hollófiúk 3. kék liliom - maggie stiefvater

8/17/2019 Hollófiúk 3. Kék Liliom - Maggie Stiefvater

1/400


2/400


3/400

MAGGIE STIEFVATERKék lilion


4/400


5/400


6/400


7/400


8/400


9/400

ELŐSZÓ

ERSEPHONE A KOPÁR HEGYTETŐN ÁLLT, csontfehér ruhája redőkbe

gyűrődve csapkodott a lába körül, platinaszőke fürtjei bodros

felhőként lebegtek a háta mögött. Áttetsző, testetlen alakjátmintha hirtelen fuvallat sodorta volna a sziklák közé, hogy aztán az

egyik oromra biggyessze. Idefent, ahol egyetlen fa sem állta útját, a

szél orkánként tombolt. Az alant elterülő világ legszebb őszi

pompájában ragyogott.

Adam Parrish Persephone mellett állt, kezét olajfoltos

nadrágjának zsebébe mélyesztette. Fáradtnak tűnt, ám a tekintetetiszta volt, bizalomgerjesztőbb, mint legutóbb. Mivel Persephone-t

csak a fontos dolgok érdekelték, már régóta nem foglalkozott az

életkorával, most azonban, ahogy Adamre nézett, hirtelen

megütötte, hogy a fiú mennyire fiatal – az a dacos arckifejezés,

nyegle testtartás, ifjonti energia, ami észveszejtő sebességgel áradt

szét a testében.Minden klappol, gondolta magában Persephone. Hűvös, borult

P


10/400

idő volt, így nem kellett attól tartani, hogy a nap ereje, a hold járása

vagy a közeli útépítés megzavarja a szeánszot.

– Ez a Holtak útja – jelentette ki Persephone, majd megpróbált

ráhangolódni a láthatatlan ösvény rezgéseire.Kellemes bizsergést érzett, azt a fajta elégedettséget, ami egy

szépen elrendezett könyvespolc láttán szokta elfogni.

– A Ley-vonal – helyesbített Adam.

– Keresd meg! – biccentett derűsen Persephone.

Adam egyenesen a vonalra lépett, és olyan természetességgel

pásztázta végig az ösvényt a tekintetével, ahogy a virágok tányérjafordul a nap felé. Persephone jóval lassabban sajátította el ezt a

képességet, igaz, ifjú tanítványával ellentétben ő nem is kötött

alkut mindenféle varázserdőkkel. Nem kedvelte az alkukat.

Természeténél fogva idegenkedett a csapatmunkától.

– Mit látsz? – kérdezte.

Adam szeme megrebbent, sötétszőke pillái az arcát súrolták.

Persephone, mivel nem volt akárki, és mert minden klappolt,

egyenesen belelátott Adam fejébe. Az ott megjelenő képeknek

semmi köze nem volt a Ley-vonalhoz: ripityára tört porcelánfigurák

szétszóródott szilánkjai egy gyönyörű kúria padlóján; fejléces

papírra nyomtatott hivatalos levél; egy barát, aki hevesen

rángatózik Adam lábánál.

– Önmagadon kívül – figyelmeztette a fiút szelíden

Persephone.

Ő persze rengeteg eseményt és lehetőséget látott a Holtak útja

mentén, de egyik sem emelkedett ki a többi közül. Két barátnője,

Calla és Maura társaságában sokkal könnyebben ment a jóslás:

Calla rendet tett a benyomások között, míg Maura tágabb

összefüggésbe helyezte őket.Ebből a szempontból Adam is ígéretes tehetségnek tűnt, bár


11/400

újonc lévén nyilván nem pótolhatta Maurát. Nem, ez így sántít,

gondolta magában Persephone, hiszen egy igazi barát eleve

pótolhatatlan. Lázasan kereste a megfelelő szót. Nem a pótolhatja

az.Megmenti. Hát persze, ez már inkább illik egy baráthoz. Vajon

Maurát is meg kell menteni?

Ha Maura is ott van a hegyen, Persephone könnyedén

megválaszolja a kérdést. Igaz, ha Maura ott lett volna, ez a kérdés

fel sem merül.

Persephone nagyot sóhajtott. Sokat sóhajtozott.– Látok valamit. – Adam szemöldöke teljes elmélyültséget, vagy

talán bizonytalanságot tükrözött. – Sőt, több mindent is. Olyanok...

olyanok, mint az állatok Barnsban. Látom, hogy... alszanak.

– Álmodnak – helyeselt Persephone.

Alighogy Adam felhívta a figyelmét az alvókra, azok máris a

tudata felszínére tolakodtak.

– Hárman vannak – tette hozzá.

– Kicsodák?

– Pontosan hárman – mormolta Persephone. – Akiket fel kell

ébresztenünk. Jaj, nem! Nem! Ketten. A harmadikat még nem

szabad háborgatni.

Persephone nehezen tudott különbséget tenni jó és rossz

között. Ebben az esetben viszont a harmadik alvó határozottan

gonosznak tűnt.

Persephone meg a fiú – Adam, ismételte el magában a nő, aki

nem sok jelentőséget tulajdonított a születési neveknek – percekig

egy helyben álltak, miközben a Ley-vonal ott kanyargott a lábuk

alatt. Persephone tapogatózva kereste Maura sziporkázó életerejét

az összekuszálódott energianyalábok között, de eredménytelenül.Adam időközben ismét magába fordult, mert, mint mindig,


12/400

most is az érdekelte legjobban, ami eddig feltérképezhetetlen

maradt a számára: a saját elméje.

– Gyere elő! – szólt rá Persephone.

Adam nem nyitotta ki a szemét. Olyan halkan beszélt, hogy aszél kis híján túlsüvítette a szavait.

– Hölgyem, nem akarom megsérteni, de nem értem, miért

olyan fontos ez.

Persephone-nak nem fért a fejébe, a fiú miért érzi

udvariatlannak ezt a nagyon is ésszerű kérdést.

– Kisbabakorodban miért volt fontos, hogy megtanulj beszélni?– Kivel is akarok kommunikálni?

Persephone örült, hogy Adam így átlátja a helyzetet.

– A mindenséggel – válaszolta.

KÖZÉPEN

Calla nem győzött csodálkozni, mennyi vackot hordott össze Maura

a Róka utca 300. alatti szobájában, és ezt közölte is Blue-val.

Blue nem válaszolt. Az ablaknál állt, és félrebillentett fejjel,

teljes odaadással szortírozta a papírokat. Ebből a szögből pontosan

úgy festett, mint az anyja: keménykötésű volt, sportos és masszív.Megmagyarázhatatlan vonzerő áradt belőle, holott cakkosra

vágatta a bozontját, és rotációs kapával esett neki a pólójának.

Vagy talán éppen ez volt a titok nyitja? Mikor lett ilyen csinos és

felnőttes? Miközben egy centivel sem lett magasabb. Így járnak

azok a lányok, akik kizárólag joghurton élnek.

– Ezeket láttad már? – kérdezte Blue. – Nagyon jók.Calla nem tudta, mit nézeget Blue, de látatlanban is hitt neki.


13/400

Blue nem osztogatta két kézzel a bókokat, még akkor sem, ha az

anyjáról volt szó. Jóindulatú lány volt, de cseppet sem mézesmázos.

Szerencsére, mert Calla csalánkiütést kapott a mézesmázos

emberektől.– Anyád sokoldalú tehetség – morogta. Attól tartott, hetekbe

telhet, mire rendet rak a szobában. Calla a praktikus dolgokat

kedvelte: a kartotékrendszereket, a harmincegy napos hónapokat, a

lila rúzst. Maura a káoszt. – Már ami a bosszantásomat illeti.

Calla kézbe vette Maura párnáját. Érzések lepték el a testét.

Egy szempillantás alatt rájött, honnan szerezték be a párnát, hogyangyűrte Maura a tarkója alá, hány könnycsepp hullott a huzatára, és

milyen álmokat szült, öt évre visszamenőleg.

A szomszéd szobában megszólalt a telefon. Ezzel Calla ihlete is

elszállt.

– A fenébe! – szitkozódott.

Calla a pszichometria mestere volt: gyakran egyetlen érintéssel

sikerült feltérképeznie a tárgyak eredetét és a tulajdonos érzéseit.

Ezt a párnát azonban agyonhasználták, vagyis túl sok emlék

halmozódott fel benne. Ha Maura is ott van a szobában, Calla

könnyedén izolálja a hasznos információkat.

Igaz, ha Maura is ott lett volna, a kérdés fel sem merül.

– Blue, gyere csak ide!

Blue teátrális mozdulattal csapott Calla vállára. Veleszületett

tehetségénél fogva azonnal felerősítette Calla látnoki képességeit.

Calla látta, hogy Maura nyugtalanul forgolódik az ágyban; Mr. Gray

borostás állának lenyomatát tapogatta ki a párnahuzaton; látta,

miről álmodott Maura az utolsó éjszakán: egy tükörsima tóról és

egy halványan ismerős emberről.

Calla gúnyosan mosolygott.Artemus. Maura hajdanvolt szerelme.


14/400

– Látsz valamit? – kíváncsiskodott Blue.

– Semmi használhatót.

Blue rögvest elrántotta a kezét, mert tudta, Calla a

kamaszlányok lelkéből legalább olyan jól olvas, mint a párnákból.De Callának látnoki képességekre sem volt szüksége, hogy

megállapítsa, Blue józan, illemtudó arckifejezése éles ellentétben

áll a bensőjét emésztő tűzzel. A vakáció a vége felé közeledett,

szerelem vibrált a levegőben, ráadásul Maura egy hónapja titkos

küldetésre indult, faképnél hagyva újdonsült bérgyilkos udvarlóját.

A Blue nevű hurrikán kitörésre készült.Jaj, Maural – rándult görcsbe Calla gyomra. Én mondtam, hogy

ne menj!

– Fogd meg azt! – mutatott rá Blue egy nagy fekete jóstálra.

A tál félrelökve hevert a szőnyegen. Utoljára Maura használta,

azóta senki sem nyúlt hozzá.

Calla nem sokra tartotta a folyadékból jövendölést, más néven

tükörmágiát, vagy bármit, aminek során a jós áthatol a tér és az idő

éteri felszínén, hogy kedvére űzhesse kisded játékait a túloldalon. A

tükörmágia önmagában nem veszélyes, annyi csupán, hogy egy

fényvisszaverő felület előtt meditálunk. Ám a gyakorlatban gyakran

előfordul, hogy a szeánsz hatására a lélek kiszabadul a testből.

Márpedig a lélek törékeny szerzet.

Amikor Calla, Persephone és Maura utoljára próbálkoztak

tükörmágiával, véletlenül eltüntették Maura féltestvérét, Neeve-et.

Igaz, Calla sosem kedvelte a csajt.

De Blue-nak igaza volt. A rejtély kulcsa alighanem a jóstál.

– Rendben – felelte Calla. – De ne érj hozzám! Nem akarom,

hogy még jobban felerősítsd a hatást.

Blue úgy tartotta fel a kezét, mint aki azt mutatja, nincs nálafegyver.


