HARALD ZIMMERMANN

A KÖZÉPKORI

PÁPASÁG

A KÖZÉPKORI PÁPÁK TÖRTÉNETE A HISTORIOGRÁFIA

TÜKRÉBEN

Sorozatszerkesztő: Font Márta

Gondolat/Janus • Budapest, 2002

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Harald Zimmermann:

Das Papsttum im Mittelalter. Eine Papstgeschichte im Spiegel der Historiographie Ulmer Verlag Stuttgart, 1981.

Fordította

BAGI DÁNIEL

Szakmailag ellenőrizte, előszó a magyar kiadáshoz KATUS LÁSZLÓ

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

© Harald Zimmermann, 2002

Hungarian translation © Bagi Dániel, 2002

A kiadásért felel Bácskai István Szöveggondozó Gál Mihály

Műszaki szerkesztő Pintér László Tördelő Szeles János

Kiadta a Books in Print

ISBN 963 9450 14 6 ISSN 1586-3514

Előszó a magyar kiadáshoz

Egyedülállóan érdekes könyvet tart kezében az olvasó: az európai kultúra legrégibb, folyamatosan működő intézményének, a pápaságnak az „önéletrajzát”, illetve ennek a mai ember számára érthető és élvezhető feldolgozását. Zimmermann professzor könyvének alapja a „Liber pontificalis”, amely az egyes pápák életét, az Egyház élén eltöltött éveik eseményeit mutatja be a kezdetektől a középkor végéig. Ez a pápaság „hivatalos” története, hiszen a művet Rómában, a pápai kúriában írták több mint ezer éven át folyamatosan, időnként átdolgozva, kiegészítve az elődök szövegét. Korántsem egységes, egyenletes munka: némely pápáról igen részletesen szól, másokról éppen csak néhány adatot közöl. A „Könyv” írása időnként hosszabb időre abbamaradt, pl. a 9. század vége és a 12. század eleje között, majd a 13-14. században. A hiányzó életrajzokat a későbbi folytatók időközben keletkezett különböző feljegyzések, elbeszélések, valamint a pápaság egyéb történetírói munkáinak felhasználásával igyekeztek pótolni. A 4. század közepén már létezett egy pápakatalógus, s ez tekinthető a „Könyv” legkorábbi részének. Ettől kezdve a pápák nevén kívül feljegyezték származásukat, születési helyüket s pontifikátusuk legfontosabb tényeit (dekrétumok, szentelések, építkezések, a római egyháznak szánt adományok stb.). Az egyik modem kritikai kiadás készítője, Louis Duchesne véleménye szerint a különböző eredetű adatokat, információkat a 6. század elején szerkesztették egységes szöveggé, s ettől kezdve folyamatosan készültek a pápaéletrajzok egészen V. Istvánig, a 9. század végéig. A névtelen szerzők hosszú sora után először a 9. században bukkan fel egy név: Anastasius Bibliothecarius, pápai könyvtáros (maga is pápajelölt, sőt néhány napig ellenpápa), aki a korabeli pápák életrajzait írta meg. A 9. század végén megszakadt az életrajzsorozat. A 12. századi folytatók csak rövid életrajzi adatokat találtak a „sötét korszak” pápáiról, s ezeket illesztették be a történetbe. A 12. században Petrus Guillermus, a Saint Gilles-i bencés kolostor könyvtárosa, Pandulf bíboros, majd Boso bíboros írtak pápaéletrajzokat. Boso 1178-ban meghalt, s ezzel a tulajdonképpeni hivatalos pápatörténet, a Liber pontificalis befejeződött. Ezután a 13-14. században több pápaéletrajz készült, s ezek alapján toldozgatták-foldozgatták a „Könyvet”, majd a 15. században Bartolomeo Platina, a vatikáni könyvtár prefektusa humanista szellemben átírta az egészet, s kiegészítette a korabeli pápák történetével. Munkája 1479-ben Velencében nyomtatásban is megjelent. Platina művét és az eredeti Liber pontificalist a következő századokban többször is kiadták. Modern kritikai kiadásait Mommsen, majd – a késő középkori folytatásokkal és fontos kommentárokkal kiegészítve – Louis Duchesne rendezte sajtó alá. Az utóbbi években jelent meg a 9. század végéig terjedő alapszöveg angol fordítása R. Davis tollából.

Zimmermann professzor könyve bevezeti a latinul nem értő olvasót a középkori pápai történetírás műhelyébe. A Liber pontificalis szövegét, amely a pápaság első évezredi történetének legfontosabb forrása, egybeveti azzal, amit az egyes pápákról

egyéb forrásokból tudunk. Így kiderül, hogy Rómában mit tartottak fontosnak elmondani az egyes pápák életéről, tevékenységéről, s miről hallgattak; a kúriai szerzők hogyan adták elő és hogyan interpretálták a más forrásokból is ismert eseményeket. Megismerhetjük a középkori Róma sajátos világát, mert a „Könyv” nem annyira a pápaság univerzális hivatására összpontosítja figyelmét, hanem a pápák történetére: behatóan ismerteti a Róma városi pártharcokat, a pápajelöltek, a pápák és ellenpápák küzdelmeit, s mindezt az egyes pápák életéből vett történetekkel, pápa-fabulákkal színezi.

Harald Zimmermann professzor ma egyik legtekintélyesebb szakembere a középkori pápaság történetének. 1924-ben Budapesten született, erdélyi szász szülők gyermekeként. A bécsi egyetemen végzett tanulmányai befejeztével történelemből és teológiából doktorált, majd a saarbrückeni és a tübingeni egyetemen tanított. Az első ezredforduló pápáinak történetét senki sem ismeri nála alaposabban, hiszen nevéhez fűződik a 10-11. századi pápai oklevelek és pápai regesták kiadása. A 10-11. századi pápaság és a császárság viszonyára vonatkozó tanulmányai (a 962. évi Ottonianumról, az invesztitúraharcról, Canossáról stb.) nélkülözhetetlenek a korral foglalkozó történészek számára. Zimmermann professzor 1999 óta a Pécsi Tudományegyetem díszdoktora és rendszeres előadója. Jelen könyve maga is az egyetemi oktatómunka gyümölcse: egy egyetemi forrásfeldolgozó kurzusból és szemináriumból született.

Katus László

Előszó

Nem állítható, hogy ne lenne elég feldolgozás a pápaság középkori történetéről. Az utóbbi években is jelentek meg idevágó munkák, és a régebbiek továbbra is fellelhetők a könyvesboltokban. Ez az olvasóközönség növekvő érdeklődését jelzi, és némi magyarázatra kötelezi emez új próbálkozás szerzőjét. A jelen munka középpontjában nem a történések elbeszélése áll az összes idevonatkozó forrás alapján, hanem ahogy erre a cím is utal, a pápaság történetének bemutatása a pápai történetírás tükrében, azaz egy jellegzetes önarckép utólagos megrajzolása. Ilyen könyv megírásával furcsa módon eddig még senki sem próbálkozott. Ezért érdekes vállalkozásnak ígérkezik, különösen úgy, ha figyelünk arra, mit hallgatnak el a szerzők, mit tartanak fontosnak vagy kevésbé fontosnak, és arra is, hogyan „tálalták” az egyes pápákat és pontifikátusukat a középkor szinte egyetlen hivatalos pápaságtörténetében, az úgynevezett Liber pontificalis különböző életrajzaiban a kortársaknak és az utókornak, de mindenekelőtt egy olyan olvasótábornak, amely számára a pápák a legmagasabb egyházi tekintélyt képviselték.

Ezzel nemcsak a középkori pápaságról alkothatunk képet, hanem egyúttal betekintést nyerünk a középkori pápai történetírásba, értékébe és értékelésébe is.

A pápai történetírás történetéről, annak kezdetétől egészen napjainkig terjedően még soha senki nem írt könyvet, és erre e munka sem vállalkozhat. Ha visszatekintünk a múltba, úgy tűnhet, hogy a pápaság története önálló műfajként tulajdonképpen a protestantizmus találmánya. Természetesen már sokkal korábban is létezett a pápaság története és történetírása, sőt félig-meddig hivatalos történeti irodalma is volt, hiszen ha nem lett volna, ez a könyv se születhetett volna meg. Persze a középkori Liber pontificalis és folytatásai is inkább csak a római püspökök története, tele partikularizmussal és helyi színezettel. Nem véletlen, hogy akkor fejeződött be a régi pápai könyv, amikor a pápaság univerzalizmusra törő igényei a történelemben is kezdtek alakot ölteni: a mű minden újrafeldolgozási kísérlete kudarcot vallott, és a pápaság története átváltozott egyháztörténetté, sőt majdhogynem azonossá is vált vele.

Ezt nem hagyhatta annyiban a protestantizmus. Számára a pápaság egészen mást jelentett, mint az igazi egyház: annak szöges ellentétét. Ezért nem véletlen, hogy az első nyomtatott újkori pápaságtörténeti munkát Luther Márton egyik követője írta, és 1536-ban Wittenbergben jelent meg a nagy reformátor előszavával. A mű a „Vitae Romanorum pontificum, quos papas vocamus, diligenter et fideliter collectae” címet viseli, írója egy volt angol Ágoston-rendi szerzetes, Robert Barnes (1495-1540), aki alapvetően az akkor legmodernebbnek számító középkori pápai történetíró, Platina (1421-1481) munkáján alapuló kis könyvét VIII. Henrik (1509-1547) angol királynak ajánlotta, hogy neki, a hit védelmezőjének (defensor fidei) a hit lerombolóiként (vastator fidei) mutassa be a pápákat. Luther előszavában meleg szavakkal üdvözölte a vállalkozást, mondván, hogy ő nem lett volna képes ezt megírni, bármennyire is

szükségét érezte, hogy beszámoljon az egyházon belüli pápai zsarnokságról. Továbbá kifejtette, hogy a könyvben leírt történetek annyira egyeznek a Szentírással, hogy a pápát olyan Antikrisztusként leplezik le, aki már a közvetlenül a vértanúk kora után befészkelte magát Isten templomába, ahogy ezt a Biblia hirdeti, és ahogy ezt ő maga, mármint Luther is tanította.

Ezzel aztán a humanisták és az evangélikus egyháztörténészek számára is megteremtődött a pápaság középkori történetének tematizálása, mely középkorról éppen akkor derült ki, hogy sajnálatos intermezzó a régi szép idők és a jelenkor között. Mialatt katolikus kollégáik a pápaság történetén továbbra is legfeljebb egyháztörténetet értettek, mint például Michael Buchinger (1520-1571) elzászi hitvitázó teológus 1560-ban Mainzban megjelent Historia ecclesiastica nova című művében, a protestánsok számára a pápák története az egyháztörténet egy – sajnos – ki- és eltörölhetetlen részét jelentette, vagy még inkább a mysterium iniquitatis, a gonoszság titkának felfedezését, amiről már Pál apostol is oly profetikusan írt a thesszalonikibeliekhez szóló levelében (2. Thessz., 2,7). Mindenesetre a hugenotta Philippe Duplessis Mornay (1549-1623) 1611-ben, Samurban megjelent pápaságról szóló műve is ezt a címet viseli: Le mystére de l’inquité, c’est à dire Histoirie de la papauté. Összeszámolva a német földön keletkezett pápaságtörténeti opusokat, meg kell állapítani, hogy a kora újkorban egyértelműen a protestánsok által írt művek vannak túlsúlyban, ami azt a tételt látszik igazolni, hogy a pápaság története önálló történettudományi ágként sokkal korábban jelen volt a katolikus egyházon kívül, mint magában az egyházban. Sajnos még sokáig, egészen a felvilágosodás és a romantika koráig fennmaradt a történetírás polemikus jellege, amikor végre a történetírók józanabbul, sőt mondhatnánk, szenvedélymentesebben vették górcső alá a pápaság jelenségét, és minden oldalon érdekes munkák születtek. Azonban máig igaz az a megállapítás, mely szerint a pápaság története legjobban a protestánsokat bűvölte el. Ezt a jelen könyv szerzője is kénytelen beismerni.

Azonban – ahogy már szóltunk róla – egy a középkori pápaság történetét bemutató könyv előszavába még vázlatosan sem lehet belefoglalni a pápai történetírás újkori történetét. Csak a legutóbb született műveket említjük meg, mivel kalauzul szolgáltak a jelen munka ezért hálás szerzőjének.

Többkötetes német nyelvű alkotások utoljára a 20. század harmincas éveiben jelentek meg. Közülük kettőt protestáns világi történészek vetettek papírra, melyekre egy katolikus egyháztörténész írt választ. Az első kettő szerzőjének, a tübingeni Johannes Hallernak (1865-1947), valamint berlini kollégájának, Erich Casparnak (1879-1935) a pápaság eszméje volt a legfontosabb. „A pápaság története több, több kell legyen, mint csupán az egyes pápák élettörténete: ez egy eszme története.” Ezt Caspar először 1930-ban megjelent, Die Geschichte des Papsttums címet viselő könyve első kötetének előszavában olvashatjuk, amelyet kettő további, szigorú aprólékossággal kidolgozott kötet követett, melyekben a szerző csak a korai Karoling-korig tudott eljutni. Haller 1934-ben megjelent munkájának beszédes címet adott: Das Papsttum. Idee und Wirklichkeit. Haller nem csupán arra törekedett, hogy a címbe foglalt két kifejezést egymáshoz viszonyítva vizsgálja, hanem alapvetően az eszmének a történelem folyamán megfigyelhető változásából indult ki. Ábrázolásmódja elkötelezettségre vall, ami talán még lebilincselőbbé is teszi az ötkötetes művet, mely sajnos csak a pápaság avignoni korszakáig terjedő torzó maradt. Nem véletlen, hogy

a katolikus álláspontot megjelenítő Franz Xaver Seppelt (1883-1956) inkább a Geschichte der Päpste címet választotta, és az sem a véletlen műve, hogy időben továbbvezette munkáját, amely így egykötetes rövid változatban egészen a jelen időkig terjed. A katolikus kutatás – az egészen eltérő pápaalakok ellenére – más szempontból szemléli a pápaság folytonosságát.

Természetesen a Haller és előtte már többek által is észlelt eszme és valóság között fennálló ellentét olyan problémát jelent, amelyet egyetlen a pápaság történetével foglalkozó történész sem kerülhet meg, tartozzék bármilyen felekezethez is. Ehhez elég, ha áttekintjük a legfrissebb alkotásokat: August Franzen (1912-1972) és Remegius Bäumer 1974-ben napvilágot látott katolikus szemléletű feldolgozását, amely a Das Petrusamt in seiner Idee und in seiner geschichtlichen Verwirklichung in der Kirche címet viseli, vagy a protestáns Horst Fuhrmann 1980-ban megjelent, Gestalt und Gestalten alcímet kapott könyvét is a pápaság egésze történetének szentelte szerzője. Elég, ha csak átfutunk néhány oldalt három újabb műből, melyeket angol szerzők írtak a középkori pápaság történetéről: Geoffrey Barraclough 1968-ban a történelmi fejlődésnek és változásainak alárendelt jelenségként határozta meg a pápaságot, melyet – szavaival élve – reményei szerint minden protestáns „háttere” ellenére megbízhatóan tudott bemutatni. A katolikus Walter Ullmann 1971-ben napvilágot látott könyvében, melyet időközben teljesen megérdemelten németre is lefordítottak, hevesen jelentette ki, hogy a pápaság története nem csupán egy eszme története, hanem a pápaság egy olyan intézmény, melyben a tisztséget és annak viselőit el kell választani egymástól, és hogy teljesen mellékes, hogy milyen volt az egyes pápák egyénisége. Jeffry Richards 1979-ben az eszmetörténet dominanciáját akarta szembesíteni a kora középkori pápaság szociális, gazdasági és politikai feltételeivel. Franciaországból Marcel Pacaut jelentkezett 1976-ban egy a kezdetektől a tridenti zsinatig megírt pápaságtörténeti művel. E könyv középpontjában nem a pápaság áll hierarchikus intézményként, nem is az egyes pápák személyiségrajza, hanem Róma és a kereszténység, azaz a pápaság és a keresztény társadalom közötti kölcsönhatások. A szerző a pápaság történetének igazi titkaként pedig a hitet jelöli meg, azt a hitet, mellyel annak idején szinte mindenütt Róma püspökének adóztak, s ami tekintélyt kölcsönzött neki. Végül legutóbb Karl August Fink tübingeni katolikus egyháztörténész jelentetett meg egy kimondottan kritikus hangvételű összefoglalást, mely a pápaságot a nyugati középkor világában csupán a sokkal gazdagabb egyháztörténet részének tekinti. Azonban az egyháztörténet vagy akár a pápaság története hatalmi történet formájában még nem az utolsó szó.

Mint láttuk, tényleg nincs hiány a középkori pápaságról szóló könyvekből, mely pápaságot sokféle szempontból kell és lehet szemügyre venni. Érdekes olvasmánynak ígérkezik az is, hogy mit gondoltak a kortársak a mindenkori pápáról. Ezért minden elolvasásra érdemes történeti munka közül a Liber pontificalist kell az első helyre tennünk. A fent idézett művek egy része a pápaság eszméjével, a többi pedig a pápák személyével foglalkozik: szerintünk mindkettő fontos. Aki érmeket vagy érméket gyűjt, azaz a történelmi érdeklődésű gyűjtő vagy a gyűjtőszenvedélytől áthatott történész a fejet és az írást is figyelembe veszi, azonban sem az érmén többé-kevésbé művészien megörökített személy arcmása, sem pedig a másik oldalon a számok nem adnak pontos információkat a tárgy értékéről. A jelen

könyv nem kívánja eldönteni, melyik fontosabb: az eszme és a tartalom vagy a minden részletre kiterjedő megjelenés, csupán a történelmi jelenségek megfigyelésében rejlő örömre szeretné felhívni az olvasóközönség figyelmét.

A középkori pápaság és a pápai történetírás kezdetei

Már a középkorban is létezett pápai történetírás. Félig-meddig hivatalos jelleggel Chronica Romanonim pontificum, Gesta pontificum, Vitae Romanorum pontificum vagy csak egyszerűen Liber pontificalis címen jelenik meg Rómában. E historiográfia legmélyebb gyökerei egészen a középkor kezdetéig nyúlnak, és már az úgynevezett Liber pontificalis legrégebbi, a 7-8. századból fennmaradt kéziratai is beszámolnak egy I. Damasus pápa (366-384) és az ismert latin egyházatya, Szent Jeromos (†420) közötti levélváltásról. E levél tanúsága szerint a híres bibliafordító és egyháztörténész felvilágosítást kért Rómában a korábbi pápákról, mégpedig „a beati Petri apostoli principatu usque ad nostra tempora”, azaz Szent Péter pontifikátusától egészen a mostani időkig, valamint tevékenységükről szóló leírásokat is kért, aminek – forrásunk szerint – Damasus pápa eleget is tett. Nyilvánvalóan e két levél olyan később keletkezett fikció, amely pápai tekintélyt kívánt tulajdonítani a Liber pontificalisnak, valamint be akarta bizonyítani, hogy a nagy tiszteletben álló szent férfiú érdeklődést mutatott a pápaság története iránt, annál is inkább, mert Szent Jeromos volt a szerzője a De illustris viribus című könyvnek, amelyben a római püspököket is a kiválóságok közé sorolják. Majdnem a középkor végéig a hivatalos pápai krónika Damasus pápa nevével kezdődött, míg aztán a humanizmus idején más elméletek születtek korábbi részeinek keletkezéséről.

Mindazonáltal nem járunk rossz úton, ha a pápaság történetének kezdetét – hasonlóan a középkoréhoz – a 3. század utolsó évtizedeire tesszük. Ezt számos tény igazolja.

Damasus utódját, Siriciust (384-399) szívesen nevezik az „első pápának”. Ennek alapja, hogy egy 390-ben neki címzett, Milánóból küldött zsinati levélben nem jelentéktelenebb valaki nevezi pápának (papa), mint a város püspöke, az akkori Itália kétségkívül legjelentősebb egyházi személyisége, Ambrus (374-397). Azonban ez a cím kevésbé szembetűnő módon már korábban is időről időre feltűnik a római püspökök elnevezéseként, sőt nem is csak kizárólag nekik járt ki, hanem megtisztelő megszólításként minden egyházinak. Hogy Siricius 385-ben egy Hispániából érkező kérdésre nem pusztán egyszerű leiratban adott választ, hanem császári mintára döntését pápai határozatban az egész egyház nevében közölte, kétségtelenül világosan a pápai öntudatra utal, különösen annak fényében, hogy akkoriban követelmény volt, hogy az Apostoli Szék statútumai ugyanolyan hatályúak legyenek, mint az egyetemes zsinatokon elfogadott kánonok, melyeket minden klérikusnak széltében-hosszában ismernie kellett. Ezzel (a zsinatok történetének egyik jeles ismerőjének szavaival élve) „Róma püspökei megkezdték igényes törvényhozói tevékenységüket”. Ez azonban nem volt véletlen. Rómáról mint különleges értelemben vett apostoli székhelyről már egy 378-ban, még Damasus idején tartott zsinat

megemlékezett egy a császárnak írt levélben, és amikor két évvel később megérkezett a híres császári ediktum, mely a Római Birodalomban államvallássá tette a kereszténységet, az előre megírt hitvallást Damasus pontifexre utalva határozták meg: Az a hit lett érvényes, „melyet Isten apostola, Péter hagyott rá a rómaiakra”, s melyhez most Damasus vagy akár az (akkor éppen véletlenül Rómában időző) alexandriai püspök is megtért. Tekintettel a rengeteg korabeli dogmatikai vitára, szükségesnek tűnt, hogy így határozzák meg a hitvallást, mindenekelőtt azonban azt bizonyítja, hogy különös tisztelettel viseltettek a régi birodalmi fővárossal és apostolával, Péterrel szemben.

Hasonlóan ehhez, egy 343-ban, tehát egy emberöltővel korábban Szófiában, akkori nevén Serdikában összeült birodalmi zsinat döntést hozott, hogy Róma püspöke – aki abban az időben I. Gyula (337-352) volt – legyen a fellebbviteli bírósági fórum, ha bárhol bárkit a birodalomban a zsinat elmozdít a hivatalából, ami az állandó hitviták miatt igen gyakran előfordult. A pápának kellett döntenie arról, hogy új perben vizsgálják-e meg a hozott ítélet jogosságát. A zsinati határozatot Péter apostol emlékével indokolták meg, azonban az lehetett a döntő tényező, hogy Rómát és a Nyugatot sokkal kevésbé érdekelték a krisztológiai viták, mint a keleti területeket, a nyugati provinciák felette álltak a vitákban egymásnak feszülő sok pártnak és csoportnak. Egyébként ez a javaslat soha nem vált hatályossá, holott a későbbiekben nagy tisztelettel tekintettek rá, és helytelenül az első niceai zsinat határozatai közt tüntették fel.

Az apostoli hagyomány tisztelete nem volt sem új, sem pedig Rómára korlátozott jelenség. Feltehetőleg a keresztényeknek abból a mindenkor meglevő vágyakozásából táplálkozott, hogy közelebb kerüljenek Krisztushoz, és hogy gondoskodjanak a lelki összeköttetésről az apostolok egyre inkább a múlt homályába vesző, azonban példás és csodálatra méltó életével, hiszen ők még személyesen ismerték Jézust. Úgy tűnt, hogy Krisztus tanításának hamisítatlan továbbadását a püspökök apostoli utódlása biztosíthatja, és ez magyarázza Caesareai Eusebiusnak (313-339), az egyháztörténet atyjának fáradozásait is, aki Historia Ecclesiastica című munkájában összeállította a püspökök listáját az egyes egyházközösségek és Róma számára is.

Joggal állíthatnánk, hogy a pápai történetírás kezdetei is az ilyen katalógusokban rejlenek, és hogy ezért a középkorból vissza kell nyúlni egészen a 2. századig, ahol először tűnnek föl a Róma apostoli hagyományáról szóló tudósítások. Azonban az úgynevezett Catalogus Liberianust, ezt a római állami naptárban 354-ből ránk maradt listát tekintik a Liber pontificalis legrégebbi részének, mely Róma püspökeinek nevét tartalmazza Pétertől kezdve, s mely a keletkezésekor pontifikáló Liberius (352-366) pápával végződik.

Róla csakúgy a középkor, mint a hivatalos pápai történetírás is kellemetlen emlékeket őrzött, majdhogynem eretneknek tekintették, mert a száműzetéstől és a hosszú fogságtól megtörve fejet hajtott az akkoriban az ariánusok elítélt tanaival rokonszenvező császári politika előtt, hogy megbékítse a dogmatikus vitákba süllyedt egyházat. Forrásaink szerint Liberius engedékenységével vásárolta meg hazatérését Rómába, ahol közben már egy másik püspök, II. Félix (355-358, †365) vezette kitartóan a keresztény közösséget. Ezt egyébként feltehetőleg Liberius hozzájárulásával tette, akit ezért, mármint a lemondásra való hajlandósága miatt az

egekig dicsérnek, holott ők ketten csupán egymás riválisai voltak a császári hatalom szorításában.

Jelzésértékűnek tekinthetjük, hogy a hivatalos pápai történetírásban a Liberiusról és Félixről szóló „pápai fabula” maradt fenn, az a megtiszteltetés azonban, amelyben elődje, majd utódja, azaz Gyula, illetve Damasus idején részesült a római egyház, nem vált hagyománnyá, nem is beszélve Siricius fenséges pápai igényeiről, amelyekről a Liber pontificalis csak egy odavetett homályos megjegyzést örökített ránk, mely szerint Siricius elrendelte, hogy az eretnekek elleni állandó harc miatt minden egyház levéltára őrizze meg azt a bizonyos levelét. A legtöbb történeti esemény csak később, visszatekintve válik fontossá, miközben a kortársak alig látják át a történések hátterét, s eközben méltánytalanul bánnak ezzel vagy azzal a történelmi személyiséggel, ami nem vall túl nagy kritikai érzékre. Ma is kritikával kell szemlélnünk és megírnunk a pápaság történetét, és ez mind a fent vázolt meseszerű történetek felismerésére, mind pedig a túl öntudatos szemléletmód kerülésére érvényes. Az értékelés normáit már a későbbi történetírás előkészítette.

A Liber pontificalis írói ugyan el tudtak szakadni a pápalisták primitív sematikus jellegétől, azonban leírásaik alkotóelemévé vált az egyes püspökök nevének, esetleges sorszámának, később pedig felvett nevének megadása után az illető nemzetisége és származása, ami a rómaiak esetében gyakran a várost és a régiót is jelentette, aztán gyakran az apa neve és állása, a pontifikátus időtartama, melyet hol pontosan, hol pontatlanul évben, hónapban és napban adtak meg a konzulok vagy az éppen aktuális császár vagy császárné uralkodási idejéhez szabva. Ezt követte az illető pápa által kiadott rendeletek felsorolása, az általa elvégzett felszentelések száma. A sort az elhalálozás időpontja, a temetés helye zárta, valamint a pápai trónuson bekövetkező üresedés időtartamának közlése. Feltehető, hogy minden egyes pápa halála után e fenti – és talán egyéb más – adatokat, melyeket még az illető pontifikátusa alatt jegyeztek fel, valamelyik pápai hivatalnok bejegyezte a Liber pontificalisba, amely később a Gesta pontificum Romanorum forrásává lett. Kétségtelen, hogy csak később keletkezett egybeömlesztett kéziratokkal rendelkezünk, és hogy a mindenkori végpontok alapján csak a különböző szerkesztésekre következtethetünk, ami különösen a 6. század elejére és a 7. század végére igaz. A később egyre részletesebb pápaéletrajzok stílusukban és mondanivalójukban mindinkább különbözőbbé válnak, ami több szerző munkáját sejteti, akik persze továbbra is névtelenségbe burkolóznak. A Karoling-korban feltehetően a római egyház tudós könyvtárosa, Anastasius (†879) írta meg a kortárs pápák életét. Ő maga is jelölt volt a pápai trónra, 855-ben pedig ellenpápa lett, ezért a humanizmus korában úgy tartották, hogy ő a Liber pontificalis az addig az időig terjedő részeinek egyedüli szerzője, mint ahogy a legrégebbi időszakot I. Damasusnak tulajdonították. Ezt az elméletet Bartolomeo Sacchi, ismertebb nevén Platina (†1481) állította fel, aki maga is pápai könyvtáros volt, és aki Liber de vita Christi acomnium pontificum című könyvével az utolsó középkori, ámbár humanista manírral fűszerezett pápaságtörténeti munka szerzője volt.

A középkorban egészen a humanizmus koráig ugyancsak a pápák uralmát megalapozó okiratnak számított az úgynevezett „Konstantini adománylevél”, mely a korai Karoling-korban keletkezett, s melyről az egészen a pápai titkári posztig eljutó Lorenzo Valla (†1457) fedezte fel, hogy hamisítvány. Az oklevél szerint I. Szilveszter

pápa (314-335), a keresztényüldözések befejezte és a híres milánói ediktum (313) kiadása utáni első római püspök kigyógyította Nagy Konstantin császárt (306-337) a bélpoklosságból, mire az Rómában megkeresztelkedett, és a pápasággal szembeni tisztelete jeléül császári székhelyét áthelyezte a régi császári fővárosból Konstantinápolyba, mivel nem találta illendőnek, hogy azon a helyen gyakorolja császári hatalmát, ahol a mennyei császár már megalapította a „keresztény vallás központját”. Az oklevél szerint Konstantin a pápára hagyta továbbá a lateráni palotát, Róma városát, egész Itáliát, valamint a birodalom nyugati területeit, beleértve a császári jogosítványokat és hatalmi jelvényeket is. Hogy a császár helyesen cselekedett-e, és egyáltalán: úgy viselkedett-e, mint ahogy ez egy Isten által elrendelt uralkodótól elvárható, sok fejtörést okozott a középkori jogászoknak, és nem kevés, ámbár felesleges vitát gerjesztett a világi jogokat védelmező legisták és az egyházjogot képviselő kanonisták között. Ez utóbbiak egyébként maguk sem voltak egységesek abban, hogy összeegyeztethető-e a világuralom a pápai hatalom lényegével. A történészeket az ilyen megfontolások nem nagyon érintették meg.

A Liber pontificalis Szilveszter-életrajzának íróját láthatólag nagy örömmel töltötte el a kereszténység győzelme a Római Birodalomban, hiszen a „Konstantini fordulatról” értekezvén szinte tobzódva sorolja fel, milyen adományokat kapott akkoriban Rómában és környékén az egyház, sőt ahol teheti, az ajándékba adott javaknak és tárgyaknak még az értékét is megadja. Mintha egy könyvelő vette volna át a történetíró feladatait, akinek szelleme még többször beárnyékolja majd a pápai történetírást. A történet szörnyen unalmas olvasmány, mely bősz indulatokat kelthet olvasóiban a pápai kapzsisággal szemben, hacsak nem közelítünk megértéssel az egész ügyhöz: tehetünk-e szemrehányást egy rómainak, hogy büszke városa látványosságaira, vagy egy egyházinak, hogy elragadtatottan nyilatkozik az egyház kincseiről, melyeket hosszú ideig tartó rejtegetés után végre meg lehet mutatni?

Természetesen a pápai történetírók a továbbiakban már nem ebben az előadásmódban tudósítottak az eseményekről, erre egyébként alkalmuk se lett volna, mivel a különleges kezdet után a helyzet normalizálódott. Azonban a Gesta pontificum szerzői soha nem felejtették el, hogy rámutassanak a pápák római építkezéseire és az egyház császár általi támogatására.

A pápaság és a császárság közötti kapcsolat persze már csak a dolog természeténél fogva sem maradhatott zavartalan. Rómában Damasus idején úgy képzelték el a pápaság viszonyát a császársághoz, hogy Róma püspöke egyedül a császárnak tartozik felelősséggel, s hogy közvetlenül és egyedül neki van alárendelve. Mindenesetre egy 378-ban kelt zsinati beadványban ezt a kívánságot terjesztette elő az Apostoli Szentszék, mely ennek megfelelően rögtön egy csak a pápának fenntartott császári bírósági fórumot is kért magának. A közvetlen igazságszolgáltatási alárendeltség követelésének konkrét oka volt: Damasust megrágalmazták és megvádolták, bírósági eljárás fenyegette. Úgy tűnik azonban, hogy az udvarban nem fogadták el ezt a javaslatot, mert a császári válasz beszédes hallgatással kerüli meg a témát. Később már Rómában is inkább elfelejtették volna az egészet, mert ami akkor előnyösnek tűnt, később már nem felelt meg a pápaság öntudatának, az isteni alárendeltségéről szóló doktrínájának. Sőt mi több, a császári hatalomról alkotott teokratikus felfogás szerint a császár kötelessége volt, hogy egyéb alattvalóihoz hasonlóan az egyházról is gondoskodjon, és szükség esetén

helyesbítően beavatkozzon. Az álláspontok ütköztetése okozott is néhány konfliktust a középkorban.

Ebből kezdetben még alig lehetett észrevenni valamit. Maga a Liber pontificalis is tárgyilagosan és kritika nélkül jegyezte fel, hogy a császári udvar beavatkozott a pápaság érdekeltségeibe, amikor 418 utolsó napjaiban schizma támadt a pápai kúrián. Egy bizonyos a római diakónuskollégiumból érkezett Eulalius állt szemben I. Bonifáccal (418-422), akit követői gyorsan pápává szenteltek. Először válnak megfoghatóvá a két egyházi csoport közötti ellentétek, vetekedésük, hogy a saját soraikból kikerülő pápajelölt révén befolyásra és hatalomra tegyenek szert az Örök Városban. Ez még évszázadokra, egészen a pápaválasztás szabályozásáig így marad. Miután a városi prefektus nem tudott megbirkózni a feladattal, a már hosszabb ideje Ravennában székelő nyugatrómai császárhoz fordult segítségért, aki először Eulaliust támogatta, valószínűleg azért, mert őt választották meg elsőként, és mert – ellenfelével ellentétben – a prefektus utasításainak megfelelően várt a felszentelésével. Bonifácot száműzték a városból, azonban sikeresen fellebbezett a császári udvarnál, ahol az ügy eldöntésére zsinati döntőbíróságot jelöltek ki. A rendszeressé váló római zavargások miatt a császár mindkét rivális felet elutasította, és átmenetileg egy kívülálló püspököt bízott meg a hivatal vezetésével. A császár végleges, most már Bonifácot támogató döntését az motiválhatta, hogy Eulalius ez esetben nem viselkedett nyugodtan, hanem 419 húsvétján Antiumból visszatért Rómába, hogy elfoglalja a Lateráni palotát, míg Bonifác a városon kívül maradt, és ott végezte el a húsvéti kereszteléseket. Eulalius Campagnába vonult száműzetésbe, ahol 419-423 között Nepi püspöke volt. A fenti események ily pontos leírását azonban nem a Liber pontificalis rövidített beszámolójából ismerjük, hanem Ravenna és Róma levélváltásából, mely itt-ott még a történések hátterére, a különböző klikkekre és pártoskodásokra is rávilágít.

Ahogy az idő múlásával egyre inkább kiderült, a császári udvar távolléte Rómától bizonyos előnyökkel is járt a pápaság számára, nem utolsósorban azzal, hogy a pápák a birodalom egykori fővárosában és császári székhelyén átvették a császár szerepét, és a rómaiak képviselőjévé váltak. A korai időkre nézve ezt Raffaelo több mint ezer évvel későbbi, a vatikáni stanzákon fennmaradt művészien megfestett freskója juttatja kifejezésre, amelyen a mester Nagy Leó pápa (440-461) és Attila hun király (434-453) egekig magasztalt találkozását örökítette meg, mely révén sikerült megmenteni az Örök Várost a barbárok haragjától. A legenda természetesen ezt a pápa egyedüli érdemének tekintette, miközben ő csak annak a több főből álló római küldöttségnek az egyik tagja volt, amely 452-ben Mantuánál Attila elé vonult. Már a Liber pontificalis is csak Leóról emlékezett meg, és úgy tudta, hogy a pápa a római név becsülete miatt vette magára ennek a kényes követségnek a terhét, és hogy ő szabadította fel egész Itáliát. Biztos, hogy erről a római nép is meg lehetett győződve, mely sem a hunok hirtelen kivonulásának okait és hátterét, sem pedig a követség többi tagját nem ismerte. Róma elsőbbségének az egyházon belül is érvényesülnie kellett a „régi egyházi autonómiával” szemben, mely itt-ott még ellenállt – egy ismertebb könyveimmel élve – „a pápai központosítási törekvéseknek” és persze ugyanúgy a bizánci püspök konkurenciájával, valamint az új birodalmi fővárossal és császári székhellyel szemben is. Bizánc püspöke lehetett ugyan udvari püspök, betölthetett bizonyos feladatokat a birodalmi tanácsban, azonban sokkal közelebb

volt a császárhoz, összehasonlíthatatlanul jobban ki volt téve az uralkodó kényszerítő hatalmának, mint római kollégája. Végül is a császár közelségének előnye, mely kezdetben a bizánci püspök felemelkedését is befolyásolta, hátránnyá vált.

Az első niceai zsinaton (325) Nagy Konstantin császár konkrét okokból megerősítette az alexandriai püspök igazságszolgáltatási jogait Egyiptom, Líbia és a Pentapolis felett, és egyben összevetette e hatásköröket az antiochai és a római püspök a saját „eparchiájában” élvezett jogosítványaival. Mivel Bizánc akkoriban még nem volt Konstantinápoly, püspökét nem is lehetett felsorolni a legfőbb, később patriarchának nevezett egyházi méltóságviselők között. Azonban a második egyetemes zsinat idejére, melyet 381-ben közvetlenül a kereszténység államvallássá tételének kihirdetése után éppen Konstantinápolyban tartottak, megváltozott a helyzet. A zsinaton a császári székhelyet „Új Róma” néven emlegették, püspökének pedig a második helyet adták a keresztény egyházi hierarchiában a „Régi Róma” püspöke után. Az utolsó lépésre éppen Nagy Leó pápa idején került sor, amikor a sorrendben a negyedik, 451-ben tartott kalcedoni egyetemes zsinat záróülésén a 28. kánonban rögzítették Róma és Bizánc egyenrangúságát, ami ellen mindhiába tiltakoztak a jelen levő pápai követek. Ők a niceai zsinati iratok latin nyelvű változatára hivatkozva próbálták bizonyítani Róma elsőbbségét, közelebbről a 6. kánon alapján, ahol egy jelentős bevezető szakaszban és az annak megfelelő szövegben a római egyházzal kapcsolatban a „primátus” szót használták, ami a követek értelmezésében azt jelentette, hogy ez már a szent Konstantin császár idejében is így volt, és hogy a legeslegelső, legnagyobb tekintélynek örvendő birodalmi zsinat legitimálta.

Akkoriban már hosszabb ideje ott lehettek Rómában a niceai zsinat meghamisított iratai. Mindenesetre III. Valentinianus (425-455) nyugatrómai császárnak létezik egy 445-ben kelt rendelete, amely egy szent zsinat tekintélyére hivatkozva ugyancsak az „Apostoli Szék primátusa” kifejezést használja, amit Róma méltóságával és Péter „princeps” személyével magyaráz. A római törvények közé is bekerült császári leiratot feltehetőleg maga Leó pápa járta ki az uralkodónál, mivel a dokumentum bekerült levélgyűjteményébe is. Magának az iratnak pedig nem Konstantinápollyal, hanem Hilarius (429-449) arlesi püspökkel szemben kellett megvédenie a pápai tekintélyt, aki saját székhelyének, Galliának akarta megszerezni az elsőbbség jogát. Azonban az első lépéseket a Róma primátusa felé vezető úton már I. Bonifácnak a thesszáliai püspökséghez írt 422-ben kelt egyik levelében is láthatjuk. A levél, mely elmarasztal egy Róma-ellenes és a pápai helynökké emelt thesszaloniki püspökkel szembeszálló görög ellenzéki csoportot, érdekes módon az „Apostoli Szék principátusáról” beszél. Az egyházban később érvényessé vált „primátus” műszó feltehetően ekkor még nem létezett, helyette egy mindenki által ismert, történelmi múlttal rendelkező, régi, római államjogi szakkifejezéssel kapcsolták össze a római egyház még új keletű önelnevezését.

Az I. Ince (402-417) és Zosimus (417-418) idejétől Illíriának és Galliának adományozott pápai helynöki címet is a római állami szakszókincsből kölcsönözték ki, azonban olyannyira jól kifejezésre juttatta Róma fölérendeltségét, hogy az egyházi nyelvhasználat nem is találhatott volna jobb kifejezést erre. Egyik pápai helynökség sem volt hosszú életű: Arles nem tudta magát elismertetni Galliában, Thesszalonikit pedig végül a konstantinápolyi császári hatalomnak és igazságszolgáltatásnak

rendelték alá. A későbbiekben tehát mindkettő csak címzetes helynöki székhely maradt. Ez azonban már más lapra tartozik. Afrikában nem akarták feltétlenül elfogadni Róma elsőbbségét, ezért 418-ban egy Karthágóban összegyűlt zsinat meg is tiltotta, hogy bárki a „tengeren túlra” fellebbezzen. Ha belegondolunk, hogy az afrikai egyházat akkoriban nem kisebb személyiség erősítette, mint Szent Ágoston egyházatya (390-436), Hippó püspöke, több fontos dogmatikai vita szószólója, akkor elképzelhetjük, hogy Afrikában inkább parancsoláshoz voltak szokva, mint engedelmességhez.

Ezekről a hierarchiát érintő rivalizálásokról, az egyes kifejezésekről és megfogalmazásokról, a fent idézett pápai levelekről és az elismerő császári törvényekről, melyek visszatekintve a múltba, a ma történésze számára – akit egyébként ez a keresztényinek alig nevezhető vetekedés rossz érzéssel tölt el – oly fontosnak tűnnek, nem találunk semmit sem a Liber pontificalis hivatalos történetírásában. Annál többet azonban a keresztény tanok körüli vitákról a korabeli egyházban és a pápaság szerepéről e szellemi küzdelemben. Persze itt csak rövidített változatát kapjuk annak, ami már a maga idején is sok, teológiai okfejtést tartalmazó oldalt tett ki, és teljesen felkavarta a világot. Mint ismeretes, mindez még az alexandriai Arius (†336) előtt történt, akinek extravagáns nézetei miatt hívták össze 325-ben niceai zsinatot, és akinek az „ügye” a Liber pontificalisban teljesen háttérbe szorul olyan más, a szerzők számára feltehetően fontosabbnak ítélt események rovására, mint például az egyháznak juttatott császári adományok. Az egyházi dogma folyamatos letisztulása felett, ami ma nem hiányozhat egyetlen egyháztörténeti munkából sem, a Liber pontificalis írói egyszerűen átsiklottak. A középkor eszmerendszerének megfelelően természetesnek tekintették, hogy nem beszélnek az e területen végbement fejlődésről. Azonban az is igaz, hogy a pápaság nem játszott kiemelkedő szerepet ebben a fejlődésben, és hogy a teológiai mélység tekintetében a pápai állásfoglalások jócskán alulmúlják a korszakban keletkezett egyéb írások színvonalát, legtöbbször kimerülnek a pápai tekintély kidomborításában.

Itt van mindjárt a közismert pelagiánusvita, melynek névadója a Britanniából származó Pelagius szerzetes (†418 után) volt, akinek az ember a jóhoz való képességeiről alkotott túlzottan optimista felfogásával szemben Szent Ágoston felállította az eredendő bűnről szóló tanítását, miután Pelagius a gót invázió elől Itáliából Afrikába érkezett. Azt ugyan feljegyezték a Liber pontificalisban, hogy Pelagiust legszorgosabb követőjével, Caelestiusszal (†431) együtt 417-ben I. Ince pápa is elítélte, azt viszont már elhallgatják, hogy mindez az afrikaiak kezdeményezésére és csak a püspökségnek írott pápai válaszlevélben történt meg, amely egyébként már egy évvel korábban Ágoston befolyása alatt több zsinaton is a pelagiánusok ellenében döntött, és ezt öntudatosan közölte is Rómával, ahonnan korábban semmilyen határozott állásfoglalás nem érkezett ebben az ügyben. Ugyancsak elhallgatás lett a sorsa a pápa – a pápai történetírók számára nyilván magától értetődő – értelmezésének is, mely szerint helyes, hogy ilyen esetekben „az Apostoli Székhez” fordulnak, hiszen az a tiszta tanítás ősforrása. Nem tudunk meg semmit sem a vita teológiai tartalmáról, az elítélés okairól, sem pedig a teológiai viták folytatásáról, melyben Róma ismét ingataggá vált.

A dogmatikai vitáknak és a bennük való pápai szerepvállalásnak a csúcspontját Nagy Leó pontifikátusa jelenti. Az ő szorgalmazására 451-ben Kalcedonba összehívott negyedik egyetemes zsinaton a már hosszú ideje tartó krisztológiai vitákat a Krisztus két természetéről szóló tan dogmatizálásával próbálták lezárni, mely szerint Krisztus egyszerre Isten és ember. A bizánci Nestorius patriarcha (428-431), akit már húsz évvel korábban az efezusi zsinaton (431) az akkori pápa, I. Celesztin (422-432) és pápai legátusok tevékeny közreműködésével elítéltek, és aki 451 körül kolostori fogságban halt meg Egyiptomban, inkább Krisztus emberi természetére helyezte a hangsúlyt. Valamivel később Eutyches apát (†454 után) pontosan az ellenkező álláspontra helyezkedett: Krisztus isteni mivoltát hangsúlyozta, amivel ugyancsak felháborodást keltett. Flavianus konstantinápolyi patriarcha (446-449) Leó pápa szövetségét kereste az apátnak a császári udvarnál levő nagyhatalmú egyiptomi barátai ellen, akitől megkapta azt a híres levelet, amelyet aztán a Marcianus császár (450-457) által összehívott kalcedoni zsinat is elfogadott. A pápát két legátusa képviselte a zsinaton, akik keresztül tudták vinni Róma akaratát.

Ezekről az eseményekről a hivatalos Liber pontificalisban is viszonylag sokat olvashatunk, persze az interpretáció nem mentes a csúsztatásoktól. A leírás szerint Leó két eretnekkel találta magát szembe, amikor megkezdte pontifikátusát: Nestoriusszal és Eutychesszel. A császár és a pápa együttműködésével, a császár kérésére és pápai parancsra összegyűlt a zsinat, melyen számos küldött vett részt, ahol a jelen levő püspökök a Leó által odahozott „tomus” alapján elfogadták Krisztus két természetéről szóló tanítást, a két eretneknek pedig a jól megérdemelt száműzetés jutott osztályrészül. Végül pedig az ítéletet és persze az egész zsinatot a pápa írásbeli kérésre megerősítette.

A történet íróját különösen mélyen érinthette a császár és a császárné alázatos hitvallása, többet is foglalkozik ezzel, mint a pápai levéllel, és úgy tűnik, hogy ezt az eseményt tekinti az egyház és állam közti szövetség bizonyítékának. Ezzel szemben teljesen homályban maradnak a két száműzött teológiai tanai, szoteriológiai hátterük vagy akár elítélésük oka. Emellett a szerző nem bizonyul szószátyárnak a Krisztus két természetének magyarázata terén sem, holott ugye ez az igazi tanítás, melytől csak a két eretnek tért el. De más kútfőhöz kell fordulnunk akkor is, ha a hitviszály és a zsinat zavaros előtörténetéről szeretnénk megtudni valamit, mely 449-ben a Kalcedonban úgyszintén elítélt demagóg Dioskurus alexandriai patriarcha (444-451) úgynevezett „rablózsinatával” érte el csúcspontját. És végül teljes hallgatás övezi az elsőbbség terén dúló viszályt Róma és Bizánc, a pápa és a patriarcha között.

Nagy Leóval lezárul a pápaság történetének első szakasza. E korszak legnagyobb eredménye, hogy ugyan nehézségek árán és a tényleges elismerés hiányában, de sikerült keresztülvinni, hogy Róma valamiféle különlegesség legyen a keresztény egyházon belül. A pápaság primátusra való igénye olyan követeléssé vált, amelytől az eddigi történések után már nem lehetett visszakozni.

A népvándorlás zűrzavarában

A népvándorlás fogalma, melyet a történetírás a középkor kezdetének tekint, korszakalkotó események képzetével társul, a modern történetírás ebben az összefüggésben a korszakváltás dátumát 476-ra, a Nyugatrómai Birodalom bukásának időpontjára teszi, amikor a római hadsereg germán zsoldos csapatainak parancsnoka Itália és Róma urává vált. A pápai életrajzgyűjtemény is alátámasztja, hogy a kortársak ezzel szemben nem voltak tudatában e történés jelentőségének. Eltöprenghetünk azon, hogy vajon a csekély politikatörténeti érdeklődés vagy a római folytonosságban való szilárd hit formálta-e a római egyháztörténeti szemléletet, vagy még inkább azokét a korabeli történészekét, akik igen ritkán emlékeznek meg az utókor számára majd oly fontossá váló évszámról. A valóságban a rómaiak már réges-régen megszokták, hogy a barbárok a legmagasabb birodalmi pozíciókat is elérték, és hogy barbár népek jelentek meg a régi birodalmi határokon belül. Nem vették tudomásul, hogy egész provinciák váltak ki de facto, de néha de iure is a birodalomból, és a császárság bukásáról sem lehetett szó, ameddig a bizánci császárt az egész impérium fejének tekinthették.

Először Nagy Leó pontifikátusa idején olvashatunk a Liber pontificalisban arról, hogy a barbárok Rómát fenyegetik, holott az Örök Várost egy jó emberöltővel korábban, 410-ben egyszer már bevette a vizigót Alarich (395-410). Az is érdekes, hogy miként jegyezték fel Rómának az Afrikából érkezett vandálok és királyuk, Geiserich (428-477) általi kifosztását. Eltérően Attila hun király az előző fejezetben már vázolt esetétől, 455-ben Nagy Leónak nem sikerült megvédenie a várost a károktól, ezért életrajzírójának nem maradt más hátra, mint hogy dicsérően emlékezzen meg arról, hogy a pápa a vandál pusztítók elvonultával új ezüst kegytárgyakkal látta el a római templomokat. Csak innen értesülünk a júniusi viharos napok történéseiről, holott a pápa akkoriban már sokkal kiemelkedőbb személyiség volt, és lényegesen több forrásanyaggal szolgált az utókor számára, mint a világi hatalom képviselője. Amikor 476-ban a germán Odoaker (†493) letaszította a trónról az utolsó nyugatrómai császárt, Romulus Augustulust (475-476), Rómában éppen Simplicius (468-483), a Leó utáni második pápa pontifikált. Életrajzában hiába is keresnénk bármilyen utalást a megváltozott politikai helyzetre. Csak a következő pápánál, III. Félixnél (483-492) találkozunk először az uralmának időbeli határait bemutató formulánál (ott, ahol eddig római konzulok és császárok szoktak szerepelni) Odoakerre, illetve az őt Itália kormányzásában felváltó gót királyra, Theodorichra (471-526) utaló említéssel. A szerzők azonban adósak maradnak a közelebbi magyarázattal.

A történetírói közlésekben nyilvánvalóan a kalcedoni dogmatikai határozatok utóhatása alatt álló egyháztörténeti fejlődés élvez elsőbbséget. A Krisztus két természetéről szóló tanítást nem sikerült elfogadtatni a sokkal népszerűbb monofizitizmussal szemben. Ha a császár nem akarta megkockáztatni, hogy további

keleti területeket veszítsen el, akkor szembe kellett szállnia a kalcedoni határozatokat elutasítókkal, amit a zsinaton elfogadott hitvallás megfelelő értelmezésével kívánt végrehajtani. Ezt nem más tanácsolta neki, mint Akakios (472-488), a korabeli konstantinápolyi patriarcha. Már Simpliciusnak is foglalkoznia kellett az újabb keleti problémákkal, melyeknek dogmatikai jellegük mellett személyi kihatásaik is voltak, mert az egyházban megjelenő klikkesedések túl gyakran vezettek schizmához és egyházi méltóságviselők letételéhez, ami dilemma elé állította az összes szomszédos egyházat, beleértve Rómát is, hogy melyik csoporttal tartson. A korszakban Egyiptom volt a szembenállások központja, ahol a mindenkori alexandriai egyházatya határozott „Kalcedon-ellenes” vonalat képviselt. Azonban a pápaság számára fontosabb volt, hogy Nagy Leó Kalcedonban dogmatizált hitvallását őrizze meg csorbítatlanul, és amikor a császári udvar füle botját se mozdította a Rómából érkező figyelmeztetésekre, III. Félix 484-ben megszakította Bizánccal az egyházközösséget. Ez volt az első schizma Róma és Bizánc között, melyet – helytelenül – Akakios patriarcháról neveztek el. Talán soha nem jött volna létre, vagy korábban fel lehetett volna számolni, ha Itáliában fennmaradt volna a császári hatalom. A későbbiekben sem csak egyházi okok vezettek az egyházszakadásokhoz, hanem politikai motiváció is szerepet játszott kialakulásukban.

Mindenesetre a germán uralom volt az új politikai realitás, mellyel az 5. század végétől együtt kellett élni Itáliában és Rómában. A germán főséget azért is fogadták keserűen, mert az új urak – már ha persze keresztények voltak – az ariánus hitvallást követték, és így a kultúrájukra oly büszke rómaiak szemében nemcsak barbárok voltak, hanem egyben átkozott eretnekek is. Hogy is lehetne ezt kibírni? Hogy is lehetne megérteni, hogy a császár ott a messzi Konstantinápolyban átengedte a régi birodalmi fővárost és a régi birodalom központi területeit ezeknek az embereknek, hogy őket bízta meg a helyettesítésével? Ugyanis Odoaker és Theodorich is csupán a császár helytartójának tekintette magát, és ezt Bizánc is elismerte.

A helyzet kényes mivoltára két esemény világít rá legjobban. Az egyik Nagy Theodorich római uralmának kezdetén játszódott le, akkoriban, amikor a gót király 500-ban először tett látogatást a császári rezidencián, ahol a szenátus, sőt a pápa vezetésével a római klérus is ünnepélyesen fogadta, mintha nem is lennének hitbeli eltérések a rómaiak és a gótok között. A másik a nagy gót király 526-ban bekövetkezett halálát árnyékolja be, akit a rómaiak már csak azért sem sirattak meg túlzottan, mert neki köszönhették pápájuk mártírhalálát. Mindkét történet visszaköszön a Liber pontificalis lapjain is, ami fontosságukat igazolja, hiszen a kortárs történetírás a szükségesnél többet ír róluk.

Politikai és egyházi ellentétek miatt 498 végén ismét kettős pápaválasztás volt Rómában, melynek eredményéről – miután nem volt kéznél egy császár sem – a barbár és hitében tévelygő gót királynak kellett döntenie. A többség által választott Symmachus diakónus (498-514) ellenében, aki Szardíniáról származott, és ezért feltehetően többek szemében idegennek számított Rómában, egy előkelő körökből verbuválódott kisebbség Laurentius római főpresbitert (498-508) jelölte pápának. Mindkét fél a Ravennában székelő gót királyi udvarhoz fordult, és Theodorich úgy döntött, ahogy évtizedekkel korábban az akkori uralkodó I. Bonifác és Eulalius ügyében: a jól bevált császári recept szerint az elsőként megválasztottat, azaz Symmachust támogatta. Laurentius egy címzetes egyház papjaként egyelőre

Rómában maradt, később pedig be kellett érnie a campagniai Nocera püspökségével. Hívei azonban nem nyugodtak bele a döntésbe, és az első adandó alkalommal több vétség miatt bevádolták, illetve erkölcsi szempontból megrágalmazták Symmachust a ravennai udvarnál. Theodorich kénytelen volt színe elé idézni a pápát, és végül egy zsinatot bízott meg a kényes ügy kivizsgálásával, azonban Symmachus nagyon ügyesen kivonta magát mind a ravennai udvari bíróság, mind pedig az 501 elején és őszén megtartott zsinati eljárás alól. Végül úgy szüntették meg a politikailag kétségtelenül kínos ügyet, hogy kijelentették: a pápa közvetítésével közvetlenül Istenre bízzák az ítélkezést.

Az eljárás igazolására keletkeztek akkoriban az úgynevezett Symmachusi hamisítványok, melyek különleges hatással voltak a pápaság elkövetkező történetére. A hamisítvány tanúsága szerint már Nagy Leó elődje, III. Sixtus pápa (432-440) is ítéletlenül maradt egy közte és két előkelő római közt folyó birtokvitában, és hogy a diocletianusi üldöztetések következtében állítólag eltévelyedett Marcellinus (296-304) a fentinél sokkal súlyosabb esetében a Sinuessában emiatt összegyűlt zsinat megengedte a perbe fogott pápának, hogy saját maga felett ítélkezzen, és hogy végül nem kisebb személyiség, mint maga Nagy Konstantin rendelte el I. Szilveszter pápával közösen, hogy „nemo iudicabit primam sedem”. Eszerint a pápa felett nem ítélhetett semmilyen bíróság, sem császári, sem zsinati, tetteiért csupán Istennek tartozott felelősséggel. Ez sokkal több volt, mint amennyit a császár uralma alatt valaha is mertek volna követelni, és láthatóan annak a nem indokolatlan szégyennek a következménye, hogy Róma pironkodás nélkül kiteregette az egyház szennyesét a barbár és eretnek gót király előtt.

Évszázadokkal később, amikor ismét visszanyúltak az akkor keletkezett „fabulákra”, és persze jóhiszeműen eredetinek tekintették őket, hiszen törvénykönyvekben és komoly történeti munkákban maradtak fenn, már senki sem ismerte a hamisítási akció hátterét. Még a későbbi generációk is elnézően szemlélték, hogy a pápaság már akkoriban is hamisításokba menekült. Mindazonáltal a középkorban máshogy tekintettek a hamisításra, így nem találtak semmi kivetnivalót az ilyen iratok készítésében, amennyiben meg voltak győződve a bizonyítandó tétel igazáról. Így jutottak arra a következtetésre, hogy már maga a Biblia is alátámasztja a pápa földi immunitását, mivel Pál apostol azt írja, hogy a „lelki ember” (1 Kor. 2, 15) – amilyen a pápa is – mindent megítélhet és elrendezhet, „de ő senkitől nem ítéltetik meg” (1. Kor. 2, 15). Mindazonáltal csodálkozást kelt a módszer, mellyel kitalált mesékkel támasztják alá vélt igazukat.

E hamisítási ügy árnyékában szinte súlytalanul jelenik meg a forrásokban, hogy 499-ben, a Laurentius-féle schizmához kapcsolódva egy római zsinat elfogadta az első pápaválasztási dekrétumot, melyet persze csak általánosságban és nagy vonalakban fogalmaztak meg, és mely egyedül a választási fondorlatokat és a pápai méltóságért való hívságos csörtetést tiltotta meg. Az akkoriban természetesnek tűnő szándék, hogy az előd jelölje ki az utódját, később, amikor időszerűvé vált a szabad választási jog, már semmi esetre sem lehetett kívánatos.

I. János (523-526) volt az utolsó pápa Nagy Theodorich uralma alatt, és nem utolsósorban az ő sorsa alakulásának köszönheti a gót király, hogy alakja kegyetlen zsarnokként maradt fenn a római történetírásban. Ez az ítélet biztosan nem igazságos a gót uralkodónak a népek és vallások békés együttélésén alapuló rendszerével

szemben. Mindenesetre a császári udvar ezzel az eszmével ellentétes, intoleráns magatartása az arianizmussal szemben feldühítette Theodorichot, és arra késztette, hogy követséget küldjön Bizáncba. Az minden bizonnyal rossz ötlet volt, hogy a megtiszteltetés elől mindhiába kitérni próbáló pápát tette meg a követség vezetőjének, azonban feltehetőleg az motiválhatta, hogy felhasználja a pápaság tekintélyét, és Róma püspökét tálalja a gót uralom jóságának élő bizonyítékaként. Jánost a legmagasabb, szinte már túlzó tiszteletadással fogadták Konstantinápolyban, fényes küldöttség várta a város határánál, és a császár is térdre borult előtte. Majd a húsvéti ünnepélyes koronázáskor a pápa az imperátornak az istentisztelet alatt ismét fedetlen fejére helyezhette az uralkodói diadémot, ami a későbbiekben – helytelenül – az első pápa általi császárkoronázásként vonult be a történelembe. És végül, ahogy a Liber pontificalis megelégedetten feljegyzi, a pápa minden kérését teljesítették. János sikerei – talán nem is indokolatlanul – felkeltették a gót uralkodó gyanúját, hogy követe valamilyen ellene irányuló összeesküvést szőtt a császárral. A pápai krónika szerint János emiatt nem sokkal visszatérése után ravennai börtönfogságban halt meg.

Röviddel ezt megelőzően hasonló gyanú miatt már kivégeztek két a gótokkal korábban együttműködő előkelő rómait: Symmachus szenátort és vejét, Boethiust, Theodorich kancelláriájának egykori vezetőjét, akit a középkor az antik műveltség közvetítőjeként tisztelhet. A gótoknak a rómaiakkal szembeni hirtelen támadt bizalmatlanságát azzal a ténnyel magyarázhatjuk, hogy néhány évvel korábban véget ért a Róma és Bizánc közötti egyházszakadás, és félő volt, hogy a rómaiak ismét a távoli, igaz hitűnek tartott császárt tekintik majd igazi uruknak.

Több mint egy emberöltőn, kereken 35 teljes éven keresztül, egészen 519-ig tartott az Akakios-féle schizma. Természetesen szinte az egyházszakadás kezdetétől fogva megfigyelhető bizonyos fáradozás az egyház egységének helyreállítása érdekében. Hogy ez hova vezetett, arra álljon itt Symmachus pápa két elődjének egymástól is eltérő esete.

I. Gelasius pápát (492-496) a pápaság hierokratikus igényeinek egyik legkiemelkedőbb képviselőjeként tartják számon. Hírnevét I. Anastasios (491-518) bizánci császárnak írott levele alapozta meg, melyben az egyházi és világi hatalom egymáshoz való viszonyát úgy fogalmazta meg, hogy a püspökség tekintélyét az uralkodó hatalma elé helyezte, mert megfogalmazása szerint az egyháziak felelnek Isten előtt a királyokért és császárokért, és adnak számot tetteikről. Elképzelhetjük, hogy mit jelenthetett ez a császár számára, aki az emberi társadalom csúcsának tekintette magát, és a bizánci birodalom cezaropapizmus-hagyományának értelmében a legfelsőbb egyházi rangot is magának követelte. Gelasius okfejtésében azt látta, hogy ettől kezdve lelki üdve érdekében kénytelen lesz a pápára hagyatkozni, sokkal jobban, mint amaz a világi ügyekben őrá. Milyen felfuvalkodottságnak tűnhetett ez az elképzelés a császár számára, és milyen sziklaszilárd lelkiismeretre volt szüksége a pápának ahhoz, hogy – még a császári hatósugártól oly távol is, a germánok uralta és védte Örök Városban – kezdeményezni merje a fennálló világrend megváltoztatását. Gelasius pápa a két hatalomról szóló elmélete ettől kezdve a pápai világszemlélet alaptételévé lett, mely elutasította Kelet és Nyugat a császár kezdeményezésére történő megbékélését.

I. Anastasiushoz (496-498) – a pápai hatalom tekintetében útmutató I. Gelasius pápa rövid uralmú utódjához – elődjével ellentétben rossz élmények fűződnek a középkori történetírásban, a kortársak szinte eretneknek tekintették, mert a görög küldöttekkel Nagy Leó álláspontjáról és a kalcedoni hitelvekről folytatott tárgyalásai során túlzottan engedékenynek bizonyult, és elődjétől eltérően a császárral szemben is megengedhetetlenül erőtlennek mutatkozott. A Liber pontificalisban lejegyzett esete még a kodifikált egyházjogba, az úgynevezett Decretum Gratianiba is bekerült, így aki csak akarta, elolvashatta, hogy a pápáról már közvetlenül halála után az a vélekedés alakult ki, hogy „Isten akarata veszejtette el”. Az utána következő Symmachus pápa magától értetődően visszatért a Gelasius-féle vonalhoz, amire nem is annyira Anastasius sorsa, hanem az általános politikai helyzet késztette.

Kelet és Nyugat egységének helyreállítását az új, illír származású, ezért nyugati orientációjú császári dinasztiának, közelebbről a kiművelt I. Justinianusnak (527-565) köszönhetjük, aki már a legmagasabb tisztséget elért nagybátyja, I. Justinus (518-527) uralma idején a testőrségből irányította okosan a birodalom sorsát. Eleget akart vagy eleget kellett tennie a császári valláspolitikával szemben megnyilvánuló egyre szélesebb ellenzék óhajainak. Lehet, hogy kezdettől fogva új, nagyobb célok lebegtek a szeme előtt Nyugaton. Később mindenesetre bevallott célja lett, hogy helyreállítsa az egész régi Római Birodalom területi épségét, beleértve Itáliát és Rómát is.

Hormisdas pápa (514-523) pontifikátusának bemutatásakor a Liber pontificalis egyenesen drámai hangon számol be a nagy fordulatról: az ősz Anastasios császár Róma energikus elképzeléseire és a pápa jóakaró ötleteire makacsul csak azt ismételgette, hogy itt ő parancsol, de neki ne akarjon senki se dirigálni, mire mintha csak istenítélet történt volna, nem sokkal később belecsapott a villám, és meghalt. Az új császár és patriarcha Rómával is közölte megválasztását, ami alkalmat teremtett a pápa számára, hogy egy minden szempontból jól összeválogatott és felkészített követséget küldjön Bizáncba, mely jelenlétében 519 húsvétján aláírták az egyházunió okmányait. Az már kevésbé került látóterébe a pápai történetírónak – akit az egész történetből leginkább az töltött el gyönyörrel, hogy az előző császárral kapcsolatban szerzett rossz tapasztalatok után most milyen tisztelettel fogadták a pápai küldötteket -, hogy az unió végrehajtása Keleten nehézségekhez vezetett.

A Liber pontificalis mindent összevetve elég részletesen tájékoztat a schizma és Nagy Theodorich idején uralkodott pápákról. Azonban a mai történész számára legfontosabb momentum jelentőségét az akkori pápai történetíró nem ismerte fel, így le sem jegyezte. I. János pápa 525-ben utasította a kancelláriáját, hogy állapítsák meg a következő évre eső húsvét pontos időpontját, és ennek megfelelően állítsák össze az ünnepi naptárt. Ez arra indította a feladattal megbízott szakértőt, a keleti származású, sokoldalúan képzett szerzetest, Dionysus Exiguust (†545), hogy feladatkörét túllépve az évtizedekre előre meghatározott húsvétokat tartalmazó táblázatba újítás gyanánt bevezesse a Krisztus születése utáni évek keltezését, ami szerinte sokkal méltóbb volt az egyházhoz, mint az uralkodók után történő időmeghatározás vagy a még mindig forgalomban levő, keresztényüldöző Diocletianus császár (284-305) naptára. Dionysus nem kis fáradsággal, de (mint ahogy ma már tudjuk) sajnos nem teljesen helyesen megpróbált rájönni Krisztus születésének időpontjára. Mindazonáltal nem sokat használt, hogy a tudós szerzetes munkája sikerének érdekében a niceai zsinat tekintélyére vagy akár még korábbi,

jobban dokumentált időszakra és egy 2. századi pápára hivatkozott: még a konzervatív pápai kancellária is csak évszázadok múltán fogadta el az inkarnációs időszakot, és a pápai történetírás is megmaradt a régi szokásainál.

A szerencsétlen I. János utódjának trónra lépésekor a pápai életrajz megemlíti Justinus császárt és Theodorich gót királyt, és megjegyzi, hogy IV. Félixet (526-530), aki valaha tagja volt Hormisda pápa bizánci küldöttségének, „Theodorich császár parancsára” emelték pápává. Sokatmondó megjegyzés, mindazonáltal ezenkívül feltűnően keveset tudunk csak meg a gót király kegyelméből lett pápáról.

Az előző történetek bőséges tálalását egy a pápai történetírásban igazolhatóan bekövetkező változással magyarázhatjuk. Félix idején fejeződött be a Liber pontificalis egyik szerkesztése, amely az újabb pontifikátusokról természetesen több információval rendelkezett. Tény, hogy a nagy gót király, Theodorich halála és Justinianus császár uralmának kezdete fordulópont a pápaság történetében. A következő évtizedek és pontifikátusok vezérelve a következő: harc Rómáért.

Harc Rómáért

Az Örök Városért folytatott harcba természetesen a római egyház is belekeveredett. Ez megfigyelhető a Liber pontificalis beszámolóiban is, amely örvendetes módon továbbra is bő terjedelemben számol be az eseményekről, és amelyet a pápaság történetének a legutóbbi szerkesztés miatti újrakezdése után több évtizeden és pontifikátuson keresztül többé-kevésbé folyamatosan továbbvezettek, ami a történéseket egyenesen a szemtanú szemszögéből láttatja. Ez leginkább a pápák sorsán figyelhető meg.

Rögtön IV. Félix halála után ismét egyházszakadásra került sor Rómában. A legutolsó pápa által jelölt II. Bonifác (530-532) archidiakónus ellen lépett fel a lényegesen jobb kapcsolatokkal rendelkező Dioskurus diakónus. Ha tudjuk, hogy Keletről, az egyiptomi Alexandriából származott, ahol egy időre felcsillant előtte a ragyogó életpálya lehetősége, és hogy az utóbbi pápák idején a római-bizánci kapcsolatokkal foglalkozott, és ha elolvassuk, hogy sikeres ellenlábasa, Bonifác nyilvánvalóan egy Rómában honosított germán volt, bizonyos Sigibuld fia, akkor elképzelhetjük, hogy milyen frontok mentén hasadt ketté a római egyház. Mialatt az egyik párt már a távoli bizánci császárban bízott, addig a másik a ravennai gót királyi udvarral való jó kapcsolatokat tartotta fontosnak. A dolog természete szerint csak az „első német pápa” győzhetett, ahogyan tévesen Sigibuld fiát nevezték. Ugyan Dioskurus hamarosan bekövetkezett halála miatt az egész schizma amúgy csak egy szűk hónapig tartott, utóhatásai azonban még jó ideig érezhetőek maradtak. Még sokáig rossz vért szült, hogy a győztes pápa nemcsak ellenfelét ítélte el, amiért az megsértette Symmachus pápának a fondorlatos választás elleni rendelkezéseit, és ebben az ügyben rögtön szenátusi végzést is hozatott, hanem Dioskurus követőit is írásos bűnbeismerésre kényszerítette. Csak a rákövetkező második pápa szedte össze és vettette tűzre az eset terhelő dokumentumait, hogy teljesen megsemmisítse az ügy bizonyításait. Életrajzírója azonban nem riadt vissza attól, hogy a már rég halott Bonifácot tisztességtelennek, rosszakaratúnak és paphoz nem illő viselkedésűnek ábrázolja, és hogy Bonifác egész eljárását a kánonokkal ellentétesnek mutassa be. Ez azt jelzi, hogy ekkorra már más kéz irányította a római történetírást. Bonifácnak már saját pontifikátusa alatt egyre több nehézsége támadt, és az sem sikerült neki, hogy saját maga jelölésével egy védencének biztosítsa halála utánra a pápai trónt. Az akció olyannyira félresikerült, hogy nyilvánosan kellett beismernie: megsértette a római választási szabályokat, csakúgy, mint ahogy gyűlölt ellenfelei tették, és el kellett égetnie a Vigilius diakónus javára hozott dezignációs rendeletét, aki aztán évekkel később más feltételek közt mégis pápa lett. A 6. század harmincas éveiben kusza viszonyok közé került a római egyház. Ez még könnyebbé tette, hogy a Liber pontificalisban egyre nagyobb teret kapjon a részrehajló szemléletmód.

