A. Zs. Kerényi

Harry Potter és az

Északi Torony titka

A születésnap

Harry közönséges fiúnak látszik, de mégis olyan

képességekkel rendelkezik, amivel nem sokan

dicsekedhetnek. De „otthonában”, Dursley-éknél nem

beszél, nem beszélhet varázslatos hajlamáról. Pedig

lenne mit mesélnie, de Petunia néni, Vernon bácsi és

unokaöccse, a kövér, malacszemű, göndör hajú Dudley

inkább a vesztének örülnének, mintsem hőstetteit

hallgatnák.

Így hát Harry nem is próbálkozott, mert tudta, ha

varázsol, visszamehet a lépcső alatti gardróbba, sőt még

a Roxfortból is kicsapják. Inkább összeszorította a fogát,

ha a szüleiről esett szó, hisz Dursley-ék már kiskorában is

azt állították, hogy Harry a homlokán lévő villám alakú

sebhelyet egy autóbalesetben szerezte, amelyben a

szülei meghaltak. Pedig ez nagy hazugság, s az

igazságra csak öt évvel ezelőtt derült fény, amikor

Hagridtól, a Roxfort vadőrétől Harry megtudta, hogy

felvételt nyert a varázslóképző iskolába. S arra is akkor

döbbent rá, hogy Voldemort nagyúr ölte meg a szüleit,

akik az ő életéért áldozták fel magukat. Ezután a sötét

oldal nagyura őt is célba vette, de az átok, amivel annyi

ember életét oltották már ki, visszaszállt a varázslóra, s

az majdnem elvesztette az életét. De végülis csak a testét

vesztette el, a lelke megmaradt, s csakis arra várt, hogy a

halálfalók visszatérjenek hozzá, és újra megerősödjön. Ez

történt az előző tanévben, ám ami nem sikerült neki

tizenöt évvel ezelőtt, az tavaly sem jött össze, így Harry

életben maradt, Voldemort azonban erősebb lett, mint

valaha…

Most Harry az ágyán feküdt, s a kalitkában pihenő

Hedviget bámultaábrándozva. Talán arra várt, hogy

egyszercsak elmegy, s négy levéllel tér vissza, amit

barátaitól, Hermionétól és Rontól, keresztapjától, Sirius

Blacktől és a Roxfort igazgatójától, Dumbledore-tól kap.

De a nagy hóbagoly meg se moccant, s az ablakon se

kopogtatott Pulipinty, Ronald Weasley pici baglya. Így

Harry csak feküdt, s bámult a nagy semmibe, majd

egyszercsak elnyomta az álom.

Következő reggel Harry kócos lobonccal elindult lefelé a

lépcsőn, majd a konyha felé vette az irányt. Hústorony

méretű unokaöccse már ott ült, a tévét nézte, már vagy a

hatodik szendvicse végét tömte a szájába, s ügyet sem

vetett a belépő Harryre. Vernon bácsi mondott a bajsza

alatt egy inkább morgásra hasonlító „jó reggelt”-et,

Petunia néni pedig elhúzta a száját. Harry egy pillantást

vetett a televízió képernyőjére (amiben éppen a

Superman ment), majd leült unokaöccse és nagybátyja

közé, s nekilátott saját teljes napi ételporciójának, ami egy

szelet vajas kenyérből és egy kis pohár teából állt. Dudley

már rég felhagyott a fogyókúrával, s mindent, amit a

hűtőszekrényben talált, megevett, és már Petunia néni

sem erőltette a diétát az ő édes Dudli-mudlijának.

A reggeli után Harry elindult a szobájába, s üres kalitkát

talált az íróasztalán. Hedvig vagy vadászni ment, vagy

egy küldetést hajt végre. Harry reménykedett, hogy

baglya levélért indult, és nem három egérrel a csőrében

tér majd vissza. Leült az ágyára, s gondolkodott, hogy

barátai mit csinálhatnak most. Egyszercsak eszébe jutott,

hogy a McGalagony professzor által feladott

házidolgozatot, amit a híres varázslók legjobb

átváltoztatófőzeteiről kell írni, még nem csinálta meg. Így

leült asztalához, és lapozgatni kezdte a Bűbájos bájitalok

– bájos főzeteket, s belemerült a munkába. Mikor úgy

érezte, hogy készen van a dolgozattal, összecsavarta a

pergament, s épp elrakni készült a meglazult padlódeszka

alá, amikor kopogtattak az ablakon.

Odaszaladt és csodálkozva látta, hogy egy csomó

bagoly röppent be a szobájába. A legkisebbet

megismerte, Pulipinty volt az, Ron apró állata, egy

rozsdabarna példányt is látott már a Roxfort

bagolyházában, és ott volt Hedvig is a madarak között

egy borítékkal a lábán. A másik két baglyot Harry nem

ismerte. Miután minden levelet és csomagot levett a

jövevények lábáról, azok a szoba különböző pontjaira

telepedtek, és úgy néztek Harryre, mintha még nem láttak

volna emberi lényt.

Harry végignézett a baglyokon, majd a levelekre

pillantott.

– Válaszra vártok? – kérdezte Harry a látogatókat

fürkészve. A válasz szóra huhogás töltötte be az eddig

csendes szobát. Harry Hedvig kalitkájából kivett egy

maroknyi eledelt.

– Egyetek – mondta Harry –, biztos fáradtak vagytok!

Miután ellátta a baglyokat, nekilátott kibontani a

leveleket, csomagokat. Hedvig egy kusza betűkkel

címzett borítékot hozott, amit Hagrid, az iskola vadőre

küldött. Harry kibontotta s olvasni kezdte.

Kedves Harry!

Boldog 15. születésnapot kívánok!

Szeptemberben találkozunk.

Üdv.: Hagrid

Harry most döbbent csak rá, hogy már csak öt óra, és

tizenöt éves lesz. Gyorsan kibontotta Ron levelét is.

Szia, Harry!

Nagyon boldog szülinapot kívánunk neked! Csomagot

nem mertem Pulira bízni, ezért, majd ha jössz, megkapod

az ajándékodat. Anyu mellékelt kártyáját add át Dursley-

éknek. Ezen van, hogy mikor megyünk érted.

Harry elővette a borítékból a kártyát. Ez állt rajta:

Kedves Dursley úr, Dursley asszony és Dudley!

Amikor megkapják ezt a levelet, augusztus elseje lesz. Mi

harmadikán megyünk oda Harryért.

Köszönöm: Molly Weasley

Ismét Ron levelét vette a kezébe Harry.

Nagyon hiányzol. Hermione augusztus 28-án jön ide, és

együtt megyünk az Abszol útra.

Tarts ki még egy kicsit!

Üdv.: Ron, Fred, George, Percy, Ginny, Bill, Charlie,

Arthur Weasley és Molly Weasley

Harry repesett az örömtől, hogy már csak két napot kell

nagybátyja, nagynénje és unokaöccse mellett töltenie.

Legszívesebben azonnal lerohant volna a kártyával

Vernon bácsihoz, de előbb meg akarta nézni a többi

levelet is. Egy különösen nagy bagoly egy csomagot

hozott, méghozzá Hermione Grangertől. Harry arra

számított, hogy könyvet kap Hermione-tól. Nem is

tévedett. Egy karcsú, bőrkötéses, aranyfeliratos könyv

csúszott ki a csomagból és egy levél. Azt nézte meg

először.

Boldog születésnapot, Harry!

Te is jössz Ronékhoz?

Ha nem, akkor a Roxfort Expresszen találkozunk!

További jó szünidőt: Hermione Granger

Ui.: Most Bulgáriából írok. Majd mesélek!

Harry a könyvre nézett, majd megfogta, és a címét

hangosan felolvasta: – A világ leghíresebb fogói.

Ez volt a címe.

– Soha nem gondoltam volna, Hermione! – kiáltotta

örömében Harry.

Óvatosan letette a könyvet. Most a vörhenyes tollú

bagoly következett. Egy roxforti pecséttel ellátott borítékot

hozott. Az utolsó levelet egy ismeretlen bagolytól vette el

Harry. Ez keresztapjától, Sirius Blacktől érkezett. A fiú

sietősen kinyitotta a borítékot.

Boldog szülinapot, Harry!

Egyelőre jól vagyok. Remélem, veled is jól bánnak.

Csikócsőr egy kicsit megfázott. Ha találkozol a vadőr

barátoddal, kérdezd meg, hogy kell ápolni!

Szia: Szipák

A baglyok mocorogni kezdtek. Harry észrevette, hogy

időközben besötétedett. Kiengedte az ablakon a roxforti

baglyot és azt, amit Hermione küldött, a másik hármat

betette Hedvig mellé a kalitkába, és lefeküdt.

Irány az Odú

Harry még órákig álmatlanul forgolódott az ágyában, mire

végre elaludt. Reggel korán felkelt, s gyorsan kibontotta a

roxforti levelet. Ez állt benne:

Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

Kedves Harry Potter!

A tanév szeptember elsején kezdődik. A Roxfort Expressz

a King’s Cross Pályaudvar kilenc és háromnegyedik

vágányáról indul augusztus 31-én 11 órakor.

Szeretettel várjuk!

McGalagony professzor

A professzorasszony neve láttán Harrynek eszébe jutott a

házidolgozat. Elővette, és újra átolvasta hibák után

kutatva, de szerény véleménye szerint nem volt benne

egy sem. Kiszedte a borítékból a tankönyvek listáját is, és

olvasni kezdte.

Az ötödéves diákok tankönyvei és egyéb tanfelszerelései:

Vablatsky, Cassandra: A jövő zenéje II.

Dabrak, Miranda: Varázslástan alapfokon V.

Bircsók, Bathilda: A mágia története II.

Ripsropsky, Emeric: Átváltoztatásról haladóknak

Spora, Phyllida: Bűbájos bájitalok – bájos főzetek

Lupin, Remus: Sötét varázsok, átkok abc-je

Harry itt megállt az olvasásban. Remus Lupinhez jó és

rossz emlékek is kötötték. De az igaz, hogy az eddigi

sötét varázslatok kivédése tanárok közül kimagaslott

teljesítményével. Harry elgondolkodott, hogy vajon ki

tanítja majd az idén a sötét varázslatok kivédését. Tovább

olvasta a listát.

Vandorevsky, Lenda: Szörnyű legendák –

legendás szörnyek.

Valamint töltsék fel bájitalos üvegcséiket, és kérjük,

vegyenek egy új ón-üstöt (a biztonságosból).

További jó szünidőt!

Albus Dumbledore, igazgató

Harry elnevette magát. Eszébe jutott Ron bátyja, Percy,

aki tavaly egész nyáron az üstjeivel volt elfoglalva, s ezért

nem jött ki velük a Roxfort Expresszhez.

– Elérte, amit akart – kacagta Harry –, majd meglátjuk az

Odúban; a képére lesz írva!

Ekkor jutott csak eszébe a kártya, amin az állt: „Amikor

megkapják ezt a levelet, augusztus elseje lesz…” Harry

fogta a kártyát és gyorsan kijavította másodikára a

dátumot, majd leszaladt a konyhába.

*

– Jaj, Dudley, drágám, kérsz még egy zsemlét? –

kérdezte Petunia néni, amikor Harry belépett a konyhába.

Nagynénje tekintetével követte a fiú lépteit. Harry Vernon

bácsi mellé lépett és orra alá dugta a kártyát. Nagybátyja

egy cseppnyi érdeklődést sem mutatva ette tovább a

rántottát.

– Ezt Weasley-ék küldik – próbálkozott Harry. – Holnap

jönnek értem.

– Micsoda!? – ugrott fel az asztaltól Vernon bácsi. – Már

megint idejönnek?

Harry nem szólt semmit.

-- Idefigyelj! Én nem akarok velük találkozni – folytatta Mr

Dursley nyálesővel adva nyomatékot szavainak.

– Majd én fogadom őket, és nem lesz semmi baj – szólt

félénken Harry.

– Szó sincs róla. Azonnal mondd le ezt a találkát!

Értetted?

– Már nem ér oda egy bagoly – kísérelt meg újabb

támadást Harry.

Vernon bácsi képe időközben lila színt öltött, ajkai pedig

kísértetiesen hasonlítani kezdtek McGalagony

professzoréra, amikor azok pengevékonyra húzódtak a

dühtől.

– Hát jó. Legyen – szólalt meg végül Mr Dursley. – De mi

nem leszünk itt.

Harry hátat fordított és felment a szobájába. Nagyon

éhes volt ugyan, mert elfelejtett reggelizni, de nagy kő

esett le a szívéről, hogy Vernon bácsi beleegyezett

kérésébe. Sőt, még el is mennek. Ennél jobb nem is

lehetne.

Harry elővett egy pergament és egy sastollpennát, és

írni kezdte a válaszleveleket. Először Siriusnak írt.

Kedves Szipák!

Én jól vagyok, holnap jönnek értem Ronék, és elvisznek

magukkal. Még mindig Roxmortsban vagy? Hagridnak is

írok, és megkérem, hogy írja meg nekem a hipogriffek

gyógyítását. Majd elküldöm.

Úgy szeretnélek látni! Majd a tanév folyamán

meglátogatunk.

Üdv.: Harry

Összecsavarta a pergament, és rátette az ismeretlen

bagoly lábára, majd kiengedte az ablakon. Harry még

sokáig nézett a madár után, aztán visszament asztalához

és újra tollat ragadott.

Kedves Hagrid!

Lenne egy kérésem. Írd meg nekem a hipogriff-nátha

gyógymódját!

Majd találkozunk! Ronékhoz írj, mert náluk leszek.

Szia: Harry

A fiú a kalitkára nézett, amiben Hedvig mellett ott

kuksolt Pulipinty is.

– Már nem küldöm el – motyogta magában –, majd ha

jönnek, elviszik. Hagrid levelét Hedvig lábára kötötte. A

madár megcsípkedte Harry kezét, majd barátságosan

huhogott egyet.

– Ne ide gyere vissza, hanem Ronékhoz! – szólt halkan

Harry baglyát simogatva. – Jó utat – mondta, és

kiengedte Hedviget az ablakon.

*

Másnap reggel Harry összepakolta ingóságait, és betette

őket utazóládájába.

– Azt nem is írták, hánykor jönnek – motyogta álmosan.

Felöltözött, majd lement reggelizni.

– Khm. Mi elmegyünk, és holnap nem akarunk itt találni –

mondta ünnepélyes hangon Vernon bácsi.

Harry bólintott. Kinyílt az ajtó, majd becsukódott.

Az övé, Harryé lett a Privet Drive 4. számú ház.

Lecipelte a ládáját és a kalitkát a lépcsőn, most csak

Pulipinty kuksolt benne, letette a lépcső mellé és leült a

földre.

Várt.

Hogy mit? Azt nem tudta pontosan. Hogy hopp-porral

érkeznek vagy autóval, esetleg zsupszkulccsal? De lehet,

hogy csak valamelyik szülő hoppanál a szobába…

Harry csak várt és várt, amikor egyszerre suhogást

hallott. Kinézett az ablakon, de nem látott semmit. Ekkor

kopogtak az ajtón. Harry kinyitotta az ajtót, de megint nem

látott semmit.

– Itt vagyok, vigyázz az útból! – szólt egy hang.

– Ki vagy? – kérdezte félénken Harry.

– Én vagyok, Fred – szólt a hang, majd egyszercsak

megjelent a szoba közepén a Weasley-fiú. – Szia, hogy

vagy?

Harry csak tátogni tudott.

– Te? Itt? – próbálkozott.

– Seprűvel jöttem, és apa megtanította az eltüntető

varázsigét!

Harrynek a seprűről eszébe jutott a kviddics.

– Wood már tavaly végzett. Mi lesz most a kviddics-

csapattal? – kérdezte.

– Majd megbeszéljük – szólt Fred. – Most gyere, ülj fel a

seprűdre, és fogd meg a ládádat!

Fred felemelte a varázspálcáját és kimondta a varázsigét:

– Levegprigus!

Harry hirtelen úgy érezte, mintha kikapták volna ládáját

a kezéből, és mintha a súlyát is ellopták volna.

Felszálltak.

– Ezért eltiltanak a varázslástól! – bukott ki egy kis idő

múltán Harryből a szó.

– Nyugi, megbeszéltem Dumbledore-ral.

Harry ettől egy kicsit megnyugodott.

– Mindjárt otthon vagyunk – mondta Fred a talajt

fürkészve –, ott az Odú!

A legszebb ajándék

Landoltak. Fred ismét mormolt valamit: – Silardlosa.

Harry bánta, hogy Fred máris visszaváltoztatta. Így

ismét nehéznek tűnt ő maga és a ládája is. De örült, hogy

megint az Odúban lehet. Belépett az ajtón. Mrs Weasley

megpróbált a nyakába ugrani, de Harry szerencsésen

elugrott a közeledő nő elől. Mr Weasley kezet rázott vele.

– Hát Bill és Charlie hol van? – nézett körül Harry.

– Egy kis dolguk van, de holnapután már itthon lesznek.

Harry tekintete az asztalnál ülő Percyre vándorolt.

Eszébe jutottak az üstök, és nevetését visszatartva

odalépett hozzá.

– Hogy vagy? – kérdezte ünnepélyes hangon.

Az egész család feléjük fordult, és mindenki nevetéssel

küszködött. Harry folytatta: – Hallottam, sikerrel járt az

üstös akciód.

Ez már sok volt Weasleyéknek. Mindenkiből kirobbant a

jóízű kacagás. Harry megfordult, elmosolyodott, leintette a

társaságot és tovább beszélt: – Gondolom, Dumbledore is

nagyon örült az új és biztonságos üstöknek.

– Persze, ne is kételkedj benne! – válaszolt Percy.

– Gratulálok, és egyben szeretném, ha tudnád, hogy én

és az összes roxfortos diák ezeket fogja használni –

mondta Harry, és elővette zsebéből a felszerelési listát. –

Még egyszer gratulálok.

Kezet fogtak, aztán Harry is elnevette magát és Ronhoz

lépett.

– Gondoltam, hogy büszke lesz az üstjeire – mondta

Harry nevetve.

– Láttad volna, amikor megkapta Dumbledore levelét! –

szólt Ron.

– Elég legyen, gyerekek! – kiáltotta Mrs Weasley. – Irány

a konyha!

*

– Gyere a szobámba – mondta Harrynek Ron, amikor

végeztek az ebéddel. – Odaadom az ajándékodat.

– Én meg Pulit adom vissza neked – szólt Harry a kalitka

felé nyúlva.

Felrohantak a lépcsőn.

– Te maradj itt! – mondta Ron az ajtó elé érve. – Kihozom

az ajándékodat.

– Jó, várok.

Ron egy csomaggal tért vissza. – Tessék, ez a tiéd – adta

át barátjának.

Harry kibontotta, és elállt a lélegzete a meglepetéstől.

– Ez mind az enyém? – kérdezte csodálkozva, ugyanis a

csomag tartalma egy A kviddics évszázadai című könyv,

egy fotóalbum a kviddicsvilágkupa-döntőn készült

képekből és egy Ron által írt füzet volt. Ennek örült Harry

a legjobban, mert az elején ez állt:

A legjobb bukások, műbukások (fogóknak)

Harry legszívesebben követte volna Mrs Weasley

példáját és Ron nyakába ugrott volna, de úgy gondolta,

barátja ennek nem örülne nagyon, tehát átölelte Ront és

megköszönte az ajándékot.

– Képzeld, én meg kaptam egy saját seprűt! – mondta

Ron büszkén. – George vette nekem. Valahonnan volt rá

pénze.

Harry sejtette, hogy barátjának az ő pénzéből van új

seprűje, amit a Trimágus Tusán nyert. De nagyon örült a

hírnek. Már akkor, amikor az ikrek kezébe nyomta a

bukszát, tudta, hogy a legjobb helyre került a pénz, az

ezer galleon, de arról álmodni sem mert, hogy így egy

seprűvel ajándékozza meg barátját.

– És milyen márkájú?

Ron csillogó szemmel mutatta meg Harrynek az aranyló

feliratot a seprű nyelén. Egy Nimbusz 2001 volt.

– Olyan, mint Malfoyé – mondta Ron.

– Menjetek lefeküdni! – kiabálta lentről Mrs Weasley.

– Már ennyi az idő? Te jó ég! – nézett az órájára Ron.

Lefeküdtek, és Harry még álmában is a fogóknak írt

füzetet lapozgatta. Ilyen boldog születésnapja még soha

nem volt.

*

– Hahó, fiúk! – szólt be az ajtón egy vékony hang. –

Ébresztő!

A hang tulajdonosa Ginny Weasley volt, Ron húga, aki

most már a negyedik Roxfortban töltendő évére készült.

Nem titkolta érzelmeit Harry iránt. Már amikor elsős volt,

akkor is, valahányszor csak Harryre nézett, fülig elpirult,

és akkor olyan volt, mintha égne a feje.

– Mi van, Ginny? – kérdezte Ron félálomban.

– Reggelizni kell menni.

– Jó, jó, megyünk – mondta Harry.

A reggeli hosszabbra nyúlt a vártnál. Mr Weasley

kikérdezte Harryt a porszívó és a magnó rejtélyeiről, Mrs

Weasley azzal traktálta, hogy keveset eszik és túl sovány,

ezért háromszor annyi ételt rakott a tányérjára, mint

Ronéra.

– Mi felmegyünk – szólalt meg végül Ron. – További jó

étvágyat.

Harry az órájára nézett, ami ½ 11-et mutatott,

elmosolyodott, majd Ron nyomában felszaladt a lépcsőn.

*

Teltek a napok, s eljött augusztus 28-dika, amikoris

megérkezett Hermione. Dél körül jött, így az ebédet már

együtt költötték el. Mrs Weasley pazar lakomát készített.

Amikor a levesestál kiürült, Harry megszólalt: – Mesélj!

Milyen volt Bulgáriában?

És Hermione mesélt és mesélt.

– …és láttam emléktáblát a varázslótalálkozóról is. 1758-

ban volt ott a kongresszus…

Harry nagy figyelemmel hallgatta a beszámolót, Ront

viszont nem nagyon izgatta a helytörténeti múzeum

leírása. Annál inkább figyelte az ablakon kopogtató

kacsasültet.

-- Anya! – szólalt meg izgatottan. – Az ott mi?

– Ó, már itt is van! Étteremből rendeltem. – Mrs Weasley

kinyitotta az ablakot, amin berepült a ropogósra sült,

aranyló kacsa. – Egyetek! – adta ki a parancsot,

miközben feldarabolta a szárnyast.

Ron áhítattal nézte a madarat, s mikor a tányérjára került

egy darab, szinte rávetette magát, s egy-két

szempillantás alatt befalta porcióját.

– ’Ermione, Krum ott vót? – kérdezte második adagjával

viaskodva.

A lány elpirult és kezdett hasonlítani Ginnyre.

– Igen, ő küldött meghívót nekem – válaszolta halkan.

– És, romantikus a srác? – kérdezett újra Ron, most már

győztesen a hússal vívott küzdelemben.

Hermione-nál betelt a pohár. Elfordult a fiútól és

farkasszemet nézett a maga kacsasültjével.

– Csak érdeklődtem – vont vállat Ron, és lelkiekben

visszatért ebédjéhez.

*

A délután azzal telt, hogy Hermione folytatta

élménybeszámolóját. Ron akármit kérdezett, a lány csak

fél szemmel sandított rá és úgy válaszolt. Neheztelt a

fiúra.

Hét óra tájt kinyílt Ron szobájának az ajtaja, és belépett

rajta Ginny Weasley.

– Anya azt üzeni, hogy gyertek vacsorázni – majd

megfordult és kivonult a szobából.

– Gyertek – mondta Harry.

A lépcsőn lefelé menet félig nevetve, félig keserűen

megszólalt Ron: – Anyára akar hasonlítani.

– Ginny? – kérdezte Hermione.

– Igen ő. Mér’, nem?

Leültek az asztalhoz, és Harry odasúgta Hermione-nak:

– Legyél elnézőbb egy kicsit Ronnal.

– Miért legyek? Talán valami baja van?

– Nem…

Harry inkább hozzálátott az evéshez.

*

Lefeküdni készülődött Harry és Ron, amikor kopogtak a

szoba ajtaján. Fred és George lépett be, és az ágy

szélére telepedett.

– Csak azt akarjuk kérdezni… – kezdte Fred.

– …hogy jónak tartjátok-e az ötletünket? – folytatta

George.

– Milyen ötletet? – kérdezte Harry.

A két fiú egymásra nézett, majd elnevették magukat.

– A Varázsvicc Vállalattal kapcsolatos – mondták

kórusban.

– Beszélni fogunk Zonkóval és megkérjük, hogy a jövő

tanévtől hadd áruljunk nála – mondta George.

– Már megint van új találmányotok? – kérdezte nevetve

Ron.

– Van bizony – mondta George.

– Nem is egy – folytatta Fred. – Holnap gyertek be

valamikor hozzánk, és akkor megnézhetitek a készletet.

– Hát akkor, sziasztok holnapig – búcsúztak el az ikrek,

és visszamentek a szobájukba.

Harry és Ron még sokáig találgatták, hogy miket

süthettek ki a fiúk. Nevetgéltek, viccelődtek, majd

egyszercsak elaludtak.

