NOAH GORDONA

ZARAGOZAI ORVOSEUROPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST,

2001

FORDÍTOTTA URAM TAMÁS

NOAH GORDON: THE LAST JEW© 2000 NOAH GORDON

HUNGARIAN TRANSLATION © URAM TAMÁS, 2001

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:SÁMÁN

AZ ORVOSDOKTORA DOKTORNŐ

HALÁLBRIGÁDA JERUZSÁLEM-GYÉMÁNT

Calebnek és Emmánakés nagymamának,

szeretettel

IAZ ELSŐSZÜLÖTT FIÚ

Toledo, Kasztília 1489. augusztus 23.

1. AZ ÖTVÖSMESTER FIA

Bernardo Espina balszerencséje kezdetének napján a mozdulatlan levegő nehéz volt, mint az ólom, istencsapás az arrogáns napfény. A reggel még zsúfolt rendelő szinte teljesen kiürült, amikor egy várandós asszonynak elment a magzatvize, s az orvosdoktor kiparancsolta a helyiségből a maradék betegeket. Az asszony még csak nem is maga miatt jött el a rendelésre: öregapja szűnni nem akaró köhögését szerette volna kivizsgáltatni. A baba az ötödik volt már, nem sokat teketóriázott a világrajövetellel. Espina felfogta két kezében a sikamlós, rózsáspiros fiúgyermeket, és amikor megpaskolta a parányi popsit, az odakint várakozók ujjongásban és nevetésben törtek ki a vasgyúró kis peón cérnahangú sivalkodása hallatán.

A szerencsés nap hamis ígéretével kecsegtető szülés felvidította Espinát. Délutánja szabad volt, arra gondolt, megpakol egy kosarat finomságokkal meg egy butélia tintó-val, és kimegy a családjával a folyóhoz, a gyerekek pancsolhatnak, Estrella és ő meg borozgatva, csipegetve tereferélnek az árnyékban.

Épp elbocsátotta utolsó betegét, amikor barna csuhás novícius zötyögött be az udvarra egy szamáron, melyet túl keményen meghajszoltak a rekkenő hőségben.

Sebastien Alvarez atya a Nagyboldogasszony-rendházba kéreti az orvosdoktor urat, hadarta el fontossága teljes tudatában, izgatottságával küzdve a novícius.

− A perjel azt kívánja, hogy tüstént indulj útnak.Az orvosdoktor érezte, hogy a jövevény tudja: converso áll előtte. Viselkedésével megadta

az orvosi hivatásnak kijáró tiszteletet, hangján viszont már-már ugyanaz a pökhendiség érződött, mintha bármely más zsidóhoz intézte volna szavait.

Espina bólintott. Gondoskodott róla, hogy a szamár kis kortyokban megitassék, a küldönc ételt-italt kapjon. Maga elővigyázatosságból pisált egyet, kezet-arcot mosott, harapott egy falat kenyeret. A novícius javában falatozott, amikor Espina kilovagolt, hogy eleget tegyen a parancsoló meghívásnak.

Tizenegy esztendeje tért át a keresztény hitre. Mindazóta buzgón gyakorolta választott hitét, betartotta az összes szent neve napját, feleségével naponta misére járt, nem győzte hogyan szolgálni anyaszentegyházát. Most is késlekedés nélkül útnak eredt a perjel kérésére, vigyázva azért, nehogy túlhajtsa hátasát a nap izzó rézgömbje alatt.

Épp jókor ért a hieronimita rendházhoz, hogy hallja az angeluszra hívó olvatag harangszót, és lássa a négy laikus testvért, ahogy a kosarat viszik a száraz kenyérrel meg az üstöt a sopa boba-val, a híg levessel, ami aznap az éhhalál küszöbén innen volt hivatott tartani a rendház elé gyűlt nincsteleneket.

Sebastian atya a kerengőt rótta, mikor rátalált, mély beszélgetésbe merülve Julio Perez testvérrel, a sekrestyéssel. Espinának feltűnt arcuk komolysága.

Meg vannak döbbenve, futott át agyán, miközben a perjel elbocsátotta a sekrestyést, és Krisztus nevében komor ünnepélyességgel üdvözölte Bernardo Espinát.

− Egy ifjú tetemére bukkantunk olajfáink között. Egy meggyilkolt ifjúéra − mondta a pap. A középkorú pap arcán örökös aggódó arckifejezés ült, mintha attól félne, Isten nem elégedett a munkájával. Kapcsolata a conversó-kkal tisztességesnek volt mondható.

Espina lassan rábólintott, de agyában már csilingelt a vészcsengő. Erőszakos idők ezek. Sajnálatos gyakorisággal kerülnek elő holttestek, de minek orvos ahhoz, akiből már elszökött az élet?

− Gyere.A rendfőnök elvezette a cellához, ahol a holttestet kiterítették. A hőségben az emberi

múlékonyság édeskés bűze máris odacsalta a legyeket. Espina igyekezett aprókat lélegezni a

hányinger ellen, kevés sikerrel. Az erőteljes alkatú, fiatal testen, melyre végső illendőségből pokrócot dobtak, mindössze egy ing volt. Bernardo Espina elfacsarodó szívvel ismert rá az arcra, és keresztet vetett, nem is tudván, hogy az önkéntelen mozdulat a meggyilkolt zsidó fiúnak, saját magának vagy a jelen lévő papnak szól-e.

− Ki fogjuk vizsgálni a halálesetet. − A perjel ránézett. − -Mindent megtudunk, ami megtudható. Mindent − ismételte meg, Bernardo pedig, továbbra is értetlenül, biccentett.

Néhány dologgal már most is tisztában voltak mind a ketten. − Ez Helkias Toledano fia, Meir − mondta Bernardo, a pap pedig rábólintott. A meggyilkolt fiú apja egész Kasztilia egyik legkiválóbb ötvösmestere volt.

− Emlékezetem szerint a fiú legfeljebb tizenöt esztendős lehetett − mondta Espina. − Mindenesetre alig túl a gyerekkoron. Minden úgy van, ahogy rátaláltatok?

− Igen. Angelo testvér bukkant rá matutinum után, amikor olajbogyót szedett a hajnali hűvösben.

− Szabad megvizsgálnom a testet, rendfőnök atyám? − kérdezte Espina. A perjel türelmetlenül intett.

A fiúnak hegek nélküli, ártatlan arca volt. Vállán és mellkasán friss horzsolások, combján véraláfutás, három könnyű, szúrt seb a hátán, és egy vágás a bal oldalán, a harmadik borda magasságában. A végbélnyílás szétroncsolva, a farpofák közén sperma. És jajvörös vérgöröngyök a felhasított torkon tátongó seb mentén.

Bernardo ismerte a családját: hithű, nyakas zsidók, gyűlölik az olyanokat, akik, mint ő is, saját akaratukból fordítanak hátat apáik vallásának.

A vizsgálat után Sebastian atya megkérte az orvosdoktort, hogy kövesse a sacellumba, ahol az oltár előtti kövezeten térdre ereszkedve elmondtak egy miatyánkot. Majd Sebastian atya kis szantálfa dobozt vett elő az oltár mögötti szekrényből. Felnyitotta, négyszögre hajtogatott bíborvörös selyemkendőt vett ki belőle. Amikor az erősen beparfümözött kendőt széthajtotta, Bernardo Espina fél arasznál rövidebb, szikkadt és fakó szilánkot pillantott meg.

− Tudod-e, mi ez?A pap láthatóan nem szívesen adta ki kezéből a tárgyat. Espina közelebb húzódott a

táncoló fényű fogadalmi gyertyákhoz, és szemügyre vette. − Egy emberi csont, rendfőnök atya.

− Úgy van, fiam.Bernardo keskeny és ingatag pallón egyensúlyozott a boncasztalnál töltött hosszú, titkos

órák árán szerzett tudás alattomos szakadékja fölött. Az anyaszentegyház bűnnek nyilvánította, tiltotta a boncolást, Espina azonban még zsidó volt, amikor inasul szegődött Sámuel Provo, a híres zsidó orvosdoktor mellé, aki titokban boncolásokat végzett. Most Bernardo egyenest a perjel szemébe nézett. − A combcsontnak, az emberi test legnagyobb csontjának egy szilánkja. Annak is térd felőli végéből.

Szemügyre vette a nyűtt csontot, felmérte tömegét, ívét, az ismertetőjegyeket, a bemélyedéseket. − Egy nő jobb lábából való.

− Mindez így, ránézésre megmondható?− Igen.A pap szeme sárgás színt öltött a gyertyák fényénél. − A Megváltóhoz kapcsolódó

relikviák egyik legszentebbikét tartod kezedben.Egy ereklye.Bernardo Espina érdeklődve méregette a csontot. Soha nem remélte, hogy ilyen közel

kerülhet egy szent ereklyéhez. − Az egyik vértanú csontja?− Szent Annáé − válaszolta halkan a perjel.Espinának időbe telt, míg felfogta. Szűz Mária anyjáé? Nem, az képtelenség, gondolta,

aztán elborzadva vette észre, hogy dőreségében hangosan morfondírozott.

− De bizony, fiam. Ezt azok is tanúsítják, akik az ilyesmivel foglalkoznak Rómában. Rodrigo Láncol bíboros őméltósága küldte rendházunknak.

Espina ereklyét tartó keze megremegett, ami különösnek tetszett olyasvalaki esetében, aki évek óta kiváló sebészként kereste kenyerét. Óvatosan visszaadta a papnak a csontot, azután újra letérdepelt, keresztet vetett, és csatlakozott az újabb fohászokba kezdő rendfőnök atyához.

Utóbb, már ismét kint a forró napsütésben, Espina fegyveres férfiakra lett figyelmes a rendház körül, akik nem tűntek szerzeteseknek.

− Rendfőnök atyám, te ugye nem találkoztál a fiúval tegnap este, még éltében?− Nem, fiam − felelte Sebastian atya, és végre elmondta, miért hívatta.− Rendházunk megbízást adott Helkias ötvösmesternek egy cizellált arany-ezüst

ereklyetartó elkészítésére. A kelyhet formázó mestermunkát megszentelt kegytárgyunk tárolására szántuk, míg alkalmas kegyhelyet nem építünk Szent Anna tiszteletére.

A művész elragadó tervrajzokat készített, joggal hittük, hogy a kész ereklyetartó méltó lesz feladatához.

A fiú tegnap este kellett volna átadja az elkészült munkát. A holttest közelében üres bőrtarisznyát találtunk.

A fiú gyilkosai éppúgy lehetnek zsidók, mint keresztények. Neked keresztény-zsidó orvosként ezekhez is, azokhoz is van bejárásod. Derítsd fel a gyilkosok kilétét.

Bernardo Espina leküzdötte az ellenérzést, amit a pap fafejű tudatlansága keltett benne. Mert mi más is azt hinni, hogy egy converso bárhol szívesen látott vendég? − Mind közül engem kellene utolsóként ilyesmivel megbíznod, atyám.

− Ne szabadkozz. − A pap farkasszemet nézett vele, tekintetében annak az embernek a leplezetlen keserűsége, aki egy eljövendő világ reményében minden földi hívságról lemondott. − Meg kell találnod ezeket a rablógyilkosokat, fiam. Mutasd meg a démoni erőknek, hogy képesek vagyunk szembeszállni velük. És most eredj Isten hírével.

2.AZ ISTENTÖL VALÓ AJÁNDÉK

Sebastian atya kikezdhetetlen hitű embernek ismerte Julio Perez testvért, méltónak akár a perjelségre is, ha őt magát más feladat vagy a halál elszólítaná a Nagyboldogasszony- rendházból. Ezzel együtt a sekrestyésnek volt egy jellemhibája: túlontúl megbízott az emberekben. Sebastian atya nyugtalanítónak találta, hogy a hat fegyveresből, kiket Julio testvér a rendház körüli járőrözésre felfogadott, mindössze három kemény tekintetű strázsa ismerős Julio testvér vagy akár a maga számára.

A perjel fájdalmasan tudatában volt, hogy a rendház jövőjének záloga, a sajátjáról nem is beszélve, a kápolnában elrejtett kis fadobozban nyugszik. Az ereklye jelenléte hálával és megújult csodálattal töltötte el, de aggodalommal is, amiért ilyen irdatlan megtiszteltetés és felelősség szakadt a nyakába.

Annak idején az alig tizenkét esztendős, valenciai Sebastian Alvarez látott valamit egy fekete porcelánkancsó mázas felületén. A látomás − merthogy ő akként könyvelte el − egy rémisztő éjjelen jelent meg előtte, amikor felriadt két fiútestvérével, Augustinnal és Juan Antonióval megosztott hálókamrájában. Ahogy a fekete porcelánra meredt a holdfényes szobában, megjelent neki a feszület s rajta mi Urunk, Jézus Krisztus. A részletek egybefolytak, sem Jézus alakja, sem a keresztfa nem volt tisztán kivehető. A látomást követően a kis Sebastian meleg és gyönyörteli álomba süppedt. Reggelre kelve a látomás eltűnt, de az emlék tisztán és kitörölhetetlenül megmaradt agyában.

Soha senkinek nem árulta el, hogy Isten a kiválasztottak kegyében, látomásban részesítette.

Bátyjai kigúnyolták volna, és ráfogják, hogy a teliholdat látta tükröződni a kancsón. Apja, egy báró, aki úgy vélte, származása és birtokai feljogosítják a fékevesztett brutalitásra, elverte volna, amiért ostobaságokat hord össze, anyja pedig, apjuktól rettegő, szolgalelkű anyja alig beszélt saját gyerekeivel.

A látomás éjszakájától fogva azonban Sebastian tisztán látta maga előtt eljövendő hivatását, és olyan fokú jámborságról tett tanúbizonyságot, hogy családja különösebb lelkifurdalás nélkül besuvaszthatta az anyaszentegyház szolgálatába.

Felszentelés után elégedett alázattal szolgált különböző jelentéktelen posztokon. A felszentelést követő hatodik évben aztán hasznát vette bátyja, Juan Antonio megnövekedett ázsiójának. A bárói cím és a Valencia környéki birtokok Agustin testvérükre szálltak, Juan Antonio viszont Toledóban benősült a befolyásos Borgia családba, és felesége rokonai elintézték, hogy Sebastian átkerüljön a toledói érsekséghez.

Sebastiant kinevezték káplánnak egy új hieronimita rendházba s egyben a perjel, Jeronimo Degas atya helyetteséül. A Nagyboldogasszony-rendház koldusszegény volt. Saját földjei, leszámítva azt, amin a rendház állt, nem voltak, de bérleti díjat fizettek egy olajfaliget haszonvételéért, Juan Antonio pedig jótékonyságból megengedte a szerzeteseknek, hogy birtoka sarkait és sovány szegélyparcelláit szőlővel telepítsék be. A rendház nem sok pénzadományt kapott Juan Antoniótól vagy bárki mástól, és dúsgazdag novíciusok sem jelentkeztek a szent szolgálatra.

Jeronimo Degas atya halála után Sebastian Alvarez mégis a kevélység vétkébe esett, amikor a szerzetesek megválasztották perjelüknek, bár gyanította, hogy csak azért érte a megtiszteltetés, mert Juan Antonio a testvére.

A rendfőnökség első öt éve testileg-lelkileg kimerítette, Sebastian atya azonban a napi gondok taposómalmában sem adta fel álmait. Az óriás cisztercita rendet is maroknyi megszállott hívta életre annak idején, akik kevesebben és kevesebből gazdálkodtak, mint az ő szerzetesei. Ahányszor egy közösségben a fehér csuhás cisztercita barátok száma elérte a hatvanat, tizenkettejüket elküldték, hogy újabb rendházat alapítsanak, így terjeszkedett a rend Európa-szerte Jézus üdvére. Isten segedelmével saját szerény rendházuk is képes lenne erre, hajtogatta magában Sebastian atya.

Az Úr 1488. esztendejében római látogató okozott izgalmat Sebastian atyának, és pezsdítette fel Kasztília vallási életét. A spanyol születésű Rodrigo Láncol bíboros Sevilla közelében, Rodrigo Borgiaként jött világra. Gyermekként örökbe fogadta nagybátyja, III. Callixtus pápa, és utóbb félni való férfivá, iszonyatos egyházi hatalom birtokosává lett.

Az Alvarez család régtől fogva baráti és szövetségesi viszonyban állt a Borgiákkal, és a családok közötti szoros kötelékeket tovább erősítette Elienor Borgia és Juan Antonio házassága. A Borgia-kapcsolatnak köszönhetően Juan Antonio egykettőre az udvari események elmaradhatatlan résztvevőjévé lett, s az járta róla, hogy a királynő szívébe is belopta magát.

Elienor Láncol bíboros első unokatestvére volt.− Egy ereklyét csak − mondta Sebastian Elienornak.Utált könyörögni sógornőjének, nem szenvedhette hiúságát, őszintétlenségét,

rosszkedvében feltámadó dacosságát. − Egy vértanútól, esetleg valamelyik kisebb szenttől. Ha őméltósága hozzásegítené a rendházat egy ilyen ereklyéhez, végleg fellélegezhetnénk. Bizonyosan hajlandó rá, ha te kéred.

− De nem tehetem − tiltakozott Elienor.Láncol látogatásának közeledtével Sebastian még alázatosabb, még kitartóbb lett,

sógornője ellenállása ellenben lanyhult. Végül, hogy a nyűgtől szabaduljon, és akkor is csak férje kedvéért, Elienor megígérte Juan Antonio öccsének, hogy minden tőle telhetőt el fog követni, hogy sikerre vigye ügyét. A bíboros szórakoztatásáról tudvalevőleg Cuencában,

Elienor nagybátyjának, Garci Borgia Juneznek a birtokán gondoskodtak.− Beszélek a bácsikámmal, és megkérem, segítsen − ígérte Sebastiannak Elienor.Mielőtt elhagyta Spanyolországot, Láncol bíboros a környék összes szerzetesének,

papjának és prelátusának részvételével misét celebrált a toledói székesegyházban. Istentisztelet után Láncol szerencsekívánók gyűrűjében állt, fején a bíborosi mitra, kezében a hatalmas pásztorbot, nyakában a pápától kapott pallium. Sebastiannak a távolból úgy tűnt, újabb látomása támadt. Meg sem próbált a közelébe férkőzni. Elienor jelezte, hogy Garci Borgia Junez viszont előadta óhajukat. A nagybácsi rámutatott, hogy az Európa összes országaiból összesereglett lovagok és martalócaik a nagy keresztes hadjáratok után rendre Spanyolországon át vonultak haza. És vonulásuk közben kiforgatták az országot szent ereklyéiből, vértanúk és szentek csontjait ásták ki, és szinte kedvükre ragadták el a kegytárgyakat az útjukba eső templomokból és katedrálisokból. A nagybácsi virágnyelven Láncol értésére adta: egész Kasztília a lába előtt heverne, ha egy ereklyét küldene a spanyol papnak, ki házasság révén rokonukká lett.

Sebastian tudta, hogy az ügyben Istené s Rómában székelő felkent szolgáié a végső szó.Úgy érezte, vánszorognak a napok. Első vakmerőségében keresztény fohászokat

beteljesítő, gyógyító erejű ereklyéről ábrándozott. Egy effajta ereklye messzi tájakról odavonzza a hívőket és adományokat. A kis rendházból hatalmas, nyüzsgő monostor lesz, perjeléből pedig...

Ahogy a napokból hetek és hónapok lettek, erőt vett magán, és félretette az álmot. Jószerével minden reményét feladta, amikor a toledói érseki hivatalba hívatták. Rómából évente kétszer érkezett Toledóba szentszéki küldemény, ez a mostani sok más egyéb mellett egy pecséttel lezárt csomagocskát tartalmazott a Nagyboldogasszony-rendház perjele, Sebastian Alvarez atya számára.

Szerfölött szokatlan volt, hogy egy egyszerű pap pecséttel lezárt csomagot kapjon a Szentszéktől. Guillermo Ramero segédpüspök, aki a csomagocskát Sebastiannak átadta, várakozásteljes izgalommal várta, hogy a perjel felnyissa a küldeményt és beavassa tartalmába, amint az egy engedelmes paptól elvárható. Majd' szétvetette a düh, amikor Alvarez atya átvette a csomagocskát, és már ott sem volt.

Sebastian megvárta, míg magára marad a rendházban, csak akkor törte fel reszketeg ujjakkal a viaszpecsétet.

A csomag egy Translatio Sanctae Annae című iratot rejtett. Sebastian atya leereszkedett egy székre, kábultan olvasni kezdett, és lassan megértette, hogy Szűz Mária anyja földi maradványainak történetét tartja a kezében.

Szűz Mária anyja, a zsidó Hanna, Joachim felesége, Názáretben halt meg, ott helyezték végső nyugalomra. Már a korai keresztények is szentként tisztelték. Kevéssel az asszony halála után két unokatestvére, Mária mind a kettő, egy Maximin nevű távolabbi rokonnal egyetemben felkerekedtek a Szentföldről, hogy idegen földekre is elvigyék Jézus evangéliumát. Küldetésük fényét emelte a kis fakoffer, melyben Szűz Mária anyjának egynémely földi maradványait vitték magukkal. A három igehirdető átkelt a Földközi-tengeren, Marseille-ben értek partot. A két nő egy közeli halászfalucskában nekikezdett a térítésnek, Maximint pedig megbízták, hogy vigye biztonságos” helyre a szent csontokat a gyakori támadásoknak kitett partvidékről. A férfi Apt városában állapodott meg, ahol kegyhelyet épített az ereklyéknek.

A csontok több száz évig Aptban maradtak. A nyolcadik században azután látogatást tett a kegyhelyen egy férfi, akit katonái Carolus Magnusnak, Nagy Károlynak hívtak. A frankok királya elképedve olvasta a kegyhely feliratát: Szent Anna, a dicsőséges Szűz Mária anyja maradványainak nyughelye.

A katona király kiemelte a csontokat a penészes szemfedélből. Miközben lenyűgözve

tartotta kezében a Krisztushoz kapcsolódó tárgyi bizonyítékot, isteni jelenlét csalhatatlan jeleit érzékelte.

Nagy Károly a csontokból többet legközelebbi barátainak ajándékozott, és maga is megdézsmálta a kegyhelyet, saját részét Aix-la-Chapelle-be küldve. Majd a csontokról lajstromot készíttetett, megküldte a pápának, a maradék ereklyéket pedig az apti bíboros és utódai őrizetére bízta. Az Úr 800. esztendejében a zseniális hadvezér Carolus Magnus több évtizedes csatározás után meghódította Nyugat-Európát, és Charlemagne néven római császárrá koronázták. Koronázási palástján szembeötlő volt Szent Anna hímzett alakja.

A szent maradék földi maradványait eltávolították a názáreti sírhelyből. Egyes darabok különböző országok templomainak birtokába kerültek. A legutolsó három csontot a Szentatya oltalmára bízták, ezek utóbb több mint egy évszázadot töltöttek a római katakombákban. Aztán 830-ban egy Duesdona nevű ereklyetolvaj, mellesleg római katolikus szerpap, a fuldai és mulheimi német rendházak megrendelésére gyakorlatilag kitakarította a katakombákat. Duesdona egyebek közt áruba bocsátotta Sebestyén, Fábián, Sándor, Emerencia, Felicia, Felicisszimusz és Orbán szentek földi maradványait, valahogy elkerülték azonban figyelmét Szent Anna csontjai. Az egyházi hatóságok a fosztogatást észlelvén másik raktárba helyezték át a csontokat, ahol azután háborítatlanul porosodhattak évszázadokon át.

Sebastian atya most arról értesült, hogy a három értékes ereklye egyike hamarosan rendházába érkezik.

A következő huszonnégy órát azzal töltötte, hogy a kápolnában térdepelve hálaimákat mormolt, egyik matutinumtól a másikig, étlen-szomjan. Amikor megpróbált felállni, lába cserbenhagyta, aggodalmas szerzetestársai cipelték cellájába. Végül az Úr mégis erőt adott neki, és elment Juan Antonió-hoz és Garci Borgiához, hogy megmutassa nekik a Translation. Az illően átszellemült rokonok vállalták, hogy fedezik egy ereklyetartó költségeit, melyben a csontszilánkot a megfelelő kegyhely felépültéig tárolhatják. Hosszasan töprengtek, ki lenne az a jeles mester, akire ilyen horderejű feladatot rábízhatnak, végül Juan Antonio ajánlotta Sebastiannak, hogy Helkias Toledanót, az ötletes megoldásairól és kecses ötvösremekeiről híres zsidó ötvösmestert kérje fel az ereklyetartó elkészítésére.

Az ötvös és Sebastian összeültek, hogy megbeszéljék az ereklyetartó kivitelezésének módját, és sikerült is egyezségre jutniuk, csakúgy, mint az ár dolgában. Mi több, a papnak az is eszébe ötlött, micsoda gyönyörűség volna, ha megnyerhetné ennek a zsidónak a lelkét Krisztus számára a munka által, melynek elvégzését az Úr tette szükségessé.

A vázlatrajzokból kitűnt, hogy Helkias nem egyszerűen mestere: művésze szakmájának. A belső kelyhet, a szögletes talapzatot és a fedelet sima, tömör ezüstből szándékozott kialakítani. Ezenkívül javaslatot tett két női alak megformálására, ezüstszálakból, filigrán ötvösmunkával. A kecses, egyértelműen női alakok csak hátulról látszanak, az anya bal felől, a még nem egészen asszonyos leány a feje körüli glóriáról azonosítható. Helkias a cibóriumot a Hanna számára ismerős növények, szőlőfürtök és olajbogyók, gránátalmák és datolya, füge és búzakalászok, árpa és tönkölybúza buja egyvelegével kívánta borítani. A kehely túloldalára − az eljövendők előlegeként, az időbeli távolságot térbelivel érzékeltetve − Helkias tömör ezüstből álmodta meg a feszületet, mely jóval Hanna halála után egy új vallás jelképévé válik majd. Az aranyból elkészítendő kisded a feszület lábához került.

Sebastian atya attól félt, hogy a két adományozó saját elképzelésein lovagolva késlelteti majd a terv elfogadását, de legnagyobb örömére Juan Antonio és Garci Borgia mindketten lenyűgözőnek találták Helkias rajzait.

Pár héten belül rá kellett jöjjön, hogy a rendház küszöbönálló nagy szerencséje nem titok többé. Valaki − Juan Antonio, Garci Borgia vagy a zsidó − eldicsekedett az ereklyével. Vagy esetleg Rómában szólta el magát valaki. Az anyaszentegyház időnként olyan volt, mint egy nagy falu.

Toledo vallásos közösségének tagjai, akik eddig tudomást sem vettek létezéséről, most nagy szemeket meresztettek rá, de Sebastian látta, hogy tekintetükbe rosszallás vegyül. Guillermo Ramero segédpüspök megjelent a rendházban, szemlét tartott kápolnájában, konyháján és a szerzetesek celláiban.

− Az oltáriszentség Krisztus teste − mondta Sebastiannak. − Melyik ereklye hatalma nagyobb annál?

− Semelyiké, eminenciás uram − mondta Sebastian meghunyászkodva.− Ha a szent család ereklyéje Toledóba kerül, úgy van rendjén, hogy a püspöki székhez

kerüljön s nem pedig annak egyik alárendelt intézményéhez − mondta a bíboros.Sebastian erre már nem válaszolt, de tekintete állta Rameróét, és nyoma sem volt benne

meghunyászkodásnak. A bíboros nagyot horkantva elvezette kíséretét.Mire Sebastian atya rászánta magát, hogy megossza Julio testvérrel az örömhírt, a

sekrestyés rég értesült róla unokatestvérétől, aki az egyházkerületnél teljesített papi szolgálatot. Sebastian számára hamarosan napnál világosabb lett, hogy mindenki tudja, amit ő, beleértve saját szerzeteseit és novíciusait is.

Julio sekrestyés unokatestvére szerint a különböző rendek drasztikus cselekvési tervekkel reagáltak a kitudódott hírre. A ferencesek és a bencések máris határozott hangú tiltakozó üzenetet küldtek Rómába. A hitüket a Szent Szűz imádatára alapozó cisztercitákat felbőszítette, hogy a Szűz anyjának ereklyéje egy hieronimita rendház tulajdonába kerül, és Rómában kerestek pártfogót, ki érdekeik mellett kiáll.

Még a hieronimita renden belül is célozgattak rá, hogy nem való ilyen fontos ereklye egy ilyen szerény rendháznak.

Sebastian atya és Julio testvér világosan látta, hogy a rendház borzalmasan kényes helyzetbe kerülne, ha bármi meghiúsítaná az ereklye kézhezvételét, és rendfőnök és sekrestyése sok-sok órát töltött a térdén együttes imádkozással.

Egy meleg nyári nap végül mégis megjelent a Nagyboldogasszony-rendháznál egy tagbaszakadt, szakállas férfi. A peon~ok szegényes öltözékében állított be, épp amikor a sopa boba-t kezdték osztani, amit azután maga is olyan szívesen elfogadott, mint bármely más éhező nincstelen. A híg leves utolsó cseppjét behörpintve a férfi Sebastian atya után kérdezett név szerint, és amikor magukra maradtak, felfedte kilétét. Tullio Brea atya, mondta, a római Szentszéktől, Rodrigo Láncol bíboros üdvözletével érkezett. Foszlott tarisznyája kis fadobozt rejtett. A dobozból erősen illatosított, vérvörös selyemkendő került elő, abból pedig a nagy utat megtett csontdarabka.

Az olasz pap mindössze az esti istentisztelet végéig maradt, de soha olyan örömteli és hálás vecsernyét nem celebráltak a Nagyboldogasszony-rendházban. Alighogy véget ért, Tullio atya fogta magát, és amilyen észrevétlenül jött, ugyanúgy veszett most bele az éjszakába.

Utóbb Sebastian atya sóváran gondolta el, milyen gondtalan élet is lehet Isten szolgájaként, álruhásan járni a világot. Rácsodálkozott a bölcsességre, hogy egy ilyen kincset érő tárgyat egy szem jámbor hírvivőre testáltak, és üzenetet küldött a zsidó Helkiasnak, javasolván, hogy az elkészült ereklyetartót ő is egyetlen futárral, sötétedés beállta után bocsássa útnak.

Helkias úgy is tett, a fiát küldte el, ahogy Isten annak idején, ugyanazzal az eredménnyel. Meir zsidó fiú volt, nem juthatott be a mennyország kapuján, Sebastian atya mégis imádkozott a lelkéért. A rablógyilkosság rányitotta szemét, milyen sarokba szorítottnak érezhetik magukat az ereklye védelmezői, és Meir neve mellett az orvosdoktorét is imába foglalta, kit Isten szolgálatára bocsátott el a rendházból.

3.A KERESZTÉNY ZSIDÓ

A rendfőnök atya a legveszedelmesebb emberfajtából való, egy bölcs, aki időnként emeletes szamárságokat vesz a fejébe, füstölgött Bernardo, ahogy tovalovagolt. Bernardo Espina tudta, hogy senkinek nincs kevesebb esélye nála, hogy akár a zsidókból, akár a keresztényekből bármit kiszedjen, hiszen őt mindkét felekezetbeliek megvetik.

Bernardo ismerte az Espina család történetét. A legenda szerint első ősük, aki az Ibériai-félszigeten megtelepedett, Salamon templomának papja volt. Az Espinák és a többiek túlélték a vizigótok királyainak uralmát és az egymást követő mór és keresztény hódítókat. Aggályosan tiszteletben tartották a monarchia és az ország törvényeit, ahogy azt rabbijaik meghagyták.

A zsidók a spanyol társadalmi ranglétra tetejéig emelkedtek. Miniszterként szolgálták a királyt, feltalálták magukat orvosként és diplomataként, pénzkölcsönzőként és bankárként, akárcsak adószedőként és kereskedőként, vagy gazdálkodóként és kézművesként. A csőcselék mégis szinte generációról generációra vérfürdőket rendezett köztük az anyaszentegyház tudtával, esetenként támogatásával.

− A zsidók veszedelmes, befolyásos fajzat, megingatják a derék keresztények hitét − mondta nagy komolyan Bernardónak a pap, akinél kikeresztelkedett.

A Domonkos-rendiek és a ferencesek évszázadokon át tüzelték az általuk csak pueblo menudó-nak, aprónépnek nevezett alsóbb rétegeket a zsidók ellen, és a hergelés eredménye az időről időre fellobbanó engesztelhetetlen zsidóüldözés volt. Az 139l-es vérengzések után − ötvenezer zsidót mészároltak le! − a zsidó történelem egyetlen tömeges kikeresztelkedési hullámában több százezren vették fel a kereszténységet, ki az életét mentve, ki, hogy előrejutását segítse egy zsidógyűlölő társadalomban.

Egyesek, mint például Espina, valóban szívükbe fogadták Jézust, sokan azonban csak névlegesen lettek kereszténnyé, és suttyomban továbbra is ótestamentumi istenükhöz imádkoztak. Ezeknek az eretnekeknek a felkutatására és elpusztítására hagyta jóvá 1478-ban IV. Sixtus pápa a spanyolországi Szent Inkvizíció megalapítását.

Espina hallotta, hogy egyes zsidók los Marranosnak, disznóknak hívják a conversó-kat, azt állítva, hogy örök kárhozat várja őket, és végítéletkor nem fognak feltámadni. Mások kegyesebben anusim-nak, kényszerítetteknek nevezték a hittagadókat, mondván, hogy az Úr megbocsát azoknak, akik kényszer alatt, a túlélés reményében cselekszenek.

Espina önszántából tért meg. Még zsidó fiúcskaként ragadta meg képzeletét Jézus, amikor a székesegyház kitárt ajtaján át megpillantotta a keresztre feszített alakot, vagy ahogy apja és egyik-másik ismerősük időnként emlegette: „az akasztott ember”-t. Fiatal orvosinasként gyakran eszébe ötlöttek Jézus szenvedései, miközben betegei gyötrelmét igyekezett enyhíteni, és a kezdeti érdeklődés fokozatosan izzó hitté és meggyőződéssé érett. Végül pedig a keresztényi tisztaság s a kegyelmi állapot utáni vággyá.

Mihelyt elkötelezte magát, egy istenség iránt lobbant szeretetre. Úgy érezte, ez a szeretet sokkal erősebb, mint a hitükbe beleszületett keresztényeké. A tarsusi Saul Jézus-imádata sem lehetett hatalmasabb saját megingathatatlan és bizonyos, a férfi asszony utáni vágyódásánál is emésztőbb szenvedélyénél.

Huszonegy évesen kért és kapott bebocsátást a katolicizmusba, egy évvel azután, hogy orvosdoktori oklevelét kézhez vette. Családja gyászba borult, kaddist mondtak érte, ahogy a halottakért szokás. Apja, Jacob Espina, aki addig szeretetteljes büszkeséggel nézett rá, üdvözlését sem fogadva ment el mellette a főtéren, mint aki meg sem ismeri. Ez Jacob Espina életének utolsó évében történt. Egy hete a földben nyugodott, mire Bernardo értesült a haláláról. Espina novénát ajánlott a lelki üdvéért, de azután nem tudta megállni, és elmondott egy kaddist is. A minjan megnyugtató jelenléte nélkül, hálószobájában zokogta végig a halotti

imát.A gazdag és sikeres megtérteket a nemesség és a középosztály is befogadta, sokan

keresztény házastársat választottak maguknak. Bernardo Espina a nemesi származású Estrella de Arandát vette feleségül. Új keletű vallási elragadtatásától vezérelve, s hogy Estrella családja befogadta, első nekibuzdulásában az észérveket félretéve azt remélte, betegei hittestvérüknek, az ő Messiásukat elfogadó „kiteljesült zsidódnak tekintik majd, mégse lepte meg, amikor továbbra is fejéhez vágták származását.

Toledo elöljárói Espina apjának fiatalkorában hoztak egy rendeletet: „A törvény erejével kimondatik: a megátalkodott zsidó ősök úgynevezett megtért ivadékai aljasságuknál és alá-valóságuknál fogva méltatlanok és alkalmatlanok, hogy bármily közéleti tiszthez vagy megbízáshoz jussanak Toledo város határain belül, illetve a fennhatósága alá eső területeken, aminthogy nem tölthetnek be nótáriusi vagy esketői szerepet sem, és nem gyakorolhatnak semminemű hatalmat a katolikus anyaszentegyház igaz keresztény hívei felett.”

Bernardo újabb monostorok mellett lovagolt el, egyesek alig voltak nagyobbak a Nagyboldogasszony-rendháznál, mások mérete kisebb faluéval vetekedett. A katolikus királyok alatt népszerűvé vált az egyházi szolgálat. A nemesi családok másodszülött, az öröklésből törvény által kirekesztett fiúgyermekei a papi hivatás felé fordultak, ahol családi kapcsolataik gyors előmenetelt biztosítottak számukra. Az elsőszülött leányok kiházasításakor a kérők által követelt tetemes hozomány másrészt apácasorba kényszerítette ugyanezen családok fiatalabb leánygyermekeit. A nincstelen parasztok számára az egyházi pálya, a vallási rendek biztosította javadalom volt az egyetlen kiút a röghöz kötöttségből.

A rendházak megszaporodtával ádáz és ocsmány vetélkedés kezdődött az anyagi forrásokért. Lehet, hogy Szent Anna ereklyéjével a Nagyboldogasszony-rendház megcsinálja a szerencséjét, de a perjel azt is elmondta Bernardónak, hogy a befolyásos Benedek-rendiek, a minden hájjal megkent ferencesek és az erőtől duzzadó geronimiták − s ki tudja, ki más még − mind szervezkednek, terveket szőnek a Szent Család ereklyéjének megkaparintására. Espina nem szívesen keveredett volna e hatalmas érdekcsoportok játszmáiba, hogy azután őt is oly könnyen eltiporják, ahogy Meir Toledanót megfosztották életétől.

Bernardo először is megpróbálta rekonstruálni a meggyilkolt fiú útvonalát.Helkias ötvösmester háza több másikkal együtt két zsinagóga közé épült. A nagyobbik

zsinagógát már évekkel azelőtt kisajátította az anyaszentegyház, a zsidók most a Samuel ha-Levi zsinagógában tartották istentiszteleteiket, melynek pompája azokat a napokat idézte, amikor még könnyebb volt soruk.

A zsidó közösség elég kicsi volt, hogy mindenki tudja, ki hagyta el a hitet, ki az, aki csak úgy tesz, és ki az, aki megmaradt zsidónak. Ha tehették, nem közösködtek újkereszté-nyekkel. Négy évvel korábban Helkias elkeseredésében mégis Espinához fordult orvosi segítségért.

Felesége, a jótét lélek Esther, a zsidóságnak nagy rabbikat adó Saloman család leánya sorvadásnak indult, és az ötvösmester egyetlen gondolata az volt, hogy életben tartsa három fia édesanyját. Bernardo keményen küzdött az asszonyért, minden tudását latba vetette, még Krisztushoz is fohászkodott az életéért, miközben mellette Helkias Jehovához könyörgött. Mégsem tudta megmenteni Helkias feleségét, az Úr legyen könyörületes örök életű lelkéhez.

Most megállás nélkül viharzott el Helkias balvégzetű háza mellett. Tudta, hogy hamarosan megjelenik két szerzetes a Nagyboldogasszony-rendházból, s kötőféken vezetett burró-n hozzák haza apjához a halott elsőszülött fiút.

A zsinagógákat évszázadokkal korábban emelő zsidó nemzedékek az ősi előírást követve a település legmagasabb pontjára építették az imaházakat. Választásuk a Tajo folyóra néző kopár szirttetőkre esett.

Bernardo alatt a kanca idegesen hátrahőkölt a meredély peremén.Isten anyja! − futott át az agyán, és nagyot rántott a zablán, majd amikor a

megfegyelmezett ló lecsillapodott, elmosolyodott a helyzet iróniáján.− A Megváltó nagyanyja! − álmélkodott fennhangon.Elképzelte Meir ben Helkiast itt, amint türelmetlenül vár, hogy a sötétség leplet terítsen a

tájra. Úgy gondolta, a fiú nem félt a szirtektől. Bernardo maga is sokszor álldogált itt apjával, Jacob Espinával, a sábesz végét jelző első három csillag kigyúltát kémlelve a sötétbe boruló égen.

Elhessentette a képet, ahogy zsidó múltjának felkavaró emlékeit szokta.Átlátta Helkias bölcsességét, amikor egyetlen tizenöt éves gyereket bízott meg az

ereklyetartó célba juttatásával. Egy fegyveres katona maga a kincs ígérete lett volna az útonállók szemében. A jellegtelen batyuval, a sötétség leple alatt útnak eredő fiúnak több esélye volt.

De még így sem elég, állapította meg Espina.Leszállt a nyeregből, kötőféken vezette tovább a lovat a sziklás ösvényen. A peremtől pár

lépésre kőkunyhó állt, még a római katonák építették, innen taszították a mélybe a halálraítélteket. Messze lent a folyó szépséges ártatlanságban kanyargott a sziklaszirtek és a szemközti gránittető között. A toledói fiúk sötétedés után kerülték ezt a helyet: ha jól fülelsz, hallhatod a halottak jajveszékelését, állították.

Espina gyalogszerrel vezette tovább hátasát az ösvényen, míg a függőleges meredély lankás domboldallá nem szelídült, akkor hátat fordított a tetőnek, és leereszkedett az ösvényen a folyópartra. Az Alcantara híd szóba sem jöhetett, Meir ben Helkias sem választotta volna. Kevéssel lejjebb Bernardo elért a gázlóhoz, ahol a fiú átjutott a folyón, akkor újra felült a kancára. A túlparton meglelte a Nagyboldogasszony-rendház felé tartó gyalogutat. Kicsit távolabb a föld zsíros és termékeny volt, itt viszont sovány, napperzselte, legfeljebb legelőnek alkalmas. Espina kisvártatva bégetést hallott, azután a jókora nyájat is megpillantotta. A rövid szálú füvet csipkedő állatokat Diego Diaz, egy ismerős öregember felügyelte. A juhásznak szerteágazó rokonsága volt, mint a nyáj, majdnem akkora, Espina több családtagját is kezelte már.

− Adjon isten, Senor Bernardo.− Adjon isten, Senor Diego − felelte Espina, és leszállt a nyeregből. Kicsapta lovát legelni

a birkák közé, pár percig múlatta az időt a juhásszal, azután így szólt: − Diego, ismersz-e egy Meir nevű legényt, Helkias zsidó fiát?

− Igen, senor. A sajtkészítő Áron Toledano unokaöccse, igaz-e?− Úgy van. Mikor láttad utoljára?− Tegnap este, szürkületkor. A bácsikája sajtját vitte a vevőkhöz, és egyetlen sueldó-ért

akkora kecskesajtot kaptam tőle, hogy ma megvolt a reggelim. Az a sajt... Mért is nem adott még egyet!

Espinára sandított. − Mért keresed? Tán rossz fát tett a tűzre?− Szó sincs róla.− Azért. Rendes gyerek az, ha zsidó is.− Láttál-e mást a környéken tegnap este? − kérdezte Espina, és a juhász elmondta, hogy

nem sokkal a fiú távozása után két lovas haladt át a legelőn, de azok nem láttak, nem hallottak, úgy siettek. Kis híján legázolták a hátasaikkal.

− Kettőt mondtál? -Tudta, hogy az öreg akkurátusságában megbízhat, nyilván jól megnézte őket magának, ha már olyan csoda történt, hogy éjszakai látogatói voltak, és mégsem bánta birkája.

− Egy katonaembert láttam a holdvilágnál, lovag lehetett, a finom páncéljából. Meg egy papot vagy szerzetest, de a csuhája színét nem volt érkezésem megfigyelni. − Tétován elhallgatott. − Mint egy szentnek, olyan volt az arca.

− Melyik szentre hasonlított?

− Melyikre, melyikre, úgy külön egyikre sem − mondta a juhász ingerülten. − Gyönyörű arca volt, átszellemült, mint a szentképeken, azt akartam mondani − magyarázta, és keresztet vetett.

Négy birka leszakadt a nyájtól, Diego bosszús mordulással intett a terelőkutyának, hogy szedje ráncba őket.

Különös, gondolta Bernardo. Átszellemült arc, mint a szentképeken? Lovához lépett, fellendült a nyeregbe. − Krisztus legyen veled, Senor Diaz.

Az öregember gunyoros pillantást vett rá. − Veled is, Senor Espina.A bajlódva legelésző juhnyájtól nem messze a föld újra dúsabb, zsírosabb lett. Bernardo

szőlőültetvényeken, mezőkön lovagolt át. A rendház olajfaligetével szomszédos mezőn megállt, leszállt a nyeregből, kikötötte a lovat egy bokorhoz.

A füvet paták tiporták, gyöntölték le. A juhász azt mondta, két lovat látott, két ló épp ennyi dúlást művelhetett.

Valakik megneszelték az ötvösmester megbízatását. Tudták, hogy Helkias munkája a végéhez közeleg, nyilván figyelték a házát, mikor indítja útnak az elkészült remeket.

Itt csaptak le a fiúra.Meir hasztalan sikoltozott. Az olajfaliget lakatlan vidéken volt, erős gyaloglásra a

rendháztól.Vér. Itt kapta a vágást az oldalára a fiú az egyik lándzsástól.Bernardo lassan ballagott tovább a letiport sávon. A lovasok kelepcébe esett rókaként

hajtották maguk előtt Meir ben Helkiast, újabb és újabb sebeket ejtve hátán.Itt ragadták el tőle a bőrtarisznyát. Kicsit odébb két sajt fehérlett, a Diego által leírt

fajtából, a fiatal futár menlevelei. Már gyűltek rájuk a hangyák. Az egyik sértetlen volt, a másik széttaposva, mint amire hatalmas pata tiport.

Itt leterelték a fiút az ösvényről, az olajfák paravánja mögé. És egyikük vagy mindkettő kedvét töltötte rajta.

Végezetül elnyisszantották a torkát.Bernardo szédült, feje zsongott.Nem volt még olyan messze saját zsidó gyermekkora, hogy elfelejtette volna a

felfegyverzett martalócoktól való félelmet, a rettegést, az oly sok korábbi gonosztett tudatát. Sem zsidó felnőttkorától nem távolodott el annyira, hogy az érzéstől szabadulhasson.

Egy hosszú pillanatra képzeletében átvedlett a fiú bőrébe. Hallotta a lovasokat. Érezte szagukat. Érezte a hatalmas, vészjósló éjjeli alakokat, a nehéz lovak dübörgő közeledtét a sötétségen át.

A borotvaéles pengék kegyetlen döféseit. A fajtalankodást.Az orvosdoktor Bernardo megtántorodott az alábukó nap alatt, vakon a kanca felé

botorkált, hogy elmeneküljön. Nem gondolta, hogy a sötétség leszálltakor hallaná Meir ben Helkias lelkének sikolyait, mégse volt maradása az elátkozott helyen.

4. A KIHALLGATÁS

Espina hamar rájött, hogy legfeljebb kis és véges mennyiségű információt gyűjthet össze a zsidó fiú meggyilkolásáról és a cibórium elrablásáról. Amit tudott, azt szinte mind a holttest megvizsgálásából, az öreg juhásszal folytatott beszélgetésből és a bűntett színhelyének szemrevételezéséből szűrte le. Egy hete járta a várost s kérdezősködött eredménytelenül, amikor szembesült a nyilvánvaló ténnyel: elhanyagolja betegeit. Örömmel vetette bele magát újra orvosi hivatásának biztonságos és megnyugtató napi feladataiba.

Kilenc nappal a Nagyboldogasszony-rendházban tett látogatása után elhatározta, hogy még

aznap délután felkeresi Sebastian atyát, elmondja neki azt a keveset, amit sikerült megtudnia, és azzal részéről befejezi az ügyben folytatott ténykedését.

Utolsó betege egy idős férfi volt, aki alig kapott levegőt, jóllehet aznap a levegő a változatosság kedvéért friss és hűvös volt, rövid enyhülés a nyári hőségben. Az orvosdoktor szeme elé táruló elnyűtt, roskatag testnek azonban nem az időjárás okozta a legnagyobb gyötrelmeket. A mellkason a bőr pergamenszerűvé vékonyodott, a légutak vizenyővel teltek meg, alig voltak átjárhatóak. Amikor Espina meghallgatta a tüdejét, hangos szörcsögést hallott. Meglehetős biztonsággal tudta, hogy a férfi a végét járja, de azt is, hogy még húzza egy darabig, és éppen gyógyteát keresett gyógyszerszekrényében, amivel enyhíthetné az öreg utolsó napjait, amikor két szedett-vedett fegyverzetű férfi sétált be a rendelőbe, magabiztosan, mintha ők lennének az új tulajdonosok.

A toledói törvénybíró, az alguacil katonái, mondták.− Bernardo Espina, azonnal velünk jössz − jelentette ki fontoskodva a hordómellű

alacsonyabbik.− Mit kívánnak tőlem, senor?− Köteles vagy megjelenni az inkvizítori hivatalban.− Az inkvizitori hivatalban? − Espina igyekezett megőrizni hidegvérét. − Rendben.

Várjatok odakint. Ellátom a beteget, és mehetünk.− Nem, most azonnal velünk jössz − mondta a magasabbik halk, mégis tiszteletet

parancsoló hangon.Espina tudta, hogy Joan Pablo, a mindenese kint beszélget az öregember fiával a rendelő

árnyékában. Az ajtóhoz lépett, kiszólt neki. − Eredj a házamhoz, és kérd meg a sefiorát, küldessen harapnivalót s frissítőt látogatóimnak. Kenyeret olívaolajjal és mézzel, flaska hideg bort.

A törvénybíró emberei összenéztek. Az alacsony bólintott. Társa arca kifejezéstelen maradt, nem ellenkezett.

Espina kis cserépedénybe töltötte a gyógyteát az öregnek, bedugaszolta. Éppen befejezte a beteg fiának kiokosítását, amikor beviharzott Estrella, nyomában a szolgáló a kenyérrel s a borral.

Felesége dermedt arccal fogadta a hírt. − Mit akarhat tőled az inkvizíció, édes Bernardóm?− Nyilván orvosra van szükségük − mondta ő, és ez mindkettejüket lecsillapította. Míg a

katonák ettek-ittak, Joan Pablo felnyergelte Espina lovát.Gyermekei az egyik szomszéd házánál voltak, ahol egy barát hetente hitoktatást tartott a

kis csoport gyerkőcnek. Örült, hogy nincsenek ott, amikor a két lovassal közrefogva elporoszkál hátasán.

Fekete csuhás papok jöttek-mentek a folyosón, ahol Espina egy lócán üldögélve várakozott. Nem egyedül várt. Időről időre az őrök egy-egy falfehér arcú férfival vagy nővel jelentek meg, és leültették egy lócára, máskor elvezettek valakit, s a hatalmas épület magába nyelt őrzőt, őrizetest egyaránt. Az elvezetettek közül senki nem tért vissza.

Lassan fáklyákat gyújtottak az ülepedő sötétség ellen, és Espina csak várt és várt.Egy asztalkánál őrkatona ült. Bernardo odament hozzá, és megkérdezte, kihez várakozik

tulajdonképpen, de a férfi szenvtelenül ráemelte tekintetét, és intett, hogy üljön vissza a helyére.

Kis idő múlva viszont újabb őr érkezett, és a várakozókról kérdezte asztal mögött ülő társát. Espina látta, hogy mindketten ránéznek.

− Az? Az Bonestruca testvérre vár − hallotta Bernardo a férfi hangját az asztal mögül.Toledo lélekszáma egyre gyarapodott, de hát Espina születésétől itt élt, és ahogy Sebastian

atya rámutatott, mind a világi lakosság, mind a vallási közösségek körében módja volt beható ismereteket szerezni.

Bonestruca testvér neve mégsem csengett ismerősen a fülében.Végre-valahára érte jött egy őr, és nekivágtak a folyosónak. Egy sor kőlépcsőn felkaptatva

újabb félhomályos folyosókon haladtak végig, alig is különböztek attól, ahol addig várakozott. Végül egy kis cellában állapodtak meg. A szerzetes fáklyavilágnál várt rá.

Bonestruca új kellett legyen Toledóban, mert ha Espina csak egyszer látta volna az utcán, könnyűszerrel emlékezett volna rá.

Magas volt, jellegzetesen spanyol feje figyelmet parancsoló. Espina őrizkedett attól, hogy megbámulja. Gyors pillantása dús, fekete üstököt észlelt, a tincsek hosszúak, a borbélymunka gyatra. Széles homlok, fekete szemöldök, hatalmas, szürke szempár. Sasorr, a száj széles, az ajkak késpengeszerűek, a szögletes állon kis bemélyedés.

Külön-külön a vonások, egy másik arcban, más vonásokkal kiegészülve, semmilyen érdeklődésre nem tarthattak volna számot. Így azonban, ennek az egy férfinak az arcán egymáshoz párosulva, rendkívüli hatást tettek.

A szerzetes arca egyáltalán nem hasonlított Jézuséra, ahogy Espina a festmények és szobrok alapján a Megmentő vonásait képzelte. Ezen az arcon a férfias szépség már-már nőies jelleget öltött, Espina első reakciója mégis egyfajta áhítat volt.

Mint egy szent, mondta az öreg juhász, Diego Diaz. Espinában szemernyi kétely sem volt, hogy Diaz erről a szerzetesről beszélt.

Bonestruca túl volt a jóképűségen. Nyugodt, jámbor arca a felületes szemlélőnek is azt üzente, hogy az effajta teljes és tökéletes kellem csakis Isten eredendő jóságának bizonyítéka lehet.

Amikor Espina a szerzetes szemébe nézett, mégis hirtelen egy hideg és ijesztő világban találta magát.

− Városszerte kérdezősködsz egy ereklyetartóról, amit nemrégiben loptak el a zsidó Helkiastól. Mi érdeked fűződik a dologhoz?

− Úgy... úgy gondoltam... vagyis Sebastian rendfőnök atya úgy gondolta, hogy... − Espina bárhová szívesebben nézett volna, mint ennek a különös szerzetesnek a mindent tudó tekintetű szemébe, de nem volt választása. -Az atya megkért, hogy vizsgáljam ki az ereklyetartó eltűnését és a küldönc fiú... a fiú halálát.

− És mire jutottál?− A fiú zsidó volt, az ötvösmester fia.− Ezt én is hallottam.A szerzetes hangja lágyabb volt, mint a tekintete... bátorító, már-már barátságos, gondolta

Espina reménykedve.− Hát még?− Ez minden, testvérem.Bonestruca törzsét elrejtették fekete csuhájának redői, ujjai viszont hosszúk és széles

körműek voltak, kis fekete szőrcsomókkal az első ujjperceken. − Mióta vagy orvosdoktor?− Tizenegy éve.− Itt helyben inaskodtál?− Igen, itt Toledóban.− Kinél inaskodtál?Espina száraz szájjal válaszolta: − Sámuel Provo mesternél.− Ah, Sámuel Provo hírét még én is hallottam − mondta a szerzetes kenetteljesen. − Remek

orvos, nem igaz?− Igen, elismert tudós.− Zsidó.− Igen.− Mit gondolsz, hány gyermeket metélt körül a mestered? Espina értetlenül hunyorgott. −

A mester nem végzett körülmetélést.− És hány körülmetélést végzel te egy esztendőben?− Én sem végzek körülmetélést.− Na, ki vele − nógatta a szerzetes. − Hány ilyen műtétet végeztél? Nemcsak zsidókon,

hanem mórokon is esetleg?− Egyet sem... Az évek során néhányszor elkerülhetetlen volt a műtéti beavatkozás...

Alapos tisztálkodás híján ugyanis a fityma begyulladhat, s ha gennyes kelés alakul ki, azt orvoslandó... Az igazi körülmetélést a móroknál és zsidóknál is szent emberek végzik, rituális fohászok közepette.

− És a beavatkozásaid közben, te nem mondtál semmilyen fohászt?− Nem én.− Egy miatyánkot se?− Én csak azért fohászkodom nap mint nap, hogy javára legyek a betegeimnek, ne pedig

kárára, testvérem.− Feleséged van-e?− Igen.− Neve?− Senora Estrella de Aranda.− Gyerekek?− Három. Két lány, egy fiú.− A feleséged és a gyerekek hithű katolikusok?− Igen.− Te viszont zsidó vagy, nem igaz?− Nem! Tizenegy éve keresztény vagyok. Krisztust szolgálom.A szerzetes arcának szépsége csak fokozta a vesébe látó szürke szempár fagyosságát. A

szürke szembe kétkedő tekintet költözött, mintha a szerzetes pontosan ismerné Espina összes emberi gyarlóságát, valaha elkövetett vétkét.

A merő tekintet egyre mélyebbre hatolt Espina lelkében.Azután a szerzetes váratlanul tapsolt a folyosón várakozó őrnek.Kis kézmozdulattal jelezte: vihetik.Ahogy kifordult a cellából, Bernardo az asztal alá pillantva látta, hogy saruba bújtatott

lábfeje szépen formált, az ujjak hosszúak, íveltek.Az őr végigvezette a folyosókon, le a meredek lépcsőn. Édes Krisztusom, te tudod,

mennyire igyekeztem. Te tudod... Espina tisztában volt vele, hogy az épület gyomrában börtöncellák és vallatótermek vannak. Tudott a potro nevű kínzóeszközről is: a foglyot háromszögletű keretre kötözik, s egy csörlő körbeforgatásával egyik ízületét a másik után ficamítják ki. Vagy ott a toca. A fogoly fejét vályúba lógatják, torkába vászoncsíkot tömnek, és az anyagot vízzel locsolják. A fulladozó választhat: meghal, vagy töredelmes vallomást tesz.

Jézus, kérve kérlek... könyörgöm...Fohásza meghallgatásra találhatott, mert a kijárathoz érve az őr intett, hogy lóduljon, és

Espina egyedül folytatta útját, ki az épületből, oda, ahol a lovát hagyta.Lépésben vágott neki az útnak, hogy legyen ideje összeszedni magát, mire hazaér, és

száraz szemmel nyugtathassa meg Estrellát.

II.A KISEBBIK FIÚ

Toledo, Kasztília 1492. március 30.

5. YONAH BEN HELKIAS

− Lemehetek Eleazarral a folyóhoz, Abba? Megfognánk a vacsoráravalót.− Kifényesítetted az ezüstöt?− Majdnem.− Vagyis nem. Tessék befejezni, amit elkezdtél − mondta Helkias azon a lélektelen

hangon, ami mindig úgy bántotta Yonah fülét. Néha legszívesebben apja távoli pillantású szemébe meredt volna, hogy közölje vele: Meir halott, de Eleazar és én itt vagyunk neked. Mi nem haltunk meg.

Yonah gyűlölte a suvickolást. Még mindig fél tucat jókora edény volt hátra, bemártotta hát a rongyot a vizelet és porrá tört madárszar bűzös, sűrű löttyébe, és folytatta a csüszkölést.

Anyja halálával korán belekóstolt az élet keserűségeibe, és még durvább megrázkódtatásként érte, amikor Meirt meggyilkolták, mert akkor már öregebb volt, tizenhármon is túl, jobban felfogta a veszteség véglegességét.

Alig pár hónappal Meir halála után Yonah-t kiszólították a tóraolvasó emelvényre, és ezzel hivatalosan is a minjan tagjává lett. A balsors csapásai idejekorán felnőtté érlelték. Apjába, akit mindig olyan magasnak és erősnek látott, csak hálni járt a lélek, ésYonah-nak fogalma sem volt, hogyan tölthetné ki a Helkias gyászával támadt űrt.

Nem jutottak közelebb testvére gyilkosaihoz. Néhány héttel Meir halála után Helkias Toledano hírét vette, hogy Espina, az orvosdoktor, fia halálának előzményeiről kérdezgeti a környékbelieket. Helkias Yonah kíséretében meglátogatta Espinát, hogy beszéljen vele, de a házat elhagyottan találták. Joan Pablo, Espina volt mindenese épp akkor vitte el saját használatára, ami a bútorokból megmaradt: egy asztalt, pár széket. Az orvos családostul elköltözött, tudták meg Joan Pablótól.

− És hová?A férfi a fejét rázta. − Mit tudom én.Helkias a Nagyboldogasszony-rendházba is elment, hogy beszéljen Sebastian atyával, de

mikor odaért, egy zavarodott pillanatig azt hitte, rossz helyen jár. A kapun belül taligák és társzekerek sorakoztak. Nem messze három asszony kék szőlőt taposott egy hatalmas kádban. A valamikori kápolna nyitott ajtaján át Helkias olívabogyóval megrakott kosarakat és még több szőlőt látott.

Amikor megkérdezte az asszonyoktól, hová költözött a rendház, egyikük elmondta, hogy a Nagyboldogasszonyrendházat bezárták, a hieronimita rend az ő gazdájuknak adta ki az ingatlant.

− És Sebastian atya? Hová lett a rendfőnök? − kérdezte Helkias. Az asszony a taposást abba se hagyva vállat vont, és mosolyogva megrázta a fejét.

Yonah igyekezett megfelelni a legnagyobb fiúval szembeni elvárásoknak, de nyilvánvaló volt számára, hogy sosem tud bátyja helyébe lépni. Sem ötvösinasi, sem fiúi, sem testvéri, sem más minőségben. Apja tekintetének tompasága tovább mélyítette saját helyzete sanyarúságát. Habár Meir halála óta három pészah is eltelt, Helkias házában és műhelyében még mindig gyász honolt.

Az előtte heverő edények − boroskupák − egyik-másikát vastag fekete bevonat lepte, mégsem volt érdemes iparkodnia, mert apjának hirtelen eszébe jutott fél órával korábbi beszélgetésük, és így szólt: − Nem mehetsz ki a folyóhoz. Előkeríted Eleazart, és mindketten itt maradtok a ház körül.

− Nem olyan idők járnak, hogy egy zsidó fiú gondtalanul csámboroghasson − tette hozzá.Yonah rózsás arcú, hétéves kisöccsük, Eleazar felügyeletének gondját is megörökölte

Meirtől. Mesélt neki bátyjukról, hogy Eleazar megőrizze emlékezetében, időnként pedig

elővette Meir kis mór gitárját, és énekeltek. Megígérte Eleazarnak, hogy megtanítja gitározni, ahogy Meir megtanította őt. Ezt kérte számon rajta most a ház árnyékában botokkal és kavicsokkal háborúsdit játszó Eleazar, amikor rátalált, de Yonah csak a fejét rázta.

− A folyóhoz mégy? − kérdezte Eleazar. − Veled mehetek?− Első a munka, aztán a szórakozás − visszhangozta apja szavajárását Yonah önkéntelenül,

és bementek öcsével a műhelybe. A sarokban üldögélve fényesítették az ezüstöt, amikor Jose Ortega rabbi és David Mendoza beállított.

− Mi újság? − csapott le rájuk Helkias. Senor Mendoza megrázta a fejét. A jól megtermett, középkorú férfi építőmunkás volt, a fogazata hiányos, arca savószínű.

− Semmi jó, Helkias. Már a városban mutatkozni sem biztonságos.Három hónapja az inkvizíció kivégzett öt zsidót és hat conversó-t. Ördögi mesterkedéssel

vádolták őket, mondván, hogy tizenegy évvel korábban egy lopott áldozati ostya és egy keresztre feszített keresztény fiú szívének felhasználásával akartak elmeháborító rontást hozni a derék keresztényekre. Habár a fiú kilétére soha nem derült fény − keresztény gyermek eltűnését nem jelentették −, a kíméletlen vallatásnak alávetett vádlottak töredelmes vallomást tettek, és mind máglyán végezték, beleértve annak a háromnak a porhüvelyét is, akik még az autodafét megelőzően elhaláloztak.

− Egyesek máris imáikba foglalták a kis „vértanú”-t. Gyűlölködésük megmérgezi a levegőt − mondta Mendoza elkomorulva.

− A királyi párhoz kell folyamodnunk oltalomért − szólalt meg Ortega rabbi. Kis, csontos emberke volt, feje tetején fehér hajpamat. Az embereket mosolyra fakasztotta a látvány, ahogy a súly alatt görnyedezve előhozta a zsinagógában a hatalmas és nehéz tóratekercset, hogy a gyülekezet tagjai megérinthessék és megcsókolhassák. Köztiszteletnek örvendett, de Mendoza most nem értett egyet vele.

− A király nemcsak uralkodó, de barátságra, együttérzésre képes emberi lény is. Sajnos újabban a királynő ellenünk hangolta. Izabella elszigeteltségben nevelkedett, papok alakították ki gondolkodásmódját. Hajadonként Tomas de Torquemada nagyinkvizítor volt a gyóntatója, aki ma is erős befolyással van rá. − Mendoza megrázta a fejét. − Rossz vége lesz ennek.

− Ne légy kishitű, David barátom − mondta Ortega rabbi. -Elmegyünk a zsinagógába, és imádkozunk. Az Úr meg fogja hallani segélykiáltásainkat.

A két fiú abbahagyta a kupák fényesítését. Eleazart nyugtalanította a felnőttek riadt hangja, feszült arckifejezése. − Mi van? − súgta oda Yonah-nak.

− Később. Később mindent elmagyarázok − súgta vissza Yonah, de nem volt benne biztos, hogy ő maga érti, mi történik.

Másnap reggel fegyveres katonatiszt jelent meg Toledo város főterén. Három kürtös és az elöljáróság két tagja is elkísérte, és a törvénybíró két poroszlója, ugyancsak fegyveresen. A tiszt rendeletet tett közzé, mely tudatta a zsidókkal, hogy évszázados spanyolországi történelmük ellenére ezennel három hónapot kapnak az ország elhagyására. A királynő Andalúziából már 1483-ban kiűzette a zsidókat. Most a spanyol királyság teljes területéről kiutasították őket − menniük kellett Kasztíliából, Leónból, Aragóniából, Galíciából, Valenciából, a katalán fejedelemségből, a vizcayai hűbérbirtokról és Cerdena, Szicília, Mallorca, valamint Menorca szigetekről.

A rendeletet kiszögezték a falra. Ortega rabbi lemásolta, de annyira reszketett a keze, hogy alig tudta kibogarászni, amikor a sebtében összehívott Harmincak Tanácsának felolvasta.

− „Valamennyi zsidónak, korra és nemre való tekintet nélkül, kik fent nevezett királyságainkban és domíniumainkban saját hajlékkal vagy lakhatással bírnak vagy más egyéb okkal tartózkodnak... halálbüntetés terhe mellett megtiltatik, hogy oda akár lakosként, akár utazóként, akár más módon visszatérni merészeljenek, vagy ottlakásukat tovább folytassák...

Tilalmas cselekedetre vetemedik továbbá, ki fent nevezett királyságunkban akár nyíltan, akár alattomban zsidót befogad, rejteget, védelmez vagy oltalmába fogad... mely cselekedet ezen személy vagy személyek ingatlanainak, marháinak, kastélyainak és más egyéb vagyonának elkobzásával toroltatik meg.”

Valamennyi keresztényt szigorúan eltanácsolták a hamis együttérzéstől. Az egyszeri polgárnak ettől kezdve tilos volt „szóban vagy más egyéb módon zsidókkal kapcsolatot tartani, azokat otthonába engedni vagy velük barátságra lépni, valamint bármi módon hozzájárulni ahhoz, hogy magukat fenntartsák”.

A rendelet kibocsáttatott „az uralkodói pár, királyunk és királynőnk, valamint uralkodói fenségeink valamennyi királyságának és domíniumának nagyinkvizitora, Santa Cruz nagytiszteletű perjele parancsára”.

A toledói zsidókat kormányzó Harmincak Tanácsában mindhárom rend tíz-tíz fővel képviseltette magát − városi előkelőségek, kereskedők és iparosok vettek részt a munkájában. Helkias mint elismert ötvösmester kapott helyet benne, a mostani találkozót az ő házában tartották. A tanácsnokokat letaglózta a hír.

− Hogyan toloncolhatnak ki ilyen szenvtelenséggel egy országból, mely oly sokat jelent nekünk, s melynek mi is oly sokat jelentünk? − méltatlankodott dadogva Ortega rabbi.

− Ez a rendelet is csak újabb cselfogás, hogy még több adót és kenőpénzt csikarjanak ki tőlünk − vélte Judah ben Solomon Avista. − A spanyol királyok mindig is az udvar fejőstehenének tartották a zsidóságot.

Helybenhagyó dörmögés. − 1482 és 1491 között − szólalt meg Joseph Lazára javakorabeli lisztkereskedő Tembleque-ből − nem kevesebb mint ötvennyolcmillió maravedi-vel járultunk hozzá a hadviselés költségeihez, és újabb húszmillióval „kényszerű kölcsönök” formájában. A zsidó közösség időről időre súlyos adósságokba veri magát, hogy meg tudjon fizetni egy túlméretezett „adó”-t, vagy hogy „ajándék”-kal hálálja meg az udvarnak „túlélésünk”-et. Ez most talán nem ilyen idő.

− A király jóindulatára kell apellálnunk − mondta Helkias. A közvetítő személyét illetően egyhangúan Don Abraham

Seneort tartották a legalkalmasabbnak.− Őfelsége őt szereti legjobban, őt tartja legtöbbre a zsidó udvaroncok közül − mondta

Ortega rabbi, egyetértő biccentések kíséretében.

6. VÁLTOZÁSOK

Abraham Seneor a nyolcvanat is betöltötte, és jóllehet elméje megmaradt frissnek és élesnek, teste végtelenül elfáradt. Uralkodóknak tett áldozatos és nem mindig veszélytelen szolgálatainak sora egy titkos esküvői szertartás megszervezésével kezdődött, amely 1469. október 19-én a házasság szent kötelékében egyesítette az akkor tizennyolc éves Kasztíliai Izabellát és annak tizenhét esztendős unokatestvérét, Aragóniái Ferdinándot.

A házasságkötést azért kellett titokban tartani, mert dacolt Kasztília királyának, IV. Henriknek az akaratával. Henrik, aki egyébként Izabella féltestvére volt, a portugál királynak, Alfonznak szánta Izabellát. Az Infanta a frigyet elutasította, arra kérve ugyanakkor Henriket, hogy őt nevezze meg Kasztília és León trónjának örököseként. Egyben megígérte, hogy nem megy férjhez a jóváhagyása nélkül.

IV. Henriknek nem voltak fiai (innen gúnyneve: Tehetetlen Henrik), volt viszont egy törvénytelen leánya, Juana, szeretőjétől, Beltran de la Cuevától. Amikor a király Juanát akarta örököseként megnevezni, kitört a polgárháború. A nemesség megvonta támogatását Henriktől, és egy másik Alfonzt, Izabella tizenkét éves öccsét ismerte el uralkodójaként. Két

évvel később az ifjú Alfonzt holtan találták ágyában, a rossz nyelvek szerint megmérgezték.Izabella nem leendő uralkodónak kijáró neveltetést kapott, kevéssel öccse halála után

mégis arra kérte Abraham Seneort, kezdje meg a titkos tárgyalássorozatot a befolyásos aragóniai udvaroncokkal, amely végül Ferdinánd herceggel való házasságkötéséhez vezetett. 1474. december 11-én, amikor IV. Henrik váratlanul elhunyt Madridban, Izabella éppen Segoviában tartózkodott. A hírről értesülve nyomban Kasztília királynőjének nyilvánította magát. Két nappal később éljenző tömeg élén, markolattal felfelé magasba emelt karddal vonult a segoviai székesegyházhoz. A spanyol parlament, a Cortes, hűségéről biztosította.

1479-ben meghalt II. János, Aragónia királya, és Ferdinánd követte apját a trónon. A titkos esküvő utáni tíz évben a királyi pár állandó háborúskodásra kényszerült, visszaverték a portugál és francia támadásokat, felkelőkkel hadakoztak. Amikor ezeket a hadjárataikat megnyerték, a mórok elleni harcra összpontosítottak.

Abraham Seneor hűséggel szolgálta őket mind e háborús évek során, pénzt szerzett a költséges hadviseléshez, adórendszert dolgozott ki, és átvezérelte az uralkodó párt a Kasztília és Aragónia egyesítésének politikai és pénzügyi buktatói között.

Mindezért gazdagon megkapta jutalmát, rabbivá s egyben a kasztíliai zsidók legfelsőbb bírójává nevezték ki, de ő állapította meg a zsidók által fizetendő adókat is szerte a királyságban. 1488-tól ő látta el a Ferdinánd által a törvényes rend fenntartására létrehozott katonai szervezet, a Hermandad kincstárnoki feladatait. Zsidó társai nem kedvelték Seneort − nem ők választották rabbijukká, a király ültette nyakukba. Seneor mégis hű maradt hozzájuk. Már azelőtt cselekedett, hogy szerte a királyságból megkörnyékezték a zsidók, lépjen fel érdekükben Ferdinándnál. A királyi párral való első találkozóját a kölcsönös szeretet és tisztelet jellemezte, a kiutasító határozat visszavonását kérlelő szavai mégis lehangolóan hűvös elutasításra találtak.

Néhány hétre rá újabb találkozót kért, de ezúttal vejét, Meir Melamed rabbit is magával vitte. Melamed Ferdinánd titkára volt, és az adóbegyűjtés legfőbb irányítója a királyságban. Mindkettejüket a király nevezte ki rabbivá, nem pedig saját hitsorsosaik, mégis hatékonyan képviselték a zsidók érdekeit az udvarnál. Velük volt Isaac ben Judah Abravanel is, aki az ország középső és déli részeiben felelt az adók beszedésért, és aki csillagászati összegű kölcsönöket adott a királyi kincstárnak, közte másfél millió aranydukátot csak a Granada elleni háború sikeréért.

A három zsidó újra előadta érveit, egyúttal újabb összegeket is beígérve a kincstárnak, Abravanel pedig kilátásba helyezte, hogy a kiutasító rendelet visszavonása esetén ő és testvérei elengednék a Korona bizonyos súlyos tartozásait.

Ferdinánd leplezetlen érdeklődéssel hallgatta a felajánlott összegek részletezését. A három kérelmező azonnali választ remélt, abban bízva, hogy így Torquemada és társai, kik évek óta igyekeztek elérni a zsidók kiutasítását, nem befolyásolhatják a döntést. Ferdinánd viszont véleményeztetni akarta kérelmüket, és amikor egy héttel később ismét megjelentek az uralkodói pár előtt, a király közölte velük: úgy döntött, nem ad helyt kérelmüknek, a kiutasító rendelet végrehajtatik.

Izabella mindvégig ott állt férje oldalán. Középtermetű, szigorú arcú asszony volt, kövérkés, mégis minden ízében méltóságteljes. Hatalmas, parancsoló tekintetű kékeszöld szempár, parányi, csücsöri ajkak. Még a legtetszetősebb vörösesszőke haja volt, de már abba is ősz szálak vegyültek. A királyné bölcs Salamon egyik példabeszédével adta meg a kegyelemdöfést a három zsidónak.

− „Mint a vizeknek folyása, olyan a királynak szíve az Úrnak kezében, valahová akarja, oda hajtja azt!”

− Azt hiszitek, tőlünk szakadt rátok a csapás? Az Úr ültette el azt a király szívében − mondta Izabella a három zsidónak megvetően, és a kihallgatás véget ért.

Szerte a királyságban zsidó tanácsok üléseztek kiújult kétségbeesésben.Toledóban a Harmincak Tanácsa elkeseredett igyekezettel munkálkodott valamiféle terv

létrehozásán.− Imádom ezt az országot. Ha el kell hagynom a szeretett földet, ahol őseim nyugszanak −

mondta végül David Mendoza −, olyan helyre mennék, ahol soha nem fognak azzal megvádolni, hogy meggyilkolt gyermekek gyenge húsából akartam maceszt sütni, vagy kést döftem a megszentelt ostyába, káromoltam Szűz Máriát, vagy gúnyt űztem az istentiszteletből!

− Olyan helyre kell mennünk, ahol az ártatlanokat nem vetik tűzbe, mint a gyújtóst − szólalt meg Ortega rabbi. Szavait helyeslő dörmögés kísérte.

− És ugyan hol találni ilyen helyet? − kérdezte Yonah apja. Egymásra meredtek. Hosszú, néma csend.

De mivel mindenkinek mennie kellett valahová, az emberek nekiálltak tervezgetni.A köpcös, lassú beszédű Áron Toledano megjelent öccse házában, és Helkias meg ő órák

hosszat tanácskoztak, úti célokat javasolva és vetve el, Yonah pedig fülelt, és igyekezett kihámozni, miről van szó.

Mindent egybevetve igazából csak három lehetséges úti céljuk volt. Északon Navarra. Nyugaton Portugália. És keleten a tengerpart, ahonnan hajók vihetik őket tovább távolabbi vidékek felé.

Néhány nap múlva azonban új híreket kaptak, melyek segítettek leszűkíteni a lehetőségek körét.

Áron toppant be újfent, paraszti arcát aggodalom felhőzte. − Navarrát kizárhatjuk. Navarra egyedül olyan zsidókat fogad, akik áttértek a Krisztus-hitre.

Szűk egy héttel később megtudták, hogy az Aragónia s Kasztília fémpénzeit verő Don Vidal ben Benveniste de la Cavalleria Portugáliába lovagolt, s elintézte, hogy befogadják a spanyol zsidókat. II. János portugál király meglátta a felcsillanó lehetőséget, és elrendelte, hogy a kincstár szedjen egy-egy dukát vámot minden bevándorló zsidó után, plusz negyedét mindazon javaknak, mellyel királysága határát átlépik. Cserében hat hónapig megtűri a zsidókat országában.

Áron méltatlankodva csóválta a fejét. − Nincs benne bizodalmam. Azt hiszem, a végén még igaztalanabbul bánna velünk, mint a spanyol trónus.

Helkias egyetértett. Maradt hát a tengerpart, s tovább, a hajóút.Helkias megfontolt volt és jóindulatú, magas termetű férfi. Meir alacsonyabb és vaskosabb

volt, inkább mint Áron, és Eleazar is hasonló alkatúnak ígérkezett. Yonah nagydarab volt, akár az apja, akire tiszteletteljes szeretettel nézett.

− Hová hajózunk, Abba?− Nem tudom. Először is keresünk egy helyet, ahol sok hajó van, mint, mondjuk, a

valenciai kikötőben. Ott megtudakoljuk, melyik hajó miféle, hová tart. Bíznunk kell benne, hogy a Mindenható vezérli léptünket, és segít bölcs döntést hoznunk.

Yonah-ra nézett. − Félsz, fiam?Yonah nekigyürkőzött a válasznak, de apja megelőzte.− Ne restelld, fiam. Az okos ember tudja, hogy az utazóra seregnyi veszély leselkedik. De

mi ott leszünk egymásnak, három erős, jól megtermett férfi − Áron, te meg én. Mi hárman gondoskodunk majd Eleazar és Juana nagynénikéd biztonságáról.

Yonah jóleső érzéssel hallotta, hogy apja férfiként tartja számon.Helkias mintha olvasott volna gondolataiban. − Az elmúlt években férfiúi felelősségeket

vettél a válladra − mondta halkan. − De mások is felfigyeltek jellemedre. Több apa is megkeresett azzal, hogy leánya szívesen a menyegzői sátor alá állna veled.

− Megállapodtál valakivel? − kérdezte Yonah.

− Még nem. De amint megmelegszünk új otthonunkban, szakítunk rá időt, hogy egy derék teremtést kerítsünk melléd. Azt hiszem, legfőbb ideje.

− Hát igen − ismerte el Yonah, apja pedig elnevette magát.− Azt hiszed, én nem voltam fiatal? Tudom, milyen az.− Eleazar nagyon irigy lesz. Majd ő is feleséget akar magának − mondta Yonah, és most

már mindketten dőltek a nevetéstől.− Abba, én félelem nélkül elmegyek bárhová, csak te legyél ott velem.− Én is veled, Yonah. Ráadásul az Úr is ott lesz velünk.A házasság gondolata új elemmel gazdagította Yonah életét. Nem volt elég a felfordulás a

külvilágban, a fejében is minden összezavarodott, és a teste is átalakult. Éjszakánként nőkről álmodott, nappal meg, még a legnehezebb időkben is, gyerekkori barátnőjéről, Lucia Martinról ábrándozott. Kiskorukban gyermeki kíváncsiságtól hajtva többször is tüzetesen szemügyre vették egymás meztelenségét. Most a lányról ruhán át is lerítt, hogy teste asszonyossá érett, s ez új keletű sutaságot vitt kapcsolatukba.

Minden átalakulóban volt, és Yonah-t félelmei és kétségei ellenére is gyönyörteli borzongás töltötte el, hogy végre nekivágnak a világnak. Elképzelte életét az új helyen, olyannak, amilyenben a spanyol zsidóknak nem volt részük az elmúlt száz évben.

Az imaházban a vallásos értekezések között talált egy könyvet egy Khordabbek nevű arabus tollából, aki így írt a zsidó kalmárokról:

− „A frankok földjén, a Nyugati Tengeren hajóra szállnak, és Faramába vitorláznak. Ott árujukat tevékre rakják át, és gyalogszerrel jutnak Kolzumba, ami ötnapi járóföldre van. Utóbb a Vörös Tengerre bízzák magukat, és Kolzumból El-tarba meg Jeddah városába hajóznak. Onnan India, Sind és Kína felé.”

Kalmárnak maga is beállt volna. Ha meg kereszténynek születik, lovag lett volna − persze nem a zsidógyilkos fajtából, így érdemes élni.

Kevésbé ábrándos pillanataiban viszont tudta, hogy apjának igaza van. Okos ember nem fantáziálgat. Nem ülhetnek tétlen, miközben a világ, melyben élnek, darabjaira hullik körülöttük.

7. AZ INDULÁS NAPJA

Yonah tudta, hogy sokan máris útra keltek. Először csak pár utazó tűnt fel Toledo határában az országúton, aztán kis csermelyként, végül éjjel-nappal ömlő áradatként vándoroltak a távoli vidékekről összesereglett, idegen zsidók nyugatnak, Portugália felé vagy éppen keletnek, a hajókikötőkbe. Vonulásuk zaja a városba is behallatszott. Lovak és burró-k hátán, ökrös szekérre halmozott motyójuk tetején ültek, nehéz terhet cipelve, gyalogosan baktattak az izzó nap alatt, akadt, ki botladozott, volt, aki el is esett. A gyalogló asszonyok és gyerekek időnként rázendítettek egy énekre, és dobokat püföltek, csörgődobot ráztak a csüggedés ellen.

Gyermekek jöttek világra az útfélen, emberek szenderültek jobblétre. A toledói Harmincak Tanácsa engedélyezte az átutazóknak, hogy a zsidó temetőben helyezzék végső nyugalomra halottaikat, más segítséget azonban sokszor nem is tudtak felajánlani, még egy minjanra való hithű zsidót se a kaddishoz. A megszorult utazót máskor segítőkész vendégszeretet fogadta volna, most azonban a toledói zsidók maguk is indulóban voltak, lekötötte erejüket a saját bajuk.

A dominikánusok és ferencesek elégedetten látták, hogy nem hiába intrikáltak és prédikáltak, és buzgón nekiláttak, hogy a lehető legtöbb zsidó lelket gyűjtsék be. Egyes toledói zsidók, Yonah családjának régi barátai, most kereszténynek nyilvánították magukat a város templomaiban − gyerekek, szülők, nagyszülők, akikkel a Toledanók kenyeret törtek

meg, akikkel együtt imádkoztak a zsinagógában, akikkel együtt átkozták a kitaszított népet megbélyegző sárga billogot. Majd' minden harmadik zsidó megtért: vagy az utazás viszontagságaitól való félelmében, vagy egy keresztény iránti szeretetből, vagy mert olyan társadalmi állást és kényelmet ért el, amiről nem tudott lemondani, esetleg csak mert elege lett a párialétből.

A magas beosztású zsidókra is nagy nyomás nehezedett, hogy térjenek át a keresztény hitre. Egyik este Yonah nagybátyja, Áron döbbenetes hírrel állított be Helkiashoz.

− Abraham Seneor rabbi, a veje, Meir Melamed rabbi és az egész családjuk is kikeresztelkedett.

Izabella királynő képtelen volt elviselni a lehetőségét, hogy elveszítse azt a két embert, akiknek annyi mindent köszönhetett, a szóbeszéd szerint egyenesen zsidóellenes megtorlásokkal fenyegette őket, ha vonakodnának megtérni. Az uralkodói pár köztudomásúlag személyesen intézkedett a nyilvános megtérési szertartás előkészületeit illetően, melynek fényét, keresztszülői minőségükben, jelenlétükkel is emelték.

Seneor rabbi Fernando Nunez Coronelre változtatta nevét, Melamed rabbi pedig Fernando Perez Coronel lett.

Pár nappal később Seneort Segovia kormányzójává, a királyi tanács állandó tagjává és a trónörökös pénzügyminiszterévé nevezték ki. Melamed legfőbb királyi számvevő lett, és ugyancsak bekerült a királyi tanácsba.

Isaac Abravanel nem volt hajlandó megtérni. Ő és fivérei, Joseph és Jacob, lemondtak a királyi párnak folyósított hatalmas kölcsönök törlesztéséről, viszonzásul szabadon távozhattak az országból. Egyezer aranydukátot, valamint néhány arany− és ezüsttárgyat vihettek magukkal.

Helkias és Áron, a zsidóság zöméhez hasonlóan, nem volt ilyen szerencsés, őket semmi sem kímélte meg a földönfutóvá válástól. A zsidó sokaságnak megtiltották, hogy aranyat, ezüstöt vagy ékköveket vigyenek ki a birodalomból. Az udvar azt tanácsolta, adják el tulajdonaikat, és a befolyt összeget fektessék „árukészlet”-be, melyet új hazájukban majd pénzzé tehetnek. Nyomban ezután Ferdinánd király bejelentette, hogy Aragóniában zsidó földbirtokokat, házakat és egyéb ingatlanokat foglaltat le − adótartozás fejében.

A toledói zsidók igyekeztek hamarjában túladni ingatlanaikon, nehogy egy hasonló uralkodói intézkedés meggátolja őket ebben, de adásvétel helyett gyászos színjáték szereplőivé lettek. Keresztény szomszédaik tudták, hogy az ingatlanok nemsokára úgyis gazdátlanná lesznek, ha máshogy nem, hát a zsidók halála árán, ezért könyörtelenül letörték az árakat, pár sueldó-t ajánlva olyan birtokokért, amik különben sok-sok maravedi-ért vagy akár real-ért keltek volna el. Szamarak, szőlőskertek cseréltek gazdát darabka lenvászonért.

Aron Toledano a bátyjához fordult tanácsért, miután neki is hasonlóan szégyenletes ajánlatot tettek kecskefarmjára. − Csak tudnám, mitévő legyek − kesergett.

Helkias világéletében tehetős, sokat foglalkoztatott mester volt, de mostanában rossz idők jártak rá, anyagi helyzete megrendült. Az ereklyetartóért csak előleget fizettek, mióta pedig útban a megrendelő felé elrabolták, egy árva fillért se látott a pénzéből, jóllehet ő maga komoly összeget fordított a cibóriumhoz szükséges színarany és ezüst beszerzésére. Egyes tehetős megrendelők most a leszállított portékák árát is visszatartották, hátha úgy alakul, hogy végül nem kell rendezniük tartozásukat.

− Jóhoz jöttél tanácsért − mormogta. Benne volt a pácban alaposan, s nem is mászott volna ki belőle, ha nem siet segítségére egy öreg és áldozatkész barátja.

Benito Martin keresztény volt, ötvös maga is, igaz, belőle hiányzott az a fajta kreativitás, aminek Helkias a hírnevét köszönhette. Leginkább csak aranyozással, reparálással foglalkozott. Mindketten fiatal emberek voltak, amikor Benito felfedezte, hogy tulajdon Toledo városában él egy zsidó, aki csodálatos dolgokat állít elő nemesfémekből.

Megkereste a zsidó kézművest, és igyekezett az illendőség határain belül minél több időt mellette tölteni, az arany és ezüst megmunkálásának új és újabb fortélyait ellesni tőle, saját mesterségbeli korlátjait kitágítandó.

A szakmai fogások elsajátítása közben Benito Martin a nagyszerű embert is felfedezte mesterében.

Helkias szívesen látta őt, s tudása mellett élettapasztalatát is megosztotta vele. Benito lelkében a nagyrabecsülés fokozatosan igaz és rendíthetetlen barátsággá alakult át, olyannyira, hogy a boldog békeidőkben Martin elvitte gyerekeit a zsinagógába, hogy pészahkor meglátogassák a Toledano családot, s az ünnepi sátorhoz szukkotkor. Leánya, Lucia Yonah legjobb barátja volt, fia, Enrique Eleazar játszótársa.

Benito restellte aToledóban uralkodó igaztalan állapotokat, és egyik este, elég korán, hogy napszálltakor végigballaghassanak a szirttetőn, sétára hívta Helkiast.

− Csodálatos a házad elhelyezkedése, s a műhelyed is olyan gonddal tervezted meg, hogy nem is kerülhet ki belőle más, csak remekművek. Mindig is irigyed voltam emiatt.

Helkias szótlanul hallgatott.Amikor Benito megtette ajánlatát, az ötvösmester megállt.Rendes körülmények között az ajánlat tűrhetetlenül alacsonynak minősült volna, de hát hol

voltak ezek a rendes körülményektől. Helkias tudta, hogy ez minden, amit Benito megengedhet magának, és még ez is toronymagasan meghaladta a pénzéhes spekulánsok ajánlatait.

Odalépett a másik férfihoz, megcsókolta a simára borotvált keresztény arcot, és hosszan összeölelkeztek.

Yonah észrevette, hogy apja tekintetéből eltűnt a tompaság. Helkias és Áron ültek és azon tanakodtak, hogyan menthetik meg családjukat. Helkias minden energiáját és figyelmét mozgósította a küszöbönálló veszély elhárítása érdekében.

− Valencia rendesen tíznapi járóföld. Most, hogy az emberek ellepték az utat, és mindenki első akar lenni, ugyanez húsz napig is eltart, vagyis kétszer annyi élelemre van szükség, és kétszer annyi veszély leselkedik. Ezért mi a lehető legkésőbb hagyjuk el Toledót, amikor már újra megritkul a forgalom.

Áronnak a farmon volt két teherhordó burritó-ja és egy-egy finom hátasa magának és feleségének, Juanának. Benito Martin Helkias nevében eljárva vett még két lovat és két burritó-t, sokkal kevesebbért, mint amennyit egy zsidótól kértek volna értük, Helkias pedig szép summát fizetett szomszédjának, Marcelo Trocának, hogy annak közeli legelőjén tarthassa a négy állatot.

Több pénzre lesz szükségük, figyelmeztette Helkias az öccsét. − A tengerjáró hajók kapitányai nem a jótékonyságukról híresek. Egy vagyonba kerül majd az utazás. És a megérkezésünk után is meg kell élnünk valamiből, míg kenyérkereső munkát nem találunk.

Az egyedüli szóba jöhető pénzforrás Helkias kintlevőségeinek behajtása volt. Yonah leült apjával, és tételes listát készítettek a nem fizető vevőkről és a kiegyenlítetlen számlákról.

A legnagyobb kintlevőség hatvankilenc real és tizenhat maravedi − volt, Fernan Vasca, tembleque-i gróf kontóján. − Egy pökhendi nemes, mint valami király, úgy hívatott magához. Több dolgot is rendelt, de a fizetségből még egy seuldó-t se láttam. Bőven elég is volna, ha csak ezt az egy számlát behajthatnánk.

Yonah egy verőfényes júliusi napon kilovagolt apjával a Toledo melletti Tembleque falucskába. Nem szokta a lovaglást, de hátasaik kezesek voltak, és ő olyan büszkén feszített a nyűtt nyeregben, mint akármelyik lovag. A vidék gyönyörű volt, és Helkias, bár súlyos gondolatok nyomasztották, dalra fakadt lovaglás közben. A dal a békességről szólt.

És lakozik a farkas a báránnyal,és párduc a kecskefiúval fekszik,

a tehén és medve legelnek,az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik...Yonah élvezettel hallgatta a zengő, mély hangú éneklést. Ilyen sorunk lesz, ha

megérkezünk Valenciába, ábrándozott.Aztán Helkias lovaglás közben elmondta fiának, hogy amikor Vasca gróf először

Tembleque-be hívatta, indulás előtt összedugta fejét barátjával, Ortega rabbival. − Azt mondja a rabbi: „Hát erről a nemesúrról tudnék neked mesélni.”

Ortega rabbinak volt egy unokaöccse, egy Asher ben Yair nevű tudós fiatalember, aki a Tóra mellett több idegen nyelvben is jártasságot szerzett. − Tudományból nehéz megélni −mondta Helkias −, úgyhogy amikor egyik nap Asher meghallotta, hogy egy tembleque-i nemes írnokot keres, kilovagolt Tembleque-be, és felajánlotta szolgálatait.

A gróf büszke a bajvívó tudományára, folytatta Yonah apja. Harcolt a mórok ellen, akárhányszor nyakába vette az országot, hogy lovagi tornákon vehessen részt, melyek közül sokat meg is nyert. De fogékony az újdonságokra is, és 1486 tavaszán hírét vette egy merőben másfajta erőpróbának, egy irodalmi versengésnek, melyen a résztvevők lándzsák és kardok helyett versekkel csapnak össze egymással.

Joes Floral − Virágjátékok volt a neve a versengésnek. A tizennegyedik századi Franciaországban hívták életre, amikor Toulouse nemesi ifjai elhatározták, hogy összehívnak pár költőt, olvassák fel verseiket, és a győztes jutalma legyen egy aranyibolya.

A vetélkedőt utóbb többször megismételték Franciaországban, mígnem Violante de Bar, Katalónia és Aragónia királynője, I. János király felesége 1388-ban francia ítészeivel egyetemben Barcelonába helyezte át. A spanyol királyi udvar nemsokára hivatalosan is felkarolta a Joes Floralt, melyet évről évre nagy fényűzés közepette rendeztek meg. Mire Vasca gróf figyelmét felkeltette, az évente megrendezett irodalmi versengés remekeit a királyi udvar bírálta el. Az aranyibolyát immár harmadik díjként adták ki. A második díj egy színarany rózsa volt. Az első díj, tipikus katalóniai észjárással, egyetlen szál valódi rózsa volt, abból az elgondolásból, hogy semmilyen ember alkotta mű nem vetekedhet egy Isten műhelyéből kikerült virággal.

Vascát teljesen felcsigázta az ötlet, a megtisztelő lehetőség, hogy megjelenhet a királyi udvarban, és azt tervezte, benevez a Joes Floralba. Az se tántorította el, hogy a betűvetésben nem jeleskedett, elég pénze volt, hogy felfogadjon valakit, aki jól bánik a rímekkel. Szolgálatába fogadta Asher ben Yairt, és meghagyta neki, hogy lásson hozzá a versíráshoz. A témaválasztást illetően Vasca kijelentette, hogy a vers egy nagy és nemes katonáról kell szóljon, minekutána gróf és írnok egykettőre oda lyukadtak ki, hogy Fernan Vasca grófnál a vers alanyául keresve sem találnának jobbat.

Felolvastatván, az elkészült vers nem sértette a gróf fülét. A költemény illő tisztelettel és kellően eltúlozva adott számot bátorságáról és bajvívói erényeiről, Vasca gróf lemásoltatta hát, s futárral Barcelonába küldte.

Az udvari műértők nem estek hanyatt a Vasca-féle hőskölteménytől. Mire a grófnak fülébe jutott, hogy a díjakat másik három kapta, Asher benYair búcsút mondott nagybátyjának, Ortega rabbinak, és bölcsen Szicília felé vette az irányt, ahol is, úgy hitte, zsidó fiatalok tanítómestere válik majd belőle.

Vasca gróf pedig a zsidó Helkias Toledanóért küldetett, akiről az járta, hogy figyelemre méltó mestere a nemesfémek alakításának. Amikor Helkias megérkezett Tembleque-be, Vasca még mindig azon fortyogott, hogy egy csomó nyavalyás rímfaragó így csúfot űzött belőle. Beszélt Helkiasnak a Joes Flóráiról és ötletes díjairól, majd elárulta neki, úgy döntött, egy sokkal férfiasabb vetélkedőt szervez, valódi bajvívó tornát, melynek első díja lepipálja mind a Barcelonában kiosztottakat.

− Egy színarany rózsát kívánok készíttetni, ezüstszárral. Yonah apja elgondolkodva

bólogatott.− De nyisd ki a füled: semmiben sem maradhat el szépségben egy valódi rózsától.Helkias elmosolyodott. − De uram...A gróf leintette. Nyilván nincs ínyére, hogy hosszas beszélgetést folytasson egy zsidóval,

gondolta Helkias. Vasca hátat fordított neki. − Eredj és láss hozzá. De húsvétra kész legyen. − Ezzel Helkias elbocsáttatott.

Helkias megszokta már a nehéz természetű kuncsaftok szeszélyes kéréseit, jelenlegi megbízását azonban tovább bonyolította, hogy Vasca gróf hírhedt brutalitással torolta meg, ha valaki nem úgy táncolt, ahogyan ő fütyült. Helkias munkához látott, órákat üldögélt rózsabokrok előtt, vázlatrajzokat készített. Amikor az egyik ábrázolás elnyerte tetszését, kalapácsot ragadott. Negyedik napra valami egészen rózsaszerű állt elő, de végül kudarcnak ítélte, összetörte, s a fémet beolvasztotta.

Újra és újra nekiveselkedett, és el is ért kisebb sikereket, de az összhatást illetően mindannyiszor kudarcot vallott. Két hónap telt el Vascával való megbeszélése óta, és alig jutott közelebb a megbízás teljesítéséhez.

De próbálkozott rendületlenül. Úgy tanulmányozta a rózsát, mintha a Talmud volna előtte, eltöltekezett illatával és szépségével, szirmaira szedte, hogy lássa, hogyan épül fel a virág, megfigyelte, hogyan fordul, hajlik és hajt a szár a nap felé, hogyan születik, érik be s bomlik ki, feslik virággá a bimbó. Minden egyes próbálkozással, amit a virág egyszerű s mégis lélegzetelállító szépségének megragadására tett, jobban és jobban érzékelte a rózsa lényének eszenciáját, és a próbálkozások és kudarcok során a mesteremberből, aki addig volt, fokozatosan átalakult a művésszé, aki ettől fogva lett.

A végeredmény egy lángragyogású aranyvirág volt. A pöndörödő szirmok üde lágyságáról tapintás helyett a tekintet tett bizonyságot. Élethű virág volt, mintha egy mesteri tudású kertész tökéletes aranyszínben tündöklő rózsát nemesített volna ki. A virág alatt egy aranybimbó ékeskedett. A szár, a levélnyelek és a levelek ragyogó ezüstből készültek, ami rontott az illúzión, Helkiasnak azonban öt hónapja volt még a Vasca által megszabott határidőig, így megengedhette, hogy az idő fejezze be helyette a munkát. Az arany megtartotta színét, az ezüst viszont oxidálódott, s így megsötétedvén az egész virágot is hihetőbbé tette.

Vasca gróf meglepődött elégedettséggel vette át Helkias művét. − Dehogyis adom oda valami fűzfapoétának. Jobb helye lesz nálam − mondta.

Fizetség helyett egész sor újabb tárgyra adott megrendelést, amit később még egy megrendelés követett. Végül ő lett Helkias első számú adósa, és amikor a zsidókat kiutasították az országból, ez az adósság a tönk szélére sodorta Helkias családját.

A kastély hatalmas és félelmetes volt a közeledő Yonah és Helkias szemében. Az öles kapurács leeresztve. Helkias és Yonah a nyakukat tekergetve bámulták az őrtornyot a magas kőfal tetején.

− Hahó, őrség! − kiáltotta el magát Helkias, mire nyomban elő is bújt egy sisakos fej.− Helkias Toledano ötvösmester vagyok. Vasca gróf úrral kívánok beszélni.A fej visszahúzódott, de hamarosan újra előbukkant.− Az uraság nincs idehaza. Eredj utadra.Yonah félhangosan felnyögött, apja azonban nem tágított. -Fontos üzleti ügyben járok. Ha

az uraság nincs itt, az intézővel kell szót váltanom.Az őr ismét eltűnt. Yonah és apja ültek a lovaikon, és vártak.Végül a kapurács fülsértő csikorgás és nyekergés közepette fölemelkedett, ők pedig

belovagoltak a kastély udvarára.Az intéző, egy karcsú férfi, éppen húscsíkokkal etetett egy kalitkába zárt sólymot. A hús

korábban egy fehér macska volt. Yonah látta is a farkat, azt meghagyták épségben.

A férfi jószerivel rájuk se nézett. − A gróf északon vadászik − mondta ingerülten.− Az uraságnak teljesített megbízásaim fizetségéért jöttem -mondta Helkias, és az intéző

végre méltatta egy pillantásra.− Csak a gróf utasítására fizethetek bárkinek.− Mikor tér vissza a vadászatból?− Amikor kedve tartja. − A férfi, talán hogy szabaduljon tőlük, engedékenyebb hangra

váltott. − Hat nap múlva esetleg több szerencsével jártok.Miközben újra Toledo felé fordították lovaikat, Helkias szótlan gondterheltségbe merült.

Yonah megpróbálta felidézni az odaút kellemes hangulatát.− És lakozik a farkas a báránnyal... − énekelte, de apja ügyet sem vetett rá, és az út

hátralevő részén nem sok szó esett közöttük.Hat nappal később Helkias megismételte az utat, és az intéző ezúttal azt mondta, a gróf

legkorábban két hét múlva, a hónap huszonhatodik napján tér vissza.− Az túl késő − kesergett Áron, amikor Helkias közölte vele a hírt.− Túl késő, igen − hagyta helyben Helkias.Másnap azonban híre ment, hogy az uralkodói pár kegyesen adott még egy napot a

zsidóknak Spanyolország elhagyására, így a végső határidő augusztus elsejéről másodikára tolódott ki.