15/400

Calla vonakodva megérintette a tál peremét. Azonnal

elhomályosult a tekintete. Elaludt, álmodott. Belezuhant a

mélységes mély, fekete vízbe. Tükörképe a csillagok felé süvített.

Fém karistolta végig az arcát. Egy hajtincs a szája sarkához tapadt.Mi köze ennek Maurához?

Egy ismeretlen hang éles, fanyar kántálásba kezdett a fejében:

#

Királyn ő m, királyom

Királyom, királyn ő m

Kék liliom, liliom, kék

Koronám, madaram

Kardom, kacatom

Kék liliom, liliom, kék

#

Hirtelen felriadt.Megint Calla volt.

Ugyanazt látta, amit Maura: három alvót – fényt, sötétséget és

ami a kettő között húzódott. Tudta, hogy Artemus a föld alatt van.

Biztosan érezte, hogy senki sem juthat ki abból a

barlangrendszerből, csak ha erőszakkal ráncigálják ki az illetőt.

Ráébredt, hogy Blue meg a barátai egy gigantikus, hatalmas,nyújtózkodó, lassan ébredező valami bűvkörébe kerültek...

– BLUE! – üvöltötte el magát, mert rájött, miért koronázta siker

az erőfeszítéseit.

Naná, hogy Blue a vállára tette a kezét, és mindent felerősített.

– Szia!

– Mondtam, hogy ne érj hozzám!Blue azonban nem zavartatta magát.


16/400

– Mit láttál?

Calla még nem igazán tért magához. Sehogy sem bírt

szabadulni a gondolattól, hogy olyan harcra készül, amit mintha

egyszer már megvívott volna.Csak arra nem emlékezett, vajon ő győzött-e.

ODALENT

Maura Sargentnek az a kínzó érzése támadt, hogy megállt az idő.Ami nem azt jelentette, hogy nem is létezett. Csak éppen nem a

„megszokott módon” működött, amikor a percek egymásra

rétegződnek, hogy aztán órák, napok, hetek kerekedjenek ki

belőlük.

Maura gyanította, hogy jó ideje ugyanazt a percet éli át, újra

meg újra.Egyesek talán kétségbe estek volna. Vagy boldog

tudatlanságban élnek tovább. Maura azonban nem volt akárki. Ő

már tizennégy évesen megálmodta a jövőt. Tizenhat évesen beszélt

élete első szellemével. Tizenkilenc évesen már gyakorlott szemmel

fürkészte a túlvilágot. Maura vidáman pancsolt a tér és az idő

fürdőkádjában.Tudta, hogy sok furcsaság akad a világon, azt viszont sosem

hitte volna, hogy a barlang, ahol megállt az idő, szintén ezek közé

tartozik. Egy órája lehet itt? Vagy két órája? Egy napja? Négy napja?

Húsz éve? A zseblámpájában mindenesetre nem fogyott ki az elem.

De ha az id ő most nem el ő refelé halad, akkor már soha nem is

fog? Vagy igen? Miközben tovább kúszott, végigfuttatta az elemlámpa fényét


17/400

az alagút falán. Nem akarta betörni a fejét, és azt sem szerette

volna, hogy egy feneketlen hasadékba zuhanjon. Így is sikerült

belelépnie pár mély pocsolyába, amitől csuromvíz lett az elnyűtt

bakancsa.Az unalmat viselte a legnehezebben. A nyugat-virginiai

hányatott gyerekkornak köszönhetően Maura öntudatos,

viharedzett, fanyar humorú nővé érett.

De ez a monotónia!

Egyedül még viccet sem lehet mesélni.

Maura onnan sejtette, hogy az idő esetleg összevissza cikázik,hogy néha elfelejtette, kit is keres valójában.

Artemus a cél, idézte fel magában. Tizenhét évvel ezelőtt

hagyta, hogy Calla meggyőzze, a férfi egyszerűen lelépett. Talán el

is akarta hinni, hogy ez történt. Ám a lelke mélyén tudta, hogy

Artemus egy nagyobb terv része. Mert ő maga is az volt.

Valószínűleg.

Eddig semmi másra nem bukkant az alagútban, csupán

kétségekre. A napimádó Artemus sosem választott volna magának

ilyen búvóhelyet. Az Artemus-félék, motoszkált Maura fejében,

legfeljebb meghalni jönnének le ide. Máris megbánta, hogy csak

egy cetlit hagyott maga után, amin mindössze ez állt:

#

Glendower a föld alatt van. Én is.

#

Pedig amikor írta, még büszke is volt magára, az volt a célja,

hogy a vérmérsékletétől függően feldühítse vagy fellelkesítse azt,

aki elolvassa a sorait. Persze, akkor még úgy tervezte, hogy egy szépnapon hazatér.


18/400

Most gondolatban gyorsan átfogalmazta az irományt:

#

Az id ő tlen barlangba mentem, hogy megkeressem régiszerelmemet. Ha úgy látjátok, hogy nem érnék hazaBlue ballagására, küldjetek segítséget!Ui. A pite nem igazi étel.

#

Csak ment tovább rendületlenül. Előtte is, mögötte is sűrű

sötétség honolt. Az elemlámpa fénye körbefutott a részleteken: az

egyenetlen mennyezetről lelógó ragyás cseppköveken. A falakon

vízfátyol csillogott. Maura mégsem tévedt el, mert csakis egyfelé

mehetett: egyre mélyebbre.

Még nem félt. Aki úgy pancsol az időben és a térben, mint más

a fürdőkádban, azt nem lehet egykönnyen megijeszteni.

Egy sártól csatakos cseppkövet használva kapaszkodónak,

Maura átpréselte magát egy keskeny nyíláson. A túloldalon elétáruló látvány kissé zavarba ejtette: a mennyezeten tüskék, a földön

tüskék, végtelen sorokban, áthatolhatatlanul.

Aztán egy apró vízcsepp fodrokba gyűrte a képet, egy

pillanatra megtörve az illúziót. Maura egy föld alatti tó partján állt.

A sötét vízfelszín visszatükrözte az aranysárga mennyezeti

cseppköveket, azt a képzetet keltve, mintha a tó mélyén is legalábbugyanannyi cseppk ő meredezne.

A tó feneke rejtve maradt. Milyen mély lehet: öt centi, fél

méter, feneketlen?

Aha! Végre megvan. Maura ezt látta álmában. Továbbra sem

félt, de azért megdobbant a szíve.

Talán jobb lenne, ha hazamennék. Ismerem az utat. De ha Mr. Gray kész volt kockára tenni az életét, neki is


19/400

bátornak kell maradnia. Maura eltűnődött, vajon a férfi életben

van-e még. Meglepődve tapasztalta, milyen kétségbeesetten

reméli, hogy igen.

Gondolatban ismét átfogalmazta a levelét.

#

Az id ő tlen barlangba mentem, hogy megkeressem régiszerelmemet. Ha úgy látjátok, hogy nem érnék hazaBlue ballagására, küldjetek segítséget!Ui. A pite nem igazi étel.Uui. Ne felejtsétek el olajcserére vinni a kocsit!Uuui. A tükörtó fenekén keressetek!

#

Ismeretlen hang duruzsolt a fülébe. Valaki a jövőből vagy a

múltból. Egy halott, egy élő vagy egy alvó. Ez nem is suttogás,

állapította meg Maura. Inkább nyöszörgés. Olyasvalakit ő l

származik, aki már régóta kiabál segítségért. Maurának jó füle volt.

– Mit mondtál? – kérdezte.

– Keress meg! – suttogta a hang.

Nem Artemus volt, hanem valaki más, aki jóvátehetetlenül

eltévedt, éppen tévúton járt, vagy attól tartott, hogy egyszer majd

elkeveredik. Ebben a barlangrendszerben az idő nem egyenesvonalhoz, hanem a tükörtóhoz volt hasonlatos.

#

Uuuui. Ne ébresszétek fel a harmadik alvót!


20/400

1

Z MOST A VALÓSÁG? – kérdezte Blue.A felfelé törekvő tölgyek között ültek a lopott nyári

égbolt alatt. Körös-körül gyökerek és sziklák álltak ki a nedves

talajból. A forrón remegő levegőben nyomát sem látták a maguk

mögött hagyott borongós, csípős ősznek. Visszavágytak a nyárba, és

Cabeswater teljesítette a kívánságukat.

III. Richard Gansey hanyatt fekve bámulta az ágak fölülkikandikáló bódító, meleg kékséget. Úgy hevert ott khakiszínű

nadrágjában és citromsárga V kivágású pulóverében, mint a

környező erdő tunya, naplopó, élvhajhász örököse.

– Mi a valóság?

– Mi van, ha mind a hárman elaludtunk, és most ugyanazt

álmodjuk?Blue tudta, hogy ebből semmi sem igaz, de megnyugvással,

ugyanakkor izgalommal töltötte el a gondolat, hogy ilyen szoros

kapocs fűzi őket egymáshoz; hogy Cabeswater valami olyasmit

képvisel, ami mindnyájuk képzeletében megjelenik, amikor

lehunyják a szemüket.

– Csak tudom, mikor vagyok ébren és mikor alszom – felelte

Ronan Lynch.


21/400

A csupa lekerekített és természetes, halvány és homogén

vonalból álló Gansey-hez képest Ronan élesen, sötéten,

disszonánsan vált ki az erdő hátteréből.

– Tényleg? – kérdezte Adam Parrish, aki összegömbölyödvefeküdt elnyűtt, olajfoltos overalljában.

Ronan – merő gúnyból vagy jókedvében – fülsértő hangot

hallatott.

Olyan volt, mint Cabeswater: szakmányban gyártotta az

álmokat. Ha nem tudta elhatárolni egymástól az ébrenlét és az

alvás állapotát, az azért lehetett, mert a különbség elhanyagolhatóvolt.

– Lehet, hogy még téged is én álmodtalak – mondta.

– Akkor kösz, hogy ilyen egyenes a fogsorom – felelte Adam.

Cabeswater elevenen zümmögött, morajlott körülöttük. Soha

nem látott madarak verdestek a fejük fölött. Valahol a közelben víz

csörgedezett a sziklák között. Az óriási famatuzsálemeket prémes

moha és zuzmó borította. Blue – talán mert tudta, hogy az erdő

maga is érző lény – úgy vélte, ezek a fák már a megjelenésükben is

bölcsek. Ha szabadjára engedte a képzeletét, szinte érezte, hogy az

erdő feszülten figyeli őt. Nehéz volt ezt megmagyarázni, ahhoz

hasonlított, mint amikor valaki elhúzza a tenyerét a bőrünk fölött,

anélkül, hogy hozzánk érne.

– Ki kell érdemelnünk Cabeswater bizalmát, mielőtt

bemegyünk abba a barlangba – mondta Adam.

Blue nem értette, mit is jelent pontosan, hogy Adam szinte

együtt lélegzik az erdővel, hogy ő az erdő keze és szeme.

Gyanította, hogy néha maga Adam sem érti. A csapat mégis az ő

tanácsára tért vissza az erdőbe, hogy újra meg újra végigsétáljanak

a fák között, és óvatosan felmérjék a terepet, anélkül, hogy bármitis magukkal vinnének. Hogy körbeszimatoljanak a barlangban, ahol


22/400

talán Glendower – és Maura – tanyázik.

