Higasino Keigo

XA gyilkos ismeretlen

Fordította

Mayer Ingrid

Higasino Keigo

XA gyilkos ismeretlen

Libri KiadóBudapest

© Higasino Keigo, 2005

Hungarian translation © Mayer Ingrid, 2012

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Jōgisa X no kensin

Bungeishunjū, Tokió, 2008

A kötet megjelenését támogatta

Th e publication of this book was founded by

1

Isigami szokás szerint reggel 7 óra 35 perckor indult el

otthonról. Hiába volt már március, még mindig hide-

gen fújt a szél. Állát a sáljába fúrta, ahogy nekiindult.

Mielőtt kilépett volna az utcára, a biciklitárolóra pil-

lantott. Sorakozott ott néhány darab, de az a zöld, amit

keresett, nem volt közöttük.

Úgy húsz métert mehetett dél felé, amikor egy

széles úthoz ért. Ez volt a Sin Óhasi, vagyis az „Új

Nagyhíd” útja. Innen balra, tehát keletre terült el az

Edogava kerület, nyugatra pedig a Nihonbasi város-

rész. A kettő között, a Nihonbasi innenső oldalán folyt

a Szumida folyó, és efölött ívelt át a Sin Óhasi.

Isigami munkahelyére egyenesen tovább, dél felé

vezetett a legrövidebb út. Innen pár száz méterre volt a

Kijoszumi Teien park, ő pedig a park közelebbi oldalán

található magángimnáziumban dolgozott. Más szóval

tanár volt. Matematikát tanított.

Megállapította, hogy épp az orra előtt váltott pi-

rosra a lámpa, ezért jobbra fordult. A Sin Óhasi felé

tartott. A szembeszél meglebegtette a kabátját. Zsebre

6

tette a kezeit, és kissé előredőlve, egyenletes tempóban

gyalogolt tovább.

Súlyos felhők borították az eget. Visszatükröződtek

a Szumida vizén, így a folyó koszosnak tűnt. Egy kis

hajó haladt rajta felfelé, Isigami azt nézte, amíg átment

a hídon.

A túlsó végén lement a lépcsőn, át a híd alatt,

majd tovább a Szumida partján. A folyó mindkét ol-

dalán sétálóút vezetett. Mivel a családok és a párocs-

kák inkább csak a következő, Kijoszu-hídtól kezdve

korzóztak errefelé szívesen, ide, a Sin Óhasi közelébe

még ünnepnapokon sem nagyon jött senki. Ennek az

oka nyilvánvalóan az ide épült, kék nejlonnal fedett

hajléktalan-lakások végeláthatatlan sora volt. Mivel

az autópálya közvetlenül fölöttük futott, a hely biztos

menedéket nyújtott a szél és az eső ellen. Ezt bizonyí-

totta az is, hogy a folyó túlpartján egyetlen kék házikót

sem lehetett látni. Persze ehhez az a tényező is hoz-

zájárulhatott, hogy valószínűleg a maguk módján a

hajléktalanoknak is praktikusabb volt egy csoportba

tömörülni.

Isigami változatlan tempóban folytatta útját a kék

házikók sora előtt is. A legtöbb épphogy csak olyan

magas volt, mint egy ember, sőt néhányuk alig derékig

ért. Házikó helyett inkább doboznak lehetett volna ne-

vezni őket. Igaz, ha csak aludni akar bennük az ember,

valószínűleg ezek is megteszik. Az építmények mellett,

mintha csak előírás lett volna, szinte mindenütt vállfák

lógtak, mintegy jelezvén, hogy itt is zajlik az élet.

7

A töltés szélén lévő korlátnak dőlve egy férfi mos-

ta a fogát. Isigami gyakran találkozott vele. Valamivel

hatvan fölött járhatott, őszülő haját copfba fogta. Dol-

gozni valószínűleg már nemigen akart: ha fi zikai mun-

kára pályázott volna, nem lófrál itt ilyenkor, az olyan

munkákat ugyanis kora reggel osztják. Ő viszont való-

színűleg még a munkaközvetítőbe sem fog ma bemen-

ni. De hiába is ajánlanának neki valamit, hiszen ilyen

lenőtt hajjal interjúra sem mehet. Bár természetesen

annak az esélye, hogy az ő korában munkát ajánlanak

neki, rendkívül közeli volt a nullához.