Az első germán gyökerekkel rendelkező pápa után trónra lépett az első olyan, aki nevet változtatott, mert a pogány istenség, Mercurius nevét római egyházi személy,

sőt keresztény püspök nem viselhette. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy csak emiatt érdemes emlékeznünk II. Jánosra (532-535). A Liber pontificalis szinte semmit nem jegyzett fel róla, élettörténetéből csak annyit tartott megörökítésre érdemesnek, hogy a császár megadományozta a római egyházat, ami azonban Itália Justinianus általi visszafoglalásának előestéjén talán nem volt véletlen. Az őt követő, előkelő szenátori családból származó I. Agapéttal (535-536) bizánci követjárás során találkozunk, ahol az akkori gót király, Theodahat (534-536) megbízásából megpróbálta igazolni a király trónbitorlását, és megkísérelte elhárítani a bizánci hadsereg Amalaswintha, Theodorich lányának trónfosztása és 535-ben bekövetkező meggyilkolása miatt fenyegető beavatkozását. Ez természetesen nem sikerült, mert a vandálok legyőzése és Afrika visszafoglalása óta a „gót kérdés” eldöntött ügy volt Bizáncban. Emellett a pápa dogmatikai szempontból szembeszegült a császárral, amivel saját és megbízója céljainak ártott. Justinianus már letétellel fenyegette, amikor Agapét Bizáncban meghalt. A császár ekkor már olyannyira Róma urának tekintette magát, hogy saját római kíséretéből jelölt ki új urat a városnak a már régen a tisztség után ácsingózó Vigilius diakónus (537-555) személyében.

Mielőtt azonban az újdonsült pápa Agapét koporsójával együtt visszaért volna Rómába, ott már gót nyomásra és persze gót finanszírozással pápává választották Silverius szubdiakónust (536-537), a néhai Hormisdas pápa fiát. Akkoriban még senki nem látott kivetnivalót abban, hogy a pápának gyerekei vannak. Ravennában a jelölt személyétől az apja idején megszokott gyümölcsöző együttműködést remélték. Rövid pontifikátusa ellenére Silveriusról igen hosszú, izgalmas eseményeket tartalmazó életrajz maradt fenn a Liber pontificalisban. 536 végén a bizánciak már Róma alatt álltak, és magának a pápának kellett vezetnie a város kapitulációjáról folyó tárgyalásokat. Azonban a bizánciak bizalmatlanok voltak vele szemben, és amikor Witigis gót király (536-540) ismét ostrom alá vette az Örök Várost, lehetségesnek tartották, hogy a gótok által kinevezett pápa másodszor is árulást kövessen el. Kiragadták a templomból, ahol rosszat sejtve már korábban menedéket keresett, majd Belizár, a bizánci hadvezér rezidenciáján megfosztották tisztségétől, és szerzetessé degradálták. A pápa életrajzírója részletekbe menően vázolja a megalázó jelenetet: Silveriust elválasztván kíséretétől a palota termein keresztül egészen Belizár hálószobájáig vezették, ahol a nagy hadvezért csábítóan szép, más források szerint rossz életű felesége, Antonina lábainál találta, aki szemérmetlenül az ágyban heverve duzzogva kérdezte meg a pápát: mit vétett ellene, hogy ki akarja szolgáltatni a barbár gótoknak. Ekkor forrásunk tanúbizonysága szerint már készenlétben állt egy diakónus, aki a letétel jeleként szimbolikusan hátulról levette a palliumot a pápáról. Ezután Silveriust még ott a hálószobában, mindenki szeme láttára levetkőztették, majd szerzetesi csuhába bújtatták, hogy aztán végül a kint várakozó klérussal közöljék a pápa leváltását, mire mindenki rémülten kirohant a palotából. Elképzelhetjük, hogy milyen jól szórakozott a léha udvari közönség ezen a jeleneten, melytől még hosszú ideig a düh és a szégyen pírja öntötte el a rómaiak arcát. Vagy talán más érzelmek és gondolatok is befolyásolhatták a pápai történetírókat?

Az egész ügy ismét csak Justinianus császár valláspolitikájával függött össze, aki politikai szükségességből és Theodora császárné (†548) befolyása alatt ismét monofizita-barát politikát folytatott, és birodalmának szervilis egyháza, amely teljesen alávetette magát az akkoriban kiteljesedő cezaropapizmusnak, hajlandónak

mutatkozott arra, hogy elismerje azt, amit nem sokkal korábban egy bizánci zsinat fogalmazott meg: az egyházban semmi sem történhet a császár akarata nélkül. Már I. Agapét pápa is szembesült ezzel a helyzettel 536-os bizánci utazása során, aki az eltévelyedett császár és az eretnekségbe tántorgó birodalom megmentőjeként vonult be a történelembe. Mindenesetre a Liber pontificalis beszámol példaértékű állhatatosságáról, valamint a pápaság ebből következő győzelméről, melynek csúcsát az eretneknek nyilvánított patriarcha egy másik, igaz hitűvel való felváltása jelentette, akit maga Agapét szentelhetett fel. Egyedülálló történés volt ez az egész egyháztörténet folyamán. A leírás szerint a pápa a császár fenyegetéseire azzal a megjegyzéssel válaszolt, hogy úgy gondolta, keresztény uralkodóhoz érkezik meg, de csak egy Diocletianushoz hasonló keresztényüldözőt talált. Az már nem fért bele a történetíró képzeletvilágába, így intencióiba sem, hogy a császárt politikai szempontok késztették arra, hogy beadja a derekát. Mindenesetre Bizáncban megtanulhatták, hogyan illik bánni a pápákkal.

Amikor Justinianus 543-ban úgynevezett háromrészes ediktumában három, addig a legnagyobb tekintélynek örvendő, az antimonofiziták táborához tartozó néhai teológus elítélésével a kalcedoni határozatok ellenében engedni akart a monofizitáknak, és az ediktumot mindenféle hosszadalmas zsinati tárgyalás nélkül egyszerűen a keleti és nyugati egyházfők aláírásával szándékozta kiadni, Vigilius pápát is Konstantinápolyba rendelte, s többé-kevésbé erőszakosan oda is vitette, amit – pártállástól függően – a gótok és bizánciak szorongatta rómaiak szidalma, illetve áldása kísért. Úgy mondják, Vigiliuson már az sem segített, hogy jóval korábban, még megválasztása előtt engedett az ambícióiból, amire most persze nem akart emlékezni. Bár konstantinápolyi fogadtatása kimondottan barátságos volt, újra és újra hízelegtek a pápai önállóságának, sőt a császár megígérte, hogy zsinatokat is tartanak majd, melyeknek többségén a pápa elnökölhet, Justinianust semmi sem tántoríthatta el céljaitól. Az sem hatotta meg, hogy Vigilius egy bizánci templomban keresett menedéket, majd hogy – nem minden szimbolikus utalás nélkül – Bizáncból egyenesen Kalcedonba menekült. Végül – miután emlékeztették Silverius sorsára és haláláról szóló mendemondákra, és megtörte, hogy a zsinat törölte az egyházi könyvekből, amire négy hónapos, felfüggesztéssel felérő előkelő fogság következett, melynek kényszerítő jellegét nem is tagadták előtte – Vigiliusnak rá kellett bólintania az 553-as ötödik, Konstantinápolyban tartott egyetemes zsinat végzéseire. Egyébként a pápa csak később döbbent rá, hogy a császári ediktumot, melyet Bizáncba való megérkezte után habozás nélkül fogadott el, egyre többfelé, különösen Nyugaton elutasítják. Engedékenysége alkalmat teremtett, hogy megtagadják neki az engedelmességet, ami itt-ott schizmához vezetett. A Nyugat hangulata miatt talán a pápának és az egész pápaságnak jobb volt, hogy Vigilius, miután tízévi távollét után a császár kegyesen elbocsátotta, sőt még császári privilégiumban is részesítette, soha nem látta már meg az Örök Várost. Útban hazafelé, 555 közepén halt meg Szicíliában.

Utódja – császári kinevezéssel – I. Pelagius (556-561) lett, aki hosszú ideig a konstantinápolyi udvarhoz delegált pápai követ volt, majd a pápa római helyettesítésével bízták meg, végül pedig Vigilius tanácsadója lett Konstantinápolyban. Róla csak annyit jegyez meg a Liber pontificalis, hogy Rómában őt okolták elődje haláláért, és hogy a gyanú alól egy a későbbi időre nézve

példaértékű módszerrel tisztázta magát: a templomban a kereszt és az evangélium felett megfelelő esküt tett. És amikor egyidejűleg biztosította a közvéleményt, hogy magas állását nem becsvágyó törtetéssel és simoniákus mesterkedéssel szerezte meg, nem esett szó a pápa pálfordulásáról, mely után a császár valláspolitikájának valamikori nagy ellenlábasa most felajánlotta magát az uralkodónak. A városban megelégedtek az új római püspök magyarázatával, amivel elkerülték az összetűzést a gót birodalom bukása óta Itáliát és Rómát uraló Bizánccal. Egyáltalán, ismét nagyon érdekes, hogy a Liber pontificalisból semmit sem tudunk meg Vigilius, illetve elődje és utódja sorsának dogmatikai hátteréről. A pápai életrajzíró feltehetőleg nem rendelkezett erre vonatkozó információkkal, vagy nem nagyon érdekelte az egész. Érthető, hogy a messzi Bizáncban történő események kevésbé kötötték le a rómaiak gondolatait, mint a városukhoz közeli történések. Azonban a császár gótok ellen viselt hosszú háborúját is csak röviden örökíti meg a pápai életrajzgyűjtemény, pedig e háborúban Róma többször gazdát cserélt. Más forrás nélkül a lakonikus beszámolók alapján különösen a városban uralkodó ínségről nehéz képet alkotni, ami az éhezés következménye lehetett. Itáliának a birodalomba történő betagolása a gót Totila (541-552) és Teja (552-553) király legyőzése után lezárult, még mielőtt Vigilius visszatérhetett volna Rómába.

Azonban a béke nem bizonyult tartósnak. Már a soron következő harmadik pápa, III. János (561-574) életrajza is újabb barbár betörésekről számol be Itáliában. A szóbeszéd szerint maga Narzész (†574), a császári helytartó hívta be a langobárdokat az országba, miután a rómaiak panaszt tettek ellene a császárnál, hogy hadserege kegyetlenebb, mint maguk a gótok. A következő pápa, I. Benedek (575-579) idején, akinek keresztneve a montecassinói kolostoralapító révén vált divatossá, ismét éhínség pusztított Rómában, így köszönettel kellett elfogadni az Egyiptomból érkező császári gabonaszállítmányokat, melyek azonban csak pillanatnyi enyhülést hoztak a szükségben. II. Pelagiust (579-590) az egyik langobárd ostrom alatt választották meg, így nem tudta megszerezni a szokásos császári felszentelési engedélyt. Azt csak mellékesen jegyzi meg a Liber pontificalis, hogy ez az engedély azért volt szükséges, mert a római egyházközösség és a püspök is a császár jogi felügyelete alá tartozott.

Az itáliai langobárd birodalom létrejötte új korszak beköszöntét jelentette úgy Róma, mint a pápaság számára. Az Örök Város nem került ismét barbár kézre, része maradhatott a császárságnak, azonban a birodalom határvidékén elhelyezkedve állandó veszélynek volt kitéve. Ez mindenképpen kihatással volt a pápák magatartására és sorsára.

Nagy Gergely és kora

Erre a zavaros, fordulatokban gazdag időszakra esik egy olyan pápa uralma, akit a pápaság történetében ritka „Nagy” melléknévvel ruházott fel az utókor. Ez volt a második és egyben utolsó ilyen alkalom, és a névadás minden olyan ok nélkül történt, mely a történész számára indokolttá tenné egy ilyen jelző odaítélését. Nagy Gergely pápától (590-604) vagy legalábbis az ő pontifikátusának végétől számítják a középkor kezdetét, és nem csak az egyháztörténet tekintetében. Egyrészről még a latin egyházatyák közé számítják, másrészről már az első középkori pápát, Róma első egyeduralkodóját látják benne, egyidejűleg azonban a régi római arisztokrácia legutolsó képviselőjét is. Alakja Janus-arcként foglalja egybe a múltat és jövőt, az ő példáján érthetjük meg, mi volt és mivé lett Róma.

Ilyen ítéletek igazolják a pápa történelmi jelentőségét, ilyen értékelés következik írásainak olvasásából vagy életútja megfigyeléséből. Ezért alig hihető, hogy Liber pontificalisban fennmaradt életrajza hiányos, és csak néhány sorból áll. Ezt megint csak azzal magyarázhatjuk, hogy abban a gondoktól terhes időszakban a pápai történetírás bénult volt, és csak a legszükségesebbek feljegyzésére korlátozódott, vagy csak később, a fennmaradt emlékfoszlányok alapján kellett rekonstruálnia a korábbi történéseket.

Nagy Gergely csak jó néhány évszázaddal később talált olyan történetírókra, akik azon fáradoztak, hogy igazságosan mutassák be életművét és személyiségét, és akiknek a munkái már keletkezési helyük miatt is rámutatnak a pápa sokoldalú jelentőségére. 700 körül a northumbriai Whitby kolostorában írta meg egy szerzetes annak a pápának a rövid élettörténetét, akinek az angolszászok keresztény hitre térítésüket köszönhették, kidomborítva munkájában természetesen a megtérést és az azzal összefüggő egyéb csodálatos eseményeket is. Aztán az évszázad végén a langobárd Paulus Diaconus (†799) ragadott tollat. Ő a bencés anyakolostor, Monte Cassino szerzetese volt, és hosszú időn keresztül történetíróként tevékenykedett Nagy Károly, a Római Birodalom megújítójának udvarában. Őt a szerzetespápa, az aszkéta és szent érdekelte Gergely személyiségében, meg a rendalapító Nursiai Benedek (†547) életrajzírója, akit a pápa csodált, és buzgón követett. Azonban Paulus Diaconus langobárd történetíróként a pápa arra irányuló erőfeszítéseiről is tudott, hogy megőrizze Itália békéjét a langobárd betörés után, és arról is, hogy megnyerte a langobárdokat a római egyház számára. Az Örök Városban is széles körben ismertté vált a langobárd író műve, melyet kiegészítve tovább is fejlesztettek. Aztán megint egy évszázaddal később Hymmonides János diakónus a pápai levéltárban fellelhető források alapján elkészítette VIII. János pápa (872-884) számára nagy elődje életrajzát. A római büszkeség vezeti tollát, amikor Gergely klasszikus műveltségét dicséri, azonban a pápai megbízásból következik, hogy ebben a munkában a pápaság történetének egyik kiemelkedő személyiségét kellett bemutatnia, s a Regula pastoralis ismertetésénél, melyben maga Gergely is egy keresztény püspök arcképét vázolta fel,

a későbbi életrajzíró stilisztikai ügyességgel hajt fejet a nagy pápa előtt. Egyébiránt János diakónus rendelkezésére álltak Gergely levelei, melyekből már I. Hadrianus (772-795) idején kivonatokat készítettek, mert cselekedeteikben a nagy pápát tekintették példaképüknek. Gergely pontifikátusát a mai napig fennmaradt levelei alapján ismerjük, melyek leginkább a pápa széles kapcsolatrendszeréről, az egyházi viszonyokba való itt-ott történő beavatkozásáról, a neki szentelt figyelemről és tekintélyéről tanúskodnak. A majd ezer levelet tartalmazó tizennégy kötetes gyűjteménnyel szemben a Liber pontificalis soványka híranyaga szinte nevetségesnek hat.

A pápai életrajzgyűjtemény még a pápa felemelkedéséről sem közöl elég adatot, pedig ő ugyanabból az előkelő római családból származott, mely III. Félixet és I. Agapétot is adta a római egyháznak. A szenátor ősei által kikövezett hivatalnoki életpálya csúcsára római prefektusként jutott el. Akkor azonban valószínűleg annyira megérinthette az aszketizmus eszmeisége, hogy városi palotájában összegyűjtötte maga körül a Nursiai Benedek példája szerinti szerzetesi életről hasonlóan gondolkodókat. A nyugati szerzetesség atyjának, Monte Cassino megalapítójának Dialogi című munkájában állított emléket, mely a prédikációk számára készült példabeszéd-gyűjteményként kitalált beszélgetések formájában tudósít az itáliai szentek életéről és csodatételeiről, s melynek második kötetét teljes egészében Benedeknek szentelte. A rendalapító eszméinek megvalósításában először akkor segített, amikor – mindenekelőtt Rómában – felkarolta Benedek tanítványait, miután a langobárdok 581-ben lerombolták Monte Cassinót. Gergely elbűvöltségét, de családja gazdagságát is abból a tényből mérhetjük le, hogy egymástól távol eső birtokain nem kevesebb mint hét kolostort alapított, melyek a jámborság és a műveltség központjaivá lettek. A pápák nem mulasztották el, hogy megnyerjék maguknak ezt az embert, így Gergelyt I. Benedek idején felvették a római klérusba, II. Pelagius pedig rábízta a bizánci császári udvarhoz delegált pápai követ fontos posztját. Jellemző, hogy szerzetesbarátai oda is követték; érthető, hogy az aszketikus arisztokrata fellépése mély benyomást tett a fővárosi társadalomra, és hogy a császári székhelyen az egész birodalom területéről lettek barátai. Még inkább érthető, hogy a következő pápaválasztás az ismét Rómába visszatért nemesemberre és diplomatára, tudósra és aszkétára, hitszónokra és íróra esett. Gergely valószínűleg szerénységből valamennyit tiltakozott a pápává emelés ellen, azonban a kötelességeihez való hozzáállása már a programszerű Regula pastoralisból látszik.

A Regula pastoralis egy lelkipásztor képét rajzolja meg, és a rómaiaknak akkoriban pont erre volt szükségük. Ugyancsak ez a kép tárul elénk Gergely számos, több kötetben ránk maradt prédikációiban is. Emellett már pápaként nekilátott a még Bizáncban elkezdett Jób könyvéhez szánt átfogó kommentár befejezéséhez. A mű, mely a középkori bibliaexegézis iskolamunkája lett, a „Moralia” címet kapta szerzőjétől, ami sokat elárul tartalmáról. Műveinek olvasásakor feltűnő, hogy Gergely tudatosan a rusztikális népi nyelvezetet használja a felsőbb társadalmi rétegek kifinomult nyelvi stílusa helyett, és a racionális fejtegetéseket kerülve inkább a csodák elbeszélésére helyezi a hangsúlyt; mindez a kor műveltségi ideáljának változására utal. Nagy Gergely mint doctor ecclesiae és egyidejűleg pater superstitionis vonult be a történelembe. A Liber pontificalisból persze csak műveinek címét ismerjük, tartalmukról és jelentőségükről semmit sem tudunk meg. Mindehhez hozzátehetjük

még a Sacramentum Gregorianumot, amely a gregorián énekkel együtt népszerűvé tette nevét, és rámutat az egyházi liturgia érdekében tett fáradozásaira, ami a római klérus számára létesített schola cantorum felállításában csúcsosodott ki.

Ha a pápai történetírást követjük, akkor Nagy Gergely Róma határain kívül mindenekelőtt az általa kezdeményezett angolszász misszióval vált híressé. Az Angliában később keletkezett legenda szerint ennek gondolata már pápává választása előtt megfogant benne, amikor a római rabszolgapiacon szőke fiúkat látott, akik kérdezősködésére elmondták, hogy angolok. Gergely úgy gondolta, hogy ha megtéríti őket, angolokból angyalokká lesznek majd. Gergely a források tanúbizonysága szerint maga akarta vezetni az angliai missziót, azonban a rómaiak nem engedték el. A tényleges folyamatok tekintetében azonban mindenképpen más, politikai természetű hátteret is keresnünk kell, mint mindenekelőtt a kenti, dél-angliai jüt királyság kapcsolatát a csatorna túlsó felén található már kereszténnyé lett frankokkal, melynek záloga Ethelbert kenti király (†616) egy frank hercegnővel kötött házassága volt. Anglia germán meghódítói is kapcsolatba kerültek az őslakos kelta-brit lakosság kereszténységével, és egy ideje már ki voltak téve az ír-skót missziónak. Mindazonáltal Gergely pápa volt az, aki ki tudja, milyen okból, Ágoston prior (†609 k.) vezetésével 596-ban Kentbe küldött néhány szerzetest, amivel Róma vált a térítő tevékenység vezetőjévé. A misszió tagjait és közben canterburyi érsekké szentelt küldöttét folyamatos levélváltással állandó ellenőrzés alatt tartotta, és folyamatosan jó tanácsokkal látta el. A későbbi nehézségek, melyek még az angolok megtérítésének és az angliai egyházszervezet kiépítésének teljes újrakezdését is szükségessé tették, már csak azért sem kisebbítik Gergely érdemét, mert – levelei regisztrálásának köszönhetően – fennmaradtak utasításai, melyek betartásuk esetén máshol is eredményes missziós munkához vezettek.

A későbbi pápai történetírás azt is örömmel vette tudomásul, hogy Nagy Gergely a pápai titulust kiegészítette a servus servorum dei formulával. Ezt példanélküli alázata, szellemi nagysága jelének tekintették, és kétségtelen, hogy ettől kezdve egy római püspök sem térhetett el ettől. Mindazonáltal Gergely maga is idegen példát követett, mert már előtte is használta ezt a kifejezést néhány nem római püspök, valamint a Róma és Bizánc közt újra fellángolt címvita tükrében, mely már a régebbi történetírás véleménye szerint is a címválasztás oka lett, s az egész címkérdés egyházpolitikai demonstrációvá alacsonyodott le. Már Pelagius, Gergely elődje is megütközött azon, amire feltehetően bizánci ügyvivője hívta fel a figyelmét: a bizánci patriarcha neve mellett az „ökumenikus” jelzőt használta, amivel univerzális igényeit juttatta kifejezésre. Ez akkoriban már nem is volt újdonság, hanem úgy százéves szokás. Azonban a közbelépés nem maradhatott el, amit Gergely annak ellenére meg is tett, hogy az általa megtámadott és kritizált IV. Böjtölő János patriarcha (582-595) életmódjában és jámborságában azonos gondolkodású volt vele, és ráadásul bizánci baráti köréhez tartozott. Hogy Gergely szemben bizánci társával szolgának nevezte magát (amit egyébként már megválasztása előtt is megtett), tekintettel a pápaság ugyancsak teljességre való törekvésével, legalábbis nem volt őszinte gesztus, sőt a római tiltakozás nemhogy bármilyen hatást elért volna Bizáncban, hanem hozzájárult a Kelet és Nyugat közötti konfliktusok újabb kiéleződéséhez.

A pápa a rómaiak számára a már csak azért is Isten szolgájának tűnhetett, mert ő volt, aki például békét hozott a langobárdok fenyegette városnak, ami miatt gyakran

szembekerült a harcias, de tehetetlen császári helytartóval, illetve hadvezérrel. Hogy kezdetben a rómaiak bizalommal voltak irántuk, arról Liber pontificalis alapján is lehet némi elképzelésünk, ahol fennmaradt egy feljegyzés az exarcha római látogatásáról, melynek keretében a történetírók felsorolnak minden olyan helységet Róma körül, valamint Róma és Ravenna között, amelyeket az exarcha felszabadított a langobárd uralom alól. Azonban 593-ban maga Agilulf, a langobárd király (590-616) vette ostrom alá a császári hadsereg által cserbenhagyott és kiábrándított Rómát. A pápa azonban latba vetette a katolikus langobárd királynéhoz, Theudelindéhez (†628) fűződő kapcsolatait, amivel nagyobb sikert ért el, mint a császári hadsereg. A felek újra és újra fegyverszünetet kötöttek, és Nagy Gergely utódja, Sabinianus pápa (604-606) uralma alatt jegyezte fel a Liber pontificalis a békekötést, amit Gergely maga már nem ért meg.

Hogy a béke nem volt hosszan tartó, arról a pápatörténet későbbi oldalain olvashatunk, a béke fontosságáról Róma számára azonban már Sabinianus életrajzában, ahol a történetírók ismét olyan szörnyű éhínségről számolnak be, amely arra indította a pápát, hogy az egyház gabonatartalékait áruba bocsássa a lakosság körében. Gergely későbbi életrajzírói hősük dicsőségére még ki is egészítették a történetet azzal, hogy Sabinianus nagy elődje példáját megtagadva nem ingyen adta az egyház vagyonát, nem úgy viselkedett, mint Gergely, aki puszta könyörületességből egyszerűen eltékozolta volna a gabonatartalékokat. A történet szerint persze a nép joggal morgott a pénzért árusított élelem miatt, mire Sabinianus álmában megjelent a már elhunyt Gergely, és megfeddte utódját. Ez is egy jele annak, hogy milyen jó emléket őriztek a rómaiak a nagy pápáról.

Maurikios császár (582-602) a klasszikus justinianusi területhódítási politika követője volt, ez azonban egyre inkább elérhetetlenné vált. A bizánci udvari körökben nagyon rossz néven vették Gergelytől, hogy nemcsak elismerte a császár saját gyilkosából lett utódját, Phokast (602-610), aki altisztként egy lázadással egybekötött véres katonai puccsal került trónra, és hamarosan gonosz zsarnokká vált, hanem üdvözlőlevelet is írt neki trónra lépése alkalmából, és emlékművet emeltetett neki Rómában. Tetteit akkoriban valószínűleg sokkal inkább a reális politika, mint a pápaság erkölcsi tekintélye határozta meg.

Ahogy erre a Liber pontificalis is utal, a trónbitorló bizonyos tekintetben megpróbált barátságosan viselkedni Gergely utódaival, III. Bonifáccal (607) és IV. Bonifáccal (608-615) szemben. III. Bonifácnak odaajándékozta a római Panteont, melyet Sancta Maria Rotunda néven az összes mártír tiszteletére emelt emlékhellyé alakítottak át, sőt még ezt megelőzően biztosította számára Róma primátusának jogát. Hogy ezt éppen egy véreskezű zsarnoktól kellett elfogadni, arról jóval később egy polemikus hangvételű történeti munka is megemlékezett. Azonban nem ez volt az első alkalom, hogy a császári hatalom elismerte Róma igényeit, és a középkori pápaság számára sokkal kevésbé tűnt korszakalkotónak a kétes legitimitású császár rendelete, mint Gergely áldott uralma, aki több volt a rómaiak számára, mint bármilyen császár, úr vagy uralkodó.

A bizánci zsarnokság igájában

A következő másfél évszázadban még mindig Róma és Bizánc kapcsolata teszi érdekessé a pápaság történetét, és ez érdekli legjobban a korabeli pápai történetírást is. Összességében nézve megindul a császárság és a pápaság elhidegülésének lassú, ám feltartóztathatatlan folyamata, Róma leválása Bizánc köldökzsinórjáról, és viszont. E mindenekelőtt dogmatikai okokra visszavezethető folyamatot a magát most már a „imperator” helyett „baszileosz”-nak nevező császár a nyugati ügyek iránti egyre lanyhuló érdeklődése, és ennek ellenére a császár és helytartója által a rómaiak ellen elkövetett néhány erőszaktett fémjelzi. A korszak végére pedig eljutunk oda, hogy a langobárd fenyegetés újabb szakaszában a pápák már semmit nem várnak el a császártól, hanem új védelmező után néznek.

A Liber pontificalis kezdetben egy sor súlyos, az egyház ellen irányuló államhatalmi támadást jegyez fel. Itáliában is zavargásokhoz vezetett, amikor Herakleios (610-641), akinek később a birodalom megújítását köszönhette, megdöntötte a császárgyilkos Phokas uralmát. I. János exarchát (611-616) Ravennában agyonverték, utódja, Eleutherius (616-620) ugyan helyreállította a közrendet, de aztán maga is lázadóvá válván kikiáltotta magát császárrá, azonban ez a középkori „marcha su Roma” rossz véget ért, ismét ingadozóvá vált katonái mészárlásba kezdtek, és ennek részeként az újdonsült imperátort is legyilkolták, levágott fejét pedig elküldték a császárnak Bizáncba. A pápai életrajzgyűjtemény a fenti eseményekről Deusdedit (615-618) és V. Bonifác (618-625) pápa pontifikátusának bemutatása kapcsán tudósít, akikről egyébként nem sok feljegyeznivaló maradt fenn. Deusdedit volt az első olyan pápa, akinek az idejéből fennmaradt az ólombulla, amellyel a pápai okleveleket pecsételték le. Ellentétben a később használatba került betűbullákkal vagy az invesztitúraharc óta szokásos apostolképet ábrázoló pápai bullákkal, ez a Jó Pásztort ábrázolta a pápaság szimbólumaként. Csak remélhetjük, hogy ebben a zavaros időszakban a pápák az Ő szellemében is cselekedtek, mert a források semmit nem árulnak el erről. Azután pont két évtizeddel később, egy olyan időszakban, amikor – a korszakban egyébként nem szokatlanul – a pápai trón éppen hosszabb ideig betöltetlen volt, mert Severin (638-640) pápa megválasztása után meg kellett várni a felszenteléshez szükséges császári engedélyt, a pápai történetíró arról számol be, hogy Mauritius, a császári városparancsnok, hogy kifizesse csapatai elmaradt zsoldját, kifosztotta a lateráni palotát, melyet a pápa még nem vett birtokba. Isachius exarcha ugyan a helyszínre sietett Ravennából, azonban összejátszott a rablókkal, és nagy ravaszul a császárnak is küldött egy részt a rablott holmiból, hogy biztosítsa jóindulatát. Azonban az egyetértés nem tartott sokáig. Mauritius felettese ellen fordult, és ki tudja, joggal vagy sem, meggyanúsította, hogy a császár helyére tör. A római milícia ereje azonban alulmúlta a ravennai seregét, és Mauritiust fejvesztéssel büntették, pedig a templomban keresett menedéket. A Liber pontificalis szerint az exarcha sem kerülte el

a galádságáért járó isteni büntetést: nem sokkal később villámcsapás végzett vele. Mindez feltehetően a Herakleios császár halálát követő és I. Tódor (642-649) pápa pontifikátusának kezdetére jellemző zűrzavaros időben történt, mivel az ő életrajzában olvashatunk róla. Az utána következő I. Márton (649-653) idején egy Olympios (649-653) névre hallgató ravennai exarcha ismét engedetlenné vált urával szemben, és Rómában ellencsászárrá koronáztatta magát. A szerencsétlen pápa e trónbitorlásnak köszönhette később még bemutatásra kerülő keserves sorsát, mivel megvádolták az összeesküvésben való részvétellel, majd pedig a Szicíliában időközben meghalt trónbitorlónak szánt büntetést is rá szabták ki.

Róma összefonódása a birodalom politikai sorsával akkor érte el tetőpontját, amikor Herakleios császár unokája, II. Konstans (641-668) még egyszer utoljára megkísérelte, hogy érvényt szerezzen Itáliában a császári tekintélynek. Konstans tartósan nyugatra szerette volna helyezni uralkodói székhelyét, ezért 663 nyarán látogatást tett a régi birodalmi fővárosban. A Liber pontificalis Vitalianus pápa (657-672) életrajzában ecseteli büszkén a magas rangú vendég fogadását a város kapui előtt, valamint a császár által kegyesen meglátogatott templomokban, sőt kitér a Lateránban tartott ünnepi lakomára is. Rómában már emberemlékezet óta nem láttak egy császárt sem, és kereken kétszáz esztendőnek kellett eltelnie, hogy ismét odalátogasson egy, aki után a következő bizánci uralkodóra pontosan hétszáz évet kellett várni. Hogy II. Konstans tizenkét napos római időtöltése a kellemetlen emlékek között maradt fenn, azzal függ össze, hogy a császár rengeteg drágakövet szállíttatott el a városból, és a templomok kincseit is elrabolta. Ebből látszott, hogy milyen keveset ért neki Róma, hogy csak egy része volt császári címének, mint egy történelmi emlék, amelyet hirtelen úti benyomásokkal fel lehet frissíteni, csupán valamiféle kuriózum. Így a most Itáliában ismét közvetlenül gyakorolt császári hatalmat inkább elnyomásnak tekintették, nem is beszélve a lakosság számára szokatlan adókról, melyek egész családokat tettek tönkre. Nem csoda, hogy lassacskán elillant a császárságba vetett utolsó remény is. Végül némi kárörömmel írja le a pápai történetíró Adeodat pápa (672-676) élettörténetében, hogy nem sokkal a császár szirakuzai meggyilkolása után az ott felhalmozott, Rómából és Itália minden részéről összeharácsolt kincsek a tengeri rablók zsákmányává lettek, azaz magukat a tolvajokat is meglopták.

Az ilyen politikai események olyannyira nem voltak idegenek Róma város történetétől, hogy az egyházi történetírás nem is akarta őket említés nélkül hagyni. Természetesen a római egyházra és a pápaságra is hatással volt, ami a városban történt; azonban az egyház és a pápai hatalom látványos, drámai eseményekben gazdag történetét nem csak politikai események befolyásolták. A pápaság ismét dogmatikai viták közepén találta magát.

Amikor hosszas harcok után a császárság keleti tartományai felszabadultak a perzsa uralom alól, Herakleios császárnak, a Keletrómai Birodalom megújítójának is szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy alattvalóinak jelentős része a monofizita tanokat követi, és hogy ez veszélyt jelenthet a birodalom fennmaradására. Sergios (610-638) bizánci patriarcha tanácsát követve, több uniós tárgyalás után a 638-ban kiadott ekhtézisz piszteosz című császári vallástörvényében elrendelte, hogy a jövőben el kell ismerni a Krisztus két természetéről szóló tanítást, de úgy, hogy csak egy, benne működő akaratról legyen szó. Ez volt az úgynevezett monothelétizmus,

amellyel a császár a monofizita teológiai irányzatnak akart kedvezni. Az uralkodó ezt megelőzően a monoenergizmust, a Krisztus mindkét természetét meghatározó egyetlen energiáról szóló tant akarta elfogadtatni, azonban erős ellenállásra talált, így most boldog volt, hogy ezt az új elméletet maga I. Honorius (625-638) pápa is támogatta. Az ügyben a várható hatást hideg fejjel kiszámító bizánci patriarcha fordult a tekintélye elismerésétől teljesen elandalodott és megdicsőült pápához, és hamar meg is kapta tőle a megfelelő választ. A patriarcha levele 9. századi kéziratban maradt fenn. A Liber pontificalis viszont hallgat róla, mint a sír, ami a történet folytatásának ismeretében nem csoda. A dokumentum műértő építtetőként és a római egyházak bőkezű támogatójaként dicséri a campagnai származású pápát, aki úgy tűnik, nem volt elég okos, hogy felismerje a neki állított csapdát.

A mélyebb gondolkodású teológusok ezzel szemben azonnal felfedezték a politikai okokból propagált kompromisszumban rejlő gondolati nehézségeket, és persze arra is rájöttek, hogy a hatalom észrevétlenül meg akarja változtatni a szent hitvallást. Így aztán itt-ott ellenállásba ütközött a császári rendelet. Az ellenkezők legkitartóbb vezére a császár néhai titkára, a császári udvar praktikáiban járatos, később a Hitvalló epiteton ornanst elnyerő Maximus szerzetes lett. Ő keletről érkezett menekültként talált meghallgattatásra a nyugati tartományokban. Először Karthagóba ment, ahol befolyása alatt több afrikai zsinat is elítélte a fenti császári törvényt, sőt a Gergely névre hallgató császári helytartót (646-647) ellencsászárrá is ütötték. Onnan Rómába vezetett útja, ahol abban az időben nagyszámú keleti menekült élt, akik egyre inkább magasabb egyházi tisztségekbe jutottak, és a következő évtizedekben már pápák is kerültek ki közülük. IV. János pápa (640-642) mindazonáltal dalmáciai volt, és a Liber pontificalis, valamint más források szerint is sokat tett szűkebb pátriájáért, többek közt kiváltotta földijeit a Balkán-félszigetre akkoriban beözönlő barbár szlávok fogságából. Azt azonban már csak más forrásból tudjuk, hogy pontifikátusa alatt egy római zsinat elítélte a monothelétizmust, és hogy a pápa – valószínűleg nem tiszta lelkiismerettel – egy Bizáncba küldött levelében azt állította, hogy Honorius pápát annak idején félreértették. Az őt követő I. Tódor (642-649), egy palesztinai püspök fia, maga is keleti jövevény volt. Még megérte azt a diadalt, hogy megjelent Rómában a Herakleios császár halála után politikai villongások miatt eltávolított Pyrrhos patriarcha (638-641), Sergios utódja, akit Hitvalló Maximus Karthagóban megtérített, és meglepő pálfordulással szembehelyezkedett a saját égisze alatt megjelentetett vallástörvénnyel. A rómaiak így persze már elismerték törvényes konstantinápolyi patriarchának, és ekként is tisztelték. Azonban gyorsan kiderült, hogy nyilatkozatát nem gondolta komolyan, sőt abban a pillanatban vissza is vonta, amikor megvásárolhatta vele hazatérését. A hiszékeny és csalódott pápa erre egyházi átokkal sújtotta, csakúgy, mint utódját, Paulost (641-653). Rómában nem tudták elhinni és elfogadni, hogy a növekvő bizánci ellenállás és a legtöbb, monofiziták által lakott keleti terület mohamedán meghódítása miatt a császári udvarnál „ejtették” a használhatatlanná vált „ekhtéziszt”, és az ifjú II. Konstans császár 648-as új vallásrendeletében még a monoenergizmusról és a monothelétizmusról való vitát is betiltotta.

Így aztán a következő pápa, I. Márton (649-653), nem sokkal a császári egyetértés nélkül bekövetkezett trónra lépése után egy 649 őszén tartott római zsinaton éles hangú határozatot hozatott a császári valláspolitika és a keresztény hit eretnek

meghamisítása ellen, és ezt a megfelelő kiátkozásokkal együtt mindenütt ki is hirdette. A császári udvar ezt már nem hagyhatta annyiban, és utasította Olympios exarchát, hogy járjon utána a dolgoknak Rómában, és bírja rá a zsinati atyákat, hogy térjenek jobb belátásra, és ismerjék el az előző évben kiadott vallástörvényt. Olympiosnak feltételezhetően az is feladata lehetett, hogy a császár részéről el nem ismert pápát eltegye láb alól, azonban ahogy forrásunkban olvashatjuk, a gonosz szándék csoda folytán meghiúsult, mert a Márton meggyilkolására kijelölt katona megvakult, és így nem ismerte fel áldozatát a templomban. Ez a „gyilkosság a székesegyházban” szagú történet kicsit hiteltelennek tűnik, azonban tény, hogy ha nem is a vakság, de az elvakultság vezetett odáig, hogy ekkoriban az exarcha trónbitorlóként lépjen fel. Olympios nem sokkal később elesett a Nyugaton csak szaracénoknak hívott mohamedánokkal szembeni harcban, akik akkoriban kezdték rendszeresen pusztítani Itáliát, ami a pápai történetírást is arra késztette, hogy első ízben megemlékezzen róluk. Azonban magát a történelmi jelenséget már nem érte fel ésszel a pápai történetíró, aki Olympios hirtelen halálában csak a bűnért járó büntetést látta.

Aztán 653 júniusában a következő exarchának, Calliopa Tódornak (652-666) sikerült végrehajtania a csak későbbre halasztott gyilkosságot. Mártont a Laterán templomi védelmet biztosító területéről ígéretekkel a helytartónak a Palatinus-dombon levő rezidenciájára csalták, ahol letartóztatottnak nyilvánították, és az éjszaka leple alatt Rómából Konstantinápolyba szállították, ahol perbe fogták. Mártont a felségsértés vádja miatt halálra ítélték, az ítéletet azonban száműzetésre változtatták, egyébként annak a Paulosnak a közbenjárására, akit a pápa nemrég kiátkozott. A pápa 655-ben halt meg a krimi Kherszonban, 662-ben követte fegyvertársa, Maximus is, akit a Kaukázusban ért a halál. Az egyház felfogása szerint mindketten mártírok voltak.

Ezzel azonban még korántsem értek véget a viták, hanem egy igen jelentős és hosszan tartó utójáték következett.

Mindenekelőtt elgondolhatjuk, hogy a rómaiak nehezen viselték el a pápán vett erőszakot, és ezért – ahogy a Liber pontificalisban olvashatjuk – megakadályozták a szelíd-engedékeny természetű I. Jenő pápát (654-657), hogy elfogadja a következő bizánci patriarcha, Petros (655-666) testvéri bejelentését hivatalba lépéséről, mivel Petros a krisztológiai akarat- és energiakérdésről „nem világosan, hanem csak obskúrus megfogalmazásokban” nyilatkozott. Persze nem a köznép ítélkezett és viselkedett így, hanem a képzett, teológiai műveltséggel rendelkező rétegek. A belőlük szerveződő ellenzék nem is annyira Bizánccal, hanem a még Márton életében bizánci parancsra trónra emelt pápával helyezkedett szembe, aki már régebben beleegyezését adta egy a császári udvar által kiötlött enyhe vallási kompromisszumhoz, melyet azonban a rómaiak tiltakozására visszavont.

Ennél jelentősebbek voltak a IV. Konstantin császár (668-685) által a meddő hitvita végleges rendezése végett összehívott 680-681-ben tartott konstantinápolyi zsinaton történtek. A szinódus közvetlen helyszíne, a Trullus, azaz a császári palota kupolaterme miatt az első trullai zsinat néven vonult be a történelembe. A zsinati meghívót még Donus (676-678) pápának küldték meg, azonban csak utódjának, Agathónak (678-681) állt módjában legalázatosabban Konstantinápolyba indítani a

kért küldöttséget, amelyet – az ügy fontosságára való tekintettel – még indulás előtt egy hirtelen összehívott római zsinaton készítettek fel.

Ettől a ponttól kezdve egészen részletekbe menően tudósít a forrásunk, a pontos napok megadásától beszélgetések közléséig szinte mindent lejegyez. Az írónak kitűnő konstantinápolyi információi lehettek, ahol persze azért több történt annál, mint amennyiről be akart számolni. Mindazonáltal szinte átélhetjük az eseményeket: a pápai követek ünnepélyes fogadását a császárvárosban, az első kihallgatást az uralkodónál, akinek átnyújtották a pápa figyelmeztető levelét, a császár gondoskodását római vendégeiről a pápai apokriziárius rezidenciáján berendezett szállásukon, a küldöttséggel szemben tanúsított tiszteletet a felvonulásokkor, az ünnepi istentiszteleteken és az ültetési rendnél.

A zsinat 680 novemberétől 681 szeptemberéig tanácskozott. Az üléseken a pápai küldöttek a császári trónus melletti díszhelyet kapták meg, és átengedték nekik az első javaslattétel jogát is. A Liber pontificalis elmondása szerint azt követelték, hogy a monotheléták hitvallásuk interpretációjának igazát mérvadó írásokból vezessék le, azaz dogmatikai állításaik tekintetében az ő részükről álljon fenn a bizonyítási kényszer. Ez persze nem sikerülhetett, sőt még az is kiderült, hogy a beterjesztett könyveket és iratokat eretnek módon meghamisították.

Így a tárgyalások 681 márciusában a monotheléták szószólójának, a tévelygésétől eltántoríthatatlan Makarios antiochiai patriarchának egyébiránt a Liber pontificalisban is feljegyzett letételéhez vezettek; őt római száműzetésbe küldték, híveit pedig, hacsak alá nem vetették magukat a zsinati határozatoknak, különböző más helyekre távolították el. A zsinat végén pedig név szerint kiátkozták monoenergizmus és a monothelétizmus Sergios patriarcha és Honorius pápa ideje óta már rég halott képviselőit. Azt még a pápai legátusok sem tudták megakadályozni, hogy Honorius rákerüljön a listára, ami később „causa Honorii” néven kellő ellenérvvé vált a pápai tévedhetetlenségről és csalhatatlanságról kialakult vitában.

Még a Liber pontificalis sem tudta megkerülni ezt a kényes pontot. Ugyan a még a zsinat alatt meghalt Agatho életrajzírója tudni sem akar a ténylegesen csak később felszínre került Honorius-kérdésről, azonban az utána következő pápa, II. Leó (682-683) élettörténetében már a zsinaton elítélt eretnekek között találjuk Honorius nevét is, akit persze nem nevez pápának a szerző. Ez teljesen hasonló Leó pápának a császárhoz írott leveléhez, melyben megerősítette a zsinati iratok kézhezvételét, és jóváhagyta a határozatokat. Ebből a levélből azonban világosan kitűnt, ki az a Honorius, akiről szó van. Ezzel szemben a Liber pontificalis kevésbé tájékozott olvasói aligha tudták azonosítani, amivel az életrajzírók aligha teljesítették történetírói tájékoztatási kötelezettségüket. Honoriust feltehetően feláldozták, és igyekeztek eltussolni, hogy pápa volt. Még a pápai kancellária formulás könyvében, az úgynevezett Liber diurnusban is fennmaradt egy abból az időből származó hitvallásformula, melyben a mindenkori újonnan megválasztott pápának be kellett mutatkoznia a császári udvarnak és az egész kereszténységnek, valamint meg kellett tagadnia valamennyi eretneket, köztük a természetesen ismételten nem pápaként megemlített Honoriust is.

A pápaválasztási értesítés formája mindazonáltal már nem sokáig maradt használatban. A császárság az engedelmes pápasággal szemben oly gyakran tanúsított kegyes bánásmódjához az is hozzátartozott, hogy megváltoztassák az

idevágó szabályokat. A Liber pontificalis úgy tudja, már Agatho pápának sikerült elérnie, hogy csökkentsék a császári megerősítésért járó díjak mértékét. Az őt ismét csak vég nélküli trónüresedés után másodikként követő II. Benedeknek (684-685) ígéretet tettek a jövőre nézve, hogy ugyan a választás utáni azonnali felszentelést nem kaphatja meg, ahogy ezt a pápai életrajzgyűjteményben olvashatjuk, de megszerezheti a ravennai exarchátus, azaz az itáliai császári helytartóság korábban már engedélyezett megerősítését. Csak ezután végezhette el az ostiai püspök (akinek erről a szerepéről először e pápa kapcsán hallunk) két másik bíborossal a felszentelést.

Sőt mi több: V. János (685-686) alatt még azt is sikerült elérni, hogy a császár kegyelméből elengedjék dél-itáliai patrimóniumok adóit, és nehezen nevezhető véletlennek, amit a pápai történetírás már Donus, Agatho és II. Leó életrajzában többször is elégtétellel jegyez meg, hogy azokban az években érvénytelenné vált Ravenna, a császári kormányzat itáliai központjának egyházi különállása, és hogy a ravennai érseket rábírták, hogy vesse alá magát a pápának, felszentelését is Rómában végeztesse el, és végül ismerje el, hogy egyháztartománya a római egyházszervezethez tartozik.

Feltehetőleg erre a jelentős időszakra esik a Liber pontificalis egyik összefoglaló szerkesztése is, ahogy ezt a Konon (686-687) pápa pontifikátusáig terjedő pápakatalógus is bizonyítja. Azonban utólag semmit sem változtattak a pápák életrajzain. Az viszont megfigyelhető, hogy az életrajzírók most már sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a pápák személyiségének megrajzolására, és nem csak arra törekedtek, hogy ősrégi sztereotip formulák szerint a származásukról, életpályájukról és pontifikátusuk idejéről szóló tényeket jegyezzék fel.

Az V. János halála utáni zűrzavaros schizmával kapcsolatos leírások kapcsán ismét jobb betekintést nyerhetünk a római pártharcokba. A frontvonal egyik oldalán a klérus állt, mely a római főpresbitert, Petrust jelölte a pápai trónra, míg a másik oldalon a római nép, amely egy Tódor nevű papot favorizált. A már korosodó Konon valószínűleg csak kényszermegoldásként jött szóba, akinek a személyében mindenki meg tudott egyezni, és aki a világi dolgok iránt tanúsított teljes érdektelensége révén vált elfogadhatóvá. A jámbor és egyszerű aggastyán betegsége miatt nem tudta gyakorolni a hivatalát, és az elvárásoknak megfelelően nem pontifikált túl hosszan. Amikor meghalt, a presbiteri kollégium jelöltje, az időközben főpresbiterré előlépett Tódor és egy Paszkál nevű archidiakónus, a diakónusi kollégium favoritja került szembe egymással. Az utóbbi még Ravennával is felvette a kapcsolatot, és jelöltsége támogatása fejében pénzügyi ígéreteket tett az exarchának. A fenyegető konfrontációt elkerülendő, a római nemesség és a milícia egy harmadik, nem római jelölt mellett döntött, Paszkálnak simoniákus machinációiért kolostori fogsággal kellett vezekelnie, a túl későn érkezett exarcha pedig hiába nyújtotta be követeléseit az időközben a Lateránban trónra emelt I. Sergiusnak (687-701), aki Kononhoz hasonlóan szintén Szicíliából származott, azonban szír volt, és Rómában nevelkedett, ahol képzettsége miatt egyházi karriert futhatott be.

Az ő és utódai korában még mindig a Róma és Bizánc konfliktusokkal terhes viszonya jelentette a központi kérdést. II. Justinianus (685-711) császár az első trullai zsinatot a másodikkal folytatta, mely egy sereg Róma-ellenes és a nyugati szokásokkal egyáltalán nem egyező határozatot fogadott el. A pápát ugyan nem

hívták meg, hanem beérték a jelen levő pápai apokriziáriussal, vagy talán éppen ezért azt követelték a pápai udvartól, hogy aláírásával ismerje el a zsinati határozatokat, amit azonban Sergius megtagadott. A renitenskedő pápa őrizetbe vételére kiadott parancs azonban ez alkalommal nem teljesült, mert a római nép megvédte püspökét a letartóztatására érkezett császári tiszttől, akit aztán magának a pápának kellett védelmébe vennie a népharag elől. A Liber pontificalis élvezetesen tudósít arról, hogy a bizánci dicstelenül a pápa ágya alá bújt, és sírva könyörgött az életéért. Justinianus 695-ben bekövetkezett bukása időlegesen véget vetett az ehhez hasonló császári akcióknak. Azonban jól mutatja a rómaiaknak a császársággal szembeni ingerültségét, hogy az új császár, III. Tiberios (698-705) delegálta exarchát csak VI. János pápa (701-705) higgadt fellépésének köszönhetően voltak hajlandóak elismerni. Aztán Justinianus 705-ben bolgár segítséggel ismét visszafoglalta a császári trónt, és hasonlóan ahhoz, ahogy bosszút állt bizánci ellenfelein, Rómát is alá akarta vetni akaratának. Miután VII. János (705-707) az ismét megküldött zsinati iratokat egyszerűen aláíratlanul visszaküldte, utódját, I. Konstantint (708-715) Konstantinápolyba rendelték. A Liber pontificalis félelemtől eltelve számol be bizonyos császári megbízottak római és itáliai rémtetteiről, ha azonban tényleg hinni akarunk jelentése hitelességében, akkor Konstantin bizánci útja, mely több mint ezer esztendőre az utolsó ilyen volt a történelemben, valóságos diadalmenet kellett hogy legyen. Elrendelték, hogy a pápát mindenütt a legnagyobb tisztelettel fogadják, így Konstantinápolyban is pompás kíséret élén maga a patriarcha sietett elébe, majd Nikodémiában lezajlott a nevezetes találkozás a császárral, aki a Keleten szokásos térdre borulást lábcsókkal teljesítette a püspök számára. Konstantin pápa egyháza kiváltságainak megerősítésével nemsokára hazaindulhatott, és nem minden szomorúság nélkül jegyzi meg életrajzírója, hogy 711 végén, nem sokkal megérkezése után értesült arról, hogy a császárt, akiről a Liber pontificalis csak szuperlatívuszokban, keresztényi és ortodox uralkodóként beszél, de aki odahaza gonosz zsarnokként meggyűlöltette magát, ismét megbuktatták, és meggyilkolták. Azonban semmit nem tudunk meg forrásunkból arról, hogyan rendeződtek a problematikus kérdések a pápalátogatás alatt. Az mindenesetre elfogadhatatlan, hogy az ordas farkas hirtelen szelíd báránykává vált. Bizáncban kiválóan értettek ahhoz, hogy bármilyen eszközzel kezessé tegyék az egyházat. Azonban már az sem fontos, hogy milyen árat fizetett a pápa a pápai történetíró által ránk örökített üdvözlési jelenetért.

A képrombolás és langobárd fenyegetés kora

Róma és Bizánc, azaz a pápaság és a császárság közötti elidegenedési folyamat utolsó, leginkább drámai fejezete ismét csak dogmatikus okokra vezethető vissza. Kelet és Nyugat elhidegülésének oka egyértelműen a hosszan tartó képrombolási mozgalom. Amikor II. Justinianus bukásával kihalt a Herakleida-dinasztia, Philippikos (711-713) császár uralkodása alatt újra visszatértek a monothelétizmushoz, amire a rómaiak természetesen tiltakozó akciókkal és tüntetésekkel válaszoltak. I. Konstantin pápa életrajzírója még elégedetten jegyezte fel, hogy elbukott az eretnekcsászár, és hogy a következő baszileosz Rómába küldött üzenetében elismerte a trullai határozatok érvényességét. Azonban az csak a következő pápa, II. Gergely (715-731) életrajzából derül ki, hogy ezt a császárt nem sokkal ezután kolostorba küldték, és egy másikat ültettek a trónra, aki szintén csak rövid ideig uralkodott. A kormányzat gyengeségét kihasználták a mohamedánok, hogy betörjenek a birodalomba, melynek következtében Konstantinápolyt 717-718-ban egy egész éven keresztül ostromolta a kalifa flottája és egy Kis-Ázsiából betörő szárazföldi hadsereg. A betörések nemcsak a keleti birodalmi határszakasz teljes védtelenségét tették nyilvánvalóvá, hanem arra is rámutattak, hogy az ott lakó népesség nem hű a birodalomhoz. Az iszlám vallási propaganda hatásától leginkább a monofizitizmusra hajló népeknél kellett tartani. A szigorúan egyistenhívő mohamedánok gúnyosan tekintettek a keresztény egyház rengeteg szentjére és a keresztényekre, akik ahelyett, hogy Istent annak szellemében és igazságában imádták volna, a babonásan tisztelt ikonjaikon egyszerűen ábrázolt alakokban hittek.

Így került sor a keleti határvidékről származó, így az ottani politikai és vallási viszonyokat jól ismerő III. Isauriai Leó császár (717-741) uralma alatt a képrombolásra. Az uralkodó a kalifák példáját követte, amikor megtiltotta birodalmában a szentképek tiszteletét. A keleti események visszaköszönnek a pápai történetírásban is: a császári rendelet, melynek csúcsát a felheccelt tömeg által előhozott ikonok nyilvános elégetése jelentette, az emiatt siránkozó képimádók, a császári rendelkezéseket szabotáló I. Germanos patriarcha (715-729) lemondatása, császárhű utóda és III. Anastasios (729-753) hivatalba lépése bejelentésének pápai elutasítása.

II. Gergely a Liber pontificalisban fennmaradt életrajza az egyik legrészletesebb ilyen jellegű forrás, mely két változatban maradt ránk, melyek közül az egyik még maga a pápa pontifikátusa alatt keletkezett, és közvetlen élményekből merít, míg a másik egy későbbi, stilisztikailag csiszolt utánzat. A képrombolási mozgalom szemmel láthatólag nem okozott problémát az életrajzírók számára, sem annak teológiai, sem pedig lelki oldala. A császár és a pápa szembenállását inkább politikai okokra, az egyházi birtokokat sem kímélő császári adópolitikára vezetik vissza.

Ezenkívül csak a pápa ellen újra és újra megkísérelt merényletekről olvashatunk, aki életrajza szerint az egész Appennini-félsziget császárellenes mozgalmainak szellemi vezére volt, ami akár még igaz is lehetett. Mindazonáltal nem lehet véletlen, hogy hosszú idő után Gergely volt az első ténylegesen római származású pápa a római püspökök között. Azonban a likvidálására irányuló kísérletek leírása az izgalmas jelenetek ellenére is unalmas ismétlésektől hemzsegő érdektelen olvasmány, melyben inkább az állami szervek tehetetlensége szembetűnő, nem pedig a pápának a történetíró által ábrázolt állandó jellegű csodás megmenekülése.

Az első ilyen gaztettnél egy megfelelő parancsokkal ellátott bizánci katonatisztet küldtek Rómába, aki az Örök Város legmagasabb császári hivatalnokainak, a duxnak és kancelláriája vezetőjének természetszerű támogatásán kívül egy klérikusban is cinkostársra lelt. Azonban a gyilkost hirtelen támadt betegsége megakadályozta terve kivitelezésében. A klérikus és a kancellária vezetője felett a nép ült törvényt, a dux pedig szerzetesnek álcázva magát kolostorba menekült. Ezután a ravennai exarcha próbálkozott, és megindult Róma felé. Támadását azonban a langobárdok segítségével sikerült elhárítani. Már egész Itáliában megtagadták az engedelmességet a császári hercegeknek, és Velence mintájára mindenütt saját dózsét választottak. Róma hercegét megölték, a rómaiak meghódították a császárhű Campagnát is, Ravennában meg agyoncsapták az exarchát. Az őt követő Eutychios (727-751), az utolsó itáliai császári helytartó, Nápoly felől támadott. Azonban neki sem sikerült a pápa eltávolítása, sem letartóztatással, sem gyilkossággal, pedig követe, akit aztán magának Gergelynek kellett megvédenie a nép haragjától, még a római nemességet is megpróbálta felbujtani. Azonban az exarchának sikerült szövetséget kötnie Liutprand (712-744) langobárd királlyal, ami Róma bevételéhez vezetett. Tusciában ugyanekkor valakit ellencsászárrá emeltek, és – Gergely életrajzírója szerint – a pápa segített a kétségbeesett helytartónak a felkelés leverésében.

Ebben a vészhelyzetben elfogadható a pápa és az exarcha közötti szívélyes közeledés. Mindkettőjüket más-más veszélyeztette: az egyiket Róma elfoglalása, a másikat pedig a trónbitorló. Miután a Liber pontificalis írója azon sajnálkozik, hogy Róma mégse nyerte el a császári kegyelmet, arra következtethetünk, hogy a város legalábbis arra törekedett, hogy elnyerje. Éppúgy figyelemre méltó, hogy a pápa a Liber pontificalis szerint csak egy figyelmeztető levélben reagált Germanos leváltására és az új patriarcha megválasztására, mert folyton a császár megtérésében bízott. Gergely ezek szerint továbbra sem adta fel álláspontját, bár semmilyen lépést nem tett vagy nem akart tenni annak érvényesítése érdekében. Ezzel végződött pontifikátusa.

Közvetlenül II. Gergely halála után – állítólag inspiratív választás útján – egy szíriai származású papot választottak pápává III. Gergely (731-741) néven. A két egymást követő pápa névazonosságának következtében fokozatosan meghonosodott, hogy a pápák neve mellé sorszámokat illesztettek. Úgy tűnik, hogy ez alkalommal jelentették be utoljára a választás eredményét az exarchának, mert az újonnan megválasztott pápa felszentelésére csak öt héttel később került sor. A Liber pontificalis erről nem szól semmit sem, viszont az úgyszintén örvendetesen részletes életrajzban a történetíró már kezdetben dicsőítette a művelt pápa képességeit, különösen nyelvtudását, valamint a pontifikátus datálására vonatkozó szokásos formulát azzal a megállapítással egészítette ki, hogy III. Gergely kora az üldöztetés időszaka volt.

Ezen természetesen a még mindig napirenden levő képrombolási mozgalom, valamint az ebből következő, Bizánccal szembeni konfliktus értendő. Gergely már feltehetően közvetlenül megválasztása után figyelmeztető levelet küldött a császárnak, melyet a követként eljáró pap nem merészelt átadni a császári udvarban, és így dolgavégezetlenül tért haza. Jócskán megigézhette és megijeszthette a küldöttet a bizánci császár! A Liber pontificalis szerint a pápa is hatalmas haragra gerjedt. A követ ügyében összeült zsinaton csak a nép közbenjárása mentette meg a gyáva küldöncöt a letételtől, és tette lehetővé, hogy próbára bocsássák, melynek keretében még egy kísérletet tehetett Bizáncban. Ezúttal már Szicíliában elfogták a császár emberei, megakadályozták továbbutazását, és száműzték. Nem jártak jobban a második és harmadik küldöttség tagjai sem, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy közöljék a császárral és a konstantinápolyi patriarchával: egy egész Itáliára kiterjedő zsinat határozata elítélte a képrombolást, és exkommunikálta a benne részt vevőket. Hogy a császár e római intézkedésekre a pápa szicíliai és dél-itáliai birtokainak elkobzásával válaszolt, azt csak a sokkal későbbi panaszos levelekből tudjuk, és csak sejteni lehet, milyen érzékenyen érintette ez a pápaságot, mert a pápai életrajzgyűjtemény semmit nem árul el erről a tényről. Még javában dúlt Bizáncban a képrombolási mozgalom, sőt még korántsem érte el a csúcspontját, a pápai történetírás mégis egyre kevesebb figyelmet szentelt a Keleten történő eseményeknek.

Ennek oka, hogy új veszély keltette fel a pápák és történetíróik figyelmét: a langobárdok, fejedelmeik közelsége Rómához, valamint királyaiknak törekvése, hogy a kiterjesszék hatalmukat az egész Appennini-félszigetre. Az különben is eléggé figyelemreméltó, hogy a pápai történetírás eddig tulajdonképpen mennyire nem vett tudomást a langobárdokról, hogy kizárólag a római-bizánci kapcsolatokat vette figyelembe, mintha nem változott volna meg teljesen az itáliai politikai helyzet, és a hajdani nagy birodalom érintetlen lett volna. Az ábrándok csak jóval később tűntek tova. A Liber pontificalis először VI. János pápa (701-705) életrajzában tesz említést egy langobárd névről, az I. Gisulf (686-703) beneventói herceg Róma elleni támadásáról írott részben. E szerint a pápa csak ajándékokkal tudta elérni a hadifoglyok kiváltását és a herceg elvonulását. VII. János pápa (705-707) életrajzírója jegyezhette fel azt az örvendetes tényt, hogy II. Aribert (701-712) langobárd király visszaadta a pápa néhány Észak-Itáliában fekvő birtokát, ami az akkori trónviszályok alatt csak politikai számításból történhetett meg. Liutprand (712-744), akivel új királyi dinasztia került a trónra, elismerte az adományt, és római találkozásuk alkalmából, amikor a pápaságot betagolták a király és az exarcha közti nagy szövetségbe, térdre borult III. Gergely előtt. Míg eddig mindig békésen meg lehetett oldani a konfliktushelyzeteket, most Liutprand számára alapot teremtett a háborúra, amikor a túlzottan szabadjára engedett II. Trasamund (724-739) spoletói herceg éppen III. Gergelynél lelt menedékre Rómában. Ennek az ugyan tisztességes, de politikailag annál ostobább magatartásnak a következményeit csak a következő pápa uralma alatt ismerték fel, és akkor vélték úgy, hogy meg kell örökíteni a pápai történetírásban is.

Gergely életrajzában olvashatunk először arról, hogy a szorongatott pápaság segítséget kért a frank birodalomtól. A leírás szerint III. Gergely átadta az akkori majordomusnak, Martell Károlynak (715-741) Szent Péter sírjának kulcsait, akit ezzel a szimbolikus gesztussal akart rávenni, hogy szabadítsa fel az egyházat a langobárd

elnyomás alól. Ez kétségkívül korszakalkotó esemény volt, jelentősége azonban csak később, a pápaság és a frank birodalom kapcsolatainak megszilárdulása után tudatosult a fejekben, amikor a fenti történetet is feljegyezték a pápai életrajzok közé. Az esemény megtörténte idején dolgozó történetíró feltehetően túl veszélyesnek tartotta megemlíteni az egészet, vagy egyszerűen az akció sikertelensége miatt szükségtelennek tartotta papírra vetni, mivel Martell Károly Liutprand királyra tekintettel ténylegesen elutasította a pápa közeledését, talán azért, mert fontosabbnak tartotta a langobárd szövetséget a rómainál.

Hogy Róma egyáltalán reménykedhetett a frankokban, az a frank egyház Rómához fűződő kitűnő kapcsolataival magyarázható. Természetesen nem 739-ben volt az első kapcsolatfelvétel a pápaság és a frank birodalom között. Az akkor már régóta fennálló kapcsolatok egy Winfrith nevű angolszász szerzetes nevéhez kötődnek, akit hosszabb, az Alpoktól északra teljesített térítőtevékenység után 722-ben II. Gergely pápa Rómában Bonifatius (†754) néven misszióspüspökké szentelt. Talán az eset rendkívüli volta miatt a Liber pontificalis is méltónak találta, hogy néhány sorban megemlékezzen arról, hogy az angolszászt a frank birodalomba küldték. A térítésben aratott sikerei azonban már elkerülték a figyelmét, annak ellenére, hogy a „németek apostola” több levélben is beszámolt ezekről. Semmit sem tud a Liber pontificalis a Martell Károlyhoz írt pápai ajánlólevelekről, melyek első ízben utalnak arra, hogy 722-ben megtörtént a hídverés a pápa és a Karolingok között, nem értesült arról sem, hogy Bonifatiust érsekké emelték, és hogy harmadik római látogatásakor 739-ben pápai legátussá nevezték ki. Tény azonban, hogy Bonifatius tevékenységének csúcspontja már a következő évtizedre esik, amikor Martell Károly fiai, Karlmann (741-747) és Pippin (741-768) uralma alatt a frank birodalmi zsinatokon újraszervezték és megreformálták a frank egyházat.

Róma ekkor már nem táplált politikai reményeket a frank segítséggel kapcsolatban, és Zakariás pápa (741-752) is inkább a langobárdokkal kötendő békén munkálkodott. Ennek érdekében többször is elutazott a langobárd királyi udvarba, amiről a Liber pontificalis is részletesen tudósít. Zakariás életrajzírója ismét nagyon szorgos volt, olyasvalaki lehetett, aki a pápa közvetlen környezetéből került ki, és akit az egyházfő utazásaira is magával vitt, ahol személyesen élhette át, amikor 742-ben a pápa Terniben találkozott Liutpranddal, 743-ban a fenyegetett ravennai helytartói székhelyen keresztül Páviába, a langobárd fővárosba utazott, 749-ben pedig megmentette Perugiát attól a Ratchis (744-749) királytól, aki nemcsak hódításairól mondott le, hanem egész birodalmáról is, majd Monte Cassinóban szerzetesnek állt, amiben valószínűleg a pápai feddések is szerepet játszhattak. Azonban bármennyire is részletesen, az ünnepélyektől a konkrét beszélgetésekig terjedően ábrázolja a pápai történetíró az eseményeket, történetileg fontos momentumot nem találunk a sűrűn teleírt oldalakon. Ez Zakariás pontifikátusának utolsó évére esett, és más forrásból ismerjük, mert a pápa életrajza nem tudni, milyen okból, a 749. évvel befejeződik.

750-ben az akkoriban a frank birodalmat kormányzó Pippin majordomus a frank birodalmi évkönyvek tanúsága szerint fényes követséget küldött Rómába azzal a kérdéssel, hogy lehet-e királynak nevezni valakit, akinek nincs meg ehhez a király hatalma, vagy sem, és hogy nem lenne-e helyesebb annak adni a királyi címet, akinek jár. A pápa az elvárásoknak megfelelő válasza vezetett el III. Childerich (743-751), az

utolsó Meroving uralkodó trónfosztásához és Pippin királlyá koronázásához 751 novemberében, aki királyi címét és fölemelkedését a pápai tekintélynek köszönhette. Ez a dolgok természete szerint nem maradhatott következmények nélkül.

Zakariás pápa volt egy időre az utolsó görög Szent Péter trónusán, vagy legalábbis az utolsó, akit a régi pápai életrajzgyűjtemény kifejezetten görögnek nevez. A Liber pontificalis még megemlíti – és ezen nincs semmi csodálkoznivaló -, hogy hivatalba lépése tényét bejelentették Bizáncnak is, csak nem a felszentelés előtt, hanem utána. A történet szerint a pápai követ csak egy trónbitorlót talált a császári trónuson, azonban miután a legitim császár visszafoglalta a fővárost, mégis teljesíteni tudta követi feladatait. Ez a törvényes uralkodó V. Konstantin (741-775) volt, az ő uralma alatt érte el a képrombolás a tetőpontját, amiért a bizánciak a „Kopronymos”, azaz szarházi melléknévvel tüntették ki. Ebből persze Zakariás életrajzírója semmit sem érzékelt a távoli Rómában; inkább csak arról ír meglehetősen elégedetten, hogy a császár kegyelméből a római egyház több birtokát is visszakapta. Mindazonáltal okunk van feltételezni, hogy a pápai életrajz retusált, leírása nem felel meg minden tekintetben a valóságnak: akkoriban ugyanis már réges-régen nem kellett bejelenteni a pápaválasztást a bizánci császári udvarnál, és az ellencsászárt, akit a pápai követ a trónon talált, a képrombolást ellenző bizánci körök támogatták rövid uralma alatt, és e támogatásból a bizánci egyházpolitika változására lehetett volna következtetni, amit Róma csak üdvözölhetett. Róma valószínűleg a trónbitorlót támogatta, bukása után azonban gyors irányváltást hajtott végre. Nyilvánvalóan mindkét oldalon igyekeztek mindent megtenni az enyhülés érdekében. Ehhez hozzátartozott a császári kegygyakorlás Rómával szemben, és viszont, a görög pápa védelmébe vette a fenyegetett ravennai exarchátust, és ahogy a Liber pontificalis dicsérően megjegyzi, Nagy Gergely pápa „Dialogi”-ja lefordításával az egyik legnagyobb történelmi személyiség alakjában megpróbálta közelebb vinni a pápaságot a görögökhöz.

A Karoling-szövetség

A nagy fordulat azonban csak a következő pápa uralma alatt következett be, és röviddel azután a rómaiak püspökükkel egy másik császárságba kerültek, mely úgyszintén Róma városáról kapta a nevét, amire több joga volt, mint a bizánciak „Imperium Romanum”-ának, mert itt a koronát Rómából, a pápa kezéből kellett elhozni. A pápaság középkori és későbbi történetének legfontosabb jellemzője, hogy mint a nyugat-európai birodalmak és népek hierarchiájában az első, osztozik a nyugati világ politikai sorsában. Még ha a pápaság univerzális igényei nem is ismertek határokat, még a rá való emlékezésnél is fontosabbnak tűnik a Bizánc által többé-kevésbé háttérbe szorított római püspökök része és nagyszerű szerepe a történésekben, ami többször hozzájárult ahhoz, hogy Róma tényleg központi jelentőségre tett szert. Nincs még egy olyan fontosságú tény a pápaság történetében, mint a 8. század derekán történt események. Ezt persze csak a későbbi kor történetírója tudja megítélni, a korabeli pápai életrajzíró nem.

Mindamellett a történésekről a Liber pontificalis ismét nagyon részletessé vált életrajzából tájékozódhatunk. II. István (752-757) pontifikátusának leírása ugyan két szerkesztésben maradt ránk, melyek közül az egyik olyan, a langobárdok elleni kirohanásokat is tartalmaz, melyeket a másikban vagy ügyesen kigyomláltak, vagy kínosan kerültek. Az egész egyike a pápai történetírás legérdekesebb jelenségeinek, ami jól rávilágít a bizonytalan római helyzetre is. Tényleg a langobárd fenyegetettségnek köszönhető, hogy a pápaság az időközben Karolinggá lett frank birodalomtól kért segítséget, és hogy létrejött a történelmileg oly jelentős szövetség közöttük, ugyanis a testvéréhez és elődeihez képest kevésbé jámbor és ájtatos Aistulf langobárd király (749-756) Eutychios, a ravennai exarcha 751-ben történt kiűzése után Róma ellen indult, és Bizáncból semmilyen segítségre nem lehetett számítani, hanem még a pápaságot kérték meg Bizáncból, hogy vesse latba tekintélyét a langobárdok által elvett császári birtokok visszaszerzése érdekében.

