Emil Bock

A három év

I. Fejezet

Tyanai Apollónius és a Názáreti Jézus

Az Evangéliumok világa, mint általában Krisztus világa, csendes világ. De olyan értelemben csendes, mint a gabonaszem világa, melyet a földbe vetnek. A gabonaszem csendes világa nélkül a hatalom és a tevékenység hangos világának nem volna kenyere.

Az első keresztények a katakombákban úgy érezték, hogy a Cézárok csendes folyosóik fölött elterülő büszke és hangos világával szemben ők a gabonaszem világa. Abban a biztos tudatban éltek, hogy az elvetett mag ezen birodalma egykor az egész világot meg fogja változtatni.

Nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, hogy milyen jelentéktelenül folytak le az Evangéliumokban elmondott események abban a korban figyelmet keltő és értékelt eseményekhez képest. Az emberiség történetében sohasem volt nagyobb ellentét, mint Krisztus és a Cézárok között. Látatlanul és észrevétlenül ment át a földön Az, aki valójában az emberré-vált Isten volt. A dicsőség és hatalom minden fénye azoknak jutott, akik császári trónjukról a világon uralkodtak és istenek gyanánt tiszteltették magukat, bár alig akadt köztük olyan, aki egyáltalán az ember nevet megérdemelte volna.

Történelmileg azonban egy másik ellentét még sokkal tanulságosabb, mint a Krisztus és a Cézárok közötti. Názáreti Jézus kortársa volt egy ember, aki a régi világ egyik utolsó nagy beavatottja volt és mint zseniális vallási-prófétai impulzusok hordozója, korát olyan feszültségben tartotta, hogy neve közszájon forgott; ez az ember Tyanai Apollónius volt. Ezzel a világhírű emberrel szemben a Názáreti Jézus saját kora tudata számára egyáltalán semmit sem jelentett. Őt senki sem ismerte, még azok sem, akik ismerhették volna. Ma ezt már nehéz elképzelni. A Názáreti Jézusról az egész világ beszél anélkül, hogy figyelembe vennék, milyen csendben folyt le az élete. Nagy beavatott kortársa viszont régesrég teljesen feledésbe merült. Az újabb történetírás nem tud felemelkedni ahhoz a gondolathoz, hogy valaha is lehettek ilyen, az emberi mértéken felülemelkedő személyek és az Apollóniusról fennmaradt tudósításokat mint legendaszerű kitalálásokat intézi el.

Goethe korában Apollóniust még nem felejtették el úgy, mint ma. Az akkori történészek még nem hagyhatták figyelmen kívül és nem hallgathatták agyon, mint utódaik a múlt század közepe óta. Sőt akkor alig akadt olyan a vezető személyiségek között, aki ne küszködött volna személyének rejtélyével. Voltaire pl. szembeállította Apollóniust és Jézust. Talán ez indította Nagy Frigyest arra, hogy Philostratus régi Apollónius-életrajzának francia fordítását kiadja. Ezt a kiadványt 1774-ben IV. Kelemen pápának ajánlotta. Utalt arra, hogy a pápa éppen akkor szüntette meg a jezsuita rendet és felszólította, hogy gondoskodjék az Apollónius rejtély megfejtéséről s ezzel vigye végbe újabb nagy szellemi tettét. (Nagy Frigyes művei, 8. kötet „Filozófiai Művek” Berlin 1913.) Wieland „Agathodamon” c. művében megpróbálta megmenteni Apollóniust. Ezt persze csak úgy tudta megtenni, hogy csodatetteit racionálisan magyarázta - s ezzel lerótta adóját kora felvilágosodástól áthatott hangulatának. Még Napóleon is írt tüzértiszt korában egy (sajnos elveszett) tanulmányt Krisztusról és Tyanai Apollóniusról.

Apollónius csodái és az Evangéliumokban leírt csodák

Az Apollóniusról elbeszélt bámulatra-méltó csodatettek egészen száz évvel ezelőttig feszültségben tartották és nehéz talányok elé állították azokat, akik eleve nem kételkedtek történelmi létezésében. A régi tudósítások szerint ezen csodák révén Apollónius neve már kora ifjúságában futótűzként terjedt el minden kúltúrországban. Bárhová ment is, özönlöttek hozzá a betegek; mindenki tudta, hogy ez az ember a legcsodálatosabb gyógyításokra képes. Azokat is meggyógyította, akiknél minden orvosi tudomány csődöt mondott. A tudósítások szerint számtalan vakot, bénát, pestisest és megszállottat szabadított meg testi fogyatékosságától.

Feltűnő, hogy milyen sok hasonlóság van aközött, amit az Evangéliumok a Názáreti Jézusról elmondanak és Apollónius korai életrajzaiban elmondottak között. (Teljes egészében csak

1

Philostratusnak a III. évszázadban írt műve maradt fenn.) Így pl. a naini ifjú történetével teljesen egybehangzó történetet találunk Jézus kortársának életében is.

Néró idejében történt Rómában. Fennállt a veszélye annak, hogy Apollónius is áldozatul esik a filozófus-üldözésnek, ami a keresztények üldözésével egyidejűleg kitört. Így hát elhagyta a várost. Mikor éppen a város kapuihoz ért, találkozott egy temetési menettel. Az eset részletekbemenően emlékeztet a Lukács evangéliumban leírt jelenetre, mely szerint Jézus éppen elhagyta Nain városát. (Bock így írja, de Lukács szerint éppen a város kapujához közeledett.) „Egy fiatal lány halt meg esküvője napján. A vőlegény sírva kísérte a koporsót és egész Róma vele gyászolt, mert a leány előkelő családhoz tartozott. Mikor Apollónius találkozott a gyászmenettel, így szólt: Tegyétek le a koporsót; felszárítom könnyeiteket. Mikor megkérdezte a leány nevét, azt hitték, hogy egy szokásos gyászbeszédet akar tartani. Ő azonban megérintette a halottat, néhány értelmetlen szót szólt hozzá és visszahívta az életbe. A leány megszólalt és visszatért édesapja házába.” (IV.45.)

Már az Apollónius születéséről elmondottak is emlékeztetnek az Evangéliumokra. Mikor anyja várandós volt, egy napon magas, fényes angyal jelent meg előtte. Megrémülve kérdezte; „Ki vagy te?” Először nem kapott választ. Majd megkérdezte ki lesz az, akinek ő életet fog adni? „Én.” Az anya tovább kérdezett: „De hát ki vagy Te?” S azt a választ kapta: „Protheus vagyok, az egyiptomi Isten.” Tehát az a szellemi lény nyilatkozott meg előtte, aki alakját állandóan meg tudja változtatni, sokféle alakot tud magára ölteni. Ennek a történetnek a hangulata természetesen egészen más, mint a Lukács-evangéliumbeli történeté. De félreismerhetetlenül emlékeztet Gábriel arkangyal megjelenésére Názáretben Mária előtt.

Röviddel fia születése előtt az anya álmot látott. Azt az utasítást kapta, hogy menjen ki a rétre virágot szedni. Szolgálói vele mentek de azután elszéledtek a réten virágot szedni. Az anya mély álomba merült. Egyszer csak mindenfelől hattyúk repültek oda, körtáncot jártak körülötte és énekeltek. Enyhe szellő járta át a rétet. Az anya felébredt és megszülte fiát. Ebben a pillanatban egy hatalmas fénnyel felvillanó villám csapott le rá az égből, de e jelenlévők bámuló szeme láttára visszatért aztán az éterbe. Ettől kezdve Apollóniust Isten fiának nevezték. (I.4-6.)

Az analógiák Apollónius egész életén átvonulnak. Így pl. van egy jelenet ifjúkorában, amely a tarsusi templomban játszódik, ahol bölcsességével ámulatba ejti a tanítókat; a 12 éves Jézus a templomban történetének pontos megfelelője. S mikor a férfivé érett Apollónius vándorútjait járja, ez Jézus vándorlásaira emlékeztet bennünket. Mint Jézust, őt is a tanítványok szorosabb csoportja veszi körül, de ezek száma nem 12, hanem 7.

De még Apollónius halála után is folytatódik a megegyezés az Evangéliumokkal. Néhány jelenetet a húsvéti történetek paralleljének tekinthetünk; az elhunyt Mester tanítványai együtt ülnek a halhatatlanságról való beszélgetésbe mélyedve. A filozofikus gondolatművészet révén, amit mesterüktől tanultak, meggyőződhettek róla, hogy a lélek tovább él a halál után. Csak egy vendég, egy fiatalember, aki egy másik templomvárosból jött el körükbe, kételkedik. Apollónius tanítványai hiába próbálják átvinni rá meggyőződésüket. Néhány nap múlva ismét együtt vannak és ugyanerről beszélgetnek; végül mindnyájan hallgatásba merülnek. A kételkedő ifjú elszenderedik, a többiek mértani ábrákat rajzolnak a földre. - Egyszer csak felugrik az alvó és felkiált: „Hiszek Neked!” A többiek rémülten kérdik, hogy mi izgatta fel ennyire s ő azt feleli: „Hát nem látjátok Apollóniust, aki belépett közénk? Nem halljátok, hogy csodálatos verseket szaval?” Most Apollónius tanítványai kételkednek, míg az idegen le nem írja nekik a verseket, amiket Apollónius, -aki már nincs az élők sorában- a lélek halhatatlanságáról tollba mond neki. (VIII.36.)

Itt megint egészen más, idegenszerű hangulat tölt el mindent, de mégsem ismerhetők félre a hasonlóságok az Evangéliumokban elbeszéltekkel.

Apollónius és a Názáreti Jézus egymás mellé állítása már az őskereszténység végén, de főleg az egyházatyák idején heves vitákhoz vezetett. Origenés, kinek Moeragenés ma már elveszett műve szolgált alapul. még úgy tud írni a nagy mágusról, hogy nem lát benne túlságosan nyugtalanító problémát. Megítélésében tehát alig különbözött a pogány íróktól -mint pl. Apulejus- akik -amennyiben kapcsolatban álltak a régi misztériumokkal- a beavatottakra és a mágusokra hivatkoztak. Bár kétszáz évvel később sem tudták az egyházatyák -mint Hieronimus és Agustinus-

2

tagadni Apollónius bámulatba ejtő csodatetteit, de démoni erők közreműködésével magyarázták, míg Jézus csodáit isteni erőre vezették vissza. Apollóniusra, mint az ördögtől megszállott varázslóra, kimondták elmarasztaló ítéletüket. Hasonlóan foglalt állást már Nagy Konstantin idejében Eusebius egyháztörténet-író is.

Érdekes bepillantást nyújt a keresztény teológusok és pogány filozófusok közti vitákba Hieroklesnek a kereszténység ellen irányuló írása, aki magas rangú római állami tisztviselő volt 300. körül; helytartó volt egy kisázsiai provinciában és Diocletianus uralma alatt fanatikusan résztvett a keresztények üldözésében. Írásának legfőbb tartalma az, hogy Apollóniust játssza ki a Názáreti Jézus ellen. Hierokles azt mondja; „A keresztények roppant nagyra vannak az ő Jézusukkal, amennyiben azzal magasztalják, hogy néhány vakot ismét látóvá tett és néhány hasonló csodát vitt végbe.” Előkelően tartózkodó stílusban hosszú felsorolásokkal hívja fel a figyelmet arra, hogy Jézus néhány csodája nevetségesen jelentéktelen Apollónius páratlan gyógyításai, halott-feltámasztásai és egyéb csodáinak özöne mellett. Mindenekelőtt azonban azt hangsúlyozza, hogy a nem-keresztény oldalon „sokkal helyesebb és megértőbb véleményt alkotnak a rendkívüli emberekről.” S aztán mikor felsorolta Apollónius tetteit, így folytatja: „De miért említem mindezt? Csak azért, hogy a mi pontos és minden egyes esetben jól megalapozott ítéletünket szembeállítsam a keresztények könnyelműségével. Mi ugyanis egy ilyen csodatevőt nem tartunk Istennek, csak olyan embernek, akit szeretnek az Istenek. Azok meg Jézusukat néhány jelentéktelen csodajel miatt máris Istennek kiáltják ki.” Végül megpróbál annak a véleményének érvényt szerezni, hogy az Apollóniusról szóló történelmi tudósítás összehasonlíthatatlanul sokkal megbízhatóbb, mint mindaz, amit a Názáreti Jézusról elbeszéltek. Az az arisztokratikusan előkelő megfontoltság, ami Hieroklesnél a keresztényekkel szemben megnyilvánul, valószínűleg tartósabb hatást kölcsönzött szavainak, mint amilyet az egyházatyák indulatos, sőt dühöngő kijelentései elérhettek.

Keresztény oldalról ez már Krisztus lényének tragikus félreértésén alapult, hogy belebocsátkoztak Jézus és Apollónius, mint két csodatevő összehasonlításába, akár úgy, hogy lemérték a kölcsönösen véghezvitt csodák számát és nagyságát, akár úgy, hogy ezeket isteni vagy Isten elleni erőkre vezették vissza. Krisztusnak nem volt szándékában és akaratában, hogy csodákat tegyen. Ellenkezőleg; az a lelkület, amivel mint ember az emberek közé jött, ellentétben állt az olyan ember magatartásával, aki természetfeletti erőkkel akar hatni. Az, hogy Jézus gyógyításait csodának tarthatták, csak azon alapul, hogy feledésbe merült, mennyire magától értetődő volt az antik orvosi és gyógyító tevékenységben a pszichikai erők felhasználása. Tyanai Apollóniusról ezzel szemben valóban mint nagy csodatevőről kell beszélnünk. Tudatosan vándorolt mint mágus a világban és kapcsolatát a természetfeletti erőkkel olyan tettekkel bizonyította, melyeket csak emberi erőkkel lehetetlen lett volna véghezvinni. Ha helyes lett volna a kérdést úgy feltenni, hogy ki tett több és nagyobb csodát, Jézus vagy Apollónius, akkor kétségkívül a pogány filozófusoknak lett volna igazuk, akik Apollóniust tartották nagyobbnak. Hogy Krisztus minden külső jelentéktelensége és csendessége mellett is felülmúlja a régi kor utolsó nagy beavatottját, nem azokon a külső hatásokon alapul, amit korában kiváltott. Ha ezt felismerjük, Jézus alakjának kiemeléséhez nincs szükségünk arra, hogy nagy kortársát lekicsinyeljük, vagy éppen agyonhallgassuk. Sőt, csak akkor lehet „Jézus életéről” saját korába állított, valóban hű képet rajzolni, ha jóvátesszük az újabbkori történetírás igazságtalanságát és ismét visszaállítjuk jogaiba Apollónius alakját, teljes történelmi jelentőségében.

Tér és idő Apollónius életében

Tyanai Apollónius élete térbeli és időbeli tekintetben egyaránt jóval túlnő az életnagyság dimenzióin. Az első, ami itt feltűnik, a hatalmas földrajzi rádiusz, amit átfog.

Apollónius kb. Jézussal egyidejűleg született Tyanában, a kisázsiai felföldön. Tyana éppen olyan távol volt északra a Taurus hegység hófedte csúcsai fölött átvezető szicíliai szorosoktól, mint amilyen távol volt tőlük délre Tarsus, Pál szülővárosa lent a tengerparton. Az ifjú Apollónius már

3

14 éves korában fontos szerepet játszott Tarsusban a templomokban és a bölcsek összejöveteli helyein, ahol a görög bölcsek felfigyeltek rá. Az ifjú Pál is ugyanakkor látogatta a tarsusi iskolákat, aki 4-5 évvel fiatalabb lehetett Apollóniusnál. De útjaik talán nem kereszteződtek közvetlenül, mert Pál csendesebb helyeken nyerte oktatását.

Amit az ifjú Apollóniusnak Tarsus adhatott, azt hamarosan magába szívta. Igen rövid idő alatt túlnőtt tanítóin. Már semmit sem tanulhat tőlük, a bölcsesség más forrásaihoz kellett hogy forduljon. Így nemsokára Aegeában találjuk, Aeskulap egyik híres templomvárosában a tengerparton, nem messze Tarsustól. Itt elnyeri a beavatást és mint Aeskulap fiatal papja azonnal elkezdi kiterjedt és bámulatosan eredményes orvosi tevékenységét. Híre, mint tanító és gyógyító, elterjed az egész világon. A betegek csapatostól özönlenek gyógyulást keresve Aegeába, csak azért, mert ott működik Apollónius.

De akkor történik valami, ami arra indítja Apollóniust, hogy maga vessen gátat tüneményes emelkedésének. Apja meghalt. Nagy vagyonát, ami így reászállt, elajándékozza és a pithagoreusok szigorú életszabályainak veti alá magát. Saját szakállára lesz Pithagoras tanítványa és mint ilyen négyéves hallgatást fogad. Ezzel egyidejűleg megkezdi egész földrészeket átfogó vándoréletét Pithagoras mintájára, aki ugyancsak nagy világvándor volt. Lebilincselő fejezet kezdődik Apollónius életében. Anélkül, hogy hallgatási fogadalmát megszegné, húszévesen végigjárja KisÁzsia vidékeit és városait, amiket később majd Pál is végigjár, mint a krisztusi üzenet apostola. Apollónius hallgatása azt eredményezi, hogy megjelenése mindenütt, nagy feltűnést kelt. Bárhova megy, körülveszik az emberek, akik gyógyulásra vagy más segítségre szorulnak. Anélkül, hogy egy szót is kiejtene, meggyógyítja a betegeket kézrátevéssel. Még azt is meg tudja tenni, hogy szavak nélkül, de mégis igen hatásosan fellépjen a visszaélések ellen, amikkel a városokban találkozik. Így pl. egy városban, ahol a gabonaüzérek lelkiismeretlensége miatt éhínség van, csak pár szót ír fel a táblára és ezt felállítja a piactéren. Ennek az az eredménye, hogy a piac megtelik gabonával és a város újra feléled. A néma prófétának, aki tulajdonképpen még csak ifjú, olyan tekintélye van, mint senki másnak és egy intésével befolyásolhatja az emberek szociális életét, bárhová megy is.

Mikor hallgatási fogadalmának ideje letelik, kiszélesedik vándorlásának hatósugara. Először kelet felé indul, a kultúra forrásai felé és a régi Asszírián és Babilonián keresztül eljut Indiába. Mindenütt készségesen megnyílnak előtte a templomok és misztériumhelyek. Fiatalsága ellenére mindegyik Isten papjai elismerik benne a felettük álló beavatottat. Megismertetik templomaik szabályaival és végrehajtják az általa szükségesnek talált reformokat. Mindenütt meghajolnak tudása és bölcsessége előtt. Philostratus ezt a maga ésszerű módján így fejezi ki; „Ha egy városba érkezett, meghívta a templom papjait, filozofált velük az Istenekről és felvilágosította őket, ha eltértek a régi hagyományoktól.” Úgy járt országról országra, mintha az volna a célja, hogy összegyűjtse az isteni erők hajdani bölcsességének maradványait, melyek az ősi szent templomi kultúrák területein még fennmaradtak.

Egy beszélgetés az asszír Damisszal, aki Ninivében ajánlkozik, hogy vezetője lesz Kelet országainak, fényt vet arra a szuverén tudatra, amellyel Apollónius az idegen népek között jár-kel. Damis tiszteli és csodálja őt és szeretné elérni, hogy közelében élhessen. Ezért, hogy magát ajánlja, előadja, hogy érti mindazoknak a népeknek a nyelvét, akiken keresztülvezet az útjuk. Apollónius felveszi tanítványai közé, de közli vele, hogy nincs szüksége tolmácsi szolgálataira; „Én is értem, barátom, mindezeket a nyelveket, bár sose tanultam őket.” Damis kérdő csodálkozással néz rá; erre Apollónius hozzáteszi: „Ne csodálkozz azon, hogy az emberek összes nyelvét ismerem, mert én megértem összes hallgatásukat is.” (I.19.) A mai tudat számára Apollónius válasza érthetetlen, csak annak érthető, aki ismeri a hajdani és a jövőbeni tisztánlátó tudat lehetőségeit. Apollónius azzal a képességével él, hogy az emberek lelkében elolvassa a gondolatokat, mielőtt azokat szavakba öntenék. S ha az embereket beszélni hallja, a külső hangzáson keresztül érzékeli a szellemi ősnyelvet, ami a különböző népek nyelvében egy és ugyanaz.

Apollónius útjai során végül eljut India belsejébe. Ott laknak a „Bölcsek Hegyén” a brahmanok beavatott vezetői. Leírja azokat a lelki képeket, melyekben megmutatkozott előtte azoknak a lénye, akikkel itt a bölcsességnek egyébként zárt világában, a Himalája lejtőin találkozott. „Láttam az indus brahmanokat, amint a Földön laknak, de mégsem a Földön, a várban

4

és mégis minden erődítmény nélkül, tulajdon nélkül és mégis mindennek a birtokában.” Elmondja, hogy látta őket két rőf magasan a föld felett járni, nem azért, hogy csodát tegyenek, -mert lenézik a hiú dicsőséget- hanem azért, hogy mikor a föld felett járó Napistennel sétálnak, az az Istenségnek kellemesebb legyen. (III.15.)

Az indiai bölcsek, élükön királyi vezetőjükkel, Jarchassal, magas öntudattal lépnek Apolló-nius elé, kinek minden kapujukat feltárják. „Mások megkérdezik az idegentől, hogy honnan jött és miért. Bölcsességünk első jele az legyen, hogy nem vagy előttünk ismeretlen.” (III.16.) Maga Apollónius is meglepődhetett, mikor a brahmanok, mielőtt ő bármit is mondott volna, elbeszélték egész eddigi életét apai és anyai leszármazásával együtt. Mikor Jarchas felszólítja, hogy adja elő kívánságait és kérdéseit; „Most kérdezz, amit akarsz. Olyan emberek közt vagy, akik mindent tudnak.” Apollónius azt kérdezi, hogy milyen álláspontra helyezkednek a brahmanok a görög misztériumok alapkövetelményével szemben, hogy az ember önmegismerése adja a kulcsot a világ megismeréséhez. S meggyőződhet róla, hogy a görög bölcsesség, melyben ő felnövekedett, benne foglaltatik a brahmanok bölcsességében. Jarchas azt feleli neki: „Éppen azért tudunk mindent, mert önmagunkat megismertük. Senki sem lehet közülünk bölcs, ha nem ismerte meg előbb önmagát.” (III. 18.)

Újra és újra együtt találjuk Apollóniust és Jarchast beszélgetésekbe merülve, melyekben bepillantást engednek egymásnak bölcsességük kincseskamrájába. Egyik beszélgetésük folyamán pl. egymás korábbi földi életeiről beszélnek kölcsönösen egymásnak. Máskor a földi világ elemeiről beszélgetnek, Jarchas felvilágosítja Apollóniust, hogy nem négy elem van, hanem öt. „Mi lehet a vízen, levegőn, földön és tűzön kívül az ötödik?” kérdi Apollónius. Az éter, feleli Jarchas, „amiből az Istenek születtek, mert minden, ami levegőt lélegzik be, halandó, de az éteri halhatatlan és isteni”. (III.34.) A nagy görög bölcs és beavatott most tehát egy még nagyobbhoz jött, akitől tanulhat. A brahmanok „Istenváraiban” való többhónapos tartózkodása után Apollónius hazatér. Csak most következik tulajdonképpeni belépése az európai világba. Először Ciprusba megy, ahova ugyanezekben az években jutott el Pál is, mikor első útjait megkezdte. Talán nem sokkal azután megy Efezusba, hogy Pál is ott időzött. Athénben ugyanazokkal a filozófusokkal filozofál és vitatkozik, akikhez Pál a híres aeropagoszi beszédét intézte. Mikor Athénben volt, megkapta beavatását az eleusi misztériumokba. Útja elvezet a görög élet többi központjaiba is; Olimpiába, Spártába és Krétára. Útját mindenütt bámulatra-méltó csodatettek jelölik. Mikor először ment Efezusba, felismerte, hogy a várost pestisjárvány fenyegeti és figyelmeztette lakóit a veszedelemre. Ezek azonban nem törődtek tanácsaival s így később segítségül kellett hívják, mikor rájuk tört a pestis. Haladéktalanul visszatért Szmírnából Efezusba. Ugyanabban a színházban hívta össze a város fiatalságát, ahol Demetrius ötvös Pál ellen olyan gyűlölködő tömeggyűlést szervezett. (Ap. csel.19.29.) Egy mágikus eljárással sikerült elűznie a pestist. A hatalmas tömeggel, amelyet összehívott, megköveztetett egy rejtélyes alakot, akit először öreg koldusnak néztek, de azután felismerték, hogy a pestis rossz szelleme. Később, -úgy mondják- egy hatalmas veszett kutya tetemét találták meg a követ alatt.

Apollónius eljutott Rómába is, az európai hatalom akkori központjába. A császári trónon Néró ült. Ekkor Apollónius már több mint hatvan éves. Már több mint húsz évvel ezelőtt történt, hogy Palesztinában valakit keresztre feszítettek, akiről a világ még nem vett tudomást. Semmi sem mutat arra, hogy Apollónius felfigyelt volna arra, ami Palesztinában történt. Még az ő számára is, aki olyan sok mindent átlátott, túlságosan csendesek és jelentéktelenek voltak azok az események ahhoz, hogy figyelmet szenteljen nekik. A világnak bármilyen sok rejtett rétege állt is nyitva tekintete előtt, itt olyan misztériumról volt szó, amihez már nem volt elég az ő bölcsessége. (II.9.)

Apollónius majdnem áldozatul esett a filozófus-üldözésnek, amit Néró a nagy római tűz után rendezett és aminek során a keresztényeket is a legsúlyosabb szenvedések és veszteségek érték. Akkor fejezték le Pált és feszítették keresztre Pétert. De mindezeknek a leghalványabb nyoma sem található Apollónius életrajzában. Még ha Apollónius esetleg észre is vette ezeknek a mártírsorsoknak a jelentőségét, látható, hogy ezek a kor tudata számára elvesztek a csendes és homályos háttérben, míg Apollónius sorsa jól láthatóan az előtérben, a nyilvánosság arénáján folyt le.

5

A világvándor, aki bejárta a legtávolabbi keletet, most a legtávolabbi nyugatra jut el; Spanyolországba, ahova élete utolsó két évében állítólag Pál is eljutott. Elérkezik Herkules oszlopaihoz, ahol az akkori emberiség Afrika és a gibraltári sziklák közti tengerszorosban a világ nyugati határát látta.

Most messzi délnek fordul. Meg akarja ismerni azt az Európán kívüli bölcsességet, amit akkor a brahmanokén kívül a legnagyobbra tartottak. Átmegy Egyiptomon, de egyre tovább igyekszik délre, míg eljut a Nílus forrásvidékére, a mai Abessziniába. Tudja, hogy ott él a beavatottak egy közössége, mint a brahmanoké a Himalája vidékén. Keresi és meg is találja az abesszin fennsík távoli magányában a gymnoszofistákat, fekete, meztelenül élő aszkétákat, akik a természet titkos erőivel való bizonyos fajta együttélés révén szerzik érzékfeletti bölcsességüket. Ők is befogadják körükbe és feltárják előtte szentségeiket és titkaikat. De Apollóniust csalódás éri. A gymnoszofisták bölcsessége messze elmarad a brahmanoké mögött. Hamar felismeri, hogy az egyiptomi-afrikai beavatás utolsó képviselői dekadenciába estek.

Visszatérve keleti-nyugati-déli nagy vándorútjairól Apollónius másodszor is Rómába megy. Időközben több mint 80 éves lett. Sok tekintetben más emberé vált mint aki akkor volt, amikor pithagoreusi hallgatási fogadalma lejárta után keleti útjára indult. Amit a földi planéta kontinenseinek és klímáinak emberisége bölcsességben nyújthatott, azt mind felvette lényébe. Most már nincs szüksége vándorlásokra, hanem megpróbálja erős kézzel megragadni a nagy világtörténelem kerekét. Meg akarja szabadítani az emberiséget a cézárok démoniságától. Mint három évtizeddel ezelőtt Néró tette, most Domitiánus császár veszi üldözőbe, mert felismeri benne ellenfelét és ártalmatlanná akarja tenni. De Apollónius érti a módját, hogy egy mágusi fogással megmenekül ellenségétől. Ismét Efezusban találjuk, ahol iskolája csendjében tanítványait oktatja. Még megéri és üdvözli Nervának a trónra lépését. azután 97.-ben végetér gazdag élete. Majdnem egy évszázadot ért meg, de mindvégig olyan virágzóan friss volt, mint egy ifjú. Senki sem vehette rajta észre magas korát.

Milyen bámulatra méltóan átfogó ennek az életnek földrajzi-térbeli hatósugara! Minden ismert kontinenst végigjárt a nagy világvándor. Az egész világon nem volt akkor olyan szent templomcentrum, melynek bölcsességét fel ne vette volna gazdag lelkébe és amelynek életére ne gyakorolt volna befolyást. Ezzel szemben a jézusi élet sugara jelentéktelenül kicsi; kivált ha figyelembe vesszük a két Jézus gyermeknek az Evangéliumokban csak hallgatólag kinyilatkoztatott titkát, válik ez nyilvánvalóvá. Ha az a Jézus-gyermek, akiről Máté-evangélium beszél, életben maradt volna, életpályája talán ugyanolyan nagy sugarat írt volna le, mint Apollóniusé. Hiszen már legkisebb gyermekkorában látjuk, hogy a sors hatalmas erővel messze űzi mikor szülei Egyiptomba menekülnek vele és eljutnak az ősi napszentség, Heliopolis környékére. A Názáreti Jézus azonban, aki harmincadik évében elment Keresztelő Jánoshoz és a Jordán-keresztelő után három évre az isteni Krisztus-lény hordozója lett, az volt, akinek születéséről és gyermekkoráról a Lukács-evangélium tudósít. Élete Palesztina szűk és csendes körére szorítkozott. Őt nem vezették ki vándorutak a nagyvilágba. Csak dilettáns fantázia mesélhet azokról az utakról, amiket Jézus állítólag Ázsia belsejébe egészen Indiáig tett. A legkisebb területen -a Holt-tengertől a Genezáret taváig a távolság nem több, mint 100 km- folyt csendben és feltünésmentesen az az emberi sors, amiben egy isteni sors rejtőzött.

Ami a térbeli sugarat illeti, a kialakuló kereszténység életterületén inkább Pál életét hasonlíthatnánk Apollóniuséhoz. Pál volt az, aki a golgotai misztérium köréből bejárta a széles világot. De Apollónius életének hatósugara összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, hiszen vándorlásaiban még Pithagorast is felülmúlta, aki ötszáz évvel azelőtt beutazta az egész világot és akit mesterének és példaképének választott. A régi világban nem volt egyetlen ember sem, aki Apollóniust sorsának térbeli sugara tekintetében felülmúlta volna. És mégis, a két kortárs közül az, akinek élete Palesztina csendes körére korlátozódott, nagyobb mint Apollónius. A nagy beavatott összegyűjthette mindazt, amit a földi természet a különböző kontinenseken és klímák alatt az embernek bölcsességben nyújthatott. Abban a Másikban azonban olyan szellemi erő testesült meg, ami a földi planétán messze túlmenően, az univerzum makrokozmikus szféráiból, elsősorban a Nap szférájából származott.

6

Időbeli tekintetben is túlnőtt Apollónius élete az emberi mértéken. A sors különös kegye volt, hogy egyedülálló zseniális képességeivel, amiket beavatottságának köszönhetett, majdnem száz évig élt. Milyen óriási lehetőséget kapott ezzel, hogy gazdag életművét felépítse! A patriarkális kornál is magasabb kora lehetővé tette, hogy egy egész történelmi kort átfogjon. Mint Augustus, Tibérius, Caligula, Néró, Vespasianus és Domitianus kortársa, átélte a cézárok történetének első szakaszát. - Ezzel szemben a Názáreti Jézus élete befejeződött akkor, amikor - emberileg szólva - éppen csak hogy átlépett az ifjúkorból a férfikorba. Egy teljes életmű kibontakozására -ismét emberileg szólva- még a férfikor sem áll rendelkezésére. A korán kiteljesedettekhez tartozott, mint Keresztelő János. János 31, Jézus 33 évig élt. Az örökifjú aggastyán Apollónius temperamentumos bölcsességének fényével, Jézus titokzatos túlvilági ragyogása áll szemben, - amit megtalálunk minden korán kiteljesedett ember életében és lényében, mint pl. Rafaelnél és Novalisnál is. De a rövid jézusi élet misztériuma ezeknél sokkal de sokkal nagyobb. A Jordán-keresztelő és Golgota közötti alig három év alatt az egész örökkévalóság villan bele az emberiségfejlődés időbeliségébe. Egy beavatott, mint Apollónius, egész évszázados munkásságával sem tudott véget vetni annak az üresjáratnak, ami egyre inkább elhatalmasodott minden időbeli fejlődésen. Az isteni Naperők rövid felvillanása a Názereti Jézus lelkében azonban képes volt az életnek ezt a hanyatlását kiegyenlíteni és meggyógyítani.

Volt ugyan Krisztus közvetlen környezetében is valaki, akit Apollóniushoz hasonlíthatunk, a szokásos emberinél jóval magasabb kora tekintetében. Ez János evangélista, aki, akárcsak Apollónius, majdnem százéves kort ért meg. Kr. u. 100-ban, 99 éves korában halt meg, mint Efezus ősz presbitere. Az utolsó időkben, mikor gyülekezetével együtt volt, elég volt ha kiejtette ezeket a szavakat; „Gyermekeim, szeressétek egymást”, szavaiból és lényéből annyi melegség és erős sugárzott, hogy minden lelket a legmélyéig megváltoztatott.

Apollónius és János egymásmellettisége izgalmas történelmi kérdést vet fel. Nemcsak azért, mert mélységes különbözőség választja el őket egymástól, bár a polaritás Jézus és Apollónius között még átfogóbb volt. Mindkét kimagasló aggastyán Efezusban töltötte élete utolsó szakaszát s minthogy haláluk között csak két vagy három év volt, útjaiknak keresztezni kellett egymást. Tudtak-e egymásról és vajon hogy gondolkozott egyik a másikról? Talán találkoztak is és szemtől-szembe álltak egymással? Meg fogjuk látni, hogy ezzel a kérdéssel a korszak legizgalmasabb sors-összefüggéseit érintjük.

Apollónius és a politika

Tyanai Apollónius tökéletesen tudatában volt annak, hogy olyan erőforrásokból meríthet, amik nem tartoznak az érzékek világához. De az a bölcsesség, amit magában hordott és amit utazásai során minden országban kibővített, mégis földhözkötött volt. Tartalmát és színezetét egyaránt messzemenően a Föld illető tájainak természete és lelkisége határozta meg. Ebből a világból származott és ezért azt az ösztönzést hozta magával, hogy erre a világra hasson. Ebből megérthetjük, hogy Apollónius nem foglalkozott azzal, hogy elvessse egy távoli jövő magját. Az volt a célja, hogy az emberiség közvetlen jelenére gyakoroljon befolyást. Ha azzal, ami legfontosabb volt számára, mindig háttérben maradt is egy kicsit és onnan próbálta irányítani az emberek tetteit, mégis az volt a célja, hogy kora kulturális életének az előtérben való alakulását nagystílűen befolyásolja. Nemcsak olyan sikereket ért el, mint senki más, de ezekre a sikerekre rendkívüli okossággal és energiával törekedett is.

A legmélyebb különbség közte és a külső világeseményektől teljesen távolmaradó palesztinai kortársa között akkor ötlik szemünkbe, ha azt a szerepet vizsgáljuk, amit Apollónius

7

korának magas politikájában játszott. Ha kora és a későbbi korok történetírói nem is látták és nem is jelezték ezt elég világosan, politikai téren sokkal nagyobb eredményeket és csodákat vitt véghez, mint csodálatos gyógyításaival. Csak mert ezen a téren mindig a legnagyobb politikai okossággal járt el, politikai törekvéseinek fonala nem mutatkozik olyan kézzelfoghatóan. De mégis átvonul egész életén és annak számára, aki ráirányítja figyelmét, éppen elég világosan felismerhető. Amikor látjuk, hogy hogyan nyúl bele következetesen és merészen kora politikájába, egyszersmind bepillantást nyerünk a világtörténelem kulisszái mögé az első évszázad második felében.

Mikor Apollónius először járt Rómában, az ottani életet teljesen a már eszét vesztett Néró irányította. A császár jobb keze Tigellinus volt, a római rendőrség főnöke, aki nem tudott betelni azzal, hogy vérfürdőket rendezzen mindazok közt, akik valamilyen szellemi eszme felé fordultak, és elég volt császári parancsolójának egy intése máris börtönbe vagy a cirkusz porondján a vadállatok elé vettette a filozófiai iskolák tagjait, vagy az állhatatos hivőket, akik -mint a keresztények is- megtagadták a császár-kultusz elismerését.

Apollóniusnak volt egy barátja Néró udvarában, névszerint Telesinus, aki ott magas tisztséget töltött be és titokban tanítványa volt. Ez egyengette útjait. Apollónius célja az volt, hogy harcba szálljon a megfontoltság, emberiesség és bölcsesség filozófiai eszméiért a zsarnokság fantasztikus önkénye és démonikus gonosz szelleme ellenében. Sikerült igen eredményes hatást elérnie Róma templomaiban és filozófiai iskoláiban. Gyógyítások és csodálatos jóslások révén végül Tigellinushoz is megtalálja az utat. Ez természetesen azt is megkérdezi tőle, hogyan vélekedik Néróról. És ekkor Apollónius egészen nyíltan ostorozni merészeli a császár őrültségét és fölényével és erejével visszaparancsolja normális keretek közé az indulatosan kitörő Tigellinust, bár tudja, hogy ezzel halálos veszedelembe sodorta magát. Talán ez volt az egyetlen eset, hogy Néró vérszomjas pribékjével valaki így szembe mert szállni. De Apollónius felismeri, hogy a közvetlen politikai akciónak még nem jött el az ideje, így elmenekül az ellenség támadása elől és Spanyolországba megy.

Itt közvetve tovább fonja politikai szálait. A római légiók közé keveredik és minden alkalmat megragad, hogy propagandát fejtsen ki Néró császári őrültségei ellen. Rengeteg anekdotát és viccet tud és elég ezeket előadnia ahhoz, hogy a katonák előtt nevetségessé tegye a császár őrült kitöréseit. Világosan látszik, hogy végső soron mi a célja ezzel; az az elgondolása, hogy a hadsereg majd megszabadítja magát a vadállattól, aki alatt az emberiség szenved. Mikor Nérót halálba kergették, a légiók valóban egymás után három katonacsászárt; Galbát, Othot és Vitelliust emeltek pajzsukra. Ez a három uralkodó természetesen nem tudta Néró rossz szelleme helyébe az emberiség szellemét elhozni, aminek Apollónius meg akarta nyitni az utat. Ezért mind a három csak rövid ideig maradhatott uralmon. Általuk azonban a császári hatalom addigi szilárd struktúrája annyira megrendült, hogy a magas politika felszántott talajába most már el lehetett volna egy új magot vetni. De legalábbis felvethetjük a kérdést, hogy a körülmények változásában nem működött-e közre Apollónius, aki Néró alatt leplezetlenül egy katonai lázadást sürgetett.

A három katona-császár közjátéka alatt egyre inkább előtérbe lép egy hadvezér, akiről hamarosan sejteni lehet, hogy képes volna a hatalmat magához ragadni és azzal humánusabban élni. Ez Vespasianus. De még ingadozik és úgy látszik, vonakodik megtenni a döntő lépést. Ekkor érdekes jelenet játszódik le. Vespasianus és fia, Titus parancsnoksága alatt állnak azok a légiók, amelyek a zsidó háborúban, 69-ben Jeruzsálemet ostromolták. A védők hősiessége megállítja a rómaiak támadásait és Vespasianus a holt időt más célokra használja fel. Apollóniust a táborba hivatja, aki eleget tesz a hadvezér hívásának és Jeruzsálembe megy. Beszélgetéseik tisztán politikai jellegűek; Apollónius azon fáradozik, hogy felbátorítsa a hadvezért a hatalom átvételére. Rábeszéli, hogy kiálltassa ki magát császárnak. Ezt követi egy másik szemléletes jelenet, de ez már sokkal színpadiasabb. Mialatt a légiók Titus vezetése alatt folytatják az ostromot, Vespasianus Alexandriába megy, Apollónius vele megy. Mintha véletlenül történne, beláthatatlan tömeg gyűlik össze a színházban Vespasianus tiszteletére. Vespasianus anélkül hogy tudná, hogy mi történik, elfoglalja az előre elkészített trónszerű ülést a tömeg fölött. Azonnal láthatjuk, hogy itt egy láthatatlan rendező működik. Végül olyasmi történik, ami az összegyűlt sokaságot néma bámulatra készteti; betegek egy csoportja botorkál be. A szerapisz-templomban kerestek gyógyulást, ott

8

azonban a papok azt mondták nekik, menjenek Vespasianushoz és kérjék őt, hogy kézrátétellel gyógyítsa meg őket. Vespasianus inkább gúnyolódó és materialista, mint Istenben hivő. Végülis megteszi amire a betegek kérik. És lám, az elbűvölt tömeg szeme láttára megszabadulnak testi fogyatékosságaiktól. Nem történhetett ezután másképp, mint hogy a tömeg őrjöngésbe tör ki és kikiáltja Vespasianust császárnak.

Ezt a jelenetet egész sor római történetíró elbeszéli. Megtaláljuk Dio Cassiusnál, Snetoniusnál és Tacitusnál, de anélkül, hogy Apollónius jelenlétét említenék. Nyilvánvaló, hogy akkor már nem látták át világosan, hogy a háttérből ki rendezte az egészet és ki küldte a betegeket Szerapisz templomából Vespasianushoz. De kézenfekvő, hogy nemcsak Philostratus gyanítja így, hanem valóban az a rejtély megfejtése, hogy mindent Apollónius rendezett meg. Ő volt az is, aki gyógyító tudománya révén Vespaniaus csodáját előkészítette. Egyáltalán nem rettent vissza ilyen teátrális eszközöktől, ha arról volt szó, hogy a római birodalom legmagasabb vezetésére döntő befolyást gyakoroljon. Vespasianustól remélte, hogy lesz benne elég belső erő a hatalom és az emberiség egyesítésére. Vespasianus akkor nyilván nyitva állt Apollónius befolyása számára, mert azon fáradozott, hogy Apollónius mint állandó tanácsadó mellette maradjon. Ennek a kívánságának azonban Apollónius nem tett eleget. Helyette a zsidó író, Josephus ment el a császárral mint udvari filozófus, akit Vespasianus, mint az a történelmi ábrázolásokból tudjuk, a várt Messiásnak tartott. Mikor Apollónius nem volt hajlandó a császár tanácsadója lenni, talán már azzal a lehetőséggel számolt, ami egy idő múlva be is következett; Vespasianus nem váltotta valóra a hozzá fűzött reményeket, ő is beleesett ugyanabba császári fantasztikumba és önkénybe, mint Néró. Ekkor Apollónius energikus nyíltsággal lép fel ellene, különösen Görögország kegyetlen leigázása miatt. Egyik levelében ezt írja neki: „Azt hiszed, hogy nagyobb vagy mint Xerxes és kisebb vagy mint Néró”.

Titust, Vespasianus fiát társuralkodóvá teszik meg. Ő is telve van csodálattal Apollónius iránt és azon fáradozik, hogy megnyerje kísérőjének és tanácsadójának. Apollónius egy ideig ellátta őt tanácsaival, de anélkül, hogy a közelében maradt volna. Később azután egy tanítványát, Demetriust adta mellé tanácsadónak. Nyilván felismerte, hogy Titus sem lesz képes a hozzá fűzött reményeit beváltani, vagyis egy filozofikus államvezetést megvalósítani. Titus sem volt felvértezve a császári elvakultság veszélye ellen. Vespasianus és Titus ugyanis Rómában nagyszabású emlékművet állítottak a császári mértéktelenségnek, aminek ők is áldozatul estek, mikor Néró díszkertjében, a mesterséges tó helyébe a Colosseumot emeltették, a leghatalmasabbat mindazok között, a véres cirkuszok között, amiket a császári világ csak létrehozott. Jeruzsálemben lerombolták a templomot, és a Colosseumot építették helyette.

Domitianus, aki Vespasianus és Titus után a császári trónra lépett, teljes visszaesést jelentett a császári őrültségbe. Ettől kezdve úgy érzi Apollónius, aki már 80 éves, hogy egyre világosabban és nyíltabban kell fellépnie a zsarnokság ellen. Életének az a szakasza, ami most kezdődik, önálló dráma. Philostratus, aki Apollónius életrajzát Origenes idejében jegyezte fel, az erről a korszakról szóló tudósítást ezzel a mondattal kezdi; „A zsarnoki uralmak a filozófusok próbakövei” és bejelenti, hogy tudósításának célja megmutatni, hogy hogyan győzi le nem a zsarnok a filozófust, hanem a filozófus a zsarnokot. (VII.1.) Hogy először is általánosságban jellemezze Apollónius magatartását Domitianus uralkodási módjával szemben, azt mondja: „Néró uralkodása alatti magatartása csak előjáték volt. Nem lépett fel személyesen vele szemben, csak felbíztatta a bosszúállót és megijesztette Tigellinust, és így korhasztotta a zsarnoki uralmat. Domitianus alatt sikerrel apellált a szenátusban a férfierényre és elszántságra a zsarnokok ellen és egyesítette ebben az intelligencia minden képviselőjét; bejárta a népeket és tanította a tanítókat, hogy a zsarnokság nem halhatatlan, hanem halandó; a félelem révén, amit szül. (VII.4.)

Apollónius egyre kíméletlenebbül lép fel a császár elleni kritikájával a nyilvánosság előtt. Bárhova megy, nyílt ellenállásra bíztató beszédeket tart. Talán nem utolsósorban erre vezethető vissza, hogy végül Rómában összeesküvést szőttek, melynek célja az volt, hogy Domitianust eltegyék láb alól és a már éltes, filozófus természetű Nervát tegyék helyette császárnak. Az összeesküvést leleplezték és Nervát egy szigetre száműzték. Apollónius azonban nem mond le arról, hogy síkraszálljon érte, sőt száműzetésében meg is látogatja. Ennél nyíltabban nem

9

mutathatta volna ki, hogy része volt a Domitianus ellen szőtt tervekben. Ettől fogva bárhova megy, megtartott beszédeibe Domitianus végéről szóló jóslatokat is sző.

Apollónius mesterkedései nem maradtak titokban Domitianus előtt. Azonfelül, mint Jézus életében, itt is volt egy Júdás, a sztoikus Euprates, aki őt a császárnak elárulta. Domitianus Rómába hivatja Apollóniust. Barátai akik meg vannak győződve, hogy vesztét jelenti, ha Rómába megy, megpróbálják visszatartani. De Apollónius mégis útra kel. Barátainak nem mondja meg a teljes igazságot, hanem azt mondja, hogy titkos útra indul.

Jelentős sorsvonalakra vél felfigyelni az ember, mikor látja, hogy Apollónius ugyanazon az úton ér Rómába, amelyen húsz évvel azelőtt a fogoly Pált vitték Rómába. Mint Pál, ő is megszakítja útját Szirakuzban, ő is Puteoliban, a nápolyi öbölben száll partra és a Via Appián megy észak felé, míg el nem érkezik az oroszlán barlangjában.

Mint Néró idejében most is van a császári udvarban egy magas rangú barátja, Aelianus, aki, mint egykor Tigellinus, a legfőbb rendőri hatalmat tartja kezében. Ez most úgy érzi magát, „mint egy gonosz zsarnokság őre” és igyekszik a császári kegyetlenséget és önkényt enyhíteni, ahol csak tudja. Apollónius érkezése előtt is megpróbálta befolyásolni azt az elképzelést, amit Domitianus róla alkotott. Hatékonyan elő tudja készíteni Apollóniust is mindarra, aminek elébe néz, amennyiben elmondja neki az ellene emelt vádakat.

Egy napon Apollónius szemtől szemben áll a császárral. Ez zöld koszorúval a fején az Adonis-templom udvarában fogadja, mintha maga volna Adonis isten, aki leereszkedik, hogy egy embert meghallgasson. Négyszemközt akar vele beszélni. Mindez azt mutatja, hogy rejtély előtte a nagy beavatott. Lényének egyik mélyebb rétegében érzi ennek az embernek nagyságát és jelentőségét, aki most eljött hozzá. Ezért nem ejt ki egyetlen haragos hatalmi szót sem; szeretne Istenként beszélgetni a prófétával. De hamarosan mégis szóbakerül Nerva. Domitianus szeretné megtudni Apollóniustól, hogy milyen kapcsolatban áll az összeesküvőkkel. Apollónius bátran kiáll Nerva becsületessége mellet, bár tudja, hogy minden kiejtett szava szemrehányás Domitianus számára. A császárban felgerjed a harag és csak mert lelkének egy másik rétegére Apollónius mély benyomást tett, sikerül a dühkitörést elnyomnia és elérni, hogy rendes törvényes eljárást indítson ellene. Még nem emel rá kezet csak annyiban, hogy levágatja hosszú fehér szakállát, haját és börtönbe vetteti.

Elérkezik a bírósági tárgyalás. Néhány nappal előtte megszabadítják bilincseitől. Abban a pillanatban azonban, mikor a pódiumra lép hogy megtartsa védőbeszédét, barátai egy intéssel jelzik, hogy csapdát állítottak neki, elvesztése már el van határozva. Ekkor következik be az a rejtélyes dolog, hogy Apollónius még odaveti a császárnak, hogy nincs hatalma arra hogy őt megölje, azután az összes jelenlévők ámulatára és megrökönyödésére eltűnik a teremből anélkül, hogy bárki is látta volna egy ajtón kimenni. Mi történt ebben a pillanatban? Fel kell tételeznünk, hogy Apollónius mágikus lehetőségeket vett igénybe, aminek létezését a felvilágosult Európa bár tagadja, de az indiai fakírok előtt pl. jól ismeretesek.

Ettől kezdve Domitianuson rémület vett erőt. Apollónius viszont egy idő múlva ismét Efezusban bukkan fel s majdnem 100 éves fejjel ugyanolyan nyugodtan és összeszedetten adja át magát a filozófiai tanítói munkásságnak, mint azelőtt. A 96. évben egyszer csak különös jelenet játszódik le. Apollónius az iskola árnyékos parkjában peripatetikus beszélgetés során tanítja hallgatóit, ide-oda járva beszél hozzájuk, akik teljesen érett bölcsessége bűvölete alatt állnak. Egyszerre csak -írja Philostratus- hirtelen abbahagyja a beszédet, mintha rémület bénította volna meg a nyelvét. Azután, bár tovább beszél, de sokszor megakad, mint akinek szelleme egészen másutt jár. Végül teljesen elhallgatott, mereven a földre nézett, majd 3-4 lépést előre ugrott és felkiáltott: „Szúrjátok le a zsarnokot, szúrjátok!” Ezt úgy mondta, mint aki maga is látja az eseményt. Tanítványai megrémültek. Ő megállt, mintha várna és mintha a dolgok kimenetele még kétséges volna. Aztán így szólt: „Nyugodjatok meg efezusiak, a zsarnokot ma megölték. De miért mondom, hogy ma? Éppen most történt Athéné istennőnél, mikor az előbb elhallgattam!” Mindnyájan nagyon megijedtek és félelemmel teltek el. Apollónius így szólt: „Nem csodálom, hogy némelyikőtök nem akarja elhinni, amit ebben a pillanatban még Róma sem tud. De lám! Róma most tudja meg. A hír elterjed, már ezrek tudják, örömmel emelkednek fel. Már kétszer-

10

annyian, már háromszor-annyian vannak, most már az egész város tudja. Nemsokára ide is eljön egy követ a hírrel. Halasszátok el addig az áldozatot. Én elmegyek és imádkozom addig az Istenekhez azért, amit láttam!” (VIII.26.) Apollónius tanítványai néhány napig kétségek közt és bizonytalanságban vannak. De ezután megérkeznek az első gyorsfutárok, akik hírt hoznak a zsarnok meggyilkolásáról és pontosan igazolják a napot és órát, amikor Apollónius országokon keresztül meglátta azt, ami Rómában történt.

Az efezusi filozófiai iskola parkjában lejátszódott jelenet a kor egyik legdrámaibb pillanata. Nemcsak azért, mert benne klasszikus módon nyilvánult meg még egyszer a régi tisztánlátás mágikus hatalma, hanem azért is, mert most teljesen nyilvánvalóan megmutatkozott, milyen erősen belekeveredett a régi világ nagy beavatottja a császári zsarnokság megszüntetésére szőtt összeesküvésbe. Ez a pillanat koronázta meg Apollónius beleavatkozását a magas világpolitikába. A beavatott filozófus-barátja, Nerva lépett a római trónra. Az ő jelleme most már biztosítékot nyújtott a császári őrület démonja ellen. S bár nincsenek róla követlen adataink, a római történelem további lefolyása azt mutatja, hogy Nerva Apollóniussal szövetkezve intézkedéseket tett arra nézve, hogy halála után is gátat vessen a császári veszélynek.

Itt jutunk el a római császárság története által felvetett egyik legnagyobb probléma megoldásához. A római világbirodalomban uralkodó császárokat három csoportba sorolhatjuk; az első csoport Augustustól Domitianusig. Augustus, aki a császári kultuszt bevezette, még viszonylag zárt és világos személyiség volt, de utódai Tiberiustól kezdve egyre inkább a Lucifer-i lelki mértéktelenségbe és formátlanságba süllyedtek, amit császári őrületnek szoktak nevezni és ami soha nem hallott önkénynek és kegyetlenségnek vált forrásává. A császári kultusz -mint ahogy azt Rudolf Steiner Építőkövek a golgotai misztérium megértéséhez cimű előadássorozatában említi- oda vezetett, hogy a császárok, visszaélve bizonyos kierőszakolt beavatási szertartásokkal, érzékfeletti állapotokba és erőterekbe fokozták fel tudatukat, amik felett ingatag lelkük nem tudott úrrá lenni, úgy, hogy megőrültek. Ezáltal jött érte a keresztények katakombáiban lévő gabonaszem-világ démoni-diabolikus háttere.

Domitianus halála fontos fordulópontot jelent a római történelemben. Nervával kezdődik a császárok második csoportja, ami élesen különbözik az elsőtől. Egy időre elapad a császári megszállottság démoni áradata. A féktelen szenvedélyek fellobbanásában szünet áll be Nervától Marcus Aureliusig. A császári trónon morálisan magasan álló, nagy képzettségű személyiségek ülnek. Ha bizonyos ingadozások vannak is Trajanus és Hadrianus alatt, mintha a korábbi démonikus tűz újra ki akarna törni, egészében véve megmarad a harmonikus vonal. Majdnem teljes nyugalom áll be a keresztények és filozófusok üldözésében is, akiket addig mindig elnyomtak. De a filozófus császár, Marcus Aurelius halála után elszakad a gát. A régi őrület-principium ismét előtérbe lép. Commodussal, Marcus Aurelius fiával kezdődik a császárok harmadik csoportja. Az olyan alakokban, mint Commodus és Caracalla az első csoport megszállottsága mintha még felfokozottabb formában mutatkozna.

Ha a történészek majd ismét komolyan veszik Tyanai Apollónius alakját és életét, rájönnek majd arra, hogy mi okozta a szünetet az azelőtt is és azután is dühöngő császári őrületben. Apollónius politikai jelentősége nem korlátozódik arra, hogy közreműködésével Nervát tették Domitianus helyébe.

Neki köszönhető, hogy 96-tól 180-ig, vagyis majdnem 100 évig humánusabb pályán halad a római császárok története. Hogyan tudta ezt elérni? Nerva trónralépéséhez egy elv kapcsolódott, amit minden következő császár betartott Marcus Aureliusig. Bizonyosan nem tévedünk ha feltételezzük, hogy Nerva Apollónius tanácsára állapította meg a trónutódlás új szabályait. Az adoptálás elve lépett életbe, mely szerint az uralkodó császár nem tehette utódául vérszerinti leszármazottját, hanem adoptálás útján olyan embert kellett utódjául kijelölni, aki morális tulajdonságai és filozofikus jelleme révén arra alkalmas és méltó volt. Az adoptálási elv betartásának köszönheti császári méltóságát Trajanus, Hadrianus, Antonius Pius és Marcus Aurelius. Ez utóbbi azonban nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy saját fiát tegye utódjául és ezzel ismét azonnal megnyílt a démonok zsilipe. Ismét fellángolt a császárok régi őrülete. A keresztényüldözések Caracalla és Diocletiánus egészen Nagy Konstantinig, aki a kereszténységet

11

államvallássá tette, csak egyik jele volt annak a tragikus szellemi visszaesésnek, ami a római történelemben bekövetkezett.

Apollónius és János

Tyanai Apollónius működése nem maradt befolyás nélkül a korai kereszténység fejlődésére. Azáltal, hogy közreműködött a politika tengerén dúló viharoknak majdnem egy évszázadra szóló lecsendesedítésében, erre az időre elvette élét az ellenzéknek, mellyel a kereszténységnek küzdenie kellett. Egy ponton azonban egészen közvetlenül belenyúlt működése az őskeresztény sorsokba. Ez ott volt, ahol János evangélista világa Apollóniuséval érintkezett.

Efezus agg presbiterét ugyanannak a Domitianusnak az uralma alatt fogták el és hurcolták Rómába - mert nem akart a császárnak hódolni, - aki ellen Apollónius harcolt. A város kapui előtt a legkegyetlenebb kínzásoknak vetették alá. Mikor az aggastyán mindezek ellenére kitartott és a császár poroszlói látták, hogy nem árthatnak neki, a császár Patmos szigetére száműzte. Fogságának gyümölcse és áldása a Jelenések Könyve. Így tehát az Apokalipszist, azt a könyvet, amit apokaliptikus korunkban mint belső útmutatót különösen nagyra becsülhetünk, végső soron a Domitianus által kifejtett császári elnyomásnak köszönhetjük. A 96. évben az Efezusban élő Apollónius közreműködésével Rómában megölték Domitianust. Ennek a következménye az volt, hogy az agg János azonnal kiszabadult száműzetéséből és visszatérhetett Efezusba, ahol életének utolsó napjaiban a János Evangéliumot leírta. Így tehát -mint ahogy a János Jelenéseket bizonyos mértékben Domitianusnak köszönhetjük- a János evangéliumot Tyanai Apollóniusnak köszönhetjük, aki anélkül, hogy akarta volna, azáltal, hogy belenyúlt a világtörténés folyamatába, lehetővé tette, hogy János Patmos-ról visszatérjen Efezusba.

A fontos fordulat után, amit a római politikában létrehozott, Apollónius még egy évig élt. Ezalatt az idő alatt egy helyen és egy időben működött Jánossal, aki őt három évvel túlélte. Apollónius világpolitikai működésének a János életére és működésére gyakorolt ilyen konkrét következményei mellett tulajdonképpen egész bizonyosra vehetnénk, hogy a két aggastyán ezalatt a közös efezusi év alatt találkozott. Ha ez valóban megtörtént, joggal kérdezhetjük, hogy beszélgetésükkor nem vonult-e át az utolsó görög bölcs és beavatott lelkén a Krisztusmisztérium megsejtése?

Rejtélyes módon lidércfényként villan fel Schiller „Szellemlátó”-jában egymás mellett Apollónius és János alakja, ami egyúttal azt is mutatja, mennyire érdeklődtek Goethe korában okkult körökben mindkettőjük iránt. Egy örményről van itt szó, aki nagy mágusként lép fel, de később leleplezik; „Egyesek úgy vélik, hogy egy halott, akinek megengedték, hogy a nap 23 óráján át az élők közt járjon, az utolsóban azonban vissza kell térnie az alvilágba, hogy ítéletét elviselje. Sokan a híres Tyanai Apollóniusnak tartják, mások pedig éppenséggel Jánosnak, a tanítványnak, akiről azt tartják, hogy itt marad az utolsó ítéletig.”

Ha életük térbeli és időbeli sugarának nagy különbözősége már sejtette velünk az Apollónius és a Názáreti Jézus között lévő szakadékot, Apollónius politikai szerepét tekintve ez a szakadék egyenesen áthidalhatatlannak látszik. Az, aki a legnagyobb csendben és jelentéktelenségben maga volt az emberi történelem középpontja, az Istenség emberré-válása, nem nyúlt bele úgy mint Apollónius kora előterében lévő eseményeibe; nem avatkozott a politikába, nem szállt szembe Pilátussal és Heródessel. Olyan fölény és olyan nagyság volt benne, hogy azt mondhatta azoknak, akik a császári fejet ábrázoló pénzdarabot mutatták neki; „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”. A közvetlen politikai erőjátékok síkja felett állott. Teljesítette azokat a kötelezettségeket, amik a szociális emberi közösségen belül az akkori politikai viszonyok között mint mindenki másra, reá is hárultak. Bár nem emberek, hanem

12

démonok kezében volt a világhatalom, nem érezte magát hivatottnak arra, hogy külső ellenállást és ellenhatást fejtsen ki ellenük. Ezzel jobban megtisztelte volna a politikai erőket, mint ahogy az megillette őket. Olyannyira felette állt az evilági hatalmasságoknak, hogy még keresztre is engedte magát feszíteni. Itt messze elszakad egymástól Apollónius és Jézus világa.

Apollónius nagy mágus és beavatott volt. Mint ilyen, a legnagyobb sikereket érte el egyrészt tanításai és csodálatos gyógyításai, másrészt a magas világpolitikában játszott szerepe révén. Ezzel szemben a Názáreti Jézus semmi más nem akart lenni, mint Ember, mert csak így lehetett minden ember testvére. Ezért nem akart csodatévő lenni, mint Apollónius. Így áll szemben egymással a beavatott és adeptus, az utolsó felsőbbrendű ember, aki a régi isteni erők folytán vált azzá, - és az igazi Ember. Így érthetjük meg, hogy saját kora szemében és megítélésében Apollónius olyan sokat jelentett, a Názáreti Jézust pedig észre sem vették. A világtörténelem színpadán a siker Apollóniusé volt. Ezt nem látták azok, akik Jézust és Apollóniust egymás ellen kijátszották; Apollónius zseniális volt, nagy volt és sikeres volt, mert az akart lenni; ebben a tekintetben nem hiányoztak belőle a Lucifer-i vonások. Jézus semmi más nem akart lenni, csak Ember. Megfosztotta magát minden más lehetőségtől és szolgai alakot öltött magára; de aki emberségében maga volt az emberré-vált Isten.

S ezzel alakjuk mint a múlt és jövő áll szemben egymással. Apollónius az utolsó kimagasló példa azokra, akik a múlt mágikus isteni erői folytán voltak nagyok. A Názáreti Jézus egyszerű alakjában azonban az új égi behatás lép be az emberiségbe. Benne csírázik az új impulzus, ami a rothadásból és halódásból az egész világot új élethez fogja elvezetni.

Nem nehéz ebből a mi korunk kereszténysége számára sem levonni a tanulságot. Apollónius nagyra tört. Krisztus aki isteni gondtalansággal hagyta korának politikai démonait működni, jövőbenéző szándékaival az egészre tört. Végeredményben a külső világban még a legnagyobb siker is, amilyen Apollóniusé volt, elaprózódás. Miután sikerült neki a zsarnoki, démoni hatalmakat száműzni a császári trónról, alig telt el száz év és már ismét ott voltak. A világban még a legnagyobb sikerek is kicsinek bizonyulnak végül.

Jézus életének értelme nem abban állt, hogy a világban bizonyos külső körülmények megváltoztak és megreformálódtak, hanem az, hogy a világba mint egészbe elvetette egy új fejlődés magvát. Az új világ magva, amit halála és feltámadása által az emberiség és az egész földi kozmosz szántóföldjébe elvetett, téren és időn túlmenően magasztos. Nincs szüksége nagy térbeli és időbeli hatósugárra, mint amilyen Apollónius élete volt. Aki Krisztus erejéhez kapcsolódik, biztos lehet benne, hogy olyan impulzus részesévé vált, ami az egészre tör és erőt meríthet belőle. Ahhoz, hogy útját a gabonaszem-lelkület csendes szerénységében keresse és találja meg.

13

II. Fejezet

A Krisztus-i tevékenység kezdete

Hit a csodákban és a kritika

Hogy kicsoda Krisztus, azt már a kereszténység is sok évszázaddal ezelőtt elfelejtette. Már Nagy Konstantin idejében, mikor a kereszténységet államvallássá nyilvánították, bebizonyosodott ez, mert a teológusok azon kezdtek vitatkozni, hogy Krisztus isteni, vagy emberi természetű. Ettől kezdve a Krisztus istenségében való hitet a legtöbb keresztény is már csak Jézus „csodáiban” való hitére tudta alapozni. Végül azonban ez a hit is inogni kezdett.

Több mint kétszáz éve megoszlik a papság a keresztény táborban a csodák kérdésében. Az egyik oldalon állnak azok, akik hisznek a csodákban, a másik oldalon azok, akik vitatják, hogy a csodák valóban megtörténtek; akár mert azt állítják, hogy a csodákról szóló történetek csak kegyes legendák, melyekkel az első keresztény közösségek Krisztust akarták dicsőíteni, akár mert a csodákat racionálisan magyarázzák vagy szimbolikusan értelmezik. Mindenképpen a csodák tagadásához vezet, ha a tengeren-járást úgy magyarázzuk, hogy Krisztus egy, a tanítványok számára láthatatlan úszó gerendán állt, - mint ahogy ezt a XVIII. század végén egyesek magarázták és ha a kánai csodát úgy értelmezzük, hogy Krisztus a zsidó vallás vizét a keresztény vallás borává változtatta, vagy ha a tengeren-járást és a kánai menyegzőn tett csodát egyszerűen mint legendát intézzük el. Babonának érzik a kritikusok azok álláspontját, akik ragaszkodnak a csodákhoz. Ezek viszont hitetlenségnek érzik a kritikusok álláspontját. Az ellentét mélyrehatóbb, mint gondolnánk. A protestáns teológiában -ahol a vita a pozitív és liberális irány között folyt- is csak látszólag állt helyre a nyugalom. A felszín alatt gyorsan tért hódít és már a katolikus teológiáig is elért azoknak a gondolkodásmódja, akik feladják a csodát.

Megérthetjük azoknak a nyugtalan aggódását, akik szeretnének ragaszkodni a csodáknak a régi módon történt elbeszéléséhez, és ha ahhoz hozzányúlnak, azt hitetlenségnek érzik. Mert valóban, az egész Evangéliumot elveszti az, aki egy részét elveszti. Vagy egészen miénk az Evangélium, vagy egyáltalában nem. Aki feláldozza egyes részeit úgy, hogy pl. csak legendát lát benne, az az egészet feláldozza. Ma már az Evangélium és a Biblia elvesztése ténnyé vált a keresztény emberiség legnagyobb része számára. És az Evangélium elvesztése általában az egész keresztény képzeletvilág kialvásának jele. Így hát igaza van annak a felfogásnak, amelyik az Evangéliummal szemben egyre inkább elterjedő kritikai gondolkodásmódban vallásellenes elemet és hitetlenséget lát.

Másrészt azonban vakság volna nem elismerni a kritikai vizsgálat jogos és szükséges voltát. Szükséges átmeneti állapot volt az emberi szellem előrehaladásában, -és ez még ma is tart- hogy gondolkodásukban inkább tartják kötelezőnek a természeti törvények elismerését, mint a Bibliában elbeszélt csodákat. A modern embernek el kell utasítania azt, hogy vallásosságát azon mérjék le, hogy hány csodában hisz, még akkor is, ha gondolkodási szabadságáért az Evangélium elvesztésével kell fizetnie. Egyaránt igaza van annak, aki hitetlenséget lát abban, hogy a modern kritikai gondolkodásmód tagadja a csodákat és annak, aki babonát lát a még mindig gyakran előforduló kritikátlan csodahitben. Az út az Evangélium és ezzel a keresztény világszemlélet visszaszerzéséhez, mint Scylla és Charybdis között, a hitetlenség és a babona között vezet keresztül.

A csodáról vallott kétféle felfogás összeütközésének oka az új világszemlélet materializmusa, mely mindkettőben megbújik. Ez a hibaforrás mindkét oldalon. Ezért a két felfogás közötti vagy-vagy nem vezethet a rejtély megoldásához. A gondolkodási szokásokban meghonosodott materializmus egyáltalán nem engedi felszínre jutni azt a kérdést, hogy az Evangélium érzékelhető, vagy érzékfeletti, vagy legalábbis érzékelhető-érzékfeletti folyamatot ír le, mert az emberek nem ismerik az érzékfeletti történés fogalmát és ezzel kapcsolatban semmit sem tudnak elképzelni.

14

Az un. csodákról szóló történetekkel kapcsolatban csak úgy jutunk el az Evangélium szándékához és igazságához, ha kilépünk a materializmus bűvköréből, becsületes megismerési törekvéssel kidolgozzuk magunkban a reális szellemi folyamatok fogalmát és pl. Krisztusnak a tengeren való járását ilyen folyamatnak tekintjük, amit a tanítványok lelki látással éltek át. A csodák ekkor megszűnnek a szokásos értelemben vett csodák lenni. Ehelyett azonban átlátszóvá válnak egy magasabb világ számára aminek meglátása valami sokkal, de sokkal csodálatosabbat jelent, mint csodákban hinni a gondolkodás rovására. Jézus un. csodái, Rittelmeyer Jézus könyvének kifejezésével élve nem a természeti törvények megtörését, hanem a magasabb lét-törvények betörését jelentik. A régi stílusú hit a csodákban éppúgy elzárta a kilátást Krisztus valódi lényére, mint a csak kritikus hitetlenség. Ha az evangéliumi történetek átlátszóvá válnak a magasabb szféra számára, amely Jézus életének jelentein keresztül megnyilvánul, ez a kilátás ismét szabaddá válik. A sok külön csoda helyébe az emberiség sorsának egyetlen központi csodája lép, Krisztus emberré-válásának csodája, magának Krisztus lényének csodája.

A Jézus csodáiban való szokásos hit klasszikus cáfolatát magában az Evangéliumban találjuk; Jézusnak a pusztában való háromszoros megkísértésének leírásában. Krisztusban egy Tyanai Apollóniushoz hasonló csodatevőt és mágust látni, valójában lényének megkisebbítése volna. Ha szokásos értelemben vett csodákat tett volna, akkor végeredményben elbukott volna a kisértésekben, amiket a pusztában töltött negyven nap alatt kiállt. Mert mi mást kívántak tőle a kisértő erők, mint hogy isteni erejét mágikusan használja fel; a környező anyagvilágra való hatással (köveknek kenyérré változtatása), az emberi lelkekre való hatással (világuralom megszerzése), saját lényére való hatással (templom tetejéről való leugrás). Csodák tevése nem volt benne Krisztus lényében, lelkületében. Nagysága abban állt, hogy nem tett csodákat, bár erre bárkinél inkább képes lett volna. Végig akarta járni az emberré-válás útját. Csak ezáltal lett egyúttal minden ember testvére és megváltója.

Másik klasszikus cáfolat a Jézus csodáiban való hitnek a Pál apostol Filippiekhez írt levelének második részében található leírás Krisztus lelkületéről; „Ugyanazt az érzületet tanúsítsátok, mint ami Jézus Krisztusban is volt. Ő bár isteni természetű volt, istenségét nem vette igénybe a maga számára, hanem lemondott róla és szolgai alakot öltött. Hasonlóvá vált az emberekhez, emberivé vált élete minden megnyilvánulásában.

Megalázta magát és magára vette az emberlét törvényeit mindhalálig, a keresztfán elszenvedett haláláig. (2.5-8.)

A teológusok úgyszólván sohasem jöttek rá, hogy a megkísértés története megcáfolja a Jézusba mint „csodatevőbe” vetett hitet. A csodahívőknek nem volt érdekük, hogy magában az Evangéliumban találjanak valamit, ami nézetüket megcáfolja. A modern kritikus szellemek számára a megkísértés története éppúgy absztrakcióban oldódott fel, mint a csodákról szóló történetek. Egy költőnek jutott osztályrészül, hogy feltárja Krisztus igazi megértésének nagy kapuját, amihez akkor jutunk, ha Jézus csodáit és a megkísértést egymással összefüggésben vizsgáljuk; Dosztojevszkijnek a főinkvizítorról szóló legendájában, melyet a „Karamazov testvérek” c. regényébe illesztett bele. Ez a legenda a következőket mondja el;

Az inkvizíció idejében Sevillában ismét éppen száz eretneket égettek el máglyán. Arra jön Krisztus az utcán, földi emberi alakban. A szenvedő emberiség iránti könyörületből rövid időre ismét leszállt a Földre. A nép felismeri és hozzá sereglik; Ő meggyógyítja a betegeket és megáldja a szenvedőket. Ekkor arra jön a főinkvizítor, egy hideg, kilencvenéves aggastyán. A nép megtanulta az engedelmességet és félrehúzódik. Az aggastyán intésére Krisztust megragadják és börtönbe zárják. A börtönben elébe álla a főinkvizítor; „Te vagy az Te? - Ne válaszolj, hallgass. Ahhoz sincs jogod, hogy csak egy szót is hozzátegyél ahhoz, amit egyszer korábban már mondtál. Miért jöttél minket zavarni?”

És most kifejti az öreg a hallgató Krisztus előtt főinkvizítori gondolatait: Jó, hogy a Te műved miránk szállt. Mi inkább számolunk az emberi természet gyengeségével és alantasságával, mint Te. Te szabadságot akartál adni az embereknek, a világ legszerencsétlenebb ajándékát. Mi tudjuk, hogy az ember nem a szabadságot akarja, hanem engedelmeskedni kíván, rabszolga akar lenni. Te visszautasítottad a „félelmes és okos szellem” felhívását, aki a pusztában szólt hozzád,

15

hogy változtasd a követ kenyérré. Mi azonban tudjuk, hogy az emberek kenyeret akarnak és nem szellemet. Mi látjuk, hogy végzetes tévedést követtél el, mikor a szellemnek, aki így szólt hozzád, nem engedelmeskedtél. Így hát mi neki fogunk engedelmeskedni, nem neked és így jobb sáfárai leszünk művednek, mint amilyen te lehetnél. Mi történne különben „azzal a milliónyi és milliárdnyi lénnyel, akinek nincs ereje ahhoz, hogy az égi kenyérért a földi kenyeret visszautasítsa. Vagy te csak a tizezernyi erőset és nagyot szereted?” A szabadság eszméje miatt utasítottad vissza azt a követelést, hogy megtedd a csodát. „Azt remélted, hogy az ember a te példádra csoda nélkül is meg fogja őrizni hitét Istenben. De te nem tudtad, hogy az ember amint elveti a csodát, Istent is elveti, mert az ember nem annyira Istent keresi, mint a csodát. És mert az ember egyáltalán nem boldogul csoda nélkül, bőségesen fog magának új csodákat teremteni, a saját csodáit és imádni fog minden varázslatot, minden boszorkányságot. Te nem szálltál le a keresztről, mikor gúnyosan odakiáltották neked, hogy; szállj le a keresztről és mi elhisszük, hogy te vagy az. Te nem szálltál le, mert megint nem akartad az embert egy csodával leigázni; szabad hit után és nem a csodában való hit után sóvárogtál. Te szabadságból fakadt szeretet után sóvárogtál, nem a rabszolga alázatos elragadtatása után a hatalom előtt, mely egyszer s mindenkorra elrémítette. De ebben is túl magasra becsülted az embereket, mert ők tényleg nem mások, mint rabszolgák”. Ez a mi titkunk! Mi már régen nem veled vagyunk, hanem vele ! Tőle megkaptuk azt, amit te felháborodva visszautasítottál, azt az utolsó adományt, amit neked felajánlott, mikor megmutatta a föld minden gazdagságát; megkaptuk tőle Rómát és a cézár kardját; miért utasítottad vissza ezt az utolsó adományt? Ha megfogadtad volna a hatalmas szellem harmadik tanácsát, akkor mindent teljesítettél volna, amire az emberek törekednek.”

Dosztojevszkij itt a krisztusi lény és a történelmi kereszténység tulajdonképpeni rejtélyét érinti. A főinkvizítor megtalálható a keresztény fejlődés minden korában; az egyikben rejtettebben, a másikban inkább az előtérbe lépve. Olyan Krisztust akar hirdetni az embereknek, aki előzékeny az emberek gyengéivel szemben. Ezért teszi a háromszoros kisértést elutasító Krisztus helyébe azt, aki az érzékek területén teszi a csodákat. Belekeveri a materializmust az embereknek az Evangéliumról, különösen az evangéliumi csodákról alkotott fogalmába, és ezáltal meghamisítja magának Krisztusnak a képét. A sok vélt csoda eltakarja Krisztus egyetlen központi csodáját.

A keresztelő

Az egyetlen központi csoda, ami az emberi fejlődés lefelé tartó irányát, - bár egyelőre csak rejtett - felfelé irányuló mozgássá változtatta, Krisztus emberré válásának a csodája. Ez kiterjed a tulajdonképpeni krisztusi élet három évére, és a halálban és a feltámadásban, a golgotai misztériumban teljesedik ki. De nem egyszerűen a jézusi élettel kezdődik. A legmagasabbrendű szellemi esemény jelöli a kezdetét, bár ebből az eseményből az emberek földi szeme számára semmi sem vált láthatóvá. Erre a döntő eseményre mutatnak rá az Evangéliumok, mikor a Jézus megkereszteléséről szóló leírásban azt mondják, hogy az ég megnyílt, a belső látás számára megmutatkozott a Szentlélek képe, a belső hallás számára felhangzott az isteni szeretet-kinyilatkoztató hangja.

Jézus életének első harminc éve emberi életrajz, bár a gondviselés csodálatos szálakkal és mintákkal szőtte bele az emberiség addigi történetének egész kivonatát. A Jordán-keresztelő és Golgota között eltelt alig három év több mint emberi életrajz. Azt ábrázolja, hogy hogyan éli bele magát egy magas isteni lény az emberi létbe. A krisztusi lénynek a Názáreti Jézusba, az emberbe való inkarnálódásának folyamatos csodáját ábrázolja. Így hát Krisztusnak tulajdonképpeni megszületése az, ami a Jordán-keresztelőnél szellemileg történt. Ezt az őskeresztény évszázadokban még tudták, vagy világosan érezték, mert karácsony ünnepét nem december 25.-én, Jézus születésnapján, hanem január 6.-án, a Jordán-keresztelő napján tartották. A Biblia szövege jelzi ezt a titkot azokban a zsoltár-szavakban, amiket az Atya-Isten abban a pillanatban használ, amikor az ég megnyílik; „Ez az én szerelmetes fiam, ma nemzettem őt!” Csakhogy az első három testamentumban, - mintha csak fátyolt kellett volna vonni a titok elé - az ótestamentumi zsoltár

16

(2.zs.7.v.) világos szövegét egy kicsit megváltoztatták. Az Újtestamentum egyéb helyein, ahol idézik, az Apostolok Cselekedeteiben (13.33) és kétszer a zsidókhoz írt levélben (1,5. és 5,5,) abban a leplezetlen alakjában jelenik meg, mellyel a Jordán-keresztelőn való felhangzásával a születési folyamatot kiséri.

Ha az ember megismerő ereje majd ismét felemelkedik odáig, hogy megismerje az ember igazi lényét, ami az inkarnáció titkán alapul, ismét szabaddá válik majd az út annak megértéséhez, hogy mi történt a Jordán-keresztelőn, és Krisztusnak mint az emberré-vált Istennek a megértéséhez. Az ember, - amit korunk egyre alaposabban elfelejt, - szellemi érzékfeletti természetű lény. Valódi lénye nem azonos az ember testi alakjával, ami a földi érzékek elé tárul. De azzal a lelki lénnyel sem azonos, ami gondolataiban, érzéseiben és akarati impulzusaiban a testiségen át megnyilvánul. Szellemi Én-lény, aki a testi-lelki emberben mint többszörös burokban lakik. Pál még meg tudja különböztetni a testi, lelki és pneumatikus embert. A Pneumatikus ember, az Én, mint az ember tulajdonképpeni lénymagja, többszörös testiségbe inkarnálódik. A legalsó, legsűrűbb burok a fizikai test. Ezt mint átmenetet a testiség és lelkiség között, átszövi az éter- vagy élettest. A lelkiség csak burok, amiben benne van az ember. Ezt asztráltestnek vagy lélektestnek nevezzük.

Jézus életének értelme, ami Betlehem és a Jordán-keresztelő közötti harminc évet kitöltötte az volt, hogy a legnemesebb és legérettebb emberi burkokat készítse elő, hogy ha majd az idő beteljesedik, a Krisztuslény mint Én inkarnálódásakor ezekbe költözhessen. A Jordán-keresztelőig, különösen a tizenkettedik és harmincadik éve között a Názáreti Jézus fizikai, élet- és lélektestében az emberek között létező legérettebb és legátfogóbb Én lakott. A Názáreti Jézus a legtökéletesebb ember volt, amennyire ez földi-emberi forrásból elérhető volt. Ezért illeti meg az „Ember Fia” megjelölés. De csak ez a legmagasabb tökéletesség vezethette oda abban a döntő pillanatban, - amit az idők közepének nevezünk, - hogy Jézus lelkében, mint egy gyújtópontban összegyűlt az emberiség egész fájdalmas szellemi elszegényedése és egyúttal mélységes vágya az isteni segítségre. Jézus nemcsak kora általános Messiás-várásában vett részt. Mikor átélte, hogy még a legtisztább és legérettebb emberi erő is csődöt mond az emberiség lelki elhalásával szemben, látóvá kellett hogy váljon a Krisztus-lény ragyogó fényglóriája számára, aki földre-szállásának útján az inkarnáció kapujához érkezett. S ekkor ráeszmélt, hogy tévedés volna egy magától jövő isteni segítségre várni. Csak egy legmagasabbrendű emberi-lelki áldozat teheti lehetővé az isteni áldozatot; ezzel kell a közeledő Krisztus-lény számára az emberiséghez vezető kaput megnyitni. Jézus kész volt a nagy áldozatra, hogy önmagát odaadja - és ez hatotta át lelkét, amikor elindult Keresztelő Jánoshoz. Magasrendű, emberiség-szintűre emelkedett Énje átengedte helyét Krisztus isteni Énjének. Elment azon az úton, amin a többi ember lelki lénye megy, amikor meghal. És amikor az Ég megnyílt és Isten hangja megszólalt, az általa megtisztított és átszellemesített burkokba költözött bele a Krisztusi-lény. Az „Ember-Fiával” összekapcsolódott az „Isten-Fia”.

Mikor a keresztény teológusok -pl. a niceai zsinaton 325-ben- már absztrakt és homályos módon arról vitatkoztak, hogy Krisztus isteni vagy emberi természetű volt, még mindig voltak olyan gondolkodók, akik konkrétan megkülönböztetni tudó szellemi szemléletük folytán még tudtak valamit mondani a Krisztus-Jézus lényében lévő emberi és isteni elem viszonyáról a Jordán-keresztelő után. De az ilyen konkrét kijelentések, melyek révén Krisztus inkarnációjának titka még egyszer kiviláglott az egyre sűrűbbé váló ködből, akkor már félelmet és rémületet keltettek. Nem akarták elismerni, hogy csak ezen az úton menthető meg az eleven Krisztus-megismerés, ami a három őskeresztény évszázadban még meg volt. S így azokat, akik ilyen leírásokkal léptek fel, mint eretnekeket elítélték. Közülük kimagaslik Laodiceai Apollinaris. A hármas tagozódású emberi lényről szóló régi tudomány alapján, ami még Pál leveleiből is kiviláglik, kifejtette, hogy Krisztus testi és lelki burka emberi volt; ezekben a burkokban azonban emberi szellem (Nus) helyett az Isteni Szellem (Logos) lakott.

Mikor keresztelő János azokat, akik eljöttek hozzá és tanítványaivá lettek, megkeresztelte, hatalmas változás ment bennük végbe. Maga a Keresztelő csak lezárása volt annak a fejlődésnek, amit egy sűrített, hatalmas szellemi erejű iskolázás hívott elő a lelkekből. Nemcsak napokig, hanem hetekig álltak a tanítványok János lángoló szavainak hatása alatt és ennek eredményeként kettős felismerés ébredt fel bennük nagy érzések formájában. Egyrészt kíméletlen önmegismeréssel

17

jutottak tudatára emberi természetük minden gyengeségének és tökéletlenségének, és saját bűnösségükön keresztül megérezték az egész emberiséget fenyegető lelki halál lélegzetelállító veszélyét. Másrészt felgyújtotta lelkükben a Keresztelő Messiás-próféciája a nagy remény szikráját. Akik hallották, gyakran érezhették szavinak hatására, hogy a mennyek országát lehozó Messiás-lény már egészen közel van. Az egyéni üdvösségvágy is kitágult, a közeledő megváltás emberiség-szintű megsejtésévé vált. Végül a Keresztelő fényes beteljesüléshez vezette az előkészítő megismeréseket.

A keresztelés úgy történt, hogy a keresztelendőt egészen bemerítették a Jordán vizébe, amíg a test, lélek és szellem összefüggése meg nem lazult, mint ez a halál pillanatában történik. A keresztelést megelőző előkészítés folytán a lelki-szellemi ember már nem volt olyan szilárdan benne testi burkában, mint a mindennapi élet folyamán. Így a keresztelés az embereket egy pillanatra abba az állapotba hozta, hogy meglátták azt a lenyűgöző, átfogó képet, amit különben csak a halált követő első napokban lát az ember, és ez további földi életükre egy bizonyos fajta újrakezdést jelentett és tisztult erőket adott. A János-keresztelő élményét azzal hasonlíthatjuk össze, amit manapság is elbeszélhetnek azok, akik közel álltak a vízbefulladáshoz. Hasonló élményük van azoknak is, akik hegyről zuhannak le, vagy akiket betemet a gránát- és bomba-repesz, azután sikerül őket életrekelteni. Elbeszélik, hogy a halál küszöbén az átfogó emlékezés élményét élik át. Mindaz, amit egész életükben átéltek, összesűrítve, egyidejűleg, hatalmas képben áll a lélek elé. Minden elkövetett hiba rázúdul az ember lényére. Ugyanakkor azonban az elkövetkező sorsok hajnalpírja is megjelenik. Azok, akik a Jordán-keresztelőben részesültek, a legmagasabb fokon élték át az életükre való visszapillantást. Vádolva állt elébük saját bűnük és az emberiség bűne, fenyegető sötétséget árasztva. De a testüktől megszabadított lelkek ugyanakkor észrevették a napfelkelte sugarait is, ami a Krisztus-lény közeledtével a szellemi világban már hírt adott magáról.

A János-keresztség a régi beavatási szertartások maradványa volt. Abban az időben még alkalmazható volt, mert az emberi testben még megvolt a rugalmasság és átbocsátóképesség utolsó maradványa, ami lehetővé tette a lelki-szellemi ember számára, hogy a kereszteléssel kapcsolatos részleges halál ellenére, azután ismét egészségesen tovább éljen a testben. Az emberi test belső struktúrája már régen olyan merev és törékeny, hogy az olyan eljárás, mint a Jordán-keresztelő, nem volna lehetséges az egyensúly és az egészség súlyos károsodása nélkül.Mikor Jézus Jánoshoz ment, annak körében már egész csomó, a János lelki vezetése és keresztelése révén megváltozott embert talált. Most ő is alávetette magát a lángoló szavak hatásának és megkeresztelkedett. Ez külsőleg egészen csendes jelenet, amint alázatosan lehajol és alámerül a Jordán vizébe. Belsőleg azonban kozmikus drámaisággal tör be egy új kezdet, amely messze felülmúl mindent, ami addig a Földön történt. Itt sokkal több történik, mint az előző keresztelési aktusoknál. Itt is kiemelik ugyan egy mélyen előkészített ember lelki-szellemiségét a testével való összefüggéséből, az életére való nagy visszapillantás és a jövőbepillantás céljából. De ezúttal nem tér vissza az emberi Én a megtisztult és felemelkedett lélekkel a megtestesülésbe; az Én elhagyja a Földet és a lélek, mint az Égnek felajánlott tiszta áldozati csésze, egy emberfeletti isteni tartalmat vesz fel magába. Visszatértekor magával hozza a megtestesülésbe az emberek által sóvárogva várt messiási Krisztus Ént. Azt a mondást, amit Pál később leír, Jézus hallgatag lelki testtel megvalósította; „Nem én, hanem Krisztus énbennem!” Jézusból Krisztus-hordozó „Christophorus” lett. Elkezdődik Isten emberré-válásának csodája.

Világos hogy az, ami ebben a pillanatban történik, csak kezdet lehet. Az égi tartalom túlságosan nagy és túlságosan hatalmas a földi edény számára, amibe beleömlik. Három évi sorsküzdelemre lesz szükség ahhoz, hogy Krisztus isteni Én-lénye Jézusnak, az embernek lelki és életereibe teljesen beleköltözzön és inkarnálódjék. A halál órája a Golgotán egyszersmind a testbe-lélekbe költözés befejezése és átmenet lesz egy új létformába, létfokozatba. A kozmikus méretű Isteni tartalom a három év minden lélegzetvételével, minden szavával, minden tettével mélyebbre dolgozza bele magát szűk emberi lakásába. Az emberré-válás csodája a Jordán-keresztelőtől a kereszthalálig tart, mert nem egyéb, mint egy Isten folyamatos áldozati tette és áldozatvállalása,

18

aki az emberiség üdvösségéért megalázza önmagát, szolgai alakot ölt és engedelmes egészen emberi haláláig.

A földi testiség, amibe a Krisztus-lény bevonult, szűk és kicsi volt ahhoz a kozmikus nagysághoz viszonyítva, amit most be kellett fogadnia. Bár a burkokat, a fizikai-, éter és asztráltestet a legérettebb és legnemesebb emberi lény lakta és készítette elő, azok mégis résztvesznek minden földi lény sorsában, ami a bűnbeesés folytán a gyengeség és tökéletlenség átka alá került. Krisztus kozmikus teremtőereje túlságosan hatalmas az emberi földi test számára. A benne lüktető kozmikus életáramok túlságosan hatalmasak az emberi életerőhöz viszonyítva. A belőle kisugárzó isteni lelki fenség túlságosan hatalmas az emberi lelkiség számára. A test, élet és lélek hármas földi burkában találkozik Krisztus azokkal a hatalmakkal, melyek az emberi lényt elidegenítették isteni eredetétől és egyre inkább a mulandóság átka alá vonták. Ez a csírája a hármas kísértésnek, ami végül is alakszerűvé sűrűsödve lépett Krisztus-Jézus elé, mikor közvetlenül a Jordán-keresztelő után negyven napra elvonult a magányba. Jézusnak az az elhatározása, hogy kiváljon az emberek köréből és Júda pusztájában a magányt keresse, minden bizonnyal a rajta végbement nagy változás, a Szellemmel telítődés utáni első tapasztalatainak következménye. Egyrészt szemben találja magát saját fizikai testében a megkeményedés és rothadás szellemével, másrészt az egész földi anyagi világgal szemben úgy érezte, hogy a most benne lévő teremtőerő révén képes volna mindazt ami halandó, el-nem-múlóvá változtatni. Az emberi élettestben nemcsak a rothadás és a földhözkötöttség erőivel találkozott, hanem érezte, hogy azokkal az életáramokkal, melyek most belőle kiáradtak, nemcsak a földi nehézségi erőt, hanem magát a halál teljhatalmát is meg tudná törni. Az emberi lélektestben a felvillanó csalóka fény és az érzéki vágyak erőivel találkozott, melyek az embert félrevezetik, de ugyanakkor azt is érezte, hogy a céltudatos Nap-erő birtokában, ami most benne volt, csak az emberek elé kell állnia, hogy a saját irányában magával ragadja őket. Még meg is rémülhetett, hogy hirtelen milyen, a Földön még csak nem is sejtett lehetőségek birtokába jutott, hogy földi anyagi környezetére, saját lényére és a többi emberre hasson. Nem állhatott szándékában, hogy felhasználja az isteni erők fölényét az emberi erőkkel szemben; ezzel az emberiségért sem tett volna semmit. A csoda vihara elzúgott volna az emberiség felett anélkül, hogy lényébe felvehette volna a szervezetbeli megváltozás és a szabadság csiráját. Csak azáltal, hogy ő maga is fenékig ürítette az emberlét kelyhét és az emberi létet annak utolsó rostjáig áthatotta az új erővel, tudta a földi létbe elvetni az eljövendő megváltás magvát, ami által az ember istenivé, a Föld Nappá válhat. Mikor az evangéliumok azt írják, hogy Jézust a Szellem a pusztába vezette, emögött az is rejlik, hogy azok a hatások, amik a Jordán-keresztelőt közvetlenül követő első stádiumban megváltozott lényből kiáradtak, elvezették Őt ahhoz, hogy földi szemmel nézve világosan felismerje feladatát. Szellemének testéhez és lelkéhez való jelenlegi viszonyában nem volt szabad elkezdenie működését az emberek között. Sőt vissza kellett húzódnia tőlük, nehogy lenyűgözze őket és hogy véghezvigye azt az első minimális belső áldozatot, ami elengedhetetlen volt az egyensúly kivívásához az emberi edény és az isteni tartalom között. Az égi bor még erősen túlhabzott a földi kehely peremén.

A kísértés

Krisztus nagysága abban rejlik, hogy isteni dicsőségéről és emberfeletti nagyságáról lemondva, ugyanazokba a völgyekbe, mélységekbe szállt alá, amelyekben a többi embernek kell útját megtalálnia. A zsidókhoz írott levél klasszikus szavai, melyek szerint Jézusnak, mint a többi embernek, kísértéseket kellett kiállnia, nem valami lényéhez tapadt gyengeségről beszélnek, hanem az emberré-válás lelkületéről, ami életszándékát alapjaiban meghatározta: „Ő nem olyan főpapunk minékünk, aki ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki ugyanazoknak a kísértéseknek tette ki magát, amiket nekünk is ki kell állnunk, de bűnre nem volt csábítható.” (4.15.) Hogy Krisztusnak a pusztában szembe kellett néznie a háromszoros kísértéssel, az nem azért volt, mert Ő is olyan gyenge volt mint a többi ember, hanem azért, mert az emberi természet gyengeségét, mint minden egyéb emberi sorsot, hajlandó volt magára venni. Mégis kiolvashatjuk

19

Jézus megkísértéséből azokat a mélyebb törvényeket, amelyekből alapjában véve minden kísértés származik, amit az embernek ki kell állnia.

A hármas kísértés nem kívülről környékezi meg Jézust, hanem bensőjéből tör fel, mikor az isteni Én beleköltözik az emberi burokba és ott találkozik az emberi lét alaptragikumával. A mai ember, aki elvesztette azt a képességét, hogy érzékfeletti eseményekkel és azok belső törvényszerűségével számoljon, feltételezi, - ha egyáltalán foglalkozik még az evangéliumi történetekkel., hogy az ördög kívülről lépett a Názáreti Jézus elé. Egyszersmind persze el is veti mint fantasztikus babonát, a régi idők naiv démonhitét, ahogy az az evangéliumban megnyilvánul. Annak a tájnak, ahova Jézus negyven napra elvonult, hogy ott a magányban az önmagára-eszmélés mélységeibe leszálljon, lényegéhez tartozik, hogy itt a külső természet teljesen elnémul. Júda pusztaságának meredek halálszikláin a külső világ önmagától kikapcsolódik, megszűnik hatni az emberre, aki itt egyes-egyedül bensőjére van utalva. Így kell értelmezni Jézus megkísértését is; lelke belsejében erők mozdulnak meg, amik azonnal idegenszerűnek mutatkoznak és végül határozott víziószerű látomásban az ellenerők alakját veszik fel.

A legfontosabb kulcs a megkísértés történetéhez, hogy közvetlenül a Jordán-keresztelőhöz csatlakozik. A kisértés nem a mélyponton, hanem a csúcsponton, - nem a gyengeség pillanatában, hanem a legnagyobb kegyelem és erő állapotában következik be. Nem Jézus emberi mivolta, hanem Krisztus földi létbe belépett istenisége váltja ki. A Jordán-keresztelő előtt ilyen megkísértésről szó sem lehetett. Az elmúlt harminc év alatt a Názáreti Jézus személyében nemcsak egy magasrendű moralitású ember járt a Földön, hanem egyúttal az emberiség keretein belül egyáltalán létező legérettebb és legtisztább egyéniség is. Most, mikor Istennek Jézus lelkében való lakozásának titka kezdetét veszi és az emberi lény a benne lévő Isten hordozójává válik, beáll a kísértés. Eleinte hajlandók volnánk azt gondolni, hogy az embert semmi sem emelheti annyira minden megingás és kisértés fölébe, mintha egy isteni lény lakik a lelkében. Itt az előtt a rejtély előtt álunk, hogy éppen a benne lakozó csodával együtt kezdődik a kisértés. Éppen az a nagy, az a magasztos, az az égi váltja ki a kisértés viharát, ami a Krisztus-énnel a Földön megjelent.

A Jordán-keresztelő által létrehozott változás után Jézus lelkében olyan lehetőségek merülnek fel, amik azelőtt nem voltak meg benne, de amik különben sem voltak meg soha egy földi emberben sem. Annak a képe a kisértés tartalma, hogy mi mindent tudna véghezvinni, ha korlátlanul fel akarná használni ezeket a lehetőségeket. Szellemi és akarati fölénye révén Krisztus Jézus azonnal átlátja, hogy az ellenerők varázsolják elébe ezeket a képeket. Az emberi mértéket messze meghaladó képességeit természetesen felhasználhatná arra, hogy csodákat tegyen; a köveket kenyérré tudná változtatni, le tudná vetni magát a templom tetejéről anélkül, hogy kárt tenne magában, és a világ urává lehetne. De akkor eltérne attól a lelkülettől és szándéktól, ami Őt az isteni magasságokból az emberré-válás utján a Földre vezette. Belső válaszúton áll. Egy pillanatig sem kétséges, hogy azok a lehetőségek, amiket az ellenerők csalóka módon elébe varázsolnak, a benne lévő isteni erők helytelen felhasználását jelentenék. Ezeknek az erőknek a helyes, Isten akarata szerinti felhasználása csak az lehet, hogy önmérséklettel egészen emberi erőkké változtatja, hogy amilyen mélyen csak lehetséges, beleviszi az emberiség „ereibe és rostjaiba”, hogy a lehető legmaradéktalanabbul inkarnálja őket és ezáltal, mint a jövő csiráját elülteti az emberi létbe. Amikor Krisztus-Jézus lelke teljesen megtelik világossággal saját sorsának értelme és feladata felől, felvillan előtte, hogy egyáltalán mi az emberi lét Isten akarata szerinti értelme; az hogy égi erőket inkarnáljon a Földre, Szellemet a földi anyagba.

Az emberi életben a kisértés lényege mindig abban áll, hogy felmerül a vágy a belsőleg adott lehetőségek helytelen felhasználására. Tévedés azt gondolni, hogy a kisértés kívülről jön. Egy külső dolog, amire a lélek kívánsága irányul, legfeljebb azt a szerepet játssza, hogy kiváltja az indítékot a belső lehetőség helytelen felhasználására. Ha kisértésbe esünk, ez semmi esetre sem pusztán lényünk üres járatán alapul. Ellenkezőleg; észrevétlenül vagy talán félig tudatosan életünk egy csúcspontra érkezett, ahol valami egy másik szférából belénk akar szállni. És csak mert lényünk képtelen ezt a kegyelemteljes és boldogító valamit helyesen magábafogadni és megtartani, azért következnek be a visszaesések morális törekvéseinkben. Minden eltévelyedésünk, egészen a drámaian megnyilvánuló bűnökig nem más, mint a felemelkedés egy megbukott lehetősége. Az

20

emberek bűne több mint puszta hiányosság; a morális eltévelyedések azáltal nyernek világméretű jelentőséget, hogy minden bűn mögött egy elbukott erény rejtőzik. Azon a ponton, ahol az ember elbukik, vagy lezuhan, tulajdonképpen az Ég egy darabját ragadhatta volna meg.

A jövőben az igazán morális életvitelhez hozzá fog tartozni a művészet, hogy figyeljünk azokra az alig észrevehetően vagy akár tudatosan átélt csúcspontokra, amiket a Sors elébünk hoz akár gazdagító örömteli élmények, akár fájdalmas sorscsapások révén, amik sokszor inkább önmagunk fölé emelnek, mint a boldogság. Meg kell tanulnunk elvonulni a csendbe mindazokkal a csúcspontokkal és lehetőségekkel, ahova sorsunk elvezet. Mennyi istenakarta lehetőséget pufogtatunk el hiába, amit a Sors kegye különleges élmények révén hoz elénk, ha az ajándékba kapott új ösztönzést csak arra használjuk fel, hogy nagyszabású terveket szőjünk és hatásos, de rövidéletű lendületet vegyünk a megvalósításra. A visszaesések, amik ebből adódnak, lejjebb szállítanak annál a szintnél, ahol a nagy élmény előtt voltunk; ami előbbre vihetett volna, kisértésünkké vált.

Az Evangélium megmutatja a nagy mintaképet és példaképet; a nagy átalakulási élmény után, amit a Jordán-keresztelőkor élt át, Jézus elvonul a csendes magányba. Itt bensőségessé teheti és az isteni Szellem vezetése alá rendelheti azt, ami olyan túláradóan költözött be lényébe.

A jövőben, különösen a vallásos élet megtermékenyítéséhez szükséges lesz a csendbe való elvonulás művészetére. Minden keresztény értelemben vett igazi vallásos élmény a krisztusi bennünk-lakás titkának megközelítése lesz, amit Pál így fogalmazott meg; „Nem én, hanem Krisztus énbennem”. Ezáltal a vallásos élményt sejtelmes analógiák és emlékeztetések fogják áthatni a Jordán-keresztelőre. Ha azt akarjuk, hogy az a kegyelemteljes isteni erő, ami lelkünkbe száll, az életben gyümölcsöt teremjen, akkor tudatosan megteremtett belső nyugalom és csend révén kell hogy megtalálja útját az ember lényének mélyebb rétegeihez. A jövő kultikus kereszténysége számára épp oly fontos lesz a szentség útján kapott isteni érintés utórezgéseibe elmélyedni és azt bensőségessé tenni, mint az előkészület, melyben azért küzd az ember, hogy méltó legyen a szentség elfogadására és átélésére. A szent aktus teljesítése közben ismételten felhangzó áldás” „ Krisztus bennetek”, ami a „Dominus vobiscum” helyébe lép, felgyújtja a helyes előkészítés révén megnyílt lelkekben a „Krisztus mibennünk” szikráját. Ha az előkészületet nem követi utólagos helyes átélés, megtörténhet, hogy éppen az az isteni erő siklik ki, amiben az ember részesül, és az érzéki vágy kisértő ösztönzésévé változik. A munka külső világában teljesítendő feladatainkhoz mindig újra és újra tudatosan hozzá kell fűznünk azt a feladatot, ami ember létünk értelme; isteni erőket inkarnálni az emberi lénybe, szellemet a Föld anyagvilágába.

Negyven nap a pusztában

Bár igen merész vállalkozás, megkísérelhetjük - mintha emberi életrajzról lenne szó, - az eddig elmondottak alapján képzeteket alkotni arról, hogyan alakult Krisztus élete a Jordán-keresztelőt követő első, döntőfontosságú időszakban.

Jézus a magányba vonulásának negyven napja alatt egy erősen mozgalmas meditatív elembe merült. Tudatának kozmikus felemelkedése először azt eredményezi, hogy a harmincéves jézusi élet minden tartalma visszahúzódik egy bizonyos távolságba és az idegenség lehelete vonja be. De az elmélyedésnek és az önmagára-eszmélésnek az elmúlt harminc évre való visszapillantást is tartalmaznia kell. És ez a visszapillantás arra vezet, hogy a magasabb Én-lény, aki most Jézus lelki terébe költözött, felveszi magába a jézusi tapasztalatokat.

Itt elsősorban az utolsó tizennyolc év fontos, amiről az evangéliumok hallgatnak, amennyiben a tizenkét éves Jézusról a templomban szóló történet és a Jordán-keresztelő közötti időszakot titokba burkolják. Itt azonban kiindulhatunk azokból az utalásokból, amelyek Rudolf Steinernek erről az időszakról adott leírásai nyomán készült. „Jézus gyermekkora és ifjúsága” c. könyvben találhatók. Ez alatt a tizennyolc év alatt a felnövekvő Názáreti Jézust sorsa összehozta az akkori emberiség három legfontosabb szellemi áramlatával. Mind a három találkozás kb. hatéves időszakot töltött ki. Az eredmény, miután az emberiség lelki elszegényedésében a nullponthoz

21

érkezett, nem lehetett más, mint háromszoros emberi csalódás. Egymást követte a kiábrándulás a zsidóságból, a pogányságból és végül az esszénusságból, amely akkor az aszkétikus okkultizmus legfontosabb képviselője volt.

A negyven nap alatti visszapillantásban először az az idő bukkan fel, amikor Jézus tizennyolcadik évéig intim bepillantást nyerhetett az ótestamentumi élet köreibe. Miután azon a húsvéti ünnepen a templomban a jeruzsálemi zsidóság vezető szellemei felfigyeltek a fiú kimagasló tehetségére és bölcsességére, bizonyára nem volt hiány olyan irányú fáradozásokban, hogy bevonják őt teológiai iskoláikba, hogy az atyákról rájuk maradt törvények nagy tanítójává képezzék ki. Bármennyire igyekezett is azonban eljutni azokhoz a szellemi forrásokhoz, amelyekből a zsidó emberiség akkor még merített, csak olyan vallásos kultúrát talált, ami már teljesen a megmerevedés áldozata lett. A teológia minden cizelláltsága mellett is csak hideg észtudomány. Jézus látja, hogy a vallásos intellektualizmus világa veszi körül, ami nem csak maga élettelen, hanem minden élőt is meg kell hogy öljön. Az okosság hideg szellemével találkozik. Az okozza első nagy csalódását és az mutatja az emberi elszegényedést, hogy látja; atyái törvény-vallása az embereknek holt eszméket ad elevenek helyett, köveket kenyér helyett.

Ebben a pillanatban a visszatekintés aktuális, a jelenre vonatkozó jelleget ölt. Az okosság hideg szelleme, akit az ifjú Jézusnak hatásaiban kellett megismernie, alakot ölt és lényszerűen lép lelki szeme elé. Látja Ahrimant, a lélektelenség kísértetszerű sötét szellemét. És mikor a visszatekintés ilyen világos befelé-tekintéssé sűrűsödik, egyszersmind prófétai előretekintéssé válik saját és az egész emberiség jövőjébe. Jézus felismeri, hogy ugyanaz a hideg, halott, csak okos szellem, akinek leheletét először a zsidóságban ismerte meg, egykor a jövőben majd a legcsodálatosabb találmányokhoz fogja elvezetni az emberiséget, amikkel azonban egyre fenyegetőbbé válik a lelketlenség és a lelki halál veszélye. Ahriman egyszer majd elhozza a csupán külső természetszemlélet és technika korát. És minél inkább abba a csalóka ábrándba ringatja az embereket, hogy csak ezen az ő útján szerezhetik meg a kenyerüket, annál inkább köveket fog kenyér helyett enni adni nekik. Ma, a szervezés és a gép korszakában saját tapasztalatunkból láthatjuk, hogy milyen jövőbeli perspektíva bontakozott ki akkor az első visszatekintésből. Az Ahriman-izmus halált hozó átka mindenütt beteljesedik körülöttünk.

A kísérteties kilátásnak Jézusban szükségszerűen saját emberi feladatának új tudatát és egy harciasan elszánt, jövőbe irányuló impulzust kellett kiváltania. Jézusnak különösképpen éreznie kell az isteni erőket, amikkel a vele történt változás óta rendelkezik. Érzi, hogy ki tudná ütni Ahrimant a nyeregből ha akarná. Isteni mindenhatósága révén megadhatná az emberiségnek azt, amit Ahriman az elkövetkező évezredekben az emberi lélek melegsége és elevensége árán fog megadni. Megadhatná mindezt anélkül, hogy előbb a borzalmas lelki megsemmisülésbe hajszolná az emberiséget. Az emberi szellem minden felfedezését és találmányát előrehozhatná, ha véghezvinné azt a csodát, hogy a követ kenyérré változtatja. De abban a pillanatban, amikor tudatára ébred, hogy ezt a csodát meg tudná tenni, világossá válik előtte, hogy ezt sohasem akarhatja. Mágiát űzhetne, - de nem azért jött, hogy mágus legyen, hanem hogy emberé váljon és ugyanazt a sorsot vegye magára, amit a többi embernek is viselnie kell. Azért jött, hogy a bensőségesség új csíráját hozza a világba. Az emberi lét talajába egy szellemi erő magvát veti el, ami egykor majd képes lesz egészen az emberi testiségig hatni és a fizikai emberi testet felépíteni, ha évezredekbe fog is telni míg ez a vetés kikel. Akárhányszor diadalmaskodik is az Ahriman-i hatalom az emberiségen ezek alatt az évezredek alatt, mégis fontosabb az, hogy az emberi Én-ek az elvetett erőbe türelmesen belenőve szabadságra ébredjenek, minthogy egy egyszeri isteni beavatkozás révén anélkül, hogy az emberek bármivel is hozzájárulnának és érettek lennének rá, a kövek élő kenyérré változzanak. Azt, hogy a lelke előtt felmerült a mágia lehetősége, Jézus mint Ahriman-i kisértést ismeri fel, aki a fizikai testiség szférájából lép a beköltözött isteni Én elé. Mikor átlát az Ahriman-i kisértésen, a Földön is teljesen világossá és határozottá válik az ősidők óta benne élő elhatározás, hogy emberré váljék. Az Ahriman-i hatalmat nem üti ki mágikusan a nyeregből; hagyja, hogy hadd menjen a maga útján. De az a mag, amit csendes emberré válásával a földi talajba elvet, az az eljövendő korokban, mikor Ahriman legnagyobb diadalait ünnepli, olyan erővé fog érni, ami az emberben ellensúlyozhatja a halálerőket.

22

A visszatekintés folyamán azután az merül fel, ami a tizenkettedik és harmincadik év közötti időszak második korszakának tartalmát képezi. Jézus akkor egyszerű ácsmesterségének gyakorlása közben bejárta azokat a vidékeket, amelyek észak felé Szíriában Föníciában hazájával szomszédosak voltak. Itt a pogányság körében a második emberi üresjárat tanújává vált. Észrevette a Kr. előtti vallások istenkultuszának elfajulását és belső kialvását. A templomhelyeken, melyek egykor a szent isteni élet központjai voltak, látta az emberi lelkeket epedni azután, amit elvesztettek. Látta őket oltárok előtt összeseregleni, telve forró vággyal az égi segítség után. De már nem voltak olyan papok, akik az Isteneket a földi oltárokra le tudták volna hívni Az emberiség úgy tűnt előtte, mint egy nyáj, melynek nincs pásztora. Nemcsak hogy üresen maradtak az oltárok, de a régi szent Istenek helyett démonok uralkodtak az emberek között. A vezetők csődje és elfajulása abba a veszélybe sodorta az embereket, hogy a démoni lények egész seregeinek válnak prédájává.

Élete második nagy csalódása az volt, hogy meglátta a Lucifer-i szellemek beláthatatlan seregeit, melyek az emberiségre rohantak. Hisz az éppen akkor megalapított császári kultusz révén Rómában is kitörőfélben volt a császári megszállottság őrületének vihara. Itt nem hideg okosságot látott, hanem féktelen, forró vágyéletet. Mindazok a megrázó benyomások, melyekben tizennyolcadik és huszonegyedik éve között része volt, újra felmerülnek Jézus lelke előtt a pusztai magányban. S a visszatekintés most is aktuális jelleget ölt. A fényes Lucifer-i szellem maga jelenik meg előtte, telve túláradó büszkeséggel a szinte korlátlan hatalom miatt, amire mindenütt szert tett az emberi lelkek fölött. Jézus lelkében a találkozás ismét egy impulzust vált ki. Tudatára ébred, hogy meg volna a lehetősége, hogy a vezető nélkül maradt emberiség élére álljon. A most benne lakó Istenség glóriájának kisugárzó fénye révén elérhetné, hogy az emberek, akik telve vannak mélységes vággyal egy igazi vezető után, mérhetetlen seregekbe özönöljenek hozzá. Elragadhatná őket a diadalmaskodó Lucifertől és a kíséretében lévő megszámlálhatatlan tisztátalan szellemtől - és elszabadíthatná bennük az isteni elragadtatás viharát. De abban a pillanatban, amikor felismeri, hogy ha akarná, kiüthetné Lucifert a nyeregből és mint magával ragadó vezér, az egész emberiség élére állhatna, egyszersmind végérvényesen világossá válik benne az is, hogy mi az az egyetlen, amit az emberek között akarhat; nem azért jött, hogy uralkodjék, hanem hogy szolgáljon. Csak egy nagy szuggeszió volna, ha személyiségének isteni fölényével lecsillapítaná az emberek vezető utáni szomjúságát. Aki szuggeszióval él, akkor is uralkodik, ha segíteni látszik. Abból, hogy felmerül lelke előtt a magával ragadó vezérség lehetősége, Jézus átlátja, hogy magának Lucifernek kisértése ez, aki felvezeti egy hegy csúcsára és lába elé akarja rakni a földkerekséget. A benne lakó isteni Én-nek az emberi lélektestben a valóságos Lucifer-i hatalommal kellett találkoznia, amely azon a ponton volt, hogy az egész emberiség asztralitását hatalmába kerítse. És ebben a pillanatban a nagy kozmikus szeretetimpulzus, amit Krisztus a Földre hozott, saját emberi lelkiségében is teljesen tudatossá válik; világosan felismerhető az út; a Sion hegyén lévő csendes terembe vezet, ahol Jézus, mielőtt kenyeret és bort adna tanítványainak, megmossa a lábukat.

A visszatekintő magára-eszmélés folyamán felmerülnek a Jordán-keresztelőt közvetlenül megelőző évek is. Az esszénus-kolóniából, Názáretből származó Jézust mindig is megkörnyékezték az esszénus rend vezetői. A zsidóságnál és a pogányságnál átélt élményei után végül is hajlandónak érezte magát arra, hogy beletekintsen a szellemiség különös világába, ami az esszénusok világtól távol eső kolostoraiban alakult ki. Látta annak az aszkétikus iskolázásnak bámulatra-méltó eredményeit, aminek itt átadták magukat. Találkozott az okkultizmus fájának utolsó élő ágával. Az esszénusok szigorú böjt és áhítat-gyakorlataik révén csodálatraméltó hatalmat értek el saját lényük felett. Talált az esszénusok között tisztánlátókat és olyanokat is, akik indiai fakírok módján úrrá lettek saját fizikai testük nehézségi erőin. De első pillanattól fogva tisztában volt azzal, hogy az esszénus-okkultizmus világa egyoldalú és alapvető tévedésen alapul. Fel kellett ismernie, hogy ilyen iskolázás csak akkor lehetséges, ha művelői úgy elkülönülnek, mintha szigeten élnének és a világ többi részét magára hagyják. Kikapcsoltak mindent, ami a földhöz köt és különleges törvényeket teremtettek a maguk számára, amelyek között végül is nem volt már érdem szelleminek lenni és elérni a benső erők szenzációs túlerejét a külső erők fölött.

Itt az elszigetelődést Jézus alapvetően igazságtalannak tartotta az emberiséggel szemben. Az, hogy az esszénusok a szellemiséget magukhoz vonzották, ahelyett hogy kint dolgoztak volna a

23

világban mint a többi ember, az emberiség ellen elkövetett lopásnak tűnt Jézus szemében. Átlátott az ott uralkodó lelki-szellemi egoizmuson, ami ahhoz vezetett, hogy saját maguk részére használták fel azt, amivel az éhező és szomjazó emberiségnek tartoztak. Ez tökéletessé tette azt a fájdalmas emberi kiábrándulást, ami ránehezedett a lelkére, mikor körülnézett, hogy megtudja, milyen szellemi erők és áramlatok vannak még egyáltalán a világon. Mint a Lucifer-i és Ahriman-i erők komplikált együtthatását élte át az esszénus okkultizmust. S most, mikor tudata és a lelkében lévő szellemi erő olyan végtelenül megnőtt, mindez újra felmerül előtte. Ugyanakkor érzi, hogy ha akarná, mindazt véghez tudná vinni, amit India leghaladottabb brahmanjai és az esszénus rend aszkétái véghezvittek. Elvethetné az okkultizmus isteni erőből származó új magvát. Levethetné magát pl. a templom tetejéről anélkül, hogy ezáltal baja esne. De milyen távol áll lelkületétől és a szenvedő emberiség iránti szeretetszándékától, hogy felhasználja ezt a lehetőséget. Látja, amint Lucifer és Ahriman együtt munkálkodnak azon, hogy ilyen lehetőségek képét varázsolják elébe. Ha csak egy lépést is tenne a fakírizmus útján, ez a kozmosz legmagasabb isteni erőinek megkísértését, és a velük való visszaélést jelentené. Abból a magból amit elvet, kinő majd a jövőben az emberek új teljhatalma saját fizikai és étertestükön. De ez a hatalom csak akkor lesz egészséges, ha az életben gyakorolják, ott, ahol az emberek egymás terhét viselik. Ez a kisértés, ami az életerők rétegéből száll fel mikor Krisztus kozmikus életereje felkavarja az emberi étertest áramlásait, Jézusban a legvilágosabban tudatosítja, hogy milyen különleges állapotba került, de mindennél jobban meg is erősíti benne az akaratot, hogy fenékig ürítse az emberi lét kelyhét. Az a tisztánlátás és azok az impulzusok, melyeket a negyven napig tartó magányban vívott ki és erősített meg, - amennyiben már eleve nem voltak meg Krisztus lényében - mérvadók maradtak a krisztusi élet nem egészen három éve számára. A kiállott háromszoros kisértés szempontjából kell megítélni mindazt, amit az evangéliumok Krisztus tetteiről hírül adnak. Csak itt találjuk meg igazán a Kulcsot Jézus un. csodáihoz.

A „csodák” három csoportját különböztethetjük meg. Az első csoportba tartoznak azok a tettek, amelyekben Krisztus szellemi ereje különleges hatást gyakorol a külvilágra, pl. a víz borrá változtatása a kánai mennyegzőn, az un. „kenyér megszaporítás” az ötezer és négyezer ember megvendégelésénél a fügefa elátkozása. A „csodák” második fajtája az emberekre való különleges hatás. Ide mindenekelőtt a gyógyításokat és halott-feltámasztásokat szokták számítani. A „csodák” harmadik csoportjában Krisztusnak a saját lényére gyakorolt különleges hatás ismerhető fel. Ide tartoznak pl. a tengeren-járás és a megdicsőülés a hegyen.

A megkísértés története Krisztus tetteinek mindennemű külsőséges vagy materiális felfogásának logikus cáfolata. Ha Krisztus az ötezer vagy a négyezer ember megvendégelésénél a fizikai kenyeret szaporította volna meg, ha mágikus erővel sokat csinált volna a kevésből, akkor utólag esett volna áldozatul annak a kisértésnek, melyben Ahriman azt kívánta tőle, hogy a köveket kenyérré változtassa. Nem mintha nem rendelkezett volna mágikus erőkkel, de lemondott róluk. Nem mágus, hanem Megváltó akart lenni. Ahelyett hogy megújította volna a mágiát, az átszellemesítésre való igyekezet magvát vetette el az emberiségbe. Ha együtt nézzük a megvendégelési történeteket és Jézus megkísértését, világosan kitűnik, hogy a megvendégelésnél érzékfeletti, belső folyamatokról van szó, melyeknek azonban lelki szinten legalább akkora realitásuk volt, mint amekkora mágikus véghezvitel esetén a fizikai síkon lett volna.

Ha Jézus gyógyításai és halott-feltámasztásai a szó szoros értelmében vett „csodák” volnának, ha az emberi lelkekbe és sorsokba való szenzációs szuggesztív beavatkozáson alapulnának, akkor utólag mégis Lucifer diadalmaskodott volna, aki azt akarta, hogy Jézus a hegytetőről kiindulva úrrá legyen minden ember lelkén. A gyógyítási történetek és a megkísértési történet egyszerre való vizsgálata feltétlenül megerősíti azt a történelmi megismerést, melyhez már az Apollónius-életrajz tanulmányozásánál is eljutottunk; hogy a betegeknek gyógyító lelki erőkkel való kezelése abban a korban egészen általános és a szervezetnek megfelelő volt. Akkor inkább gyógyítottak lelkileg, mint anyagi orvosságokkal és csak a Krisztusi szeretet magától értetődő és elementáris kifejezése volt a betegeknek kézrátétellel való meggyógyítása. A szuggeszió, mely lényétől oly távol állt, itt nem játszott szerepet. - Nem a szuggesztív képesség, hanem a szolgáló szeretet erejét erősítette meg Krisztus az emberiségben.

24

Ha Krisztus az emberek csodálatos megvendégelését követő éjszakán fizikai-testével járt volna a Genezáret tavának hullámain, akkor utólag engedelmeskedett volna a démoni erők sugalmainak, akik megmutatták, hogy levethetné magát a templom tetejéről anélkül, hogy baja történne. Ha együtt nézzük pl. a tengeren-járást és a megkísértés történetét, csak azt a szemléletet erősítheti meg, mely reális érzékfeletti folyamatokkal számol és amely felismeri, hogy az, amit a tanítványok éjszaka a Genezáret taván átéltek, látomásszerű szellemi találkozás volt. Krisztus teljesen elveti a fakírizmus szenzációit; az Ő életének körén belül ilyenek nem játszhatnak szerepet. Ezek helyébe az engedelmesség és türelem magvát veti el az ember lényébe.

A János-i párhuzam

Ha a megkísértési történetet így értelmezzük, nemcsak a Jordán-keresztelőt követő jelentőségteljes életrajzi pillanatba, Jézus önmegtartóztatásának titokzatos időszakába nyújt bepillantást, hanem egyszersmind úgy állítja lelkünk elé Krisztust mindjárt a dráma kezdete után, mint ahogy azt a János-i lábmosási jelenet a dráma befejezése előtt teszi; mint az igazi emberi magatartás és lelkület példaképét. Az elsősorban mitikusan ható megkísértési jelenetekben megérint bennünket Jézus nagyszerű, az emberfelettiből kiküzdött embersége. Klasszikusan jut ez Márknál kifejezésre, aki nem írja le olyan részletesen, mint Máté és Lukács, hanem csak azt mondja, hogy Jézus negyven napig volt a pusztában, ott megkísértette a sátáni erő, azután ezt a rövid mondatot fűzi hozzá; „Az állatokkal volt együtt és az angyalok szolgáltak neki”.

Minél világosabban felismerjük, hogy milyen döntő fontosságú a megkísértési történet Krisztus életének és lényének megismerése szempontjából, annál inkább előtérbe nyomul az a kérdés, hogy miért nem tartalmazza ennek a leírását János evangéliuma. A negyedik evangélium első pillantásra a leghalványabban sem utal arra, amit az első három evangélium a Jordán-keresztelő utáni negyven nap tartalmáról elmond. Sőt úgy látszik, hogy élesen ellentmond annak, mert semmit sem mutat abból az önmegtartóztatásból, amit Jézus lényének átalakulása után tanúsít. Sokan véltek legalább is egy hangulatbeli párhuzamot felfedezni a megkísértés és a templom-megtisztítási jelenet között, amit a János-evangélium mindjárt az elején elmond. Minden esetre úgy látjuk itt Jézust, mint a pusztában, győzelmes harcban a gonosz szellemmel és a szellem-ellenséggel. De a templomi jelenet homlokegyenest ellenkezik a pusztai jelenettel. Jeruzsálem éppen az ellentéte a szándékosan keresett magánynak és magánynak; a város és a templom tele van tolongó, beláthatatlan embertömegekkel. Mert Húsvét ünnepe van, mikor Jézus a pénzváltók asztalait felborítja és a korbácsot megsuhintja. Mindenhonnan összesereglettek a zarándokok és sok ezren tanúi lehettek ítélkező fenségének, ami Jézus arcából és egész lényéből megnyilvánult. Melyik ábrázolás az igazi? Az első három evangéliumé, mely azt mutatja, hogy Jézus minden embertől visszavonul, vagy a János-evangéliumé, amely leírja, hogy Jézus az emberek közé megy, mégpedig éppen oda, ahol a legtöbben tolonganak?

Az a rejtélyes ellentmondás, amibe itt ütközünk, ha arra vezet, hogy átfogó pillantással a négy evangélium egészét nézzük, a Jézus életére vonatkozó egyik legnagyobb horderejű felismeréshez vezet el. A megkísértési történetről alkotott gondolataink meglepő módon beigazolódnak és elmélyülnek. Itt jobban megtanulhatjuk a „teljes szinopszis” művészetét, mint bármelyik más helyen. A protestáns teológia felszínes módon alkalmazta a szinopszis = „együttnézés” kifejezést, mikor az első három evangéliumot szinoptikusnak nevezte. Ennek oka az, a kézenfekvő megfigyelés volt, hogy az evangéliumi leírások Máténál, Márknál és Lukácsnál párhuzamosan haladnak és számos helyen messzemenően megegyeznek. De egyre inkább ki fog tűnni, mennyire megtévesztő volna az első három evangéliumot mint „szinoptikust” szembeállítani a János evangéliummal. A Máté, Márk és Lukács evangélium együttnézése is csak akkor lesz igazán gyümölcsöző, csak akkor vezet el minden szóban bennelévő individualizálás és metamorfózis megvilágosító felismeréséhez, ha belevonjuk a János-evangéliumot is. Mind a négy evangéliumot szinoptikusan kell felfogni és szinoptikusnak kell nevezni. És akkor az együttnézés révén megtanuljuk az evangéliumot olvasni a négy evangéliumban és az ilyen olvasásnál a

25

közvetlenül kimondottakon kívül a ki-nem-mondottak bámulatraméltó gazdagsága is megmutatkozik, ami mindenütt, ahol ezt hozzáolvassuk, misztériumszerű mélyebb rétegekbe visz el. Különösen annak a kezdeti állapotnak a misztériumáról, amiben Krisztus-Jézus a Jordán-keresztelő után volt, tudja az evangélium a legfontosabb közléseket csak azzal a néma jelbeszéddel megtenni, amivel a négy evangélium összehasonlító együttnézésekor látszólagos ellenmondások elé állít bennünket.

Mit mond a négy evangélium teljes „szinopszisa” a Krisztus-i munkálkodás kezdetéről? Az első három evangélium a Jordán-keresztelőről szóló beszámoló után eltöltött negyven napról beszél. Azután megmutatja, hogy lép Jézus a nyilvánosság elé. Galileai hazájában kezdi hirdetni az általa hozott üzenetet. Tulajdonképpen még ez sem az Ő híradása, mert ugyanazzal a felhívással él, mint amivel Keresztelő János lépett az emberek elé; „Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa."

Első pillanatban úgy vélhetnénk, hogy ez mindjárt a negyven nap letelte után történt. De nem hiába fűzi hozzá mind a három evangélium az időpont meghatározását. Tudtunkra adják, hogy Jézus csak akkor lép a nyilvánosság elé, amikor Heródes és Heródiás már kezet emelt Keresztelő Jánosra és őt a Macharus sziklabörtönébe vetette. Ez a drámai esemény azonban semmi esetre sem esik az első hónapjaira annak az évnek, melynek elején a Jordán-keresztelő történt. Inkább az előrehaladott Húsvét utáni idő esik, négy-öt hónappal a Jordán-keresztelő után. A negyven-napos kisértés után Jézus nyilvánosság elé lépéséig hosszabb idő marad nyitva, mint ezt általában gondolják. Ebbe az időközbe a Húsvét ünnepéig még egyszer negyven nap belefér. És minthogy Jézus fellépése - mint azt a következő fejtegetésekből látni fogjuk, - a pünkösdi időszakra esik, az az időköz amit az első három evangélista a hallgatás leplébe burkol, magában foglalja az évnek azt a negyven napját is, ami a Krisztus-dráma végén olyan nagy jelentőségűvé vált a feltámadás titkába elmerült tanítványok számára.

A János-evangélium első fejezeteiben lévő leírásokban olyan nyíltsággal találkozunk, ami - miután megpróbáltunk képzetet alkotni a Krisztus-lény kezdetbeli különleges állapotáról, - a legnagyobb csodálkozást váltja ki. János teljesen mentesnek látszik attól a tiszteletteljes félénkségtől, amit a másik három evangélista mutat, amikor erről a kezdeti időről vagy hallgat, vagy a megkísértési történet mitikus hieroglifáival szól róla. János kezdettől fogva a legnagyobb nyíltsággal írja le azt, ami a Jordán-keresztelő után történt. Látjuk, hogyan megy el Jézus Keresztelő Jánoshoz és hogy ezzel a találkozással kapcsolatban hogyan találja meg Pétert, Andrást, Fülöpöt és Natanelt. Azután változik a színhely. Jézus Júdeából Galileába megy. Ott találjuk anyjával és tanítványaival mint vendéget a kánai mennyegzőn. Ismét változik a színhely. Minthogy közeleg a Húsvét ünnepe, Jézus felmegy Jeruzsálembe, hogy, mint a világból összesereglett zarándokok, ő is a templom bűvkörében ünnepelje az ünnepet. Lejátszódik a templom megtisztításának jelenete. A drámai húsvéti esemény utóhangjaként folytatja le Jézus titokzatos éjszakai beszélgetését Nikodémusszal. Azután visszatér Galileába, útját Szamárián keresztül veszi, ahol az ősrégi szent Jákob-forrásnál beszélget a szamáriai asszonnyal.

Felmerül bennünk a kérdés; ha már a János-evangélium nem beszél arról az önmegtartóztatásról, amit Jézus a Jordán-keresztelő után gyakorolt, hogy a hatalmas túláradó erőt magába teljesen befogadja és inkarnálja, akkor a János-i leírás melyik részéhez tartozik Jézus első előtérbelépése, amit az első három evangélium olyan nyomatékosan kiemel? Előtte vagy utána van a kánai mennyegző, a templom megtisztítása és Nikodémusszal való beszélgetés hármas eseménye? Tulajdonképpen csak feszült várakozással és lélegzetvisszafojtva tehetjük fel ezt a kérdést. A három eseményben nem csak hogy hiányozni látszik Krisztus önmegtartóztatása, amit a megkísértési történet lényegének ismertünk föl, hanem ellenkezőleg, a legerősebb hatások indulnak ki Jézus alakjából. A legcsodálatosabb csodák történnek. Jézus valóban nagyobb „csodákat” tett kezdetben, mint később.

Mikor az evangélium a benne megadott időmeghatározásokkal feleletet ad kérdésünkre, igazolja és megerősíti várakozásteljes feszültségünket. Megtudjuk, hogy a Kánai mennyegző, a templom megtisztítása és a Nikodémusszal való beszélgetés mind Krisztus működésének megkezdése előtti időpontra esik. A Nikodémusszal történt beszélgetés után az írás szerint Jézus

26

tanítványaival Júdeában marad és ott munkálkodik. Még minden tevékenysége Keresztelő János tevékenységének hatása alatt áll és az ő módján történik. Az evangélium kifejezetten hozzáteszi, hogy maga János is tanít és keresztel, amikor a Jézus körül kialakuló körben a János-keresztséget használják munkálkodásuk eszközéül. És mintha a négy evangélium szinoptikus vizsgálatához - ami éppen itt olyan fontos, - egy híd épülne; a János-evangélium ugyanolyan precizitással hivatkozik Keresztelő János elfogatására, mint a másik három evangélium. „Jánost ugyanis akkor még nem vetették börtönbe. Máté Márk és Lukács úgy beszél Jézus munkálkodásáról, hogy az csak Keresztelő János elfogatása után kezdődik. János olyan tevékenységéről is hírt tud adni, ami az előtt az időpont előtt történt. Ha a Jézus köre által kifejtett aktivitás eleinte nem is egyéb, mint a keresztelési tevékenység kiterjesztése, melybe bekapcsolódnak, az evangélium tudósítása szerint mégis felmerült János és Jézus viszonyának kérdése. János tanítványai megkérdezik mesterüket és János az emberiségre vonatkozó egyszersmind kozmikus távlatokba mutató választ adja a vőlegényről és a vőlegény barátjáról, ami abba a kulcsszóba torkollik, hogy „Őneki növekednie kell, énnékem pedig el kell fogyatkoznom”.