Anya.

A cetlin, amit Maura hagyott a családnak több mint egy

hónapja, semmi sem utalt arra, mikor szándékozik hazatérni. Sőtarra sem, hazajön-e még egyáltalán. Í gy hát hiába is próbálták volna

megállapítani, vajon azért nyelte el a föld Maurát, mert a nő bajba

került, vagy azért, mert nem akar visszajönni. Vajon más anyák is

mindenféle üregekbe szállnak alá, amikor eléri őket a változókor?

– Én nem szoktam álmodni – szólt közbe Noah Czerny. Halott

volt, így valószínűleg aludni sem szokott. – Szóval, szerintem ez avalóság.

Valóság, de az övék, csak az övék.

Teltek-múltak a percek, vagy az órák, vagy a napok – mit számít

az idő ebben az erdőben? –, de ők zavartalanul lustálkodtak tovább.

Kissé távolabb Ronan öccse, Matthew, az anyjával, Aurorával

csevegett, aki nagyon örült, hogy eljuthatott ide. Aranyhajú, angyali

párost alkottak, mintha mindketten az erdő teremtményei

lennének. Blue-nak gyűlölnie kellett volna Aurorát a származása

miatt – az asszonyt szó szerint a férje álmodta meg magának –, és

mert az értelmi képessége alig haladta meg egy kiskutyáét. Aurora

azonban végtelenül kedves, jóindulatú asszony volt, ugyanolyan

szeretetreméltó, mint a legkisebbik fia.

Ő biztosan nem hagyta volna cserben a lányát az érettségi

évében.

Az volt a legdühítőbb Maura eltűnésében, hogy Blue sehogy

sem tudta eldönteni, aggódjon vagy dühöngjön. Folyton e két

véglet között ingadozott, és időnként úgy felhergelte magát, hogy

a végén már nem is érzett semmit.

Hogy tehette ezt velem, pont most? Blue egy meleg mohával borított sziklatömbre hajtotta a fejét,


23/400

és igyekezett megzabolázni a gondolatait. Mivel veleszületett

képessége nemcsak a látnokok tehetségét többszörözte meg,

hanem Cabeswater fura varázserejét is, nem akart újabb

földrengést vagy tömeghisztériát okozni.Inkább beszélgetésbe elegyedett a fákkal.

A madarak éneke sejlett fel a gondolataiban – a gondolataiban

vagy az óhajaiban , a vágyaiban vagy az álmaiban. Felemás sugallat

volt, résnyire nyitott ajtó az elméjében. Blue egyre biztosabban

állapította meg, mikor cselekszik helyesen.

Egy furcsa madár teli torokból, hamisan trillázott a feje fölött.Blue gondolatában-óhajában-vágyában-álmában susogni

kezdtek a levelek.

A fák halkan zúgtak a magasban, artikulálatlan szavakat

préselve ki magukból. Avide audimus.1 [ 1Csupa fül vagyunk. (latin) ]

Blue egy tavaszi virágra gondolt. Liliomra, méghozzá kékre, a

nevéhez híven.2[ 2 Blue = kék. (angol) ]

Kék szirom pottyant a hajába. Egy másik a kézfején kötött ki, és

úgy siklott le a csuklóján, mint egy csók.

Gansey-nek felpattant a szeme, amikor habkönnyű szirmok

landoltak az arcán. Még az ajka is szétnyílt az ámulattól, és abban a

pillanatban egy virágszirom egyenesen a szájára hullott. Adam

hátrabicsaklott fejjel figyelte a kék lepkék lassú táncát idéző illatos

virágesőt.

Blue szíve majd’ szétpattant a fékevesztett örömtől.

Ez a valóság, ez a valóság, ez a valóság...

Ronan összeszűkült szemmel nézett Blue-ra. A lány állta a

tekintetét. Sokszor játszották ezt Ronan Lynch-csel: Ki fordul el

előbb? Mindig döntetlen lett a vége.

Ronan megváltozott nyár eleje óta, és Blue úgy érezte, már nemis lóg ki annyira a csapatból. Nem azért, mert sikerült jobban


24/400

megismernie Ronant, hanem mert az volt a benyomása, Gansey és

Adam mintha egyre kevésbé igazodnának ki a barátjukon. Ronan

arra kényszerítette őket, hogy vizsgálják felül a róla alkotott

véleményüket.Gansey felkönyökölt. Virágszirmok peregtek le a testéről,

mintha hosszú álomból ébredt volna.

– Jó, szerintem induljunk! Lynch?

Ronan felkelt, és határozottan az anyja meg a testvére mellé

lépett. Matthew, aki úgy hadonászott, mint egy cirkuszi medve,

hirtelen elcsendesedett. Aurora megsimogatta Ronan kezét, akimegadóan tűrte.

– Na, pattanj! – förmedt rá Matthew-ra. – Idő van.

Aurora kedvesen mosolygott. Ő Cabeswaterben maradt, hogy

azt csinálja, amit az álmok szoktak, amikor senki sem látja őket.

Blue-t nem lepte meg, hogy az asszony, ha elhagyná az erdőt,

rögtön mély álomba zuhanna. Nehéz is lett volna elképzelni

Aurorát a való világban. Az pedig, hogy a lány ilyen anya mellett

nőjön fel, egyenesen lehetetlennek tűnt.

Az én anyám nem t ű nik el örökre. Ugye?

Ronan két kézzel ragadta meg Matthew fejét, durván leszorítva

a szőke fürtöket, és erőszakkal kényszerítette a testvérét, hogy a

szemébe nézzen.

– Várj meg a kocsiban! – mondta. – Ha kilencig nem érünk

vissza, csörögj oda Blue-ékhoz!

Matthew barátságos, rezzenéstelen arccal nézett a bátyjára. A

szeme ugyanolyan kék árnyalatban tündökölt, mint Ronané, de

jóval ártatlanabbnak hatott.

– De honnan szerzem meg a számot?

Ronan keze satuként tapadt a kisöcs fejére.– Matthew! Koncentrálj! Ezt már megbeszéltük. Erőltesd meg


25/400

az agyad! Mondd meg szépen: honnan szerzed meg a számot?

Az öccse halkan felnevetett.

– Ja, persze! – csapott a zsebére. – Elmentetted a telefonodba.

Már emlékszem.– Inkább vele maradok – ajánlkozott Noah.

– Betoji – felelte Ronan hálátlanul.

– Lynch! – szólt közbe Gansey. – Nem is rossz ötlet, Noah. Ha

ehhez van kedved.

Noah-nak, mint minden szellemnek, külső energiára volt

szüksége, hogy látható maradjon. Blue és a Ley-vonal erős spirituálisakkumulátornak bizonyult; szükség is volt rájuk, hiszen Noah már

azt is épp elég megerőltetőnek tartotta, hogy a közelben parkoló

kocsiban várakozzon. Igaz, néha nem is az ereje párolgott el, hanem

a bátorsága.

– Tutira megoldja – paskolta meg Blue finoman Noah karját.

– Tutira megoldom – visszhangozta Noah.

Az erdő feszülten, susogva várt. Az égbolt széle szürkébb volt,

mint a fejük fölötti kékség, mintha most, hogy Cabeswater csak a

csapatra összpontosított, a való világ is betüremkedhetne a képbe.

A barlang szájánál Gansey azt mondta:

– De fumo a flammam.

– A füstből a tűzbe – tolmácsolt Adam Blue-nak.

A barlang. A barlang.

Cabeswater varázslatos hely volt, a barlang viszont sehogy sem

illett a képbe, hiszen amikor a csapat először térképezte fel az

erdőt, nyomát sem látták az üregnek. Ennek ellenére lehet, hogy

korábban is létezett, csak éppen másutt.

– Ellenőrizzük a felszerelést! – mondta Gansey.

Blue a földre borította rongyos hátizsákjának tartalmát. Egybukósisak (biciklizéshez, használt), egy térdvédő


26/400

(görkorcsolyázáshoz, használt) meg egy elemlámpa (kisméretű,

használt) gurult elő belőle egy rózsaszín rugós kés társaságában.

Miközben magára aggatta a holmikat, Gansey is kiürítette a

válltáskáját. Ő is bukósisakot (barlangászaihoz, használt), térdvédőt(barlangászathoz, használt) és elemlámpát (Maglite, használt),

továbbá különböző hosszúságú köteleket, egy hámot meg egy rakat

rögzítő csavart és fém karabinert hozott magával.

Blue és Adam döbbenten meredt a használt cuccokra.

Elképzelhetetlennek tartották, hogy III. Richard Campbell Gansey

ne vadonatúj felszereléssel virítson. Gansey, ügyet sem vetve rájuk,könnyed, rutinos mozdulattal csomózta rá a karabinert az egyik

kötél végére. Blue-nak esett le előbb a tantusz. A felszerelés azért

volt használt, mert Gansey használta.

Hajlamosak voltak megfeledkezni róla, hogy Gansey már

azelőtt is élt, hogy találkozott volna velük.

Gansey kihengergetett egy hosszabb biztonsági kötelet.

– Ahogy megbeszéltük. Végig összeköttetésben leszünk.

Három rántás, ha a legkisebb bajt észlelitek. Egyeztessük az

óráinkat!

Adam a viharvert karórájára pillantott.

– Az én órám nem működik.

Ronan is megnézte drága fekete karóráját, majd megrázta a

fejét.

Bár ez beleillett a képbe, Blue még mindig zavarodott volt,

mint egy elszabadult papírsárkány.

– Az én telefonom sem – ráncolta a homlokát Gansey, mintha

olvasna a lány gondolataiban. – Kezdheted, Ronan!

Miközben Ronan latinul harsogott, Adam suttogva tolmácsolt

Blue-nak:– Nem esik bajunk, ha belépünk ide?


27/400

Anya is odabent van?

A válasz levélsusogás és fojtott recsegés formájában érkezett. A

hangok jóval nyomatékosabbak voltak, mint idáig bármikor.

– Greywaren semper est incorruptus. – Megronthatatlan – fordított gyorsan Gansey, hogy végre

bebizonyíthassa, az ő latintudása is ér valamit. – Greywarent nem

lehet megrontani.

Greywaren, azaz Ronan. Bármit jelentettek is ennek az erdőnek,

Ronan kiemelkedett közülük.

– Incorruptus – ízlelgette a szót Adam. – Nem gondoltam volna,hogy bárki így fogja jellemezni Lynchet.

A pufogó vipera is ártatlan báránynak tűnt volna Ronan mellett.

Mit akartok t ő lünk? – tette fel magában a kérdést Blue, amikor

beléptek a barlangba. Minek láttok minket? Csak négy kamasz

vagyunk, aki besurran az ő si rengetegbe.

A barlang bejáratánál egy síri csendbe burkolózó üreg tárult fel

előttük. Csupa por meg k ő, csupa gyökér meg mészk ő, és minden

szín Adam haját és bőrét idézte. Blue egy csálén felfelé kunkorodó

páfránylevél után nyúlt, ami utolsó hírmondóként képviselte a

növényzetet a halovány napfényben. Adam riadtan kapta fel a fejét;

hallgatózott, de csak a lépteik tompa, jól ismert zaját lehetett

hallani.

