Hovanyecz László

Használat előttfelrázandó

Beszélgetés

RANSCHBURG JENŐpszichológussal

Kossuth Kiadó

Ennek a beszélgetésnek az alapanyagát 2010. december 17-én, két nappal Ranschburg Jenőhetvenötödik születésnapja előtt vette hangszalagra a riporter. Amikor hozzájutott, hogy megírja, azinterjúalany már nem volt az élők sorában. „72 évesen is úgy élek, mintha évtizedeim lennének hátra.Nem vagyok hajlandó tudomásul venni a halált, úgyhogy nincsen béke közöttünk, ezért inkább nem

gondolok rá” – mondta egy három esztendővel korábbi interjúban. Hetvenöt évesen hasonlóangondolkodott. 2010. március 10-én ment el a Tanár Úr. Hogy közöttünk van, közöttünk marad, azt misem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy a Saxum Kiadó életműsorozatot szentel munkáinak. Az ez éviKönyvfesztiválra két kötetet jelentettek meg. Az első – az Érzelmek iskolája – elé még maga a szerző

írt előszót. Alább pedig a Ranschburg Jenővel készült utolsó nagy interjú olvasható.

– Nomen est omen. Van egy Ranschburg nevű állítólagos rokon, aki valahogy, valamilyen módonrányomta a bélyegét az ön pályájára.

– Valóban mindmáig bizonytalan, vagy bizonyíthatatlan ez a rokonság. Az én apám mélyen hitt benneés gyerekkori emlékekre hivatkozott, mikor ezt a rokonságot hangoztatta. Aztán volt idő, évtizedekkelkésőbb, mikor ezt a rokonságot Ranschburg Pál egyenes leszármazottai megpróbálták kétségbevonni. Aztán jött egy olyan idő, amikor viszont ők kezdtek hozzá ragaszkodni.

– Amikor ön már érett emberré vált.

– A pontosság kedvéért elmondom, hogy akkoriban megismerkedtem Ranschburg Endrével, akiRanschburg Pálnak, ennek a tényleg világhírű és csodálatos pszichiáternek a fia volt. Ő, mint ahogy azilyen nagy családok leszármazottai közül sokan, idős korában genealógiával foglalkozott.Ragaszkodott hozzá, hogy valóban volt a családnak egy erdélyi ága. Az én apám ugyanis Zilahról,Erdélyből való. Egy idő után megegyeztünk abban, hogy létezik egy ilyen rokonság. Hozzá szeretnémtenni, hogy sem akkor, amikor én gyerek voltam, sem később az életemben, én ennek semmilyenjelentőséget nem tulajdonítottam. A környezetem azonban igen. S ez azt jelenti, hogy az életpályámalakulásában is volt egy közvetett szerepe, mert az én apám egyetlen szenvedélye az volt – nemdohányzott, nem ivott, a világ legigénytelenebb embere volt –, hogy az ő fia a Ranschburg Pálnyomdokaiba lépjen. Kicsi koromtól kezdve a maga szelíd módján nagyon erős pressziót gyakoroltebbe az irányba. Ezért azt akarta például, hogy én orvos legyek.

– Tehát nem csak terelgette, hanem pressziót gyakorolt.

– Pici koromtól kezdve ráállított egy útra. Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy ez másképp istörténhet az én életemben. Csak a serdülőkoromban merült fel bennem először igazán, hogy ezt nemén akarom, hanem a környezetem várja el tőlem és ez egy nagyon komoly konfliktushelyzet volt aszámomra. Úgyhogy én voltam az egyike azoknak a keveseknek akik tizennyolc éves korukbannagyon boldogok voltak, hogy nem vették fel őket az egyetemre. Mert én 1954-ben még a szülőikívánságnak engedelmeskedve az orvosi egyetemre felvételiztem, de nem vettek fel. Akkor az apám,aki nem volt egy harcos típus – ezt én is örököltem tőle, én sem vagyok az – eget-földet megpróbáltmegmozgatni, elment még a miniszterhez is, akit akkor Erdey-Grúz Tibornak hívtak, aki egy jelestudós volt. Az én édesapám onnan úgy jött haza, hogy azt mondta neki az Erdey-Grúz Tibor, hogynézze kérem, a Ranschburgokból elég volt ennyi, tanuljon a fia valami szakmát. Tehát ebben azértelemben is mintha befolyásolta volna a nevem a sorsomat. Szakmát nem tanultam, de elmentemdolgozni, hát az természetes volt, mert nagyon szegények voltunk, nem lehetett úgy élni, hogy azember nem is tanul, nem is dolgozik. Állást vállaltam egy hivatalban, tisztviselőként dolgoztam ésutána éveken keresztül vagy jelentkeztem egyetemre, de nem vettek fel…

– Akkor már nem orvosira.

– Akkor már nem orvosira, akkor már eldöntöttem, akkor már világos volt az apám számára is, hogynem akarok orvos lenni, hát engem igazában az irodalom érdekelt és magyar szakos tanár akartamlenni. Az volt az álmom, hogy én gyerekeknek magyar irodalmat taníthassak, mert annál szebb nincs a

világon.Még ma is, ősz fejjel is azt mondom, hogy annál kevés szebb dolog van a világon. Mint sok hozzámhasonló fiatal, én is írtam éjjel-nappal, verseket, színdarabokat, mindenfélét. És most, amikor öregfejjel átnéztem ami megmaradt – elég sok – döbbentem rá arra, hogy szinte mindig gyerekekkelfoglalkoztam ezekben az írásokban. Vagy gyerekeknek írtam, vagy gyerekekről szólt és hát az akülönös áldás ért engem, hogy öreg fejjel kiadták egy verseskötetemet, melyben a versek nagy részétén tizennyolc éves koromban írtam.

– Ilyen módon – ha jól tudom –, kapcsolatba került egy másik Hazám-díjassal, Halász Judittal.

– Igen. Mert Judit fölfedezte a verseimet, néhányat meg is zenésítettek, a lemezén is rajta van. Mostkaptam meghívót a Bábszínházba. Rettentő kíváncsi vagyok rá, mert a Bábszínház új bemutatandódarabjában elhangzanak a verseim, vagy azok közül néhány. Nem tudom melyik. A feleségemmelegyütt valahogy lámpalázzal megyek a Bábszínházba most december végén.

– Említette, hogy édesapja Zilahról származott. Valamikor onnan át kellett jönni.

– Nagyapám nagyon korán meghalt és ott maradt utána a nagyanyám négy gyerekkel. Ezeknek egyikevolt az én édesapám. Akkor ő olyan tízéves lehetett. Valamikor az első világháború idején történhetettez. Nagyapám szabó mester volt Zilahon. Rettenetesen szegényen jöttek el a nagyanyám és a négygyerek, abszolúte semmijük nem volt. Feljöttek Budapestre egy teljesen idegen világba. Az énédesapám szerint – aki mondom, akkor kis gyerek volt – például Ranschburg Pálhoz fordultaksegítségért, aki a kérést elutasította. Az én apámban lévő elégedetlenség és az a vágy, hogy engemáttoljon azon a résen, ami ezt a két világot elválasztotta egymástól, az tulajdonképpen ebből azélményből származik. Miközben semmi igazán kézzelfogható bizonyíték nem létezik, hogy ezegyáltalán megtörtént volna és távol álljon tőlem, hogy ezt a nagyszerű tudóst sok-sok évvel a halálaután értéktelenítsem, de hát ez a családi legenda. Apám éppen ezért nem is tanulhatott, tizenegy éveskorában már dolgozni kellett mennie. Öt elemit végzett összesen. De egy nagyon természetes, nagyonintelligens ember volt, úgyhogy voltak évek az életében, amikor még tisztviselőként is el tudotthelyezkedni. Például az Esti Kurír című lapnál, persze a tisztviselői kar legalján. De, hogy az ötelemijével ott meg tudott kapaszkodni, az az intellektusára nézve egy nagyon pozitív jelzés.

– Nyilvánvalóan szépen és helyesen írt.

– Igen, szépen írt, de nem kifejezetten helyesen. Ezt azért hozzá kell tennem. Nem azt mondom, hogytele volt helyesírási hibával, de voltak jellegzetes helyesírási hibái, amiket egész életében elkövetett. Denagyon szépen írt. És nagyon tudott viselkedni a szónak a legpozitívabb értelmében. Tudottkapcsolatokat teremteni, ügyesen bánt az emberekkel, tudott nagyon szeretetre méltó lenni. Nagyonférfias jelenség volt. Igazában ez az Esti Kurír is befolyásolta az én életemet. 1955-ben felvételiztem a gyógypedagógiai tanárképző iskolába. Ugyanis kerestem valamilyenkompromisszumot az orvosi és a pedagógiai pálya között, hogy a szüleimnek is igazuk legyen, meg azén vágyam is érvényesülhessen. Érdekes, hogy akkor, tizenkilenc évesen még nem tudtam, hogy az elsőpszichológiai gyógypedagógiai laboratóriumot Magyarországon Ranschburg Pál hozta létre. Ennek azismerete nélkül jelentkeztem én erre a főiskolára, ahol egy csodálatos ősz hajú, joviális professzor volta felvételi bizottság elnöke. Úgy hívták őt, hogy Kanizsai Dezső, aki egyébként nagyszerű logopédusés Ranschburg Pál-rajongó volt. És amikor a nevemmel én odaültem a felvételi bizottság elé és nagyonflottul és elegánsan felvételiztem, akkor azt mondta nekem Dezső bácsi:

– Édes fiam. Mi volt a te apukád? – Mondom neki, hogy az én apukám villanyszerelő volt. –Kisfiam, így egymás között, itt senki nem akar neked ártani, mondd meg nekem őszintén, mi volt a teapukád? – És ez megismétlődött kétszer vagy háromszor, és el kezdtem rettenetesen sajnálni megszeretni ezt az öreg urat. Gondoltam hát hogy mondok neki valami olyat, aminek örül. És akkor aztmondtam, újságíró volt az én apukám.

– Ez már megfelelt.

– Ez már megfelelt.

– Dezső bácsi boldog volt, ám engem nem vettek fel a főiskolára. Ott ült egy fiatal tanársegéd is afelvételi bizottságban, Palotás Gábor, akiről azóta iskolát neveztek el Budapesten. Palotás Gábor , akiaz én legjobb barátom lett sok évvel később, elmesélte, hogy miután én kimentem a felvételi vizsgáról,Dezső bácsi azt mondta, hogy kérem szépen, ez egy dendi, úgyse fog tanítani semmit soha.

– Óvta öntől a szakmát.

– Így van. Így aztán nem vettek engem fel, tovább dolgoztam meg írtam.

– Nézzük az anyai ági gyökereket.

– Azok is nagyon érdekesek. Anyai nagyapám kutyabőrös nemes volt. Igazi magyar nemes. A Jónapnév, az nem magyarosított név, nincs mögötte egy németes-zsidós valami, amit magyarítottak, hanemőket eleve így hívták. Dédapám, aki földbirtokos magyar nemes volt, miként a magyar nemesekgyakran, szépen elkártyázta meg elitta a birtokát, a nagyapám ennek következtében – mezőgazdaságiakadémiát végzett – egy óriási tízezer holdas birtok gazdasági vezetője, intézője lett, ahogy akkor azthívták.

– Tehát ezzel a Jónap névvel a család zsidó volt.