István pápa életrajzának legnagyobb részét 753-754. évi utazásának leírása teszi ki, amely során először a páviai langobárd királyi udvarba látogatott el, majd – Aistulf fenyegetőzése ellenére – Pippin király követei védelmében a frank birodalomba. A leírás szerint egy az égen megjelenő tüzes pallos mutatta neki a helyes útirányt, amely elegendő fegyvernek bizonyult a langobárd zsarnokság ellen. A pápa utazását – megint csak forrásunk tanúbizonysága szerint – a pápai követek Bizánchoz intézett sikertelen segélykérései előzték meg, amit a pápa kétségbeesés szülte ötlete követett, hogy egy arra tévedt római zarándok útján titkos üzenetet küldjön a frank királynak, amire válaszul megérkezett a frank udvarba szóló hivatalos meghívás. Persze a Liber pontificalis félhivatalos tudósításából megint csak nem derül ki a tényállás, és azt sem lehet megítélni, hogy mennyire tekinthető merész lépésnek a pápai politikában végrehajtott fordulat.

Ahogy ez életrajza elején is olvasható, II. Istvánt egész neveltetése és iskoláztatása a Lateránhoz kötötte, miután II. Gergely megszánta és pártfogásba vette a korán árvaságra jutott római kisfiút. Így István pártfogója zűrös uralma óta közvetlen élményekkel rendelkezett a pápai politika főbb kérdéseiről, a Bizánccal való nehézségekről, a langobárd fenyegetettségről és a frankokkal kötendő szövetség esélyeiről. Mindazonáltal császári megbízottként pontifikátusa elején még fel-feltűnik a langobárd udvarban, és legalábbis kérdéses, hogy nem bizánci megbízásra, de legalább egyetértésben a konstantinápolyi udvarral kezdte-e meg a fent már említett látványos utazást, mivel pont elindulása előtt egy bizánci követ jelent meg Rómában, aki a pápa számára is megbízásokat hozott. Azonban a pápai életrajzírótól nem tudunk meg többet ezekről a belügyekről.

Hiányosnak tűnik a kíváncsi történész számára a pápai történetírás feljegyzése a pápa fél évig tartó időzéséről a frankoknál, bár igazából hálásnak kellene lennünk a más forrásokból csak bajosan kiegészíthető színes leírás ránk maradásáért. Különösen vonatkozik ez az ellenséges Lombardián és az Alpokon keresztül megtett, drámaian ábrázolt téli utazásra, amely oly megerőltető volt, hogy a pápa megérkezése után súlyos betegséggel rögtön ágynak esett. Úgyszintén jó olvasnunk a pápa és a frank király 754 vízkeresztjén lezajlott történelmi jelentőségű találkozásáról a pfalzi Ponthionban. Pippin három mérfölddel elésietett magas vendégének, térdre borulva üdvözölte, majd ellátta mellette a marsalli szolgálatot is, azaz egy szakaszon lováról leszállván a kantáránál fogva vezette a pápa lovát. Arról persze már – mint mindig – szemérmesen hallgat az érthetően most is csak a pápai méltóság tiszteletben tartására ügyelő hivatalos pápai történetírás, hogy a következő nap a királyi kápolnában az egész jelenet fordítva is lejátszódott, azaz a pápa alázatosan földre vetette magát a frank uralkodó előtt, és könnyeivel küszködve rimánkodott a hatalmas frank király kegyeiért.

Ugyancsak érthetetlen, hogy miért marad ki a pápai életrajzgyűjteményből további kettő, nem csak a jövő szempontjából meghatározó, mindenképpen említésre méltó esemény. Az egyik Pippin király közismert, a pápai államot megteremtő adománya, pontosabban a frank uralkodó még Ponthionban, majd a húsvétkor tartott querzyi birodalmi gyűlésen a pápának tett ígérete, hogy kész átengedni neki a nagyrészt langobárd megszállás alatt levő közép-itáliai bizánci területeket, amibe természetesen a ravennai exarchátus és a római hercegség is beletartozott. Erről az „adományról” csak a későbbi császárok megkoronázásukkor kibocsátott megerősítő okleveleiből értesülünk, legelső említése pedig a Liber pontificalis egyik későbbi pápai életrajzában olvasható, mely szerint Nagy Károly apja példáját követve megerősítette annak rendelkezéseit. „Méltányos” adományt tett a frank király, hiszen mások még meghódítandó területeit ajándékozta el. A korabeli tényállás szerint azonban politikai mérlegelés alapján csak ez lehetett a kulcs a problémák megoldásához, az itáliai békéhez és a nagyhatalmak közti konfliktushelyzetek feloldásához. Emellett István pápa bizonyítani tudta a pápaság jogosultságát is e területekre. Ennek alapja inkább I. Justinianus császár 554-es, történetünk időpontjában tehát kereken kétszáz esztendős „sanctio pragmaticá”-ja lehetett, melyben a császár a pápaságra ruházta az Itália feletti uralkodói jogokat, mint a „Konstantini adomány”, melynek merész igényei nem álltak arányban a Pippin által ígért szerényebb jogosítványokkal. Azt persze nem tudni, hogy a Konstantinnak tulajdonított hamisítvány már István pápa

útipoggyászában is ott volt-e, vagy csak később, Pippinnél tett látogatása után, a további fejlemények ismeretében készítették el. A Liber pontificalis mindenesetre nem árul el erről semmit, azonban ritkán okozott történetíró hallgatása ilyen sok történetírói vitát.

Azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy miért nem tartotta fontosnak megemlíteni a pápai életrajzíró, hogy István pápa Saint-Denisben ünnepélyesen felkente és a „patricius romanorum” címmel tüntette ki a frank királyt, amivel a császár és megbízottja, az úgyszintén patricius címet viselő római herceg helyett őt tette meg az Örök Város védelmezőjévé.

Minderről egy frank forrásból és a pápai levelezésből szerezhetünk tudomást, melyben ettől az időtől kezdve a fenti módon titulálják a frank királyt. Vajon mi késztette hallgatásra a pápai életrajzírót? Bizánci megbízásból cselekedett István pápa, amikor bizánci címet adományozott a királynak? Saját maga elhatározásából döntött így, vagy csak túllépte feladatkörét, amikor a „patricius” címet a Bizáncban természetesen szokatlan „római” melléknévvel egészítette ki, amivel Pippin királyságát nem Bizánccal és a császári udvarral, hanem Rómával és a pápával hozta összefüggésbe, a frank királyt pedig az egyház védelmezőjévé, gyámjává avatta? És vajon csak a római egyházra gondolt, amit a titulus is kifejez, vagy az egyetemes egyházra, melynek a császár volt a védelmezője? Csupa problematikus kérdés.

Minden bizonnyal nem lehetett könnyű, hogy a királyon kívül a frankokat is megnyerjék az itáliai politikai és katonai szerepvállalásnak. Pippin király kénytelen volt viszonozni a megkoronázásához nyújtott pápai segítséget. A frank előkelők között azonban volt egy erős csoport, amely inkább a hagyományos langobárd barátsághoz ragaszkodott. Támogatásukra odautazott Itáliából Karlmann, Pippin testvére is, akiről a pápai életrajzgyűjtemény már csak azért is feljegyezte, hogy lemondott az uralomról, és jámboran kolostorba vonult, mert mindez Rómában történt. István pápa életrajza szerint maga az ördögi Aistulf király bujtotta fel Karlmannt, hogy összezavarja a pápai politikát, de ahogy az életrajzíró gyorsan hozzáteszi, Istennek hála, a volt frank király nem tudta érvényre juttatni akaratát, és nem sokkal később meg is halt abban a kolostorban, melyet bátyja a pápával egyetértésben kényszerlakhelyéül jelölt ki.

A sikertelen tárgyalások után a frankok kétszer, 755-ben és 756-ban is háborúba keveredtek Aistulf királlyal, és mindkét esetben ők győztek. Ekkor – az életrajz szerint – megjelent egy bizánci küldött, és azt követelte, hogy mondjanak le a friss hódításokról a császár javára. Pippin király azonban kijelentette, hogy nem veheti el Szent Pétertől azt, ami az övé, és amit ő is kegyelemből kapott. Így aztán Pippin egyik megbízottja Rómában, Szent Péter sírjánál hagyta a meghódított városok kulcsait a királyi adománylevéllel együtt. Persze a pápai történetíró itt fontosnak érezte, hogy hiánytalanul felsorolja az érintett településeket. Mindazonáltal a querzyi megállapodás nem teljesült minden részletében: továbbra is fennmaradt a langobárd birodalom, és ez további konfliktusforrássá vált. Aistulf király időközben meghalt, a Liber pontificalis szerint Isten keze veszejtette el egy vadászaton. Ratchis nevű testvére meg akarta menteni a birodalmat, ezért odasietett a kolostorából, azonban a pápa kevésbé bízott a kékvérű szerzetesben, mint a másik trónjelölt, a Rómával szomszédos Toszkána hercege, Desiderius (756-774) meggyőző ígéreteiben, ezért ez utóbbi szerezte meg a hatalmat. Uralma csalódás volt Róma számára, így a Liber

pontificalis húsz év múlva ismét beszámolhatott egy langobárd háborúról. Mindenesetre István pápa életrajzírója úgy gondolta, azzal az elégedett megjegyzéssel fejezi be az egyházfő életrajzát, hogy a pápa úgy halt meg, hogy Isten segítségével mindent sikerült elérnie életében, különös tekintettel az állam, a „res publica” területének növelésére.

Úgy tűnik, Rómában elégedettek voltak e pontifikátussal, és így Istvánt bátyja és tanácsadója, I. Pál (757-767) követte a trónon. Megválasztása nem ment minden nehézség nélkül, mert volt egy ellenjelölt is, a görög nevű római archidiakónus, Theophylaktos. Azonban feltehetőleg görögbarát támogatói alulmaradtak a római választói frakcióval szemben. A bátyjához hasonlóan a Lateránban felnőtt Pál folytatta testvére frankbarát politikáját, sőt még értesítést is küldött megválasztásáról a „római patrícius”-nak. Mindenesetre a Liber pontificalisban, amely – mintha nem is lennének politikai feszültségek és dogmatikai viták – Pál esetében még egyszer utoljára a régi, lojális módon összeköti a hivatalba lépés kezdetét az aktuális bizánci császár megnevezésével, nem találunk semmit erről. Hogy ez a régi történetírói iskola konzervatizmusára, a bizonytalan időkhöz illő óvatosságra, esetleg a pápa és életrajzírója közötti nézetkülönbségekre utal-e, kérdéses. A pápai életrajzgyűjtemény minden felindultság nélkül, dicsérően említi az új pápa építtetői tevékenységét, karitatív elkötelezettségét. Azt azonban csak a pápának a frank udvarhoz írott leveleiből tudjuk, hogy Desiderius királlyal már akkor gondok voltak.

A helyzet végül tényleg izgalmassá vált Rómában, és a korabeli folyamatok tökéletesen rávilágítanak a helyzet bizonytalanságára. Kútfőnk szerint Pál pápa halála előtt sokáig betegeskedett, és alkalmatlanságának híre már akkor, sőt korábban is elterjedt a római nép körében. A nemesség is szembefordult vele, sőt merényletet is terveztek ellene. A pápa halála után Toto, Nepi hercege (†768) elfoglalta a Lateránt, és bár esküvel ígérték meg neki a választásban való részvételt, de legalábbis tanácsai figyelembevételét, nem engedte meg, hogy rendes pápaválasztást tartsanak, hanem Konstantin nevű testvérét ültette a trónra, és mivel az nem is volt klérikus, valamennyi papi felszentelést biztosította számára. II. Konstantin (767-768) minden szabálytalanság ellenére tizenhárom hónapig tartotta magát a pápai trónon. Elődje példáját követve ő is bejelentette hivatalba lépését Róma frank védnökének, és pápává emelését a népakarat megnyilvánulásaként ábrázolta, melynek szerénysége miatt csak vonakodva tett eleget. E magyarázat birtokában a Karoling udvarnak nem volt oka beavatkozni, ezért Konstantin ellenfeleinek nem maradt más hátra, mint hogy a langobárd ősellenséghez forduljanak.

Kristóf primiceriusnak (†772), a pápai kancellária és a két utolsó pontifikátus alatt a pápai politika vezetőjének, akit Konstantin félreállított, és élete is veszélyben forgott, azzal a kibúvóval sikerült elmenekülnie Rómából, hogy felhagy a politizálással, és kolostorba vonul. Addigi politikai elveivel szembefordulva sikerült meggyőznie az ettől talán olyannyira nem is ódzkodó Desideriust, hogy avatkozzon be az Örök Város ügyeibe. Rómát langobárd fegyverekkel hódították meg, és miután a harcokban Toto herceg is elesett, Konstantin helyzete tarthatatlanná vált: egyik templomból a másikba menekült, miközben a langobárdok egy Fülöp nevű (768) római szerzetest tettek meg pápának. A királyi követ ezzel azonban túllépte a hatáskörét, így Fülöpnek egy hét uralom után egy római lázadás miatt le kellett

mondania és át kellett adnia helyét III. Istvánnak (768-772), akit az időközben hazatért Kristóf pártfogoltjaként választottak pápává.

Sem Konstantinnak, sem pedig Fülöpnek nincs életrajza a Liber pontificalisban. Sorsukról csak István élettörténetéből értesülünk, ott is leginkább a szerencsétlen Konstantint elítélő perről. Bár gyakorlatilag ártalmatlan volt, mert miután a nép törvényt ült felette, kegyetlenül megvakították, és kolostorba zárták, mégis egy e célból összegyűlt zsinat előtt rendes eljárás alá akarták vonni, s erre meghívtak egy frank küldöttséget is, amely tekintélyes létszámban, a legmagasabb egyházi méltóságok vezetésével meg is jelent Rómában. Hogy milyen jelentőséget tulajdonítottak e zsinatnak, azt azon is lemérhetjük, hogy szinte az egész jegyzőkönyv bekerült a Liber pontificalisba is. Persze a 769 áprilisának közepén tartott szinódus nemcsak Konstantin elítélését, trónbitorlásért a pápai trónról való letételét, és ami még problematikusabb volt, pontifikátusának semmissé tételét volt hivatott igazolni, hanem az ehhez hasonló esetek elkerülésére kibocsátott egy pápaválasztási eljárási szabályt is, amely az aktív és passzív választójogot egyaránt a római klérusra korlátozta. A laikusoknak csak az egyetértés joga maradt meg a megválasztott személy trónra lépése előtt. Ez újabb lépést jelentett az egyház klerikalizálása felé, még ha ez a szabályozás a korábbi események ismeretében érthető is volt.

Valószínűleg nem véletlen, hogy a Liber pontificalisban István életrajzában fordul először elő a bíboros szó, méghozzá a Róma közeli, úgynevezett suburbikárius püspökökre vonatkoztatva, miután ezt a tiszteletbeli címet már kereken kétszázötven éve használták a római klerikusokra a pápai levelekben. A 769-es választási rendszabály az első lépcsőfok volt a jóval híresebb 1059-es pápaválasztási rendelet felé, mely a pápaválasztást egyedül a bíborosi testületre és elsősorban a bíborosokra ruházta rá.

A Liber pontificalis szerint a zsinaton előkerült az akkorra már kiüresedetté és meddővé vált képrombolási vita is, amely ennélfogva erős Bizánc-ellenes felhangot kapott, amihez az is hozzátartozott, hogy a zsinati aktákat az aktuális császár uralkodása helyett a tipikusan „politikai datálásnak” tekinthető, különös kifejezőerejű „Christo regnante” formulával dátumozták. Róma frank védelmezőjének meginvitálását a langobárd király sem hagyhatta annyiban: ő is elküldte a maga küldöttségét a zsinatra. Pippin utódai, az együtt uralkodó két fivér, Nagy Károly (768-814) és Karlmann (768-771) valószínűleg érthették a figyelmeztetést.

Persze csakhamar Desiderius király is megértette, hogy miről van szó. Amennyiben hihetünk a pápai történetírásnak, amely ezen a ponton ismét ködösíteni kezd, Desideriust megrettentette, hogy a rómaiak ismét a frankokhoz fordultak segítségért, és arra késztette, hogy megvédje az Örök Városban levő érdekeltségeit. Rómába vonult, állítása szerint csak azért, hogy a Szent Péter-székesegyházban imádkozzon, aminek azonban ellentmondott a vele érkezett fegyveres kíséret. A már régóta a langobárdokat támogató Afiarta Pál (†772) pápai kamarás segítségével bevette a várost. Kristóf rövid ellenállás után a király kényére-kedvére megadta magát, aki persze árulónak tartotta. Azonban római ellenfelei emberei megtámadták, és olyan kegyetlenül megvakították, hogy a szövődményekbe belehalt. Úgy tűnik, hogy István pápa a nagy ember megbuktatása tekintetében egyetértett a királlyal. A Liber pontificalis arra helyezi a hangsúlyt, hogy a pápa kényszerhelyzetben volt: először Kristóf hatalmában a Lateránban, majd a szerencsés el- és megmenekülés

után a Szent Péter-székesegyház mellett felállított langobárd táborban. Azonban a történetíró elárulja magát azzal, hogy megemlíti Desiderius a pápának tett ígéreteit, melyek az egyházfőt a király cinkosává tették. Mindez 771 elején történt, azonban István pápa rövid pontifikátusa végéig várt a királyi ígéretek teljesülésére és a helyzet megváltozására. Azonban csupán annyi történt, hogy Kristóf helyett a kamarás, a frank frakció helyett pedig a langobárd párt gyámkodott felette.

Az új római császárság

A 8. század közepén ott állt tehát a pápaság a császárság és a Karolingok, a langobárd király és a római nemesség, a régi és az új igények, a hol itt, hol ott előbukkanó uralkodnivágyás között. Mindenki számára világos volt, hogy ez nem maradhat így. A római pápai történetírás is korszakalkotó dátumnak tekinthette a Város 774-es átpártolását a frank birodalomhoz, és kezdetben szünetet tart az események közlésében. A soron következő I. Hadrianus pápa (772-795) életrajza érdekes módon már 774-ben véget ér.

Azonban e korszakhatárig a történetíró minden tőle telhetőt megtett, hogy lehetőség szerint pontosan ábrázolja a fordulat korának eseményeit, előtörténetét.

Megtudhatjuk, hogy az új pápa az egyik legelőkelőbb család sarja volt, eredetileg feltehetően görög származású, mert ilyen hangzású nevet viselt apja és nagybátyja is, aki valaha konzul és herceg volt, és karrierje csúcsán elnyerte a legmagasabb kúriai világi tisztséget is. A nagybácsi házában kapott megfelelő és – a Liber pontificalis szerint – kegyes neveltetés után a klérusba történő belépése előtt a későbbi pápa először jegyzőként tevékenykedett. Pontifikátusát a legutóbbi időszak politikai zűrzavarában száműzöttek visszahívásával kezdte, feltehetően a békülés jeleként, ahogy életrajzírója dicsérően kiemeli, azonban hamarosan kiderült, hogy valami más van a háttérben. Amikor fény derült a bűncselekményekre, melyeket Róma akkor leghatalmasabb ura, Afiarta Pál követett el még III. István alatt, nem riadtak vissza a bírósági eljárástól, melyet épp a legmegfelelőbb időpontban indítottak meg, amikor Afiarta Pál a longobárd királyi udvarban időzött. A római perben őt és cinkostársait is elítélték. Ez utóbbiakat Bizáncba száműzték, a ravennai érsek pedig parancsot kapott Rómából, hogy a hazautazó főbűnöst tartóztassa le, és szállíttassa át Konstantinápolyba.

Az ítélet rögtön megüti az ember fülét, hiszen arra utal, hogy a langobárdokat támogató Afiarta Pált és eszmetársait árulónak tekintették a birodalomban, és hogy Hadrianus kapcsolatban állt a császári udvarral, vagy új kapcsolatokat keresett Bizáncban.

Természetesen nem használt Róma és a langobárd király kapcsolatának, hogy a frankbarát ravennai érsek a pápai utasítás ellenére kivégeztette Afiartát, mert valószínűleg a névlegesen még bizánci fennhatóság alatt álló Velencébe történő kiadatás csak a dózse fiáért cserébe történhetett volna meg, akit Desiderius még mindig fogva tartott. Mindazonáltal a pápa már pontifikátusa kezdete óta rendszeresen szót emelt a langobárd királynál a teljesítetlen birtokvisszaadások miatt, amiben leginkább Afiarta Pálra támaszkodott, aki azonban inkább a langobárd udvar, mint a pápa érdekeit képviselte. Ennek egyenes következményeként semmi sem valósult meg a birtokrestitúciókból, sőt nemegyszer újabb foglalásokra is sor került Róma környékén és a ravennai exarchátusban.

A szembenállás akkor érte el tetőpontját, amikor Desiderius beavatkozott a frank trónviszályba is, és ebbe szövetségesként a pápát is be akarta vonni. Azt követelte az egyházfőtől, hogy kenje fel az időközben meghalt Karlmann két fiát frank királlyá, miután azok langobárd anyja őhozzá, bátyjához menekült, és mivel Nagy Károly eltaszította magától feleségét, aki úgyszintén húga volt az emiatt mélységesen felháborodott Desideriusnak. Mivel ez Nagy Károly számára a királyi cím elvesztését jelentette volna, természetes szövetségesévé vált a langobárdok fenyegette pápának. Hadrianus segélykérését az ilyenkor szokásos előzetes tárgyalások, hiábavaló követjárások követték, majd 773-ban kitört a háború, amely a következő évben a langobárd főváros, Pávia elfoglalásával és a legyőzött Desiderius letételével végződött. Károly felvette a langobárd királyi címet. Ezzel a frank és a langobárd királyság között perszonálunió jött létre, Itáliát hozzácsatolták a frank birodalomhoz, a frank patrícius pedig ott állt az Örök Város kapuja előtt, sőt mi több, át is lépte.

A Liber pontificalisból tudjuk, hogy még a háború befejezése előtt, Pávia ostroma közben, 774 húsvétján Károly rövid időre Rómába érkezett, mert csillapíthatatlan sóvárgást érzett, hogy lássa az apostol tetteinek színhelyét. A pápai életrajzgyűjtemény az egész látogatásról a lehető legrészletesebben tájékoztat: az ünnepélyes fogadtatásról, a mindenfelé rendezett ünnepségekről és természetesen Pippin király „adományának” megerősítéséről, melyet Károly húsvéthétfőn, a pápával történt megbeszélés után a Szent Péter sírjánál ünnepélyesen letétbe helyezett oklevéllel teljesített. Sajnos ezt a dokumentumot is csak a pápai életrajzíró összefoglalójából ismerjük.

A történetíró elbeszéléséből ezenkívül még azt is megtudhatjuk, hogy a király Rómából visszatért Páviába. Miután beszámol a város 774 júniusában bekövetkezett elestéről és Desideriusnak a frank birodalomba történő száműzéséről, a pápai életrajzíró hirtelen megszakítja a politikai események taglalását. Ezután még sok oldalon keresztül tudósít a pápa római templom- és kolostoralapító és építtetői tevékenységéről, más személyek egyháznak tett adományairól, karitatív és kulturális eseményekről, azaz olyan helyi hírekről, melyeket ugyan összegyűjtöttek, de nem dolgoztak fel az életrajz folytatásához. Nem tudni, mi vagy ki állhatott ennek hátterében: talán a szerző halála, vagy egyébként a korban nem ritka más helyre távozása, és hogy nem találtak helyette megfelelő történetírói képességgel rendelkező utódot, vagy akár politikai okok is. Csak csodálkozni tudunk, hogy a világot megrengető legnagyobb korabeli eseményről alig jegyeztek fel valamit.

Természetesen 774 után is történtek fontos történelmi események Róma és a pápaság történetében, a mai történész még azokat is meg tudja nevezni, amelyek nem a pápákkal estek meg. Ennek ellenére az ember arra érez késztetést, hogy minél gyorsabban eljusson a történet végére.

Mindazonáltal van Hadrianus pápa életrajzában egy a sok érdektelenség között megbúvó jelenet, melyet nem szabad átugorni. Ott azt olvashatjuk, hogy a pápa a hit terjesztőjeként két követet küldött Bizáncba, hogy általuk, valamint a velük elküldött levele útján figyelmeztesse a császárt a képkultusz megújításának szükségességére. Erre fel – a Liber pontificalis tudósítása szerint – rögtön összehívtak egy zsinatot Niceába, ahol határozatban fogadták el a pápai kívánságot. Emellett a pápai követek kaptak még egy kegyes levelet is a császártól, melyet Hadrianus lefordíttatott latinra, és a zsinati iratokkal együtt elhelyezett a pápai könyvtárban. Nos, ilyen egyszerűen

és olajozottan azért nem működtek a dolgok az Iréné császárnő (780-802) alatt 787-ben Niceában megtartott hetedik egyetemes zsinaton, a pápa befolyása sem volt olyan nagy az eseményekre, mint ahogy ezt a pápai történetírás láttatni szeretné, és nem Hadrianus volt a motorja a császári valláspolitikában bekövetkezett újabb fordulatnak, melynek eredményeképpen néhány nehézség áthidalása után Niceában végre feloldották a képek tiszteletének tilalmát. Épp fordítva történt. A császárnőnek kellett erőfeszítéseket tennie abban az irányban, hogy a foganatosítani kívánt intézkedéshez megszerezze a pápaság tekintélyének támogatását, ami – ismervén az eddigi ez irányú történéseket – figyelemre méltó jel volt. Emlékeztetnünk kell arra, hogy származása és pontifikátusa kezdete révén Hadrianust Bizánc-barátnak ismerhették. Életrajzírója sem akarta megkerülni a felújított kelet-nyugati kapcsolatokról szóló beszámolót, legfeljebb néhány helyen – nyilván az előtörténet ismeretének hiányában – apróbb finomításokat szőtt bele a szövegbe. Az események további menete botrányosan alakult a pápaság számára, mivel a zsinati iratok római fordítása a hiányzó idegen nyelvi ismeretek miatt olyan rosszul sikerült, hogy eltűnt a különbség Isten imádata, illetve a képek imádata között, ami a zsinati határozat teljes félreértéséhez vezetett. A frank királyságban Károly elleniratokat jelentetett meg a zsinattal szemben, és a pápa ellenvetései sem tudták eltántorítani szándékától, különösen, hogy ezek nem is érintették az igazi problémát, hanem csak a pápai tekintély védelmében fogantak. Ezek az írások „Libri Carolini” címmel, azaz Károly saját neve alatt jelentek meg, majd egy Frankfurtba összehívott birodalmi gyűlés elutasította a niceai zsinat egyetemességét. A frank király már nemcsak Róma, hanem az igaz hit védnökének is tekintette magát. Ez volt az egyik legfontosabb lépés Nagy Károly császári hatalma felé.

A Liber pontificalis mind a Róma és a királyi udvar közötti kínos levélváltást, mind pedig a „Libri Carolini” létezését és a frankfurti birodalmi gyűlést is elhallgatja, nem is beszélve Károly 781 és 787 húsvétján tett római látogatásáról, holott ezek a pápaság szempontjából sem voltak érdektelenek. Minden bizonnyal jól illett volna az egyházi birtokokért lelkesedő pápai történetírás koncepciójába annak feljegyzése, hogy Pippin király „előlege” után újabb birtokadományokat tett a király a pápaságnak. Az a tény, hogy ebben az időszakban tűnik el végleg a császár neve a pápai oklevelek, sőt az egyházi államban kiállított magánoklevelek dátumozásából, és adja át helyét a pápáénak, jellemző fényben láttatja a helyzetet, és több minden más mellett okot ad annak feltételezésére is, hogy a Nyugatrómai Császárság feltámasztásáról már I. Hadrianus pápa idejében megindultak a tárgyalások.

Azonban III. Leó (795-816), a Hadrianust követő pápa életrajza nem tárgyalja központi helyen a 800 karácsonyán történt nevezetes eseményt. Leó biográfiája a leghosszabb ilyen a régi Liber pontificalis hasonló műremekei között, azonban csak körülbelül egytizede tájékoztat történelmileg lényeges eseményekről, a fennmaradó kilenctized részben pedig – hasonlóan Hadrianus pápa életrajzához – a könyvelői pontossággal felsorolt pápai intézkedésekről olvashatunk, melyeket az egyházfő a római épületek berendezése és renoválása terén tett. Talán ugyanazzal az íróval állunk szemben, aki Hadrianus életét is feldolgozta, és feltehetőleg igazságtalanok lennénk történetírói tehetségtelenségével szemben, ha arra gyanakodnánk, hogy félénken el akarta kerülni, hogy III. Leóra csak az a bizonyos császárkoronázás miatt emlékezzünk, ezért a 799-ben és 800-ban történt sorsdöntő eseményekről csak a pápa

Róma javára tett jó cselekedetei közt olvashatunk. Bár III. Leó neve csak e történelmi momentum miatt maradt fenn, a pápai történetírást olvasván olyan érzésünk támad, mintha a császárkoronázás csupán a véletlen műve lett volna.

Az aktusnak már a 799 elején kezdődött előtörténete is nagyon érdekes. A pápa április 25-én San Lorenzo in Lucina közelében egy keresztjáró felvonuláson merénylet áldozatává vált, melynek hátterében a kúriai hivatali arisztokrácia vezetői álltak: Paszkál primicerius, Hadrianus pápa unokaöccse, valamint Campulus, a pénzügyi igazgatás vezetője. A lázadás okairól nem tudunk semmit, csak sejthetjük, hogy a pápa pazarló ügyvitelével vagy a pápai politikával szemben kialakult ellenzék állhatott a hátterében. A Liber pontificalis részletesen taglalja, ahogy a hitszegő támadók megközelítették a pápát a felvonuláson, a tömeget álszent szavakkal szétkergették, fegyvereiket a kegyes felvonuláshoz méltatlan ünnepi ruházatuk alatt rejtegetve. Miközben mindenki rémülten futott, amerre látott, Leó pápát lerántották a földre, súlyosan bántalmazták, majd először ott akarták hagyni vérbe fagyva az utcán heverve, de aztán felülkerekedett bennük a józan ész, és először a közeli San Silvestro in Capite görög kolostorban, majd a Monte Celio hegyén fekvő kolostorban tartották fogva. A kolostor oltára előtt letépték róla pápai öltözékét, ami szimbolikusan a trónról való letételét jelentette, a nyelv- és szemtájon történő csonkítás pedig a kor szokása szerint valamilyen vétségért járó büntetést jelentett, ezenfelül pedig alkalmatlanná tette hivatása gyakorlására. A pápai történetírás csodaként ír arról, hogy Leó felgyógyult sérüléseiből. Az eseményeket visszatekintve tárgyaló történetírót az is csodálattal tölti el, hogy a felkelők nem voltak túlzottan eredménycentrikusak, azaz nem választottak rögtön új pápát, sőt hagyták, hogy Leó kamarásával együtt megszökjön a kolostori fogságból, és először a római városfalakon kívül fekvő vatikáni templomba, majd onnan a spoletói herceg védelmében annak területére menjen.

Így a pápa segítségért fordulhatott Nagy Károlyhoz, a római patríciushoz, aki rögvest követet küldött, és a frank királyságba vitette az egyházfőt. Leó 799 júliusában Paderbornban találkozott az éppen a pogány szászok ellen küzdő királlyal, aki pápának kijáró tisztelettel fogadta. Bár ellenségei is elküldték követeiket a frank királyhoz, akik felsorolták a Leó ellen felhozott súlyos vádakat, azonban a királyi tanács döntése szerint a pápát először vissza kellett helyezni jogaiba Rómában, majd utána kellett kivizsgálni ügyét. A legmagasabb rangú frank udvari méltóságviselők kísérték haza a pápát, akit a történet szerint már Róma határában ujjongó tömeg várt. November 29-én a Szent Péter-székesegyházban misét celebrált, egy nappal később pedig ismét birtokba vette a lateráni palotát. A király bizottság az ellene felhozott vádak ügyében számára kedvező döntést hozott, azaz elítélte az ellene elkövetet merényletet és a trónról való letételét, így a tetteseket letartóztatták, és a frank birodalomba szállították. Ügyükben a végső döntés joga a római egyház frank védnökét illette meg.

Erre a sajátosan meghozott döntésre egy évvel később került sor, egy a Szent Péter-székesegyházban összehívott zsinaton, melyen Károly patríciusként elnökölt. Miután az összegyűlt zsinati atyák megállapították, hogy a régi egyházjog szerint – és itt ismét a Symmachus-féle hamisításra gondoltak – a „sedes apostolica” felett csak Isten ítélkezhet, a pápának esküt kellett tennie, melyben december 23-án, a confessio

Petri szerint megesküdött a négy evangéliumra, hogy tiszta a lelkiismerete, és semmi köze az ellene felhozott vádakhoz.

Két nappal később, 800. december 25-én, egy ugyancsak a Szent Péter-székesegyházban, az apostol sírjánál tartott karácsonyi istentiszteleten Leó pápa császárrá koronázta Nagy Károlyt, miközben a római nép a következőképp fejezte ki tetszését: „Éljen Károly Augustus, az Isten által megkoronázott nagy és békeszerető császár!”

A két esemény közötti összefüggés legalábbis a Liber pontificalis szerint egyértelmű. Csak azt nem akarja elhitetni velünk a pápai történetíró, hogy a hálás római püspök ellenszolgáltatásként tette római császárrá a római patríciust. Azonban Károly karácsony után már császárként mondhatott ítéletet az egymás ellen valló bűnösök felett, akiket felségsértés miatt halálra ítéltek, de az ítéletet pápai közbenjárásra rögtön a frank királyságba szóló száműzetésre változtatták át.

Sokat, sőt nagyon sokat írtak már a fenti eseményekről ama nevezetes karácsonyi napok óta, talán azért is, mert az egykorú források nagyon szűkszavúan és rejtélyesen tárgyalják a történéseket. Hogy a császárkoronázás terve már korábban is létezhetett, és hogy erről tárgyalások is folyhattak Rómában, különösen annak ismeretében kell elfogadnunk, hogy a frank királyságban és Károly közvetlen környezetében már egy ideje leplezetlenül az uralkodó „keresztény birodalmáról” beszéltek. Einhardtól (†840), Károly életrajzírójától tudjuk, hogy a király elégedetlenségét fejezte ki a koronázás miatt, és hogy el se ment volna a templomba, ha tudja, mi készül. Vajon csupán szerénység mondatta ezt a történetíróval, vagy a császárkoronázással, annak idejével és végrehajtásának módjával szembeni kritika? Vagy talán a bel- és külpolitikai szempontok, azaz Bizánc, illetve a frank királyság lakóinak figyelembevétele játszott szerepet ebben az ítéletben, hiszen most a rómaiak előtérbe kerültek a frankokkal szemben? Vagy a római császáreszme és a pápa mint a koronázást elvégző személy elutasítása hallatszik ki a magát ugyancsak Isten által kijelöltnek tartó frank uralkodó szavai mögül?

Persze a fent már említett pápai életrajzírót nem nyomasztották ezek a problémák. Nem tud arról, hogy Leó pápa már 798-ban Károly uralkodása szerint dátumozta egyik oklevelét, de arról sem, hogy 800 után Károly soha többet nem járt Rómában, ha azonban a pápa egyházi kérdésekről akart vele tárgyalni, mint például 804-ben, akkor neki kellett az uralkodót felkeresnie. Szemléletéből következőleg csak azt jegyezte fel, hogy milyen arany-, ezüst- és drágakőadományokat tett Nagy Károly a fontosabb római templomok számára, melyek között a legfontosabb egy Szent Péter-székesegyháznak adományozott arany korona, valamint a Lateránnak adott, drágakövekkel kirakott aranykereszt volt, mely utóbbit a pápa ettől kezdve a felvonulásokon mindig maga előtt vitetett, és miután később ellopták, bőkezűen gondoskodott pótlásáról. Ezzel széles látókörű történetírónk ismét visszakanyarodik kedvenc témájához, és mintegy keretes műként Leó pápa pontifikátusának fennmaradó részét ajándékkatalógus formájában tárja elénk.

Néhány momentum azonban e felsorolások közül is figyelemre méltó. Két helyen is feljegyzésre került, hogy a pápa berendezett és mozaikokkal díszíttetett a lateráni palotában egy reprezentációs célokat szolgáló dísztermet. Az építkezés már 799-ben megkezdődött, és már ugyanannak az évnek a végén ott lehetett fogadni a Károly által a pápa elleni vádak, illetve az ellene elkövetett merénylet kivizsgálására kijelölt

bizottságot. A küldötteket, majd római látogatása során Károlyt is elképesztő kép fogadhatta ebben a teremben. Persze nem tudjuk, hogy pontosan mikorra készültek el a terem homlokfalán azok a sokatmondó képek, melyeket csak másolatban ismerünk, és amelyek még ma is gondolkodásra késztetik a történészeket. Mindenesetre maguk voltak a megtestesült intő prédikáció. Az apszistól balra levő képen Szent Péter apostol és Nagy Konstantin császár térdel Krisztus előtt, aki az apostolnak a palliumot, a császárnak pedig a labarumot nyújtja át. Az apszistól jobbra azonban Leó pápa veszi át a palliumot és Nagy Károly a birodalmi zászlót Szent Pétertől. A pápa ezt a módszert választotta, hogy mindenkivel megértesse a birodalom megújítását, a képeket pedig egész generációk tekintették történelmi szimbólumnak. Más benyomásokat kelt az ugyancsak két helyen olvasható hír, hogy Leó a Szent Péter-székesegyházban a „confessió”-t két, több font súlyú, tiszta ezüst táblával díszíttette, amelyen a „credo” görög és latin nyelven volt olvasható. Mindez akkor történt, amikor az Olajfák Hegyén lakó frank szerzetesek a jeruzsálemi görögökkel folytatott hitvitájukat a pápa elé terjesztették, hogy ő döntsön ügyükben: helyes-e, vagy ahogy a görögök állították, eretnekség azt vallani a konstantinápolyi hitvallás harmadik cikkelyében a Szentlélekkel kapcsolatban, hogy az nem egyszerűen az Istenatyától, hanem „ex patre filioque” származik. Ők a helyi szokásokat követve ez utóbbi kifejezést használták az istentisztelet alatt, és a „filioque” szócskával összezavarták az egész liturgiát. Az esetről a császárt is értesítették, és hosszas vita után végül az aacheni zsinat a frank szerzetesek javára döntött, ami azonban nem tetszett a pápának. Leó ugyanis jól tudta, hogy a szöveg eredetijében nem volt ott ez az inkriminált toldalék, melyet bizonyos teológiai megfontolások miatt csak az idő múlásával kezdtek használni mindenfelé a nyugati egyházban, így a császári palotakápolnában is, Rómában azonban nem. Tiltakozásként hat, és minden bizonnyal az is volt, hogy a pápa, aki nem tudta érvényre juttatni akaratát a császárral szemben, szabályszerűen közzétette a hitvallás eredeti szövegét. A Liber pontificalis szerint a pápát az ortodoxia szeretete és az igaz hit védelme késztette erre. Ugyanez lehetett Károly motivációja is, hogy Nyugaton győzelemre segítse az ellentétes felfogást. Róma azonban rögtön ezután és ettől kezdve az egész középkor folyamán rendszeresen szemrehányásokat kapott Bizáncból, hogy megtagadta az igaz hitet. A pápa tiltakozása szinte teljesen rejtve marad a tudósításban, és nem érződik az ügy kellemetlen mivolta sem. Mindazonáltal az egész kitűnően rávilágít a császár és a pápa akkori viszonyára, valamint a római és birodalmi valóságra.

Róma a Karoling-birodalomban

A római császárság megújítása, aminek kezdőlépése Nagy Károly (768-814) római császárrá koronázása volt, szemmel láthatólag nem jelentett korszakalkotó eseményt a pápai történetírás számára, a beszámolók szemlélete nem változott meg. A pápai történetírás az egyes pontifikátusok történetére koncentrál, így nem lehet elvárni, hogy egy olyan történéssel foglalkozzon, mely egyre inkább – és nem csak időben – a múlt homályába vész. Persze az új római császárság Rómához – mint névadó városhoz – és a koronázást elvégző pápa székhelyéhez fűződő viszonya jó téma lehetett volna a történetírók számára, ahogy ezt a modern művek esetében látjuk is. Ezzel szemben a Liber pontificalis teljesen visszafogottan kezeli az eseményeket. Ennek hátterében minden bizonnyal a római büszkeség keresendő: az életrajzíróknak alá kellett rendelni helyi témákat a távoli és alapjában véve még mindig idegen császárságról szóló híreknek, ahelyett hogy a római templomok gazdagságáról és pompájáról, az univerzális keretek között ábrázolt nagypolitikáról értekeztek volna. Persze a pápai historiográfia érdektelenségében bizonyos csalódottság is szerepet játszhatott, ugyanis az új birodalom – legalábbis hivatalos – neve nem volt római, mert Nagy Károly megállapodott Bizánccal, miszerint lemond arról, hogy Rómát címei között szerepeltesse, nem akarván megsérteni a keleti császárnak a régi birodalommal kapcsolatos kizárólagos képviseleti jogát. Kezdetben még az sem volt tisztázott, hogy a pápának kell-e elvégeznie a császárkoronázást: Károly egyértelműen elutasítván minden erre vonatkozó római és pápai igényt, Aachenben maga koronázta meg Lajos fiát, ezzel társcsászárrá és örökösévé téve őt. Szemmel láthatólag csak azok a kölcsönös kapcsolatok játszottak közre a császárság és a pápaság viszonyában, amelyek a fejlődés ismeretében természetesnek látszanak. Kérdés, kell-e mindezzel foglalkoznia a jelenkor történészének, érdemes-e szót fecsérelni az ígéretes folyamatokról, vagy ezzel ellentétben a pápaság politikai bénultságáról és a császárság túlhatalmáról, a Város időről időre odalátogató új urainak Rómával szembeni tiszteletéről, esetleg éppen megvetéséről? Úgy gondolom, kell, és nem szabad, hogy a pápai történetírás visszafogottsága miatt veszendőbe menjen a pápaság története.

A Liber pontificalis 9. századi életrajzai szinte kivétel nélkül tiszteletreméltó, tekintélyes munkák. Sőt, az egyes személyiségek arcélének megrajzolásában még némi örömöt is felfedezhetünk. Az élettörténetek feljegyzése valószínűleg közvetlenül a pápaválasztás után kezdődhetett meg, különben Bálint pápáról, aki 827 nyarán csak egy hónapig pontifikált, nem készült volna olyan részletes jellemzés, melyet minden bizonnyal egy hosszabb életrajz bevezetésének szántak, s mely aztán hirtelen félbeszakadt a pápa hirtelen halála miatt, amit buja életvitele okozott, ahogy erről az ezt elhallgatni nem akaró történetíró tudósít. Más életrajzokban szinte szóról szóra azzal a megállapítással találkozunk, hogy lehetetlen elmesélni a pontifikátus minden eseményét, és ezért rövidre kell fogni az elbeszélést, amit persze a legtöbb író

különösen akkor nem tartott be, ha az egyes római egyházaknak tett adományok felsorolására került sor. Annál dühítőbb azonban, hogy teljesen hiányoznak a politikai szempontok a kimerítően hosszú pápai életrajzokból, ami eltorzítja a pápaság történetéről nyerhető képet.

Ez már III. Leó élettörténetével megkezdődik. Persze érthető, hogy a pápai történetíró nem akart beszámolni a 815-ben kitört újabb római lázadásról. Ez beárnyékolta a pápa pontifikátusának végét, akinek annak ellenére, hogy a Liber pontificalis róla szóló része megemlékezik a Város számára tett számos jótettéről is, talán nem véletlenül sok, nem csak politikai ellensége volt. A történetírásnak nemcsak Leó pápához méltatlan, halálbüntetésektől sem visszariadó szigorát kellett elhallgatnia, hanem az itáliai király és a spoletói herceg Jámbor Lajos császár nevében tett kínos római közbenjárását is, meg azt is, hogy emiatt a pápa követei útján volt kénytelen bocsánatot kérni a császári udvarnál. Csak Leó utódja, IV. István (816-817) idejére nyugodott meg valamennyire Rómában a helyzet, legalábbis a Liber pontificalis pontifikátusa korszakára teszi a frank birodalomba menekültek visszatérését.

Azonban a következő egyházfő, I. Paschalis (817-824) alatt ismét nyugtalanságokról hallunk, és megint csak nem a pápai történetírástól. Két magas rangú római hivatalnokot meggyilkoltak a lateráni palotában, és az üggyel kapcsolatban a pápát azzal gyanúsították, hogy legalábbis tudomása volt a bűntettről. Újból pápai követek siettek a császári udvarba, azonban nem tudták megakadályozni, hogy vizsgálóbizottságot küldjenek Rómába, mely a nyilvánvalóan politikai gyilkosságot már csak azért sem tudta felderíteni, mert Paschalis megtagadta a „familia Sancti Petri”, azaz az egyház joghatósága alá tartozó tettesek kiadását a világi igazságszolgáltatásnak. A vizsgálóknak annyival kellett beérniük, hogy a pápa III. Leó példáját követve esküt tett ártatlanságára, és el kellett fogadniuk, hogy a meggyilkoltakat igazságosan megbüntetett felségsértőknek titulálta. A pápa életrajza teljesen eltagadja ezeket a pápaságot igencsak kompromittáló eseteket, és azt is elhallgatja, hogy a pápa nem sokkal ezután bekövetkező halálát követően ismét fellángoltak a pártharcok Rómában, ami olyan schizmába torkollott, melynek csak a császári küldöttek tudtak véget vetni. A következő életrajz ismét említést tesz arról, hogy hazatérhettek a politikai menekültek a frank birodalomból, és hogy nagyvonalúan egyházi javakból kártalanították őket, ami a politikai fordulat biztos jele. Paschalis életrajzírójának sokkal fontosabb volt, hogy bemutassa a pápa által kezdeményezett építkezéseket, a templomok díszítésében játszott szerepét, beszámoljon bizonyos ereklyék megtalálásáról és azok elhelyezéséről. Hálás elégedettség sugárzik a sorokból.

Az olvasó is hálás és elégedett lehet, mert ebben az egyhangú, monoton leírásban váratlanul szembetalálkozik egy olyan aprócska történettel, amely a pápát szimpatikus, emberi oldaláról ábrázolja. Az életrajzíró saját bevallása szerint nem akarta elhallgatni, hogy a pápa egy egész éjszakán át legszemélyesebben vezette a Vatikán melletti Schola Anglorumon keletkezett tűz oltási munkálatait, miután legmélyebb álmából felkelve mezítláb sietett a tűz helyszínére, majd igen bőkezűen támogatta az angol zarándokszállás helyreállítását.

A megható történet ellenére azért lett volna még miről beszámolni a pápai történetírásnak, különös tekintettel a pápaság és a császárság közötti kapcsolatok legfrissebb fejleményeire.

Mindenképpen e fontosabb történések közé tartozik IV. István reimsi utazása 816-ban Lajos császárhoz, aki egy konstantini koronával koronáztatta meg magát, melyet a pápa hozott el Rómából. Az ember azt hinné, hogy ez, a pápai koronázási jognak a császárral szembeni elfogadtatása volt a pápai látogatás tulajdonképpeni célja.

A szent császárnak tulajdonított diadém valóban elbűvölte a nem csak nevében jámbor Lajost, hiszen Konstantin az „Imperium Christianum” megalapítóját, az első keresztény császárt személyesítette meg, és ebben túltett a csak Második Konstantinként tisztelt Károlyon, a birodalom újjáalapítóján is. A pápakoronázás mindazonáltal nem lehetett valamiféle konstitutív aktus, sokkal inkább egy az akkoriban szokásos különleges okból elvégzett ünnepi koronázást sejthetünk mögötte. A régi gyakorlat érvényét bizonyítja az is, hogy alig egy évvel később Lajos társuralkodóvá emelt fiát, Lothart (817-855) apja példáját követve társcsászárrá koronázta. Ezt a pápa nem tekintette érvényesnek, ezért amikor Lothar átvette Itália kormányzását, és a pápa meghívására Rómába is ellátogatott, 823 húsvétján Paschalis pápa a Szent Péter-székesegyházban másodszor is megkoronázta. Csak ettől kezdve állandósult az egész középkor idején, hogy aki császár akart lenni, azt a pápának kellett megkoronáznia Rómában. Még ha a korabeli történetírók nem is látták ezt a jövőképet, mai szemmel szinte lehetetlennek tűnik, hogy a Liber pontificalis még egy rövid megjegyzésre sem méltatta a császár reimsi vagy római, az első keresztény császár koronájával vagy az apostolok sírjánál elvégzett ünnepélyes megkoronázását. Azonban mégis igaz.

Az a kevés, ami feljegyzésre került István pápa frank útjáról, nagyon megelégedett képet rajzol az eseményekről, és nemcsak azért, mert Istvánt Reimsben pápának kijáró tisztelettel fogadták, hanem – életrajzíróját idézve – azért is, mert minden kívánságát teljesítették. Elképzelhető, hogy ezen elsősorban az apai és nagyapai adományok megerősítését érthetjük. Az erről szóló eredeti császári oklevél nem maradt fenn, csak Paschalis pápa alatti megújítását ismerjük, azt is csak egy 11. századi egyházjogi gyűjteményből. Ennek ellenére ez az egyházi állam számára adott írásban fennmaradt első császári privilégium. Ismét csak csodálkozhatunk, hogy a régi pápai történetírást ez szemmel láthatólag olyannyira nem érdekelte, hogy Paschalis életrajzírója említést sem tesz róla. Furcsa, hiszen a Liber pontificalis korábban bőbeszédűen tudósított Róma és a város templomainak gazdagságáról, „visszalapozva” pedig részletes beszámolót találunk Nagy Konstantin bőkezűségéről. Az egész olyan benyomást kelt, mintha Rómában nem lettek volna teljesen elégedettek, hogy az elért eredmények alulmúlták a várakozásokat, mintha el akarták volna hallgatni a császárságtól való függésüket, és távolságtartóan akarták volna szemlélni az eseményeket.

Ebben a császári adománylevélben nem esik szó a császár jogairól, különös tekintettel a pápaválasztásra. Ez utóbbit Jámbor Lajos ráhagyta a rómaiakra, nagy jámboran csak annyit megállapítva, hogy a választás rendje kánoni, az egyházjognak megfelelő legyen. Ebben csak a Paschalis pápa halála utáni schizma hozott fordulatot, mert amikor Lothar császár másodszor is Rómába látogatott, nemcsak az

utóbbi idők zavargásait és a római joggyakorlatot akarta kivizsgáltatni, hanem a rómaiaknak meg is kellett esküdniük, hogy a jövőben gondoskodnak arról, hogy a pápát csak a császári küldöttek jelenlétében, hűségeskü letétele után lehessen felszentelni. II. Jenő (824-827) pápa le is tette ezt az esküt, sőt még előtte szép rendesen bejelentette a császári udvarnál megválasztása tényét, csakúgy, ahogy ezt a régi szép időkben Bizánc, illetve Ravenna felé tették.

Így 823 és 824 folyamán a pápa és a császár kapcsolata kölcsönös függésben fejlődött tovább: a császárrá emeléshez a pápára, a pápai felszenteléshez pedig a császárra volt szükség, ott a római koronára, itt pedig a császári megerősítésre. Ez volt az elv, teljes mértékben persze nem felelt meg e fenti megfogalmazásnak, sőt a történeti fejlődés nem állt meg, hanem tovább folytatódott. Egy negyedszázaddal később úgy esett, hogy Lothar császár ugyan elküldte fiát, II. Lajost (850-875) Rómába, hogy IV. Leó (847-855) megkoronázza, azonban ugyanaz a pápa elmulasztotta bejelenteni megválasztását a császári udvarnál, és császári egyetértés nélkül szentelték fel, amire a Liber pontificalis azt hozta fel mentségül, hogy miután Rómát akkoriban a szaracénok fenyegették, megengedhetetlen lett volna hosszabb ideig üresen hagyni a pápai trónt.

A szaracén veszély ténylegesen a korabeli római történelem központi témája. Az egész kérdés IV. Gergely (827-844) pápa korával kezdődött, akiről a pápai történetírás feljegyezte, hogy megerősítette Ostiát, Róma kikötőjét, és az új városnak az egyébként tiszavirág-életű „Gregoriopolis” nevet adta. Mindazonáltal politikai tekintetben ez a pápai életrajz is kiábrándító. Például szívesen megtudná az ember, milyen volt a római lecsengése Gergely pápa Jámbor Lajos és az ellene lázadó fiai közti sikertelen közvetítési kísérletének. Emiatt a pápa 833-ban Lothar császárral átkelt az Alpokon, és ahogy a seregek Elzászban már szemben álltak egymással, átment az öreg császár táborába, ahol azonban igen barátságtalanul fogadták, mert csak Lothar küldöttét látták benne. Így a pápát az engedelmesség megtagadásával fenyegették, és az ellenpártnak kellett arra emlékeztetnie, hogy a „prima sedes” felett senki sem ítélkezhet. Lajos lefogása után Gergely szomorúan tért vissza Rómába, legalábbis így emlékezik meg róla Lajos életrajza, mert mondanunk sem kell, hogy a Liber pontificalis mélyen hallgat a pápai közvetítésről, és inkább az egyházfő a római templomok irányában gyakorolt bőkezűségére összpontosítja a figyelmet.

Annál érdekesebb azonban utódja, II. Sergius (844-847) élettörténete, méghozzá több szempontból is. A vita Sergius gyerekkorától kezdi a pápa élettörténetének bemutatását. Nem hallgatja el a pontifikátusa kezdetén keletkezett zűrzavart sem, melynek lényege, hogy a választási eljárás ideje alatt egy János nevű diakónus nagyobb néptömeg élén fegyverrel elfoglalta a Vatikánt, akit először ki kellett űzni onnan. A már megválasztott pápa megkegyelmezett a trónbitorlónak, akit egy zsinat már halálra ítélt, azonban az esetnek volt még egy utórezgése. A császár ugyanis már csak azért is helyesnek találta kivizsgálni a történteket, mert Sergius felszentelésével természetesen nem várták meg a császári beleegyezés és a küldöttek megérkezését. Lothar császár fiát, az ekkor már Itáliát kormányzó Lajost bízta meg névleg a vizsgálat vezetésével, tanácsadóként pedig kirendelte mellé saját nagybátyját, Drogo metzi püspököt (823-855), birodalma kétségkívül legjelentősebb egyházi fejedelmét.

A pápai történetírás természetesen hosszasan ecseteli a császári sereg rablásoktól és fosztogatásoktól kísért átvonulását, mely nagy viharokkal és szinte apokaliptikus

erejű széllel párosult. Ennek ellenére Sergius pápa császárnak kijáró tisztelettel fogadta az előkelő vendéget, sőt, miután Lajos kifejezésre juttatta tisztességes szándékait, átengedte neki az elsőbbséget is a Szent Péter-székesegyházba való belépéskor. Hogy Lajos értett ebből, és Itália királyává koronáztatta magát a pápával, azt már a vizsgálóbizottság döntése előrevetítette. Mindazonáltal összeült egy zsinat, és a Liber pontificalis Drogóval az élen az összes püspököt felsorolja, aki Lajossal együtt érkezett Rómába, mintha csak név szerint akarná említeni azokat a gonosztevőket, akikkel szemben a legszentebb pápa többnapos kemény csatában végül megvédte a maga igazát. Az eredmény feltehetően egy kompromisszum lett, a rómaiak azonban megtagadták hűségeskü letételét Lajosnak, mivel még nem volt császár. Végül az uralkodó seregeivel elvonult Pávia irányába, a szenátus és a római nép pedig a pestissel felérő zsarnokságtól való megmentőjeként ünnepelte a pápát. A Liber pontificalis már régen ütött meg utoljára ilyen élesen ellenséges hangot Róma világi védnökével szemben.

Aztán Sergius életrajza – a már megszokott frappáns fordulattal, mely szerint rövidre akarja fogni az események elbeszélését, és egyáltalán, azt a rengeteg mindent nem is lehet teljes terjedelmében tárgyalni – belekezd a pápa Róma és a római templomok érdekében tett fáradozásainak bemutatásába, azonban nem feledkezik meg arról sem, hogy említést tegyen a Tiberisnek a császár elvonulta után történt áradásáról.

Az életrajz befejezése két szerkesztésben maradt ránk, melyek közül a rövidebb, összezsugorított változat biztosan későbbi keletkezésű. Azonban úgy tűnik, hogy a régebbi, részletesebb irományt is csak Sergius pontifikátusa után fejezték be, mert legalábbis az egyik kéziratban a dicséret hirtelen kritikába csap át. Itt Sergiust köszvényes, mozogni alig képes aggastyánként ábrázolják, akinek keze és lába alig, nyelve azonban annál gyorsabban járt, amit veszekedésekre használt. Mozgáskorlátozottsága miatt hagynia kellett, hogy menjen minden a maga útján, elvesztette az ellenőrzést a vatikáni igazgatás és az egyházi állam felett, és igen hamar függőségbe került testvérétől, aki simónia révén birtokolta az albanói püspökséget, és a császárnál azt is kijárta, hogy Rómában is megkaparintsa a hatalmat. Mindenütt elharapódzott a nepotizmus és a simónia. És ekkor jelennek meg a történetben a szaracénok, ezúttal azonban isteni büntetésként. Rómában a fülük botját sem mozgatták a toszkánai őrgróf figyelmeztetéseire, pedig ő a már régóta fenyegetett Korzika uraként jól ismerte a tenger felől jövő veszedelmet, így aztán a szaracénok 846 nyarán megjelentek, bevették Ostiát és Portót, lerohanták a Rómától északra fekvő Galeriát, és kirabolták a Vatikánt a Szent Péter-székesegyházzal együtt, amelyben istállót rendeztek be. A leírás a római városi őrség ámbár sietős, de megkésett gyülekezésével szakad félbe, s ezzel egyúttal véget ér a következő év elején meghalt pápa életrajzának utolsó része is. Feltehetőleg a körülmények miatt nemigen csókolt senkit homlokon a történelem múzsája.

A szaracén veszély vet árnyékot a soron következő pápa, IV. Leó (847-855) pontifikátusára, sőt ugyanez a téma áll életrajza középpontjában is, amely ismét a leendő pápa ígéretes ifjúkorával kezdődik. Hogy az ellenséggel szembeni védekezésként fallal vette körül a Tiberis jobb partján fekvő városrészeket, amivel megteremtette „Leóvárost”, halhatatlanná tette a nevét, mert a pápai életrajzíró úgy gondolta, hogy a császár és az egész frank birodalom anyagi hozzájárulásáról nem

tesz említést. Az egészet a pápa érdemének tekinti, ugyanúgy, mint Rómában kifejtett építtetői tevékenységét, és más itáliai városokról való gondoskodást is. Amikor a történet szerint 849-ben a szaracénok Szardínia szigetéről ismét rablóhadjáratra indultak Közép-Itália ellen, a Tiberis torkolatánál visszaverte őket a pápa vezette római sereg és a nápolyi fejedelem parancsnoksága alatt álló campagniai egységek. Miután azonban még mindig nagyon fagyos volt a viszony a pápaság és a császárság között, a pápai történetírók azt már nem jegyezték fel, hogy a császár részéről is történt néminemű intézkedés a pogány ellenség legyőzése érdekében. A város fenyegetettsége miatt nem várták be a császári egyetértés megérkezését, és elvégezték Leó felszentelését, amit azonban a császár feltehetőleg nem hagyott annyiban, mert rendelkezünk – még ha nem is a Liber pontificalisból – olyan adatokkal, hogy II. Lajos 850-ben történt megkoronázása után megújították a régi egyezményeket, és akkor Leónak valószínűleg le kellett tennie a hűségesküt is. Azonban úgy tűnik, hogy a pápa később azért jobban megbecsülte és igénybe is vette a császári segítséget, mint például abban az esetben, amikor vádat emeltetett a császári udvarnál az egyik római őrség- és palotaparancsnok ellen, aki a gyanú szerint összejátszott a görögökkel, hogy ismét a kezükre juttassa az Örök Várost. A vád persze – amely a mindent tagadó tiszt számára a halálbüntetést jelenthette volna – tarthatatlannak bizonyult, de azonnal arra késztette a császárt, hogy Rómába utazzon. Bőségesen voltak tehát ellenfelei a pápának Rómában is, közéjük tartozott a később oly híressé vált Anastasius bíboros is. Itt azonban be is kell fejeznünk Leó életének taglalását, és Anastasius személyén keresztül emlékeztetnünk kell e könyv elejére és a középkori pápaságtörténettel kapcsolatos kutatások kezdeteire.

A pápaság és a pápai történetírás Anastasius Bibliothecarius idején

Miután a jelen munka középpontjában a történetírás áll, még akkor is jogos Anastasiusszal kezdeni a pápaság történetének új szakaszát, ha tudjuk, hogy rég megdőlt az a nézet, mely a tudós bíborost tekintette az egész Liber pontificalis szerzőjének. Bár a kortárs pápai életrajzok az ő tollából kerültek ki, vagy legalábbis az ő hatása alatt születtek, mégis mindenekelőtt személyisége vet jó fényt a korabeli Rómára.

III. Benedek (855-858) életrajzából tudjuk meg róla a legtöbbet, mert miután elmenekült Rómából, és távollétében IV. Leó többször is kiátkozta, az ő ellenében választották meg ellenpápává. A Rodoald albanói püspök (853-864) vezetésével Benedek megválasztásának bejelentését az udvarhoz vivő követséget az udvarnál nagy befolyással rendelkező Arsenius, Orte püspöke, Anastasius nagybátyja megnyerte saját céljainak, majd Anastasiust – mint a legmagasabb helyeken is legalkalmasabbnak tartott trónjelöltet – császári követek kísérték Rómába. Benedeket letartóztatták, azonban a következő három drámai napon nem sikerült megtörni a bíborosok Anastasius felszentelésével szembeni ellenállását, és ugyancsak nem sikerült szétoszlatni a Benedek mellett felvonuló rómaiakat sem. Anastasiust végül fel kellett áldozni, és engedték, hogy trónbitorlóként laikussá fokozzák le, és kolostorfogságra vessék. A kiszabadított Benedeket viszont diadalmenetben vitték a Szent Péter-székesegyházhoz, ahol a császári küldöttek jelenlétében előírásszerűen felszentelték.

Amit a pápai életrajz az amúgy igen rövid pontifikátusáról feljegyzett – a bizánci császár római látogatását vagy az angol király zarándoklatát az apostolok sírjához -, még a politikai szempontok mellett is érdektelenebb, mint az a tény, hogy a Liber pontificalis néhány kéziratából teljesen hiányzik Anastasius ügye. Valószínűleg azért „felejthették ki” az életrajzgyűjteményből, mert végül is nem kellett kolostorban töltenie élete hátralevő éveit. A következő pápák idején már magas kuriális állásokat töltött be, végül pedig elnyerte a római egyház könyvtárosi tisztét. E tevékenységére tekintettel Anastasius Bibliothecarius néven került be a történelembe ez az igen tanult férfiú. Tudásából nemcsak a pápa, hanem a császár is hasznot húzott. Akkoriban a könyvtárhoz tartozott a levéltár is, és mi sem volt természetesebb, mint hogy a tudós könyvtárosra bízzák rá a Kúria politikai levelezését is, ami a stilisztikai ismereteken kívül olyan rálátást követelt meg a folyamatokra és történésekre, amellyel a római városi és kuriális jegyzők nem rendelkeztek. A pápai történetírás kutatói is tisztában voltak ezzel, ezért nem tűnt indokolatlannak, hogy vele azonosítsák a Liber pontificalis szerzőjét.

I. Miklós és II. Hadrianus a szokásostól eltérő élettörténetében mindenesetre még ma is az ő keze nyomát vélik felfedezni. Az értékes életrajzokra tekintettel talán

megbocsáthatjuk a korábbi ellenpápának, hogy bizonyos „retusálást” hajtott végre saját portréján, ami – a történeti igazság nagy szerencséjére – nem sikerült teljesen. A múlt utólagos megváltoztatása nemcsak ifjúsága éveit érintette, hanem a későbbi időket is, mert Anastasius II. Hadrianus idején is kegyvesztetté vált egy időre, mivel fivére vagy más vélemény szerint unokatestvére 868 márciusában erőszakkal elrabolta a pápa lányát, majd a császári letartóztatástól és elítéléstől félve, mielőtt még lekaszabolták volna, magával vitte a halálba a lányt és anyját is. Ez egy hátborzongató családi tragédia volt, olyan instruktív esemény a korabeli pápaságtörténet és Róma számára, hogy a Liber pontificalisban semmit nem jegyeztek fel róla. Mialatt Hadrianus életrajza ismét könyvtárosként említi Anastasiust, és tudását, különösen görög nyelvismeretét dicséri, amellyel hasznossá tudta tenni magát a Bizánccal folytatott tárgyalásokon, Miklós pápa korábban keletkezett életrajza egy szót sem szól a pápa pontifikátusa alatti szerepéről. A kezdeti szakaszok után azonban az életrajz stílusa és a közölt információk minősége is változáson megy keresztül, és ez utóbbi szemmel láthatólag a pápai levelezés anyagán alapul. Minden bizonnyal ez az a pillanat, amikor ismét alkalmazni kezdték Anastasiust a pápai kúrián, és amelytől kezdve pápai történetíróként szerepel. I. Miklós (858-867) pontifikátusa azonban nemcsak az életrajza minősége, hanem az egykorú történések és a pápa személyisége miatt is kiemelkedő időszak. A pápát már nem sokkal halála után új Éliásként tisztelték a rómaiak, a későbbi történetírás pedig szívesen kitüntette volna a pápaság történetében egyébként ritka „Nagy” előnévvel. A jámbor, ám törekvő szülői házból származó Miklós már II. Hadrianus uralma alatt is kúriai klerikusként működött, és a pápai politikát az utolsó pontifikátus idején a császári udvarral való kapcsolatok enyhülésének irányába tolta el. Az őt követő II. Hadrianus (867-872) ezzel szemben valamiféle „muszáj-örökös” volt: az egyik legelőkelőbb családból származott, amely már két pápát is adott az egyháznak, IV. Istvánt és II. Sergiust. Egy később püspökké lett klerikus fia, megnősült, mielőtt egyházi pályára lépett volna, majd a Liber pontificalis szerint a nép közfelkiáltással a pápává emelte. Az ő feladata az volt, hogy továbbvigye elődje munkáját, ezért egységes tematikailag mindkét pápai életrajz, és ezért is kell együtt tárgyalnunk a két pontifikátust.

I. Miklós a frank évkönyvek tanúbizonysága szerint a császár jelöltje volt, aki ezúttal keresztül tudta vinni akaratát, talán azért, mert húsvéti római látogatásából hazafelé tartván, ahogy hírül vette Benedek pápa halálhírét, azonnal visszatért a városba. A Liber pontificalis ugyan beszámol II. Lajos jelenlétéről a pápaválasztáson és az új egyházfő felszentelésén, azonban a császár személyes jelenlétével nyomatékosított egyhangú választást isteni inspirációnak tekinti. Azonban nem csupán életrajzi toposz, hogy a szerény Miklós csak berzenkedve akarta elfogadni a neki juttatott magas tisztséget. A történetből ezután részletesen megtudhatjuk, milyen volt a beiktatási ünnepség, amelyhez egy a császár tiszteletére adott bankett is tartozott, és hogy a császár látta el a marsalli teendőket a pápa mellett, amikor az egyházfő búcsúlátogatást tett az uralkodó Róma melletti táborában.

II. Hadrianus 867 őszén történt zajos megválasztásakor is tekintettel voltak a császár jogaira, így felszentelését csak a megküldött megválasztási dekrétumra beérkezett igen kedvező tartalmú válasz kézhezvétele után végezték el. Meglehet persze, hogy a római császári követeknek kellett felhívni a figyelmet erre a

koreográfiai rendre, mert biztosan nem állt érdekében a fellelkesült római népnek, hogy ilyen hosszú időre elhalassza az ünnepségeket.

A római pápaság és a Karoling császári ház közötti egyetértés azonban nem volt zavartalan.

Először is itt volt a Róma és Ravenna között kialakult vita, melybe a császárt is belerángatták, amikor az engedetlensége miatt Rómában kiközösített ravennai érsek Páviában az uralkodó segítségét kérte. Miklós pápa azonban nem zavartatta magát sem a császári követségtől, sem pedig II. Lajos megtorlással való fenyegetésétől, és miután rendcsinálás végett személyesen is ellátogatott Ravennába, az érseknek alá kellett vetnie magát Róma akaratának. Mindez 861 végén történt. A Liber pontificalis részletesen számol be a fenti eseményről, ami annak jele, hogy a pápai történetírás berkeiben fontosságot tulajdonítottak az esetnek. Sokkal szűkszavúbban tájékoztat forrásunk a pápa és Hinkmar (845-882) reimsi érsek, a francia egyház nagyhatalmú prímása közötti vitákról, melyek visszatekintve sokkal fontosabbnak tűnnek, hiszen a szembenállás tárgyát az a pápai elvárás képezte, hogy legmagasabb egyházjogi fórumként magához vonja a püspökök ellen folyó pereket. Hinkmar érsek lemondatta Rothadot, Soissons püspökét, aki azonban Rómához fellebbezett, és a pápa idézésére el is utazott oda, hogy ügyében saját maga lássa el képviseletét. Sikerült elérnie, hogy a pápa az ő álláspontjára helyezkedjen, és hogy 864 karácsonyán az ellene hozott ítéletet is hatályon kívül helyezzék. A pápai életrajz ugyan megjegyzi, hogy a francia ítélet a sardikai zsinat határozatai ellenében született meg, az olvasót talán még az életrajzíró jogismerete is ámulatba ejtheti, azonban nagy valószínűséggel Rothad volt az, aki magával hozta Franciaországból az úgynevezett „Pszeudoizidoriánus kánongyűjtemény”-t, ezt a nem sokkal korábban keletkezett, rengeteg hamisítást tartalmazó jogkönyvet, melyben igazolást nyer a fenti pápai prerogatíva, hogy ő dönthessen a „causa maiores”, a nagyobb perek esetében, amelyekhez természetesen a püspökök ellen indított eljárások is hozzátartoztak. Rothad pere az első bizonyíték arra, hogy a pszeudoizidoriánus elveket elfogadták Rómában, ahol akár jóhiszeműségből, akár a minél tovább, annál jobb elve alapján a hamisító eredetileg egészen más szándékból kidolgozott tételeit a pápai hatalom igényeinek alábástyázására használták fel. A pápai joghatóság érvényre juttatásának – ezúttal sikertelen – igénye figyelhető meg a Hinkmar érsekkel folytatott további vitáknál is, amikor egy másik francia püspök, Hinkmar unokaöccse nagybátyjával szemben Rómához fellebbezett. Hogy Hadrianus életrajzában nem találkozunk az esettel, talán azzal magyarázható, hogy a pápa itt nem tudott érvényt szerezni akaratának.