Újra az Abszol úton

Másnap reggeli után Ron és Harry az ikrek szobája felé

vették az irányt. Bekopogtak.

– Gyertek beljebb! – szólt ki két hang kórusban.

Kinyílt az ajtó, és Harryék beléptek a szobába. Az tele volt

petárdákkal, Fillibuster-csillagszórókkal, nyelvnyújtó

nyalánksággal és még egy csomó hasonló, különös

dologgal.

– Üljetek le – mondta Fred.

– Mik azok az új találmányok? – kérdezte izgatottan Ron.

– Először is itt van a lábszőrsűrűsítő limonádé. Ennek

hatására az adott személy alsó végtagjai olyanok lesznek,

mint rokonainké, a majmoké. A hatása tíz percig tart –

mondta George.

– Tök jó! – ámuldozott Ron.

– Aztán itt van még a pattogóparadicsom is.

– Ez mire jó? – kérdezte Harry.

– Ez egy megbűvölt paradicsom, amit ha kézbe vesz az

ember, azzal együtt elkezd pattogni fel-le. Egyre

nagyobbakat ugrik, és addig ugrál, amíg el nem éri az

adott helyiség plafonját. Ott egy darabig lebeg, majd

leesik – mondta Fred.

– Ez még jobb! – kiáltotta Ron. – Mi van még?

– Vannak az ételeken, italokon kívül „hasznos” tárgyak is.

Például itt van a varázscipő, ami három dolgot csinál.

Egy: csámpázik, kettő: a jobb és a bal más irányba akar

menni, spárgába kényszerítve gazdáját, három: állandóan

kiköti magát – folytatta a felsorolást George.

– Ezt Malfoynak kell adni ajándékba! – kiáltotta nevetve

Harry.

– Van még valami hasonlóan hatásos játékszer? –

kérdezte Ron.

Fred már nyitotta a száját a válaszra, amikor betoppant

Mrs Weasley: – Készüljetek! Indulunk az Abszol útra!

*

– Hopp-porral megyünk – mondta Mrs Weasley, aztán

mindenki vett egy csipetnyit a porból.

Először Fred és George, azután Ginny és Hermione

léptek be a tűzbe. Utána Harry és Ron következett.

Kórusban kimondták az úticélt, és forogni kezdett velük a

világ. Amikor mindenki megérkezett az Abszol útra,

először a Gringottsba mentek, majd a Czikornyai és

Patzába a tankönyvekért, aztán vásároltak mindenkinek

Percy üstjeiből, végül a bájital-hozzávalókat, a pennákat

és a tintát vették meg.

– Készen is vagyunk – szólt Mrs Weasley.

– Mami, hadd menjünk el még egy kicsit nézelődni –

mondta Fred.

– No, jó. Mindenki elmehet ¾ órára. A Foltozott Üstben

találkozunk.

Fred és George elviharzott. A legnagyobb valószínűség

szerint a Hunczut és Zsupszba mentek. Harry, Ron és

Hermione elindultak az Abszol úton. Hermione bement

nézelődni az Uklopsz Bagolyházba, Ron és Harry pedig a

Kviddics a Javából bolthoz ment. Sokáig álltak a kirakat

előtt, és egy Chudley Csúzlik szerelést nézegettek.

– Na, mi van, „Vízlipatkány”? Fáj a fogad egy méregdrága

seprűre? Most kunyerálsz Pottertől? – csattant fel egy

éles, gúnyos hang Harryék háta mögött.

Ron megpördült a tengelye körül. Draco Malfoy állt ott

teljes életnagyságban.

– Hogy mondtad? Te… patkány – szólalt meg Ron.

Szeme villámokat szórt és szája remegett a dühtől.

– Jól hallottad – szólt gúnyos mosollyal Malfoy.

Ron elindult a mardekáros fiú felé. Harry megpróbálta

lefogni, de nem sikerült. Ron eltökélten kitépte karját

Harry kezéből, és nekiesett Malfoynak.

– Ha nincsenek veled a csicskásaid, nem bírsz el velem?!

– kiabált Ron.

Malfoy nem válaszolt, hanem jól orrba vágta ellenfelét.

Ronnak eleredt az orra vére. Harry közéjük lépett: –

Hagyjátok abba, de azonnal! A verekedés nem vezet

semmire! – Harry megszeppent saját szavaitól. Úgy

beszélt, mint Hermione. Soha nem akart hasonlítani a

lányra, de most mintha ellopta volna Hermione stílusát. –

Szóval, hagyjátok abba… – mondta.

– Anyáskodunk? – kérdezte Malfoy vigyorogva. – Ront

nem kell félteni. Ő már nagyfiú!

Most Harry gurult dühbe. Nem az őt ért sérelmekért

akarta a földbe döngölni Malfoyt, hanem barátját védte.

– Na, mi van? Megszeppentél, Potter? – kérdezett tovább

Malfoy. – Pedig a szüleid hősi halált haltak, te meg

megijedsz tőlem?!

– Nem félek, Malfoy. És a hülye gorilláidtól sem félek.

Csak undorodom attól, hogy hozzád érjek – mondta Harry

dühödten.

– Mit csinálsz, Draco? – szólt egy mély hang.

– Ó, apu, de jó, hogy jössz. Potter már megint dicsekszik!

Lucius Malfoy állt ott, és Draco vállára tette a kezét.

– Kedves Potter! – kezdte hízelgő hangon, de üvöltve

fejezte be a mondatot. – Felszólítom, hogy TŰNJÖN EL

INNEN!

Harry még egy utolsó haragos pillantást vetett

Malfoyékra, aztán megfordult és Ronnal együtt elindult a

Foltozott Üst felé.

*

Amikor a Foltozott Üstbe értek, már majdnem mindenki

ott volt. Csak az ikrek hiányoztak.

– Már megint hol késnek ezek a fiúk? – morogta Mr

Weasley.

Pár perc múlva aztán befutott Fred és George is. Fred

súgott valamit George-nak, mire az félrehívta Harryt.

– Figyelj – kezdte Fred –, emlékszel még, hogy mi volt az

egyetlen kérésed, amikor odaadtad nekünk a Trimágus

Tusa nyereményét?

– Már nem nagyon – válaszolt Harry.

– Hát az, hogy vegyünk egy új dísztalárt Ronnak –

mondta George.

– Ó, tényleg! – csapott a homlokára Harry. – Na, és?

– Hát itt van, megvettük – húzott elő egy bordó talárt Fred

az egyik zacskóból.

– Nagyon szép! – ámuldozott Harry. – Mikor adjátok oda

neki?

– Hát, úgy gondoltuk, hogy amíg otthon vagyunk, nem

tudjuk odaadni, mert anya gyanakodna. Ezért majd a

Roxfort Expresszen adjuk át – magyarázta George.

– És majd azt mondjuk neki, hogy ha anya kérdezi, hogy

honnan van a talár, azt kell válaszolnia, hogy karácsonyra

vettük neki – mondta tovább Fred.

– Ez jó ötlet – mondta Harry. – És azt is köszönöm, hogy

vettetek neki egy seprűt.

– Jaj, tényleg! A seprű! – kiáltott fel kórusban a két fiú. –

Majd otthon elmeséljük a seprű történetét, mert úgy

látom, megyünk haza – szólt Fred.

Harry megfordult, és látta, hogy Mrs Weasley közeledik

feléjük: – Gyerünk, gyerünk! Indulunk vissza az Odúba!

Emlékképek

Mikor visszaértek az Odúba, Harry Freddel és George-

dzsal együtt rögtön a „szobalaboratóriumba” ment. Ott

George leültette Harryt, és mesélni kezdett: – Egyrészt

azért vettük neki a seprűt, mert már nagyon vágyott rá…

– De akkor – vágott közbe Harry –, magatoknak miért

nem vettetek?

– Hát ez jó kérdés! – nevette el magát Fred. – Jól nézünk

ki a mi JólsepR-5-öseinkkel!

– Na, mindegy – szólt George. – Szóval, úgy gondoltuk,

hogy mivel Wood már tavaly végzett, és te vagy a csapat

erőssége, legyél te az új csapatkapitány.

– És lenne még egy kérdésünk – mondta Fred. – Be lehet

venni Ront is? Most már seprűje is van, és mindig

gyakorol velünk.

Harry arca felvidult. – Hogy lehet ilyet kérdezni? Még jó,

hogy bevesszük Ront! A kapitányságról meg csak annyit,

hogy meg kell kérdezni a többi csapattagot is.

– Ezt már megtettük – mondta George. – Küldtünk

baglyot Aliciának, Angelinának, Katie-nek, és Woodot is

megkérdeztük.

– És akkor hogy áll majd fel a csapat? – kérdezte Harry. –

Ron nem olyan magas, mint Wood.

– Hát… – kezdte George, miközben egy telerajzolt papírt

húzott elő az egyik fiókból. – Mi így gondoltuk.

Fred kiterítette a lapot. Azon bejelölték az embereket,

és a 3-3 pózna is le volt rajzolva. A „védő” felirat alatt a

„Fred” nevű pálcikaemberke volt látható. Harry felnézett a

két fiúra.

– Megmértük magunkat, és Fred három centivel

magasabb nálam – mondta George, miközben Fred arcán

széles vigyor terült el.

Harry ismét a papírra pillantott. A hajtósor változatlanul a

három lányból állt. A terelő emberkék alatt a „George” és

a „Ron” név állt, egy magányos figura alatt pedig a „Harry

Potter, az évszázad fogója” felirat díszelgett.

– Ez azért már túlzás, fiúk!

A két Weasley-fiú csak mosolygott.

– És mit mondott erre az egészre Wood? – érdeklődött

Harry.

– Azt üzente, hogy majd eljön kiképezni Ront és engem –

válaszolt Fred.

– Mikor jön? – kérdezte Harry.

– Valamikor ma, de pontosan... – kezdett a válaszba

George, amikor valaki kopogtatott a szoba ajtaján, és

belépett Oliver Wood.

– Sziasztok, srácok! – köszönt, majd Harryhez fordult. –

Hallottam újabb kalandodról a Trimágus Tusán. Kíváncsi

vagyok, hogy ki lesz a Hugrabug új fogója!

Cedricről Harrynek újra eszébe jutottak a múlt évi

események. Becsukta a szemét, hogy elnyomja a

diafilmként villogó képeket az agyában. Szerencsére

Wood folytatta: – Na, megyünk edzeni?

– Igen, szólok Ronnak – mondta Harry.

*

Amikor már lent voltak a kertben, Wood buzdította a

fiúkat: – Minden meccseteken ott leszek majd – aztán

belefogott szokásosan hosszú stratégiai magyarázatába.

Harry már fejből tudta, mi fog elhangzani, így inkább

felpattant Tűzvillámjára, és elrugaszkodott a földtől.

Már rég nem ült seprűn. Amikor felszállt, minden rossz

gondolat kiröppent a fejéből, és mámor töltötte el egész

agyát és testét. Mikor kiröpködte magát, leszállt, és

(maga sem tudta, miért) felkiáltott: – Munkára, fiúk!

Az övével együtt öt seprű emelkedett a magasba.

Elkezdtek kviddicsezni, és abba sem hagyták ebédig.

Wood is velük evett, és így az amúgy sem kis létszámú

család ebédlőasztalánál most tizenkét ember ült.

Később Fred, George és Wood bevonult az ikrek

szobájába, Percy, Bill és Charlie a szülőkkel beszélgettek,

Hermione és Ginny kimentek a kertbe virágot locsolni,

Harry és Ron pedig játszott egy-két parti varázslósakkot.

Eltelt a délután, Wood elbúcsúzott, Harrynek külön

megveregette a vállát, majd hazament. A vacsora

szokásosan telt, majd mindenki elvonult aludni, és várta a

holnaputáni utazást, és az elkövetkező tanévet, amit a

Roxfortban töltenek majd.

*

A reggeli után Mrs Weasley elküldte a gyerekeket, hogy

pakoljanak össze, nehogy másnap kelljen kapkodni. Mr

Weasley nekilátott elolvasni a Reggeli Prófétát.

Miután összerámolták iskolai holmijukat, Mrs Weasley

elmondta nekik, hogy továbbra se bízzanak meg olyan

tárgyakban, „amik gondolkodnak, de nem látni, hol tartják

az eszüket”. Ezek után elbocsátotta a nebulókat,

mondván: – Hadd élvezzék a szünidőt!

Mikor a gyereksereg a lépcső felé vette az irányt, Mr

Weasley Harry vállára tette a kezét, és mélyen a

szemébe nézett. Ekkor Harry agyán átfutott néhány

szívmelengető dícséret, amit az elmúlt négy évben hallott.

Hermione kiáltása, miután másodikos korában a lány

sóbálvánnyá dermedt, és a kezében lévő lap alapján

Harry megmentette Ginny Weasley életét: „Megoldottad!

Megoldottad!”

Eszébe jutottak Ludo Bumfolt szavai, amikor a tavalyi

tanévben a Tűz Serlege kidobta a negyedikes

varázslótanonc nevét: „Harrynek küzdenie kell, a legjobb

tudása szerint.”

Felcsendült Dumbledore hangja is. Azokat a mondatokat

hallotta, amelyeket az igazgató tavaly, a Trimágus Tusa

halállal végződött harmadik próbája után mondott:

„Bátrabbnak bizonyultál, mint én vagy bárki más

feltételezte rólad, Harry. Ugyanolyan bátornak, mint azok

voltak, akik életüket vesztették, mert harcoltak a hatalma

csúcsán álló Voldemort ellen. Egy felnőtt varázsló gondját

vetted a válladra, és nem roskadtál össze alatta.

*

Végül újabb kiáltás futott át az agyán, ami Hermione

szájából hangzott el elsős korában, amikor a Bölcsek

Kövét készült megszerezni, és a Piton által készített

akadályt is leküzdötték együttes erővel: „Nagyon nagy

varázsló vagy, Harry!”

– Harry! – szólt egy férfihang, kizökkentve a fiút

gondolataiból. Mr Weasley volt az, aki még mindig Harry

vállán nyugtatta kezét. – Nagyon vigyázz magadra!

Harry nem tudott mit mondani. A legkevésbé sem

számított erre a mondatra.

– Azért mondom ezt most neked – kezdett a

magyarázatba Mr Weasley –, mert holnap a

minisztériumba kell mennem, és nem kísérhetlek ki titeket

a King's Crossra. Még egyszer mondom, vigyázz

magadra! Az apád is ezt mondaná.

Harry elkerekedett szemmel állt, és mintha oda-

Magifixezték volna a lábát a padlóhoz, moccanni sem bírt.

– Jó – nyögte ki végül. Ennél értelmesebb válasz nem

jutott eszébe. – Megpróbálok. – Mr Weasley szemébe

nézett, majd felballagott a lépcsőn.

Bement Ron szobájába, és nem találta ott barátját.

Ennek most örült is. Ledőlt az ágyra, és behunyta a

szemét. Mintha moziban ült volna, sorra felidéződtek

kalandjai.

Megjelent Bolyhoska, a háromfejű kutya; az ördöghurok;

a szárnyas kulcsok; az óriás sakktábla; a troll; a bájitalos

üvegcsék; Mógus professzor; Edevis tükre; Voldemort és

a Bölcsek Köve. Aztán jött a megdermedt Hermione képe;

Hisztis Myrtle; a Titkok Kamrájának bejárata; az alagút; a

kígyó-szobrok; Tom Denem; az alélt Ginny; a napló; a

Baziliskus; Fawkes, a főnix; a Teszlek Süveg; Griffendél

Godrik kardja; a felejtésátokkal sújtott Gilderoy Lockhardt

és a repeső Weasley-szülők. Ezek után következett

keresztapja, Sirius Black; Makesz; Csámpás; Lupin

professzor; a dementorok; Peter Pettigrew; Piton; a

Szellemszállás; Csikócsőr és az időnyerő. És végül a

magyar mennydörgő; Karkarov; Madame Maxime; Ludo

Bumfolt; az aranytojás; Fleur; Krum; Dobby és a

varangydudva; Chó; Ron; Hermione; a sellők; a labirintus;

a Trimágus Kupa-zsupszkulcs; Féregfark; a halott Cedric;

Voldemort meg a halálfalók; a testvérpálcák találkozása;

Voldemort áldozatai (köztük anyja és apja); Cornelius

Caramel; Mr Kupor fia és Rémszem Mordon; Cedric

szülei és az elkeseredett Dumbledore.

Mikor vége lett a „filmnek”, Harry szeméből kicsordult

egy kövér, gyöngyházszínű könnycsepp, majd követte őt

számtalan társa is.

Harry sírt. Szüleire gondolt és arra, hogy milyen próba

vár rá a Roxfortban, ahová ötödikesként érkezik majd.

Utazás Roxfortba

– Gyerünk, gyerünk! Mindenki fogja meg a ládáját és a

kalitkákat! Indulás! – kiáltozta Mrs Weasley.

Miután bepakoltak az öreg Fiatba, mind a kilencen

kényelmesen beültek, és Bill beletaposott a gázba.

Elindultak. Amikor odaértek a King's Crossra, megfogták

csomagjaikat, és Mrs Weasley vezényletével először Fred

és George, aztán Bill és Charlie, utánuk Hermione és

Ginny, majd Ron és Harry és végül Mrs Weasley is

átlépett a 9. és a 10. vágány közötti falon.

Ott pöfögött a nagy piros Roxfort Expressz a tábla

mellett, amin az állt: kilenc és háromnegyedik vágány.

Harry, Ron és Hermione közös kupéba ültek. Fred,

George és Ginny pedig a szomszédos fülkébe pakoltak.

Miután mindannyian lerakták holmijukat, leugrottak és

elbúcsúztak Mrs Weasleytől. Harry is kapott néhány

jótanácsot és egy szoros ölelést, azután a híres

varázslótanonc Billhez és Charlie-hoz fordult, és kezet

fogott velük.

A Roxfort Expressz kiengedett egy nagy füstfelhőt

búcsúzóul, és lassan elindult. Harry felugrott a járműre és

bement barátaival közös fülkéjébe. Az idő jóízű

beszélgetéssel telt, majd egy óra körül bekopogott a kupé

ajtaján a büfés boszorkány. A három jóbarát jól teletömte

zsebeit Bogoly Berti féle mindenízű drazséval,

csokibékával és efféle édességekkel. Nekiláttak majszolni

a finomságokat, amikor betoppant Fred és George a

fülkébe, és egyikük egy zacskót húzott elő a háta mögül.

– Khm. Kedves mélyen tisztelt Ronald Weasley… –

kezdett volna bele Fred az ünnepi beszédbe, de Ron

közbeszólt.

– Nyögd már ki! Mit akarsz?

– Szóval, szeretnénk átadni ezt az értékes ajándékot, és

ezzel köszöntünk a kviddics-csapatban is – fejezte be

George és átnyújtotta a csomagot.

Ron előhúzta a bordó kelmét a zacskóból.

– Ron, ha anya otthon kérdezi, honnan van az új

dísztalár, mondd azt, hogy karácsonyra vettük neked –

hadarta Fred. – Itt maradhatunk?

Az ikrek leültek, és Fillibuster-csillagszórókat vettek elő a

zsebükből. Mókáztak, nevettek, jól érezték magukat

egészen addig, amíg újra nem kopogtattak.

George kinyitotta az ajtót. A folyosóról Draco Malfoy és

két szolgája, Crak és Monstro vigyorgott rájuk. Az utóbbi

kettő ezzel a mosollyal erősen hasonlított a halloweeni

töklámpásokra.

– Nocsak, nocsak – szólt élesen Malfoy. – Potter,

Weasley és Granger maguk mellé rendeltek két

hetedikest. Féltek? Biztos Potter újabb ájulását vagy

rohamát várják.

Harry nem moccant. Már megszokta az örökös

pimaszkodást. Fred és George azonban pálcát rántottak

és kórusban kimondták a varázsigét: – Tarantallegra!

A három mardekáros táncolni kezdett, és meg sem

álltak a saját fülkéjükig. Harry és barátai nevetésben

törtek ki.

Kint már sötétedett. A Roxfort Expressz lassított. Aztán

megálltak. A peron megtelt zsibongó gyerekekkel, majd

egy jól ismert mély hang szólalt meg a sötétben. –

Elsőévesek, ide hozzám! – kiáltotta. Hagrid volt az, az

iskola vadőre, aki szokás szerint a tavon átcsónakázva

viszi a „kicsiket” a kastélyba, a házbeosztási ceremóniára

és a lakomára.

Harry, Ron, Hermione és Ginny beült egy ló nélküli

fiákerbe. Fred és George évfolyamtársukkal, Lee

Jordannel ültek egy kocsiba. Elindultak a Roxfort felé.

Amikor áthaladtak a birtok díszes kapuján, Harry

elgondolkodott, vajon ki lesz a sötét varázslatok kivédése

tanár. De nem volt ideje elmélyedni gondolataiba, mert a

fiákerek megálltak. Kikászálódtak a ló nélküli fogatokból,

és a nagyterem felé indultak.

Ott leültek a Griffendél asztalához. Harry barátaira

nézett. Hermione viszonozta pillantását, Ron viszont az

igazságot tükröző, csillagos eget mutató plafont bámulta.

Hagrid lépett a terembe, és a tanári asztal felé indult.

McGalagony professzor felállt, és a három lábú széken

lévő Teszlek Süveget a terem közepére helyezte. A süveg

elkezdte énekelni idei dalocskáját, amit egész évben írt.

Élt egy napon négy nagy művész,

De nem mugli s nem is bűvész.

Koruk nagy varázslói voltak,

Kastélyt építettek, tehát összefogtak.

Éltek-éldegéltek Roxfort várában,

Gondolat gerjedt Griffendél agyában.

Azt mondta, hogy mind a négy alapítson házat.

Elgondolták, mit tartanak maguk virtusának.

Barátságost, szorgalmasat Hugrabug vett magához,

Ki ravasz és vakmerő, menjen Mardekárhoz.

Ha bátor vagy és hősi lelkű, Griffendél a házad,

Hollóhát az eszességet díjazza csak nálad.

Ülj hát ide, s ne remegj,

Megmondom fő erényed!

Mind a négy asztalnál tapsvihar tört ki, majd bevonultak

az elsősök, és sorban a fejükre helyezték a süveget.

Harry azonban most nem az elsőéveseket figyelte, hanem

a tanári asztal felé pislogott. Ott felfedezett egy új arcot.

Bizonyára ő az új sötét varázslatok kivédése tanár.

Negyvenes éveit taposó, fekete hajú, kopaszodó férfi volt.

Kissé pufók. Sötétkék talárban virított, és Vector

professzorral beszélgetett. Harry csak akkor vette le a

szemét az új tanárról, amikor tapsvihar tört ki a Mardekár

asztalánál. Az öröm oka az volt, hogy Pansy Parkinson

húga is mardekáros lett. Ő volt az utolsó elsős, akit

beosztottak. Dumbledore felállt és megköszörülte a torkát.

– Kedves nebulók és tanár kollégáim! – kezdett bele a

beszédbe. – Az idén is sok tanulni valótok lesz,

megígérhetem. Újra szurkolhattok majd házatok kviddics-

csapatának, ismét hódolhattok kedvenc sportotoknak. De

emlékezzetek csak vissza a tavalyi, élményekben és

kudarcokban gazdag évre! Elvesztettünk egy kedves,

tehetséges varázslót. Nem ülhet itt most körünkben és

nem játszhat háza kviddics-csapatában Cedric Diggory. A

Hugrabugot nagy veszteség érte. De most térjünk inkább

kellemesebb témára. Jó étvágyat kívánok mindenkinek!

Csettintett egyet az ujjával, és a tányérok, tálak és

kancsók megteltek ínycsiklandozó finomságokkal.

Mindenki kést és villát ragadott és nekilátott az evésnek.

*

Amikor már csak kevesen voltak a nagyteremben,

Dumbledore Harryhez lépett:

– Harry, Alastor Mordontól kaptam egy küldeményt. Arra

kért, hogy ne nézzem meg, de adjam oda neked –

mondta az igazgató, és átnyújtott Harrynek egy

összetekert pergament.

Harry ránézett az igazgatóra. Ugyanaz a bíztató mosoly

ült az arcán, amit már megszokhattak tőle. Harry

Dumbledore-t pótapjaként tisztelte és szerette. Nagyon

sokat köszönhetett neki. De az igazgatót nem is lehetett

nem szeretni.

Már csak ő és Dumbledore voltak a teremben.

Egyszerre indultak el az ajtó felé. Harry a Griffendél-

toronyba ment. Amikor felért a klubhelyiségbe, nem sietett

a hálóterembe, hanem leült a kandalló elé a karosszékbe,

és szétcsavarta a pergament. Abból egy papír esett ki.

Egy levél volt. A fiú elkezdte olvasni.

Kedves Harry!

Dumbledore-ra bíztam ezt a levelet, amíg nem voltál az

iskolában. A tavalyi kalandos év után visszakaptam

mindent, amit az a szélhámos Barty Kupor elvett tőlem.

Köztük volt a Tekergők Térképe is. Ezt ezennel

visszaküldöm neked. Nagyobb szükséged van rá, mint

nekem. Én már felépültem. Remélem, te is jól vagy. Az

idei sötét varázslatok kivédése tanárotok jó lesz.