Egy férfi a vacka mellett épp nagyüzemben taposta

az üres alumínium dobozokat. Isigami már korábban is

többször szemtanúja volt ennek a jelenetnek, így ma-

gában Dobozosnak nevezte el. Ötven körülinek tűnt,

és láthatóan mindene megvolt a hétköznapi élethez,

még egy biciklije is, ami biztosan jó szolgálatot tett

neki dobozgyűjtéskor. A legszélső, ráadásul a többie-

kénél kicsivel beljebb fekvő terület feltehetőleg kiemelt

helynek számított. Ebből gondolta Isigami, hogy a Do-

bozos régi motoros lehet már ebben a gyülekezetben.

Kissé távolabb attól, ahol a kék nejlonos viskók sora

véget ért, egy másik férfi ült a padon. Valaha bézsszínű

kabátja szürke volt a kosztól. A kabát alatt zakót viselt,

az alatt pedig inget. A nyakkendője biztos a kabátja

zsebében van – következtetett Isigami. Őt Mérnöknek

nevezte el magában. Egyszer látta is egy ipari szaklapot

olvasni. A haja rövidre volt nyírva, az álla borotvált.

Ebből tudni lehetett, hogy a Mérnök még nem adta fel,

8

hogy egyszer újra elhelyezkedjen. Talán aznap is épp

a munkaközvetítőbe készült. Csakhogy valószínűleg

nem fog munkát találni. Ahhoz, hogy találjon, előbb

le kellene szállnia a magas lóról. Isigami úgy tíz nappal

ezelőtt látta őt először. Még nem illeszkedett be. Még

távolságot akart tartani a kék nejlonos élettől. Viszont

fogalma sem volt, hogyan kéne hajléktalanként élnie,

így aztán csak ült itt tehetetlenül.

Isigami tovább gyalogolt a Szumida mentén. A Ki-

jo szu-híd előtt egy idős hölgy három kutyát sétáltatott.

Törpe tacskókat, piros, kék és rózsaszín nyakörvvel.

Ahogy közelebb ért hozzá, a nő is észrevette őt, rámo-

solygott és bólintott. Isigami is biccentett neki.

– Jó reggelt! – köszöntötte a férfi .

– Jó reggelt! Milyen hideg időnk van ma!

– Az… – grimaszolt Isigami. Ahogy elhaladt a né-

nike mellett, az még odaszólt neki:

– Jó munkát! Vigyázzon magára!

A férfi válaszként csak bólogatott, hogy úgy lesz.

Egyszer látott az asszonynál egy nejlonszatyrot.

Szendvics volt benne. Nyilván a reggelije. Ebből gon-

dolta, hogy a nő egyedül él. És nem lakhat messze

innen, látta már korábban strandpapucsban is, ab -

ban pedig nem lehet vezetni. Bizonyára magára ma-

radt a három kutyájával. Valamelyik közeli társasház-

ban lakhat. Méghozzá egy elég tágas lakásban, ezért

tarthat három tacskót. És miattuk nem költözhet ki-

sebbe. A lakáshitelt talán már visszafi zette, de még

mindig ott a közös költség. Ezért spórolnia kell. Idén

9

télen nem jutott el a fodrászhoz sem. Még a haját sem

festette be.

A Kijoszu-híd előtt Isigami felment a lépcsőn.

A gimnázium felé itt kellett átkelni a hídon, csakhogy

ő az ellenkező irányba indult.

Egy üvegajtó előtt állt meg, ami fölött egy Benten-

tei feliratú tábla nézett az utcára. Egy kis bentóbolt cé-

gére volt ez, vagyis egy elvihető ebédekre szakosodott

üzleté. A férfi benyitott az ajtón.

– Jó reggelt kívánok! – üdvözölte a kassza mögül

egy jól ismert hang, ami mindig felvillanyozta. A hang

gazdája Hanaoka Jaszuko volt, ő állt a pult mögött mo-

solyogva, fehér sapkában.

A boltban épp nem volt más vásárló. Ez a tény még

jobban feldobta Isigamit.

– Ööö… Önre bízom, mi legyen benne.

– Rendben, akkor egy napi ajánlat lesz. Köszönjük,

hogy ismét nálunk vásárol!