Történtek azonban más izgalmas események is a két pontifikátus alatt. Az egyik II. Lothar (865-869) lotaringiai király, II. Lajos császár fivérének házassági botránya volt. A király 857-ben eltaszította magától előkelő származású, de nem szeretett és gyermektelenül maradt hitvesét, Theutbergát, és feleségül vette Waldradát, aki agglegénykorában hosszú ideig ágyasa volt. A pápát is megkérte, hogy érvénytelenítse a tisztán politikai okokból kötött házasságát, holott egy lotaringiai zsinat, melyen a készséges Theutgaud trieri (847-869) és Gunther kölni érsek (850-870) elnökölt, már engedélyt adott erre, sőt látszólag maga Theutberga sem tiltakozott ellene. Miután azonban sikerült neki elmenekülnie a biztonságos nyugati-frank birodalomba, a pápához fordult jogorvoslatért. Erre Miklós követeket küldött

Metzbe, ahol 863-ban semmissé nyilvánította a Lothar számára kedvező zsinati ítéletet, valamint elrendelte a zsinati aktákkal Rómában megjelenő érsekek elmozdítását is. Az egész affér természetesen tisztán politikai természetű volt: Franciaország remélte, hogy megszerezheti a gyermektelen lotaringiai Karoling uralkodó örökségét, mialatt Lothart természetesen fivére, a császár támogatta. Őhozzá fordultak egyébként a letett érsekek is, és tudni lehet, hogy a császár az ő ösztönzésükre vonult 864 elején Rómába. Azonban a pápa a fegyveres támadásra csak egy békés felvonulással válaszolt, és nemsokára sikerült elérnie a császáriak távozását. Feltehetőleg Róma nem volt érdekelt abban, hogy nyilvánosságra hozza a közte és a császár között kialakult konfliktust, ezért hallgat a Liber pontificalis az egész ügyben bekövetkezett veszélyes fordulatról, és az események II. Hadrianus alatti folytatása sem keltette fel a pápai történetírók érdeklődését. Az érsekek és Lothar kiátkozását csak a szelíd Hadrianus oldotta fel. A három felmentett nem sokkal ezután meghalt, ami egyes írókat arra késztetett, hogy kétségbe vonják a két érsek és a király vezeklésének őszinteségét, és halálukat intő jelnek tekintsék.

A mindkét pontifikátuson keresztülhúzódó, I. Miklós és II. Hadrianus életrajzát meghatározó fő probléma kétségkívül a Róma és Bizánc viszonya volt, és ebben – mióta I. Miklós környezetébe került – Anastasius Bibliothecariusnak is jelentős szerep jutott. Miklós pontifikátusának első éveiről a Liber pontificalis csak helyi érdekű híreket jegyzett fel, mint például különböző templomok számára tett adományokat, és a Tiberis kétszeri áradását 860-ban. Aztán hirtelen nagypolitikai és történetileg fontos történésekről olvashatunk.

860 nyarán ünnepélyes küldöttség érkezett III. Mihály (842-867) bizánci császár udvarából Rómába, gazdag ajándékokkal és Photios (858-867), az új konstantinápolyi patriarcha levelével, valamint meghívóval egy Konstantinápolyba, hivatalosan a képimádás megvitatására összehívott zsinatra. Igazság szerint azonban a látogatással Photios a pápai elismerést akarta elnyerni, mert miután eltávolította elődjét, Ignatios császári herceget (847-858), államcsínnyel úgy szerezte meg a patriarchai méltóságot, hogy soha nem volt klerikus. Azért fordult éppen Rómához, és járt sikerrel, mert Ignatios már régóta vitában állt IV. Leóval és III. Benedekkel. Erről tudtak Bizáncban, a pápai életrajzok olvasója viszont semmit nem tud meg az eset körülményeiről. A túlontúl büszke Ignatiosszal szemben a tudós Photios mindenképp megérdemelte volna az elsőbbséget, azonban Miklós pápa úgy gondolta, hogy kihasználhatja a helyzetet, hogy ismét elismertesse Róma Bizáncban újból kétségbe vont primátusát. A Liber pontificalis kevesebb információval szolgál az egész ügyről, mint a pápai levelezés, mely Anastasius segítségével alapvető kérdéseket fejt ki az esettel kapcsolatban.

A pápai korrespondenciával szemben az életrajzgyűjtemény csak annyit jegyez meg, hogy Rodoaldot és Zakariást, Porto, illetve Anagni püspökét kívánság szerint és gyanútlanul azzal a pápai megbízással küldték el a császárvárosba, hogy vizsgálják ki a vitás ügyet, és annak eredményéről tegyenek jelentést. A történetíró eleve csak a patriarchai méltóság illegitim bitorlójának tekinti Photiost, és emez értékítélet szemmel láthatóan a további események ismeretében, a pápai legátusoknak adott levelek alapján született. A tudósítás a pápai életrajz kronologikus rendben visszaadott későbbi részeire utal, de már ezen a helyen is megtudhatjuk, hogy a két püspököt megvesztegetéssel rávették, hogy lépjék túl hatáskörüket. Ahogy később

megtudjuk, elismerték Photiost, amiben a megbuktatott Ignatios Róma-ellenes érzülete legalább annyira szerepet játszhatott, mint az ellenpárt pápával szembeni tiszteletadása. Ennek ellenére Miklós hazatértük után dezavuálta követeit. A Liber pontificalis interpretációja szerint a pápa nem akart hinni a szemének és fülének, ahogy a bizánci zsinati iratokból és a követek elmondása alapján tudomást szerzett a történésekről. Ezért aztán újabb leveleket küldött Keletre, melyekben Rómának követelte a schizmáról való végleges döntést.

Az erről szóló beszámoló nagyon szűkszavú, mert csak 863 nyarán került sor erre az ítéletre, amikor már minden tárgyalás meghiúsult Bizánccal. Nem derül ki Miklós életrajzából, hogy ugyanakkor határozatot hoztak a bitorlónak tekintett Photios letételéről és kiátkozásáról is, melyet ki is hirdettek, és az sem, hogy erre Photios 867 nyarán egy bizánci zsinaton a pápa elmozdításával adta meg a választ, azaz a patriarchai cím birtoklása körül kialakult vita egy Kelet és Nyugat közötti egyházszakadássá nőtte ki magát.

II. Hadrianus már úgy örökölte meg ezt a helyzetet, és életrajzának szinte egyedüli témája az, miként sikerült pontifikátusa alatt többé-kevésbé összeöltögetni a varrás mentén felfeslett ruhát. A siker persze nem az ő érdeme volt, hanem egy véletlennek, egy Bizáncban bekövetkezett politikai fordulatnak köszönhető, mely már 867 őszén Mihály császárnak az életébe, Photiosnak pedig hivatalába került. I. Baszileiosz (867-886), az új császár, elődje társcsászára és egyben gyilkosa, Ignatios egyházi támogatóira akart támaszkodni (e célból vissza is helyezte hivatalba a patriarchát), ezért kül- és belpolitikai okokból egyaránt el akarta kerülni konfliktusokat Rómával és a Nyugattal. Ezért követséget menesztett Rómába, amelyben mindkét patriarchának voltak képviselői, hogy a pápa mondja ki a végső szót a vitában. A pápai történetíró istenítéletnek tekintette, hogy a küldöttség útközben tengeri viharba került, melyet csak Ignatios párthívei éltek túl, ezért bőbeszédűen adja vissza, ahogy a bizánciak végül megtagadták Photiost, és az általa tartott zsinatot teátrálisan megátkozták, úgy, hogy mielőtt a zsinati iratokat tűzre vetették volna, földre dobták, lábbal taposták és karddal is átszúrták őket. Majd ismét pápai követek utaztak Konstantinápolyba, hogy részt vegyenek az új zsinaton. A pápai életrajzot olvasva szinte látjuk, ahogy ünnepélyesen fogadták a követeket Thesszalonikiben, majd a császárvárosba vitték őket, és betekinthetünk abba is, ahogy a császár és a patriarcha kihallgatáson fogadta őket. Sokkal kevesebb információval rendelkezünk azonban a 870 márciusáig ülésező konstantinápolyi zsinatról, mely tíz ülésen a Rómából hozott újabb, valamint Miklós korabeli dokumentumok alapján elismerte a pápa Photios ellen hozott ítéleteit. A történetíró inkább annak a jellegzetes jelenetnek a megörökítését tartotta fontosnak, hogy a császár eltüntette a már aláírt zsinati iratokat, amikor jelezték neki, hogy azokban az is benne van, hogy a keleti egyházat odavetik prédául a nyugatinak, és hogy csak a nyugati követek gyors diplomáciai ellenlépései kényszerítették az uralkodót az iratok visszaadására.

A nyugati követek közt találjuk Anastasius Bibliothecariust is, azonban nem a pápa, hanem II. Lajos császár teljhatalmú megbízottjaként. Tolmácsként vett részt a munkában, és még Konstantinápolyban gondoskodott a zsinati jegyzőkönyvek latinra fordításáról, ami később nagy szerencsének bizonyult, mert a legátusok, akiknek a felbőszült keleti császár csak elégtelen kíséretet biztosított, a hazafelé

vezető úton rablótámadás áldozatává lettek, és csomagjaikkal együtt az eredeti zsinati jegyzőkönyveket is elvesztették, ami – tegyük hozzá – nem is biztos, hogy csupán a véletlen műve volt.

Természetesen Rómában a nyugati szempontból oly kedvező konstantinápolyi gyűlést a nyolcadik egyetemes zsinatnak tekintették, és teljes mértékben elismerték. Hogy Keleten nem tekintettek rá ugyanazzal a tisztelettel, azzal a ténnyel is magyarázható, hogy még tíz év sem telt el, amikor Ignatios halála után ismét visszahelyezték hivatalába régi riválisát, aki 879-ben ismét zsinatot hívott össze Konstantinápolyba, amely a görögkeleti vallási álláspontot jobban védő határozataival kedvesebbnek tűnt a keleti egyház számára.

Emellett még egy olyan ügy volt, mely akkoriban vetélytárssá tette Rómát és Bizáncot: a bolgárok keresztény hitre térítése. I. Miklós és II. Hadrianus életrajzírója is aránylag tág teret szentel e kérdésnek. A történetben Borisz (852-889) bolgár cár követeiről olvashatunk, aki bizánci keresztapja után a Mihály nevet kapta a keresztségben, és most 866-ban hittérítőket kért Rómától. Ebben természetesen a politikai motiváció, a Bizánctól való függetlenedés igénye volt mérvadó, és erre Bizáncban is rájöttek. Ugyan nem lehetett megakadályozni, hogy Miklós térítőket küldjön a bolgárokhoz, azaz a bizánciak missziós területére, azonban amikor a pápai küldöttek tovább akartak utazni a császárvárosba, a határon felettébb udvariatlanul azzal fogadták őket, hogy a császárnak nincs szüksége rájuk, sőt, ha a bolgárokon keresztül jönnek hozzá, sem őt, sem Rómát nem látják többé. A pápa a továbbiakban nem kezelte túl okosan a bolgárok kéréseit: egyházjogi megfontolásból elutasította, hogy a hittérítői küldöttsége élén álló Formosust, Porto bíboros érsekét, a későbbi Formosus pápát (891-896), tehát egy jól képzett egyházi férfiút tartósan a bolgárokhoz helyezze, és érseki rangban a rómaival egyesült bolgár egyház fejévé tegye, ahogy ezt a becsvágyó bolgár király – feltehetőleg a presztízs okán is – kérte. Végül másik bíboros helyett egy római alszerpappal kellett beérniük, ami a vérig sértett bolgárokat ismét visszakergette a bizánci fennhatóság alá. Borisz-Mihály a konstantinápolyi zsinat lehetőségét arra használta ki, hogy elküldje saját követét, és így Hadrianus életrajzában szóról szóra nyomon követhetjük annak a vitának a menetét, melyben a pápai legátusoknak a császár jelenlétében kellett választ adniuk a bolgár követ kérdésére, hogy tulajdonképpen melyik egyház joghatósága alá tartoznak a bolgárok. Igen forró lehetett a hangulat. A pápai követeknek sem nyugalmukat, sem pedig Róma jogait nem sikerült megőrizniük, és az a törekvésük is kudarcot vallott, hogy a hatáskörüket amúgy meghaladó ügyet elnapoltassák. A keleti patriarchákat képviselő helynökök politikai okokból a pápa ellenében döntöttek a zsinaton.

II. Hadrianus életrajza a hittérítők bolgároktól való visszatérésével fejeződik be. Hogy egyúttal az utolsó Boriszhoz küldött pápai legátus is visszatért, mégpedig a bolgár király gazdag ajándékaival, többekben gyanút keltett, hogy a misszió hirtelen befejezésében esetleg vesztegetés is szerepet játszhatott. A történetíró szerint az igazságot majd Krisztus mondja ki ebben az ügyben az utolsó ítélet napján. Ezekkel a szavakkal végződik II. Hadrianus pápa hirtelen félbeszakadó életrajza.

A sötét korszak

E teljesen találó szavakkal végződik egyben a pápai életrajzgyűjtemény régebbi része is. A Liber pontificalis kéziratai között csupán egy életrajztöredéket ismerünk még, melyet tizenhárom évvel később illesztettek hozzá a korábbi részekhez, miután két, jelentéktelennek semmiképp nem nevezhető pápáról egyáltalán nem készült történeti feldolgozás. Azonban az új történetíró kezéből is már a pontifikátus első éve után kihullott a toll, majd a pápai történetíróknak az idő több mint két évszázadra elvette a kedvét az írástól.

Amikor végre a 12. század közepén belefogtak a Liber pontificalis újraszerkesztésébe, ezt is a rossz körülmények indikálták, egy pápai schizma, amely arra késztette a történetírót, hogy saját pártja igazának bizonyításához visszanyúljon a múltba. Persze leginkább a saját kora és a közelmúlt érdekelte, melyhez egész jó forrásalapokat talált. A korábbi időkre nézve a töredékeken kívül csak primitív katalógusokat lelt fel az érintett pápák nevével, származásával, pontifikátusuk időtartamával, esetleg rövid jellemzésükkel és némi krónikaszerű feljegyzéssel, melyekből csak nagyon hiányos történeti képet lehetett nyerni. Ezzel kellett beérni, és így az új Liber pontificalis már első látásra a pápaság történetének egyik legsötétebb korszakát vetíti elő. A szegényes forrásanyag miatt később éppen ezért egy bíboros és egyháztörténész a 10. századot „saeculum obscurum”, azaz sötét század névvel illette, és vele összefüggésben az egész korszakot „ólom-” vagy „vaskorként” emlegette, ami ugyan általában nem igaz, annál inkább illik azonban a korabeli római történelemre. A pápaság történetében ez a kemény és nehéz időszak már korábban megkezdődött, és tovább is tartott.

A 9. század utolsó negyedében féktelen pártharcok dúltak Rómában. Egy pápát a saját palotájában csaptak agyon, utóda törvényes mivoltát kétségbe vonták, a harmadik meghalt, miközben éppen Rómából akart elmenekülni, egy másikat kiástak a sírból, hogy holtában büntetőeljárás alá vonják, aztán a hátborzongató pert elrendelő pápát a népharag taszította le, majd a börtönben megfojtották. Az évszázad fordulóját egy olyan schizma árnyékolta be, melynek végén egy év leforgása alatt két pápa is börtönben fejezte be életét. Majd a „pornokrácia”, a római szajhauralom kora következett, melyben két nemes hölgy, anya és lánya férjeik révén a várost, az egyházat és a pápaságot is a kezében tartotta. Itt ismét börtönben öltek meg egy pápát, saját párnájával fojtották meg, hogy helyet csináljanak az ifjabb hölgy fiának, akit a pletyka szerint egy korábbi pápa nemzett. Testvére fejedelemként uralkodott Róma és az egyházi állam felett, s fiát megint csak pápává választtatta, aki persze sokkal inkább világi, mint egyházi életvitelt folytatott, és a pápai méltóságról lényegesen kevesebbet tudott, mint a nőkről, a borról és a kéjről. A Rómáról szárnyra kelő pletykák pedig legalább annyit ártottak a pápaság tekintélyének, mint maguk a botrányok.

Amikor a német király színre lépett, és újjáalapította a már egy emberöltő óta csak nevében létező császárságot, mindenki a helyzet javulásában reménykedett. Miután letették a semmirekellő pápát, a rómaiak egyetértési jogot biztosítottak a császárnak a pápaválasztásban. A pápai történetírásban is reményteljes változásokat figyelhetünk meg. Azonban a császárságnak nem sikerült teljesen kiiktatnia a pápai trónért versengő római családokat, amely így a 11. század elejére egy olyan dinasztia hitbizománya lett, melyből egymás után három pápa került ki.

Ezenközben a császárok olyannyira érvényt kívántak szerezni Róma feletti védnöki kötelességeiknek, hogy – hasonlóan a német püspökségekkel szembeni gyakorlathoz – saját jelöltjeiket javasolták a pápai trónra. A császár kegyéből lett pápák közt találjuk a századvégen az uralkodó ifjú unokatestvérét is, aki csak ennek a körülménynek köszönheti, hogy ő lett az első német pápa. De ott volt közöttük a századfordulón a császár tudós tanácsadója is, a kor legnagyobb univerzális géniusza, a pápai címre – ha ennek előfeltétele az okosság lett volna – mindenképpen legméltóbb férfiú, akinek fenomenális tudását mindenütt csodálták, és később, csakúgy, mint a semmiből, egy ismeretlen francia faluból való feltűnését, ezt is az ördöggel kötött szövetségének tulajdonították.

Végül 1046-tól az egyik császár egymás után négy német püspököt is pápává nevezett ki Rómában, miután látványosan eltávolított három, egymással vitázó egyházfőt. Ezt persze Rómában még úgy is a legbőszebb zsarnokság jeleként értékelték, hogy mindez az egyház javát szolgálta, hiszen éppen az vezetett az egyházi reformok megindulásához, hogy a patricius romanorum élt e jogaival, sőt túl is lépte őket. A reformokkal a római egyház szabadságát akarták visszanyerni, és nem csak Rómában, azonban ott ismét olyan pápák kerültek hatalomra, akikről érdemes volt írni. Így ismét megnőtt az érdeklődés a pápai történetírás és a pápaság története iránt.

A nép ajkán azonban tovább élt erről a sötét korszakról egy a 13. században keletkezett legenda: Eszerint történt egyszer, hogy – a különböző verziók szerint – vagy a 9., vagy a 11. században egy vagy mainzi, vagy angol nőt, név szerint Ágnest vagy Johannát választottak meg pápának, aki a híres athéni filozófiai iskolában tanult, és mesterével, aki egyben szeretője is volt, férfiruhába öltözve érkezett Rómába, ahol a kancellárián, majd a bíborosi testületben futott be karriert, míg aztán pápává választva egy körmeneten vetélte el magzatát, mely következtében lelepleződött és meghalt. Vajon milyen kép élhetett az emberekben a pápaságról, hogy egy ilyen, egyébiránt etiológiailag értendő legenda egyáltalán megszülethetett?

Azonban túlontúl előreszaladtunk az időben, és most olyan neveket kell megemlítenünk, melyek révén a 9. és 11. század közötti történések panorámája konkrét alakot ölt. És persze azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mennyire hiányos a kor pápai történetírása.

Az új Liber pontificalis a 12. század közepén működött szerkesztőjét Petrus Guillermusnak hívták, és a Rhône torkolatához közeli Saint-Gilles-kolostor könyvtárosa volt. Műve keletkezésének mozgatórugóiról később még szólnunk kell, azonban a szerző már munkája elején bemutatkozott, mégpedig ott, ahol a II. Hadrianus életéről szóló régi pápai könyvet folytatni kellett: a következő pápa, VIII. János (872-882) életrajzában. Ugyanitt olvashatjuk, minden bizonnyal a francia könyvtáros római kollégája előtti főhajtásaként, hogy a fenti pápa korában élt és

működött a művelt Anastasius Bibliothecarius; a szerzetes-történetírónak VIII. János franciaországi útjáról is tudósítania kellett, amely egyébként azért is felkelthette érdeklődését, mert a pápa egy a kolostor és a nimes-i egyházmegye püspöke közötti vitában az előző javára foglalt állást. A pápa Genovából hajóval érkezett Arlesbe, ahol a közeli kolostor apátja eléje járulhatott kérelmével. A leírás innen a kolostor számára adott pápai kiváltságlevelének szó szerinti idézésével folytatódik, és az utazás további eseményeiről semmi többet nem közöl. Ez ismét rámutat a pápai történetírás hiányosságaira, meg arra is, hogy a pápák e kései történetírója milyen kevés információval rendelkezett a dél-franciaországi kolostorban.

Persze feltehető a kérdés, hogy nem lehetett-e volna megemlíteni Arlesen kívül más, ennél jelentősebb apátságokat is, melyek visszatekintve az elmúlt több mint kétszáz év egyház- és a pápaságtörténetére legalább egy megjegyzést megérdemeltek volna, mint többek közt a 910-ben alapított burgundiai Cluny-kolostor, amely már rögtön alapítása után mint római magánegyház szoros kapcsolatba lépett pápasággal, s melyről – hasonlóan több lotaringiai kolostorhoz – a történetileg aligha lebecsülhető egyházi reformmozgalom jut eszünkbe?

A 878. évi pápai utazás oka az volt, hogy miután II. Lajos császár fiúörökös nélkül halt meg, s vele magva szakadt a Karolingok itáliai ágának, nagybátyja, a Franciaországból sietve Itáliába érkező Kopasz Károly is csak igen rövid ideig (875-877) uralkodott. Így a pápa ismét rákényszerült, hogy új védelmezőt keressen a római egyháznak, akit kezdetben Károly fiában, Hebegő Lajosban (877-879) vélt megtalálni. Azonban nem sikerült megnyernie az uralkodót az ügynek, mert a francia király nem tudott vagy nem akart fejest ugrani egy itáliai kalandba, és a rákövetkező évben meg is halt. A pápának mindazonáltal sürgősen szüksége lett volna a segítségére. Amikor 878-ban Troyesban összeült egy az ő elnökletével tanácskozó francia zsinat, annak elsősorban nem a frank birodalom egyházi problémáit kellett megtárgyalnia, mint például a teljesen érdektelen Nimes és Saint-Gilles közötti összetűzést az ország déli csücskében. A pápa számára sokkal fontosabb volt, hogy tájékoztassa a szinódust Róma kényes helyzetéről.

Volt is elég ok a panaszra, már a pápa Franciaországba indulása is leginkább menekülésre emlékeztetett. 876 elején a római nemességből származó néhány legmagasabb kúriai méltóságviselőt megvádolták, hogy meg akarják dönteni a pápa uralmát, ők azonban még időben el tudtak menekülni az elítélésükkel fenyegető per elől. Spoletóból és Tuszciából készítették elő hazatérésüket, majd 878 elején a spoletói herceg és a tuszciai őrgróf tényleg el is foglalta Rómát. A szomszédságból érkező veszedelem és az ismét az egyházi államot fenyegető szaracén veszély miatt elkelt volna az Alpokon túlról érkező segítség. Miután erre a francia király nem volt hajlandó, VIII. János már az őt Arlesben fogadó és Franciaországon át Itáliába kísérő provance-i Boso vienne-i gróf támogatásával is beérte volna, sőt, már fogadott fiának tekintette a grófot. Amikor azonban Boso az itáliai elkötelezettség helyett inkább a burgundiai királyi címet választotta (879-887) a széthulló Karoling-birodalomból, a pápa a II. Lajos császár örökébe lépett keleti frank Karolingokkal kezdett tárgyalásokat, melynek végeredményként 881-ben Rómában császárrá koronázták a sváb Kövér Károlyt (876-887). Segíteni azonban már ő sem tudott: a pápát egyik rokona gyilkolta meg 882-ben saját római palotájában. A gyilkos állítólag először

megmérgezte az egyházfőt, majd miután a méreg nem hatott elég gyorsan, kalapáccsal agyonverte.

Ez volt a rettenetes idők szörnyű nyitánya. Érthető, hogy nem szívesen emlékeztek rá vissza. Nyilvánvaló, hogy a középkori történetíró számára kevésbé vált világossá ma működő kollégájánál, hogy mennyire védelemre szorult a pápaság, meg hogy ennek ellentételezéseként ő rendelkezhetett a császári korona felett. Ha VIII. Jánosnak lett volna kortárs római életrajzírója, a francia szerzetessel ellentétben bizonyára a máig fennmaradt kancelláriai pápai jegyzékek alapján ábrázolta volna a pápa pályáját, hogy az oklevelek és egyéb dokumentumok alapján kirajzolódjon János pápa egészen Bizáncig terjedő széles látóköre. A sok utazás azonban világosan mutatja be VIII. János pontifikátusát, aki Dél-Itáliában a pogány ellenség elleni védszövetség létrehozásán fáradozott, Északon pedig maga számára keresett védelmezőt, míg végül védtelenül kellett végeznie Rómában.

Második, csak rövid ideig uralkodó utódja, III. Hadrianus (884-885) a császári udvarba tartva Észak-Itáliában halt meg, miután hasonlóan elődjéhez, neki is menekülve kellett elhagynia Rómát, ahol ugyanekkor ért hátborzongató véget a várost már oly hosszú ideje hatalma alatt tartó nemesi klán uralma. A VIII. János elleni összeesküvőket is utolérte a végzetük: Gergelyt, a pápa nagyhatalmú főudvarmesterét egyik kúriai kollégája verte agyon a Szent Péter-székesegyház előterében. Vejét, Aventini György pápai kamarást pedig megvakították, és ebben az esetben a pápai történetírás sem feledkezett meg arról, hogy legalább röviden beszámoljon Gergely feleségének meztelenül, korbáccsal történő elkergetéséről. A nemesek sorsáról csak egy akkorról ránk maradt rövid pápakatalógusból olvashatunk, III. Hadrianus szomorú sorsáról pedig csak a régi Liber pontificalisban, ott is utódja, V. István (885-891) életrajzában, melyet csak majdnem másfél évtizeddel később illesztettek hozzá a pápai életrajzgyűjteményhez.

Persze csak egy kis töredékről van szó, íróját leginkább a pápa karrierje, a római templomok számára tett bőkezű adományai, a sáskajárástól szenvedő nép érdekében felmutatott karitatív szolgálatai és prédikációinak idézése érdekelte. Nem tudjuk viszont, hogy miért szakította meg a munkát az életrajzíró már a pápa pontifikátusának első évében. Eseményekből nem lett volna hiány abban a korban sem, legyenek akár Rómához közeliek, akár távolabbi vidékeken történtek. A jelenkor pápaságtörténésze számára mindenesetre meglepő, hogy a kortárs történetírás egy szót sem szentelt Cirillnek és Metódnak a szlávok közt végzett térítéséről Pannóniában és a Nagy-morva Birodalomban, holott a testvérpár 869-ben Rómában is megjelent, hogy a már megkezdett munkáját ne csak Bizánc, hanem a pápa is ismerje el. Továbbá a híres cirill betűs ábécé „feltalálója” Rómában halt meg, VIII. Jánosnak a Rómában érsekké szentelt Metódot védelmébe kellett vennie a konkurens német térítőmisszióval szemben, sőt német börtönökből is ki kellett szabadítania. A szlávok apostolának 885-ben bekövetkezett halála után végül V. Istvánnak kellett állást foglalnia abban a kérdésben, hogy szabad-e használni a szláv nyelvet a liturgiában, miként ez Metód missziós gyakorlatában természetes volt, mialatt Rómában és az egész nyugati világban a latin vált a liturgia nyelvévé. Az erről szóló vita persze még sokáig nem csitult el.

Van még egy esemény V. István uralma alatt, melyet messzire mutató következményei miatt nem hagyhatunk figyelmen kívül: miután a betegeskedő

Kövér Károlyt letették a trónról, és 887-ben véglegesen széthullott a Karoling-birodalom, 891 elején Rómában császárrá koronázták Wido spoletói herceget. Ezzel 891-894 között olyasvalaki viselte a császári koronát, aki nem a Karoling-házból származott, és Róma ellenségeként lett az egyház védelmezője. Ez így nem működhetett, ami a következő pontifikátus idején nyilvánvalóvá is vált.

Formosus pápáról (891-896) egy egész korszakot neveztek el, no persze nem azért, mintha az ő személye határozta volna meg ezt az időszakot, hanem mert neve fémjelzi a pápaság korabeli helyzetét. Származásáról nincsenek pontos információink, a történetírásban rögtön Porto bíboros püspökeként jelenik meg, ahova I. Miklós pápa nevezte ki 864-ben a hatásköri túllépései miatt leváltott bizánci követ, Rodoald helyett. Nem sokkal később Formosus maga is részt vett a keleti térítőmisszióban, és amennyire tudni lehet, jó esélye volt arra, hogy bolgár érsekké avanzsáljon. Pápajelöltként VIII. János ellenzékéhez tartozott, ezért a pápa haláláig hivatalvesztéssel sújtották, és Róma környékéről is száműzték. Formosus minden bizonnyal többek számára meggyőző egyéniség volt. Később szemére vetették mértéktelen becsvágyát, ellenségei pedig azt bizonygatták, hogy a kánonjog alapvetően tiltja, hogy egy püspökséget egy másik kedvéért feladjanak, és ezzel megsértsék a püspök és püspöksége közt fennálló misztikus kapcsolatot. Ennek alapján a portói bíboros püspök legalább annyira nem lehetett volna római pápa, mint bolgár érsek. Persze a transzlációs tilalom akkoriban már nem volt általános érvényű, mert például I. Marinus pápa (882-884), aki hatályon kívül helyezte elődje, VIII. János Formosus, korábbi missziós társa ellen hozott ítéletét, pápává választása előtt a latiumi Cerveteri püspöke volt. Az egészet csak Formosus ellenségei hozták fel politikai okokból, hogy intézkedéseit utólag semmissé tehessék. Ez intézkedései közé elsősorban a császársággal szemben folytatott politikája tartozik. 892-ben történt felszentelése után nem sokkal ismét fejére tette Widónak a császári diadémot, majd ugyanakkor fiát, Lambertet (892-898) társcsászárrá koronázta, aztán – félve a spoletóiak nyomásától – segítségül hívta a Karoling-családból származó Arnulf keleti-frank királyt (887-899), akit 896-ban ugyancsak császárrá koronázott Rómában. Ez röviddel Formosus pápa halála előtt történt, majd elhunyta után – ha még nem az előtt – zavaros idők köszöntöttek Rómára, melyet Arnulf császár rövid ott-tartózkodás után réges-rég elhagyott.

A következő nyolc évben nyolc különböző pápa pontifikált, és talán jobb is, ha követve a Liber pontificalis példáját, legtöbbjükről inkább nem mondunk semmit. Néhány feljegyzés untig elég a helyzet bemutatására.

Formosus utódaként egy népfelkelés egy letett papot emelt pápává, aki VI. Bonifác néven csupán két hétig uralkodott (896). Őt Formosus esküdt ellensége, VI. István, Agnini eddigi püspöke követte (896-897), aki valószínűleg akarata ellenére kapta még Formosus alatt püspökségét, hogy a pápa ezzel elégítse ki becsvágyát, és vonja ki a további pozícióharcokból. Ő vezényelte le azt a bizonyos, a már halott Formosus ellen indított pert, melyről – hacsak nem akarjuk elfogadni, hogy Formosus kellemetlen, rossz pápa volt, akinek jó néhány bűnéért kijárt a büntetés – nehéz eldönteni, hogy az eljárást irányító pápa zsigeri gyűlöletén csodálkozzunk-e inkább, vagy az egész procedúrában ellentmondás nélkül részt vevő nagy tekintélyű zsinat magatartásán. Aligha lehet csak politikai ellentétre visszavezetni ezt az ellenfél halála után is tovább élő ellenszenvet, mely egy viszonylag jelentéktelen kérdésből

fakadt: abból ugyanis, hogy ki a császár. A már halott pápát kivették a koporsójából, még egyszer felültették pápai trónusra, hogy aztán a vád és a kirendelt védelem szócsatája, majd a megfelelő ítélethozatal után Formosust posztumusz letaszítsák a trónról, amit formailag kifogástalanul, a pápai öltözék és jelvények levételével hajtottak végre. Esküszegése miatt szimbolikusan megcsonkították azt a kezét, mellyel esküt tett, majd lábainál fogva kivonszolták a zsinatnak helyet adó templomból, és ott földelték el, ahol a névtelen külföldi zarándokokat szokták eltemetni. Aztán a gyűlölet újabb fellángolásaként onnan is kiásták, és a Tiberisbe dobták. Hogy erről a pápai történetírás hallgat, ugyanúgy érthető, mint hogy a rómaiak az ősi lateráni székesegyház István pontifikátusa idején történt – ez esetben nem elhallgatott – összeomlását a hullagyalázásért járó isteni büntetésének tekintették. A Formosus testét meggyalázó pápát később ugyancsak megfosztották tisztségétől, és állítólag megfojtották a börtönben. Ezzel a Formosus-pártiak ismét a kormányrúd közelébe jutottak Rómában. A szégyentelen István pápának azonban volt néhány nagyhatalmú barátja, akik közül az egyik, később maga is pápa, szép síremléket emeltetett neki, amelybe apologetikus sírfeliratot vésetett.

III. Sergiusról van szó, akit hívei már 898-ban pápává emeltek, azonban akkor még nem tudta megszerezni a hatalmat, ezért száműzetésbe vonult, ahonnan csak 904-ben térhetett haza. Időközben egy ellenzsinat hatályon kívül helyezte a holttest ellen hozott ítéletet, aminek során a kíváncsi történész legnagyobb sajnálatára tűzre vetették a periratokat is. Formosust, akit annak idején kegyes szerzetesek halásztak ki a Tiberisből, és temettek el titokban, most ismét a legnagyobb pompával helyezték nyugalomra a Szent Péter-székesegyházban. IX. János (898-900), Sergius győztes ellenfele Lambert császárral az oldalán zsinatot tartott Ravennában, ahol a pápaválasztás folyamán a későbbiekben fellépő zavarok elhárítása végett írásba foglalták a császári megerősítés jogát és a császári küldöttek kötelező részvételét a választáson. Aztán Lambert, majd Arnulf császár halála után a következő pápa, IV. Benedek (900-903) 901 februárjában III. Lajos néven (890-928) császárrá koronázta Boso burgund király fiát, akit azonban az itáliaiak nem sokkal azután elfogtak, és megvakítva hazaküldtek, ahol Vak Lajos néven jelentéktelen alak maradt. A következő pápaválasztáskor ismét kiéleződtek az ellentétek. Nem tudtak megegyezni, ezért végül egy külföldi zarándokot választottak meg V. Leó néven (903), akit a Liber pontificalis „forensis” néven emleget, és jámborságát emeli ki. Őt hamarosan egy az ebben az esetben egyáltalán nem találó Christophorus nevet viselő bíboros börtönbe vettette, hogy a rend helyreállítása végett trónbitorlóként kezdeményezze III. Sergius visszahívását a száműzetésből.

III. Sergius (904-911) újjáépítette a lateráni templomot, amit egy feliratban tudatott az utókorral, így a Liber pontificalis sem hagyhatta szó nélkül. Pontifikátusának további eseményeit viszont sűrű homály fedi. A Formosus körül dúló vita egészen a Ravennából Rómába hozott X. János pápa (914-928) idejéig publicisztikai síkon folyt tovább. Mivel ő Ravenna érseke, előtte pedig Bologna püspöke volt, az egyik pápakatalógus illegitimnek tekintette uralmát, sőt egy kortárs történész még azt is elterjesztette róla, hogy kinevezését Theodórához, Theophylaktos római konzul feleségéhez fűződő régi szerelmi kapcsolatának köszönhette. Rómában ekkor már megkezdődött a nőuralom, és így végül a szorgos pápa erőszakos haláláért Marozia, Theodóra szenátorként tevékenykedő lánya

okolható, no persze nem azért, mert – ahogy ezt a pápakatalógus állította – rájöttek, hogy János megválasztása ellentétes volt a kánonjoggal, hanem azért, mert a pápa politikája nem egyezett az előkelő hölgy céljaival. Az még talán tetszett is a rómaiaknak, hogy az egyházfő szövetséget hozott létre a dél-itáliai szaracénok ellen, és 915-ben a Garaglino folyó menti Gaetánál győzelmet aratott felettük, az azonban már sokkal kevésbé, hogy ugyanabban az évben Friauli Berengárt, Itália királyát (888-924) császárrá koronázták, akinek meggyilkolása után János Provance grófját, Hugót hívta be Itáliába, és őt akarta császárrá emelni. Azonban a Rómát uraló klikknek sem Burgundiában, sem Friaulban, sem pedig Rómában nem volt szüksége császárra, sőt azt sem akarta, hogy Petrus, a pápa fivére, aki az Örök Városban a pápa nevében járt el, és akit a király Spoleto-Camerino őrgrófjává nevezett ki, kitúrja pozícióiból. Petrus és a pápa bukása után Hugó király úgy akarta megszerezni Rómát és a császárságot, hogy feleségül vette Maroziát, akinek ez 932-ben már a harmadik vagy negyedik házassága volt. Marozia fiának kellett volna Hugó fejére helyezni a koronát, aki XI. János néven 931-936 között uralkodott, és akit az új Liber pontificalis ugyan helytelenül, de szemrebbenés nélkül III. Sergius fiának nevez. Azonban Alberich, Marozia másik fiának uralma alatt felkelés tört ki Rómában, ami Hugó összes tervét meghiúsította, mivel be kellett érnie a királyi címmel (926-948), míg az egyébiránt egyházreformernek számító Alberich herceg uralma alatt Róma és az egyházi állam több mint két évtizedre 932 és 954 között világi fejedelemséggé vált. Nem kisebb személyiséget hívott meg akkoriban Rómába VII. Leó pápa (936-939) az egyházi államban működő monasztikus közösségek újraszervezésére, mint a burgundiai Cluny reformkolostorának apátját, Odót (927-942), aki békeközvetítőként lépett fel Hugó és Alberich között.

Ugyancsak akkoriban történt, hogy Flodoard (†966), reimsi levéltáros és egyháztörténész szintén politikai megbízatással utazott a pápához, és római tartózkodását tudományos kutatásra is kihasználta. Háromrészes történeti eposza, a „De Christi triumphis” utolsó három könyve főként a pápaság történetét dolgozza fel. Legutolsó részeihez forrásként sírfeliratokat használt, melyeket római útja során jegyzetelt le a pápák sírjairól. Már csak a koncepció miatt is érdekes formáját hozta létre a történetírásnak, hiszen munkájában a pápaság története Krisztus e világi győzelmének bizonyítékaként jelenik meg. Az ember persze szívesen kihúzna egy és mást, továbbá meg kell jegyezni, hogy halottak sírfeliratai alapján nem lehet objektíven ábrázolni valakinek a személyiségét. Nem állíthatjuk, hogy a szerző túl sok ismerettel rendelkezett volna a pápaságtörténetről, legfeljebb a Reims és Róma közötti kapcsolatok tekintetében. Azonban meg lehet érteni a zarándokot, hogy munkája végén elragadtatottan számol be arról, hogy a pápa audiencián fogadta, miközben valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy Alberich volt Róma igazi ura.

Róma a birodalmi egyházszervezetben

Az előző fejezetben bemutatott korban a pápák a princepstől függtek, sőt mi több, az ő kreatúrái voltak. A későbbi pápai történetírás nem is tud róluk többet, mint hogy valamennyien rómaiak voltak. Először akkor került sor ellenállásra, amikor Alberich a szerényen egyenesen a Szent Péter-székesegyházban felállított halálos ágyánál megeskette a rómaiakat, hogy a pápai méltóság következő megüresedésekor saját fiát, Octavianust ültetik Szent Péter trónusára, és ő XII. János néven (955-964) inkább fejedelemként, mint pápaként uralkodott. A következmény I. Nagy Ottó (936-973) német király meghívása és 962. február 2-i császárrá koronázása lett, ami új irányba terelte a pápaság történetét. Róma ismét a birodalom részévé vált, császári uralom alá került, a római egyházat és a pápákat pedig hamarosan betagolták a birodalmi egyházszervezetbe.

A Liber pontificalis – annak ellenére, hogy viszonylag részletesen tudósít az eseményekről – nem ismerte fel a történések jelentőségét. XII. Jánossal kapcsolatban gyakorlatilag csak Ottó római beavatkozásának apológiáját olvashatjuk, ami tulajdonképpen egy a császár által végül letett pápa ellen írott „ellenéletrajz”, amely – úgy tűnik – a politikai publicisztika területéről véletlenül áttévedt a pápaságtörténeti munkák világába. Az ábrázolás nem objektív, és nem is teljes. Többek között egy szót sem ejt arról, hogy Ottó már tíz évvel korábban egyszer Itáliába vonult, és akkor Rómát is meg akarta látogatni. A burgund Adelheid (†999). Hugó király fia és örököse, Lothar (948-950) ifjú özvegye hívta segítségül az új itáliai király, II. Iverai Berengár (950-963) támadásai ellen, majd ő lett a leendő császár második felesége. Míg Rómában Ottó bejelentkezését akkor még ugyan udvariasan, de határozottan elutasították, jelenléte rögtön kívánatossá lett, amikor Berengár már veszélyessé vált a pápa számára, és ugyanakkor egy dél-itáliai hadjárat is összeomlással végződött. Azonban nemcsak a rómaiak panaszolták be a pápájukat az Alpok túloldalán, hanem Berengár alattvalói is. Az egymástól eltérő forrásállítások miatt kitört vitában, hogy ki hívta be Ottót Rómába, a pápaellenes csoportosulás, vagy a külső és belső veszélytől tartó pápa, a kortárs történetírás nem foglal állást, hacsak a pápával szembeni határozott kiállást nem tekintjük válasznak. A leírás kezdettől fogva az egyházfői tisztségre méltatlannak, házasságtörőnek és önteltnek ábrázolja XII. Jánost, akit Ottó hiába figyelmeztetett, hogy javuljon meg. Arról persze egy szó sem esik, hogy a mindenfélének elmondott pápa Ottó császárrá koronázásával elősegítette a császárság megújulását.

Ottóval már legközelebb imperátorként, második római útján találkozunk a történetben, aki elől a pápa Campagnába menekül, hogy feltehetőleg vadállat módjára megbújjon a hegyekben, miközben a városban a klérus és a nép új pápát kér a császártól, s miután ő nagylelkűen átengedi nekik a választás jogát, egy Leó névre

hallgató protonotáriust jelölnek ki. Van persze megbízhatóbb forrásunk is arról a 963 végén tartott római zsinatról, mely hosszas eljárás után letette az idézés ellenére távolmaradt XII. Jánost, és helyére a laikus VIII. Leót (963-965) választotta pápává, azonban a történész számára ennél sokkal érdekesebb a külső körülmények gyors változása. A császár kivonulása után János pápának támogatói segítségével (mert úgy tűnik, mégiscsak voltak neki hívei) sikerült visszafoglalnia az Örök Várost, ahonnan ezúttal Leónak kellett fejvesztve menekülnie. Majd János éppen a császár ellenakciója megkezdése előtt meghalt, és a Rómaiak hiába kérlelték Ottót, hogy fogadja el az általuk V. Benedek (964) néven pápává választott diakónust a tényleg mindenki által gyűlölt Leó helyett. A császár már csak presztízsből sem hagyhatta cserben a saját támogatásával megválasztott pápát, ezért ostrom alá vette a várost, amivel kikényszerítette a rómaiak kapitulációját, Benedek kiadását és Leó visszahelyezését a trónra; a pápa ellenfelének pedig száműzetésbe kellett vonulnia a messzi, hideg-rideg Északra, Hamburgba.

Hamarosan aztán Leó is meghalt, a császár egyetértésével megválasztott utóda, XIII. János (965-972), Narni korábbi püspöke, a rossz nyelvek szerint egy püspök fia ellen pedig ismét felkelés tört ki a városban, amire Ottó újabb itáliai útja volt a válasz. A Liber pontificalisban olvashatunk a császár és a pápa büntetőperéről a felkelők ellen. A lázadás vezetőit bitófára küldték, a római konzulokat száműzetésbe, a már korábban meggyilkolt Rotfred campagniai gróf, a pápa börtönparancsnokának holttestét kiásták a sírból, és különös kegyetlenséggel jártak el Petrusszal, a városi prefektussal szemben. Hajánál fogva akasztották fel Marcus Aurelius császár lovas szobrára, melyet annak ellenére, hogy akkoriban a szent Nagy Konstantin császár emlékművének tartottak, gátlás nélkül pellengérnek használtak, majd fordítva szamárhátra ültették, és a plebsz legnagyobb gyönyörűségére így vitték egészen a börtönig.

Feltűnő, hogy a Liber pontificalis ezenfelül semmit sem jegyzett fel erről a pontifikátusról, beleértve II. Ottó (961-983) 967 karácsonyán történt császárrá koronázását is, amit a jogaiba visszahelyezett pápa végzett el. Ehelyett további rémtettekről olvashatunk. A következő pápa, VI. Benedek (972-974) uralmát megdöntötték, őt magát pedig az Angyalvárban felakasztották. Ennek a hátterében egy diakónus állt, akit aztán VII. Bonifác (974-985) néven pápává emeltek, és akit egy pápakatalógus inkább csak „Malifatius” néven emleget. Ő nem tudta magához ragadni a hatalmat, a gyorsan beavatkozó császári megbízottak és az egyik ellenpárt által megválasztott VII. Benedek (974-983) elől a Bizánci Császárságba menekült, ahonnan azonban évek múltán visszatért, és így lehetősége nyílott arra, hogy még egy pápát, XIV. Jánost (983-984) meggyilkoltasson az Angyalvárban, míg aztán őt is elérte a halál, és a zsarnok holtteste felett törvényt ülhetett a népharag.

E cseppet sem rövid tudósítás is jól rávilágít arra, hogy mennyi párt és csoportosulás választotta el egymástól a rómaiakat a Német-római Császárság születésekor, hiszen a különböző nemesi klikkeken, a fejedelmi ház hívein és ellenzékén, az egyházi körökön kívül volt még egy császári párt is, mely Bizáncba vetette minden reményét, és nem a Rómában megkoronázott német királyba, aki Róma Karoling védnöke utódjának tartotta magát, és eszerint is cselekedett. Néhányan őt hívták segítségül, mások azonban nem nézték jó szemmel a római ügyekbe való beavatkozását.

A pápai történetírás sehol nem emlékezik meg arról, hogy a 962 februárjában történt császárkoronázás után megújították a pápaság és a császárság közötti régi Karoling-kori egyezményt, melyben természetesen nemcsak az egyházi állam létét erősítették meg, hanem a császárságnak a pápaválasztásnál és a felszentelésnél élvezett jogait is. Egy kortárs beszámoló szerint a XII. János elleni per és Leó pápa megválasztása előtt a rómaiak 963-ban esküvel fogadták meg a császárnak, hogy soha többé nem választanak meg és szentelnek fel egy pápát sem az ő és fia egyetértése és előzetes hozzájárulása nélkül. Nincs okunk kételkedni a forrás állításának igazában, mindezek következtében a pápaválasztást a németországi püspökválasztás gyakorlatához igazították hozzá. Ez leginkább a császár számára volt előnyös, mert a korabeli egyházi méltóságviselők birodalmi igazgatási feladatokat is elláttak, és így Rómából nem kaptak az udvaréval ellentétes utasításokat. Így lett egyre nagyobb a császár befolyása Rómára és a pápaságra, és ez a folyamat kétségkívül XIV. János pontifikátusával érte el első tetőpontját. Forrásaink szerint őt nem választották, hanem a császár jelölte ki, aki úgy tűnik, hogy kipróbált itáliai főkancellárját, Petrus páviai püspököt egyszerűen pápaként Rómába helyezte át. Hogy a transzlációs tilalom ellenére külföldi püspököt emeljenek a pápai trónusra, hiszen a római püspökség mindig is több volt, mint bármelyik másik, ekkor már nem jelentett problémát. Bár a század elején X. Jánost, Ravenna néhai püspökét még az egyházi előírások áthágásával vádolták, időközben azonban XIII. János és VII. Benedek is a narni, illetve a sutri püspökséget cserélte fel a rómaival. Most pedig Pávia püspöke került az Örök Város élére. XIV. János egyébként hosszú idő után ismét az első kétségtelen bizonyíték arra, hogy a pápává választása miatt változtatott nevet. Nem tudjuk, hogy Octavianust nem hívták-e már születése óta Jánosnak, és hogy pápaként csak a bibliai második keresztneve miatt nem használta többé az antik római császári nevet, melyet becsvágyó apja, Alberich adott neki. Ahogy azonban évszázadokkal korábban illetlen lett volna egy pogány istenség nevét adni a pápának, úgy most maga XIV. János adta annak tanúbizonyságát, hogy Róma püspökeként nem tarthatja meg a Petrus nevet.

A császárság ottoniánus megújítása óta tehát Róma ismét a birodalom része lett, és alávetettje a császári hatalomnak. Ez azonban fordítva is így volt: a császárokat teljesen elbűvölte a város. II. Ottó itt halt meg az Itáliáért folytatott többéves harc után, és a Szent Péter-székesegyházban temették el. Ő az egyetlen császár, akinek része volt ebben a tisztességben. Különösen érthető azonban III. Ottó (983-1002) Róma-imádata, aki fiatal életét a „Renovatio imperii Romani” eszméjének szentelte, és állandó császári rezidenciáját is az antik imperátorok fészkében akarta berendezni, túllépve ezzel Nagy Károlyon is. Ottó úgy képzelte, hogy a birodalmat a császárnak és a pápának együtt, egyetértésben kell kormányoznia, és hogy az egyházfő tekintélyével ne csak az ottoniánus birodalmi egyházszervezetet támogassa, hanem őt magát is hassák át a császár eszmei elképzelései. Nem sokkal azt követően, ahogy III. Ottó hosszú gyámság után önállóan kezdett uralkodni, megteremtődött annak lehetősége, hogy egy a fenti kritériumoknak megfelelő, a császárral együttműködő pápa kerüljön hatalomra.

Éppen ebben az időben űzték el a rómaiak a nepotizmusa és kíméletlensége miatt a klérus és a nép körében is népszerűtlenné vált XV. János pápát (985-996), aki száműzetéséből segítségért fordult az ifjú királyhoz, azonban még annak megérkezte

előtt meghalt. Ekkor Ottó saját unokatestvérét, Karintiai Brúnót nevezte ki pápának, aki – V. Gergely (996-999) néven – Rómában császárrá koronázta őt. Az unokatestvérek együttműködése azonban feltehetőleg nem volt túl erős, leginkább azért, mert Gergelyt az kötötte le, hogy megnyerje maga számára a rómaiakat, és eközben szembefordult a császárral. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy elűzték, és az Örök Városban Crestentius konzul vette át a hatalmat, aki XVI. János néven (997-998) egy dél-itáliai görögöt választatott meg pápának. Az új Liber pontificalis még ellenpápaként sem emlékezik meg róla, csak egyes pápakatalógusok mondanak néhány szót személyéről és a Rómában kitört felkelésről, amelynek a császár által történt energikus leverését és a benne részt vevők kegyetlen megbüntetését más források sokkal szemléletesebben ábrázolják. Jánost megvakították és megcsonkították, majd a plebsz gúnyolódása közepette vezették végig a városon, Crestentiust pedig az Angyalvár falairól a mélybe vetették. Gergely, az ifjú német pápa korai halála után Ottó császár francia tanácsadóját és tanítóját, Aurillaci Gerbertet segítette a pápai trónra, akinek névválasztása, a II. Szilveszter (999-1003) az Ottónak példaképül szolgáló Nagy Konstantin császár legendákkal átszőtt korára emlékeztet. Természetesen a császár és pápa együttműködése most sem volt teljesen problémamentes, és Ottó váratlan haláláig amúgy is csak igen rövid ideig tarthatott.

Valódi hiányérzetet kelt az emberben, hogy a korabeli pápai történetírás csak hiányos és száraz adatokat közöl az aquitániai pápáról. Gerbert már Nagy Ottó idejében feltűnést keltett a császári és pápai udvarban, amikor egy spanyol követséggel Rómába érkezett. Mindenkit ámulatba ejtett tüneményes tudása, melyet a mór tudománynak köszönhetett. Már akkor szívesen a császári udvarban tartották volna, azonban az ifjú franciát Reimsbe húzta a szíve, ahol akkoriban híres székesegyházi iskola működött, ahol Gerbert nemcsak tanulhatott, hanem tanárként is karriert futhatott be. II. Ottó alatt rövid ideig az észak-itáliai Bobbio kolostorának apátjaként működött, majd Reimsben tanított, ahol majdnem érsekké választották, azonban nem tudta legyőzni a vele szemben indított jelöltet, a Karoling királyi család egyik tagját. III. Ottó szívesen fogadta a menekültet, és az első adandó alkalommal kinevezte ravennai érseknek, ahonnan a következő állomás már a pápai trónus volt. Már szóltunk róla, hogy Gerbert a korszak univerzális lángelméje, az utolsó, aki még birtokában volt a klasszikus tudományoknak, az úgynevezett szabad művészeteknek, sőt mi több, járatos volt a matematikában, csakúgy, mint a zenében és az orvosi tudományokban is, kiváló stilisztikai érzékkel rendelkezett, és magával ragadó szónoki képességekkel volt megáldva, amit tudományos problémák esetében is alkalmazni tudott. Az R-ből R-en át R-be, azaz Reimsből Ravennán át Rómába tartó karrierjét egy legenda szerint az ördöggel kötött szerződésének köszönhette. E legenda úgy szól, hogy Rómában a szegény szerzetes dúsgazdag lett, persze nem a pápai méltóságnak köszönhetően, hanem mert varázslattal képessé vált arra, hogy a mélyből felhozza Augustus császár kincseit. A sátánnal kötött megállapodás szerint soha nem szabadott miséznie Jeruzsálemben, amit Gerbert könnyen megígérhetett, mert Palesztina a mohamedánok kezén volt, és így szinte elérhetetlenné vált a keresztények számára. Hogy e kikötés mögött az ördög rafinált ravaszsága állott, csak akkor vált világossá, amikor Szilveszter egy körmenet során betért a római Santa Croce in Gerusalemme templomba. Így lelke az ördögé lett, és utolsó kívánsága szerint teljesen megcsonkított holttestét végig kellett vonszolni a városon,

és ott kellett eltemetni, ahol az őt húzó állatok megállnak. A történet szerint miután a temetés a kívánság ellenére mégis a Lateránban történt meg, a tetem nem nyugodhat békében, és azóta a csontok zörgése és a szarkofág nyirkossá válása a mindenkori pápa közelgő halálának legbiztosabb előjele. Eddig tart a legenda, melyhez viszonyítva a Liber pontificalis és a pápakatalógusok csak röviden és szűkszavúan írnak a tudós pápáról, az aquitániai „doktorról”.

Korántsem keltett ugyanekkora feltűnést egy római cipészlegény, eredeti nevén Disznóorrú Péter szinte vegytiszta karrierje, akit Albano bíboros püspökeként választottak meg pápává, és aki lehetetlen nevét IV. Sergiusra változtatva 1009-1012 között pontifikált.

II. Ottó korai halála után a Crestentius-klán ismét visszaszerezte hatalmi pozícióit Rómában, és a pápaság felett is uralkodni kezdett. Azonban a római nemességben kerek ötven esztendőn át betöltött első helyükre szemet vetettek az Alberich véréből származó tusculumi grófok. Rövid harc és egy a pápai történetírásban fenn sem maradt schizma után több mint három évtizedre beköszöntött a tusculumi pápaság kora. Míg a családfő, III. Alberich gróf (†1044) római konzulként és dózseként, valamint lateráni palotagrófként az Örök Várost kormányozta, öccsei a pápai trónuson ültek: először Theophylaktos, aki a VIII. Benedek (1012-1024) nevet vette fel, majd a XIX. János (1024-1032) névre átkeresztelt Romanus, korábban ugyancsak római konzul és dózse. Végül unokaöccsüket, a gróf ugyancsak Theophylaktos névre hallgató saját fiát emelték a katolikus egyház legmagasabb tisztségébe, ezúttal IX. Benedek (1032-1044) néven. Úgy tűnik, hogy erről a korszakról kezdetben senki sem nyilatkozott elítélően. A pápai történetírás azonban meglepően visszafogott, holott e pontifikátusok idejéből is lehetett volna ugyanúgy pozitív, mint negatív töltetű eseményekről írni, mint például a római viszonyokkal szemben közömbös német királyok 1014-ben és 1027-ben történt ünnepélyes császárrá koronázásáról, vagy egy 1020-ban történt Alpokon túli látványos pápai utazásról, vagy esetleg dél-itáliai Bizánc-ellenes felkelésekről, császári hadjáratokról és normann zsoldosokról, valamint bizonyos zsinatokhoz kapcsolható reményteljes reformkezdeményekről.

Először a feltehetően még gyermekként pápává választott IX. Benedek került a kritika kereszttüzébe, talán ezért szentel neki a pápai történetírás is több figyelmet. Ha azonban meg akarjuk tudni, hogy mi történt akkoriban Rómában, más forrásokhoz kell fordulnunk. A Liber pontificalis csak annyit közöl, hogy IX. Benedeket elűzték a városból, és János sabinai püspököt választották meg pápává III. Szilveszter néven (1044-1046). A választás azonban a tudósítás szerint jogtalan volt, így ezért most Szilvesztert űzték el, és 1045 elején visszahelyezték jogaiba IX. Benedeket. Másutt súlyos harcokról hallunk, melyek során a tusculumiaknak, közelebbről a pápa testvéreinek, mivel apjuk, Alberich már nem érte meg ezt a válságot, Trasteveréből kiindulva sikerült visszafoglalniuk az Örök Várost. A tusculumi uralom elleni felkelés vezetői viszont a Sabinában birtokokkal rendelkező Crestentiusok voltak. Állítólag – megint csak forrásunk szerint – az ifjú pápa a nősülés szándékát forgatta a fejében, és teljesen elment a kedve az egész pápaságtól. Így a szóbeszéd szerint tekintélyes summa ellenében továbbadta a méltóságot keresztapjának, az előkelő római családból származó Gratianus János főpapnak. A pápai trónus ilyesfajta adásvétele persze teljesen illegális volt, és a Liber pontificalis meg is jegyzi, hogy VI. Gergely (1045-1046) a megvásárolt tisztséget törvényesen

vesztette el: a császár avatkozott közbe, aki visszaültette az Alpokon túli száműzetéséből visszatért volt pápát a trónusára.

A pápai történetírás az ebben az időben uralkodott III. Henrik (1039-1056) német királyt már ekkor kicsit elhamarkodottan császárnak nevezi. A birodalom örököseként és így Róma védelmezőjeként is őt hívták segítségül, majd serege élén Itáliába érkezett, ahol 1046 karácsonyán két, Sutriban, illetve Rómában tartott zsinaton határozatot hozott a három egymással viaskodó pápa letételéről. VI. Gergelyen már az sem segített, hogy a király elé sietett, persze leginkább nem azért, hogy üdvözölje, hanem hogy megnyerje magának az uralkodót. Drámai módon kellett lemondania méltóságáról. A helyére állított II. Kelemen (1046-1047), Bamberg eddigi püspöke, karácsonykor császárrá koronázta a királyt, ő pedig a rómaiaktól egy fejpánttal átvette a patricius romanorum összes kötelességét, amivel később igazolni lehetett beavatkozását Róma és a pápaság történetébe.

A németek ezzel azonban még korántsem szerezték meg Rómát. Miután II. Kelemen 1047-ben a városon kívül meghalt (feltehetőleg megmérgezték), ismét IX. Benedeket ültették a trónra, aki meneküléssel bújt ki a császári ítélet súlya alól. A következő pápát, az ugyancsak német II. Damasust (1047-1048), aki eddig Brixen püspöke volt, a rómaiak kérésére történt kinevezése után csak erőszakkal lehetett rezidenciájára vezetni, és három héttel rá meg is halt. A későbbi reformszellemiségű pápai történetírás betolakodónak tekintette, így hirtelen halálát magától értetődőnek, Isten büntetésének tartotta. Csak utódjának, IX. Leónak (1048-1054), Toul korábbi püspökének adatott meg a hosszabb uralom lehetősége, miután sikerült végleg elűzni IX. Benedeket, aki ezzel persze a pápai címről még korántsem mondott le: még 1055-ben is, nem sokkal azelőtt, hogy a grottaferratai családi kolostorban szerzetesként meghalt volna, még mindig pápának nevezte magát egy oklevelében.

IX. Leóról csak annyival ír többet a korabeli pápai történetírás, hogy a tartományt fosztogató normannok ellen viselt egyik dél-itáliai háború után halt meg. A Liber pontificalis győzedelmes hadjáratként jellemzi az eseményt, míg más forrásokból arról értesülünk, hogy a németek által cserbenhagyott vagy a német kontingenseket be nem váró pápára vereséget mértek, és a normann hadifogságból már súlyos betegen, haldokolva tért vissza Rómába.

Pontifikátusa egyháztörténeti szempontból legfontosabb eseménye azonban szemmel láthatólag kevésbé izgatta a római történetírást, mint a modern kutatókat, mivel az előbbiek még nem ismerték a következményeit. A római katolikus és a görögkeleti egyház közötti egyházszakadásról van szó, mely 1054-ben vált véglegessé, amikor a normannok ellen szövetségi tárgyalások végett Bizáncba küldött Moyenmoutieri Humbert (†1061), Silva Candida bíboros püspöke, Kerulliariosz Mihály (1043-1058) bizánci patriarchával folytatott terméketlen vitája után elhelyezte a Hagia Sophia oltárán a kiátkozásról szóló bullát, amire egy bizánci zsinat a latinok kiátkozásával válaszolt. Az legalábbis problematikus, hogy érvényes volt-e a bíboros eljárása, mert 1054. július 16-tól, a Humbertet Bizáncba küldő IX. Leó halálától ismét üresen állt a pápai trónus. A lotaringiai szerzetes mindazonáltal már Lotaringiában is a pápa legfontosabb tanácsadója volt, ahonnan a pápa magával vitte Rómába. Feltehetőleg ő lett Leó életrajzírója, pontosabban egyik biográfusa, mert erről az egyházfőről több életrajz is született. Ez is jól mutatja, hogy pápai működése, reformtörekvései sokakra mély benyomást tehettek utazásai során és Rómában is,

amit könnyen el is képzelhetünk, amikor arról olvasunk élettörténetében, hogy nem uralkodóként, hanem mezítláb, jámbor zarándok módjára vonult be az apostolok városába, és hogy miután nem tartotta elegendőnek császári kinevezését, választás útján akarta magát elfogadtatni a rómaiakkal. A későbbi pápai történetírás ezt a jelenetet persze szívesen átvette, sőt mi több, anélkül hogy a legcsekélyebb mértékben zavartatta volna magát a tényektől és a valószínűségektől, igencsak kiszínezve és felnagyítva dolgozta fel. E verzió szerint Leó, az elzászi nemesember szerény értelmi képességű, kicsit bamba ember volt, akinek először rá kellett döbbennie, hogy a császár a saját céljaira akarja felhasználni, ami miatt könnyen előfordulhatott volna, hogy apostol helyett aposztatává válik. Majd mindenki megcsodálta Rómában a zarándokpápa alázatát, s amikor felszólította a rómaiakat, hogy inkább egy a feladatra alkalmasabb püspököt és lelkipásztort válasszanak meg, a történet szerint a tömeg egy emberként kiáltott fel: „Téged, csak téged akarunk, senki mást!” Persze talán már mondanom se kell, hogy a Liber pontificalisban egy szót sem találunk erről, hanem csak Leó számtalan erényének dicséretéről olvashatunk.

De hát érjük be ennyivel.

A gregorián reformok kora

Elérkeztünk a pápaság történetének következő korszakához. Ez az időszak a reformok jegyében telik el, amelyek kezdeményezőjének joggal tekinthetjük IX. Leót, mert általa és Lotaringiából magával hozott kísérete révén gyökerezhettek meg a reformer eszmék a pápai rezidencián, és ezzel az egyház központjában. Az persze nem ment zökkenőmentesen, hogy emez ideák az egyház egészében érvényre jussanak. A kor jellemző jegyeit a korabeli pápai történetírásban is felfedezhetjük.

A leírásban már nem Moyenmoutieri Humbert jelenik meg IX. Leó bizalmas tanácsadójaként, hanem Hildebrand, aki nélkül a pápa egy lépést sem tesz. Ez a Hildebrand azonban nem más, mint a későbbi VII. Gergely pápa, aki fiatal klerikusként VI. Gergellyel együtt vonult németországi száműzetésbe, és akit Leó hozott vissza Rómába. Az ő neve fémjelzi aztán az egyház- és pápaságtörténet újabb szakaszát, a gregorián reform korát. Persze van más neve is ennek az időszaknak: invesztitúraharc, és az új történelmi téma hamarosan a Liber pontificalisban is megjelenik. A könyv II. Viktorról (1054-1057), Eichstätt korábbi püspökéről, a sorban negyedik német pápáról szinte semmit sem tud, pedig III. Henrik császár halálos ágyán rábízta birodalmát és fiát, a még gyermek IV. Henriket (1056-1106), ami a pápa hamarosan bekövetkező halála miatt aligha valósulhatott meg. Viszont utódjáról, IX. Istvánról (1057-1058), aki ugyancsak IX. Leó hozott Rómába, és aki az első császári kinevezés nélkül pontifikált pápa, azt olvassuk, hogy ő kezdte az invesztitúraharcot, mivel eretneknek nevezte a császárt az invesztitúrajog gyakorlása miatt.

Még ha ez a megfogalmazás nem is egészen pontos, mégis igaz, hogy IX. István rövid pontifikátusának hónapjaiban kezdett bele Moyenmoutieri Humbertus a simoniákusok ellen írott Adversus simoniacos című könyve utolsó részébe, ahol a laikus invesztitúrát, azaz az egyháziak világiak általi hivatalba helyezését kiátkozandó bűntettként és eretnekségként ábrázolta, összehasonlítván ama bizonyos szamáriai Simon mágus tettével, akit a korai egyháztörténet az első eretneknek tekint, mivel Péter apostoltól pénzért akarta megvásárolni az apostoli méltóságot. Ez tényleg az invesztitúraharc kezdetét jelentette, mivel összeomlott volna a közrend, ha a királytól megvonták volna a jogot, hogy az egyházi méltóságviselőket világi igazgatási feladatokkal is ellássa, azaz az állam szükségletei miatt nem egyházi hivatalokat egyháziakkal töltsön be, akik tanultabbak voltak a laikusoknál, és a cölibátus miatt a tisztségüket sem örökíthették tovább. Humbertet azonban nem érdekelte a birodalom igazgatási struktúrája, csak az egyház és az egyháziak megszabadítása a világi befolyás alól. A szabadságot az 1059-ben a lateráni zsinaton elfogadott pápaválasztási dekrétum jelentette Róma és a pápaság számára, mely anélkül, hogy konkrétan említést tett volna a császár mint patricius romanorum jogairól, a bíborosi testületre ruházta rá a választás jogát. Ennek közvetlen kiváltó oka egy röviddel azelőtt történt schizma, valamint egy az addigi szokásoktól teljesen eltérő, Rómán kívüli pápaválasztás volt, melyet utólag kellett legitimálni.

Erről azonban a Liber pontificalis legalább annyira nem tud semmit, mint Humbert vitairatáról és annak hátteréről. A Liber pontificalisnál valamennyivel többet tudhatunk meg a töredékében ránk maradt úgynevezett Annales romani nevű történeti munkából, melynek első, még VII. Gergely pontifikátusa alatt született része az 1044 utáni időszakot mutatja be. Az Annales romani alapjául egy pápakatalógus szolgál, melyben mindenféle római történeti tudósítást összesűrítettek, hogy antigregorián szemszögből mutassák be a korabeli pápaság történetét. Így ez a munka is egy darab pápaságtörténet, pártosságával is jól rávilágít a kor feszült hangulatára.

Ebben az összefüggésben azonban mindenekelőtt Bonzinót, Sutri püspökét (†1094) kell megemlítenünk, aki menekültként Gergely nagyhatalmú támogatója, Tuszciai Matild (†1115) védelmében publicisztikai tevékenységet végzett Gergely számára, és érvelésébe olyannyira beépítette a pápaságtörténetet, hogy a Liber ad amicum című történeti munkájának, és az inkább kánonjogi ihletésű, Liber de vita christiana nevű művének megfelelő fejezeteit később előszeretettel használták fel a revideált Liber pontificalis előmunkálataihoz. Természetesen Bonizo feldolgozásának középpontjában VII. Gergely, a kor leginkább meghatározó személyisége áll, aki itt már jóval pápává választása előtt a pápai politika irányítójaként jelenik meg.

Az invesztitúraharc a pápaság történetében 1058-tól kezdve megszakítás nélkül egymást követő schizmák formájában jelentkezik. Nem volt e korban egy olyan pápa sem, akivel ne állt volna szemben egy ellenpápa. Már ebből is világosan látszik, hogy milyen súlyos volt a konfliktus, és milyen nehéz teher nyomhatta a döntésre kényszerített hívők lelkiismeretét.

Az első kettő, még a pápaválasztási dekrétum idejében, sőt annak előfeltételeként és hatásaként kialakult egyházszakadás történetét az elkötelezetten antigregorián Annales romani a következőképpen interpretálja: Hildebrandot megbízták a rómaiak, hogy járja ki a császári udvarban az elhunyt IX. István utódjának kinevezését, ő azonban ehelyett útközben Firenzében megállván, Gerhardnak, a város püspökének ajánlotta fel a méltóságot, és vele, valamint sok pénzzel együtt tért vissza Rómába. Az emiatt felháborodott császárhű lakosok Jánost, Velletri bíboros érsekét választották pápává X. Benedek (1058-1059) néven, aki inkább unszolásra, mint jószántából el is fogadta a megtiszteltetést, a rómaiakat pedig némi pénzzel sikerült az ő oldalára állítani. Mivel azonban Benedek uralma István pápa firenzei halála után már néhány nappal megkezdődött, a schizma feltehetőleg pont fordítva játszódhatott le: Benedeket választották meg először, és ahogy ezt névválasztása is mutatja, a Róma környéki, az Annales-ban név szerint felsorolt nemesi családokra támaszkodott, melyek élén a tusculumi grófok álltak, akik akkoriban gyors rajtaütéssel ismét hatalmukba kerítették az Örök Várost. Hildebrand azonban tényleg Németországban időzött pápai követként, mégpedig István pápa végső rendelkezése eredményeképpen, melyről a Liber pontificalis is beszámol, a szabályos pápaválasztás csak visszatérte után, 1058 nyarán zajlott le Sienában, ahova a rómaiak rajtaütése miatt a bíborosok menekültek. Azt a pápai történetírás is elismeri, hogy Hildebrand kiemelkedő szerepet játszott a firenzei püspök megválasztásában, azonban II. Miklósról (1058-1061) azonkívül, hogy burgund volt, nem közöl semmit. Ezzel szemben az Annales romani részletesen taglalja a Rómáért folyó harcot, ahogy Hildebrand egy kikeresztelkedett zsidótól szerzett pénzzel megosztotta a római

népet, majd Trasteverén és a Tiberis szigetén keresztül benyomult a városba, ahol vér, halál és pusztulás uralkodott. Benedek híveit a történet szerint legyőzték, a pápának Tivoli közelében, a Crestentiusoknál kellett menedéket keresnie, miközben Miklóst – ugyancsak némi kenőpénz segítségével – Rómában felszentelték. Más forrásokból tudjuk, hogy ez 1059. január végén, vízkereszt harmadik vasárnapján történt, és több helyen ettől az időponttól számítják II. Miklós pontifikátusának kezdetét, holott a nem sokkal ezután kiadott pápaválasztási dekrétum a közelmúlt eseményeinek legitimálása végett kimondta, hogy a bíborosok választása akkor is érvényes, ha valami miatt nem Rómában kellett megtörténnie, és a megválasztott akkor is azonnal gyakorolhatja valamennyi hatáskörét, ha a római trónra lépése valamilyen oknál fogva késedelmet szenvedne. Az Örök Városban uralkodó közhangulatot ismét csak az Annales romani szemlélteti legjobban: állítása szerint sok római bal kézzel tette le a hűségesküt II. Miklósnak, mert a közfelfogás szerint a jobbjuk X. Benedeké volt.