Ismerem. Sertonus Rentornak hívják. Apád évfolyamtársa

volt.

Jó tanévet:

Alastor Mordon (Rémszem)

Harry fogta a térképet, és felszaladt a hálóterembe.

*

– Az első óra mágiatörténet! – sipítozta Hermione a

reggelinél.

– Tudjuk! – utánozta a kiabálást Ron.

Ez az óra is ugyanolyan unalmas volt, mint az összes

eddigi. Második órájuk az egyik legkevésbé kedvelt

jóslástan volt. Hermione elköszönt a fiúktól, és elindult

számmisztikára. Harry és Ron felmentek az Északi

Toronyba, és felmásztak a létrán a csapóajtóhoz. A

teremben most is émelyítően tömény füstölőszag volt.

Lavender Brown és Parvati Patil, akik a

leghiszékenyebbek voltak a társaságban, arról fecsegtek,

hogy vajon mi lesz az idei tananyag. Ron és Harry leült

egy asztalhoz, és beszélgetésbe merültek. Harry

elmesélte Ronnak, hogy Mordontól visszakapta a

Tekergők Térképét, és azt is elmondta, ki lesz az új sötét

varázslatok kivédése tanár.

– Képzeld, Mordon megírta, hogy Sertonus Rentornak

hívják az új tanárt és hogy apám évfolyamtársa volt…

Nem tudták folytatni a beszélgetést, mert a szomszéd

szobából előjött Sybill Trelawney, a jóslástan tanár. Vagy

ötven karkötője és tíz nyaklánca most is rajta volt. A

gyűrűket még nem is említettük. Nagy, szitakötőszerű

szeme előtt ott csücsült az orrán giccses szemüvege. A

vállán több kendő lógott.

– Üdvözöllek benneteket – szólt fátyolos hangon. – Ma

elkezdjük a kártyajóslást.

Az asztalon kártyapaklik jelentek meg. Először a

tankönyvből elolvasták az elméleti anyagot, azután

osztani kezdték a kártyát. Trelawney Harry mögé lépett.

– Ezen a paklin mutatom be a teendőket.

A tanár rakosgatta a kártyákat, majd egyszercsak a szája

elé kapta a kezét.

– Fiam, a Sötét Nagyúr az életedre tör…

– Ezt már hallottuk egypárszor – kotyogott közbe Ron.

Trelawney ügyet sem vetett a fiúra, és folytatta. – Apád

kincsét keresed majd… – kezdte a mondatot, de Ron

horkantva felnevetett elnyomva az utolsó két szót –, ami

nincs.

Parvati Patil felugrott a helyéről, és átölelte a remegő

Lavendert. Többen összesúgtak. Harry vállat vont.

– Csak azt tessék megmagyarázni, hogy ezt miért kéne

elhinnem! – kezdte Harry. – Ötödik éve járok a Roxfortba,

és minden évben ugyanezt jósolta nekem a tanárnő! Jó,

jó. Elhiszem. Tényleg az életemre tört, valahányszor ezt

megjósolta, de ez magától értetődő volt. Nem kellett

megerősíteni. Egyébként mindig túléltem Voldemort

támadásait. – Harry most már állt, és magából kikelve

ordított. Többeknek elállt a lélegzete a nagyúr neve

hallatán. Harry ezt látva feléjük fordult: – VOLDEMORT,

VOLDEMORT, VOL-DE-MORT! – üvöltötte.

Lavender már-már sírva fakadt. A tanárnő pedig kissé

dühösen, kissé szomorúan szólalt meg: – Vége az

órának. Elmehetnek.

*

Harry Ronnal együtt egyenesen a nagyterembe ment

ebédelni. Hermione már ott ült. Mellette két üres hely volt.

– Gyertek, foglaltam nektek helyet! – kiáltott oda nekik a

lány.

Harry és Ron leült. Hermione feléjük fordult: – Mi van? Mi

a baj? Az a vén szipirtyó megint megjósolta Harry halálát?

– Aha – kezdte Ron. – És utána Harry kiverte a balhét.

– Ja, persze, te röhögtél először – vágott vissza Harry.

– Tessék, egy kis sertésborda – szólt közbe Hermione

csitítva barátait.

Ettek.

– Most milyen óráink lesznek? – kérdezte Ron.

– Legendás lények gondozása és átváltoztatástan –

felelte Hermione.

– Az jó. Harry – szólt Ron –, elmondhatjuk az esetet

Hagridnak.

– De ha Malfoy ott van…

– Szerencsére most a hollóhátasokkal vagyunk együtt –

válaszolt Hermione.

– És a Mardekárral milyen óránk van bájitaltanon kívül? –

kérdezte Harry.

– Az titeket nem érint. Mázlitok van – szólalt meg letörten

Hermione.

– Miért? Mi van? – nézett a lányra Ron.

– Számmisztikán vagyunk velük.

– Ó, te szegény! – sajnálkozott a két fiú.

– De most gyertek Hagridhoz. Vidítsuk fel egy kicsit –

invitálta Ron a társaságot.

*

Amikor elérték a Tiltott Rengeteg szélén álló

vadőrkunyhót, Hagrid már ott állt, mosolygott és integetett

az érkező barátainak.

– Szia, Hagrid! – köszönt a félóriásnak Harry. – Milyen új

állatokkal fogunk foglalkozni?

Hagrid nem úgy nézett ki, mint akit fel kéne vidítani.

Mosolygott, dudorászott és néha még ugrott is egyet-

egyet. – Hát, nem árulom el, de nagyon aranyos népség.

És valóban. Miután a hollóhátasok is megérkeztek,

Hagrid két nagy ketrecet húzott elő a kunyhóból. Azokban

madárcsőrű, mosómedveszerű lények mocorogtak.

– Ezek a masagájok. Nagyon kedvesek – mondta a

vadőr. – Kiengedem őket. Mindenki fogjon meg egy

példányt!

Amint Hagrid kiengedte az állatokat, azok bukfenceket

hányva, ugrándozva elindultak a fűben. Harry felkapott

egyet, és rögtön nyikorgásszerű hang tört elő az állat

torkából.

– Bravó! Harry állata most már csak neki

engedelmeskedik majd. Tehát az övé. A nyikorgás a

behódolás jele. Adj neki nevet!

Harry elgondolkodott, majd kijelentette:

– Ennek a masagájnak a neve legyen Keksz.

A többiek tapsoltak és nevettek. Ezek az állatok össze-

vissza csiklandozták az embert nagy, bozontos farkukkal.

Neville Longbottomot le is győzte a saját masagája,

ugyanis a fiú csiklandós volt, s az állatka azzal

szórakozott, hogy Neville nyakát cirógatta farkával. Egyre

többször lehetett nyikorgást hallani, és egyre több név

hangzott el fennhangon. Egy kis idő múlva Hagrid

elkurjantotta magát: – Mindenki terelje be a ketrecbe a

maga masagáját! Vége az órának.

Az összes gyerek sajnálta, hogy itt kell hagynia az

állatát.

– A következő órán megtanuljuk a masagájok gondozását

és beszélünk a származásukról. Egyébként azért kellett

hangosan mondani a nevüket, mert ezentúl hallgatnak rá.

Tehát jövő órán csak hívnotok kell őket.

A varázslótanoncok elbúcsúztak Hagridtól, és

visszamentek a kastélyba. Útközben megbeszélték, hogy

Ron masagáját Bundinak, Hermione-ét pedig Malvinnak

hívják. Amikor vége lett az átváltoztatástan-órának is,

Harry, Ron és Hermione vacsorázni indult. Mikor ezzel is

végeztek, felmentek a klubhelyiségbe, és egy kicsit még

beszélgettek lefekvés előtt.

*

Másnap is volt legendás lények gondozása órájuk, így

tovább dédelgethették masagájaikat, és megtudták, hogy

őshazájuk Dél-Franciaország.

Ezután eljött a várva várt sötét varázslatok kivédése

óra, amin megismerkedtek az új tanárral.

Az első benyomás nem volt szerencsés, mivel Rentor

professzor tíz percet késett. Mint utóbb kiderült, a termet

kereste. A tanítási módszere azonban kitűnőnek

bizonyult. Amikor belépett a terembe, rögtön

elmosolyodott. Szimpatikusnak találta az osztályt. Először

rákérdezett az előző évben tanultakra.

– Kik voltak az előző tanáraitok? – kérdezte. – Harry!?

– Hát, elsőben Mógus professzor, másodikban Gilderoy

Lockhart, harmadikban Remus Lupin, negyedikben

pedig… hát, … – itt Harry elbizonytalanodott.

– Hát? – kérdezett vissza Rentor.

– Hát – Harry egy lépést tett a tanár felé –, öö… az ál-

Alastor Mordon, tehát Barty Kupor, aki… az anyját

küldette Azkabanba, és ő nem maradt ott, aztán …

Imperius-átokkal … a ládába zárta Mordont, de a

dementorok végrehajtották a csókot … behurcolt a

szobájába, és meg akart ölni…, de Dumbledore,

McGalagony és Piton professzor időben érkeztek, …

benne voltak a tükörben, … a kis Kupor pedig a

Merengőben… – Harry úgy érezte magát, mint akinek

minden gondolat a fejében van, de nem tudja elmondani.

Sertonus Rentor kérdő pillantással nézett Harryre, majd

halkan így szólt: – Majd szünetben elmagyarázod, jó?

Harry bólintott, és visszament a helyére.

– És kitől tanultátok a legtöbbet? Kit szerettetek a

legjobban?

Az összes gyerek egyszerre kiáltotta: – Lupin professzort!

Csak egy valaki mondott mást. Neville Longbottom. Az

utolsó padban ült, és vékony hangján Gilderoy Lockhart

nevét kiabálta. Bizonyára azért Lockhart volt a kedvence,

mert ő is ugyanolyan ügyetlen volt, mint a tanár.

– Jó. És mit tanultatok Lupintől? Egyszerre csak egy

beszéljen! – előzte meg a káoszt Rentor professzor.

Hermione is jelentkezett.

– Tessék kisasszony!

– Tanultunk a vérfarkasokról, a kákalagokról, a

mumusokról és a bicegócokról.

– Kitűnő! És most foglald össze röviden a tanultakat.

És Hermione mondta. Meg sem állt óra végéig, amikoris

Rentor félbeszakította. Miután a többiek elmentek, Harry

négyszemközt maradt a tanárral.

– Hogy is volt ez a Mordon-ügy? – kérdezte Sertonus

Rentor.

– Hát…

– Ülj csak le! Úgy kényelmesebb.

– Az úgy volt, hogy tavaly elkezdődött a tanév és a

Trimágus Tusa is. A sötét varázslatok kivédése tanárunk

állítólag Alastor Mordon volt. Teljesen simán ment minden

egészen addig, amíg el nem jött a harmadik tusa. A

Trimágus Kupát az nyeri el, aki először hozzáér. Cedric

Diggory és én egyszerre érintettük meg a kupát, de azt

zsupszkulccsá varázsolták, és elvitt minket egy temetőbe.

Ott volt Peter Pettigrew, és kimondta a legszörnyűbb

főbenjáró átkot. Ez Cedricet találta el. Később megjelent

Voldemort nagyúr is. De inkább arról beszélek, hogy

utána Mordon kísért engem a gyengélkedőre. Illetve nem

a gyengélkedőre, hanem az ő szobájába. Ott aztán

leleplezte magát. Elárulta, hogy ő nem az a Mordon,

akinek látszik. Elárulta, hogy előző nyáron ő küldte fel a

Sötét Jegyet az égre, és azt is ő intézte úgy, hogy én

érintsem meg elsőként a kupát. Ezután rám szegezte a

pálcáját. De ekkor beállított Dumbledore professzor,

McGalagony tanárnő és Piton. Ők elmagyarázták, mi is az

igazság. Dumbledore kinyitotta Mordon ládáját, amin hét

lakat volt, és mindig más volt a tartalma. Amikor a

hetediket felnyitotta, a veremben ott volt az igazi Alastor

Mordon. A hajából hiányzott egy csomó fürt, mert az ál-

Mordon óránként ivott Százfűléfőzetet, hogy fel tudja

venni Alastor testét. Amikor elmúlt a bájital hatása,

kiderült, hogy az ál-Mordon valójában Mr Kupor fia, Barty

Kupor. Piton professzor Veritaserummal kihallgatta, és

kiderült, hogy neki Azkabanban kéne lennie, de anyja ült

be helyette fiának álcázva magát. Barty Kupor Voldemort

szolgálatában állt. És akkor jött a dementor. Ez történt –

fejezte be monológját Harry.

– Köszönöm, hogy elmondtad nekem. Sok fontos

információt tudtam meg – szólt mosolyogva Rentor

professzor. – Ja, Harry, szólj, kérlek Granger

kisasszonynak, hogy kap tőlem egy dicséretet. – A tanár

megfordult, és kiment a teremből.

Az újságcikk

A csütörtök reggel nagyon érdekesen kezdődött. Alighogy

leültek reggelizni, megérkeztek a baglyok, és levélzáport

zúdítottak a nebulók fejére. Hermione megkapta aznapi

Reggeli Prófétáját, és néhány pillanattal a lap kinyitása

után harsányan felnevetett. Megvolt rá az oka. A

címlapon ugyanis Rita Vitrol fényképe díszelgett.

– Ezt hallgassátok! – kiáltotta a lány. – Az a címe: Nem

Rita Vitroltól, Rita Vitrolról. – Hermione Harry kezébe

nyomta az újságot.

NEM RITA VITROLTÓL, RITA VITROLRÓL

Újságíró munkatársunk egyéves szabadságot vett ki, mivel nagy szégyen érte. Egy roxfortos diák leleplezte, hogy Rita Vitrol animágus. A tavalyi évben a Trimágus Tusa több részletét Vitrol

asszony egy kicsit kiszínezte. Sőt! Több olyan dologról is

olvashattunk, amiről nem kellett volna tudnunk. Rita Vitrol

bogárrá tudott változni,

így bármilyen bizalmas beszélgetést kihallgathatott. Így

derült fény Rubeus Hagrid magánéletére, Harry Potter

jóslástanórai ájulására és még sok másra.

Elnézést kérünk a cikkek szereplőitől és Dumbledore

igazgató úrtól is.

Egy újságíró

Harry is nevetni kezdett, s közben tekintete Rita Vitrol

képére vándorolt, ami éppen kínosan feszengett, és

grimaszokat vágott. A varázslótanonc ezután a Mardekár

asztala felé fordult, hogy megnézze Malfoy arcát, aki

tavaly szövetkezett az újságírónővel, és tanúskodott is…

A mardekárosok most súgdolóztak, és csalódott arcot

vágtak.

– Gyerekek, mindjárt kezdődik az első óra – szólalt meg

Ron, miután órájára pillantott.

A három jóbarát beszélgetve, nevetgélve indult

gyógynövénytanra.

*

Az elkövetkező napokban, hetekben az idő mintha

szárnyra kapott volna. Olyan gyorsan elrepültek az órák,

hogy néhány napra szinte nem is emlékezett Harry.

Szerencsére a jóslástan órák is siettek valahova. Talán

csak azt a napot akarták előbbre hozni, amikoris Harry

egyik unalmas óráról a másikra menet a folyosón

belerúgott valamibe.

Ez a valami egy gyöngy volt. Harry szórakozottan

továbbrugdosta, s egyszer csak úgy állt meg a

gyöngyszem, hogy valami apró véset megragadta a fiú

tekintetét. A gyöngybe egy monogram volt írva. Harry

nem tudta elolvasni, olyan pici volt. Zsebre dugta hát, és

belépett a mágiatörténet terembe.

Ebédnél aztán elmesélte barátainak a

gyöngyrugdosásos történetet. Végül abban egyeztek

meg, hogy délután majd megvizsgálják az ékszert. Az

utolsó órájuk legendás lények gondozása volt. Már

túlvoltak a masagájokon, de továbbra is minden órából

tizenöt percet rájuk szántak, hiszen foglalkozni kellett

velük. Az óra után még beszélgettek egy kicsit Hagriddal,

majd visszaindultak a kastélyba. Amikor a Kövér Dáma

elé értek, a fiúk tanácstalanul egymásra néztek. Hermione

mondta ki a jelszót: – Majomketrec!

A Kövér Hölgy szó nélkül utat engedett a három

jóbarátnak. Leültek az egyik sarokba, Harry pedig kivette

zsebéből a gyöngyöt. Ismét Hermione húzta ki őket a

csávából. Elővette varázspálcáját talárujjából, és

kimondta a bűbájt: – Baziteo!

A gyöngy rögtön labda méretűre dagadt. Ahogy Harry

mondaná: kvaff méretűre. Így jól kivehetővé vált a

monogram:

J. P.

Harry, Ron és Hermione elgondolkodott, melyik lány

veszthette el a gyöngyöt, de egyetlen iskolatársuk

monogramja se volt J. P.

– Szerintem – szólt Harry –, kérdezzük meg Hagridot,

hátha valamelyik tanárnak van másik neve is.

Emlékezzetek csak vissza, Lupin bőröndjén is az állt,

hogy R. J. Lupin. Jó, hogy Remus volt, de mi az, hogy J?

Végül abban egyeztek meg, hogy másnap ebéd után

lemennek vadőr barátjukhoz. Így is történt. Valahogy

kihúzták a délelőtti órákat, majd a nagyteremben gyorsan

bekebelezték ebédjüket, és elindultak a tölgyfaajtón kifelé.

Odakint süvített a szél, és a tél üzenetét hozta. Nagy

sokára elérték a Tiltott Rengeteg szélét, és bekopogtak a

vadőrkunyhóba.

– Gyertek be – szólt ki a jól ismert hang.

Ron benyitott. Hagrid a kandalló mellett ült.

– Honnan tudtad, hogy jövünk? – kérdezte rögtön Harry.

– Láttalak titeket a széllel küszködni – válaszolt a

behemót.

– Hagrid, egy kérdésünk van – mondta Hermione, majd

Harryre pillantott.

A fiú elővette a gyöngyöt, és kimondta rá a növesztő

bűbájt.

– Ezt találtam. Van benne egy monogram, és nem tudjuk,

hogy kié – kezdte Harry.

Hagrid a kezébe vette a gyöngyöt.

– J. P. Jé-Pé. Ez csak egyvalakinek a monogramja lehet.

Méghozzá olyan valakié, aki hozzád igen közel áll –

fordult Harryhez a vadőr. – A monogram James Potteré.

A három jóbarát Hagridra meredt. Ronnak még a szája

is tátva maradt a csodálkozástól.

– Ez bi-biztos? – kérdezte Harry.

– Igen – bólintott busa fejével Hagrid. – Biztos.

Egy darabig csend volt a kunyhóban, majd Hermione

intett barátainak. – Gyertek! Kezd sötétedni.

Elbúcsúztak Hagridtól, és egyenesen a Griffendél-

toronyba indultak, amikor az egyik sarkon felbukkant

Perselus Piton, és rájuk kiáltott:

– Potter, Granger, Weasley! Mit keresnek itt?

– Mi a toronyba megyünk – felelte az igazat Hermione.

– És miért nem vacsorázni mennek? – jött az észszerű

kérdés a bájitaltan tanártól.

Erre már nem tudtak mit felelni.

– Tíz pont a Griffendéltől – mondta a tanár. – Fejenként –

majd önelégült arccal távozott.

*

Harry csak soká tudott elaludni. Egy jó darabig a

gyöngyre és apjára gondolt. Aztán egyszercsak, mintha

rugóra feküdt volna, felült az ágyában.

– Ron, Ron, ébredj! – suttogta a fiú barátjának.

– Mit akarsz? – kérdezte ásítva Ron.

– Emlékszel, mit mondott Trelawney?

– Te hiszel annak a nyanyának?

– Figyelj! Azt mondta, hogy „apád kincsét keresed majd".

– És?

– És?? A gyöngy. Az apámé.

– Hagyj aludni! Majd holnap megbeszéljük…

*

Az utóbbi napokban Harry igen kimerült volt, mert

megkezdődtek a kviddicsedzések. Így, hogy immár

csapatkapitány volt, sokkal fárasztóbbak voltak a

repülések.

– Harry! Ne azzal a gyönggyel foglalkozz! Holnap

játszunk a Hollóháttal.

A fiú kiköpte a szájában lévő zabpelyhet. Teljesen

elfelejtette, hogy holnap kviddicsmeccsük lesz.

Elérkezett a meccs órája. Harry és Ron felöltötték vörös

talárjukat, és a pálya felé vették az irányt. Az öltözőben

Harry nem tartott hosszú, bíztató beszédet. Kisvártatva

a csapat belépett a stadionba. Az egész iskola egy

emberként tapsolt az érkező griffendéleseknek.

– Fogjatok kezet – szólt Madam Hooch.

Harry kinyújtotta a kezét, de az nem Davies nagy

markába érkezett, hanem egyenesen Chó Changéba. A

lány rámosolygott Harryre. A fiú érezte, hogy fülig elpirul.

Madam Hooch belefújt sípjába. Harry a levegőbe

emelkedett, és föntről hallgatta Lee Jordan kommentárját:

– A Griffendél megújult csapata, reméljük, ugyanolyan jó,

mint a tavaly előtti volt. A felállás: Weasley, Weasley,

Weasley, Spinnet, Jonson, Bell és… Potteeer! De nem is

szaporítom a szót. A Griffendélnél van a kvaff. Katie Bell

repül a Hollóhát póznái felé. Jaj! … Egy gurkó. Mitagadás,

jól céloz az ellenfél terelője. A Hollóhát támad…

Harry felfedezett egy ismerős arcot a nézőtéren.

Ígéretéhez híven ott ült Oliver Wood. Nyakában egy

Griffendél-oroszlánnal díszített piros zászló lógott, és a

volt csapatkapitány torka szakadtából üvöltött.

– 30:10 az állás a Griffendél javára… – hallotta Lee

Jordan hangját Harry. Chó 2-3 méterrel alatta repült, és

ekkor… Harry megpillantotta a csikeszt.

Az arany labda a pálya egyik sarkában, egy méterrel a

fű fölött lebegett. Harry tudta, hogy ha elindul lefelé, Chó

is arra repül, és előbb ér oda, mivel jóval közelebb van a

talajhoz. Harry elindult tehát nyílegyenesen felfelé. A csel

bevált. Chó csak ment és ment utána, s ekkor Harry

hirtelen zuhanórepülésbe fogott. Chó követte, de jó négy

méterrel lemaradt Kométa kettőhatvanasával. Harry a

sarkot célozta meg, és szélsebesen zuhant a föld felé.

Elérte a csikeszt, majd visszarántotta seprűjét.

A tömeg ordított. Miután leszálltak a pálya füvére,

legelsőként Chó Chang ment oda Harryhez gratulálni. –

Kitűnően repültél! – mondta, és kezet nyújtott a fiúnak.

Harry rámosolygott, és kezet rázott vele.

– Jaj, Harry! Ez… Ez egyszerűen csodálatos volt! Ez a

zuhanás! – a hang Oliver Woodé volt. Szorosan átölelte

Harryt, minek következtében a fiú gyomra jelentősen

megemelkedett.

Fred is odaszaladt hozzá: – Gyere bulizni!

– Megmutattad nekik – szólt egy mély hang. Hagrid volt

az. Megveregette Harry vállát, amitől a fiúnak

megroggyant a térde.

– Gyere – szólt Ron. – A fiúk voltak Zonkónál…

Harry a tömeggel együtt kiment a stadionból, és a

Griffendél-toronyban nagy győzelmi bulit rendeztek.

*

A győzelemtől mámorosan teltek a következő napok.

Hagrid az óráján újra a földbe döngölte Harryt, Sertonus

Rentor megdícsérte, McGalagony pedig egész órán csak

rá mosolygott. Harry később értesült róla, hogy Ront is

ünnepelni kéne, mivel egy, a zuhanását megakadályozni

próbáló hollóhátost majdnem lelökött a seprűjéről, így

segítve Harryt.

Néhány órán ugyan jegyzetelt egy pár mondatot a fiú,

de mindez már mellékes volt a gyöngy-ügyhöz képest.

Harry újból és újból átolvasta a lexikonokat a talált

dolgokról, átgondolta a jóslástan órán hallottakat, és azon

is eltöprengett, hogy mi köze lehet apjának a gyöngyhöz.

Hetek teltek el gondolkodással.

Aztán eljött a halloweeni ünnepség.

A nagyterem megtelt töklámpásokkal és zsibongó

diákokkal. Valami különöset is megfigyeltek. Pontosabban

kettőt. Az egyik az volt, hogy a négy hosszú asztal a

házak zászlóinak alapszínére volt átfestve. A másik pedig

az, hogy Rentor professzor nem ült a tanári asztalnál.

– Harry, vegyél egy kis libamáj-pástétomot – szólt a tállal

a kezében Neville.

Ez kizökkentette Harryt gondolataiból. – Köszönöm –

mondta, és nekilátott az evésnek.

*

Másnap Harry felkereste a sötét varázslatok kivédése

tanárt. Kopogtatott a szobája ajtaján.

– Tessék – szólt ki a professzor.