A nő vidám hangon beszélt, de Isigami nem tudta,

milyen lehet az arckifejezése. Képtelen volt ugyan-

is rendesen ránézni. Most is inkább a pénztárcájába

bámult. Mivel egyébként szomszédok voltak, szóba

kerülhetett volna más is az ebédrendelésen kívül, ám

neki egyetlen árva téma sem jutott az eszébe.

Már a fi zetésnél tartott, amikor végre annyit sike-

rült kinyögnie, hogy „Milyen hideg van ma…”, csakhogy

cérnavékony, szinte suttogó hangját azonnal elnyomta

az üvegajtó zaja, amit épp ekkor nyitott ki a következő

vásárló. Ezzel Jaszuko fi gyelme is elterelődött.

10

Kezében az ebédjével Isigami kilépett a boltból.

Most már tényleg a Kijoszu-híd felé vette az irányt.

A kitérőt kizárólag a Benten-tei miatt tette.

Amikor a reggeli munkába indulók rohama véget ért,

a Benten-teiben elkezdődött az üresjárat, bár ez csak

annyit jelentett, hogy eltűntek a vásárlók. Valójában a

bolt mélyén ilyenkor indultak meg az előkészületek az

ebédidőre. Szerződésük volt néhány céggel is, ahová

délig ki kellett szállítani az ételt. Amíg nem jött vevő,

Jaszuko a konyhában segített.

A Benten-tei személyzete vele együtt négy főből

állt. Főzni a tulaj, Jonezava és a felesége, Szajoko szo-

kott. A házhozszállítás az órabérben dolgozó Kaneko

feladata volt, az árusítást pedig szinte teljes egészében

Jaszukóra bízták.

Mielőtt ide került, Jaszuko egy klubban dolgozott

a Kinsicsó negyedben, ahol Jonezava úr gyakori ven-

dégnek számított. Az üzlet vezetője akkoriban Szajoko

asszony volt, de arról, hogy ők valójában férj és feleség,

Jaszuko is csak közvetlenül azelőtt szerzett tudomást,

hogy a nő felmondott. Magától Szajokótól hallotta.

„Na, így lesz egy klub főnökasszonyából egy kifőz-

dés felesége. Az ember sohasem tudhatja, mit hoz a

jövő…” – mondogatták a vendégek akkoriban. Szajoko

viszont azt mesélte neki, hogy régi álmuk volt egy saját

bentóüzlet, és ennek a megvalósítása érdekében dol-

gozott ő is a klubban.

11

Miután megnyílt a Benten-tei, Jaszuko is el-elláto-

gatott hozzájuk néha, megnézni, hogy állnak. Elég jól

ment az üzlet. Amikor végül megkérdezték, nem segí-

tene-e be náluk, már egy teljes éve üzemeltek, lassan

fi zikai képtelenség volt mindent kettejüknek elvégezni.

– És te sem maradhatsz örökre abban a klubban!

Miszato már elég nagy, hamarosan zavarni fogja, hogy

az anyja bárkisasszonyként dolgozik. Bár a világért

sem akarok beleszólni – tette hozzá Szajoko.

Miszato Jaszuko lánya volt. A nő egyedül nevelte őt,

miután öt évvel ezelőtt elváltak a férjével. Szajokónak

mondania sem kellett volna, Jaszuko magától is tudta,

hogy ez a helyzet nem maradhat így sokáig. Termé-

szetesen Miszato miatt sem, de az ő korában már az

is kérdéses volt, hogy meddig lesznek még hajlandóak

alkalmazni.

Végül egyetlen nap gondolkodási idő után döntött.

A klubban sem igen tartóztatták. Mindenki csak azt

hangoztatta, hogy milyen szerencsés. Ebből látszott,

hogy a körülötte lévőket is foglalkoztatta már az öre-

gedő bárkisasszony sorsa.

Múlt tavasszal kihasználták, hogy Miszato az első

hat osztály elvégzése után középiskolás lett, és ideköl-

töztek, a mostani lakásukba. A régi lakástól túl messze

volt a Benten-tei. A korábbiaktól eltérően most kora

reggeltől dolgoznia kellett. Hatkor kelt, és fél hétkor

már el is indult otthonról. Egy zöld biciklivel.

– Ma is jött az a gimnáziumi tanár? – kérdezte Sza-

joko, amikor épp szünetet tartottak.