Az ő sorsát a krónikás még hosszan nyomon követte. Az elbeszélésből megtudjuk, hogy vették kétszer is ostrom alá Hildebrand megbízásából a normannok a Benedeknek menedékül szolgáló Galeria városát, majd arról is tudomást szerezhetünk a műből, hogy aratás idejére, amikor már grófi vendéglátóját is legyőzték, Benedeknek nem maradt más hátra, mint hogy lemondjon, előtte azonban a város határában megátkozta a rómaiakat, akik valaha akarata ellenére pápává emelték. A történet szerint engedélyt kapott arra, hogy családja egyik városi házában éljen, azonban az esküvel fogadott ígéretek ellenére mégis őrizetbe vették, és az 1080 elején a Lateránban tartott zsinat előtt perbe fogták, mivel ellenfeleinek fontos volt, hogy lemondatását rendes peres eljárással, bűnössége beismerésével érjék el. A leírásból elénk tárul Benedek sokszoros megaláztatása, amiért persze maga Hildebrand volt felelős, azonban a krónikás azt is tudni véli, hogy rövid kolostori kényszertartózkodás után végül is megkegyelmeztek a szerencsétlen embernek, aki még megérte, hogy Hildebrandot, legfőbb ellenségét pápává választották. Úgy tűnik, hogy ebben a schizmában a győztes határozta meg az ellenpápa személyét.

Nem volt ez máshogy a néhány évvel későbbi Rómáért folyó harcban sem, melyről ezúttal a Liber pontificalis is beszámol, ezért mondanivalóját össze lehet hasonlítani a római krónikás tudósításával.

Az események hátterében a nemesség állt, mely tanult a közelmúlt tapasztalataiból, és ezért jó kapcsolatokra törekedett a német udvarral. Így aztán egy fejpánt elküldésével emlékeztették az ifjú német királyt, IV. Henriket patríciusi jogaira, és – figyelmen kívül hagyva a pápaválasztási dekrétumot – rögtön fel is kérték, hogy nevezzen ki új pápát az elhunyt II. Miklós helyére. Ez az Annales romani verziója, mely ismét Hildebrandra osztja ki a római óhajokkal szembeni pápacsináló szerepét. A krónikás szerint ugyanis ő hozta II. Sándor (1061-1073) néven Rómába Anzelm luccai püspököt. A történet szerint ez volt a római nemesség javaslatára adott válasz. A Liber pontificalis szerint azonban mindez pont fordítva történt: a minden tekintetben alkalmas és méltó Anzelm helyett az elégedetlen rómaiak a németek segítségét kérték, és sikerült keresztülvinniük, hogy azok Cadalus pármai püspököt jelöljék pápának (II.) Honorius (1061-1064) néven. Bonizo azt is tudni véli, hogy a fiatal Henrik nevében uralkodó anyacsászárnéval még azt is elhitették, hogy maga II. Miklós pápaválasztási dekrétuma mondja ki, hogy császári egyetértés nélkül

senkit sem lehet pápává választani. Arról azonban egyik kútfőnk sem tesz említést, hogy a választás egy Bázelban ülésező zsinaton történt meg, melynek Honoriust a bíborosok jelöltje fölé kellett volna emelnie. Hogy Sándort azonban még Honorius előtt trónra emelték, később döntő szerepe volt a schizmáról szóló zsinati határozat kialakításában, melyről csak Bonizo tájékoztat, a Liber pontificalis és az Annales romani azonban nem. A római krónikás csak néhány szemléletes képpel szolgál arról, hogy a nagy Róma egy ideig két pápának is székhelyéül szolgált, és hogy egyikük a Capitoliumról és a Lateránból, mialatt másikuk az Angyalvárból és a Vatikánból irányította híveik utcai összecsapásait, és csak a pénzhiánynak tulajdonítja, hogy Honoriusnak kezdeti sikerei ellenére vissza kellett vonulnia Pármába, míg a pápai történetírás megelégszik annak közlésével, hogy a rengeteg öldöklés után a gonosz sem Rómában, sem pedig a császári udvarban nem tartotta sokáig magát, és így Sándor megmaradhatott a pápai trónuson. Bonizo szerint maga Hildebrand volt, aki meggyőzően érvelt amellett, hogy a történeti császári jogok semmit sem érnek a hatályos egyházjoggal szemben. Így aztán a mantuai zsinat 1064-ben dönthetett az egyházszakadás kérdésében is. Senkit sem zavart különösebben, hogy Cadalus egészen 1071-ben bekövetkezett haláláig a saját püspökségében Honorius pápának nevezte magát. Ez az egyházszakadás – hasonlóan X. Benedek „ellenpápaságához” – még helyi ügynek számított, nem kavart világszerte indulatokat.

Azonban hamarosan minden megváltozott a szembenállás drámai csúcspontja idején, amikor nemcsak az időközben felnőtt IV. Henriknek, hanem más európai uralkodóknak is szembe kellett nézniük Róma követeléseivel, melyek az egyházreform szellemében minden eddigi közmegállapodást, „consuetudót” felrúgtak, és amelyek mindenütt ismertté tették VII. Gergely és II. Orbán nevét. Személyiségük megrajzolása semelyik korban nem volt könnyű, így aztán nem is született róluk minden igényt kielégítő biográfia, csak feldolgozásra váró résztanulmányok. Talán már a Liber pontificalis kortárs életrajzírói is érezték, hogy tehetségük nincs akkora, hogy méltóak legyenek e két egyházfőhöz, a IV. Henrikkel Canossát járató VII. Gergelyhez, és a keresztes hadjáratokat kezdeményező II. Orbánhoz. Az utóbbinak csak egy nagyon rövid életrajza maradt fenn a Liber pontificalisban, más biográfiája nincs is.

A nagyformátumú VII. Gergelyről (1073-1085) 1128-ban történt római utazása után, amely mély benyomást tett rá, részletes életrajzot írt a német Bernriedi Pál Ágoston-rendi kanonok, aki munkájához minden lehetséges adatot felhasznált, így a pápai kancellárián találhatókat is. A Liber pontificalis szerzője vagy szerzői is a hivatalos forrásokat hívták segítségül VII. Gergely és II. Orbán élettörténetének megírásához, és különösen Gergely, kevésbé Orbán esetében az életútjukat olyan idézetekből állították össze, melyeket a pápai levéltár regiszterkönyvében fennmaradt levelekből és oklevelekből merítettek. El lehet képzelni, hogy ezzel milyen sajátságos, egyedi portrék születtek. Csupán Bonizo szolgál némi színnel a száraz tényközlésekhez.

Így a Liber pontificalisban fennmaradt Gergely-életrajzban a szokásos bevezető után a Hildebrand pápává választásáról felvett hivatalos jegyzőkönyv rövidített változatát olvashatjuk, mely kidomborítja a megválasztott érdemeit, azonban természetesen elhallgatja, hogy a választás igen viharosan és nem a pápaválasztási dekrétum szellemében zajlott le. Bonizo szerint a később személyes okokból a pápa

egyik legádázabb ellenségévé vált Hugo Candidus bíboros arra buzdította a római népet, hogy Hildebrandot egyszerűen kiáltsák ki pápának, merthogy úgy sincs jobb nála, és ezzel előzzék meg a bíborosok választását. Hildebrand szerényen isteni inspirációnak tekintette megválasztását, és újra meg újra hangsúlyozta, hogy legalább akkora szenvedés neki magára venni a pápai méltóság terhét, mint amikor annak idején kényszerből ment VI. Gergellyel száműzetésbe, majd ugyancsak akarata ellenére tért vissza IX. Leóval Rómába. Egy későbbi helyen a pápai életrajzíró nem is mulasztotta el felvenni ezt a szép, fájdalmas önvallomást a saját munkájába. Teljesen elképzelhetetlen Bonizo állítása, hogy Gergely azt remélte, sőt kérte, hogy Henrik király ne tagadja meg tőle a megválasztásához szükséges hozzájárulását, mert éppen Gergely volt, aki teljesen irrelevánsnak tartotta a pápaválasztáshoz (és ráadásul egy ilyenhez) a királyi egyetértést, és ezért még csak nem is tudatta megválasztását az udvarral. Az pedig talán valamiféle tüntetés volt, hogy pápaként a szerencsétlen sorsú VI. Gergely nevét választotta.

A Liber pontificalis életrajzírója a pontifikátus kezdetéről egyenesen 1075-re ugrik, ahhoz a merénylethez, melyet Cencius, a városi prefektus fia követett el a Santa Maria Maggioréban a pápa ellen a karácsonyi istentisztelet alatt. A gonosz tervet ugyan nem sikerült végrehajtani, mert a rómaiak felkeltek pápájuk érdekében, kiszabadították, és lerombolták Cencius várát, azonban az életrajzíró szerint az életrajz főtémáját adó, a birodalom és Róma közötti konfliktushoz az vezetett el, hogy a merénylő el tudott menekülni Henrik királyhoz.

A szembenállás hirtelen nyílt harccá válik az életrajzíró tolmácsolásában. Henrik tanácsosait simoniákus mesterkedés miatt 1075 elején kiátkozással fenyegeti meg a pápa, majd máris ott állunk a pontifikátus drámai zenitjén, a Canossa-járásnál. Az 1076-os böjti zsinaton a pápa az életrajzban szó szerint olvasható imádságában – „médiaszempontból” igen hatásosan – magát Henriket is exkommunikálta, és ehhez már csak annyit kell hozzátennünk saját ismereteinkből vagy Bonizo alapján, hogy ezt megelőzőleg 1076 elején a király a wormsi birodalmi gyűlésen letetté nyilvánította és lemondásra szólította fel az egyházfőt. Szemléletesen mutatja be Bonizo, hogy milyen elemi felháborodást keltett a böjti zsinaton megjelenő királyi követ, amikor a királyi tekintélyre hivatkozva felszólította a pápát, hogy azonnal szálljon le trónusáról, a bíborosokat pedig a király elé rendelte, hogy elfogadják az általa már kijelölt utódot. Ha Gergely nem védte volna meg, még meg is lincselik arcátlanságáért. Azt viszont egy pápai életrajz nem örökítette rá az utókorra, hogy miért nevezik pápa helyett ettől fogva „álnok szerzetesnek” Hildebrandot Németországban, hogy mivel gyanúsították, meg hogy mit mesélhetett Hugo Candidus Gergely megválasztásáról a wormsi gyűlésen. Ezzel szemben Bonizo nem kis fáradsággal történelmi példákkal igyekszik bizonyítani, hogy a pápáknak jogukban áll letenni a világi uralkodókat. A Liber pontificalis életrajzírója is mindenekelőtt pápai levelekből vett idézetekkel száll szembe a talán jogos kritikával, például helyteleníti, hogy egy Isten kegyelméből uralkodó királyt csak úgy kiközösítsen a pápa, és akitől elvárható lenne, hogy békésebb természete legyen.

Ekkor azonban a történet úgy folytatódik, hogy Henrik jószántából engedelmessé vált. Átélhetjük téli bűnbánását Canossa vára előtt, melyről maga a pápa küldött levélben hiteles beszámolót Németországba, s amelyet az életrajzíró is ismert és felhasznált, és szó szerint elolvashatjuk, hogy milyen esküt kellett tennie Henriknek a

pápa számára. A Canossa-járást a történelem folyamán sokan, sokféle módon színezték ki, ezért nem árt, ha tisztázzuk, mennyi az igazság ebben a populárissá vált történetben. Gergelynek habozás nélkül be kellett ismernie: Canossában szemére vetették, hogy szinte már zsarnoki kegyetlenséggel járt el. Ennek beismerésére azért volt szükség, hogy megértesse németországi híveivel, milyen kényszerhelyzetben volt ott, s nem maradt más választása, mint hogy helyben feloldozza az uralkodót, amiről eredetileg a német birodalmi gyűlésen kellett volna dönteni. Azonban Bonizo ábrázolása a mezítláb a hóban álldogálva vezeklő királyról már a Canossa-járás fő forrásai közé tartozik, amelyre más kútfők még jócskán rá is tesznek. A király és a pápa Mathilde várában történt 1077. januári találkozása mérföldkő a történelemben. Nem csoda, hogy az esemény a kortársakat és a történészeket is foglalkoztatta.

Canossa után trónviszály kezdődött Németországban, mert a birodalmi fejedelmek elégedetlenek voltak a király feloldozásával, és Rudolf sváb herceget (1077-1080) állították szembe Henrikkel ellenkirályként. A Liber pontificalis felmenti a pápát a birodalom kettészakadásában való felelősség alól, hiszen – így a történetíró – Henrik nem is akart igazán megjavulni a vezeklése után. Majd a történetben az 1080. évi böjti zsinat rövidített jegyzőkönyve következik, ahol Henriket ismételten imádság formájában kiátkozták.

Egészen különösen hat, hogy a pápai történetírás ezen általános politikai konfliktus mellett feljegyezte a skolasztikus Tours-i Berengár (†1088) esetét, akinek 1079-ben Rómában vissza kellett vonnia a szentségekről szóló tanítását. Így azonban legalább látható, hogy a korban nem csupán politikai problémákról volt szó, hanem sokkal inkább teológiai nézetkülönbségekről.

Az 1080 júniusában Henrik elnökletével Brixenben összeült birodalmi zsinat Wibert ravennai érseket (III.) Kelemen (1080-1100) néven ellenpápává nyilvánította. Erről Gergely életrajzában csak a pápa leveleiből értesülünk, melyekben riválisától óv másokat, vagy éppen segítséget kér ellene. Kelemen megjelenése a Cadalus-féle schizma egyenes folytatásának tűnik. A pápai életrajzíró még egyszer igénybe vette forrása, a pápai jegyzékkönyv segítségét, amikor az 1083 közepén, a Henrik ostromolta Rómában tartott zsinatról tudósított, melyen a pápa már nem is emberi módon, hanem mintha az angyalok nyelvén szólna, prédikált a hitbeli állhatatosságról. Ezután azonban elhagyta a biográfust jól bevált kalauza, és a történet folytatását már a pápai jegyzékkönyv nélkül kellett megírnia, melynek vezetése – minő véletlen – éppen az ostrom évében szakadt félbe.

Szerzőnk feltehetőleg ekkor döbbent rá, hogy mi mindenről kellett volna még írnia, beszámolnia, azonban az életrajzot egy a témának megfelelő fordulattal zárta le, miszerint fel sem lehet sorolni, hogy mivel és mennyiszer próbálkozott a sátán és az Antikrisztus Róma ellen. Megemlíti IV. Henrik három Róma elleni hadjáratát, a város hosszan tartó ostromát, és hogy végül Wibert trónra léphetett, Gergelyt pedig maguk a szokás szerint ingatag természetű rómaiak vették ostrom alá az Angyalvárban. Ekkor Henrik kénytelen volt elhagyni a várost, mivel normann segédcsapatok betörése fenyegetett. Az életrajzíró összefoglalta a császárnak a rómaiakhoz intézett búcsúbeszédét, melyben fennhéjázó módon rájuk bízta a birodalom koronáját, és megígérte, hogy hamarosan viszontlátják. Hogy ez nem így történt, arról krónikásunk jámbor vélekedése szerint maga az Úristen gondoskodott, mert Henrik soha többé nem látta viszont Rómát. Eddig tart a meggyőződésesen

gregorián szellemiségű történet, mely akaratlanul is arra enged következtetni, hogy a vita csak a császár halála, 1106 után íródhatott. A pápa kiszabadulása felett érzett örömbe persze némi üröm is vegyül, mert nem lehetett elhallgatni a normannok városbeli garázdálkodásait, hogy nőket becstelenítettek meg, és házakat gyújtottak fel, s hogy végül a romok egy földrengés következtében összeomlottak, a népet pedig éhség gyötörte.

Mint ismeretes, az Angyalvárból kiszabadított pápa jobbnak látta, hogy felszabadítói kíséretében Salernóba menjen, ahol egy éven belül meghalt. Életrajzírója halála kapcsán szinte „agyondicsérte”, míg a Liber pontificalisból kimaradt, halálos ágyán elmondott híressé vált utolsó szavai egész történészgenerációkat állítottak rejtély elé. A leginkább elterjedt változat szerint így hangzik ez a 45/8. zsoltár teljesen más végkimenetelű parafrázisa: „Szerettem az igazságot és gyűlöltem az igazságtalanságot, ezért kell száműzetésben meghalnom.” Vajon a pápa lemondását vagy igazában való hitét akarja kifejezni? A pápai életrajzban ez a gondolat még csak fel sem merül. Mindazonáltal szerzője dicséretet érdemel, hogy a leginkább perdöntőbb, Gergely önvallomásain alapuló dokumentumokat válogatta ki hőse képének megrajzolásához. Azonban még az is tudja, hogy ez a korszak volt a hierokratikus pápaság első tetőpontja, aki csak Gergely pontifikátusának történetét ismeri, és e fontos forrásadatokat nem.

A Liber pontificalis a kiegyezés reményében előhúzott III. Viktor, Monte Cassino néhai apátjának (1086-1088) rövid, jelentéktelen és majdhogynem feledésbe merült pontifikátusa után VII. Gergely igazi utódjaként és egyházpolitikája továbbvivőjeként mutatja be II. Orbánt (1088-1099). Azonban a rövidke életrajz szinte minden mondatából süt, hogy Orbán nem vált be utódként, hogy Gergelynél sokkal engedékenyebben vezette az egyházat. Példaként az életrajzíró a még IV. Henrik által beiktatott és emiatt a pápai legátus által letett milánói érseket említi, akit a pápa ennek ellenére visszafogadott kegyeibe, meg egy hasonló esetet egy francia püspökkel, akit a saját királya iktatott be a tisztségbe, és aki annyival megúszta, hogy esküt kellett tennie, hogy megszakít minden kapcsolatot az invesztitúratilalom megszegőivel, sőt még egy Wibert ellenpápától elpártolt klerikus is új életet kezdhetett II. Orbán oldalán, miután ismételten felszentelték. Orbán motivációja feltehetően az lehetett, hogy bármi áron mindenütt megerősítse a Róma iránti engedelmességet. Azt pedig csak a pápai történetíró állítja, hogy Orbán pápa hat zsinatán csupán befejezték, amit Gergely megkezdett. A biográfust láthatólag annyira elbűvölte a nagy pápa, hogy még utódja korszakalkotó tettét is az ő terve véghezviteleként ábrázolta, amivel II. Orbán végül beírta nevét a történelembe: a keresztes hadjáratok meghirdetését az 1095-ös clermont-i zsinaton. Ez persze részben igaz is volt, de mindenképpen több puszta tervnél. A keresztes hadjárat meghirdetésével kezdődik egyébként Orbán életrajza a Liber pontificalisban, tehát a pápa származási helyén, francia helyszínen. Orbán mielőtt perjelként Clunybe került, ahonnan Rómába ment tovább, Reimsben működött. Ugyan nem száműzetésben, mint Gergely, de hasonló szorongatottságban halt meg a Pierleoni-palotában, a Tiberis szigetén, holttestét Trasteverén keresztül kellett a még mindig politikai villongásoktól terhes városba, a Szent Péter-székesegyházba vinni, miközben (ahogy a pápai életrajzírótól megtudhatjuk), a Szentföldön Isten és földi helytartója dicséretére a keresztények sikereket könyvelhettek el.

További harcok és válságok

A nagy egyházszakadás azonban még korántsem ért véget azzal, hogy röviddel II. Orbán halála után a ravennai ellenpápa, Kelemen is a túlvilágra költözött, mert Wibert római hívei támogatottjuk örökébe léptek, és állandóan jelenlétükkel tüntettek az Örök Városban. Emellett a világi uralkodók invesztitúrajogáról szóló elvi viták is túlélték még néhány pápa uralmát. II. Paschalis (1099-1118) pontifikátusa alatt is csak a konfliktus megoldásának lehetősége sejlett fel. Azonban arra, amit IV. Henrik fia, V. Henrik (1106-1125) a császárrá koronázása okán kezdeményezett tárgyalásokon tervezett, még nem érett meg az idő. Újabb válság kezdődött, melynek drámai tetőpontját Paschalis foglyul ejtése, a következő pápa Rómából való elmenekülése, (VIII.) Gergely (1118-1121) alatt pedig egy császári schizma jelentette, míg végre II. Callixtus (1119-1121) alatt létrejöhetett a béke. Jellemző még a korra, hogy a történetíróknak rengeteg anyag állt rendelkezésükre, így nem csoda, hogy a Liber pontificalis pápai életrajzai ismét hosszabbá váltak. Mindemellett a római évkönyvek is kellően részletes leírásokkal szolgálnak.

Azonban meglepő módon e források tulajdonképpeni témája nem is annyira az elvi küzdelem bemutatása, a konfliktus elfogadható kompromisszummal történő megoldásának lehetősége, az álláspontok közeledése és a nézetkülönbségek feloldása, azaz egyszóval a jelenkor történészét bámulatba ejtő problémamegoldás története. A kortárs történetírók érdeklődésének homlokterében megint csak sokkal inkább a római helyi pártküzdelmek állnak. Ezzel a pápai történetírás kerek fél évszázadra ellentétbe kerül a pápaság univerzalizmusával.

A korabeli Rómában voltak olyan nemesi klánok, melyek – függetlenül attól, hogy a pápaság vagy a császárság oldalán álltak – csak a saját hatalmi helyzetük megszilárdítására törekedtek az Örök Városban, és a lehető legnagyobb befolyás megszerzésére a római egyházban. A fennkölt eszmék nem nagyon érdekelték őket, és ebből nem is csináltak lelkiismereti problémát. A pápai kúriát is részben megbénította a tehetetlenség, új ideák kerültek szembe a régi szemlélettel, különös tekintettel arra nézve, hogy mit értsenek egyházi reformon. Az elvek kiüresedtek. Így nem csoda, hogy állandó feszültség jellemezte a korszakot, és egyházszakadásokban sem volt hiány. II. Callixtus halála után egy lázadással kísért kettős pápaválasztás következett, majd II. Honorius (1124-1130) után II. Anakletos (1130-1138) és II. Ince (1130-1143) között került sor schizmára, mely ismét megosztotta az egész nyugati világot.

A hivatalos pápai történetírás is érintetté vált ebben a zavaros időszakban, mivel ekkor vetődött föl először a gondolat, hogy újra kellene írni a Liber pontificalist.

Egy Petrus nevű pisai bíborosnak tulajdonítják II. Paschalis életrajzát, mely azonban csupán római városi események leírására korlátozódik, ami elég szerény teljesítmény egy tanult bíboroshoz képest. A korszak pápai életrajzait Pandulf bíborosnak, Anakletos pápa hívének köszönhetjük, azonban éppen az ő pártos

történetszemlélete kényszerítette ki a Liber pontificalis átdolgozását, amit Franciaországban, a II. Incének menedéket kínáló földön valósított meg a saint-gilles-i kolostor könyvtárosa, Petrus Guillermus. Rómában, ahol egy emberöltővel később Boso bíborost bízták meg a pápai életrajzgyűjtemény újrafogalmazásával és folytatásával, tudomást sem vettek erről az újításról. Tőle lehet megtudni, milyen volt Róma és a pápaság története 1130 után, és annyit máris elárulhatunk, hogy még a következő pontifikátusokat is a nemesség túltengése határozta meg. A 12. századot egyébként éppen ez jellemezte, hogy a római császár és a római pápa mellett a római nép is ki akarta venni a részét a város irányításából.

Pandulf Paschalisról írott életrajzában egész pontos képet ad a megválasztásáról, nem akarván persze elhallgatni a szerzetesi szerénységében az őt ért tisztesség miatt hosszasan tiltakozó jelölt alkalmasságát a méltóságra, aki azonban – a történet szerint – távol Rómától egy látnoknak pápaként jelent meg. Aztán ott látjuk az egységesen fellépő, minden politikai és pénzügyi áldozatra kész rómaiakat, akik kéz a kézben a pápájukkal és némi normann segítséggel felszámolják a Kelemen-féle egyházszakadást, és az Annales romani e helyen boldogan szekundál a Liber pontificalisnak.

Mindazonáltal egymás után két bíboros püspök is vállalkozott az ellenpápa szerepére, azonban néhány héten belül mindketten ellenségeik kezére kerültek: az egyiket éppen akkor fogták el, amikor a császárhoz akart menekülni, a másikat pedig az egyik barátja a szó szoros értelmében eladta Paschalisnak. Életük hátralevő részét mindketten dél-itáliai kolostorokban töltötték, még nevüket sem érdemes megjegyezni. Wibert harmadik utódja egy Maginulf nevű római főpap volt, aki pápaként IV. Szilveszternek (1105-1111) nevezte magát, és hálásabb szerep jutott neki osztályrészül fenti elődeinél, mivel ezúttal a császárhű párt is jobban exponálta magát az ügy érdekében. Már trónra emelésében is fontos szerep jutott az asconai őrgrófnak, aki lovasaival elfoglalta Rómát, kiverte onnan Paschalis híveit, és magát a pápát is menekülésre kényszerítette. Persze hosszú távon nem lehetett megtartani a várost, így Szilveszternek először Tivoliba kellett visszavonulnia, ahonnan Osimóba ment, és az őrgróf védelme alá helyezte magát. Hogy az ellenpápát komoly fenyegetésnek tekintették, azt a pápai könyv is elárulja, ugyanis olyan varázslóként ábrázolja, aki a sátán segítségével akarta megszerezni a pápai trónt, és ráadásul pont akkor, amikor az ördög az „őseretnek” Kelement pokolra vitte. Más forrásból tudjuk, hogy Paschalis exhumáltatta Wibert holttestét, majd a Tiberisbe vettette, mivel a sírjánál állítólag csodák történtek. Persze nincs itt semmilyen csoda, ez az eset is csak azt bizonyítja, hogy mennyire áthatotta a zsigeri gyűlölet a korabeli egyházi viszonyokat.

A Liber pontificalis erről természetesen megint csak nem mond semmit, csupán Civita Castellana, Kelemen halála helyszínének bevételét említi meg, valamint a pápa Róma környékén végzett hódításairól szól, melyeket természetesen ez esetben is ígéretes előjelek és sikerek kísértek, majd beszámol az egyházfő visszatéréséről a korántsem nyugodt Rómába. Ahogy már mondtuk, ezek mind helyi ügyek, melyekkel nem érdemes foglalkozni, de amelyek ebben a teljesen Roma-centrikus történetszemléletben szinte teljesen háttérbe szorítják a pápák más, fontosabb tetteit.

Így aztán csak mellékesen értesülünk Paschalis északi, Németországba tervezett útjáról, mely során csak Franciaországig jutott el, és melynek az volt a célja, hogy

békeközvetítőként lépjen fel a IV. Henrik császár és engedetlen fia, V. Henrik közti harcban, és hogy egyúttal az invesztitúra problémájáról is tárgyalásokat folytasson. Elolvashatunk egy semmitmondó mondatot az 1107-ben Troyes-ban tartott szinódusról, és egy ennél valamennyivel hosszabb beszámolót az 1106-ra tervezett guastallai zsinatról, ahol a német küldöttek is megjelentek, és követeléseik ellenére újabb invesztitúratilalmakkal kellett szembesülniük. Az ilyenfajta dolgokhoz hozzászokott korabeli történetírók számára ennél minden bizonnyal sokkal érdekesebb volt, hogy Firenzében, e látványos pápautazás első szinódusának helyszínén a mindenünnen nagy számban összesereglett küldöttek előtt megvitatták a firenzei püspök által felvetett kérdést: vajon már megszületett-e a csak utolsó világidőre várt Antikrisztus. Történetírónk erre a zsinatra már teljes két mondatot fecsérel el szemben az előzőkről írt egy-egy gondolattal. Az 1111-es év drámai eseményeiről is csak szőrmentén emlékezik meg. Lehet, hogy ebben az esetben is vagy csak szerény mennyiségű információval rendelkezhetett, vagy nem akart nyilatkozni az eseményekről, mert ahogy írta, arra se idő, se tér nem lenne, hogy mindent elmondjon a pápaság régi ellenségének az egyház elleni mesterkedéseiről. Kétségtelen, hogy a német küldöttek tárgyalásai legalább annyira titkosak voltak, mint a február elején Sutriban ratifikált szerződés, mely tervbe vette V. Henrik lemondatását az invesztitúrajogról, az egyház pedig visszaadta volna az uralkodónak valamennyi tőle kapott, az egyház által kezelt királyi jogot. Aztán a császárkoronázásra kijelölt napon a Szent Péter-székesegyházban ünnepélyesen kihirdették az addig titokban tartott szerződést, így Rómában mindenki megtudhatta, hogy az egyház és állam szétválasztásával milyen radikális módszert találtak az invesztitúrakérdés megoldására. Hogy erről a pápai történetíró hallgat, az feltehetően a pápát ért korabeli kritikával áll összefüggésben, mely szerint az egyházfő hozzájárult az egyház megrövidítéséhez, megsértette az egyházi javak elidegeníthetetlenségének tilalmát, elvette Istentől, ami Neki jár, s így végső soron eretnekké vált. A feltehetőleg kellemetlen szemrehányás ellen a pápai történetírás azzal védekezett, hogy a másik oldalt a lehető legkedvezőtlenebb színben ábrázolta. Így aztán vér, nyomor, pusztulás és erőszak kíséri V. Henrik Itálián át vezető útját Rómába, a császárkoronázás helyszínére. A történet szerint bár az Örök Városban tisztelettel fogadták és ujjongás kísérte bevonulását, megszegvén esküjét, elfogta a pápát és bíborosait, s a szerencsétlenektől mindenüket elrabolta, szó szerint még az inget is lehúzatta róluk. A beszámoló azonban mélyen hallgat a szerződés felolvasását követő, az egyháziak részéről megnyilvánuló felháborodott morajról, meg arról is, hogy Paschalis megtagadta Henrik császárrá koronázását, ami tulajdonképpen a pápának és kíséretének a templom közepén történő lefogásához vezetett. Ehelyett a klerikális szemléletű életrajzíró azzal traktálja olvasóit, hogy azon a bizonyos vasárnapon, 1111. február 11-én, Róma összes templomában Krisztus szenvedéseiről prédikáltak. A pápáért is passióba kezdtek, aki két hónap után engedett az uralkodó követeléseinek, hogy legalább fogolytársait szabadon engedjék. A végül császárrá koronázott Henrik által kiállított invesztitúraprivilégium „pravilégium” néven vonult be a történelembe, erről azonban az életrajzíró tudni sem akar, sőt arról is megfeledkezik, hogy tudósítson IV. Szilveszter, a császárpárti ellenpápa újbóli feltűntéről. Az egész sovány, gyatra fejezetet azzal zárja le, hogy a béke csak akkor állt helyre, amikor Henrik végre elvonult a városból és az egyházból.

Pedig milyen szívesen hallanánk a sutri szerződés körül kialakult élénk közírói vitáról, és elgondolkodhatnánk azon is, hogy vajon milyen gondolatok vezérelték a pápát, amikor arra is hajlandó lett volna, hogy komoly birtokokról mondjon le, amivel szemmel láthatólag sokkal jobban értette kortársainál az egyház lényegét, és Krisztus követésének helyes módját, amelyben egyre nagyobb szerepet kapott az akkoriban formálódó szegénységi ideál. Mennyire szívesen kifejezné az ember tiszteletét ennek a minden oldalról támadott, szerzetesi módon gondolkodó pápának!

Az életrajzíró azonban továbbsiet, és máris ott állunk a pontifikátus cseppet sem nyugodt befejezésénél. Oly részletesen számol be róla, olyannyira pártosan szemléli az eseményeket, hogy miután Sutri kapcsán elvi jelentőségűvé tette Paschalis uralmát, itt már szinte kicsinyesen hat a római pártharcok leírása. A történet szerint miután meghalt a római városi prefektus, fiatal, de annál törtetőbb fiát jelölték utódjául. Őt a pápa teljes joggal elutasította, ami miatt az egész család és híveik is presszió alá helyezték. Amikor a tolakodó követelőzés már odáig fajult, hogy a kinevezésért lobbizók az egyik körmenetet is megzavarták, és a pápa ismét úgy érezte, hogy élete és szabadsága veszélybe került, nem maradt más lehetősége, mint hogy elmeneküljön Rómából. Ez 1116 húsvétján történt. A városban utcai harcok robbantak is, melyek hamar a városfalakon kívülre is átterjedtek. A császárnak kellett helyreállítania a békét, ezért meghívták Rómába. Ez újabb összetűzéshez vezetett, és a Liber pontificalis érvek és ellenérvek ütköztetésével vázolja, hogy kinek lett volna joga az ünnepi alkalmak szokásának megfelelően a császár fejére helyezni a koronát, és megkoronázni az uralkodó ifjú angol hitvesét. Végül erre a megtisztelő feladatra a már régóta Rómában időző Mauritius Burdinust, a portugáliai Barga érsekét jelölték ki, aki nem más, mint a későbbi (VIII.) Gergely ellenpápa. Miután a császár elhagyta Rómát, Paschalis pápa is visszatért a városba, hogy 1118 januárjában ott fejezze be földi pályafutását.

Az őt követő II. Gelasius (1118-1119) rövid, zűrzavaros pontifikátus után száműzetésben halt meg, miközben Róma a császárpárti (VIII). Gergely ellenpápa kezén volt. A Liber pontificalis ezt az új egyházszakadást teljes joggal a VII. Gergely és (III.) Kelemen közötti schizma egyenes folytatásának tekinti. Persze létrejötte azért egészen más módon történt meg. Az persze már nem derül ki a pápai könyvből, hogy ebben az esetben a rómaiak egy jogi szakvélemény alapján a császár oldalára álltak a pápával szemben, akit csak a bíborosok választottak meg, a nép azonban nem. Az életrajzíró egészen II. Orbán uralmáig nyúlt vissza, hogy bemutassa a számára igaz pápát, aki kúriai kancellárként került Monte Cassino kolostorából Rómába. Ha a korabeli pápai történetírás stílusa valamennyire jobb lett, azt bizonyos fokig a kancellár példaszerű működésének is köszönhetjük, mindenesetre igaznak tekinthetjük azt a feljegyzést, mely szerint visszahozta Rómába az eleganciát a beszédbe és az írásba, sőt, a már lassan feledésbe merülő Nagy Leó-korabeli költészetet is megreformálta. Az nem teljesen világos, kinek köszönhette megválasztását II. Gelasius: bár Pandulf egy egész választói névjegyzéket hagyott az utókorra, ebben azonban rengeteg hiba van, és úgy tűnik, hogy az egész lista, beleértve a hozzáfűzött utólagos megjegyzéseket is, csak azt a célt szolgálta, hogy bizonyítani lehessen a pápaválasztás kánoni jellegét.

A Palatinus domb egyik kolostorában összeült választási gyűlést Cencius Frangipani szétkergette, és a frissen megválasztott pápát a Pierleone család tagjainak kellett kiszabadítania a fogságból. Így ismerhetjük meg e két nemesi családot, a korabeli Róma hangadóit. Filippikát csak Pandulfnál olvashatunk. Elmondása szerint Gelasiust nem lehetett azonnal pápává szentelni, mivel csak diakónusi rangban volt, és amikor római hívei hívására a császár megérkezett a városba, Gelasius felvette a nyúlcipőt, és elmenekült onnan, amivel tényleges okot szolgáltatott Gergely ellenpápa hamarosan bekövetkező megválasztásához, aki a pápai könyv bibliai ihletésű megfogalmazása szerint maga volt az Ószövetségből jól ismert bálvány. Egyébként maga Pandulf is a pápával tartott a Rómából való menekülés során. Fontosnak tartotta, hogy ne csak a pápa szülővárosában, Gaetában történt trónra emeléséről, hanem saját magának a klérusba való belépéséről is beszámoljon, ami ugyanott és ugyanakkor történt meg, de ugyanilyen részletesen tájékoztat bennünket a Rómából történő menekülésről írott színes, többes szám első személyben megjelenített történetben a császár általi üldöztetésekről. Dél-Itáliából Gelasius még egyszer visszatért Rómába, de miután a Frangepani család nem hagyott fel molesztálásával, úgy döntött, hogy az Evangélium útmutatásának megfelelően elhagyja ezt a Szodomára és Gomorrára, Babilonra és Egyiptomra emlékeztető várost. E második menekülése során először Pisába ment, ahol életrajza szerint még Origenésznél is ékesszólóbban prédikált, majd Saint-Gilles-be, ami nem csak Petrus Guillermusnak, a kolostor könyvtárosának volt fontos, végül pedig Clunybe, ahol 1119 januárjának végén, egy évvel megválasztása után bekövetkezett halálakor eltemették. Nem teljesedett be reménye, hogy az idők jobbrafordulásával majd egyszer visszatérhet Rómába, annál inkább sikerült ez azonban kíséretének és utódjának.

Az új pápa a néhány nappal később a clunyi kolostorban megválasztott Guido vienne-i érsek lett, aki II. Callixtus (1119-1124) néven vált ismertté. Érdemességét a méltóságra azzal indokolja a pápai könyv, hogy elődeivel szemben rokoni kapcsolatok fűzték az európai királyi családokhoz, emellett pedig megtudhatjuk, hogy mindig is öntudatos egyéniség volt. A történetírás szerint mindazonáltal kétségek gyötörték, hogy vajon a rómaiak hozzájárulása előtt elfogadhatja-e megválasztását, melyben csak elődje kísérete vett részt. Így azonnal (a valóságban azonban csak majd egy év múlva) Saint-Gilles-en keresztül ismét Rómába indult, ahol soha nem látott pompával és glóriával fogadták.

(VIII.) Gergely ellenpápa történetének végéről az Annales romani sokkal jobb információkkal szolgál a Liber pontificalisnál. Ő Sutriba menekült, ahol néhány hónapig észrevétlenül rejtőzött. Csak 1121 áprilisában foglalták el ellenfelei egyhetes ostrom után a városkát. Az elfogott pápát megfosztották főpapi ruházatától, és a szerencsétlen embert egy olyan hátasállatra háttal felültetve hordozták körbe Róma városában, mely eredetileg a pápai fürdőkád szállítására szolgált, s ezenközben az istenadta nép még nevét is kigúnyolta: mivel eredetileg Burdinusnak hívták, öszvérnek (latinul burdus) keresztelték el. Pályafutását apuliai kolostori fogságban fejezte be.

Mielőtt elindult volna Itáliába, II. Callixtus tárgyalásokat kezdett V. Henrikkel az invesztitúrakérdés békés megoldása érdekében. Erről azonban a pápai könyvben semmi nem maradt fenn, sőt arról sem, hogy 1119 végén ismét meghiúsult a már

régóta esedékes békekötés. Arról a Németországban tárgyaló pápai küldöttségről is csak szőrmentén tesz említést a pápai történetírás, amelyik 1122 szeptemberében tető alá hozta az úgynevezett wormsi konkordátumot, melynek tartalmát – a történetíró szerint – bárki elolvashatja a lateráni palota falán a pápa által elhelyezett táblán. Hát ennyivel intézte el az akkori történetírás a korabeli pápaságtörténet legfontosabb kérdését! Ennyire nem érdekelte, hogy a megállapodás értelmében az uralkodó a kánoni választás után jogarával elvégezhette a püspökök királyi beiktatását. Még az 1123 elején tartott lateráni zsinatot is csak egy odavetett mondattal intézi el Pandulf, a pápai történetíró. Pedig ott erősítette meg Callixtus pápa a békét, és ezt tekintik az első pápai egyetemes zsinatnak. Inkább az köti le a figyelmét, hogy kit emelt bíborossá a pápa, és persze ezenközben nem feledkezik meg arról sem, hogy megemlítse saját maga szubdiakónussá választását.

Háttérben a nyugati egyház békés panorámájával Róma 1124 decemberében, II. Callixtus halála után ismét csatamezővé vált. Pandulf leírásában ez még szemléletesebb, mivel II. Anakletos, a Pierlone-pápa párthíveként II. Honorius (1124-1130) ezt megelőző pontifikátusát a lehető legszörnyűbben festette le, míg a Petrus Guillermus által szerkesztett Liber pontificalis valamennyi invektíváról mélyen hallgat. Ezzel azonban a pápai könyv tudósítása szinte semmitmondóan röviddé vált. Természetesen Pandulf is jobban örült volna, ha meg sem kell írnia ezt az életrajzot, vagy bizonyos részleteket elhallgathatott volna, mint hogy higgyen a korabeli Rómában keletkezett iratoknak; és semmi esetre sem akart minden olyasmit ráhagyni az utókorra, amiről az Úristen már úgyis tud.

Ostiai Lambert, a későbbi II. Honorius pápai legátusként vett részt a wormsi konkordátum megkötésében. Pandulf alacsony sorból felkapaszkodott parvenüként ábrázolja, aki ugyan iskolázott, de buta, mint az ökör, ravasz, számol az emberi megvesztegethetőséggel, nem riad vissza az ocsmány trükköktől sem, és mindenkivel szemben szigorú. Mily meghasonlott ez a festő pártos ecsete alatt született kép! E jellemrajz alátámasztására a szerző hosszasan tárgyalja Honorius zavargások közepette lezajlott pápává emelését, amiről sokkal többet tudunk meg, mint a pontifikátus egészéről. Kútfőnk szerint először a nép körében népszerű Saxo bíborost szerették volna pápává választani, aki ugyan Lamberttel együtt részt vett a hajdani wormsi követjárásban, gondolkodása azonban teljesen eltért az övétől. Ám a bíborosok mégsem őt, hanem feltehetően kényszermegoldásként a már öregecske Theobald bíborost választották meg, akit csak Buccapecus, azaz birkaszáj néven emlegettek, s aki II. Celesztin, azaz Mennyei néven akart volna pontifikálni. Már feladták rá a pápai öltözéket, amikor a Frangipani-klán rátört az ünneplőkre. A Te Deum laudamus még be sem fejeződött, amikorra a vidám ünneplés szomorú gyásszá változott. Theobaldot úgy elagyabugyálták, hogy élete végéig nem felejtette el ezt a napot, a választók árkon-bokron át elfutottak a helyszínről, és a bíborosok helyett a laikusok megválasztották Lambertet. Ugyan a Honorius nevet vette fel, de Pandulf szerint a nevéből levezethető tisztességhez igen kevés köze volt. Miután a bíborosok felhagytak a kezdetben igen heves ellenállással, Theobald-Celesztin végül is lemondott a pápai címről, a Pierleone család pedig kelletlenül ugyan, de fait acommplinek tekintette a Frangipani család közbelépését. Pandulf nem sajnálta az időt és az energiát, hogy feljegyezze, ki mindenki részesült jutalomban a sikeres puccs után. Azonban e szomorú körképből nem maradhat ki azoknak a felsorolása

sem, akiket az új pápa eltávolított, így Cluny és Monte Cassino kolostorának apátja, akiket ugyanabban az évben tett le, valamint egy bíboros, nem is beszélve azokról, akiket a pápa ostoba politikája teljesen meg- és elriasztott: itt minden és mindenki előtt Roger szicíliai királyt (1113-1154), a normann királyság megalapítóját kell megemlíteni. Persze a pápai életrajzíró azt már elhallgatja, hogy milyen politikai események, az egyházon belüli változások, a szerzetesi élet egészét átható általános válság húzódik meg e történések hátterében, nem is beszélve a normannokról. Krónikásunk rövidre szeretné fogni, ezért néhány szóban beszámol a pápa megbetegedéséről, majd méltóságteljesnek aligha nevezhető haláláról. Ez utóbbi nem a pápai palotában, hanem egy jellemző módon a Clivus scaurinál fekvő kastélyban történt meg. (A rómaiak valószínűleg azonnal megértették Pandulf szójátékát, hiszen a „scaurus” dongalábút jelent, s ezzel a „hendikeppel” a pápa soha nem tudott volna felkapaszkodni a trónusra a Frangipani család segítsége nélkül.) Onnan a szánalmas, haldokló embert visszavitték a városba, ahol karrierje kezdődött, persze nem pápai öltözékben, hanem egy ravatalra fektetve, rongyokba öltöztetve, és csak vászonlepellel betakarva. Elképzelhetjük, hogyan ábrázolta Pandulf a Frangipani család barátai és a Pierleone-párt között nemsokára kitört schizmát. Az előbbiek már a halott pápa ravatalánál, még halála éjjelén megegyeztek, hogy II. Incét (1130-1143) támogatják, akit hajnalban, még Honorius tisztességes eltemetése előtt trónra emeltek a Lateránban. Ez nemcsak a kegyelettel volt ellentétes, hanem egy korábbi választási megállapodással is, mely szerint a megfelelő jelöltet egy bíborosokból álló bizottságnak kellett volna megtalálnia. Persze az ellenpárt vezére, a becsvágyó Petrus Pierleone bíboros, ahogy a dolgok számára kedvezőtlenül kezdtek alakulni, színpadiasan távozott a választási bizottságból; feltehetőleg ettől a pillanattól kezdve a Frangipani-klán már tudta, hogy eljött a cselekvés órája. Azonban a Pierleone család nem hagyta annyiban II. Ince elhamarkodott megválasztását, és még aznap ellenpápát állított Petrus Pierleone személyében, akit II. Anakletos (1130-1138) néven ismerünk. A bíborosok többsége az ő oldalára állt, nem sokkal később maga Pandulf, a történetíró is csatlakozott e bíborosi testülethez. Az Anakletosról írott életrajza persze nem maradt fenn, mert II. Ince győzelme után az ellenpápa emléke nemkívánatossá vált a Liber pontificalisban. Csak Pandulf egy fennmaradt propagandisztikus leveléből ismerhetjük meg az egyházszakadás kezdetéről vallott nézeteit.

Azonban az ellenfélnél sem hiányzott a masszív propaganda. Míg II. Anakletos a clunyi szerzetesrendből emelkedett ki, addig II. Ince a Clunyvel konkuráló fiatalabb cisztercita reformszerzetesrend támogatását szerezte meg. Korabeli legjelentősebb képviselőjük, Clairvaux-i Bernát (1115-1153) miközben ékesszólóan érvelt II. Ince mellett, arról sem felejtkezett meg, hogy rámutasson a már úgy egy évszázada kikeresztelkedett Pierleone család zsidó származására, és Anakletost ezért zsidó fattyúnak nevezte. Az Anakletos- és az Ince-párt közti ellentétek kezdetben a régi római nemesi klikkeknek az egyházi reform továbbviteléről alkotott eltérő elképzelésein alapultak. Anakletos körül a bíborosi testület idősebb, konzervatívabb tagjai gyülekeztek, akiket a clunyi eszmék éltettek, míg a fiatalabbak II. Incében vélték megtalálni az emberüket.

Azt a Liber pontificalis egy emberöltővel későbbi, Boso bíboros kamaráshoz fűződő újrafeldolgozásából lehet megtudni, hogy végül miként szerezte meg II. Ince

a hatalmat. A leírás szerint gyorsan elhagyta az Örök Várost, hogy támogatókat keressen. Ismét bebizonyosodott, hogy a pápaság nagy reformkorszaka nemzetközi elismertségének megnövekedéséhez is vezetett: ettől már nem az volt a döntő, hogy kit választanak a rómaiak püspökükké, hanem az, hogy kit ismer el a nyugati kereszténység pápának. Éppen ezért nem is olyan fontos, hogy a vita elején az Ince-párti bíborosok felsorolásával a szerző azt kívánja bizonyítani, hogy őmögötte álltak a jobb választók, a bíborosi testület „nagyobb és értelmesebb része”, ami – ahogy akkoriban érveltek – több volt, mint többség, míg Petrus Pierleone csak a pénzre és az erőszakra számíthatott. Továbbolvasva a történetet, látjuk, ahogy Ince Galliában megnyeri a francia és az angol király támogatását, majd Liège-ben történt találkozásukkor Lothar (1125-1137) német királyét is, aki a marsalli szolgálatot is ellátta mellette. Az életrajzíró nem felejtkezik meg a saint-gilles-i kolostornak a hazaúton történő meglátogatásáról sem, ami a pápának ugyan nem volt fontos, annál inkább azonban a pápai történetírásnak. Majd röviden értesülünk Lothar itáliai útjáról, amelyről találkozásukkor állapodtak meg, s melynek csúcsát a király 1133. június 4-én történt császárrá koronázása jelentette. Persze nem sikerült visszavenni a vatikáni koronázási templomot az ellenségtől, így Lothar a lateráni székesegyházban volt kénytelen elfogadni Incétől a császári diadémokat. Bár a vita állítja, hogy ettől kezdve hanyatlásnak indult Anakletos hatalma, mégis kétséges, hogy így lehetett-e, mert amikor a németek hazamenekültek a nyári hőség elől, Ince is visszavonult Pisába. Az általános elismertség és szimpátia ellenére is szükség volt Rómában a császár védnökségére. Ez már akkoriban is tudatosulhatott a kortársakban, még ha a korabeli pápai doktrína a császárban csak egy a pápa füttyentésére hűségesen ugró vazallust látott is. Legalábbis a Lothar császárrá koronázását megörökítő lateráni falfestmény ebben a szellemben készült el a késői utódok bosszantására, és biztosan nem a történeti hűségnek megfelelően.

Szicíliai Roger, akit Anakletos a dél-itáliai normann birodalom királyává emelt, a pápa leghűségesebb támogatója volt, akinek legyőzésére Lothar császár három évvel később újból Itáliába érkezett. Ezúttal sikerült is a szigetekre űznie a királyt, a szárazföldet pedig másvalakinek hercegségként hűbérbe adnia. A hűbéri szertartást a pápai történetírás információi szerint a pápa és a császár közösen végezte el, ami azonban nem a kettejük közt meglévő harmónia jele volt, hanem annak következménye, hogy nem tudtak dűlőre jutni annak eldöntésében, melyikük hűbéri uralma volt régebbi az említett területek felett. Az már kívül maradt a pápai történetíró látókörén, hogy nem sokkal győzedelmes római bevonulása után Lothar császár Tirolban, hazafelé utazván meghalt.

Azonban egy másik, 1138 elején történt haláleset magától értetődően jobban érdekelte: a „heretikus” Petrusról, azaz Anakletos ellenpápáról van szó. Habár ezzel az egyházszakadás még nem ért véget, azonban Anakletos rövid ideig regnáló utódjáról, IV. Viktorról (1138-1139) nem tartották szükségesnek megemlékezni. II. Ince pontifikátusának utolsó évei, akár szól róla az életrajz, akár nem, fényárban úsznak, hiszen Isten kegyelméből az egyház ismét egy nyájjá vált, melyet egy pásztor terelget. A vita elhallgatásai közé tartozik többek közt a pápa súlyos veresége a visszatérő Rogerrel szemben, csúfos fogsága a normannoknál, mely 1139-ben, a normann királyság elismerésével és békekötéssel ért véget. Ekkor lehetett szó először a pápai életrajz állításáról, hogy az öröm hangja az egész földön hallható volt. E hang

forrása mindenekelőtt az a zsinat volt, melyet a pápa 1139-ben, a békekötés megünneplésére hívott össze a Lateránba.

Végül azonban az életrajz egy felettébb elgondolkodtató mondattal zárul, mellyel – úgy tűnik – új korszak kezdődik a római történelemben.

Barbarossa Frigyes és a pápák

Ahogy életrajzírója írja, II. Ince uralma vége felé az állandóan újat és újat akaró római nép a közhasznúságra hivatkozva, mindenesetre a pápa akarata ellenére, ismét felállította a Capitoliumon a szenátust. Úgy mondják, hogy ezzel az antik római köztársasághoz való visszanyúlással kezdődött a reneszánsz kora Rómában, s ez a megállapítás bizonyosan nem is helytelen. A pápai életrajzíró persze teljesen a hallatlan újítás hatása alá került. Alapjában véve azonban az egész nem volt más, mint a polgárság igénye a város vezetésében való részesedésre, amit az előző évtizedekben már többször, erőszakkal kifejezésre is juttatott, s mely most egy régi intézmény legitimációja árnyékában szilárd formát is öltött. A politikai szándék már abból is világossá vált, hogy nem sokkal később Anakletos testvére, a patrícius Jordan Pierleone került a szenátus élére, és hogy öntudatosan felajánlották a német királynak a császárságot Rómával együtt, hogy itt rendezze be székhelyét. A Liber pontificalis persze mindkét eseményt elhallgatja, hiszen semelyik sem illett bele a római pápaságról alkotott képébe. Az persze régi témája a római történelemnek, hogy kié a város, ettől kezdve azonban a történész nem elégedhet meg pusztán azzal, hogy csupán a pápák és császárok küzdelmeit ábrázolja, s a római népet sem hagyhatja figyelmen kívül. A soron következő pápai életrajzok is egyre inkább erről árulkodnak, bár az embernek az a benyomása, hogy a kezdeti érdeklődés után az egész kínos ügyet agyonhallgatják.

II. Celesztin (1143-1144) rövid pontifikátusa után hiába próbálta II. Lucius (1144-1145) ismét megszüntetni a szenátus uralmát. Állítólag már éppen sikerült a szenátorokat rábírni, hogy mondjanak le jogaikról, amikor a betegség, valójában azonban egy a nyílt utcán elkövetett merénylet miatt életét vesztette a pápa, és így a pártütés már éppen kialudni készülő tüze újra lángra kapott. A teljes titokban megválasztott II. Jenő (1145-1153) Farfába menekült, amikor azt követelték tőle, hogy erősítse meg a szenátus hatalmát, és a szokással ellentétben ott kellett pápává szentelni. Aztán az életrajz beszámol Jenő diadalmas, a nép ujjongásával kísért visszatéréséről Rómába, azonban nem tudni, éppen melyik bevonulásáról van szó, mert annyiszor űzték el, hogy többet tartózkodott a városon kívül, mint belül. A vita éppen csak megemlíti, hogy a pápa egyik útja Franciaországba vezetett, ahol keresztes lovaggá ütötte VII. Lajos (1137-1180) francia királyt, a lényegében a pápa által kezdeményezett második keresztes hadjáratról pedig egy szót sem ejt. Ez utóbbi egyébként szerény sikerei és a különféle kritika ellenére is pontifikátusa csúcspontját jelenti, hiszen ekkor sikerült először koronás főket is megnyerni a szent feladatra, akiknek persze át is kellett adni e hadjáratok vezetését. A messzi szentföldi csatározások, a hispániai mórok elleni küzdelem vagy a szláv határvidéken dúló pogányok elleni harc azonban szemmel láthatólag teljesen hidegen hagyta az életrajzírót, aki nem is rendelkezett ezekről kellő információval.

Mindazonáltal az Örök Városban kialakult, némi gondot jelentő helyzet sem aggasztotta a pápai történetírót annyira, mint itt-ott más nyugati írókat, akik igen kritikusan nyilatkoztak a római állapotokról. Nem kisebb személyiség vélte úgy, hogy emlékeztetőben kell ellátnia jó tanácsokkal a pápát, korábbi kolostorbeli tanítványát, mint Clairvaux-i Bernát apát; és ki tudja, hogy alakult volna a történelem, ha Jenő követi a misztikus apátnak az igazi apostoli életre buzdító tanácsait. Hogy elbűvölhette volna a rómaiakat, és milyen szépen ábrázolhatta volna Boso, hogy a pápa Szent Péter módjára és nem díszes pompával vonul be a hosszú út után Rómába!

Ott időközben az alapos tudású Bresciai Arnold (†1155) kanonok szelíd vezeklőből a római nép szellemi vezérévé vált, és prédikációi erejével szembesítette a pápát az akkori kor egyháza és az őskereszténység közötti különbségekkel, mégpedig az egyre inkább korszerűbbé váló szegénységi gondolat jegyében. A pápai történetírás csak később, a sorban következő utáni pontifikátus idején mutat majd érdeklődést Arnold iránt, amikorra végre sikerült elűzni Rómából – a pápai történetírást idézve – ezt a népet félrevezető eretnek hordószónokot. Amikor egyik követője ténylegesen megtámadta a pápához igyekvő egyik bíborost, aki egyébként – hasonlóan az egész kúriai társasághoz – ránézésre egyáltalán nem emlékeztetett az apostolok alázatos követőjére, és ezért a pápa az egész várost a passióidőszak kellős közepén interdiktum alá vette, a római szenátusnak fejet kellet hajtania az egyházfői akarat előtt. Arnoldnak és híveinek el kellett hagynia Rómát. Rövid ideig Toscanában leltek menedékre, amikor azonban Barbarossa Frigyes német király 1155-ben császárrá koronázása végett Rómába érkezett, a pápának sikerült keresztülvinnie Arnold kiadatását és kivégzését.

Ez már IV. Hadrianus (1154-1159) pontifikátusa alatt történt, akiről IV. Anastasius (1153-1154) rövidke uralma után ismét teljes életrajz maradt fenn a Liber pontificalisban. Hogy az életrajzíró szükségesnek tartotta hozzáilleszteni a jellemzéshez az új pápa életpályáját is, az Hadrianus a rómaiak számára extravagáns származásával magyarázható: angol pápa Szent Péter trónusán? Hát ilyet még nem látott világ! Angol egyetemistaként Provence-ba vetődött, ahol Arles környékén bekerült egy kolostorba, melynek később apátja is lett, míg aztán III. Jenő franciaországi útjáról hazafelé tartván magával vitte, bíboros püspökké léptette elő, és megbízta az északi területek nehéz pápai legátusi feladatával.

Hadrianus életrajzának fő témája a pápaság és a császárság viszonya. Azt persze elhallgatja a pápai életrajzgyűjtemény, hogy a római szenátus ismét gyakorolni kezdte jogait, és hasonlóan elődjéhez, Barbarossa Frigyest is meghívta Rómába. Emellett a pápai történetírás arról az 1155-ben megkötött szerződésről sem tud, amelyben III. Jenő követei és a Hohenstaufok Konstanzban kölcsönös segítségnyújtásban állapodtak meg. A pápa számára a honor imperii, míg a császár számára a honor papatus volt szent és sérthetetlen a dokumentum egészen különös, a két fél egyenrangúságából kiinduló megfogalmazása szerint.

Mindamellett nem szűnt meg a felek kölcsönös bizalmatlansága. A Pápa Viterbóból bíborosokat küldött a király elé, hogy megkezdjék az

előtárgyalásokat a császárkoronázásról. A király anélkül, hogy tárgyalásba bocsátkozott volna a küldöttekkel, két érseket menesztett az időközben Civita Castellana megerősített falai közé átköltözött pápához, aki azonban csak követei

sértetlen hazatérte után lett volna hajlandó szóba állni velük. Mikor aztán Frigyes sutri találkozásukkor nem végezte el a régi szokásoknak megfelelően a marsalli szolgálatot az egyházfő mellett, a bíborosok annyira megrettentek, hogy ellenséges lépésektől tartva Civita Castellanába menekültek. A pápa bátrabb volt, így ott maradt, azonban a világi uralkodó protokoll szerinti lábcsókjának elmaradása miatt megtagadta a királytól a neki ugyancsak ceremoniálisan, a lábcsók fejében járó békecsókot. Frigyesnek nem volt elég a pápa atyai figyelmeztetése; hitt benne, hogy nem köteles teljesíteni ezt a majdhogynem vazallusi behódolásnak számító kötelezettséget, és a Lothar császárrá koronázását megélt fejedelmeknek kellett felvilágosítaniuk arról, hogy a pápa személyében Szent Pétert tisztelik. Így másnap, mintha még nem találkoztak volna, az egész üdvözlési ceremóniát Nepi mellett megismételték. Ahogy Hadrianus kíséretével közeledett, Frigyes leszállt a lováról, és pontosan egy kőhajításnyira megállt a pápától, majd megfogta a pápa lovának kantárját, és végül lesegítette az egyházfőt a nyeregből. Jutalmul megkapta az elmaradt békecsókot. Ezután közösen bevonultak Rómába, és 1155. június 18-án megtörténhetett a koronázás a Szent Péter-székesegyházban, miután Frigyes a közeli Santa Maria in Turri kápolnában a pápa előtt térdelve, összekulcsolt kezeit az egyházfőébe helyezve elmondta a kötelező esküt. Aztán a pápai életrajzgyűjteményre egyáltalán nem jellemző szabatossággal megtudjuk, milyen lépésekben történt meg a koronázás: egy imádságot a székesegyház ezüst kapuja előtt mondtak el, egy másikat a bíbortetőn a kapu mögött, majd egy harmadik után következett a confessio Petri szerinti felkenés, majd végül a koronázási mise, mely során a király az oltár előtt a pápa kezéből átvette a kardot, a jogart és a koronát. Az életrajzíró mennydörgésként emlékszik vissza a jelen levő németek örömkiáltására. Azért a gyönyörű harmóniába némi disszonáns hang is vegyült, mert a rómaiak és a németek összeverekedtek. Ez ugyanúgy rámutat a császár gyenge pozícióira abban a városban, melyről birodalma kapta a nevét, mint a rómaiak töretlen függetlenségi vágyára is. A pápa pedig erőteljesebben közbenjárhatott a foglyok szabadon engedése érdekében. A ceremoniális kérdések nyilvánvalóan jobban érdekelték a kortársakat, mint a többi ügy, azonban a pápai életrajzíró nem vesztegetett volna el ennyi időt erre, ha nem azt akarta volna mindenképpen bemutatni, hogy a császár végül is alávetette magát a pápának. Az elsőbbség kérdése a kor alapvető problémája volt, és sem a császár, sem pedig a pápa nem akart engedni. Jól mutatja az egyházi és világi hatalom közötti rivalizálás továbbfolytatódását, hogy az apostolok napján celebrált misén megkoronázottként mindkettejüknek részt kellett venniük. Erről még sokat megtudhatunk a pápai életrajzból.

A császár koronázási útjának tulajdonképpen a normannok elleni hadjárattal kellett volna folytatódnia. Szicília új királyát, Roger már rég kiátkozott fiát, a kortársak által csak „Gonoszként” emlegetett I. Vilmost (1154-1166) kellett volna az uralkodónak a konstanzi szerződés értelmében megbüntetnie és jobb belátásra bírnia az egyházi államba való folyamatos betöréseiért. Frigyesnek azonban nem sikerült rávennie az itáliai hőségből hazafelé törekvő német fejedelmeket a hadjáratra. Ekkor hirtelen a bizánci császár is érdeklődni kezdett az ügy iránt, pénzt és csapatokat küldött Itáliába. És amit a németektől való félelem nem tudott elérni, azt most a bizánci invázió kényszerítette ki: Vilmos pápai alávetettségbe került. Azt csak érintőlegesen említi meg a Liber pontificalis, hogy a szicíliai király egy csatában

legyőzte a császári csapatokat, és egy szóval sem utal a pápa szorult helyzetére. Az életrajzíró valamiféle Isten által vezérelt vezeklési szándéknak tekintette Vilmos királynak a békekötés irányába tett lépéseit, és megelégedetten nyugtázta, hogy az 1156-ban történt beneventói békekötéskor a király ceremoniálisan megalázkodott a pápa előtt, lába elé vetette magát, vazallusi esküt tett neki, amivel kiérdemelte az egyházfői békecsókot. Majd a történet szerint a pápa és a kúria rengeteg arany, ezüst és selyemből készült ajándékkal megrakodva tért vissza Rómába.

Az életrajzíró még egy oldalt szentel Hadrianus pápa a római templomok és az egyházi vagyon gyarapítása terén tanúsított gondosságának, majd az 1159-ben Anagniban elhunyt egyházfő életrajzát saját maga megnevezésével és bemutatásával fejezi be. Ez minden bizonnyal a pápai kegyelemért rebegett köszönet bizonyítéka, mely többek között szerzőnk bíborossá emelésében öltött testet, és egyúttal a beszámoló megbízhatóságát hivatott bizonyítani, mivel a történetíró a pápa állandó kísérőjének és így valamennyi esemény szemtanújának nevezi magát. Mindazonáltal az életrajzból hiányzik néhány esemény, és ezek közé tartozik a pápaság történetét kicsit jobban ismerők számára különösen meghatározó vita a pápaság és császárság viszonyáról, amely 1157-ben a besançoni zsinaton pápai legátusként eljáró Bandinelli Roland és Dasseli Rainald (†1167) birodalmi kancellár között bontakozott ki. A vita alapját a pápa egyik Rómából elküldött levele jelentette, melyben a császárságot, melyet megkoronázásakor a pápa kezéből nyert el a császár, a „beneficium” kifejezéssel írta le, amit Rainald hűbérként fordított le, ezzel nagy felháborodást kiváltván a császári követek körében. A felháborodás szele a pápai kúriát is meglegyintette, így nem lehet véletlen, hogy Boso diplomatikusan átsiklik az incidens felett.

Ebben az időben történt meg annak a konfliktusnak a „beprogramozása”, amely meghatározta a pápaság történetének következő időszakát, s amelyről már Boso sem tudott vagy akart hallgatni. Hadrianus után nem más lépett a pápai trónra, mint Roland bíboros, akit a pápai kancellárián tett szolgálatai és feltehetőleg képzettsége miatt (valaha a bolognai egyetem jogtudós professzora volt) ért ez a megtiszteltetés. Mindazonáltal a választás nem volt egyhangú. Így III. Sándor (1159-1181) pontifikátusa alatt új korszak kezdődött az egyházszakadásban. Ebben az időszakban a pápakatalógusok nem kevesebb mint négy ellenpápát tartanak számon: (IV.) Viktort (1159-1164), akit (III.) Paschalis (1164-1168), majd (III.) Callixtus (1168-1178), végül pedig (III.) Ince követett. E schizmát az tette különlegessé, abban különbözött leginkább az eddigiektől, hogy sem III. Sándor, sem pedig ellenfelei nem tudtak tartósan berendezkedni Rómában, hanem az önfejű város határain kívül kellett megkapaszkodniuk: Franciaországban vagy Dél-Itáliában, Campagnában vagy Tuszciában, Segni vagy Anagni városában, Terracina és Tusculum falai között, Viterbóban, Ferentinóban, Veroliban és Veletriben, Monte Albanóban és Palombarában.

A schizma kezdetét szemléletesen mutatja be Boso, bár az események hátterét nem világítja meg. A történések középpontjában a pápai palást körül kialakult teljesen nevetséges dulakodási jelenet áll. Eszerint a bíborosok többsége által megválasztott Roland kancellárra már fel akarták adni a pápai palástot, amikor azt az ellenpárt jelöltje csalódottságában rabló módjára letépte róla, majd a rablott holmit megszerezte tőle egy ugyancsak dühös szenátor, azonban a meglopott tolvaj gyorsan

magára öltött egy készenlétben tartott bíbor színű palástot. Mindezt oly méltatlan sietséggel tette, hogy felcserélte a palást első és hátsó oldalát, amit a jelenlevők gúnyos kacajjal díjaztak. A palást oldalainak felcserélése mindenesetre Boso szerint emez álpápaság fonákságának és kárhozottságának jele volt. Sándor ellenfele (IV.) Viktornak nevezte magát, hívei pedig a bíborosi kollégium császárhű tagjai voltak. Hogy az egész ügy egyházszakadáshoz vezetett, az nem csak a választói testületen és Róma városán belüli ellentétekkel állt összefüggésben, hanem minden bizonnyal a korabeli választási eljárás tökéletlenségével is. Csak húsz évvel később, III. Sándor végső győzelme után rögzítették a pápaválasztási procedúrában a többségi elvet, mégpedig kétharmados többség formájában. Addig azonban nem szakadt vége a „Rómáért folyó harcoknak”, mely ekkoriban egyik pápának sem szolgált székhelyéül, hanem maga irányította sorsát.

A megválasztottak már a felszentelésüket sem tudták keresztülvinni a pártharcoktól hangos városban. Ninfában, ebben az egyházi állam déli csücskében fekvő kis fészekben Sándor pápa mellett legalább az illetékes bíboros érsekeket ott találjuk, míg Viktornak a farfai birodalmi apátságban egy bíborossal és asszisztencia gyanánt pedig külföldi püspökökkel kellett beérnie. Nem is tudott volna hosszabban kitartani, ha a császár nem nyúlt volna a hóna alá, állítja Boso az általa csak az Antikrisztus előfutárjának nevezett pápáról.

A segítségnyújtásra azonban maga Sándor adott alkalmat. Búvóhelyéről levelet írt az éppen az észak-itáliai lombard városokkal hadakozó császárnak, aki azonban csak némi gondolkodás után, néhány fejedelem támogató tanácsára volt hajlandó fogadni a követeket, illetve elolvasni a levelet, és Boso szerint alapvetően abból indult ki, hogy a római egyház nem rendelkezik a szabad választás jogával, hanem egyházszakadás esetében az egyház védnökeként a császár jogosult kinevezni a pápát. Ennek szellemében hívta meg az uralkodó aranybullával megerősített levelében Sándor pápát egy saját maga által Páviába összehívott zsinatra, amelynek a törvényes pápa személyéről kellett volna döntenie. Boso interpretációjában ismerjük Sándor válaszát a császárnak, aki kétségbe vonta, hogy az uralkodónak pápai közreműködés nélkül jogában állt volna zsinatot összehívni, valamint arra is emlékeztette Barbarossát, hogy nem tekinti érvényesnek magára nézve a világi bíróság által hozott ítéleteket. Ilyen kompromisszumra képtelen magatartás mellett nem csodálkozhatunk, hogy az 1160 februárjában ülésező páviai zsinaton Viktort kiáltották ki győztesnek. A döntés indoklása, melyben Barbarossa Frigyes egészen Nagy Konstantinig visszamenve császári elődeire hivatkozott, nem érdekli az alexandriai történetírót, aki szerint az ítélet már az általa bohózatnak nevezett zsinat előtt megszületett. A Viktorral szemben engedelmességre felszólító császári rendeletre az Anagniban tartózkodó Sándor az egyház egységének szétrombolása miatt Barbarossa és az ellenpápa kiátkozásával válaszolt, feloldozván az uralkodó valamennyi alattvalóját hűségesküje alól.

Ekkor azonban az események színtere áttevődött Franciaországba. 1161-ben Sándornak sikerült rövid időre visszatérnie Rómába, ahonnan viszont rövidesen Terracinába kellett menekülnie, ahol úgy döntött, hogy Franciaország felé veszi az irányt. A hajókat a normann király bocsátotta rendelkezésére, és bár egy szélvihar rögtön az elején tönkretette őket, de megjavításuk után a tél kellős közepén megkezdődhetett a Genován át Montpellier-be tartó út. Megérkezvén nemcsak

ünneplő tömeg fogadta, hanem egy mohamedán követ is térdet hajtott előtte, ami Boso szerint a pápa nemzetközi elismertségét bizonyítja. VII. Lajos (1137-1180) francia királyt persze előbb még értesíteni kellett a pápa megérkezéséről, ő azonban a kötelező udvariasságon túl semmit sem tett az egyházfő érdekében, kezdetben ugyanis teljes mértékben osztotta a császár környezetéből kikerült sógora véleményét, hogy a schizma problémáját csak a két uralkodó és a két pápa együttes találkozásával lehet megoldani. Már ki is jelölték a találkozó idejét és helyszínét, amikor az utolsó pillanatban az egész meghiúsult Sándor ellenállásán. Csak annyit közölt a királlyal, hogy elkíséri majd néhány olyan bíboros, akik bizonyítani tudják, hogy megválasztása legitim módon történt meg. Így az 1162 nyarán, a német-francia határra, a Saône folyó hídjára tervezett királytalálkozó sikertelen maradt, sőt mi több, a császár éreztette a királlyal, hogy nem sokra becsüli koronás kollégája érdekérvényesítő erejét, ezért császári hatalmánál fogva a közeli Saint-Jean de Losne kolostorába sebtében összehívott zsinaton foglalkozott az egész üggyel, Franciaországtól pedig azt követelte, hogy az ott hozott határozatot fogadja el. Míg Viktor attól tartott, hogy a végén még az 1159-es választási eseményeken történtekre is fény derül, addig a franciákat és Sándor követeit a császári csapatok közelsége rémítette meg. Ebben a kiélezett helyzetben Boso szavaival élve az angol király hozta meg Isten követeként a hőn áhított segítséget.