Gansey bekapcsolta a fejlámpáját. A fény alig hatolt át a

szűkülő alagút sötétjén.

Az egyik fiú egész testében remegett. Blue nem tudta

megállapítani, melyikük, Adam vagy Ronan, de a kötél ütemesen

rázkódott a derekán.

– Kár, hogy nem hoztuk magunkkal Noah-t – szólalt meg

hirtelen Gansey. – Na, gyerünk! Ronan, ne felejtsd el megjelölni azútvonalat! Számítunk rád. Most mit bámulsz? Biccents, ha


28/400

megértetted. Jó. Tudod, mit? Inkább add át a cuccot Jane-nek!

– Mi van? – hördült fel Ronan.

Blue átvette a jelölőeszközöket, a nyilakkal díszített műanyag

korongokat. Amíg üres volt a keze, észre sem vette, mennyireideges. Jó érzés volt, hogy végre csinálhat valamit.

– Ronan, fütyöréssz, vagy dudorássz, vagy énekelj, és számold

az időt! – adta ki az utasítást Gansey.

– Engem csicskáztatsz? – szólt vissza Ronan. – Engem?

Gansey belesett az alagútba.

– Tudom, hogy sok dalt ismersz, és mindig tartod az ütemet,mivel egy csomó zenét be kellett tanulnod az ír zenei versenyre.

Blue és Adam kárörvendően nézett össze. Azt, hogy Ronant

kipécézték, csak egyvalami múlhatta felül: ha kipécézték és arra

kényszerítették, hogy órákon keresztül ír nótákat dalolásszon.

– Szard össze magad! – mondta Ronan.

Gansey rezzenéstelen arccal várt.

Ronan megrázta a fejét, de aztán gonosz mosollyal rázendített:

– Bumm, egy és két és há'...

– Jaj, csak ezt ne! – kiáltott fel kórusban Adam és Gansey.

– Nem hallgatom ezt a baromságot három órán keresztül –

jelentette ki Adam.

Gansey Ronanre szegezte a mutatóujját, aki erre egy hetyke

dalocskát kezdett fütyörészni.

Egyre beljebb jutottak.

#

És még beljebb.

A nap eltűnt. Cseppkövek váltották fel a gyökereket. Ismerős,

dohos szag terjengett a levegőben. A falak úgy csillogtak, minthaélnének. Blue-nak meg a többieknek helyenként tócsákon és


29/400

patakokon kellett átgázolniuk – a szűk, hepehupás ösvényt a víz

vájta ki a sziklából, és a folyamat még javában zajlott.

Ronan megállás nélkül fütyörészett, Blue pedig minden tizedik

strófánál elhelyezett egy jelölőkorongot. A készlet egyregyorsabban apadt. A lány azon tűnődött, vajon milyen messzire

juthatnak, és miből állapítják meg, hogy célhoz értek.

Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy igazi király rejtőzzön a barlang

mélyén. Hogy Mauráról már ne is beszéljünk. Itt lehetetlen

megmaradni.

Blue nyugalomra intette magát. Csak semmi földrengés! Vagytömeghisztéria!

A lány erőszakkal kényszerítette magát, hogy ne vágyakozzon

Maura után, ne gondoljon rá, és ne ejtse ki hangosan a nevét. Már

csak az hiányzott volna, hogy Cabeswater legyártsa Maura pontos

mását. Ő az igazi Maurát akarta. Az eredetit.

Az ösvény egyre meredekebb lett. A sötétség már önmagában

is kimerítő volt. Blue-nak hiányzott a fény, a tér, a kék ég. Mintha

elevenen temették volna el. Adam megcsúszott, és kinyújtott kézzel

próbálta megőrizni az egyensúlyát.

– Hé! – kiáltott rá Blue. – Ne érj a falhoz!

– A bacik miatt? – kérdezte Ronan, aki hirtelen abbahagyta a

fütyörészést.

– Gátolja a cseppkövek növekedését.

– Komolyan mondom...

– Ronan! – bődült el Gansey a sor elején, hátra sem fordulva.

Kanárisárga pulóvere világosszürkén izzott a fejlámpák fényében. –

Munkára!

Ám mire Ronan újabb nótára gyújtott, Gansey szőrén-szálán

eltűnt.– Mi...? – kérdezte Adam.


30/400

Aztán kicsúszott a talaj a lába alól. Elvágódott a földön, és a

levegőt markolászva szánkázott végig az oldalán.

Blue még fel sem foghatta, mi történt, amikor Ronan hátulról

rávetette magát. A kötél olyan erővel feszült meg a lány derekakörül, hogy félő volt, végül ő is hasra esik. Ám Ronan egy tapodtat

sem moccant. Olyan szorosan markolta Blue karját, hogy szinte fájt.

Adam még a földön feküdt, de már nem csúszott tovább.

– Gansey! – A kiáltás panaszosan zengett a tátongó űrben. –

Nem esett bajod?

Gansey nem egyszerűen elt ű nt, beleesett egy gödörbe.Hála az égnek, hogy össze vagyunk kötve, gondolta magában

Blue. Ronan karja még mindig szorosan kulcsolódott a dereka köré,

és enyhén remegett. Blue nem tudta, miért, az izomfeszülés vagy az

ijedtség miatt. Ronan habozás nélkül vetette rá magát. Ezt nem

szabad elfelejtenem.

– Gansey! – ismételte Adam, épp csak egy leheletnyi éllel a

hangjában.

Annyi magabiztossággal vonta körül a szorongását, hogy az

szinte eltűnt a vastag máz alatt.

Három rántás. A hullámok Adamen keresztül jutottak el

Bluehoz. Adam látható megkönnyebbüléssel engedte le az arcát a

sárba.

– Mi folyik itt? – kérdezte Ronan. – Hol van Gansey?

– Nyilván a kötél végén himbálózik – válaszolta Adam. A

bizonytalanság felerősítette jellegzetes henriettai akcentusát. –

Mindjárt szétszakadok. Nem bírok közelebb menni, hogy segítsek

neki. Minden csupa sár. Még a végén engem is magával ránt.

Blue kiszabadította magát Ronan karjából, és tétován

előreóvakodott, addig a pontig, ahol Gansey eltűnt. A kötélmeglazult, Adam mégsem csúszott közelebb az üreghez.


31/400

– Adam – szólalt meg lassan Blue –, szerintem, ha nem

mozdulsz, ellen tudsz tartani Gansey-nek. Ronan, te maradj itt! Ha

gáz van, és megcsúszom, ki tudod támasztani magad?

Ronan fejlámpájának fénye egy sáros oszlopra vetült. A fiúbólintott.

– Oké – mondta Blue. – Akkor most odamegyek, és megnézem,

mi van.

Lassan elkúszott Adam mellett. A fiú tehetetlenül markolászta a

sarat a füle mellett.

Blue majdnem beleesett a gödörbe.Nem csoda, hogy Gansey nem vette észre az üreget. Csak egy

sziklapárkány látszott, mögötte pedig... a nagy üresség. Blue hiába

körözött a fejlámpájával, a szakadék koromsötéten terült el előtte.

Olyan széles volt, hogy nem lehetett átlátni a túloldalára. És olyan

mély, hogy az alja is a semmibe veszett.

Csak a sártól maszatos biztonsági kötelet lehetett látni a gödör

szájánál.

– Gansey! – világított bele Blue a feketeségbe az

elemlámpájával.

– Itt vagyok! – felelte Gansey meglepően közelről. És

meglepően halkan. – Azt hiszem... pánikrohamot kaptam.

– Te pánikrohamot? Új szabály: négy rántás jelzi, ha valaki

hirtelen el akar tűnni. Eltörött valamid?

Hosszas hallgatás.

– Nem.

A tőmondat arra engedett következtetni, hogy Gansey nem

túlzott, amikor azt állította, nagyon megijedt.

Blue úgy érezte, az optimista hozzáállás nem tartozik az

erősségei közé, főleg most, hogy ő maga is megnyugtatásraszorulna, de azért tett egy próbát.


32/400

– Ne izgulj! Mi már kibiztosítottuk magunkat. Csak annyi a

dolgod, hogy szépen kimászol. Nem fogsz lezuhanni.

– Nem is attól félek – felelte Gansey törékeny hangon. – Van

valami a bőrömön, szerintem...Itt elhallgatott.

– Víz? – találgatott Blue. – Vagy sár? Ne lepődj meg rajta!

Mondj valamit, hogy megkereshesselek a lámpával.

De csak Gansey szaggatott, rémült lihegését hallotta. Újból

meglengette az elemlámpát.

– Vagy szúnyog? Nyüzsögnek itt a szúnyogok – csicseregte.Semmi válasz.

– Legalább kéttucatnyi rovarfaj él a barlangokban – tette hozzá.

– Indulás előtt olvastam.

– Lódarázs – suttogta Gansey.

Blue halálra rémült. Ahogy az adrenalin szétáradt az ereiben,

gyorsan győzködni kezdte magát: igen, egy lódarázs egyetlen

csípésével megölheti Gansey-t, de ebben a barlangban nincsenek

lódarazsak. És amúgy sem ma van Gansey halálának a napja, hiszen

ő a saját szemével látta a fiú szellemét, aki eső áztatta, hollócímeres

pulóvert viselt. Nem khaki vászonnadrágot és élénksárga V nyakú

pulóvert.

Az elemlámpa fénye végül megállapodott Gansey-n. A fiú

ernyedten, leszegett fejjel, tenyerét a fülére tapasztva lógott a

kötél végén. A fénypászma végigsiklott hullámzó vállán. Sár- és

piszokfoltok pöttyözték, de darázsnak híre-hamva sem volt.

Blue fellélegzett.

– Nézz rám! – parancsolta. – Egy szál darazsat sem látok.

– Tudom – motyogta Gansey. – Ezért mondtam, hogy azt

hiszem, pánikrohamot kaptam. Tudom, hogy errefelé nincsenekdarazsak.


33/400

Itt elhallgatott, mert mind a ketten tudták, hogy Cabeswater a

fülét hegyezve hallgatózik. Amiből egyértelműen következett, hogy

Gansey-nek nem szabad a lódarazsakra gondolnia.

– Kezdek pipa lenni – mondta Blue. – Adam arcra borulva hasala sárban miattad. Ronan haza akar menni.

– Beszélj csak, Jane! – nevetett Gansey színtelen hangon.

– Nem akarok! Azt akarom, hogy fogd meg a kötelet, és húzd

fel magad. Tudom, hogy képes vagy rá. Mire jó ez a sok locsogás?

Gansey hirtelen felnézett. Az arca szinte a

felismerhetetlenségig eltorzult.– Valami itt mocorog alattam, csak a hangod elnyomja a

neszezését. Blue hátán futkosni kezdett a hideg.

Cabeswater tényleg figyel minket.

– Ronan! – szólt hátra halkan a válla fölött. – Változott a terv:

Adammel gyorsan felrántjuk Gansey-t.

– Mi van? Ekkora baromságot! – felelte Ronan. – Ezt meg hogy

találtad ki?

Blue nem akart kiabálni. Adam azonban mindent hallott.

– Est aliquid a foramen 3 [3Van valami a gödörben. (latin)] – szólalt

meg halk, ám határozott hangon. – Nem tudom, mi. Apis? Apibus?