Egyenesen megrémülhetünk az evangéliumok együttnézésének ettől az eredményétől. Az első evangéliumok megtanítottak rá, hogy a Jordán-keresztelő és Keresztelő János elfogatása közötti időszakot mint egy nagy misztérium idejét érezzük át. - Ha a megkísértési történet elbeszélésével meg is törik hallgatásukat erről az időszakról, leírásuk mitikus nagysága révén mégis hűek maradnak a hallgatáshoz mikor azt beszéddé emelik. A János-evangéliumot a bátor misztérium-leleplezés szelleme hatja át. Szabad betekintést ad abba az időközbe, ami ilyen nagy titkot rejt magába. De mikor ezt megteszi, minden esetre elvárja tőlünk, hogy azt amit megmutat, a legnagyobb tisztelettel és óvatossággal kezeljük; a kánai mennyegzőt, a templom megtisztítását és a Nikodémusszal való beszélgetést nem érthetjük meg, ha egy lélegzetre olvassuk el a többi jelenettel, amiről az evangélium beszél. Csak ha megérezzük, hogy bennünk rezeg a kezdeti állapot titokzatos forrongása a krisztusi lényben és ugyanakkor az önmegtartóztatás és áldozat nagy lélegzete is, csak akkor számíthatunk rá, hogy megértjük azt amit az evangélium itt mondani akar nekünk. Ha a hármas megkísértés volt az első negyven nap tartalma, itt most megsejtető bepillantásra méltat az evangélium abba, ami a második és harmadik negyven nap tartalma volt.

Kánai mennyegző, a templom megtisztítása, beszélgetés Nikodémusszal

A megkísértési jelenet hármasságának - ami érzékfeletti jellege folytán a belső lelki térségben játszódik le a történések olyan hármassága felel meg, ami látszólag a magány bűvkörén kívül, az emberek közepette folyik le; a valóságban azonban a még mindig ható önmegtartóztatási akarat révén egy szent, aurikus anyagburokban marad. A hármas történést; a kánai mennyegzőt, a templom megtisztítását és a Nikodémusszal való beszélgetést természetesen nem szabad felfognunk egyszerűen mint párhuzamot a megkísértéses történettel. De azért az emberi inkarnációba éppen most belépett Krisztus lényének ugyanaz a titka lüktet benne. És bármilyen különösen hangzik is, ehhez a három jelenethez a megkísértési történetből tanultakat kell kulcsként felhasználnunk.

Jézus mint megváltozott ember lép hazájának, Galileának földjére, mikor a kánai mennyegző vendégei között megjelenik. Lelkében már nem az emberi Jézus-én, hanem Krisztus kozmikusan nagy Nap-Énje lakik. A Jordán-keresztelő és a magány negyven napja Júdea legszélének körzetében játszódott le, ott ahol a Jordán a Holt Tengerbe torkollik, és Júdea pusztájának borzalomkeltő sziklaszirtjein. Az idegenből, a halál tájainak igézetéből visszatérni hazája kedves, életet sugárzó tájaira, nagy emberi fellélegzést kellett hogy keltsen Jézus lelkében. Ez a fellélegzés azonban átlátszóvá vált az inkarnációba belépett Krisztus-lény új magára-találása számára. Galilea paradicsomában éppen most áradt szét a tavasz csodája. A virággal hintett tájak közepette a tavaszi varázs gyújtópontja Kána volt. Az évnek ez az időpontja volt, amikor Galilea titka különlegesen láthatóvá sürüsödött; az, hogy itt a földi természet telítve maradt egykori Nap-állapotának emlékeivel, a tavasz leheletére most a szépség csodálatosan gazdag megnyilvánulásává virágzott ki. Az év tavaszán keresztülragyogott a planetáris tavasz, amin a Föld a Világév nagy

27

körén belül egykor átment. A Nap-szféra szellemi magasságából földre leszálló Krisztus-lény először ott talált ismét magára egy emberi testben, ahol a földi táj a kozmikus bukás és bűnbeesés képmása. Most emberi szemeivel olyan világba tekintett, ami az életet hordozó Nap-szférának, mint magának a teremtés fényforrásának földi visszfénye volt. Nemcsak Jézus emberi lelkének, hanem a Krisztus-lény új, nagy önmagára-találása számára is földi hazaérkezést jelentett, mikor a jézusi élet színtere a megkísértés hegye után a galileai Kána lett. A felemelkedett jézusi tudatot az égnek földi megnyilatkozása veszi körül. Az emberivé vált krisztusi tudat, melynek célja hogy a Föld ismét Nappá váljon, a Földön a régi-Nap tavaszi nyomát találja, mint az eljövendő új-Nap profetikus képét. A galileai tavasz így tökéletes tükrévé válhat annak az átváltozási csodának, ami a Krisztus-Jézus lényében lejátszódik. Bár csak emberi mennyegzőt ünnepelnek, az emberi együttlétet egy földöntúli tavasznak és Napnak a fénye ragyogja be. - Nap-csoda volt, ami akkor történt, mikor a lakoma vendégei bort ittak és ízleltek, bár a korsókba, amikben felszolgálták, friss forrásvizet merítettek. Hiszen a Nap az, ami a szőlőben a vizet évről évre borrá változtatja. Annak az ősrégi múltnak utóhangjai, melyben a Nap átalakító ereje még minden földi dolgot sokkal erősebben áthatott, egyesültek a jelenlévő emberek félig alvó, félig éber lelkének mélyén a távoli jövő megsejtésével, amikor az emberekből kisugárzó új belső Nap fog átalakítóan belenyúlni a természet világainak életébe.

Hogy a kánai csoda megtörtént, azt mutatja, hogy ebben az első időben egyáltalán nem volt lehetséges a Krisztus-lényből kiáradó isteni erő hatásait megakadályozni. Jézusnak nem áll szándékában ezeket a hatásokat létrehozni. Sőt, azt mondja; „Még nem érkezett el az én órám”. Az önmegtartóztatás akarata uralkodott lelkében teljes mértékben. A környezetében lévő emberek mégis egészen a fizikai anyagig átélik lényének kisugárzását. Nem lehet eltitkolni azt, ami benne él.

Rudolf Steiner rámutatott arra, hogy a víz borrá változtatását, amit mint a hét János-i csoda közül az elsőt ír le az evangélium, tulajdonképpen nem lehet egyedül Krisztusnak tulajdonítani, hanem egy Jézus és édesanyja közt fennálló titkon alapul. Az, amit Jézus anyjának válaszol, utal erre a titokra. Nemcsak félreértették, hanem teljesen eltorzították a választ, mikor így fordították le; „mi közöm hozzád, asszony?” A görög szavak (ti emoi kai soi) nem jelentenek goromba elutasítást. Mint egy misztériumi formula valamilyen rendkívül pozitív összefüggésre utal és kb. így fordíthatnánk le; „Mi működik itt köztem és közted?” Ez a formula még egyszer megismétlődik az evangéliumban. Lukács elmondja, hogy Jézust, munkálkodása kezdetén Kapernaumban így szólítják meg a démonok egy megszállott lelkéből; (ti hemin kai soi) „Mi működik itt köztünk és közted?” Így beszélnek a démonikus szellemek, mert már érzik azt a fölényes szellemi erőt, ami őket hatalmába ejti.

Jézusnak és anyjának a lelki együttműködése a kánai mennyegzőn a nagy életrajzi pillanat kinyilatkoztató gyümölcse. Nemcsak Jézus, hanem Mária is jelentős lelki átalakuláson ment át. R. Steiner közlései kapcsán korábban már szóltunk arról, hogy Mária lelkébe magasabb szellemi erő és lénység költözött, mikor Jézus - mielőtt elment Keresztelő-Jánoshoz, búcsúbeszélgetésük kapcsán felfedte előtte lelki vívódásait. Megrendülése az emberiség állapotának nullpontja miatt, amit Jézus tizenkettedik és harmincadik éve között átélt és elszenvedett, másrészt a mélyről feltörő sejtelem fiának végtelenül nagy sorsfeladatáról, felnyitották Mária lelkét. Annak a szellemi lénynek révén, aki ettől kezdve lelkében élt, magának a szűzi-anyai világléleknek a hordozója lett. A kánai mennyegzőn látta viszont fiát. De mennyire megváltozott! Már nem tükröződött arcán, mint akkor a búcsúbeszélgetésnél, az emberiség egész nyomorúsága. Jézus lelkébe most a Nap-jellegű isteni Én költözött. Az anyai világlélek Máriában sejti ezt. Két magasrendű égi lény találkozik ismét a Földön. Krisztus még visszatartja magát. Azt mondja Máriának; „Még nem érkezett el az én órám”. Bár már belépett az inkarnációba, amikor az ég megnyílt és az isteni hang így szólt; „Ez az én szerelmetes fiam!” De földi megszületése még nem fejeződött be. Mikor lényét sajátmagában visszatartja, egy kozmikus anyagi burkot tart meg maga körül, melyből csak akkor fog kilépni, mikor nyíltan megkezdi működését az emberek között. Mária nem vérszerinti anyja a Názáreti Jézusnak. (Bővebbet erről 1. a „Jézus gyermekkora és ifjúsága című könyvben) A két átváltozott ember közötti viszontlátásnak ebben az órájában mégis olyasvalami működik, amit az emberi anya-fiú viszony kettős kálváriájának nevezhetnénk. A lelkében lakó lény fénysugarában Mária

28

sejtésszerűen felismeri teljesen megváltozott fiában a Krisztus-lény Nap-hatalmasságát. Ez idézi elő a kánai csodát. Ami Jézus és Mária között az újratalálkozásnak ebben az órájában lelki atmoszférájukban ide-oda vibrál, a krisztusi lény el nem titkolható kisugárzásának különös lelki színezetet és természeti hatalmat ad. A korsókban lévő víz az emberekben, mikor isszák, a legfelségesebb borrá változik, mint a Nap legnemesebb adományává a Földnek.

A Jézus és Mária közötti beszélgetés először látszólag mellékes dolgokról folyik; Mária megemlíti, hogy az ünnepségen elfogyott a bor. Hogy Jézus ezáltal mégis felfigyel a közte és Mária lelke között lévő kozmikus vibrálásra, talán nem utolsósorban azon a földalatti kapcsolaton alapul, ami mostani beszélgetésük és aközött a jelentős búcsú-beszélgetésük között van. Akkor azt mondta Jézus anyjának; az embereknek már nincs kapcsolatuk az istenivel. Most azt mondja anyja Jézusnak, az embereknek már nincs boruk. A másodikban benne rezeg az első. A konkrét hiány amit Mária említ, átlátszóvá válik a legnagyobb emberi ínség számára. Mikor Mária Jézusnak egy pillanatnyi segítségről beszél, értésére adja, hogy tudja; most már képes a nagy segítségre és megváltásra. Jézus csak annyi aktív részt vesz a pillanatnyi hiányon való segítségben, hogy utasítja a szolgákat; merítsenek vizet a korsókba. Azáltal azonban, hogy valóságos kozmikus szimbolizálás szövődik a pillanatnyi beszédbe és cselekedetbe, egy éterikus folyamat jön létre, amelybe belenyúlik és benne folytatódik az anya és fia lelki átalakulásának titka.

Elközelített a Húsvét ünnepe. Bárcsak röviddel ezelőtt tért vissza Júdeából galileai otthonába, Jézus mégis elzarándokol Jeruzsálembe, mint ahogy azt a többi kegyes ember is teszi. A várost betöltő ünnepi zsibongás közepette megy el a templomba. Nincs más szándéka, mint hogy egyszerűen és áhítatosan beleilleszkedjen az emberi közösségbe és velük ünnepelje a Húsvétot. Nem akar hatni. Még most sem érkezett el az Ő órája. De mégsem tud más lenni, mint ami. És belépése a templomba az után a változás után, ami lényében történt, egy más értelemben vett hazatérés, mint galileai hazatérése; az Isten belép az Istenség házába. Bizonyos értelemben most először keresi fel a templomot azóta, hogy a tizenkét éves fiú azt válaszolja szüleinek; „Nem tudjátok, hogy nekem az én Atyámnak dolgaival kell foglalkoznom?” Ezért nem tud Jézus lelke közömbös maradni a templomban eluralkodó kapzsi elkülsőségesedéssel szemben. Nemes harag lobban fel benne, ami több pusztán emberi felháborodásnál. Nem töri meg az önmegtartóztatást, amit sajátmaga szabott magára. De nem is kell hogy kilépjen belőle. Nincs szükség másra, mint puszta jelenlétére. Lelkéből olyan lángoló fenség tör elő, hogy a körülötte lévő emberek nem tudnak előle elzárkózni. A pénzváltók asztalai felborulnak. Páni félelem fogja el a tömeget. Mágikus erő űzi ki őket a templomból. Olyasmi történik, ami Mózes és Illés óta nem volt. Egy ember puszta jelenléte - aki mindenesetre több mint ember, - köröskörül közös látomást, élményt hív életre, mintha maga a haragvó Istenség avatkozna bele büntetve az emberek életébe. Hajdan Mózes fellépése hozta a hét csapást az egyiptomiakra; Illés próféta imádsága a Karmell hegyén az ég pusztító tűzét hozta Baál papjaira. Most mindnyájan egy életnagyság fölé emelkedő alak látásának igézetében vannak, aki néhány kötéldarabot vesz fel a földről és korbácsként megsuhogtatja a szétrebbenő tömeg feje fölött. A külső valóság szerint Jézus mozdulatlanul állhatott a templomban; de lényét mint az isteni ítélet korbácsát élték át.

Drámai izgalom hullámai csapnak át mindazok lelkén, akik ezen a Húsvét-ünnepen Jeruzsálemben vannak. A templomi jelenet továbbrezgő utóhangjaihoz tartozik az is, hogy az ünnepet követő egyik éjszakán eljön Jézushoz Nikodémusz, a zsidók egyik legfőbb vezetője. A Jézus és Nikodémusz között lefolyt éjszakai beszélgetésben nem kisebb csoda rajlik, mint a kánai mennyegzőn és Húsvétkor a templomban történtekben. Ennek a találkozásnak a titka - amire először R. Steiner mutatott rá, - azokban a szavakban mutatkozik, hogy Nikodémusz „éjszaka” jött Jézushoz. Az evangéliumnak ezt a közlését általában úgy értelmezték, mintha Nikodémusznak nem lett volna bátorsága Jézust nappal felkeresni és ezért használta fel az éjszaka leplét látogatására. Azonban éppen a János-evangélium mondja Arimátiai Józsefről, hogy bár Jézus tanítványaihoz tartozott, „de titokban, mert félt a zsidóktól” (19,38) Az evangélium hasonló kifejezést használna, ha azzal a megjelölésével, hogy Nikodémusz éjszaka jött Jézushoz, valami hasonlót akarna kifejezni. Azonban megelégszik az egyszerű időmegjelöléssel, amit mindig meg is ismétel, mikor Nikodémuszt újra említi. A 7. és 19. részben is ezt mondja; „Nikodémusz, aki éjszaka jött

29

Jézushoz”. (7,50;19.39.) A következetesen használt formulának az az értelme, hogy...szellemi találkozásról volt szó. Éjszaka itt azt jelenti, hogy Jézus és Nikodémusz lelke egyaránt abban a testetlen állapotban volt, amibe az emberek elalváskor kerülnek. Csakhogy itt az éjszakai állapot nem alvás közben jön létre, hanem két olyan egyéniség találkozik, aki testén kívül is fenn tudja tartani teljes tudatát és beszélgetni tud egymással. A Nikodémusszal folytatott éjszakai beszélgetés kiemelkedik az emberi szokások síkjából. Az okkultizmus szférájához tartozik. Két „mester” beszélget. Ezért is szólítják egymást kölcsönösen „Mester”-nek. Mindkettő többes számban beszél. Nikodémusz a régi világ beavatottjai nevében; és Jézus is azt mondja; „Mi azt hirdetjük, amit tudunk, és amit látunk, arról teszünk tanúbizonyságot”. Ezt a nagy jelentőségű mesteri beszélgetést mint két olyan ember valóságos szellemi találkozását kell felfogni, akik egymásról kölcsönösen elismerik, hogy kiemelkedik az emberiség köréből és akik éppen ezért megengedhetik maguknak, hogy ilyen módon találkozzanak. Az ezen az éjszakán történtekkel sem töri meg Krisztus a magára szabott önmegtartóztatást. Nem az áll az írásban, hogy Jézus megy Nikodémuszhoz; Nikodémusz jön Jézushoz. A belső indítékot ehhez a húsvéti templomi jelenet utóhatása adja. Abból a hatásból, ami ott Jézusból kiáradt, Nikodémusz felismerte benne a beavatottat és mestert. Ez nem hagyja nyugodni a zsidó farizeus beavatottat. Odavonzza a másik Nagyhoz, akinél teljes befogadásra talál és a Krisztus-lény egy húsvéti oktatásra méltatja őt, még mielőtt Jézus elkezdte volna tanítványait tanítani. A Nikodémusszal való beszélgetésnél tehát épp úgy, mint a kánai mennyegzőnél és a templom megtisztításánál olyan lehetőségek lépnek működésbe, melyek a mindennapi emberi lét síkján és törvényein felül állnak. Látjuk Jézust, amint magától értetődően és mesteri fokon él a régi idők beavatottjainak képességével, fizikai testétől függetlenül mozog és beszélget.

Végül fel kell ismernünk, hogy ez a három jelenet, amit a János-evangélium a Jordán-keresztelőt követő első időkből elmond, együttesen, hármasságában mégis megfelel az első három evangélium kisértési történetének. Mint lényének akaratlan kisugárzásai indulnak ki olyan hatások a Krisztus Jézusból, amik kapcsolódnak azokhoz a mágikus lehetőségekhez, amiket az ellenerők a megkísértés negyven napján elévarázsoltak. Ha felfigyelünk erre a párhuzamra, ez viszonyunkat a János-evangéliumhoz csodálatosan elmélyítheti. Érezzük a benne lévő csodálatos nagyvonalúságot és nyíltságot és ez arra kötelez bennünket, hogy még nagyobb bámulattal és alázattal olvassuk.

Az, hogy Kánában a korsókban lévő víz borrá változik, első pillantásra úgy tűnik, hogy a köveket kenyérré változtató Ahriman-i kísértés területére tartozik. Ha azonban mélyebbre hatolunk a kánai mennyegzőn működő lelki titkokba, akkor látjuk, hogy a kísértés le van győzve. A mágikus beavatkozás lehetősége a külvilágba, Krisztus nagy önmérséklete és inkarnációs akarata révén befelé fordult és átszellemiesítési impulzussá vált. De még minden annyira alakulóban van, annyira friss az új fejlődésben, hogy Krisztus lényének napszerű kisugárzása kinyilatkoztatásként hat az emberekre, ami minden időkre felkelti Krisztus kozmikus-isteni nagyságának megsejtését és felvillantja, mint a távoli jövő célját, az emberi szellem csodálatos hatalmát a földi anyag átváltoztatására.

Ugyanígy együvé tartozik a templom megtisztítása és Lucifer kisértése, aki felvezeti Jézust a magas hegyre és felszólítja, hogy legyen a világ urává. A kísértés már le volt győzve, mielőtt Krisztusig eljutott volna. De most a húsvéti ünnepen egy pillanatra megmutatkozik, hogy lényének milyen óriási hatalma van az emberi lelkek felett. Negatív módon mutatkozik, mert az emberek a bennelévő isteni szigortól megrémülnek és elmenekülnek. Pozitíven is mutatkozhatna; ha csak egy kicsit is tenne az érdekében, az emberek, akik olyan mélységesen sóvárognak vezető után, hozzásereglenének és beláthatatlan tömegmozgalom bontakozna ki. Jézus további útjai majd megmutatják, hogy a Krisztus-lény vezetői fensége teljesen szeretetté olvad át. Jézus mindenről lemond, amit az emberek sikernek szoktak nevezni és jelentéktelenül, csendben jár-kel a Földön. Csak ha kezét ráteszi egy betegre, érezteti gyógyító szeretetén keresztül uralkodói fenségét, amire szintén képes lett volna. Lényének az a kisugárzása, amit az emberek az első húsvéti ünnepen a templomban éreztek, az isteni harag emberi megnyilvánulása volt. De az isteni harag nem más, mint az isteni szeretet másik oldala. Krisztus azért jött e világba, hogy a Földön mindenütt kozmikusan ható isteni harag révén ismét hatékonnyá tegye, az emberek között isten szeretetét. Csak szolgálni akar, sohasem uralkodni.

30

Bár az első pillantásra nem ismerhető fel, a Nikodémusszal folytatott éjszakai beszélgetés arra a kísértésre emlékeztet, melyben Lucifer és Ahriman együtt környékezik meg Krisztust és azt mondják neki, hogy vesse le magát a templom tetejéről. Ha Jézus akarta volna, akkor már feltámadása előtt is megjelenhetett volna szellemileg az embereknek. Megrázó megjelenésének révén győzhette volna meg őket szellemi teljhatalmáról anélkül, hogy testileg jelen lett volna. De ez nincs szándékában. Mindaz, ami a mágikus okkultizmushoz és a fakírok tudományához tartozik, távol áll attól a lelkülettől, ami benne van. Nikodémusz azok után, amit Húsvétkor tapasztalt, megsejti benne a beavatott adeptust. Az éjszakai beszélgetés maga azonban megsejteti vele, hogy Krisztusnak saját testi-lelki lénye felett is meglévő teljhatalma másban gyökerezik. S mire a harmadik húsvéti ünnepen majd megjelenik a Golgota hegyén, hogy a keresztről levett holttestet Arimátiai Józseffel együtt bebalzsamozza, addigra saját adeptusságát is teljesen a krisztusi értelemben alakítja majd át.

A három János-i jelenet és a háromszoros megkísértés közötti egybehangzás megerősíti és megpecsételi Krisztus fölényét az ellenerők kisértő kívánságaival szemben. Mikor a János-evangélium bepillantást enged a három év kezdetének egyébként félénk tisztelettel eltakart rendkívüli mivoltába, egyszersmind lehetővé teszi, hogy szemtanúi legyünk annak az életteljes kibontakozásnak és átalakulásnak, mellyel az isteni az emberibe inkarnálódott és emberivé alakult át. A János - evangélium nagy bizalma az emberi lényben abban nyilvánul meg, hogy nem várja meg és nem hangsúlyozza Jézus tulajdonképpeni fellépésének időpontját, mint azt a többi evangélium teszi. Nem kell semmit eltakarnia, mert a saját lényén való benső munkálkodással maga Krisztus ügyel az eltakarásra; mindazt, ami isteni és égi benne, beledolgozza a földi inkarnáció burkaiba. Különös elevenséggel érintjük a Jordán-keresztelővel kezdődő inkarnáció titkát, ha a János-i leírást követve tanúi leszünk, miként tört elő hatalmasan az emberi alakból a három év kezdetén teljes mértékben semmiképpen el nem takarható isteni glória. A három krisztusi év tartalma lesz majd, hogy Krisztus lénye egyre inkább beleéli magát az emberi létbe és egyre inkább lefoszlik róla a csoda ragyogása. Valóban, mindinkább elcsendesednek a csodák, amint Jézus élete a Golgota felé közeledik. Krisztusnak minden földi tette között még leginkább azt nevezhetjük „csodának”, ami a kánai mennyegzőn történt. A régi csodahit értelmében vett legnagyobb csoda kezdetben történt. Valójában azonban a legnagyobb csoda a kereszthalál, mert itt az isteni lemondás és az emberré-válás egyetlen nagy csodája teljesedik be.

31

III. Fejezet

A tanítványok elhívása

A követés útja

Olyan időkben, amikor az emberek érdeklődése sorsszerű kényszer folytán kifelé irányul, különösen tudatosan és kitartóan kell foglalkoznunk belső életünk szférájával éspedig azért, mert az a biztonság, amellyel az életben állunk és sorsunk elébe megyünk hogy azon úrrá váljunk, nem származhat abból, amit kívülről tudunk meg, amit kívülről kapunk. Ez csak bensőnkből fakadhat. Aki teljes bizonyossággal ismer egy belső utat és azon jár, azt nem borítja fel ha külső sorskörülményei hírtelen váratlan fordulatot vesznek; ha külső szükségszerűség arra kényszeríti, hogy szakítson életmódjával amit szeret és egészen új, idegen életkörülményekhez alkalmazkodjék.

A kereszténység, ha jól értelmezzük, nem más, mint Krisztus követésének útja. Kempis Tamás középkori meditációs könyve, a „Krisztus követéséről” központilag és átfogóan mondja ki a kereszténység értelmét. Mindenekelőtt azonban az evangéliumok nem mások, mint ezen belső út állomásainak nagy képeskönyvei. Csak végleg meg kell szabadulnunk a teológia absztrakcióitól és a pusztán morális magyarázattól és el kell kezdenünk az evangélium lelki szféráját, mint saját világunkat felfedezni, és akkor csodálatos képszerű panoráma bontakozik ki előttünk, amelyen tájékozódhatunk, mint ahogy földi gyalogtúránkon a hegyvonulatokon és hegycsúcsokon tájékozódunk. Nem beszélnek itt tanításszerűen a belső útról, ezzel szemben látjuk, amint a húsból-vérből való tanítványok Krisztust követik. Jézus minden szava és tette, melynek tanúi lehetnek, - mindegy, hogy ezeket hozzájuk vagy a sokasághoz intézi - egyúttal lelkük útjának egy-egy állomását jelenti. Maga a sors jelöli ki bölcsen azokat a lépéseket és fokozatokat, melyeket Krisztus követésében meg kell találnunk.

Élményeik egyszersmind külső és belső állomások. Az összes többi ember képviseletében egy lelki utat tesznek meg, bár ennek csak akkor jutnak tudatára, mikor az, akit követnek, földi-testi alakjában már nincs közöttük. Ezért csak magunk elé kell állítanunk az Evangéliumban ábrázolt színtereket és el kell mélyednünk a tanítványok élményeiben s a lelkükben végbement változásokban, hogy a legcsodálatosabb képszerűségben szemléljük annak az útnak állomásait, melyet magunknak is meg kell tennünk. Ezt megtehetjük úgy, hogy először egyáltalán nem gondolunk magunkra, hanem csak megpróbáljuk a legapróbb részletekig kikutatni, mi történt akkor Jézus környezetében csendes, de mégis teljes történelmi valóságként. Minél szemléletesebben áll előttünk ezen ősképszerű történet lefolyása, annál inkább úgy érezzük, hogy lelkünk tükröződik a tanítványok alakjában és annál inkább felvesszük magunkba a csírát és indítékot arra, hogy végigmenjünk azokon a belső változásokon, melyek a tanítványok egyes élményeinek felelnek meg. Így hát úgy lapozzuk fel az Evangéliumot, mint a tanítványság képeskönyvét és próbáljuk meg a képírást először ott megfejteni és kibetűzni, ahol a tanítványok útjának kezdetéről és első lépéseiről beszél.

Máté és Márk: Hontalanság

Az evangéliumok különböző leírásokat adnak a tanítványok elhívásáról. Úgy tűnik, hogy az egyes ábrázolások ellentmondanak egymásnak éspedig annál inkább, minél jobban elmélyednek abban, amit szemléletes módon elénk tárnak. A tanítványok elhívását három jelenet ábrázolja. Az első a Máté és Márk, a második a Lukács, a harmadik a János evangéliumban van.

Elképzelésünk Jézus első ismerkedéséről a tanítványokkal, vagyis a tanítványok útjának kezdetéről leginkább abból a képből származik, melyet az első két evangélium tár fel. Olyan festmény ez, melyet csodálatos belső zártság és felülmúlhatatlan harmonikus világosság jellemez. Egy tájat pillantunk meg a széles kék ég alatt, amit sem felhő, sem köd nem árnyékol. Tiszta lírai

32

hangulat tölt el bennünket. Jézus a Genezáret tó partja mentén jár és Galilea egész Nap-csodája körülragyogja. Csak két halászcsónak töri meg a part közelében a tó széles kéklő tükrét. Az egyik kis hajó, amelyhez Jézus először érkezik, kis távolságra van a parttól: a két halász, aki benne ül, éppen a háló kivetésével foglalatoskodik, ezért kissé kievezett a nyílt vízre. Ehhez a kettőhöz - egy testvérpárhoz - intézi Jézus először hívó szavát: Kövessetek engem! És látjuk, hogy a két férfi otthagyja hálóját, kievez a partra, kiszáll a csónakból és ettől kezdve az ő útját követi. Továbbmenve hívást intéz a második hajóban ülőkhöz is. Ez a hajó közvetlenül a partnál van, mert a benne ülők - köztük ismét egy testvérpár, - hálójukat foltozzák. A második testvérpár azonnal eleget tehet a hívásnak. S most látjuk Jézust, amint folytatja csendes vándorlásait a két testvérpár, Péter és András, valamint Zebedeus fiai: Jakab és János kíséretében. Egyelőre nem történik más, mint hogy ez a négy férfi kiválik a galileai idillikus tájképéből, a halászmesterség fizikai tevékenységéből azt felcseréli azzal, hogy szerény emberi módon együtt jár Jézussal vándorútjain.

Ez a jelenet minden jelentéktelensége mellett is olyan, mint egy átlátszó, tiszta őskép. Jézusnak nem elmondott, hanem megcselekedett példázata. Hogy a lehető legtöbbet merítsünk kép-értékéből, próbáljunk behatolni az elénk táruló szintér minőségi jellegzetességeibe. Amilyen konkrétan csak lehet, idézzük tudatunkba, hogy a Genezáret tó melyik részén történt a tanítványok elhívása.

A „Tavak tava” partvidékének éppen ez a része kiemelkedik belső szépsége és Nap-szerűsége révén nemcsak Palesztina, hanem talán az egész világ többi tája közül. Vannak más országokban is olyan tájak, melyeknek színpadiasabb a pompája - pl. a havasokban vagy a Nápoly-környéki tengeröblök szikla-szigetein, vagy a Déli tenger ősi világot idéző buja termékenységű szigetcsoportjain. De seholsem találunk olyan tájat, amelynek olyan otthonos varázsa volna, mint ennek itt a Genezáret tó északnyugati partján.

Betesda város neve, -melynek közelében Jézus a két testvérpárt elhívta, hogy kövessék őt- azt jelenti, hogy „a halak háza”, minthogy Péter, András, Jakab és János itt a halászmesterséget űzik, egyszersmind felfednek valamit a hely belső jelentéséből is. Miután Betesda már régen nyomtalanul elporladt, a helyet ma Tabgha-nak nevezik. Ez arab név, ami a görög „Heptapégon” szóból származik és azt jelenti, hogy „Hét forrás”. De tényleg még ma is az jellemzi az itt létrejött kis paradicsomi települést, hogy lábainál több forrás ömlik a kék vízbe, mely források a tavat szegélyező közeli dombokon erednek. Ötöt még ma is minden további nélkül megtalálhatunk. Kezdettől fogva az a különös bennük, hogy ezek a források és patakocskák mind feltűnően különböznek egymástól, a bennük lévő aromatikus elemek tekintetében. A legkülönfélébb ásványi tartalmak minden egyes forrás vizének erősen differenciált intenzív ízt és szagot adnak. Az egyik erősen kénes, a többiek sósak vagy édesek, de mindegyik másképp mint a többi. Olyan ez, mintha jelentőségteljes keveredésben a földi elem - és speciálisan a galileai táj - kvinteszenciáját kellene belehordaniuk a tó vizébe.

Ha egy erre alkalmas órában lenézünk az itt emelkedő dombokról a vízre, vagyis olyankor, amikor a tó tükörsima és átlátszó, - ami nem fordul elő túl gyakran, - akkor azon a helyen, ahol a források egy nyalábban beletorkolnak a tóba, tejszerű csíkot látunk nagy ívben benyomulni messze a kobaltkék vízbe. Ez érthetővé teszi azt, amire sok Palesztina-kutató felhívta a figyelmet, hogy a víz különleges íze és aromája nagy csapatokban csalogatja ide a halakat és ideális hellyé teszi a halászhálók kivetésére. Talán az egész Földön nincs olyan hely, amely a halászmesterség számára mintaszerűbb volna mint ez. A halászok élete és tevékenysége itt példázattá válik.

A földi víz az érzékfeletti világ tengerét tükrözi, amelyből lelkeink, mikor megszülettünk, a földi testiség partjaira leszálltak és amelybe minden éjszaka visszamerülünk, mikor alvás közben elválunk testünktől. A tó halbősége az égi adományok gazdagságának felel meg, amelynek visszfénye még olyan jól látható az emberen gyermekkorában és ami éjszakáról-éjszakára felfrissít és megerősít bennünket, mikor átadjuk magunkat az alvás misztériumának. Földi értelemben ott folyik a halászat, ahol a föld és a tenger határos; lelki szempontból pedig az itteni és a túl-világ határán vezet végig. Ezáltal a halászok életét ott ahol a modern technika vívmányai még nem torzították el, egy sejtelmesebb lelki és tudati elem szövi át, mint az olyan emberekét, akik a szárazföldön tevékenykednek.

33

A Betesda melletti vizek halbősége azonban csak egyik oldala az itt megnyilvánuló csodának. Az atmoszférát olyan elem hatja át, amit - minthogy nem e világról való, - alig lehet leírni; a tó által állandóan kisugárzott erős hűvösség, és az atmoszférán áthullámzó nagy hőség sajátságos összejátszása révén jön létére. A Genezáret tava mintegy 200 méterrel a tenger szintje alatt fekszik. Éppen Betesda környékén az élénkítő hűvösség és az átlelkesítő meleg felülmúlhatatlan egyensúlyát találjuk, bár a táj külső értelemben véve nem nyújt semmi nagyszerűt. A tarka virágos rétek a dombok lejtőin, a csendes eukaliptusz erdők ott ahol a part beljebb a szárazföldön is lapos marad, s a trópusi termékenységű kis kertek a menedékház teraszain amely ma ott áll, mindez egészen szerény, csendes jellegű. De azt a harmonikus, jótékony őrzést, amibe itt elmerülünk, nem tudja egyhamar felülmúlni valamely más táj hatása.

Olyan helyen vagyunk, ahol Palesztinán belül is világosabban érezzük mint másutt, hogy kozmikus fejlődési folyamatok gyújtópontjában állunk. Itt teljes mértékben jelen van Galilea csodája, mert azoknak az ősrégi Föld-korszakoknak az utóhangjai rezegnek itt, amikor földi planétánkat még sokkal közvetlenebbül járta és szőtte át a Nap szubsztanciája és hatása. Az elsztyeppésedés ellenére, ami az erdőségek évszázados irtása folytán itt is bekövetkezett, a ma napig is érezhető egy különös szellemi Nap-közelség.

De nemcsak általában lengi körül ezt a helyet az égi szépség lehelete: aki csak idejön, mind úgy érzi, hogy legbensőbb mivoltához szól a táj és emlékeket kelt föl benne, mintha hosszas idegenben való tartózkodás után oda tért volna vissza, ahonnan származik. Ez azért van, mert itt a tónál sokkal érezhetőbben beletükröződik a földi létbe mint bárhol másutt, a születés előtti szféra, amiről honvágyszerű emlék szunnyad mélyen eltemetve minden ember szívében. Az a haza, amiről az ember azt hiszi, hogy itt újra megtalálta, nem e világból való. Az a földöntúli őshaza, ami gyermekkorunkban a földi hazánkon keresztül még többé-kevésbé érezhető számunkra és ami egész életünkben honvággyal tölt el gyermekkorunk tájai iránt. A földi létben bensőnkben felragyogó Nap-szerűség sugaraival eljut lelkünkhöz a születés előtti szféra aromája és messze földi életünkön túlnyúló ősi emléket kelt bennünk. Nincs olyan szó, amely ki tudná fejezni azt a kivételes jelleget, ami itt a földi természet sajátja. Olyan tájról indul el a tanítványok útja, amit teljesen átjár az éterikus napközelség lehelete és ezért a legbensőségesebb otthonosság isteni békéjét hordja magában.

Vessünk most egy pillantást előre és képzeljük el azt a színteret, ahova a követés útja beletorkollik, mikor a krisztusi élet rövid évei véget érnek. Csak akkor válik az óriási ellentét hatására a kiinduló pont csodája igazán világossá. Júdeában, ahol három év múlva a Golgotán a kereszt állni fog, az ezzel ellentétesen szembenálló tájon járunk. Júdea a Júda-pusztával és a Holt tengerrel, Galilea paradicsomával szemben maga a pokol. Itt egy Hold-szerűségig merevedett földi táj kellős közepén állunk. Planétánk itt minden elevenségtől megfosztva egy kozmikus ásványiasodás és meszesedés áldozatául esett. Valamiféle túlságos elaggottság vett rajta erőt és kioltotta életet nemző erejét. A tanítványok útja az élet kozmikus pólusán kezdődik és a halál táján végződik. Átfogja a nagy kozmikus polaritást, ami Palesztinában kis helyre szűkül össze, mert itt a Föld egyaránt megőrizte napléte és holdállapota maradványait és emlékeit. Micsoda szakadék van a tóparti első napsugaras óra és Getsemáné éjszakája között; az útnak melyet a Földön vándorló Krisztussal kellett megtenniük, paradicsomi kiindulópontja és infernó-szerű vége között ! A követés útja nem vezet külsőleg megfogható boldogsághoz: a Paradicsomból való kiűzetéshez hasonlít; paradicsomból pokolba vezet.

Betesda, a Halak háza valóban a tizenkettes kör nagy részének hazája volt. A két testvérpáron kívül Fülöp is innen származott. Ugyanitt fog végül Máté füléhez is eljutni a követésre való felszólítás, aki itt szedte az adót, azon a ponton, ahol a Babilonia és Egyiptom közötti ősrégi jelentős országút a tó partját érinti. Senkinek a világon nem lehet otthonosabb hazája, mint ezeknek a férfiaknak. A magasabb szférákból beözönlő őshaza-elem teszi a tanítványok hazáját a legotthonosabbá a Földön. A tanítványok útja a hazából a hontalanságba vezet. Ha megmaradtak volna hazájukban a halászmesterségnél, jól ment volna soruk. Azáltal, hogy követték Krisztus hívó szavát, kiszakadtak hazájuk védett boldogságából. De nem találhatták volna meg Krisztust, ha nem váltak volna meg hazájuk kozmikus szépségétől. Az a lemondás, ami a hontalansághoz vezet, mint

34

előfeltétel hozzátartozik a belső út kezdetéhez. A két első evangélium aláhúzza a hazai kapcsolatoktól való elszakadás szükségességét: a másodszor elhívott testvérpárnál kimondottan hangsúlyozzák, hogy nemcsak a hajót és a hálókat, hanem a hajóban apjukat is hátrahagyták. A hazai élet magunk mögött hagyása magában-foglalja a családi, vérségi kapcsolatoktól való elszakadást is.

A hazából a hontalanságba vezető lépést valamilyen módon minden embernek meg kell tennie. Egyszer mindenki megteszi, akár akarja, akár nem, amikor a gyermekkorból belenő a felnőtt korba. Gyermekkorában az emberrel mindig vele van a hazája, akkor is ha nem tartózkodik a születése helyén: körülveszi a születés előtti őshazai szféra, melynek beburkoló erői számára áttetsző a földi környezet. Amikor megöregszik, benne is és környezetében is becsukódnak azok a pórusok, melyeken keresztül eljutott hozzá a biztonságot nyújtó „haza-elem”. A felnőtt vágyakozása az elvesztett gyermekvilág után nem más, mint honvágya a lelki burok után, ami az embert az élet kezdetén természetéből kifolyóan körülveszi. De kézenfekvő, hogy a hontalanságra az öregedő embernek saját java szempontjából szüksége van. Ez a feltétele annak, hogy élete és tettei éretté váljanak. Csak mert a mai ember már semmiféle belső értékkel nem kapcsolja egybe az idős kor istenakarta hontalanságát, azért kerül kétszeresen légüres térbe. Elfelejti a megöregedés művészetét, a felnőtt kort a belső kiüresedés fenyegeti, a magas kor bölcsessége, amit az emberiség korábbi korszakaiban annyira értékeltek és tiszteltek, ma már nem következik be. Másrészt már nem meri a mai ember igazán átadni magát a gyermekkor aranyos mennyei érzése utáni honvágynak, mert fél hogy szentimentálisnak tartják.

Az újonnan megszerzendő vallásos orientációnak azt is magával kell majd hoznia, hogy az ember megszerezze a képességet ahhoz, hogy minden életkorban megtalálja a megfelelő belső élményt. Olyan vallásos tartalomhoz kell felküzdeni magunkat, ami az élettel együtt halad. Az öreg kor belső szépsége egészen más, mint a gyermekkor külső szépsége. Rejtettebb és csak akkor fejlődik ki, ha az öregedő ember tudatosan szerzi meg az erőt a hontalansághoz. Csak aki gyakorolni tudja azt a gyümölcsöző lemondást, hogy az élet külső oldalától már nem vár semmi segítséget a belső fejlődéshez és csak a belső forrásokhoz fordul, az maradhat öreg korában is fiatal. A külvilág az, ami negatív értelemben öreggé tesz. A materialista kor bolondságaihoz tartozik, hogy az ember azt hiszi, hogy olyasvalami révén amit a külső természetből merít, fiatal tud maradni. A lélek belső útjának ismerete elsősorban annak a belátását kívánja meg, hogy minden belső fejlődés szükségszerű kezdő és átmeneti fokozata a hontalanság.

A tanítványok elhívása a Genezáret tavánál, a nép minden egyes vonása révén útmutatás a belső út első szükséges lépésére vonatkozóan. Ehhez tartozik az, hogy a két testvérpárnak ki kell szállnia hajójából, ki kell lépnie a partra ahhoz, hogy a követés útjára léphessen. A belső lépést, amit legelsőként kell megtenni, a következőképpen is leírhatjuk, az embernek meg kell találnia a lépést a tengerből a szárazföldre. Minden esti elalvás a szárazföldtől való elszakadással és a nyílt tengerre való kihajózással hasonlítható össze. A szárazföld a fizikai testiség világa, amelyben nappal ébren élünk. A tenger a lélek- és szellemvilág, amibe alváskor merülünk el. Mikor reggel álmunkból újra felébredünk, ez olyan, mint mikor a tengerről visszatérünk a szárazföld partjaira. Így a két testvérpár kilépése a partra nem egyéb, mint külső képszerű kifejezése a lélek felébredésének, amire a belső út kezdetén szükség van. A jelenet ősképszerűsége abban rejlik, hogy itt a külső és a belső folyamat teljesen fedi egymást. A külső folyamat egszersmind imaginataív kép, amelyben az aki a belső útra lép, minden időben megtalálhatja saját belső átalakulása kezdetének tükröződését.

A betesdai halászoknál ez a lépés a tengerről a szárazföldre még valami különlegeset is jelent. Azok az emberek, akik ezen a galileai partvidéken születtek és nőttek fel, ezenfelül halászmesterségük révén állandóan belélegzik a föld és víz határának titkát, lelki felfogásuk tekintetében szükségszerűen mások mint azok, akik pl. Júdeában születtek és ott élnek. A múltszázadban Palesztinában járt utasok, élükön a szellemes francia Erest Renan-nal, leírták, hogy a Genezáret tó körül számtalan olyan emberrel találkoztak, akiknek még meg volt a „második arcuk”, vagyis a régi álomszerű tisztánlátó tudatban részesültek. Betesda paradicsomi világa nem engedte annyira kifejlődni az ott élő emberekben az intellektuális fej-tudatot, aminek a kemény

35

földi talajba eresztett szilárd gyökerekre van szüksége; a táj inkább úgy hatott, hogy a lelkekben elevenen megmaradtak a régi tisztánlátó képességek, amelyek egyébként mindenütt elsorvadtak. Ez állandó, könnyed elragadtatást idézett fel bennük, ami sejtelmes, imaginatív-látnoki elemekkel átszőtt élményekkel járt.

Fontos, hogy elsőként olyan embereknek jutott osztályrészül a tanítványi elhívás, akik még részesei voltak az ősi látnoki lelki örökségnek és még nem érkeztek el a szellemi tudat nullpontjára, ami Júdea lakóira jellemző volt, és ahova a mai emberek kivétel nélkül eljutottak. Olyan vidékeken, ahol előtérben áll a halászmesterség, mint pl. a Fries-szigeteken, még ma is találkozunk az atavisztikus tisztánlátás maradványaival, ami azonban vagy hamar kialszik, vagy kísértetlátásba és "feketelátásba" megy át. A vízzel való együttélés elősegíti a lélekben a fokozott megsejtő-képesség kifejlődését. Ott, ahol a föld és a víz érintkeznek, a lélek is könnyebben érintkezik az érzékfeletti világgal.

Mit akar hát mondani az a kép, amely azt ábrázolja, hogy a négy férfi elhagyja a tengert és a hajót, és kilép a szárazföld szilárd talajára? A belső folyamat, amit a vele egybevágó külső folyamat jelez, az az álomszerű látnoki elemből való felébredés, az érzékfelettivel való természetadta kapcsolat levetése. A tanítványoknak nem csak hazájuktól kell búcsút venni, hanem attól az égi tudattól is, ami hazájuk elemi erői hatására fakadt bennük. Lelki erőik és képességeik tekintetében is el kell először szegényedniük. A szárazföldre lépés külső folyamata egyben a régi szellemi erőkről való lemondást is jelzi. Egy álmokban és képekben gazdag világot cserélnek el a földi tárgyi tudat józan síkjáért. Az hogy a hálók eddig hallal teltek meg, egyszersmind annak is jelképe, hogy az álmok tengerére kihajózó lélek sejtelmes álmokat és képeket kapott ajándékba. Csónakjukkal és hálójukkal együtt egy egész világot hagynak el a tanítványok, de ezáltal megtalálják annak a világát, akit követnek.

Lukács: apostoli perspektíva

A Lukács evangéliumnak nincs olyan része, amely egyenesen megfelelne az első két evangélium tanítvány-elhívó jelenetének. A Názáreti Jézust működésének teljében mutatja be anélkül, hogy előtte elmondaná, hogyan alakult ki a tanítványok köre. Ehelyett egy valamivel későbbi szakaszban, az 5. részben leír egy jelenetet, amely végeredményben mégis a két halászcsónakot ábrázoló kép megfelelőjének és ezzel a Lukács-féle tanítvány-elhívásnak bizonyul. Nagy vonalakban fontos motívumok találhatók itt az első két evangéliumból.

A Genezáret tó partján látjuk Jézust, körülötte tolong a nép. Sokan jönnek hozzá, mind hallani akarják. Mikor a hallgatóság száma túlságosan nagy lett, azt mondja az írás: „Jézus két hajót látott a tó szélén; a halászok kiszálltak azokból és hálóikat tisztítgatták. Belépvén az egyik hajóba, amelyik Simoné volt, kérte őt, hogy vigye egy kevéssé beljebb a parttól; azután leült a hajóban és onnan tanította a sokaságot.” Jézus tehát a halászcsónakból, amelybe beszállt, szószéket csinál és onnan szól az emberekhez. Az evangélium így folytatja: „Amikor pedig bevégezte a tanítást, így szólt Simonnak: Evezz a mélyre és vessétek ki hálóitokat halfogásra. Simon felelvén azt mondta: Mester, egész éjszaka fáradoztunk, mégsem fogtunk semmit; de azért parancsolatodra kivetem a hálót.” - Péter követi Jézus utasítását és olyan rengeteg halat fognak, hogy hálóik majdnem elszakadnak. A csónakban ülőknek a másik csónakban lévő társaikat kell segítségül hívni, hogy a zsákmányt ki tudják vonni a partra. „Amikor Simon Péter ezt látta, Jézus lába elé borult és azt mondta: Uram, menj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok!” Az evangélium kifejezetten hangsúlyozza, hogy mi történik a közvetlen résztvevők lelkében: „A halfogás miatt rémület fogta el őt és mind a vele lévőket. Köztük volt Jakab és János is, a Zebedeus fiai, akik Simon társai voltak. Jézus azonban így szólt Simonnak: „Ne félj, mostantól fogva embereket fogsz majd.” Végül látjuk, hogy a Genezáret tó halászai eltökélten a követés útjára lépnek: „A hajókat a szárazra vonták, mindenőket elhagyták és követték Őt.”

Mindenekelőtt ez az utolsó mondat mutatja, hogy Lukács elbeszélése a csodálatos halfogásról párhuzamos a többi tanítvány-elhívó jelenettel. A Péterhez intézett szó az

36

emberhalászatról is összeköti ezt a történetet a két első evangélium megfelelő jeleneteivel: Máténál és Márknál Jézus Péterhez és Andráshoz, az elsőkként elhívott testvérpárhoz intézi ezeket a szavakat. A lukácsi jelenetet - ellentétben a két első evangéliumbeli jelenettel, - természetesen nem foghatjuk fel úgy, mint Jézus első találkozását a betesdai négy halásszal. Hiszen a Lukács-evangéliumban a csodálatos halfogást, melyben Péter játssza a főszerepet, már megelőzi Péter anyósának a meggyógyítása. Lukács tehát Péter és a többi betesdai halász elhivatási élményére hívja fel figyelmünket, mely úgy látszik, hogy későbbi időpontra esik, mint az első két evangéliumban....

A lukácsi jelenet az evangéliumnak azokhoz a részeihez tartozik, melyeket csak akkor érthetünk meg, ha nem csupán külső események elbeszélésének, hanem inkább lelki folyamatok imaginatív ábrázolásának tekintjük őket. Ősképszerű tartalmuk és belső kép-értékük nyilvánvalóbb mint a fizikai-történelmi folyamat. Bár a történet kezdetén határozottan egy konkrét fizikai táj kellős közepén találjuk magunkat. Az a kép, ahogyan Jézus a halászcsónak szószékéről a sokasághoz beszél, egyike a birtokunkban lévő legszemléletesebb és legerősebb benyomást keltő képeknek Jézus életéről. Az elbeszélés második része azonban, amely a tulajdonképpeni tanítvány-élményt tartalmazza, teljesen az imaginatív lélekvilágba vezet bennünket.

És meglepetéssel vesszük észre, hogy az a lépés, amit a tanítványoknak először kell megtenniük, itt megfordul. A főmotívum már nem a tenger elhagyása és a tanítványok kilépése a szárazföldre. Ellenkezőleg, Jézus szavára elhagyják a szárazföldet és kimennek a mélyvízre. Ha ezt az ábrázolást egy belső folyamat imaginatív kifejezésének tekintjük, akkor látjuk, hogy a lukácsi összefüggésben a tanítványok elhívása azzal az impulzussal kapcsolódik, hogy a földi-fizikai síkról bátran ki- és fel kell küzdeni magunkat a szellemi szférába. Ez nyilvánvalóan feltételezi, hogy már megtettük azt a lépést, amit a két első evangélium kezdetként jelöl meg és amely a régi álomszerű szellemiségből elvezet a fizikai sík józan tárgyi tudatához. Egy nagy imaginációba összefoglalva látjuk a kvinteszenciáját annak, ahová a tanítványokat Krisztus követésének útja el kell hogy vezesse: új, tudatosabb módon részesülnek az érzékfeletti világok gazdagságában. A régi szellemiségtől való szükségszerű búcsú lelki képét egy olyan váltja fel, amely az új szellemiség kivívásának impulzusát tartalmazza.

Két dolog tartozik a tanítványság titkához: két lábbal, igazán a földön kell állni, de nem szabad a földdel megelégedni, hanem arra kell törekedni, hogy a földi dolgokban megtaláljuk a szellemiséget és kijussunk a szellemi tudat nyílt tengerére.

A jelenet első, nyilvánvalóan fizikai-történelmi részéből kiindulva megpróbálhatunk arról a külső, életrajzi eseményről is képzetet alkotni, amely a második, képszerűbb történésnek, a csodálatos halfogásnak alapját képezi. Jézus beszélt az embereknek. Ehhez mintegy véletlenül, olyan helyet foglalt el, hogy a hallgatóság elé, sejtelmeket ébresztő látvány táruljon. Az emberek látják, őt a csónakban ülni, alakjához a hátteret a tó mélykék tükre és a végtelen, színpompás égbolt adja. - A hegyek a tó túlsó partján egy titokzatos, vöröses fényben csillogó csíkot húznak a kétféle kék szín közé. Földi síkon egy kép jön létre, ami a hallgatók lelke mélyén olyan érzéseket kelt föl, mintha maga a megnyílt szellemi világ állna előttük teljes nagyságában és mélységében. Az összegyűlt emberekkel együtt a hazai atmoszférába elmerült tanítványok is hallgatták őt. Azzal, hogy Jézus az ő hajójukat használja szószéknek, különösen intenzíven és aktívan vonja be őket is mindabba, ami történik. Főként bennük ébred fel az a nagyszerű szellemiség, amellyel a földi hely hangulata földöntúli módon megtelik. Egyszerű példázatok lehettek, amiket Jézus a csónak szószékéről elmondott, de ezek a hallgatóság mélyebb érzései számára hatalmas kapukat tártak ki.

Jézus most abbahagyja a beszédet és a tanítványok lelke a szavaiból kiinduló erős utóhatás gyújtópontjává válik. Magas fokon tapasztalják azt, ami a naiv, érzőképes embereknél mindig fellép egy erős benyomást keltő élmény után és mai korunk emberénél csak azért nem következik be, mert barbárok lettünk az érzelmeinkkel való bánásmód tekintetében. Ma már egyáltalában nincs meg bennünk a belső nyugalom ahhoz, hogy nyitott lélekkel várjuk ki, mit váltanak ki bennünk a sors által hozott élmények. Egyik benyomást a másik után űzzük és elrohanunk a legfontosabb mellett: az utóhangok és utóképek mellett, amelyek lelkünkben, mint az azokat bensőségessé tevő válasz felmerülnek. A tanítványok lelkében annak utóhatásaként hogy Jézust a nyílt ég hátteréből

37

kiemelkedve beszélni hallották, egy őket hatalmasan megragadó vízió bontakozik ki, ami azonban nagyobb valószerűséggel és kényszerítő erővel állt előttük, mint a körülöttük lévő külső, megfogható tárgyi világ. Az őket megragadó képélmény igazságtartalma abban nyilvánul meg, hogy mindnyájuknak ugyanaz az élménye van. Ezt érzik: az, amit most hallottunk, új módon vezet ki bennünket a szellemi mélytengerre, ahol eddig, csak a nem-éber álomképekben időztünk. Profetikus képben mutatkozik meg előttük, hogy milyen gazdagon gyümölcsöző lesz számukra, ha a Jézus szavaiban rejlő impulzusokat követik.

Ha a mai ember nem idegenedett volta el saját lényétől, akkor állandóan lehetnének ilyen tapasztalatai. Ha napközben valami olyat élt át, ami erős benyomást tett rá, mindegy hogy vallásos, művészi, vagy emberileg megragadó benyomásról van szó, és megvolna a megfelelő lelki kultúrája és önnevelése ahhoz, hogy engedje csengeni lelkében az élmény utóhangjait, akkor egyik legközelebbi éjszaka mindig csodálatos halfogásban lenne része. A lélek, mely alvás közben elszakad a testtől, át tudná hozni azokat a szellemi kincseket, melyekhez az a kiinduló élmény az utat megnyitotta. A mai ember tragikumához tartozik, hogy a leghatalmasabb élményeket és megrázkódtatásokat sem követi semmi, mert a lélekben az a nagy illúzió uralkodik, hogy a lét kimerül abban ami az élet előterében játszódik le.

A tanítványok elhívása a Lukács-evangéliumban semmiképpen sem csak a tanítványok útjának kezdetéről szóló tanítás. Ez az evangélium megmutatja, hogy miután a tanítványok megtették a lépést a tengerről a szárazföldre, megnyílik előttük a kilátás a megkezdett út céljára. Megkapják az erőt mindahhoz a lemondáshoz és áldozathoz, amit hozniuk kell, mert felismerik: ha a követés útját járjuk, új módon leszünk gazdagok, képesek leszünk arra, hogy sokkal de sokkal nagyobb és értékesebb fogást tegyünk, mint amilyenben halászéletünk idején valaha is részünk volt. Azok a szavak, melyeket Krisztus a lukácsi jelenetben Péterhez intéz: - „Mostantól fogva embereket fogsz majd”, megadják a tanítványoknak a kulcsot ahhoz a nagy látomáshoz, ami még mindig fogva tartja őket. Megnyílik előttük az apostoli perspektíva. A feláldozott halászmesterségből vett képben meglátják azt az erős, embereket összegyűjtő hatást, ami egykor az ő krisztusi tanítványokként végzett munkásságukból fog kiindulni. Víziószerűen pünkösdi sejtelem tárul Péter és a többi betesdai halász lelke elé.

János: A Keresztelő tartományában

Míg az első három evangéliumban lévő kétféle tanítvány-elhívási jelenetben különbözőségük ellenére is fontos megegyezéseket találunk, észre kell vennünk hogy az a leírás, amit a János-evangélium ad az első tanítványok elhívásáról, egészen más hangot üt meg, nem egybehangzó a többi leírással. A negyedik evangélium mindjárt az elején mondja el a tanítványok elhívását. Jézus eljött Keresztelő Jánoshoz és megkapta tőle a Jordán folyóban a keresztelést. Ez nem csak Jézus és János közötti találkozás volt. Minthogy Jánost a tanítványok köre vette körül amikor Jézus lejött a Jordán-völgy mélyére, ez egyszersmind a közte és a János tanítványai közötti találkozást is jelentette. Tanúi vagyunk annak, hogyan hívja fel János egyesek figyelmét azok közül, akik tanítványainak érzik magukat, arra a Másikra, aki hallgatagon és feltűnés nélkül lépett be a keresztelkedők körébe. János beszélgetésbe mélyed két tanítványával. Ekkor látja Jézust arra jönni s így szól a vele lévőkhöz: „Íme az Isten Báránya”. Ezen utalás nyomán talán még nem ébred fel bennük a világos felismerés, de felébred egy nagy sejtelem, ami sorra készteti őket, hogy mint alvajárók kövessék azt, akire a Keresztelő rámutatott. Jézus észreveszi, hogy azok ketten követik őt. Megfordul, rájuk néz és megszólítja őket: „Mit kerestek?” János két tanítványa ellenkérdéssel válaszol, amely úgy hat ránk, mintha lelküknek a János szavai által felkeltett álom-mélységeiből törne elő: „Hol van a lakásod?” S most Jézus felszólítja őket, hogy menjenek vele:” Jertek és lássátok.” - Az evangélium elmondja, hogy egész nap nála maradtak. Egyik közülük András volt, Simon Péter testvére. Sejtelmes elragadtatásában nem tehet mást, mint hogy testvérét is részelteti abban, amit megtalált. Így hát Simon is eljön Jézushoz, aki őt Péternek, kősziklának nevezi és ezzel azokhoz az elemi hatalmakhoz szól, melyeket lényében felismer. Péterhez hasonlóan, a Keresztelő

38

tanítványainak köréből még mások is csatlakoznak azokhoz, akik felfigyeltek a Jézus lényében rejlő csodára.

Itt már igazán semmi nem emlékeztet arra a leírásra, ami az első három evangéliumban szól a tanítványok elhívásáról. Mindenekelőtt térbeliileg találjuk magunkat egészen más tájon. Már nem vagyunk a paradicsomi Galileában. Olyan táj vesz körül, ami szöges ellentétben áll a Genezáret tavánál lévő tájjal. Azok a találkozások, melyekről itt szó van, Júdeában játszódnak le; de nem Jeruzsálemben, ahol Júdea jellege már enyhébben mutatkozik, hanem ott, ahol a júdeai táj földalatti, pokolszerű jellege a végsőkig fokozódik: mélyen lent a Júda pusztaság lábánál, közel ahhoz a helyhez, ahol a Jordán folyó a Holt tengerbe ömlik. A Halál Tengere lélegzi ki ránk mérges leheletét. Fantasztikus haláltáj vesz körül, ahol semmi élő nem tenyészhet. A Holt tenger sós lúgja szemmel láthatóan feljön idáig a folyón. A Holt tengert, a Föld felszínének legmélyebb pontját grandiózus, szakadékos hegyek koszorúzzák, melyek holdszerű földalatti jellege annál titokzatosabban lép be a képbe, minél földöntúlibbra színeződik a légkör a napfelkelte és naplemente rövid óráiban. Semmi sem húzhatná alá világosabban a két palesztinai tó közötti ellentétet mint az, hogy a Holt tengerben nem tudnak a halak megélni, míg a Genezáret tava csodálatos halbőséggel van megáldva.

A János-keresztelő helyén már a Jordán sem tud élő halaknak otthont adni.Itt, ahol a Jordán már fáradtan, minden fürgeségét és elevenségét elvesztve, a teremtés

legmélyebb bukásának és a bűnbeesésnek kozmikus képmásaival körülvéve torkollik a Halál Világába, emelte fel Keresztelő János tüzes lánghoz hasonló hangját és intézte az emberiséghez hatalmas, prófétai felhívását a belső megtérésre. Nem véletlen, hogy ezt abban a pokolban tette, amely szemben áll Galilea paradicsomával. Annak is mély értelme van, hogy a Jordán-keresztelő helye olyan nevet visel, amely mint egy másik helység megjelölése az evangéliumban később szerepet fog játszani. A keresztelőhelyet Betániának hívják, tehát ugyanúgy, mint egy városkát az Olajfák hegyének keleti lejtőjén, ott ahol Jeruzsálem környékén Júda pusztasága és vele a kozmikus bukás tája kezdődik. Betánia azt jelenti, hogy „A Szegénység Háza”. A mélyben fekvő Betánia, melyet Keresztelő János működése színhelyéül választott, ennek a névnek a kozmikus méretekben való megvalósulását ábrázolja: az elszegényedésnek azt az állapotát mutatja be, ahova egész földi planétánknak jutnia kell, ha csak a természetes fejlődést követi, ami nem más, mint állandó elhasználása és elvesztése az eredetileg kapott égi adományoknak. Az Olajfák hegyének csúcsa közelében lévő Betánia már inkább a földi „Szegénység háza”, bár itt már a Puszta fenségesen meredek lejtőjű salakhegyének határán járunk.

Nem képzelhetünk el nagyobb ellentétet, mint aközött a két táj között lévőt, ahova az első evangéliumok és a János evangélium helyezi a tanítványok elhívását. Egyik oldalon a galileai tó paradicsoma, a legotthonosabb otthon¸ a másik oldalon Júdea mélypontja, a legkietlenebb alvilág, a legnagyobb-szabású kifejezője annak a kozmikus elszegényedésnek, ami a Földet és az emberiséget fenyegeti.

A tanítványoknak a János-evangéliumban leírt júdeai elhívása mindenekelőtt abban különbözik a Galilea-belitől, hogy benne az ősképszerűség egyáltalán nem olyan nyilvánvaló, mint ebben. A Keresztelő körében lejátszódó jelentek képi motívumában nem találhatjuk meg szinte magától értetődően azoknak a lelki folyamatoknak a képszerű megelevenedését, amelyeken Krisztus követésének útján kezdetben át kell mennünk. Kétségtelenül ebben rejlik az érzelmi oka annak, hogy a keresztény emberiség tudatába tulajdonképpen csak a tanítványok tóparti elhívásának jelenete vésődött bele. Amit a János evangélium első fejezetében elmond, minthogy nem olyan képszerű, a háttérbe került mindazok számára, akik naiv módon próbáltak maguknak képet alkotni János életének eseményeiről.

Ha a két ellentétes leírás ellentmondásával tudatosan nézünk szembe azzal a türelmes elhatározással, hogy eljutunk annak megismeréséig, ami annakidején a valóságban lejátszódott, először hajlamosak lehetünk arra, hogy a János-i leírást tartsuk a külső életrajzi történés ábrázolásának, az első három evangéliumban elbeszélt jelenetekben ezzel szemben pusztán imaginatív ábrázolását lássuk annak, ami a tanítványok lelkében lejátszódott. Bár az utolsó száz év teológiája teljesen elvitatta a János evangélium történelmi értékét és csak az első három

39

evangéliumot tartotta használható beszámolónak Jézus életéről, az ellentétes tanítvány-elhívó jelenetek összehasonlítása azonban egyike azoknak a pontoknak, ahol elkerülhetetlenné válik ennek az értékelésnek a megváltoztatása.

A János evangélium magas szellemisége ellenére is olyan konkrétan mondja el a földi történések lefolyását, hogy lassanként oda jutunk, hogy nem tudjuk megérteni, hogy a teológia hogyan ismerhette ezt annyira félre. Újra fölfedezzük a János evangéliumot, ha felfigyeltünk a minden egyes kis részletében bennrejlő nagy életrajzi-történelmi értékre. Ezzel szemben az első három evangélium lényegébe akkor hatolunk be mélyebben, ha megnyílik a szemünk leírásaik imaginatív jellege iránt. Itt mindent az ősképszerűség csodálatos lehelete jár át, ami lehetővé teszi, hogy az evangéliumot elsősorban mint a belső út egyes lépéseinek képeskönyvét ismerjük meg. - Egy ideig magam is hajlottam arra, hogy úgy gondoljam: azt a jelentet, amit Máté és Márk ír le a tanítványok elhívásáról, éppen úgy imaginatívan kell értelmezni, mint a lukácsi jelenetet a csodálatos halfogásról, mely érthetetlen marad, ha csak külső folyamatként fogjuk fel. Ezzel szemben mindig tisztában voltam azzal, hogy a János-i leírásból kell kiindulni, ha ki akarjuk kutatni, hogyan is folytak le külső életrajzi értelemben Jézus első találkozásai tanítványaival. Hogyan is volt hát: Galileában, vagy Júdeában hívta el Jézus a tanítványait?

Az elhívási jelenetek időrendi sorrendje

Csak az fog bennünket döntő lépéssel előbbre vinni, ha a földrajzi-térbeli ellentéten kívül, ami a tanítványok júdeai és galileai elhívását egymástól elválasztja, és amit az evangéliumok egészen pontosan megjelölnek, az időbeli különbséget is szemügyre vesszük. A különböző időmeghatározások figyelembevétele rendkívül meglepő eredményre vezet.

Máténál és Márknál a Genezáret tó partján lejátszódó jelenetet a következő mondat vezeti be: „Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost börtönbe vetették, visszatért Galileába.” (Máté 4:12, Márk 1:14.) Az első két evangélium leírásában tehát egészen más, sokkal későbbi időpontról van szó, mint Jánosnál. Nem sokkal kevesebb mint félév választja el Jézus megkeresztelését Keresztelő János fogságba vetésétől, tehát az egyik tanítvány-elhívást is a másiktól, melyek közül az elsőt, a júdeait a János evangélium közvetlenül Jézus megkereszteléséhez kapcsolja. A hosszú időközben sokmindennek kellett még történnie.

Máté, Márk és Lukács mindarról, ami a Jordán-keresztelő és Keresztelő János elfogatása között történik, semmit nem mond el, kivéve a Júda-pusztabeli megkísértés rejtélyes jelenetét. Jézus itt a követésre való felhívást csak Keresztelő János elfogatása után intézi Betesda halászaihoz. Ezzel szemben a János evangélium mély bepillantást nyújt a közben eltelt időszakba, melyet az első három evangélium a hallgatás fátylába burkol. Nemcsak a tanítványokkal való találkozást és azok elhívását írja le János közvetlenül Jézus megkeresztelésével kapcsolatban, hanem Húsvét előtt mint vendéget is ott látjuk őt a kánai mennyegzőn édesanyjával és a tanítványokkal. Ezt követi a jeruzsálemi templom megtisztításának drámai jelenete, ami a húsvéti ünnepek alatt játszódott le. Ennek az első húsvéti drámának utóhangjaként írja le Jézus titokzatos éjszakai beszélgetését Nikodémusszal: „Ezután elment Jézus az ő tanítványaival Júdea földjére és ott időzött velük és keresztelt. János pedig szintén keresztelt Inonban, Bales közelében.” (3:22-23.) És az evangélium kifejezetten hozzáteszi: „Jánost akkor még nem vetették börtönbe.” (3:24.) Még egyszer tanúi leszünk Keresztelő János prófétai tevékenységének, halljuk amint tanítványainak a vőlegényről és a vőlegény barátjáról szóló igéket elmondja, és halljuk a nagy, kozmikus méretű jelszót: „Néki növekednie kell, nékem pedig el kell fogyatkoznom.”

Azok a jelenetek, amelyeket a János evangélium az egyébként titokban maradó időköz tartalmaként bemutat, messze a Húsvét utáni időszakába vezetnek el annak az évnek, melynek elején a Jordán-keresztelő történt. Tehát fel kell figyelnünk arra, hogy a galileai tanítvány-elhívást számos olyan jelenet előzte meg, melyben a tanítványok résztvettek, -mint pl. a kánai mennyegző- s hogy másrészt a János által elbeszélt júdeai tanítvány-elhívás még Jézus megkísértésénél is korábban történt. Ez is példa arra, milyen bámulatos tájékoztatáshoz vezethetnek az evangéliumok,

40

látszólagos ellentmondásaik révén. A Genezáret tavának partján lejátszódó jelenet, amelyet rendkívül naivan Jézusnak a tanítványaival való első találkozásaként fogtak fel, az időpontok megjelölése folytán sokkal későbbi eseménynek bizonyul, mint Jézus első megismerkedése a Keresztelő János körében lévő galileai férfiakkal. A tanítványok júdeai elhívása az év elejére esik; a galileai jelenet viszont ugyanazon év pünkösdi időszakába vezet. Ha ezt felismerjük, kénytelenek vagyunk a tóparti jelenetet egészen másképp értelmezni. Míg eddig hajlamosak voltunk arra, hogy ezt a jelenetet nem annyira külső-életrajzi, mint inkább belső, imaginatív jellegűnek fogjuk fel, most már nemcsak lehetségesnek, hanem egyenesen szükségszerűnek tűnik, hogy egy eddig nem sejtett, egészen a külső történelmi síkba belenyúló életrajzi értékkel ruházzuk fel.

A két tanítvány-elhívási jelenet között egy közbeeső mozzanatnak kell lennie. Tanítványait, akiket János hozzá küldött és akik ezután vele mentek, valamikor el kellett hogy bocsássa, úgy hogy ezek visszatértek hazájukba s ismét halászmesterségükkel foglalkoztak a Genezáret tavánál. Első élményük, amely a Keresztelő környezetében való első találkozással volt kapcsolatos, már valószínűleg háttérbe szorult, sőt talán már lelkük öntudatlan mélységeibe süllyedt. Amikor Jézus a tó partján végigment és a halászokat hajóikból elhívta hogy kövessék őt, ez nem első találkozásuk volt, hanem egy hosszabb-rövidebb ideig tartó elválást követő újbóli egymásra-találás. Nemcsak Jézus ismerte régóta azokat, akiket hajóikból a partra hívott, hanem azok is ismerték őt. Szavakkal nem mondják ezt ki az evangéliumok, de a szerkezeti titkok néma beszéde révén tudtára adják annak, aki veszi a fáradtságot, hogy a különböző ábrázolásokat szinoptikusa egymás mellé állítsa, egybevesse. Mély életrajzi titkok tárulnak így fel előttünk, melyeket az evangélium pecsét alatt elzárva tartalmaz.

A két testvérpár, akiket Jézus halászcsónakjukból előhív, már régen nem az, akinek látszik, már régen nem egyszerű betesdai halászok. Sok mélyreható élményben volt már részük. Már amikor Keresztelő János felhívta figyelmüket Jézusra, akkor nem voltak azok az egyszerű halászok, akik azelőtt voltak. Akkor már valami kiűzte őket otthonos hazájukból. Keresztelő János üzenete, amely mint égő fáklya lobogott az emberiség felé, elvonzotta őket hazájuk paradicsomi békéjéből a Holt tenger pokolszerű tájának hontalanságába.

De ennél is több történt. Mikor Jézus Keresztelő Jánoshoz ment, a galileai egyszerű halászok a János-keresztelő révén már átmentek a nagy lelki átalakuláson, aminek Jézus még előtte volt. Hiszen a galileai férfiak: Péter, András, Fülöp és a többiek már megkapták a János-keresztelőt, mielőtt Jézust megkeresztelte a Jordánban. Lelküket már elragadta a keresztelés által előidézett hatalmas átalakulás, mikor a folyó hullámaiba való alámerüléskor a test és lélek kapcsolata meglazult és a testetlen lélek arra a nagy, víziószerű látomásra ébredt, amit az ember az élet és halál határán mindig átél és amely itt az emberiség messiási pillanatának hatásává bővült. Megváltozott emberek voltak már a tanítványok, mikor őket Keresztelő János ahhoz a másikhoz küldte, aki csendesen és hallgatagon élt körükben.

Ha ezt meggondoljuk, egyszerre sejteni kezdjük, hogy a tanítványok első találkozása a Názáreti Jézussal a Keresztelő környezetében gabonaszemhez hasonlítható, ami a frissen és mélyen felszántott földbe hullott. A keresztelés, mely egészen más módon hatott rájuk mint galileai hazájuk paradicsomi atmoszférája, a tanítványok tudatát annak legmélyéig fellazította. Egészen kiemelte a földi létből. bár a mélyen fekvő kopár Jordán-völgy kemény talaján jártak, lelkük ég és föld között lebegett.

Gondolhatjuk azonban, hogy Jézus benső állapotát még nagyobb mértékben befolyásolta az a hatalmas változás, ami a Jordán-keresztelő hatására benne is végbement. Vele nem csak az történt, ami a tanítványokkal: hogy saját Én-jét egy megváltozott, kitágult és magasabb lelki térben találta meg újra. Jézus saját emberi Én-je arra az áldozati útra lépett, amelyre az emberi Én különben csak a halál órájában lép. Önmagának maradéktalan odaadásával megvalósította azt a belső misztériumot, amit Pál később azokba a szavakba öntött, hogy „Nem én, hanem Krisztus énbennem!” Szabaddá tette a teret a nagy Isten-Én számára, a aki a Földre való leszállásában az emberiség üdvére éppen most érkezett el az inkarnáció kapujához. Názáreti Jézusnak, az embernek a keresztelés révén kitágult és felemelkedett lelki terébe beköltözött az isteni Krisztus-Én és

41

magával hozta azt a napszerű kozmikus messzeséget és erőt, melyre a régi idők jámbor hivői felnéztek, amikor a Nap Szellemét tisztelték.

A tanítványoknak, és főképpen Jézusnak közvetlenül a Jordán-keresztelő után átélt élményei nem olyanok, hogy a szokásos emberi lét mindennapi mércéjével mérhetnénk őket. Földi szempontból nézve talán nála is és azoknál is a tudat kiáradó álomszerűségéről beszélhettünk volna. De valójában a Föld történetének középpontját alkotó, az egész emberiséget érintő nagy sorsesemények vonultak el a tanítványok és főként Jézus nem egészen földi keretek közé szorított lelki élményeiben. Ebből érthető, hogy az első három evangélium egy ilyen hosszú időszakot, mint ami a Jordán-keresztelő és Keresztelő János fogságba vettetése között van, a titok fátylába burkol és hallgatásukat csak a három megkísértési jelenet bemutatásával szakítják meg, amelyeket tisztára benső, érzékfeletti élményeknek kell tekintenünk. Ha a János-evangélium lényegesen rövidebb időközt - a Jordán-keresztelőtől a Húsvét előttig terjedő időszakot - burkol a hallgatás fátylába, hogy azután tanúi lehessünk a kánai mennyegzőnek, a templom megtisztításának és a Nikodémusszal való beszélgetésnek, úgy azzal számol, hogy ezt a három jelenetet másképpen értelmezik, mint az utána következőket. Feltételez egy olyan érzelmi érettséget, amely ebben a három történetben fel tudja fogni Krisztus különleges lelkiállapotának dimenzióit a Jordán-keresztelő utáni első időkben.

Annál inkább bámulatba ejt bennünket az, hogy a János-evangélium, mielőtt hallgatólag átugorna 2-3 hónapot, bepillantást enged abba ami közvetlenül a Jordán-keresztelő után történik. A János-i tanítvány-elhívó jeleneteket a legmélyebb titok aurája veszi körül. Éppen most folytak le azok a nagy lelki változások, amelyek nemcsak Jézusnál, de a tanítványoknál is szétfeszítették a csak emberi kereteket. A „status nascendi” törvényének az emberiségre vonatkozó legjelentősebb példája előtt állunk. A vegyész egy folyamat „status nascendi”-jéről, keletkezési, vagyis születési állapotáról beszél, hogy általa előre jelezze azt a folyamatot, mellyel különböző vegyi anyagok egymással kapcsolódnak. Az erők hatalmas fellángolásával és felforrásával kezdődik, ami aztán az egymást kölcsönösen áthatás nyugodtabb állapotába megy át. A Názáreti Jézusban a legnagyobb lelki status nascendi játszódik le, ami a Földön valaha is lehetséges volt és lehetséges lesz: az emberi és az isteni találkozik, hogy egymással teljes mértékben kapcsolódjék és egymást teljesen áthassa. Ez csak az isteni-kozmikus szikrának az emberi lényben való hatalmas fellángolása révén lehetséges.

Ezek után azt kérdezhetjük, tulajdonképpen mi is történt akkor, amikor Keresztelő János felhívta két tanítványának figyelmét Jézusra. Az hogy János rámutat és erre a két tanítvány az arra haladó Krisztus után indul, sokkal de sokkal több, mint külső folyamat. János tanítványai az alvajárók magasztos tudatállapotában valami olyat tesznek, ami által láthatóan megnyilvánul egy, az ősi múltat és a távoli jövőt egybefoglaló őskép. A szavak amiket váltanak, csak látszólag vonatkoznak földi dolgokra. Ezek is egészen más dimenziójúak. Mikor Jézus megkérdezi őket: „Mit kerestek?” akkor úgy kellett érezniük, hogy kiemelkedett lelkük legmélyebb rétegeihez szól, melyekkel már évek óta keresték az utat. S mikor ők is kérdéssel válaszolnak: „Mester, hol lakol?” akkor lényük legmélyebb rétege érdeklődik annak a lénye iránt, aki ilyen végtelenül megváltozva körükben tartózkodik.

Ha pontosabban megvizsgáljuk a viszontkérdés görög szövegét, már akkor is felismerjük, hogy ezzel nem csupán Jézus földi lakása után kérdezősködnek. Ilyesmiről a Jordán-keresztelő helyén szó sem lehet. A „pu ménois” kérdésben egy János-i alap-szó van. Ennek igei alakjaként a szokásos biblia-fordításokban mindig a „maradni” szó szerepel. Hogy ennek a János-evangéliumbeli szónak a csengését megérezzük, csak a 15. részben elhangzó mondatokra kell gondolnunk: „maradjatok énbennem és én tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad. Akképpen ti sem, hanemha énbennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha énbennem maradtok és az én beszédeim ti bennetek maradnak, kérjetek amit csak akartok és meglesz az néktek.” Főnévi alakját a 14. rész elején találjuk: „Az én atyámnak házában sok lakóhely van.” Magától értetődik, hogy a „mene” több mint földi lakóhely. Az a lelki-szellemi térség, ami egy emberi vagy hierarchikus

42

lényt mint örök entelechia megillet. S így abban a kérdésben amit János két tanítványa Krisztushoz intéz, benne rezeg valami, amivel mintha a csodálkozó földi Kozmosz kérdezősködne az isteni lény felől, aki a világtörténelem legnagyobb csodája révén egyszerre csak megjelent a földi létben. - Jézus így felel: „Jöjjetek és lássátok.” És az evangélium elmondja, hogy a két tanítvány az egész napot nála töltötte. Most részesülnek a tanítványok az első intim tanításban, de ez nem szavakkal történik. Isten kifürkészhetetlen bizalma folytán a tanítványok bebocsátást nyernek annak a Krisztuslénynek közvetlen közelébe, aki éppen most megy át a jelentőségteljes földi „status nascendi” misztériumán. A tanítványok átváltozott lelke beléphet a legnagyobb átváltozás sugárzó körzetébe. Egy egész napig Isten emberré-válásának és az ember istenné-válásának lángja lobogja körül őket.

A tanítványok elhívását ábrázoló János-evangéliumbeli jeleneteket Jézusnak Natanellel való találkozása zárja le. Beszélgetésük végén azt mondja neki Jézus: „Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára.” Szinte megrémülhetnénk ezeknek a szavaknak a merészségétől, melyeket Jézus a tanítványokkal való együttélése legelején mond. De a szavak értelme nem más, minthogy kimondja vele azt, amit a tanítványok krisztusi útjuknak ebben az első, magasztos stádiumában átélnek: minthogy bensőségesen belevonják őket és betekintést nyerhetnek a krisztusi lény csodájába, elragadtatott lelkük nemcsak az emberi alakját veszi észre annak akivel együtt vannak. Ezt az emberi alakot egy aurikus lelki térség lengi körül, amely felnyúlik egészen az egek magasságáig. Látják az emberi inkarnációba egyre mélyebbre szállni azt a lényt, aki minden Hierarchiának ura és szíve s akinek kíséretéhez tartozik az angyali seregek összes fokozata.

Az első tavasz naptára

Hogy mi történt akkor, amikor a krisztusi lény beköltözött a Názáreti Jézus testi-lelki burkába, azt csak távolról, egy kép segítségével próbálhatjuk megérteni: mennyei bort öntöttek egy földi kehelybe s el sem képzelhető másképp, minthogy a mennyei tartalom először túlhabzik és kipezseg a földi edényből. A kehely nem tudta magában tartani azt a tartalmat, amit az égtől kapott. A krisztusi lény nagy, türelmes önmegtagadására volt szükség ahhoz, hogy az isteni-kozmikus bölcsesség és erő túlpezsdülő bőségét ne a legbámulatraméltóbb hatások formájában árassza ki, hanem belesüllyessze az emberi testiség szűk hajlékába. Az első három evangélium a megkísértési történetben bepillantást nyújt abba a lelki tusába, melyben Krisztus ezt a nagy önmegtagadást véghezviszi. Annak a negyven napnak, melyet Krisztus az evangélium szerint a puszta magányában töltött, viszonylag nem sokkal a Jordán-keresztelő után kellett kezdődnie. A tanítványok János szerinti elhívása tehát arra a rövid időre esik, amit Jézus a keresztelés után még Keresztelő János körében töltött, mielőtt visszavonult volna a magányba. Talán az a túlságosan erős hatás is, amit ezekben a napokban a galileai férfiak alvajáró lelkére gyakorolt, hozzájárult ahhoz, hogy elhatározza: egy időre lemond minden emberi együttlétről. Az, hogy Máté és Márk evangéliumában Krisztus tevékenysége csak Keresztelő János fogságba vetése után kezdődik, el, utalás lehet arra, hogy az isteni önmegtagadás révén létrejött emberré-válás csak ebben az időpontban vált annyira éretté, hogy Krisztus az emberek elé léphetett anélkül, hogy lenyűgözze őket.

Mint egy fényfelhőn keresztül, lassanként láthatóvá válik számunkra az események világosan tagozódott életrajzi-időrendi lefolyása. Ugyanakkor a tanítványok galileai elhívásának imaginatív tartalmán túl felfedezzük annak földi-történelmi valóságát is.

Találkozásuk Krisztussal Keresztelő János körében mint egy nagy, felfogóképességüket meghaladó álom suhant át a tanítványok lelkén. Az, hogy a sors csodálatos kegye folytán bepillanthattak a krisztusi lény fényglóriájába, a legfontosabb magot hintette el szívük mélyén a jövő számára. De ez az élmény olyan volt, hogy egyelőre nem tudták beilleszteni a fizikai-földi sík tényei közé. Úgy érezhették, mintha mindez akkor érte volna őket, amikor lelkük - úgy mint születésük előtt vagy mint alváskor, - egy másik világban járt. Földi tudatukban továbbra is János tanítványainak érezték magukat. Az a találkozás, melynek János Krisztusra vonatkozó szavai

43

folytán váltak részesévé, inkább egy nagyszabású álomkép hangulatával ragadt meg bennük; nem léptek általa az inkarnált lét síkján semmiféle új emberi kapcsolatba. Mindennek ismét el kellett süllyednie. Minthogy Jézus visszavonult a magányba, a tanítványokat is elbocsátotta, akiknek ideje Keresztelő Jánosnál lejárt, így ismét belemerültek galileai halászéletükbe. A sors időt adott nekik arra, hogy a lényük legmélyébe elvetett mag új formában bújhasson ki a napfényre.

Sok minden történt időközben. De végül ugyanebben az évben, jóval Húsvét után eljött ennek is az ideje. Valóban az ősi szent Pünkösdi ünnepek előtt történhetett, hogy Jézus a Genezáret tó partján járván, a csónakjukban ülő halászokhoz intézte hívó szavát, hogy kövessék őt. Régi világukba való újbóli elmerültségükből most már végleg áttérhettek Krisztus követésére. A tóparti jelenet, amely először csak belső lépések és elhatározások imaginatív képének látszik, nem sejtett mértékben életrajzi fontosságúnak bizonyul. Ami itt történik, nem kezdet; sok és nagy dolgok előzték meg. De azáltal, hogy most már eljutottak a belső érettség egy pontosan meghatározott fokára, mégis egy csodálatosan tiszta újrakezdés az, amit a sors a galileai halászoknak megenged és lehetővé tesz. Azon, ami mint külső történés játszódik le, a legcsodálatosabb tisztasággal átlátszik a tudatos belső lépés, ami által csak most váltak igazán tanítványokká.

A tanítványság pattanásig telt bimbója, melyet az első két evangéliumnak a tanítványok elhívásáról szóló jelenete ábrázol, egy csapásra kinyílik, szélesen és gazdagon kitárul a csodálatos halászatról szóló lukácsi jelenetben. A Lukács-evangélium beszámolója mint összefoglaló gyújtópont mutatkozik meg világosan a négy evangélium egészében. Hátrafelé is és előre is nyúl. A visszanyúlás abban áll, hogy Krisztus itt Péterhez intézi az emberek halászásáról szóló igét, amely az első két evangéliumban egy valamivel korábbi időpontban szerepel. Ezzel kapcsolódik a lukácsi beszámoló a galileai tanítvány-elhíváshoz. Az előrenyúlás kettős és egyaránt vonatkozik a jelenet első, inkább fizikailag értelmezendő, és második, inkább érzékfelettien értendő részére. Ott, ahol Jézus a halászcsónakot használja szószéknek és onnan beszél a sokasághoz, az a helyzet mutat előre, amiről Máté csak a 13. részben ír. S mikor a tanítványok annak utóhangjaként, amit Jézus az embereknek mondott, a csodálatos halászat élményét kapják, még arra is profetikus utalás merül fel bennük, amit a János-evangélium utolsó részében mint a tanítványok egyik húsvéti élményét fog leírni.

Minél világosabban tárul fel előttünk ennek a jelentőségteljes tavasznak naptára, annál világosabban felismerjük a tóparti jelenetek fokozati értékét. Ha az első két evangélium tanítvány-elhívási jelenetében a Pünkösd éppen küszöbön állott, akkor a csodálatos halászat, ahogy azt Lukács leírja, valóban maga a pünkösdi esemény ebben az első évben. Pünkösd ideje először teljesedett be. Szabad kilátás nyílik Krisztus életének nagyszabású törvényszerűségeire és sorsharmóniáira: a harmadik év eseményeinek - mely évben a tulajdonképpeni Golgotai Misztérium lejátszódott, - az előző években megvannak a megelőző fokozatai és pontos megfelelői. Az úrvacsora szerzésének az előkészítő év-körben a kánai mennyegző felel meg. A feltámadásnak, ami később a nagy húsvéti ünnepen fog megtörténni, első fokozta a templom megtisztítása, amit a János-evangélium az év húsvéti ünnepére tesz. A feltámadott tanításai a Húsvét és a mennybemenetel között eltelt 40 napon, annak a titoknak teljes mértékű beteljesülése, ami a Nikodémusszal folytatott éjszakai beszélgetés alkalmával az első év Húsvétja utáni időben már elhangzott. Így hát annak a pünkösdi élménynek, amit a tanítványok a harmadik évben éltek át - amikor a Szentlélek lángjai alatt lelkük látóvá vált jövőbeli apostoli küldetésük számára, - megelőző fokozatát a galileai, különösen a Lukács-evangéliumbeli tanítvány-elhívó jelenetek képezik.

Mi volt a lényege annak, amit a tanítványok ötven nappal Krisztus feltámadása után, napfelkeltekor a jeruzsálemi conaculumban (ünnepi-rituális étkezőhelyiségben) átéltek? Hirtelen ráébredtek arra, hogy mit is éltek át tulajdonképpen! Három évig vándoroltak Krisztussal és mégsem vált bennük teljesen tudatossá, hogy a sors milyen hallatlan kegyében részesültek. Hatalmas, megbánással telt vihar vonult át lelkükön, mikor felismerték: mindazt, amit átéltünk azon az úton, ahol szabad volt Krisztussal együtt vándorolnunk, tulajdonképpen átaludtuk! - A nagy felébredés megadta nekik a lendületet ahhoz, hogy apostolokként elinduljanak a világ minden tájára.

44

Ennek a felébredésnek az előhangja csendülhetett fel a tanítványok lelkében akkor, amikor Jézus a tó partján elhívta őket, hogy kövessék őt. Az amit Keresztelő Jánosnál átéltek, hogy egy különleges kegyelem folytán tanúi lehettek az emberré-vált Isten „status nascendi”-jének, elsüllyedt tudatuk mélyére. Olyan volt, mintha álmodták volna. Most felébred szívük a mély álomból; mintha hályog esne le a szemükről, mikor Jézus így szól hozzájuk: „Kövessetek engem.” Most lépnek valóban a követés útjára, mert kezdik tudatosan megérteni a nagy fényglória misztériumát, melybe annakidején mintegy álmukban belenézhettek. S mikor Jézus így szól hozzájuk: „Mostantól kezdve embereket fogtok majd”, a feltörekvő elmúlt élményből megszületik jövőbeli feladataik első megsejtése. Felragyog előttük az apostoli perspektíva. Ez a jövőre vonatkozó prófécia sürüsödik egy nagy látomássá, a csodálatos halfogásról szóló, Lukács által leírt jelenetben. A prédikáció utóhangjaként, amit Krisztus a halászcsónak szószékéről tartott, lelki képben mutatkozik meg előttük a szellemi erők gazdagsága, amit a távoli jövőben majd nekik maguknak kell a földi világba behozniuk az emberiség üdvére. Ha a belső út kezdetéhez az tartozott, hogy a tengerről kilépjenek a partra, mert csak ezáltal nyerhettek teljes világosságot és szabadságot összes jövőbeni munkásságukhoz, akkor most megmutatkozik nekik ebben a pünkösdszerű apostoli perspektívában, hogy újabb szellemi tengerre-szállást fog jelenteni az, ha Krisztussal mennek és véghezviszik művét az emberek között.

Azáltal, hogy a tanítványok galileai elhívása a júdeaival szemben egy újabb, érettebb, biztosabb alapokon nyugvó újrakezdést ábrázol, az evangéliumok - mint a tanítvány- élet nagy képeskönyve, - ismét egy általános emberi törvényt, egy ősképet sejtetnek meg velünk. Egy nagy kezdeti élmény, amiben a sors kegye folytán részesülünk, önmagában még nem jelenti a belső út kezdetét. Csak akkor lépünk valóban erre az útra, ha tudatosan, saját szabad elhatározásunk erejével tesszük meg az első lépést. Végzetes illúziókhoz vezethet, ha azt hisszük, hogy nagy élmények megkímélhetnek bennünket a tudatos belső haladás és a magunkon való munkálkodás fáradtságától. Az ilyen élmények köteleznek: ezek az istenség kérdései, melyekre saját belső aktivitásunkkal és áldozatkészségünkkel kell válaszolnunk. De látjuk a tanítványok sorsának folyásából, hogy nem türelmetlen az a hatalom, amely felhívást és kérdést intéz hozzánk amikor nagy élményeket és sejtelmeket olt lelkünkbe. A Genezáret tó halászai Krisztus életének rövid három évéből közel egy félévet használtak fel arra, hogy az ajándékba kapott kezdeti élmény magvát saját lépésük erejévé változtassák át. De még az ezúton tett lépésekről is el kellett később ismerniük, amikor bekövetkezett a nagy pünkösdi ünnep, hogy még fel nem ébredt, álomittas lélekkel tették meg őket. És ha felismerjük, hogy milyen türelmesek azok a hatalmak, akik segítően vezetik és irányítják azoknak a sorsát, akik a belső úton járnak, erőt meríthetünk belőle az állandó újrakezdéshez.

A két tanítvány-elhívási jelenet - a júdeai a János-evangéliumban és a galileai az első három evangéliumban, - egyelőre csak a fő állomásait vetíti elénk annak a sorsfolyamatnak, mely a galileai halászokat a tanítványságra előkészíti. Innen kiindulva megpróbálhatjuk egyre világosabban megalkotni a tanítványok életrajzát, mert ez már a tulajdonképpeni tanítvány-út megkezdése előtt is a krisztusi élet legfontosabb emberi tükröződéseit tartalmazza.

A János-evangélium tanúsága szerint már a két elhívás közötti időben is ismételten résztvettek a tanítványok Krisztus útjain. Miután a János-keresztelő közvetlen utóhangjaként a Keresztelő első ízben nyitotta fel a tanítványok szemét Krisztus számára, ezután nemsokára hosszabb ideig tartó elválás következett. Jézus negyven napot a pusztában tölt. Ezután nem tér vissza Keresztelő Jánoshoz; folytatja csendes vándorlásait Galileában s lehet, hogy közben régi mesterségét is folytatja. Ezalatt visszatértek Galileába Jánosnak azok a tanítványai is, akik a Jordán mély völgyében felvehették lelkükbe a Krisztus-lény nagyságának megsejtését. Így ismételt találkozásokra került sor Jézus és a tanítványok között. E találkozások közül a legfontosabb az volt, amikor mint vendégek együtt voltak hivatalosan a kánai mennyegzőn. A János-evangélium nem alaptalanul veszi fel itt újra azt a fonalat, amit Jézusnak a tanítványokkal a Keresztelő környezetében való találkozása után elejtett. Utoljára azt mutatta be, hogyan találkozott Krisztus Natanellel és mondotta neki azokat a szavakat, amik egyszersmind lénye hierarchikus mivoltának formuláját is megmutatták. Natanel lakóhelye, amint azt a János-evangélium utolsó részéből

45

megtudjuk, a galileai Kána városkában volt. Talán Natanel intézte úgy, hogy Jézus a kánai mennyegzőn ismét találkozzék a tanítványokkal. Azt, amit a tanítványok Kánában átélnek, az evangélium közvetlenül azokhoz a megsejtésekhez kapcsolja, melyekben a Keresztelő környezetében volt részük: „És megmutatá az ő dicsőségét”. (Ján.2:11) Még mindig a csodálatos „status nascendi” utóhangja ez. De, amint ezt Jézusnak anyjához intézett szavaiból halljuk, még nem jött el nyilvános fellépésének az órája.

Nemcsak Galileában újíthatják fel a tanítványok Krisztussal való ismeretségüket. A húsvéti ünnepeken felmennek Jeruzsálembe és itt Júdeában, az ősi templomban ismét megbizonyosodhatnak a Krisztusból kisugárzó emberfeletti hatalom felől. Mint a templom megtisztításának tanúi, elvetett magként hatalmas rejtelmet fogadnak be lelkükbe, ami két év múlva fog kikelni: Krisztus feltámadása után értik meg azokat a rejtélyes szavakat, amikor akkor Jeruzsálemben a templom lerombolásáról és újra felépítéséről mondott.

Húsvét után úgy adódott, hogy először egy ideig Jézus és a tanítványok is Keresztelő János közelében és hozzá hasonló módon tevékenykedtek. Akkor még ez utóbbi járt hatalmasan elől. Jézus és tanítványai előkészítették a hozzájuk jövő embereket a János-keresztelőre. Néhányan a tanítványok közül maguk is kereszteltek. Jézusról is azt mondták, hogy keresztel, valójában azonban még nem lépett előtérbe. Még csak szolgált. Még mindig nem jött el az ő órája. Ebben az időben a Keresztelő, mintha már érezné az áldozati sorsot maga felé közeledni, ismét Krisztushoz irányítja a tanítványokat: „Néki növekednie kell, nékem pedig el kell fogyatkoznom.” (Ján.3:30)

Végül visszatérnek a tanítványok Jézussal együtt Galileába. Útközben Szamáriában, Jákob ősi forrásánál sejtelemszerűen részt vettek a szamáriai asszony élményében. De azután még egy időszak következhetett, amikor mindegyikük napi munkájával foglalkozott: a tanítványok halászmesterségükkel, Jézus pedig azzal, amit máskor is csinált magányos vándorútjain galileai hazájában. János elfogatásával azonban egyszerre minden megváltozott. Ez a sors nagy jeladása volt. Most, hogy e pusztába kiáltó szava elhallgatott, most tűnt csak ki világosan, hogy az emberiség pásztor nélküli nyáj. Most érett meg az idő arra, hogy Jézus előlépjen addigi tartózkodásából. Most azonban már a tanítványok lelke is megérett arra, hogy mellé álljanak és mellette belenőjenek apostoli küldetésükbe. Elérkezett a Pünkösd ünnepe és megajándékozta a tanítványokat a nagy újrakezdés sorstól kapott kegyelmével.

A tanítványok elhívásának előzményeiről

A tanítványok pünkösdi elhívását a Genezáret tavánál nemcsak a júdeai elhívás és a János-evangélium első részében elmondottak előzték meg. Azok az események, melyekben a sors azért részesítette őket, hogy közvetlenül előkészítse őket tanítványságuk tulajdonképpeni idejére, sokkal előbbi időkbe nyúlnak vissza. A galileai férfiak közül legalább is egynéhányról feltételezhetjük, hogy már ismerték Jézust, mikor az náluk Keresztelő János körében megjelent. Azok a leírások, amiket Rudolf Steiner az un. „Ötödik evangélium”-ról tartott előadásaiban a Názáreti Jézus tizenkettedik és harmincadik életéve között lefolyt sorsáról adott, megláttatnak valamit abból a gyökérzetből, amiből azután a tanítványság fája kinőtt.

A fiatal Názáreti Jézus, különösen 18 és 24 éves kora között, sokat vándorolt galileai hazájában és a szomszédos vidékeken. Közben apjától, Józseftől tanult és tőle átvett ácsmesterségét űzte. Lénye mindenütt mély, felejthetetlen benyomást keltett azokban az emberekben, kiknek házába betért. Nem annyira az amit mondott, mint inkább a szívéből kiáradó szeretet végtelenül tiszta ereje volt az, ami a szorongó lelkekben mint fényesen tündöklő ragyogás megmaradt. A leírás szerint azokban az években, amikor látogatásait már nem ismételte meg, azoknak az embereknek, akiknél járt, újra és újra vissza kellett gondolniuk lénye jótékony hatására. Esténként ha együtt ültek és közös visszaemlékezésük során róla beszélgettek, sokszor úgy tűnt nekik, mintha fénysugárban lépne be hozzájuk félhomályos szobáikba. Így múltak az évek.

Eljött a János-keresztelő ideje. A negyven-napos pusztai visszavonultság után egy ideig ismét Galilea falvaiban és vidékein vándorolt, mint egykor. A lényében történt nagy változás után

46

az egész világ megváltozott számára. Még hallgatagabb volt mint régen, mert úgy tűnt neki, hogy az a nyelv, amit körülötte beszélnek, már nem teljes értékű kifejezése annak, ami az emberben és a világban történik. De mikor olyan emberek fedele alá tért be, akik már régebbről ismerték és akik az eltelt idő alatt nagy szeretettel és hálával emlékeztek rá vissza, ezek az emberek sokszor a legnagyobb csodálattal érezték meg a lényében végbement változást. Érezték, hogy új erő sugárzik ki belőle. Ha közelében voltak, úgy érezték, hogy egészen testiségükig harmónia és egészség tölti be őket. „Korábban jóságát, szelídségét és szeretetét érezték, most azonban varázserő áradt belőle. Ha korábban úgy érezték hogy megvigasztalódtak, most úgy érezték, hogy meggyógyultak.” Sokan csatlakoztak hozzá az idők folyamán azok közül, akik ezt az élményt átélték. Ők alkothatták egy részét tanítványai tágabb körének, akikről a Lukács-evangélium beszél. De a szűkebb körű tizenkettő közül is bizonyára ebben az időben váltak tanítványaivá egyesek, a júdeai és galileai tanítvány-elhívás közötti időszakban. Talán volt köztük néhány olyan is, aki nem volt Keresztelő János tanítványa. „Mikor így vándorolt az országban, azok közül akik a legmélyebben átérezték, hogy mennyire megváltozott a Názáreti Jézus, tanítványaivá lettek és követték őt. Sok szállásáról vitte magával egyik-másik férfit, aki őt követte... Így történt, hogy hamarosan egész csapat ilyen tanítvány gyűlt össze.” (Oslo, 1913. Okt. 6.)

Sorskapcsolatok

Akkor, amikor Krisztus a tanítványokhoz intézett búcsúszavaiban azt mondja, hogy „Én vagyok a szőlőtőke, ti vagytok a szőlővesszők”, még más, mélységesen rejtélyes szavakat is intéz hozzájuk: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” (Ján.15:16.) Ezzel arra az ősi kapcsolatra utal, ami egyrészt közte és a tanítványok között, másrészt a tanítványoknál egymás között fennállott. Az egymásra találás csodája nemcsak ennek az egyetlen jelenlegi életnek a keretében valósul meg sokféle módon: korábbi életek szoros kapcsolatai is megújulnak a tanítványok között.

A Márk evangéliumról tartott előadásai során R. Steiner kifejtette, hogy a tizenkét tanítványban a Makkabeusok könyvének 12 főalakja testesült meg újra: Malakiás pap öt fia, akik időszámításunk előtt másfél századdal a szeleukida zsarnokok elleni hősies szabadságharcban népük élére álltak - és az özvegy hét fia, akik a második Makkabeus-könyv (7. fejezet) tanúsága szerint ugyanakkor mártírhalált haltak. Mikor Jézus tizenkét tanítványát elhívja, választása - bár általa minden lehetséges egyéni emberi színezet tökéletes képviseletét valósítja meg, - egyáltalán nem önkényes. A gondviselés bölcsessége már előző földi életükben megejtette ezt a válogatást s ezzel előkészítette azt a kört, amelybe Krisztus az egész emberiséget maga köré gyűjtheti, képviselőik révén. Azokkal a szavaival, hogy nem a tanítványok választották őt, hanem ő a tanítványokat, Krisztus mélységes titkot árul el. Fölfedi, hogy mielőtt a Földre szállt volna, hogy emberré váljon, a szellemi világ Nap-régióiból mint a sors és a gondviselés ura, ősidők óta ő maga irányította a tizenkét egyéniség fejlődésének útját. Mikor tizenkettőjük köre kialakult, azok találkoztak újra, akik sok korábbi földi élet révén már egymáshoz tartoztak és legutóbb a Makkabeusok idejében mint két testvércsoport a történelmi pillanat főszereplői voltak. Ugyanakkor azonban a krisztusi lény újra-megtalálása is volt ez, kinek körében a múltban, amikor haláluk és újraszületésük között a szellemi világban időztek, következő inkarnációjukat előkészítették. A nagy Nap-mágnes, amely őket az ősrégi múltból kezdve ismét újra és újra egymáshoz vonta, most a Földön a tizenkét apostol köreként egyesítette őket.

Fontos lépés választja el tizenkettőjüknek a makkabeusi időkbeli inkarnációját mai földi életüktől. Jézus körében nemcsak felújítják régi sorsukat, hanem maguk is megváltoznak. Mint az öt és hét testvér egy-egy csoportja, azt az érett gyümölcsöt képviselték, ami a vérrokonsági erők fáján teremhetett. Most az új közösségi elem ős-sejtjét képezhetik. A tizenkét tanítvány körében a szabad szellemi rokonság váltja fel a régi vérrokonságot. Nem előkészítetlen embereket hívott el bennük Krisztus. Az isteni iránti legbensőbb szeretetből ők maguk is megtették az előkészítő lépéseket és megváltoztatták lényüket, mikor Krisztus felszólította őket, hogy kövessék őt. Ez

47

legnyilvánvalóbb közülük azoknál, akik eleget tettek Keresztelő János hatalmas, profetikus kiáltó szavának, mely a Holt-tenger mély pusztaságaiban elhangzott. De a tizenkettő közül azok is kitették magukat a sors megpróbáltatásai tisztítótüzének, akik azelőtt nem voltak János tanítványai. Így mindannyian hozzájárultak ahhoz, hogy Jézus most megújíthatta az ősidőktől fogva fennálló kiválasztást. A kezdet kezdetétől fogva szellemi impulzusok alapozták meg a közöttük fennálló közösséget. Mint a tanítványok köre, ők voltak az új emberiség első szellemi családja.

Vér- és szellemi rokonság a tanítványok között

Ha hitelt adunk a népszerű katolikus hagyományoknak, pl. Katharina Emerich közléseinek, akkor minden tanítvány szoros rokoni kapcsolatban állt egymással és nagyrészt testvérek voltak. Ezekbe a tradíciókba belejátszik az a tendencia, amely előszeretettel ragaszkodik a régi vérségi kötelékekhez, az akkor ősképszerűen megalapított szellemi közösség rovására. Ehhez legfeljebb egy reminiszcencia járul földalatti utakon a Makkabeus időkbeni inkarnációkról. A korok közti vízválasztó nagyon keskeny és éles. Ami időszámításunk előtt 150 évvel még jogos, sőt ősképszerűen helyes volt, az a tanítványok körében már elvesztette érvényét.

Ennek ellenére a szoros rokoni kapcsolatok egész sorát találjuk a Tizenkettőnél. A Máté evangélium (Márkhoz hasonlóan) gondtalan imaginatív stílusával a múlt princípiumát helyezi előtérbe, mint ahogy általában ez a leginkább hátrafelé mutató evangélium. Máté beszámolója szerint a tanítványok elhívásakor először két testvérpár lép a követés útjára: Péter és András, Jakab és János. A megoldás nem állhat egyszerűen abból, hogy testvéri viszonyt mindkét esetben pusztán imagiantív értelemben, tehát mint belső kapcsolatok képét fogjuk fel. A dolgok nem ilyen egyszerűek. Péter és András valóban vérszerinti testvérek. Általuk egy ponton tényleg belenyúlik a tanítványok körébe a régi princípium, mint az öt Makkabeus testvér kapcsolatának utóhangja. Ez mutatja meg, hogy átmenetek vannak: a szellemi rokonság nem zárja ki a vérszerinti rokonságot. Érdekes azonban, hogy még ennek a testvérpárnak jelenléte a Tizenkettő körében sem nélkülözi a régi élettörvények megtagadását: András az idősebb a két testvér közül és később mégis Péter kapja a vezető szerepet. Itt folytatódik az elsőszülöttségi jognak az Ótestamentumon átvonuló elértéktelenedése.

Zebedeus fiai is vérszerinti testvérek. És ha a Tizenkettő körének összetétele egyszerűen az volna, amit az imaginatív stílusú evangéliumok alapján feltételezhetünk, akkor itt a régi vérségi kötelékeknek már valóban rejtélyes halmozódására bukkannánk. De János, Jakab testvére tulajdonképpen nem tagja a Tizenkettőnek. Csak a helyet tartja fenn Lázár számára. Éppen Lázár-János belépése, kinek a javára Zebedeus egyik fia visszalép, teszi a régi vérségi kapcsolatok új, élesen individualizált szellemi kapcsolatokkal való felváltását igazán drámaian szemléletessé. Ha csak a három imaginatív evangéliumunk volna meg, akkor a valóban erőteljesen meglévő új princípiumot továbbra is elfedné a régi. Csak amit a János evangélium ezekhez még hozzáad, azáltal válik az igazság láthatóvá. A Tizenkettő körének egyetemességéhez tartozik, hogy egy ponton a fizikai rokonság is érintetlenül belenyúlik. Ott, ahol úgy látszik, hogy ez egy második esetben is megismétlődik, már inkább az ellenkezőjéről van szó. (Lázár-Jánosnak a zebedeusi Jánoshoz való viszonyáról lásd „Cézárok és Apostolok”, eredeti német kiadás 263. old.)

Úgy tűnik, mintha még egy testvérpár volna a Tizenkettő között: a fiatalabb Jakabot általában mint Alfeus fiát említik. A Márk evangélium azonban Levit is, akit egyébként (Márknál is) Máténak hívnak, Alfeus fiának nevezi. Úgy látszik tehát, mintha a fiatalabb Jakab és Máté testvérek volnának. Ez hasonló folyamathoz vezetne, mint ami a zebedeusi János és Lázár között lejátszódott. Jakab, Alfeus fia ugyanis csak annak a Jakabnak tartja fenn a helyet, aki az Úr testvére és aki csak Húsvét után nyert felvételt a Tizenkettő közé. (Jakabnak, az Úr testvérének viszonyáról a fiatalabb Jakabhoz, Alfeus fiához, lásd „ Cézárok és Apostolok” 242. és következő oldalakat.)

A tulajdonképpeni Jakab előtérbe lépésével azonban látszólag még erősebb formában merül fel a vér- vagy szellemi közösség problémája: úgy látszik, hogy magának Jézusnak egészen közeli rokona tartozik a tanítványok körébe: „az Úr testvére”. Ez a testvéri viszony ismét olyan kép,

48

amely eltakarja az igazságot mindaddig, amíg figyelembe nem vesszük a golgotai esemény körül megnyilatkozó különleges sorsszerűségek misztériumát. Jézus és Jakab nem vérrokonok. Jakab a salamoni Jézusnak volt vérszerinti testvére. Jézus testileg a lukácsi Jézus. Mostoha anyja Jakabot, mint első házasságából származó legidősebb gyermekét vitte magával az ácshoz és annak fiához. Itt olyan családi kapcsolat áll fenn, ami nemcsak hogy nem vérrokonság, hanem a belőle folyó antipátia és gyűlöletérzés folytán egyenesen a legnagyobb nehézségeket állítja a szellemi rokonság kialakulásának útjába. És Jakab, húsvéti élményéig valóban inkább ellenséges, mint tanítványi beállítottságú. Bizonyos analógia áll fenn Pál sorsával.

Az evangéliumok pontos egybevetése, amely a finomabb árnyalatokat is figyelembe veszi, igazolja eredményeinket. Máté és Márk az apostolok felsorolásánál Jánost kifejezetten Jakab testvérének nevezik. Lukács csak azt mondja: Jakab és János. Nyitva hagyja annak a lehetőségét, hogy a János névvel mást jelöljünk, mint a vérszerinti testvért s ezzel hidat képez a János evangéliumhoz.

49

IV. Fejezet

Az emberré-válás fokozatai

Tér és idő Jézus életében

Hogy „Jézus életét” mint emberi életrajzot kutassák és ábrázolják, ilyen feladatot alig százötven éve tűznek maguk elé az emberek. A felvilágosodás körében kezdték, amikor az érzékfeletti iránti érzék és ösztön utolsó maradványa is kezdett kihunyni. Régebben, főképp az őskereszténység korában, ha csak megérzésszerűen is, de még túlságosan eleven sejtés élt az emberekben az isteni Krisztus-lényről és túlságosan mély alázattal voltak iránta, semhogy olyan mércével merészeltek volna közeledni az evangéliumhoz, mint amilyennel egyébként a nagy emberek életsorsát és életrajzát megközelítették.

Krisztus lényének félreismerésével - ami most uralkodóvá vált, - elkezdődött az evangéliumok félreismerése is. Bár az „inspirációról” szóló dogma még a racionális teológiában is érvényben maradt, kialudt az eleven megérzése annak, hogy az evangéliumok konkrétan buzognak elő a különböző szintű érzékfeletti észlelésekből s ezzel együtt kialudt az érzék az egyes evangéliumok mély értelmű stílusbeli különbsége iránt is.

Bekövetkezett az evangéliumok jellegének súlyos következményekkel járó felcserélése. Azzal az egyoldalú törekvéssel, hogy az evangéliumokból Jézus életének külső, életrajzi folyásáról szerezzenek értesüléseket, oda jutottak, hogy az első három evangéliumot mint történelmi dokumentumot és forrásművet előnyben részesítették, a János evangéliumról pedig - amelyet inkább filozófiai írásnak tartottak - kijelentették, hogy történelmileg keveset nyújt és megbízhatatlan. Valójában azonban éppen a három első evangélium az, amely, minthogy csak képek alapján történő imaginatív megismerésen alapul, a fizikai és érzékfeletti folyamatokat, a külső és belső történést minden különösebb megkülönböztetés nélkül állítja egymás mellé, míg a János evangélium, amely egzakt inspiráció révén jött létre, az imaginatív képek függönyén át mindig elhatol a konkrét történelmi folyamatokig.

De mégis jó és szükséges volt „Jézus életének” világos és szemléletes kibontakoztatására irányuló impulzus. A keresztény megismerési törekvésnek ez a fázisa, mint szükséges átmeneti állapot, meg fogja őrizni értékét minden racionális-materialista egyoldalúság ellenére is, ami Jézus életének úgyszólván összes eddigi ábrázolását jellemzi. Mert az isteni Krisztus-lény akarata, hogy inkarnálódjon és emberré váljon, a kemény kézzelfogható fizikai realitások talaján valósult meg. A sváb teozófus Oetingernek az a mondása, hogy az anyag Isten útjának vége, különösen alkalmazható Jézus életének külső, életrajzi tényeire. Csak ki kell küszöbölni azokat a tévedéseket és rövidzárlatokat, amelyek a Jézus életkutatás szemléletét megzavarják és egy végzetes dimenziózsugorodás igézetébe vonták. Jézus élete ugyan emberi életrajz is, de csak Krisztus önmegtagadása révén az. S így elejétől végig nélkülözhetetlen kulcsa a bennrejlő titkoknak, hogy egyúttal isteni életrajz is, egy darabka égi történelem, ami belenyúlik az emberiség történelmébe.

Az első tévedés amit le kell győznünk az a vélemény, hogy könnyű az evangéliumokból a történelmi-életrajzi tényállást meglátni és leírni. Főképpen az első három evangéliumban először csak a lelki képekből szőtt réteg tárul elénk. Sejtelemszerűen részt veszünk abban, ami az emberek feje fölött és lelkük legmélyén történt. Szellemi összefüggések és alakok mutatkoznak meg elsőként a nyitott lélekkel történő és az egybevetésre képes evangélium olvasás előtt. E mögé a képfátyol mögé rejtőzik az, ami a fizikai síkon történt. Csak az evangéliumokkal való hosszú, meghitt viszony utolsó, legérettebb gyümölcseként juthatunk el végül a külső életrajzi tények szemléletéhez. Magától értetődik, hogy ezt a célt nem érhetjük el anélkül, hogy előbb fel ne fedeznénk a János-evangélium konkrét történelmi jellegét és meg ne adnánk neki teljes, kimagasló rangját.

Hogy Jézus életének megismeréséhez mennyire nélkülözhetetlen az, hogy az evangéliumok egybevetésébe a János-evangéliumot is belevonjuk, már akkor is megmutatkozik, ha megpróbáljuk

50

megvonni a János keresztelő és a Golgota közti események legáltalánosabb térbeli-időbeli kereteit. Ha csak az első három evangéliumhoz tartanánk magunkat, akkor ugyan egy nagyszerű összképhez jutnánk, de le kellene mondani a térbeli mozgásról és a tájak váltakozásáról, valamint az események időtartamáról és időbeli elrendezéséről. Csak a János-evangélium figyelembevétele révén kerül konkrét mozgás a összképbe és jutunk el Jézus életének legelső kronológiájához.

A jézusi élet ingamozgását Galilea és Júdea poláris, ősképszerű tájai között igen különbözőképpen állítja elénk a négy evangélista. Máté és Márk evangéliumának nagy, összefoglaló kompozíciója csak egyetlen egy átmenetet tételez föl Galileából Júdeába. A legegyszerűbb tagozódás áll így elő: a két első evangélium első fele Galileában, másik fele Júdeában játszódik. Jézus életének színtere eleinte - mintha semmiféle megszakítás nem volna benne, - Galilea napsugaras, otthonos világa. Az a komoly fordulat, ami a Jeruzsálembe való felmenetellel áll be, egyúttal a passió és a golgotai esemény bevezetése is. A Nagypéntek előtti napok a húsvéti eseményekkel az evangéliumok egész második felének tartalmát képezik. Ha a két alapvető tájhoz eleven szemlélettel kapcsolódunk, semmi sem mutathatja meg nagyszerűbben kozmikus polaritásukat, mint a két első evangélium tömör szerkezete.

A Lukács-evangélium földrajzi szempontból ugyanazt a nagy kettősséget mutatja. De nem a kettes, hanem a hármas szám szerint tagozódik. A galileai és a júdeai rész közé egy nagyszabású középső rész ékelődik, amely nagy részletességgel foglalkozik az átmenettel Galileából Júdeába. De nem olyan módon, hogy ennek a középső résznek színteréül feltétlenül a palesztinai átmeneti tájat, a Galilea és Júdea között fekvő Szamáriát kellene tekintenünk. Az evangélium nagy középső része inkább függetlennek tekinthető a földrajzi szintértől. Jézusnak és tanítványainak átvonulása Galileából Júdeába itt egyszersmind a „nagy ösvényt” jelenti. Az evangélium itt térbeli vetületben ábrázolja azt a belső utat, amit a keresztény embernek meg kell tennie. A liberális protestáns teológia még csak túlságosan technikailag és külsőséges módon tapogatózott ezen titok nyitja felé, amikor arról beszélt, hogy Lukács evangéliumának középső főrészében mint kompozíciós keretet az „utazási sémát” alkalmazta.

Bár Máté, Márk és Lukács a galileai rész elején két olyan történésről számol be, ami Júdeában játszódik: a Jordán keresztelőről és a megkísértésről, az egész felépítést átfogó és egyben szétfeszítő ív ereje oly nagy, hogy ez a rövid előjáték nem zavarhatja meg. Ez különösen a Máté evangélium végére érvényes, ahol a júdeai keretben röviden felvillan a Galilea-motívum: a galileai hegy csúcsán jelenik meg a Feltámadott a tanítványoknak. Itt a Galilea-motívum csak imaginatív jellegű. a tanítványok átélték, hogy Galileában vannak, anélkül, hogy testileg odamentek volna.

Az első három evangélium alapját képező táj-séma bizonyos fokú gazdagodásához jutunk, ha figyelembe vesszük Máténál és Lukácsnál az „elő evangéliumokat”, amelyek - mindkettőnél az evangélium első két részében - visszanyúlnak a Jordán keresztelő elé és Jézus gyermekkorát beszélik el. Itt látjuk, hogy Máténál a galileai részt egy sajátos júdeai előjáték előzi meg, amelybe az emberiség világméretű dimenziói kétféleképpen is belesugároznak. A Három Királyok eljövetele révén Kelet nagy birodalmai küldik el fényüket; az Egyiptomba való menekülés révén felmerül Júdea mögött a Nílus-parti ősrégi szent templomok vidéke. Végül azonban világosan átvezet az elő-evangélium Galileába, mert elmondja, hogy József Egyiptomból való visszatérte után övéivel nem Betlehemet, hanem Názáretet választotta lakóhelyül.

Lukács „elő-evangéliumában” figyelhetünk meg először egy elevenen lüktető váltakozást Galilea és Júdea tájai között. János születésének megjelentése Zakariásnak Jeruzsálemben történik, tehát Júdeában. Azután Galileában találjuk magunkat, ahol az Arkangyal Názáretben hírül adja Máriának a Jézus gyermek születését. Visszatérünk Júdeába, mikor Mária útnak indul Erzsébethez. Júdeában megszületik a kis János gyermek. És ismét megtesszük a vándorutat Galileából Júdeába, mikor Mária és József a népszámlálásra Betlehembe megy, ahol a jászolban és a pásztorok mezején bekövetkezik a karácsonyi csoda. S a történések ingamozgása még egyszer visszavisz Galilea békéjébe, ahol Názáretben kivirágzik Jézus gyermekkorának paradicsoma. Végül, mikor a gyermek 12 éves lesz, még egy átmenet következik Júdeába, amelyre már ráveti árnyékát az a komoly bevonulás Jeruzsálembe, amely háromszor hét év múlva fog bekövetkezni.

51

A János-evangélium egész struktúráját kezdettől fogva Júdea és Galilea eleven váltakozása uralja. Itt semmi sem marad meg a merev, általános keretből, amelybe a tulajdonképpeni krisztusi életet az első három evangélium helyezi. Itt egyáltalán nincs szó Jézus életfolyamának idillikus eredetéről és élete idillikus folyásáról az ég-közelben lévő napsugaras galileai tájon. Akkor, amikor a prológ kozmikus teremtési dimenziói földi szintérré szűkülnek össze, azonnal Júdeában találjuk magunkat. Feltűnik Keresztelő János alakja; és Jézus megkeresztelése, amit János a júdeai Hold-táj infernószerű mélységében hajt végre, nemcsak felvillanó jelenet, mint az első három evangéliumban. A János-evangéliumnak nemcsak ahhoz van bátorsága, hogy kitartson itt a világ bukásának színhelyén, hanem bepillantást enged abba a mélységesen titokzatos történésbe is, ami a Jordán keresztelőt közvetlenül követte. Szétnyílik a misztérium-függöny és mi tanúi leszünk Jézus legelső találkozásának tanítványaival, jóval mielőtt Galileában sor kerülne a tanítványok pünkösdi jellegű elhívására, amiről Máté, Márk és Lukács ad hírt. Az evangélium egész terjedelmes kezdőrésze ezen a legszélsőségesebb júdeai tájon játszódik. De azután egyszerre Galileában vagyunk és a legvarázslatosabb tavaszban van részünk, amit a planetáris tavasznak ez a tája valaha is látott. Szemünk előtt megy végbe a kánai csoda; de nem időzünk sokáig itt. A sors ingalengése már is visszavisz Júdeába. Jézussal együtt felmegyünk Jeruzsálembe a húsvéti ünnepekre. A János-evangélium olyan részénél találjuk itt magunkat, amit bizonyos értelemben szintén „elő-evangéliumnak” nevezhetnénk, mert itt abba az időszakba nyerünk bepillantást, ami Jézus tudatos fellépését és munkálkodását megelőzte. De itt semmi olyasmit nem látunk, hogy Jézus kezdetben hosszasan időzött volna hazájában Galileában, amit a többi evangélium felépítésével értésünkre adni látszik. Már ezt a Jeruzsálembe való legelső felmenetelt is beburkolja a szigorú komolyság felhője, ami teljesen uralkodni fog az utolsó felmenetelen, amikor már küszöbön áll a golgotai ítélet. Jeruzsálemben kitör a templom megtisztításának vihara. Ennek utóhatásaként éli át Nikodémusz az éjszakai szellemi találkozást Jézussal, aki - mintha az éppen az ellenkező hangulatot akarná felkelteni mint az első három evangélium - egy ideig még ezután is a júdeai táj bűvkörében időzik. Valami még egyszer visszahúzta Keresztelő János működési területére és működési módjához, mielőtt saját nevében kezdene el munkálkodni. A szigorú táj hátteréből még egyszer kiemelkedik Keresztelő János életnagyság feletti alakja, aki, mikor Jézushoz való viszonyáról kérdezik, így szól: „Néki növekednie kell, nékem pedig el kell fogyatkoznom”.

Az út a szamáriai középső tájon át végül visszavezet Galileába. Jákob kútjánál Jézus a déli órában beszélget a szamáriai asszonnyal. Azután az evangélium megint csak egy rövidke pillanatra engedi, hogy elmerüljünk Galilea világába. Kapernaumban a királyi tisztviselő egészségesen találja fiát, miután Kánában Jézus segítségét kérte. Alig hogy fellélegzünk Galilea kék ege alatt, már megint Júdeába kerülünk vissza. Jeruzsálemben történik a beteg meggyógyítása a Betesda tónál. És ismét az eljövendő ítéletek harcias komorsága mennydörög körülöttünk: Jézus a szavak kardjával száll szembe azokkal, akik ellenségesen állják útját. Még egyetlen egyszer lélegezhetjük be Galilea levegőjét és csodáját. A Genezáret tónál tanúi vagyunk a csodálatos megvendégelésnek és annak, hogy Krisztus a tengeren jár. De nyomban ezután úgy érezzük, mintha idáig érnének Júdás árnyai. Az élet kenyeréről szóló igét Jézus ellenfeleivel való harcias vitatkozása közben mondja, akik itt is akadályozni akarják munkásságát.

Ezzel a János-evangélium galileai része ki is merült. Ettől kezdve megszakítás nélkül Júdea a történések színhelye. Egészben véve csak a 2. és 4. rész rövid szakaszai és a 6. rész játszódik Galileában. János nemcsak hogy kezdettől fogva megmutatja a két táj ingalengésszerű váltakozását, de alapvetően a szigorúbb júdeai földet részesíti előnyben. Már messze van a két táj egyensúlya, amit az első három evangéliumban látunk. Júdea uralkodik mindenekfelett. Már ez maga is megmutathatja, hogy a János-evangélium sokkal energikusabban és következetesebben állítja Jézus életét a fizikai valóság kemény, konkrét talajára, mint a többi evangélium. Csak a legvégén az utolsó húsvéti fejezetben - amit tulajdonképpen csak a János evangélium függelékének kell tekintenünk, - találjuk magunkat még egyszer Galileában: látjuk amint a Feltámadott a Genezáret Tónál megjelenik a tanítványoknak. De itt - mint a Máté-evangélium húsvéti történetében - Galilea csak lelki táj: a tanítványok látják és átélik a Feltámadottal együtt a tavat, mialatt fizikai testük szerint Jeruzsálemben vannak.

52

Ha már most a jézusi sorsnak a Jordán keresztelő és a Golgota közti időtartama iránt érdeklődünk, az első három evangélium teljesen cserben hagy bennünket. Nem rajzolunk meg mást, mint azt az egyetlen átfogó görbét, ami először Galileán át, azután Jordániába vezet. Ha csak őket követnénk, arra a feltevésre juthatnánk, hogy a Jordán keresztelő és Golgota között csak egyetlen egy év telt el. És nem egy teológus az első három evangélium egyoldalú értékelése alapján valóban erre a következtetésre jutott. Ezen a ponton egyszer majd egészen általánossá kell hogy váljék a János evangéliumnak életrajzi szempontból való helyesebb értékelése. Mert János az, aki egész világosan megmutatja az év háromszori leforgását. Itt látjuk felfedve a „három év” titkát. A Galilea és Júdea közti ide-oda vándorlás közben, ami olyan mint egy élő ki- és belélegzés, háromszor jutunk el ahhoz az időponthoz, amit úgy jelöl meg, hogy „közeledett a zsidók húsvétja”. Először a kánai mennyegző után, mielőtt leírja Jézus húsvéti felmenetelét Jeruzsálembe és a templom megtisztítását (Ján.2.13), másodszor az ötezer ember megvendégelése előtt (Jan. 6:4), harmadszor Lázár feltámasztása után (Ján.11:55). - Csak a húsvéti formula háromszoros visszatérése nyújt igazi alapot a krisztusi sors életrajzi megértéséhez. Figyelemreméltó, hogy nem Máté, Márk és Lukács, hanem János építi ezt az alapot számunkra. Így olyan kronológiát kapunk, ami összhangban van az őskeresztény hagyománnyal. Minden esetre szükség van rá, hogy még illuzió mentesebben és pontosabban vegyük szemügyre Jézus életének valódi időtartamát, mint azt a régebbi korok tették, amelyek itt is megálltak egy fényfelhő érzelmi fátyla előtt.

Időtartama szerint ugyanis nem ölel fel teljes három évet Jézus élete a Jordán keresztelő után. Ha a 30. év december 25.-én eltelt a lukácsi Jézus életének első három évtizede, és Jézusnak Keresztelő János által való megkeresztelése a 31. év elején történt, akkor - ha a három húsvét vezérfonalát követjük - a Golgotáig „mennyiségileg” csak kicsivel több mint kétéves időszak marad. A harmadik húsvéton, a 33. év tavaszán már beteljesedett a golgotai esemény. De a minőségi időérzékelés szempontjából mégis jogos három évről beszélni. A három naptári év mindegyikének megvan a maga része Krisztus életében. Ugyanúgy van ez annál a három napnál, ami Krisztus halála és feltámadása között van. Mennyiségileg nincs teljes három nap a halálnak nagypéntek déli órája és Húsvét reggeli órája között. Kívülről nézve ez az időhöz csak másfél napot tesz ki. Minőségileg azonban mégis három nap volt. A pénteknek is, amely Vénusz jegyében áll, a szombatnak is, ami Szaturnusz napja, és végül a vasárnapnak, a Nap napjának is megvan a maga része a halál és a feltámadás közti jelentőségteljes időszakban. Ugyanígy meg kell tanulnunk a három év titkának teljes horderejét is átérezni. Kívülről nézve megdöbbentően rövid volt az az idő, amíg az emberré-vált Isten földünkön járt. S itt még azt is figyelembe kell vennünk, hogy Jézus csak a 31. év pünkösdjén lépett elő tartózkodásából és mindjárt azután, hogy Keresztelő János halálhíre eljutott hozzá, ismét hosszabb időre visszavonult a magányba.

De ha kívülről nézve felfoghatatlanul rövid idő volt is, mégis elegendő volt ahhoz, hogy az örökkévalóság leheletét hozza le a földi időbeli létbe.

Jézus-tudat és Krisztus-tudat

Ha az evangéliumok imaginatív rétege átlátszóvá válik, akkor fölöttébb egyszerű életrajzi tényekre bukkanunk. Még amikor Jézus tudatosan fordul a nyilvános élet felé, ami a három első evangélium szerint a 31. év Pünkösdjén történt, amikor Keresztelő Jánost fogságba vetették, ezután is csak egyszerű vándorlások képe tárul elénk. Krisztus feladata nem az, hogy bizonyos meghatározott dolgot tegyen. Elég, ha itt van. Az a tény, hogy az emberek között és az emberekkel él, már beteljesítése megbízatásának és kezdete az egész emberiség új, belső felemelkedésének. Olyan ez, mint amivel kisebb emberi körökben is gyakran találkozunk: ott van valaki, aki az összes többi számára pusztán jelenlétével a legnagyobb fontossággal bír, bár esetleg a legcsendesebb, leghallgatagabb természetű. Erősebb megvilágosítás, bátorítás és segítség árad belőle, mint azokból, akik kifelé sokkal nagyobb és hatásosabb tevékenységet folytatnak.

Az, aki tanítványaival csendesen járja az országot, szintén átéli azt, ami az emberekben végbemegy, mindenekelőtt azt a nehéz, fájdalmas érzést, ami a lelkek mélyén mindenütt felszította

53

a megváltás utáni sóvárgás tüzét. Ennek az együttélésnek és együtt-szenvedésnek a bensőségében teljesedik ki Krisztus emberi mivolta. De ez több mint emberi bensőségesség. Egy Isten világot átfogó együttérzése az emberek sorsával. Azt is elképzelhetjük, hogy ez az együttélés és együtt-szenvedés inkább bezárta, mint kinyitotta Jézus ajkát. Hallgatagon rótta az utakat úgy, hogy tanítványai gyakran úgy érezték, hogy lénye nehéz talány elé állítja őket. August Strindberg „Álomjáték”-ában az Istenség lánya, „Indra leánya” az Istenek birodalmából leszáll a Földre, mert részt akar venni az emberek sorsában és élményeiben. Mikor az embereket szenvedni látja, újra és újra felfakad szívéből a fájdalmas kiáltás: „Kár az emberekért!” De ezekben a szavakban van még egy kis maradványa a gőgnek. Azt mutatják, hogy az Istenség leánya csak látszólag vett fel emberi alakot, nem azonosítja magát teljesen az emberekkel. Egész világ választja el az itt megnyilvánuló benső magatartást a jézusitól. Az emberek nyomorúsága, amit magáévá tesz, csak egyre hallgatagabbá teszi. Inkább az készteti beszédre, ha olyan elfajulással találja magát szemben, ami önzést és aljasságot szül ott, ahol alázatnak és jámborságnak volna helye. Jézusban el nem homályosult tisztaságban és töretlen erővel élnek azok az eredeti ideálok és impulzusok, amelyeket az emberiség - isteni eredete révén - magával hozott.