– Sőt a nagyapám vallásos zsidó volt. Nem ortodox természetesen, de vallásos. Ilyen értelemben alegnagyobb zsidó ünnepeket megtartotta és természetesen szombaton nem gyújtott rá. Anyám mindigmesélte, hogy imádták az emberei a tanyán meg a birtokon. Imádták az én nagyapámat, de szombatonnagyon féltek tőle, mert azt mondták, hogy akkor „pipa nap” van, mert akkor nem gyújthatott rá apipájára. Akkor ingerült volt. Igazában egy állásban lévő mezőgazdász volt, tíz gyerekkel, kettő ezekközül gyorsan meghalt, nyolcan nevelkedtek föl. Hat lány, két fiú. A hat lány egyike volt az énédesanyám. A nagyapám azt mondta, hogy a fiúknak tanulniuk kell, a lányoknak meg férjhez kellmenni. Ebből adódott, hogy kétségbeesetten próbálta tanítani azokat a fiúkat, akik pedig nem akartak,és visszatartotta azokat a lányait, akik viszont szerettek volna. Ezek közé tartozott az én anyám is,akinek minden vágya az volt, hogy ő tanulhasson. A Hortobágy kellős közepén éltek, még csak nem isfaluban, hanem tanyán. Úgy hívták azt a tanyát, hogy Cserepes puszta. Az már nincs meg,megpróbáltuk megkeresni, de már nem létezik. Anyám magántanuló volt, kocsin vitték be vizsgázni,valahová Tiszafüredre, ahol levizsgázhatott és így végzett el négy polgárit. Tizennyolc éves korábankerült fel Pestre, soha életében nem tudta megszokni a nagyvárost, pedig nyolcvanhét éves koráig éltszegénykém. Nem tudta igazán megszokni, mindig kisebbrendűségi érzései voltak a városban. Beraktaa nagyapám egy kalapos üzletbe és masamód lány lett, kalapos lett belőle. De nem szerette ezt aszakmát, eladónak állt a Párizsi nagyáruházban. Ott ismerkedett meg az én apukámmal és így lettebből egy nagyon-nagyon szép házasság.

– A szülei mikor születtek?

– 1906-os az édesapám és 1907-es az édesanyám. Az apám testvérei közül egy volt, aki el tudott jutniaz érettségiig, a legidősebb, akit azért egy-két távoli rokon támogatott, mert nagyon tehetséges volt. Őnagyon gyorsan magyarosított, és én már Zilahi Bélaként ismertem őt, mert természetesen Zilahiramagyarosított, mert onnan való volt. Ő leérettségizett, egyetemre azonban akkor már numerus claususmiatt nem tudott bejutni. Tehát ő volt az én apám által imádott legidősebb testvér, aki tanult, akiérettségizett. Az én nagyon egyszerű családomban még az ’50-es években is az, hogy van egycsaládtag, aki leérettségizett, óriási dolog volt. Hozzáteszem, hogy hatalmas kultúrájú, fantasztikusanokos ember volt az én nagybátyám, aki 1957-ben elment Kanadába, mert ’56-ben a fia meg a lányadisszidált, ahogy azt akkor mondták. ’57-ben kivitették az apjukat meg az anyjukat. Egy kukkot nemtudott angolul a nagybátyám és két év alatt úgy megtanult angolul, hogy nagyszerű állást töltött be,nagy fizetéssel. Jómódú ember lett, karriert csinált, pedig akkor ő már nem volt fiatal, de szinteelképzelhetetlenül tehetséges ember volt. És azonkívül volt apámnak egy öccse, aki még az elsővilágháború idején a szó szoros értelmében éhen halt itt Pesten. Voltam Ranschburg Jenőnek a sírjánál,

egy döbbenetes élmény volt a számomra. Egy gyerek, aki 10-11 évesen éhen halt. Volt még apámnakegy húga, aki viszont szintén az ’50-es évek végén kiment és Kanadában élte le az életét.

Az anyám rokonait, testvéreit viszont kiirtották az utolsó szálig. Anyámnak négy testvére pusztult elAuschwitzban, az én nagynénéim ott végezték. Nagybátyám tetemét sikerült megtalálni, ő az, akineksírja van a temetőben. Őt Bélának hívták, Jónap Bélának és arra a kőre vésette fel az én családomazoknak a családtagoknak a neveit, akik elpusztultak. Az én Béla bátyámén kívül tíz név van rávésve.Három vagy négy kis unokatestvéré, akikkel még gyerekként együtt játszottam. És azoknak a szülei ésegyiknek a nagyszülője, aki az én anyám nővére volt.

– Önök hogyan vészelték át az üldöztetést?

– Apámat már nagyon korán elvitték munkaszolgálatra. Ő Ukrajnában szedte az aknát. Én mégkisgyerek voltam, ez a ’40-es évek legelején volt. Igazában egyszer volt szabadságonmunkaszolgálatosként, két napig és onnan aztán már nem is Ukrajnába került vissza, hanemMauthausenbe. És Mauthausenből 1945 nyarán jött haza. Ő egy kilencvenkilós nagydarab ember volt,negyvenhat kilóval érkezett haza Mauthausenből. Ma is felejthetetlen számomra az emlék, ahogyankönyökölök ki az ablakon és látom az udvaron, ahogy jön egy bottal egy sovány ember, akivalahogyan ismerős volt. Egészen drámai élmény, bennem van, ott van a kép előttem, ahogy rájövökarra, hogy aki itt jön, az az én apukám. Ez 1945 nyarán volt, amikor gyakorlatilag anyám lemondottarról, hogy apám él. Állandó stresszben volt, várta, figyelt, hogy kik jönnek, kik nem jönnek. És akkormár ő úgy érezte, hogy az apám nem jön haza soha, és akkor megérkezett. Mi az anyámmal itthon vészeltük át a szörnyűségeket. A lakásunkból nagyon gyorsan kitettek minket.Többször elmeséltem már, hogy egészen különösnek érzem az én szökéseimet és megmeneküléseimet,mert tudni kell, hogy én nem voltam egy szökős típusú gyerek. Mert van ilyen. Mert voltak élelmesgyerekek, akiknek a természetükből adódott, hogy megpróbálják megmenteni önmagukat. Én nem eza típus voltam. Az angolok daydreamernek nevezik az ilyet. Nappali álmodozó voltam, akielbámészkodott a világban. Én ötéves koromra már folyékonyan olvastam, leginkább otthonszerettem ülni, könyvvel a kezemben és olvasni. És jó kisfiú voltam. Talán ez az oka annak, hogy aszakmám egyik jellemzője, hogy nem szeretem, sose szerettem ezeket a jó kisfiúkat. Tényleg, mert énmindig ilyen voltam. Tele bizalommal a felnőttek iránt és azzal a vággyal, hogy velem meg legyenekelégedve. Ez mindig nagyon fontos voltam. Otthon ültem, olvastam és bámészkodtam. Ez volt az énéletem. És hogy kétszer tudtam tényleg ilyen élet-halál helyzetekben megszökni, ezt mindmáig nehézmegérteni.

Az anyám, aki látta, hogy nem vagyunk biztonságban, elhelyezett engem egy menhelyen, egygyerekmenhelyen. Ez a Munkácsy Mihály utcában volt. Ez egy nagyon legendás menhely, a történészekfoglalkoztak vele, mert azokat a gyerekeket elpusztították a nyilasok, akik azon a menhelyen ottvoltak. Én Pista unokatestvéremmel voltam ott, aki viszont egy vagány gyerek volt. És egyszerűennem bírtam elviselni, hogy mindennap, reggelire is, ebédre is, vacsorára is burizst adtak enni. Ez aburizs valami gabonaféle, nem tudom mi már pontosan.

Nem volt semmi másuk, nem tudom honnan kaphatták segélyként zsákokban. Ez mindenkinekmegfelelt, de én, a kis elkényeztetett nem bírtam a burizst megenni. Akkor azt mondta nekem Pista,hogy nem bírod megenni? Na akkor szökjünk meg! Mondta az én Pistám, az unokatestvérem. És én,aki egy használat előtt felrázandó gyerek voltam, rögtön tudtam, hogy ez a megoldás, rögtön benne isvoltam.

– Megszökött a burizs, tehát a hántolt árpa, vagy ahogyan másképp mondják, a gersli elől.

– A burizs elől. Rettenetes még kimondani is, de én a burizs elől szöktem meg. Boldog voltam, hogy eltudtam onnan jönni. És az ottmaradókat, ezt a gyerekcsapatot a Munkácsy Mihály utcábanmeggyilkolták. Engem ez az elkényeztetettségem és a burizs iránti ellenszenvem mentett ki ebből aszörnyűségből. Az unokatestvéremmel együtt elmentünk a Pozsonyi útra, mert a Pozsonyi úton, egyvédett házban élt az én nagynéném családja. Jómódú emberek voltak és a legjobb tudomásom szerintigen sok pénzért szereztek menlevelet maguknak. Az anyámnak pedig volt egy hamis menlevele, amit

szintén a svédek adtak ki. Úgy tudom, hogy amikor betelt a keretük, mert egy meghatározottmennyiséget adhattak ki, akkor adtak ki hamis menlevelet. Anyámnak ilyen hamis volt, hiszen ő nemtudott hozzájutni pénzért egy valódihoz. És azért nem vett engem magához, mert ezzel nagyonlabilisnak érezte ott az életét. Odamentünk a Pozsonyi útra és ott is voltunk egy darabig, ameddig azta házat is ki nem ürítették a nyilasok. Akkor anyám az árvaházba vitt el engem, a fasori fiúárvaházba,amit akkor Vilma királyné útnak hívtak. Ott volt a zsidófiú-árvaház és akkor ott hagyott.

Mindig újra és újra följönnek ezek bennem, és nem tudom azt a távolságtartást, amire szükséglenne, ez nem megy. Na mindegy, a Vilma királyné úti árvaházba kerültünk. Anyám naponta jöttlátogatni, ugyanis talán szerepe van ennek a nemesi vérnek abban is, hogy anyám szép asszony volt.Semmi zsidós jegy nem volt rajta. Nem viselte a stigmákat. A stigma, amit viselnie kellett, a sárgacsillag volt, azt a kabátján a gallérjával eltakarta és így ment ki minden nap élelmet szerezni. És mindennap eljött meglátogatni délután engem, élet és halál között. Mert az utcára kimenni – ezt az olvasókmár nem tudják –, az utcára kimenni halálos veszedelmet jelentett a nyilas időkben. Én meg ott álltamaz ablakban gyakorlatilag reggeltől délutánig és vártam az anyukámat. És közben elterjedt a híreannak, hogy jönnek a nyilasok és kiürítik az árvaházat. Mondták anyukámnak, hogy vigyen el engeminnen, mert jönnek a nyilasok. És az anyám nem hitte el, úgy érezte, hogy ez teljesen lehetetlen, hogyegy árvaházat bánthatnak. És otthagyott, mert úgy érezte, hogy ott vagyok biztonságban. Másnaplégiriadó volt. Mi ilyenkor le szoktunk vonulni a pincébe, álltunk sorban egymás mellett. Mellettemegy fiú volt, aki szintén ilyen menekült volt, tehát nem árva. Én még egy szót sem váltottam vele azalatt a pár nap alatt, amit ott töltöttem. Ő került mellém. És egyszerre csak kiabálnak: itt vannak anyilasok, ürítik a házat! Álltam ott dermedten és biztos vagyok benne, hogy én szépen elvonultamvolna a többi gyerekkel együtt. Ekkor megbök ez a mellettem lévő és azt mondja, hogy: az én apukáma svéd nagykövetségen van, szökjünk meg! És akkor én megint – ugye ez a használat előtt felrázandómódszer – rögtön tudtam, hogy ezt kell csinálni. Fölrohantunk az emeletre és az első emeleti – háttúlzás, mert le volt rombolva az épület – hátsó ablakon kimásztunk, lemásztunk a földszintre ésmegszöktünk. Ez decemberben volt, 1944 decemberében. Zakóban, minden nélkül és megszöktünk.Az érdekessége az a dolognak, hogy az anyukám aznap délután is jött látogatni és üresen találta aházat. Berohant és megtalálta a kabátomat, a holmimat, mindent ott talált, csak engem nem. Hazamenta Pozsonyi útra és elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Ámde a svéd követségtől kopogott egy küldönc ésvitte a levelemet, hogy élek és itt vagyok a svéd követségen. Ezt aztán a haláláig az imakönyvébenőrizte, ezt a levelet. Akkor már volt énbennem gondolkodni tudás és cselekvőképesség. Csak megkellett rázni.