Forsitan.4 [ 4Méh? Méhek? Talán. ]

A latinnal nem mentek sokra Cabeswater ellen, valójában

Gansey-t akarták megkímélni.

– Nem – felelte Ronan. – Nem igaz. Más van odalent.

Gansey lehunyta a szemét.

Én láttam öt, gondolta magában Blue. Láttam a szellemét,

amikor meghalt, és nem ez a ruha volt rajta. Nem így történik meg.

És nem most, hanem kés ő bb, jóval kés ő bb...

Ronan egyre hangosabban beszélt.– Nem. Hallasz engem, Cabeswater? Azt ígérted, biztonságban


34/400

leszek. Kik vagyunk mi neked? Senkik? Ha hagyod, hogy Gansey

meghaljon, én sem maradok életben. Megértetted? Ha a többiek

meghalnak, én is meghalok.

Most már Blue is hallotta a gödör mélyéről kiszűrődő zümmögést. Adam is megszólalt, hangját félig elnyelte a sár.

– Alkut kötöttünk, Cabeswater. Én vagyok a kezed és a szemed.

Szerinted mit látok majd, ha Gansey meghal?

A moraj egyre erősebb lett. Mintha több száz hangból állt

volna. Ezek nem darazsak, gondolta-óhajtotta-kívánta-álmodta

Blue. Kik vagyunk mi neked, Cabeswater? Ki vagyok én neked? – Mind azon fáradozunk, hogy megerősítsük a Ley-vonalat –

mondta fennhangon. – Mind azon fáradozunk, hogy te is erőre kapj.

Ezután is a segítségedre akarunk lenni, ha te is segítesz rajtunk...

A mélyből feltörő feketeség elhomályosította az elemlámpa

fényét. Robbanásszerű hang hallatszott. Zümmögés,

szárnycsapkodás zaja. A lények elözönlötték a gödröt, teljesen

eltakarva Gansey-t.

– Gansey! – kiáltotta Blue, vagy talán Adam, vagy talán Ronan.

Aztán a lány érezte, hogy valami az arcába csapódik. És megint

valami. Egy test pattant vissza a falról. A mennyezetről. A fejlámpák

fénye ezernyi villódzó darabra hullott szárnyaik zúgása. A zúgás.

Ezek nem lódarazsak.

Denevérek?

Nem.

Hollók.

A hollók nem élnek barlangban, a hollók nem viselkednek így.

Most mégis rajokban törtek elő a Gansey alatt tátongó

szakadékból. Úgy tűnt, sosem akarnak elfogyni. Blue-t nyugtalanító

érzés fogta el, mintha mindig is így lett volna: minden oldalrólhollók rohamozzák meg őket, tollaik az arcukat súrolják, karmaik a


35/400

sisakjukat kaparásszák. Aztán a madarak károgásban törtek ki,

mintha feleselnének egymással. A károgás éneklésbe hajlott, végül

szavakká állt össze.

Rex Corvus, parate Regis Corvi. A Hollókirály, utat a Hollókirálynak!

A madarak kavargó tollfelhőként süvítettek a barlang szája felé.

A fenséges látvány megremegtette Blue szívét, csak ez a pillanat

létezett, semmi más.

Aztán csend lett, Blue szívdobogásán kívül egy pisszenést sem

lehetett hallani. Madártollak reszkettek a sárban, Adam testemellett.

– Várjatok! – szólalt meg Gansey. – Kijövök.


36/400

2

DAM PARRISH MAGÁNYOS VOLT.A magány ellentétére nincs jó kifejezés. Az együttlét vagy

az elégedettség talán megfelelő alternatíva lenne, de az a tény,

hogy e két szó egymástól független meghatározással bír, jól

mutatja, miért nem lehet tökéletesen körülírni a magány állapotát.

Nem puszta egyedüllét, sem társtalanság, sem elhagyatottság, bár

ezek mindegyikét magában foglalhatja.A magány azt jelenti, hogy kívülálló vagy. Hogy más vagy.

Kirekesztett.

Adam nem mindig volt egyedül, de ettől még magányosnak

érezte magát. Szép lassan kialakult benne a képesség, hogy még

társaságban is különváljon a többiektől. Könnyebben ment, mint

gondolta, a barátai nem ellenkeztek. Adam jól tudta, hogy amiótanyáron szorosabbra fűzte a kapcsolatát a Ley-vonallal, más, mint a

többiek. Megmaradt a régi önmagának, de sokkal erősebb lett.

Önmaga maradt, de már több volt, mint egyszerű halandó.

A barátai helyében ő is szó nélkül hagyta volna, hogy

eltávolodjon. Jobb is volt így. Adam már régóta nem küzdött. Hetek

óta nem kapta fel a vizet.

Most, a hollók barlangjában tett kirándulás utáni napon, Adam

A


37/400

kifelé igyekezett Henriettából kicsi, özönvíz előtti csotrogányán,

hogy elvégezze a Cabeswater által rábízott feladatot. A cipőtalpán

keresztül is érezte a Ley-vonal lassú lüktetését. Ha nem figyelt oda,

a szívverése automatikusan összhangba került vele. A tudat, hogy avonal így eggyé forrt a lényével, egyszerre volt jóleső és

nyugtalanító. A fiú maga sem tudta, egy nagy hatalmú barát

kölcsönzi neki az erejét, vagy már ő az erő birtokosa.

Adam ijedten sandított az üzemanyag-kijelzőre. Ha nem kell túl

magasra kaptatnia az őszi hegyen, gondolta magában, talán kitart a

benzin. Még most sem tudta pontosan, mivel lehet Cabeswaterszolgálatára. A kérések álmatlan éjszakákon és nyűgös nappalokon

találták meg, lassan öltöttek testet, mint a tó fenekéről felszínre

bukó tárgyak. A most tapasztalt érzés, a gyötrő elégedetlenség még

nem körvonalazódott kristálytisztán, de a nyári vakáció a végéhez

közeledett, és Adam remélte, hogy még a tanév kezdete előtt

pontot tehet az ügy végére. Aznap reggel alufóliával bélelte ki a

mosdókagylót, aztán csurig töltötte vízzel, hogy tükörjóslás útján

keresse meg a választ. De csak egy nehezen behatárolható helyet

látott.

A többit útközben tudom meg. Valószín ű leg.

Sajnos azonban minél közelebb ért a céljához, a gondolatai

annál sűrűbben kanyarodtak vissza a barlanghoz és Gansey-hez. A

barátja remegő hangjához. A félelemhez, ami úgy letaglózta

Gansey-t, hogy az egyszerűen nem bírt kimászni a gödörből, holott

fizikailag semmi sem akadályozta ebben.

Adam nem hitte volna, hogy néha még III. Richard Gansey-nek

is inába száll a bátorsága.

Eszébe jutott a nap, amikor ott kuporgott a konyhapadlón a

szülei dupla lakókocsijában, és azzal győzködte magát, ideje lennemegfogadnia Gansey unásig ismételt tanácsát, és lelépnie. Pakolj


38/400

be a kocsiba, Adam!

Aztán mégis maradt. Tovább kapaszkodott a harag vermének

szélébe. Ő is gyáva volt.

Adam úgy érezte, az új ismeretek fényében kénytelen leszátértékelni a Gansey-vel folytatott eszmecseréit.

Amikor a távolban feltűnt a Skyline Drive bejárata, Adam

gondolatai hirtelen visszakanyarodtak Cabeswaterhez. Adam még

sosem járt a parkban, de tősgyökeres henriettai lakos lévén jól

tudta, hogy a nemzeti park a Blue Ridge-hegység mentén halad,

szinte kísérteties pontossággal követve a Ley-vonalat. Az út háromsávja három sötétbarna bódéba torkollt. Rövid kocsisor várakozott

előttük.

Adam tekintete az árlistára siklott. Fogalma sem volt, hogy

belépődíjat kell fizetnie. Tizenöt dollárt.

Bár továbbra sem tudta pontosan meghatározni a küldetés

helyét, biztosra vette, hogy az a díjfizető kapuk túloldalán lesz. Csak

innen lehetett bejutni a parkba. Adam persze azt is tudta, mennyi

pénz lapul a zsebében, és az bizony kevesebb volt, mint tizenöt

dollár.

Majd máskor visszajövök.

Halálosan unta, hogy mindig mindent másnapra kell

halasztania, hogy mindig más, olcsóbb megoldást kell keresnie,

hogy ki kell várnia azt a pillanatot, amikor Gansey nagy kegyesen

rendezi a számlát. Ezt elvileg egyedül is el tudná intézni, a maga

erejéből, hiszen ő a mágus, aki megcsapolta a Ley-vonalat.

De a Ley-vonal nem engedi át a fizetőkapun.

Ha Gansey itt lenne, hanyag mozdulattal nyújtaná ki a

bankjegyeket a Camaróból. A feje se fájna.

Egyszer majd, gondolta Adam. Egyszer majd. Várakozás közben előhalászta a tárcáját, és mikor látta, hogy


39/400

nincs nála elég pénz, kotorászni kezdett az ülések alatt, hátha talál

egy kis aprót. Egyszerre örült és bánkódott, hogy Gansey, Ronan és

Blue nincs jelen. Mert akkor papírt kellett volna írni az adósságról –

a burzsujok hiába győzködték volna a csórókat, hogy nem tartanakigényt a pénzre.

De mivel csak Adam – a magányos Adam – ült a kocsiban,

némán meredt a soványka vagyonra, amit nagy nehezen sikerült

összekaparnia.

12 dollár 38 cent.

Elhatározta, hogy nem próbálkozik be a fülkénél. Az átkozottméltóságán kívül szinte semmije sem maradt, és egyszerűen nem

tudta rászánni magát, hogy kevesebb pénzt dugjon ki az ablakon.

Majd máskor visszajön.

Nem dühöngött. Hiszen kire is haragudhatott volna? Egy röpke

pillanatra az ablakhoz szorította a halántékát, majd kikanyarodott a

sorból, és hátratolatott, hogy a kereszteződésnél megforduljon.

Tolatás közben a felsorakozott járművekre terelődött a

figyelme. Két autó minden tekintetben beleillett a környezetbe:

egy kisgyerekes család mikrobusza meg egy főiskolás korú fiatal pár

szedánja. A harmadik kocsi azonban kilógott a képből. Bérelt autó

volt, Adam látta a szélvédő sarkára ragasztott vonalkódot. Ez

önmagában még nem szúrt volna szemet, akadhatnak turisták, akik

direkt azért repülnek ide, hogy ellátogassanak a parkba. A

műszerfalon heverő eszköz azonban feltűnően ismerős volt: egy

elektromágneses frekvenciamérő. Egy másik készülék is állt

mellette, bár Adam azt már nem tudta ilyen könnyedén

beazonosítani. Talán geofon lehetett.

Ilyen eszközöket használt Gansey és a csapat a Ley-vonal

felkutatásához. Cabeswaterre is így bukkantak rá.Adam pislantott egyet, és hirtelen minden eltűnt a


40/400

műszerfalról. Soha nem is volt ott semmi. A kocsi egyszerű bérautó

volt csupán, egy unott képű család terpeszkedett benne. Egy

hónapja Adam még nem értette volna, miért képzelődik. De most,

hogy közelebbről is megismerte Cabeswatert, jól tudta, hogy amitaz imént látott, az nagyon is valóságos volt – csak éppen egy másik

helyen, vagy másik idősíkon.