De kezdetben Jézus a gonosszal való találkozásai alkalmával is hallgatag lehetett. Nem volt szüksége rá, hogy szavát felemelje. Lényének szigorú magasztossága, amit az emberek az első húsvéti ünnepen a templom megtisztításakor megéreztek, szavak nélkül is elég világosan beszélt.

Az imaginatív képfátyolon keresztül azonban nem csak a csendes, hallgatag vándor képe tűnik elénk. Ha csak ez volna, akkor végül mégis csak igaza lenne az utolsó évszázad köznapi teológiájának, amely „az egyszerű Názáreti ember” jelszavát divatba hozta. Valami még hozzájön ehhez. Jézus olykor megtöri hallgatását. Erre az adhat okot, hogy kérdést tesznek fel neki akár a tanítványok körében, akár azokkal az emberekkel való beszélgetése közben, akiknek lakóhelyein át vezet vándorútjuk. Gyakran megtörténik az is, hogy Jézus azért lép ki szerény tartózkodásából, hogy segítőn nyújtsa ki kezét. Ez leginkább olyankor következhet be, mikor egy beteg fekszik az úton, aki ösztönösen megérzi annak lényét, aki elhalad mellette és segítségét kéri. Valahányszor Jézus ilyen okból beszél vagy cselekszik, mindannyiszor felvillan valami: mintha lénye hirtelen megváltozna. Már eleve meglévő fenséges ragyogása fényesen, soha nem sejtett erősségben lángol fel. A szavakból amiket mond, magasabb bölcsesség árad mindenki számára érezhetően, aki csak hallja. Segítő tettébe olyan beburkoló és meleget árasztó szeretet ömlik, ami aligha származhat olyasvalakitől, aki csak ember. Ez még csak fokozódik, ha szavai vagy tettei azoknak az ellenkezését vagy gyűlöletét váltják ki, akik tradicionális merevségből vagy személyes becsvágyból úgy érzik, hogy saját szegényes kis életük tartalmát fenyegeti. A szellem kardja villan fel, amikor Jézus szavait ellenfeleihez intézi.

De valószínűleg mindig csak röpke pillanatokra töri át ez a fellángoló nagyság a hallgatag tartózkodást. Ilyenkor az emberi Jézus-tudaton keresztül a Krisztus-tudat nyilatkozik meg. A Jézus-tudat és a Krisztus-tudat változásáról beszélni természetesen csak dadogó, tapogatózó megközelítése egy misztériumnak, ami nélkül azonban nem juthatunk el Jézus életének biográfiai elemeihez. Ezek a váltakozások a tanítványokat valószínűleg állandóan komoly lelki megpróbáltatások elé állították. Voltak olyan pillanatok, amikor a lelkükben élő messiásvárást táplálta és bátorította mindaz, ami Jézusból sugárzott. De azután ismét elkövetkeztek a hallgatás időszakai, amik gyakran talán nem is csak napokig tartottak, és kétség vett erőt lelkükön, hiszen többen közülük a legnagyobb feszültséggel várták a Messiás hatalmas erővel kifelé ható fellépését.

Nem volt az tervszerű tanítási és gyógyító tevékenység, amit Jézus az emberek között kifejtett. Mikor tanítva szólt hozzájuk, vagy betegeket gyógyított, akkor ez mindig csak azokkal az emberekkel való minden különösebb szándék nélküli együttélés kihatása volt, akikkel csendes útjain találkozott. Az egyetlen dolog, amit egyre világosabban előtérbe lépő tervszerűséggel és következetességgel vitt véghez, az az oktatás és iskolázás volt, amiben a tanítványok körét részesítette. De itt sem kellett más formát használnia, mint hogy tovább beszélgetett tanítványaival arról, amiről más emberekkel - akár nyílt lelkűekkel, akár ellenfeleivel - való beszélgetéseiben szó volt, vagy azoknak a sorsáról, akik segítségében részesültek. De a tanítványok oktatása is csak a két és egynegyed év egy részén vonult végig. Csak a tanítványok galileai, tóparti elhívásával kezdődött,

54

a 31. év pünkösdi időszakában. Azután Keresztelő János halála után ugyanazon év nyarának vége felé kettesével kiküldte Jézus a tanítványait így hosszú időre teljesen a saját erejükre bízta őket. Csak a 32. év Húsvét előtti időszakában gyűjtötte őket ismét maga köré. Az ötezer ember megvendégelésének élménye pecsételte meg újbóli közös életüket. Ettől kezdve már csak egyetlen egy évig tartott a sorsnak az a különös kegye, amiben a tanítványok részesültek.

Az inkarnáció törvényei

A Krisztus-tudatnak a Jézus-tudatában való felragyogása révén válnak láthatóvá az evangélisták által leírt egyes jelenetek. Az egyes történéseket gyakran hosszú időközök választják el. Így pl. a János evangélium 6. és 7. része között egy félév telt el. A 6. rész a csodálatos megvendégelést mondja el, ami a 32. év Húsvét előtti időszakára esik. Kifejezetten megmondja, hogy közeledett a Húsvét. A 7. részben azonban már az ajtó előtt áll a sátoros ünnep, a zsidók őszi ünnepe. És körülbelül hasonló időbeli viszonyban áll egymással az összes egymásután elbeszélt evangéliumi jelenet. Ezzel egy további misztériumot érintünk. Jézusnak Krisztussal telített lelke, melynek fellángolása és felvillanása szavaiban és tetteiben nyilvánul meg, egyáltalán nem marad változatlan. Minden elbeszélt jelenet egyúttal egy fokozat. Egy végtelenül fontos ősképszerű fejlődési folyamat bontakozik ki jelenetről-jelenetre. S hogy ezt elevenen átérezhessük és megértsük, ahhoz az szükséges, hogy az inkarnáció fogalmának teljes tartalmát ismét magunkévá tegyük.

A régebbi korok azzal, ahogy Krisztus alakjára tekintettek, legalábbis érzelmileg elismerték ennek a fogalomnak végtelen nagy jelentőségét. Ezt leolvashatjuk, pl. abból a módból, ahogy a késő középkori misékben a latin hitvallásnak azt a mondatát hogy: „et incarnatus est” (és inkarnálódott) megzenésítettek. Még Bach H-moll miséje is klasszikus és megragadó módon fejezi ki Krisztus inkarnációjának misztériumát, amikor a két kórustétel: „et incarnatus est” és „et crucifixus est” (és keresztre feszítették) egybecsengő kialakításával a golgotai halál misztériuma mellé állítja. Anton Bruckner B-moll miséjében az „incarnatus”-t és a ”crucifixus”-t ugyanarra a témára komponálta.

De az inkarnáció fogalmát nem csak Krisztus alakjára vonatkozóan kell ismét megszereznünk. Nélkülözhetetlen kulcsa ez az emberi lény megértésének is. Korunknak végtelenül sok kuszáltsága és bukása függ össze azzal, hogy feledésbe ment, hogy tulajdonképpen ki és mi az ember. Az ember nem azonos azzal, amit belőle érzékszerveinkkel érzékelhetünk. Amit egymásból látunk, az csak burok és edényzet. Maga az ember, az edény tartalma beláthatatlan természetű. Mindnyájan egy érzékfeletti lény inkarnációi vagyunk. S az különböztet meg bennünket az állatoktól, hogy lelkiségünk is - ami az állatoknál lényük legmagasabb tagja, - csak burok és edény, melyben szellemi én-lényünk lakik.

De az inkarnáció nem befejezett tény, hanem elevenen előrehaladó folyamat. Nem mondhatjuk, hogy az ember már teljesen inkarnálódott, mikor megpillantotta a napvilágot. Még akkor sem, amikor teste elérte érettségét és nem növekszik többé. Éppen abban rejlik az emberi élet titka fordulópontjaival és csomópontjaival, melyek különböző életkorokra osztják, hogy a szellemi-érzékfeletti tartalom fokról-fokra veszi birtokába a testi-lelki formát és a láthatatlan emberi lény fokozatosan száll le egyre mélyebbre az inkarnációba.

Ha még ma is eleven érzékünk volna az „inkarnáció” iránt, akkor tudnánk, hogy a három-éves gyermek egy teljesen új életelembe lép be. Talán még van valami halvány sejtelmünk arról, hogy ember lényében, amíg egészen kicsi, olyan talány és csoda rejlik, ami később ilyen módon már nincs meg benne. De azt már nem tudjuk, hogy a gyermekkor első három éve az inkarnáltság tekintetében alapvetően különbözik az egész további élettől. Ez a három év egy közbeeső állapot, ami átvezet a születés előtti életből a testben-lakás állapotába. Az embernek vagy ugyan már teste, de még nem lakik benne. Még csak tapogatózva keresi befelé az utat. Valóban az első három évben az emberi lélek még csak lassanként építi bele lakását a testiségbe. Még angyalok hordozzák és

55

messzemenően teste felett lebeg, mint születése előtt, nemcsak létében, hanem tudatában is. Ha később visszaemlékezünk gyermekkorunkra, akkor körülbelül három éves korunknál olyan határhoz érkezünk, amin túl emlékezőképességünk általában nem tud elhatolni. Ami első három évünk alatt egyáltalán bevillan a tudatunkba, az más szférából jön. Inkább tartozik még az angyalokhoz, mint az emberekhez. Ezért nem emlékszünk rá vissza, mikor idősebbek leszünk.

Az inkarnáció folyamata, ami az egész életen át folytatódik, a hétéves ritmus szerint tagozódik. Minden hét év elteltével az inkarnáció újabb fokához érkezik el az ember. Ezek a fokok kezdetben külsőleg is mutatkoznak. Így a fogváltás az első, a nemi érettség második hét év leteltét jelzi. A huszonegyedik évtől kezdve a fokozatok elérése inkább belső jellegű, kívülről nem annyira megfogható. Mikor az ember fokozatosan leszáll lelki-testi létébe, lelki-testi lényének mindig újabb és újabb tagját részesíti az inkarnációban. Ha tekintetbe vesszük az emberi élet hétéves ritmusát, az elvezet bennünket az érzékfeletti emberi lény többtagú szervezetének megismeréséhez.

A normális inkarnációs fejlődés kilencszer hét év alatt folyik le. Az ötödik hétéves szakasz az élet közepe. Idáig a fejlődés egyre mélyebben viszi lefelé az embert a megtestesülésbe. Ettől kezdve már fokozatos kibontakozás a fizikai testiséggel való túlságosan mély és szoros egyesülésből. Lényünk magasabb tagjai, melyek ettől kezdve szintén inkarnálódnak, megkívánják hogy egyidejűleg egy lassú elszakadási folyamat is meginduljon. Az élet közepe egy bizonyos fajta nullpont a befelé hatolás és az újra felemelkedés között. A mai ember - különösen intellektuális és úgynevezett képzett kortársaink - tragikuma az, hogy nem képesek azon a nullponton gyümölcsözően áthaladni. Az első négyszer hétéves fejlődésen a természet viszi át az embert. Saját erőfeszítése nélkül érkezik el az ötödik hét-évhez, az élet közepéhez. Ettől kezdve azonban a további fejlődéshez már egy belső erő szükséges, melynek kifejlesztését az ember ma általában elmulasztja és melynek kibontakoztatásához korunk hivatalos szellemi élete már semmiféle ösztönzést és segítséget nem nyújt. Így következik be azután az, hogy a konvenciók függönye mögött igen sok ember, főképp az úgynevezett szellemi foglalkozásúak bensőleg ott állnak, ott ragadnak meg, ahova huszonnyolc éves korukban elérkeztek. Csak külsőleg válnak idősebbé, belsőleg nem: a polgári élet rutinjaiba és szokásaiba menekülnek anélkül, hogy bevallanák maguknak, hogy bensőleg terméketlenné váltak. Az élet közepének vizsgáját csak akkor állja ki az ember, ha megtalálja az erőt ahhoz, hogy átmenjen egy belső halálon és feltámadáson. A természet embere ettől kezdve sorvadni kezd.

Az első jele annak, hogy csirázik benne az erő az új felemelkedéshez, az hogy ha megszerzi az ember élete közepén azt a képességet, hogy úgy éljen mintha már meghalt volna. Csak ekkor van kilátása olyan öregkorra, ami nem üresjárat, hanem bölcsesség hatja át. Akkor ugyanolyan csoda állhat az élet végén, mint a kezdetén. Itt is lehet egy híd a földi élet és a lélek testetlen léte között, miután átment a halál kapuján. Ez teszi szentté a magas kort és a halált közvetlenül megelőző időszakot.

Ha így szemléljük az emberi élet fokozatos menetét és ezzel a szemlélettel tekintünk fel a három krisztusi évre, akkor e legtanulságosabb sejtelmekhez és megvilágításhoz jutunk el. Valaki átélt egy emberi életet, amely harmincadik évében beletorkollott a Krisztus-inkarnáció nagy csodájába. Három éven keresztül, harmincharmadik évéig Jézus az igazi „Christophorus” vagyis Krisztushordozó volt. Magában hordozta Krisztust. Teste és lelke volt a burka annak a magas isteni Én-nek, amely leszállt a Földre hogy emberré váljon. Az ég által megszentelt élet legmagasztosabb ősképe áll itt előttünk.

A harmincéves kortól a harmincharmadikig terjedő három év, mint az ötödik hétéves szakasz közepe, normális életfolyásnál pontosan az élet közepe. Abban az életkorban, amikor az ember a további utat már csak akkor találja meg helyesen, ha lelkében egy új erő bontakozik ki, egyszer s mindenkorra beplántálták az emberi létbe az isteni égi csírát. Az emberiség jövőjét az fogja biztosítania, ha az emberek, amikor harmincadik és harmincharmadik évük között belépnek életük közepét jelentő éveikbe, belső kapcsolatot találnak Krisztus lényével és ezáltal túljutnak saját életük nullpontján. Annak a képmása és lenyomata, ami a Názáreti Jézus életében ez alatt a három év alatt lejátszódott, megjelenhet minden ember megfelelő életkorában, ha Krisztussal kapcsolódott.

56

További vigasztaló titok nyitjára jutunk, ha nem az ember Jézus életkorát tekintjük, hanem a Krisztus lényét. Jézus számára a Jordán keresztelő és a Golgota közötti három év, harmincadik évétől a harmincharmadikig élete közepét jelentette. A Krisztus-lény számára az élete első három éve volt. Magasabb és rejtettebb fokon teljesedett itt be ugyanaz a csoda, ami ott áll minden emberi élet elején a gyermekkor első három évében. A három krisztusi évet a minden emberi élet kezdetét képező három angyali év isteni oktávjának nevezhetnénk. Ezzel az alig három évvel egy kozmikus gyermeki és fiatalító impulzus került az emberiségbe. Amikor Krisztus így szólt az emberekhez: „Ha olyanok nem lesztek mint a kisgyermek, nem juthattok be a mennyeknek országába”, azt a célt tűzte eléjük, hogy tudatos síkon hódítsák vissza azt a szférát, melyben a gyermek első három évében él, mikor még angyalok hordozzák. Megtehette, hogy ezt a felhívást intézze az emberiséghez, mert lényében kozmikus nagyságban hordozta magában a gyermekiesség szféráját és emberi létének három éve alatt belevitte a megöregedett, kiaszott emberiségbe. Az egyes ember számára a három krisztusi év tartalmazza azt az erőforrást, ami átsegíti élete közepének természetes halálán és megújulásán. Az egész emberiség számára azt a fiatalító elixírt és orvosságot tartalmazza, ami minden lelki elaggulástól és elmeszesedéstől megment.

A nagy fokozatok

Bármilyen jelentéktelenül és csendben folyt is le a tulajdonképpeni krisztusi élet szűkösen három esztendeje, a Krisztus-lény számára mégis tartalmazta az összes fejlődési fokozatot, ami egyébként az embereknél egész életük folyamán oszlik meg. Ezért mindenegyes szó, amit Jézus ezalatt a három év alatt kimond, mindenegyes tett amit véghezvisz, nemcsak egy hatalmas erővel előrehaladó Én-lény felvillanás-szerű megnyilvánulását jelenti, hanem olyan történést is, aminek nyilvánvaló fokozati értéke van. Semmi sem történhet hallgatásában és beszédében, szenvedésében és cselekvésében, ami ne vinné egy lépéssel előbbre az Isten-Én inkarnációját az emberlényben.

Ez azt jelenti, hogy csak azok tudják igazán olvasni az evangéliumot, akik biztos érzékkel látják meg, hogy milyen lépést jelent előre mindaz, ami Jézus életében történik. Minden egy-egy inkarnációs fokozat. Semmi, ami történik, nem történhetne így egy másik pillanatban. Az első feladat, hogy megtaláljuk a különleges, korszakalkotó fokozati történéseket, amelyek megteremtik azt a szintet, amelyen nagyjából minden ami azután történik, egyáltalán lehetséges. Így pl. azt a sorrendet, ahogyan az evangélium Jézus gyógyításait elmondja, sehol sem lehetne megváltoztatni. Mindennek ami történik, szüksége van előfeltételként arra, ami előtte történt. Egyik a másikra épül.

De nem csak arról van szó, hogy minden gyógyítása feltételezi az előző gyógyítást: mindaz, ami Jézus életének tartalmát képezi, a megfelelő korszakalkotó fokozati esemény alapján történik, mert annak az új rangnak a kisugárzása, amit általa a Krisztus-lény inkarnációs útján kivívott. Így pl. az első három evangélium világosan tudtunkra adja, hogy a holdkóros fiú Jézus által való meggyógyítása a megdicsőülés hegyének lábánál csak annak kihatása és kisugárzásaként volt lehetséges, ami a hegy tetején történt és amit csak három bizalmas tanítvány ámuló lelke észlelhetett. De Lázár feltámasztásáról sem szabad azt képzelnünk, hogy az bármely más időpontban lehetséges lett volna. Alapjában véve másképp kell megítélnünk, mint az előtte történt feltámasztásokat. Lázárnak sziklasírjából való életre hívása nem történt volna meg, ha nem érett volna meg Krisztus-Jézusban az az erő, amellyel néhány nap múlva saját halálának bilincseit is szét tudta törni. Lázár halálát és feltámadását Krisztus halálának és feltámadásának közeli voltából kell megértenünk.

Ha valahol, akkor Jézus életénél kellene a fejlődésről való általános beszéd helyett azt konkrétan átérezni és mindig az éppen elért fejlődési fokozatot figyelembe venni. Ha így teszünk, Krisztus inkarnációjának folyamatszerűségét és lángoló intenzitását végül olyan elevenen és olyan konkrét megkülönböztetésekkel fogjuk észlelni, hogy ettől kezdve új érzékünk támad általában a fejlődés iránt. Akinek ez az érzéke feltámad, annak saját életében nem fog nyugtot hagyni addig, amíg mindenegyes napja egy-egy újabb fokozatot nem jelent mostani inkarnációja értelmének megvalósításában. A megszokott életmódhoz való polgári ragaszkodás egyre lehetetlenebbé válik,

57

mert az ember érzi, hogy ez a legnagyobb béklyó a sas szárnyain, amelynek az ember lényéből ki kell bontakoznia. Minden életkor, az élet mindenegyes éve, végül mindennap csak azáltal kapja színezetét, azáltal teljesedik be, hogy az ember a legmélységesebben elégedetlen önmagával, ha nem kapcsolja vele össze azt a tudatot, h hogy azon a fokon áll, amit az élet egészében a szóban forgó pillanat megkíván. Itt egyszer majd csodálatos kölcsönhatás fog kialakulni Krisztus megismerése és az önmegismerés, a Krisztus-tan és az embertan között.

Hogy a három év fejlődési folyamatában mit jelentenek a főbb fokozati események, azt képszerűen egy olyan esemény kapcsán próbálnám jellemezni, aminek évekkel ezelőtt tanúja voltam. Mikor a harmincas évek elején karácsonykor Stuttgartban kigyulladt a régi kastély, egy szomszédos magaslatról nézhettem, hogy égett le az egyik hatalmas kerek saroktorony. Nemcsak megindító, hanem egyúttal rendkívül tanulságos színjáték volt, ahogy a lángok a tetőről kiindulva, egyre lejjebb terjedtek a toronyban. Valahányszor kiépítették útjukat a következő emelethez, hatalmas lángcsóva csapott fel az égre, mintha a tűz ezekkel az égbenyúló lángokkal akarta volna diadalát megpecsételni. - A Krisztus-Énnek Jézus emberi lényében való lakozása valóban olyan volt, mint az égő tűz, ami egy toronyban felülről lefele egyik emeletet a másik után veszi birtokába. Az emberi természet négy alapvető tagja a torony emeleteihez hasonlítható és valahányszor az inkarnációs behatolási folyamat újabb eredményhez érkezett, mikor megtörtént az emberi lény egy új tagozatának birtokbavétele, megjelent - ha földi szem számára láthatatlanul is - a felcsapó lángjelzés, vagyis a Krisztus emberré-válásának fő fokozatait jelző egyik kinyilatkoztató esemény.

Az első ilyen esemény maga a Jordán-keresztelő volt. Külsőleg nem történt semmi különös. Talán még egyszerűbben és csendesebben folyt le, mint a János által végre hajtott többi keresztelő. De az érzékfelettiben először csapott fel a szellemi lángoszlop a Földről az Égre. Krisztus lénye bevonult az Én fokozatába, az emberi lét legfelsőbb emeletére. A magát önfeláldozóan odaadó Jézus-Én szabad utat engedett a bevonuló Krisztus-Énnek. Az emberi Én helyébe az isteni Én lépett be az inkarnációba. Az ég megnyílik, az ég és föld között megszakadt kapcsolat ismét helyreáll. A szellem tüze egy ponton ismét átterjedhet a földi létre. Azok az emberek, akik a szikra átpattanását lelki képekben észlelhették, a szellem elementáris őserejét a galamb képére letompítva élték át.

Jézus élete több mint egy évig, János elfogatásáig, majd haláláig legnagyobbrészt csendben telt, tudatos tartózkodásban vagy visszavonultságban. Azután ismét áttör a Krisztus-Én tüze. Beteljesedik az emberráválás második fokozata, a 32. év Húsvét előtti időszakában. Ekkorra a Krisztus-Én az emberi lélek - vagy asztráltestet teljesen áthatotta. A tanítványok, miután egy ideig kettesével járták az országot, nemrég gyűltek ismét össze s most átélik a Jézusnak Krisztussal átitatott lélektestéből kisugárzó, táplálékot nyújtó erőt. De nemcsak önmaguk számára élik át, hanem egy profetikus képben az egész emberiségre kisugárzóan. Az ötezer ember megvendégelésének képe jövőbeli apostoli küldetésüket állítja lelkük elé. Látják, hogy az ő gondjukra bízzák a csillagtáplálékot, ami az emberiségnek a messze jövőbemenően majd útravalóul szolgál. Az a kosár, amiből az élet kenyerét oszthatják anélkül, hogy kiürülne, azért van ott, mert egy emberi lélektest most már teljes tökéletességgel át-szellemiesült és át-krisztusult. A csillagvilág asztralitása, egyé vált az emberével.

Az ezt követő éjszakán élik át a tanítványok azt az élményt, melynek révén közvetlenül észlelik a Krisztus-lény által most kivívott új létfokozatot: látják Krisztust a tenger viharos hullámain járni. Hogy Krisztus a tengeren jár, ez az a kinyilatkoztató esemény, ami inkarnációjának második főfokozatát jelzi. Amit a tanítványok ezen az éjszakán átélnek, nem szenzációs fizikai jelenség. Nem a fizikai Krisztus-alak az, akivel a tengeren találkoznak, hanem Jézusnak a Krisztus-Énnel tökéletesen telített lélekteste most már olyan intenzitást nyert, hogy meg tud mutatkozni a tanítványok észlelése számára, mintha az érzékelhető világ része volna. A szellem tüze által izzásba hozott és békével telített emberi lelkiség kinyilatkoztatja harmonizáló teljhatalmát: lecsendesíti az elemek viharát.

A harmadik teofánikus fokozati esemény Krisztus megdicsőülése Tábor hegyén. Még három legbizalmasabb tanítványa, Péter, Jakab és János nem láthatta volna Krisztust valamely más pillanatban abban a nagyszerűen fénylő, megdicsőült alakjában, amelyben a szent hegy csúcsán

58

megmutatkozott előttük. A sorsnak az a hallatlan kegye, amiben ott részesültek, abban állott, hogy tanúi lehettek egy fejlődési csomópontnak, egy magában a Krisztus-lényben mutatkozó éretté-válásnak. Az emberi lény további emeletét járta át teljesen a Napszellem tüze: Názáreti Jézus élet- vagy étertestét. Az emberi életerők át-krisztusítása különleges misztériummal áll kapcsolatban. Különben nemcsak a három legbizalmasabb tanítvány lett volna tanúja a megdicsőülésnek. Ami most beteljesedik, az egyszersmind valami jövőbelinek a csírája és kezdete. Krisztus megdicsőülése már feltámadásának előrevetett árnyéka. Az a test, melyben a Feltámadott később megmutatkozik, a tanítványoknak, nem egyéb, mint az az étertest, amit a szellem most áthatott. Mikor majd átmegy Golgota halálos éjszakáján, ezt az étertestet egyszersmind az át-krisztusított fizikai-test is be fogja tölteni s ezáltal olyan intenzitást nyer, hogy hatása egészen a fizikai szféráig elér. Akkor már az összes tanítvány láthatja Krisztust. A misztérium fátyla először csak hármójuk lelke előtt lebben fel, mikor Jézus fizikai alakja átlátszóvá válik a most már teljesen át-krisztusított étertest sugárzó Napja számára.

A negyedik fokozatot akkor éri el, amikor a Krisztus-Én Jézus fizikai testét is teljesen áthatja. Tulajdonképpen csak itt érkezik el Krisztus a szó szoros értelmében vett „inkarnáció”-hoz. Inkarnáció szó szerint azt jelenti, hogy „hússá válás”. Mikor a Biblia „húsról” beszél, a fizikai-testet érti alatta. A Krisztus-Én természetesen már a Jordán-keresztelő óta Jézus testében lakott, de az, hogy teljesen birtokába vegye mint a legmagasabb fokozat, csak a három év végén volt lehetséges. A sors úgy hozza, hogy létrejön egy bevonulás külső képe, mint tükröződése a Krisztus-Én bevonulásának a fizikai test mélységeibe. Így válik Jézus bevonulása Jeruzsálembe az inkarnáció újabb, utolsó fokozatának teofánikus lángjelzésévé. Jeruzsálem városa úgy tűnik fel előttünk, mint minden fizikaiság kvinteszenciája. Nem hiába Júdea középpontja, amely tájai arculatával mindenütt az ásványi-fizikai világ kifejezője, míg Galilea a megdicsőülés színhelye, az éteriség tája. Külsőleg semmi különös sem volt abban, hogy Jézus szamárháton bevonult a városba. De az extázis és a sokaság hozsánna kiáltásai visszhangként mutatnak rá arra a tüzet lövellő szellemi történésre, ami ezzel a mindennapi eseménnyel kapcsolatos. Még egyszer megmozdul az emberekben a régi tisztánlátó ösztön és Jézus alakját egy szellemi tűz szikrazáporában látjuk. Emberileg szólva ez a lelkében izzó utolsó eltökéltség lelki megnyilvánulása. A sors nagy folyamatában nézve, a most kivívott új inkarnációs fokozat mutatkozik meg benne.

De a jeruzsálemi bevonulás csak első utalás a beteljesedésre. A fizikai test végső birtokbavétele és áthatása csak a golgotai órában történik meg. S amikor az inkarnációs folyamat beteljesedik, véget ér a fizikai élet is. Az inkarnáció exkarnációba torkollik. A Krisztus-Én tüze elhamvasztotta azokat a burkokat, amelyekben három évig élt. Végtelenül mély és megrázó igazság, amire Rudolf Steiner egyszer rámutatott, hogy Krisztus élete akkor is végetért volna, ha az emberek nem feszítették volna keresztre.

Titokzatos alakban mutatkozik meg az összefüggés a harmadik és a negyedik fokozat között. Mikor a tanítványok a Tábor hegyén Krisztus megdicsőült alakját nézték, balján és jobbján Mózest és Illést pillantották meg. Megnyilatkozott előttük a pillanat fontossága az emberiség szempontjából. Ez a kép homályosan megragadta akaratukat. Felhívást éreztek egy olyan szerepre, amit még nem tudtak tisztán átlátni. S így a Tábor hegyi élmény utóhatásának tekinthető Jakab és János kérése, amit egy idő múlva Jézushoz intéztek: „Engedd, hogy jobb és baloldaladon ülhessünk”. Nem tudják, hogy mit kérnek. Mikor a negyedik fokozat beteljesül, egy újabb hármasság fog megjelenni: Krisztus keresztjének jobbján és balján két másik kereszt fog állni. Itt felülmúlhatatlan komolysággal mutatkozik meg az emberiség számára való jelentősége és kisugárzása azoknak a fokozatoknak, melyeken át kell haladni. Aki eszközévé akar válni azoknak a hatásoknak, melyek Krisztus inkarnációjának tüzéből indulnak ki, nem lehet a megdicsőülés szerint a jobbján és balján, ha nem hajlandó ezt a helyet a Golgota-fokozaton is elfoglalni és vele együtt átmenni a halálon is.

A négy fokozati esemény közül az első és az utolsó Júdeába esik. Látjuk, hogy Krisztus első belépését az inkarnációba már az a komolyság lengi körül, ami az utolsó fokozatnál fog megnyilvánulni. Egészben véve azonban a nagy út Galileából Júdeába, amint azt Máté, Márk és Lukács imaginatív ábrázolásmódjával evangéliuma felépítésének alapjává teszi, nem más, mint a

59

Krisztus-lény három év alatt megtett inkarnációs útjának legáltalánosabb összefoglalása. A két táj polaritásának megfelelően mindenekelőtt azoknak a különleges állapotoknak a megkülönböztetéséről van itt szó, amelyekben a Krisztus-lény az első időben volt. A kezdet és a vég időpontjában Krisztus alakját egy hatalmas, fényt és tüzet lövellő aurába beburkolva kell elképzelnünk. A Jordán keresztelő utáni „status nascendi”-vel (születési állapot) szemben, annak kiegyensúlyozásaként áll a passió események során a „status moriendi” (a meghalás állapota). De míg kezdetben átérezzük, hogy az istenség túlpezsdülve emberivé válik, a befejezéskor istenivé váló emberiség az, ami az emberek közt lángoló hatalommal nyilvánul meg. A status nascendi volt tudatos oka a Krisztus-lény tartózkodásának. A status moriendi lángoló nagysága viszont azáltal jön létre, hogy Krisztus most már egészen emberré vált: az emberi akarat mélységeinek birtokbavételével harcias fenséggé nő, aki az összes ellenszegülő erőket döntő küzdelemre hívja ki.

Az ítélet

Jeruzsálemben való bevonulásnak abszolút alapvető fokozati értéke van. A passió-jelenetek összefüggése a golgotai halállal, amelybe beletorkollnak, mindig nyilvánvaló volt. De csak akkor kerüljük el azt a tévedést, ami széles áramlatban vonul végig a kereszténység történetén: hogy Krisztusban csak a szenvedőt, a „szenvedő férfit” lássuk, ha Jézus halálának a jeruzsálemi bevonulással való összefüggését is felismerjük. Az emberfeletti magasságba fellángoló hatalmas akarat, ami a negyedik inkarnációs fokozat elérésekor az egyszerű bevonulási jelenetben nyilatkozik meg, egészen más fényben világítja meg Krisztus szenvedését és halálát. Arról, ami könnyen úgy tűnhetik, hogy csupán a külső kínok elviselése volt, kiderül, hogy a leghatalmasabb, a leghősiesebb tett, amit a Földön valaha véghezvittek.

A virágvasárnapi esemény köré sok kép és motívum csoportosul, ami ezt megerősíti. Már maga az is aláhúzhatja és kiemelheti a pillanat fokozati értékét, hogy Jézus bevonulása a városba a nagyhéten minden nap megismétlődött. Az evangélium világosan tudtunkra adja, hogy Jézus nem Jeruzsálemben, hanem Betániában, Lázár házában lakott. S így csendben megismétlődött minden reggel a bevonulás, amit Virágvasárnap a nép magasra-csapó extázisa kísért, mintha újra és újra meg akarná erősíteni a fizikai testbe való bevonulás és annak végleges birtokbavételének fokozati folyamatát. Nagycsütörtök éjszakája után, mely az első éjszaka volt, amit Jézus nem Betániában, hanem tanítványaival együtt az utolsó vacsora házában és a Getsemáné kertben töltött, végül ismét egy különleges bevonulás következett a városba. Ezúttal azonban a tömeg elragadtatott ujjongása helyébe a legnyomasztóbb szégyen lép: Jézust a poroszlók, akik a Getsemáné kertben elfogták, megbilincselve vezetik fel Jeruzsálembe.

Egy rejtélyes motívum fonódik a dicsőséges első és a megalázó utolsó közötti csendesebb bevonulások köré. Márk evangéliuma elmondja, hogy Jézus annak a napnak az estéjén, amikor a nép hozsannát kiáltott, a Tizenkettővel hazatér Betániába. Másnap reggel Jézus a Jeruzsálembe vivő úton egy fügefát lát teljes levéldíszben. De mikor odalép, hogy fügét szakítson róla, kiderül, hogy nem hordoz gyümölcsöt. S ekkor az a különös dolog történik, hogy megátkozza a fügefát, mondván: „Soha többé ne egyék rólad gyümölcsöt senki”. Ezután egy drámai eseményekkel teli nap következik a városban. S mikor másnap reggel Jézus tanítványaival Betániából ismét a városba megy, az evangélium szerint „mikor mellette elmentek, látták, hogy a fügefa gyökerestől kiszáradt”. (Márk 11.r.)

Ezek az ismételt bevonulások közé ékelődő komor képek is megmutatják, ha helyesen értjük meg őket, hogy Krisztus Jézus akarata az emberré-válásnak ezen a fokán már maradéktalanul felszabadult. A fügefa jeleneteket elsősorban imaginációs képeknek kell felfognunk. Az egész emberiség számára jelentős lelki képek merülnek fel Jézus és tanítványai előtt. A fügefa képévé sűrűsödnek azok a szellemi erők, amelyek jegyében a régi világ állott. „A fügefa alatt ülni” (Indiában a bodhi-fa alatt), mint azt klasszikus formában Buddhánál látjuk, képes kifejezése a meditatív elmélyülésnek, amellyel a Krisztus-előtti idők embere a szellemi világgal kapcsolatba

60

lépett. A fügefa képében azok az érzékfeletti erők jelennek meg, amelyek az emberek számára még laza és porózus fizikai testük különleges jellege révén voltak hozzáférhetők.

Most letelt a fizikaisághoz kötött szellemi élmények ideje. A régi erők kimerültek, új szellemiséget kell az égből lehozni. A Krisztus-Én fokozatos inkarnációs útján elérkezett a szellemileg teljesen elszegényedett fizikai testiség legalsó, legmélyebb pontjára. Azáltal, hogy azt a földi emberi testet, amelyben három évig lakott, maradéktalanul áthatotta, egyúttal megteremtette annak a lehetőségét, hogy az emberiség egy új szellemiségbe nőjön bele. A régi tisztánlátásnak - mint a fügefa erőinek - utolsó fellángolása volt, mikor a sokaság a Jeruzsálembe bevonuló Jézus láttán extázisba került és hozsannát kiáltott. Ez az erővilág használhatatlanná vált. Krisztus szigorú szava mondja ki felette az ítéletet. Jézus megsuhogtatja ezeknek a szavaknak a kardját, bár ezáltal maga is közreműködik abban, hogy a nép hozsannája néhány nap múlva a gyűlölettől izzó „Feszítsd meg!” kiáltásra változzék. Csak a tanítványokkal folytatott csendes beszélgetésében utal a hegyeket megmozgató hitre, melyből az új, már nem testhez kötött szellemi erők kinőnek.

A fügefa-jelenetek olyan történést fognak közre, amiben különösen megnyilvánul Krisztus akaratának lángoló nagysága. Mikor Jézus azon a héten másodszor vonul be tanítványaival a városba, a templomba megy. Itt a nagy húsvéti üzletre készülődő árusok bódéiban lévő nyüzsgés veszi körül. Velük szemben azonban nem a szeretet törvényét követi Jézus, hanem a meg nem alkuvásét, ami azonban nem más, mint egy nagyobb, kozmikus távlatokba néző szeretet megnyilvánulása. Az az ellenállhatatlan, lángoló szigorúság azonban, amellyel Jézus a templomot megtisztítja, egyszersmind kíméletlenség saját maga ellen is. A pénzsóvár nyüzsgés nemcsak a vallásos élet elfajulásának és külsőségessé-válásának a jele; egyúttal felfedi azt a fatális kompromisszumot is, amit a szadduceus zsidóság a rómaiakkal kötött.

A beteges fösvénységtől megszállott, majdnem százéves aggastyán Hannás az a vállalkozó, aki ezt a nyüzsgő kirakodó vásárt létrehozta a templom körül. De ő a szadduceus rend, a főpapi nemzetség feje is és mint olyan, a zsidó politika tulajdonképpeni irányítója. Hogy a jeruzsálemi templomot megvédje a rómaiak támadásától, akik a császárkultusz érdekében a világ minden ereklyéjét össze akarják gyűjteni, Hannás a világi tevékenységgel együtt a római pénzt is beengedte a szentély bűvkörébe. A pénzváltók asztalán a vándorlás és eladásnál használt valamennyi pénzdarabon felismerhető a római császár képmása. Jézus fellépésének kérlelhetetlen szigorúsága lerántja az álarcot a főpapi klikk arcáról. Felfedi a tarthatatlan állapotot, ami abban áll, hogy a templomot személyes pénzsóvárságból és politikai aggodalomból elárulták a római császárkultusz világának. A templom megtisztítása nem lehet más, mint a kesztyű odavetése a gyűlölködő ellenfelek elé. Jézus nem riad vissza attól, hogy kihívja az ellenakciót, amihez végül az is hozzá fog tartozni, hogy keresztre feszítik.

Csak ha a Jordán-keresztelőtől a Golgotáig fokozatosan végbemenő inkarnációt tekintjük, akkor oldódik meg az evangéliumokban kétszer előforduló templom megtisztítási jelenet problémája. A János-evangélium a templomnak az első húsvéti ünnepen, tehát nem sokkal a Jordán-keresztelő után történt megtisztításáról beszél. Az első három evangélium azt a templom-megtisztítást mondja el, ami a jeruzsálemi bevonuláshoz kapcsolódik. Tehát kétszer játszódott le egy olyan jelenet, ami megmutatta, hogy hogyan tör ki az istenítélet vihara a templom húsvéti nyüzsgésében. Mindkét alkalommal az a parancsoló fenségesség tör elő Krisztus lényéből, amely előtt minden emberi elfajultság leleplezve érzi magát.

A két templom-megtiszítási jelenet ennek ellenére nem egyforma. Inkább a Krisztus inkarnációs útjának kezdetét és végé jelölő, két egymással poláris ellentétben álló különleges állapot megnyilatkozásai. Kezdetben, Jézus tudatos tartózkodásának idején, a viharszerű hatás tisztán Krisztus lényéből indul ki. Nincs szükség arra, hogy Jézus bármit is tegyen. Krisztus lénye még nem lépett be teljesen az inkarnációba. Az isteni még éppen csak készülődik arra, hogy emberivé váljon. Az, hogy Jézus egyáltalán az emberek közé lép, már egymaga odahat, hogy lényének ítélkező fensége ijesztő és drámai lelki képekben jut el tudatukba. - Végül a Krisztus-Én már szilárdan benne áll a megtestesülésben és az emberi létben. Azon a ponton van, hogy fenékig ürítse a poharat - amint azt a Getsemáné-jelenet elmondja. Most, amikor az emberré-válás beteljesedett, Krisztus mint ember véghezvihet egy tudatosan harcias tettet. Az a tüzet szikrázó

61

ítélkező elem, ami villámként tör elő belőle, nem más mint isteni nagyságig fellángoló embersége. A nagy, kőből épült templom képével - benne tükröződve - rezonál a kisebb emberi templom képe. Hiszen, mint az Pál levelei világosan kimondják, az ember fizikai teste is Isten temploma. Krisztus inkarnációja a Názáreti Jézus fizikai testébe egyúttal a templom megtisztítása is volt, amit azért vitt véghez, hogy elültesse minden emberi testiségbe egy új megszentelés csiráját. A templomnak ez a rejtett megtisztítása a külső drámában kétszer tükröződik: amikor a Krisztus-Én éppen átlépte a megtestesülés küszöbét, és amikor a testiséget tetőtől talpig áthatotta. Ezért van az, hogy a Jordán keresztelő és Golgota közötti időszak a nagyság egyik kapujánál kezdődik és a nagyság egy másik kapujánál végződik.

A krisztusi emberré-válás útjának középső szakaszát csendes vándorlásai töltik ki; úgy tűnik, hogy Jézus életének kizárólagos értelme most csak az, hogy legyen, hogy az emberek között jelen legyen. Krisztus szelídsége, szeretete és türelme beteljesedő tiszta emberségének megnyilatkozása.

Egy világos fénysugár hull a krisztusi út közepére, ha a jeruzsálemi bevonuláshoz kapcsolódó rejtélyes fügefa jeleneteket együtt vizsgáljuk meg azzal a fügefáról mondott példázattal, melyet a Lukács-evangélium 13. részében találunk: „Volt egy embernek egy fügefája, az a szőlőjében volt elültetve. Egyszer elment oda és gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Szólt tehát a vincellérnek: íme már három esztendeje járok ide és keresek gyümölcsöt ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki; miért szívja hiába a föld erejét? De a vincellér így felelt néki: Uram, hagyd meg még ebben az esztendőben addig, míg körülásom és megtrágyázom; jövőre talán terem majd gyümölcsöt; de ha nem, akkor vágd ki.”

Milyen más a hangulata ennek a példázatnak ahhoz a szigorúsághoz képest, amivel Jézus később a fügefát elátkozza. Még a régi szellemiség egyre inkább csődöt mondó erőivel szemben is igenlés és türelem nyilvánul itt meg. Annak számára azonban, aki tekintetbe veszi az emberré-válás fokozatos menetét, nem áll fenn az a megoldhatatlan ellentmondás, amit a teológia érzett a fügefáról szóló példázat és a fügefa elátkozása között. Egészen más időpontban mondja el Jézus a fügefáról szóló példázatot. A jeruzsálemi bevonulásig még egy év van hátra, éppen annyi idő, amennyit a példázatban a vincellér a fügefa számára kér. A jeruzsálemi bevonuláskor letelt a határidő és az a lelki kép, melyben megmutatkozik, hogy a fügefa erői véglegesen használhatatlanná váltak és csődöt mondtak, a példázat értelmében is igazolja Jézus szigorú magatartását. Jézus életének vizsgálata olyan mértékben fog maga is gyógyító erőket közvetíteni, amilyen mértékben a kezdetén és végén mutatkozó különleges szellemi-drámai állapotok között kiemelkedik Krisztus gyógyító szeretetének időszaka.

Három Húsvét

Ha ily módon tapogatózva próbájuk megközelíteni a teljes alakját annak, aki Jézus életében a krisztusi rész alapját képezi, akkor kezdjük felismerni annak a három évnek minőségi különbségét, mely ugyan mennyiségileg alig tehető két évnél többre.

A Jordán-keresztelő és Golgota között háromszor volt tavaszodást. Az évkör újrakezdése köré minden alkalommal, minden évben jelentősen megváltozott tüneményes eseménysorozat csoportosul. A harmadik évben beteljesülés volt, az ezt megelőző két évben pedig előkészület.

A tulajdonképpeni húsvét ünnepet tehát két másik húsvéti ünnep előzte meg. Az első évi egyrészt a tudatosan gyakorolt tartózkodás idejére esik, másrészt az isteni dimenziójú status nascendi idejére. Lejátszódik a templom Jánosnál leírt megtisztítása. Krisztus életnagyság feletti lénye kimondja a bátor és rejtélyes szavakat, amiket a tanítványok csak két évvel később, a feltámadás fényében értenek meg mint húsvéti próféciát: „Romboljátok le a templomot és én három nap alatt újra felépítem”.

A második év húsvéti eseménye távol az emberektől, az éjszaka magányában játszódik le, mikor a tanítványok látják, hogy Krisztus a tenger hullámain jár. Az isteni Krisztus-Én teljesen belemerült az átlelkesített emberi lénybe és mégis diadalmas állomáshoz érkezik: Jézus

62

átszellemesített lélekteste végérvényesen kinő azon törvények uralma alól, melyeknek a fizikai-test alá van vetve. Benne mutatkozik meg Krisztus teljes fenségében s egyszersmind harmonizáló, vihart lecsendesítő szelídségében a tanítványok önmagukból kiemelkedő lelke előtt.

A tulajdonképpeni húsvéti esemény túl van Golgota óráján és azt mutatja, hogy Krisztus életrajza nem fejeződik be az emberi halállal, hanem csak egy más létfokozatba megy át. A halál hatalmától kiküzdött új szellemtesti alakban lép Krisztus az övéi elé. A húsvéti győzelem az utolsó ítélkező akaratnyilvánítás tűzfényéből következett, ami már Lázár feltámasztásánál is megmutatta halált legyőző erejét.

A húsvéti eseményt mindhárom évben egy átlényegülés előzi meg. Az utolsó vacsora hetében lezajló nagycsütörtöki esemény megfelelői az előző években az ötezer ember megvendégelése és a kánai mennyegző.

A víz borrá változtatása még olyan, mint egy magasabb-rendű természeti jelenség. Krisztus kozmikus nagyságú Nap-Énje belépett a földi térbe és még habzik az inkarnáció kelyhében, mielőtt teljesen összehúzódna egy ember Én-magvává. S mint ahogy a külső Nap a Föld növény- és erő-világában létrehozza az éretté és intenzívvé válás változásait, ugyanúgy a Krisztus-Én is magával ragadja környezetét, melybe kisugárzik, annak az átváltozásnak az irányába, amit inkarnálódása során Ő maga átél. Galilea tavaszi fényben ragyogó Nap-tája ünnepi fényben mutatja be a napjellegű változást.

A második év Húsvét-előtti eseménye szintén Galileában játszódik, Betesdában, a Genezáret tó partján. De most nem külső anyag a változás hordozója. A kenyér megszaporodása csak imaginatív képként él a résztvevő emberek lelke előtt és a teljesen át-krisztusított lelkiség adakozó, tápláló bőségének érzését kelti. Ez a három év csendes középső szakasza, melyben a Krisztus-lény kozmikus szeretete mint segítő, ajándékozó emberség és jóság nyilatkozik meg. A jövő profetikus képe megmutatja a tanítványoknak, hogy belőlük egy papi áramlatnak kell kiindulnia, hogy az Krisztus mindent átfogó emberszeretetének eszköze legyen.

A harmadik évben, mikor közeleg a beteljesedés, nagycsütörtök este a vacsoránál olyan változás megy végbe, melynek kiinduló pontja teljesen bensőséges, de mégis a kenyér és a bor külső anyagaihoz nyúl. A belső folyamat ellenkező irányban halad mint a kánai mennyegzőnél. Ott Krisztus Énje belépett az inkarnációba és mint emberré váló Istenség nyilatkozott meg. Most teljesen áthatotta a fizikai testiséget és áldozatkész odaadással készül a testtől ismét elválni és fölébe nőni. De ami történik, nem parttalan szétáradás: Krisztus lelke, amely teljesen emberivé vált, nagyobb testbe költözik s így ismét istenivé válik. Az újabb inkarnációs fokozatot készíti elő, amely halálának és feltámadásának értelme lesz, mert általa az egész Föld válik Krisztusnak, a Föld új Szellemének testévé. Kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé válik, mert ezekben kezdődik el a Föld Nappá válása. A conaculumbeli esti óra bensőséges csendje csak benső átélése annak a győzedelmes isteni nagyságnak, amelyhez végül Krisztus emberisége is fel fog nőni. Az átváltozás csodája most már elérkezett Júdea kemény, halott földjére is és az utolsó vacsora színhelyét Galilea békéje helyett az ólálkodó ellenség végsőkig elszánt gyűlölete veszi körül.

Annak a negyven napnak, amikor a beteljesedés évében a Feltámadott még tanítja tanítványait, szintén megvan a megfelelője az előző két évben. Az első Húsvéthoz, mikor a templomi dráma lejátszódott, csatlakozik az a szellemi beszélgetés, amit Nikodémusz testen kívül éjszaka folytat Jézussal. Az a teljhatalom, amivel Jézus Nikodémusz kérdéseit érzékfeletti oktatásként megválaszolja, még az égből magával hozott fölény jele. A feltámadott tanításai a Húsvét utáni negyven napon már abból a győzelemből fakadnak, amit Krisztus az emberi sors átélése révén vívott ki.

A középső évben sem hiányzik a megfelelő elem. Abban szerepel, amit a János-evangélium 7. részében az ötezer ember megvendégelése és a tengeren-járás után mond el. Igaz, hogy ez már nem a Húsvét utáni időszakban, hanem a Mihály-i időszakban történik, és ezáltal már nem a szelídség és jóság stádiumának, hanem a dráma harcias fenségű utolsó felvonásának része. Jézus, bár fizikai testét tekintve Galileában maradt, megjelenik a sátoros ünnepen Jeruzsálemben. (A szokásos fordításokból úgy tűnik, mintha Jézus, miután testvéreinek azt mondta, hogy nem akar Jeruzsálembe menni, megváltoztatná szándékát és mégis útnak indul, csak „nem nyíltan, hanem

63

titokban” (7:10). De a bibliában szereplő görög kifejezés (latinul: in occulta) azt jelenti, hogy okkult módon, testetlen állapotban). Jézus szellemileg annyira intenzíven együtt van azokkal, akik Jeruzsálemben az őszi ünnepet ünneplik, hogy ezek őt testileg vélik látni és hallani. Ellenfelei, akik el akarják fogni, nem tudják kezükbe kapni. Jézus tanít a templomban és végül kimondja azokat a szavakat is, melyek még a középső év hangulatát fejezik ki: „Aki hisz énbennem, annak bensejéből az élet vizének folyamai áradnak majd ki” (7:38).

Krisztus és az angyalok

Jézus életének állomásairól és fokozatairól mint égi-földi fejlődési folyamatról nyert képünk színes, meleg fényben kezd ragyogni, ha az evangéliumok alapján Krisztus és az angyalok témájával foglalkozunk.

A modern ember világnézetében az angyalok számára nem marad hely. Csak ha karácsonyi hangulat fogja el saját gyermekkora emlékeivel, akkor hajlandó - anélkül hogy szót adna magának következetlenségéről, - angyalokban hinni. S ennek alapján talán az evangélium lényegéhez tartozónak érzi, hogy ott egyre-másra angyalokról van szó. Valójában azonban az evangéliumokat a legnagyobb pontosság jellemzi szellemi dolgokban, csak ott beszélnek angyalok megjelenéséről, ahol a lelkekben az érzékfeletti észlelés előfeltételei adva vannak, - de rendkívül takarékosak is azokkal az alkalmakkal, amikor bepillantást engednek a hierarchikus szférák életébe.

Az angyali birodalmak részvétele Jézus életében túlnyomórészt kívül esik a Jordán-keresztelő és Golgota közötti időszakon. Gazdag, nyílt fényözönben csoportosulnak az angyal-jelenetek a karácsonyi pólus körül; csendesebb, rejtettebb módon bukkannak fel a húsvéti pólus körül. A tulajdonképpeni krisztusi életet előkészítő, harminc évig tartó emberi életrajz kezdetén álló karácsonyi eseményekhez többszörös angyali előcsarnok vezet. Mint előzetes hírnökök nyilatkoznak meg az angyalok Keresztelő János apjának, a salamoni Jézus apjának és a lukácsi Jézus-gyermek anyjának.

Hírnökökként jelennek meg az égi seregek a pásztoroknak is a betlehemi mezőn. A pásztorok éjszakáján, mint az előzetes híradások esetében is, először csak egy angyali lény mutatkozott. De azután hirtelen minden angyali hierarchia összegyűlt „az Úr angyala” köré. Az egész mennyei birodalmat átható ujjongó, ünnepélyes fényözön kiséri a kisgyermek megszületését a sziklabarlang istállójában. Kozmikus gyermekesség és öröm uralkodik a karácsonyi esemény angyali előterében.

Húsvét kora reggelén a golgotai sírt - éppúgy mint a betlehemi jászolt - sokszoros angyali megnyilatkozás fénye világítja meg. De itt nem uralkodik az a vidámság, ami a gyermeket körülujjongta. Komoly, felnőtt hang hatol fülünkbe és ezzel függ össze az a szigorú hallgatagság is, mellyel az evangéliumok a függönyt ismét összehúzzák, alig hogy széthúzták. Ismét különleges sorsok folytán megnyílt lelkek azok, akik az angyali jelenésekben részesülnek. És ismét csak előzetes híradás az, ami az angyalok lényéből és szájából az emberekhez eljut: az asszonyok élménye a sírnál csak előcsarnoka a húsvéti misztériumnak, mert jelzi és előkészíti a tanítványok tulajdonképpeni feltámadási élményét. Azáltal, hogy a négy evangélista a megnyilatkozó angyalokat különféleképpen nevezi, sejtetik velünk, hogy tulajdonképpen különböző hierarchikus rétegeken vezetnek át bennünket. Ha ugyanis megvizsgáljuk a különböző megjelöléseket: „az Úr angyala” (Máté), „az ifjú” (Márk), „a két férfi” (Lukács), „a két angyal” (János), rájövünk, hogy minden alkalommal más élményre utalnak, melyek mindegyike egy időbeli és térbeli továbbfejlődést ábrázol. Az asszonyok minden alkalommal egy lépéssel mélyebbre hatoltak be a sír belsejébe.

Ez a bevezető angyali előtér sem karácsonykor, sem húsvétkor nem jelent egyebet, mint a történés körzetének hierarchikus telítettségét. Az a Krisztus-lény, aki az éppen megszületett emberi test fölött lebeg, melyben egykor lakni fog és aki a sírba helyezett testtől, amelyben három évig lakott, a feltámadás fényalakját kiharcolja, azokban a fontos pillanatokban nincs egyedül: angyallények sokaságának a középpontja, akik őt, mint koncentrikus körökből álló, lényszerű aura

64

veszik körül. Mikor először közeledik az inkarnáció kezdetéhez és amikor az újabb, magasabb inkarnációs fokozathoz ér el, melyhez az utat a halálon aratott győzelem nyitja meg, a Krisztus-lény egész hierarchikus környezetét magával ragadja a földi világba.

A húsvéti történetek folyamán az angyalok csak egyetlen egyszer tűnnek fel újra éspedig „a két férfi” alakjában, mely megjelölés különösen érezteti, hogy milyen férfias, felnőtt jelleget ölt a hierarchikus kinyilatkoztatás a krisztusi sors húsvéti pólusán. Ez Krisztus mennybemenetelénél van: amikor a Föltámadott alakja eltűnik a tanítványok elől és felnő a felhők magasságába, látják a két fehérruhás férfit és utalást hallanak tőlük Krisztus jövőbeni megjelenésének lefolyására.

A három krisztusi év alatt az evangéliumok csak a legnagyobb óvatossággal és takarékossággal engednek bepillantást a Krisztus-lény angyali környezetébe. Nagyon tanulságos és igazolja mindazt, amit Krisztus emberráválásának fokozatai tekintetében megfigyeltünk, hogy az angyal motívum csak a három év elején és végén jelenik meg, mintha ez is akkori két rendkívüli állapotát akarná kiemelni.

Először a Jordán-keresztelő közvetlen utóhangjaként látunk angyalokat Krisztus körül. A Krisztus-Én, amely az imént lépett be a földi emberi Én-fokozatába, találkozott az ellentét csábító erőivel. Kiállta a háromszoros kísértést, a démonokat kiűzte a csatatérről. Ekkor az első két evangélium a pillanat hierarchikus misztériumát a következő néhány szóba foglalja: „az angyalok szolgáltak neki” (Máté 4:11, Márk 1:13). Azonban ami itt felvillan, nemcsak most kezdődik. A szolgáló angyalok körtánca jelen van attól a pillanattól kezdve, hogy a Jordán habjai felett megnyílt az ég. Hozzátartozik Krisztusnak a status nascendi állapotában meglévő aurikus isteni nagyságához. A festészet tradíciójában - bár ennek nem találjuk közvetlen nyomát az evangéliumokban, - kezdettől fogva a Jordán-keresztelő pillanatában szolgáló angyalok képe szerepel. A keresztelési jelenet minden korai keresztény ábrázolásában láthatók az angyalok, akik Jézus ruháit tartják, míg János belemeríti Őt a Jordán habjaiba. Ez imaginatív kifejezése annak, hogy a Krisztus-lény most az angyalok birodalmának égi burkát, amelyben eddig élt, az emberi test burkára cseréli fel. A környezetét képező angyalok maguk az a burok, melyből az emberiség javára kiválik.

A János-evangélium sejteti velünk a kezdeti állapot hierarchikus titkát azokban a merész szavakban, melyeket Jézus a Jordán-keresztelő közvetlen utóhangjaként Natanelnek mond: „Most majd meglátjátok a megnyílt eget és azt, hogy az isten angyalai felszállnak és leszállnak az Ember Fiára” /1:51.) Amit itt jövőbeni ígéretként mond ki, egyúttal annak a leírása is, amit Keresztelő János és néhány tanítványa, aki most lépett a krisztusi tanítványság útjára, már a közvetlen jelenben élt át. - Ami a Jordán keresztelőnél történt, nem volt más, mint egy magasabb rangú születés: s így azt mondhatjuk, hogy az angyal-motívum feltűnése a Vízkereszt-misztérium körül a karácsonyi angyali kinyilatkoztatás első nagy bensőségessé válása.

A megkísértési jelenet végén az angyalokról szóló mondatnak megvan a vele pontosan megegyező megfelelője a három év végén: Getsemáné éjszakáján. Krisztusnak az ellenerők hatalmaival való háromszoros találkozásával szemben Júda sivatag sziklás magányában, ott áll magányos viaskodása a halállal a Getsemáné kertben, a Nagypéntek előtt éjszakán. Krisztus ismét egy különleges állapoton megy át. De most már nem fénylik körülötte az emberré-váló Isten glóriája: miután az emberlét kelyhét fenékig kiürítette, az Istenné váló ember tüze emészti. Sion hegyén, a conaculumban kezdődött el lényének önfeláldozó kiáradása, amikor a tanítványok lábát megmosta és a kenyérben és borban önmagát adta ki. Most, mikor az övéi közül még a leghűségesebbek is magára hagyták, a halálerő lép hozzá, hogy idő előtt elragadja s ezzel halálát, mely szabad tett akar lenni, mégis a sötét szolgaság kényszerébe vonja. S mikor Krisztus kiállja a harcot, a haláltusa véres verítékével pecsételi meg és teszi teljessé a fizikai test áthatását és birtokbavételét. Ebben a pillanatban ott vannak körülötte az angyalok: „És angyal jelenék meg néki a mennyből, erősítvén Őt” (Luk.22:43).

Csak Lukács, az orvos evangéliuma - aki, mikor Krisztus haláltusájára az „agónia” szakkifejezést használja, a folyamatot egészen a fizikai testiségig menően pontosan érzékelteti, - húzza el a függönyt, amely mögött a Krisztus-lényt körülvevő angyalokat megpillanthatjuk. A Máté evangélium ugyanezt a misztériumot Krisztus néhány szavának közvetett visszfényében sejteti.

65

Péterhez, aki kardot ránt a poroszlók ellen, így szól Jézus: "Azt gondolod, hogy nem kérhetném Atyámat, hogy most tizenkét sereg angyalnál többet rendeljen segítségemre?" Valójában küldött az Ég angyalokat a segítségére, de ezek nem harcoltak érte az emberek ellen. Csak a halál elleni harcában erősítették. Az öldöklő angyal helyett, aki az egyiptomi napok óta a Pészach ünnepének ezen az éjszakáján körbe jár, azoknak az angyaloknak kellett és lehetett Őt körülvenni, akik szolgáltak neki.

A Getsemáné angyali csodája sem abban a pillanatban kezdődik. Közeledik már attól kezdve, hogy Krisztus elérte az inkarnáció utolsó fokozatát. Utal erre a János evangélium, amely - mivel hallgat a hegyen történt megdicsőülésről, - a megdicsőülés csodáját a jeruzsálemi bevonulással fonja egybe. Mikor Jézus bevonult a városba, így szól az evangélium: „Egy hang hallatszott az égből: Megdicsőítettem és ismét meg fogom dicsőíteni. A sokaság, amely ott állt és halotta, azt mondta, hogy mennydörgött, mások azt állították, hogy angyal beszélt vele” (János 12:28-29). Annak a kinyilatkoztatási történésnek, amely a jeruzsálemi bevonuláshoz kapcsolódik, megvan a realitása a lét minden rétegében. A földi természet birodalma úgy szól bele, hogy felemeli a mennydörgés hangját, az egész sokaság számára hallhatóan. Azoknak, akik képesek arra, hogy bepillantsanak az érzéki világ fátyola mögé, megmutatkozik Krisztus angyali környezete. S aki a pillanat csodáját teljesen megérti, az Krisztus alakjának új ragyogásában az egyik legnagyobb isteni titok tükröződését ismeri fel.

A Jordán-keresztelőnél a Karácsony utórezgése az angyal-motívum, a jeruzsálemi bevonulásnál és a Getsemáné-kertben pedig húsvéti sejtelem. Megmutatkozik benne a Krisztus-lény új nagysága, melynek értelme csak akkor fog teljessé válni, mikor a sír és a halál mélységeiből kivívta a feltámadás ragyogó szellemtestiségét.

Burkolt formában megmutatkozik egyszer a Krisztus-lény angyali környezete az emberré-válás útjának közepén is. Mikor a megdicsőülés hegyén a napszerűen felragyogó Krisztus-alak jobbján és balján Mózes és Illés válik láthatóvá, először tűnik fel az a szellemi forma, amely Húsvét reggelén az asszonyoknak, a mennybemenetel hegyén pedig a tanítványoknak mutatkozott meg, amikor a sír két oldalán, és azon a helyen, ahol előbb a Feltámadott megjelent, hirtelen „két férfi állt fehér ruhában”. Mózes és Illés nem más, mint egy emberi transzparens, melyen keresztül Húsvétkor arkangyali szellemalakok válnak láthatóvá. Érezzük tehát, hogy az angyali hierarchiák hallgatag nagyságukban jelen vannak akkor is, mikor először lángol fel annak az átszellemesített élettestnek a fénye, amely később a Feltámadott fénytestévé fog sűrűsödni.

A „Krisztus és az angyalok” téma végül vezérfonalunkká válhat, hogy segítségével a három év keretein belül lévő fokozatokon jóval túl is követhessük Krisztus inkarnációjának nagy folyamatát. Mikor végül Krisztus szavai egyre inkább apokaliptikus erejűvé válnak, halljuk, hogy újra-eljövetelének megjövendölésekor Ő maga szól az angyali birodalomhoz való viszonyáról. Minden egyes szava, mellyel újra-eljövetelének misztériuma elől fellebbenti a függönyt, egyszersmind az angyali birodalomnak újabb megnyilatkozásáról is szól. „Amikor pedig az Ember Fia eljön az ő dicsőségében és ővele mind az angyalok....” (Máté 25:31., 16:27., 24:30). Az eljövendő karácsonyi misztériumnál az angyalok újra ott lesznek. Csakhogy szférájuk újabb megnyilatkozásánál nem a Karácsony kedvessége, hanem a Húsvét komolysága folytatódik.

A feltámadáson túlmenően Krisztus második eljövetelének inkarnációs fokozati értéke abban fog állni, hogy Krisztus alakjával együtt az érzékfeletti világ a maga egészében ismét érzékelhetővé válik. Ekkor az angyalok többé már nem elszigetelt érzékfeletti jelenségek, hanem a szellemi világ összességét képviselik. Jézus életében az angyali jelenések utolsó megnyilvánulásai voltak a kialvófélben lévő régi látásnak. A két Krisztus-esemény között van az emberiség történelmének látás-nélküli korszaka. A két nem-látó évezred letelte után a magnak, mely akkor a Föld barázdájába és az emberiségbe elvetésre került, mint új, látó szellemi tudatnak is ki kell kelnie. Akkor majd Krisztus Napként tud megnyilatkozni az angyalok körének középpontjában.

János-fokozatok és Péter-fokozatok

66

Az evangéliumok többféle fokozati sort tartalmaznak, melyek nem fedik minden további nélkül Krisztus inkarnációs fokozatait úgy, ahogy megpróbáltuk itt azokat leírni. Klasszikus példa erre a hét csoda sorozata a János evangélium első felében:

1 A víz borrá változtatása

2 A királyi tisztviselő fiának meggyógyítása

3 A beteg meggyógyítása a Betesda tavánál

4 Ötezer ember megvendégelése

5 A tengeren-járás

6 A vakon született meggyógyítása

7 Lázár feltámasztása

Hogy ez a fokozati sorrend és a többi evangéliumban, - főként Máténál - található megfelelője nem egyezik meg az emberré-válás általunk ábrázolt fokozataival, onnan ered, hogy nem annyira magára a Krisztus életrajzra vonatkozik, mint inkább a lelki út állomásait jelzi, melyeknek tipikus formáin a különböző tanítványok áthaladnak. A hét János-i csoda külső történésekben megnyilvánuló vetülete annak az útnak, melyet Lázár-Jánosnak, „a tanítványnak akit Jézus szeretett” meg kell tennie. Még az az út áll legközelebb ahhoz a fejlődéshez, melyen az emberré vált Krisztus-lény átment. De ha pl. a hét János-i csodának a Máté-evangéliumban lévő megfelelőjét vizsgáljuk, akkor egy erősen eltérő metamorfózist látunk: itt Péter lelki állomási állnak előttünk, melyek alapvetően különböznek a János-i út, de még inkább a Krisztus-inkarnáció állomásaitól. Itt megértjük, miért van az, hogy főleg az első három evangéliumban egy imaginatív képfátyol szövődik a tulajdonképpeni krisztusi élet misztériuma elé és hogy ezek alapján nem legelőször és a legkönnyebben, hanem legutoljára és a legnehezebben jutunk el „Jézus életének” valósághű szemléletéhez.

Az első három evangéliumban ezt a krisztusi igét találjuk: „Nem adatik más mennyei jel, hanem csak a Jónás próféta jele” (Pl. Máté 16:4). Ezt az igét - joggal - mindig mint Krisztus halálának és feltámadásának megjövendölését fogták fel. Ennek a jövendölésnek beteljesedése azonban már Lázár feltámasztása is. A hét János-i csoda közül az utolsót tehát „Jónás jeleként” is értelmezhetjük és az előző hat fokozatot, amelyek hozzá elvezetnek, annak előkészítéseként tekinthetjük. Hogy Krisztus halálát és feltámadását Lázár halála és feltámadása előzte meg, mutatja, hogy mennyire közel állnak a János-i fokozatok a krisztusi fokozatokhoz. És valóban, Lázár feltámasztása abban az értelemben, ahogy mi ábrázoltuk Krisztus inkarnációjának menetét, bevezetése annak a fokozatnak, amely a jeruzsálemi bevonulással válik nyilvánosai s a Getsemáné kertben és a Golgotán éri el beteljesedését. Péterre mint emberre az jellemző, hogy belső útján nem tud túljutni Jónás jeléig. Hiányzik nála a hetedik fokozat. Így a Máté evangéliumban csak az első hat János-i csoda megfelelőjét találjuk meg.

Az első fokozat csodája, a víz borrá-változtatása a kánai mennyegzőn, a szellem Énné válásának külső vetülete. A bor abban különbözik a víztől, hogy nemcsak általános kozmikus áramlások, hanem az Énnel rokon és Én-szerűvé tevő erők is dolgoznak benne. A János-i útnak a krisztusi úttal való megegyezése ezen a fokon abban áll, hogy a Krisztus-lény belépése az emberi Én körzetébe, ami a Jordán-keresztelőnél történt meg, Kánában egy előrehaladottabb stádiumban nyilvánul meg. A kánai mennyegzőnek a Máté evangéliumban bizonyos mértékben megfelel a hegyi beszéd, amennyiben ez az ótestamentumi törvény általános szellemiségéből átvezet a személyes, szabad elhatározó erőhöz kötött, Én-jellegü keresztény szellemiségbe. Mikor egy absztrakt, allegorizáló evangélium-magyarázat egy alkalommal azt mondta, hogy a kánai csodának

67

az az értelme, hogy a zsidó vallás vizét a keresztény vallás borává változtatta, akkor akaratlanul is rámutatott a hegyi beszéd és a kánai csoda fokozatának megegyezésére. Különösen azokban a szavakban, hogy „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek.... Én azonban azt mondom nektek...” ismerhető fel világosan a János-i fokozattal való egybehangzás. Ezt a formát, hogy „Én azonban azt mondom nektek...” Krisztus nemcsak saját nevében mondja ki, hanem az összes emberi Én nevében. A törvény fokozatát felváltja az énség és a szabadság fokozata.

Nem nehéz megtalálni Máténál azoknak a gyógyításoknak a megfelelőjét, melyek Jánosnál második és harmadik fokozatként szerepelnek. A királyi főember fának meggyógyításáról - bár jellegzetes különbségekkel, - az első három evangélium is beszámol. A Betesda tavánál történt gyógyításnak fokozati érték szempontjából a gutaütött meggyógyítása felel meg. Ez az első evangéliumokban különösen erős képszerűséggel jelenik meg, amennyiben hangsúlyozottan a ház belsejében történik. Minthogy lehetetlen a sokaságon keresztül Jézushoz eljutni, azok, akik a gutaütöttet viszik, lebontják a tetőt és felülről engedik le a hordágyat oda, ahol Jézus az összegyűltekhez beszél. Míg a második fokozat csodája a belső és külső ember közötti egyensúly, kivívását tartalmazza, addig a „gyógyítás a házban” azt a fokozatot ábrázolja, melyen a személyessé vált lelki bensőség harmonizálódik és megerősödik. A gutaütött meggyógyulása végső soron csak testi kihatása annak, hogy Jézus így szólhatott hozzá: „A te bűneid meg vannak bocsátva”. A Betesda tavánál lévő beteg meggyógyítása is belülről kiindulva történik, a Krisztus által bátorított és megerősített saját benső lénye révén.

A negyedik és ötödik fokozat tartalmilag azonos Jánosnál és az első evangéliumokban. (Az ötezer ember megvendégelése egyébként az a rész, amelyben mind a négy evangélium a leginkább megegyezik.) Itt mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban a tanítvány-út állomásainak és a Krisztus-inkarnáció fokozatainak megegyezése. A megvendégelés csodája, mint középső a hét János-i csoda közül, a személyestől a személy-felettihez vezető lépést jelenti. A tanítványok látó lelke számára mint boldogító jövőbeni perspektíva megmutatkozik a közösségalkotás csodája. Saját maguk és az emberek számára, akik között majd apostoli küldetésüket teljesíteniük kell, megtanulnak a szellemből élni. Az, hogy a magasabb-rendű táplálékot megtalálják és tovább tudják adni, azért lehetséges, mert a Krisztus-Én az emberré-válás útján az emberi lélektest terét most már teljesen áthatotta. Ettől kezdve már adva van az emberiségen belül a Krisztussal áthatott lelkiség, mely minden igazi közösség kútforrása. A tengeren-járás ehhez a szellemben való benne-állást fűzi hozzá. Mikor a Máté-evangélium leírja, hogy Péter a tengeren járó Krisztus elébe akar menni, megmutatja, hogyan érintkezik itt a tanítványok útja magával a krisztusi úttal.

A vakon született meggyógyítása, mint a hatodik fokozat tartalma, annak a belső folyamatnak külső tükröződése, amit úgy nevezhetünk, hogy látóvá válunk a szellemben. Ennek a fokozatnak visszfényét látjuk Péternél, amikor Cesarea Filippiben hitvallást tesz Krisztusról. Jézus felteszi a kérdést, hogy kinek tartják őt az emberek és kinek tartják a tanítványok. Ekkor Péter lelkéből spontán tör elő a hitvallás: „Te a Krisztus vagy, az élő Isten Fia” (Máté 16:16). Amikor Krisztus így szól: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert ezt nem halandó ember jelentette ki néked, hanem az én Mennyei Anyám” (Máté 16:17), akkor igazolja, hogy Péter hitvallása szellemi látásból fakadt, ha az csak pillanatnyi volt is. A krisztusi kérdés ereje felnyitja Péter benső szemét és mintegy villámütésre felébredő lelke előtt megmutatkozik Krisztus igazi alakja úgy, ahogy később a megdicsőülés hegyén fog előtte megnyilatkozni. (Hogy Pétert „Jónás fiának” nevezi, mutatja, hogy Péter itt a tőle telhető mértékben részesedik „Jónás jelében”. Nem véletlen, hogy a „Jónás jeléről” szóló krisztusi ige nem sokkal előbb, ugyanebben a részben szerepel.) A Márk-evangélium is igazolja a Péter-i hitvallástétel és a vakon született meggyógyításának azonos fokozatát, mikor a megvendégelések és a Cesarea Filippi-beli jelenet között elbeszéli a vak ember meggyógyítását, ami a Genezáret tavánál, a megvendégelések helyén történik.

Közvetlenül Péter hitvallástétele után Jézus elkezdi a tanítványokat a halálon és feltámadáson való közelgő átmenet titkaira oktatni. Ezzel a hatodik fokozat beteljesedése jelentkezik. Itt csődöt mond Péter. Krisztus szenvedéseinek megjelenítésére ezekben az elutasító szavakban tör ki: „Uram, ne történjék meg az Véled”. És Krisztus, aki az imént még igazolhatta, hogy hitvallásához a fény és az erő a jó szellemi hatalmaktól áramlott hozzá, most azt kell mondja

68

neki, hogy elutasító szavait a sátán sugalmazta. Péter, - ahelyett hogy mint Lázár-János együtt menne át Krisztussal a halálon és feltámadáson, - elmerül a Krisztus tagadás nyomasztó éjszakájába. Krisztusról tett hitvallása Jánoshoz való közelségét jelentette: de ezután azonnal tragikusan megnyilvánul Júdáshoz való közelsége.

A hét János-i fokozat a hét szentségben is tükröződik:

Kána (hegyibeszéd) Énné válás keresztelés

Kir. tisztviselő fia külső és belső egyensúly konfirmáció

Betesda (gutaütött) bűnbocsánat gyónás

Ötezer ember megvendégelése szellemből élés úrvacsora

Tengeren járás benne állás a szellemben házasság

Vakon született látóvá válás a szellemben papszentelés

Lázár feltámasztása újjászületés a szellemben halotti szentség

A János-i és Péter-i fokozatok összehasonlítása a kereszténység történetének fontos titkaira deríthet fényt. A Cesarea Filippi-beli hitvallástétel Péter számára azt jelenti, hogy eléri azt a fokozatot, ahol a papi megbízatásban részesül. Krisztus a kulcsok feletti hatalomról szóló szavakkal felel neki és azt mondja: „Te Péter kőszikla vagy és én ezen a kősziklán építem majd fel az én egyházamat”. A keresztény papságot a keresztény fejlődés első nagy korszakára nem Jánosra bízzák, aki eljutott a teljes krisztusi beavatásig, hanem Péterre, akiben mint „kősziklában” megvan ugyan a földhöz kötött emberi természet elementáris hordozó ereje, de a krisztusi úton csak egy tökéletlen fokozatig képes eljutni. A hetedik fokozat küszöbén való megbénulásának oka az, hogy a harmadik fokozatról a negyedikre vezető döntő lépést nem tudta teljesen megtenni. S vele együtt az egész Péter-i, történelmi kereszténység megragadt a három alsó fokozat bűvkörében.

Imaginatív kifejezéssel az első fokozatot úgy nevezhetnénk, hogy „kilépés a tengerről a szárazföldre”. A második és harmadik fokozaton következik a „belépés a ház belsejébe”. A negyedik, és főleg az ötödik fokozat azonban feltételezi, hogy ismét meg tudjuk tenni a lépést „a házból a tengerre”. A harmadik fokozat, amely a házban játszódik le, a személyes kereszténység fokozata. A negyedik fokozaton ehhez hozzájön a személyiség-feletti, közösségalapító elem, ami a megvendégelés misztériumában, a kenyér és bor szentségében nyilvánul meg. Bár a kenyér és bor szentsége a Péter-i, történelmi kereszténységre bízatott, annak tulajdonképpeni értelme csak akkor fog teljes mértékben hatni, ha majd felkelőben lesz a János-i kereszténység napja. Addig a negyedik fokozat csodája beleszűkül a harmadik fokozat bűvkörébe. Az úrvacsora vételét inkább az egyes emberek lelki üdvére, mint az objektív közösségalakításra vonatkoztatják. És ugyanígy a harmadik fokozat bűvkörében marad a János-i csodák négytől a hetedik fokozatának megfelelő többi szentség is. Mindenütt a személyes lelki üdvösségre való törekvés uralkodik, de annak csak a harmadik fokozatban van jogosultsága. Ha nem nő eléggé önmaga fölé, eltorlaszolja a János-i utat. Csak ha a Péter-i korszakot felváltotta a János-i korszak, akkor válik lehetségessé az összes János-i fokozat emberi teljesítése. János jele akkor majd minden ember számára nyitva áll.

69

V. Fejezet

Krisztus a tanító

Krisztológia

A kereszténység nem új tanítás. Félreismerjük Krisztust, ha csak nagy tanítónak, a keresztény vallás megalapítójának tartjuk. Ezt az alapvető kezdeti felismerést „A mitológia és a kinyilatkoztatás filozófiája” c. berlini előadásai során Schelling a következő klasszikus mondatban fogalmazta meg: „A kereszténység tulajdonképpeni tartalma egyes-egyedül Krisztus személye. Krisztus nem a tanító, ahogy mondani szokták, Krisztus nem az alapító, hanem a kereszténység tartalma”. Természetes, hogy a keresztények számára Krisztus alakja egyszersmind a legfőbb bölcsesség forrása, mint ahogy a legmagasabbrendű szeretet és kozmikus erő forrása is. De végső soron mégis csak emberi eredetű volna a kereszténység, ha új tanításként került volna a világba. Éppen esemény- és tényjellege az, ami az összes többi vallástól megkülönbözteti, hiszen azon alapul, hogy egyszer egy lény, aki nem az emberi Én-hez, hanem a legmagasabb isteni birodalmakhoz tartozott, mégis emberként járt a Földön és a legmagasabb isteni-kozmikus erőt hozta be a földi világba.

Azt a látszatot, hogy a kereszténység lényegét „Krisztus tanítása” jelenti, valószínűleg az kelthette, hogy az evangéliumoknak igen jelentős részét teszik ki Jézus szavai és beszédei. Teljességgel megoldatlan feladat még, hogy Jézus szavait, beszédeit és az azokban foglalt un. tanítását is következetesen annak a felismerésnek alapján értelmezzük, hogy maga a Krisztus-lény a kereszténység tartalma. Minden igazi krisztusi tanítás krisztológia. Az volt a korábbi időkben az ősi ösztönös bölcsesség forrásai révén de ez a bölcsesség egyre inkább dogmává keményedett. És újra az lesz a jövőben a nagy, szabad megismerés fényében, minél elevenebben terjeszkedik ki a megismerés és a gondolkodás az érzéki észlelés területén túl egy isteni-szellemi világ valóságaihoz. Ha azonban a krisztusi tanítás tartalma mindig csak maga a Krisztus-lény, akkor meg kell tanulnunk Jézus szavain és beszédein keresztül mindenütt észrevenni a krisztológiai titkokat. Amit eddig „Jézus tanításának” fogtak fel, alapjában véve mindig a Krisztus-lény önmagáról való közlése is.

Kívülről nézve, az evangéliumok Krisztusnak főképpen kétféle tevékenységét mutatják be: tanításait és gyógyításait. Rendkívül fontos annak a felismerése, hogy mindkettőt teljes mértékben Jézus ember-mivoltából kell megértenünk, nem kell minden további nélkül úgy felfognunk, mint az isteni Krisztus-lény kiáradását és megnyilatkozását. A tizenkét éves Jézusnak a templomban lejátszódó jelenetében megmutatják az evangéliumok, hogy Jézussal, az emberrel nagy tanítója támadt az emberiségnek, jóval azelőtt, hogy a Jordán-keresztelőnél beleszállt volna Krisztus Énje. Magasrendű bölcsesség áradt volna a Názáreti Jézusból akkor is, ha harmincéves korában nem vált volna Krisztus hordozójává. Attól a perctől kezdve, amikor kezdetét veszi a tulajdonképpeni krisztusi élet három éve, Jézus minden szava és tanítása több már, mint a legmagasabbrendű emberi bölcsesség: Jézus minden szavában - mintegy a háttérből - Krisztus isteni lénye nyilatkozik meg. Nem más a helyzet a gyógyításoknál sem, melyekről az evangélium szól. Igazat mondanak az apokrif evangéliumok, amikor egymást licitálják túl azoknak a csodálatos gyógyításoknak az elbeszélésében, amiket a gyermek Jézus véghezvitt. Az emberiség nagy gyógyítójává vált volna a Názáreti Jézus anélkül a változás nélkül is, amin a Jordán-keresztelőnél átment. Nem hiába jelenti már Jézus emberi neve is azt, hogy „a gyógyító”. És nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy tévedés volna Krisztus Isten-voltába vetett hitünket csodálatos gyógyításaira alapítani. Mikor a Názáreti Jézusba, az emberbe beköltözött Krisztus, akkor a Jézusból a vele találkozó betegekbe áradó gyógyító hatásban benne rezeg egy sokkal de sokkal nagyobb kozmikus-isteni titok is. Mikor a Máté és Lukács evangélium elénk tárja Jézus lényének azt a két gyökerét, melyet a gondviselés Krisztus inkarnációjának előkészítése céljából egybefont, rávezetnek arra, hogy Jézus szavait és beszédeit, valamint gyógyításait emberileg is megértsük. A tanításokban a salamoni Jézus

70

bölcsessége áll, mint eszköz, a Krisztus-lény rendelkezésére. A gyógyításoknál Krisztus a Nátáni Jézus-lélek harmonizáló-gyógyító erejét használhatja fel. (lásd.: Jézus gyermekkora és ifjúsága.)

Arra kell tehát törekednünk, hogy Jézus szavain és beszédein át, melyeket a Jordán-keresztelő és a golgotai esemény között mondott, meghalljuk a Krisztus-lény, a Logos működése, a világszózat hangját. Ha már azt mondjuk, hogy az evangélium „Isten szava” akkor ez különösen érvényes Jézus szavaira. A jézusi szóban a krisztusi szót felismerni, egyike azon utaknak, melyeken reális, személyes tapasztalathoz juthatunk afelől, hogy az evangélium „Isten szava”. Jézus egyetlen egy szavát sem ejti ki azzal a szándékkal, hogy új ismereteket közöljön a világgal. Minden szava a világ átalakulásának erjesztője, egy új világ elvetett magva. Jézus minden szavában, minden mozdulatában és minden tettében az az isteni Lény nyilatkozik meg, akit Krisztus nevével jelölünk. Jézus beszédében Krisztus hangja hallható és minden szaván keresztül - ha látszólag egészen más is a tartalmuk, - Krisztus önmagáról való közlésének misztériuma árad.

Teológiai problémák

Mikor az újabb protestáns teológia a Krisztus-szemlélet elvesztette és az evangéliumokban már csak Jézus tanítását kereste, szükségszerűen egész sor megoldhatatlan probléma és ellentmondás előtt találta magát. Olyan keresztúthoz érkezett, ahol az evangéliumot vagy teljesen elveszti, vagy újra megtalálja. Egyik ilyen problémát jelentették azok a kétségtelen stílus-különbségek, melyeket nemcsak az egyes evangéliumok között, hanem mindenekelőtt az azokban feljegyzett jézusi szavak között véltek megállapítani. Különösen áthidalhatatlan szakadékot láttak tátongani Jézusnak az első három evangéliumbeli beszédmódja és a János evangéliumbeli kijelentéseinek szó- és mondatfűzése között. Minthogy teljességgel csak arra voltak beállítva, ami az evangéliumi események emberi előterében játszódik, nem tudták elképzelni, hogy egy ember, még ha oly kimagasló nagyság is, két ennyire különböző stílusban beszélhetett volna. Úgy gondolták, hogy dönteni kell valamelyik stílus mellett, ha ki akarjuk hámozni, hogyan is beszélt Jézus valójában a tanítványokhoz és a többi emberhez. Végül is arra az eredményre jutottak, hogy csak az első három evangélium tartalmazza „Jézus valódi szavait”, míg János gondatlan önkényességgel azt is saját beszédmódján idézi, amit Jézus mondott. És valóban , egészen másképp hangzanak Jézus szavai az első három evangéliumban, mint Jánosnál, de emellett Máténál, Márknál és Lukácsnál is találunk finomabb fogalmazásbeli különbségeket.

Helytelen volna egyszerűen elmenni az így adódó ellentmondások és problémák mellett. Ha azzal a szándékkal közelítjük meg a négy evangéliumot mint egészet, hogy Jézus szavain keresztül Krisztus beszédét és a Logos hangját halljuk meg, akkor éppen a látszólagos ellentmondások válnak az elmélyült megismerés és átélés forrásává. Az egyes evangéliumokban Jézus szavai többé vagy kevésbé válnak átlátszóvá a Krisztus-lény kinyilatkoztatása számára. Mintha a négy égtáj felől szólana a Szó, a lét ősigéje, maga a szó legmagasabb, szellemi lényege. És abban áll a János evangélium lényege, - ami iránt a protestáns teológia régen elvesztette érzékét, - hogy benne a legközvetlenebbül csendül meg az emberi beszéden keresztül a mély és nagyszerű krisztusi hang. Máté a szavakat leginkább mint tanítást hallja és közvetíti, Jánosnál fejezik ki legközvetlenebbül a Krisztus-lény önmagáról való közlését.

Egy másik probléma azáltal merült fel az újabb teológiában, hogy felfigyeltek azokra a beszéd kompozíciókra, amelyekben pl. a Máté evangélium Jézus igéit összefoglalja. Abban a hitben, hogy az evangéliumok célja az emlékezések és hagyományok alapján történő közvetlen külső beszámolás a történtekről, kötelességüknek tartották felvetni ezt a kérdést, hogy Jézus ezt vagy azt az igét valóban ebben az összefüggésben és ebben a pillanatban mondta-e. Az pl. hogy a hegyi beszédet, ami valóságos szentencia-gyűjtemény, úgy mondta el, ahogy a Máté evangélium idézi, életrajzilag tulajdonképpen elképzelhetetlen. Egyre inkább arra a feltevésre jutottak, hogy az evangélisták szabadon kitalált, önkényesen választott kompozíciós elvek szerint rendezték Jézus életét és beszédét. Elkerülhetetlen volt, hogy az ilyen szemlélet folytán, - különösen a János

71

evangéliumnak életrajzi hűség tekintetében való leértékelése következtében - végül minden inogni kezdett.

Itt is helytelen volna szemet hunyni a problémák előtt, amelyekre az újabb teológia rámutatott. De a fenyegető veszteséget itt is meglepő nyereségre változtathatjuk. A jövőben majd az evangéliumoknak éppen azokon a helyein fogják látni Jézus szavain és tetein keresztül legközvetlenebbül megnyilvánulni a Krisztus-lényt, ahol a kompozíciós titok különösen előtérbe lép. Olyan ez, mint amikor mágnessel közeledünk a szétszórt vasdarabokhoz. A vonzás következtében alakzatok keletkeznek, melyek az alkotóelemek formáin kívül megismertetnek valamit a mágnes lényegéből is. Így érthetővé válik az is, hogy miért érvényesül a kompozíciós elv a legerősebben és legkövetkezetesebben a Máté evangéliumban. A János evangéliumnak, melyet mindenütt, egészen az életrajzi részletekig a Krisztus aspektus fénye világít meg, nincs ilyen mértékben szüksége a kompozíció eszközére. Ezzel szemben a Máté evangélium pillantását mindenekelőtt teljesen a krisztusi történések emberi előterére veti. Ennek ellenére célja nem az, hogy külső beszámolót adjon - amint ezt a protestáns teológia az első három evangéliumról feltételezi, - hanem inkább érzékfeletti látás alapján keletkezett. És ott, ahol Jézus életében a krisztusi sorsnak különleges csomópontjai és csúcspontjai vannak, a Krisztus-lény mint erős, láthatatlan mágnes hat a háttérből és különleges kompozíciós kristályosodásokat hoz létre.

A példázatok kerete

Annak a korszaknak, amikor az evangéliumokban kizárólag csak Jézus emberi „tanításait” keresték, értékes eredménye lett, hogy különösen felfigyeltek Jézus példázataira. A példázatok valóban lehetőséget nyújtanak arra, hogy elevenen elképzeljük, hogyan is beszélhetett Jézus az emberekhez, mikor csendes vándorútjain egy-egy kérdést intéztek hozzá. Kívülről nézve mindig egyszerű, feltűnést nem keltő jelenetek voltak ezek; a hallgatók csoportja alig állhatott több mint száz emberből. De a példázatok csodálatosan szabad kép-szövése mégis megérezteti a jelentéktelen történés nagyságát és mélységét.

A sokasághoz intézett példázatokban válik a krisztusi ige a legemberibbé és kerül legközelebb az emberekhez. Látjuk, hogy Jézus a példázati formát akkor is megtartja, mikor a sokaság tanításán túlmenően szavainak hatását növelni akarja, akár mert bizalmasabb körben a tanítványaihoz szól vagy nekik válaszol, akár mert szavait mint kardot használja az ellenfeleivel való harcias vitákban.

De bár a példázatok mutatják leginkább Krisztus ige által való munkásságának emberi, jézusi oldalát, végeredményben mégis csupa félreértéshez vezetnének, ha nem a krisztológia fényében olvasnánk Őket. Igaz példázatok csak „nyitott ég alatt” vannak. Aki szellemi téren csak gondolatokat ismer és semmit nem tud egy magasabb világ valóságairól és lényeiről, legfeljebb absztrakt allegóriákhoz jut, de nem valódi példázatokhoz. S így a legutóbbi évszázad protestáns teológiája, mely semmit sem tudott a Krisztus-lényről, bár a felfedezés örömével figyelt fel Jézus példázataira, tulajdonképpen nem tudta őket megérteni.

Adolf Jülicher két kötetes műve: „Jézus példázatai” egy ideig korszakalkotó könyvnek számított. Jülicher úgy látja, hogy a korábbi teológiában mindenütt a példázatok allegorikus magyarázatával találkozunk s ezzel szembefordul. Úgy találja, hogy nem felel meg Jézus és az evangélium jellegének, ha a példázati kép vonásainak bizonyos mennyiségéből ugyanolyan mennyiségű gondolatot akarunk kiolvasni. Minden példázatában egy nagy eszme ábrázolását látja, melyet meg kell találni mint a „tertium comparationis”-t (a hasonlat harmadik tagját), mint döntő mozzanatot. Az alapeszme mellett - melynek illusztrációjaként a példázatot tekinti - az egyes vonások, mint lényegtelenek, a háttérbe lépnek nála. Még az egyes vonások egybehangzásának hiányával is számol. Sokszor arra az eredményre jut, hogy több példázat pontosan ugyanazt a gondolatot fejezi ki és pl. a szántóföldben elrejtett kincsről és a drágagyöngyről szóló példázatokat példázat-párnak nevezi. „Mindkét példázat ugyanazt a gondolatot szemlélteti”, „Ahogy egy nagy vagyonért mindenki szívesen és boldogan odaadja összes kisebb vagyontárgyát (mindenét amije

72

csak van), úgy kell az embernek a mennyországért, vagyis hogy oda bejusson, minden másról lemondania. Drasztikus módon tanította meg Jézus ezzel a páros példázattal, hogy milyen mérhetetlenül nagy értéke van a mennyországnak; nem annyira azért, hogy vitába szálljon a zsidó nép várakozásával, mint inkább hogy az övéit minél nagyobb áldozatkészségre serkentse.” (II.583-585.)

Ez a felfogás épp oly kevéssé tud a példázat lényegéig hatolni, mint az allegorikus magyarázat. Az allegorikus felfogás egy bizonyos számú gondolatot akar kiolvasni a képből, a Jülicher-i felfogás egyetlen alapgondolatra szorítkozik. A képek önkényesek maradnak. Egy alapeszmét tetszőlegesen sok képbe öltöztethetünk. Azt hiszik, Jézus állandóan csak ugyanazt az eszmét akarta az emberek eszébe vésni.

Csak ha „nyitott ég alatt” olvassuk az evangélium példázatait, vagyis olyan világnézettel, amely tud egy reális érzékfeletti világról, akkor nyilatkozik meg értelmük és minden egyes vonásuk isteni szükségszerűsége. Akkor a gondolati magyarázat nemcsak feleslegessé válik, hanem egyenesen helytelennek tűnik. Az ember megtanul „a képben maradni”, ahelyett, hogy absztrakt gondolatokat alkotna, melyek a képet feloldják. A kép nem egy gondolat illusztrációja, hanem egy érzékfeletti valóság kifejezése és neve. „Minden mulandó csak hasonlat”. Aki ismeri az érzékfeletti valóságot, az ki tudja betűzni a mulandó lét írását, amely hírt ad a szellem birodalmáról. Jézus mindenegyes példázatának legvégső, legbensőbb magva azonban mindig a Krisztus-lény. Még amikor elsősorban csak a lelki-szellemi élettörvények kinyilatkoztatásának látszanak, végső soron akkor is a Krisztus-lény önmagáról való közlései. Ez egészen nyilvánvalóvá válik, ha az egyes példázatokon túlmenően azokat a képsorozatokat és kompozíciós alakzatokat vesszük szemügyre, melyeket a példázatok az evangéliumokban alkotnak.

Ha ki akarjuk fejleszteni a jézusi példázatok krisztológiai tartalma iránti érzékünket, legjobb ha a Márk evangéliumból indulunk ki. Ez csak négy példázatot tartalmaz. Három közülük egy helyen van és Krisztus működésének első idejére esik. Hátterük Galilea napsütötte gazdagon termő világa. A negyedik a dráma komoly utolsó felvonásához tartozik, Júdeában, Jeruzsálembe vágja Jézus ellenfelei arcába. A 4. rész három példázata: a magvető, az önmagától növekedő vetés, a mustármag, mind az elvetett mag titka körül forog. Igazi Márk-evangéliumi metódus szerint az elvetett mag állapotában ismertetik meg a szellemit. Az új szellemi ősimpulzusokat érzékeltetik velünk, melyek még csíra-állapotban vannak. Még ha törvényeket mutatnak is be, melyek minden igazi szellemiség alapját képezik, a bennük rejlő krisztológiai értelmük akkor is kézenfekvő. Krisztus azáltal hogy emberré vált, égi magot vetett el a Föld talajába. Galilea paradicsomi földje, mely maga is példázat amelyből úgy látszik, nem halt még ki teljesen a régi teremtés Nap-vetése, elsőként sejteti meg az egész földi létbe most elültetett új teremtést. Különösen a magától növekedő vetés csendes példázata - mely a Márk evangélium jellegzetes külön kincseihez tartozik, - van tele a kozmikus Krisztus impulzus hangulatával és nagy planetáris reményekre bátorít. A 12. rész elején szereplő júdeai példázata gonosz szőlőmunkásokról inkább az emberiségben működő múltbeli áramlatokkal való leszámolás, mint a jövőbe mutató sejtelem felébresztése. A szőlőhegy ura minden időkben elküldte megbízottait a szőlőhegyre, hogy a szőlőmunkásoktól a termést átvegyék. De az emberek elfelejtették, hogy az, amit saját tulajdonuknak tartanak, csak rájuk bízott birtok, így a megbízottakat bántalmazták és megölték

A szőlőhegy ura végül saját fiát küldi el, de a szőlőmunkások őt is meg fogják ölni. Itt a szigorú példázat a közvetlenül küszöbön álló események megjósolásába csap át. Krisztus ellenfelei szemébe mondja, hogy fognak ővele magával elbánni. De előre megmondja világuk pusztulását is. Ijesztő világossággal torkollik ez a jézusi példázat Krisztus önmagáról szóló közlésébe.

A kompozíciós forma, mely Márk példázatait összeköti, a lehető legegyszerűbb, de mégis alapvetően fontos. Ha a nagy ívet követjük, ami az elvetett magról szóló három példázattól átvezet a szőlőhegy-példázathoz, Krisztus lényének ismét új titka tárul elénk. Az első két példázat a szántóföldre vezet, ahol a gabona terem a mindennapi kenyér számára. Az utolsó példázat a szőlőhegyen játszódik, ahol a szőlőből a bort préselik. Mikor Márk példázatai elvezetnek a kenyértől a borhoz, azon földi szubsztanciák poláris kettősségét nyilatkoztatják ki, melyeket

73

Krisztus testének és vérének nevez, amikor tanítványaival éreztetni akarja, hogy áldozata révén hogyan kapcsolódik össze mindennel, ami földi. Márk példázatait már egyenként is Krisztus önmagáról szóló közléseinek lehelete hatja át, de különösen érezhető az összességükben, kompozíciós szerkezetük révén.

Az ösvényen elmondott példázatok

Ezzel megtaláltuk az első kulcsot a Lukács evangélium példázataihoz. A Lukács evangélium a leggazdagabb példázatokban. Első pillanatban lehetetlennek látszik a túlpezsdülő bőségben valamilyen rendszerező formát felfedezni. De azután látjuk, hogy a Lukács evangélium példázatainak kezdete és vége azonos a Márk evangéliumbeliekkel. Az elején van a magvetőről szóló példázat, a végén a gonosz szőlőmunkásokról szóló. Így a lukácsi példázatok összessége is a kenyér és bor polaritását mutatja; mint a Márk evangéliumban, itt is olyan úton haladunk, amely a kenyér titkától a bor titkához vezet el.

Ha egy pillantást vetünk a Lukács evangélium szerkezetére, azt látjuk, hogy a magvetőről és a szőlőmunkásokról szóló példázatok nem csupán egy egyenletesen haladó sor kezdetét és végét jelentik. Olyanok, mint két sarok-pillér vagy két kapuív, melyek között a tulajdonképpeni lukácsi példázatok kibontakoznak. A Lukács evangélium három részre tagolódik. Mátétól és Márktól eltérően nemcsak egyszerűen szembeállítja egymással egy nagy kettősségben Krisztus életének galileai és júdeai részét. Szintén Galileában kezdődik ugyan és Júdeába vezet, de a nagyobbik középső részét a „nagy utazás” tölti ki. Jézust és tanítványait a Galileából Júdeába vezető „ösvényen” látjuk. A legtöbb példázat az evangéliumnak ebben az „ösvény” részében van. Egyes-egyedül az első és utolsó példázat van az ösvényen kívül. A magvetőről szóló példázatot Galileában mondja el Jézus, mielőtt elindulna a „nagy útra”. A szőlőmunkásokról szóló példázatot akkor mondja, mikor megérkezett Júdeába, az ítélet helyére.

A lukácsi példázatok egy része mélyen belevésődött a kereszténység tudatába. Olyan hangot ütnek meg, ami azonnal egy végtelenül jótékony, otthonos lelki atmoszférát teremt. Az olyan példázatok, mint az irgalmas szamaritánus, az elveszett bárány, vagy a tékozló fiú, a bensőségesség csúcspontjai az evangéliumban. Itt olyan elem hat, ami elől egy szív sem tud elzárkózni. A szeretet legmélyebb titkai tárulnak fel és a legnagyobb lelki melegség zónájába ragadnak el. A lukácsi példázatok között persze vannak olyanok is, melyek az emberek előtt minden időkben nehezen megfejthető rejtélyként álltak s amelyek épp azért nem váltak a népszerű keresztény képzeletvilág örökérvényű kincseivé. Példaként elég, ha a hamis sáfárról szóló példázatot említjük, amely a tékozló fiúról, és a gazdag emberről és szegény Lázárról szóló két klasszikus lukácsi példázat között található.

A lukácsi példázatok összességéhez akkor találjuk meg a kulcsot, ha világossá válik előttünk az a kompozíciós elv, ami a két keretpéldázat között kibontakozik. Mivel a galileai és a júdeai példázat kivételével valamennyi a „nagy utazás” alatt hangzik el, az ösvény egy-egy fokozataként, mind része annak a tanításnak, amit Jézus a lélek belső útjáról ad. Az ösvény-példázatok aranylánca két szálból van összefogva. Az egymást követő példázatok felváltva hol az egyik, hol a másik szálhoz tartoznak. Ezért a képsorozat olyan, mint egy egyenletes be- és kilélegzés. Az egyik példázatsorozat témája: a szeretet. Az ide tartozó példázatokból árad ki a jól ismert lukácsi bensőségesség az ezzel összefonódó másik sorozat témája: az ima . Az imára tanító példázatok képviselik a belégzést, azok pedig amelyek a szeretőképesség titkairól adnak hírt, a kilégzést. Csak aki imával és meditációval lélegzik be, az tud legbensőbb lénye kilélegzésébe szeretetet adni.

Az első Ösvény-példázat mindjárt a szolgáló felebaráti szeretet kinyilatkoztatása. Megmutatja, hogy az idegenvérű szamaritánus több szeretetet tanúsít a rablók kezébe esett ember iránt, mint a pap és a lévita, akiknek úgyszólván hivatalból kellene emberszeretetet gyakorolniuk. Az első ima-példázatot, ami a kérő barátról szól, sokszoros előkészítés előzi meg. Hatszor mutatta be a Lukács evangélium az előző részekben Jézust imádkozás közben. Az ima mindannyiszor a krisztusi lény egy bizonyosfajta kinyilatkoztatásának előfeltétele és kiváltója. Lukács megmutatja

74

Jézust ima közben a Jordán-keresztelőnél, mikor az ég megnyílik (3:21), a leprás meggyógyítása után (5:16), a tizenkét tanítvány kiválasztása előtt (5:12), Péter vallástétele előtt (9:18), megdicsőülése előtt (9:28) és végül mikor már elindult a Galileából Júdeába vezető úton ismét visszavonul imádkozni (11.1). Mikor újból tanítványai közé lép, ezek így szólnak hozzá: „Uram, taníts meg minket imádkozni, amint János is megtanította tanítványait”. Ez vezeti be az ösvényen adott tulajdonképpeni tanításait. Elmondja nekik a Miatyánkot és utóhangként a kérő barátról szóló példázatot, amely a belső félénkség legyőzésére és a meditációs törekvésben való megzavarhatatlan kitartás kifejlesztésére bátorít. Az a görög szó, ami itt áll: „hanaidia” és amit Luther ”universchates Geilen”-nek fordít (Károly „tolakodás”-nak) éppen a belső félénkségnek és gátlásnak ezt a levetését jelenti. A meditációs oktatás, amit a tanítványok a nagy ösvényen kapnak, tehát saját élményükből fakad, amiben Krisztus imádkozásakor volt részük.

Az irgalmas szamaritánusról és a kérő barátról szóló példázatok között - mint az imádkozni tanítás további előkészítése - játszódik le az a jelenet, mikor Jézus a két testvér, Mária és Márta házában van. Márta szerető sürgés-forgásával variációja annak, ami egy másikfajta módon a szamaritánus alakjában jutott kifejezésre. Mária viszont, aki nyugodt, meditatív odaadással hallgatja a krisztusi igét, azokat a belső forrásokat mutatja meg, melyek egyedül képesek arra, hogy a szív szeretőképességét valódivá és állandóvá tegyék. A két testvér képe így fonja egybe a szeretetpéldázatok és az ima-példázatok láncának első szemeit. - Az a lánc, ami a szamaritánus-példázattal kezdődik, a gazdag emberről (12), a fügefáról (13), a kovászról (13), a nagy vacsoráról (14), az elveszett bárányról és a tékozló fiúról (15), a gazdag emberről és a szegény Lázárról (16), a farizeus és publikánusról (18) szóló példázatokkal folytatódik. A kérő barátról szóló példázat után további ima-példázatok és éber szolgáról (12), a mustármagról (13), az ülésrendről a lakomán (14), a toronyépítésről (14), az elveszett drachmáról (15), a hamis sáfárról (16), a kérő özvegyasszonyról (18) és a szolgákra bízott girákról (19) szóló példázatok.

Szeretet : Ima :

szamaritánus (10) Kérő barát (11)

gazdag ember (12) éber szolga (12)

fügefa (13) mustármag (13)

kovász (13) ülésrend (14)

nagy vacsora (14) toronyépítés (14)

elveszett juh (15) elveszett drachma (15)

tékozló fiú (15) hamis sáfár (15)

gazdag ember és szegény Lázár (16) kérő özvegy (18)

farizeus és publikánus (18) a szolgákra bízott girák (19)

75

Galilea : a magvető - Júdea: a szőlőmunkások

A két láncolat között uralkodó ki- és belélegzési törvény nemcsak elevenséget, hanem világosságot is visz a lukácsi példázatok áradatába. Általa azonnal lehetővé válik számunkra, hogy fontos megkülönböztetést tegyünk a 15. rész 3 példázata: az elveszett bárányról, az elveszett drahmáról és az elveszett (tékozló) fiúról szóló példázatok között. Eddig ezt a három példázatot lényegében ugyanazon alapgondolat három változatának tekintettük. De ez nehéz problémát vetett fel. Annak a pásztornak szerető lelkülete, aki otthagyja kilencvenkilenc bárányát, hogy megkeresse azt az egyet ami elveszett, épp olyan tiszta és nyilvánvaló, mint az apa szeretete, amely az elveszett és hazatért fiú iránt hatalmasabban és túláradóbban nyilvánul meg, mint másik fia iránt , aki sohasem tért le a tisztességes útról. De egészen más a lelkülete annak az asszonynak, aki az egész házat átkutatja, hogy az elveszett tizedik drachmát megtalálja. Az elveszett pénzdarab nem vonhatja magára ugyanazt a szeretet-érzést, mint az elveszett bárány és az elveszett fiú. Ha ezt mégis feltételezzük azzal, hogy a három példázatot megkülönböztetés nélkül egységnek tekintjük, könnyen abban a hibába esünk, hogy a földi javakhoz való ragaszkodást sőt a pénz istenítését mozdítjuk elő. A rejtély magától megoldódik, ha meglátjuk, hogy ezen a hármas csoporton is a be- és kilélegzés ritmusa vonul át. A két szeretet-példázat között lévő harmadik, ami az elveszett drahmáról szól, olyan példázat, ami a saját lelkünkben végzendő meditatív munkára vonatkozik. A legszemélyesebb meditációs törekvések feladata, hogy megkeresse azt a pénzdarabot, - ami saját lényünk Én-jellegű központját jelképezi - anélkül, hogy az ember saját lelkében ködösen szétfolyna.

Mint a meditatív munka törvényeiről szóló példázat, a hamis sáfárról szóló nehéz példázat is érthetővé válik. Csak az lehet az életben igazán és állandóan önzetlen és szeretetteljes, akinek van bátorsága ahhoz a szent egoizmushoz, ami a meditatív élet megzavarhatatlan folytatásához szükséges. Ha a sáfárt a külső életben való magatartásunkhoz példaképül választjuk, szükségképpen az igazságtalanság és kíméletlen önzés hálójába kerülünk. De ha ugyanazt a céltudatosságot és okosságot, amit ő kifelé alkalmaz, megfordítjuk és arra használjuk, hogy az élet szolgálatában, az élet bizonyos időpontjaiban mindig visszavonuljunk meditációs szobánkba, akkor elnyerjük azt a belső szférát és azokat a segítő erőket, amelyek révén nagyobb szeretettel és erősebb szellemiséggel állhatunk az életben.

Az utolsó ösvény-példázat a szolgákra bízott girákról szól. Ez aztán igazán olyan, hogy a legnagyobb kárt okozza, ha túlságosan közvetlenül alkalmazzuk a gyakorlati életben. Meg kell mondanunk, hogy a keresztény igehirdetés sok évszázadon át inkább a lelkek gyengítését, mint erősítését segítette azáltal, hogy a legfontosabb példázatok közül néhányat tévesen értelmezett és alkalmazott. Az hogy Máténak a szántóföldön elásott kincsről és a drágagyöngyről szóló példázatait, valamint a hamis sáfárról szóló lukácsi példázatot és a Máténál és Lukácsnál egyaránt szereplő példázatot a szolgákra bízott girákról megkülönböztetés nélkül alkalmazták, sokszor a vallásos egoizmus erősítéséhez és a földi birtoklási vágy vallásos megszépítéséhez vezetett. A szolgákra bízott girákról szóló példázat meg egyenesen alkalmas arra, hogy igazolva lássunk mindenfajta uzsorát és az „üzletre rátermett kereszténységet”.

De nem ok nélkül áll ez a példázat a lukácsi ösvény végén: ez az imáról szóló tanítás koronája. Imaginatív nyelven azokra a szellemi érzékszervekre utal, amelyek bele vannak plántálva az emberi természetbe, és semmit sem használnak az embernek, ha ima és meditáció útján fel nem ébreszti és meg nem erősíti őket. A mai kultúra csak az emberi lény földi dolgokra irányuló erőinek kifejlesztését és gyakorlását értékeli. A számoló és szervező észbeli képességeket, a technikai ügyességet iskolázzák. Az Isten meglátására szolgáló szerveket, melyek a lélek mélyén szunnyadnak, nemcsak hogy nem iskolázzák, hanem ezek egyenesen feledésbe merülnek. Az összes keresztény egyházak teológusai még egy elméletet is felállítottak, amely szöges ellentétben áll a szolgákra bízott girák példázatával, mert kijelentették, hogy hibás dolog saját lelkünkön dolgozni és azt kívánták, hogy minden belső élményt kizárólag az isteni kegyelemre bízzunk.

Ha a fent elmondottak szerint értjük meg a lukácsi példázatokat, egyben átlátszóvá válnak a Krisztus-lény bennük lüktető, önmagáról szóló közlései számára is. A szeretet-példázatokban a kozmikus isteni szeretet lélegzik, ami nem egyéb, mint maga a krisztusi lény. Itt nyilatkozik meg az

76

a magasabb erő, ami Jézus gyógyításai mögött is áll. Lukács orvos volt és ezáltal különösen predesztinálva volt arra, hogy Krisztust mint gyógyítót ábrázolja. Fontosabb azonban annál, hogy lelke nyitva állt a szeretet kozmikus gyógyerejének felfogására, ami az általa elmondott jézusi szeretet-példázatokban szinte még erősebben és melegebben lüktet, mint a betegek gyógyításáról szóló történetekben.

De az ima-példázatok sorozata is telve van Krisztus saját magáról való közlésének titkaival. Az, amit a lélek belélegez amikor imádkozik, tulajdonképpen nem más, mint maga a Krisztus-lény szubsztanciája. Mikor tevékenyen kilélegezve az életben áll, csak ezáltal lehet a kozmikus szeretet eszköze és szerve, vagyis ismét csak Krisztus lelki szubsztanciája.

Az ima-példázatok egyes helyein egészen közvetlenül villan fel Krisztus önmagáról való közlésének szikrája. Mikor az éber szolgáról és a szolgákra bízott girákról szóló példázatokban megcsendül Krisztus visszatérésének motívuma, tudtunkra adják, hogy itt Krisztus közvetlenebbül szól sajátmagáról. Ő az az Úr, aki átadta a házat szolgáinak és mikor visszatér az éberségükre számít. Ő az a király, aki a szolgákra bízza a girákat, mikor egy időre elmegy, hogy egy másik királyságot szerezzen s aki mikor visszatér, csak azt ismeri el hűségesnek, aki értett hozzá, hogy a rábízott vagyont megnövelje.

Még sok mindent mondhatnánk arról, hogy hol áll még Krisztus önmagáról szóló közléseinek titka a lukácsi titkok mögött. De most csak egy példádra mutassunk rá. A lukácsi ösvény példázat formájában több helyen is tartalmazza olyan állomásoknak a tükröződését, amit a többi evangélium történetek formájában ábrázol. Így egybe tartozik a gazdag emberről és a szegény Lázárról szóló lukácsi példázat és a Lázár feltámasztásáról szóló János-i történet. A példázatban azt kéri a gazdag ember, hogy Lázárt az emberek szellemi tanítása és figyelmeztetése céljából küldjék vissza a földi életbe. Ezt a kérést elutasítják. Később azonban maga Krisztus az, aki Lázárt a halál birodalmából visszahívja a földi életbe. Az ellentmondást feloldja az időbeli különbség. A példázat idejében a fejlődés még nem érett be annyira mint később, amikor Krisztus a betániai sírnál kimondja ezeket a hatalmas szavakat: „Lázár jöjj ki!”

Ugyanilyen kapcsolat van a fügefa-példázat és a fügefa megátkozása között, amit Jézus, mint Lázár feltámasztását, az utolsó döntő küzdelem kezdetén visz véghez. A fügefa-példázatból, mint az egyik lukácsi szeretet-példázatból, csodálatos isteni elnézés és békülékenység árad. A kertész rábeszéli a szőlőhegy urát, aki a terméketlenné vált fát ki akarja vágni, hogy legyen türelemmel még egy évig. A példázat jóságos hangulata szöges ellentétben áll azzal a rejtélyes szigorúsággal, amellyel Jézus a jeruzsálemi bevonulás napjaiban a fügefát megátkozza és elszárítja. Itt is az időbeli különbség a rejtély nyitja. Mikor Jézus a fügefát megátkozza, egy év telt el a példázat óta. Letelt a határidő, amit a szőlőhegy gazdája jósága és elnézése folytán engedélyezett. A fügefa példázata arra tanít, hogy tűrjük el és szeretettel viseltessünk a régi szellemi erők iránt, amíg van rá remény, hogy egyszer még gyümölcsöt hoznak. De közvetlenül utána azt mutatja a mustármag-példázat - amely a lukácsi összefüggésben az ima-példázatokhoz tartozik, - hogy egyidejűleg gondoskodni kell az új szellemi erők álültetéséről, még ha ez kezdetben csak a legszerényebb és legjelentéktelenebb módon történhet is. A lukácsi példázatok összefonódása a krisztusi sors eseményszerű történéseivel így mutatja meg, hogy bennük Krisztus közvetett módon mindig sajátmagáról is beszél.

Példázatok és „Én vagyok” - igék

A János evangélium nem tartalmaz példázatokat. Ez az egyik oka annak, hogy a teológusok úgy vélték, hogy János Krisztus szavait és beszédeit önkényesen átfogalmazta. A példázatok hiánya a negyedik evangéliumban kétségtelenül nehéz kérdés elé állít bennünket, ami végül annak a felismeréséhez vezet, hogy Krisztus beszédét János más szinten adja vissza, mint az első három evangélista. De tulajdonképpen nincs is szó teljes hiányról. A valóság az, hogy Jánosnál is megvan a példázatok megfelelője. S amikor ezt felismerjük, úgy érezzük, mintha hirtelen meglátnánk a leplezetlen világosságot, amit a példázatok fátyolán át mindig csak mintegy függöny mögül láttunk átderengeni. A példázatok János-i párhuzama a hét krisztusi „Én vagyok” képben van, amire - életműve fontos mozzanataként - Friedrich Rittelmayer mutatott rá először nyomatékosan:

77

1 Én vagyok az élet kenyere

2 Én vagyok a világ világossága

3 Én vagyok az ajtó

4 Én vagyok a jó pásztor

5 Én vagyok a feltámadás és az élet

6 Én vagyok az út, az igazság és az élet

7 Én vagyok az igazi szőlőtőke

Krisztus önmagáról való közléseinek titka, ami benne rezeg a példázatokban, itt már teljesen leplezetlenül jelenik meg. Az „Én vagyok” igékben alkalmazott képek minden esetben a Krisztus-én közvetlen ismertetőjeléül szolgálnak. Bár megvan az „Én vagyok” igéknek az általános emberi értelmük is; az igazi, magasabb Én-re is vonatkoznak, bármelyik emberben villanjon is ez fel. Akkor is pontosan adjuk vissza értelmüket, ha lefordításukra azt az elvontabb fordulatot használjuk, hogy „Az Én az élet kenyere” stb. De az „Én vagyok” igéknek csak azért van általános emberi vonatkozású értelme, mert Krisztus emberré-válása óta fennáll a „bennlakás” misztériuma. Ha egy ember valóban hordozója igazi, magasabb Én-jének, akkor Krisztus benne van és minthogy az „Én vagyok” igék a benne lakó Krisztus-Énre érvényesek, önmagára is vonatkoztathatja őket.

A hét „Én vagyok” ige világos fényt vet Márk és Lukács példázatainak átfogó, szerkezeti felépítésére is. Minden, amit a hét ige tartalmaz, világosan és félreérthetetlenül a kenyér és a bor között áll. Az a titok, ami a példázat-sorozatokon halványan átdereng, mert a sorozat elején a magvetőről szóló, a végén a szőlőmunkásokról szóló példázat áll, leplezetlenül mutatkozik meg az „Én vagyok” igékben, melyek közül az első a kenyérről, az utolsó a szőlőtőkéről szól.

Ha pontosabban utánanéznének, még sok olyan fénysugarat találnánk, amellyel az „Én vagyok” igék fokozati sorrendje Márk és Lukács példázatsorozatainak belső kibontakozását megvilágítja. Lukácsnál a két keretpéldázat között kibontakozik „az ösvény”; a kenyérről és borról szóló „Én vagyok” ige között ott áll az, hogy „Én vagyok az út”. S ha Márknál az első példázat után a gyertyáról és gyertyatartóról szóló ige következik, ez úgy tűnhet, mint annak vetülete, hogy az „Én vagyok „ igék sorozatában az első után a világ világosságáról szóló következik.

A hét alapvető, pillérszerű „Én vagyok” ige mellett még hét helye van a János evangéliumnak, ahol az „Én vagyok” különleges krisztusi hangja, - bár hasonlatszerű kép nélkül, de mégis világosan - felcsendül. (4:26, 6:20, 8:18, 8:23, 8:58, 13:19, 15:5-8.) Ez a többi „Én vagyok” ige egymással jelentős szimmetriákat tartalmazó alakzatot alkot. A három középsőt - mindhárom a 8. részben van - harci kiáltásként intézi ellenfeleihez. „Én vagyok”, aki bizonyságot teszek magamról, és bizonyságot tesz rólam az Atya, aki küldött engem”. „Ti alulról valók vagytok, én pedig felülről való vagyok; ti e világról valók vagytok, én nem vagyok e világból való”. „Mielőtt Ábrahám lett én vagyok”.

Ezeket az ellenfeleihez intézett igéket két olyan ige fogja közre, amit különösen bensőséges élmények kapcsán intéz tanítványaihoz. Mikor Krisztus a tengeren jár és látja, milyen félelem lesz úrrá tanítványain, fenségesen és bátorítóan így szól: „Én vagyok, ne féljetek”. A lábmosásnál, a haláláról szólva, túláradó szeretettel mondja: „Most megmondom néktek, mielőtt meglenne, hogy mikor meglesz, higgyétek majd, hogy én vagyok”.

Az egész sorozat keretét, az elején és a végén két idegenekhez intézett „Én vagyok” ige képezi, melyek megrázó erősséggel tükrözik azt a különleges állapotot, amiben Krisztus a Jordán-keresztelő után és közvetlenül golgotai halála előtt volt. Mindkettőn az emberi mértéket jóval meghaladó merészség és korlátlan hatalom sugárzik át. A szamáriai asszonynak Jákob kútjánál

78

nyíltan tudtára adja Krisztus, hogy ő a Messiás. A szamáriai asszony így szól: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek”. S Jézus azt mondja neki: „Én vagyok az, aki veled beszélek”. Ha először a nagy „status nascendi” utóhatása volt, hogy Krisztus egy idegennek kimondta, hogy „Én vagyok”, az utolsó háromszoros „Én vagyok”-ban az a lángoló erő tör fel, amit a Krisztus-Én inkarnációja folyamán a fizikai testbe való, és azt áttüzesítő, végső leszállása révén nyert el. A poroszlóknak mondja a Getsemáné kertben, hogy megismertesse magát velük; de mikor kimondja, a poroszlókat a földre sújtja a hatalmas emberi jeladás ereje.

Nincsen világosabb bizonyítéka annak, hogy a János-evangéliumban mindenütt áttör Jézus emberi szavain a Krisztus hangja, mint a kétszer hét „Én vagyok” ige, melyek az evangélium folyamából mint isteni szikrák és lángok röppennek fel.

A népnek, a tanítványoknak és az ellenfeleknek mondott példázatok

A Máté evangélium majdnem ugyanolyan gazdag példázatokban, mint a Lukács evangélium. Itt is megtaláljuk a magvetőről és a szőlőmunkásokról szóló példázatokat. De nincs ugyanolyan szerkezeti szerepük, mint Márknál és Lukácsnál. A szőlőmunkásokról szóló példázat nem a legutolsó, hanem hátulról a harmadik. Ez avval függ össze, hogy a Máté evangéliumban más szerkezeti elv uralkodik. Itt minden a végsőkig kikristályosodott. Egy ásványi-építészeti formaalkotó elv határozza meg az egész evangélium és ezen belül Jézus igéinek és beszédeinek egymással alkotott szerkezetét. A kozmikusan hangolt Márk evangélium és az isteni lélektől áthatott Lukács evangélium szervesen növekvő jellege itt élesebb kontúroknak adja át a helyét. De a Máté evangélium példázatsorozatai ezért cserébe olyan pontosabb megkülönböztetésekre tanítanak meg, amik végül is nélkülözhetetleneknek bizonyulnak Jézus összes igéinek és beszédeinek megértéséhez.

A Máté evangélium kétszer hét példázatot tartalmaz. Az első hét a 13. részben van összezsúfolva. A második hét az evangéliumnak majdnem az egész végső szakaszán áthúzódik, 18.-tól a 25.-ig részig. Az első csoport példázatai:

1. a magvető

2. konkoly a búza között

3. a mustármag

4. a kovász

5. a szántóföldben lévő kincs

6. a drágagyöngy

7. a tengerbe vetett háló

Az első négy példázatot a természet és a természet növekedési törvényeinek szabad lélegzete hatja át. Nemcsak tartalmilag, de hangulatilag is közeli rokonságban állnak azzal a három Márk-i példázattal, melyek a szellemi erők, különösen a Krisztus-impulzus szerves növekedését mutatják meg képekben. Ekkor azonban egy egészen más elem lép be. A szántóföldbe elrejtett kincsről és a

79

drágagyöngyről szóló példázatokat csak azért választhatták különösen gyakran a prédikációjellegű igehirdetések tárgyául, mert rendszerint túltették magukat a bennük rejlő problémákon. Hiszen annak az embernek a viselkedése, akiről a szántóföldben lévő kincs példázata beszél, a legnagyobb mértékben megbotránkoztató. Mikor írás közben a kincset megtalálja, újra befedi földdel és mikor a szántóföldet megvásárolja, bölcsen elhallgatja a tulajdonos előtt hogy mi indította a vásárlásra. A tulajdonos olyan áron adja oda a szántóföldet, aminek a többszörösét kaphatná meg a benne elrejtett kincs révén. Ha földi szinten tekintjük a példázatot, ez egy csalást mond el. S ha azoknak a lelke, akik a példázatot hallgatják, a vallásos hangulat, a mennyország gondolata révén kissé felül is emelkedik a csupán földi dolgokon, elkerülhetetlen, hogy valami ne kerüljön a lelkekbe a kincsásó szokásos szemlélettel tekintett viselkedésének egoizmus-izéből. Ugyanez a helyzet a drágagyöngyről szóló példázatnál is, amely, ha a szükséges megkülönböztetés nélkül értelmezzük, az élet kötelességeitől való önző elfordulást és a saját lelki üdvünk iránti kizárólagos érdeklődést eredményezi.

Az evangélium szerkezete adja meg az elengedhetetlen megkülönböztetések kulcsát. Az első négy példázatot egészen más körülmények között mondja Jézus, mint az utolsó hármat. Az első négy nép-példázat. Akkor mondja őket Jézus, amikor kilép a házból a tengerpartra és a halászcsónak szószékéről beszél a sokasághoz. Ha az egész evangéliumot tekintjük, itt ahhoz a helyhez érkeztünk, ahol a régi családi vérrokonságtól az új szellemi rokonsághoz vezető lépés megtételéről van szó. Az a jelenet előzi meg közvetlenül, ahol Jézus tanítványaira mutat és őket nevezi igazi rokonainak. Nem sokkal ezután az ötezer ember megvendégelése lesz az új összetartozási elv ünnepélyes megpecsételése. A külső lépés a házból a tágas tengerpartra csak kicsiben való tükröződése az éppen elért nagy belső fokozatnak. A sokaságnak elmondott négy példázat után Jézus visszatér a házba és itt, miután az elmondottak közül néhányat megmagyaráz, elmondja tanítványainak a kincsről és a gyöngyről szólóval kezdődő három utolsó példázatot. Ezek tehát, mint tanítvány-példázatok bizalmasabb tanítások s mint ilyenek, semmi esetre sem olyan feltétel nélküliek, mint a népnek szóló tanítások kint a tavon. A tanítványoknak mondott három példázat tartalma megmutatja, hogyan teszik meg most - a házban - belsőleg újra a szárazföldről a tengerbe vezető lépést: a kincs a szántóföldben van, a gyöngy a tenger fenekén és a teli hálót már vontatják a tenger túlsó partjára.

Fontos, hogy a három tanítvány-példázat mindjárt olyan síkon kezdődik, ami feltételezi, hogy önzésüket már legyőzték. A példázatokban ábrázolt történések itt már semmi esetre sem értelmezhetők pusztán földi értelemben és nem érthetők félre. Eleve mint belső folyamatok imaginatív képei jelennek meg. A legjobban akkor érthetjük meg őket, ha szélsőséges módón, mintegy magasabb szemszögből nézve, az emberi lény halál utáni élményeire vonatkoztatjuk.

Halál után a Föld, amelyre visszanéz, szántóföld képében jelenik meg a lélek előtt. Ha az éppen lezárt földi élet az emberek elé tűzött isteni célok szerint folyt le, akkor a szántóföld sötétjében aranykincs fénylik. Ennek megpillantása a lélekben azt a vágyat kell hogy életre keltse, hogy ismét a Földön élhessen és ott a szellem utáni törekvést folytathassa. Ilyen szempontból nézve világosan kitűnik, hogy ez a példázat valójában a Földnek és a földi feladatoknak legmélyebbről jövő igenlését akarja kifejezni. A példázat szokásos vallásos-egoista értelmezése teljesen kifordítja a valódi értelmét.

Tovább folytatva halál utáni sorsát, a lélek mélyen elmerül a lélekvilág tengerében. Ennek mélyén csak olyan mértékben talál gyöngyöket, amilyen mértékben a Földön a fájdalom és szenvedés megpróbáltatásain átment és azokat kiállta. Hiszen a gyöngy a külső természetben is a fájdalom gyümölcse, mert a kagyló egy kívülről beható, bántó idegen test hatására hozza létre. A drágagyöngy birtoklása iránti vágy, tehát a földi sors hozta nehézségek utolsó igenlését jelenti és hitvallást amellett, hogy éppen a szenvedések által hat a sors tulajdonképpeni előrevivő ereje.

Halál utáni fejlődésében végül elérkezik a lélek - mint túlsó partra - a tulajdonképpeni szellemi világba. Itt csak akkor állja meg a helyét a szigorú rostálásnál és különválasztásánál annak, hogy mi a méltó benne a jövő számára és mi nem , ha uralkodóvá vált benne a szántóföldben lévő kincs és drágagyöngy iránti vágy ereje.

80

A három tanítvány-példázatot természetesen nemcsak a halál utáni életre lehet alkalmazni. A léleknek a szellem utáni minden törekvésére vonatkoznak, ami már átlendült a földi sík fölé. Ezekben a példázatokban Jézus tanítványaihoz, mint olyanokhoz szól, akik már a szellemi fejlődés ösvényét járják. Máté első hét példázatán belül a sokaságnak és a tanítványoknak mondott példázatok éles különválasztása olyan megkülönböztetésre tanít, amit végre kell hajtanunk az egész evangéliumban. Mindazt, amit Jézus a tanítványainak mond, másképp kell értelmeznünk, mint azt, amit a népnek mond. Csak ennek kapcsán vesszük észre, hogy Jézus igéinek és beszédeinek túlnyomó része a tanítványok bizalmasabb oktatását szolgálja.

A Máté evangéliumban lévő másik hetes csoport a következő példázatokat tartalmazza:

1 a kis és nagy adósságról (18:23-35)

2 egyenlő bér az egyenlőtlen szőlőmunkáért (20:1-16)

3 a szőlőtulajdonos két fiáról (21:28-31)

4 a gonosz szőlőmunkásokról (21:33-44)

5 a királyi mennyegzőről (22:1-14)

6 az öt okos és öt balga szűzről (25:1-13)

7 a kiosztott talentumokról (25:14-30)

Ebben a sorozatban már nincsen olyan példázat, amit a sokaságnak mondott volna. A tanítványok oktatása folytatódik bennük, bár középen egy megszakítással: két-két tanítvány-példázat között három ellenfél-példázatot találunk, melyeket a végső, döntő szellemi harcban Krisztus azoknak az arcába vág, akik később keresztre fogják feszíteni.

A második hét példázatnak több kerete van. Keretezi elsősorban Jézus szenvedéseinek első és utolsó megjelentése, melyek így belefonódnak a példázatsorozat összességébe. A második keretet a visszatérése titkáról szóló igék képezik (16:27 és 25:31-33). Máténál is úgy van, hogy Krisztus visszatérése a példázatsorozat folyamán egyre erősebben csendül ki. A sorozat összefonódása a szenvedések megjelentésével és a visszatérésről szóló igékkel tudtunkra adja, hogy a példázatok arra az útra vonatkoznak, melyet az emberiségnek Krisztus első és második eljövetele között meg kell tennie.

A hét példázat harmadik kerete két képből áll: egyik a pásztor és az elveszett bárány, másik a pásztor, aki egyszersmind király is és elválasztja a juhokat a kecskéktől. Ez a két példázatszerű kép szorosan összefügg egymással. Mint két hatalmas figyelmeztető alak áll egy magasba vezető templomi út bejárati és kijárati kapujánál. Először azt a pásztort látjuk, aki egyesít, végül azt a pásztort aki király lett és most szigorú ítélettel szét kell hogy válasszon. A két kép között van az Én-ember megpróbáltatásokban gazdag történelme, melyen az első és második Krisztusesemény között át kell haladnia. Az elveszett bárányról szóló kép arra a tragikus szükségszerűségre mutat rá, ami az Én-jére ébredő embert arra készteti, hogy a pásztor által őrzött nyájból kiváljon. A pásztor szeretete azonban ismét helyreállítja az egységet azok között az Én-emberek között, akik hozzátartozónak érzik magukat. Végül azonban az Én-emberek közössége már nemcsak a szeretetteljes pásztor, hanem a szigorú király vezetése alatt is áll, akinek lényéből az Én-ség legmagasabb szellemi méltósága sugárzik. Ő a szellemek szétválasztója.

A Máté-példázatok sorozatban Krisztusnak önmagáról szóló vallomásainak titka nem lép először olyan nyilvánvalóan előtérbe, mint Márk és Lukács példázatainál, vagy a János-evangélium „Én vagyok” igéiben. Az első evangélium kristályszerű szerkezete nem olyan átlátszó. Annál drámaibb ennek a titoknak az áttörése a második hetes csoport vége felé.

81

Ha összességében tekintjük át a két példázatsorozatot, akkor felfedezzük, hogy itt is megvan az a görbe, ami széles ívben mutatja az utat a kenyértől a borhoz. Az első hetes csoport az elvetett magról szóló három példázattal kezdődik. A második sorozatban három szőlőhegy-példázat van (2-4 péld.). Az első csoportból, a kozmikus növekedés világából, ahol a kenyér átfogó hangulata uralkodik, átkerülünk a másodikba, az Én-fejlődés zónájába, ami tévedéseken és bűnökön vezet keresztül és a bor jegyében áll, mert arra kényszeríti az embert, hogy igyék a megpróbáltatások és szenvedések serlegéből. A példázatok hátterében tehát itt is megsejtjük, mint minden emberi fejlődés értelmét, azt, aki a kenyeret és bort saját testének és vérének nevezhette.