− Gondolod, hogy... − kérdezte Áron.− Igen, sikerülni fog! Ott fogom várni a kastélynál, amikor megérkezik. Amint kifizetett,

indulhatunk − magyarázta Helkias.− De Valencia ide hétnapi út!− Nem válogathatunk, Áron − mondta Helkias. − Pénz nélkül akár el se induljunk.Áron nagyot sóhajtott, Helkias a vállára tette a kezét. -Sikerülni fog. Meghajszoljuk

magunkat és az állatokat, és kijutunk időben.De még be sem fejezte a mondatot, eszébe jutott a kellemetlen tény, hogy augusztus

másodika a zsidó Áv hónap kilencedik napja, rossz emlékű dátum s talán kedvezőtlen előjel, hiszen Áv hónap kilencedik napja a jeruzsálemi Templom lerombolásának napja, amikor a zsidók tömegével kényszerültek megkezdeni bolyongásuk a világban.

8. A HORGÁSZ

Yonah-nak és Eleazarnak nem kellett több ezüstöt fényesítenie. Felismervén, hogy úgysem kapna értük tisztességes árat, Helkias csekélyke összegért átadta készleteit Benito Martinnak.

Jobb kezének középső ujján Yonah széles, ezüst karikagyűrűt viselt, apjától kapta, amikor először szólították a Tórához. Helkias ugyanilyen gyűrűt készített elsőszülött fiának is, de amikor Meir testét hazahozták, a gyűrű nem volt sehol.

− Vedd le a gyűrűt az ujjadról − mondta most Helkias Yonah-nak, aki vonakodva bár, de engedelmeskedett. Apja vékony, erős fonálra fűzte a gyűrűt, majd a fonalat Yonah nyakába akasztotta, és Yonah inge alá rejtette a gyűrűt.

− Előfordulhat, hogy el kell adnunk a gyűrűt, de ígérem, amint lehet, újat csinálok neked helyette. De az is lehet, hogy az Úr segedelmével az új helyen is viselheted ugyanezt a gyűrűt − mondta.

Helkias kivitte két fiát a városhatáron túli zsidó temetőbe. Megrendítő látvány fogadta őket: más távozni készülő zsidó családok is kilátogattak szeretteik sírjához, hogy elbúcsúzzanak, és a zokogás és jajveszékelés megrémisztette Eleazart, aki maga is sírva fakadt, jóllehet anyjára egyáltalán nem emlékezett, és Meirre is csak alig.

Helkias éveken át gyászolta feleségét és elsőszülött fiát. Szeme most könnybe lábadt, de

hang nem hagyta el torkát. Magához vonta fiait, felszárogatta könnyeiket, és megcsókolta őket, azután nekiállította a két fiút a sírok rendbe tételének, és kavicsokat kerestetett velük, hogy legyen mivel jelezzék ottjártukat.

− Szörnyű, hogy itt kell hagynunk a halottainkat − mondta később Helkias Benitónak. Martin hozott egy tömlő bort, és a két jó barát üldögélt és beszélgetett, mint a múltban is annyiszor. − De még ennél is komiszabb úgy itt hagynom a fiam sírját, hogy azt se tudom, ki juttatta oda.

− Nagy előrelépés volna, ha legalább az ereklyetartónak nyomára lehetne akadni − vetette fel Martin.

Helkias elhúzta a száját. − De nem lehet. Mostanra rég túladtak rajta a rablók. Biztos valamelyik távoli templomba került − mondta, és nagyot kortyolt a borból.

− Vagy nem − mondta Benito. − Talán kitudhatnék valamit, ha beszélnék a környékbeli plébánosokkal.

− Nekem is eszembe jutott − vallotta be Helkias −, csak hát egy zsidó jobban teszi, ha nem háborgatja a templomok és a papok nyugalmát.

− Hadd tegyem meg én helyetted − ajánlkozott Martin, Helkias pedig hálásan rábólintott. Rajzállványához lépett, összeszedett pár rajzot az ereklyetartóról, amit Martin megmutathat a papoknak, és átadta barátjának.

Martint valami nem hagyta nyugodni. − Helkias, a városban bujtogatnak ellened. Azt terjesztik, nem vagy hajlandó elhagyni Toledót, de nem vagy hajlandó megtérni se. Nagyon szembeötlő ez a ház itt a tetőn. A zsidónegyedben nem húzhatjátok meg magatokat, hiszen a többi zsidó mind útra kélt. Költözz hozzám a fiaiddal, egy keresztény ház biztonságába.

Helkias tudta, milyen felfordulást okozna, ha egy felnőtt és két fiúgyerek mégoly rövid időre is beköltözne Martin otthonába. Köszönettel elhárította Benito ajánlatát. -Az indulás pillanatáig élvezni akarjuk az otthon kényelmét, melyben fiaim a világra jöttek.

Mégis, amikor Benito felkerekedett, Helkias kivitte két fiát a szirttetőre, és az ösvénytől pár méterre kis nyiladékot mutatott nekik. A nyiladék L alakú kürtőben folytatódott, ami beljebb barlanggá öblösödött.

Ha bármikor úgy adódna, kötötte Yonah és Eleazar lelkére, a barlang biztonságos rejtekhely lesz számukra.

Yonah nagyon is tudatában volt, hogy utoljára csinál dolgokat Toledóban.A tavaszi pecázásról lemaradt. A tavasz volt a legjobb horgászidény, amikor nincs túl

meleg, de a nap sugarai már ki-költötték a kérészeket és a folyó felszíne fölött lebegő más, parányi hártyásszárnyúakat.

Most hőség volt, de Yonah tudott egy mély vizű holtágat, és tudta, hogy a hatalmas sziklák és faágak természetes gátjával leválasztott vízben, közvetlenül a meder fölött halak lebegnek mozdulatlanul, zsákmányra várva.

Összeszedte a kis horgokat, amiket fémek megmunkálásában jártas apja készített neki, azután a műhely mögé került az erős zsinórral felszerelt, rövid pecabotért.

Hármat ha lépett, Eleazar máris ott nyargalt mögötte.− Yonah, veled mehetek? -Nem.− Yonah... szeretnék...Ha apjuk meghallja őket, őrizhetik a házat. Yonah aggodalmas pillantást vetett a műhely

ajtajára. − Eleazar, ne rontsd el a mulatságomat. Ha nyavalyogsz, apa meghallja és kijön.Eleazar elszontyolodott képet vágott.− Ha visszajöttem, egész délután gitározni tanítalak.− Estig?− Estig.A következő pillanatban már szabad volt, mint a madár, iparkodott lefelé a folyóhoz.

Az aljban felkötött egy horgot, s percekig a köveket forgatta a parton. Több rák is eliszkolt, mire sikerült egy kellően kis példányra akadnia, akkor lecsapott, és begyűjtötte a csalit.

Kedvenc helye volt ez, sokszor megfordult itt az évek során. A holtág fölé hatalmas szikla nyúlt be, lapos teteje szinte az ösvény meghosszabbítása, könnyű felkapni rá, egy lehajló fa jóvoltából pedig árnyék borult mélyben gyülekező halakra s sziklán ücsörgő horgászra egyaránt.

A felcsalizott horog belecsobbant a vízbe. Yonah reménykedve várakozott, de amikor kapásnak nyoma sem volt, sóhajtva letelepedett a sziklára. Enyhe szellő fújdogált, a szikla hűs tapintatú volt, a folyóról kelő zsongás andalító. Lejjebb a folyó mentén két távoli férfihang válaszolgatott egymásnak, madártrilla hangzott fel közvetlen közelről.

Yonah az álmosságot nem, csak a hangok és tudatának apályát érzékelte, azután elszunnyadt.

Összerezdülve ébredt, ahogy valaki éppen kihúzta lába alól a horgászbotot.− Kapásod van − mondta a férfi.Yonah-nak teljesen inába szállt a bátorsága. A fekete csuhás, sarus férfi Abbával volt

egymagas, valami barát vagy szerzetes lehetett. Hangja kedves volt és lágy, Yonah úgy látta, jóarcú. − Kész cethal lehet. Kéred a botod?

− Nem, fogja csak ki − mondta Yonah összeszorult torokkal.− Lorenzo − kiáltotta valaki az ösvényről. Yonah megfordult és látta, hogy odafent egy

másik fekete csuhás férfi várakozik.A hal megcélozta az ágakból összerótt gátat, de a magas férfi gyorsan feljebb kapta a

horgászbot végét. Érti a dolgát, állapította meg Yonah. Csak annyira emelte fel a bot végét, hogy a zsinór el ne szakadhasson, s közben baljával a zsinórt apránként bevonva mind közelebb húzta magához a halat. Amikor végül kiemelte a zsákmányt a sziklára, méretes dévér-keszeg hányta-vetette magát a horgon.

A férfi mosolyogva nézte. − Nem is olyan nagy, mi? Látatlanban mind nagyobbnak mutatja magát. − Odatartotta Yonah elé. − Akarod?

Yonah persze akarta, de érezte, hogy a férfinak is kellene.− Nem, senor − mondta.− Lorenzo − kiáltotta a másik szerzetes. − Kérlek, erre most nincs időnk. Nem várathatjuk

meg.− Jól van már! − mondta a magas férfi ingerülten, és a hal kopoltyúnyílásába csúsztatta

ujját, hogy könnyebben vihesse. A holtág-mély, gyengéd tekintetű szempárYonah-ra siklott.− Járj szerencsével Krisztusban − mondta.

9. LÁTOGATÓK

Másnap reggel az ég zöldesfeketébe váltott, és hatalmasan mennydörgött és villámlott, majd a vihar elcsendesült, de még két napig ömlött az eső. Yonah nagybátyja, Áron és nagynénje, Juana átmentek Yonah-ékhoz, és Juana kijelentette, hogy ennyi eső szokatlan Támmuz havában.

− De nem példa nélküli − mondta a férje.− Nem, példa nélkülinek nem példa nélküli − hagyta helyben Juana, és senki nem utalt rá,

hogy viszont rossz előjel. A levegő a zivatar idején is forró maradt, második nap azután az eső alábbhagyott, végül elállt teljesen.

Benito Martin mindkét esős napot végiglovagolta Helkias feltekert s a nedvesség ellen darabka bőrbe csomagolt vázlataival. Hét templomban és két rendházban tekerte szét a rajzokat. Mostanra Toledo valamennyi papja és szerzetese tudott a hieronimita rendház eltűnt ereklyetartójáról, de senki nem szolgált érdemi információval arról, mi történhetett az elrabolt

cibóriummal.Utoljára a székesegyházba tért be, ahol előbb térdre ereszkedett, és elmondott egy imát.Amikor ima végeztével felállt, észrevette, hogy figyelik. Jártában-keltében már hallotta,

hogy az emberek El Guapo, a Gyönyörűséges néven emlegetik a megkapóan szép arcú, magas szerzetest, és hogy az inkvizíciót szolgálja, de a nevére nem emlékezett.

Folytatta, amiért jött, sorra mutogatta a rajzokat a papoknak, akikből a székesegyházban nem volt hiány. Három orr alá dugta oda az ismerős eredménytelenséggel a vázlatokat, amikor felnézett, és tekintete ismét a magas szerzetesével találkozott.

A férfi begörbítette mutatóujját.− Mutasd csak.Hosszasan tanulmányozta a rajzokat. − Miért mutogatod ezeket papoknak?− A rajzok egy ellopott ereklyetartó vázlatai. Készítőjük, az ötvösmester tudni szeretné,

hová került a műve.− A zsidó Toledano.− Igen.− Te pedig?− Benito Martin vagyok.− Converso?− Nem, testvérem, régi keresztény.− Helkias Toledano a barátod?Egyszerű lett volna kimondani, igen, barátok vagyunk.Benito szerette a székesegyházat. Gyakori látogató volt itt, mivel a gyönyörű boltívek alatt

mindig úgy érezte, fohászai egyenest Isten fülébe röppennek, de ez a szerzetes most elrontotta örömét.

− Ötvös vagyok magam is. Időnként összeülünk, a mesterségünkről diskurálunk − mondta óvatosan.

− Van-e converso a rokonaid között?− Nincsen.− Elhagyta már az ötvös Toledót?− Hamarosan menni készül.− Beszélt-e neked zsidó fohászokról?− Nem. Soha.− Beszélt-e bárki kereszténynek zsidó fohászokról tudomásod szerint?− Nem.A szerzetes visszaadta a rajzokat. − Tudatában vagy-e, hogy a Korona világosan

megtiltotta, hogy bárki keresztény zsidót oltalmazzon?− Nem oltalmaztam senkit − mondta Benito, de a szerzetes nemigen hallotta, mert már

hátat is fordított neki.Bonestruca, jutott eszébe, úgy hívják.Mire a Toledano házhoz ért, elállt az eső.− Hát akkor, barátom − mondta Helkias.− Hát akkor... Holnap a nagy nap?− Igen − mondta Helkias. − Akár visszatér a gróf, akár nem, akár pénzemhez jutok, akár

nem. Nem várhatunk tovább, kicsúszunk az időből.Helkias elmondta Benitónak, hogy kora hajnalban málházzák fel a burritó-kat. Fiai és ő

gondos munkával válogatják ki a néhány holmit, amit magukkal vihetnek. -Ami itt marad, a tiéd.

− Köszönöm.− Hagyd el.

Martin előadta csalódást keltő beszámolóját, Helkias pedig megköszönte, és vállat vont: nem is számított más eredményre. Aztán: − Ismersz egy magas Domonkos-rendi szerzetest? A Gyönyörűséges, úgy emlegetik − mondta Benito.

Helkias értetlenül nézett rá. − Nem én.− Inkvizítor. Meglátta, hogy a rajzokat mutogatom, és értésemre adta, hogy nem nézi jó

szemmel ténykedésem. Felőled faggatózott, túl sokat is. Féltelek, Helkias. Volt valami dolgod ezzel a szerzetessel − valami probléma vagy kellemetlenség?

Helkias megrázta a fejét. − Nem is ismerem. De sose fájjon a fejed miattam, Benito. Holnap estére árkon-bokron túl leszek.

Benito már szégyellte, hogy egy csuhás így ráijesztett.Átvihetné-e Eleazart magukhoz délután, kérdezte, hogy elbúcsúzhasson szeretett

pajtásától, a kis Enrique Martintól.− Esetleg maradhatna éjszakára is? − kérdezte Martin. Annak tudatában, hogy a két fiú

soha nem látja egymásttöbbé, Helkias rábólintott.Yonah és apja még este, lámpafénynél is a nagy utazás fáradságos előkészületein

munkálkodtak.Yonah szívesen dolgozott együtt apjával. Jó volt kettesben lenni vele, most, hogy Eleazar

Martinéknál töltötte az éjszakát. Két halomba rakták holmijukat, az egyikbe azok a dolgok kerültek, amiket hátrahagynak, a másik, kisebb halomba mindaz, amit hajnalban felmálháznak a burró-kra. − ruhanemű, ennivaló, imakönyv, apja szerszámai.

Mielőtt az este igazán megvénült volna, Helkias megölelte Yonah-t, és aludni küldte. − Nagy út áll előttünk. Szükséged lesz az erődre.

De Yonah-t alighogy elringatta a neszezés, amit a padlót felsöprő Helkias keltett, apja máris felrázta álmából, durván, sürgetőn. − Fiam. A hátsó ablakon hagyd el a házat. Siess.

Yonah már hallotta is a tömeget, amint a ház felé közeledik az úton. Néhányan harcias zsoltárt énekeltek. Mások kiáltoztak. Nem lehettek messze.

− Hová?...− Bújj el a barlangban. Amíg érted nem megyek, maradj veszteg.Apja ujjai a vállába fúródtak. − Fogadj szót. Eredj. Indulj már. Vigyázz, meg ne lássanak.

− Kis zsákba fél vekni kenyeret dobott, fia kezébe nyomta. − Yonah. Ha nem mennék... maradj, amíg bírsz, akkor menj el Benito Martinhoz.

− Gyere velem te is, Abba − könyörgött riadtan a fiú, de Helkias kilökte az ablakon, és magára maradt az éjszakában.

Óvatosan körbekerült a házak mögött, de valahol kereszteznie kellett az utat, hogy kijusson a szirttetőre. A házakat elhagyva, sötétben lépett ki az útra, és most először, rémisztő közelségből, meglátta a közelgő fényeket. Hatalmas csapat férfi volt, fegyvereik meg-megcsillantak a fáklyafényben. Yonah próbálta elfojtani hüppögését, de nem számított, mert mostanra a lárma igen hangossá vált.

Yonah futásnak eredt.

10. AZ ODÚ

A barlanghoz vezető szűk, L alakú sziklakürtő a lárma nagyját kirekesztette, de egy-egy hang időnként így is megütötte a fülét, egy fojtott moraj, egy távoli szélvihart idéző üvöltés.

Yonah csendesen sírdogált, érzéketlenül heverve a barlang törmelékes alján, mint aki magasból zuhant oda.

Nagy sokára aztán mély, áldásos álomba merült, egyedüli menekvésként szűkös sziklacellájából.

Amikor felébredt, fogalma sem volt, mennyit alhatott, mennyi idő telt el, mióta a barlangba bevette magát.

Valami kis élőlény mászik a lábán, arra riadt fel álmából, döbbent rá. Vipera, gondolta, és megdermedt fektében, de aztán az apró lábak ismerős iszkolásának hallatán megnyugodott. Az egerektől nem félt.

Szeme rég hozzászokott a bársonyos feketeséghez, de áthatolni nem tudott rajta. Azt se tudta, nappal van vagy éjszaka. Ha rátört az éhség, az apjától kapott kenyeret rágcsálta.

Amikor legközelebb elaludt, apjáról álmodott. Almában a jól ismert arcot tanulmányozta: tengermély, kék szempár az erős orr fölött, széles, telt ajkú száj s alatta a bozontos szakáll, deres, akár a ruganyos hajglória a feje tetején. Apja beszélt hozzá, de nem hallotta, mit mond, vagy elfelejtette, mire az álom véget ért, és felébredvén újra sziklaodújában találta magát.

Emlékezett, milyen szigorúan lelkére kötötte apja, hogy ki ne mozduljon a barlangból, míg ő, Helkias, a baj múltával érte nem jön, elmajszolta hát maradék kenyerét, és feküdt tovább a sötétben. Rettenetes szomjúság gyötörte, és eszébe ötlött, mire tanította apja: ha nincs víz, tégy kis kavicsot a szádba, és szopogasd, míg össze nem fut a nyálad. Kutató keze talált egy megfelelő méretű kavicsot, letisztogatta ujjaival, és amikor szájába helyezte, meg is eredt a nyála. Mint az anyatej a csecsemőnek, olyan volt. Hamarosan ismét elszenderedett, de még eszébe jutott, hogy kiköpje a kavicsot, mielőtt az álom mély kútjában alámerült.

Így telt az idő mardosó éhség, kínzó szomjúság és megváltó szunyókálás meg szörnyű, mindjobban elhatalmasodó bágyadtság közepette.

Elérkezett a pillanat, amikor érezte, ha tovább marad a barlangban, az a halálát jelenti, és lassan, kínkeservesen a kijárat felé vonszolta magát.

Az L alakú kürtő kanyarulatába érve a fény ökölcsapásként sújtott le rá, meg kellett pihennie, míg vissza nem nyerte látását a rettentő ragyogásban.

Odakint a nap állásából megállapította, hogy délután van. A hangos madárdalt leszámítva körös-körül néma csend. Óvatosan felkapaszkodott a keskeny ösvényen, és látta, hogy az Úr oltalma nélkül aligha ereszkedhetett volna alá az éj sötétjében.

Egy lélekkel sem találkozott a hazafelé vezető úton. A házak kis csoportjához érve kitörő örömmel látta, hogy egyikben sem esett kár, mind olyan, mint máskor.

Mígnem...Egyedül az ő házukat dúlták fel. Az ajtót kiszakították sarkaiból. A bútorokat elvitték vagy

pozdorjává törték. Ami érték volt − Meir mór gitárja! −, mindennek lába kélt. A tűzben kiégett párkányok fekete koromlegyezőt festettek az ablakok fölé.

Odabent pusztulás és romlás és fáklyabúz.− Abba! Abba! Abba!De nem kapott választ, és hirtelen a tulajdon kiáltozása is félelemmel töltötte el. Kiment a

házból, és rohanvást Benito Martin háza felé vette az irányt.A Martin család döbbent örömmel üdvözölte. Benito egészen elfehéredett. ~ Már halottnak

hittünk, Yonah. Azt hittük, ledobtak a sziklákról. A Tajóba. − Apám hol van?Martin a fiúhoz lépett, és szörnyű ölelésben összekapaszkodva, előre-hátra inogva, szavak

nélkül is mindent elmondott Yonah-nak.Amikor a szava is megeredt, Martin borzalmas történetről adott számot.Egy szerzetes kisebb tömeget toborzott Toledo főterén. − Domonkos-rendi, magas férfi,

Bonestruca nevezetű. Apróra kifaggatott apádról, amikor az ereklyetartó rajzait mutogattam a székesegyházban.

Azt mondják, olyan az arca, mint valami szenté. Pedig nem az − mondta Martin. − Dühödt csőcselék gyűlt köré, miközben a zsidók ellen uszított a Plaza Mayoron. Eliszkoltak Spanyolországból, megúszták a büntetést, amire rászolgáltak, mondta. Apádat név szerint is felemlítette, az ereklyetartó, amit csinált, rontást hozott volna a keresztényekre, mondta.

Antikrisztusnak nevezte, aki ahelyett, hogy megtért volna, arcátlanul Jézus szemébe nevetett, és még a végén ép bőrrel ússza meg.

Az őrjöngésig tüzelte a csőcseléket, azután hátramaradt, míg azok megrohanták a házatokat, és legyilkolták apádat.

− Hol van Abba holtteste?− A házatok mögött temettük el. Reggel-este imádkozom a lelki üdvéért.Martin átengedte fájdalmának a zokogó fiút. − Miért nem jött ő is velem, amikor engem

elküldött? − suttogta Yonah. − Miért nem menekült velem ő is?− Bizonyára azzal is téged óvott, hogy ott maradt − mondta Martin lassan. − Ha a házat

üresen találják, hajtóvadászatot rendeznek apád után. Akkor pedig téged is meglelhettek volna.

Benito felesége, Theresa és leánya, Lucia kenyeret és tejet tettek az asztalra, de a lesújtott Yonah nem akart tudomást venni az ennivalóról.

Benito rábeszélte Yonah-t az evésre, aki megszégyenülten tapasztalta, hogy az első harapás után farkaséhesen tömte magába az ételt. Házigazdái aggodalmasan figyelték. Eleazar nem volt ott, sem Enrique Martin, Yonah feltételezte, hogy odakint játszanak valahol. Aztán Enrique egyedül állított haza.

− Az öcsém hol van?− Áron nagybátyáddal, a sajtkészítővel és Juana nagynénéddel − mondta Martin. −

Halottnak hisznek ők is, mint mi eddig. A gyilkosság utáni reggelen eljöttek Eleazarért, és nyomban elhagyták Toledót.

Yonah felpattant az asztaltól. − Azonnal Valenciába kell mennem, hogy csatlakozzam hozzájuk − mondta, de Benito a fejét rázta.

− Nem Valenciába mennek. Áronnak alig volt pénze. Apád helyett neki adtam meg az ezüstnemű árát, de úgy vélte, valamelyik kis halászfaluban jobb eséllyel készülhetnek elő a tengeri útra. Magukkal vitték a két lovat Marcelo Troca legelőjéről, így mindig lesz pihent hátasuk. − Martin elhallgatott. − A nagybátyád erős, derék ember. Nem lesz semmi bajuk.

− Utánuk kell mennem!− Túl késő, Yonah. Túl késő. Ugyan melyik halászfaluba mennél a sok közül? Ráadásul

három napot töltöttél a barlangban, fiam. Négy nap múlva az utolsó zsidó hajók is vitorlát bontanak. Ha éjjel-nappal vágtatsz, s a lovad nem leheli ki a páráját, akkor se éred el a partot négy nap alatt.

− Hová viszi Áron bácsikám Eleazart?Benito zavartan megrázta a fejét. − Áron maga sem tudta, hová mennek. Attól függ, melyik

hajón lesz hely. Itt kell maradnod a házunkban, Yonah. A katonák az egész országot tűvé teszik a kiutasítással dacoló zsidókért. Végeznek minden zsidóval, aki nem volt hajlandó áttérni a keresztény hitre.

− Akkor velem mi lesz?Benito odalépett hozzá, megfogta a két kezét.− Jól figyelj, fiam. Apád és bátyád halála összefügg. Nem véletlen, hogy a zsidók közül

egyedül apádat gyilkolták meg, és hogy a menudos egyedül az ő házát rombolta le, miközben még a zsinagógában sem tettek kárt. Veszélyben vagy, tenned kell valamit. Az apád iránti baráti szeretetből és az irántad érzett szeretetből felajánlom a nevemet védelmedre.

− A nevedet?− Igen. Ki kell keresztelkedned. Itt fogsz élni velünk, családtagként. Saját apám nevét

kapod meg, Tomás Martinnak fognak hívni. Elfogadod-e?Yonah kábultan nézett rá. Az események egyetlen gyors fordulata összes hozzátartozójától

megfosztotta, valamennyi családtagja szeretetéből kisemmizte. Bólintott.− Megyek is, hozom a papot − mondta Benito, és kisvártatva útnak indult.

11. A DÖNTÉS

Yonah ült a Martin-házban, még mindig döbbenten mindattól, amit Benito a tudomására hozott. Lucia kis időre melléje telepedett, és megfogta a kezét, de Yonah-t túlságosan lefoglalták érzelmei, hogy a baráti gesztust viszonozhassa, és a lány hamarosan magára hagyta.

Hogy mindennek a tetejében imádott kisöccsét se láthassa többé, aki nem is halt meg!Benito rajzasztalán volt tinta, lúdtoll és papír is. Yonah az asztalhoz lépett. Fogta a

lúdtollat, és nyúlt volna a papírért, de Theresa Martin nyomban ott termett.− Drága ám a papír − mondta az asszony savanyú, örömtelen képpel. Férjével és

gyermekeivel ellentétben Theresa Martin soha nem rajongott a Toledanókért, és szemlátomást nem volt odáig a gyönyörűségtől, hogy férje úgy döntött, egy zsidóval gyarapítja a családot.

Az asztalon volt egy rajz Helkias egyik ezüstkupájáról, azt Helkias adta Martinnak. Yonah fogta a papírt, tintába mártotta a lúdtollat, és írni kezdett az üres hátoldalára. Gyorsan, tétovázás nélkül írt, az első sort héberül, a többit spanyolul.

Kisöcsémnek, Eleazar ben Helkias Toledanónak.Tudd meg, hogy velem, a bátyáddal nem végeztek azok, akik apánk életét kioltották.Azt az eshetőséget megragadva írok neked, szeretett Eleazar, ha esetleg egy általam nem

ismert esemény meggátolta volna, hogy te és rokonaink elhagyjátok Spanyolországot. Ha viszont Ab kilencedik napján mégis azokon a nyílt vizeken lennél, melyekről a boldog gyermekkor napjaiban annyit ábrándoztunk, eljöhet még az idő, amikor felnőtt fejjel visszatérsz szülőházunkhoz, és ráakadsz erre a levélre titkos rejtekhelyünkön, és értesülsz végre a történtekről.

Ha visszatérnél, biztonságod érdekében tudnod kell, hogy egy előttem ismeretlen, nagy hatalmú személy különös gyűlöletet táplál a Toledano család iránt. Miért, nem tudom. Apánk, nyugodjék az igazak örök békéjében, úgy gondolta, hogy testvérbátyánknak, Meir ben Helkiasnak azért kellett rettenetes halált halnia, hogy valakik a Nagyboldogasszony-rendház által megrendelt ereklyetartót elorozhassák. Apánk jó barátja, kinek nevét nem írhatom le, nehogy e levél, rossz kezekbe kerülvén, ártalmára legyen, szentül hiszi, hogy Abba halála összefügg Meir halálával, s mindkettő az ereklyetartóval, amit készített, és valami módon egy Bonestruca nevezetű dominikánus szerzetessel. Nagyon óvatosnak kell lenned.

De nekem is.Egyetlen zsidó sem maradt itt, csak régi keresztények és újkeresztények vannak.Egyedül volnék egész Spanyolországban?Oda lett minden, amiért apánk dolgozott. Csak kintlevőségeink vannak. De még ha

visszajöhetnél is, hogy elolvasd ezeket a sorokat, az adósságok behajtása nem lesz könnyű.Samuel ben Sahula tizenhárom maravedi-vel adós apánknak három nagy szédertálért, egy

kidduspohárért és egy kis ezüst mosdótálért.Don Isaac Ibn Arbet hat maravedi-vel adós egy szédertálért és két maravedi-vel hat

ezüstpohárkáért.Nem tudom, hová vetette az élet ezeket az embereket. Ha Isten úgy akarja, talán még

keresztezhetik egymást útjaink.A tembleque-i Fernán Vasca gróf hatvankilenc reál-lal és tizenhat maravedi-vel tartozik

családunknak három nagy tálért, négy kis ezüsttükörért és két nagy tükörért, egy ezüstszárú színarany rózsáért, nyolc női hajhoz való rövid fésűért és egy hosszú fésűért, valamint egy tucat talpas pohárért, melyek öble színezüstből, szára pedig elektrumból való.

Abba barátja keresztény fiává fogadna, de én meg kell maradjak apánk zsidó gyermekének, ha belepusztulok is. Ha kézre kerítenek se lesz belőlem converso. Ha bekövetkezne a legrosszabb, bizonyos lehetsz benne, hogy Meirrel és szeretett szüleinkkel együtt pihenek a

Mindenható lábánálDe abban is bizonyos lehetsz, hogy kockára tenném helyem abban a mennyei királyságban,

hogy kisöcsémet megölelhessem. De szeretnék újra a bátyád lenni! Mind a sok meggondolatlanságért, a sok fájdalomért, amit hamari szóval vagy tettel okoztam neked, édes, eltűnt testvéröcsém, most megbocsátásod és örökkön tartó szereteted kérem. Imádkozz a lelkünkért, őrizz meg bennünket emlékezetedben, Eleazar. Emlékezz, hogy Helkias fia vagy, a leviták törzsének leszármazottja. Mindennap mondd el a smát, és tudva tudd, hogy veled mondja azt bánat sújtotta testvéred is.

Yonah ben Helkias Toledano− Az uram persze így romosán nem veszi meg a házatokat. − Theresa a homlokát ráncolta

a papír fölött. írástudatlan volt, de a héber betűket felismerte a lap tetején. − Előbb-utóbb bajt hozol erre a mi házunkra is.

Yonah beleborzongott a gondolatba, és eszébe jutott, hogy hamarosan visszatér Benito és a pap, szenteltvízzel felszerelkezve a keresztelőhöz.,

Felkapta a papirost, és kiment a házból.A levegő már hűlőben volt, a nap lenyugodni készült. Senki nem tartóztatta, mehetett,

amerre látott.Lába visszavitte egykori otthonának romjaihoz. A ház mögött megtalálta a helyet, ahol a

földet megbolygatták, hogy apját eltemessék. Furcsamód száraz szemmel elmondta a gyászolók kaddisát, és jól megjegyezte a sír helyét, megfogadva magában, hogy ha életben marad, egy nap szentelt földbe helyezi át apja maradványait.

Eszébe jutott az álom a barlangban, és most úgy tűnt, apja azt próbálta közölni vele, maradjon az, aki. Yonah ben Helkias Toledano, a levita.

Szürkület ide vagy oda, bement, és átkutatta a házat.Az ajtófélfákról az összes ezüstamulettet, mezuzát leszaggatták a Szentírás-idézetekkel. A

műhely kirámolva, a padló feltépve. A fosztogatók ráakadtak a pénzre, amit Helkias összekuporgatott a kivándorlásukra. Nem találták meg viszont azt a tizennyolc sueldó-t amit Yonah és Eleazar dugott el az északi fal egyik kijáró köve mögé, vastartalékként. Sok mindenre nem elég, de a semminél azért ez is több, Yonah kerített egy darabka ócska rongyot, és belekötötte.

A földön kis darab pergamen hevert, az egyik mezuzából tépték ki s hajították el, Yonah elolvasta az idézetet: „Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! És az igék, a melyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben.”

Nyúlt volna a pergamenért, hogy rakja a garasok mellé, de hirtelen fagyos tisztánlátás telepedett rá, és rájött, hogy a fecni a halálát jelentené, ha holmija közt megtalálják. Összehajtotta a pergament, és az öccsének írt levéllel együtt bedugta a kő mögé, ahol Eleazar és ő a megtakarított pénzüket tartották. Azután kisétált a házból.

Hamarosan Marcelo Troca legelőjénél járt. A lovakat Áron bácsi elvitte, az apja által kifizetett két burro viszont megvolt, kipányvázva ették a szemetet. Ahogy közelíteni próbált hozzájuk, a nagyobbik hátrahőkölt és kirúgott. Kisebbik, méla képű társa viszont nyugodtan bámult rá, és sokkal kezesebb volt. Amikor Yonah eloldotta, és felkapott a hátára, az állat a véknyát rugdaló sarkaknak engedelmeskedve könnyű kocogásba kezdett.

A nappali világosság éppen kitartott addig, míg a megfontolt léptű burro leért a meredek sziklaösvényen. Mire átgázoltak a folyón, a bíbor szirtek fenyegető fekete agyarakként meredeztek az alkonyatban.

A burro emésztése, nyilván a szemétdiéta miatt, csapnivaló volt. Yonah különösebb cél nélkül eredt útnak. Apja azt mondta, az Úr mindig irányítja lépteiket. Ez a mostani út nem tűnt túl ígéretesnek, a folyótól eltávolodva Yonah mégis az állat nyakába vetette a gyeplőt, és

hagyta, hogy a burro és a Mindenható vigyék, ahová kedvük tartja. Nem érezte magát sem vakmerő kalmárnak, sem lovagnak. Barátok nélkül szamaragolni bele az ismeretlenbe egy hangosakat szellentő négylábún: nem ilyen kalandokról álmodozott.

Egy pillanatra megállította a burró-t, és visszanézett Toledóra, fenn a magasban. Az ablakokban olajlámpások ragyogtak melegen, a szirttető mellett az ismerős, keskeny utcában fáklyával baktatott valaki. De nem olyasvalaki volt, aki szerette őt, megbökte hát térdével a burro oldalát, és vissza se nézett többé.

III.A PEÓN

Kasztília 1492. augusztus 30.

12. A NAPSZÁMOS

Az Örökkévaló és a kis burro egész éjjel délnek vitték Yonah-t a sajtképű hold alatt, mely társasággal tartotta őket, ráadásul még az utat is megvilágította a szamár előtt. Yonah nem mert megállni. A pap, aki Benitóval megjelent a Martin-háznál, nyilván rögvest jelezte a hatóságoknál, hogy megkereszteletlen zsidó legény ólálkodik a kertek alatt, a kereszténység farkasaként. Életösztöne azt diktálta, hogy a lehető legmesszebb maga mögött hagyja Toledót.

Mióta Toledo elmaradt a távolban, nyílt terepen haladt.Időről időre feltűntek egy-egy finca, magában álló tanyaház homályos körvonalai az úttól

bentebb. Ahányszor kutyaugatást hallott, ügetésre fogta a burró-t, és szamárháton járó szellemként suhant el a szórt települések mellett.

A hajnal első gyér fényénél észrevette, hogy megváltozott a táj, a terep kisimult, a gazdaságok nagyobbak.

Nagyon jó lehetett a föld, előbb egy szőlőskert mellett ügetett el, azután hatalmas olajfaliget, majd zöldhagymával beültetett parcellák következtek. Feneketlen űrt érzett a gyomra helyén, leszállt hát, kihúzott pár fej hagymát, és befalta. A következő szőlőskertnél éretlen, de lédús szőlőfürtöt szakított magának. Garasaiból telt volna kenyérre, de ódzkodott megpróbálkozni a vásárlással, hátha kérdezgetni kezdik.

Egy öntözőcsatornánál, melynek alján vékonyka csermely csordogált, kicsapta a burró-t legelni a füves parton, ő pedig leült, és a kelő nap fényénél töprengett sanyarú helyzetén. Talán mégsem ártana valami úti célt választania. Ha már vándorolnia kell, mehetne egyenest Portugáliának, mint egyes toledói zsidók.

Kapával, bozótvágó késsel felszerelkezett napszámosok tünedeztek fel. Yonah már a szálláshelyüket is ki tudta venni a mező túlsó végén. A bozótot irtó s a rőzsét halomba rakó férfiak rá se hederítettek a fiúra és a szamárra, és Yonah hagyta, hogy a legelésző állat megtöltse a bendőjét. Lenyűgözte hátasa jó természete, a készségesség, mellyel mindenkori kötelességét tette. Hirtelen hála töltötte el szívét az állat iránt.

Megérdemelne valami nevet, gondolta, és ezen morfondírozva nyeregbe szállt, és tovaszamaragolt.

Alig veszett szem elől háta mögött a mező, rémisztő pata-dobogást hallott. Az út szélének biztonságába húzódott a burró-val, és várt. Nyolc lovas katona érkezett, és Yonah legnagyobb aggodalmára ahelyett, hogy elhagyták volna, megállították mellette lovaikat.

A hét katona és parancsnokuk őrjáraton voltak, rövid karddal és lándzsával felfegyverzett, veszélyes kinézetű férfiak. Egyikük lecsusszant a nyeregből, és nagy csobogással a csatornába hugyozott.

A tiszt Yonah-ra pillantott. − Hogy hívnak, fiú?Igyekezett nem remegni. Riadalmában abba a névbe kapaszkodott, amit Toledóban

visszautasított. − Tomás Martinnak, kegyelmes úr.− Merre laksz?Valamelyik napszámos szólhatott nekik, hogy idegent láttak a határban. − Mostanság

Cuencában − mondta Yonah.− Cuencából jövet láttál-e zsidókat?− Nem, kegyelmes úr. Egyet sem − mondta Yonah, rémületét palástolva.A tiszt elmosolyodott. − Mi se, pedig nyitva tartottuk a szemünket. Végre

megszabadultunk tőlük. Vagy elmentek, vagy megtértek, vagy bent rohadnak a tömlöcben.− Bajlódjon velük más − mondta a nyeregből leszállt katona, a hugyozós. − Bajlódjanak

velük a nyavalyás portugálok. Portugáliát máris úgy ellepték, hogy irtják őket, mint a patkányokat. − Hímvesszejét rázogatva felröhögött.

− És mi volna az úti célod? − érdeklődött ráérősen a tiszt.− Guadalupe, kegyelmes úr − mondta Yonah.− Az jó messze van. Mi keresnivalód van Guadalupe-ban?− Apám öccséhez, Enrique Martinhoz megyek. − Megy ez, mint a karikacsapás, gondolta.

S hogy a meseszövésbe belejött, hozzátette: Cuencát azért kellett elhagynia, mert apja, Benito, ki katona volt, elesett a mórok elleni háborúban.

A tiszt arca ellágyult. − A halál nem válogat... Erős legénynek tűnsz. Akarsz-e dolgozni, hogy ne kopjon fel az állad Guadalupe-ig?

− Rám férne egy kis ennivaló, kegyelmes uram.− Don Luis Carnero de Palma birtokán elkel a fiatal erő. A következő birtok az út mentén.

Mondd meg José Galindó-nak, hogy Astruells kapitány küldött − mondta a tiszt.− Nagyon köszönöm, kapitány!A hugyozós visszakecmergett a nyeregbe, és az őrjárat ellovagolt, Yonah maradt csak ott,

porfelhőben fuldokolva.A birtok, amiről a kapitány beszélt, hatalmas volt, Yonah már az útról is látta, hogy

rengetegen dolgoznak rajta. Eszébe ötlött, hogy talán mégsem kellene ellovagoljon mellette, ahogy tervezte, mert az itteni katonák megelégedtek meséjével, mások viszont, az ország más részein esetleg végzetesen kukacoskodóbbak lesznek.

Bekanyarodott a burro-val a birtokra.Astruells kapitány nevét meghallva José Galindo egy árva szóval többet nem kérdezett, és

Yonah hamarosan egy hagymaföld szikkadt sarkán sarabolta a fás szárú gyomokat kapájával.Déltájban vézna, inas karú öregember járt körbe a mezőn, saját magát fogta be egy kis

kordéba, és a csoportoknál meg-megállva fatányérnyi híg levest és öklömnyi komiszkenyeret osztott ki a munkásoknak.

Yonah olyan gyorsan evett, hogy nem is érezte az ízeket. Az étel elütötte éhét, viszont nemsokára rájött a vizelhetnék. A többiek a mezőszéli árokhoz jártak elvégezni a dolgukat, Yonah viszont túlságosan is tudatában volt zsidóságát jelző körülmetélt péniszének. Darabig visszatartotta, azután fájdalomtól és félelemtől reszketve az árokhoz botladozott, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Igyekezett kezével takarni makkját, míg a hólyagja kiürült, de a kutya se törődött vele, s amikor végzett, visszatért a kapájához.

Forrón tűzött a nap.Hol vannak mindazok, akiket ismert?Mi történik vele?Gondolattalanul, dühödten robotolt, mintha a lesújtó kapa Dávid kardja volna s a gyomok a

filiszteusok vagy éppen az inkvizíció emberei, akik hite szerint egész Spanyolországban egyedül az ő kézre kerítésén sürgölődtek.

Három napja volt ott, kimerülten és koszosan a lélektelen munkától, amikor rájött, hogy augusztus másodika van. Av kilencedik napja. A jeruzsálemi Templom lerombolásának napja, az utolsó nap, ameddig a zsidók kötelesek elhagyni Spanyolországot. A nap hátralevő részét a munka mellett néma fohászkodással töltötte, újból és újból azért könyörögve a Teremtőhöz, hogy Eleazar és Áron és Juana mostanra biztonságban a nyílt tengeren legyenek, mind messzebb sodródva ettől az elátkozott helytől.

13. A FOGOLY

Yonah városi gyerekként nőtt fel. Bejáratos volt a toledói gazdaságokba, ha úgy adódott, megfejte Áron bácsi kecskéit, ellátta a nyájat, szénát kaszált, segített az állatok levágásánál, sajtkészítésnél. Korához képest nagydarab, erős fiú volt, kész férfi. Soha életében nem volt része viszont abban a megállás nélküli, kínkeserves, nap nap utáni robotban, amivel a

mezőgazdasági munkások élete telik. A Carnero de Palma-birtokon töltött első hét végére tagjai teljesen elmerevedtek és vadul sajogtak. A fiatalabb napszámosokat úgy dolgoztatták, mint az igavonó barmokat, ők kapták az összes olyan feladatot, ami az ugyanezen munkákban elhasználódott idősebb társaik erejét már meghaladta. Yonah izmai hamarosan megkeményedtek és kiteltek, és ahogy arcát is feketére égette a nap, kezdett mindjobban hasonlítani a többi munkáshoz.

Mindenkiben ellenséget látott, mindentől félt, tudta, mennyire sebezhető, és rettegett, hogy előbb-utóbb ellopják a szamarát. Nappal kipányvázta a burró-t, úgy, hogy munka közben is rajta tarthassa a szemét. Éjjel együtt aludt az állattal egy nagy pajta sarkában, és az a különös érzése támadt, hogy a burro hűséges ebként őrködik felette.

A peón-ok láthatóan beletörődtek sorsukba. Ugyanúgy voltak közöttük Yonah-val egyívású legények, mint tagbaszakadt felnőtt férfiak vagy erejük utolján tengődő öregemberek. Yonah idegen maradt a számukra. Nem szólt senkihez, és hozzá sem szólt senki, legfeljebb amikor megmondták, hol kell munkához lásson. A mezőn füle hozzászokott a különös hangokhoz, a földbe harapó kapák puffanásaihoz, a kőnek csapódó vas pendüléséhez, a nekiveselkedők nyögéseihez. Ha átküldték a mező másik részére, már ment is, ha szerszámra volt szüksége, szűkszavú udvariassággal kérte el. Tisztában volt vele, hogy társai közül néhányan ellenséges kíváncsisággal méregetik, és tudta, hogy előbb-utóbb valaki megpróbál belekötni. Mindenki szeme láttára addig reszelgetett egy elhajított kapát, míg borotvaéles nem lett. A nyélből csak egy rövid csonk volt meg, ésYonah éjszaka maga mellett tartotta, mint valami csatabárdot.

A birtok nem volt nyugalmas menedék. Az emberpróbáló munka néhány nyomorúságos sueldó-t fizetett csupán, és a teljes napot felemésztette. De legalább kenyérhez és hagymához jutott, és néha zabkásához vagy híg leveshez. Egyik-másik éjszaka Lucia Martinnal álmodott, de még gyakrabban a húsokkal, amiket annak idején oda sem figyelve apja házában elfogyasztott, a birka− és kecskesültekkel, a szombatnapi szárnyassal. Teste előbb csak finoman, aztán sikoltva jelezte: zsírra van szüksége.

Amikor az idő hűvösebbre fordult, a birtokon disznót öltek, és a nyesedéket meg a mócsingos részeket a napszámosoknak adták, akik élvezettel csaptak le rá. Yonah tudta, hogy ennie kell a disznóhúsból, különben vége. Legnagyobb megdöbbenésére kifejezetten ízletesnek találta a rózsaszínű cafatokat. Némán elmorzsolt magában egy hálaadást a disznóhús fölött, nem is értve, hogyan képes ilyesmire Isten figyelő szeme láttára.

Ez is csak hangsúlyozta elszigeteltségét, és fokozta levertségét. Sóvár vágyat érzett, hogy ladino vagy héber beszédet halljon. Minden reggel és este gondolatban elmondta a gyászolók kaddisát, hosszasan merengve az egyes szavakon. Néha munka közben Szentírás-idézeteket szavalt magában hangtalanul, vagy felmondta az áldásokat és fohászokat, melyek újabban az életét jelentették.

Hetedik hete volt a birtokon, amikor a katonák újból megjelentek. A többiektől hallott róluk, tudta hogy a Santa Hermandad, a Szent Testvériség kötelékében szolgálnak. A szervezetet a helyi katonai erők egyesítésével hozta létre az uralkodói pár, egyfajta országos rendőrségként.

Yonah bozótot irtott kora délután, amikor felpillantott, és Astruells kapitányt látta maga előtt.

− Mi? Te még mindig itt rontod a levegőt? − vonta kérdőre a kapitány. Yonah jobb híján rábólintott.

Kevéssel később látta, hogy Astruells nagyban beszélget a birtok jószágigazgatójával, José Galindóval, és mindketten őt méregetik.

Meghűlt ereiben a vér. Tudta, mi következik, ha a tiszt kicsit utánaérdeklődik meséjének.Az aggodalom miazmás páraként lebegte körül a nap hátralevő részében. Amikor leszállt

az éj, a sötétség leple alatt elvezette a burró-t. Pár garas még járt neki a munkájáért, annyi baj legyen, cserében magával vitte a törött kapát.

Amint biztonságban tudta magát, felült a szamárra, és tovaügetett.A burro emésztése egészen helyrejött, hogy füvet ehetett. A derék négylábú olyan

állhatatosan és olyan készségesen ügetett, hogy Yonah egészen szívébe zárta.− Nem maradhatsz név nélkül − paskolta meg az állat nyakát.Sok-sok átszamaragolt órányi töprengés után Yonah két névnél állapodott meg.Magában és az éjszaka sötétjében Moisének nevezte a hűséges és derék állatot. Jobb nevet

keresve sem találhatott volna, egyszerre két történelmi alak: a héber rabszolgákat Egyiptomból kivezető Mózes, s Moïse ben Maimon, a híres filozófus-orvos előtt tiszteleghetett így.

− Mások társaságában meg Pedro lesz a neved − közölte a szamárral.Találó nevek voltak egy olyan maestro útitársának, aki maga is jó pár névre hallgatott.Korábbi óvatosságát elővéve két nap is csak éjjel utazott, nappal pedig biztonságos

hálóhelyet kerített magának és Moisének. Az út menti szőlőskertekben közben beérett a szőlő, és Yonah minden éjjel megevett pár fürttel, ami kész áldás volt, leszámítva, hogy a burro helyett most ő szellentett nagyokat. Belei szilárd táplálékért zúgolódtak.

A harmadik nap reggelén keresztúthoz ért. Az útjelző egyik vége nyugatnak mutatott, Guadalupe, a másik délnek, Ciudad Real felé. Miután Astruells kapitánynak Guadalupe-ot nevezte meg céljául, nem volt mersze arra venni az irányt, délnek fordította hát a szamarat.

Ciudad Reálban vásár volt éppen, hatalmas nyüzsgés. Ennyi ember közt senkinek nem szúr szemet egy idegen, gondolta Yonah, bár néhányan így is megmosolyogták a szamárháton bevonuló langaléta legényt, aki majdhogynem gyalogolt, annyira leért a lába.

A főtéren, egy sajtkészítő bódéja mellett elhaladva nem tudta megállni, egy értékes garasért kis sajtot vett, amit rögtön be is falt, jóllehet meg sem közelítette az Áron bácsiét.

− Munkát keresek, senor − mondta reménykedve.De a sajtkészítő csak a fejét rázta. − Hát aztán? Nálam ugyan hiába. − De azért

jelentőségteljesen odaszólt egy kicsit odébb álldogáló férfinak: − Foglár uram, ez a fiatal szerzet itt munkát keres.

Imbolygó járású, alacsony férfi lépett közelebb, hatalmas pocakot tolva maga előtt. Ami kevéske haja volt, pomádéval tapasztotta kopasz feje búbjára.

− Isidoro Alvarez vagyok, a város alguacil-ja. -Tomás Martin, senor. Munkát keresek.− Hát nálam a legjobb helyen kereskedsz. Eddig miket dolgoztál?− Peón voltam egy Toledo környéki birtokon.− Alit termesztettek azon a birtokon?− Hagymát és gabonát, senor. De fejős kecskéket is tartottak.− Hát én meg gazfickókat tartok, de nem ám a napon: a hűvösben − mondta az alguacil, a

sajtkészítő pedig felröhögött.− Szükségem van valakire, aki tisztán tartja a fogházat, üríti a gonosztevők szarral

telirottyantott vedreit, és vet nekik egy kis ennivalót, hogy éhen ne pusztuljanak, míg az én gondjaimra vannak bízva. Fog-e menni, ifjú peón?

Az ajánlat nem igazán csábította, de az alguacil apró, barna szemében a kedélyesség mellett jól megfért a fenyegetés is. Valaki elröhögte magát a közelben. Yonah érezte, hogy várják a móka kezdetét, és tudta, nem hagynák, hogy az udvarias elutasítás után szabadon távozzon.

− Igen, senor, fog.− Akkor jössz velem a börtönhöz, és rögtön el is kezded a munkát − mondta az alguacil.Ahogy a férfi nyomában elhagyta a főteret, Yonah borsódzó háttal hallotta, hogy a fülig

érő szájú sajtkészítő megjegyzi egyik társának: végre talált valakit Isidoro, aki gondját viseli a

zsidóknak.Hosszú, keskeny kőépület volt a börtön, egyik végében az alguacil hivatalával, a másikon

a kihallgatóhelyiséggel. A kettő közötti folyosó két oldalán parányi cellák sora. A legtöbb cella lakott volt, a rabok összekucorodva feküdtek a szűkös helyiség kőpadlóján, vagy hátukat a falnak vetve üldögéltek.

Isidoro Alvarez elmondta Yonah-nak, hogy a fogva tartottak között van három tolvaj, egy gyilkos, egy korhely, két útonálló és tizenegy újkeresztény, akiket titkos zsidó praktikák űzésével vádolnak.

Karddal és bunkósbottal felfegyverzett őr ült egy széken a folyosón. − Ez itt Paco − mondta az alguacil Yonah-nak. − Ez meg Tomás − dörmögte oda az őrnek. Azzal bement a hivatalába, és az ajtót becsukva kívül rekesztette az orrfacsaró bűzt.

Yonah beletörődőn nyugtázta, hogy ha rendet akar teremteni, a csordultig lévő ürülékes vödrökkel kell kezdenie. Kinyittatta Pacóval az első cellát, és a cella lakója, egy üres tekintetű nő apatikusan figyelte, ahogy kivitte a vödrét.

Amikor kipányvázta Moisét a börtön mögött, ásót látott a falon, most leakasztotta, és keresett egy homokos helyet, ahol mély gödröt ásott. A bűzös egyveleget a gödörbe borította, azután telerakta a vödröt homokkal és kiürítette, még egyszer megrakta, és még egyszer kiürítette. Nem messze fa állt, nagy, szív alakú leveleivel kitörölgette a homokot, majd mielőtt visszavitte volna a cellába, még a közeli vízelvezető árok alján csörgedező vízben is megöblítette.

Öt cellában tette rendbe ily módon a vödröket, és mind nagyobb szánalom fogta el a rabok sanyarú helyzete miatt. Amikor a hatodik cella ajtaja feltárult, bement, de mielőtt fölemelte volna a vödröt, pillanatra megállt. A fogoly vékony termetű férfi volt, haja és szakálla, akárcsak a többi férfi fogva tartotté, lenőtt, ápolatlan, de valami az arcában ismerősnek tűnt Yonah számára.

Az őr bosszúsan felmordult, amiért megvárakoztatta a nyitott ajtó mellett, Yonah fogta a vödröt, és kivitte.

Csak amikor újra a cellába lépett a vödörrel, és megnyírt hajjal és rövid szakállal maga elé képzelte a fogoly arcát, csak akkor rohanta meg hirtelen az emlék. Haldokló anyját látta, és a férfit, aki hosszú heteken át mindennap eljött, hogy Esther Toledano fölé hajoljon, és belediktálja az orvosságokat.

A fogoly az egykori toledói orvosdoktor, Bernardo Espina volt.

14. AZ ÜNNEP

Éjjel Yonah a kihallgatóhelyiség kőpadlóján aludt. Napjában egyszer elment az ételért, amit a közelben lakó éjszakás őr, Gato felesége főzött, és megetette a foglyokat. Maga is azt ette, amit ők, néha Moisének adta adagját, a burro gizgazos fűadagjának kiegészítéséül. Csak a megfelelő alkalmat várta, hogy kereket oldjon. Pacótól tudta, hogy nemsokára hatalmas autodafét rendeznek, rengeteg ember gyűlik a városba. Ez alkalmasnak tűnt a távozásra.

Addig is tisztán tartotta a börtönt, Isidoro pedig, elégedett lévén munkájával, nem piszkálta. Első pár nap Paco és éjszakai váltótársa, Gato agyba-főbe verték, majd szélnek eresztették a három tolvajt. Elengedték a korhelyt is, igaz, három nappal később megint ott ette a fene, egy másik cellában, de ugyanolyan holtrészegen.

Isidoro és fogdmegei elmorzsolt káromkodásaiból, félszavas párbeszédeiből Yonah lassanként megtudta, mivel vádolják az újkeresztényeket. Isaac de Marspera mészáros ellen az volt a vád, hogy zsidó rítus szerint előkészített húst árult. Négy másiknak az volt a bűne, hogy rendszeresen Marsperánál vásároltak. Juan Peropant egy zsidó imakönyv birtoklásával vádolták, feleségét, Isabelt zsidó szertartásban való tevékeny közreműködéssel. Ana

Montalban szomszédai kifigyelték, hogy az asszony a hét hetedik napját pihenésre használja, minden péntek este naplemente előtt lemosakszik, és tiszta ruhát vált a zsidó szombatra.

Yonah mind gyakrabban érezte, hogy a toledói orvosdoktor a tekintetével követi, ahányszor a cellája közelében munkálkodik.

Végül egyik reggel, amikor a cellában akadt dolga, a fogoly halkan megszólította. − Miért szólítanak ezek téged Tomásnak?

− Hogy szólítanának?− Te a Toledanók közül való vagy, csak nem emlékszem, melyik.Annyit csak tudsz, hogy Meir nem lehetek, akarta mondani Yonah, de nem volt hozzá

mersze. Még a végén az orvosdoktor az ő bőrén venne magának kegyelmet az inkvizíciónál, nem igaz?

− Téved, senor − válaszolta, aztán befejezte a sepregetést, és kiment a cellából.Baj nélkül eltelt néhány nap. Az orvosdoktor többnyire az imakönyvét bújta, abbahagyta a

bámulást. Yonah úgy érezte, ha be akarná árulni, már megtehette volna.A többi fogoly közül Isaac Marspera, a mészáros volt a legnyakasabb. Rendszeresen héber

áldásokat és fohászokat mennydörgött világgá, fogva tartói arcába vágva zsidó mivoltát. A többi judaizálással megvádolt csendesebb volt, szinte megbénította őket az elkeseredés.

Yonah kivárta, míg újra Espina cellájában akadt dolga. − Yonah Toledano vagyok, senor.Espina rábólintott. − Az apád, Helkias... Mi lett vele, elment?Yonah megrázta a fejét. − Megölték − mondta, és akkor megjelent Paco, hogy kiengedje,

és a beszélgetés félbeszakadt.Paco egy lusta alak volt, ahányszor Isidoro nem állt mellette, falnak billentett székén

szunyókált. Nagyon ingerülten fogadta, amikor Yonah megkérte, nyitná ki neki újra a cellákat, és végül kezébe nyomta a kulcsot azzal, hogy nyitogasson maga.

Yonah izgatottan tért vissza az orvosdoktor cellájába, de legnagyobb csalódására Espina meredten nézte az imakönyvét, és nem úgy festett, mint aki beszélgetni akar.

Amikor Isaac Marspera cellájába lépett, a mészáros a zubbonyát imakendőként a fejére borítva állt és hajlongott. Fennhangon kántált, és Yonah szomjasan itta magába a héber szavakat, s fülelt, hogy megfejthesse jelentésüket.

„A bűnt,amit tiszàtalansàggal követtünk él ellened, és a bűnt,amit száj beszédével követtünk el ellened, a bűnt,amit önteltségből vagy véletlenül követtünk el ellened, és a bűnt,amit akarattal vagy anélkül követtünk el ellened: bűnbocsánat Istene, mindezt bocsásd meg nekünk, nézd el nekünk, engedd el nekünk.”

Marspera egész testében reszketett, és Yonah enyhe döbbenettel állapította meg, hogy ezek szerint Tisri hónap tizedik napja van, vagyis Jom Kippur, az engesztelés napja. Legszívesebben maga is Marsperával imádkozott volna, de az alguacil irodájának nyitott ajtaján át meghallotta Isidoro harsány és Paco alázatos hangját, s inkább csak összesepert az imádkozó férfi körül, és kulcsra zárta maga mögött a cellaajtót, amikor távozott.

Aznap a foglyok mind megették a zabkása ebédet, kivéve Marsperát, aki az ünnephez illőn szigorú böjtöt tartott. Yonah sem evett, s titokban örült, hogy ilyen veszélytelen módon tehet tanúbizonyságot zsidóságáról. Mind a saját, mind Marspera adagját Moise kapta meg.

Éjjel, ahogy álomtalanul hevert a kihallgatószoba kemény padlóján, Yonah is megbocsátást kért mindazon bűnökért és méltatlanságokért és sértésekért, melyeket szerettei és mások ellen elkövetett. Elmondta a kaddist, majd a smát, és arra kérte a Mindenhatót, viselje gondját

Eleazarnak, és Áronnak és Juanának, csak azt nem tudta, életben vannak-e még.Rájött, hogy hacsak nem tesz valamit ellene, hamarosan elveszíti a zsidó naptár fonalát, és

elhatározta, hogy ezt megelőzendő, ahányszor csak teheti, felmondja magában az aznapi héber dátumot. Tudta, hogy a hónapok közül öt − Tisri, Sévát, Niszán, Szíván és Áv − harmincnaposak, a fennmaradó hét − Hesván, Kiszlév, Tévét, Ádár, Ijjár, Támmuz és Elül − huszonkilencesek.

Bizonyos időnként, a szökőévekben, a napok számát meg kellett toldani. Fogalma sem volt, hogy ezzel hogy fog megbirkózni. Abba mindig tudta, milyen dátumot írnak...

Nem vagyok Tomas Martin, gondolta álmosan. Yonah Toledano vagyok. Apám az áldott emlékű Helkias ben Reuven Toledano volt. A leviták törzséből származunk. Az ötezer-kétszázötvenharmadik év Tisri havának tizedik napját írjuk...

15. AUTODAFÉ

Egyik reggel új fejezet kezdődött a börtönlakók életében: katonák jöttek, bilincsbe verve szekérre rakták Espinát, és az inkvizíció épületéhez szállították kihallgatásra.

Éjjel hozták vissza, szétlapított, véres hüvelykujjal. Yonah vizet vitt neki, de csak hevert cellája padlóján, arccal a falnak.

Reggel Yonah ismét benézett hozzá.− Mit keresel itt egyáltalán? − suttogta Yonah. − Toledóban mindenki buzgó

kereszténynek ismert.− Az is vagyok.− Akkor miért kínoztak meg?Espina hallgatott. − Mit tudnak ezek Jézusról? − szólalt meg végül.A katonák vissza-visszatértek a szekerükkel, és mindannyiszor egy-egy rabbal távoztak.

Juan Peropan forgója tört, lecsüngő bal karral jött meg a kihallgatásról. Felesége, Isobel már ettől összeroppant. Saját kihallgatásán, hogy a kínzást elkerülje, fejveszetten bevallott mindent, amit kihallgatói hallani akartak.

Yonah bort szolgált fel az alguacil-nak és két barátjának, akiket Isidoro beavatott az asszony vallomásának részleteibe.

− Mindenért a férjét okolta. Juan Peropan soha nem szűnt meg zsidónak lenni, mondta, soha, egy pillanatra sem! A férje kényszerítette, hogy zsidó húst vásároljon, ő kényszerítette a szentségtörő imák hallgatására, felmondására, hogy gyermekeiknek is megtanítsa azokat.

Az asszony szép sorban rávallott valamennyi judaizálással vádolt rabtársára.Még a számára ismeretlen orvosdoktort is bemártotta, mondta Isidoro Alvarez. Azt

állította: Espina beismerte neki, hogy harmincnyolc zsidó csecsemő körülmetélésével tett eleget az Ábrahám és Isten közötti szövetségnek.

Minden egyes vádlott kihallgatása napokig tartott. Aztán egyik reggel az inkvizíció épületének erkélyén vörös zászlót függesztettek ki, jelezvén, hogy hamarosan halálbüntetés végrehajtására kerül sor egy autodafé keretében.

A teljesen reményvesztett Bernardo Espinának egyszerre kedve támadt Toledóról beszélgetni.

Yonah ösztönösen megbízott a férfiban. Egyik délután, ahogy a folyosó padlóját sikálta, megállt Espina cellájánál, beszélgetni. Elmondta az orvosdoktornak, hogyan kereste fel apja az elhagyott Espina-házat és azután a szintén üresen talált Nagyboldogasszony-rendházat.

Espina bólogatva, meglepetés nélkül hallgatta a Nagyboldogasszony-rendház feloszlatásának hírét. − Egyik reggel a kápolna előtt vérbe fagyva találták Julio Perez testvért, a sekrestyést, és két fegyveres őrkatonát. Szent Anna ereklyéjének nyoma veszett.

− Könyörtelen, tengermély egyházi áramlatok között evickélünk, ifjúToledano, melyek

könnyedén elnyelik a magunkfajtát. Rodrigo Láncol bíborost nemrégiben VI. Sándor néven pápává választották. Ha valaki, Őszentsége aztán nem tűr meg olyan rendházat, amely hagyja, hogy egy szent ereklyének lába keljen. A szerzeteseket nyilván szétszórták a hie-ronimita renden belül.

− És Sebastian atya?− Biztosra veheted, hogy nem perjel többé, és hogy olyan helyre került, ahol sanyarú

körülmények között tesz eleget élethosszig tartó papi hivatásának.Az orvosdoktor keserű képet vágott. − A tolvajok révén még akár egymásra is találhat az

ereklye s az apád készítette cibórium.− Miféle emberek azok, akik gyilkosságra vetemednek egy kegytárgy megszerzéséért? −

kérdezte Yonah. Espina fásultan elmosolyodott.− Szentségtörő emberek, akik szenteknek állítják be magukat. A keresztények mindig is

hatalmas hittel és reményekkel fordultak az ereklyékhez. Az efféle tárgyaknak kiterjedt piaca van, sokan az életüket is kockára teszik értük.

Espina elmondta, hogyan bízta meg Sebastian atya Meir halálának kivizsgálásával. Yonah nehéz szívvel hallgatta a gyilkosság színhelyéről adott leírását, azután Espina beszámolt róla, hogyan fogatta le őt magát Bonestruca testvér, az inkvizítor.

− Bonestruca? Nekem azt mondták, Bonestruca hergelte fel s szabadította apámra a csőcseléket. Találkoztam is ezzel a Bonestrucával − mondta Yonah.

− Különös, szép arcú férfi, nem igaz? De a lelkét súlyos teher nyomja. − Espina elmondta Yonah-nak, hogy Diego Diaz látta, amint Bonestruca és egy lovag Meir Toledano nyomában üget lovával.

− Bonestruca ott volt, amikor Meirt megölték? − suttogta Yonah.− Szinte bizonyosra vehető. És ellopta a cibóriumot, mellyel bátyád a rendházba igyekezett

− mondta Espina. − Könnyűszerrel végez bárkivel, aki terhelő bizonyítékot tud meg róla. Amikor a kihallgatás után futni hagyott, tudtam, hogy menekülnöm kell, mielőtt újra lefogat, immár végleg. Épp azon töprengtem, hová költöztethetném a családomat, amikor Sebastian atya ismét magához hívatott. A perjel szinte tébolyultnak tűnt, elmondta, hogy a cibórium után most az ereklyét is elrabolták. Zokogott. Megparancsolta, hogy kerítsem elő az ereklyét, mintha elég volna kívánnom, és máris módomban áll. A bűn fertelmességet ecsetelgette, és könyörögve kért, kettőzzem meg erőfeszítéseimet azok felkutatására, akik ilyen gyalázatosan elbántak vele. Pár órával később a főtéren összetalálkoztam Bonestrucával. A szerzetes rám meredt. Nem is kellett több.

Espina megcsóválta a fejét. − Biztosra vettem, ha csak egy perccel tovább Toledóban maradok, tömlöcbe vetnek. Figyelmeztettem feleségemet, hogy keressen menedéket gyermekeinkkel a rokonságnál, azután menekülőre fogtam a dolgot.

− Hová mentél?− Északnak, a hegyekbe. Faluról falura vándoroltam, az eldugott helyeken örültek, hogy

orvost látnak.Meghiszem azt, gondolta Yonah. Eszébe jutott, milyen gyengéden kezelte anyját a férfi, és

hogy apja elmondta, Espina a híres zsidó orvosdoktor, Sámuel Provo tanítványa.Espina nemes célok igézetében, másokat szolgálva élte életét. Ha kitért is apái vallásából,

derék, hivatásának élő ember volt, mégis elítélték. Yonah eltűnődött, nem lehetne-e megmenteni ezeket a conversó-kat, de sehogy sem látta, hogyan. Éjszakánként az egész nappalt átalvó, rosszindulatú Gato őrködött, aki ellenséges éberséggel figyelte a cellákat. Napközben, amikor esetleg lehetősége adódna, hogy élesre fent kapájával megölje a szendergő Pacot, nem jutnának messzire Ciudad Reálból, sem ő, sem a rabok. Olyan volt a város, mint egy katonai tábor.

Ha Isten azt akarná, hogy megmentsék őket, rég megmutatta volna a hogyant is.

− Mennyi időbe telt, míg rád találtak?− Harmadik éve bujdokoltam, amikor elfogtak. Az inkvizíció széles hálót vet ki prédájára.Yonah beleborzongott a gondolatba, hogy neki is ezt a hálót kell kikerülnie.Észrevette, hogy Paco ébren van, s az őr vizsla tekintete egyenesen rájuk irányul. Folytatta

a padlósikálást.− Jó napot, Senor Espina.− Jó napot... Tomás Martin.Az inkvizíció gondosan átengedte a kivégzések végrehajtását a világi hatóságoknak. A

főtéren az alguacil irányításával az ácsok hét faemelvényt állítottak, közvetlenül a kőművesek által sebtében felhúzott kerek téglakemence, a quemadero mellett.

A börtönben a rabok némelyike sírdogált, mások imádkoztak. Espina nyugodtnak tűnt, mint aki beletörődött sorsába.

Yonah a folyosót mosta, amikor Espina megszólította. − Megkérnélek valamire.− Ami csak módomban áll...− Van egy nyolcesztendős fiam, Francisco Rivera de la Espina. Az anyjával, Estrella de

Arandával s két nővérével él. Átadnád-e ennek a fiúcskának apja imakönyvét és áldó üdvözletét?

− Senor. − Yonah-t szíven ütötte a kérés. − Nem térhetek vissza Toledoba. A te házadban úgyse találnék senkit. Hol van a családod?

− Talán a feleségem unokatestvéreinél, a maquedai de Aranda családnál. Vagy esetleg a medellini de Arandáknál. Mégis, könyörgöm, vidd el az imakönyvet. Talán egy nap Isten kegyelméből átadhatod a címzettnek.

Yonah rábólintott. − Meg fogom próbálni − mondta, jóllehet a keresztény könyv valósággal perzselte ujját, ahogy átvette.

Espina kezet nyújtott cellája rácsán át.Yonah megragadta. − Legyen hozzád irgalmas a Mindenható.− Jézussal leszek a mennyekben. Isten őrizzen utadon és gondoskodjon rólad, ifjú

Toledano. Imádkozz a lelkemért.A Plaza Mayoron már korán hatalmas tömeg verődött össze, nagyobb, mint bármelyik

bikaviadalkor. Felhőtlen nap volt, az enyhe szél ősziesen csípős. A várakozásteli hangulatot gyerekricsaj, beszélgetések tompa moraja, harapnivalójukat hirdető árusok rikkantásai és egy kis kvartett: furulyás, két gitáros és egy lantos pergő dalai táplálták.

Ahogy a reggel megvénült, egy pap jelent meg a téren. Fölemelt kézzel csendet parancsolt, azután az egybegyűltek miatyánkok végtelen sorába kezdtek a vezényletével. Mostanra a tér zsúfolásig volt, Yonah is ott álldogált a tömegben. A térre néző épületek erkélyei szájtátiakkal teltek meg, hasonlóképpen a háztetők. A téren hamarosan kisebb felbolydulás támadt: Isidoro Alvarez emberei szorították vissza az emelvényekhez legközelebb merészkedőket, hogy utat csináljanak az elítéltek bevonulásához.

A rabok szamaras kordén érkeztek a börtönből, a felvonulást a nézelődők gúnykiáltásai kísérték az utcák során.

Mind a tizenegy judaizálásért elítélt új keresztény a bűnösök csúcsos kalapját viselte. Két férfi és egy nő hatalmas kereszttel megjelölt, sárga sanbenitó-t viselt. Ezek arra ítéltettek, hogy egyházközségükbe visszatérve a vezeklőmellény hosszú időn át való viselésével érdemeljék ki a megbocsátást, a keresztényi alázat és szomszédaik megvetésének jegyében.

A másik hat férfi és két nő fekete sanbenitó-ján démonok és pokol tüze jelezte: rájuk tűzhalál vár.

A Plaza Mayoron az elítélteket lerángatták a kordékról, és megfosztották ruházatuktól, és a felbolydult tömeg partra futó hullámként előrelendült. Mindenki a megszégyenítettek meztelenségére volt kíváncsi.

A dermedten bámuló Yonah látta, hogy Ana Montelban pucéran öregebbnek tűnik, mint felöltözve, melle lapos, megereszkedett, lába között a szőr ősz. Isobel Peropan fiatalabbnak tűnt, feszes, kerek feneke, akár egy hajadoné. Félelemtől és fájdalomtól lesújtott férjét úgy kellett támogatni, nem bírta meg a lába. Minden egyes fogva tartottat külön emelvényhez kísértek, karjukat a hátuk mögötti oszlophoz kötözték.

Isaac de Marspera szőrmók testén nem voltak zúzódások: a mészáros megúszta a kínzást, mert dacos és szüntelen héber fohászkodása napnál világosabbá tette bűnösségét, nyakassága miatt viszont őt pécézték ki a quemadero áldozatául. A kemence falán hagyott nyílás olyan kicsi volt, hogy három férfi kellett betuszkolja rajta a hatalmas testet, és Isaac a smát mennydörögte vissza a tömeg rosszmájú bekiabálásaira válaszul. Ajka szüntelenül mozgott, miközben a kőművesek rohammunkában befalazták a nyílást.

Espina latin fohászokat mormolt.Sok-sok kéz halmozta köréjük a rőzsekötegeket és a tűzifát. A máglyák szegényes

paravánként fedték el altestüket, a kékzöld foltokat, véraláfutásokat, a sebeket és a rémület szégyenletes lucskát, és ahogy egyre magasabbra tornyosultak, lassan ki se látszott közülük a quemadero téglabúbja.

A kvartett zsoltárokra zendített.A négy rab mellett, akik bűnbocsánatért folyamodtak Krisztusban, egy-egy segédlelkész

állt. Ezt a négy emelvényt nyakszorító vassal látták el, az összehúzó csavarokat az oszlop mögül lehetett működtetni. Jámbor megtérésükért az egyház a keresztényi kegyelem áldásában részesítette őket: négyüket még a tűzhalál előtt megfojtották. Isobel Peropannal végeztek elsőként. Hiába hangoztatta ártatlanságát és tett végzetesen terhelő vallomást társaira, mégis elítélték, igaz, az inkvizíció kegyelméből könnyű halált halhatott.

Majd Espina és egy almagrói testvérpár következett. Közben Isidoro egy lobogó fáklyával körbejárt, és a rőzsehalmok nagy ropogással lángra kaptak.

A lángokkal együtt a tömeg lármája is mind magasabbra csapott, az emberek hüledezve, félelemteli sóhajtozással vagy éppen gúnykacajjal fogadták a látványt, ki-ki vérmérséklete szerint. Férfiak és nők magasba tartották gyermekeiket, hogy még itt a földön megpillanthassák a tüzes poklot, amitől az Úristen megkíméli és megoltalmazza azt, aki szót fogad szüleinek és egyházi vezetőinek, és ellenáll a bűnös kísértéseknek.

A quemadero körül morajlón lángolt a tűz. Odabent Isaac, a mészáros saját zsírjában sült, mint csirke a tepsiben, azzal a különbséggel, állapította meg Yonah émelyegve, hogy a szárnyasokat nem elevenen teszik a sütőbe.

Az elítéltek rángtak-vonaglottak a máglyán. Szájuk elnyílt és bezáródott, de Yonah nem hallotta sikolyaikat a tömeg lármájától. Isobel Peropan hosszú haja lángra lobbant, kék és sárga glóriát vonva a bíborszín arc fölé. Yonah képtelen volt Espinára nézni. Szállt-gomolygott a füst, elrejtve mindent, jó ürügyként könnybe lábadt szemére. Valaki vállon taszította, a fülébe kiáltott.

Isidoro volt az. Az alguacil a megfogyatkozott farakásra mutatott, hitvány semmirekellőnek nevezte Yonah-t, és utasította, hogy segítsen Pacónak és Gatónak megrakni egy szekeret friss rőzsével.

Amikor a szekér megtelt, Yonah nem ment vissza a főtérre. A csendes és üres börtönben összeszedte vándorbatyuját és a törött kapát, és kiment holmijával az árnyékban békésen legelésző Moiséhez.

Ahogy nyeregben volt, megsarkantyúzta a derék kis burró-t, és fürge ügetésben maga mögött hagyta Ciudad Reált. Nem látta sem az utat, sem a tájat maga körül. Az autodaféval ízelítőt kapott a kegyetlen halálból, ami elfogatásakor reá is vár. A belsejében egy sürgető hang azt harsogta, haladéktalanul keressen egy megértő katolikus papot. Talán még most sem késő magához vennie a szent olajat, hogy feddhetetlen keresztényként élje le élete hátralevő

részét.Csakhogy ígéretet tett apja emlékének, Istennek, a népének.Saját magának.Most először az inkvizíció iránti gyűlölete erősebb volt a félelemnél. Képtelen volt

kitörölni a látottak emlékét, és alázatos könyörgés helyett a dühödt számonkérés hangján szólt Istenhez.

Miféle Isteni Terv az, ami miatt oly sokunkból válik Akasztott Ember?És: Mi a szándékod vetem, az utolsó spanyolországi zsidóval?

16. A NŐ A BIRTOKON

Amikor Yonah átvezette Moisét a Guadiana folyón, középtájékon egy mélyedés miatt ő is, a burro is pár métert úszni kényszerült, s a víz, ha a lelkéből nem is, a ruhájából kiáztatta a tömény füstszagot.

Egy gazdaságokkal teli völgyön át, ráérősen haladt délkeletnek, pillanatra sem veszítve szem elől a Sierra Moréna csúcsait bal felől.

Kellemesen enyhe volt a lassacskán múló ősz. Útja során Yonah több birtoknál is megállt, dolgozott pár napot ennivalóért és szállásért, húzkodta a kései hagymát, olajbogyót szedett, segített a szőlő utoljának taposásában.

Az ősz lassan télbe váltott, ő pedig folytatta útját a melegebb vidékek felé. Messze délnyugaton, Andalúzia és Dél-Portugália találkozásánál, Yonah egész sor parányi falucskán haladt keresztül, melyek élete egy-két hatalmas birtok körül forgott.

A legtöbb gazdaságban véget ért a betakarítás, de egy Don Manuel de Zúniga nevű nemes óriásbirtokán embert próbáló munkát talált magának.

− Erdőket törünk fel, s fogunk szántóföldi művelés alá. Jut munka neked is, ha gondolod − mondta a jószágigazgató. Lamparának hívták, Yonah később megtudta, hogy a munkások Lamperónnak, zsírpacának hívják a háta mögött.

A munka a létező legkomiszabb volt, mázsás köveket forgattak ki a földből, sziklákat törtek darabokra, fákat döntöttek, tuskókat emeltek ki, bozótost irtottak. De Yonah megörökölte apja hatalmas termetét, és volt ideje megedződni a más birtokokon végzett munkában. A Zuniga-birtokon elég teendő volt, hogy akár tél végéig is kihúzza. Egy közeli mezőn kis csapat katona táborozott, eleinte Yonah aggodalmasan leste őket munka közben, de nem zaklatták, lefoglalta őket a menetelés és a gyakorlatozás. Az éghajlat enyhe volt, szinte simogató, az étel bőséges. Yonah maradt.

Mindaz, aminek tanúja volt, s amit megszenvedett, különválasztotta a többi peón-tól. Fiatal kora ellenére volt valami tiszteletet parancsoló az arckifejezésében és a tekintetében, ami elejét vette, hogy a többiek kötözködjenek vele.

Edzett, inas testét a munkába vetve igyekezett elűzni a lángoló bozótok felidézte rémlátomásokat. Éjszakánként Moise mellett lerogyott a földre, és kezével a kiköszörült kapán aludta az igazak álmát. A burro őrködött fölötte, miközben nőkkel és testi szerelemmel álmodott, de ha másnap eszébe jutott az álom, gyakorlati tapasztalatok híján képtelen volt megítélni valósághűségét.

Az eddig a nyakában viselt ezüstgyűrűt tarisznyájába rejtette többi holmija mellé. A zsákot Moisehez kötötte, és igyekezett mindig úgy kipányvázni a burró-t, hogy szem előtt legyen. Eztán ing nélkül dolgozott, s verejtéke élvezetesen hűtötte testét a langymeleg levegőn.

Don Manuel kilátogatott a birtokára, és ott-tartózkodása alatt még a legnagyobb léhűtők is ugyanolyan serényen dolgoztak, mint Yonah. A birtokos idősecske ember volt, kistermetű, pökhendi. Végigjárta a mezőket és a gazdasági épületeket, keveset szólt, és még kevesebbet értett az egészből. Három éjszakát töltött ott, együtt hált két fiatal lánnyal a faluból, azután

odébbállt.Amikor Zúniga biztos távolba ért, mindenki kiengedett, és a férfiak becsmérlő

kifejezésekkel illették. Gímszarvas, mondták rá, és Yonah fokozatosan megértette, miért.A birtok több jószágigazgatót és munkafelügyelőt is alkalmazott, a peón-ok előtt mégis a

don egykori ágyasának, Margarita Vegának volt a legnagyobb tekintélye. Az asszony még szinte gyerekfejjel két gyermeket szült Zúnigának, de azután Don Manuel esztendőnyi távoliéi után hazatért francia földről, és munkásai mérhetetlen kárörömére azt találta, hogy Margarita közben egy harmadik gyermeknek is életet adott a birtok egyik kétkezi munkásától. Zúniga búcsúajándékként egy házat adott az asszonynak, és állta a lakodalom költségeit. Az újdonsült férj szűk egy év múlva kereket oldott. Azóta Margaritának megannyi férfival akadt dolga, minek eredményeként újabb három zabit hozott a világra, más-más apáktól. Most harmincöt éves volt, faros-csöcsös, férfiszámba veendő, kemény tekintetű fehércseléd.

A peón-ok szerint Don Manuel azért jött olyan ritkán, mert még mindig szerelmes volt Margaritába, és mindannyiszor megcsalva érezte magát, amikor az asszony újabb férfival szűrte össze a levet.

Egyik nap Yonah Moise bőgésére lett figyelmes, és amikor felpillantott, látta, hogy az egyik munkás, egy Diego nevű legény, leakasztotta a tarisznyát a burro hátáról, és éppen kinyitni készül.

Yonah ledobta kapáját, a tolvajra vetette magát, és máris ide-oda henteregtek a porban. Aztán talpra kaptak, és hatalmasan tángálni kezdték egymást munkában megedződött ökleikkel. Yonah később megtudta, hogy Diego rettegett verekedő hírében áll, és mindjárt az elején kapott is egy akkorát, hogy tudta, betört az orra. Yonah pár évvel fiatalabb volt Die-gónál, de magasabb, és csak alig valamivel könnyebb felépítésű. Karja messzebbre elért, és a küzdelemben szabadjára engedte összes régóta elfojtott félelmét és gyűlöletét. Ökleik döngő sulykolófaként találtak célba. Egymás életére törtek a puszta két kezükkel.

A többi munkás rohanvást gyűlt köréjük, üvöltözésükre aztán a munkafelügyelő is ott termett, és szitkozódva ütötte-vágta öklével a két kakaskodót, hogy szétválassza őket.

Diego szája felrepedt, bal szeme bedagadt, nem tudta kinyitni. Láthatólag nem volt ellenére, amikor a munkafelügyelő visszazavarta a nézőket is, őket is dolgozni.

Yonah várt, míg elszélednek, akkor gondosan bekötözte újra a tarisznyát, és biztonságosan Moise pányvaköteléhez erősítette. Keze fejével letörölte ajka fölül az orrából csöpögő vért, és amikor felnézett, Margarita Vegát látta maga előtt, amint gyermekével a karján őt méregeti.

Orra feldagadt és belilult, kezének horzsolt, duzzadt bütykei napokig fájtak. Viszont a verekedés révén magára vonta az asszony figyelmét.

Lehetetlen volt nem észrevennie. Jószerivel akárhová nézett, Margaritát látta maga előtt, amint cipónyi, barna mellét lecsupaszítva szoptatja éhes csecsemőjét. Az emberek a birtokon vigyorogva oldalba bökték egymást, és megjegyezték, hogy Margarita valahogy mindig ott bukkan fel, ahol a tagbaszakadt, csendes legény dolgozik éppen.

Az asszony barátságos fesztelenséggel viseltetett Yonah iránt.Apró-cseprő feladatokkal bízta meg a háza körül, behívta kis borra, kenyérre. Pár napba

telt csak, és Yonah meztelenül hevert vele az ágyon, hitetlenkedve simogatta a női testet, s ízlelgette a tejet, mely a közelben alvó csecsemő pocakját megtöltötte.

Margarita teste vaskos volt, de nem idomtalan, lába izmos, köldöke mély, hasa alig ereszkedett meg a sok szüléstől. Duzzadt ajkú szeméremteste önálló életet élő, barna prémes állatka. Készséges használati utasítást adott magához, és nem rejtette véka alá vágyait, Yonah hamar rájött, hogyan festenek az álmok a valóságban. Az első egyesülést a maga részéről gyorsan befejezte. De hát fiatal volt és erős, és az asszony újra felajzotta, ő pedig ugyanazzal a dühödt elszánással tette magáévá, mint amivel Diegón diadalmaskodott, mígnem mind a ketten kielégülve, fáradtan ziháltak az ágyon.

Kis idő múltán a szunyókáló Yonah tapogatózó ujjakat érzett magán, mintha valami igavonó állat volna, s az asszony a megvásárlását fontolgatná.

− Te converso vagy.Rögtön kiröppent szeméből az álom.− ...Igen.− Aha. Mikor tértél át az egyedül üdvözítő hitre?− Ööö... Több éve is megvan már. − Behunyta a szemét, remélve, hogy az asszony más

témát talál magának.− És hol?− Kasztiliában. Cuenca városában.Az asszony kacagva vágta rá: − De hiszen én Cuencában születtem! Az elmúlt nyolc évben

voltam is ott Don Ma-nuellel. Két nővérem és egy bátyám a mai napig ott lakik. És az öreg abuelá-m, aki túlélte anyámat és apámat is. Melyik templomban keresztelkedtél ki, a San Benitóban vagy a San Marcosban?

− A San Benitóban, azt hiszem.Az asszony rámeredt. − Azt hiszed? Nem tudod a templom nevét, ahol kikeresztelkedtél?− Csak úgy mondtam. Igen, a San Benitóban, természetesen. Nagyon szép templom.− Gyönyörű egy templom, igaz-e? És melyik papnál? − Az öregebbiknél.− Öreg mind a kettő, nem igaz? − Az asszony összehúzott szemmel nézte. − Ramón

atyánál vagy Garcillaso atyánál?− Ramón atyánál.Margarita rábólintott, de már ki is kelt az ágyból. − Te most itt maradsz az ágyban, és

kialszod magad, míg elintézem a tennivalóimat, és amikor visszajövök, erős leszel, mint az oroszlán, és meghágsz újra, jó lesz-e így?

− Jó.Hamarosan Yonah az egyetlen kis ablakon át figyelte, ahogy az asszony kisiet a házból a

délidei ádáz napsütésbe, gyermeke a karján, magára kapkodott ruhájából félig kilátszott a hátsója.

Yonah lefogadta volna, hogy Cuenca városában nincs semmiféle Ramón atya, de talán San Benito nevű templom sem.

Gyorsan felöltözött, kiment a ház melletti árnyékban kipányvázott Moiséhez, és kisvártatva maga is a forró napsütésben szamaragolt. Mindössze két férfi mellett haladt el a déli hőségben, és azok sem törődtek vele fikarcnyit sem. A burro hamarosan a Sierra Moréna hegylábain kaptatott felfelé.

Egy kis magaslatra érve Yonah megállt, és visszanézett Don Manuel de Zúniga birtokára. Négy parányi katonafigura igyekezett Margarita Vega nyomában az asszony háza felé, fegyvereik és mellvértjük szikrát hányt a napsütésben.

Ekkora magasságból és távolságból Yonah eléggé biztonságban érezte magát, hogy hálateljes ámulattal tekintsen Margaritára.

Köszönöm, hölgyem!Alkalomadtán szívesen hódolt volna újból efféle élvezeteknek. Hogy körülmetélt pénisze

el ne árulhassa, elhatározta: a jövőben kis templom helyett hatalmas székesegyházat nevez meg kikeresztelkedése helyszíneként. Például a barcelonait, ahol annyi a pap, hogy senki sem ismeri mindegyiket.

Még mindig sajgott az orra. De most, ahogy a szamáron zötyögött, újra maga elé idézte Margarita testének sorra előbukkanó részleteit, a mozdulatokat, az illatokat, a hangokat.

Hihetetlen, de igaz: teste behatolt egy nőébe!Hálát adott a magasságos Örökkévalónak. Amiért megengedte, hogy szabadságát és testi-

lelki épségét megőrizze, amiért a férfi mellé nőt is alkotott, és olyan csodás képességgel

ruházta fel őket, hogy amikor egymásra találnak, úgy illeszkednek, mint kulcs a zárba, és amiért lehetővé tette számára, hogy megérje ezt a mai ünnepnapot.

Mindez Sevát havának tizenkettedik napján esett meg velem...Nem vagyok Tomas Martin, Yonah Toledano vagyok, az ötvösmester Helkias fia, a leviták

törzséből.A többi hónapok: Adár, Niszán, Ijjár, Szíván, Támmuz, Av, Elül, Tisri, Hesván, Kiszlév és

Tévét...Héber verseket és fohászokat közbeszúrva, újra és újra elismételte a hónapok nevét,

miközben Moise óvatos kaptatással vitte följebb és följebb a barna hegyek közé.

IVA PÁSZTOR

Sierra Moréna 1495. november 11.

17. BIRKABÉGETÉS

Yonah ismét északnak tartott Moise hátán, lassan vándorolt a portugál határ mentén, lépést tartva a zöld határt barnába vonó ősszel. Fél tucatszor rövid időkre elszegődött, hogy legyen pénze ennivalóra, de sehol nem időzött túl sokáig. Végül Salamancába ért, ahol éppen a székesegyház felújításához toboroztak embereket.

A tagbaszakadt munkavezetőnek Ramón Callicoként mutatkozott be. − Mihez értesz? − kérdezte a férfi, nyilván arra számítva, hogy vándor kőműves vagy asztalos akadt az útjába.

− Bármilyen kétkezi munkát elvégzek − mondta Yonah. A munkavezető rábólintott.Egy közeli istállóban tartották az irdatlan kövek mozgatásához használt ökröket és

igáslovakat. Yonah is ide kötötte be Moisét, és éjszakánként, az állásaikban pihenő négylábúak neszezésétől álomba ringatva, a burro mellett aludt.

Napközben építőmunkások, kőművesek, kőfaragók és fuvarosok kis hadseregével együtt a székesegyház helyenként háromméteres falait alkotó sötét kőtömbök kicserélésén dolgozott. Panaszos ökörbőgéstől hangos, verejtékes rabszolgamunka volt, munkavezetők és fuvarosok ordítoztak vezényszavakat és szentségeltek, kalapácsok kopogtak, cölöpverők döngtek, tonnás kőtömbök vonszolódtak csikorogva az ellenszegülő talajon. A kisebb tömböket a munkások cipelték helyükre. A nagyobbakat a lehető legközelebb vitték állati erővel, azután az emberek magukat fogták be igavonónak, és hosszú sorokban vastag kötélre akaszkodtak, vagy vállt vállnak vetve feszültek ellenségüknek, a rideg kőnek.

Yonah örült, hogy istentiszteletre emelt épületen dolgozhat, még ha az nem is hitsorsosainak készült. Nem ő volt az egyetlen nem keresztény a székesegyház felújításán: a legnagyobb hozzáértést kívánó munkákat mór mesterek végezték, akik mind kővel, mind fával csodás ügyességgel bántak. Amikor annak idején Sebastian Alvarez atya megbízta Yonah apját, hogy készítsen cibóriumot a keresztény ereklyéhez, Helkias kikérte Ortega rabbi véleményét, aki a megbízás elfogadását javasolta. − Micvét teljesítesz, ha segítesz másoknak az imádkozásban − mondta a rabbi, és megjegyezte, hogy a toledói zsinagógák gyönyörű, csipkefinom kőfaragásai is mór mesterek művei.

A székesegyházon végzett munka minden erejét fölemésztette. A többiekhez hasonlóan Yonah is eltompulva, mosolytalanul robotolt, fél szavakban beszélt csak, megőrizte különállását, magának tartotta meg a gondolatait. Időnként egy kopasz peón-nal osztották párba, a férfi széle-hossza egy volt, úgy festett maga is, mint valami kőtömb. Családnevét Yonah soha nem tudta meg, de a munkavezetők Leonnak hívták.

Egyik reggel, amikor Yonah már hetedik hete volt Salamancában, ismét Leonnal dolgozott együtt, köveket hengerítettek a helyükre. Amikor felpillantott a munkálkodásból, fekete csuklyás férfiak menete sorjázott elő a székesegyházból, a matutinum végeztével.

Leon az élen lépdelő− magas, idősebb szerzetesre függesztette szemét.− Tomas Torquemada nagyinkvizítor − mormolta. − Santa Cruz-i vagyok, az ottani

rendháznak ő a perjele.Yonah egy magas, korosodó szerzetest látott maga előtt: hosszú, egyenes orr, hegyes áll,

tűnődő tekintet. Az elgondolkodott Torquemada egykettőre elhaladt mellettük. Mögötte, a két tucat pap és szerzetes széthúzódó menetének közepén Yonah egy másik magas férfit pillantott meg, kinek arcát ezer közül is felismerte volna. Bonestruca mellette lépdelő társával beszélgetve, karnyújtásra haladt el Yonah-tól, olyan közel, hogy Yonah még egy karcolást is ki tudott venni a nyakán s egy kelést a felső ajkán.

A szerzetes felpillantott, egyenest Yonah arcába, de a szürke szempár a felismerés és érdeklődés szikrája nélkül rebbent tovább, és Bonestruca elhaladt a rémülettől földbe gyökerezett lábú Yonah mellett.

− Mi hozhatta Torquemada testvért Salamancába? − tudakolta Yonah Leontól. A peón vállat vont.

De később a nap folyamán Yonah hallotta, hogy a munkavezető egy másik munkásnak elmondja, az inkvizítorok az ország minden részéből találkozóra gyűltek a székesegyházba, és eltűnődött, vajon nem ezért kímélte-e meg életét s vezérelte ide az Isten, ezért az alkalomért, hogy végezhessen apja és bátyja gyilkosával.

Másnap reggel már várta a matutinum után a székesegyházból előbukkanó inkvizítorokat. Elhatározta, hogy a székesegyház bejáratától balra, a munkahelye közelében vesz fel lesállást, onnan támad Bonestrucára. Úgy számította, csak egyszer sújthat le, mielőtt legyűrik, és eltervezte, hogy kiköszörült kapáját bárdként használva, a torokra mért ütéssel öli meg Bonestrucát.

Aznap éjjel álmatlanul, kétségek közt hevert szalma fekhelyén az istállóban. Kisfiúként időnként arról álmodozott, hogy harcosnak áll, az utóbbi években pedig elhitette magával, hogy édes lesz a bosszú apja és bátyja haláláért. Most azonban, hogy ott volt előtte a lehetőség, azon tépelődött, képes lesz-e kioltani egy ember életét. A Mindenhatóhoz fohászkodott, adjon erőt a kellő pillanatban.

Reggel ugyanúgy felvette a munkát a székesegyháznál, mint rendesen.Amikor a matutinum végeztével előbukkant egy szerzetes, Yonah fogta a kapáját, és

elfoglalta őrhelyét a bejáratnál. Szinte azonnal fékezhetetlen reszketés lett úrrá tagjain.Az első szerzetest öt másik követte, aztán mintha elvágták volna.A munkavezető a falfehér, tétlenül álldogáló Yonah-ra meredt. − Hát téged mi lelt, beteg

vagy?− Nem, senor.− A habarcskeverésnél segédkezel? − kérdezte a férfi a kapára pillantva.− Igen, senor.− Akkor eredj a dolgodra − mordult rá a munkavezető, Yonah pedig engedelmeskedett.Délután hallotta, hogy a keresztény hit védelmezőinek találkozója még előző nap véget ért,

és rájött, hogy ostoba együgyűségében méltatlan arra, hogy Isten igazságot szolgáltató karja legyen. Túl soká késlekedett, elszalasztottá Bonestrucát, aki a többi spanyol inkvizítorral együtt visszatért körzetébe, hogy folytassa szörnyű felelősséggel járó munkáját.

Lassan kitavaszodott, de Salamancaban még mindig tartott a munka. Március közepén Leon megemelte magát egy kőtömb mozgatása közben, és Yonah szeme láttára rettentő fájdalmak közt végigterült a földön. Leont szekérre rakták, Yonah soha nem látta viszont. Amikor egy ember ereje kevés volt, Yonah-1 másokkal osztották párba, de azokkal nem találta meg a közös hangot. Félelme távol tartotta tőlük, nem lelt újabb barátra.

Bőven lett volna még tennivaló a 355 éves székesegyházon, amikor heves viták kezdődtek az épület jövőjéről, és a felújítás abbamaradt. A helybeliek közül sokan kicsinek találták a város templomát, hogy Isten házául szolgálhasson. A San Martin-kápolna tizenharmadik századi freskóit leszámítva a székesegyház gyakorlatilag dísztelen volt, és nem állta a többi, híres székesegyházzal való összehasonlítást. Többen máris gyűjtésbe kezdtek, hogy új székesegyházat emeljenek Salamancaban, és a régi felújítási munkálatait felfüggesztették.

A szélnek eresztett Yonah folytatta útját dél felé. Május hetedike, tizennyolcadik születésnapja, egy határ menti kisvárosban, Coriában érte. Betért egy fogadóba, és lencsefőzeléket rendelt kecskepörkölttel, de ünnepi hangulatát tönkretette, hogy kihallgatta három férfi beszélgetését az egyik közeli asztalnál.

Azokról a spanyol zsidókról folyt a szó, akik Portugáliában kerestek menedéket.− A hat hónapos portugáliai tartózkodás fejében − mondta az egyik férfi − beleegyeztek,

hogy minden földi javaik negyedét János királyra testálják, s fejenként egy dukátot fizetnek, hogy a határon beengedjék őket. Százhúszezer dukátot összesen. Februárban lejárt a hat

hónap, és gondolnátok-e, mit tett a kurafi király? Az állam rabszolgáivá nyilvánította a zsidókat.

Aj... Verje meg az Isten János királyt.Hanghordozásukból Yonah conversó-knak vélte őket. A legtöbb keresztény nem vette

volna ennyire szívére a zsidók rabszolgasorba döntését.Maga meg se mukkant, a három férfi egyike mégis felfigyelt rá, ahogy ott ült, némán,

nyársat nyelten, és rájött, hogy kihallgatta beszélgetésüket. A férfi halkan odaszólt társainak, és mindhárman fölemelkedtek az asztaltól, és távoztak.

Yonah ismét nyugtázta Abba és Áron bácsi bölcsességét, amikor a nyugaton fekvő Portugália helyett kelet felé jelölték ki a menekülés útvonalát. Étvágytalanul üldögélt az asztalnál lassan hűlő pörköltje felett.

Aznap délután mind hangosabb bégetés felé szamaragolt. Hamarosan hatalmas, széledező birkanyáj került az útjába, és kisvártatva azt is meglátta, mi az oka a fejetlenségnek. Az ösztövér, ősz hajú öreg juhász az oldalán feküdt a földön.

− Meghalok − közölte Yonah-val szűkszavúan.Arca a legelő füvén éppoly fehérnek tetszett, mint a haja, és halk sziszegéssel, kínlódva

szedte a levegőt. Yonah a hátára hengerítette, vizet hozott neki, igyekezett enyhíteni kínjain, de az öregember értésére adta, hogy legnagyobb gyötrelme az volna, ha a nyáj világgá megy.

− Összeterelem én őket − mondta Yonah, felpattant Moisé-re, és nekieredt a legelőnek. Nem fogott ki rajta a feladat, eleget segédkezett Áron Toledano nyája mellett. Áron bácsinak kevesebb állata volt, kecskék, birkák vegyesen, de Yonah ismerte szokásaikat. A nyáj nem széledt szét túlságosan, hamar tömör kis csomóba rántotta őket.

Az öregember nagy nehezen kinyögte, hogy Geronimo Picónak hívják.− Miben segíthetnék még, bátyám?A juhászt súlyos fájdalmak gyötörték, két karját mellére szorítva feküdt. − Vidd haza a

nyájat... Don Emilio deValladolid plasenciai birtokára − nyögte.− Meg téged − mondta Yonah. Felrakta a juhászt a burro hátára, fogta az öregember durva

faragású kampósbotját. Lassan haladtak, mert sok szaladgálásába került, hogy együtt tartsa a nyájat. Késő délután látta, amint az öreg juhász lehanyatlik Moise hátáról, és a súlyos zuhanásból és az érzéketlenül kiterült test látványából rögtön tudta, az öregnek vége.

Azért még darabig nevén szólongatta, vén arcát paskolgatta, csuklóját dörzsölte, mielőtt megállapította a halál beálltát.

− Aj, a mindenségit...Kínjában kaddist mormolt az idegenért, aztán arccal lefelé, keresztben Moise hátára

nyalábolta a himbálózó karú holttestet, és a nyájat még utoljára összerántva folytatta útját az ösvényen. Plasencia nem volt messze. Hamarosan egy mezőhöz ért, ahol egy férfi és egy asszony dolgozott.

− Ez már Don Emilio de Valladolid birtoka?− Igen − mondta a férfi. Megbámulta a holttestet, keresztet vetett. − Geronimo, a juhász.− Igen.A férfi útbaigazította a földbirtokos házához. − Elmégy egy villámsújtotta fa mellett, át a

patakon, és ott lesz jobbra.Jókora, rendben tartott finca volt, Yonah behajtotta a birkákat a gazdasági udvarra. Három

munkás jött elő, amikor meglátták a holttestet, nem volt szükség magyarázkodásra, lecsúsztatták a juhászt a burro hátáról, és szomorkás dörmögés közepette elcipelték.

A pirospozsgás képű, álmos tekintetű földbirtokos finom, de pecsétes ruhát viselt. Láthatóan nem volt ínyére, hogy megzavarták estebédjét. Kijött a házból, és így szólt az intézőjéhez: − Mi ez a nagy bégetés?

− Meghalt a juhász. Ez itt hazahozta a holttestet meg a nyájat.