Elképzelhetjük, milyen hatással volt a pápa tekintélyére, hogy II. Henrik (1154-1189) angol király teljes ceremóniával, beleértve a lábcsókot is, tiszteletét tette nála a déols-i kolostorban. A német veszély elhárulása után Sándor győzedelmesen bevonulhatott Párizsba, ahol Lajos király a legnagyobb tisztelettel fogadta, amihez – ahogy Boso nem győzi kihangsúlyozni – ismételten hozzátartozott a lábcsók is. A pápa békeközvetítőként járt el Franciaország és Anglia között. A békekötés érdekében 1163 elején a pápa elnökletével összegyűlt Tours-ban egy zsinat, melyre mindkét királyságból érkeztek küldöttek. Boso tolmácsolásában ismerjük e szinódus határozatait, azonban sokkal érdekesebb az a beszámolója, mely szerint mindkét király meghívta a pápát, hogy ameddig csak akarja, országába tegye át székhelyét. A döntésben végül is az észérvek játszották a főszerepet. Habár a leginkább Rómán kívül tartózkodó (IV.) Viktor ellenpápa Luccában bekövetkezett halála után – bár egyes értesülések szerint halálos ágyán véget akart vetni az egyházszakadásnak – (III.) Paschalis (1164-1168) lépett örökébe, akit a császár nemcsak megerősített pozíciójában, hanem az egész birodalom területéről hűségesküt követelt számára, és 1165-ben Anglia is átállt a császár és a szakadár pápa táborába, amit Boso persze elhallgat, Rómában egy szorgos prefektusnak köszönhetően 1164 végére fordulatot vett az események menete. Újjáválasztották a szenátust, amely hazahívta a pápát, akit – miután szicíliai kitérővel 1165 novemberében megérkezett Róma falai alá – kitörő lelkesedéssel fogadtak.

Néhány adat arra utal, hogy ezekben a napokban kezdett neki Boso a Sándorról szóló életrajznak. Az ezt követő eseményeket a mű csak későbbi évkönyvszerű betoldásként tartalmazza, mely nem képes visszaadni a történések drámai menetét.

Fentebb már utaltunk rá, hogy Barbarossa Frigyes évek óta harcban állt a lombardiai városokkal, amelyek felkeltek a császári helytartó uralma ellen, és a valaha a németek által lerombolt, mostanra azonban újból felépített Milánó vezetésével ligába tömörültek. A lombard liga a pápa természetes szövetségese volt.

Emellett 1166-ban meghalt I. Vilmos normann király, akit akkor még kiskorú gyermeke, II. Vilmos (1166-1189) követett a trónon és – ahogy Boso írja – a Sándorhoz való hűségben is. Azonban egy másik, váratlanul adódó szövetségi lehetőségről a bölcs és megfontolt Boso lényegesebben kevesebbet árul el. Megjelent Rómában Nagy Manuel (1143-1180) bizánci császár egyik követe, aki felajánlotta a keleti és nyugati egyház egyesülését, és minden lehetséges segítséget megígért a Hohenstaufok ellen, amennyiben a pápa visszaadná neki, azaz a Keletrómai Császárságnak a Római Birodalom koronáját.

Érthető, hogy Barbarossa szeretett volna végére járni itáliai ügyeinek, és kezdetben a pápai történetíró csak császári sikerekről számolhatott be. Brescia után Ferrara és Bologna következett, majd rákerült a sor Asconára is, ahonnan az ott állomásozó bizánci őrséget is ki kellett űzni. Toscanát az ellenpápa hódoltatta. A régi rivalizálásra való tekintettel Tusculum császári segítséget kért Róma ellen, és a rómaiak olyan vereséget szenvedtek, amilyenre – Boso történelmi példájával élve – Hannibál óta nem volt példa. Röviddel ezután a császár már ott állt a kapuk előtt, majd elesett a Vatikán és a Leóváros, és a rómaiak is a császárhoz kezdtek húzni, aki megígérte a foglyok szabadon engedését és a hadizsákmány visszaadását. Az egyházszakadást mindkét pápa lemondásával és egy új egyházfő császári beavatkozás nélküli megválasztásával lehetett volna megszüntetni. Mivel az alexandriai bíborosok ezt a javaslatot elutasították, arra hivatkozván, hogy a pápaságot nem lehet alávetni semmilyen bírói hatalomnak (ami jegyezzük meg, az adott helyzetben igen gyenge és akadémikus érv volt), Sándor jobbnak látta, hogy elmeneküljön a császár és a rómaiak nyomása elől. Már jóval korábban a Frangipani-klán várába távozott a Lateránból, ahonnan most Terracina és Gaeta érintésével Beneventóba, a dél-itáliai normann királyságba vonult. Rómában azonban néhány nappal később megváltozott a lapjárás: a császári táborban a nyári forróság miatt maláriajárvány tört ki. A sok fejedelem és lovag halála, köztük Dasseli Rainald kölni érseké, aki a császár birodalmi kancellárja és tanácsosa volt, gyors elvonulásra kényszerítette az életben maradottakat. Ekkor alakult meg a Boso által már említett lombard liga, mely saját erődítést épített, és a pápa után Alessandriának nevezte el. A konzulok megjelentek Beneventóban, és átadták az új várost a pápának.

Ellentmondásosnak tűnik, amit Boso a császárról ír e szomorú időszakban. Egyrészről elismerteti vele, hogy a malária Isten büntetése volt, másrészről azonban nem vél semmilyen változást felfedezni az uralkodó szándékában, sőt nemsokára már Frigyes béketörekvéseiről kénytelen beszámolni. Hogy az 1167 nyarán Rómában trónra emelt (III.) Paschalis hosszú szenvedéssel kísért halála után (III.) Callixtus (1168-1178) személyében követőre talált, egyáltalán nem tetszett neki, és közvetlenül ezután a bambergi püspök pápává választásáról ír, valamint az 1170 márciusában lezajlott veroli tárgyalásokról, amelyek azonban sikertelenek maradtak, mert Sándor nem akart elszakadni lombard támogatóitól, és túl pontatlannak találta a császár ajánlatát.

Mielőtt azonban az életrajzíró rátérhetett volna a békekötés tárgyalására, még két eseményt be kellett illesztenie Sándor pápa élettörténetébe. Az egyik a rómaiak és Tusculum között ismét kiújult háborúskodásról szólt. A város megadta magát a pápának, azonban így sem kerülte el riválisa bosszúját. Ez már Boso számára is sok volt, ezért feddően szól a rómaiakról, akik a békéltetésre vállalkozott püspöküket be

sem engedték a városba. A másik pedig egy angliai vonatkozású hír: Becket Tamás (1162-1170) canterbury érsek meggyilkolása és ennek következménye. Itt természetesen csak a kész tényekkel szembesül az olvasó, és nem kap semmi magyarázatot az események okaira. Pedig mennyi mindent lehetett volna mondani Becket Tamás és az angol király közt kialakult konfliktusról, nem is beszélve Sándor Becket Tamással szembeni meghasonlott magatartásáról a franciaországi száműzetésükben történt találkozásuk idején! A történet rögtön a „katedrálisbeli gyilkosság” után kezdődik, mely miatt az angol követek bocsánatért esedeztek a pápánál, majd azoknak a kötelezettségeknek szó szerinti felsorolásával folytatódik, amelyeket Henrik vállalt magára vezeklésül, végül pedig a mártír 1173-as szentté avatásáról és az angol trónörökös apja elleni felkeléséről olvashatunk. Mindazonáltal kútfőnk érdeklődésének középpontjában nem e távoli események állnak, az egész bemutatásával csak történészi kötelezettségének tesz eleget.

Az 1177-ben megkötött velencei békére és annak előtörténetére nézve azonban különösen azért elsőrendű forrás Boso Sándor-életrajza, mert a szerző az események legtöbbjét szemtanúként élte át. A történések bemutatása Barbarossa Frigyes ötödik itáliai hadjáratával kezdődik 1174 őszén, mely során Boso szerint egy sereg gazember szabadult rá Itáliára, akik ostrom alá vették Alessandria várát, melyet azonban Isten segítségével a hosszan tartó harcok ellenére sem sikerült bevenniük. Amikor végül megérkezett a várva-várt lombard felmentő sereg, mindkét fél jobbnak látta, hogy 1175 húsvétján a status quo alapján átmenetileg békét kössenek. Ez megteremtette a lehetőséget a Sándorral való tárgyalásokra is. A pápa felkérést kapott, hogy küldjön el Páviába néhány az uralkodó által megnevezett küldöttet. Boso dagályosan tájékoztat a tárgyalásokról, melyek sikertelenségét természetesen a császár rovására írja. Az év vége felé újabb katonai akciókról olvashatunk, valamint arról, hogy Sándor püspökség rangjára emelte a bátran helytálló Alessandriát, míg a császárhű Pávia elvesztette egyházi kiváltságait, mivel – Boso szerint – már a langobárd királyok kora óta állandóan az egyház elleni támadások kiindulópontjául szolgált. 1176-ban a császár Milánó ellen intézett meggondolatlan támadásáról szerezhetünk tudomást, amely kiváltotta a milánóiak ellenakcióját, és amely a színesen ábrázolt legnanói csatával érte el tetőpontját. Bosót olvasva szinte megelevenedik előttünk a csata: a milánóiak zászlóik alatt gyülekeztek, majd imádkozás után rárontottak a császári seregre. A császári zászlóvivő lándzsától találva a lovak patája alá került, sőt maga a császár is leesett a nyeregből, mire fel az egész sereg menekülni kezdett. Sokukat karddal vágták le, többen a folyóba fulladtak, a maradék pedig fogságba esett. Persze az már nem derül ki a leírásból, hogy a vereség legfőbb oka az volt, hogy a császár az előző évi ideiglenes békekötés után hadserege legnagyobb részét hazaküldte, és a tartalékcsapatok odarendelésére már nem maradt idő. Annál pontosabban adja vissza azonban forrásunk a német fejedelmek hangulatát, akik kijelentették, hogy amennyiben a császár nem köt békét a lombardokkal, rájuk ne számítson a továbbiakban.

És ezzel a háborús tudósítóban ismét felülkerekedik a politika felsőbbrendűségében hívő történész. A császári követeknek a pápa előtti megjelenését Anagniban dialógus formájában örökítette meg, hogy aztán a delegációk ezernyi gondjáról-bajáról semmit se közöljön. Az 1176 novemberében megkötött előszerződés után bíborosok érkeztek a császári udvarba, hogy szabad

odavonulást biztosítsanak uruknak a találkozó helyszínére. Sándor azonban ehelyett Dél-Itáliába ment. Egy villanás erejéig még feltűnik a Viterbóban időző ellenpápa is, aki azonban ekkorra már teljesen nevetségessé tette magát.

Saját állítása szerint Boso is ott volt a Sándor pápát Velencébe elkísért bíborosok között. Az utazás során először Viestéből áthajóztak az Adrián a dalmáciai Zárába, ahol maga a magyar király fogadta a magas rangú vendéget, akit a Boso szerint szláv nyelven éneklő egyháziak a székesegyházba kísértek. Majd a kis flotta továbbhajózott a dalmát partok mentén az Isztria felé, ahonnan Velencébe vette az irányt. Miután a dózse és a patriarcha ünnepélyesen fogadta, a pápa a Rialto palotában berendezett szállására vonult. Ferrarában még egyszer pontosították a békeszerződés részleteit, majd július végén bemutatásra került a „Pápa és a császár találkozása” című színjáték. Sor került az ilyenkor szokásos eskütételekre, majd a Lidónál az e célból érkezett bíborosok feloldozták Frigyest az egyházi átok alól, miután elítélte az egyházszakadást, ezt követően pedig a dózse bárkáján a császár áthajózott a Szent Márk térre, ahol Sándor már trónusán ülve várta. A császár a ceremónia szerint megcsókolta a pápa lábát. Ezt követően kéz a kézben, a klérus ünneplése közepette beléptek a templomba, majd a mise végeztével Frigyes ellátta a pápa körül a marsalli szolgálatot is. Boso látható érdeklődéssel írta le az ünnepély valamennyi mozzanatát, részletekbe menően mutatta be a szertartást. A későbbi történetírás nagy jelentőséget tulajdonított az eseménynek, mivel azt látta benne, hogy a világi hatalom alárendelődik az egyházinak. Ez persze felkavarta az érzelmeket, és még a középkorban okot adott egy legenda születésére, mely szerint a pápa egyenesen a császár nyakára lépett, amikor az neki nem, csak Szent Péternek akarta megadni a tiszteletet: „Non tibi, sed Petro” – suttogta a császár. „Et mihi et Petro!” – válaszolta halkan a pápa. Azonban hallotta-e valaki tényleg ezt a szóváltást?

A velencei megállapodások közül Bosót az egyházszakadás befejezése érdekli leginkább, ami valamennyi érintett rekonciliációjával valósult meg. Callixtus ellenpápa csak császári nyomásra történt lemondásáról nem közöl semmit sem. Sándor életrajzát azzal fejezi be, hogy végre a rómaiak elhatározták, visszafogadják püspöküket a városba, aki 1178 márciusában ünnepélyesen be is vonult Rómába. Feltételezhető, hogy nem sokkal rá Boso meghalt, és munkáját senki sem folytatta.

III. Sándor pontifikátusából még el lehetett volna mondani, hogy 1179 elején a már jól bevált példa szerint egy a nyugati világ minden részéből verbuválódott lateráni zsinaton ünnepelte a békét. III. Callixtus lemondása után kerek egy évvel ismét egyházszakadás állt be három hónapra, amikor a római ellenzék az utolsó ellenpápa egyik bíborosát (III.) Ince (1179-1180) néven ültette a trónra Sándor ellenében. Habár az utóbbi a barátai által is elárult ellenfelét hamar kolostorba küldte, gyorsan megmutatkozott, hogy a római belpolitikai helyzet változatlanul bizonytalan. Sándor már 1179 nyarán ismét kénytelen volt elhagyni az Örök Várost, és két évvel később menekültként halt meg.

Érthető, hogy cezúra következett a korabeli pápai történetírásban. A Liber pontificalis Boso kiegészítésével fejeződik be. A következő évekre csak az Annales Romaninak egy elégtelen minőségű töredéke áll rendelkezésünkre. Ebből csak a történeti fejlődés sémáit lehet kivenni. III. Luciusról (1181-1185), aki 1184-ben a velencei béke végrehajtása érdekében találkozott Barbarossa Frigyessel, és a trónra lépése óta nem látott Rómától távol halt meg, nevénél többet nemigen tudunk meg.

Csak utalások vannak arra, hogy III. Orbán (1185-1187) pápa idején ismét fellángolt a harc a pápa és a császár között, mely Orbán veronai kényszerlakhelyhez kötésével végződött. Mikor végre elhagyhatta a várost, útközben Róma felé Ferrarában érte a halál. Pontifikátusának legfontosabb eseménye Frigyes fiának, VI. Henriknek (1169-1197) császárrá koronázása volt, valamint Henrik összeházasodása Konstanzával (†1198), a dél-itáliai normann királyság örökösével. A béke megpecsételésére létrejött eljegyzés már Lucius idejében megtörtént a két állam között, és ugyanakkor kezdődött az egyházi gondolkodás számára kétségtelen dilemma is, hogy vajon lehetséges-e jogilag, hogy az imperátor mellett egy cézár álljon társuralkodóként, utalásként a késő antik hagyományokra. Bár mindkét esemény, a koronázás és az esküvő is Milánóban történt, ahol Orbán pápa valaha érsekként működött, nem volt része a történésekben, és nemsokára a pápaság és a császárság között is újabb kenyértörésre került sor.

Az Orbánt követő, korábban kúriai kancellárként ténykedő VIII. Gergely (1187) lényegesen békülékenyebb alkatú volt elődjénél, és meg akarta adni a császárnak, ami a császáré. Ezt Henrik azzal akarta honorálni, hogy vissza akarta juttatni a pápát Rómába, azonban Gergely csupán nyolchetes pontifikátus után Pisában meghalt.

A krónika a következő pápa, III. Kelemen (1187-1191) római fogadtatásával végződik. A történet azonban igazából a helyzetre olyannyira jellemző Róma és Tusculum közötti viadal III. Lucius óta tartó bemutatásával zárul, mely a város III. Celesztin (1191-1198) alatt bekövetkezett végleges lerombolásával ért véget. Az erről szóló híradás azonban hiányzik a krónikatöredékből.

Hiánya azonban különösen azért nem szembeötlő, mert nem Róma, hanem a pápaság történetéről van szó. Az eseménynek azonban szimbolikus jelentése van. Rögtön VI. Henrik római császárrá koronázása után történt, aki a rómaiak riválisának feladásával a császárok egyik szövetségesét vesztette el, mivel új célok lebegtek szeme előtt. Tudjuk, hogy a császár akkor és később is azon munkálkodott, hogy teljesen új alapokra helyezze a császárság és pápaság viszonyát. A forrásokban erre azonban csak homályos célzásokat találunk, és ezért hiányzik Celesztin pontifikátusának a megörökítése, legyen az akár a Liber pontificalisban, akár az Annales Romaniban.

A diadalmaskodó Róma győzedelmes képével lépünk át a pápaság történetének új korszakába. Milyennek látszik e kor a későbbi időkből? A hosszú egyházszakadás véget ért, és hasonló esetre kerek kétszáz évig, a nagy nyugati schizmáig nem került sor. Erről az 1179-es harmadik lateráni zsinat gondoskodott, mely – ahogy már szóltunk róla – a kétharmados választási többség kötelezővé tételével kizárta a kettős választás lehetőségét. A siker bizonyítja, hogy ezzel a belső békének is nagy szolgálatot tettek. De talán éppen ezért nem lehetett béke a császár és pápa között.

A Liber pontificalis folytatása

Érdemes megállnunk egy pillanatra ezen a helyen, hogy vissza- és előretekintve elgondolkodjunk a pápai történetírás fejlődésén. Ismét elérkeztünk egy olyan döntő korszakhoz, ahol a Liber pontificalis folytatását előirányzó törekvések után búcsút kell vennünk e szinte hivatalosnak tekinthető történetírástól. A miértre azonban meg kell adnunk a magyarázatot.

A pápai könyv keskenynyomtávúsága, római lokáltörténeti vonásai ellenére is nyilvánvalóan látszik, hogy a gregorián reform kora óta új vonások jelentek meg a pápai történetírásban. Míg korábban a pápaság intézményként jelent meg a historiográfiában, addig most az egész nyugati világban megnőtt az érdeklődés az egyes pápák élettörténete iránt. Nem csak a francia Petrus Guillermus folytatta a Liber pontificalist, hanem a korábban már több angol vonatkozású történeti művéről jól ismert William Malmesbury (†1143) is ezen fáradozott, és itt volt még az ugyancsak angol John Salisbury, a canterbury érsekség titkára, későbbi chartres-i püspök, aki franciaországi száműzetésében első alkalommal használta sajnos csak töredékesen ránk maradt műve címéül a Historia pontificalis kifejezést. Az elnevezés mindig később bukkan fel, mint a dolog maga, így nem beszélhetünk a már régóta létező pápaságtörténet kezdetéről, sőt a fenti cím is csak a torzóban ránk hagyományozódott munka egy bizonyos helyén fordul elő, azonban mégiscsak arra utal, hogy új műfaja van születőben a történetírásnak. John Salisbury nem a Liber pontificalist, hanem egy körülbelül fél évszázaddal korábbi világkrónikát folytatott tovább a saját korától kezdve, és a Malmesbury-kolostor ősi falai között Williamet is leginkább az érdekelte a pápai könyv II. Callixtus koráig visszanyúló folytatásában, hogy milyen volt Anglia viszonya a pápasághoz. Mindkét angol szerző a szélén helyezkedik el annak a kategóriának, amelyet hivatalos pápai történetírásnak kell tekintenünk.

A gregorián reformkor irodalmi alkotásai elsősorban nem arra törekedtek, hogy történetileg igazolják az új eszméket és követelményeket, hanem a pápaság jogi alábástyázását kívánták elérni. Feltételezhetjük, hogy VII. Gergely az olyan jellegű egyházjogi összegzések elkészítését támogatta, melyekben megtalálta a pápaság jogairól alkotott elképzeléseinek bizonyítékait. Mindenesetre az invesztitúraharc korában több ilyen kánonjogi gyűjtemény is íródott. Még a nagy pápa „történész” barátját és munkatársát, a száműzött Bonizo sutri püspököt is csak alapvető gondolatok absztrakciója szempontjából érdekelte a pápaság története. Munkája, a Liber ad amicum bizonyára sok, a saját korából származó történeti adatot tartalmaz, melyeket boldogan használt fel Boso bíboros, amikor a Liber pontificalist úgy kellett folytatnia, hogy nem ismerte Pandulfot és a francia Petrus Guillermus kontinuációját. Azonban azon a helyen, ahol történészként akar szerepelni, a Liber de vita christiana negyedik könyvében, Bonizo csak az „excellentia Romane ecclesie” problémakörével foglalkozik, és ezért történeti fejtegetései egy sereg szó szerint idézett jogforrásba

torkollanak. Valószínű, hogy nem véletlenül iktatta be a példaszerűnek semmi esetre sem tekinthető XII. János életrajzába a császárság és pápaság viszonyát szabályzó biztonsági esküt, melyet Nagy Ottónak kellett letennie császárrá koronázása előtt. Amit még e pontifikátusról írni lehetett vagy lehetett volna, a fenti jogérv mellett teljesen jelentéktelennek tűnik. Emellett a szerző történeti ismeretei igen gyengék, a tényleges pápaságtörténet iránti érdeklődése pedig kimondottan lanyha.

Természetesen a reformidőszakban a pápaság legrégebbi korszaka áll előtérben. Egészen Siriciusig, aki itt természetesen nem „első pápaként” jelenik meg, Bonizo mindegyik római püspök számára biztosított egy-egy rövid fejezetet a régi Liber pontificalis alapján. Ezután azonban néhány olyan szakasz következik, melyekbe – lévén még elég hely a pergamenen – ott találjuk bezsúfolva az egész további pápaságtörténetet, melyet Bonizót szó szerint idézve nem lehet kihagyni, így az olvasó Siriciustól és a középkor hajnalától egy ugrással Nagy Gergely korába kerül, onnan I. Mártonéba és a Karoling-birodalom időszakába, ahonnan viszont a II. Orbánig terjedő összefoglalásból több pápa és pontifikátus is hiányzik. Nagyon valószínű, hogy Bonizónak nemcsak a magával vitt feldolgozandó anyag hiányzott a száműzetésben, hanem kevés információval is rendelkezett. Azt pedig már kérdezni sem kell, hogy nem szándékosan hallgatott-e el ezt-azt, és hogy a pápaság történetét valamiféle a keresztényi életről írott könyvnek tekintette-e.

Ez a kérdésfeltétel sokkal inkább igaz a Liber pontificalis folytatóira, Pandulfra, Petrus Guillermusra és Bosóra. Természetesen figyelembe kell venni a szerzők egyéniségét és társadalmi helyzetét is. Azonban amit az életükről tudunk, az csak néhány, műveikben fellelhető célzásra korlátozódik.

Így Pandulf egy bíboros unokaöccseként már II. Orbán idején a kúriára érkezhetett, ahol kezdetben világiként szolgált, míg talán a II. Paschalis és II. Gelasius közötti váltás eseményei miatt be nem lépett a klérusba. Lektorrá és exorcistává történt felszentelését, amit a Rómából Gaetába menekült Gelasius végzett el, szubdiakónussá történt kinevezését II. Callixtus idejében maga említi meg a fenti pápák életrajzában. Egyébként leírásaiból, a többes szám első személy használatából vagy esetleges hallgatásából következtethetünk arra, hova kísérte el a pápákat, hol volt jelen és hol nem. Pandulf leggyakrabban a pápai kancellárián ténykedett. Könyvében több helyen is nyilvánvalóvá válik, hogy a politikai történések a Frangipani család ellenségévé és a Pierleone-klán barátjává tették, utoljára bíboros diakónussá emelése kapcsán szól erről II. Anakletos pontifikátusa alatt. Pandulf aláírása Anakletos két, sajnos hiányosan datált oklevelén is szerepel, így a dokumentumok keletkezési ideje nem biztos. Röviddel ezután, de legkésőbb a schizma kezdetéig a bíboros végleg eltűnik a történelemből.

Csak sejtéseink vannak arról, hogyan került a Liber pontificalis Franciaországba. Talán az 1139-es lateráni zsinat egyik résztvevője vitte magával Rómából, mondjuk Psalmodi apátja, aki akkoriban tényleg Rómában időzött. A kéziratban fennmaradt néhány marginális feljegyzés e dél-franciaországi kolostor pápai kapcsolatairól, és csak Psalmodiban állhatott bárkinek is érdekében, hogy ezeket a megjegyzéseket a pápai könyvben is megörökítse. Petrus Guillermus azonban a Reims melletti Acyban, a szomszédos Saint-Gilles-kolostor perjelségében készítette el a saját átdolgozását 1142-ben. Mindezt a kódexben olvashatjuk, és tulajdonképpen majdhogynem ez minden, amit a saint-gilles-i könyvtárosról tudni lehet, bár a kolostorban még

néhány munka, a saint-gilles-i kolostor martirológiuma, a kolostor obituáriuma, valamint Szent Benedek regulájának egy másolata az ő keze nyomát viseli magán. Arról azonban hallgatnak a források, hogy mi lehetett az oka a szerző feltételezett acyi tartózkodásának.

Ahogy már korábban utaltunk rá, Boso bíboros nem ismerte sem a francia szerzetes korrektúráját, sem pedig a szakadár bíboros készítette kontinuációt, amikor egy emberöltővel később maga is belefogott a Liber pontificalis újraszövegezésébe, ezért a gregorián Bonizo szövegváltozatához nyúlt vissza. A bizonyára toscanai származású pápai életrajzíró először 1135-ben bukkan fel a forrásokban, amikor az egyik Ince-párti bíborost elkísérte spanyolországi követségébe. Később maga is rövid ideig spanyolországi és portugáliai pápai követként ténykedett. Fő működési területe azonban a pápai kancellária volt, amelyet 1149-1153 között ő vezetett. Boso igazi felemelkedése az angol pápa, III. Hadrianus uralma alatt kezdődött meg, ezért többen angol származásúnak vélték. 1154-ben kúriai kamarás lett, így a pápai pénzügyi igazgatás csúcsára került, majd valamivel később, 1157-ben szolgálataiért elnyerte a bíborosi rangot is a Kozmának és Damjánnak szentelt tituláris egyházzal együtt, mely valaha Pandulf birtokában volt. 1165-től kezdve bíboros presbiter volt, azonban eltekintve történetírói munkásságától, továbbra is pénzügyekkel foglalkozott. Életrajzírói munkásságának eredménye, a gazdag Sándor-életrajz bizonyítja, hogy Boso több útjára is elkísérte urát. Amikor Sándor pápa a Frigyessel kötött 1178-as béke értelmében végre hazatérhetett Rómába, Boso még egy oklevél aláírói között szerepel. Műve hirtelen félbeszakad, ami a szerző halálával magyarázható.

Habent sua fata libelli, tartja a mondás, és ez esetünkben is így van. A Liber pontificalis mindhárom változatának érdekesen alakult a sorsa, amiről nemsokára még szólunk. Most azonban először nézzük meg, hogy mit csinált Pandulf, Petrus és Boso a feldolgozandó anyaggal, hogy változtatta meg a hagyományt, és hogyan alakította át az általa ismert pápaságtörténetet.

Mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy a francia Petrus Guillermus szemmel láthatólag elővigyázatosabb volt, mint az itáliai Pandulf. Míg az utóbbi munkája csak úgy hemzseg a kihagyásoktól és kihúzásoktól, addig a római viszonyokban kevésbé járatos francia sokkal több fontos adatot bennhagyott, mint talján kollégája, de legalábbis úgy tűnik, hogy ódzkodott a kihagyásoktól, és ezért más kéziratok alapján még azt is kiegészítette, amit a saját maga által használt eredetiből már valaki korábban törölt. A két szerző egyikére sem jellemző, hogy lényegesen kiegészítette volna a régi pápai életrajzgyűjteményt, inkább mindketten olyan pontosításokra törekedtek, melyek megkönnyítették az olvasó számára a megértést. Emellett természetesen nem tagadható a tendencia, hogy Petrus és Pandulf is a pápaság presztízsének kidomborítására törekedett. Ehhez tartozik többek között, hogy Petrus Guillermus beépítette I. Szilveszter életrajzába a hamis konstantini adománylevelet, amelyet a korábbi életrajzírók természetesen még nem ismertek. A Liber pontificalis középső részében, a 8. század közepétől a 9. század középig terjedő időszakra nézve aztán beindul Pandulf „likvidálási akciója”, ezért áldozatul esett néhány adat a szerző látható törekvésének, hogy arányosan szerkessze újjá a munkát, azaz az akkori kor kimondottan dagályos életrajzait hozzáigazítsa a korábban született, lényegesen rövidebb biográfiákhoz. Kimaradt az újrafeldolgozásból a

megajándékozott és helyreállított római templomok és kolostorok felsorolása, ami inkább könyvelői, mint az életrajzírói érdekből fakadhatott. Az olvasó persze csak legyint, és csendes mosolygással nyugtázza, hogy a Szent Kozma és Damján egyház bíborosa azért saját tituláris egyházával szemben nem viselkedett ilyen szőrösszívűen. Kihúzta továbbá az egyes pápák életútjának bemutatását, amit csak sajnálhatunk, kimaradt az egyházfők érdemeinek és egyéb erényeinek ismertetése, ami persze magával vonta, hogy sok színes kis adoma is a szemétkosárban végezte. Így többek közt szanálásra ítéltetett I. Paschalis tűzoltó-parancsnoki ténykedése, Bálint pápa negyvennapos pontifikátusa pedig néhány mondatba tömörítve maradt az utókorra. Továbbá azt is kiradírozta Pandulf, ami dehonesztáló lehetett volna a pápaság tekintélyére nézve. Így tűnt el a süllyesztőben a II. Konstantin idején történt egyházszakadás, az I. Hadrianus trónra lépése körüli zűrzavar, vagy az Anastasius Bibliothecarius körüli botrány, akinek afférja az Ince-párti Petrus Guillermust valószínűleg a saját kora történései miatt sokkal jobban érdekelte. Érdekes módon kimaradt a Bizánc és Róma közötti Photios-ügy is, viszont érthető, hogy II. Sergius két fennmaradt életrajza közül a pápa számára kedvezőbbet vette figyelembe a szerző. Persze a 9. század végétől a gregorián reformokig tartó sötét évtizedek amúgy is sovány anyagából semmit sem kellett húzni. Inkább kiegészítésére lett volna szükség, ehhez azonban hiányoztak az informatív források. Annál inkább volt azonban forrásanyag a folytatáshoz, és ezeket boldogan igénybe is vették. A szerkesztő érdeke és egyénisége itt-ott megfigyelhető, Összességében azonban a korabeli pápaságtörténet képe nem változott meg.

Boso bíboros úgy érezte, akkor jár el helyesen, ha a pápaság történetének régebbi időszaka tekintetében Bonizo munkájára támaszkodik. Hogy ezzel mennyire rövid lett ez a rész, és mennyire nem felelt meg a hivatalos Liber pontificalis követelményeinek, arról még egyszer szólnunk kell. IX. Leó korszakával kezdődik a pontifikátusokról szóló híradás, mely azonban VII. Gergelynél be is fejeződik, hogy aztán egy nagyobb, két pontifikátust átfogó, valószínűleg semmilyen anyaggal nem pótolható hiány után II. Paschalis idejétől folytatódjon tovább. A pápai történetírónak a kortárs krónikások anyagából kellett kiválogatnia a céljainak megfelelő feljegyzéseket. Eközben bizonyos dolgokat rosszul értelmezett, azonban egészében rendesen járt el. Kétségtelen tény, hogy összehasonlítva a majdnem csak levélidézetekből álló VII. Gergely-életrajzot a Liber pontificalis folytatásában a Bonizóra támaszkodó Boso-féle feldolgozással, ez utóbbi sokkal színesebben ábrázolja a pápa életét, mint a forrásként felhasznált anyag. Sőt a bíboros még a történeti folyamatokat is nagyobb hűséggel adja vissza, mert nála a pápa nem a történések középpontjában áll, nemcsak az ő tetteiről van szó, hanem IV. Henrik is cselekvőként jelenik meg. Persze csak annyira, amennyire őt és tetteit kritizálni lehetett, amivel Boso nem is fukarkodott. Lehetetlennek tűnt persze, hogy a nagy Gergelyt szegény menekültként ábrázolja, ezért Salerno a pápa földi zarándokútjának egyik véletlenszerű állomásává nemesül. Miután III. Viktor és II. Orbán életrajzát teljesen kihagyta, a bíboros II. Paschalis életpályájának megrajzolásában teljesen más módszerre tért át, inkább hivatalos dokumentumokat közölt, amivel a vita aránytalanul hosszú és unalmas olvasmánnyá vált. Szűk keresztmetszetű képet kapunk II. Gelasius életéről, az őt követő II. Callixtus életrajzának középpontjában pedig a szerencsétlen (VIII.) Gergely ellenpápa

letételének színes elmesélése áll, fontossá pedig a wormsi konkordátum szövegének közlése teszi, ami a pápai levéltárban őrzött formát követi. A Frangipani-pápa II. Honorius arcképén egy szenvedélyes vonást sem fedezhetünk fel. Majd itt kezdődik a pápai életrajzgyűjtemény tulajdonképpeni Boso-féle folytatása. Nem tévedünk túl nagyot, ha azt állítjuk, hogy hasonlóan a példaképének tekintett Bonizóhoz őt is a pápaság egyetemes jelentősége érdekelte, amellyel szemben teljesen háttérbe szorult a szenátus uralma a pápai székhelyen, és hasonlóan a korábbi időszakhoz, a pápaságtörténet alapkérdésének az egyházi és világi hatalom viaskodását tekintette.

E szemlélettel még Pandulfnál is kevésbé sikerült a pápai könyv régebbi részeinek képére formálnia az újabbakat, nagyjából egységes formát adnia a hivatalos pápai történetírásnak. Hiszen mi értelme van lerövidíteni az egyébiránt igen részletesen ábrázolt korokat, ha a szerző jelenének képe minden eresztékében recseg-ropog, és darabjaira akar széthullani? A Liber pontificalis továbbfolytatói soha nem találták meg az arany középutat a pápaszemélyiségek száraz, tárgyilagos ábrázolása és az egyes pontifikátusok eseményeinek szinte krónikaszerű bemutatása között. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy minden igyekezet ellenére a 12. század vége körül gyakorlatilag megszűnt a római pápai történetírás. A munka megszakadásának oka feltehetően nem is a képzett történészek hiánya volt, hanem a római püspökök történetéről szóló mű továbbfolytatásához hiányzó motivációé, készüljön e munka akár a kúria informálására, akár a szélesebb olvasóközönség számára.

Nem sokkal a Liber pontificalis csendes elhalása után a pápaság III. Ince (1198-1216) idején mindenki, még a kortársak számára is érezhetően elérte világi hatalmának és általános tekintélyének csúcspontját. A nagy pápának ugyan Bosóhoz hasonlóan egy kuriális hivatalnok személyében lett életrajzírója, aki a jól bevált modell szerint a pápai archívum anyagát dolgozta fel, azonban szemmel láthatólag senkinek nem jutott eszébe, hogy ezt az egyébiránt torzóban maradt művet hozzáillessze a Liber pontificalishoz. Ugyanígy járt a 13. század néhány jelentéktelennek egyáltalán nem nevezhető pontifexe is, akikről (és persze az uralmukról alkotott pontos életrajzírói ábrázolásról) alább még szólni fogunk.

A pápaság történetéről akkoriban már általános történeti munkákból is lehetett tájékozódni. A történetírás jellege az invesztitúraharc óta jelentős univerzális vonásokkal gazdagodott, és ez különösen érvényes volt az egyházi historiográfiára. Így például apátja megbízásából egy normann szerzetes, nevezetesen Ordericus Vitalis (†1142 k.) elkezdte megírni kolostora, a Rouen melletti Saint-Ebroul történetét, azonban nem elégedett meg csupán ennyivel. Szakított a helytörténeti szemlélettel, és bevonta munkájába a saját egyházmegyéje és a normannok történetét, majd az egészet két darab katalógusba foglalt univerzális történeti áttekintéssel koronázta meg, melyek közül az egyik a császárokkal foglalkozik az ókortól kezdve, míg a másik a pápákkal az apostolok korától kezdődően. Az egész azonban egy címet kapott: Historia ecclesiastica. Száz évvel később jelenik meg Martinus Polonus, azaz a Rómában pápai káplánként és pönitenciáriusként működő, illetve író dominikánus szerzetes, Troppaui Márton (†1278) kétkötetes, a római pápák (Catalogus pontificum romanorum) és a római császárok (Catalogus imperatorum romanorum) felsorolásából álló krónikája, mely az egész történelmet úgy foglalja össze, hogy minden egyes császárról vagy pápáról egy fejezetben időrendi sorrendben feljegyzi a

legfontosabbakat, így az illető tetteit és korának történéseit. Bár Márton csak egy forráskritikát nem alkalmazó kompilátor volt, akiben erős hajlam élt a konfabulálásra, pápajegyzékét jobb híján mégis a régi Liber pontificalis folytatásának tekintették, és őt felhasználva egészítették ki a hiányos életrajzokat. Sőt a gnieznói érsek olyannyira értékesnek találta a művet, hogy nem csak több másolata és latinból való fordítása látott napvilágot, hanem újra és újra továbbfolytatták, melyben Márton francia rendtársa, Bernardus Guidonis (†1331) pápaságtörténeti munkáját, a Flores cronicorum seu Catalogus pontificum Romanorum című opust és annak a 14. század közepéig tartó kontinuációját tekintették mérvadónak. Mindez egy olyan korszakban történt, amikor a pápai kúriának kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a történetírás problémájával foglalkozzon, a francia királlyal való konfliktust követő úgynevezett „avignoni fogság” idején, amikor a pápa messze Rómától, Avignonban székelt. Körülbelül ugyanebben az időben egy másik dominikánus szerzetes, a luccai Tolomeo Fiadoni (†1327), Aquinói Szent Tamás egyik tanítványa írt egy történeti témájú könyvet Avignonban, melynek a „középkori egyháztörténet atyját”, Caesareai Eusebiust (†1339) utánozván, példaképét azonban jóval alulmúlva a Historia ecclesiastica nova címet adta, és mely nem más volt, mint egy pápaságtörténeti munka. Az olasz mester a Rhône és a Rajna mentén, Avignonban és Konstanzban talált követőre a német Heinrich von Diessenhofen (†1376) személyében, és a mű még mindig a Historia ecclesiastica címet viselte.

A pápaság története tehát azonosult az egyháztörténettel, és teljes mértékben egyetemes történeti vonásokat hordozott. Mivel azonban a legtöbb történésznek is ez volt az elképzelése, és mindegyik tartotta is magát ehhez, legyen akár Németországban, Franciaországban, illetve Spanyolországban és Itáliában, ahol Bernardus és Tolomeo püspökök lettek, vagy akárhol, érthető, hogy a pápaság története iránt megnyilvánuló általános érdeklődés mellett szükségtelennek tekintették a Liber pontificalis régi módon történő folytatását. Emellett a korábbi folytatások már réges-régen elkallódtak.

Érthető módon legkevésbé Pandulf szakadár szemléletű feldolgozásának sorsát ismerjük. Tulajdonképpen csak annyit tudunk, hogy műve 1376-ban egy Francisco Cristoval (†1375) nevű katalán kanonok hagyatékában volt, és az elhunyt többi könyvével együtt a tortosai székesegyházi könyvtárba került, ahol csak a 20. században fedezték fel ismét. Boso műve a pápai levéltárban hevert elfeledetten, míg 1254-ben egy másik könyvvel együtt átmásolták egy kódexbe, amely feltehetőleg inkább kancelláriai, mint történelmi információs célokat szolgált. Száz évvel később fedezte fel Aragón bíborosa, Nikolaus Roselli (†1362), a pápai adóhivatal, az úgynevezett apostoli kamara levéltárában, és feltehetőleg igen elcsodálkozhatott az adószedők historikus érdeklődésén. Felülvizsgáltatta, majd újból leíratta a szöveget, és ennek köszönhető, hogy Boso helyett őt tartották a Liber pontificalis szerzőjének, amikor a 18. században megjelent a pápai könyv első tudományos kiadása. Nem jutott jobb sors Petrus Guillermus munkájának sem. Feltehetőleg röviddel elkészülte után ismét Itáliába, Rómába került, majd anélkül, hogy különösebb feltűnést keltett volna, többek kezén is megfordult, akik belejavítgattak, vagy kijegyzetelték saját munkájukhoz. Az írásmód tekintetében találunk különbségeket e jegyzetkészítők között, nevet azonban csak keveset tudunk említeni. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a kódex Pierre Bohier (†1388) dél-franciaországi apát birtokába

került, amikor az Avignonban székelő pápa 1364-ben Orvieto püspökévé és Róma pápai vikáriusává nevezte ki, mivel ő glosszákkal látta el a szöveget, később pedig V. Károly (1364-1380) francia királynak ajánlotta, amikor 1378-ban, a nyugati egyházat avignoni és római pápaságra osztó nagy egyházszakadás kezdetén a pápasággal szembeni különleges kötelességeire emlékeztette. Bohier Avignon-párti volt. Munkája tulajdonképpen jogi magyarázatok gyűjteménye, sok-sok utalással a hatályos kánonjogra, melyet Gratianus (†1150) úgy két évszázaddal azelőtt kezdett kodifikálni, anélkül hogy az egyháztörténészek egyáltalán megemlítették volna a Decretum Gratianit kiegészítéseivel együtt, vagy egyáltalán az egész Corpus Iuris Canonicit. Azonban Bohier glosszáit olvasva az ember csak ámul-bámul, hogy a legkeresztényibb királynak, akinek a Bölcs melléknevet adták, ennek a tulajdonképpen jóindulatú uralkodónak az egyházon belüli történéseket és az egyháztörténetet a kezdőknek szóló iskolai hittanoktatás szintjén kellett elmagyarázni. Petrus Guillermus munkájának eredeti kézirata persze Rómában maradt, ahol a századforduló körül Márton és Bernardus segítségével kiegészítésre került.

A sok toldozgatás-foldozgatás azonban nem felelt meg a magas elvárásoknak és igényeknek, ezért a 15. században a régi Liber pontificalist teljesen újraírták, illetve épp a pápai kúrián humanista szemlélettel újraalkották a pápaságtörténetet. Ezt azonban nem itt, hanem a középkor végi római és pápaságtörténeti események bemutatásakor kell tárgyalnunk, mégpedig az odavezető út ismeretében.

Végső harc a császársággal

A pápaság történetéről született modern feldolgozásokban a III. Ince (1198-1216) uralmával kezdődő korszak vagy a pápa pontifikátusának jellemzésére a vonatkozó fejezetcímekben szinte kivétel nélkül szerepel a „kiteljesedés”, „befejezés”, „tetőpont”, „kulmináció” vagy más, ehhez hasonló kifejezés valamelyike, és a téma ismerői számára a fenti pápa neve mindenképpen valami gyökeresen új periódus kezdetével kapcsolódik össze, és az ekkor pontifikált pápák, III. Honorius (1216-1227) vagy még inkább IX. Gergely (1227-1241) és IV. Ince (1243-1254) neve arra emlékeztet, hogy ismét kiújult az ellenségeskedés a császársággal. E szembenállás „megszüntetéséről”, a „végső harcról” egy olyan műben olvashatunk, amely ezt tekinti a pápaságtörténet „fénykorának”. Tény, hogy a császárpárti Tusculum 1191-es lerombolása szimbolikus jelentőségű volt. Még ha joggal kételkedünk is abban, hogy Róma és a pápák történetének „kiteljesedése” vagy „tetőpontja” csupán a riválisok felett aratott győzelemre korlátozódik, az olvasó magával ragadó történésekkel szembesülhet. Ezeket persze hiába is keresnénk a hivatalos pápai történetírásban, már ha Troppaui Márton kontinuációját annak nevezhetjük, vagy a két Ince és köztük IX. Gergely életrajzában. Életrajz egyébként csak e három egyházfőről készült, arcképüket azonban nem sikerült tökéletesen megrajzolni az életrajzíróknak. Márton viszont még felületesebben, csak nagy vonalakban ábrázolja életüket. De hát érjük be azzal, ami van.

Márton feldolgozásában III. Ince pontifikátusa három nagy témából áll, melyeket a császárság, Konstantinápoly és zsinat kifejezések fémjeleznek. Ezenkívül csak keveset tudunk meg róla, azt is leginkább a rövid, vázlatszerű életrajz elején. Ott is csupán campagnai származásáról olvashatunk, meg persze a szokásos formuláról, hogy akkoriban minden milyen dicsőséges volt, illetve utalásokat találunk építtetői és írói tevékenységére. A segni gróf fiaként kitűnő római iskolákba járt, majd a párizsi és bolognai egyetemet látogatta, ahol teológiai és jogi tanulmányokat folytatott. Márton feljegyezte, hogy az utókorra maradt néhány dekretálisa és prédikációja, és mindenekelőtt egy pesszimista hangvételben figyelmeztető értekezése „a világ megvetéséről”, melyet még pápává választása előtt, viszonylag fiatal korában írt. Az opus olyan témát dolgoz fel, amely nem illik egyéniségéhez és későbbi pontifikátusának jelentőségéhez. Ahogy már utaltunk rá, ismeretlen életrajzírója a vita elkészítése során a pápai levéltárban őrzött levelei és oklevelei alapján dolgozott. Azonban ellentétben a korábbi pápák élettörténetével, szerzőnk itt az annalisztikus elbeszélési mód helyett a tematikus megközelítést választja. A dokumentumok válogatása megegyezik Márton munkájával, azonban ismeretlen okból az életrajz már 1208-ban, még az Ince részvételével 1209-ben lezajlott császárkoronázás előtt befejeződik, még korábban a reprezentatív 1215-ös lateráni zsinat előtt, melyen az egész kereszténység képviseltette magát. Mindenesetre mi most az életrajzíró munkáján keresztül tárjuk fel a pápa életét.

Az első fejezetekben megismerhetjük Segni Lothart és életpályáját, majd a pápává választásáról olvashatunk, ami – lévén a bíborosok legfiatalabbika – valamiféle jel volt a számára. Majd ott látjuk III. Incét, aki szembesül a római egyház borúlátásra okot adó helyzetével. A következő fejezetek eltökélt rekuperációs politikájával foglalkoznak, amin azt kell értenünk, hogy határozottan nekilátott visszaszerezni azokat a birtokokat, amelyeket a római nemesség és persze a császár elvett az egyháztól. Ellentétben a modern történészekkel, az életrajzírót eredményeivel együtt hidegen hagyta e nemes tevékenység, és csak egy a pápának tulajdonított mondást idéz az üggyel kapcsolatban, mely szerint, aki korpa közé keveredik, azt bizony megeszik a disznók.

Talán tévedünk, és Ince nem is volt politikus-pápa? A legnagyobb problémát kétségtelenül a pápaság hatalmas dél-itáliai és szicíliai

hűbérbirtokai jelentették, így az életrajzíró is szükségesnek érezte, hogy visszamenjen az időben, és bemutassa, hogyan vált a Hohenstauf császár a normannok örökösévé, amivel hatalma most már két oldalról zárta körbe fenyegetően az egyházi államot, súlyos traumát okozván ezzel a pápai udvarnak. Persze III. Ince már egy lényegesen konszolidáltabb helyzetet talált, mivel a hatalmában túltengő VI. Henrik korai halála után normann özvegye a pápától kérte hűbérbe fia, a még gyermekkorú II. Frigyes (1197-1250) számára Dél-Itáliát és Szicíliát, majd nem egészen egy év múlva halálos ágyán a pápát kérte fel fia gyámjának és a királyság kormányzójának. Hogy milyen fontosnak tekinthették e döntés hatásait, azt az életrajz is kifejezésre juttatja, mivel kereken egynegyed része csak a szicíliai problémával foglalkozik, a sok nehézséggel, amit a császár német kísérete, élén a császár által kinevezett régenssel, Anweileri Markwarddal (†1202) okozott a pápa számára. A szicíliai események szinte teljesen elhomályosítják és jelentéktelenné teszik a Németországban történteket. Épphogy csak hallunk a kettős királyválasztásról, azaz hogy a fejedelmek egy része a császár legfiatalabb fivérét, Sváb Fülöpöt (1198-1208) választotta királlyá, egy másik része viszont a Hohenstaufokkal rivalizáló Welfektől származó szász IV. Ottót favorizálta, és csak sejthetjük a probléma nagyságát, amikor azt olvassuk, hogy Fülöpöt csak Mainzban, míg Ottót a szokásos és szabályos módon Aachenben koronázta meg az ebben illetékes kölni érsek. Így kezdődött az életrajz állítása szerint a birodalom hosszan tartó megosztottsága. Arról azonban nem hallunk semmit sem, hogy a pápát kérték fel döntőbírónak a trónviszályban, aki kihasználta az alkalmat arra, hogy dekretálisaiban kifejezésre juttassa a pápai megerősítés szükségességét a császárválasztáskor. Fülöp 1208-ban történt meggyilkolását a biográfus bizonyára már nem érte meg, és Márton is csak egy röpke félmondatban közli, hogy Ince végül 1209-ben az amúgy is általa favorizált Ottót Rómában császárrá koronázta, majd később letette a trónról, mert „hűtlenné vált hozzá”, ami úgy értendő, hogy Ottó rátette a kezét a dél-itáliai hűbéres államra, ami ismét blokáddal fenyegette Rómát. Krónikásunk ezenkívül adós marad a pápa és császár közötti konfliktus okainak feltárásával is.

Sokkal inkább érdekelte azonban a Konstantinápolyba vezetett keresztes hadjárat. Állítása szerint senki nem hitt abban, hogy be lehet venni a várost, persze nem is annyira a városfalak ereje miatt, hanem azért, mert egy régi prófécia úgy tartotta, hogy csak az angyaloknak nem tudnak ellenállni. Ennek ellenére az ellenség

éppen ott tudott behatolni, ahol egy angyal képe díszítette a falakat. Ez 1203-ban történt. Ince életrajzának második nagyobb témája az általa szorgalmazott, végül azonban rossz irányba, Konstantinápoly ellen fordult keresztes hadjárat, mely bemutatásának az életrajzíró még több teret szentel, mint a szicíliai kérdés tárgyalásának. Tényleg semmi más nem foglalkoztatta ennyire és ennyi ideig a pápát, és az egészben az a tragikus, hogy a vállalkozás sem a Szentföldnek, sem pedig az ismét mohamedán uralom alá került Jeruzsálemnek nem használt semmit. Sőt éppen ellenkezőleg. A keresztes hadjáratok eszméjének eltorzulása azzal kezdődött, hogy a keresztes lovagok keresztények ellen is felléptek: először Konstantinápoly ellen 1202-1204 között, majd 1209-től kezdve két évtizeden át az úgynevezett eretnekhadjáratban olyan dél-franciaországi emberek ellen, akik hitték, hogy a tiszta krisztusi tanítást birtokolják és védelmezik. Sőt ugyancsak III. Ince idejére esik a hittől ittasan a hitetlenek ellen vonuló, szörnyű véget érő gyermekek hadjárata is. A töredékes életrajz csak az első hadi vállalkozásról tudott beszámolni. A történet azzal kezdődik, hogy mekkora erőfeszítéseket tett a pápa a nyugati világ békéjének megteremtése és a rend helyreállítása érdekében, hogy felszabaduljanak a hadjáratokhoz szükséges erők. Ugyancsak az életrajzíró szerint még pontifikátusa elején megjelentek Incénél III. Alexios (1195-1203) bizánci császár követei, akik segítséget kértek a muzulmánok ellen, és cserében kecsegtető egyházuniós ajánlatot tettek a pápának. A pápai életrajzíró a Róma és Konstantinápoly közötti hosszan tartó levélváltás példányainak másolatával bizonyította, hogy mennyire szívén viselte Ince az egyház újraegyesítését, és nemcsak a görög, hanem a bolgár-vlach birodalomra nézve is. Azonban a helyzet gyökeresen megváltozott, amikor a császár unokaöccse megszökött a börtönből, és továbbra is börtönben senyvedő apja érdekében, illetve trónbitorló nagybátya ellen segítséget kért először a pápától, majd Sváb Fülöptől. Azonban nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy a Velencében gyülekező keresztesek nem a Szentföld, hanem Konstantinápoly ellen fordultak. A velenceiek kereskedelmi érdekei már akkor is megmutatkoztak, amikor a dózse a tőle úgy anyagilag, mint a szállítás miatt függő átutazó keresztes lovagokkal elfoglaltatta a dalmáciai Zárát, ami persze a pápa akarata ellenére történt, hiszen ez visszaélés volt a keresztes hadjárat eszméjével. Incének nemcsak a keresztes lovagok engedetlensége miatt kellett csalódnia, hanem a Bizánc ellen vezetett hadművelet következményeiben is, mert ott ugyan a bizánci helyett katolikus egyházszervezettel, élén a pápának engedelmeskedő, bíborosi rangra emelt patriarchával létrejött a latin császárság, azonban a szaracénokkal sebtében megkötött béke sok évre éppen ott tette lehetetlenné hadjáratok indítását, ahol szükség lett volna rá. Az életrajzíró megint csak levelekkel támasztja alá a pápa fáradozásait. A sor végén az örmény király 1199-ben kelt levele olvasható, melyben felajánlotta magát és országát a pápának, mintegy vigaszt nyújtva a sikertelenül maradt próbálkozásokért Keleten.

És ezzel a szerző elérkezik a munka utolsó fejezetéhez, és ezt feltehetően a kiemelkedő jelentőségű események hiánya miatt Róma és más országok kapcsolatai áttekintésének szánta. Így 1204-ben megjelenik az aragóniai király Rómában, hogy koronát és hűbéri beiktatást nyerjen a pápától; jelen lehetünk, amikor a pápa kézhez veszi a Lundból, a baltikumi misszióról érkező híreket; megtudhatjuk, ahogy követei békét teremtenek a magyar trónért küzdő két testvér között. És ugyancsak a hosszú ideje veszélyeztetett békéről volt szó Franciaország és Anglia, Fülöp Ágost (1180-

1223) és Földnélküli János (1199-1216) király esetében, aki vesztes háborúi után elvesztette az angol korona összes franciaországi birtokát, és hogy védelmet találjon a francia király ellen, a pápa vazallusává lett. Ez csak 1213-ban történt meg, mikor Ince életrajza már befejeződött, melyben csak az angol király fenyegetettségének kezdetéről olvashatunk, valamint a pápai udvarral folytatott vitájáról a canterburyi érseki poszt betöltéséről, ami miatt egy időre a pápa a franciákat támogatta. Az életrajz Róma környéki helyi események, valamint a pápa az egyházak és jobbágyaival szembeni bőkezűségének bemutatásával fejeződik be. E vitát olvasván az embernek tényleg olyan érzése támad, mintha Ince pontifikátusa véget is érne, holott uralma 1208 után is még hosszan fennmaradt.

Különösen az 1215-ben megtartott negyedik lateráni zsinatot nem szabad kifelejteni élettörténetéből, hiszen itt a korábbiaknál sokkal határozottabban kifejezésre jut a pápa hatalma a keresztény világ felett, melyet a meghívóban felszólított, hogy világi és egyházi képviselői jelenjenek meg Rómában. Minden bizonnyal a késő antikvitás és a kora középkor bizánci egyetemes zsinatai sokkal érdekesebbek voltak az ott felmerült dogmatikai kérdések miatt, és valószínű, hogy a későbbi reformzsinatok is nagyobb feltűnést keltettek pápaellenes irányuk miatt. Azonban az 1215-ös lateráni zsinat a legjelentősebb és legtöbb résztvevővel lezajlott konferencia volt a középkorban. Tevékenységéről csak egyházreformokról és egy újabb keresztes hadjárat előkészítéséről szóló kánonok maradtak fenn, a zsinati jegyzőkönyvek sajnos elvesztek. Troppaui Márton érdeklődését láthatóan két témakör keltette fel, melyek egyébként is meghatározóak voltak az egész korszak szempontjából. Az egyik az amalrichusok, azaz az akkoriban felfedezett arisztotelizmus szemléletét magáévá tevő Bénei Amalrich (†1206) mester követői panteista tanításának elítélése volt, mivel az egyház ekkor még korántsem volt képes arra, hogy megfelelő módon fogadja be az antik mester eszméit. Márton számára Fiorei Joachim (†1202) is gondot jelentett, mert e dél-itáliai apát és rendalapító bibliai spekulációi és jóslatai, mely szerint nemsokára eljövend a Szentlélek új világkorszaka, a lateráni zsinaton történt betiltásuk ellenére igen elterjedtté váltak a nép körében. Hogy a zsinat szabályozta valamennyi egyházi választás szavazási eljárását, inkább a mai történészeket érdekli, Mártont szemmel láthatóan hidegen hagyta ez az apróság.

I. Ince szempontjából szomorú, hogy nem sokkal a lateráni zsinat után anélkül halt meg, hogy megérte volna az általa kezdeményezett keresztes hadjáratot, amely a korábbi, kevésbé sikeres vállalkozások után szívügyévé vált. Hasonlóan életrajza töredékességéhez, életműve is torzóban, megkoronázatlanul maradt. Azonban a késői szemlélő nehezen tud igazságos lenni éppen ezzel, a pápai hatalom csúcsán ily kétértelmű fényben tündöklő pápával szemben.

Könnyebb az ítész dolga utódja esetében, holott az ő korának forrásanyaga igen gyatra. III. Honoriusnak (1216-1227) nem akadt életrajzírója, és a Liber pontificalis Márton-féle kiegészítése is elégtelen képet nyújt pontifikátusáról. A korábbi pápai kamarást valószínűleg kompromisszumos jelöltként, már hajlott korában választották pápává, kormányzatában szelíd módszereket követett. Nem vagyunk igazságtalanok, ha azt mondjuk: Honorius csupán elődje munkáját folytatta. Legalábbis erre utal az a rövidke életrajz, amelyet Márton írt róla. A történetben két császárkoronázásról olvashatunk. Az egyik Konstantinápolyban történt 1217-ben, itt

a keresztesek által létrehozott latin császárság ura fejére tettek koronát, a másik 1220-hoz köthető, itt az időközben nagykorúvá vált, dél-itáliai és németországi anyai örökségét is átvett II. Hohenstauf Frigyest emelték császárrá, akinek így Szicíliától a Keleti-tengerig az egész Római Birodalom a kezére került. Mintha az Ince pápa-korabeli események ismétlődtek volna meg, Márton gyorsan hozzá is teszi Frigyessel kapcsolatban, hogy fellázadt a római egyház ellen, így a pápa kiátkozta, és alattvalóit feloldozta a neki tett hűségeskü alól. Honorius szelídségét ismerve igen nehéz elképzelni, hogy ez így történhetett, és biztos, hogy Márton tévedett. Csak a pápa halála után lobbant lángra az addig hamu alatt szunnyadó parázs, és csak ezután jutott el a kirobbant konfliktus a császár látványos kiátkozásáig és ennek még látványosabb következményeiig. A kiátkozást kiváltó ok Frigyes még 1215-ben III. Incének tett, császárrá koronázásakor megerősített keresztesi fogadalmának be nem tartása volt, mivel a lateráni zsinaton tervbe vett, 1217-ben meg is kezdett, azonban 1221-ben az egyiptomi Damiette-nél kudarcot valló keresztes hadjárathoz a fogadalom ellenére sem nyújtott támogatást. Márton csak röviden tájékoztat bennünket a damiette-i kudarcról, azonban semmit nem tudunk meg a keresztesek teljesen hiábavaló előrenyomulásáról Kairóig, mely a szultáni székhely elfoglalásával akarta elejét venni a Szentföld fenyegetettségének. A császár helyett nem kisebb személyiség jelent meg a keresztes seregnél, mint Assisi Szent Ferenc (†1226), aki a békés prédikáció erejével akarta jobb belátásra bírni a szultánt. Azt azonban csak érthetetlenkedve vesszük tudomásul, hogy Márton meg sem említi a ferences rend III. Ince idején történt megalapítását, pedig a rendalapító a pápát is megnyerte ötletének, nem is beszélve a rend regulájának pápai engedélyeztetéséről, ami III. Honorius alatt történt meg. Persze a dominikánus Márton fontosabbnak találta saját rendjét, melyet az eretnekek megtérítése céljából a spanyol származású Domonkos (†1221) alapított az eretnekek ellen vezetett hadjáratok tapasztalatai alapján, és amelynek 1216-ban, Honorius uralma alatt történt pápai megerősítését Márton utólag illesztette be a pápa életrajzába, nem minden dicsekvés nélkül jegyezve meg, hogy ez már III. Incének is szándékában állt, csak halála megakadályozta ebben. Lám, Honorius itt is elődje művének folytatójaként tűnik fel.

Bár III. Ince a középkori hierokratikus pápaság legjelentősebb képviselője, akaratának teljesülése, terveinek véghezvitele mégiscsak a következő pápákhoz köthető, akikkel megindul a végső harc a császársággal. Mindez a pápai történetírás megváltozásán is lemérhető, mivel IX. Gergely és IV. Ince életrajzának gerincét e téma jelenti, és persze nem csak néhány rövid mondatban, mint Troppaui Márton munkájában. Gergelynek egy sajnos ismeretlen kúriai életrajzírója akadt, akinek elkötelezett stílusa sok mindent elárul a küzdelem akkori állásáról, és abban a munkában is a politikai események bemutatása uralkodik, amelyet Calvi Miklós (†1273) írt IV. Ince életéről, akit haláláig mindenhova elkísért, és aki Assisi püspökévé emelte.

IX. Gergely (1227-1241) III. Ince egyik unokatestvére volt, és már az ő idejében bíboros lett. Életrajza – hasonlóan Incéhez – kiemeli különösen a jogtudományok terén megnyilvánuló képzettségét. Gergely elsősorban azért maradt meg az utókor emlékezetében, mert szisztematikus rendben kiadta az elmúlt évszázad pápai dekretálisait, melyet az akkoriban hatályos egyházjogi kodifíkáció, a Decretum Gratiani kiegészítéseként használtak, és vele együtt beírta magát a történelembe

spanyol jogi segítője, Peñafortei Raimund (†1275) dominikánus szerzetes is, aki az 1234-ben megjelent Liber extrát összeállította. Ugyancsak nem fukarkodik életrajzírója a dicséretekkel Gergelynek a kolduló rendekkel szembeni bőkezűségéért. Valószínűleg már bíborosként latba vetette befolyását, hogy a pápai udvarban legalábbis megértést tanúsítsanak az új szerzetesrendekkel szemben, és neki köszönhető, hogy végül komolyan vették Krisztus követését az apostoli szegénységben. A bíborost mindenesetre elbűvölte ez az új tanítás, így szívesen vette védőszárnyai alá a ferenceseket. Az sem csoda, hogy még pontifikátusa alatt, 1228-ban, illetve 1234-ben megtörtént a két rendalapító, Ferenc és Domonkos szentté avatása, sőt az is a szegénységi eszme különösen átütő erejéről tanúskodik, hogy nem sokkal halála után ugyancsak kanonizálták Páduai Szent Antalt (†1231), a maga idejében leghíresebb ferences prédikátort, illetve 1235-ben beléphetett az egyház szentjeinek sorába Árpád-házi Szent Erzsébet (†1231) is, aki korán özvegységre jutván, Thüringia grófnőjeként fiatal életét a betegek és szegények gondozásának szentelte. Minderről a pápa élettörténetében olvashatunk, amely egészen más tálalásban mutatja be a pápa trónra lépésekor rendezett ünnepségeket. Persze Assisi Szent Ferenc barátjának pontifikátusa nem is kezdődhetett volna máshogyan. IX. Gergely Nagy Szent Gergelyt tekintette elődjének, erre utal, hogy egy általa alapított kolostorban, nem sokkal emléknapja után választották pápává, és tény, hogy szemléletükben sok minden összeköti a két Gergelyt. Azonban bármennyire is ellenére volt, neki is politikus pápává kellett lennie.

Mióta 1227 Szent Mihály napján Anagniban, szülővárosában és nyári rezidenciáján kiátkozta II. Frigyest a nem teljesített keresztesi fogadalom miatt, Frigyes olyan ellenségként jelenik meg az életrajzban, akinek neve csak ritkán szerepel valamilyen szitokszó társasága nélkül, és akinek az életrajzíró minden az egyházat és a pápát ért atrocitást a rovására ír. A szerző minden Rómában vagy máshol kirobbant zavargás mögött az ő sötét hatalmát sejti. A pápának tényleg gyakran kellett az Örök Városon kívül székelnie, és csak ritkán volt tartós a béke. A kiátkozás közvetlen oka az volt, hogy a császár az Apuliában összegyűlt és mindenféle nyári kóroktól szenvedő keresztes sereget betegsége miatt elhagyta, ezt azonban a pápai udvarban nem hitték el, csupán színlelésnek tekintették, sőt még azt is feltételezték a császárról, hogy csak a keresztes hadjárat, a harcok, a betegségek áldozatainak hagyatékából akar részesülni, mialatt ő maga megfutamodik a veszély elől. A kiátkozott uralkodó ugyan az elvárások ellenére a következő évben mégiscsak megindította a hadjáratot, ezzel azonban nem győzte meg bírálóit szándékai őszinteségéről. A pápai életrajz egyszerűen „lekalózozza” Frigyest, és nem is fecsérli az időt a Szentföldön történtek bemutatására, ahol egyébként a jó diplomáciai kapcsolatoknak köszönhetően az uralkodó hamarosan minden harc nélkül tízéves fegyverszünetet kötött a szultánnal a jaffai szerződésben. Bármilyen kedvezőek voltak is a szerződés feltételei, Rómában a keresztes remények feladásának tekintették őket, és a keresztények birtokában maradt városi és országszerte fellelhető kegyhelyekkel szemben többet nyomott a latban, hogy a mohamedánok kezén maradt a jeruzsálemi nagytemplom. Természetesen az életrajz egy az egyben elhallgatja a kiátkozott császár botrányos, de annál látványosabb jeruzsálemi királlyá történt kikiáltását, ami 1229 húsvétján a sírtemplomban történt meg.

Sokkal tájékozottabbnak látszik azonban az életrajzíró az időközben Itáliában történt események tekintetében, ahol – állítása szerint – Frigyes kifejezetten felszólította helytartóját és helyettesét, hogy indítson katonai akciókat az egyházi állam ellen. Részletesen számol be a biográfus az egyház szorongatottságáról, de még kimerítőbben tájékoztatja az olvasót a császár által szégyenteljesen elűzött jeruzsálemi király, Jean de Brienne (1210-1237) vezetésével elért pápai sikerekről. A hirtelenjében Itáliában termett Frigyesnek e diadal láttán már csak annyi dolga maradt, hogy kegyelemért esedezzen, állítja kútfőnk, aki feltehetően a császár győzelmeiről már nem hallott semmit, sőt a német fejedelmek közvetítésével 1230-ban megkötött San Germanó-i szerződésről sem, ezért csak a kiátkozás alól feloldozott Frigyes Agnaniban tett látogatásáról tesz említést, ahol a császár saját alattvalójaként üdvözölte a pápát. Egy pillanatra úgy látszott, hogy minden szép és jó lesz, azonban a „régi ellenség alattomossága” nemsokára ismét okot adott a borúlátásra.

Ettől kezdve az életrajz szinte csak a császárnak az egyházi állammal szembeni gáncsvetéseiről szól, hogy milyen álnok módon tett keresztbe Frigyes a pápai külpolitikának. A történet szerint már küszöbönállt az egyházunió a görögökkel, és egyenesen a kis-ázsiai szeldzsuk törökök szultánja tette tiszteletét Perugiában a pápánál, amikor azonban a tuniszi király öccse megkeresztelkedése végett Rómába akart utazni, Frigyes elfogatta. A pápai udvarban pedig akkora volt a rettegés, hogy egyszer még a bíborosoknak is menekülőre kellett fogniuk, a pápa azonban Krisztus hű követőjeként ott maradt, és valamennyiükért fel akarta áldozni magát. Emellett – még mindig a biográfust idézve – a pápa állandóan segítségére volt a császárnak, mint például amikor Frigyes 1234-ben váratlanul megjelent Rietiben, hogy a pápa segítségét kérje Németországban fellázadt (VII.) Henrik (†1242) nevű fia ellen, vagy amikor az egyházfő közvetített a császár és Izabella angol hercegnő (1241) között 1235-ben kötött házasság létrejötte ügyében. Sőt forrásunk állítása szerint az uralkodó és a birodalmi kötelezettségeik alól kibúvó lombard városok régóta parázsló vitájába is mindig becsületes döntőbíróként avatkozott be a pápa, amiről a császárnak azért valószínűleg más véleménye volt.

A pápai életrajz utolsó fejezetei a lombard liga ellen a pápai tanács ellenére 1237-ben indított háborúról szólnak. Mint ismeretes, ezt a háborút nemcsak fegyverrel, hanem tollal is vívták, bevetvén szinte minden lehetséges publicisztikai és propagandaeszközt, ami különösen akkor vált hevessé, amikor a pápa a milánóiak 1237-ben Cortenuova alatt elszenvedett súlyos vereségét követően és nem utolsósorban a „furor teutonicus”, azaz Frigyes néhány városkapu előtti hiábavaló megjelenése miatt a megtámadott lombardok oldalára állt, és 1239-ben ismét kiátkozta a császárt. Az életrajz csak szerényen új fáraónak, Pilátus utódjának és az Antikrisztus előfutárának titulálja II. Frigyest, sőt ezenfelül természetesen közli azt a híresztelést is, hogy a szabadszellemű Frigyes Mózest, Krisztust és Mohamedet a világtörténelem három legnagyobb csalójának nevezte.

Gergely életrajza a pápaság császári erőszak alatti szenvedéseinek bemutatásával még jóval a pápa halála előtt véget ér. A pápa halála előtti időszakot később IV. Ince életrajzírója foglalta össze, akinek uralma alatt a császárság és a pápaság viadala drámai véget ért. Az újabb életrajzíró is zsarnoknak tekinti Frigyest, aki császárrá

emelését azzal hálálta meg, hogy a keresztények védelmezője helyett üldözőjükké vált, ahogy ezt már rögtön az első fejezetből megtudhatjuk.

IX. Gergely 1241 húsvétjára zsinatot hívott össze Rómába, amit azonban a császár erővel akart megakadályozni. A vita tanúbizonysága szerint tüzet okádó sárkányként az Örök Város valamennyi kijáratát ellenőrzése alá vonta, és az odaérkező zsinati küldötteket sorban elfogatta. A pápa Róma ostroma alatt, ugyanannak az évnek a nyarán halt meg. Helyére egy aggastyánt ültettek, aki IV. Celesztinnek nevezte magát, ő azonban még felszentelése előtt meghalt. Ez a választás volt az első, amelyet konklávéval, azaz a bíborosok bezárásával tartottak meg, mivel a városi szenátus úgy vélte, hogy csak ilyen módszerrel tudja rákényszeríteni a bíborosokat feladatuk ellátására. A kardinálisok Celesztin halála után félvén az újbóli kényszerű bezárástól, elmenekültek Rómából, a pápai méltóság pedig majd két évre betöltetlen maradt. Az ezután Anagniban megválasztott genovai Sinibaldo Fiesco, azaz IV. Ince (1243-1254) már régóta pápajelölt volt, és ahogy életrajza kiemeli, már 1241-ben is megválasztották volna, ha akkoriban nem lett volna beteg. Hogy e tisztre jogászi képesítése is alkalmassá tette, életrajzírója már nem tartotta fontosnak közölni. A császárnak azonban kapóra jött a jogtudor pápa, a megkezdett béketárgyalások hamarosan olyan előrehaladottá váltak, hogy még a pápai és császári család közötti házassági terv is előkerült. A béketerv végül a lombard kérdésen bukott meg, ezt azonban megint csak elhallgatja a pápai életrajz, amelyből csak annyi derül ki, hogy bizonyos okokból kifolyólag kétség támadt Frigyes tiszta szándékaival szemben, és a pápának ismét el kellett menekülnie Rómából, hogy elkerülje a császári pressziót.