Valaki más is a Ley-vonalat kereste Henriettában.


41/400

3

ÉZZÜNK LE A SÜVEGBE – mondta Blue –, hogy lássuk, milyen mély.– Mi milyen mély? – kérdezte Gansey. Visszajátszotta a

szavakat, de azok továbbra is halandzsának hatottak. – Lynch,

kapcsold már le!

Alig pár nap telt el a hollóbarlangban tett látogatásuk óta, de

már a repülőtérre tartottak, ahol dr. Roger Maloryval, a nemzetközi

Ley-vonal szakértővel, Gansey idős mentorával volt találkozójuk.Ronan az anyósülésen terpeszkedett. Adam a hátsó üvegnek dőlt, és

végső kimerültségében tátott szájjal, ájultan húzta a lóbőrt. Blue

Gansey mögött ült, és görcsösen markolászta a fejtámlát, hogy

végre felhívja magára a figyelmet.

– Ez a kocsi! – sóhajtotta lemondóan.

Gansey is tudta, hogy a megbízható, tágas Suburban jóvallogikusabb választás lett volna, de azt akarta, hogy a professzor ne a

drága terepjárót, hanem a kiszolgált Camarót pillantsa meg

elsőként. A Camaro hűen tükrözte Gansey személyiségét, aki

mindenáron azt a benyomást akarta kelteni Maloryban, hogy ezért

a fiúért érdemes volt nekivágni a hosszú útnak. A professzor nem

szeretett repülni, csak az ő kedvéért tette meg az ötezer

kilométeres utat. Gansey-nek fogalma sem volt, mivel tudná


42/400

viszonozni ezt a szívességet, különös tekintettel arra, milyen

körülmények között hagyta el Angliát.

– Mondom, talán leereszkedhetnénk abba az üregbe, amit

voltál szíves felfedezni – próbálta túlharsogni Blue a motorzúgást ésRonan egyre idegtépőbb elektro-zenéjét.

Nem fért a fejébe, Adam hogy bír aludni ekkora hangzavarban.

– Én csak azt nem... Ronan! Szétreped a dobhártyám!

Ronan lehalkította a zenét.

– Én csak azt nem értem – futott neki újból Gansey –,

Glendower emberei miért vették a fáradságot, hogy leeresszék őtabba a gödörbe. Ez agyrém, Jane.

Már az üreg puszta gondolatára régről ismert méreg

bizsergette, csiklandozta a torkát. A vékony ujjhártyáit birizgáló,

ijesztően csíkos rovarok képe szinte erőfeszítés nélkül tolult az

emlékezetébe. Majdnem elfelejtette, milyen szörnyű és letaglózó

élmény volt újraélni a pillanatot.

Az útra figyelj, Gansey!

– Az is lehet, hogy csak nemrég keletkezett – vetette fel Blue. –

Kisebb barlang volt, de beomlott a teteje.

– Ha ez igaz, akkor nem fentr ő l kell megközelítenünk, hanem

oldalról. Ronannel úgy ugrálhatnánk, mint pók a falon. Hacsak te

meg Adam tapasztalt sziklamászók nem vagytok, amit kötve hiszek.

Odakint Washington D. C. egyre közelebb lopózott hozzájuk,

és a mélykék égbolt is szűkebb lett. A kiszélesedő autópálya

szalagkorlátokat, utcalámpákat, BMW-ket, reptéri taxikat

növesztett maga köré. Gansey Blue arcának darabkáját fedezte fel a

visszapillantó tükörben. A lány tekintete fürgén az ablakon túlra

siklott, miközben tulajdonosa a nyakát nyújtogatva bámult kifelé,

mintha idegen földön járna.Részben igaza volt. Gansey, a távolba szakadt honpolgár, maga


43/400

is vonakodott visszatérni ide. Hirtelen menekülhetnékje támadt, és

ez meglepte. Régóta nem járt már errefelé.

– Ronan álmodhatna nekünk egy hidat – jegyezte meg Blue.

Ronan leplezetlen megvetéssel horkant fel.– Te csak ne szipogj! Mi kivetnivalót találsz a dologban? Hiszen

varázsló vagy. Miért nem akarsz varázsolni?

– Először is – válaszolta Ronan metsző pontossággal –, bent

kéne aludnom a gödörnél, hogy legyen valami fogódzóm a híd

megálmodásához. És azt sem ártana kiderítenem, mi van a

túloldalon, hogy tudjam, milyen hídra van szükség. Ráadásul, mégha össze is jönne a dolog, egy ekkora cucc elővarázslása teljesen

lemerítené a Ley-vonalat, vagyis fennállna a veszély, hogy

Cabeswater megint eltűnik, ezúttal azonban velünk együtt, és a

téridő-faszságok miatt tutira a senki földjén találnánk magunkat,

ahonnan nincs menekvés. Azt hittem, a nyári események után

mindez magától értetődő, de most még egyszer utoljára

összefoglaltam a lényeget... – Azzal újabb megvető horkantást

hallatott.

– Köszönjük a kincset érő alternatív javaslataidat, Ronan Lynch.

Ha eljön a világvége, elnyered méltó jutalmadat – felelte Blue.

Majd ismét Gansey felé fordult. – Akkor most mi legyen? –

makacskodott tovább. – Fontos dologról lehet szó, ha egyszer

Cabeswater megmutatta nekünk.

Ez is azt bizonyítja, gondolta magában Gansey, hogy

Cabeswatert ugyanaz a cél vezérli, mint minket. Hangosan azonban

csak ennyit mondott:

– Keresünk egy másik bejáratot. A gödör túloldalán. Mivel nem

hétköznapi barlangról van szó, hanem olyanról, ami

összeköttetésben áll a Ley-vonallal, Malory a segítségünkre lehet.Alig akarta elhinni, hogy Malory tényleg Amerikában van.


44/400

Annak idején közel egy évet töltött a professzornál – ez volt élete

leghosszabb vendégeskedése –, és a végén úgy érezte, soha nem

hagyhatja abba a keresést. Most egy szűkülő sírgödröt látott maga

előtt, és valahol az áthatolhatatlan sötétség mélyén ott feküdtGlendower.

Gansey kijött a gyakorlatból. Az idő villámsebesen száguldott

előre. Ahogy a tükörbe nézett, tekintete összeakadt Blue

pillantásával. Furamód a saját érzéseit vélte leolvasni a lány arcáról:

kellemes izgalommal vegyes megrökönyödést. Gansey, ügyelve,

nehogy Ronan meglássa, óvatos pillantást vetett az alvó Adamre,majd suttyomban belógatta a kezét a vezetőülés és az ajtó közötti

résbe. Tenyérrel felfelé, úgy, hogy az ujjai Blue felé mutassanak.

Ezzel átlépett egy határt.

Tudta, hogy megszegi a szabályokat, amiket ő maga állított fel.

Annak idején szentül megfogadta, hogy nem kivételezik Adammel

és Ronannel, így tehát Blue-hoz sem közeledhetett. Igaz, a lány

úgysem venné az adást. Vagy ha mégis, vaknak tettetné magát.

Gansey szíve megremegett.

Blue megcirógatta az ujjhegyeit.

Csupán ennyi...

Gansey könnyedén, futólag megszorította Blue ujjait, majd

visszahúzta a kezét, és a kormányra tette. Átforrósodott a mellkasa.

Ez tilos.

Ronan nem figyelt, Adam még aludt. Gansey pulzusa volt az

egyetlen áldozat.

– A lehajtó, pöcsöm! – csattant fel Ronan. – Vagy Pöcsöm 5

[ 5 Dick=a Richard becéző formája; az angol szlengben a férfi nemi szerv

megjelölése. ] Értelmezés kérdése.

Gansey sietve félrerántotta a kormányt. Adam felriadt. Ronanhangosan káromkodott. Gansey-nek újraindult a szívverése.


45/400

Az útra figyelj, Gansey!

Amikor megérkeztek a repülőtérre, a professzor a

megbeszéltekkel ellentétben nem várta őket az épület előtt, és a

telefonját sem vette fel. Végül a poggyászkiadónál találtak rá egycsapat vidáman csivitelő ember, egy halom bőrönd meg egy

vészjósló arckifejezésű szolgálati kutya társaságában. Az öreg

pontosan úgy nézett ki, mint annak előtte. Volt valami teknősszerű

a vonásaiban, és az álla alatt kirajzolódó toka már alig várta, hogy

végre teljes pompájában mutatkozhasson. Az orrát meg a fülét

mintha sietős mozdulatokkal vágták volna ki egy gumilapból. Aszeme alatt himbálózó kerekded táskák tökéletes tükörképei voltak

görbe homlokráncainak. Arckifejezése enyhe zavarodottságról

árulkodott.

– Mr. Malory! – rikkantotta Gansey.

– Atyaég! – dünnyögte Ronan az orra alatt. – Ezt a vénséget!

Adam oldalba bökte Ronant, amivel nagy szívességet tett

Gansey-nek.

– Gansey! – rázott kezet Malory a fiúval. – Micsoda

megkönnyebbülés!

– Borzasztóan sajnálom, hogy így megvárakoztattuk. Én

próbáltam hívni!

– Ez az átkozott telefon! Az akkumulátora fabatkát sem ér.

Mintha direkt összeesküdtek volna ellenünk, hogy minél több pénzt

húzzanak ki a zsebünkből. Ugyanaz a módszer, mint a

vérnyomáscsökkentőnél. Minden repülőgép ilyen? Ilyen zsúfolt?

– Attól tartok – felelte Gansey. A szeme sarkából látta, hogy

Adam tőle szokatlan szórakozottsággal, félrebillentett fejjel,

elgondolkodva méregeti Maloryt. – Hadd mutassam be a

többieknek! – hadart tovább zavartan. – Ők a barátaim: Ronan,Adam Parrish és Jane.


46/400

Adam arcába visszatért az élet. Megint Adam-szerű lett. A fiú

Gansey felé pislantott.

– Blue – helyesbített Blue.

– Á, értem, ez valami becenév, ugye? – tudakolta Malory. – Milyen érdekes! Hogy is hívják? Jane? Ő az az ifjú hölgy, akivel

telefonon beszéltem? Milyen pindurka! Még növésben van?

– Tessék? – kiáltott fel Blue.

Gansey elérkezettnek látta az időt, hogy eltávolítsa Maloryt a

terminálból.

– Melyik a bőröndje?– Ez itt mind – válaszolta Malory tragikus hangon.

Ronan minden trükkjét bevetette, hogy elkapja Gansey

pillantását, de Gansey makacsul ellenállt. A fiúk felnyalábolták a

bőröndöket. A szolgálati kutya talpra ugrott.

– Hékás! – szólt rá Blue, az ebek védelmezője. – Te itt maradsz.

– Nem-nem! – tiltakozott Malory. – Kutya az enyém.

A csapat gyanakvóan méregette Kutyát. Csinos kék mellényt

viselt, ami fölösleges szócséplés nélkül hirdette, milyen hasznos

jószágról is van szó.