Az utolsó szőlőhegy-példázat a szőlőmunkásokról szól, akik végül megölik a szőlőtulajdonos fiát. Ebben a példázatban Krisztus már egészen közvetlenül beszél önmagáról. Végül a két utolsó példázatban és a nagy befejező képben, ami a szellemek szétválasztását ábrázolja és ami a bizalmas tanítvány-oktatás koronája, már teljes mértékben áttör Krisztus önmagáról tett vallomása. S ugyanakkor tetőpontjához ér azon igék sorozata is, ahol Krisztus újra-eljöveteléről beszél. Ezek az igék mindenütt bele vannak szőve a második példázat-sorozatba. Látjuk, hogy maga a két utolsó példázat apokaliptikus erővel lendül fel az újra-eljövetel témájához. A tíz szűzről és a talentumokról szóló példázatok maguk is Krisztus újra-eljöveteléről szólnak. Mikor eljön az új Krisztus kinyilatkoztatás, csak az állja meg majd a helyét, akiben világít a belső lelki fény (példázat a szüzekről) és aki gondoskodott szellemi látószervei kifejlesztéséről (példázat a talentumokról). Az ellenfeleinek mondott három középső példázat harci zónáján áthaladva, Jézus oktató példázatai apokaliptikus erejűvé válnak. S amikor végül azt halljuk, hogy a juhok és kecskék szétválasztását megjelenítő záróképben Krisztus első személyben beszél magáról, ez a János-i „Én vagyok” igékkel csendül egybe és ezeket harcias bátorságban még felül is múlja: „Amit a legkisebb atyámfiai közül eggyel cselekedtetek, azt énvelem cselekedtétek; amit nem cselekedtetek meg eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, azt velem nem cselekedtétek meg”. (25:40 és 45) Így torkolnak bele Máté példázatai végül teljesen egy apokaliptikus krisztológiába.

A hegyi beszéd és az apokalipszis az Olajfák hegyén

A Máté evangélium élesen körvonalazott felépítése két helyen foglalja össze nagyobb beszédbe Jézus szavait. Elsősorban ezek a részek alakították ki a teológusokban azt a szemléletet, hogy az evangélisták Jézus szavait saját maguk által választott gondolatmenetek szerint, önkényesen rendezték. A három krisztusi év kezdetére eső hegyi beszédről (5-7. rész) és az egész dráma végső felvonását közvetlenül megelőző nagy Olajfák hegyi apokalipszisről (24-25 rész) van itt szó. Lukácsnál felbomlik ez a két nagy összefoglalás. Itt sok olyan igét, ami Máténál a két nagy kompozíción belül található, az evangélium nagy középső részében, az ösvény messze áradó ábrázolásába találjuk egyenként beleszőve.

Az első lépés a hegyi beszéd és az Olajfák hegyi apokalipszis megértéséhez az, hogy azokat a pontos megkülönböztetéseket alkalmazzuk, amikre a Máté evangélium felépítése tanított bennünket. Különösen a hegyi beszédet ismerték eddig általában félre, mert nem vették figyelembe, hogy ez az első bizalmas oktatás, amiben a tanítványokat részesíti. Nem a sokasághoz intézi a hegyi beszédet és csak végzetes tévedésekre és illuzórikus túlzásokra vezetne, ha „Jézus etikai rendszere”-ként akarnánk felfogni. A Hegyi beszéd igéi azonban egyáltalán nem arra szolgálnak, hogy a tanítványokat mint egyes kiemelt személyeket különleges belső fejlődéshez vezessék el, hanem arra, hogy őket az emberiség érdekében papi szolgálatukra előkészítsék. A hegyi beszédet úgy kell értelmezni, mint a papi munkálkodás aranyszabályaival teleírt táblát. Mint a 13. rész három utolsó példázatánál, itt is figyelembe kell venni, hogy kezdettől fogva egy olyan síkon való megértést tételez fel, ami meghaladja az általános emberi tudatot. Ez a klasszikus mondat pl. hogy: „Ha valaki törvénykezni akar veled és el akarja venni az alsó ruhádat, add oda neki a felsőt is”, nemcsak pusztán az etikus magatartás szabálya akar lenni, inkább azt jelenti, hogy csak az lehet papi lelkületű ember, aki nemcsak az emberek kérését igyekszik kielégíteni, hanem mindahhoz,

82

amit mond vagy ad, magát is oda adja, vagyis a kereső embernek saját lelke beburkoló, melegítő „kabátját” is rendelkezésére bocsátja.

Ennek ellenére fontos kapcsolatban áll a hegyi beszéd a sokasággal, vagyis az emberekkel általában. Ez az értelme a bevezető mondatnak: „Mikor Jézus látta a sokaságot, felment a hegyre; és amint leült, odamentek hozzá a tanítványai; és szóra nyitotta száját és tanította őket” (5:1-2). A népnek, mint pásztor nélküli nyájnak megpillantása indítja Jézust arra, hogy elkezdje tanítványai oktatását. Azzal, hogy tanítványait a papi lelkületű ember útjára vezeti, azt az időt készíti elő, amikor a nyájnak ismét lesznek pásztorai. A sokaság nem hallja a tanítást, de abból, amit Jézus a hegyen iskolázásként tanítványainak mond, erőteljes hullámok áradnak ki úgy, hogy az embereket egész legbensőbb mivoltukig megragadja az az érzés, hogy valami olyan történt, ami rájuk tartozik. Így mondhatja az evangélium a hegyi beszéd végén: „Amikor Jézus elvégezte ezeket a beszédeket, a sokaság álmélkodott az ő tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van és nem úgy, mint írástudóik” (7:28-23).

Igaza lehet az újabb teológiának abban, hogy a hegyi beszéd igéit Jézus nem abban a nagyszabású halmozásban és összefüggésben, nem egy bizonyos meghatározott életrajzi pillanatban mondta el tanítványainak, ahogy azt a Máté evangélium feljegyzi. Egyes mondásai, vagy egyes mondás-csoportok inkább hosszabb ideig tartó oktatások összefoglalásai lehettek. Mégis tévedés volna azt hinni, hogy Máté evangélista a tanításoknak ezt a katekizmus-szerű összevonását önkényesen hajtotta végre. Az érzékfeletti észlelés előtt, melynek alapján a Máté evangélium létrejött, a hegyi beszéd kétségtelenül mint összefüggő egész jelent meg. Itt látjuk egyik legfontosabb példáját annak, hogyan működik együtt az evangélista tudatában két észlelési réteg. Az előtérben lévő réteg a Jézus környezetében történő egyes események tartalmára irányul. Az inkább háttérben lévő réteg magára a Krisztus lényre irányul. És ez működik itt mint a láthatatlan, és ellenállhatatlan erejű mágnes; az egyes igéket egy együttes alakzatba vonja össze, mintha új szellemi törvénytáblákra rögzítené őket.

Ha tapogatózva megpróbálunk közelebb férkőzni a titok nyitjához, talán a következőket képzelhetjük el: Máté lelke elé tárul annak a pillanatnak a képe, amikor Krisztus a vezető nélkülivé vált emberiség láttán elkezdi tanítványai különleges oktatását. Vihar vonul át Krisztus lelkén. Még egyszer fellángol a Jordán-keresztelőt közvetlenül követő különleges állapotának egész isteni nagysága. De az isteni őserőnek ez a fellángolása a Krisztus lényben nem mutatkozik meg leplezetlenül az evangélista észlelése előtt. A háttérben marad. Csak közvetve nyilatkozik meg előtte Krisztus szavainak szellemi ősereje, mikor a papi oktatásként elhangzó igék sokasága egy egységes, hatalmas tablóvá áll össze. A hegyi beszéd intenzív teljességén keresztül egy kép villan elő: mintha - bár teljesen megváltozott formában, - a Sínai hegyi esemény ismétlődne meg. A törvények átadásának hegyén az Istenség a természeti erők által szól Mózeshez, aki ezzel az emberiség fontos áramlatának megalapítója és vezetője lett. A hegyi-beszéd hegyén szellemi őserővel szól Krisztus az új papság első kiválasztottaihoz.

Hasonlóképpen kell megéreznünk és megértenünk az Olajfák-hegyi apokalipszist is, Máté hatalmas erejű összevont ábrázolásában. A külső hegycsúcs, ahol Krisztus tanítványait oktatja, itt is lénye fejlődésének és kinyilatkoztatásának egyik belső csúcspontjára utal. Míg a hegyi beszéd alapja a még egyszer megnyilvánuló „status nascendi”, az Olajfák-hegyi apokalipszis már a „status moriendi”-ből fakad, a golgotai áldozatkészség megnyilatkozásából. A Krisztus-lény olyan mélyen leküzdötte magát a földi inkarnációba, hogy elkezdhet ismét átmenni egy atmoszférikusan ható testetlen állapotba. Most már nem az emberi inkarnációba belépő Istenség, hanem a krisztusi tűztől teljesen átizzott és felfokozott emberi mivolta az, ami hatalmas tűzjelként fellángol.

Az Olajfák-hegyi apokalipszis a harcból nő ki. Mint nagy kihívások, a jeruzsálemi bevonulás és a templom megtisztítása előzték meg. Már lezajlottak ellenfeleivel való vitái, akik a teljhatalomra, az adópénzre és a szadduceusokra vonatkozó kérdéseket intézték hozzá. Az ellenfeleinek mondott három példázat - a szőlőtulajdonos két fiáról, a gonosz szőlőmunkásokról és a királyi mennyegzőről - mint kardcsapások villantak fel a szellemi harcban. Végül a hegyi beszéd elejének nagyszabású megfelelőjét és fordítottját találjuk. A kilenc jaj-kiáltás, ami Jézus szájából viharként tör ki a farizeusok és írástudók fölött, annak a kilenc boldogságnak pontos

83

ellenszavaiként jelenik meg, mellyel annakidején a tanítványok papi oktatását megkezdte. A Jeruzsálem, mint pusztulásra ítélt város fölötti jajszó, azoknak a szavaknak ellenképe, melyekkel a hegyi beszéd a mennyei Jeruzsálem titkát érinti: „Nem maradhat elrejtve a hegyen épült város”.

A küzdelem porondjáról Jézus tanítványaival most a csendes Olajfák hegyére megy fel. A szó harci ereje apokaliptikus jövőbelátássá változik át s ugyanakkor minden oktató tanításán áttör Krisztus önmagáról való közlése. Lélekébresztő látványként tárul fel a tanítványok előtt az az idő, amikor beteljesedik Krisztus újra-eljövetele. S az Olajfák-hegyi apokalipszis végül a visszajövetelére vonatkozó - a tíz szűzről és a talentumokról szóló - két példázatban és a szellemek különválasztását megjelenítő záró vízióban csendül ki.

A hegyi beszéddel való megegyezés egészen a két jelenetet kiváltó kezdeti szituációba menően felismerhető. Míg a hegyi beszédet a vezető nélkülivé vált nép megpillantása váltotta ki, az Olajfák-hegyi apokalipszist a pusztulásra ítélt templom megpillantása (24:1-2). Az emberiség egész jövőbeni fejlődésének tartalma az lesz, hogy a vihar és vész közepette felépüljön az új templom. Krisztus maga lesz ez a templom.

A János-i búcsúbeszédek

A János-evangéliumban nincs meg a hegyi beszéd és az Olajfák hegyi apokalipszis közvetlen megfelelője, nincs semmi, amit közvetlenül párhuzamba állíthatnánk velük. Különösen azon csodálkozhatunk, hogy a János-evangéliumból hiányzik a közvetlenül apokaliptikus elem. De azon a helyen, ahol az első három evangélium az Olajfák-hegyi apokalipszist mondja el, a János-evangéliumban Jézusnak végtelen mennyei békességet árasztó búcsú beszédeit találjuk, azt a nagy horderejű bizalmas oktatást, melyben Jézus tanítványait részesíti, miután megmosta lábukat, kenyeret és bort adott nekik. A János-i búcsúbeszédek egészen más hangulatuk ellenére is az Olajfák-hegyi apokalipszis reális megfelelőjének tekinthetők. Úgy látszik, hogy János teljesen kihagyhatta evangéliumából az apokalipszis harci hangjait, mert Apokalipszisét külön könyvben írta meg aztán. De amint alaposabban megismerkedünk a János-evangélium egészének szerkezetével, egyre világosabbá válik előttünk, hogy a búcsúszavak földöntúli békéje nem olyasvalami, ami egyszerűen magától adódik, hanem mint kivívott győzelem egy harcias elemből származik, amely az egész evangéliumon átvonul.

Az első három evangélium a béke övezetéből a harc és ítélet övezetébe vezet. Az egyszeri átmenet Galileából Júdeába a térbeli-tájbeli háttere ennek a fejlődésnek. A János-evangéliumban, melynek színtere kezdettől fogva állandóan váltakozik Galilea és Júdea között, fordított a fejlődés. Itt a béke, amely végül a búcsúbeszédekben mennyboltként borul ránk, abból a harcból születik meg, ami az evangéliumnak majdnem az egész első felét kitölti. Csakhogy János szent és magasztos stílusával tompítva ábrázolja ezt az állandó szellemi harcot, úgy hogy a megfigyelő szeme nagyon is könnyen elsiklik a harcias elem fölött. A felismerés ünnepi érzését keltheti, ha sikerül felfedeznünk a János-evangéliumban a harcias Krisztust. Az 5.-től a 12.-ik részben idézett szavainak túlnyomó részét ellenfeleihez intézte. Sőt az első négy „Én vagyok” ige - az élet kenyere, a világ világossága, az ajtó, a jó pásztor, - melyek csengése mintha az örökkévalóság leheletébe burkolna, nem más, mint a Nap-kard fellángolása, mellyel Krisztus résztvesz a harcban.

Csak legvégül marad meg egyedül a Krisztus-lény oltalmazó isteni békéje, amiről azonban most már felismerjük, hogy eddig is minden harcban benne csengett. Mikor ennek tudatára jutunk, megértjük, hogy miért ábrázolja János Krisztus harcát annyira letompítva. Ami a 12. részig csak közvetve volt érezhető, most a lábmosási jelenettől kezdve a búcsúbeszédeiben uralkodó elemmé

84

válik: Krisztus minden szavában önmagáról beszél s egész lényét kinyilatkoztatja amikor így szól: „Békésen állok a világgal szemben. Békességet hagyok néktek, az én békességemet”.

Az első három evangéliumban a teljes mértékben fellángolt harcból hajt ki legvégül a tanítványok profetikus oktatása az Olajfák hegyén. A lángoló apokaliptikus erő, ami áthatja, nem más mint a harc továbbdübörgése megváltozott formában. Ez vonatkozik a visszatéréséről szóló két példázatra is a tíz szűzről és a talentumokról, melyeket a Máté evangélium az utolsó tanítvány-oktatás részeként idéz. A János-i búcsúbeszédek kizárólag csak a szétáradó krisztusi lélek intuitív csendjét lélegzik; a harcias előtér már teljesen elolvadt. Ebből a csendből származik a két utolsó „Én vagyok” ige is: az út és a szőlőtőke, a hét „Én vagyok” ige közül az a kettő, amely bizalmasan a tanítványoknak szól.

A búcsúbeszédek szavai egy folyamatosan osztott úrvacsorát jelképeznek. Előzőleg Krisztus tanítványainak - a lábmosás után - a kenyér és bor elemeiben önmagát adta oda. Most a szavak útján való egyesülésben közli velük önmagát. Most már kizárólag Krisztus maga beszél, nem a Názáreti Jézus. A krisztusi lény beszéde elérkezett arra a pontra, ahol már nincs szüksége Jézus beszédére. Hogy milyen viszonyban állt itt egymással a belső szó és a külső beszéd, ahhoz a kulcsot az a kép adja meg, melyet János evangélista saját magáról fest, mikor a búcsúbeszédeket hallgatja. Látjuk, hogy az a tanítvány, akit Jézus szeretett, Jézus keblén pihen. Krisztus szívéből hallja a ki nem mondott szót. A legmagasabb intuícióig érlelődött János-i hallás az a forrás, amelyből Jézus búcsúbeszédeinek szent szóáradata előbuzog. A többi tanítvány talán csak sejtve tudott egy keveset megérteni abból, amit Krisztus mint szeretetet ajándékozó lényeget elmondott, mert a benső beszédet csak itt-ott kísérte egy kiejtett szó. Majdnem azt mondhatnánk, hogy nem a golgotai halál előtt álló Krisztus az, aki itt beszél: szavai mintha már a síron túlról csendülnének át és annak kezdetét képeznék, amit a Feltámadott a negyven húsvéti nap alatt mondott, mikor megjelent tanítványai körében is tanította őket.

Itt a szó már nem tanítás, hanem a Krisztus-lény önmagáról való, lényszerűen kiáradó közlése. Ezért a búcsúbeszédek szavaiból megtudhatjuk, hogy alapjában véve Jézusnak minden szava telítve van a Krisztus-lény szubsztanciájával és ezért Krisztus meghívásának formulái, Krisztus közellétének kulcsai. Ez a János evangélium 17. részében lévő főpapi ima titka, de tulajdonképpen a négy evangéliumban található összes jézusi szó titka, tekintet nélkül arra, hogy mikor, mennyire dereng át Jézus szavain keresztül Krisztus beszéde.

Az ember fia

Van egy kifejezés, amely bárhol forduljon is elő a négy evangéliumban, ott mindig az emberiség objektív oktatása és a Krisztus-lény önmagára vonatkozó lényeges közlése közötti különleges összefüggésre utal. Ez a kifejezés: "az ember fia". Az ember fiáról szóló igék sokszorosan beleszövik az evangéliumok szőnyegébe a Krisztus-misztériumok aranyfonalát. „Az ember fia” formula a teljhatalom kifejezése, egy misztériumi kifejezés, ami azokat a mondatokat, melyekben szerepel, talányokká teszi s ezek csak meditatív úton fejthetők meg. Fontos momentum, hogy ez a kifejezésmód az evangéliumokban - egyetlen kivételtől eltekintve, - csakis Jézus szájából hangzik el. A „jézusi tanítás” egyik sarkalatos pontját tartalmazza.

A teológia sokat találgatta ennek a kifejezésnek az értelmét. De sohasem jutottak messzebbre, minthogy ingadoztak két lehetőség között. Az egyik elmélet szerint az „ember fia” egyszerűen csak „embert” jelent. Azt hitték, hogy az idevonatkozó görög kifejezés: hüios tou andropou, a héber bar-enás szószerinti fordítása, amit az elő-ázsiai nyelvekben az „ember” helyett használt díszes és körülményes körülírásnak tartottak. A másik elmélet a múlt évszázadok naiv tradicionális felfogása nyomán azt tartotta, hogy Jézus „ember fia” néven egyszerűen saját magáról beszélt.

Valóban vannak olyan „ember fia” igék, melyek azt a látszatot keltik, mintha általában az emberről szólnának; így pl. „a szombat van az emberért, nem az ember a szombatért, ezért az embernek fia ura a szombatnak is” (Márk 2:27-28.) Másrészt sok esetben úgy tűnik, hogy az ember fia kifejezés egyértelműen magára Jézusra vonatkozik. Ide tartoznak az olyan igék, mint pl. „az

85

embernek fia nem azért jött hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért”. (Márk 10:45.) Ide tartozik mindenekelőtt az összes olyan ige, ami Krisztus visszatérésére utal, melyekben mindig az „ember fia” kifejezés szerepel.

A teológia „vagy-vagy” álláspontja a kérdés helytelen felvetésén alapul. Azért nem is vezethetett el a megnyugtató válaszhoz. Ez már abból is látszik, hogy a két felfogási lehetőség tulajdonképpen nem hidalható át.

A valóságban az „ember fia” sohasem jelöli az embert egyszerűen úgy, amilyen. Titkot tartalmaz: az emberi lényt magasabb értelemben jelöli és ezért lehetséges, hogy általában használatos misztériumi kifejezés és egyben Krisztusnak sajátmagának megjelölése. Mikor Krisztus ezekkel a szavakkal a szellemi emberről beszél, aki a jövőben a természeti emberből meg fog születni, egyúttal saját magáról is beszél.

Az „ember fia” ilyen felfogásával mindig szemben állt a Krisztusi megváltásról alkotott lelkileg önző fogalom. Krisztus nem azért jött, hogy az emberben az eltorzult emberképet feloldja a varázslat alól és újra eredeti formájába állítsa vissza. Krisztus isteni szándéka az emberre, és nem minden további nélkül az emberekre irányul. Az ember földi elvarázsoltsága odáig jutott, hogy már azt nem tudja, hogy érzékfeletti, szellemi lény. Az emberlény tornyában, mely hajdan világítótoronyként világította meg a földi teremtés birodalmát, kialudt a fény. Krisztus megváltó tette abban állt, hogy leszállt az elsötétedett torony mélyére, hogy ott egy új fény szikracsíráját meggyújtsa.

Az „ember fia” kifejezés az ember kifejlesztendő magasabb lelki tagját jelenti, amellyel felfelé, a szellemi világ felé megnyílhat. Ha az ember a lénye mélyén elvetett fénycsíra erejénél fogva megszüli lelkének ezt a magasabb részét, akkor legyőzi benső sötétségét és terméketlenségét és a szellemember hordozójává válik. Rudolf Steiner a léleknek ezt a tagját, amire az „ember fia” név utal, „tudati léleknek” nevezi, amely felfelé kinyílik, hogy felvegye magába a szellem-ént (Geistselbat).

„Azok az emberek, akik Krisztus Jézus idejében csak külsejüket fejlesztették ki teljesen normális módon, azt mondhatták: most még csak az ember értelmi lelke fejlődött ki szabályszerűen, ami még nem tudja felvenni magába a szellem-ént. De ugyanebből az emberből, aki most legmagasabb tagjaként értelmi lelkét fejlesztette ki, majd ki fog fejlődni mint gyermeke, mint eredménye, a tudati lélek, amely már meg fog tudni nyílni a szellem-én számára. - És azt, amit az ember egész lénye jellegéből kifolyólag úgyszólván mint virágját bontakoztatta ki, ami így kihajtott belőle, ami természetéből adódott, hogyan nevezték ezt a misztériumokban? A görög „hüios tou andropou” szó jelentése korántsem olyan szűk korlátok közé szorított mint a német „Sohn”, „egy apának a fia”, hanem egy lény utódját jelenti, ami kinő egy lényből, mint a virág egy olyan növényből, ami eddig csak leveleket hozott.” (A Máté evangélium. 266.o.)

Lelkünk ezen magasabb tagjának fényjellegét a „Teozófia” c. könyv egyik jelentős helye így írja le: „Ha az ember bensőjében életrekelti azt ami önmagában „igaz” és „jó”, akkor felülemelkedik puszta érzőlelkén, mert ebbe belevilágít az örök szellem. Egy fény gyullad ki benne, ami nem mulandó. Amennyiben a lélek ebben a fényben él, olyan valaminek a részese, ami örökkévaló. Összeköti vele a létét. Ami a lélekben felgyullad mint örökkévaló, azt nevezzük tudati léleknek. (31.o.)

Az ilyen leírások a legszebb összhangban állnak az evangéliummal. Általuk értjük meg teljesen a János evangélium egyik csodálatos igéjét, éspedig azt az egyetlen helyet, ahol az „ember fia” megjelölés más szájából hangzik el, nem Jézuséból. Jézus az „ember fiáról” beszélt az embereknek. Megkérdik tőle: „Kicsoda ez az ember fia?” (János 12:34) A világosságról szóló szavak, amiket Jézus ezután mond, teljes válasz erre a kérdésre, csak ezt eddig nem igen ismerték fel. Van tehát egy igénk, ahol Krisztus maga írja körül az „ember fia” lényegét: „Még egy kevés ideig veletek van a világosság. Járjatok amíg világosság van, hogy sötétség ne lepjen meg titeket. Aki a sötétségben jár, nem tudja, hova megy. Míg a világosság megvan, higgyetek a világosságban, (a német szövegben: kössétek össze nagy szíveteket a világossággal) hogy a világosság fiai legyetek”. (János (2:35-36.) Ezekből az ember fiáról szóló szavakból merítette Luther azt a költői hangot, mely karácsonyi versében megcsendül:

86

Besüt oda az örök fénys a világnak új ragyogást ad.Világít az éj közepén,s minket a fény fiaivá tesz.

Pál leveleiben egyetlen egyszer fordul elő az „ember fia” kifejezés. Csak azért siklottak el felette, mert nem ismerték fel Pál nyelvezetében a misztériumi nyelv jellegét. Luther fordításában teljesen elsikkad, mert a misztériumi háttér iránti igazi érzék nélkül fogalmazta meg szövegét. „Krisztus misztériuma a régebbi időkben még az ember fiainak sem adatott tudtára, most azonban a Szentlélek által kijelentetett az ő szent apostolainak és prófétáinak”. (Sf.3:5) Itt az „ember fiai” egészen világosan az elmúlt korok beavatottainak megjelölésére szolgál, akik kifejlesztették lelküknek ezt a magasabb tagját és ezáltal kimagaslottak a többiek közül.

Kezdünk rájönni, hogy azok az igék, amelyek az evangéliumokban az ember fiáról szólnak, egy embertan alkotórészei, mely embertan egyben Krisztus-tan is, mert az emberré vált Krisztus-lény gyújtotta fel a földi emberben a szellemember fényét.

Az Új Testamentumot sokszorosan áthatja a magasabb embertudomány bölcsessége, csak sehol sem jelenik meg rendszeresen, tanításszerűen, hanem mindenütt a mondottak eleven előfeltétele. Igen jelentős az az embertan ami Pál leveleiben áramlik. Mindig ott bukkan elő, ahol Pál ilyen klasszikus fogalom párokat használ, mint: a régi és az új ember, - a külső és belső ember, - a testi, lelki és szellemi ember, - a földi és az égi ember, - az első és a második ember (Ádám és Krisztus). Egészen más embertan-áramlatot találunk a János evangélium „Én vagyok” igéiben. Pál embertanának megfogalmazása objektív, általános érvényű, A háttérben azonban mindig ott áll Krisztus lénye, mint új emberi őskép. A Jánosé első pillanatra csak Krisztus önmagáról való bizonyságtételének nagyságát nyilatkoztatja ki, de az emberiségre is vonatkoztathatjuk, mert a magasabb-rendű Én titkairól beszél, ami minden emberben benne lakozhat. Az embertan, amit az evangélium ember fia igéiben Jézus szájából hallunk, a Pál-i és János-i között középen áll. Az általános emberi és a krisztológiai önbizonyságtétel stílusa egyensúlyban van benne. Korunkban, mikor az emberről egyre inkább már csak az állattannal határos, túlságosan földi tudásunk van, különös jelentősége van annak, hogy Jézus szavaiban a még kifejlesztendő szellememberről szóló profetikus embertant felfedezzük.

Az ember fiáról szóló igékben foglalt embertan három fejezetre osztható:

az ember fia megpróbáltatásai,az ember fia dicsősége,az ember fiának újra eljövetele.

Az első fejezethez tartoznak az olyan helyek mint pl. az, ahol valaki Jézushoz jön és így szól: „Követlek téged”, mire ezt a választ kapja: „A rókáknak barlangjuk van és az égi madaraknak fészkük, de az ember fiának nincs fejét hová lehajtania” (Mát 8:20, Lukács 9:58). Ezekkel a szavakkal, melyek kifejezik hogy milyen egyszerűen él, Jézus célja nem annyira az, hogy elriasszon, inkább az az értelmük, hogy minden igazi szellemi törekvés útjának első állomása a hontalanság. Az ember fia útján a megpróbáltatások kezdete a hontalanság.

Ennek a magasabb-rendű embertannak első fejezete azokban az igékben jut el teljes kibontakozáshoz, melyeket úgy szoktak nevezni, hogy „Jézus megjelenti szenvedéseit”. Közvetlenül az után kezdődnek, hogy a tanítványok látták Krisztus megdicsőülését. A hegyről lefelé menet már mondott nekik egy rejtélyes igét az ember fiáról: „Senkinek se mondjátok el amit láttatok, amíg az ember fia fel nem támadt a halálból”. (Máté 17:3.) Ez nemcsak azt jelenti, hogy a tanítványoknak húsvétig hallgatniuk kell. A hegyen megláthatták a szellemember teljesen kibontakozott képét. Csak akkor nyerik el a belső jogosultságot arra, hogy a látottakat hirdessék,

87

amikor a megpróbáltatások minden fokozatán átmentek és ezáltal a szellemember fénye - mint új élet - bennük is erőssé vált.

Ettől kezdve Jézus fáradhatatlanul, ismét és ismét tanítványai elé teríti a fokozódó erejű képeket, melyek azokat a megpróbáltatásokat és szenvedés-fokozatokat mutatják, amelyeken át kell menni. Mikor Keresztelő János mártírhaláláról van szó, ezt mondja: „Ezenképpen kell majd az ember fiának is szenvednie” (Máté 17:12). Figyelmeztető szavak láncolata fonódik a tanítványok oktatásába: „Az ember fia az emberek kezébe adatik. És megölik őt, de harmadnapon feltámad” (Máté 17:22). „Íme felmegyünk Jeruzsálembe és az embernek fia átadatik a főpapoknak és írástudóknak és halálra kárhoztatják őt. És pogányok kezébe adják őt, hogy megcsúfolják és megostorozzák és keresztre feszítsék; de harmadnap feltámad” (Máté 20:18,19). „Tudjátok, hogy két nap múlva a húsvétnak ünnepe lészen és az embernek fia elárultatik, hogy megfeszíttessék (Máté 26:2). „Az embernek fia jóllehet elmegyen (a német szövegben: meghal) amint meg van írva felőle, de jaj annak az embernek, aki az embernek fiát elárulja” (Máté 26:24). És végül a Getsemáné kertben: „Íme elközelgett az óra és az embernek fia a bűnösök kezébe adatik” (Máté 26:45).

Ezekkel a szavakkal Jézus korántsem csak azt jósolja meg, ami külső emberi sorsként a legközelebbi jövőben vár reá. Sokkal inkább a „halj meg és szüless ujjá” törvényének kinyilatkoztatása az, amely minden emberre érvényes, aki felfelé törekszik. A szellemember nem támad fel az emberben, ha előbb nem ment át a szenvedés és lelki halál fokozatain. Az amit úgy neveznek, hogy a szenvedések megjelentése, nyilvánosságra hoz valamit a misztériumi tanításokból, ami eddig csak a rejtett beavatási helyeken hangzott el. A régi korokban a „halj meg és szüless ujjá” törvényét a beavatási eljárásban valósították meg, ahol a beavatandót próbatételekkel a szenvedés bizonyos fokozatain át elvezették egészen a templomi alvás misztikus haláláig, melyből három nap múlva mint feltámadott tért vissza az életbe. Krisztus jövendölései saját szenvedéseiről és haláláról egyben a tanítványainak mondott misztériumi igék is lehettek, mert az ő Golgotán elszenvedett sorsával az ember fia halálára és feltámadására vonatkozó törvény kilépett a templom homályából az általános emberi sors nyilvános színpadára. A jövőben saját benső szabad indítékából járhatja mindeni a szellemi ember útját, aki - mint Pál levelei mondják, - „Krisztussal együtt” szenved, hal meg és támad fel. A belső kapcsolat a golgotai drámával a régi beavatás keresztény talajon való megismétlődését ábrázolja.

Az emberfia szenvedéseiről szóló egyik legfontosabb igét Krisztus Nikodémuszhoz intézi, aki maga is a régi világ beavatottja volt: „És senki sem ment fel a mennybe, hanemha az, aki a mennyből szállott alá, az embernek fia, aki a mennyben van” (Ján. 3:13). (A német szövegben: Senki nem megy fel a mennybe, csak az, aki a mennyből szállt le, vagyis az ember fia, akinek valódi lénye a mennyben van.) Nikodémusz annak a szellemiségnek a képviselője, amely közvetlenül arra törekszik, hogy elszabaduljon a Földtől és a mennyei magasságokhoz kapcsolódják. Szükséges, hogy Krisztus jelezze neki, hogy az ember fia útjának először egészen le kell vezetnie a földre, mielőtt ismét felvezetne a mennybe. Nem lehet valódi semmiféle feltámadás és mennybemenetel, ha nem előzte meg a Föld keserű, halálos mélységeibe való teljes leszállás.

A megpróbáltatásokból virágzik ki az ember fia dicsősége. Az erről szóló igékhez tartozik már az is, amely kijelenti, hogy az ember fia ura a szombatnak. A szellemember a törvény fölött áll.

Jézus ilyen szavai az elvetett magok, amelyekből később Pál szabadságtana és a „keresztény ember szabadságának” a keresztény történelem folyamán egyre ragyogóbban kibontakozó szemlélete születik. Annak az embernek, aki megszüli magában a szellemembert, belső nemessége abban áll, hogy szabadon alá tudja rendelni magát a világ törvényének. Már nem rabszolga, hanem ura a törvénynek.

A szellemember olyan forrás, melyből bőségesen áradnak az emberbe a magasabb erők és a teljhatalom. Mikor Jézus a gutaütött meggyógyításakor jelenlévő ellenfeleinek azt mondja, hogy a beteg meggyógyulását tekintsék annak bizonyítékául, hogy „az ember fiának van hatalma a bűnöket megbocsátani” (Máté 9:6), akkor elsősorban nem magáról beszél. Elhúzza a függönyt a szellemember titka elől, mely szellemember képes arra, hogy belülről legyőzze a bűnt és betegséget. A szellemember gyógyító erejéről szól ez az ige is: „Mert azért jött az embernek fia,

88

hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” (Luk. 19:10). (A német szövegben: hogy megkeresse és meggyógyítsa...)

A János-evangéliumban az ember fia igék magasztos ünnepélyességig emelkednek. Akkor, amikor Krisztus így szól: „Én vagyok az élet kenyere”, egyben azt is tudtul adja, hogy ha benne lakik az emberben a magasabb Én, mely őbenne magában öltött alakot, akkor ez az emberben az állandó áldozás (úrvacsora) szubsztanciáját hozza létre: „Munkálkodjatok, ne az eledelért amely elvész, hanem az eledelért amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek fia ad majd néktek” (6:27). „Ha nem eszitek az ember fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek” (6:53).

Végül János, aki nem írja le evangéliumában a hegyen való megdicsőülést, kimondatja Krisztussal az ember fia dicsőségének eljövetelét: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek fia” (12:23). Közvetlenül ezután következik a búzaszemről szóló ige, ami csak akkor hozhat termést, ha előbb elhalt a föld mélyében. A nagyhét eseményeiben már felragyog a feltámadás fénye. Mikor az utolsó vacsorát elfogyasztók köréből Júdás már eltávozott az éjszakába, így szól Krisztus: „Most dicsőítették meg az embernek fia, az Isten is megdicsőitteték őbenne” (13:31). A felkelő nap, amely az éjszakai horizonton most emelkedni kezd, azonban nemcsak Krisztus feltámadásának hajnalpírja. A most felkelő fénybe minden ember belenőhet. Annak az igének, mellyel Krisztus a megdicsőülés eljövetelét adja hírül, közvetlen szomszédságában találjuk azt a másikat, mellyel az ember fia mibenlétére vonatkozó kérdésre felfedi a szellemember fény-titkát, és azokat az embereket, akik ezt a titkot magukban hordozzák, „a világosság fiai”-nak nevezi (12:35-36). Láthatóvá válik az a belső összekötő vonal, ami a második „Én vagyok” igétől: „Én vagyok a világ világossága”, elvezet a hegyi beszédben a tanítványoknak mondott igéhez: „Ti vagytok a világ világossága”. (Máté 5:14.)

Az ember fia dicsőségéről szóló diadalmi ének először azokban a szavakban csendül fel, melyeket Krisztus közvetlenül a Jordán keresztelő után Natanelnek mond: „Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember fiára” (János 1:52).

Natanelnek megadatott, hogy megláthassa a Krisztus-lény glóriáját mindjárt az után, hogy Krisztus belépett az emberi inkarnációba. Fel kell ismernie, hogy amit a jelenben látott, az egyben az emberiség előtt mostantól kezdve újból feltáruló jövő profetikus képe is. Egyszer majd ismét nyilvánvalóvá válik, hogy az ember a szellemi birodalom tagja. Fölötte, mint a legalsó hierarchikus angyali karok fel- és leszállnak.

Apokaliptikus erejűvé válnak az ember fia igék ott, ahol Krisztus újra visszatérésének titkát fedik fel. Igen nagyjelentőségű, hogy valahányszor Krisztus jövőbeni kinyilatkoztatásáról van szó, amit mi „Krisztus újra-eljövetelének” nevezünk, a Biblia mindegyik könyve kizárólag az „ember fia” megjelölést használja. Krisztus első eljövetele előtt „Isten fiáról” beszéltek, bár éppen abban rejlett a nagy csoda, hogy az isteni lény emberként fog járni a Földön. Így szólt az angyal Máriához, mikor fia születését hírül adta: „születendő szent gyermekedet Isten fiának mondják majd” (Lukács 1:35). Akkor beszélhettek Isten fiáról, mert az isteni szellemi világokból jött a krisztusi lény, hogy megszülessen a földi emberi világban. Krisztus újra-eljöveteléről - különösen Jézus saját szavaiban - mindig csak mint az ember fia visszatéréséről van szó, mert ez a jövőbe mutató titok a földi emberiségből a szellemi világba beleszülető szellemember éretté válását fogja jelenteni. Az eljövendő Krisztus-eseményt már nem a sors kegye fogja kívülről ajándékozni az emberiségnek, mint ahogy az a múltban történt. Hogy bekövetkezhetik-e vagy sem, ez nagymértékben függ maguktól az emberektől. Az anyai öl, melyből az idők fordulópontján Isten fia megszületetett, a Föld fölött lévő ég volt. Az anyai öl, melyből az új krisztusi kinyilatkoztatásnak kell megszületnie, az a szellemiség, amely magában az emberiségben a belső áldozatkészség erejéből jön létre és fejlődik ki. Annakidején Isten fia jött el emberi alakban; a jövőben az ember fia fog isteni alakban megnyilatkozni. „Krisztus visszatérése” a szellemember megszületésének beteljesedése lesz. Tulajdonképpen a „Krisztus visszatérése” kifejezés maga is hozzájárult ahhoz, hogy fátyolt vonjon a titok elé, melyről a Biblia könyvei oly világosan szólnak. A görög „parousia” szó egyáltalán nem „visszatérést”, hanem „jelenlétet” jelent. A dinamikusan

89

előálló jelenvalóságról van itt szó. Krisztusnak már nem kell eljönnie, mindig is itt van mióta a golgotai misztérium révén összekötötte magát a Földdel és az emberiséggel. És épp így nem kell a szellemember misztériumának kívülről betörni az emberiségbe. Krisztus emberré-válása elvetette a szellemember magvát a földi emberiség szántóföldjébe. Az ember fiának parousiája, vagyis megjelenése abban fog állni, hogy az emberiség egy részének lelki atmoszférája végül annyira telítődik a Krisztus-lény szubsztanciájával, hogy az, ami addig rejtve érlelődött, közvetlenül megnyilatkozhatik az emberi érzékelés és észlelés számára. Ez egybe fog esni azzal az időponttal, amikor kikel a szellemember vetése az emberiség azon részének anyaföldjéből, akik összekötötték magukat Krisztussal. Mert Krisztussal láthatóvá válik az emberiségben felébredő új látóképesség számára az ember szellemi része, a „szellemember”. És így „Krisztus visszatérése” az elveszett emberkép újra-megtalálása lesz.

Krisztus új kinyilatkoztatása az egész szellemi szféra megvilágosodásával lesz kapcsolatos: „mert amiképpen a villámlás napkeletről támad és ellátszik egész napnyugatig, úgy lesz az ember fiának eljövetele is. (Máté 24:27.) Ellenfelének, Kajafásnak, aki Isten fiáról kérdezősködik, az ember fiáról beszél Krisztus: „Mostantól fogva meglátjátok az embernek fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljönni az égnek felhőiben. (Máté 26:64.) Eljöveteléhez kapcsolódnak a végső sors-ítéletek: „Mert az embernek fia eljön az ő atyjának dicsőségében, az ő angyalaival; és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint” (Máté 16:27). (A német szövegben: és akkor megszabja mindenkinek a sorsát az ő cselekedete szerint.) „Mikor pedig eljön az embernek fia az ő dicsőségében, és ővele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyi székébe. És elébe gyűjtetnek mind a pépek és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől”. (Máté 25:31,32.)

Csak az apokaliptikus idők viharainak szülési fájdalmai árán fogja az emberiség önmagában a szellemembert megszülni és lelkének felébredt részével a magasabb világba belenőni. A hit szívet megvilágító ereje az a mag, amiből a szellemember életrekel és egyben az a látó szem, amely az újra megnyilatkozó Krisztust megpillantja. Ezért az emberiség jövője iránti aggodalmát így közli Krisztus tanítványaival: „Az embernek fia amikor eljön, vajon talál-e majd hitet a Földön?” (Lukács 18:8.)

90

VI. Fejezet

Krisztus a gyógyító

Megváltás és gyógyítás

Jézus neve azt jelenti: „a gyógyító”. Az a héber szó, amelyből neve ered, megfelel a görög „szótér” szónak és a régi német „Heliand” kifejezésnek, ami bizonyos szentimentális lelki átértékeléssel még korunkban is elevenen él a „Heiland” kifejezésben.

Nem jelentéktelen az a tény, hogy az az emberi név, amit Jézusnak akkor adtak, amikor még nem volt a Krisztus-lény hordozója, már utal azokra a gyógyító erőkre, melyek időszámításunk elején felmagasló alakjából kiáradtak. Krisztus neve, ami a héber „Messiás”-nak felel meg, azt jelenti: a „felkent”, a „küldött”, tehát azt a felszentelt főpapi lényt, akit az isteni világok a földi emberiségnek segítségül küldtek. Krisztus lénye magasabb fokon gyógyít. Kezdettől fogva tehát kétféle gyógyító hatást kell megkülönböztetnünk: az egyik Jézus emberi lelkéből árad; ez Jézus életének előterében játszódik le és amennyiben belenyúlik a Jordán-keresztelő és Golgota közötti három évbe, csak folytatása annak, ami az első harminc évben, különösen a lukácsi Jézus gyermekkorában is megnyilvánult már. Ide tartozik külső lefolyása szempontjából sok olyan csodálatos gyógyítás, amiről az evangéliumok beszélnek. A másik gyógyító hatás magából Krisztus lényéből árad. Mintegy a háttérből működik közre, éppen csak hogy megsejtjük Jézus tetteinek transzparense mögött. Isten emberré-válásának nagy csodája új értelmet adott a Földnek és az emberiségnek, ez rejlik benne Krisztus gyógyító hatásában. Ezért csak ebben találjuk meg tulajdonképpen az Új-testamentum gyógyítási történeteiben rejtőző magasabb misztérium kulcsát.

A történelemi-felekezeti kereszténység sorvadására és hanyatlására utaló jelenségekhez tartozik, hogy már nem tudják Krisztusban a világ orvosát látni és megváltását úgy tekinteni, mint a legnagyobbszabású gyógyítási folyamatot. Már a korai időkben sok vallásos lelki egoizmus keveredett mindabba, amit a kereszténység értelméről elgondoltak. Az evangéliumok görög szövegében ismételten azt a szót találjuk a Krisztusból kiáradó hatás megjelölésére, ami, ha pontos értelmét tekintjük, „gyógyítást” jelent. Ez a „szocein” ige, amiből a „szótér” főnév, a „gyógyító” származik. Luther többnyire úgy fordítja ezt a szót, hogy „seligmachen” (boldoggá tenni, üdvösíteni). Pl. Lukács 19. rész 10. versében: „Az embernek fia azért jött, hogy megkeresse és üdvösítse, ami elveszett”. (Károly: megtartsa.) Itt világosan kitűnik, hogyan került a Krisztus lényéből kiinduló objektív gyógyítási folyamat helyébe egy szubjektív, csak érzelmileg felfogott lelki boldogítási folyamat. A keresztény alapérzéseknek a szubjektív lelki síkra való ugyanilyen lecsúszása révén ment feledésbe az is, hogy a „Heiland” (üdvözítő) szó eredetileg semmi mást nem jelentett mint azt, hogy „a gyógyító”.

Kiindulhatnánk abból a kérdésből, hogy Krisztus az emberek testét vagy lelkét gyógyítja. Bár az evangéliumokban elbeszélt gyógyításokat túlságosan elszigetelt csodáknak fogták fel ahhoz, hogy komolyan bevonják őket a krisztusi megváltás lényegének vizsgálatába; ha újra fel akarjuk ismerni a megváltás gyógyítás-jellegét, kénytelenek leszünk ebben az összefüggésben Jézus gyógyításait is figyelembe venni. Ha ezt a szükséges megkülönböztetések nélkül tesszük, akkor oda juthatunk, hogy a felvetett kérdésre azt felelhetjük: Krisztus az emberek testiségét gyógyítja meg az őket ért betegségektől. De míg az a felfogás, hogy Krisztus a lelkeket boldoggá teszi, nagyon alkalmas arra, hogy a vallásos egoizmust előmozdítsa, ahhoz a véleményhez, hogy a krisztusi erő a testi fájdalmakat gyógyítja, könnyen kapcsolódhat egy egészségügyi egoizmus, mint ahogy ez a trivializált amerikai kereszténység széles köreire jellemző is.

Az a gyógyító impulzus, ami Krisztussal a színre lépett, kozmikus jellegű. A golgotai misztérium az egész földi planétának, mint organizmusnak, és a rajta élő egész emberiségnek szóló orvosság. Krisztus, a világ orvosa, nem az egyes betegségeket gyógyítja; az ő gyógyítása a bűn betegségére, mint általános állapotra vonatkozik, melybe a földi teremtmények a bűnbeesés révén kerültek. De a kozmikus orvosság, amit a Krisztus-lény hozott le a földi létbe, nem válhat hatásossá

91

az ember közreműködése nélkül. Az ember sodorta a teremtést a hanyatlásba és bukásba. Az emberben kell hogy Krisztus gyógyító erejének hatása elkezdődjön; itt kell hogy feltörjön az a forrás, ami a földfejlődés további menete során gyógyulást hoz minden teremtménynek. De a krisztusi lény gyógyító hatása először semmi esetre sem az emberi lény egyik vagy másik tagját érinti. Akár úgy véljük, hogy Krisztus az ember testét gyógyítja, akár úgy hogy a lelkét, mindkét vélemény rövidzárlatot eredményezne. Gyógyító hatása az ember legbensőbb lénymagjára vonatkozik. Krisztus nem ezt vagy azt gyógyít meg az emberben, hanem az embert gyógyítja meg bennünk. A megrontott és zavarossá vált emberképnek kell általa eredeti isteni képmás mivoltában helyreállnia. Az ember meggyógyított ősképe lesz az a fényforrás, ami a teremtmények zavarossá vált és elsötétült létét ismét megvilágítja. Ezért mondja Pál, hogy a teremtett világ sóvárgó várakozásának célja „az embereknek Isten fiaiként való megnyilatkozása”. (Róm.8:19.)

Az evangéliumokban elbeszélt gyógyítások helyesebb megértése nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy Krisztusra ismét úgy tekintsünk, mint a nagy kozmikus orvosra. Az evangéliumok gyógyításai nem csodák olyan értelemben, hogy áttörnék vagy megkerülnék a természeti törvényeket. Természetesen is megérthetők és így is kell őket értelmezni. Mint Jézus gyógyító lelkének tetteit, melyek a beteg ember lelkére hatnak és onnan testére is kisugároznak. A lényeg azonban az, hogy csak az előteret és a transzparenst képezik a krisztusi hatások számára, melyek a szellemi Én-t mint legbensőbb lénymagot érintik, aminek révén az ember a sors régiójához tartozik és útját a halálok és születések sorozatán át megteszi. Ha Krisztus közvetlenül az emberek lelkére és testére hatott volna, ahogy azt a szokásos csodákban hívő felfogás véli, akkor bár gyógyításai esetleg pillanatnyi jótettek lettek volna, de valójában az emberi szabadság megsértését és befolyásolását jelentenék. A krisztusi Én hatása az emberi Én-re olyan, mint a tűz hatása a tűzre. Nem irányul szabadsága ellen, hanem együttműködik vele, mert táplálja. A Jézusból mint emberből kiáramló közvetlen gyógyító hatások is könnyen irányulhattak volna a szabadság ellen, mert akkor kezdték az emberi ének szabadságukat kivívni. De nem így volt, mert mindig ott voltak a krisztusi hatások is, melyek megerősítették az emberben a szabadságra törekvő Ént. A jézusi hatások, mint a krisztusi hatások kisérő jelenségei, csupán a legnagyobb-fokú szeretet és emberiesség kifejezései voltak.

A régi idők gyógyító művészete

Ha a betegek fizikai testiségéig ható gyógyítások forrása közvetlenül Krisztus isteni ereje lett volna, akkor Jézus a Jordán- keresztelő után nem tanúsított volna ebben a tekintetben is oly nagy önmérséklést. Csak egy egészen pontosan meghatározott időponttól kezdve fordul csendes vándorútjain a betegek felé is, akikkel találkozik, hogy kezét rájuk tegye: Keresztelő János fogságba vetése után. Tehát csak jó néhány hónappal a Jordán-keresztelő után kezdődnek el - az emberek közt való tevékenységével együtt - gyógyításai is. A krisztusi lény most már annyira belemerült emberi mivoltába, annyira megtestesült, hogy a belőle kiáramló hatások már nem szuggesztív, lenyűgöző jellegűek. Már teljesen elérte egyszerű ember mivoltát s így a krisztusi és a jézusi hatások harmonikus együttműködése kifelé, gyógyításaiban is megmutatkozhatott.

Mikor Jézus bizonyos tekintetben betölti azt az űrt, ami a lángszellemű Keresztelő János elleni démoni fogás révén keletkezett, nem keresztelő tevékenységét folytatja, ami olyan volt mint magának a szigorú isteni haragnak felrázó és ébresztő fellángolása, Jézus tevékenysége kezdettől fogva segítő és gyógyító és nem a vezeklést hirdető prédikátor tevékenysége. Olyan ez, mintha az isteni harag elcsituló lángja mögött láthatóvá válna az isteni szeretet.

Jézus sokkal inkább bizonyos antik népi orvosi áramlatokhoz kapcsolódik, mint Keresztelő Jánoshoz, mikor arra törekszik, hogy gondoskodó gyógyításaival az embereken segítsen. Jó néhány szellemileg jelentős ember járta akkoriban az országokat, tanítva és gyógyítva. Különösen kimagasló példa erre Tyanai Apollónius, Jézus nagy beavatott kortársa, akinek beavatottságából azonban nem hiányoztak a Lucifer-i vonások, amik a közvélemény megnyerésére és arra indították, hogy kora hatalmi viszonyai között nagyságra és befolyásra törekedjen. Jézus gyógyításait éppúgy mint Apollóniuséit az akkor szokásos népi gyógyító eljárásból kell megértenünk. De itt azonnal és

92

élesen megmutatkozik a lényeges különbség Apollónius és Jézus között. Apollónius már világhírű orvos volt és messze-földről özönlöttek hozzá a betegek, mikor még éppen csak hogy ifjú éveibe lépett. Egész, majdnem száz-éves életében soha nem volt oka az önmegtartóztatásra. Jézus gyógyításai viszont mind egy kevesebb mint kétéves időszakra esnek. Nem tervszerű hivatási szándékból folynak; annak a segítő szeretetnek a természetes megnyilvánulásai, mellyel Jézus az emberek közé lép. Ugyanígy volt ez a Lukács-evangéliumbeli Jézus gyermek gyógyításaival, melyekről az apokrif evangéliumok és velük egyezően az újabb szellemtudományos kutatás számol be. Akkoriban egy olyan lelki lény lépett be a megtestesülésbe, aki csupa fénylő kozmikus elevenség és olyan égi tisztaságú volt, hogy a környezetére ható harmonizáló, gyógyító kisugárzás ellen nem is lehetett volna védekezni. (L.: „Kindheit und Jugend Jesu”, Jézus gyermekkora és ifjúsága, 102.-105. old.)

Mikor a gyermek Jézus idősebb lett és előbb Józsefnek, az ácsnak segédjeként, később egyedül űzte egyszerű mesterségét mindenfelé az országban, bár nem szűnt meg jótékony, harmonizáló hatása, ami belőle az emberekre kiáradt, de olyan nagyfokú emberi komolyság költözött bele, olyan szerény és hallgatag volt, hogy távol állt tőle az a szándék, hogy felhasználja a lelkében rejlő gyógyító képességet. Csak a Jordán-keresztelővel beállott, egész lényét megragadó változás után, - de akkor sem azonnal - éledt fel egy rövid időre gyógyító tevékenysége, amit gyermekkorában lényéből kifolyólag öntudatlanul és akarattalanul gyakorolt. Mikor Krisztus kozmikus gyógyító szándéka segítő emberiesség formájában a gyógyulás után sóvárgó emberek felé fordult, egyszersmind Jézus lelkének gyógyerői is újra hatékonyakká váltak.

Jézus tanító és gyógyító vándorlásait az országban leginkább a vándorló esszénus-rendbeliek működéséhez kapcsolódó tevékenységnek tekinthetnénk. Az esszénusok, akik Egyiptomban éppenséggel „terapeuták” -nak, vagyis gyógyítóknak nevezték magukat, különösen kedvelték azt a népi gyógymódot, ami akkoriban a kor színezetéhez tartozott a közel-kelet országaiban, valamint a szomszédos európai és afrikai területeken. Maga az a tény, hogy Palesztinában is számos ilyen vándorló esszénus és terapeuta volt, megfosztotta minden szenzációs jellegtől Jézus és tanítványai akkori és későbbi gyógyításait. Semmi olyat nem tettek velük, ami a kor szokásaitól eltért volna.

A gyógyítás csak a legutóbbi évszázadokban öltötte fel azt az egyetemi szintű természettudományos jelleget, amelyre korunkban szüksége van. Eredetileg a templomokból és az emberiség misztériumhelyeiről származott. Hogy megértsük, milyen volt a gyógyítás jellege Jézus korában és bizonyos fokig még egészen a középkor utáni időkig, tudnunk kell, hogy az orvostudomány történelmi fejlődése három nagy szakaszban ment végbe.

A legrégibb korszaknak - melyben a gyógyítás még túlnyomórészt a templomi élet és a papi tevékenység ölében nyugodott, utolsó maradványait a régi Egyiptomban figyelhetjük meg. Akkoriban a templomba vitték betegeiket az emberek. Az erről ránkmaradt tudósítások elég világosan tudtunkra adják, hogy ott nem valamiféle gyógyszeres orvosi kezelést kaptak, hanem hipnotikus alvás állapotába helyezték a betegeket és testüktől megszabadult lelkük együttműködésével folytatta le a beavatott papi orvos a gyógyítási folyamatot. A beavatási út végén álló misztikus halál egy vállfaját, a templomi alvást használták fel tehát a betegségek gyógyítására.

E kezdeti kor gyógymódjának utóhangjait sokféle változatban megtaláljuk az újabb korokban is. Így pl. Justinus Korner a prevosti látnoknőről írt könyvében, hogy igazolja a látnoknővel kapcsolatban alkalmazott orvosi módszerét, mindenféle régi hagyományt idéz, melyek szerint régen szokásos volt a betegeket hipnotikus transz-állapotba helyezni, hogy álmukban maguk nevezzék meg azt az orvosságot, amire szükségük van. Az orvostudomány legújabb fejlődési fokán is gyakran tesz kísérletet arra, hogy visszanyúljon a régi egyiptomi gyógymódhoz. Ha tájékozottabbak volnának az emberi lény tulajdonképpeni mivoltáról, természetesen tudnák, hogy ma minden szuggesztióval és hipnózissal való orvosi kezelés fejlődéstörténeti dilettantizmus, amivel a külső gyógyítási eredmények ellenére is tragikus kárt okoznak a betegnek. Az orvostudomány említett legrégibb korszakának a szuggesztió és a hipnózis még teljesen pozitív, szerves eszköze volt a gyógyításnak, hiszen legtökéletesebb formájukban a beavatásnál, vagyis a szellemi vezetők kiképzésénél is felhasználták. Akkor az emberiség még nem érkezett el az Én-impulzus fejlődéséhez. Az emberi Én-ek még a testek fölött lebegtek. Csak egy jóval későbbi

93

korban léptek be a lélek erőivel együtt az inkarnációba. Ha a lelket hipnózis útján testetlen állapotba helyezték, akkor összekötötték a még testetlen Én-nel és így hozzásegítették az embert önmagához és egy magasabb-rendű öntudat kezdetéhez, ami számára a megtestesülésen belül nem lett volna lehetséges. Attól kezdve azonban, hogy az emberi Én-ek maguk is beléptek a megtestesülésbe és ezáltal felébredt az emberekben az Én-impulzus és a személyes öntudat - ami időszámításunk fordulópontja előtt elkezdődött - minden hipnózissal való gyógyításnak meg kellett szűnnie, mert általa ettől kezdve már csak azt érhették el, hogy az ember elidegenedik önmagától. Ma, amikor az egyéni öntudat több-évszázados fejlődése folytán az Én-ek már ennyire érzékenyek, tulajdonképpen könnyen rájöhetnének, hogy az egyiptomi hipnózis-elv mindennemű felélesztése végzetesen káros anakronizmus és atavizmus.

Görögországban lépett fel a gyógyítás tudományának az az áramlata, ami végül az orvostudomány modern, természettudományos formájához vezetett. Bár a régi templomi gyógyítást továbbra is alkalmazták, a késői görög korban is, különösen a gyógyító Aesculap istennek szentelt misztériumhelyeken. De azután, amikor Perikles korában elterjedt az a törekvés, hogy a misztérium-kultúrát teljes mértékben exoterikus kultúrává változtassák át, mégis fellépett Görögországban az az áramlat, ami a gyógyítás okkult módszereit és eszközeit külső gyógyszerezéssel, tehát átfogó gyógyszeres kezeléssel helyettesítette.

A két fő-fokozat - az egyiptomi okkult és a Görögországban kialakuló exoterikus - között átmenetet képezett a népi gyógymód, amely az idők fordulóján főképpen az elő-ázsiai országokban volt használatos. Ez az ember lelki gyógyerőit alkalmazta, melyek középen álltak a múlt okkult gyógymódjai és a jövő nagyobbrészt külső orvosságai között. Bár ekkor már elkezdődött az Én-fejlődés kora, de az emberi test még olyan plasztikus, porózus és felvevőképes volt, hogy gyógyítóan hatott rá a természetes emberi magnetizmus, ami működésbe lépett, ha egy különösen nagy érzésbeli gazdagsággal rendelkező ember kezét a betegre tette. A gyógyításnak ez az áramlata még nagy szerepet játszott az ős-kereszténység idejében és körében.

Ennek igazi, mély érzésű utóhangjai még a középkorban is megvoltak. Ide tartozik pl. az, amit Assisi (Szt.) Ferencről beszélnek el, akiről úgy mondják, hogy sok leprást meggyógyított. Hogy ez hogyan folyt le, azt a maga természetességében és egyszerűségében könnyen elképzelhetjük. Mint minden más szerzetest, Ferencet is elhívták, ha a kolostor közelében valaki megbetegedett. Akkoriban még úgy volt, hogy a gyógyítást vidéken inkább a papok gyakorolták, mint az orvosok. Ferencnek nem kellett mást tennie, mint hogy a betegeket szeretettel ápolta és gondozta és talán még külön simogatta is a beteg tagokat. A fertőzéstől való félelem csak az újabb korban vált uralkodóvá és az olyan emberektől, mint Ferenc, teljesen távol állt. Minthogy az emberi szervezetek még mindig erős mértékben felvevőképesek voltak a lelki gyógyhatások iránt, az egyszerű ápoló szeretet bárminemű orvosság alkalmazása nélkül is úgy hathatott, hogy súlyos betegségek is meggyógyultak. Ha a materializmus nem ejtette volna hatalmába az egész emberi gondolkodást, még ma is sokkal világosabban tudnák, hogy a beteg gyógyulásánál sokszor fontosabb az ápolónő mint az orvos, és fontosabb a szeretetteljes ápolás, mint a sok orvosság.

Épp úgy, mint a régi templomi orvosok hipnotikus módszerének, a gyógyítás középső korszakának is megvannak az anakronisztikus maradványai egészen napjainkig. De nem kell mindazt, ami pszichikai vagy magnetikus gyógymódként fennmaradt, eleve veszélyesnek és károsnak tekinteni. Nagyon is lehetséges, hogy akadnak még elvétve olyan gyógyító erejű személyek, akiknek szívük tisztasága és jósága megadja azt a jogot és lehetőséget, hogy lelki erőikkel más embereken segítsenek anélkül, hogy a finom és érzékeny szabadság- és Én-zónát zavarnák. A kaotikusság és sarlatánság veszélye itt minden esetre rendkívül nagy, egyrészt mert a materialista világnézet lehetetlenné teszi nemcsak az ember lényének valódi megismerését, hanem az érzések közvetlenségének és naivitásának újra-kibontakozását is, másrészt mert a lelki gyógyerőket minden üzletszerűség és minden pénzkereseti érdek meghamisítja.

A gyógyítás művészetének ezen középső korszakából - ahogy ez főképpen az esszénusok és terapeuták tevékenységében megmutatkozott, - értjük meg az evangéliumban elbeszélt gyógyítások jézusi részét. Ez azonban csak a köntös volt, amibe a krisztusi lény kozmikus gyógyító akarata öltözött. S ezáltal, mikor Krisztus-Jézus gyógyítva járta az országot, egy olyan emberség ragyogott

94

fel, ami általánosan majd csak a jövőben valósulhat meg. Mikor Jézus a betegekre tette kezét, nemcsak egy jóságos, szerető szív érzelmi jellegű erői hatottak, hanem egy szikra is átpattant Krisztus kozmikus, csillagszerű Énjéről a másik ember gyengébb Én-jére. És ezzel felvillant az akkori időkben a jövő profetikus képe, mikor az emberben lévő csillagszerű énség annyira ki fog bontakozni betokosodottságából, hogy egyik emberből a másikra olyan hatások sugározhatnak, amik a betegségek démonait egészen a testiségbemenően elűzik.

Gyógyító természet

Ahhoz, hogy Jézus gyógyításait az antik, ösztönös, természetes gyógymódból kiindulva megértsük, figyelembe kell vennünk a természet közreműködését is bizonyos tájakon, melyek segítségét a régebbi időkben felhasználták. A régi ösztönös bölcsesség minden országban rátalált azokra a különleges éteritású helyekre, ahol a külső természet segédkezet nyújthatott az emberek gyógyulásához. Számos gyógyfürdő máig is tartó előnyben részesítése feltétlenül bizonyos földrajzi pontok különleges éteritásának ősi megérzésére vezethető vissza. De a régebbi korokban a betegek gyógyításán fáradozó, még tisztán érző embereknek eszébe sem jutott volna, hogy a gyógyhatást kizárólag az ott fakadó forrásvizek vegyi összetételének vagy más, azon a helyen található materiális anyagnak tulajdonítsák. Látták, hogy érzékfeletti éterikus síkon ott az egész természetet gyógyító erők járják át és legfeljebb azért használták a forrás vizét, mert az erők abban összpontosultak a legkézzelfoghatóbban. Ezeken a helyeken úgy érezték - éspedig minél messzebb megyünk vissza a történelembe, annál inkább, - hogy az Istenek itt különösen jelen vannak. Így hát a gyógyhelyek egyszersmind búcsújáró és zarándokhelyek is voltak. Nemcsak a gyógyfürdők, hanem végső soron a kereszténység középkori formájában szerepet játszó búcsújáró helyek is az ősi, ösztönösen tisztánlátó bölcsességre vezethetők vissza, amivel érzékelték az ilyen helyek különleges éteritását. Amikor pl. Mária szent helyeire, Lorettóba, Kavelaorba vagy Odilienbergbe zarándokoltak, abban a szent hitben, hogy ott Isten Anyja meggyógyítja azoknak a betegségeit, akik igaz jámborsággal és megfelelő áldozati ajándékokkal járulnak elé, akkor ebben - bár babonába torkollva, - olyan szokások folytatódtak, amik messze a kereszténység előtti időkre nyúlnak vissza. Isten Anyja helyett eredetileg a Természet Istennőjéről beszéltek, aki az életerőket adja és aki bár mindenütt kisarjasztja a növényeket, de akiről úgy érezték, hogy itt különösen jelen van és hatékony. A keresztény Madonna-tisztelet nagymértékben a régi időkbeli Termékenység-, Anya- vagy Szűz-istennők kultuszának folytatása, amit ilyen gyógyerejű éterikus központokban ápoltak.

Fontos azonban, hogy sohasem hitték azt, hogy az ilyen szent helyek gyógyító hatása pusztán kívülről, automatikusan használhat az embernek. Tudták, hogy csak azok számíthattak gyógyulásra, akik kinyílt lélekkel, áhítatos hittel tették meg oda az utat. Áhítatos hangulat nélkül lelkük nem lett volna felvevőképes és testük nem lett volna elég porózus ahhoz, hogy az ilyen helyeken jelenlévő gyógyerők hatni tudjanak.

A görög kultúra csúcspontján a földi természet erőivel való tisztán érző meghittség folytán csodálatosan gazdag saját kultúrával rendelkező Aesculap-szentélyek virágoztak ki. Egyik példája ennek az epidaurusi Hieron. Itt, Görögország keleti partjának közelében, a levegőnek a tenger által meghatározott szubsztanciája és mozgása a föld kisugárzásával párosulva olyan atmoszférát teremt, ami az emberi lélek harmonikussá és világossá-válásához a legjobb természeti alapot adja. Ha ma ennek az ősi gyógyító misztériumhelynek a romjai között járunk, a legnagyobb hatást az kelti bennünk, hogy az orvosi épületek és fürdők maradványainak közvetlen közelében van a stadion és a nagy színház. Az epidaurusi színház nagy, tiszta, a szabad ég felé emelkedő köreivel az összes fennmaradt görög színház közül a legnagyobb és a legszebb. Ennek a gazdag, kultúrával telített romterületnek minden kis részlete azt bizonyítja, hogy itt értettek a gyógyításhoz, mert a természeti erők működésének érzékfeletti lényszerűségéhez kapcsolódtak; de azt is tudták, hogy az ember lelki és testi erőit kell mozgósítani és edzeni ahhoz, hogy a természet gyógyerőivel szemben felvevőképessé váljék.

95

Az itt elért gyógyulásokhoz lényegesen hozzájárult az is, hogy a gyógyulók szabad ég alatt, az Istenek felé kinyílt szívvel Aischylos és Sophokles tragédiák előadásain vettek részt. Mikor Aristoteles kifejtette azt az elméletét, hogy az igazi dráma a félelem és részvét révén katarzist (tisztulást) hoz létre az emberben, ezt úgy értette, hogy a művészet az embert egészen a testiségéig meg tudja ragadni, tisztítani és gyógyítani. Ugyanez vonatkozik az antik sportra, ami persze nem hasonlítható össze a mai, régóta a materializmus tévedéseinek áldozatává lett sporttal. Az epidaurusi stadionban végzett testgyakorlatok azért támogathatták az Istenek által végbevitt gyógyítást, mert nemcsak a testi, hanem az egész emberrel számoltak, aki az Istenek felé fordult, lelki-szellemi részből is áll, sőt elsősorban ebből áll. A keresztény búcsújáró helyeknek abban a szigorú törvényében, hogy a zarándok csak akkor léphetett be a tulajdonképpeni szentélybe, ha előbb letérdelt a kálvária tizenkét állomása előtt és így résztvett a krisztusi passió misztérium-drámájában, az ősi gyógyításban uralkodó zsenialitásnak a középkor módján megnyilvánuló változatát találjuk. A materializmus durvaságai ezzel szemben barbár módon profanizálták az életet a modern gyógyhelyeken. Nem csak azt felejtették el, hogy milyen nagy jelentősége van az igazi vallásos és művészi áhítatnak a gyógyulási folyamatban, hanem hogy a gyógyfürdőzők unalmát elűzzék, elárasztják a gyógyhelyeket mindazzal, ami a modern civilizációban beteggé tesz, s nem gondolnak azzal, hogy ezzel akadályozzák a gyógyulást.

A tér és idő közreműködése

A fentiek alapján remélhetjük, hogy ha az Új Testamentumban elbeszélt gyógyítások jézusi részét megértjük a kor népi orvosi gyakorlatából, akkor ezek az elbeszélések átlátszó ablakká válnak, melyen keresztül bepillantást nyerünk a krisztusi lény világot gyógyító mivoltába.

Jézus gyógyításainál is figyelembe kell venni, hogy hol, milyen tájon, milyen meghatározott helyen történtek. S ekkor feltűnik, hogy segítő gyógyító tevékenysége kezdetén minden gyógyítása a galileai tájra esik. Különösen sokat vitt véghez közülük a Genezáret tavának közvetlen kisugárzási körzetében. A galileai csoda is közreműködik. A szellemi Nap-hatások, amik a Föld paradicsomi ősállapotának reális emlékeként jelen vannak az atmoszférában és az egész táj kiszáradása és sztyeppévé válása ellenére a mai napig is érezhetők, hozzájárulnak a gyógyulásokhoz. A galileai tenger körül fekvő néhány helyet talán még ma is természetes gyógyfürdőnek nevezhetnénk. Ezen a tájon a természet különlegesen éterikus szellemi mivolta Jézus idejében kétségtelenül még sokkal erősebb és hatékonyabb volt mint ma.

Ehhez járul, hogy a galileai gyógyítások természetes módon kapcsolódtak ahhoz a különleges lelkiállapothoz, amit itt a természet égközelsége idézett elő az emberekben. Pusztán kívülről sohasem hat a természet, még ha a legelementárisabb gyógyerőkkel rendelkezik is. Itt, a Genezáret tó környékén, ahol a természet nem préselte bele az embert olyan mélyen és erősen a testiségbe, hanem mindig lehetőséget adott arra, hogy megőrizzen valamit lényének ősi, testetlen, álomszerűen tisztánlátó állapotából, könnyen létrejöhetett a táj Nap-szubsztanciája és a természetes jámborság és áhítat révén még napszerűen világos emberi lelkek szép egyesülése.

Az első három evangélium majdnem kizárólag csak galileai gyógyításokról beszél. Jézus gyógyító tevékenységét a Jordán-keresztelő és a Golgota közötti időszak első felére teszik, melynek színtereként általában Galilea áll szemük előtt. A gyógyítások tekintetében is a János evangélium lép ki először Galilea bűvköréből. Jézus gyógyító tevékenységének kezdetét - mint a többi evangélium, - ez is egészen világosan Galileába helyezi, mikor elmondja, hogyan gyógyítja meg a kapernaumi százados fiát. Többször is ismételten hangsúlyozza, hogy ez a gyógyítás csak ott volt lehetséges, „mikor Júdeából Galileába jött” (4,45,47,54).

96

A második gyógyítás a János evangélium szerint már Júdeában történik. Ez a beteg meggyógyítása a Betesda tónál. (5. rész) Júdeán belül azonban olyan helyre vezet el, ahol az elhalt júdeai természetbe az erők különleges titka fonódik bele. Látjuk, hogy Jeruzsálem városának észak-keleti szélén lévő tó partján, mely fölé öt csarnokot építettek, számos beteg fekszik, akik arra várnak, hogy a víz felbuzogjon és a forrás gyógy-erejében részesüljenek. Olyan világba visz bennünket, amely még távol áll attól, hogy a természeti jelenségeket mechanikusan nézze és magyarázza, és a Betesda taváról mondjuk mint „időszakos forrásról” beszéljen. Még ösztönösen és magától értetődően észlelték a természet működésében az isteni-szellemi hátteret s így a víz időnkénti gejzírszerű mozgását arra vezették vissza, hogy egy angyal száll le az égből, hogy a hullámoknak gyógyerőket adjon.

Fontos, hogy ez az első júdeai gyógyítás olyan helyen játszódik le, ahol egyébként is szabadulnak meg betegek fogyatékosságaiktól a természet gyógyerői révén. A beteget, aki már 38 éve szenved betegségében, azonban nem az angyal által megmozgatott forrásvíz gyógyítja meg. Gyógyultan távozik onnan anélkül, hogy a tó gyógyereje segített volna rajta közvetlenül, melytől oly hosszú ideig hiába várt gyógyulást. Jézusból árad ki rá olyan hatás, amely helyettesítheti a víz hatását, mert azonos vele. A János evangélium, mely mindenütt átlátszóvá válik a tulajdonképpeni Krisztus misztérium számára, már itt megsejtteti velünk a gyógyítás külső lefolyásán keresztül Jézus gyógyításainak krisztusi komponensét. Lehetetlen volna a gyógyítás, ha a betegben nem érlelődött volna meg egy belső erő, amelyre - minthogy Én-szubsztancia lévén vele rokon, - Krisztus Én-lénye hatni tud. Ez a belső erő meglepő módon igenlésre és erősítésre talál s így általa, belülről, bizonyos fajta öngyógyítás jöhet létre, melynél azonban nem lényegtelen a Betesda tó gyógyerejének közreműködése sem. Csak nincs rá szükség, hogy a beteg belemenjen a felbuggyanó vízbe. A víz gyógyereje így is eléri, mert megegyezik azzal a gyógyhatással, ami Jézus lelkéből árad ki.

A János evangélium ezután már csak a vakon született meggyógyítását beszéli el. Ez is Jeruzsálemben történik, tehát Júdeában, ahol a táj önmagában-véve nem életet, hanem halált sugároz. Itt a gyógyuláshoz vezető belső komponensnek még fokozottabbnak kell lennie. Ennek ellenére azt látjuk, hogy itt sem kerüli meg Jézus a természetet, hanem belevonja a gyógyításba. Nemcsak azt mondja el az evangélium, hogy Jézus földből és nyálból sarat készített hogy azzal kenje be a vakon született szemét, hanem azt is, hogy a beteg azt az utasítást kapta, hogy mossa meg szemét a Siloah tóban, Jeruzsálem kettős magaslatának lábánál abban az ősi szent forrásban, ami a város őskorában ugyanazt a szerepet játszott, mint Görögországban a kastaliai forrás a delphi Istenek körzetében. Hajdan a Sion szent hegyére vonuló zarándokoknak a Siloah tóban kellett megtisztálkodniuk, mielőtt felmehettek volna a templom szentségébe vezető szent lépcsőn. Bár a János evangélium ennek a gyógyításnak az elbeszélésénél tekintetét elsősorban a tulajdonképpeni krisztusi erő gyógyító megnyilatkozására fordítja, még itt is azt látjuk, hogy kapcsolódik ahhoz a segítséghez amit a külső természet különösen szent helyeken adhat.

Amit az evangélium gyógyítási történeteinek kulcsaként másodsorban felvethetünk, az az egyes történések időpontjának kérdése. Ahogy a térbeli feltételek nem közömbösek, úgy nem közömbös az sem, hogy mikor és a nap melyik órájában történnek a gyógyítások. Így a Márk evangélium Jézus első gyógyításairól szóló híradását a következő szavakkal vezeti be: „Estefelé pedig, amikor leszállt a nap, hozzá vivék mind a betegeket és ördöngösöket” (1:32). Nem szabad azt gondolnunk, hogy egy ilyen adat csak a véletlenre vonatkozik. A déli országokban, mint Palesztinában is, ahol a Nap majdnem egész éven át kegyetlenül éget napközben, a külső Napból nem árad ki gyógyhatás. Sőt ellenkezőleg, ki kell kerülje a hatását az, aki nem akar ártani az egészségének. Egyáltalában korunk materialista tévedéseihez tartozik, hogy a külső Nap sugarai önmagukban már gyógyító természetűek. A napozási mánia csak azért nem okozott már régen sokkal nagyobb károkat, mert a mi égövünk alatt a nyári nappali sugárhatást a légkör letompítja. Az egyenlítőhöz közelebb fekvő országokban viszont a naplemente órájában leírhatatlan atmoszférikus csoda játszódik le. Ilyenkor rövid időre majdnem minden nap a színeknek olyan játéka lángol fel az égen, ami nem evilágról való. S ezzel egyidőben makrokozmikus fellélegzés hullámzik át a

97

teremtményeken. Kialszik a külső Nap éles fénye és egy csapásra érvényre jutnak a szellemi naphatások, amik az árnyék titkát létrehozzák.

A naplemente összehasonlíthatatlan óráit éltem át a Nílus partján. A levegő, mint az áradó tenger, hirtelen vérvörös színű lett. Abban a pillanatban, mikor a Nap megérinti a horizontot, mintha földöntúli borzongás járná át a természetet. Gyorsan lehűl a fülledt hőség, ami egész nap megülte e vidéket. Mintegy adott jelre, elkezdődik a madarak és békák koncertje. S mert az emberek még teljesen bele vannak tagozódva a természet világába, ugyanebben a pillanatban kezdődik el a fellah-falvakban az emberi hangok locsogása is. Ott ahol egész nap némán vakított a forró fény, most egyszerre megtelik a színpompás levegő az emberi és állati hangok zengő zajával. Ez világosan érezteti velünk, hogy a naplemente rövid ideje alatt az addig elvarázsolt éterikus erők élet-áramlatok formájában felszabadulnak és mintegy mély szendergésükből felébresztenek mindent, aminek csak lelke van.

Amit az evangélium gyógyítási történeteinek kulcsaként másodsorban déli országaiban bontakozott ki, a nap kezdetét nem a napfelkeltén, hanem este 6 órára teszi, amikor a Nap lemegy. Keleten inkább este kezdődik az élet, mint reggel. S így a naplemente órája, este 6 óra, az istentisztelet órája az Ó-testamentum vallása és az Iszlám számára egyaránt.

A napnak erre a fontos pillanatára teszi a Márk evangélium Jézusnak a Genezáret tavánál véghezvitt első gyógyításait. Mint a galileai természet erői, ennek a pillanatnak az életerői is résztvesznek azokban a gyógyításokban, melyekről az első evangéliumok kezdetben szólnak.

A szombati gyógyítások

Különös rejtély elé állít bennünket az egyik időpont-megjelölés, amelyet az evangéliumok sok más gyógyításnál alkalmaznak. Jézus legtöbb gyógyítása szombaton történik. Ez igen drámai módon nyilvánul meg, mert Jézus jótettére a tradíció őrzői mindig heves tiltakozással válaszolnak. Amit Jézus tesz, számukra nem más, mint a szombatra vonatkozó parancsok megszegése. Szombaton nem szabad dolgozni, de szombaton gyógyítani sem szabad. Nyilvánvalóan látszik, hogy akik tanúi voltak Jézus gyógyításainak, ezeket nem különböztették meg a számos vándorló terapeuta gyógyításaitól, akik hivatásuknak tekintették, hogy a betegeknek orvosi segítséget nyújtsanak.

A mai ember már nehezen érti meg azt a tiltakozás, amit a szombati gyógyítások kiváltottak, annál is kevésbé, mert a szombat törvényeinek megkülönböztetés nélküli alkalmazása a keresztény vasárnapra hozzájárult ahhoz, hogy minden érzékünket elveszítsük a régi zsidóság szombat-erénye iránt. A szombatot és vasárnapot különböző kozmikus tartalmuk mély szakadékként választja el egymástól. A Szaturnusz napja áll itt szemben a Nap napjával. Jellemző az ó-testamentumi áramlatra, hogy az élet szentesítése céljából nem a Nap erőihez fordul mint a kereszténység, hanem a Szaturnusz erőihez. A Szaturnuszból egy ősvilág-korabeli lehelet lesz. Az ő jegyében áll mindaz, ami a világon már nagyon megöregedett. Kronos-Szaturnusz (kronos = idő) az ősrégi, minden lét múltjainak ős-oka, s ezért benne rejlik az isteni Atya-princípium, az Ó-testamentum számára egyedül elérhető princípium. A szombatot megszentelni tehát azt jelentette, hogy meditációban visszamenni az ősi múltba, ahol az ember a sír és a halál szféráját érinti és ezért minden tevékenységről lemond. A vasárnap ezzel szemben az ifjúi erő és tevékenység csengését tartalmazza, mert a teremtő princípium kozmikus képe. Itt nem a világ Atyja uralkodik, hanem a Fiú, minden létesülés teremtője. Ezért a keresztény ünnepi hangulat benső szükségszerűsége folytán világos, vidám, tevékeny és életigenlő, míg szombaton egy ősrégivé vált világ sírhangulata uralkodik.

Ha mármost azt látjuk, hogy Jézus olyan sok gyógyítását végzi szombati napon, akkor ez ugyanúgy azt jelenti, hogy függetleníti magát a természet gyógyerőinek támogatásától, mint mikor gyógyító tevékenységét Galileából Júdeába teszi át. A szombat mint nap, kozmikus meghatározottsága folytán nem segíti a gyógyulási folyamatot. Kizárólag lelki tényezők azok, amik szombati napokon Jézus gyógyítani akarásának segítségére jönnek. Ezen a napon a lelkek teljesen átadják magukat az áhítatos érzéseknek, ha ezek komor színezetűek is. Az, hogy a lelkek ezáltal

98

felnyílnak, szerepet játszik a szombati gyógyításokban, különösen azokban, amelyek a zsinagógában, az istentiszteleti együttlét alatt történnek.

A külső természet segítségéről való lemondás érthetetlenné teszi a szombati gyógyításokat, ha csak az akkori idők természetes gyógymódjából indulunk ki. Azt kívánják - még sokkal inkább mint a tóparti és a naplementi jelenetek, - hogy a jézusi hatások transzparensén át a krisztusi Én győzedelmes akaratára vessük pillantásunkat. A Nap készülődik itt, hogy támadásba menjen át a szaturnuszi világ ellen. A szaturnuszi kemény páncélon keresztül egy napszerű virágzó csoda tör utat. Egyszersmind újabb és újabb fény esik a belső tényezőkre, melyek a gyógyuláshoz a meggyógyítandó ember részéről szükségesek.

A Betesda tónál lévő beteg meggyógyítása is szombaton történik. A János evangélium még azt is tudtunkra adja, hogy különösen ünnepi szombatról van szó, mert elbeszélését ezzel a mondattal vezeti be: „Ezek után ünnepük volt a zsidóknak” (5:1). Már harmincnyolc éve szenved a beteg fogyatékosságától. Mai szemléletünkkel, ami szerint a betegség az embertől csak elvonja az erőket, nem érthetjük meg ennek a gyógyításnak a benső oldalát. Ez a szemlélet sajnos egyre inkább megfelel a valóságnak, mert egyre kevésbé figyel fel az ember arra, hogy betegsége révén belső erőket kell hogy kapjon. Ma már legfeljebb olyan emberek képesek betegség révén belsőleg fejlődni, akikben még megvannak az igazi áhítat maradványai. Azok az erők, amelyeknek az ember - különösen hosszabb betegségek folytán - részesévé válhat, a legbensőbb érlelődés, a legbensőbb én-szerűség erői. Akik hosszan és komolyan betegek voltak, sokkal érettebbek mint azok, akik mindig egészségesek voltak és talán olyan életerősek, hogy „betegesen egészségesnek” nevezhetnénk őket. Azt az erőt, ami az emberben a helyesen elviselt szenvedésekből fakad, belső napszerűségnek is nevezhetjük. Ilyen napszerű én-erőknek kellett, legalábbis csíraszerűen megérlelődniük a Betesda tavi betegben a harmincnyolc szenvedéssel teli év alatt. A betegben tehát, amikor Jézus elébe lép, nemcsak a vallásos áhítatos hangulat van meg, amit az ünnepi szombat kelt fel; a hosszú szenvedés gyümölcseként egy benső Nap van benne felkelőben. A megszerzett én-erő szférájához kapcsolódik Krisztus, amikor azt kérdezi: „Akarsz-e meggyógyulni?” Mikor aztán látjuk, hogy a beteg felegyenesedik, tanúivá válunk annak, hogy a benne lévő belső Nap, amit Krisztus Énjének Napja ébresztett fel és táplált, széttöri a Szaturnusz bűvkörét.

A Lukács evangélium 13. és 14. részében két szombati gyógyítást ír le, egyiket a zsinagógában, másikat egy vezető farizeus házában, olyan szerkezeti összefüggésben, ami eleve arra késztet, hogy a történések mélyebb rétegéig hatoljunk. Először egy asszony meggyógyítását beszéli el, aki tizennyolc éve beteg és szervezete a kiszáradás következtében megmerevedett és meggörbült. Jézus ráteszi kezét és meggyógyítja úgy, hogy szabadon fel tud egyenesedni. Azoknak a fanatikus tiltakozására, akik ragaszkodnak a szombati nap nyugalmához, Jézus egy képben válaszol, amiből nem hiányzik bizonyos vonatkozás a most véghezvitt gyógyításra: „Képmutató, szombatnapon nem oldja-e el mindenkinek az ő ökrét vagy szamarát a jászoltól és nem viszi-e itatni?” (13:15). A következő részben mondja el a második szombati gyógyítást. Jézus vendég egy vezető farizeus házánál és ott meggyógyít egy vízkóros férfit. S ha ekkor a zsidók tiltakozása nem is jut nyíltan kifejezésre, Jézus mégis elveszi erejét egy hasonló képpel, mint a másik szombaton: „Ki az közületek, akinek szamara vagy ökre a kútba esik és nem vonja ki azt azonnal szombatnapon?” (14:5).

Amíg külön-külön nézzük ezt a két jelenetet, alig hatolunk messzebb, mint azokig a természetes gyógyhatásokig, melyek Jézus lelkéből kiáradnak, bár a külső természet segítsége nem játszik közre. De ha felfedezzük a meggyógyítandó két betegség között kifejezésre jutó polaritást, ekkor észrevesszük, hogy a Jézusból kiáradó gyógyító hatással egy az Én és sors-régióba behatoló egyensúly-erő érvényesül s így a jézusi tettek transzparensén át ismét láthatóvá válik a Krisztus-misztérium. Az elszáradás és megkeményedés, amiben az asszony szenved, egy végletet képvisel nemcsak azért, mert már tizennyolc éve tart. A női szervezet természeténél fogva puhább, nedvdúsabb mint a férfié. Az elszáradási folyamatot tehát még aláhúzza az, hogy egy nő szenved benne. A második jelenet ennek pontosan a poláris megfelelőjét mutatja. A vízkórság túl sok folyadékot jelent és kihangsúlyozza a kórképet az, hogy a beteg férfi. Az asszonyból az életnedvek hiányoznak, a férfiből a formáló és erősítő erők. A képszerű szavakból, melyeket Jézus

99

ellenfeleihez intéz, mindkét alkalommal kicseng a szükséges gyógyítási eljárás. Az asszonyt a folyadékhiánytól, a férfit a folyadék-többlettől kell megszabadítani. Mikor látjuk, hogy egyaránt meggyógyul a túl kevés és a túl sok, úgy tűnik elénk Krisztus alakja, mint az összetartozó de ellentétes végletek nehézségeivel küszködő sorsok kiegyenlítője.

Jairus leánya és a vérfolyásos asszony kettős története kapcsán később majd a sors-szférába kiegyenlítő módon való behatás még klasszikusabb esetéről fogunk beszélni. De már itt is kezdjük sejteni, hogy alapjában véve mélyebb titokról van itt szó, mint pusztán az ápolva gyógyító antik orvostudomány szerinti gyógyításokról. A napjellegű Krisztus-Én, miután áttört a Szaturnusz bűvkörén, elhatol a két beteg egymáshoz-tartozó Énjéig, akik a sors nagy útját járva erre az életükre ellentétes végletű betegség-hajlamokat hoztak magukkal. A betegség elszenvedése révén az Én-ek le tudták küzdeni a távoli múltból rájuk tapadó gyengeségeket; egy Nap-csíra képződött bennük. A Jézuson át ható krisztusi Nap sugarai kikeltik ezt a csírát bennük és belülről kiindulva tudják magukról a szenvedés terhét ledobni. Mikor Jézusban felragyog az arany középút titka, a sötét szombatra ráveti sugarát a Nap napjának hajnalpírja.

A fokozatok

Egy harmadik módszertani kérdéssel is közeledhetünk az evangélium gyógyítási történeteihez. Ez még az elsőnél és a másodiknál is határozottabban ráirányít bennünket a mélyből ható krisztusi alapra. Megfigyelhetjük, hogy a történések milyen összefüggésében történnek a gyógyítások. S ekkor észrevesszük, hogy számos jellegzetes gyógyítás közvetlenül, mintegy azok kihatásaként olyan eseményekhez kapcsolódik, melyek a krisztusi lény földi sorsában magában is jelentős fokozatot és az emberráválás fontos állomását jelentették. Tanúi leszünk annak, hogyan hat a környezetére Krisztus inkarnációs akarata, aki azért jött, hogy beleszője az istenit az emberibe.

A legnyilvánvalóbb példa erre a holdkóros fiú meggyógyítása a megdicsőülés hegyének lábánál. Krisztus megdicsőülése és ezen gyógyítás között a művészek is meglátták a szoros összefüggést, mint azt Rafael nagyméretű képe, a Krisztus színeváltozása is mutatja. A Tábor hegy csúcsán a három legbizalmasabb tanítvány Krisztus lényének legmélyebb titkába pillanthatott bele. Látták, amint földi emberi lényén átvilágít napszerű istenalakja. Megadatott nekik, hogy jelen legyenek, mikor Krisztus egy jelentős fokozathoz érkezett el benső fejlődésében. Most ismét lejönnek a hegyről és látják lent, hogy a többi kilenc tanítvány hiába fáradozik a beteg fiúval. Mikor Jézus meggyógyította a fiút és tanítványai megkérdezik, hogy ők miért nem tudták azt megtenni, azt feleli, hogy az ilyenfajta gyógyítás csak az imádság és szigorú lelki gyakorlatok révén elnyert belső erő gyümölcseként lehetséges. Ezzel azonban tudtukra adja azt is, hogy ez a gyógyítás összefügg azzal, ami a hegyen történt, mert a Lukács evangélium elmondja, hogy a megdicsőülés Napja sugárzott Jézusból, míg imádkozott. A krisztusi élet új fokozatának közvetlen kihatása, hogy a belső Nap, amit a tanítványok a hegyen láttak, győzedelmeskedik a holderők felett, amelyek hatalmukba akarják keríteni az embert. Ha a fiút meg lehetett volna gyógyítani Jézus emberi gyógyerőivel, akkor a kilenc tanítvány is meg tudta volna tenni. De minthogy a krisztusi lény Nap-forrása viszi végbe a gyógyítást, megsejtjük azt is, hogy ezen az egyetlen meggyógyított emberen messze túlmenő folyamatról van itt szó. Csendes és serény emberi megnyilvánulása ez egy új erőnek, ami most már jelen van a Földön.

Nemcsak Krisztus megdicsőülése, hanem az emberré-válásának többi fokozatát jelző események is kihatnak azokban a gyógyításokban, melyek közvetlenül követik őket. Így pl. a Máté evangéliumban az után a jelenet után, amikor Krisztus éjszaka a tengeren jár, azt olvashatjuk: „És mikor megismerték őt annak a helynek a lakosai, szétküldenek abba az egész környékbe és minden beteget hozzá hoznak. És kérik vala őt, hogy csak a ruhájának peremét illethessék. És akik illették vala, mindnyájan meggyógyulnak”. (14:35-36).

Az események összefüggésének kulcsa megnyitja előttünk az utat azoknak a gyógyításoknak a jobb megértéséhez is, melyeket Jézus földi útjának utolsó, harcosan drámai szakaszában vitt véghez. Tulajdonképpen majdnem valamennyi gyógyítása működésének első idejére esik és

100

többnyire Galileában játszódik le. Egy bizonyos meghatározott időponttól kezdve, mint általában Jézus un. „csodái”, gyógyításai is ritkábbá válnak. Egyre érezhetőbbé válik a küszöbönálló események komolysága. Az utolsó átmenés Galileából Júdeába az arénába való tudatos belépést jelenti, ahol döntő harcát meg kell vívnia. Most nem másról van szó, mint az ember és a Föld megmentéséről és meggyógyításáról. De most ellenfeleivel kell megvívnia az emberekért. Lejárt az az idő, amikor Krisztus kozmikus gyógyítani akarása a segítő és gyógyító emberségesség transzparensén át nyilvánulhatott meg. Jézus életének utolsó szakaszára lényegében már csak a jerikói vak meggyógyítása és mint ennek János-i megfelelője, a jeruzsálemi vakon született meggyógyítása esik.

Az evangéliumokban elbeszélt történetek a vakok meggyógyításáról egymással összefüggésben nézve, tanulságos alakzatot öltenek. A fejlődés két állomásán fordul elő vakok meggyógyítása. Világosan áll szemben egymással egy galileai és egy júdeai jelenet. Máténál mindkét esetben két vak, Márknál csak egy-egy vak meggyógyítása szerepel. Lukács csak a júdeai gyógyítást beszéli el és egy vakról szól. Márknál a galileai vak a betesdai megvendégelési csoda utóhangjaként, a tó partján nyeri vissza szeme világát. A lépésenként előrehaladó gyógyítás azt az érzést kelti bennünk, mintha a táj erői különlegesen támogatóan működnének közre benne. A vakot, akit hozzá visznek, kivezeti Jézus a város elé, ahol a tó hullámzó felszíne erőteljesen átlelkesíti a partot. Itt Jézus nyállal keni be a vak szemét és ráteszi kezét. Azután megkérdezi, hogy lát-e valamit. A vak felnéz és így szól: „Látom az embereket, mint járkáló fákat”. Még egyszer ráteszi kezét Jézus a vak szemére és amikor most feltekintteti, látóképessége teljesen helyreállt (Márk 8:22-26). Galilea atmoszférikus csodája különösen a gyógyítás kezdő fokozatánál érezhető. Még nem észlelik a szemek a fizikai dolgok kemény körvonalait. A vak lelke előtt ehelyett az éterikus növekedési és képző-erők világa tárul fel, melynek csodálatos kisugárzási központja van ezen a tóparti helyen. Galilea hatása azonban csak a legkülső réteg. Benne mint burokban rejtőznek a megnyilatkozó krisztusi történések utóhatásai: a csodálatos megvendégelésé, melynek fő hordozói ugyan a tanítványok voltak, melynek hullámai azonban a környéken lakó emberek lelkébe is eljutottak.

A második vak meggyógyítása, ami már a dráma végső komoly felvonásához tartozik, Júdeában játszódik, egészen lent, ahol a Jordán termékeny síkságának szélén Júdea pusztája kezdődik. Arra a fontos pillanatra esik, amikor Jézus végső elhatározással elindul Jeruzsálembe. A status nascendi csodája, ami a galileai természet istenközeledésével volt egybehangolva, már rég kialudt a krisztusi lényben. Az isteni Krisztus-lény, amely kezdetben túlhabzott a földi-emberi edényen, már régen teljesen leküzdötte magát az inkarnációba és emberi létbe. Végül azonban, izzó elhatározó akaratával együtt, magasfeszültségű harcias és győzedelmes magatartásából olyan emberi nagyság lángol fel, amely megüti a kezdeti isteni nagyság mértékét.

Jézus a Holt-tenger közelében azon a helyen tartózkodott, ahol egykor Keresztelő János keresztelt. Itt ért el hozzá Lázár halálos betegségének híre. Vár még két napig, aztán elindul Jeruzsálembe. Ez az elindulás a külső jele annak, hogy elszánta magát a végső döntésre. Mikor azután Krisztus Bethániában kimondja az őserejű szavakat: „Lázár jöjj ki!” akkor ebben az akaratnak ugyanaz a szikrázó tűzereje nyilvánul meg, ami tompított formában már a Jordán-völgy mélyéről való elinduláskor is hatott. Ami Betániában történik és a templom röviddel ezután történő megtisztítása nem más, mint a kesztyű odavetése az ellenfelek elé, akik most már nemcsak akarják, de rá is kényszerülnek, hogy a végsőkig elmenjenek.

Mikor ezen döntő útjának éppen csak hogy az első részét megtette, akkor kerülnek elébe a jerikói vakok. Ami most gyógyítóan hat, már nem a galileai tájjal összhangban álló jóság, mint egykor, hanem Krisztus szikrázó-tüzű komolysága és győzni-akarása. Ez az akarat magával ragadja az úton ülő vakokat. De ez csak azért lehetséges, mert bennük magukban is megvan egy ilyen akaratnak a csírája. A krisztusi akarat által táplált és megerősített saját izzó akaratuk az, ami belülről szakítja szét a szemüket lezárva tartó vakság kötelékét. Az evangélium világosan tudtukra adja, hogy a jerikói vakok meggyógyítása egyben az utolsó tanítvány-elhívás is, mert azt mondja a vakokról: „és követik Őt”. A Márk evangélium, amely mint a galileai jelenetnél, itt is csak egy vakról beszél, a nevét is megnevezi: Bartineus; azt jelzi ezáltal, hogy a gyógyítás apostoli küldetés

101

lángját gyújtotta fel olyan emberekbe, akik bár nem tartoztak a Tizenkettőhöz, de mégis megérdemlik, hogy nevüket megemlítsék.

A János evangélium elbeszélése szerint Jézus Jeruzsálembe, Lázár feltámasztása előtt a vakon születettet gyógyítja meg. A vakok meggyógyítása sorozatának ez a legfelső fokozata. Ez a gyógyító tett is egész világosan ugyanabból a magával-ragadó izzó erőből fakad, ami később Lázár feltámasztásában nyilvánul majd meg. A vakon született az, aki gyógyulása után igazán azok sorába lép, akik résztvesznek a tanítványok misszionárius küldetésében. Az evangélium jelzi azt, amikor kifejezetten hangsúlyozza, hogy a Siloah forrás neve, melynek vizével a vakon születettnek szemét meg kell mosnia, azt jelenti, hogy „a küldött”, vagy „az apostol”. Legvégül Malchus meggyógyítását beszéli el az evangélium, kinek Péter a sors elleni felzúdulásában a fülét levágta. Eltekintve attól, hogy itt az evangélium imaginatív stilizálásával kell számolnunk, melynek keretén belül Péter kardja és Jézus gyógyító tette a szó erőszakosan sebző és újra helyreállítóan gyógyító hatásának képei, itt nem olyan gyógyításról van szó, amit Jézus azért visz véghez, hogy jótettet gyakoroljon egy emberrel. Krisztus egész lénye kizárólag saját akarata következményeire irányul. A végső ítéletet akarja, a legnagyobbat. Getsemáné már győzelmet jelentetett, de csak a kereszthalál lehet a győzelem megpecsételése. A tanítványok nem emelkedtek fel akarata magaslatára. Ellenkező akaratukkal fel akarják tartóztatni azt, ami most következik.

Hogy a Péter által ütött seb meggyógyul, kicsiben annak a jele, hogy a Krisztus által vívott harcnak, nem utolsó sorban éppen lángoló ereje révén, amellyel megvívja, egyetlen célja az emberiség meggyógyítása.

A démonok

Jézus gyógyításai között tág teret foglalnak el azok, melyeket megszállottakon visz végbe. Ezeket az ördögűzéseket tulajdonképpen elsősorban a vándor terapeuták és népi orvosok akkoriban szokásos gyógymódjából érthetnők meg. De egészben véve mégis Krisztusnak a démonokkal való találkozása rejlik mögöttük, ami bármi másnál jobban rávilágít az emberiségfejlődés akkori akut krízisére és veszélyeire. Éppen az volt a jellemző a kor belső állapotára, hogy különösen az előrehaladott, kulturált népeknél járványként terjedt a megszállottság. Úgy látszott, hogy a Lucifer-i szenvedélyek démonai azon a ponton vannak, hogy végleg átvegyék az uralmat az emberiség felett. A római világbirodalom trónján ülő császárok gátlástalan őrültsége csak különösen látható gyújtópontja volt az általános megszállottságnak. Észrevehetővé váltak az Istenek alkonya és a sokféle dekadencia-jelenség következményei, melyekbe a kereszténység előtti idők nagy mágikus vallásos áramlatai beletorkolltak. Istenek helyett tisztátalan szellemek uralkodtak az emberek oltárain. Az egész Földön fellángolt a Lucifer-i tűz. Az előző idők nagy kozmikus Istenei visszavonultak. Fenyegetően lépett fel annak a veszélye, hogy az emberiség a démonok zsákmányává válik, mikor a legnagyobb csendben végbement Krisztus emberré-válásának csodája.

Az első találkozás már az alatt a tizennégy nap alatt megtörtént, mikor Jézus a Jordán-keresztelő után Júda pusztájában, távol az élettől és a világtól, meditatív elmélkedéseknek szentelte magát A háromszoros megkísértésnél mérték össze az ellenfelek először pengéjüket. Krisztus látta felszállni az ellentét-erőket annak az emberi lénynek testi-lelki mélységeiből, amelybe éppen most költözött bele. Győzelemittasan adta át magát Lucifer és Ahriman annak a reménynek, hogy mint általában az embereken, ezen az „emberen” is uralmat nyerhetnek. El is nyerték volna, ha Krisztus mint csodatevő kijátszotta volna isteni fölényét az emberi felett. Mikor telhetetlenségük itt áthághatatlan korlátba ütközött, nagy rémület kellett hogy elfogja őket. Bár emberré válása révén Krisztus belépett az ő területükre, de nem zsákmányként, hanem parancsolóként és legyőzőként. Be kellett látniuk, hogy kicsúszott kezükből az emberiség, melyet már biztosan a markukban éreztek. "Az ember" állt előttük mindazon torzítás és gyengítés nélkül, amit a hosszú fejlődés folyamán ők okoztak rajta, és éppen abban a pillanatban, amikor azt hitték, hogy végleg diadalmaskodnak.

Mikor Jézus tanítva és gyógyítva az emberek közé ment, találkozásuk újra és újra megismétlődött. A kor megszállottságai úgy is megmutatkoztak, hogy sok ember lelki-testi

102

betegségek formájában is szenvedett a démonoktól. Ha az emberek nem is ismerték fel, hogy ki jár közöttük, a démonok azonnal felismerték: „Tudom, ki vagy te: az Istennek Szentje! Azért jöttél, hogy elveszíts minket”. (A német szövegben: hogy megdöntsd a hatalmunkat.) (Márk 1:24, Lukács 4:34) - Ezek a szavak, amiket a démonok az általuk megszállott beteg szájával mondanak mutatják, hogy viharos fergetegként micsoda rémület és félelem járta át a Lucifer-i és Ahriman-i szellemek világát.

Azok a betegségek, amelyek révén az emberek a démoni hatalmak befolyása alá kerültek, kihatásaikban az Én-zónát érintették. A betegség megakadályozta az Én-eket, hogy nyugodtan éljenek a testi-lelki burokban. Helyükbe a démonok fészkelték be magukat. A megszállottak gyógyításában először a jézusi lélek harmonizáló és megnyugtató hatása érvényesült, ami megszüntette az emberek elidegenedését saját énjüktől. Ehhez kapcsolódott Krisztus hatása az Én-ekre, melyeket a Krisztus-Én tüze megerősített s így erősebben inkarnálódtak.

A démoni megszállottak gyógyításának előjátéka a megkísértési történet volt, kozmikus jelentőségű folytatása pedig a korai kereszténység népszerű hagyománya „Krisztus pokolra-szállásáról”. Mikor Krisztus meghalt a kereszten, belépett a halottak birodalmába, ahol a Lucifer-i és Ahriman-i szellemek éppen azon voltak, a hogy átvegyék a korlátlan uralmat. Golgota órájában, mikor a Földön a Nap elsötétült, a halottak birodalmában felkelt a Nap. Megtört a démonok sötét hatalma. A régi redentiai Húsvéti játékban, mikor a láncokat szétszaggató, fénylő alak belép az árnyak szférájába, az ördög rikácsolva idézi a 24. zsoltárbeli kérdést: Quis est iste: „Ki ez a király az ő glóriájában?” Felismerik őt, de mégsem akarják tudomásul venni, hogy ő az. „Krisztus pokolra-szállása” a legnagyobbszabású démonűzés. Ettől kezdve egy olyan erő működik, melynek révén az emberi Én-ek, miután átmentek a halál kapuján, szabadok lehetnek a sötétség és önmaguktól való elidegenedés varázsától.

Krisztus új, kinyilatkoztatásszerű megjelenése korunkban, amit „Krisztus újra-eljövetelének” szoktak nevezni, Krisztusnak a démonokkal az idők fordulóján történt találkozásának ismétlése és fokozása lesz. Akkoriban Mihály arkangyal, Krisztus útjának harcos előkészítője, a szellemi világban újabb győzelmet aratott a sárkányerőkön. „Fent” megtisztult a levegő, de a legyőzött démonok lezúdultak a Földre és azt hiszik, itt átvehetik a tőlük kétezer évvel ezelőtt elragadott uralmat. Ez az oka annak, hogy Krisztus visszatérésének ideje egyben az Antikrisztus kora is lesz. Akkorra azonban hatalmas erejűvé érlelődik Krisztus Napja. Kétezer évvel ezelőtt Krisztus először az élőket szabadította meg a démonok igézetétől, azután a halottakat. Most, a szellemi világ megtisztított levegőjében először a vele kapcsolatban álló halottak fognak győzedelmes fényében részesülni. Ezután kell a Földön is hatnia a gyógyító fénynek, mely megtöri az Antikrisztus varázsát és a nehéz, lélegzetfojtó nyomást leveszi a lelkekről.

Az Én-beteljesülés misztériumai lesznek annak a kornak a gyógyításai, melyben az Újra-eljövendő a démoni megszállottságtól való nagy gyógyítását majd véghezviszi. Az embereknek akkor már közvetlenül kell megragadniuk azt, ami hajdan krisztusi hatásként a jézusi hatások transzparensén keresztül azokkal együtt mutatkozott. Az emberi n-eknek minden érzékenységüket arra kell felhasználniuk, hogy bátorságot és erőt merítsenek ahhoz, hogy tűznek érezzék magukat és a Krisztus-én nagyobb és erősebb tüze elé lépjenek, hogy ebből táplálkozzanak s belőle erősödjenek. A jövőben az orvostudomány kiegészítéseképpen szükség lesz egy olyan belülről ható Én-jellegre is, melyen a szellem izzik át. Ez magához és magába vonzza a segítő krisztuserőket. A materialista gondolkodás végzetes tévedéseihez tartozik, hogy azt hiszi, az ember egészséges marad ha kíméli magát. Akinek az a sorsa, hogy gyenge, beteg testben éljen, természetesen a rendelkezésére álló fizikai erőivel kell hogy gazdálkodjon. De nem szabad, hogy egy ilyen okos gazdálkodás a bensőjét tegye beteggé. Az egyetlen, ami tartósan egészségessé teheti az embert, a belső kezdeményező erő és aktivitás kifejlesztése. Aki csak fenntartással vesz részt a dolgokban hogy kímélje magát, valójában a gyengeség és betegség alapját vet meg. A szászszázalékos lelki bevetés és az egész emberből kiinduló életvitelhez való bátorság győzi le leghamarabb a kisebbrendűségi komplexumokat és betegségcsirákat s végül egészen a testiségig menően hozzájárul a gyógyuláshoz. Ezzel természetesen nem akarunk az üzletieskedés szószólói lenni. Ez

103

mindig az igazi belső aktivitás elől való kitérésből származik, mely belső aktivitás ugyanakkor a léleknek a nyugalomra és áhítatra való képességét is jelenti.

A teljesen és maradéktalanul önzetlenné vált szív- és én-erőt nevezi az evangélium „hit”-nek. Ez az, ami magának Krisztusnak a szavai szerint belülről hatva segített az evangéliumban elbeszélt gyógyításoknál. Mikor a meggyógyított betegekhez ismételten így szól: „A te hited segített rajtad”, akkor a betegek legbensőbb lénymagjukban érezhették magukat igazolva, mert tudatára jutottak, hogy tulajdonképpen nem külső hatásra, hanem a bennük lakozó magasabb Én révén gyógyultak meg. A Krisztus-Énnel betöltött ember-Én akkor bimbó volt; a jövőben, ha teljesen kinyílik, ez lesz az az Aesculap-bot, amely elől ki kell térniük a betegségnek és a démonoknak.

104

VII. Fejezet

Halottak feltámasztása az Evangéliumban

A misztérium princípium

Az a három ige, amit Jézus Jairus leánya ágyánál, a naini ifjú koporsójánál és Lázár sírjánál kimondott:

Talitha kumi.Ifjú, mondom neked, kelj fel!Lázár, jöjj ki!

a csúcspontját jelenti mindannak a szellemen uralkodó fenséges akaratnak, ami csak emberből a Földön fellángolhat. Joggal érezzük bennük a krisztusi akarat bilincseket széttörő, sírokat megnyitó erejét. De mint gondolkodó emberek mégis a legsúlyosabb kérdések előtt találjuk magunkat, ha a halott-feltámasztási jeleneteket úgy nézzük, ahogy azokat az evangélium elbeszéli. Pl. nem vagyunk képesek a Nain város kapujánál történteket egyszerűen csak úgy elképzelni, ahogy azt a korábbi évszázadok naiv, kritikátlan érzéseikkel még megtehették: egy halottat visznek arra, az anya gyásza és könnyei felkeltik Jézus részvétét és felhasználja emberfeletti mágikus hatalmát arra, hogy a már testetlenné vált ifjút visszahívja az életbe.

Még ha abból a szemléletből indulunk is ki, hogy Krisztus isteni ereje révén valóban képes volt halottakat feltámasztani, akkor is számos kétkedő kérdés nyomul elénk. Miért részesítette éppen ezeket a halottakat előnyben? Nem érdemelt volna bármelyik más eset is hasonló részvétet? Végül is Jairus leánya, a naini ifjú és Lázár is újra meg kellett hogy haljon. Az az ok, ami Krisztust rábírta, hogy ilyen hallatlan módon lépjen ki embermivolta-szabta tartózkodásából, semmi esetre sem lehetett ezen emberek földi életének egy viszonylag rövid időre való puszta meghosszabbítása. Ha pedig arról volt szó, hogy a halálnak megmutassa, hogy nincs korlátlan hatalma az emberi lény felett, miért nem támasztott fel Jézus sokkal több halottat. Ílymódon nemcsak sok áldást és vigaszt hozhatott volna, hanem az életbe vetett hit egész áradatát fakaszthatta volna.

A halott-feltámasztások sem természetfeletti mágikus csodatettek. Mikor Jézus ezt a három őserejű halott-feltámasztó igét kimondta, nem szegte meg a teljes inkarnálódásra és az általános emberi sorshoz való hasonulásra irányuló lelki beállítottsága törvényeit. Ezekben a jelenetekben, melyek első pillantásra a csodákban való hit bevehetetlen erődítményeinek látszanak, egy évszázadok óta feledésbe merült életelv nyúlik át az evangéliumok területére. Ha a halottak feltámasztásáról szóló történetek rejtélyének megoldására törekedve, türelmes megismerési próbálkozásaink során újra felfedezzük ezt az életelvet, ez a legjelentősebb következményekkel jár az egész evangéliumhoz való viszonyunkban. Az evangélium visszanyeri szellemi nívóját és kimeríthetetlen mélységű hátterét. Kinyilatkoztatás-jellege ismét érvénybe lép a modern ember számára is, ha az túlnőtt a dogmákban való hiten és csak a tiszta kritikus gondolkodás törvényeit követi. ez az életelv a misztérium- és beavatási princípium, ami a régi világok Istenektől hordozott mivoltát és kultúráiknak a templomi nagyságot adta.

Ez két helyen nyúlik át az evangéliumokba. Mindkét esetben az evangélium három szereplőjében testesül meg a misztériumok és a beavatás világa. Jézus életének kezdetén a három szent király az, aki mint az ősrégi szent templomi kultúrák követe eljön, hogy tiszteletét mutassa be a Betlehemben megszületett kisgyermeknek. A Máté evangélium nem királyoknak, hanem „magoi” azaz mágusoknak nevezi őket, vagyis a beavatás hordozóinak. Mint beavatottak, ki tudják betűzni a csillagok nyelvét s így leolvasták az égről, hogy az emberiség nagy tanítója, aki évezredekkel ezelőtt a bölcsességnek azt a három áramlatát megalapította, melynek jelenleg ők a hordozói és képviselői, most új, döntő jelentőségű inkarnációba lép be. (A Máté-evangéliumbeli Jézus és Zaratusztra közötti összefüggést lásd „Kindheit und Jugend Josu” - Jézus gyermekkora és ifjúsága,

105

42-58 o.) A másik motívum, amely sokkal drámaibb módon hozza be az evangéliumokba a misztérium-princípiumot, a halottak feltámasztása, mellyel a Jairus leányáról, a naini ifjúról és Lázárról szóló történetekben találkozunk.

Ahol az evangéliumok hátterében feltűnik a régi beavatások világa, ott mindenütt bele vannak szőve, mintegy belevarázsolva a szövegbe a karmáról, a reinkarnációról, a sors törvényéről és ismételt földi életekről szóló titkok is. Bár a golgotai misztérium idejében és közvetlen környezetében az ezekről a titkokról való tudásnak legfeljebb ösztönös, töredékes utóhangjával találkozunk. Évszázadok óta elmúlt már az igazi régi misztériumok ideje, melyekben még tudtak a karmáról és a reinkarnációról. De azok a különleges sorsok, amik az emberiség történetének ezen a csomópontján előadódtak, belső dimenzióik révén olymértékben robbantják szét újra és újra a szokásos kereteket, hogy megismerésünkkel végül is csak akkor válthatunk úrrá fölöttük, ha meg tudjuk látni bennük a korábbi földi életek utóhatását és későbbi életek előzetes hatásait. A karma-törvény Jézus környezetében - ha nem is tudatosan, de tényszerűen, - erősebben hat mint másutt. Ez az oka annak, hogy a kereszténység eddigi fejlődése folyamán Jézus életének egész sor fontos eseményét nem tudták teljesen megérteni, hanem arratikus tuskókként állnak ott ma is. (Geológiai szakkifejezés, vándorköveknek is hívják. Nagy kőzettuskók, amik eredetileg nem ott voltak ahol ma találhatók, és nem a gleccserek vagy jéghegyek sodorták oda. Ford.) Csak ma tudunk ismét teljes emberi megértéssel beléjük hatolni, mert hála annak a világnézeti áttörésnek, amit R. Steiner életműve jelent, a misztériumok rég letűnt világának megértésével együtt az ismételt földi életekről való tudás is feltámadt. A három halott-feltámasztás mint a régi misztériumok igen erős átnyúlása a krisztusi korba, különösen feltételezi a reinkarnációról és karmáról szóló tudás ismételt megszerzését.

Az evangéliumok halott-feltámasztási jeleneteinek megvannak a megfelelői az Ó-testamentumban, ott, ahol az izraelita próféták élete feljut végső, drámai csúcspontjára. A Márk evangéliumról tartott előadásaiban Rudolf Steiner fontos kulcsot adott a próféták életének megértéséhez, ezt próbáltuk meg alkalmazni az Ó-testamentum ábrázolásánál („Könige und Prophetea”, Királyok és próféták). Itt leírjuk, hogy a próféták, akikből a sors egy viszonylag rövid időszakban oly sokat gyűjtött össze, bár akkori életükben maguk nem voltak beavatottak, de bennük az ó-testamentumi nép nagy megpróbáltatásainak idején olyan egyéniségek jelentek meg, kik korábbi életükben a legkülönbözőbb népek és kultúráramlatok keretében megkapták a beavatást és mint beavatott vezetők működtek. Prófétai adottságukat és erejüket a múltban átélt beavatás karmikus utóhatásának köszönhették. Irányadó korábbi földi életükben a Föld legkülönbözőbb pontjain az emberiség templomaiban a misztikus tanítvány útját járták, ami a próbatételek számos fokozata után végül a misztikus halálhoz vezetett, a háromnapos halálhoz hasonló templomi alváshoz, amely sirbatétellel is járt. Mikor a beavató mester három nap múlva visszahívta őket az életbe és felkeltek a koporsóból, lelkük állampolgárságot nyert a küszöbön túl abban a szellemi világban is, ahova az ember különben csak halála után jut el. Mint feltámadottak, új emberré, új, kitágult tudat hordozóivá váltak. A misztériumtemplomokban korábbi életükben átélt beavatási élményeik újraéledése révén a próféták életük bizonyos pillanatától kezdve magasabb inspirációkból meríthettek és az isteni sugallatok tolmácsaiként léphettek az emberek elé.

Az Ó-testamentum könyveiben sok, az újtestamentumi halott-feltámasztásokra emlékeztető drámai esemény jelenti meg azt a pillanatot, mikor a hajdani beavatási sorsok újra feltörnek a próféták lelkében. Már Éliás és Elisa történetében is vannak ilyen jelenetek: látjuk, amint a két nagy próféta egy-egy fiút támaszt fel a halálból és az, akit Éliás hív vissza az életbe, egy özvegyasszony fia. Mindkét eset imaginatív ábrázolással egy fontos, áttörésszerű lelki eseményre utal magának a prófétának az életében Van egy ilyen esemény Hiskia király életében is, akit szintén a próféták közé kell sorolnunk. Ézsaiás könyvében találjuk meg, amely a szóban forgó sorstitkot annyival is világosabban illusztrálja, hogy nem öltözteti imaginatív formába. Miután Jeruzsálem csodálatosképpen megmenekült egy nagy veszedelemtől, Hiskia súlyos betegségbe esik. Három napig fekszik halálhoz hasonló állapotban, míg Ézsaiás próféta vissza nem hívja az életbe. Ettől kezdve felgyullad Hiskiában a prófétai tudat hatalmas fáklyája. Ez világos példája annak, hogy egy nagy megrázkódtatás nemcsak a beavatás gyümölcsét, hanem utórezgésként magát a beavatási

106

aktust is újra feléleszti. Hasonlóképpen kell értelmeznünk Jónás próféta sorsát is, amit nagyszerű mitikus öltöztetésben ábrázol a Biblia. Azok a korok, amelyek értelmileg és érzelmileg is elvesztették a kulcsot az ilyen ábrázolásokhoz, egészen fantasztikusnak tarthatták azt az elbeszélést, hogy egyszer egy embert elnyelt egy hal és három nap múlva ismét elevenen visszakerült a szárazföldre. Itt is egy korábbi életben átélt beavatási dráma újra-átéléséről van szó. A három nap képe, melyet Jónás „a cethal gyomrában” tölt, nem más mint imaginatív tükröződése annak a három napnak, melyeken egykor a sírban feküdt, mikor „a hegyek alapjáig süllyedt alá és bezáródtak a föld závárjai felette” (Jónás 2:7). Meglehet, hogy ezt az áttörésszerű újra-átélést egy természeti katasztrófa váltotta ki: mikor a hajó, amelyen Jónás a tengeren utazott, viharba került és neki, mint hajótöröttnek, három napig kellett harcolnia a dühöngő elemekkel. Mintha közben mélyen be lett volna temetve, de most villanásszerűen újra megjelenik az a változás, amit egyik korábbi életében a beavatás útján vívott ki magának. (Lásd „Könige und Prophetea”, Királyok és próféták). Az a kulcs, amely a próféták sorsának és kinyilatkoztatásainak titkát felnyitja, segít nekünk az evangéliumban szereplő halott-feltámasztások rejtélyét is megoldani.

Átmenet Kapernaumba

A halottak feltámasztásánál is uralkodóan lép fel a tájak polaritása, melynek feszültsége Jézus egész életében érezhető. Jairus leánya és a naini ifjú feltámasztása Galileában játszódik. Annak a tájnak a csodája veszi körül őket kékségével és fényével, amelybe mindenütt beragyog az érzékfeletti élet erőinek napszerű, égi visszfénye. Nain városa a Táborhegy lejtőjén fekszik, a Hegyek Hegyénél, melyet már kozmikus napszerű alakja is arra predesztinált, hogy Krisztus megdicsőülésének színhelye legyen. Kapernaum városa, melyben Jairus háza volt, a Genezáret tó partján fekszik, nem messze északra Betesdától, „a halak városától”. Nincs olyan hely, ahol Galilea életet adó csodája nagyobb őserővel nyilvánulna meg. Itt hatja át a Tavak Tava hullámzó vizét a legelementárisabb elevenség. A harmadik halott feltámasztásának, Lázár drámájának színtere a polárisan ellentétes táj. Itt Júdea szigorú eleme vesz körül. Betánia városkája fent van az Olajfák hegye másik oldalának lejtőjén, amelyik elfordul Jeruzsálemtől és a Holttenger földalatti mélységeibe vezet le. Ott kezdődik a Júda puszta hatalmas területe és a városka neve, „a szegénység háza” kifejezi azt a motívumot, ami az egész tájon kozmikus dimenziójúvá fokozódik.

A Jairus házában lejátszódó jelenetet nem nevezhetjük ugyanolyan joggal halott-feltámasztásnak, mint a mások két feltámasztási jelenetet. A kisleány mély álma még nem ment át a halálba. Jézus maga mondja: „Nem halt meg, csak alszik”. Amit rajta véghezvisz, inkább egy titokzatos gyógyítás mint halott feltámasztás. De azért itt is ugyanazok a misztériumok játszanak szerepet, mint Nainban és Betániában.

Hogy megértsük, mi is történt itt, először a jézusi élet drámai folyamatának egyik jelentős fordulópontját kell szemügyre vennünk. Nemrég történt, hogy Jézus megtette a sorsdöntő lépést Názáretből Kapernaumba. Egész ifjúsága Názáretben játszódott le, fent, Galilea magaslati részén, ahonnan a pillantás nyugat felé egészen a Földközi tenger ragyogó tükréig ér el, befelé a szárazföld felé pedig a Genezáret tó kobaltkék felszínének és a Táborhegy gömb alakú csúcsának egy-egy darabját egyaránt kifürkészheti. Mikor azonban Jézus Keresztelő János fogságba vetése után elhivatottnak érezte magát arra hogy tevékenységével kilépjen az emberek közé, elfordult gyermekkora és ifjúsága színterétől. Ettől kezdve az evangélium Kapernaumot hívja az Ő városának- Annak, hogy megváltoztatta lakóhelyét, megvan a jelentősége. Máté kifejezetten hangsúlyozza és aláhúzza átmenetelét: „És odahagyva Názáretet, elméne és lakozék a tengerparti Kapernaumban, a Zebulon és Naftai határain, hogy beteljesedjék amit Ézsaiás próféta mondott, így szólván: Zebulonnak földje és Naftainak földje, a tenger felé, a Jordánon túl, a pogányok Galileája. A nép amely sötétségében ül vala, láta nagy világosságot és akik a halálnak földében és árnyékában ülnek vala, azoknak világosság támada” (4:13-16).

Széles horizontja ellenére, Názáret jellege mégis szigorú volt. A kopár sziklarészek, melyek körülveszik, még ma is azt a benyomást keltik, mintha az életben szegény Júdea egy szigetét

107

varázsolták volna Galilea kertjébe, éppúgy, mint ahogy Betlehem az élet oázisa a júdeai pusztaság birodalmában. Jézus idejében valószínűleg magában a városkában is komoly szükség és szigorúság uralkodott. Hiszen nem szabad település, hanem az aszketikus esszénus rend kolóniája volt, akiknek szigorú életszabályai nem csak a rend tulajdonképpeni tagjaira, hanem a rend szolgálatában álló világi családokra is vonatkoztak. Ezzel szemben Kapernaumban a hullámok friss levegőjén kívül, amit a tó küldött a városba, a széles nagyvilág élete is ott lüktetett. Itt érte el a régi időktől fogva híres Via Marina, s „tenger útja” a tó partját, amit aztán Betesdáig követett. Ez volt az az ősrégi hadi- és karavánút, ami a régi világ két kultúrországát, Babilont és Egyiptomot egymással összekötötte. Ezen az úton vonult egykor Ábrahám, mikor elhagyta atyái földjét, Mezopotámiát és Egyiptomba vándorolt, míg végül élete ingája Babilon és Egyiptom között középen, a Jordán vidékén megállt. Nemsokára Pál fog ezen az úton Jeruzsálemből Damaszkuszba menni, hogy mint megváltozott ember térjen azután vissza ugyanezen az úton.

Az a lépés, amit Jézus akkor tesz meg, mikor Názáretből átmegy Kapernaumba, a szűk korlátok maga mögött hagyását és az emberiség tág horizontjához való átmenetet jelenti. Egyszerre hagyja el a család és a különleges vallásos tradíciók bűvkörét, ami szülővárosában körülvette. Csak most érkezik el oda, ahol már a világ minden népe és minden szellemi áramlata felé fordulhat, - még a pogány természeti vallások felé is - hogy beléjük lehelje az új élet leheletét. Elsősorban a vérrokonságtól a szellemi rokonsághoz vezető lépésnek nevezhetjük azt, amit most megtesz.

A Lukács evangélium ezt az átmenetet két zsinagógai jelenettel ábrázolja. Látjuk Jézust amint ifjúsága szokásait kegyeletes hűséggel ápolva, szombaton együtt van szülővárosa többi kegyes férfiával a Názáreti zsinagógában. Rá kerül a sor, hogy a szekrényből kivegye az írástekercset és abból felolvasson. Ézsaiás próféta könyvéből olvas fel egy részt, amely a messiási jövő csodálatos gyógyításairól szól. Mikor befejezte, mindenki várakozóan veti rá pillantását. De ahelyett, hogy a szokásos írásmagyarázatba kezdene, így szól: „Ma teljesedett be ez az írás a ti hallástokra” (Luk. 4:21). - (A német szövegben: Ma teljesedett be ez az ige a szemetek előtt.) Először még úgy tűnik, mintha szavai meghallgatásra találnának, mintha szülővárosa kegyes férfiai meg tudnának nyílni lényének különleges mivolta és küldetése számára. De mikor tovább beszél, széttöri a vérségi és népi kötelékek kereteit és példákat hoz fel arra, hogy már Illés és más nagy próféták idejében is idegen népek között vitték véghez a legnagyobb csodákat. Merészségére most már vak dühük a válasz. Azt mondják róla hogy elmebeteg és kivezetik a város előtt lévő egyik kopár sziklára, ahonnan azokat szokták letaszítani, akiknek szelleme elborult. Jézus azonban átmegy közöttük és eltávozik.

Rögtön ezután Kapernaumban, a tengerparti városban látjuk. Hűen a törvényhez, itt is a zsinagógába megy. És lám, itt nyitott szívekre talál, úgy hogy szava először válhat olyan hatásossá, mint egy természeti erő. A démonok pedig már világosan felismerik, hogy ki Ő valójában. Egy megszállottból, aki a jelenlévők között van, ugyanazokat a misztériumi szavak mondják ki a démonok, melyeket Jézus a kánai mennyegzőn anyjának mondott és amik egy közte és köztük lévő titkos erőáramlatra utalnak: „Mi működik itt köztünk és közted?” De most magától kibontakozik a Jézusból kiáradó harmonizáló, gyógyító erő is: a megszállott az egész gyülekezet ámulatára egyszerre megszabadul a démoni igézettől. Jézus tanító szava és gyógyító tette a fogékonyság vibrálását váltja ki és ez elterjed egész környezetében. Itt az emberiség világméreteinek lehelete érezhető. Nem kell keserű harcot vívnia a népi és vallási kötöttségek szűk korlátai ellen.

A názáreti és kapernaumi zsinagóga, bár természetesen alig őriztek meg valamit akkori állapotukból, még ma is jelképezi azt az ellentétet, ami ehhez az elszánt fordulathoz vezetett Jézus életében. A názáreti zsinagóga szűk, sötét kis csarnok. Igazi képviselője annak az elvnek, ami a szigorú zsidó zsinagógákban uralkodott: kizárni a napfényt és minden szépséget, tudatosan elzárkózni mindattól, amit a természet és a művészet adhat, szigorúan és sötéten csak az ember benső világára koncentrálni. A kapernaumi zsinagóga ezzel szemben egy egészen más világhoz tartozik. Ha romjához közeledünk, ami a város egyedüli maradványaként az eleven hullámverésű tengerparton fekszik, azt hinné az ember, hogy inkább görög templom, mint zsidó építmény előtt áll. Büszke, magas, fény- és levegőjárta oszlopsorok vették körül és tagolták a teret. Az alakzatok kimeríthetetlen gazdagsága mutatja, milyen tág teret adtak az építők az emberi művészi érzéknek.

108

Az oszlopfejeket és hevedergerendákat, melyek ma nagyrészt hatalmas töredékekben hevernek a földön, nemcsak pentagrammok, hexagrammok és egyéb mágikus jelek díszítik, hanem a Nap és Hold szimbólumai is; a hétkarú gyertyatartó és ősi sátor ábrázolásai mellett megpillanthatjuk a szőlővessző dyonisusi motívumát is. A képekben és szimbólumokban való örömük odáig terjedt, hogy a nagy sarokoszlopok alaprajzának szív-alakot adtak. Úgy látszik, hogy itt teljesen figyelmen kívül hagyták és távoltartották magukat az Ó-testamentum képtilalmától, amit a názáreti sötét szobácskában szigorúan betartottak. Ehelyett a napfényes görög szellem egyesült az ősi szövetség szigorúságával s ez elvezetett a Nap magsejtéséhez majdnem úgy, ahogy az Apolló templomaiban érezhető. A kizárólag csak a törvényre tekintő ortodox zsidóság komoran szigorú szelleme átadta helyét a görög zsidóság szabadabb és tágultabb szellemének, mely a görög nyelv és művészet szellemével kötött szövetséget, hogy elvethesse a szellemi magot a vérszerinti nép zárt körén túl az egész emberiség szántóföldjébe.

A múlt erői és a jövő titkai

Jézus Kapernaumot teszi saját városává, mert - ha kifelé csak alig láthatóan, csíraszerűen is, - de itt építheti ki a nemzetségtől az emberiséghez vezető utat. Az evangéliumból megtudjuk, hogy Kapernaumban, az ottani lelkek tágult és felnyílt volta következtében már korán létrejött a tanítványok körén túl egy sugárzóképes szellemi család kezdeti formája, ami igazolta a pusztán vérszerinti család uralmi szférájától való elfordulást. Mintegy mellékesen tudjuk meg, hogy azok között, akiknek van érzékük a krisztusi lény megérzéséhez, egész sor olyan személy van, akik a város szellemi és kulturális életében vezető szerepet játszanak.

Ezek elsősorban a „kapernaumi százados”, a város melletti erődítményt megszállva tartó római csapat centúriója, és Jairus, a zsinagóga vezetője. Eleven, sorsszerű összefüggésben állnak egymással, bár más-más néphez tartoznak, más a vallásuk és más nyelvet beszélnek. Ez kiderül, amikor a zsinagógai közösség vezetői Jézushoz mennek, hogy a százados szószólójaként Jézus segítségét kérjék beteg szolgája számára. Ezek a legelőkelőbb kapernaumi zsidók, akiknek élén Jairus áll, hogy súlyt adjanak közbenjárásuknak, dicsérik a százados nemes jellemét és emberséges lelkülete bizonyítékául elmondják, hogy nem zsidó létére zsinagógát épített a zsidóknak (Luk. 7:5).

Bár a régészek stílustörténeti okokból azon a véleményen vannak, hogy a zsinagóga, melynek nagyszerű romjai még ma is ott állnak a tengerparton, legkorábban az I. és II. sz. fordulóján épülhetett, bizonyosan a tradíciónak van igaza, ami azt tartja, hogy ugyanaz az épület ez, melyben Jézus egykor az emberekhez szólt. Nem jámbor csalás az, ha elképzeljük, hogy a belső falak mellett végigfutó kőpadokon azok az emberek ültek, akik Jézus szavait hallgatták. Ezt talán azzal lehetne bizonyítani, hogy Jeruzsálem és a templom 70-ben történt lerombolása után a gyász miatt hosszú ideig egyáltalán nem építettek zsinagógákat. Itt tehát az a különös dolog történt, hogy abban a városban, ahova Jézus lakóhelyét Názáretből áttette, egy római százados görög szellemben zsidó zsinagógát épített anélkül, hogy tudta volna, hogy ezáltal egy építőkövet adományozott a keresztény fejlődés átfogó templomához.