– Elég erős ingerek érték.

– Igen. Amikor megszöktünk és fogalmunk sem volt, hogy hol van a svéd nagykövetség, azt tudta afiú, hogy a Mérleg utcában van. De hogy hol van a Mérleg utca Budapesten, se neki, se nekemfogalmam sem volt. És akkor én a kezembe vettem az irányítást és kinéztem magamnak az utcán egyapácát. És akkor kilencévesen tudtam, hogyha túl akarom élni, akkor az apácát kell megszólítanom,akárkit nem lehet. Megszólítottam az apácát és megkérdeztem, hogy hol van a Mérleg utca.Megkérdezte tőlünk, hogy mit keresünk itt az utcán és hová megyünk. Én mondtam, hogy egybarátunkat megyünk meglátogatni, és rám nézett, nagyon emlékezetesen mélyen fúrta bele a tekintetétaz enyémbe. Aztán részletesen elmagyarázta, hogy hol van a Mérleg utca és utunkra bocsátott minket.Én nagy hálával gondolok vissza rá egyrészt, másrészt önmagamat elismerve, hogy már akkor tudtam,hogy az utcán járó emberek közül kihez kell odamenni, ha az ember túl akarja ezt a találkozást élni. Ígyeljutottunk a Mérleg utcába és tényleg ott volt ennek a fiúnak az apja menekültként. Egy fából ácsoltgalérián húzódott meg tíz–tizenöt zsidó ember, akiket ott a követségen mentettek. Ott töltöttük azéjszakát. Én tudtam, hogy az anyukámat értesíteni kell, mert az anyukám jön látogatni. És el tudtaintézni ez a férfi, hogy a követségről a futár, aki egyébként is járta a várost, bemenjen a Pozsonyi útraés az anyámnak átadja a levelet. Másnap az anyám értem jött a Mérleg utcába és így találkoztunk.Megint elvitt a Pozsonyi útra és ott újra összejöttek a zsidók. Ugye egyszer kiürítették őket és mostmegint összejöttek és az anyám is ismét ott van. Odavitt és akkor egy pár napot töltöttünk ott és úgykarácsony táján ürítették ki megint a nyilasok a Pozsonyi utat. Akkor már nem volt mese, mentünk miis. A gettóba. Az Akácfa 22.-be kerültem. Ami megint csak különös szerencse volt. Az Akácfa 22.-ben

a nagynéném lakott. Ugye azt már mi intéztük úgy, hogy pont odakerülhessünk, hiszen ismertük aházat, én sokszor látogattam a nagynénémet. Neki még volt élelme. Sárgaborsója. Egészen afelszabadulásig – és ezt a szót én mostanában szándékosan használom és gyakran –, egészen afelszabadulásig sárgaborsót ettünk. Az élelemmel való különös kapcsolatomat jelzi, hogy azóta nemvolt sárgaborsó a számban. A sárgaborsót azt nem eszem meg, de ott nem volt mese, megállás nélkülsárgaborsót ettünk. És tele voltunk sajnálattal, mert az óvóhelyen sok-sok nyomorult zsidó emberéhezett és nézték rettenetesen irigykedve, ahogy mi esszük a sárgaborsót. Akkor nem értettem, csakmost értem, hogy mi lehetett az oka, hogy az anyám meg a nagynéném engedte, hogy azok nézzék ésne adjanak ebből a sárgaborsóból – ők se nagyon ettek – csak a gyerekeknek. Csak a gyerekekkaptak ebből a sárgaborsóból, és nekem meg borzasztó rossz érzésem volt, hogy körülöttem éhesgyerekek és felnőttek voltak, akiknek nem volt sárgaborsójuk. 1945 januárjában ott szabadultunk felaz Akácfa utcában.

– És hát akkor 1945-ben, mint mondta, egy napon meglátta a felére fogyott édesapját.

– Igen, de ez 1945 nyarán volt. Előbb azonban az történt, hogy nem tudtunk hazaköltözni a Szövetségutcába. Én a Szövetség utcában éltem a szüleimmel, ami a Magyar Színház mellett van közvetlenül.Nem volt mit ennünk. Ugyanakkor a nagybátyám, aki megjött, el kezdett – úgy mondták ezt a zsidók:seftelni. Szerzett magának árut, próbált eladni, pénzhez jutni. Azt mondta, hogy szüksége vansegítségre, és az én anyukám majd neki segít. Akkor odaköltöztünk a Paulay Ede utcába anagynénémhez, és akkor az anyukám kapott egy kis bőröndöt a nagybátyámtól. Ebben a bőröndbenaszpirin meg szaharin volt. Akkor kimentünk a körútra, az anyám beült egy betört kirakatba. Én pediga kis bőrönddel fel-alá járkáltam az utcán, és hangosan kiabáltam, hogy Bayer aszpirin, bécsi szaharin,Bayer aszpirin, bécsi szaharin. Gyakorlatilag abból éltünk, amit anyukám így el tudott adni. Elszámolta nagybátyámmal és így jutott ennivalóra nekünk. Az az érdekes, hogy tulajdonképpen szerettem ezt.Szabad asszociációval gyorsan elmondom, hogy amikor én azután főiskolás lettem, akkor is mégmindig nagyon szegények voltunk, és az teljesen természetes volt, hogy anyukámék agyondolgoztákmagukat, hogy én tanulhassak. De az is természetes volt, hogy a nyári szünetben, ahogy letettem avizsgáimat, én rögtön elmentem dolgozni, hogy a nyáron valami pénzt kereshessek. Bútorszállítómunkás voltam, mert oda könnyen felvettek. Imádtam csinálni. Pontosan azt éreztem, mint amikor fel-alá jártam és azt kiabáltam, hogy Bayer aszpirin, bécsi szaharin. Annál csodálatosabb nem volt,minthogy megraktuk a teherautót bútorokkal és akkor felküldtek engem a platóra, mert a sofőr és astabil segédmunkás beült, én meg a platón rongyosan, a bútorok tetején és ment az autó. Olyanszabadnak éreztem magam, hogy még azt is megtettem, mint egy igazi vagány, hogy lekiabáltam alányoknak mindenfélét. Egyszerűen kivetkőztem saját magamból. Azok a gátlások, amik rámrakódtak és melyek engem ilyen visszahúzódó, szemlélődő gyerekké tettek, ilyenkor leomlottakrólam. Soha nem felejtem el, a dinnyeszezonban, valamikor augusztusban, minden nap a Lehel piacnálmegálltunk és akkor mi hárman vettünk egy óriási görögdinnyét, mindenki elővette a zsebéből abicskáját, leültünk a járda szélére és ott ettük a bicskával a dinnyét és soha életemben olyan finomat énnem ettem, annyira szabadnak én nem éreztem magam. Csodálatos érzés volt, hogy engem befogadtakés az, hogy időnként megszakadtam a bútorok súlya alatt, abszolúte jelentéktelen volt ahhoz képest,hogy mennyire szabad embernek éreztem magam ebben a pozícióban. Ez minden nyáron így ment.Ahogy a vizsgaidőszak véget ért, én mentem dolgozni, és próbáltam egy pár forinttal segíteni a családiéletvitelt, mert közben a felszabadulás után született egy kicsi húgom, aki 12 évvel fiatalabb, mint én,1947-es. Igazában, tulajdonképpen a feleségemet is neki köszönhetem…

– A munkáit olvasva, kiszámítottam hogy körülbelül ’48-as születésű lehet a felesége.

– Ez egy egész különös dolog. Az én kicsi húgom osztálytársnője nővére az én feleségemnek. A FarkasJózsef nevű csodálatos lelkész lánya ő. Akinél kevés nagyszerűbb embert ismertem életemben.

– Az apósa hol volt lelkész?

– A Gyulai Pál utcában. De hát hosszú ideig a Kálvin térnek is ő volt a lelkésze. Nagyon nemes, a

szakmájában kiemelkedő egyéniségű ember volt. Tiszta, nyitott ember, fantasztikus nemzetközikapcsolatokkal. Imádtam eljárni a prédikációira. Nem prédikált, beszélt. Gondolkodott a szószéken.Különös, nagyszerű ember volt. Ő volt az egyetlen ember, az ő családját is beleértve, aki nem örült ésnem szomorkodott, hogy a lányának egy zsidó ember udvarol, mert ezt abszolúte természetesnektartotta. Sem filoszemitizmus, sem antiszemitizmus. Egyszerűen nem fértek hozzá ezek a fogalmak.Miközben a nagymama mindig mesélte, hogy zsidó ember az én unokám férje, de jó ember.

– Jól ismerjük ezt.

– Ez egy nagyon tiszta rendes család volt. De az a fajta emelkedettség, amivel az apósom fogadott,páratlan volt. Ennek nem volt jelentősége a számára semmilyen értelemben. A lényeg az, hogy az őKlári nevű kislánya volt a barátnője az én húgomnak. Öt lánya volt az apósomnak. Klári húga, az egyévvel fiatalabb Zsuzsa lett az én feleségem.

– Hogyan került be a gyógypedagógiára?

– Elmeséltem az a felvételit, ami nem sikerült. 1956-ban nem jelentkeztem – ennek is története van.Nekem volt egy magyartanárom a gimnáziumban, aki nagyon szeretett engem, Závodszky Feribácsi… Nagyon jóban voltunk. Ő szerette ezeket az irodalom iránt rajongó gyerekeket. Fölhívottengem telefonon, hogy neki a szegedi jogon van egy nagyon jó barátja és ő el tudja intézni, hogyengem oda felvegyenek. Oda adjam be a jelentkezésemet, a jogi karra. Beadtam a jelentkezésemet aszegedi jogi karra, de felvételizni már nem mentem el. Mondom, én még egyszer nem járok úgy, mintaz orvosi egyetemmel. Nem akarok jogász lenni, minek menjek én a jogi karra. Én dolgoztam,tisztviselő voltam a Kisipari Szövetkezetek Kölcsönös Biztosító Intézeténél a Wesselényi utcában.Tehát nem mentem el felvételizni sem. 1957-ben már az ’56-os események után újra agyógypedagógiára adtam be a jelentkezésemet és 1957-ben felvettek a gyógypedagógiára.

– Illik ezt megkérdezni: hogy élte át ’56-ot?