– Rendben – felelte Gansey.

Továbbra sem vette a lapot, hiába nézett rá jelentőségteljesen

Ronan. A járda szélén állva várták, hogy Malory lecsatolja a

mellényt Kutyáról, aki a transzferszolgálat hirdetőtáblájának

tövében könnyített magán.

– Minek hozta magával Kutyát? – kérdezte Ronan.

Malory teknősszája a szokásosnál is kisebbre zsugorodott.

– Hogy a segítségemre legyen.

– Konkrétan miben?

– Már megbocsásson! – csattant fel Malory.Gansey a harmadik jelentőségteljes pillantást is kikerülte, amit


47/400

Adam és Malory egyszerre lövellt felé.

Végre odaértek az autóhoz, ami nem lett nagyobb, mióta

beléptek a terminálba. Gansey nem szívesen nézett szembe

felelőtlensége következményeivel.Hölgyeim és uraim, íme, a mai mutatvány: veszem ezt a 1973-as

évjáratú Camarót... Gansey kiemelte a pótkereket a

csomagtartóból, és az utcalámpa tövébe támasztotta. Ez az ára,

hogy Malory ellátogatott hozzá....és belegyömöszölök öt embert,

egy kutyát meg egy nagy rakás b ő röndöt.

Miután sikeresen végrehajtotta a bűvészmutatványt,elcsigázottan dőlt hátra a vezetőülésen.

Kutya aggodalmasan lihegett. Gansey tökéletesen átérezte a

helyzetét.

– Megsimogathatom? Kislány? Kisfiú? – kérdezte Blue.

– Igen – válaszolta Malory. – De nem fog örülni neki. Kicsit

felizgatta magát a fiatalúr.

Miközben felhajtottak az autópályára, Gansey hagyta, hogy

Blue jelentőségteljes pillantást vessen rá a tükörből.

– Felháborító, micsoda kotyvalékot szolgáltak fel a repülőn,

kész szerencse, hogy a személyzet nem kapott gyomorvérzést –

mesélte Malory. Majd hirtelen akkorát csapott Gansey karjára, hogy

a fiú és Kutya is ijedten rezzent össze. – Hallott már a lepelről, amit

az angolok raboltak el Mawddwyban?

– Egy lepel? Aha. Aha! Amin azok a vörös kezű nők voltak? Azt

hittem, zászlónak nyilvánították – felelte Gansey.

– Igen, igen, az bizony. Nagyon ügyes!

Gansey arra gondolt, ez enyhe túlzás, tekintve, hogy hét éve

jóformán mással sem foglalkozik, de azért örült a dicséretnek.

Felemelte a hangját, hogy a hátul ülők is bekapcsolódhassanak abeszélgetésbe.


48/400

– Nagyon érdekes történet. Az angolok üldözőbe vették

Glendower embereit, és bár nem kapták el őket, egy ősi leplet azért

sikerült megkaparintaniuk. Vagy zászlót. A vörös kezek azért

jelentősek, mert egy mitikus címhez, a Mab Daroganhoz kapcsolódnak. Olyan hősök viselték, mint Arthur király, Nagy

Llewellyn és természetesen Owain Lawgoch...

– Természetesen – visszhangozta gúnyosan Ronan. – Ki más, ha

nem Owain Lawgoch?

– Most mit szemétkedsz? – dünnyögte Adam.

– Elfogy a sáv – kiáltott fel Blue.– Látom – sorolt be a forgalomba Gansey. – Na, szóval, a Mab

Darogan tulajdonképpen a Végzet Fiai walesi megfelelője.

– Átkozott poéták! – vágott közbe Malory. – Könnyebb

lázadásra buzdítani az embereket, ha a nyomorultak azt hiszik, egy

félisten vagy néhány kiválasztott oldalán harcolnak. Költők,

komolytalan népség! És...

– A zászló végül megsemmisült, ugye? – szakította félbe

Gansey. – Jaj, elnézést, nem akartam a professzor úrba fojtani a

szót!

– Semmi baj – mondta Malory nagylelk űen. Hiszen

mindkettejüknek ugyanaz volt a célja: felfejteni a történelem sűrű

szövedékét. Gansey megkönnyebbülten állapította meg, hogy a

kapcsolatuk nem szenvedett csorbát, csak éppen teljesen más

alapokon nyugszik, mint a hátsó ülést elfoglalók esetében. Egy

Honda száguldott el mellettük, a benne ülők bemutattak Gansey-

nek. A professzor közben zavartalanul fűzte tovább a

gondolatmenetet: – Csakugyan az a hír járta róla, hogy

megsemmisült. Holott csupán újrahasznosították. Skidmore azt írja,

hogy IV. Henrik hálóinget varratott belőle, bár fogalmam sincs,milyen forrásra támaszkodik.


49/400

– Hálóinget! – visszhangozta Blue. – Miért pont hálóinget?

– Hogy dehonesztálja a walesieket.

– Mi nem ismerjük ezt a szót, Gansey – motyogta Adam.

– Hogy megszégyenítse az embereket – vágta rá készségesenMalory. – És megfossza őket a méltóságuktól. Akárcsak a légi

utasszállítók. A múlt héten azonban ismét felbukkant a lepel.

– Ne vicceljen! – rántotta félre a kormányt Gansey.

– Siralmas állapotban. Mint köztudott, a textíliák nem túl

ellenállóak. Egy örökkévalóságba telt, mire a tudósok rájöttek, mit

tisztelhetnek benne. Ha kihajt a következő kijáraton, Gansey,mutatok valamit. Valamilyen rejtélyes oknál fogva a lepel egy

kirtlingi pajta alól került elő. Az árvíz mély ösvényt vájt a talajba,

amiből egy régi épület talapzata kandikált elő. Több köbméternyi

földet kellett elhordani.

– Hogyhogy a víz nem áztatta szét a zászlót? – kérdezte Adam.

– Hát ez az! – fordult hátra a professzor. – Egy érdekes fizikai

jelenségnek köszönhetően a víz nem gyűlt fel a talapzatban, hanem

külön utat vájt magának, méghozzá hegynek felfelé! És hogy máris

elébe menjek a következő kérdésnek: igen! A pajta a Ley-vonalon

található.

– Pontosan ezt akartam kérdezni – jegyezte meg Ronan.

– Most mit szemétkedsz, Ronan? – szólt közbe Blue.

Adam szájának felfelé kunkorodó sarka jelent meg a

visszapillantó tükörben, miközben Gansey leparkolt egy koszlott

benzinkúton. Malory egy régi típusú digitális fényképezőgépet

varázsolt elő valahonnan, és most a fotók között keresgélt.

– Az árvíz feltehetőleg egy zivatar nyomán keletkezett. De a

szemtanúk azt állítják, a pajta falai könnyeztek.

– Könnyeztek! – kiáltott fel Blue.Lehetetlen volt megállapítani, hogy rémületében vagy


50/400

örömében.

– Ön mire tippel? – tudakolta Gansey.

Malory válasz helyett egyszerűen a kezébe nyomta a

fényképezőgépet. Gansey a kijelzőre pillantott.– Ó!

A fotó egy csúnyán megrongálódott textildarabot örökített

meg, ami három nőt ábrázolt. Egyszerű ruhájuk jóval a Glendower

uralkodása előtti időkből származott. Azonos pózban, felemelt

kézzel álltak, vérvörös tenyerük a Mab Darogan eljövetelét jelezte.

És mindegyikük Blue Sargent vonásait viselte.Ez lehetetlen!

Nem. Itt már semmi sem lehetetlen. Gansey felnagyította a

fotót, hogy jobban megnézhesse magának. Blue tágra nyílt szeme

bámult vissza rá. Igen, a kép erősen stilizált volt, a hasonlóság

azonban mégis hátborzongató: ez Blue felvont szemöldöke, az ő

kíváncsi szája. A lódarazsak zümmögése közepette Gansey

idegesen harapdálta az öklét.

Hosszú idő után először hirtelen megrohamozták az emlékek:

eszébe jutott, mit súgott a fülébe az a bizonyos hang, amikor

megmenekült a haláltól. Glendower életben hagy. Valaki meghal a

Ley-vonalon, amikor nem kéne meghalnia, te pedig életben

maradsz, amikor nem kéne életben maradnod. Ellenállhatatlan

vágyat érzett, hogy a saját szemével láthassa Glendowert, hogy

megérinthesse a kezét, hogy letérdelhessen előtte, hogy

köszönetet mondhasson neki, hogy eggyé forrhasson vele.

Egy kéz nyúlt előre a hátsó ülésről, nem tudta, kié. Hátraadta a

fényképezőgépet.

Blue halkan dünnyögött az orra alatt.

– Úgy néz ki, mint te – suttogta Adam.– Melyik?


51/400

– Mindegyik.

– Azt a kurva! – adott hangot Ronan mindnyájuk véleményének.

– Közeli felvétel – szólalt meg végül Gansey. – A minőség is

kiváló.– Még szép – vágta rá Malory. – Hát nem értik? Ez a pajta a

nyaralóm mellett áll. Én is láttam a könnyeket. A csapatom találta

meg a leplet.

Gansey sokáig emésztgette a hallottakat.

– De miért pont ott kereste?

– Na, ez az, Gansey! Én aztán nem kerestem semmit. Éppen ajól megérdemelt vakációmat töltöttem. Pocsék egy nyaram volt,

végig azzal a nyomorult szomszéddal, Simmonsszal marakodtam az

ostoba szennyvízelvezetője miatt. Égető szükségem volt egy kis

pihenésre. Higgye el, merő véletlen, hogy éppen Kirtlingben

tartózkodtam.

– Merő véletlen – ismételte Adam kétkedő hangon.

Mi ez az egész, mi ez az átláthatatlan kuszaság? Gansey

teljesen felvillanyozódott izgalmában. A feladat legalább olyan

fenyegetőnek tűnt, mint a barlangbéli fekete lyuk – mélységes mély

volt.

– Mondanom sem kell, Gansey – jelentette ki Malory vidáman –

, már alig várom, hogy végre megmutassa a Ley-vonalat.


52/400

4

LUE EGÉSZ ÉJSZAKA ÁLMATLANUL FORGOLÓDOTT. Önkéntelenül isarra várt, mikor kattan a zár. Valami csökönyös ostobaságtól

vezérelve elképzelhetetlennek tartotta, hogy az anyja ne érjen haza

a tanév kezdetére. Maura mindig mindenre tudta a választ – még

ha időnként tévedett is és Blue egészen idáig azt hitte, történjen

bármi, az anyja biztos pont marad az életében.

Egyedül érezte magát.Kiment a folyosóra, és feszülten fülelt. Odakint Orla éjféli

csakratisztást tartott a lelkes ügyfeleknek. A földszinten Calla

morcosan tévézett bús magányában. Az emeleten síri csend honolt,

majd egy sor apró, céltudatos sóhaj szűrődött ki Persephone

szobájából.

– Na, nem bánom – szólt ki Persephone cérnavékony hangon akopogás hallatán.