− Tüntessétek el a tetves jószágokat a házam mellől.− Igenis, Don Emilio.Az intéző középtermetű, sovány férfi volt, barna hajában ősz szálak mutatkoztak, barna

szemének tekintete rezzenéstelen. Két fiával együtt segített Yonah-nak átterelni a nyájat egy közeli legelőre. A fiúk, a tizenhat év körüli, nyurga Adolfo és pár évvel fiatalabb öccse, Gaspar, vigyorogva, egymást szidalmazva terelték a jószágot. Apjuk aztán elszalajtotta őket két tálka ételért − forró zabkásaleves volt, sűrű, hogy megállt benne a kanál −, és az intéző meg Yonah letelepedtek a földre a nyáj mellett, és szótlanul megvacsoráztak.

Az intéző böffentett, fürkész pillantást vetett az idegenre. − Fernando Ruiz.− Ramón Callico.− Látom, értesz a birkákhoz, Ramón Callico. − Fernando Ruiz tudatában volt, hogy a

legtöbben sorsára hagyták volna a juhász tetemét, és elszelelnek az értékes nyájjal, amilyen gyorsan csak lehet. Az előtte ülő férfi azonban nem ezt tette, tehát vagy bolond, vagy becsületes, márpedig a fiatal férfi szemében nyoma sem volt kelekótyaságnak.

− Szükségünk van egy juhászra. Adolfo fiam alkalmasnak mutatkozik, de még kell egy év, hogy felnőjön a felelősséghez. Volna-e kedved gondját viselni a nyájnak?

Az állatok csendben legelésztek, Yonah megnyugtatónak találta fel-felhangzó halk bégetésüket.

− Mért ne?− De innen el kell vinned őket.− Don Emilio nem szereti a saját birkáit?Fernando elmosolyodott. Magukban voltak a legelőn, mégis előrehajolt, úgy suttogta: −

Nem szeret az semmit.Yonah eztán harmincnégy hónapot töltött gyakorlatilag egy szál maga a nyáj mellett. Az

anyajuhok és a kosok kis idő múlva személyes ismerősei lettek, tudta, melyik nyugodt és kezes, és melyik nyakas, rosszindulatú, melyik egészséges, melyik nyavalyás. Jól megtermett, bárgyú állatok voltak, csak fekete orruk és békés tekintetű szemük látszott ki egész testüket beborító finom, fehér gyapjúkból. Yonah gyönyörűnek találta őket. Ahányszor az idő engedte, átterelte a nyájat egy hegyi patakon, hogy a víz kivigye bundájukból a zsíros, fehér gyapjún sárga foltokat ejtő ürüléket.

Fernando ellátta némi élelemmel és egy nem túl értékes, gyatra acélú tőrrel. Yonah bárhol legeltethetett, ahol füvet talált, de tavasszal le kellett terelje a nyájat Don Emilio birtokára nyírásra, ősszel pedig herélésre és a fiatal kosok ritkítására. A Sierra de Gredos hegylábaira hajtotta ki az állatokat, komótosan baktatva a szamárral a lassan vonuló nyáj után. Áron bácsit egy terelőkutya segítette a birkák körül, neki viszont ott volt Moise. A kis burro napról napra ügyesebben tartotta együtt a birkákat. Eleinte Yonah órákat töltött a burro nyergében, de Moise hamarosan önállósította magát, és pulikutyaként ügetett az elkóborolt jószág után, hangos iázással térítve őket vissza a nyájhoz.

Ahányszor hazaterelte a birkákat, a fiatal Adolfo, Fernando fia, megtanította erre-arra a birkákkal kapcsolatban. Yonah kitanulta a birkanyírást, igaz, soha nem állt úgy kezében az olló, ahogy Fernandónak vagy a két fiúnak. A herélés és az állatok levágásának tudományát is elsajátította, de ha nyúzásra került a sor, a késsel sem volt sokkal ügyesebb, mint az ollóval.

− Ne vedd a szívedre. Gyakorlat teszi a mestert − vigasztalta Adolfo. Ahányszor Yonah lejött a birkákkal a hegyekből, Adolfo kivitt egy korsó bort a félreeső mezőre, ahol a nyáj időzött, és Yonah meg ő leültek, és kitárgyalták a juhászélet hátulütőit, az asszonynép hiányát, az egyedüllétet. A nyáj körül ólálkodó farkasok elriasztására Adolfo azt tanácsolta, énekeljen éjjel.

A juhászkodás eszményi foglalkozás volt olyasvalaki számára, aki bujkálásra adta a fejét. A hegyvidék ritkán lakott volt, és Yonah azt a pár falut is elkerülte, hasonlóképpen a kisebb

birtokokat. A lakatlan hegylábakat tarkázó füves tisztásokon legeltette a nyájat, és ha valaki mégis összetalálkozott vele, nem látott mást, csak egy magának való, marcona fiatal juhászt.

Még a gazfickók is kerülték, mert magas volt és tagbaszakadt, s tekintetéből állatias erő sugárzott. Barna haját lenövesztette, arcán dús, bozontos szakáll serkent. A nyári melegben jószerivel pucéron járt, ruházata ugyanis, melyet használtan vett a kinőtt ruhadarabok helyébe, erősen elvásott. Ha kényszervágásra került a sor, a birkát jól-rosszul megnyúzta, és nagyokat lakmározott a húsból, míg meg nem büdösödött, ami nyáron már másnapra megtörtént. A harapós téli szélben birkabőrt tekert karjára-lábára a hideg ellen. Jól érezte magát a hegyek között. Éjszakánként, amikor jó hangulatban volt, otthonosan járt-kelt a hatalmas, ragyogó csillagok alatt.

A Geronimo Picótól megörökölt pásztorbot gyatra holmi volt, egyik reggel kampós végű, jókora husángot vágott magának egy diófáról. Gondosan lehántotta a kérgét, és olyasfajta mintát faragott rá, mint amit a mór mesterektől látott a toledói zsinagógán. Azután addig fürdette kezét a birkák gyapjában, míg csupa zsír nem lett, és hosszú órákon át dörgölte vele a fát, sötét pácréteget adva a rugalmas botnak.

Időnként erdei vadnak érezte magát, de lelke mélyén ragaszkodott kifinomultabb gyökereihez, reggel-este imádkozott, és igyekezett számon tartani az idő múlását, hogy megülhesse az ünnepeket. Hébe-hóba sikerült megfürödnie sábesz tiszteletére. A nyári melegben ez könnyen megoldható volt, mert ha valaki látta, amint megmerítkezik egy patakban vagy egy folyóban, vallási okok helyett a hőségnek tudhatta be fürdőzését. Amikor az idő hűvösre fordult, egy nedves ronggyal mosdott le, a csikorgó téli hidegekben viszont inkább vállalta, hogy bebüdösödik. Végül is nem zsidó feleség ő, aki csak aztán engedheti magához férjét, hogy a mikvébe ellátogatott.

Már csak azért is szeretett volna megmerítkezni, hogy megtisztuljon az érzéki gyönyörök utáni kínzó vágyakozástól. Nem volt könnyű olyan nőt találnia, akiben maradéktalanul megbízhat. Egy kocsmatündér, akitől bort szokott vásárolni, egy-egy garas fejében kétszer széttárta neki combját sötét, bűzös kamrájában. Alkalomadtán, míg a nyáj unottan legelt, Yonah engedett buja vágyainak, és tulajdon kezével fakasztotta el magvát, Onán bűntársául szegődve, kit a Mindenható ezért fosztott meg életétől.

Időnként elképzelte, mennyire más volna élete, ha a szerencsétlen események nem teszik földönfutóvá, s nem kell elhagynia apja házát. Mostanra segéd lenne egy ötvösmesternél, jó családból származó feleséggel, s talán gyerekekkel.

Ehelyett, bár vitézül küzdött embersége megőrzéséért, időnként úgy érezte, alantas, állati lénnyé silányul, és nem csak az utolsó zsidó Spanyolországban, de az utolsó emberi lény is az egész földön. Emiatt nemegyszer botor kockázatokat vállalt. Éjszakánként, ahogy a nyájjal övezve üldögélt a tűznél, az emlékezetében felbukkanó régi szövegeket kurjantgatva űzte el a farkasokat, ősi fohászokkal kísérve a pattogva lángoló ágakról a fekete égre szökellő szikrákat. A tűz fénye inkvizítort, besúgót hozhatott volna nyakára, aki meghallja a héber és ladino szavakat káráló nemtörődöm hangot. De soha senki nem jött.

Igyekezett észszerű dolgokért fohászkodni. Soha nem kérte a Teremtőt, hogy küldje segítségére Mihály arkangyalt, Izrael védangyalát, hogy a paradicsomból lecsapva végezzen a gyilkosokkal és a gonosztevőkkel. Arra viszont igen, hogy engedje meg, hadd szolgálja ő, Yonah ben Helkias Toledano az arkangyalt. Csak még egy alkalmat, mondta magának, a Teremtőnek és az állatoknak a csendbe borult hegyen, csak még egy alkalmat, hogy az arkangyal erős jobb kezeként gyilkosa lehessen a gyilkosoknak, végzete a mások pusztulását okozóknak.

Amikor harmadik őszön vonult le a nyájjal a birtokra, Fernando Ruiz családját gyászban találta. Az öregnek egyáltalán nem öreg intéző holtan esett össze egyik délután, amikor kiment, hogy szemrevételezzen egy learatott táblát. A birtokon minden a feje tetején állt. Don

Emilio deValladolidnak fogalma sem volt a birtok irányításáról, új intézőt meg egyelőre nem sikerült találnia. Csapnivaló kedvében volt, sokat ordibált.

Yonah úgy érezte, Fernando Ruiz halála azt jelzi, ideje odébbállnia. Utoljára borozgatott Adolfóval a birkalegelőn.

− Sajnálom − mondta. Tudta, milyen érzés egy apa elvesztése, és Fernando jóravaló ember volt.

Közölte Adolfóval, hogy elmegy. − Ki viseli gondját a birkáknak?− Én leszek a juhász − mondta Adolfo.− Beszéljek az urasággal?− Majd én szólok neki. Don Emiliót úgyis csak az érdekli, hogy minél messzebb tartsam a

nyájat a finnyás orrától.Yonah megölelte Adolfot, és a nyájjal együtt átadta neki maga faragta pásztorbotját is.

Azután felült Moisére, és hátat fordított a birtoknak és Plasenciának.Aznap éjjel felébredt a sötétben, és a fülét hegyezte, mert rémlett, mintha hallott volna

valamit. Aztán rájött, hogy éppen a csendre, a birkák halk neszezésének hiányára riadt fel, és másik oldalára fordult, és aludt tovább.

18. AZ UDVARI BOLOND

Közeledett a tél, Yonah ismét melegebb tájak felé ösztökélte Moisét. Feltámadt benne a vágy, hogy megpillantsa a déli tengert a Sierra Nevada túloldalán, de még Granadáig sem ért el, s a tiszta éjszakák mind fagyosabbak lettek. Semmi kedve nem volt télvíz idején megpróbálkozni a magas hegység hófödte csúcsaival, ezért inkább betért a városba, hogy keresetének egy részéből némi kényelmet vegyen magának és a burró-nak.

A Granadát övező falat megpillantva kényelmetlen érzés fogta el. A vérmocskos várkapu fölött gonosztevők oszlásnak indult fejei voltak kitéve közszemlére. A zsiványok nem vették ennyire szívükre az elrettentő példát: miközben Yonah fogadót keresett, ahol ehet-ihat, egy törpe került az útjába, akit két jól megtermett fickó éppen ki akart fosztani.

Az emberke feleakkora volt, mint ők, a feje hatalmas, felsőteste erős, karja hosszú majomkar, lába satnya. Fürkészve leste kétfelől közelítő támadóit. Az egyik husángot lengetett, a másiknál kés volt.

− Ide az erszényeddel, töpörtyű, vagy lenyisszantom a tökeidet − mondta a késes briganti, és áldozata felé suhintott.

Yonah gondolkodás nélkül megragadta kiélesített kapáját, és lecsusszant a burro hátáról. Pechjére mielőtt közbeavatkozhatott volna, a husángos rabló fejbe kólintotta. A következő pillanatban kábultan és sebesülten feküdt a földön, a férfi pedig föléje hajolt, hogy végezzen vele.

Yonah félig öntudatlanul látta, hogy a törpe veszedelmes kinézetű kést ránt elő ujjasából. A parányi lábak szökdeltek, ide-oda táncoltak. A majomszerű karok indaként tekeregtek, a kés hegye ki-kivillant, mint a kígyó nyelve. A következő pillanatban a penge utat talált a felfegyverzett rabló védelmén át, és a férfi üvöltve elejtette a kését, amint a miniatűr harcos pengéje felhasította karját.

A két útonálló sarkon fordult és menekülőre fogta a dolgot, az emberke pedig felkapott egy követ, és nagy puffanással telibe találta vele a távolodó hátak egyikét. Majd nadrágjába törölte kését, Yonah mellé lépett, és az arcába bámult.

− Megmaradsz?− Talán − hallotta saját tompa hangját Yonah. Ülő helyzetbe tápászkodott. − Csak jussak el

a fogadóig, rám férne egy pohár bor.− Itt ócska lőrénél különbre ne számíts. Ha jót akarsz, hagyd a szamárkodást a

szamaradnak, s gyere velem − mondta az emberke. Amikor Yonah elfogadta a feléje nyújtott kezet, ámulatba ejtően erős kar segítette talpra.

− Mingo Babar.− Ramón Callico.Ahogy kisétáltak a városból, s nekivágtak egy meredek ösvénynek, a Moise hátán ülő

Yonah-nak eszébe ötlött, nem lehetséges-e, hogy ez a furcsa emberke, ki az imént még áldozat volt, esetleg maga is útonálló gyilkos. De hiába acélozta izmait az esetleges támadás elhárítására. Az emberke imbolygó, pókszerű járással iszkolt a burro előtt, keze a hosszú kar végén számfölötti lábfejként súrolta az ösvényt.

Kisvártatva őrszem szólt rájuk egy szikla magasából. − Te vagy az, Mingo?− Az hát, Mingo. Jó barátot hozok.Kicsit odébb üreg mellett haladtak el a hegyoldalban, a nyíláson lámpafény szüremlett ki.

Azután újabb és újabb üregek következtek, bentről sorra kikiabáltak a barlanglakók.− Hé, Mingo!− Szép jó estét, Mingo!− Isten hozott, Mingo!Az emberke valamennyiük üdvözlését viszonozta. Egy hasonló nyiladék előtt megállította

a burró-t. Yonah leszállt a nyeregből, és követte Mingót a félhomályba, egy szerfölött furcsa helyre, ahol egy fekhelyhez vezették.

Amikor reggel felébredt, nem győzött csodálkozni. Eletében nem látott ehhez foghatót. Mintha valami banditafejedelem ütött volna tanyát egy medvebarlangban. Az olajmécsesek tompa fénye egybeolvadt a bejárat felől érkező szürkés derengéssel, és Yonah látta, hogy a földet és a sziklákat színpompás szőnyegek borítják. Díszes faragású, súlyos fabútorokat is látott, és hangszerek egész garmadáját és szikrát hányó rézedényeket.

Yonah alaposan kialudta magát. Hamarjában felidézte az előző este emlékeit, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy feje időközben kitisztult.

Kövérkés, normális magasságú asszony üldögélt a közelben, réztálat fényesített békésen. Yonah köszönését villogó fogú mosollyal viszonozta.

Amikor kimerészkedett a barlangból, Mingót odakint találta, egy bőr lószerszámon dolgozott, és két nálánál alig alacsonyabb gyerek, egy fiúcska és egy kislány leste minden mozdulatát. − Jó reggelt.

− Neked is, Mingo.Yonah most látta, milyen magasan vannak. Lent a völgyben rózsaszín és fehér kockák

kavalkádjaként nyújtózott el Granada ligetekkel övezett városa. − Szép ez a város − szólalt meg, Mingo rábólintott.

− Igen, még a mórok építették, úgyhogy az egyszerű homlokzatok mögött gyönyörűen díszített lakások lapulnak.

A városka fölött, a barlangokkal lyuggatott hegy kistestvérén, Yonah vöröses tornyokat és bástyákat pillantott meg. A lélegzete is elakadt a felülmúlhatatlanul méltóságteljes építmény láttán.

− Az ott mi? − mutatta Mingónak.A másik férfi elmosolyodott. − Mi volna, hát a fellegvár és palota, mit Alhambraként ismer

a világ.Yonah hamar rájött, hogy egészen különleges emberek közé csöppent, és seregnyi kérdést

tett fel Mingónak, aki készségesen válaszolgatott.A hegyet, ahol a barlangok voltak, Sacromonténak hívták. − Azért nevezik szent hegynek

− mondta Mingo −, mert keresztények haltak rajta vértanúhalált a vallás kezdetén. − Az emberke elmondta, hogy ő és társai, egy roma nevű cigánytörzs tagjai, spanyol földre érkezésük óta laknak a barlangokban. Mingo akkor még csak kisfiú volt.

− És honnét jöttek a romák? − tudakolta Yonah.− Mindenünnét − mondta Mingo, és kört írt le a kezével. − Annak idején − réges-rég −

keletről vándoroltak be, ahol egy szent folyam hömpölyög. Utóbb, mielőtt ide jöttek volna, Franciaországot és Spanyolországot járták. Amikor azonban Granadába értek, itt ragadtak, mert a barlangok pompás lakásnak bizonyultak.

A barlangok szárazak voltak és levegősek. Némelyek egyetlen helyiségből álltak, mások húszszobás lakosztályként nyúltak bele a hegy gyomrába. Még Yonah avatatlan szeme is látta, milyen jól védhető a hely egy támadás esetén. Mingo elmondta, hogy sok barlangot sziklakürtők, természetes átjárók kapcsolnak össze, úgyhogy lakóik könnyen el tudnak rejtőzni vagy éppen menekülni, ha a szükség úgy hozná.

A kövérkés asszony a barlangban a felesége volt, Mana. Miközben az asszony ennivalót tett elébük, az emberke elbüszkélkedett, hogy Manának és neki négy gyereke van, ketten már felnőttek, külön háztartásban élnek.

Leolvasta Yonah arcáról a kérdést, amit az nem mert feltenni, elmosolyodott.− Az összes purdém normális méretű − mondta.Yonah egész nap új és újabb romákkal ismerkedett meg. Egyesek a lentebb bérelt legelőről

kaptattak fel, ahol a lovaikat tartották. Yonah megtudta, hogy ezek lótenyésztésből és kupeckedésből élnek.

Mások a környéken vállaltak munkát, megint mások a barlangok előtti asztalokon reparálták a városban összeszedett lyukas üstöket, edényeket, szerszámokat. Yonah élvezettel nézte munkájukat, kalapácsaik kopácsolása Helkias Toledano műhelyét juttatta az eszébe.

A romák kedvesek voltak és szívélyesek, és mivel Mingóval érkezett, azonnal befogadták. Napközben a törzs tagjai egyre-másra keresték fel az emberkét bajaikkal. Déltájra Yonah meglepetés nélkül hallotta, hogy Mingo, a cigányok saját szavával, a romák vojvod-ja, vajdája.

− És amikor nem a néped kormányzód, te is a lovak körül serénykedsz vagy üstöt foltozol?− Gyerekfejjel kitanultam ezeket is, de egészen az utóbbi időig odalent dolgoztam − bökött

Mingo a völgy felé.− A városban? Ugyan mit?− Az Alhambrában. Én voltam a bolond.− Ezt meg hogy érted?− A szultán udvari bolondja voltam.− Nem lódítasz?− Már hogy lódítanék? Granada utolsó mór kalifájának, a XII. Mohamedként uralkodó

Boabdil szultánnak az udvari bolondja voltam.Amint az ember hozzászokott torz testéhez, a roma vajda tekintélyes jelenség volt. Arcán

méltóság tükröződött, törzse férfi és női tagjai szeretetteljes tisztelettel néztek rá. Yonah rossz érzéssel hallotta, hogy egy ilyen rendes, intelligens ember bolondként kényszerült megkeresni a betevőjét.

Mingo figyelmét nem kerülte el zavara. − Biztosíthatlak, hogy roppantul élveztem. Mintha rám szabták volna. Csökött, aránytalan testem révén javára lehettem népemnek: idejekorán értesültem a romákat fenyegető veszélyekről, de az esetleges munkalehetőségekről is.

− Miféle ember ez a Boabdil? − tudakolta Yonah.− Kegyetlen. Nem sokan szerették, míg szultán volt. Rossz évszázadban jött világra, hiszen

az iszlám katonai hatalma már a múlté. A muzulmánok majdnem nyolcszáz esztendeje Afrikából érkeztek, hogy meghódítsák az Ibériai-félszigetet, és iszlám fennhatóság alá is helyezték egész Spanyolországot. Kevéssel később a keresztény baszkok ádáz küzdelmet kezdtek az önállóságukért, a frankok pedig kiűzték a mórokat Spanyolország északkeleti

területeiről. És ez még csak a kezdet. Az elkövetkező évszázadokban a keresztény hadseregek ismét diadalra segítették a katolicizmust az ország legnagyobb részében.

Granada mór szultánja, Muley Hacén, nem volt hajlandó sarcot fizetni a katolikus uralkodói párnak, és 1481-ben hadat üzent a keresztényeknek, elfoglalván Zahara erődvárosát. Boabdil, Muley Hacén szultán fia, összekülönbözött apjával. Apja katonái elől végül a katolikus uralkodó pár udvarában keresett menedéket. 1485-ben azonban Muley Hacén meghalt, és hűséges alattvalói segítségével Boabdil foglalta el a megüresedett trónt.

És pár hónappal később megjelentem az Alhambrában − mondta Mingo −, hogy besegítsek az uralkodásban!

− Meddig voltál udvari bolond? − kérdezte Yonah.− Majdnem hat évig. 149l-re az iszlámnak egyetlen végvára maradt egész

Spanyolországban. Közben Ferdinánd és Izabella elfoglalták Rondát, Marbellát, Lóját és Malagát. Nem tűrhették, hogy a muzulmán Boabdil Mingo Babar szellemes és szórakoztató tanácsain derülve üljön a trónusán. Ostrom alá vették Granadát, és csakhamar éhínséges napok köszöntöttek az Alhambrára. Sokan korgó gyomorral is vitézül harcoltak, de év végére világossá vált, mi vár ránk.

Emlékszem, fagyos téli este volt, hatalmas ezüst hold rezgett a halastavon. Boabdil és én kettesben voltunk a trónteremben.

„Adj tanácsot, bölcs Mingo. Mihez kezdjek most már?”, mondta a szultán.„Tetesd le a fegyvert katonáiddal, és hívd meg egy jó vacsorára a katolikus uralkodói párt,

felség, és királyi pompával fogadd őket a Mirtuszos udvarban, és úgy vonuljatok a fellegvárba”, mondtam én.

Boabdil mosolyogva rám nézett. „Bolond lukból bolond szél fúj”, mondta. „Most, hogy uralkodásomból csak pillanatok vannak hátra, méltóságom minden ékkőnél többet ér.

Jöjjenek csak ide, találjanak rám itt, a trónteremben, uralkodóként, hogy még utoljára büszke, vérbeli kalifa módjára viselkedhessem.”

Úgy is tett. 1492. január másodikán a trónteremben írta alá a megadásról szóló nyilatkozatot. Amikor száműzötten visszatért Afrikába, ahonnan még annak idején berber ősei megérkeztek, társaimmal együtt nekem sem volt maradásom az Alhambrában − mondta Mingo.

− Nagyot változott-e az élet Granadában a keresztények alatt? − kérdezte Yonah.Mingo vállat vont. − A mecsetekből templomokat csináltak. Ennyi. Minden vallás követői

magukénak akarják kisajátítani Isten fülét. − Mingo elmosolyodott. − Nem lehet könnyű dolga a Teremtőnek − mondta.

Aznap este Yonah tanúja volt a romák közös vacsorájának. Férfiak és nők sütöttek-főztek a tüzeknél, pecsenyeillat szállt a levegőben. Lakmározás közben muskotályos borral teli tömlőket adtak körbe. Evés végeztével dobok, gitárok, cimbalmok, violák és hárfák kerültek elő a barlangokból, és fergeteges muzsikálásba kezdtek, ami ugyanolyan új volt Yonah számára, mint az a felszabadultság és kecses érzékiség, ami a romák táncát jellemezte. Egyszerre boldogság töltötte el, hogy ismét emberek között lehet.

Kedvére voltak a romák tiritarka ruháikkal, olajbarna bőrükkel, sötét, szép vágású szemükkel. Vonzalmat érzett a különös, törzsi szerveződésű embercsoport iránt, akik láthatóan a világ összes egyszerű gyönyörűségéből kivették a részüket.

Yonah hálásan méltatta Mingónak a romák barátságos, vendégszerető természetét.− Derék emberek ezek, megférnek a gádzsi-kkal, ahogy az idegeneket nevezzük − mondta

Mingo. − Én magam is gádzsi voltam, nem közéjük születtem. Észrevetted, hogy más a külsőm, mint az övék?

Yonah bólintott. Mindketten tudták, hogy Mingo nem a termetére gondol. A vajda hatalmas fején helyenként őszült a haj, hisz benne járt már a korban, de alapjában véve szökés

színű volt, sokkal világosabb, mint a többi romáé, és szeme színe is a derűs égbolt kékjét idézte.

− Rheims határában fogadott örökbe a Nép. Egy férfi jelent meg a táborhelyükön egy hosszú karú, kurta lábú újszülöttel. Vaskos erszényt adott a cigányoknak, hogy maguk közé fogadjanak.

Ez volt a szerencsém − mondta Mingo. − Ahogy te is tudod, a hozzám hasonló torzszülötteket gyakran megnyuvasztják születéskor. A romák viszont állták a szavukat. Soha nem titkolták előlem származásom részleteit. Sőt váltig állítják, hogy előkelő szülőktől eredhetek, akár a francia királyi családhoz is közöm lehet. A férfi, aki náluk hagyott, finom ruhát és vértet viselt, fegyverei, viselkedése egy nemesemberé.

Annyi szent, hogy a kis ember arcvonásai is előkelő származásra utalnak, gondolta Yonah. − Soha nem bántad, hogy így alakult?

− Egy percig sem − mondta Mingo. − Mert igaz, hogy báró vagy gróf is lehetett volna belőlem, viszont meg is fojthattak volna születésemkor. − A kellemes kék szempár elkomolyodott. − Nem maradtam gádzsi sokáig. A szoptatós dajka tejétől romává lettem magam is. Akit itt látsz, szegről-végről mind rokonom. Az életemet adnám roma testvéreimért, és ők is énértem.

Yonah jól elvolt a romák közt, fürdőzött barátságos közvetlenségük melegében, éjszakánként egy üres barlang volt a hálókamrája.

A vendégszeretet azzal hálálta meg, hogy leült az üstfoltozókhoz, és besegített munkájukban. Gyerekkorában apja végtelen türelemmel megtanította az ötvösmesterség alapjaira, és a romák most elbűvölve vették át tőle Helkias módszereit, melyek révén két fémfelület erős, sima varratokkal egyesíthető. De Yonah is tanult a cigány mesterektől, száz meg száz éve apáról fiúra szálló technikákat sajátítva el.

Egyik este, a romák vidám dajdajozásán felbuzdulva, több mint három év után először, Yonah gitárt fogott, − és játszani kezdett. Először csak tétován pengetett, de ujjai csakhamar a régi biztonsággal siklottak a húrokon. A zsinagógában énekelt zsoltárok, a pijjutim dallamait játszotta: a joccert, a reggeli sma előtti első áldásból, a sma után énekelt zulatot, az Amidá első három áldását kísérő kerovát, és azután a magával ragadó szelilát, amit engesztelőnapon bünbocsánatért könyörögve énekelnek.

Amikor befejezte a gitározást, és az emberek szállingózni kezdtek barlangjaik felé, Mana gyengéden megsimogatta a karját. Mingo bölcs, komoly tekintetű szeme is őt méregette.

− Ezek héber dallamok voltak, ha jól sejtem. Szomorkás előadásmódban.− Igen. − Anélkül hogy saját elmaradt kikeresztelkedéséről szót ejtett volna, Yonah mesélt

Mingónak a családjáról, és a szörnyű végről, mi apját, Helkiast és bátyját, Meirt érte.− Az élet csodálatos, de nagyon kegyetlen is tud lenni − jegyezte meg Mingo.Yonah bólintott. − Minden vágyam, hogy visszaszerezzem a tolvajoktól az apám készítette

ereklyetartót.− Nem lesz könnyű dolgod, barátom. Abból, amit elmondtál, azt veszem ki, hogy

különleges alkotásról, valóságos műtárgyról van szó. Kasztíliában nem adhatták el, hiszen itt mindenki értesült az elrablásáról. Ha sikerült túladniuk rajta, nyilván nincs már spanyol földön.

− Kik foglalkoznak ilyesmivel?− Külön mesterség ez is. Az évek során két csoportról hallottam Spanyolországban, akik

lopott ereklyékkel és hasonlókkal üzletelnek. Az egyik északon működik, de nevet nem tudok mondani... A másik itt van, délen, egy Anselmo Lavera nevű férfi a vezetőjük.

− Hol találom meg ezt a Laverát?Mingo komoran megrázta a fejét. − Sejtelmem sincs. De ha tudnám, se szívesen árulnám el

neked, mert igen gonosz ember.

Előrehajolt, Yonah szemébe nézett. − Adj hálát az égnek, hogy nem fojtottak meg születésedkor. Felejtsd el a keserű múltat, hogy édes jövőnek nézhess elébe.

− Nyugodalmas jó éjszakát, barátom.Mingo kikeresztelkedett zsidónak hitte. − A romák is egy kereszténység előtti vallás hívei

− avatta be Yonah-t. − A fény apostolaiban hiszünk, akik örökös küzdelmet folytatnak a sötétség apostolaival. Másrészt egyszerűbbnek találjuk mindig annak az országnak az istenéhez imádkozni, ahol éppen vagyunk, úgyhogy Európába érkezésünkkor áttértünk a keresztény hitre. Igaz, amikor mór területekre értünk, a többségünk a muzulmán hitet is felvette.

Aggasztotta, hogy Yonah nem tudja kielégítően megvédeni magát, ha támadás éri. -A törött kapád, ugye... mégiscsak egy törött kapa. Valódi fegyverekkel is meg kell tanulnod bánni. Megtanítalak a kés forgatására.

Megkezdődtek az órák. Mingo ócskavasnak nevezte a tőrt, amit Yonah Fernando Ruiztól kapott, mikor juhásznak állt. − Használd ezt − mondta, és egy szaracén acélból készült kést nyomott a kezébe.

Megmutatta Yonah-nak, hogyan tartsa a kést felfordított tenyerén, hogy azután széles mozdulattal, alulról döfhessen előre és felfelé. És megtanította, hogy villámgyorsan csapjon le, mielőtt ellenfele kitalálná, honnan érkezik a támadás.

Arra is megtanította Yonah-t, hogy egyszerre figyelje ellenfele szemét és egész testét, mert így elébe vághat minden mozdulatának, és hogy vadmacskaként küzdjön, minél kisebb támadási felületet hagyva, esélyt sem adva a menekülésre. Yonah úgy érezte, Mingo olyan állhatatos buzgalommal tanítgatja, ahogy egy rabbi okíthat a Szentírásra egy ilui-t, a Biblia igéire különlegesen fogékony csodagyereket. Gyorsan és jól tanult a torz alkatú, pöttöm maestro növendékeként, és nemsokára úgy gondolkodott és úgy is viselkedett, mint egy hivatásos késelő.

A kölcsönös szimpátia barátsággá mélyült, mintha röpke néhány hónap helyett hosszú évek óta ismernék egymást.

Mingóval tudatták, hogy jelenjen meg az Alhambrában, mert az új, keresztény udvarmester, Don Ramón Rodriguez beszélni kíván vele.

− Szeretnéd megnézni az Alhambrát belülről? − kérdezte Mingo Yonah-tól.− De mennyire, senor!Másnap reggel kettesben leereszkedtek a Sacromontéról, a tagbaszakadt, izmos fiatal férfi

a súlya alatt roskadozó kis burró-n, szétvetett, földig érő lábbal, a pöttöm emberke pompás almásderes csődörön, mint kutya hátán a varangy.

Útközben Mingo felvilágosította az Alhambra történetéről. − Az első erődített palotát a vörös haja miatt Al Ahmar ibn Nasirnak is nevezett I. Mohamed építette a tizenharmadik században. Egy évszázaddal később I. Juszuf megépítette a Mirtuszos udvart. Az egymást követő kalifák mind hozzátettek valamit a fellegvárhoz és a palotához. V. Mohamed megépítette az Oroszlános udvart, VII. Mohamed az Infánsok tornyát.

Magas, rózsásvörös falhoz értek, Mingo megállította a hátasokat. − A falból tizenhárom torony emelkedik ki. Ez itt az Igazság kapuja − mondta, és a kapu két ívének kezet és kulcsot formázó faragásaira mutatott. − Az öt ujj az Allahhoz való napi ötszöri imádkozás kötelezettségére utal -hajnalban, délben, délután, este és éjjel.

− Milyen jól kiismered magad a muzulmán vallásban − jegyezte megYonah, Mingo pedig elmosolyodott, de nem szólt semmit.

Ahogy áthaladtak a kapun, valaki megismerte Mingót, és ráköszönt, egyébként a kutya se törődött velük. Az erődítmény nyüzsgött az élettől, több ezer ember sürgölődött a tizennégy hektáros terület szépségének és bevehetetlenségének megőrzésén. Az istállóknál hagyták a burró-t és a csődört, és Mingo elindult Yonah előtt egy lilaakác-lugassal szegélyezett, hosszú

gyalogúton.Yonah megilletődötten bámészkodott. Így közelről az Alhambra még elképesztőbb látvány

volt, mint a távolból, fantasztikus tornyok, boltívek és kupolák, csipkeszerű stukkódíszek, áttört mennyezetek, szemkápráztató mozaikok és légies cikornyák látszólag végtelen, színpompás halmaza. A belső udvarok és csarnokok falait és mennyezeteit lombozatot utánzó, piros, kék és arany gipszmintázat borította. A padlók márványból készültek, a falak alját zöld és sárga csempével rakták ki. Az udvarokban és belső kertekben virágok, csobogó szökőkutak, a fák ágai közt daloló csalogányok.

Mingo felhívta figyelmét, hogy némelyik ablakból kiválóan látni a Sacromontét és a romák barlangjait, más ablakokból viszont fák között megbúvó sziklahasadékra nyílt kilátás, melyben kis patak zubogott. − A mórok értenek a vízhez − mondta Mingo. − Öt mérfölddel feljebb a hegyek között elágaztatták és zseniális vezetékrendszerrel a palotához térítették a Darro folyót. Itt aztán medencéket töltenek meg, szökőkutakat működtetnek vele, és az összes hálókamrát folyó vízzel látják el. − Az egyik falon arab mondás ékeskedett, lefordította Yonah-nak: − „Ha szomjúságtól gyötörve betérsz, itt friss, édes, tiszta vízre lelsz.”

Hangosan visszhangzó léptekkel sétáltak végig a Követek termén, ahol Boabdil szultán aláírta a megadási egyezményt a Ferdinánddal és Izabellával viselt háborúskodás végén, és ahol ma is ott állt Boabdil trónusa. Mingo megmutatta Yonah-nak a fürdőházat, a Bános Arabest. − Ez az a hely, ahol a háremhölgyek mezítelenül heverésztek és fürdőztek, miközben a szultán egy fenti erkélyről kiszemelte soron következő ágyasát. Ha Boabdil élne, halállal lakolnánk, amiért bemerészkedtünk ide. Apja egyszer lenyakaztatta az Aben-cerrajes család tizenhat tagját, és a levágott fejeket a hárem szökőkútjába halmoztatta, mert a családfő szemet vetett az egyik feleségére.

Yonah szökőkútlocsogást hallgatva üldögélt egy padon, míg Mingo elintézte dolgát az udvarmesternél. Az emberke hamar visszatért. Már újra az istállók felé menet elmondta, hogy megtudta: Izabella királynő és Ferdinánd király egész udvartartásával együtt hamarosan az Alhambrába költözik. -Újabban többször felpanaszolták az udvari élet egyhangúságát. Az udvarmester vizsgálódni kezdett, és kiderítette, hogy hithű keresztény vagyok, minekutána visszahívtak az Alhambrába, hogy udvari bolondként derítsem jókedvre a diadalmas uralkodói párt.

− És örömmel teszel eleget a meghívásnak?− Annak örülök, hogy velem együtt a roma inasok, kertészek és peón-ok is visszatérhetnek

az Alhambrába. Ami az udvari bolondságot illeti... Nem könnyű az uralkodók kedvére tenni. Pengeélen egyensúlyozol, elvárják, hogy pimasz és vakmerő légy, csipkelődéseddel megnevettesd őket, de a csipkelődés szellemes és gyengéd kell legyen. Tudd, hol a határ, és tejben-vajban fürdetnek. Hágd át ugyanezt a határt, egy lépéssel csak, és jutalmad botütés vagy akár halál.

Elmondott egy példát. − Boabdilt bűntudat kínozta, amiért apja, Muley Hacén úgy halt meg, hogy esküdt ellenségek voltak. Egyik nap meghallotta, hogy a fiúi hálátlanságról mondtam valamit, és magára vette. Dühében kardot rántott, s legbecsesebb testrészemnek szegezte. Amikor a padlóra roskadtam, a kard hegye oda is követett, éreztem, hogy böki a micsodámat.

„Ne bökd a bökőmet, felség”, jajveszékeltem. „Nem azért bökő, hogy bökjék, hanem hogy ő böködjön. Mi több, gyámolítást, kényeztetést, dédelgetést érdemel őbökősége. Amilyen helyeken az megfordult! Amiket az látott!”

„Az vagy magad is, egy töppedt pöcs” − förmedt rám Boabdil. A kalifa szavai még ott lógtak a fejem fölött, de a következő pillanatban Boabdil rázkódott a nevetéstől, és tudtam, hogy elkerült a vég.

Mingo észrevette, hogy Yonah arca elkomorult. − Sose félts engem, barátom − mondta. −

Az udvari bolondsághoz éles elme szükségeltetik, de én nemcsak a királyok bolondja, a bolondok királya is vagyok. − Vigyorogva előrehajolt. − Különben: kis ember nagy bottal jár. Bökő dolgában jobban állok Boabdilnál!

Már újra nyeregben, mór munkavezetők mellett haladtak el, akik egy új szárnyépület építését felügyelték. − A mórok éppúgy nem hiszik el, hogy egy nap kiűzetnek Spanyolországból, ahogy a zsidók sem hitték, míg be nem következett − szólalt meg Mingo. − Pedig eljön a nap, amikor a móroknak sem lesz tovább maradásuk. A keresztények nem felejtik az iszlám elleni harcban odaveszett sok-sok katolikust. A mórok elkövették azt a hibát, hogy kardot emeltek a keresztényekre, a zsidók meg abba a hibába estek, hogy nem ismertek mértéket, akár a madarak, melyek egyre magasabbra emelkednek, míg végül a nap tüze megégeti őket.

Amikor Yonah néma maradt, Mingo ránézett. − Granadában zsidók is élnek.− Kikeresztelkedett zsidók.− Conversó-k, mint te. Mért, mire gondoltál? − fortyant fel Mingo. − Ha a tieidre vagy

kíváncsi, menj ki a piacra, a selyemárusok bódéihoz.19 INÈS DENIAYonah eleddig kerülte a conversó-kat, mert nem látta, mi haszna származhatna

társaságukból. Most mégis erős vágyat érzett, hogy felvegye a kapcsolatot zsidókkal, és úgy vélte, nem lehet kárára, ha legalább megnézi magának azokat, akik valamikor tudták, mi az a sábesz, ha már nem is ülik meg többé.

Egy csendes reggel bebaktatott Moisével a város nyüzsgésébe. Mingo elmondta, hogy az Alhambra megújulásával a granadai piactér is új életre kélt. Yonah a sok-sok cégértől és az illatok és hangok tengerétől lenyűgözve kormányozta át a burró-t a hatalmas bazáron. Bódék hosszú sora kínált ilyenolyan kenyeret és süteményeket, lefejezett halóriásokat és csillogó, eleven szemű apróhalat, egész szopós malacot és hízott disznót részeire bontva, sódarokat és vakon meredő disznófejeket, bárány− és ürühúst, főzve, nyersen, gyapjút bálaszám, mindenféle-fajta szárnyasokat, lábuknál fogva felfüggesztett, színpompás faroktollaikkal rikoltó cégérként előtűnő, hatalmas madarakat, kajszibarackot, szilvát, vörös gránátalmát, sárgadinnyét...

Selyemkereskedőből kettőt talált.Az egyik bódénál savanyú képű fickó mutogatta áruját két férfinak, kik kétkedőn

mustrálgatták ujjaik között a portékát.A másik bódénál turbános férfi szolgált ki fél tucat vevőt, de nem az ő arca csalta oda

Yonah-t. A lány egy asztalnál állt, és a vég selymet darabolta méretre, mit egy fiúcska göngyölített elébe. Yonah, ha látott is megkapóbb és bajosabb női arcot, már sem idejét, sem helyét nem tudta.

A turbános férfi éppen azt fejtegette, micsoda különbség van selyem és selyem között, attól függően, hogy mivel táplálták a hernyókat.

− Ezen a bizonyos vidéken a hernyóknak adott levéltáplálék finom ragyogást kölcsönöz a fonálnak, amitől a selyem gyöngyházszerűen ragyogó lesz. Látjátok?

− De meg is kéred az árát, Isaac − vetette közbe egy vevő.− Meg én − hagyta helyben a kereskedő. − De vedd figyelembe, micsoda ritkaság, és hogy

csúszómászó férgek és áldott ujjú takácsok serege fáradozott elkészítésén.Yonah ezt már meg se hallotta. Földbe gyökerezett lábbal legeltette szemét a lányon, s

közben igyekezett beleolvadni a bódé előtti forgatagba. Fiatal teremtés volt, de teste már asszonyosan kerek és erős, dereka karcsú, tartása sudár. Hosszú, bronzvörös haja szabadon, dúsan omlott alá. Szeme nem volt sötét, Yonah kéknek vélte, de túl messze állt, hogy megbizonyosodjon felőle. A munkájába feledkezett arc napbarnított volt, de amikor a lány az alkarjához mérte a selymet, ruhaujja felsiklott, és Yonah látta, hogy bőre, hol nem érte nap, a

selyemnél is haloványabb.A lány felpillantott, egyenest a rajta felejtett szempárba. Tizedmásodpercre akaratlanul is

Yonah tekintetébe feledkezett, akkor elkapta fejét, és Yonah szinte hitetlenkedve látta, hogy a hófehér hattyúnyakat gyönyörűséges pír futja el.

Egy baromfiárustól Yonah nagy kotkodácsolás és kárálás, toll és tyúkszar átható bűze közepette megtudta, hogy a turbános selyemkereskedőt Isaac Saadinak hívják.

Hosszan téblábolt a bódé környékén, míg végre az utolsó nézelődő is odébbállt. Vásárolni alig vásárolt valaki, de az emberek szerették nézegetni, simogatni a selymet. Végül csak eltűnt az utolsó reménybeli vásárló is, és Yonah a férfihoz lépett.

Hogyan szólítsa? Hamarjában úgy döntött, ötvözi kettős kultúrájuk elemeit. − Áldás és béke, Senor Saadi.

A férfi jóindulatúan válaszolt a tisztelettudó köszöntésre: − Neked is, senor.A férfi mögött − az apja nyilván − a lány fel sem nézett, minden figyelmét lefoglalták

selymei.Yonah ösztönösen tudta, hogy ez egyszer nem bújhat hamis személyazonosság mögé. -

Yonah Toledano vagyok. Arra gondoltam, nem tudnál-e ajánlani valakit, akinél munkát vállalhatnék.

Senor Saadi a homlokát ráncolta. Gyanakodva mérte végig Yonah-t, szemrevételezve szegényes öltözékét, törött orrát, loboncos haját, szakállát. − Nem tudok senkit, akinek segítőre volna szüksége. Hogy jutottál a nevemhez?

− Érdeklődtem a baromfiárusnál. Nagy tisztelője vagyok a selyemkereskedőknek. − Bágyadtan elmosolyodott tulajdon balgaságán. − Toledóban a selyemkereskedő Zadoq de Paternina és apám, Helkias Toledano, nyugodjék békében, közeli barátok voltak. Ismered Zadoq ben Paterninát?

− Csak hírből. Hogy megy sora?Yonah vállat vont. − Másokkal együtt ő is elhagyta Spanyolországot.− Apád üzletember volt?− Apám messze földön híres ötvös volt. Szerencsétlen körülmények között lelte halálát.

Lemészárolták.− Aha. Nyugodjon békében. − Senor Saadi nagyot sóhajtott. A világban, melyben

mindketten felnőttek, megszeghetetlen törvény volt, hogy a házigazda fel kell kínálja vendégszeretetét a hozzá betérő zsidó vándornak. Yonah azonban tudta, hogy a férfi mindkettejüket conversó-ként könyvelte el, márpedig aki ezekben az időkben idegent hívott meg magához, nem tudhatta, nem az inkvizíció besúgóját látja-e vendégül.

− Járj szerencsével. Isten kísérjen utadon − mondta Saadi feszengve.− Téged is. − Yonah két lépést sem tett, az idősebb férfi utánaeredt.− Van hol meghúznod magadat?− Igen, szerencsére nem kell a szabad ég alatt hálnom. Isaac Saadi biccentett. − Látogass el

hozzám vacsorára. -Yonah szinte kimondatlan szavait is hallotta: Ha már Zadoq de Paternina ismerőse vagy. −

Pénteken, még időben napnyugta előtt.Zviost már lány is fölnézett a selymek közül, sYonah látta, hogy mosolyog.Rendbe szedte ruházatát, a pataknál ki is súrolta, azután testét, arcát és szakállát is

lecsutakolta. Mana megkurtította haját és szakállát. Mingo, aki újabban ismét bejáratos lett az Alhambra fényűző termeibe, széles jókedvében figyelte készülődését.

− Micsoda felhajtás, csak hogy egy rongyszedő zsidóval vacsorálj − csúfolódott az emberke. − Én a király kedvéért nem vágom magam ilyen puccparádéba!

Egy másik világban Yonah kóser borral érkezett volna a vendégségbe. Péntek délután kiment a piacra. Szőlőt az évnek ebben a szakában már nem kapott, nagy szemű, mézédes

datolyával kellett beérnie.Lehet, hogy a lány ott se lesz. Lehet, hogy csak kisegít a bódéban, nem is a boltos lánya,

mondta magában, miközben Senor Saadi útbaigazítását követve eljutott az Albacain, a régi arab negyed kis házához. A negyed eredeti lakói még akkor menekültek el, amikor a mórok vereséget szenvedtek a katolikus uralkodói pár csapataitól. Saadi kimérten üdvözölte, és illendő köszönetet mondott az ajándék datolyáért.

A lány ott volt, Saadi lánya hát mégis, Inésnek hívták. Anyja, Zulaika Denia, félénk tekintetű, sovány, csendes asszony volt. Nővére, Felipa, kövérkés, a melle nagy, súlyos, kislánya, a hatéves Adriana ennivaló kis teremtés. Felipa férje, Joaquim Chacon éppen selymet vásárol fel a déli kikötőkben, közölte Saadi.

A négy felnőtt idegesen méregette Yonah-t. Egyedül a kislány mosolygott.Zulaika felszolgálta a két férfinak a datolyát, azután a nők a vacsora előkészületeivel

foglalták le magukat.− Atyád, nyugodjék békében... Ötvösmester volt, azt mondtad, ugye? − tudakolta Saadi,

miközben a datolya magvait a tenyerébe köpködte.− Azt, senor.− Toledóban, ugye?− Igen.− Munkát keresel. Nem vetted át apád műhelyét, amikor meghalt?− Nem − mondta Yonah. Nem bocsátkozott részletekbe, de Saadi sem volt rest újabb

kérdéseket feltenni.− Talán nem lett volna elég jó megélhetés?− Apám párját ritkító ötvös volt, elhalmozták megbízásokkal. Nevét jól ismerik

mesterségében.− Ó.Még az est leszállta előtt Zulaika Denia ráfújt a parázsra a fém tartóedényben, és egy

darabka gyújtóssal belobbantott három olajlámpást. Azután gyertyákat gyújtott a szomszéd szobában. Csak nem sábeszgyertyák? Mit lehet tudni? Zulaika háttal állt Yonah-nak, ha imádkozott is, nem lehetett hallani. Yonah először meg nem mondta volna, hogy a Teremtővel kötött szövetséget újítja meg éppen, vagy csak világításról akar gondoskodni, de azután látta, hogy az asszony alig észrevehetően hajlong álltában.

A sábeszgyertyák fölött imádkozik!Saadi észrevette érdeklődését. A házigazda vékony, szögletes arca megfeszült. Üldögéltek

kettesben tovább, és folytatták akadozó beszélgetésüket. Ahogy a párolt zöldségek és a tyúkhús illata betöltötte a kis házat, a lámpások és a gyertyák vették át az uralmat az elsötétedő szobákban. Isaac Saadi kisvártatva asztalhoz kísérte Yonah-t, Inés pedig kenyeret és bort hozott be.

Asztalhoz ülvén Yonah számára egyértelmű volt, hogy házigazdája továbbra sem érzi biztonságban magát.

− Hadd mondja el vendégünk és új barátunk az asztali áldást − hárította át a felelősséget Yonah-ra Saadi ravaszul.

Yonah tudta, hogy ha Saadi hithű keresztény volna, Jézus Krisztusnak mond köszönetet az asztalon álló ételért. A biztonságos megoldás, és Yonah-nak meg sem fordult a fejében, hogy ne ezt válassza, az lett volna, hogy egyszerűen a Teremtőnek ad hálát az ennivalóért. Amikor kinyitotta a száját, mintegy válaszul a háziasszony alig leplezett fohászkodására, akaratlanul mégis más utat választott. Fölemelte a borospoharat, és rekedtes héberséggel énekelni kezdett a Szombat Királynő tiszteletére, és köszönetet mondott a Teremtőnek a szőlővessző gyümölcséért.

A másik három felnőtt némán meredt rá. Yonah kortyolt a borból, és továbbadta a kenyeret

Saadinak. Az idősebb férfi kis tétovázás után megtörte a cipót, és kántálva köszönetet mondott a föld gyümölcséért.

A szavak és dallamok seregnyi emléket keltettek életre Yonah-ban, és örömébe üröm vegyült. A Teremtő helyett szüleihez, testvéreihez, nagybátyjához és nagynénjéhez, barátaihoz − az eltávozottakhoz folyamodott a bráchot-tal.

Az asztali áldások végeztével egyedül Felipa vágott unott képet, amikor viszont kislánya suttogva kérdezett tőle valamit, bosszúsan rámeredt. Isaac Saadi gyanakvó arca szomorú volt, de arcvonásai kiengedtek, Zulaika szeme pedig nedvesen csillogott. Yonah magán érezte Inés kíváncsi, érdeklődő tekintetét.

Saadi döntésre jutott. Az ablakba olajlámpást állított, a három nő pedig felszolgálta Yonah álmainak sábeszesti vacsoráját: puhára párolt csirkét zöldségkörettel, és rizsfelfújtat, mazsolával és sáfránnyal és borban áztatott gránátalmamagokkal ízesítve. Nem ért véget az étkezés, amikor megjelent az lámpafény által odavonzott első vendég. A magas, jóvágású férfi nyakán, közvetlenül az álla alatt, szétnyomott szederbogyóhoz hasonló, lilás folt sötétlett.

− Ez itt derék szomszédunk, Micah Benzaquen − mondta Yonah-nak Saadi. − A fiatalember pedig Yonah ben Helkias Toledano, egy barátunk Toledóból.

Benzaquen üdvözölte Yonah-t.Kisvártatva egy férfi és egy nő érkezett, Fineas ben Sagan és felesége, Sancha Portai,

mutatták be őket Yonah-nak. Okét Ab ram Montelvan és felesége, Leona Patras követte. Majd újabb két férfi, Nachman Redondo és Pedro Serrano. Egyre sűrűbben nyílt az ajtó, végül kilenc férfiból és hat nőből álló vendégsereg zsúfolódott össze a kis házban. Yonah észrevette, hogy mind munkásruhában jöttek, nyilván nem akarták felhívni magukra a figyelmet azáltal, hogy kiöltöznek a zsidó szombat alkalmából.

Saadi mindenkinek látogatóban lévő jó barátként mutatta be.Az egyik szomszéd fiút kiállították a ház elé őrszemnek, ők maguk pedig odabent

előkészültek a zsidó istentisztelethez.Tórájuk nem lévén Micah Benzaquen emlékezetből elkezdte az imákat, a többiek pedig

diadalmas megrendültséggel bekapcsolódtak. Suttogásnál alig merték jobban felemelni hangjukat, nehogy a szertartás kihallatszódjék a házból, s lelepleződjenek. Elmondták a tizennyolc áldást és a smát. Majd zsoltárok és imádságos énekek dallamorgiája következett, végül pedig a nigunként ismert, szöveg nélküli, hagyományos kántálás.

A társas lét és az együttes imádkozás Yonah számára egykor oly megszokott, most tilalmasságában még értékesebb élménye felkavaró hatást tett rá. Csak ne lett volna olyan hamar vége. Az emberek összeölelkeztek, suttogva békés sábeszt kívántak egymásnak. Nem hagyták ki az idegent sem, kinek megbízhatóságáért Isaac Saadi kezeskedett.

− Jövő héten nálam − súgta Micah Benzaquen Yonah-nak, ő pedig örömmel rábólintott.Isaac Saadi elrontotta a pillanatot. Ahogy a vendégek egye-sével-kettesével kisurrantak a

házból, Yonah-ra mosolygott. −Velünk tartasz-e a templomba vasárnap reggel? − kérdezte.− Nem tehetem.− Akkor talán a jövő héten. − Saadi Yonah-ra nézett. − Fontos volna. Tudod, egyesek

minden lépésünket árgus szemekkel lesik.A következő néhány napban Yonah egyfolytában a selyemárus bódéját figyelte. Végtelen

hosszúnak találta az időt, míg végre Isaac Saadi egyszer magára hagyta leányát a boltocskában.

− Jó napot, senorita − lépett oda hozzá Yonah, mint aki csak éppen arra jár.− Jó napot, senor. Apám nincs itt...− Semmi baj. Mindössze azért néztem be, hogy még egyszer megköszönjem a

vendéglátást. Tolmácsolnád édesapádnak hálás köszönetemet?

− Természetesen, senor − mondta a lány. − Nagyon... Nagyon szívesen látott vendég voltál házunkban. − Vadul az arcába szökött a vér, talán mert Yonah le nem vette róla a szemét, mióta a bódéhoz lépett. Hatalmas szeme, egyenes orra volt, ajka lehetett volna teltebb is, de érzéki szájzuga így is elárulta érzéseit. Apja házában Yonah nem merte megbámulni, nehogy magára haragítsa a családot. Akkor, a lámpafénynél, szürkének látta a szemét. Hogy most ránézett, kéknek tűnt inkább, hacsak nem a bódé sötétje tette.

− Köszönöm, senorita.− Nincs mit, Senor Toledano.Rá következő pénteken ismét részt vett a kis csapat converso ezúttal Micah Benzaquen

otthonában tartott szombatnapi istentiszteletén. Tekintete állandóan Inès Déniât kereste, aki a nők között foglalt helyet. Még így, ülve is gyönyörű volt a tartása. És az az izgalmas arc...

A következő héten továbbra is kijárt a piacra, és a lányt bámulta messziről, de tudta, hogy nem bujkálhat sokáig. Egyik-másik kereskedő máris ferde szemmel nézett rá, bizonyára azt gondolták, lopni-rabolni készül.

Egyik nap délelőtt helyett késő délután ment ki a piactérre, épp jókor, hogy lássa, amint Felipa felváltja húgát a selyemkereskedésben. Inés ennivalót vásárolva sétált végig a piacon unokahúgával, Adrianával, és Yonah ravaszul úgy intézte, hogy útjaik keresztezzék egymást.

− Hoia, senorita!− Hola, senor. − Az érzéki ajkak meleg mosolyra húzódtak. Váltottak pár szót, és Yonah

ott ácsorgott felette, míg beszerezte a lencsét, rizst, mazsolát, datolyát és gránátalmát, és még egy másik zöldségeshez is elkísérte, ahol a lány két fej fehérkáposztát vett.

Ekkorra a kosár igen nehéz lett. − Hadd segítsek, senorita.− Nem, nem...− Dehogyisnem − erősködött Yonah kedélyesen.Hazáig cipelte a megrakott kosarat a lánynak. Útközben beszélgettek, de utóbb meg nem

mondta volna, miről. Erős vágyat érzett a lány társasága után.Most, hogy már tudta, mikor kell megjelenjen a piactéren, könnyebben kiügyeskedhette,

hogy találkozzanak. Két nappal később ismét összefutottak a piactéren. Inès a kis Adrianával sétált.

Csakhamar rendszeresen találkozott Inésszel és a kislánynyal.− Jó napot − mondta nagy komolyan, ahányszor találkoztak, mire a lány hasonló

komolysággal: − Jó napot, senor.Elég volt néhány találkozás, hogy a kis Adriana megjegyezze magának. Ha meglátta, a

nevét kiáltotta, és elébe szaladt.Yonah úgy gondolta, Inés is érdeklődik iránta. Ο maga nem győzött álmélkodni a lány

arcából sugárzó intelligencián, rabul ejtette bájos tartózkodása. Az egyszerű ruhákba burkolt fiatal test gyötrelmes gondolatokat ébresztett benne. Egyik délután kisétáltak a Plaza Mayorra, ahol a napsütötte kőfal előtt dudás játszott hangszerén.

Yonah a romáktól ellesett táncmozdulatokkal ringatózni kezdett a muzsikára, és egyszerre olyasmiket fejezett ki válla, csípője és lábfeje mozdulatai révén, amit addig soha. A lány elképedve, arcán tétova mosollyal nézte, de amikor kinyújtotta felé a kezét, nem fogadta el. Yonah mégis azon kezdett fantáziálni, mi volna, ha a kislány nincs ott... Ha a főtér helyett kettesben lennének valahol... Ha...

Felkapta Adrianát, és körbe-körbe forgott a sivalkodó kislánnyal.Aztán nem messze a dudástól leültek, és jót beszélgettek, míg Adriana egy kis, piros

kaviccsal játszott mellettük. Inés elmondta, hogy Madridban született, ott, ahol öt éve az egész család kikeresztelkedett.

Toledóban nem járt soha. Amikor Yonah elmondta, hogy szeretettei mind meghaltak vagy elhagyták Spanyolországot, könnybe lábadt szemmel megérintette a vállát. Ez volt az egyetlen

alkalom, hogy hozzáért. Yonah mozdulatlanul ült, de a lány így is sietve elkapta a kezét.Másnap délután Yonah immár szokás szerint kiment a piactérre, és a bódék között

őgyelegve várta, hogy Felipa felváltsa Inést a selyemkereskedésben. Ahogy azonban elhaladt a baromfiárus bódéja előtt, Zulaika Deniát pillantotta meg, amint javában beszélgetett a kereskedővel. A baromfiárus felfigyelt Yonah-ra, mondott valamit Zulaikának, mire Inés anyja megfordult és szigorúan Yonah-ra meredt, mintha most látná először. Majd kérdezett valamit a baromfiárustól, meghallgatta a választ, azután újra megfordult, és egyenest férjének, Isaac Saadinak a bódéjához sietett.

Alig ment be, kint is termett újra. De most már a lánya is vele volt, és Yonah ráébredt az igazságra, amit eddig az egyes részletekre, Inés büszke testtartására, vagy a hatalmas szem titokzatosságára, vagy az érzéki ajkak bájára összpontosítva igyekezett leplezni.

A lány gyönyörű volt.Yonah elnézte őket, amint szapora léptekkel távoznak a térről, az anyát, amint a karon

fogva vezeti lányát, akár a foglyát cellájába kísérő alguacil.Nem tartotta valószínűnek, hogy Inés beszámolt volna találkáikról a családjának.

Ahányszor hazakísérte, a lány még azelőtt visszakérte kosarát és elbúcsúzott, hogy a házuk előtűnt volna. Talán valamelyik piaci kereskedő ültetett bogarat anyja fülébe. Vagy esetleg a kis Adriana kotyogta el magát ártatlanul, s ez zúdította rájuk Zulaika haragját.

Nem hozott szégyent a lányra. Azért meg mégsem veheti fejüket az anyja, mert kiderült, hogy együtt sétáltak párszor, győzködte magát Yonah.

De aztán két egymást követő nap visszament a piactérre, és a lány helyett csak Felipát találta a selyemkereskedésben.

Aznap éjjel csak feküdt álmatlanul, és lázasan járt az agya, hogy milyen volna a szeretett nő mellett feküdni, ő és Inés, amint férj és feleségként egyesülnek, teljesitik a parancsolatot: szaporodnak és sokasodnak. Milyen különös s mégis milyen kellemes volna.

Bátorságot gyűjtött, hogy beszéljen a lány apjával.De amikor kiment a piactérre, hogy megtegye, a bódénál Saadiék szomszédja, Micah

Benzaquen várta.Az idősebb férfi javaslatára a Plaza Mayor felé vették az irányt.− Yonah Toledano, közös barátunk, Isaac Saadi úgy tapasztalta, kisebbik leánya felkeltette

érdeklődésedet − mondta Benzaquen diplomatikusan.− Inés. Való igaz.− Igen, Inés. Valóságos gyöngyszem az a lány, ugyebár? Yonah rábólintott, vatta a

fejleményeket.− Takaros teremtés, kiismeri magát üzleti életben, háztartásban egyaránt. Apja

megtiszteltetésnek tekinti, hogy Hel-kias, a toledói ötvösmester, nyugodjék békében, fiaként barátságodban szerencsélteted az Isaac családot. Ugyanakkor Senor Saadi választ vár néhány kérdésre.

− Természetesen.− Például: család?− Apai és anyai ágon is egész sor rabbi és tanult ember került ki felmenőim közül. Anyai

nagyapám...− Persze, persze. Kiváló származás. De hogy állunk az élő hozzátartozókkal, ha esetleg

akadna egy vállalkozás, amibe a fiatalember beléphetne?− Egy nagybácsim van. Az uralkodói rendelet kihirdetésekor elhagyta az országot. Nem

tudom, most hol...− Milyen kár.Senor Saadi viszont úgy tudja a fiatalembertől, apja, az ötvösmester különleges

ismeretekkel ruházta fel. − Vagyis te magad is ötvös volnál?

− Apám halálakor igen közel voltam ahhoz, hogy segéd válhasson belőlem.− Szóval egy szimpla inas. Milyen kár, milyen kár...− Gyorsan tanulok. Kitanulhatnám a selyemszakmát.− Efelől semmi kétség. Persze, Isaac Saadinak már van egy selyemkereskedő veje.Yonah tudta, hogy pár esztendeje igen szerencsés parti lett volna a Saadi családnak.

Tapsoltak volna örömükben, Isaac Saadi a leghangosabban, most viszont szóba se jöhet kérőként. És akkor még nem is sejtik, hogy egy megkereszteletlen földönfutóval állnak szemben.

Benzaquen a törött orrát nézegette. − Miért nem vagy ott soha a templomban? − kérdezte, mintha olvasna a gondolataiban.

− Mert én... Nem érek rá.Benzaquen vállat vont. Egyetlen pillantással végigmérte fiatalabb társa viseltes ruházatát,

nem is vesződött azzal, hogy anyagi helyzete felől kérdezze.− A jövőben, ha férjezetlen hajadonnal sétálsz és beszélgetsz, nem szabad vinned helyette

a kosarát − mondta szigorúan. − Ellenkező esetben más, alkalmasabb udvarlók azt hihetik, túl gyenge ahhoz, hogy ellássa a feleségre háruló nehéz fizikai munkákat.

Azzal ajánlotta magát, és odébbállt.

20. MINGO HÍREI

Mingo mind több időt töltött az Alhambrában, hetente alig egy-két éjszakára tért vissza a barlangokhoz a Sacromontéra, és egyik este nyugtalanító hírrel fogadta Yonah-t.

− Mivel az uralkodói pár hamarosan hosszabb időre az Alhambrába érkezik, az inkvizíció azt tervezi, alaposan körmére néz az erőd környékén élő marránusoknak és morisz-kóknak, nehogy visszaeső keresztények látványa botránkoztassa meg az uralkodói tekintetet.

Yonah szótlanul hallgatta.− Nem nyugszanak, míg elég eretneket be nem gyűjtenek, hogy bizonyítsák buzgóságukat

és hatékonyságukat. Nyilván autodafét is tartanak majd, esetleg többet is, ahol az udvar, sőt az uralkodói pár is képviselteti magát.

− Azt igyekszem tudomásodra hozni, Yonah barátom − mondta kedvesen −, hogy bölcsen tennéd, ha sietve tovább-állnál valami olyan helyre, ahol kisebb az esélye, hogy tüzetesen szemügyre vegyék életed rózsafüzérének egyes állomásait.

Yonah puszta tisztességből elhatározta, hogy figyelmezteti azokat, akikkel nemrégiben együtt imádkozott. Valahol a lelke mélyén talán vad reményt táplált, hogy a Saadi család majd megmentőként fogadja, s megenyhülnek iránta.

De amikor kiért Albaicinba, a kis házat üresen találta.Akárcsak a Benzaquen családét a szomszédban és a környéken az összes újkeresztényét. A

conversó-k hírét vették Ferdinánd és Izabella közelgő látogatásának, és nem becsülték alá a rájuk leselkedő veszélyt. Mind elmenekültek.

A magára maradt Yonah leguggolt egy platánfa árnyékában az elárvult házak előtt. Ráérősen négy pontot rajzolt a porba: ez itt a régi keresztényeket jelképezi, ez a Spanyolországban élő mórokat, ez az újkeresztényeket. Ez a negyedik meg Yonah ben Helkias Toledanót.

Tudta, hogy zsidósága más, mint apjáé vagy a korábban letűnt nemzedékeké volt. Szívből vágyott volna olyanná lenni, de már valami más lett belőle.

Valódi vallása egyetlen dolgot parancsolt neki, a túlélést. A megmaradásra tette fel minden hitét, egyszemélyes csoportként, mindenkitől külön, magányosan.

Pár lépésre az elhagyott háztól rábukkant a kis, piros kavicsra, Adriana játékára. Felvette, és erszényébe rejtette, emlékül a gyermek nénikéjéről, aki bizonnyal kísérteni fogja álmait.

Mingo ismét megjelent a barlangoknál, hogy sürgősen beszámoljon a legújabb hírekről.− Késlekedés nélkül lecsapnak az új keresztényekre. Még a mai nap el kell hagynod ezt a

helyet, Yonah.− És mi lesz a romáiddal? − kérdezte Yonah. − Őket elkerüli a vész?− Népem gyermekei szolgálók és kertészek. Egy sincs köztünk, akit a mór

építőmesterekéhez vagy zsidó bankárokéhoz, orvosdoktorokéhoz hasonló becsvágy fűtené. A gádzsi-knak eszébe se jut irigykedni ránk. Nem is igen kerülünk a szemük elé. Az inkvizíció itt nem talál mást, csak peón-okat, akik hithű keresztények.

Újabb tanácsa szíven ütötte Yonah-t. − Helyedben nem vinném magammal a burró-t. Szerencsétlen jószágba csak hálni jár a lélek, hamar belepusztulna, ha meghajszolod.

Magában Yonah belátta igazát.− Neked adom − mondta végül, Mingo pedig rábólintott.Yonah kiment egy almával a legelőre, és míg Moise elrágcsálta, gyengéden vakargatta az

állat füle tövét. Alig bírt hátat fordítani neki.Utolsó szívességként az emberke megszervezte, hogy Yonah két roma − a Manigo fivérek,

Eusabio és Macot − társaságában indulhasson útnak. Lovakat vittek baenai, jaéni és andujari kereskedőkhöz. − Macot Manigo kis csomagot küld Tangerbe hajóval, Andujarból. A hajó mór csempészeké, akikkel évek óta üzletelünk. Macot megpróbál feljuttatni a hajóra, azzal leereszkedhetsz a Guadalquivir folyón.

Nem sok idő maradt a búcsúzkodásra. Manától konyharuhába tekert kenyeret, sajtot kapott. Mingo két értékes búcsúajándékkal lepte meg: egy szaracén acélból készült, soha ki nem csorbuló tőrrel és a gitárral, amelyet úgy megcsodált, amikor annak idején játszott rajta.

− Mingo − szólalt meg Yonah −, ígérd meg, hogy nem haragítod magadra túlságosan a katolikus uralkodókat.

− Egyet se félj miattam. Remélem, jóra fordul az életed, barátom.Yonah letérdepelt, és megölelte a romák vajdáját.A cserzett bőrű, kedélyes lókupeceknek kisujjukban volt a mesterségük, meg se kottyant

nekik húsz lovat eljuttatni az átvevőkhöz. Yonah-t még a Sacromontén bizalmukba fogadták, most útitársként is kellemes társaság voltak. Macot kiváló tábori szakácsnak bizonyult, s borban sem szűkölködtek. Eusabio elhozta a lantját, és Yonah meg ő minden este muzsikálással enyhítették lovaglástól elgyötört tagjaik sajgását.

Az izzó nap alatt lovaglással töltött hosszú órákon át Yonah két, a természet szeszélyéből rendhagyóra formált embert hasonlítgatott egymáshoz. Nem győzött csodálkozni, hogy a magas és jóvágású Bonestrucából gyűlölködő és gyűlöletes alak lett, Mingo, a cigány törpe viszont tengernyi jóságot gyűjtött apró testébe.

Yonah tulajdon tagbaszakadt testét a hosszú lovaglás gyötörte, lelkét pedig a magány. Most, hogy belekóstolt a meleg, vendégszerető társas életbe, még borzasztóbbnak találta, hogy folytassa magányos bolyongását.

Eszébe jutott Inès Saadi Dénia. Kényszerűségből elfogadta, hogy útjaik örökre különváltak, egy másik veszteség fölött viszont szabad folyást engedett bánatának. Több mint három évig egy szolgálatkész, igénytelen négylábú volt egyedüli és állandó társa. Tudta, hogy hosszú időbe telik, mire keserű hiányérzet nélkül gondol majd a burró-ra, kit, ha maguk között voltak, Moisének hívott.

V.Α GIBRALTÁRI FEGYVERKOVÁCS

Andalúzia 1496. április 12.

21. EGY KÖZÖNSÉGES MATRÓZ

A lókereskedők túl sokat időztek Baenában, ahol öt lovat hagytak egy cigány kupecnél, aki lakomát rendezett számukra, és Jaénben, ahol több mint fél tucat állatot hagytak ott. Mire az utolsó kilenc lovat is eljuttatták az andujari kereskedőhöz, majdnem egy teljes nap késésben voltak. Yonah és a testvérpár úgy ment le a kikötőbe, hogy biztosra vették, az afrikai hajó megérkezett, aztán továbbállt, de a hajó még mindig ott horgonyzott a mólónál. A kapitány, egy burnuszos berber, hatalmas, őszbe csavarodott bozontos szakállal, szívélyesen üdvözölte Macotot, átvette a csomagot tőle, és közölte, hogy a hajó is késésben van. Egy rakomány kenderrel érkeztek Tangerből, a folyón felhajózva túladtak rajta, most árut vesznek fel Córdova, Sevilla, a Cádizi-öböl és Gibraltár kikötőiben, és úgy indulnak vissza Tangerbe.

Macot Yonah-ra mutogatva komoly tanácskozásba kezdett a kapitánnyal, a vén tengeri medve darabig hallgatta, azután különösebb lelkesedés nélkül bólintott.

− Elintéztem − mondta Yonah-nak Macot. A testvérpár megölelte. − Isten veled − mondta Macot.

− Isten veletek − mondta Yonah. Bánatosan nézett utánuk, amint eddigi hátasát maguk után kötve ellovagoltak. Legszívesebben maga is visszatért volna Granadába.

A kapitány azonnal értésére adta, hogy matrózként tart velük, nem utasként, és beállította, hogy segítsen a többieknek az Afrikába szállítandó olívaolaj berakodásánál.

Aznap este, miközben az arab kapitány sekély merülésű hajóját délnek röpítette az erős áramlás a Guadalquivir keskeny felső szakaszán, Yonah hátát egy hatalmas olajoshordónak vetve üldögélt, és halkan gitározott, miközben a sötétbe burkolózott partok tovasiklottak kétfelől. Igyekezett nem is gondolni rá, hogy halvány sejtelme sincs, merre veti az élet legközelebb.

Az utolsók közt is a legutolsó volt a legénység közt, hiszen mindent most kellett megtanuljon a hajózásról, a háromszögletű vitorla fel− és levonását ugyanúgy, mint azt, hogy miként kell biztonságosan elhelyezni a ládákat és hordókat a nyitott raktérben, nehogy viharban elszabadulva megrongálják vagy akár el is süllyesszék a hajót.

Mahmouda, a kapitány valóságos dúvad volt, aki ökölcsapásokat osztogatva fejezte ki elégedetlenségét. A legénység -két fekete, Jesus és Cristobal, és a főzés feladatán osztozó két arab, Yephet és Darb − jó időben, rossz időben a szabad ég alatt aludt, ahol épp helyet találtak maguknak. Mind a négyen tangeriek voltak, izmos peón-ok, fiatal és életvidám társaság, Yonah jól kijött velük. Néha esténként, amikor gitárját pengette, az éppen nem őrszolgálatos páros énekelt hozzá, míg Mahmouda rájuk nem förmedt, hogy fogják be és aludjanak.

A munka nem volt rettenetesen kemény, míg kikötőbe nem értek. Egyik hajnalban, amikor Yonah harmadik napja volt a fedélzeten, a hajó kikötött Cordovában, és rakományt vettek fel.Yonah Cristóballal párban cipelte a hatalmas, ólomnehéz ládákat. Orrfacsaró bűzű szurokfáklyák fényénél dolgoztak. A móló túlsó felén láncra vert, csüggedt rabok csoportját terelték hajóra.

Cristobal rávigyorgott az egyik fegyveres őrre. − Gonosztevőkben nincs hiány − szólt oda neki.

Az őr kiköpött. − Kikeresztelkedett zsidók.Yonah figyelte őket rakodás közben. Kábultnak tűntek. Egyeseken máris sebeket látott,

ezek fájdalmas lassúsággal vonszolták láncaikat, mint megannyi aggastyán, kiknek minden mozdulat fáj.

Kötéláru, kések és tőrök, és az abban az évben hiánycikk olívaolaj volt a rakomány. Nyolc napjukba telt, hogy a Guadalquiver folyó hosszú, tágas deltájához érjenek, és a kapitány mindvégig lázasan iparkodott, hogy olajat szerezzen be, aminek érkeztét már alig várták a

tangeri kalmárok. Jerez de la Fronterában azonban, ahol pedig jókora tétel kiváló minőségű olívaolajat készült felvenni, mindössze egy mentegetőző kereskedő fogadta.

− Nincs olajad? Cseszd meg!− Három nap és lesz. Nagyon sajnálom. De várj három napot, és vehetsz, amennyit akarsz.− Az anyád valagát, szarházi!Mahmouda apró-cseprő feladatokat adott a legénységnek, míg várakoztak. Sötét kedvében

alaposan eltángálta Cristóbalt, amikor az nem ugrott olyan fürgén, ahogy ő elvárta.Jerez de la Fronterába vitték a rabokat is, akiket Yonah még Córdovában látott, hogy

hozzácsapják őket a fél tucat folyóparti városban összegyűjtött nagy csapat volt zsidóhoz és volt muzulmánhoz, akiket a Jézus Krisztussal kötött szövetségük megszegése miatt ítéltek el. A városban nagy létszámú katonaság állomásozott. A hamarosan végrehajtandó halálbüntetést jelző piros zászló is kitűzetett, és egyre jöttek az emberek, hogy tanúi legyenek a nem mindennapi autodafénak.

Két nappal azután, hogy kikötöttek, az ingerült Mahmoudából előbújt a vadállat. Yephet, miközben a rakományt rendezgette, hogy helyet csináljon az olajnak, felborított egy boroshordót. Egy csepp se ment ki, és a hordót villámgyorsan felállították, Mahmouda mégis tajtékzott.

− Barom! − üvöltötte. − A kurva anyádat! − Letaglózta Yephetet az öklével, azután felkapott egy darab kötelet, és azzal csépelte tovább.

Yonah-t váratlanul keserű indulat fogta el. Ment volna neki a kapitánynak, de Cristobal elkapta és fogva tartotta, míg a fenyítés véget nem ért.

Aznap este a kapitány elhagyta a hajót, hogy keressen a kikötőben egy lebujt, ahol italhoz és nőhöz juthat.

Társai kevéske értékes főzőolajjal kenték be Yephet hurkásra vert testét.− Neked nincs félnivalód Mahmoudtól − mondta Darb Yonah-nak. − Tudja, hogy a romák

védelme alatt állsz.Yonah viszont úgy gondolta, vak dührohamaiban Mahmouda fittyet hány az észérveknek,

és kételkedett benne, hogy képes lenne ölbe tett kézzel végignézni egy újabb brutális fenyítést. Kevéssel sötétedés után összeszedte holmiját, és nesztelenül kilopódzott a mólóra, azután hátat fordított a hajónak, és beleveszett a sötétbe.

Öt napig gyalogolt, sietség nélkül, nem lévén úti célja. A part menti országútról élvezettel nézegette a tengert. Időnként az út a szárazföld belseje felé kanyarodott, de hamarosan újra előtűnt a kék víztömeg. A parányi falvakban Yonah halászhajókat látott. Egyes hajókat ezüstösebbre szívott a nap és a só, mint másokat, de mindet jó karban tartották az emberek, akiknek tőlük függött a megélhetésük. Yonah hétköznapi feladataikba merült andalúz férfiakat látott, akik hatalmas hálóikat javítgatták vagy hajóik fenekét tömítették kóccal, kátránnyal. Alkalmanként megpróbált szóba elegyedni velük, de amikor munka felől érdeklődött, nem sok mondanivalójuk volt. Rájött, hogy a halászhajók legénységét rendszerint rokoni szál vagy évtizedes barátság köti össze. Idegent nem vettek be maguk közé.

Cádiz városában rámosolygott a szerencse. Épp a kikötőben járt, amikor baleset történt az egyik postahajó kirakodásánál. Az egyik matróz hatalmas rongybálát cipelt, akkorát, hogy ki se látott mögüle, elvétette a lépést, és egyensúlyát vesztve lezuhant a pallóról. A bála puha homokra esett, a férfi viszont alaposan beverte a fejét egy vascölöpbe.

Yonah megvárta, míg a szerencsétlenül járt matrózt elcipelik orvoshoz, és a kíváncsiak serege szétoszlik, akkor megkereste a hajó kendővel bekötött fejű, heges arcú másodkapitányát.

− Ramón Callico vagyok. Segíthetnék a kirakodásnál − mondta Yonah, a középkorú, őszbe csavarodott hajú másodkapitány pedig végigmérte a tagbaszakadt, izmos fiatal férfit, és bólintott, hogy menjen fel a fedélzetre, a többiek majd megmutatják, mit hogyan. A raktérben

a legénység két tagja, Joan és César a nagy hőség miatt jószerivel anyaszült meztelenül dolgozott. Ahogy a rakományt igazgatta, Yonah többnyire megértette, mit mondanak, időnként azonban meg kellett ismételtesse velük szavaikat. Beszédjük spanyolnak tűnt, de nem az volt.

− Tán rosszul hallasz? − fortyant fel César.− Milyen nyelven beszéltek? − tudakolta Yonah. Joan elvigyorodott.− Katalánul. Katalánok vagyunk. Mindenki az a hajón. − Ettől fogva azonban, Yonah

nagy megkönnyebbülésére, kasztíliai nyelvjárásban szóltak hozzá.Még tartott a rakodás, amikor az orvosdoktor inasa megjelent a hírrel: a pallóról lezuhant

matróz súlyos sérülést szenvedett, Cádizban kell maradjon, további ápolásra.Megjelent a fedélzeten a maestro. Az egyenes tartású férfi fiatalabb volt a

másodkapitánynál, hajába-szakállába egyetlen ősz szál sem vegyült. A másodkapitány odasietett hozzá, a közelben dolgozó Yonah kihallgatta beszélgetésüket.

− Josep itt kell maradjon, míg összetákolják − mondta a másodkapitány.A maestro homlokát ráncolva hümmögött. − Nem szeretem, ha nincs ki a létszám −

dörmögte.− Megértelek. Az a fickó, aki beállt a helyébe rakodni... szorgalmasnak tűnik.Yonah magán érezte a maestro fürkész tekintetét. − Legyen. Beszélj vele.A másodkapitány félrevonta Yonah-t. − Van-e gyakorlatod tengerészként, Ramón Callico?Nem akart hazudni, de szinte teljesen kifogyott a pénzből, és szüksége volt az ennivalóra,

menedékre. − Egy folyami hajón szereztem gyakorlatot − mondta, ami tulajdonképpen nem is volt hazugság. Annyiban azért mégis hazudott, hogy elhallgatta: alig pár naposat csupán. De felvették, s mindjárt neki is feszülhetett a köteleknek a többiekkel együtt, hogy felvonják a három kis, háromszögletű segédvitorlát. Amikor eléggé eltávolodtak a parttól, a hatalmas fővitorlát is felvonták, ami aztán csattogva, dagadozva röpítette ki őket a nyílt tengerre.

Héttagú volt a legénység, Yonah-nak pár napjába telt, míg kiismerte őket. Jaume a hajóács volt. Caries a kötélzet reparálásához értett, nem is fogyott ki a teendőből. A szakács Antoninak hiányzott a bal kisujja. És akiket mindenki ugráltatott: Maria, César, Joan és magaYonah. Az élelmezési tiszt egy kis emberke volt, akinek valahogy sikerült megőriznie arcbőre sápatagságát, miközben körülötte mindenkit feketére cserzett a nap. Yonah mindig csak Senor Mezquidaként hallotta emlegetni, és soha nem tanulta meg vezetéknevét. A kapitányt Pau Rourénak hívták. Alig mutatkozott, ideje javát kabinjában töltötte. Ha elvétve megjelent is a fedélzeten, utasításait a másodkapitányon keresztül közölte a legénységgel. Gaspar Gamelles, a másodkapitány időnként fölemelte a hangját, de soha senkit nem ütöttek meg a fedélzeten.

A hajót La Lleoná-nak, nőstény oroszlánnak hívták. Két árbocán összesen hat vitorlája volt, Yonah gyorsan megtanulta őket: a hatalmas négyszögletű fővitorlát, az alig kisebb tatvitorlát, a két háromszögletű derékvitorlát ezek fölött, és a két kis orrvitorlát az orrfa fölött, ami inas testű oroszlánt formázott, alabástromfehér női arccal. A főárboc magasabb volt a tatárbocnál, olyan magas, hogy amint elindultak az élénk szélben, Yonah egyfolytában azt rettegte, mikor küldik fel rá.

Amikor a hajón töltött első nap estéjén rákerült a négyórás alvás sora, lefekvés helyett a kötélhágcsóhoz ment, és felkapaszkodott egészen a főárboc közepéig. Lent a mélyben, az irányfényeket leszámítva, a fedélzet elmosódott folt volt csupán. Körben a tenger végtelenje sötét, mint a vino tinto. Akárhogy próbálta, képtelen volt feljebb mászni, visszaereszkedett hát.

Társaitól megtudta, hogy a hajó kicsinek számít a többi tengerjáróhoz képest, az ő szemében viszont, a folyami hajóval összehasonlítva, hatalmasnak tűnt. A raktér egyik kis nyirkos rekeszében parányi kabin rejtőzött, hat priccsel az utasoknak, a három tiszt egy még

kisebb kajütön osztozott. A legénység a fedélzeten aludt, ki hol rogyott le éppen. Yonah a kormányosállás mögött talált magának helyet. Fektében hallotta az íves test körül áramló víz surrogását, és ahányszor irányt váltottak, a deszkákon át érezte a kormánylapát rezgéseit a mélyben.

A nyílt tenger egészen más volt, mint a folyó. Yonah élvezte, ahogy az üde, páradús levegő meg-meglegyintette, de az állandó himbálózástól szinte örökösen émelygett a gyomra. Egyszer öklendezett és hányt is, aki látta, jól szórakozott rajta. A hajón mindenki legalább tíz évvel idősebb volt nála, és mind katalán. Yonah-hoz, ha eszükbe jutott, spanyolul beszéltek, de nemigen jutott eszükbe, és amúgy se gyakran szóltak hozzá. Yonah kezdettől fogva tudta, hogy magányos hajóútra számíthat.

Zöldfülűségét nem rejthette véka alá sem a tisztek, sem a legénység előtt. A másodkapitány alja munkákkal bízta meg, szárazföldi peón-ból tengeri peón-ná lett. Negyedik napja volt a fedélzeten, amikor viharba kerültek, és a hajó vészesen dülöngélni kezdett. Yonah éppen a szélárnyékos oldalra tántorgott hányni, amikor a másodkapitány felparancsolta az árbocra, és ahogy nekivágott a kötéllétrának, ijedségében teljesen megfeledkezett a hányingerről. Magasabbra mászott, mint korábban, a fővitorla tetején is túlra. A csúcsvitorlát kifeszítő köteleket a fedélzetről meglazították, de a vitorlát még le kellett göngyölni s a vitorlafához szíjazni. Hogy ezt megtehessék, a matrózoknak a vitorlafába kapaszkodva át kellett lépniük a létráról egy vékony kötélszálra. Egy matróz már el is indult a kötélen, amikor Yonah a vitorlafához ért. Amikor Yonah tétovázott, a két másik matróz mögötte a létrán szidalmazni kezdte, kilépett hát a lengedező kötélre, s a vitorlafát markolva kijjebb oldalazott ingatag támaszán. Az árbocok rezegtek-imbolyogtak, miközben fél kézzel a vitorlafába kapaszkodva, négyesben levonták a súlyos vitorlát. A hajó erre-arra hánykolódott, ahányszor elérte egy vészesen hosszú billenés tetőpontját, az emberek a kötélzetén messze a mélyben megpillantották a háborgó tenger tajtékos hullámait.

Amikor végre összeszíjazták a vitorlát, Yonah megkereste a kötéllétrát, és reszketeg inakkal visszaereszkedett a fedélzetre. Nem tudta elhinni, hogy ilyesmi kitelt tőle. Kis ideig senki nem zargatta, azután a másodkapitány leküldte a nyöszörgő raktérbe, hogy ellenőrizze, tartanak-e a pányvák.

Időnként karcsú, sötét testű delfinek szegődtek a hajóhoz, egyszer pedig akkora hal akadt útjukba, hogy Yonah egészen elborzadt a látványtól. Maga jó úszó volt, folyó mellett nőtt fel, de azért nem tudott volna akármennyit leúszni. Itt szárazföldnek nyoma se volt, csak tenger hátán tenger, ameddig a szem ellát. És még ha megpróbálna is partra úszni, gondolta, eleven csaliként fityegne a mélytengeri szörnyek orra előtt. Eszébe jutott bibliai névrokona, és elképzelte, ahogy a cethal feljebb és feljebb emelkedik a feneketlen mélyből, s mint pisztrángot a horgon rángó eleven csalétek, a megvilágított felszínre csalogatják a kapálózó préda mozdulatai. Egyszerre törékenynek és ideiglenesnek érezte lába alatt a fedélzetet.

Még négyszer küldték fel a magasba, de soha nem kedvelte meg igazán, mint ahogy tengerész se lett belőle, miközben északnak tartottak a part mentén, sosem tanult meg együtt élni a tengeribetegséggel. Malagán, Cartagenában, Alicanté-ban, Deniában, Valenciában és Tarragonában vetettek horgonyt, ki− és berakodni, utasokat felvenni s partra tenni. Tizenhat nappal azután, hogy elhagyták Cádizt, megérkeztek Barcelonába, onnan délkeletnek hajóztak tovább, Menorca szigete felé.

A tengerrel körülölelt Menorcát halászok és gazdálkodók lakták, Yonah kedvtelve gondolta el, milyen lehet az élet a sziklafoglalatba zárt kis szigeten. Ez már talán eléggé isten háta mögötti hely, hogy ne kelljen fürkész tekintetektől tartani, gondolta. Aztán Menorca Ciutadella nevű kikötőjében három fekete csuhás Domonkos-rendi szerzetes szállt fel a hajóra. Egyikük rögvest egy kétakós hordóra telepedett, és imakönyvébe mélyedt, társai megálltak a korlátnál, és egymás között diskuráltak egy darabig. Majd az egyik Yonah-ra

pillantott, és begörbítette mutatóujját.Yonah erőt vett magán, odament hozzájuk. − Senor? − szólalt meg. Ványadt brekegésnek

hallotta saját hangját.− A szigetek után hová megy tovább a hajó?A szerzetes barna gombszeme nem is hasonlított Bonestruca szürke szemére, deYonah-t

így is rettegéssel töltötte el a fekete Domonkos-rendi öltözék, amit viselt.− Nem tudom, senor.A másik szerzetes nagyot horkantott, szigorúan rámeredt. -Mit tud az ilyen? Megy, ahová a

hajó viszi. Kérdezd meg az egyik tisztet.Yonah a hajó orra felé mutatott, ahol Gaspar Gamelles a hajóáccsal beszélgetett. − Az ott a

másodkapitány, senor -mondta, a két szerzetes pedig előresétált, hogy beszéljenek vele.A La Lleona a nagyobbik szigeten, Mallorcán tette ki a két szerzetest. A harmadik

Domonkos-rendi épp jókor csukta össze imakönyvét, hogy partra szálljon a kisebb, délebbre eső Ibiza szigetén.

Yonah rájött, hogy ha életben akar maradni, továbbra is álcáznia kell magát, mert az inkvizíció keze mindenhová elér.

22. A FÉMMŰVES

Cádizba visszaérve, alighogy belekezdtek a kirakodásba, megjelent a tengerész, akinek a helyét Yonah bitorolta, makkegészségesen immár, egyedül a homlokán virító jajvörös heg utalt balesetére.

A matrózok és a másodkapitány hangos kiáltozással fogadták társukat − „Josep! Josep!” −, és Yonah látta, hogy matrózi pályafutása a La Lleona-n véget ért. Igazság szerint nem is bánta. Gaspar Gatuelles megköszönte a munkáját és kifizette, Yonah pedig leballagott a hajóról, és örült, hogy újra szilárd talaj van a lába alatt.

Délkeletnek vándorolt a part menti országúton. A nappalok forrók voltak, az éjszakák enyhék. Esténként, még a sötétség beállta előtt igyekezett szénaboglyát vagy puha fövenyű partszakaszt találni hálóhelyül, de ha úgy alakult, aludt, ahol éppen az este érte. Minden áldott reggel megfürdött a tengerben a meleg napsütésben, de soha nem úszott be messzire, mert attól félt, hogy bármelyik pillanatban magán érezheti egy szörnyeteg fogait vagy tapadókorongos karjait. Amikor patakhoz vagy itatóvalyuhoz ért, lemosta a testére száradt tengeri só nagyját. Egy gazda megengedte, hogy felüljön ökrös szekerére a szénaboglya tetejébe, és jó darabon elvitte. Egyszer csak megállította az állatokat.

− Tudod-e, hol vagy most? − kérdezte. Yonah a fejét rázta értetlenül. Csupán egy elhagyatott helyet látott egy elhagyatott út mentén.

− Itt végződik Spanyolország. Ibéria legdélibb pontján járunk − mondta a férfi elégedetten, mintha személyes érdeme lenne. Még egyvalaki vette fel ezen kívül, nagy halom szárított tőkehallal utazhatott együtt, segített is lerakni a tulajdonosnak, amikor a hatalmas sziklatömb lábánál lévő Gibraltárba értek.

Farkaséhessé tette a töméntelen tőkehal, ami átment a kezén, anélkül hogy megízlelhette volna. A faluban volt egy ivó, betért. Az alacsony mennyezetű hodály sok-sok évnyi kiöntött bortól, füsttől és a vendégsereg verejtékétől szaglott. Két hosszú asztalnál fél tucat férfi iszogatott, egyesek közben halászlét kanalaztak, a kondér ott rotyogott a tűzhelyen. Yonah egy bögre bort rendelt, ami savanykás lőrének bizonyult, és egy tányér hallal, hagymával és más zöldségekkel teli halászlét, ami bevált. Szúrós szálkákban is bővelkedett, de Yonah megadta a módját, élvezettel evett, és amikor végzett, kért még eggyel.

Míg levesét várta, öregember jött be az ivóba, s ült le mellé az üres helyre a lócán. − Egy kupa bort, Senor Bernaldo -szólt oda a fogadósnak. Az éppen Yonah levesét merte,

elvigyorodott.− Csak ha valaki fizet neked az urak közül − kiáltotta vissza, az asztaloknál ülők meg

dőltek a nevetéstől, mintha valami végtelenül elméset mondott volna.A csapott vállú, szerencsétlen öregember Geronimo Picóra emlékeztette Yonah-t

csimbókos fehér hajával és sebzett arckifejezésével, az öreg juhászra, akinek a halála a szeme láttára következett be, és akinek a nyáját aztán évekre megörökölte.

− Adj innia − szólt oda a fogadósnak. Aztán hirtelen eszébe villant anyagi lehetőségeinek szűkössége, és hozzátette: -Bögrével csak, nem kupával.

− Aj, Vicente, kifogtál egy krőzust magadnak − kiáltotta egy férfi a másik asztaltól. Szavait nem tréfának, gúnyolódásnak szánta, mégis nevetést fakasztottak. A tréfamester alacsony, vékony férfi volt, haja, akárcsak kis bajsza, fekete. − Nyomorult vén szar vagy, Vicente, kár beléd a bor − mondta.

− Ugyan, Luis, mennyiért fognád be azt a mocskos szádat? − szólalt meg egy másik férfi fáradtan.

− Gyere ide, és fogd be, ha olyan nagy legény vagy, José Gripo.Ezt a replikát már Yonah is humorosnak találta, mert José Gripo magas, jól megtermett

férfi volt, nem mai gyerek, de egyértelműen fiatalabb és erősebb a másik férfinál. Luisnak esélye nem volt ellene.

Mégse nevetett senki. Yonah látta, hogy a Luis mellett ülő férfi fölkel az asztaltól. Fiatalabbnak tűnt Luisnál, középtermetű volt, de karcsú és izmos. Nagyon jó erőben lehetett. Arca csupa kemény sík, orra éles karvalycsőr. Érdeklődve méregette José Gripót, és megindult feléje.

− Leülsz a seggedre vagy kiteszem a szűrödet, Angel − csattant rá Bernaldo, a fogadós. − A maestró-ája meghagyta, hogy rögtön szóljak neki, ha te meg Luis nem fértek a bőrötökbe.

A férfi megtorpant, jól megnézte magának a fogadóst. Aztán vigyorogva vállat vont. Fogta bögréjét, egy hajtásra kiitta, ami bor még volt benne, az asztalra csapta. − Gyerünk innét, Luis, eleget keresett rajtunk Bernaldo barátunk ma este.

A fogadós követte őket tekintetével, azután kivitte Yonah-nak a levest. Rögtön utána az öreg is megkapta borát. − Nesze, Vicente. Erre én hívtalak meg. Észnél kell lenni ezzel a kettővel.

− Fura egy páros − mondta José Gripo. − Máskor is láttam: Luis beleköt valakibe, aztán jön Angel Costa és elintézi.

− Angel Costa nagyon érti a verekedést − szólalt meg egy férfi a másik asztalnál.− Hogyne értené, hiszen kiszolgált katona, de azzal együtt gálád egy alak − mondta José

Gripo.− Luis se különb − vetette közbe Vicente −, ellenben azt meg kell adni, hogy a

kovácsműhelyben csodákat művel.Erre már Yonah is felkapta a fejét. − Én is fémműves volnék, és éppen munkát keresek.

Miféle műhely van a faluban?− Egy fegyverkovácsé kicsit lejjebb az úton − mondta Gripo. − Értesz a fegyverekhez?− A tőrrel tudok bánni.Gripo megrázta a fejét. − Úgy értem, a készítésükhöz. − Abban nincs gyakorlatom. Sokat

dolgoztam viszont ezüsttel, meg egy keveset vassal és acéllal is.Vicente nagyot sóhajtva kiitta borát. − Akkor neked Maestro Fierro, a gibraltári

fegyverkovács műhelyében a helyed -mondta.Este Yonah megegyezett Bernaldoval, hogy pár sueldó-ért az ivó tűzhelye mellett alhat egy

lócán. Az összegben egy tányér leves is benne foglaltatott, hogy ne kelljen éhgyomorral nekivágnia a napnak. Reggel kipihenten és jóllakottan kerekedett fel az ivóból. Alig kellett gyalogolnia. Bernaldo útbaigazítását követve Gibraltár sziklatömbje tövében megtalálta

Manuel Fierro fegyverműhelyének alacsony, hosszú épületeit, s azon túl a tengert.A fegyverkovács zömök, széles vállú férfi volt, arca csontos, durva szálú üstöke

galambősz. Születési hiba vagy baleset folytán az orra kissé balra csámpult. Ez elrontotta vonásai szimmetriáját, de a szabálytalanságtól valahogy kellemesebb és szeretetre méltóbb lett arca. A történet, amit Yonah előadott, egészen közel járt az igazsághoz: Ramón Calliconak hívják. Helkias Toledano, toledói ötvösmester inasa volt, egészen a zsidók kiutasításáig, akkor mesterének távoznia kellett az országból, számára pedig véget ért a tanoncság. Pár hónapig a córdovai romáknál dolgozott bádogosként.

− Romáknál?− Cigányoknál.− Cigányoknál!Fierro hangja inkább álmélkodó, mint megvető volt. -Mindjárt meglátjuk, mit tudsz.Beszélgetés közben a maestro egy pár ezüstsarkantyún dolgozott, most félretette, s kis

darab acélt vett fel helyette.− Cakkozd ki a szélét, mintha az acél volna az ezüstsarkantyú.− Nem dolgozhatnék inkább a sarkantyún? − kérdezte Yonah, de a maestro a fejét rázta.

Fierro némán várakozott, láthatólag nem fűzött vérmes reményeket a próbához.Mindjárt érdeklődőbb lett, amikor Yonah rövid úton végzett az acéldarab alakításával,

majd második vizsgafeladatként takaros varrattal fogatta össze egy leselejtezett könyökvédő páncél két elemét.

− Máshoz is értesz?− Tudok olvasni. Értek a betűvetéshez.− Igazán? − Fierro előrehajolt, érdeklődéssel méregette. -Ezt nem sok inas mondhatja el

magáról. Hol kupálódtál ki ennyire?− Apám tanítgatott. Maga is tanult ember volt.− Szegődj be hozzám inasnak. Két évre.− Elfogadom.− A szakmában az a szokás, hogy az inas fizet az okításért. Tudsz-e fizetni?− Fájdalom, nem.− Akkor viszont a két év leteltével egy évet dolgozol nekem, és levonom a tartozást a

járandóságodból. Azután pedig, Ramón Callico, akár segédemként dolgozhatsz tovább a fegyverműhelyben.

− Áll az alku − mondta Yonah.Otthon érezte magát a műhelyben. Örült, hogy újra fémekkel dolgozhat, bár a vértek çs

fegyverek készítéséhez használt eljárások ismeretlenek voltak számára, úgyhogy régi ismeretei kamatoztatása közben újakat is szerzett.

Kedvére volt a hely. A szüntelen zajban a vasakat verő kalapácsok hangja hol csengő-bongó, hol tompa volt, időnként ritmikus, máskor nem, sokszor több műhelyből érkezett egyszerre, fémekre írt sajátos muzsikaként. Fierro pedig remek tanár volt.

− A világ vasgyártása sokat köszönhet Spanyolországnak -mondta, és rögtönzött kiselőadásba kezdett. − Évezredeken át a vasércet mély faszéntűzbe rakták, ami nem volt olyan meleg, hogy megolvassza a vasat, de ahhoz igen, hogy képlékennyé, kovácsolhatóvá tegye.

Az ismételt hevítés és kovácsolás, hevítés és kovácsolás révén jött létre a lényegesen jobb tisztasági fokú kovácsoltvas, mondta.

− Utóbb kohászaink rájöttek, hogy a tüzet még forróbbá szíthatják, ha üreges csöveken, illetve még később, fájtatokkal levegőt fújnak bele. A nyolcadik században spanyol kohászok megalkottak egy hatékonyabb kemencét, az úgynevezett katalán kohót. Ebbe a vasércet és a faszenet elegyesen rakták be, és a tüzet alulról táplálták levegővel, vízi energia

felhasználásával. Az eredmény: jobb minőségű kovácsoltvas, sokkal gyorsabban. Acélgyártáskor a szennyező anyagok mellett a szén legnagyobb részét is eltávolítjuk a vasból. Akármilyen ügyes a fegyverkovács, az elkészült fegyver csak olyan jó lesz, mint az acél, amivel dolgozott.

Fierro egy mór kardművestől tanulta meg, hogyan kell bánni az acéllal. − A mórok készítik a legjobb acélt és a legjobb kardokat. − Yonah-ra mosolygott. − Én mórnál inaskodtam, te meg zsidónál − mondta.

Valóban nagyon mulatságos, hagyta rá Yonah, aztán lázas rendezkedésbe kezdett a munkapadon, hogy ne kelljen tovább beszélgetnie.

Inaskodása tizenötödik napján Angel Costa beállított a nyári konyhába, ahol Yonah egy lócán ülve éppen reggeli zabkásáját kanalazta. Costa vadászni indult, íj, nyaláb nyílvessző volt nála. Lecövekelt Yonah előtt, és némán bámulta. Yonah nem zavartatta magát, ráérősen evett tovább.