– 1956 októberéből olyan emlékeim vannak, hogy ott a biztosító intézetben ahova fölvettek néhányérettségizett és egyetemre nem bekerült gyereket, egy-kettő híressé is vált. Ott dolgoztam példáulegyütt Léner Péterrel, a Kossuth díjas rendezővel, Bősze Péterrel, aki színész lett. És ott dolgozott egyKozéki Béla nevű fiú, akivel egy osztályon voltunk, a táppénzkifizetéseknél. Kozéki Bélával, akimagyar szakosnak jelentkezett és nem vették fel, jöttünk hazafelé október 23-án délután, munkaidőután. Láttuk, hogy az emberek tülekednek és állnak sorban az Esti Budapest előtt. Álltak sorban ésérződött az izgalom, hogy tüntetések vannak vagy lesznek. Mondtam a Bélának, hogy nekünk kellenecsatlakozni, mert tudtam, hogy a világképe sokban hasonlít az enyémhez. És erre Béla: csak nemképzeled, hogy én – mert ezeket nyilván előre megszervezték, olyan nincsen, hogy ez csak úgy magátólmenjen –, dehogy megyek én oda egy ilyen fölülről szervezett tüntetésre. Másnap reggel pedig márnem kellett bemenni dolgozni. Be kell vallanom, hogy én nagy megkönnyebbüléssel éreztem, hogyhétköznap van és nem kell bemennem a tisztviselői munkámat végezni. Utána jöttem rá, hogy mi van,utána fogtam ezt föl igazán. Mindmáig tele vagyok nagyon vegyes érzelmekkel ezzel kapcsolatosan,mert nagyon közel volt 1944, rettenetesen közel volt. És ott volt a szüleimnek az iszonyatos félelme,hogy most megint valami olyan jön, mint akkor. A rádiót bújtam egész nap és éppen ezért mindenthallottam. Hallottam Mindszenty nyilatkozatát, amikor kiszabadult. Ez még mindig a fülemben van.Azon túlmenően pedig mindenekelőtt számos családi probléma adódott. Például az unokatestvérem,Pista, akivel együtt szöktem a Munkácsy Mihály utcából annak idején. Ő katona volt. Azzal jött haza,hogy odahagyta a hadsereget, de a géppisztolyát azt hozta magával. És a nagynéném, aki halálosrémületben élt – ez felejthetetlen és ezt senki nem fogja elhinni –, másnap hajnalban, amikor Pista mégaludt, odalopódzott, ellopta mellőle a géppisztolyt és levitte a kukába. Esküszöm, hogy ez így történt.Mert egy kalandéhes fiú volt Pista világ életében. És a nagynéném rettenetesen félt ettől. A Pistaédesanyja Auschwitzban pusztult el és a másik nővér, a nagynénje nevelte őt. Én meg otthon,miközben írtam egy-két szép forradalmi verset, igazában sehová nem csatlakoztam semmilyen iránybaés senkivel nem vettem fel a kapcsolatot. Mindenekelőtt azt hiszem, azért, mert féltem. De nem a

lövöldözéstől, attól sokkal kevésbé. Hogy mitől féltem, azt is elmondom egy metaforikus példán.1944-ben még otthon voltunk a Szövetség utcában, mikor többször le kellett menni az óvóhelyre

légiriadó alkalmával. Akkor vegyes lakosságú volt a ház, és megéltem többször azt, hogy nekemazoktól kell félnem, akikkel együtt félek valamitől. Ezt az érzést teljesen képtelen voltam feldolgoznimagamban és mindmáig teljesen képtelen vagyok. Folyton az volt az érzésem, hogy nemcsatlakozhatom sehová, mert nekem azoktól is kell félnem, akik szintén félnek. Végül is akkor én,húszéves fejjel a surviver mellett döntöttem. Túl kell ezt élni. Gyakorlatilag amennyire lehetett,bezárkózva töltöttem az időt. És amikor jött a telefon, hogy a KSKBI nyit és fizet táppénzt, akkorelmentem. Egyszer például kifejezetten golyózáporban mentem a Wesselényi utcába és végeztem adolgomat. Lehetőleg meghúztam magam és nem szóltam bele semmiféle formában az eseményekbe.

– Tehát tovább intézi a kisipari dolgozók táppénzügyeit.

– Igen és óriási lelki zavarral olvastam Illyés Gyulának a versét. Ott a KSKBI-ban került a kezembe azEgy mondat a zsarnokságról. Mert pont Illyés Gyulától nem vártam ilyesmit. Szóval az volt azérzésem, hogy is fogalmazzak, hogy most óvatosnak kell lenni, mert most úgy tűnik, hogy fölülnekemberek egy hullámra és ezt nagyon óvatosan kell szemlélni. És ez éppen Illyés Gyulával kapcsolatbanjutott eszembe. És utána még sokszor éveken át, hiszen Illyés Gyula tényleg fölült erre a hullámra. Az’50-es évek után egy másik hullámra ült fel. Az élet úgy hozta, hogy módomban volt megismerkednivele. Hiszen az ő felesége az én tanárnőm volt a gyógypedagógiai főiskolán. Az én számomra Flóranénivel megismerkedni a világot jelentette, nekem József Attilát jelentette. Ha megkérdeznék tőlem ezta szokványos kérdést, hogy melyik az a két könyv, amelyet magaddal vinnél egy lakatlan szigetre, akkoraz valószínűleg a Micimackó lenne, és a József Attila-kötet. A József Attila nélkül én nem tudnám azéletemet ott a magányos szigeten elképzelni. És hát Flórával megismerkedni egy csoda volt. Elmentema színházba, nagyon gondolkodván azt is meg tudnám mondani, hogy milyen darabot láttunk, de eznem annyira lényeges. Megláttam a páholyban ülni a Flóra nénit és Illyés Gyulát. Odamentem iszonyúszorongva, szorongva dobogó szívvel és bekopogtam. És így módom volt megismerkedni IllyésGyulával, aki nagy szeretettel fogadott és együtt néztük végig a darabot is. Én Illyés Gyulát nagyonszerettem. Tehát azok a fenntartások, amiket most hangoztatok, azok egy gyerek fenntartásai voltak.Meglepett az Egy mondat a zsarnokságról című vers. Sok verset olvastam én akkor. Fölültek egyhullámra, ugye Piros a vér a pesti utcán és sok hasonló…

Közben nagyon szorgosan és tisztességesen dolgoztam, jutalomüdülést is kaptam, amire nagyonbüszke voltam, mert én a Balatont nemigen láttam még. Áprilisban elmehettem balatonijutalomüdülésre, mert mindenki nagyon szeretett, mert én nagyon szorgalmasan dolgoztam. De azéletem akkor kezdődött, amikor kijöttem délután, mert az nem volt a szívem közepe, a táppénzfejtés.És írtam és irodalmi körbe jártam. Egy nagyon jópofa irodalmi kör volt az és nagyon tehetségesgyerekek voltak, meg én. Feltétlenül meg kell említenem Simon Tamás nevét, akinek nem is olyanrégen, talán három évvel ezelőtt még kiadták posztumusz Don Juan drámáját.

– Ő nagyon fiatalon meghalt.

– Húszéves volt, amikor meghalt, bizony. Öngyilkos lett. Ő nagyon-nagyon jó barátom lett. Egy zsenivolt ez a fiú, egy igazi zseni. Különlegesen tehetséges. Akkor, mikor először jelent meg a Don Juanja,akkor már nem élt. Hegedűs Géza bácsi írt előszót hozzá. Tamás öt nyelven fordított, olvasott. Ésarról volt híres, hogy megnősült és kicsi gyereke született. A felesége, Kemenes Inez, ma is él, költőnővolt, akivel nem volt lakásuk, így egy barlangba költöztek be. Aztán Tamás elment a tanácshoz és aztmondta, hogy a Szabad Európa Rádió be fogja mondani, hogy egy fiatal magyar költő az újszülöttbabájával egy gellérthegyi barlangban lakik. Másnap kaptak egy lakást, egy tanácsi lakást és ott laktak.Tamás fantasztikus tehetséges volt. Mindmáig rejtélyes módon lett öngyilkos. Hegedűs Géza bácsiszerint túladagolta az altatót. Mert éhes volt mindig és éjszakára és nappal is bevett altatókat, hogyátaludja a napot. Én azt hiszem, hogy rettenetesen kíváncsi volt és a kíváncsiságát nem tudta legyőzni.De ezek mind szubjektív dolgok. Két hétre az utcán infarktust kapott és meghalt. Azután ott a körbenFerenczi Laci, aki ma is él és egyetemi tanár, irodalomtörténész. Akit Fischer Laciként ismertem meg.Én pedig javarészt azzal arattam sikereket, hogy paródiákat írtam róluk, a költői stílusukról és ezzel

nagyon nagy sikerem volt.

– Ön volt a Karinthyjük.

– Igen, borzasztóan tetszett nekik. És a Fischer Laci szabadverseket írt és az ő szabadverseitpróbáltam kifigurázni. Volt egy-két írógyerek még, az ő nevükre már nem is emlékszem és ezekrőlírtam paródiákat. Meg persze komoly verssel is előálltam és még ma is emlékszem, mikor az egyikkelelőálltam és a Simon Tamás – igazi neve Einzig Tamás volt –, és az Einzig Tamás rám nézett és aztmondta: te ilyet is tudsz? És ez annyira megragadott engem, mert elfogadtak, hogy én vagyok az, aki aparódiákat írom, a stílusparódiákat. De azért arra nagyon büszke voltam, mikor azt mondta a Tamás,hogy te ilyet is tudsz? Ott írtam gyerekeknek.

Többek között egy verses mesejátékot kezdtem nagyon komolyan írni, nagyon lelkesen. Mikorfölmerült a katonaság rettenetes veszedelme, hogy behívnak katonának, hiszen nem jártunk egyetemre,elértük a kort, menni kellett sorozásra. És akkor azt mondta az én Böhm Péter barátom, aki maBőszer Péter nevű kabarészínész, hogy hát semmi gond, csináld azt, hogy írjál egy forgatókönyvet,amit küldjünk el a Honvéd filmgyárnak – akkor még létezett ez a Honvéd filmgyár –, és írjál bele egyszerepet nekem. Akkor ezt meg fogják filmesíteni, én fogom játszani a főszerepet és akkor nem kellbemenned a katonaságba. Aznap éjszaka már meg is írtam ezt a forgatókönyvet, egy esetlen, viselkedninem tudó fiúról, akiből embert farag a néphadsereg. Elküldtem a Honvéd filmgyárnak. Ez anaivitásunkra jellemző és az élet úgy hozta, hogy néhány nap múlva kaptam egy levelet a Honvédfilmgyár dramaturgjától, akit úgy hívtak, hogy Szinetár György.

– Ez a Szinetár Miklós nagybátyja.

– A Szinetár Miklós nagybátyja volt, az apjának, a Szinetár Ernő nevű pszichiáternek – akit későbbszintén megismertem –, annak volt a testvére. Az első felszabadulás utáni magyar filmek, a LudasMatyi, a Déryné forgatókönyveit ő írta. Szinetár György ajánlásával behívtak minket a filmgyárba.Borzasztó boldogok voltunk, hogy sikerült. Bementem Szinetár Györgyhöz és ő leültetett magávalszemben és azt mondta nekem: ugye tudja, hogy amit küldött, az egy szemét? Lesütöttem a szemem ésmondtam, hogy igen, tudom. Jó, akkor dobjuk be a papírkosárba. És akkor bedobta a papírkosárba.De valamiért ő azt hiszi, hogy érdemes velem találkozni, mert kíváncsi, hogy mi az, amit még csinálok.És akkor elmondtam neki, hogy egy mesejátékon dolgozom nagyon lelkesen, gyerekeknek. Hát akkorén azt olvassam el neki. Megadta a lakáscímét, a Sallai Imre utcában lakott. Ráadásul utána beteg is voltheteken keresztül. Minden héten kétszer mentem hozzá és olvastam a készülő darabból az újabb ésújabb sorokat és megbeszéltük a folytatást. Borzasztóan tetszett neki. Egy alkalommal amikor mármajdnem készen volt, azt mondta nekem, hogy az Ifjúsági Színházzal tárgyal. Az Ifjúsági Színház azvolt, amelyik az Operett Színházzal szemben van, a mostani Thália. Ha elkészülök a darabbal, azt befogják mutatni. Akár hihető, akár nem, soha többé Szinetár Györggyel nem találkoztam. Amikortelefonált – ugye a szüleimnél laktam – édesanyámmal letagadtattam magam. Örökké furdal alelkiismeret, mert nem sokkal később meghalt Szinetár György. És én soha többet nem találkoztamvele. Volt egy álmatlan éjszakám, végiggyötrődtem az éjszakát és rájöttem arra, hogy én nem vagyokjó, nem ez az én életutam. Mert gyenge író lehetek, de gyenge írónak nem érdemes lenni, csak jóírónak. Már elképzeltem a helyzetet, hogy ezeket a sorokat színészek mondják a színpadon és én lentülök és hallgatom. És én oly mértékben elszégyelltem magam, hogy egy sort le nem írtam többé. Amiaddig elkészült, meg van most is, két felvonás készen. De egy sort nem írtam hozzá és SzinetárGyörggyel sem találkoztam többé. Írói próbálkozásaim is itt értek véget. Egészen 60 éves koromig,amikor felhívott megint csak telefonon, a Magvető Kiadó igazgatója, Morcsányi Géza, hogy ő azthallja egy barátjától, hogy én nagyon aranyos gyerekverseket írok. Ennek az a története, hogy egyszeregy egyetemi órán nagyon jó kedvem volt és pont egy olyan téma került elő gyereklélektanban, amirőlhúszéves koromban én verset írtam. Azt mondtam, hogy kérem szépen, harmincöt évvel ezelőtt írtamerről a témáról egy verset. Úgy érzem, hogy ezt tudom fejből, megpróbálom elmondani. És ott ahallgatóimnak elmondtam ezt a Tűz című versemet. Nagyon tetszett a diákoknak. Ezek között voltvalaki, aki Morcsányi Géza barátja volt. És neki elmondta, hogy ez a Ranschburg az órán egyfantasztikus jópofa verset adott elő. Erre Morcsányi azt mondta, hogy ő ezt ki szeretné adni.