Harry benyitott. A tanár az asztalnál ült, és a markában

rázogatott valamit. – Ó, Harry, épp téged akartalak

értesíteni! Képzeld, találtam valamit, amin az apád

névbetűi vannak! – mondta, és felmutatott egy

ugyanolyan gyöngyöt, mint amit korábban Harry talált.

A fiúnak összerándult a gyomra. Előhúzta zsebéből a

tanár kezében lévő gyöngy párját. Most Sertonus Rentor

tátotta el a száját.

– Tanár úr, az apám elrejthetett valamilyen kincset a

Roxfortban? – bukott ki Harryből a kérdés.

– Készült hátrahagyni valamit, de nem árulta el senkinek,

mit és hol. Egyébként miért kérded? – válaszolt a tanár.

– Hát, mert Trelawney professzor, azt jósolta az év elején,

hogy „apád kincsét keresed majd”.

Rentor Harryre nézett. A fiú viszonozta a pillantást.

Egymásra meredtek, majd egyszerre megszólaltak.

– A tanár úr tud valamit?

– Fiam, tudsz valamit?

Harry megrázta a fejét. Sertonus Rentor viszont

bólintott.

– Apád készített egy térképet. Nem tudom, hogy beleírta-

e a kincs hollétét, de valószínűleg igen.

– Tanár úr! Az a térkép nálam van! Az a Tekergők

Térképe – mondta a fiú.

– Megmutatnád? – állt fel a tanár.

Harry előhúzta a talárja zsebéből a pergament, és

megérintette varázspálcájával. – Esküszöm, hogy

rosszban sántikálok – suttogta, majd átnyújtotta a

térképet a tanárnak.

Rentor nagy figyelemmel böngészte a pötty-emberkéket,

és egyszercsak lecsapta a térképet az asztalra, és…

elkezdett körbe-körbe táncolni Harry körül, aztán megállt,

és háromszor megkocogtatta a lapot. Azon alig olvasható,

halvány betűkkel megjelent egy felirat:

Rentor, a kincs a C6-os járatban van elrejtve.

Az egyik padlókő halványrózsaszínű.

Azt kell felemelni. C6!

Az írás eltűnt, és megjelent a térkép, de most betűkkel és

számokkal teleírva. A tanár megkereste a C6-os járatot.

Az egy teremből nyílt. A jóslástan teremből.

– Harry, holnap menj fel oda, és nézz utána annak a

kincsnek!

– Tanár úr! Mi volt az a tánc…?

– Ezt láttam, ezt csinálta a pöttyöm – válaszolt a tanár

röviden, és kiterelte Harryt a szobából.

Az alagút

Másnap Harry elmesélte barátainak a Rentor szobájában

történteket. Elhatározták, hogy együtt keresik meg a

rózsaszín követ az alagútban.

– De hol van a bejárat? – kérdezte Hermione.

Harry elővette a tépképet, és beindította. Meglátta a

„Harry” feliratú pöttyöt, amint cigánykereket hány.

Nekifogott a mutatványnak. Ekkor a térkép eltűnt, és a

lapon megjelent a jóslástanterem. A kör alakú tér ismerős

volt, és mellette részletesen le volt rajzolva a tanárnő

szobája is.

– Hűű! – kiáltott fel Ron. – Ez tök jó!

– Nézzétek! – mondta Hermione. – Ott egy kereszt!

És tényleg, az egyik szekrényen volt egy jel.

– Ez a tanteremben van, a kandalló mellett. Mikor tudunk

bemenni? – töprengett Ron.

– Figyelj, Harry! El tudnál ájulni a következő órán? –

nézett Hermione a fiúra.

Harrynek leesett az álla. – Micsoda?? – kérdezett vissza.

– Igen, jól hallottad. Ha ájulást színlelsz, elküldjük

Trelawneyt a gyengélkedőre, a többiek meg úgyis

elijednek onnan. Mire visszajön, mi már lent leszünk az

alagútban.

– Na, jól van. És nem gondolod, hogy egy kicsit feltűnő

lenne, ha egyik pillanatról a másikra eltűnnénk? –

kérdezte Ron a lánytól.

Ekkor Harry elrohant, és csak a vacsoránál látták újra. A

fiú csillogó szemmel látott neki az evésnek. Azután intett

barátainak, és bevitte őket egy üres tanterembe. –

Figyeljetek! Voltam Rentornál, aki azt mondta, hogy

megtanít minket hoppanálni!

– De hát ehhez jogosítvány kell, azt meg csak tizennyolc

év fölött lehet megkapni! – sipítozta Hermione.

– De nem nekünk – jelentette ki Harry, és elvonszolta

barátait Sertonus Rentor szobája felé.

*

– No, gyerekek. Hallottam Harry beszámolóját. Nem

tudom, hogyan akartok oda bejutni, de mindenesetre úgy

gondoltam, hogy hasznát vehetitek a hoppanálásnak.

Tudom, csak végzősöknek szabad ezt a technikát

használni, de ti felértek három tizennyolc évessel. Nos,

nézzük tehát. Harry, gyere ide a terem közepére! A

varázsige a következő: Hopplaturbuncs! – kiáltotta a

tanár, és felbukkant Ron mögött. – Persze nem szabad

nagy utakat tenni ilyen fiatalon. A varázspálcával a

lábadra ütsz, és kimondod a bűbájt. Eközben erősen

koncentrálsz arra a helyre, ahol fel akarsz bukkanni.

Érthető?

A három jóbarát bólintott.

– Harry! Próbáld meg. Tűnj fel, mondjuk, a tábla előtt!

– Igen, tanár úr! – Harry a lábához koccantotta a pálcáját,

és kimondta a varázsigét: – Hopplaturbuncs!

Ekkor Ron majdnem hanyatt esett, ugyanis Harry

megjelent barátja nyakában.

– Semmi baj. Nem koncentráltál eléggé a táblára. Mire

gondoltál? – nézett Harryre a tanár.

– Hát… Arra, hogy Ronnak vajon hogy fog sikerülni a

varázslat – válaszolt a fiú.

– Értem. Próbáld meg újra!

Harry megint kimondta a varázsigét: – Hopplaturbuncs!

És ekkor felbukkant a tábla előtt.

– Kitűnő – mondta tapsolva a tanár. – Nagyon jó! Ron, te

jössz!

A Weasley-fiú odalépett a tanárhoz, és elvégezte a

teendőket. A történtek alapján Ron valószínűleg éhes

lehetett, mivel az asztalon landolt.

– Jól van, Ron! – kiáltotta a tanár. – Granger kisasszony!

Hermione felállt, és a bűbáj kimondása után az ablak előtt

bukkant fel.

– Nagyon jó, Hermione! – mondta büszkén a tanár. –

Ügyesek vagytok. – Rentor az órájára nézett. – De most

már menjetek lefeküdni. Későre jár.

*

– Ez mire volt jó, Harry? Hoppanálással úgyse jutunk

semmire – mondta másnap reggel Ron a nagyteremben.

Hermione ekkor felsikkantott. A két fiú odanézett.

– Mi az? – kérdezte Harry.

– A Roxfort története és minden más könyv szerint a

varázslóiskola területén nem is lehet hoppanálni!

– Tényleg! – kiáltott fel a két jóbarát.

– Lehet, hogy Rentor azt a termet muglivilág-belivé

varázsolta… – vetette fel Harry.

Ez a kérdés aztán sokáig izgatta Harryt, Ront és

Hermione-t, de ennek megoldása előtt be kellett jutniuk az

alagútba.

– Figyeljetek, óra alatt úgyse tudunk bemenni – mondta

Harry. – Tehát este kell próbálkozni.

Így is tettek. Vacsora után megvárták, amíg mindenki

lefekszik, majd magukra terítették a láthatatlanná tévő

köpönyeget, és elindultak az Északi Torony felé.

Útközben alig akadt bajuk egészen addig, amíg az egyik

lépcsőfordulóban fel nem bukkant Hóborc, a

kopogószellem. Éppen trágyagránátokat dobált a

lépcsőre, és közben szaltózgatott a levegőben. Bizonyára

észrevette, hogy valaki láthatatlanul járkál, mert

összehúzta szemöldökét, és a sötétséget fürkészte. –

Tudom, hogy itt vagy! Akárki vagy is, megtalállak! –

mondogatta a szellem.

Harry ekkor barátai legnagyobb rémületére megszólalt:

– Ha be akarsz köpni Fricsnek, szólok a Véres Bárónak…

Hóborcot láthatóan megrémítette a fenyegetőzés. – Jó,

elmegyek. Már megyek is! Csak a Véres Bárót ne! … – a

szellem hangja lassan elhalkult, és a három jóbarát

továbbmehetett.

Mással, szerencsére nem találkoztak útjuk folyamán,

így hamar elérték a harmadik emeleti folyosót, ami a

létrához vezetett. A csapóajtó alatt egymásra néztek.

– Én megyek előre – mondta Harry, és felmászott a

lajtorján. Óvatosan felemelte a csapóajtót, és benézett a

terembe. Miután felért, intett barátainak.

Amikor mindannyian benn voltak a tanteremben, Harry

elővette a Tekergők Térképét. – Esküszöm, hogy

rosszban sántikálok! – mondta.

A lapon megjelent a terem négy pöttyel. A pontok alatt a

„Hermione”, a „Ron”, a „Harry” és a „Trelawney” felirat volt

olvasható. A tanárnő a térkép szerint az ágyában feküdt a

belső szobában, és minden bizonnyal aludt. Hermione a

terem egyik sötét sarka felé bökött, és azt suttogta, hogy

„az az a szekrény”. A két fiú is arra fordult, és elindultak a

sarok felé. Ron kitapogatta a szekrény ajtaját, és ki akarta

nyitni. – Zárva van – suttogta.

Harry elővette varázspálcáját, és kimondta a megfelelő

varázsigét: – Alohomora!

Ron újra megrántotta az ajtót, és az ki is nyílt. A

szekrényben sötét volt, de még így is kivehető volt egy

még sötétebb rész. Harry odanyúlt, és majdnem orra

bukott. A nagy sötétség egy üreg volt. Az alagút bejárata.

Hermione behúzta a szekrény ajtaját, és varázspálcáját

kezében tartva kimondta a bűbájt: – Lumos!

Beléptek a járatba. Hely éppen csak annyi volt, hogy fel

tudtak egyenesedni. Úgy öt perc gyaloglás után Harry

megállt: – Itt a kő!

Ron feje nagyot koppant a boltozaton, és ő is a rózsaszín

kőhöz lépett. Lehajolt, és feszegetni kezdte a padlót.

– Várj! – mondta Hermione. – Itt csak a taroló-átok

segíthet.

Harry suttogott valamit, amire elaludt pálcája hegyén a

lángocska. Felemelte kezét, és elkiáltotta magát: –

Reducto!

A kő ezer darabra tört. Alatta egy vörös bársonnyal

bélelt üreg lapult. Csak egy valami volt igen furcsa: a luk

üresen tátongott. A három jóbarát egymásra meredt, majd

Harry megszólalt: – Valaki ellopta a kincset!

– Induljunk vissza – mondta Hermione aggodalmas

arccal. – Már nagyon késő lehet.

Elindultak a jóslástan terem felé, és csak akkor eszméltek

fel, amikor már a Griffendél-toronyban jártak.

*

Nagyon sokat gondolkodtak, hogy ki lophatta el Harry

örökségét. Órákon és az étkezések közben is ezt firtatták.

Ám egy reggel érdekes híreket olvashattak a Reggeli

Prófétában. Volt egy cikk, ami különösen érdekelte

Hermione-t, de nem Rita Vitrolról és nem is Harryről szólt.

A címe az volt: Azkaban.

AZKABAN

Érdekes dolgok történnek manapság a varázslók börtönében. Amint azt mindannyian tudjuk, Azkabanban az őrök a

dementorok voltak. Tegnap azonban csapatostól kezdték

elhagyni a börtönt.

Ennek okát még nem tudjuk, de a Roxfort Boszorkány-

és Varázslóképző Szakiskola igazgatója, Albus

Dumbledore intézkedni fog. Nem tudjuk azt sem, ez mit

takar, de az igazgatóban mindenki bátran megbízhat. –

Azt sem tudjuk, hova indultak a dementorok, de senki ne

veszítse el a fejét.

Csiribá Klonda

– Figyeljetek, fiúk! – kiáltotta Hermione, miután elolvasta

a cikket. – Ezt nektek is látnotok kell! – Harry kezébe

nyomta a lapot, ő maga pedig a Mardekár asztalát

figyelte, de nem látta Malfoyt, Crakot és Monstrót. Nem is

láthatta, mert a három fiú ott állt a háta mögött.

– Mi van, sárvérű? – szólalt meg recsegő hangon Malfoy.

– Betojtál a demci-menciktől? De nem kell félni, ugye,

hisz itt van a jó öreg Dumbledore bácsi, aki megszánja a

muglikat, a kvibliket és legfőképpen a magadfajta

félvéreket…

Hermione elvörösödött, de Ron megelőzte. Ő már lángolt

a dühtől, és felpattant a székéről. Malfoynak ehhez is volt

hozzáfűzni valója: – Ó, lámcsak! A „Vízlipatkány”

elfelejtette felvenni a gyönyörű dísztalárját…

Ronnak eltorzult az arca. Még élénken emlékezett a régi

ünneplőjére, a tépett szélű barna „dísztalárra”.

– Apropó! Úgy látszik, Potter megvette neked azt a

méregdrága seprűt. De hiszen, úgyse tudsz rendesen

repülni vele – mondta vigyorogva Malfoy.

Crak és Monstro idétlenül röhögött a háttérben.

Most Harry is felállt. – Egy: nem én vettem a seprűt

Ronnak – ez nem volt ugyan egészen igaz, de ezesetben

megállta a helyét. – Kettő: van új dísztalárja. És három: te

viszont undorítóan nézel ki, és a modorod sem az igazi,

úgyhogy nem állok le veled társalogni – ezzel Harry

megfordult, és barátaival együtt elvonult a bűbájtan terem

felé.

*

– Miért vándorolnak el a dementorok Azkabanból? –

kérdezte Hermione Harrytől a vadőrkunyhóhoz közeledve.

Éppen legendás lények gondozása órára siettek.

– Nem tudom, de el fogok menni Dumbledore-hoz, és

megkérdezem tőle. Állítólag ő már cselekszik. De hogy

mit?…

A Tiltott Rengeteg szélénél megvárták a hollóhátos

diákokat. Hagrid szeme ismét ragyogott, s ez bizony

megrémítette a nebulókat. Így akkor szokott nézni a

vadőr, ha egy új állatot mutatott be nekik. Félni jó okuk

volt, hiszen mindenki tudta, hogy Hagrid előszeretettel

dédelgeti a különösen veszélyes lényeket. Most tényleg

nem jártak olyan jól, mint év elején a masagájokkal.

Hagrid eléjük állt, és bejelentette, hogy ma egy új

lénnyel ismerkedhetnek meg. A varázslótanoncok

ösztönösen hátráltak egy lépést, ugyanis döngés

hallatszott az erdő felől. A vadőr eltűnt a sűrűben. A

dübörgés egyre erősödött, és a Tiltott Rengetegből előjött

két elefántméretű lény. Hatalmas lábuk tyúkéra

hasonlított, de mégis elbírta az óriási testet. Felsőtestük

hordószerűen kerekded volt. Ebből nőtt ki az emberi fej.

Ezt zöld bőr borította, faruk ezzel szemben élénkpiros

volt.

– Ők a pirosfarú kis erdei krompók! – kiáltotta Hagrid,

miközben szorosan tartotta az állatok nyakán lévő láncot.

– Általában nem veszélyesek. Csak, ha pével

kezdődő szót hallanak, akkor támadnak. Ez azért

van, mert szégyellik, hogy piros a fenekük – a vadőr

huncutul mosolygott. – A nagyobbik a bika. A neve

Tomeka. A tehént Vandának hívják. Nos, vigyázzatok a

szátokra!

A vadőr félreállt, és a gyerekek szemben találták

magukat a pirosfarú kis erdei krompókkal. Egy darabig

bírták a pé nélküli beszédet, de Harry egyszer csak

figyelmetlenül elszólta magát. Nem az állatoknak mondta,

de úgy látszik, azok épp őt figyelték. Hermione kérdezett

tőle valamit, ő meg válaszolt. Csakhogy beleszőtte

mondatába a „pedig” szót. Sajnos. Amint kimondta a pét,

a két krompó feléje fordult. Fújtatni kezdtek, és elindultak

a fiú felé. Harry egy pillantás alatt egyes-egyedül maradt

a krompókkal szemben. A többiek bizonyára elszaladtak.

Így hát csakis magára hagyatkozhatott.

Elővette varázspálcáját, és görcsösen szorongatta

kezében. Hátrálni kezdett, de egy kő állta el útját. Elesett.

A krompók egyre közeledtek. Hagrid tátott szájjal állt, és

az állatok piros fenekét bámulta. Harry segítségért kiáltott

volna, de egy hang se jött ki a torkán. Tátogott, és maga

előtt tartotta varázspálcáját. Cselekednie kellett. Úgy

döntött, hogy a feltartóztató-átokkal próbálkozik. Kimondta

hát a varázsigét: – Obstructo!

Az állatok megálltak, így Harry időt nyerhetett. Felállt,

de esés közben kificamította a bokáját. Tudta, hogy

néhány másodperc múlva elmúlik a bűbáj hatása, de

mozdulni nem tudott. Csak állt remegő lábbal. Hagrid

ugyanúgy. A krompók pedig újra elindultak. A vadőr ekkor

végre észbekapott, és loholni kezdett az állatok felé. A

kezében egy vaslánc csörgött. Amikor a krompók már

majdnem elérték Harryt, a fiú összerogyott. A bokája nem

bírta a terhelést. Az állatok vészesen közeledtek.

Harry csoporttársai lélegzetvisszafojtva figyelték az

eseményeket.

Hagrid lassan elérte az állatokat, és a döntő pillanatban

eldobta a láncot. Úgy látszik, ezt a hadműveletet már

gyakorolta, mert a vaslánc az állatok nyakában landolt.

Már csak pár méter választotta el a krompókat Harrytól,

amikor végre megtorpantak. Hagrid egy vastag fához

kötötte a pirosfarú kis erdei krompókat, és odalépett a

földön ülő fiúhoz. – Jól vagy? – segítette talpra.

– Igen – hazudta Harry, bár holtsápadt arccal

tápászkodott fel.

– A gyengélkedőre viszlek – mondta a félóriás. Felkapta a

fiút, és a többi griffendéles és hollóhátos kíséretével

elindult a kastély felé.

Karácsony

Harry beváltotta ígéretét, és felkereste Dumbledore-t.

Elérte a folyosót, ahol a bejáratot őrző kőszörny állt. Nem

tudta a jelszót, és amint azon gondolkodott, lépteket

hallott. Pillanatokkal később a sarkon befordult

McGalagony professzor. Harry elbújt egy lovagi páncél

mögé. A tanárnő a kőszörny elé állt, és megszólalt: –

Mézbor.

A szobor félreugrott, így a professzorasszony beléphetett

az ajtón. Utána a szörny ismét elállta a bejáratot. Harry

előbújt rejtekhelyéről, és ő is kimondta a jelszót. A szobor

megint félreállt az útból, és a fiú is belépett a nyíláson.

Ráállt a kőlépcsőre, ami elindult vele felfelé. Amikor az

igazgató szobája elé ért, az ajtó kivágódott, és kilépett

rajta McGalagony professzor. – Potter, mit keres itt? –

kérdezte emelt hangon.

Ezt meghallhatta Dumbledore is, mivel

félholdszemüveges, mosolygós arca megjelent a

tanárnő mögött. – Ne válaszolj, Harry, inkább gyere be!

– Elnézést, Potter – mondta McGalagony, majd pirosló

arccal távozott.

Harry mögött becsukódott az ajtó.

– Ülj le – mondta az igazgató.

– Köszönöm.

– Mi történt, mondd!

– Hát, igazgató úr, az úgy kezdődött, hogy találtam egy

gyöngyöt…

– Tudom, ne is folytasd! Rentor professzor mindent

elmesélt.

– Nem, azt nem hiszem, professzor úr. Azóta voltunk egy

járatban, ahol a kincsnek kellett volna lenni…

– És? – kérdezte Dumbledore.

– A kincs eltűnt!

A szobára csend borult. Az igazgató felállt. Fawkes, a

főnix a vállára ült. Dumbledore hosszú fehér szakállát

simogatta. – Harry, ezt nem tudom mire vélni. Hadd

gondolkodjam el egy kicsit!

A fiú felállt helyéről. A „hadd gondolkodjam egy kicsit” azt

jelentette, hogy az igazgató egyedül akar maradni.

Elindult, de az ajtóban megtorpant: – És még valami,

igazgató úr. Miért vándorolnak el a dementorok?

Dumbledore nem válaszolt. Harry elhagyta hát a szobát,

és a Griffendél-torony felé indult.

*

Eljött a téli szünidő, és McGalagony ismét listát készített a

Roxfortban maradó diákokról. Sajnos köztük volt Malfoy,

Crak és Monstro is.

A Roxfort Expressz kipöfögött a roxmortsi

pályaudvarról. A kastély szinte kiürült, csupán 20-25-en

maradtak itt.

A három jóbarát legelőször nekilátott a szünetre kapott

feladatoknak. Ez olyan sokáig tartott, hogy elérkezett

karácsony előestéje, mire készen lettek. A griffendélesek

aznap este korán lefeküdtek aludni. És amikor reggel

Seamus kiáltása felverte őket, ágyuk lábánál ajándékok

halmát találták.

– Hű! – kiáltott fel Ron. – Nézd! Olyan seprűnyélápoló-

készletet kaptam Hermione-tól, amilyen neked is van!

Harry elmosolyodott. Ő is odament ajándékaihoz. Sok

csomagot kapott. Megdörzsölte a szemét, és elkezdte

bontogatni őket. Először Mrs Weasley ajándéka akadt a

kezébe. Szokás szerint zöld pulóvert kötött H betűvel

díszítve. Ezen kívül küldött mézes fánkot is. A fiú

Hagridtól, a vadőrtől ragadós karamellát kapott, és egy

fából faragott sárkányt.

Ron ekkor Harry ágya felé pillantott, ugyanis a fiúnak

hallhatóan elakadt a lélegzete. Éppen egy kis, barna

papírba csomagolt dolgot bontott ki, amit legjobb

barátjától, Ronald Weasleytől kapott. A

csomagolópapírban egy Odúszkóp lapult. Ez egy

távcsőhöz hasonló tárgy, amibe ha belenéz az ember, az

Odúban zajló eseményeket láthatja.

– Kösz, Ron! Ez csodás!

A csomagok között volt egy könyv formájú doboz is. Ez

azonban nem Hermione ajándéka volt, hanem Neville

Longbottomé, és az a könyv lapult benne, amit tavaly az

ál-Mordon adott a fiúnak a vízi élőlényekről. Hermione-tól

Harry egy fotókkal teleragasztott füzetet kapott és egy

csomag csokibékát. A fényképeken a legutóbbi

kviddicsmeccs jelenetei szerepeltek. A képeknek az volt a

különlegességük, hogy a Lee Jordan által mondottakat

harsogták. Keresztapja sem feledkezett meg Harryról.

Tőle egy övre akasztható varázspálcatartó tok érkezett. A

tokban egy levél is volt.

Szia, Harry!

Boldog karácsonyt! Ennek a toknak a segítségével mindig

magadnál tarthatod a varázspálcádat.

Ui.: Csikócsőr meggyógyult, ne faggasd tovább a vadőrt!

Szipák

*

Karácsony estéjén pazar lakomát csaptak a

nagyteremben. A házimanók kitettek magukért. Hermione

különben már nem volt úgy oda a MAJOM-ért, inkább a

tanulmányi eredménye izgatta.

– Képzeljétek, Flitwick professzor azt mondta, hogy ha

ugyanolyan arányban romlik a vizsgateljesítményem, mint

az elmúlt két évben, akkor az idén mindössze 105%-ot

érek el.

– Ne hülyéskedj – mondta Ron tele szájjal.

– Nem hülyéskedek. Emlékezzetek csak vissza! Elsőben

még 300% fölött teljesítettem. Ez meg egyszerűen rémes

lenne – sopánkodott Hermione.

Az este mindemellett kellemesen telt. Dumbledore is

köszöntötte a nebulókat. A griffendélesek pedig tele

hassal, békésen mentek lefeküdni.

*

Amikor újra elkezdődött a tanítás, mindenki egy kicsit

kipihenve látott neki ismét az órára járásnak. Harry, Ron

és Hermione is szorgalmasan látogatta a tanórákat.

Sajnos, jóslástanra és bájitaltanra is sűrűn kellett járniuk.

Egy alkalommal például Neville ismét elrontotta a

bájitalt, és az nem narancsszínű, hanem hupikék lett.

Piton azonban dühroham helyett különös mosolyt

villantott az osztályra. – Jól van, Longbottom. Ezt óra

végén kipróbáljuk – tekintete a tantermet pásztázta, és

végül pillantása megpihent Harry arcán. – Potteren fogod

alkalmazni.

Hermione Neville mögött ült, és egy papírt csúsztatott

oda a fiúnak. Ez a hozzávalók helyes listája volt.