Ince genovai hajókon érkezett szülővárosába, ahonnan hosszabb betegeskedés után átkelt az Alpokon, és Lyonba, a birodalmi határövezetbe ment, ahol a Hohenstauf császár már nem tudott ellene tenni semmi rosszat, ahogy a pápát kísérő Calvi Miklós kifejezetten megjegyzi. Ince új tartózkodási helyéhez elég közel volt Franciaország, hogy adott esetben el tudjon menekülni Frigyes uralma alól, és a legkeresztényibb király oltalmába helyezze magát. Ince valószínűleg hosszabb ott-tartózkodással számolhatott, mivel az ő nevéhez fűződik a lyoni teológiai és jogi pápai főiskola megalapítása. Az életrajz két fejezete is bizonyítja, hogy a pápai udvar a száműzetésben is az egyház központja maradt: az egyikben megismerkedhetünk a Lyonba látogató magas rangú politikai személyiségekkel, míg a másikból a világ számos helyére elküldött pápai követségekről értesülhetünk. A követjárások színtere is nagyon változatos: Norvégia, Litvánia királykoronázás miatt, Nikaia, a görög császár székhelye az egyházuniós tárgyalások miatt, a szultán konyai udvara, a kalifa babiloni rezidenciája, sőt maga a mongol birodalom, ahol a pogányok igaz keresztényi hitre való áttérítése volt a feladat. Az tényleg mély benyomást tehetett a kortársakra, hogy a bátor ferences rendi misszionáriusnak, Pian Carpini Jánosnak (†1252) hosszú, sivatagokon, kietlen tájakon át vezető úton, sok nélkülözés, szomjúság, éhínség és fagyoskodás után sikerült az, ami előtte még senkinek: eljutott a tatár kán birodalmába. Az elragadottság érződik a pápai történetíró beszámolóján is, és elképzelhetjük, hogy milyen figyelmesen hallgatták Lyonban a kétévi távollét után visszatérő követ jelentését erről a Nyugaton még ismeretlen népről, nem is beszélve arról, hogy a tatárok nyugati előretörése akkoriban nemcsak félelmet, hanem reményeket is keltett. Míg Nyugaton tőlük remélték a keresztes államok megmenekülését a mohamedánoktól, Kelet-Közép-Európában, a Ruszban,

Lengyelországban és Magyarországon rettegéssel töltötte el az embereket a vad keleti lovas hordák megjelenése. Hogy a messzi Karakorumból érkezett követ inkább negatív véleményt állított ki a tatárokról, azt már persze elfelejtette feljegyezni az életrajzíró, de talán fel sem fogta a beszámoló jelentőségét. Valószínűleg a pápai udvar abban a hitben ringatta magát, hogy megnyerheti a mongolokat a kereszténység ügyének, aminek lehettek is itt-ott biztató előjelei, mint például egy örmény követ megjelenése a pápai udvarban, aki egy keresztény hitre áttérni akaró mongol törzsfőnök nevében járt el.

A pápaság lyoni korszakát mindenekelőtt azonban az 1245-ben ott megrendezett zsinat teszi emlékezetessé, melynek fő attrakciója a császár látványos letétele volt, akit a zsinat beidézett, de aki nagy kevélyen nem jelent meg, hanem csak követeit küldte el maga helyett, élükön a palermói érsekkel és a szicíliai udvari főbírával, miközben maga Észak-Itáliában továbbra is azon mesterkedett, hogy erővel akadályozza meg a szinódus munkáját. Az életrajzban még egyszer elolvashatjuk a gonosz Frigyes ellen felhozott valamennyi kifogást és vádat, melyeket a biográfus nagy valószínűséggel a zsinati ítéletből vett át, és rögtön utána magyarázóan hozzá is fűzte, hogy hány császárt kellett a középkor kezdete óta megbüntetniük a pápáknak. Ez lehetett a válasz a császári küldöttek jogilag megalapozott tiltakozására a formai hibáktól hemzsegő per ellen, melyben a bíró képviselte a vádat is. Az persze nem derül ki a történetből, hogy vajon ez az ítélet alapjaiban rázta-e meg a keresztény világot, azonban kútfőnk fontosnak tartotta, hogy feltüntesse valamennyi a verdikttel egyetértő zsinati résztvevő nevét. Még az sem terelhette el a figyelmet a kereszténységet romba döntő császár elleni perről, hogy a zsinat II. Sancho (1223-1245) portugál király letételét is elrendelte, aki egyházellenes kormányzati módszerei miatt jutott erre a sorsra.

Az életrajzíró figyelmét továbbra is Frigyesnek a császárságért folytatott küzdelme köti le. Miután a pápa a lyoni zsinatról szólította fel a választófejedelmeket, hogy válasszanak új német királyt, rövid ideig a thüringiai gróf, Raspe Henrik (1246-1247) szerepel ellenkirályként a forrásokban, akinek szürke jelentéktelenségén még a bőségesen rendelkezésre álló pápai pénzek sem segíthettek. Talán ennek tudható be, hogy Calvi Miklós még nevének megemlítését sem tartotta szükségesnek. Sokkal sikeresebb ellenkirály volt azonban az őt követő Hollandi Vilmos (1248-1256), aki 1251-ben személyesen vette át Lyonban a hatalmát megerősítő pápai oklevelet, és Németországban is áttörést tudott elérni, mivel ellenlábasa, IV. Konrád (1237-1254), a császár fia szinte azonnal Itáliába sietett, hogy biztosítsa ottani örökségét. A szerző ezenkívül még röviden megemlékezik Frigyes Lyon megtámadására irányuló, soha véghez nem vitt tervéről is, bővebben ír azonban Párma ostromáról, és arról, hogy a bátor pármai polgárok a dőrén előre „victoria” névre keresztelt császári tábort hirtelen rajtaütéssel elfoglalták, megszerezvén a sereg összes pénztartalékát, majdnem foglyul ejtvén magát a császárt is. A császár súlyos betegsége után apuliai otthonában bekövetkező halálát taglaló fejezet ismét tele van a zsarnok bűnös uralmáról szóló vádaskodással, amire szemmel láthatólag a lyoni zsinati ítélet igazolásához volt szükség, azonban a pápa gyűlölete még a túlvilágra is elkísérte II. Frigyest. Ezért nem hallunk arról, hogy Frigyesre halálos ágyán szerzetesi csuhát terítettek, és egy szelíd lelkű pap feloldozta

a kiátkozás alól, míg Lyonban a világtörténelem legnagyobb napjaként ünnepelték a gyűlölt ellenség halálát.

A pápai életrajzok olvasói azonban nem ismerhetik meg közelebbről a pápa és a császár közötti ellentét valódi okát, amelyek valószínűleg az életrajzírók számára sem voltak teljesen világosak. Az avatatlan szemlélőnek az lehet a benyomása, és ennek érdekében mindent meg is tesznek az életrajzírók, hogy Frigyes személyében az egyháznak egy erőszakos zsarnok ellen kellett védekeznie, az azonban már rejtve marad az olvasó előtt, hogy ez volt a pápaság utolsó próbálkozása a császárság feletti tekintélyének elismertetésére. A keresztes hadjárat elmaradása, a pápával szövetséges lombard városok lerohanása csak a megfelelő alkalmat teremtette meg a Hohenstaufok szorításától rettegő pápának, hogy támadásba lendüljön a császár ellen. A konfliktus csak így tűnt megoldhatónak. Frigyes ugyan nem az utolsó középkori császár, azonban egyik utódjától sem kellett már annyira tartania a pápaságnak, mint tőle. Ez persze akkoriban még nem volt előre látható, így a korabeli pápai történetírás ábrázolása csak minden vetület nélküli kicsinyes lokális háborúzgatásnak tűnik.

II. Frigyes császár halála megnyitotta IV. Ince számára a hazatérés lehetőségét. Már 1251-ben elindult Lyonból, de csak 1253-ban vonult be Rómába, amiből még bizonyos nehézségek fennállására következtethetünk. A gyakran megszakított utazás legfontosabb eseményeként említi Calvi Miklós az assisi ferences templom felszentelését, amely pompájával és gazdagságával egyáltalán nem felelt meg a minorita rend és alapítója, a Poverello szegénységi eszméjének. A pápaság dél-itáliai hűbérbirtokai sorsával kapcsolatban Ince magának tartotta fenn a döntés jogát, és tárgyalásokba is kezdett erről néhány magas rangú angol és francia úrral. Azonban minden igyekezete hiábavaló volt Manfrédnek és Konrádnak, a császár két fiának, hogy megegyezésre jussanak a pápával. Konrád nemsokára meg is halt (az életrajzíró szerint legalább olyan borzasztó módon, mint apja), előtte azonban még a pápa kiátkozással is sújtotta, a Manfréd (1254-1266) királlyal folytatott háborúk pedig jócskán átnyúlnak a következő pontifikátusok idejébe.

E harcokra nem érdemes túl sok szót fecsérelnünk, nem érdekes a miért és a hogyan, a honnan és a hová, pusztán az eredményükre koncentrálunk. IV. Ince egy Dél-Itália ellen személyesen vezetett hadjárat közepette halt meg Nápolyban. Sebtében megválasztott utódja, III. Sándor (1254-1261) kezdetben mindhiába angol segítségben reménykedett. Talán ennek tudható be, hogy Troppaui Márton még csak a nevét sem említi meg a címzetes királlyá emelt kis Edmund (1255-1263) hercegnek. Ezzel szemben elítélően nyilatkozik Manfréd kiátkozással megtorolt palermói királlyá koronázásáról, és megjegyzi, hogy a választófejedelmek egy része az angol király testvérét, Cornwall Richárdot (1257-1272), míg a többi a név szerint nem szerepeltetett X. Alfonz (1252-1272) kasztíliai uralkodót választotta királlyá. Így most a birodalomban következett be szakadás, és darabjaira hullott szét az impérium, melynek a fényét a Hohenstaufok utoljára még megpróbálták visszaállítni. Az embereken bizonyos mértékben világvége-hangulat lett úrrá, így nem csoda, hogy igen gyorsan elterjedtek a nép körében az egy jobb világ eljövetelét ígérő joachimiánus és pszeudojoachimiánus jóslatok.

Mivel a következő két pápa francia volt, a dél-itáliai Hohenstauf-örökség kezdetben francia kézre került. Szent Lajos (1226-1270) francia király már korábban

nemet mondott Incének, és inkább elment hadakozni a Szentföldre. Azonban fivére, Anjou Károly (1265-1285), Provence grófja „bejelentkezett” a feladatra, és miután az angolok nemet mondtak IV. Orbán pápa (1261-1264) felkérésére, megegyezett az egyházfővel a Manfréd elleni hadjáratról, és így a provence-i származású IV. Kelemen (1265-1268), ez a csak megözvegyülése után egyházi pályára lépett néhai ügyvéd királlyá koronázta. Troppaui Mártont nem érdekelte, hogy 1266-ban Manfréd elesett egy Károllyal szembeni vesztes csatában, inkább az ifjú Konradin, az utolsó Hohenstauf-sarj, Frigyes unokájának tragikus haláláról tudósít, aki örökségét biztosítandó Németországból a helyszínre sietett, ahol azonban legyőzték, és ifjú, tizenhat éves életét a vesztőhelyen kellett bevégeznie. A kivégzés híre az egész világot megrázta, Márton azonban csak annyit jegyez meg róla, hogy lám, beteljesült a pápa jóslata, aki nyilvános prédikációban nyilatkoztatta ki, hogy a Konradin okozta veszély kéményből felszálló füstként fog elillanni. A múltba visszapillantó történésznek itt mindenképp meg kell állapítania, hogy a pápának igaza volt, és hogy itt egy új korszak kezdődött a pápaság történetében. Azonban ki tudja megmondani, hogy merre visz majd a pápák útja ebben az új időszakban?

A pápaság francia korszaka

Csak véletlen, bár jellemző, hogy ugyanekkor a pápai történetírásban is cezúra következett. Troppaui Mártonnál IV. Kelemen életrajza után találjuk az erre vonatkozó feljegyzést. Szerzőnk emlékezetének már nem kellett visszanyúlnia a messzi múltba. Azonban nem élvezhetjük sokáig beszámolóját, csak egy röpke, négy pontifikátust magában foglaló évtized erejéig. A pápaság korabeli állapotára jellemző, hogy e négy pápa igen gyorsan követte egymást a Kelemen halálát követő hároméves (1268-1271) interregnum után. Miután a szorgos dominikánus kezéből előbb új egyházi megbízatása, majd végül halála miatt kihullott a toll (Martinus Polonust kinevezték gnieznói érsekké, és útközben Lengyelország felé érte a halál), művét – ahogy erre már utaltunk – mások folytatták tovább, és 1281-ig az egyik ilyen kontinuátor vette át a Liber pontificalis újabb szerkesztését. Ezután – és erre is emlékeztetnünk kell – Márton francia rendtestvére, Bernardus Guidonis vitte tovább az események fonalát a Flores cronicorum című művében, amelyet egy avignoni kúriai hivatalnok tovább folytatott a 14. század közepéig, pontosabban 1357-ig. Aki a hivatalos pápaságtörténetet akarja követni, annak úgy kell eljárnia, mint a Liber pontificalis késő középkori szerkesztőinek, azonban néha-néha vethet egy-két oldalpillantást Luccai Tolomeo kétségtelenül nagyobb formátumú pápaságtörténeti munkájára, a Historia Ecclesiastica Novára, amely úgyszintén Avignonban, a pápák új székhelyén készült. És ezzel már meg is neveztük a pápaság történetének legújabb fejezetét, melyben arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy minként történhetett ez a változás, milyen út vezetett Rómából Avignonba, és hogyan rendezkedtek be a pápák a francia városban. Amikor Luccai Tolomeo és Bernardus Guidonis a 14. század második évtizedében megírták művüket, e kérdésekre már megszületett a válasz.

A Márton által még feldolgozott évtized kétségtelenül legjelentősebb pápája X. Gergely (1271-1276) volt, akiről – talán nem véletlenül – egy ismeretlen kortárs szerzőtől származó hosszabb életrajz maradt ránk. A vitának nemcsak az emlékezés végett kellett megszületnie, ahogy ezt szerzője a kor szokásos retorikai fordulatával kijelenti, hanem mindenekelőtt a pápa szentté avatását kellett szolgálnia, ezért a Gergely halála után történt valamennyi csoda ugyanolyan hangsúlyt kap az életrajzban, mint a pápa tettei. Míg Márton a Gergely pontifikátusát megelőző interregnum felett jótékony hallgatással átsiklik, elkendőzve ezzel a bíborosi testületben uralkodó nézetkülönbségeket és önfejűsködéseket, Gergely életrajzírója részletesen számol be e körülményekről, hogy ezzel is kifejezze a pápa megválasztásának különleges, inspiratív jellegét, amire a liège-i archidiakónus, Tedald Visconti jámbor szentföldi zarándokútja során került sor. Gergely állítólag a zsoltár szavával búcsúzott a Szentföldtől (137/5), hogy soha nem felejti el Jeruzsálemet, így uralma legfőbb gondját egy új keresztes hadjárat megszervezése jelentette. A római közállapotok miatt késlekedést szenvedett felszentelése után

tartott első konzisztóriumon is erről beszélt, és a cél érdekében általános zsinatot hívott össze Lyonba.

A korabeli történészek Gergely pontifikátusa iránti érdeklődése szinte kizárólag csak erre az 1274-ben megtartott zsinatra és annak határozataira korlátozódik. Látványos lehetett, amikor tatár követek érkeztek a messzi Perzsiából Lyonba, akik az életrajz állítása szerint még a keresztséget is felvették, míg a követjárás igazi céljáról az életrajzíró semmit nem jegyzett fel. A pápa szövetségest keresett a szentföldi mohamedán ellenség hátországában, és valószínű, hogy az egzotikus követek csak a szövetségkötési ceremónia részének tekinthették a keresztelési szertartást. Nem kisebb csodálkozást kelthetett az ortodox és római katolikus egyház között létrejött unió is, melynek keretében a zsinat előtt megjelent görög követek ünnepélyesen elismerték a római hitvallást. A fantasztikus eseményektől érthetően fellelkesült biográfus azonban szemmel láthatólag még csak nem is sejtette, hogy mi késztethette a Konstantinápolyt éppen ekkoriban visszafoglaló és a latin császárságot megsemmisítő VIII. Paleologosz Mihály (1259-1282) bizánci császárt, hogy ezzel az aligha komolyan vett konverzióval vásárolja meg a nyugati világ egyik legtekintélyesebb személyiségének barátságát.

Luccai Tolomeo persze nem hagyta ki, hogy beszámoljon mestere, Aquinói Szent Tamás (†1274) haláláról, aki teológusként meghívót kapott a lyoni zsinatra, és útközben érte a halál, sőt a nekrológ kapcsán kihasználja az alkalmat, hogy bemutassa e kétségtelenül jelentős skolasztikus filozófus életét, műveit, sőt a vele megesett csodákat is. X. Gergely életrajzának csúcspontja az Aquinói Szent Tamás segítsége nélkül is tető alá hozott latin-görög egyházunió, a zsinat összehívásának eredeti oka pedig már feledésbe merült. Troppaui Márton is csak néhány szóval intézi el a leginkább csak a tervezőasztalon megvalósult szentföldi segélyakciót. A Lyonban hozott döntéseknél sokkal jobban érdekli, hogy a frissen megválasztott német király, Habsburg Rudolf (1273-1291) hajlandónak mutatkozott arra, hogy vezető szerepet játsszon a hadjáratban, aminek persze ugyancsak politikai okai voltak.

A pápa személyesen is Rudolf megválasztását támogatta, sőt ő mondatta le Kasztíliai Alfonzt a német királyi címről. Abban reménykedett ugyanis, hogy az interregnum befejeződése és a birodalom megújulása a hadjárattal kapcsolatos terveit szolgálja majd. Az életrajz külön kiemeli Alfonz király magatartását, aki belátván, hogy az ember nem lehet boldog, ha az egész világ fölött uralkodik, lemondott jogairól, és így elnyerte a „Bölcs” melléknevet. Gergely Franciaországból hazafelé tartva találkozott Rudolffal, hogy megbeszéljék császárrá koronázásának és a keresztes hadjáratnak a részleteit. Emiatt úgy tűnt, hogy a világi uralkodó és a pápa együttműködésének fölélesztésével a pápaságtörténet ismét visszazökken e régi kerékvágásba, ami nemcsak a történelem prognosztizált menetének mondott ellent, hanem a pápa saját tapasztalatainak is, melyeket életrajzírója jegyzett fel az egyház császár általi üldöztetéséről. Gergely azonban nem sokkal e találkozás és Rómába való megérkezése után meghalt. Ez ismét mindent megváltoztatott.

Gergely halála után három egészen rövid pontifikátus következett. A francia V. Ince öt hónapos uralkodás után még 1276-ban meghalt, ezzel valamennyi szépreményű terve füstbe ment, melyeket a dominikánus Troppaui Márton rendtestvérének tulajdonít. V. Hadrianus, II. Ince unokaöccse még a felszentelését

sem érte meg. A portugál XXI. Jánost (1276-1277), akit könyvei közt üldögélve ért a halál, miután a pápai palota egyik új szárnya rászakadt, Márton és más történészek is képzettsége ellenére eltompultnak tartották. Sok dolguk akadt a bíborosoknak ezekben a hónapokban, ezért is érthető, hogy ekkor lángolt fel ismét a pápaválasztás rendje körüli vita, különös tekintettel a lyoni zsinaton elfogadott legújabb rendelkezésére, mely előírta a konklávéban történő választást, ami azt jelentette, hogy a döntés meghozataláig a bíborosok zár alatt maradtak, sőt egyéb más korlátozásokkal is számolniuk kellett. A konklávé intézményét V. Hadrianus a saját bíborosként megélt rossz tapasztalatai miatt szinte megválasztása után azonnal eltörölte, és ugyanígy tett XXI. János is, mindketten anélkül, hogy időt hagytak volna a rendelkezés felülvizsgálatára.

A császárkoronázás kérdése egészen Habsburg Rudolf haláláig eltűnt a pápai történetírásból, amikor fontosnak találták feljegyezni, hogy az elhunyt király nem érte el, hogy császárrá koronázzák. A kuriális politika megváltozásával és a pápák személyes érdekeivel áll összefüggésben, hogy az erről folyó tárgyalások újra és újra kudarcot vallottak. Tolomeo szerint III. Miklós (1277-1280) alatt tervbe vették, hogy a birodalmat négy részbirodalomra osztják fel, melyek közül a pletykák szerint két itáliai királyság a gazdag Orsini családból származó pápa unokaöccseinek kezére jutott volna, míg egész Németország Habsburg örökös tartománnyá vált volna. Nehezen képzelhető el a ferences szerzetesből lett pápáról ez a vehemens dinasztikus politizálás. Azonban végső soron III. Miklós építtette a Szent Péter-székesegyház melletti pompás pápai rezidenciát, ő újíttatta fel a lateráni palotát, sőt tőle származik az 1279-ben kibocsátott „Exiit” kezdetű pápai bulla is, amely a minorita rendben már régóta folyó szegénységi vitát olyan módon döntötte el, hogy kinyilatkoztatta: a rend vagyona tulajdonképpen pápai birtok, amelyet a birtokos, azaz a pápa csak használatra engedett át a szegény rendtestvéreknek. A döntés mozgatórugója inkább a világi racionális gondolkodás volt, mint a ferences jámborság.

III. Miklós hataloméhségét egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint hogy élethossziglan szenátorrá választatta magát Rómában.

Az őt követő, ismét fél évig tartó, zavargásokkal kísért interregnum után megválasztott ugyancsak francia származású IV. Márton (1281-1285) pontifikátusa alatt szó sem lehetett arról, hogy császárrá koronázzák Rómában valamelyik német királyt, mivel a pápai udvar teljesen francia orientációjú volt, és ezért inkább Anjou Károlyt, Nápoly és Szicília királyát favorizálta. Római szenátorként őt nevezte ki a pápa helyetteséül az Örök Városban, sőt becsvágyó kivagyisága miatt a lyoni zsinaton tető alá hozott egyházunió is felbomlott, miután kiátkozta a szerinte az eretnekeket túl lanyhán üldöző és a birodalmában kimondottan népszerűtlen egyházuniót csak ímmel-ámmal propagáló bizánci császárt. A korabeli egyháztörténészek nem kritizálták a pápai politikát. Persze az ő interpretációjukban e pontifikátusokat szinte teljesen az Anjou-uralom, valamint az 1282-es szicíliai vecsernyével végződő hosszú háború uralja. Amikor behoztak az orvietói pápai rezidenciára egy a Tirrén-tengerből kifogott oroszlánfejű halat, mindenki rossz előjelet vélt felfedezni a monstrumban. Nem sokkal később tényleg felkelésre került sor Palermóban, melynek következtében rövidesen az egész szigeten véget ért a gyűlölt francia uralom, s mely III. Aragóniai Pétert (1276-1285), Hohenstauf Manfréd vejét emelte Szicília királyává. Természetesen a francia pápa szembehelyezkedett

Péterrel, és kiátkozással büntette meg palermói királlyá koronázását. És amikor a pápai történetíró arról a lovagi viadalról mesél, amelyben a két király, Péter és Károly Bordeaux falai előtt teljes lovagi díszben megmérkőzött egymással, hogy így döntsék el, melyiküké legyen Szicília, ez is csak azért érdekli, hogy ezzel is Károly bátorságát emelje ki, aki a történet szerint a megadott időpontban egy pápai legátus kíséretében megjelent a párbaj kijelölt helyszínén, ahol azonban hiába várta ellenfelét. Majd jelentették neki, hogy Péter még éjjel megérkezett, és miután Károlyt természetesen nem találta, már csak azért is visszavonult, mert megijesztette az Anjou király biztonsága miatt nagy számban jelen levő francia. Amennyiben ez a történet tényleg igaz, akkor egy kitűnő lehetőséget szalasztottak el a konfliktus megoldására, így a háború folytatódott. Ennek fontosabb eseményei közé tartozott a franciák betörése Aragóniába, egy Nápoly előtt lezajlott tengeri ütközet, a nápolyi trónörökös foglyul ejtése és a rómaiak Károly elleni felkelése. A háború jóval tovább tartott IV. Márton pontifikátusánál, és még 1285 után is sok áldozatot követelt. Ebben az évben egyébként nem csak a pápa halt meg. Károlyt még egy évvel korábban elvitte a betegség, majd a pápai történetírás IV. Honorius (1285-1287) alatt III. Fülöp (1270-1285) francia király Aragónia elleni keresztes hadjáratáról tudósít, aki saját fia számára akarta megszerezni kiátkozással sújtott ellenfele birtokait. Ugyancsak e forrásból ismerjük, hogy a hadjárat során a francia királlyal egy járvány végzett, míg aragóniai ellenlábasa az egyik csatában szerzett sérülésbe halt bele.

A szentföldi eseményeknek több figyelmet is szentelhetett volna a történetírás, azonban csak zárójelben jegyzi meg IV. Miklós (1288-1291) életrajzírója az utolsó keresztes állam maradékának eltűnését, Tripolisz 1289-es meghódítását, valamint Akkon, a jeruzsálemi királyság utolsó fővárosának 1291-ben bekövetkezett szultán általi elfoglalását. Kútfőnk a mohamedán sikerek okát a keresztények közötti áldatlan széthúzásban látta, ami tulajdonképpen a Keletre és Nyugatra nézve is igaz volt, azonban az is tény, hogy rég elmúltak azok az idők, amikor Európa szent buzgalommal keresztes hadjáratokba akart indulni. Így aztán nem csoda, hogy a kereskedelmileg már teljességgel érdektelenné vált keleti kolóniák egyébiránt cseppet sem dráma nélküli kimúlása nem hozta túlzottan izgalomba történetírónkat.

A 13. és 14. század fordulója jelentős változásokat hozott a pápaság történetében is. Erről a szakember, de a művelt olvasó számára is mindent elárul az akkor uralkodott VIII. Bonifác neve, aki VII. Gergely és III. Ince mellett a legnagyobb középkori pápaszemélyiség volt. Robosztus alakjának a történelemben elfoglalt helyéhez tiszteletreméltó elődje, az „angyali pápának” nevezett V. Celesztin (1294) szolgáltatja a hátteret, a kúria Avignonba költöztetése pedig V. Kelemenhez (1305-1314) köthető. Az eseményeket a szinte kortárs Bernardus Guidonis feljegyzései alapján élhetjük át.

V. Celesztin megválasztását ismét egy több mint kétéves vakancia előzte meg, amelyet csodák csodája, ezúttal nem tagad le szemérmesen a pápai történetírás. Végül csak egy kényszerjelöltet sikerült megválasztani. A Sulmona melletti Morrone hegyen éldegélő és szinte már szentként tisztelt agg Péter remetét érte a megtiszteltetés. A nyugtalankodó nép számára ő tűnhetett a tökéletes pápának, amikor szerényen szamárháton poroszkált be a városba a saját felszentelésére. Nem kevesebb mint öt életrajz örökítette meg a pápa tragikus sorsát, ami mély benyomást tett a kortársakra és a későbbi generációkra is, és olyannyira megszépítette alakját,

hogy az idők végeztére is ilyen Celesztinhez hasonló angyali pápát vártak az égből. A történésznek azonban józanul kell szemlélnie az eseményeket, ezért Bernardus Guidonis rögtön megválasztása és felszentelése után a pápa lemondásáról tudósít, aki – szerinte – ugyan Isten embere volt, azonban a szekuláris ügyekhez csak elméletben értett, ami nem felelt meg a pápai méltóság gyakorlatának. Persze II. Anjou Károly (1285-1309) nápolyi királynak nagyon is ínyére lehetett, hogy együgyűen jámbor alattvalója pápaként Róma helyett Nápolyban telepedett meg, annál kevésbé azonban a bíborosoknak, akik úgy látták, hogy így lecsökkenne a kúria mozgástere. Eltávolítása biztosan nem ment minden presszió nélkül, de később csodálandó alázatként állították be, hogy a magára maradt nyolcvanhét éves aggastyán belátván alkalmatlanságát már fél év után lemondott tisztéről. Egy kívánsága volt csak, hogy visszatérhessen a remeteélethez. Ezt azonban utódja, VIII. Bonifác megakadályozta, és inkább fogságra vetette az idős eremitát, mert ahogy a pápai életrajzgyűjtemény is szabadkozva leszögezi, félő volt, hogy Celesztin ezt az eleddig lehetetlennek tartott lemondást nem ismeri el, és így egyházszakadásra kerül sor. Azonban éppen a skandalum megelőzésére szolgáló eszköz okozott botrányt: Celesztin 1296-ban meghalt, és az emberek képzeletében házi őrizete szörnyű tömlöccé, porkolábja pedig gyilkossá vált. A mártír pápával történt csodákról már VIII. Bonifác idejében leplezetlenül beszéltek, majd 1313-ban V. Kelemen uralkodása alatt szentté avatták, amiről a nem sokkal később alkotó Bernardus Guidonis úgy érezte, hogy ezt a Flores cronicorumban két helyen is fel kell jegyeznie: nemcsak a megtörténte idejében, hanem az angyali pápáról szóló részben is.

Bernardus csak pontatlan képet rajzol meg VIII. Bonifácról (1294-1303), annalisztikus elbeszélő stílusában a mű helyett inkább csak annak alkotórészeit tárja elénk. Visszafogottsága mögött egy francia történetírónak a Franciaországgal konfliktusba keveredett pápával szembeni tudatos magatartása sejthető. Így nem marad más hátra, ebből a kevéske anyagból kell kihámoznunk a lényeget, hogy feltáruljanak előttünk a drámai események.

A történetből kiderül, hogy ismét kitört a háború Anglia és Franciaország között az angol kontinentális birtokokért. Arról azonban sehol sem olvashatunk, hogy a francia király a háborúskodás költségei miatt kénytelen volt az egyházi tilalom ellenére megadóztatni a klérust, és azt is csak annak kapcsán tudjuk meg, hogy VIII. Bonifác erre 1296-ban a Clericis laicos című rendeletével válaszolt, hogy ezt utódja a franciákkal kötendő béke érdekében hatályon kívül helyezte. Azzal is csak egy későbbi helyen szembesülünk, hogy az adózási tilalomra válaszul a francia király megtiltotta a Róma számára történő kifizetéseket. Aztán Bernardus új püspökség alapításáról számol be a dél-franciaországi Pamiersben, amelynek Bernard Saisset (†1308) apát lett a püspöke, akit később gőgössége miatt a király – figyelmen kívül hagyva az egyháziak immunitását – árulás vádjával a maga bírósága előtt perbe fogott. Az már nem derül ki a beszámolóból, hogy ezzel a viszony megint csak elmérgesedett Róma és Párizs között, sőt ellenkezőleg: úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben van, Bonifác 1297-ben szentté avatta a király nagyapját, az 1270-ben keresztes hadjárat közben elhunyt IX. Lajost.

A valóságban azonban Bonifácnak minden oka megvolt arra, hogy veszélyben érezze magát. Nem sokkal korábban a Caetani családból származó pápa birtokvitába keveredett a nem kevésbé nemes Colonnákkal, sőt peres úton fel is lépett ellenük. A

per egyébként érthető okát az szolgáltatta, hogy a Colonnák sikeresen megtámadták az egyik pápai pénzszállítmányt. Két bíboros, ugyancsak a Colonna-klán tagjai, a családjuk ellen foganatosított pápai intézkedésekre úgy reagáltak, hogy mindenfelé elküldött leveleikben hamis pápának nevezték Bonifácot, aki a törvényesen pontifikáló Celesztintől elrabolta a trónt és a méltóságot. Így máris megvalósult az egyházszakadás, mivel előre látható volt, hogy a bíborosi testületben nem lehet keresztülvinni a szakadár bíborosok letételét, és hogy a család sem fogja tudomásul venni vagyona elkobzását.

Róma még egyszer a katolikus egyház központjává lett, amikor Bonifác 1300-ban megrendezte a pápaság történelme első szentévét, és minden jámbor római zarándoknak teljes búcsút ígért. Mivel ezt korábban csak az életveszélyes keresztes hadjáratokban lehetett kiérdemelni, most az egész világból csak úgy özönlöttek a bűnbánatra vágyó zarándokok Péter és Pál sírjához, nem kevés gazdasági hasznot hajtva a rómaiaknak. Alig ért véget azonban a szentév, minden előzmény nélkül azt látjuk, hogy Szép Fülöp (1285-1314) francia király nyílt ellenségeskedésbe kezd a pápával. Egy 1302-ben összehívott párizsi gyűlés bizonyos vádak alapján, melyek között még az eretnekség gyanúja is szerepelt, a legitim pápa életében történt trón- és címbitorlással vádolta meg Bonifácot. Bernardus szerint ennek az volt az előzménye, hogy a pápa zsinatot hívott össze Rómába, amelynek feladata volt a Franciaországban kialakult egyházi helyzet kiértékelése és adott esetben a király feletti ítélkezés. Erre Fülöp publicisztikai eszközökkel válaszolt, és ismét egy tekintélyét tekintve a pápa felett álló általános zsinathoz fellebbezett. Ezzel szemben az 1302-ben megtartott, igen gyér látogatottságú római zsinat – Bernardus szavaival élve – csak mennydörgést keltett, esőt nem tudott fakasztani. Csak a következő évben fajult a király kiátkozásáig az ellentét.

Bonifác megnyerte szövetségeséül I. Albert (1298-1308) német királyt, és a támogatás fejében végre elismerte királyi hatalmát. Erre azért nem kerülhetett sor még eddig, mert Albert a Róma által törvényes királynak tekintett Nassaui Adolfot (1292-1298) egy csatában trónjától és életétől is megfosztotta. Most azonban már késő volt, így szertefoszlott a remény, hogy sor kerülhet a császárkoronázásra, még ha a jelölt egy Habsburg is, sőt nem más, mint a méltóságért mindhiába ácsingózott Rudolf fia.

1303 szeptemberében a történelmileg híressé vált anagni merényletben Nogaret Vilmos (†1313), a francia király Itáliában működő tanácsosa a Colonna-klán segítségével palotájában elfogatta a pápát. A francia történetíró persze elhallgatja, hogy a városi lakosság nem sokkal később kiszabadította Bonifácot, mialatt támadói a további teendőkről vitatkoztak. Interpretációjában a baj órájában mindenki által elhagyott pápa visszatért Rómába, hogy ott halhasson meg. Történetírónk attól is óvakodik, hogy az eseményt politikai összefüggéseiben láttassa. Valamiféle morálfilozófiaként csak annyit jegyez meg, hogy nem érdemes egy nap amúgy is az ebek harmincadjára jutó kincsek után ácsingózni, ahogy ez az anagni palota kirablásával kapcsolatban is történt. A főpapoknak pedig azt tanácsolja, hogy jó pásztorként viseljék szívükön nyájuk jólétét, hiszen Bonifáctól királyok, egyháziak, világiak egyaránt remegve féltek, és mégis egy pillanat alatt odalett a félelem és a rettegés. Egy szót sem ejt azonban a pápa híres 1302-ben kibocsátott „Unam sanctam” kezdetű bullájáról, melyben VIII. Bonifác dogmaként fogalmazta meg, hogy a pápa

fölötte áll minden embernek, népnek, országnak, mivel mindkét kardot birtokolja, a világít és az egyházit is, melyekkel Isten nevében a földkerekséget irányítja. A hallgatás önmagáért beszél, különösen hogy tudjuk: a bulla valószínűleg közvetlenül a pápa elleni merénylet előtt jelent meg, tehát közvetlen összefüggésben állhat vele. Még ha igazolható is, hogy ebben a bullában semmi olyan nem volt, amit az egyházi, kánonjogi irodalomban nem írtak volna már le valahol, a kánonjogi kodifikációt 1298-ban újabb pápai dekretálisokkal kiegészített Bonifácnak legalább azzal tisztában kellett volna lennie, hogy milyen hatást vált ki a pápai igényekkel teleírt pápai bullával. Így a kortárs egyháztörténészek hallgatása ellenére az „Unam sanctam” és az anagni incidens tovább él az egyháztörténetben, és szívesen hasonlítják össze VII. Gergely dictatus papaejával vagy IV. Henrik Canossa-járásával.

Úgy tűnik, hogy Luccai Tolomeo kezdetben az angyali V. Celesztinnel szándékozta befejezni munkáját, és VIII. Bonifácról inkább hallgatni akart. Csak később, a kedélyek megnyugvása után egészítette ki művét a következő három pontifikátus történetével. Anagniból Avignonba vezet a pápaság útja.

XI. Benedek (1303-1304) rövidke uralma idejéből a pápai életrajzgyűjtemény szinte csak a megbékélésről számolhatott be. Ugyan a ténylegesen bűnös anagni merénylőket, élükön Nogaret-vel kiátkozással sújtották, a lázadó Colonna-párti bíborosoknak megkegyelmeztek, VIII. Bonifác Franciaország ellen hozott intézkedéseit pedig visszavonták. Gondolhatjuk, hogy ez azért nem ment minden erőszakos ráhatás nélkül, és ha mindehhez hozzávesszük, hogy a következő pápa ismét francia volt, ráadásul Bordeaux érsekeként még csak nem is bíboros, és hogy V. Kelemen (1305-1314) néven pontifikált, látható, hogy egyre inkább figyelemmel voltak Franciaország érdekeire.

Kelemen igazából csak francia pápa maradt. Koronázása Lyonban, Fülöp király jelenlétében történt meg, és rossz előjel kísérte, mivel a felvonulás alatt a pápa közvetlen közelében ledőlt egy fal, sok előkelő vendéget és egyszerű nézelődőt maga alá temetve, akik a teljes díszbe öltözött Salamont akarták látni. Isteni csoda folytán Kelemen sértetlen maradt, csak lováról esett le, minek következtében természetesen elvesztette a koronáját, melynek egyik darabját, egy értékes karbunkuluskövet soha többé nem sikerült megtalálni. Itáliába és Rómába soha nem jutott el a pápa, inkább Franciaországban maradt, és 1309-ben Avignonban, az eretnekek ellen folytatott keresztes hadjárat óta pápai birtoknak számító terület kellős közepét választotta fel a székhelyéül. Mivel francia bíborosokat nevezett ki, a pápai kúria is jobbnak látta, hogy átköltözzön Rómából Franciaországba. Ehhez persze hozzájárult a francia király masszív nyomása is, melyre a pápai történetírás enged következtetni bennünket, amikor arról tudósít, hogy a pápa 1307-ben Poitiers-ben találkozott Fülöppel, majd ide-oda utazó követekről beszél, és az 1309-es évnél feljegyzi, hogy Kelemen közölte a konzisztóriummal, hogy VIII. Bonifácot posztumusz perbe kellene fogni. Az pedig tényleg nem tűnt értelmes ötletnek, hogy a kúria visszaköltözzön Rómába, hogy aztán nem sokkal rá ismét visszatérjen a Vienne-be összehívott zsinatra.

Bernardus Guidonis annalisztikus módszerrel megrajzolt életrajzában a fent elmondottakon kívül a templomos lovagrend esete foglalja el a legtöbb helyet, ami véleménye szerint nagy és csodálatos ügy volt, és amelyről tudjuk, hogy azzal a bizonyos pápa elleni perrel állt összefüggésben. Fülöp király parancsára még a pápa

poitiers-i tartózkodása során valamennyi franciaországi templomos lovagot letartóztatták. A keresztény hit megtagadásával és megcsúfolásával, mindenféle rítusok és praktikák űzésével vádolták őket. A vádakat a kínzások hatására be is ismerték, sőt megfélemlítvén a beismerést a pápa és a bíborosok előtt meg is ismételték. Így nem maradt más hátra – mondja történetírónk -, teljes körű vizsgálatot kellett elrendelni, melynek lehetséges célja természetesen csak és kizárólag a rend megreformálása volt. A pápa akarata szerint a vizsgálatot a területileg illetékes megyéspüspököknek kellett volna elvégezniük, ami azonban a francia korona teljhatalma és a klérus függősége miatt korántsem érte el e kívánt fékező hatást. Így egy 1310-ben tartott párizsi zsinat után sor került az első templomosok megégetésére, majd a vienne-i zsinat a király jelenlétében kereken 184 évvel alapítása után határozott a rend feloszlatásáról, ahogy Bernardus Guidonis tájékoztat bennünket, aki egy dicsérő szót sem szólt a nemrég lehanyatlott keresztes hadjáratok során nagy bátorságot tanúsított templomvédőkről. A rend vagyona elméletileg a johannitákra szállt át, akik éppen ekkoriban rendezkedtek be új rhodoszi otthonukban, ahova a Szentföld eleste után voltak kénytelenek átköltözni, igazából azonban a francia államkincstár nyelte le, miután 1313-ban királyi parancsra, két bíboros kompromittáló jelenlétében beismerő vallomása visszavonásának ellenére kivégezték a templomosok utolsó nagymesterét is.

Persze az egész ügy mögött kezdettől fogva a rend vagyonának megszerzése állt. A hálás király természetesen lemondott a VIII. Bonifác ellen indítandó perről, mellyel az anagni merénylet szükségességét kellett volna utólag igazolni. A per az eretnekség bizonyított vádjával még haló poraiban is lehetetlenné akarta tenni Bonifácot, ami feltehetően sikerült is volna az ügyes francia publicisztikai és propagandagépezetnek. Bernardustól azonban nem hallunk többet erről. Már csak annyit jegyez fel, hogy a zsinati tanácskozásokon tervbe vették az egyházreformot és egy újabb keresztes hadjáratot, meg hogy Fülöp király Párizsban keresztény fivéreivel és nővéreivel együtt vitte a keresztet, bár kételkedünk abban, hogy a talán túl komolyan nem is gondolt keresztes hadjárat ígérete pótolhatta-e a szétvert templomos lovagrend harciasságát. Szép Fülöp amúgy is még 1314-ben meghalt, és meglepődve látjuk, hogy milyen fontos volt a trónutódlás cseppet sem könnyű kérdése a francia történetíró számára, és hogy milyen hosszan időzik egy-egy részletnél.

Olyannyira nem érdekli a francia történetírót, hogy I. Albertet 1308-ban a saját unokaöccse ölte meg, és a német fejedelmek VII. Luxemburgi Henriket (1308-1313) választották királlyá, akinek a követei szinte azonnal megjelentek Avignonban, hogy megszerezzék a pápai hozzájárulást is, és Rómában a császárkoronázásról tárgyaltak, hogy ugyan Csehország luxemburgi kézre kerülését még feljegyzi, és csak csodálkozhatunk, milyen jól ismerte ezt a távoli országot, Henrik itáliai útját azonban már csak Lombardiáig követi nyomon, ahol lombard királlyá koronázták, az 1312-ben történt, bíborosi legátusok által elvégzett római császárrá koronázásáról azonban egyszerűen megfeledkezik. Sejthetjük, mi áll feledékenysége hátterében. Henrik energikus itáliai megjelenése bizonyos komplikációkkal járt, sőt a császárság hasznáról, illetve haszontalanságáról folytatott vitákhoz vezetett. Róma és a birodalom azonban az avignoni történetírás szemléletében már nem is olyan fontos.

Különösen a következő pontifikátus Bernardus Guidonis tollából származó feldolgozásán mérhető le, hogy mennyire nem aggasztotta a korabeli pápaságtörténészeket a kúria és a Cathedra Petri Franciaországba költöztetése. Két és fél éves vakancia után a francia udvar nyomására Lyonban pápává választották XXII. Jánost (1316-1334), Avignon korábbi püspökét, aki természetesen maga is francia volt. Őt tekinthetjük az avignoni pápaság tényleges megalapítójának. Bernardus magától értetődő természetességgel írja le, hogy az új pápa Avignonban telepedett le. Előadásából úgy tűnik ki, mintha Avignon Anagni, vagy más campagnai településhez hasonlóan Róma közelében lenne, mint azok a városok, ahol a pápák nyári rezidenciájukat tartották, vagy ahova a bizonytalan római helyzet elől időről időre menekültek.

Aztán oldalakon keresztül csak az egyházszervezet kérdéseit feszegető francia, közelebbről délfrancia ügyekkel foglalkozik a szerző, míg végre egy-két fontosabb politikai esemény is felkelti figyelmét, mint a Franciaország és Flandria közötti békekötés, vagy a templomosok helyett létrehozott portugáliai Krisztus-rendnek adott pápai megerősítés, vagy a „Klementinák”, azaz V. Kelemen dekretálisainak megjelentetése. Eredetileg még XXII. Jánosnak a külföldi egyházi benefíciumok birtoklását szabályzó rendeletei is a kúria avignoni tartózkodásával függöttek össze, hiszen ennek következtében a pápaság messzire került itáliai birtokaitól, és pénzigénye igencsak megnövekedett. Talán nem véletlen, hogy éppen az ő pontifikátusa alatt kapott erőre ismét Franciaországban a szociális-forradalmi tanokat hirdető pasztorális mozgalom, amely – ahogy Bernardus előadásából megtudjuk – szinte keresztesi hevülettel nemcsak a zsidók, hanem a gazdag klérus ellen is fordult. Ugyancsak érdekes momentum, hogy ekkoriban kezdtek tiltakozásba a leprások az őket ért bánásmód miatt, és biztosan nem véletlen, hogy ekkor lángolt fel újra a minorita rendet átható szegénységi vita. A kúria biztonságáért aggódó pápának nem maradt más hátra, mint hogy hatályon kívül helyezze III. Miklós 1279-es bulláját, híveivel együtt kiátkozza a már rég halott Petrus Johannis Olivit (†1298), a szigorú ferences spirituálisok néhai vezérét, és hogy abszolút tévesnek és eretneknek nyilvánítsa azt a nézetet, hogy Krisztus és az apostolok teljesen vagyontalanok voltak. Ez 1322-ben, 1323-ban, illetve 1325-ben történt. Nem sokkal ezután az életrajz éppen a legérdekesebb időszakban szakad félbe, amikor a ferences Petrus de Cordobát Wittelsbach Lajos (1314-1347) császár Rómában (V.) Miklós (1328-1330) néven ellenpápává emelte.

Az ügy hátterében az avignoni pápaság és a német királyság között feszülő ellentétek állnak, melyek minden bizonnyal többet érdemeltek volna annál a néhány szavas magyarázatnál, hogy a pápa éveken át kénytelen volt pereskedni a magát császárnak tartó Lajos herceggel. A talján Luccai Tolomeo mindenesetre beszédesebb francia kollégájánál. Beszámol Németországnak az 1314-es kettős királyválasztást követő kettészakadásáról, ami lehetővé tette a pápa számára, hogy a két jelölt, Bajor Lajos és Habsburg Frigyes (1314-1330) közötti döntés helyett magának tartsa fenn a birodalmi vikárius jogkörét, és így amikor Lajos egy győztes csata után császári jogait Itália felett is gyakorolni akarta, trónbitorlóként saját bírósága elé idéztesse, és végül kiátkozza az általa soha el nem ismert bajor uralkodót. A szembenállás kétségtelenül látványos tetőpontja akkor következett el, amikor Lajos mégis Rómába vonult, ahol 1328 elején a már koros néhai anagni merénylő Scierra Colonna (†1329) a római nép

nevében átadta neki a császári koronát, amellyel később meg is koronáztatta magát az ellenpápával. E konfliktus csak a történetírás helyzete miatt nem került be a hivatalos pápai historiográfiába. Amikor Avignonban egy emberöltővel később folytatták Bernardus művét, ezt ugyanúgy elhallgatták, mint annak a közlését, hogy Bajor Lajos Rómában kihirdette XXII. János letételét a trónról. A történetírónak sokkal felemelőbb érzést jelentett, hogy inkább az ellenpápáról, erről a krisztustalan emberről írjon, aki – szerinte – a felesége elől menekült a ferences rendbe, és akit az elhagyott asszony még ellenpápa korában is visszakövetelt magának, és aki a császár és a ferencesek támogatása ellenére is csak egy bábu maradt, míg végül a következő szavakkal hódolt be Avignonnak: „akkorát tévedtem, mint egy ökör”. 1333-ban halt meg, Jánosnál egy évvel korábban, és a pápai történetíró nem felejti el megjegyezni, hogy Petrus fogolyként szenderült jobblétre, azonban elhallgatja, hogy a legitim pápára már halálos ágyán az eretnekség gyanújának árnyéka vetődött.

XXII. Jánost XII. Benedek (1334-1342) követte a trónon, akiről csak egy nagyon rövid életrajz maradt ránk. Ő építtette fel a pompás avignoni pápai palotát, és így V. Kelemen és XXII. János után ő az avignoni pápaság harmadik megalapítója. Emellett két ügy teszi ismertté nevét: a még mindig el nem ismert Bajor Lajos ellen indított kánonjogi per, valamint a Franciaország és Anglia között kitört százéves háború. Benedek rengeteg kincset halmozott fel, de egy rokonának sem adott belőle semmit, írja róla biográfusa, és ez legalább annyira kedvező, mint kedvezőtlen egy olyan pápa számára, aki kritikusai szerint szigorú, de igazságos volt.

A következő vita úgy ábrázolásmódjában, mint forrásgazdagságában is a pápai történetírás szebb napjaira emlékeztet. Rögtön VI. Kelemen (1342-1352) halála után keletkezett életrajza, mely visszatérve a régi módszerekhez ismét tájékoztat a pápa származásáról, életútjáról, jó tulajdonságairól, tetteinek bemutatását pedig – nem minden kritika nélkül – az általa kreált bíborosok felsorolásával kezdi, akik között ott látjuk egyik fivérét, két unokaöccsét és még egy rokonát. A francia király néhai tanácsosa teljes mértékben franciákkal töltötte fel a bíborosi kollégiumot. Már senki nem beszélt a kúria visszatéréséről Rómába, ami talán érthető is, ha a korra jellemző állandó itáliai rebelliókról olvasunk, minek következtében a pápai birtokok is idegen kézre kerültek. A történetíró a zsarnokok uralmáról beszél, és valószínűleg e tirannusok közé kell számítanunk a milánói Viscontiakat és a ferrarai Estéket, akik fejedelemségeiket egyházi birtokok rovására is növelték. A Visconti-klán fejét ki is átkozta emiatt a pápa, pedig ő nem kisebb személyiség volt, mint a világi és egyházi hatalmat is saját kezében egyesítő milánói érsek. Rejtett rosszallással, szenvtelenül folytatja az életrajzíró, hogy Avignonban meg lehetett vásárolni a kiátkozás alóli feloldozást, és így a Viscontiak meg az Esték fizetség fejében megtarthatták az elfoglalt területeket. A rómaiakat 1350-ben (száz év helyett ötven után) szentév megrendezésével akarta megbékíteni a pápa, maga azonban nem akart odautazni. Szükség is volt a békítésre. 1347-ben zavargások törtek ki a városban, és ismét kikiáltották a köztársaságot. Élére az idealista, az antikvitás világa felé fordult jegyző és néptribunus, Cola di Rienzo került, akinek fantasztikus élettörténetét a Kelemen-életrajz is megörökíti: megismerkedhetünk a Colonna- és más nemesi klánok elleni harcával, menekülésével Rómából a prágai udvarba, ahonnan császárt akart hozni a népnek, Avignonba kerülését, majd olvashatjuk, ahogy a szegény fantasztát nagy ravaszul pápai teljhatalommal felruházva visszaküldik Rómába, ahol végül 1354-ben

a Kapitóliumon a csalódott rómaiak megölték. Ezzel foszlott szerte a római köztársaság szinte színpadképes álma.

Egyébként Kelemen életrajza sokszor kalandozik el messzi tájakra, és sokszor merül el világi eseményekben. Sokat beszél a háborúkról, melyekben a pápa dicséretes módon, de nem mindig eredményesen próbált meg közvetíteni. Azonban a harcok áldozatainál sokkal többen vesztek oda az 1346-ban kitört nagy pestisjárványban, amiről rettenettel állapítja meg az életrajzíró, hogy Európa egyes vidékein csak a lakosság öt-tíz százaléka élte túl, a többiek, nők, férfiak, gyerekek és öregek mind odalettek. A nemrég kitört angol-francia fegyveres konfliktus Avignont érintette leginkább, ezért érthető a viszonylag részletesebb beszámoló. A franciák 1346-os crécyi megsemmisítő vereségének, Calais az angol túlerővel szembeni 1347-es, több hónapig tartó hősies védelmének tulajdonképpen semmi keresnivalója nincs a pápaság történetében. Ha a franciákkal szövetséges skót király fogságba eséséről vagy a breton herceg Towerbe zárásáról ír a pápai történetíró, azt csak az angolok elleni vádaskodásként teszi, amivel elárulja a pápai kúria iránti szimpátiáját. Az azonban nagyon megnövelte az új pápai székhely nemzetközi jelentőségét, hogy Burgundia és Lancester hercege éppen ott kezdett béketárgyalásokba, még ha maga a békekötés nem is sikerült. Röpke betekintést nyerhetünk egy sokkal távolabb zajló háborúba is, ha elolvassuk az egyetlen mondatot arról a keresztes hadjáratról, melyet ugyan pápai engedéllyel, de az életrajzírót idézve szerény sikerrel a hatalmát 1345-ben elvesztett idealista dauphin indított. Végül az életrajz Rómát, a régi pápai rezidenciát és annak környékét is érinti, amikor beszámol Nagy Lajos (1342-1382) magyar király itáliai hadjáratáról, melynek a király Nápolyba nősült öccsének, Endrének 1345-ös meggyilkolása volt a kiváltó oka. A gyilkosság mögött egyébként maga Nápolyi Johanna (1343-1382), Endre híres-hírhedt felesége állt. A pápa békeközvetítőként lépett fel a felek között, majd a hozzá menekült Johannának biztosította a pápai hűbérként számon tartott koronát. Johanna viszont habozás nélkül eladta az egyházfőnek Avignon városát, melyet provence-i őrgrófnőként birtokolt. Így vált VI. Kelemen a világi hatalom megalapítójává a pápai székhelyen. Persze Kelemen pontifikátusa alatt Johannán kívül megfordult még sok másik, néha kevésbé szerencsés kéregető is a pápai palotában. Közülük minden bizonnyal János (1350-1364) francia király volt a legszívesebben látott vendég. A Baleár-szigetek elűzött királya is Avignontól várt segítséget rokona, az aragóniai király ellen, aki azonban végül legyőzte, és fejét vette. Az akkoriban felfedezett Kanári-szigetek számára is Avignonból hozott koronát magának a szigetcsoport jövendőbeli királya, és még ha a pápai életrajzgyűjtemény hallgatása ellenére tudjuk is, hogy e királyjelöltet csak a pénz érdekelte az egészben, és nem sokkal később át is engedte másnak az egész királyságot, itt, a felfedezések korának hajnalán a világ kezdett kitágulni a pápai rezidencia számára.

E gyönyörű, az Atlanti-óceántól Ázsiáig, a nápolyi Anjou-birodalomtól a skótok földjéig terjedő panoráma mellett egyre kevesebb jelentősége volt a még mindig a római nevet viselő birodalomnak. Csak néhány szóban értesülünk arról, hogy VI. Kelemen is a magát császárnak képzelő Bajor Lajos ellen volt, és csak egy odavetett mondatból derül ki, hogy végül a választófejedelmek még Lajos életében a pápa akarata szerint a cseh trónörökös IV. Károlyt (1346-1378), Luxemburgi Henrik császár unokáját választották meg német-római királynak és jövendőbeli császárnak. A pápa

megerősítette a választást. Furcsa is lett volna, ha nem, hiszen a prágai Luxemburgi egykoron tanítványa volt Párizsban, és már régóta ő volt a jelöltje a császári trónra. Az ő kedvéért emelte Kelemen érsekséggé a prágai püspökséget, és a királyválasztáson kívül ez volt az egyetlen birodalmi vonatkozású esemény, amelyről a pápai életrajzíró fontosnak vélte megemlékezni.

Károly császárrá koronázása csak 1355-ben, a következő pápa, VI. Ince (1352-1362) uralma alatt történt meg Rómában, aminek megemlítéséről természetesen a pápai könyv sem felejtkezett meg, pedig a szertartást csak egy pápai legátus végezte el. A pápa csak emiatt nem kívánt elfáradni Rómába, ami – úgy tűnik – már teljesen magától értetődő volt. Ezenkívül az életrajz természetesen beszámol a Róma és az egyházi állam érdekében tett fáradozásairól, és az olvasónak úgy tűnhet, hogy ez volt az energikusnak ábrázolt pápa életének legfőbb műve. Azonban a Liber pontificalis adós marad olvasóinak a bizonyítékkal, mert Bernardus Catalogusának avignoni folytatója hamarosan átadja a stafétabotot a nagy egyházszakadás korabeli római pápai életrajzírónak.

Azonban Avignonról ambivalens emlékek maradtak fenn. Egy talán túlzóan kritikus kúriai hivatalnok az „egyház kloakáját” találta ott a bíborosok és kurtizánok között. Azonban elterjedt a pletyka, hogy a Rhône mentén úgy lehetett élni, mint „az Úristen Franciaországban”. Ez már akkoriban is érvényes volt, és éppen ezzel kényszerítette ki a nagy egyházszakadást.

A nagy egyházszakadás

Olvasmányunk most befejezett szakasza, a pápák úgynevezett avignoni fogsága ismételten rossz fényt vetett a pápaságra, és leginkább azért adott alkalmat sok kritikára, mert tulajdonképpen nem volt fogság. Különösen Rómában és Itáliában vetették szemére a francia pápáknak, hogy nem végzik el vagy legalábbis elhanyagolják feladataikat. A most következő korszak, a nagy nyugati egyházszakadás kora minden bizonnyal a középkori pápaság történetének mélypontja. A kereszténységnek ugyan többször alkalma volt már végignézni pápák és ellenpápák viaskodását, azonban ezek a szembenállások soha nem tartottak ennyi ideig, több mint fél évszázadig, és soha eddig nem volt még ilyen tisztázatlan, hogy ki és hol van az igazi pápa. Így a katolikus egyház szétszakadt egy római és egy avignoni fennhatósági területre, a mindkét pápai rezidenciáról, mindkét kúriáról szétáradó gyűlölködés és veszekedés pedig minden egyháztartományba, még a legutolsó templomba befészkelte magát. Hogy ez a kép a hivatalos pápai történetírásban nem tűnik ilyen kirívóan katasztrofálisnak, csak azzal áll összefüggésben, hogy a Liber pontificalis következő folytatása már az egyházszakadás után keletkezett. Így már ismert volt, hogy kit igazolt a történelem, és hogy ki lett a győztes a pápák közül. Ezt mindenképpen figyelembe kell venni e forrás olvasásakor. Ezért is meglepő, hogy a szerző saját pártjával szembeni kritikával is találkozunk, sőt itt-ott az ellenféllel szembeni kedvező értékelés is fel-felbukkan. Persze ekkoriban Róma már megengedhette magának az ilyesfajta objektivitást, azonban azt se felejtsük el, hogy ebben az időben egy felettébb jól képzett történész fogta kezében a tollat. Kár, hogy nem ismerjük a nevét, és hogy ellentétben a Liber pontificalis későbbi humanista feldolgozóival anonim marad.

A jelenből a múltba visszapillantó történész úgy látja, hogy a pápai kúria római visszatérésének előkészítése már akkor megkezdődött, amikor VI. Ince pápa 1353-ban, még pontifikátusa első évében Aegedius Albornoz (†1367) spanyol bíborost legátusaként Itáliába küldte, hogy közvetlen feladataként szerezze vissza az egyház valamennyi elidegenített itáliai birtokát és jogait. Albornoz lett az egyházi állam újjáalapítója. Erről persze a már 1357-ben félbeszakadó Ince-életrajz semmit sem tud, sőt a túlzottan szorgos pápai követet idő előtt visszarendeli Avignonba, és helyét egy franciával, a clunyi kolostor apátjával tölteti be, aki azonban feltehetőleg kudarcot vallott, így ismét Albornoz nyerte el a megbízatást. Az 1357 májusában Fanóban ülésező egyházi állami parlament előtt kihirdetett konstitúcióit – pedig ez tette igazán híressé – meg sem említi az avignoni pápai történetíró. Hogy is sejthette volna, hogy e törvényhozói mű még évszázadokra hatályban marad?

Amikor nyolc évtizeddel később a Liber pontificalis római kontinuátora tollat ragadott, ez az időszak már csak halványan élhetett az emlékezetében. Így VI. Ince torzóban maradt életrajza nem került befejezésre, az őt követő V. Orbán (1362-1370) életéből pedig csak annyit tartott figyelemreméltónak megjegyezni, hogy Itáliába

ment, és így hosszú évtizedek után a rómaiaknak ismét módjuk volt személyesen látni a pápát. Ez 1367-ben történt. Avignonban éppen ekkoriban fejeződött be a pompás palota építése. A pápaként is szerzetes módjára élő Orbánnak, aki korábban a marseille-i Saint-Victor-kolostor apátja volt, bizonyára nem esett nagyon nehezére, hogy az avignoni viszonyokhoz képest lényegesen szerényebb római körülményeket részesítse előnyben, azonban a Laterán akkoriban jelentős ajándékokat kapott, és Montefiasconében (kilátással a Bolsena-tóra) és Viterbóban új palotákat is építettek vagy újítottak fel. Ilyen sokat ígérő hírek után váratlanul ér bennünket a pápa avignoni visszatéréséről és haláláról szóló feljegyzés. Tudjuk, hogy jósképességekkel megáldott személyek, mint például a látnokként nagy becsben álló dominikánus Sienai Katalin (†1380) lebeszélték róla, hogy elhagyja római püspökségét és Itáliát, így érthető, hogy hirtelen jött halálát Isten büntetésének tekintették, és talán ezért áll valamiféle bocsánatkérésként a Liber pontificalisban, hogy a pápa nem akart sokáig távol maradni Rómától, és mindenképpen vissza akart térni oda. Utódja, XI. Gergely (1370-1378) is csak annyiban érdekes a történetíró számára, hogy ő valósította meg elődje szándékát, és vele ellentétben Rómában hunyta le a szemét. Éppen csak megismerjük az új pápát, egyébiránt VI. Kelemen egyik unokaöccsét, ezt a kitűnően képzett, sokat idézett jogászt, máris egy anekdota következik, mely szerint Gergely megkérdezte az egyik már régóta az avignoni kúrián lebzselő püspököt, hogy miért nem tér vissza egyházmegyéjébe, mire az állítólag a következőt felelte: „És Te, Szentatyám, Te miért nem?” A történet szerint ez volt a döntő tényező a Rómába való visszatérésre, amit már korábban is többször megvitattak, megkezdtek, bejelentettek, míg végül 1377. január 17-én Róma megünnepelhette püspöke hazatértét: „Dicséret annak, aki itt az Úr nevében érkezik!”

Az anekdotázó elbeszélőmód precíz tényszerű ábrázolássá változik a következő pápai életrajzban, azaz VI. Orbán (1378-1389) történetében, ahol az egyházszakadás okait kellett megmagyarázni. A részletes, nyomtatásban egy tucat oldalt kitevő életrajz tulajdonképpen kimerül az 1378-as év történéseinek bemutatásában. Az akkori események, hogy legitim módon választották-e meg VI. Orbánt, vagy nem, ahogy később a bíborosok állították, amikor megválasztották (VII.) Kelement (1378-1394), és ismét visszatértek Avignonba, elsődleges jelentőséggel bírt a római pápaság és minden a schizma idején működő történetíró számára. Mindenki tudja, aki ismeri a modern pápaságtörténeti feldolgozásokat, hogy forráskritika ide vagy oda, mindegyikük hálásan profitál a Liber pontificalis precízségéből.

VI. Orbán életrajza szokatlanul kezdődik, nem a pápa nevének, nemzeti és családi származásának, korábbi karrierjének és pontifikátusa időtartamának bemutatásával. Majdnem úgy tűnik, mintha a szerző azt szeretné kifejezésre juttatni, hogy még egyáltalán nem dőlt el, hogy VI. Orbán tényleg pápa volt-e. És tényleg: a vita hemzseg a kritikától. Először név szerint megismerhetjük azt a tizenhat bíborost, köztük négy itáliait, akik XI. Gergely halála után Rómában összegyűltek a választáshoz, mialatt hat másik Avignonban időzött, egy pedig követként távol volt. A választók már jó előre szembesültek a rómaiak kívánságával, hogy ne pusztán egy pápai méltóságra alkalmas személyt válasszanak meg, hanem itáliait. Természetesen jelezték a kérelmezőknek, hogy a személyre és nemzetiségre való tekintet nélkül legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint, Isten egyházának isteni inspirációja alapján kell megválasztani az igaz pásztort, más módon semmiképpen. Majd a történetíró

kifecseg néhány a konklávén belüli kulisszatitkot: a franciák egymás között is megosztottak voltak, és a „galliaiak” inkább az itáliaiakhoz húztak, mintsem hogy ismét egy délfranciát kelljen megválasztaniuk, majd végül ugyanők késznek mutatkoztak megválasztani egy taljánt, persze csak olyat, aki nem volt tagja a bíborosi testületnek, mivel látták, hogy a saját soraikból való jelöltet, egyik limousini földijüket nem tudják megválaszttatni a testülettel. A jelölt Bartolomeo Prignano, a római pápai kancellária akkori vezetője volt, az Avignonban maradt – természetesen limousini – bíboros alkancellár helyettese és hosszú ideje munkatársa, akit – miután már hosszú ideje Avignonban időzött – a saját frakciójukhoz tartozónak tekintettek, jóllehet nápolyi volt, és nemrég nyerte el Bari érsekségét. Már rögtön a konklávé elején, 1378. április 7-én sikerült megnyernie két itáliai bíboros támogatását, mialatt a becsvágyó római Orsini bíboros saját maga megválasztása reményében megpróbálta elhúzni a választást, és a Szent Péter tér előtt a nép kórusban skandálta: Romano lo volemo, azaz rómait akarunk. Csütörtökön, április 8-án délelőtt Prignanót egyhangúan megválasztotta valamennyi jelen levő bíboros, akik rögtön utána ebédelni akartak indulni.

A választási eredmény kihirdetését már csak azért is el kellett halasztani, mert a megválasztott nem volt bíboros, így először fel kellett venni a konklávéba, és ünnepélyesen ki kellett faggatni, hogy egyáltalán elszánta-e magát arra, hogy elfogadja felvételét. Az életrajzíró rámutat, hogy mindenekelőtt az értékeket próbálták meg biztonságba helyezni a római nép szokásos fosztogatása elől. Ez természetesen nem járt sikerrel. A rómaiak már felkerekedtek, hogy valamiféle rémhír vagy félreértés miatt kirabolják az egyik bíboros római szállását, nehogy megrövidítsék őket, amikor az új pápa a szokásoknak megfelelően szétosztogatja a régi vagyonát, a feszültség és nyugtalanság pedig akkor érte el tetőpontját, amikor a konklávét is megrohamozták és szétkergették. Hogy lecsitítsák a népet, sietve ráterítették a bíborpalástot St. Peter ősz bíborosára, akit római lévén Orsini nagy ravaszul maga javasolt megválasztani. Ő kétségbeesetten bizonygatta, hogy nem tartja magát pápának, sőt nem is akar az lenni, eközben Prignano a palota egyik titkos kamrájában rejtőzött el, a bíborosok pedig az Angyalvárban kerestek menedéket.

Csak a következő nap ismertették a rómaiakkal a választás tényét, akik mindazonáltal elégedettek voltak az eredménnyel. Történetírónk azonban kiemeli, hogy mindezek előtt még megszerezték a népnek bemutatott álpápa beleegyezését, hogy valamennyi bíboros, legyenek akár az Angyalvárban, akár római palotáikban, elismeri a választást, és hogy valószínűleg a megválasztott inkább óvatosságból, mint szerénységből nem nevezte magát pápának addig, míg valamennyien nem biztosították róla, hogy kizárólag őt választották meg. Egyértelmű az igyekezet, hogy VI. Orbánt törvényes pápaként ábrázolják. Ugyanez a benyomásunk támad, ha a húsvétkor tartott koronázásig, majd azután tartott ünnepségekről olvasunk, melyeken szerzőnk újra és újra kiemeli a bíborosok jelenlétét és aktív részvételét. Ezzel demonstrálták a rómaiaknak, amit írásban már az egész világgal tudattak, hogy Orbán a szabályosan megválasztott pápa. Egyébként a limousiniak már hamarosan, minden arcpirulás nélkül követeléseik formájában benyújtották a számlát a választási támogatásért. Három hónapon keresztül – bizonygatja a pápai

életrajzíró – a bíborosok viselkedésükkel senkiben nem ébresztettek kétséget Orbán legitimitása felől.

Ekkor azonban megváltozott a helyzet. Néhányan nehezen viselték, hogy a pápa fel merészelte szólítani őket, hogy méltóságuknak megfelelően éljenek. Egyre több konfliktus robbant ki hol ezzel, hol azzal a bíborossal, amelyekről a Liber pontificalis is készségesen beszámol. Még úgy is szinte elképzelhetetlen, hogy Orbán ne tudta volna, minek néz elébe, ha figyelembe vesszük, hogy az olvasmányban szereplő történet erősen kiszínezett. Csak a saját megtámadhatatlanul jogszerű eljárás iránti sziklaszilárd meggyőződésével, valamint a rövid időn belül már nem csak a bíborosok által érzékelt túlzott küldetéstudatába vetett hitével magyarázhatjuk öntudatos magatartását. Amikor néhány ultramontán bíboros június végén engedélyt kért, hogy a római hőség elől Anagniba költözhessen, a békülés jegyében a pápa ezt nem tagadta meg tőlük, pedig feltűnhetett volna neki, hogy már odaszállították a pápai tiarát is. Majd Anagniban a bíborosok törvénytelennek nyilvánították Orbán uralmát, mivel ahogy mondták, megválasztása kényszer hatása alatt történt meg.

Az életrajzíró nem pepecsel az események értékelésével, hanem gyorsan véget vet Orbán életrajzának. Hirtelen továbbugorva az időben feljegyzi Robert genfi bíboros (VII.) Kelemen néven 1378-ban, Fondiban történt felemelését az állítólagosan megüresedett pápai trónusra, majd a következő év elején a Rómáért folytatott hiábavaló harc utáni átköltözését Avignonba. Az egyházban ezzel előidézett helyzetet csak röviden vázolja, nemcsak a két részre szakadt pápaságot mutatja be, hanem az ezáltal a kereszténységnek okozott károkat is, hiszen hol ez, hol az átkozott ki valakit, vagy az egyik pápa ismét megengedte, amit a másik már megtiltott, és fordítva is, ezzel teljesen hiteltelenné téve a pápai hatalmat, és sok kárt okozva a két részre szakadt egyháznak. Idetartozik az Orbán oldalán maradt vagy általa kinevezett bíborosok sorsa is, akik kivívták a pápa haragját. Négyet közülük egyenesen halálra ítéltek és kivégeztek, amikor kiderült, hogy Avignonnal szövetkeztek az egyházi egység visszaállítására. Ez azonban csak Orbán pontifikátusának vége felé történt, a pápa egyik unokaöccsének szánt nápolyi királyság ellen vezetett hadjárat teljes kudarca után, melyben még maga a pápa is alig tudott kimenekülni az egyik ellenség ostromolta városból. Érthető, hogy ezek után a bíborosok gyámság alá akarták helyezni. Az életrajzíró persze megszépítvén az eseményeket az e pápát sem elkerülő üldöztetésekről beszél, majd az egyházfő római hazatérte után hirtelen véget vet életének, majd ismételten elnézést kér, hogy oly keveset írt Orbán pápa pontifikátusáról, annál többet azonban az egyházszakadás szerencsétlen kirobbanásáról.