Jairus, a zsinagóga vezetője tehát semmi esetre sem először találkozott Jézussal, mikor eljött hozzá és kérte, hogy gyógyítsa meg kislányát, aki halálos beteg. Jelen kellett hogy legyen, amikor Jézus először olvasott fel, tanított és gyógyított ebben a zsinagógában. S mikor ő maga jutott bajba, minden bizonnyal visszaemlékezett arra a csodálatos segítségére, ami a százados szolgájának éppen az ő kérésére jutott osztályrészül. Nem kell azt képzelnünk, hogy két olyan ember, mint a százados és Jairus, a Jézus körül kialakuló, szorosabb kapcsolatot jelentő egyazon közösséghez tartozott. A köztük lévő sorskapcsolat valószínűleg néhány találkozásra szorítkozott s a külső távolság megtartása mellett inkább föld alatt folytatódott. A lényeges az, hogy előítélet-mentes és

109

bizalommal telt lelkük befogadó-képes volt azzal a lénnyel szemben, aki mint Názáreti Jézus a Földön járt és ezáltal az emberiségnek ahhoz a szántóföldjéhez tartozott, amibe a jövő gabonáját el lehetett vetni.

Jairus házában olyan kép alakul ki, ami magától értetődően, szépen szimbolizálja az emberiségnek azt a fokát, amihez Jézus élete felemelkedett. Jairus eljött hozzá, hogy segítséget kérjen haldokló kislánya számára. Házánál Jézust és Jairust már a halottsiratók tolongása és lármája fogadja. Jézus csak három legbizalmasabb tanítványát viszi magával és az extázisban jajgató gyászoló tömeget kiküldi a házból. A leányka halottas ágya körül, ami azt az érzést kelti bennünk, hogy Hófehérke üvegkoporsója áll előttünk, jelentős hetesség alakul ki, mintha a legtisztább csillagszférák tükröződnének ebben a csendes jelenetben: Jézus áll középen két három-három tagból álló csoport között. Egyik oldalon az apa, anya és a leányka a vérrokonság hármasságát alkotja; szemben áll velük tiszteletteljes némaságba merülve a három tanítvány, mint a szellemi rokonság képviselője és sejteti a családnak azt az új fajtáját, ami mostantól fogva a közös szellemi erőfeszítésekből kifejlődhet. A vérszerinti kötelék csoportjára árnyék esik. A leányka aludt. Hiányzik az életereje abban a pillanatban, amikor az érettség küszöbét kellett volna átlépnie. Abból a képből, amit a sors szemünk előtt formál meg, megsejtjük, hogy lassanként bealkonyul a vérrokonság erőinek, amikből az emberiség életét eddig merítette. S mikor Jézus a mantrikus misztérium formulát használva így szól: „Talitha kumi” „Leányka kelj fel!” a halódó világba egy ébresztő szikra száll, ami egészen más szférából jön, mint a fizikai életnemzés. Szellemi életnemzés jön létre s ez olyan, mintha egy új Nap első sugarai törnék át egy mindent átfogó naplemente homályát. A legtávolabbi jövő sejtelmei ébredeznek még alig érezhetően.

Az evangélium maga is lényegesen hozzájárul a misztérium megértéséhez, amikor két, először összefüggéstelennek látszó történetet egymásba fon. Mikor Jézus tanítványai kíséretében útban van Jairussal annak háza felé, a forgalmas utcán egy asszony közeledik hozzá, aki tizekét év óta súlyos betegségben szenved s most az a hit tölti el, hogy Jézus ruhájának csak a szegélyét kell megérintenie és akkor meggyógyul. Mikor sikerül tervét megvalósítania, ez a nagy tolongás ellenére sem kerüli el Jézus figyelmét. Így szól az asszonyhoz, aki már érzi, hogy betegsége megszűnt:” A te hited megtartott téged”. (A német szövegben: segített rajtad.) Azután folytatja útját Jairus házához.

Az evangélium nem illesztené egymásba a két történetet, ha egy mélyebb oksági szinten nem függenének össze. Anélkül, hogy közvetlenül utalna rá, tudtunkra adja az evangélium, hogy a beteg asszony és az elaludt leányka között mély sorsösszefüggés van. Az asszony éppen annyi ideje szenved vérfolyásba, amennyi idős a kislány. Mikor tizenkét évvel azelőtt a kislány megszületett, akkor tört ki az asszonyon a betegség. Rudolf Steiner már 1910. körül többször hangsúlyozta, hogy az evangélium gyakran a kompozíció nyelvén hívja fel figyelmünket a sorsösszefüggésekre. A kislány véréből hiányoznak azok az erők, amik szükségesek ahhoz, hogy élete előrehaladtával át tudja lépni az érettség küszöbét. Az asszony viszont, kinek élete érdekes módon párhuzamosan halad a gyermekével, azért szenved, mert túl sok jutott neki abból, amiből a másiknak túl kevés. Nincsenek meg szervezetében azok a formáló erők, amelyek ezt a többletet kormányozni tudnák. A Jézusból kiáradó gyógyító erő mindkét oldalra sugárzik: meggyógyítja a túl sokat és a túl keveset is. Egy arany középút nyilvánul meg itt, ami nemcsak egy embernek, hanem egy sorsszerűen összetartozó csoportnak adja meg az egyensúly erejét.

Itt az evangéliumnak egy olyan pontjához jutottunk, ahol a rejtély megfejtését nem találhatjuk meg az ismételt földi életek gondolata nélkül. Távol áll az evangéliumtól, hogy ezt a gondolatot mint ilyet még csak jelezze is. De a tények olyan összefüggését állítja elénk, ami csak a korábbi életek alapján ható karma titok megvalósulása lehet. Türelmesen megvárja azt az időt, amikor a reinkarnáció törvényének ismerete ismét elevenné válik az emberiségben. Addig a Jairus történetében olvasható kapernaumi kettős jelenet megértése az érzések hatáskörébe van utalva. De akkor majd világosan felismerik, hogy a beteg asszony esetében lévő túl sok és az elalvó kislánynál a túl kevés oka egyaránt előző életükben van. A szellemi törekvések során egykor közösen átélt sorszerű megakadás, amit a vér erőinek megbénulása, elégtelenné-válása okozott, most újra felmerül két polárisan ellentétes betegséghajlam formájában. A két ember örök Énje magával hozta

110

ezeket a testi nehézségeket, hogy elszenvedésük által kivívják azt az erőt, ami belülről segíti át őket a holtponton. Ha ismét arra kerül a sor, hogy életútjukat egyesítsék, akár ebben, akár egy későbbi megtestesülésükben, akkor lelki erőik egyensúlyáért közösen küzdhetnek és közösen is kell küzdeniük. Azáltal, hogy sorsuk mindkettőjüket összehozza Jézussal, útjuk mintegy megrövidül. A tisztaságuk és hitük által bensőleg kiküzdött egyensúlyerő lehetővé teszi mindegyik extrémitás felé, hogy testi fogyatékosságuk lehulljon róluk. És biztosak lehetünk benne, hogy e kettős gyógyítás idejétől kezdve, ha már korábban is nem volt valami külső közük egymáshoz, az asszony és a kislány további útjukon megtalálták a kapcsolatot egymással.

Ezzel azonban csak a legkezdetéhez értünk el azon rejtély megoldásának, ami elé Jairus leányának feltámasztása állít bennünket. E kapernaumi eseményben mégis csak egy olyan testi jótettet látnánk, amiben többé kevésbé véletlenül részesült két ember és amiben éppúgy részesülhettek volna helyettük egész más emberek, ha nem irányítaná figyelmüket a gyógyulás a jövő életekre, mint ahogy a betegség az elmúlt életekre tette. A betegség okai a messzi múltban rejlenek, a gyógyulás gyümölcsei csak a távoli jövőben érnek meg. Legalább sejtelemszerűen éreznünk kell, hogy ebben az asszonyban és leánykában olyan egyéniségek testesültek meg, kiknek későbbi életeikben a legnagyobb feladatokat kell majd betölteniük az emberiséggel szemben. A gyenge kislány és a beteg asszony jelentéktelen szerepében kellett ezeknek az egyéniségeknek megtestesülniük, hogy az emberré vált krisztusi lénnyel találkozzanak. Jövő földi életeikben fog kikelni az a mag, amit Krisztus gyógyítása vetett el bennük. Akkor majd messze sugárzó áldás fog belőlük áradni az emberiségre, ami a fizikai nemzésről a szellemi nemzésre való átmenetnél igen nagy jelentőségű lesz.

Csak ha sejtésünkkel behatolunk Jairus leánya történetébe burkolt mélyebb sorsmisztériumokba, akkor érthetjük meg, miért engedte meg Jézus csak három legbizalmasabb tanítványának, hogy tanúi legyenek annak, ami itt végbement. Ami Jairus házában lejátszódott, az egyben a tanítványok legbizalmasabb oktatása is volt, de ez nem szavakban, hanem sorsszerű cselekedet által történt. Egyenes vonal vezet a kislány feltámasztásától egy jelenthez, amiről első látásra úgy tűnik, hogy teljesen más jellegű és semmi közük nincs egymáshoz, de amelynél szintén csak ez a három tanítvány: Péter, Jakab és János van jelen. Ez is Galileában, éspedig a Tábor hegyen játszódik le. A tengerpartról felmentünk a hegycsúcsra. Itt hármuk előtt kinyilatkoztatja magát Krisztus megdicsőült szellemi alakjában. S mikor a tanítványok elmerülnek a fényes éteri Krisztus-Nap nézésébe, jobbján és balján végül két férfit vesznek észre, kikben Mózest és Illést ismerik fel. Jairus házában olyan hármassággal álltak szemben, melyből az emberi öröklődéssel kapcsolatos természetes életerők kiapadását, hanyatlását kellett megtanulniuk. Saját hármasságukról ezzel szemben azt kellett érezniük, hogy ők egy szellemi csíra-erő és egy jövőbeli feladat hordozói. Most, a szent hegy csúcsán, látó lelkük előtt szellemi hármasság áll fenséges nagyságában. Ezúttal Krisztus nem áll mint hetedik középen a két hármas csoport között; most ő maga a központi alakja és szíve az emberiség háromságának, mellyel a tanítványok mint a földi emberiség képviselői állnak szemben.

Abban a látványban, amiben a három tanítvány részesül, a múlt fog kezet a jövővel. Mózes és Illés, a régi idők nagy vezéralakjai, egyszersmind a legnagyobb polaritást is képviselik az emberiség eddigi szellemi áramlataiban. Megérzésszerűen átvillanhatott ebben a pillanatban Péteren, Jakabon és Jánoson az a gondolat, hogy maga Mózes és Illés magasrendű Én-je is sok életen ment keresztül, hogy ismét és ismét új fénnyel világítsa meg az emberiség útját. Ez a csíraszerű felismerés talán a középső alakra is kiterjedt. Hiszen Krisztus napszerű lénye Jézus emberi alakjának transzparensén keresztül jelent meg nekik. Hiszen a Názáreti Jézus emberi egyénisége - aki Krisztus Énje számára az emberré váláshoz szükséges burkokat előkészítette, - tartozott csak igazán azokhoz a magasrendű vezetőkhöz, akik minden korokban világítva jártak az emberiség előtt. De a háromság láttán még erősebben fel kellett hogy támadjon a tanítványokban az az érzés, hogy ez a jövő titkainak legátfogóbb összessége. Krisztus emberré-válásának központi csodája révén olyan erő került az emberiségbe, amelynek el kellett vezetnie a múlt minden nagy szellemi áramlatának feltámadásához és megdicsőítő átváltozásához. Saját emberi hármasságukat ezen emberfeletti isteni hármasság szolgálatába állítani, ez kellett hogy legyen a három bizalmas

111

tanítvány ösztönös vágya és impulzusa ebben a pillanatban. Sejtésszerű emlékezés saját ősi múltjukra és eljövendő életeiknek a feladatokat készségesen vállaló előérzete derengett át lelkükön.

Az az oktatás, melyben Jézus hármójukat részesíti mikor visszatér velük a megdicsőülés hegyéről, kikelti azt a csírát, amit Jairus házában ültetett el lelkükbe. Itt ahhoz a helyhez érkeztünk, ahol Jézus környezetében egy pillanatra felvillan az ismételt földi életek törvényének teljesen tudatos gondolata. Azt kérdezik a tanítványok Jézustól, hogy az írás szerint nem Illésnek kell-e előbb eljönnie, mielőtt a Messiás ideje eljönne. Jézus azt feleli nekik, hogy Illés már eljött. És az evangélium pontosan megjelöli azt a pillanatot, amikor a nagy, úttörő jelentőségű felismerés megvilágítja a tanítványok lelkét: „Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról szóla nekik” (Máté 17:13). -

Kétségtelen, hogy Jézus a három tanítványt a táborhegyi élmény utóhangjaként sokkal behatóbb karma-oktatásban részesítette, mint azt az evangélium jelzi, amely a történések menetét csak rúnaszerűen adja vissza. (A rúnák a germánok legrégibb okkult erejű írásjelei. Ford.) Az ismételt földi életek gondolatát ebben az órában talán vonatkozásba hozták a tanítványok azzal a rejtéllyel is, amelynek Jairus házában lehettek tanúi. Ezzel olyan erőt kaptak, amit jövőbeni inkarnációik folyamán már sohasem veszíthettek el. Ettől kezdve biztosan vetették meg lábukat egy olyan szellemiség talaján, mely tudtukra adja, hogy az ember nemcsak szüleitől származik, hanem ő maga viszi magával a szellem védőszárnyai alatt egyik korból a másikba lényének legfontosabb magvát. Az öröklési áramlat nyugodtan elapadhat és megszűnhet. Az ember Énjében, lényének szellemi magvában szunnyad a szellemi teremtés és megújulás ereje. Az ember Én-lénye a Főnix madár, ami mindig újra átmegy a halálon és újjászületésen, és saját hamvaiból mindig új életre támad fel, hogy részt vegyen az emberiség jövőjének alakításában.

A naini ifjú

Hogy Jézus halott-feltámasztásai nem vaktában elhintett csodatettek, hanem emberiségszintű, bölcs sorsirányító tettek, az egyrészt elengedhetetlenül, másrészt elég világosan felismerhető a Galileában és a Júdeában történt két tulajdonképpeni feltámasztásnál. Nem kerülne sor a régi misztériumi és beavatási princípium ilyen átnyúlására, mint pl. a Három Királyok imádása, ha Krisztus inkarnációja, mint az emberiség történetének hatalmas központi mágnese nem vonzaná a jelentős vezető egyéniségekkel való karmikus találkozást. A naini ifjúnál éppúgy mint Lázárnál magasrendű Én-ekkel állunk szemben, akik előző életeikből az egész addigi szellemtörténet kivonatát magukkal hozták a most a földre szállt Napszellemmel való találkozásuk a keresztény jövő legfontosabb követévé avatja őket.

Az az ifjú, akinek halottas menetével Jézus Nain város kapui előtt találkozik, nem közönséges betegségben halt meg. Egyik korábbi életében a misztériumi templom homályában átment a misztikus halálon. S most, amikor élete fejlődésének csomópontjához érkezik, amit a gyermekkorból az ifjúságba való átmenet és fizikai testének éretté válása idéz elő, régi sorsa sötét mélységeiből felszáll az egykori templomi halál árnya és leteríti őt. A naini ifjúban megtestesült egyéniség karmikus folyamatáról igen tanulságos felvilágosításokat köszönhetünk Rudolf Steinernek. A beavatási halál, melyen egykor átment, nem ismétlődne meg most olyan tragikus módon, ha akkor lelkét teljes mértékben átvitte volna a sötétségen keresztül a fénybe. Az ifjú Én-je régebbi korok beavatott megtestesülései után azonban végül Egyiptomban egy olyan korban élt, mikor az Istenek alkonya és a régi misztériumok elerőtlenedése már súlyosan nehezedett a lelkekre. Ízisz, az anyai istennő, Ozírisz halála folytán özveggyé vált és beavatott szolgáit „az özvegy szolgáinak” hívták. Az ifjú egyénisége, mint az emberiségbe betörő tragikum képviselője, akkor olyan sorsot él át, ami nagy fennakadásnak tűnik belső fejlődésében. A saisi ifjúról szóló mítosz az a transzparens, melyen át erre a sorsra ráláthatunk. Egy fiatal beavatási tanítványról szól, akit égő megismerési vágya minden figyelmeztetés és tilalom ellenére végül is arra ragadtat, hogy letépje a fátylat Isis elfüggönyözött képéről és holtan esik össze. A mitikus burkolat mögött olyan embert sejtünk meg, aki fellázad az egyiptomi beavatásokban addig világító fény kialvása ellen. Eközben

112

olyan merészségekre és erőszakosságokra ragadtatja magát, amiknek csakis az lehet a következménye, hogy beavatása megakad és a templomi alvásból ahelyett hogy mint beavatott ébredne fel, a valóságos halálba süllyed.

Ez az esemény, melyben mint gyújtópontban összpontosult az emberiség szellemi elszegényedésének és a szellem elhomályosodásának kvintesszenciája, olyan elemi erővel és olyan mélyen vésődött bele az ifjú egyéniségébe, hogy egészen addig az inkarnációig veti tragikus árnyékát, melyben a fiú Jézus kortársaként Nainban nő fel. Az ifjúkor küszöbén lénye mélységeiből ismét fel akar törni korábbi életei gazdag szellemi tartalmának szubsztanciája. Ez teljesen erőt vesz lelkén és ugyanakkor még egyszer érvényesül az egyiptomi tragikum utóhatása. Életerői felmondják a szolgálatot. Egészen belülről jön létre nála egy halálszerű állapot, amit misztikus halálnak is nevezhetnénk, de annyira közel áll a valóságos fizikai halálhoz, hogy bármely pillanatban véglegesen átmehet abba. Ekkor úgy hozza a sors bölcsessége és jósága, hogy mikor koporsóját a gyászoló anya kíséretében a sírhoz viszik, arra jön Jézus. A legmélyebb részvét és könyörület támad Jézus lelkében, mikor a síró asszonyt meglátja. De nemcsak a részvét indítja tettre. Mikor az evangélium az ifjút „özvegy asszony fiának” nevezi, tehát egy misztériumi kifejezést használ a megjelölésére és ezzel rámutat sorsának titokzatos hátterére, ezzel talán arra a felismerésre is utal, ami ebben a pillanatban Jézus lelkében felvillant. A részvét útján jut el Jézus a tudáshoz. Áttekinti a koporsóban előtte fekvő ifjú test lelkének sorsszerűen megtett nagy útját. Az, hogy Egyiptomban a beavatottak „az özvegy fiaivá” váltak, az emberiség belső hanyatlásának tünete volt és az ő legfőbb célja éppen az volt, hogy ezt hanyatlást ismét emelkedéssé változtassa. Így tehát odalép megállítja a koporsót vivőket s egy pillanatra kilépve emberi tartózkodó magatartásából, mágikus erővel mondja ki az ébresztő formulát: „Ifjú, mondom neked kel fel!”

Pontosan úgy jár el, mint a régi időkben a misztériumtemplomokban a beavató mester, aki a beavatandó sírba-fektetése után három nappal a kőszarkofághoz lépett és kimondta a feltámasztás szavait. Beavatás történt itt nyilvánosan, a nép közepette. A dráma első felvonásait maga a sors rendezte. Csak végül veszi át Krisztus a beavató mester szerepét. Ami ebben a pillanatban történik, sokkal de sokkal több annál, mint hogy egy fiatalember tragikusan korán végződött életét még egyszer meghosszabbítják. Inkább az emberiség mély sebének meggyógyításáról van szó; arról, hogy a hanyatlásnak megálljt parancsolnak s megvetik az új felemelkedés alapjait. Az Istenek alkonyától, ami Egyiptomban az emberiségre rászakadt, kiharcolják egy új napfelkelte csiráját.

Nem tudjuk, hogy a naini ifjú akkor meddig maradt még életben és mi volt további élete tartalma. Bár valószínűleg nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy ettől kezdve Jézus közelebbi tanítványaihoz tartozott, ha nem is volt mindig vele, mint a Tizenkettő. De tudjuk, hogy akkori életében még nem érhetett meg Jézus által való feltámasztásának gyümölcse. Ebben az életében még fizetnie kelt a sarcot az emberiség tragikumának, melynek gyújtópontjába az ő sorsa került. Csak egy későbbi megtestesülésében kelhetett ki a beavatás magja, amit most Krisztus vetett el lelkében. Mint Rudolf Steinernek a Lukács evangéliumról szóló előadásaiból tudjuk, az egész emberiséget átfogó megvilágosító misszióval a harmadik században lép ismét színre az ifjú egyénisége: mint Mani vagy Manes, a maniheizmus megalapítója, mely a keresztény fejlődésbe a gnosztikus megismerés világító fáklyáját hozta és azt a formát, amelyben azt Kelet népei is felvehették, akikben még erősen megvolt a régi bölcsesség utóhangja.

A maniheus kereszténység gyümölcse és nyugat-európai folytatása volt a Grál-áramlat, ami lélekkel teli ezoterikus szellmiségként fejlődött ki az egyházi kereszténység hátterében az ezredforduló előtti és utáni évszázadokban. S mint Egyiptomban, most ismét egy mitikus alak transzparensén keresztül jelenik meg előttünk a naini ifjú egyénisége. Most egyiptomi sorsának fordítottját éli át. Akkor tilos volt kérdeznie, s mert mégis fel akarta lebbenteni a fátylat, meg kellett halnia. Most, mint ifjú Parsifal, ismét visszazuhan a világ zűrzavarába, mert a szenvedő Amfortas láttán nem ébred fel benne a kérdés. Mikor azonban megérik a kérdésre és a részvét útján eljut a tudáshoz, megbízzák azzal, hogy a Grál őrzője és királya legyen.

A kapernaumi százados szolgájának meggyógyítása rokon vonásokat mutat Jairus leánya és a naini ifjú feltámasztásával. Itt is valaminek a megszületéséhez nyújt segítséget Jézus a sorsnak egy fontos csomópontján. A fiú, mint Jairus leánya, elérkezett élete éretté válásának küszöbéhez.

113

De úgy tűnik, hogy a természetes fejlődésben beállott fennakadással párhuzamosan a századostól kapott lelki iskolázása is megakad, úgy hogy a rejtélyes, fenyegető láznak nemcsak külső oka van. A gyógyítás közvetve történik: azáltal, hogy Jézus megerősíti és bátorítja a százados szív-erőit, a fiúba átment feszültség is feloldódik A krízis most már az ifjú lélek és korábbi életeiből magával hozott sorsának felébredéséhez és kivirágzásához vezethet.

Lázár feltámasztása

A Nain város kapuja előtt történt halottfeltámasztás Krisztus működésének még egészen a tavaszjellegű kezdetére esik, melynek Galilea mezői szolgálnak színteréül. Csak jóval később történt, hogy Jézus ugyanazon hegy csúcsán, melynek lejtőjén Nain fekszik, három bizalmas tanítványának megdicsőült alakjában megjelent. Ezzel szemben Lázár feltámasztása a krisztusi élet drámájának utolsó, döntő felvonását vezeti be, s ennek megfelelően Júdeában történik. A Júda puszta halott hegyei, melyek Betániából kiindulva hatalmas földalatti mélységekbe omlanak alá, lefelé folytatásai annak a mély kősírnak, melybe Lázárt fektették.

Lázár feltámasztásába végül mindaz beletorkollik, ami Jézus életében misztériumszerű volt. Így a hagyomány a két galileai feltámasztást is szoros kapcsolatba hozza Lázáréval. Az őskereszténység körében élt legendás tradíció, melyet a nagy egyházatyák, mint pl. Ambrosius is, magukévá tettek, azt tartja, hogy a vérfolyásos asszony, akit Jézus mikor Jairus házához ment, útközben meggyógyított, azonos Mártával, Lázár testvérével. Ezzel az azonosítással valóban sokatmondó fény derülhetne Márta lényére. Szolgálni akaró nyugtalansága az a lelki forma volna nála, melyben még megvan a testileg meggyógyított betegség utóhangja mindaddig, amíg belülről át nem alakítja a meditatív nyugalom erejévé, amit Mária, Lázár másik nővére már megszerzett magának. S ha valóban Márta volt a vérfolyásos asszony, akkor közvetve sorsösszefüggést látunk felvillanni Lázár és Jairus leánya között is.

A naini ifjú és Lázár feltámasztását a következő legendaszerű elbeszélés kapcsolja össze: Lázár gazdag ifjú volt. Királyfinak is nevezhették volna, mert birtokai felértek egy királysággal. Azután úgy hozta sorsa, hogy találkozott Jézussal, követte őt és minden szavát, tettét mélyen bevéste szívébe. Így akkor is ott volt, amikor Jézus a naini ifjút visszahívta az életbe. Ez annyira megrázta, hogy felhagyott egész addigi életével és minden vagyonát a szegényeknek ajándékozta. A legenda nyitva hagyja azt kérdést, hogy végül Lázár halála is ebből a megrázkódtatásból kifolyóan magyarázható-e. Az imaginativ leplen keresztül kétségbevonhatatlan igazság válik láthatóvá. Az a gazdagság, amit Lázár Krisztus lényének és tetteinek hatására feláldoz, nem külső természetű. Az a gazdagság ez, amit mint korábbi földi életeinek gyümölcsét, melyekben mindig az emberiség legnagyobb beavatottaihoz tartozott, jelenlegi megtestesülésébe magával hozott. Krisztusban most megjelenik előtte az egészen új, ami mellett minden ami régi, akármilyen magasrendű és szent volt is, elhalványul és értéktelenné válik. A beteljesülés jelenik meg benne, amire minden eddigi csak mint előkészület és jövendölés utalhatott. Megértjük, hogy különösen viharos belső fejlődést kellett kiváltania Lázárban annak a jelentnek, mikor Jézus beavató mesterként lépett fel a naini ifjú koporsójánál. Lázár és az ifjú között fontos sorsanalógiák vannak s ezáltal valami olyan jöhet létre, amit fertőzésnek nevezhetnénk. Az, hogy az ifjúban ismét felszínre akar kerülni a régi idők beavatása, s miután hajdan olyan tragikus fennakadást okozott életében, Krisztus most jó véghez vezeti, hozzájárul ahhoz, hogy Lázárban is ismét kibontakozásra kerülnek a régi, hatékony erejű beavatott sorsok. Megkezdődik benne egy belső fejlődés, mely végül odavezet, hogy Lázár is rejtélyes, halálos betegségbe esik. Lelkét, melyben ilyen lenyűgöző gazdagság kel életre, nem képes többé testi burkával kapcsolatban tartania. Benne is ismét felszínre tör sok-sok múltjából a templomi alvás és misztikus halál. Két nővére, aki átéli megbetegedését és halálát, világosan érzi, hogy nem külső okok vezettek idáig. Mikor Jézus Betániába érkezik, először Márta, azután Mária mondja neki: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg az én testvérem”. A nővérek tudják, hogy Jézus jelenléte átsegítette volna testvérüket a nehéz és drámai belső krízisen.

114

Mikor Jézus tudomást szerez Lázár betegségéről, akkor is világosan áll lelke előtt - éppúgy mint a naini koporsó láttán, - a nagy, emberiségszintű összefüggés. Felismeri, hogy az a krízis, ami most végbemegy abban, akit szeret, egy nagy kinyilatkoztatási forráshoz vezető átmeneti fokozat. Ezért mondhatja azoknak, akik a hírt hozzák: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia” (János 11:4). (A német szövegben: az Isten kinyilatkoztatására való, hogy általa megnyilatkozzon Isten Fiának munkálkodása.) S bár a tanítványok nem értik, még két napot időzik lent a Jordán-völgy mélyén, mielőtt elindulna fölfelé, Betániába. Szabad folyást enged a krízisnek.

Ami Betániában Jézus és tanítványainak távollétében történt, az az ótestamentumi próféták sorsában fellépő rejtélyes megrázkódtatások és krízisek legmagasabb fokozása. Azoknál mindig csak mint korábbi életek beavatásainak utóhangjai, reminiszcenciái léptek fel. Lázárnál nagyobb a sors dinamikus ereje. Őt valóban letaszítja a halál mélységeibe. De akkor közbelép az, aki arra készülődik, hogy egyszer és mindenkorra a sors urává váljék s általa nemcsak egy utóhangszerű hatás, hanem egy teljesen reális beavatás jön létre, az emberiség első keresztény beavatása.

Általában úgy vélték, hogy az evangélium is igazolja a betániai eseménynek - amit csak valódi halott-feltámasztásnak tarthattak, - csodaszerű jellegét. Különösen azokban a szavakban, melyekkel Márta ellentmond Jézusnak, aki megparancsolja, hogy nyissák ki a sírt, akarták annak bizonyítékát látni, hogy az evangélium is feltételezi hogy Lázár valóban meghalt és holtteste már oszlásnak indult. Márta szavai: „Uram, immár maga van”, csak azt mutatják, milyen távol állnak még Lázár nővérei is attól, hogy megértsék, mi történik itt. Márta ezeket a szavakat akkor mondja, mikor a sziklasírt még nem nyitották ki, tehát csak felételezi és fél tőle, mert nem látja át, hogy milyenfajta halál az, melybe testvére elmerült.

Amikor a sírt kinyitják, a beavató mester legteljesebb hatalmával szól Krisztus: „Lázár, jöjj ki!” Az őskeresztény művészet a római katakombákban nem tudott betelni ennek a pillanatnak az ábrázolásával. S ehhez magától értetődő biztonsággal mindig olyan kifejező eszközöket használtak, amik a beavatási princípium eleven jelenlétét mutatják. Lázár holtteste egyenesen áll a sírban, melyhez lépcsőfokok vezetnek fel. A leplekbe úgy be van pólyálva, hogy egy bábhoz hasonlít, melyből mindjárt elő fog jönni a lepke, hogy a Nap felé tárja szárnyait. Jézus méltóságteljesen áll a sír mellett és parancsolóan nyújtja ki beavató mesteri botját. A feltámasztási formula, amit kimond, az maga a beavató-mesteri pálca.

A betániai misztériumdrámában történik csak meg igazán, ami már Nainban is történt: a passió-részt, ami a halálig vezet, a sors hozza magával, még ha ennek a sorsnak legfőbb tartalma a Krisztussal való találkozás volt is, s az, hogy tanúja lehetett működésének. A misztériumdráma utolsó felvonását, a régi beavatás húsvéti oldalát, maga Krisztus viszi véghez. Nem fél beavató mesterként fellépni, bár a misztérium ilyen merész nyilvánosságra hozásával ellenfelei gyűlöletét és ellenségeskedését a forrpontig hevíti s így megadja a lángjelet saját áldozati útja megkezdéséhez, ami a golgotai halálhoz, de egyszersmind a feltámadáshoz is vezet.

Mint ahogy a naini ifjú feltámasztása az volt, Lázár feltámasztása is egyben a keresztény jövőről való gondoskodás. Sőt még sokkal közvetlenebb módon az, s mert Lázár újonnan megszerzett kinyilatkoztatási megbízásának már ebben az életében a leggazdagabb és legérettebb módon eleget tud tenni, ez már az apostoli és őskeresztény korban a legelső keresztény fejlődésnek is javára válik. Ettől kezdve a tanítványok körében van az is, akiből túl mindazon ami Péter-i jelleg, a jövőbeni János-i kereszténység impulzusai kiindulhatnak. Mert Lázár nem más, mint aki idős korában Efezus agg presbitereként a János evangéliumot és a János Jelenések könyvét, a kereszténység nagy jövőbeni útravalóit leírhatta. Maga az evangélium csak szemérmes tartózkodással utal erre az összefüggésre azzal, hogy azt a kifejezést: „akit Jézus szeretett” Lázárra is és - a betániai esemény után - a tanítvány Jánosra is alkalmazza.

De mégis csak részben értjük meg Lázár feltámasztásának titkát, ha abban nem látunk mást, mint a beavatás megújult áttörését egy olyan személyiségnél, aki már sok inkarnáción beavatottként ment át. Betánia csodája nagyobb ennél. Akkor egy olyan erő és lény kezdhette el működését az emberiségben, ami messze túl minden egyéni sorson - még ha a legmagasabbrendű vezető egyéniségről van is szó, - a keresztény közösség-alkotás géniusza. Ezt a misztériumot érintjük, ha

115

azt mondjuk, hogy Lázár krisztusi beavatása révén lett „Jánossá”. Mikor halotti lepleitől megszabadulva kilépett a sírból, megvilágosodott lelke nemcsak megnövekedett, az Istenek tanácsába felvett Énjének lakóháza volt. Egy titokteljes és kegyelemteljes eggyé-válás révén ugyanakkor egy másik angyalszerű Én-lény is lebegett fölötte és betöltötte őt, akinek missziója, hogy papként egymáshoz vezesse a Krisztussal kapcsolatban lévő emberi lelkeket. Lázárból feltámasztása után a tanítvány János lesz, mert ettől kezdve edényzet és eszköz Keresztelő János Énje számára is. Azután, hogy a Keresztelőt Heródiás félelmetes Klingsor-várában lefejezték, szellemi-lelki lénye a legszorosabb kapcsolatba lépett azzal, ami Krisztus környezetében történt: azzá a védelmező és segítő géniusszá vált, aki a Tizenkettő köre felett lebegett, azt átlelkesítette és kinyilatkoztató tettekre adott nekik erőt. Mikor Betániában elhangzott Lázár felé Krisztus beavató mesteri hívása, János géniusza különös módon kapcsolódott azzal, megváltozottan tért vissza a sírból az életbe. Lázárból János lett. A tanítványok körében és a keresztény papságnak géniusza a János-i jövő elvetett magvaként őt választotta működésének titkos központjául.

A naini kapu előtt történt feltámasztásnál, ami Keresztelő János fogságba vetése és lefejezése között játszódott le, már nyilvánvalóan közrejátszott a János-i géniusz közeledése, mely ekkor már kezdett testétől elválni. Azok az emberek, aki az esemény tanúi voltak, azt hitték, Illés támadt fel a halálból, aki egykor szintén egy özvegy fiát támasztotta fel. Illés ismét itt volt Keresztelő Jánosban. S úgy látszik, hogy ami a naini ifjúval történt, azt a Macherus börtönében ülő János közvetlen kapcsolat révén megérezte s mindez egy kérdést felvető különös felindulást váltott ki benne. Közvetlenül a naini jelenet után ahhoz kapcsolódva, elmondja a Lukács evangélium, hogy János követeket küldött Jézushoz. Lázár, mikor jelen volt az ifjú feltámasztásánál, talán különös mód érezte, hogy megérinti őt az Illés-i-János-i géniusz.

A „halj meg és szüless ujjá” mint keresztény elv

A három halott-feltámasztás jelöli Jézus életében azokat a pillanatokat, amikor a történések emberi, jézusi előtere a legátlátszóbbá válik a krisztusi lény isteni tűz-szubsztanciája számára. Olyan ez, mintha egy házban a sötét ablak előtt állnánk és a kinti éjszakai világot pillanatokra a legtávolabbi mélységéig hatalmasan lángoló villámok világítanák meg.

Jairus leánya és a vérfolyásos asszony kettős jelenetében a Jézus emberi lelkéből kiáradó harmonizáló gyógyhatás még annyira az előtérben áll, hogy teljesen beleágyazódik a „Talitha kumi” szavaknál a kozmikus Krisztus Énről a kislány tovatűnő Énjére átpattanó, feltámasztó Én-szikra. A naini ifjú és Lázár feltámasztásánál már leplezetlenül mutatkozik meg a halott-feltámasztó felkiáltásokban - melyek úgy hatnak, mint amikor a beavató mester mágikusan kinyújtja botját - maga a krisztusi akarat, Krisztus kozmikus Énje túlterjed a horizonton és a földi lét küszöbén. Maga is tüzes láng, így tehát az az égető, lobogó láng, ami az evilág és a túlvilág közti szakadékot kitölti (lásd a szegény Lázárról szóló példázatot. Luk. 16. rész), nem elválasztó akadály számára. Éppúgy tud hatni a halottak világában, ahova az ifjú és Lázár lelke közvetlenül azelőtt átment, mint a Földön megtestesültek világában. És így Krisztus Énje visszahozza a szellemi világból a testi világba azoknak a lelki-szellemi lényét, akik sorsszerűen titokzatos halálos álomba merültek. Jézus gyógyító ereje a lelki szférához tartozik. Innen nyúlnak ki hatósugarai egészen a földi testi szféráig. Maga a Krisztus-lény az Én-ség és az életről-életre vezető sors szférájában hat. Krisztus kozmikus Énje az emberi Ént tápláló lángforrás. A belőle kiinduló hatások egy olyan életnek ébresztő szikrái, ami mindig és mindenütt legyőzi a halált.

A kereszténység előtti kor templomaiban a „halj meg és szüless újjá” olyan lelki utat jelölt, amelyen egyes kiváltságos személyiségek haladtak, hogy mint beavatottak kapcsolatot találjanak az isteni erőkhöz és isteni bölcsességhez. Az idők közepén Krisztus azzal, hogy maga is átment a halálon és feltámadáson, ezt a misztériumot kivitte a beavatási helyek rejtettségéből az általános emberi élet nyílt színterére. Azóta a „halj meg és szüless újjá” olyan törvény lett, ami minden ember belső és külső sorsában érvényesül, hacsak nem mond le arról, hogy valami magasabbra törekedjen és nem kapcsolódik azokhoz az alacsonyszintű dolgokhoz, amik benne az állattal

116

közösek. Aki szívében Krisztus erejével megy át a halálon és újjászületésen, az saját lényén fogja tapasztalni, hogy van beavatás a keresztény talajon is. A „halj meg és szüless újjá” régi és új princípiuma közé csodálatos hidakat vert a gondviselés: az ótestamentumi próféták sorsait és az Új-testamentum halott-feltámasztásait. Mindenekelőtt ez utóbbiak jelentik egyben az emberiség felfegyverzését mindazzal a szellemi adománnyal és erővel, melyek képessé teszik arra, hogy megtegye a régitől az új princípiumhoz vezető lépést.

Amióta érvényben van az új „halj meg és szüless ujjá”, amit Pál úgy nevez hogy „Krisztussal meghalni és feltámadni”, azóta Krisztus ki tudja terjeszteni az emberi élet soraiban és sorai között minden emberre azt az Én-nek és a sors területén nyújtott segítséget, melyben a három halott-feltámasztás során három különleges egyéniséget részesített. Ami elakadt azt megindítja, ami be van temetve azt szabaddá teszi. Mindenekelőtt a lét kulisszái mögött szabadítója Ő az ember örök lényének, mert a halálon átment és egy újabb megtestesülésre előkészülő lelkek birodalmában megoldja a sorsok csomóit és azt, ami a földi életben nem tudta a varázst megtörni, lényének napfénye kibontakoztatja. Az emberi Én útja sok halálon és születésen át, az Ő halált legyőző ereje által egy kibontakozó halott-feltámasztássá válik mindazok számára, akik vele kötik össze magukat.

117

VIII. Fejezet

Különleges szereplők Jézus környezetében

A legtöbb költő, aki meg merte próbálni az evangéliumi események drámai megformálását, nemcsak mélyen művészi, hanem egyben valóban szellemi ösztönét követte, amikor Krisztus alakját magát, mint cselekvő személyt nem léptette színre. Azzal, hogy a középpont fénytitkát csak a környezetére gyakorolt hatásában és visszatükröződéseiben mutatták be, sokkal nagyobb drámai hatást értek el, mintha magának Jézusnak az alakját léptették volna fel. Aki arra vállalkozik, hogy tekintetét a kozmikus-napszerű krisztusi lényre rányitva ugyan, de mégis az emberi Jézus életét írja le, ugyanilyen helyzetben van. Amit ki akar fejezni, azt nemcsak sokkal könnyebben, de sokkal találóbban is el tudja mondani, ha a környezetében lévő személyekről beszél és azokat az élményeket és változásokat próbálja ábrázolni, amiket bennük a Krisztussal való találkozás és együttélés kiváltott. Olyan ez, mintha a Nap titkáról volna szó: Ő maga elvakítja a szemet ha belenézünk. De titkainak gazdagsága csodálatosan kitárul az előtt, akinek van szeme hozzá, hogy meglássa, milyen erőket és hatásokat vált ki a tizenkét csillagkép mindegyikéből, miközben az állatövön keresztül nagy körútját megteszi.

Bármennyire jelentéktelenül és észrevétlenül telt is el a maga korában a krisztusi élet alig három éve, mégis lehetetlen róla hű képet adni, ha nem nagy koncentrikus körökkel kezdjük, melyek a középpont felé egyre inkább szűkülnek. Így a „Cézárok és apostolok” c. könyvemben, ami már a jézusi élet ábrázolásának kezdete, meg kellett próbálnom egy kettős környezetből közeledni a központi esemény felé. A legtágabb környezetet azok az emberiség és népi áramlatok alkotják, melyek az utolsó Krisztus előtti évszázadokban a kor színezetét adták: a korabeli görög-hellén, római és zsidó történelem. A közelgő napfelkelte tükröződései, de nagy torzulásai is jellemzik a kor részben ünnepiesen bíborszínű, részben lángszerűen lobogó színjátékát. Csak innen lehetett áttérni a szűkebb környezetre, amihez Keresztelő János és az apostolok sora tartozik. Itt már minden telve van annak a Napnak közvetlen hatásával és tükröződésével, amely a nagyvilágtól észrevétlenül kelt fel az emberiség horizontján. Mindaz, amit a tanítványok már a Názáreti Jézussal való találkozásuk előtt is és a húsvéti és pünkösdi események után is átéltek és tapasztaltak, egyszersmind a legközvetlenebb része magának Jézus életének. Bár itt is világossá válik, hogy ez a legkimeríthetetlenebb téma az emberiség egész történetében.

De mikor már áthaladtunk a koncentrikus körökön és az ember azt hihetné, hogy bizonyos jogot nyert arra, hogy magáról Krisztus alakjáról, közvetlenül Jézus szavairól, tetteiről s szenvedéseiről beszéljen, mindig újra csak úgy érzi, hogy az okokat hatásaikban kell bemutatni, a Napot a fény révén, amit a környezetében lévő alakokra vet. Minél világosabban formálódik ugyanis ki előttünk az az alakzat, amit a krisztusi sors fokozatai képeznek, annál meglepőbb módon bukkannak fel - legnagyobb csodálkozásunkra - egyre újabb alakok és történések a környezet sötét mélyéről. A krisztusi lény titkainak megismerésében most már nemcsak a környezet van segítségünkre, hanem inkább a központ fénytitka adja a kulcsot mindahhoz, amit a periféria rejt magába. Krisztus életének bizonyos jelenetei egyszerre csak megvilágítják az emberiség életének egyébként sötét területeit, melyeket egyes személyek képviselnek, akiknek csak most szentelhetünk teljes figyelmet. S éppen ez egy újabb bizonyíték a János evangélium történelmileg konkrét mivoltára. A negyedik evangélium mindenütt áttöri azt a homályt, melynek maradványait a többi evangéliumban fátyolhoz hasonlóan mindig megtaláljuk. A történelem sötétjéből itt világosan bukkan elő nemcsak a három év konkrét térbeli és időbeli elrendezése, hanem a környezet alakjai is, akik a tizenkét tanítvány körén túl az emberiséget sorsának ezen a középpontján és fordulópontján szellemileg képviselik.

Natanel, a galileai beavatott

118

A Máté evangélium karácsonyi történetében mitikus képfátyolon át - ami nemcsak benne van meg, de általában az első három evangéliumra jellemző, - olyan alakokat mutat be, akik az emberiség sötét misztériumhátteréből jönnek elő: Jézus születésének fénysugarában felvillan a három pap-király alakja, akik mint a régi templomi és bölcsesség-kultúrák követei siettek oda. A János evangélium nem tartalmazza a hagyományos karácsonyi történetet. Mint a Márk evangélium, ez is a magasabbfokú karácsonyi eseménnyel kezdődik, Krisztus tulajdonképpeni megszületésével a Jordán-keresztelőnél. De mikor azután bepillantást nyújt Krisztus életének titkokkal teli nagyszerű kezdeti stádiumába, melyről a többi evangélium egészen a mitikus megkísértési jelenetig hallgat, egyszersmind olyan szereplőket mutat be Krisztus környezetében, akiket sorsuk - mint a három szent királyt - az emberiség körében még meglévő beavatási hagyományok képviselőiként vezet oda. Az a két kinyilatkoztatásszerű történés, melyekben még Jézus tulajdonképpeni fellépése előtt először nyilvánul meg a galileai és júdeai táj polaritása: a kánai mennyegző húsvét előtt, és a templom megtisztítása húsvétkor, meglepő fényt vet a környezet két fontos alakjára: Natanelre és Nikodémuszra.

Belső átalakulása, Krisztusnak lelkében való megszületése után először látjuk Jézust úton. Körülveszi a galileai tavasz, a nagy, zöld réteken tarka virágok nyílnak. A levegőt mindenütt átjárja a Nap aranyos melege a végtelen kék égbolt alatt, ami a tó hullámaiban tükröződik. Az évszak csodája feloldja a planetáris Nap-tavasz utóhangjainak varázsát, ami Galileában a teremtési ősidők óta fennmaradt. A táj közvetlen tükröződése annak a Nap-csodának, amit Krisztus lényének Jézus lelkébe való költözése hívott életre. A Nap ura halad át a leg-Nap-jellegűbb Földön. Galilea legbensőbb értelme - ha csak néhány napra is, - beteljesedik. A Napnak ez az önmagához való sorszerű földi eljövetele jelszerűen mutatkozik meg kifelé a kánai csodában. A galileai tavasz Nap-talaján nyilvánul meg Krisztus Nap-glóriája. Ennek a jelenetnek a hátterében megbújva áll Natanel. Jézus és tanítványai azáltal kerültek a mennyegzőre, és azért történhetett meg a kánai Nap-csoda, mert útja keresztezte Krisztusét.

A János-evangéliumban a kánai mennyegző közvetlenül a tanítványokkal való találkozás és a tanítványok első elhívása után következik, ami a Jordán keresztelőhöz kapcsolódva Keresztelő János környezetében játszódott le. Végül Natanelt vezetik Jézushoz. Találkozásukat a leírás részletessége emeli ki. András, Péter és Fülöp esetében kevés szóval megtörtént a követésre való felhívás. Jézus és Natanel között azonban beszélgetés szövődik, ami kezdetben rejtélyesnek tűnik, de amint kezdjük megérteni, annál jelentősebbnek bizonyul. Végül mindenképpen az a benyomásunk, hogy a Natanellel való találkozásba torkollik, abban kiteljesedik és felfokozódik az összes sorsszerű találkozás, ami azóta történt, hogy Jézus János tanítványai közé jött.

Attól a perctől kezdve Natanel ismét beleolvad a háttérbe. Jézus tanítványai között az egész „három év” alatt egyszer sem említik. Csak a János evangélium utolsó részében, - melyet a többiétől eltérő imaginatív stílusa miatt bizonyos fajta húsvéti függeléknek kell felfognunk, - bukkan fel még egyszer, egyike annak a hét tanítványnak, kiknek a Feltámadott a Genezáret tavánál megjelent. Itt tudjuk meg azt is, honnan származik. Péter és Tamás után harmadiknak említi az evangélium, mint „Natanel, a galileai Kánából való”-t. (János 21:2.)

Az, hogy Natanelt a Keresztelő környezetében lejátszódott kezdőjelenet és a Genezáret tavi húsvéti jelenet között Krisztus egész földi vándorlása alatt egyszer sem említik, sokatmondó rejtély elé állít bennünket. A keresztény történelem folyamán gyakran megpróbálták őt a Tizenkettő között megtalálni. Úgy vélték, hogy csak a Natanel név az, ami nem szerepel, de más néven ez a tanítvány is mindenütt ott volt. Így egy legendaszerű tradíció Natanelt Bartolomeusszal azonosította: még a mai napig is van egy ház Kánában, melyet egy felirat a „Natanelnek nevezett Bartolomeusz” házaként jelöl meg. Az nem kétséges, hogy a három év alatt valóban követte Krisztus útjait és tetteit. A hallgatásnak az egész evangéliumot átfogó nagy íve, ami nevének első említésétől a másodikhoz vezet, nem maradt kitöltetlen. De minél inkább megvilágosodnak előttünk a kezdeti beszélgetés titkai, annál valószínűbbnek tűnik, hogy Natanel nem tartozott a Tizenkettőhöz, hanem az első azok közül a különleges szereplők közül, akik Krisztus lényének fénysugara révén, sorsszerűen kijelölt távolabbi környezetéből láthatóvá válnak. Krisztus életének

119

rejtettebb tartalmából és sorsösszefüggéseiből villan itt fel valami amiről az evangélium egyébként hallgat.

Mikor a János evangélium megmutatja Natanel alakját, egy ablakot nyit ki, melyen keresztül sejtő bepillantást nyerünk ebbe a rejtettebb tatalomba.

Szerkezete révén ezen felül már kezdetben tudtunkra adja a János evangélium, hogy Natanel fontos befolyást gyakorolt Jézus útjaira. Aligha lehetséges, hogy ne lett volna része a kánai Natanelnek abban, hogy Jézussal való beszélgetése után a történések színhelye azonnal átkerül Júdeának a Holttenger közelében lévő, legtávolabbi részéből a Genezáret tó közelében lévő Kána körüli galileai tavaszba. Fel kell tételeznünk, hogy ha nem ő maga hívta meg őket, akkor is az ő kezdeményezésére történt, hogy Jézus és a többi galileai férfi vendégként megjelent mennyegzőn. Bár elég hosszú időköz van a Natanellel való beszélgetés és a kánai mennyegző között, az evangélium azzal, hogy a két eseményt átmenet nélkül egymásután mondja el, azt a benyomást kelti, hogy Jézus követte hazájába azt a férfit, akit olyan nagyrabecsülő szavakkal üdvözölt. De ha Natanel nem is játszott volna aktív szerepet a kánai vendégek összehívásában, akkor is úgy kellene őt elképzelnünk, mint aki lényeges kapcsolatban áll a kánai csodával. Lehetetlen, hogy ne tette volna rá a legmélyebb benyomást, mikor látta, hogy a krisztusi Nap-csoda mennyire feloldja hazája tavaszi Nap-csodájának varázsát és mennyire átszellemíti azt. Ez az ő lényét is belevonta a napajellegű átváltoztatás Krisztusból kisugárzó glóriájába. S ennek a tavaszi csodának állandóan benne élő hatása kellett hogy meghatározza mindazt, amit a következő években átélt, mikor élete összefonódott Krisztus földi vándorlásával.

Amikor a Keresztelő környezetében Fülöp elmegy Natanelhoz és lelkesedve hírül akarja adni, hogy megtalálta azt, akit Mózes és a próféták megjövendöltek, Natanel először rendkívül tartózkodóan viselkedik. Meghallja a „Názáreti Jézus” nevet és ezekkel kétkedő, elutasító szavakkal válaszol: „Názáretből támadhat-e valami jó?” Látjuk, hogy olyan szellemi áramlathoz tartozik, ami különbözik, az esszénusokétól. Názáretben, az esszénus rend kolóniájában, szigorúan aszkétikus, a természetet tagadó életelv uralkodik. Natanelben a galileai Nap-jellegű természet hat. Olyan úton jár, amely számol a természetnek az emberi lélekre gyakorolt hatásával s ezért összeköti a szellem felé való szigorúan belső törekvést mindazzal, ami a régi pogány természeti vallásokban jó és nemes.

A Názáretről mondott kételkedő szavai azt is mutatják, hogy Natanel a jóslatok beteljesülését a proféták szavaihoz híven, Betlehemből várja. De kétségei ellenére eleget tesz Fülöp hívásának. Mikor Jézushoz érnek, ez olyan szavakkal köszönti őt, hogy Natanel érzi, Jézus felismerte legbensőbb lényét és helyesli azt: „Íme egy igazi izraelita, kiben hamisság nincsen.” Ha ezeket a szavakat minden különösebb kulcs nélkül, csak mindennapi tartalmuk szerint értelmezzük, akkor rejtély marad előttünk, miért érzi úgy Natanel, hogy lelke mélyéig felismerték, és miért teszi fel a csodálkozó kérdést: „Honnan ismersz engem?” Tulajdonképpen nem felesleges őt izraelitának nevezni, és olyan mélyreható pillantás szükséges lénye hamisítatlan voltának felismeréséhez?

Azok a szavak, melyekkel Jézus Natanelt üdvözli, a misztériumi nyelvhez tartoznak. Félreértjük, ha mindennapi szavakként fogjuk fel őket. Jézus első pillantásra felismeri, hogy most olyan valaki jön hozzá, aki az általános emberi szint fölé emelkedett. Vele szemben nem kell tartózkodónak lennie. Teljesen nyíltan nevezheti őt a misztériumi megnevezéssel és kimondhatja azt a belső fokozatot, amit a szellem felé vezető útján elért. Azért érzi Natanel, hogy Jézus őt egészen a legbensőbb mivoltáig felismerte, mert Jézus mint olyanhoz szól hozzá, aki a hét fokozatból álló beavatás ötödik fokozatáig emelkedett. Látja, hogy olyan valakihez vezette sorsa, aki messze fölötte áll.

Rudolf Steiner révén ismerjük a régi világ beavatását, ami utolsó beavatottjai révén egészen a golgotai misztérium és az első keresztény évszázadok idejéig elevenen fennmaradt. Leírásai pontosan megegyeznek azokkal a közlésekkel, melyeket - annak ellenére, hogy a misztériumhelyek titokba burkolóztak, - a korabeli irodalomban találunk. Így Hieronymus, a nagy keresztény teológus és egyházatya, még felsorolja a Mithras-misztérium hét beavatási fokozatát. A négy alsó fokozatot szimbolikus nevekkel jelölték: a „holló” (corax), a „rejtett” (occulta), a harcos” (miles), az „oroszlán” (leo). Az ötödik fokozat beavatottjait, mivel lelki fejlődésük során már felülemelkedtek

120

pusztán személyes jellegükön és elérték a népszellem szintjét, népük nevével jelölték. Így a Mithras-misztériumban azt, aki az ötödik fokozatot elérte, „perzsának” (perzsa) nevezték. Ha az izraelita néphez tartozott, „valódi izraelitának” nevezték. Idézzük itt az egyik leírást, amit R. Steiner az ötödik fokozatról adott (Oslo, 1913.10.3.)

„Az ötödik fokozatban jutott az ember ahhoz a képességhez, hogy tudata kitágult úgy, hogy ez a kitágult tudat képessé tette arra, hogy szellemi őrzője legyen annak az egész népnek, amelyhez tartozott. Ezért az illető nép nevét adták neki. Ha akkor valakit beavattak az ötödik fokozatba, egy bizonyos fajta részvételt nyert a szellemi életben. Tudjuk, hogy a földi népeket azok vezetik, akiket a szellemi lények hierarchiájában Archangeloi-nak vagy Arkangyaloknak nevezünk. Ebbe a szférába hívták fel azt, aki az ötödik fokozatba nyert beavatást, úgy hogy résztvett az Arkangyalok életében. Szükség volt a Kozmoszban ilyen ötödik fokozatú beavatottakra. Ekkor egy ilyen személyiséget a misztériumokba beavattak és lelkileg bensőleg mindezt átélte és lelki tartalma olyanná vált, ami megfelelt az ötödik fokozatnak, akkor az Arkangyal mintegy rátekintett egy ilyen ember lelkére és ebben a lélekben mindent meglátott, mint amikor mi egy könyvet olvasunk el, ami közli velünk azokat a dolgokat, amiket tudnunk kell ahhoz, hogy ezt vagy azt a tettet végrehajthassuk. Hogy egy népnek mire van szüksége, azt az Arkangyalok azoknak a lelkéből olvasták ki, akik beavatást nyertek az ötödik fokozatba. Ahhoz, hogy az Arkangyalok helyesen tudják vezetni a népeket, meg kell teremteni a Földön az ötödik fokozat beavatottjait. Ők a közvetítők a nép tulajdonképpeni vezetői és maga a nép között. Mintegy felviszik az Arkangyalok szférájába azt, ami szükséges ahhoz, hogy a népet helyesen vezethessék.”

Magas rang az tehát, amit Krisztus Natanelnek megad, mindjárt találkozásuk első pillanatában. Galilea napsugaras tája nemcsak a Genezáret tó halászait küldi el hozzá, hanem egy beavatottat is, akinek lelkében Galilea áldott természete szellemi világossággá alakult át.

Azok a szavak is a misztériumi nyelv szavai, melyekkel Jézus Natanelnek arra a csodálkozó kérdésére válaszol, hogy „Honnan ismersz engem?” Nem külső jelenetre gondol mikor azt mondja: „Mielőtt Fülöp hívott téged, láttalak, amint a fügefa alatt ültél.” A „fügefa alatt ülés” képes kifejezése annak a szellemi állapotnak, melybe az ember meditáció révén került. Az, aki a szellemet kereste a régi időkben, elszakadt fizikai testétől a meditatív elmélyülésben. Lelke olyan szférába emelkedett, melyben úgy érezhette magát, mintha az élet fájának koronája alatt ülne. Saját éterteste megnyílt a kozmikus éter felé. Lelke belenézhetett a szellemi világokba és a magasabb világ lényei olvastak benne. De olvasásuk egyben közlés is volt.

A Thébában és Karnakban fennmaradt gigantikus ó-egyiptomi templomromok falán több helyen is látható a meditációba merült fáraó relief-ábrázolása. A szent szikomor-fa koronája alatt ül, hozzálép a magasztos isteni követ, íróvesszőjével ír a fa leveleire s a fa alakjában megjelenik a meditáló beavatott kiemelkedő éterteste.

Amit Jézus a fügefáról szóló hieroglifa-szerű szavakkal Natanelnek mond, tulajdonképpen ezt jelenti: Már találkoztam veled, mikor lelked bensőséges imába merülve egy magasabb szférában időzött. Ismertelek már egy másik szférából, mielőtt földi szememmel megláttalak volna. Ha beszélgetésüket így értelmezzük, megértjük, hogy Natanel lelkében egyszerre fellángol Krisztus teljes felismerésének fénye: „Te vagy az Isten Fia, Te vagy az Izrael Királya!” Ez az elragadtatott hitvallástétel, ami végleg áttöri korábbi szkeptikus tartózkodását, semmiképpen sem származhat csupán egy olyan ember megnövekedett önérzetéből, aki megtisztelő elismerésben részesült. Mikor Jézus kimondja a fügefáról szóló szavakat, a látás fényét gyújtja fel Natanel lelkében ahogy az mindig is kigyulladt benne, mikor „a fügefa alatt ült”. Most, földi útjának elején Krisztus mikor Natanel igenli, még teljes mértékben igenlően fordul a fügefa erői felé is, melyeket a három év végén szigorúan vissza fog utasítani. Leplezetlenül mutatkozik meg valódi isteni lénye a szavai nyomán Natanel lelkében fellángoló látnoki erők előtt. Az hogy ennek az embernek megtisztult és magas szellemi rangra emelkedett lelkével találkozik, lehetőséget ad neki arra, hogy minden tartózkodás nélkül kinyilatkoztathassa Nap-lénye kozmikus nagyságát földi életének „status nascendi” azaz születési állapotában. Olyan merészen, olyan földöntúlian beszél s a felismerés és elismerés szavaihoz olyan istenien bátor szavakat fűz, hogy egy pillanatra nemcsak az ő lénye elől

121

húzódik el a függöny, hanem a jövő legmélyebb titkai elől is: „Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalát, amint felszállnak és leszállnak az ember fiára.”

Natanel kimondta azt a szót, hogy Isten fia. Most Krisztus kimondhatja azt, ami az ember fia legmagasabbrendű nemesi levelét jelenti: A szakadás, ami az embereket az égi Hierarchiáktól elválasztotta, begyógyult. Az ember fia, vagyis a szellemre ébredő ember, az égi Hierarchiák legalsó tagja. Az ő lényéig ér le az isteni lények létrája, melyen az égi erők le és fel járnak és egymásnak az arany vedret nyújtják. Krisztus nem mást mond ki, mint amit Natanel ebben a pillanatban rajta meglát. Ennek a galileai beavatottnak a léte, kinek lelkében Krisztus lényének Nap-titka tükröződhet, biztosíték arra, hogy egyszer általános emberi tulajdonná válhat az, ami most mint isteni csoda lép be az emberi szférába.

Nikodémusz, a júdeai beavatott

Natanellel, Galilea beavatott képviselője az evangéliumban mintegy vőfélyként és ünnepi rendezőként lép fel, aki elvezet a kánai mennyegzőre. Az az alak, aki vele Júdea beavatott képviselőjeként áll szemben, az éjszaka sötétjéből bukkan fel, a húsvéti templomi jelenet utóhangjaként, ami a krisztusi fenség első felvillanását jelentette Jeruzsálemben.

Krisztus életének ingája a galileai tavaszból közvetlenül Júdea központjába lendült át. A táj már nem napsugaras képmása Krisztus Nap-szerű benső lényének. Azt az állapotot tükrözi, amibe az emberek élete torkollott. Egy megöregedett emberiség gyűlt össze, hogy legszentebb ünnepét megülje. Holdszerűen kihalt világban találkoznak. Bár áradatuk a templomnál folyik egybe, amely ezer éven át az ó-szövetség egyetlen szent központja volt. Itt az istenközelség forrásából egy új élet vize áradhatna a lelkek kiszáradt szántóföldjére, de a forrás kiapadt. A szent hely a legutolsó külsőségek központjává vált. Ott ahol az ima hangulatának kellene lakoznia, a kereskedői szellem vette át az uralmat. Vásári alkudozás ütötte fel tanyáját ott, ahol egykor az Istenség szólt az emberekhez.

Itt lép Krisztus a tömeg közé. Az emberré-válás útjára lépő isteni lény Nap-glóriája, ami Galileában a tavaszi Nap-csodával összhangban ajándékozóan, a víznek borrá változtatását sugározta ki magából, itt rémületet keltő fenségesség és méltóságként hat. A Nap bírói kérlelhetetlensége van benne, ami napfényre hoz mindent, ami hamis és elfajzott. Pánikszerű rémület rebbenti szét a vevők és eladók zsibongó seregét. Mindaz ami holdszerűen kihűlt, ami már csak látszatéletet él, érzi hogy kitaszítja őt a fény királya. A Nap kiűzi a Holdat. Inkább egész lényével mint szájával mondja ki Krisztus leplezetlenül éles ítéletét a templom felett, mely elvesztette értelmét. Csak két évvel később, a krisztusi élet harmadik húsvéti ünnepén értik meg a tanítványok, hogy szigorú bírói szava egyben a legnagyobb húsvéti prófécia is volt: „Rontsátok le a templomot és három nap alatt megépítem azt.” Már nyomát sem érezzük a Nap békésen érlelő, ajándékozó kegyelmének, ami a galileai mennyegzőn megnyilatkozott. Helyébe a Nap harcias bírói szigorúsága lépett.

A tömegből, melyen az istenítélet vihara zúgott át, egy alak emelkedik ki. Olyan ember, aki bár a templom szellemi vezetőihez tartozik, de van benne annyi belső nagyság, hogy nyitott lélekkel fogadja Krisztus lényéből kicsapó Nap-villámokat. A templomban lezajlott drámai jelenet hatására ellenállhatatlan erő űzi Jézushoz. Már szóltunk arról, hogy ez a jelentéktelennek látszó kifejezés „éjszaka”, amit az evangélium mindig ismétel valahányszor Nikodémusz nevét említi többet jelent mint külső időmeghatározást. Olyan személy bukkan fel Krisztus környezetében, aki a misztériumokhoz tartozik. Ezért nemcsak beszélgetésüket, hanem az evangélium beszámolóját az esemény lefolyásáról is átszövik a misztériumi kifejezések. Jézus találkozása Nikodémusszal nem a fizikai síkon történik mint Natanellel való találkozása történt. Ez szellemi találkozás a testetlen lelki szférában, ahol éjszaka van az ember. Ott ahol egyébként az alvás sötét leple borul az emberre, Nikodémusz meg tudja őrizni világos tudatát, mert - mint Natanel, - a lélek útján már magas rangot ért el. Ebben a szférában tudja felkeresni Krisztust, aki fogadja és igenli őt. A mesterek szellemi találkozásának tartalmaként jelentős beszélgetés bontakozik ki köztük. Nikodémusz magas

122

beavatottat vél felismerni Jézusban és „Mester”-nek szólítja. Ugyanezt a rangot adja meg Jézus is neki, mikor így szól: „Te Izrael mestere vagy”. Nikodémusz nemcsak saját nevében jön hozzá. Mintegy a régi világ összes beavatottjainak szószólójaként lép Krisztus elé. Ezért többes számban beszél: „Mester, tudjuk hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki nem teheti a jeleket amelyeket te teszel, hanem ha az Isten van vele”(a német szövegben: ha nem Isten megbízásából és Isten erejével teszi). Jézus is többes számban szók Nikodémuszhoz: „Amit tudunk, azt mondjuk és amit látunk arról teszünk bizonyságot”.

A Nikodémusszal való találkozást nem ábrázolja a János evangélium olyan nyilvánvalóan misztériumi nyelv hieroglifikus képeivel, mint a Natanellel való találkozást. Az az egyszerű, rövid formula, hogy „éjszaka” - amelyről azonban R. Steinertől tudjuk, hogy misztériumi kifejezés és ezért az egésznek a kulcsa, - könnyen elkerüli figyelmünket. Ehelyett azonban magának a beszélgetésnek a stílusa késztet arra, hogy elismerjük, a jelenet olyan szinten játszódik, ami meghaladja a szokásos emberi szintet. Nikodémuszt a zsidó nép egyik „archon”-jaként jelöli meg az evangélium. (Archon a legfőbb méltóságok viselőit jelenti a görögöknél. Ford.) Tagja a hetventagú szinedriumnak, annak a vezető testületnek, amely a nép sorsát irányítja. Nikodémusz tehát azt a méltóságot, melynek Natanel mint valódi izraelita tisztán szellemi értelemben részese, külső hivatal formájában gyakorolja. Ezzel kapcsolatában közli az evangélium, hogy a farizeusok rendjéhez tartozik. Krisztus életének egész további folyása annak a bizonyítása lesz, hogy a zsidóság vezetői, különösen a farizeusok rendje, teljesen elfajult és elidegenedett a szellemtől. A farizeusokban a szellemiség, amely egykor szent és isteni volt, kísértetiesen sötétté, végül pedig egyenesen sátánivá vált. Ők Krisztus tulajdonképpeni ellenfelei az emberiségben. Annál jelentősebb, hogy a krisztusi élet hajnalának ragyogásában egy vezető farizeus lép elénk, aki még az igazi régi szellemi úton jutott el a beavatáshoz. Később majd kíméletlen jajszavait fogja Krisztus a farizeusokra zúdítani, de mindig figyelembe kell majd vennünk, hogy legalább egy farizeus van, egy tanítvány a tanítványok körén kívül, akinek révén Krisztus környezetében a még eleven farizeus-beavatás szikrája tovább él.

A babiloni fogság végén az apokaliptikus Ezra által alapított farizeus rend eredetileg igazi ezoterikus áramlat volt. (L. Cézárok és Apostolok, 102-108.o.) Az ott alkalmazott lelki iskolázás az ótestamentumi szellemiség utolsó sűrítet összefoglalása volt. A beavatási fokozatok jól rendszerezett sorozatán való átmenet révén azok az erők, amelyeket az ember a vérségi leszármazás és öröklődés folytán hoz magával bensőségessé és átszellemültté váltak s így elvezettek a szellemi világ küszöbéhez. A beavatott farizeusok végül extatikus víziós élményekhez jutottak, melyekben az emberiség jövőjét látták. Az Ezra nevéhez fűződő apokaliptikus könyvek késői lecsapódásai a farizeus eszkatológiának (eszkatológia „a végső dolgokról szóló tan. Ford.) melybe tisztánlátás révén nőttek bele azok a lelkek, akik ezt az utat járták. Az ember fizikai testének templomként kellett megjelennie a farizeusok előtt, mert szellemiségüket teljes egészében a fizikai test mélységeiből hozták fel. S így - bár a papi szolgálatot másoknak engedték át, - a Morijah sziklán álló templom volt törekvéseik legcentrálisabb képes kifejezése. Rendjük szelleme Jézus idejében azonban már régen hazugsággá és hatalomvággyá fajult. A végítélet eszkatológikus vízióival, mely szerintük meg fogja előzni a Messiás eljövetelét, rémületben tartották és leigázták a lelkeket. Rendjüknek ugyanaz volt a sorsa, mint a velük bensőleg rokon jezsuita rendé, amely az alapítását követő rövid szellemi időszak után igen hamar politikai hatalmi eszközzé külsőségesedett el. Végeredményben maguk a farizeusok voltak a legnyilvánvalóbb bizonyítékai annak, hogy a pusztán a fizikai testiségből és a vér- és öröklődési áramlatból származó szellemiség holtpontra jutott és teljesen kiapadt.

Az, hogy Nikodémuszt a templom megtisztítása olyan mélyen megrázhatta s hogy annak lelki utóhangja olyan ellenállhatatlanul vonzotta Krisztushoz, azt mutatja, hogy nem állt távol attól, hogy belássa: végét járja a farizeus szellemiség. A válaszok, amiket kap, mindenesetre radikális elutasítását jelentik annak a szellemi útnak, ami csak a földi születéshez, az „alulról jövő születéshez” kapcsolódik. Csak a felülről jövő új beütés mentheti meg az emberiség jövőjét. Mint farizeus, Nikodémusz csak „az alulról jövő születést” tudja megérteni. Tekintete csak a fizikailag megszületett embere irányul. Csodálkozva kérdezi: „Mi módon születhetik az ember ha vén? Vajon

123

bemehet-e az ő anyjának méhébe másodszor?” A klasszikus választ kapja a szélről, ami fúj ahova akar, s aminek bár halljuk a zúgását, de eredete és célja elrejtőzik szemünk elől. Fel kell ismernie, hogy az ember valójában érzékfeletti lény. Születés és halál csak a testi ember kezdetét és végét jelenti. Földi érzékeivel a földön élő ember nem tudhatja meg, hogy tulajdonképpen honnan jön és hova meg; csak azt, hogy ha megmozdul szelleme, időnként hallani lehet a szél zúgását. Lelki törekvései felülről kell hogy kapják szárnyalásukat és megtermékenyítésüket - abból a világból, ahonnan tulajdonképpen lénye származik, - ha el akarja kerülni, hogy a fizikai testtel együtt ezek a törekvések is végérvényesen megmerevedjenek és elhaljanak.

Nikodémusz, mint iskolázott farizeus, nagyon jól ismeri a mennybemenetel princípiumát, hiszen a farizeus-beavatásban eljutott addig a pontig, ahol a lélek víziós extázisban kiemelkedik a testből. Csakhogy ez a „mennybemenetel” végeredményben szintén a fizikai test mélyén szunnyadó öröklődési erők alapján történik. Krisztus megmutatja neki a szellemhez vezető új út princípiumát: „Senki sem találhatja meg a mennybe vezető helyes utat, csak az az ember, aki maga is a mennyből származik, vagyis a szellemember, akinek valódi lénye mennyei természetű”. (Ján.3:13)

Az „ember fia” titkát jól ismeri Nikodémusz. De az ő szellemi áramlata alapján csak annyiban tudja az „ember Fiát” mint szellemembert értelmezni, amennyiben ez a vérségi és öröklődési erőkből születik meg a szellem számára. Az ember fia régi princípiuma azonban megszűnik. „És amiképpen Mózes felemelte a kígyót a pusztában, azonképpen kell az ember fiának felemeltetnie” (Ján.3:14). Mózes idejében a mágikus látás pogány útja dekadenciába került és véget ért. Mikor Mózes a keresztfára tekert érckígyót felemelte, létrehozta Aesculap-jelet mint tudati orvosságot, ami meggyógyította a népet abból a lázas extázis-járványból, amit azért kapott meg, mert érintkezésbe került a dekadens pogány népekkel (lásd. Mózes és kora 111.o.) Egyszer majd az ember fiát fogják keresztre feszítve az emberek előtt felemelni annak jeléül, hogy elhaltak mindazok az erők, melyekből az ember eddig élt. De az a test, ami a kereszten függ, nemcsak az ember fiának holtteste lesz, hanem az az edény is, amelyben Isten Fia három évig lakott. Itt torkollik bele a régi utak vége az új út kegyesen ajándékozott kezdetébe.

Natanel szívének a galileai Nap adta tisztánlátásával kimondhatta hitvallását Isten Fiáról és Krisztus az ember fia újonnan megalapozott isteni-hierarchikus jövőjéről szóló igével válaszolt neki. Nikodémuszhoz először annak az ember fiának a tragikumáról kell hogy szóljon, aki csak a Földről törekszik a szellem felé. De az ember fia után Isten Fiáról beszél. Ha az alulról született ember fia és a felülről született Isten Fia princípiumai találkoznak és áthatják egymást, akkor kiállja az emberiség a halálos krízist. Az Isten Fiáról szóló igét: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta” (Ján.3:16), önző gyönyörködésre való törekvésből túlságosan gyakran kiragadták összefüggéséből. A mesteri oktatás pontos menetében, melyben Krisztus a beavatott Nikodémuszt részesíti, az ember fiáról és Isten Fiáról szóló igék elválaszthatatlanul összetartoznak. Nem hiába végződik mindkettő egybehangzóan így: „hogyha valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jún.3:15. és 3:16). - Golgota sötét órájában ismét az emberiség előtt áll az ember igazi képe. De mert abban az ember fia és Isten Fia egyesül, a halál feltámadásba megy át. Az éjszakai szellemi beszélgetés során Krisztus jelentőségteljesen megengedi Nikodémusznak, hogy prófétikusan előre megpillanthassa a golgotai keresztet. Nikodémusz azok között lesz, akik a kereszt alatt állnak.

Nikodémusz további sorsa

A János evangéliumban háromszor jelenik meg Nikodémusz alakja a krisztusi sors színpadán. A második jelenet amelyben megjelenik, arra az időre esik, amikor a kezdeti állapot isteni glóriája már régen elhalványult az előrehaladó emberré-válás során. Már megmutatkoznak a végső döntő küzdelem első jelei. Másfél évvel az első húsvét után, mikor Jeruzsálemben az őszi sátoros ünnepet ünneplik, Krisztus majd itt, majd ott tűnik fel az ünneplő tömegben és lángoló

124

szavai meglepő teljhatalomról tanúskodnak. Mintha Mihály arkangyal maga járt volna az emberek között, akinek ünnepévé vált a keresztény fejlődés során ez az őszi ünnep. Ellenfelei régóta forrongó ellenséges gyűlöletét fellépése nyílt kitörésre ingerli. Újra és újra elküldik szolgáikat, hogy elfogják őt. De akik kezet akarnak rá emelni, legnagyobb rémületükre mindannyiszor üres kézzel térnek vissza. Ez még jobban felszítja ellenfelei gyűlöletét. Azt hiszik hogy a szolgák, akiknek el kellett volna őt fogniuk, már igézetébe kerültek. Átkot szórnak Jézusra. Ekkor lép elébük Nikodémusz, mivel ő is a nép vezetőihez tartozik: „Vajon a mi törvényünk kárhoztatja-e az embert, ha előbb ki nem hallgatja és nem tudja, hogy mit cselekszik?” (Ján. 7:51) Nikodémusz szavai csak gúnyt és megvetést váltanak ki.

Bár az evangélium semmit nem szól róla, látjuk, hogy Nikodémusz Krisztus környezetében maradt: mindegy hogy továbbra is csak ”éjszaka” közeledett hozzá, vagy mint többi tanítványa, a külső érintkezés síkján találkozott vele. Az evangéliumi első Nikodémusz-jelenettől a másodikig a haladás abban áll, hogy a beavatott farizeus most már síkraszáll az emberek között Jézusért. A tisztán szellemi találkozásból és beszélgetésből társadalmi szinten ható cselekvésbe megy át. De ebben a jelenetben is továbbrezeg a Krisztussal való testetlen találkozásának hangulata. Krisztus nem fizikai testében van jelen a jeruzsálemi sátoros ünnepen. Belső erői révén jelenik meg itt az emberek között, bár testileg galileai hazájában maradt. Az emberek azonban nem gondolhatnak mást, minthogy fizikailag jár közöttük. Nikodémusz talán azon egészen kevesekhez tartozik, akik tudják, miért állnak a rémületükre mindig üres kézzel azok akiknek el kellene őt fogniuk.

Harmadízben akkor bukkan fel Nikodémusz a sötét háttérből, amikor külsőleg is valóban éjszaka van. A Golgotán áll a kereszt. Krisztus utolsó lélegzete is elhalt a kereszten. Arimátiai József megkapta Pilátustól az engedélyt arra, hogy a holttestet levegye a keresztről és sziklasírjába eltemesse. Ekkor jön Nikodémusz, hogy Arimátiai Józsefnek segítsen. Mirhát és aloét hoz, majdnem száz fontot, hogy Jézus holttestét bebalzsamozza. József és Nikodémusz leveszik a megfeszített holttestét a keresztről és ha az éjszaka csendjében is, de teljes ünnepélyességgel végzik el a sírba-helyezést. (Ján.19:39-2.)

Nikodémusz most Krisztus legbensőségesebb közelébe került. Kinyilvánítja vele való kapcsolatát és iránta való szeretetét mikor a csődöt mondó tanítványok helyébe lép. A golgotai sziklasír egy újjászületés színhelye, mint egykor a betlehemi sziklabarlang volt. Akkor a régi bölcsesség templomainak követeként a három király jött el és aranyat, tömjént és mirhát áldozott. Most a régi misztériumoknak legalább egy követe itt van és mirhát áldoz, mint egykor a harmadik király. Nikodémusz követi Krisztust az emberré-válás fokozatain keresztül egészen a legalsó szintig. Az első húsvéti ünnep utóhangjaként anyagtalan szellemi területen találkozott vele. A középső év Mihály-ünnepén síkraszáll érte az emberek előtt. Most nagypéntek és húsvét vasárnapja között szolgál annak, aki a Föld mélyével egyesült, hogy egy új világ vetőmagja legyen benne. Ezzel Nikodémusz a megváltás előérzetének sugarát veti arra a világra, amelyből származik. A bebalzsamozás ősi szent műveletével az ősi múlt szaturnuszi szellemének rója le utolsó adóját, amelynek mint zsidó szellemi vezető szolgált, miután az első éjszakai beszélgetés alkalmával bepillanthatott a jövőbe és a sátoros ünnepen jelenbeli bátorságával síkraszállt Krisztusért. Egyszersmind ahhoz is hozzájárul, hogy az emberiség kikerülhessen az öregség és halál síri hatalma alól. Natanel, a galileai beavatott Krisztussal való első találkozása után csak mint a húsvéti esemény tanúja jelenik meg előttünk újra. Nikodémuszról, a júdeai beavatottról azonban azt látjuk, hogy a nagypénteki eseménnyel fonódik szorosan egybe. Nagypéntek Júdea legmélyebb értelmét tette nyilvánvalóvá. A másik oldalon Krisztus feltámadása Galilea titkának beteljesedését és megújulását jelentette. Hiszen úgy érezték a tanítványok mikor a feltámadottat meglátták, mintha Galileába kerültek volna. Nagypéntek és húsvét révén Júdea és Galilea benső lelki tartományokként állnak előttünk, melyekben mindig részesei lehetünk a krisztusi sorsnak. Nikodémusz és Natanel lehetnek vezetőink ezekben a benső tartományokban.

A korai keresztény hagyományok szerint Nikodémusz bár hű maradt a zsidóságon belüli feladataihoz, teljes mértékben magáévá tette az első keresztény közösségek ügyét. Nemsokára még egy farizeus akadt, aki megtalálta a Krisztushoz vezető utat, bár előtte fanatikus üldözőihez tartozott Pál. Nikodémuszt ugyanabban a környezetben látjuk, melyből Pál végül világvándorrá és

125

a népek apostolává nőtte ki magát. Azt mondják, Nikodémusz unokaöccse volt annak a Gamalielnek, akinek lábainál tanítványként ült a fiatal Pál s aki ugyanúgy közbelépett a szinedriumnál az apostolokért, mint Nikodémusz Jézusért (Ap.csel. 5:34-39). Mikor Istvánt a fanatikus zsidók az ifjú Saulus jelenlétében megkövezték, a legenda szerint Gamaliel és Nikodémusz vitték el a holttestét és temették el Gamaliel szántóföldjén. Ezáltal Nikodémusz végleg magára vonta a főpapok és farizeusok gyűlöletét és haragját. Megvonták tőle magas tisztségét, elvették minden vagyonát és addig verték, míg az életnek egy szikrája is alig maradt benne. Galileai házában hunyt el néhány nap múlva és ugyanabba a sírba temették, melyben István nyugodott. Mint az Arimátiai Józsefről szóló hagyományokból kitűnik, szelleme ettől kezdve kapcsolatban állt mindezzel, ami ezoterikus életként a kereszténységen belül kifejlődött.

Hogy a korai kereszténység idején milyen nagyra becsülték Nikodémuszt, azt semmi sem mutatja jobban, mint azt a tény, hogy az ő neve alatt maradt ránk az egyik legjelentősebb apokrif evangélium. A Nikodémusz evangélium, melyet „Pilátus aktáknak” is neveznek, két részből áll. Először részletesen feltárul előttünk Jézus pere. Nikodémusz azokhoz tartozik, akik melegen tanúskodnak Jézus mellett. A második rész Krisztus pokolra-szállását (Descensus Christi ad inferos) írja le. Azok között a halottak között, akiket felébreszt a húsvéti földrengés, kiszállnak sírjukból és megmutatkoznak Jeruzsálemben az emberek előtt, van az agg Simeon két fia, Karinus és Leucius is. Nikodémusz, Arimátiai József és más tanuk előtt elmondják, hogy mikor Krisztus belépett a halottak birodalmába, fénye széttépte a halál láncait és megtörte a sötétség hatalmát. Ez az igen drámai redentini húsvéti játékban egészen a középkor végéig elevenen fennmaradt második rész az, ami gazdag képsorozatban mutatja be Nikodémusz összefonódását a nagypénteki és nagyszombati eseményekkel.

Kirénei Simon és Arimátiai József

Ahogy Krisztus életének hajnali ködéből a Jordán keresztelő után Natanel és Nikodémusz tűnik elő, úgy válik láthatóvá Golgota esti szürkületében két alak, akikről az evangélium egyébként sehol sem beszél: Kirénei Simon és Arimátiai József.

Natanelről és Nikodémuszról kizárólag csak a János Evangélium beszél. A Kirénei Simonról szóló jelenet csak az első három evangéliumban szerepel. Ezzel szemben Arimátiai Józseffel mint a négy evangéliumban találkozunk. Simonnak is, Józsefnek is egészen pregnáns helye van a golgotai esemény drámai menetében. Az egyik közvetlenül a keresztre-feszítés és Krisztus halála előtt jelenik meg, a másik közvetlenül utána. Mikor Jézus összerogy a kereszt súlya alatt, amit vinnie kell, a katonák Kirénei Simont hívják oda és kényszerítik, hogy Krisztus keresztjét vigye fel a Golgota hegyére. S amikor Krisztus meghalt a kereszten, Arimátiai József engedélyt kér rá, hogy levegye a holttestet a keresztről és a keresztre-feszítés helyének szomszédságában lévő saját sírjába temesse el. A Golgotán felállított kereszt pontosan középen áll a két jelenet között, melyben Simonnal és Józseffel találkozunk.

Hogy pontosan megvizsgálhassuk és értékelhessük ennek a két alaknak a golgotai dráma szerkezetében elfoglalt helyét, tekintsünk el egy pillanatra az evangéliumi jelenetek konkrét történelmi jellegétől és úgy tekintsünk végig a képeken, mint a benső út idők feletti fokozatain. Mint Rudolf Steiner elmondja, egészen a középkor közepéig volt a kolostorokban egy keresztény ezoterikus áramlat, melynek keretein belül egy hét-fokozatú érzelmi beavatást nyertek a tanítványok. A passió és feltámadás állomásai voltak a fő meditációs képek, melyeken egyikről a másikra bensőséges átéléssel haladtak át. A hét fokozat a következő volt:

1 l ábmosás

126

2 megkorbácsolás

3 töviskoszorúzás

4 keresztre-feszítés

5 sírba-helyezés

6 feltámadás

7 mennybemenetel

A Máté Evangélium teljesen világosan ábrázolja az öt középső fokozatot. Az elsőt és a hetediket nem ábrázolja kifejezetten, hanem mintegy beleönti őket a szomszédos eseményekbe: a lábmosást mindabba, ami az utolsó vacsora körül történik, a mennybemenetelt a feltámadott megjelenésébe, aki a galileai hegyen a tanítványoknak a keresztség parancsát adja. A kezdet és a vég mintha felhőbe volna burkolva. A János Evangéliumban, amely az első hat fokozatot világosan ábrázolja, csak a végső jelenetnél áll fenn ugyanez az eset. A mennybemenetel fokozata a feltámadási történetekbe ömlik bele. Mindezek ellenére azonban mindenütt világosan felismerhető a hétfelvonásos dráma nagyszerű szimmetriája.

Ha a fokozatok képeit meditációs imaginációkként építjük fel, akkor az első és utolsó három kép szimmetrikusan a dráma egy-egy részévé csoportosul s ezek mint egy spirál két egyenlő íve állnak egymás fölött. Mindkét esetben alulról felfelé való emelkedést látunk. Először a mikrokozmikus emberi alakon mennek fölfelé a képek a lábtól (lábmosás) a mellen keresztül (megkorbácsolás) a fejig (töviskoronázás). Másodszor ugyanezt a menetet találjuk, de most a világmindenség testén, amit makrokozmikus emberi alaknak is nevezhetünk a régi bölcs mondás értelmében, amely szerint az ember a kis világ és a világ a nagy ember: a sír a világ lábait ábrázolja (sírba-helyezés), az atmoszféra éteri környezete, a feltámadás helye a világ melle (feltámadás), az emberi fej formájára mintázott égi szféra pedig a világ feje (mennybemenetel).

A két hármasság között középen áll a kereszt. Benne válik nyilvánvalóvá a fizikai emberi test sorsának titka. Nem hiába nevezi az ember a hátgerincét népiesen a „kereszt”-jének. Az ember egész földi sorsa abból származik, hogy fizikai teste van. Ez az a kereszt, amit meg kell tanulnia felvenni. De a kereszt egyúttal átmenetet képez és ajtót nyit a szellemi felé. Az embernek, aki a makrokozmoszból jön, először inkarnálódnia kell, egyre mélyebbre bele kell szállnia fizikai teste szűk, mikrokozmikus világába. Itt a magányosság összes megpróbáltatásain keresztül kifejleszti személyes lényét. Csak amikor már maradéktalanul birtokába vette fizikai testiségét, akkor szabadulhat meg ismét testhez-kötöttségétől és nőhet bele újra - akár a saját magán való benső munkálkodás révén, akár halála folytán - a makrokozmosz és a szellem személy-feletti szféráiba.

Az evangéliumban a keresztet, mint a három mikrokozmikus és a három makrokozmikus fokozat közötti középpontot, Kirénei Simon és Arimátiai József alakja foglalja keretbe. Az első három fokozattól a kereszthordozás útja vezet a keresztig. Kirénei Simon, a kereszthordozó, az olyan ember képeként jelenik meg, aki felveszi a keresztjét. A kereszttől a keresztlevétel útja vezet a három makrokozmikus fokozathoz. Arimátiai József, aki Krisztus testét leveszi a keresztről, az olyan ember képeként jelenik meg, aki legyőzi testhez-kötöttségét és felnő a szellemhez.

127

lábmosás lába

megkorbácsolás a mikrokozmosz (ember) melle

töviskoszorúzás feje

Kirénei Simon, aki Krisztus keresztjét viszi,

kereszthalál : átmenet a mikrokozmoszból a makrokozmoszba,

Arimátiai József, aki leveszi Krisztus testét a keresztről,

sirba-helyezés lába

feltámadás a makrokozmosz (világmindenség) melle

mennybemenetel feje

A kereszthordozás foglalja össze a hét fokozat közül az első hármat, melyek a személyes megpróbáltatást és a megtisztulást tartalmazzák. Kirénei Simont a személyes jámborság mintaképének tekinthetjük. A keresztről való levételben csíraszerűen benne van a makrokozmoszhoz felvezető három utolsó fokozat. Arimátiai József úgy jelenik meg, mint a személy-feletti kozmikus jámborság patrónusa. Kirénei Simon és Arimátiai József stádiumaiban az ember egyaránt csak lazán függ össze a kereszttel, de a lazaság mindegyik esetben más irányú. A kereszthordozás a földi sorsnak a kereszttel való azonosítása révén elvezet a személyes lény végső átalakulásához. A keresztről való levétel utján a testetlenné-válás által felnő az ember a személy-feletti létbe.

A keresztet keretbefoglaló tételeknek végtelen nagy vallásos értéke és végtelen mély vallásos értelme van. Simon nem a saját keresztjét viszi. József nem a saját testét oldja el a kereszttől. A Pál által célul megjelölt „Krisztussal keresztre-feszíttetni” és „Krisztussal feltámadni” gondolata öltött bennük alakot.

A három Simon alakja

A keresztény fejlődés mélységes misztériumait rejti az a tény, hogy Kirénei Simon és Arimátiai József helyén nem két tanítvány áll. A Getsemáné kertben való elalvásuk következménye tartja őket hatalmában. Egy kivételével, aki közülük már maga is átment a halálon és feltámadáson, mind távol vannak, mikor Krisztus a keresztet viszi és a kereszten meghal. A meg-nem-nevezettek köre küldi el két tagját erre a jelentős pillanatra a dráma színpadára, hogy fellépjenek a tanítványok helyett. Ez a két férfi akiket most először említ az evangélium, bár a Tizenkettő köre helyett a meg-nem-nevezettek inkább rejtve maradó köréből jön, de azért az emberi lélekformák nem kevésbé fontos képviselői. A keresztény fejlődés keretében fontos történelem áramlatok vezethetők le tőlük.

A Golgotához vezető úton tulajdonképpen Péternek kellett volna a keresztet vinnie, akire magára is a keresztre-feszítés sorsa vár később Rómában. Az a feladata lett volna, hogy az első három fokozat személyesen emberi átélését a középpont oltárához elvigye. Főként ő az, aki fásultan megfeneklik a személyesség területén. Simon Péter helyett Kirénei Simon lép be. A névazonosság itt, ahol a világ láthatatlan dramaturgja mindent olyan bölcsen vezet, semmi esetre sem véletlen és semmi esetre sem mellékes.

128

A Golgota körül a legkönyörtelenebb ítéletek szigorúsága uralkodik. Minden gyengeség napvilágra kerül. Így nyilvánul meg a kereszthordozásnál Péter lényének és ezzel az egész Péter-i kereszténységnek rejtett gyengesége. Nem Simon Péter az, aki Krisztus helyett a keresztet viszi. A „csak személyes” fokozat tartja őt hatalmában. A János-i út hét fokozatán való átmenetkor (lásd a 4. vezet: „Az emberré-válás fokozatai” utóhangját) is csak látszólag találta meg az utat az első háromtól - melyek a személyiség kialakulására vonatkoznak - a középsőig (ötezer ember megvendégelése), mely átvezet a személyiség-feletti elemhez és a közösség misztériumát tartalmazza. Fokozatokban gazdag sorsa mégis elviszi a hatodik fokozatig (a vakon született meggyógyítása - Péter vallástétele Cezarea-Filippinél) ahol megkapja papi megbízatását. Ezután csődöt mond ereje. A befejező fokozatot csak az a másik tanítvány éri el, aki Betániában átment a halálon és a feltámadáson. A passió fokozati útján már ott is csődöt mond Péter, ahol a személyesség három fokozatából a negyedikbe, „a közép” misztériumába való átlépésről van szó. Így a Péter-i lény mindig csak az első három fokozaton áll szilárdan. Ha tovább megy, fennáll a visszaesés veszélye. Ebből érthető meg az egész történelmi egyházi kereszténység hajlama arra, hogy misztériumaival visszaessen a harmadik fokozatra, a személyes megváltás és bűnbocsánat hangulatába.

Ki az a Kirénei Simon, aki Péter helyett lép be? Nevét csak ez az egyetlen hely említi. Még a legendás hagyományok is hallgatnak róla. Mégis rá kell jönnünk, hogy az első keresztény közösségek alapítói között jelentős szerepet játszott. Ez már abból is kitűnik, hogy a Márk Evangélium azt mondja róla, ő volt Alexander és Rufus apja (15:21).Először ez a közelebbi megjelölés is rejtélyes, mert a fiúkról éppoly kevéssé tudunk, mint az apáról. Egyetlen egy nyomra bukkanunk, éspedig Pál Rómabeliekhez írt levele zárófejezetében, ahol Rufust és anyját azok között említi, akiket személy szerint üdvözöl (16:13). Ebből - bizonyára jogosan - gyakran következtettek arra, hogy Kirénei Simon fiaival együtt Rómában telepedett le és mindnyájan vezető szerepet játszottak az ott kialakuló keresztény közösségben. Ez a nézet arra támaszkodhat, hogy a régi hagyomány szerint a Márk Evangéliumot Rómában írták. Ez magyarázná meg azt, hogy az evangélista Kirénei Simon mellett Alexandert és Rufust is említi.

Kirénei Simon jelentősége a római kereszténység kezdetén kétségtelenül nagyobb azonban, mint amilyennek pusztán a teológiai feltevések alapján tűnik. Ha az apostoli kor történetét egyszer részletesen megismerhetnénk, akkor kiderülne, hogy itt a római közösség egyelőre homályba burkolt legelső kezdeteihez jutunk el.

A római keresztény közösséget semmi esetre sem csak Péter alapította. Péter már tekintélyes közösséget talált ott. Egyáltalában egész más, sokkal konkrétabb elképzelésekhez juthatunk az evangélium kezdeti terjesztéséről, ha figyelembe vesszük azoknak a „nagy meg-nem-nevezetteknek” a körét, akik a golgotai dráma körül a tulajdonképpeni tizenkét tanítványon kívül az emberiséget képviselték. Különösen a terapeuta és esszénus rendből jött számos személyiségnek kell az esszénus lelki iskolázás útján szerzett belső átélési lehetőségeik és élményeik utján korán eljutniuk a Krisztus impulzus felismeréséhez és elismeréséhez. Az esszénus rend befolyása elterjedt a Földközi tenger keleti részét szegélyező összes kultúrországban. A rendben ápolt szellemiség forrásaiból élő körök, akár kimondottan beavatott rendtagok voltak, akár csak a félig-meddig rendszerűen összefogott laikus környezethez tartoztak, sokkal nagyobb mértékben szolgáltatták a kialakuló keresztény közösségek alapjait, mint amennyire azt a korai kereszténység történetének leírásaiban figyelembe vették. Az Apostolok Cselekedetei elmondja (11:20) hogy különösen ciprusi és kirénei férfiak egy csoportja volt az, amely az evangéliumot a nagy világba - a zsidók hatókörén túlra is - először kivitte. Önként adódik a feltételezés, hogy ezek a „ciprusi és kirénei férfiak” kapcsolatban állnak az esszénus renddel. Az ő kezdeményezésükre jöhetett létre a később oly fontos római közösség is. E férfiak egyike volt Barnabás, Márk evangélista nagybátyja, aki Ciprusról származott és aki unokaöcsével együtt kezdetben Pált kísérte el útjain. De ebben a körben játszhattak fontos szerepet Kirénei Simon és fiai is. Talán külön része volt az első római közösség megalapításában is.

Amíg a kialakuló közösségeket, - melyek rövidesen messze földön elterjedtek - mint egységes központból, Jeruzsálemből irányították, addig hangsúlyozottan zsidó-keresztény jellegük

129

volt. Jakab, Jézus mostohatestvére volt ebben a hangadó. Mikor Pál megkezdte működését, tudatosan csatlakozott ehhez másik pólusként a pogány-keresztény áramlat. Központja egy ideig a szíriai Antiochiában volt. Barnabáshoz hasonlóan valószínűleg a többi ciprusi és kirénei férfi is először Pált kísérte útjain. Mikor azonban Barnabás és Pál útjai elváltak, az esszénus-barát körök egy közbülső áramlatot kellett hogy kialakítsanak Jakab és Pál irányzata között, melynek rövidesen Róma lett a központja. Péter, aki sokáig ingadozott a két szélsőséges áramlat között, amint Rómába ment, önként adódóan vezetője lett ennek a középső csoportnak, mely lassanként a többi fölé nőtt. Rómában találjuk aztán Márkot is, Barnabás unokaöccsét, és mellette Kirénei Simon családját is.

Így feltételezhetjük, hogy Kirénei Simon, aki a Golgotára vezető úton mint kereszthordozó Péter helyett helytállt Rómában is azok közé tartozott, akik előkészítették számára az utat. Talán még az apostol-fejedelemnél is eredetibb és magától értetődőbb értelemben képviselte a római őskereszténységet, ahogy az a katakombákban a cézárok hatalmi világától teljesen elkülönülve kialakult. Nem kétséges, hogy a krisztusi üzenetet késő öregségéig impulzív erővel hordozó Péter is immúnis volt a cézári légkör kísértéseivel szemben. Mindazonáltal, bár hívő szíve uralma alatt élt, közben újra és újra a leghevesebb viharok tomboltak lelkében. Egy további Simon is fellép Rómában, aki mint Simon Péter sötét mása (Doppelganger) a Péter-i kereszténység későbbi mágikus eltévelyedését vetíti elénk: Simon Mágus, akit a középkori történelemben mindig az olyan ember típusának tartottak, aki „szimóniát”, űz vagyis keveri a szellemit a világával és a szellemi erőket és értékeket pénzre és külső hatalomra váltja be. Simon Péter, mint a római keresztény áramlat nagy vezetője, Kirénei Simon csendes esszénus-alakja és Simon mágus lobogó démoni alakja között áll.

A Grál áramlat

Arimátiai Józsefet az evangéliumok mint előkelő és jómódú tanácsbeli férfit mutatják be. Őt is úgy kell elképzelnünk, mint aki szoros kapcsolatban állt az esszénusok által képviselt szellemi áramlattal. Ha nem is volt olyan tagja a rendnek, aki alávetette magát a szigorúan aszkétikus szerzetesi szabályoknak, mégis be kellett hogy avatva legyen - még mélyebb értelemben, mint Kirénei Simon - a rend titkaiba. Különösen az esszénusok jeruzsálemi csoportjánál volt nyilvánvalóan nagy befolyása. Katharina Emmerich, a nagy stigmatizált apáca víziós látomásai alapján azt mondja, hogy Arimátiai József háza volt az, ahol Jézus a húsvéti vacsorát tanítványaival elköltötte. Korábbi fejtegetéseinkben (Cézárok és Apostolok 195.old.) már szó volt róla, hogy az esszénus rend házának étkezőtermét bocsátották Jézus és tanítványai rendelkezésére s ez a ház az őskereszténység történetében még sokáig fontos színtere volt a kialakuló közösségi életnek. Katharina Emmerich állítása nyomán annyiban juthatunk fontos kiegészítéshez, hogy rámutat, milyen befolyásos közbülső helyet foglal el Arimátiai József az esszénus szerzetesek és Krisztus között.

Arimátiai Józsefről a képszerű legenda-hagyomány egész áradata maradt ránk. Ez egyaránt vonatkozik a Golgotán játszott szerepére és arra a történelmi áramlatra, amit lényével és sorsával megnyitott. A legendák kezdettől fogva éreztetik velünk, hogy itt olyan szellemiségről van szó, ami alapjaiban különbözik a római-Péter-i áramlattól és nem is tehet mást, mint hogy az exoterikus kereszténység mellett rejtettebb, ezoterikus csatornákat keressen.

Arimátiai József körül maga a sors is állandóan szimbolizál. Ha csak azt nézzük, amit az evangéliumok mutatnak be mint József részét a golgotai drámában, olyan képet kapunk, ami a pusztán személyes jellegűn messze túlterjed: József leveszi a keresztről a holttestet és abba a sziklasírba helyezi, melyet az evangélium kifejezetten mint az ő sajátját jelöli meg. Egy sorsszerűen egészen különleges értelemben tehát József az, aki Krisztus testét magához veszi. Azon a szakramentális úrvacsorán túl, amiben a tanítványok az utolsó vacsora színhelyén részesültek, ennek a férfinek sorsába egy különleges úrvacsora (áldozás) ősképe vésődik bele.

A folytatást a biblián kívüli hagyomány szolgáltatja. Ez elmondja, hogy József birtokában volt az a kehely, melyben az utolsó vacsora alkalmával Krisztus tanítványainak a bort mint vérét

130

adta. A hagyomány szerint ebbe a kehelybe fogta fel Arimátiai József - aki nem hiányzott a kereszt alól, mint a Getsemáné kertben elaludt tanítványok - azt a vért, ami a lándzsadöfés nyomán a Keresztre-feszített oldalából folyt. Mikor azután Nikodémusszal együtt levette a holttestet a keresztről és végrehajtotta a bebalzsamozást és sírba-helyezést, összegyűjtötte a kehelyben Krisztus vérének utolsó cseppjeit is, amit talált. Arimátiai József tehát nemcsak Krisztus testét, hanem Krisztus vérét is magához veszi. Különleges rendű szentség képei szövődnek sorsába s ez bizonyítja, hogy a megpróbáltatás állomásainak fokozatain áthaladva elérte a kereszt és a „misztikus halál” fokozatát, úgy hogy tovább léphet a személy-feletti makrokozmikus fokozatokra.

Az a kehely, melyben Arimátiai József Krisztus vérét felfogta, eredetét és későbbi szerepét tekintve egyaránt a legszentebb misztériumok és a legnagyobb isteni kegy jeleként szerepel a legendás hagyományokban. Története, ha a hagyományokat követjük, aranyos fénnyel világító nyomjelzőként rejtetten végigvonul az emberiség egész történelmén. A hagyomány szerint a kehely csészéje Lucifer koronájának egyik kövéből készült. Az ősidőkben egyik misztériumtemplomból a másikba vándorolt. Hieram építőmester korában Tírusban őrizték. Sába királynője vitte el Salamonnak s a jeruzsálemi templom kincsei közül került végül a Sion hegyén lévő conaculumba. Katharina Emmerich régi imaginációk alapján úgy beszéli el, hogy fehér ruhás angyalok vitték el hajdan a kelyhet Noénak s később Melkizedek, a papkirály, kinek szentélye szerinte a conaculum helyén volt, ebben a kehelyben nyújtotta át a bort Ábrahámnak, mikor kenyeret és bort vitt elébe. De talán még előző történeténél is fontosabb az utolsó vacsora kelyhének további sorsa, ahogy az a keresztény mítoszban szerepel. Mert ez a kehely nem más, mint a szent Grál, amelyben a középkor ezoterikus kereszténysége legfőbb szimbólumát látta. Arimátiai József az összes Grál-hagyományban jelentős szerepet játszik. Ő volt titokban a Grál első őrzője és királya.

Ha az Arimátiai József sorsára vonatkozó hagyományok összességét tekintjük, az ünnepélyes titokzatosság hangulatával átszőtt képek hullámzanak előttünk, melyeken keresztül csak utalásszerűen sejthetjük meg a konkrét történelmi tényeket. A történelmi tényszerűség, amit a mítosz magvaként kihámozhatunk, azonban mégis több, mint amennyit a szokásos történelemszemlélet hajlandó elfogadni.

A Nikodémusz Evangélium elmondja, hogy a zsidók Józsefet a megfeszített sírba-helyezése fölötti haragjukban egy befalazott kamrába zárták. A feltámadás éjszakáján azonban, mielőtt még a sírnál az asszonyoknak és a conaculumban a tanítványoknak megjelent volna, Krisztus hozzálépett, az utolsó vacsora kelyhében nyújtott itallal megerősítette és könnyeit felszárította. Az egész szobát a legragyogóbb napfény töltötte be. Számos hagyomány azt a látszatot kelti, hogy Arimátiai József még sok-sok éven át börtönében maradt, kizárólag a Grál kehely jelenléte táplálta és tartotta életben. Állítólag csak amikor Vespasianus és Titus légiói meghódították és elpusztították Jeruzsálemet, akkor rombolták le azokat a falakat, melyek Józsefet a világtól elzárták, ő akkor nyerte vissza szabadságát. Megtalálásának és megszabadításának története József nevének említése nélkül belekerült a „Jaschar Könyvbe”, az ezoterikus zsidóság különösen szent és titkos könyvébe. A könyv szerint Titus egyik tisztje, Cedros, az egyik tágas jeruzsálemi házban utoljára egy rejtett, elfalazott kamrára bukkant. Mikor feltörte, sok-sok szent iránt és egy aggastyánt talált ott. Vele együtt alapított egy különleges iskolát Spanyolországban, ahol a titkos bölcsességet tanították. Ebbe az ábrázolásba beviláglik valami Arimátiai Józsefnek az esszénusokhoz való kapcsolatából, akik könyvekkel és anélkül az ősi bölcsesség kincseit ápolták. A befalazott szobát talán nem annyira külső történelmi képnek kell felfogni. Mindenesetre Józsefnek a beavatási áramlathoz való tartozását fejezi ki imaginatív módon.

A képszerű hagyományok sokféle változatban mutatták be Józsefet mint olyat, aki Krisztus különleges üzenetét hozza el a nyugat-európai országokba. Ő az, aki minden más történelmi alaknál inkább felváltja a régi mondást: „ex oriente lux” (keletről jön a fény) a Grál jelszavával: „ex occidente lux (nyugatról jön a fény) megjósolja, hogy az új, mélyebb keresztény megismerés fényének nyugaton kell kigyulladnia, mikor a régi keleti bölcsesség már kialudt. Arimátiai Józsefet úgy tekintik, mint Krisztus egyik követét, aki először vitte az apostoli üzenetet Angliába. A délnyugat angliai Glastonbury város körül keringenek a működésére vonatkozó emlékek. Így pl. Wilhelm von Malmesbury 12.sz.-ban írt könyve, melynek címe „A Glastonbury-i templom

131

régiségei”, a következőket tartalmazza: „Szent Fülöp pedig -Preculfus 2. kötete 4.fejezetének tanúsága szerint- elment prédikálni a frankok országába, ott sokakat megtérített a keresztény hitre és megkeresztelte őket. Abbeli szándékában, hogy Krisztus igéjét terjessze, kiválasztott tizenkettőt a tanítványai közül és elküldte őket Britanniába, hogy Krisztus emberré-válásáról prédikáljanak.... és az élet igéit az evangélium szerint hirdessék. Úgy mondják, hogy föléjük vezetőül legjobb barátját, Arimátiai Józsefet állította, ugyanazt, aki az Urat eltemette.”

Arimátiai Józsefet mint a Grál áramlat elindítóját elsősorban Robert de Boron 1190 körül irt francia verses regénye „A Szent Grál” ábrázolja. Ez elmondja, hogy mikor a feltámadás előtti éjszakán Krisztus Arimátiai Józsefnek megjelent, azt az utasítást adta neki, hogy a kelyhet csak három embernek adja tovább. Ezzel a József által alapítandó közösséget kezdettől fogva mint kiválasztottak közösségét, mint ezoterikus kört jelöli meg. Mikor Józsefet kiszabadítják börtönéből, nővére és annak férje Hebron üdvözlik. Ők a Grál-nemzedék szülei. Józsefnek Krisztus utolsó vacsorájának mintájára meg kell alapítania a Kerek-asztal Társaságot (Tafelrunde). Hebron, a halász - aki mint ilyen jelenik meg Christien de Troyes Grál-regényében is - erre az asztalra teszi le az első halat. Az új asztaltársaságnál üresen marad Júdás helye Hebron unokája számára, aki a kijelölt Grál-király. Ez a korai Parsifal alak, névszerint Alein, Arimátiai tanítványaként nő fel, aki tehát mint a jövendőbeli Grál-király tanítója hasonló szerepet játszik, mint a későbbi Grál költeményekben a két bölcs öreg: Trevrizent és Gurnemanz. A Grál társaság megalapítására vonatkozó megbízatását József állítólag az Avalon völgyében valósította meg, ahol a Merlin monda játszódik és ahol Artur király sírját is őrzik. Ez az a hely, ahol később Glastonbury városa épült.

Józsefnek az angol helyi mondák által való különleges kisajátítását nem kell feltétlenül előtérbe helyeznünk. Az a fontos, hogy a mitikus hagyomány képszövedékén át felismerjük, hogy Arimátiai Józseftől indult ki a Grál-kereszténység áramlata, amely a misztérium és beavatás hangulatát mélyen belevitte azokba a korokba, melyek színezetét már régen a római-pápai kereszténység adta meg.

Ha megtanuljuk, hogy így nézzük azt a fényt, ami Krisztusról mint középpontról titokzatos sötétségbe burkolózó környezetének alakjaira esik, felismerjük, hogy amint a betlehemi jászolnál a három szent király a régi templomi áramlatok követeként volt jelen, ugyanúgy a golgotai kereszt alatt is olyan férfiak hármassága állt, kikben az testesült meg, ami a misztériumokból még valódi és használható volt. Csak egy tartozik közülük a tizenkét tanítvány köréhez: Lázár-János. A másik kettő, Nikodémusz és Arimátiai József, az egyébként a történelem homályába vesző nagy ismeretlenek körének követe. Azt mondtuk, hogy a misztérium-princípium két helyen nyúlik át az evangéliumba: a Három Királyokról szóló karácsonyi jelenetben és a három halott-feltámasztásnál, amit Krisztus visz végbe. A kereszt alatt álló három alak a misztériumok harmadszori átnyúlását mutatja. A különleges beavatást nyert tanítványokra vetett pillantás megerősítheti bátorságunkat ahhoz, hogy ezoterikusan elmélyült keresztények legyünk, mert csak ez a kereszténység lesz képes jelen korunk nehéz történelmi válságát

132

IX. Fejezet

Pilátus

A dráma a múltban és a jövőben

A nagy európai tömörülések pillanatában, melyek aztán l939-től kezdve világ-katasztrófákban robbantak ki, költői vita indult a „Münchner Neuchte Nachrichten”-ben, mely vita korántsem volt pusztán irodalmi jelentőségű. A problémát egy előadás vetette fel, melyet Kurt Langenbeck költő, miután több saját szerzeményű drámájával magára vonta a művészi érdeklődésű nyilvánosság figyelmét, ‘A dráma újjászületése a kor szelleméből’ címen jelentetett meg. Ez az előadás szélsőséges módon emelte fel szavát az új dráma megszületése érdekében. A költő tézise így hangzott: igazi dráma csak egyszer volt, éspedig Görögországban, Aischylos és Sophokles idejében. Mindez, ami ez után került a népek színpadára, a drámának csak elgyengítése, elvesztése volt. A kereszténység talaján nem is teremhet igazi tragédia, mert az, mint a megváltás vallása, állandóan vigasztaló kilátást nyit a túlvilágra s így nem engedi, hogy létrejöjjön a tragikum teljes élménye. Az individualizmus képviselői, Shakespeare, Lessing és Hobbel is csak féltragédiákat hozhattak létre. Ahhoz, hogy a görög tragédiához hasonló erejű dráma létrejöhessen, előbb egészen új, átfogó sors-érzésnek kell az emberiségben megszületnie. S a költő felteszi a kérdést: Mikor érik meg a tragikum teljességének a gyümölcse? Meg van győződve arról, hogy a jelenkor hatalmas méretű sorseseményeinek következményeként az új dráma már a levegőben van. Csak egy vékony fal választja el az embert az isteni dimenziók vallási és művészeti erőterétől.

133

Ez a tudatosan kihívó éllel felvetett tézis elmaradhatatlanul kihívta maga ellen az ellenvéleményt. Így például Joseph Magnus Mehner lépett fel Shakespeare és más drámaírók szószólójaként, kiknek teljes nagyságát Langenbeck kétségbevonta. De ellenfelei megfontoltabb érveivel szemben minden egyoldalúsága ellenére is, Langenbeck féktelen követelésének volt igaza. Ez annak a hatalmas, apokaliptikus dinamikának és drámaiságnak az eleven átérzéséből fakadt, melyet a népek sorsa napjainkban öltött. Ha azt akarjuk, hogy a jelen korban olyan drámai műremekek szülessenek, amelyek teljes nagyságában tükrözik az emberiség sorsdrámáját, ahhoz valóban olyan radikális áttörésre van szükség, amilyet kortársaink még korántsem tudnak elképzelni. Legfeljebb abban nincs Langenbecknek igaza, hogy egyoldalúan úgy tekinti a kereszténységet, ahogy az a történelmi egyházi keretek közt fejlődött. A tradíció hatalmából kiszabadult, szellemileg felfogott kereszténységnek okvetlenül felül kell múlnia a görög tragédia sorsélményét. Nem áll meg az elháríthatatlan végzet sorompója előtt, de távol áll tőle, hogy az igazi tragikum nagyságát olcsó túlvilági vigasszal csökkentse. Az a megváltás , ami a kozmikusan megértett Krisztus-impulzussal jött el a világba, nem a túlvilágon van. Azonos azzal a feltámadással, melyhez a földi léten belül küzdjük fel magunkat. És a megpróbáltatások régiójában, melyen át az út oda vezet, még sokkal hatalmasabb méreteket kell, hogy öltsön a sors tragikuma és drámaisága, mint amilyet a klasszikus tragédiák korabeli görögök valaha is tapasztalhattak. A tradicionális kereszténység persze nem igen érezte magát indíttatva arra, hogy valaha is odaálljon az apokaliptikus sors tűzvonalába. A János Jelenések könyve lepecsételt maradt, csak távolról sejtette néhány nyitott lélek, hogy benne sosem hallott sorsszerű megpróbáltatások és az emberiségszintű tragédiák korára vonatkozó próféciák rejlenek. Ma, a Mihály-i korban, csak akkor maradhat fenn a kereszténység, ha újjászületik az apokalipszis értelmében és felemelkedik igazi kozmikus nagyságáig. Mihály arkangyal olyan ura a sorsnak, aki nem kímélettel és vigasztalással segíti a népeket és az egyes embereket. Ő a radikális kíméletlenség szelleme. De mint ilyen, Krisztus szolgálatában áll, aki minden tragikum poklán át nyitotta meg az utat a feltámadáshoz. A költő által követelt új vallásnak, melyet a tragikum teljességének átélése jellemez, még csak ez után kell eljönnie az emberiség életébe, de olyan értelemben kell eljönnie, hogy az emberek felébrednek és felküzdik magukat ahhoz, ami már tulajdonképpen itt van. A Krisztus-misztérium magában rejti ezt az új vallást. A jövő kereszténysége úgy fog viszonyulni a történelmi kereszténységhez, mint a valódi dráma az érzelmes idillhez. Azt is mondhatnánk, hogy úgy fog viszonyulni, mint a János Jelenések az evangéliumokhoz, legalábbis úgy, ahogy az evangéliumokat eddig felfogták. Mikor azonban az apokalipszis aktuálissá válik, akkor az evangéliumoknak is új fényben kell megjelenniük: bennük is érezhetővé válik majd az igazi dráma apokaliptikus szelleme.

Ha helyesen értelmezzük, az evangélium nem más, mint maga az ősdráma. Ha felküzdjük magunkat odáig, hogy apokaliptikus szemmel olvassuk, akkor a legmagasabb rendű drámai műremek bontakozik ki előttünk. A felülmúlhatatlan tragédia színpada előtt állunk. Egy olyan költő, mint Langenbeck, a görög tragédia belső nagysága iránti kitűnő érzéke ellenére sincs tisztában azzal, hogy az emberiség szellemi története folyamán milyen forrásokból született a dráma. Különben nem látna olyan áthidalhatatlan ellentétet Aischylos és Sophokles művei és az evangéliumok között, hanem felismerné vagy megsejtené azt a belső törvényszerűséget, ami e között a két világ között szoros rokoni kapcsolatot teremt. Mint az egész nyugati kultúra, a periklészi kor drámája is a misztérium templomok ölében született. Mikor Aischylos és Sophokles tragédiáikat írták, az nem volt más, mint a misztériumok részben tudatos, részben öntudatlan, de nagy jelentőségű nyilvánosságra hozatala. Aischylost vád alá is helyzeték, mint a misztériumok árulóját, mert a színpadon nyilvánosan a nép elé tárt olyan titkokat, amiket addig szigorúan őriztek a misztérium-templomokban. A halál és feltámadás törvénye addig csak a beavatásoknál uralkodott, melyekben a rejtett misztérium-helyeken egyes embereket részesítettek. Mióta Aischylos drámáit Görögország szabad ege alatt a színházban előadták, minden néző lelkébe bevésődött a beavatás visszfénye és ezzel együtt egy reális részesedés a halál és feltámadás törvényében. A görög tragédia és az evangélium belső összetartozása abban áll, hogy a golgotai misztérium a misztériumi törvény teljes és végérvényes nyilvánosságra hozatalát jelentette. Minden drámán túlmenően magát

134

az ősdrámát szőtte bele az emberiség sorsába. Nincs szükség külső előadásra, a Krisztusi sors belső szemlélése egymaga megadja minden embernek, aki megnyílik számára, a beavatás misztériumában való reális részvételt. A nagy görög költők drámái annyiban voltak a golgotai misztérium előkészítői és jövendölői, hogy a misztériumok emberi nyilvánosságra hozatalát képezték, ami megelőzte a golgotai, isteni nyilvánosságra hozatalt. A tradicionális kereszténység, amely nem érzett magában felelősséget az iránt, hogy impulzusokat adjon a kulturális és művészi életnek, ez a mulasztása okozta, hogy már semmit sem remélnek a kereszténységtől azok, akik sóvárogva várják a dráma új felvirágzását. Valójában nincs más anyaöl a dráma újjászületése számára, mint maga az evangélium. A jövő misztérium-drámáját, ami nem csak megújulása lesz a klasszikus tragédiának, hanem azon túlmenően új fokozatot fog jelenteni, az emberiség központi ősdrámája kell, hogy megtermékenyítse, ami a golgotán játszódott le.

Kajafás, Heródes és Pilátus

Jézus életének legutolsó jeleneteiben, mielőtt ráborulna golgota éjszakája, a drámai jelleg olyan világosan és szabatosan mutatkozik meg, hogy egy alkalommal még a tér is egészen a külső elrendeződésig szinpad-szerűen tagozódik: egy pillanatra láthatóan megmutatkozik a színpad, a függöny és a nézőtér, amikor Pilátus palotája előtt Jézus perét lefolytatják. Ezen a szintéren aztán sokféle személy és esemény játszik szerepet, melyek mind láthatóvá vált drámai ősképek.

Míg a teológusok tulajdonképpen sohasem fejlesztették ki ezen drámai őstörvényszerűségek iránti érzéküket, időnként akadtak átlagon felüli költők, akik intuícióik révén fel tudták fogni és formába tudták önteni a Passió drámáját és ez által jelentősen hozzájárultak annak a dinamikus tagozódásnak a feltárásához, ami itt az evangélium misztérium-drámájában rejlik. Így pl. August Strindberg Krisztus-drámájában van egy jelenet, amely Kajafás, Pilátus és Heródes hármas alakjában az emberiség ősképét villantja fel.

Heródes és Pilátus a templom tornácán beszélget. Heródes, akit lázas nyugtalanság űz, olyannak tűnik, mint aki a legkülönösebb és legfantasztikusabb fogalmakat alkotja a Názáreti Jézusról, de ezekkel mégis rejtett misztériumokat érint:

Pilátus: Beszélj Heródes! Szíved csordultig telve, szellemed nyugtalan. Heródes: Igen! Kivégeztettem ezt a Jánost és azt hittem, ezzel vége lesz, de most itt járkál.Pilátus: Nem János ő, ez egy másik!Heródes: Te így véled, de én azt hiszem, hogy János támadt fel!Pilátus: A nép azt hitte egykor, hogy János a Messiás, de János Jézusra mutatott.Heródes: Nem láthatnám-e egyszer ezt az embert, akiről mindenki beszél?Pilátus: Nehéz lesz, mert hol itt van, hol ott. Heródes: Valószínűleg mágus, vagy varázsló, mint oly sokan ma.Pilátus: Lehet, de a nép azt hiszi, hogy ő az a megígért férfi, aki a népet meg fogja szabadítani.

Pilátus és Heródes megegyeznek, hogy Jézus titka felől Kajafást fogják megkérdezni. Ekkor lármás kavarodás tör ki a templomban. Úgy vélik, hogy a lárma oka a jeruzsálemi templom-kultusz

135

és a római császár-kultusz összeütközése. Mint egy transzparensen keresztül, felbukkan előttünk Krisztus és a római császár közti történelmi ellentét.

Pilátus: Kérdezzük meg a főpapot, neki többet kell tudnia.Heródes: Lármáznak fent a templomban!Pilátus: Kitalálom az okát!Heródes: Felállítsák-e a császár képmását!Pilátus: Ez az! Kegyelmes császárunk, Tibérius, tébolyodottként él Capriban, unokaöccse Caligula, megveri, ha ugyan unokaöccsének nevezhetjük, hiszen a fiúk anyjukkal kötöttek házasságot. De ez nem akadályozza a császárt abban, hogy elrendelje istenként való tiszteletét.

Most odalép harmadikként Kajafás. Megmondja a lármás kavarodás igazi okát. De mikor Heródes kifejezést ad kíváncsi vágyának, hogy látni szeretné Jézust, Kajafás kioktatja, hogyha meg akarják nézni, addigra mindig eltűnik.

Heródes: Miféle lárma ez a templomban?Kajafás: A galileai az, aki már megint tévútra vezeti a népet! Most erőszakos - ságokra tért át és elűzi a pénzváltókat a helyükről.Heródes: Ha ott van, menjünk és nézzük meg!Kajafás: Már elment.Pilátus: Mondd meg nekünk főpap, ki ez az ember? Azt hiszed, hogy ő a megígért Messiásotok?Kajafás: Hogyan hihetném ezt? Egy szegény ácsmester fia, egy betegfejű.

Ez az egyszerű drámai jelenet már világosan kiemeli az őskép-szerűséget, amit maga az evangélium meg is mutat, és ugyanakkor el is takar. Érezzük Heródes szenzációra éhes kíváncsiságát, komolytalan, játékos közeledését az érzékfeletti dolgokhoz. Kajafásban a megvetés és a gyűlölet hideg szelleme lép elénk. Pilátus - mérlegelve a dolgokat -, mint az egyensúly alakja áll előttünk.

Ez a hármas a hangadó a golgotai dráma színpadán szereplő személyek között. Ők játsszák a jellegzetes szerepeket a sorsdöntő nagypéntek küszöbén. Nem kell mást tennünk, mint konkrét szemléletességgel vonásról-vonásra lelkünk elé állítani azt, ami akkor napfelkelte előtt és után történt, és tudatára ébredünk, hogy minden egyes kis részlet transzparensül szolgál az emberiség misztériumainak.

Egyike a legtitokzatosabb éjszakáknak az, amelyik nagycsütörtök és nagypéntek között éppen most ér véget. Szétömlik a tájon a tavaszi telihold csillogó ezüst fénye. A naplemente pillanatában kísértetiesen festette alá a holdfény a hirtelen beálló csendet, ami a végeláthatatlan zarándoksereg kavargó lármáját felváltotta. A házakban összegyűlt virrasztó emberek visszaemlékeztek a borzalmak éjszakájára Egyiptomban, amikor a halál angyala házról-házra járt. Senki sem merészelte elhagyni a ház belsejének szigorú bűvkörét. Mindenki meg volt győződve, hogy ezen az éjszakán az egyiptomi Pészach-éjszaka szörnyűségei ismétlődnek meg. Éjfél után borzongató szél támadt, amitől mindenki didergett volna, ha kimerészkedik. A szél abban a kis csoportban, amely a szigorú Pészach-hagyományok ellenére leszállt a Kidron völgyébe, hogy a Getsemáné-kertbe menjen, a végsőkig fokozta a világtól való teljes elhagyatottság és magányosság érzését. És mikor végül a poroszlók menete belép Kajafás palotájának udvarába, Péter - aki titokban követi őket - , leül a szolgák közé, akik a tűznél melegednek.

Az, hogy ezen az éjszakán hajnal felé hideg szélrohamok támadnak, azzal a különleges természeti jelenséggel függ össze, ami azután nagypéntek délelőttjén bontakozott ki és délben az egész atmoszféra három órás elsötétülésében érte el csúcspontját. A tavaszi holdtölte napjaiban nem

136

lehet szó napfogyatkozásról, mert annak előfeltétele az újhold-fázis. Inkább az a sirokkó-szerű sivatagi szél lép itt színre különös erővel, amit Chamsin-nak neveznek és a tavaszkezdetnek gyakran kísérője az elő-ázsiai vidékeken. Többször hatalmas erejű, zúgó szél tör be és óriási sivatagi porfelhőket hoz magával, melyek sűrű függönyt vonnak a nap elé és önmaguk és a föld között lélegzetelállító, el nem mozduló, fojtó atmoszférát teremtenek. Ez minden földi életet elzár a kozmosztól. Minden teremtmény levegő után kapkod és nyög a rekkenő forróságban, amibe az éjszaka hidege átmenet nélkül átcsap.

Mikor a poroszlók foglyukkal felmennek a városba, még sötét éjszaka van. Az éjszaka kísérteties, csontokig hatoló hidege most fog tetőpontjára hágni. A telihold hideg fénye teszi tökéletessé ezen éjszakai óra démonikus voltát.

Azokat az alakokat, akiknek körébe Jézust először - még napfelkelte előtt - viszik, úgy kell tekintenünk, mint az éjszaka árnyainak és kísérteteinek megtestesülését. Jézust két különböző fórum elé állítják. Ez az utolsó vacsora színhelyével közvetlenül szomszédos ház belsejében történik. A Dávid által a Sion hegyén épített legelső szent épületek alaprajzának a vetülete jelenik meg azoknak az épületeknek a kölcsönös helyzetében, melyekben a nagycsütörtöki események lejátszódnak. Az ősrégi sioni szentély helyén, - ahol az egyszerű várkápolna Dávid korában a Frigyládát őrizte-, áll most az esszénusok háza, ahol Jézus tanítványaival a Pészach-vacsorát ünnepélyesen elköltötte. Dávid hajdani palotájának északi oldalán voltak a papi lakások, legelöl az első főpap, Zadok háza, aki a szadduceusok nemzetségének ősapja volt. Ugyanezen a helyen áll most is a főpapi palota, ahova Jézust azok vezetik, akik a Getsemáné kertben elfogták. A János evangélium, melynek életrajzi pontossága és ereje a misztérium-dráma ezen végső felvonásában különösen értékesnek bizonyul, tudtunkra adja, hogy Jézust a főpapi család házában nem mindjárt a zsidók magas tanácsa, a szadduceusokból, farizeusokból és írástudókból álló szinedrium elé, hanem először a szadduceusok családi tanácsa elé állították. Itt nem a főpapi tisztség akkori viselője, hanem a megcsontosodott, kapzsi aggastyán, Hannás elnököl. A szadduceusok vezetői nemcsak a zsidó politika drótjait rángatják, hanem a drámáét is, ami most beteljesülése felé közeleg. Ők indították meg az eseményeket és ehhez Júdás túlfeszített messiás-ábrándjait használták fel. Valójában azonban egy nagyobb, láthatatlan rendező működik, aki mellett ők sem mások, mint olyan figurák, akiknek el kell játszani szerepüket a színpadon. Sőt a dráma szereplői között ők azok, akik legkevésbé emberek. Ők az éjszaka kísértetei, a sötétség suhanó démonai, akik gyűlölik a fényt és azt hiszik, hogy meg tudják akadályozni a napfelkeltét.

Az ítélkező emberiség második fóruma elé is még az éjszaka uralma alatt viszik Jézust. Folytatódik az éjszakai kísértet jelenet. Most úgy tetszik, hogy a sötétség összes seregei hirtelen összegyülekeztek vezetőik köré. A hetven tagú szinedrium, mely Kajafás elnöklete alatt összegyűlt, nem más, mint az éjszaka démonainak nyüzsgő hullámzása. A fekete alakok egyenesen az emberi gondolatok karikatúrái, mely gondolatok, minthogy elszakadtak a szív erőitől, lidércfény-szerűen kavarognak és képtelenek az igazi valóságot megragadni. A kapzsi gyűlölethez, ami Hannás szobájában nyilvánult meg, a minden hájjal megkent hazugság társul. Démoni szándékossággal megrendezett hamis tanúvallomásoktól hangos a terem. Ami bent folyik, hátborzongató összhangban áll azzal, ami kint van. Kint süvölt a metsző, hideg szél, a még mindig holdfényes éjszakában. Ez Kajafás világa.

Mikor Kajafás emberei ülésüket befejezték és Jézust Sion hegyéről az egész városon át Pilátus palotája elé hurcolják, éppen akkor kel fel a nap. Egyszerre beáll a nyomasztó hőség. Az üvegszerű, álló atmoszférán keresztül a nap, amikor felszáll a horizonton, félelmetes zöldes színezetet fesz fel. Az út a templomtéren vezet keresztül. Olyan ez, mintha a legvégsőkig összeszűkítve az egész ótestamentumi történelem megismétlődne. Az éjszaka nappalba megy át, de ez az emberi történelem legtragikusabb napja.

Pilátus kilép palotájából. Ha kelletlenül is, de foglalkoznia kell azokkal a vádakkal, melyeket az idegesen ide-oda ugráló, sötét alakok emelnek. Már érezhető az a nyomasztó hőség, ami minden agyvelőre rátelepszik. A fehér tógás, méltóságteljes római valószínűleg most is -és később is- gyakran törölte le homlokáról az izzadtságot, hogy össze tudja szedni gondolatait. Elkezdődik az a drámai jelenetsorozat, amit később még tüzetesebben meg fogunk beszélni. Mikor

137

a nap teljesen felszáll, még egyszer változik a szín. Pilátus megtudja, hogy a vádlott Galileából származik és fellélegzik. Reméli, hogy ezt a terhes ügyet másra háríthatja át és a vádlókat a Galileára illetékes Heródeshez utasítja, aki éppen Jeruzsálemben tartózkodik. Jézust Heródes elé vezetik. Míg napfelkelte előtt Kajafás embereinek fekete, éjszakai, kísértet-szerű alakjai körében láttuk, most, amikor a nap már élesen, tüzesen izzik, olyan alak előtt látjuk, aki annak az órának a forró, parázsló izzásával egyezik meg. Nem ok nélkül ábrázolták Heródest a régi karácsonyi játékokban mindig égővörös ruhában. Valami lidércfény-szerű van benne a nappali világosság értelmében, ahogy Kajafás embereiben is, valami lidércfény-szerű van, de az éjszakai homály értelmében. A főpapi palotában a gyűlölet és hazugság hideg leheletének szelleme lengett körülötte, most a Lucifer-i sóvár kíváncsiság hullámai. Heródes így szól: Már régen szerettem volna egy ilyen látnokot és mágust látni. Kajafás és Heródes szélsőséges alakok, bennük a sötét fekete és a lángoló vörös áll egymással szemben. Tudatára ébredünk, hogy Pilátus, fehér római tógájában a két szélsőség között középen álló alak.

Ha jobban megnézzük, ez az őskép-szerű hármasság gazdagon árnyalt. Bár Kajafás az, aki világának szószólója az emberek előtt, mögötte másvalaki áll, aki fokozott mértékben fejezi ki azt, ami Kajafásban már enyhített formában lép fel: a majdnem száz éves, megcsontosodott, fösvény Hannás. Ő még Kajafásnál is világosabban ábrázolja az emberré vált Ahrimant. A gyűlölködő szívtelenség, a harácsoló egoizmus öltött benne alakot. Heródes mögött is áll egy ilyen fokozódás: Heródiás a tulajdonképpeni hajtóerő mindabban, amit Heródes tesz. Ő az a mágusnő, -Klingsor várának úrnője-, aki keresztülvitte, hogy Heródes lefejeztesse Keresztelő Jánost. Heródiás, mint női Lucifer, kezében tartotta a véres tálat Keresztelő János fejével. Mint emberré vált Lucifer most is ott van, amikor Jézust férje elé vezetik. És az is ő, aki anélkül, hogy tudná, ezzel Krisztus fényből szőtt feltámadási testének profetikus jóslatát teremti meg, Jézusra fehér ruhát adat, hogy jelentéktelenségét kigúnyolja.