– Köszi – suttogta a fiú. De olyan ügyetlenül hangosra

sikerült a suttogása, hogy a tanár is tisztán hallhatta.

És hallotta is. – Kérem! Longbottom! – majd Hermione-ra

pillantott. – Tíz pont a Griffendéltől.

Harry az órájára pillantott. Tíz perc múlva vége van a

bájitaltannak, és ki kell próbálnia Neville főzetét. Az most

már élénkzöldben pompázott. Harrynek összeszorult a

gyomra.

Piton felállt, és ő is az órájára nézett. – Potter!

Longbottom! Jöjjenek ki!

A két fiú odalépett a tanárhoz.

– Nos, ez a főzet olyan erőssé teszi az embert, hogy az

legyőzheti a világ legerősebb harcosát is. Feltéve, ha

sikerül elkészíteni… Ezt most kipróbáljuk Potteren. Az

eredeti szín narancssárga, de ez most élénkzöld. No,

mindegy, majd meglátjuk a hatását… Longbottom, hozza

ide az üstöt!

A fiú botladozva előrevitte az üstöt, és letette a tanári

asztalra. Piton egy poharat vett le a polcról, és

belemártotta a főzetbe. Megszaglászta a folyadékot, majd

átnyújtotta Harrynek. Ő is megszagolta, és lassan a

szájához emelte a poharat. Belekortyolt.

Az italnak kesernyés, de mégis édes íze volt. Amikor

lenyelte, testében mintha ólom áradt volna szét. Végtagjai

elnehezedtek, és nem bírt állva maradni. A lába

összecsuklott, és Harry elterült a padlón.

Malfoy kiesett a padból, úgy nevetett. És vele együtt a

többi mardekáros is kacagtatónak találta az esetet. Piton

megszólalt: – Ez épp az ellenkező hatást váltotta ki. Íme,

a gyengítő bájital. Ezért húsz pont a Griffendéltől!

Kicsöngettek. Hermione és Ron azonnal az alélt

Harryhez szaladt, Neville pedig mozdulni sem bírt. Piton

feléjük fordult: – Vigyék a gyengélkedőre!

Hermione és Ron kivitte Harryt a teremből, miközben a

lány hangosan megjegyezte: – Inkább magán próbálta

volna ki a tanár úr!

*

Harry három napig volt a gyengélkedőn. Az első napon

még nem tért magához, de másnap felébredt. Még mindig

nagyon bágyadtnak érezte magát, de a látogatói némileg

elvonták gondolatait a fáradtságról. Meglátogatta többek

között Hagrid, Neville, barátai, Ron és Hermione… és

Draco Malfoy is. A mardekáros igen otthonosan érezte

magát. Helyet foglalt Harry ágya szélén, és belefogott a

társalgásba: – Nos, milyen volt a főzet, Potter?

– Köszönöm kérdésed. Ittam már jobbat is.

– Mit szólsz hozzá? Dumbledore, a te szeretett igazgató

bácsid ordítozott szegény Piton professzor úrral.

– Nagyon jól tette!

Ekkor kivágódott az ajtó, és belépett rajta Albus

Dumbledore. Malfoy ijedten felpattant, és kisietett a

szobából. Most az igazgató ült a fiú mellé. – Minden

rendben, Harry? – kérdezte halkan.

A szomszéd szobából megjelent Madam Pomfrey.

Dumbledore feléje fordult: – Poppy, hozzon egy kis

csokoládét Harrynek! … Figyelj! – mondta az igazgató,

miután becsukódott a javasasszony mögött az ajtó. – Azt

nem tudom, hogy a dementorok miért hagyják el

Azkabant. De kieszeltem egy tervet. Tavaly Hagridot és

Madame Maxime-ot az óriásokhoz küldtem, hogy adják át

üzenetemet, miszerint békejobbot nyújtunk nekik. Úgy

gondoltam, hogy lebontatom Azkabant. A helyére egy

kastélyt építtetek az óriásokkal Roxfort mintájára. Tudom,

ez merész gondolat, de így lenne a legértelmesebb.

– De mit fog ehhez szólni a Mágiaügyi Minisztérium és

Cornelius Caramel?

– Ó, Caramel semmit. Ő úgy megijedt az óriásoktól és a

tavalyi béketervemtől, hogy le akart mondani, de nem

találtak a helyére senkit, ezért maradnia kellett…

A gyengélkedőbe nyíló két ajtó ekkor egyszerre

csapódott ki. Az egyiken Madam Pomfrey, a másikon

Fred és George érkezett.

– No, jó! Úgy látom, át kell adnom a helyemet további

látogatóidnak – szólt az igazgató, és megveregette Harry

vállát.

Ettől a fiú ismét elgyengült. Madam Pomfrey odaadta a

csokoládét Harrynek. A Weasley-ikrek is egy csomó

nyalánkságot hoztak a Mézesfalásból. Bizonyára a titkos

alagúton keresztül szöktek le Roxmortsba.

Beszélgettek egy kicsit, aztán a javasasszony

kitessékelte a látogatókat a teremből.

*

Másnap a vacsoránál Harry már ott ült a Griffendél-

asztalnál, és együtt fogyasztotta el a pörköltet barátaival.

– Képzeld, Harry, Piton egész órán hozzánk se szólt –

mondta Ron.

– Hallottam róla, hogy Dumbledore kiabált vele.

Szerintem ezért sértődött meg.

– Azért az túlzás volt, hogy rajtad próbálta ki az italt –

kapcsolódott be a beszélgetésbe Hermione. – Ezt

különben tiltja a Roxfort szabályzata.

*

– Odanézzetek! – kiáltotta Ron a klubhelyiségben egyik

délelőtt.

A faliújságnál egész sereg gyerek gyűlt össze.

– Egy felhívást olvasnék fel – állt fel egy székre Fred

Weasley. – Kedves gyerekek! Az elkövetkező hétvégén

ellátogathattok Roxmorts faluba. Csak azok hagyhatják el

az iskolát, akiknek erre írásos engedélyük van. Jó

szórakozást minden roxfortosnak! Albus Dumbledore,

igazgató.

Harry barátaira mosolygott. Most már ő is lemehet a

faluba, hiszen Sirius Black, a keresztapja ezt

engedélyezte neki.

Egész héten alig bírtak magukkal a diákok, és ezt a

tanárok is észrevették. Binns professzor például egy

különben igen unalmasnak ígérkező óra előtt

megjegyezte, hogy ilyen izgő-mozgó, élénk társaságot

már régen látott.

Végre eljött a szombat, és az előcsarnok megtelt

zsibongó nebulókkal. Harry így, tisztességes úton még

soha nem járt Roxmortsban. Mindig a Tekergők Térképe

és a láthatatlanná tévő köpönyeg segített neki.

– Először menjünk Zonkóhoz – szólalt meg két hang

Harryék háta mögött. Fred és George volt az, Ron

találékony bátyjai.

A három jóbarát megvárta az ikreket. Így öten ballagtak

tovább, amikor Harry a tömegben megpillantotta Chó

Changot, a Hollóhát fogóját. Egyedül bandukolt.

– Bocs, nekem most dolgom van! – hadarta Harry, és

elszelelt. Ám amikor a lány közelébe ért, már nem sietett

annyira. Ekkor váratlanul Chó szólalt meg: – Szia, Harry!

A barátaid hol vannak?

– Szia. Beszélgetnek – válaszolt a fiú.

Chó bólintott. – Figyelj – mondta kis idő múlva a

hollóhátos lány –, mi is beszélgethetnénk. … Harry! – állt

meg aztán. – Én… én…

A fiú fülig elvörösödött, és ő is megtorpant. A lány

kuncogni kezdett, majd egyszerre nevettek fel. Többen

rájuk bámultak, de ez nem izgatta őket.

– Én is – mondta kacagva Harry.

Lassan beértek a faluba.

– Te merre mész? – kérdezte Chó.

– A Csodabazárba.

– Akkor majd később találkozunk – búcsúzott a lány, és

elviharzott az ellenkező irányba.

*

Jó időbe telt, míg Harry megtalálta barátait a tömegben.

Végül az ikrekkel együtt bevásároltak Zonkónál a

Fillibuster-csillagszórókból, aztán elváltak Fredtől és

George-tól. A Mézesfalásban vettek mindenféle

nyalánkságot. Aztán Hermione megállt nézelődni egy

könyvesboltnál. Végre egyedül maradt a két fiú.

– Figyelj, Ron. Chó meg én… szóval…, mi… szerelmesek

vagyunk.

Ron elnevette magát. – Ne beszélj!

– De beszélek…

Ekkor Hermione felzárkózott hozzájuk, így nem

folytathatták a beszélgetést.

Visszaindultak a kastélyba. A vacsora után Ron és

Harry még vihorásztak egy kicsit a klubhelyiségben, majd

a hálóterem felé indultak.

Griffendél – Mardekár

Harry a legtöbb órán ábrándozva bámult ki az ablakon.

Csak a legendás lények gondozásán érezte igazán jól

magát, hiszen itt együtt voltak a hollóhátosokkal.

Egyszer, óra után Hermione lépett Harryhez: – Khm.

Képzeld, beszéltem Chóval, és mindent elmondott.

Harry arca pirosra váltott.

– Azt ajánlom, hogy menj el Hagridhoz, és kérj tőle

tanácsot. Ő már volt szerelmes.

Ron vihogni kezdett, aztán Harry és Hermione is

csatlakozott hozzá.

Harry persze nem fogadta meg Hermione tanácsát, nem

kereste fel Hagridot.

Időközben leesett a hó, fehér takarót vont a Roxfortra. A

roxmortsi látogatás óta kicsit felélénkültek a tanulók. Még

jóslástan órán is követték Trelawney utasításait, és

unottan bár, de vizsgálgatták egymás tenyerét. Óra után

ebédelni mentek. Hermione letörten ücsörgött a

Griffendél-asztalnál, és mélán kavargatta levesét.

– Mi van? Mi történt? – ült le a lány mellé Harry.

– Képzeljétek, a számmisztika-dolgozatom 99%-os lett.

– Csak? – nézett Hermionéra Ron.

– Borzasztó!

Ezután a szörnyű hír után felmentek a Griffendél-

toronyba. Harry és Ron ötkor elment kviddicsedzésre,

mert két hét múlva a Mardekár elleni meccs következett.

Arra készültek a griffendéles csapattagok. Harry felhúzta

élénkpiros sporttalárját, és kiment. A Weasley-ikrek egy

halom hógolyóval várták csapatkapitányukat.

– Ez nem ér! – kiáltotta Harry. – Kettő egy ellen! Ez nem

tisztességes!

Megérkezett Alicia, Katie és Angelina is. Így mind együtt

indultak a kviddicspálya felé. Az edzés jól sikerült. A

Weasley-k igen jól védtek, hárítottak, akadályoztak és

ütöttek, de a három lány is szórta a gólokat. Harry ide-oda

cikázott, és ötpercenként a markában tudhatta az

aranycsikeszt.

– Fiúk, lányok! Egyvalamit mondhatok, ha továbbra is

ilyen tempóban, és ilyen sikeresen edzünk, minden jól fog

menni két hét múlva is – jelentette ki Harry.

Háromórányi edzés után elindult a csapat a Griffendél-

torony felé. Fred és George megint szorgalmasan

gyártotta a hógolyókat. Főleg Ront és Harryt vették célba.

A csapat nyakig vizesen lépett be az előcsarnokba.

*

Egy napon Harry, Ron és Hermione átváltoztatástan órán

ült. A tárgyak más helyre lebegtetése volt a tananyag.

– Harry, nem is kell elmenned eztán Dumbledore

szobájába, elég lesz felírnod az üzenetet egy

pergamenre, és átlebegtetned hozzá. Extrabiztos

megoldás! – mondta Ron, miközben épp egy vázát

röpített el Hermione felett.

– Igen, és, mondjuk, Hagridhoz is küldhetünk levelet így.

Ekkor óriási robaj törte meg a viszonylagos csendet.

Hermione egy padot lebegtetett, Neville pedig egy

lámpabúrát próbált fenntartani a levegőben. De mivel a fiú

ügyetlen volt, épp a pad felé röptette a búrát. Az ütközés

okozta a nagy csörömpölést.

– Longbottom! Mit művel? – kérdezte haragosan

McGalagony professzor.

Neville behúzta a nyakát, és hallgatott.

– Granger kisasszony, önt pedig arra kérem, hogy ne

fitogtassa ügyességét ilyen nagyképűen! Tíz pont a

Griffendéltől!

– De tanárnő! A saját házától? – kérdezte felháborodva

Ron.

– Igen, a saját házamtól is. Mindenki kapja meg méltó

büntetését. Most pedig menjenek!

*

A korai befejezés miatt még volt idejük felszaladni a

toronyba sötét varázslatok kivédése óra előtt. Hermione

elkeseredetten huppant a legszélső fotelba, és magába

roskadt.

– Mi a baj? – ült le mellé Lavender Brown és Parvati Patil.

– Még senki sem mondta, hogy nagyképű vagyok… És

főleg egy tanár, egy olyan tanár, akiről azt gondoltam,

hogy szeret… aki mindig segített nekem… – Hermione az

időnyerőre célozhatott.

– Ne szomorkodj! – próbálta vigasztalni a két lány.

– Pedig megvan rá az okom. Flitwick professzor

megjegyezte a múltkor, hogy romlik a teljesítményem.

Vector professzor meg azt mondta, hogy nem örül a 99%-

os dolgozatomnak…

– Ó, milyen boldogok lennénk mi, ha 99%-os

dolgozatokat tudnánk írni! – áradozott Parvati.

– Szerintem azért romlanak az eredményeid, mert

teljesen ki vagy merülve. Azt ajánlom, a házi feladatok

után szakíts egy kis időt a pihenésre. Ne hajszold túl

magad! – mondta Lavender.

Hermione a lányra nézett, és elgondolkozott. – Lehet,

hogy igazad van… De most már mennem kell.

Felkészülök a következő órára.

A griffendélesek elindultak a sötét varázslatok kivédése

tanterem felé. Rentor professzor már várta őket.

Hermione az utolsó sorba ült, és erősen koncentrált… a

padjára. Fülébe csak mondatfoszlányok jutottak el.

Sertonus Rentor többször is felszólította a lányt, de az

nem tudott válaszolni a kérdésekre. Óra után a professzor

magához hívta Harryt.

– Mi történt a barátnőddel? – kérdezte.

– McGalagony professzor azt mondta rá, hogy nagyképű.

A dolgozatai meg rohamosan gyengülnek.

– Nem csodálom. Olyan órarendje van, mint senki

másnak. De mitagadás, McGalagonynak is igaza lehet.

Néha bizony Hermione hajlamos a nagyképűségre, de

különben rendes lány. Egyetértesz, Harry?

A fiú bólintott.

– Nem mész ebédelni? – váltott aztán témát Rentor

professzor.

– De igen, hogyne, tanár úr. Viszontlátásra!

A terem ajtaja becsukódott, és Harry leszaladt a

nagyterembe.

*

A kviddics-csapat szorgalmasan készült a Mardekár elleni

mérkőzésre. A kijelölt nap egyre közeledett, és Harryt

ismét elfogta az izgalom. Talán azért, mert a Mardekár

volt az ellenfél, de lehet, hogy a csapatkapitányság miatt.

Egy reggelinél Hedvig egy levelet pottyantott

szendvicsére, ami keresztapjától, Sirius Blacktől érkezett.

Gyorsan kibontotta a borítékot:

Kedves Harry!

Remélem, örülsz az ajándékomnak, és sok hasznát

veszed.

Jó lenne, ha újra láthatnálak. Még mindig a falu szélén

lévő hegy gyomrában vagyunk.

Várlak titeket!

Szipák

Harry felpattant a Griffendél-asztaltól, és elrohant. A

toronyba szaladt, és egy pergament vett elő. Írni kezdte a

válaszlevelet Siriusnak.

Szia, Szipák!

Képzeld, Sertonus Rentor megtanított minket hoppanálni!

Így sokkal könnyebben tudunk majd eljutni hozzád!

Remélem, jól vagy, nekem nagyon tetszik a

varázspálcatartó.

Majd megyünk!

Harry

Összecsavarta a lapot, és Hedvig lábára kötötte. Ablakot

nyitott, elengedte baglyát. Elpakolt, és lement

gyógynövénytan órára.

*

– Sok szerencsét, Harry! – bíztatták társai a fiút a

kviddicspálya felé menet. Erős szél fújt. A játékosok úgy

érezték, gyomruk vagy tíz centivel feljebb csúszott.

Amikor beléptek a stadionba, a tömeg hatalmas

üdvrivalgással fogadta a Griffendél csapatát. A zöld

mezben feszítő mardekárosok már a pályán várták

ellenfeleiket. A ház szukológárdája, élén Piton

professzorral kifütyülte Harryékat. McGalagony Lee

Jordan mellé ült, hogy felügyelje a kommentárt.

Madam Hooch belefújt a sípjába. Tizenöt seprű

emelkedett a magasba. Harry eleinte jól szórakozott,

ugyanis Tűzvillámját még Nimbusz 2001-esével sem érte

utól a nagy vetélytárs, Draco Malfoy. Lee Jordan

szorgalmasan közvetítette az eseményeket: – …20:20

az állás. Ha nem húz bele a Griffendél, bajok lesznek. Ó,

már itt is a baj! A Mardekár gólt szerez, de hát Katie Bell

ellen szabálytalanság történt! Hát ez… Katie kikéri

magának! Majdnem lelökték a seprűjéről! A piszkok! – itt

Lee Jordan elhallgatott, és a Griffendél vezetőtanárára

nézett. McGalagony professzor azonban éppen akkor

kapta le süvegét, és dühösen földhöz vágta.

Harry Madam Hooch-hoz repült, és időt kért. – Minden

rendben, Katie? – kérdezte a lánytól.

– Igen, azt hiszem.

– Gyerekek, ha így folytatjuk, még megvernek bennünket!

Hajrá! Csak úgy, mint az edzéseken. Gyerünk! Mindent

bele!

Ismét sípszó szelte át a levegőt. A küzdelem

folytatódott. A Griffendél mintegy varázsütésre feljavult.

Ron és George megbosszulta a Mardekár durvaságát, és

villámgyorsan ütötték a gurkókat a zöld mezes játékosok

felé. Harry az eget fürkészte tekintetével egy aranyló folt

után kutatva, de ezúttal jól elbújt a csikesz. Lee Jordan

hangját hallotta: – …50:50 az állás. Most egy szép

találat! Jó volt a támadás Angelina Jonson jóvoltából.

60:50 a Griffendél javára…

– Na, mi van? Látod már az aranycsikeszt? Ha meglesz,

szólj! Én akarok először tudni róla! – ezt Draco Malfoy

kiáltotta oda Harrynek, miközben éppen elhúzott Alicia

Spinnet mellett, majd egy szemtelen légibukfenccel újra a

griffendéles fiú előtt termett.

– Már látom is! – mondta Harry. – Ott van a föld fölött,

balra.

Tűzvillámját előredöntötte, és műbukásba kezdett. Malfoy

utánasuhant. Ekkor Harry megfordult, és felfelé

húzott. A Mardekár fogója tovább repült a föld felé, és

mire visszarántotta seprűjét, Harry már az égnek

száguldott egy aranyló folt után. Az aranycsikesz volt az.

Vagy tíz méterrel a pálya közepe felett lebegett, és ide-

oda cikázott. Harry kinyújtotta a kezét, és egyenesen a

szárnyas labdát célozta meg.

– És igeeen! Megvan a csikesz! A Griffendél nyert

210:50-re. Szép volt, Harry! – ezt ordította Lee Jordan a

közvetítőtoronyban. Mellette ugrált és tapsolt McGalagony

professzor.

– Szép volt, Harry! Szép volt, Griffendél! – kiabálta a

közönség. Piton és a mardekárosok csak füttyögtek.

Mikor a piros mezes griffendélesek földet értek, a

szurkolók beözönlöttek a pályára. A játékosokat felkapták,

és a levegőbe dobálták. Harry egy ilyen repülés

alkalmával egy mosolygós arcot vett észre a tömegben.

Chó Chang volt az, a Hollóhát fogója. Integettek

egymásnak, majd a fiú ismét eltűnt rajongói gyűrűjében.

*

– Figyeljetek! – szólt egy vacsora alkalmával Harry a

Weasley-ikrekhez. – Nem tudnátok adni a varázscipőből

egy párat? Malfoy a meccsen már megkapta a magáét,

de ezen a viccen mindenki jót nevetne…

Ekkor váratlanul McGalagony professzor jelent meg az

asztalnál: – Ó, Potter, elnézést kérek maguktól. Az elmúlt

napokban egészen elvesztettem a fejem. A tegnapi

meccs egyszerűen csodálatos volt… Azt a múltkori

pontlevonást felejtsék el, és kérem, szóljanak Granger

kisasszonynak is, egy kicsit túlzásba estem… –

megfordult és elviharzott.

– Tényleg, hol van Hermione? – kérdezte Ron a tanárnő

után bámuló Harrytől.

A fiú megvonta a vállát. Ron ekkor felpattant. – Biztos a

könyvtárban ül!

A két ötödikes elrohant a könyvtár felé. Hermione ott

gubbasztott, és kétségbeesett arccal egy óriási és igen

vastag lexikont bújt.

– Szia! – köszönt Harry.

A lány ijedten kapta fel a fejét, és becsapta a könyvet. –

Ja, csak ti vagytok?!

– Figyelj! McGalagony azt mondta… – kezdte Ron.

– Ó, ne is folytasd! – vágta rá rémülten Hermione.

– De, igenis folytatom! Szóval, azt mondta, hogy

visszavonja a pontlevonást és a nagyképűséget is. Úgy

fogalmazott, hogy „elvesztettem a fejem”, és elnézést

kért.

– Különben mit olvasol? – érdeklődött a könyvre sandítva

Harry.

– Csak számmisztikára tanulok.

– Akkor békén hagyunk – búcsúzott Ron.

– Várjatok csak! – állította meg Harry. Közelebb lépett

barátaihoz, és halkan beszélni kezdett. – Sirius írt, és azt

üzeni, hogy örülne, ha meglátogatnánk. Valamikor be kell

iktatnunk a programba ezt a kirándulást!

Hermione és Ron bólintott. Aztán halkan kinyílt a könyvtár

ajtaja, majd a fiúk után újra becsukódott. Hermione

egyedül maradt. A nagy könyvet később, már könnyebb

szívvel visszaadta Madam Cvikkernek, és ő is távozott.

*

Egyik este, a vacsoránál érdekes dolgot figyelhettek meg

a diákok. A tanári asztalnál ugyanis ott ült Sybill

Trelawney, a jóslástan tanár. Sertonus Rentor és Sinistra

professzor között foglalt helyet, és maga elé bámult.

Amikor azonban belépett a nagyterembe Harry a

barátaival, szemlátomást felélénkült, és súgott valamit

Dumbledore professzornak, mire az felállt, és csendre

intette a tanulókat. – Kedves gyerekek! Különleges

alkalom, hogy Trelawney professzor is a körünkben

tartózkodik, és szólni szeretne hozzátok. Úgyhogy át is

adom neki a szót.

– Köszönöm – kezdte fátyolos hangon a tanárnő. – A mai

nap reggelén, amint a varázsgömbömbe pillantottam,

észrevettem két, lélekszakadva rohanó diákot. Harry

Potter és Ronald Weasley volt az – ezt a mondatot csend

követte, majd Fred felnevetett.

McGalagony professzor fejcsóválva ciccegett.

– A két diák fejvesztett rohanása bajt jelzett számomra,

ezért jöttem le ide, ebbe a lenti világba, ahol a tömeg

miatt mindig elhomályosulnak benső szemeim.

McGalagony nem bírta tovább visszatartani magát.

Felállt, megköszörülte a torkát, és átvette a szót a

jóslástan tanártól. – Kedves Potter és Weasley! Történt

ma valami rémisztő eset az iskolában?

Harry is felállt. – Nem, tanárnő.

McGalagony most Trelawneyhoz fordult, és hozzá intézte

szavait: – Amint látja, semmi ok az izgalomra. Nem történt

semmi különös. Talán késésben voltak, és azért siettek,

de nem kergette őket semmiféle rém. … Én nem szoktam

másokról véleményt mondani, főleg tanárkollégáimról

nem, de önről állíthatom, nem hogy „benső szeme” nincs,

de külső se nagyon!

Trelawney ekkor csüggedten rogyott vissza a székére.

Most Dumbledore állt fel szigorúan. – Kérem, hagyják

abba a veszekedést! – majd a gyerekek felé fordult. – Jó

étvágyat!

Roxmorts

– Nézzétek – mondta barátainak Harry egy reggel a

nagyteremben –, Hedvig hozott valamit.

És csakugyan, a hóbagoly egy kis borítékot pottyantott a

fiú ölébe. A címzés kacskaringós betűit csakis Hagrid

írhatta. Harry kibontotta a levelet. Ez állt benne:

Sziasztok!

Gyertek le holnap ½ 7-kor.

Mutatni akarok valami érdekeset!

Hagrid

Miután mind a hárman elolvasták az üzenetet,

jelentőségteljesen összenéztek, és bólintottak.