12

– Jött hát! Mindennap jön, nem?

Jaszuko válaszára Szajoko összenézett az urával, és

elmosolyodott.

– Most mi van? Ne izéljetek már!

– Jaj, semmi rosszat nem akartunk! Csak épp teg-

nap beszéltük, hogy szinte biztos, hogy beléd van esve

a tanár úr.

– Belém? – vetette hátra a fejét Jaszuko, kezében a

teásbögrével.

– Miért? Tegnap szünnapod volt, és ő nem buk-

kant fel. Mindennap idejár, csak azokon a napokon

nem, amikor nem vagy itt. Szerinted nem furcsa ez

egy kicsit?

– Biztosan csak véletlen.

– Hát, pedig úgy tűnik, nem az… Ugye? – nézett

Szajoko megerősítésért a férjére.

Jonezava széles mosollyal bólintott.

– Már régóta mondogatja, hogy így van. Amikor

nem dolgozol, az a tanár nem jön ebédet venni. Ko-

rábban is gyanús volt neki, de tegnap meg is bizonyo-

sodott róla.

– De a munkaszüneti napokon kívül összevissza

szoktam kivenni a szabadnapjaimat! Semmi rendszer

nincs benne, hogy mikor…

– Pont ezért gyanús. A szomszédodban lakik, nem?

Szerintem látja, ha elmész otthonról, innen tudja, hogy

szünnapod van-e vagy sem.

– De hát még sosem találkoztam vele induláskor!

– Biztosan fi gyel valahonnan. Mondjuk az ablakból.

13

– Onnan nem is láthat szerintem…

– Mindegy. Ha komolyan gondolja, majd szóba

hozza valamikor. Mindenesetre mi hálásak lehetünk

neked a visszajáró vendégért! Nem volt hiába a kin-

sicsói gyakorlat! – zárta le Jonezava a beszélgetést.

Jaszuko mosolyt erőltetett magára, majd kiitta csé-

széjéből a maradék teát. Arra a bizonyos gimnáziumi

tanárra gondolt.

Isigami volt a vezetékneve. Átmentek hozzá be-

mutatkozni aznap este, amikor odaköltöztek. Akkor

tudta meg, hogy gimnáziumi tanár. Zömök testalkatú

férfi volt, az arca is kerek és széles, emiatt a szeme fo-

nalszerűen vékony. A haja rövid és ritkás, amitől úgy

ötvennek is kinézett, de valójában akár sokkal fi atalabb

is lehetett. Úgy tűnt, nem nagyon törődik a külsejével,

folyton ugyanolyan ruhákat hordott. Idén télen pél-

dául szinte mindig ugyanaz a barna pulóver volt rajta,

afölött pedig kabát. Mindig így jött ebédet venni. De

azért tisztán tartotta magát: apró erkélye időnként szá-

radó ruhákkal telt meg. Nőtlen volt – és Jaszuko úgy

vélte, soha nem is lehetett házas.

Hiába mondták viszont, hogy tetszik annak a ta-

nárnak, semmire sem bírt visszaemlékezni, ami ezt

bizonyította volna. Jaszuko számára ő olyan volt, mint

egy repedés a ház falán: noha tudott a létezéséről, nem

foglalkoztatta különösebben, és nem is tartotta szük-

ségesnek, hogy törődjön vele.

Köszönt neki, ha összetalálkoztak, és néha taná-

csért is fordult hozzá a karbantartással és egyebekkel

14

kapcsolatban, de szinte semmit sem tudott róla. Azt

is csak mostanság tudta meg, hogy matematikát tanít.

Meglátott az ajtaja elé kitéve egy nagy halom madzag-

gal összekötött régi matematikakönyvet és füzetet.

Csak nehogy elhívja randizni, gondolta Jaszuko. De

rögtön nevethetnékje támadt, amikor belegondolt, hogy

egy láthatóan ennyire merev ember vajon milyen arcot

vágna, amikor kiböki, hogy randevúra akarja hívni.

Ahogy az lenni szokott, késő délelőttől kezdve újra

sokan lettek, déli tizenkettő után tetőzött a hullám.

Már egy óra is elmúlt, mire kissé csillapodott a vásár-

lók rohama. Ez máskor is így volt.