Ponthius Pilátus neve

A történések ingalengése visszavezet a középső helyzetbe. Pilátus előtt folyik le Jézus tulajdonképpeni pere. Pilátus lényéről már csak azért is el kell gondolkodnia minden kereszténynek, mert nincs olyan keresztény istentisztelet, ahol nevét fontos helyen meg ne említenék. Minden felekezet hitvallásában benne van, hogy: szenvedett Ponthius Pilátus alatt. Ennek a névnek milliószor való megemlítésével évszázadokon keresztül állandóan felidézték ezt a fehér-tógás alakot. Milyen általános emberi titkot olvashatunk le róla? Az először ostobaságnak hangzó különös szóbeszéd, hogy Ponthiustól Pilátusig menni amit például akkor használnak, ha egy körülményes hivatalos ügyben valakik vég nélkül ide-oda küldözgetnek, végül mégis csak különös utalást ad a Pilátus név rejtélyének megoldásában. Mikor elkezdtük munkásságunkat, az újonnan alapított Keresztény Közösségben és beleéltük magunkat az új kultusz csodálatos ajándékába, váratlanul ráakadtam az e mögött a név mögött rejtőző titok nyitjára. Azokhoz az élményekhez, amik abból adódtak, hogy újra oltáraink lehettek, tartozott az is, hogy a tér dimenziói jobbra, balra, előre és hátra újra lélekkel telítődtek. Az oltár élő volt számunkra kezdettől fogva. Eddig csak homályosan sejtett erőáramlatok világába nőttünk bele pusztán az által, hogy a szertartás egy részét az oltár bal oldalán, másik részét a jobb oldalán végeztük. Akkoriban sokat foglalkoztatott a kérdés, hogy a római katolikus klérus, amely szintén megkülönbözteti kultuszában az oltár két oldalát, vajon tudatosan összekapcsolja-e ezt a jobb és bal valamilyen jelentésével? Amikor csak alkalmam volt rá, megkérdeztem a katolikus papokat, milyen értelmet tulajdonítanak annak, hogy a mise felváltva folyik az oltár jobb és bal oldalán. A válasz minden esetben így szólt: erről soha nem mondtak nekünk semmi érdemlegeset. Azonban többen hozzátették, hogy az egyetlen, amit erről megtudtak, az a bizonyos tréfás kifejezés, amit úgy neveznek, hogy Ponthiustól Pilátusig menni. Egyetlen egy pappal sem találkoztam, akinek ezzel a kifejezéssel kapcsolatban bármiféle elképzelése is lett volna. De mégis felfigyeltem rá, hogy régi bölcsesség képszerű hagyományának egy foszlánya maradt itt fenn hieroglifikus módon.

138

Ezzel kapcsolatban különleges utalást hallottam egyszer, amivel Rudolf Steiner a Pilátus név rejtélyét megvilágította. E szerint Ponthius Pilátus eredetileg egyáltalán nem csak római személynév, hanem egy latinizált misztériumi kifejezés. A név ugyanis a görög Pontos Pyletos-ból ered, amit durván tengerszorosnak fordíthatnánk. Szó szerint: a kapuval ellátott tenger, a tenger, amelyhez oszlopos kapu vezet ki. Gondoljunk arra, hogy az ókorban például a Gibraltár-szorost Herkules oszlopainak nevezték. Abban az időben a földközi tenger kijáratát kapuként élték át, mert ott a földi és a szellemi világ határán érezték magukat. Hasonló képszerű megjelöléseket használt a régi világ a Boszporuszra és a Hellészpontoszra. Ezekre a Földközi tengerből a Fekete tengerbe vezető kapuszerű tengerszorosokra. Mint misztériumi kifejezés azonban a Pontos Pyletos megjelölés nem földrajzi, hanem szellemvilág-beli helyre vonatkozik. A lélekvilág tengerén az előre törekvő ember egyszer csak eljut a szellemi világ kapujához. Itt át kell lépnie a döntő küszöböt. Hogy Pilátusnak olyan neve van, ami ebből a misztériumi kifejezésből származik, nem véletlen, hanem azokhoz a sorsszerű, képekben megjelenő igazságokhoz tartozik, melyekből oly sok van a Krisztus-dráma utolsó felvonásában. Neve csak aláhúzza azt, amit lényéből és sorsából is leolvashatunk: Pilátus alakja szemléletesen mutatja, mit kell végigcsinálnia az embernek, ha sorsa elvezeti a szellemi világ küszöbére. Mikor kiejtik Ponthius Pilátus nevét, titokban egy minden emberre érvényes jelszó hangzik el: A kapuknál álló ember. A középkori legendákban, -pl. Legenda Aurea: Az Úr szenvedéséről- Pilátus nevének sokféle különös értelmezését találjuk, amelyek Pilátus ifjúságának imaginatív ábrázolásához nyúlnak vissza. Többször is felidézik a Júdás-legendát. Külső drámai folyamatokként ábrázolnak olyan élményeket és tapasztalatokat, melyek kétségtelenül csak bensőleg játszódtak le. Így a Ponthius megjelölést arra vezetik vissza, hogy a fiatal Pilátus egyszer megszelídítette egy Pontos nevű sziget elvadult lakosságát. Ezek az imaginatív hieroglifák végső soron egy olyan kor emlékei lehetnek, amikor még ismerték a Pilátus névben rejlő misztériumi megjelölést. Talán éppenséggel arra utalnak, hogy fiatal korában Pilátus maga is érintkezésbe került bizonyos késői beavatási áramlatokkal. Ha figyelembe vesszük a Pilátus nevében benne rezgő mellékhangokat is, akkor már nem tűnik egészen értelmetlenségnek, ha a miséző pap átmenetelét az oltár egyik oldaláról a másikra úgy nevezik, hogy Ponthiustól Pilátushoz megy. Minden olyan oltár, ahol igazi szertartást végeznek, a szellemi világba vezető kapu. Itt érintkezik az égi a földivel, amit az áhítatos imádság hív be világunkba. Az oltár két oldala a két oszlop, melyek a kaput alkotják a másik világba vezető küszöb fölött. Meglátjuk majd, hogy az evangélium a Pilátus palotája előtt lejátszódó jelenetekben nemcsak a színpad, hanem az oltár ősképéhez is elvezet. A Pilátus név misztériumi formája igazolja, hogy Pilátus, Kajafás és Heródes között középen álló ember, vagyis a tulajdonképpeni ember. Mielőtt a pilátusi jeleneteket részletesen megbeszélnénk, tekintsük át még egyszer Jézus perének drámai szinváltozatait. Látjuk, hogy Jézust három fórum elé állítják: Kajafás, Heródes és Pilátus elé. Semmi sem mutathatná meg jobban e három világ között tátongó mélységes szakadékot, mintha megfigyeljük, hogy mennyire másként viselkedik Krisztus minden egyes alkalommal. Ott áll - még az éjszaka kísérteties sötétjében - Kajafás előtt. Kajafás így szól hozzá: Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nekünk, te vagy e Krisztus, az Istennek fia? Jézus nem tagadja meg a választ, de már az első két rövid szó amit kimond, a kérdezőhöz intézett felhívás, a Krisztus-lényből előtörő hatalmas erejű szellemi aktivitás kezdete. A szokásos fordításban így hangzanak ezek a szavak: Te mondád! Valójában a megszólítás rendkívüli ereje rejlik ebben a három szótagban. Értelmük: Neked kell ezt mondanod! Az, hogy Jézusban az isteni Krisztus-lény, Isten Fia lépett az emberek közé, csak akkor lehet értékes az emberek számára, ha az emberek felismerik és hitet tesznek mellette. Krisztus azonban nem elégszik meg ezzel a rövid felhívással. Az Isten Fiára vonatkozó kérdésre az Ember Fiára vonatkozó egyik leghatalmasabb igével válaszol: Sőt mondom nektek mostantól fogva meglátjátok az Embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján és eljönni az égnek felhőiben. Olyan ez az ige, mint egy villanó kardcsapás. Széttépi az emberiség jövőjét eltakaró függönyt. Éjszakai, kísértet-jellegű ellenfelei elé egy új világkorszak fény-gondolatát veti oda. Az a szellemi harc, amit már az előző napokban

139

elkezdett, amikor Kajafás embereit többszöri vitáik során kinyilatkoztató szavainak villámaival sújtotta, most éri el győzedelmes tetőpontját. Egészen másképp viselkedik Jézus Heródessel szemben. A Lukács evangélium szemléletesen ábrázolja azt a kíváncsi várakozást, mely Heródesben ébred Jézus közeledtekor: Heródes pedig Jézust látván igen megörült, mert régóta kívánta őt látni, mivel sokat hallott felőle és remélte, hogy majd valami csodát lát, amelyet ő tesz. És kérdé őt sok beszéddel. (Lukács 23:8-9.) De Jézus nem méltatja feleletre Heródest. Egyetlenegy kérdését sem veszi figyelembe. Kérlelhetetlenül hallgat. Magasztos méltósággal áll szemben a Lucifer-i hatalommal, mely emberi alakokból ölti felé a nyelvét. Olyan hatalom ez, melynek nagysága az ősi múltból származik, de amely felett már az ősi múltban kivívták a győzelmet is. Másképp áll a helyzet az Ahriman-i hatalommal, amely Hannásból és Kajafásból beszél. Ahriman a hideg ész szelleme, aki még csak a jövőben fogja igazi diadalait ünnepelni az emberiségben. Vele szemben az eljövendő időkben kell majd kivívni a győzelmet. A Krisztus-impulzus és az Antikrisztus sátáni hatalma közötti döntő összecsapás azokba az időkbe fog esni, amikor Krisztus visszatérése , -az Ember Fiának megnyilatkozása az ég felhőiben- beteljesedik. Ezért nem hallgat Krisztus az Ahriman-i ellenfelekkel való harcában, míg a Lucifer-i ellenfelekkel való találkozásakor hallgat. Az emberiség jövőjéért küzd, mikor a jövő misztériumának erejét már ebben a pillanatban, a nagypénteki hajnalhasadáskor felidézi. És ismét másként viselkedik Krisztus Pilátus előtt. Itt nem hallgat, de nem mond olyan szavakat sem, amik az emberek feje fölött repített villámokként kozmikus realitásokat hoznak létre. Pilátusnak bámulatos módon beszámol és válaszol Jézus. Itt szól leginkább úgy, mint ember az emberhez.

A dráma színpada

Az evangéliumok pilátusi jelenetei különösen megkívánják, hogy egybevetve olvassuk őket. Aránylag részletes lírást találunk róluk mind a négy evangéliumban. De ha jobban megnézzük, azt látjuk, hogy mindegyik evangélium más-más részletről számol be. Minthogy a Krisztus-inkarnáció menetében olyan stádiumhoz érkeztünk, mely teljes mértékben a fizikai síkon valósul meg, így most az első három evangéliumban sem kell imaginatív képek fátyolán áthatolnunk, hogy meglássuk a konkrét külső eseményeket. Itt - mint egyetlen más helyen sem - arra korlátozódhat az evangéliumok egybevetése, hogy egyszerűen összeadjuk a különböző leírásokat. Mindegyik evangélista hozzáadja a maga részét, így végül konkrét szemléletességgel áll előttünk minden egyes részletével, ami abban az órában Pilátus palotája előtt és bent a palotában történt. Fontos körülmény, hogy János itt ismét különös mértékben kibontakoztatja és érvényre juttatja konkrét életrajzi kidomborító erejét. Összehasonlíthatatlanul részletesebb, gazdagabb és pontosabb az ő leírása, mint az első három evangéliumé. Méginkább tudatára jutunk itt, hogy ez az evangélium, ami a szellem legmagasabb magasságaiba visz fel, egyszersmind a legmélyebb bepillantást adja a fizikai sík történéseibe is. A János evangélium adja a keretet, amelyen belül a különböző evangéliumok részleírásait elrendezhetjük. Csodálkozással látjuk, hogy egy három felvonásos dráma bontakozik ki előttünk. A János evangélium azáltal nyújt különösen alkalmat arra, hogy a három felvonást pontosan megkülönböztessük, hogy bemutatja, amint Pilátus minden felvonásban bemegy egyszer háza belsejébe, kétszer azért, hogy ott négyszemközt folytassa a beszélgetést Jézussal, egyszer pedig azért, hogy a per egyik kinyilatkoztató csúcspontját előkészítse. A külső jelenetek mind a három felvonásban jelentős belső jelenetet foglalnak keretbe. Képzeljük el a dráma színhelyét: Pilátus palotájának homlokzati része nagy, szabad lépcsővel. Fent áll a procurátor Jézussal, lent tolong a kiáltozó tömeg, élükön Kajafással és a szinedrium többi tagjával. Olyan, mintha mi is a néphez tartoznánk, amely a lépcső tetején lévő oszlopsornál álló két alakra feltekint. Kibontakozik a dráma. Látjuk, amint Pilátus a három főszakaszon belül minden egyes alkalommal bemegy az ajtón Jézussal együtt és eltűnik a házban. Olyan, mintha színházba kerültünk volna. Fent a tornác olyan, mint egy színpad. Lent a néptömeg, bár a cselekvő szereplőkhöz tartozik, egyszersmind nézőközönség is. Háromszor tűnik úgy, mintha legördülne a

140

függöny, amikor Pilátus Jézussal visszavonul a ház belsejébe. De azonnal észrevesszük, hogy az összehasonlítás egy színházi szituációval nem egészen találó, mert a leeresztett függöny mögött tovább folytatódik a dráma. A nép tud róla és a legnagyobb feszültséggel vesz részt abban, ami ekkor a ház belsejében lejátszódik. A drámának ezek a jelenetei a nyilvánosság kizárásával folynak le. A színházi körülményekbe a misztériumhely körülményei keverednek. Ami a ház belsejében történik, az ezoterikus jellegű. Így különösen szemléletessé válik előttünk ebben a szituációban, az az exoterikus és ezoterikus szavak térbeli jelentése. A görög nyelvben exo és ezo azt jelenti, hogy kint és bent. A exoterikus jelenetek keretbe foglalják az ezoterikus jeleneteket. A belső jelenetek közül a középsőben, tehát egészében véve is a Pilátus-Jézus dráma közepén, Pilátus megkorbácsoltatja Jézust. A katonák ráadják a bíborpalástot és fejére teszik a töviskoronát. Ez nem kint történik a nép előtt, hanem a függöny mögött, a pretórium egyik szobájában, amit tiszti házként és a római gárda őrházaként építettek a procurátor palotájához. Ezelőtt már Heródiás és Heródes - gúnyból - fehér ruhába öltöztették Jézust. Ezzel azt akarták kifejezni, hogy azt, akit nagy mágusnak képzeltek el, csak ártalmatlan és ártatlan embernek találták. A római katonák is gúnyolni akarják Jézust, mikor az ostorozás után a bíborpalástot ráadják. Olyan dolgokat visznek vele véghez, amilyenek az akkoriban a római hadsereg köreihez is eljutott beavatási misztériumok próbatételeinél és szimbolikus cselekményeinél voltak használatosak. Nincsenek egészen tudatában annak, hogy mit csinálnak. Bizonytalan érzés vezeti őket: beavatott-e ez a Jézus? Tapasztalataik alapján másképpen képzeltek el egy beavatottat. De mégis igaz képeket hoztak létre Heródes is és a római katonák is. A fehér ruha és a bíborpalást a Krisztus-lény valódi titkainak megnyilvánulásai. A kép először mutatja meg a mit sem sejtő embereknek Krisztus szellemmel áthatott élettestét, amit bizalmas tanítványai a Tábor hegyen megláthattak és ami néhány nappal később - mint a feltámadott fényteste - ismét a tanítványok körébe fog lépni. A bíborpalást nem más, mint külső láthatóvá tétele Jézus szeretettől teljesen átizzó lélektestének, melyben királyi fenséggel fénylik fel a mindent átváltoztató áldozati akarat. A Pilátus palotája előtt lejátszódó dráma a lelkeket hatalmasan megrázó csúcspontjához érkezik el, amikor ez a belső jelenet újra egy külső jelenetbe megy át. Pilátus kivezeti a megostorozott, bíborpalástos és töviskoronával megkoronázott Jézust és megmutatja a népnek. Milyen szívbemarkoló változás történt Jézussal! Látása egyrészt minden emberi érzésre képes szívben részvétet kell, hogy keltsen, másrészt azonban látszik, hogy mindaz, ami történik, a misztériumok nyilvánosságra hozatala. A próbatételeken keresztül a szellemhez előretörő emberiség legmélyebb titkai rejlenek abban a látványban, amit Jézus most a népnek nyújt. Pilátus, mintha csak ő volna a beavató mester és a drámai misztérium-leleplezés rendezője, most kimondja azokat a jelentőségteljes szavakat, melyek mágikus formulaként hatnak: Íme az ember! A szokásos fordítás, ami Luthertől származik: Nézzétek, milyen ember! Értelmileg nemcsak hiányos, de hamis is. Olyan felfogásból ered, ami csak a szenvedő Krisztus szánalmat keltő látására szorítkozik. Pedig Pilátus szavai misztérium-szerű megfogalmazásuk révén nemcsak a Krisztus-lény diadalmas mivoltába adnak bepillantást, hanem a Pilátus színpadán a nép előtt feltáruló kép általános emberi érvényességébe is. Ez a kép drámai összefoglalásban nyilatkoztatja ki az ember lényének összes titkát. Jeruzsálem óvárosának északi szélén, egy keskeny, meredek utcában, amit Via Dolorosa-nak - azaz a fájdalmas útnak - neveznek, még ma is mutogatják azt a helyet, ahol Pilátus ezeket - az egész emberiséget érintő - szavakat kimondta. Egy boltív emelkedik az út fölött, mely a szemben lévő házak között képez átjárót. Ecce homo-ívnek nevezik. Valójában azonban már semmi sincs ezen a helyen, ami segítségünkre lehetne a nagypéntek reggeli díszlet elképzelésében. Mikor először voltam ott, még semmiképpen sem sikerült képet alkotnom arról, hogy hogyan is nézhetett ki ez a hely akkoriban. Az egyetlen támpontot a Pilátus-palota melletti pretórium börtönszerű, sötét boltozatai nyújtották. Itt könnyen felvillan előttünk az a kép, mikor a katonák megostorozzák és kigúnyolják, de ugyanakkor a misztérium emblémáival díszítik Jézust. A színpad, a függöny és a nézőtér ősképét tartalmazó díszletnek eleinte nyomát sem találjuk, a szűk utca labirintusában. Csak amikor másodszor jártam Palesztinában, akkor tudtam eljutni az eleven szemlélethez. A véletlen

141

hozta magával, amikor egy apáca kolostor termeit tekintettük meg. A kolostor a Notre Dame de Sion rendjéé volt. Az épület földalatti részében - mintegy hat méterrel az utca jelenlegi szintje alatt - a régi utca részei láthatók. Itt vannak szépen összeillesztve azok a nagy kőkockák, amit az utca kövezetét képezték. Némelyiken világosan kivehetők a belevésett sakktáblák, melyek a római katonák időtöltésére szolgáltak. Van valami megható abban, hogy az ember mélyen a jelenlegi utca alatt láthatja azokat a köveket, melyeken egykor a nép Pilátus palotája előtt tolongott és amelyeket Krisztus lába is érintett. De talán még nagyobb meglepetéssel szolgál a kolostor templomában lévő oltár. Kétségtelen, hogy egyike a legimpozánsabbaknak a római katolikus templomok összes főoltárai közül. Az oltárasztal fölött ugyanis a Pilátus-palota homlokzatának jelentős részei vannak befalazva. A berlini Pergamón múzeumban felállított hatalmas miletosi városkapuval azonos stílusú és hasonló tagozódású hellén építmény előtt állunk. A homlokzati maradványok jellemzője, hogy felismerhető belőlük a három oszlopos bejáratra való tagozódás. A szabad lépcső felett tehát háromszorosan tagozott falat kell elképzelnünk. Mindhárom rész felett kapuív-szerü boltozat van. Pilátus és Jézus háromszori visszavonulásának a szín mögé - függetlenül attól, hogy ez mindannyiszor ugyanazon az ajtón keresztül történt-e - hármas kapu felel meg a palota homlokzatán.

A pilátusi jelenetek maradványai - melyeket ez a templom őriz - távolról sem keltettek olyan figyelmet, mint amilyet érdemelnek, így csak kis mértékben fejtették ki a Jézusi élet díszleteinek feltárásával kapcsolatos varázsukat. Pilátus lépcsőjének az a darabja, amit Rómába vittek és ami a Latheránban, a Santa Clara templom oltárához vezető feljáratot képezi, összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet játszott a kereszténység történetében, bár a Pilátus-palota szempontjából inkább félrevezető. Ha egyáltalán valódi maradványról van szó, akkor is csak a széles palotalépcső önkényesen összeállított keskeny része lehet. Még ma is - mint Luther idejében - térden csúsznak a vezeklők fel és le a lépcső fokain. A nagy és széleskörű megbecsülés - amiben ezeket a köveket részesítik - minden esetben azt mutatja, hogy az akkori nagypéntek reggeli jelenetek utórezgése még benne él a kereszténység lelkében. A háromkapus homlokzat - ami a nagypénteki misztérium drámában a függöny és egyúttal a színpad háttere is volt - világossá teszi előttünk, hogy a díszlet talán még a színpadnál is határozottabban tartalmazta az oltár ősképét. A keleti egyházak, -a görög éppúgy, mint az örmény és a kopt-, oltáraik formájában olyan elvet őriztek meg, ami alapvetően különbözik a római katolikus egyházétól és ami közvetlenül az őskeresztény kultusz bizonyos hangulataihoz vezet vissza. Ha belépünk egy ilyen templomba, maga az oltár nem látható. Az ikonosztáz, vagyis a képfal mögé van rejtve. Az ikonosztáz a függöny szerepét játssza, ami az oltárnak ezoterikus jelleget ad. Ami az oltárnál történik, az még a szó legvalódibb értelmében misztérium: titok. Bár a latin sacramentum szó a görög mysterion szónak legközvetlenebb fordítása, de a római egyház kultuszában a legmesszebbmenően elhagyta az ezoterikus elem utóhangjait, és minden függönyszerűségből csak a kórus korlátját tartotta meg. Ez azonban nem a külső és a belső, hanem a papság és a laikus közösség közötti ellentétet hangsúlyozza. A keleti egyházak ikonosztázán három ajtó van. A középső nagyobb, mint a másik kettő és királyi ajtónak hívják. A szertartásnak csak egy része folyik az ikonosztáz előtt. Drámaiságot visz a misébe az, hogy a pap nemcsak felváltva az oltár jobb oldaláról a bal oldalára és a bal oldaláról a jobb oldalára megy, hanem a képfal ajtóin ismételten kintről be és bentről kilép. Mikor az oltár egyik oldaláról a másikra megy, akkor is kilép az egyik oldalajtón, hogy a másikon lépjen ismét be. A lényeg az, hogy a keleti mise egy része a függöny mögött folyik, így a gyülekezet nem láthatja. Ilyen rész mindenekelőtt az átlényegülés, melynek misztérium jellege így drámainak érezhetővé válik. A gyülekezet tudja ugyan, hogy mi történik ott és mély áhítattal kapcsolódik hozzá, de nem látja. Hogy titokban történik, az csak emeli a lelkek áhítatos hangulatát. A római katolicizmusban csak annyi maradt meg ebből, hogy az átlényegülés pillanatában megszólal a csengettyű, mire a térdelő gyülekezet lesüti a szemét és keresztet vet. Mindannyian tudják, hogy most nem szabad pillantásukat arra irányítani, ami az oltáron történik. Így a Pilátus palotája előtt lejátszódó jelenet nem más, mint a sors által nyíltan a profán külvilág elé tárt kultikus szertartás. A cerebráló pap funkcióját a római prokurátor veszi át. Mikor a

142

töviskoronával koronázott és bíborpalástba öltöztetett Jézust a középső ajtón kivezetik, hogy benne a népnek az ember ősképét mutassa meg. Ez emlékeztet a keleti Eucharistia azon pillanatára, mikor a pap az átlényegülés megtörténte után kilép a királyi ajtón és a gyülekezet előtt felmutatja Krisztus testét és vérét. A cselekmény háromszor folytatódik a függöny mögött, de ez nem csökkenti azt a feszültséget és izgalmat, mely a népet átjárja. Ösztönösen érzi, hogy most valami különleges történik, mint ahogy a gyülekezet is áhítatosabb lesz, mikor a szertartás a képfal mögött számukra láthatatlanul folytatódik. De a Pilátus palotája előtt folyó misébe sötét, démoni hangok is vegyülnek. Mint borzalmas, fordított gyülekezeti ének süvít fel a kiáltás: ‘Feszítsd meg’ Feszítsd meg!’ Az, hogy itt a színpad és az oltár őrképe áthatja egymást, az emberiség szellemi történetének fontos törvényére emlékeztethet bennünket. A dráma is és a kultusz is a misztériumokból fejlődött ki. A színpadokon és az oltárokon exoterikus áttételben mindenkor azt tárták a misztériumokból a nép elé, ami alkalmas volt arra, hogy termékenyítően hasson az általános emberi fejlődésre. Szentség és kultusz testvérei a drámának. Ezért a függöny révén eredetileg volt valami a színpadban és az oltárban, ami - mint közös anyaölre - a misztériumokra emlékeztetett. A dráma újjászületéséért ma folyó küzdelem csak akkor járhat a siker némi reményével, ha egyszersmind a misztériumokat is fel akarják újítani. De a misztériumi tudás többé nem tartozhat egyes emberek kiváltságaihoz, mindenki számára nyitva kell, hogy álljon. Erejét és lényegét az által kell bebizonyítania, hogy a művészet terén is produktív, mint ahogy egykor a régi világ misztériumaiból született a dráma és a többi művészet. Az új oltárok is - melyekre a mai kor emberének napról-napra nagyobb szüksége van - csak ott válhatnak erőforrássá, ahol egy új, alázatos misztériumi tudás veszi körül és szolgálja őket. Az új oltárok elé nem fogják visszaállítani a függönyt, amit a keleti egyházak ikonosztáz formájában megtartottak. Annál elevenebben kell azonban belsőleg ismét hatnia a titok érzésének. Ezt elősegítheti annak a felismerése, hogy a golgotán ment végbe a misztériumoknak az a nagy nyilvánosságra hozatala, ami most tovább árad minden igazi keresztény oltár kultuszában. A nyilvánosan játszott misztérium-dráma felismerése azokban a nagypénteki jelentekben, melyeket a nagy, láthatatlan rendező vitt színre, az emberiség történetének színpadán, hozzá fog járulni ahhoz, hogy a keresztény istentisztelet ismét misztériumi légkörben follyon le.

A dráma első felvonása

Az eddig nyert alapokra helyezkedve nincs egyéb teendőnk, mint hogy nézői legyünk a pilátusi dráma három felvonásának és annak, ami azt követi. A külső történés minden egyes részletében benne áramlik a misztériumi elem.

A Kajafás házában játszódó előjáték után kezdődik az első felvonás: jönnek Kajafás emberei a tolongó, lármázó tömeggel és Jézust Pilátus elé viszik. A római prokurátor kilép a házból. Egészen korán van, épp most kel fel a nap. A Jézust kísérő alakok - akikben az éjszaka kísértetei kerülnek át imbolygó lidércfényként a nappali világosságba -, ontják magukból a vádakat. A Lukács evangélium elmondja, hogy lényegében háromféle vádat emeltek Jézus ellen. Lázította a népet, propagandát fejtett ki az ellen, hogy a császárnak adót fizessenek és azt mondta, hogy ő a Krisztus, tehát király.

Kézenfekvő, hogy mindegyik vád a tények kiforgatásán alapul. Az elsőnél és a harmadiknál ahhoz, hogy Jézust lázadónak bélyegezzék, elég, ha a Krisztusban megjelenő szellemi impulzust a politika területére tolják át. A második vád mögött világosan felmerül az a jelenet, melyben Jézusnak az adópénzről - ravaszul feltett kérdéssel - csapdát akartak állítani. A kérdést - hátterével együtt - az egyre démonikusabb hatásúvá váló császár-kultusszal együtt kell megértenünk. A kérdezők is és Jézus is tisztában voltak azzal, hogy itt két ellentétes, egymással össze nem egyeztethető szellemi magatartás ütközött össze. Mikor a római császárról beszéltek, már nem pusztán politikai ügyről volt szó, mert a császár iránti engedelmességet ő saját maga vallási kötelességnek nyilvánította. Jézus válasza azonban: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az

143

Istennek, ami az Istené, mégis Jézus teljes fölényét és szuverenitását mutatta. Bár a császári trónon a démoni erők uralkodnak, Jézus azt akarja, hogy a politikai hatalom éppúgy megkapja azt, ami jogosan megilleti, mintha nem esett volna a császári visszaélés áldozatául. Az, hogy Jézust adóellenes propagandával vádolják, minden hájjal megkent, gyűlölködő hazugság.

Most Pilátus nem lát más kiutat, minthogy bevezeti Jézust a ház belsejébe és ott folytatja vele a beszélgetést. Ez az első belső jelenet. A János evangélium részletesen leírja. Bepillantást enged a függöny mögé, míg a néptömeg kint fokozott izgalommal várakozik. Négyszemközt, tanuk nélkül ezt a kérdést intézi Pilátus Jézushoz: Te vagy a zsidók királya?’ Jézus a következő figyelemre méltó kérdéssel válaszol: Magadtól mondod ezt, vagy másvalaki beszélte ezt neked? Csak Jézus ellenkérdése vezet rá bennünket, hogy már Pilátusnál is sok mindennek meg kellett előznie ezt a jelenetet. Látjuk, hogy tévedés lenne azt hinni, hogy Pilátus már régen nem látta, hogy mi történik a Názáreti Jézus körül. Kellett, hogy foglalkoztassa őt a Krisztus-lény rejtélye. De világosan látszik, hogy hozzá is abban az alakjában jutott el, amely azokban élt, akik a Messiást, mint a zsidó nép szabadítóját és vezérét várták. A tanítványok körében elsősorban Júdás volt az, aki nem tudott kiszabadulni a külső, politikai Messiásvárás bűvköréből és akinél - türelmetlensége folytán - végzetes magasfeszültség és sürgető megszállottság lépett fel. Talán az a legenda, amely azt beszéli el, hogy Júdás Pilátus szolgálatában állt és vele baráti viszonyban volt, az imagináció fátylán át történelmi realitással ismertet meg, legalábbis annyiban, hogy feltételezhetünk egy találkozást és alkalmi beszélgetést Pilátus és Júdás között.

Pilátus rájön arra, hogy a szükségesnél mélyebben bocsátkozott a zsidók belső ügyeiben. Talán azért tette, mert ösztönös érzése megsejtette vele, hogy a zsidó Messiás várás mögött több rejtőzik, mint pusztán politikai hit. Bárcsak megfigyelőként érdeklődött az iránt, ami környezetében lelkileg lejátszódott, kezdetben talán jobban megértette a Messiás-gondolatot, mint maga a zsidó nép. Most a beszélgetés folytatása során visszahúzódik, amennyiben hangsúlyozza, hogy ő maga nem zsidó. De Krisztus erre a kitérésre nem válaszol. Azt ragadja meg, ami csak villámként cikázott át Pilátus lelkén: annak megsejtését, hogy a Messiás-gondolat emberiség szintű. Így kerül sor arra, hogy ebben az első belső jelenetben kimondja ezeket a hatalmas szavakat: Az én királyságom nem e világból való. Mindenekelőtt komolyan tudatosítanunk kell magunkban, hogy ezeket a szavakat egyáltalán nem az egész nép előtt mondta ki. Ez egy ezoterikus kijelentés. Egyedül Pilátus részesül abban a bizalomban és a sorsnak abban a kegyében, hogy e szavakat hozzá intézik. Nem is érzéketlen e szavak kinyilatkoztató ereje iránt. Bár mint római, teljesen földi királyság-eszmét hordoz magában, úgy tűnik, mintha nem állna távol attól, hogy el tudjon gondolni egy olyan királyságot, ami nem e világból való. Tovább kérdez: Tehát mégis király vagy? Krisztus odáig megy, hogy igennel felel erre a kérdésre. Felfedi, hogy király, az igazság birodalmában. Azért jöttem e világra, hogy bizonyosságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat az én szómra. (János l8:37.) Most azonban nyilvánvalóvá válik, hogy Pilátus képességeiben hol a határ. A korabeli műveltség képviselőjeként - amely az eltűnő szellemi világgal szemben már csak a kételkedésig jut el - kimondja a szellemi rezignáció klasszikus szavait: Mi az igazság?

Az első ezoterikus jelenet dialógusának sok mellékzöngéje is van, amiket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Már az az elején megnyilvánuló fél-kapcsolódás a zsidó nép politikai helyzetéhez, ami azonban teret enged a Messiás-gondolat politika feletti értelmének is, igen szövevényes alapokra épül. A zsidó nép a babiloni fogság óta meg volt fosztva királyságától. A szabadságtól való megfosztottságnak egyre újabb és újabb szakaszaiba jutott. A makkabeusok királyságának rövid időszaka nem a Dávid-i vonal tovább folytatása volt. Még kevésbé volt az a Heródesek királysága, hiszen ezek nem is voltak a zsidó nép tagjai, idegenek voltak, arabok. A politikai Messiás-gondolat őrzői mélységes sóvárgással egyedül és kizárólag a Dávid-i királyság helyreállítását várták. Figyelembe véve azt a körülményt, hogy a zsidóság kizárólag a vér szerinti leszármazást értékelte, a Dávid-i nagyság csak azon a nemzetségen belül volt elképzelhető, amely egzakt értelemben tőle származott. Így magától értetődött, hogy azok, akik a háttérben azon fáradoztak, hogy a nép sorsát irányítsák, mindig azt a nemzetséget tartották szem előtt, amelyben a királyi méltóság folytatódott. Tudatuk középpontjában mindig az állt, aki a családfa szerint a királyi méltóság viselője volna, ha idegen hatalmak nem szakították volna el a királyság fonalát. Minthogy

144

Pilátus ennyire érdeklődött a Messiás-eszme iránt, kérdésének, hogy Te vagy a zsidók királya? , egészen pontos értelme volt. Azt jelentette: A családfa szerint te vagy jogosult a trónra?

Itt közrejátszanak azok a titkok, amik közel kétezer évig elrejtőztek az emberi tudat elől, de amelyeknek most elő kell lépniük a megismerés fényébe, ha el akarunk jutni az evangélium és a Krisztus-lény valódi megértéséhez. Jézus gyermekkora és ifjúsága című könyvemben Rudolf Steiner feltárásaihoz kapcsolódva mertem írni ezekről a titkokról. A Názáreti Jézus, aki három évig a Krisztus-lény hordozója volt és most Pilátus előtt áll, a családfa szerint valóban nem a királyi ág leszármazottja. Ha a fejlődés a Máté evangélium elején ábrázoltak szerint folytatódott volna, akkor a Názáreti Jézus személyében az állt volna előttünk, aki a családfa szerint igényt tarthatott volna Dávid trónjára. A Dávid-i-Salamon-i nemzetségből származó Jézus azonban már 21 évvel az előtt meghalt. Az a Jézus gyermek nőtt fel és vált Krisztus hordozójává, aki - bár szintén Dávidtól származott -, de nem a salamoni -királyi- hanem a nátháni -papi- ágból. Csak azáltal érthető meg Kajafásnak és embereinek mélységes gyűlölete, hogy Jézus - miután nem ő az akkori igényjogosult a trónra - az ő értelmezésük szerint valóban nem lehet a Messiás. Pilátus nem kap választ a családfára vonatkozó kérdésére, mely benne cseng első szavaiban. A válaszokat - melyekben részesül - csak azért kapja, mert lelkében felvillan ezen kívül egy a zsidó problémán túlmenő csíraszerű sejtelem. Rezignáltan szkeptikus felkiáltása: Mi az igazság? - azonban véget vet az első belső jelenetnek.

A második felvonás

Látjuk, amint Pilátus és Jézus ismét kilép a nyitott lépcső tetején lévő oszlopsor elé. Kezdődik a dráma második felvonása. Pilátus így szól: Én nem találok benne semmi bűnt. Ebben a középső felvonásban a legnagyobb drámai mozgalmasság uralkodik. Három próbálkozásból áll, melyet Pilátus azért tesz, hogy Jézust szabadon engedhesse. A megújuló vádak során megtudja, hogy Jézus Galileából származik, tehát Heródes hatáskörébe tartozik. Erre alapítja első szabadítási kísérletét. Jézust Heródeshez vezetteti. Ezzel a tárgyalás hosszabb időre megszakad, főként az esetben, ha Heródes ekkor a Sion hegyén lévő Heródes palotában lakott, nem messze az utolsó vacsora színhelyétől és Kajafás palotájától, ahol hatalmas cédrusfák alatt még ma is láthatók az épület romjai. Fenn áll ugyan annak a lehetősége is, hogy Heródes - mivel éppen csak átmenetileg tartózkodott Jeruzsálemben - egy, a Pilátus palotájával szomszédos házban lakott. Én azonban a teológiában uralkodó minden ellenkező vélemény ellenére sem tartom lehetetlennek, hogy Jézus találkozása Heródessel és Heródiással a Sion hegyén folyt le. Ebben az esetben ugyanazon az úton vezették volna a városon keresztül oda és vissza, amit egyszer már megtett, mikor Kajafástól Pilátushoz vezették.

A második felvonásnak ebben az első részében Heródes és Heródiás lekicsinylő gúnya révén a világ elé tárul a fehér ruha hallatlan szimbóluma. Az éteri Krisztus misztériuma külső képben villan fel. Az emberek nem tudják, hogy mit tesznek és éppen ezért eszközei a megnyilatkozni akarásnak, ami láthatatlan rendezőként alakítja ezt a misztérium-drámát egészen a legkisebb részletekig.

Pilátus második kísérlete Jézus megszabadítására abban áll, hogy a tömegnek felajánlja, hogy a húsvét alkalmával megkegyelmez egy fogolynak. A népnek a gyilkos Barabás és Jézus között ad választást. Háromszor teszi fel a kérdést: Melyiket akarjátok, hogy elbocsássam? Pilátus emberségesen gondolkodik. Nem kerülte el a figyelmét, hogy voltak olyan pillanatok, amikor a nép megnyílt Krisztus lényének nagysága iránt, sőt arra is hajlott, hogy nagy tömegekben forduljon felé. Nem kiáltott-e extázisban hozsannát a tömeg a múlt vasárnap, amikor Jézus szamárháton vonult be a városba? Pilátus nem tud mást elképzelni, minthogy annak a szimpátiának, ami akkor olyan nyomatékkal jutott kifejezésre, még mindig meg kell lennie a népben, vagy legalább is újra felszítható. Nem veszi figyelembe a szellemek harcát, ami a külső élet sorai között és az emberek feje fölött állandóan folyik. A virágvasárnap óta eltelt napok ilyen szellemi csatákkal voltak telve. Lényeges része volt ezeknek az, hogy Jézus a fügefa megátkozásának szimbolikus tettével maga

145

utasította el magától a lelki extázis régi erőit, melyekből a hozsánna előtört. A nép, mely extatikus módon egy pillanatig hajlott a Messiás iránti lelkesedésre, azóta már az éjszaka Ahriman-i kísértetei gyűlöletének megszállottja, mely kísértetek földi helytartói Kajafás emberei. Pilátusnak be kell látnia, hogy elszámította magát. Rémületére a nép Barabás szabadon bocsátását követeli. És mikor ezt kérdezi: Mit tegyek hát evvel? A hozsánna helyett újra és újra csak ez a kiáltás hangzik felé: Feszítsd meg! Feszítsd meg őt! Jó szándékú háromszoros kérdése csak azt a démoni reszponzóriumot (felelgető egyházi ének) váltja ki, amit a fanatizált emberiség a legnagyobb mise cerebrálásakor énekel.

A Máté evangélium egy rövid jelenetet iktat a második felvonás közepébe, ami érthetővé teszi, hogy Pilátus tanácstalansága tetőfokára hág. Procla, -Pilátus felesége-üzenetet küld a férjének. Arra akarja rábírni, hogy ne tegyen semmit Jézus ellen. A holdtöltének ezen a különös éjszakáján, mikor az egész természetet borzongató előérzetek rázták meg, lélegzetelállító álmot látott. Krisztusról álmodott és benyomást kapott valódi lényéről. Ami Pilátus lelkét csak mint pillanatnyi, távoli villámfény járta át, az felesége lelkében nyugodt világossággá tágult. Az alakok szimmetriája tökéletessé válik. Amint Kajafás mögött emberré vált Ahrimanként Hannás, Heródes mögött pedig Heródiás Lucifer-i alakja áll, úgy áll Pilátus mögött, mintha csak lényének emberi mivoltát akarná hangsúlyozni az asszony, aki Krisztusról álmodott.

Pilátus harmadszor is kísérletet tesz Jézus megszabadítására. A második felvonás jelentős belső jelenetére kerül sor. A prokurátor megkorbácsoltatja Jézust, a katonák ráadják a bíbor palástot és fejére teszik a töviskoronát. Pilátus és a katonák a beavatás szimbólumaival élnek, azoknak a próbatétel-fokozatainak a jeleivel, melyeken a misztériumban át kell menni. Egyre több irracionális elem vegyül az emberek tetteibe. Egyre kevésbé tudják, hogy mit csinálnak. Lehet, hogy nem kis mértékben hozzájárult ehhez a Chamsin-nap egyre nyomasztóbbá váló hősége. Az emberi tudat erői elégtelennel bizonyulnak. Azt a gondolatot még meg tudta alkotni Pilátus, hogyha ki is aludt már a népben a Jézus iránti extázis-szerűen fellángolt szimpátia, talán még hozzáférhető a részvétre való ösztönzés számára. De mikor a megostorozott, töviskoronás és bíborpalástos Jézust kivezeti a nép elé, messzemenően túlmegy ezen a gondolatán. A legmegrázóbb képet állítja bele az emberiség történetébe. Ennek fokozása már csak a Golgotán keresztre feszítettnek a képe lesz, de az elsötétülő nap függönyt fog vonni a nagyobbik kép elé. Mikor Pilátus így szól: Íme az ember! -, többre apellál, mint pusztán az emberi részvétre. Felülről vezetik, messze túl a saját tudatán: az emberiség legmélyebb értelmére apellál, ami azonban még alvó gabonaszemként is alig lehet meg az emberi lelkek mélyén. Az emberiség egész történelmére szükség lesz ahhoz, hogy ezt a szót megértsék. Pilátus utolsó, ezoterikus területekre átnyúló kísérlete is meghiúsul. Most is mindig csak a gyűlölettel teli kiáltás hangzik fel, ami Krisztus halálát követeli.

Királyság és Messiásság

146

A dráma harmadik felvonása is egy külső jelenettel kezdődik. Pilátus szimbolikus tettet hajt végre a nép előtt. Megmossa kezeit annak jeléül, hogy elhárítja magáról a felelősséget azért, ami itt történik. Azonban a nagy szimbolizálás, melynek eszközei a részt vevő emberek, itt is túlmegy a szándékos szimbolikus aktuson. Elérkeztünk a sorsmisének ahhoz a pontjához, amelynél a római szertartásban a pap szintén a kezét mossa. Minden más részlet, ami itt történik, a misztériumok nyilvánosságra hozatala, azoknak a szellemi törvényeknek a kinyilatkoztatása, amelyeket ismertek a régi világ beavatási helyein és amelyek majd csak a jövőben fognak újra ismeretessé válni, amikor az emberiség élete ismét telítve lesz a misztérium szubsztanciájával.

Démonikus extázisban feleli a nép Pilátus kézmosására: Az ő vére legyen mi rajtunk és a mi magzatainkon! Ez a beleegyezés Pilátus követelésébe, hogy mások vegyék át a felelősséget Jézus haláláért. A nép, a nélkül, hogy tudná mit tesz, a legvészterhesebb átkot vonja saját magára.

Az a magasfeszültség, amit a nép megszállottsága hoz létre, most kimondatja a főpapokkal a politikai vádakon felül a tulajdonképpeni szellemi természetű vádat is: Isten fiává tette magát. Már amikor Kajafás megkérdezte, hogy Isten fia-e, Jézus az apokaliptikus Ember Fia kifejezéssel válaszolt, Kajafás embereinek most kikiáltott vádja mégis az első igaz szó, amit kiejtenek. Még az Ahriman-i ellenerőknek is ki kell mondaniuk az igazságot Krisztus lényéről. Pilátus mélységesen megrémül. A főpapi klikk kijelentését csak úgy értelmezheti, hogy Jézus azt állítja, hogy ő az emberiség egyik legmagasabb beavatottja. Rómában a császár is jogot formál arra, hogy Isten fia legyen. Pilátus azok közé tartozik, akik átlátják ennek az igénynek a hátterét. Tudja, hogy olyan beavatás alapján támasztják, amit a császárok hatalmuk révén szereztek meg. Az olyan leírások, mint például Strindbergé, aki szerint Pilátus azok közé tartozik, akik a régi római erényekhez való hűségből elítélik a misztériumokkal való visszaélést és a császárság démonikus elfajulását, közel járhatnak a történelmi igazsághoz. Pilátus embersége folytán válaszút elé került. Mint magas rangú állami hivatalnoknak kötelessége volt, hogy a császári akarat eszköze legyen. Mint ember, nem fogadhatta kritika és felháborodás nélkül annak a Tibériusnak a császári őrültségeit, aki akkor Capri szigetéről uralkodott a világon.

Mikor Kajafás embereinek vádaskodása a szellemiekbe nyúló oktávjához érkezett, Pilátus - mint már a dráma első felvonásában is - nem tud mást tenni, mint Jézussal visszavonulni a ház belsejébe és ott folytatni a kihallgatást. Kezdődik a harmadik ezoterikus jelenet.

Pilátusban felébred az a világos sejtelem, hogy talán valóban az emberiség egyik nagy beavatottjával van dolga, olyan emberrel, aki magasrendű isteni megbízásból cselekszik. Ez abban a kérdésben jut kifejezésre, amit a házban Jézushoz intéz: Pothen ei sü? Szokásos fordítása: Mondd hát, való vagy Te? Nem fejezi ki a kérdés egész horderejét. Pilátus már nem a földi származás és hovatartozás iránt érdeklődik. Kérdése a szellemi megbízatásra vonatozik. Azt akarja tudni, honnan származik az a küldetés, melynek Jézus az emberek között eleget kell, hogy tegyen. Most azonban, mint előzőleg Heródes is, Jézus kérlelhetetlen hallgatásába ütközik. A kérdés megválaszolhatatlan. Nincs a földön olyan ember, aki Krisztust, mint szent követet ebbe a világba küldhette volna. A megbízás, amelyből él és cselekszik, nem e világból valók. Pilátus tanácstalanságában arra a megbízásra és tejhatalomra utal, melynek alapján ő maga cselekszik. Mint a császár megbízottja, több mint politikai hivatalnok. Így szól: Nem tudod-e, hogy hatalmam van arra, hogy megfeszítesselek, és hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak? És még egyszer részesül abban az emberfeletti bizalomban és a sors kegyében, hogy válaszként Krisztus egyik legnagyobb igéjét kapja: Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked. Túl minden emberi megbízáson, Krisztus azokra a legmagasabb sors irányító isteni szándékokra mutat rá, amelyeknek minden emberi szándékon keresztül, de még az emberi gondolatok ellenkezésén is meg kell valósulniuk. Krisztus szavai Pilátust felveszik abba a nagy, jövőt magában hordó isteni összefüggésbe, melyhez Krisztus emberré válása maga is tartozik. Olyan ez, mint egy előre megadott felmentés. De éppen ez által érzi meg Pilátus a Krisztusi lény valódi nagyságának érintését. A legmesszebbmenőkre határozza el magát, ami csak hatáskörében lehetséges. Jézust bent hagyja a házban és egyedül lép a nép elé. Mielőtt utolsó eszközéhez nyúlna, még egyszer meg akarja próbálni Jézus szabadon bocsátását. De Kajafás emberei most kijátsszák legnagyobb ütőkártyájukat. A császárkultusz álláspontjára helyezkednek, bár ez halálos csapás saját Messiás-

147

hitükre. Odakiáltják Pilátusnak: Ha őt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Aki magát királlyá teszi, ellene van a császárnak.

És most hozzálát Pilátus, hogy végrehajtsa amit elhatározott. Már nem szavakkal, hanem egy ünnepélyes állami aktussal szól a néphez. Amit ezzel valójában kifejezésre juttat, az történelmileg annyira szokatlan, hogy aligha merészelték a jelenet horderejét valaha is egészen komolyan venni. Pilátus, hogy a perben az ítéletet a formaságoknak megfelelően mondja ki, beleül az ítélőszékbe azon a helyen, amit Jabbathának (kőpadlatnak) neveztek. Ex katedra beszél és érvényesítheti tejhatalmát, amellyel a császár képviseletében felruházták. Mindenki a legnagyobb feszültségben függeszti szemét Pilátus ajkára. Vajon milyen ítéletet fog mondani. Pilátus kevés szóval hallatlan dolgot proklamál. Ezt mondja: Íme a ti Királyotok. Szavai óriási horderejű politikai aktust jelentenek. Magára vállalja, hogy a zsidó nép számára újra helyreállítja a királyságot. Az dokumentálja, hogy a királyok nem jelentenek ellentétet a római birodalom császárságával szemben, ha a királyi méltóságot a császár nevében adományozzák. Kész hatalmának egy részét átadni és a római fennhatóság alatt egy királyságot felállítani.

Emberi gondolkodásból kiindulva Pilátusnak ezt a hallatlan elhatározását nem érthetjük meg teljesen. Valami irreális tapadt hozzá. Még ha nem állt volna útjában a felizgatott tömeg fanatikus gyűlölete, akkor sem lett volna megvalósító. Nem beszélve arról, hogy áthidalhatatlan szakadék választotta el a Pilátus által életre hívni szándékozott politikai tényt magának Krisztusnak a felfogásától és szándékától. Pilátus még ebben a politikai aktusban is azok közé tartozik, akik nem tudják mit cselekszenek. A lelkében óriásivá nőtt tanácstalanság, amit még aláhúz a külső atmoszféra pokoli hősége is, hozza létre a királlyá nyilvánítás kuriózumát.

Pilátusnak ez a tette sem talál más visszhangra, mint a tömeg gyűlölködő kiáltozására, mellyel Jézus megfeszítését követeli. Olyan ez most, mintha a pokol sátáni seregei is részt vennének a kiáltozásban. Pilátus kimerülten, már csak egy kérdés erejéig tudja összeszedni magát: A ti királyotokat feszítsem meg? Felé süvít a válasz: Nem királyunk van, hanem császárunk! A népnek ez a kiáltása a legnagyobb horderejű, a sorsszerűség szempontjából. Nem kevesebbet jelent, minthogy a zsidó nép megtagadja Messiási reményeit. A zsidók részéről a pilátusi per a Messiás-eszméről való lemondásba torkollik. Ez valójában nem más, mint a zsidóság szellemi öngyilkossága.

Úgyszólván sohasem ismerték fel ennek sem a teljes jelentőségét. Pedig ez is oka annak, hogy amit ebben az órában emberi száj csak kiejtett, abból semmi sem állt teljesen a józan ész ellenőrzése alatt. Valami alvajáró mediális állapot lépett fel Pilátusnál is és Kajafás szadduceus híveinél is. Az emberek tudata még nem érte fel a pillanat nagyságát, hiszen egy kivételével, aki már átment a halálon és a feltámadáson, Jézus tanítványai is a Getsemané-beli alvás hatalmába estek és elmulasztották, hogy tanúi legyenek a Pilátus palotája előtt lejátszódó misztérium-drámának.

Hans Künkelnek van egy drámai vázlata, melynek címe Kajafás-János passió. Ebben levonja annak az utolsó válasznak a következményeit, amit Pilátus a zsidóktól kapott.

Kajafás: Messiásnak vagyis titkos királynak nevezi magát. A zsidók Messiása a császár ellensége! Semmi közünk hozzá, elpártolunk tőle.

Pilátus: Igaz ez? Kiszolgáltatjátok Rómának a Messiásotokat? Tehát elpártoltok tőle és sohasem fogtok többé megváltásért kiáltani? (Nem kap választ. A hallgatás bű- völete tovább tart.) Megadjátok végre magatokat? Felhagytok a további kiáltozással a Messiás u - tán, aki megváltson benneteket? (A farizeusok és a nép hátrálni kezd, képtelen válaszolni. Kajafás egyedül marad Pilátussal szemben.)Kajafás: (Megpecsételi a Messiásról való lemondást ezekkel a szavakkal) Nincs más ki- rályunk, mint a császár!

Künkel, bár egyoldalúan, de azt emeli ki az események menetéből, aminek horderején a legtöbbször átsiklottak. Amit nem képes figyelembe venni, az a tudat beszámíthatatlansága, ami

148

most nagypéntek déli órájának közeledtével erőt vesz az embereken. Gondolkodás és cselekvés egy dimenzión-túli elembe torkollott. Amit most mondanak és tesznek, az sokkal többet nyilatkoztat ki, mint pusztán egyéni lelki tartalmakat. Az emberiség nagy áramlatai hatnak az embereken keresztül, akik nem tudják, hogy mit cselekszenek. Így az emberiség egészében véve jelen van és bűnrészes, mint ahogy végül Pilátus sem lát többé kiutat és kiszolgáltatja Jézust gyűlölködő ellenségeinek, hogy keresztre feszítsék.

Pilátus további sorsa

Pilátus további sorsa egyik bizonyítéka annak, hogy azok a földrengés-lökések, amik nagypéntek déltől húsvét vasárnap reggelig rengették a földet, tovább folytatódtak a kor lelki világában. Pilátus révén látjuk, hogy a húsvéti dráma dinamikája magát a császári birodalom központját is megragadta.

Pilátus, miután még többszörösen beleszövődött a golgotai eseményekbe, Arimátiai József révén, aki tőle kért engedélyt, hogy a holttestet a keresztről levehesse és a főpapok révén, akik azt kívánták tőle, hogy a sírt őriztesse, még körülbelül három évig látta el Jeruzsálemben helytartói tisztét. Akkor Tiberius visszahívta. A visszahívás okairól a legkülönfélébb hagyományok szólnak. Azok a források, amelyek a Krisztusi sors szempontjait figyelmen kívül hagyva pusztán a kor külső történéseire támaszkodnak, azt a látszatot keltik, hogy kegyetlenkedései révén vált kegyvesztetté, amelyek a zsidó nép egész sor véres felkelését váltották ki. A legendák, melyek imaginatív ábrázolását előbb mindig átlátszóvá kell tennünk a konkrét történelmi tényállás számára, a golgotai drámában játszott szerepéhez kapcsolják Pilátus visszahívását. Elmondják, hogy ő maga küldött jelentést Jézus peréről Tiberius császárnak. Tiberius azonban már korábban is hallott Jézusról és azt kívánta, hogy vigyék hozzá, mert gyógyulást remélt tőle betegségéből. Mikor megtudta, hogy Jézust már keresztre feszítették, őrjöngő haragja Pilátus ellen fordult. Pilátust Rómába idézte. Azt is elmondják a legendák, hogy a császár haragja meglepő módon megenyhült, amikor Pilátus elébe lépett, mert ez Jézus varrás nélküli ruháját viselte. Mikor azonban arra kényszerítették, hogy saját ruhájában jelenjen meg a császár előtt, kitört felette a harag vihara. Felmentették tisztségéből és kegyvesztett lett. Tiberius 37-ben halt meg, elborult elmével, borzalmas fekélyek pusztították el. Pilátus még tovább élt 39-ig, állítólag a genfi tó vidékére száműzték, melyről azt beszélik, hogy hazája volt. Azután, a hagyományok szerint saját maga vetett véget életének. Holttestét először Rómánál a Tiberisbe, azután Franciaországban a Rhone folyóba dobták. Azonban mindenütt olyan hatalmas erővel zúgtak és tajtékzottak föl az elemek, hogy a holttestet végül a Vierwaldstatti tóba süllyesztették, melynek vizében a Pilátus-hegy csúcsa tükröződik.

A legendáknak Pilátus és Tiberius találkozásáról szóló elbeszélései mögött az rejtőzhet, amire Rudolf Steiner: Építőkövek a golgotai misztérium megértéséhez című előadása utal, vagyis, hogy az első császároknak, elsősorban Tiberiusnak, aki Jézus kortársa és ellentéte volt, uralkodói hatalmukkal kikényszerített beavatásuk és az ebből folyó tébolyodott állapotuk következtében hallucináció-szerű benyomásaik voltak Krisztus lényéről. Mint ahogy a démonok előbb ismerték fel Krisztust, mint az emberek, úgy a császárok démonizált lelkén is átsuhantak Krisztus megismerésének kezdetleges elemei. Magától értetődik, hogy a császárok nem lettek volna képesek ezekből a pillanatnyi sejtelmekből az emberiség számára üdvös következtetéseket levonni. Inkább arra a gondolatra juthattak, hogy Krisztust is bekebelezzék a római Panteonba, mint a sok leigázott nép isteneit és ezzel az ő erejét is hatalmuk alá és a császár kultusz szolgálatába kényszerítsék. Ezek a történelmi összefüggések legláthatóbban a Szent János a latin kapu előtt című legendában villannak fel, ahol ezt olvashatjuk: ‘Tudnunk kell, hogy a római császárok nem azért üldözték az apostolokat, mert Krisztusról prédikáltak, hiszen nem vetettek meg egy Istent sem, hanem mert Krisztust a római szenátus hozzájárulása nélkül nyilvánították Istennek, amit senkitől sem tűrtek el. A Historia Ecclesiasstica-ban is olvashatjuk, hogy Pilátus több levelet küldött Tiberiusnak Krisztustól és a császár már hajlott rá, hogy a rómaiak felvegyék a keresztény hitet, de a szenátus

149

megtagadta beleegyezését, mert Krisztus az ő engedélyük nélkül nevezte magát Istennek’. (Legenda aurea l.467.)

A tragikum, amibe Pilátus élete torkollott, embersége mellett szól. Annak bizonyítéka, hogy a golgotai misztérium-dráma, melyben neki magának oly fontos szerepet kellett játszania, mély benyomást tett rá. Minden ember Ponthius Pilátus és mint ő, eljut a döntés küszöbéhez. Ha a legenda szerint Pilátus holtteste Rómából Franciaországon keresztül Közép-Európába vándorolt, ez azt a vonalat mutatja, amelynek irányába a keresztény áramlat súlypontja a történelem folyamán eltolódott.

X. Fejezet

A Nagyhét eseményei

A csendes hét

A húsvét előtti hét jelentős, kiemelt időszak nemcsak a keresztény, de a természeti év folyamán is. A keresztény évben felöleli az evangélium nagy, utolsó részét kitevő passió-dráma teljességét. Azzal, hogy a kereszténység több területén nemcsak csendes hétnek, hanem Nagyhétnek is nevezik, elismerik, hogy csak aki át tudja élni nagyságát, az számíthat beteljesedett húsvéti ünnepre.

A természetes évszakok menetében abban áll a húsvét előtti hét jelentősége, hogy ekkor telik meg a tavaszi hold. A tél igézete végleg megtörik, ugrásszerűen előtör a föld új élete. Hatalmas lendülettel indul meg a növényvilágban a nedvek és erők fakadása és áramlása. A nappal és az éjszaka harcában az egyensúlyi helyzeten átlendülve, a nappal vívja ki a fölényt, ami azután a tavaszi holdtölte utáni vasárnap, a fény diadalünnepén szilárdul meg.

A Nagyhét, ahogy azt az evangéliumi leírás tartalmazza, nem áll kezdettől fogva összhangban a tavaszi természettel. Ellenkezőleg: az elképzelhető legélesebb kontrasztban áll vele. Csak legvégül, mikor a húsvéti nap felkel, torkollik bele abba az ünnepi újongásba, ami megegyezik a tavaszi csoda újongásával. De a nagyhét komoly drámája készíti elő ezt a megegyezést. A természetben magától jön a tavasz. A húsvéti ünnep benső tavaszát a passió hetének állomásain végigvezető zarándokúttal kell kivívni.

A húsvét előtti hét nap hasonló a karácsonyi időszak 12 szent éjszakájához. Az „évek közötti” idő azok számára, akik áhítattal élik át a télközép erőinek működését, a helyes előkészület ideje az elkövetkezendő év 12 hónapjára. A Nagyhét hét napja új erőt ad mindahhoz, amit a sors hoz majd a jövőben azoknak, akik belső aktivitással élik át a Passió misztérium-drámáját.

Azok az események, amik kétezer évvel ezelőtt a virágvasárnap és a húsvétvasárnap közötti szent héten lejátszódtak, ősképszerű sors-kinyilatkoztatások voltak, melyek minden hét egyes napjainak új, magasabb értelmet és fénylő, lélekformáló jelleget adtak. A hét napjai -ahogy ezt az európai nyelvekben a nevük is mutatja- mindig is magukban hordták a hét planetáris szféra színeit és hangjait:

Nap : vasárnapHold : hétfő Mars : keddMerkúr : szerda

150

Jupiter : csütörtökVénusz : péntek Szaturnusz : szombat

Ezen az egy húsvét előtti héten, Jézus élete végén azonban, a kozmikus különbségeken túl, a hét minden egyes napjába belevésődött a planéták Krisztusi értelme is.

A Nagyhét napjainak érzelmi tartalma csak szórványosan található meg a kereszténységben. A Nagypéntek az, ami leginkább érvényre jutott a Golgotán álló kereszt szemléletével, minden pénteken nyomot hagyott a kereszténység egy részénél, amely ezt a napot a böjt napjává tette. Ezen kívül tulajdonképpen csak a Virágvasárnaphoz kapcsolódott -olyan vidékeken, ahol a pálmaágakkal való díszítés szokásos- egy markáns kép: bevonulás Jeruzsálembe. Pedig valójában a hét minden egyes napja új, kozmikus világtitkot nyilatkoztat ki emberi történelmi formában.

Mikor Virágvasárnapon Krisztus bevonult Jeruzsálembe, a régi nap még egyszer, utójára királyként uralkodott az égen, de megkapta elbocsátását, hogy a következő vasárnap az új nap, a húsvéti nap kelhessen fel. Mikor Krisztus hétfőn a fügefát elátkozta és a szent városban a templomot megtisztította, fellépett a Krisztus-i Nap, a Hold princípium ellen, a régi világ Hold-erői ellen, melyeknek meg kellett újulniuk. Mikor Krisztusnak kedden ellenfeleivel kellett vitába szállnia, akik egymás után csoportosan jöttek, hogy csapdába ejtsék, amikor a szellem szavának fegyverével kellett harcolnia, és mikor végül a harcok esti utóhangjaként tanítványaival visszavonult az Olajfák hegyére és profetikus, apokaliptikus bepillantást nyújtott nekik a jövőbe, akkor a Mars szellemére is rákényszerítette Krisztus-i lenyomatát. Szerdán a betániai megkenetés és Júdás árulása révén Merkúr találkozott a Krisztus-i Nappal. És mikor Nagycsütörtökön Krisztus megmosta a tanítványok lábát és az úrvacsorát nyújtotta nekik, a jövő bíztató jupiteri fénye világított be a bánatos, szomorú lelkekbe. Nagypénteken bekövetkezett a legcsodálatosabb felfokozása annak, amit az emberek számára a szeretet istennőjének, Vénusznak -Aphroditének- a gondolata valaha is jelentett: Egy szeretetből fakadó tett, ami nagyobb volt minden más szeretetből fakadó tettnél. A szeretetből fakadó golgotai áldozati halál a Vénusz princípiumnak Krisztus Nap-princípiuma által való átváltoztatása volt. Mikor Krisztus a sírban feküdt, a Krisztus-i Nap a Szaturnusz szellemével találkozott a Világmindenségben, míg végül vasárnap magának a Napnak az oktávja kelt fel az égen, a Krisztus-i Nap, mely mindezeken a fokozatokon átküzdötte magát.

A Nagyhét misztériumdrámája önmagában csodálatosan zárt egység. Egy kompozíciós titok rejlik benne, ami olyan mértékben bontakozik ki előttünk, amilyen mértékben kifejlesztettük érzékünket a Jézus-i élet eseményeinek értékei iránt. A húsvét előtti hét nap történései nem mások, mint az egész Krisztusi-i élet sűrített összefoglalása. Ugyanazok az alaptörvények és fokozatok lépnek még egyszer elénk drámai sűrítésben, mint amik a három év szent életrajzában nyilatkoztak meg. A passió hetéből kiindulva felismerjük, hogy a Krisztus-i élet három éve egészében véve egy nagy passió volt. A jeruzsálemi bevonulás a Jordán-keresztelő oktávja. Beteljesedik Krisztus bevonulása földi létünkbe. Az inkarnációs titok végső megvalósulása történik itt meg, ami a három év elején kezdődött el. A hétfői események -a fügefa elátkozása és a templom megtisztítása- annak felelnek meg, amit az első három evangélium, mint Krisztus megkísértését ír le. Ekkor Krisztus még egyszer találkozik a világ régi Hold-erőivel. Használhatatlanok számára, félretolja őket és ellenáll a kísértésnek, hogy felhasználja őket. Nem törekszik külső sikerekre, az a célja, hogy eleget tegyen megbízatásának. Minthogy a templomnak a János evangéliumban elbeszélt megtisztítása -mint láttuk- a megkísértési élmény utóhangjaihoz tartozik, a nagy párhuzamok keretében pontosan szemben áll a templom másik, az első három evangéliumban elbeszélt megtisztításával. És mikor kedden kardcsapásokként villannak fel ellenfeleivel való vitái, és amikor a tanítványaival való esti beszélgetésen átvillan az apokaliptikus távoli villámfény, magasabb síkon az ismétlődik meg, ami akkor történt, mikor Jézusnak el kellett szakadnia hazájától és názáreti vérrokonaitól, hogy a szellemi rokonság, a tanítványok köre felé forduljon. Itt az Olajfák hegyén való megdicsőülésének a hegyi beszéd felel meg, melyben a szellemi család felé fordulását megpecsételte. A szerdai eseményeknek -a betániai megkenetésnek és Júdás árulásának- a nagy Krisztusi életben Keresztelő János tragédiája felel meg. Ez ugyanaz a krízis, ugyanaz a csomópont. Lábmosás és úrvacsora

151

ugyanannak a misztériumnak az oktávja, döntő ismétlése, ami egyszer már felvillant az ötezer ember megvendégelésében és a tengeren járásban. Ami Nagypénteken történik, nem más, mint a hegyen való megdicsőülés végső fokozása és beteljesülése. A Nagyszombati sírba helyezés tovább vezet a kozmikus ítélet zónájában, aminek az életrajzban az felel meg, hogy elszántan elindul Júdeába, maga megy el az ítélet harcmezejére. Húsvét reggelén egyesül a két kör, a három év nagy köre és a hét nap kis köre. Az egész Nagyhét felel meg Krisztus életében a Nap áttörésének, ami a Nagyhéten belül csak Húsvétvasárnap reggelén történik meg.

Virágvasárnap

A Nagyhét első napján Krisztus bevonul a szent városba. Egészen jelentéktelen kép tárul elénk. Látjuk, amint szamárháton lovagol be a város kapuján, hívei kíséretében. De mintha maga a tavasz istene volna, bevonulása hirtelen mámorossá teszi, felpezsdíti a tömeg lelkét. Felgyújtja őket egy szikra, az embereken mintha a régi pogány tavaszünnepek Nap-extázisa venne erőt. Mikor a pálmaágakat letördelik a fákról, az emberek ezzel ősrégi szokásokhoz nyúlnak vissza, a tavaszkezdet Nap-ünnepségeihez, amik a kereszténység előtti népeknél voltak szokásban. Hiszen a pálmát mindig úgy élték át, mint a Nap fáját és szimbólumát, a természet napjáét, ami a tavaszi égen most bontja ki új erejét. A Nap szimbólumával díszíti a sokaság az utat. Talán valóban ő a Nap magasztos barátja és ura, akit az embereknek a Fény nagy királyaként megígértek? Megtörik a varázs és visszakapja eredeti szellemi jelentőségét Jeruzsálem városa, amely akkor, mikor a Hold-hegy salamoni templomával még nem nyomott el minden más hangot, a Sion hegyén az emberiség egyik legrégibb napszentélyét rejtette magába. Feltámad újra Melkizedek, a nagy Nap-beavatott kora? Úgy tűnik, mintha Krisztus most valóban megtalálná az emberiséghez vezető kaput. A magasztos Nap-Szellem már három éve emberi testben él és földi, emberi sorsa van. Először megtartóztatta magát és csendben maradt. Mikor aztán előlépett, az emberek részéről értetlenségre és ellenségességre talált. Ez most megfordulna? Egyenesen egy nagy extázisban, újongó megváltásba vezet a sors?

Nem. Az emberiség történetének legkomolyabb hete kezdődik most. Ugyanazok az emberek, akik pálmaágat hintenek útjába és extatikus hozsannába törnek ki, néhány nap múlva fanatikus gyűlölettel kiáltják majd: „Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!” Az élet szimbólumához, a pálmaághoz, a halál szimbóluma, a kereszt fog társulni.

Krisztus maga is részt vett ennek a fordulatnak az előidézésében. Némán, komoly arccal vonul át az extázisban lévő néptömeg között. Látja, hogy amivel itt találkozik, csak felszín. Ő mélyebb rétegekbe akar vonulni. Valami egészen mást akar.

Emberi szempontból megkérdezhetnénk, hogy miért nem maradt akkor Jézus Galileában, a hazájában, éppen ebben az évszakban, amikor a Genezáret tó körül a táj a tavasz csodálatos színeiben pompázik. Igen, ha Galileában maradt volna, akkor életben maradt volna. De ugyanígy azt is kérdezhetnénk, hogy miért nem maradt Krisztus istenként a szellemi világban, az égi szférákban? Nem maradt a boldog isteni magasságokban. Elhagyta az eget és emberré vált. A lemondásnak ebben a vállalásában teljesedett be lényének egész értelme. Mikor bevonult Jeruzsálembe, jól tudva, hogy ezzel odadobta a kesztyűt azoknak, akiknek hatalma van felette, akkor fejeződött be teljesen a földi világba való bevonulása. Ennek a komoly hétnek a kezdetén még egyszer megtörténik magasabb fokozaton az, ami három évvel azelőtt, földi útjának kezdetét jelentette. Ahogy akkor elhagyta az eget, úgy hagyja most el Galilea paradicsomi vidékét. Ahogy akkor leszállt az égből, azt nem vették észre az emberek. Még keresztelő János -aki a földi létbe való bevonulásánál a papi segédletet nyújtotta,- maga is alig sejtett meg valamit abból, ami akkor történt, mikor a Názáreti Jézus, Krisztus hordozójává vált. De annál inkább észrevették az emberek-fölötti szférákban. Elhangzott a szó: „Ez az én szerelmetes Fiam, akiben gyönyörködöm.” Most, virágvasárnap, ebben a rejtélyes ünnepi izgalommal telt órában, észreveszik az emberek. Annak a szónak, ami akkor csak a szellemi magasságokból hangzott, most megfelel az extázisba esett emberek hozsannája. Az emberek -mintegy a régi látóképesség felvillanása folytán,- egyszer csak

152

észreveszik, hogy az, aki itt szamárháton lovagol nem csak ember. Olyan ez, mintha a néplélek odáig jutna, hogy a Názáreti Jézus alakjából előtörő sugárzó fényt a Nap-aurát észlelje. Krisztus isteni lényének három évig vissza kellett magát tartania, különben lenyűgözte volna az embereket isteni erejével. De ennek a tartózkodásnak most az a gyümölcse, hogy ami benne isteni volt és feláldozta magát, lealacsonyodott az emberibe, az teljes egészében hatalmas akarati elhatározássá alakult át. Eleinte az isteni sugározta be az emberit benne. Most az emberi ég benne isteni tűzben. És ennek a lángoló akaratnak a szikrája gyújtja fel a tömeget. Egy tavaszi húsvéti sejtelem részegíti meg a népet, amely azonban ezt a sejtelmet csak politikailag tudja magyarázni.

Krisztus többet tud. Tudja, hogy Ő a szent városba -amely kvintesszenciája az egész kereszténység előtti emberiség-fejlődésnek- bevisz valamit, ami egészen más, mint mindaz, amit a földi természet -mint legcsodálatosabbat- magából ki tud hozni. Egy tűzmagot hoz, ami a világot alapjaiban kell, hogy megváltoztassa. A felszín őrjöngve kiálthatja most beleegyezését, de ez semmit sem számít. Néhány nap múlva majd megmutatkozik, hogy a felszín éppúgy tud átkozni, mint áldani. Ez csak a hullámok fodrozódása. A földi természet, amelybe Krisztus a Jordán-keresztelővel bevonult, végül csak a halált adhatja neki. A város, amely először hozsannát kiabál, végül csak keresztre feszítheti.

A szikra átpattan, de Krisztus úgy megy át a helyeslés szenvedélyes hullámai között, hogy mindez nem téveszti meg. Egy mélyebb rétegbe akar bevonulni. Milyen sok csodát ajándékoz nekünk a természet Napja az égen, mikor reggel felkel és megszüli a nappalt, de a külső Nap, a régi Nap, amely az emberrel csak mint természeti lénnyel áll kapcsolatba, minden este ismét lenyugszik. A nyári tetőzés után visszavonul a földtől, jön az Ősz és a Tél. A természet Napja jön, de azután minden alkalommal újra elmegy, úgy, ahogy a természetben való életünk is jön és aztán minden alkalommal újra elmegy. A gyermekkor örömeit mindig a halál fájdalma követi. Valamikor mindenkinek meg kell halnia, bármennyire ragaszkodott is az élethez gyermekkorában és ifjúkorában. Virágvasárnap a régi Nap napja. Húsvétvasárnap majd az új Nap napja lesz. Ez már nem a természet Napja, hanem a szellemi Nap. Sohasem megy le, állandóan itt van, sőt még jobban megtalálhatjuk, a nehéz sors sötétségében, a szükségben, betegségben, halálban, mint mikor az öröm és a gyermekes gondtalanság szugesszív hatása ragadja el az embert. Krisztus bevonul a régi Jeruzsálembe: ez Virágvasárnap. De magával hozza az új Jeruzsálemet, a letűnő, haldokló világba. Nem követi a külső Nap tavaszi pályáját. Miért nem? Azért, mert a föld és az emberiség legbensejében felgyújtja az új Napot, azt a Napot, amely állandó, hűséges és mindenütt jelen való. Ez az út vezet Virágvasárnaptól Húsvétvasárnaphoz, a régi Naptól az új Naphoz.

A jeruzsálemi bevonulás történetéből kitűnik az extatikus állapotok elégtelensége. Minden pusztán extatikus lelkesedés abból ered, hogy az ember csak a természetet követi. Jó, ha örömöt és lelkesedést tudunk érezni, mikor a tavaszi természet képei ragyognak szemünk előtt, mikor gyermekekkel vagyunk együtt, mikor a fiatalság és a szerelem csodájával találkozunk. Persze, hogy nem nélkülözhetjük ezt a természetes lelkesedést sem, csak tudnunk kell és el kell ismernünk, hogy veszélyt jelent számunkra, ha ezt már a tulajdonképpeni életnek tartjuk. A pusztán természetes lelkesedés tulajdonképpen a pusztán testi ember lelkesedése. Csak pillanatokra lángol fel a szellemig. Az igazi lelkesedés, ami megmarad a hozsannánál és nem csap át a „feszítsd meg”-be, nem lentről fölfelé képződik, hanem felülről lefelé, mikor a szellemi ver gyökeret az emberiben, mikor a szellem szikrája valósul meg és inkarnálódik a Földön.

Nagyhétfő

Az az út, amit Jézus tanítványaival a nagyhét minden napjának reggelén és estéjén megtett, mikor este a városból Betániába ment és reggel ismét visszatért Jeruzsálembe, egy csendes hely mellett vezet el, amit még ma is a titok sűrű hangulata leng körül. Ha Jeruzsálemből jövet áthaladtunk az Olajfák Hegyének csúcsán és a másik oldalon lassan a völgy felé tartunk, ahol a Júda puszta mélységeiből a Holttenger földalatti varázstükre csillog felénk, akkor félúton az Olajfák Hegye és Betánia között egy falakkal körülvett helységhez érkezünk. Fekete ciprusok

153

nyúlnak ki a falak mögül és mint komor, ünnepélyes jelek mutatnak fel az égre. Jézus idejében egy kis település volt itt: Betesda, a „fügefák háza”. Ezt a települést nem szabad a többi faluhoz hasonlónak elképzelnünk. Azokat az embereket, akik ide költöztek, hogy itt közös életet éljenek, különleges szellemi-vallásos törekvés tartotta össze. Az egyszerű kunyhókat, melyek itt állhattak, fügefa liget vette körül, amiről a hely nevét kapta. Ezek a fügefák azonban nemcsak pusztán azért voltak ott, hogy hasznot hajtsanak, hanem az ott lakó emberek szent fái, szellemi törekvéseik látható jelei is voltak. Olyan emberekről volt szó, akik arra törekedtek, hogy köreikben megőrizzék a régi emberiség szellemi titkát, ami egyszer az Új- testamentumban is felbukkan, Natanel történetében. A betesdai emberek a „fügefa alatt” szoktak ülni, vagyis képesek voltak az érzékfeletti látás állapotába kerülni, amit részint testi, részint elmélyülés-szerű gyakorlatokkal értek el.

Betesda, a fügefák háza, olyan hely volt, ahol a régi tisztánlátást gyakorolták. Innen hozatta el Jézus Virágvasárnap reggelén Péterrel és Jánossal a nőstény szamarat és a csikóját, mert nem csak szent fáik, hanem szent állataik is voltak. A szamaraikat nem a hasznuk miatt tartották. Ezek is egy titok kifejezői voltak ezeknek az embereknek körében. Hiszen ennek az ó-testamentumi áramlatnak a hívei nagyon jól emlékeztek még arra a mágusra, akit hajdan Babilonból hívtak oda, hogy átkával akadályozza meg az izraelita nép bevonulását az ígéret földjére. Bálámot, nőstény szamár hátán lovagolva képzelték el. De tudták, hogy a nőstény szamáron való lovaglás nemcsak az előrehaladás módját jelenti. Egy egészen különleges önkívületi állapot kifejezését is látták benne, annak az alvajáró lelkiállapotnak a kifejezését, amelyben hajdan a babiloni mágus beszélni kezdett, nem saját emberi tudata alapján, hanem mintegy szellemi megszállottságban, de amikor a mágikus átkot akarta Izraelre szórni, -anélkül, hogy tudta volna miképp történt- áldás lett belőle. A betesdai szent állatok mutatják, hogy az ott gyakorolt látás nem volt éber jellegű és a fizikai testhez kötött volt. Hiszen a szamár még az újabb korok népmeséiben is a fizikai emberi test imaginatív képi kifejezésére szolgál.

A szamárcsikó, amin Krisztus Virágvasárnap a szent városba bevonult, Betesda képvilágához tartozik. De mikor volt merészsége, a szent fehér állat hátán bevonulni a városba, nem ő volt az, aki a „szamárháton lovaglás” Bálám-i állapotába esett, hanem a körülötte lévő tömeg került extatikus, elragadtatott állapotba, mikor Őt meglátta. Olyan volt, mintha Bálám nyelvén beszélt volna a tömeg, mikor annak, aki a szamárcsikón lovagolt, a hozsannát odakiáltotta.

Jézus, mint ahogy ezt a következő napokon is tette, tanítványaival Betániába ment, hogy ott térjen pihenőre. Éjszaka tovább zúgott lelkében a hozsannázó sokaság extázisának visszhangja. Mikor másnap reggel Jeruzsálembe mennek, sem Ő, sem tanítványai nem ugyanazok többé, mint előző nap voltak. Ismét elhaladnak Betesda mellett. Krisztus arcán rendkívüli komolyság, kérlelhetetlenség látszik. Ekkor játszódik le az a rejtélyes jelenet, hogy odalép Betesda egyik fügefája elé. A tanítványok bizonyára csodálkoznak, hogy Jézus azt hiszi, fügét tud szedni, hiszen egyáltalán nincs most itt a fügeérés ideje. Hallják, amint a különös, szigorú szót kimondja: „Soha többé ne egyék rólad gyümölcsöt senki.” Ebben a percben talán csak homályosan sejtették, hogy többről van itt szó, mint a fügefára és termékenységére vonatkozó kijelentésről. De a hályog nem esett le a szemükről.

A tanítványok olyan napot élnek át Krisztussal Jeruzsálemben, ami meghozza a komoly szigorúság drámai kibontakozását. Mikor a templom területének küszöbére lép, kitör a zűrzavar. Mindenkit páni félelem fog el, az asztalok felborulnak, a pénz a földre gurul. A tegnapi újongó extázis fordítottja következik be. Mindenkit rémület fog el, aki a templom területén tartózkodik.

Miután Jézus és tanítványai a következő éjszakát is Betániában töltötték, másnap a reggeli szürkületben ismét Betesda mellett jönnek el. Ekkor egy hirtelen támadt látás révén a tanítványok előtt áll az elszáradt fa képe és kérik Jézust, hogy magyarázza meg nekik ezt a rejtélyt. Nem történt durva külső csoda, Jézus nem fosztott meg haragos hatalmi szóval egy földi teremtményt életétől. Hogy is pusztíthatta volna el azoknak az embereknek a fáit, akik előző nap oly készségesen bocsátották rendelkezésére a nőstény szamarat és a csikóját. Szellemi aktus történt, amely a szent hét misztérium-drámájában ezen a jelentéktelen napon is fontos csomópontot jelent.

Virágvasárnap, bár Lázár feltámasztásával már megadta a jelet a döntő ütközetre, Krisztus egész lénye mégis adakozásra volt beállítva. Egy lényéről kapott pozitív benyomás volt az, ami az

154

emberek lelkét megérintette. Hiszen meg kell gondolnunk azt is, hogy mi volt ennek a pillanatnak egyszerű, emberi jelentősége. Jézus a templomba ment, hogy a páska-ünnepre való előkészületek során a többi hívőhöz hasonlóan imádkozzon és áldozatot mutasson be. De egész lényét megragadta a fontos döntések előérzete. Semmiképpen sem folyhatnak tovább békésen a dolgok. Lényének szikrázó akarati aurája is közrejátszik abban, hogy napszerű nagyságának extatikus látása megragadja a néptömeget. Krisztus átlátja a pusztán természetes lelkesedés felületességét és elégtelenségét, de még nincs alkalma védekezni és ellenhatást kifejteni. Hiszen az embereknek igaza van. Nem kiáltanának hozsannát, ha nem vettek volna észre valamit igazi lényéből. Hogy igazat kell nekik adnia, az kitűnik, amikor másnap a templom területén a jelenet megismétlődik. Ezúttal egy csapat gyermek kiáltja a hozsannát, mert lelkükbe hatol igazi lényének egy fénysugara. Mikor ellenfelei kárörvendően megkérdezik: „Hallod mit mondanak ezek?” Ő így válaszol: „Hallom. Sohasem olvastátok-é: a gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget?”

De most Betániában töltötte az éjszakát. Virágvasárnap vibrálása már bizonyos távolságra van tőle. A betesdai fügefák elé lép. Meg akarja mutatni tanítványainak, mennyit ér a tegnapi hozsánna. Nem volt az más, mint a régi látás fájának utolsó gyümölcse. A régi, természetadta, testhez-kötött tisztánlátó erők utolsó maradványa. A fügefához intézett szavaival hadüzenetet küld a régi extatikus látás egész világának. Megsejtjük, hogy itt valami nagy, emberiség-szintű ítéletről van szó. Jézus értéktelennek nyilvánítja a nép hozsannáját és maga teremti meg az átmenetet a „feszítsd meg” felé. Meg van a hallatlanul nagy bátorsága ahhoz, hogy helyeselje és maga hívja elő a szellemi vakságot, amiből kifolyóan aztán az emberek fanatikusan követelik a halálát. Fontosabb neki, hogy az emberiség a maga, -bár tragikus, de a szabadsághoz vezető- tudati útján haladjon még akkor is, ha a szükségszerű szellemi vakságból kifolyóan Őt keresztre feszítik.

Mire a tanítványok kedden reggel újra meglátják a betesdai fügefákat, a hétfői események már kitörölték az álmot a szemükből. Elvesztettek egy illúziót. Egészséges józanság vett rajtuk erőt. Az elszáradt fügefa képét látják ott, ahol nemrég még magas értéket láttak. A régi, testhez-kötött tisztánlátás a „Hold adománya” volt, a Hold-erőket hozta be az emberi természetbe. Az éjszakával volt rokonságban, mert az embernek nem éber, hanem csak álomszerű állapotában állt rendelkezésére. Most átlátják a tanítványok, hogy ezek az erők, amelyek a fügefa képében összegződtek, már elavultak, túlhaladottak.

Az a tanítás, amit Jézustól most kapnak, bevezetése annak, amiben ugyanazon nap titkokkal teli esti órájában az Olajfák Hegyén fogja őket részesíteni. Tudtukra adja, hogy az emberiség egykor majd újfajta látás birtokában lesz. A „hit” az új látás csírája. Jézus így szól tanítványaihoz: „Ha csak akkora hitetek van is, mint a mustármag, mindent megtehettek. Csak azt kell mondjátok ennek a hegynek: menj innen, és el fog menni innen. Szabaddá válik a kilátás: az érzékek világának hegye, ami elzárta előletek a kilátást, el fog tűnni. A földi lét sziklakövein keresztül bele fogtok látni a dolgok valódi, Isten által elgondolt lényegébe.” A régi látás Hold-természetű volt, az új látás Nap-jellegű lesz. A hit Nap-jellegű ereje kibontakoztatja majd az emberek szívében az újfajta látáshoz szükséges szemet, ahogy a hét boldogságáról szóló ige mondja: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők az Istent meglátják.” A használhatatlanná vált Hold-jellegű látás és a Nap-jellegűvé váló szívek új látása között a sötétség, a szellem iránti vakság időszaka van. Ebből a szellemi vakságból kifolyólag fogják az emberek Krisztust keresztre feszíteni.

A nagyhét hétfőjén egy kísértést hárít el magától Krisztus. Ha hajlandó lett volna a régi elragadtatott állapotok erőihez kapcsolódni, akkor talán mégis felismerték volna az emberek. Nem csak hozsannát kiáltottak volna feléje, de királlyá is tették volna. Most végleg nyilvánvalóvá vált, hogy Krisztus nem akar a régi erőkhöz kapcsolódni. Egyedül az a fontos számára, hogy az emberiség megtalálja az éberség és szabadság útját. A három év kezdetén megkörnyékezte a kísértés, hogy azt, ami holt, elevenné tegye. Most, vándorútja végén, a kísértés elhárítása közben még azt is megteszi, hogy az elevenből holtat csinál. Nem mond szeretetlen átkot azoknak az embereknek a fügefájára, akik előző nap még rendelkezésére bocsátották a szamarat és csikóját. Nem, a hatás lényéből árad ki. Ő a Nap. Amikor a Nap felkel, a Hold elhalványul. Így halványulnak el a régi látás Hold-erői is. Megmutatkozik, hogy nincs többé jövőjük, mikor az új lelki fény Napja felkelt.

155

Krisztus a templomtérre lép az emberiség legrégibb városának ősrégi szent Hold-dombján. Itt már kezdődik a nagy páska-ünnepi nyüzsgés. Megérkezett már a sok száz húsvéti zarándok. A templom körül adnak-vesznek, kereskednek és alkudoznak. A templom területén is lázas tevékenység uralkodik, hiszen a húsvéti szertartások abból fognak állni, hogy felvezetik az áldozati állatokat és levágják a húsvéti bárányt. Ebből üzletet lehet csinálni, hiszen amit majd feláldoznak, azt előbb meg kell vásárolni. S így ott, ahol a legszentebb áldozati hangulatnak kellene uralkodnia, országos vásár alakult ki. Az agg Hannás, a világtörténelem híres fösvénye, érti a módját, hogy csináljon jó üzletet. Már hatalmas vagyont gyűjtött a templomi vásárból. Mint a szadduceus főpapi klikk vezetője, a templomi üzlet alapját képező politikai kompromisszumoknak is Hannás a fő hajtóereje. Hogy vásárolni tudjanak, a különböző országokból érkező húsvéti zarándokok, először be kell váltsák pénzüket az ország hivatalos pénzére. Ez azonban császári pénz. Így aztán ahol az elárusító helyek épültek, ugyanott van a római börze is. Bár tudták róluk, hogy a császárkultusz megbízottai, mégis beengedték a pénzügyi tisztviselőket és vámszedőket abbeli félelmükben, hogy a rómaiak különben a templom szentélyét vennék birtokukba. Így a legnagyobb mértékben elkülsőségesedett és elvilágiasodott az, ami egykor tisztán kultikus élet volt. Az elszáradt fügefa képében a régi vallásos tudat hanyatlása mutatkozott meg a tanítványok előtt. A templom területén ezekben a napokban kibontakozó nagy vásár képében, a vallásos kultusz hanyatlása vált nyilvánvalóvá.

Erre a szintérre lép be Krisztus. Azért jön, hogy eleget tegyen a közelgő ünnep szokásainak. De komolyságának szikrát szóró tüze kifejti hatását. Nincs szükség arra, hogy sokat beszéljen: az embereket azonnal páni félelem fogja el. Az ő közelségében rémülettel jutnak tudomására, hogy mennyire elfajultak. A három év kezdetén, az első húsvéti ünnepen, valami hasonló történt. A rémületet keltő hatás akkor Krisztus lényének isteni mivoltából áradt ki annak ellenére, hogy Jézus akkor még tudatos tartózkodást gyakorolt. Isteni mivolta azonban most már teljesen emberivé alakult át. Lángoló intenzitású akarattá vált. Joga van hozzá, hogy a templom elfajzott világáról lerántsa az álarcot és elszabadítsa a vihart. Sőt kíméletlen fellépése maga sem más, mint egy kísértés elleni védekezés, védekezés az ellen, hogy egyáltalán a régi körülményekhez kapcsolódjék. Most teljesen világossá válik: az, ami egyedül képes az emberiség szellemi jövőjét biztosítani, valami radikálisan új kell, hogy legyen. Az emberi tudat területén el kell, hogy száradjon a Hold-jellegű látás, bármilyen fáradtságos legyen is a pusztában való vándorlás, ami utána következik. Csak a hitből, a szív Nap-jellegű látásából virágozhat ki a jövő. A kultusz terén is kíméletlenül búcsút kell mondani annak, ami régi. Nem lehet a régihez kapcsolódni, bármilyen tiszteletreméltó legyen is az. Valami újnak kell belépnie az életbe. Krisztus Napja az, ami Moriján, a Hold dombján, a Hold fényét elhalványítja. A Nap elűzi az éjszaka kísérteteit. A pompás nagyszerűségével a világba tekintő templom kultusza helyébe, a Sion hegyén, az utolsó vacsora egyszerű termében, a legnagyobb csendben, egy Nap-jellegű kultusz csírája lép. Bekövetkezett a régi idők Hold-vallásának leváltása, mikor Krisztus Nagycsütörtök este a Sion hegyének Nap-jellegű dombján tanítványainak a kenyeret és bort átnyújtotta.

Nagykedd

Csendben, anélkül, hogy hasonló izgalmat keltene, a következő napok reggelein ugyanez történik, mint Virágvasárnap. Jézus tanítványaival bevonul a szent városba. Az elragadtatott tetszésnyilvánítás magasra csapó hullámai már rég elapadtak. Jézus, -bár már a közelgő ítélet feszült légköre és villámlása viharzik körülötte- az utolsó percig engedelmeskedni akar a törvénynek. A húsvéti ünnepre való felkészülés szent hagyományai szerint jár el. Felviszi áldozatát.

156

De érezzük: Ő az áldozat, akit felvezetnek. Már körülnyaldossák a lángok, amik el akarják emészteni az áldozatot. Az emberek ellenséges és gyűlölködő érzései tombolnak körülötte. Vasárnap még úgy tűnhetett, hogy a szellemi Nap, ami vele a dráma horizontján felkelt, összhangban áll a természet Napjával, amely az emberi lelkekben a tavaszi lelkesedést felgyújtja. Ennek csalóka volta hétfőn már világosan felismerhető. Nagykedden már túlmegy a misztériumdráma a régi világnak küldött puszta hadüzeneten. Jézus napról-napra fenségesebben vonul be a városba. Minél hallgatagabbá válik a tömeg, annál fenségesebben lángol arcáról az akarat. Most Mars napja virradt fel: kitör a harc. A tömeg elnémult: vezetőik telve vannak félelemmel és ebben a félelemben gyökerezik gyűlöletük, ami aztán támadásba csap át. Az ellenséges sereg mindegyik csapata előre küldi támadóját. Egyik csoport a másik után környékezi meg méltóságteljes személyét. Egymás után teszik fel ravasz kérdéseiket. Kérdés formájába öltöztetik azt, ami tulajdonképpen az arcába vágott csapás, vagy tőrszúrás akar lenni. Először a főpapok, az írástudók és a vének, vagyis a zsidó szinedrium tagjai jönnek. Azt a kérdést teszik fel Jézusnak, hogy milyen megbízásból cselekszik. Igazolnia kell magát. Azután jönnek a többiek, a farizeusok, Heródes híveivel együtt és felteszik a kényes kérdést: kell-e a császárnak adót fizetni. Azután következnek a szadduceusok, ők azt szeretnék tudni, hogyan vélekedik Jézus a halottak feltámadásáról. Végül még jön egy ember és abban a reményben, hogy a sokaság előtt megszégyenítheti, megkérdi tőle, hogy melyiket tartja a legfontosabb parancsolatnak. Ezek a támadások, melyek az ellenségeskedések kitörését jelzik, legjobb bizonyítékai annak, hogy mennyire érzik Krisztus lényének fenséges voltát. Amint a kutyák is csaholnak és harapnak ha félnek, ezek a látszólagos kérdések is, melyek valójában a gyűlölet szúrásai, a félelemből fakadnak. A sötétség hatalmai reszketnek, mert felkél a Nap.

Jézus válaszol mind a négy kérdésre. De nem elégszik meg azzal, hogy az ellene irányuló csapásokat kivédje, hanem felveszi a küzdelmet és a szellem fegyverével harcol. Hatalmas képeket bontakoztat ki. Míg az elmúlt három év folyamán csodálatos költői példázatokban szólt a sokasághoz, mély titkokat rejtő példázatokban a tanítványaihoz, most harcos példázatokban szól ellenfeleihez. Elmondja a szőlőmunkásokról szóló példázatot, akikre rábízták a szőlőt, de akik aztán megtagadták a termés kiszolgáltatását és a szőlő tulajdonosának követeit, sőt végül a fiát is agyonverték. Ellenfelei megérzik a példázat harcias erejét. Érzik, hogy őróluk van szó. S a példázattal Jézus valóban előre megmondja ellenségeinek, hogy meg fogják őt ölni. Nem azért teszi ezt, hogy utólag igaza legyen. Harci példázata nem más, mint utolsó küzdelem ellenfelei lelkéért. Talán erre még felébrednek. Talán megdermeszti őket a saját maguk miatti rémület.

Egy további példázatot is ellenségei arcába vág Krisztus: a királyi mennyegzőről szólót. Nem ismerhetjük fel elég mélyen ennek a harcos példázatnak Mihály-i nagyságát. Azokról van itt szó, akik tulajdonképpen hivatalosak volnának a mennyegzői ebédre, de mindnyájan lemondják. Így hát idegeneket hívnak meg, olyanokat, akikről úgy látszott, hogy nem is jöhetnek számításba. Mivel a hivatásos istenkeresők képmutatóknak bizonyultak, az Istenség végül olyan embereket hív el, akiken nem látszik meg, hogy az istenit keresik. Ez közvetlenül ellenfelei ellen irányul, az ősi tradíció szerint előjogokkal rendelkező egyházi emberek ellen. Mikor azután lefesti azoknak a képét és sorsát, akik nem viselnek mennyegzői ruhát, szigorú tükröt tart az egész emberiség elé. S bár végeredményben a többiekhez is szól, a királyi mennyegzőről szóló példázat mégis a nagyhét marsikus napjának leghatalmasabb kardcsapása.

Krisztus tovább megy. Most ő maga intéz kérdést azokhoz, akik kényes kérdéseket tettek fel neki: „Kinek a fia a Messiás?” A kérdezettek így válaszolnak: „Dávid fia.” Krisztus a 110. Zsoltár általuk is jól ismert szavaival kell, hogy rámutasson, hogy Dávid a Messiást urának nevezi. Megkérdezi: „Hogyan nevezheti Krisztust urának, ha valóban a fia?” Krisztus leleplezi a körülötte lévő emberek elidegenedését a szellemtől, a szellemiség hiányát messiásinak tettetett jámborságukban. Az emberek csak azt nézik, ami földi. Az isteni megértésének kezdete az volna, ha látnák, hogy a Messiás: Isten fia és nem az embereké. Megmutatja az embereknek, hogy mi az, amit ebben a pillanatban fel kellene, hogy ismerjenek rajta, de nem ismerik fel.

Így kerül sor a negyedik visszavágásra, amit Krisztus a szellem fegyverével hajt végre: a farizeusok fölötti kilencszeres jajkiáltásra, ami a Jeruzsálemet -mint pusztulásra ítélt világot- sirató

157

jajszóban végződik. Munkálkodása elején Jézus a tanítványok meghitt körében, a hegyi beszéd kilenc boldogságról szóló igéjében felvillantotta a szellemember kilenc fény-ideáját. Most, földi útjának végén odaállítja a kilenc fény mellé a kilenc árnyékot. A kilenc jajkiáltás az Istennel szemben ellenséges emberiség harcias leleplezése, míg a kilenc boldogságról szóló ige az embernek Istennel való kilencszeres rokonságának bemutatása volt. A Jeruzsálemet sirató jajszó fordítottja a hegyi beszéd „hegyen épült város”-ról szóló igéjének, amely először villantotta fel a mennyei Jeruzsálem képét.

Ezek bizony nem csendes események a „csendes hét” folyamán. Mindkét oldalról villognak a kardcsapások. Harc és küzdelem folyik. A szó marsikus ereje tör elő annak a szájából, aki ezek után valóban nem érzékeny hangulatban fogja vinni a keresztet a Golgota hegyére.

Naplementekor, mikor Jézus tanítványaival mint minden este, elhagyja a várost s a kerteken keresztül, -melyek oly sok bizalmas oktatás színhelyei voltak- a Kidron-völgy túlsó oldalán felmegy Getsemáné dombjára, nem irányítja lépteit tovább Betesda és Betánia felé, mint máskor. Az Olajfák Hegyének csúcsán, -ahol a béke csodálatos ligete veszi őket körül- int tanítványainak, hogy telepedjenek le. Még reszketve az ütközettől, amit a nap folyamán vívott, elkezd még egyszer, utójára a szabad ég alatt beszélni tanítványaihoz. És tanításának szavai semmivel sem kevésbé hatalmasak, mint ellenfeleivel vívott szellemi harcának szavai voltak. Bátor lelki tettei, melyeket a nap folyamán véghezvitt, az Istenek visszhangját keltik fel. Krisztus olyan kinyilatkoztatásokat tud adni tanítványainak, mint még soha azelőtt. Amit nekik ezen az estén ad, -az Olajfák Hegyi apokalipszisnek szoktuk nevezni- az bepillantást nyújt az emberiség sorsának legtávolabbi jövőjébe. Felszakad a jövő függönye. Nagy, apokaliptikus perspektívák tárulnak fel.

Így van ez mindig az életben. Ha a nap valódi tetteket eredményezett, akkor az este és az éjszaka lehívja ezeknek a tetteknek az égi visszhangját. A nap eredményei nemcsak abban rejlenek, amit közvetlenül tettünk. Ha nappali tetteinkkel a szellemi világ ajtaján kopogtatunk, akkor az este és az éjszaka leszálltával kinyílhatnak egy másik világ kapui. S onnan annyi jön be, amennyi valódi belső erőt a nap folyamán felhasználtunk.

A jelen átlátszóvá válik. A tanítványok napközben Krisztussal a templom területén időztek, a templomot látták. De megmutatkozott, hogy mindez pusztulásra van ítélve. Jeruzsálem és a templom lerombolása szellemi szükségszerűség. Ha négy évtized múlva a rómaiak nem hajtották volna végre, akkor más módon kellett volna megtörténnie. A templom pusztulásának felmerülő vízióján keresztül, egy nagy kozmikus katasztrófa válik láthatóvá. Egy egész világ pusztul el. Krisztus egy világpusztulás színeit festi tanítványai lelke elé. S a szellemeknek az a napközben már megmutatkozott szétválása, azokra akik Krisztus iránt ellenségesek és arra a kis csoportra, amelyik igyekszik tanítványa lenni, ez is átlátszóvá válik: a világtörténelem egész folyama nem lesz egyéb, mint a szellemek nagy szétválása. Egy részük az isteni felé, más részük ellene törekszik. S bármilyen impozáns teljesítményeket hozzanak is létre a Földön az utóbbiak, minden csak rejtett félelmük szüleménye lesz. És az, ami az istenihez kapcsolódók talán csak kicsi csapatában fog csírázni, az fogja magában hordani a világ jövőjét.

Jézus folytatja a tanítványok elé tárt esti apokalipszist. Míg ellenfeleinek harcos példázatokat vágott az arcába, tanítványainak most a legbizalmasabb példázatait mondja el, amit egyáltalán elmondhat: a visszatéréséről szóló két példázatot. Az apokalipszisben már beszélt róla, hogy mialatt a világ-vihar tombol, hogyan fog megjelenni az ég felhőin az ember fia. Arra a jövőre utal, amikor a világpusztulások robaja közepette kell majd, az új Krisztus-kinyilatkoztatásnak utat törnie. Most a tíz szűzről és a talentumokról szóló két példázatban megmutatja tanítványainak, mit kell tenniük az embereknek, hogy előkészüljenek Krisztus visszatérésére. Egyik esetben a lelkek vőlegénye jön el, másik esetben az, aki szolgáira rábízta a talentumokat s most azért jön, hogy elszámoltassa őket. Lent a templomban, a boldogságról szóló igék ellentéteként a jajkiáltások hangzottak fel. Most egy magasabbrendű hegyi beszédben végződik a nap. Ezzel a legutolsó, legbizalmasabb tanításával Krisztus bátorságot ad tanítványainak az elkövetkező évezredekre. A visszatérési példázatok és különösen a záró vízió a szellemek szétválasztásáról juhokra és kecskékre, amibe az egész Olajfák Hegyi apokalipszis torkollik, útravalóul szolgál a

158

tanítványoknak sok inkarnációjukra. Az apokalipszis fénye, amit átvilágít a leszálló éjszakán, a Napnak, a Marstól kivívott ajándéka.

Krisztus nagykeddi igéi együttesen csodálatos vezérfonalat alkotnak a Fény minden harcához a Sötétség ellen, a Krisztus-i tanítványok minden küzdelméhez, Krisztus ellenfeleivel szemben. Goethe mondása, hogy az egész világtörténelem nem más, mint a hit folyamatos harca a hitetlenség ellen, már tapogatódzás afelé a kulcs felé, amit a Nagykedd lefolyása részletesen megad. Minden szembehelyezkedés Krisztussal és minden ellenséges magatartás a Szellemmel szemben, a hitetlenségben gyökerezik, az emberi lélek mélyén rejlő erőtlenségben és félelemben. A hit által mutatkozik meg, hogy Krisztus tanítványának lenni valódi belső bátorságot jelent. Az a hadjárat azonban, amelynek stratégiáját a Nagykedd tartalmából olvashatjuk le, elsősorban nem olyan harcokra vonatkozik, amiket egyik embercsoportnak kell megvívnia egy másikkal. Ezeket a harcokat bensőnkben kell megvívni. Minden emberi lélekben keveredik egymással a félelem és a bátorság, a Krisztussal szembehelyezkedés és a tanítványi lelkület.

Az ellenfeleihez intézett harcos példázatok mindenütt feltárják azt az igazságot, hogy a szellemmell szembeni ellenséges magatartás gyökere a félelem. A szőlőmunkások önzése, akik nem akarják beszolgáltatni a termés hozamát, mint minden önzés, a belső gyengeség és félelem szülötte. A bátorság első csírája akkor születik meg az emberben, amikor megtanul mindent átengedni és feláldozni, mert áthatja magát azzal az érzéssel, hogy úgyis minden amije csak lehet, az Istenség tulajdona.

A jajkiáltások leplezik le aztán igazán a hitetlenséget. Mindjárt azokkal a szavakkal kezdődnek, amelyek nemcsak a szellem tagadásáról, hanem az emberi lelkek felett való minden gyámkodásról lerántják az álarcot: „Jaj néktek farizeusok és írástudók! Elvettétek a menyország kapujának kulcsát. Ti nem tudtok bemenni, ezért azt akarjátok, hogy mások se jussanak be, akik be akarnának menni.”

A legnagyobb lelkierő ahhoz kell, hogy az ember a saját lelkén dolgozzon. A saját magunk ellen folytatott háború a legnehezebb háború. A saját magunkon aratott győzelem a legszebb győzelem. A saját lelkünkön belül megvívott harcban a marsikus hatalmak legérettebb ajándékait vívjuk ki magunknak. Már a királyi mennyegzőről szóló harci példázatban is felvillan a mennyegzői ruha képében, saját magunk meditatív átalakításának eszményképe. A megtisztulás és imádság útján fénylő- vé vált lélek a mennyegzői ruha.

De a tíz szűzről és a talentumokról a tanítványoknak mondott példázatok fegyvereznek fel igazán a belső munkára. A lámpákban lévő olaj a kivívandó lelkierők jelképes kifejezése. A ránk bízott talentumokkal való jól-gazdálkodás az emberi lény szellemi orgánumainak kifejlesztését jelenti.

Az a válasz, amit Jézus az adópénzzel kapcsolatban feltett kérdésre ad, megtanít rá, hogyan mutatkozik meg az igazi benső munkával elért bátorság értéke. Aki egészséges módon törekszik a szellem felé, nem idegenedik el a földtől, hanem meg tudja tartani az egyensúlyt, a földi kötelességek és a szellemi ideálok között és éppen ezáltal nyer szuverenitást a földi dolgok fölött. S azt mondhatja, még ha -mint akkoriban- vadállat ül is a trónon: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené.”

A szellemek szétválasztását ábrázoló nagy záró vízióból derül ki végül, hogy mi a belső bátorság titka: „Amit cselekedtetek eggyel a legkisebb atyámfiai közül, velem cselekedtétek azt.” Hogy az ember helyesen járja-e a lelki és szellemi utat, abban mutatkozik meg, hogy tud-e szeretni. A szeretet a félelem tulajdonképpeni ellentéte. A szellem felé való minden igazi törekvés a belső bátorsággal kezdődik és a szeretethez jut el. Az igazi szeretet az emberek iránt, azonos a Krisztus iránti szeretettel. Bár már leszállt az éjszaka, a nappal marsikus hatalmait teljesen beragyogja a Krisztus-i Nap, mikor a szellemi harc igéit végül a szeretetről mondott igékkel koronázza meg.

Nagyszerda

159

A „csendes hét” tulajdonképpen csak a közepétől kezdve csendes. Virágvasárnap megrezeg az egész város lelki atmoszférája, hétfőn felborulnak az árusok és pénzváltók asztalai a templomban, kedden kardcsapások suhognak a Krisztus és ellenfelei közötti szellemi harcban. Csak a hét utolsó részére ereszkedik rá a titokzatos csend. Már maga a csend is, ami Nagycsütörtök este az utolsó vacsora asztalát körüllengi , és még inkább az a csend, ami Krisztus kereszthalálát és a sírba-tétel napján a sírt körülveszi, kozmikusan drámai. Gondoljunk csak a Nagypéntektől kezdve a föld mélyéből előtörő földrengésre. De a történések Krisztus-i oldala a hét második felében, a csendbe torkollik, míg a hét első felében teljesen bele volt szőve az élet hangos előterébe. A szerda, amit a németek Mittwoch-nak, azaz a hét közepének neveznek, ami azonban más nyelvekben az ekkor uralkodó planétahatás alapján, az elevenen mozgékony Merkúr napja, figyelemreméltóan mutatja az átmenetet a „csendes hét” még nem csendes napjaiból, azokba a napokba, melyekbe beleszövődik az egyre növekvő titokzatosságú Krisztus-i csend.

Ennek a napnak az estéjéből kiemelkedik egy jelenet, ami már az előző napokon is hasonlóképpen folyt le, de most a középsőn, az egyensúly napján különös jelentőségűvé válik. Krisztus a nagyváros nyüzsgéséből visszatért az Olajfák Hegyének másik oldalán lévő csendes kis helyre, Betániába. Azoknak a körében van, akikkel különösen szoros kapcsolatban áll. Barátai vacsorát készítettek számára. A többi estén is vacsoráztak, de úgy tűnik, mintha már ma beragyogna a szobába annak a vacsorának az előzetes fénye, amit másnap fognak ünnepelni. Az utolsó vacsora előérzete lengi körül az asztaltársaságot.

A kis mezőváros, Betánia, bármilyen csendes kis hely is, röviddel ezelőtt annak az eseménynek a színhelye volt, ami megadta a jelet a harcra: Lázár feltámasztásáé. Lázár egyike azoknak, akik az asztalnál ülnek. Ő az, akiről másnap este az evangélium azt írja, hogy: „Jézus kebelén nyugszik vala.” Ő az, aki az utolsó vacsora résztvevői közül Krisztushoz külsőleg és bensőleg legközelebb áll.

Az asztaltársasághoz tartozik a két nő is, akiket a János evangélium Lázár testvéreinek nevez. Márta és Mária Magdaléna. Meghatározott sors vezette őket ebbe a körbe, ami inkább szellemi család, mint vérszerinti. Mindhármuk életében van egy esemény, ami alapjukban változtatta meg őket. Lázárnál a sziklasírból való feltámasztása: a János-i szellem megszületése és elindulása magasröptű sas-pályáján. Mária Magdalénával már régebben történt az az esemény, amit egyébként az evangélium, mint ördögűzést említ meg. Őt tragikus, végzetes megszállottságból gyógyította ki Krisztus és lelke felszabadulását, megtisztulását élte át. Az őskeresztény hagyományok szerint Mártával is történt egy ilyen esemény: a vérfolyásos asszony meggyógyítása. Sorsszerűen olyan gyengeséget hozott magával életébe, ami szervezete számára lehetetlenné tette, hogy erőit összetartsa. Találkozásakor azzal, aki meg tudta gyógyítani, fenntartó erő, formáló erő költözött testiségébe, mint ahogy békés belső nyugalom költözött Mária Magdaléna lelkébe. A szellem, a lélek és a test meggyógyítása révén vált a három betániai testvér Krisztus bizalmas barátjává.

Az első esemény, amit mindig is Nagyszerda jellegzetes eseményének tartottak az, hogy Mária, mikor a tanítványokkal együtt mindnyájan az asztalnál ülnek, megkeni Krisztus lábait drága nárdus-olajjal és saját hajával törli meg. A János evangélium elmondja, hogy az egész ház megtelt az áldozat illatával.

Mária Magdaléna már tett egyszer ehhez hasonlót, mégpedig egy, vagy másfél évvel ezelőtt, amikor Krisztussal való találkozása révén a szabadulásban és megváltásban részesült. A Lukács evangélium elbeszélése szerint túláradó hálája spontán kifejezéseként akkor is megkente és bajával szárította meg Krisztus lábait. A Lázár feltámasztásáról szóló beszámoló bevezetésében a János evangélium utal erre a korábbi jelenetre (Ján.ll:2.). Mi nyilvánul meg Mária Magdaléna tettén keresztül, akit a Lukács evangélium -mikor Krisztus korábbi megkenetését elmondja- a nagy bűnösnek nevez és aki talán, -ahogy a régi hagyományok is mondják- először valóban démonoktól űzött prostituált volt, a szülővárosa, Magdala közelében lévő divatos nyaralóhelyen, Tiberiásban? A megkenés tipikus szakramentális cselekedet. Mária Magdaléna lelke szakramentális aktushoz emelkedik fel. S így Krisztus, mikor a többiek az asszony tettét esztelennek minősítik és

160

türelmetlenül elítélik, kimondhatja, hogy amit ez az asszony vele tesz, azt úgy fogadja, mint halotti szentséget, mint az olajjal való utolsó megkenetést. A korábbi megkenetésnél Krisztus azt mondta: Hallgassatok. Sokat szeretett, sok fog néki megbocsáttatni. És megsejtjük, hogy Mária Magdalénának sikerült a természetes szeretőket, a lealacsonyodott állapotig is eltévelyedő földi szeretőket bensőségessé tenni, áhítattá, mély vallásos érzéssé és szent áldozatkészséggé átváltoztatni.

Éles, zavaró hang töri meg az ünnepélyes csendet. Egy alak lép elő, aki szöges ellentétben áll Mária Magdalénával. A tanítványok egyike, aki nem tud magán uralkodni és a helyzethez nem illő viselkedésre ragadtatja el magát, amikor Mária Magdaléna tettét látja. Júdás az. Bár azt állítja, hogy praktikus és szociális meggondolások késztetik a tiltakozásra. Azt mondja, hogy az így elpazarolt drága pénzt a szegényeknek adhatták volna és sok szociális nyomorúságot enyhítettek volna vele. A János evangélium azonban világosan tudtunkra adja, hogy viselkedésének valódi okai nem azonosak azzal, amit mond. Valójában valami egészen más háborog a lelkében. Az evangélium kíméletlenül tolvajnak nevezi. Rájövünk, hogy éppen a Mária Magdolna tette miatti harag adja az utolsó lökést Júdásnak az árulására. Forró túlfeszítettséggel várja már régóta Jézus nyilvános fellépését és a politikai csodát, amit meggyőződése szerint fellépése ki fog váltani. Lázas türelmetlenségében minden, ami a bensőségesség csendjébe vezet, csak időpazarlásnak tűnhet neki. Betániában elfogy a türelme. Leplezetlen felindulással kimegy azokhoz, akik Krisztust üldözik: Nagyszerda második klasszikus eseménye Júdás árulása.

A Nap planétahatása vet fényt arra a két alakra, akik a betániai vacsorázó asztaltársaságban oly élesen szembeállnak egymással. Júdás is, Mária Magdolna is jellegzetesen merkúri emberek. Mindkettő mozgékony és csupa temperamentum. Lényük előnyös oldala, hogy nem unalmasak és mindig történik valami körülöttük. Számukra sohasem áll meg az élet kereke. Mária Magdolna azonban fékezi nyugtalanságát. Áhítattá, békességgé és szeretőképességgé változtatja. Az evangélium Mária Magdolna alakján tanítja meg nekünk, hogy igazi, értékes áhítat csak akkor jöhet létre, ha élénk lélek vívja ki, akinek számára a békesség nem csupán mozdulatlanság, hanem megváltott, bensőségessé tett elevenség. Mária Magdolna hányatott életet élt, sok mindent végigcsinált és sok sötétségen ment keresztül. De az a sok sötét nyugtalanság ami életében volt, most mind intenzitást ad vallásosságának. Ez az intenzitás fogja majd kiemelni az összes többi ember közül. Ő lehet az első, aki a Feltámadottal találkozik.

Júdás a másik merkúri ember. Általában a nyugtalan ember típusa, akinek mindig kifelé kell tevékenykednie. Azt hozza fel ürügyül, hogy a szegényeken akar segíteni. A szociális tevékenység, bármennyire jó és elismerésre méltó legyen is, sokszor csak önámítás. Igen gyakran nem valódi szociális impulzus késztet valakit ilyen tevékenységre, hanem csak saját belső nyugtalansága. Sokan nagyon szerencsétlenek lennének, ha arra kényszerítenék őket, hogy egy ideig semmit ne csináljanak. Akkor megmutatkozna, hogy a szociális ügybuzgóság nem valódi benső teljesítmény, hanem egy be ne vallott gyengeséggel szembeni engedékenység. Júdásnál látjuk, amint a merkúri lelkiségnek ez a fajtája a legvégzetesebb sorsba torkollik. A benne lévő nyugtalanság mélyen rejlő aggodalomból fakad. A benne háborgó nyugtalanság nem igen különbözik az ellenfelekétől: lényegében félelem. Ez oda vezeti, hogy Krisztust elárulja. Ilyen lelki beállítottsággal nem lehet az ember áhítatos. Szeretni pedig éppenséggel nem tud. A nyugtalan ember nem szeretőképes. Szeretet csak ott lehetséges, ahol a lélek már kivívta magában a békesség erejét. S így Mária Magdolna és Júdás alakjában, mint egy keresztúton, két utat látunk kétfelé menni. Az egyik út Krisztus beteljesedett közelségéhez vezet, a másik a sötét szakadékba, az öngyilkosság tragédiájába.

Márta, Lázár másik nővére bizonyos fajta átmenetet képez Júdás és Mária Magdolna között. Nem ok nélkül mondja el a Lukács evangélium a Krisztus-i élet egy korábbi időpontjában Mária és Márta történetét. Márta folytonosan tevékeny. Nem lehet meg anélkül, hogy ne tegyen valamint, amivel másoknak szolgálatára lehet. Nem kételkedhetünk odaadó szolgálatkészsége valódiságában, de tudatában kell lennünk annak, hogy lelkében megmaradt az a nyugtalanság, melyből testileg kigyógyult. Máriáról, az áhítatosan hallgatóról mondja az evangélium, hogy vele szemben a jobbik részt választotta.

161

A nagyszerdai jelenetek alakjai megmutatják ezt a keresztutat, ahova elérkezünk mielőtt remélhetnénk, hogy felvételt nyerünk Nagycsütörtök szférájába. A szakramentális titoknál elválnak az utak. Júdás a nem-kultikus ember. Nemcsak nyugtalan lesz, de teljesen kijön a sodrából, mikor a valódi kultikus áhítat bűvkörébe kerül. Mária Magdolna a szakramentális lélek. Másnap este, amikor a szentség, mint az ég kupolája fog a tanítványok fölé borulni, meg kell majd mutatkoznia, hogy ki az, aki inkább Mária, s ki az, aki inkább Júdás.

Merkúr, aki a görög-római világ számára a gyógyító Isten, és egyben a kereskedők és tolvajok Istene is volt, a Krisztus-i Nap közelébe kerül. Betániában, a Lázár és nővérei házában lejátszódó jelenet mutatja, hogyan gyógyíthatja meg a Krisztus-i Nap Merkúrt, a gyógyító Istent.

Nagycsütörtök

Egy évben kétszer emelkedik ki a csütörtök sajátságos ünnepi fénnyel az idők folyásából: a Nagypéntek előtti napon és a Mennybemenetel napján. Bár Nagycsütörtök az év legkomolyabb hetére esik, titokzatos módon rokonságban áll azzal a másik csütörtökkel, ami hat hét múlva jön el, mikor a tavaszi természet virágzó fénye és virágillata teljesen kibontakozott. Vajon Nagycsütörtök estéje valami rejtett módon nem második szent estéje az évnek? Titokzatos derengő fénye a Nagypéntek sötétségét megelőző alkony pírja, de méginkább a húsvéti Nap hajnalpírja.

Mikor túlhaladtunk a nagyhét közepén, az első három nap elteltével, melyek telve vannak a nem-Krisztus-i külvilággal vívott hangos drámai vitákkal, egyszerre csend lesz. Nagycsütörtök estéjén belépünk a szent hallgatás területére. A lárma hirtelen egy csapásra megy át a csendbe. Napközben az utcákon tetőpontjára hágott a nép zsivaja, a sok ezer vásárló és össze-vissza beszélgető húsvéti zarándokok lármája. Később, röviddel azelőtt, hogy a Nap, -mint bíborvörös gömb- a felkelő Hold óriási ezüstkorongjával átellenben nyugaton lebukott, a templom mellvédjéről ezüst posaunok jelezték az ünnep előtti nap kezdetét. Leszáll a Páska éjszakája, amelyen az ószövetség hívei előkészülnek a másnap este kezdődő Páska-szombatra. A zúgó lárma elhallgat. A házak összes helyiségei nemsokára megtelnek emberekkel, akik asztalhoz ülnek, hogy vérrokonaik körében elfogyasszák a húsvéti bárányt. Az utcák hirtelen kiürülnek. Nyomasztó némaság ereszkedik rájuk. A Páska-éj bűvölete ez, melyen -mint egykor Egyiptomban- a halál angyala jár.

Így Jézus és tanítványai is visszavonulnak abba a helyiségbe, ahol a Páska-vacsorát akarják elfogyasztani. A sors úgy hozza magával, hogy ennek a teremnek többszörös a csendje, mert olyan házban van, amely nem magán lakóház, hanem egy szent körnek, az esszénusoknak szolgál rendházul. Az esszénus rendnek itt van a székháza, ezen az ősrégi szent helyen, a Sion hegyén, ahol már évezredekkel azelőtt, hogy ez a hely az ószövetség központjává vált volna, az emberiség egyik legrégibb szentélye állt. Ősrégi szent helyen van ez a vacsorázó terem, amit az esszénus rendbeliek a Páska előestéjén Jézus és tanítványai rendelkezésére bocsátanak.

Közvetlenül szemben vele szintén ősrégi tradicionális helyen áll a Kajafás-ház, a szadduceus rend ősi háza. Ott is összegyűl egy kör, amely a Páska-ünnepet ünnepli. A gyűlölettel eltelt ellenségek ezek, akik azonban alig tudnak helyet szorítani a közelgő ünnep gondolatának, mert őket egy gyűlöletből és ellenségeskedésből fakadó terv mozgatja. Most még szükségszerűen pihenni kell a harcnak. A szent órának előbb el kell múlnia. S így maguk az ellenségek adják ki a parancsot: „Próbáljátok elfogni, de ne az ünnepen.” Abban a szobában, ahol Jézus és tanítványai összegyűlnek, megvalósul a 23. zsoltár: „Asztalt terítess nékem az én ellenségeim előtt.” Bár leszállt a csend, de a Páska-éj sötét igézete megtestesül a szomszéd ház másik vacsorázó társaságának éjszakai kísérteteiben.

Mi van azon az asztalon, amely köré Jézus és tanítványai letelepedtek, hogy megvacsorázzanak? Az ő közösségük is alkalmazkodik az ősi törvényhez és ősi szokáshoz. El van készítve a húsvéti bárány. Jézus tanítványaival hozzálát, hogy megegyék, kegyes megemlékezésül a bárány-áldozatra, ami egykor Mózes idejében a szolgaság bilincséből való szabadulás jelképe volt.

162

De a vacsorázó terem asztalán lévő húsvéti bárány új értelmet kap. Az asztalnál ül az, akiről Keresztelő János így szólhatott: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” Seholsem volt a húsvéti bárány abban az órában -de sem előtte, sem utána soha!- olyan közel ahhoz, akinek a jelképe volt. Évezredeken keresztül profetikus hagyomány volt a húsvéti bárány elfogyasztása. Most elérkezett a jóslat beteljesülése. Nemsokára elmondhatja Pál apostol: „Nekünk is van húsvéti bárányunk, Krisztus, aki értünk áldozta fel magát.” (I.Kor. 5:7.) A vacsorázóteremben találkozik a jóslat és a beteljesedés. A helyiséget súlyos előérzet tölti be. Válás és tragikum van a levegőben. Előreveti árnyékát Krisztus áldozati halála. A tanítványok tudatának súlyos terhelési próbát kell kiállnia.

Az asztalon lévő húsvéti bárány révén belenyúlik a jelenetbe a régi véres áldozat áramlata. Hat a vér mágiája, ami a régi, kereszténység előtti véres áldozatok tulajdonképpeni értelme volt. A régi áldozatoknak az volt az értelme, hogy a tiszta áldozati állatok kifolyó friss vérének megvolt az ereje ahhoz, hogy az emberi lelkeket, -melyek akkor még nem kapcsolódtak olyan szorosan a testhez- az extatikus elragadtatás állapotába hozza úgy, hogy a túlvilágról isteni erők tükröződhettek az emberi viszonyokban.

A Sion hegyi étkezőhelyiségben végleg elveszti értelmét a régi áldozat. A legmagasabb isteni lény maga lépett be most a túlvilágról ebbe a világba. A bárány elveszti sajátos jelentését. Már csak tükörképe a jelenlévő Krisztus-i titoknak. A régi véres áldozat örökre feleslegessé válik. Az az erő, amit a véres áldozattal korábban -és egyre kevesebb eredménnyel- a túlvilágról akartak ide vonzani, most itt van és elválaszthatatlanul ehhez a világhoz kapcsolódik. A húsvéti bárány már többé nem lehet mágikus eszköz, mivel magán a földi léten belül jön létre az égi erők csírája, egy pont, ami az égi erők forrása lesz. A húsvéti bárány az önmagát feláldozó isteni szeretet tiszta képmásává lesz.

Az utolsó vacsora asztalán azonban nem csak a húsvéti bárányt látjuk. Egészen mellékesen kenyér és bor is van rajta. S mikor eleget tettek a Páska-vacsora régi hagyományának, Krisztus a tanítványok nagy meglepetésére veszi az étel és ital véletlenül ottlévő jelképeit és az ótestamentumi vacsorához egy újat fűz hozzá. Valami egészen új, váratlan történik, amikor a tanítványoknak odanyújtja a kenyeret és a bort és így szól: „Vegyétek, ez az én testem, ez az én vérem.” Ezek a jelképek valójában nem véletlenül vannak az asztalon. Rejtett misztériumok sötét teréből előlép a fénybe az, ami mindig is megvolt az emberiségben. Míg a templom külső terében ott voltak a véres áldozatok, amiket a sokaság jelenlétében mutattak be, bizonyos szentélyek ezoterikus rejtettségében, ahol a Nap-misztériumnak hódoltak, mindig is a kenyér és a bor volt a Napisten tulajdonképpeni jelképe. Ugyanazon a helyen, ahol a vacsorához összegyűltek, azokban a sziklabarlangokban, amelyekben most a királyok sírja és Dávid sírja is van, kétezer évvel ezelőtt Melkizedek, a legnagyobb Nap-beavatott szentélye állott. Innen hozta elő Melkizedek a kenyeret és a bort, amit Kidron völgyében a győztesen hazatérő Ábrahámnak nyújtott át.

De a kenyér és bor sem játszhatta a régi idők misztériumtemplomaiban soha azt a szerepet, amit ebben a pillanatban kapnak. Mindig csak jelképei voltak a Napistennek, akit tisztelői más szférákban kellett, hogy keressenek. Most többet jelentenek puszta jelképnél. Krisztusban maga a nagy Napisten van jelen, aki mondhatja amikor a kenyeret adja: „Ez az én testen” és mikor a kelyhet nyújtja tanítványainak: „Ez az én vérem”. Odaadó lelke beleárad a kenyérbe és a borba. A kenyér és a bor felragyog az alkonyuló fényben. Aranyfényben ragyognak, fénylő Nap-aura veszi körül őket. Mikor a szétáradó Krisztus-i lélek testévé és vérévé válnak, magának a Nap-szellemnek a testévé és vérévé lesznek. A korábbi idők minden Nap-misztériuma csak jóslat volt. Ebben a pillanatban válnak valóra. A korábbi idők véres áldozatától a kenyér és bor vértelen áldozatához való átmenetnél megy végbe az egész emberiség számára az áldozati gondolat döntően bensőségessé válása. Minden régi áldozat anyagi áldozat volt. Most a lelki áldozat veszi kezdetét. Megindul a valódi bensőségesség áramlata az áldozásnál. Búcsút mondanak a korábbi idők Hold-jellegű áldozatainak. A Nap-áldozat lép a színre. Ebben az esti órában van a hajnalpírja a kereszténységnek, az igazi Nap-vallásnak.

Krisztus nemcsak a régi és az új vacsorát kapcsolja össze, hanem jelentős cselekedetet visz véghez előtte és utána is, úgy, hogy egy sokrétű egész jön létre. Először villan fel teljes

163

nagyságában az a törvény, ami a keresztény központi szentség négy részében ezentúl mindig újra és újra meg fog nyilvánulni. Mielőtt Jézus tanítványaival a húsvéti bárányt elfogyasztaná, elvégzi a lábmosást, ezt a teljesen soha ki nem meríthető és le nem írható, szeretetből fakadó egyszerű tettet. Az összes rendnél szokásos hagyományok folytatása és fokozásaként lehajol és minden egyes tanítványának, -Júdásnak is- megmossa a lábát. Megragadó kép tárul elénk arról, ami itt történik: Krisztus szeretetből teljesen odaadja magát övéinek. A kereszthalál ennek az odaadásnak a megpecsételése lesz.

Amint a két vacsorát a lábmosással bevezette, úgy be is fejezi valamivel. Itt ahhoz a szokáshoz csatlakozik, amit az emberek körös-körül, minden házban követnek. A Páska-vacsora befejeztével a családapa mindenütt elkezdte felolvasni vagy felmondani a Haggadát, a nép régi időktől fogva, legenda formájában megírt történetét. Krisztus is tanítást fűz a vacsorához. Szavait legcsodálatosabban a János evangélium búcsúbeszéde tartalmazza, amely a főpapi imában végződik.

Négy fokozat követi egymást: lábmosás, húsvéti bárány, kenyér és bor, búcsúbeszéd. Mikor Jézus megmossa a tanítványok lábát, úgy tűnik, mintha ők máris éreznék lelküknek, Krisztus lelkével való legbensőségesebb egyesülését. Valójában azonban a lábmosás nem más, mint utolsó, képszerű összefoglalása mindazoknak a tanításoknak, melyekben Krisztus tanítványait részesítette. Ezért mondja nekik: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek.” A lábmosás bizonyos mértékben a tanítványoknak szóló utolsó, nem csak elmondott, de megvalósított példázat. A szeretet a végső célja annak a tanításnak, amit Krisztus a tanítványok számára hátrahagy.

A húsvéti bárány elfogyasztása nem más, mint az egészen bensőséges lelki odaadással végzett evangélium olvasás után, az áldozás fokozata. (A mai templomi szertartásban. Ford.) Felmerül az áldozat képe: Krisztus a húsvéti bárány, aki másnap a kereszten meghal az emberiségért.

Ezután következik a harmadik fokozat: Krisztus odanyújtja a tanítványoknak a kenyeret és a bort. Ekkor teljesedik be először az átváltozás titka, ami az evangélium olvasás és az áldozás után a szentség harmadik részét képezi. Égi erők járják át a földi anyagot. A Föld anyagában szellemiség villan fel. Fénylő csillagként jelenik meg az átlényegülés Napja, ami később teljesen ragyogóvá nő.

Úgy tűnik, mintha a negyedik fokozaton, a búcsúbeszédben Krisztus csak tanításokat adna útravalóul tanítványainak. Valójában azonban éppen ebben adja a legbizalmasabb közléseket önmagáról. Ezek a szavak, melyekben az utolsó vacsora szellemi visszhangja cseng, még fokozottabban Krisztus teste és vére, mint a kenyér és a bor. Bennük adja át magát Krisztus lelke a tanítványok lelkének, hogy velük a legbensőségesebben egyesüljön. A tanítványok azonban csak úgy hallják szavait, mint egy álomban. Csak egy van közöttük, János, aki Jézus kebelén nyugszik, aki meg tudja hallani Krisztus beszélő szívének szavát és ezért képes rá, hogy evangéliumában megőrizze ennek a pillanatnak a visszfényét az emberiség számára.

Ennek az órának négyszeres nagy szentségét a Krisztus szívéből fakadó, szétáradó kozmikus szeretet hatja át. Az, hogy a búcsúbeszéd bőségesen áradó szavai képezik a befejezést, fényes kaput tár fel az emberiség jövője számára. Krisztusból nemcsak a kozmikus szeretet árama fakad, egyszersmind úgy beszél, mint a bölcsesség magasrendű szelleme. Mintha Jupiter, a bölcsesség istene lépett volna új alakban az emberek közé.

A szent asztaltársaság drámai módon oszlik fel. Nemcsak a Páska-ünnepi szokás, de szigorú szabály követeli, hogy ezen az éjszakán senki se hagyja el a ház védelmező bűvkörét. Aki mégis megteszi, az találkozik a halál angyalával. Az utcák kihaltak maradnak. Egy bizonyos pillanatban mégis látjuk, hogy egyvalaki kimegy. Nincs tovább maradása, miután Jézus kezéből a falatot megkapta. A János evangélium hozzáteszi: „vala pedig éjszaka”. S abban az emberben bensőleg is éjszaka volt. Ebben a pillanatban költözött bele a sátán. Júdás a szembenlévő házba megy, ahol Kajafás emberei is a húsvéti vacsora hagyományának tesznek eleget. De készségesen hajlandók a tárgyalásra, amit Júdás akar velük folytatni.