Reggeli után átváltoztatástan óra következett. Az

osztály előbb odaért, mint a tanárnő, és kisebb-nagyobb

csoportokban beszélgetni kezdtek. Hermione, Ron és

Harry azon tanakodtak, hogy vajon mit akar mutatni nekik

Hagrid. Amikor Harry épp azt nézte, hogy jön-e már

McGalagony professzor, a lába előtt egy tollat fedezett fel.

Lehajolt érte, és felvette.

– Mi az? – kérdezte Ron.

– Semmi, csak leesett a lúdtollpennám.

– Gyerünk, gyerünk, be a terembe! – McGalagony

gyorsan beterelte a gyerekeket.

Miután elfoglalták helyüket, a tanárnő ezzel kezdte: –

Eltehetitek a tanfelszerelést, ma mesélni fogok nektek.

A tanárnő a tavalyelőtti varázslókongresszusról beszélt,

aminek a fő témája az animágia volt, a tanácskozáson

állatok tömege nyüzsgött…

Mire a beszámoló véget ért, az órának is vége lett, és a

griffendélesek gyógynövénytan órára siettek.

*

Estefelé Harry a Griffendél-toronyban gubbasztott, és a

házi feladatával foglakozott. Táskájából elővette a tollát,

és írni kezdett. Már vagy tíz perce dolgozott, amikor

mindaz, amit addig írt, egyszerre eltűnt a pergamenlapról.

A toll kiugrott a kezéből, és vakító fény töltötte be a

klubhelyiséget. Harry gyorsan körülnézett, nem látja-e

valaki. Ám éppen senki sem tartózkodott rajta kívül a

Griffendél-toronyban.

A toll betűket írt a lapra – magától!

Ne hidd el a jó…

itt megállt a penna, és az asztalra hullott.

A klubhelyiségbe belépett Neville Longbottom. – Szia,

Harry! Leckét írsz?

Harry némán bólintott. Szerencsére Neville hamar

távozott. De a toll továbbra is az asztalon feküdt,

mozdulatlanul. Harry ekkor látta meg, hogy a penna

hegyébe valami bele van vésve. A felirat már ismerős

volt. Apja monogramját látta.

– J. P. – suttogta Harry. – Ágas!

Hirtelen, maga sem tudta, miért, a tollat gyorsan zsebébe

rejtette. Később rájött, hogy jól tette. Neville jött vissza,

mert valamit a hálóteremben hagyott.

Harry még sokáig üldögélt a fotelben, és

legszívesebben soha nem is mozdult volna meg. Később

megjöttek barátai is, ám a fiú nem számolt be a

történtekről.

– Majd Hagridnál megtudják… – gondolta magában.

Átöltözött, és behúzta ágya függönyét.

Sokáig nem tudott elaludni, álmában is apjára gondolt,

Ágasra. Ennél szebb álma még sohasem volt.

*

– Mi van veled, Harry? – kérdezte a fiútól Ron másnap

jóslástan órára menet.

– Á, semmi – vonta meg a vállát barátja.

Harryt aztán kizökkentette gondolataiból a tömény

füstölőszag, ami megcsapta az orrát, amikor felmászott a

létrán a csapóajtóhoz. Trelawneyt nem zavarták a róla

terjesztett hírek, úgy gondolta, „ők, a lenti világban élők

nem látják az igazságot!” Ron és Harry viszont felfigyelt

valamire. A tanárnő óra közben többször is benézett a

tanteremből nyíló szobájába. Az óra után, kifelé menet

Harryék is leskelődni akartak, de nem láttak be a

helyiségbe.

Aztán a délután is eltelt, és a gyerekek elindultak Hagrid

kunyhója felé.

Bekopogtak a házba.

– Gyertek csak be, nyitva van – kiáltotta Hagrid érkező

barátainak a kunyhóból.

A gyerekek benyitottak. Hagrid a kandalló előtt ült, és

ölében egy nagy dobozt tartott.

– Üljetek le – mondta csillogó szemmel. – Vegyetek egy

kis karamellát!

Hermione, Ron és Harry inkább nem kísérleteztek az

édességgel. Túl jól ismerték Hagrid konyhaművészetét

ahhoz, hogy egyenek a nyalánkságból.

– Nos, azért hívtalak ide titeket, mert először nektek

szeretném megmutatni a kis jövevényeket!

A három jóbarát ösztönösen hátrébb húzódott a kanapén.

Hagrid folytatta: – Végre kikeltek a kis drágák. Nézzétek!

– azzal a gyerekek orra alá dugta a dobozt. Abban apró

masagájok mocorogtak.

– Jaj, de édes! – kapott fel egyet Hermione.

– Ugye? – mosolyodott el Hagrid.

A fiúk is szeretettel simogatták a kis állatokat, de

Harrynek eszébe jutottak a tegnap délutáni események.

– Ööö… Hagrid, képzeld el, találtam egy tollat, ami az

apámé. És magától elkezdett írni. A tinta egy

mondatfoszlányt formált. „Ne hidd el a jó…”, ezt írta a

pergamenre.

*

Hermione és Ron tátott szájjal néztek barátjukra, Hagrid

pedig elgondolkodott. – Ha legalább tudnánk az egész

mondatot… – morfondírozott.

– És mért nem írta végig, amit akart? – jött az észszerű

kérdéssel Ron.

– Azért, mert Neville bejött a klubhelyiségbe.

– Na, annak is épp akkor kellett odamennie! Így sohasem

tudjuk meg, mit akart a penna! – sopánkodott Hermione.

Sokáig csak a kis masagájok álmos szuszogása

hallatszott.

– Most menjetek fel! Késő van – mondta Hagrid.

A három jóbarát elköszönt a vadőrtől, és elindult a kastély

felé. Este még sokáig üldögéltek szótlanul a Griffendél-

toronyban.

*

A következő napokban is a torony klubhelyiségében

töltötték a délutánokat. Harry legtöbbször az Odúszkópot

nézegette, Hermione olvasott, Ron pedig a seprűjét

fényezte. Néha játszottak egy-egy parti varázslósakkot is.

Harry sokszor gondolkozott azon, hogy mit akarhatott

leírni apja tolla. Ebből a szótlan hangulatból Ron

zökkentette ki, amikor egyik szünetben elmesélte, hogy

meghirdették a következő roxmortsi kimenőt. – A

hétvégén felkereshetjük Siriust – újságolta Harrynek.

Most azon kezdtek tanakodni, hogyan jutnak el a

barlangba Szipákhoz.

– Szerintem – javasolta Hermione –, menjünk fel gyalog.

– Jobb lesz, ha magunkkal visszük a láthatatlanná tévő

köpönyeget – mondta Ron.

– Én úgy vélem, hogy menjünk ki a falu szélére, és

hoppanáljunk. Az gyorsabb is, mint a gyaloglás, és végre

valahol kipróbálhatnánk – vetette fel Harry.

Végül az utóbbi javaslat mellett döntöttek, és várták a

hétvégét. Sok szenvedéssel átvészelték a hetet, és

péntek este még egyszer, utoljára egyeztették a másnapi

látogatás részleteit, majd az ötödikesek hálótermei felé

indultak.

*

A reggeli másnap zajosabb volt, mint egyébként.

Mindenki a roxmortsi látogatásra készült. Harry, Ron és

Hermione befalták a kukoricapelyhet, a szendvicset, majd

elraktak egy kis ételt a táskájukba is. Kilenc óra után

kitárultak a tölgyfa-ajtó hatalmas szárnyai, és a roxfortos

diákok kiözönlöttek a szabadba. A három jóbarát sietős

léptekkel közeledett a birtok vaskapuja felé.

Egy kicsit sétáltak a faluban, aztán betértek a Három

Seprűbe. Harry odalépett a söntéspulthoz, és Madam

Rosmertától kért három pohár vajsört. Miután megitták,

elindultak a falu széle felé. Amikor biztos távolságban

tudták a tömeget, magukra borították a láthatatlanná tévő

köpönyeget, és a hegy lábához siettek.

– Maradj már veszteg! – szólalt meg út közben Hermione.

Ron ugyanis a Három Seprűből kilépve csuklani kezdett.

Emiatt a köpönyeg többször is majdnem leesett a három

griffendélesről.

Amikor odaértek az emelkedő aljához, Harry

összegöngyölte a varázsköpenyt, és táskájába

gyömöszölte.

– Nos… Hikk … Akkor hoppan… hikk … hoppanáljunk –

mondta Ron.

– Jó. Én kezdem – ajánlotta Harry. – Hopplaturbuncs! – a

fiú eltűnt.

Hermione következett. Ő is kimondta a varázsigét, és

köddé vált. Végül Ron próbálkozott. – Hoppla… hikk …

laturbun… hikk … turbuncs! – Ronban furcsa érzés áradt

szét. A csuklás miatt nem sikerült hibátlanul a varázslat. A

fiú nagy része megérkezett a barlangba, de a bal karja

lemaradt.

– Te jó ég! – sikoltott fel Hermione. – Hol marad a kezed,

Ron?!

Ekkor hangos süvítéssel megérkezett a kóbor kar, és

visszailleszkedett a helyére.

– Szervusztok! – köszöntötte barátait Sirius. – Hoztatok

nekem valamit?

– Igen – nyúlt táskája felé Harry. – Tessék, egy pár

szendvics.

– Köszönöm, ez kedves tőletek.

Hermione Csikócsőrt simogatta. Miután Szipák

elfogyasztotta a tízórait, a gyerekekhez fordult. – Nos, mi

hírt hoztatok?

– Képzeld – vágott bele a közepébe Harry –, egyre

különösebb dolgok történnek a Roxfortban.

Trelawney például egy csomó furcsaságot művelt.

Év elején azt jósolta, hogy „apád kincsét keresed

majd”. Ezen kívül találtam két gyöngyöt és egy pennát

is, amibe az apám monogramja van belevésve.

– Ez felettébb különös – gondolkodott hangosan Sirius. –

Nem lehet, hogy a gyöngy és a toll is a kincs része?

– Erre már mi is gondoltunk – szakította félbe keresztapját

Harry. – És Sertonus Rentor is. Az egyik gyöngyöt ő

találta meg.

– A jó öreg Rentor? Hát ő mit keres itt?

– A sötét varázslatok kivédését tanítja az iskolában –

vágta rá Hermione.

– Aha! És ő honnan szerezte a gyöngyöt? – tudakolta

Szipák.

– Tényleg, Harry, ezt még mi se tudjuk! – fordult

barátjához Ron.

– Érdemes volna megkérdezni, mert lehet, hogy ő is ludas

a dologban.

– Nem hiszem. Te és James Potter az évfolyamtársai

voltatok – mondta Hermione.

– Ugyanúgy, mint Piton, Lucius Malfoy és egy csomó

halálfaló is. Nem emlékszel, mik derültek ki Ludo

Bumfoltról? – érvelt Ron.

– Jó, jó, de Piton meg a többiek nem a Griffendélbe

jártak.

– Mért, és honnan tudod, hogy Rentor professzor

griffendéles volt?

– Hát ti öt évig nem tudtátok átrágni magatokat a Roxfort

történetén? Minden háznak van egy nagy könyve, és

mindegyikben benne van a ház névsora.

– Rentor nem animágus? – kérdezte ekkor Harry.

– Tudomásom szerint nem. Egyébként miért kérded?

– Á, semmi, semmi. Csak mert már annyi emberről

kiderült, hogy az.

– Biztos te is olvastad, hogy Rita Vitrol is animágus –

sandított a barlang egyik sarkában felhalmozott újságokra

Ron.

– Igen. Nem tudjátok, ki volt az az okos diák, aki

leleplezte?

– De – szólalt meg szerényen Hermione. – Én voltam.

Sirius a lány mellé lépett. – Gratulálok, szép munka volt! –

veregette vállon az elpiruló Hermione-t.

Később Ron az órájára nézett. – Mindjárt öt óra. Mennünk

kell!

Jó, menjetek! De tudakozódjatok Rentornál! És

vigyázzatok

magatokra! Írjatok!

A gyerekek elbúcsúztak Szipáktól és Csikócsőrtől. Most

mindhárman egyszerre hoppanáltak Roxmorts szélén, és

a birtok felé indultak.

*

A következő hetekben szabadidejük nagy részét a

könyvtárban töltötték, és Hermione parancsa szerint a

Roxfort történetét és a házak névsorait bújták.

Egy napon, sötét varázslatok kivédése óra után Harry

megállította a tanárt: – Professzor úr! Hol találta azt a

gyöngyöt?

A tanár egy fél pillanatig maga elé bámult, majd ennyit

mondott: – A tanári előtt.

– És mikor?

– Délután.

A titkos küldetés

Egy reggelinél, mikor a Mardekár asztala előtt vonultak el,

felfigyeltek arra, hogy ott igen rossz hangulatban

beszélgetnek. A Reggeli Próféta fölött hajoltak össze.

– Hermione, megjött már az újságod? – kérdezte Ron.

A lány az ablak felé mutatott. A baglyok éppen akkor

szálltak be csapatostul a nagyterembe. Hermione már

nyúlt is a lapért, de Ron kikapta az újságot a bagoly

karmai közül, és vadul lapozni kezdte. – Á! Nézzétek! –

mondta. – Ezért olyan letörtek a mardekárosok!

A három jóbarát olvasni kezdte a cikket:

ÚJ IDŐK VÁRNAK RÁNK!

Új idők várnak ránk! – nyilatkozta a Roxfort Boszorkány-

és Varázslóképző Szakiskola igazgatója, Albus

Dumbledore azzal kapcsolatban, hogy a dementorok

egytől egyig kivonultak Azkaban területéről.

A varázsló úgy döntött, kérelmet nyújt be a Mágiaügyi

Minisztériumba, hogy adjanak engedélyt Azkaban

lebontására, és a helyére egy új kastély felépítését is

támogassák. Ez is börtön lesz, de korántsem olyan

rettenetes, mint Azkaban volt.

A miniszter, Cornelius Caramel nem volt hajlandó

nyilatkozni lapunknak, de meggyőződéssel állíthatjuk,

hogy nem fog ellenkezni Dumbledore szándékával.

Reméljük!

Prutz Bimbelebúb

– Hát ez jó – mondta Harry, miután elolvasta az

újságcikket. – Minden bizonnyal lebontják Azkabant!

– Vajon kik fogják őrizni az új börtönt? – fordult barátaihoz

Ron.

– Ezt Hagridtól kérdezd! – mondta Harry.

– Ugye, örülsz! – csattant fel egy csikorgó hang Hermione

mögött. – Nem lesz olyan rettenetes Azkaban. A csúnya

dementorok elmentek, és átadják a helyet a jó

Dumbledore őreinek, akik bizonyára Hagrid édes kis

durrfarkú szurcsókjai lesznek, de lehet, hogy futóférgek

vigyáznak majd a ronda gyilkos bácsikra. – Draco Malfoy

állt ott, mögötte a Mardekár egész ötödik évfolyama.

Köztük Crak, Monstro meg Pansy Parkinson, és

mindannyian vigyorogtak. – Potter és a sárvérű barátnője,

no meg a „Vízlipatkány” nagyon odavannak a félóriásért

meg a „védőszent” igazgatójukért…

Harry nem szólt vissza, megfordult, és tovább reggelizett.

Egyszerre azonban puffanást hallott a háta mögött.

Megpördült a tengelye körül, és látta, hogy Malfoy Ronra

uszította Crakot és Monstrót, akik földre döntötték

barátját, és püfölni kezdték. Hermione sikított volna, de

Pansy Parkinson befogta a száját. Harry felpattant, és

pálcát rántott. – Carbunculus! – kiáltotta. Crak és Monsto

hanyatt estek, és óriásira dagadt orrukat tapogatták.

Malfoynak arcára fagyott a vigyor. Harry ismét támadásba

lendült: – Diffindo! – Malfoy talárja és pólója kettészakadt,

és a fiú félmeztelenül ácsorgott a nagyterem közepén.

Még ez sem volt elég. Harry folytatta: – Rictusempra! – A

mardekáros Harry lába előtt fetrengett, és torka

szakadtából nevetett.

A teremben csend lett. Mindenki őket figyelte.

Dumbledore és Sertonus Rentor felugrottak a tanári

asztaltól, és lefogták Harryt. A fiú megsemmisülten

lehajtotta a fejét.

Az igazgató ránézett. – Miért tetted? – kérdezte halkan.

– Mert bántani akarta Ront – ez volt az igazság, de ez

most kevés volt magyarázatnak.

Sertonus Rentor hatástalanította az átkot, felsegítette

Malfoyt, és Dumbledore-hoz vezette. A professzor rá se

nézett, továbbra is Harry arcát fürkészte.

– Vigye fel a gyengélkedőre! Meg Weasleyt is!

Rentor grimaszt vágott, de elindult a gyerekekkel. Ekkor

odaért Piton és McGalagony is. Harry úgy érezte, mintha

egy rossz álomba csöppent volna. Az egész iskola őt

bámulta. Hermione csak hüppögött.

– Perselus! Őket is kísérje a gyengélkedőre! – az

igazgató Crakra és Monstróra mutatott. – Poppynak lesz

kit kúrálnia. Legutóbb a kővé dermesztéseknél kellett

ennyit dolgozni szegénynek.

Ekkor Harrynek hirtelen éles fájdalom hasított a

homlokába, elnehezült a feje. Álomképek jelentek meg

előtte. Egy ismerős szoba volt, ugyanaz, mint a tavalyi, és

egy fotelben ott ült a Sötét Nagyúr. Most nem a kígyóhoz

és Féregfarkhoz beszélt, hanem fekete csuklyás alakok

álltak körülötte. A dementorok voltak azok.

*

– Harry, Harry! Ébredj! Potter!

A fiú a nagyterem hideg kövén feküdt. McGalagony és

Dumbledore hajolt fölé. A sebhely a homlokán tompán

sajgott.

– Professzor úr! Tanárnő! Voldemort… ott volt… a

dementorokkal! – körülnézett. Még mindig ott állt körülötte

összes diáktársa.

– Bocs! Hoppá. Elnézést! Köszi. Engedj! – Hagrid volt az.

Átvágott a tömegen. – Mi történt? Harry! Dumbledore

professzor, mi a baj?

– Hagrid, felkísérnéd Harryt a gyengélkedőre?

A vadőr bólintott. Talpraállította a fiút, és kettejüknek utat

törve a lépcső felé indult.

Az igazgató a többi gyerekhez fordult: – Mindenki mehet

órára!

A tömeg eloszlott. Dumbledore most McGalagonyhoz

intézte szavait: – Minerva, felmenne, kérem, megnézni

Harryt? Mindjárt én is megyek, csak el kell küldenem egy

sürgős baglyot.

A tanárnő benyitott a gyengélkedőre. Madam Pomfrey a

szoba közepén állt tehetetlenül, és a fejét fogta. – Mi

történt odalent? – kérdezte a belépő

professzorasszonytól.

– Potter összetűzésbe került a Malfoy fiúval – a tanárnő

körülnézett.

A két szélső ágyon Crak és Monstro feküdt bepólyált

orral. A következőn Ron, aztán Malfoy. Harry a középső

ágyon hevert. Mellette Hagrid ült két összetolt széken.

Harry McGalagonyhoz fordult: – Dumbledore professzor

úrral szeretnék beszélni.

– Egy perc múlva itt lesz.

Ekkor feltárult az ajtó, és belépett a terembe az igazgató,

Piton professzor és Sertonus Rentor. Madam Pomfrey

leroskadt egy puffra.

– Harry, bocsánat, de egy sürgős dolgot kellett még

elintéznem. Most már itt vagyok.

– Elnézést, hogy megzavarom a társalgást – állt fel a

javasasszony –, de ez kórterem. Nem tárgyalóterem és

nem szalon! Kérem, igazgató úr, hagyják magukra a

betegeimet! Ellátásra szorulnak.

– Egy pillanat! – szólt az igazgató, majd Harryhez fordult.

– Írtam Siriusnak. Mostanában ne nagyon keressétek,

mert elküldtem valahová. Egyébként hogy nézett ki,

amikor nála voltatok?

– Honnan tudja az igazgató úr? – ült föl Harry.

– Megírta nekem. No, de úgy látom, Madam Pomfreynak

a terhére vagyunk… Viszlát, Harry!

A javasasszony kiterelte a tanárokat az ajtón.

Dumbledore még egyszer visszanézett Harryre, majd

távozott. Madam Pomfrey pedig kezelésbe vette Ront és

Malfoyt.

*

Másnap délben Ron és Harry elhagyhatták a

gyengélkedőt.

– Képzeld, micsoda balhét fog csapni Malfoy apja! Biztos

megint feljelenti Dumbledore-t a minisztériumban.

– Hogy engedheti, hogy az iskola területén a gyermekek

egymást megátkozzák?! – utánozta Ron Mr Malfoy

hangját. – Az én drága fiamat bántani merték!

Ezeken a poénokon több hétig is elszórakoztak volna, a

nevetős kedvük azonban hamar elszállt, amikor egy nap a

mágiatörténet teremből kilépve McGalagony professzor

megállította őket: – Potter, Weasley! Ebéd után menjenek

az igazgató úr szobájába!

Evés után kissé szorongva indultak el a főlépcsőn. Kis

csönd után Ron a barátjához fordult: – Harry,

követtünk el

mostanában valami szabálysértést?

– Nem hiszem.

– Akkor nem tudom, mit akarhat Dumbledore.

Hamarosan elérték a hatalmas kőszobrot, ami mögött a

bejárat rejtőzött.

– Ha jól emlékszem, a jelszó… Mézbor! – kiáltotta Harry,

mire a szörny félreugrott, utat nyitva a két fiúnak.

Ráálltak a kőlépcsőre, és pár másodperc múlva már az

igazgatói szoba ajtaja előtt találták magukat. Harry

kopogott.

– Gyertek csak, gyertek! – hallatszott Dumbledore

barátságos hangja.

Az ajtó kinyílt, és megjelent az igazgató

félholdszemüveges, mosolygós arca. Miután azonban

beterelte a fiúkat a szobába, és mindhárman leültek,

eltűnt a mosoly Dumbledore arcáról.

– Kaptatok levelet mostanában Siriustól? – kérdezte

komoran.

A fiúk megrázták a fejüket. A professzor még szomorúbb

lett. – Azt ígérte, ha megérkezett, ír, hogy minden

rendben megy-e.

Ron kérdő pillantással nézett az igazgatóra. Harry észbe

kapott, és belefogott a magyarázatba: – Szipák elment

egy küldetésre – majd Dumbledore-hoz fordult. – Hova

ment egyébként?

– A dementorok után szaglászik.

– És hogy halad az Azkaban-ügy? – váltott témát Ron.

– Köszönöm a kérdést, az óriások már várják a Mágiaügyi

Minisztérium döntését. Caramel barátunk még mindig

nincs túl nagy bizalommal az óriások és a félóriások iránt,

de mivel fél is tőlük, nem hiszem, hogy ellent merne

mondani az építkezés ügyében…

– Az az írás a Reggeli Prófétában… – kezdte volna Harry.

– Hát, igen. Amióta Hermione leleplezte Rita Vitrolt,

sokkal jobbak a cikkek. Már a roxfortos évei alatt sem volt

valami nagy tehetség…

– Rita Vitrol is a Roxfortba járt? – kérdezte kórusban Ron

és Harry.

Dumbledore keserűen bólintott, és Harry még egy halk

„sajnos”-t is hallani vélt. Még beszélgettek egy kicsit az

igazgatóval, aztán a két fiú indulni készült. Dumbledore

utánuk szólt: – Ha hírt kaptok Siriusról, értesítsetek!

Harry és Ron bólintott, majd eltávozott az igazgatótól.

*

Harry már megszokhatta, hogy a jóslástan órákon

Trelawney professzor mindig vele foglalkozik, de az

utóbbi időben a szokásosnál is nagyobb figyelmet fordított

Harryre. Egy alkalommal például megjegyezte, hogy a fiú

sápadtabb, mint máskor. Ron úgy gondolta, hogy

Trelawney megszerette Harryt, és ezt ki is fejtette egy

délután, amikor unottan üldögéltek a horoszkóptáblázat

fölött, és havi jóslataikat írták. – Szerintem tetszenek neki

a sebtében kitalált történeteid meg jóslataid.

Ezen a fiúk nagyot nevettek, de Hermione egyáltalán nem

nézte jó szemmel a hazugságokat.

– Jaj, Hermione! – nyugtatta Ron a lányt. – Ezek nem

olyan igazi vaskos hazugságok! Ezek csak kis,

vérszegény füllentések. Miért, ha nem jutna eszedbe egy

ómen sem, te mit csinálnál?

– Nem csinálnék semmit, mert én megtanulom az

anyagot! – azzal Hermione elviharzott a lányok hálóterme

felé.

A húsvéti lakoma

A következő napok csöndesen teltek. Hermione még egy

darabig duzzogott, de nem bírta sokáig a hallgatást. A

csöndnek a faliújságra ragasztott papír vetett végleg

véget. A lapon ez állt:

Szombaton 19 órakor a nagyteremben tartjuk a húsvéti

vacsorát.

Kérjük a dísztalár viselését.