Amikor végzett, letette a tányért, és indult volna kifelé, de Costa útját állta.− Igen? − szólalt meg Yonah halkan.− Értesz-e a kardforgatáshoz, inas?− Soha nem használtam kardot.Costa vigyora semmivel sem volt kellemesebb gyilkos pillantásainál. Biccentett, és kiment.A szakács, akit, lévén keresztneve ugyanaz, mint a maestro-é, csak másik Manuelként

emlegettek, egy üstöt sikált homokkal, felnézett munkájából, és követte tekintetével Costát. Aztán kiköpött a földre. − Ezt se sokan szeretik. Azt mondja, Istent képviseli a Füstös Házban, mikor térden állva imádkoztat bennünket reggel-este.

− Mért tűritek?Másik Manuelt láthatólag bosszantotta, hogy valaki ennyire tudatlan. − Mert félünk tőle −

felelte.Az inaskodás egyik nagy előnye az volt, hogy afféle mindenesként Yonah-t szalajtották az

összes gibraltári boltba és raktárba, s így sikerült ezt-azt megtudnia legújabb menedékhelyéről. A település a hatalmas szikla tövében lapult meg, és lassan az alsóbb lankákra is átterjeszkedett. Fierro sok szállítóval állt üzleti kapcsolatban, a kereskedők némelyike büszke lokálpatriótaként szívesen válaszolgatott Yonah kérdéseire.

Egy rézkereskedő segédjétől megtudta, hogy a kies városkát 750 évig mórok uralták, innen a mór hangulat, csak 1462-ben, Szent Bernát napján foglalták vissza a spanyolok. A kötélverő történetesen épp az a José Gripo volt, akivel Yonah annak idején az ivóban találkozott. Gripo nem nagyon ért rá, de míg kötelet mért ki és csavart csigába, elmondta, hogy a Gibraltár név az arabul Tarik szikláját jelentő Dzsebel Tarik eltorzulásával jött létre. Az ősöreg eladó, egyTadeo Deza nevű, finom arcvonású, vékony öregember hozzátette: − Tarik a mór tábornok volt, aki az első erődöt építette a szikla tövébe.

Azoktól, akikkel Fierro műhelyében dolgozott, nem sokat tudott meg Gibraltárról. Hat peón-nak az volt a fő feladata, hogy rendben tartsák a műhely környékét, és a nehéz vasakat hurcolják raktárból a műhelybe s vissza. Ezek a munkások Angel Costával és másik Manuellel együtt a Füstös Háznak nevezett fészerszerűségben laktak. A két mesterkovács, Luis Planas és Paco Parmiento meglett férfiak voltak, a műhely urai. Az elözvegyült Parmiento kardműves volt, a vénlegény Planas a vértek mestere. Yonah velük és Vicentével lakott egy külön épületben. Vicente, az öregember, akinek fizetett az ivóban, csak nehezen tudta megjegyezni az új inas nevét.

− Mit mondtál, hogy hívnak, te legény? − kérdezte, a söprűre támaszkodva, amivel a döngölt földpadlót sepregette.

− Ramón Calliconak, bácsikám.− Engem meg Vicente Dezának, és ha én vagyok a bácsikád, akkor apád volt fattyú. −

Heherészni kezdett saját gyengécske viccén. Yonah nem állta meg mosolygás nélkül.− Csak nem Tadeo Deza rokona vagy, aki a kötélverő boltjában eladó?− Bizony, Tadeo unokatestvére vagyok, igaz, nem dicsekszik vele, mert sokszor szégyenbe

hozom, amikor italt kunyerálok az ivóban. Láttad magad is. − Újabb heherészés. Az öreg figyelmesen szemügyre vette. − Hát itt élünk Luisszal meg Pacóval összezárva. Szerencsénk, hogy ez a kis ház kirekeszti a rossz időt, de még a zajokat is. Jól megépítették a zsidók annak idején.

− Hogyhogy zsidók építették, Vicente? − kérdezte Yonah színlelt nemtörődömséggel.− Valamikor tömegével éltek erre. Bő húsz esztendeje a hithű katolikusok fellázadtak azok

ellen, akik magukat újkeresztényeknek nevezték. Valójában nem keresztények: zsidók voltak azok. Több százan jöttek ide Córdovából és Sevillából, úgy vélték, a móroktól nemrég visszafoglalt, gyéren lakott Gibraltáron meghúzhatják magukat. Medina Sidonia grófjával, a környék urával kötöttek alkut.

Pénzt adtak a grófnak, és beleegyeztek, hogy fizetik az ide telepítendő lovasság fenntartását. Több száz telepes érkezett, otthonokat, üzleteket emeltek. De a katonaság fenntartása és a portugálok elleni hadjáratok pénzelése felemésztette a vagyonukat. Amikor a gróf megtudta, hogy üres az erszényük, katonákkal jelent meg, ők meg egykettőre odébbálltak.

Ezt a házikót és a Füstös Házat halfüstöléshez építették, hajóval szállították a kikötővárosokba a füstölt halat. Nyirkos napokon, ha veszel egy nagy levegőt, még mindig érezni a füstöt. A maestro a gróftól bérbe vette az üresen álló házakat, az istállót és a műhelyépületeket már maga építette. − Az öregember ráncai egy kacsintással összeszaladtak bal szeme sarkában. − Fordulj hozzám bizalommal, ha a múlt érdekel, senor. Vicente Deza sok mindent tud ám.

Később a nap folyamán Yonah anyagokat vitt a műhelybe, ahol másik lakótársa, a kardműves Paco Parmiento volt a főnök. Yonah rögtön látta, hogy a kopasz, elhízott Parmientóval könnyen kijönnek majd. A férfi simára borotvált arcának jobb felén kifehéredett heg futott végig, és tekintete gyakran távolinak tűnt: folyvást mestersége tökéletesítésén járt az esze, ilyenkor megszűnt számára a külvilág. Elvileg mind a négyen rendet és tisztaságot kell tartsanak szállásukon, dörmögte. -Nagy szerencsénk, hogy az öreg Vicente Deza ellátja az összes házi munkát.

− Vicente Deza is vérteket készít? Vagy kardműves, mint te?− Az? Nem volt annak dolga üllővel soha. Csak a maestro kegyességéből lakik velünk. El

ne hidd, amiket beszél − figyelmeztette a kardműves. − Nincs ki a négy kereke, mint egy málé gyerek, annyit ér. Folyvást képzeleg.

Mint a legtöbb sziklás helyen, ahol Yonah Spanyolországban megfordult, Gibraltáron is voltak barlangok. A legnagyobb egy tágas üreg volt a szikla csúcsán. Fierro többnyire móroktól vette az acélt Córdovában, de tartott egy kevéskét a különleges vasércből is, amit ennek a barlangnak az egyik szegletében bányásztak. A barlang bejáratát a sziklafalon kígyózó keskeny ösvényen lehetett megközelíteni.

Yonah-t a maestro háromszor is felvitte magával a barlanghoz a meredek hegyi ösvényen. Két burró-t. vezetve kaptattak fel, és Yonah mindannyiszor azt kívánta, bár ott lenne vele Moise, mert az út csak ment mind feljebb és feljebb, bármelyik vitorlás árbockosaránál magasabbra, és a legkisebb botlás halálos zuhanást jelentett volna. De a burró-k megszokták már a meredélyt, és akkor sem bokrosodtak meg, amikor egy csapat fahéjszínű majom állta el útjukat.

Fierro elmosolyodott, amikor Yonah hátrahőkölt a váratlanul elébük toppant állatok láttán. Hatan voltak, nagy testű, farkatlan állatok. Az egyik nőstényen kis majomgyerek csüngött.

− Itt élnek a sziklatető közelében − mondta Fierro. Egy zsákból száraz kenyeret és rothadt

gyümölcsöt halászott elő, fölhajította a hegyoldalon. A majmok villámgyorsan letakarodtak az ösvényről, és az ennivaló után vetették magukat.

− Sose hittem volna, hogy ilyen állatokat látok Spanyolországban.− A legenda szerint Afrikából jöttek, egy tenger alatti természetes alagúton át, ami az egyik

gibraltári barlangban ér véget − magyarázta Fierro. − Szerintem inkább egy hajóról szökhettek el, ami itt kötött ki a sziklánál.

Az ösvény tetejéről nézve a legenda akár valóság is lehetett volna, a tiszta levegőn át csalókán közelinek tűnt az afrikai part.

− Milyen messze ide Afrika, Senor Fierro?− Félnapi hajóút, jó szélben. Egyébiránt Héraklész két híres oszlopának egyikén állunk −

mondta a maestro. Héraklész másik oszlopát, a tengerszoros túloldalán meredező marokkói hegycsúcsot is megmutatta. Az oszlopokat elválasztó tenger kéknél is kékebben csillámlott az arany nap alatt.

Öt nappal első beszélgetésük után Angel Costa újra megkereste Yonah-t.− A lovaglással hogy állsz, Callico?− Sehogy. Burró-m volt csak.− Az való neked.− Mért kérdezel ilyeneket? Katonai expedícióhoz toborzol embereket?− Nem egészen − mondta Costa, és faképnél hagyta.Yonah napokig csak küldöncként szaladgált, ércet lapátolt és acélt cipelt, aztán végre

dolgozhatott is fémmel, igaz, csak afféle alja munkát. Idegesítette, hogy Luis Planas mellett kell dolgoznia, tanúja volt már, milyen rossz természetű, indulatos tud lenni a férfi. Megkönnyebbülésére Luis, bár mogorván beszélt hozzá, a munkáját igen komolyan vette. Két vért simára csiszolásával bízta meg. − Felkutatod az acél felületének legparányibb tökéletlenségeit, és csüszkölsz, míg el nem tűnnek − mondta Luis.

És Yonah csüszkölt szorgalmasan. Amikor több mint egy heti állhatatos és erőteljes dörgölés után a vért tükörfényesen ragyogott, Yonah megtudta, hogy egy mellvért páros lemezein dolgozott. − Azt akarom, hogy hanyatt essen rajta a napsugár − mondta Luis szigorúan. − A Fierro fegyverműhely több mint három esztendeje készít egy pompás páncélruhát, annak a darabjain dolgoztál.

− Kinek készül a páncélruha? − tudakolta Yonah.− Egy tembleque-i nemesnek. Bizonyos Fernán Vasca grófnak.Yonah-nak meglódult a szíve, nagyobbakat kongatott, mint Luis Planas kalapácsa.Akárhová menekül, Toledo mindig beéri !Jól emlékezett, mekkora tartozást halmozott fel apjánál a tembleque-i gróf: hatvankilenc

reál és tizenhat maravedi értékben rendelt ezüsttárgyakat Helkias ötvösmester műhelyéből, köztük egy különleges, ezüstszárú színarany rózsát, egy sor ezüsttükröt és ezüstfésűt, egy tizenkét darabos pohárkészletet...

Dühítő kintlevőség, ami számottevően megkönnyíthetné Yonah ben Helkias életét, ha sikerül behajtania.

Amire, tudta jól, semmi esélye.

23. SZENTEK ÉS GLADIÁTOROK

Amikor Fierro látta, hogy az új inas minden tekintetben megállja helyét, Yonah azt kapta feladatul, hogy vésett díszítéssel lássa el Vasca gróf mellvértjét. Ehhez kalapáccsal és poncoló-val parányi bemélyedéseket kellett csinálnia az acélon, a Fierro vagy Luis Planas által vázlatosan kijelölt minta szerint. Az ezüstöt sokkal könnyebb volt díszíteni, mint az acélt, a keményebb fém viszont megakadályozta olyan hibák elkövetését, melyek az ezüst

esetében katasztrofálisak lehettek volna. Kezdetben Yonah előbb könnyű koppantással ellenőrizte, jó helyen vés-e, majd egy keményebb kalapácsütéssel véglegesítette a bemélyedést, ahogy azonban belejött, mozdulatai is visszanyerték régi határozottságukat. Szapora, kemény kalapácsütései magabiztosságáról árulkodtak.

− Manuel Fierro igyekszik sűrűn próbára tenni páncélruháit − mondta Yonah-nak az egyik reggel Paco Parmiento. − Ezért időről időre baj vívást rendezünk. A maestro lovagoknak öltözteti be munkásait, hogy rájöjjön, mit kell átalakítani a vérteken. A te részvételedre is számít.

Angel Costa kérdései egyszerre nyugtalanító értelmet nyertek. − Igenis, senor − mondta Yonah.

így történt, hogy másnap kipárnázott alsóruhásan álldogált egy jókora, kerek arénában, és feszengve tekingetett maga köré, miközben Paco Parmiento egy valamelyest rozsdás és elhanyagolt páncélruha darabjait adta fel rá. A túloldalon Angel Costát öltöztette be barátja, Luis, körben a munkások pedig úgy gyülekeztek, mintha kakasviadalra készülnének.

− Vicente, eredj a házba, és ágyazz meg a fiúnak, mert hamarosan szüksége lesz rá! − harsogta Luis gúnyos kiáltások és röhögés közepette.

− Ne figyelj rá − mondta Paco. Tar koponyáján verejtékcseppek görögtek.Yonah-nak nyakába emelték a mellvértet, beigazították, hogy elfedje mellét-hátát.

Végtagjait sodrony szövet óvta, combját páncél. Vállára, könyökére, alkarjára, térdére is vért került, hasonlóképpen sípcsontjára. Lábát acélcipőbe dugta. Amikor sisakot nyomtak a fejébe, Paco lecsukta a rostélyt.

− Nem kapok levegőt, és nem is látok − szólalt meg Yonah erőltetett nyugalommal.− A likacsok elég levegőt engednek be − mondta Parmiento.− A likacsok nem szelelnek.Paco ingerülten felhajtotta a rostélyt. − Maradjon nyitva − mondta. − Mindenki így

használja. − Nem csoda, gondolta Yonah.Hosszú szárú, acélbetétes bőrkesztyűt és kerek pajzsot kapott. A sok vas szinte belehúzta a

földbe.− Testi épségetek érdekében a kardok élét és hegyét eltompítottuk, úgyhogy amit fogsz,

inkább buzogány, semmint kard − mondta Parmiento, s kezébe nyomta a kardot. Yonah fura érzéssel méregette tenyerén, amit a merev kesztyűben alig tudott behajlítani.

Angel Costa is megkapta a maga páncélöltözetét, és eljött a pillanat, amikor csoszogva egymás felé indultak. Yonah még mindig a legcélszerűbb taktikán töprengett, amikor látta, hogy Costa kardja sisakos feje búbja felé sújt, és éppen hogy sikerült hárítania a karjára szíjazott pajzzsal.

A hárító kar csakhamar ólomnehézzé vált Costa záporozó csapásai alatt, és amikor a kard hirtelen alulról suhintott felé, Yonah-nak nem volt ellenszere. A hatalmas csapás, amit Costa a bordáira mért, kettészelte volna derékban, ha a penge éles és a páncélruha kevésbé erős. A kard becsapódását azonban vérten és kipárnázott alsóruházaton át is csontja velejéig érezte, és ez még csak a kezdet volt, mert Costa egyik iszonytató csapást a másik után mérte rá.

Yonah mindössze kétszer találta el Costát, mielőtt a maestro egy rudat közéjük dugva szétválasztotta őket, és valamennyi jelenlévő számára egyértelmű volt, hogy vérre menő küzdelemben Angel szemvillanás alatt levágta volna. Csak Costán múlt, mikor jön el a golpe de gracia ideje.

Yonah sajgó testtel, zihálva ült a lócán, miközben Paco kivetkőztette a súlyos vértekből.A maestro odalépett hozzá, és seregnyi kérdést tett fel. Gátolta-e a páncélruha a

mozgásban? Nem ragadt-e valamelyik ízület? Mit javasolna ő, Yonah, hogyan tehetnék még biztonságosabbá, hogyan oldhatnák viselője bezártságérzését? Yonah az igazságnak megfelelően azt válaszolta, hogy ez az egész annyira idegen volt számára, hogy ilyesmikre

nemigen ért rá figyelni.A maestro-nak csak rá kellett néznie Yonah arcára, hogy lássa, mennyire megszégyenült.− Ne akard felülmúlni Angel Costát az effajta erőpróbákon − mondta a fegyverkovács. −

Senki más nem képes rá közülünk. Costa tizennyolc esztendeig gázolt a mórok vérében, és most színlelt bajvívásainkon abban leli örömét, hogy úgy tesz, mintha még mindig élet-halál volna a tét.

Yonah törzsének bal oldalán hatalmas, lila zúzódás éktelenkedett, és úgy sajgott a teste, hogy attól félt, Costa esetleg maradandó kárt tett a bordáiban. Több éjszaka csak háton tudott feküdni, egyik éjjel pedig, amikor a fájdalom nem hagyta aludni, keserves hangokat hallott a házikó másik sarkából.

Ahogy egy fojtott nyögéssel feltápászkodott, megállapította, hogy a rekedtes hadarás Vicente Dezától jön. Az öreg fekhelyéhez lépett a sötétben, letérdelt.

− Vicente?− Peregrino... Santo Peregrino...Vicente csukladozva sírt. − El Compasivo! Santa Peregrino el Compasivo! A könyörületes

Szent Zarándok. Miket hord ez itt össze?− Vicente − szólította újra Yonah, de az öregember közben sebes fohászkodásba kezdett,

Istenhez és a zarándok szenthez esdekelve. Yonah kinyúlt a sötétben, és nagyot sóhajtott, amikor megérezte a Vicente arcából áradó forróságot.

Fölemelkedtében leverte Vicente vizespalackját, ami hangos csattanással ért földet.− Mi az istent csinálsz? − szólalt meg a túlsó sarokban az álmából felriadt Luis Planas,

felébresztve Paco Parmientót.− Mi az? − kiáltotta Paco.− Vicente belázasodott.− Hallgattasd el vagy vidd ki, ne itt dögöljön meg − mondta Luis.Yonah először nem tudta, mitévő legyen. Azután eszébe jutott, mit csinált Abba, amikor

neki vagy Meirnek láza volt. Kiment a házikóból, és az éjszaka sötétjében a kovácsműhelyhez botorkált, ahol a szunnyadozó tűz vöröses fénybe vonta a munkapadokat és szerszámokat. A zsarátnokról gyertyát gyújtott, arról meg olajmécsest. Mosdótálat kerített, vizet töltött bele egy kancsóból. Azután összemarkolt egy csomó rongyot, amit vértek fényesítéséhez vagdostak le s raktak halomba jó előre.

Visszament a házikóba, a padlóra állította a lámpást.− Vicente − szólalt meg.Az öregember ruhástul feküdt le aludni, Yonah nekilátott, hogy levetkőztesse. Talán több

zajt csapott a kelleténél, esetleg a lámpás villódzó fénye tehette: Luis Planas ismét felébredt álmából.

− Fene a pofádat! − Luis felült. − Nem megmondtam, hogy vidd ki?Szívtelen barom. Yonah-ban megpattant valami.− Hallod-e... − kezdett rá újból Luis.Yonah megfordult, és feléje indult. − Aludjál. − Igyekezett tisztelettudó maradni, de a düh

rekedtesre fátyolozta hangját.Luis egy hosszú pillanatig félig ülő testhelyzetben maradt, és az inasra meredt, aki ilyen

hangot mer megütni vele. Végül visszafeküdt, és a falnak fordította arcát.Paco is felébredt. Fültanúja volt Luis és Yonah szóváltásának, csendesen kuncogott

fekhelyén.Vicente teste csont és bőr volt, lába vastagon retkes, Yonah mégis erőt vett magán, és

gondosan lemosdatta. Kétszer cserélt vizet, és gondosan szárazra törölte az öreget a rongyokkal, hogy meg ne hűljön.

Reggelre Vicente láza alábbhagyott. Yonah bement a konyhába, és megkérte másik

Manuelt, hogy forró vízzel hígítsa fel a zabkását, azután visszament a tálkával a házba, és az öregemberbe tessékelte a kását. A saját reggelijére nem is jutott ideje. Amikor Luis műhelye felé igyekezett, hogy megkezdje a munkát, a maestro félrevonta.

Tudta, hogy Luis elpanaszolta Fierrónak tiszteletlenségét, és felkészült rá, hogy legorombítják, de a maestro halkan beszélt hozzá. − Hogy van Vicente?

− Azt hiszem, helyrejön. A láza elmúlt.− Helyes. Tudom, milyen nehéz időnként az inas sora. Emlékszem, amikor Abu Adal

Khiránál inaskodtam Velez Malagában. Az egyik legkiválóbb muzulmán fegyverkovács volt. Már nem él, a műhelye sincs meg.

Luis is ott volt inas velem, és amikor Gibraltárba jöttem, és megnyitottam a saját műhelyemet, őt is magammal hoztam. Luis összeférhetetlen ember, de a vértkészítésben nincs párja. Szükségem van rá a műhelyben. Érted, amit mondok?

− Igenis, maestro.Fierro bólintott. − Hiba volt Vicentét Luis Planasszal egy fedél alá elszállásolni. Ismered a

kis fészert a kovácsműhely mögött?Yonah bólintott.− Takaros kis építmény. Csak pár szerszám van benne. Vidd át a szerszámokat máshová, s

költözz be Vicentével. Vicente szerencsés, hogy tegnap éjjel megsegítetted, Ramón Callico. Rendes volt tőled. De inasként oktalanság volna elfelejtened, hogy másodszor nem nézzük el, ha belegázolsz a műhely egyik mesterének önérzetébe. Megértetted?

− Igenis, senor − mondta Yonah.Luis dühös volt, amiért Fierro nem tángálta el és zavarta világgá az inast. Napokig

ellenségesen és hidegen bánt Yonah-val, a véghetetlen vértfényesítésbe merült Yonah pedig ügyelt rá, hogy ne adjon okot panaszra maga ellen. A tem-bleque-i gróf páncélruhája gyakorlatilag elkészült, és Yonah egyik vértet a másik után vette kezelésbe, míg végül a teljes öltözet úgy tündökölt, hogy abban még Luis sem talált kivetnivalót.

Yonah megkönnyebbüléssel fogadta, amikor beküldték a városba, hogy szerezzen be ezt-azt a kereskedőktől.

A kötélverő üzletében, míg Tadeo Deza összekészítette Fierro rendelését, Yonah elmondta az idős eladónak, hogy unokatestvére, Vicente nagyon beteg volt, magas láz gyötörte.

Tadeo némán hallgatott. − A végét járja − szólalt meg aztán.− Nem. A láz elmúlt, aztán visszatért, elmúlt és visszatért, de most úgy nézem, kezd

helyrejönni.Tadeo Deza megszívta az orrát. − Ahhoz is túl együgyű lélek, hogy meghaljon − mondta.Yonah már távozóban volt a vásárolt készletekkel, amikor váratlan ötlettel visszafordult a

boltoshoz.− Tadeo, hallottál már Santo Peregrino el Compasivóról?− Persze, a környék védőszentje.− A könyörületes Szent Zarándok. Fura egy név.− Itt élt a környéken több száz esztendővel ezelőtt. Azt mondják, idegen földről való volt,

francia, esetleg német. Akárki volt is, elzarándokolt Santiago de Compostelába, Szent Jakab ereklyéihez. Te jártál már Santiago de Compos-telában?

− Nem, senor.− Feltétlenül el kell menned egyszer. Jakab a Jézus által harmadikként kiválasztott apostol

volt. Jelen volt Krisztus Urunk színeváltozásánál, annyira nagy becsben tartották, hogy Nagy Károly megparancsolta alattvalóinak, hogy vízzel, menedékkel és tűzzel lássák el mindazon zarándokokat, akik ennek a szentnek az ereklyéihez igyekeznek.

Egyébiránt a külföldi zarándok, akiről beszélünk, maga is teljesen elváltozott azután, hogy napokig az apostoli ereklyék jelenlétében imádkozott. Ahelyett hogy ott folytatta volna életét,

ahol a zarándokút előtt abbahagyta, dél felé vándorolt tovább, s végül itt kötött ki a környéken. Itt élte le hátralevő napjait, a szegények és az elesettek szolgálatában.

− Mi volt az eredeti neve?Tadeo vállat vont. − Nem tudni. Ezért hívják könyörületes Szent Zarándoknak. És azt sem

tudni, hol fekszik eltemetve. Egyesek szerint aggastyánként egyszerűen felkerekedett, és ahogy annak idején jött, úgy odébbállt. Mások azt mondják, egyedül élt, és egyedül is halt meg, itt a közelben valahol, és minden nemzedék sportot űz abból, hogy megtalálja a sírját, de hiába.

− De kitől hallottál te a védőszentünkről? − kérdezte Tadeo.Yonah nem akart Vicentére hivatkozni, nehogy unokatestvére még jobban nehezteljen rá. −

Hallottam, hogy valaki emlegette, és elfogott a kíváncsiság.Tadeo elmosolyodott. − Nyilván valaki az ivóban. Az ital gyakorta fokozza a bűntudatot,

és felkelti a vágyat az angyali kegyelem iránt.Yonah örömmel vette, amikor Fierro mester Paco Parmiento, a kardműves mellé osztotta

be kisegítőnek. Paco nyomban munkába fogta Yonah-t: a rövid lovassági szablyákat és a nemesek és lovagok által viselt hosszú, kétélű, markolattól a hegyükig elkeskenyedő pallosokat élezte és fényesítette. Az első megélezett kardot Paco háromszor is visszaadta. − A munkát a bajvívó karja végzi, de a kard is segítségére kell legyen. Minden egyes élt olyan finomra kell köszörülni, ahogy az acél engedi.

Paco rigorózus mester volt, Yonah mégis kedvelte. Ha Luis egy rókára emlékeztette, Pacóról egy kedves és gyengéd medve jutott eszébe. A műhelyen kívül Paco feledékeny volt és ügyetlen, de amint munkához látott, mozdulatai magabiztosak és kimértek lettek, és Yonah a maestró-tól tudta, hogy Parmiento pengéi igen keresettek.

Luis műhelyében Yonah gyakorlatilag néma csendben dolgozott, most viszont rájött, hogy Paco szívesen válaszol kérdéseire munka közben.

− Te is a maestró-val és Luisszal együtt inaskodtál? − kérdezte Yonah.Paco a fejét rázta. − Én öregebb vagyok náluk. Amikor ők inaskodtak, én már segéd

voltam Pálmában. Aztán a maestro megkeresett, és elhozott ide.− És mit csinál Angel a műhelyben?Paco vállat vont. − A maestro nem sokkal azután talált rá, hogy felhagyott a katonaélettel,

és idehozta fegyvermesternek, hiszen vérbeli katonaként minden fegyvernek szakértője. Meg akartuk tanítani az acéllal való bánásra, de nincs hozzá tehetsége, úgyhogy Senor Fierro a peón-ok felügyeletét bízta rá.

A maestro jelenlétében kevesebbet beszélgettek, de a hangulat így is oldott maradt. Manuel Fierro sokat dolgozott egy szívének kedves megbízáson a kardműves műhelyének egyik közeli munkaasztalánál. Bátyja, Nufio Fierro, zaragozai orvosdoktor kereskedők útján elküldte neki néhány orvosi eszköz rajzát. A maestro a tulajdon két kezével készítette el a szikéket, fűrészeket, kampókat és fogókat, a kemény acél abból a vasércből való volt, amit Yonah és ő a gibraltári barlangból hoztak.

A maestro távollétében Paco mesterségük remekműveiként beszélt az orvosi eszközökről. − A maestro annyi törődést áldoz minden egyes arasznyi szerszámra, mint egy egész kardra vagy lándzsára. Hiába, szívügye.

Paco elbüszkélkedett Yonah-nak, hogy maga is segített Fierrónak, amikor a maestro saját kardját készítette a különleges acélból. − Egyedülálló pengét kellett kovácsolnunk, hiszen nem találkoztam Manuel Fierrónál különb kardforgatóval.

Yonah egy pillanatra abbahagyta a csüszkölést. − Angel Costánál is különb?− Angel a gyilkolás mesterévé lett a háborúkban. Az összes többi fegyvernemben nincs,

aki legyőzhetné. Kardforgatásban viszont a maestró-é az elsőség.Alig gyógyult be véraláfutásos oldala, Yonah-t újból felkérték, hogy legyen Angel Costa

ellenfele egy párviadalban. Ezúttal egy szürke arabs csatalovon találta magát, talpig páncélban most is, de hóna alatt kipárnázott fagolyóval ellátott hegyű kopját szorongatott, úgy vágtázott Angel felé, aki fényes szőrű pej csataménjén, hasonló kopját egyensúlyozva robogott feléje.

Yonah-nak szokatlan volt a temperamentumos arabs paripa, örült, hogy nem veti le magáról. Ahogy a nyeregben zötykölődött, a golyó ide-oda táncolt a kínkeservvel egyensúlyozott kopja hegyén.

A lovakat középütt deszkapalánk védte egymástól, a lovasokat ellenben nem védte semmi.Idő sem volt a felkészülésre, csak a paták rövid dübörgése hallatszott, és máris egymásnak

rontottak. Yonah látta, hogy Costa kopjája hegyén nőttön-nő a golyó, teliholdnyi már, az egész mindenséget elfedi, akkora, és a következő pillanatban kiütötte a nyeregből, le a földre, s azon túl a megsemmisítő, megalázó vereségbe.

Costa nem aratott osztatlan sikert. Alig éljenezték meg, egyedül Luis élvezte ki a pillanatot. Miközben Paco és mások kiszabadították páncélöltözetéből, a letaglózott Yonah látta, hogy Luis vigyorogva mutogat feléje, és széles jókedvében könnyek görögnek az arcán.

Aznap délután Yonah enyhe bicegését leplezve a Füstös Házhoz indult. Angel Costa éppen nyílhegyeket fent egy köszörűkövön.

− Hola − köszönt rá Yonah, de Costa csak dolgozott tovább, nem viszonozta az üdvözlést.− Nem értek a bajvíváshoz.Costa vakkantásforma nevetést hallatott. − De nem ám − mondta.− Szeretném megtanulni a fegyverforgatást. Nem volna kedved kitanítani rá ?Costa rámeredt lecsüngő szemhéja alól. − Nem vállalok tanítványokat. − Nagy műgonddal

próbára tette a nyílhegyet ujjbegyén. − De elmondom, én hogy csináltam. Felcsapsz katonának, és húsz évig verekszel a mórokkal. Ölöd őket számolatlan, az összes létező fegyverrel, sőt néha a puszta kezeddel is, és amikor teheted, lenyisszantod halott ellenfeled pöcsét. Amikor ily módon száznál is több körülmetélt fütykösre tettél szert, visszatérhetsz, és kihívhatsz bajvívásra. Aki nyer, megkapja a másik fütykösgyűjteményét. Ígérem, gyorsan végzek veled.

Amikor Yonah összefutott a maestró-val a műhely előtt, Fierro kedvesebb volt. − Kész katasztrófa, mi, Ramón? − tréfálkozott Yonah-val. − Ugye nem sérültél meg?

− Csak a büszkeségem, maestro.− Hadd adjak pár tanácsot. Ahogy megindul a ló, tartsd erősebben a kopját, két kézzel, a

nyelét szorítsd be a könyököd és az oldalad közé. A tekintetedet függeszd ellenfeledre, és ne is vedd le róla, ahogy közeledik, a kopja hegyével pedig kövesd a mozgását folyamatosan, így biztosan telibe találod.

− Igenis, senor − mondta Yonah, de olyan elanyátlanodva, hogy Fierro felnevetett.− Nem olyan reménytelen, csak bíznod kell a lovadban. Eggyé kell válnod a lóval, akkor

nyakába vetheted a gyeplőt, és teljes figyelmed a kopjanak szentelheted. Azokon a napokon, amikor el tudsz szabadulni a munkából, vidd ki a szürkét az istállóból, menj el vele gyakorolni, azután csutakold le, adj neki enni, inni. Mindkettőtöknek javára fog válni.

Fáradtan és sajgó tagokkal visszament a házikóba, és leroskadt fekhelyére.Vicente ránézett saját fekhelyéről. − De legalább túlélted. Angelnek vérében van a

gyilkolás. -Vicente normálisan, összefüggően beszélt.− Elmúlt a lázad?− Ugy tűnik, el.− Helyes, Vicente, ennek örülök.− Köszönöm, hogy gondoskodtál rólam, míg beteg voltam, Ramón Callico. − Az öreg

köhécselt, megköszörülte a torkát. − Szörnyű rémálmaim voltak a láztól. Nem beszéltem vadakat?

Yonah rámosolygott. − Csak párszor. Időnként a Szent Zarándokhoz fohászkodtál.

− A Szent Zarándokhoz?Egy pillanatig mindketten hallgattak, azután Vicente ülő helyzetbe tornázta magát. -

Valamit el kell mondanom neked, Ramón Callico. Szeretnélek beavatni valamibe, ha már te vagy az egyedüli, aki szívén viseli sorsomat.

Yonah aggodalmasan ránézett. Az öregember feszült, éles hangjából újabb lázrohamra gyanakodott. − Mi volna az, Vicente?

− Rátaláltam, fiam.− Kire-mire?− Santo Peregrino el Compasivóra. Megtaláltam a zarándokok védőszentjét − mondta

Vicente Deza.− Vicente. Miket hordasz itt össze? -Yonah rémülten méregette az öregembert. Mindössze

három nap telt el a szörnyűséges éjszaka óta.− Látom, azt hiszed, meggárgyultam.Ráhibázott, Yonah tényleg ártalmatlan bolondnak nézte.Vicente előkotort valamit a fekhelye alól, azután mint valami gyerek, odamászott

veleYonah-hoz. − Fogd − mondta, és Yonah semmi kis tárgyat talált a markában. Felemelte a félhomályban, hogy jobban lássa.

− Ez meg mi a csoda?− Egy csont. A szent egyik ujjperce. -Az öreg megmarkolta Yonah karját. − El kell jönnöd

velem, Ramón, és megnézned a saját szemeddel. Menjünk ki vasárnap reggel.A fészkes francba. A vasárnap délelőtt a munkásoké volt, hogy részt vehessenek a misén.

Yonah zsugorin őrködött pár óra szabad ideje felett. Jobb szeretett volna a maestro tanácsát követve kilovagolni a szürke arabs hátassal, de gyanította, hogy az öreg úgyse hagyna neki békét, ha kikosarazza.

− Ha mindketten lábra tudunk állni, kimegyünk vasárnap − mondta, és visszaadta a csontot.

Aggódott Vicente miatt, aki tovább traktálta hagymázas pusmogásával az előtalált csontokról. Máskülönben Vicente teljesen gyógyultnak tűnt. Éber volt és erős, evett-ivott, mint azelőtt, ha nem nagyobb kedvvel.

Vasárnap reggel kettesben átgyalogoltak a Gibraltárt Spanyolországgal összekötő egyenes földnyelven. A kontinensre érve fél órát baktathattak keletnek, amikor Vicente fölemelte a kezét.

− Megérkeztünk.Yonah csak egy alacsony gránittömbökkel teleszórt, elhagyatott, homokos térséget látott.

Semmi különöset nem tudott felfedezni a környékben, de azért követte Vicentet, aki úgy mászott a sziklák között, mintha soha egy napig nem nyomta volna az ágyat.

Azután közvetlenül az ösvény mellett Vicente megtalálta azt a bizonyos sziklacsoportot, amit keresett, és Yonah széles hasadékot pillantott meg a sziklák között. A sziklák természet adta lejáróként lejtettek a nyiladék felé. Csak akkor lehetett észrevenni, ha valaki ott állt a peremén.

Vicente kis fémdobozban parazsat hozott az útra, Yonah most lángot fújt a parázsból, és meggyújtott két gyertyacsonkot.

Az esővizet elvezette a nyílás környékéről a sziklarámpa, annak végén kis homokos folt látszódott. Bentebb, a barlang a sziklák alatt száraz volt, méretre nagyjából, mint Mingo lakosztálya a Sacromontén. Az üreg keskeny sziklahasadékba torkollt, ami összeköttetésben lehetett a felszínnel, mert Yonah friss léghuzatot érzett a közelében.

− Látod ezt? − szólalt meg Vicente.Yonah egy csontvázat pillantott meg a táncoló gyertyavilágnál. A felsőtest csontjai

ránézésre a helyükön voltak, a lábak viszont kicsit odébb hevertek, és amikor Yonah fölébük

térdelt a gyertyával, látta, hogy valami állat rágódhatott rajtuk. A testet borító ruházatból csak néhány foszlány maradt. Yonah úgy gondolta, a ruhákat is a verejték sós illatára oda-csábult állatok fogyaszthatták el.

− És ezt?Egy gallyakból összerótt oltár. Előtte a földön három sekély cserép tál. Tartalmukat rég

megették, valószínűleg ugyanaz az állat, ami a csontokba is belekezdett.− Áldozati ajándékok − mondta Yonah. − Bizonyára valami pogány istenségnek.− Nem − mondta Vicente. A szemközti falhoz tartotta gyertyáját, ahol hatalmas kereszt

meredezett.És amikor a gyertyafény a kereszt melletti falra vetült, Yonah az őskeresztények

halszimbólumát látta a sziklába karcolva.− Mikor bukkantál rá? − kérdezte Yonah, már visszaúton.− Jó egy hónappal azután, hogy te betoppantál. Tudod, egy palack bort találtam a holmim

közt, és...− Egy palack bort találtál a holmid között?− Na jó, az ivóban emeltem el, míg Bernaldo nem figyelt oda. De bizonyosan angyali

sugallatra, mert amikor félreeső helyet kerestem, ahol nyugton elszopogathatom, a lábam egyenest a barlanghoz vezérelt.

− Mit szándékozol kezdeni a felfedezéseddel?− Egyesek szép summákat megadnak a szentek ereklyéiért. Azt szeretném, ha megalkudnál

velük a nevemben. Hogy a legjobb áron keljenek el.− Nem, Vicente.− Busásan megfizetnélek.− Nem, Vicente.Vicente szeme ravaszkásan felcsillant. − Látom, van érzéked az alkudozáshoz. Rendben

van. Felezzünk.− Én nem alkudozni próbálok. Az ereklyekereskedők hétpróbás gonosztevők. A te

helyedben elmennék a gibraltári templomba, és elvezetném a papot... Hogy is hívják?− Vasquez atya.− Igen. Elvezetném Vasquez atyát a barlanghoz, döntse el ő, valóban szent ereklyékre

bukkantál-e.− Nem! − Vicentét mintha újra elővette volna a láz, arca belevörösödött a dühbe. − Isten

vezérelte a szent maradványaihoz lépteimet. Isten így okoskodott magában: „Vicente kicsit italos, különben derék fickó. Hadd legyen egyszer szerencséje, hogy kényelemben tengethesse öreg napjait.”

− Tiéd a döntés, Vicente. De engem hagyj ki ebből.− De akkor ám senkinek egy szót se arról, amit ma délelőtt láttál.− Örülök, ha elfelejthetem.− Mert ha megpróbálnád Vicente nélkül, saját szakálladra eladni az ereklyéket, gondom

lesz rá, hogy elnyerd méltó büntetésed.Yonah nagyot nézett. Hát ilyen hamar elfelejtette, ki ápolta betegsége idején? -Tégy az

ereklyékkel, amit akarsz, és légy átkozott − mondta kurtán, és feszült csendben tértek vissza Gibraltárba.

24. A KIVÁLASZTOTT

Következő vasárnap Yonah már virradatkor kivezette a szürke arabs hátast az istállóból, és mire a többi munkás előszállingózott, rég maguk mögött hagyták a műhelyeket. Eleinte csak ahhoz próbált hozzászokni, hogy lóháton ül. További három hetébe telt, míg el merte engedni

a gyeplőt. A maestró-tól tudta: nem elég egyszerűen nyeregben maradni, azt is meg kell tanulja, hogyan irányíthatja gyeplő és zabla nélkül a lovat. Ha vágtára akarta fogni, megsarkantyúzta az oldalát. A két térdét összeszorítva megálljt parancsolhatott neki. Ha térdeit többször egymás után összeszorította, a ló hátrafelé lépegetett.

Örömmel látta, hogy a lovat alaposan beiskolázták mindezen utasítások végrehajtására. Vég nélkül gyakorolt, próbálgatta, hogyan vegye fel a vágtázó ló hátának hullámmozgását, készüljön fel a hirtelen megtorpanásra, hátráljon vissza lépésben.

Úgy érezte magát, mint egy lovagi sorba ácsingózó fegyverhordozó.Inasként szolgálta végig a nyárutót, az őszt és a telet. Idelent délen korán köszöntött be a

tavasz. Az egyik verőfényes, langymeleg napon Manuel Fierro darabonként átvizsgálta Vasca gróf páncélruháját, aztán utasította Luis Planast az összeszerelésére.

Most ott állt az udvaron Paco Parmiento remekmívű kardja mellett, a napsugarak táncot jártak fényesre suvickolt felületén. A maestro azt tervezte, kis csapatot meneszt vele Tembleque-be, az indulásra azonban csak más, égetően sürgős munkák elkészülte után kerülhetett sor.

A kovácsok kettőzött erővel láttak munkához, csengett-bongott a műhely. A megrendelések elkészülte s a tavasz beköszönte tűzbe hozta Fierrót, be is jelentette, hogy a páncélruha útnak indítása előtt újabb bajvívó tornát rendeznek.

A következő két vasárnap délelőtt Yonah kilovagolt egy néptelen mezőre, és sulykolt: a kopját vasmarokkal készenlétben tartva, fagolyós végét szilárdan célra irányozva vágtatott neki újra és újra az arabs hátassal egy bokornak, mit ellenfélül kiszemelt.

Vicente több este is nagyon későn esett be a házikóba, ahol ilyenkor részegen lerogyott fekhelyére, és már horkolt is, mint akit agyonvágtak. A kötélverő boltjában Tadeo Deza megvetően beszélt unokatestvéréről. − Vicente egy-két pohártól csúnyán lerészegedik, és ilyenkor hajmeresztő szamárságokkal traktálja azokat, akik meghívják egy italra.

− Mégis miféle történeteket? − kérdezte Yonah.− Hogy Isten kiválasztottja. Hogy megtalálta egy szent csontjait. Azzal kérkedik,

hamarosan bőkezű adományt tesz az anyaszentegyház javára, közben annyi pénze sincs, hogy a borát maga fizesse.

− Hát aztán − mondta Yonah zavartan. − Kinek árt? Legfeljebb magának.− A végén az ital lesz a halála − mondta Tadeo.Manuel Fierro megkérdezte Yonah-t, hajlandó-e részt venni az újabb bajvíváson, ismét

megmérkőzni Angel Costával lóháton. A maestro bizonyára arra kíváncsi, hasznára volt-e, hogy az arabs hátassal gyakorolhatott, gondolta Yonah, és igent mondott.

így hát két nappal később a reggel hűvösében Paco Parmiento újra felsegítette rá az ütött-kopott próbapáncélt. A bajvívó aréna túlsó végében Luis vihogva játszotta a fegyverhordozót és az inast, miközben Costát öltöztette.

− Hűha, Luis! − kiáltotta Costa megjátszott rémülettel. -Látod, mekkora? Istenem, kész óriás. Jaj, jaj, jaj. Mi lesz vélem? − Amikor Luis Planas irgalomért könyörögve az égre emelte összekulcsolt kezét, Costát valósággal rázta a röhögés.

Parmiento máskor béketűrő arca most izzott a dühtől. − Gané egy népség − mondta.Mindkét bajvívó segítséggel ült nyeregbe. Costának már volt benne gyakorlata, egykettőre

fönt termett. Yonah ügyetlenebb volt, alig bírta fölemelni lábát, hogy átvesse a szürke arabs ló hátán. Magában meg is jegyezte, be kell számoljon a nehézségről a maestró-nak, bár a munkásokkal álldogáló Fierro rajta tartotta a szemét, és rendszerint sok mindent észrevett.

Amikor elhelyezkedtek a nyeregben, a két bajvívó szembefordult egymással. Yonah riadt képet vágott, bal kezében a gyeplőt markolta, jobbjában ide-oda imbolygott a kopja.

Amikor azonban a maestro egy kendőt elejtve jelt adott a bajvívás megkezdésére, Yonah ledobta a gyeplőt, és szilárdan megmarkolta a kopját, ahogy az arab hátas előrelódult alatta.

Amennyire megszokta, hogy egyenest egy célpontnak lovagol, annyira zavarba ejtő volt látnia, hogy most a célpont is szemberobog vele, de azért rendületlenül a közeledő lovason tartotta a kopja hegyét. A fagolyó telibe találta Angel mellvértjét. Costa öklelőfája ártalmatlanul félresiklott, és Yonah már zsebében érezte a győzelmet, amikor kopjája meghajlott és elpattant, és Costának sikerült nyeregben maradnia, miközben ellovagoltak egymás mellett.

A palánk végénél mindketten megfordították lovukat. A maestro nem adta jelét, hogy véget akarna vetni a viadalnak, úgyhogy Yonah elhajította a törött csonkot, és fegyvertelenül lovagolt szembe Angellel.

Costa kopjahegye nőttön-nőtt, ahogy egymás felé robogtak, amikor azonban Costa majdnem odaért, Yonah összeszorította térdével a szürke arabs oldalát, és a ló megtorpant.

A kopja arasznyira suhant el Yonah-tól, elég közel, hogy elkapja, és isteneset rántson rajta, miközben térdével hátrálásra késztette derék paripáját. Angel Costa csak azért nem esett ki a nyeregből, mert elengedte a kopját, és továbbrobogott lován. Yonah a kopját marokra fogva újra nekilendült. Amikor ismét szembefordultak egymással, most ő volt az, aki fegyvert szorongatott, és Angel a fegyvertelen.

A munkások üdvrivalgása muzsika volt fülének, ujjongása azonban hamar lehűlt, mert a maestro jelezte: a viadalnak vége.

− Derekasan küzdöttél. Mit derekasan, bámulatosan! − mondta Paco, miközben kisegítette a páncélból. − Szerintem a maestro csak azért vetett véget a küzdelemnek, hogy megóvja bajnokát a megszégyenüléstől.

Yonah az aréna túloldala felé nézett, ahol Luis éppen leszerelte Angelról a vérteket. Costa már nem nevetett. Luis a maestró-nak reklamált, aki csak állt, és hűvösen méregette.

− Csúfos nap ez a mai fegyvermesterünknek − jegyezte meg Paco halkan.− Ugyan miért? Nyeregben maradt. A torna győztes nélkül ért véget.− Épp azért dühös, Ramón Callico. Egy Angelhoz hasonló vérszomjas baromnak az is

vereség, ha nem győz. Nem fog a szívébe zárni ezért a mai napért − mondta a kardműves.Hazatérve a házikót üresen találta. Csalódott volt, mert nem látta Vicentét a bajvívás nézői

között, és szerette volna kitárgyalni valakivel hadi sikerét.A tusával járó idegfeszültség és a nehéz páncélruha viselése kimerítette, amint elnyúlt

fekhelyén, fáradt álomba merült. Csak reggel ébredt fel. A házikóban most is egymaga volt, és úgy tűnt, Vicente nem is járt otthon az éjjel.

Paco és Manuel Fierro már dolgoztak, amikor Yonah a műhelyhez ért.− Szép munka volt a tegnapi − mondta a maestro mosolyogva.− Köszönöm, senor − mondta Yonah, és hízott a mája. Beállították, hogy fenjen meg

néhány tőrt. − Maestro, nem láttátok Vicentét? − kérdezte. A két férfi a fejét rázta.− Az éjjel nem aludt a házikóban.− Amilyen iszákos, nyilván egy bokor vagy egy fa alatt hortyog még most is − mondta

Paco. Aztán eszébe juthatott, hogy az öreg Fierro kedvence, és elhallgatott.− Remélem, nem betegedett meg megint, és más szerencsétlenség sem érte − jegyezte meg

Fierro.Yonah gondterhelten bólintott.− Szóljatok, ha előkerül − mondta a maestro, Yonah és Paco pedig megígérték, hogy úgy

lesz.Ha a fegyverműhely könyvelésén dolgozó Fierro ki nem fogy a tintaporból, Yonah nem

lehetett volna a faluban, amikor Vicentét megtalálták. A kötélverő boltja felé tartott, amikor hangos kiáltozás támadt a főutca alatti mólónál.

− Vízi hulla! Vízi hulla!Yonah másokkal együtt maga is a mólóhoz iramodott. Vicentét épp akkor emelték ki az

öbölből, amikor odaért, csurgott belőle a víz.Az összetapadt, gyér hajon át kiviláglott a fejbőr, de egy csúnya seb is oldalt a koponyán.

Az öregember szeme vakon meredt a világra.− Csupa kék-zöld az arca − szólalt meg Yonah.− Ide-oda verődhetett a sziklák meg a móló oszlopai között − mondta gyengéden José

Gripo.A nagy zajra Tadeo Deza is előjött a boltból. Térdre roskadt a holttest mellett, és mellére

ölelte Vicente csatakos fejét. -Vicente... Vicente...− Hová vigyük? − kérdezte Yonah.− Maestro Fierro kedvelte őt − szólalt meg Gripo. − Talán megengedi, hogy eltemessék a

birtokán, a fegyverműhely mögött.Yonah Gripóval és Tadeóval ballagott a holttest mögött, amikor Vicentét elvitték. Tadeo

egészen felindult. − Gyerekkorunkban örökké együtt játszottunk. Elválaszthatatlanok voltunk... Meglett emberként persze voltak hibái, de a szíve arany volt. − Vicente unokatestvérének, aki éltében annyi rosszat összehordott róla, most záporoztak a könnyei.

Gripo jól gondolta: Vicente iránti szeretetétől vezérelve Fierro valóban hajlandó volt még egy utolsó baráti szívességre. Vicémét egy kis füves tisztáson temették el a kardműves műhelye mögött. A munkások épp annyi szünetet kaptak, hogy összegyűlhessenek az izzó nap alatt, végignézzék, amint a holttest visszaadatik az anyaföldnek, és meghallgassák Vasquez atya halotti beszédét. Azután mind visszamentek dolgozni.

A halál fakó leplet bocsátott a világra. A házikó, ahol Yonah aludt, megürült és elcsendesedett Vicente nélkül. Yonah éjszakánként nyugtalanul aludt, fel-felriadt a sötétben, és az egerek neszezését hallgatta.

A fegyverműhelyben mindenki serényen dolgozott, hogy minél több megrendelést teljesítsenek, mielőtt a kis csapat útnak indul Vasca gróf új kardjával és páncélruhájával Tembleque-be. Nem csoda, hogy Manuel Fierro összevonta szemöldökét, amikor fiúcska jött a hírrel: Gibraltáron tartózkodó atyafia az ivóba hívja Senor Callicot.

− Még szép, hogy elmégy − mondta Fierro Yonah-nak, aki éppen kardokat élezett. − De gondod legyen rá, hogy utána tüstént visszagyere.

Yonah kábultan hálálkodott, és útnak eredt. Zaklatott gondolatok közt, csigalassúsággal baktatott a falu felé. A férfi, aki az ivóban várja, nem Áron bácsi, annyi szent. Ramón Callico kitaláció, mindig akkor húzta elő tarsolyából, amikor álnévre volt szüksége. Lehetséges, hogy él egy igazi Ramón Callico a környéken, és hogy Yonah Toledano most az ő atyafiával készül találkozni?

Az ivó előtt két férfi várakozott a fiúval, aki az üzenetet hozta. Yonah látta, hogy a fiú rámutat, odaszól a férfiaknak, azután bezsebeli garasát, és kereket old.

Ahogy közelebb ért hozzájuk, látta, hogy az egyik férfi uras vértet és jó minőségű úti ruhát visel. Kis, gondosan ápolt kecskeszakálla volt. A másik férfinak torzonborz szakálla volt és kevésbé előkelő ruhái, de az oldalán ő is kardot viselt. Az ivó bejáratánál két telivér hátas várt kikötve.

− Senor Callico? − szólította meg a kecskeszakállas.− Igen.− Sétáljunk egyet, míg diskurálunk, ránk fér a hosszú lovaglás után.− És a ti nevetek, senor? Melyiktek volna atyafim?A férfi elmosolyodott. − Isten kegyelméből szegről-végről mind azok vagyunk, nem igaz?

Yonah le nem vette róluk a szemét.− Én Anselmo Lavera vagyok.Yonah emlékezett a névre. Mingo elmondása szerint egész Dél-Spanyolországban egy

Lavera nevű férfi tartotta ellenőrzése alatt a lopott ereklyék piacát.

Lavera nem mutatta be társát, az meg hallgatott, mint a csuka. − Senor Vicente Deza kért meg bennünket, hogy keressünk fel.

− Vicente Deza halott.− Micsoda balszerencse. Ugyan mi érte?− Vízbe fúlt. Nemrég temettük.− Szerfölött sajnálatos. Az öreg azt mondta, te útba igazíthatsz bennünket egy bizonyos

barlanghoz.Yonah most már bizonyosra vette, hogy ők végeztek Vicémével. − A gibraltári szikla

egyik barlangjára gondolsz?− Ez másutt van. Abból, amit Dezából kiszedtünk, a barlang valahol Gibraltáron kívül

lehet.− Nem tudok más barlangokról, senor.− Persze, persze. Néha bajos az emlékezés. Majd mi segítünk emlékezned. Tetejébe csinos

jutalmat kapsz, ha mégis eszedbe jutna.− Ha Vicente megadta a nevemet, mért nem mondta meg azt is, miként juthattok el a

barlanghoz?− Mint mondtam, az öreg balszerencsés halált halt, éppen segítettünk neki az

emlékezésben, de a segítség túl otromba és túl hamari volt.Yonah megborzongott. Hogy lehet rezzenéstelen arccal ilyen szörnyű beismerést tenni?− Tudod, magam nem voltam jelen. Én ügyesebben csináltam volna. Mire Vicente hajlott

volna az útbaigazításra, már képtelen volt rá. De amikor segítettünk neki felidézni, ki más tudhatja az utat, rögtön kibökte a nevedet.

− Utána fogok érdeklődni, tud-e más is erről a Vicente által mondott barlangról − felelte Yonah.

A kurta szakállú férfi biccentett. − Volt alkalmad megnézni Vicentét, mielőtt eltemették?− Igen, volt.− Szegény ördög, szörnyű, hogy így kellett végezze. Nagyon rossz bőrben volt?− Igen.− Rettenetes. A tenger nem ismer irgalmat.Anselmo Lavera Yonah-ra nézett. − Most másutt van sürgős teendőnk, de tíz nap múlva

újra itt járunk a környéken. Gondolj a jutalomra, meg arra, mit várna el tőled szegény Vicente, ha élne.

Yonah tisztában volt vele, hogy mire visszajönnek, messze maga mögött kell hagyja Gibraltárt.Tudta, hogy ha nem árulja el a szent barlangjának hollétét, megölik, ha viszont igen, akkor meg azért ölik meg, hogy ne vallhasson ellenük.

A gondolat elszomorította. Mióta elhagyta Toledót, most először szeretett ott lenni, ahol, és azt csinálni, amit. Fierro nyájas, jóravaló ember volt, az ilyen mester ritka, mint a fehér holló.

− Jó lenne, ha megerőltetnéd magad, hogy eszedbe jusson, amit meg kell tudnunk. Rendben van, barátom?

Lavera hangja mindvégig szívélyes maradt, de Yonah-nak eszébe jutott a tátongó seb Vicente fején, és elgyötört arcá-nak-testének látványa.

− Mindent tőlem telhetőt megteszek, senor − mondta udvariasan.− Találkoztál az atyafiddal? − kérdezte Fierro, amikor visszaért a műhelybe.− Igen, maestro. Távoli rokonom, anyai ágon.− A család mindennél előbbre való. Jó, hogy éppen most járt erre, pár nap múlva hiába

keresett volna. − Fierro elmondta, hogy úgy döntött: Paco Parmientót, Luis Planast, Angel Costát és Ramón Callicot indítja útnak Vasca gróf páncélruhájával. − Szükség szerint Paco és Luis még ott helyben is igazíthatnak a páncélon, Angel pedig a kis karaván parancsnoki teendőit látja majd el.

Ramón Callicotól azt várja, mondta Fierro, hogy élőszóban mutassa be a grófnak a páncélruhát. − Merthogy tisztábban beszélsz spanyolul a többieknél, és írni-olvasni is tudsz. A tembleque-i gróftól írásos elismervényt várok a páncélruha átvételéről. Érted-e?

A magában elmormolt hálaima miatt Yonah egy pillanatot késett a válasszal.− Igen, senor, értem − mondta.Amennyire örült, hogy Anselmo Lavera visszatértekor messze lesz Gibraltártól, annyira

aggasztotta, hogy ismét Toledo környékére merészkedik. Azzal nyugtatta magát, hogy annak idején gyerekfejjel jött el Toledóból, most pedig tagbaszakadt, felnőtt férfiként tér vissza, vonásait megváltoztatta a felnőtté válás és a betört orr, dús szakállt eresztett, haja a vállát veri, még a neve is rég megváltozott.

Fierro összehívta a négytagú kis csapatot, és egyszerű szavakkal rövid eligazítást tartott. -Veszélyes útra indultok, idegen tájak felé, ezért megparancsolom, hogy a széthúzást félretéve együttműködésre törekedjetek. Angel lesz a vezetőtök, a védelmezőtök, ő felel azért, hogy mindannyian ép bőrrel térjetek meg. Luis és Paco a páncélruha és a kard állapotáért felelnek. Ramón Callico személyesen adja át Vasca grófnak a páncélruhát és a kardot, és mielőtt visszaindulnátok, ellenőrzi megrendelőnk elégedettségét, és írásos elismervényt kér az átvételről.

Egyesével végigkérdezte őket, megértették-e utasításait. Mindannyian igenlőn válaszoltak.Fierro felügyeletével gondosan előkészültek a nagy útra. Ennivalóul pár zsák száraz borsót

és kétszersültet vittek magukkal. − Angel majd vadászik útközben, ellát friss hússal − mondta a maestro.

A csapat mind a négy tagja kapott egy lovat. Vasca gróf páncélruháját négy málhás öszvérre rakták. Hogy Fierronak ne kelljen restelkednie munkásai megjelenése miatt, mindannyian kaptak egy rend új ruhát is, azzal a szigorú utasítással, hogy csak Tembleque határában vehetik magukra. Mind a négyüket felszerelték egy karddal is, Costa és Yonah sodronyinget kapott. Costa jókora, rozsdás sarkantyút csatolt csizmájára, íjához több köteg nyílvesszőt készített össze.

Paco elmosolyodott. − Nézd azokat az örökös ráncokat Angel arcán. Rá van írva, hogy vezetőnek született − suttogta Yonah-nak, aki örömmel nyugtázta, hogy a másik kettővel együtt Paco is vele tart az úton.

Amikor a négy utazó összekészült, felvezették málhás állataikat az első part mentén járó hajóra, ami horgonyt vetett Gibraltáron, és ez Yonah meglepetésére nem volt más, mint a La Lleona. A kapitány meleg szavakkal üdvözölte utasait.

− Hola! Hát te vagy az? − mondta Yonah-nak. Jóllehet annak idején soha egy szót nem szólt Yonah-hoz, most mosolyogva biccentett. − Isten hozott újra a Lleona fedélzetén, senor. -Paco, Angel és Luis nagy szemeket meresztettek, amikor a legénység tagjai is üdvözölték.

Az állatokat kikötötték a tatfedélzeti korláthoz, és inasi minőségében Yonah-ra jutott a feladat, hogy naponta szénát hozzon a raktérből, és megetesse őket.

Két nap után háborogni kezdett a tenger, Luist tengeribetegség fogta el, egyvégtében hányt. Angelt és Pacot nem zavarta a tenger hánykolódása, és Yonah kellemes meglepetésként vette észre, hogy őt sem. Amikor a másodkapitány nagyot kiáltva parancsot adott a vitorla bevonására, Yonah ösztönszerűen a főárboc kötéllétrájához futott, felkapaszkodott rá, és segített a matrózoknak legöngyölni és a vitorlafához szíjazni a vitorlát. Amikor visszaért a fedélzetre, a Josep nevű matróz − annak idején az ő balesete tette lehetővé, hogy Yonah elszegődjön a hajóra − vigyorogva meglapogatta a vállát. Ahogy később belegondolt, Yonah rádöbbent, hogy ha belepottyan a tengerbe, a sodronying lerántotta volna a mélybe, és az utazás hátralevő részében megmaradt egyszerű utasnak.

A négy gibraltárinak unalmasan teltek napjai a tengeren. A harmadik nap reggelén Angel előszedte íját és egy nyaláb nyílvesszőt, hogy lőjön pár madarat.

A többiek letelepedtek, figyelték, mi lesz. − Angel úgy bánik az íjjal, mint egy nyavalyás ánglus − mondtaYonah-nak Paco. − A kis andalúz falu, ahonnét származik, íjászairól híres, Angel is az volt először, amikor berukkolt katonának.

Akkor azonban Gaspar Gatuelles, a másodparancsnok odasietett Costához. − Mit csinálsz, senor?

− Lövök pár tengeri madarat − vetette oda Angel egy nyílvesszőt farigcsálva.A másodkapitány elborzadva meredt rá. − Nem, senor. Nem lőhetsz tengeri madarakra a

Lleona fedélzetéről, mert azzal bizonyosan romlásba sodornád a hajót s vele mindannyiunkat.Costa gyilkos pillantást vetett Gatuelles-re, de Paco máris ott termett, és lecsillapította. −

Hamarosan partot érünk, Angel, akkor vadászhatsz, amennyit akarsz. Szükségünk is lesz a tudásodra, ha húst akarunk látni. − Costa általános megkönnyebbülés közepette szétszedte és elrakta íját.

Az utasok ültek egymás mellett, és a tengert meg az égboltot bámulták. − Mesélj a háborúról, Angel − mondta Luis. Costa még mindig komor, durcás képpel nézett maga elé, de Luis addig unszolta, míg megenyhült. Bár ők maguk soha nem vettek részt háborúban, a másik három férfi eleinte kíváncsian hallgatta katonaélményeit. De aztán hamarosan elunták a sok vérontásról és kaszabolásról, felégetett falvakról, lemészárolt marhákról és megbecstelenített nőkről szóló történeteket. Jóval azelőtt megcsömörlöttek, hogy Angel végre befejezte az adomázást.

Kilenc napot töltöttek a hajón. Napjaik egyhangúsága kikezdte idegeiket, időnként kijöttek a béketűrésből, és összerúgták a port. Mintha hallgatólagos megállapodást kötöttek volna, hosszú órákra visszavonultak egymás társaságából. Yonah-nak volt ideje újra és újra átgondolni problémáját. Biztosra vette, hogy ha visszatér Gibraltárra, Anselmo Lavera végez vele. Costa és Gaspar Gatuelles afférja óta viszont kezdte más színben látni helyzetét. Angel hatalmát felülbírálta a fedélzeten magasabb hatalommal bíró másodkapitány, erőt tartott féken még nagyobb erő.

Anselmo Laveránál nagyobb erőt kell találnia, bökte ki magában, egy erőt, ami kiiktatja az ereklyekereskedő jelentette fenyegetést. Eleinte képtelenségnek tűnt az egész, de ahogy ott ült és órák hosszat bámulta a tengert, lassan összeállt egy terv az agyában.

Ahányszor kikötöttek, a négy utas partra vezette és megjáratta állatait, így amikor a La Lleona végre befurakodott a valenciai kikötő mólói közé, a hátasok is és a teherhordó öszvérek is jó állapotban voltak.

Yonah hajmeresztő dolgokat hallott arról, mi minden történt Valencia kikötőjében a zsidók spanyolországi kiűzetésekor. Arról, hogy az öböl zsúfolásig megtelt hajókkal, köztük elhanyagolt lélekvesztőkkel, melyeket csak azért szereltek fel vitorlával, hogy meggazdagodhassanak a földönfutókká lett szerencsétleneken. Arról, hogy férfiak, nők és gyerekek heringekként szorongtak egymás mellett a rakterekben. Arról, hogy amikor járvány ütött ki, a megbetegedett utasokat lakatlan szigeteken partra tették, és hagyták meghalni. Arról, hogy egyes legénységek a nyílt tengerre érve lemészárolták az utasokat, és a tengerbe hányták hullájukat.

Most azonban, ahogy Angellal az élen lesorjáztak a La Lleona palánkján, szépen sütött a nap, és a Valenciai-öböl békésnek és csendesnek tűnt.

Yonah tudta, hogy annak idején nagynénje, nagybátyja és öccse egy közeli kisvárosban próbáltak meg hajóra szállni.

Talán sikerült is nekik, és most egy idegen országban vannak. A szíve mélyén tudta, hogy soha nem látja viszont őket, mégis ahányszor ellovagolt egy megfelelő korú fiúcska mellett, Eleazar ismerős vonásai után kutatva fürkészte arcát. Öccse mostanra betöltötte a tizenharmadik évét. Ha életben van, és megmaradt zsidónak, ő is a minjanba számít. De csak idegen arcokat látott.

Valenciából nyugatnak indultak tovább. Egyik ló sem állta ki az összehasonlítást az arabs ménnel, amit Yonah a bajviadalokon lovagolt. Ez a mostani hátas nagydarab, lapátfülű deres kanca volt, hatalmas tompora közt vékonyka farok lógázott. Nem szerzett elismerő tekinteteket lovasának, ugyanakkor fáradhatatlan, engedelmes jószág volt, Yonah nagy örömére.

Angel haladt az élen, mögötte Paco két öszvérrel, majd Luis a másik kettővel. Yonah volt az utóvéd, ami tökéletesen megfelelt neki. Mindannyian sajátos úti szokásokat vettek fel. Angel időről időre monoton éneklésbe kezdett, egyazon fahangon kornyikálva templomi zsoltárt és malac nótákat. A zsoltároknál Paco is bekapcsolódott mennydörgő basszusán. Luis szunyókált a nyeregben, Yonah az élet dolgain merengett. Erősen foglalkoztatták Anselmo Lavera elleni tervének előkészületei. Valahol Toledo környékén is működtek orgazdák, akik lopott ereklyékkel üzleteltek, Lavera vetélytársaiként ebben a tilalmas üzletágban. Yonah abba kapaszkodott bele, hogy ha rá tudná venni őket, hogy tegyék el láb alól Laverát, ő maga attól kezdve biztonságban volna.

Máskor elfeledett héber szövegrészeket próbált felidézni, és az emlékezetéből elillant csodálatos gazdagságú nyelvet, a szavakat és a dallamokat, melyek pár röpke év után cserbenhagyták.

Egyes aprócska foszlányokat sikerült előhalásznia, ezeket azután újra és újra eldünnyögte bajsza alatt. A Teremtés könyvének 22. fejezetéből egy rövid részlet hiánytalanul eszébe jutott, annak idején ezt kántálta el, amikor a felnőttférfi-társadalom újdonsült tagjaként először hívták fel a Tórához. „Ha pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot, az ő fiát, és feltévé az oltárra, a farakás tetejére. És kinyújtá Ábrahám az ő kezét, és vévé a kést, hogy levágja az ő fiát...” Ez a rész annak idején megrémisztette, és megrémisztette most is. Hogyan küldhette Ábrahám a fiát fát vágni az égő áldozathoz, hogy azután megölje Izsákot és elégesse a testét? Miért nem vonta kérdőre Ábrahám Istent, miért nem szállt vitába vele akár? Abba soha nem áldozta volna fel a fiát. Abba magát áldozta fel a fia életben maradásáért.

De egy másik gondolatba is beleborzongott. Ha Isten igazságos isten, hogyan áldozhatta fel az ibériai zsidókat?

Tudta, mit mondana apja és Ortega rabbi az efféle kérdésre. Azt mondanák, az ember nem kérdőjelezheti meg Isten szándékát, mert az ember nem látja át Isten terveit. De amikor a tervekben emberi lények szerepeltek égő áldozatként, Yonah mégis megkérdőjelezte Isten szándékát. Nem ilyen Isten kedvéért vett erőt magán nap nap után, és adta ki magát annyi veszély közepette Ramón Calliconak. Abbáért tette és a többiekért, a jó dolgokért, amiket a Tórából tanult, az irgalmas és oltalmazó Isten reményében, aki száműzetésbe kényszeríti választott népéti de végül mégis eljuttatja az ígéret földjére.

Behunyt szemmel el tudta képzelni magát a karaván részeként a pusztaságban, a zsidó sokaság, a seregnyi zsidó egyikeként. Látta őket, amint esténként megállnak a sivatagban, hogy sátrakat emeljenek a sokaságnak, hallotta őket, amint együtt imádkoznak a frigyláda és a szent testamentumot tartalmazó szentély előtt...

Merengéseinek az vetett véget, amikor a mind hosszabbra nyúló árnyak láttán Angel úgy döntött, ideje megállniuk éjszakára. Az állatokat kipányvázták a fák alatt, a négy utazó pedig végre kipisálhatta és -szellenthette magát, és megjárathatták egész napi lovaglástól elmacskásodott tagjaikat. Azután gallyakat gyűjtöttek, és tüzet raktak, és amikor esti zabkásájuk bugyborogni kezdett, Angel térdre hullott, és őket is térdre parancsolta, hogy együtt mondják el a miatyánkot és az üdvözlégyet.

Yonah rendre utolsóként engedelmeskedett. Aztán csak térdelt a földön a fegyvermester harcias tekintetének tüzében, és motyorászása egybeolvadt Paco és Luis fáradtan eldünnyögött szavainak és Angel Costa harsány, pattogós fohászkodásának egyvelegével.

Reggel Costa pirkadatkor talpon volt az íjával. Mire felmálházták az öszvéreket, meg is jött, négy galambot és két foglyot hozott. Baktató lovaikon, menet közben kopasztották meg őket, tollösvényt hagyva maguk után, aminek a végén kibelezték és nyársra húzva megsütötték a madarakat.

Costa egész úton, minden reggel vadászott, egy-egy vadnyulat, ilyen-olyan madarat is hozott, úgyhogy nem szűkölködtek. Egyfolytában utaztak, amikor mégis megálltak, gondosan kerülték az összetűzéseket, ahogy Fierro meghagyta.

Tizenegy napja voltak nyeregben, amikor esti táborveréskor megpillantották Tembleque homályba vesző falait a távolban. Másnap, még mielőtt megvirradt, Yonah eloldalgott a tábortűz mellől, megfürdött egy kis patakban, és magára öltötte a Fierrótól kapott új ruhákat. Nincs az a szűzies hajadon, aki olyan szégyenlősen takargatja szemérmét, mint én, gondolta fanyar humorral. Amikor társai felébredtek, ugratták is, hogy milyen sürgős volt díszbe vágnia magát.

Eszébe jutott, ahogy apjával lovagolt a kastély felé.Most, amikor a kapuhoz értek, az őrkatona kurjantására Angel ugyanolyan harsány és

magabiztos kiáltása felelt.− Manuel Fierro gibraltári fegyverműves emberei vagyunk, Fernán Vasca gróf új

páncélruháját és kardját hozzuk.Amikor bebocsátást nyertek, Yonah látta, hogy az intéző nem az, aki évekkel korábban

volt, amit mondott, az viszont kísértetiesen ismerősen hangzott.− Vasca gróf északon vadászik.− Mikor tér meg? − kérdezte Angel.− Ha kedve tartja, akkor − vágta rá a férfi mogorván.Amikor meglátta Angel tekintetét, gyorsan saját fegyvereseire pillantott a várfalon. − Pár

napnál nemigen időzik tovább − tette hozzá kelletlenül.Costa visszavonult, hogy kupaktanácsot tartson a gibraltáriakkal. − Immár tudják, hogy

öszvéreink értékes javakat szállítanak. Ha kardostul-páncélruhástul távozunk, megtámadhatnak és legyilkolhatnak bennünket, akár ezek, akár más brigantik, és akkor elvész kard is, páncél is. − A többiek egyetértettek, és most Yonah lépett az intézőhöz.

− Parancsunk van, hogy amennyiben Vasca gróf távollétében érkeznénk, hagyjuk a kardot és a páncélruhát a kincstárban, írásos elismervény ellenében, hogy a megrendelt javakat rendben átadtuk − mondta.

Az intéző összevonta szemöldökét. Nem volt ínyére, hogy idegenek utasítgassák.− A gróf már bizonyosan türelmetlenül várja a Fierro mester készítette páncélruhát −

mondta Yonah. Nem is kellett hozzátennie: veszne csak el a te hibádból...Az intéző egy őrtoronyba vezette őket, olajért rívó zsanérú, mázsás ajtókat nyitott ki

előttük, megmutatta, hová tegyék a páncélruhát, hová a kardot. Yonah megírta az átvételi elismervényt, de az intéző hadilábon állt a betűkkel, és Yonah-nak nem kevés idejébe telt, míg végigvezette a szavakon. Paco és Luis elismerően bámultak rá, Angel elfordította fejét. -Igyekezz már − dörmögte, mintha a fogát húznák.

Végül az intéző csak odakanyarította a nevét.A gibraltáriak beültek egy környékbeli fogadóba. Mindjárt jobb kedvre derültek, hogy

felelősségüket a tembleque-i kastély uraira ruházták. − Hál' istennek, hogy ezt is megértük -mondta Paco, és megkönnyebbült hangja valamennyiük nevében szólt.

− Már csak egy kényelmes fekhelyre vágyom − jelentette ki Luis.− Én meg borra! − csapott az asztalra Costa, és nekiláttak a poharazásnak. A fanyar,

savanykás bort fáradt tekintetű, alacsony, vaskos nő szolgálta fel. Miközben töltött a kupáikba, Angel végigsimított kézfejével a tömör combon és tomporon a pecsétes kötény alatt, és amikor a nő nem tiltakozott, a kutakodó kéz még merészebb lett.

− Hát itt meg mit rejtegetsz? − évődött Costa, és a nő ajka mosolyra húzódott. Volt ideje hozzászokni a férfiakhoz, akik többheti utazás után, nőre éhesen tértek be a fogadóba. Kisvártatva Angel és ő különváltak a többiektől, és a közelben folytattak lázas alkudozást, amit végül beleegyező biccentés pecsételt meg.

Angel, mielőtt elment volna a nővel, visszanézett a másik háromhoz. − Három nap múlva ugyanitt, akkor megnézzük, hazatért-e már a gróf − mondta, és elsietett a nő után.

25.

TOLEDOPaco és Luis boldogan leroskadtak egy-egy fekhelyre a fogadóban, hogy kialudjak a

hosszú út fáradalmait. így történt, hogy Yonah ben Helkias Toledano, újabb keletű nevén Ramon Callico, azon kapta magát, hogy egy szál magában lovagol a délelőtti napsütésben, mintha álmodna.

Tembleque és Toledo között eszébe jutott a dal, amit apja énekelt hajdanán. Most rákezdett maga is:

És lakozik a farkas a báránnyal,és a párduc a kecskefiúval fekszik,a tehén és medve legelnek,az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik...Ahogy Toledo közelébe ért, örömöt és fájdalmat hordozott minden, amit csak

megpillantott. Az országút, melyen ki-kigyalogoltak a városból egyívású társaival, komoly, felnőttes beszélgetésekbe merülve − a Talmud tanulságairól, a testi szerelem valódi természetéről és különféle módozatairól, és hogy mihez kezdenek majd felnőtt férfiként, és hogy mi indokolja a női mell különböző formáit.

A szikla, amelyre két nappal meggyilkolása előtt bátyja, Meir, nyugodjék békében, leült Yonah-val, és felváltva gyakoroltak a mór gitáron.

A ösvény a házhoz, ahol régen Bernardo Espina, Toledo egykori orvosdoktora élt, Isten nyugosztalja katolikus lelkét.

A Meir meggyilkolásának színhelyére vezető ösvény.A rét, ahol Yonah néha a sajtkészítő Áron bácsi juhait legeltette. A ház, ahol Áron és Juana

lakott: most idegen gyerekek játszadoznak a küszöbön.A folyóról visszatükröződő hars napfénytől megfájdult a szeme. Ahogy átúsztatott a Tajón,

a kanca patái alatt szilánkokra robbant az áttetsző, fénytől átjárt, sekély víz, lefröcskölte lába szárát.

Azután föl a magasba a sziklába vájt ösvényen, a meredélyen, amin annak idején Moise az éj sötétjében oly biztonsággal ereszkedett alá, és ahol a kanca most fényes nappal is sután és riadozva kaptatott fel.

Odafent semmi sem változott.Istenem, gondolta, bennünket szétszórtál és tönkretettél, ezt a helyet pedig meghagytad

pontosan olyannak, amilyen volt.Lassan lovagolt végig a keskeny csapáson a szirttető peremén. A házak megfeleltek a róluk

őrzött képnek. Öreg szomszédjuk, Marcelo Troca, még mindig élt, ott is van, ni, a kertjében tesz-vesz, kicsit odébb most egy másik burro csócsálja a szemetet.

Állt a Toledano-ház is. A levegőben orrfacsaró bűz terjengett, minél közelebb ért, annál erősebben. A házat felújították. Csak aki tudja, hol keresse, és módjában áll apróra megvizsgálni a falakat, az találná meg még mindig az egykori tűz nyomait.

Megállította a lovat, leszállt a nyeregből.A házat lakták. Középkorú férfi lépett ki az ajtón, meghökkenve nézett Yonah-ra, ahogy ott

állt a kantárt markolva.

− Buenos dias, senor. Miben lehetek szolgálatodra?− Megszédültem kicsit az erős naptól, senor. Behúzódhatnék a ház árnyékába, míg kifújom

magam?A férfi feszengve méregette, szemrevételezte a lovat, a sodronyinget, Mingo kését, a bal

oldalán függő kardot, a szakállas idegen marconaságát. − Pihenj csak le − mondta vonakodva. − Hozok friss vizet.

A ház mögött minden ugyanaz volt, és mégis egészen más. Yonah azonnal a titkos rejtekhelyhez ment, a kijáró követ kereste, ami mögött üzenetet hagyott öccsének, Eleazarnak. Nem volt kijáró kő. Mindent vastag vakolat fedett.

A bűz forrása Yonah apjának egykori műhelye volt. Állati bőröket, irhákat látott, némelyik cserzőkádban ázott, macerálásra várva, mások a levegőn száradtak. Próbálta azonosítani a helyet, ahol apját eltemették, és látta, hogy a sírból kis tölgyfa sarjadt, máris majdnem olyan magas volt, mint ő.

Megjelent a háztulajdonos egy fakupával, és Yonah az utolsó cseppig kiitta, noha olyan érzése volt, mintha a vízzel a bűzből is benyelt volna.

− Látom, cserzővarga vagy.− Igazából könyvkötő, de magam készítem hozzá a bőrt -mondta a férfi, le nem véve róla a

szemét.− Elüldögélhetek még egy percet?− Ahogy kívánod, senor. − A férfi nem mozdult, leste tovább − hátha odébb akarna állni

egyik csöpögős, büdös irhájával? Valószínűbb, hogy értékes könyveket vagy éppen aranyat tart a műhelyben, azt félti. Yonah hunyt szemmel belekezdett a kaddisba. Elkeserítette a tudat, hogy apja most már mindörökre ebben a bűzös, jeltelen földben nyugszik.

Soha nem mondok le a zsidóságomról. Esküszöm, Abba.Kinyitotta a szemét, a könyvkötő még mindig ott állt. Látta, hogy amikor bement vízért, a

férfi gonosz, kampós kést dugott az övébe, olyat, amilyennel a bőrök szegélyét kanyarítják le. Semmi baja nem volt ezzel a férfival. Talpra kecmergett, megköszönte a vendéglátást, azután a lovához lépett, és tovalovagolt a háztól, ahol valaha élt.

A zsinagóga alapjában ugyanúgy festett, de most a keresztények használták templomként, és a tetősüvegről magas fakereszt meredt az égre.

A zsidó temető viszont eltűnt. A sírköveket elszállították. Több helyütt Spanyolország-szerte Yonah héber feliratos sírköveket látott házfalakba, országutakba építve. A temetőből legelőt csináltak. Sírkövek híján csak hozzávetőleg tudta megtalálni családja sírhelyeit, és tisztában volt vele, milyen különös látványt nyújthat, amint ott áll a birkák és kecskék között, és a halotti imát mondja.

A város belseje felé lovagoltában a közhasznú kemencéknél vitt el az útja, ahol egy csapat asszony épp a péket csepülte, amiért odaégette a kenyerüket. Yonah jól ismerte a kemencéket. Annak idején kósernek számítottak. Kisfiúként minden pénteken ide hozta el a család kenyértésztáját, hogy kisüssék. Akkoriban a kemencéket egy Vidal nevű zsidó működtette, ez a mostani pék egy szerencsétlen kinézetű, gyámoltalan, kövér férfi volt.

− Lusta semmirekellő, az vagy − szapulta az egyik asszony. Fiatal, szemrevaló teremtés volt, kicsit talán túlságosan jó húsban. Most Yonah figyelő tekintete előtt kivette kosarából az egyik félresikerült cipót, és megrázta a pék orra alatt, s közben lehordta a sárga földig. − Hát lopom én a pénzt, hogy így elfuseráltad a jó tésztámból? Le kéne dugni a torkodon, te ügyefogyott mamlasz!

Ahogy megfordult, Yonah gyerekkori szerelmére, Lucia Martinra ismert benne.A lány tekintete átsiklott rajta, majd visszatért újra, aztán Lucia már ment is dolgára, vitte a

kosár megégetett kenyeret.Yonah lassan léptetett a keskeny utcán, nem akarta beérni. De alig hagyta el a házakat és a

kíváncsi tekinteteket, amikor a lány elébe toppant egy fa mögül, ahol rá várt.− Te volnál az? − szólalt meg. Odalépett a lóhoz, felnézett Yonah-ra.Yonah tudta, mit kell tennie: letagadja, hogy ismerik egymást, megmosolyogja a tévedést,

udvariasan búcsút vesz a lánytól, és ellovagol. Ehelyett leszállt a nyeregből.− Hogy megy sorod, Lucia?A lány megragadta a kezét, szeme diadalmasan elkerekedett. − Istenem, Yonah. El se

tudom hinni, hogy te vagy az. Hová tűntél el, és miért, amikor pedig apám fia lehettél volna? S az én bátyám.

Az első nő állt előtte, akit meztelenül látnia megadatott. Édes lányka volt, jutott eszébe Yonah-nak, és az emlékezéstől felbolydult a teste. − Nem a bátyád akartam lenni.

Három éve férjnél van, sietett közölni a lány, de a kezét nem engedte el. − Tomás Cabrerizo, a családjának szőlőskertje van a túlparton. Emlékszel Tomás Cabrerizóra?

Yonah-nak derengett valami: egy ellenszenves, köveket hajigáló fiú, aki a zsidókat gúnyolta.

− Van két kislányom, és most újra áldott állapotban vagyok. Fiúért imádkozom a Szűzanyához − mondta a lány. Álmélkodva végigmérte Yonah-t, a lovat, ruháját, fegyvereit. -Yonah. Yonah! Yonah, hová tűntél, miből élsz?

− Jobb, ha nem kérdezősködsz − mondta Yonah halkan. − Apád jól van?− Apám két éve nincs köztünk. Egyik reggel, ereje teljében, váratlanul érte a halál.− Nyugodjék békében − mondta Yonah sajnálattal eltelve. Benito Martintól nem kapott

mást, csak kedvességet.− Nyugodjék békében a lelke Jézus Krisztusban − mondta a lány, és keresztet vetett.

Öccse, Enrique, Domonkos-rendi barát, büszkélkedett.− És édesanyád?− Megvan. Eszedbe ne jusson felkeresni, Yonah. Tüstént beárulna.Yonah-t megijesztette a lány vallásossága. − És te nem fogsz beárulni?− Soha, akkor sem és most se! − Lucia dühösen meredt rá könnyein át.Yonah engedett menekülési vágyának. − Menj Isten hírével, Lucia.− Isten veled, gyerekkori barátom.Yonah kiszabadította a kezét, de még egy utolsó kérdés nem hagyta nyugodni. − Az

öcsém, Eleazar. Nem láttad őt azóta?− Soha többé nem láttam.− Hírt sem kaptál a holléte felől, vagy hogy mivé lett?A lány megrázta a fejét. − Egy szót sem hallottam Eleazar-ról. Sem a többiekről. Te vagy

az egyedüli zsidó, aki visszatért ide, Yonah Toledano.Tudta, mit kell tennie, kit kell előkerítenie, ha meg akar szabadulni Laverától.Lassan átlovagolt a város közepén. A zsidónegyed körül még állt a fal, de a kapukat

szélesre tárták, és a házakban csupa keresztény lakott. A toledói székesegyház minden másnak fölébe tornyosult.

Az a töméntelen ember.Ha Luciának sikerült, itt a Plaza Mayoron, a székesegyház mögött bármikor felismerhetik.

Ahogy a lányra gondolt, eszébe jutott: lehet, hogy már be is árulta közben. Lehet, hogy már görbülnek is köré az inkvizíció kegyetlen karmai, ahogy egy legyet kap el az ember. A téren katonák álldogáltak, és az őrség tagjai. Yonah nyugalmat erőltetett magára, lassan léptetett el mellettük, de futó pillantásnál többre egyikük se méltatta.

Egy foghíjas fiúcskának garast ígért, ha vigyáz a kancára.A székesegyház bejáratát az Öröm Kapujának nevezték. Kisfiúként sokat törte a fejét,

beválik-e a névben rejlő ígéret, most azonban semmiféle elragadtatást nem érzett. Szedett-vedett öltözetű férfi mártotta kezét a szenteltvízbe előtte, és hajtott térdet. Yonah megvárta,

míg senki nincs a közelben, akkor besurrant a székesegyházba.A hatalmas belső teret öt hajóra osztották fel a magas, boltíves mennyezetet tartó

kőoszlopok. Iszonytató méretei miatt a székesegyház szinte üresnek tűnt, de elszórtan nagyon is sok hívő és jó néhány fekete csuhás pap volt odabent, eggyé olvadt fohászkodásuk visszhangosan szállt a templom kupolája felé. Vajon a szerte spanyol földön, székesegyházakban és templomokban Istenhez szálló hangok egyvelege nem harsogja-e túl saját rémült fohászkodását, tűnődött Yonah.

Nagy sokára csak átért a székesegyház főhajóján, de sehol nem látta azt, akit keresett.Amikor hunyorogva kilépett a fényre, kezébe nyomta a fiúnak a beígért garast, és

megkérdezte, nem ismer-e egy Bonestruca nevezetű szerzetest.A fiú arcáról eltűnt a mosoly. − De igen.− Hol találom meg?Vállvonogatás. − A domonkosok rendházánál van belőlük bőven. − A garasra szurtos ujjak

záródtak, és a fiú elinalt, mintha kergetnék.Yonah ült a hevenyészett berendezésű ivóban − néhány hordó s a rájuk fektetett pár szál

deszka, ennyi volt az egész −, és a savanykás lőrét kortyolgatva figyelte a dominikánus rendházat az utca túlfelén. Végül csak kijött a házból egy szerzetes, jóval később pedig két bőszen vitatkozó pap követte.

Aztán feltűnt Lorenzo de Bonestruca testvér is, de ahelyett hogy kifelé jött volna, éppen a rendházba igyekezett. Yonah messziről meglátta magas alakját az utcán, és azonnal ráismert.

Bonestruca bement a rendházba, és olyan soká volt odabent, hogy Yonah megkérte a vendéglőst, töltsön még a kupájába, amit azután szívfájdalom nélkül hagyott az asztalon, amikor a szerzetes előbukkant a rendházból, és gyalogosan nekivágott az utcának. Yonah tisztes távolból, lassan követte lovával.

Bonestruca végül egy kiskocsma, taberna ajtaján fordult be. Mire Yonah kipányvázta a kancát, és a sötét kis pincébe lépett, a szerzetes már leült a helyiség végében, és javában vitatkozott a kocsmárossal.

− Nem törleszthetnél legalább valamicskét a tartozásodból, testvérem?− Mit merészelsz, te nyomorult semmirekellő?Yonah látta, hogy a kocsmáros azt se tudja, hová legyen alázatában. Annyira félt, hogy

nem mert az inkvizítorra nézni.− Könyörgöm, testvér, nem sértésnek szántam − hadarta a férfi elkeseredetten. − Máris

hozom a borodat, természetesen. Nem akartalak megbántani.− Pimasz szarházija.Bonestruca felszedett pár kilót, de vonásai ugyanolyan megkapóak voltak, mint Yonah

emlékezetében: arisztokratikus szemöldök, magasan tűzött járomcsont, hosszú, vékony orr, széles, telt ajkú száj s alatta a határozott, éles vonalú állkapocs. A hatalmas, szürke szempár rácáfolt az arcra: csak úgy sugárzott belőle a világ iránti fagyos megvetés.

A kocsmáros térült-fordult, egy kupa borral tért vissza, azt letette Bonestruca elé, csak akkor fordult Yonah-hoz.

− Egy kupa bort magamnak. És egy kupával a derék szerzetesnek.− Igenis, senor.Bonestruca jeges tekintete Yonah-t tette vizsgálata tárgyává. − Áldjon meg a Jézus

Krisztus − dörmögte, fizetségül az italért.− Köszönöm. Megengeded, hogy letelepedjek az asztalodhoz, testvérem? − kérdezte

Yonah, Bonestruca pedig közönyösen bólintott.És Yonah leült apja és bátyja és Bernardo Espina és minden valószínűség szerint sok más

ember gyilkosának asztalához.− Ramón Callico.

− Lorenzo de Bonestruca testvér.A szerzetes igen ki volt szomjazva. Gyorsan felhajtotta kupáját, majd azt is, amit Yonah

rendelt neki, és amikor Yonah még két kupával akart hozatni, bólintott. − Serleggel, ha kérhetem, senor!

− Abban a szerencsében volt részem, hogy imádkozhattam Toledo büszkeségében, a székesegyházban − próbálkozott Yonah, Bonestruca pedig kelletlenül biccentett, mint akinek nyugalmát tolakodó fecsegés zavarta meg.

Kihozták a serlegeket.− Miféle munkálatok folynak a székesegyház szerkezetén? Bonestruca vállat vont. − Talán

a bejáraton reparálnak valamit.− A székesegyház szolgálatában állsz, testvérem?− Nem, másutt szolgálom az Urat − mondta a szerzetes, és akkorát kortyolt a serlegből,

hogy Yonah eltűnődött, vajon elegendő pénz van-e erszényében, hogy beszélgetőtársa szomját csillapítsa. Amit költött, mégsem volt kidobott pénz, mert a szerzetes máris közlékenyebb lett, szemébe új élet költözött, tagjai ellazultak, mint a virág szirmai kinyílnak eső után.

− És régen szolgálod az Urat, senor?− Mióta az eszemet tudom.A szerzetes nyelve végül annyira megoldódott, hogy szerencsés származásáról kezdett

beszélni Yonah-nak. Egy madridi arisztokrata család másodszülött fiúgyermeke, mondta. − A Bonestruca katalán név. Sok-sok emberöltővel ezelőtt a családom Barcelonából jött Madridba. A családfám nagyon régi, nincs bennünk disznóvér, hiszen érted, limpieza de sangre, a legtisztább nemesi vér folyik ereimben. -Tizenkét évesen adták be a Domonkos-rendiekhez. − Szerencsém volt, hogy nem a siránkozó ferencesekhez kerültem, mert azokat ki nem állhatom. Szentéletű anyám egyik fivére a ferenceseknél szolgált Barcelonában, de apám rokonságában Domonkos-rendiek voltak inkább. − Az emlékeiben oly elevenen élő szürke szempár Yonah arcára tapadt. Most Yonah esett pánikba, biztosra véve, hogy Bonestruca összes titkát és ballépését látja.

− Hát te kiféle-miféle vagy?− Délen élek. Manuel Fierro gibraltári fegyverkovácsnál inaskodom.− Gibraltár! Egek, te aztán jókora utat tettél meg, kovácslegény. − Bonestruca közelebb

hajolt. − Csak nem a páncélruhát kísérted, amire négy évet vár az egyik környékbeli nemes? Mondjam-e a nevét?

Yonah nem erősítette meg a szerzetes feltevését, de tagadni sem tagadta, csak kortyolgatta borát mosolyogva. − Többedmagammal vagyok itt − mondta udvariasan.

Bonestruca vállat vont, és csúfondárosan orrához emelte hosszú ujját, mint akit mulattat Yonah titkolózása.

Itt az idő, gondolta Yonah, kilövöm a nyilat, lássuk, hol ér földet. − Egyházi ember tanácsára volna szükségem.

A szerzetes unott képet vágott. Érdektelen némaságba burkolózott, szemlátomást azt hitte, a hétköznapi bűnvallomások egyike következik, melyeken egyes papok elborzadnak, mások meg kapva kapnak.

− Ha valaki becses tárgyra... ereklyére bukkan... Hová forduljon vele? Már hogy... az ereklye a fontosságának kijáró helyre kerülhessen.

A szürke szempár immár teljesen éberen szegeződött rá. -Ereklyét mondtál?− Azt hát. Egy ereklye − mondta Yonah óvatosan.− De ugye nem a szent keresztfa szilánkjáról van szó? − ugratta a szerzetes.− Nem.− Akkor viszont miért érdekelne bárkit? − tréfálkozott tovább Bonestruca, és most először

kis, hideg mosoly jelent meg az arcán.Yonah visszamosolygott rá, aztán elfordította tekintetét. − Kocsmáros! − kiáltotta, és még

két serleg bort rendelt.− Tegyük fel, hogy egy elhalálozott szent csontjainak elő-találásáról fantáziálsz − mondta a

szerzetes. − Jobb, ha tőlem tudod, amennyiben kézcsont, úgy bizonyosan valami szerencsétlen meggyilkolt fajankóé, egy bűnös léleké, aki talán kocsis volt vagy disznókat hizlalt valahol. Ha meg lábcsont, akkor egy levágott latoré, aki minden volt, csak vértanú nem.

− Hát az meglehet, testvérem − alázatoskodott Yonah. Bonestruca nagyot horkantott. − Jószerivel bizonyos. Megérkeztek az újabb serlegek, Bonestruca folytatta a vedelést. Alig látszott meg rajta az ital, józan és veszélyes maradt. Azért csak eltompítja valamennyire az érzékeit, gondolta Yonah. Most könnyebben végezhetne vele, ezzel a véres kezű szerzetessel. De Yonah feje tiszta maradt, és tudta: ha el akarja kerülni a Gibraltáron reá váró halált, Bonestrucának életben kell maradnia.

Fizetni, szólt a kocsmárosnak. Amikor rendezte a tartozást, a férfi rögtön kenyeret és olívaolajat hozott ajándékként, Yonah meg is jegyezte a szerzetesnek, milyen figyelmes tőle.

Bonestruca még mindig fújt a kocsmárosra. − Visszaeső keresztény a szarházi, egyszer kapjam a kezem közé − dörmögte. − Vérszopó zsidaja.

Yonah e szavak rettentő súlyát cipelve léptetett végig lovával az alvó utcákon.

26. OSTROMÁGYÚK

Vasca gróf további négy napig váratta a gibraltáriakat. Yonah arra használta az időt, hogy felkutassa Bernardo Espina özvegyét, hátha átadhatná Espina fiának a rábízott imakönyvet, ahogy megfogadta az orvosdoktornak az életét kioltó autodafé előtt.

De kutatása nem járt eredménnyel.− Estrella de Aranda valóban visszatért ide gyermekeivel − felelte Espina valamikori

szomszédasszonya Yonah érdeklődésére. − Miután az urát megégették eretnekségért, a rokonságánál nem volt maradása. Mi fogadtuk be egy időre. Azután apácának állt a Santa Cruz-rendházban, és hallottuk, hogy nem sokra rá meg is halt szegény. Az anyaszentegyház vette szárnyai alá a gyermekeit, Marta és Domitila apáca lett maga is, Francisco meg szerzetes. Fogalmam sincs, hová vetette őket a sors − mondta.

Yonah attól tartott, hogy Bonestruca túlságosan beivott, nem fog emlékezni az értékes ereklyéről elejtett megjegyzéseire. Biztosra vette, hogy Bonestruca is tagja a bűnbandának, mely akár pénzért, akár erőszakkal kegytárgyakat hajt fel, majd busás haszonnal messze földön túlad rajtuk. A szerzetes tudta, hogy Yonah Tembleque grófját várja, hogy átadhassa neki a páncélruhát, és ha ráharapott a csalira, Yonah-t hamarosan megkeresi valaki a részleteket illetően.

Mégis napok teltek el eseménytelenül.A vadászatból hazatérő, szálfatermetű gróf gond nélkül kitöltötte a hatalmas

páncélöltözetet. Bajusza, szakálla és haja szalmasárga volt, üstöke közepén kopasz folt világított. Hideg, parancsoló tekintetű szeme jelezte: születésétől és neveltetésétől fogva lenéz, szolgájának tekint mindenkit.

A gibraltáriak segítettek magára ölteni a páncélruhát, és azután figyelték, ahogy új karddal a kézben ide-oda csörtet a várudvaron. Kiszabadulván a vértek fogságából, a gróf szemlátomást elégedett volt a kézhez kapott portékákkal, egyedül a jobb vállrész szűkösségére panaszkodott. Az udvaron nyomban kis kovácstűzhelyet állítottak fel, és Paco meg Luis munkához is láttak az üllőnél egy-egy kalapáccsal.

Amint a vértet kiigazították, Fernán Vasca gróf magához hívatta Ramón Callicot intézője útján.

− Ellátta már Vasca gróf a kézjegyével az elismervényt? − kérdezte Yonah.− Az elismervény csak arra vár, hogy átvedd − felelte az intéző, és egy sor szobán át a gróf

lakosztályához vezette Yonah-t, aki öntudatlanul is az apja készítette ezüsttárgyakat kutatta tekintetével, de nem látott egyet sem. A tembleque-i kastély hatalmas nagy volt.

Eltűnődött, miért hívathatja a gróf. Pénzt nem kell átvegyen: a páncélruháért és a kardért Gibraltáron kereskedő valenciai kereskedők révén jut el a fizetség. Yonah remélte, hogy Fierro szerencsésebben megkapja árui ellenértékét a gróftól, mint apja annak idején.

Az intéző megállt egy tölgyfa ajtónál, bekopogott.− Gróf uram, itt van a Callico nevezetű ember.− Küldd be.Yonah hosszú, homályos helyiségbe lépett. Bár odakint nem volt hideg, a kandallóban kis

tűz égett, és három kutya hevert kiterülve a törekes padlón. Az állatok közül kettő csak hűvösen méregette a jövevényt, a harmadik azonban felpattant, és morogva Yonah-nak rontott. Az utolsó pillanatban, gazdája parancsszavára kullogott félre.

− Uram − mondta Yonah.Vasca biccentett, és elébe tolta a kézjegyével ellátott elismervényt. − El vagyok ragadtatva

a páncélruhától, megmondhatod a te maestro Fierródnak.− Mesterem örömmel hall majd megelégedettségedről, uram.− Nem kétlem. Ki ne örülne a jó hírnek. Én például úgy értesültem, hogy szent ereklyére

bukkantál.Aha. Hat itt ért földet a nyílvessző, amit Bonestruca testvérre kilőttem, gondolta Yonah

borzongva.− így igaz − mondta óvatosan.− Miféle ereklyéről van szó? Yonah a grófra nézett.− Mi lesz már, ki vele − sürgette Vasca nyersen. − Csont?− Sok-sok csont. Egy egész csontváz, uram. − Kié?− Egy szenté. Egy kevésbé ismert szenté. Gibraltár környékének védőszentjéé.− Gondolod, hogy Santo Peregrino el Compasivóé lehet? Yonah új keletű elismeréssel

nézett a grófra. − Igen. Ismered a történetét, uram?− Az összes ereklyékről szóló mendemondát ismerem − mondta Vasca. − Miből gondolod,

hogy a Szent Zarándokot találtad meg?Yonah beszámolt neki Vicentéről, és útjukról Vicentével az alacsony sziklaszirtek közti

barlanghoz. Apróra leírta a barlangban látottakat, a gróf pedig feszülten figyelt.− Miért kerested meg Bonestruca testvért?− Arra gondoltam, ismerhet valakit, akit érdekel a dolog.− Honnan támadt a gondolatod?− Együtt iszogattunk. Gondoltam, inkább egy olyan szerzetest kérdezek meg, aki nem veti

meg a bort, mint valami be-savanyodott papot.− Valld meg az igazat: nem egyszerűen egyházi embert kerestél, hanem olyat, aki érdekelt

az ereklyékkel való kereskedésben.− Való igaz, uram.− Merthogy busásan megkéred az értesülésed árát?− Meg én, uram. De az ár csak nekem busás, másnak nem feltétlenül.Vasca gróf előrehajolt. − De miért kellett ekkora utat megtenned Gibraltárról, hogy

kereskedő után nézz? A déli tartományokban tán senki nem kereskedik ereklyével?− Anselmo Lavera, uram. − Ahogy magad is jól tudod, gondolta Yonah.Beszámolt a grófnak Vicente erőszakos haláláról, és Lavera látogatásáról Gibraltáron. -

Tudom, hogy ha nem vezetem el Laverát és embereit a barlanghoz, végeznek velem. De ha igen, akkor is. Legszívesebben világgá futnék, ugyanakkor minden vágyam, hogy visszatérjek

Gibraltárra, és tovább dolgozzam Maestro Fierrónál.− Mi hát az ár, amit az értesülésért kérsz?− Az életem.Vasca rábólintott. Ha szórakoztatta is a jelenet, nem mutatta. − Méltányos − mondta.Lúdtollat, tintát és papírt tett Yonah elé. − Rajzolj térképet a szent barlangjához vezető

útról.Yonah a tőle telhető legnagyobb gondossággal és valósághűséggel megrajzolta a térképet,

igyekezve minél több tájékozódási pontot feltüntetni rajta. − A barlang homokos-köves pusztaságban van, az ösvényről nem látható. A környéken nincs más, csak alacsony sziklák és pár csenevész bokor meg fa.