Júdás csődöt mond a szentség titka előtt. Már előző este is megszállta a nyugtalanság ördöge, mikor a betániai házban a szentség hangulata bontakozott ki. Az utolsó vacsora színhelyén

164

másodszor találkozott a szentség szubsztanciájával. Nincs meg benne az a béke, ami egyedül tenné képessé arra, hogy a békét, mint a szentség áldását elfogadja. S így az ami békét adhatna neki, a legutolsó békétlenségbe, az Ahriman-i, Éntől való megfosztottságba és megszállottságba taszítja.

A Páska-varázslatot másodszor is megtörik. Jézus a tanítványok rémületére feláll az asztaltól és int nekik. Követik őt ki az éjszakába. A telihold csillogó fénye egy időre majdnem kialudt. Hold-fogyatkozás állt be. Előtte még vérvörös gömbként függött a Hold az égen. A tél búcsúzását kísérő fagyos zápor kerekedik, mikor Jézus tanítványaival Getsemáné kertjébe érkezik.

Mindkét kimenetel belső folyamatok képi kifejezése. Júdás kimenetele azt ábrázolja, hogy egy jó géniusz, valódi Énje távozott tőle, kint valóban találkozik a halál angyalával. Ahriman-i szellemek teszik őt eszközükké. Krisztus kimenetele a lélek szabad szétáradásának a képe, azé a léleké, amely a kozmoszban a kezdet kezdetétől fogva az áldozati gondolat hordozója. Mikor Júdás kimegy, így szól az evangélium: „Vala pedig éjszaka”. Éjszaka van Júdás lelkében is. Mikor Krisztus kimegy, azt mondhatnánk: „Vala pedig nappal”. A zivataros éjszakába aranyos csillogás vegyül. Nap-titok ragyogja körül Krisztust mikor tanítványaival lemegy a völgybe, ugyanazon az úton, amelyen kétezer évvel ezelőtt, Melkizedek vitte le a kenyeret és a bort. Nap fénylik az éjszaka közepén. Így történhet meg aztán, hogy Krisztus a Getsemáné-kertben legyőzi a halál angyalát, akivel meg kell küzdenie.

Az a Nap-szerű fény, amit az emberek Virágvasárnap Krisztus lényében felvillanni láttak, már sokkal mélyebb rétegekbe húzódott le. Senki sem veszi észre. S a világ mégis új fényt kap ezen a szent estén, amely inkább a Húsvét, mint a Nagypéntek előestéje. A mennybemenetel napján, a hat hét múlva bekövetkező másik csütörtökön az a fénycsíra, amely az utolsó vacsoránál kezdte meg növekedését a Földön, már mindenütt jelenvalóvá és kozmikus erejűvé válik.

Nagypéntek

Úgy tűnik, hogy amilyen mértékben a „csendes hét” valóban csendessé válik, ugyanolyan mértékben változik meg Jézus viselkedése is. Szikrázó, harcias akarata már nem mutatkozik meg úgy, mint azelőtt. Mikor éjfél és napfelkelte között a poroszlók kezet emelnek arra, akit Júdás megcsókolt, nem akadályozza meg. Inkább Pétert akadályozza meg abban, hogy érte harcoljon. Így hát látjuk őt, amint durva kezek megragadják s a városon ide-oda hurcolják, egyik végétől a másikig. Látszólag védtelenül ki van téve azok kegyetlenségének, akik megostorozzák, töviskoronát nyomnak a homlokára, leköpik és arcul ütik. A legmélyebb meghatottság és szomorúság vesz erőt a dráma nézőjén, mikor az összeroskadónak a hóhérlegények odaadják a nehéz keresztet, hogy vigye, és végül kíméletlen keménységgel rászegezik. Hova lett harcias ereje, ami a hét első napjain még ott villámlott és szikrázott körülötte? Feladta volna a küzdelmet az emberek vaksága és gonoszsága ellen?

Csak kívülről nézve tűnik úgy, mintha a harcias, hősi magatartás helyébe a sors tehetetlen, passzív elfogadása lépett volna. Nemcsak ember az, akit az emberek kínoznak és megfeszítenek. Isteni sors rejlik a passió jeleneteiben: az a harc, ami az előző napokon emberi szinten folyt, most egy rejtett szférában folytatódik. A külső tekintet elől elrejtve, csak annál hatalmasabb méreteket ölt. Krisztus most már nem hús és vér ellen harcol, hanem a láthatatlan ellenerők ellen, akiknek zsarnoksága elől az emberiséget fel akarja szabadítani. A Lucifer-i hatalmak ellen harcol, a csalóka fény csillogó lényei ellen, akik az embert el akarják idegeníteni a Földtől. De harcol az Ahriman-i hatalmak ellen is, akik az embert összehúzzák, megkeményítik és a holt anyaghoz akarják láncolni. Ha kiküzdjük magunknak azt a képességet, hogy pillantásunkkal a passió előterében játszódó jelenetei mögé tudjunk hatolni, akkor látjuk, miként viszi Krisztus diadalra harcát előbb a kozmosz Lucifer-i erői, azután az Ahriman-i erők ellen. Virágvasárnap a Lucifer-i szellemiség fellobbanása volt az, ami az emberekből a hozsannát kiváltotta. A megbízhatatlan látszatszellemiség, ami már semmit sem ér. Láttuk, hogy Krisztus hétfőn miként üzent hadat ennek a Lucifer-i-vé vált régi szellemiségnek. Kedden látjuk, amint egy másik küzdőtérre lép: a zavaró és alattomos értelem rétegébe csapnak be a szellem erejével ható szavainak villámai. A kérdezőkből, akik hurkot akarnak

165

neki vetni, már a hideg Ahriman-i okosság és ravaszság beszél. Látjuk, hogyan fordul itt másikfajta, sötétebb ellenfelei felé.

De az Ahriman-i erő még az emberek világánál is jobban hat maga a matéria, az anyag szférájában. Itt rejtett területen hat. S mikor Krisztus a passió-dráma folyamán látszólag leteszi a fegyvert, valójában csak ezekbe a rejtett rétegekbe követi az Ahriman-i hatalmakat, hogy ott győzze le őket.

Ahriman az emberek fölött lévő hatalmával akkor él a legdiadalmasabban, mikor a halál alakjában lép elébe. Az emberiség fejlődése folyamán az idők fordulópontjáig a halál, mely eredetileg az ember atyai barátja volt, mindinkább Ahriman vonásait öltötte fel. Az emberre kiszabott sorsot, hogy meg kell halnia, ki tudta használni ez a sötét szellem és a legélesebb fegyvert kovácsolta belőle az emberiség elleni harcban. A halál hatalma felettünk nemcsak abban áll, hogy meg kell halnunk, tulajdonképpen csak a halál után válik nyilvánvalóvá. Akkor mutatkozik meg, hogy miután letettük földi testünket, kapcsolatban tudunk-e maradni azzal, ami a Földön hozzátartozóink körében történik. A halál tulajdonképpeni tejhatalma fölöttünk abban áll, hogy el tud szakítani bennünket a földiektől és oda tud vetni a hit nélküli túlvilági élet hatalmának. Az Ahriman-i halálerő rászedi az embert a Földdel. A földi élet folyamán az anyagi világhoz köti. Minden földi beteljesülést megígér neki, hogy aztán a halál után ne váltsa be ígéretét. Minél világiasabb az ember életében, annál kevésbé tud menekülni halála után a túlvilági élet fogságából. Csak akik földi életük folyamán megvetették lábukat a szellemi talajon, azok tudnak haláluk után is hatni a földi dolgokra és segítően kapcsolatban maradni azokkal, akik a Földön élnek. Csak annyi szellemi hatalmunk van az anyag fölött halálunk után, amennyit a Földön megszereztünk.

Itt érintjük azt a szférát, amelyben Krisztus a passió-dráma előrehaladása során tovább folytatja a harcot. Annál diadalmasabban halad itt előre, minél inkább úgy tűnik kívülről, hogy passzívan kiszolgáltatja magát az őt megragadó hatalmaknak. Nem védekezik az emberek ellen, nem akarja a külső szenvedést és halált elkerülni. De az Ahriman-i, sátáni hatalom ellen, amire a halál az ember belső lénye felett igényt tart, nemcsak védekezik, de egyik győzelmet a másik után aratja rajta.

Mikor Krisztus Nagycsütörtök este a békés conaculumban tanítványainak az utolsó vacsorát adja, úgy látszik, mintha szó sem volna harcról. És mégis milyen csodálatos győzelem a nehézség és a holt anyag szellemén, mikor Krisztus a földi anyagi hatalmaknak zsákmányul esett kenyeret és bort kezébe veszi és szívének Nap-erejével fénylővé teszi. A földi teremtményt elragadja a sötétség erőitől és fénylő lénye testévé-vérévé teszi. Sejtjük, hogy ha most, amikor még testben jár, úgy át tudja lelkesíteni a földi elemeket, hogy fénylővé válnak, akkor is meg tudja majd tenni, -sőt akkor csak igazán- mikor már meghalt a kereszten.

A Getsemáné-kertben a halál hatalma elleni küzdelem döntő szakaszához érkezik. A négy evangélium szövegezése, -ha az elsőtől a negyedik felé haladunk- egyre inkább leleplezi a Getsemáné titkát. Az első két evangélium csak azt mondja: „Akkor elméne Jézus velük egy helyre, amelyet Getsemánénak hívtak”. Ebből egyenlőre az a benyomásunk, hogy valami tetszés szerinti idegen helyről van szó. Lukácsnál már bizonyos fordulatot találunk a szövegben: „És kimenvén, méne az ő szokása szerint az Olajfák Hegyére, követék pedig őt az ő tanítványai is”. Az út tehát nemcsak egyszerűen valahová vezet, hanem olyan helyre, ahol Jézus gyakran tartózkodott. A János evangélium végül meghozza a teljes leleplezést: „Azután Jézus kiméne az ő tanítványaival együtt túl a Kidron patakán, ahol egy kert vala, amelybe bemenének ő és az ő tanítványai. Ismeré pedig azt a helyet Júdás is, aki őt elárula vala, mivelhogy gyakorta ott gyűlt egybe Jézus az ő tanítványaival”. Getsemáné tehát a tanítványok ezoterikus oktatásának színhelye. Az olajfaliget egészen az Olajfák Hegyének csúcsáig terjedt. Ez volt a Nagykedd esti Olajfák Hegyi apokalipszis színhelye is.

Itt, a csendes olajfaligetben, ahol oly gyakran részesítette tanítványait bizalmas oktatásban, most a legnagyobb magányosságban kellett az ellenség legveszélyesebb támadását kiállnia. Annak a közösségnek a csodája, amit a vacsorázó-teremben az emberiség jövőjének üdvére éppen most alapított, neki magának nem válik hasznára. A tanítványok tudata nem éri fel a pillanat nagyságát.

166

Júdás elmerült az árulás éjszakájába. De a többiek is cserbenhagyják. A „Getsemáné alvás” homályába süllyednek, aminek következtében Péter majd meg fogja tagadni.

Nem a belső gyengeséggel és halálfélelemmel kell Krisztusnak a Getsemáné kertben megküzdenie. A Krisztus passió legtragikusabb félreértése volna, ha azt hinnénk, hogy Jézus a Getsemáné kertben azért imádkozott, hogy ne kelljen a halált elszenvednie. Nem a haláltól való félelem, hanem maga a halál támadja meg. A halál-erő, amely már aggódik, hogy elveszti felette a hatalmát, most elébe lép és feléje nyúl. A halál angyala hatalmába akarja keríteni. A Getsemánéban folyó harc titka az, hogy a halál ki akar rajta fogni. Hogy lényének legalább egy kis csücskét megkaparinthassa, túl korán akarja elragadni, mielőtt munkáját befejezhette volna, mielőtt mindezt, ami földi, az utolsó cseppig átjárhatta volna szelleme.

Három évig lobogott testében és lelkében az isteni lény Énjének Nap-tüze, s ettől az emberi burkok belülről már csaknem hamuvá izzottak. Minden, amit még el kell viselnie és véghez kell vinnie, oly sok erőt kíván még testi burkától is, hogy ez előidézheti az idő előtti halál veszélyét. Ezt a pillanatot akarja a lesben álló Ahriman-i hatalom kihasználni. Lukács, az orvos szabatos kifejezésekkel írja le, hogy mi történik. Csak a szokásos fordítások hibája, hogy a hamisan emberivé tett jelenetet mégis félreértették. Ahol Luther bibliája azt mondja: „És elkövetkezett, hogy a halállal viaskodott és buzgóbban imádkozott”, ott az eredeti szöveg így szól: „Mikor bekövetkezett az ő agóniája”. (Károly fordításában: „És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék”. Ford.) Orvosi, technikai értelemben tehát már bekövetkezik a haláltusa. Mikor Lukács hozzáteszi: „És az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak”, akkor ezzel leírja az agónia pontos tüneteit.

Krisztus marad a győztes. Elutasítja a halált. Még nem jött el az ideje. Az ima leghatalmasabb erejével, ami a Földön valaha is kibontakozhatott, küzd azért, hogy még testében maradhasson. Ennek a küzdelemnek az utóhangja még, mikor a kereszten ezt a látszólag gyengeségről tanúskodó szót kimondja: „Szomjazom”. Ez inkább azt mutatja, hogy még közvetlenül mielőtt lelkét kilehelné is, hű marad a Földhöz. Nem akar a halállal közvetlenül a szellemibe átmenni. Azt akarja, hogy akkor is kapcsolatban maradjon a Földdel, amikor átment a halálon. Ebben fog állni a halálon aratott győzelme. Még mélyebben beleküzdi magát a földi anyagvilágba, amit fizikai teste révén magán visel. Maradt még valami, amit véghez kell vinnie. Ezt sem akarja a világ fejedelmének átengedni, aki már azt hitte, hogy a földi anyagvilág az ő elveszíthetetlen tulajdona. Végül a hozzálépő és az áruló csókot adó Júdás az, aki segít neki, a sátáni hatalomnak és az idő előtti halál veszélyének megálljt parancsolni. A többi tanítvány, aki Krisztushoz hű maradt, a valóságban cserbenhagyja. Az, aki elárulja, tudtán kívül mellette áll.

A dráma színhelye ismét az emberi összefüggésekhez vezet vissza. Nagypéntek délelőttjén Krisztus találkozik az egész emberiséggel, melyet három szereplő képvisel a drámában: Kajafás, Pilátus és Heródes. Ezután Golgota dombjára vezet fel útja. Látjuk, amint a zsoldosok Krisztus kezét, lábát átszegezik s úgy tűnik, mintha mindenbe belenyugodna, mintha a legnagyobb fokú passzivitásba ment volna át. A valóságban a kegyetlen fájdalom orvossága segítségével benső lénye kiküzdötte a szellem végső hatalmát az anyag felett úgy, hogy a halál világa már semmit sem árthat neki. Az Ahriman-i hatalmak, a halálerők érzik ezt. Utolsó tartalékukkal lépnek a színre, tombolva dühükben, dúlva-fúlva a méregtől, hogy erejük csődöt mondott. Mikor a Nap nagypéntek fülledt déli óráiban órákra elsötétül, úgy tűnik, mintha már a Nap-démont vetették volna be a Nap-isten ellen. S mikor a Föld megrendül, mintha a Föld démonai indulnának rohamra, hogy a sátáni halálerőt mégis győzelemre vigyék. Az Antikrisztus megmozgatja a Föld elemeit, sőt az égi erőket is. Krisztus azonban zavartalanul elmegy a halál-erők mellett. A halál semmit sem vehet el szelleme szuverenitásából, minden földi létre kiterjedő tejhatalmából. A kozmikus erők, melyek a Golgota órájában felkavarodnak, összhangban állnak saját akaratával. Azt mondta a poroszlóknak a Getsemáné kertben: „Ez a ti órátok és a sötétségnek hatalma”. (A német szövegben: Most eljött a ti órátok, most a sötétségé a szó.) Mikor a Nap elsötétül, csak az történik, amire Krisztus maga adta meg a jelet.

A golgotai sötétség közepette egy olyan misztérium nyilatkozott meg, amire csak a legnagyobb óvatossággal utalhatunk. A kereszten függő holttest fényleni kezdett. Ha a mezőn és

167

útfélen álló keresztek közül némelyiken aranyozott testű Krisztus függ a fekete keresztfán, ebben a naivan bölcs néphagyomány révén, a Nagypéntek fontos titka él tovább. Titkos napfény törte át a borzalmat keltő déli éjszakát. A Krisztus-Nap mutatkozott meg, mikor a külső Nap elsötétült. Már beleszövődött egy húsvéti sugár Nagypéntek sötétségébe.

A kereszten mondott hét ige közül az utolsó: „Elvégeztetett” nem azt jelenti, hogy kiállta a szenvedéseket. Azt jelenti, hogy kivívta a teljes győzelmet a halál hatalmán. Míg a halál az embereket, akiket egész földi életük alatt az anyaggal csapott be, a túlvilágra dobja és oda száműzi, addig Krisztus, amint meghal, egyenesen a Föld felé megy. A vér patakzik sebeiből, lelke vele megy. A Megfeszített sebeiből folyó vérrel együtt lelke is átáramlik a Föld testébe. Egyébként, ha egy embernek kiárad a vére, vérének és lelkének ellenkező irányú az útja. Itt a lélek és a vér egy úton halad. Azután sírba helyezik a testet. Földrengéssel megnyílik a Föld és magába fogadja Krisztus testét. A lélek a testtel együtt megy. Egyébként, ha egy emberi testet a sírba helyeznek, a testnek és léleknek ellenkező irányú az útja. Itt a lélek ugyanazon az úton megy a Föld felé. Ez az a szeretetből fakadó nagy, kozmikus áldozat, amit Krisztus az egész földi létért meghozhat, mert a halál már nem tudja ebben megakadályozni. A föld befogadja Krisztus testét és vérét. Ez a Föld nagy úrvacsorája (áldozása), mert a halálnak nincs hatalma azon, aki a kereszten meghalt. Ezzel egy fermentum került az egész földi létbe, olyan orvosság, ami szellemmel hatja át az egész földi, materiális létet.

Három napig még fennáll a halál igézete hasonlóan ahhoz, ahogy minden ember halála után bizonyos fajta háromnapos szent szünet áll be sorsában. A testi halál után három nappal a halál még egyszer könyörtelen hatalmat nyer az emberi lényen. Miután lehúzta róla földi testét, most feloszlatja éter-testét és szétszórja a kozmoszba. A kereszten függő holttest ragyogása bepillantást nyújt a húsvétba, a halál erői a harmadik napon nem fogják tudni feloszlatni Krisztus éter-testét. Annál a hatalomnál fogva, amit Krisztus saját lénye felett megtartott, éteri burka nem fog a Földtől eltávolodni, inkább anyagszerűbbé fog válni úgy, hogy Krisztus éppen általa tud majd igazán hozzákapcsolódni mindahhoz, ami földi. Szellemi testiségében Krisztus az emberek közelében marad, ahogy maga is megígérte: „Veletek leszek a világ végezetéig”.

Az az erő, amellyel Krisztus győzelmet aratott a halál felett, a kozmikus szeretet. Ez a kozmikus szeretet az, ami benne emberré vált. Pilátus kimondhatta róla, mikor ott állt a megostoroztatás véres nyomaival, töviskoronával és a gúnyból ráadott bíbor palásttal: ”Íme az ember!”. Mi pedig éppenséggel kimondhatjuk: az, aki ott függ a kereszten és kitárja karját, hogy halálával véghezvigye szeretetből fakadó nagy tettét, ami a Földön mindent megváltoztat, az az emberi lény tulajdonképpeni legszentebb képe. Christian Morgenstein így foglalta ezt költői szavakba:

Láttam az Embert legmélyebb alakjában,Ismerem a világot a legalapvetőbb tartalmáig.Tudom, hogy szeretet, szeretet a legmélyebb értelmeS hogy azért vagyok itt, hogy egyre jobban szeressek.Kitárom karomat ahogy Ő tette.Szeretném, mint Ő, az egész világot átfogni.

Nagyszombat

Arimátiai József sírja előtt állunk, melybe a Megfeszített holttestét helyezték. Ólmos, szaturnikus súlya van a levegőnek. Beteljesedik Szaturnusz napjának értelme. Mindig is hozzátartozott a Szabbat -mint Szaturnusz napja- lényegéhez, hogy az ószövetség kegyes hívei szigorú törvény értelmében a síri nyugalom hatalmának adták át magukat. Ma van minden Szabbatok Szabbatja. Bennünket azonban aggódó kérdés tölt el. Úgy tűnik, mintha egy harcos, valami sötét barlangba lépett volna be, hogy a sziklák belsejében egy szörnyű sárkányt győzzön le. Vajon győztesen fog visszatérni a napfényre?

168

Az előző nap sötét déli órájában, mikor Krisztus a kereszten lehajtotta a fejét és meghalt, elszakadt a templom kárpitja. Több ez, mint a földrengés véletlen következménye. Szabad kilátás támadt a világ belsejébe. Már csak az éjszaka von leplet pillantásunk elé. De a szaturnikus szürkületből képek válnak ki. Halvány fények világítják meg a sír környékét, a földi dolgok megvilágosodnak és a földöntúliak példázatává válnak.

Azok a képek, melyek a misztérium útjának utolsó állomásain már megmutatkoztak, most egymás mellé állnak. Az asztal és a kereszt ősképszerűen összefogja mindazt, ami az utolsó két napon történt. Mint harmadik őskép csatlakozik hozzájuk a sír képe. Úgy tűnik, mintha a szentélyek szentélyének -ami előtt a kárpit szétszakadt- templomi hangulata beletágulna a mi világunkba.

A sírok ősidőktől fogva egyszersmind az emberek oltárai is voltak. Eredetileg minden istentisztelet a halottkultuszból fejlődött ki. A földi emberek kimentek a sírokhoz, ha kapcsolatba akartak kerülni az Istenekkel. A halottak lelke volt közvetítőjük az Istenek felé. Minthogy a halottak lelke meg tudott jelenni a sírnál, az emberek ott találkozhattak a szellemi világ többi lakójával is. Így volt ez az ősrégi múltban, amikor a halál az alvás testvére volt és még nem volt olyan rémületkeltő hatalma az emberek felett, mint később. Földi életük idején még nem voltak az emberek olyan reménytelenül mélyre száműzve a földi testiség anyagába. Ezért haláluk után sem voltak a földi síktól olyan reménytelenül elválasztva. A közlekedés a földi világból a szellemibe és vissza olyan volt még, mint a be- és kilélegzés. A halottak lelke a sírnál együtt lehetett a földi hozzátartozókkal. A halhatatlanságot, a korábban a Földön élt emberek lelkeinek átintegetését mindenki átélhette, ezért senki sem kételkedett benne. Olyan volt ez, mint a belélegzett levegő, amiről megbizonyosodhattak, ha kimentek a sírokhoz és ha a sírok fölé építették templomaikat.

Évezredek folyamán az emberek egyre mélyebbre szálltak le a megtestesülésbe. Minél inkább kapcsolódtak a Föld anyagához, annál inkább elvesztették halál utáni életükben annak a lehetőségét, hogy kapcsolatban maradjanak a földiekkel. Földi életükben az anyaghoz voltak kötve, oda voltak láncolva. Haláluk után oda voltak láncolva, oda voltak kötve egy túlvilági árny-szférához, ahonnan már nem tudtak minden további nélkül a földi emberek közelébe kerülni. A szakadék az itteni és a túlvilág között egyre áthidalhatatlanabbá vált. A halál utáni élet szférája, -amint azt az Új-testamentumban Péter leveleiben olvashatjuk- börtönné vált. Az emberiség abba a veszélybe került, hogy elveszti a halhatatlanságot, a halálon túl terjedő tudatot. Egy kábítóan ható varázserő érvényesült a halottak birodalmában: mikor az egyiptomiak halottaik testéből múmiát csináltak és a bebalzsamozott holttestekhez imádkoztak, az nem volt más, mint erőszakos ragaszkodás a régi állapothoz, kísérlet arra, hogy a lelket az egyre áthidalhatatlanabbá váló szakadék ellenére is hozzákössék a földi élet holttestszerű maradványához. De a végzetet nem lehetett megállítani. A kereszténység előtti évszázadokban egyre inkább erőt vett az emberiségen a haláltól való rettegés. A halottak szférájától való borzadás tölti be a görög világot. Az Ó-testamentumban teljesen kialszik a halhatatlanság gondolata. Egy nagy vallási áramlat keletkezik a halhatatlanság bizonyossága nélkül. A saját utódaikban való továbbélés hite lép a halhatatlanság gondolata helyébe.

Mindezek ellenére sem volt a lélek a kereszténységet megelőző évszázadokban volt olyan mélyen beleágyazva a testbe, mint ma. Ezért a Földön élő emberek magasabbrendű megérzéssel észlelték a halál tragikus, végzetes hatalmát. Súlyos nyomás nehezedett az emberiségre. Még elmentek a sírokhoz, de a halottak lelke már nem jött el, s így az oltárokhoz sem jöttek már el az Istenek. A kereszténység előtti kor fullasztó légkörét nem annyira a külső bajok, mint ez a belső hiányosság okozta. A Föld kiszáradt talajjá vált, ami már régóta nem kapott esőt. A halál, ami egykor az alvás testvére volt, az emberiség ijesztő kísértetévé vált. Ez a kereszténységet megelőző kor minden népén átvonuló és egyre égetőbbé váló Messiás-várás érzelmi háttere.

Most itt állunk nagypéntek és húsvét között. A holttestet levették a keresztről és sírba helyezték. Az emberiség nem figyelt fel erre, de isteni őskép-gondolatok szövődnek titokzatosan a történetbe. A gondviselés úgy intézte, hogy a kereszt és a sír olyan helyen van, amit már évezredekkel azelőtt, mint a Föld középpontját éltek át. A Templom-hegy Hold-jellegű sziklatömbjében folytatódó sziklás Golgota-domb és a sír között, melynek környéke a Sion hegy kertes tájának kezdetét képezi, valaha egy őskori szakadék volt a Föld felszínén. A régi emberek

169

abban az iszonyatos szakadékban Ádám sírját látták. Itt jött el először a halál az emberiségre. S így ezzel az őskori szakadékkal, -ami Jeruzsálem városának arculatát két részre szakította- egészen régi időktől kezdve az a képzet társult, hogy itt van az alvilág kapuja. Ezen a helyen állt tegnap a kereszt és áll ma a sír.

Mikor így megpróbálunk a történések belső aspektusába hatolni, úgy tűnik, mintha még egyszer felszakadna a függöny egy másik szféra előtt. Feltárul előttünk a halál éjszakai birodalma, a szentélyek szentélye, ahol a halottak lelkei élnek, akik a halál hatalmának mágikus varázslata alá kerültek. A halál szférájának szaturnikus sötétségében váratlan fénnyel találkozunk. Az, aki a kereszten meghalt, belépett a halottak birodalmába. Most ott van valaki, aki nem áll a halál mágikus hatalma alatt, mentes minden kábulattól. A halálon át magával viszi géniuszának egész napfényét. S így, mialatt a Földön a sötét, síri szabbat uralkodik, a halottak birodalmában felragyog a remény sugara. A halál bűvölete gyengül, mert kilátás nyílik az emberiség jövőbeni győzelmére az alvilág rémületet keltő kísértete fölött. Mikor a Földön még Nagyszombat volt, a halottak birodalmában már húsvét volt. Mielőtt a földi emberek bármit is észrevehettek volna a húsvétból, a halottak már felfigyeltek rá.

Hogyan fog folytatódni a dráma? Még nem dőlt el a kérdés, hogy lesz-e húsvét a földi testiség világában is. A halál feletti győzelem, ami a lelkek birodalmában felragyog, vajon megszületik-e az anyagvilágban is?

A Föld, amely halálán van, mert abban a veszélyben forog, hogy teljesen elveszti kapcsolatát az éggel, orvosságot kapott. Fölvette magába Krisztus testét és vérét. Ezek voltak az első olyan földi, anyagi alkotórészek, melyeket teljesen áthatott a szellem. Csíráját képezik egy új anyagnak, amin átvilágít a szellem. A vércseppekkel -melyek Golgota dombját áztatták- és a holttesttel, melyet Arimátiai József sírjába tettek, vele ment Krisztus lelki-szellemi lénye is. Először maradt hatástalan a halál túlvilági hatalma. A gondviselés munkájának egyik gyújtópontjánál vagyunk. Az egész világmindenség közvetlenül részesül abban, ami a kereszten és a sírnál történik. Az úrvacsora, mellyel maga a Föld veszi fel magába a kozmikus orvosságot, hatalmas méretűvé nő. Már Nagypénteken, Krisztus halála pillanatában elkezdődtek a földrengések, melyek közül az utolsó még húsvét kora reggelét is megrázkódtatta. Nagyszombaton sem szűntek meg teljesen, bár valószínűleg alkalmazkodtak az ehhez a naphoz tartozó síri nyugalom bűvöletéhez. Ha a kényelemszerető földi értelem meg is ütközik rajta, a golgotai misztérium-dráma egyik csúcspontja ez, amit Steiner a szellemkutatás eredményeként közöl, de amit a Jeruzsálem földjében szunnyadó titkok ismerete is igazol: a földrengés ismét felszakította a Golgotánál lévő ősi szakadékot, amit hajdan Salamon temettetett be. S így az egész Föld vált Krisztus sírjává. A föld a neki nyújtott ostyát külső értelemben is egész mélyen felvette magába. Amikor hitvallásunk szavaival mondjuk ki a Nagyszombaton történteket: „A Föld sírjába süllyesztették”, akkor a golgotai misztérium kozmikus oldalát súroljuk. Novalis tudta és költőien ki is fejezte, hogy az, aki a Földnek a kozmikus orvosságot átnyújtotta, nem volt senki más, mint Krisztus maga. Csak látszólag tették a sírba emberi kezek a Megfeszített testét. Valójában a halálon túl szabadon annak szentelte magát, hogy meggyógyítson mindent, ami földi.

Ahogy Ő, csak a szeretettől indíttatva,Teljesen nekünk adta magát,És a Földbe feküdt,Egy isteni város alapköveként.

Föld-planétánk kozmikus úrvacsorája Nagypénteken és Nagyszombaton történik, a húsvéti győzelem teljes kivívása előtt. Ezért a Názáreti Jézusnak, az embernek valódi fizikai-teste és valódi, fizikai vére volt az az orvosság, amit a Föld magába fogadott. Az a szakramentális áramlat azonban, ami ettől kezdve az emberiséget átjárja, a húsvéthoz kapcsolódik. Csak a középkori ereklyetisztelet tévedése, -mely ereklyetisztelet nem más, mint a kereszténység előtti szokások és meggyőződések maradványa- hitette el az emberekkel, hogy Krisztus testének közvetlen fizikai maradványaira vannak utalva kultikus-szakramentális életükben. A kereszténység kultuszhordozó

170

ágai, a nyugati és a keleti katolicizmus egyaránt, megtartotta, -és joggal- azt a régi elvet, hogy oltáraikat mindig sír-alakúra építették. Az azonban már téves út volt, hogy ahhoz az előíráshoz tartották magukat, hogy az oltáron mindig ott kell lennie egy ereklyének, ami vagy magának Krisztusnak a földi életéből, vagy egy Krisztussal kapcsolatban álló szent embertől származik. Ez az előírás a kereszténység előtti korokba nyúlt vissza, amikor még a szellemi világgal csak a síroknál tudták a kapcsolatot fenntartani, ahol a halottak maradványai pihentek. Minden ereklyekultusz cáfolata az üres sír. Arimátiai József sírjában Krisztus testének semmiféle maradványa nem volt, mikor húsvét reggelén Péter és János leszállt a sötét üregbe.

Az üres sír a következőket jelenti: Ne Jézust, az embert tekintsétek. Nem egy nagy, szent ember sírjánál álltok, Krisztusra nézzetek, aki kozmikus, isteni, Lény. Az ő sírja nem Arimátiai József sziklakamrája, hanem az egész Föld. Az igazi ereklyék nem az akkori események valamiféle külső maradványai, hiszen ezek csak a golgotai esemény húsvét előtti állapotát rögzítették. A húsvéti győzelemnek az a jelentősége, hogy ezentúl mindenben, ami földi, felragyoghat Krisztus fényéből szőtt, szellemi testisége. A kenyér és a bor, mint Krisztus valódi teste és valódi vére a húsvéti győzelem által kivívott új élet orvosságai. Általuk járja át a világot a szellemi homeopátia, melynek a Krisztushoz kapcsolódó emberek a hordozói. Az őskereszténység tudott erről a titokról, amint ezt pl. Antiochiai Ignác ki is mondta. A természettudományokon iskolázott világos gondolkodás ismét megszerezheti ezt a tudást: a kenyér és a bor halhatatlanságot adó orvosságok.

A megújult szentség oltárai is sír alakúak. Mikor a gyülekezet összegyűlik köréjük, mindig Nagyszombat princípiuma van jelen. Várakozva állunk a szent sír előtt. Tudjuk, hogy oltárunkon nem kell ereklyének lennie. Itt lesz a gyógyszer, mikor a kenyérben és borban Krisztus maga lesz jelen. Az asztal és a sír ősképei áthatják egymást és az Úr asztalánál újra itt lehetnek halottaink is. Azok, akik úgy mentek át a halálon, hogy előtte életükben szorosan összefűződtek a megújult szentséggel, a túlvilágról biztosan megtalálják az utat ehhez a szent sírhoz, még könnyebben, mint saját sírjukhoz. A lelkeknek már nincs szoros kapcsolatuk levetett testükkel. Amikor összegyűlünk az oltár köré, ők is körünkben lehetnek és erősíthetik kapcsolatunkat a szellemi világgal. Az új oltárokat ugyanazok az ősképek veszik körül, mint a Sion hegyi kertek körzetében lévő sírt. Itt már begyógyult az evilág és a túlvilág között lévő szakadék és láthatatlanul kivirágzik a húsvéti kert, ahol lelkünk Mária Magdolnához hasonlóan megláthatja a Feltámadottat, mint egy új világ kertészét. A Szaturnusz sötétségét belülről világítja meg a húsvéti napfény.

Aktuális analógiák

A nagyheti dráma planetáris fokozatainak idők feletti jelentősége van. Az emberiség történetének döntő jelentőségű fordulópontjain részletekbe menően aktuálissá válik. Ilyenkor átlátszó lesz őskép-jellegű törvényszerűsége mindannak, ami ekkor Jeruzsálemben történelmileg végbement. Egész korok felismerhetik benne magukat. Így van ez a mi korunk apokaliptikus sors viharaiban is. Egy nagyszabású passió-hetet élünk át.

A népeket átjáró, háborúkban külsőleg megnyilvánuló, vagy csak belsőleg érezhető- izgalmaknak és megpróbáltatásoknak okai csak látszólag vannak a fizikai szinten. Valójában abból származnak, hogy érzékfeletti erők és lények nagy erővel vonulnak be a földi létbe. Krisztus újra-eljövetele olyan, mint egy kozmikusan nagy bevonulás Jeruzsálembe. Az emberiség homályosan érzi a szellemi világ betörését. Korunk háborúért és békéért kiáltozó lármájában a „hozsánna” és a „feszítsd meg” keveredik. De mert a lelkeket a materiális megszokottság tartja hatalmában, a gyűlölet kiáltásai erősen elnyomják a dicsérő éneket.

Érezhetően nyilvánul meg körülöttünk a Nagyhétfő törvénye. A tradicionális szellemi élet krízishez érkezett. Sok minden, ami nemrég még virágzani látszott és amit nagyra becsültek, egyszerre csak úgy áll előttünk, mint elszáradt fa. Sok templom összeomlik. Csak az marad fenn, ami igazán valódi. A sors napja kérlelhetetlenül napfényre hozza mindazt, ami idejét múlta és ami elfajult.

171

A Mars-erők felgyújtják az apokalipszis fáklyáját. Aki át tud hatolni az események felszínén, az látja, hogy a külső harcok mögött szellemi csaták folynak. A fény harca folyik a sötétség ellen a földi emberek feje fölött, s itt a Földön az a nagy veszély forog fenn, hogy azok is a sötétség oldalára állnak, akik ha elég éberek volnának, a fényért harcolhatnának. Mindezek ellenére győzelmes lehet egy kis csapat, amelyik a szellemi Nap szolgálatába szegődik. Ők, -mint a tanítványok az Olajfák Hegyén- küzdelmük szellemi visszhangjaként, apokaliptikus bepillantást nyerhetnek a jövőbe, ami megismerteti velük nehéz harcaik és szenvedéseik értelmét.

Egyre világosabbá válik az emberek előtt, hogy belső döntések előtt állnak. Vagy megtalálják az utat a lélekkel telített vallásosság szent hangulatához, vagy beletaszítja őket a nyugtalanság és idegesség átka a szellemi elsötétülés szakadékába. Választanunk kell Mária Magdolna és Júdás között.

Lassanként alig lesz már olyan ember, akit a sors nehézségei közepette Nagycsütörtök titka a jövő reménysugarával legalábbis pillanatokra meg ne érintett volna. Csak az a kérdés, hogy tudata helytáll-e, hogy felébred-e, mint Jánosé, vagy a Getsemáné-beli álom tompaságába süllyed-e, mint Péteré, aki megtagadta az Urat, vagy éppenséggel a démonok zsákmányává válik, mint Júdásé, aki elárulta őt.

Korunk tulajdonképpeni titka az, hogy Krisztus újra itt van az emberek között. Üldözhetik a keresztény egyházakat, kiirthatják a kereszténységet, magát Krisztust legfeljebb újra megkorbácsolhatják, töviskoronát tehetnek a fejére, keresztre feszíthetik. Ezt nemcsak az ellenfelek teszik, hanem a keresztények is. Nem csoda, hogy a Nap elsötétedik és az elemek lázonganak. Isten haragja büntető viharaival tölti be a világot. Mégis, mindennek rejtett belső oldala a végtelen isteni szeretet. Krisztus, aki maga a kozmikus szeretet, ismét meghal a mi világunkért, azoknak is üdvére, akik üldözik és keresztre feszítik.

Végül az egész emberiség várakozva és reménykedve áll egy sír előtt. Hatni kezd Nagyszombat törvénye. Nemcsak a gyárak és áruházak tartoznak azokhoz a sziklákhoz, amelyek Krisztus és vele együtt az ember igazi képét a sírban tartják, hanem a templomok is. Mindaz, ami az ember lényében megkeményedett, maga a sziklasír. Vajon egy húsvét reggel előestéjén vagyunk, vagy hiába megyünk át minden megpróbáltatáson és szenvedésen? Azt gondolhatnánk, hogy az emberiség a katasztrófák közepette -amiket saját maga idézett elő- távolabb áll a feltámadás titkától, mint valaha. De már akkor is egészen húsvét reggelig tartott a földrengés, s így remélhetjük, hogy korunk föld- és lélekrengéseiben is benne van az Úr angyala, aki elhengeríti a követ a sír elől.

A Nagycsütörtök-éjszakai kimenetel motívuma

A négy evangélium azt az időpontot, amikor Jézus Nagycsütörtök éjszakáján tanítványaival elhagyja a vacsora színhelyét és elindul a Getsemáné felé, egyáltalán nem egybehangzóan jelöli meg. De ez példa arra, hogy az evangéliumokban az ellentmondás nyelve, ott is ahol az ellentmondások látszólag jelentéktelen részletekre vonatkoznak, fontos misztériumokat fed fel.

Máté és Márk meglehetősen egybehangzóan írja le az utolsó vacsora lefolyását. Miután Jézus tanítványaival asztalhoz ült, először is bejelenti az árulást, s ehhez kapcsolódnak az egymást váltó kérdések és feleletek. Ez a beszélgetés a megpróbáltatás zónája és az ezen való áthaladás után következik a szakramentális titok bejelentése: a kenyér és a bor megáldása és kiosztása. Ezt követi Jézus rejtélyes mondása, hogy mostantól kezdve nem eszik a szőlőtőke terméséből mindaddig, amíg újra issza majd az Isten országában. Ezután himnuszt énekel a vacsorázó társaság és Jézus tanítványaival elhagyja a házat és elindul az Olajfák Hegyére. Fontos, hogy az első két evangéliumban a vacsorázó-teremben elkezdett beszélgetés bizonyos módon folytatódik a Getsemáné felé vezető úton. A vacsorázó-teremben az árulást adta hírül, ezt követi most, hogy Jézus hírül adja Péternek: meg fogja őt tagadni. Előbb azonban Jézus így szól tanítványaihoz: „Ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok bennem”. Ezenkívül kimondja szigorú szavait az elszéledésről, amely szót a görögben a „Skorpió” nevéből vezették le. Ezek a szavak azonban már

172

közvetlenül a húsvéti ígéretbe mennek át. Jézus azt mondja tanítványainak, hogy feltámadása után előttük fog felmenni Galileába. Minthogy Péter szabadkozik, hogy ő nem fog Krisztusban megbotránkozni, Jézus a megbotránkozás bejelentését a megtagadás bejelentésével tetézi. Ezt aztán pláne a legszentebb fogadkozásokkal utasítja vissza Péter. Ezután következik a Getsemáné-kert-beli jelenet.

Ezek a csak röviden jelzett beszélgetések egészen mást jelentenek aszerint, hogy a kimenetel előtt vagy után folynak le. A velejáró rémület folytán már a kimenetel maga is rendkívüli lelkiállapotot kellett, hogy előidézzen a tanítványoknál. Az elszéledésről mondott szavak fokozzák ezt a rémületet. Ha ezt megértjük, ez megadja a Galileáról mondott rejtélyes szavak kulcsát, ezek a szavak révült lelkiállapotban lévő emberekhez szóltak és tartalmilag is a révültség állapotára vonatkoznak. Csakhogy alapjában véve különböző ez a két lelki táj, ahová a pillanatnyi és ahova a későbbi húsvéti révület vezet. Éppen ez tükröződik a Galilea-motívum rejtélyes felbukkanásában, ami nem külsőleg, hanem bensőleg értendő. A megtagadás megjelentése is egyrészt egy révült állapotban lévő emberhez szól, másrészt egy bekövetkezendő révült állapotra vonatkozik. Egyenlőre egy teljes mértékben éjszakai révületről van szó, melynek fő hordozója Péter lesz. De ez a rejtélyes árnyalat, amit a szőlőtőke terméséről szóló szavakban vehetünk észre, talán már első megjelentése annak, hogy ennek az éjszakának minden eseménye és szava egy először tragikus, de aztán Krisztus halála révén üdvösséghez vezető révület légkörébe torkollik.

A Lukács evangéliumban részletesebbek az utolsó vacsoránál folytatott beszélgetések. Itt már átmenet alakul ki a János evangélium nagy búcsúbeszédeihez. Fontos, hogy Lukács az általa idézett szavakat egyáltalán nem osztja kétfelé azáltal, hogy egy részüket a kimenetel előtt, más részüket utána közölné. Lukácsnál az is a vacsorázó-teremben hangzik el, amit Máténál és Márknál a Getsemánéhoz vezető úton mondanak. Különösen feltűnő, hogy a megtagadás előrejelzése is a vacsorázó-terem elhagyása előtt hangzik el. A kimenetel motívumához minden közbeeső rész nélkül csatlakozik a Getsemáné-jelenet. Ezzel szemben Lukácsnál mindaz, amit a vacsoránál beszélnek olyan rejtélyes, hogy csak akkor válik világosság, ha megértjük, hogy révült lelkiállapotban lévő tanítványokkal folyik a beszélgetés. Már a tanítványoknak ezt a különös vetélkedését, hogy ki nagyobb közülük, ami az úrvacsora vétele után különösen rejtélyes és ami aztán Krisztusnak, Lukácsnál a János-i lábmosásnak megfelelő szavaiba megy át, úgy kell felfognunk, mint a tanítványokat elfogó révület tünetét. A két szabályáról mondottakat, -azokkal a kérdésekkel és feleletekkel együtt, amiket ezek a szavak lezárnak- csak akkor érthetjük meg igazán, ha a révület szavainak tekintjük őket. Bensőleg már megtörtént a kimenetel Jézusnál és a tanítványoknál egyaránt, bár a vacsorázó-teremből való külső kimenetelt Lukács csak később mondja el. Csak ezáltal oldódik fel a látszólag jelentéktelen, de nagyon tanulságos ellentét, hogy Lukács a megtagadás bejelentését bent mondatja Jézussal és nem kint, mint az első két evangélium. A külső kimenetel elbeszélésére később kerül sor Lukácsnál, mint Máténál és Márknál, mert Lukács világosabban ábrázolja a kimenetel benső folyamatát.

A Lukácsnál előkészített metamorfózis Jánosnál a legmagasabb fokon folytatódik. Bár János nem beszél a kenyér és a bor beiktatásáról és az árulás és a tagadás bejelentése bele van szőve a lábmosás és a páska-vacsora elbeszélésébe, melyeket részletesen kiemel, míg a másik három evangélium nem említi. Mielőtt a helyiség külső elhagyását és a Getsemáné kertbe való kimenetelt elbeszélné, a János evangélium három egész fejezeten át a nagy, úgynevezett búcsúbeszédeken vezet keresztül bennünket, melyek a főpapi imában végződnek. Ezáltal a megtagadás bejelentése Péternek, -ami Máténál és Márknál a Getsemánéba vezető úton történik, Lukácsnál pedig még a vacsorázó-teremben hangzik el- itt még egy jó darabbal beljebb kerül „a szoba belsejébe”. A János evangélium az, amelyik legkevésbé érezteti a tudat síkjának a révület következtében történt eltolódását. Itt ismerhető fel a legvilágosabban az események fizikai lefolyása. Ez azonban azt jelenti, hogy ő éber tudattal fogja fel azokat a szavakat és eseményeket, amik a többi tanítványnál és az első három evangélistánál révületet okoznak.

Annál megkapóbb, mikor azt látjuk, hogy a János evangéliumban a kimenetel, még egyszer és igen jelentős módon felbukkan. Mielőtt a l8. rész elején ezt olvashatjuk: „Mikor ezeket mondta vala Jézus, kiméne az ő tanítványaival együtt”, már a búcsúbeszédek közepén, a 14. rész végén ezt

173

mondja: „Keljetek fel, menjünk el innen”, vagy Steiner fordításában: „Ha ti is készen vagytok, nyugodtan elhagyhatjuk ezt a helyet”. Ha Jézusnak ezeket a 14. rész végén álló szavait nem tekintjük figyelmen kívül hagyható szóvirágnak, vagy éppenséggel olyan szavaknak, melyek további beszéde folyamán úgyszólván elsikkadtak, akkor azt a képzetet keltik bennünk, mintha a János-i búcsúbeszédeknek az utolsó három fejezetben leírt részét már az alatt mondta volna el Jézus, mialatt tanítványaival együtt felkelt az asztaltól és arra készülődött, hogy elhagyja a házat. Eszerint a búcsúbeszédek legnagyobb részét úgyszólván a küszöbön, elmenőben mondta volna. Nem lehetne világosabban ábrázolni a helyiség külső elhagyása előtt történő belső kimenetelt, mint azt a János evangélium a 14. rész végén teszi. A búcsúbeszédek Krisztus lelkéből hangzanak fel, amely már megkezdte testétől való elszakadását, s a tanítványok lelke, amely a félelem és rémület következtében révült állapotba került, a beszédeknek csak villámszerű visszfényét fogja fel, ami Lukácsnál még bizonyos módon lecsapódik, Máténál és Márknál azonban teljesen eltűnik, a szorosan vett, tisztán külsőleg megjelenő ábrázolásban. Csak János -a Lázár nemrég történt feltámasztása óta mindkét világban otthonos- lelke képes rá, hogy Krisztus révülete és a tanítványok révülete között egyensúlyát megtartsa. Értve követi, az elszakadása közben megnyilatkozó, Krisztus-i lelket anélkül, hogy ezáltal a többi tanítvány skorpió-szerű révületébe ragadtatná magát s azért képes az utolsó vacsora alkalmával adott oktatás szent szavait felfogni.

Krisztus látása

A János evangélium az, amely a tulajdonképpeni inspiratív evangélium, szemben az első hárommal, melyek lényegében imaginatív szinten maradnak. Míg a többiek szellemisége a képszerűségben csúcsosodik ki, a János evangélium eleme maga a szó. Ezért vannak olyan nyelvi megformálásai, melyek önmagukba véve fel sem tűnnek, és mégis ragyogóan kihangsúlyozzák a Krisztus-i élet benső csúcspontjait. Ezeknek a „János-i formuláknak” többszörös ismétlődése olyan rejtett ábrázolásokat hoz létre, amelyek révén jelentős belső fejlődések és fokozatok válnak láthatóvá.

Ezek között a szófűzések között egyik legbensőségesebb az, amit rendszerint úgy fordítanak, hogy „felemelé szemeit”. Három helyen fordul elő:

6. Rész 5. vers: az ötezer ember megvendégelése előtt11. rész 41. vers: Lázár feltámasztása előtt17. rész l. vers: a főpapi ima előtt

A megvendégelési történet elején „csak” egy észlelési tartalmat jelöl: Jézus látja, hogy nagy tömeg áramlik felé. Lázár feltámasztása és a búcsúbeszédek utolsó, ünnepélyes szakasza előtt az ima szavainak bevezetéseként szerepel, mintha a szemek felemelése különleges odafordulás volna az Atya felé, akit azután megszólít: „Atyám, hálát adok néked...”, „Atyám, eljött az óra...”. Amíg úgy gondoljuk, hogy külső, érzéki észleléssel látja Jézus a megéhezett tömeget, szakadék tátong az első és a két másik hely között. Ezt azonban már az megcáfolja, hogy a szövegben nem az áll, hogy látja, hanem, hogy nézi, a nagy tömeget.

Ez a formula mind a három helyen annak a kifejezésére szolgál, hogy a Krisztus-i lény az érzék feletti észlelés állapotába lépett. A pontos fordítás, amit egyszer Steiner a János 17. rész l. versére megfogalmazott, így hangzik: „Jézus a szellemi látás állapotába helyezte magát.”. Ezzel kapcsolatban fontos tudnunk, hogy ez az állapot nemcsak az észleléshez, hanem a látott valóságokkal és magasabbrendű erőforrásokkal való kapcsolathoz is vezet. Minden egyes alkalommal különleges hatásokat eredményez a szellemi látás, ami valóban több, mint jámbor szemfelvetés, bár e formulával kapcsolatban ezt az értelmezést szankcionálták.

A jelzett három helynek mintegy előjátékát találjuk a 4. részben, ahol Jézus felszólítja a tanítványokat, hogy emeljék fel szemeiket: „Nézzétek a mezőket, hogy már fehérek az aratásra”. (4:35.) Jézus belső bepillantást nyújt a tanítványoknak az emberiség állapotába.

174

Ehhez közvetlenül kapcsolódik a három hely közül az első: a tömeg, amit Krisztus közeledni lát, nincs fizikailag jelen, hanem a jövő emberisége, amely szellemileg jelenik meg. Megvendégelésük inkább erőt adás a tanítványok jövendőbeli apostoli feladatukhoz, mint jelenlévő emberek pillanatnyi kielégítése. A másik két helyen felismerhető, hogy Krisztus „szellemi nézése” szorosan összekapcsolódik lelkének ima-hangulatával és hogy egyáltalán az ima és a „szellemi nézés” a legbensőbb okozati összefüggésben állnak egymással.

A három hely nem teljesen azonos egymással. Fokozódnak a szféra szempontjából amit néz és amelynek erőit megidézi. A Krisztus-i „szellemi nézés” gyümölcse az utolsó esetben nem olyan kézzelfogható, mint a megvendégelésnél és Lázár feltámasztásánál. De nem csekélyebb azoknál: a tanítványok egész áldott jövőbeni sorsa.

XI. Fejezet

A Feltámadott szférája

Húsvéti újongás

175

A húsvéti gondolat a keresztény hit lényege és tulajdonképpeni forrása. Pál szavai: „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, és hiábavaló a ti hitetek is”, (I.Kor. 15:14.) igazolják azt, hogy a kereszténységet éppen a Feltámadott vallásának nevezzük. A keresztény vallásosságnak végeredményben nincs más célja, mint hogy állandó kapcsolatban tartsa az embert a feltámadott Krisztussal. Krisztust nem a múltban és nem a jövőben kell keresnünk, hanem a közvetlen jelenben: az ő birodalma nem valamiféle túlvilág, itt van a közelünkben, ezen a világon, ahol mi is élünk.

Ha azonban a modern ember becsülettel és biztonsággal ismét meg akarja találni a hozzá vezető utat, akkor a húsvéti gondolat előfeltétele, hogy teljesen legyőzzük magunkban a materialista gondolkodásmódot. Mert a mai emberiség gondolkodásmódjával -beleértve a teológus és egyházi köröket is- teljességgel lehetetlen megérteni a keresztény életnek ezt az alapvető és központi igazságát.. Krisztus feltámadása, ami nem csak a keresztény áramlat alapja és forrása, hanem egész Földünk planetáris fejlődésének központi eseménye, nem materiális, hanem érzékfeletti, szellemi folyamat volt. Hogyan is volna lehetséges olyan fogalmak révén megérteni, amelyek kizárólag létünk külső, materiális oldala felé fordulnak, s egyáltalán nem számolnak érzékfeletti valóságokkal?

Azzal a kérdéssel fordulunk az evangéliumokban bőségesen található húsvéti történetek felé, hogy hol van az a szféra, amelyhez meg kell találnunk az utat, ha érezni és tapasztalni akarjuk a feltámadott Krisztus közelségét? Milyen ajtókon kell kopogtatnunk, milyen lelki kamráknak kell megnyílniuk, hogy eljussunk egy valódi húsvéti találkozáshoz? Melyik a Feltámadott szférája?

A keresztény közösség (Christengemenschaft) oltárainál a húsvéti himnuszok szövegében minden évben elhangzik egy utalás erre a szférára, amely egyben megsejteti a szféra hatalmas átfogóképességét is. A húsvéti imákat szívbéli öröm hatja át, ami belső szükségszerűséggel kétszer is az „újongás” szóba öltözik. Ki újong itt? Ki az, akit a húsvéti misztériumok ilyen újongó lendületbe hoznak? Az első helyen így hangzik: „Gyönyörében újong a Föld légköre”. S ezután nemsokára: „Krisztus bevonult az ember újongó élet-pulzusába”. Először újong egész földi planétánk lélegző lelki környezete, a napfényes felhők, a levegő és a szellők megújult kozmikus szférája, amelybe a Föld tavasszal belenő. És azután újong az ember benső lénye, melyet megérintett a Feltámadott. Ha a Feltámadott szféráját keressük, hol találjuk meg tehát? Kint, ahol a földi légkör, vagy bent, ahol az ember élet-pulzusa újong? Megismerjük a húsvéti lelki szféra kiterjedését: átfogja a külső és belső világot, a makrokozmoszt és a mikrokozmoszt.

A négyféle húsvéti evangélium

Az evangéliumok világméretűen művészi szinoptikus négy-félesége, a krisztusi események egyik pontján sem tárul elénk olyan gazdagon és elevenen, mint a húsvéti történetekben. Itt az evangéliumok benső sajátosságuk és színezetük szerint határozottabban különülnek el, mint bárhol másutt, egyéni arculattal rendelkező lényekbe és a különbözőségeket a látszólagos ellentámadásokat tartalmazó négy-féleség szinoptikus egybehangzása itt mutatja meg legközvetlenebbül „a négy evangéliumban lévő evangélium” föléjük rendelt összesített lényét. Azok a teológiai elméletek, amelyek az evangéliumok minden egymástól való eltérését véletlen körülményekre akarják visszavezetni, itt még kevésbé kielégítőek, mint másutt.

A Máté-evangélium húsvéti története nagyszabású kompozíció, mint ahogy a felépítés kikristályosodott formája szempontjából az első evangélium általában felülmúlja a többit. Feszültséggel teli kettős dráma keretezi a tulajdonképpen húsvéti jeleneteket. A földrengés kozmikus drámája előkészít bennünket, és lelkünket már a kezdetek kezdetén ráhangolja a hatalmas méretű esemény nagyságára. Az evangélisták közül csak Máté beszél azokról a földrengés-lökésekről, amelyek Nagypéntek délutánjától kezdve felszakították a Föld mélységeit és húsvét vasárnap kora reggelig dübörögtek. A kezdeti kozmikus drámával egy befejező emberi dráma áll szemben: a papok csalása Arimátiai József sírjánál. A főpapok őröket állíttattak, mert féltek a

176

csalástól. De most ők maguk csalnak, mert megvesztegetik az őröket, hogy valótlan jelentést tegyenek. Ez a kettős, kozmikus-emberi dráma adja meg a hangot: Máténál a húsvéti történet tömör, súlyos drámaisággal folyik le.

A tulajdonképpeni húsvéti jelenetek, -Máténál éppúgy, mint a másik három evangéliumban- mintegy előjátékként azzal a jelentettel kezdődnek, ami a sírnál játszódik le. Ezután nyomban egy magas hegy csúcsán találjuk magunkat. Az angyal azt parancsolta az asszonyoknak, mondják meg a tanítványoknak, hogy a Feltámadott előttük fog elmenni Galileába, s máris Galileában vagyunk. A tanítványokkal együtt elragadtattunk egy messze földeket áttekintő magaslatra, mintha annak a csodálatos hegynek a csúcsán volnánk, ahol egykor a három legbizalmasabb tanítvány Krisztust megdicsőült alakjában látta: a Táboron, a Hegyek Hegyén, amely Galilea napsugaras táján emelkedik. A Feltámadott itt így szól a tanítványaihoz: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön”, s apostolokként kiküldi az övéit a világ minden országába.

Márknál hiányzik a külső drámai események kerete. Helyébe belső drámaiság lép. Látjuk, amint az asszonyok az angyallal a sírnál való találkozásuk után elmennek abba a helyiségbe, ahol a tanítványok együtt vannak. Ez a vacsorázó-terem, a lábmosás és az utolsó vacsora színhelye. Az ősrégi szent hely a Sion hegyén, az emberiség szellemi történetének központja a távoli múltban vesző szent ős-idők óta. Ebben a teremben folytatódik a húsvéti történet. Itt jelenik meg a Feltámadott a tanítványok körében és amikor szól hozzájuk, szemükre veti keményszívűségüket. S bár eleinte értetlenül álltak szemben nemcsak a húsvéti üzenettel, hanem magának a Feltámadottnak a szavaival is, most már hordozóivá válhatnak annak a kozmikus impulzusnak, ami Krisztus feltámadásával jött el a világba. Bár egy ház belsejében vannak, most átélik, hogy szemük láttára égi magasságokba viszik fel Őt. A mennybemenetel sejtelme fogja el őket a bezárt szobában.

Kezdjük felfedezni a szinoptikusan egybetartozó húsvéti történetek ősképszerűségét: Máté a hegycsúcsra vezet, Márk ellenben, -beszámolója kozmikus telítettsége ellenére- a ház belsejébe.

A Lukács evangéliumban, -ellentétben Máté drámaiságával- csodálatosan nagy bensőségesség érezhető. A kívülről belülre való átmenet, ami az első két evangéliumban történik meg, itt elmélyül. Már az Enneuson menő két tanítvány történetében is -melyet a sírnál való jelenet után iktat be- döntő fontosságú ez az átmenet. Hiszen a tulajdonképpeni, felismerő találkozás a Feltámadottal a két tanítvány számára is csak ebben a pillanatban következik be, mikor útjuk végén már beléptek a ház belsejébe és a naplemente szürkületében, a csendes házban asztalhoz ültek. A kívülről belülre való átmenet motívuma folytatódik. Siető léptekkel térünk vissza a két tanítvánnyal még aznap este Jeruzsálembe, s velük együtt lépünk be a vacsorázó-terembe, ahol a tanítványok együtt vannak. Tanúi vagyunk annak, hogy a Feltámadott egyszerre csak megjelenik a tanítványok körében és eszik-iszik, hogy egyesüljön velük a szent vacsorában. A sírnál folyó előjáték után, -mint Márknál, Lukácsnál is- a ház belseje a tulajdonképpeni húsvéti találkozás színhelye. Csakhogy a belső síkra áthelyezett dráma jelenetei Lukácsnál inkább lelki jellegűek és úgy vannak elrendezve, hogy gazdagabb kibontakozást tesznek lehetővé.

János a húsvéti jelenetek rendkívüli gazdagságát vonultatja fel előttünk. Már a sírnál folyó előjáték is egész drámává tagozódik. Mária Magdolna a sírhoz érkezik. Semmiféle angyallal való találkozás nem enyhíti megdöbbenését az üres sír láttán. Visszafelé is megteszi a hosszú utat, míg csak a tanítványokhoz nem ér. Két tanítványt nagy nyugtalanság fog el és futva teszik meg az utat az egész városon keresztül a sírig.. De előttük is csak az üres sír áll. Semmiféle szellemi alak nem mutatkozik. A megoldhatatlannak tűnő rejtéllyel kell tovább élniük: némán térnek vissza a conaculumba. Mária Magdolna egyedül áll a sírnál. Addig már több felvonása játszódott le a drámának, mint ahogy ezt a középkori húsvéti játékokban drámaian elő is adták. Csak most, mikor másodszor áll a sírnál, nyílik meg lelke a jelenlévő szellemi alakok számára. S az angyalokkal való találkozásból születik meg a Feltámadottal magával való első találkozás. És most ismét megtörténik -most azonban már megnövekedett tartalommal- az átmenet kívülről belülre.

Ismét a conaculum templomszerű belsejébe érkezünk s a tanítványokkal együtt átéljük, amint a Feltámadott körükben megjelenik. A belső jelenetek olyan gazdagsága bontakozik ki előttünk, hogy végül rájövünk, hogy a tanítványok húsvéti kapcsolata a Feltámadottal, a húsvét vasárnapon kívül egy egész szent időszakra kiterjed. Az első húsvéti megjelenések után egy héttel,

177

a hitetlen Tamás, Krisztus testének érintésével győződhet meg testi feltámadásának tényéről. De ezzel még korántsem ért véget János húsvéti jeleneteinek sora. A kívülről befelé vezető lépés most megfordul. Ismét kivezet bennünket az evangélium. A belső jelenetek után most egy sor olyan jelenet következik, amely mind Galilea szabad ege alatt játszódik. A tanítványok egyszerre csak a Genezáret tavához kerültek. Éjszaka véghezviszik a csodálatos halászatot. Kora reggel a kéklő tenger partján megjelenik előttük a Feltámadott fénylő alakja. Közös szent étkezés egyesíti őket. Azután háromszoros komoly kérdést intéz Péterhez, végül rejtélyes szavakkal megadja tanítványainak a távoli jövőbe nyúló apostoli megbízást.

Most már átlátjuk az evangéliumok összkompozíciójának egyik fontos oldalát. A sírnál játszódó előjátékot követő jelenetek, ha Mátétól Jánosig haladunk, a három alapvető táj ősképén vezetnek át bennünket: a hegyen, a házban, és a tengernél. Látszólag tájmotívumok vonulnak el előttünk. Valójában lelki területek nyilatkoznak meg itt, amelyeken a léleknek át kell haladnia, ha találkozni akar a Feltámadottal. Az egész evangélium adja meg az első képszerű utalást a Feltámadott szférájára.

Az angyalok a sírnál

Vegyük most szemügyre a sírnál lejátszódó első húsvéti jelenetet úgy, ahogy az a négy evangéliumban különbözőképpen megjelenik. Ha az evangéliumok szövegét egészen részletes pontossággal olvassuk, akkor itt a legmegdöbbentőbb különbségekbe ütközünk, melyek először megoldhatatlan ellentmondásként hatnak. Ezek a látszólagos ellentmondások azonban a legtanulságosabb perspektívákat nyitják meg előttünk, ha nem oldjuk fel őket elhamarkodottan gondolatilag, hanem engedjük, hogy szemléletes képekké sűrűsödjenek.

Egyáltalán nincs úgy, hogy azt a legtöbb biblia olvasó gondolja, tudniillik, hogy a húsvéti történetek mind a négy evangéliumban egybehangzóan, az angyalokkal a sírnál való találkozással kezdődnek.

Mit látunk Máténál? Az asszonyok közelednek a sírhoz és a reggeli szürkületben -az első hajnalpír mutatkozik az égen- hirtelen erős rémület fogja el őket, mert a földrengés, amely úgy látszott, hogy már egy napja elcsitult, újra kitör. Az asszonyok útja a földrengés által egymásra dobált sziklatömbök között vezet át. S azután úgy tűnik, mintha egy hatalmas villám széttépné az érzékek világának függönyét. Mikor a sírhoz érkeznek, egy lenyűgöző fényességű szellemalak ragyog fel előttük: „A szombat végén pedig a hét első napjára virradólag, kiméne Mária Magdolna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt. És ímé nagy földindulás lőn, mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből és odamenvén, elhengeríté a követ a sír szájáról és reá üle arra. A tekintete (német szövegben: az alakja) pedig olyan volt, mint a villámlás és a ruhája fehér, mint a hó”. Miután ezen szellemi jelenség villáma az őröket a földre terítette, az angyal az asszonyokhoz szól. Átvillan lelkükön a húsvéti titok első megsejtése és átveszik a tanítványok számára az utasítást, hogy menjenek Galileába.

Az evangéliumok alapját képező érzékfeletti világnézet a földrengést nem mechanikus természeti jelenségként, hanem érzékfeletti erők és lények hatásaként ábrázolja. Nem engedi meg, hogy azt gondoljuk: a körös-körül megrázkódó sziklakőzet véletlen mozgása hengerítette el a sír bejáratát elzáró tömböt. Az asszonyok lelkével látjuk az angyali hierarchia világából való, egyik hatalmas lény közreműködését. Egy angyal -aki úgy néz ki, mint a villám és a hóvihar erői- száll le az égből, hogy maga hengerítse el a követ a sírtól. Fontos, hogy az asszonyok észreveszik az angyalt, mikor még kint állnak a sír előtt. A látás állapota, amibe kerülnek, ahhoz a külső észleléshez kapcsolódik, hogy a zárókő elhengerítése szabaddá tette a sír bejáratát.

Ha pontosan olvassuk az evangéliumokat, felfedezzük, hogy az érzékfeletti élményeket sohasem csak pusztán elbeszélik, hanem lélektanilag mindig a legalaposabban meg is indokolják. Az evangéliumban sincs az embereknek egyszerűen minden ok nélkül érzékfeletti élményük. Mindig úgy van, hogy egy pontosan meghatározott, erősen ható érzés tölti be lelküket és ez váltja ki a látást. A Máté evangélium leírása szerint a földrengés miatti rémület az, ami amúgy is

178

megrendült lelküket megrázkódtatás-szerűen a tisztánlátás állapotába hozza. Döbbenetes rémületük okozza, hogy a sziklakőzet szétrepedésekor egyszeribe már nemcsak a külső folyamatot, hanem az érzékfeletti lényt, a földrengés angyalát is észlelik. A rémület folytán válik lelkük látóvá, a történés érzékfeletti oldala számára.

A Márk Evangélium mind a tér és idő szempontjából, mind pedig benső szempontból másképp ábrázolja az asszonyoknak az angyallal való találkozását. Az asszonyok a sírhoz vezető úton nagy gondban vannak, hogy hogyan tudnak majd bejutni a súlyosan elzárt sírba. De mikor céljukhoz megérkeznek, legnagyobb meglepetésükre azt látják, hogy a követ elhengerítették. A sír bejárata nyitva áll előttük. Nagyon elcsodálkoznak. A kérdés, amellyel érkeztek, megoldódott, és hogy így oldódott meg, az előkészíti őket arra, hogy még további, talán nagyobb meglepetések is várnak rájuk. „Mert a kő felette nagy vala” kifejezéssel érzékelteti Márk az asszonyok lélegzetelállító csodálkozását, amit így mi is elevenen átélhetünk. Az asszonyok belépnek a sír belsejébe, s itt a sötétből, ragyogó fény sugárzik feléjük. Jobb felől egy angyali alakot látnak hosszú fehér ruhában. Az angyal, akit mint ifjút ír le az evangélium, megjelenti az asszonyoknak a feltámadást és átadja a tanítványok számára az utasítást, hogy menjenek Galileába.

Az angyal-élmény nem a sír előtt éri az asszonyokat, mint Máténál, hanem a sír belsejében és valamivel későbbi időpontra esik. S míg Máté a megjelenő angyali lényt „ az Úr angyalának” nevezi, ami héberül úgy szólna, hogy „Jahve angyala”, Márk egy „ifjúról” beszél, aki a sír jobb oldalán ül. Egészen más lelkiállapotba kerülünk. De más az a lelki erő is, ami a látást kiváltja. Ezúttal nem a rémület, hanem a csodálkozás. Először azt kell gondolnunk, hogy itt az evangéliumok közötti különös ellentmondásra találtunk.

A Lukács evangéliumban az asszonyok megint egy jó darabot haladnak előre, mielőtt bekövetkezne az az élmény, ami az érzéki észlelés területéről az érzékfelettibe vezet át. A külső események fonalát azon a ponton veszi fel, ameddig azok Márknál kibontakoztak: az asszonyok a sírhoz érkeznek, a követ a bejárattól elhengerítve találják és bemennek. Most azonban lelki pillantásuk nem találkozik azonnal egy szellemi lénnyel. Keresik Jézus holttestét. S minél tovább keresik, annál szomorúbbak és nyugtalanabbak lesznek, hogy nem találják. Minden felfoghatatlan rejtély előttük. Mikor a lelküket eltöltő tanácstalan gyász és felindulás a tetőpontjára hágott, akkor nyílik meg szemük a jelenlévő szellemi lények számára. „És lőn, hogy mikor ők e felett megdöbbenének (a német szövegben: aggódtak), ímé két férfiú álla melléjük fényes öltözetben. Ők megrémülvén, a földre vetették orcájukat” (a német szövegben: a szemüket).

Márk ábrázolásával szemben az asszonyok itt ismét jó néhány lépéssel beljebb hatoltak a sírkamrába és már jó ideje bent vannak. Most nem a földrengés okozta rémület, sem a nyitott sír feletti csodálkozás az, ami a látást kiváltja, hanem az üres sír miatti aggódó tanácstalanság. Az a lelki felindulás, ami az érzéki észlelés fátylát fellebbenti, itt egészen más és tudatosság szempontjából előrehaladottabb. Most meglepő módon két angyali lény mutatkozik előttük, és „Jahve angyala” és „az ifjú” helyett megjelölésük most „két férfiú fényes öltözetben” (a német szövegben: fehér öltözetben).

Érezzük most már, hogy az evangéliumok közötti ellentéteknél a véletlennek semmi szerepe nincs, hanem azok meghatározott törvény szerint haladnak előre evangéliumról evangéliumra. Az angyallal való találkozást leíró jelenet olyan következetes átváltozáson, olyan mélyértelmű metamorfózison megy át, hogy sejteni kezdjük: a négy evangélium itt az ellentmondások nyelvezetével egészen különleges titkokra akarja felhívni figyelmünket. Ez még nagyobb mértékben tapasztalható, ha áttérünk a János evangéliumra.

Itt Mária Magdolna egyedül érkezik a sírhoz. Bemegy és üresen találja. A külső folyamat megint ott kezdődik, ameddig az előző evangéliumban kibontakozott. Hogy milyen érzéseket váltott ki Mária Magdolna lelkében a földrengés, a nyitott sír és az üres sír, az itt nem jut kifejezésre. Rájövünk, hogy a negyedik evangéliumban olyan élményekről van szó, amikre csak egy későbbi időpontban kerül sor. Mária Magdolna elhagyja a sírt anélkül, hogy angyallal találkozna. Az egész városon keresztülmegy, hogy eljusson a tanítványokhoz. Péter és János a sírhoz fut és vele együtt még az üres sír tátongó mélyére. Bár az evangélium egyenesen nem mondja, mégis megegyezik a János evangélium szellemével, ha úgy képzeljük, hogy a tanítványok

179

élménye a nyitott sírról kozmikus méretűvé fokozódott. A sír helyén a földrengés ismét felnyitott egy mély szakadékot, ami Jeruzsálem arculatának Salamon által betemetett ősrégi hasadékához tartozott. (Lásd: Casaren und Apostol - Császárok és apostolok 194. és 205. old.) A tanítványok tehát nemcsak az üres sírba, hanem egy félelmetes szakadékba tekintenek bele. Emberiség szinten és az egész emberiség történetében egyedülálló módon átélik azt, hogy a „szakadék szélén állnak”. Tanácstalanul hagyják el a helyet. Mária Magdolna egyedül marad. Nem szabad elfelejtenünk, hogy most már az eseményeknek jóval későbbi időpontjánál tartunk. Mária Magdolna sír, szeme könnybe lábad. Kiomló könnyeit már nemcsak a rémület, a csodálkozás és a tanácstalanság okozza. Azért sír, mert teljesen átadta magát gyászoló szeretetének az iránt, akit tőle elragadtak. Hiszen lényegesen több történt annál, mint hogy Jézus meghalt. Mindazok a csodás és rejtélyes események, amelyek Nagypéntek sötét, déli órája óta történtek, határozatlan kozmikus nagyságú sejtelmeket ébresztenek Mária Magdolna lelkében, melyek révén sohasem sejtett világossággal áll előtte annak a lénynek a nagysága, aki a halálon átment. És minél inkább érzi nagyságát, annál túláradóbb a szeretete. Ez a szeretet az, ami lelki szemeit megnyitja. Míg fizikai pillantását könnyek fátyolozzák, sírás közben felébred szellemi látása és két alakot vesz észre. Ezek azonban nem olyanok, mint akiket a Lukács evangélium ír le. Két angyalt lát fehér ruhában, az egyiket fejtől, a másikat lábtól azon a helyen, ahova Jézus testét fektették. És bár a szeretett holttestnek nyomát sem találja, szellemi élménye most ünnepélyes módon pontosan megmutatja neki azt a helyet, ahol feküdt. A két angyal így szól hozzá: „Asszony, miért sírsz?” Ebben a pillanatban, amikor összeszedi lélekjelenlétét, hogy válaszoljon, az élmény új, jelentős állomása következik be. Megfordul és lát valakit állni a sír előtt, ott, ahol Arimátiai József kertje van. Nem ismeri fel, hogy Jézus az, aki ott kint áll és a kertész alakjában jelenik meg előtte. Már meg akarja kérdezni, nem tudná-e megmondani, hova tűnt Jézus holtteste. Ekkor Jézus ugyanazokat a szavakat intézi hozzá, mint előbb az angyalok: „Miért sírsz?”

Különösen fontos, hogy éppen ezen a helyen bensőségesebb megértést tanúsítsunk az érzékfeletti jelenet egyes részletei iránt. Sem az angyalok, sem a Feltámadott nem beszélnek emberi szavakkal. Csak a lelkileg, belsőleg hallottakat adja vissza az evangélium emberi szavakkal. A szavak, amelyek igazából elhangzanak, sokkal mélyebbről származnak. Amikor emberi szavakba öntjük őket, csak remélhetjük, hogy ráérzünk a belső hallásra, amelyből származnak.

A János evangéliumban az angyalok kérdésének benső hallása eredményezi azt az újabb szellemi találkozást, ami által Mária Magdolna a tulajdonképpeni húsvéti észlelés első hordozójává válik. A sír előtt álló alak mintegy az angyalok szájából veszi ki a szót.

Fontos, hogy az, akit Mária Magdolna az angyalok észlelésének folytatásaként lát, kimondottam emberi alak. Ha az evangélium azt mondja: azt hitte, hogy a kertész, akkor ezt nem úgy kell felfognunk, mintha Mária Magdolna tévedett volna. Jézus valóban kertészként jelenik meg neki. A középkori festők, mikor a Feltámadottat kertészként ábrázolták, találóan adták vissza a Mária Magdolna lelkében megjelenő imaginációt. Az észlelt lelki képnek messzeható értelme van: a Feltámadott valóban egy új kert kertésze, egy új növényzet ültetője és gondozója a Földön.

A kertész meglátásakor újra erősen feléled a szerető lélekben a remény és a vágy. Talán vissza tudja hozni az elveszettet az, aki előtte megjelenik. A Krisztus iránti szeretet az előbb még könnyeket csalt a szemébe. Most ugyanez a szeretet megvilágítja a lelkét. Ebben a pillanatban érzi, hogy nevén szólítják és felismeri, hogy Krisztus az, aki a tavaszi kertben előtte áll. Valóban azt találta meg ismét, akit elragadtak tőle. Kinyújtja kezét, hogy átölelje. De most felhangzik felé a szigorú szó: „Noli me tangere!” „Meg ne érints engem!” Még nem teljesedett be a húsvéti misztérium. Ami a sírnál történik, az a tulajdonképpeni teljes húsvéti találkozások tornácán folyik még. Teljes szellem-testi megnyilvánulásában csak akkor élik majd át a Feltámadottat, amikor véget érnek a külső jelenetek és elkezdődnek a belső jelenetek a tanítványok körében.

Gazdagon vezeti tovább a János evangélium a sírnál játszódó húsvéti előjáték metamorfózisát. Azok a mélyértelmű változások és gazdagodások, amiket akkor látunk, ha végig követjük az angyalokkal való találkozást az első három evangéliumban, itt elnyerik betetőzésüket. A földrengés miatti rémület, a nyitott sír feletti csodálkozás és az üres sír láttán való aggódó tanácstalanság után most a szeretet könnyei azok, amik Mária Magdolna lelkét az angyalok számára

180

látóvá teszik. A reménykedő, vágytól csillapodó könnyek váltják ki aztán azt a látást, ami az átmenetet adja az angyalok tornácáról a tulajdonképpeni húsvéti templomba.

Hierarchiák

Mindegyik evangélista jellegzetesen másképpen nevezi az angyalokat, akikkel az asszonyok a sírnál találkoznak. És nem szabad azt hinnünk, hogy „Jahve angyala” Máténál, „az ifjú” Márknál, „a két férfi” Lukácsnál és „a két angyal” Jánosnál tetszés szerint váltakozó módon, de mégis mindig ugyanazon érzék feletti tényállás megjelölésére szolgál. Az evangélisták a sír-jelenetnél alkalmazott angyal-nevek tekintetében is hűek maradnak önmagukhoz. Márknál még egyszer előfordul az „ifjú”, éspedig a húsvéti történetek előtt, és hasonlóképpen Lukács is beszél másodszor is a két „fehér ruhás férfi”-ról, mégpedig a tulajdonképpeni húsvéti jelenetek befejezése után.

A Getsemáné kertbeli elfogatásnak Márknál található leírásában, egy pillanatig már látható volt ugyanaz az ifjú, aki később az asszonyoknak a sírnál megjelent. „Egy ifjú pedig követé őt, akinek testét csak egy gyolcs ing takarta” (a német szövegben: volt ott egy ifjú is fehér ruhában) és „meg akarták fogni azt az ifjút, és ő otthagyta az ingét, meztelenül elszaladt tőlük”. Csak materialista előítéletből fogták fel ezt a jelenetet mindig külső, testi jellegűnek. Érzék feletti történésről van itt szó, ami teljesen világossá válik annak számára, aki a metamorfózis iránti eleven érzékkel az evangélium egészét veszi szemügyre. Ugyanaz a fehér-ruhás ifjú jelenik meg Nagycsütörtökön éjszaka és húsvét reggel, bár mindkét esetben teljesen különböző hangulati háttér áll mögötte.

A két fehér ruhás férfit Lukács másodszor nem az evangéliumban, hanem az apostolok történetében, Krisztus mennybemenetelének ábrázolásakor említi. Mikor a tanítványok előtt kialszik a Feltámadott isteni Napja, mert „felhő fogá el őt szemeik elől”, két ember áll meg mellettük fehér ruhában és így szól: „Galileabeli férfiak, mit állotok, nézve a mennybe?” A feltámadás napfelkeltét megelőző hajnalpírban a két „férfi” az asszonyoknak jelenik meg. Mikor ez a Nap újra láthatatlanná válik, a tanítványoknak jelennek meg.

Mint ahogy a sírjelenet metamorfózisán keresztül az elsőtől a negyedik evangéliumig világosan felismerhető utat teszünk meg, -kívülről, a földrengés körzetéből a sír legbelsejébe, tehát egy külső jelenettől egy belső jelenethez- ugyanúgy a fokozatok világosan felismerhető sorozatán is át kell haladnunk, ha köztük különbséget téve, be akarunk hatolni azokba a látszólagos ellentétekbe, melyeket a négy-féle angyal-jelenet tartalmaz.

A Máté evangélium ábrázolása szerint az asszonyok egy érzékfeletti alakot éltek át, aki nekik a természet világából, a megmozdult elemek birodalmából nyilatkozott meg. A földrengésben egy rendkívül erős szellemi hatalommal találkoztak. Ez az érzékfeletti élmények egyik fokozata, ami az emberiség történetében egyszer már fontos szerepet játszott, mégpedig a Sion hegyen történt kinyilatkoztatáskor, ami Mózesnek jutott osztályrészül, amikor kivezette népét Egyiptomból. Mózeshez olyan isteni erő szólt, amely a vulkanikus természet folyamataiban működött. Isten a Sion hegyen földrengés, tűz, füst, villámlás és mennydörgés közepette szólt. Ugyanebből a szférából lépett Jehova angyala húsvét reggelén az asszonyok elé.

Ha ezután a két középső evangéliumon át továbbmegyünk a János evangélium ábrázolásáig, azt látjuk, hogy Mária Magdolna ott, ahol előzőleg a holttest volt, fejtől és lábtól két tulajdonképpeni értelemben vett angyali alakot vesz észre. Ekkor azonban Jánosnál, a lelki élmények metamorfózisa során azonnal egy második szellemi találkozás következik: az angyalpárt a kertész emberi alakja váltja fel. Az első evangéliumban magasabb hierarchikus hatalmaktól indultunk el, most az angyalokhoz és végül magához az emberhez érkeztünk. A sír-jelenet ábrázolása a négy evangéliumban, meghatározott hierarchikus rendfokozatokon át, valóban az ember ősképéig vezet el bennünket.

Az angyali hierarchiák lényeinek fokozatos világában, melyben a teremtmények a kövek, a növények, az állatok és az emberek után felfelé folytatódnak, az ember fölött az angyal a következő fokozat. Az angyalok azok a hierarchikus lények, akik legközelebb állnak az emberhez. Az ő

181

feladatuk, hogy az egyes emberek sorsát irányítsák. Minden embernek megvan az angyala. Az ember fogadhatja nyitott lélekkel azt az isteni vezetést, ami az angyal révén sorsában hatni akar, de el is idegenedhet angyalától és akkor tévútra kerül. Az angyalok feletti szféra az arkangyalok szférája. Az ő feladatuk, hogy -mint reálisan létező népszellemek- a népeket vezessék. Minden népnek megvan a saját individuális géniusza, aki sorsának értelmét meg szeretné szabni. A következő hierarchikus fokozat az Ős-erők vagy Archai-ok. Ők azok a szellemi erők, akiknek feladata már nem az, hogy egyes embereket, sőt nem is egyes népeket, hanem hogy egész korokat vezessenek. Az ő feladatuk, hogy mindig újabb lökést, újabb impulzust adjanak a fejlődésnek. Forradalmian lépnek fel, mikor új mozgalmat, új áramlatot hoznak az emberiség sorsának folyamatába. Mikor új korszak kezdődik, akkor abban egy új korszellem hatása nyilvánul meg, egy új Ős-erőé, aki elődjét felváltotta. Az Archai-ok akaratjellegű, fiatalító lények, akik mikor megjelennek, valami újat, frisset, még el nem használtat hoznak be a világba. Az Ős-kezdetek síkja felett van az Exusiák, a teremtő szellemek síkja, akiket az Ó-testamentum Eloháknak nevez. Ők azok a szellemi erők, akik teremtően és formálóan hatnak a természet világában. Róluk beszél a Biblia kezdete, mert az ő teremtő és alakító tevékenységük folytán lépett be földi planétánk jelenlegi fizikai létébe. A leghatalmasabb az Elohák között Jehova, az Ó-szövetség Istene, aki a Sinai hegyen mennydörgés és villámlás közepette Mózesnek is kinyilatkoztatta magát.

A húsvéti evangéliumok négy-félesége az angyalokkal való találkozás különböző ábrázolásai révén átvezet bennünket az Exusiák, az Archai-ok, az Arkangyalok és az Angyalok szféráján le, egészen az emberekig. Az Elohák világa a földrengés angyalán keresztül válik számunkra láthatóvá, akit az evangélium, mint egy villám-nyalábot ábrázol és Jehova angyalának nevez. Az ifjú alakján keresztül, aki Márknál az asszonyoknak megjelenik, megsejtjük az Archai-i szféráját, akik ifjakként hozzák be az emberiség sorsába az új impulzusokat.

A történelem nagy menetét tekintve azt mondhatnánk: Máté ábrázolása szerint az asszonyok húsvét-hajnali élményük révén a Mózes-i fokozatnak felelnek meg. Márk ábrázolása szerint az Illés-i fokozatnak. Ugyanazon a hegycsúcson -a Hóreb Sinai csúcsán- ahol egyszer Mózes részesült az isteni kinyilatkoztatásban a tomboló elemek szférájából, Illés is átéli az elemek száguldó viharát. De nem a földrengésben, nem a tűzben, sem a villámló viharban nem beszél hozzá Isten. Illés már nem találja ott meg Istent, ahol Mózes még megtalálta. Egy bensőbb szférába kell belehallgatóznia. A „halk, lágy susogás”, melyben az Istenség beszél hozzá, a bensőségesség hangja, amely akkor válik hangossá, mikor a lelket a megfiatalító erők, az Archai-ok, a „Személyiség Szellemei” megérintik. S így maga Illés is úgy áll kora előtt lelki tűzjelként, mint egy emberré vált Ős-kezdet.

A „két fehér ruhás férfi” révén, -akikről Lukács beszél- az Arkangyalok szféráját élhetjük át. Az a három férfi, aki egykor Hanre tölgyesében az isteni üzenet hírnökeként Ábrahámot meglátogatta, az összes régi hagyomány szerint Michael, Gábriel és Raphael arkangyal volt. És végül a János evangélium két angyalával a tulajdonképpeni angyali lények emberközelben lévő világa jelenik meg. Mikor aztán a János evangélium nyomán átéljük, hogy az angyali szó visszhangként, kívülről verődik vissza és ezáltal átvezet a kertész látásához, az evangélium levezet a hierarchikus síkról a földi síkra, ami mint legalsó hierarchiához, az emberhez van rendelve.

Már maga a húsvéti prelúdium, a tulajdonképpeni húsvéti események angyali előjátéka, ahogy ez az evangélium egészének csodálatos kompozíciójában megmutatkozik, elénk tárja a húsvéti misztérium hatalmas, átfogó erejét. A húsvéti szféra a kozmikus szférától az emberi szféráig terjed. Lépésről lépésre vezet el bennünket az evangélium a külső, kozmikus térségekben megnyilvánuló szellemi hatalmaktól egyre beljebb, míg sejtve meg nem érezzük annak a szellemi hatalomnak az érintését, aki az emberi bensőben akar élni: „Újong a Föld légköre” és „újong az élet-pulzus az emberben”.

Most már nem mond ellent egymásnak a négy evangélium? Melyik evangéliumnak van igaza? Mind a négynek igaza van. Nem igaz az, hogy csak kissé eltérő szavakkal és nevekkel, de ugyanarról az angyali jelenségről beszélnek. Ha megfigyeljük nyelvüket, amin négy-féle mivoltukban beszélnek, megtudjuk tőlük, hogy amint közeledünk a sírhoz, a szellemi erő egyre újabb koncentrikus körein kell áthaladnunk. Eljutunk oda, hogy a sírt központnak képzeljük el, ami körül szűkebb és tágabb szellemi körök vannak. A szellemi középpontban lehetővé válik a

182

találkozás, a kertész emberi alakjával. A lélek elé lép az Ember ős-képe és átmenetet képez az előkészítő angyali élményektől, a magával a Feltámadottal való teljes kapcsolathoz. A legközelebbi koncentrikus körök az Angyalok, Arkangyalok, Archai-ok köre. A legkülső kör, amin mint egy tüzes övezeten, először kell áthaladni, az Exusiaké. Rétegesen összegyűltek a sír köré, a Krisztushoz tartozó hierarchikus lények. A sírt nem csak földi őrök őrzik, hanem az égi seregek fény-körei is. Ahogy a betlehemi jászol körül összegyűlt az angyalok köre, az egyszerű pásztorok számára láthatóan, úgy vannak most jelen a golgotai sírnál és az asszonyok megrendült lelke látja őket. Csakhogy itt a karácsony kedvességét a legmagasabbrendű kozmikus harc komolysága űzi el. Világméretű drámai harc folyik. A pokol kapuit törik fel. Legyőzik a halált. Egy diadalmas erő kapcsolódik a földi léthez és érezteti hatását a kozmikus környezettől kezdve, egészen az emberi lény legbensőbb belsejéig.

A feltámadott és az angyalok a sírnál

Az asszonyok élményeinek ábrázolásával kezdi mind a négy evangélium a húsvéti beszámolót. Ezek az élmények angyali tornácot jelentik, amelyen át kell haladnunk, mielőtt a tulajdonképpeni húsvéti élmény templomába beléphetnénk. A szó szoros értelmében vett találkozások a Feltámadottal csak ott kezdődnek, ahol a húsvéti élmény hordozóiként a tanítványok váltják fel az asszonyokat. Csak így érthető meg az a rejtélyes kontraszt, ami Mária Magdolna és Tamás húsvéti találkozása között fennáll. Mária Magdolnát kint Arimátiai József kertjében még visszautasítják: nem szabad a feltámadottat megérintenie. Ezzel szemben a vacsorázó-terem belsejében egy héttel később így szól a Feltámadott Tamáshoz: „Nyújtsd ide a kezedet és bocsásd az én oldalamba”. Az asszonyok élményei még egy előkészítő stádiumot ábrázolnak.

De ha bensőségesebben hatolunk be az evangéliumok húsvéti képeibe, lassanként felismerjük, hogy már az is valódi Krisztussal-telítettséget hordoz magában, amit az asszonyok élnek át, hiszen nem csak az angyali környezetet élik át, hanem azon keresztül magával a Feltámadottal is találkoznak.

Hogy ezt megvilágítsuk, még egyszer vissza kell térnünk arra a jelenetre, amelyben Márknál először jelenik meg a fehér ruhás ifjú. A poroszlók, akik a Getsemáné kertben Jézust akarják elfogni, először az ifjút ragadják meg. De rémületükre csak a ruháját tartják kezükben, ő maga kisiklik kezeik közül. Ez egy érzékfeletti folyamatra utal, melynek megértése fontos bepillantást nyújt magának a Krisztus-i lénynek az átváltozásaiba. A lábmosás és az utolsó vacsora estéjén lassanként ismét oldódni kezdett a Krisztus és Jézus közötti szoros kapcsolat. A magasrendű isteni szellem készülődni kezdett arra, hogy túlnőjön azokon az emberi burkokon, amelyekben három évig lakott. Krisztus nagy áldozata, amellyel önmagát áldozza fel a földi teremtésnek, új szakaszába lépett. Mikor Krisztus így szólt a tanítványokhoz: „Vegyétek, ez az én testem, ez az én vérem”, lelke már elkezdte nagy, odaadó szétáramlását. Őt magát nem tudták megragadni a poroszlók és ellenségei. Ő ment a maga útján, miután a Getsemáné elhagyatott magányában fenékig ürítette a poharat. Már ott tartott, hogy az emberré-váláson túlmenően megtegye a következő lépést: a Földdé-válást. Az egész földi léttel kapcsolódott össze, amikor beleáradt földi világunkba.

A poroszlók már csak azt az emberi burkot ragadhatták meg, amiben három évig lakott. Ez a Márk evangélium ábrázolásában, mint egy hirtelen felvillanó imaginációban válik láthatóvá. Az ifjú alakjában, akinek csak a ruháját tartják kezükben a poroszlók, magát a Krisztus-Lényt ismerjük fel. Pontosabban szólva: az ifjú transzparensén keresztül láthatóvá válik Krisztus, aki áldozati halált hal az emberiségért. Az Archai hierarchia egyik lénye -aki Krisztusnak szolgál és vele a legszorosabb kapcsolatban van- lép egy pillanatra a Getsemáné kertben lévő emberek látó szeme elé. De ez a lény nem volna látható, ha ugyanakkor nem volna áttetsző magának a Krisztus-misztériumnak a számára. Így van ez a húsvéti történetekben is. A Feltámadott még nem nyilatkozik meg közvetlenül, őseredeti szellem-testi alakjában. De az asszonyok mégis észreveszik már élményük különböző stádiumaiban: minden alkalommal más angyali transzparensen keresztül mutatkozik meg nekik. Akár a két fehér ruhás férfi, vagy a két angyal fejtől és lábtól: alapjában

183

véve mégis a Feltámadott mutatkozik meg már előttük. Ahol a hierarchikus alakok emberi alakba mennek át, ott érik el a látott érzékfeletti lények áttetszőségük legmagasabb fokát. A kertész is csak kép még, amelyen át kell látni. Mária Magdolna abban a pillanatban válik erre képessé, amikor úgy érzi, hogy nevén szólítják. Ettől kezdve álöltözet nélkül, a legvalódibb alakjában mutatkozik meg a Feltámadott. De fontos, hogy az asszonyok lelkével együtt már megsejtsük őt a megnyilatkozó angyalok alakja mögött. Az, hogy Jehova angyala földet rengető hatalmában mutatkozik meg, tudtunkra adja, hogy a Feltámadott már készülődik arra, hogy a Föld új szellemévé, az új teremtés mozgató erejévé váljék. Mikor ugyanabban az evangéliumban, amelyben az asszonyok a földrengés angyalát átélik, a Feltámadott így szól: „Nékem adatott minden hatalom (a görögben exusia) a mennyben és a Földön”, akkor úgy fedi fel magát, mint aki Jehova angyala, vagyis egy Exusia fokon álló lény által lépett az asszonyok elé. Maga Krisztus az ifjú is: feltámadása révén a leghatalmasabb fiatalító impulzus kerül a régi teremtésbe. És csak Krisztus természetének csendesebb oldalai azok, amik Lukács és János angyali jelenségeiben megmutatkoznak.

Az eddig elmondottakat megvilágíthatja egy pillantás a festészet történetébe. Hogyan ábrázolták a festők a húsvéti történetet? Egészen a késő középkorig csaknem kizárólag olyan képeket találunk, amelyek a Feltámadottat úgy mutatják be, hogy feltöri sírját és diadalmasan kiemelkedik a mélyből a magasba. Esztelenség volna a legcsekélyebb mértékben is kifogásolni ezeknek a képeknek a szépségét és vallásos értékét. De mégis ki kell egyszer mondani, hogy a húsvéti üzenet képszerű tolmácsolóinak sorában ezen túlmenően még egészen más, új műalkotásokra is szükség van. Azok a képek, amelyek a húsvéti zászlóval a sírból felszálló Krisztust ábrázolják, alapjában véve csak a Máté aspektust tükrözik. A sírt feltörő angyal közvetítésén keresztül sejtetik meg velünk a Feltámadottat. Ez a húsvéti eseménynek tulajdonképpen még Mózes-i ábrázolása.

Paradox jelenség, hogy azok az évszázadok, amelyek semmi megértést sem mutattak Krisztus feltámadásának kozmikus oldala iránt, mégis olyan képeket hoztak létre, amelyek a földrengés kozmikus folyamatához kapcsolódnak. Ezek a húsvéti, zászlós Krisztus-ábrázolások a mai napig is érthetetlen dogmatikus elemek. Idegen testként hatnak az emberi tudatra és inkább útjában állnak a húsvétkor történtek megértésének, mert a Feltámadott lényének erői nem alulról felfelé, el a Földtől, hanem felülről lefelé, a Föld felé irányulnak. Csak egészen kivételes esetekben születtek a múltban a feltámadást ábrázoló olyan képek, amelyeket a Lukács-i, vagy a János-i húsvéti történetek értelmében festettek. Ezekhez tartozik például az emmausi jelenet néhány Rembrandt-i ábrázolása, melyeken a Feltámadott a két tanítvánnyal egy asztalnál ül és úgy jelenik meg, mint egy villámnyaláb. Mindenek előtt azonban a Genezáret tó parti húsvéti jelenetet ábrázoló klasszikus Rafael-kép, ami az egyik vatikáni szőnyeg mintájául készült és a londoni Victoria and Albert Múzeumban található. A húsvéti gondolat legnagyobb elmélyítéséhez fog vezetni, ha majd olyan képek születnek, amelyek a Márk, Lukács és János evangélium hierarchikus nézőpontján alapulnak. Különösen a János-i aspektusnak kell az új húsvéti képeket inspirálni, mert ez a kertész jelenségétől, a varázs alól feloldott emberképhez, az embernek Krisztusban és Krisztus által újra helyreállított alakjához hatol el.

A megvilágosodott emlékezet szférája

A Feltámadott szférája utáni tapogatózásban -amennyiben ez a szféra saját bensőnkben megtalálható- segítségünkre van a Lukács evangélium egyik rendkívül értékes konkrét utalása. Ahhoz, amit a két fehér ruhás férfi a sírkamrában az asszonyoknak mond, tartoznak ezek a szavak is: „Emlékezzetek rá, mint beszélt nektek, még mikor Galileában volt”. Ez a felszólítás bensőségesebb változata annak a tanítványokat Galileába küldő megbízásnak, amit az asszonyok az első két evangéliumban kapnak az angyaloktól. Ahelyett, hogy a tanítványokat küldenék Galileába -azt hihetnénk, hogy a külső tájról van szó- őket magukat irányítják az emlékezés szférájába: emlékezetben járják be még egyszer azokat az utakat, amiket Galileában Jézussal bejártak és emlékezzenek vissza arra, amit ott nekik mondott. Az angyallal való találkozás leírása után így szól a Lukács evangélium az asszonyokról: „Megemlékezének ezért az ő szavairól és elmentek a sírtól”.

184

Először úgy tűnik, mintha az asszonyoknak csak most, az angyalok szavai nyomán jutott volna egyszerre eszébe, hogy mindazt, ami történt, Krisztus akkor valóban előre megmondta. Itt azonban egy mélyebb, bensőségesebb titok rejtőzik: ez a húsvéti reggeli érzékfeletti élmény az emlékezési erőhöz, mint lelki szervhez szól. A szellemi erők szabaddá teszik az emlékezés szféráját.

Az, hogy mi emberek megkaptuk az emlékezés adományát, hogy olyan kincseskamrát hordunk magunkban, amelyből ismét elővehetjük életünknek olyan tartalmait, amelyek visszavonhatatlanul a múlt zsákmányává lettek, sokkal nagyobb csoda, mint amennyire ezt tudatosítjuk magunkban. Sőt nagyban hozzájárulunk ahhoz, hogy ezt a kincset magunk rontsuk meg. A fej-jellegű emlékezet kialakításával háttérbe szorítottuk a mélyebben gyökerező, átfogóbb emlékező erőt. Hiszen a német nyelv igen jellemzően azt mondja, hogy „kívülről” megtanulni valamit, míg az „emlékezet” (erinnerung: bensőségessé tevés) elnevezés sokkal bensőségesebb területre utal.

Az emberi élet folyamán világos utalásokat találunk arra, hogy milyen jelentősége van lényünk és sorsunk szempontjából az emlékezetnek. Ehhez tartozik az is, hogy magas korú embereknek, akik külső életükkel kapcsolatban esetleg már gyakran feledékenyek, erősen megélénkül a múltra vonatkozó memóriájuk és egészen gyermekkorukig mindenre sokkal élénkebben visszaemlékeznek, mint életük középső szakaszában. Minél közelebb kerülünk a halálhoz, annál inkább megszabadul az emlékezet a fizikai bilincsektől. Ez már annak a jelzése lehet, amit halálunk után átélünk. A halált közvetlenül követő napokban az embert emlékeinek hatalmas össztablója veszi körül. Ijesztően látóvá válik emlékezetének most már teljesen szabaddá vált „szeme” révén: mindaz, amit éppen most befejezett életében átélt, fenségesen drámai egyidejűséggel és világossággal áll lelke előtt. Ebből meg kel tanulnunk újmódon megérteni és értékelni azt az elképzelhetetlenül nagy csodát, amit emlékezőképességünk révén lényünkben hordunk.

A szellemre ébredő emlékezés motívuma halkan, de jelentőségteljesen belejátszik a Lukács-i húsvéti történetbe. Mintha az angyalok -a két fehér ruhás férfi- különös fénnyel gyújtanák fel az emlékezést az asszonyok lelkében. A Krisztus szavaira való emlékezés, több mint puszta visszapillantás a múltban átéltekre. A jelen fénye él benne. Az asszonyok úgy érzik, mintha a jelen pillanatban egy előttük álló lénnyel találkoznának.

Hasonló a helyzet az Emmaus felé útban lévő két tanítványnál. Ég lelkükben az emlékezet. Átvérzik a égő fájdalom azokon a képeken, amelyekkel az utóbbi napok megrendítő, rejtélyes eseményeire visszatekintenek. S ekkor bennük is a közvetlen jelenben történő észlelés jellegét ölti fel az emlékezés. Úgy tűnik nekik, mintha valaki mellettük menne és beszélgetne velük. Ennek a harmadiknak a beszéde újabbakat, világosabbakat fűz fájdalmas emlékeikhez: a szent írások szavai, magának Krisztusnak a szavai jutnak eszükbe, mintha hályog esnék le a szemükről. Végül az asztalnál egy pillanatra teljesen látókká válnak: látják magát a Feltámadottat.

Az emlékezőerőben egy belső látóképesség működik. Ez az erő jelenlegi állapotában az egykori tisztánlátás összezsugorodásának produktuma. De egyben egy új tisztánlátás csírája is. Ha helyesen használjuk és gyakoroljuk, látóvá válhatunk az érzék feletti világ számára. Ez egykor majd fontos lesz a halottakkal való együttélés szempontjából. Önmagától adódik, hogy az, aki egy hozzá közelállót gyászol, az őket összekötő közös emlékekben él. Ha ezt az ember tudatosan és hűségesen gyakorolja, nem lesz ritka eset, hogy az emlékezés ereje nem remélt jelenlegi, sőt talán állandó találkozásokhoz fog vezetni. A bensőleg megerősített emlékezés révén a földi embernek lehetősége nyílik arra, hogy a szeretett lelkeket a másik világból idehívja. Az emlékezés a szellemi „idevezetés” erejévé válhat.

Ez a kulcsa a tanítványok legfontosabb húsvéti élményeinek a következő negyven nap alatt. Mikor a tanítványok együtt voltak a vacsorázó-teremben és elmerültek a három év nagy emlékeibe, egyre-másra az Úr szavai és tettei jutottak eszükbe annyira újként és olyan megdöbbentően közvetlenül, mintha csak most mondaná nekik, vagy most tenné őket a szemük láttára. Akkoriban majdnem mindent átaludtak, most minden egyes emlék olyan volt, mint egy felébredés, ami villámként járta át lelküket. És éppen ez nyitotta fel szemüket a Feltámadott számára. A valószerű

185

emlékezés ereje hívta őt körükbe. Ő volt az, aki az emlékezetben felidézett szavakat fokozott fényben kimondta előttük és a felidézett cselekedeteket fokozott szellemi erővel véghezvitte előttük. Általa nőtt a csak most valóban tulajdonukká váló emlékek kincse a kinyilatkoztatások egész világává.

A megvilágosult emlékezet szférája szempontjából különös fontosságú az a motívum, amivel az emmausi elbeszélésben találkozunk, mikor a két tanítvány úgy érzi, mintha valaki menne mellettük. Ez az élmény, hogy a szellemi világból előlépő alak szegődött hozzánk kísérőként, egykor majd általánosabb jelentőséget nyer az emberek számára.

Ennek a kísérő-élménynek két fajtája van. Az egyiket klasszikusan ábrázolja Goethe a Faustban. Ott Mefisztót látjuk, mint az ember sötét kísérőjét, aki oda juttatja, hogy az élet útvesztőiben eltévedjen. De ha az ember az isteni felé fordul, akkor megérezheti maga mellett a fényes kísérőt is: úgy fogja érezni, mintha saját angyala menne mellette. Az angyali jellegű kísérő-élmény klasszikus kifejezését az ótestamentumi Tóbiás legendában találjuk: Rafael arkangyal mellett és kezét fogva biztonságosan járhatja útját az ifjú Tóbiás.

A jövőben az emberek oldalán jávó fényes alak egyre többször fog átlátszóvá válni a Feltámadott számára. Ravennában Sanct Apollinaris Nuovo szép régi templomában a középhajó falán, magasan fent, evangéliumi mozaiksor húzódik. A legtöbb jelenet Jézust egy másik személlyel együtt ábrázolja, aki hosszú fehér ruhában kissé oldalt, mögötte áll. Mintha földi életének képeibe is mindig bevetődne már a húsvét egyik sugara, itt Jézust már az az angyal kíséri, aki húsvét reggelén az asszonyoknak meg fog jelenni.

A húsvéti kísérő titka belecsendül végül azokba a szavakba is, amit a Feltámadott a galileai tó partján Péternek mond: „Amikor ifjabb valál, felövezéd magad és oda mégy vala, ahová akarád, mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet, más övez fel téged és oda visz, ahová nem akarod”.

Az emlékezőerők szövedéke a kitartó gyakorlás és átlelkesítés révén megsűrűsödik, miáltal szervek képződnek benne a szellemi érzékelésre, ami a közvetlen jelenben, vagy esetleg még utat mutató jövőbelátó sejtelmek formájában is beszél az emberhez. Az emlékezéssel egyszersmind a lelkiismeret szava is újjáalakul az emberben. Míg a korábbi ösztönös lelkiismeret, a visszafelé irányított emlékezéssel karöltve, főképp az elkövetett hibák felismerését eredményezte, az újjászületett lelkiismeret az ember oldalán haladó segítő és tanácsadó erő szerve lesz. A szellemre ébredt lelkiismeret révén az ember állandó kapcsolatban lehet a húsvét reggel angyalával és rajta keresztül a Feltámadottal. A Feltámadott az emberi sors valódi uraként fog megnyilatkozni és azt a „másikat”, aki az ember mellett megy, felövezi és vezeti az embert, Krisztus kezeként fogjuk érezni. Nem úgy lesz, hogy annak, aki ilyen élményekhez jut, kevésbé nehéz sorsot kell majd átélnie. De ha megtanulja, hogy minden kivívott önállósága és szabadsága mellett hogyan engedje mégis, hogy az angyala vezesse, akkor olyan erőhöz jut és olyan biztonságot ér el, hogy a nehéz sorsot is elviseli és úrrá lesz rajta. Életünknek ez az állandó kapcsolata a húsvéti valósággal akkor a nyugalom és biztonság valódi forrása lesz: mellettünk áll a Feltámadott, mint „földi létünk vigasztalója”.

Ezért nem szabad azt gondolnunk, hogy emlékezetünk olyan része lényünknek, ami felett csak mi rendelkezünk. Isteni erők belenyúlása ez emberi természetünkbe. Hiszen halálunk után is beburkol bennünket egy darabig, hogy leélt életünk nagy, ítélkező, isteni tükrét elébünk tartsa. Emlékezetünk könyvét tulajdonképpen már életünk folyamán is az arkangyali szférából kezelik. Abban a szférában, amelynek emlékezetünk révén válunk részesévé, azok a lények uralkodnak, akikhez a két fehér ruhás férfi is tartozik. Ezért van az, hogy ha emlékezetünket áhítattá alakítjuk és és lelkünket szent tartalmakba való rendszeres emlékező elmerüléssel és átélt élményeinkre való visszapillantással gyakoroljuk, akkor megadatik nekünk, hogy segítő angyali erőket vonzhassunk magunkhoz és általuk lassanként látóvá váljunk a Feltámadott számára.

Mikor ezekhez a titkokhoz közeledünk, a Feltámadott szférájába vezető egyik legjelentősebb utat találjuk meg, éspedig azt, amit éppen a Lukács-i húsvét hangulat fed fel előttünk. Lukács evangélista, Pál tanítványa lévén, képes volt arra, hogy éppen ezeket a meghitt utakat mutassa meg, amelyek az éteri Krisztus kinyilatkoztatásához vezetnek. Pál és Lukács

186

Krisztus-i teológiájának egyik fő ütőerét érezzük meg abban a mondatban, amely mindkettőjüknél egybehangzóan szerepel, mikor az úrvacsora vételéről beszélnek: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Ezt a Krisztus-i igét semmi esetre sem szabad az ellaposodott „fej-emlékezetre” vonatkoztatva értelmezni. A görög anamnesis (emlékezés) szó még a német erinmerung szónál is mélyebbre hatol be az ember érzékfeletti lényébe. A mondatnak inkább így kellene hangzania: „Ezt cselekedjétek a rám való emlékezés gyakorlásaképpen”. Krisztus anamnézisét gyakorolni kell. A kenyér és a bor szentsége az a cselekvési forma, amelyben ez a gyakorlat folyhat. Miért kell a Krisztusra való emlékezést gyakorolni? Mert ezáltal találja meg Krisztus a lehetőséget arra, hogy egész közel kerüljön hozzánk. Aki követi ezt az úrvacsorai mondatot, emlékezésével ide vonzza a Feltámadottat. Tulajdonképpen ez evangélium olvasásának mindig az Ő emlékezetére, vagyis az Ő reális megjelenítése céljából kellene történni. Aki ilyen értelemben teszi, nincs egyedül. De a szentségben való igazi élet hozza meg csak igazán a lehetőségét annak, hogy a Feltámadottat, mint vezetőt és vigasztalót, magunk mellett érezzük.

Testi feltámadás

Láttuk, hogy a Feltámadott szféráját a húsvéti magunkbaszállás útján találjuk meg, ami a húsvéti történetekben képszerűen, a külső jelenetektől, a vacsorázó-terem belsejében folyó eseményekhez való átmenetben fejeződik ki. Lukácsnál a befelé fordulás uralja az összes húsvéti történetet. A befelé fordulás már Márknál is megtörtént és Jánosnál is ez vezeti be a húsvéti történetek középső részét. De a János evangélium azzal, hogy a belső térségből ismét a tó partjára, a szabad térségekbe vezet, tudtunkra adja, hogy a Feltámadott szférája -miután a bensőségesség csendes templomában megnyílt számunkra- nagy erővel sugárzik ki a kozmikus környezet zónájába. A Lukács-i írásokban végül ugyanebben a növekedést jelző kilépésben végződnek a belső jelenetek: a negyven nap belső csodavilágában való csendes, hűséges kitartás után, a mennybemenetelnél, a tanítványok egyszerre az előtt a feladat előtt állnak, hogy a Feltámadottal együtt belenőjenek a kozmosz térségeibe.

Krisztus testi feltámadásának misztériuma átszövi az összes húsvéti találkozást, a sírnál lévő angyali jelenségektől kezdve, a galileai tengernél játszódó János-i jelenetig és a hegycsúcson átélt mennybemenetel élményéig. Ez a misztérium túlvezet a puszta bensőségességen, a magunkba szállás szféráján és annak a csodálatos, kozmikus kitágulásnak a forrása és magva, melyet az evangéliumok végül megnyitnak előttünk és ami a lelkek húsvétja mögött és felett a Föld és a Világ húsvétját sejteti meg.

A tanítványok a Feltámadottat, nem csak mint asztrális-lelki lényt élték át, úgy ahogy azokban az időkben még számtalan ember látta halottait eleven találkozás formájában. A Feltámadás több, mint a Halhatatlanság. Ha a „három év” tulajdonképpeni jelentősége az inkarnációban, a magasrendű isteni lény valóságos testté-válásában állt, akkor Krisztus feltámadásának, halálon aratott győzelmének is a „húsra”, arra a fizikai testiségre kellett vonatkoznia, amely lakóhelyéül szolgált. Hogyan alkothatunk képzetet a „hús” feltámadásáról?

A halál folyamatában minden embernél a testiség sokrétű misztériuma játszik közre. A halál több annál, mint a fizikai test puszta levetése. Bár az ember valóban leveti utolsó lélegzetével a felbomló földi testiség ruháját, de azokba az élet- és sors-formákba, amelyekbe akkor belép, követi őt mint árnyék, annak a viszonynak az utóhatása, amelyben földi élete folyamán testével állt. Amilyen mértékben ragaszkodott, hozzátapadt a földi-materiális dolgokhoz, olyan mértékben sötétíti el a most fájdalmasan nélkülözött testi szféra árnyéka azt a világot, amelybe lépésről-lépésre bele kell magát élnie. Amilyen mértékben azonban az anyag és az általa okozott vágyak urává és szabad alakítójává fejlesztette magát, a halál után is sugárzó fény-erővel rendelkezik, ami elűzi az árnyékot és áthatol a sötétségen. A szellem hatalmát az anyag felett, amit élete folyamán kivívott, nem veszíti el. Aki halála előtt beleveszett a múlandó földi létbe, az most tehetetlen túlvilági létbe van száműzve, hiányzik belőle a világosság ereje ahhoz, hogy a sötét szakadékon átkeljen és a Földön maradtakkal szövetségben továbbra is részt vegyen a Fény harcában a Sötétség ellen. De

187

minél inkább megvolt életében a szabad ereje ahhoz, hogy az anyagtól a szellemig, a múlandótól az el nem múlóig eljusson, annál kevésbé tudja a szakadék elválasztani és elrémíteni. Bár már nem él testben, de kisugárzó hatása elérhet egészen a testi világig, ha talál a földön olyan lelkeket, akik működéséhez szervekként rendelkezésére bocsátják magukat. Így a lelkek -bár egyformán tették le földi testüket- haláluk után mégis különböznek egymástól a bennük rejtve csírázó testiség-potencia mértéke szerint.

A húsvéti csoda, Krisztus győzelme a halálon abban állt, hogy olyan lény lépte át a küszöböt, akinél a halál semmit nem tudott elvenni szellemének szuverén hatalmából az anyag felett. Az isteni Krisztus-Én, -miután földi testiségét egyre teljesebben áthatotta- három évig az anyag urának és legyőzőjének bizonyult. A holt anyag megváltoztatása azáltal, hogy maradéktalanul áthatotta szellemmel: ez volt a három év eredménye. A dráma utolsó felvonásában ez adta Jánosnak az úgynevezett passió érzéki látszata mögött, az istenivé emelt emberség lángoló szentségét. A Golgota órája után is sajátja maradt ugyanez a parancsoló, halált legyőző nagyság, mint amivel Lázár sírja elé lépett, amivel Jeruzsálembe bevonult és a templomot megtisztította. Bár földi testét áldozatul adta a kereszten, mikor osztozott az emberek halálos sorsában, mégis olyan elementáris ereje volt testiségének, hogy amikor a tanítványoknak megjelent, szellemének fölénye az anyag felett oly nagy volt, hogy azt kellett hinniük, hogy testi érzékeikkel észlelik. Nem volt az földi, kézzelfogható test, ami elébük lépett, de a Feltámadott érzék feletti alakjában megérezték azt a tüzes hatóerőt, ami megvolt benne, mikor a földi anyagvilágban élt. A halál legyőzésének oly nagy volt az intenzitása, hogy megmutatkozott előttük az a határzóna, ahol a szellem már önmagából tudna anyagot teremteni.

A Feltámadott alakja, amely a tanítványoknak megnyilatkozott, semmi esetre sem volt azonban pusztán lehetséges, potenciális testiség. Krisztus húsvéti teste teljes, Világteremtő valóság volt. Megpróbálhatunk Krisztus valódi feltámadási testének titka felé tapogatózni, ha az elmúlás és a létesülés fontosabb állomásaiból indulunk ki, melyeken a mai szellemtudomány leírása szerint az emberi lénynek át kell haladnia közvetlenül azután, hogy átlépett a halál kapuján.

A fizikai test levetése után -amit a földi sírba helyeznek- rövid ideig még marad egy burok az emberen, amely a test és lélek közötti helyzete révén hidat épít az ember számára, megtestesült állapotából a lelki-szellemi világban való hosszú ideig tartó működéshez. Ez az éter- vagy élettest, amely a földi élet folyamán a fizikai-testet éltette és láthatatlan szobrászként alakította, formálta. Ez az éter-test az ember legalsó érzékfeletti lénytagja, az emlékezet hordozója. Benne élnek a földi vándorút alatt átéltek és tapasztaltak elsüllyedt képei. Amíg a fizikai testiség felszívja magába és befedi az éter-testet, addig csak részletenként merülnek fel a tudatban. Mikor aztán a halál pillanatában levetjük sűrű földi ruhánkat, hatalmasan, óriási méretekben bontakozik ki összes emlékeink tablója. A lélek úgy néz bele éter-testének sűrű képszövevényébe, mint egy megdöbbentő fényességgel megvilágított szférába. Három napig tart ez a hatalmas, minden egyes részletet egyidejűleg átfogó visszapillantás az életre, míg azután a második ruhát, az éter-testet is levetjük, s ez kitágul a kozmoszba és egyesül a világéterrel.

A három nap elteltével, a lelki-szellemi világba való belépés, szigorú megpróbáltatást jelent az emberi lény számára. Tulajdonképpen csak most lépi át teljesen a küszöböt. A lélek meztelenül áll az ítélkező Világ-igazság szeme elé. Mintha elállna a lélegzete, úgy zuhan a lét rettenetes szakadékába. Hordozó erők csak olyan mértékben támadnak benne, amilyen mértékben életében Istenhez kapcsolódott, s ezáltal benső erőket vívott ki magának. Nincs fény, ami megvilágítsa előtte a sötétséget, ha nincs saját belső fénye, amit életében a szellem felé fordulással és jósággal szerzett. Itt csak az állja meg a helyét, aki valóban a saját lábán áll. Csak annak a számára van fény, aki saját maga világít. Elveszti tudatát, ájulásba süllyed az, aki csak a földi dolgokhoz tapadt. A „második halál”, a lelki halál fenyegeti a lelket. A halál iszonyatos hatalma az emberi lény fölött csak ebben a pillanatban mutatkozik meg teljesen, mikor a második ruhát ragadja el a lélektől.

A szellem hatalma az anyag felett, ami a halál után is érvényben marad, abban nyilvánul meg, hogy a két levetett burokból -a fizikai- és éter-testből- megmarad egy kvintesszencia a lélek számára. Ebben különböznek egymástól az emberi lények a küszöb átlépése után. Az a korty a Léthe folyóból, amit az ember magával visz, mikor teljes emlékezetét a nagy feledésre becserélvén,

188

szétáradó étertestének túlsó partjára ér, lehet egy szegény kis szűkös csepp, amit a megpróbáltatás zónájának tüze felemészt. De hasonló lehet egy fénylő kristályhoz is, amely elveszíthetetlen szellemi részesedést zár magába nemcsak a kozmosz éteri életerőiből, hanem a testiség-potencia teremtő síkjából is, ami az éteri és a fizikai között van.

A Krisztus-lény győzedelmes hatalma az anyag és a halál felett, oly nagy volt amikor átment a golgotai áldozaton, hogy azt az étertestet, amelyben három évig lakott, teljes egészében el tudta ragadni a halál feloszlató kezéből. A háromnapos szellemi küzdelem után a húsvét reggeli győzelem abban állt, hogy ahelyett, hogy a halál az erőtlen túlvilági létbe száműzte volna, teljes egészében fénykristállyá vált éter-testében itt maradt a Földön. De az a test, amelyben a Feltámadott magát a tanítványoknak kinyilatkoztatta, sokkal, de sokkal több volt, mint egy puszta éter-test. Nem lehetett volna kiszakítani abból a kozmikus, centrifugális tendenciából, hogy a világéterrel egyesüljön, ha nem szívta volna tele magát a fizikai test kvintesszenciájával és nem vált volna maradandó formájúvá. Itt eljutunk a kvintesszencia szó sajátos, őseredeti jelentőségéhez. A kvinta esszencia egy titokzatos, érzékfeletti, szellemi elem, azon a négy elemen kívül, ami az antik felfogás szerint a fizikai anyagvilágot alkotja. A kvinta esszencia mint forma-princípium összetartja a négy elemet. Így elképzelhetjük, hogy Krisztusnak a haláltól kivívott éterteste a maga egyszeri különleges mivoltában telve volt aktív, szikrázó testiség-tendenciával és teremtőerővel. Nem volt fizikai test, de az elképzelhető legnagyobb mértékben erő- és forma-közelben állt ahhoz a síkhoz, amelyen a tanítványok fizikailag megtestesült mivoltukban éltek. A Feltámadott szellemi testiségét úgy jellemezhetnénk, hogy éter-test volt, amely azonban a fizikai test formaképességével és földi képességeivel rendelkezett, vagy úgy is, hogy halandóságától és feloszló jellegétől megszabadított, az éter-test fokára emelt fizikai test. Ezzel a rejtéllyel és csodával szemben, amelynél nagyobb még nem adódott földi létünkben, emberi fogalmaink és szavaink nem lehetnek egyebek gyámoltalan tapogatózásnál. De ha itt sikerül az eleven megértésnek legalább a kezdetét megtalálnunk, -s erre a lehetőség Rudolf Steiner révén adva van- akkor megragadjuk azt az archimedesi pontot, ahonnan kiindulva egész gondolkodásunk és megismerésünk egy új, felfelé vezető útra találhat.

Azok a húsvéti testi találkozások, melyek a tanítványoknak a jeruzsálemi vacsorázó-teremben megadattak, csodálatosak, de nem csodák, amiket csak eszünk feláldozásával tarthatunk igaznak. Érzékfeletti élmények voltak, de a fizikai síkhoz való közelhatolásuk folytán olyan erővel-telített volt intenzitásuk, hogy a tanítványok azt hihették, hogy érzékeikkel észlelik a Feltámadottat. Mikor Tamás Krisztus kezét és oldalát megérintette, étertestének tapintó érzéke annyira felfokozódott Krisztus testének észlelésénél, hogy az abban működő anyag- és forma-képesség egészen a fizikaiság határáig megnyilvánult előtte. Mikor a tanítványok átélték, hogy a Feltámadott velük együtt asztalhoz ült és ételt, italt vett magához, magasabb szinten folytatódott az, ami először Nagycsütörtök estéjén folyt le körükben. Krisztus teljhatalma az anyag felett, akkor átváltoztató erőként, átlényegítő képességként nyilatkozott meg lelkük előtt. A kenyeret és a bort fénylően áthatották élet- és lelki-erői, úgyhogy azok testévé és vérévé váltak. A Feltámadott most körükben az ételt és italt hasonló módon magába fogadta és testévé tette. Átszellemült emlékezetük erejével éteri erőik látóvá váltak Krisztus éteri fényalakja számára és az átlényegülés csodáját evés-ivásként észlelték, mikor látták, hogy az asztalon lévő ételt-italt felveszi magába a haláltól kivívott testiség fényglóriája.

Végül úgy érezték, hogy egy új, kozmikus tavasz tájára kerültek. A halandó földi lét közepette új Föld kertjén haladtak át. Húsvéti elragadtatásuk világát „Galileának” nevezték, mert a Genezáret tavát és a megdicsőülés szent hegyét körülvevő táj, -mely még telítve volt a régi Nap-éterrel- az elveszett Paradicsom atmoszférikus fényének utóhangjával, profetikus képpé vált és átlátszóvá, az egykor ismét a Nap-éterig emelt Föld számára, a Golgota vetéséből kisarjadó, újra megtalált Paradicsom számára. A húsvéti magukba szállás szférájában egy új kozmosz dimenziói mutatkoznak meg. A testi feltámadás csodája létrehozza az átfogó erőt a „bent” és a „kint” között, a Mikrokozmosz és a Makrokozmosz között. Újong az ember legbenső életpulzusa és vele együtt újong gyönyörében a Föld egész lélegző légköre.

189

XII. Fejezet

A Feltámadott tanításai

Húsvét keleten és nyugaton

A keresztény élet megújulásának egyik fontos következménye lesz, hogy a húsvét ünnepe egészen új központi jelentőséget és erőt nyer. A feltámadás ünnepének megünneplésekor -ami akkor már nem egy napra korlátozódik, hanem ráveti fényét az egész kibontakozó tavaszra, egészen a mennybemenetel napjáig- nagy, felemelő, vallásos és művészeti érzések ragadják majd meg a lelkeket. Kitágult kozmikus perspektívák nyílnak meg és ebből világméretű művészeti kezdeményezések fognak születni.

A húsvéti hangulat megteremtésének tekintetében sokat tanulhatunk a keleti egyházaktól, bár ezek bizonyos egyoldalúságokat engedtek elharapózni. Ha húsvét idején kerülünk a keleti kereszténység területére, akár orosz, akár görög, akár örmény keresztények közé, lehetetlen nem résztvennünk abban az újongó lelkesedésben, ami ott a régi pogány tavaszi extázis nyomán a legszélesebb köröket elragadja. Már a Nagyhét elején kezdetét veszi nagyon sok ünnepi szokás, ami az ősi időkből származik. A húsvéti gondolat varázsát az egész népre kiterjesztve, Görögországban, Virágvasárnap pálma helyett sok helyen babér ágakkal díszítik fel magukat az emberek, s ezzel kapcsolatot találnak ahhoz a nemes, kozmikus-isteni vidámsághoz, ami az ősi idők görög ünnepein uralkodhatott. Az az extatikus öröm-elem, amit a jeruzsálemi bevonulás gondolata és a közeli húsvéti ünnep előérzete támogat, egyáltalán nem lohad le a Nagyhét alatt. A passióra és Krisztus halálára való gondolás nem játszik olyan nagy szerepet, mint az, hogy Krisztus gátat tudott vetni annak az áradatnak, melynek zsilipeit egykor felnyitották. Dionüszoszi hullámzás hat át minden emberi közösséget, s ez növekszik egészen a feltámadás előestéjéig, mikor az emberek sűrű tömegekben gyűlnek össze kis templomaikban és a környező tereken és égő gyertyával a kezükben áhítatosan várják ki a számukra láthatatlanul végzett szertartás befejezését. Azután ünnepélyes körmenetbe rendeződnek, körüljárják a szentélyt, míg végül a liturgia szerint felhangzik a hírnök kiáltása: „Krisztus feltámadott”. Ebben a pillanatban mindenki valóban átérzi a feltámadás eseményét és az egész közösség testvéri csókkal ölelkezik össze. A keleti kereszténység oltárainál minden alkalommal megújuló lelkes, vidám, ünnepi hangulat és az örömteli feloldódás szimfóniája erősebb hitvallás a Feltámadott mellett, mint ami ott lehetséges, ahol az emberek inkább gondolati

190

tudatuk közreműködésére vannak utalva és ezért csak dogmatikus viszonyba tudnak kerülni Krisztus feltámadásának gondolatával.

A nyugati kereszténységnél a húsvéti gondolat másik pólusa áll előtérben. Itt világosabban és erőteljesebben érzik Nagypéntek komolyságát. Különösen jellemző ez a protestantizmusra, amely a nagypénteki gondolatot szinte a húsvéti gondolat fölé helyezi és az életbeli egész magatartását, messzemenően a passió és a Nagypéntek hangulata alakítja. De a római katolicizmus is sokkal inkább hangsúlyozta a nagypénteki gondolatot, mint a keleti egyház, bár nem engedte, hogy a passió időszakának hangulata olyan mértékben áthassa, mint a protestáns egyházakat. Csak azt kell meggondolnunk, milyen uralkodó szerepet játszik a római katolicizmusnál a kereszt a templomokban és kint a szabadban egyaránt. A Kelet is fontos jelentőséget tulajdonít a keresztnek, amikor szokásait szimbolikus vonásokkal telíti, de csak ritkán szerepelteti a kereszten a Megfeszített testét.

Semmi más sem mutathatja meg világosabban a keleti és nyugati emberiség polaritását, mint a húsvét megünneplésének módja. A nyugati kereszténység behatolt a halál homályságába és sötét sors-szerűségébe. Megérti a halált. Megérti Krisztus halálát is, amennyire az megérthető, ha az ember pillantását főképpen az emberi Jézus alakjára irányítja. A Kelet ezzel szemben csodálatos -ma már mindenesetre hanyatló- gyermetegsége révén, amit megőrzött, inkább megérti az életet, mint a halált. Minthogy elkerülte a Nyugat intellektualitását, megőrizhette problémamentes, erőteljes lelki kapcsolatát az érzékfeletti világgal, ami átdereng számára a földi világ transzparensén keresztül. Ahogy megérti a Nyugat Krisztus halálát, úgy sejti és érzi a Kelet, feltámadásának titkát. A keleti kereszténység inkább arra van predesztinálva, hogy Krisztust, mint érzékfeletti isteni lényt, mint feltámadottat képzelje el és tisztelje, nem pedig arra, hogy megálljon az emberi Jézus alakja előtt és azt érezze mintaképének és elmélyedjen szenvedése történetének emberien felfogott drámájában. Ennek oka az, hogy a Kelet még sokat megőrzött a kereszténység előtti idők tisztánlátó szellemi élményeinek utóhangjából és ebből erednek azok a dionüszoszi, extatikus lelki lehetőségek, amik a keleti húsvéti ünnepeknél megnyilvánulnak.

A nyugati kereszténység nagypénteki orientációja a keresztény élet bizonyos fontos pontjain szimptómaszerűen nyilvánul meg. Milyen erősen meghatározza a gyermekek és felnőttek vallásos magatartását egyaránt, hogy a protestáns egyházak a konfirmáció ünnepét a passió komoly időszakára teszik. Ennek következménye nemcsak az, hogy a konfirmációval kapcsolatos ünnepségek elsősorban a komoly vizsga jellegét öltik fel, melynek során már a fiatal emberben is tudatossá kell válnia az emberi természet korlátozott és bűnös voltának, de az is elkerülhetetlen, hogy ebből a fontos eseményből -ami által a fiatal ember vallásilag nagykorú lesz és felvételt nyer a felnőttek közösségébe- a passió időszakának komoly hangulata ki ne sugározzék mindabba, amiben az ember ezentúl a keresztény vallásos élet keretén belül részesül. Ez a tény sokkal nagyobb mértékben hozzájárul mint gondolnánk, ahhoz, hogy a nyugati keresztényeket vallásuk sohasem vezeti el egészen a húsvéti ünnep valódi értelméig. A Nagypéntek tartalma a legmagasabb tartalom, amit egyházi életük feltár előttük.

A Kelet már csak azért sem jutna arra a gondolatra, hogy a konfirmációs ünnepségeket a húsvét előtti időszakra tegye, mert nála húsvét ünnepének előrevetett fénye már teljesen besugározza ezt az időt is. A megújult keresztény kultusz és keresztény élet keretében alapvetően fontos lesz, hogy a konfirmációs ünnepségeket teljes tudatossággal -nem egy mindenekfelett uralkodó húsvéti tendenciából kifolyólag, ami Keleten található- áthelyezzék húsvét ünnepére, illetve húsvét idejére. Már ezáltal is nyilvánvalóvá válik, hogy a húsvéti esemény a keresztény élet forrása és húsvét ünnepe a keresztény év csúcspontja.

Egy másik pont is van, ahol a Nyugat nagypénteki orientációja élesen megmutatkozik. Mindaz, ami szakramentális életként jelentkezik a protestantizmus keretein belül, -különösen az úrvacsora- teljes mértékben a passió gondolatához és Nagypéntek hangulatához kapcsolódik. A protestáns egyházakban magától értetődőnek és vitathatatlannak tartják, hogy a keresztény szakramentalizmus azzal a Nagycsütörtök esti jelenettel kezdődik, amit „az úrvacsora vételének” szoktak nevezni. A nyugati teológusok között, -a laikusokról nem is beszélve- aligha fogunk valakit is találni, aki hajlandó volna a szentség másmódon való keletkezését elképzelhetőnek tartani.