Mondtam neki, hogy főszerkesztő úr, hogy egyet-kettőt tudok fejből, de a többi elveszett, mert ezeketén sok-sok évvel ezelőtt írtam. Azt mondja, nem baj, majd megírja. Mondom, akkor közel hatvanévesvoltam. És úgy telt el egy nyaram – életemnek egy nagyon nehéz időszakában –, hogy két-háromhónapig megpróbáltam fölidézni a régi verseket és újraírni. És az érdekes az, hogy ez megmentette azéletemet. Mert szakmailag egy hihetetlen nehéz időszaka volt az életemnek, és úgy éreztem, hogy rámszakad a mennybolt. És ez segített át. Akkor három hónapig nem csináltam mást, csak verseket írtamés ebből lett a Gyerekségek című verseskötet. Ami tulajdonképpen sikeres és szerethető.

– Halász Judit ezekből zenésített meg.

– Halász Judit most is ott a Hazám-díj átadásán szólt nekem, hogy mért nem írok még. Ezek nekem alegszebb dolgok. Két nappal ezelőtt Kassáról hívott föl egy iskolaigazgató, – nem is tudta pontosan,hogy én ki vagyok –, hogy küldenék-e még neki verseket, mert neki csak a Gyerekségek című kisverseskötet van meg, és az ő gyerekei ezekkel mindenféle szavalóversenyt megnyernek és mindenféledíjakat kapnak és küldjek még. De hát, mondtam, hogy nekem csak ennyi van. És sok hasonlóélményem van ezzel a kis kötettel kapcsolatban. Jönnek az inspirációk. Az a különös paradox dologtörtént, hogy tudtom nélkül kiadtak egy gyerekvers válogatás kötetet. Az lett a címe, hogy Friss tinta.Négy vagy öt versemet beleválogatták, amiket én ötven éve írtam, és így lett Friss tinta. Hát mertfogalmuk nem volt róla a szerkesztőknek. Mert azt hitték, új versek. Állandóan érnek az inspirációk.Felhívnak telefonon, szeretnének verseket kapni, kötetbe írjak. Akkor én mindig gyötrődöm éstöbbek között a feleségemre hallgatok, de magamra is, aki azt mondta, maradjon ez egy intermezzo azéletemben. Úgy éreztem, hogy teljes mértékben igaza van. Ennek a romantikáját és a szépségét ez adjameg. Mert ha én most itt el kezdek verseket gyártani, akkor ki fog derülni, hogy én nem vagyok költő.De soha nem is akartam az lenni.

– Gyerekdarabjának a sorsa mutatja, hogy szinte ellökte magától a költőséget.

– A kötet előszavában meg is írtam, hogy tessék ezt versbe szedett gyermeklélektannak tekinteni.Nem művészetnek és nem, mit tudom én, pályázatot költői babérokra. És ennek a pozitív fogadtatásaközben nagyon jólesett nekem. Most már 3 vagy 4 kiadás is megjelent, meg egy hangoskönyv is, amireén magam mondtam föl a verseket, a Móránál. Borzasztó jólesik, nagyon büszke vagyok rá és nagyonszép része ez az életemnek. Azt hiszem úgy tudom megőrizni ennek a hamvasságát, ha nem játszomtöbbé. Annak ellenére, hogy nagyon sok késztetést kapok erre vonatkozóan.

– Nézzük már most, hogyan lett pszichológus.

– Az az igazság, hogy a gyógypedagógiai főiskolán hallottam életemben először azt a szót, hogypszichológia. Ugye az ’50-es évek Magyarországán ezt a szót kimondani sem lehetett. A lélektanvalami rettenetes dolognak számított. Azt szoktam mondani, hogy én előbb akartam pszichológuslenni, minthogy tudtam volna, hogy pszichológia létezik. Sőt gyerekpszichológus. Mielőtt tudtamvolna, hogy ilyen szakma létezik. Viszont a főiskolán volt egy tantárgy, már elsőéves koromban,amelynek az volt a neve, hogy gyermeklélektan. Én 1957-ben kezdtem el gyermeklélektant hallgatniegy nagyszerű asszonytól. Úgy hívják őt, mert ma is él, hála istennek, Vályiné Engelmayer Ágnes, akiigen jelentős egyénisége a magyar gyermeklélektannak. Ráadásul gyönyörű volt, fiatal, vonzó, okos,minden, amit elmondani lehet. Én abban a pillanatban tudtam, hogy én pszichológus akarok lenni.Addig is tudtam, csak valahogy nem tudtam megfogni. És akkor szívvel-lélekkel kezdtem el ezzelfoglalkozni. És amikor negyedéves lettem – mert 4 éves volt a főiskola –, beadtam a jelentkezésemetpszichológia–magyar szakra – mert a magyar szakot azt nem adtam föl. Az ELTE-re. Úgy hozta asors, hogy júniusban leállamvizsgáztam, rögtön felvételiztem és felvettek. De nem nappalira, hiszenmeg kellett élni. Velencére helyeztek engem értelmi fogyatékos gyerekeket tanítani. Akkor jött egynagy hősi időszak az én életemben, mert hajnalban fél 4-kor kellett kelnem, hogy bemenjek – mert igazugyan, hogy már fél 7-kor lent voltam Velencén és a tanítás csak 8-kor kezdődött – de a következővonat csak 8 óra után ért volna le. Délben pedig rohantam a vonathoz, hogy délutánra ott legyek azegyetemen. Így végeztem el az első évet a pszichológia–magyar szakon. Utána Palotás Gábor, aki a

főiskolán akkor vezető pozícióban volt, segített, hogy felhelyezzenek Budapestre. Kőbányárahelyeztek a Gém utcai gyógypedagógiai iskolába tanítani. Onnan már könnyebben tudtam azegyetemet is csinálni. Az egyetemen pedig volt egy zseniális oktatóm, Radnai Bélának hívták. Nagyonnépszerű ember volt. Gombostűt nem lehetett az óráján leejteni. Radnai Bélával, hogy is fogalmazzak,egymásba szerettünk. Radnai Béla volt az, aki megfogott a folyosón, mikor a vége felé járt atanulmányi időm, hogy nem volna-e kedvem a tanszékre odamenni. Ennél csodálatosabb dolog nincsa világon.

De nem is így kezdődött egészen pontosan. Hanem úgy, hogy életem első szakközleményétVelencén írtam meg. Én vakokkal foglalkoztam. A vak gyerekek rettenetesen érdekeltek engem, és avakok intézetében rengeteg időt töltöttem el. Közben tanultuk külön órákon is a pszichológiát. Ezmegint egy külön regény, hogy a pszichológiát tanulni Magyarországon legjobban nem is az egyetemenlehetett akkor, hanem öreg pszichológusoktól, akik a megélhetésük érdekében nagyon olcsón vállaltakórákat. Nagyszerű idős hölgyekhez jártunk pszichológiát tanulni. Ez a jártunk mindenekelőtt PopperPétert jelentette, aki nagyon jó barátom lett a gyógypedagógiai főiskolán. Ő adminisztrátor volt, ottismerkedtünk össze. Akkor Gleimann Anna nénitől tanultunk fejlődéslélektant. Gleimann Anna néni70 fölötti volt, aki nekünk valami vénséges vén anyókának tűnt, de én imádtam. Minden reggelkirakott 40 darab Kossuth cigarettát a fűtőtestre. Ez a 40 darab Kossuth cigaretta volt az ő napiadagja. De elpusztíthatatlan volt. Rozoga, szellemes, okos, fantasztikus nő. Németországban tanult.Csodálatos teremtés volt, imádtuk. Aztán jártunk kiképző analízisbe egy hölgyhöz, aki az egyes számúgyerekklinika pszichológiai osztályát vezette. Szóval csupa idős hölgytől tanultunk. Úgy hozta a sors,hogy a pszichológiai társaság főtitkára, György Júlia sírkövét én avattam. Mikor egy éve már nem éltés a pszichológiai társaság nevében én beszéltem a sírkőnél, ott elmondtam, hogy mennyit köszönhetez a szakma 3-4 idős hölgynek. Akik valahogy egy régi világból hozták az egyéniségüket, amérhetetlen felkészültségüket, az emberségüket. Ha az ember kellőképpen szorgalmas és kellőképpenpimasz volt ahhoz, hogy odasündörögjön hozzájuk, akkor hihetetlen mennyiségű értéket tudottezektől az idős hölgyektől begyűjteni. György Júliának az volt a különös előnye, hogy ő volt apszichológusa a kis Aczél Gyurikának. Ennek volt köszönhető, hogy miközben pszichológiaiszakrendelő nem működhetett Magyarországon, közben az övé az működhetett, sőt analitikus iskoláttudott ott működtetni.

Két fontos élményem van vele kapcsolatban. A Faludy utcában volt, a 13. kerületben György Júliarendelője. Amikor odamentünk emlékezni Júlia nénire, megjelent Aczél György és el kezdett beszélni.A temetőbe is kijött, mikor avattam a sírt. Megállt egy hatalmas fekete autó és kiszállt belőle, imádta aGyörgy Júliát. És ott a Faludy utcában, akkor elmesélte, hogy a Júlia volt az, aki őt felkarolta, mertállami gondozott gyerek volt és a Júlia néninek köszönheti, hogy emberré vált. Nem tudom, hogy azolvasók mennyi hálát éreznek ezzel kapcsolatosan majd Júlia néni iránt.

Aczél Györggyel, éppen azért, mert én is gyerekekkel foglalkoztam, kapcsolatba is kerültem.Szerveztem egy nagy, országos konferenciát, ahol Aczél György előadást tartott, mert őt érdekelte eza téma. De a lényeg az, hogy György Júliának ő mindent megengedett. Júlia nénihez jártunk tehátpraxist tanulni. Lehetett gyerekekkel foglalkozni, lehetett interpretálni, eseteket megbeszélni.Fantasztikus, hogy mit tanultunk ott, és az ilyen helyek többet nyújtottak nekem, mint az egyetem.Zárójelben jegyzem meg, hogy az én barátaim – akik közül az élőket nem említem, csak Pétert, akimár nem él – nem is voltak hajlandók egyetemre menni, nem is végezték el a pszichológia szakot, énvagyok az egyetlen. Megállás nélkül cukkoltak vele, mert úgy érezték, hogy egy nyárspolgár vagyok,hogy nekem kell a diploma, aminek az égvilágon semmi értelme. Nem mondanám, hogy semmiértelme nem volt, de biztos, hogy ezektől a hölgyektől többet tanultunk, mint amennyit az egyetemnyújtani tudott, főként a saját érdeklődési körünkben. Szóval a barátaim soha nem végezték el azegyetemet, oda már csak oktatóként léptek be. Én éreztem úgy, hogy nekem minden grádicsonkeresztül kell menni, nem lehet kikerülni egyet sem. Ez az én neveltetésemből adódott. Nekemkisdoktorim is van. Világirodalomból doktoráltam. Méghozzá a Szabó Magda férjénél, SzobotkaTibornál. Miközben a barátaim nagyvonalúan kihagyták az egyetemet és nem is érezték a hátrányátsohasem. Én viszont éreztem előnyét annak, hogy kijártam azt is és olyanokat is tanultam, amiket azegyetem nyújtott. Általános lélektan, pszichofiziológia, amit ezek a hölgyek nem nyújtottak nekem. Énmindenbe belekóstoltam. Csodálatos időszak volt, csoda volt. Olyan társaság jött össze a főiskolán,

ami kicsit az én korábbi irodalmi körömre hasonlított. Ezek az emberek mindegyike közismert emberlett.