Vasca bólintott. − Készíts másolatot a térképről, s vidd vissza magaddal Gibraltárra. Ha Anselmo Lavera megjelenik nálad, mondd azt, hogy nem tudsz kimenni vele a barlanghoz, ellenben add oda neki a térképet. Ismétlem: Ne menj ki vele a barlanghoz. Megértetted?

− Igen, uram. Meg − mondta Yonah.Nem látta többször a nemes uraságot. A fancsali képű intéző tíz-tíz maravedi jutalmat

osztott ki a gibraltáriaknak Vasca gróf nevében.Ahogy Fierro meghagyta, Angel Costa Toledóban túladott a burró-kon, és a négy férfi a

málhás állatok nyűgétől megszabadulva lovagolt vissza a tengerpartra.Míg hajóra vártak Valenciában, a jutalom egy részéből felöntöttek a garatra. Yonah-nak is

kedve lett volna velük tivornyázni, de túlságosan élt benne a múlt fenyegetése, és bár a mulatozásból nem vonta ki magát teljesen, inni csak mértékkel ivott.

Ahogy betértek a fogadóba, Luis egy éppen távozóban lévő kövér férfinak tántorodott, és úgy döntött, vérig sértődik. -Te istenverte barom! − ripakodott a férfira. Az meghökkenve nézett rá. − Mi a baj, senor? − kérdezte. A frankok akcentusával beszélt. Amikor a kardját markoló Angel melléjük toppant, tekintetében a szórakozottságot elővigyázatosság váltotta fel.

A frank fegyvertelen volt. − Ne vedd zokon ügyetlenségem − mondta hűvösen, és kiment az ivóból.

Yonah-nak szinte fájt a Luis arcán tükröződő kivagyiság s Angelén az elégedett vigyor.− És ha fegyveresen, egy csapat cimborájával tér vissza?− Akkor megverekszünk velük. Csak nem félsz egy kis csetepatétól, Callico? − kérdezte

Angel.− Senkit nem fogok megsebesíteni vagy megölni, csak mert te és Luis nem fértek a

bőrötökbe.− Szerintem egyszerűen berezeltél. Bajvívni azt igen, de a verekedéstől inadba száll a

bátorság.Paco máris közöttük termett. − Baj nélkül elvégeztük a maestro által ránk bízott feladatot −

mondta. − Nem fogok sérülés vagy haláleset miatt magyarázkodni Fierrónak. − Azzal intett a kocsmárosnak, hozza már az innivalót.

Késő estig poharaztak, reggel pedig postahajóra szálltak, ami apálykor kivitorlázott velük a kikötőből. A hajóút alatt, ebből Angel nem engedett, a négy férfi minden reggel és este együtt imádkozott. Máskülönben Luis és Angel egymást boldogították, Yonah meg, ha beszélgetni vágyott, megkereste Pacot. De többnyire csak maradt magában. Kedvetlen volt és szomorú. Úgy érezte, lepaktált az ördöggel, azokkal szövetkezett, akik minden valószínűség szerint közreműködtek apja és bátyja rettenetes halálában. Mégis különös boldogság fogta el, hogy újra Gibraltár felé tart. Jó érzés volt olyan helyre visszatérni, ahol érkezését szívesen várták.

Az utazók nem sokáig henyélhettek gibraltári megérkezésük után. Távollétükben a királyi udvar több tagja is páncélt-kardot rendelt Fierro mestertől. Yonah-t Paco műhelyébe osztották be, hogy a carmonai herceg mellvértjének kiszabásán munkálkodjon. A fegyverműhely

zengett-bongott az izzó vasakat verő kalapácsok hangzavarától.Új megrendelések ide vagy oda, Fierro tovább dolgozott a sebészeszközökön, amiket

fivérének, Nuno Fierrónak, Zaragoza orvosdoktorának készített. Karcsú, gyönyörű darabok voltak, csillogtak-villogtak, mint megannyi drágakő, élük, akár egy kardé.

A napi munka végeztével Yonah tulajdon terve megvalósításán dolgozott a fogyatkozó nappali fényben az izzó kovácstűznél. Leszedte első fegyvere, a törött kapa acélját, aztán felhevítette és alakítgatni kezdte. Terv vagy szándék nélkül, jószerivel akarata ellenére, csattogó kalapácsa alatt kis kehelyforma alakult ki.

Ezüst és arany helyett acéllal kellett beérnie, és a kis kehely nem lett tökéletes, de így is hű mása volt az ereklyetartónak, melyet apja a Nagyboldogasszony-rendház megrendelésére készített. A végeredmény egy különös kis edény lett: a vázlatos cizellálás az eredeti ereklyetartónak csak a fő alakjait adta vissza, de arra jó volt, hogy a történtekre emlékeztessen, és kiduspohárnak is megtette, hogy sábeszkor hálát adhasson a Teremtőnek a szőlő gyümölcséért. Azzal nyugtatgatta magát, hogy ha átkutatnák holmiját, a kereszt a kelyhen illenék Bernardo Espina imakönyvéhez, s a kettő egyként bizonyítaná keresztény mivoltát.

Szűk két héttel Yonah hazatérte után ismét fiúcska jött a faluból az üzenettel: Ramón Callicot atyafia várja az ivónál.

Fierro szemöldöke összeszaladt. − így se győzzük a munkát − mondta Yonah-nak. − Mondd meg az atyafidnak, jöjjön ki ide, ha látni kíván.

Yonah útnak indította a fiút az üzenettel, aztán csak várt és figyelt, bár a két keze dolgozott. Amikor kisvártatva két lovast látott betérni a műhelyhez, elébük sietett.

Anselmo Lavera volt az, a pribékjével. Lavera lecsusszant a nyeregből, a gyeplőt odavetette társának, aki nem szállt le.

− Hola. Voltunk itt korábban is, de azt mondták, el kellett menjél.− Igen. Egy páncélruhát juttattunk el megrendelőjéhez.− Hát, legalább volt időd gondolkodni. Eszedbe jutott, hol nyugszanak a szent csontjai?− Igen. -Yonah a férfira nézett. − Jár-e jutalom az értesülésért, senor?Hallotta, hogy a férfi a lóháton halkan felnevet.− Jutalom? Hát persze hogy meglesz a jutalmad. Elviszel a szenthez, és ott helyben

megkapod a jutalmad.− Nem mehetek veletek. Túl sok a munkánk. Még a faluba sem engedett el a mesterem.− Mit törődsz a munkával? Dúsgazdag leszel, nem kell dolgoznod többé. Gyerünk, így is

elég időt vesztegettünk el.Yonah a műhelyek felé pillantott, és látta, hogy Fierro abbahagyta a munkát, és őket

bámulja.− Nem − mondta. − Mind pórul járnánk, ha veletek mennék. A gazdámék üldözőbe

vennének, és akkor ti sem keríthetnétek meg a csontokat. − Előhúzta ujjasából aTembleque-ben rajzolt térképet. − Tessék. Világosan bejelöltem rajta a barlangot a csontokkal. A szárazföldön van, ahogy kiértetek Gibraltárról.

Lavera szemügyre vette a térképet. − Az országúttól keletre vagy nyugatra?− Keletre. Kőhajításra szinte. -Yonah elmagyarázta, hogyan találnak oda.Lavera a lovához lépett. − Meglátjuk. Utána visszajövünk, és megkapod a jutalmadat.Az a nap lassan telt. Igyekezett munkával lefoglalni magát. Nem jöttek vissza.Aznap éjjel egy szál magában, éberen feküdt a kis házikóban, és az éj sötétjében közeledő

patadobogás vagy léptek zaja után fülelt.De nem jött senki.Eltelt egy nap, majd még egy. És még egy.Egy hét elszállt.

Yonah pedig lassan megnyugodhatott, hogy most már soha nem jönnek, a tembleque-i gróf megfizette a kiszabott árat.

Lassan eleget tettek a felhalmozódott rendeléseknek. Az iram lanyhult, és Fierro újabb bajvívást helyezett kilátásba. Megint Yonah-t állította ki Costa ellen, talpig vértben, lekerekített hegyű kardokkal először, majd vért nélkül, dugós hegyű párbajtőrökkel.

Mindkétszer Costa győzött. Második összecsapásuk közben Angel megvetően sziszegett rá. − Harcolj, te senkiházi, te gyáva. Harcolj, te szarfaszú gané, te utolsó, te. − Aki látta küzdelmüket, mind fültanúja volt.

− Nem baj, hogy Costával kell verekedned? − kérdezte a maestro. − Te vagy az egyetlen, aki elég fiatal. És elég nagy, és erővel is bírja. Nem bánod, hogy mindig téged veszlek elő?

− Csöppet sem − mondta Yonah. De Fierróval őszinte akart lenni. − Azt hiszem, alkalomadtán le is győzhetném, ha visszatérnénk a lovas bajvíváshoz − mondta, de Fierro megrázta a fejét.

− Nem fegyvernök vagy, aki lovagnak készül, mi hasznát vennéd, ha tökéletesen megtanulsz is a kopjával bánni? Azért állítalak ki karddal Angel ellen, hogy tanulj az összecsapásokból, a kardforgatásnak bármikor hasznát veheted. Minden egyes tornával vívóleckét csikarsz ki Angeltól.

Yonah lankadatlan próbálkozott, és az állandó gyakorlás és utánzás révén szert is tett némi tudásra. Úgy gondolta, kellő gyakorlással megtanulhatja, hogyan hárítson s támadjon vissza, hogyan állapíthatja meg, mikor kell eltáncolnia és mikor előrevetődni és szúrni. De az öregebb férfi gyorsabb volt és erősebb, igazi mestere a fegyverforgatásnak, és Yonah mindhiába iparkodott, nem tudott Costa fölé kerekedni.

Angel időnként bemutatót tartott a számszeríjjal, amit mint fegyvert amúgy nem becsült sokra. − Számszeríjjal bármelyik zöldfülű egykettőre megtanulhatja, hogyan röpítse egyik vesszőt a másik után az ellenségre − mondta −, ellenben nagyon nehéz, és ha eső éri, hamar tönkremegy. És nem is hord olyan messzire, mint az íj.

Jóvoltából a fegyverműhely munkásai időről időre bepillantást kaptak a háborúk folyásába, egy-egy szippantást a vérgőzös levegőből.

− A lovagnak, ha lováról letaszítják, gyakran meg kell szabadulnia vértjei egy részétől, ha nem akar lemaradni a lengébben öltözött s így fürgébb kardforgatók, lándzsások, pikások és íjászok sorai mögött. Nincs az a páncél, ami mindent befed, és gyalogszerrel is jól lehet harcolni benne.

Egy egérrágta ujjast kitömtek szalmával, bejelölték rajta a páncél által védtelenül hagyott részeket. Angel jókora távolságból is szinte mindig betalált a keskeny résbe, melyet az „ellenség” vértje szabadon hagyott. Egy-egy nehezebb lövést Fierro fémpénzzel jutalmazott.

Egyik délután a maestro összehívta őket a bajvívó gödörnél, és a vezényletével felállítottak egy jókora, esetlen alkotmányt.

− Mi ez? − tudakolta Luis.− Egy francia ostromágyú − mondta Fierro.− És mire jó? − kérdezte Paco.− Mindjárt kiderül.Egy kovácsoltvasból való cső volt, vasabroncsokkal megerősítve. Fierro láncokkal és

karnyi cövekekkel kipányváztatta, azután súlyos, vasalt kőgolyót töltöttek a csőbe, és lőport, ami Fierro elmondása szerint salétromot, faszenet és ként tartalmazott. Fierro hosszasan vesződött a csuklós pánttal, amivel a cső dőlését lehetett változtatni. Majd a munkásokat biztos távolságra parancsolta, és lángoló fadarabot érintett az ostromágyú alsó végén fúrt kisebb lyukhoz.

Amikor a salétrom tüzet fogott, a maestro ledobta a fát, és a többiek közt keresett menedéket.

Kicsit várni kellett, míg a por végigégett, de azután iszonytató dördülés hallatszott, mintha maga a Jóisten csapta volna össze a tenyerét.

A kőgolyó halk sziszegés kíséretében úszott a levegőben. Jóval a célon túl csapódott be, nagy recsegés-ropogással derékba törve egy erős tölgyfát.

Az emberek éljeneztek, de volt, aki nevetett.− Mit ér egy olyan hadi fegyver, ami messze elkerüli a célt? − kérdezte Yonah.Fierro nem vette zokon, rangján kezelte a kérdést. − Azért nem talált célba, mert nincs

gyakorlatom a használatában. Mint hallom, nem nehéz kitanulni.Másfelől a pontosság nem olyan fontos. Csatában az ostromágyú kartácsot, kőtörmelékből

és vasdarabokból összecementezett golyóbist lő ki, ami a robbanás hatására szanaszét repül. Képzeljetek bele, mit művel néhány ostromágyú egy csatárláncnyi gyalogossal vagy lovassággal! Rendet vág köztük, mint kasza a fűben.

Paco megérintette a csövet, de el is kapta a kezét. − Süt.− Igen. Azt mondják, ha túl sokat lősz vele, a vas néha szét is reped. Talán célszerűbb

volna rézből kiönteni a csövet.− Félelmetes − mondta Costa. − Mit sem ér ellene a páncélruha. Akkor mostantól ilyen

ostromágyúkat készítünk, maestro?Fierro a derékba tört fára meredt, megrázta a fejét. − Remélem, nem − mondta csendesen.

27. FIGYELŐ SZEMEK

Egy napsütötte vasárnap délelőtt, hetekkel azután, hogy Laverát és pribékjét kiküldte a barlanghoz, Yonah kilovagolt az arab hátason a sziklákhoz, és egy bokorhoz kötötte lovát.

Ha voltak is lábnyomok a kövecses talajon, mostanra eltüntette a késpenge élességű szél s a közben hullott kevéske eső.

Odabent a barlang üres volt.A szent földi maradványai eltűntek. Ahogy az összemókolt fakereszt és a cserépedények is.

A szent kincsek után kutató sírrablók darabjaira törték az oltárt. Egyedül a szerteszórt száraz ágak és a falra karcolt halszimbólum tanúsították, hogy Yonah nem álmodta, amit a barlangban korábban látni vélt.

A barlang falára karcolt hal alatt rozsdavörös foltot vett észre, és amikor letérdelt a gyertyával, újabb vörhenyes jelekre bukkant: a sziklapadlót alvadt vértócsák borították.

A lesben várakozók gazdag zsákmányt szereztek s egyben déli riválisaiktól is végérvényesen megszabadultak.

Yonah tudta, azzal, hogy odaadta a térképet Anselmo Laverának és társának, éppoly bizonyosan kivégezte őket, mintha élesre fent tőrt húzott volna végig torkukon. Miközben visszalovagolt Gibraltárra, derűs megkönnyebbülését a gyilkosság nyomasztó tudata árnyékolta be.

Mióta visszatértek Tembleque-ből, Angel Costa minden eddiginél buzgóbban játszotta az anyaszentegyház gibraltári támaszát.

− Miért lovagolsz ki minden vasárnap délelőtt? − vonta kérdőre Yonah-t.− Maestro Fierro engedélyével teszem.− De nem az Úréval. A vasárnap délelőtt a Szentháromság imádására való.− Sokat imádkozom − mondta Yonah, színlelt jámborsága azonban nem hatotta meg

Costát, aki nagyot horkantott.− A fegyverműhelyben egyedül te és a maestro nem tanúsítotok kellő jámborságot. Köteles

vagy részt venni a keresztény istentiszteleten. Jobb lesz, ha magadba szállsz, betűvető uraság!Paco mindent látott és hallott. Amikor Costa odébbállt, így szólt Yonah-hoz: − Angel véres

kezű gyilkos, bűnös lélek, aki bizonyosan a pokol tüzére kerül, de addig is éberen őrködik a

nálánál különbek lelki üdvösségén.Costa Fierróval is beszélt.− Tetejébe José Gripo barátom is figyelmeztetett, hogy a miséről való távolmaradásommal

veszélyes figyelmet vonok magamra − mondta a maestro Yonah-nak. − Változtatnunk kell a szokásainkon. Nem lovagolsz ki többé vasárnap délelőtt. Ez az idő imádkozásra való. Tanácsos lenne már a héten részt venned a misén.

Úgyhogy következő vasárnap délelőtt Yonah jó korán bement Gibraltárra, és a templomban a bejáratnál foglalt helyet. Amikor Costa megérkezett, magán érezte a fegyvermester tekintetét. Az átjáró túloldalán Maestro Fierro beszélgetett ismerőseivel.

Yonah ült a helyén, próbált lazítani, és a feszületről lógó Jézust nézegette az oltár fölött.Vasquez atyának méhzümmögéshez hasonló magas, dünnyögő hangja volt. Yonah gond

nélkül fölemelkedett, amikor a többiek fölemelkedtek, térdre ereszkedett, amikor a többiek térdre ereszkedtek, s közben mozgatta a száját, mintha imádkozna. Azon kapta magát, hogy éppúgy élvezi a mise zengzetes latin szólamait, ahogy a hébert annak idején.

Istentisztelet után a hívek felsorakoztak a gyóntatófülkénél, és a megszentelt ostyát osztó pap előtt. Yonah-t az ostya puszta látványától is kilelte a hideg, mert gyerekkorában hajmeresztő történeteket hallott a zsidókról, akiket azzal vádoltak, hogy ellopták és megszentségtelenítették az Úr testét.

Remélve, hogy senki nem figyel fel távozására, kisurrant a templomból.Ahogy elfelé gyalogolt a templomtól, messze maga előtt a keskeny utcán Manuel Fierro

távolodó alakját pillantotta meg.Yonah egymás után négy vasárnap elment a templomba. Ott volt mindannyiszor Maestro

Fierro is. Egyszer kettesben ballagtak vissza, barátian beszélgetve, mint két hazafelé tartó iskolás fiú.

− Mesélj a zsidóról, akinél az ötvösmesterséget tanultad − mondta Fierro.Yonah mesélt neki Abbáról, de persze nem fiúi, hanem inasi minőségében. A büszkeséget

és szeretetet így se tudta kirekeszteni hangjából. − Helkias Toledano derék ember volt, és bámulatosan értett a fémek megmunkálásához. Szerencsém volt, hogy az inasa lehettem.

Tudta, hogy most is szerencsés, hogy Fierro inasa lehet, de félszegsége nem engedte, hogy a gondolatot szavakba öntse.

− Fiai voltak-e mesterednek?− Kettő − mondta Yonah. − Egy meghalt. A másik még gyerek volt. A mester magával

vitte, amikor menekülnie kellett Spanyolországból.Fierro bólintott, és a vonóhálós halászatról kezdett beszélni: a Gibraltárról kijáró hajók jó

évadnak néztek elébe.Ε naptól fogva Manuel Fierro az addiginál is több figyelmet szentelt Yonah-nak. Yonah

először azt hitte, képzeli csak, mert a maestro mindig is szívélyesen viselkedett, sosem fukarkodott a kedves, bátorító szavakkal. De nem: Fierro tényleg sűrűbben beszélgetett vele, mint annak előtte, és hosszasabban.

Angel Costa is szemmel tartotta. Yonah gyakran magán érezte Angel tekintetét, és amikor Costa nem volt a közelben, feltételezte, hogy mások vették át a figyelését.

Egy alkalommal Luis egészen bizonyosan követte a faluig.Nemegyszer Yonah visszatért a házikójába, és kevéske holmiját elmozdítva találta. Semmit

nem vittek el. Próbálta az ellenség kutakodó szemével látni ingóságait, de semmi gyanút keltőt nem látott pár szál ruhájában, gitárjában, a maga készítette kis acélserlegben, vagy az imakönyvben, amit a néhai Bernardo Espina testált rá, nyugodjék békében.

Manuel Fierro évtizedek óta sikeres és befolyásos embernek számított Gibraltáron. Kiterjedt baráti és ismerősi köre volt, és a ritka estéken, amikor benézett a falu ivójába, sosem kellett egyedül poharaznia.

Ezért semmi kivetnivalót nem talált benne, amikor José Gripo különösebb szószaporítás nélkül leült asztalához a poharával, hiszen Gibraltárra érkezése óta ismerte Gripót, és a kötélverő soha nem szószátyárságáról volt híres.

Amikor azonban Gripo odasúgta, hogy azonnal találkozniuk kell a mólónál, majd kihörpintette borát és harsány jó éjszakát kívánva búcsúzott, Fierro meghökkent. Percekkel később maga is felhajtotta italát, és a kínálgatást elhárítva búcsút mondott a kocsmai társaságnak.

A kikötő felé iparkodtában azon töprengett, vajon miért nem akart Gripo a társaságában mutatkozni, miközben elhagyta az ivót.

A kötélverő a sötétbe borult móló közepe táján, egy raktárbódé mögött várta. Nem vesztegette az időt formaságokra.

− Gyanúba fogtak, Manuel. Rég ki kellett volna paterolnod azt a hálátlan szemetet, boldogítson mást az íjával meg a kardjával.

− Costa mártott be?− Ki más? Irigy természetű ember, nem tudja elviselni, hogy másnak, ha mégoly

megérdemelten is, jól menjen sora − mondta Gripo keserűen.Az autodafék alkalmával névtelenül fel lehetett jelenteni bárkit, Fierro mégsem firtatta,

honnan tudja Gripo, ki vádolta meg. José Gripónak fél tucat közeli rokona is volt, akik papként fontos egyházi beosztásokat töltöttek be.

− Mi a vád ellenem?− Azt állította az inkvizítoroknak, hogy egy muzulmán boszorkánymester mellett

inaskodtál. Kész tanúsítani, hogy rontó varázsigét mormoltál minden egyes vértre, amit derék keresztényeknek adtál el. Ahogy már mondtam, felfigyeltek arra is, hogy nem veszel részt a vasárnapi misén.

− Utóbb már részt vettem.− Az utóbb már túl késő volt. A vád szerint a Sátán cinkosa s az anyaszentegyház esküdt

ellensége vagy − mondta Gripo, és Fierro figyelmét nem kerülte el a hangjában bujkáló mélységes szomorúság.

− Köszönöm, José − mondta.Megvárta a sötétben, míg Gripo elhagyja a mólót, azután maga is visszatért a

fegyvermûhelyhez.Másnap, miközben a verőfényes, lusta délutánon együtt fényesítgették a fivérének szánt

sebészeszközöket, Fierro beszámolt Yonah-nak a történtekről. Hangja halk, szenvtelen volt, mintha egy munkadarabról beszélgetnének. Gripót nem nevezte nevén, csak annyit közölt Yonah-val, tudomására jutott, hogy Angel Costa bevádolta az inkvizíciónál.

− Ha rám felhívta az inkvizíció figyelmét, szinte bizonyos, hogy téged is feljelentett, és nem úszód meg elfogatás nélkül − mondta Fierro. − Mindkettőnknek el kell tűnnünk innét, mégpedig hamar.

Yonah érezte, hogy elfehéredik az arca. − Igenis, senor. − Van, aki elrejtsen?− Nincs.− Hát a két atyafid, aki meglátogatott?− Azok nem rokonaim. Cégéres gonosztevők, de nem jönnek többé.Fierro bólintott. − Akkor tégy meg nekem egy szívességet, Ramón Callico. Én a

fivéremnél, Nuno Fierro zaragozai orvosdoktornál keresek menedéket. Velem tartasz-e, hogy megérkezésünkig úti kísérőm légy?

Yonah lázasan gondolkodott. Végül így szólt: − Jó voltál hozzám. Veled tartok, maradok a szolgálatodban.

Fierro helybenhagyólag biccentett. − Akkor haladéktalanul fel kell készülnünk Gibraltár elhagyására − mondta.

Az éjszaka kellős közepén, míg a többiek aludtak, Yonah megjelent a maestro házánál, amint megbeszélték, és összeszedték az útra szükséges holmikat. Élelmiszer és tábori felszerelés, erős csizmák, sarkantyú és mellvért mindkettejüknek. Egy kard Yonah-nak. Egy kard Fierrónak, amitől Yonah-nak elakadt a lélegzete: nem volt azon se csavart mintázat, se ékkövek, mint a nemeseknek készített kardokon, finom kivitelezése mégis gyönyörű, csodálatosan marokba illő fegyverré tette.

Fierro egyenként puha vásznakba bugyolálta az oly nagy gonddal elkészített sebészeszközöket, és az egészet kis ládiká-ba zárta.

Azután kiment Yonah-val az istállóhoz, és egy erős öszvért vezettek ki a raktárkamrák egyikéhez a kovácsműhely túlsó végében. A kamra, ahogy a többi raktárépület is, le volt lakatolva, Fierro kulccsal nyitotta ki. Odabent a hely egyik felét acéldarabok, régi, rozsdás vértek és más ócskavasak foglalták el. A kamra másik fele tűzifával volt telirakva, a kovácstűzhelyekhez. A maestro nekiállította Yonah-t a fahasábok széthányásának, és maga is nekilátott, és amikor a halom java részét átrakták, kis bőrből varrott láda tűnt elő.

Akkorka volt csak, mint a sebészeszközöket tartalmazó láda, Yonah mégis meglepetten nyögött fel, amikor megemelte: nehéz volt, mint a kő, értette már, mire kell az öszvér.

A ládikát az öszvér hátára rakták, visszazárták a kamrát.− Más se hiányzik, mint hogy üvöltésével felverje az alvókat − mondta Fierro, és

szüntelenül paskolgatta, nyugtatgatta az állatot, miközben Yonah kantáron visszavezette a házhoz. Amikor a ládikát Fierro padlójára állították, a maestro utasította Yonah-t, vigye vissza az öszvért az istállóba, maga pedig térjen vissza szállására. Yonah úgy is tett, és kimerülten rogyott le fekhelyére, de hiába volt holtfáradt, baljós gondolatok tartották ébren a sötétben.

Minden elővigyázatosságuk dacára Costa másnap reggel azonnal megorrontotta, hogy valami nincs rendjén. Hajnali vadászatára menvén friss trágyakupacot látott az udvaron, az istállóban viszont megállapította, hogy valamennyi állat a helyén,

− Ki használhatott hátast vagy teherhordó öszvért éjnek idején? − elmélkedett fennhangon, de a költői kérdésre nem érkezett válasz.

Paco vállat vont. − Talán lovas tévedt erre az éjszakában, s mikor látta, hogy zsákutcába került, megfordult, és ellovagolt arra, amerről jött − mondta ásítva.

Costa kelletlenül rábólintott. Yonah-nak az az érzése támadt, hogy ahányszor felpillant, Angel szeme mindig rászegeződik.

Viszketett a talpa a mehetnéktől, Fierrónak azonban volt még egy utolsó elintéznivalója indulás előtt. A maestro kis csomagot hagyott régi barátjánál, Gibraltár egyik elöljárójánál, azzal, hogy csak két hét múlva nyissa fel. A csomagban pénz volt, ezt szolgálati idejük arányában kellett elosztani a műhely alkalmazottai között, s egy levél, melyben a maestro munkásai együttes tulajdonába bocsátja a kovácsműhelyt, és azt kívánja, találják meg számításukat a vértek és más magas szaktudást követelő kovácsoltvas termékek előállításával.

− Itt az idő − mondta Fierro aznap este Yonah végtelen megkönnyebbülésére. Majdnem pirkadatig vártak az indulással, hogy mire ismeretlen terepre érnek, megvirradjon. Az istállóban Fierro kivezette szokott hátasát az állásból, a fekete kanca köztudomásúlag a legfürgébb volt az összes ló közül.

− Magadnak hozd az arabs szürkét − mondta a maestro, és Yonah örömmel engedelmeskedett. Felnyergelték a két lovat, azután visszavitték őket állásaikba, és még utoljára Fierro házához vezették az öszvért.

Úti ruhába bújtak, magukra öltötték fegyvereiket, és felmálházták az összekészített holmikat az öszvérre. Aztán visszatértek az istállóhoz lovaikért, és az újdonatúj reggel félhomályában kivezették a három állatot a kovácsműhely épületei között.

Egy szót sem szóltak egymáshoz.

Yonah bánta, hogy el sem búcsúzhatott Pacótól.Ismerte, milyen érzés, ha az ember elhagyni kényszerül otthonát, el tudta képzelni, mi

játszódik le Fierroban. A halk nyögést először bánatos sóhajnak vélte, ám amikor az idősebb férfihoz fordult, tollas végű nyílvesszőt látott kivirítani a maestro torkából, éppen ott, ahol a mellvért véget ér. Manuel Fierro torkából pipacsvörös vér ömlött mellvértjére s onnan tovább, a lovára.

Angel Costa jó negyven lépésre állt tőlük, félhomályban megkockáztatott lövését a maestro gyakorlás közben bizonyosan arannyal díjazta volna.

Yonah tudta, hogy Angel azért terítette le Fierrót elsőként, mert félt a maestro kardjától. Yonah ilyen irányú tehetségétől nem tartott, s most máris ledobta íját, és kardot rántva rohant rá.

Yonah első, minden más gondolatot kisöprő, fejveszett ötlete az volt, hogy felpattan lovára és elvágtat. De hátha még lehet segíteni Fierrón...

Nem maradt ideje a további latolgatásra, egyedül ahhoz volt érkezése, hogy kardot rántson s előrelóduljon. Costa máris ott volt rajta, pengve csattantak össze kardjaik.

Yonah-nak nem sok reménye lehetett. Costa eddig mindannyiszor legyőzte. Jól ismerte az Angel vonásaira kiülő szórakozott, fitymáló arckifejezést. Costa máris azon töprengett, milyen vágássorozattal végezhcuie leghamarabb, s tucatnyi csel állt rendelkezésére, melyek a múltban mind beváltak az újonc ellen.

Yonah a kétségbeesés szülte erőből merítve megbénította Costa kardját, markolat feszült a markolathoz, ököl az ökölhöz. Azután mintha Mingo hangját hallotta volna a fejében, ahogy pontosan megmondja, mit tegyen.

Bal kezét leejtette az övéről fityegő arasznyi hüvelyhez, kirántotta a tőrt.Tövig bedöföd. Egy rántás fölfelé.Közös döbbenettel meredtek egymásra, egyikük sem számított ilyen végre. Costa

összeroskadt.Fierro halott volt, mire Yonah visszament hozzá. Megpróbálta kihúzni a nyílvesszőt, de túl

mélyre fúródott, és nem engedett, eltörte hát a vesszőt szegény mestere vérmocskos torka közelében.

Nem hagyhatta, hogy Fierrót megtalálják, mert tudta, hogy holtában is elítélnék, és végső megszégyenítésül máglyára vetnék a következő autodafé eleven áldozataival együtt.

Fölemelte a maestró-t, beljebb cipelte az ösvényről, és sekély sírt kapart neki kardjával s puszta kezével a homokos földbe.

A talaj tele volt kövekkel és sziklákkal, az ásóként forgatott kard pengéje tönkrement, fegyverként nem vehette hasznát többé. Helyette Fierro csodálatosan megmunkált kardját csatolta az oldalára. Az ezüstsarkantyút a maestro csizmáján hagyta, az erszényét azonban magához vette, ahogy a ládika kulcsát is a Fierro nyakában lógó zsinórral.

Időt-energiát nem kímélve, nehéz kövekkel borította a testet az állatok ellen, majd a köveket arasznyi földréteggel takarta be, amin köveket, ágakat szórt szét, s végül egy jókora sziklát is odagörgetett. Végül az ösvényről nem is látszott, hogy megbolygatták a földet.

Costára máris rátalált néhány légy, nemsokára csapatostul lepik majd el, gondolta, miközben meggyőződött róla, hogy csakugyan meghalt, és otthagyta összeroskadt tetemét a porban.

Végül Fierro fekete lovát és a málhás öszvért maga után kötve tovaügetett a szürke arabs hátason a hajnal fakó fényében. A Gibraltárt a szárazfölddel összekötő keskeny földnyelven átkelve sem vett vissza az iramból, s úgy robogott el a Szent Zarándok kifosztott sírhelye mellett, hogy észre sem vette. Mire a nap delelőre hágott az égen, már ismét a magas hegyek kies oltalmában tudhatta magát, és egy ideig gyermekként siratta Fierrót lovaglás közben, s gyásza most újfajta érzéssel egészült ki. Két embert a biztos halálba küldött, most pedig

tulajdon kezével oltotta ki egy harmadik életét, és a veszteség, amit így elszenvedett, súlyosabb volt, mint a burró-ra málházott terhek közül bármi.

Amikor megnyugodott, hogy senki nem követi, visszafogta az állatokat, s alig használt hegyi ösvényeken, öt napig lépésben haladt tovább keletnek. Akkor északkelet felé fordult, de egészen Murcia határáig megmaradt a hegyek között.

Egyetlenegyszer nyitotta ki a bőrládikát. A súlya alapján nem is lehetett benne más, úgyhogy az aranypénzek látványa mindössze megerősítette feltevését: a ládikában a maestro két évtized alatt félretett vagyonát viszi magával, amire Fierro a gazdagok és hatalmasok körében oly népszerű páncélruhái révén tett szert. Yonah képtelennek találta a mesés gazdagságot, úgyhogy az aranyakat meg sem érintve lezárta a ládát, és visszadugta jókora vászonzsákjába. Fierro nem is hagyott más választást.

Haja és szakálla egykettőre vadul burjánzott, összecsomósodott újra, sarkantyúját és mellvértjét könnyű rozsda lepte a harmatos fűben való alvástól. Két biztonságosnak tűnő, eldugott falucskában megállt feltölteni készleteit, egyébként kerülte az embereket. Igazság szerint abszolút biztonságban érezhette magát, hiszen úgy festett, mint valami gyilkos kedvű martalóc lovag, kinek míves kardja, harci paripái és zord külseje nemcsak a támadástól, de a közeledéstől is elriasztott mindenkit.

Murcia után északnak vette az irányt, és Valencián át Aragónia belseje felé tartott.Gibraltárt nyár végén hagyta el. Mostanra a nappalok hűvösre, az éjszakák hidegre

váltottak. Egy juhásztól birkabőr takarót vett, abba beletekerőzött, úgy aludt. Túl hideg volt a mosdáshoz, és a gyatrán kicserzett bőröktől is csak még jobban bűzlött.

A hosszú utazás fáradalmaitól eltompultan, reggel érkezett Zaragozába.− Ismered-e a helybéli orvosdoktort? Bizonyos Fierrót? − kérdezte egy férfitól, aki éppen

hasábfát rakodott egy szamárfogatra a Plaza Mayoron.− Már hogyne ismerném − mondta a férfi, ideges pillantásokat vetve feléje. Yonah az

útbaigazításnak megfelelően kiment a városból, vissza az úton, amerről jött, egészen egy kis, félreeső birtokig, minek bejárata mellett idefelé mit sem sejtve elhaladt. A lakóházhoz istálló is kapcsolódott, de állatokat nem látott, kivéve egy lovat, mely a gyér, megbarnult tél eleji füvön legelészett.

Kopogtatására egy asszony nyitott ajtót, orrát frissen sült kenyér illata csapta meg. Az asszony résnyire nyitotta ki az ajtót, Yonah csak egy kellemes parasztarc egyik felét, egy fél váll gömbölydedséget s egyik keble halmát látta belőle. − Az orvosdoktorhoz jöttél, senor?

− Igen.Nuno Fierro kopaszodó, pocakos férfi volt, tekintete szelíd, töprengő. A felhős idő ellenére

is összehúzta szemét, mint aki állandóan a napba néz. Idősebb volt, mint a maestro. Orra egyenes volt, s még sok más tekintetben is különbözött életerősebb, robusztusabb fivérétől. Második pillantásra azonban, amikor kilépett a házból, Yonah látta már a fejtartását, járását, az arcán villódzó kifejezéseket is.

Némán, lesújtottan állt, míg Yonah közölte vele öccse halálhírét.− Természetes halált halt? − kérdezte végül.− Nem. Levágták.− Úgy érted, meggyilkolták?− Igen, meggyilkolták... és kifosztották − tette hozzá Yonah hirtelen. Döntését, hogy ne

adja át a férfinak öccse pénzét, nem előzte meg mérlegelés, csak a hirtelen támadt, vakító felismerés, hogy ezt kell tennie. A burró-hoz lépett, leszedte róla a batyut a sebészeszközökkel.

Nufio Fierro felnyitotta a ladikot, végigsimított a szikéken, sebtágítókon, érszorítókon.− Maga készítette mindegyiket. Megengedte, hogy egyik-másikat én fényesítsem ki, de

készíteni mindet maga készítette.

Az orvosdoktor gyengéden megérintette a pár eszközt, amit egyetlen szörnyű pillanatnak áldozatul esett öccse készített számára. Azután felpillantott Yonah-ra. Nyilván meglátta arcán a hosszú utazás nyomait. S valószínűleg, gondolta Yonah, az orrával is megszimatolt valamit.

− Kerülj beljebb. − Nem.− Ne kéresd magad, kerülj beljebb.− Köszönöm, de nem. Élj boldogul − mondta Yonah nyersen, és a szürke arab hátashoz

lépett, és nyeregbe lendült.Erőt véve magán, lépésben haladt a lóval, lassan menekülve el, miközben Nuno Fierro

értetlenül nézett utána a porfelhőben.Északnak folytatta útját, alig is tudva, hová. Az orvosdoktor öreg ember, hajtogatta

magában, és szemlátomást van mit aprítania a tejbe. Nincs szüksége fivére vagyonára.Anélkül hogy tudatosan számot vetett volna a kísértéssel, rájött, hogy már régóta sokat

gondolt a pénzzel. Felismerte, mit jelenthetne számára, ha korlátlan anyagi lehetőségekkel rendelkezne.

Mért is ne? Világos, hogy a vagyon Isten kegyelméből került hozzá. A Magasságos reményt adó, mennyei üzeneteként.

Egy idő múlva, ahogy ült a nyeregben, ami lassan mintha csak egy újabb réteg bőr lett volna az ülepén, egészen megkótyagosodott az arany birtokában eléje táruló lehetőségektől, mind a sok helytől, ahol új életet vásárolhatna magának.

Aztán a hegylábak között találta magát, és örült, hogy újra a hegyvidék nyugalmas menedéke felé tart, aznap éjjel mégsem jött álom a szemére. Az égen keskeny holdsarló világolt, és ugyanazok a csillagok ragyogtak le rá, mint amikor pásztorként kereste kenyerét. Az erdős hegyoldal egyik tisztásán tüzet rakott, és csak ült a lángokba meredve, és képek jelentek meg előtte.

A pénz hatalom.A pénzen biztonságot vehet magának. Meglehetős adag biztonságot.A fagyos hajnali fényben aztán talpra kecmergett, és szentségelve földet túrt csizmájával a

leégett tűz maradványaira.Lassú haladással visszatért Zaragozába. Mire Nuno Fierro ajtót nyitott, Yonah már pakolta

kifelé az aranyakat tartalmazó ladikot. Yonah a férfi lábához tette a ladikot, lecsatolta kardját, és a ládára fektette.

− Ezek is az övéi voltak, meg az állatok.Az intelligens Fierro-szemek mindent értőn rámeredtek.− Te ölted meg?− Dehogy, az Istenért!Arcán a borzadály igaznak ítéltetett.− Szerettem őt. A mesterem volt! Derék, igazságos ember. Sokan szerették.A zaragozai orvosdoktor szélesre tárta az ajtót.− Gyere be − mondta.

28. KÖNYVEK

Ha nehezére esett is, még mielőtt lepihent vagy megmosdott volna, részletesen beszámolt Nuno Fierrónak a hajnalról, amikor Manuel Fierro Angel Costa nyílvesszejével a torkában kilehelte lelkét, s arról, hogyan végzett aztán ő, Yonah, An-gellel. Nuno Fierro lehunyt szemmel hallgatta. Fájdalmas történet volt ez számára, és amikor véget ért, bólintott, és visszavonult szobája magányába.

Az orvosdoktor házvezetőnője éber tekintetű és csendes, erős testalkatú asszony volt, negyven-egynéhány éves lehetett − öregebb, mint ahogy Yonah az ajtórésből elővillanó

idomok alapján becsülte. Reyna Fadique-nak hívták. A főztje finom volt, és zokszó nélkül fürdővizet melegített Yonah-nak, aki eztán másfél napig aludt egyfolytában, csak enni és a dolgát elvégezni kelt fel.

Amikor Yonah a második nap délutánján végleg feltápászkodott fekhelyéről, ruháit kimosva, illatosán találta. Felöltözött, és kimerészkedett a házból, Nuno Fierro kicsit később a patak partján talált rá: a vízben cikázó apró pisztrángokat nézegette térdre ereszkedve.

Yonah köszönetet mondott a vendéglátásért. − Kipihentem magam, mehetek is tovább − mondta, majd félszegen várakozott. Nem volt elég pénze, hogy komoly ajánlatot tegyen a szürke hátasra, de úgy gondolta, esetleg az öszvért megvehetné. A gondolatától is irtózott, hogy gyalogosan vándoroljon tovább.

− Kinyitottam a bőrládikót − mondta az orvosdoktor. Yonah kihallott valamit a hangjából, amire felkapta a fejét. − Csak nem hiányzik belőle valami?

− Ellenkezőleg. Olyasvalamire bukkantam, amit nem is reméltem. − Nuno Fierro kis papírfecnit tartott elébe, egy nagyobb lapból tépték ki sebtében. Tintás írás volt rajta, a tintába ragadva a felitatásához használt homok néhány szemcséje. Az írás így szólt: „Ezen írás kézbesítőjét újkereszténynek vélem.”

Yonah elképedve állt. Tehát volt legalább egy ember, akit nem tévesztett meg felvett nevével és gójos viselkedésével! A maestro persze kikeresztelkedett zsidónak gondolta, de zsidónak, akárhogyan is. A mester bízott benne, hogy Yonah akkor is eljuttatja fivéréhez vagyonát, ha őt magát baj éri, erről tanúskodott az egysoros levélke a megtisztelő s hajszál híján eljátszott bizalom síron túlról érkező tanúbizonyságaként.

Egyben csalódott is volt, amiért Manuel Fierro szükségesnek vélte figyelmeztetni fivérét: zsidót enged be a házába.

Nuno Fierro észrevette arcán a zavarodottságot. − Gyere velem, kérlek.Odabent a házban Nuno félrehúzott egy falikárpitot a dolgozószobában, és kis üreget fedett

fel a kőfalban. Az üregben két tárgy lapult, gondosan vászonba göngyölve, átkötve. Amikor Nuno kicsomagolta őket, kiderült, hogy a két tárgy két könyv.

Két héber nyelvű könyv.− Magam az egyik legtekintélyesebb spanyol orvosdoktor, Gabriel ben Nissim Sporanis

mellett töltöttem inaséveimet, majd az a megtiszteltetés ért, hogy segédként is együtt gyakorolhattam vele a gyógyítás tudományát. Zsidó volt. Egyik fivére az inkvizíciónak esett áldozatul. Isten kegyelméből ő maga idős emberként, ágyban párnák közt hunyt el, két hónappal a kiutasító rendelet előtt.

A kiutasítás életbe léptekor két gyermekének és nővérének csak szűkös anyagi eszközei voltak, hogy biztonságosabb égtájakra utazzanak. A házzal és a birtokkal együtt vettem meg tőlük ezt a két könyvet is.

Értesüléseim szerint az egyik a Megjegyzések Hippokratész orvosi aforizmáihoz, Moses ben Maimontói, akit ti Maimoni-désznek neveztek, a másik pedig Avicennának, a mórok Ibn Sinájának Orvosi kánon-ja. Manuel fivéremnek megírtam, hogy birtokomba kerültek a könyvek, és hogy mennyire vágyom megfejteni titkukat. Es most küldött nekem egy új keresztényt.

Yonah felvette az egyik kötetet, tekintete a rég nem látott betűkre tapadt. Különös, idegen benyomást tettek rá, örömteli felajzottságában mintha kígyók módjára vonaglottak volna szeme előtt.

− Van másvalamid is Maimonidésztől? − kérdezte rekedten. Mit meg nem adna a Misna Tóra egy példányáért, gondolta. Abbának megvolt a könyv, melyben Maimonidész a zsidó vallás gyakorlásának minden egyes mozzanatát kommentálta, részletesen leírva mindazt, amiből Yonah kisemmiztetett.

Fájdalom, Nuno Fierro a fejét rázta.

− Nincs. Voltak itt más könyvek is, de azokat Gabriel Sporanis fiai magukkal vitték. − Aggodalmasan Yonah-ra pillantott. − Le tudod fordítani ezeket?

Yonah a könyvre meredt. A kígyók visszaváltoztak szeretett írásjelekké, mégis... − Fogalmam sincs − mondta elbizonytalanodva. − Annak idején otthon voltam a héber nyelvben, de hosszú ideje nem használom sem olvasásra, sem bármi más módon. − Kilenc hosszú esztendeje.

− Itt maradsz nálam, hogy megpróbáld?Yonah-t megdöbbentette, hogy újra kapcsolatba kerülhet ősei nyelvével.− Maradok egy darabig − mondta.Szíve szerint a Maimonidész-kötettel próbálkozott volna meg először, mert a könyv

ősréginek tűnt, és lapjai szárazak és morzsalékonyak voltak, Nuno Fierrónak azonban Avicennára fájt a foga, úgyhogy azzal kezdett.

Nem mert volna megesküdni rá, hogy képes lesz lefordítani. Nagy eltökéltséggel dolgozott, mindig csak egy-egy szón, egy-egy gondolaton egyszerre, és a hajdan oly jól ismert írásjelek lassacskán újra ismerőssé lettek.

− Na? Mit gondolsz? − faggatta az orvosdoktor az első nap végén.Yonah a vállát vonogatta.A héber betűk láttán emlékek serege kelt életre benne, apjáról, amint tanítgatja, ahogy

elmagyarázza neki az egyes kifejezések használatát, érzékelteti, hogyan jellemzi az adott szó a viszonyt, mely használóját a többi emberhez, Istenhez, a világmindenséghez fűzi.

Eszébe jutott a reszketeg, öregemberes hangok és az erős, fiatal hangok együttes kántálása, az éneklés öröme, a kaddis-ból áradó szomorúság. Örökre elveszettnek hitt imafoszlányok, versrészletek röppentek elő emlékezete zugaiból szél kergette virágszirmokként. A héber szavak, miket lefordított, szájzárról és légmellről, hidegrázásról, lázcsillapító italokról szóltak, benne mégis azokat a dalokat, verseket és a vallásos buzgalom azon pillanatait hívták életre, melyek annak idején áldozatul estek brutális felnőtté válásának.

Egyes szavakat egyszerűen nem ismert, ezeket megtartotta héberül a spanyol mondatban. De valamikor nagyon jól tudott ezen a nyelven, és most lassan újra kezdett belejönni.

Nuno Fierro aggodalmasan keringett körülötte.− Hogy megy? − kérdezte minden egyes nap végén.− Kezdek haladni − mondhatta végül egyik nap Yonah.Becsületes ember lévén Nuno Fierro kertelés nélkül figyelmeztette Yonah-t: a múltban

Zaragoza veszélyes hely volt a zsidók számára.− Az inkvizíció hamar és erőszakosan lépett fel a városban -mondta.1484 májusában Torquemada két inkvizítort jelölt ki Zaragozába. Ε két egyházi személy

oly buzgón látott neki a megátalkodott zsidók pusztításának, hogy az első általuk rendezett autodafén még a Kegyelmi Ediktum kihirdetésére sem szakítottak időt, melynek révén pedig a visszaeső új keresztények, töredelmes vallomás esetén, akár kegyelemért is folyamodhattak volna. Június harmadikára ki is végeztek két conversó-t, egy halott asszony testét pedig kihantolták s elégették.

− Derék emberek is éltek Zaragozában, a Diputación de Aragon, a tartományi tanács tagjai, akiket megdöbbentett és felháborított mindez. Kihallgatást kértek a királytól, és értésére adták, hogy a Torquemada által foganatosított kinevezések és halálos ítéletek ellenkeznek a törvény betűjével, birtokelkobzásai pedig sértik az aragóniai királyság fuero-it. Az eretneküldözés ellen nem emeltek kifogást − mondta Nuno Fierro −, de szorgalmazták, hogy az inkvizíció okítás és korholás, egyáltalán: enyhébb büntetések alkalmazásával térítse meg az egyház kebelére a tévelygőket. Derék, istenfélő embereket ne érhessenek névtelen vádak, mondták, és váltig állították, hogy Aragóniában nincsenek megrögzött eretnekek.

Ferdinánd rövid úton elbocsátotta színe elől a tanácsnokokat. − Azt mondta, ha olyan

kevés az eretnek Aragóniában, miért zaklatják akkor az inkvizíciótól való félelmükkel?1485. szeptember 16-án Pedro Arbuést, az inkvizítorok egyikét, meggyilkolták esti

ájtatossága közben a székesegyházban. A bűnténynek nem volt tanúja, de a hatóságok mégis azonnal éltek a gyanúperrel, hogy Arbuést egy újkeresztény ölte meg. Ahogy korábban, a conversó-k más képzelt zendüléseinek színhelyein is tették, nyomban lefogatták az újkeresztény közösség vezetőjét. Egy méltóságteljes, hajlott korú jogtudós, Jaime de Montesa volt az, a város főbírájának jobbkeze.

Ismerősei közül is többeket letartóztattak, igaz keresztény életet élő férfiakat, szerzetesek apáit és fivéreit, kiknek felmenői kikeresztelkedett zsidók voltak. Többen magas állami pozíciókat töltöttek be, elismert kereskedők, de még érdemeik jutalmául lovaggá ütött személyek is akadtak közöttük. Sorra mindegyiket judio mamas-nak, „igazából zsidó”-nak nyilvánították. Szörnyű kínvallatások árán többen elismerték cinkosságukat egy összeesküvésben. 1485 decemberében két újabb conversó-t égettek meg, 1486 februárjától pedig havonta tartottak autodafét Zaragozában.

− Láthatod hát, óvatosnak kell lennünk. Nagyon óvatosnak − figyelmeztette Yonah-t Fierro. − A Ramón Callico a valódi neved?

− Nem. Zsidóként, valódi nevemen rögtön lefognának.Nuno Fierro arca megrándult. − Akkor jobb, ha nem is feded fel előttem − mondta

gyorsan. − Ha kérdeznék, majd azt mondjuk, Ramón Callico vagy, egy régi keresztény Gibraltárról, néhai fivérem feleségének unokaöccse.

Nem is volt olyan nehéz dolguk. Yonah színét se látta se katonáknak, se papoknak. Mindig a ház közelében maradt, melynek helyét Gabriel ben Nissim Sporanis zsidó orvosdoktor oly körültekintően jelölte ki, elég messze a várostól s kellő távolságra a gyalogúttól, hogy csak azok vállalják a kitérőt, kiknek orvosi segítségre van szükségük.

Fierro birtoka egy hosszú, lankás domb három oldalán terült el. Ahányszor a fáradtság újból kígyókká változtatta a betűket, és Yonah képtelen volt tovább fordítani, faképnél hagyta a könyveket, és a birtokon bóklászott. A jelekből ítélve valamikor takaros gazdaság lehetett, de könnyűszerrel megállapítható volt, hogy Nuno nem jó gazda. Volt egy olajfaliget és egy kis gyümölcsöskert, mindkettő egészséges, de borzalmasan elhanyagolt, és Yonah, a derék peón kis fűrészt kerített a pajtából, és visszavágott néhány fát. A nyesedéket halomba rakta s elégette, ahogy korábbi munkaadóinál tette. A pajta mögött halomban állt a szalmás istállótrágya, a hamut hozzákeverte, s az egészet elszórta fél tucat fa alján.

A domb gerincén és északi oldalán parlagon hagyott mező nyúlt el, amit Reyna, a házvezetőnő az elkárhozott lelkek parcellájának hívott. Valójában jeltelen temető volt, azokat temették ide, akik eldobták maguktól az életet, mert az egyház elítélte az öngyilkosságot, és nem engedte, hogy az így el-halálozottakat megszentelt földben helyezzék végső nyugalomra.

A ház fölött emelkedett a domb vastag, zsíros termőrétegű, napsütötte déli oldala, a birtok legértékesebb része. Reyna itt művelgetett kis konyhakertet, de azt is gyom verte fel. Yonah látta, hogy ha valaki komolyan ki akarna hozni valamit a birtokból, bővelkedne a lehetőségekben.

Nem tudta biztosan, meddig marad, a héber nyelv újrafelfedezése mindenesetre úgy lázba hozta, hogy pár hét elteltével majdhogynem természetesnek tűnt számára, hogy újra fedél van a feje fölött. A ház sütés-főzés illataival és a hatalmas tűzhely melegével volt tele. Yonah ügyelt rá, hogy a fásláda mindig színültig legyen, amit a sok más egyéb teendőre gondot viselő Reyna hálatelten nyugtázott. Az alsó szint egyetlen tágas helyiség volt, két kényelmes székkel a kandallónál, itt zajlott főzés is, étkezés is. Az emeleten Yonah fekhelye egy kis kamrában kapott helyet Nuno hatalmas hálószobája és Reyna kisebb szobája között, melyek mindegyikében egy-egy ágy állt.

A falak igen vékonyak voltak. Yonah soha nem hallotta imádkozni az asszonyt, de

mindketten tudták, ha éjszaka szükségüket végzik az éjjelibe, az is áthallatszik. Egyszer Yonah kis nyögéssel megtoldott ásítást hallott az asszony szobájából, és szinte maga előtt látta, ahogy a néhány dologtalanul töltött óra fényűzését élvezve kinyújtóztatja tagjait az ágyon. Napközben lopva figyelte Reynát, ügyelve rá, hogy rajt' ne kapja, mert kezdettől fogva tudta, hogy az asszony már foglalt.

Éjnek idején, a sötétben heverve, többször is hallotta, amint nyílik Reyna ajtaja, az asszony átsettenkedik Nuno szobájába, és beteszi maga mögött az ajtót. Néha szeretkezésük fojtott neszeit is hallotta.

Jó neked, orvosdoktor!, gondolta, saját kielégítetlen ágyéka túszaként.Megfigyelte, hogy napközben Nuno és Reyna ismét gazda és szolgáló módjára

viselkednek, udvariasan, de soha sem bizalmaskodva.Ölelkezéseikre ritkábban került sor, mint Yonah várta volna. Nufio Fierro vágyai

szemlátomást takarékon lobogtak. Yonah-nak volt érzéke az összefüggések felleléséhez, hamar megfigyelte, hogy időnként vacsora után Nuno közölte Reynával, hogy másnap töltött csirkét enne, és az asszony lehajtotta fejét. Ilyenkor éjjel mindig átment Nuno szobájába. Yonah, ha meghallotta titkos jelszavukat, hamarosan képtelen volt elaludni, míg nem hallotta Reynát átvonulni a másik férfi szobájába.

Yonah először akkor vette észre, hogy Nuno gyengélkedik, amikor egyik délután felkelt a kis asztaltól, ahol fordított, és látta, hogy az orvosdoktor némán ücsörög a lépcső aljában. Fierro falfehér volt, szeme lehunyva.

− Segíthetek, senor? − kérdezte Yonah, és sietve feléje indult, de Nuno Fierro a fejét rázva visszaparancsolta.

− Hagyj. Múló szédülés, semmi komoly.Yonah bólintott, és visszatért asztalához. Kisvártatva hallotta, hogy Fierro talpra kecmereg,

és felmegy a szobájába.Napokkal később vad szél tombolt éjszaka, és állhatatosan zuhogó eső vetett véget a

hosszú aszálynak. A hajnal előtti sötétben arra ébredtek, hogy valaki hangosan dörömböl az ajtón, aztán egy férfihang Senor Fierro nevét kiáltotta.

Reyna lerohant az emeletről, és kiszólt a zárt ajtón. − Igen, igen. Mi van már?− Ricardo Cabrera vagyok. Kérem, beszélnem kell a senorral. Apám csúnyán összetörte

magát.− Megyek már − kiáltott le Nuno a lépcső tetejéről. Reyna pendelyben álldogált, csak

résnyire nyitott ajtót. -Merre van a birtokotok?− A Taustéba vezető útnál.− De hisz az az Ebro túlpartja!− Magam is gond nélkül átjutottam − mondta a férfi könyörgőre fogva a hangját.Yonah most először hallotta a házvezetőnőt úgy pörölni Nuno Fierróval, mintha a felesége

volna. − Ne pakolássz nekem ilyen nyugodtan! Túl messze van, a folyó túlpartján. Nem mehetsz sehová ilyen ítéletidőben.

Kisvártatva újra kopogás hallatszott, ezúttal Yonah ajtaján. Az asszony belépett, megállt fölötte a sötétben. − Nincs jó erőben. Menj vele, segíts, ha kell. Ügyelj rá, hogy baj nélkül visszatérjen.

Nuno kevésbé volt derűlátó, mint ahogy megjátszotta, láthatóan megkönnyebbült, amikor Yonah magára kapta ruháit, és lejött a lépcsőn.

− Mért nem a fivéred lovai közül viszel egyet? − kérdezte Yonah, de az orvosdoktor csak a fejét rázta. − Megvan a saját hátasom, aki már számtalanszor átkelt az Ebrón.

így Yonah felnyergelte Nuno pejkóját és magának a szürke arabs paripát, és Cabrera loncsos szőrű póniját követve nekivágtak a zuhogó esőnek. A kis csermely patakká duzzadt, a

víz hangjai körülölelték őket, miközben a sarat dagasztották. Yonah vitte Nuno táskáját, hogy az orvosdoktor mindkét kezével a gyeplőt foghassa.

Bőrig ázva értek a folyóhoz. Egy ilyen zuhéban hiába kerestek volna nyugodt,· sekély gázlót a folyón. A megáradt víz a kengyelvas fölött kavargott, de még a szívós kis póni is baj nélkül átért valahogy. Csuromvizesen, áthűlve érkeztek a birtokra, mégsem törődhettek saját kényelmükkel.

Pascual Cabrera felesége épp szénát hányt a jószágnak, az ember az istálló padlóján hevert. Amikor Nuno fölébe hajolt, felnyögött.

− A szikláról estem le a legelőn − suttogta. Láthatóan meggyűlt a baja a lélegzéssel, felesége folytatta a történetet.

− Farkas ólálkodik a környéken, két hete el is ragadta egyik jerkénket. Ricardo csapdákat tett ki a rusnya férgének, de addig is esténként az istállóban hálnak a birkáink meg az a pár kecske. Az uram mindet behajtotta, csak az az egy átkozott kecske, az makacsolta meg magát − mondta az asszony, és egy szénát majszoló fekete cabra-ra bökött. − Ez a nyavalyás felkapaszkodott a sziklákra a legelő sarkában, imádnak felmászni rá, aztán meg nem volt hajlandó lejönni az istennek se.

Férje mondott valamit elhalóan, Nuno megkérte, hogy ismételje meg.− ...A cabra... adja a legtöbb... tejet.− Az már igaz − hagyta helyben a felesége. − Hát az uram felkepesztett utána a szikla

hegyibe, ez meg leugrott, és uzsgyi be az istállóba. Az uram viszont megcsúszott a vizes sziklán, és lezuhant az aljba. Darabig kint hevert, aztán valahogy bevonszolódott az istállóba. Levetkőztettem, és betakartam egy pokróccal, de azt már nem hagyta, hogy szárazra törüljem, a fájdalom miatt.

Yonah egy egészen más Nunót látott maga előtt, mint otthon. Az orvosdoktor mozdulatai most magabiztosak és gyorsak voltak. Eltávolította a pokrócot, és megkérte Yonah-t, tartsa fölébük az olajmécsest. Keze gyengéden végigsiklott a férfi testén, s az állásokból figyelő két ökör tekintetétől követve felmérte a kárt.

− Több bordád is eltörött. És valószínűleg a karcsontod is − állapította meg Nuno végül. Szoros kötésbe csavarta a nyögdécselő férfi felsőtestét, és Senor Cabrera, fájdalma enyhültével, csakhamar nagyot sóhajtott.

− Kicsit mintha jobb volna − dörmögte.− A karod még hátravan − mondta Nuno, és míg bekötötte a sérült kart, Yonah-val és

Ricardóval pokrócot erősíttetett két csukló vastagságú rúdra, mik az istálló sarkában támasztották a falat. Amikor ezzel is megvoltak, áthengerítették Cabrerát a hevenyészett hordágyra, és ágyához cipelték.

Nuno még teához valóval látta el a senorát, hogy férje aludni tudjon, azután hazaindultak. Még mindig szemerkélt, de a vihar már kitombolta magát, és a folyó is csendesebben hömpölygött. Haza sem értek, az eső végleg elállt, és napfényes hajnal öntötte el az égboltot. A házban Reyna ébren tartotta a tüzet a kandallóban, és forralt borral várta őket, és nyomban vizet melegített, hogy az orvosdoktor forró fürdőt vehessen.

Kicsiny szobája félhomályában Yonah vacogva dörgölte szárazra áthűlt testét egy durva zsákvászonnal. Közben elgondolkodva hallgatta a riadt asszony kotkodálásszerű zsémbelésének halk és tüsténkedő hangjait.

Yonah örömest igent mondott, amikor Nufio pár nappal később újra megkérte, hogy lovagolna ki vele. A rá következő héten hét beteg és sebesült pácienst is meglátogattak, és hamarosan bevett szokássá lett, hogy amikor az orvosdoktor házhoz megy, Yonah sem hiányozhat mellőle.

Egy heves láztól és hidegrázásrohamoktól gyötört asszony meglátogatásakor Yonah újabb adalékokhoz jutott a Spanyolországból Portugáliába menekült zsidók sorsát illetően. Míg

Nuno az asszony váltólázát kezelte, a férj, egy posztókereskedő, ki üzleti úton Lisszabonba vetődött, Yonah-t tartotta szóval, a portugál borokról és ételekről beszélt neki.

− Mint bárhol másutt, Portugáliában is csak bajt kevernek azok az átkozott zsidók − mondta.

− Hallottam, hogy az állam rabszolgáivá tették őket. -Igen, amíg Emánuel herceg el nem foglalta a portugál

trónt, és szabadnak nem nyilvánította őket. Amikor azonban feleségül kívánta venni az ifjú Izabellát, Ferdinánd királyunk és Izabella királyné leányát, spanyol uralkodóink megrótták túlzottan lágy szívéért, ő pedig ígéretet tett, hogy eztán határozottabb lesz. Szerette volna felszámolni a zsidóságot országában, csakhogy nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a zsidókat, akik átkozottul értik a kereskedelmet.

− Én is így hallottam − mondta Yonah. − Hát igaz volna?− De mennyire. A saját területemen magam is tanúsíthatom, de mások is mondják.

Emánuel mindenesetre elrendelte, hogy az összes négy és tizennégy év közötti zsidó gyermeket erőnek erejével tömeges keresztelőkön megkereszteljék. Egy kudarcba fúlt kísérlet keretében az újonnan megkeresztelt gyermekek közül mintegy hétszázat az Afrikához közeli San Tomás-szigetre telepítettek, hogy ott folytassanak keresztényi életet, de igen hamar szinte valamennyi elhullott lázbetegségek következtében. De a gyerekek többsége a családjukkal maradhatott, a felnőtt zsidókat pedig választás elé állították: felveszik a katolikus hitet vagy elhagyják az országot. Ahogy Spanyolországban, egyesek ott is kikeresztelkedtek, jóllehet tapasztalataink szerint kétséges, hogy egy „igazából zsidó”, egy judio mamas valaha is becsületes, jó kereszténnyé váljék, nem igaz?

− Hová mentek a többiek? − kérdezte Yonah.− Érdekel is engem, csak ide ne egye vissza őket a fene − mondta a kereskedő, majd hogy

felesége lázas hadarásba kezdett, faképnél hagyta Yonah-t, s az ágyhoz húzódott.Egyik nap két sírásó vezetett Nuno háza elé egy szamarat. Keresztben az állat hátán

magatehetetlen emberi test csüngött. Amikor megálltak a háznál, s vizet kértek, Reyna megkérdezte, nincs-e szükség orvosi segítségre, mire a két férfi röhögve közölte, hogy azzal már, sajna, elkéstek. A szamárra nyalábolt test egy ismeretlen fekete bőrű férfié volt, egy vándoré, aki fényes nappal átvágta tulajdon torkát a Plaza Mayoron. A sírásók illőn köszönetet mondtak a vízért, és komótosan folytatták útjukat az elkárhozott lelkek parcellájához. Éjjel Nuno mély álomból keltette fel Yonah-t.

− Szükségem volna a segítségedre.− Szívesen, Senor Fierro. Mit kéne tennem?− Tudnod kell, hogy az ilyesmit boszorkányságnak és halálos bűnnek tartja az egyház. Ha

segítesz nekem, és lelepleződünk, mindketten máglyán végezzük.Yonah régen eldöntötte, hogy Nuno Fierro olyan ember, aki méltó a bizalmára. − Engem

így is máglyára szánnak, Maestro Fierro. Egynél többször nem égethetnek meg.− Akkor hozz egy ásót, és kantározd fel a burró-t.Szép, tiszta éjszaka volt, de Yonah így is borzongatóan hűvösnek érezte. Kettesben

kivezették a burró-t az öngyilkosok temetőjéhez. Nuno még világosban felment, és megkereste a sírt, most ő haladt elöl az erős holdfényben.

Odafent rögtön nekiállította Yonah-t az ásásnak. − Sekély gödröt csináltak, mert a sírásók lusta semmirekellők, és félig részegek is voltak, amikor Reyna beszélt velük.

Yonah különösebb erőfeszítés nélkül kiemelte a szemfedélbe burkolt hullát a földből, majd a testet a burro segítségével a dombról a pajtába vitték, ahol a leplet eltávolítván kiterítették a meztelen férfit egy fényes olajlámpásokkal körberakott asztalon.

Az alak és az arc egy középkorú férfié volt, csigás, fekete haj, vézna végtagok, a lábszárakon zúzódások, régi sebesülések hegei, valamint a csúf nyaki vágás, ami a halált

elhozta számára.− A bőr színe nem ad okot feltevésekre − mondta Fierro. − A forró égövekben, mint

Afrika, az emberek bőre sötétebbre változott az évszázadok folyamán, hogy megóvja őket a nap perzselő sugaraitól. Az északi területeken, mint például a szlávok földjén, a hideg éghajlat vakító fehér bőrszínt eredményezett.

Felvette az egyik remekbe szabott szikét, mit fivére készített számára. − Amit most csinálok, egyidős a gyógyítás művészetével − mondta, és egy hosszú, egyenes metszéssel szegycsonttól a szeméremcsontig felnyitotta az asztalon heverő testet.

− Legyen a bőr sötét vagy világos, alatta az izmok fogságában ugyanazokat a szerveket találni.

Yonah orrát megcsapta a bomlásnak indult szövetek bűze, levegőért kapott, és elfordította fejét. − Tudom, mit érzel -mondta Nuno. − Én is így éreztem, amikor Sporanis először csinálta ezt a szemem láttára.

Kezei gyakorlottan végezték munkájukat. − Egyszerű orvosdoktor vagyok, nem pap, és nem is az ördög cimborája. Hogy a lélekkel mi lesz, nem tudom. Egy bizonyos: húsból való házában nincs maradása, mert ez a ház halál után azonnal a földdel igyekszik eggyé válni.

Minden egyes szerv eltávolításakor elmondta, amit tudott róla, és arra kérte Yonah-t, jegyezze fel a szervek méreteit és súlyát egy bőrfedelű könyvben.

− Ez a máj. Nagymértékben meghatározza a szervezet tápanyagokkal való ellátottságát. Hitem szerint itt termelődik a vér.

Ez a lép... Ez az epehólyag, ami a kedélyt szabályozza. A szív... − Amikor Nuno ezt is kiemelte, Yonah egy ember szívét tartotta a két keze közt!

− A szív magába szívja a vért, majd visszapumpálja a testbe. A vér természete nem ismert, de az világos, hogy a szív az életet adó szerv. Nélküle az ember egy növény volna csak. -Olyan, mint egy ház négy kamrával, mutatta Nuno. − Könnyen meglehet, hogy saját sorsom is ezen kamrák egyikében pecsételődik meg. Azt hiszem, Isten hibázott itt, amikor életre hívott. Bár az is lehet, hogy a tüdők fujtatóiban van a hiba.

− Szenvedsz tőle? − kérdezte önkéntelenül Yonah. -Néha igen. Nem kapok levegőt, aztán ahogy jött, el is múlik.

Nuno megmutatta neki, hogyan tartják, védelmezik a testet a csontok, hártyák és porcok. Lefűrészelte a sovány férfi feje tetejét, s megmutatta Yonah-nak az agyvelőt, majd demonstrálta kapcsolódását a gerincvelőhöz és az egyes idegekhez.

Még mindig sötét volt, amikor mindent visszaraktak, és egy varrónő gondosságával összezárták a vágásokat. A lepel is a helyére került, és a két férfi újra felvezette a burró-t a domboldalon.

Yonah ezúttal mélyebbre temette a sovány férfit, aki egy keresztény s egy zsidó imában is részesült. Mire a napfény átbukott a domb gerincén, mindketten ágyban voltak újra.

A rá következő héten Yonah-t különös nyugtalanság szállta meg. Avicenna szavait fordítva ezt olvasta: „A gyógyítás az egészség megőrzésének tudománya, és a betegségek kikúrálásáé, melyek az emberi testben létező okokból erednek.” Amikor eztán beteghez ment Nunóval, más szemmel nézett rájuk, mindenkiben a sovány férfi csontjait és szerveit látta.

Egy teljes hetébe került, míg rászánta magát, hogy megtegye ajánlatát az orvosdoktornak.− Elszegődnék hozzád inasnak az orvoslás kitanulására. Nufio nyugodtan ránézett. −

Nemcsak valami hirtelen támadt vágy ez, ami aztán tovaröppen, mint köd a szél elől?− Nem, sokat gondolkodtam rajta. Úgy vélem, Isten áldása van a munkádon.− Isten áldása? Hadd mondjak neked valamit, Ramón Callico. Gyakorta hiszek Istenben.

De néha nem.Nem tudván mit válaszolni, Yonah hallgatott.− Más okai nincsenek kívánságodnak?

− Egy orvosdoktor egész életében másokon segít.− Aha. Hasznára akarsz lenni az emberi fajnak?Yonah megérezte, hogy Nuno játszik vele, és dühbe jött. − Igen, az a tervem. − Tudod-e,

mi lekötöttséget jelentene ez számodra? − Nem.− Négy esztendőt. Harmadik inasságod volna, és nem garantálhatom, hogy a végére érünk.

Nem tudom, kapok-e Istentől még négy esztendőt áldásával kísért munkámhoz.Az egyenesség újabb beismerést szült. -Tartoznom kell valahová. Részese kell legyek

valami jónak. Nuno az ajkát csücsörítve ránézett.− Keményen fogok dolgozni neked.− Eddig is keményen dolgoztál nekem − mondta Nuno nyájasan.De a következő pillanatban biccentett. − Legyen. Megpróbáljuk − mondta.

VI.A ZARAGOZAI ORVOSDOKTOR

Aragónia 1501. február 10.

29. AZ ORVOSDOKTOR INASA

Most, amikor kilovagolt Nunóval egy beteghez, nem üldögélt többé tétlen, míg az orvosdoktor végzett a munkájával. Ehelyett végig ott strázsált az ágy mellett, Nuno pedig egyfolytában halk kommentárokat fűzött a vizsgálathoz és a kezeléshez. − Látod, milyen nyirkos az ágynemű? Érzed a beteg lélegzetének savanykásságát? − Yonah figyelmesen hallgatta, mint közli Nuno a beteg férfi feleségével, hogy férjét kólika terítette le, és ír elő kímélő, fűszertelen étrendet és gyógy-teákat az elkövetkező hét napra.

Két beteg otthona között könnyű vágtában hajtották lovaikat, a hazafelé vivő lassú baktatás során viszont Yonah mindig előállt napközben összegyűjtött kérdéseivel. − Milyen eltéréseket mutatnak a kólika tünetei?

− A kólikát néha láz és verejtékezés kíséri, néha nem. Okozhatja heveny székrekedés, ennek hatékony ellenszere az olívaolajban és mézben szétfőzött füge. De ugyanúgy hasmenés is, az ellen meg rizst kell barnára pirítani, megpárolni, és lassan megenni.

Nunónak is mindig volt pár kérdése az ő számára. − Hogyan egyezteted össze a ma látottakat azzal, amit Avicenna mond a betegségek észleléséről?

− Avicenna szerint a betegségek gyakorta felismerhetőek a test váladékaiból és végtermékeiből, úgymint köpet, széklet, verejték és vizelet.

Tovább dolgozott Avicenna könyvének fordításán, ami remekül kiegészítette a Nunótól kapott leckéket:

„A tünetek a test fizikális vizsgálatával rögzíthetők. Vannak láthatóak, mint a sárgaság vagy az ödéma; füllel érzékelhetőek, mint a bugyborékoló hang vízkórság esetén; a kellemetlen szag a szaglást veszi célba, lásd kifakadó kelések; egyesek ízlelhetőek, mint a szájüreg savassága; bizonyos tünetek tapintva érzékelhetők: a szövetek összetömörödéséből...”

Amikor olyan szóra bukkant, amivel nem boldogult, Nunótól kért segítséget. − Azt mondja: „A szövetek összetömörödéséből...” a héberben itt a sartan szó áll. Attól tartok, fogalmam sincs, mi az a sartán.

Nuno átfutotta a bekezdést, és elmosolyodott. − Szinte bizonyosan rákot jelent. A szövetek összetömörödéséből tapintással érzékelhető a rák.

Egy effajta könyv fordítása önmagában is igen tanulságos volt, Yonah azonban csak korlátozott mennyiségű időt áldozhatott Avicennára, mert Nuno Fierro, igényes tanár lévén, új és újabb könyvek elolvasásának állította neki. Az orvosdoktornak több klasszikus gyógyászati alapmű is megvolt spanyolul, és Yonah sorra elmélyedt Teodorico Borgognoni sebészetről, Isaac lázbetegségekről, valamint Galénosz pulzusról írott eszmefuttatásaiban.

− Nem elég elolvasnod a könyveket − intette Nuno. − Tanuld is meg, ami bennük áll, hogy a jövőben fel se kelljen ütnöd őket. A könyv elveszhet, eléghet, de a tudást senki nem veheti el tőled.

Csak elvétve volt lehetőségük, hogy saját szakállukra boncoljanak a pajtában, de tanulmányozhatták egy nő holttestét a városból, aki az Ebróba vetette magát és megfulladt. Amikor felnyitották a méhét, Nuno egy magzatot mutatott Yonah-nak: még nem volt teljesen kialakulva, halban az ekkorát bármelyik horgász visszadobta volna.

− Az élet csírája a hímvesszőből kilövellő sperma − magyarázta Nuno. − Hogy az átalakulás minek hatására történik a női testben, nem tudni. Egyesek úgy vélik, a férfiúi váladék magvai a nő testüregének természetes melegétől serkennek növekedésre. Mások szerint a folyamatot a hímtag döfölő mozgása által keltett súrlódási hő is gyorsítja.

Felboncoltak egy női emlőt. Nuno rámutatott a szivacsszerű belső szövetre, melyben gyakorta fejlődtek ki daganatok. -Amellett, hogy az anya tejét a csecsemőhöz eljuttatja, a

mellbimbó érzékeny erogén zóna is. A férfi e területek szájjal vagy kézzel való ingerlése által készítheti elő a nőt a közösülésre, még az anatómusok közül is kevesen tudják viszont, hogy a női nemi vágyak felkeltésének legfőbb helye ez − mondta, és parányi szervet mutatott Yonah-nak, akkorka volt csak, mint egy kisebb borsószem, páros bőrredő közt, bebugyolált ékkőként bújt meg a vagina felső szegletén.

Erről Nufiónak eszébe jutott még valami, miről Yonah-t ki akarta okosítani. − A városban bőven akadnak könnyűvérű nők, több is, mint ahány egy férfiember vágyainak kielégítéséhez szükséges. De kerüld az örömlányokat, mert bujakórral fertőzöttek, mely, ha elkapod, szörnyű következményekkel jár.

Egy héttel később a lecke szigorú megerősítést nyert Yonah agyában, amikor Lucia Porta városi otthonába látogattak. − Az orvosdoktor az, senora, a kis Jósét és Fernandot jöttünk megnézni − kiáltotta Yonah. Egy asszony csoszogott elő ajtót nyitni.

− Hola, senora − mondta Nuno. Az asszony bávatagon nézte őket, nem köszönt vissza, de hagyta, hogy belépjenek. Vézna, kistermetű fiúcska szipogott a fal mellett és meredt rájuk tompán.

− Hola, Fernando. − Fernando kilencéves, mondta Nuno, és Yonah-t szánakozás fogta el, mert a fiú négy-öt évesnek ha látszott. Lába csenevész karikaláb. Nem ellenkezett, amikor megvizsgálták. Nuno szőlőfürtszerű, sötét duzzanatokra mutatott a herezacskón s a végbélnyílás környékén. − Nem túl gyakori tünet − jegyezte meg. Az ablakhoz vezette Fernandot, ahol több fény volt, és tágra nyittatta a gyerekkel a száját, hogy Yonah is lássa a hasadt szájpadlást. A száj más tekintetben is rendhagyó volt: a felső két metszőfog között hézag húzódott, s mindkét fog keskenyebb volt alsó részén, mint fent. − A szájpadlás hiátusa igen közönséges tünet, akárcsak a rendellenesen fejlődött fogak.

Sivalkodó csecsemő hánykolódott egy fekhelyen, Yonah és Nuno letérdeltek mellé.− Hola, José − dörmögte Nuno. A csecsemő száját-orrát hólyagok és kelések környezték.− Van még a kencéből, senora?− Egy csepp se.Nuno bólintott. − Menj el Medina testvér patikájába. Majd szólok neki, hogy számítson

rád, és nagyobb adagot keverjen.Yonah megkönnyebbült, amikor újra kiértek a napfényre, és maguk mögött hagyták a

házat. − A kence nem sokat ér − mondta Nuno. − Nem ér már itt sokat semmi. A csecsemő kelései elmúlnak, de metszőfogai kétségkívül ugyanolyanok lesznek, mint a bátyjáé. És még sokkal súlyosabb komplikációkra is számítani lehet. Több, fiatalkorában bujakórban szenvedett betegemnek, szám szerint két férfinak és egy nőnek, utóbb az elméje is elborult. − Nuno vállat vont. − Az ok-okozati összefüggés nem bizonyítható, mégis figyelemre méltó az egybeesés − mondta, és jó ideig nem mesélt többet Yonah-nak a bujakórról.

Az orvosdoktor inasa köteles rendszeresen templomba járni, jelentette ki Nuno. Yonah eleinte hadakozott e regula ellen. Más dolog volt Gibraltáron a jámbor keresztényt adni, ahol minden mozdulatát lestek, és megint más a katolicizmust gépies szemforgatással gyakorolni most, hogy Nuno Fierro házának lakója, ahol .érzése szerint semmiféle veszély nem fenyegeti a hitetlent.

De Nuno nem engedett. − Inaséveid végeztével meg kell jelenned a városi elöljáróságon, hogy pátenst válts ki az orvosdoktori mesterség gyakorlásához. Én is veled kell hogy menjek majd. A pátenst csak hithű kereszténynek szolgáltatják ki. − A döntő érv csak eztán következett. − Ha téged lelepleznek és elpusztítanak, Reynát és engem is elpusztítanak veled együtt.

− Voltam néhányszor misén, amikor a szükség úgy hozta. A körülöttem ülők mintájára letérdeltem, amikor ők letérdeltek, ülve maradtam, amikor ők ülve maradtak. De a templomi viselkedés finomságaiban járatlan vagyok, s ez mindannyiunk vesztét okozhatja − érvelt

Yonah.− Majd beletanulsz − felelte nyugodtan Nuno, és egy darabig az orvosi ismeretek mellett

azt is felvették a tananyagba, mikor kell felállni s mikor letérdelni, hogyan imádkozzon latinul olyan folyékonyan, mintha a smát mondaná, sőt: hogyan hajtson térdet templomba lépéskor úgy, mintha világéletében az összes vasár− és ünnepnapon ezt tette volna.

Zaragozában később köszöntött be a tavasz, mint Gibraltáron, de végül csak hosszabbra és melegebbre váltottak a napok. A gyümölcsfák, amiket Yonah megmetszett és megtrágyázott, buja virágköntösbe öltöztek, és Yonah elnézte, amint az illatos rózsaszínű szirmok lehullanak, s pár héten belül kemény kis zöld gubókként megjelennek helyükön az első parányi almák és körték.

Egyik nap egy Loretta Cavalier nevű özvegyasszony kereste fel Nuno rendelését a lágyan permetező esőben, elpanaszolva, hogy az utóbbi két esztendőben jóformán teljesen elapadt havi vérzése, s helyette súlyos görcsök gyötrik. Kistermetű, fehér bőrű asszony volt, a haja seszínű, akadozva adta elő problémáját, közel ülő szemeit a falra függesztette, a világért nem nézett volna Nunóra vagy Yonah-ra akár. Két bábánál is járt, mondta, kencékkel és csodaszerekkel látták el, de mindhiába.

− Székrekedésed van-e? − kérdezte Nuno.− Előfordul.Hogy ne forduljon elő, Nuno lenmagot rendelt neki hideg vízben, azt hajtsa fel magostul,

mindenestül. Kint a rendelő előtt lovas kocsi várt az asszonyra, de Nuno figyelmeztette, hogy egy ideig mellőzze a kocsit, ha kimozdul, lóháton közlekedjék inkább. Vérzését fokozandó azt tanácsolta, áztassa forró vízbe cseresznyefa kérgét keserűfűvel és málnalevéllel egyetemben, s napjában négyszer kortyoljon a főzetből mindaddig, míg vérzése normalizálódik, s még azon is túl harminc napon át.

− Csak tudnám, hol teszek szert minderre − mondta az asszony, mire Nuno közölte vele, hogy a főzet hozzávalóit hiánytalanul megkapja a zaragozai patikárius üzletében.

Yonah azonban már másnap délután lehántott pár csíkot egy vadcseresznye kérgéből, és keserűfüvet meg zsenge málnaleveleket szedett, és még este át is vitte az egészet egy üveg bor kíséretében az asszony kis házához az Ebro folyó partján. Loretta mezítláb nyitott ajtót, mégis betessékelte, és köszönetet mondott a fakéregért s a levelekért. Aztán megkínálta egy bögrével saját, ajándékba hozott borából, és magának is töltött, és letelepedtek a kandallóhoz. Amikor Yonah elismerő megjegyzést tett a két mívesen faragott székre, amin ültek, az asszony elmondta, hogy a székeket néhai férje, Jiménez Reverte asztalosmester készítette.

− Rég halt meg a férjed, senora? − tudakolta Yonah. Két hónapja volt két esztendeje, mondta az asszony, hogy Jiménezt elvitte a torokgyík, azóta sincs nap, hogy ne fohászkodna a lelke üdvösségéért.

A fesztelenség csírája is hiányzott közülük, suta beszélgetéseik közé hosszú néma csendek ékelődtek. Yonah tudta, mit akar elérni, de nem volt gyakorlata az ezt előkészítő évődés-ben. Amikor végül felállt, az asszony is fölemelkedett. Tudta, ha most sem cselekszik, nem marad más, mint hogy távozzon, átölelte hát az asszonyt, és lehajolt, hogy megcsókolja ajkát.

Loretta Cavalier mozdulatlanul tűrte az ölelést, majd kibontakozott karjából, és olajlámpással a kézben átvágott a szobán, Yonah pedig követte meztelen lábfejét fel a keskeny, meredek lépcsőn. A hálószobában Yonah-nak kurtánál is kurtább alkalma nyílt megállapítani: a tölgyfa szőlőfürtökkel és fügével és gránátalmával teli ágyvéget Jiménez még a székeknél is nagyobb műgonddal faragta ki − az asszony máris kivitte s az előtér padlójára állította a lámpást. Amikor visszajött, rövid suhogás támadt, textíliák neszeztek bőrhöz súrlódva, míg ruháikkal együtt gátlásaikat is levetkeztek.

Úgy estek egymásnak, mint két elcsigázott vándor a sivatagban, ki-ki édesvizet remélve a találkozástól. Egyesülésük mégis pusztán megkönnyebbülést hozott Yonah-nak, a vágyva

vágyott gyönyörteli élvezetek elmaradtak. Kicsit később, a ténykedésük illatától szagló szoba sötétjében keze petyhüdt keblet, éles medencecsontot és bütykös térdkalácsot tapintott.

Mielőtt kiment a lámpásért, az asszony visszavette alsóruháját, Yonah-nak nem adatott meg, hogy meztelenül lássa. Jóllehet utóbb még háromszor ellátogatott a házba, egyesülésükből hiányzott a szenvedély. Mintha onániát követett volna el, a női testet kölcsönvéve. Nemigen tudtak mit mondani egymásnak, a félszeg beszélgetésre kielégülés következett a pazar ágyban, arra meg szűkszavú, ügyetlen búcsúzkodás. Amikor negyedszer ment vissza, az asszony kijött a kopogtatásra, de nem hívta be, és ahogy benézett mellette az ajtón, Roque Arellano zaragozai hentesmestert látta az asztalnál ülni, mezítlábasán, a bort kortyolgatva, mit Yonah vitt a házhoz.

Pár héttel később Yonah jelen volt a templomban, amikor vasárnap a pap kihirdette Loretta Cavalier és Roque Arellano küszöbönálló házasságát. Esküvő után Loretta Cavalier a férje forgalmas üzletében kezdett dolgozni. Nunónak volt néhány tyúkja, de tehenet, disznót nem tartott, és Reyna párszor megkérte Yonah-t, menne el a henteshez, hogy tőkehúst, illetve az Arellano üzletében időnként ugyancsak kapható halat vegyen. Loretta hamar beletanult a szakmába, Yonah csodálattal nézte, milyen gyors és biztos vágásokkal bontja, faggyazza a húst. Arellano árai magasak voltak, de Loretta mindig felfénylő szemmel, kedvesen üdvözölte, és gyakran velős csontot adott neki ajándékba, ami kapóra jött Reyná-nak, ha levest főzött ebédre.

Nuno is, Reyna is akkor lett a hacienda lakója, amikor a ház ura még Gabriel ben Nissím Sporanis volt, márpedig a zsidó orvosdoktor minden áldott pénteken lefürdött naplemente előtt, így készülvén elő a sábeszre. A maestró-tól Nuno és Reyna is átvette a heti fürdőzés szokását, Nuno hétfőnként, Reyna szerdánként hódolt az efféle örömöknek, hogy egy este ne kelljen kétszer fürdővizet melegíteni. A fürdéshez rézkádat állítottak a kandallóhoz, ahol közben a tűz fölött újabb adag víz melegedett.

Yonah szemében azzal együtt is hatalmas fényűzés volt Sporanis módjára minden pénteken fürdeni, hogy úgy kellett a kád szűkös falai közé préselnie vaskos testét. Szerda esténként, míg Reyna fürdött, időnként járt egyet odakint, még gyakrabban gitározott a szobájában vagy az Avicenna-fordításon dolgozott lámpafénynél. Nehéz volt azt magolni, mely szerek vannak összehúzó hatással a kelésekre, és melyek azok, melyek melegen tartanak, de felfakasztó hatásuk nincsen, miközben végig azon járt az esze, hogyan nézhet ki az asszony ruhátlanul.

Amikor a víz kihűlt, hallotta, hogy Nuno odamegy az asszonyhoz, leveszi a kannát a tűzről, és forró vizet tölt a kádba a langyoshoz, mint Reyna is tette maestro-jának hétfőnként. Nuno ugyanebben a szívességben inasát is részeltette, péntekenként, lassan, erőlködve megemelte a kannát, figyelmeztette Yonah-t, hogy húzza félre lábát, nehogy leforrázza, azután lihegve-fújtátva a kádba döntötte a forró vizet.

− Túl sokat dolgozik. Nem fiatal már − mondta Reyna egyik reggel Yonah-nak, amikor Nunónak a pajtában akadt dolga.

− Igyekszem levenni némi munkát a válláról − felelte Yonah bűntudattal.− Tudom. Megkérdeztem, miért fecsérel annyi erőt a tanításodra − tálalt ki Reyna. − Azt

mondta: „Azért, mert megérdemli.” − Az asszony sóhajtva vállat vont.Yonah nem tudott mit mondani, hogy megnyugtassa. Nuno erőnek erejével kilovagolt

olyan közönséges esetekhez is, amikor pedig inasa egyedül is elegendő lett volna. Nuno nem elégedett meg azzal, hogy Yonah elolvasta Rhazest, aki rámutatott: minden vizeletürítéskor mérgek és fölösleges mennyiségben felhalmozódott anyagok távoznak a testből. Nem, a maestro a betegágy mellett akarta felhívni Yonah figyelmét az elhúzódó lázbetegségben szenvedők citromsárga vizeletére, a háromnaponta beálló maláriás láz kezdetét jelölő rózsaszínes vizeletre, az időnként a gennyes keléseket kísérő, fehéres csapadékkal szennyezett

vizeletre. Megtanította Yonah-t, hogyan ismerheti fel a betegségeket a vizelet megváltozott szagáról.

Nuno a gyógyszerészet terén is nagy jártasságról tett bizonyságot. Értett a gyógynövények szárításához és őrléséhez, kenőcsök, főzetek készítéséhez, az otthoni gyógyszerkészítés kényelméről lemondva mégis inkább a mestersége minden csínját-bínját értő öreg Luis Guerra Medina ferences testvér patikáját szerencséltette, aki annak idején Sporanist is ellátta orvossággal.

− Gyakorta felmerül a mérgezés vádja, különösen királyi méltóságok halálakor. Időnként a feltevés nagyon is megalapozott, sokszor ellenben nem − magyarázta Yonah-nak. − Az egyház hosszú ideig tiltotta híveinek, hogy zsidók készítette patikaszerrel éljenek, mondván, hogy még megmérgeznék őket. Egyes zsidó orvosdoktorok továbbra is maguk készítették gyógyszereiket, ám sok orvosdoktort, régi keresztényeket csakúgy, mint zsidókat, mérgezés kísérletével vádoltak meg azon betegeik, kiknek nem akaródzott törleszteni az orvosnál felhalmozott tartozásaikat. Gabriel Sporanis biztonságosabbnak vélte, ha olyan patikussal dolgoztat, aki keresztény szerzetes is egyben, és magam is így találom. Medina testvérnek kisujjában van a mestersége.

Yonah most látta, mit kockáztatott, amikor gyógynövényeket vitt Loretta Cavallernek, és megértette, hogy soha nem szabad ilyet tennie többé. így tanult az idősebb férfitól, míg szavait hallgatta, Nuno Fierro pedig a szaktudáson túl a sikeres praktizáláshoz szükséges prózai ismeretekkel is igyekezett felvértezni az önállósodásra.

Egyik nap, amikor bő esztendeje inaskodott már az orvosdoktor mellett, Yonah rádöbbent, hogy mindeközben nem kevesebb mint tizenegy betegük költözött el az élők sorából.

Eléggé elsajátította a gyógyítás tudományát, hogy tudja: Nuno Fierro kivételes képességekkel megáldott orvosdoktor, és felismerte, milyen szerencsés, hogy ilyen tanítója van, mégis nyomasztotta, hogy a mesterség, melynek gyakorlására készül, ilyen gyakran csütörtököt mond.

Nuno Fierro úgy figyelte tanítványát, ahogy egy hozzáértő idomár figyeli az ígéretes lovat. Látta, milyen elkeseredetten küzd Yonah a gyülemlő sötétséggel, ahányszor egy betegük a halálos ágyán fekszik, és nem kerülte el figyelmét a fiatal férfit halálesetről halálesetre mindjobban átható komorság.

Megvárta, míg egyik este tanár és diákja borozgatva, fáradt semmittevésben üldögél a tűz mellett.

− Megölted a férfit, aki végzett a fivéremmel. Más életét is kioltottad-e, Ramón Callico?− Igen.Nuno kortyolt a borából, és elnézte inasát, míg az beszámolt róla, hogyan csalatta tőrbe a

két ereklyetolvajt.− Másként tennél-e, ha visszaforgathatnád az idő kerekét? − kérdezte Nuno.− Nem én, hisz mindhárman az életemre törtek. Mégis nyomaszt, hogy gyilkosság szárad a

lelkemen.− És most azért kívánsz gyógyítással foglalkozni, hogy más életek megmentésével vezekelj

az általad kioltottakért?− Nem ezért kértelek meg, hogy fogadj magad mellé. De utóbb nekem is támadtak hasonló

gondolataim − ismerte el Yonah.− Akkor viszont nem árt tisztábban látnod, mire jó az orvoslás, és mire nem. Egy

orvosdoktor maroknyi ember szenvedésének enyhítésére képes. Felvesszük a harcot betegségeikkel, bekötözzük sebeiket, helyükre tesszük törött csontjaikat, segítünk gyermekeik világrahozatalában. De aki él, annak meg is kell halnia egyszer. Úgyhogy minden tudásunk és tapasztalatunk és együttérzésünk dacára időnként elveszítünk egy_egy beteget, és nem szabad túlontúl bánkódnunk, sem bűntudattal lennünk, amiért istenek nem lévén senkinek nem

garantálhatunk örök életet. Ehelyett, feltéve, hogy jól gazdálkodtak a számukra kiszabott idővel, hálásnak kell lennünk, hogy megtapasztalhatták az élet áldását.

Yonah bólintott. − Értem.− Remélem is − mondta Nuno. − Mert ha ezt fel nem fogod, bizonyosan csapnivaló

orvossá leszel, mivelhogy előbb-utóbb megtébolyodsz.

30. A VIZSGA

Második inaséve végére Yonah élete tiszta és határozott körvonalakat nyert, és minden egyes nap új izgalmakat tartogatott számára, miközben tudásra szomjasan hallgatta Nuno szavait. Pácienseik Zaragozából és a környező vidékről jöttek, állandóan munkával tartotta őket a rendelő és a betegek, akiknek elesettségük miatt helyükbe kellett menniük. Nuno betegei többnyire egyszerű emberek voltak a városból és a környező birtokokról. Alkalomadtán egy-egy nemesemberhez is kihívták, és soha nem is mondott nemet, de Yonah-nak elárulta, hogy a hatalmasok makacsok, és gyakran úgy fizetik meg az orvosdoktor járandóságát, mintha a fogukat húznák, úgyhogy nem keresi kegyeiket. Az 1504. esztendő novemberének huszadik napján ellenben olyan meghívást kapott, amit nem hagyhatott figyelmen kívül.

Nyár végén Ferdinánd királyt és Izabella királynőt is súlyos betegség döntötte le lábáról. A robusztus alkatú, sok-sok évi vadászatban és hadviselésben megedződött király hamar felépült, felesége azonban egyre gyengült. Medina del Campo városában tett látogatása során Izabella állapota válságosra fordult, és Ferdinánd lázas sietséggel magához kéretett fél tucat orvosdoktort, köztük Nuno Fierrót, Zaragozából.

− Hogy is mehetnél el − tiltakozott szelíden Yonah. − Medina del Campo tíznapi lovaglás ide. Nyolc, ha meg akarod ölni magadat. − Utóbbit szó szerint értette, mert tudta, hogy Fierro egészsége ingatag, és nem szabad ekkora útra indulnia.

Az orvosdoktor azonban rendíthetetlen volt. − Izabella a királynőm. Egy uralkodó is megérdemel annyi odaadást, mint bárki más.

− Legalább azt engedd, hogy elkísérjelek − mondta Yonah. De Nuno visszautasította. − Itt maradsz, és gondoskodsz a betegeinkről − mondta.

Amikor Yonah és Reyna együttesen kérlelték, hogy vigyen magával valakit a hosszú útra, Nuno meghajlott érveik előtt, és felfogadta Andres de Avilát a városból, kíséretnek, és másnap hajnalban együtt indultak el.

A két férfi túlságosan hamar, kellemetlen, lucskos időben tért vissza. Yonah-nak úgy kellett lesegítenie Nunót a lóról. Míg Reyna gondoskodott róla, hogy az orvosdoktor haladéktalanul forró fürdőt vehessen, Avila beszámolt Yonah-nak a történtekről.

Az út Yonah minden félelmét beigazolta. Négy és fél napot lovagoltak, mondta Avila. Atienza városán túl, egy fogadónál jártak, és Avilának komoly kételyei voltak, hogy az elcsigázott Nuno képes-e folytatni az utazást.

− Rávettem, hogy álljunk meg enni, szusszanjunk egyet, mielőtt továbbmennénk. Csakhogy a fogadóban az emberek már Izabella emlékére iszogattak.

Nuno az italozókra förmedt, ugyan honnét veszik, hogy a királynő meghalt, mesélte Avila, mire más, nyugatról érkezett utazók megerősítették, hogy az uralkodó holttestét abban a szent pillanatban is éppen dél felé viszik, hogy a granadai királyi sírboltban helyezzék nyugalomra.

A fogadó alvópadozatán töltött álomtalan, poloskacsípéses éjszaka után Nuno és Ávila reggel újra keletnek vette az irányt, vissza Zaragozába. − Most már ráérősen csak − mondta Avila −, de egész úton, amiben lehetett, balszerencsénk volt, utolsó nap pedig végig hideg, szakadó esőben lovagoltunk.

Yonah rémülten látta, hogy Nuno a fürdő ellenére is elnyűtt és holtsápadt maradt. Azonnal

ágyba fektette az orvosdoktort, és Reyna forró italokat és tápláló ételeket diktált belé. Egyheti ágynyugalom után valamelyest helyrejött, de a kudarcba fúlt lovaglás Spanyolország haldokló királynőjéhez súlyosan megcsapolta amúgy is megfogyatkozott életerejét.

Elérkezett az idő, amikor Nunónak annyira reszketett a keze, hogy képtelen volt tovább használni a fivére készítette sebészszerszámokat. Yonah vette át őket, az orvosdoktor pedig ott állt mellette, utasításokat adva, magyarázva, kérdésekkel ellenőrizve és pallérozva inasát.

Egy roncsolt kisujj amputálása előtt felszólította Yonah-t, tapogassa végig tulajdon ujját másik keze ujjbegyével. − Érzed a helyet... a kis rést a csontok találkozásánál? Ez az a hely, ahol a roncsolt részt le kell választanod, a bőrt azonban csak ráhagyással, jóval feljebb vághatod el. És miért?

− Hogy legyen mit visszahajtani a csonkra − mondta Yonah, és az idősebb férfi elégedetten bólintott.

Yonah egyfelől szívből sajnálta Nunó balszerencséjét, másrészt a dolog előnyére vált taníttatásában, mert utolsó inasévében így sokkalta több műtétet végezhetett, mint amennyi egyébként feladatául jutott volna.

Lelkifurdalása volt, amiért tanítványként maga is apasztja Fierro erejét, de amikor a gondolatot Reyna tudomására hozta, az asszony megrázta a fejét. − Az tartja életben, hogy téged taníthat − mondta.

És valóban, amikor a negyedik inasév is kitelt, Nufio Fierro szemébe diadalmas csillogás költözött. Nyomban intézkedett, hogy vizsgabiztosok elé állhasson Yonah-val. Minden évben, három nappal karácsony előtt az elöljáróság kiválasztott két orvosdoktort a körzetből, akik vizsgabiztosként vettek részt a pátensért folyamodók kérelmének elbírálásában. Nuno is több ízben szerepelt vizsgabiztosként, jól ismerte az eljárást.

− Jobb szerettem volna megvárni a vizsgáddal az egyik jelenlegi vizsgabiztos, Pedro de Calca leváltását − mondta Yonah-nak. Calca már régóta sértett irigységgel viseltetett a zaragozai orvosdoktor iránt. Nunónak azonban az volt a megérzése, hogy nem szabad késlekedniük. − Nem várhatok még egy évet − mondta Yonah-nak. − Ráadásul úgy gondolom, kész vagy a megmérettetésre. − Másnap reggel belovagolt Zaragozába, és időpontot kért Yonah vizsgájához az elöljáróságon.

A vizsga napján diák és tanár időben elhagyták a haciendát, és ráérősen kocogtak lovaikkal a meleg, napsütéses reggelben. Alig szóltak egymáshoz idegességükben. Négy hosszú év után megkésett lett volna Yonah elméjének bárminemű további csiszolása.

Az elöljáróság épülete portól és évszázadok ügyfélforgalmától szaglott, jóllehet aznap reggel Yonah-n, Nufión és a két vizsgabiztoson kívül teremtett lélek nem tartózkodott benne.

− Uraim, van szerencsém bemutatni a megmérettetésre váró Senor Ramón Callicot.Az egyik vizsgabiztos Miguel de Montenegro volt, egy ezüstfehér hajú, szakállú és bajszú,

méltóságteljes emberke. Nuno évek óta ismerte, és biztosította Yonah-t, hogy Montenegro komoly, lelkiismeretes, ugyanakkor igazságos vizsgáztató lesz.

A másik vizsgabiztos, a vörös hajú, kis, hegyes szakállt viselő Calca, mosolygós, szívélyes férfi volt. A zubbonyt, amit viselt, alvadt vér, rászáradt genny és nyál borította. Nuno elítélően „hivalkodó cégér”-ként jellemezte a ruhadarabot Yonah-nak, és figyelmeztette, hogy Calca Galénoszt szokott szemelgetni, mást se nagyon, úgyhogy kérdéseiben is nyilván Galénoszra szorítkozik majd.

Leültek négyesben az asztalhoz. Yonah azzal bátorította magát, hogy két és fél évtizede Nuno Fierro ült ebben a szobában vizsgázóként, pár évtizeddel azelőtt pedig Gabriel ben Nissim Sporanis tett ugyanígy, igaz, akkoriban egy orvosdoktor még baj nélkül megvallhatta zsidóságát.