191

Valójában azonban csak azáltal keletkezett a szentség Nagycsütörtök esti szereztetéséről vallott szemlélet, mert Nyugaton azt hiszik, ködös területre tévednek, ha nem tartják magukat az emberi Jézushoz. A keleti kereszténységnek eszébe sem jutna, hogy a szentség forrását a húsvét előtti napokban keresse. Számára soha kétségbe nem vont, magától értetődő tény, hogy a szentséget egyedül a Feltámadott szerezhette a húsvét és a mennybemenetel közötti negyven nap alatt. A keleti keresztény számára a Feltámadott alakja nem csak sokkal fényesebb, de konkrétabb is és hozzá sokkal közelebb álló, mint az emberi Jézus alakja, bármilyen érthetetlen legyen is ez egy nyugati keresztény, különösen egy protestáns számára. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy éppen a szentség szereztetéséről vallott különböző felfogás, milyen alapvető élethangulatbeli különbséget von maga után. Egyáltalán nem szabad azt gondolnunk, hogy az úrvacsora kérdése részletkérdés. A kultúra eredetileg az emberiség történetének minden korszakában a kultuszból nőtt ki. Így a keresztény egyházakban is, még ott is, ahol a szakramentális élet a középpontból a perifériára került, a kenyér és a bor szentsége az, ami az illető egyház kulturális beállítottságának és tevékenységének csírasejtjét képezi. Az úrvacsoráról vallott felfogása az életben való minden megnyilvánulásának a forrása. Ez adja meg a hangot minden más számára. Ha a szentség születési órája az az esti óra, amit már teljesen beárnyékol a küszöbön álló nagypénteki esemény zsibbasztó komolysága, akkor elkerülhetetlen, hogy a szentségben való minden részesülés kizárólag a nagypénteki komolyságba való elmerülést jelentse, hogy ez a hangulat terjedjen ki az élet egészére. Ha azonban a szentséget a Feltámadott a tanítványaival való húsvéti együttélés csodálatos negyven napja alatt szerezte, akkor ez örök húsvéti ünnepet hoz be a keresztény életbe. Valójában itt az eredete a protestáns élet sötét komolyságának és annak a gyermekes fényességnek, amit a keleti egyházak megőriztek.

A római katolikus egyház nem akarta határozottan megválaszolni azt a kérdést, hogy a szentséget mikor szerezték. Határozatlan, közbeeső álláspontot foglalt el. Messzemenően átvette a protestantizmustól az abendzahl (esti étkezés) kifejezést, bár nagyjából ahhoz a szabályhoz tartja magát, hogy a misét csak napfelkeltekor celebrálhatják. Bár az igazságot nem tekinthetjük egyszerűen a Kelet oldalán állónak, hanem csak minden fontos tény -tehát a Nagycsütörtökön este történteknek is- szintetikus egybevetésével találhatjuk meg, mégis egyre határozottabban el kell jutnunk oda, hogy az úrvacsora kifejezést mint nem megfelelőt, elvessük. Hogy legyőzzük a Nyugat egyoldalúságát, meg kell próbálnunk a Kelet egyoldalúságából kivonni és átvenni mindazt, amiből tanulhatunk. A kereszténység jövőbeni sorsa szempontjából -aminek mégis csak a nyugati népek színterén kell eldőlnie- döntő fontosságú, hogy becsületes alapossággal értsük meg és ragadjuk meg a húsvéti misztériumot, mint a keresztény hit lényegét.

A gnózis okmányai

Egyáltalán mit értünk az alatt, hogy Krisztus a szentséget húsvét és pünkösd között szerezte? A nyugati keresztény -különösen ha protestáns- nem tudja megállni, hogy fel ne tegye ezt a kérdést. Már maga a feltámadás is elképzelhetetlen és érthetetlen csoda a mai Nyugat szokásos gondolkodásmódja számára, de az igazi csoda az, hogy azt mondják, feltámadása után tanított és tevékenykedett Krisztus a földi, megtestesült emberek között. Rendkívül nagy nyereség lesz, ha a nyugati kereszténység körében egyelőre legalább kis körök ahelyett, hogy irreális fantasztikumot látnának benne, néhány kezdeti szemléletes képzetet kapcsolnak hozzá.

Maguk a bibliai írások rendkívül szűkszavúak ennek a titoknak a kimondásakor. Itt tulajdonképpen csak az Apostolok Cselekedeteinek elején álló egyetlen rövid mondatra támaszkodhatunk. Ez azonban klasszikus és bámulatos kilátású ablakokat tár fel: „Kiknek (a tanítványoknak) az Ő szenvedése után sok jel által meg is mutatta, hogy Ő él, negyven napon át megjelenvén nekik és szólván az Isten országára tartozó dolgokról” (l:3.).

A legkevesebb szóval tárja itt elénk a biblia egy negyvennapos beszélgetés képét, amit az apostolok nem egymással, vagy más húsból-vérből való emberrel, hanem a Feltámadottal folytattak. Negyven napig jelen volt a Feltámadott az apostolok körében és tanította őket. Egy ilyen

192

esemény valódisága, sőt lehetősége felett gondolkodóba esni, ezt a keleti keresztények nemcsak feleslegesnek de természetellenesnek is éreznék. A kereszténység keleti része a leg magától értetődőbb módon él abban a tudatban, hogy a Feltámadott érintkezett tanítványaival és bármikor elérhető az olyan emberek számára, akik elég jámborok és áhítatosak ahhoz, hogy Őt, mint a tanítványok, lássák és hallják. A keleti keresztény népek minden kulturális hanyatlása mellett is, a görög, örmény, kopt és abesszin keresztények legprimitívebb köreiben is mindenütt azt találjuk, hogy életüket magától értetődően áthatja a feltámadott Krisztus elérhető valóságáról való meggyőződés.

A Kelet a mai napig is az érzékfelettiekről való régi tisztánlátó tudat utóhangjaiból él, amely tudat Nyugaton sokkal korábban és alaposabban kialudt. A keresztény fejlődés első évszázadaiban még égett Keleten ennek a tudatnak ragyogó erővel világító fénye. Még nem homályosult el és nem vált bizonytalanná mint ma, hanem még egészen konkrét alakokat és folyamatokat világított meg. Csak már feledésbe merült, hogy Kelet régi tisztánlátásából egykor egy igen gazdag, magasrendű evangéliumi irodalom született, melynek alapjában véve nem volt más tárgya, mint a Feltámadott és tanítványai közötti beszélgetések és amelyet teljesen átlelkesített a folyamatos húsvéti találkozás fénye. Ez a gnosztikus irodalom. Teljesen a negyven nap titka körül forgott. Az emberiség szellemi történetének egyik legnagyobb vesztesége, hogy elpusztították. Azoknak az üldözéseknek esett áldozatul, amiket az egyház a gnosztikus áramlat ellen folytatott. Azt a néhány maradványt, ami belőle a szokásos módon fennmaradt, majdnem kizárólag csak az egyházatyák idézeteiből ismerjük, akik azért ismertetik, hogy mint tévedéseket és tévtanokat megcáfolják és elutasítsák. Magától értetődik, hogy csak durva elferdítések lehetnek, amik így az ellenfelek írásaiban ránk maradtak.

A gnosztikus irodalom néhány darabja azonban mégis fennmaradt eredeti formájában, mert kopt nyelvű fogalmazásban, -azaz olyan egyiptomi nyelven, ami akkor alakult ki, amikor a hieroglifák képírása végérvényesen átment a betűírásba- távol a római egyház hatáskörétől, valahol Dél-Egyiptomban, vagy a Nílus deltájának falvaiban őrizték meg őket. A XIX. század vége felé véletlenül akadtak a kopt gnosztikus irodalom utolsó maradványaira. A gyűjtők sokszor már éppen csak a papirusz tekercsek utolsó maradványait tudták megmenteni. Egyetlenegy összefüggő nagyobb terjedelmű írást -a Pistis Sophia- sikerült véletlenül már korábban megmenteni az enyészettől. Nem tudjuk, hogy történt. A kéziratot a XVIII. század végén egy sokat utazott orvos hagyatékában találták Londonban, ahonnan a British Museum tulajdonába került.

A Pistis Sophia és a többi kopt gnosztikus töredék olyan megrendítő bepillantást nyújt annak a negyven napnak a szellemi folyamataiba, hogy szinte megriadunk vakító fényétől. Olyan írásművekkel találkozunk itt, amit a nyugati gondolkodásmóddal tulajdonképpen meg sem lehet érteni. Forma és gondolatmenet tekintetében fantasztikusnak, szétfolyónak, határtalannak kell, hogy tartsunk. A nyugati gondolkodás azáltal jutott el éles megformáltságához és szigorú logikájához, hogy az érzékelhető világ kemény formái és körvonalai, valamint a külvilágban tevékeny ember akarat-jellegű célratörése alakította ki. A gnosztikus irodalomban ezzel szemben olyan szellemiség uralkodik, ami egyáltalán nem veszi figyelembe az érzékelhető dolgok világának létét, hanem pillantását kizárólag az érzékfeletti világokra függeszti. Maradéktalanul félretól minden földi gondolati logikát. Bennünk nyugatiakban először azt az érzést kelti, mintha teljesen elvesztettük volna a talajt a lábunk alól. Olyan ez, mintha az őskeresztény „nyelven szólás” egyik késői produktuma állna előttünk, amelyet -ha a korai gyülekezetekben előfordult- nem értettek meg közvetlenül a beszélő révén, hanem külön meg kellett magyarázni és le kellett fordítani a használatos gondolati nyelvre. De ha nem minden előkészület nélkül, azaz nem csak a nyugati gondolkodási móddal olvassuk ezeket az írásokat, hanem azon fogalmak segítségével próbáljuk megérteni, amiket az érzékfelettiek új, korszerű megismeréséért vívott küzdelmünk során alakítottunk ki, akkor is óhatatlanul az a benyomásunk, hogy a gnosztikus forrásművekhez kimondottan szellemi egyoldalúság tapad. Bár továbbra is súlyos igazságtalanságnak tekintjük, de bizonyos mértékben érthetőnek tartjuk, hogy a kialakulóban lévő egyház vezetői ezt az irodalmat veszedelmesnek látták és elvetették.

Ha az első benyomások után vissza is nyertük pillantásunk megzavarhatatlan nyugalmát és megpróbáljuk a Pistis Sophia iratából kihámozni azt, amit a húsvéti misztériumokról elmondhat

193

nekünk, akkor is fontos, hogy a túláradó, lenyűgözően telített első benyomást a lehető legpontosabban kielemezzük. Csak akkor tudunk bizonyos kapcsolatba jutni egy túlzó motívummal, amivel mindjárt az írás elején találkozunk és ami a tér és idő földi viszonyai iránti Lucifer-i nemtörődömséget árul el. Olyan időpontban helyez ugyanis bennünket, amiről azt mondja, hogy a Feltámadott akkor már 11 év óta van a tanítványok között és azóta tanítja őket: „Akkor történt, amikor Jézus halottaiból feltámadott és eltöltött 11 évet, mialatt tanítványaival beszélgetéseket folytatott és őket a helyekről és szférákról oktatta”. A 40 nap alatt történtek minden megértés határán túlmenő gazdagságának erős átérzése folytán jön létre egy olyan időpont megadása, amit már semmiképpen nem szabad földi értelemben pontosnak tekinteni. Sőt még a 11 éves időszak sem látszik elegendőnek ahhoz, hogy a húsvéti történések bősége beleférjen, mert csak ennek befejezése után kezdődik a beszélgetéseknek és tanításoknak az a végtelen áradata, amelyekről itt beszámolót kapunk. Arról van szó, hogy a tanítványok azt hitték, a Feltámadott már kinyilatkoztatta előttük a legvégső és legmagasabb misztériumokat is. Most tudtukra adja Krisztus, hogy még csak a legeslegelején állnak a megteendő útnak. Az a szellemi misztérium-tér, ahova elvezette őket, csak a legalsó a 24 szféra közül. Majd ha a tanulás révén felemelkedve ezeken mind áthaladtak, akkor fejeződik be beavatásuk: „és Jézus így szólt tanítványaihoz: Én abból az első misztériumból jöttem elő, amelyik az utolsó, vagyis a 24. misztériumból. A tanítványok nem tudták és nem fogták fel, hogy csak a legalsó misztérium tartalma volt az, amit eddig megtudtak. Azt gondolták, hogy az a misztérium, amit most már ismertek, a legfőbb mindenség és minden létező legfőbbike. Azt gondolták, hogy ez minden tökéletesség betetőzése, mert Jézus azt mondta nekik, hogy szférát alkot az öt bevágás körül és a négy fény körül és az öt segítő körül és az egész fénykincs körül”.

A Pistis Sophia elejét drámai elem teszi elevenné, míg később minden a Feltámadottal való végtelenül hömpölygő beszélgetésekbe megy át. Egy a tanítványok lelkét megrendítő esemény az, ami tanításukat az első fokon túl, a legmagasabb magasságokba továbbviszi: „Történt, hogy a tanítványok az Olajfák hegyén ültek együtt és nagy örömmel, újongva mondták egymásnak: Boldogok vagyunk, minden emberek között a Földön, mert a Megváltó ezt kinyilatkoztatta nekünk és megkaptuk a pleromát (teljességet) és az egész tökéletességet (beavatást). Ezeket mondták, mialatt Jézus kissé távolabb ült tőlük. Azután történt holdtölte napján, amikor a Nap éppen felkelt, hogy a Nap mögött egy rettenetesen világító, hatalmas fényerő bontakozott ki. Mérhetetlenül nagy volt a fény, ami belőle kiáradt, mert a fények fényéből származott. Ez a fényhatalmasság leszállt Jézusra és teljesen beburkolta, mialatt a tanítványoktól távolabb ült. Rendkívül fénylővé vált, nem volt mértéke ennek a fénynek, ami belőle kiáradt. A tanítványok nem látták Jézust a nagy fény miatt, ami beburkolta, mert szemüket elsötétítette a nagy fény. Csak a fényt látták és a ragyogó sugarakat, amiket kibocsátott. A fény felért a földtől az égig. Láttára a tanítványokat nagy félelem és izgalom fogta el. És történt, hogy mikor a fényhatalmasság Jézusra leszállt és őt lassanként teljesen körülvette, egyszer csak felszállt a magasba, mérhetetlenül fényes ragyogással”.

Némán bámulnak a tanítványok az égbeszállt fényfelhő után. Három óra múlva az ég minden erői megmozdulnak és egymás ellen indulnak. A Föld is remegni és mozogni kezd. A tanítványok azt hiszik, hogy eljött az a pillanat, amikor a földi teremtést felgöngyölítik, mint egy irattekercset. Ez így tartott a következő nap kilencedik órájáig. Ekkor megnyílik az ég és a félelemtől és rémülettől reszkető tanítványok látják Jézust az égből lefelé jönni. Még sokkal sugárzóbb és hatalmasabb fényben ragyog, mint előző nap. Különböző sugárzásokból álló háromszoros fényburok veszi körül. Mikor észreveszi, hogy a tanítványok a félelemtől úgy felindultak, ugyanazokat a szavakat mondja nekik, mint a tengeren-járás éjszakáján: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Ezekre a szavakra megjön a tanítványok szava is. Kérik Krisztust, rejtse el előlük a túl erős fényt, ami vakítja őket. Ekkor Jézus bevonja saját magába fényének ragyogását. A tanítványok elébe lépnek, földre esnek előtte és kérik, magyarázza meg nekik, mi történt a borzalom óráiban. A Feltámadott így válaszol: „Örüljetek és újongjatok ettől az órától kezdve, mert felmentem azokra a helyekre, ahonnan jöttem. Mától kezdve nyíltan, szemtől-szembe, példázat nélkül szólok hozzátok, az igazság kezdetétől egészen legmagasabb betetőzéséig. Többé semmit sem tartok rejtve előttetek”.

194

A Feltámadott elkezdi ecsetelni előttük a szellemi világ szféráit, amelyeken keresztül az imént felemelkedett. Megmagyarázza, hogy miért csak most adhatja tovább nekik minden megszorítás nélkül tanításai egész áradatát. A magasságokba való felszálláskor belépett a felső misztériumnak abba a térségébe is, ahol egykor, a Földre való leszállása alkalmával fényruháját hagyta. Ez a háromszoros fényburok, amelybe az Ég és Föld összes lényeinek neve bele van írva, felhatalmazza most az átfogó fénybölcsesség maradéktalan kiárasztására: „Íme, minthogy rajtam van a ruhám, a legfelsőbb misztérium által minden hatalmat megkaptam. Nem sok idő múlva meghirdetem nektek a Mindenség misztériumát és a Mindenség pleromáját. Ettől az órától kezdve semmit sem fogok elrejteni előletek. Tökéletes módon foglak benneteket részesíteni minden pleromában, minden beavatásban és minden misztériumban, ami minden bőség bősége, minden avatás avatása és minden gnózis gnózisa. Ezek az én ruhámban vannak. Megmutatok nektek minden misztériumot a külsők legkülsőbbikétől a belsők legbelsőbbikéig.”

A most kezdődő szellemi beszélgetés végtelen áradata onnan nyer előrehaladó tartalmat, hogy a Feltámadott leírja áthaladását az összes szférán és hierarchián keresztül, amelyekkel és akikkel a fény nagy ki- és belélegzésekor találkozott, mikor őt a fény legmagasabb magasságai magukba fogadták és mikor onnan ismét visszatért. Tanítja a tanítványokat az érzékfeletti világ rétegeire, tartományaira és térségeire. Az érzékek világa mélyen elsüllyedt alattuk. A szellemi világ leírásáról van itt szó olyan magától értetődő módon, ahogy egy várost írnánk le az egyes városrészekkel, utcákkal, házakkal. De egyáltalán nem kapunk azonnal szemléletes képet róla. Félig képszerű nevek és fogalmak parttalan tengere hullámlik körülöttünk. Túláradó és egymáson átáramló erők és lények labirintusába kerülünk. A szellem túlságosan nagy bőségével szemben lehetetlennek tűnik a földi értelem minden ellenőrzése, amire mint korunk emberei, utalva vagyunk. De nem is várhatjuk el egy olyan irodalomtól, amely még feltételezi a régi érzékfeletti tisztánlátást, vagy legalábbis annak halvány maradványait, hogy ábrázolásai rendszeres felépítésűek legyenek. Távol áll a szövegtől, hogy olyan olvasókhoz szóljon, akiket még csak most kell megismertetni az érzékfeletti sík erőtereivel és alakjaival. Nem az értelemhez szól, ami az emberben csak akkor alakult ki, amikor az érzékfeletti világ már feledésbe merült. Inkább a szemléléshez szól és úgy beszél a szellemi világ sokféle lényéről, rendszereiről és alakzatairól, mintha legalábbis érzés-szerűen még valamennyi ismerős volna.

Az egész leírást kimondottan uralja a Fény-motívum. Ismételten a nagy „fény-kincset” emlegetik, mint a szellemi birodalom szívét, ahonnan, mint a Nap templom- vagy várszerű közepéből a fény minden oldalra kisugárzik, kiárad és képekké, erőkké, alakokká formálódik, amelyek lefelé egyre sűrűbbé válnak. A fény-kincsnek köröskörül kapui vannak, amiket hatalmas őrök őriznek. Fénylő üdvözítőalakok tizenkettősége képez kört a szent fényforrás körül. Ha a ezen legmagasztosabb szentek szentjéből kiindulva a szférákon át, -pl. a sorsrégión és a 12 eonon keresztül- a mi földi világunk felé tartunk, és áthaladunk a 24 misztériumfokozaton, mindenütt pontosan rendszerezett és egymás felé elhatárolt lénycsoportok igen gazdag világa vesz körül. Ezerféle különös név hangzik el körülöttünk. Látjuk a fény néhány különleges kiváltságos követét is. Melkizedeket, a fény-kincs meghatalmazottját, Jest, a fény-kincs püspökét és velük a jó hierarchiákkal szemben, az ellenerők sötétebb, keményebb seregét. A tirannikus, megkeményedett archonok közül sötét vezéralakok emelkednek ki, mint Adamas és Authades. Mint egy hatalmas kaleidoszkópban, úgy változnak a figurák minden pillanatban. Krisztus leírja a fényvilág sokszoros pleromáján való áthaladását. Fel- és leszállása a legnagyobb megrázkódtatást okozza a fényt szolgáló szellemi seregeknek és az az ellene küzdőknek egyaránt. A húsvéti misztérium kihatásaként a mindenség összes lénye új hivatást kap. Az ellenrőket megfosztják hatalmuk egyharmadától. Ezentúl már nem sötétíthetik el és zavarhatják össze korlátlanul az emberi sorsokat, mint addig. A Feltámadott a hozzá tartozó angyali lényekkel együtt sajátmagát teszi meg a sors urává. Már földi életének három éve alatt a legmagasabb fényalakok visszfényét vitte bele a földi emberek életébe. Azt is elmondja, hogyan vett el a fény-kincs körül fényes kört alkotó 12 üdvözítő mindegyikétől egy-egy erőt, hogy a 12 apostol egyéniségébe süllyessze. A titkok vég nélküli áradata vonul el mellettünk imaginációkban, amelyek álomképekhez hasonlóan sokszor átláthatatlanok, de amelyekben mégis fényszikrák villannak fel, például az Illés-János lény vagy a

195

két Jézus gyermek titkával kapcsolatban. Az ezer-féle név sokszor meditatív fokozatokba rendeződik. Így az egyik, a Pistis Sophia-val rokon kopt írás, melynek csak töredéke maradt ránk, a 12 mélységről beszél, amelybe az isteni pleroma tagozódik:

Az első mélység az univerzális forrás, amiből minden forrás ered.

A második mélység az univerzális bölcs, akitől minden bölcs származik.

A harmadik mélység az univerzális misztérium, amelyből minden misztérium ered.

A negyedik mélység az univerzális megismerés, amelyből minden megismerés származik.

Az ötödik mélység az univerzális szent, akitől minden szent származik.

A hatodik mélység a hallgatás, amiből minden hallgatás ered.

A hetedik mélység a lény nélküli kapu, amelyen minden lény kijött.

A nyolcadik mélység az ősatya, akitől minden ősatya származik.

A kilencedik mélység egy univerzális ős-atya, akiben benne van minden atya, aki saját maga atyja.

A tizedik mélység az univerzális erő, amiből minden erő származik.

A tizenegyedik mélység az, amelyben a legfelső láthatatlan van, amiből minden láthatatlan származik.

A tizenkettedik mélység az igazság, amiből minden igazság árad.

Az utolsó fokot megsejtjük a fátyolon keresztül, amely mögött a fény birodalmának nagy királya trónol.

A Pistis Sophia nagy részét egy jelentős mítosz szövi át. A szférákban való keresztülhaladtában, ahol démonokkal és démonfejedelmekkel harcol, -hogy megtörje a sötét hatalmak kényuralmát az emberi sorsokon- Krisztus egy mély gyászba merült nőalakkal találkozik. Ő az, akinek a neve Pistis Sophia. Őbenne, aki ettől fogva bizonyos mértékben a dráma főszereplője, magát az emberi lelket ismerjük fel. Egykor a fény legmagasabb eonjainak részese volt. De Authades ellenséges erői már régóta letaszították a fény magasságából a megkötöttség, a szenvedés és a magányosság mélységeibe. Amikor megpillantja maga előtt a Feltámadottat, háromszorosan ragyogó fényöltözetében és ruháján meglátja a saját nevét, az eljövendő megváltás sejtelme járja át. Felemelkedik és elénekli dicshimnuszát a fényhez, ami ajkán már oly régen elnémult.

Ettől kezdve a tanítványok, Mária és Mária Magdolna, valamint a Feltámadott között ide-oda áradó kérdések és feleletek közé felveszik Pistis Sophia imáit és a Feltámadottnak hozzá intézett segítő szavait is. Krisztus imákat mond elő az emberi léleknek, amelyek által megtisztulva ismét feljuthat a fény elvesztett magasságaiba. És Pistis Sophia egymás után elmond egy egész sor vezeklő zsoltárt, amelyek az Ószövetség zsoltáraihoz kapcsolódnak, most azonban szellem-ország testetlen létében kizárólag fokozati és beavatási ima jellegűek. A bűnbeesés és megváltás legmélyebb misztériumai válnak így a Feltámadottal folytatott beszélgetések tárgyává. De mikor követjük a gnosztikus irat folyamát, sohasem szabadulunk attól az érzéstől, hogy elveszítjük a talajt

196

a lábunk alól. Egyre világosabbá válik előttünk a gnosztikus irodalom egyoldalúsága. Felismerjük, hogy ezek a szövegek Lucifer-i szellemiséggel vannak telítve.

Látszattest és feltámadási test

A gnózis a világító bölcsesség túláradó forrásából meríti ismereteit mindarról, ami a kozmosz felső, érzékfeletti emeleteihez tartozik. Pillantása azonban nem ér el a fizikai sík tragikusabb, sötétebb régióiba. És így, bár Krisztus lényéről a leggazdagabb tartalmú, félig tisztánlátó, félig gondolati jellegű megismeréshez juthatott el, Krisztus tulajdonképpeni megváltási tettével kapcsolatban mégis végzetes tévedésben van. A Krisztus-Lény halandó, feloszló földi anyagba való tényleges fizikai inkarnációjának komolysága és hordereje, a Világige testté-válása rejtve maradt előtte. Azt a nézetet alakította ki, hogy Krisztus csak látszólagos testben járt a Földön. A teológia ezt a tant doketizmusnak hívja.

Ez a Pistis Sophián belül is hibaforráshoz vezet, amin nem szabad átsiklanunk. A gnosztikus szellemiség fény felé fordulása alkalmas arra, hogy teljes mértékben megjelenítse a Feltámadott isteni fény-lényét. Azonban nem lehet általa a feltámadási gondolat kielégítő és határozott megértéséhez eljutni, mert ennek előfeltétele, hogy maradéktalanul komolyan vegyük a golgotai halált. Krisztus halála csak látszólag volna azonos a sors által minden emberre rákényszerített halállal, ha az isteni Krisztus-Lény nem hatolt volna le valóban az emberi inkarnáció legvégső mélységéig.

A Pistis Sophia fontos igazságot állít elénk, mikor arról a háromszorosan tagozott fény-özönről beszél, amit a Feltámadott magán visel és amiből a tanításokat meríti, amiket a tanítványoknak tovább ad. És mégis éppen ezen a helyen hat a gnosztikus alaptévedés. Úgy állítja be, mintha a háromszoros fény-öltözet inkarnációjától függetlenül, már azelőtt is Krisztus lényéhez tartozott volna. Megtudjuk, hogy otthagyta az érzékfeletti világ bizonyos szférájában, amikor leszállt, hogy emberré váljon. Így jön létre az az ábrázolás, hogy most, halála és feltámadása után először még egy külön mennybemenetelre van szüksége ahhoz, hogy a földöntúli régiókban hagyott fényburkot ismét magára ölthesse. Valójában azonban ezzel ellentétben a Feltámadott tanításait a legkisebb részletéig úgy kell elképzelnünk, hogy azok csak azért voltak lehetségesek, mert átment a Nagypénteken és a húsvéton, -tehát a földiséget fenékig ürítő inkarnáció alapján- amelynek összefoglalása és kvintesszenciája a golgotai halál volt. Minden egyes szót, amit tanítványainak mond, a földi anyag és a halál hatalmaitól vívott ki. Az a bölcsesség, amelynek alapján szól, teljes mértékben újonnan alapított bölcsesség, soha azelőtt nem volt lehetséges, még a legmagasabb isteni birodalmakban sem.

A gnózis úgy ábrázolja Krisztust a három év alatt és főképpen feltámadása után, ahogy az ókori keleti népek képzelték, -akikhez utolsóként a görögöket is számítanunk kell- hogy az Istenek egykor lejöttek az égből, hogy párbeszédeket folytassanak az emberekkel. Mikor Jupiter vagy Athéné emberi alakban közeledett egy halandóhoz, -például Odisszeuszhoz, ahogy ezt a homéroszi írások elbeszélik- ebben feltétlenül reális eseményre ismerhetünk. De ugyanakkor éreznünk kell, hogy itt az, ami földöntúli, csak egészen átmenetileg került kapcsolatba a földi érdekeltséggel és csak látszólag használt földi formákat és földi szavakat. Éppen abban különbözik Krisztus az előző korok összes Isteneitől, hogy nemcsak látszólag és átmenetileg, hanem tartós kapcsolatot teremtve, teljes realitással belépett a földi inkarnáció síkjába. És a feltámadás állapotában különbözik csak igazán Krisztus a régi Istenektől. Most, amikor úgy tűnhetne, hogy az érzékfeletti szférák többi vezető lényéhez hasonlóan égi fénytestbe öltözött, a valóságban olyan fényből szőtt szellem-testiséget visel, ami nem felülről, hanem alulról származik, mert az anyag és a halál síkjáról vívta ki.

Ha ezen a konkrét ponton megláttuk a gnosztikus szellem egyoldalúságát, akkor világossá válik előttünk valami a Pistis Sophia egész jellegével kapcsolatban. Valami nagyszerű van abban, ahogy a fény-motívum szerepe mindenekfelett uralkodik ebben a szövegben. Ha elég hosszú ideig adjuk át magunkat az itt szereplő ábrázolásoknak, végül úgy érezhetjük, hogy egész fény-áradat, egész fény-óceán hullámzik körülöttünk. De van valami ebben a fény-áradatban, ami elkápráztat és

197

elidegenít attól az élettől, amit itt a Földön kell leélnünk. Azáltal, hogy ilyen egyoldalúan és erősen előtérbe lép, a fény-motívum megszűnik glória lenni, aminek mindig valamiféle aranyosan tompa jellege van: melegséggel alapozott fény. Itt a fény-motívum Lucifer-i fényességet ölt. Rendkívül tanulságos, ha a gnosztikus iratokból egy pillantást vetünk a János evangéliumra. A legjelentősebb fény-igék aranylánca húzódik rajta végig, de micsoda szemérmesség kapcsolódik minden egyes alkalommal ahhoz a monumentalitáshoz, amellyel János a fényről beszél (Károly, fordításában mindenütt a világosság szót használja). „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” (Ján. l:5) „Míg a világosságotok megvan, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek.” (Ján.12:36.) A János-i búcsúbeszédekben, amelyek a „Feltámadott tanításainak” mintegy előhangját képezik, az evangéliumok keretén belül, csak ott villan fel a fény-motívum a főpapi ima szavaiban, ahol Krisztus saját megdicsőüléséről (glória) beszél. A gnosztikus szellemiséget mindig a János evangélium szellemiségéhez kell mérni és aszerint kell helyesbíteni. János is a fény-gnózis hordozója, de minthogy a legmélyebb mélységig érti azt a misztériumot, hogy az Ige testté lett, mindig megtartja az egyensúlyt Ég és Föld között, ami a gnózisnál hiányzik. A Pistis Sophiában szinte maga a Feltámadott is Lucifer-i vonásokat vesz fel, mikor abban a fény-öltözetben jelenik meg, ami elvakítja a tanítványokat, s amelynek fényét először tompítania kell, hogy a fény-bölcsességet át tudja nekik adni. De mindezek ellenére, hasznos fényt vethetnek ezek az egyoldalúan bölcs írások is a húsvéti misztériumra, amit a mi korunkban -mint a Krisztus-misztériumokat általában- a feledésbe merülés veszélye fenyeget. Csak meg kell tanulnunk az ilyen pusztán imaginatív síkon mozgó szövegeket olvasásukkor azonnal helyesen értelmezni. Erre annál inkább leszünk képesek, minél inkább beleéljük magunkat az új, korunknak megfelelő szellemtudományba.

A Pistis Sophia az elején maga is egészen közelről megközelít egy igazságot, ami alkalmas volna arra, hogy legyőzze a gnózis alaptévedését. Az a hely ez, ahol a Feltámadott felvilágosítja a tanítványokat, akik azt hitték, hogy Ő -és minden amit nekik mondott- közvetlenül a legfelsőbb misztériumból származik. Csodálkozásukra leleplezi előttük, hogy ő a huszonnegyedik, vagyis a legutolsó, a legalsó misztériumból jött. Már az is sok, hogy a Pistis Sophia, amelynek egész szellemi mivolta nem jut el a gondolati világosságnak arra a fokára, amit keresni szoktunk és amit el is szoktunk érni, itt olyan utalást tartalmaz, amit mi magunk a teljes érthetőségig megsűríthetünk. Mikor Krisztus azt mondja, hogy a szellemi világnak a legalsó, a Földdel szomszédos rétege az, amelyből eljött, ez természetesen feltételezi, hogy előtte a Földre való végtelen kozmikus vándorlása során mindazokon a szférákon is áthaladt, amik a huszonnegyedik misztérium felett vannak, egészen az első, magával a fény-kinccsel szomszédos misztériumig. De most minden hangsúly azon van, hogy mikor a Földre leszállt, nem egy Földtől távol eső túlvilágot hagyott el, hanem a szellemi világnak azt a rétegét, ami közvetlenül határos a fizikai síkkal. Innen már csak egy lépés volna annak a felismerése, -ahova azonban a gnózis már nem jut el- hogy a Krisztus-i lény nemcsak látszólag, hanem valóságosan is belépett a fizikai megtestesülésbe.

A húsvéti misztériumban teljes mértékben benne van az inkarnáció misztériuma is, mert a feltámadás Krisztusnak nem csak az azelőtt már meglévő isteni-szellemi lényébe való visszatérést jelenti, hanem a halál legyőzését is, azt, hogy az isteni megvetette lábát a halál birodalmában. Annak, hogy Krisztus átment a halálon, nemcsak az emberek és a Föld számára van jelentősége, hanem az Istenek és az Ég számára is. Az égi Istenek magasztos fény-bölcsességük ellenére sem ismerték a halál misztériumát. Tulajdonképpen már a golgotai misztérium előtt sem lett volna okuk a halandó embereknek arra, hogy a halhatatlan Isteneket irigyeljék, mert halálhoz kötöttségükben azokkal szemben egy fontos misztériummal előbbre voltak. Azáltal, hogy el kell szenvedniük a halált, -ami alapjában véve átvonul az egész életen és az utolsó lélegzetvételkor csak végső összefoglalását és fokozódását éri el- olyan tapasztalatuk van róla, ami az Isteneknek nincs meg. Csak Krisztus halála révén részesültek az Istenek ebben a tapasztalatban. Ennek belátása a megismerés egyik legfontosabb feladata attól az időtől kezdve, hogy a kereszténység megjelent a világban. És Steiner fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy egyre újabb és újabb oldalról vezessen el ennek a belátásához.

198

A mai kultúremberiség körében uralkodó materialista gondolkodásmód csak arra a véleményre juthat, hogy az embernek semmi haszna a halálból, sőt a halál csak veszteséget és véget jelent számára. Valójában az ember sokkal többet kap a haláltól, mint az élettől. Az egész élet folyamán áthúzódó halálfolyamatok által szerzi az ember azokat a tapasztalatokat, amelyek révén a világ menetében előbbre jut. Halál nélkül az ember nem érhetne el igazi haladást fejlődésében. Hiszen a halál is felteszi a kérdést, hogy az előkészület és érettség milyen fokáig jutottunk el életmódunk révén. Az idők közepéig tulajdonképpen az Istenek segítsége nélkül mentek át az emberek a születésen és a halálon, mert az Isteneknek nem volt tapasztalatuk a halálról. Ebből adódott, hogy a halál egyre nagyobb hatalmat nyert az embereken. Egyszer aztán történnie kellett valaminek, ami meghozta az embereknek a halálon való átmenetelüknél az isteni segítséget. Ez Krisztus halála által történt meg. A világfejlődés közepén egy isteni lény emberi módon ment át az életen és a halálon és ezzel elvitte az Isteneknek az emberi halál tapasztalatát, az embereknek pedig isteni erőt hozott, ami segítségünkre van a halálnál. Tehát mi volt az, ami Krisztust a tanítványaival való húsvéti találkozásainak negyven napja alatt a régi korokban megjelent Istenektől megkülönböztette? Ezekben a húsvéti kinyilatkoztatásokban az volt a különleges és alapvetően új, hogy Krisztus földi, testi életének és földi, emberi halálának összes tapasztalatával és eredményével volt jelen köztük és beszélt tanítványaihoz. Szellemi alakként állt előttük, aki azonban annyira át volt szőve a halál adományaival, amennyire ez előtte egyetlen isteni lény számára sem volt lehetséges. A Feltámadott olyan vívmányt hordozott magában, amit a magasabb szellemi világ azelőtt nem ismert. Több volt szellemi jelenségnél. Bár nem viselt rothadó testet, de ehelyett eredmény-testet viselt. Az a fényburok, amiben tanítványai előtt sugárzott, egyrészt minden földiség legyőzéséből , másrészt a halálon való diadalmas átmenet eredményeiből volt szőve. A gnózis egyoldalúsága az, hogy nem érti meg a halál titkát. Bizonyos mértékben azoknak a tapasztalatoknak a körében marad, amelyekkel az Istenek Krisztus halála és feltámadása előtt rendelkeztek. Ha azonban ugyanazzal a lelki intenzitással fordulunk a feltámadás misztériuma felé, amilyennel egy régi tisztánlátó tudat ezen okmányai tekintettek a Földre való lejövetele előtti Krisztus-Lényre, akkor kezdjük megérteni annak a negyven napnak a végtelen, világteremtő jelentőségét. Egy olyan élet kinyilatkoztatásával, ami nemcsak az isteni magasságok fényével volt teljesen azonos, hanem ugyanakkor magába foglalta a halál felsőbb oktávját is, mélyebb titkokat tudott a Feltámadott tanítványainak kinyilatkoztatni, mint amilyenben az emberek Isteneik részéről valaha is részesültek. Azokban a szavakban, amiket tanítványainak mondott, nem csak a legmagasabb isteni bölcsesség volt, hanem mindazon megismerési lehetőségek összessége is, amit Krisztus a mélység legyőzött Ahriman-i halálerőitől kivívott.

A húsvéti misztérium megértése révén el fogunk jutni oda, hogy átértékeljük azt a tényt, hogy földi testben kell élnünk és meg kell halnunk. Ha a feltámadott Krisztus erejével megyünk át a születésen és a halálon, akkor részt veszünk egy olyan szellemiség kivívásában és megalapításában, ami nem absztrakt és túlvilági, hanem gyökeret tud verni a földi létben és hatással tud lenni annak tényeire. Belenövünk a szellemnek az anyag feletti hatalmába, ami ősképszerűen mutatkozik meg a húsvéti történetekben, mikor a Feltámadott a tanítványok körében ételt és italt vesz magához és a kételkedő Tamásnak oda nyújtja kezét és oldalát, hogy érintse meg.

Emlékezés és szellemi találkozás

A Pistis Sophia szövegét a kép és szó elemeinek különös keverési aránya jellemzi. Általános jellegét az adja meg, hogy még imaginatív-tisztánlátó tudat alapján jött létre. Ezért mindazt, amit szó formájában közöl, képszerűen kell felfogni. De eltekintve attól, hogy egészében véve maga is szöveg, tehát a látott szellemi tartalmakat mindig szavakban kell kifejeznie, a szóelem még külön is szerepet játszik benne. Úgy van felépítve, hogy Krisztus beszél tanítványaihoz és közben a tanítványok -gyakran Mária és Mária Magdolna is- kérdéseket tesznek fel, amiket aztán Krisztus további tanításai során megválaszol. Pistis Sophia megjelenése után a kérdések nagy része tőle ered. S ettől kezdve még gyakrabban mint az előzőekben, ó-testamentumi szövegek, különösen egy sor zsoltár képezi a kérdések és feleletek kiindulópontját. Amit tehát az imaginatív, képszerű ábrázolás

199

fátyolán keresztül meg kell ragadnunk és világosan észlelnünk kell, az a szó, legyen az Krisztus szava, amellyel tanítványait tanítja, vagy a szentírások szava, melyhez kérdés és felelet kapcsolódik. Az imaginatív stílus a Feltámadott és a tanítványok szavának egyaránt valami elmosódottságot ad, ami miatt aztán egyáltalán nem az az érzésünk, hogy itt fizikai beszélgetésekről van szó. S így bár mindenre az érzékfelettiség intenzív, szinte extrém hangulata árad ki, világosan körvonalazott gondolatformákra való lefordításuk és a tényleg kimondott és hallott szöveg kikristályosítása olyan feladat, amit általában olvasás közben kell megoldanunk.

Az írás stílusa is hozzájárul tehát ahhoz, hogy szükségszerűen felmerül bennünk a kérdés, milyen nyelven is beszélt tulajdonképpen a Feltámadott tanítványaival? Természetesen éppoly kevéssé beszélt egyszerű emberi nyelven, mint az angyalok, akikről az evangélium hírt ad. A negyven nap beszélgetései érzék feletti természetűek voltak. A beszéd és hallás inkább a lélek mélyén, mint a s száj és a fül közreműködésével játszódott le. Csakhogy a belső beszéd és hallás olyan intenzív volt, hogy a tanítványokban teljesen külső beszéd és hallásként tudatosult.

Mikor tapogatózva keressük azt a lelki szférát, ahol ezek a beszélgetések lejátszódtak, a legfontosabb útbaigazítást az adja, hogy a Pistis Sophia nagy, hullámzó beszélgetésfolyamába olyan sok zsoltár és más bibliai szöveg van beleszőve. Mit jelenthet az, hogy a tanítványok és a Feltámadott beszélgetésében ilyen nagy helyet foglal el a szentírásokból való idézés? Itt ugyanazzal a módszertani elvvel állunk szemben, amivel már Lukács húsvéti beszámolóinak megbeszélésénél is találkoztunk. Olyan nagy fontosságú, hogy nem riadva vissza az ismétlésektől sem, még egyszer részletesen foglalkoznunk kell vele.

Az Emnaus felé útban lévő két tanítvány nem tud eligazodni az utóbbi napok benyomásain. Tanácstalanul állnak a rájuk szakadt lenyűgöző sorsesemények előtt. A történtekre való visszaemlékezés égeti lelküket. De éppen az emlékezetükben lángoló erővel feltörő képek megvilágítására törekvő küszködésük váltja ki azt az élményüket, mintha valaki mellettük menne és beszélne hozzájuk. Mit mond ez a harmadik? Végig megy velük Mózes és a Próféták könyvein és az Írás szavainak láncolatát idézi emlékezetükbe, amelyek most, hogy visszaemlékeznek rájuk, hirtelen egészen új fényben ragyognak fel. Húsvét vasárnapján tehát érzékfeletti oktatásban részesülnek, amelynek szerkezetét az Ó-testamentumból vett szavak határozzák meg. Az Írás jól ismert szavai hirtelen fényt vetnek arra a rejtélyes eseményre, amelynek megértéséért lelkük küzködött.

Ez, mint láttuk, ugyanaz a lelki folyamat, mint amit a két fehér ruhás férfi váltott ki az asszonyokból, mikor így szóltak hozzájuk: „Emlékezzetek rá, mint beszélt nektek, mikor még Galileában volt”. Angyalok szájából hangzik el Jézus szavainak, az Írás szavainak idézete. Ugyanaz történik az asszonyokkal reggel, mint a tanítványokkal este az Emmausba vezető úton. Mikor a korábban hallott szavakra visszaemlékeznek és hirtelen új módon értik meg őket, elkezdik megérteni a rájuk szakadt rejtélyes eseményt is. Ezekben a jelenetekben nem külsőleg beszéltek. A szavak belsőleg merülnek fel, de azért korántsem szabad őket pusztán szubjektív elképzelésként értékelni. Ennek a belső hallásnak legalább akkora objektivitást kell tulajdonítanunk, mint a külső, fizikai füllel történő hallásnak. Annak az érzékfeletti beszédnek, amit az asszonyok a sírnál, a tanítványok pedig az Emmausba vezető úton hallanak, az az első eredménye, hogy az asszonyoknak és a két tanítványnak a szentírásból való szavak jutnak eszébe, vagy olyan szavak, amiket egykor Jézus mondott nekik. A sírnál őrködő angyalok és az a harmadik, aki a két tanítvány mellett megy, azoknak az embereknek az emlékezőképességét használják fel, akikhez beszélnek. Az a száj, amivel a szavakat kiejtik, nincs kívül azokon, akik hallják. Az emlékezés a lélek térségében beszél, Krisztus és az angyalok pedig ezt a beszélő emlékezést használják fel, hogy így szóljanak az emberi lelkekhez.

Ismét azon a pontok állunk, ahol mélyebben számot kell adnunk magunknak az emlékezőképesség csodájáról, hogy megközelíthessük annak a titkát, hogyan szólt a Feltámadott negyven napon át a tanítványaihoz és hogyan kezdhetne el ma velünk is beszélgetni. A modern civilizációban sajnos már alig ismerik a valódi emlékezés csodáját. Az emlékezés egyrészt fej-jellegűvé vált és elhalványult, mondhatnánk elhalt a „memóriában”. A vizsgarendszer következtében egész újkori kultúránkban eluralkodott, memórián alapuló tudás túlértékelése és

200

túltengése ellenére, -vagy talán éppen miatta- a nemrég még tüneményes emlékezési erők hirtelen bekövetkezett általános csődjét figyelhetjük meg. Most már, a másik végletbe esve, azon a ponton vagyunk, hogy elhagyjuk és megfosszuk hitelétől mindazt, ami intellektuális, gondolati jellegű. Másrészt egy szubjektív, lelki, érzelmi elem révén zavarossá, kaotikussá vált az emlékezés. Nem túlságosan nagy azoknak a száma, akik minden különösebb szándék nélkül nyugodtan vissza tudnak pillantani múltjukra anélkül, hogy akár pozitív, akár negatív értelemben önmagukat tükröznék, vagy, hogy az átélt örömök és sorscsapások hatása alá kerülnének. Ennek az a következménye, hogy számtalan ember oda menekül, hogy makacsul csak a mának él és őrizkedik attól, hogy még csak érintse is azt, ami elmúlt.

Az emlékezőképességnek, ami maga nem más, mint egy korábbi ösztönös tisztánlátó képesség összezsugorodott maradványa, ma már csak legvégső maradékát találhatjuk meg. Ma tudatváltozásokkal -amit részben korunk lelki megrázkódtatásai hoznak, sőt kényszerítenek ránk, részben azonban csak bátor és kitartó benső erőfeszítések árán érhetők el- kell kiküzdenünk a régi ösztönös emlékezőképesség felsőbb oktávjaként, a világos tudat-síkon egy új emlékezőképességet, melyen a szellem világít át. Ez az egész ember emlékezete lesz, ami nem csak a fejben megy végbe, hanem a hordozó akarat mélységeiből és a melegen érző szív tájékáról száll fel anélkül, hogy közben az ember megmaradna szubjektív elfogultságaiban, ami mindig csak saját tengelye körül forgatja. Ha majd kivívjuk azt a képességet, hogy korábbi élményeink emlékét úgy hozzuk fel, mint egy mély kútból és egész emberi mivoltunkban olyan objektívan álljunk előtte, mint egy táj előtt, amit külső szemünk lát, akkor majd megtudjuk, hogy ezzel az emlékező erővel varázsbotra tett szert az ember. Aki megtanulta, hogy úgy álljon önmagával szemben, hogy élményeire egy harmadik személy szemével vagy az angyal szemével nézzen vissza, az észre fogja venni, hogy a múlt képei közé a jövő képei vegyülnek, mert az átlátszóvá vált emlékek mögött feltűnik az az erő, ami sorsunkat vezeti. A visszapillantás erejéről kiderül, hogy az előretekintés ereje is. Az emlékezés szférájában megtalálhatjuk saját jövőnkre vonatkozó akaratunk és jövőbeni sorsunk csíráit és bimbóit is. Ugyanaz az erő, amit mint emlékezőképességet gyakorolunk, szüli meg a profetikus képességet is. Ha fellép az emlékezet adományának ez a megerősödése és kibontakozó tágulása, akkor ez egyre határozottabban abban nyilvánul meg, hogy érintkezésbe kerülünk azzal a vezető hatalommal, aki a múltat feldolgozza úgy, hogy a jövő annak értelemszerű kiegyenlítéseként alakuljon. Egy lény válik érezhetővé, aki tanácsadóként és segítőként megy mellettünk, míg végül magának a Feltámadottnak a vonásait öltheti fel.

Lényegében ugyanerről van szó, ha egy halottra úgy emlékezünk vissza, hogy végül ő maga is ott van. Ha például megpróbáljuk szavait, melyekkel egykor hozzánk szólt, az ő saját hangjának csengésével ismét hallani, úgy, hogy az emlékezés aranykulcsnak bizonyul, ami magányos tűnődésünket eleven együttlétté változtatja avval, akinek elvesztését gyászoljuk. Esetleg anélkül, hogy mindig tudatossá válna bennünk az okozati összefüggés, a tisztelt és szeretett halottakra való hűséges emlékezés révén különösen termékeny, jövőbemutató impulzusokat kapunk: az elhunyt közelsége révén magasabb énünk közelsége érint meg, amely egyúttal jövőnk géniusza is.

Ilyen alapon értendők a tanítványok negyven nap alatti élményei. Krisztus hangjának csengése még fülében volt azoknak, akik annak idején körében voltak. Mikor szavait emlékezetükben ismét hallották, megtörtént a csoda, hogy maguk között érezték őt, úgy, mintha most újra szólna hozzájuk. A Jézus szavaira való emlékezés vált füllé a Feltámadott jelenlegi beszédének hallására. És ha először csak ugyanazok a szavak jutottak is el tudatukba, amit az Úr annak idején mondott nekik, mégis egészen újat jelentettek. A Feltámadott meglepő módon áttetszővé tette számukra a szavakat. Ami azelőtt csak a sorok között rezgett, most a legvilágosabb tanítássá bontakozott ki. Beteljesedett az ige: „A vigasztaló, a Szentlélek, majd mindenre megtanít titeket és mindenre emlékeztet, amit nektek mondtam”. Abban a tanításban, amiben a Feltámadott a tanítványokat részesíti, megvilágítóan együtt beszél vele a Szentlélek is.

Az efajta emlékezés felé tapogatózunk már, amikor azt mondjuk: „Valami felötlött bennem”. Ennek a kifejezésnek az alapja a bimbó képe, amely a Nap melegítő sugarára kinyílik. Eleven emlékeinkben a múlt sem más, mint bimbó, amiből a jelen és a jövő ragyogó virágként ki akar bontakozni.

201

Az evangéliumok keletkezése

A Feltámadott tanításainak nem volt szenzációs tartalma. De mégis lényeges lecsapódásukat találjuk az evangéliumokban. Az eddigi teológia materialista tévtana, hogy az evangéliumok külső beszámolók alapján jöttek létére. Ha a tanítványoknak csak a múltra irányított emlékezete lett volna meg arról, amit az alatt a három év alatt átéltek, akkor nem volna meg a négy evangélium. Az evangéliumok arra vezethetők vissza, hogy a negyven nap inspirált, magasabb foku emlékezetében minden még egyszer valóságosan jelenvalóvá vált. Mindenbe, különösen Jézus szavaiba belecsendült egyúttal mindennek a háttere is és a világperspektívák is, amiket ma már csak az evangéliumokba való meditatív elmélyüléssel tudunk ismét elővarázsolni.

A negyven napnak egy másik titkát közelítjük meg, ha meggondoljuk, hogy nem csak az emlékezés, hanem a felejtés is misztérium. Milyen sajnálatraméltó lény lenne az ember, ha nem tudna felejteni. Az elmegyógyintézetek, melyek lakóinál oly sokszor figyelhetjük meg az emlékezet beteges túlfinomultságát, nem volnának elegendők a rászorulók befogadására. Isteni kegyelem, hogy felejteni tudunk. Milyen titok rejtőzik emögött?

Sok minden van, amit könnyebben megjegyzünk, mint más dolgokat. De ma tulajdonképpen mégis csak az egészen földi gondolatok azok, amik különösen könnyen vésődnek bele emlékezetünkbe. Az érzékfeletti és isteni vonatkozású gondolatokat nagyon is hamar elfelejtjük, mert a fej-jellegű emlékezetbe egyáltalán nem akarnak beleilleni. A tapasztalat azt mutatja, hogy azokat a könyveket, amik a szellemi világról nyújtanak ismereteket, újra és újra el kell olvasnunk és minden alkalommal újként hat a tartalmuk. Nem szabad azt hinnünk, hogy elvész az, amit elfelejtettünk. Csak lényünk mélyebb, tudattalanabb rétegébe süllyed. Ha valamiről azt mondjuk, hogy „vérünkké vált”, akkor már a felejtés pozitív oldalára utalunk. Hogy valóban magunkévá tegyük, minden értékes dolognak, amit tudatunk felvett, -éppúgy, mint az ételnek és italnak- le kell szállnia a fejből lényünk mélyebb régióiba. Nem hiába rokon a németben a felejteni és az enni szó (vergessen, essen). Amit jó értelemben elfelejtünk, lényünk akarati részében erővé változik.

Gondoljuk csak meg, hogy elfelejtjük, amit életünk első három évében éltünk át. Lényünk mélységes kútjából nem tudjuk többé felszínre hozni. Miért felejtettük el? Azért, mert mint kisgyermekek, három éves korunkig tulajdonképpen még egyáltalán nem érkeztünk le a Földre, lelkünk legfontosabb része még az égi térségekbe nyúlt fel. Azt is elfelejtettük, amit születésünk előtt éltünk át, amikor az eonokat és égi szférákat jártuk be. Egy pár álmot leszámítva, -ami nem egyéb elröppenő tükörképnél- éppúgy elfelejtjük mindazt, amit éjszakánként alvás közben élünk át. Pedig milyen jótétemény az ember számára, hogy minden éjjel elmerülhet abban a világban, amire csak halála után emlékezik vissza. A születés előtti világot, az első gyerekkor világát, alvása világát, elfelejti az ember, mert éppen lényének szellemi része az, amelynek ott volt és ott van az otthona. Azok az emberek is a szellemi világban voltak születésük előtt és ott vannak minden éjszaka, akik tagadják létezését. Csak elfelejtették. Mielőtt lejöttünk volna a Földre mindnyájan találkoztunk és kapcsolatban álltunk az angyalokkal és más szférák lakóival. És nincs elveszve az, amit elfelejtettünk, ott van elsüllyesztve lényünk legmélyén. Maguknak a materialistáknak is testébe-vérébe ment át a szellemi világ. Eddigi fej-gondolkodásunknak nem sok köze van a valódi szellemhez, annál inkább részesül a szellemiekben lényünknek az a része, amelyben az elfelejtett dolgok vannak elsüllyesztve. A pszichoanalitikusok felfedezték, hogy az ember életének korai időszakából származó, feledésbe merült élmények és érzések, mint komplexumok, betegségek okozóivá válhatnak. Most úgy vélik, hogy ezeket a betegségeket meg tudják gyógyítani avval, hogy a komplexumokat felhozzák a tudat reflektorfényébe. Többnyire azonban annyira végletesen földi tartalmak azok, amiket így ki akarnak ragadni a feledésből, hogy fel kell tennünk a kérdést: vajon nem ezeknek a tartalmaknak az áthelyezésétől válik-e csak igazán alattomossá a betegség? Nem volna sokkal jobb módja a gyógyításnak, ha az ember lényének mélyéről azokat a területeket hoznánk felszínre, amik nem beteggé, hanem egészségessé tesznek: a reális szellemi világot?

202

Ha az ember elsüllyedt szellemi részét helyes emlékezéssel újra fel akarjuk ébreszteni, akkor meg kell gondolnunk, hogy már eleve minden igazi művészet és vallás egy ilyen emlékezésnek köszönheti keletkezését. Minden szépség és minden átszellemült áhítat kihalt volna már, ha nem volnának meg még mindig az ösztönös szellemi emlékezési folyamat maradványai. Az eleven művészi és vallásos elemben mindig közrejátszik egy ki felébredés és visszaemlékezés, mint amit akkor élünk át, ha ébredéskor valamelyik álmunkra visszaemlékezünk, vagy ha valamilyen illat hirtelen egész jeleneteket varázsol ismét elénk gyermekkorunkból. Ilyenkor úgy érezzük, mintha az emlék egész más szférákból merülne fel és ezáltal sejtelemszerű tapasztalatot nyerünk lényünknek arról a területéről, ahová a szellemi világ állandóan feledésbe merül. Ide tartoznak az olyan élmények is, mint amikor egy emberrel vagy tájjal kapcsolatban szinte ijesztően tör ránk az az érzés, hogy nem először találkozunk vele, vagy nem először vagyunk ott, pedig tudjuk, hogy a szokásos külső értelemben jelenlegi földi életünkben még nem találkoztunk ezzel az emberrel, vagy sohasem voltunk ezen a tájon. Úgy tűnik, hogy messze elsüllyedt mélységekből, melyekhez azonban lényünk legjobb része tartozik, száll felénk az otthonosság lehelete.

Az igazi áhítat és vallásosság lényege nem más alapjában véve, mint a születés előtt a szellemi világban eltöltött idő emlékeinek kegyelemből, ajándékképpen kapott felmerülése. Áhítatos érzéseink szárnyán mérhetetlenül ősi mélységekből égi emlékek szállnak fel lelkünkbe. Nem hiába nevezi a vallásos ember az eget hazájának. A jámborság szubsztanciájába azoknak a szféráknak az emléke van beleszőve, amelyekből lelkünk a Földre leszállt. És ha a vallásos életet ismét kultikus módon ápolják úgy, hogy a közösségek az oltárok előtt gyűlnek össze, akkor ezeknek az embercsoportoknak az együttlétében és együttléte felett megjelenik annak visszfénye és tükröződése, ami a szellemi világban történik. Az igazi, szellemiekből merített kultusznak az a lényege, hogy földi képmásai az angyalok tevékenységének, aminek születésünk előtt tanúi voltunk. Mi ilyen értelemben az úrvacsora élménye, a kenyér és a bor magunkhoz vétele az oltárnál? Az Istenben és Istennel való eggyé válás érzésével együtt felmerül az ősi emlékezete annak, hogy hogyan tápláltak bennünket azelőtt, hogy a Földön megszülettünk volna.

A húsvéti esemény után a tanítványok, még a Getsemáné kertbeli alvásuk lelkükre nehezedő titokzatos bűvöletében éltek. De mikor aztán abban a szent szobában, ahol Nagycsütörtökön Krisztussal együtt vacsoráztak, asztalhoz ültek és a kenyeret megszegték, beteljesedett körükben a végtelen fénycsoda és a reális emlékezés lényszerű varázsa: közöttük volt a Feltámadott. A szent étkezés megismétlődése tettszerű jelleget adott az emlékezetnek. A cselekvés által még mélyebb rétegből szállt fel az emlékezés. S így a Feltámadottnak a tanítványok körében való jelenléte lényszerű beteljesülése volt nagycsütörtöki szavainak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, lényemnek valóságos megjelenítésére”. Történésbe és cselekvésbe áttéve ezek a szavak hatják át és szövik át a negyven nap egész idejét. A legcsodálatosabb tapasztalat révén, amiben sorsuk valaha is részesítette őket, most már biztosan tudták a tanítványok: ha ezt tesszük, ha kenyeret és bort eszünk és iszunk az ő nevében, akkor itt van közöttünk.

Így kezdhetjük megérteni azt, amit a keleti kereszténység a mai napig is a keresztény élet egyik legbiztosabb és leg magától érthetődőbb alapjának tart: hogy a Feltámadott a húsvét és a mennybemenetel közötti időben szerezte az oltáriszentséget. Ha az evangéliumokat a Feltámadott tanításainak első gyümölcsének nevezhetjük, második gyümölcsük a szentség. A negyven nap fény-szférája tovább ragyog és világít az evangéliumokban. A tanítványok és a Feltámadott együttlétének a hő-szférája a szentségben folytatódik. A Pistis Sophia név, amivel ebben a kopt gnosztikus írásban az emberi lelket jelölik, a húsvéti élet mindkét pólusát tartalmazza. Sophia, bölcsesség, bőven áradt a tanítványokhoz, a Feltámadott szájából fakadt megvilágosult tanításokból. Pistis, hit, azaz isteni melegséggel áthatott szíverő, ami a tanítványokban a Feltámadott lényével való kapcsolatuk révén támadt fel és ami a húsvéti találkozások színteréül szolgáló szobából, mint forrásból kiindulva tovább gyújtotta a hit tüzét az egész világon. A hitnek ez az ereje, ami a lélek mélyebb szintjében gyökerezik, az égiekre való emlékezés szervévé válhat bennünk, tehát azzá a szervvé is, amellyel a Feltámadottat és tanító-gyógyító lényéből kiáradó fényt és melegséget saját korunkban is érzékelhetjük.

203

XIII. Fejezet

A Feltámadott fokozatai

A mennybemenetel ünnepe

A mennybemenetel ünnepe az ég felé irányít bennünket. De az évszak, a körülöttünk kibontakozott tavaszi csoda hangulata nem engedi meg, hogy egy túlvilági ég gondolata szülessen meg bennünk. Az a sok-sok szépségben megújuló élet, ami érzékeink elé tárul, mind arra késztet,

204

hogy újra fellobbanjon bennünk a Föld iránti szeretet. Lelkünk ünnepélyes hangulattal az evilági tájaknak adja át magát. A jelek sokasága vesz körül bennünket, amely mind a földi mennyországot nyilatkoztatja ki számunkra s azt mondja, hogy nem a túlvilági, hanem a földi mennyországot kell ezen a tavaszi ünnepen megtalálnunk. Mindaz a ragyogó virágdísz, ami színekkel hinti tele a tavaszi Földet, nem az ég véget nem érő jele-e földi világunkban, nem égi ruha-e, amibe Földünk öltözik? Exakt valóság, nemcsak költői kép, amit Eichendorff, Holdas éj című költeményében kimond:

Mintha az Ég, csendbenMegcsókolta volna a Földet,Hogy virágpompájábanMost már róla kelljen álmodnia.

A Föld valóban az Ég csókjáról álmodik, ami téli alvása sötétségéből felébresztette. A virágok fehérségét és tarkaságát nem önmagából hozza elő. Ezek az Éggel való titkos egyesülésnek a bizonyítékai, amit a tavasz csodája hozott létre.

Egyik olyan jel, amely különösen megtaníthat a földi mennybemenetel titkának megértésére, a virágzó fák jele, amelyek sokszor oly meglepően és boldogítóan gyorsan, egy éjszaka kapják meg díszüket. Mikor a fa csak zöld lombját hordja, még nem tökéletes, nem befejezett. Csak addig a rövid ideig válik ősképe a Földön teljesen láthatóvá, amíg virágdíszében pompázik. Minden virágzó fa csoda. S ezt mi sokkal közvetlenebbül éreznénk, ha évről-évre nem szoknánk meg a látványát. Tulajdonképpen nem más, mint az Ég felé emelt virágos rét. A fa virágdíszben ragyogó csúcsa gömbölyű kerekségében kicsinyített képe a Földnek, amely szeretne megszabadulni a nehézség igézetéből és mennybe szállni. A virágzó fa sok mindenre megtaníthat bennünket. Megmutatja, hogy a mennybemenetelt nem szabad a földi szinttől való távolsággal mérni, hanem csak az ég felé törő lendítőerő intenzitásával. Ha a fa koronája csak kevéssé emelkedik is a Föld síkja fölé, virágzása bebizonyítja, hogy az Ég elismerte a fa mennybemenetelét. És a virágzó fa képet ad arról is, hogy a Föld -amikor mennybemenetelét véghezviszi- nem válik hűtlenné önmagához. A virágképző nedvek felszállásának mennybemeneteli folyamata nem idegeníti el a Föld lelkét ettől a világtól. Ha azután a virágok lehullanak, ez korántsem jelenti azt, hogy visszatért az égi csoda a túlvilágra, hanem azokká az adományokká változott, amiket -mint gyümölcsöt- szedhetünk a fákról: az az Ég, amit a természet a mennybemenetel idején elénk varázsol nem más, mint az eredetek és csírák szférája, ami földi létünk mögött fejti ki erőit és amelyből a Földön minden állandóan újjászületik.

A mennybemenetel példázataként szól hozzánk az is, ha a mezőn járunk és nézzük, hogyan emelkednek a pacsirták énekelve a magasba. Nyílegyenesen szállnak az Ég felé és trillázó énekük segíti őket. A Föld lelkének erő-áramlásai, amik a tavaszi természet Ég felé törekvését előidézik, a pacsirta felfelé röptében láthatóvá, sőt újongó dalában hallhatóvá is válnak. Ez a belső felemelkedés lendületes erejű képet elevenít meg lelkünkben a magasságok felé, amelyekből új erőt meríthetünk életünkhöz és küzdelmeinkhez. A mennybemenetel ünnepének mennye nem túlvilág, hanem a felemelkedés szférája, amelyre itt, ezen a világon van szükségünk, ha nem akarunk a belső bénultság és elhalás áldozataivá válni.

Vagy ha feltekintünk a felhőkre, hiszen a mennybemenetel idejétől kezdve az évszak előrehaladtával az égen többnyire hatalmas fehér gömbökké tömörülő gomolyfelhők láthatók. Ezek a kozmikus, virágzó fákhoz hasonló felhők aztán igazán képmásai a Földnek, amely szeretne az egek magasságába emelkedni. Az egész atmoszférát betöltő nagy kozmikus fellendülés eredményei. Bennük viszi végbe a Föld nedvessége a Nap újra megjelenő melegének hatására mennybemenetelét, hogy az égi magasságokban megtermékenyülve életet adó nedvességként harmat és eső formájában ismét visszatérjen a Földre. Semmi nem cáfolhatná meg klasszikusabban és nyomatékosabban az Ég gondolatának túlvilági mivoltát és szemléltethetné jobban a tavaszi ég evilág felé fordulását, mint a Föld nedvességének körforgása, amit oly nagyszerűen jelképeznek az ég felhői. A tavaszi természetben minden mennybemenetel földi világunk javára történik. Mindig

205

az égi létbe való felemelkedés a földi létért. Hogyha hanyatt fekszünk a réten és feltekintünk egy virágzó fára, ha követjük a pacsirta repülését vagy a felhők méltóságteljes, nagyszerű vonulását, akkor midig az égbe tekintünk bele. S mégis Földünk az, amit ilyenkor szemünkkel megcsodálunk. Sejtve nézünk abba a szférába, amelyből az élet buzog a Földre. Felfelé vetett pillantásunk az égi Földdel találkozik és a földi éggel: az égig emelkedett földi világgal, a Föld mennybemenetelével.

Ez a földi ég, a földi természeti létünkben benne, mögötte és felette lévő emelkedett szféra az a menny, amelybe a Feltámadott húsvét után negyven nappal felment. Az egész jövőbeni keresztény életérzés számára döntő lesz, hogy milyen ismeretek és hangulatok kapcsolódnak majd a mennybemenetel gondolatához. Ha az emberek képesek lesznek majd a létbe szervesen beleilleszkedő képzetet alkotni Krisztus mennybemenetelének titkáról, az vissza fogja hozni a kereszténység természetességét és tettrekész Föld felé fordulását.

Látszat-test és tetszhalál

A mennybemenetel gondolatának azonban mindig a feltámadással kapcsolatos gondolatokhoz kell kapcsolódnia. A húsvét új megértésével együtt ki fog alakulni a mennybemenetelhez fűződő új hangulat is. Mindaddig, amíg Krisztus feltámadása meg nem értett csoda marad, el lesz zárva a mennybemenetel és az ég új átéléséhez vezető út is. Még az sem jut el a tradicionális keresztény körök tudatáig, hogy milyen távol áll Krisztus feltámadása az utóbbi évszázadokban kialakult gondolkodástól és mennyire ellentmond neki. Ha beismernék, hogy milyen óriási nehézség előtt áll korunk gondolkodó embere, amikor megpróbálja a húsvéti tényt megérteni, ez már az első lépés volna a megértés felé. Ifjúkori fejlődésem folyamán a legelevenebb útmutatást jelentette számomra a húsvéti gondolat felé, amikor a vallásoktatáson egyik tisztelt és magasan képzett tanárom azt mondta, be kell vallja, hogy Krisztus feltámadásának gondolatával semmit nem tud kezdeni. Nagy kár, hogy az a buzgó megismerési törekvés és gyakran fájdalmas feszültség, amellyel még néhány évtizeddel ezelőtt is sok gondolkodó ember igyekezett a húsvéti gondolat megértéséhez eljutni, ma már eltűnt. Ma már alig vetődik fel ez a kérdés. Kortársaink túlnyomó többsége már egyáltalán nem érez indítékot arra, hogy ennek a titoknak a megfejtésén küszködjön és azok, akik még kereszténynek szeretnék magukat nevezni, azzal nyugtatják meg magukat, hogy a Krisztus feltámadásáról szóló üzenetet a kritikus ész elhallgattatásával valamiféle félig figyelmes hittel elfogadják.

Ha Krisztus feltámadása nem más, mint egy pillanatnyi csoda abban az értelemben, hogy egy ember olyan helyzetbe került, hogy halála után tovább élt, akkor a mennybemenetel alapjában véve nem jelent mást, mint ennek a csodának a megszűnését. Akkor a negyven nap csak egy csodálatos haladék, ami Jézusnak a halála után még megadatott. Mikor negyven nap múlva a tanítványokkal való húsvéti találkozásai megszűntek, nyilvánvalóan ő is rálépett arra az útra, amit egyszer minden embernek meg kell tennie. Élesen racionális és józan formában vonták le ezt a következtetést sok olyan Jézus életéről szóló regényben, amit a XIX. század közepe körül bizonyos szabadkőműves inspirációk alapján írtak a dogmatikus hit legyőzése céljából. Itt az első keresztény évszázadok gnosztikus krisztológiájához tapadó egyoldalúság ellentétes irányú megfelelőjével találkozunk. A gnózis, bár mint láttuk, a régi tisztánlátó szellemi tudat utóhangjaként a Krisztus-Lény érzékfeletti fénytitkára vonatkozó fogalmak nagy bősége felett rendelkezett, de a Földtől idegen szellemisége nem találta meg a lehetőséget arra, hogy Krisztus testté-válásának titkát, vagyis fizikai emberi testbe való reális földi inkarnációját megértse. S így kialakította a látszat-testről szóló tanát, amely látszat-testben szerintük Krisztus a Földön járt. Ez a doketikus szemlélet nemcsak Krisztus földi életének, hanem mindenekelőtt halálának és ezzel együtt feltámadásának is elvette a súlyát és ezért -gazdag bölcsessége ellenére- nem ok nélkül küzdöttek a gnózis ellen, mint tévtan ellen. A gnosztikus doketizmus materialista változata, amellyel a Jézus életéről szóló racionalista regényekben találkozunk, a Jézus tetszhalott voltáról szóló tételben foglalható össze. Úgy vélték, megtalálták a negyven nap csodájának kulcsát azzal, hogy egy olyan fikció alapján, hogy titkos okmányokat találtak az első keresztény időkből, leírták, hogy Arimátiai József az

206

esszénus rend néhány más bölcs tagjával együtt gondozásba vette a Megfeszítettet a keresztről való levétele után és mivel nem volt valóban halott, csak tetszhalott volt, visszahozták az életbe. A regények szerint még negyven napig sikerült őt olyan erőben tartani, hogy ismételten megjelenhetett az övéi körében. Akkor azonban valóban meghalt és csak a húsvéti dráma esszénus rendezői voltak azok, akik értették a módját, hogy a csendben elintézett temetés helyett az utolsó együttlét mennybemeneteli mítosszá alakított képét állítsák az emberek szeme elé.

Metamorfózisok

A mennybemenetelnek a feltámadással való kapcsolatának időszerű és szerves megértése lehetetlen anélkül a szemléleti mód nélkül, amit a metamorfózis gondolata elevenít meg.

A mennybemenetel a feltámadás új fokozata, s ezzel a kozmikus Krisztus-Lény által véghezvitt önátváltoztatások nagy folyamatában az egyik előrehaladó metamorfózis. Krisztus olyan lény, aki sohasem áll meg, hanem az emberiség javára állandó átváltozásban van. A Krisztus-lény létesülési és átváltozási fokozatai nemcsak a keresztény kort, hanem az emberiség történetének kereszténység előtti korát is átfogják. Első fokozatként a pre-exisztencia (előzetes-lét) átalakulásait foglalhatjuk egybe, a Krisztus-Lény útjait és vándorlásait a Földön kívüli kozmikus szférákban. A kereszténység előtti vallások tele vannak tükröződésekkel és fénysugarakkal, amelyek azokról az állomásokról származnak, amelyeken Krisztus a Föld felé közeledtében szféráról-szférára haladva átment. A második fokozat az emberré-válás. A Jordán-keresztelő vezeti be, amellyel az isteni Krisztus-Én belép a földi, emberi inkarnációba és Krisztus földi életének három évét fogja át. A harmadik fokozatot a halál és a feltámadás képviseli. Nem jelentenek mást, mint továbbhaladást ugyanazon az úton, amely a kozmikus magasságokból levezetett a Földre. A nagypénteki és húsvéti események révén kezd a Krisztus-Lény az egész Földhöz kapcsolódni. Ha a mennybemenetelt, mint negyedik fokozatot fogjuk fel, már kezdjük sejteni, hogy az -bár látszólag ellentmond a menny szokásos fogalmának- Krisztus és a Föld egyesülésének megpecsételése, Krisztus mindent betöltő kiáradása az egész földi szférába. A pünkösd reggel eseménye is magának a Krisztus-Lénynek egyik létesülési fokozata, ha a pünkösdi történet közvetlenül nem is beszél magáról Krisztusról. Pünkösd az ötödik alap-metamorfózis. A következő fokozat első alkalommal abban a déli órában jelentkezik, amikor a Feltámadott Damaszkusz előtt -az őt akkor még üldöző Pálnak- megjelenik. A hetedik fokozat az Új-Testamentum írásai számára és bizonyos mértékben még a mi jelenünk számára is jövőbeni. Ezt az átfogó jövőbeni metamorfózist, melynek kezdetét most, korunkban éljük át, Krisztus újraeljövetelének szoktuk nevezni.

A húsvét és a mennybemenetel új, szerves megértésének további előfeltétele az, hogy Krisztus testi feltámadását folyamatként, mint pontosan meghatározott emelkedési és növekedési folyamatot értsük meg.

Krisztusnak nem pusztán lelki-szellemi lénye mutatkozott meg negyven napig a tanítványoknak. Ebben nem lett volna semmi különös, hiszen akkor még sokan voltak, akik érzékelni tudták a halottak lelki-szellemi lényét és kapcsolatot tudtak velük fenntartani. A feltámadás több a halhatatlanságnál. A tanítványok olyan reális testiségben élték át a Feltámadottat, amilyen addig nem volt érzékelhető egyetlen meghalt embernél sem. Másrészt azonban földi halála után természetesen nem ugyanabban a földi-anyagi testben lépett Krisztus újra az emberek közé, amit azelőtt viselt. Krisztus fizikai-teste ugyanúgy a rothadás és feloszlás martaléka lett, mint minden fizikai emberi test. De Földre irányuló akarata, Föld és test felé fordulása nem csökken a golgotai halálon való átmenetele után sem. Sőt ellenkezőleg, csak most szabadul meg minden gáttól és akadálytól. A kozmikus, isteni inkarnációs akarat, mindannak a testi tapasztalatnak a belső kvintesszenciájával együtt, amit a Krisztus-Lény az elmúlt három év alatt átélt, szubsztanciává válik. Krisztus egész lénye átküzdi magát a földi testiség területére és a szellemiből új testet épít magának. A Feltámadott alakja, bár szellemi természetű, de átlüktet rajta és teljesen betölti a földiségre irányuló akarat. Ez Krisztus testi feltámadásának a titka. Lényét továbbra is a megtestesülés felé irányítja, erre irányuló belső aktivitásának tüzét felszítva dolgozik Krisztus

207

alakítóan és képlékenyítően a földi testiség szféráján. A Feltámadott, amikor kinyilatkoztatja magát a tanítványoknak, mint új teremtő hatalom működik földi világunk síkján. Így ez alatt a negyven nap alatt azzal tesz tanúságot cselekvő jelenlétéről, hogy emelően részt vesz a tanítványok életének dolgaiban: velük együtt eszik és iszik. Egészen a fizikai érzékelésig -Tamás tapintás általi érzékelése- megmutatkozik tanítványainak. S ugyanígy az a tanítás is teljesen át van itatva a földiség teremtő megragadására és átalakítására irányuló akarattal, amellyel a Feltámadott új bölcsességet sugároz az emberek életébe.

A negyven nap csodájának megértéséhez az is szükséges, hogy legyen bátorságunk belátni: itt valami olyan történt, ami csak egyszer volt lehetséges. Krisztus itt olyan különleges állapoton ment át, ami nem lehetett tartós. Bármilyen paradoxnak tűnjék is első pillantásra, a húsvét és mennybemenetel közötti negyven napot a pusztában való megkísértés negyven napjával lehet, sőt kell összehasonlítani. Mikor Krisztusnak annakidején ki kellett állnia a démoni kísértések próbáját, mint láttuk, lényének változáson kellett átmennie, mert enélkül nem működhetett volna legbensőbb szándékai szerint az emberek között. A Jordán-keresztelőnél a Krisztus-Lény isteni Én-je egész kozmikus hatalmával beköltözött a testi-lelki emberlény szűk lakásába. A földöntúli kozmikus tartalom még túlpezsdült a földi edényzeten. Az isteni túlsúlya az emberi fölött még közvetlenül hatott. Ha a Jordán-keresztelő után azonnal az emberek közé ment volna, lenyűgöző, mágikus hatások áradtak volna ki belőle. Isteni ellenállhatatlanságának kiélését démoni kísértésnek kellett éreznie. Nem lehetett az a szándéka, hogy emberfeletti lehetőségekkel a szenzáció lángját gyújtsa fel az emberek között. Az embereknek testvére akart lenni és teljes mértékben ember lett, olyan, mint a többi. Ezért negyven napra visszavonult a magányba nemcsak azért, hogy az önmegtartóztatást gyakorolja, hanem hogy lényében kivívja a kívánt egyensúlyt az isteni és emberi között. A megkísértés negyven napja egyszeri, lángoló különleges állapot átváltozását jelenti. A negyven nap végén Krisztus valóban úgy kezdhet el élni és működni, mint ember az emberek között.

A húsvét és mennybemenetel közötti negyven nap ugyanígy egy egyszeri különleges állapot átváltozását jelenti. A halálon aratott húsvéti győzelem révén hatalmasan fellángolt a Krisztus-i akarat tüze és fénye. Mikor a Feltámadott alakja a tanítványoknak megjelent, ez a rendkívül hatalmas szellemi erő éppen akkor jutott el legelső foglalatához és szellemtesti formájához. De a földi testiség felé irányuló Krisztus-i akarat ellenállhatatlansága mégis olyan nagy maradt, hogy a tanítványok a Feltámadottat -bár nem fizikai alakban volt jelen- egészen a fizikai észlelésig átélhették. Olyan húsvéti erővel nyomult a Feltámadott szellemi akarata a földi láthatóság szférájába, hogy egészen a fizikai szintig érzékelhető volt. Ha Krisztus megtartotta volna ezt a különleges állapotát, akkor meg lett volna a lehetősége arra, hogy mindenütt ilyen, a természeti létet áttörő módon legyen jelen azok között az emberek között, akik hitet tettek mellette. Rémült csodálkozást és lelki ébredést válthatott volna ki, ha a legkülönbözőbb helyeken hirtelen az emberek közé lépett volna. Az embereknek azt kellett volna hinniük, hogy fizikai testiségben van közöttük, nem látták volna át, hogy alakja szellemi.

Hogy tovább folytatódjék megnyilvánulásának ez a különleges módja, ez megint csak nem lehetett Krisztus akarata, aki sohasem akar lenyűgözni, hanem inkább azon fáradozik, hogy átlelkesítse, átszellemiesítse mindazt, ami földi. S így önmaga átváltoztatásának fokozatain feltartóztathatatlanul tovább haladva, ezt a különleges állapotát is feloldja. Amikor a mennybemenetel napján hirtelen elragadják tanítványai szeme elől, ez különleges állapotának megszűnését jelenti, s egyben a Krisztus-Lény belépését fejlődésének új fokozatába. Az a változás, ami a Feltámadottal húsvét után negyven nappal történik, nem vezeti el a Földtől, hanem közelebb hozza a Földhöz. De olyan állapotba lép be általa Krisztus, melynek révén minden emberhez egyformán közel van. Ez a „Földön mindenütt jelenvalóság” állapota. A különleges állapotot, melyen át kellett haladnia, feláldozta az emberiség javáért. A különleges húsvéti csoda helyébe a földi természetben mindenütt jelenvaló húsvéti szféra lép.

208

Kiküldés

A János evangélium, amely ha a külső adatokat nézzük, nem számol be Krisztus mennybemeneteléről, sem a pünkösdi eseményről, mégis szolgál egy csendes, de jelentékeny adalékkal a feltámadás utáni Krisztus-metamorfózisok megértéséhez. A János-i húsvéti történetekben -mint jövőbeni Napok előrevetített sugarai- már felbukkannak a mennybemenetel és pünkösd titokzatos fontossággal bíró motívumai. Mikor Mária Magdolna húsvét reggelén a kertész alakjában felismeri Krisztust és szeretettel üdvözölni akarja, az így szól hozzá: „Ne érints meg engem, mert nem mentem még fel az én Atyámhoz, hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nekik: felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez”. S mikor a Feltámadott húsvét vasárnap estéjén megjelenik a tanítványoknak a vacsorázó-teremben, így szól hozzájuk: „Amiként engemet küldött vala az Atya, én is aképpen küldelek titeket”. Majd így folytatja az evangélium: „És mikor ezt mondta, rájuk lehele és mondá nékik: Vegyétek a Szent-Lelket”.

Mária Magdolnánál mint valami jövőbeni dologra történik utalás a mennybemenetelre, ezzel szemben a Szent-Lélek kitöltetése a János-i ábrázolás szerint olyan esemény, ami már húsvétkor elkezdődik. Az evangélium folytatása azután sejteti, hogy a mennybemenetel is olyan folyamat, amelynek kezdete közvetlenül a húsvéthoz kapcsolódik. A szigorú felszólítás, hogy: „Ne érints meg engem” -amit Krisztus Mária Magdolnához intéz és amit azzal indokol meg, hogy még nem kezdte meg mennybemenetelét- teljesen érthetetlen marad, ha a mennybemenetelt a szokásos módon, mint Krisztus lényének a Földről egy túlvilági szférába való elragadtatását képzeljük el. Ha Mária Magdolna a Feltámadottat most, amikor előtte megjelenik nem érintheti meg, hogyan érinthetné meg akkor, mikor már felment a mennybe? Rájövünk, hogy a János evangélium a mennybemenetel titkának új megértéséhez akar elvezetni. Húsvét reggele után egy héttel, a Feltámadott Tamásnak éppen az ellenkezőjét mondja annak, amit Mária Magdolnának mondott: felszólítja, hogy érintse meg őt. Felmerül bennünk a kérdés: vajon most már nem érvényesek azok a szavai, hogy: „Nem mentem még fel az és Atyámhoz”? Úgy látszik, mintha a János evangélium a mennybemenetel folyamatát titokzatos módon evilágon megnyilvánuló szellem-testisége növekedéseként és erősödéseként fogná fel. Mert a mennybemenetel a földi mindenütt jelenvalóságba való beleömlésként -egyelőre még csak a csodálatos, különleges állapoton való átmenettel- megkezdődött, ezért tudja Tamás Krisztus testét kezével megtapintani. A feltámadás egyszersmind bimbó, amelyből kinyílik az elkövetkezendő Krisztus-metamorfózisok virága. A Krisztus-Lény, aki áthaladt a halálon és a feltámadáson, átváltozása folytán belenő egy nagy földi-kozmikus létesülési folyamatba.

A két első evangélium, a János-i mennybemeneteli igék pontos megfelelőjét tartalmazza. Máténál és Márknál a sírnál álló angyal így szól az asszonyokhoz: „Menjetek gyorsan és mondjátok meg az Ő tanítványainak: íme előttetek megy Galileába”. Egyik alkalommal azt az üzenetet kell átadni a tanítványoknak, hogy Krisztus Galileába megy, a másik alkalommal pedig azt, hogy a mennybe megy. A két ige pontos szinoptikus egymáshoz tartozása megmutatja, hogy mindkét esetben a Krisztus-Lény egy és ugyanazon átváltozási folyamatára történik utalás. Az asszonyok azt a megbízást kapják, hogy írják le a tanítványoknak azt az utat, amelyek Krisztus nagy, áldozati útján továbbhaladva most jár.

Most derül fény a húsvéti történetekben szereplő galileabeli jelenetekre. Arról szó sem lehet, hogy a tanítványok húsvét és pünkösd között külsőleg megtették volna az utat Galileába. Amint azt nekik a Lukács evangélium szerint a Feltámadott megparancsolta, Jeruzsálemben maradtak. Máténál és Márknál a hegyen és a tónál lejátszódó két húsvéti galileai jelenetet imaginatív módon kell értelmezni. Galilea mindkét esetben mint lelki táj jelenik meg, ahová a tanítványokat a Feltámadottal való találkozásaik ragadják el. Ez az elragadtatás azáltal jön létre, hogy a Krisztus az átváltozás útját járja, de erre az útra magával viszi a tanítványok lelkét is. Az asszonyoknak adott angyali megbízást tartalmazó húsvéti igék pontos szinoptikus párhuzama megmutatja, hogy Galilea Krisztus mennybemeneteli útjának egyik állomása. A Krisztus-Lény, aki legyőzte a halál túlvilágra kényszerítő hatalmát, beleárad és belenő a földi atmoszférába s ezzel megalapítja a földi

209

mennyországot. Ebbe a csodálatos növekedésbe belevonja a tanítványok lelkét is. Bár testileg Jeruzsálemben vannak, elragadtatásukban a galileai hegy és tó napsugaras tájára kerülnek. Az imaginatív lelki út, amit megtesznek, azt jelenti, hogy résztvesznek Krisztus kezdődő mennybemenetelében. A vacsorázó-terem elmélyült csendjében a Feltámadott közelléte folytán előttük kibontakozó lelki táj révén előre megkapnak valamit abból az élményből, amiben majd negyven nappal húsvét után lesz részük, amikor legnagyobb meglepetésükre Krisztus a szabad ég alatt, az Olajfák hegyén is megjelenik előttük. A mennybemenetel napján a növekedési folyamat, amely együttlétük térségét korábban egy csodálatos lelki Galileává tágította, döntő szakaszához érkezik. Nem csoda, hogy az Olajfák hegyének csúcsán lévő csendes park, amely a Getsemáné kert magasabban fekvő folytatása volt, ettől kezdve úgy tűnt előttük, mintha Júdeába átplántált Galilea volna. Az Olajfák hegyének csendesebb, északi részén lévő ligetet a mai napig is kis Galileának hívják. A 33. Évnek ezen a jelentős tavaszán, még ott is felvillan a tanítványok előtt egy belső, tavaszi, élettel teli táj, ahol már Júda pusztaságának grandiózus halott tájaira tekinthetünk alá. A Feltámadott előrehaladó önátváltoztatása felragyogtatja a változás csodáját a földi természet birodalmában. Belső napszerűség nyilatkozik meg a halódó Földön. Ez Krisztus mennybemenetelének az eredménye, miáltal az Ég földivé, a Föld égivé válik.

Galilea azt jelenti, hogy: a népek országa. A Feltámadott túlnövekedése önmagán nem egyéb, mint önmaga nagy átadása az egész emberiségnek. Elhagyva a különleges állapotot, amelyben természetfeletti módon mindig csak egyes emberek közelében lehetett, Krisztus beleárad a Föld erő-szférájába, amelyben ezentúl egyformán lehet minden ember közelében. Közben úgy látszik, mintha földi állomásokon át vezetne útja, mert a Szentföld tájai egyúttal azoknak a lelki régióknak az ősképei, amelyek Földünket, mint az emberi élet színterét körülveszik. Most szellemileg reális módon megteszi a Júdeából Galileába vivő utat, ami az átmenetet jelenti a saját népére való korlátozódásból az összes néppel való együttéléshez. Ez azoknak a szavaknak az új megértéséhez is elvezet bennünket, amelyekkel a Feltámadott tanítványait kiküldi. Máté szerint Galileában a hegyen így szól hozzájuk: „Elmenvén tegyétek tanítványotokká minden népeket”. János arról számol be, hogy a tó partján Péterhez intézte különös nyomatékkal a követésre való felhívást. De Jánosnál ezen kívül már akkor is kimondja a tanítványokat kiküldő szavakat, amikor először jelenik meg közöttük. Ezekkel a szavakkal leheli beléjük a Szent-Lelket. És ezzel már húsvét vasárnap felragyog a pünkösdi titok. A húsvét úgy jelenik meg, mint az a bimbó, amiből a pünkösdi csoda virágja is ki fog nyílni: „Amiként engemet küldött vala az Atya, én is aképpen küldelek titeket”.

Mindezeket a kiküldő igéket, Krisztus nem földi, emberi szavakkal mondja ki. Egész lénye mondja ki őket azáltal, hogy Ő maga is mozgásban van és egy növekedési folyamatban áll benne. Krisztus földi mennybemenetelének lényszerű folyamata maga jelenti a tanítványok kiküldését. Mikor a tanítványok engedik, hogy ez a folyamat lelküket magával ragadja, világossá válik előttük, hogy apostolokként ki kell menniük az egész világba, minden népekhez.

A keresztény apostoli és papi hivatás értelme az, hogy az ige és a szentség útján felragyogtassa a feltámadott Krisztus mindenütt jelenvalóságát, ami mennybemenetelén alapul. Ha lehetséges az, hogy a Krisztus-i üzenet hirdetésével és a szent szertartás véghezvitelével ugyanabban az órában a Föld legkülönbözőbb helyein minden nép fiai számára előidézzük Krisztus közvetlenül valóságos jelenlétének élményét, akkor az annak a növekedési folyamatnak az eredménye, amely a tanítványokat a mennybemenetel napján túl is magával ragadta. Azóta van a Földön egy mindenütt jelenvaló Galilea, ami az örökké tartó tavasz és virágzás tája.

Pünkösd

A pünkösdi esemény a mennybemenetel élményén túlmenően a húsvéti létesülés és növekedés egyik legfontosabb állomása. Amit a tanítványok pünkösd reggelén átélnek, -amikor napfelkeltekor az utolsó vacsora termében a szent elragadtatás tüze rájuk száll- abban csúcsosodik

210

ki összes húsvéti találkozásuk. A negyven nap alatt a „házban” történt találkozások, a „hegyen”, valamint a „tónál” lefolyt találkozások egyaránt.

Getsemáné óta különös, elragadtatott állapotban voltak a tanítványok. Mindazok révén, ami ezt megelőzte, Énjük és lelkük kiemelkedett testükből úgy, ahogy ez egyébként csak alvás közben szokott történni. Nem voltak a szó teljes értelmében urai tudatuknak. Azok a csodálatos képek és szavak, amiknek a negyven nap találkozásai révén váltak részesévé, bármennyire megragadták is őket, mégis csak úgy járták át lelküket, mint hatalmas erejű álmok. Összes kiküldési élményük is csak mint távoli sejtelem és vízió jutott el tudatukig. Különösen a mennybemenetel és pünkösd közötti tíz nap alatt -amikor a húsvéti találkozások megszűntek és az a veszély fenyegette őket, hogy a kozmikus magány és szomorúság mélységeibe merülnek el- volt lelkük igen távol testüktől.

Pünkösd reggelén hirtelen visszakapták Énjüket. A szél zúgása és a tűz fellobbanása voltak a hatalmas ébredés kísérőjelenségei. Mint ahogy ébredéskor minden reggel magunkkal hozzuk nappali életünkbe egész éjszakai „mennybemenetelünk” gyümölcseit, így most a tanítványoknak sem csupán emberi Énje költözött vissza testi burkába, mert mindegyikük Énjében benne izzott és lángolt a húsvéti és mennybemeneteli elragadtatás gyümölcse. A Krisztus-én a tanítványok Énjében, és az a Krisztus-szikra, amit a tanítványok lelke a Feltámadott mennybemenetelében való részvételükből magával hozott, ezek voltak a tüzes nyelvek, amik most lényükből fellángoltak.

A tanítványok lelkében olyasvalami történt, mint a földi természet lelkében tavasz idején. A virágzás varázslatos állapota, ami olyan, mint a Föld lelkének szépségbe való elragadtatása, többnyire a mennybemenetel idején éri el csúcspontját. Pünkösdre már ismét földre hullott a legtöbb virág. Úgy tűnik, hogy megszűnt a szépség csodája. Pedig még itt van. Csendben, elrejtőzve tovább él. Ahol eddig virágok voltak, most gyümölcs érik. A gyümölcsök fejlődése úgy kezdődik, hogy megduzzad a magház s itt látjuk, miként tagozódik bele megfoghatóan a Földbe a mennybemenetel csodája. A gyümölcs nem más, mint amit a Föld, lelke mennybemeneteléből magával hozott. Aki tisztánlátó szemmel néz ki a pünkösdi természetbe, az esetleg megláthatja, hogy a magházak körül apró lángocskák fénylenek és izzanak. Így volt ez a tanítványok lelkében is, mikor pünkösd reggelén elérkezett nagy, Krisztus-i ébredésük. A húsvéti elragadtatást a pünkösdi „benne lakozás” váltotta fel. A Krisztus-i tűz, ami egyre inkább szétárad a Föld környezetében, lángoló magként kezd kifejlődni az emberi bensőben is. A Feltámadott ezentúl mint mag és csíra él az övéi lelkében, akiket ezért szellemi tüzes lángok vesznek körül. Az emberek az új teremtés elsőszülöttei. „Krisztus mibennünk” a kezdete, Krisztus gyümölcsöt hozó bennlakozásának mindabban, ami földi.

A bennük lakozó szellemi tűz úgy jutott el a tanítványok tudatába, mint erő és bátorság küldetésük véghezviteléhez. A mennybemenő Krisztus először magával ragadta őket létesülésébe és sejtelemszerű képekben magasabb szempontból mutatta meg nekik apostolságuk egész nagyságát, most pedig a Krisztus-Én bennük való lakozása megadta a bátorságot ahhoz, hogy valóban szétszéledjenek a világba és Krisztus szavainak kardjával lépjenek fel a világ minden démoniságával szemben.

Damaszkusz

Mikor néhány évvel később Pál a Damaszkusz felé vezető úton átéli a fényben való nagy találkozását azzal, akiről azt hitte, hogy harcolnia kell ellene, Krisztus átváltozások útján való fejlődésének új fokozatát érte el. Pál damaszkuszi élménye nemcsak bensejéből kiindulva jön létre. Lényeges szerepet játszanak benne a külső természeti körülmények is. Ha a környező magaslatokról lenézünk Damaszkusz városára, még mi is felismerhetjük oázis jellegét. Ennek köszönhette, hogy a legrégebbi időktől kezdve földi paradicsom hírében állt, egy olyan táj közepén, amely végtelen pusztaságként terül el az égető napsütésben. Termékeny növényzet sötétzöld övezete veszi körül Damaszkuszt, a pusztaság és a vegetáció közti határ azonnal szemébe tűnik annak, aki olyan helyen áll, hogy kilátást nyer az egész városra. Az idők fordulójánál Damaszkusz oázis jellege s ezzel a környező, izzó pusztasággal való kontrasztja még feltűnőbb lehetett. Ha

211

beleképzeljük magunkat abba a déli órába, amikor az érzéki világ fátyola felszakadt Pál lelke előtt, érezzük, hogy a térbeli hely, ahol ez történt, nem véletlen és nem lényegtelen.

Mikor Pál átlépi a pusztaság és az oázis határát, vagyis belép az éles, forró fényből az árnyék hűvös birodalmába, felébredő lelke előtt akkor jelenik meg hirtelen, hatalmas fényözönben a Feltámadott. Beteljesedik az árnyék titka: ahol a fizikai napsugarak nem borítják be túlerejükkel, vakító burokként a földi természet csendesebb szellemi működését, megnyilatkozik a szellemi nap hatása, amely egyre inkább átjárja mindazt, ami földi. Így Pál látóvá vált lelke előtt, a Föld körzetében az a Nap-Szellem nyilatkozik meg, aki a Föld új szellemévé vált.

A Krisztus-i lény metamorfózisainak ezt a fokozatát, amelyet első tanúként Pál él át Damaszkusz előtt, a szertartás szavai egy helyen pontosan és klasszikus módon megnevezik. A szertartás menetének csúcspontján, amikor a kenyér és a bor átváltozása már megtörtént, kimondják, hogyan élnek ma a Krisztus-misztérium nagy fejlődési fokozatai az együtt ünneplő emberek lelkében: „Krisztus kínhalála, feltámadása, kinyilatkozása”. Krisztus megváltó, önmagát átváltoztató és áldozati tette nem zárul le a halállal és feltámadással. A Feltámadott tovább halad és egy bizonyos stádiumtól kezdve belép az emberek felé való sorozatos megnyilatkozás állapotába, amit itt a Kinyilatkozás szó foglal össze. Damaszkusz órája a kezdete és első megnyilvánulása ennek az átfogó létfokozatnak, amelyen a Feltámadottat ma is keresnünk kell.

Mint ahogy az a jelenség, amit Pál Damaszkusz előtt látott, annak a feltámadás utáni fényalaknak a továbbfejlődött formája volt, amely negyven napig a tanítványok körében volt, úgy az a Pál-i tudat, amelynek fénye abban az órában kigyulladt, arra a tudatfokozatra mutat rá, amelyre az emberiségnek fel kell jutnia, ha Krisztust a Kinyilatkoztatás fokozatán meg akarja találni. Tévedés volt, hogy Pált az első keresztény teológusnak nevezték. Ha csak az lenne, levelei nem volnának az Új-Testamentumban. Ő Krisztus kinyilatkoztatásának első tolmácsolója. Levelei nemcsak általános értelemben inspiráltak. Általa szól a Feltámadott damaszkuszi fokozatán. Híradása, forrásaként a szellemi élet egészen meghatározott rétegére és módjára mutat rá Pál, amikor az első Korinthusi levél 11. részében ezt mondja: „Mert én az Úrtól vettem, amit néktek adtam ”.

Pál életérzése teljes mértékben húsvéti. Nem hiába nevezi magát -bár ő a kinyilatkoztatás első tanúja- egyben a speciálisabb értelemben vett feltámadás utolsó tanújának (l.Kor.15.). A Pál-i utak lendülete annak a hatalmas terjeszkedési törekvésnek a következményei, amely Krisztus lényének ezen az új fokozatán is sajátja. Pált az kerítette hatalmába, aki maga a földi szférába ömlik és ott egy mindenütt jelenvaló Damaszkuszt alapít. Pál útjai még határozottabban mutatják, mint a többi apostolé, a húsvéti szféra növekedését. Nagyon sokatmondó, hogy útjainak körzete megegyezik azzal a zónával, ahol az olajfa nő. Rudolf Steiner 1913-ban Lipcsében Krisztus és a szellemi világ címen tartott előadássorozatában rámutatott erre az összefüggésre, amit az iskolai teológia is említ. Azt mondhatnánk, hogy Pál tevékenységének színhelye, az Olajfák-hegyi és a Getsemáné kertbeli színhelyek kiterjesztése és megnövekedése. Azt a szerepet, amit Getsemáné olajfái a golgotai misztériumnál, mint a teremtett élet tanúként jelenlévő képviselői játszottak, a Krisztus-i tevékenység Pál útjaiba áradó szférájánál, az olajfa-tenyészet összessége veszi át. Pál leveleibe inspirálóan belehat a földiség új atmoszférája, a mindenütt jelenvaló Damaszkusz eleme is. Bennük az apostol szavain keresztül a Föld új szelleme szólal meg.

Az Új-Testamentum írásaiban, a damaszkuszi eseményről szóló különböző beszámolókban látszólagos ellentmondásba ütközünk, ami azonban alkalmas arra, hogy megvilágítsa a számunkra, a damaszkuszi szférába vezető utat. Az egyik helyen azt olvassuk, hogy Pál kísérői közül néhányan, bár semmit nem látnak, de hallják a hangot. Ezzel szemben más beszámolók úgy írják le, hogy némelyek látják a ragyogó fényt, ám semmit sem hallanak a beszédből. A damaszkuszi szférában vezető utat sokféle módon lehet megtalálni. Egyesek oda fognak eljutni lelkük fejlesztésével, hogy inkább látnak és így lassanként érzékelni tudják majd az önmagát kinyilatkoztató Krisztus fényalakját. Sokaknak azonban először meg kell tanulniuk Krisztus hangját meghallani. Pál levelei segítségünkre lehetnek az ilyen belső hallás megszerzésében. De a mai panlimizmus már nem korlátozódhat csupán Pál leveleinek teológiájára. Inkább abban áll, hogy szellemmel hatjuk át egész gondolkodásunkat és megismerésünket, egészen a természettudományokig és átlátszóvá tesszük

212

életérzésünket egészen a konkrét problémák mélységéig. A teljesen megnyílt lélek vezet el a Krisztus-i hang damaszkuszi módon való meghallásához, ami előkészít a megnyilatkozó Krisztus meglátására.

Visszatérés

Ha a damaszkuszi élmény emberiség-szintűvé válik, akkor megvalósul Krisztus lényének következő, haladottabb kinyilatkoztatási fokozata: Krisztus visszatérésének misztériuma. Ma már meg kell szűnjön Krisztus visszatérésének csupán jövőbeni szemlélete. Az emberiség sorsának fejlődésében közel jutottunk ahhoz a ponthoz, ahol létrejöhet, sőt létre kell jönnie a pünkösd jellegű és a Damaszkusz jellegű állapot szintézisének. Krisztus bennlakozása az emberi lélekben és növekvő behatolása a Föld szférájába ma egyaránt beérhet. A belső visszatérés -mint a kozmikus visszatérés csírája- pünkösd reggelén kezdődött el Krisztus lángszerű bennlakozásával a tanítványok lelkében. Amikor a mennybemenetel napján Krisztus lénye megkezdte belső áradását az egész földi létbe, elvetette csíráját a megújult kozmikus lét objektív fénycsodájának, ami majd egykor a damaszkuszi fokozaton keresztül a visszatérési fokozathoz fog elérkezni. A felhő képe, amelyről egyrészt a Lukács-i mennybemeneteli történet, másrészt a visszatérésről szóló összes Krisztus-i ige beszél, sok mindenre megtaníthat. Ha a Föld atmoszférája telítve van nedvességgel, felhők képződnek. Ha a telítettségi fok emelkedik, a felhőkből eső esik. Ez a magasságokban megtermékenyült földi nedvesség visszatérése. Ezt hasonlatként alkalmazhatjuk -sőt alkalmaznunk is kell- Krisztus visszatérésének misztériumára. Ha egyszer a földi szféra teljesen telítődik azzal a növekedési folyamattal, ami húsvétkor kezdődött el, ha a Krisztus-i szféra egészen az emberi szféra közelébe ér, akkor a Krisztus-i kinyilatkoztatás fénye és ereje beleárad a nyitott lelkekbe, ahogy az eső árad le a Földre a felhőkből.

Az evangélium szavait, melyek szerint Krisztus az „ég felhőiben” fog visszatérni, úgy világíthatjuk meg, ha először körülírjuk. Úgy fog eljönni, mint az ég felhői. De a felhők puszta hasonlatnál többet jelentenek. Egy pontosan meghatározott érzékfeletti szféra megnyilvánulásai. A Föld nedvessége, amely párává válik és átadja magát a levegő elemének, hogy az a magasba vigye, ott éterizálódik, mielőtt újra fizikaivá válna és felhővé sűrűsödne. A felhő nem egyszerűen a fizikai atmoszférából keletkezik. A világéterből születik bele az atmoszférába. Mögötte és felette az éteri szféra erői működnek, amelynek ő maga a fizikai megnyilvánulása. Ez a szféra fogadta be a Feltámadottat, amikor húsvét után negyven nappal a felhő elragadta. Ebből a szférából -melyből az ég felhői képződnek- fog előlépni azok számára, akiknek lelke visszatérése átélésére megérett. Ezért mondja az írás: az ég felhőiben jön el.

A talentumokról szóló példázat Lukács-i megfogalmazása különös tömörséggel fejezi ki a visszatérés titkát. Ezt mondja: „Egy nemes ember elméne messze tartományba, hogy országot vegyen magának, aztán visszatérjen”. (Luk.19:12.). Ez a kép Krisztust ábrázolja, amint visszatértekor elszámoltatja az embereket, hogy a lelkükbe helyezett szellemi szférákat mennyire fejlesztették ki. Krisztus egy királyhoz hasonlít, aki elmegy, hogy új birodalmat foglaljon el, mert beleárad a földi lét egész éteri környezetébe. De ha bevette és áthatotta ezt a szférát, akkor ezáltal újra közel kerül az emberekhez. S ez az új közelléte fogja létrehozni a szellemek különválasztását.

A visszatérés misztériuma ott teljesedik be, ahol a Feltámadott kívül és belül egyszerre lehet jelen, vagyis ahol Damaszkusz és pünkösd találkozik. Azok az emberek, akik elérik azt, hogy ebben a misztériumban részesülnek, környezetükben látják majd Krisztust, s ugyanakkor mint tüzes erőt bensejükben is érzik. Ez azt fogja eredményezni, hogy ott találják őt személyesen maguk mellett,

213

mint vigasztalójukat és vezetőjüket, s ez képessé teszi őket arra, hogy megállják a helyüket a legkeservesebb sorsszerű megpróbáltatások között is.

A Feltámadott húsvét utáni metamorfózisai a következő egységet alkotják:

A mennybemenetel gondolata erőt ad a felemelkedéshez, s ezzel az igazi keresztény örömöt adja.

A pünkösdi élmény benső termékenységet ad, mert felgyújtja a lélekben az Én tüzét. Válaszként a felemelkedésre, a lelket áthatja a szellem. S ez egyben a keresztény szabadság titka.

A damaszkuszi élmény adja meg azt a mélyreható pillantást, ami felismeri a szellemit a természetben és minden létben kinyilatkoztatást lát. S ekkor már ez lesz az igazi bölcsesség egyedüli forrása.

Krisztus visszatérése létrehozza az új „barátságot” Istennel, amiből a kozmikus vigasztalás fakad.

XIV. Fejezet

Menny és mennybemenetel

A húsvét utáni atmoszféra színes fénnyel és lélegző meleggel, virágzó ragyogással és

virágillattal, repkedő madarakkal és madárcsicsergéssel van tele. S amikor minden földi élet újongva tör a magasba, mi is felpillantunk az égre. A tavaszi ég folyton változó felhői milyen fáradhatatlanul játsszák teremtő játékaikat! Micsoda tülekedő erőkifejtés és állandó átváltozás folyik ott fenn! Nem csoda, hogy a Föld talaján is minden olyan erőteljesen nő és tenyészik. Ég és Föld versenyeznek a létesülési kedvben.

214

Egy évszak sem érezteti ilyen közvetlenül, hogy mit is jelent az Ég az ő erőivel. Milyen szegényesek és gyámoltalanok azok a tudatos gondolatok és képzetek, amiket a mai ember az Ég szóhoz kapcsol. Mi az Ég?

Az természettudomány már régóta igyekszik eloszlatni azt a babonát, ami az embert arra készteti, hogy az égre, mint az Istenség, az égi seregek és a boldog lelkek magasztos lakóhelyére tekintsen fel. El kell tűnnie ennek a csalóka álomképnek és szabaddá kell tenni a pillantást a tér végtelen távolságaiba, ahol a dermesztő hideg csak ott mérséklődik, ahol a csillagok a Földhöz és a Naphoz hasonlóan magányos, matematikai pályájukat járják. A természettudományos világkép mellett, -és annak ellenére- széleskörben elevenen megmaradt a lelkekben az az ősrégi érzés- és gondolkodásmódból származó naiv elképzelés, ami az Eget és a Földet, mint a túlvilágot és evilágot állítja egymással szembe.

A dualista túlvilághit ellen, amely a világ egységét kettősséggé szakítja szét, joggal védekezik a természettudományokon nevelkedett modern gondolkodás. S ez ellen a dualizmus ellen kell, hogy forduljon a kozmosz szellemi, érzékfeletti tartalmát átfogó világnézet is.

Mert hiszen hol volna a határ az evilág és a túlvilág között? A felhők zónájában? A Földet atmoszférikusan körülvevő levegőréteg felett? Napunk bolygórendszerének szélén? Vagy talán csak a csillagos ég végtelen messzeségeiben?

A régi, még szellemi beállítottságú világnézetek és nyelvek arra tanítanak, hogy a mennyet szférikusan képzeljük el, tehát mint egy gömb belsejét. Ha nappal felnézünk a felhőkre és a kéklő messzeségekbe, éjszaka pedig a szikrázó csillagokra, ilyenkor pillantásunk a nagy világgömbbe, a mindent átfogó szférába hatol bele. A menny nem csak a gömb távoli, csillagokkal jelzett felületén túl kezdődik, hanem maga a világgömb által bezárt szférikus tér. Egész földi létünket, mindazt amit érzékeink észlelnek, mindazt amit lelkünk megérez, eleven, nyüzsgő életként ez a szféra rejti magába. A menny nincs tőlünk túlvilágszerűen távol, hanem beburkol, hordoz és átjár bennünket s velünk együtt minden földi létet. Benne lélegzünk, s mint a mi lélegzetünk, a Föld planetáris lélegzete is egy csendes beszélgetés vele, melyben kérdés és válasz egyenletesen váltakozik. A materialista természettudományos világkép tagadja a dualizmust, amikor a fizikai világot, a maga törvényszerűségeivel a végtelenbe tágítja, s ezzel minden túlvilágit kiszorít. A spirituális világképben, amely a szellemi, érzékfeletti létet is átfogja, minden evilági földi létet ezerszeresen áthatnak a túlvilági, mennyei erők, a túlvilági mennyei élet.

Bármilyen szoros kapcsolatban álljon is egymással menny és Föld, viszonyuk mégsem mindig azonos. Éppen azon alapul az évszakok élet- és létesülési csodája, hogy a Föld, miközben átmegy a tavaszon, nyáron, őszön és télen, lelkét ki- majd belélegzi és ezáltal hol teljesen összekapcsolódik a mennyel és átadja magát neki, hol pedig eloldódik tőle, hogy visszataláljon önmagához.

A dualisztikus világszemlélet, amely a Földet és mennyet szétválasztja és szembeállítja egymással, még akkor a legjogosultabb, mikor a Föld téli állapotában van. Ilyenkor a Föld lelkét, amely teljes mértékben hazatért már a mennyei magaságokból, belélegezték a Föld mélységei. Nem csak a Nap távolodott el a Földtől, az egész Ég, összes erőivel mintegy büszke, hűvös távolból néz le a Földre. A nyár ezzel szemben a dualizmus minden évben visszatérő cáfolata. Ekkor a Föld teljes mértékben befejezte kilélegzését. Lelke egésze az égbe kiáradt, egyesült a fénnyel és a meleggel telített mennyei magaságokkal és a földi természet minden birodalma duzzad az őt átható mennyei erőktől.

Nyár közepén és tél közepén, János-nap és karácsony idején a Föld lelke visszatartja lélegzetét. Kozmikusan magasztos pihenő állomásai ezek: a legnagyobb-fokú mennyeivé-válás és a legnagyobb-fokú önmagában-lét nyugalmi állapotai. Közöttük mindig a feszültséggel teli, drámai, dinamikus ön-átalakítás stádiumai vannak. Amikor tavasszal, húsvétkor és húsvét után a Föld lelke, hatalmas lendülettel az ég felé emelkedik és mikor ősszel, Mihály-nap táján a kozmikus magaságoktól való búcsúját ünnepli, hogy újra visszakerüljön a Föld mélységeibe. A húsvét és pünkösd közötti időszak az, amikor a legérezhetőbben és legérzékelhetőbben tárul lelkünk elé a Föld lelkének és az égi erőknek az összjátéka. Mikor húsvét előtt és húsvét táján a növényvilág

215

pompás zöldjét megtörik a göröngyök, a Föld lelke is kitör hatalmas sírjából, ami egész télen fogva tartotta.

S mintha csak nehéz béklyótól szabadult volna, hol csendesen boldog, hol viharos újongással örvénylik most az Ég felé, felküldve lélegzetét, a felhők termékenységet adó, változatos játéka felé. Csodálatos lelki növekedés, jókedvűen kiáradó emelkedni akarás tölti be a Föld húsvéti környezetét. Abban az időszakban, amikorra keresztény mennybemeneteli ünnepünk esik, ünnepli a természet körülöttünk, a Föld lelkének mennybemenetelét.

Az a negyven nap, amelynek ideje alatt a tanítványok Jeruzsálemben a sorsnak abban a különös kegyében részesültek, hogy érintkezésben állhattak a Feltámadottal, nem véletlenül esik egybe azzal az évszakkal, amikor a Föld lelke ismét az Éget keresi, s az őt átható mennyei erőkkel szövetségre lépve új életet varázsol a földi talajra. Olyan volt ez, mintha a földi természet, azt a világot megfiatalító erőt tükrözte és ábrázolta volna, amely a Feltámadott alakjában lépett a tanítványok elé.

A bámulatos csoda, amit a tanítványok nem érthettek, csak távolról sejthettek -és amit az egész kereszténység csak lassanként lesz képes megérteni- az volt, hogy Krisztus új testiségben nyilatkozott meg, hogy feltámadása révén a földi, testi lét, sőt maga a Föld számára is egy újfajta lét, új élet kezdetét hozta el.

Mikor az ember meghal, egy zsarnoki hatalom kitépi lelki-szellemi lényét földi, testi burkából, s ezzel egyúttal az egész evilági földi szférából. Valódi lényünk halhatatlan, de mert a halálnak hatalma van felettünk és mert minden, aminek hatalma van a földi dolgok felett, arra törekszik, hogy megraboljon bennünket, halhatatlanságunk színtere egy földöntúli szféra, amit szakadék választ el mindattól, ami földi. Aki a Golgotán átment a halálon, több volt, mint ember. Ő legyőzte a halált. Őt nem száműzhette a másvilágra ez a sötét, tirannikus hatalom. A halál hatalma ellenére, itt maradt győzedelmesen ebben a földi világban, amelybe a mennyek isteni magasságából leszállt, hogy emberré váljon. A feltámadás több a halhatatlanságnál, ezért színtere a Föld és nem a túlvilág. A Feltámadottnak birtokában volt a szellem teljes hatalma a földi anyag felett s ezért képes volt arra, hogy új, el nem rothadó szellemi testiségével -amelyben húsvét és a mennybemenetel között övéinek megmutatkozott- megalapítsa egy új Föld csíráját és őskezdetét. Lényének működése a Föld felé irányult, nem el tőle. Csodálkozva vették ezt észre a tanítványok, mikor a körükben lévő Feltámadott megkérdezte: „Van-e itt valami ennivalótok?”, és mikor így szólt Tamáshoz: „Nyújtsd ide a te ujjadat és a kezedet”.

Annak, ami a negyven nap végén történt, egyszerűen abban állt a meglepő nagysága, hogy a Feltámadottal való találkozás csodája követte a tanítványokat a csendes, áhítattal telt vacsorázó-terem belsejéből az Olajfák hegyére, a szabad, létesülési kedvet lélegző természetbe. A felhők és szelek változó játéka annyira más hátteret nyújtott a húsvéti misztérium számára! Úgy tűnt, mintha maga a Feltámadott is hasonlóvá vált volna a körülöttük lévő, életet fakasztó természeti erőkhöz.

Semmi sem tévesebb annál az elképzelésnél, hogy a Feltámadott mennybemenetelével visszatért abba a túlvilágba, ahonnan egykor leszállt. Nem lett hűtlen a Földhöz, amikor az elébe szálló felhő elragadta a tanítványok szeme elől. Inkább még szorosabban kapcsolódott a földi léthez. Hiszen a Föld lelke sem lesz hűtlen a Földhöz, mikor tavasztól nyárig a mennybemenetelét ünnepli. Ha az évszakok természetes menetében, a Föld, lelkének mennybemenetele révén bőségesen részesül az égi erőkben, hogyne részesült volna még sokkal bőségesebben ezekben az isteni-szellemi égi erőkben, -amelyeket aztán be is kebelezett testébe- Krisztus mennybemenetele révén. Csodálatos lelki növekedés közepette látták a tanítványok a Feltámadottat. A Föld növekvő, emelkedő lelkével együtt látták Krisztus növekedni és emelkedni. S mikor eltűnt a szemük elől, ez csak azért volt, mert lelkük nem volt elég erős ahhoz, hogy kövessék a Föld javára történő csodálatos növekedésében. Nem egy túlvilági mennybe ragadták el a Feltámadottat negyven nappal húsvét után, sokkal inkább az égi erők földi urává emelték. Azzal, hogy kiáradt az egész földi szférába és átment a földi mindenütt-jelenvalóságba, úgy hatott, hogy a Föld elkezdett mennyé válni. A legmagasabb isteni túlvilág elválaszthatatlanul összeszövődött és egyesült evvel a földi világgal, amelyet fokozatosan egyre inkább áthat és átlelkesít.

216

A helyes módon megünnepelt és átélt mennybemenetel fogja egykor majd leginkább megcáfolni azt a tévhitet, hogy a kereszténység túlvilági vallás. A keresztény ünnepek közül egyetlen egy sem mutathatná meg világosabban, hogy korunk éhségét és szomjúságát egy természeti és evilági vallás után éppen a helyesen megértett és helyesen átélt kereszténység csillapíthatja. Krisztus az égi erők ura a Földön, Ő a földi létbe bevonult Istenség, a Föld új, igazi szelleme.

Valahányszor a Föld tavaszi boldogságában kilélegzik, minden évben vele együtt száll a magasságok felé a feltámadott Krisztus lényének és erőinek lélegzete is. A Föld lelkének minden egyes mennybemenetelével megújul Krisztus mennybemenetelének titka, mert Krisztus a Föld szelleme. Ha a mennybemenetel ünnepének idején felnézünk a váltakozó, fénylő vagy adakozó felhőkre, akkor megsejtjük ott a Föld lelkét, s egyszersmind a Föld lelkével összekapcsolódott Krisztus-Lény kozmikus nyomait. Ismét abban a felhő-létben él, amely Őt egykor a tanítványok pillantása elől elragadta. Az az eső, amit a tavaszi felhők a Földnek ajándékoznak, külső, látható képe a magasságokból jövő áldásnak, amit a Feltámadott ebben az évszakban azokra az emberi lelkekre sugároz, akik képesek őt az elemek uraként átélni. Ha majd egykor a lelkek szellemi ereje és észlelőképessége elég nagy lesz, a mennybemenetel élményéből fog különleges módon a visszatérés élménye megszületni. A szellemi látás számára, abban a felhő-létben fog az Ember Fiaként megnyilatkozni, amely őt mennybemenetelekor elragadta.

Elsősorban éppen a mennybemenetel ünnepének idején tanulhatjuk meg az égi erők földi nyomait és tükröződéseit, érző szívvel felismerni, megszeretni és ápolni. A Föld mennybe szállt lelkének legszebb tükröződéseihez tartoznak a színes pompájú virágok, főképpen a rózsák, amelyeknek vörös színe pünkösd és János nap körül lángol a legragyogóbban. A Föld lelkével együtt fellélegző Krisztus igazi földi tükröződései a pünkösdi szellem vörösen izzó lángjai az emberi lelkekben.

Pokolra-szállás és mennybemenetel

Mikor a tanítványok a csodálatosan eltöltött negyven húsvéti nap végén tanácstalanul néztek az előlük eltűnő Krisztus után és a két férfiú fehér ruhában így szólt hozzájuk: „Aképpen fog eljönni, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe”, talán egy távoli jövővel kecsegtették őket, amit ők maguk esetleg már meg sem fognak érni?

Amikor Krisztus még földi testben élt, egyszer így szólt a tanítványaihoz: „Azok között, akik itt állanak, vannak némelyek, akik nem kóstolják meg a halált, amíg meg nem látják az embernek fiát eljönni az Ő országában”. (Máté 16:28.) Ez nem egy bizonytalan jövővel való kecsegtetés volt. Az a jelenet, ami közvetlenül ez után következik az evangéliumban, már a beteljesedés kezdetét mutatja: a megdicsőülés hegyén a három legbizalmasabb tanítvány átéli az ember fia eljövetelének kezdetét az Ő országában. Így a mennybemenetelkor kapott ígéret, amely a mennybemenetel csodáját egybeszőtte a visszatérés csodájával, nem volt pusztán a jövőre való utalás. A beteljesedés csírája és kezdete már benne volt abban az eseményben, amelynek a tanítványok éppen tanúi voltak anélkül, hogy megértették volna. S tíz nappal később pünkösd reggele elhozta ennek a kezdődő beteljesedésnek nagyszerű megpecsételését.

A mennybemenetel élménye, bizonyára egy nagy veszteség megdöbbentő érzését váltotta ki először a tanítványokból. És mégis igazság kell, hogy rejtőzzön amögött, hogy a mennybemenetel ünnepe a benső nyereség és csendes boldogság ünnepeként tér vissza számunkra minden tavasszal. Azok részére, akik benne élnek a Keresztény Közösség (Christengemeinschaft) szakramentális életében, egyre inkább fény derül ezen ünnep rejtett örömtartalmára. Negyven napig celebrálják a húsvéti szertartást. Az oltár és a ruhák ragyogó húsvéti vörös színén a mintázat zöldje a természet és a lelkek újrasarjadó életéről beszél. Mikor elérkezik a mennybemenetel, megmarad a húsvéti vörös szín, és a zöldet az arany váltja fel. Mindez lassanként elvezet bennünket a tavaszi pompáját kibontó érzéki világ előteréből, minden dolgok rejtett, teremtő hátteréhez. Most elkezdjük megsejteni, hogy egy bizonyos rejtett módon minden dolog egy aranytalajon nyugszik, amiből

217

tulajdonképpen származik. A földi dolgokban az arany mennyország akar számunkra megnyilvánulni, amely benne szunnyad mindenben. A csírák és eredetek szférája -ami érzékfeletti módon minden érzékekkel észlelhető dolognak alapját képezi- nyílik meg előttünk és nyilatkozik meg, mint az a menny, amelybe a Feltámadott mennybemenetelekor belépett.

Ahogy húsvét és pünkösd közé esik a mennybemenetel élménye, ugyanúgy esik Nagypéntek és húsvét közé az az esemény, amit a régi keresztény tradíció Krisztus pokolra-szállásának nevezett. A szokásos elképzelés szerint Krisztus a mennybemenetel alkalmából is és pokolra-szállása alkalmából is egy túlvilágba tűnt el. A mennyet úgy képzelik el, mint a felső túlvilágot, a poklot pedig a túlságosan is evilági világot, mint az alsó túlvilágot.

Valójában melyek azok a lelki utak, amelyeken Krisztus áthaladt, miután átment a golgotai halálon?

Miután saját akaratából részesévé vált a halál sorsának, aminek minden ember alá van vetve, belépett az elhunyt lelkek szférájába. Az emberek haláluk után egyre jobban távolodnak a Földtől. Mikor a lelkek felemelkednek a Földön kívüli szférákba, elszakadnak ettől a világtól és a túlvilág polgárai lesznek. Ha a lélek számára könnyű ez az elszakadás, akkor a halál olyan lehet, mint a sas szárnyalása. Azok a lelkek, akiknek nehezére esik az elszakadás, mert túlságosan teleszívták magukat az át nem alakított földiséggel, -mint árnyékok- még sokáig itt maradnak, ideláncolva a Föld közelébe, mert hiányzik belőlük a szabad szárnyalás képessége, ami felvinné őket a valódi halhatatlanság szférájába.

Mielőtt Krisztus emberként a Földre jött volna, az emberi lelkek kivétel nélkül abban a veszélyben forogtak, hogy elvesztik szárnyaló erejüket és evvel együtt tulajdonképpeni halhatatlanságukat. A régi szellemi erők kiapadtak és a megkeményedett földiség egyre erőszakosabban kerítette hatalmába a lelkeket. A második halál sötét misztériuma vonult be az emberiségbe. A testi halálhoz egyre ijesztőbben csatlakozott a lelki halál, ami az emberi lényt képtelenné tette arra, hogy a valódi túlvilág szabad magasságaiba lendüljön fel. A halottak szférája akkoriban hádesszé vált, árnyékvilággá, pokollá, a pokol sötét birodalmává és amint az Új- Testamentum írásai mondják, börtönné. Mikor azonban Krisztus halt meg a kereszten, olyan valaki lépett be a halott lelkek szférájába, aki a valódi halhatatlanság birtokában volt. Széttépte a homály bilincseit és bevitte a fény szabad lélegzetét az árnyak birodalmába. Így írja le Péter első levele is a pokolra-szállás titkát: „Megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint, amelyben elmenvén, a tömlöcben lévő lelkeknek is prédikált, amelyek engedetlenek voltak egykor. (a német szövegben: akikben nem volt meg egykor a hit ereje) Így az evangélium a holtaknak is hirdettetett”.

A halottak előbb ünnepelték a húsvétot, mint a földi emberek. Krisztus, halálával ismét szabaddá tette sorkuk számára az utat, a magasabb szférákba. Általa kaptak erőt ahhoz, hogy elszakadjanak a földiségtől és a magasba lendüljenek. Ezért mondhatják a Christengemeinschaft halotti szertartásában, hogy Krisztus halálával legyőzte az emberek lelki halálát. S ahol a régi hitvallások azt mondják: „Szálla alá poklokra”, ma azt mondhatjuk: „A halálban segítője volt a meghalt lelkeknek, akik isteni létüket elvesztették”. Krisztus pokolra-szállásával visszakapta az emberiség a túlvilágot, mint a halhatatlanság igazi szféráját.

De Krisztus nem maradt a halottak szférájában, továbbhaladt a feltámadáshoz, ami több, mint a halhatatlanság. Krisztus mennybemenetelével teljesedett be feltámadása, mert ez jelentette átmenetelét a földi mindenütt-jelenvalóságba. Míg a pokolra-szállás a lélekerők túlvilági irányának felszabadulását hozta létre, a mennybemenetel egy valódi, erőteljes evilágiság megalapozója lett. Bár a mennybemenetel gondolatát a korábbi és a mai szokásos elképzelések is, egy extém túlvilági hit számára foglalják le, ami a Földet és a mennyet, az evilágot és a túlvilágot dualisztikusan kettészakítja, ma igen fontos annak hangsúlyozása, hogy Krisztus mennybemenetele valójában a Földnek és a földi világnak a javára történt.

Krisztus, halálával belépett az elhunyt lelkek szférájába, akik a Földtől eltávolodnak, húsvét után negyven napig pedig -feltámadása előrehaladó folyamata során- belenőtt egy olyan szférába, amely a meg nem született lelkek szférájával hasonlítható össze, akiknek erőiránya a Föld felé vezet. Nem túlvilági menny volt az, amelyben Krisztus eltűnt. Azoknak az égi erőknek a szférája

218

volt, amelyek állandóan bele akarnak áradni a földi világba, életet fakasztva és életet ébresztve. Azért mondják a szertartás szavai a mennybemenetelkor, hogy Krisztust felemelték a mennyei létbe, a földi lét számára, s hogy most a földi létben élhet megdicsőítvén a mennyei léttel a földi létet. S ott, ahol a régi hitvallások azt mondják: „felméne a mennyekbe”, ma azt mondhatjuk: „Azóta Ő a mennyei erők ura a Földön”.

A mennybemenetel évszaka tanítómesterünk lehet a valódi mennybemeneteli gondolat megtanulására. A tavasz előrehaladtával a Föld megnő, túlnő önmagán. Lelke fölfelé küldi lélegzetét és betölti atmoszférikus környezetét úgy, hogy az Ég és Föld csodálatos egysége jön létre. Ha ezekben az időkben felnézünk az égre, nem egy távoli túlvilágot, hanem egy felemelt földi világot észlelünk. A felhők, a levegő, a szelek fölöttünk, mindez nem túlvilág, a Földhöz tartoznak, hiszen hatalmas erővel hozzák létre rajta az új életet. Az az ég, amit tavasz idején látunk, valójában a mi világunk. A Föld lelke most beteljesedő mennybemenetelével nem vész el a mindenségben, csak új életre erősödik önmagában. Amire a víz csodálatos körforgása tanít, melyben a meleg által fölfelé vezetett nedvesség felszáll a felhőlétbe, hogy aztán az esőben életet adó nedvességként ismét leáradjon, ugyanezt figyelhetjük meg mindenütt a Föld lelkének és a Föld atmoszférájának a körzetében. A kozmikus élet erőinek valódi iránya most mindenütt a Föld felé vezet. Az atmoszféra összes erőinek szövődésében csodálatos evilág felé fordulás válaszol a Föld lelkének Ég felé törésére. Ez csak azért emelkedik fel, hogy lehozza az ég adományait. Mikor a virágok kinyílnak, ez azért van, mert a Földnek már el szabad kezdenie az égi tartalmak tükrözését, mikor a virágok lehullanak és termés képződik a növényvilág rejtett mélyén, akkor az égi ajándékok már megérkeztek a Földre és földi alakot kezdenek magukra ölteni. Ugyanígy van ez Krisztus mennybemenetelének titkával is. Abból a különleges megnyilatkozási formából, amelyben negyven napig időzött a tanítványok között, egy kozmikus-mennyei térségbe nőtt bele. Ez a földi létben élő és ható menny volt az, ami őt befogadta: a csírák és eredetek szférája, amiből mindaz ami földi, állandóan születik. Ettől kezdve az isteni világ egyre inkább áthathatja a földi világot. A pokolra-szállás megmentette az ember számára a túlvilágot, a mennybemenetel megmentette az isteni világ számára a földi világot.

A mennybemenetel titkának helyes átérzése előkészíti az embert pünkösdre, a lélek megtelésének ünnepére. A Föld virágzó lelkének mennybemenetelével összekapcsolódhat a törekvő emberi lélek mennybemenetele. Amint tavasszal a Föld nagyobb, mint amekkorának látszik, ugyanúgy a szellem felé törekvő ember is nagyobb, mint amekkorának látszik, mert túlnő önmagán. Michael Bauer mondta egyszer: „Minden feltekintés a felemelkedés akaraterőinek megmozdulását jelenti, aki már nem tekint fel, az már nem is emelkedik fel”. A Föld nem veszti el önmagát, amikor túlnő önmagán, hanem megtalálja magát magasabb értelemben, ugyanúgy nem veszti el magát az ember sem, ha helyes módon emelkedik fel a szellemhez, inkább akkor találja csak meg igazán magát magasabb Énjében. Ha tavasszal felnézünk a fizikai égre, olyan világba nézünk, amely erőit leküldi hozzánk. Ha a mennybemenetel gondolatával pillantunk fel Krisztus alakjára, hasonlóképpen egy olyan lénnyel állunk szemben, aki átalakítóan nyúl bele lényünkbe és fel akarja gyújtani bennünk magasabb Énünk lángját. Ha gyakoroljuk a felpillantást rá, amiről a mennybemenetel idején a szertartás szól, akkor észrevesszük örök eljövetelét, ami állandóan hírt ad magáról bensőnkben, magasabb Énünk lángjele által. A mennybemenetel ünnepe különösen alkalmas arra, hogy beleéljük magunkat Krisztus visszatérésének titkába. Ha a tanítványoknak azt mondták, hogy: „Aképpen fog eljönni, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe”, tehát, hogy Krisztus az ég felhőiben fog visszatérni úgy, ahogy akkor az ég felhői ragadták el, ez arra utal, hogy a mennybemenetel Krisztus visszatérésének csírája és hogy visszatérése a mennybemenetel végső befejezése.

Krisztus visszatérése fokozza és befejezi a pokolra-szállást és a mennybemenetelt. Aki Krisztusban hal meg, az az égi harmatba kerül, ami erőt ad neki a túlvilági élethez. Ezért, mint Pál a Thesszaloniki-beliekhez írt levelében mondja, azok a halottak, akik kapcsolatban állnak Krisztussal, hamarabb tapasztalják Krisztus visszatérését, mint a földi emberek. Krisztus az új túlvilágot adja az emberiségnek. És aki földi életét Krisztus szellemében vezeti, az egyre inkább képes lesz rá, hogy Krisztust az ég felhőiből -mint a lelkesültség és átalakulás erejét- megkapja.

219

Krisztus az új földi világot adja az emberiségnek. Ezért igazi mennybemeneteli és visszatérési ima ez a Novalis vers:

Nehéz felhőkben gyűjtsd össze és engedd, hogy így vonuljon le.Hűs áradatokban küldd őt ide, tüzes lángokban lebegjen.Levegőben és olajban, hangban és harmatban járja át Földünk építményét.

220