Ezek közé tartozott Montágh Imre, aki az egyik legjobb barátom volt. Egy csoda volt ez a fiú,imádták a színművészeti főiskolán. Néha megnézem, bár már nem nézem, mert idegesít, a Heti hetestvasárnap este. És elképzelem, hogyha az Imre ott ülhetne. Hát egy ország nem tudna felkelni aképernyő elől. Hát azt a döbbenetes humort, azt a bűbájt, amit az az ember nyújtani tudott, az egykülönlegesség volt. Akkor ott volt Palotás Gábor, aki az egyik legjelentősebb logopédusa ennek azországnak. Orr-fül-gégész, elvégezte az orvosi egyetemet is, Budán iskolát neveztek el róla, mintahogy Imréről is iskolát neveztek el. Popper Péter, akit hát nem is kell mondanom, és még egy-ketten,akik még élnek és akiket most nem említek. Olyan társaság jött össze, lányokkal együtt… Életemlegszebb időszaka volt az a 4 év a főiskolán, azzal együtt, hogy nehéz volt, sok anyagi gonddal és sokmindennel járt együtt. Az én személyiségfejlődésem, az, hogy ki lett belőlem, az elsősorban azoknak azéveknek és ezeknek az ismeretségeknek köszönhető. Egészen különleges egyéniségű emberek. Végülúgy hozta a sors, hogy mind-mind ismert emberek lettek. Úgy kerültünk össze, hogy az élet egy helyredobott minket, de azért különböző helyzetekben. Mert a Montágh Imre 2 évvel fölöttem járt agyógypedagógiai főiskolán. Mint említettem, Popper Péter adminisztrátor volt a főiskolán, PalotásGábor tanársegéd volt. És valahogy megtaláltuk egymást és közös társaság lett belőlünk, összejártunkrendszeresen és megváltottuk a világot. Csodálatos dolog olyan fiatalon a világot megváltani. Én errea 4 évre úgy emlékszem vissza, hogy ezért érdemes volt élni.

Az egyetem aztán robot volt. Tanítani kellett, hajnalban felkelni, vonaton utazni, kínlódás, az márrobotosabb időszaka volt az életemnek. És akkor az történt, hogy megírtam az első közleményemet avakokról. Mert én kitaláltam azt, hogy rorschahozni kell a vakokat. És akkor elmentem a rádióba, volta rádiónak egy zajosztálya. Odairányítottak engem, ahol egy nagyon kedves szőke hölgy fogadott.Rendelkezésemre bocsátották a zajokat és én ezekből a zajokból összeraktam 10 darab zajképet.Teljesen vegyes zajok alkottak egy nem is tudom pontosan, másfél perces zajképet. Utána eztlejátszottam vak gyerekeknek, aztán felnőtteknek is, hogy értelmezzék a zajokat és próbáljanak egytörténetet a zajokból összerakni. Fantasztikus érdekes volt. Velencén írtam meg a közleményem, egykastélyban, ahol éjszakai szállást kaptam és a Magyar Pszichológiai Szemle ezt leközölte. Óriási sikerelett az írásnak és felhívott engem telefonon az MTA Pszichológiai Intézetéből egy másik nagyszerűhölgy – csak akkor ő még fiatal volt –, Marton L. Magda, aki szerintem az egyik legnagyobb magyarpszichológus, és azt kérdezte tőlem, hogy nincs-e kedvem nekem odamenni a pszichológiai intézetbesegédmunkatársnak. Azt se tudtam, hogy hol van a pszichológiai intézet, aztán megtaláltam a Szondiutcában. Így aztán még egyetemista koromban odakerültem tudományos segédmunkatársnak, az MTAPszichológiai Intézetébe. És akkor keresett meg Radnai Béla és csábított engem át a pszichológiaiintézetből az egyetemre. És miután a diplomámat megkaptam akkor én az egyetemre kerültem mártanítani, és ott tanítottam egészen 1977-ig, akkor már docensként a Pataki Feri csábított vissza az MTAPszichológiai Intézetébe, akkor már ő volt az igazgatója. És ott dolgoztam majd’ két évtizedeig,amikor 60 éves koromban bekövetkezett életem nagy válsága.

– Tehát már a rendszerváltás után.

– Igen, az Antall- és a Horn-kormány váltásának idején, amikor jött az új felsőoktatási törvény. AzOrvos Továbbképző Intézet a Szabolcs utcában rettenetes veszélybe került. Az új törvény értelmébenugyanis egyetemi rangban csak olyan intézmény lehetett, ahol graduális képzés is folyik. Ámde azOTKI-ban nem volt, csak posztgraduális képzés. És akkor megkerestek engem, hogy úgy döntöttek,hogy csinálnának egy pszichológiai tanszéket és pszichológusképzéssel is foglalkoznának és engemkérnének fel arra, hogy ezt a tanszéket csináljam és vezessem. Hát ennél nagyobb csoda nem történhetegy kutató emberrel meg oktató emberrel, hogy úgy fogják tanítani a pszichológiát, ahogy énelképzelem. Egy évet töltöttem el azzal, hogy csináltam tantervet, végiggondoltam az egészet,fantasztikus élmény volt.

– És hát ez egy rangos hely volt különben is.

– Igen, de az én elképzeléseim nem valósultak meg. Mert mit gondoltam én? Azt, hogy a pszichológiai

intézet és az orvos továbbképző együtt hoz létre egy pszichológusképzést, ahol az oktatók apszichológiai intézetből kerülnek ki. Csak arról feledkeztem meg, hol élünk. El kezdtek különfélehírek terjengeni, alapvetően hamis hírek mindezzel kapcsolatban. Többek között az, hogy énhatalomra török, másrészt, hogy kiválasztottam 4-5 embert, akiket akarok vinni, az összes többi megaz utcára fog kerülni. Pillanatokon belül megfagyott körülöttem a levegő. Villámgyorsan ki is fúrtakengem onnan.

Nem vagyok harcos típus. Gyorsan nyugdíjba mentem. Magát a tanszéket meg megfúrták. Nem apszichológiai intézetből, hanem az egyetem felől, mert az egyetem is halálosan megrémült, hogyBudapesten lesz egy konkurens. Én akkor vettem a kalapomat és elmentem nyugdíjba. Hát ez volt azaz időszak, amikor a versírás átvitt engem egy borzasztó nagy válságon. Mindenki féltett a családban,hogy akkor belepusztulok, rettenetes volt.

– Többet kellett volna taktikázgatni, többet kellett volna háttérmunkázni.

– Mindent, amihez én nem értek. Nekem, akinek, az élet úgy hozta, hogy egészen addig, 60 éveskoromig, minden sikerült. Az a különös furcsa dolog történt velem, hogy teljesen méltatlanul mindenösszejött. És ahova mások évekig vágyódnak, oda engem hívtak. Egyetemre, pszichológiai intézetbe,televízióba. Ami nekem különösen érdekes volt és fontos. Nekem minden sikerült. Szinte otttartottam, hogy nem is tudtam elképzelni, hogy kudarc is érhet az életben. És akkor egyszer csak, egypillanat alatt omlott össze az egész. Akkor erre jöttek a versek és az a különös 3 hónap az életemben.Akkor ez átmentett engem, hogy ezekkel a versekkel voltam elfoglalva.

– Beszéljünk kevésbé kudarcos dolgokról. Ön kiváló előadó. Máig szeret tanítani, tehát van egynagyon sikeres tanári pályája. És ha jól gondolom, ez az, amire közhelyszerűen azt szokták mondani,hogy a pasasnak a melója ugyanaz, mint a hobbija.

– Ez pontosan így van. Az nekem mindig egy csoda volt az életemben. Mindig is lámpalázas előadóvoltam. Ami azt jelenti, hogy a feleségem is tudta, meg a gyerekeim is, hogy egy előadás előtti napvelem vigyázni kell, mert én ideges vagyok. Akkor is, amikor sokadszor ugyanazt – egyébként nagyonutáltam ugyanazt mondani –, mindig vigyáztam rá, hogy up to date legyek. Egyrészt rengetegetolvastam, igyekeztem fölzárkózni a tudomány állásához és beépíteni egy képbe az új adatokat,törekedtem rá, hogy ne csak önmagában az adatokat mondjam el, hanem valamilyen rendszerbefoglaljam őket. És azt hiszem, én erre voltam az átlagnál jobban képes. Nálam az új információk jól betudtak egy rendszerbe épülni. Talán ez is az oka, hogy szerették az óráimat és az írásaimat is szerettékés szeretik.

– Rengeteg publikációja van.

– Szeretek magyarul írni. Az én írói ambícióim ott elégülnek ki, a szakmában. Úgy érzem, hogy egyolyan szakma az enyém, ami nem sérül attól, ha szépen és közérthetően mondják el. Bár szerintemminden tudományág ilyen, ismerek – nem személyesen, hanem szerzőként – nagy fizikusokat, akiknagy elméletekről tudnak úgy írni, hogy az érthető legyen. Az én szakmám az különösképpen ilyen,hogy nem igaz, hogy csak úgy lehessen írni, hogy csak az a 13 ember értse, aki azon a területendolgozik. Úgy is lehet, ha az embernek kisebbrendűségi érzése van, akkor érthetetlenül ír. Nekem nemvoltak és igyekeztem mindent úgy megírni vagy elmondani, hogy ezt egy átlagos érettségizett ember,durván érettségizett szinten értse, fel tudja fogni. Erre én mindig törekedtem. Ez is egyébként gondotokozott, hiszen nagyon nehéz elfogadtatni egy kutatóintézetben, hogy van valaki, aki ilyen értelembennépszerű.

– Ez a népszerűség nem igazán jó a tudományban. Az ilyet szeretik leszólni az úgynevezett nagytudósok.

– Igen. Mindaddig, ameddig nem hívják el őket, mert akkor gyorsan kiderül, hogy boldogan mennek,de nem képesek helytállni. Nem tudnak úgy beszélni, úgy fogalmazni, úgy eladni magukat.

– Nem, mivel ez részint egy képesség, részint pedig egy olyan képesség, amelyet viszont fejleszteni ésegyszersmind karban tartani kell.

– Igen, tulajdonképpen igen. Én magam is meg voltam tőle lepve, hogy ez nekem van, ez aképességem. Én nem tudtam róla, hogy ez létezik. Ez egy teljesen véletlen esemény következménye,hogy ez kiderült.

– Hogy került a televízióba? Ha jól emlékszem 1972-től.