Ekkor történt, Jaszuko épp a pénztárgép papírszalag-

ját cserélte. Kinyílt az üvegajtó, és belépett rajta valaki.

– Jó napot kívánok! – mondta a nő, majd felemelte a

fejét, és a belépő arcába nézett. Azonnal jéggé dermedt.

A szemei tágra nyíltak, és egy hang sem jött ki a torkán.

– Látom, jól vagy – szólalt meg az előtte álló férfi

nevetve, ám a tekintete nem sok jót ígért.

– Te meg… Hogy kerülsz ide?

– Mit kell ezen úgy meglepődni? Még én is képes

vagyok kideríteni, hol találom meg a volt feleségemet,

ha úgy hozza a kedvem – mondta a férfi , miközben

körbenézett az üzletben, két kezét sötétkék dzsekije

zsebébe dugva. Fürkésző volt a tekintete, mintha ke-

resne valamit.

– Minek jöttél ide? – kérdezte Jaszuko élesen, bár

visszafojtott hangon. Nem akarta, hogy felfi gyeljenek

rájuk Jonezaváék odabentről.

15

– Most mit húzod úgy fel magad? Igazán rám mo-

solyoghatnál legalább az udvariasság kedvéért, ha már

ilyen régen nem láttál. Na?

A sunyi mosoly nem tűnt el a férfi arcáról.

– Ha nincs itt semmi dolgod, menj innen!

– De van, azért jöttem. Valami fontosat akarok

megbeszélni veled. Ki tudsz jönni egypár percre?

– Ugye, most csak hülyéskedsz? Van szemed, látha-

tod, hogy dolgozom!

Ahogy kimondta, Jaszuko már meg is bánta a vá-

laszát. Ezt könnyen lehetett úgy érteni, hogy ha nem

dolgozna, meghallgatná.

A férfi megnyalta a szája szélét.

– Hánykor végzel a munkával?

– Eszem ágában sincs meghallgatni, mit akarsz.

Szépen kérlek, menj el! És ne gyere vissza többet!

– Milyen undok vagy!

– Igen, az vagyok.

Jaszuko a bejárat felé pillantott. Reménykedett,

hogy jön egy vevő, de épp senkinek sem akaródzott

bejönni.

– Na… ha ilyen undok vagy velem, akkor hiába.

Akkor majd hozzá megyek – vakargatta a tarkóját a

férfi .

– Kihez? – kérdezte a nő. Rossz előérzete támadt.

– Hát, ha a feleségem nem hallgat meg, kénytelen

vagyok a lányával beszélni, nem? Úgyis itt van az isko-

lája a közelben – válaszolta a férfi , beigazolva Jaszuko

félelmeit.

16

– Őt hagyd békén!

– Akkor te hallgass meg! Nekem bármelyik meg-

oldás megfelel.

Jaszuko sóhajtott. Semmi mást nem akart, csak

megszabadulni ettől a férfi től.

– Hatkor végzek.

– Kora reggeltől este hatig itt vagy? Hát, ezek jól

megdolgoztatnak…

– Neked ehhez semmi közöd…

– Szóval akkor jöjjek vissza hatkor?

– Ne ide gyere! Ebben az utcában, jobbra egy nagy

kereszteződéshez érsz. Előtte van egy étterem, ott ta-

lálkozzunk fél hétkor!

– Jó. De mindenképp legyél ott! Ha nem jössz el…

– Ott leszek. Viszont most tűnj el! Gyerünk!

– Jól van, na! Micsoda bánásmód!

A férfi még egyszer körbepillantott a boltban, mielőtt

elment. Amikor kilépett, bevágta az üvegajtót maga után.

Jaszuko a homlokára szorította a kezét. Megfájdult

a feje. Hányingere is volt. Lassan elkezdte elönteni a

reménytelenség érzése.

Togasi Sindzsihez nyolc évvel ezelőtt ment hozzá

feleségül. Akkoriban Akaszakában dolgozott bárkisasz-

szonyként. A férfi az ottani törzsvendégeinek egyike volt.

Import autók értékesítésével foglalkozott, látha-

tóan jól ment neki. Drága ajándékokkal halmozta el,

és elegáns éttermekbe vitte. Nem csoda, hogy amikor

megkérte a kezét, Jaszuko egyenesen Julia Robertsnek

érezte magát a Micsoda nőből. Addigra már belefáradt,