Mindkét vizsgáztatóra kétszer került a kérdezés sora, a rangidős Montenegro kezdett. − Senor Callico, ha volnál szíves. Beszélj nekünk a theriaka alkalmazásának előnyeiről is

hátulütőiről lázbetegek kezelésénél.− A hátrányokkal kezdem − mondta Yonah −, mivelhogy ezek száma kicsiny, s így hamar

letudhatok. A theriaka akár hetven gyógynövényi összetevőt is tartalmazhat, ezért elkészítése fáradságos és bonyolult, ára busás. Legfőbb előnye, hogy bevált és hatékony ellenszere mindennemű lázbetegségeknek, belső szervi bajoknak, sőt bizonyos mérgeknek is... − Érezte, hogyan oldódik feszültsége, amint pontról pontra haladva igyekszik kimerítő választ adni, anélkül hogy terjengőssé válna. Montenegro elégedettnek tűnt a válasszal. − Második kérdésem a harmadnapos láz és a quartana közötti különbségre vonatkozik.

− A harmadnapos láz háromnaponta jelentkező lázbetegség, ahol első napként a tünet észlelésének napja tekintendő. A quartana négynaponként visszatérő váltóláz. Ezek a lázbetegségek rendesen meleg, párás éghajlaton jelentkeznek, hidegrázás, verejtékezés, nagyfokú legyengülés a gyakori kísérő tüneteik.

− Rövid, lényegre törő válasz. Aranyér kezelésekor választanád-e a műtéti eltávolítás lehetőségét?

− Csak ha semmi más nem segít. A fájdalom és a kellemetlenségek gyakorta mértékletes étrenddel, a csípős, sós, illetve túlédesített étkek kiiktatásával is féken tarthatóak. Erős vérzés esetén összehúzó hatású készítmények alkalmazása javallott. A duzzatag, de nem vérző aranyér szikével megnyitható avagy piócákkal csapolható.

Montenegro biccentett és hátradőlt, jelezve, hogy Pedro de Calca van soron.Calca megsimította vörös szakállát. − Beszélj nekünk, kérlek, a humorális kórélettan

galénoszi rendszeréről − mondta, és hátradőlt a székén.Yonah-t felkészülten érte a kérdés, nagy levegőt vett. − A rendszer a hippokratészi iskola

elgondolásainak talaján alakult ki, később más korai orvos filozófusok, kik közül külön kiemelendő Arisztotelész neve, továbbfejlesztették. Galénosz az elgondolásokat saját teóriájában egyesítve kimondta: minden a négy őselemből − tűz, föld, levegő, víz − épül fel, mely őselemek négy minőséget eredményeznek, ezek: meleg, hideg, száraz és nedves. Amikor ételt és italt veszünk magunkhoz, ezek természetes hő által négy testnedvféleséggé: vérré, nyálkává, sárga epévé és fekete epévé alakulnak át. A levegő megfelel a vérnek, ami meleg és nedves, a víz a nyálkának, ami nedves és hideg, a tűz a sárga epének, ami száraz és meleg, a föld pedig a fekete epének, ami száraz és hideg.

Ezen anyagok megfelelő hányada a vér útján jut el a test különböző szerveihez azok táplálására, írja Galénosz, a fölösleg a bélsárral kiürül. Perdöntő fontosságú, hogy az előbbi minőségek milyen arányban elegyednek a testen belül. A minőségek eszményi keverése a jóllét előfeltétele. Bármelyik testnedvből túl sok vagy túl kevés van, az egyensúly felborul, s az eredmény betegség.

Calca újfent a szakállával babrált: simogatta, simogatta rendületlenül. − Beszélj a test belső hőjéről és a pneumáról.

− Hippokratész és Arisztotelész, majd Galénosz is életadó anyagként fogta fel a test belső hőjét. Ez a belső hő a pneu-mából táplálkozik, egy légszerű anyagból, mi a májbéli leges-legtisztább vérből keletkezik, s az erek csatornáin árad szét a testben. Látni azonban nem látható. Ugyanakkor...

− Honnan tudod, hogy nem látható? − szólt közbe Calca, és Yonah érezte, hogy Nuno térde figyelmeztetően az övének nyomódik.

Onnan, hogy eleddig három holttest ereit és belső szerveit boncoltuk fel, és Nuno mindössze szöveteket és vért mutatott nekem, és rámutatott, hogy nyoma sincs olyasminek, amit pneuma névvel illethetnénk. Teljesen elment a józan esze. Calca rá fog jönni, hogy ilyesmit csak az tudhat, aki felnyitott egy testet, vagy tanúja volt, hogy valaki ilyet tesz. Egy pillanatra páni félelem bénította meg hangszálait.

− Olvastam róla... valahol.

− Ugyan hol, Senor Callico? Én nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna arról, hogy a pneuma látható vagy sem.

Yonah hallgatott. − Nem Avicennánál és nem is Galénosz-nál olvastam − mondta lassan, mint aki az emlékezetében kutat. − Azt hiszem, Teodorico Borgognoni írt ilyesmit.

Calca ránézett.− Szent igaz − szólalt meg Miguel de Montenegro. − Magam is olvastam Teodorico

Borgognoninál. − Nufio Fierro helybenhagyólag rábólintott.Miként Calca is. − Persze, Borgognoni.Második sorra kerülésekor Montenegro arra kérte Yonah-t, vázolja a csonttörés és a ficam

ellátása közti különbséget.Szótlanul végighallgatták válaszát, majd Montenegro megkérte, sorolja fel az egészség

kritériumait.− Tiszta, szennyezésmentes víz, étel és ital, a test erőit újrateremtő alvás, valamint ébrenlét

az érzékek karbantartására, mértékletes testmozgás a salakanyagoktól való megszabadulás érdekében, az emésztési végtermékek ürítése, továbbá elegendő örömérzet a test makkegészségesen tartásához.

− Beszélj a betegségek terjedéséről járvány idején − mondta Calca.− Az oszlásnak indult holttestek vagy poshadt víztömegek és mocsarak fölött mérgező

miazmafelhők jönnek létre. A bomlástermékekkel terhes, meleg, nyirkos levegő bűzös párái egészséges személyek által belélegeztetvén fertőzést okozhatnak. Járványok alkalmával tanácsos az egészségeseknek olyan messzire menekülniük, hogy a szél ne sodorhassa feléjük a miazmás levegőt.

Gyors simítások a vörös szakállon, majd pergőtűzszerű, rövid kérdések a vizeletet illetően:− Mire utal a sárgás vizelet?− Bizonyos mennyiségű epe jelenlétére.− És amikor a vizelet tűzvörös?− Nagy mennyiségű epe.− Sötétvörös vizelet?− Vér jelenlétére utal, hacsak nem sáfrányt evett az illető.− Üledékes vizelet?− A beteg belső szerveinek meggyengülésére utal. Ha az üledék korpaszerű és bűzös, a

húgyvezeték kimaródását jelzi. Ha az üledék elbomlott vért tartalmaz, a kötőszövetek rákos megbetegedésére következtethetünk.

− És a vizeletben megjelenő homok? − kérdezte Calca.− Epe- vagy vesekő jele.Csend támadt.− Nincs több kérdésem − mondta Calca.− Nekem sincs. Rátermett jelölt, méltó, hogy mestere nyomdokaiba lépjen − mondta

Montenegro, és levette polcáról a hatalmas, bőrkötésű elöljárósági jegyzőkönyvet. Abba bejegyezte a két vizsgabiztos és a vizsgára előterjesztő személy nevét, valamint azt, hogy a zaragozai Senor Ramón Callicot a vizsgának alávetették, és tudását elfogadhatónak találván részére az orvosdoktori praktizáláshoz szükséges pátenst az Úr 1506. esztendeje októberének tizenhetedik napján kiszolgáltatták.

Hazafelé tanár és diák a lábát lógázta a nyeregben, és fuldoklón a nevetéstől, mint két pálinkás kenyéren tartott lurkó.

− Azt hiszem, Teodorico Borgognoni írt ilyesmit! Azt hiszem, Teodorico Borgognoni írt ilyesmit! − csúfondároskodott Nuno.

− De mért állt ki mellettem Senor Montenegro?− Miguel Montenegro derék, köztiszteletben álló keresztény, aki orvosként az

anyaszentegyház különös kegyeltje: a fél országot beutazza, ha egy püspök vagy egy bíboros megbetegszik. Ugyanakkor ízig-vérig tudós is, aki maga dönti el, meddig tart a tudomány, és hol kezdődik a bűn. Fiatalkoromban többször boncoltunk együtt. Bizonyosra veszem, hogy nyomban rájött, mire föl tanúskodsz ily határozottan a test belsejének dolgairól.

− Hálás lehetek neki. És a szerencsémnek.− Való igaz, hogy szerencséd volt, de a vizsgán nyújtott teljesítményed sem válik

szégyenedre.− Legnagyobb szerencsém a tanárom kiválasztásánál volt, maestro − mondta Yonah.− Mostantól egyenrangú társak vagyunk, ne mesterezz többé − mondta Nuno, de Yonah

csak a fejét rázta.− Míg élek, két emberre hálával gondolok − mondta. − Mindkettő a Fierro nevet viseli. És

mindkettő holtomig maestro marad számomra.

31. EGY MUNKÁS, NEHÉZ NAP

Nuno hetekkel a vizsga után átadott néhányat a betegei közül. Yonah napról napra inkább orvosnak és kevésbé inasnak érezte magát.

November végén Nuno elmondta, hogy az aragóniai orvosdoktorok nemsokára Zaragozában tartják éves összejövetelüket. − Neked is hasznodra válik, ha találkozol a pályatársaiddal − mondta Yonah-nak, és mindketten úgy intézték, hogy ott lehessenek.

Megérkezésükkor a fogadóban már hét másik orvosdoktor nyakalta a bort és ette a fokhagymás kacsasültet. Pedro de Calca és Miguel de Montenegro nyomban üdvözölték őket, és Nuno szemmel látható büszkeséggel mutatta be Yonah-t a másik ötnek, kik a körzet külső területein praktizáltak. Evés végeztével Calca rövid előadást tartott az érlökés diagnosztikai jelentőségéről. Yonah a beszédet összecsapottnak találta, és rossz érzés fogta el, hogy volt vizsgáztatója ilyen harmatgyenge szerepléssel elő mert állni. Amikor azonban Calca befejezte, a többiek lábdobogással adtak hangot tetszésüknek, és a kérdésre, hogy kíván-e bárki hozzászólni, senki nem jelentkezett.

Yonah meghökkenve hallotta, amint Calca kijelenti: háromfajta érlökés van, erős, gyenge és vágtázó. Szabad-e ellentmondanom?, tépelődött zöldfülűsége fájdalmas tudatában. Végül csak nem állta meg, fölemelte a kezét.

− Senor Callico? − vetette oda Calca szórakozottan.− Szeretném megjegyezni... hozzáfűzni... hogy Avicenna szerint kilencféle érlökés létezik.

Az egyenletes az egészséges egyensúly ékes bizonyítéka. Az állandó érlökés ennél határozottabb, a szív erejét tanúsítja. Épp ellenkezője a gyenge érlökés, mely az erők apályára utal. Továbbá a gyengeség alfajai − a hosszú és a rövid, a szűk és a telt, a felszíni és a mély.

Riadtan látta, hogy Calca a szemöldökét ráncolja. Érezte, hogy az oldalán Nuno nehézkesen talpra kecmereg.

− Mily szép, hogy találkozónkon részt vehet a könyvei közül frissiben előbújt pályakezdő, de szakmánk sokat látott, elismert veteránja is, aki tudván tudja, hogy mesterségünk napi gyakorlásakor a bonyolult szabályokat a tapasztalat és a kemény munkával szerzett életbölcsesség üllőjén kikalapált egyszerűbbekkel váltjuk fel. − Páran kuncogtak, újra felhangzott a lábdobogás, Calca megenyhülten mosolygott. Yonah érezte, hogy arcába szökik a vér, miközben visszaereszkedik helyére.

Már csak otthon, hazatértük után tört ki belőle a méltatlankodás. − Hogy beszélhettél ilyen lekezelőn, mikor tudtad, hogy Cálcával szemben nekem van igazam?

− Úgy, hogy Calca pontosan az a fajta ember, aki ha úgy érzi, becsületébe gázoltak, meg sem áll az inkvizícióig, és eretnekség vádjával feljelenti riválisát. Ahogy azzal valamennyi jelenlévő tisztában is volt − mondta Nuno. − Imádkozom a napért, amikor bármely

orvosdoktor bizton és büntetlenül közkinccsé teheti nézeteit Spanyolországban, de ez még nem az a nap, és nem is jön el egyhamar.

Yonah szemvillanás alatt megértette, milyen őrültséget művelt, dörmögve hálálkodott és mentegetőzött egyszerre. Nuno nem vette félvállról az esetet. − Amikor beálltai hozzám, tisztában voltál a vallásodból eredő veszélyekkel. Ugyanígy éberen kell őrködnöd mesterségünk azon aspektusai ellen, melyek végromlásodat okozhatják.

Váratlanul Yonah-ra vigyorgott. − Mellesleg nem is volt egészen helytálló a megjegyzésed. A Kanon lefordított lapjain, miket átvettem tőled, Avicenna tíz különféle érlökésről beszél − hogy azután csak kilencet soroljon fel! De az is ott áll, hogy az érlökés finom distinkcióinak csak gyakorlott orvosdoktor veheti hasznát. Rá fogsz jönni, hogy ennek a leírásnak nem sokan felelnek meg azok közül, kikkel ma egy asztalnál ettünk.

Három héttel később Nufiónak súlyos rohama volt. A lépcsőn kapaszkodott fel éppen, a szobájába tartott, amikor ádáz fájdalom nyilallt a mellkasába, olyan erővel, hogy utána zihálva s elgyengülten le kellett ülnie, nehogy visszazuhanjon. Yonah épp megjött beteglátogatásból, a szürke arabs hátast nyergelte le az istállóban, amikor Reyna kétségbeesetten berontott az ajtón. − Alig van benne élet − mondta, és Yonah berohant vele a házba. Kettesben sikerült ágyba fektetniük Nunót, ahonnan a csurom verejték, ziháló orvosdoktor úgy tátogta megjegyzéseit, mintha beteg fölött állna, és Yonah-nak tartana előadást.

− Tompa... fájdalom... tompa... nem éles. Tompa, de... erős. Nagyon erős.Amikor Yonah megfogta csuklóját, érlökését riasztóan szabálytalannak találta. Nekilódult,

megtorpant, teljesen ötletszerűen. Yonah pár szippantás kámfort adott Nunónak almalikőrben a fájdalom ellen, ami így is majdnem négy órán át gyötörte még. Estére a fájdalom enyhült, majd elmúlt, és Nuno erőtlenül hevert az ágyon, mint akit kifacsartak.

De nyugodt volt, és beszélni is tudott. Meghagyta Reyná-nak, hogy vágjon tyúkot, s főzzön belőle levest vacsorára, azután bódult álomba zuhant. Yonah elnézte kis ideig, és közben kínosan érezte önnön korlátait, mert minden tőle telhetőt el akart követni, hogy Nuno helyrejöjjön, de fogalma sem volt, hogy mi légyen az a minden.

Három nap sem telt el, Nuno Yonah segítségével le tudott vánszorogni kínkeservesen a lépcsőn, hogy elüldögéljen a székén napközben. Yonah további tíz napig kapaszkodott a reménybe, hogy felépül, a második hét végére azonban világossá vált, hogy mestere nagy bajban van. Mellkasa folyadékkal telt meg, lába dagadni kezdett. Yonah először megpróbálta párnákkal felpolcolni a fejét és mellkasát éjszakára, de a duzzadás és a légzés csak egyre komiszabb lett, és Nuno ragaszkodott hozzá, hogy éjjel-nappal hagyják a székében a kandalló mellett. Éjszaka Yonah pár lépésre tőle feküdt a padlón, és bugyborékoló lélegzését hallgatta.

Harmadik hétre egyértelművé vált, hogy a betegség végső stádiumába érkezett. A tüdőben bugyborékoló folyadék mintha a test összes szövetét átjárta volna, Nuno úgy festett, mint aki rettentő módon elhízott, lába, akár egy elefánté, kiterebélyesedett hasa lelógott a combjára. Igyekezett nem beszélni, hiszen a levegővételt is megerőltetőnek találta, végül azonban elfúló nekibuzdulásokkal közölte Yonah-val utasításait.

Tulajdon birtokán temessék el, a dombtetőn. Sírkövet ne állítsanak.Yonah erejéből csak biccentésre telt.− Írd le a... végrendeletem.Yonah papírt, kalamárist és lúdtollat hozott, és Nuno elfúló hebegéssel tollba mondta

végakaratát.Reyna Fadique-ra hagyta orvosdoktorként felhalmozott megtakarításait.Ramón Callicora hagyta birtokát és a haciendát, orvosi könyveit és felszerelését, valamint

tartalmával együtt a bőr-ládikát, mely Nuno elhalálozott fivéréé, a néhai Manuel Fierróé volt egykoron.

Yonah képtelen volt ellenvetés nélkül végighallgatni. − Ez túl sok. Nincs szükségem ennyi mindenre...

De Nuno lehunyta a szemét. − Nincs másom... csak ti... -mondta, és ernyedt kezével jelezte: a vita le van zárva. A tollért nyúlt, és amikor aláírta a végrendeletet, neve olvashatatlan krikszkraksz volt csupán.

− Még... valamit. Derítsd ki a... halál... okát.Yonah tudta, mire gondol, de úgy vélte, képtelen volna megtenni. Az is más, amikor egy

vadidegen húsába vágsz, miközben a maestro bevezet az anatómia rejtelmeibe, és az is, amikor Nunóba.

Nuno szeme felizzott. − Olyan... akarsz... lenni... mint Calca... vagy... olyan... mint... én?Yonah nem akart mást, mint átvenni a haldoklás terhét ettől az embertől. − Mint te.

Szeretlek és köszönöm. Meglesz, ígérem.Nunót a székében érte a halál, 1507. január 17. esős sötétje és január 18. szürke hajnala

között valamikor.Yonah ült a fekhelyén, és elnézte darabig. Aztán felkelt, megcsókolta mestere még langyos

homlokát, lezárta szemét.Akármekkora volt is, és bármilyen erős, tántorgott a súly alatt, míg kivitte a testet a

pajtába, ahol úgy tett eleget a halott orvosdoktor végső kívánságának, mintha ott állna mellette.

Először is papírra vetette a halál beállta előtt megfigyelteket. írt a köhögésről és a felköhögött véres köpetről. Az időnként bíborban játszó bőrről. A kitágult, lüktető nyaki erekről, a verejtékben úszó testről, a zavarodottan kalimpáló szívről, melynek szapora és ki-kihagyó ritmusa egy iszkoló egér neszezését idézte. Kapkodó, zajos, nehéz légzésről írt, és puhán dagadozó bőrről.

Az írást befejezvén fogta a Manuel Fierro készítette szikék egyikét, és pillanatig csak, szemügyre vette az asztalon heverő Nuno arcát.

A mellkast felnyitván a szívet különbözőnek találta az összes többi szívtől, miket Nunóval megvizsgáltak. Ennek külső felületén megfeketült foltot talált, mintha a szövet megégett volna. Amikor félbevágta, a négy kamrácska is rendellenesnek tűnt. Baloldalt az egyik kamra megfeketült, és mintha korhadás rágta volna át. Hogy megvizsgálhassa, rongyokkal fel kellett itatnia a vért, s tisztára kellett törölni a szervet. A szív láthatólag képtelen volt annak rendje-módja szerint folytatni a pumpálást: a vér visszaáramlott, és megrekedt mindkét bal oldali kamrában és a környező erekben. Yonah Avicenna Kánon-jából tudta: az élet záloga, hogy a szív folyamatosan pumpálja a test valamennyi szegletét átjáró vért, vaskos artériákon és vénarendszerek hálózatán át előbb, melyek finomabbá és finomabbá vékonyodva végül a hajszálereknek nevezett s nevükhöz méltón kicsiny átmérőjű csatornácskákba torkollnak. Nuno elgyötört szíve ellehetetlenítette a vér továbbításának e rendszerét, és ez az életébe került.

Amikor a megduzzadt hasi szövetekbe vágott, nedvesnek találta azokat, ugyanígy a tüdőt is. Nuno belefulladt a saját levébe. De honnan ez a rengeteg nedvesség?

Yonah-nak halvány fogalma sem volt róla.Végigment a jól begyakorolt lépéseken, megmérte a szerveket, az adatokat feljegyezte,

azután mindent visszarakott, és összevarrta Nunót. Majd, ahogy tanulta, lemosdott az asztal mellett tartott vödörben, és újabb megfigyeléseit is rögzítette. Csak amikor ezzel is megvolt, akkor engedélyezte magának, hogy bemenjen a házba.

Reyna zabkásalevest főzött, színleg nyugodtan, de attól a pillanattól tudta, hogy Nuno halott, hogy meglátta az üres széket.

− Hol van most?− A pajtában.

− Kimehetek megnézni?− Nem − mondta Yonah, és az asszonynak elakadt a lélegzete és keresztet vetett, de nem

ellenkezett. Yonah Nunótól tudta, hogy a három évtized, mióta orvosdoktorait szolgálta a haciendan, elég volt Reynanak, hogy rájöjjön, mi folyik a pajtában, mégsem kellett attól tartani, hogy eljár a szája. Yonah viszont nem ismerte egész életében, és attól tartott, még feljelentené.

− Szedek neked levest.− Nincs étvágyam.− Szükséged lesz az erődre − mondta az asszony csendesen, és telemert két tányért.

Egymás mellett ülve, szótlanul ettek, és amikor végzett, Yonah megkérdezte Reynát, van-e más is, akit Nuno szeretett volna ott tudni a temetésén. Az asszony megrázta a fejét.

− Csak mi − mondta, Yonah pedig kiment és munkához látott.Az istállóban talált pár szál öreg, de ép deszkát, megmérte Nunót egy darab spárgával, és

levágta a deszkákat. Majdnem az egész délelőttje ráment a koporsó elkészítésére. Az asszonytól kellett megkérdeznie, van-e szög valahol, és Reyna kerített neki.

Aztán csákányt-lapátot fogott, felment a dombtetőre, és megásta a gödröt. A tél Zaragoza határában járt, de a föld még nem volt átfagyva, és a sír szépen alakult állhatatos csapásai alatt. Évek teltek el, mióta utoljára izmaival kereste kenyerét, és tudta, hogy erre másnap teste emlékezteti is majd. Lassan és módszeresen dolgozott, a gödör oldalait szabályosra, simára faragta. És kellően mélyre is: alig tudott kikászálódni belőle, s ahogy elrugaszkodott, kavicsos föld záporozott vissza mögötte a gödörbe.

A pajtában egy darab tiszta vászonba tekerte a véres rongyokat, és az egészet begyömöszölte Nuno mellé a koporsóba. Ez volt a legbiztonságosabb módja, hogy megszabaduljon tőlük, és miközben leszögezte a láda tetejét, tudta, hogy Nuno is pontosan így csináltatta volna vele. A rongyok dugdosása nélkül is elég fáradságába kerül még, míg eltünteti a boncolás nyomait.

A munka egész napját felemésztette. Szürkült, mire befogta Nuno pejkóját és a szürke arabs hátast. Reynától kellett segítséget kérnie, hogy a súlyos terhet a pajtából a szekérhez cipeljék.

Irgalmatlan erőfeszítésükbe került, míg kettesben leeresztették a földbe a koporsót. Yonah két kötelet feszített át a sírgödrön, a végekre hurkot készített, a hurkokat a földbe vert vaskos cölöpökre bújtatta. Amikor a ládát a gödör fölé ügyeskedtek, a súlyt megtartotta a kötélpár, már csak le kellett akasztani a hurkokat a cölöpökről, hogy a köteleket kétfelől feszesen tartva apránként a mélybe ereszthessék terhüket. Reynán kifogott az egyik hurok. Erős, munkában megedződött asszony volt, de amikor a hurok végre leugrott a cölöpről, a másik kötél megszaladt a kezében, s a koporsó lebillenő sarka a gödör falába mart.

− Feszítsd meg azt a kötelet − szólalt meg Yonah, higgadtabban, mint ahogy valójában érzett. De az asszony máris azon volt, mielőtt ő megszólalt volna. A láda így is kicsit csáléra állt, de a legszörnyűbbet elkerülték.

− Előrelépünk egyet − mondta Yonah, és mindketten úgy is tettek. Ily módon, lépésről lépésre közelítve a sírhoz, eresztették le a koporsót a gödör fenekére.

Az egyik kötelet Yonah ki bírta húzni, a másik elakadt a koporsó alatt. A hurok kaphatott rá egy gyökérre, párszor megrántotta, aztán utánahajította a másik végét is a sírba.

Az asszony elmondott egy miatyánkot és egy üdvözlégyet, csendesen sírdogálva immár, mintha gyászát restellne.

− Vidd vissza a szekeret a pajtához − szólt oda neki Yonah kedvesen. − Utána menj be a házba. A többit én már elintézem.

Reyna vidéken élte le az életét, értett a lovakhoz, Yonah mégis megvárta, míg a szekér a domb derekáig ér, csak akkor vette kézbe a lapátot. Az első lapát földet a lapát hátoldalára

szedte fel, zsidó szokás szerint, annak jelképeként, hogy milyen nehéz olyasvalakit eltemetni, aki után tátongó űr marad az életben. Aztán visszafordította a lapátot, és nagyot nyögve belevágta a földkupacba. A záporozó föld eleinte dobogva hullott a ládára, aztán a hang gyorsan halkabbra váltott, föld hullott földre.

Félig volt a gödör, mire teljesen ráesteledett, de ezüstfehér hold lebegett az égen, és Yonah eleget látott, hogy pár szusszanást leszámítva folyamatosan dolgozhasson.

Majdnem végzett, amikor Reyna megjelent a domboldalon. Az asszony kis pihenőt tartott, mielőtt odaért volna. − Meddig maradsz még? − kiáltotta.

− Már csak egy kicsit − szólt vissza Yonah, mire az asszony szó nélkül megfordult, és visszament a házhoz.

Amikor tőle telhetőleg formára lapogatta a sírhalmot, Yonah fedetlen fejére tette kezét, és kaddist mondott a halottért, és aztán visszavitte a lapátot és a csákányt a pajtához. Bent a házban látta, hogy az asszony már fölment a szobájába. A rézkád a kandalló előtt állt, még meleg volt benne a víz, és két másik kanna is melegedett a tűznél. Az asztalon bor, kenyér, sajt és olajbogyó várta.

Nyirkos, földes ruháit egy kupacban hagyva, Yonah levetkőzött a pattogó tűznél, aztán Reyna erős, barna szappanával a kezében bekuporodott a kádba, és Nunóra gondolt − bölcsességére és elnéző türelmére, a szeretetre, mivel betegeit övezte, és az orvostudomány iránti elkötelezettségére. A jóindulatra, mit az életébe toppant, elcsigázott fiatalemberrel szemben tanúsított. A hatalmas fordulatra, mit Nufio Fierro megjelenése hozott Yonah Toledano életébe. Hosszú, hosszú gondolatokba merült... aztán egyszer csak észrevette, hogy kihűlőben a víz, és nekilátott a mosdásnak.

32. A MAGÁNYOS ORVOSDOKTOR

Másnap reggel felment a dombtetőre, és világosban megigazította a sírhalmot. Nem messze kis tölgymagoncot vett észre, ami az apja sírjából kéretlenül kisarjadt fácskára emlékeztette; óvatosan kiásta, és Nuno sírjának puha földjébe ültette. Ez a fa kicsi volt és kopasz, de melegebb időben még nekieredhet a növekedésnek.

− Értesítened kell a papokat − mondta Reyna −, és adakozni az egyháznak, hogy misét mondjanak a lelki üdvéért.

− Először a házban gyászolok hét napon át − mondta Yonah. − Majd aztán szólok a papoknak, és megyünk el a templomba a misét elintézni.

Reyna hite felszíni máz volt csupán, és egyedül a halál emelkedettsége hozta elő belőle, vállat vont hát, és azt mondta, tőle ugyan úgy tesz, ahogy jónak látja.

Yonah tudatában volt, hogy apja halálát sem gyászolta meg soha illően. Nuno apja helyett apja volt, ezért most szerette volna a még emlékezetében élő rítusokkal kimutatni iránta érzett tiszteletét. Megszaggatta egyik öltözet ruháját, mezítláb járt-kelt a házban, kendővel letakarta az egy kis tükröcskét, és reggel-este kaddist mondott Nuno emlékére, ahogy egy fiú tette volna apjáért.

A hét folyamán háromszor toppant be valaki az orvosdoktort keresve. Egyszer bevitt egy férfit a pajtabeli rendelőbe, és sínbe tette kificamodott csuklóját, kétszer pedig kilovagolt, és otthonukban sietett a betegek segítségére. Négy másik betegéhez is kiment, akikről tudta, hogy rájuk kell nézzen, de utána mindannyiszor visszatért a házba, és folytatta a gyászt.

A síva egy hete után, és a Nuno lelki üdvéért mondott mise után Yonah egy számára idegennek tetsző életben találta magát, olyan létformában, melyhez új szabályokat kell felállítania.

Reyna egy hétig várt, mielőtt megkérdezte, miért alszik továbbra is fekhelyén a kis kamrában, amikor mostantól ő a ház ura? Nuno hálószobája a legjobb szoba, ablakkal délre s

keletre is. A cseresznyefa ágy hatalmas és kényelmes.Együtt átnézték a halott maestro holmiját. Nuno jó minőségű ruhákat hordott, de kisebb

volt Yonah-nál és köpcös. Reyna ügyesen bánt a varrótűvel, és azt mondta, átalakít párat a ruhák közül Yonah-ra. − Jó érzés lesz időnként olyasmit viselned, ami az övé volt s rá emlékeztet. − Aminek Yonah nem vehette hasznát, azt félretette, majd elviszi a falujába, mondta, ott minden darab ruhát hálásan fogadnak.

Amikor Yonah elfoglalta a nagyhálót, első éjszakáját töltötte ágyban azóta hogy Toledóból elmenekült. Mire két hete aludt ott, egyfajta tulajdonosi érzés is kialakult benne, a ház és a föld a részévé lett, és olyan szeretettel gondolt a birtokra, mintha ott látta volna meg a napvilágot.

Amikor betegeivel akadt dolga, többen szomorúan említették fel Nuno eltávoztat. − Derék, áldozatos orvosdoktor volt, tiszta szívünkből szerettük − mondta Pascual Cabrera. De Senor Cabrera és felesége − s velük együtt a körzet betegeinek döntő többsége − Ramón Callicot is nagyon szívükbe zárták inasévei hosszú sora alatt, és láthatólag igen elégedettek voltak vele, úgyhogy Yonah előbb hozzászokott egyedüliségéhez orvosdoktorként, mint az ágyban alváshoz. De nem is igazán érezte magát egyedül orvosként. Egy-egy nehezebb esetet vizsgálva kórusra való hangot hallott a fejében, Avicennáét, Galénoszét, Borgognoniét. És mindezeken túl Nuno hangját, mely mintha így intette volna: „Idézd eszedbe, amit nagyjaink leírtak, és mindazt, mit tőlem tanultál. Azután nézd meg a beteget a tulajdon szemeddel, és szagold meg a beteget a tulajdon orroddal, és tapintsd meg a beteget a tulajdon kezeddel, és használd a tulajdon józan eszed, hogy eldönthesd, hogyan tovább”.

Reyna és ő csendes, valamelyest félszeg közös életvitelt alakítottak ki maguknak. Amikor odahaza volt, Yonah a kis orvosi könyvtárból olvasgatott vagy a fordításon dolgozott, az asszony pedig igyekezett úgy végezni teendőit, hogy minél kevésbé zavarja.

Egyik este, hónapokkal Nufio halála után, Yonah elfészkelődött a székében, Reyna pedig bort töltött a poharába. − Van bármi különös kívánságod a holnapi vacsorával kapcsolatban? − kérdezte az asszony.

Yonah-t belülről a bor, kívülről a tűz hevítette. Reynára nézett, ahogy ott állt, derék cselédként, mint aki sosem látta őt otthontalan száműzöttként, mintha a finca-nak soha nem is lett volna más ura és parancsolója, egyedül ő.

− Egy kis töltött csirkét megennék.Egymásra néztek. Yonah ki nem találhatta, mi jár az asszony fejében. De Reyna bólintott,

és aznap éjjel először átment a szobájába.Az asszony öregebb volt nála, meglehet, akár húsz évvel is. Fekete hajába ősz szálak

vegyültek, de testét ruganyosan tartotta a munkával telt élet, ami mást idejekorán megvénített volna, és több mint hajlandó volt megosztani Yonah ágyát. Elejtett megjegyzéseiből Yonah alappal következtetett arra, hogy fiatalabb éveiben Nuno zsidó mesterének, Gabriel Spo-ranisnak ágyát is megosztotta. Nem mintha kegyei automatikusan öröklődtek volna a birtokkal. Yonah megértette, hogy az asszonyt fiatalon tartotta, hogy férfitestet tudhat maga mellett, és történetesen három olyan férfi mellett szolgált, akiket, ahogy telt-múlt az idő, egyaránt megkedvelt.

Reggelre kelve azonban ugyanolyan takaros és tisztelettudó házvezetőnője volt Yonah-nak, mint Nunónak is mindvégig.

Yonah-t egykettőre mélységes elégedettséggel töltötte el munkája, mit határtalanul szeretett, az ízletes étel és az ön-feledtség, amivel tulajdon cseresznyefa ágyában ajándékozták meg egymást rendszeresen.

A birtokot járva zavarta, hogy a föld nincs kellőn kihasználva, mégsem tervezte, hogy művelésbe fogja, azon okból, amiért a korábbi orvosdoktor tulajdonosok sem: nem lett volna praktikus, ha peón-ok járnak-kelnek a birtokon, s valamelyiküknek szemet szúr, hogy a

házhoz támaszkodó pajtában nemcsak rendelő van és műtőasztal, de az asztalon időnként sokak szemében boszorkányságnak tűnő anatómiai tanulmányokat is folytatnak.

Amikor kitavaszodott, csak annyit vett kapa alá a földekből, amit saját két kezével, szűkös szabadidejében megművelhetett. Felállított három méhkaptárt, és megmetszett pár olaj-s gyümölcsfát, lótrágyát hintve aljukba. Az évben a gyümölcsös először adott jó termést, jutott befőzésre és az asztalra is bőven. Gyöngyélete volt, minden évszak más és más örömökkel kecsegtette.

Zsidóságának veszélyes külső kinyilatkoztatásait megtagadta magától, de péntek este mindig két gyertyát gyújtott szobájában, és elsuttogta az áldást: „Áldott vagy Te, Örök Istenünk, Világ Ura, ki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta, hogy a szent sábészre gyertyát gyújtsunk.”

A gyógyítás maradéktalanul kitöltötte életét, mintha egyfajta vallás volna, melyet nyilvánosan is gyakorolhat, de azért Yonah keményen küzdött a lelke mélyére visszaszorult zsidóságának életben tartásáért. Héber nyelvtudásának java részét a fordítás jóvoltából sikerült felélesztenie, az apja hagyományai szerint való imádkozás képességét viszont elvesztette. Csak hézagosan emlékezett a fohászokra. A szombatnapi istentisztelet menetével sem volt már tisztában teljesen. Arra például emlékezett, hogy az állva elmondandó rész − az Amidá − tizennyolc áldásból áll, de ha megfeszült se emlékezett többre tizenhétnél. Ráadásul az egyik, amelyikre emlékezett, szörnyű aggodalommal töltötte el. A tizenkettedik áldás az eretnekek elpusztításáért fohászkodott.

Amikor gyerekfejjel emlékezetébe véste a fohászokat apja házában, nem gondolt bele igazán az értelmükbe. Most azonban, hogy az eretnekeket tűzzel-vassal irtó inkvizíció sötét árnyékában élt, ez a fohász különösen szíven ütötte.

Nem azt jelenti-e a fohász, hogy ha az anyaszentegyház helyett a zsidók volnának hatalmon, ők is a hitetlenek pusztítására használnák Istent? A kíméletlen erőszakkal együtt nem természetes velejárója ez is bármely teljhatalomra jutott vallásnak?

Ha-Rakhaman, Mennyei Atyánk, mindőnk Istene, miért tűröd a Nevedben végzett esztelen vérontást?

Yonah biztosra vette, hogy a Tizennyolc Áldást összeállító régiek istenfélő, tudós emberek voltak. A tizenkettedik áldás szerzője azonban bizonyosan nem írta volna, amit, ha ő az utolsó zsidó Spanyolországban.

Egyik nap egy halom értéktelen kacat közt, miket egy félszemű koldus árult a Plaza Mayoron, Yonah olyasmit vett észre, amitől a lélegzete is elállt. Egy pohárka volt az, a borra mondott áldáshoz való kidduspohár, annak idején apja számolatlan készített ilyeneket zsidó megrendelőinek. Yonah leküzdötte a kísértést, s előbb más tárgyakat vett kézbe, egy semmiféle ló szájába nem illő, girbegurba zablát, egy mocskos vászonerszényt, egy faág maradványát, melyen darázsfészek lógott.

A poharat megfordítván csalódottan látta, hogy nem apja munkája, hiányzott ugyanis róla a HT jelzés, amit Helkias Toledano minden egyes pohárkája aljába ütött. Valamelyik Zaragoza környéki ötvös munkája lehetett. A poharat nyilván visszahagyták vagy cserébe bocsátották a kiűzetés idején, és láthatóan azóta nem akadt, aki kifényesítse, évszámra rakódott rá a kosz és a rozsda, és csúnyán össze is volt karistolva.

Mégis kidduspohár volt, és Yonah erősen vágyott rá. A megvásárlásától viszont szörnyű félelem tartotta vissza. Az ilyesmi egyedül zsidók érdeklődésére tarthat számot. Az is lehet, hogy csali gyanánt biggyesztették a koldus szemétkupacára, hogy amikor egy zsidó megpillantja és megvásárolja, helytelenítő szempár lessé a vevő kilétét.

Biccentett a koldusnak, és lassan körbesétált a téren, és spi-ont keresve figyelmesen átvizsgált minden egyes kapubejárót, tetőt és ablakot.

De senkit nem látott, aki fikarcnyit is törődött volna jelenlétével, és amikor visszaért a

koldushoz, tovább böngészgetett a kacatok között. Végül fél tucat hasznavehetetlen vicek-vacakkal egyetemben kiválasztotta a pohárkát, és még a kötelező alkudozásra is volt gondja.

Otthon gyengéden kifényesítette a kidduspoharat. Felszínén több mély karcolás éktelenkedett, amiket a világ minden csüszkölése el nem tüntethetett, mégis hamarosan egyik legkedvesebb tulajdona lett.

Az 1507. esztendő ősze nedves volt és hideg. Köhécselés hallatszott az összes köztereken, és Yonah éjt nappallá téve dolgozott, s időnként ugyanaz a kínzó köhögés rázta, mint elgyötört betegeit.

Októberben Dona Sancha Berga házához hívták. A hajlott korú régi keresztény asszony hatalmas, jó fekvésű házban lakott, Zaragoza egyik előkelő negyedében. Fia, Don Be-renguer Bartolomé, és leánya, Monica, egy alagóni nemes felesége is jelen voltak, miközben Yonah megvizsgálta anyjukat. Az asszony másik fia, Geraldo, kereskedő volt Zaragozában.

Dona Sancha egy Martin Bartolomé nevű híres térképész özvegye volt. A karcsú és okos asszony a hetvennegyedik évében járt. Nem tűnt betegnek, korára való tekintettel Yonah mégis langyos vízzel hígított bort írt elő neki, napjában négyszer, kanálhegynyi mézzel.

− Egyéb panaszaid vannak-e, senora?− Csak a szemem. Egyre homályosabban látok − mondta Dona Sancha.Yonah a függönyöket széthúzva fénnyel árasztotta el a szobát, azután az asszony arcához

hajolt. Amikor megemelte a szemhéjakat, mindkét szemlencsét opálosnak találta.− Hályog, más néven katarakta akadályozza a látásodat − szólalt meg.− Családi örökségünk az aggkori vakság. Anyám is vakon halt meg − mondta Dona Sancha

beletörődőn.− És nem lehet valamit kezdeni ezzel a kataraktával? − tudakolta a fia.− A megzavarosodott szemlencse műtéti úton eltávolítható. Ezzel gyakorta érünk el némi

javulást.− Gondolod, hogy az én szememet is meg lehetne műteni? − kérdezte Dona Sancha.Yonah ismét fölébe hajolt, megvizsgálta a szemét. Három alkalommal végzett ilyen

műtétet, egyszer halotton, és kétszer úgy, hogy Nuno ott állt a könyökénél, és szavaival végigvezérelte a beavatkozáson. Kétszer pedig tanúja volt, amikor Nuno csinálta.

− Látsz-e bármit jelen pillanatban?− Igen − mondta az asszony. − De látásom egyre romlik, és nagyon félek a közelgő

vakságtól.− A műtét elvégezhető, de ne táplálj túlzott reményeket. Amíg látásod végleg cserben nem

hagy, várunk. A katarakta beérett állapotában könnyebben eltávolítható. Türelemmel kell hát lennünk. Figyelni fogok, és szólok, ha elérkezett a műtét ideje.

Dona Sancha megköszönte a vizitet, Don Berenguer pedig könyvtárába invitálta egy pohárka borra. Yonah tétovázott. Rendszerint, ha csak tehette, kerülte a társadalmi érintkezést a régi keresztényekkel, elejét véve ezzel az olyan veszélyes helyzeteknek, melyekben családjáról faggathatnák vagy szerzetes rokonai és közös barátok felől érdeklődhetnének. De a meghívás olyan szívélyes és nagylelkű volt, hogy nehéz lett volna visszautasítania, és kisvártatva egy kandalló mellett üldögélt egy csodálatos szobában, melynek bútorzata egy rajzasztalból és négy, térképekkel és vázlatrajzokkal megrakott hatalmas asztalból állott.

Don Berenguert reményteli izgalommal töltötte el, hogy esetleg visszaadhatják anyja szeme világát. − Tudsz-e olyan rátermett sebészt, aki a katarakta beértekor elvégezné a műtétet? − kérdezte.

− Magam is megcsinálhatom − mondta Yonah óvatosan. − De Senor Miguel de Montenegrót is kiváló választásnak tartom.

− Szóval nemcsak orvosdoktor, sebész is vagy? − álmélkodott Don Berenguer, miközben bort töltött egy súlyos üveg-kancsóból.

Yonah elmosolyodott. − Akárcsak Senor Montenegro. Az orvosok zöme valóban vagy a sebészetre, vagy az általános orvoslásra összpontosítja erejét. Néhányan azonban ezt is, azt is művelik, egyesek igen magas fokon. Néhai mesterem és nagybátyám, Senor Nuno Fierro úgy tartotta, a sebészek túlságosan is gyakran vélik, egyébiránt tévesen, egyedüli gyógymódnak a kést, sok orvos pedig akkor is ragaszkodik üvegcséihez, amikor sebészt kellene hívni.

Don Berenguer elgondolkodva bólintott, és átnyújtotta Yonah-nak a poharát. A bor érett volt és igen jó évjárat, Yonah nem is várt mást egy arisztokrata családtól. Csakhamar feloldódott, és kezdte jól érezni magát. Vendéglátója semmi jelét nem adta, hogy kényelmetlen kérdésekkel kívánna turkálni a magánéletében.

Don Berenguer elárulta, hogy térképész ő maga is, mint apja és nagyapja voltak. − Nagyapám, Blas Bartolomé rajzolta meg Spanyolország partvidékének első tudományos igényű térképét − mondta. − Apám a folyók feltérképezésére összpontosított, magam pedig hegységeink közt teszek felderítő-utakat, magaslati pontokat, ösvényeket, hágókat véve lajstromba.

Don Berenguer egyik térképet a másik után teregette elébe, és az árkusok fölé hajló Yonah teljesen elfeledkezett félelmeiről. Fiatalkorában rövid ideig matrózkodott, avatta be a térképészt, és végigmutogatta a térképeken folyami és tengeri utazásait, jókedvre hangolódván a finom bortól és ennek az érdekes embernek a társaságától, aki, egy belső hang ezt súgta, akár a barátja is lehet majd.

33. A TANÚ

Április első hetében megjelent egy férfi a zaragozai alguacil hivatalából, és közölte Yonah-val, hogy „csütörtökhöz két hétre, meghallgatás végett” köteles tanúként a városi törvényszék elé járulni.

A nagy nap előestéjén Yonah lejött az emeletről, leakasztotta a tűz fölötti kampóról a kannát, és miközben friss meleget töltött Reyna lassan kihűlő fürdővizéhez, megbeszélték az asszonnyal beidéztetését. − A két fiúról van szó − magyarázta Reynának.

Az eset nagy port vert fel a környéken. Még tél derekán a két fiú, tizennégy esztendősek mindketten, és kiskoruk óta kenyeres pajtások, egyik reggel összevesztek egy kis falovacska miatt. A fiúk, Oliverio Pita és Guillermo de Roda évek óta játszottak a falóval, hol egyiküknél, hol másikuknál tartották. Durván kifaragott holmi volt, alig több puszta fadarabnál, egy nap mégis összekülönböztek rajta.

Mindketten azt állították, övék a ló, csak korábban örömmel megosztották a másikkal.Ahogy a fiúk között gyakran megesik, a vita tettlegességig fajult. Ha pár évvel idősebbek,

a vita kihívással és párbajjal zárulhatott volna, így viszont maradt a puszta ököl és az acsarkodás. Tovább mérgesítette a helyzetet, amikor mindkét szülőpáros kijelentette, hogy emlékezete szerint az ő családjuké volt eredetileg a ló.

Következő találkozásukkor a fiúk kövekkel hajigálták meg egymást. Oliverio célzott jobban, rajta karcolás sem esett, Guillermót viszont több találat is érte, az egyik kő felszakította jobb halántékát. Csurom vér arccal tért haza, halálra rémült anyja nyomban orvosért küldött, és Yonah meg is jelent a Roda család otthonában, és ellátta a fiút. Idővel a torzsalkodás akár el is felejtődhetett volna, de pár hétre rá Guillermo hirtelen belázasodott, és meghalt.

Yonah elmagyarázta a lesújtott szülőknek, hogy Guillermóval fertőző betegség végzett, nem pedig a hetekkel korábbi karcolás. A gyászoló Ramiro de Roda mégis az alguacil elé járult, és eskü alatt vádat emelt Oliverio Pita ellen, a betegséget a fejsérülés folyományaként s ebből következően Oliveriót Guillermo gyilkosaként állítva be. Az alguacil meghallgatást tűzött ki, hogy eldönthesse, megállja-e helyét az emberölés vádja.

− Micsoda tragédia − sopánkodott Reyna −, és most még a zaragozai orvosdoktort is bele kell rángatniuk. − Jól érzékelte, mennyire nyomasztja az ügy Yonah-t. − De mi félnivalód lehet egy ilyen gyermeteg eset miatt?

− Azt hallottam, új inkvizítort neveztek ki Zaragozába, és hát tudod: új seprő jól seper. A vallomásommal magam ellen hangolok egy befolyásos zaragozai családot. Mindketten tudjuk, hogy az orvosokat névtelenül is be lehet vádolni az inkvizíciónál. Semmi kedvem magamra haragítani Rodáékat.

Reyna bólintott. − És az alguacil parancsát sem mered semmibe venni.− Nem én. Ráadásul az igazság sem szenvedhet csorbát. Ami egyetlen választást hagy

számomra.− Éspedig? − kérdezte Reyna a karját szappanozva.− Meg kell jelennem a bíróságon, hogy elmondjam az igazat − mondta Yonah.A meghallgatást az elöljáróság egyik kis, emeleti helyiségében tartották, ahol Yonah

megérkeztekor már mozdulni se lehetett a tömegtől.José Pita és felesége, Rosa Menendez egyenesen Yonah-ra meredtek, ahogy belépett a

küszöbön. Nem sokkal fiuk bevá-dolása után felkeresték, és Yonah elmondta nekik, ahogyan ő látja az igazságot.

A fiú, Oliverio Pita magában ült, elkerekedett szemmel nézte a mosolytalan, hivataloskodó törvénybírót, aki hatalmas bírói pecsétgyűrűjével az asztalra koppantva tüstént meg is kezdte az eljárást.

Alberto Porrefio, királyi ügyész, Yonah futólagos ismerőse, alacsony emberke volt, kinek hatalmas, fekete üstöke jóval nagyobbnak mutatta fejét a valóságosnál. Első tanújaként Ramiro de Rodát szólította.

− Senor Roda, a fiad, Guillermo de Roda, tizennegyedik életévében, az Úr 1508. esztendeje február havának tizennegyedik napján elhalálozott?

− Igen, senor.− Miben halt meg a fiad, Senor Roda?− Dühödten elhajított kő találta fejen, végzetes sebet ejtve rajta, szörnyű betegség

melegágyként, mely utóbb végzett vele. − A férfi kinézett Yonah-ra. − Az orvosdoktor már nem tudta megmenteni Guillermót, egyetlen fiúgyermekem.

− Ki hajította el a követ?− Az ott. − Roda kinyújtott karral mutatott a fiúra. − Oli-verio Pita. − A holtsápadt Pita fiú

maga elé meredt az asztalra.− Honnan tudod ezt?− Látta a közös szomszédunk, Senor Rodrigo Zurita.− Jelen van Senor Zurita? − kérdezte az ügyész, és amikor egy vézna, ősz szakállú férfi

jelentkezett, az ügyész közelebb lépett hozzá.− Senor, mondd el, hogyan kerültél olyan helyzetbe, hogy tanúja lettél a két fiú közti

kődobálásnak.− A házam mellett üldögéltem, és a csontjaimat melengettem a napon. Láttam az egészet.− Mit láttál?− Láttam José Pita fiát, azt a fiút ott, amint megdobta szegény, jóravaló Guillermót.− Láttad, hol érte a kő?− Láttam bizony. A fején találta el − mondta az öreg, és a két szeme között a homlokára

bökött. -Tisztán láttam. Olyan irgalmatlan erővel találta el, hogy rögvest vér és genny csurgott ki a sebből.

− Köszönjük, senor.Senor Porreno most Yonah-hoz fordult. − Senor Callico, te láttad el a fiút az eset után?− Igen, én, senor.

− És mit találtál?− A kő nem találhatta telibe, senor − mondta Yonah feszengve. − Sokkal inkább súrolta

csak, a jobb halántékán, a jobb füle fölött és előtt.− Nem pedig... itt? − Az ügyész Yonah homloka közepéhez érintette ujját.− Nem, senor. Itt − mondta Yonah, és megérintette halántékát.− Megállapítottál még valamit a sebre nézvést?− Nem volt mély seb. Horzsolás csak inkább. Lemostam a rászáradt vért a fiú arcáról és a

horzsolásról. Az effajta karcolásoknak és horzsolásoknak jót tesz egy kis boros átöblítés, úgyhogy borba áztattam egy darabka rongyot, és végigtöröltem vele a sebet, de máskülönben hagytam hegedni.

− Az eset idején − mondta Yonah − akaratlanul is úgy éreztem, Guillermonak szerencséje volt, mert ha a kő csak egy kicsit balra téved, sokkal súlyosabb sérülést szenvedhetett volna.

− Nem elég súlyos-e, amikor vér és genny tör elő egy sebből?Yonah nagyot sóhajtott magában. Az igazság elől nincs menekvés.− Nem volt genny. − Látta Senor Zurita ádáz tekintetét. − A genny nem olyasmi, ami

állandóan ott lappang az ember bőre alatt, készen arra, hogy sérülés esetén előcsurogjon. A genny sérülések után keletkezik, amikor a nyílt seb a levegő romlasztó ágenseivel érintkezik, mint például állati gané avagy rothadó húsok bűzös párái. A sebben nem volt genny, amikor először láttam, és akkor sem tapasztaltam váladékozást, amikor három hétre rá újra megvizsgáltam Guillermót. Ekkorra a seben hűvös tapintású, halovány heg képződött. A fiúcskát ekkorra gyakorlatilag gyógyultnak tekintettem.

− Két héttel később mégis meghalt − mondta az ügyész.− Igen. De nem a könnyű fejsérülés okozta halálát.− Akkor ugyan mi, senor?− A végzetes lázat magával hozó tüdővizenyő és kínzó köhögés.− S ezen kórok okát miben látod?− Nem tudom, senor. Bárcsak tudnám. Orvosdoktorként ijesztő gyakorisággal találkozom

hasonló esetekkel, és a betegek egy része nem éli túl a kórt.− Bizonyos vagy abban, hogy Guillermo de Roda halálát nem az Oliverio Pita által

elhajított kő okozta?− Bizonyos, senor.− Hajlandó vagy ezt eskü alatt is megvallani, orvosdoktor uram?− Igen.Amikor előhozták a városházi Bibliát, Yonah rátette kezét, és megesküdött, hogy

vallomásában az igazat, csakis a színtiszta igazat mondta el.Az ügyész biccentett, majd felszólította a vádlottat, hogy álljon fel. A törvénybíró

figyelmeztette a fiút, amennyiben bajkeverő viselkedése miatt újra az igazságszolgáltatás elé kerülne, másodszor nem ússza meg gyors és kemény büntetés nélkül. Végezetül ismét koppantott súlyos gyűrűjével a bírói asztalon, és szabadlábra helyezte Oliverio Pitát.

− Senor − szólalt meg José Pita. Pityergő fiát ölelgette még mindig. − Egy életre leköteleztél bennünket.

-Mindössze tanúbizonyságot tettem az igazság mellett -mondta Yonah.Azzal el is sietett, és hamarosan a város külső kerületei felé poroszkált, feledni próbálva a

fagyos gyűlöletet, ami Ramiro de Roda szeméből sugárzott felé. Tudta, hogy a Roda család és barátaik holtuk napjáig szentül hiszik majd, hogy az ifjú Guillermo halálát egy elhajított kő okozta, ő maga azonban az igazat vallotta, és örült, hogy túl van az egész hercehurcán.

Az utca másik végéből három lovas tartott feléje. Közelebbről Yonah két fegyverest és egy fekete csuhás egyházi személyt látott.

Egy szerzetes. Egy ültében is magas szerzetes.

Édes istenem, ugye nem?Ahogy azonban elfogyott köztük a távolság, tudta, hogy tényleg ő az. Egy vonalba érve

látta, hogy a középkorba lépett szerzetes jócskán felszedett magára. Orrán sötét erek hálója, immár tonzúrás üstökében ősz hajszálak.

− Dicsértessék − köszönt illedelmesen Yonah az elhaladó csoportra, és a szerzetes kis biccentéssel viszonozta.

Yonah lova fél tucat lépést sem tett, amikor kiáltás harsant.− Senor!Yonah megfordította a szürkét, és visszaléptetett.− Mintha ismernélek valahonnan, senor.− Igen, Bonestruca testvér. Toledóban találkoztunk, évekkel ezelőtt.Bonestruca legyintett. − Az az, Toledóban. De... mi is a neved?− Ramón Callico, testvérem. A tembleque-i gróf páncélruháját kísértem megrendelőjéhez,

úgy vetődtem Toledóba.− Igen, hitemre, a gibraltári fegyverkovács inasa! Magam is megcsodáltam Vasca gróf

vértjét, és mondhatom, joggal büszke rá. Zaragozában is hasonló küldetésben jársz?− Nem, itt lakom. Mesterem és nagybácsikám, Manuel Fierro halála után Zaragozába

jöttem, és inasnak álltam orvosdoktor fivére, Nuno mellett.Bonestruca érdeklődéssel bólintott. − Milyen szerencséd van nagybátyáiddal.− Magam se mondhatok mást. Fájdalom, közben Nuno is jobblétre szenderült, és most én

vagyok a környék orvosdoktora.− Orvosdoktor... Hát akkor gyakorta látjuk majd egymást, mert hosszabb időre érkeztem a

városba.− Zaragoza bizonnyal kedvedre lesz, hiszen derék népek lakják.− Valóban? A derék, istenfélő népesség megfizethetetlen kincs. Sajnos régen rá kellett

jönnöm, hogy a jámbor külső alatt gyakorta valami sötétebb és deréknak jóindulattal sem mondható lakozik.

− Ezt magam is tanúsíthatom.− Jólesik ismerősre bukkanni így gyökértelenül, idegen városba sodortatván. Újra

találkoznunk kell, Ramón Callico.− De mennyire, testvérem.− Most azonban Krisztus kísérjen utadon.− Téged is, Bonestruca testvér.Yonah zsibbadtan, gondolataiba veszve lovagolt tova. Félúton hazafelé megeresztette a

gyeplőt, és az arabs paripa letért az útról, s legelészni kezdett egy fa alatt, míg lovasa a külvilágról megfeledkezve üldögélt a nyeregben. Egyszer már, fiatalkorában, elszalasztottá a lehetőséget Bonestruca meggyilkolására. Utóbb pedig eszközként használta a szerzetest, hogy megszabaduljon azoktól, kik különben az életére törtek volna.

Most pedig az inkvizítor itt lesz folyamatosan a közelében. Minden áldott nap.Szinte meglepetve jött rá, hogy soha többé nem fog kísérletet tenni Bonestruca

meggyilkolására. Időközben a gyógyítás szolgálatába állt, ami alkalmatlanná tette az orgyilkosi feladatra. Ha gyilkosságot követne el, még ha más nem is tud róla, a tett megváltoztatná, orvosi képességeiben megrontaná. Valahol a Nuno Fierro melletti inasévek során láthatatlan határvonalon jutott túl. Az orvoslás − a halál elleni küzdelem − mindennél fontosabb lett számára, acélos pányva, mely a földhöz horgonyozza. Egyfajta papi hivatás, ami helyébe lépett vallásnak, kultúrának és családnak, és ami mellett eltörpült a szeretteit visszahozni úgysem képes meddő bosszú száraz és keserű elégtétele.

De továbbra is gyűlölte Bonestrucát és Vasca grófot, és szíve nem ismert megbocsátást apja és fivére gyilkosai iránt. Azzal vigasztalta magát, hogy ha Bonestruca itt lesz a

közelében, rajta tarthatja a szemét, és adandó alkalommal akár segíthet is, hogy a büntetés utolérje a gonosz szerzetest.

Higgadt elszánással újra kézbe vette a gyeplőt, s visszairányította az arabs hátast a hazafelé vezető útra.

34. A SZERZETES HÁZA

Lorenzo de Bonestrucát nem jutalom vagy előléptetés, hanem megrovás és fenyítés gyanánt helyezték Zaragozába. Bonestruca bajainak hátterében két hatalmasság, Izabella, néhai spanyol királynő és Francisco Jiménez de Cisneros érsek állt. Amikor 1495-ben Toledo érseke lett, Cisneros a királyné segítségét kérte az erkölcsi fertő és korrupció mocsarába süppedt spanyol papi rendek megreformálásához. A papok túlontúl hozzászoktak a fényűző életmódhoz, hatalmas földbirtokok fölött rendelkeztek saját tulajdonukként, szolgákkal, szeretőkkel s a hivalkodó vagyon más velejáróival vették körül magukat.

Cisneros és Izabella felosztották maguk között az anyaszentegyház szervezetét. A királyné utazott a zárdákba, ahol magas állását és befolyását latba vetve, ígérgetéssel és fenyegetésekkel rávette az apácákat, térjenek vissza az egyház fennállásának korai időszakát jellemző egyszerű életvitelhez. A puritán barna csuhát viselő, öszvérét kötőféken vezető érsek személyesen látogatta sorra a kolostorokat és monostorokat, számba vette a vagyontárgyakat, és arra biztatta a szerzeteseket és barátokat, hogy adományozzák a szegényeknek, amire napi megélhetésükhöz nincs szükségük. Cisneros érsek újra bevezette a tonzúra viselésének kötelességét. Bonestruca fejét saját kezűleg tette szalonképessé, leberetválva haját mindenünnét, a töviskoronát jelképező, rövidre vágott Szent Péter-féle hajkoszorú kivételével.

Bonestruca testvér fennakadt a reform rostáján.Annak idején mindössze négy évet töltött szigorú cölibátusban. Egyszer kellett, hogy teste

belekóstoljon a nőével való egybeolvadás gyönyörűségébe, attól fogva örömest és gyakorta engedett a testiség csábításának. Az utóbbi tíz esztendőben egy Maria Juana Salazar nevezetű asszonnyal élt vadházasságban, öt gyermeket nemzve, kik közül három maradt meg. A házasságlevelet leszámítva az asszonynak minden joga megvolt rá, hogy feleségének vallja magát, és Bonestruca se csinált különösebb titkot abból, kivel osztja meg életét. Nem is volt rá szükség, hiszen csak azt tette, mit rajta kívül mindenki más. Pár embernek azonban fülébe jutott a testvér és Maria Juana Salazar közötti viszony. Bonestruca első figyelmeztetését az idősebb pap útján kapta, ki éveken át gyóntatója volt: a léha időknek vége, aki nem bánja meg bűneit és változtat gyökeresen szokásain, szorul. Amikor Bonestruca eleresztette a füle mellett az intelmet, maga az érsek hívatta kihallgatásra. Cisneros nem vesztegette az időt locsogásra.

− Szabadulj meg tőle. Azonnal. Ha nem teszed, nagyon megharagszom rád.Bonestruca a titkolózásban és alakoskodásban vélte megtalálni a megoldást. Átköltöztette

Maria Juanát és a gyerekeket egy másik faluba, félúton Toledo és Tembleque között, és hallgatott. Látogatásait körültekintőbben intézte, alkalmanként hetekig távol maradt. Ekképpen újabb hat évet nyert, ami alatt örömét lelhette kis családjában.

Egy nap azonban így is újra az érseki hivatalba hívatták. Ezúttal egy Domonkos-rendi pap fogadta, akitől megtudta, hogy engedetlenkedése miatt az inkvizíció zaragozai hivatalába helyezték át. Az utasítás úgy szólt, azonnal induljon útnak Zaragozába.

− És egyedül − tette hozzá gúnyosan a pap. Bonestruca engedelmeskedett, de hosszú utazása végére

megértette: amit mások büntetésnek szántak számára, valójában lehetőség az oly régóta vágyott magánélet megteremtésére.

Bő két héttel azután, hogy összefutott az inkvizítorral az utcán, barna csuhás novícius jött Yonah-ért, és közölte az orvosdoktor úrral, hogy Bonestruca testvér haladéktalanul a Plaza

Mayorra kéreti.A kérésnek eleget téve Yonah a főtér egyetlen fájának árnyékában talált Bonestrucára.A szerzetes fölkelt a padról, hol eddig üldögélt, biccentett. − Öt gyermekünk volt eleddig.

Egy halva született, egy másik hat hétig élt csupán. A szemem fénye a három, aki megmaradt. Elviszlek egy helyre. Bárkinek egy szót szólsz arról, amit ott látni fogsz vagy csinálsz, magadra vonod dühömet. Márpedig biztosíthatlak, hogy azt nem kívánom senkinek. Megértetted?

Yonah egykedvűséget erőltetett magára. − Meg, testvérem -mondta higgadtan.Bonestruca ment elöl, Yonah lovon követte. Bonestruca párszor hátranézett, Yonah-n

túlsikló tekintettel, hogy nem követik-e őket. A folyópartra érve viszont nem tétovázott, fekete csuháját térde fölé kapva gázolt a sekély, de sebes vízfolyásba. A túlsó parton kis, de jó állapotú finca-hoz vezette Yonah-t, nemrégiben tehették rendbe, sugallták az új ablakkeretek. Bonestruca kinyitotta az ajtót, és kopogás nélkül beviharzott. Yonah kipakolásra váró vászon− és bőrzsákokat és egy faládát látott. Egy asszony állt gyerekkel a karján, két másik kapaszkodott kötényébe.

− Ez itt Maria Juana − mondta Bonestruca.Yonah levette kalapját. − Senora.Az asszony molett volt, bőre barna, arca szív alakú, távol ülő szeme sötét, piros ajka

feltűnően telt. Gömbölyű mellén a ruha tejtől foltos. − Ez pedig Callico, az orvosdoktor − fordult az asszonyhoz Bonestruca. − Megnézi Filomenát.

A szerzetes aggodalmának tárgya a baba volt, láz gyötörte, szája körül kelések virítottak. A legnagyobb gyerek, Hortensia, hétesztendős volt, egy csinos, ránézésre makkegészséges kislány. És volt még egy ötesztendős fiúcska, Dionisio. Yonah szíve elfacsarodott, amikor meglátta. Visszamaradottnak tűnt, testileg-szellemileg egyaránt. Egyik lábszára erősen ívelt volt, és amikor Yonah megvizsgálta, látta, hogy szájpadlása hasadt, és felső metszőfogai is pontosan azt a rendellenességet mutatják, aminek felismerésére Nufio megtanította. A gyerek vaksin hunyorgott, Yonah jobb és bal szemén is tejfehér foltot vett észre.

Mindhárom gyerek kimerült és nyűgös, mondta Bonestruca, két napja érkeztek anyjukkal Toledóból. − Ami Filoména keléseit illeti, hitem szerint azok idővel elmúlnak. Emlékszem, a többieknek is voltak.

− Hortensiának is?− Igen, Hortensiának is.− Te vagy e gyermekek apja, Bonestruca testvérem?− Ki más volna?− Nem emlékszel, fiatalkorodban volt-e bujakórod, malum venereumod?− De hiszen azon előbb-utóbb minden férfi átesik, nem igaz? Tele volt a testem sömörrel.

De idővel kigyógyultam belőle, és a tünetek azóta sem tértek vissza.Yonah tapintatosan bólintott. − És a kórt átadtad a... a te Maria Juanádnak is.− Való igaz.− Aki pedig szüléskor átadta összes gyermeketeknek. A bujakór görbítette el fiad lábát,

homályosította el látását.− Akkor miért egyenesek az én Hortensiám tagjai, és a szeme, akár a sasé?− A betegség mindenkit másként érint.− De Filoména kelései csak elmúlnak − erősködött a szerzetes.− Igen − mondta Yonah. De a fiú dongalába és deformált fogai nem, gondolta. És ki tudja,

hány és hányféle tragédiát okoz még életükben a bujakór.Befejezte a gyerekek vizsgálatát, kenőcsöt írt fel a csecsemő keléseire. − Egy hét múlva

visszajövök megnézni − mondta aztán. Amikor Bonestruca megkérdezte, mivel tartozik, ilyenkor szokásos tiszteletdíját nevezte meg, ügyelve, hogy hangja mindvégig szenvtelen

maradjon. Nem kívánt baráti kapcsolatra lépni Bonestruca testvérrel.Másnap egy Evaristo Montalvo nevű férfi kézen fogva vezette be idősecske feleségét,

Blasa de Gualdát Yonah rendelőjébe.− Az asszony teljesen megvakult, senor.− Hadd nézzem − mondta Yonah, és az ablakon beáradó világosságba vezette az asszonyt.Mindkét szemét hályogosnak találta. A szemlencse elhomályosodása előrehaladottabb

állapotban volt, mint a nemrégiben megvizsgált Dona Sancha Berga, Don Berenguer Bartolomé anyjának esetében, ennek az asszonynak mindkét szemlencséje sárgásfehérre színeződött.

− Lehet még segíteni rajtam, senor?− Azt nem ígérhetem meg, senora. De azt igen, hogy kísérletet teszek rá, feltéve, hogy

megengeded. Műtétre lesz szükség.− Bele akarsz vágni a szemembe?− Igen. Katarakta van mindkét szemedben. Szemlencséid elhomályosultak, és úgy

akadályozzák látásodat, amint a sötétítő vásznak a napfény bejutását az ablakon.− Szeretnék újra látni, senor.− Úgy már soha nem fogsz látni, mint fiatalkorodban − mondta Yonah nyájasan. − A távoli

tárgyakat soha nem látod már. Kartávolságra, ha ellátsz majd.− Akkor is tudnék főzni legalább. Talán még varrni is, he? − Talán... Kudarc esetén viszont

bizonyosan örökre elveszíted a szemed világát.− De hisz elvesztettem már, senor. Kérve kérlek, tegyünk próbát a műtéttel.Yonah másnap kora reggelre rendelte vissza őket. Aznap délután előkészítette a

műtőasztalt és a szükséges eszközöket, aztán esthosszat ült az olajlámpásnál, és többször is elolvasta, mit ír Teodorico Borgognoni a hályogműtétről.

− Szükségem lesz a segítségedre − mondta Reynának. Majd az asszony saját szemhéját felhúzva bemutatta, hogyan kell nyitva tartani a beteg szemét másnap úgy, hogy az egyet se pisloghasson.

− Lehet, hogy nem bírom végignézni, amint belevágsz a szemébe − mondta Reyna.− A fejed elfordíthatod, de a szemhéját kifeszítve kell tartanod. Meg tudod csinálni?Reyna kétkedőn rábólintott, és azt mondta, majd igyekszik.Másnap reggel, amikor Evaristo Montalvo megérkezett Blasa de Gualdával, Yonah arra

kérte az öreget, sétáljon egy nagyot, majd jöjjön vissza, Blasának pedig két csésze fájdalomcsillapító porokkal elkevert pálinkát adott.

Reynával kettesben felfektette az idős asszonyt az asztalra, azután erős, széles vászoncsíkokkal lekötözte csuklóját, bokáját és homlokát, hogy moccanni se tudott.

Kiválasztotta a Fierro-szikék legkisebbikét, és biccentett Reynának. − Kezdhetjük.Amint Reyna felhúzta a szemhéjat, parányi metszéseket ejtett a bal szemlencse körül.Blasa reszketegen megszívta magát levegővel.− Mindjárt kész is van − mondta Yonah. A kis, éles pengét emelőként használva az

elhomályosult szemlencsét a szem belsejébe buktatta, félre a fény útjából. Aztán az eljárást a másik szemgolyón is megismételte.

Mikor ezzel megvolt, megköszönte Reynának az asszisztenciát, most már hagyhatja lecsukódni a szemhéjakat, tette hozzá. Végül eloldozták Blasât, és hűs, nedves nyomókötést tettek a szemére.

Kis idő múlva Yonah eltávolította a nyomókötést, és az asszony fölé hajolt. A hunyt szem könnyezett vagy az asszony sírdogált, Yonah gyengéden megtörölte a vén arcot.

− Senora Gualda! Nyisd ki a szemed!A szemhéj felpattant. A hirtelen fénytől hunyorgó asszony összehúzott szemmel meredt rá.− Hogy te milyen jóvágású férfi vagy, senor! − szólalt meg aztán.

Milyen különös szerető és aggodalmas apaként látni a gyilkosnak és tolvajnak ismert, gyűlölt és megvetett gaztevőt!

Yonah remélte, hogy Bonestruca nem lesz ott, amikor legközelebb a folyóparti finca-hoz látogat, mégse mutatta csalódottságát, amikor a szerzetes fogadta az ajtóban. A három gyerek, az utazás fáradalmait kipihenvén, erősebbnek és vidámabbnak tetszett most, és Yonah még az étrendjükről is szót ejtett anyjukkal, aki büszkén jegyezte meg: gyermekei megszokták, hogy hús és tojás mindig bőségesen kerül az asztalra.

− Magam pedig a jó bort szoktam meg − kedélyeskedett Bonestruca −, amit most feltétlenül meg kell kóstolnod velem.

Nyilvánvaló volt, hogy nem tűrné el a visszautasítást, Yonah engedte hát, hogy betessékelje a dolgozószobába, ahol igen észnél kellett lennie, hogy ne essen ki szerepéből. Amerre nézett, mindenütt a szerzetes zsidók elleni hadviselésének relikviáit látta: egy pár imaszíjat, egy fejfedőt, sőt: egy tóratekercset.

A bor tényleg jó volt. Yonah kortyolgatott, igyekezett nem megbámulni a Tórát, és közben házigazda ellenségét méregetve azon tűnődött, meddig tartana kijutnia a fincá-ból, ha a helyzet úgy alakul.

− Ismered a dámajáték szabályait? − kérdezte Bonestruca.− Sose hallottam a dámajátékról.− Pompás játék, mely kiválóan pallérozza az elmét. Megtanítalak − mondta Bonestruca, és

Yonah bosszúságára fölemelkedett, s egy polcról négyszögletes fatáblát és két vászonzacskót tett a közöttük álló kisasztalra.

A táblán világos és sötét négyzetek váltották egymást, szám szerint hatvannégy, Bonestruca elmondása szerint. Mindkét zacskóban tizenkét kis, sima kövecske volt, az egyikben csupa fekete, a másikban csupa világosszürke. Bonestruca átnyújtotta a feketéket, azzal, hogy helyezze őket egyesével a tábla első két sorának sötét mezőire, maga hasonlóképpen cselekedett a világos kövecskékkel saját térfelén. − Felsorakoztak a seregek, kezdődhet a háború, senor!

A szerzetes bemutatta, hogyan léphet a kövecskékkel: mindig csak átlósan előre, a szomszédos üres mezőre. − A fekete kezd. Ha katonám a szomszéd mezőn áll, s rajta túl üres mező van, fogságba ejted, s a tábláról leveszed. A katonák csak előre mozoghatnak, de amelyik átverekszi magát az ellenfél hátsó soráig, azt vitézségéért királlyá koronázzuk: még egy kövecskét teszünk rá a saját színéből. Ez aztán előre s hátra is léphet, hisz a király is arra megy, amerre kedve tartja.

A csata akkor dőlt el, ha valamelyik fél összes katonája fogságba ejtetett, avagy útja elzáratván mozdulatlanságra kárhoztatott. − Bonestruca visszaállította az eredeti csatarendet. − Most pedig, orvosdoktor, védd magad!

Ötször ütköztek meg egymás után. Az első két csatában Yonah hamar alulmaradt, de azt megtanulta, hogy ötletszerű lépegetéssel nem sokra megy. Bonestruca jó párszor kelepcébe csalta, odakínálta egyetlen katonáját, majd többszörös elégtételt vett érte a csőbe húzott Yonah-n. Végül Yonah megtanulta felismerni s kikerülni a veszélyt.

− Gyorsan tanulsz − mondta a szerzetes. − Maholnap ádáz ellenfél válik belőled.Yonah viszont azt látta, hogy a játék folyamatos odafigyelést követel, hogy kitalálhassa az

ellen lépései mögötti hátsó szándékot és nyakon csíphesse a kínálkozó lehetőségeket. Az ötödik parti végére már a védekezés egyes módozatait is kapisgálta.

− Ah, senor, olyan agyafúrt vagy, mint egy róka vagy egy tábornok − mondta Bonestruca, de tornáztatott elméje könnyűszerrel diadalmaskodott Yonah-n.

− Most már ideje mennem − mondta Yonah kelletlenül.− Úgy vissza kell térned revansért. Holnap délután vagy inkább holnapután?− Délutánjaim, attól tartok, a betegeimé.

− Lám, egy elfoglalt orvosdoktor. És ha szerda este találkoznánk ugyanitt? Gyere, amilyen korán csak lehet, én itt várlak.

Miért ne?, kérdezte magától Yonah. − Rendben, itt leszek -mondta fennhangon. Érdekes lesz kitapasztalnia Bonestruca esze járását, gondolta, már ami abból a dámajátékon át kitapasztalható.

Szerda este visszatért a folyóparti finca-hoz, és Bonestruca meg ő ültek a dolgozószobában, és finom bort kortyolgatva, mandulát héjazva-eszegetve, elmélyülten tologatták bábuikat.

Yonah a táblán kívül ellenfele arcát is szemmel tartotta, hátha leolvashatná róla a szerzetes gondolatait, de Bonestruca vonásai semmit nem árultak el.

Partiról partira kicsit többet tudott a dámajátékról és parányival többet Bonestrucáról. Aznap este is öt partit játszottak, akárcsak első találkozásukkor.

− Tovább tartanak a játszmák − jegyezte meg Bonestruca. Amikor egy héttel későbbre újabb találkozót javasolt, Yonah olyan készséggel ment bele, hogy a szerzetes elmosolyodott.

− Látom, a játék rabul ejtette lelkedet.− Csak az elmémet, Bonestruca testvér, de azt feltétlenül.− Akkor eztán parti közben a lelkedet is kezelésbe veszem majd, senor − mondta

Bonestruca.Yonah-nak még két estére volt szüksége az első győzelemhez, és azután több héten át nem

nyert megint. Azután viszont időnként újra nyert egyet-egyet, és ahogy mindjobban kiismerte Bonestruca stratégiáját, úgy lettek a játszmák egyre kiegyenlítettebbek és hosszabbak.

Arra gondolt, Bonestruca úgy taktikázhat a dámajátékban is, ahogy az életben taktikázik, cselez, beijeszt, lépre csalja ellenfelét. A szerzetes rendszerint lefegyverző szívélyességgel üdvözölte, de Yonah képtelen volt kiengedni társaságában, pillanatra is megfeledkezni a felszín alatt lappangó sötétségről.

− Mégsem vagy olyan tanulékony, mint hittem, orvosdoktor − mondta Bonestruca megvetően egy könnyen szerzett győzelem után. Mégis, ahányszor játszottak, ragaszkodott hozzá, hogy Yonah hamarosan újfent kiálljon ellene.

Yonah igyekezett kitanulni, hogyan kerekedhet fölébe. Gyanította, hogy Bonestrucának sokszor csak a hangja nagy, ellenfele félelmét lovagolja meg, és valószínűleg könnyen zavarba jön, ha valaki szembeszegül vele.

− Alig melegedtem meg Zaragozában, és máris lelepleztem egy visszaeső zsidót − jelentette be a szerzetes egyik szerda este, miközben átugrotta egyik katonáját.

− Csak nem? − szólalt meg Yonah közönyösen. Saját bábujával előrelépve megállította a támadást.

− Igen, egy visszaeső zsidót, aki régi kereszténynek adja ki magát.Csak nem tör a romlására a szerzetes?Yonah a táblán tartotta a szemét. Előrelépett egyik katonájával, ahol átugrottak, de azután

maga is átugrotta Bonestruca két bábuját. − Ujjong a lelked, hogy nyakon csíptél egy zsidót. Hallom a hangodon − mondta, és maga is meglepődött hangja higgadtságán.

− Gondolj bele. Nem írva van-e, hogy ki szelet vet, vihart arat?A pokolba veled, gondolta Yonah, és a tábláról a szerzetes arcára emelte tekintetét. − És az

nincs írva, hogy boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek?Bonestruca elmosolyodott. Elemében volt. − De bizony, Máténál. De ezt hallgasd meg.

„Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is, él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” Nem irgalmas cselekedet-e hát, ha megmentek egy örökkön élő lelket a pokoltól? Mert hiszen ezt tesszük, ahányszor pár zsidó lelket megbékítünk Krisztus urunkkal tűzhalál előtt. Véget vetünk szerencsétlen, elhibázott életüknek, és örök békével és üdvösséggel ajándékozzuk meg őket cserében.

− És ha valaki nem kér az effajta megbékélésből?− Máté a lelkünkre köti: „Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és

vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.”

Mosolyogva közölte Yonah-val, hogy a magát régi kereszténynek kiadó zsidót hamarosan letartóztatják.

Yonah-t kínzó aggodalom kerítette hatalmába, mi az álmatlan éjszaka s a rá következő nap során sem enyhült. Kész volt csapot-papot otthagyva menekülni, hogy életét mentse, ugyanakkor eléggé kiismerte Bonestrucát, hogy tudja: meglehet, a zsidó régi keresztényről elejtett megjegyzése sem több kelepcénél. Tegyük fel, hogy Bonestruca csak azt lesi, beválik-e blöfíje, s menekülőre fogja-e az orvosdoktor. Amennyiben az inkvizítort a puszta gyanakvás vezérli, Yonah jobban teszi, ha éli tovább napjait, mintha mi sem történt volna.

Aznap délelőtt otthon rendelt. Délután kilovagolt beteglátogató körútjára. Hazaérte után épp lenyergelte lovát, amikor az alguacil két katonája lovagolt be a házhoz a kis bekötőúton.

Yonah felfegyverezve várta a pillanatot. Értelmetlen lett volna megadnia magát, csak hogy az inkvizíció elé kerüljön. Ha érte jönnek, kardjával legyőzheti a katonákat, s ha levágják is, még mindig jobb, mint a tűzhalál.

De a lovasok egyike tisztelettudóan hajolt meg a nyeregben.− Senor Callico, az alguacil üzeni, hogy kegyeskedj nyomban velünk jönni a zaragozai

börtönhöz, ahol égető szükség van mesterségbeli tudásodra.− Mégis mi okból? − kérdezte Yonah, cseppet sem meggyőzve.− Egy zsidó félig lenyisszantotta a faszát − mondta a katona pimaszul, társa felvihogott.− Hogy hívják azt a zsidót?− Bartolomé.Ökölcsapásként érte a név. Emlékezetébe idézte a gyönyörű házat, az előkelő viselkedésű

férfit, aki oly intelligens társalgást folytatott vele a térképekkel telezsúfolt, kellemes dolgozószobában. − Don Berenguer Bartolomé? A térképész?

A katona vállat vont, társa viszont bólintott, és kiköpött maga elé.− Az hát − mondta.A börtönben fekete csuhás fiatal pap ült egy asztalnál, a foglyokhoz érkezők nevének

feljegyzésével lehetett megbízva.− Meghoztuk az orvosdoktort − jelentette a katona.A pap biccentett. − Don Berenguer Bartolomé összetörte vizesbögréjét, és egy szilánkkal

körülmetélte magát − közölte Yonah-val, és intett az őrnek, hogy nyissa ki a külső ajtót. Az őr végigvezette Yonah-t a folyosón, Berenguer a cellája padlóján hevert. A katona kinyitotta a cellaajtót, beengedte Yonah-t, majd rázárta az ajtót.

− Kiabálj, ha kész vagy, akkor kiengedlek − mondta, és elment.Berenguerre rákeményedett a nadrág az alvadt vértől. Egy spanyol don, megannyi más don

leszármazottja, gondolta Yonah, egy elismert tudós, a spanyol partokat feltérképező Berenguer unokája. A férfi saját hugyos-véres mocskában hevert a padlón.

− Annyira sajnálom, Don Berenguer.Berenguer bólintott. Amikor Yonah kigombolta és lehúzta nadrágját, hangosan felnyögött.Yonah mindig tartott egy flaska erős pálinkát orvosi táskájában. Berenguer örömmel

lecsapott rá, és kínálgatás nélkül is nagy kortyokban eresztette le torkán.A pénisz rettenetesen nézett ki. Yonah látta, hogy Berenguer a fityma javát lemetszette, de

azért hagyott is belőle, s a vágások szabálytalan, cikcakkos szélűek. Csodálta, hogy Berenguer miként volt képes megtenni egyáltalán, maga ellen fordítani az éles szélű cserépdarabot. Tudta, a férfinak erős fájdalmai vannak, és sajnálta, hogy most még tetéznie is kell azokat, mégis szikét fogott, és a körülmetélést befejezve kiigazította a nyiszatolást. A padlón heverő

Berenguer közben nyögdécselve, szomjas gyerekként nyelte magába a pálinka utolját.Amikor végeztek, zihálva feküdt a földön, míg Yonah hűsítő kenőccsel látta el, és lazán

bekötözte sebét.− Két hét, mire beheged. Addig fájni fog. A nadrágot ne vedd vissza. Ha fázol, takarózz be,

de tartsd el magadtól a pokrócot a kezeddel. − Egymásra néztek.− Mért tetted ezt? Mit nyersz általa?− Úgyse értenéd − mondta Berenguer.Yonah nagyot sóhajtott. − Holnap is eljövök, ha hagyják. Van bármi kívánságod?− Ha hoznál anyámnak pár szem gyümölcsöt...Yonah egészen megrendült. − Hát Dona Sancha Bergát is lefogták?Berenguer rábólintott. − Mindenkit. Anyámat. Monica nővéremet és férjét, Andrést,

Geraldo fivéremet.− Mindent megteszek, amit lehet − mondta Yonah zsibbadtan, és kiáltott az őrnek, hogy

eressze ki.A kijáratnál, mielőtt érdeklődhetett volna a Bartolomé család többi tagjának állapota felől,

a pap megkérdezte, nem nézné-e meg Dona Sancha Bergát is. − Igen ráférne az orvos − mondta a pap. Becsületes fiatal férfinak tűnt, amellett nagyon gondterheltnek.

A gyönyörű, idős asszony összetört virágszálként hevert cellájában. Vakon meredt Yonah felé, ő pedig észrevette, hogy a katarakta időközben beérett: napokon belül sor kerülhetett volna a műtétre, de Yonah tudta, hogy erről a szempárról már nem távolít el hályogot.

− Ramón Callico orvosdoktor van itt, senora − szólította meg az asszonyt gyengéden.− ...sérüléseim... vannak, senor.− Hogyan szerezte sérüléseit, senora?− Csigával... feszítették a testem.Yonah látta, hogy a kínvallatás kificamította bal vállát. Be kellett hívja az őrt, hogy

kettesben helyre tudják rántani a sikoltozó asszony vállát. Utána az asszony zokogott tovább.− Senora? Jobb már a válla?− Rávallottam az én gyönyörű gyermekeimre − suttogta Dofia Sancha.− Hogy van az asszony? − kérdezte a pap.− Élemedett korban a csontok puhák, könnyen elpattannak. Bizonyosra veszem, hogy több

csontja is eltörhetett. Azt hiszem, a halálán van − mondta Yonah.Csüggedt hangulatban lovagolt haza a börtönből.Amikor másnap mazsolaszőlővel, datolyával és fügével felpakolva visszatért, Don

Berenguert változatlanul heves fájdalmak közt találta.− Anyám hogy van?− Minden megteszek érte, amit csak tudok. Berenguer bólintott. − Köszönöm.− Hogy kerültetek ilyen helyzetbe?− Régi keresztények vagyunk, és mindig is annak vallottuk magunkat. Apám katolikus

családja évszázadokra visszakövethető. Anyám szülei kikeresztelkedett zsidók voltak, és átadtak leányuknak néhány ártalmatlan szokást, melyek aztán családi életünkbe is beépültek. Anyám sokszor mesélt kislánykoráról, és pénteken mindig gyertyát gyújtott sötétedéskor. Nem is tudom, miért, talán elhalt szerettei emlékére. És minden héten aznap pompás vacsorára gyűjtötte össze gyerekeit, ahol áldást mondott a borra és az ételre.

Yonah bólintott.− Valaki bevádolhatta. Ellenségei nem voltak, viszont... nemrégiben elbocsátotta egyik

szolgálóját, italozásért. Elképzelhető, hogy ez a konyhai kisegítő nyomorúságunk forrása.Végig kellett hallgatnom a tulajdon anyám sikolyait, míg kínpadra vonták. El tudsz-e

gondolni még ilyen borzalmat? Utóbb kihallgatóim közölték velem, hogy végül anyánk mindőnket bevádolt, fivéremet, nővéremet egyaránt, de még apánk emlékezetét is belekeverve

egy zsidó összeesküvésbe.Rögtön tudtam, hogy elvesztünk, egyként és mindannyian. Egész, magát ősidőktől régi

kereszténynek tudó családunk. Egy részünk valóban zsidó, nem voltunk hát sem teljesen katolikusok, sem zsidók, két part közt hányódtunk csupán. Elkeseredésemben úgy éreztem, ha már zsidóként égetnek meg, illő volna zsidóként a Teremtő elé járulnom, összetörtem hát az ivóedényem, és a cseréppel körülmetélkedtem.

Tisztában vagyok vele, hogy sosem fogsz megérteni -mondta Yonah-nak, akárcsak előző este.

− Tévedsz, Don Berenguer − mondta Yonah. − Nagyon is értelek.A börtönből kifelé fültanúja volt, amint az egyik őr így válaszol a fiatal papnak: − Igenis,

Espina atya. Sarkon fordult és visszament.− Atyám − szólalt meg. − Jól hallottam, hogy az őr Espiná-nak szólított?− Így hívnak.− Megkérdezhetem a teljes nevedet, atyám?− Francisco Rivera de la Espina vagyok.− Nem Estrella de Aranda az édesanyád véletlenül?− Estrella de Aranda az édesanyám volt. Már nincs köztünk. Imádkozom a lelkéért. − A

pap rámeredt. − Ismerjük egymást, orvosdoktor?− Toledóban születtél-e?− Igen − ismerte el a pap kelletlenül.− Van nálam valami a számodra − mondta Yonah.

35. EGY TELJESÍTETT KÖTELESSÉG

Amikor Yonah bevitte az imakönyvet a börtönbe, a fiatal pap egy dohos kőfolyosón át kis cellába vezette, ahol zavartalanul leülhettek. Mintha rontó varázs ülne a köteten, úgy vette el. Yonah figyelte, amint kinyitja s fennhangon felolvassa az előzéklapra írtakat.

− „Fiamnak, Francisco Rivera de la Espinának ajánlom e Jézus Krisztushoz, mennyei üdvözítőnkhöz szóló napi imádságokat e világi atyja múlhatatlan szeretetével. Bernardo de la Espina.”

− Különös ajánlás egy eretnekség vétkében elmarasztalt embertől!− Apád nem volt eretnek.− De igenis az volt, senor, máglyára is került érte. Ciudad Reálban. Gyerekkoromban

történt, de informáltak. Ismerem az egész szégyenletes históriát.− Akkor téged hamisan és hiányosan informáltak, Espina atyám. Én ott voltam Ciudad

Reálban. Nap mint nap láttam apádat a halála előtt. Amikor gyerekként megismertem, ő már felnőtt férfi volt, kivételesen képzett és jó lelkű orvosdoktor. A halál küszöbén, barátok híján engem kért meg, hogy felkutassam fiát, és átadjam neki az imakönyvet. Amerre csak megfordultam mind e sok év során, mindenhol kerestelek.

− Bizonyos vagy-e azt illetően, mit tudomásomra hozni készülsz?− Tökéletesen. Apád ártatlan volt a vádpontokban, melyek alapján máglyára küldték.− Ezt tényként véled tudni? − kérdezte a pap halkan. -Megingathatatlan tényként, Espina

atya. Apád ebből a könyvből végezte napi imádságát, jószerivel halála pillanatáig. Ajánló soraival a hitét hagyományozta rád.

Espina atya láthatólag megszokta, hogy uralkodjon érzelmein, most mégis elárulta arca haloványsága. − Engem az anyaszentegyház nevelt fel. Apám világéletemben csak szégyent hozott rám. Nap mint nap vélelmezett hittagadásába dörgölték orromat, mint kutyakölykét a piszkába, hogy magam el ne követhessem újra.

Külsejében nem igazán ütött apjára, gondolta Yonah, de a szeme Bernardo de la Espináé. −

Apád mindhalálig a legjámborabb keresztény volt, akit valaha láttam, és minden ismerősöm közül az egyik legigazabb ember − mondta.

Hosszú időn át ültek és beszélgettek, halkan, indulatok nélkül. Espina atya elmondta, hogy apja máglyahalála után anyja, Estrella de Aranda apácának állt a Santa Cruz-i irgalmas nővérekhez, escalonai unokatestvérei jótékonyságára bízva három gyermekét. Egy év sem telt el, az asszonnyal heves láz végzett, és amikor fia betöltötte tizedik életévét, rokonai beadták a Domonkos-rendiekhez, nővérei, Marta és Domitila pedig a zárdában találtak új otthonra. Mindhármójukat elnyelte az anyaszentegyház irdatlan gépezete.

− Nem láttam nővéreimet, mióta Escalonában elszakadtunk egymástól. Domitiláról azt se tudom, él-e, hal-e. Ellenben két esztendeje tudomásomra jutott, hogy Marta egy madridi zárda lakója. Az az álmom, hogy egy szép nap meglátogatom.

Yonah is mesélt néhány dolgot magáról. Elmondta, hogy a Ciudad Real-i börtönszolgaság után inasnak állt, előbb Manuel Fierro fegyvermesterhez, majd Nuno Fierro orvosdoktor mellé, így lett aztán Zaragoza orvosdoktora.

Ha nem is kötött mindent a fiatal pap orrára, érezte, hogy Espina atya is visszatart egy s mást, amiről nem szívesen beszélne. Mindenesetre Yonah a szavaiból kivette, hogy csak ideiglenesen szolgál az inkvizíciónál, és hogy gyomra igen nehezen veszi be mindazt, ami körülötte történik.

Nyolc hónappal korábban szentelték pappá. − Néhány napig maradok még itt. Egyik tanáromat, Enrique Sagasta atyát Toledo segédpüspökévé nevezték ki. Közbenjárására engem jelöltek ki titkárául. Sagasta atya elismert katolikus teológus és történész, és felkarolta szándékomat, hogy magam is hasonló pályára lépjek. Inasnak állok tehát, ahogy annak idején te is.

− Apád büszke lenne rád, Espina atya.− Nem tudom eléggé megköszönni, amit értem tettél, senor. Visszaadtad az apámat −

mondta a pap.− Eljöhetek holnap is, hogy megvizsgáljam betegeimet? Espina atyát láthatólag kínosan

érintette a kérdés. Yonahtudta, hogy a pap nem szeretne hálátlannak tűnni, ugyanakkor túlzott engedékenysége

miatt sem akar bajba kerülni. − Gyere reggel, még idejében. De figyelmeztetlek: minden bizonnyal ez az utolsó látogatás, mit náluk tehetsz.

Amikor másnap odaért, megtudta, hogy Dona Sancha Berga az éjjel meghalt.Don Berenguer sztoikus nyugalommal fogadta anyja halálhírét. − Legalább ő már szabad −

mondta.A család megmaradt tagjaival aznap reggel közölték: eretnekség vádjával hivatalosan is

elítélték őket, kivégzésükre egy autodafén kerül sor a közeli jövőben. Yonah tudta, nincs kíméletes módja, hogy a lelkét nyomasztó baljós tanácsot a férfi tudomására hozza.

− Don Berenguer, nincs rosszabb a tűzhalálnál. Pillanatra mindkettejükön átvillant a szörnyű, kiporciózott gyötrelem, a szenesedő hússá pörkölt izmok, a felforrva bugyborékoló vér közös tudata.

− Miért traktálsz ilyen kegyetlenséggel? Azt hiszed, magamtól nem tudom?− Mert módodban áll, hogy elkerüld. Mindössze meg kell térned az anyaszentegyház

kebelére.Berenguer ránézett, és egy helytelenítő tekintetű katolikust látott maga előtt, aki eddig

valahogy elkerülte figyelmét. − Csakugyan, orvosdoktor uram? − mondta hidegen. − Ahhoz túl késő. Az ítélet megmásíthatatlan.

− Túl késő, hogy az életed megmentsük, de nem túl késő a halálnemet fojtóvasra cserélni.− Azt hiszed, unalmamban vagdostam össze magamat, és azért tettem hitet anyám vallása

mellett, hogy rögtön meg is tagadjam? Nem megmondtam, hogy zsidóként akarok meghalni?

− Belül megmaradhatsz zsidónak halálod óráján. Elég közölnöd velük, hogy megbántad bűneidet, gyötrelmeid máris megrövidülnek. Zsidónak zsidó maradsz örökre, hiszen a zsidó törvények szerint a hitbéli hovatartozás anyáról gyermekére száll. Anyád zsidónak született, az vagy hát te is. Ezen semmilyen nyilatkozat nem változtat. Mózes ősi törvényei értelmében zsidó vagy, ellenben ha kijelented, amit olyannyira vágynak hallani, gyors fulladásra válthatod át a lassú, gyötrelmes kínhalált.

Berenguer behunyta szemét. − Mégiscsak gyáván odadobnám ezzel az egyetlen fennkölt pillanatot, az egyedüli elégtételt, amit halálomban találhatok.

− Ez nem gyávaság. A rabbik többsége egyetért abban, hogy nem bűn végveszélyben kikeresztelkedni.

− Mi közöd neked a rabbikhoz és a mózesi törvényhez? − Berenguer elképedve meredt rá. Yonah látta, ahogy a másik férfi szemében kigyúl a felismerés.

− Atyaisten − mondta Berenguer.− Módodban áll-e családod többi tagjával kapcsolatba lépni?− Időnként kivisznek a börtönudvarra sétálni. Mindőnket egyszerre. Ilyenkor válthatunk

néhány szót.− Mondd meg nekik, hogy térjenek meg Jézushoz a gyorsabb s könyörületesebb vég

érdekében.− Monica nővérem és férje, Andres, buzgó keresztények. Geraldo fivéremnek viszont

lelkére kötöm, hogy tegyen, mint mondtad.− Többé nem jöhetek. − Yonah Berenguerhez lépett, megölelte, jobbról-bálról

megcsókolta.− Találkozzunk egy boldogabb helyen − mondta Don Be-renguer. − Menj békében.− Béke veled − mondta Yonah, és kiszólt az őrnek.A következő szerda este, egy Yonah-nak álló dámaparti kellős közepén, Bonestruca testvér

felkelt a táblától, és ugrabugrálni kezdett a gyerekei előtt. Eleinte elbűvölő látvány volt. Bonestruca hol savanyú, hol ellágyult képet vágott, incselkedő hangokat adva szökdécselt. Gyerekei kacagva mutogattak rá. A hunyori Dionisio mókázó apja felé szaladt, hogy jobban lássa, futtában kis fagolyót hajított hozzá.

A szerzetes csak ropta rendületlenül. Mosolya elillant, incselkedő hangok helyett hörgés tört elő torkából, de egyre csak ugrabugrált és szökdécselt. Arca előbb rózsásra váltott az erőlködéstől, majd keserű bíborvörösre, lobogó fekete csuhás, magas alakja mégis tovább kerengett és forgolódott. Fel-le bukdáló arcát düh csúfította el.

A gyerekek riadtan elnémultak. Egymáshoz bújva, biztos távolságból, elkerekedett szemmel figyelték, a kislány, Hortensia még a száját is nyitva felejtette, mintha hangtalanul sikoltozna. Maria Juana, az anyjuk halk szóval kiterelte őket a szobából. Szívesen velük tartott volna Yonah is, de nem tehette. Az asztal mellől figyelte a szörnyűséges tánc lassultát. Végül Bonestruca térdre rogyott kimerültségében, a tánc abbamaradt.

Kisvártatva visszatért Maria Juana. Megtörölte a szerzetes arcát egy nedves ruhával, újra kiment, ezúttal borral térve vissza. Bonestruca felhajtott két pohárral, aztán hagyta, hogy az asszony a helyére támogassa.

Jóval később nézett csak fel. − Időnként roham vesz elő.− Látom − mondta Yonah.− Valóban? És ugyan mit látsz még?− Semmit, senor. Ez csak amolyan szófordulat.− A papok és szerzetesek társaságában is megesett, akikkel együtt szolgálok. Azóta

figyelnek.Egy beteg ember képzelődése volna?, tűnődött Yonah.− Ide is követtek. Tudnak Mariáról és a gyerekekről.

Akár igaz is lehet, döntött Yonah. − És mit fognak tenni veled?Bonestruca vállat vont. − Gondolom, ki akarják várni, hátha a rohamok nem jelentkeznek

többé. − Homlokráncolva Yonah-ra meredt. − Szerinted mi ez?Egyfajta elmebetegség. Yonah-nak ez járt a fejében, de nem mondhatta ki. Az

elmeháborodottakról szólva Nuno egyszer elmondta neki, hogy megfigyelt egy közös vonást a kezelt személyek egy részének kórtörténetében. A közös vonás az volt, hogy valamennyi érintett bujakórban szenvedett fiatalon, és évekkel később elborult az elméjük. Nuno nem állított fel teóriát a megfigyelésből, arra mégis érdemesnek találta, hogy inasával megossza, így juthatott most Yonah eszébe.

− Nem állítanám biztosra, de... a bujakórhoz lehet köze. − Még hogy a bujakórhoz! Tévedsz, orvosdoktor, hiszen a bujakórtól ezer éve megszabadultam. Szerintem a Sátán műve, a lelkemért tusázunk ilyenkor. Gerincroppanto munka az Ördöggel csatázni, de mindeddig sikerült visszavernem támadásait.

Yonah leesett állal hallgatta, szerencséjére Bonestruca minden figyelmét ismét a dámajáték kötötte le. − Te voltál soron, hogy seregeddel csapást mérj rám, vagy fordítva?

− Te következel, senor − mondta Yonah.Felzaklatták a történtek, gyengén játszott az este fennmaradó részében, Bonestruca elméje

viszont láthatólag felfrissült, kitisztult. A szerzetes gyorsan megfordította a játszmát, és derűs elégedettséggel ünnepelte győzelmét.

Annak ellenére, amit Espina atya mondott, Yonah másnap is elment a börtönhöz, és bebocsátást kért Don Berenguerhez, de az Espina helyén ülő idősebb pap ránézett, és a fejét megrázva elküldte.

Az autodafét hat nappal később tartották. A kivégzések előtti reggelen Callico orvosdoktor kilovagolt Zaragozából, és meglátogatta néhány betegét a körzet legtávolabbi zugaiban, napokra odahagyva otthonát.

Attól félt, ez egyszer túlontúl kiadta magát, és kínvallatás alatt Berenguer esetleg leleplezi a másik judaizáló régi keresztényt, de félelme alaptalannak bizonyult. Amikor visszaérkezett Zaragozába, betegei között többen akadtak, kik örömest tájékoztatták a szokás szerint nagy nézőközönség előtt lefolyt autodafé részleteiről. A zsidó Bartolomé család valamennyi tagja a kegyelem állapotában halt meg, sorra megcsókolták az ajkukhoz tartott feszületet, majd a fojtóvas srófjának gyors körbeforgatásával még a lángok felcsapása előtt kivégeztettek.

36. JÁTSZMÁK

Amikor Yonah legközelebb megjelent a folyóparti kis finca-nál a szerda esti dámázásra, Maria Juana duzzadt bal szeme alján fél arcát elfedő, friss véraláfutást látott, és a Hortensia nevű kislány karján is kék foltokat vett észre.

Bonestruca biccentéssel üdvözölte, alig beszélt, a játékra összpontosított, az első, igen kiegyenlített partit meg is nyerte. A másodikban a szerzetes rosszkedvűn s rosszul lépegetett, hamar egyértelművé lett veresége.