– Ez úgy történt, hogy volt a televízióban egy sorozat, az volt a címe, hogy Szülők, nevelők egymásközt. Hihetetlen unalmas volt. Nagyon jó szándékú, unalmas műsor, ahol szülőket, nevelőket leültettekés ott mindenféléről beszélgettek. Ezt Kelemen Bandi csinálta, aki az Iskolatelevízió nevű osztálynak avezetője volt a tv-ben. És egy alkalommal az egyetemre érkezett egy meghívás, hogy onnan kellenevalaki, aki részt venne egy ilyen beszélgetésen. És nem is tudom, azt hiszem Radnai Béla nem ért rá,engem küldtek. Én voltam kéznél, engem küldtek el. Beültettek engem egy ilyen Szülők, nevelőkegymás közt műsorba , ahol nekem is föltűnt, hogy milyen flottul beszélek és egészen jópofa vagyok.És utána amíg kimentünk a büfébe, a televízió régi épületének legendás büféjébe, ott el kezdtem egynagyképű beszédet kivágni a Kelemen Bandinak, hogy milyen unalmas ez a műsor. Hát ezt így nemszabad csinálni, elijeszti a nézőket. Mondta Bandi sértetten, hogy na, találj ki valami jobbat, mertkritizálni könnyű. És akkor kitaláltam a Családi kört. Így történt, én egy műsort találtam ki. Az, hogyebből sorozat lett, az a Kelemen Bandinak meg a Palásthy Gyurinak, aki a rendezője volt, köszönhető.

– Palásthy kiváló filmrendező.

– Én rengeteget köszönhetek neki. Ő vette például észre, hogy velem nem lehet próbálni. Én annyiracivil voltam Zenthe Feri, a Moór Mariann mellett. Kovács Krisztián volt a gyerek. És akkor énkitaláltam ezt az egészet. És ők próbálták a szövegüket és nekem is próbálni kellett. De kiderült, hogyén nem tudom ezt másodszorra elmondani, mert én nem a kamerának beszéltem, hanem annak a 6-8embernek, aki ott állt. Statiszták meg operatőr. Ők már hallották, amit én elmondtam, most valamimást kell mondani. És ahányszor próbáltam mindig újat és újat és egyre rosszabb lett. És akkor aztmondta a Gyuri, odarajzoltatott egy kört krétával a kamera elé, és mindaddig ameddig a ZentheFeriékkel próbált, addig a körbe egy statisztát állított. Miután azt mondta, hogy felvétel, akkorodaállított engem és akkor nekem csak egyszer kellett elmondanom, egyetlenegyszer. Ettől lettem énsikeres. Ezt a Palásthy vette észre. Én csak annyit vettem észre, hogy izzadok, már harmadszor nem juteszembe semmi és miközben Zenthééknek egyre jobban megy, nekem egyre rosszabbul. És akkorGyuri kitalálta, hogy nincs próba, míg Zenthéék ott próbáltak, én föl-alá sétáltam. Mikor vége volt apróbának, engem beállítottak ott a körbe, azt mondta, hogy ne lépjem át a kréta vonalat, amitodarajzolt, különben azt csinálok, amit akarok és azonnal fölvétel jött. Háromszor nem fordult elő, asok-sok év alatt, hogy én nekem még egyszer ismételni kellett.

– Mennyi ideig csinálta?

– Igazából a műsor ment egészen ’88-ig.

– Volt akkor egy értékközpontú televízió ebben az országban. Volt egy rendkívül színvonalastelevízió, egy olyan televízió, ami azt csinálta nagyon nagy részben, amire kitalálták, hogy tanítson ésneveljen. Ez a fénykora volt a magyar televíziónak.

– Ezt én is így látom.

– Ez az ön műsora ebben a fénykorban is egy kiemelkedő, nem túlzás: nemzetnevelő szerepet játszott.

– Még ma is emlegetik az öregedő emberek, akik megállítanak az utcán. Vagy azt, hogy ők annakalapján nevelték a gyereküket, vagy azt, hogy ők azok a gyerekek, akiket annak alapján neveltek, merta gyerekek is nagyon szerették.

– Na igen. Mert milyen korszak volt ez? Kifelé lábalás egy tradicionális társadalomból. Egy olyantársadalomból, ami nemrégen alapvetően, a társadalom zömét illetően még paraszti volt. Tehát ez egymodernizációs ügylet volt, amit ön csinált.

– Igen. A lényeg az volt, hogy lehet gyerekeket másképp nevelni. Hogy megértsék az emberek agyereket. Sok hülyeséget találtam ki életemben, de erre borzasztó büszke vagyok. Csináltattamhatalmas méretű asztalokat meg hatalmas méretű székeket, ekkora tányérokat, ilyen nagy kanalakkal.Felnőtt embereket odaültettem, a lábuk lengedezett. És mondtam nekik, hogy tessék ebből enni.Képzeljék el, hogy a gyerek ezt ilyennek látja, így éli meg. Ez volt a szándékom, hogy képeseklegyenek az emberek nem egy rigid szülői szerepből kiindulni, élni meg ezt a kapcsolatot agyerekükkel, hanem, hogy bele tudjanak bújni a gyerek bőrébe és az ő nézőpontjából tudják látni avilágot. Meggyőződésem, hogy másképp ezt nem lehet csinálni. A szülők erről hajlamosakmegfeledkezni, a gyerektől várják el, hogy megállás nélkül alkalmazkodjék és nem látják azt anézőpontot, amiből a gyerek figyeli és próbálja megérteni a világot. És amire én törekedtem, azmindig az volt, hogy sosem mondtam, hogy ez csak úgy jó, ahogy én mondom. Hanem azt mondtam,hogy az a jó, ha az ember megpróbálja megérteni a gyerekét és a gyerekből kiindulva foglalkozni agyerekkel. Erre törekedtem mindig. Ma is úgy érzem, hogy ez a helyes álláspont. Láttam én szülőt, akilekent egy nagy pofont a gyerekének és fantasztikus jó szülő volt. Én soha nem olyanokat mondtam,hogy egy ujjal se szabad egy gyerekhez hozzányúlni, hogy az a jó szülő, aki ezt nem teszi meg. Nemegy olyan szülőt láttam, akit én a magam részéről 10 év börtönre ítéltem volna legszívesebben, pedigmég soha egy ujjal nem nyúlt a gyerekéhez: Tehát engem mindig az érdekelt, hogy mennyire képespozíciót váltani egy felnőtt és úgy látni a világot, mint egy gyerek. És ennek alapján döntésre jutni egynevelési helyzetben.

– Durván öt évtizedes szakmai múlt ön mögött. Ez alatt az öt évtized alatt iszonyatos változásokmentek végbe a világban. Hogy látja ezeket a változásokat? Nem politikai változásokra gondoloktermészetesen.

– Az igazság az, hogy természetes, hogyha a világ változik, akkor változnak benne a gyerekek is. Csakegyszerű, közvetlen élményeket mondok. Teljesen megváltoztak a családok. A családok nemugyanolyanok, mint voltak 50 évvel ezelőtt. Egyértelműen domináns volt Magyarországon a nukleáriscsalád. Ez azt jelenti, hogy volt egy anya, egy apa, meg egy, kettő, három gyerek. Olyannyira igaz voltez, hogy akkor, ha lehetett ,vártak is a gyerekkel, mert lakáshoz jutni nehéz volt, odaköltöztek azanyóshoz, vagy az anyuhoz. A gyerek meg akkor jön, amikor mód van befizetni a lakást, akkorelköltözünk és akkor válunk családdá. Jön a gyerek. Ma pedig a nukleáris család egyre ritkább. Annyicsaládfajta van, hogy fel sem tudom sorolni.

A leggyakoribb az egyszülős család, amit nagyon durván neveznek egyszülős családnak, nem isszeretem ezt a szót, mert azt a képet vetíti, minthogyha a számbeliségtől, a szülők számbeliségétőlfüggene valami. Holott tapasztalataim szerint, a lényeg itt azon van, hogy az egyik férfi, a másik megnő. Hogy van egy apa meg van egy anya és mind a kettőnek ugyanolyan speciális funkciója van, amigyakran nem is tudatosodik. De alapvetően fontos a gyerek nevelődése szempontjából. Az egyszülőscsalád ebből adódóan eleve hátrányos helyzetet jelent. Most a deviancia nem divatos szó már, de aztértem rajta, hogy a neurotikus tünetektől kezdve a bűnözésig ezerféle variációban jelentkezik. Ottmindig szignifikánsan többen vannak az egyszülős családból érkező gyerekek, mint az ép családbólérkezők. Megjelentek a vegyes családok ugye. Karinthy volt, aki ezt először megírta, mikor azt mondaa feleségének, hogy a maga gyereke, meg az én gyerekem levitte a mi gyerekünket… Ugye az ilyenfajtacsaládból is egyre több van. Egyre több az olyan család, amelyben a gyerekét egyedül nevelő anyukahazaköltözik a saját anyukájához és egyszer csak a saját gyerekének a testvérévé válik ilyen értelemben.És valahogy el kezdik modellálni a régi, nukleáris család előtti nagy családot, ahol több generáció éltegyütt. A nevelőszülős családok és sorolhatnám tovább. Mindez eleve befolyásolja a nevelést és agyerek karakterét, aki egy ilyen családban él.

Én úgy látom, hogy egyre egocentrikusabbá válik a világ és egyre egocentrikusabbak az emberek.Nem lehet az véletlen, hogy Amerikában létrejöttek egyesületek, amelyek azt deklarálják, hogy nagyonboldogan lehet házaséletet élni gyerek nélkül. És hogy gyerekre nincs igazában szükség, hogy a gyerek

az teher. És azt, hogy a gyerek tehertétel, azt én egyre erőteljesebben látom itthon is. Nem igaz, hogyez egy gyerekszerető ország, ezt nagyon polgári voltomhoz ragaszkodva muszáj kimondanom. Agyerekkel szembeni, és nemcsak a saját gyerekkel szembeni, hanem általában a gyerekkel szembenitürelmetlenséget, idegességet, tájékozatlanságot tapasztaljuk mindenütt. Nem tudnak a felnőttekgyerekekkel beszélni. Nincs témájuk. Van néhány sztereotip kérdésük, ugye, hogy hány éves vagy,hányadikba jársz, hányast kaptál. A gyereknek meg már a könyökén jön ki, egyik lábáról a másikra állés mondja a sztereotip válaszokat. Igazi kommunikáció felnőtt és gyerek között egyre ritkábbantapasztalható. Ha ülök a villamoson és azt látom, hogy az anyuka viszi haza az óvodából vagy abölcsődéből a gyereket fáradtan és a gyerek is kimerült és a gyerek ott hisztizni kezd, nem látokembert, aki megpróbálna egy kedves szóval besegíteni, hanem ehelyett morognak, hogy na, így nevelika gyerekeket manapság. Szóval ezeket én figyelmeztető jeleknek érzem és ezért is gondolom azt, hogynem egyszerűen az anyagi helyzeten múlik, hogy egyre kevesebben vagyunk.A demográfiai hullámvölgy, amiben benne vagyunk, nekem, az én világképemmel teljesen konzisztens.Hiszen, ha a gyerek teher, akkor az a jó, minél kevesebb van belőle. Ezzel szorosan összefügg és eztcsak egy mondatban említem, a nemi szerepekkel kapcsolatban is alapvető problémák vannak azutóbbi évtizedekben. A feminin és a maszkulin szerepek jellegzetesen alakulnak át. Ezt nagyonegyszerűen úgy szokták mondani, összetettebb a kép, de azért lényegében igaz, hogymaszkulinizálódnak a nők és feminizálódnak a férfiak. Ennek jeleivel rendszeresen lehet találkozni éshogyha a férfiaknál megnézem, hogy milyenek voltak ’60-as évek amerikai mozisztárjai, férfisztárjai ésmegnézem a mai Brad Pitt-jellegű, sokkal femininebb világot, nyomon követhető ez a feminizálódásitendencia. Félre ne értsen senki, itt nem férfi erő változásában, hanem a mentalitásban látom aváltozást.