Minerva McGalagony professzor

Az iskolában olyan hírek kezdtek keringeni, miszerint

Dumbledore professzor vendégeket is hív. Ez nem volt túl

bíztató, különösen azután, hogy a tavaly karácsonyi bálon

a zenét a Valpurgis Leányai szolgáltatták… És hangszer

gyanánt fűrészeket használtak…

Egyszer Harry a könyvtárból kilépve meglátta a

Griffendél szellemét, Félig Fejnélküli Nicket. A kísértet

szomorúan lebegett, és fejét ingatta. Harry odament

hozzá, és megszólította. – Mit búslakodsz, Nick?

A szellem nagyot sóhajtott, megigazította a fejét, és a

fiúra szegezte tekintetét. – Dumbledore nagy varázsló, de

most hibázott.

Harry nagy érdeklődéssel nézett Nicholasra. A szellem

szomorúan folytatta. – A húsvéti vacsorára vendégeket

hív. Én próbáltam lebeszélni, mondtam neki, hogy ez nem

szerencsés társaság…

– De hát kiről van szó, Nick? – kérdezte Harry.

– Emlékszel, hogy be akartam lépni a Fejvesztett

Futamba, de ez az egy centi ín és bőr – itt a nyakára

mutatott – sok volt nekik. Nem vettek be. És most…

meghívta őket az igazgató, … Albus Dumbledore, a

legtiszteletreméltóbb varázsló, … ide, a Roxfortba.

Harry tátott szájjal bámulta a kísértet gyöngyházszínű

testét. A szellem akkor elköszönt a meglepődött fiútól,

majd tovalebegett. – Hát ezt még most sem tudom

felfogni… Sir Rendesen Lefejezett Podmore… Ez

hihetetlen … Dumbledore! …

*

Harry mágiatörténet órán beszámolt barátainak a leendő

vendégekről. Mindannyian megrendültek a hír hallatán, de

mégis kíváncsian várták a hétvégét. Már elkezdődött a

tavaszi szünet, így kevesebben voltak a kastélyban.

Délutánonként kényelmesen terpeszkedhettek a

Griffendél-toronyban, és robbantósdit is játszhattak. Fred

és George bevetették új találmányaikat is. Neville

Longbottom, a kétbalkezes varázslótanonc felpróbált egy

pár varázscipőt, és a mutatvány egy spárgában ért véget.

Sajgó lábakkal tápászkodott fel a földről, de együtt

nevetett a többiekkel.

Harry egyre jobban aggódott Siriusért, hiszen már vagy

négy hete nem érkezett bagoly keresztapjától. Ez cseppet

sem volt jó jel, főleg, ha Black a dementorok körül

vizsgálódik.

A hétvége gyorsan közeledett, és a gyerekek azon

kapták magukat, hogy máris péntek délelőtt van. Harryék

úgy döntöttek, hogy délután lemennek Hagridhoz. Ebéd

után magukra kanyarították köpönyegüket, és kiléptek a

tölgyfa-ajtón. Arcukba csapott a friss tavaszi szellő, ami

már a nyár leheletét hozta. A park tarkán pompázott, és a

tó is ragyogott a verőfényben. Lassan elértek a Tiltott

Rengeteg szélére, és bekopogtak a vadőrkunyhó ajtaján.

Bentről Hagrid szuszogása hallatszott. A fa-ajtó kinyílt, és

megjelent a vadőr busa feje. Vendégei láttán széles

mosoly terült el arcán. Betessékelte a gyerekeket a

kunyhóba, és leültette őket. Agyar vad farokcsóválással

fogadta a látogatókat. Miután Hagrid megfőzte a teát, és

süteményt is tálalt, ő maga is helyet foglalt Hermione-nal

szemben.

A gyerekek beszámoltak a vadőrnek arról, hogy végre

van egy normális sötét varázslatok kivédése tanár a

Roxfortban, hogy Piton csak hármuktól eddig 60 pontot

vont le, és hogy Dumbledore professzor miféle

vendégeket hív a húsvéti vacsorára. Hagrid figyelmesen

végighallgatta őket, és közben szorgalmasan nyújtogatta

vendégei felé a süteményes tálat. A gyerekek nem éltek a

kínálással, hiszen ettek már néhányszor a vadőr által

készített ételekből…

Amikor elbúcsúztak Hagridtól, már sötétedett.

Visszaindultak a kastélyba. Felszaladtak a Griffendél

klubhelyiségébe, és ledobták köpönyegüket, aztán a

nagyterembe mentek vacsorázni.

*

Másnap már az ebédnél felfigyeltek arra, hogy a

nagyterem valahogy más, mint azt megszokhatták.

Bizonyára az esti díszítésnek csináltak helyet. A délutánt

sokan a parkban töltötték beszélgetéssel, játékkal. Harry,

Ron és Hermione azonban a Griffendél-toronyban

maradtak, és lejátszottak egy pár parti varázslósakkot. Fél

hétkor felöltötték dísztalárjukat – Ron büszkén feszített

bíbor színű köpenyében –, majd kimásztak a

portrélyukon. Miután maguk mögött hagyták a

lépcsősorokat, beléptek a nagyterembe.

Hihetetlen látvány tárult a szemük elé. A falakról

százával lógtak a színes tojások, a földön pedig egy

csomó élő nyúl ugrándozott, amelyek aztán hangos

pukkanással bűvészcilinderré változtak.

– Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok mindannyiótoknak!

– kiáltotta az igazgató.

Az aranytálak megteltek tojással és sonkával.

– Mit kérsz, Hermione? – kérdezte a lánytól Ron. – Van

tükörtojás, rántotta, lágy tojás, kemény tojás, sült és főtt

tojás, ezen kívül kötözött sonka, tarja, csülök,

pulykamellsonka és csirkecomb is.

Harry nem válogatott. Mindenből, amit csak elért, vett

egy keveset, és hozzálátott a vacsorához. Evés közben

nem sokat beszélgettek. Mikor elköltötték a húsvéti

vacsora főfogását, a maradékok nyomtalanul eltűntek,

és helyükön megjelent egy halom pukkantós bonbon, a

Yorkshire-puding és a melaszos torta. Ezen kívül

feltöltődtek a sütőtökleves és a vajsörös kancsók is.

A pukkantós bonbon elfogyasztása igen mulatságos

dolog volt. A cukorból ugyanis ajándéktárgyak pattantak

ki. A nagyterem csak úgy zengett a durranásoktól.

George Weasley például nyert egy csomag borsbogyót,

amitől füstölni kezd a nyelved, és úgy érzed magad, mint

egy tűzokádó sárkány. Harry kifogott egy nagy piros

bohócorrot, Ron egy cukorpennával lett gazdagabb,

Hermione pedig szert tett egy hangosan éneklő hajcsatra.

Még maga Dumbledore professzor is pukkasztott egyet.

Ő egy nagy, lila színű cilindert nyert, és azonnal kicserélte

csillagokkal díszített fekete süvegét az új kalapcsodára.

Így, lila cilinderben leginkább Cornelius Caramelre

emlékeztetett, aki mindig össze nem illő ruhadarabokat

viselt. McGalagony professzor kuncogott egyet, amint az

igazgatóra nézett, aztán szúrós pillantást vetett a rajta

nevető Fred Weasleyre.

Amikor elfogytak a desszertek, Dumbledore felállt. –

Kedves gyerekek és tanár kollégáim! Hogy még jobb

hangulatot teremtsek, meghívtam egy fantasztikus

csoportot, akik csodás mutatványokkal kápráztatnak el

bennünket. Például fejpólóznak, és még sok más,

hasonlóan bámulatos produkciót mutatnak be nekünk.

Bejelentem tehát a Fejvesztett Futamot!

Az ajtó kitárult, és bevágtattak szellemlovaikon a

kísértetek, élükön Sir Rendesen Lefejezett Podmore-ral.

Harry hallotta, amint Félig Fejnélküli Nick feljajdul, majd

távozik a teremből. A roxfortosok azonban tátott szájjal

figyelték a fejükkel zsonglőrködő szellemlovasokat.

Sokáig bámulták a mutatványokat, aztán a műsor végén a

kísértetek meghajoltak, és kilovagoltak a teremből.

Dumbledore együtt tapsolt a tömeggel, majd felállt, és

felkérte a diákokat, hogy énekeljék el a Roxfort indulóját.

Nagy örömmel zendítettek rá a nebulók, aztán az

ünnepség végeztével kiözönlöttek a nagyteremből, és

mindenki elindult a maga klubhelyisége felé.

*

Amikor újra megkezdődött a tanítás, az első

átváltoztatástan órán McGalagony fontos közleményt

hirdetett ki. – Értesítem önöket, hogy pontosan egy hónap

múlva kezdetét veszi a vizsgaszezon. Most pedig

kezdődjék az óra…

Harry a tanárnő későbbi szavaira már nem is figyelt.

Úgy érezte, csak egy rossz lidércálomba csöppent.

Vizsgák! Olyan messze érezte magát a tanulástól, mintha

ő, Harry Potter egy másik bolygón lenne. Az ebédnél

Hermione panaszosan szónokolt: – Előbb is szólhatott

volna. Már csak négy hét! Ez vajmi kevés. Máris le

vagyok maradva! Megyek is tanulni.

– Ne csináld, Hermione, te betéve tudod az összes

varázsigét, és minden történelmi dátumot megjegyzel! –

kiáltotta a lány után Harry, de az már a bejárati

csarnokban szaladt.

Bizonyára a könyvtárba ment. Érdekes módon Hermione

a következő órán, sötét varázslatok kivédésén már újra

ott volt a többiekkel…

Harrynek nemcsak hogy nem volt kedve a tanuláshoz,

hanem még a tárgyak is ellene fordultak. Egy napon

jóslástan órán a zsebében megmoccant valami.

Belenyúlt, és előhúzott egy gyöngyöt… Az apja újabb

gyöngyét. Az elkezdett pörögni a tenyerén, majd egy nyíl

jelent meg rajta, ami a tanárnő szobája felé mutatott. Az

ajtó előtt egy másik nyíl izzott fel. Harry megbökdöste Ron

vállát, és a nyilakra mutatott. Bartátja értetlenül meredt rá.

Tehát csak ő látja a jelet. Felettébb különös! Megszólalt a

csengő, és Harrynek nem volt ideje elgondolkodni a

látottakon. Különösen azután nem, mikor a Griffendél-

torony faliújságján megjelent egy értesítés.

Jövő hétvégén lesz a kviddicsdöntő.

A Griffendél a Mardekár ellen játszik!

Harry fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. Jól jött

volna neki ebben a pillanatban egy Merengő! Mihez

kapjon? Készüljön a vizsgákra? Foglakozzon a

gyöngyeivel? Eddzen a kviddicsdöntőre? Nem tudott

dönteni. Elszaladt a fiúk hálóterme felé, és ledőlt

baldachinos ágyára. Azonnal elnyomta az álom.

*

– El fogok menni a jóslástan terembe – jelentette ki Harry

egyik délelőtt, átváltoztatástan órán. – Az a nyíl igen

furcsa előjel.

– De hisz én nem is láttam!

– Éppen ezért különös – gondolkodott hangosan a fiú.

– Harry, ne keresd a bajt! Ahogy én ismerlek, az egyszer

úgyis megtalál téged! – kapcsolódott be a beszélgetésbe

Hermione egy mélyértelmű bölcsességgel.

McGalagony órája után elmentek ebédelni. Amikor

Harry már a töltött sertésbordánál tartott, a háta mögött

megjelentek a Weasley-ikrek. – Szia, Harry! Nem akarod

emelni az edzésszámot a döntő előtt? Wood ilyenkor

mindig bezsongott, és heti hétre növelte az edzések

számát!

Harry egy darabig nem értette, miről is beszél Fred és

George, de aztán rájött, hogy öt nap múlva játsszák a

Mardekár elleni meccset. S azt is megértette, miért tőle

kérdezik ezt: mert ő a Griffendél kviddics-csapatának

kapitánya…

– Nem emelem, de ma, holnap és holnapután hosszabb

lesz az edzés.

Az ikrek bólintottak.

*

Az újabb gyöngy nagyon felizgatta Harryt, de a

kviddicsedzések lekötötték összes energiáját. Elhatározta

ugyan, hogy megnézi majd, mi van ott, amerre a nyíl

mutat, de a döntő rohamosan közeledett. Hermione pedig

még inkább elterelte gondolatait a gyöngyökről és a

nyilakról azzal, hogy Ronnak és neki félméteres ismétlési

listát készített.

– Miért nem foglalkozol inkább a saját dolgoddal? –

kérdezte a legkisebb Weasley-fiú tanulás közben

Hermione-tól.

A lány nem válaszolt, csak meglobogtatta Ron orra előtt a

maga listáját. Az megvolt vagy másfél méter.

Amikor elérkezett a kviddicsdöntő reggele, elsőként a

Griffendél csapata ment le a nagyterembe reggelizni. Ez a

reggeli körülbelül két-két falat kenyérből és egy pohár

teából állt. Egy kis idő múlva megérkezetk a

mardekárosok is. Malfoy most nem vigyorgott olyan

szélesen… Harry Ron zöldes arcára pillantott, és látta,

nem ő az egyetlen, akit a hányinger kerülget.

Háromnegyed tizenegykor kisebb-nagyobb

csoportokban elindultak a diákok és a tanárok a

kviddicsstadion felé. Fred és George még útközben is

nevettetni próbálták a csapatot. A három hajtó lány

harsányan kacagott is, de Harry kedélye javíthatatlan volt.

Valami furcsa érzése támadt. Ez nem a szokásos

lámpaláz volt. Harry körülnézett, de semmi különöset nem

látott.

Ekkor valami megmozdult a zsebében. Hirtelen

megtorpant. Elővette a zsebéből az ismét pörgő-forgó

gyöngyöt.

– Hé, gyere már! – kiáltott hátra Ron.

Harry nem mozdult. A gyöngyön megjelent a már ismerős

nyíl. Most a kastélyra mutatott. Az Északi Torony alatt

felizzott egy másik nagy, vörös jel.

Ron visszament Harryhez. Követte tekintetét, majd újra

a fiúra nézett. – Valami baj van?

– Nem, nem! Semmi – vágta rá Harry, és visszadugta

zsebébe apja hagyatékát.

Besiettek az öltözőbe, és felvették tűzpiros

kviddicstalárjaikat. A többiek beszélgettek, de Harry

szótlanul öltözött föl. Eltökélte magában, hogy a döntő

után beiktatja programjába a sétát a Északi Toronyba.

*

Mikor kiléptek a stadion gyepére, dörgő tapsvihar fogadta

őket. Majdnem az egész lelátó piros volt a zászlóktól,

sapkáktól, talároktól. Csak egy kis sziget volt zöld és

ezüstszínű. Ott volt a Mardekár szurkolótábora.

Madam Hooch belefújt sípjába, legalábbis Harry így

gondolta, ugyanis a sípszót elnyomta a felzúgó tapsorkán.

A játékosok hallhatták Lee Jordan hangját: – A Griffendél

szerzi meg a labdát, és az elbűvölő Katie Bell repül az

ellenfél póznái felé…

Harrynek már nem volt hányingere, sőt, ebben a

pillanatban a gyöngyről is megfeledkezett. A repülés

mámora minden gondját-baját elsöpörte. Tekintetével a

levegőt fürkészte, a csikesz után kutatott. Mikor a

Griffendél 50:20-ra vezetett, Harry megpillantott egy

aranyló foltot a Mardekár póznái mögött. Szélsebesen

elindult a szárnyas labda felé. Malfoy követte. Mikor már

majdnem elérte a csikeszt, egy nagy, piros folt jelent meg

előtte, a csikesz pedig eltűnt. Amikor már ismét tíz méter

magasan körözött, akkor jött rá, mi is történt. A piros folt a

kvaff volt, amivel épp Alicia Spinnet dobott gólt. Csakhogy

a nagy labda elütötte előle a csikeszt.

Harry már ismét Lee Jordanre figyelt.

– … Szép terelőmunka Ron Weasleytől, aki immár a

negyedik Weasley a Griffendél csapatában… IGEEEN!

Angelina Jonson bedobja csapata tizedik gólját. Ezzel

tehát 100:40 a Griffendélnek…

– Már ideje lenne elkapni a csikeszt – gondolta magában

Harry. Éles kanyart vett, és abban a minutumban

meglátta a fürge labdát. Az ott repkedett épp Malfoy feje

fölött egy-két méterrel. Harry célba vette a labdát.

Ellenfele rémült tekintettel nézett a viharként közeledő

griffendélesre, aztán ő is meglátta a csikeszt. Elindult felé.

Fej fej mellett haladtak. Malfoy oldalról nekiment

Harrynek, de a fiú nem vesztette el egyensúlyát. A tömeg

zúgása megszűnt, mindenki visszafojtott lélegzettel

figyelte az eseményeket. Akkor Harry mindkét kézzel

elengedte Tűzvillámja nyelét. És a nézőtérről felcsapott

az ünneplés hangos hurrája. Harry a markában érezte az

apró, verdeső szárnyakat.

Egyszerre az egész csapat a nyakában volt. Fred és

George majdhogy le nem rántották a seprűről

csapatkapitányukat. Miután leszálltak, Harry úgy érezte,

menten összeroppan a tüdeje. Minden oldalról testek

préselődtek az övére. Ekkor megjelent Hagrid, és

kirántotta Harryt a tömegből.

Dumbledore hangja harsant fel: – Kérem a bajnokokat a

dobogóra!

Hagrid letette az emelvényre Harryt. Aztán a többiek is

megérkeztek. Dumbledore átnyújtotta Ronnak a serleget.

Az végigvándorolt a kezeken Harryhez. A közönség

üdvrivalgásban tört ki. Harry megpillantotta a távolban

McGalagonyt, aki egy nagy piros zsebkendővel

törölgette a szemét. A dobogó előtt pedig ott állt Chó

Chang. Boldogan mosolygott Harryre, és integetett neki.

A tömeg leemelte a fiút a dobogóról, és vállán vitte a

kastélyba.

Az éji séta

Akármennyire boldogok voltak is a győztes griffendélesek,

készülniük kellett a vizsgákra.

– Te mégis hány Rendes Bűbájos Fokozatot akarsz

szerezni? – kérdezte Ron felháborodottan Hermione-tól. –

Tuti, hogy le akarod pipálni Percyt. Neki tizenkét RBF-je

volt.

– Igen, le akarom pipálni. Miért baj az, ha valaki jól tanul?

Belőled bezzeg soha nem lesz prefektus!

– Nem is akarok prefektus lenni! Ha te is olyan beképzelt

akarsz lenni, mint a bátyám, hát tessék, szabad a pálya!

Hermione felpattant, és elviharzott.

*

Ebédnél Harry merengve lapátolta magába az ételt. Úgy

döntött, másnap este felmegy a jóslástan terembe.

– Menjünk már le egyszer Hagridhoz! – javasolta Ron.

– Mikor?…

– Ma este.

Ekkor az ablakon egy nagy hóbagoly repült be. Hedvig

volt az, egy levéllel a csőrében. Harry iskolatársai

figyelmétől kísérve gyorsan kiment a teremből. Az

előcsarnokban aztán izgatottan megállt, és kibontotta a

levelet. Az nem a keresztapjától jött, hanem Albus

Dumbledore-tól.

Kedves Harry!

Kérlek, hogy délután gyere fel a szobámba.

Kivételesen megkérlek arra is, hogy ne hozd magaddal

Weasley urat és Granger kisasszonyt.

Albus Dumbledore

Egy kis idő múlva barátai is végeztek az evéssel.

– Mi az? Mit kaptál? – kíváncsiskodott Hermione.

– Semmit…, semmit – mondta Harry, és zsebébe

gyömöszölte a papírt. – De este nem tudok veletek menni

Hagridhoz.

Ron vállat vont, majd mosolyogva mondta: – Majd hozunk

neked fincsi karamellát!!

Hermione elindult aritmetodika órára, Harry pedig a

klubhelyiségbe tartott. A lépcsőn azonban találkozott

Dumbledore-ral. Az igazgató most egyáltalán nem

mosolygott. – Megkaptad a levelet?

Harry bólintott.

– A jelszó: sellőlány. Várlak! – Albus Dumbledore

elsietett.

Harry rövid idő múlva már a Griffendél klubhelyiségében

ücsörgött, és gondolkodott. A Weasley-ikrek többször is ki

akarták hívni robbantós snapszlit játszani, de Harrynek

semmi kedve nem volt szórakozni. Aztán úgy fél három

felé elindult az igazgató szobája felé. Amint a kőszörny

elé ért, elkiáltotta a jelszót: – Sellőlány!

A szobor félreugrott, és a kőlépcső felvitte Harryt az

ajtóhoz. A fiú bekopogott.

– Tessék! – szólt ki Dumbledore.

Harry ott találta Sertonus Rentort is.

– Ülj le, Harry – mondta az igazgató. – Rentor professzor

elmesélte nekem a gyöngyök történetét újra. Az egész

eset egy kulcshelyiséghez és egy főszereplőhöz

köthető…

Harry felvonta a szemöldökét.

– Ez a valaki mindvégig segített nektek ebben a

tanévben. Egy tanár, … – ekkor azonban óriási

csörömpölés hallatszott. Dumbledore felpattant, és korát

meghazudtoló sebességgel lerohant a lépcsőn.

A zajt a kőszörny keltette, ami most ezer darabban

hevert a földön. Mögötte ott állt Perselus Piton, a bájitalok

mestere.

– No de, kérem, Perselus! Hogy képzeli ezt?

– Igazgató úr, elnézést, hogy kárt tettem a bejáratot őrző

szobrában, de nem tudtam a jelszót, így kénytelen voltam

letarolni. Sürgősen beszélnem kell önnel!

– Mondja hát!

– Trelawney professzor elájult! A gyengélkedőn fekszik.

Dumbledore hamar felmérte a helyzetet. – Gyerünk!

Indulás!

Rentor professzor és Piton elindult a folyosón. Az

igazgató is átlépkedett a szobor romjain. Harry a

nyomába szegődött. A menet végül a kórterembe ért. A

jóslástan tanárnő ott feküdt az egyik ágyon. Dumbledore

intett a kollégáinak, hogy hagyják el a szobát, majd

Harryhez fordult: – Hát, igen… Trelawney professzor a

főszereplője annak a bizonyos történetnek. A helyszín

pedig… Te is kitalálod.

– A jóslástan terem.

Az igazgató bólintott, és a tanárnőre mutatott: – Ő jósolta

meg a kincses esetet, és a nyilak is mindig a jólástan

teremre mutattak. Ja, és persze a kincsnek is ott kellett

volna lennie. Rentor professzor gyöngye is pörgött-forgott

és nyilakat mutatott…

Harry fejében ekkor megszólalt egy hang: „Este felmész

a jóslástan terembe!”

*

Mikor visszaért a klubhelyiségbe, barátai még nem voltak

ott. Hagridnál múlatták az időt. Harry előszedte a

láthatatlanná tévő köpenyt, és a Tekergők Térképét is

magához vette. Ezután leült az egyik sarokba. Az órát

figyelte. Várt. Fél nyolc táján jöttek vissza barátai.

Nagyon fáradtak voltak, így hamar felmentek aludni.

Mikor az utolsó diákok is eltűntek a klubhelyiségből, Harry

magára öltötte apja régi köpönyegét, és kisurrant a

Griffendél-toronyból.

Egy darabig szótlanul rótta a folyosókat a térképet

böngészve, majd egyszercsak felemelte a fejét.

Lábdobogást hallott, vagyis nem Hóborc járkált arra. A

Tekergők Térképére pillantott. Argus Frics, az iskola

gondnoka már csak egy saroknyira volt tőle.

– Jól van, kicsim! Majd csak elkapjuk azt a pimasz

Hóborcot!

A hangokból ítélve szeretett macskája, Mrs Norris is vele

volt. Ami pedig nem volt jó jel, mivel Harry már többször

tapasztalta, hogy az állat átlát a köpenyén. Persze

enyhítő körülménynek számított, hogy mivel a macskák

nem beszélnek, így nem szólhatnak gazdájuknak.

Harry gyorsan elbújt Dundi Dardella szobra mögé. A

sarkon máris befordult Frics. Harrynek még a szívverése

is elállt, mivel a gondnok egyenesen felé közeledett.

– …Milyen jó ötlet volt ez a szoborpucolás! Látod,

mennyire koszos ez a kövér boszorkány is!

Harry a térképet figyelte, amin ismét a kelleténél több

pötty mocorgott. Az ellenkező irányból ugyanis a

„Perselus Piton” feliratú pont közeledett. – Á, Frics! Milyen

jó, hogy végre megtaláltam! – a tanár halványkék köntöst

és ugyanilyen színű bojtos hálósipkát viselt. Harry a

szobor mögött majd kipukkadt a visszafojtott nevetéstől. –

A szobám előtt valaki elhajított egy trágyagránátot. Fel

kéne takarítani.

A két felnőtt távozott.

– Köszönöm, Hóborc – suttogta Harry. Homlokáról

patakokban csorgott a veríték, és remegő lábakkal indult

tovább a harmadik emeleti folyosó felé. Mikor elérte a

jóslástan teremhez vezető csigalépcsőt, a gyöngy a

zsebében ismét mozogni kezdett. Harry előkapta. A nyíl a

csapóajtóra mutatott.