Odabent a lámpafény csak a rozoga kisasztalig és Persephone

magasított, kiszolgált rekamiéjáig ért el. Persephone törökülésben

kuporgott viktoriánus karosszékében, göndör haja aranyló

glóriaként izzott a csupasz villanykörte fényénél. Egy ócska pulóvert

tartott a kezében.

Ahogy Blue felmászott a kopott matracra, cérnaspulnik

B


53/400

gurultak csupasz lábához. Túlméretezett pólója alá dugta a térdét,

és hosszú percekig szótlanul figyelte Persephone-t, aki minden jel

szerint két teljesen különböző mandzsettát igyekezett felvarrni a

pulóver ujjára. Közben úgy sóhajtozott, mintha percről percrejobban haragudna magára vagy a pulóverre.

– A tiéd? – kérdezte Blue.

– Mi az enyém? – követte Persephone Blue tekintetét. – Ja! Ja,

nem. Illetve, az enyém volt. Régen. De most átalakítom.

– Egy óriásnak?

Persephone felemelte a ruhadarabot, hogy megnézze, valóbanígy áll-e a dolog.

– Igen.

Blue lassan egymás mellé rakosgatta a tarkabarka cérnákat.

– Szerinted anya Cukormókust keresi?

– Édesapádat. Artemust – helyesbített Persephone. Illetve,

pontosított. Blue apját igazából nem Cukormókusnak hívták. Még

Maura aggatta rá ezt a becenevet a „régi szép időkben”. – Azt

hiszem, kissé leegyszerűsíted a dolgot. Amúgy igen, ez az egyik ok,

amiért elment.

– Azt hittem, belezúgott Mr. Gray-be.

Persephone elgondolkodott.

– Az a legnagyobb baj anyáddal, Blue, hogy senkit sem hagy

békén. Mi mondtuk neki, hogy Artemus már a múlté. Ő döntött

helyetted is, mondtam neki. De nem, Maura még most sem marad

nyugton! Sosem hegednek be a sebei, ha folyton feltépi őket.

– Szóóóóóval, azért... ment... el... hogy... hazahozza... apámat?

– Á, dehogy! – kuncogott Persephone. – Nem hinném, hogy...

nem. Hiszen te magad mondtad, hogy belezúgott Mr. Gray-be. A

fiatalok még ismerik ezt a szót?– Most használtam. És fiatal vagyok.


54/400

– Mondjuk.

– Most kíváncsi vagy a véleményemre, vagy sem? Vagy

elfogadod, hogy én vagyok az illetékes ebben a kérdésben, vagy

ejtsük a témát.– Inkább ejtsük! Tudod, az már Maurán múlik, hogy megkeresi-

e Artemust. Sosincs egyedül, végre itt a remek alkalom, hogy csak

saját magával foglalkozzon.

Maura nem keltette olyan ember benyomását, aki csak saját

magával akar foglalkozni, de talán mégis ez lehetett a probléma.

– Szóval, azt mondod, ne keressük.– Mit tudom én?

– De hiszen Látó vagy! Abból élsz, hogy jövendőt mondasz az

embereknek! Járj utána, mi lesz!

Persephone addig szegezte Blue-ra éjfekete szemét, amíg a

lány el nem szégyellte magát a kifakadása miatt, majd így szólt:

– Maura Cabeswaterbe ment. Az nem a jövő. Különben is, ha

segítségre lenne szüksége, szólna. Gondolom.

– Ha fizettem volna – jegyezte meg Blue vészjóslóan –, most

tutira visszakérném a pénzemet.

– Akkor örülj, hogy nem fizettél. Szerinted jó lesz így? – tartotta

fel Persephone a pulóvert.

A két ujja picit sem hasonlított egymásra.

Blue meglehetősen ingerült sóhaj kíséretében ugrott le az

ágyról, majd kiviharzott a szobából. A folyosóról még hallotta, hogy

Persephone utánakiált:

– Az alvás az agy tápláléka!

Blue vigasztalhatatlan volt. Ő arra vágyott, hogy értelmes

eszmecserét folytathasson egy másik emberrel.

Ahelyett, hogy visszament volna a szobájába, beosont afélhomályos telefon-varró-macskaszobába, letelepedett a készülék


55/400

mellé, és maga alá húzta csupasz lábát. A félig nyitott ablakon

keresztül csípős hideg áramlott a szobába. A falevelek mögül

beszüremlő lámpafény ismerős, eleven árnyékokat vetett a

varrókellékekkel teli bödönökre. Blue egy párnát kapott fel a közeliszékről, azzal takarta be libabőrös lábát, mielőtt felemelte volna a

kagylót. Megvárta a tárcsahangot, hogy biztos lehessen benne, nem

folyik jóslás a vonal túlsó végén.

Aztán Gansey számát tárcsázta.

Két csöngetés, három, aztán:

– Halló!Gansey kisfiús, jól nevelt hangja.

– Felébresztettelek? – kérdezte Blue.

Hallotta, hogy Gansey tapogatózva markolja fel drótkeretes

szemüvegét.

– Nem – hazudta a fiú –, ébren voltam.

– Jó, mert úgyis félretárcsáztam. A Kongresszust akartam hívni,

de csak egy szám az eltérés.

– Ó!

– Igen, mert a te számod 6-6-5-re végződik. – A lány

hatásszünetet tartott. – Vágod?

– Jaj, te!

– 6-6-5. Egy szám az eltérés. Vágod?

– Igen, vágom. – Gansey hosszasan hallgatott, bár Blue így is

hallotta a szuszogását. – Nem is tudtam, hogy a pokolban is van

telefon.

– Van bizony – felelte Blue. – De csak beérkező hívásokra

tartják fenn.

– Gondolom, levelet is fogadnak.

– Csak győzd kifizetni a postaköltséget.– Nem, inkább faxot! – helyesbített Gansey. – Felejtsd el a


56/400

levelet! A fax sokkal viccesebb.

Blue a párnába temette az arcát, úgy nevetett.

– Oké, ennyi.

– Hogyhogy ennyi?– Csak ennyit akartam mondani.

– Máris okosabb lettem. Örülök, hogy félretárcsáztál.

– Hát... gyakran megesik. Lehet, hogy nem ez volt az utolsó

eset.

Kínosan hosszú csend következett. Blue már nyitotta volna a

száját, hogy kitöltse valamivel, de aztán meggondolta magát. Újbólmegborzongott, pedig most, hogy a párna a lábán volt, már nem is

fázott.

– Hát ez kellemetlen – szólalt meg végül Gansey. – De azért

remélem, hogy így lesz.


57/400

5

ÁSNAP REGGEL GANSEY ÉS MALORY útra kelt, hogy megvizsgáljaa Ley-vonalat. Adam készséggel csatlakozott hozzájuk, ami

meglepte Gansey-t. Nem mintha parázs viták zajlottak volna

köztük. Épp ellenkezőleg... nem veszekedtek. Nem is szóltak

egymáshoz. Nem érintkeztek. Gansey ment tovább a maga útján, és

Adam is a saját feje után.

Most azonban, átmenetileg, egy irányba tartottak. A cél: másikbejáraton át megközelíteni a hollók barlangját. A módszer:

lekövetni az előző keresések nyomvonalát. A segédeszköz: Roger

Malory.

Ebben az évszakban a legelőnyösebb arcát mutatta a város.

Henrietta és közvetlen környéke olyan tarka színekben pompázott,

akár egy festékes készlet. Zöld kaszálók, aranyló kukoricaföldek,sárga platánok, narancsszínű tölgyek, télizöld hegyek, felhőtlen,

azúrkék égbolt. A frissen aszfaltozott út hívogatóan kígyózott-

feketéllett előttük. A friss, kristálytiszta levegő kalandra csábított.

A csapat élénk tempóban haladt, amíg Malory meg nem

pillantotta a Massanutten-hegyet, aznapi negyedik kitérőjüket.

Nem ez volt a legmisztikusabb hely a környéken. Gombatelepeket

idéző házcsoportok nőttek ki az oldalából, a csúcsát pedig sípálya

M


58/400

koronázta. Gansey gagyi turista- és diákcsalogatónak tartotta, de

tudta, ha hangot ad a véleményének, Adam egy szempillantás alatt

a torkának ugrik az elitista megjegyzése miatt.

A csapat lehúzódott az útról, kínosan kerülve a lelassító és nagyszemeket meresztő járművezetők tekintetét. Malory teknőcként

gubbasztott háromlábú állványa mögött, és bőszen hirdette az igét,

talán Adamnek, talán saját magának.

– Az Egyesült Államokban a Ley-vadászat merőben új értelmet

nyer! Angliában csak akkor beszélhetünk igazi Ley-vonalról, ha két

mérföldenként legalább egy társult elemet, templomot, talicskát,álló követ találunk rajta, különben azt kell feltételeznünk, hogy

amit látunk, az a véletlen műve. A gyarmatokon viszont – a fiúk

elnézően mosolyogtak – sokkal nagyobbak a távolságok. Itt

ráadásul még rómaiak sem éltek, akik szépen sorba rendezték volna

az építményeiket. Kár. Hiányérzetem van.

– Nekem is hiányoznak a rómaiak – nyögte be Gansey, csak

hogy megnevettesse Adamet, ami sikerült is neki.

Malory a fák közötti résen át a mélyen tátongó völgy felé

irányította a messzelátóját.

– Bár az itteni vonal is eleven és duzzad, határozottan duzzad az

energiától, a másodlagos vonal, amit most keresünk, n... a

szentségit!

Az öreg majdnem hasra esett Kutyában.

Kutya felnézett Maloryra. A szentségit! – üzente az

arckifejezése.

– Kérem azt a ceruzát! – tépte ki Malory az írószerszámot Adam

kezéből, hogy bejelöljön valamit a térképen. – Tűnés a kocsiba!

– Tessék? – kérdezte Adam szelíd megrökönyödéssel.

– Nem ön! A Kutya!Kutya duzzogva elvonult. Újabb sofőr lassított le, hogy jól


59/400

megbámulja őket. Malory magában motyogott. Adam

szórakozottan, kissé nyugtalanító, nem e világi mozdulattal

ütögette a csuklóját. Rovarok zümmögtek körülöttük, a szárnyaik

finoman birizgálták Gansey arcát.Lehet, hogy méhek. Ha pechem van, seperc alatt végeznek

velem, itt, az út szélén, miel ő tt Malory kivehetné a mobilját a

kocsiból, miel ő tt Adam felfoghatná, mi történt.

Nem csapta agyon a rovart. Az zümmögve eltűnt a távolban, de

Gansey szíve továbbra is hevesen vert.

– Elmagyarázná nekem, mit csinál most? – fordult aprofesszorhoz. – Nekünk – helyesbített rögtön. – Elmagyarázná

nekünk?

Malory kioktató hangon felelte:

– A barlang a Ley-vonalhoz kapcsolódik, nincs konkrét helyhez

kötve. Ezért ha szomszédos barlangok után kutatunk, nem egy

átlagos bejáratot kell keresnünk. Bármilyen nyílás megfelel, ami a

Ley-vonalon helyezkedik el. És mivel a térkép tanúsága szerint önök

merőleges irányból közelítették meg a Ley-vonalat, ahelyett, hogy

vele párhuzamosa

hollófiúk 3. kék liliom - maggie stiefvater

Documents