Ezért biztosan nem teszünk neki szemrehányást, hiszen kétségkívül a legfontosabbat mondta el, és ezt a modern pápaságtörténeti feldolgozások sem teszik másként. Míg VI. Orbán idején a történész érdeklődését a schizma kialakulása kelti fel, addig az egyházszakadás korának többi pontifikátusa alatt az egyház egységének helyreállításáért tett fáradozások. Persze a Rómában alkotó történetíró az Örök Városban székelő pápákat részesíti előnyben. Az Avignonban történő változásokról csak szőrmentén tudósít a római pápák életrajzaiban, így például a (VII.) Kelemen halála után (XIII.) Benedek (1394-1423) néven pápává választott spanyol Pedro de Luñát a római IX. Bonifác (1389-1404) élettörténetében ismerhetjük meg. Aligha tekinthetjük az objektivitásra való törekvésnek, hogy az avignoni – eretnek

viselkedése elítélésének ellenére – még néhány dicsérő szót is ejt róla, különösen kiemelve iskolázottságát, hiszen ugyanilyen dicséret jut a pápaságtörténetben cseppet sem jó emlékezetű IX. Bonifácnak is. Életrajzírója szerint a pápa rokonai feketítették be képét a kortársak és az utókor előtt, mivel szerintük uralma alatt minden megvehetővé vált a simoniákus Rómában. A fiatalon megválasztott egyházfő azonban pápaként teljesen megváltoztatta az életét, és – a szemrehányások szerint – csak családjának juttatott túlzott befolyást.

Az egyházunió kérdése csak IX. Bonifác halála után vált időszerűvé, amikor a bíborosok végre megegyeztek a konklávéban, hogy pápaként valamennyien az egyházszakadás felszámolására törekednek majd. E tekintetben az ezután megválasztott VII. Incétől (1404-1406) már csak életkora miatt is sokat reméltek, aki azonban, ahogy életrajza korholva-dorgálva megjegyzi, csak elődei nyomdokában járt, és már azt is zokon vette, ha az unió szót kiejtették előtte. A Liber pontificalis igazi okokat elhanyagoló ábrázolása szerint maguk a rómaiak kísérelték meg sürgetni a pápát, és akkor történt meg az, amit kútfőnk nem hallgat el, hogy Ince unokaöccse egy a pápai palotából hazatérő küldöttséget magához kéretett, majd mintha a pápai hatalom ellen szövetkeztek volna, meggyilkoltatta őket, holttesteiket pedig kivettette az ablakból. Érthető, hogy ezután a pápa és családja csak nagy sietve tudott Viterbóba szökni a feldühödött rómaiak elől, ahonnan csak hónapokig tartó polgárháborúhoz hasonlatos fejlemények után térhetett vissza Rómába. Unokaöccsét persze nem engedték vissza, nagybátyja által Ancona és Fermo hercegévé kinevezve gutaütés vetett véget az állítólag már korábban jó útra tért férfiú életének.

A Liber pontificalis nem minden elégtétel nélkül állapítja meg, hogy az avignoni (XIII.) Benedek sem járt jobban római kollégájánál, mivel ő is száműzetésbe kényszerült. Az ő esetében az uralkodásra alkalmatlan király helyett kormányzó francia fejedelmek voltak, akik megjelenvén Avignonban, emlékeztették a pápát a megválasztásakor tett esküjére. Miután azonban Benedek teljesen meg volt győződve saját legitimitásáról, lemondani pedig egyáltalán nem volt hajlandó, a fejedelmek megtagadták neki az engedelmességet, 1403-ban ostrom alá vették a pápai rezidenciát, ezzel végül katolikus hazájába való visszatérésre kényszerítve Benedeket.

A római konklávéban a bíborosok megismételték kölcsönösen tett ígéreteiket, majd megválasztották XII. Gergelyt (1406-1415), aki megválasztása után írásban ígérte meg, hogy lemond tisztségéről, amennyiben az avignoni ellenpápa ugyanezt teszi. A tárgyalások azonnal meg is indultak, azonban elhúzódtak, mivel a két pápa nem bízott egymásban, így nem tudtak megállapodni találkozásuk helyszínében. Miután a bíborosok ekkor már úgy érezték, hogy mindkét egyházfő becsapta őket, 1409-ben zsinatot hívtak össze Pisába, ahol (XIII.) Benedeket és XII. Gergelyt is letették, és V. Sándort (1409-1410) választották pápává. Ezt a két másik persze nem hagyhatta annyiban, ezért Cividale, illetve Perpignan városába ellenzsinatot szerveztek. A pápai életrajzíró azonban csak a Pisában megválasztott Sándort tekintette legitim pápának, és a munka következő fejezetében már csak azért is részletesen vázolja a Krétáról származó minorita szerzetes életútját, mert Sándor hamarosan Bolognában bekövetkezett haláláig nem tudott volna semmi másról beszámolni. Más helyeken azonban az elvetemült duót felváltó átkozott trióról beszéltek.

Az egyházszakadás kora egyben a zsinatok időszaka is volt, egy olyan éra, melyben a zsinati mozgalom elérte tetőpontját, és a kollegiális, a zsinaton reprezentált egyházvezetés eszméjét képviselve szembehelyezkedett a monarchikus pápai hatalommal. Minderről többet is lehetett volna írni annál, amennyit a Liber pontificalis mint hivatalos pápai történetírás jól érthető okokból akart. Már a nagy nyugati egyházszakadás kezdetén is különböző helyeken, még a bíborosi testületben is felvetődött a javaslat, hogy az egyházszakadást zsinat összehívásával akadályozzák meg, illetve számolják fel, hogy a pápai kúrián megoldhatatlan problémákat, beleértve a vitás pápaválasztásokat és a megválasztott pápákat bízzák rá a kereszténység egészére. Amikor ez aztán végül Pisában bekövetkezett, ugyan mindenki elégedetlenségére egy harmadik obedienciát hozott létre, azonban áttörést jelentett a zsinati eszme számára. Erre természetesen a pápai könyvben nagyobb hangsúlyt lehetett volna helyezni, és ez egész más képet adott volna a Liber pontificalisnak. Azonban a történetírók megmaradtak a jól bevált sémáknál.

Így (XXIII.) János (1410-1415) életrajza az új pápa származásának és életútjának szokásos bemutatásával kezdődik. A IX. Bonifác által bíborossá tett nápolyi nemes tengeri katonai szolgálatot teljesített, amit egyesek szimplán kalózkodásnak tartottak, melynek során hatalmas vagyont gyűjtött, majd pápai legátusként Bolognában szerzett érdemeket, és – ahogy a vita le sem tagadja – hatalmas bevételeinek egy részéből fedezte a pisai zsinat költségeit. Nem csoda hát, hogy ez a bíborba öltöztetett kalóz lett a pisai zsinati pápa utóda! A pisai zsinati határozatok értelmében neki kellett összehívnia egy újabb gyűlést, melyen az átfogó egyházreform Pisában elnapolt kérdéseit kellett volna megtárgyalni. Ezért ez a témája a Liber pontificalisnak is. Ugyan a XII. Gergely pártján álló László (1386-1414) dél-itáliai király azonnal szétkergette a Rómába összehívott zsinatot, a konstanzi zsinat (1414-1418) mégis összeült, és a pápai történetíró úgy próbálja beállítani, mintha ez elsősorban a pápa érdeme lett volna. Az életrajzíró láthatóan kicsinyíteni próbája az ügyben döntő szerepet játszó Luxemburgi Zsigmond (1410-1437) német-római király hozzájárulását, kezdve azon, hogy megjegyzi: a király csak az érdekében a választófejedelmeknél közbenjárt pápának köszönheti megválasztását.

A konstanzi zsinat mégsem lett reformzsinattá. Úgy tűnik, hogy amit akartak, az egyház tetőtől talpig való megreformálása túl nehéz volt, olyan perspektívákat igényelt volna, amelyekkel akkoriban senki nem rendelkezett. A pápaságtörténet szempontjából természetesen a konstanzi zsinat a három egymással rivalizáló pápa letétele és V. Márton (1417-1431) megválasztása miatt emlékezetes, amivel úgy vélték, hogy helyreállítható az egyház egysége. Az csak egy mellékmondatba sűrítve került feljegyzésre, hogy Konstanzban emellett hitbeli kérdésekről is tárgyaltak, és a reformátorok előfutárának tekintett angol John Wyclif (†1384) kiátkozása után cseh követői közül Husz János 1415-ben és Prágai Jeromos 1416-ban máglyán végezte. A pápák és ellenpápák letétele látványosabb volt, azonban a történetíró adós marad a két prágai teológus elleni perek részleteivel. Krónikásunk csak a kevésbé kínos, a jéghegy csúcsán történő eseményeket foglalja össze, és csak örülhetünk, hogy a látható tartózkodása ellenére legalább az 1415. április 6-án elfogadott zsinati felsőbbségről szóló dekrétumot nem ugorja át, melyben a pápát is alárendelték a szinódusnak. Szerinte egyébként a pápák ellen hozott zsinati határozatok

megalapozására arról is határozatot hoztak, hogy a zsinat hatalma közvetlenül Istentől származik.

(XXIII.) János az ellene irányuló egyre hangosabb szemrehányások és követelések elől leköszönése után Schaffhausenbe menekült, amivel azt remélte, hogy szétzilálhatja a zsinatot. Azonban még Freiburgban, a francia határ átlépése előtt sikerült elfogni, és visszahozták Konstanzba, persze most már a börtönbe. Ugyanott 1415 májusában az egyháznak okozott rengeteg kárért javíthatatlannak nyilvánítva letették. Életrajza annak hangsúlyozásával, hogy nemcsak egyszerűen meghajolt a zsinati akarat előtt, hanem kifejezetten el is fogadta azt, jobb színben akarja feltüntetni az egész eljárást. Szinte együttérzéssel búcsúzunk a pápától, aki kénytelen volt három évig tartó heidelbergi fogsága alatt csupa német közt élni, akikkel csak jelbeszéddel tudta megértetni magát, mert senki nem beszélt taljánul a barbárok közül.

(XXIII.) János letételét XII. Gergely lemondása követte. Gondolhatjuk, hogy ez a konstanzi események nyomására történt, vele azonban sokkal előzékenyebben bántak: Zsigmond király kezdeményezésére még azt is megengedték, hogy ő maga hívja össze a zsinatot, ahol aztán egy küldött bejelentette a lemondását. A korábban Rómában székelő pápa 1417-ben még V. Márton megválasztása előtt halt meg pápai legátusként, ami római szemszögből nézve igen fontos momentum volt az öröklés szempontjából, így kútfőnk részletesen emlékezik meg róla.

Zsigmond (XIII.) Benedek felségterületét is többszöri utazással próbálta megnyerni. Az akkoriban a Valencia melletti Peniscolában székelő pápát természetesen nem lehetett eltántorítani meggyőződésétől, hogy ő Krisztus egyetlen igaz földi helytartója. Ráhagyták, hogy higgyen, amit akar, az egyházunió ügyét pedig lezártnak tekintették, miután a spanyolok megtagadták az engedelmességet Benedeknek, és elküldték küldöttségüket Konstanzban, melynek részvételével 1417-ben végül Benedeket is lemondatták a trónról.

A pápák elleni eljárásoknál sokkal rövidebben tudósít a pápai életrajz az új pápa megválasztásáról. Ennek hátterében az a szándék húzódik meg, hogy a történéseket csodálatra méltó eseményekként ábrázolja, és így az uniós pápát, akit mindazonáltal a többi letétele miatt megüresedett pápai trónusra ültettek fel, a lehető legnagyobb legitimitással ruházza fel. Konstanzban nemcsak a bíborosi testület választott, hanem a mindenünnen összesereglett nemzetek küldöttei is, hogy ezzel legitimációs erőt kölcsönözzenek a választásnak. Állítólag attól féltek, hogy ilyen összetétel mellett nehéz konklávéra lehet számítani, azonban már a harmadik napon mintegy inspiratív módon megválasztották Odo Colonna bíborost, aki – miután megválasztása napja a szent névnapjára esett – az V. Márton (1417-1431) nevet vette fel.

Érthető, hogy az új pápa életrajza igen részletesre sikeredett. Már személyének és erényeinek bemutatása is hosszabb a szokásosnál. V. Márton igazi uniós pápának látszik, mert ténylegesen az ő idején fejeződött be a nyugati egyházszakadás. A trónról letett (XXIII.) Jánosnak gazdag firenzei barátai segítségével sikerült megvásárolnia szabadságát, azonban feleslegesnek bizonyult a kortársakon eluralkodott félelem, hogy Heidelbergből való szökése után ismét bitorolni kezdheti a pápai címet. Balthasar Cossa behódolt V. Mártonnak, és még ugyanabban az évben, 1419-ben bíborosként halt meg. (XIII.) Benedeknek ugyan Peniscolában 1423-ban

bekövetkezett halála után akadt még egy (VIII.) Kelemen (1423-1429) néven ismertté vált spanyol utóda, azonban őt egy Rómából érkezett pápai legátus rá tudta bírni a visszalépésre, amikor a politikai helyzet teljesen kilátástalanná vált számára. (XIII.) Benedek további utódairól, valamint az egyházszakadás V. Márton halálát követő folytatásáról a Liber pontificalis nem tud semmit, ezért a modern kutatásnál jobb lelkiismerettel ünnepelheti a Konstanzban megválasztott Mártont a megújított egyházegység első pápájaként. Az uniós egyházfőről rajzolt ily kedvező képet még két történet teszi szebbé. Az életrajzíró nem feledkezik meg arról, hogy küldöttség érkezett Mártonhoz a török szorongatta Konstantinápolyból, és nyugati segítség fejében felajánlotta az egyházegyesítést. Míg itt a pápa igyekezett kihasználni a jó alkalmat, addig Nyugaton a cseh eretnekek elleni harccal az egyházegység védelmezőjeként lépett fel. A keleti császárvárosba mintha csak az eretnekek elleni keresztes hadjáratról lenne szó, pápai legátusok érkeztek. Életrajzírója szerint nem a pápa hibája, hogy alapjában véve semmi sem sikerült.

Az is nyilvánvalónak látszott, hogy Márton a konstanzi alapokra helyezkedik. Még megválasztása előtt a konstanzi zsinat az 1417-ben hozott híres „Frequens” elnevezésű határozatában előírta, hogy a konciliarizmus eszméjének megfelelően szabályos időközönként tartsanak zsinatokat, amiről először Márton később keletkezett életrajza számol be, hozzátéve, hogy a pápa jóváhagyta ezt a határozatot, és a konstanzi zsinat feloszlatásakor öt évvel későbbre Páviába össze is hívta az új szinódust. Erről nem lehetett túl sok mindent feljegyezni, mert a küldöttek hiányában és valamilyen járvány kitörése miatt hamarosan át kellett helyezni Sienába. Az aragóniai királynak a még mindig országában székelő ellenpápa javára történő előrenyomulása miatt az egyházegység érdekében már 1424 elején tanácsosabbnak látszott gyorsan feloszlatni a sienai zsinatot, illetve a konstanzi elvek értelmében hét évvel későbbre Bázelbe halasztották. Bár V. Márton sem Paviában, sem Sienában nem jelent meg, eleget tett a formai követelményeknek, és demonstrálta jóakaratát is. Nézete szerint az egyházi reform várhatott még.

Végül a római történetírót elégtétellel tölthette el, hogy Márton elutasítván úgy a német, mint a francia marasztaló ajánlatokat, elhatározta, hogy visszatér Rómába. Bár az utazás nem volt zavartalan, és a spoletói zsarnok uralkodó és a nápolyi király ellenséges magatartása miatt Márton csak 1421 szeptemberében vonulhatott be az Örök Városba, Róma mégis visszakapta pápáját. Ennek fényében még a Tiberis katasztrofális áradását is aránylag higgadtan fogadták, mert ismét volt Rómának püspöke, aki a házak, paloták és egyházak összeomlása ellen tenni tudott valamit.

Márton életrajza azzal végződik, hogy betekintést nyerhetünk a pápa családi viszonyaiba: a fertőzés veszélyétől sem félve ott látjuk bátyja halálos ágyánál, ahogy éppen lelkipásztori kötelességének akar eleget tenni, mikor hírül hozzák neki, hogy nem kevésbé szeretett öccse várában tűzvész áldozatává lett. A megindító jelenet elfedi a más forrásokból ismert és kritizált tényt, hogy Márton bizony nem riadt vissza attól, hogy pápai méltósága lehetőségeit kihasználja saját maga és családja javára. Az életrajzíró számára ő természetesen szeplőtelen jellem volt, akit dicséretes élete után szólított magához az Úr. Az egyházat megszabadította a schizmától, ahogy a nagy nyugati egyházszakadás történetírója az életrajz végén még egyszer dicsérően megjegyzi.

Platina a reneszánsz pápákról

Nem sokkal V. Márton, az uniós pápa halála után, és különböző okokból még 1435 előtt történt, hogy a nagy nyugati egyházszakadás szerencsésen átvészelt időszaka után továbbfolytatták a régi Liber pontificalist. Már pontifikált IV. Jenő (1431-1447), a pisai zsinaton letett és Konstanzban lemondott XII. Gergely unokaöccse, akit nagybátyja emelt valaha bíborossá, így az életrajzíró már Gergely vitájában utalhatott a majd eljövendő Jenő pápára. Azonban az ő életútjának felvázolása már nem az ő feladata volt, ezért Jenő és a bázeli zsinat (1431-1449) között létrejött szembenállásról már egy másik történetírónak kellett beszámolnia, nem is beszélve arról, hogy a megújult zsinati mozgalom, melynek Jenő – érthető módon – nem akart behódolni, 1439 és 1449 között újabb schizmához vezetett.

Azonban feltehetőleg még a nagy egyházszakadás korának történetírója vagy valamelyik kollégája kapta feladatul, hogy ne csak folytassa, hanem vizsgálja is felül a Liber pontificalist. E megbízás a pápaság történetének legújabb, izgalmas korszakához képest viszonylag érdektelenebb feladat lehetett, így nem sokat törődtek vele. Tulajdonképpen csak itt-ott kiegészítették azokat a részeket, amelyeket hiányoltak az olvasmányból, vagy amiről úgy vélték, hogy jobban és pontosabban tudják. A legdühítőbb persze a régi pápai könyv 9. század végi befejezése és a 12. századi újrafeldolgozások közötti adathiányos időszak volt, azonban a katalógusszerű életrajzokat nem sikerült teljesen kitölteni eseményekkel, feltehetően azért, mert a szerzők nem voltak eléggé elkötelezettek, és nem mélyedtek el kellően a forrásokban. A példaképül szolgáló Troppaui Márton készítette összefoglalást teljesen elegendőnek találták ahhoz, hogy ne csak a sötét korszakot lehessen kiegészíteni, hanem az utána következő időket is. Fölöttébb tanulságos azonban a korabeli történetírás szemlélete tekintetében, hogy mit tartottak fontosnak kiegészíteni.

Csak annyiban tekinthető történeti gondosságnak, hogy a régebbi pápaságtörténetben néhány legendás pápa pontifikátusát úgy egészítették ki, hogy nem vették észre: az öröklési sorban nincs hely számukra, hogy senkit és semmit nem hagytak ki a sorból. Hogy nem titkolták el az olvasóközönség elől sem Johanna pápa pikáns történetét, sem a Formosus körül kialakult vitát, sem Aurillaci Gerbertnek az ördöggel kötött szövetségét, csak arra utal, hogy maguk sem riadtak vissza ezektől a botrányoktól. Más helyeken is szembeötlő a pápaságtörténetben jelen levő masszív babona, amelyet – úgy tűnik – még mindig megérte újra elmondani. Pozitív fejleményként értékelhetnénk, hogy ellentétben a régi pápai könyvvel, az újraszerkesztett változatából nem maradt ki Clunyi Odo (†942), a pápaság szempontjából oly jelentős reformapát, ha halála időpontja nem lenne teljesen helytelenül megadva. Másutt is lenne mit helyesbíteni. Azonban bizonyos tendencia figyelhető meg abban, ahogy VIII. Leó 964-es, illetve II. Miklós 1059-es, a korábbi

Liber pontificalisból kifelejtett pápaválasztási eljárásával kapcsolatban a szerzők megállapítják, hogy a császár által kinevezett német pápák csak trónbitorlók voltak.

Így az interpretáció, a tévedés, a babona és a botrány lett az anyag, mellyel megkísérelték betömködni a pápaságtörténetben éktelenkedő lyukakat, és megpróbálták adaptálni a pápai könyvet a modern időkre. A Liber pontificalis IV. Jenő idején készített revíziója semmiképp sem sikeredett a legfényesebbre. Emellett a korabeli pápai kúrián már jelen voltak a később humanizmusnak nevezett új szellemiség híres képviselői is, mely szellemtörténeti áramlat szele alig érintette meg a történetírást. Az egyik ilyen humanistának, a pápai titkárként ténykedő Poggio Bracciolininek tulajdonítanak egy az egyházszakadás korától kezdődő pápaságtörténeti feldolgozást, melyet a szerző szemmel láthatólag nem a Liber pontificalis folytatásának, hanem önálló gondolaton alapuló élménybeszámolónak tekintett, hiszen ő már kora ifjúságától, IX. Bonifác idejétől kezdve a pápai kancellárián tevékenykedett, ott volt Konstanzban is, ahonnan híres kutatóutazásokba kezdett régi kéziratok után. Egy ilyen „ad fontes”, egészen a forrásokig visszanyúló történésztől egy jobb pápaságtörténeti munkát vártunk volna el, mint amilyen IV. Jenő alatt készült.

Mindazonáltal el kell tekintenünk attól, hogy összehasonlítsuk ezt a kontinuációt Poggio munkájával, amely röviddel a szerző 1459-ben firenzei kancellárként bekövetkezett halála előtt fejeződik be. Ehelyett a pápaságtörténet legutóbbi pontifikátusait egy másik humanista műve alapján vázoljuk fel, aki a középkor során utoljára kapta feladatul a pápai életrajzgyűjtemény újraszerkesztését: Bartolomeo Sacchiról van szó, akit a világ Platina (†1481) néven ismer. Az alacsony sorból származó tudós hasonlóan kortársaihoz először zsoldosként katonai karrierrel próbálkozott, mielőtt foglyul ejtették volna a múzsák, hogy aztán humanista tanulmányait befejezvén elszegődjön a Gonzagák mantuai udvarába a hercegek nevelőjének. Firenze, az itáliai humanizmus központjának érintésével 1461-ben, II. Pius, a humanista pápa idején Rómába ment, amikor fejedelmi neveltjét, Francesco Gonzagát (†1483) bíborossá emelték. Ott végül Platina 1475-től IV. Sixtus alatt a vatikáni könyvtár prefektusaként tevékenykedett. Ugyanennek a pápának ajánlotta a még ugyanabban az évben elkészített és díszkiadásban átnyújtott pápaságtörténeti munkáját, amely a „De vita Christi et omnium pontificum” címet viselte.

A már a címben világossá váló felfogás, hogy a pápák mint Krisztus földi helytartóinak története a Megváltó élettörténetéhez kapcsolódik, akkoriban már egyáltalán nem volt újdonság, hanem már történetírói hagyománnyá vált. Azonban a régi Liber pontificalisszal, folytatásaival és újraszerkesztéseivel szembeni humanista elégedetlenségre vezethető vissza, hogy a szerző az egész pápaságtörténet bemutatására szánta el magát. Platina széles forrásalapra kívánta helyezni munkáját, méghozzá úgy, hogy a pápai életrajzgyűjtemény legutóbbi változata mellett bevonta a munkába Luccai Tolomeo Historia ecclesiastica nova című művét és a humanista Flavia Biondo (†1463) szinte egykorú, nagyra becsült történeti szintézisét, a nem jelentéktelenebb személy, mint II. Pius pápa feldolgozásában fennmaradt Historiarum decades nevű alkotást is. Felsorolhatnánk még további, a legkisebb részleteket lefedő forrásokat is, melyek keletkezési ideje egészen a 4. századtól a középkoron át a legújabb humanista időkig tart, de hát mi mást várhatnánk egy humanista történetírótól, aki ismeri a források jelentőségét, és ráadásul még könyvtárral is

rendelkezik? Persze szerzőnk nem szabadult még meg teljesen a mértékadó minták szó szerinti kiírásától. Ugyan néhány rövidebb olvasmányrészletet saját szavaival foglal össze, azonban úgy tűnik, hogy a rövidebb passzusoknál nem érte meg ezt az eljárást alkalmazni, sőt néhány fundamentális fontosságú történetnél kimondottan kínossá vált, az pedig semmiképpen sem volt helyénvaló, hogy egy olyan humanista kolléga művébe javítgasson bele, melyet maga a pápa revideált. Amíg egy történeti egységgel foglalkozik, addig rendszerint egy forrást követ, és miután a források összevetését nem alkalmazta, a forráskritika természetesen igen korlátozott mértékben érvényesült. Ezzel emez a középkort lezáró összefoglaló pápaságtörténeti feldolgozás annak ellenére sem vált egységes művé, és Platina még úgy sem tudta meghaladni elődeit, hogy elismerésre méltóan nemcsak köztörténeti részekkel gyarapította a pápaságtörténetet, dicséretesen egészen a történések közeli forrásokig nyúlt vissza, és néhány saját megfogalmazással is megpróbálkozott, hanem szó szerinti és értelmi idézetekkel egy összefoglaló kompilációt alkotott. Mindazonáltal a kortársak igen hálásak voltak neki ezért. Ez leginkább azon mérhető le, hogy a mű elkészülte utáni első évtizedben közvetlenül a még Platina által személyesen gondozott 1479-es velencei ősnyomtatvány megjelenése után nem kevesebb mint tíz további kiadást ért meg: még 1479-ben látott napvilágot a római és németországi utánnyomása, már 1480-ban megjelent a második velencei kiadása, majd 1481-ben, a szerző halálának évében Párizsban is kinyomtatták.

Ezzel feleslegessé vált, hogy az érdeklődők rászoruljanak a régi Liber pontificalisra. Mi sem teszünk másképp. Függetlenül attól, hogy mennyire vagy még inkább: mennyire nem változott a korabeli pápaságtörténet szemlélete, a legfrissebb fejleményeket vesszük górcső alá.

IV. Jenő (1431-1447) pontifikátusával kapcsolatban Platina persze csak egy rövid, kortárs életrajzra támaszkodhatott, azonban ezt-azt még a szájhagyományból is ismerhetett. Ez még inkább érvényes V. Miklós (1447-1455) korára, melyről a pápa egyik bizalmasa, Gianozzo Manetti (†1459) részletes beszámolót hagyott hátra. II. Pius (1458-1464), a humanista pápa emlékét Platina egy csak előtanulmánynak szánt biográfiában örökítette meg, amely a pápa Commentarii rerum memorabilium című írásából merített. Végül a II. Pál (1464-1471) alatti szenvedésekre való emlékezéssel a könyv több fejezeten keresztül Platina önéletrajzává válik. Az itáliai történésekről festett körképet azonban második számú fő művéből, az 1466 és 1469 között a Gonzaga hercegek számára írt Historia urbis Mantuae című alkotás alapján tárja elénk. Ez a mentség arra, hogy a pápaságtörténeti művet viszonylag rövid idő alatt készítette el, ami egyébként nem kicsinyíti a hatalmas forrásanyagot feldolgozó szerző teljesítményét. De hát meg is felelt a tényeknek, hogy Róma és az egyházi állam az itáliai reneszánsz szűk világának egy része volt, csak egy fejedelemség a több, az egymással való csatározásokban elmerült törpeállam közül. Ezért Platina ábrázolásában néhány condottiere egyházi személyiségekkel és a humanizmus ritkán elfelejtett képviselőivel küzd a történelmi dicsőségért. Platina pápaéletrajzai meglehetősen egy kaptafára készültek. A megelőző korszakokhoz képest hosszabb az egyes pápák személyiségrajza, származásuk, életük és pápává választásuk előtti életútjuk, de ugyanilyen hosszú a pontifikátusok és a pápák méltatása a halálukról szóló tudósítás után. Ez az ábrázolásmód megfelelt a humanista elképzeléseknek és a jól bevált mintaképeknek. E kezdő és befejező részek között kronologikus rendben

találjuk a pápaságtörténet adott korszakának köztörténeti eseményeit. Ahol ezekről az egyháztörténet részéként van szó, tehát nem annyira az egyes pápák portréjáról, még kevésbé a korabeli Itália háborús-világi eseményeiről, ott a releváns történés jelentősen lecsökken, a modern pápaságtörténész szembekerül Platina láthatóan más irányú intencióival.

A velencei IV. Jenőnek, a kudarcot vallott XII. Gergely unokaöccsének nehéz örökséget kellett átvennie elődjétől, a Colonna családból származó V. Mártontól, a konciliarista pápától. Ez egyaránt vonatkozik a Rómában és az egyházban uralkodó helyzetre.

IV. Jenő uralmának egyháztörténeti szempontból kétségtelenül legfontosabb eseménye a pápa összekülönbözése a még Márton által összehívott bázeli zsinattal. A szembenállás 1439-ben érte el a tetőpontját, amikor a zsinat letette a pápát, és Savoya korábbi hercegét, a jámbor remetévé lett VIII. Amádét választotta meg (V.) Félix (1439-1449) néven ellenpápává. Platinától ezen az egy mondaton kívül nem tudunk meg többet az ügyről, és csak gyanítjuk, hogy hallgatása hátterében nem valamilyen ellentétes érdek áll, hanem egy szégyenletes affér további kiteregetését akarta elkerülni. Hiszen hogy is örülhetett volna egy a pápasághoz lojális történetíró annak, hogy Bázelben ismét úgy esett, hogy a zsinat fölébe helyezte magát a pápának? Szerzőnk megelégszik a sajnálkozó megállapítással, hogy a kereszténység ismét három részre szakadt, Félix, illetve Jenő híveire, meg a semelyikhez sem húzó semlegesekre. Semmit nem tudunk meg azonban arról, hogy a pápa 1431-ben feloszlatottnak nyilvánította a csak éppen megnyílt bázeli zsinatot, és a szinódust átláthatatlan okokból az egyházi állam területén fekvő Bolognába helyeztette át. Hogy ezt nem tudta keresztülvinni, és két év után kénytelen volt elismerni a bázeli zsinatot, aligha tudjuk meg Platina előadásából. Felelőtlenül röviden tudósít a pápai ellenzsinatról is, amely először Ferrarában, majd Firenzében, végül pedig a Lateránban (1438-1445) ülésezett, és legnagyobb sikerét az 1439-es firenzei megállapodással érte el, melyben a görögkeleti és a római katolikus egyház unióra lépett. Az egyházegyesítésre maga VIII. Paleologosz János (1425-1445) bizánci császár vezetésével érkezett követség Nyugatra, Jenő pedig császárnak kijáró tisztelettel fogadta Jánost, holott az kérni jött. Ez volt a zsinat Itáliába helyezésének az egyik oka, hogy megkíméljék a görög uralkodót a hosszú téli utazástól Bázelbe. Platina a nehéz és hosszan tartó tárgyalásoknak csak az eredményét közli, azaz hogy a görögök elfogadták a nyugati krédót, a katolikus szokás szerinti oltári szentséget, és nem utolsósorban a pápa főségét. Platina szerint meggyőzte és megtérítette őket a józan ész. Arról persze nem hallunk semmit, hogy a bizánciak abban reménykedtek, hogy az unióval nyugati segítséget kapnak a Konstantinápolyt szorongató törökök ellen.

Történetírónk Jenő magatartását a római és itáliai politikai helyzettel magyarázza, ami tulajdonképpen nem érthető. Platina sokkal érdekesebbnek találta a bázeliekkel folytatott vitáknál a munkájában részletesen vázolt rómaiakkal szembeni ellentéteket. Ezek rögtön a pápaválasztás után megkezdődtek, amikor véres hadjárat indult a Colonnák ellen, akiknek persze joggal vetették szemükre, hogy a családból kikerült V. Márton uralma alatt szépen megtollasodtak az egyházi javakból. Jenő állítólag ekkor már fenyegetve érezte életét és szabadságát, attól tartott, hogy megmérgezik vagy elűzik Itáliából, és csúfosan letaszajtják a trónról. Az itáliai

hadjáratát már 1431-ben megkezdett Luxemburgi Zsigmond segítségnyújtása is hiú reménynek bizonyult: a jövendő császár egyik legenergikusabb támogatója volt a bázeli zsinatnak, sőt itáliai megjelenésével két pártra szakadt az itáliai nemesség, a régi és az új császárság híveire, így utazása hozzájárult az itáliai békétlenség elmélyüléséhez, és amikor 1433-ban Zsigmond végül megszerezte a császári koronát, dicstelenül elvonult vele Németországba és Bázelba, magára hagyván Itáliát az összes problémájával. Amikor pedig a pápa megpróbált békeközvetítőként fellépni, döbbenten kellett tapasztalnia, hogy az egymással meg- és kibékült ellenségek közösen ellene fordulnak. Ismét terítékre kerültek a Colonnák, akikkel egyébiránt már egyszer békét kötöttek, és így akkor, 1434 júniusában Jenőnek tényleg nem maradt más hátra, mint hogy elmeneküljön az ellene fellázadt Rómából. A menekülés csak nehezen sikerült, mivel felismerték a szerzetesi csuhába öltözött menekülőt, és a Tiberisen átkelő hajóját kövekkel dobálták meg, nyilakat lőttek ki rá, megpróbálták megállítani, és szitokszavakat kiabáltak utána. A pápa Firenze felé vette az irányt, ahol a még akkor is gazdag Mediciek vendégszerető városában maradt, amikor a pápa zsoldosvezérének fenyegetésére Róma (Platina dagályos elbeszéléséhez képest egyébként gyorsabban) ismét alávetette magát a pápai uralomnak, és a városban a pápa nevében egy olyan bíboros zsarnokoskodott, akinek soha nem szabadott volna papnak mennie, mígnem ezt a rossz emlékű, bíborosi palástba öltöztetett zsoldosvezért, aki a Giovanni Vitelleschi nevet viselte, 1440-ben összeesküvéssel meggyanúsították és meggyilkolták. Jenő pápa csak 1443-ban, több mint kilencéves száműzetés után térhetett haza a városba, ahol természetesen ujjongó éljenzés fogadta.

Mivel tehát Firenze hosszú időre pápai rezidenciává lett, érthető, hogy itt rendezték meg a zsinatot, meg hogy Ferrarából valamilyen járvány miatt éppen a toszkán fővárosba helyezték át, ahol a becsvágyó Mediciek magukra vállalták a szinódus költségeit. Az ellenzsinat összehívása jelentette az utolsó lökést a bázelieknek Jenő lemondatásához. Platina azonban Milánó Firenzével és Velencével szembeni ellenségességét sejti az ügy mögött, és így ezt az egyháztörténeti eseményt teljesen beilleszti Itália történetébe. Jenő pontifikátusának végét is teljesen a talján történések függvényében ábrázolja. Nem is említi sokat a pápát, akiről a halála utáni méltatásban megjegyzi, hogy különösen rajongott a háborúkért, ami abban is megnyilvánult, hogy a bázeli zsinatot egyszerűen szétverette a francia trónörökös seregével. Platina szerint a pápa tanácsadói rossz hatása alá került, ami valószínűleg nemcsak uralma elején, hanem vége felé is igaz volt. Hogy okos politikával sikerült elérnie, hogy a frissen megválasztott III. Frigyes (1440-1493) német király ellenségessé váljon a bázeli zsinattal szemben, nem derül ki IV. Jenő életrajzából, aki – úgy tűnik – valamilyen okból nem volt teljesen szimpatikus a pápai történetíró számára.

Az utána következő V. Miklós pápai legátusként a királyi udvarnál és a német fejedelmeknél járt el Róma érdekében és Bázel ellenében, és ebben jó szövetségesre lelt a király személyi titkárában, Enea Silvio Piccolominiben, a későbbi II. Pius pápában. Így az akkoriban megkötött konkordátumokról úgy az egyik, mint a másik életrajzából is tudomást szerezhetünk, sőt Miklósnál különleges érdemei kihangsúlyozásakor még azt is olvashatjuk, hogy egyrészről nagyon nehéz volt eltántorítani a németeket, írd és mondd helytelen álláspontjuktól, míg másrészről a

legátusnak igen nehéz dolga volt, hogy valamennyi német ellenkövetelést teljesítse. A bázelieknek szabályszerűen üzletet ajánlottak. Ugyanis a Platina által egyébként dicsért egyházszakadás okozta károk mértéke eltörpült az előny mellett, hogy a német királyt és a fejedelmeket esetleg sikerül megnyerni Róma számára. Azonban a humanista történetíró nem akarta paragrafusokkal terhelni a közönségét. Amikor aztán Félix ellenpápa III. Frigyes nyomására a visszalépés mellett döntött, Miklós már pápaként állítólag igen irgalmasan viselkedett vele és követőivel szemben. Az utolsó ellenpápa bíborosi követként és pápai helynökként, ugyan magas, de annál jelentéktelenebb címek birtokosaként Genfben halt meg 1451-ben. Rómában azonban az egyházszakadás végét pompázatos fáklyás felvonulással ünnepelték meg. Persze azt még nem sejthették, hogy ez a schizma volt az utolsó a pápaság történetében, és arról természetesen Platinánál nem találunk semmit, hogy az egész egy zsinati bohózattal fejeződött be, mégpedig a pápa utólagos megválasztásával a szerintük csak a zsinati pápa lemondásával megüresedett trónusra.

A szerzőt e pontifikátus ábrázolásánál is láthatóan jobban érdekelték az egyházi változásoknál a politikaiak, melyek közé kétségkívül odatartozott a valaha a pápák szolgálatában álló, a Viscontiak kihalása után extravagáns módon Milánó hercegévé avanzsált Francesco Sforza (1450-1466), valamint az ezzel összefüggő, különösen Nápollyal és Velencével kialakult háborús összetűzések is, amelyekbe a pápa újra és újra békeközvetítőként avatkozott be. Miközben szerzőnk részletesen tudósít ezekről az ügyekről, a békekötés után, 1450-ben tartott jubileumi évről csak annyit tudunk meg, hogy körülbelül kétszáz ember halt meg két zarándokcsoportnak a szűk angyalhídon történt találkozását követő összecsapásban.

A Róma és a birodalom közt megkötött béke egyik következménye volt III. Frigyes 1452-ben történt császárrá koronázása, az utolsó ilyen aktus Rómában. Miklós persze gyanakodva és félve tekintett Frigyes látogatása elé, sőt még az Örök Város falait is több ponton megerősítette, mert – ahogy Platina bocsánatkérően megállapítja – felettébb félénk természetű volt. Csak az a kérdés, hogy mi félnivalója volt a pápának egy olyan uralkodótól, aki Rómában csupán egy már teljesen kiüresedett címet akart megszerezni, meg portugál menyasszonyát szerette volna feleségül venni. Platina talán épp emiatt nem írt szinte egy szót sem a császárkoronázásról. Az egészből azt találta a legérdekesebbnek, hogy a császár az angyalhídon lovaggá ütött egy ifjakból álló többfős társaságot, ami szerzőnk szerint órákig is eltartott. Ezután alig maradt ideje egy rövidke nápolyi látogatásra, mert uralma éppen a Habsburg örökös tartományokban került veszélybe. Hát érdemes lett volna szót fecsérelni egy ilyen császárra, aki nemhogy a pápát, de még saját magát sem tudta volna megvédeni?

Veszélyesebb lehetett volna ennél egy bizonyos Stefano Porcaro nevű lovag még csírájában elfojtott római összeesküvése, aki 1453 elején vissza akarta adni a pápai elnyomás alatt senyvedő városnak az antikvitás idején élvezett szabadságait, és akit rejtekhelyéről, a nővére házában álló egyik szekrény mélyéről kísértek előbb az Angyalvárba, majd a vesztőhelyre. És hogy nem egészen egy évvel a császárkoronázás után Konstantinápoly az oszmán hódítás martalékává lett, olyannyira megviselte a már amúgy is betegeskedő pápát, hogy hamarosan meghalt. Mindazonáltal a későn jött törökellenes harc irányába tett fáradozásoknál sokkal sikeresebb volt a görög örökség átmentése a latin kultúrába. Platina joggal tartja a

pápa uralma egyik legfontosabb vonásának, hogy Miklós nagyon nagyvonalúan támogatta az antikvitással való foglalatoskodást, különös tekintettel a görögből történő fordításokra, és hogy akkoriban mindenki antik kéziratok után kutatott. Poggio neve is szóba kerül, és hogy ekkorra tehető a vatikáni könyvtár történetének kezdete, Platinának, a könyvtár későbbi prefektusának nem kellett volna elhallgatnia.

A múzsák helyett azonban Mars irányította a világot. Legalábbis az agg Borgia-pápa, III. Callixtus (1455-1458) tiszavirág-életű uralmát – ha hihetünk Platinának – teljesen a hadisten határozta meg. Ugyanis a spanyol származású egyházfő, kinek karrierje még (XIII.) Benedek idején kezdődött, állítólag trónra léptekor megesküdött, hogy minden eszközzel harcolni fog a kereszténység ellensége, a törökök ellen. Így mindenfelé keresztes hadjáratra buzdító hitszónokokat küldött, sőt még a törökök hátországában, a türkmének és a tatárok közt is szövetségest keresett. Diplomáciai fegyverként a fohászok arzenálját vetették be. Amikor egy üstökös feltűnése rosszat sejtetett, imádságkampánnyal és felvonulásokkal kérték, hogy minden rossz forduljon a keresztények felől a pogány ellenség felé. Ez végül is megvalósult: a Hunyadi János (†1456) vezette keresztes hadsereg a minorita Kapisztrán János (†1456) pápai legátus zászlaja alatt szép győzelmet aratott 1456 nyarán Nándorfehérvárnál a török felett, és egészen Konstantinápolyig szalasztotta az ellenséget. Ez persze az általános politikai és hadi helyzeten semmit nem változtatott, mivel ahogy Platina megjegyzi, a nyugati államok viszálya miatt nem lehetett kihasználni a győzelmet, így Callixtus pápa utódjára maradt a török elleni háborúkra gyűjtött és félretett több mint százezer darab aranyrúd mellett az egész megoldatlan törökkérdés is.

A humanista II. Pius (1458-1464) bizonyára szívesebben foglalkozott volna más dolgokkal; azonban Platina ábrázolásában ugyancsak rövidke pontifikátus egyetlen politikai akciója az a kongresszus volt, melyet Pius 1459-1460 telén nem másutt, mint Mantuában tartott meg, hogy mihelyst Európában beköszönt a béke, és a franciák nem háborúznak tovább a spanyolok, a németek a magyarok, az angolok pedig egymás ellen, keresztes hadjáratot indítsanak a törökök ellen. Magától értetődik, hogy Platina azokról a pápai békeközvetítésekről tudósít legrészletesebben, melyek az általa úgy politikai, mint kulturális értelemben is büszkén caput Europae néven nevezett, sokféle vitától terhes Appennini-félszigeten történtek meg. Azt azonban már elfelejtette megemlíteni, hogy II. Pius 1460-ban Mantuában konkrétan amiatt, hogy békeműve és a keresztes hadjárat érdekében tett erőfeszítései ne kerüljenek veszélybe, „Execrabilis” névre hallgató bullájában megtiltotta a zsinathoz mint a pápánál nagyobb tekintélyű intézményhez való fellebbezést. A kortársak nem ismerték fel, hogy ez a bulla a konciliarizmus végét jelenti, és Platina sem akarta ezt tudomásul venni. Amikor a sok-sok erőfeszítés után végre Anconából elindulhatott volna egy minden várakozást alulmúlóan kicsiny keresztes sereg, Pius meghalt a kikötőben, miközben a velencei szállítóflottát várta.

Amennyire keveset írt Platina a pápa politikájáról, annál részletesebben ábrázolja személyiségét, mely bizonyára már a kortársait is elbűvölte, és kiváltotta érdeklődésüket. Több mint háromszor annyi teret szentel ennek az életrajz elején és végén, melyben persze néhány árnyékot el kellett tüntetnie a pápa portréjáról. A sienai születésű Enea Silvio Piccolomoni a divatossá vált humanista művészeteknek köszönhette karrierjét, melyekben kiváló szónokként és ragyogó stilisztaként vált

mindenütt ismertté. Az egyik bíboros titkáraként érkezett a bázeli zsinatra, majd IV. Jenőhöz ment Firenzébe, mindazonáltal később (V.) Félix ellenpápa titkára lett, végül egy követjárás alkalmából a német birodalmi kancelláriára szegődött el. Becsvágya és előmenetele érdekében – úgy tűnik – könnyen változtatott szakmai kötődésein. Érdekes lehetett a németek számára, amikor Frigyes 1442-ben a frankfurti birodalmi gyűlésen költővé koronázta, ők ugyanis még soha nem látták ezt az Itáliából importált ceremóniát. A király és majdani császár tanácsadójaként Piccolomini nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Németország visszatért a bázeli fennhatóság alól a római alá. Előtte pedig megnyílott egy meredeken felívelő egyházi karrier lehetősége, mely püspökségeken és bíborosi méltóságon keresztül vezetett egészen Szent Péter trónusáig. Platina elismerően jegyezte fel róla, hogy késő éjszakába nyúlóan olvasott vagy diktált, és legfeljebb csak öt-hat óra alvást engedélyezett magának, hogy rengeteg teendője mellett irodalmi hajlamainak is élhessen. Így keletkezett a pápa Commentarii című műve is. Őelőtte egy jámbor pápa sem gondolt arra, hogy önéletrajzot írjon, és senki sem tartotta saját tapasztalatait annyira értékesnek, hogy érdemesnek találta volna az utókorra hagyni őket. Platina a pápa érdemeinek felsorolását művei teljes listájával zárja, melyek közül szinte alig akadt egyházi témájú, hanem mindenféle tudományterülettel foglalkoztak, különösen történelemmel, azonban a korábbi időkben szilárdan konciliarista szemléletben, vagy ahogyan egy leendő pápától nem várná el az ember, ezer és ezer könnyelmű versben. Még ha Piccolomini fel is szólította a rómaiakat, hogy megválasztása után Piusnak nevezzék, és az Enea nevet inkább felejtsék el, Platina nem tartotta magát ehhez. Egészen az életrajz végén szerzőnk még idézi a pápa néhány elmés mondását és szentenciáját, hogy humanista ízlésű emlékművet emelhessen neki. Ezek között találjuk azt a diktumot is, mely szerint a tanulatlan püspök, az indoctus episcopus a szamárhoz hasonlatos. Ez persze már akkor is szakállas mondás volt, azonban Platina humanistaként mást értett műveltségen és iskolázottságon, mint korábban. Ebben ő és Pius biztosan egyetértett.

Talán jobb lett volna, ha történetírónk ezzel a pontifikátussal be is fejezi művét. Amit II. Pálról (1464-1471) egy ugyancsak hosszú életrajzban mond el, az egyáltalán nem a pápáról szól, hanem leginkább valamiféle magántörténelem, és a IV. Sixtusról (1471-1484) már 1475-ben befejeződött rész úgy hat, mintha a történések nem végleges összerendezése lenne. Hogy Konstantinápolyban, Szent Konstantin városában szállást ütött a pogány török szultán, és nem is akaródzott neki továbbállni, korszakfordító eseménynek tűnt, sokkal korábban, mint ahogy a történészek Kolumbuszra gondoltak volna, és Amerika fölfedezésének korszakos jelentőséget tulajdonítottak volna. Még senki sem beszélt a „Harmadik Rómáról”, amikor Platina 1472-ben IV. Sixtus pontifikátusa alatt feljegyezte, hogy az Itáliába menekült Paleologosz-dinasztiából származó bizánci hercegnő, Zsófia (†1503) pápai áldással háztűznézőbe indult a moszkvai nagyfejedelmi udvarba. III. Frigyes császár második római útját Platina azonban már II. Pál foglyaként élte meg 1468/69 fordulóján, így csak annyit közölhetett, amennyit az Angyalvárból megfigyelhetett, azaz hogy a pápa és császár teljes egyetértésben egy baldachin alatt vonultak el, és ahogyan Frigyes újévkor a türelmesen várakozó Pál jelenlétében ismét lovaggá ütött némelyeket az Angyalhídon. Az azonban nyitott kérdés marad, vajon szükségesnek tartotta volna-e szerzőnk, hogy amennyiben szabadlábon van, e jelentéktelen

epizódon kívül még valamit feljegyezzen az egyébként számára igen kiábrándító császári vizitről, vagy hogy a császárságot – hasonlóan minden más ceremóniához – egy a múltat idéző maradványnak tekintette.

Platina csak kedvezőtlenül ábrázolhatja Pál pápát. Szerinte IV. Jenő unokaöccse csak azért ment egyházi pályára, mert többre tartotta a munkánál a nyugalmat, és még igen fiatalon megkapta nagybátyjától a bíborosi ruhát, melyben végre adózhatott hiúságának. Azt akarta, hogy mindenki őt nézze és csodálja. Szépnek tartotta magát, ezért pápaként legszívesebben Formosusnak nevezte volna magát, ami azonban a rossz emlékű név miatt végül is elmaradt, ahogy ezt más forrásból tudjuk. Híres volt drágakőgyűjteménye. A pompásan helyreállított San Marco-palota előtt mindenféle furcsa játékot és lóversenyt rendezett, és bőséges vacsorákat adott, hogy megnyerje magának a népet. A humanista tudományokat viszont utálta, művelőit pedig egyszerűen eretneknek tartotta. Mivel a humanista II. Pius idején úgy érezte, hogy hátrány éri hiányos latintudása miatt, megválasztásakor úgy ítélte meg, hogy ütött a bosszú órája, és ezért Platina szerint egyik első intézkedése az volt, hogy lecsökkentette az egyébként tényleg túl sok főt foglalkoztató pápai írnoki és titkári testületek létszámát, és megvonta tőlük az elődje idején élvezett kiváltságaikat, minek következtében a pápa számára amúgy is csak élősködőnek tartott humanisták, latin tollnokok és poéták kereset nélkül maradtak. Szószólójuk az ugyancsak elbocsátott Platina lett. Követelését, hogy a bíróság döntsön ügyükben, a pápai teljhatalomra hivatkozva utasították el, amit húsznapos várakozás után megfellebbezett egy zsinatnál, amivel elérte, hogy börtönbe kerüljön, ahonnan csak négy hónap után tudta kihozni néhai tanítványa, Gonzaga bíboros. Három évvel később ismét börtönbe került, amikor megvádolták a római akadémiára összegyűlt humanistákat, hogy meg akarták dönteni a pápa hatalmát. Míg mások el tudtak menekülni, az otthonában hiába keresett Platinát mecénása vacsoraasztalánál tartóztatták le. A pápa elé vezették, és miután semmit nem tudott vagy nem akart bevallani, még kínvallatásnak is alávetették. Ez biztosan nem vet jó fényt Pál személyiségére. Mivel találtak egy levelet, melyben Platina a római akadémia fejét, a hamarosan Velencében ugyancsak letartóztatott ábrándos Julius Pomponius Laetust (†1497) pater sanctissimusként szólította meg, azt gondolták, hogy ő lenne a humanista „összeesküvők” pápajelöltje, ahogy Platina ezt nem minden önteltség nélkül állapítja meg. Nem csoda, hogy a kínvallatók félholtra kínozták, és hogy az egész Angyalvár a megkínzott történetíró ordításától volt hangos. Hogy a kúria hitt a humanizmus politikai veszélyességében, csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy mennyiszer szítottak már antik ideálokat kergető fantaszták nyugtalanságot Rómában. Még azzal is meggyanúsították a foglyokat, hogy a császárral szövetkeztek. Az antikvitásért, az antik kultúráért, irodalomért lelkesedő humanisták számára a pogány hitetlenség, eretnekség vádja volt a legveszélyesebb. Platina beszámol a pápa által tartott kihallgatásokról, melyek teljesen blamálták az egyházfőt. Mindazonáltal ezúttal Gonzaga bíborosnak igen nehéz dolga volt, hogy meggyőzze a pápát a humanisták ártalmatlanságáról, és hogy mesterét kiszabadítsa a hónapokig tartó fogságból. Más bíborosok is exponálták magukat érdekében, de II. Pál hirtelen bekövetkezett haláláig Platina házi őrizetben maradt a Vatikánban, és tilos volt külön engedély nélkül elhagynia Rómát. Elképzelhetjük, hogy történetírónk nem szívesen emlékezett vissza Pál pápa uralmára, és hogy csak olyasmit akart

belőle az utókorra hagyni, ami vagy Pál személyét érintette, vagy kétes fényben tüntette fel őt. II. Pálról ilyen kép maradt fenn a történetírásban. Eltekintve az itáliai politikai színtéren aratott, Platinánál elsikkadt sikereitől, II. Pált annak ellenére is a hit védelmezőjeként lehetett volna dicsőíteni, hogy római mecénás szerepében tetszelgett, korlátolt volt a kúriai reformkérdésekben, meg hogy bizonyos mértékben képmutató volt. Ezt persze Platina humanista történetíróként nem akarta megtenni, így legalábbis ambivalensen hangzik, amikor egyetlenegyszer megdicséri a pápát, hogy féken tartotta családtagjait és cselédjeit, hogy ne legyenek terhére a rómaiaknak.

Egyébként Platina saját magáról is hamis képet festett, mert sem a börtönben, sem pedig utána nem volt állhatatos, mint ahogy ezt Pál vitájában leírja. A fogságban írott leveleiben segítségért könyörög, állandóan ártatlanságát hangoztatja, és minden skrupulus nélkül vádol másokat, úgyhogy néhány a jóságos pápa irányába kinyilvánított hízelgés kíséretében feladja a saját álláspontját. Hogy elnyerje Pál kegyelmét, még egy apologetikus dialógust is szentelt neki. A filozófia azonban nem vált vigasztalójává a börtönben. Csak IV. Sixtus fogadta el ezt a művet, és ő adta meg neki érte a megfelelő viszonzást.

Egy máig érvényes rendelkezésben II. Pál az emberi élet rövidsége miatt a római szentévek ciklusát 25 évre csökkentette. Így utódja, IV. Sixtus 1475-ben ünnepelhette a következő ilyen évet. Ővele végződik Platina pápaságtörténete.

Amit szerzőnk a legújabb pápáról és pontifikátusa kezdeteiről közöl, az – ahogy már mondtuk – aligha alkalmas a történeti méltatásra, de mindenesetre nem elég. A történésznek szüksége van némi időbeli távolságra vizsgálódása tárgyától. Az egykori minorita generális a pápai trónon gyorsan elfelejtette az assisi Poverello eszméit, és a reneszánsz pápák prototípusának számít, uralma pedig az érett reneszánsz kezdetének. Melozzo da Forli (†1494) Platinának a vatikáni könyvtár prefektusává történő kinevezését megörökítő híres vatikáni freskója a pápa előtt térdelő humanistát a della Rovere és Riario családból származó pápai unokaöccsök gyűrűjében ábrázolja. Platina a Sixtusról írott életrajzában anélkül számol be a családias gondolkodású nagybácsi támogatásával megkezdett egyházi vagy világi karrierjük kezdetéről, hogy bármiféle kritikával illetné a pápai nepotizmust. Minden fenntartás nélkül, sőt büszkén örökíttette meg magát a pápai família körében, amikor karrierje delelőjén állott. Így a freskó korhű jellegű, és Platina az életrajzban tett megjegyzései teljesen elegendőek e pontifikátus és az ekkor kezdődő korszak karakterisztikájához.

Az életrajz és vele az egész pápai könyv utolsó mondatai IV. Sixtus a szentév előkészítéseként végzett építtetői tevékenységét mutatják be. Ez volt az ekkor kezdődő érett reneszánsz másik leglényegesebb jellemzője. A híres sixtusi kápolna még nem készült el a vatikáni palotában, amikor befejeződött Platina munkája. Hogy a reneszánsz építkezéseken és a nepotizmuson kívül IV. Sixtus neve más tényekkel is összefüggésbe hozható, melyek részben a még a pontifikátus Platina által is bemutatott kezdetére esnek, teljesen elhanyagolható, mivel nem változtatnak semmit a pápa és a korszak képén.

Utószó

Nem tudjuk, hogy miért nem folytatódik 1475 után az utolsó pápai történetíró munkája. Ez az év semmiképpen nem tekinthető korszakhatárnak. Annak meg nem volt világtörténeti jelentősége, hogy a rómaiak ünnepeltek, és zarándokok özönlötték el az Örök Várost. Platina sem lehetett tudatában annak, hogy a régi Liber pontificalis ismerői az ő könyve olvasásakor asszociatív párhuzamokat fedezhetnek fel I. Szilveszter és IV. Sixtus életrajza között, különösen az utolsó fejezetek tekintetében, a monumentális reneszánsz kori római építkezések felsorolása és közvetlenül a Platinára a legcsekélyebb benyomást sem tett „konstantini” fordulat után a római egyháznak juttatott bőkezű adományok ismertetése közt. Ez egyúttal Róma város és gazdagságának története is, melyről a pápai történetírók értekeznek. Ezenkívül is szívesen tesz az ember sokat ígérő történeti visszapillantást. A középkori pápai történetírás természetesen – mint ismeretes – nem egységes képződmény, és az egyes pápák arcképét még a sablonosság ellenére is az egyes szerzők és koruk ízlése szerint rajzolja meg. Ezért csak óvatosan, fenntartások mellett lehet értékelni. A történészt érthetően jobban érdeklik az egyes hierarchák és politikai művük, mint a pápák személyes jámborsága, amennyiben a középkori ember ebben egyáltalán magánügyet látott. A Liber pontificalis továbbfolytatói ábrázolásmódjukban alig különböznek a régi pápai életrajzgyűjtemény anonim szerzőitől, és a középkori pápaság és történetének egységes képét közvetítik felénk.

Platinán kívül nem akadt másik pápaságtörténész a reneszánsz kori Rómában. Az övével valamelyest összehasonlítható németországi mű, amelyet a bécsi egyetemen történelmet és teológiát tanító Thomas Ebendorfer (†1464) írt Cronica pontificum Romanorum címmel, II. Piusnál befejeződött. Ez a munka is nagyrészt a Liber pontificalison és annak folytatásain alapul, azonban a nagy nyugati egyházszakadásról szerzett élmények miatt nem riad vissza a pápákkal szembeni éles kritikáktól sem, és a szerző alapvető konzervatív beállítottsága ellenére különösen a legújabb kori részekben konciliarista, sőt reformvonásokat hordoz. Azonban szinte mindenütt így búcsúzik a történetírás a középkortól: kritikusan és egyúttal reményteljesen. A középkor és kora újkor fordulójának pontifikátusairól csak kúriai hivatalnokok naplóiból tájékozódhatunk, így a gyengécske VIII. Incéről (1484-1492) és a hírhedt VI. Sándorról (1492-1503) például az elzászi származású pápai ceremóniamester, a strasbourgi Johannes Burckhard (†1506) feljegyzéseiből. Ez köztudottan tendenciózus, gyakran teljesen a botránykrónikák szintjére lealacsonyodó forrás. E visszaemlékezések nem jelentették a Liber pontificalis továbbfolytatását, amit mindazonáltal meg lehet érteni, és nincs mit sajnálni rajta, még ha a pápákkal szembeni kritikát alapvetően jogosnak érezzük is. A pápai történetírás ezzel szemben hamarosan beleolvadt a reformáció és ellenreformáció korának felekezeti historiográfiájába, és így új alakot nyert.

Ekkorra Platina pápaságtörténeti könyve rég megtalálta a helyét a Liber pontificalis mellett a vatikáni könyvárban. A középkor kifejezés viszont a könyvtár Platina előtti prefektusától, a humanista bibliofil Gianandrea Bussitól (†1475), Aleria püspökétől származik, és először 1469-ben, a II. Pius előtti időkre vonatkoztatva találkozunk vele. Így tehát a római történetírás tükrében megírt középkori pápaságtörténet végét is joggal helyezhetjük erre az időszakra.

* * *

Ez a könyv, amelyet egy késő középkori pápakrónika kiadási munkálatai inspiráltak, egy a saarbrückeni egyetemen 1972-ben tartott speciálkollégiumi előadásból született meg, és a hozzátartozó forrásolvasási kurzussal együtt először az 1980/81-es tanévben került bemutatásra a tübingeni egyetemistáknak. Talán észrevehető az olvasó számára, hogy az ilyen egyetemi előadások különféle impulzusokat keltenek. Az egésznek a végén – az egyetemi kollegialitás szellemében – álljon itt a felhasznált irodalom listája, mely természetesen a teljesség igénye nélkül tartalmazza a pápaságtörténetre vonatkozó munkákat.

A szerző azonban szeretne köszönetet mondani még a könyv elkészültében segédkező tanársegédeknek és egyetemistáknak, hallgatóinak és persze olvasóinak is.

A középkori pápák névsora

314-335 I. Szilveszter 336 Márk 337-352 I. Gyula 352-366 Liberius 355-358 II. Félix 366-384 I. Damasus 366-367 Ursinus 384-399 Siricius 399-401 Anastasius 401-417 I. Ince 417-418 Zosimus 418-419 Eulalius 418-422 I. Bonifác 422-432 I. Celesztin 432-440 III. Sixtus 440-461 I. Nagy Leó 461-468 Hilarius 468-483 Simplicius 483-492 III. Félix 492-496 Gelasius 496-498 III. Anastasius 498-514 Symmachus 498-506 Lőrinc 514-523 Hormisdas 523-526 I. János 526-530 IV. Félix 530-532 II. Bonifác 530 Diaskurus 533-535 II. János 535-536 I. Agapét 536-537 Silverius 537-555 Vigilius 556-561 I. Pelagius 561-574 III. János 575-579 I. Benedek 579-590 II. Pelagius 590-604 I. Nagy Gergely 604-606 Sabinianus 607 III. Bonifác

608-615 IV. Bonifác 615-618 Deusdedit 619-625 V. Bonifác 625-638 I. Honorius 640 Severinus 640-642 IV. János 642-649 I. Tódor 649-653 I. Márton 654-657 I. Jenő 657-672 Vitaliananus 672-676 Adeodatus 676-678 Donus 678-681 Agato 682-683 II. Leó 684-685 II. Benedek 685-686 V. János 686-687 Konon 687 Tódor 687 Paschalis 687-701 I. Sergius 701-705 VI. János 705-707 VII. János 708 Sisinnius 708-715 I. Konstantin 715-731 II. Gergely 731-741 III. Gergely 741-752 Zakariás 752 (II.) István 752-757 II. István 757-767 I. Pál 767-768 II. Konsnantin 768 Fülöp 768-772 III. István 772-795 I. Hadrianus 795-816 III. Leó 816-817 IV. István 817-824 I. Paschalis 824-827 II. Jenő 827 Valentin 827-844 IV. Gergely 844 János 844-847 II. Sergius 847-855 IV. Leó 855 Anastasius 855-858 III. Benedek 858-867 I. Miklós

867-872 II. Hadrianus 872-882 VIII. János 882-884 I. Marinus 884-885 III. Hadrianus 885-891 V. István 891-896 Formosus 896 VI. Bonifác 896-897 VI. István 897 Romanus 897-898 II. Tódor 898-900 IX. János 900-903 IV. Benedek 903 V. Leó 903-904 Kristóf 904-911 III. Sergius 911-913 III. Anastasius 913-914 Lando 913-928 X. János 928-929 VI. Leó 929-931 VII. István 931-936 XI. János 936-939 VII. Leó 939-942 VIII. István 942-946 II. Marianus 946-955 II. Agapét 955-964 XII. János 963-965 VIII. Leó 964 V. Benedek 965-972 XIII. János 973-974 VI. Benedek 974-985 VII. Bonifác 974-983 VII. Gergely 974-984 XIV. János 985-996 XV. János 996-999 V. Gergely 997-998 XVI. János 999-1003 II. Szilveszter 1003 XVII. János 1003-1009 XVIII. János 1009-1012 IV. Sergius 1012-1024 VIII. Benedek 1012 (VI.) Gergely 1024-1032 XIX. János 1032-1045 IX. Benedek 1045 III. Szilveszter 1045-1046 VI. Gergely

1046-1047 II. Kelemen 1047-1048 II. Damasus 1049-1054 IX. Leó 1055-1057 II. Viktor 1057-1058 IX. István 1058-1059 X. Benedek 1058-1061 II. Miklós 1061-1073 II. Sándor 1061-1064 Honorius 1073-1085 VII. Gergely 1080-1100 (III.) Kelemen 1086-1087 III. Viktor 1088-1099 II. Orbán 1099-1118 II. Paschalis 1100-1101 Teodorich 1102 Albert 1105-1111 IV. Szilveszter 1118-1121 II. Gelasius 1118-1121 (VIII.) Gergely 1119-1124 II. Callixtus 1124 (II.) Celesztin 1124-1130 II. Honorius 1130-1143 II. Ince 1130-1138 II. Anakletos 1138 (IV.) Viktor 1143-1144 II. Celesztin 1144-1145 II. Lucius 1145-1153 III. Jenő 1153-1154 IV. Anastasius 1154-1159 IV. Hadrianus 1159-1181 III. Sándor 1159-1164 (IV.) Viktor 1164-1168 (III.) Paschalis 1168-1178 (III.) Callixtus 1179-1180 (III.) Ince 1181-1185 III. Luciusz 1185-1187 III. Orbán 1187 VIII. Gergely 1187-1191 III. Kelemen 1191-1198 III. Celesztin 1198-1216 III. Ince 1216-1227 III. Honorius 1227-1241 IX. Gergely 1241 IV. Celesztin 1243-1254 IV. Ince 1254-1261 IV. Sándor

1261-1264 IV. Orbán 1265-1268 IV. Kelemen 1271-1276 X. Gergely 1276 V. Ince 1276 V. Hadrianus 1276-1277 XXI. János 1277-1280 III. Miklós 1281-1285 IV. Márton 1285-1287 IV. Honorius 1288-1292 IV. Miklós 1294 V. Celesztin 1294-1303 VIII. Bonifác 1303-1304 XI. Benedek 1305-1314 V. Kelemen 1316-1334 XXII. János 1328-1330 (V.) Miklós 1334-1342 XII. Benedek 1342-1352 VI. Kelemen 1352-1362 VI. Ince 1362-1370 V. Orbán 1370-1378 XI. Gergely 1378-1389 VI. Orbán 1378-1394 (VII.) Kelemen 1398-1404 IX. Bonifác 1394-1423 (XIII.) Benedek 1404-1406 VII. Ince 1406-1415 XII. Gergely 1409-1410 V. Sándor 1410-1415 (XXIII.) János 1417-1431 V. Márton 1423-1429 (VIII.) Kelemen 1425-1430 XIV. Benedek 1430-1433 XV. Benedek 1431-1447 IV. Jenő 1439-1449 V. Félix 1447-1455 V. Miklós 1455-1458 III. Callixtus 1458-1464 II. Pius 1464-1471 II. Pál 1471-1484 IV. Sixtus 1484-1492 VIII. Ince 1492-1502 VI. Sándor

Források és irodalom

ANDRIEU, Michel: Le Pontifical Romain au Moyen-age. 4 Bände (Studi e texti 86-99). Vatikan 1938-1941.

BALUZE, Etienne – MOLLAT, Guillaume: Vitae paparum Avenionensium. 4 Bände. Paris 1914-1922.

BONIZO von Sutri: Liber de vita christiana. Ed. E. Pereis, Texte zur Geschichte des röm. und kanonischen Rechts im Mittelalter I. Berlin 1930.

BRACKMANN, Alben – JAKOBS, Hermann: Regesta pontificum Romanorum. Germania pontificia. 4 Bände. Berlin-Göttingen 1910-1978.

CHIBNALL, Marjorie: Joannis Saresberiensis Historia Pontificalis. London 1956. DUCHESNE, Louis: Le Liber pontificalis. Texte, introduction et commentaire. 3 Bände.

Paris 1886, 1892 und 1957. FOERSTER, Hans: Liber Diurnus Romanorum Pontificum. Bern 1958. JAFFE, Philipp: Regesta pontificum Romanorum ad a.p. Chr. n. MCXCVIII, editionem

secundam correctam et auspiciis G. Wattenbach curaverunt S. Loewenfeld, E Kakenbrunner, P. Ewald. 2 Bände. Leipzig 1881-1888.

KEHR, Paul Fridolin – HOLTZMANN, Walther – GIRGENSOHN, Dieter: Regesta pontificum Romanorum. Italia pontificia, 10 Bände. Berlin-Zürich 1906-1975.

MARCH, Jose Marie: Liber pontificalis prout extat in codice manuscripto Dertusensi. Barcelona 1925.

MIRBT, Carl – ALAND, Kurt: Quellen zur Geschichte des Papsttums und des römischen Katholizismus. Tübingen 1967.

MOMMSEN, Theodor: Libri pontificalis pars prior. MGH, Gesta pontificum Romanorum, 1 Band. Berlin 1898.

MÜNZ, Peter – EMS, G. M.: Boso’s Life of Alexander III. Oxford 1973. MURATORI, Lodovico Antonio: Vitae Romanorum pontificum. Rerum Italicarum

Scriptores 3. Medoliani 1733-1734. PAGNOTTI, F.: Nicolo da Calvi e la sua Vita d’Innocenzo IV. papa con una breve

introduzione sulla storiografia pontificia nei secoli XIII e XIV. In Archivio della R. Società Romana di Storia Patria 21 (1898), 7-120.

PLATINA, Banolomeo: Liber de vita Christi ac omnium pontificum. Ed. G. Gaida, Rerum Italicarum Scriptores III/l. Città di Castello 1913.

POTTHAST, August: Regesta pontificum Romanorum inde ab a. post Christum natum MCXCVIII. ad a. MCCCIV. 2 Bände. Berlin 1874-1875.

PREROVSKY, Ulderico: Liber pontificalis nella recensione di Pietro Guglieimo e del card. Pandolfo, glossato da Pietro Bohier, vescovo di Orvieto. 3 Bände. Studia Gratiana 21-23. Roma 1978.

SANTIFALLER, Leo: Liber Diurnus. Studien und Forschungen. Hrsg. v. Harald Zimmermann. Stuttgart 1976.

SCHIMMELPFENNIG, Bernhard: Die Zeremonienbücher der römischen Kurie im Mittelalter. Tübingen 1973.

THOLOMEUS von Lucca: Historia ecclesiastica nova. Ed. L. A. Muratori, Rerum Italicarum Scriptores XI. Mailand 1727, 743-1242.

WATTERICH, Johann Matthias: Pontificum Romanorum, qui fuerunt inde ab exeunte saeculo IX. usque ad finem saeculi XIII., vitae ab aequalibus conscriptae. 2 Bände. Leipzig 1862.

ZIMMERMANN, Harald: Thomas Ebendorfers Schismentraktat. In Archiv für österreichische Geschichte 120 (1954), S. 45-147. Papstregesten 911-1024. Böhmer, Regesta Imperii, II 5. Wien-Köln-Graz 1969.