Amint felért a tanterembe, Harry még egyszer megnézte

a Tekergők Térképét. Trelawney professzor továbbra is a

gyengélkedőn volt. A fiú körülnézett, majd belépett az

ismeretlen szobába. Kezében szorongatta a pálcáját, de

semmi különöset nem talált a helyiségben. A gyöngy úgy

fordult, hogy a nyíl a szoba túlsó oldalára mutatott. Harry

elindult a fal felé, és megérintette a téglákat.

Amint hozzáért a falhoz, a padló kilőtte őt, mint egy

rakétát. Átrepült a falon, majd zuhanni kezdett. De fölfelé.

Nem tudta, hol van. Az biztos volt, hogy a Roxfortot

messze maga mögött hagyta.

Egyszercsak térden landolt egy ismeretlen teremben. A

hely arra a tárgyalóteremre hasonlított, amit Harry

egyszer Dumbledore Merengőjében látott.

Körülnézett. A terem közepén egy üvegbúra alatt egy

csomó kincs volt. James Potter kincse. Harry rohanni

kezdett a hagyaték felé, de egyszerűen átszaladt rajta.

Megpróbálta a másik irányból is, de így se sikerült

megérintenie.

Egyszercsak az ajtón belépett maga a Sötét Nagyúr. –

Tartacella! – kiáltotta pálcát szegezve Harryre, és

kígyóarcán mosoly terült el. A varázsige hatására ugyanis

Harry köré egy ketrec épült fel. – Örülök, hogy újra látlak.

Remélem, most találkozunk utoljára.

Ekkor az ajtóban feltűnt egy köpcös alak. Keze furcsán

csillogott. Féregfark volt az. Mellette pedig becsusszant

Nagini, a kígyó.

– Szolgáim! – kiáltotta Voldemort. – Hozzátok a foglyot!

A terembe beözönlöttek a dementorok. Fejük fölött

cipeltek egy ketrecet, ugyanolyat, mint Harryé. Sirius

Black kuksolt benne.

Harry ismét érezte a szívbemarkoló hideget, Voldemort

azonban megszólalt: – Dementorok, menjetek ki! Még

nem kell meghalnia! Azt akarom, hogy megtudja, mi

vezetett halálához. Nos, kezdjük a legelején. Még nyár

végén költöztünk be ide. Trelawney persze észrevett

minket, így felejtésátkot kellett szórnom rá. De ő továbbra

is érezte, hogy itt vagyunk, és majdnem lebuktatott, de a

kis vörös barátod segített nekem…

– Micsoda? Ron?!

– Természetesen. Trelawney azt jósolta, hogy olyan

kincset keresel majd, ami nincs, ami csak illúzió. De

barátod jókedve elsöpörte a jóslat utolsó szavait, s te

csak annyit hallottál, hogy kincset fogsz keresni. Eddig

minden rendben is volt, de a tervemnek rengeteg

buktatója akadt még. Néha csak egy hajszál választott el

a lelepleződéstől. Ekkor ragyogó ötletem támadt, a

gyöngy. Az első jó helyre került, de sajnos, a másodikat

Rentor találta meg. Ismét fenyegetett a csőd. Ezután

valahogyan egy igazságtoll került elő. Ekkor már tudtátok,

hogy a kincs nincs a helyén… A toll volt a

legveszélyesebb. Már-már azt hittem, leírja az egész

mondatot, de akkor közbelépett a Longbottom-gyerek.

Aztán Dumbledore elküldte Blacket, és én elfogtam…

– Sirius! Nem kellett volna szólnod valakinek? – fordult

keresztapjához Harry.

– Igazad van. Dumbledore is mondta, hogy értesítsem

Lupin professzort és még néhány varázslót. De nem

tettem. Kieszeltem egy nagy tervet, hogy majd magam

kémkedem Voldemort után. Kutya képében próbálkoztam,

de Pettigrew felismert, és elárult…

– Hát igen! – kacagott a Sötét Nagyúr. – Túl magabiztos

voltál, Black! Elfelejtetted, hogy a barátod nekem

dolgozik.

Ekkor feltámadt a szobában a szél, és két újabb alak

tűnt fel a mennyezet felől, aztán leestek a földre.

Hermione és Ron volt az.

Ami rosszabb, mint a halál

– Tartacella! – kiáltotta ismét Voldemort, és Ron is

ketrecbe került, Hermione azonban elugrott az átok elől.

– Add ide a pálcádat – súgta Sirius a lánynak.

Hermione átnyújtotta varázspálcáját. A varázsló már

nyitotta a száját, hogy átkot küldjön a Sötét Nagyúrra, de

Voldemort gyorsabb volt. – Stupor!

Sirius ájultan rogyott a földre. Hermione felsikoltott. A

Nagyúr csak nevetett.

– Most mi lesz? – fordult Ronhoz Hermione. A fiú

megrántotta a vállát. Harry azt ismételgette magában,

hogy valamit tenni kell, meg kell ölni a Nagyurat. De akkor

meg bejönnének a dementorok, s az végzetes lehetne.

Egy darabig a csönd uralkodott a teremben, majd

egyszercsak ismét szél támadt. Egy alak közeledett a

levegőben, majd ő is földet ért.

Egy tanár volt az. Egy régi ismerős. Lupin professzor.

– Hát te is itt vagy, Lupin? – kérdezte gúnyosan

Voldemort.

– Igen, itt vagyok. Amikor Dumbledore levelét

megkaptam, amelyben Sirius hollétéről érdeklődött,

bűzleni kezdett valami. Először felkerestem régi

barátainkat, majd Sirius rejtekhelyére mentem. Aztán

eljöttem a Roxfortba. Most pedig itt vagyok

– Bátor vagy – szólt Voldemort. – Ezért magam öllek

meg! – itt sátáni kacajt hallatott.

A professzor és Voldemort egymásnak esett. A Nagyúr

súlyos sebet ejtett a tanár vállán. Lupin a sarokba

roskadt. Pálcáját is elvesztette.

– Most te jössz! Adok neked egy utolsó esélyt – fordult

Harryhez Voldemort.

Harry csodálkozott a Nagyúr nagylelkűségén, de gyorsan

cselekedett. Felállt, és kimondta keresztapjára a

megfelelő bűbájt: – Stimula!

A sötét oldal vezére ekkor tapsolt egyet, mire az összes

dementor beözönlött a terembe. Harry eszeveszetten

kiabálta a Patrónus-bűbáj varázsigéjét, majd Hermione és

Ron is bekapcsolódott. Voldemort nyugodtan Harry

ketrecéhez lépett, és egyetlen mozdulattal eltüntette a

rácsokat. Aztán magához intett egy dementort.

– Most elbúcsúzunk – mondta a Nagyúr. – Vár a halál!

Viszlát, Potter!

A dementor leterítette Harryt, majd föléhajolt.

Ekkor egy szempillantásnyi idő alatt odaugrott a

sebesült Lupin professzor. Félrelökte a fiút, és a dementor

arca találkozott a tanáréval.

A férfi már nem szólt semmit. Soha többé nem változott

át vérfarkassá. Nem is mozdult többet. A dementor csókja

szörnyűbb volt a halálnál.

Harry a földön feküdt, és hideg verejték gyöngyözött a

homlokán. Nem nézett senkire, a mennyezetet bámulta.

Hermione zokogni kezdett. Sirius odaküldte Harryhez,

hogy vegye el a fiú varázspálcáját. A lány átadta a pálcát

a varázslónak. Az előbb eltüntette saját ketrecét, majd

Ront is kiszabadította. Voldemort el akarta venni tőle a

pálcát, de most Sirius nyert. Gyors és erős lefegyverző

átkot küldött a Nagyúrra. Az nekicsapódott a falnak.

– Jól vagy, Harry? – kérdezte keresztapja a fiútól.

– Igen – jött a válasz. Harry felállt. Szédült egy kicsit, de

idejében eszébe jutott a mentő ötlet. Lekapta a cipőjét, és

odanyújtotta Siriusnak. – Varázsold zsupszkulccsá!!

Gyorsan!

Ron rávigyorgott Harryre, aki maga is meglepődött

találékonyságán. Hermione még mindig hüppögött.

– Kész! – mondta Sirius Black, és fölemelte Lupint. –

Nyomás!

Megragadták a zsupszkulcsot, és néhány pillanat múlva

ismét a jóslástan teremben találták magukat. A téglafal

előtt ott várt rájuk Dumbledore, McGalagony, Piton és

Sertonus Rentor. Piton szúrós pillantást vetett Siriusra.

McGalagony nagyot sóhajtott, Dumbledore pedig Lupin

testéhez lépett.

– Sirius, miért nem szóltál neki? – nézett az igazgató

Harry keresztapjára.

A varázsló lehajtotta a fejét.

A menet a gyengélkedőre indult.

– Hermione, Ron, Harry! Ti itt maradtok – szólt a

gyerekekhez Dumbledore. – Te pedig, Sirius, velem

jössz, és mindent elmondasz. Poppy! Segítsen szegény

Lupinon. Így nincs értelme az életének. Ugye, megértett?

A javasasszony bólintott. A felnőttek kivonultak a

kórteremből, és becsukták az ajtót. Madam Pomfrey

aludni küldte a gyerekeket, és azok kénytelen-kelletlen

nyugovóra tértek.

*

– Most már ti is láttátok Voldemortot – szólt Harry, amikor

már második napja voltak a gyengélkedőn.

– Harry, kérlek, ne mondd ki a…

– Jó, bocsánat. De most fontosabb dolgokról van szó,

mint a név. Például, hogy miért hívta el a dementorokat

Azkabanból. Semmi haszna nincs belőle, hisz a börtön

így már nem olyan, mint eddig.

– Erre már én is gondoltam – szólt közbe Hermione. – Ez

biztos valami csel.

– Lehet… - gondolkodott hangosan Harry, amikor kinyílt a

kórterem ajtaja, s bejött egy nagy, fekete kutya. Sirius.

– Szia, Szipák – köszöntek a gyerekek, amint a varázsló

ismét felvette emberi alakját.

Black nagyon levert volt, arca kétségbeesést tükrözött.

Aggódva pásztázta a szobát tekintetével, majd Harryhez

lépett – Figyelj ide! Dumbledore azt mondta, menjek el az

iskolából, és hagyjam el roxmortsi búvóhelyemet is…

– Nem hagyhatsz itt! – vágott közbe Harry.

– Majd írok. A legfőbb gond az, hogy Csikócsőrt nagyon

nehéz lenne elköltöztetni. Arra gondoltam, itt hagynám.

Visszaadhatnátok a vadőrnek.

A gyerekek összenéztek.

– És te miért nem maradhatsz a közelünkben? – kérdezte

Hermione.

– Én sem tudom. Legszívesebben valamilyen állást

vállaltam volna az iskolában, de Dumbledore azt mondta,

mindenképp el kell mennem. Amíg nem jelentkezem,

vigyázzatok magatokra! Mindenhol és mindenkor veszély

fenyeget. Most már majdnem olyan a helyzet, mint tizenöt

évvel ezelőtt. Harry, kérlek, ne nyomozz utánam! Majd ha

tiszta lesz a levegő, jelentkezem.

– De hova mész?

– Még magam sem tudom. Majd Dumbledore tájékoztat

benneteket, ha eljön az ideje.

A három varázslótanonc elkeseredve nézett egymásra.

– Most indulnom kell – mondta keresztfiának a varázsló,

és a vállára tette a kezét. Aztán rákacsintott a gyerekekre,

kutyává változott, és elhagyta a gyengélkedőt.

*

Egy héttel Sirius rejtélyes távozása után a három

griffendéles is visszatérhetett a társaihoz. Amikor reggel a

nagyterembe léptek, minden szem rájuk szegeződött.

– Aha, Dumbledore ezt is „hétpecsétes titokként” kezelte

– jegyezte meg Hermione, miközben helyet foglaltak

asztaluknál. Harrynek hiányzott valaki a tanári asztaltól,

pedig sohasem hitte volna, hogy valaha is hiányolni fogja

az illetőt. Fúrta az oldalát a kíváncsiság.

– Hol van Piton? – fordult barátaihoz.

– Fogalmam sincs, de úgy látom, mások sem tudják –

pásztázta végig a Mardekár asztalát Ron.

Miután elfogytak a szendvicsek, és kiürültek a

sütőtökleves kancsók, Dumbledore szólásra emelkedett.

– Egy kis figyelmet kérek! A bájitaltan órák néhány napig

elmaradnak. Addig is tudtok készülni a vizsgáitokra.

– Te jó ég! A vizsgák! – kiáltott fel kétségbeesetten

Hermione. Felpattant és elhagyta a termet.

– Szegény Madam Cvikker! – mondta kuncogva Ron.

*

Maguk sem tudták, hogyan, de valahogy túlestek a

vizsgákon, bár a tanárok a szokottnál is furcsábbak

voltak. Jóslástanból például nem is kellett vizsgázniuk, és

Rentor professzor sem kínozta őket túlságosan.

– Könnyebb volt, mint hittem – mondta megkönnyebbült

mosollyal Hermione.

– Lehet, hogy jövőre már nem is kell vizsgázni! – nevetett

Harry.

Csak egy valaki volt rossz hangulatban. Neville. Ő még

mindig nem tette túl magát a vizsgadrukkon. –

Nagyanyám kitekeri a nyakamat, ha nem viszek haza

legalább öt RBF-et…

S ez bizony elég elérhetetlennek tűnt, hiszen Neville

elfelejtett elmenni az átváltoztatástan vizsgára…

A titokzatos mosoly

Később aztán Piton is előkerült, és nagyon elégedettnek

tűnt. Mint kiderült, természetesen magával volt

megelégedve ilyen szembetűnően…

*

Harry, Ron és Hermione egy délután meglátogatták

Hagridot. Mielőtt a vadőrkunyhóhoz értek, összenéztek.

– Megmondjuk neki most, hogy Csikócsőrt visszahozzuk?

– Inkább ne, de van egy ötletem… – mondta Hermione.

A vadőr széles mosollyal nyitott ajtót nekik. – Úgy örülök

nektek! Hogy vagytok?

– Fogjuk rá…

– Már megint mit csináltatok? Tudjátok, Voldemort milyen

rettenetes!

– Igen tudjuk. De most is megmenekültünk.

– Még szerencse – morogta a szakállába Hagrid.

– Figyelj csak! – szólalt meg Hermione. – Legyél holnap

éjfélkor az üvegházaknál. Egyedül. Még Agyart se hozd

magaddal!

– Jó. De miért?

– Titok! – vágták rá a gyerekek.

*

Harry megbeszélte barátaival, hogy most az egyszer

engedélyt kérnek az éjszakai kalandra. El is indult az

igazgató szobája felé. A kőszörnyet helyreállították, így az

nem akarta beengedni a fiút. Ekkor egyszerre hirtelen

benépesült a folyosó. Harry háta mögül McGalagony és

Flitwick érkezett. A falból pedig egy mellékjáratból Frics.

– Á! Professzor asszony! – szólalt meg a gondnok. –

Tudna egy igazán méltó büntetést Hóborcnak?

– Miért, mit csinált már megint? – kérdezte McGalagony.

– Hát először is a Déli Toronyban az összes folyosót

összetrágyázta, aztán meg bezárta Madam Cvikkert és

Bimba professzort a könyvtárba, végül pedig… hát…

– Mondja! Mit még?

– Megleste Madam Hoochot…

– Az a… Azonnal hozza ide!

– Igenis.

– Tanárnő, kérem! – szólalt meg Harry.

– Potter? Mit keres maga itt? Azonnal menjen vissza a

Griffendél-toronyba…

– Meg szeretném tudni a jelszót – mondta határozottan

Harry.

– Ja, persze, bocsánat. A jelszó: zsupszkulcs.

– Köszönöm – mondta Harry, és eltűnt a szobor mögött.

Fönt kopogott.

– Tessék!

Harry belépett. Piton is benn volt, de épp távozni készült.

Az arca kifürkészhetetlen volt. Amikor Harry mellett

elhaladt kifelé menet, megtörtént az, amit a fiú el sem

tudott képzelni. A bájitalok mestere halvány mosolyt

villantott felé. A fiúnak a szája is tátva maradt a

csodálkozástól.

– Nos, mi a látogatásod célja? – fordult Dumbledore az

elképedt Harryhez.

– Igazgató úr, gondolom, tudja, a keresztapám itt hagyta

Csikócsőrt, és azt kérte, hogy juttassuk vissza Hagridhoz.

– Igen. És, megtaláltátok a megoldást?

– Azt hiszem, igen.

– Halljuk!

– Holnap éjfélre Hagridot az üvegházakhoz hívtuk.

– Értem…

– Ugye, kimehetünk ma éjjel Roxmortsba?

– Igen – mondta cinkos mosollyal az igazgató. – Úgy

hallottam, hoppanálni is tudtok…

– Igen… Megértettem!

– Rendben. Menjetek!

– Köszönjük, igazgató úr. – Harry elhagyta a szobát. A

klubhelyiségben aztán beszámolt a titokzatos pitoni

mosolyról Hermione-nak és Ronnak.

*

Este a három jóbarát elindult a nagykapu felé, majd

roxmorts szélétől sikeresen hoppanáltak, aztán

Csikócsőrrel együtt éjfélre már az üvegházaknál voltak.

– Ott jön – suttogta Ron egy fekete foltra mutatva a

távolban.

Amikor Hagrid megérkezett: – Na, mit akartok nekem…

CSIKÓCSŐR!!

– Pszt! – pisszegték le az örömében zokogó óriást a

gyerekek.

– Honnan és hogyan?

– Majd máskor elmeséljük… Most vidd be az erdőbe, és

helyezd biztonságba Csikócsőrt!

Elbúcsúztak a meghatott vadőrtől, és visszasiettek a

kastélyba.

*

Az évzáró vacsorán Dumbledore nagyon sok hírt zúdított

a nebulók fejére. – Először is mindenkinek gratulálok a

vizsgaeredményekhez. És az iskolaelsőséghez Granger

kisasszonynak!

Óriási tapsvihar tört ki.

– Hermione, neked, úgy látszik, jobb, ha nem is tanulsz a

vizsgákra. Ha álmodból felkeltenek, akkor is mindent

kívülről fújsz – mondta Ron.

A lány arcán diadalmas mosoly terült szét.

Amikor mindenki megkapta a bizonyítványát, Dumbledore

folytatta: – Idén több tanártól is búcsút kell vennünk.

Trelawney professzor elhagyja körünket.

Harry és Ron egymásra vigyorgott.

– Ezen kívül Sertonus Rentor professzor is elbúcsúzik.

– Ez az állás tényleg el van átkozva! A végén még

kiderül, hogy Mardekár Malazár átkot hagyott hátra –

kuncogott Hermione.

– Bimba professzor pedig nyugdíjba vonul.

Neville elszomorodott. Ő egyedül a gyógynövénytant

kapisgálta valamelyest.

– Folytassuk egy nagyon rossz hírrel, majd sok jóval: A

sokatok által nagyon szeretett Lupin professzor távozott

az élők sorából. Hősként halt meg, hiszen életet mentett.

Egy fiatal lélekért fizetett a sajátjával. Ezért ülhet

közöttünk Harry Potter.

Gyászos, mély csönd következett.

– Nos, most a jó hírek. A házak versenyét idén a…

Griffendél nyerte, és a Kviddics-kupát is!

Az igazgató hangját elnyomta a kitörő taps- és

füttykoncert. Három asztalnál felállva ünnepeltek. A

negyediknél mindenki lehangoltan ült.

Sőt, később az előcsarnokban Harry egy beszélgetés

foszlányait is elkapta: – …Mért nem csalsz akkor? Se

kviddicskupa, se házkupa?! Hogy képzeled? Tüntesd el

már azt a három griffendélest!…

Ezt Pansy Parkinson suttogta fojtott hangon a lakoma

után Draco Malfoynak. Harry csak nevetett rajta, és

továbbment.

– És még egy kitűnő hír. Azkaban jövőre, a

tanévkezdésre megújul. Tanulmányi kirándulás keretében

meg is nézhetitek majd.

A mardekárosok még inkább lelombozódtak.

– Most pedig a végszó: jó szünidőt mindannyiótoknak!

Mindenki újongásban tört ki.

*

Másnapra már készen álltak a csomagok az utazásra.

Harryék búcsút vettek Hagridtól és az ódon kastélytól.

Miközben felszálltak a Roxfort Expresszre, Harry még

mindig Piton rejtélyes mosolyán gondolkodott.

– Harry! Harry! – Chó Chang sietett a tömegben feléje. –

Harry! Csak gratulálni akartam. Mindenhez! Csodálatos

vagy, és persze a barátaid is azok – ezzel egy cuppanós

puszit nyomott a fiú pirosló arcára.

– Szia, megyek a helyemre.

– Szia! – Harrynek alig jött ki hang a torkán, és a lába

sem mozdult, mintha a földbe gyökerezett volna.

– Hahó, gyere már! Mindjárt indulunk! – kiáltott ki az egyik

ablakon Hermione.

Amint Harry leült, épp az utolsót pöffentette a piros vonat,

majd komótosan elindult.

– Egy valami biztos – szólalt meg kis idő múlva Hermione.

– Jövőre bepréselem valahogy a saját Roxfort története

példányomat. Eddig minden évben szükség lett volna

rá…

Ekkor Neville nyitott be. – Nem láttátok Trevort?

– Nem – felelte egyszerre lehangoltan a három jóbarát.

– A nagyi le fogja harapni a fejemet. Csak négy RBF-em

lett, és most még Trevor is eltűnik… – mondta

kétségbeesetten a Longbottom fiú.

– Ki akar ingyen egy ronda varangyot egy kviblitől? –

hallatszott be a folyosóról egy gunyoros hang. –

Csodabéka. Bármikor el tud tűnni…

– Na, ebből elég legyen! Azonnal add vissza Neville-nek

Trevort!

– Á! A korcs sárvérű közbelép. Úgy látom, Longbottom,

van egy hódolód!

– Mi az? Valami baj van? – lépett közbe Fred és George.

– Igen – mondta szipogva Hermione. – Azt hiszem.

– Ne bőgj, Granger! Mindjárt jön a Supermaned, Ron

Weasley, na meg persze a nagyúr, Harry Potter.

– Capitulatus! – hallatszott kórusban Malfoy háta mögül.

Harry és Ron valóban közbelépett.

– George, gyorsan add rá a varázscipőt!

Ekkor megérkezett Crak és Monstro, és lábánál fogva

megragadták Neville-t. – Melyikőtök küldött átkot

Dracóra? – kérdezték bamba képpel.

– Mi voltunk. És most ti is kaptok belőle! Carbunculus!

Ron barátja vállára csapott. – Szép volt! Ha most Piton itt

lenne, biztos nem mosolyogna, hacsak nem azért, mert

nem lát minket többé az iskolában…

Ezen jót nevettek, és visszatértek fülkéjükbe, immár a

Fred-George párossal és Trevorral együtt.

Egykor szokás szerint jött a büfés boszorkány.

Mindannyian jól bevásároltak mindenízű drazséból és

csokibékából.

– Egyébként hány RBF-ed is lett, Hermione? – kérdezte

Harry.

– Tizenhárom – mondta lesütött szemmel a lány.

– Én már tudom, hogy ki lesz jövőre a Griffendél

prefektusa! – kiáltotta Ron.

Harry elcsendesedett. – Remélem, Szipák hamar ír.

– Biztos jó helyen van, nyugodj meg! – vigasztalta

Hermione.

– Ugye, eljössz hozzánk a nyáron? – kérdezte kicsit

később a Weasley-fiú.

– Nagyon szeretnék!

– Szeretettel várunk!

Egymásra mosolyogtak. A vonat lassított, majd megállt. A

gyerekek a peronra tódultak, majd átmentek a

varázsfalon. Kint egymás mellett álltak Ron és Hermione

szülei. Tőlük nem messze meg Dursley úr mogorva, lila

arccal.

– Na, jó. Én megyek ahhoz a lila káposztafejhez –

búcsúzott barátaitól Harry nevetve. – Nehéz idők várnak

rám…

– Tarts ki! Majd érted megyünk! – köszöntek el Ronék.

– Szurkolunk, Neville, hogy ne harapják le a fejedet!

– Köszi! Jó szünidőt!

– Neked is.

– Írjatok sokat! – mondta Harry.

– Oké! Te meg egyelőre ne változtasd át Dursley-ékat

békává! Várd meg, amíg befejezzük a sulit…

– Jó, jó! Igyekezni fogok… Sziasztok! – integetett Harry.

És amint a ládáját és Hedviget cipelte, arra gondolt,

milyen jó, ha az embernek vannak barátai. Úgy érezte,

így kibírja majd a nyarat nagybátyja és unokaöccse

korántsem kellemes társaságában.

Harryt és barátait az ötödik roxforti évben is várják

meglepetések, megpróbáltatások, de humorral és sok

érdekes dologgal is szemben találják magukat.

A Sötét Nagyúr csalafinta tervet eszel ki, hogy Harryt

eltegye láb alól…

Folytatása következik:

Harry Potter és Griffendél kincse

Budapest, 2001

Copyright © A. Zs. Kerényi 2001

Szerkesztette: Sirató Ildikó