Amikor a csecsemő Filoména rákezdett az óbégatásra, Bonestruca felpattant. − Hallgatsz el!

Maria Juana felkapta a babát, és sietve átvonult a másik két gyerekkel a szomszéd szobába. A játék csendjét egyedül a fa-táblához ütődő kőlapocskák koppanásai törték meg.

Nem sokkal később, a harmadik parti közben, megjelent Maria Juana, s egy tányér datolyát tett elébük, bort töltött poharukba.

Bonestruca borongós tekintettel követte, míg ki nem ment a szobából. Akkor a szerzetes Yonah-ra emelte szemét. − Te hol is laksz?

Amikor Yonah megmondta, bólintott. − Jövő héten nálad játszunk. Már ha nincs ellene

kifogásod.− Dehogyis − mondta Yonah.Reynának ellenben volt. Már akkor tudta, ki a látogató, amikor az megjelent az ajtó előtt.

Zaragozában mindenki tisztában volt a szerzetes kilétével, tudták, kicsoda.Az asszony bevezette Bonestrucát a házba, és kényelmes hellyel kínálta, majd jelentette

megérkeztét Yonah-nak. Miközben bort és harapnivalót szolgált fel, szemét lesütve tartotta, és amint tehette, visszavonult a konyhába.

Nyilvánvalóan megrémítette, hogy Yonah-t Bonestruca társaságában látja szórakozni. Másnap Yonah zavarodottságot látott az arcán, de az asszony nem kérdezősködött. Reyna soha egy pillanatra sem zavarta össze a szerepeket: tudta, hogy ez Yonah háza, ahol ő, az ágyat leszámítva, egyszerű szolgáló csupán. Egy héttel később azonban leutazott a falujába három napra, és amikor visszatért, közölte Yonah-val, hogy saját házat vásárolt, és hamarosan kilép az alkalmazásából.

− Mégis mikor? − kérdezte Yonah elszomorodva.− Nem tudom. De nemsokára.− És miért?− Hazahúz a szívem. A Nunótól örökölt pénz dúsgazdag asszonnyá tett, már falusi

mércével persze.− Hiányozni fogsz − vallotta meg az igazat Yonah.− Azért elviseled valahogy. Amúgy is csak kényelemből fanyalodtál rám. − Amikor Yonah

tiltakozni próbált, beléje fojtotta a szót. − Ramón. Az anyád lehetnék. Az ágyban jólesik a gyengédséged, de egyre gyakrabban úgy gondolok rád, mintha a fiam vagy az unokaöcsém volnál, akit kedvelek.

Ne aggódjon, vigasztalta. − Küldök egy erős lányt magam helyett, egy erős lányt, aki nem fél a munkától.

Tíz nap múlva megjelent egy fiú Reyna falujából a háznál szamaras kordéjával, és segített az asszonynak felrakodni. A három maestro szolgálatában összegyűjtött ingóságok könnyűszerrel felfértek a kis kordéra.

− Reyna. Biztos, hogy ezt akarod? − kérdezte Yonah, és az asszony először és utoljára nyíltan felrúgta az életük keretét jelentő mester-házvezetőnő konvenciót. Kinyújtotta kezét, és Yonah arcára simította meleg tenyerét, és tekintetében jól megfért egymással gyengédség és tisztelet, de a félreérthetetlen istenhozzád is.

Amikor elment, a házban valósággal megállt az élet, és Yonah-nak olyan érzése támadt, mintha kiürült volna körülötte a tér.

El is felejtette már az egyedüllét kesernyés ízét. Ellenszerként munkájába vetette magát, távolabb és távolabb lovagolt ki, hogy a rászorulókon segítsen, hosszasan elidőzött a betegek otthonában, hogy emberi szót halljon, tereferélt a boltosokkal az üzletmenetről s a gazdákkal a termésről. Tulajdon birtokán újabb tucat kivénhedt olajfát metszett meg. Több időt töltött Avicenna fordításával: a Kanon java részén máris túl volt, s ez izgalommal és újult erővel töltötte el.

Reyna ígéretéhez híven küldött egy Carla Santella nevű fiatal lányt, házvezetőnőnek. A tenyeres-talpas Carla dolgos volt és makulátlan rendben tartotta a házat, de szavát nem lehetett venni, ráadásul Yonah nem kedvelte a főztjét. Pár hét után kiadta az útját. Reyna egy bibircsókos arcú özvegyasszonyt küldött helyette, Petronila Salvát. Petronila jól főzött, de zavarta Yonah-t az örökös fecsegésével, négy nap után felmondott neki.

Eztán Reyna nem küldött mást.Yonah hamar megtanulta félni heti minicsatározásait Bonestrucával a dámatáblánál, mert

sose tudta előre, hogy a szerzetes briliáns vetélytársként vagy a józan eszét viharos gyorsasággal elvesztő, .sötét kedvében dúló-fúló fenevadként ül le vele szemközt.

Egyik szerda este, amikor ismét a szerzetesnél készültek játszani, Maria Juana beengedte Yonah-t a kis házba, és némán a belső szoba felé tessékelte, ahol Bonestruca már az asztalnál ült, de az asztalon a dámajáték táblája helyett most nyitott könyv feküdt előtte. A szerzetes tulajdon fizimiskáját nézegette egy kis kézitükörben.

Egy másodpercig nem is vett tudomást a ráköszönő Yonah-ról. Azután, továbbra is a tükörbe meredve, így szólt: -Látsz-e valami ördögit, ha rám tekintesz, orvosdoktor?

Yonah gondosan megválogatta szavait. − Egy megnyerő arcot látok.− Fennkölt vonások, egyetértesz?− Fennkölt és megnyerő, senor.− De becsületes arc-e vajon?− Olyan arc, mely az eltelt idő ellenében is szembeötlően megőrizte ártatlanságát, s maradt

olyannak, amilyen volt.− Ismered-e a firenzei Dante Alighieri hosszú költeményét? Isteni Színjáték a címe.− Nem, senor.− Sajnálhatod.Yonah-ra emelte szemét. − A költemény Inferno címet viselő első része a pokol

legmélyebb bugyrait írja le.Yonah-nak erre nem volt válasza. − A firenzei költő rég halott, nem igaz?− Az hát... halott... − Bonestruca tovább bámulta magát a tükörben.− Felállítsam a bábukat? − kérdezte Yonah. Felkelt a helyéről, az asztalhoz lépett. A tükör

hátoldalát most először megpillantva észrevette, hogy ezüstből való, igaz, alaposan megfeketedett. Az ötvös jelét is kivehette a nyél tövénél: HT És tudta, hogy a tükör azok közül való, melyeket apja a tembleque-i grófnak készített annak idején.

− Bonestruca testvér − szólalt meg. Felismerte az árulkodó remegést tulajdon hangjában, Bonestruca azonban a jelek szerint nem hallotta meg. Szemét tükörbeli önmagára függesztette, de tekintete elrévedt, akár egy vaké, vagy mintha nyitott szemmel aludna.

Yonah önkéntelenül is tűzbe jött, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megvizsgálja az apja készítette holmit, de amikor el akarta venni Bonestrucától, képtelen volt szétfeszíteni a szerzetes ujjait. Egy pillanatig húzta-vonta a tükröt, aztán eszébe jutott, hogy Bonestruca esetleg csak színleli az elmeháborodást, és nagyon is magánál van. Rémülten hagyta ott a szerzetest, és az ajtó felé iparkodott.

− Senor? − álmélkodott Maria Juana, amikor kilépett a külső helyiségbe, de zaklatottságában Yonah szó nélkül elsietett mellette, s pánikszerűen kirohant a fincá-ból.

Másnap délután, amikor beteglátogató körútjáról visszaért saját házához, Maria Juana a pajta mellett várt rá, csecsemőjét szoptatta kipányvázott szamara árnyékában.

Yonah felajánlotta háza vendégszeretetét, de az asszony elutasította, mondván, igyekeznie kell vissza a két másik gyerekhez. − Mit lehet még tenni vele? − kérdezte.

Yonah csak a fejét rázta. Mélységes sajnálatot érzett Maria Juana iránt. Nagyon is el tudta képzelni annak idején, butuska lányként, fiatalon és csinosan. Vajon Bonestruca szép szóval csillapította riadalmát, csavarta el fejét? Vagy megbecstelenítéssel ért véget az az első alkalom? Esetleg Maria könnyűvérű fruskaként egyenest örömét lelte abban, hogy a csodabogár szerzetessel összefeküdt, s meg se fordult a fejében, utóbb milyen élet vár rá.

− Az első találkozásunkkor megvert. De aztán évekig egy ujjal sem bántott. Egész mostanáig. Egyre kiszámíthatatlanabb.

− Mikor kezdődött a dolog?− Évekkel ezelőtt még. Azóta mind komiszabb. Ugyan mi okozza?− Nem tudni. Talán a bujakór a ludas, mit annak idején összeszedett.− De hisz a bujakórból réges-rég kilábalt.− Tudom, de ez a kór ilyen természetű. Lehet, hogy most újra előveszi.

− Semmit sem lehet tenni?− Az igazat megvallva, senora, roppant keveset tudok az elmeháborodásról, és olyan

pályatársam sincs, akinek több gyakorlata volna kezelésében. Az elme megbomlása rejtély előttünk... Tegnap este meddig ült még mozdulatlan a tükörrel?

− Soká, majdnem éjfélig. Akkor meleg bort adtam neki, azt megitta, és álomittasan roskadt az ágyára.

Maga Yonah későig fennmaradt, lámpafénynél olvasott az elmeháborodásról, s utóbb csapnivalóan aludt. Előző évben kéthavi keresetéből a De Parte Operativa című tudós értekezéssel bővítette a Nufiótól rámaradt kis orvosi könyvtárat. Ebben a szerző, Arnau de Vilanova kifejtette, hogy a mániás elmeállapotot az epe túlzott beszáradása váltja ki, mely az agy túlhevüléséhez s ebből következően nyughatatlansághoz, izgágasághoz és dührohamokhoz vezet. „Valahányszor Bonestruca testvért elfogja a... zaklatottság, adj innia tamarindusz és borrágófű keverékéből készült teát, hidegen.” Az előző estihez hasonló, bénultságot eredményező, s franciául Vilanova közlése szerint folie paralitica-ként ismert időszakokra Avicenna a beteg mindenképpeni felmelegítését ajánlja, ezért Yonah őrölt borsot rendelt, meleg borban.

Maria Juana magánkívül volt kétségbeesésében. − Oly különös dolgokat művel. Bármi... oktalanságra képes. Féltem a jövőnket.

Nehéz idők jártak a háromgyermekes asszonyra, kit oly szoros szálak fűztek Lorenzo de Bonestrucához. Yonah megírta rendelvényeit, és meghagyta az asszonynak, hogy váltsa ki őket Medina testvér patikájában. Aztán lovát lenyergelve figyelte Maria Juana szamarát, amint az asszonnyal a hátán tovakocog.

Kedve lett volna néhány napot várni, mielőtt visszatér a folyóparti finca-hoz, ehelyett már másnap reggel kinézett, mert nem vette volna szívére, hogy az asszonynak vagy a gyerekeknek baja essék.

Bonestruca azonban csendesen üldögélt a hátsó szobában. Maria Juana megsúgta Yonah-nak, hogy a szerzetes sírt. Bonestruca egy biccentéssel viszonozta Yonah köszönését.

− Hogy s mint ma reggel, Bonestruca testvér?− Gyatrán. Éget a szarom.− Azt az ital okozza, mit felírtam. Az égető érzés hamarosan megszűnik.− Te ki vagy?− Callico, az orvosdoktor. Nem emlékszel rám?− ...Nem.− Apádra emlékszel-e?Bonestruca ránézett.− És szülőanyádra?... No, mindegy is, majd eszedbe jutnak egy másik alkalommal.

Szomorú vagy-e, senor?− Persze hogy szomorú vagyok. Az voltam egész életemben.− Ugyan mi okból?− Urunk, Jézus Krisztus kereszthalála okán.− Az bizony ok a szomorúságra. Gyászolsz-e talán másokért is, kik elhaláloztak?A szerzetes ránézett, de nem válaszolt.− Toledóra emlékszel-e?− Toledo, igen, Toledo...− A Plaza Mayorra emlékszel-e? A székesegyházra? A szirtekre a folyó fölött?Bonestruca némán figyelte.− Emlékszel-e egy esti kilovaglásra? Néma csend.− Emlékszel egy esti kilovaglásra? − ismételte meg a kérdést Yonah. − Kivel lovagoltál ki

akkor?

Bonestruca egyre csak figyelt.− Kinek a társaságában lovagoltál ki akkor este? A szobában csend volt. Telt-múlt az idő.− A gróféban − szólalt meg Bonestruca.Yonah hallotta tisztán. − Vasca − mondta, de Bonestruca újra visszasüppedt hallgatásába.− Emlékszel-e a fiúra, ki a cibóriummal igyekezett a rendházba? A fiúra, akit

megbecstelenítettetek és megöltetek az olajfák között?Bonestruca elfordította tekintetét. Magában beszélt, Yonah-nak előre kellett hajolnia, hogy

megértse, mit mond.− Ezek a kurva zsidók mindenhol ott vannak. Hogy rohadnának meg az anyjukban −

dörmögte.Másnap Maria Juana egyedül állított be Yonah-hoz, alig érthetőn hadart, és a szamáron, mi

hozta, ostorcsapás nyomai látszottak.− Bevitték szegényt a kisebbik börtönbe, amit az adósoknak és az elmeháborodottaknak

tartanak fenn.Elmondta, hogy a gyerekeket egy szomszéd leányánál hagyta. Yonah hazaküldte. −

Elmegyek a börtönhöz, és megnézem, tehetek-e érte bármit − mondta, és már indult is az istállóba, nyergelni.

Az adósok és elmeháborodottak börtönében híresen kevés, alávaló minőségű kosztot kaptak a fogva tartottak, ezért útközben megállt, és vett két vekni kenyeret meg két kis korong kecskesajtot. A börtönhöz érve megemelkedett a gyomra: a hely valamennyi érzékét erősen próbára tette. Át se lépett a bejárat felhúzott csaporostélya alatt, máris megcsapta orrát a világ minden mocska és ürüléke párlatának tetsző, fertelmes bűz, sikolyok és üvöltések, szidalmak és átkok, röhögés és jajszó, hagymázas szónoklatok és hablatyolás olvadt össze egyetlen zagyva lármává, ahogy a patakok hozzájárulnak a hömpölygő folyó morajához. A tébolyda hangja.

Az inkvizíció nem törődött az ide bezártakkal, az őrnek juttatott garas jóvoltából Yonah gond nélkül engedélyt kapott, hogy megkíséreljen beszélni a fogollyal.

− Bonestruca testvérhez jöttem látogatóba.− Hát, nézz körül, ki tudod-e szálazni ebből a csürhéből − mondta az őr. Középkorú férfi

volt, a szeme kifejezéstelen, tésztás arca himlőhelyes. − Add ide az ennivalót, gondom lesz rá, hogy megkapja. Ha neki adod, mintha a szemétre vetnéd: megrohanják és elszedik tőle.

Elkomorult, amikor Yonah a fejét rázta.Nem voltak külön cellák, csak egy fal, ugyanabból a súlyos rácsozatból, mint a bejárati

csapórostély. Egyik oldalán volt az őr és Yonah. A másikon nagy, hodályszerű terem, a társadalomból kihullottak gyűjtőhelye.

Yonah megállt a rácsnál, és a testekkel teli ketrec tartalmát fürkészte a túloldalon. Nem tudott megkülönböztetni adósokat és őrülteket, akit szemügyre vett, őrültnek tetszett mind.

Végül csak meglátta a szerzetest, hátát a szemközti falnak vetve, magába roskadva ült a földes padlón.

− Bonestruca testvér!Aztán újra kiáltott, de hangja beleveszett az általános hangzavarba. A szerzetes továbbra is

lehorgasztotta a fejét, de Yonah kiáltásai felkeltették egy toprongyos férfi érdeklődését, aki sóváran bámult a kenyérre. Yonah tört az egyik vekniből, és átdugta a rácson a túloldalra, ahol nyomban elragadtatott és befalatott.

− Hozd ide a frátert − mondta Yonah, és Bonestrucára mutatott. − Kapsz érte fél vekni kenyeret.

A férfi ment is nyomban, talpra rángatta Bonestrucát, és elvezette oda, ahol Yonah várakozott a rács túloldalán. Yonah átadta a beígért fél veknit, de a toprongyos férfi a közelben maradt, és le nem vette szemét a többi ennivalóról.

A rabok kisebb csődületbe verődtek körülöttük.Bonestruca testvér Yonah-ra nézett. Szó sem volt üres tekintetű bávadozásról. Szemében

értelem fénylett, tudatosság és féken tartott borzadály, de megismerni nem ismerte meg. − Callico vagyok − mondta Yonah. − Nem emlékszel? Ramón Callico, az orvosdoktor... Hoztam ezt-azt − mondta. Bedugta a két kis sajtot a rács egyik négyzetén, Bonestruca szótlanul elvette.

Amikor azonban Yonah szóra akarta bírni, a szerzetes némán elnézett mellette, és Yonah tudta, hogy reménytelen volna faggatni.

− Amíg elméd ki nem tisztul, semmit nem tehetek szabadon bocsátásodért. − Yonah kötelességének érezte, hogy ezt közölje vele. Nehezére esett ilyesmit mondania most, hogy látta, miféle hely ez, akkor is, ha a Toledano család és mások ellen elkövetett gaztetteiért lelke mélyén örök gyűlöletet táplált Bonestruca iránt.

Bedugta a fél vekni kenyeret a rácson, és aztán az egészet is. Hogy elvehesse, Bonestruca jobb kezéből baljába tette a sajtokat, és az egyiket elejtette. A toprongyos férfi lecsapott a földön heverő sajtra, egy pucér fiú pedig kikapta Bonestruca markából a kenyereket. Kezek erdeje támadt a fiúra, a testek hánykolódó, örvénylő tömege a falánk tengeri halrajok nyüzsgését juttatta Yonah eszébe.

Egy kopasz vénasszony a rácsnak vetette magát, csontkezével megragadta Yonah-t, az ennivalóért esdve, minek rég hűlt helye volt. Yonah hátraszökkent, hogy visszanyerje szabadságát, hogy egérutat nyerjen az elátkozott, bűzös hely borzalmai elől, de még így is volt érkezése, hogy lássa Bonestrucát, amint hatalmas ökleit cséphadaróként forgatva újra és újra lesújt maga körül a többiekre, míg végül egy szem magában állt, és elnyíló száján kétségbeesett farkasüvöltés tört elő, jajkiáltás és dühödt bömbölés egyvelege, mely azután mindvégig a menekülő Yonah sarkában maradt.

Kilovagolt a folyóparti finca-hoz, és megemberelte magát, és elmondta Maria Juanának megérzését: Bonestruca háborodottsága nemhogy enyhülni, rosszabbodni fog. Az asszony száraz szemmel hallgatta, nem érte váratlanul a rettegett hír.

− Itt voltak hárman az anyaszentegyháztól. Ma délután eljönnek értem és a gyerekekért. Megígérték, hogy egy kolostorba kerülünk, nem dologházba.

− Annyira sajnálom, senora.− Nem tudsz esetleg olyan házról a környéken, ahol cselédet keresnek? Ha kell, kettő

helyett dolgozom. A gyerekek meg oly kevéssel beérik.Yonah egyedül a saját házáról tudott. Belegondolt, milyen érzés lenne velük egy fedél alatt

élni, a betegség tüneteit figyelni az idő múltával, ennek a szegény, megpecsételt sorsú asszonynak és szegény, megpecsételt sorsú gyermekeinek szentelve életét. De tudta, hogy nem elég jó, nem elég erős, nem elég jámbor ahhoz, hogy ilyen gesztust tegyen.

Az ötletet elvetvén eszébe jutott a Bonestruca által összeprédált zsidó tárgyak kis gyűjteménye. Az imaszíjak. A Tóra! − De talán megvehetném tőled Bonestruca testvér egynémely ingóságát.

− Amikor reggel beállítottak, mindent magukkal vittek. − Az asszony bevezette a szomszéd helyiségbe. − Látod?

Egyedül a dámajáték durván faragott fatábláját és a bábukként szolgáló kis kőlapokat hagyták ott. Elvitték még Dante költeményét is, de a nagy kapkodásban néhány kihullott lap megbújt a dámajáték táblája alatt. Yonah felvette a lapokat, és beleolvasott a legfelsőbe. Hamar rájött, hogy a pokol leírását tartja kezében:

És ide már azoknak zaja száll át, akik a második bugyorban orron szuszognak s körmüket húsukba vájják. Kérges penész ült itt a parti ormon, mert a bugyornak gőze lecsapódott s szemem gyötörte és facsarta orrom. S itt a fenék oly mélyre lehúzódott hogy fel kellett a híd hátára kúszni: a partról nem lelhettünk látni módot. Felkúsztunk. S láttunk ronda népet úszni

oly rondaságban nyakig fulladozva, mely árnyékszékekből szokott lecsúszni. S egy fejet láttam, szemmel ott motozva. Polgár-e vagy pap? Nem volt tudni módom, úgy össze volt e lében maszatozva.1

Yonah egyszeriben megértette, hogy sem Isten, sem ember nem ötölhet ki olyan büntetést, mi rosszabb volna a Lorenzo Bonestrucára váró tengődésnél. Borzongva fogadta el a kezébe nyomott játékot. Erszényéből az asztalra ürítette aranyait és ezüstjeit, majd a Mennybéli oltalmába ajánlotta az asszonyt és gyermekeit, és ellovagolt.

33037 A HUESCAI ÚTA lázbetegségek mindig tengernyi problémát okoztak, de a láz mellett kínzó köhecselessel

járó tél végi betegséghullám a szokottnál is több munkát adott Yonah-nak.-A csontom is fáj (köhécselés)... Senor Callico... Alig tudok nyelni, úgy belobbant a

torkom... Irgalmatlanul fáj, amikor (köhécselés)...− Néha majd' elégek, máskor meg a hideg ráz (köhécselés).Egy idős férfi, egy siheder, két asszony és egy gyerek bele is halt. Yonah gyűlölte magát,

amiért nem mentette meg őket, de közben hallotta Nunót, amint azt mondja, gondoljon az életben maradtakra. Házról házra járt, forró italt írt elő, forralt bort, mézzel. És theriakát a lázra.

És bár járványról nem lehetett beszélni, rengetegen hívták házhoz. Amíg az összes új beteg nem egyszerre lázasodik be és válik lázmentessé, győzi, biztatta magát Yonah. Valamennyi betegének megígérte: ha tíz napon át követik utasításait, a betegség, ahogy jött, el is megy. A legtöbb esetben így is történt.

Amikor hazaért, sokszor túl fáradt volt a házimunkához, vagy hogy összeüssön magának valami főtt ételt. Néha felállította a dámajáték kőlapocskáit a táblán, és megpróbált mindkét fél helyett lépegetni, de így közel sem lelt benne akkora élvezetet. Általános elégedetlenség és nyugtalanság lett rajta úrrá, és amikor végre elvonult a láz, és enyhült a köhécselés, elhatározta, hogy szabadnapot ad magának, és meglátogatja Reynát.

A környék, ahol az asszony élt, favágókunyhók és apró birtokok halmaza volt, fél óra lovaglásra Zaragoza határától. A név és elöljáróság nélküli környék nemzedékek óta ott élő lakói egyfajta kimondatlan közösségi érzéstől vezérelve El Pueblecitóként, Falucskaként emlegették lakóhelyüket.

A kis településre érve Yonah megállította lovát, hogy Reyna felől érdeklődjön egy öregasszonytól, aki a napon üldögélt. A fűrészgödör melletti ház, hangzott az útbaigazítás. A ház tőszomszédságában két bricsesznadrágos férfi − egy hosszú, galambősz hajú s egy fiatalabb, izmosabb fickó − állt egy gödörben, s húzott-vont jókora fűrészt egy fenyőrönk két oldalán, verejtékes felsőtestüket fűrészpor lepte.

Odabent Reyna mezítláb térdepelt, és a kőpadlót sikálta. Egészségesnek tűnt, ahogy mindig, de öregebbnek is, mint ahogy Yonah emlékezett rá. Ahogy meglátta, Reyna abbahagyta a munkát, elmosolyodott, és vizes kezét ruhájába törölve fölkecmergett.

− Hoztam egy kis bort. Amit úgy szeretsz − mondta Yonah. Az asszony megköszönte, és elvette tőle a korsót.

− Foglalj helyet az asztalnál, ha gondolod − mondta Reyna, és két kupicát vett elő meg egy saját korsót. Mint kiderült, conac volt benne.

− Salud.− Salud. − Finom volt, és olyan erős, hogy be kellett hunynia a szemét egy pillanatra.− Találtál már házvezetőnőt?− Még nem.

1 Babits Mihály fordítása.

− Két derék cselédet is küldtem. Carlát és Petronilát. Azt mondták, kiadtad az útjukat.− Túlontúl megszokhattam, ahogy te vitted a házat.− El kell fogadnod a változásokat. Változás az egész élet − mondta az asszony. − Akarod,

hogy mást is küldjek még? Tavasszal nagytakarítást kell tartani a házban.− Majd kitakarítok magam.− Te? Te csak maradj orvosdoktornak. Nem szabad ilyesmire fecsérelned az idődet − rótta

meg Reyna.− Takaros házat találtál magadnak − fordított a szón Yonah.− Igen, jó fogadó válik belőle. A közelben nincs más szálláslehetőség, pedig sokan járnak

erre Monzon és Katalónia felé. − A házban még akad némi asztalosmunka, mondta az asszony, addig nem fogad vendégeket.

Ültek és kortyolgatták a conac-ot, és Yonah előadta a legfrissebb zaragozai híreket és pletykákat, az asszony pedig mesélt neki a falu mindennapjairól. Odakintről behallatszott a fűrész fogainak halk hersegése.

− Mikor ettél utoljára?− Még hajnalban.− Készítek valamit − mondta Reyna, és felállt.− Egy kis töltött csirkét megennék.− Akkor éhen maradsz.Az asszony visszaült, ránézett. − Láttad a két fűrészelő férfit odakint?− Igen.− Az egyikkel hamarosan egybekelünk.− A fiatalabbikkal nyilván.− Nem, a másikkal. Álvarónak hívják. − Reyna elmosolyodott. − A haja, mint a hó, de igen

jó erőben van − mondta szárazon. − És derék iparos.− Legyen szerencséd, Reyna. Megérdemled.− Köszönöm.Yonah tudta, hogy az asszony tisztában van vele, azért jött, hogy visszacsábítsa magához,

mégis összemosolyogtak, aztán Reyna felállt megint, és frissen sült cipót, kemény tojást, fokhagymakrémet, fél korong sárga sajtot, hagymát, csodálatosan finom, parányi olajbogyót tett az asztalra.

Ittak pár pohárral a borból, amit magával hozott, és kicsit később Yonah szedelőzködni kezdett. Odakint a két férfi új rönköt görgetett a gödör fölé.

− Szép jó napot − köszönt rájuk Yonah. A fiatalabbik nem válaszolt, de az Alvaro nevezetű biccentett, ahogy a fűrészért nyúlt.

Bár a pontos dátumban nem volt biztos, Yonah tudta, hogy közeleg a pészah, és határtalan buzgalommal vetette magát a tavaszi nagytakarításba − leporolt, tisztára sikált minden talpalatnyi helyet, kitárta az ablakokat a friss, hideg levegőnek, szőnyegeket vert és szellőztetett, tiszta gyékényszecskával hintette fel a kőpadlót. Magányát kihasználva meglehetős kovásztalan kenyeret készített, vaslemezt függesztett a tűz fölé, azon sütötte ki a szabálytalan lapokat. A végtermék kissé megégett, és puhább volt, mint emlékeiben, de macesz volt kétségkívül, és Yonah diadalmasan költötte el egyszemélyes szederén, melyre húsvéti báránycombot sütött, és kesernyés tormát reszelt, Izrael Egyiptomból menekülő gyermekeinek megpróbáltatásait felidézendő.

− Mi különbözteti meg ezt az estét az összes többi estétől? − kérdezte a néma háztól Yonah, de csak a tormánál is keserűbb csend felelt rá. Mivel nem volt biztos a dátumban, egy egész hétig minden este megülte a szédert, három napig lakmározva a báránycombból, mielőtt szaga lett, akkor a maradékot eltemette a gyümölcsfák közt a domboldalban.

Napokig úgy tűnt, a tél végleg eltakarodott, aztán visszatért a fagyos, lucskos idő, és az

utak hideg és mély latyakfolyamokká változtak. Yonah órák hosszat üldögélt asztalánál, súlyos gondolatokba merülve. Módos ember volt, megbecsült orvos, a vaskos kőházat, miben élt, saját, zsíros földje vette körül. Álmatlan éjszakákon néha mégis mintha apja szelíd hangját hallotta volna az esőt hordó szél szapora nyögdelésen át: nem él igazán, míg lényének egésze meg nem éled.

Megcsömörlött egyfős minjánjától, belefáradt, hogy egy kalitka foglya, még ha a kalitkát Spanyolországnak hívják is. Elgondolta, hogy Franciaországban vagy Portugáliában keres menedéket. De nem beszélt sem a franciák, sem a portugálok nyelvén. A határon még csak átsurranhatna, de Franciaországban máglyán végzi, ha keresztlevelét kérik, Portugáliában meg szinte bizonyosan rabszolgasorba kerülne. Zaragozában legalább régi keresztényként ismerik és fogadják el. Orvosdoktori munkája sok mindenben kárpótolta beteljesületlen életéért.

Mégis sóváran vágyott valami névtelen, valami meghatározhatatlan után. Éjjel a halottakkal álmodott vagy nőkkel, kik magot fakasztottak álomba süppedt testéből. Időnként biztosra vette, hogy előbb-utóbb elborul az elméje, mint Bonestrucáé, és amikor végre beköszöntöttek a meleg és verőfényes napok, gyanakodva leste az évszakot, képtelen lévén elhinni, hogy a rossz idő végleg eltávozott.

A lázbetegség nem ütötte fel újra a fejét, szerencsére, ugyanis Luis Guerra Medina testvértől, a patikáriustól megtudta, hogy a környéken sehol nem kapni theriakát.

− Hogy szerzünk be akkor új készleteket? − kérdezte Medinától.− Nem tudom − mondta az öreg ferences aggodalmasan. − Egyedül a huescai Aurelio

család árul jó minőségben. Eddig minden évben magam utaztam Huescába, hogy theriakát vegyek az Aurelióktól. De az út lóháton is öt nap, én pedig ebből már kiöregedtem.

Yonah vállat vont. − Küldjünk el érte egy lovast.− Ha olyat küldenénk, ki nem ért a theriakához, elöregedett s ennélfogva hasznavehetetlen

szecskát sóznának rá. Olyasvalaki kell, akire tisztelettel néznek, aki ismeri és felismeri a jó minőségű theriaka külső jegyeit. A kevercs friss kell hogy legyen, s annyi, hogy esztendő végére elhasználjuk.

Yonah otthona börtönné lett, most felkínáltatott a szabadulás.− Hát jó. Elmegyek én Huescába − mondta.Hat hónappal korábban Miguel de Montenegrót Montalvanba hívatták, ahol Teruel

püspöke váltólázzal nyomta az ágyat, és kollégája távollétében Yonah látta el az ő betegeit is. Most Montenegro és egy Pedro Palma nevü másik orvosdoktor, akiért Montenegro kezeskedett, vállalták, hogy gondját viselik Senor Callico körzetének, abban az elégedett tudatban, hogy ők és betegeik is hasznát látják majd a theriakának, minek beszerzésére felkerekedik. Yonah a szürke arabs lovon indult el, és egyetlen málhás burró-t vitt magával. Mint rendesen, kedve most is azonnal felderült, ahogy útnak eredt. A szép időben hamarabb is célhoz érhetett volna, de az arabs hátas már elhullatta csikófogait, és Yonah inkább kímélte az állat erejét, nem látva okát sietségnek. Az út nem volt nehéz. A hegylábak közti völgyekben nyájak legelésztek, aprócska birtokokon disznók túrták a földet, amibe hamarosan gabona és vetemény kerül. Esti táborait Yonah mindig egy-egy szép helyen ütötte fel. A dombokból csakhamar kisebb hegyek lettek, majd azokból is még nagyobbak.

Huescában először is megkereste az Aurelio családot, javában munkálkodtak éppen egy gyógyfüvektől illatozó, hajdani istállóban. Három férfi és egy nő porítottá a száraz gyógynövényeket, állította össze különféle keverékekké. Reinaldo Aurelio mester herbalista éles tekintetű, világias viselkedésű ember volt, durván kiszabott bőrköténye merő törek.

− És az úrnak miben lehetek segítségére? − Theriakára volna szükségem. Ramón Callico vagyok, zaragozai orvosdoktor. A helyi patikárius, Luis Guerra Medina testvér nevében járok el.

− Luis testvérében! De miért nem maga jött el érte? Csak nem beteg?

− Az egészségével nincs baj, de eljárt fölötte az idő, engem küldött hát maga helyett.− Ó, természetesen el tudom látni theriakával, Senor Callico. − Egy polchoz lépett,

fabödönt nyitott fel.− Szabad megnéznem? − kérdezte Yonah. Elmorzsolt ujjai közt egy csipetnyit, beleszagolt,

megrázta a fejét. − Nem -mondta szelíden. − Luis testvér kiherélne, ha ezzel állítanék haza, és méltán.

A herbalista elmosolyodott. − Luis testvér szerfölött igényes.− Amiért mi, orvosdoktorok csak hálásak lehetünk neki. Friss theriakára van szükségem,

akkora mennyiségben, hogy Luis testvér az összes Zaragoza környéki orvosdoktort elláthassa belőle.

Senor Aurelio biccentett. − Megoldható, ám időbe telik, míg ekkora mennyiségű friss theriakát összeállítunk.

− Mégis mennyibe?− Tíz nap legalább. Netán kicsit több is.Yonah-nak nem volt más választása, beleegyezett. A helyzet már csak azért sem volt

ellenére, mert amúgy is körül akart nézni a Pireneusokban. Kikalkulálták a gyógyfűszállitmány árát, előre fizetett. Luis testvér feltétlen bizalommal volt a herbalista iránt, és Yonah amúgy sem vágyott az aranyakkal utazgatni. Elintézte, hogy az Aurelio családnál hagyhassa málhás szamarát, míg oda lesz, és megígérte, hogy két hétnél előbb nem jelentkezik a herbalistánál, hogy legyen idejük elkészülni.

Északnak lovagolt, hegylábakon át. Korábban hallotta, hogy Huesca és a francia határ közt égig érőnek tetsző, meredek hegyeket látni. S valóban, alig indult útnak, hatalmas ormokat pillantott meg, egyik-másikat hósipka fedte. Egy korai virágokkal virító réten kis patakra bukkant, telis-tele parányi, színpompás pisztrángokkal. Egy pillanat alatt előkapta táskájából a horoggal szerelt zsinórt s a kis bádogdobozt a zaragozai trágyadombról való kukacokkal. Igen jó kapás volt, egykettőre kifogta az ebédrevalót. Egy-egy pisztráng harapásnyi volt csak, de villámgyorsan kibelezte és kis tűz fölött nyárson megsütötte őket, az omlós húst a zsenge szálkákkal egyetemben befalva.

Hagyta, hogy a ló egy darabig ellegelésszen a virágos réten, azután továbbindult a hegyek közé tartó ösvényen. Az alsóbb régiókat sűrű tölgyesek, bükkök és gesztenyefák uralták, ezeket fentebb fenyőerdők váltották fel, és Yonah tudta, hogy még feljebb azok is megritkulnak s végül eltűnnek, és a csenevész apró növényeknek adják át a helyüket. A meleg napsütéstől olvadó hólé csermelyei csobogva nyargaltak a mélyebben fekvő területek felé, sebes sodrású, morajló hegyi patakot táplálva.

Először délután, egy kis fenyőligetben került útjába hó. A havon tökéletes rajzú medvenyomot talált, a csapás teljesen frissnek tűnt. A levegő itt metszően éles volt, hideg éjszaka ígérkezett, ezért Yonah úgy döntött, lentebb, langyosabb levegőn alszik. Megfordította a lovat, és ereszkedni kezdett, mígnem alkalmas helyet talált egy hatalmas fenyő fedezékében, melynek elhalt alsó ágai egyben tűzifát is kínáltak. A medvenyomokra emlékezve közvetlenül maga mellett pányvázta ki lovát, és egész éjjel nem hagyta kihunyni a tüzet, időről időre hangos, árulkodó csattanással száraz ágakat tördelve az élő fáról, azután visszaaludva megint, ahogy a tűz erőre kapott.

A Huescaból való elindulása utáni harmadik nap délutánján egy hágón mély havat talált, és visszafordulni kényszerült. Veszély nélkül átlovagolhatott volna rajta, de ha így tesz, elcsigázza lovát, s annak nem lett volna értelme. Lefelé ereszkedvén oldalra kitérő ösvényt keresett, amin a hegyet megkerülhetné, de nem látott ilyet. Csak amikor a szürke arabs hátas már rá is fordult, akkor látta meg, amit a ló nálánál előbb észrevett: az alig kivehető csapást a fák sűrűjében. Alaposabb szemrevételezés után látta, hogy odébb köves gyalogúttá szélesülve fut tovább egy bukdácsoló patak mentén, mely hosszú évszázadok során utat vájt magának a

sziklába.Yonah lejjebb és lejjebb ereszkedett.Hosszú lovaglás után tűzifa füstje csapta meg orrát, és a fák közül hamarosan kis völgybe

ért, ahol egy falu tárult a szeme elé. Meredek palatetős, kis kőházakat látott, jó tucatnyit talán, s egy kereszttel megtoldott süvegtetőt, mely a templomtoronyról meredt a szűkös szemhatárra. Egy réten tehenek és lovak legeltek, és Yonah több művelésbe fogott, zsíros, fekete földű parcellát is látott.

Két ház mellett is elhaladt, anélkül hogy teremtett lelket látott volna, a harmadiknál azonban egy lány teli vizesvödörrel igyekezett vissza a pataktól. Amikor észrevette az idegent, a vizet kilötyékelve iszkolt a ház biztonsága felé, de félúton se járt, Yonah beérte.

− Adjon isten. Miféle falu ez?A lány kővé dermedten állt. − Pradograndénak hívják, senor − mondta tiszta, elővigyázatos

hangon, és ahogy a ló közelebb bóklászott, arca olyan elevenséggel ötlött Yonah szemébe, hogy Zaragoza orvosdoktora egy pillanatra a saját lélegzését is hallotta.

− Inès? Te vagy az?Sután leugrott a nyeregből, a lány riadtan húzódott hátra. − Nem Inès Saadi Dénia vagy,

Isaac Saadi leánya? − értetlenkedett Yonah. A lány kimeredt szemmel bámult rá.− Nem, senor. Én Adriana vagyok. Adriana Chacon.Hát persze, te ütődött, korholta magát Yonah. Ez egy fiatal nő. Inés meg, amikor utoljára

látta, alig volt fiatalabb ennél a lánynál, és közben megannyi nehéz év telt el.− Inés a nénikém volt, Isten nyugosztalja.Inés halott hát. Elszorult szívvel hallotta a hírt: újabb ajtó zárult be. − Nyugodjék békében

− dörmögte.− Emlékszem rád − szólalt meg aztán váratlanul. Rájött, hogy ez a fiatal nő volt az Inésre

bízott gyermek, Inés nővérének, Felipának a kislánya. Eszébe jutott, hogyan sétáltak Granadában Inés meg ő a közöttük lépegető kislány kezét fogva.

A lány bizonytalan arccal nézett rá.Yonah megperdült a kiáltásra, mely jelezte, hogy mások is felfigyeltek jelenlétére. Férfiak

rohantak feléjük lélekszakadva, hárman egyik irányból, ketten a másikból, kezükben a szerszámok, egy-egy fegyver, amivel a betolakodó életét kioltják.

38. NAGYRÉT

Mielőtt a rohanó földmívesek elérték volna őket, magas, szikár férfi jött elő egy közeli házból. Megöregedett ő is, de nem annyira, hogy Yonah ne ismerje fel benne azonnal Micah Benzaquent, aki annak idején Saadiék barátja és szomszédja volt Granadában. Benzaquen középkorú volt, amikor Yonah utoljára látta, most még mindig életerős, de javakorabeli ember benyomását keltette. Egy hosszú pillanatig Yonah-ra meredt, és amikor elmosolyodott, Yonah látta, hogy Benzaquen is megismerte őt.

− Hasznodra váltak az évek, senor − mondta Benzaquen. − Amikor utoljára találkoztunk, tagbaszakadt, marcona juhászlegény voltál, szőrmók, torzonborz alak. De hogy is hívnak? Mint azt a gyönyörű várost...

Yonah látta, hogy a rövid időre, mit ezen az eldugott helyen tölt, cserben kell hagyja Ramón Callicot. − Toledano.

− Igen, hitemre, Toledano!− Yonah Toledano. Örülök, hogy látlak, Senor Benzaquen.− És most merre laksz, Senor Toledano?− Guadalajarában − mondta Yonah, mert nem merte összekapcsolni a Toledano nevet

Zaragozával. Legnagyobb bánatára, míg Benzaquen és ő üdvözölték egymást, a lány fogta

vödrét és kereket oldott. Közben a rohanó férfiak, látván, hogy az idegen kardja is, tőre is hüvelyében maradt, gyaloglásra váltottak. Mire még mindig a szúrni-vágni felkapott földműves eszközöket markolva odaértek hozzájuk, Yonah és Benzaquen fesztelen, baráti társalgásba merülve álldogált.

Benzaquen bemutatta Pedro Abulafint, David Vidait és Durante Chazan Halevit, majd a második csoportocskát, Joa-quim Chacont, Asher de Segarrát, José Diazt és Fineas-ben Portalt.

A férfiak ellátták az arabs hátast, Yonah pedig Benzaquen vendégszerető portájához kísértetett. Leah Chazan, Benzaquen felesége, meleg szívű, ősz hajú teremtés volt, a spanyol anyák összes jó tulajdonságával. Tálka meleg vizet és törölközőt adott Yonah-nak, és magára hagyta a pajtában. Mire Yonah megmosdott és felfrissült, a kis ház kezdett megtelni a tavaszi báránysült ínycsiklandozó illatával. Vendéglátója egy korsó itallal és két pohárral várta. − Ritkán kapunk látogatót kis völgyünkben, meg kell hát adjuk a módját − mondta Benzaquen. Töltött a conac-ból, ittak egymás egészségére.

Benzaquen figyelmét nem kerülte el Yonah arabs hátasa, előkelő ruházata, fegyverei. − Hát a marcona juhászt hol hagytad? − mondta mosolyogva.

− Orvosdoktor vagyok.− Orvosdoktor? Az igen! − álmélkodott Benzaquen. A hamarosan az asztalra kerülő

finomságok fölött elmondta Yonah-nak, mi minden történt a kikeresztelkedett zsidók kis csapatával, miután Yonah és ők külön útra tértek.

− Harmincnyolc szekérrel hagytuk el Granadát, Navarra fővárosába, Pamplonába tartottunk, amit gyötrelmesen lassú és nehéz utazás árán értünk végül el.

Pamplonában két évig maradtak. − Néhányan közülünk ott kötöttek házasságot. Inès Dénia is. Isadoro Sabino asztalos vette el − mondta Benzaquen kimérten, mert mindketten kellemetlen emlékeket őriztek az utolsó találkozásukkor Inés Deniáról folytatott beszélgetésükről.

− Fájdalom − folytatta Benzaquen −, örömteli pamplonai tartózkodásunkat tragédia árnyékolta be. − Minden ötödik granadai újkeresztény perzselő lázzal járó vérhas áldozatául esett Pamplonában. A Saadi család négy tagját terítette le a kegyetlen és villámgyors végzet abban a rémisztő Niszán hónapban. − Isaac Saadi és felesége, Zulaika Denia egy-két óra különbséggel haltak meg. Majd leányuk, Felipa is megbetegedett és meghalt, és végül az alig három hónapos házasok, Inés és Isadoro Sabino is.

A pamplonaiak azzal vádolták az újonnan jötteket, hogy behurcolták a pusztulást városukba, és a kórság távoztával tudtuk, hogy itt sincs maradásunk.

Bőséges fejtörés után úgy döntöttünk, átszökünk a francia határon, hátha sikerülne letelepednünk Toulouse-ban, de a terv erősen megosztott bennünket. Jómagam például nem tartottam szerencsésnek sem a végcélt, sem az útvonalat − mondta Benzaquen. − Toulouse-ban évszázados hagyomány a zsidók elleni erőszak eltűrése, érveltem, ráadásul hogy Franciaországba jussunk, át kell kelnünk a Pireneusokon, ami szekereinkkel lehetetlen vállalkozásnak tűnt.

Társai azonban kifigurázták Benzaquen aggodalmait, mondván, hogy Franciaországba már katolikusokként, s nem zsidókként érkeznek. Ami pedig a hegyeket illeti, az útvonal mentén fekvő Jaca falucskában hivatásos hegyi vezetők élnek, conversó-k maguk is, akik jó pénzért átsegítik őket a hágókon. Ha a szekerek nem juthatnak át, mondták, majd öszvérekre málházzák ingóságaik javát, s csak azt viszik magukkal Franciaországba. És a szekérkaraván elindult Jaca felé.

− Hogyan találtatok erre a völgyre? − kérdezte Yonah. Benzaquen elmosolyodott. − Merő véletlenségből.

A hosszú, erdős hegyoldalakon nehéz volt jó táborhelyet találni ekkora karavánnak. Az

utazók gyakran aludtak út szélére állított szekereiken. Egyik ilyen éjjel, nyugovóra térés és táborbontás között, Benzaquen egyik értékes igáslova kihúzta a cöveket, és elbitangolt. − Amint hajnalban felfedeztük eltűntét, négy másik férfival a keresésére indultunk.

A letaposott bokrokat, törött ágakat, az elhullatott ganét meg a nagy ritka patanyomokat követve az öt férfi egy természetadta, köves ösvényen találta magát, ami lejtőnek lefelé tartott, egy zuhogó patak mentén. Végül előbukkantak a fák közül, és meglátták a kis, eldugott völgy dús füvén legelésző lovat.

− Azonnal nagy hatást tett ránk a jó víz s a fű. Visszamentünk a karavánhoz, és elvezettük a többieket a völgybe, mely biztonságos és félreeső helyet kínált a pihenésre. Elég volt két helyen kiszélesítenünk a természetes ösvényt s néhány sziklát félregörgetnünk, és szekérrel is járható úthoz jutottunk.

Először úgy gondoltuk, négy-öt napig maradunk, csak míg ember-állat erőre kap. − A völgy szépsége és a talaj nyilvánvaló termékenysége azonban mindenkit megfogott, mondta Benzaquen. A hely csodálatos eldugottsága sem kerülte el figyelmüket. Keletnek kétnapi nehéz út volt a legközelebbi település, a szintén isten háta mögötti, utazóktól alig látogatott Jaca. Délkelet felé pedig háromnapi hasonlóképpen bajos út volt a legközelebbi város, Huesca. Egyes új keresztények megjegyezték, itt békében elélhetnének, anélkül hogy valaha inkvizítort vagy katonát látnának. Mi lenne, ha nem is mennének tovább, jutott eszükbe, hanem itt a völgyben teremtenének új otthont maguknak?

− Nem mindenki volt ezen a véleményen − mondta Benzaquen. Bőséges vita és szócséplés után a Pamplonát annak idején elhagyó huszonhat családból tizenheten döntöttek úgy: maradnak. − Mindenki besegített a Toulouse-ba továbbinduló kilenc családnak. Egy egész délelőtt s a délután java része is ráment, míg feljuttattuk szekerüket a hegyi úton. Megöleltük egymást, hullattunk pár csepp könnyet, és már el is tűntek a hegyek között, mi pedig, kik nem voltunk hajlandóak velük tartani, visszaballagtunk a völgybe.

A letelepedők között volt négy család, melynek tagjai azelőtt földmívesként keresték kenyerüket. A Granadából Pamplonán át Toulouse-ba vezető utazás előkészítésénél ezeknek a gazdáknak szavuk se volt, átengedték a tervezést és a döntést a kereskedőknek, akik úti tapasztalataikkal, világi jártasságukkal jó szolgálatot tettek a csoportnak.

Most viszont a gazdák léptek elő a kis közösség vezetőivé, bejárták, felparcellázták a völgyet, meghatározták, hová mit ültessenek. Az egész völgyben dús, tápláló fű terem, innen kapta mindjárt az elején a Pradogrande, Nagyrét nevet.

A családok férfi tagjai tizenhét egyenértékű birtokra osztották a völgyet, mindegyiknek számot adtak, s a számokat kalapból kisorsolva állapították meg a tulajdonjogot. Egyetértettek abban, hogy vetés és aratás idején dolgozzon össze a közösség, s ezen munkálatokra évenként változó sorrendben kerítsenek sort az egyes birtokokon, hogy egyik gazda se kerüljön tartósan előnybe a többiekkel szemben. A négy földmíves javaslatot tett a lakóházak helyének kitűzésére, hogy napfénynek-árnyéknak egyaránt legjobb hasznát vegyék, s a természet erőivel békességben megférjenek. Egyenként húzták fel a fincá-kat, kalákában. Kő akadt bőven a hegyoldalban, a takaros házakhoz istállót és pajtát építettek, hol az alsó szinten, hol a lakórészhez toldva azokat.

A völgyben töltött első nyáron három finca készült el, télvíz idején az asszonyok és gyerekek azokban húzták meg magukat, a férfiak kint éjszakáztak a szekereken. A következő öt nyáron megépítették a többi házat s a templomot.

Kis küldöttség formájában a négy tapasztalt földmíves intézte a közösség bevásárlásait. − Elsőként Jacába látogattak el − mondta Benzaquen −, ahol birkákat és vetőmagot vettek, de Jaca túl kis hely, nem tart mindent, ezért következő, nagyobb kiruccanásuk Huescába irányult, ahol kedvükre válogathattak. Nemes vetőmagot hoztak magukkal zsákszám, és facsemetéket, szerszámokat és még több birkát, kecskét, malacot, tyúkot, valamint libát.

Az egyik férfi azelőtt szíjgyártó volt, a másik asztalos, mindkettejük szakértelme áldásnak bizonyult az új közösség számára. -Többségünk azonban kereskedelemmel foglalkozott korábban. Amikor elhatároztuk, hogy Pradograndéban maradunk, tudtuk, hogy régi életünkkel régi megélhetésünket is fel kell adnunk. Eleinte csüggesztően nehéz volt kalmártestünknek hozzászoknia a durvább igénybevételhez, de izgatottan néztünk a jövő elébe, és örömmel sajátítottunk el új dolgokat. Lassacskán hozzáedződtünk a paraszti léthez.

− A tizenegy év alatt, hogy itt vagyunk, művelésbe fogtuk az egész völgyet, szántottunk-vetettünk, gyümölcsösöket telepítettünk − mondta Benzaquen.

− Derék munkát végeztetek − mondta Yonah őszinte elismeréssel.− Most már sötétedik, de holnap végigviszlek a völgyön, hogy körülnézhess.Yonah elgondolkodva bólintott. − Az a lány, Adriana... Az ő férje is földmíves?− Pradograndéban mindenki földmíves. Adriana Chacon férje viszont már nincs köztünk.

Adriana özvegy − mondta Benzaquen, és levágott egy szeletet a báránysültből, és nógatta vendégét, használja ki az alkalmat, hogy jó húst ehet.

− Azt mondja, emlékszik rám kislány koromból − mondta Adriana Chacon az apjának aznap este. − Milyen különös, én viszont egyáltalán nem emlékszem rá. Te igen?

Joaquim Chacon megrázta a fejét. − Nem, ámbár attól még találkozhattunk. Isaac nagyapád rengeteg embert ismert.

Adriana megütközött azon, hogy valaki csak úgy betoppan a völgybe, és közös emlékekre hivatkozik, amiket ő képtelen felidézni. Amikor visszagondolt gyerekkorára, mintha egy hegycsúcsról kémlelt volna szét a messzeségen át. A közelebbi tárgyak tisztán és élesen látszottak, a korábbiak a messzi távolba fakultak, a még korábbiak teljesen eltűntek szem elől. Granadáról semmilyen emléke nem maradt, Pamplonáról is alig. Az megmaradt benne, ahogy soha véget nem érőn zötyögött a szekér hátuljában. A szekereket beponyvázták a nap ellen, de a forróság miatt így is leginkább csak a reggeli és késő délutáni órákban utaztak, a déli hőséget árnyékban vészelték át. Rázós, rissz-rossz utakra emlékezett, patadobogásra, bőr lószerszámok nyiszogására. Az örökös szürke porra, ami meg-megcsikordult a foga között. Az elpotyogtatott ló-citromra, mit rögtön ki is lapított a mögöttük haladó szekér kereke.

Adriana nyolcéves volt akkor, és teljes kisemmizettségben, magányosan zötykölődött, sóvár vágyakozással eltelve nemrégiben elvesztett szerettei után. Apja, Joaquim Chacon gyengéden bánt vele, amikor gondja volt rá, legtöbbször azonban csak ült a bakon, és saját gyászától vakon, szótlanul hajtotta a lovakat. Adriana a hegyek közti viszontagságokról csak zavaros emlékképeket őrzött, az viszont előtte volt, ahogy megérkeztek a völgybe, és hogy mennyire örült, hogy az utazásnak vége.

Apja, aki korábbi életében selyemmel kereskedett, most maga is kivette részét a földművelésből, első pradograndei éveikben viszont a házak építésén dolgozott. Meglehetős kőművesnek bizonyult, hamar megtanulta, hogyan építhető erős fal a kötésbe rakott jókora kövekből. Mivel a görgetegkövekből és gerendákból összerótt házakat a mindenkori legnagyobb, fedél nélkül lévő családok kapták, Adriana és apja öt évig másoknál laktak, az ő otthonuk készült el utolsóként. Az összes többinél kisebb, de ugyanolyan jól megépített házikó kis magánmennyországnak tetszett, amikor végre beköltözhettek. Adriana abban az esztendőben töltötte be tizenharmadik évét, s ez volt legboldogabb időszaka Pradograndéban. Teljhatalommal uralkodott apja háztartásán, és ugyanúgy elbűvölte a völgy, mint rajta kívül mindenki mást. Sorsával elégedetten mosott, főzött, takarított, szinte megállás nélkül énekelt. Ebben az évben kezdett gömbölyödni a melle, ez kissé rémisztőnek, mégis természetesnek tűnt, hiszen minden más is növekedett és virágba borult körülötte. Első vérzése idején tizenegy éves volt, egy idős asszony, Leona Patras, Abram Montelvan felesége mutatta meg kedvesen, mi a teendő a hónap ezen időszakában.

A következő évben a halál először csapott le a kis közösségre: Carlos ben Sagant elvitte a

tüdőbaj. Három hónappal Sagan temetése után apja közölte Adrianával, hogy feleségül veszi Carlos özvegyét, Sancha Portalt. Joaquim elmagyarázta leányának, hogy a keményen dolgozó pradograndeiek, újabb bevándorlókat nem mervén a völgybe csábítani, felismerték, hogy az elkövetkező években annyi munkáskézre lesz szükségük, amennyi csak van. Megállapították, hogy a jövő záloga a nagy család, és hogy az egyedülálló felnőtteknek kívánatos volna mielőbb megházasodniuk. Sancha Portai igent mondott Joaquim házassági ajánlatára, és mivel még mindig formás, sudár asszony volt, a férfi látható várakozással nézett elébe házastársi kötelességeinek. Közölte Adrianával, hogy átköltözik Sancha finca-jába, de az asszonynak öt gyereke van, s a ház így is zsúfolásig tele. Vagyis Adriana marad apja házában, és majd vasár− meg ünnepnapokon átmegy ebédre új családjához.

Miután a völgy közepén elkészült a kis templom s a lelkipásztori hajlék, Joaquim is a küldöttek között volt, akik Huescába mentek, hogy papot kérjenek településükre. A feketébe öltözött, csendes, szerény Pedro Serafino atyával tértek vissza, aki csak addig maradt, míg összeadta Joaquimot és San-chát. Már újra Huescában, az atya beszámolt feletteseinek a kis templomról és a takaros, de üresen álló paplakról, és néhány hónappal később a pap kilovagolt a völgybe, és elmondta a telepeseknek: az egyház kinevezte állandó lelkipásztorukká.

A falulakók boldogan jártak Serafino atya istentiszteleteire, bármelyik püspökkel versenyre keltek katolikusságban. − Most már, ha bármikor barátságtalan tekintet vizslatná közösségünket − mondta Joaquim a leányának −, még az inkvizíciónak is el kell ismernie templomunk és paplakunk kiválóságát. És ha látják papunkat, amint szüntelen fel-le jár a völgyben szamarán, kénytelenek lesznek elismerni, hogy Pradograndét derék keresztények lakják.

Azokban a napokban Adriana örült, hogy magára maradt. Most, hogy egyedül lakott benne, könnyűszerrel rendben tarthatta a házat. Mégsem unatkozott: kenyeret sütött és a kertben szorgoskodott, hogy segítsen apjának betömni a sok éhes szájat, fonalat font a birkái gyapjából. Eleinte mindenki mosolygott, ha látta, a nők ugyanúgy, mint a férfiak. Amikor a leánykort lezáró utolsó változások is végbementek testén, keble nem lett nagy, de a formájára büszke lehetett, fiatal alakja nyurga volt és karcsú, mégis igen nőies. A falubeli feleségek hamar észrevették, milyen szemeket meresztenek rá a férfiak, és egyik-másik asszony hangja hidegre és mérgesre váltott, amikor hozzá beszélt. Adriana híjával volt a tapasztalatnak, de nem a tudásnak: egyszer látta, hogyan hágatják a lovakat, hogyan kap fel a kardként előremeredő hímvesszejű, nyihogó csődör a kanca hátára. Megfigyelte azt is, mit művelnek a kosok a jerkékkel. Tudta, hogy embernél a párzás másmilyen, és sokat tűnődött a férfi és nő együtthálásának részleteiről.

Aggodalom töltötte el, amikor Leona Patras lebetegedett tavasszal. Meglátogatta az asszonyt, és igyekezett visszafizetni kedvességét, főzött Abram Montelvanra, Leona vénecske urára, vizet forralt a tűzhelyen, hogy a pára enyhítse a nagybeteg asszony nehéz légzését, és libazsírral, kámforral kente be mellkasát. De Leona csak mind csúnyábban köhögött, és közvetlenül nyár előtt meghalt. Adriana zokogott a temetésen, úgy érezte, mintha Leonával együtt az összes asszony eltávozott volna, aki kedvességet tanúsított iránta.

Segített lemosni Leona testét, mielőtt a földbe helyezték, és kitakarította a halott asszony házát, és többször főtt ételt vitt át az elözvegyült Abram Montelvannak.

Azon a nyáron a völgy már-már fájdalmasan szép volt, a faóriások és a magas fű közt pompás tollruhájú énekesmadarak csapongtak, a levegőt virágillat hatotta át. Adrianának néha valósággal fejébe szállt a sok gyönyörűség, olyannyira, hogy akár egy beszélgetés kellős közepén is elkószáltak gondolatai. Ezért gondolta először, hogy rosszul hallott, amikor apja közölte vele, hogy feleségül kell mennie Abram Montelvanhoz.

Mielőtt apja és ő beköltözhettek a Pradograndéban utoljára felépített házba, más

családoknál húzták meg magukat, köztük Abram Montelvan és Leona Patras otthonában. Apja tudta, milyen összeférhetetlen Abram Montelvan: a dülledt szemű, bakszagú vénember igen könnyen kijött a sodrából. Joaquim kertelés nélkül megmondta: − Abram hajlandó elvenni téged, más kérő viszont nincs. Tizenhét család él a völgyben. Ebből vonj le engem és a néhai Carlos ben Sagant, kinek családja most az én családom, marad tizenöt család, ezek férfi tagjai közül választhatnál párt magadnak. De azok a férfiak már mind férjek és apák. Meg kellene várnod, hogy valaki másnak is meghaljon a felesége.

− Hát megvárom − tört elő Adrianából, de Joaquim a fejét rázta.− Teljesítened kell, amivel a közösségnek tartozol − mondta. Rendíthetetlen volt. Azt

mondta, ha nem engedelmeskedik, őt hozza szégyenbe. Végül Adriana beadta a derekát.Abram Montelvan szórakozottnak tűnt az esküvőn. A templomban árva szót nem szólt

hozzá, rá se nézett. A szertartás után három háznál tartották a lagzit, kiadósat mégpedig, háromféle hússal − bárány, kecske és csirke −, és hajnalig tartó tánccal. Adriana és újdonsült férje mindhárom finca-ban megfordultak az este során, végül Sancha Portai házában fejezték be az ünneplést, ahol Serafíno atya odaült hozzájuk, megivott egy pohárka bort, és megismételte a házasság szentségéről mondott szónoklatát.

Abram kissé beivott, mire általános éljenzés és nevetgélés közepette elindultak Sancha Portai házától. Többször megbotlott a szekérig vezető úton, azután a házához hajtottak a hideg holdfényben. Már ruhátlanul, a férfi hálókamrájában, Adriana riadt eltökéltséggel feküdt az ágyon, melyben barátnője, Leona Patras kiszenvedett. Ábrámnak rút teste volt, lecsüngő hasa és szikkadt karja. Tedd szét a lábad, parancsolt az ágyon fekvő Adrianára, és odébb tette a lámpást, hogy jobban lássa meztelenségét. De az ember párzása láthatólag bonyodalmasabb volt, mint ahogy Adriana a lovakon és birkákon megfigyelte. Abram fölébe mászott, ám hasztalan bökdöste, nem tudott belehatolni petyhüdt vesszejével, szidta is, mint a bokrot, apró nyálcseppeket permetezve testére. Végül lehengeredett róla, és már hortyogott is, Adrianának kellett kikászálódnia az ágyból, hogy a lámpást elfújja. Amikor visszafeküdt, álomtalanul hevert az ágy szélén, minél messzebb az öregembertől.

Másnap reggel Abram újra próbálkozott, nyögött az erőlködéstől, de csak egy soványka fröccsenés telt tőle, ami aztán Adriana ölének finom szőrén éktelenkedett, míg a férfi el nem ment hazulról, akkor Adriana lesikálta magáról összes rajta hagyott nyomát.

Ahogy tartott tőle, Abram Montelvan dúvad férjnek bizonyult. Már házasságuk első napján megütötte, „Ez neked tojáspuding?”, ordította. Délután a férfi meghagyta, készítsen kilencszemélyes, finom lakomát másnapra. Adriana levágott két tyúkot, megpucolta, megfőzte őket, kenyeret sütött, és friss ivóvizet hozott. Apja és mostohaanyja jöttek át vacsorára, és Abram fia, Anselmo, a feleségével, Azucena Aluzával, meg három gyerekükkel, akiknek Adriana immár tizennégy éves nagyanyja volt − két lánytestvér, Clara és Leonor és egy Joseph nevű fiúcska. Senki nem szólt hozzá, míg az ételt felszolgálta, még apja sem, aki nevetve hallgatta Anselmo történeteit kecskéi bizarr szokásairól.

Aggodalommal látta, hogy férje nem hagyja annyiban ágybéli kudarcát, és jó három héttel esküvőjük után eljött az idő, amikor hímtagja megmerevedett annyira, hogy sikerült belényomakodnia. Adriana elhalón felsikoltott a deflorálás fájdalmától, és bosszúsan hallgatta a diadalmas kukorékolást, ahogy Abram szinte azonnal ragacsos visszavonulót fújt, és nagy sietve felfogta egy rongyon a férfiúi erejét bizonyító kevéske vérzést.

Abram eztán alapjában véve békén hagyta, mint aki megmászott egy hegycsúcsot, és most nem látja, miért kellene nekirugaszkodnia újra. Már azt leszámítva, hogy nem egy reggel Adriana arra ébredt, hogy a gyűlöletes kéz a lába között motoz a hálóing alatt, simogatásnak éppen nem nevezhető módon. A férfi többnyire alig vett róla tudomást, viszont könnyen és gyakorta eljárt a keze.

És a májfoltos ököl igen nagyokat tudott ütni. Egyszer, amikor megégette a kenyeret, a

férfi ostorral vert végig a lábán.− Ne, Abram, kérlek, ne! Ne, ne, ne! − zokogta Adriana, de férje válaszra se méltatta,

zihálva sújtott le újra és újra.Abram elmondta apósának, hogy kénytelen volt elverni a lányát neveletlenségéért, és

Adriana apja átment hozzájuk, hogy beszéljen vele.− Ideje, hogy önfejű gyerekből engedelmes feleség légy, amilyen anyád is volt − mondta

Joachim, és Adriana nem bírt a szemébe nézni, de megígérte, hogy igyekezni fog.Ahogy megtanulta Abram szája íze szerint intézni a dolgokat, a verések megritkultak, de

azért el nem maradtak, és a férfi hónapról hónapra harapósabb lett. Fájt, ha lefeküdt. Fájdalomtól nyögdécselve, totyogva járt. Amiben addig kevés türelmet mutatott, most még annyit se.

Több mint egy éve voltak házasok, amikor egy este megváltozott Adriana élete. Megfőzte a vacsorát, de nem szolgálhatta fel, mert kilöttyentette a vizet az asztalra, miközben töltött Ábrámnak, és a férfi felállt, és a mellébe öklözött. Bár azelőtt soha eszébe nem jutott volna ilyet tenni, Adriana most szembefordult férjével, és kétszer arcul ütötte, olyan erővel, hogy bizonnyal elvágódik, ha nem fogja fel a széke.

Adriana megállt fölötte. − Ne merj még egyszer hozzám érni, senor. Soha többé.Abram elképedve bámult rá, aztán elsírta magát tehetetlen dühében és megalázottságában.− Megértetted? − kérdezte Adriana, de férje nem válaszolt. Amikor Adriana ránézett saját

könnyein át, egy hitványvénembert látott, aki ostoba és esendő, de félelemre nem ad okot. Otthagyta Abramot a

székében, és felment az emeletre. Később a férfi maga is felkapaszkodott a lépcsőn, lassan levetkezett, és bebújt az ágyba. Ezúttal ő volt az, aki a szélére húzódott, a másiktól minél messzebb.

Adriana biztosra vette, hogy Abram beárulja a papnál vagy apjánál, és belenyugvón várta, milyen büntetést szabnak ki rá, legyen az korbácsolás vagy valami annál is rosszabb. De nem hallott elítélő szót, és lassan ráébredt, hogy férje nem fogja bepanaszolni, mert fél, hogy kigúnyolnák, s jobb szeretné, ha férfitársai továbbra is vén, de potens oroszlánként tekintenének rá, aki tudja, hogyan tartsa kordában fiatal feleségét.

Adriana ezután esténként leterített egy pokrócot a lenti nappaliban, és a padlón aludt. Mindennap dolgozott a férfi kertjében, mosott-főzött rá, és rendben tartotta a házát. Pár nap híja volt második házassági évfordulójuknak, amikor Ábrám köhécselni kezdett és ágynak esett, nem is kelt föl többé. Adriana kilenc hétig ápolta, bort és kecsketejet melegített neki, etette, szaladgált az éjjelivel, kitörölte a fenekét, mosdatta.

Amikor meghalt, Adrianát múlhatatlan hála érzése fogta el, és először érezte magát felnőtt fejjel békében a világgal.

Eztán jó darabig illendőségből békét hagytak neki, amit örömmel fogadott.Szűk fél évvel Abram halála után azonban apja felvetette, milyen bonyodalmakkal jár

özvegynek lenni Pradograndé-ban.− A férfiak úgy határoztak, hogy birtokrész kizárólag férfi nevében tulajdonolható, aki

kiveszi részét a birtokokon zajló munkákból.Leánya végigmérte. − Kiveszem a részem.Joaquim rámosolygott. − Hogy tudnál te annyit dolgozni?− Meg tudom úgy tanulni a kétkezi munkát, mint egy selyemkereskedő. Értek a kerti

munkákhoz. A földeken is jobban megállom a helyem, mint Abram Montelvan valaha.Apja csak mosolygott. − Akárhogyan is, ezt nem engedik a szabályok. Ha meg akarod

tartani a birtokrészt, legalább jegyben kell járnod valakivel. Máskülönben a föld tulajdonjoga felosztatik a többi gazda között.

− Nem óhajtok férjhez menni még egyszer.

− Abram fia, Anselmo szeretné egyben s a családon belül tartani a birtokrészt.− Ugyan hogy? Maga mellé vesz második feleségül? Apjának nem tetszett a tiszteletlen

hang, de türelmet tanúsított. − Azt javasolja, fogadd el jegyesedül idősebbik fiát, Josephet.− Idősebbik fia! Joseph egy hétéves gyerek!− Akárhogyan is, eljegyzésetekkel egyben maradna a föld. Nincs más jelentkező − mondta

az apja, épp mint amikor Ábrámhoz akarta hozzáadni. A férfi vállat vont. − Azt mondod, nem akarsz férjhez menni. Lehet, hogy Joseph meg se éri a felnőttkort. Ha mégis, az még évekbe telik. Akár jól is elsülhet a dolog. Meglehet, férfiként nem is lesz annyira ellenedre.

Adriana csak most vette észre, mennyire utálja apját. Elnézte, amint a férfi zöldségeskosarában kutakodik, és kihúzkodja a zöldhagymákat, amiket magának szedett. − Elviszem ezeket Sanchának, azt mondja, senkinek sincs olyan hagymája, mint neked − szólalt meg a férfi, sugárzó képpel közvetítve az elismerést.

A második eljegyzés időhöz juttatta, most megint nem zaklatták. Három vetésen és három aratáson voltak túl Abram Montelvan halála óta. A dúsan termő földekbe minden tavasszal mag került, a szénát levágták és kazalba rakták minden nyáron, a szakállas búzát learatták minden ősszel, csak egy-két férfi morgolódott. Az asszonyok újra görbén néztek Adrianára. Férjeik közül páran túlmentek a bámészkodáson, halk szavakkal jelezték érdeklődésüket, de Adriana emlékezetében még mindig kellemetlenül élesen éltek a hitvesi ágyban történtek, és nem vágyott férfira: megtanulta, hogyan szegje kedvüket egy fullánkos megjegyzéssel, ostobaságuk feletti kis félmosollyal.

Alkalmanként, amikor kisétált, látta leendő férjét. Joseph Montelvan alacsony volt a korához képest, haja sötét, csigás. Kedves fiúcskának tűnt, ahogy kint játszott a földeken. Mostanra a tízet is betöltötte. Mennyi kell legyen, hogy elég öreg legyen? Egy fiú tizennégy-tizenöt éves kora előtt biztos nem tenyészérett, vélte Adriana.

Egyszer egészen közel haladt el hozzá, és látta, hogy folyik az orra. Elővett egy rongyot a zsebéből, megállt, és megtörölte a csodálkozó gyerek orrát. − Soha nem jöhetsz az ágyamba taknyos képpel, senor. Ezt ígérd meg nekem − mondta Adriana, és volt mersze szemébe nevetni az életnek, miközben a fiúcska megugratott nyúlként iszkolt tova.

Mintha kis, fagyos csomó növekedett volna a bensejében, akár egy nem kívánt magzat. Kiút híján azon kezdett töprengeni, mi lenne, ha egyszerűen kisétálna az egészből, magasabbra és magasabbra kapaszkodna a hegyen, míg jártányi ereje sem marad. Nem félt a haláltól, de gyűlölte a gondolatot, hogy vadállatok prédája legyen a teste.

Megtanulta, hogy ostobaság jót várni a világtól. Azon a délután, amikor az idegen előbukkant a fák közül, mint valami elátkozott lovag a rozsdás vértjében, gyönyörű szürke paripáján, Adriana elmenekült volna, ha teheti. Ezért nem örült igazán, amikor másnap reggel Benzaquen bekopogott hozzá, és szerényen érdeklődött, nem mutatná-e meg helyette a völgyet látogatójuknak. − Megkezdték az eilest a birkáim, ott kell lennem mellettük − mondta a férfi, és Adrianának nem volt választása.

Benzaquen elmondta, mi mindent tud az idegenről, aki, mondta ő, orvosdoktor Guadalajarában.

39. ORVOS A FALUBAN

Yonah jót aludt Benzaquen szénapajtájában. Reggel, míg mindenki az igazak álmát aludta, hogy Benzaquen feleségének dolgát ne szaporítsa, besurrant a házba, parazsat kapart elő a tűzhelyből, kis tüzet gyújtott a közelben csörgedező pataknál, és borsólevest főzött tulajdon megfogyatkozott készleteiből. Kipihenten, teli gyomorral üldögélt, amikor megérkezett Adriana Chacon, és közölte, hogy Benzaquen helyett ő viszi körbe a faluban.

Ne is nyergelje fel a lovát, mondta. − Ma a völgy keleti felét mutatom meg neked.

Célszerűbb gyalogszerrel mennünk. Talán holnap körbevisz valaki a másik részen is, és akkor lovagolhatsz − mondta, és Yonah rábólintott.

Még mindig nem tért napirendre afölött, mennyire hasonlít a lány Inésre, de jobban belegondolva rájött, hogy több tekintetben különbözik is tőle: magasabb, vállban szélesebb, keble könnyebb. Sudár teste ugyanolyan tetszetős volt, mint érdekes arca, és amikor Yonah felé gyalogolt, kerek combja ruhája szürke kelméjéhez súrlódott. Mégis olyan érzést keltett, mint aki nincs tisztában saját szépségével. Nyoma sem volt benne incselkedő álszeméremnek.

Yonah elvette tőle a konyharuhával letakart kis kosarat, amit magával hozott, és vitte helyette séta közben. Elhaladtak egy szántóföld mellett, ahol férfiak dolgoztak éppen, és Adriana intett feléjük, de nem szakította félbe munkájukat azzal, hogy bemutassa nekik Yonah-t. − A férfi, aki a vetőmagot osztja, Joaquim Chacon, az apám − jegyezte meg.

− Találkoztunk tegnap. Azok közt volt, akik odarohantak a védelmedre.− Ő sem emlékszik rád Granadából − mondta Adriana.− Nincs mire emlékezzen. Amikor én Granadában voltam, azt mondták, apád délen jár,

selyemfelvásárló körúton.− Micah Benzaquen elmondta, hogy feleségül akartad venni a nagynénimet.Micah Benzaquen egy pletykás vénember, gondolta Yonah kényszeredetten, de hát az

igazság mégiscsak igazság. − Igen, feleségül akartam venni Inés Saadi Deniát. Benzaquen nagyapád közeli barátja volt. Közvetítőként lépett fel az ügyben, Isaac Saadi nevében félrevont, és anyagi helyzetemről tudakozódott. Akkoriban fiatal voltam és szegény, nem sok reménnyel kecsegtetett a jövő. Azt szerettem volna, ha Isaac Saadi kitanít a selyemkereskedelemre, de Benzaquen közölte velem, hogy Isaac Saadi már maga mellé vette egyik vejét − a te apádat −, és hogy Inés jövendőbelijeként csak olyan jöhet szóba, akinek jól fizető mestersége van. Világossá tette, hogy nagyapádnak semmi szüksége olyan vőre, aki anyagilag támogatásra szorul, és kiadta az utamat.

− És ezzel fájó sebet ejtett a lelkeden? − tréfálkozott Adriana, jelezve, hogy annyi év után ez a fiatalkori visszautasítás mégsem olyan szörnyűséges dolog már.

− De mennyire, és nemcsak Inés elvesztése, de a te elvesztésed miatt is. Ót szemeltem ki páromul, de kicsiny unokahúga is teljesen elbűvölt. Miután elmentetek, megtaláltam a kis piros kavicsot, amivel játszani szoktál. Eltettem kabalából, és több mint egy évig magammal hordtam, mielőtt elvesztettem.

Adriana rápillantott. − Csak nem?− Isten látja lelkemet. Kár, hogy Isaac Saadi nem fogadott be a családjába. A nagybátyád

lehettem volna, segédkezhettem volna a felnevelésedben.− Vagy meghalhattál volna Inésszel együtt Pamplonában, Isadoro Sabino helyett.− Milyen gyakorlatias vagy. Való igaz, ez is megtörténhetett volna.Hizlaldához értek, ahol seregestül dagonyáztak a disznók a sárban. A tömény bűzfelhőn

túlról füstölőház tűnt elő, és a sertések szikár gazdája, Rudolfo Garcia. Adriana bemutatta őket egymásnak.

− Hallottam, hogy látogatót kaptunk − mondta Garcia.− Azért jöttünk, hogy megmutassam neked a völgy büszkeségét − mondta Adriana Yonah-

nak. Bementek a füstölő-házba, ahol hatalmas, mélybarna sódarok függtek a gerendákról. A disznókat a hegyoldalon gyűjtött makkon tartják, magyarázta Adriana. − A sonkákat fűszerekkel dörgölik be, és hosszasan füstölik. A végeredmény: egy sötétbarna, csodálatosan ízes, parázs hús.

Garciának szántói is voltak, melyeken máris zsendült a vetés. − Mindig nála kalászol legelőbb a gabona − mondta Adriana Yonah-nak, és a gazda elmagyarázta, hogy ennek is a disznók az okai. − Évente áttelepítem a karámjukat. Akárhová kerülnek, éles patájukkal és turkálásukkal beforgatják a füvet meg a ganét a földbe, csak elmunkálom, és már vethetek is.

Elköszöntek a gazdától, és folytatták a gyaloglást, egy patakot követtek erdőn-mezőn át, egészen egy fűrészporillatú asztalosműhelyig, ahol egy Jacob Orabuena nevű férfi erős bútorokat, faeszközöket és fűrészárut állított elő. − Annyi fa van a hegyoldalban, hogy míg élek, kitart − magyarázta a férfi Yonah-nak. − De hát alig vagyunk a faluban, és ami itt helyben kell, azzal hamar megvagyok. A biztonság szempontjából aranyat érő eldugottság lehetetlenné teszi, hogy eladjuk a fölösleget. Túl messze vannak a piacok. Egy-két megrakott szekérrel éppen elvergődhetnénk Jacába vagy Huescába, de nem akarjuk, hogy Rudolfo sonkájától vagy az én bútoraimtól valaki esetleg kedvet kapjon és kilátogasson ide. Nem szeretnénk felhívni magunkra a figyelmet. Amikor nincs munkám a műhelyben, besegítek a földeken.

Szívességet szeretne kérni Yonah-tól, mondta. − Sefiora Chacon szerint te orvosdoktor vagy.

− Igen?− Anyámat gyakorta előveszi a fejfájás. Olyankor majd' belepusztul.− Örömest megnézem − mondta Yonah. Támadt egy ötlete.− Mondd meg neki... és mindenkinek, akinek valami nyavalyája van... hogy holnap délelőtt

Micah Benzaquen pajtájában megtalálnak.Orabuena mosolyogva bólintott. − Elviszem anyámat − mondta.A patak egy helyütt árnyas medencévé szélesedett, partja kiváló pihenőhelyet kínált. A

konyharuhával letakart kosárkából kenyér, kecskesajt, zöldhagyma és mazsolaszőlő került elő. Az ebédet a markukkal merített, hideg patakvízzel öblítették le, s miközben így tettek, méretes pisztrángokat ugrasztottak meg, melyek az alámosott part gyökérfüggönye közt kerestek menedéket.

− Csodálatos lehet ilyen helyen élni, mint ez a ti völgyetek − jegyezte meg Yonah.A lány nem válaszolt, kirázta a konyharuhából a kenyérmorzsát a halaknak. − Azt hiszem,

ránk fér egy kis ebéd utáni szieszta − mondta. Hátát egy fa derekának vetve lehunyta szemét, és Yonah is követte a bölcs példát. A világ egyedül madárdal és zsongító vízlocsogás formájában ért el hozzá, kis időre el is nyomta a buzgóság, álmok nélküli szendergésbe merült. Amikor kinyitotta a szemét, Adriana még mindig aludt, kedvére legeltethette rajta tekintetét. Az arc Saadi-arc volt: hosszú, egyenes orr, vékony ajkú, érzékien görbülő, széles száj. Valamiért szentül hitte, hogy a lányban erős érzelmek lakoznak, ugyanakkor Adriana látszólag mit sem törődött azzal, hogy magába bolondítsa a férfiakat, egyetlenegyet nem röppentett fel ama jelzőzászlócskákból, melyek, ha mégoly illedelmesen is, egy nő megközelíthetőségére utalnak. Persze az is lehet, hogy csak a guadalajarai orvosdoktor hagyja hidegen. Vagy esetleg még mindig halott férjét gyászolja, mondta magában Yonah, és egy ostoba pillanatig irigyen gondolt az elenyészett szeretőre. Vékony, de erős test. Nagyon jó csontozata van, állapította meg, és abban a szent pillanatban Adriana kinyitotta a szemét, ésYonah-ra nézett, aki éppen elragadtatva tanulmányozta a természet szép alkotását.

− Mehetünk? − szólalt meg, Yonah pedig bólintott, felkelt, és kezét nyújtva felsegítette őt is. Markában az ujjak hűvösek és szárazak voltak.

Délután kecske− és juhnyájakat néztek meg, és Yonah megismerkedett egy férfival, aki álló nap a patakokat járta, falrakásra alkalmas kövek után kutatva, melyeket emlékműszerű halmokba hordott a háza mellett, arra az eshetőségre, ha valaki építeni akarna valamit.

Mindketten kifáradtak, mire Adriana késő délután visszavitte őt Benzaquen finca-jához. Elköszöntek egymástól, és egyik erre, másik arra indult, amikor a lány visszafordult. -Szívesen megmutatom a völgy többi részét is, ha végeztél az orvosdoktorkodással − mondta, Yonah pedig újfent megköszönte kedvességét, és azt mondta, mit sem szeretne jobban.

Az első személy, aki másnap kora reggel beállított a vendég orvosdoktorhoz, egy Viola Valenci nevű asszony volt. − Az ördög bevette magát a szemfogamba − mondta Yonah-nak.

Amikor belenézett az asszony eltátott szájába, azonnal tudta, mi a baj, mert a fog teljesen el volt színeződve, körülötte az íny vértelen-halovány. − Bárcsak korábban kerültél volna elém, senora − dörmögte, de orvosi táskájában volt fogó, és a szemfogat egyértelműen ki kellett húzni. Amint attól tartott, a fog máris át volt korhadva, és összeroppant, mielőtt eltávolíthatta volna. Komoly küzdelmébe került, míg a bajkeverő gyökereket kihúzkodta, de végül a szilánkok mind ott hevertek a porban Senora Valenci lábánál. Az asszony véreseket köpködve áldotta a kezét, és távozott.

Ekkorra jó néhányan összeverődtek a pajtánál, és Yonah megállás nélkül átdolgozta a délelőttöt, egyesével látva el a betegeket, a többieket kőhajitással arrébb várakoztatva, hogy ami magánügy, az meg is maradhasson annak. Visszavágta Durand Chazan Halevi benőtt lábkörmét, és azután végighallgatta az epebántalmakkal küzdő Asher de Sogarrát, aki beszámolt neki az emésztését időről időre megbénító nyavalyáról.

− Nem hoztam magammal gyógyszereket, és patika sincs a közelben − mondta Yonah Senor Sogarrának. − Ellenben maholnap nyílik a rózsa. Forrázz le egy csészényi rózsaszirmot, adj hozzá pár csepp mézet, hűtsd le, és verd fel egy tyúktojással. Az így nyert ital enyhíteni fogja panaszaidat.

Délben Leah Chazan kenyeret és tányér levest hozott, amit Yonah hálatelten elfogyasztott, majd folytatta a kelések fel-fakasztását, a bélműködés és étrend taglalását, egy pohárral a pajta mögé küldözve az embereket, hogy a vizeletüket is megvizsgálhassa.

Egyszer csak megjelent Adriana Chacon. Állt és beszélgetett a többiekkel, kik a sorukat várták. Többször is a betegeket ellátó Yonah felé pillantott.

Mire azonban Yonah legközelebb felnézett, és kereste a tekintetével, már nem volt ott.Másnap reggel Adriana egy Dona nevű mohabarna kancán jelent meg nála. Elsőként a

templomhoz lovagoltak, ahol bemutatta Serafino atyának. A pap megkérdezte, hová valósi, mire Yonah azt válaszolta, Guadalajarába. Serafino atya álmélkodva csücsörített. − Ekkora utat megtenni!

Yonah rég rájött, hogy egy hazugság száz másikat szül. Hogy témát váltson, sietve megjegyezte, milyen kellemes fekvésű a kis kőből-gerendából rakott templom. − Neve van-e már?

− Több nevet is szeretnék a gyülekezeti tagok figyelmébe ajánlani, akiktől segítséget várok a döntés meghozatalában. Először Szent Dominik-templomra gondoltam, de abból már van sok. Mit szólnátok, ha Kozma és Dámján templomának neveznénk el?

− Ok is szentek voltak, atyám? − kérdezte Adriana. − Nem, gyermekem, korai vértanúk, egy arábiai ikerpár.

Mindketten orvosdoktorrá lettek, és merő szívjóságból gyógyították a szegényeket. Amikor Diocletianus római császár üldözni kezdte a keresztényeket, megparancsolta a fivéreknek, hogy tagadják meg hitüket, és hogy erre nem voltak hajlandók, fejüket vétette. Ma reggel hallottam egy másik orvosdoktorról, aki szenvedőkön segít, és nem hajlandó fizetséget elfogadni − tette hozzá a pap.

Yonah túlzónak érezte a magasztalást, és nem örült, hogy vértanúkkal együtt emlegetik. − Rendszerint fizetnek a szolgálataimért, és örömest el is fogadom − mondta. − A völgyben viszont vendégként tartózkodom. Otrombaság volna pénzt elfogadnom vendéglátóimtól.

− Nélkülözők járultak elibéd, és te gyógyírt adtál sebeikre − jelentette ki Serafino atya ellentmondást nem tűrő hangon. Amikor búcsút vettek tőle, megáldotta mindkettejüket.

A völgy túlsó végében is volt pár finca: a kezdeti juh- és kecskeállományt hatalmasan felduzzasztó pásztorok otthonai. Yonah és Adriana mégsem álltak meg, hogy bekopogtassanak hozzájuk, inkább nagy ívben kikerülték a házakat, s hagyták, hogy hátasaik csendes együvé tartozásban ballagva vigyék őket a maguk feje után.

Yonah biztosra vette, hogy sikerül pár pisztrángot fognia ebédre, ezért megkérte a lányt, ne

hozzon ennivalót, Adriana viszont mégis hozott némi kenyeret és sajtot, amiből most mindketten jóllaktak, úgyhogy Yonah megtakarította a horgászat kellemes fáradalmait. Árnyas fű közt kicsapták lovaikat a közelben, és akárcsak előző nap, most is alvással töltötték a délidőt a patakparton egy fa alatt.

Egyre forróbban sütött a nap, és Yonah kellemes, hosszú álomba merült. Amikor felébredt, úgy látta, a lány még alszik, lesétált hát a patakhoz, és megmosta arcát a jéghideg vízben, és egyszer csak Adriana odalépett melléje, letérdelt, és megmosta arcát ő is. Vizet merítettek a tenyerükben. Ivás közben egymásra néztek csepegő kezük fölött, de a lány nyomban elkapta tekintetét. Visszaúton Yonah kissé előreengedte, hogy lopva elgyönyörködhessen a nyeregben oldalvást ülő, szálegyenes tartású, egyensúlyát vágta közben is könnyűszerrel megőrző alakjában. Laza, barna hajfürtjeivel könnyű szellő cicázott.

A lány házánál Yonah lenyergelte helyette a kancát. − Köszönöm, hogy megint körbevittél − mondta, és Adriana mosolyogva biccentett. Yonah maradt volna, de nem marasztalták.

Benzaquen házához lovagolt a szürke arabs hátason, és kicsapta legelni a pajta mellett. A völgybeli férfiak épp árkot ástak, hogy a rét szárazság sújtotta részeire is elvezessék a patak vizét. Beállt közéjük egy órára, vödörszám hordta s teregette szét egy horpadásban a kiásott földet, de az embert próbáló munka sem szabadította meg a különös nyugtalanságtól és ingerlékenységtől, mi újabban eluralkodott rajta.

Másnap szombat volt. Amikor felnyílt a szeme, első gondolata Adriana Chaconhoz vitte volna, de a következő pillanatban megjelent Micah Benzaquen a pajtában, és megkérdezte, kimenne-e pár férfival az erdőre, hogy megmutassa, mely gyógyfüvekkel küzdhetnek majd a nyavalyák ellen, ha Senor Toledano már elment körükből, és újra orvosdoktor nélkül marad a falu.

− Feltéve, hogy nem szándékozol végleg nálunk maradni, természetesen − ugratta Micah. Yonah érezte a kérdésben rejlő komolyságot, mégiscsak mosolygott és a fejét rázta.

Hamarosan felkerekedtek, Benzaquen, Asher de Segarra, Pedro Abulfin és ő. Biztosra vette, hogy gyakorlatlansága miatt seregnyi értékes növény mellett elsétálnak majd, de Nufiótól alapos képzést kapott, és tudta, hogy ezek az emberek egy patikus vágyálmának kellős közepén élnek. Először is egy lépést nem tehettek a rétről, míg meg nem mutatta a szeges ledneket, ami felpuhítja a fekélyeket vagy, borral keverve, pakolásként, enyhíti a kígyómarást. És a csillagfürtöt, ami borban bevéve csillapítja az isiászt, ecetben pedig kiváló féreghajtó. A konyhakert is sok értékes gyógynövényt rejt, mondta. − A hántolatlan fogyasztott lencse megfogja a hasmenést. Szintúgy a naspolya, apróra metélve, borral vagy ecettel elkeverve. A rebarbara éppenséggel a székrekedés ellenszere. A borban bevett szezámmag a fejfájást kúrálja, a tarlórépa lecsendesíti a köszvény rohamot.

Az erdőben megmutatta nekik a bükkönyt: árpával és mézzel elegyítve ótvar és sárgaság megszüntetője. És a görögszénát, amit elég elkeverni némi salétrommal és ecettel, és máris enyhíthetők a havibaj okozta görcsök az asszonyoknál. És a jácintot, ami egy halfejjel elégetve és olívaolajjal feleresztve hatásos kencét kínál ízületi fájdalmakra.

Füvészkedésük Pedro Abul fincá-ja közelébe vetette őket, és a férfi csendben eltűnt, majd kisvártatva két vekni kenyérrel és egy korsó itókával tért vissza, és leültek a patakparti kövekre, és megtörték és befalták a kenyeret, és körbeadták a korsót a hosszas érleléstől szinte conac erősségűvé töményedéit, savanykás borral.

A négy férfi ellágyulva, baráti érzelmekkel eltelve jött elő az erdőből. Yonah azon tűnődött, nem látogathatná-e meg Adrianát, mint azt korábban tervezte, de amikor Benzaquen pajtájához ért, Rodolfo Garcia már ott várta.

− Gondoltam, hátha segítenél rajtam, senor. Álló napja kínlódik a legjobb anyakocám, nem bír megelleni az istennek se. Tudom, hogy emberorvos vagy, de hát...

Nyomban indult tovább Garciával a disznóhizlaldához, ahol a szemlátomást szorult

helyzetben lévő koca bágyadtan lihegett az oldalán. Yonah levette ingét, könyékig megkente faggyúval kezét-karját, és némi üggyel-bajjal élettelen, kövér malacot bányászott elő a kocából, s ezzel mintha palackot dugított volna ki. Rövid időn belül nyolc eleven malac jött világra, és csakhamar már anyjuk tejétől gömbölyödött a hasuk.

Egy meleg fürdő volt a tiszteletdíj. Garcia kádját a pajta elé állították, és a disznós gazda két nagy üstnyi vizet melegített fel és hordott a kádhoz, míg Yonah kéjesen sikálta magát. Amikor visszatért Benzaquen portájára, lefedett edényt talált, Leah Chazan hagyta, kenyér és kis korong sajt volt benne, és egy pohár édes, könnyű bort. Yonah ivott-evett, aztán kiment és lepisált egy fát a holdfényben. A szénapadlásra fölkapaszkodva az üveg nélküli ablak alá húzta fekhelyét, hogy lássa a csillagokat, és el is aludt nyomban.

Vasárnap reggel Micah és Leah társaságában elment a templomba, ahol látta, hogy Adriana az apja mellett ül, a férfi másik oldalán az új feleség. Több üres pad is akadt volna, Yonah mégis egyenest Adrianához lépett, és leült melléje, a nyomában igyekvő Leah és Micah az ő balján foglaltak helyet.

− Jó reggelt − mondta Adrianának.− Jó reggelt.Beszélni szeretett volna a lánnyal, de az istentisztelet kezdete meggátolta ebben. Serafino

atya pattogós misét celebrált. Időnként, ahogy letérdeltek és fölemelkedtek, testük egymáshoz súrlódott. Yonah tudatában volt, hogy az emberek figyelik őket.

Serafino atya bejelentette, hogy délelőtt látogatást tesz a nyugati réten, és megáldja a félkész öntözőcsatornát. Az utolsó zsoltárt követően az emberek felsorakoztak a gyóntató-fülkénél. Miközben a pap elfoglalta helyét odabent, Leah megjegyezte, hogy hacsak Senor Toledano nem akar meggyónni, legjobb volna azonnal távozniuk, mivel neki még inni− s harapnivalót kell készíteni Pradogrande azon lakóinak, akik a nap folyamán ellátogatnak házába, hogy tiszteletüket tegyék nagyra becsült vendégüknél. Yonah magában felnyögött, de mit volt mit tenni, követte őket ki a templomból.

A látogatók ajándékokat is hoztak neki, mézeskalácsot, olívaolajat, bort, egy kisebb sonkát. Jacob Orabuenától pompás fafaragást kapott, a felröppenő rigó élethű színeit Orabuena erdei növények nedvéből nyerte.

Adriana, apja és mostohaanyja is eljöttek, de Yonah sehogy sem ejthette szerét, hogy négyszemközt beszéljen a lánnyal. Végül Adriana hazament, ő pedig némán dúlt-fúlt magában.

40. ADRIANA CHACON

Yonah nagyot nőtt Adriana szemében, amikor tanúja volt, hogyan kezeli a betegeket Micah pajtájában. A lányt lenyűgözte elmelyültsége, és hogy milyen tiszteletteljesen bánik mindenkivel. Látta rajta, hogy érző szívű ember.

− Anselmo Montelvan haragszik rád − jegyezte meg apja vasárnap. − Azt mondja, túl sokat mutatkozol ezzel az orvosdoktorral. Azt mondja, szégyenbe hozod a fiát, a jegyesedet.

− Törődik is Anselmo Montelvan a fiacskájával, velem meg még annyit se − vágott vissza Adriana. − Egyedül az apja földjének tulajdonjoga izgatja.

− Jobb volna, ha nem látnának Senor Toledanóval. Hacsak nem komolyak a szándékai, persze. Egy orvosdoktor igen kapóra jönne a faluban.

− Mit tudom én, vannak-e szándékai egyáltalán − mondta Adriana rosszkedvűen.Mégis megdobbant a szíve, amikor hétfő reggel Yonah Toledano megjelent az ajtajánál.− Kisétálsz-e velem, Adriana?− Már megmutattam neked a völgy mindkét felét, senor.− Mutasd meg újra, kérlek.

Megint a patak menti ösvényen ballagtak, ráérősen beszélgetve. Délben Yonah horoggal szerelt zsinórt vett elő zsebéből, és kis bádogdobozt, amiben giliszták tekeregtek, a csatornaásásnál gyűjtötte őket, mondta. A lány visszament a házához, hogy parazsat hozzon a tűzhelyből, és mire megjött, Yonah négy-négy kis pisztrángot fogott és pucolt meg mindkettejüknek. Aztán száraz ágakat tört a fákról a tűzre, és hamarosan az ujjukat nyalogatva, tenyerükből falatozták a feketére sült, édes pisztránghúst.

Déli szunyókáláskor Yonah most a lány közelében hevert le. Adriana az ő halk szuszogására aludt el, maga mellett érezve emelkedő-süllyedő mellkasát. Amikor felébredt, Yonah ott ült mellette: egy magas, csendes férfi, aki az ő álmát vigyázta.

Mindennap kisétáltak. A falu lakói hozzászoktak a látványhoz, ahogy a külvilágról teljesen megfeledkezve, diskurálva vagy éppen nagyokat hallgatva ballagtak. Csütörtök délelőtt, mintha szemmel látható határvonalon lépne túl, a lány azt ajánlotta, menjenek el hozzá, otthon szeretne ebédet készíteni. Útközben beszélni kezdett a múltjáról. Anélkül hogy részletekbe bocsátkozott volna, elmondta, hogy Abram Montelvannal való házassága küzdelmes volt és boldogtalan. Elmondta Yonah-nak, mire emlékszik anyjával, szüleivel és nagynénjével, Inésszel kapcsolatban. − Inés inkább anyám volt, mint Felipa. Egyikük elvesztése is porig sújtott volna, de mind a ketten meghaltak, és velük nagyapám és imádott nagyanyám, Zulaika is.

Yonah megfogta a kezét, erősen megszorította. − Most te mesélj a családodról − mondta a lány.

Yonah rémisztő történeteket mondott el neki. Anyjáról, akit betegség ragadott el. Meggyilkolt bátyjáról és zsidógyűlölő csőcselék által felkoncolt apjáról. Öccséről, akit elszakított tőle a sors.

− A halottaim emlékével rég megbékéltem. Eleazar öcsémért már nehezebb nem szomorkodnom, mert legbelül úgy érzem, él. És ha így van, mostanra embernyi ember, de ugyan hol széles e világon? Éppúgy elvesztettem, mint a többieket. Tudom, hogy él, mégsem láthatom viszont soha, ez az, amit szörnyű elviselni.

Az öntözőcsatornát ásó férfiak már majdnem Adriana házánál tartottak, jól megnézték maguknak a bizalmas közelségben andalgó, egymás szavát hallgató-továbbfűző férfit és nőt.

Amikor a ház ajtaja bezárult mögöttük, Adriana épp hellyel kínálta volna a nappaliban, de a szavak elhaltak szájában, mert mindketten öntudatlanul a másik felé fordultak, és Yonah csókokkal hintette meg arcát. A következő pillanatban ezt tette ő is, és szájuk-testük egymásra talált.

A lányt hamar elbódította közös odaadásuk, de amikor Yonah fölemelte szoknyáját és alsóneműje alá nyúlt, megriadt. Menekülhetnékje támadt az idegen kéz érintésétől. Úgy látszik, minden férfi ezt csinálja, nem csak Abram Montelvan, gondolta rémült viszolygással. De amint Yonah apró csókokkal hódolt szépségének, keze is beszélni kezdett hozzá, és másként. Szerelemmel. És a lányban melegség tört fel, áradt szét gyönyörteljesen, és az utolsó csepp erő is elillant tagjaiból, míg végül erőtlenül térdre roskadt. Yonah is térdre ereszkedett, és tovább csókolgatta, simogatta.

Kintről behallatszott, ahogy az egyik árokásó messziről odakiált társainak: − Nem, nem! Tegyétek vissza azokat a köveket a töltésbe, a hétszázát, Durand. Igen, vissza a töltésbe, különben elereszti a vizet.

Odabent a házban Yonah és Adriana félig levetkőzve ölelkeztek a padlón, recsegett-ropogott alattuk a sás.

Amikor a lány megemelte csípőjét, hogy befogadhassa, ment minden, mint a karikacsapás. Yonah-nak nem voltak olyan gondjai, mint Ábrámnak, de másfélék sem, mégiscsak orvosdoktor, gondolta magában Adriana... Tudta, fertelmes bűn ezt élete legszebb pillanatának tartania, de a gondolat, mint az összes többi, tovaröppent, őt pedig lassan újabb

rémület kerítette hatalmába. Amiért valami nem is e világi történik vele. Nem volt kétsége a közeli halál felől. Kérlek, Istenem, fohászkodott, furcsamód elevenen mind a legvégsőkig, és reszketett és rángott egész benseje, és két kézzel kellett Yonah Toledanóba kapaszkodnia, hogy le ne zuhanjon.

A következő két este Yonah új színjátékot adott elő szürkületkor: idejekorán jó éjszakát kívánt Micah és Leah Benzaquennek, azután türelmetlenül leste a teljes, szilvaszín sötét beálltát, aminek leple alatt kisurranhat Benzaquenék pajtájából. A holdfényt kerülve, ahol voltak, mély árnyak közé veszve lopózott a lány házához, mint ki nem is ölelni, de ölni készül. Adriana ajtaja mindkét éjjel megnyílt előtte, és a lány már ott állt a küszöbön, és a vágyakozás, amivel a nyakába hullott, semmivel se múlta alul a sajátját. Adriana mindkétszer jóval hajnal előtt útnak indította házából, mert a falut szorgos népek lakták, akik hajnalban keltek, hogy ellássák a jószágot.

Azt hitték, tapintatosan és körültekintően jártak el. Talán úgy is volt, péntek reggel azonban Benzaquen jelezte Yonah-nak, hogy igényt tart a társaságára. − Beszédem volna veled.

Kettesben jókora sétát tettek egy helyre, nem messze a falu templomától. Micah széles, zöldellő földdarabot mutatott neki a patak és a sziklás hegyoldal között.

− A völgy kellős közepén van − jegyezte meg Micah. − Jó fekvésű telek, bárki könnyűszerrel megközelítheti, ha orvosra van szüksége.

Yonah a régi beszélgetésükre gondolt, amikor ő kérő volt, Benzaquen pedig rövid úton eltanácsolta. Úgy érezte, most Micah udvarol neki a falu érdekében.

− Ez a föld a néhai Carlos ben Sagan birtokához tartozott, Isten nyugosztalja, de a házassága óta Joaquim Chaconé. Joa-quim észrevette, hogy érdeklődsz a leánya iránt, és megkért, ajánljam fel kettőtök számára.

Csalétekként használják Adrianát, döbbent rá Yonah. A fákkal benőtt szép kis telken a ház állhatna magaslaton, s mégis elég közel a patakhoz, hogy hallják a locsogását. Az itt élő családnak saját, külön fürdőmedencéje volna a nyári hőségben. Elöl egy rétecske, mögötte az erdős hegyoldal.

− Egyforma távolságra van mindenhonnan. Az emberek gyalog járhatnának a rendelésedre. A pradograndei férfiak szép házat emelnének az orvosdoktoruknak.

− A lélekszámunk kicsi − jegyezte meg Benzaquen az igazság kedvéért. -Az emberek mellett a jószágot is el kellene látnod, és esetleg besegíthetnél a földművelésbe is, ha gondolod.

Nem mindennapi ajánlat volt, választ érdemelt. Yonah-nak már a nyelvén volt az udvarias elutasítás, mert édenkertnek látta ugyan a völgyet, de soha eszébe nem jutott, hogy itt eresszen gyökeret. Mégse mert nemet mondani, míg nem tudja, milyen hatással lesz döntése Adriana Chacon életére.

− Hadd vegyem fontolóra − mondta, Benzaquen pedig bólintott, elégedetten, hogy nem utasították vissza.

Hazafelé menet Yonah megkérte Benzaquent valamire. − Emlékszel, amikor összegyűltünk Isaac Saadi granadai házában, és megültük a sábeszt a régi vallásunk szerint? Áthívnád-e a barátaidat egy hasonló istentiszteletre ma este?

Benzaquen összevonta szemöldökét. Yonah-ra nézett, valószínűleg eddig nem is sejtett veszélyforrást fedezve fel benne, azután aggodalmasan elmosolyodott. − Hát, ha tényleg erre vágysz...

− Erre, Micah.− Szétviszem a hírt.Este azonban egyedül Asher de Segarra és Pedro Abulafin jött el Benzaquen házához, és

feszélyezett viselkedésükből Yonah gyanította, hogy ők sem jámborságból, hanem mert

emberként a szívükbe zárták.Micah és Leah társaságában ültek, és jó darabig vártak még azután is, hogy az esti

égbolton felfénylett a sábesz kezdetét jelző harmadik csillag.− Nem sokra emlékszem a fohászokból − szólalt meg Asher.− Én sem − mondta Yonah. A smát éppenséggel előimádkozhatta volna nekik. Előző

vasárnap azonban Serafino atya a Szentháromságról beszélt híveinek. − Hárman vannak ők. Az Atya teremt. A Fiú a lelkek megmentője. A Lélek által szentté lesznek a világ bűnösei.

Pradogrande új keresztényei már ebben hisznek, eszmélt rá Yonah. Kiválóan megvannak katolikusként, amíg az inkvizíció békét hagy nekik. Ki az a Yonah Toledano, hogy felmondassa velük: „Halljad, Izrael, Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egyetlen”?

Asher de Segarra Yonah vállára tette a kezét. − Minek őrlődni azon, ami elmúlt?− Igazad van − mondta Yonah.Kisvártatva megköszönte, hogy eljöttek, és elbúcsúzott tőlük. Derék emberek voltak, de ha

már a minjanról le kellett mondania, nem kért ezeknek a kitért zsidóknak az ímmel-ámmal, szívességként előadott fohászkodásából sem. Tudta, hogy több megnyugvást merít abból, ha egymaga imádkozik, ahogyan azt oly régóta tette.

Aznap este Adriana házában lángra lobbantott egy faforgácsot a tűzhelynél, és meggyújtotta a lámpást. − Ülj le, Adriana − mondta. − El kell mondanom valamit.

A lány egy pillanatig szótlanul hallgatott. − ... Szóval már van egy feleséged?− Már van egy örökkévaló Istenem.Keresetlen szavakkal elmondta, hogy zsidó létére gyerekkora óta sikerült elkerülnie mind a

kikeresztelkedest, mind az inkvizíció börtöneit. Adriana figyelmesen hallgatta, egyenes derékkal, mozdulatlanul ült a széken, szemét egy pillanatra sem vette le az arcáról.

− Apád és mások arra kérnek, maradjak Pradograndéban. De itt egymás szájában élnek az emberek, hamar lelepleződnék. Ismerem magamat. Maradnék, amilyen vagyok, s előbb-utóbb valaki félelmében beárulna.

− Te ennél biztonságosabb helyen élsz?Yonah mesélt neki az eldugott haciendáról, ahol élt, közel a városhoz s a kíváncsi

tekintetektől mégis távol. − Az inkvizíció erős a városban, de engem régi kereszténynek tudnak. Misére járok. Magas bevételeimből hiánytalanul lerovom az egyházat megillető tizedet. Soha nem zaklattak.

− Vigyél el innen, Yonah.− Annyira szeretnélek feleségemül hazavinni, de szörnyű félelem tölt el. Ha egy nap

lelepleződnék, megégetnek. A feleségemre ugyanez a rettenetes halál várna.− Rettenetes halál bárkit bármikor érhet − mondta a lány nyugodtan: Yonah látta, hogy

gyakorlatiassága soha nem hagyja cserben. Adriana felállt, odalépett hozzá, és hevesen megölelte. − Megtisztelsz, hogy bizalmadba fogadtál, s ezzel rám bíztad az életed. Eddig sikerült megmaradnod. Kettőnknek is sikerülni fog. − Arca nedvesen tapadt Yonah-éhoz, de Yonah érezte, hogy szája mosolyra húzódik. − A karjaim közt fogsz meghalni, amikor a hamut is mamunak mondjuk majd.

Késedelem nélkül el kell mennünk innét. A völgybeliek nagyon féltik az életüket. Ha megtudják, hogy zsidó vagy, és bujkálsz az inkvizíció elől, maguk végeznek veled.

Különös − mondta aztán. − A te néped az én népem is volt valamikor. Karonülő koromban Isaac nagyapám úgy döntött, nem vagyunk zsidók többé. Zulaika nagyanyám mégis élete végéig pompás vacsorát készített az egész családnak minden pénteken, és sábeszgyertyakat is gyújtott. Nálam vannak a réz gyertyatartói.

− Magunkkal visszük − mondta Yonah.Szürkült, amikor másnap hajnalban kilovagoltak a völgyből a hegynek tartó sziklás

ösvényen. Yonah ideges volt, egy hasonló kora reggeli kilovaglás járt eszében, amire Manuel

Fier-róval indult volna, amikor a semmiből előröppenő nyílvessző kioltotta a ma is mestereként tisztelt férfi életét.

Most senki nem tört az életükre. Azért Yonah nyugtalan ébersége mégsem aludt el, és lovaikat is csak akkor fogták lassabbra, amikor üldözőknek nyomát se látva kiértek a hegyekből, és rátértek a huescai útra.

Ahányszor Adrianára nézett, ordítani támadt kedve.Huescában kiderült, hogy az Aurelio család hatalmas adag, kiváló minőségű theriakát

készített össze, és Yonah kiváltotta málhás szamarát, és már mentek is tovább. Ettől a pillanattól nem sietett többé, ügyelt a lány kényelmére, gondja volt rá, hogy egy nap se lovagoljanak többet, mint ami jólesik.

Utazás közben felfedte a lánynak a kiléte körüli hamisságokat − hogy nem Guadalajarába mennek, és hogy Adriana Ramon Callico zaragozai orvosdoktor felesége lesz. A lány rögtön megértette, miért volt szükség a színlelésre. − Kedvelem a Ramón Callico nevet − mondta, és ettől fogva nem is szólította másként, hogy megszokja.

Amikor végre Zaragozába értek, nem győzött ámuldozni, míg átlovagoltak a városon, és amikor rátértek a haciendához vezető útra, izgatottságánál csak kíváncsisága volt nagyobb. Yonah igazából egy fürdőre vágyott, egy tányér levesre, egy pohár borra, és mielőtt istenesen kialudna magát, Adrianára a saját ágyában, de a lány addig rágta a fülét, míg ásítozva körbe nem vitte a látnivalókon − bejárták a birtokot, Yonah megmutatta az olajfákat, Nuno sírját, a patakot s benne a parányi pisztrángokat, a gyümölcsöst, az elhanyagolt konyhakertet, ami közben végképp ebek harmincadjára jutott, és a haciendát.

Amikor aztán végre Yonah is megkapta mindazt, amire vágyott, átaludtak a nap hátralevő részét s hozzá az egész éjszakát.

Másnap reggel összeadták magukat. Yonah négy egyenes ágat kötözött egy-egy székhez a nappaliban, az ágakra pokrócot akasztottak, mennyegzői baldachin gyanánt. Aztán gyertyákat gyújtott, és beálltak a hevenyészett sátor alá.

− Áldott vagy Te, Örök Istenünk, Világ Ura, ki megszentelt minket parancsolataival, és elhozta nekem ezen asszonyt feleségemül.

Adriana ránézett. − Áldott vagy Te, Örök Istenünk, Világ Ura, ki megszentelt minket parancsolataival, és elhozta nekem ezen férfit férjemül − mondta könnytől fénylő szemmel. Yonah felesége ujjára húzta az ezüstgyűrűt, amit apja készített neki, hogy betöltötte a tizenhármat, és most nagyon nagynak bizonyult. − Sebaj − mondta Yonah. − Majd a nyakadban hordod láncon.

Cipője sarkával összetiport egy poharat a jeruzsálemi Templom pusztulását gyászolva, de aznap nem sok gyász fért a szívükbe.

− Mázel tov, Adriana.− Mázel tov, Yonah.Nászút gyanánt az új asszony kiment a kertbe gyomlálni és hagymát egyelni. Yonah

elment betege, Pascual Cabrera birtokára, hogy elhozza a Cabrera gondjaira bízott fekete lovat. Csakhamar a fekete ló is ott nyargalt a mezőn a szürke arabssal és Adriana kancájával, Donával. − Mért hívod a lovaidat mindig úgy: a Fekete, a Szürke? − kérdezte a lány. − Mért nincs nevük?

Hogyan is magyarázhatta volna el, hogy valamikor, réges-rég, egy legénynek volt egy kétnevű burró-ja, amit aztán oda kellett hagyjon, és hogy azóta nem tudta rászánni magát, hogy állatnak nevet adjon. Mosolyogva vállat vont.

− Elnevezhetem őket? − kérdezte Adriana, csak tessék, mondta ő. A szürke arabs paripa Szultán lett. Manuel Fierro fekete kancája úgy néz ki, mint egy apáca, mondta a lány, és azt a lovat Hermanának, Nővérnek nevezte el.

Aznap délután Adriana kezelésbe vette a haciendát. A ház Yonah távollétében

bedohosodott kicsit, a lány most sarkig tárta az ajtót, és kiszellőztetett. És sikált és portalanított és csüszkölt. Friss sást terített szét a padlón, közelebb tolta a tűzhöz a kényelmes székeket. A Pradograndéból hozott faragott madár és nagyanyja gyertyatartói a kandallópárkányra kerültek.

Két nap sem telt el, úgy tűnt, mintha egész életében ott lakott volna. Adriana úrnő átvette a hatalmat a haciendán.

VIIA HALLGATAG FÉRFI

Aragónia 1509. április 3.

41. LEVÉL TOLEDÓBÓL

Nuno Fierro után Miguel de Montenegro volt a legjobb orvosdoktor, akivel Yonah-nak valaha dolga akadt. A legfőbb egyházi méltóságok gyakran hívták konzultációra az emiatt csak „püspökorvos”-ként ismert Montenegrót, aki értékes barát volt egy Yonah-hoz hasonló helyzetű valaki számára. Praxisa részben átfedte Yonah-ét, mégis képesek voltak szemernyi rivalizálás nélkül támogatni egymást. Montenegro készítette fel mestervizsgájára Pedro Pálmát, aki nemrégiben társává lépett elő.

− Pedrónak elméleti és gyakorlati téren is van fejlődnivalója − mondta Yonah-nak Montenegro egy nap, miközben az egyik zaragozai taberna-bzn borozgattak. − Kivált az anatómiában férne rá több gyakorlat. Sokat tanulhatna a kezed alatt, ha az alkalom úgy hozza.

Mindketten tudták, Montenegro arra kéri Yonah-t, engedje meg, hogy vele boncoljon.Yonah nehéz szívvel mondott neki nemet bármiben is, de mióta megházasodott, fokozottan

érezte, mivel tartozik Ad-rianának, és nem akarta kockára tenni felesége biztonságát. -Szerintem te is kiváló sebész vagy, és magadnak kellene kitanítanod őt, ahogy Nuno barátod kitanított engem − mondta.

Montenegro bólintott, megértette és zokszó nélkül tudomásul vette döntését. − Mi van az asszonnyal, Ramón?

− Ugyanaz, Miguel.− Aha. Hát, tudod, az ilyesmit nem lehet sürgetni. Ez a te Adrianád igazán bájos teremtés.

Kérlek, add át neki üdvözletem − mondta, Yonah pedig bólintott, és felhajtotta a borát.Találgatni sem tudott, hogy Adriana meddő vagy benne van a hiba, hiszen tudomása

szerint eleddig egyetlen más nőt sem termékenyített meg. Házasságuk maradéktalan boldogságához egyedül a gyermekáldás hiányzott. Yonah tudta, menynyire szeretne családot a lány, és fájó volt látnia, hogy elborul tekintete, ahányszor más nők gyermekére néz.

Amikor kikérte Montenegro véleményét, kettesben áttanulmányozták a rendelkezésre álló szakirodalmat, és úgy döntöttek, hogy az Ali ibn Ridwan muzulmán orvosdoktornak tulajdonított recepttel próbálkoznak meg, s pillangósok, kámfor, cukor, árpanyák és porított mandragóragyökér borban oldott elegyét írták elő. Több más készítménnyel együtt, Adriana két éven át becsülettel szedte a csodaszert, eredmény nélkül.

Csendes, nyugodt életet éltek. A látszatot fenntartandó Adriana havonta többször elkísérte férjét vasárnapi misére, különben alig tette lábát a városba, ahol az orvosdoktor feleségeként nagy tisztelettel bántak vele. Megtoldotta a konyhakertet, és Yonah meg ő lassan, de biztosan mindjobban visszaadták a gyümölcsös és az olajfaliget termőképességét. Mérhetetlen élvezettel peon-kodott saját birtokukon.

Az elégedettség ideje volt ez Yonah számára is. Élete értelme, felesége mellett ott volt neki a munkája, sőt a tudós művekben való búvárkodás gyönyörűsége is. Néhány héttel azután, hogy visszatértek Pradograndéból, elérte a Kánon legutolsó lapját. Már-már vonakodva fordította le a héber betűkkel telerótt utolsó fóliánst − a figyelmeztetést, mely legyengült, illetve hasmenéses vagy émelygő betegek esetén az érvágástól való tartózkodásra inti az orvosdoktorokat.

És végezetül leírhatta saját papírlapjára a végső szavakat:A Mű Lezárása és Köszönetünk Kinyilvánítása.Abban a reményben, hogy a medicina tudományának alapelveitillető rövid diskurzusunk kielégítőnek találtatik.Következő feladatunk, Allah engedelmévelgyógynövényes traktátusunkösszeállítása lesz. Az Ő

segedelmét várjuk, ésNeki adunk hálátszámolatlankegyeiért.Avicenna,az orvosfejedelemKánonja első könyvénekvége.Yonah finom homokkal felitatta a tintát, azután gondosan lerázta a fölösleget, és az asztal

lapjától impozáns magasságra tornyosuló kézirathalomra tette a lapot. Különleges gyönyörűség töltötte el, amiről úgy hitte, egyedül az íróembereké és a tudósoké, akik hosszú-hosszú ideig és teljes magányban munkálkodnak egy mű megalkotásán, és sajnálta, hogy Nuno Fierro nem láthatja az inasa elé kitűzött feladat végtermékét.

Föltette a spanyol Avicennát egy polcra, a héber Avicenna pedig visszakerült kis falbéli üregébe, helyette elővette Mai-monidész orvosi aforizmagyűjteményét, amire Nunótól kapott második megbízása szólt. És lévén némi ideje, mielőtt Adriana vacsorázni hívja, visszaült íróasztalához, és belekezdett az első oldal lefordításába.

Nagyon kevés emberrel érintkeztek. Amikor Adriana Zaragozába érkezett, meghívták magukhoz vacsorára Montenegrót. A kis, agilis orvosdoktor özvegyember volt, és viszonzásul kellemes vacsorára invitálta őket a város egyik fogadójában, azóta is kedvtelve ápolt szokás alapját rakva le.

Adriana lenyűgözve hallgatta házuk történetét. − Mesélj az emberekről, akik itt éltek, Ramón − mondta. Érdeklődéssel hallotta, hogy Reyna Fadique a hacienda mindhárom orvosdoktor gazdájánál házvezetőnőként szolgált. − Milyen különleges asszony lehet, hogy képes volt három különböző maestro elvárásainak megfelelni − jegyezte meg. − Szívesen megismerkednék vele.

Yonah remélte, hogy elfeledkezik óhajáról, de nem tette, s végül Yonah lóra ült, hogy kézbesítse a meghívást Reynának. Utolsó találkozásuk óta mindketten megházasodtak, így most kölcsönösen jókívánságokkal halmozták el egymást. A ház ragyogóan haladt a fogadóvá alakulás útján, és Reyna azt mondta, örömmel hallja, hogy volt gazdája felesége vacsorára invitálja őt, valamint Álvarót − kinek családneve egyébiránt Saravia volt − a házba, hol oly sokáig szolgált.

Amikor az ajándékba hozott lépes mézzel és borral megérkeztek, a két asszony eleinte túlzott udvariassággal kerülgette egymást. Yonah és a fehér hajú Álvaro kimentek, hogy amíg járnak egyet a birtokon, az asszonyok összemelegedhessenek. Annak idején Álvaro is egy kis birtokon nőtt fel, és most nem győzte dicsérni Yonah és Adriana munkáját, amivel újra termőre fordították a fák egy részét. − Ha több fát is meg akartok menteni, a helyetekben kis pajtát építenék a gyümölcsös közelében a domboldalon, a szerszámoknak és a gyümölcsnek.

Az ötlet jónak tűnt, és mire a munkások bérének költségét és a szükséges kő mennyiségét számolgatva visszatértek a házba, a két asszony sugárzó arccal tereferélt a konyhában. A vacsora kellemesen sikerült, és amikor a vendégek elbúcsúztak, Adriana és Reyna régi barátnőkként ölelték meg egymást.

Adriana meleg szavakkal beszélt róluk, miközben leszedte az asztalt. − Reyna olyan, mintha az anyád volna, és szerintem nagyon szeretne már nagymama lenni. Megkérdezte, gondoskodtunk-e már örökösről.

Yonah-ban megfagyott a vér, hiszen tudta, milyen fájdalmasan érzékeny téma felesége szemében a terhesség. − Mit mondtál neki?

Adriana elmosolyodott. − Azt, hogy eddig még csak gyakoroltunk − mondta.Február első napján Yonah a szél ellenében leszegett fejjel belovagolt a városba, hogy részt

vegyen az aragóniai orvosdoktorok rendes, évenkénti találkozóján. A komisz időjárás ellenére is nyolc másik orvosdoktor jelent meg, hogy végighallgassa Yonah előadását a vérkeringésről, ahogy Avicennánál olvashatni. Az előadást jól fogadták, és a kérdések és az alapos kitárgyalás után Miguel de Montenegro felolvasott egy levelet, amit a zaragozai érsekség postaszállítmányából kézbesítettek számára.

Miguel de Montenegro orvosdoktornak, a toledói érsekség üdvözletével, remélve, hogy jó egészségnek örvendsz.

Enrique Sagasta főtisztelendő úr, toledói segédpüspök titkára vagyok. Sagasta püspök úr az Egyházi Ügyek Toledói Hivatalának vezetője, s ebben a minőségében szerzett tudomást egy tembleque-i nemesemberről, kit súlyos betegség gyötör.

A nemesember egy Fernán Vasca nevű gróf, a Calatrava-rend tagja, az Anyaszentegyház kivételesen bőkezű támogatója. Betegsége hatására megnémult, tagjai dermedtek, akár a kő, egyedül fájdalma az, mi élő voltáról tanúskodik.

Több orvosdoktor véleményét is kikértük érdekében, mindhiába. A téged övező magas megbecsültség fényében Sagasta püspök úr imáiba foglalta kasztiliai látogatásod eshetőségét. Az Egyház és a főtisztelendő úr is végtelenül kegyes cselekedetnek tekintené eljöttödet, vagy, amennyiben magadnak ez nem áll módodban, ha ismeretségi körödből egy másik hasonló képességű orvosdoktort küldenél a beteghez, mivel a környékbeli orvosdoktorok eredménytelenül próbálkoztak Vasca gróf állapotán segíteni.

A püspök úrnak biztos tudomása van róla, hogy busás fizetség vár úgy rád, mint az általad javallott személyre, mely fizetség eredményes kúra esetén megkettőztetik.

Köszönet illet figyelmedért.Testvéred a Jézus Krisztusban, Francisco Rivera de la Espina, Imádkozok Rendje− Nem mehetek − mondta Montenegro. − Megöregedtem. Elég baj az nekem, hogy az

összes beteg püspökhöz engem hívnak. Egyszer vállaljam az ágynak dőlt lovagok gyógyítását a körzetükben, akkor aztán végképp eláshatom magam. Nem mehet Pedro Palma sem, nincs elég gyakorlata.

− Érdekel bárki mást a dolog? − kérdezte aztán, de csak vigyorgást és csoszogást kapott válaszul a jelenlévőktől.

− Lóháton is messze van. A nagyurak pedig híresen kicsinyesek, ha fizetésre kerül a sor − szólalt meg az ocanai orvosdoktor, a többiek pedig dőltek a nevetéstől.

− A püspök kezeskedik a tiszteletdíjért − állapította meg Montenegro. − Igaz, magam nem ismerem se ezt a Sagasta püspököt, se a papot, aki a levelet írta.

− Én ismerem a papot − hallotta Yonah a tulajdon hangját. − Espina atya kis ideig Zaragozában teljesített szolgálatot. Derék, szavatartó papnak tűnt.

Mégsem adta jelét senki, hogy komolyabban érdekelné az ügy, Miguel Montenegro pedig vállat vont, és visszatette a levelet a zsebébe.

Természetesen esze ágában sincs Toledóba menni, mondta először magában Yonah.Semmi kedve nem volt magára hagyni Adrianát. Tembleque túl messze van, egy ekkora út

rengeteg időt vesz igénybe.Ha tartozik valamivel a tembleque-i grófnak, akkor az a bosszú.Mégis mintha Nuno hangját hallotta volna, amint azt firtatja: megteheti-e egy orvos, hogy

az emberi nemnek csak azon tagjait kezelje, akikre jóindulattal tekint, vagy akik tiszteletének és szeretetének tárgyai.

A következő másfél nap során lassan be kellett látnia: élete elvarratlan szálai várnak rá Tembleque-ben.

És hogy egyedül akkor tisztázhatja a családja pusztulását okozó gyilkosságok körülményeit, próbálhat meg választ találni a lelkét nyomasztó kérdésekre, ha maga tesz eleget Espina atya sorsszerűén Montenegróhoz eljuttatott kérésének.

Adriana először arra kérte, hogy ne menjen. Azután arra, hogy vigye magával őt is.Maga az út is nehéznek és veszélyesnek ígérkezett, ráadásul fogalma sem volt, mit talál,

amikor oda ér. − Lehetetlen − mondta gyengéden.Egyszerűbb lett volna, ha dühöt lát az asszony szemében, de rémületet látott. Máskor is

megesett már, hogy messzebbre hívták konzultációra, és Adriana két-három napot egyedül volt. De ez most hosszabb távollétet jelentett.

− Visszajövök − mondta az asszonynak.Amikor hozzátette, hogy elegendő pénzt hagy bármilyen eshetőségre, Adrianát elfutotta a

méreg. − És ha fogom az aranyaid és odébbállok? − kérdezte.Yonah kivitte a ház mögé, megmutatta neki a helyet, ahol annak idején elásta a bőrládikót

Manuel Fierro pénzével, majd trágyadombot halmozott föléje. − Ha egyszer tényleg mehetnéked támad, elviheted ezt is.

− Ki fog ennyit lapátolni? − mondta az asszony, ő pedig karjába vette, és megcsókolta, és újra szent volt a béke.

Yonah átment Álvaro Saravíához, aki megígérte, hogy hetente egyszer benéz Adrianahoz, és gondoskodik róla, hogy mindig legyen egy rakás tűzifa a keze ügyében, és mindig legyen egy halom széna, amit villával behányhat a lovaknak.

Miguel de Montenegro és Pedro Palma nem örültek neki, hogy huzamosabb időn át viseljék gondját Yonah betegeinek, de nem is utasították vissza. − Légy résen a nagyurakkal. Amint talpra állítod őket, máris tőrt vágnak a hátadba -mondta Montenegro.

Yonah úgy döntött, hogy az öregecske, meglassult arabs szürke helyett Manuel Fierro virgoncabb fekete kancáját viszi magával. Adriana két vekni kenyeret, szárított húst, száraz borsót, kis zsák mazsolaszőlőt pakolt egy nyeregtáskába. Yonah megcsókolta, és gyorsan útnak indult a hajnali ködben.

Könnyű ügetésben, délnyugatnak haladt a lóval. A szabadság érzete most először nem derítette jókedvre a benne lakó vándorcigányt. Felesége arca ott lebegett előtte, és irgalmatlan vágyat érzett, hogy megfordítsa a lovat és hazalovagoljon, mégsem tette.

Jókora utat tett meg. Aznap este egy barna mezőn ütött tábort, falatnyi erdő szélárnyékában, Zaragozától jó messze. − Ügyes voltál − mondta a kancának, miközben megszabadította a nyereg terhétől. − Csodálatos jószág vagy, Hermana − mondta, a fekete lovat simogatva és paskolgatva.

42. A KASTÉLYBAN

Kilenc nappal később már a vörös agyagos Sagra-fennsíkon poroszkált a Toledót övező városfal felé. Már messziről elébe tűnt a város, élesen és tisztán magas sziklaülésén a délutáni napsütésben. Egész emberöltő választotta el a halálra rémült legénytől, aki egy burró-n menekült el Toledóból, a Bisagrai kapun áthaladva mégis nyugtalanító emlékek törtek rá. Ellovagolt az inkvizíció főhadiszállása előtt, az épület kőből faragott címerén most is ott díszelgett a kereszt, az olajág és a pallos. Egyszer, még gyerekkorában apja házában hallotta, amint David Mendoza elmagyarázta a szimbólumok jelentését Helkias Toledanónak: „Ha elfogadod a keresztet, olaj ágat kapsz tőlük. Ha visszautasítod, pallost.”

Kikötötte a fekete lovat az érseki hivatal előtt, és a hosszú lovaglástól elgémberedett tagokkal beballagott. Az asztala mögött ülő szerzetes megkérdezte, mi járatban van, aztán intett, hogy üljön le egy kőpadra.

Alig kellett várnia, máris megjelent sugárzó arccal Espina atya. − Mennyire örülök, hogy újra látlak, Senor Callico! − Öregebb volt és érettebb, természetesen, és nyugodtabb is, mint ahogy Yonah emlékezett rá, egy világfiasabb pap.

Leültek, beszélgettek. Yonah megkönnyebbülésére Espina atya szemernyi csalódottságot

sem mutatott, amiért levele Montenegro orvosdoktor helyett Callico orvosdoktort vonzotta oda. − A kastélyhoz érve feltétlenül jelentsd be, hogy Sagasta püspök úr és Espina atya kérésre vagy ott. A gróf intéző nélkül volt, amikor megbetegedett, és az anyaszentegyház rendelkezésére bocsátott egy intézőt, hogy segítségére legyen a feleségének, Maria del Mar Cano grófnőnek. Az asszony Gonzalo Cano, gazdag és befolyásos madridi márki leánya. Az intézőt Alberto Guzman atyának hívják. − Espina Yonah-ra nézett. − Amint levelemben írtam, több más orvosdoktor is megpróbált segíteni a grófon.

− Értem. Magam sem ígérhetek mást: megpróbálom.Espina atya Zaragozáról kérdezgette, röviden kitért rá, milyen sok öröme telik a

munkájában. − Püspököm katolikus történettudós, most is épp egy könyv összeállításán fáradozik, a szentek életéről, áldásos munkáját a római Szentatya is támogatja, és nekem jutott a megtiszteltetés és a gyönyörűség, hogy e munkában segédkezhetem. − Yonah-ra mosolygott. − Naponta olvasgatom apám imakönyvét, és sokszor áldom a neved, hogy eljuttattad hozzám. Nagyra becsülöm azt is, hogy ekkora utat megtettél a Senor Montenegrónak küldött levelem nyomán. Legkedvesebb jótevőmként tartalak számon, mióta visszaadtad nekem apám emlékét. Ha bármiben segítségedre lehetek, szólj bátran.

Nem volna kedved, itt maradni, kipihenni magad, és csak reggel továbbindulni Tembleque-be? − kérdezte a pap. − Azt vacsorázhatsz, amit a barátok, és kapsz egy cellát is, ahol lehajthatod a fejed.

DeYonah-nak nem fűlött a foga a szerzetesi cellához. − Inkább nem, szeretném mielőbb megvizsgálni a grófot.

Espina atya útbaigazította Tembleque felé, ő pedig fennhangon utánamondta, jóllehet emlékezett még az útra.

− Magam csak előírom a gyógyszert, készítésével nem foglalkozom − szólalt meg Yonah. − Nem tudsz egy patikát a közelben?

Espina bólintott. − Santiago López, a székesegyház északi falánál. Isten kísérjen utadon, senor.

A patika kicsi volt és elhanyagolt, de biztatóan erős gyógynövényszagot árasztott. Yonah-nak úgy kellett előkiabálnia emeleti lakrészéből a patikusmestert. Középkorú, kopaszodó férfi volt, kancsalsága sem rejtette el a tekintetében megbúvó intelligenciát.

− Mirtuszod van-e? Balzsamfű, acacia nilotica? − kérdezte Yonah. − Keserű gyökér? Kolocint? Pharbitis-mag?

López nem vette rossz néven a vizsgáztatást. − Van itt minden, ami kell, senor. Ha meg mégis olyat kérsz, amiből épp nincs, engedelmeddel ajánlok egy vagy több szert, amivel helyettesíthető.

Nagy komolyan bólintott, amikor Yonah közölte vele, hogy a tembleque-i kastélyból fogja rendeléseit megküldeni. − Remélem, hogy nem hiába tettél meg ekkora utat, senor.

Yonah rábólintott. − Majd kiderül − mondta, és távozott.Mire a kastélyhoz ért, egy órája sötét volt, és a kapurostélyt is leeresztették.− Hahó, odafent!− Ki szólott?− Ramón Callico, zaragozai orvosdoktor.− Maradj, ahol vagy.Az őrszem elsietett, de vissza is jött mindjárt, ezúttal egy fáklyás alaktól kísérve.

Másodmagával bámult le Yonah-ra a sárga fénykúpon át, ami kisvártatva velük együtt odébb libbent.

− Beléphetsz, orvosdoktor − kiáltotta az őrszem.A rostély ijesztő kattogással fölemelkedett, a fekete ló pillanatra hátrahőkölt, majd

megugrott, és nagy patacsattogással, szikrákat hányó patkókkal belódult a hatalmas kövekkel

kirakott kastélyudvarra.A kerek vállú, mosolytalan Alberto Guzmán atya étellel-itallal kínálta.− Igen, köszönöm, mindkettő rám férne, de csak ha megnéztem a grófot − mondta Yonah.− Jobb lesz ma már nem zavarnod, majd megvizsgálod reggel − mondta nyersen a pap. A

peón-ok darócruháját viselő köpcös, vörös képű öregember álldogált mögötte, a fején hófehér haj felhője, arcán körszakáll, fehér az is.

− A gróf sem mozdulni, sem beszélni nem tud, ha szólnak hozzá, nem érti. Semmi okod, hogy ilyen sietősen látni kívánd − mondta a pap.

Yonah állta a tekintetét. − Akárhogyan is, gyertyákra és mécsesekre lesz szükségem az ágy körül. Sokra, mert erős fényt akarok.

Guzmán atya ajka elvékonyodott az ingerültségtől. − Ahogy kívánod. Sebbo atya majd gondoskodik a fényről. − Mögötte az öreg bólintott, és Yonah rájött, hogy pappal és nem kétkezi munkással van dolga.

Guzmán atya lámpást fogott, Yonah pedig követte szapora lépteit folyosókon, kőlépcsők során. Ismerős szobán haladtak át: itt hívatta maga elé a gróf, miután a páncélruhát átadták. Majd azon túl is tovább, hálókamra sötét üregébe léptek, ahol a pap lámpásának fényénél a hatalmas ágy árnyéka kerge táncot járt a kőfalakon. A levegőben dögletes bűz terjengett.

Yonah elvette a lámpást, és odatartotta az archoz az ágyon. Vasca, tembleque-i gróf, alaposan lefogyott. Szeme vakon meredt Yonah-n túlra. Szájának bal sarkát állandósult vicsorgás húzta le.

− Több fényre van szükségem.Guzmán atya az ajtóhoz lépett, harsányan elkiáltotta magát, de Sebbo atya már ott is volt, a

nyomában két férfi és egy asszony, gyertyákkal és lámpásokkal, és némi rendezgetés és kanócgyujtogatás után valóságos fényár támadt a gróf körül.

Yonah az arc fölé hajolt. − Vasca gróf − mondta. − Ramón Callico vagyok, zaragozai orvosdoktor. − A szemek felmeredtek rá, a két pupilla felemás nagyságú.

− Mint mondtam, nem tud beszélni − szólalt meg Guzmán. Vascát kétes tisztaságú takaró fedte. Amikor Yonah félrehajtotta, a bűz még sokkal töményebb lett.

− A hátát kikezdte az üszkösödés − mondta Guzmán atya.Vasca mereven feküdt, két karja görcsösen a mellén. Pulzusa keményen Yonah

ujjbegyének szegült, jelezve, hogy a vér igen nagy nyomás alatt áramlik a gróf testében.A test az ágyon hosszú volt, Yonah mégis könnyűszerrel átfordította, és hangosan

felmordult a visszataszító, helyenként gennyező keléstenger látványától.− Felfekvések − jegyezte meg. Az ajtóban várakozó szolgák felé intett. − Melegítsenek

vizet, és hozzák be azonnal némi tiszta gyolcs kíséretében.Guzmán atya megköszörülte a torkát. − A legutóbbi orvosdoktor, a fonsecai Carlos Sifrina

világosan meghagyta, hogy Vasca grófot tilos fürdetni, nehogy a víz nedvei behatoljanak testébe.

− A legutóbbi orvosdoktornak, a fonsecai Carlos Sifrinának nyilván soha nem kellett a saját piszkában hevernie. − Ideje volt, hogy érvényt szerezzen tekintélyének, meg is tette, a maga halk szavú módján. − Forró vizet ide kondérszám, és szappant meg puha gyolcsot. És lúdtollat, tintát meg papirost, hogy késlekedés nélkül leírhassam, milyen patikaszerekre lesz szükségem, és menesszetek lovast Santiago López toledói patikáriushoz. A lovas, ha szükséges, álmából is verje fel a patikust.

Guzmán atya fájdalmas, de beletörődő képet vágott. Fordult volna el, amikor Yonah megállította. − Keríts puha, vastag báránybőröket, hogy legyen mit alája terítenünk. De tiszták legyenek ám. Frissen mosott hálóingeket is hozz, és egy takarót, a bemocskolt helyett − mondta.

Későre járt, mire mindennel elkészült, lemosdatta a vézna testet, bekente a felfekvéseket,

szétterítette a báránybőröket, lecserélte az ágyneműt és a hálóinget.Amikor végre sort keríthetett az evésre, hogy korgó gyomrát megtöltse, kenyér, darabka

fűszeres, zsíros ürühús és savanykás vinkó volt a vacsorája. Aztán kis hálókamrához vezették, ahol az ágy még most is előző vendége kesernyés testszagát őrizte. Carlos Sifrina fonsecai orvosdoktorét nyilván, gondolta Yonah, miközben elnyomta a kimerültség.

Reggel kenyérrel és sonkával és az estinél jobb borral ütötte el éhét, ügyelve rá, hogy derekasan belakjék a húsból.

A délelőtti fény jószerivel teljesen elkerülte a beteg kamráját, lévén egyetlen parányi ablak a falon, az is jó magasan. Yonah a nagyobb, nappaliszerű előtérben kanapét állíttatott a szolgákkal egy alacsonyabb, napfényes ablak alá, és oda helyezte átVasca grófot.

Vasca állapota napvilágnál még ijesztőbb volt. Az izomsorvadás mindkét kézfejét teljesen kitárt, hátrafeszített helyzetbe kényszerítette, kis kupolaformába, melynek csúcsát bütykei tenyér felőli oldala adta. Yonah az egyik szolgával két darabkát vágatott egy hengeres faágból, majd a fa köré görbítette és vászoncsíkokkal odakötözte Vasca ujjait.

Mind a négy végtag élettelennek tűnt. Amikor a szike tompa végével megkapirgálta Vasca kezét, térdhajlatát és lábait, a jobb oldali tagokban csekély válaszreakciót észlelt, ezzel együtt a hűdés a teljes szervezetet érintette. A gróf testében mindössze két dolog mozgott: a szem és a szemhéj. Vasca nyitotta-csukta a szemét, és képes volt ránézni valamire vagy elfordítani tekintetét.

Yonah a szemhez folyamodott tulajdon szemével, és közben megállás nélkül beszélt. − Ezt érzed, Vasca gróf? És ezt?

− Érzel bármit, amikor megérintelek, Vasca gróf?− Vannak fájdalmaid, Vasca gróf?A kiterült alakból nagy ritkán nyögés vagy mordulás tört elő, de sohasem kérdésre adott

válaszként.Időnként megjelent Guzmán atya, és leplezetlen megvetéssel figyelte Yonah

próbálkozásait. Végül így szólt: − A gróf nem ért semmit. Nem érez semmit, és nem ért semmit.

− Ebben bizonyos vagy, atyám?A pap rábólintott. − Reménytelen vállalkozásra adtad a fejed. A gróf már a

mindegyikünkre váró nagy útra készül.Kisvártatva egy asszony jött be a betegszobába, kezében kanál, tányér. Adrianával lehetett

egyidős, a haja szőke, bőre tejfehér. Tetszetős macskaarc, kis száj, magasan tűzött járomcsont, kis, párnás orca, a hatalmas szem mandulavágásúra igazítva a szemzugokban felvitt sötét kence által. Pazar, de pecsétes ruhát viselt, és bortól szaglott. Egy pillanatra Yonah bíborvörös anyajegyet vélt látni hosszú nyakán, de aztán megállapította, hogy szívogató ajak hagyta maga után.

− Az új orvosdoktor − mondta az asszony, és végigmérte.− Igen. Kegyelmességed pedig a grófnő?− Személyesen. Tehetsz még érte valamit?− Korai volna megmondani, grófnő... Jól hallottam, több mint egy esztendeje beteg?− Lassan tizennégy hónapja.− Értem. Mióta vagy a felesége?− Tavasszal lesz négy esztendeje.− Vele voltál, amikor a betegség lesújtott rá?− Igen.− Segítene, ha apróra megtudhatnám, mi minden történt vele aznap.Az asszony vállat vont. − Korán kilovagolt, vadászni.− És a vadászatból visszatérvén?

− Ennek tizennégy hónapja, senor. Mégis... amennyire visszaemlékezem... Egy dolog bizonyos. Az ágyába hívott.

− Ez már késő délelőtt lett volna?− Délidőben. − A beteg férfira mosolygott. − Ha szerelmeskedésről volt szó, nem törődött

az idővel. Fényes nappal vagy az éj kellős közepén, egyre ment nála.− Grófnő, remélem, nem veszed zokon... Nagy erőkifejtéssel járt aznap férjed gyönyört

fakasztó munkálkodása?Az asszony fürkész pillantást vetett rá. − Ki emlékszik már arra. De a férjem mindent nagy

erőkifejtéssel csinált, amibe belekezdett.Vasca a nap legnagyobb részében úgy nézett ki, mint máskor, tette hozzá. − Estére a fejét

fájlalta, de elég jól volt, hogy vacsorához üljünk. Épp a szárnyast szolgálták fel, amikor észrevettem, hogy elnyílik a szája... ahogy most is van. Alig kapott levegőt. És le akart csúszni a székéből.

A kutyáit ki kellett irtani. Senkit nem engedtek a közelébe, amikor segíteni akartunk rajta.− Volt-e hasonló rohama a férjednek azt a napot követően?− Igen, még egyszer. Az első roham után nem úgy nézett ki, mint ahogy most látod őt.

Tudta mozgatni a jobb oldali tagjait, és tudott beszélni. Suta motyogás volt csak, de utasításokat tudott adni a temetését illetően. Aztán két héttel az első után újabb roham érte, azóta néma és mozdulatlan, mint egy darab kő.

− Köszönöm, hogy mindezt elmondtad, grófnő.Az asszony biccentett, az ágyon heverő alakra libbent a tekintete. − Nagyon durva tudott

lenni, mint az erős emberek általában. Láttam kegyetlennek is elégszer. Hozzám azonban mindvégig úriember volt és szerető férj...

Yonah párnákkal felpolcolta a beteget, azután érdeklődve nézte, ahogy az asszony a szájába kanalazza a sűrű zabkását.

− Mindig tudott nyelni?− A bor vagy leves rögtön cigányútra megy. A húst se tudja lenyelni. Ha viszont

felültetem, és kását adok neki, azt lenyeli, ahogy látod, így hozzájut annyi táplálékhoz, ami az életben maradáshoz kell.

Néma csendben etette tovább férjét, míg ki nem ürült a tányér. Már távozóban, visszafordult Yonah-hoz.

− Nem is mondtad, hogy hívnak.− Callico.Egy pillanatra találkozott a tekintetük, majd az asszony biccentett és kiment.

43. A GRÓFNŐ

Szobája a folyosó egyik végén volt, a grófnőé a másikon, köztük még egy hálókamrával. Másnap estig kellett várnia, hogy a kastély másik vendégét megpillanthassa. Amint az éjszaka kellős közepén elhagyta szobáját, hogy kiürítse az éjjelit, egy férfit látott előjönni a grófnő lakosztályából, ki karjával magához ölelt valamit. Két fáklya is égett a falitartókban, és Yonah tisztán látta a ruháit karján vivő, húsos képű, vaskos, pucér férfit.

Yonah hallgatott volna, de a férfi észrevette, és egy dermedt pillanatig szúrósan rámeredt.− Jó estét − szólalt meg Yonah.A másik férfi egy árva szó nélkül bement Yonah-éval szomszédos hálókamrájába.Másnap reggel Yonah Sebbo atya segitségével ismét kivitte a grófot a naposabbik szobába.

Úgy találta, az öreg, őszbe csavarodott fejű pap az egyetlen az egész kastélyban, akivel érdemes szót váltania.

Ahogy a grófot igazgatták a kanapén, egy férfi lépett a szobába. Yonah felismerte benne

azt, akit pár órája meztelen látott a folyosón.− Hol a pokolban van ez a szajha?Igazi dúvad, gondolta Yonah. A férfinak rövid, fekete szakálla volt, a kerek, húsos arcba

ágyazva kis, ingerült szempár, nagyrészt pőre fején vékonyka, fekete hajkoszorú. Izmos teste duzzadt az erőtől, de már hízásnak indult. Vaskos ujjú keze, mint egy gladiátoré, jobbon is, balon is súlyos, hivalkodó pecsétgyűrű.

− Hol van hát? − csattant fel újra.− Nem tudom, senor. −Yonah alig ismerte Sebbo atyát, de hűvös és száraz hangjából tudta,

hogy az öreg pap nem kedveli a férfit, aki Yonah-ra ügyet sem vetve sarkon fordult, és se szó, se beszéd kiviharzott.

Yonah és Sebbo atya letakarták Vascát egy könnyű pokróccal.− Ki ez a faragatlan úriember, aki társaságával szerencséltetett bennünket?− Dániel Fidel Tapia, Vasca gróf fogdmege. Újabban a gróf társának titulálja magát −

mondta Sebbo atya.− És annak a nőnek, akit keresett, nincs neve?− Feltételezte, hogy tudom: a grófnőt keresi. A grófnő és Tapia igen közeli barátok −

mondta Sebbo atya.Vasca pulzusa időnként gyors volt és erős, máskor meg akár egy kis, rémült állat

kaparászása. Guzmán atya napjában egyszer megjelent, a gróf arcára pillantott, és megjegyezte: súlyosbodni látszik állapota. − Isten azt mondja nekem, haldoklik.

Mért épp veled állna szóba Isten?, gondolta Yonah.Nem hitte, hogy bármit is tehet Vasca életének megmentéséért, mégsem hagyott fel a

próbálkozással. A kór, ami a gróf életére tört, nem volt különösebben ritka. Orvosdoktorként Yonah másokat is látott, akik így jártak, nem egynek eltorzult a szája, karja-lába hasznavehetetlenül megmerevedett. Sokszor csak a test egyik oldalát érintette a betegség, máskor, ritkábban, mindkettőt. Fogalma sem volt, mi okozza az állapotot, vagy hogy gyógyítható-e egyáltalán.

Lennie kell valahol a bonyolult emberi testben egy központnak az erőkifejtés és a mozgás szabályozására, gondolta Yonah. Vascában ez a központ talán éppúgy megfeketedett és elüszkösödött, mint a Nuno szívében látott folt.

Bárcsak felboncolhatná Vasca gróf testét, ha meghal.− De szívesen magammal vinnélek zaragozai pajtámba! − dörmögte félhangosan.Az eddig lehunyt szempár most kinyílt és rámeredt. Yonah esküdni mert volna, hogy a gróf

tekintete értetlenséget tükröz, és megdöbbentő gyanúja támadt. Arra gondolt, nem lehetséges-e, hogy Fernán Vasca legalább az idő egy részében tökéletesen tisztában van mindazzal, ami körötte történik?

Vagy talán mégsem?Rengeteg időt töltött kettesben betegével, az ágy mellett ülve vagy fölébe hajolva, és

beszélt hozzá szakadatlan, de a pillanat, amikor tekintetük összevillant, nem ismétlődött meg. Vasca többnyire aludni látszott, lassan, hortyogva szedte a levegőt, orcája minden egyes kilélegzéskor felduzzadt. Napjában kétszer megérkezett Sebbo atya, és felolvasott neki az imádságoskönyvéből, elnyűtt és rekedtes hangon, idült hörghurutja miatt gyakori torokköszörülések közepette. Yonah kámforos cseppeket írt fel neki, amit az öreg pap hálásan fogadott.

− Pihenj le, míg itt vagyok. Menj és aludj egy sort, senor − győzködte Sebbo atya, és Yonah időnként el is szökött a hosszúra nyúlt imádkozás alatt. A kastély néma termeiben bóklászott, gyakorlatilag szabadon járt-kelt a hatalmas és jórészt kihalt, hideg és félhomályos hajlékban, ahol lépten-nyomon kandallókra bukkant, melyekben nyoma sem volt már lángnak. Azokat a tárgyakat kereste, melyeket még apja készített a grófnak, és melyek árát

Vasca nem volt hajlandó megadni. Különösen az ezüstszárú, színarany rózsát vágyott megtalálni, hogy lássa, csakugyan oly gyönyörű-e, mint gyermekkori emlékeiben.

Vasca gróf előkészült tulajdon halálára. Egy raktárszobában hatalmas mészkő koporsó állt, s a roppant szarkofágon latin felirat: Cvm Matre Matris Salws. Kőfedele elég súlyos volt, hogy kívül rekessze a férgeket és sárkányokat. De Yonah nem látta sem a színarany rózsát, sem mást, ami ismerős lett volna számára, mígnem egy fegyverszobába lépve csatához öltözött, pompás lovag hökkentette meg.

A páncélruha volt az, melyet Angel, Paco és Luis társaságában hozott Tembleque-be, és most álmélkodva érintette meg a cizellálásokat, melyeket ő maga vésett az acélba, míginasként dolgozott Manuel Fierro gibraltári fegyverkovács műhelyében.

Sebbo atya mindennap megjelent a betegszobában, és nem is sietett távozni, Yonah őszinte örömére, mivel megkedvelte az öreg papot. Érdeklődéssel vette észre, hogy az idős ember tenyere éppoly kérges a munkától, mint bármelyik peón-é a mezőn.

− Sebbo atya, mesélj magadról.− Nincs énbennem semmi különös, senor.− Szerintem nagyon is érdekes ember vagy. Mondd csak, atyám, miért nem úgy öltözöl,

mint a többi pap?− Valamikor a gyönyörűen rám szabott fekete csuha mellett lígő-lógó hiúságba és

becsvágyba öltöztettem testemet. De mulasztásaimmal magamra vontam feletteseim haragját, és büntetésül mendikánst csináltak belőlem, hogy igehirdető koldusként keressem meg napi betevőmet.

Úgy éreztem, tönkretettek, reszketeg inakkal indultam teljesíteni büntetésemet. Nem tudtam, hová megyek, hagytam, hogy a lábam vigyen, amerre akar. Eleinte túl büszke és fennhéjázó voltam a kolduláshoz. Inkább bogyókat ettem az erdőben. Isten szolgájaként mások kertjét dézsmálgattam. De az emberek jók is tudnak lenni, és néhányan a legszegényebbek közül nekem adták soványka ebédjüket, és életben tartottak ezáltal.

Idővel a fekete csuha lerohadt rólam, és ócska göncökben, elvadult külsővel jártam. A szegények közt éltem s dolgoztam, akik együtt imádkoztak velem, és adtak kenyerükből-vizükből, és megörököltem ruháikat, néha holtuk után. Akkor először kezdtem megérteni Szent Ferencet, holott én nem is mezítelenül jártam-keltem, mint ő, és meg sem vakultam, sem stigmák nem jelentek meg testemen. Egyszerű, tévelygő ember vagyok, de rám mosolygott a szerencse, és most már sok-sok éve Isten vándoraként járom az országot.

− De ha a szegények közt dolgozol, hogy kerülsz ide, a kastélyba?− Időről időre erre járok. Csak addig maradok, míg meggyóntatom és megáldoztatom a

cselédeket és az őrkatonákat, azután odébbállok. Ezúttal Guzmán atya arra kért, maradjak, míg a gróf kileheli lelkét.

− Sebbo atya, egyszer sem hallottam a keresztnevedet -mondta Yonah.A pap elmosolyodott. − A Sebbo nem a vezetéknevem. Az emberek szeretetből

ragasztották rám, egyszerűen lerövidítették a keresztnevemet, ami Sebastian. Sebastian Alvareznek hívnak.

Yonah megdermedve ült, de nem siette el a következtetést. Végül is sokszor többen is osztoznak ugyanazon néven. A vén arcot kémlelve próbált a múltba látni. − Atyám, még a mendikánsság előtt, milyen egyházi posztot töltöttél be?

− Alig is gondolok vele már, mintha egy másik ember lett volna az, egy másik életben. A Nagyboldogasszony-rendház perjele voltam Toledóban − mondta az idős férfi.

Aznap este, miközben egyedül üldögélt a gróf ágyánál, Yonah visszagondolt a Meir halálát megelőző időkre, azokra a napokra, amikor apja még csak a vázlatrajzoknál tartott a Nagyboldogasszony-rendház által megrendelt ereklyetartó elkészítésében. Yonah összesen kétszer látta a rendfőnököt, mindkétszer apját kísérte el a rendházba az Alvarez atyával való

találkozóra. Hatalmaskodó, türelmetlen papként élt emlékezetében, és most rácsodálkozott az időközben beállt változásokra.

Bizonyosra vette, hogy Sebbo atya azért maradt a kastélyban, mert ahogy Yonah, úgy ő is tudja, hogy annak idején Fernán Vasca állt a cibórium és Szent Anna ereklyéjének elrablása mögött.

Tovább beszélt a grófhoz, remélve, hogy sikerül tudatra keltenie. Egyre jobban unta saját hangját, amint egy minden jel szerint szendergő Fernán Vascához beszél. Ha Vasca hallja, amit mond, semmi kétség, ő maga is halálosan unhatja a duruzsoló hangot. Yonah beszélt az időjárásról, a terméskilátásokról következő aratáskor, a sólyomról, mit az ég magasában látott lebegni, apró pettyként a felhők előterében.

Aztán más taktikával próbálkozott.− Vasca gróf, ideje megállapodnunk fizetségemről − szólalt meg. − Előbb azonban vonjuk

meg kölcsönös, múltbeli tartozásaink mérlegét. Tíz éve itt jártam pompás páncélruhád kíséretében, akkor tíz maravedi-t kaptam tőled fáradozásomért. De más ügyleteink is voltak egymással, hiszen én beszámoltam neked egy szent ereklyéit rejtő barlangról a déli parton, te pedig viszonzásul véget vetettél két ember életének, akik különben az enyémet oltották volna ki.

Mozgást látott a lehunyt szemhéj mögött.− Én halálba küldtem két embert egy remete barlangjában. Te viszont megszabadultál

riválisaidtól, és rátetted kezed az ereklyékre. Emlékszel?A szem lassan felnyílt, és Yonah olyasmit látott benne, amit eddig soha. Érdeklődést.− És milyen a világ, most nem fegyverkovácsod vagyok, hanem orvosod, aki segíteni

szeretne rajtad. Együtt kell működj velem.Alaposan átgondolta, mi legyen a folytatás, ha sikerül felébreszteni a gróf szunnyadó

tudatát.− Beszéd nélkül bajos. Mégis van rá mód, hogy társalogjunk egymással. Felteszek egy

kérdést. Egyszer hunyorítasz, ha a válasz igen, kétszer, ha nem. Minden hunyorításkor tartsd kicsit hunyva a szemed, hogy tudjam, válasz volt.

− Egy hunyorítás: igen. Kettő: nem. Megértetted? Vasca csak nézett rá rezdületlenül.− Egy hunyorítás: igen; kettő: nem. Megértetted, Vasca gróf?Egy hunyorítás.− Kiváló. Nagyon jól haladsz, Vasca gróf. Érzel-e bármit a lábadban vagy a kezedben?Két hunyorítás.− A fejedben? Egy hunyorítás.− Érzel-e fájdalmat vagy bármilyen kellemetlenséget a fejedben?Igen.− A szájadban vagy állkapcsodban? Nem.− Orrodban? Nem.− Szemedben?Vasca egyet hunyorított.− A szemben tehát. Éles a fájdalom? Nem.− Viszkető érzés?Egy hunyorítás, majd a szem egy pillanatra hunyva marad, nyomatékul.Yonah-val madarat lehetett volna fogatni. Gyengéden kiöblítette a gróf szemét langyos

vízzel, és lovast menesztett a patikába szemcseppért.A grófnő késő reggel jelent meg a betegszobában, és amikor Yonah kihívta a folyosóra, és

közölte vele a fejleményeket, egész belesápadt az izgalomba. − Ez azt jelenti, hogy felgyógyul?

Yonah másként vélekedett. − Valószínűleg csak ideiglenesen nyerte vissza tudatát, vagy

mindig is megőrizte mozdulatlanná dermedt testében.− De attól mi még remélhetünk és fohászkodhatunk − mondta az asszony.− A reményt és a fohászkodást soha nem szabad feladnunk, grófnő. Ámbár... −

Kimondatlanul hagyta meggyőződését, hogy Vascát bármelyik pillanatban újabb, immár végzetes roham érheti.

Az asszony az ágyhoz lépett, megfogta az egyik hatalmas kezet, mely továbbra is a faág köré volt tekerve, az inak deformálódását megakadályozandó. Vasca lehunyt szemmel feküdt.

− Talán alszik − mondta Yonah, de az asszony nem hagyta magát kikosarazni.− Uram és parancsolóm − mondta. És még egyszer, és aztán még egyszer.− Én hites uram...− Édes Istenem, Fernán, nyisd ki már a szemed, és nézz rám, a Krisztusát!És láss csodát: a gróf felébredt.Az asszony közelebb hajolt, szemébe fúrta tekintetét. − Hites uram − mondta. − Te vagy-é

az én szerelmetes párom? Vasca egyet hunyorított, Yonah pedig magukra hagyta őket.Aznap éjjel az álmatlanul nyűglődő Yonah-nak eszébe jutott, hogy néhány mellbevágó

kérdés serkentőbben hathatna Vasca tudatára, mint a gyengéd ápolás. Másnap reggel azért időt szánt arra is, hogy állapotáról kérdezgesse Vascát, és hunyorgásaiból kivette, hogy a felfekvések okozta fájdalom enyhült, szeme sem gyötri annyira, ugyanakkor mélyre hatoló fájdalmat érez bal talppárnájában, ami Yonah masszírozására megszűnt.

Yonah újra az arca fölé hajolt. − Vasca gróf, emlékszel-e Helkias Toledanóra, ki ötvösmester volt Toledóban?

Vasca meredten nézett vissza rá.− Több általa készített tárgy is birtokodba került. Például egy aranyból-ezüstből való,

remekmívű rózsa. Nagyon szeretném megnézni a Toledanótól való tárgyak egyik-másikát. Tudod-e, hol találom őket?

Nem kapott választ. Vasca bámult, mint borjú az új kapura. Párszor véletlenszerűen hunyorított, de nem válaszok voltak, csak a szem védekező reflexe, aztán lehunyta a szemét.

− A hétszentségit! Vasca gróf? Hola?A szem csukva maradt.− Helkias zsidó volt. Én a fia vagyok. És még mindig zsidó. Az orvosdoktor, aki kezel, és

megpróbál visszahozni az életbe, egy zsidó, gróf uram!A szem felpattant. Miközben Vasca gyilkos tekintete az arcát fürkészte, Yonah érezte,

hogy egy egész élet eltemetett érzései törnek elő belőle.− Az apám keze munkája, méltóságos szarházi gróf uram! − kiáltott rá. − Három nagy tál.

Négy kis és két nagy ezüsttükör. Egy színarany virág, ezüstszárral. Nyolc rövid fésű és egy hosszú fésű. És egy tucat ezüstpohárka, a cibóriumról nem is beszélve. Hol vannak apám munkái?

Vasca csak bámult rá rendületlenül. A halott száj fölhúzódni látszott. Nehéz volt megítélni, Yonah mégis mintha derűs csillogást látott volna Fernán Vasca szemében, épp mielőtt lehunyta újra.

Másnap reggel a gróf egy darabig válaszolgatott felesége kérdéseire, de azután rá is rácsukta szemét.

Ahogy az asszony leverten üldögélt az ágy melletti székén, Yonah két friss véraláfutást vett észre az arcán.

− Grófnő... Segíthetek esetleg valamiben?Suta próbálkozás volt, az asszony hideg és kimért lett nyomban. − Köszönöm, nem, senor.Másnap hajnalban mégis szolga keltette Yonah-t azzal, hogy a grófnő lakosztályában volna

szükség orvosdoktori szolgálataira. Az asszony az arcához véres rongyot szorítva, keresztben hevert az ágyán. Korábban véraláfutásos bal arcán most csúnya, kétujjnyi vágás éktelenkedett.

− A gyűrűjével csinálta?Az asszony nem válaszolt. Tapia nyitott tenyérrel üthette meg, okoskodott magában

Yonah, mert ha ökölbe szorított kézzel teszi, a gyűrű jobban feltépte volna az arcát. Viaszos fonalat és vékony tűt kerített táskájából. A seb összezárása előtt kis conac-ot diktált az asszonyba. így is meg-megrándult és nyögdécselt, Yonah mégsem hagyta siettetni magát, és aprókat öltögetett a tűvel. Végül borba áztatott egy kendőt, és a sebhez nyomta.

Amikor végzett, az asszony rákezdett a hálálkodásra, de azután elhanyatlott az ágyon, és néma zokogásban tört ki.

− Grófnő... − Az asszony selyemköntöst viselt, amiből kilátszott mindene, és Yonah erővel elfordította tekintetét, miközben a grófnő felült, és a keze fejével szárítgatta könnyeit, mint egy gyerek.

Yonah-nak eszébe jutott, mit mondott Espina atya az asszony dúsgazdag, befolyásos apjáról Madridban.

− Sefiora, úgy hiszem, férjed hamarosan meghal − szólalt meg halkan. − Ha ez bekövetkezne, gondoltál már arra, hogy családodnál keress menedéket?

− Tapia azt mondja, ha megszököm, utánam jön. És megöl.Yonah nagyot sóhajtott. Ennyire Tapia se ostoba. Talán ha beszél vele, észre téríthetné a

férfit, mondta magában, vagy esetleg Sebbo atya vagy Espina megtehetné.− Lássuk csak, mit tehetünk − mondta kényszeredetten. De hogy még rosszabbul érezze

magát a bőrében, hirtelen jóval többet tudott meg Tapiáról és a grófnőről, mint amit tudni vágyott.

− Az én hibám − mondta az asszony. − Tapia régóta szemet vetett rám. Én meg ahelyett, hogy kereken elutasítottam volna, külön élveztem sóvár pillantásait. Teljes biztonságban éreztem magam, mert Tapia tartott az uramtól, és soha nem merészelt volna erővel a magáévá tenni.

Dániel Tapia éveken át dolgozott a férjemnek, szent ereklyéket vásárolt a megbízásából. Fernán bejáratos a rendházakba, így módjában állt megszervezni a Tapia által beszerzett ereklyék eladását.

Yonah csendben várakozott.− Miután a férjem megbetegedett, szörnyen megrémültem. Asszony vagyok én is, nem

lehetek meg az ölelő karok biztonsága nélkül, és egyik éjjel elmentem Tapiához − mondta az asszony, és Yonah némán csodálta őszinteségéért.

− De nem úgy alakult a dolog, mint reméltem. Tapia egy vadállat, és amint lehet, feleségül akar venni. A grófi cím nincs kire átöröklődjék, és amikor meghalok, a birtok visszaszáll a koronára. Dániel Tapiának viszont gondja lesz rá, hogy hosszú életet éljek − mondta az asszony fanyar humorral. − A pénzre fáj a foga.

Van még valami − szólalt meg újra. − Meggyőződése, hogy Fernán elrejtett valamit a kastélyban, valami nagyon értékeset. Gondolom, végül csak elhitte, hogy nem tudok semmit, ami a segítségére lehetne, de azért csak kutat szakadatlan.

Yonah egy másodpercig félt megszólalni. − Valami ereklye volna? − kérdezte.− Sejtelmem sincs. Remélem, nem akarod saját faggatózásoddal tetézni gyötrelmeimet,

senor.Az asszony reszketegen felállt, megérintette arcát. − Marad utána heg?− Igen. Egy egész kicsi. Először vörös lesz, de hamar kifakul. Reményeim szerint éppoly

fehér lesz, mint a bőröd − mondta Yonah, és fogta táskáját, és ment, hogy folytassa az asszony férje ápolását.

44. TAVASZ

Még ugyanaznap, amikor újra nekilátott a keresésnek, miután Sebbo atya felváltotta a betegszobában, Yonah meggyőződhetett róla, hogy jól emlékezett apja munkáira.

Egy poros képkeretekkel és ripityára tört székekkel teli pincefülke egyik polcán párosával felsorakoztatott, nehéz poharakra bukkant.

Amikor kivitt egyet a fülkéből az ablakhoz, látta, hogy a poharat apja készítette. Kétség nem férhetett hozzá. A színe majdnem fekete volt, mivel az ezüstöt vastag oxidréteg lepte az évtizedes elhanyagoltság eredményeként, de amikor felfordította, a kehely fenekén kivehető volt a HT monogram. Ahová apja keze ütötte.

Egyesével az ablakhoz vitte a poharakat. Gyönyörűen megformált, egyszerű, súlyos ezüstpoharak voltak, a talp elekt-rumból. Két poháron csúnya horpadásokat és karcolásokat látott, mintha valaki dühében falhoz vágta volna őket. Emlékezete szerint a gróf egy tizenkét darabos pohárkészlet árával volt adósa apjának, mégis hiába tette tűvé az egész pince-fülkét, hurcolta ki a székeket és a képkereteket, és tapogatta végig a sötét sarkokat, két pohár nem került elő.

A következő két nap vissza-visszatért a pincefülkébe, hogy a poharakat újra kézbe véve elgyönyörködjön súlyos tömörségükben. Harmadjára viszont Dániel Tapiát találta ott, aki szemlátomást keresett valamit. A fülke tartalma szanaszét hevert a padlón.

TapiaYonah-ra meredt. − Mit akarsz?− Nem akarok semmit, senor − mondta Yonah könnyeden. − Mindössze megcsodálom ezt

a gyönyörű kastélyt, hogy egy nap leírhassam a gyerekeimnek.− Meg fog halni a gróf?− Hitem szerint igen, senor.− Mikor?Yonah vállat vont, és nagy nyugodtan visszanézett rá.Házasságkötésük után Adriana kiöntötte neki a lelkét, és elmondta, milyen

bántalmazásokon ment át első férjétől. Az idő múltával Yonah látta, hogyan tűnik el a fájdalom felesége szeméből, de továbbra sem szenvedhette az olyan férfiakat, akik kezet emelnek egy nőre. − Nemrégiben el kellett látnom Vasca gróf feleségét... Remélem, a grófnő nem szenved további sérüléseket − mondta célzatosan.

Tapia nagyot nézett, hogy az orvosdoktor ilyen hangot mér megütni vele. − Sérülések gyakorta esnek, és egyikünk sincs biztonságban − mondta. − Példának okáért a helyedben nem sétálgatnék kíséret nélkül a kastélyban, mert még tolvajnak néz valaki, senor, és le talál döfni.

− Nagy kár volna, mert a próbálkozásért bizonyosan az életével lakolna − mondta Yonah, és szándékolt ráérősséggel tovaballagott.

Yonah-t a fenyegetés csak még inkább kutakodásra sarkallta, hiszen kiderült: Tapiának meggyőződése, hogy a termek egyike valami roppant értékeset rejt, és nem szeretné, ha eloroznák előle. Yonah lankadatlan szorgalommal kutatott, az összes falmélyedést végigtúrta, hátha valamelyiknek úgy vették hasznát, mint saját házában a héber köteteket rejtő mélyedésnek, de egy egérfészken és pár marék pókhálón kívül mást nem húzott elő a sötét zugokból, és hamarosan újra a már átkutatott helyiségekben találta magát.

A raktárszobában megállt a hatalmas, fejedelmi kőkoporsó előtt, és újfent szemügyre vette a kőbe vésett feliratot.

Cum Matre Matris Salws.Latintudása a semmivel volt határos, de visszaúton a betegszoba felé az intéző mellett

haladt el, aki épp a lépcsőkorlátot reparáló munkásokat felügyelte.− Guzmán atya − szólította meg. − Tudsz latinul?

− Már hogyne tudnék − mondta Guzmán atya fontoskodva.− A grófra váró kőkoporsó felirata, „Cum Matre Matris Salvus”. Mit jelent?− Azt, hogy halála után a gróf Szűz Mária oldalán foglal helyet az öröklétben − mondta

Guzmán atya.Akkor miért nem tudott aludni Yonah aznap éjjel? Másnap hajnalban, miközben a vékony

alabástrom ablaktáblát tavaszi felhőszakadás ostromolta, felkelt, kivett egy fáklyát a tartójából, és a raktárszobába ment. A magasba tartott fáklya reszketeg fényénél szemügyre vette a koporsót.

Amikor késő reggel Sebbo atya megjelent a betegszobában, Yonah már türelmetlenül várta. − Atyám, hogy állsz a latinnal?

Sebbo atya elmosolyodott. − Ε képességem világéletemben bűnös kevélységre csábított.− „Cum Matre Matris Salvus.”A pap arcáról eltűnt a mosoly. − Na tessék − bukott ki belőle.− Mit jelent?− Honnan veszed ezeket... éppen ezeket a szavakat?− Atyám, alig ismerjük egymást, te meg én. Most mégis fel kell tenned magadnak a

kérdést, megbízhatsz-e bennem?Sebbo ránézett, nagyot sóhajtott. − Persze hogy meg. Mi mást tehetnék? Azt jelenti: „A

Szűzanya anyjával üdvözülvén”.Yonah látta, hogy az öreg pap arcából kiszállt a vér. − Tudom, mi után vágyódsz oly

régóta, Sebastian atya, és azt hiszem, most előkerült − mondta.Kettesben apróra átvizsgálták a koporsót. A hatalmas kőfedél, ami a koporsó végénél

támasztotta a falat, egyetlen, tömör kőlap volt. Akárcsak a kődoboz alja és három oldalfala.− De lássuk csak − mondta Yonah. A koporsó negyedik oldala más volt, szélesebb, mint

szemközti párja. A latin feliratos táblácskát is ennek az oldalfalnak a felső részébe süllyesztették be.

Yonah megkocogtatta, hogy Sebbo atya is hallja, üreg van mögötte. − Ki kell szednünk a kőlapot.

A pap egyetértett, de elővigyázatosságra intette. -Túl közel vagyunk a hálókamrákhoz. És az ebédlő sincs messze. Akármikor betoppanhat valaki, és már a nyakunkon is az őrség. Meg kell várnunk, míg a kastély népének figyelmét eltereli valami − mondta.

Az események sodra azonban megfosztotta őket a kivárás luxusától. Másnap hajnalban Yonah-t álmából riasztotta a szolgálólány, aki éjszaka virrasztott Vasca ágyánál. A grófot újabb roham érte. Arca az eddiginél is ijesztőbben megnyúlt, két szeme nem volt többé síkban, a bal szem alacsonyabbra került, mint a jobb. Pulzusa szapora volt és vérbő, légzése lassú, sípoló. Az eddig nem hallott hörgésszerű sóhajt Yonah a vég kezdeteként azonosította.

− Fuss a grófnőért, aztán szólj a papoknak − mondta a szolgálónak.A grófnő és a papok egyszerre érkeztek meg, a haldokló férfi felesége ziláltan, rózsafüzért

mormolva csendesen, Guzman atya az utolsó kenet feladáshoz öltözve, bíbor reverendában és karingben, Sebbo atya még a küszöbön is a lila stólát igazgatta fiatalabb paptársa nyaka körül a nagy rohanásban.

A kiguvadt szemű gróf az utolsókat lehelte, külseje a küszöbönálló halál hippokratészi leírását juttatta Yonah eszébe: „Az orr éles vonalú, a halánték besüppedt, a fül hideg és megnyúlt, a cimpa alakját vesztett, az arcbőr kemény, feszes és száraz, az arc színe lilás.”

Sebbo atya kinyitotta a szentelt olaj aranyszín üvegcséjét. A krizmával megnedvesítette Guzmán atya vaskos jobb hüvelykjét, a pap pedig megkente Vasca szemét, fülét, kezét és lábát. A levegő balzsam és olívaolaj súlyos illatával telt meg, miközben Tembleque tizennegyedik s egyben utolsó grófja egy hosszú, elfúló sóhajjal kilehelte lelkét.

− Bűneidtől feloldoztatván állsz az Úr színe elé − szólalt meg Guzmán atya.

Sebbo atya ésYonah hosszan egymásra néztek, mert mindketten tudták, hogy a kőkoporsó hamarosan a földbe kerül.

− Közölnünk kell a szolgákkal és a katonákkal uruk és parancsolójuk halálhírét, és gyászmisét celebrálunk részvételükkel a kastély udvarán − mondta Sebbo atya Guzmán atyának.

Guzmán összevonta szemöldökét. − Úgy gondolod? Annyi mindenre kell most sort kerítenünk.

− De erre legelébb − mondta az öregebb pap határozottan. − Magam is ott leszek, ellenben a misevégi prédikációt te kell előadd, lévén annyival ékesszavúbb, mint jómagam.

− Hogy mondhatsz ilyet − szerénykedett Guzmán atya, de látható örömmel fogadta a bókot, és vállalta a prédikáció megtartását.

− Addig is az orvosdoktor lemosdatja és előkészíti a temetésre az elhunytat − mondta Sebbo atya, Yonah pedig rábólintott.

Ügyelt rá, hogy ne végezzen a munkával, míg fel nem hallatszanak a mise hangjai a kastélyudvarból. Amikor külön-külön hallotta Sebastian atya mélyebb, duruzsoló hangját és Guzmán atya fejhangú kántálását és a hívek zengő válaszát, rohanvást a raktárszobába indult.

Egy szikével nekiállt kikaparni a habarcsot a koporsóba ágyazott kőtábla körül. Ilyesfajta haszonvételi mód meg nem fordult Manuel Fierro fejében, amikor készítette, az eszköz mégis tökéletesen bevált. Yonah a kőtábla két oldaláról távolította el a habarcsot, mikor a hang megszólalt a háta mögött.

− Te meg mit művelsz itt, felcser?Daniel Tapia a kőtáblácskára függesztett szemmel lépett be az ajtón.− Gondoskodom róla, hogy minden a legnagyobb rendben legyen.− Na persze − mondta Tapia. − Azt mondod, van ott valami? Remélem, nem tévedsz.Tőrt rántott, és Yonah felé indult.Yonah rögtön látta, hogy Tapia nem szándékozik lármát csapni és odacsődíteni az őröket −

egyedül a zsákmány megszerzése érdekelte. Olyan magas volt, mint Yonah, és sokkal testesebb, láthatóan úgy gondolta, tőrrel a kezében játszva elbánik egy fegyvertelen orvosdoktorral. Yonah cselezett a parányi szikével, azután félreugrott, mert a tőr széles ívben feléje sújtott, hogy kiontsa zsigereit.

Nem sok híja volt: a penge egyrétegnyi ruhával vétette el testét. A tőr hegye belekapott ujjasába, végighasította, de aztán szemvillanásra elakadt, időt adva Yonah-nak, hogy megragadja a tőr mögötti kart.

Inkább ösztönösen, mint tudatosan, hatalmasat rántott Tapián, aki egyensúlyát vesztve a nyitott koporsóra zuhant. Melák létére elég fürge volt, és a tőr is nála maradt, de Yonah hirtelen ötlettől vezérelve megragadta a falnak támasztott koporsófedelet. Nagyon nehéz volt, teljes erejével neki kellett fohászkodjon, hogy megmozdítsa, végül a kőfedél mégis elvált a faltól, és mázsás súllyal előrelendült. Tapia éppen föl akart emelkedni, a súlyos fedél egérfogóként csapott le rá. Teste tompította a zajt, a kőhöz verődő kő csattanása helyett csak tompa puffanás hallatszott.

Az émelyítő reccsenés azonban így is elég hangos volt, és Yonah egy darabig dermedten állt és fülelt, de a fohászkodok buzgó kórusa rendületlenül zengett tovább.

Tapia keze még mindig a tőrt markolta, Yonah-nak úgy kellett kifeszítenie ujjai közül. Azután óvatosan felemelte a kő-fedelet, de már nem volt szükség elővigyázatosságra.

− Tapia?Nem lélegzett. − Ó, a pokolba. − Látta, hogy ellenfele gerincét törte, és kiszenvedett.Nem volt idő sajnálkozásra. Becipelte Tapiát a sajátja melletti hálókamrába, végigfektette

az ágyán. Azután alsóruházatra vetkőztette, és lezárta a szemét. Távozóban betette maga mögött az ajtót.

Most, amikor visszatért a raktárszobába, kétségbeesetten látott munkához, mert hallotta, hogy a misének vége, és Guzmán atya javában méltatja FernánVasca érdemeit.

Amikor a vékony réteg habarcsot eltávolítván kiemelte a kőtáblácskát, egy üregre bukkant.Felindultan dugta be kezét, ujjai rongyokkal bélelt fészekre leltek. A fészekben, hatalmas,

kincset érő tojásként, vászonba csomagolt tárgy lapult, a vászon alatt hímzett selyemzsák. Reszketve húzta elő a zsákot, mert benne rátalált arra, ami annak idején halált és pusztulást hozott családjára.

Aznap délután Condesa Maria del Mar bement Tapiahoz, és holtan találta. Nyomban az orvosdoktorért és a papokért küldetett.

Yonah korábban kétszer okozott halált. Sokáig viaskodott lelkiismerete démonaival, és arra jutott, hogy ha valaki az életére tör, jogában áll megvédenie magát. Most azonban halottnak kellett nyilvánítson valakit, kinek halálát maga okozta, és aggasztotta, hogy visszaél hivatásával, s olyasmire kényszerül, amit restellne Nuno Fierro előtt.

− Azonnali halál − mondta, és ez igaz is volt. − Almában érte − tette hozzá, ami viszonf nem.

− Csak nem valami ragályos kórság? − kérdezte rémülten Guzmán atya. Nem, mondta Yonah, és az is puszta véletlen, hogy a gróf és Tapia egyazon napon haltak meg. Érezte, ahogy a grófnő fehér arca feléje fordul.

− Daniel Tapiának nincsenek hozzátartozói − szólalt meg az asszony. Hamar túltette magát a halott megtalálása okozta döbbeneten. − Végtisztessége nem zavarhatja meg a grófét − mondta határozottan.

Úgyhogy Tapiát bebugyolálták a pokrócba, amin feküdt, és kivitték a mezőre, ahol megásták a sírt, és Sebastian atya fohászkodása mellett gyorsan eltemették. Yonah is megjelent, visszhangozta az ámeneket, a sírt két őrkatona ásta meg és temette be.

A kastélyban közben szakadatlan folyt tovább a munka. Szürkületre az özvegy megelégedésére előkészítették a temetési szertartást, és Vasca grófja egész éjjel a kastély nagytermében feküdt a ravatalon, körötte gyertyaerdő, és a szolgahad asszony tagjai, akik suttogva virrasztottak, míg a napvilág újra életre nem keltette a kastélyt.

Déltájban hat erős, fegyverforgató férfi fölemelte és az udvar közepére vitte a koporsót. Kisvártatva szolgák és katonák lassú menete vonult el előtte. Ha kíváncsi ujjak piszkálják meg a latin nyelvű áldással ékített kőlapocska körötti rést, tulajdonosuk azt találta volna, hogy a kőlapot habarcsszemcsékkel kevert ragacsos szembalzsam tartja a helyén, a sűrű kencét sietősen simították el.

De senki sem figyelt fel ilyen apróságokra, hiszen valamennyi szem a szarkofágban kiterített alakra irányult. Fernán Vasca, Tembleque grófja, teljes lovagi pompában feküdt, kardforgató kezei békésen összefonva. Díszes páncélruháját viselte. Egyik oldalán a Paco Parmiento készítette csodálatos kard, a másikon sisakja. A déli verőfény felragyogtatta a fényesre csiszolt páncélt, végül a gróf úgy nézett ki, mint egy lángnyelvektől övezett, alvó szent.

A kora tavaszi nap igen erősen tűzött, a páncél felforrósodott, mint valami főzőedény. A kövezett udvart gyógynövényekkel hintették fel, hogy az elhaladó lábak alatt összetiporva illatozzanak, a halál bűze mégis hamarosan minden mást elnyomott. Maria del Mar úgy tervezte, a holttest napokig felravatalozva marad a kastélyudvaron, hogy a környékbeliek eljöhessenek és végső búcsút vehessenek uruktól, de hamar rá kellett jönnie, hogy erre nincs mód.

Az udvar egyik sarkában, a vidék három korábbi grófjának nyughelye mellett, megásták a sírgödröt. Egy kisebb hadseregre való férfi a sír szélére vitte a hatalmas koporsót, de amikor már éppen le akarták volna zárni, Condesa Maria del Mar halkan megálljt parancsolt.

Az asszony beszaladt a kastélyba, de csakhamar meg is jelent újra egy hosszú szárú

rózsával a kezében, amit halott férje ujjai közé dugott.Yonah nyolc lépéssel odébb állt. Csak amikor a katonák újra fölemelték s kezdték helyére

engedni a koporsófedelet, csak akkor hasított bele a gondolat, a felismerés, ami aztán a rózsára térítette tekintetét.

Látszólag egy rózsa volt csupán. Mégis valószínűleg a legcsodálatosabb rózsa, mit valaha látott.

Nem tudta megállni, és a koporsó felé lépett, de a következő pillanatban, megbocsáthatatlanul hamar, a mázsás kőfedél helyére került a latin felirat, a halott lovag s az ezüstszárú színarany rózsa fölött.

45. HAZAFELÉ

Maria del Mar odament hozzá reggel, miközben nyeregtáskáit pakolta. Az asszony gyászt viselt, nehéz, fekete úti ruha volt rajta. A fekete kalapról lelógó fátyol eltakarta arcán a kis heget, amiből Yonah alig pár napja szedte ki a varratokat.

− Hazamegyek. Apám számvevőt küld, aki majd rendezi a tulajdonjogi és öröklési ügyeket. Velem tartasz-e Madridba, orvosdoktor?

− Lehetetlen, grófnő. Feleségem Zaragozában vár.− Kár − mondta az asszony sajnálkozva. De azért rámosolygott. -Akkor viszont keress fel,

ha eluntad az egyféle abrakot. Busás jutalmat kapsz apámtól. Daniel Tapia nagyobb kárt is tehetett volna bennem.

Beletelt egy másodpercbe, míg ráébredt, az asszony azt hiszi, Tapiának azért az egy pofonért kellett meghalnia.

− Félreérted a történteket.A grófnő fölemelte fátylát, előrehajolt. − Nem én. Ha eljössz Madridba, ráadást is kapsz −

mondta, azzal szájon csókolta és faképnél hagyta. Yonah levert volt és dühös. Semmi kétség, az asszony apja − vagy aki csak hallja! − azt fogja hinni, a zaragozai orvosdoktor méreggel vesz elégtételt ellenfelein. Nem volt ínyére, hogy ilyesmi terjedjen el róla.

Maria del Mar Cano fiatal, és ha nem lesz az, akkor is megkísérti majd a férfiakat, de madridi jelenléte a legjobb biztosíték, hogy soha ne tegyem lábam a városba, gondolta.

Mire végzett a pakolással, felvidult. Amikor kinézett az ablakon, látta, hogy Tembleque grófnője éppen átlovagol a várkapun, és önkéntelen derűvel állapította meg, hogy biztonságos útja lesz Madridig, mert máris talált magának egy erős, fiatal őrkatonát, aki oltalmazza.

A kastélyudvaron vett búcsút a két paptól. Sebbo atya hátán batyu, kezében hatalmas vándorbot.

− Ami a fizetségemet illeti − jegyezte meg Yonah Guzmán atyának.− Ah, a fizetséged.Természetesen míg a hagyaték ügye nem rendeződik, nem kapsz egy

vasat se. Utánad fogjuk küldeni.− Láttam tíz ezüstpohárkát a gróf holmija közt. Szívesen elfogadnám őket fizetség

fejében.A pap intéző érdeklődéssel, igaz, némileg megütközve nézett rá. -Ήζ ezüstpohár túl nagy

ár egy kudarcot vallott kísérletért − mondta szárazon. Nem tartottad életben, tette hozzá a tekintete. − Legyen négy, ha már annyira elnyerték a tetszésedet.

− Francisco Rivera de la Espina azt mondta, busás fizetségre számíthatok.Guzmán atya tapasztalatból tudta, régen rossz, ha a minden lében kanál ersekségi

hivatalnokok beleártják magukat valamibe. − Akkor hat − mondta. Egy sziklaszilárd intéző.− Elfogadom, feltéve, hogy a többi négyet is megvásárolhatom. Kettő sérült.Az intéző által megnevezett ár tisztességtelenül magas volt, de a poharak minden pénznél

többet értek Yonah-nak, úgyhogy némi tessék-lássék ellenkezés után belement az alkuba.

Sebbo atya kis mosollyal arcán hallgatta az alkudozást. Most elbúcsúzott, és még az őröket utoljára megáldva, integetve kiballagott a kapun, mint akinek úti célja maga a világ.

Amikor egy órával később Yonah próbált kilovagolni ugyanezen a kapun, megállították.− Sajnálom, senor. Parancsot kaptunk, hogy vizsgáljuk át a holmidat − mondta az

őrparancsnok.Kirámoltak mindent, amit oly gondosan elrakott, de azért sikerült megőriznie hidegvérét,

igaz, a gyomra kezdett görcsbe húzódni.− A poharakról van papírom − szólalt meg.Végül a parancsnok biccentett, ő pedig félreállt Hermaná-val, és visszapakolta a holmiját.

Aztán nyeregbe lendült, és megkönnyebbülten maga mögött hagyta Tembleque kastélyát.Toledóban találkoztak, az érsekség épületénél.− Baj nélkül ideértél?− Igen − mondta Sebbo atya. − Egy ismerős kocsis felvett a szekerére. A pápa se utazik

különbül.Bementek az épületbe, közölték jövetelük célját, azután szótlanul üldögéltek egy padon,

míg szerzetes jött, és szólt, hogy Espina atya várja őket.Yonah tudta, Espina atya meghökkent, hogy együtt látja őket.− Szeretnék elmondani egy történetet − mondta Sebastian Alvarez atya, amikor

elhelyezkedtek székükön.− Hallgatlak.Az őszbe csavarodott öreg pap egy kiváló rokoni kapcsolatokkal megáldott, becsvágyó

fiatal papról mesélt, aki kikönyörgött magának egy ereklyét, mert úgy gondolta, annak révén egy nagy monostor apátjává lesz majd. Cselszövésről mesélt, és rablásról és gyilkosságról. És egy toledói orvosdoktorról, akit máglyára küldtek, mert engedelmeskedett a kérésnek, mit választott hitének papja intézett hozzá. − Ez volt a te édesapád, Espina atya.

Amerre megfordult a hosszú évek során, mindenhol lopott ereklyék után kérdezősködött, mondta Sebbo atya. − Többnyire csak vallvonogatás volt a válasz, végül mégis fülembe jutott egy-két elejtett szó, és ezek mind Fernán Vasca gróf felé mutattak. Elkezdtem mind sűrűbben megjelenni a temb-leque-i kastélyban, az ottaniak már egészen megszoktak. És szemem-fülem nyitva tartottam, mégiscsak idén látta Isten elérkezettnek az időt, hogy összehozzon ezzel az orvosdoktorral a kastélyban, amiért külön köszönet illeti.

Az elragadtatott figyelmet, amivel Espina atya eddig hallgatta, most elképedés váltotta fel. Sebbo atya elővett egy tárgyat tarisznyájából, és féltő gonddal kicsomagolta.

A három férfi némán, tekintetét az ereklyetartóra függesztve ült.Az ezüst megfeketedett, az arany azonban megőrizte színét, és a gyümölcsökkel és

kalászokkal övezett szent alakok az oxidréteg alól is magukra vonzották a szemlélő tekintetét.− Isten vezérelte alkotója kezét − szólalt meg Espina atya.− Igen − mondta Sebbo atya. Amikor levette a cibórium fedelét, elkerekedett szemmel

meredtek a kehelyben lapuló ereklyére. A két pap keresztet vetett.− Töltekezzetek el a látvánnyal − mondta Sebbo atya −, mert Szent Anna ereklyéjét és a

cibóriumot haladéktalanul Rómába kell szállítani, a pápai kúria pedig híresen lassú a tolvajoktól megkerült ereklyék hitelesítésében. Nem biztos, hogy még a mi életünkben sor kerül rá.

− De hogy egyáltalán sor kerülhet rá, az kettőtök érdeme − mondta Espina atya. − A Toledóból ellopott Szent Anna-ereklye legendája közismert, hősöknek kijáró ünneplésben fogtok részesülni.

− Nemrégiben azt mondtad, ha segítség kell, szóljak bátran − mondta Yonah. − Most szólok. Nem szabad, hogy nevem megemlíttessék az üggyel összefüggésben.

Espina atya a váratlan fordulaton megütközve, némán méregette Yonah-t.

− Te hogy vélekedsz Senor Callico kéréséről, Sebastian atya?− Szívből támogatom − mondta az idős pap. − Derék embernek ismertem meg. Nehéz és

bonyodalmas időkben jóravaló embernek is áldásos lehet a névtelenség.Espina atya végül rábólintott. − Tudom, volt idő, amikor tulajdon apám is hasonló kéréssel

élhetett volna. Bármik is legyenek indokaid, nem fogok fájdalmat okozni neked. Más egyébben segítségedre lehetek-e?

− Köszönöm, nem, atyám.Espina atya Sebbo atyához fordult. -Te legalább, mint egyházi személy, rendelkezésre kell

hogy állj tanúként a tembleque-i kastélyban történtekkel kapcsolatban, Sebastian atya. Nem keríthetnék neked valami egyszerűbb munkát, ahelyett hogy a szegények közt vándorolsz, és koldulással keresed betevő falatod?

Sebbo atya azonban kolduló barát kívánt maradni. − Szent Anna megváltoztatta az életemet, és olyan papi hivatáshoz vezérelt el, amiről nem is álmodtam. Abban kérem segítséged, hogy mindössze a szükséges mértékben említtessék a nevem, s megmaradhassak hivatásomnál.

Espina atya bólintott. − Jelentést kell írnod a kérdéses tárgyak előtalálásáról. Enrique Sagasta püspök úr ismer és megbízik bennem, emberként, papként is. Hiszem, hogy rá tudom venni, küldje tovább az értékes tárgyakat Rómába, azt állítván, hogy az Egyházi Ügyek Toledói Hivatala bukkant rájuk Tembleque kastélyában, az ereklyekereskedő hírében álló Fernán Vasca halálát követően.

Rómában földig rombolták az ősrégi Constantinus-bazilikát, és hatalmas templomot készülnek emelni Szent Péter sírja fölé. Sagasta püspök úrnak minden vágya, hogy a Vatikánban szolgáljon, és nekem, hogy vele tarthassak.

Elmosolyodott. − Püspöki reputációjának sem lesz kárára, ha egyháztörténeti kutatóként neki tulajdonítják Szent Anna ereklyéjének és ennek a csodálatos cibóriumnak a megtalálását.

Megálltak az érsekség épülete előtt, egymásra néztek.− Tudod-e, ki vagyok igazából?Sebbo atyaYonah szájára tette kérges tenyerét. − Nem akarom a neved hallani.Aztán Yonah szemébe nézett. − Ellenben azt észrevettem, mennyire hasonlítanak vonásaid

egy néhai ismerősöm jóravaló arcához, ki csodálatos mestere volt szakmájának.Yonah elmosolyodott. − Viszontlátásra, atyám.Összeölelkeztek.− Isten veled, fiam.Yonah állt és elnézte a távolodó Sebastian Alvarezt, ahogy a galambősz fej és a

mendikánsok vándorbotja fel-le bukdálva tovatűnik a zsúfolt városi utcán.Kilovagolt Toledo külvárosába, a mezőre, ami korábban a zsidótemető volt. Jó ideje nem

jártak erre se birkák, se kecskék, a fű szépen zöldellt a zsidó csontok fölött, és Yonah kicsapta legelni a lovat, míg kaddist mondott anyjáért és Meirért és mindenkiért a földben, aztán nyeregbe pattant megint, és lépésben visszalovagolt Toledóba, végig az utcákon, ahol élete legboldogabb és legártatlanabb napjai teltek, föl a folyóra tekintő szirttetőre.

A zsinagógát favágók foglalták el, legalábbis átmenetileg. Tűzifa tornyosult felmáglyázva a bejárati lépcsőn s végig a homlokzat előtt.

A Toledano család volt otthonához és műhelyéhez érve megállította a lovat.Még mindig zsidó vagyok, Abba, kiáltotta némán.A facsemete az apja sírján sudár fává terebélyesedett, a ház mögött az alacsony tetőre lógó

leveles ágak szelíden inogtak az enyhe szélben.Erősen érezte apja jelenlétét.Akár igaz volt, akár képzelődés, kapva kapott az alkalmon. Szavak nélkül elmondta

apjának, mi minden történt. A halottakat nem lehet feltámasztani, ami elveszett, elveszett,

mégis úgy érezte, ezzel az ereklyetartó ügye lezárult, beteljesedett.Hermana nyakát paskolgatva szemügyre vette a házat, ahol anyja meghalt.Sebastian Alvarez azt mondta, hasonlít az apjára. Vajon Eleazar Toledano is hasonlít-e? Ha

Yonah elmegy mellette egy forgalmas utcán, lesz-e miből ráismerjen?Akárhová nézett, úgy rémlett, mindenütt ugyanazt a nagy fejű, sovány fiúcskát látja.Yonah, kiviszel a folyóhoz?Yonah, veled mehetek?Orrfacsaró bűz zökkentette vissza kíméletlenül a jelenbe. A cserzőműhely még mindig

működött.Szeretlek, Abba.Amikor ellovagolt régi szomszédjuk, Marcelo Troca birtoka mellett, látta, hogy az öreg ma

is jól bírja magát: kint volt a földjén, egy szamarat kantározott fel éppen.− Hola! − kiáltotta el magát Yonah.− Jó napot, Senor Troca! − köszönt oda az öregnek, és megsarkantyúzta lovát.Marcelo Troca kezét a burro nyakára téve, értetlenül bámult a fekete ló után, míg ló is,

lovas is el nem tűnt szem elől.

46. A PAJTA

Szerencsés párosítás voltak, ő és a hely. A téglalap alakú birtok, valójában egyetlen hosszú, alacsony dombhát, az aprócska patakkal az aljában, nem volt az éden, és a haciendát sem lehetett kastélynak nevezni, a földet és házat, így együtt, mégis mintha Yonah-nak teremtették volna.

Abban az évben korán kitavaszodott Zaragozában. A gyümölcsfák, amiket Adriana és ő visszametszettek és megtrágyáztak, rügybe borultak, mire hazaérkezett. Adriana sírva-nevetve borult a nyakába, mintha a túlvilágról tért volna meg.

Az asszony áhítattal nézegette az egyszerű ezüstpoharakat. A fekete réteg makacsnak és komisznak bizonyult, de Yonah összekaparta a tyúkól aljáról a téli termést, és vízben oldott tyúkszar savas elegyébe áztatta a poharakat, majd puha rongyra szedett fel a rettenetes kulimászból, és csüszkölt, csüszkölt rendületlenül, hogy azután némi szappanos vizes sikálást és száraz rongyokkal való ledörgölést követően minden egyes pohár úgy ragyogjon, mint Vasca gróf páncélruhája. Adriana egy kisasztalra állította őket, amit úgy helyezett el, hogy visszatükröződjön bennük a tűz imbolygó lángja, és a falnak fordította a két horpadt és összekarcolt pohár sérült oldalát.

Az olajfaligetben a dombtető alatt hamarosan kis, zöld olajbogyók terhétől roskadoztak a fák, Adriana legnagyobb gyönyörűségére, aki elhatározta, hogy amint beérnek, olajat üt belőlük. Míg Yonah oda volt, vett egy kisebb nyájra való kecskét. Bár a tulajdonos váltig állította, hogy a nőstények közül három is be van fedezve, csak egyen mutatkoztak vemhesseg jelei. Adriana azonban nem bosszankodott efféle potomságokon, mert a nyár utolsó hetében kiderült, hogy ő maga áldott állapotban van. Yonah majd' kibújt a bőréből örömében, Adrianát csendes eksztázis hatotta át.

De a közelgő gyermekáldás mindent megváltoztatott.Ősz elején Reyna és Alvaro jöttek látogatóba, és míg az asszonyok egy pohár bort

kortyolgatva üldögéltek, a két férfi fölment a dombtetőre, és kilépte az új pajta helyét.Alvaro a fejét vakarva figyelte, mit tervelt ki Yonah. − Biztos, hogy ilyen mélynek akarod

azt a pajtát, Ramón?Yonah mosolyogva bólogatott. − Ha már építkezünk, adjuk meg a módját − mondta.Alvaro jó néhány házat épített már, Yonah a külső falak felhúzására és a haciendáéval

megegyező cseréptető elkészítésére szerződött vele. Alvaro és nyurga segédje, a fiatal Lope

egész ősszel és télen gyűjtötték a köveket, és hurcolták fel a dombtetőre egy ökrös szekérrel.Adriana márciusban szült, egy hosszú, szeles éjszakát végigvajúdva, hideg reggeli fényben

hozta világra gyermekét. Yonah felfogta a fiúgyermeket két tenyere közt, és ahogy a baba kitátotta száját és óbégatni kezdett, érezte, amint az egyedülvalóság utolja is elolvad legbelül.

− Helkias Callico − mondta Adriana, és amikor Yonah a karjára fektette a bepólyált újszülöttet, olyan szavakat is mondott, amiket addig soha, legmeghittebb pillanataikban sem ejtett ki a száján. −Yonah Toledano fia − suttogta.

Tavasszal Alvaro és Lope sekély árkot ástak Yonah meghagyásai szerint, és lerakták az alapot. Amint emelkedni kezdtek a falak, ahányszor betegei engedték, Yonah is beállt a két építőmester mellé. Megtanulta, hogyan kell gondosan kiválasztani és párosítani a köveket, hogyan kell követ kőre ültetni, hogy a szertehúzó nyomatékok mind a fal szilárdságát fokozzák. Még ahhoz is ragaszkodott, hogy a habarcskeverést kitanulja, porított palát keverve agyaggal, homokkal, mészkővel és vízzel durva cementté. Alvaro nem győzött álmélkodni kérdésein, sürgés-forgásán. − Tán kőműveskanálra akarod cserélni a szikédet − ugratta, de mindketten élvezték az együttes munka örömét.

Június első hetében elkészült a pajta. Amikor Alvaro és Lope fizetségüket felvéve elmentek, Yonah egyedül látott munkához a nap hűvösebb szakaiban, hajnalban és szürkületkor gyűjtögetve a még hiányzó építőanyagot. Nyártól őszig talicskaszám emelte ki tulajdon földjéből és hordta a pajtához a sziklákat és köveket.

November lett, mire a köveknek hasznát vette. A hátsó fallal párhuzamosan, annak megkettőzéseként, az épület teljes hosszán közfalat húzott fel a kövekből, keskeny szeletet hasítva le az épület belső teréből.

A pajta legsötétebb sarkában alacsony, keskeny ajtót épített az új falba, az ajtó köré fenyőtörzsekből fásrekeszt ácsolt. A rekesz kétosztatú volt. Az elülső részbe Yonah tűzifahasábokat halmozott, a falhoz közelebbi rész fölé csapóajtót szerelt. A csapóajtón át bejuthattak a titkos szobába, amikor viszont épp nem használták, egy újabb halom tűzifával elrejthették a bejáratát.

A két fal közti hosszú, keskeny helyiségben összeütött egy asztalt, és bevitt két széket, és mindent, ami zsidóságáról tanúskodott − a kidduspoharat, a sábeszgyertyákat, a két héber nyelvű orvosi könyvet és a macskakaparásos papírlapokat, amiket az emlékezetében élő áldásokkal, közmondásokkal és legendákkal rótt tele.

A pajta végleges elkészültét követő első péntek este megállt a dombtetőn Nuno sírjánál Adrianával, aki fiukat tartotta karján. Együtt fürkészték a mind sötétebb égboltot, míg fel nem fedezték rajta az első három csillag fehér sziporkázását.

Yonah még korábban lámpást gyújtott a pajtában, hogy a sábesz megkezdődte után ne kelljen, most ennek a fényénél félrehányta a tűzifát, és kinyitotta a csapóajtót. Aztán elvette a gyermeket Adrianától, és kétrét görnyedve az ajtón túli sötétbe lépett. Kisvártatva Adriana is követte őket a lámpással.

Egyszerű szertartás volt. Adriana meggyújtotta a gyertyákat, és együtt elmondták az áldást Szombat Királynő bejövetelére. Azután Yonah elmondta a smát: „Halljad, Izrael, Örök Istenünk, az Örökkévaló egyetlen.”

Ennyi maradt mind a sok szertartásból.− Békés sábeszt − mondta Yonah, és megcsókolta feleségét.− Békés sábeszt, Ramón. Ültek a csendes kis zugban.− Nézd csak a fényt − mondta Yonah a gyermeknek.Ő nem Ábrahám, és a kisfiú nem Izsák, hogy vértanúhalált haljon az inkvizíció máglyáján,

az Istennek tett égő áldozatként.Helkias legközelebb csak akkor láthatja a rejtekszobát, amikor felnőtt férfi módjára képes

gondolkodni.

Yonah tovább őrzi zsidóságát tulajdon lelkében, ahol senki hozzá nem férhet, és el-ellátogat majd ide kedves tárgyaihoz, valahányszor biztonságban megteheti. Ha megéri, hogy gyermekei átlépjék a felnőttkor küszöbét, elhozza őket a titkos helyre.

Gyertyákat gyújt majd, és idegenül hangzó fohászokat énekel, és megpróbálja a Callico család felnövekvő nemzedéke elé tárni mindazt, ami korábban végbement. Nagyszülőkről és nagybácsikról mesél, akiket a gyerekek soha nem ismerhetnek meg, egy férfiról, kinek keze és elméje nyomán gyönyörűség született diribdarab fémekből, csodás, szent tárgyakról, egy ezüstszárú színarany rózsáról. Jobb időkről mesél, egy hajdanvolt családról, és egy letűnt világról. Onnantól aztán, vallotta Adrianával, Istenen múlik minden.

EUROPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPESTFELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ

A TÖRDELÉS AZ SZBÉ BT. MUNKÁJANYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA RT.

FELELŐS VEZETŐ GYÖRGY GÉZA VEZÉRIGAZGATÓKÉSZÜLT DEBRECENBEN, 200I-BENSZERKESZTETTE KATONA ÁGNES

FELELŐS SZERKESZTŐ GY. HORVÁTH LÁSZLÓA KÖTETET SZ. BODNÁR ÉVA TERVEZTE

MŰSZAKI VEZETŐ FÁBIÁN ISTVÁNKÉSZÜLT 26,5 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN

ISBN 963 07 7013 X