A másik oldalon a nők. Ők kikerültek a hagyományos inside home szerepből az outside homeszerepbe. Borzasztó nehezen illeszkednek ebbe bele. Én nagyon szeretem Bernard Shaw-t. Shaw egyállati jópofa pasas és nagyon tetszett nekem, hogy nagyon sokat írt – főként a magánlevelezésében – anőkről és arról, hogy elviselhetetlenek az angol polgár családok angol női, mert nagyon unalmasak,hogy borzasztó, mert semmi mást nem tudnak, csak a háztartást intézik. Ő volt az egyike azonkeveseknek, mint Ibsen és mások, akik a női egyenjogúságért nagyon sokat tettek, a női szavazatijogértis. De közben létrejött egy maszkulinizációs tendencia, megjelentek az amerikai feminista mozgalmak.Volt szerencsém éppen ott lenni, amikor ez alakult. Ez valami iszonyat, én összegyűjtöttem írásbanmegjelent döbbenetes anyagokat, hogy a szörnyűségekért nem az emberiség felelős, hanem a férfiakfelelősek, hogy meg kéne tizedelni a férfiakat. Komoly publikációk születtek ezzel kapcsolatosan. Éshát megnézem a nőket a hagyományos maszkulin szerepben. Megjelenik a blézer, a férfizakót utánzónői zakó, a nyakkendőviselet. A szóhasználatuk. Megjelennek a sportok, azok a kemény sportok,amelyek egyértelműen férfisportok voltak, a nő bokszol meg dzsúdózik, meg futballozik. Eznyilvánvalóan megjelenik a családi életben is, a szülő szerepben is. Meg jelen van a szereptanulásban. Ahagyományos családban, nagyon szépen lehetett egy ép családban tanulni női szerepet és férfiszerepet,az anya és az apa viszonyát figyelve. Mostanában ezek a dolgok már nem működnek igazán.Hozzáteszem, hogy már az együtt töltött idő is egyre kevesebb, de az együtt töltött idő minősége issajnos egyre rosszabb ilyen szempontból. Egyre jobban ragaszkodnak a családok ahhoz, hogy agyereknek az a dolga, hogy akkor működjön, amikor bekapcsolom és, mint a recsegő rádiótkikapcsolhassam, amikor nincs rá szükségem. De egy gyerek nem tud így működni, és ezért nemszeretem a jó gyerekeket, mert azok hajlandók arra, hogy ezt a képtelen szülői igényt elfogadvakikapcsolják magukat, mikor fölöslegesek és bekapcsolják magukat és odapenderüljenek középre,hogy elmondják a versikét, amit aznap tanultak, hogy a nagymamának, a nagypapáknak, anagynéniknek, nagybácsiknak ez tetsszen, aztán kikapcsolják magukat és eltűnnek, mert már nincsrájuk tovább szükség. De egy gyerek nem ilyen igazában és nem is szabadna engedni, hogy ilyenlegyen. De ahhoz időre lenne szükség, energiára.

Úgy fogalmaztam én meg egy írásomban ezt, hogy minden szülő boldogan adná az életét ma is agyerekéért, de igazi komoly áldozatot nem hoznak érte. Mert a komoly áldozat az, hogy kikapcsoljama televíziót, mikor épp egy akciófilmet adnak, vagy átkapcsoljak a mesecsatornára, miközben éppen azén filmem megy. Vagy, hogy odaüljek a gyerekem mellé és meséljek neki vagy játsszam vele, ahelyett,hogy a tv-t nézem, ezt az áldozatot egyre kevésbé hozzák meg. Az életünket és vérünket megvan most

is. Szóval én úgy gondolom, hogy az, ami jelenleg van, amiatt lesznek nehezebben kezelhetők,bizonyos értelemben agresszivitásra, devianciára hajlamosabbak a gyerekek. Miközben néha meg az abenyomásom, hogy talán még inkább értelmesebbek, mint 50 évvel ezelőtt voltak. Mentálisan nagyonjók a gyerekek. Egészen döbbenetes, hogy mit produkálnak az új műszaki eszközök kezelésével és egyolyan paradox helyzet állt elő, hogy a nevelőiknél sokkal jobbak. Ami nagyon figyelemreméltóparadoxon, hogy a nevelő a gyerekétől tanulja, hogy mit kell azzal a rohadt számítógéppel csinálni,hogyha éppen lefagyott, vagy folytathatnám a sort.

Ez a magyarázata egyébként annak a furcsa szélsőségnek, hogy egyrészt mindenki arról beszél,hogy milyen agresszívak a gyerekek, hogy a televízióban mutogatják a szörnyűséget, ahol ezeketmesterségesen gyűjtik össze ezek a rettenetes kereskedelmi csatornák. A másik oldalon pedig jelen vanaz indigó-gyerek fogalma. Hát ez egy óriási divat ma, Magyarországon is, Amerikában meg sokfelémásutt. Az indigó-gyerek azt jelenti, hogy ezek a transzcendes tudományokkal foglalkozó emberek aztmondják, hogy minden embernek van egy aurája. És ez az aura egyes gyerekeknél indigó színű, amiteljesen lehetetlen volt korábban, ezért indigó-gyerekeknek nevezték el őket és egyre többen vannak.A gyerekek 60–70%-a indigó-gyerek. Ami azt jelzi, ezek nem is igazi gyerekek, ezek sajátosküldetéssel érkeztek a Földre, hogy megjavítsák az emberiséget. A feszültség a generációk közöttabból adódik, hogy ez a halandó, jelentéktelen felnőtt ember képtelen ezt a küldetéses magatartástmegérteni és percipiálni. Egész egyszerűen azt csinálják a gyerekekkel, mint amit régen a nőkkelcsináltak, és most Bernard Shaw-t idézem, aki azt mondta, hogy a nő tragédiája az, hogy nagy, emberfölötti lénynek tekintették, ő volt a múzsa, vagy ember alatti lénynek, ő volt a cseléd. Csak emberneknem tekintették soha. Most a gyerekkel van ugyanez. Azt mondják, hogy ember alatti lény, mertagresszív, deviáns, bűnöző hajlamú, vagy ember feletti lénynek tekintik, és azt mondják, hogy indigó-gyerek, aki sajátos küldetéssel érkezett a Földre. Mondanom sem kell, hogy én Bernard Shaw-pártivagyok, a nőket is elsősorban embernek szeretem és a gyerekek is emberek. Miközben a körülöttükösszezavarodott világra ők a legérzékenyebbek, hiszen egy egészséges, türelmes, emberséggel telítettvilág az ő egészséges személyiségfejlődésük alapkritériuma lenne. Tehát természetes, hogyha a világnem ilyen, akkor az ő pályájuk is letér a sínről. Másrészt pedig mentálisan is nagyon okosak, és minthaokosabban, gyorsabban érnének. Az a paradoxon, hogy mentálisan gyorsan érnek, hihetetlen gyors afelfogó képességük. És éppen a környezeti problémák miatt a személyiségük lassabban érik. Ebbőladódik az, hogy annyi infantilis 20 évest, mint manapság, nem láttam soha életemben. És erről nekemmindig Szerb Antal jut eszembe, akit szintén rettenetesen szeretek. Szerb Antal írja az egyikkönyvében, talán az Utas és holdvilágban, hogy ha valaki gyerekkorában nem tud gyerek lenni, későbbfog törekedni arra, hogy gyerek lehessen, csak az már nem jó. És azt látom, hogy a mai gyerekeketsiettetik, nem engedik gyereknek létezni őket, és akkor 20 éves korukban éretlen felnőttek lesznek.Akkor próbálják kipótolni vagy kompenzálni a gyermekkorukat. Ami nem egy kifejezetten hasznos ésegészséges dolog.

– Már 40–50 évvel ezelőtt lehetett amerikai szociológiai művekben olvasni, hogy egyre kevésbé acsalád neveli a gyereket. Helyette a média és a kortárs csoport.

– Erre én most a következőt mondom. Abban az esetben, ha a család nem neveli a gyereket – ezt nemtudja más átvenni –, akkor az a gyerek neveletlen. A szónak a pejoratív értelmében, nem csak afosztóképző értelmében, hogy nincs nevelője, hanem neveletlen lesz, a szó pejoratív értelmében. Acsaládtól senki nem tudja ezt átvenni. Remekül lehet ezt látni például az állami gondozásban. Ha azember megfeszül, akkor sem lehet az állami gondozásban olyan gyereket nevelni, a legjobban képzett,a legjobb indulatú és anyagilag legjobban ellátott intézetekben nevelkedő állami gondozott gyerekek ismások, sérültebbek, vagy sérültek, miközben az egészséges családban neveltek nem azok. Tehát, ha agyereket nem a család neveli, akkor nem neveli senki. Mély meggyőződésem egyébként, hogy acsaládnak nem mellérendelt szerepe van például az iskolához viszonyítva, hanem fölérendelt szerepevan. A család, ha szabad ilyet mondani, a gyerek alakulása szempontjából fontosabb az iskolánál.Nekem meggyőződésem, hogy az iskolákat a családokhoz kéne rendelni és nem fordítva. De hát ezegy messzire vezető dolog. A család viszont megpróbálja visszavonni a maga nevelő szerepét, ezkétségtelenül igaz, és ez az, amiről beszéltem, hogy ennek következtében a gyerekek agresszívabbak,ingerlékenyebbek, neurotikusabbak, deviáns cselekményre hajlamosabbak, mint régen.

Ami a kortárs csoportot illeti. A kortárs csoport, ha az ontogenezist nézi az ember, akortárscsoport mindig a második lépcső egy egészséges gyerekfejlődésben, vagyis valójában ugyeannak az igazi szerepe a pubertás körül jelentkezik, 10-11 éves kor táján. Amikortól egyszerre csakhalálosan fontos lesz. Valóban az, mert ettől kezdve a gyerek a vízszintes emberi kapcsolatokbanpróbálja ki és tanulja meg mindazt, amit a függőleges emberi kapcsolatokban a családi élethierarchiájában, mivel a család az egy hierarchikus kapcsolatrendszer, a gyerek – akármilyendemokratikus a család – fölnéz az apura, anyura, az apu, anyu lenéz a gyerekre. Ebből, a szóhagyományos értelmében tanulni lehet. Hogy ezekből valódi viselkedésminták alakuljanak ki, ahhozkortárs csoportok kellenek. Én úgy gondolom, hogy az igazi kortárs csoportokkal is nagyon nagy bajvan nálunk. Én azt hiszem, hogy nekem teljesen mindegy, hogy hogy nevezik ezeket a kortárscsoportokat és nevezhetjük őket úttörőknek vagy cserkészeknek, mindegy. De hogy ejhaj, száztorokból szálljon az énekszó, az borzasztó fontos volna, merthogy a gyerek ebben a vízszinteskapcsolatrendszerben magatartást tanul. Azt, hogy mi az erkölcs, abból lehet felelni, de azt, hogy hogylehet erkölcsösen viselkedni, vízszintes kapcsolatokból tanulja meg. Hogy hogyan lehet egyegyenértékű emberek sorából csoportot létrehozni, hogy lehet beilleszkedni egy csoportba, egycsoporthierarchiában kivívni a saját helyemet, megtalálni és elismerni mások helyét magam fölött,ezeket csak ilyen csoportokban lehet. Ezeknek a hiánya én szerintem fájó dolog. Hozzáteszem, hogyszerintem a felnőtt életben is nagyon hiányzik a közösség, a közösségi élet, rettentően fájóan hiányzik.

Sokat utazom az országban ma is, és ha látom ezeket a lerobbant kultúrházakat, mindig eszembejut, hogy milyen közösségi élet volt valaha a kultúrházak körül, vagy akár a templomok körül milyenközösségi élet alakulhatna ki. Hiszen Amerikában is a templomnak a lényege nem az imádkozás, megaz istenhit, hanem az a kulturális élet, ami körülötte zajlik. Egy amerikai szociológus a kérdőívébenkülön tünteti fel, hogy hívő ember-e meg azt, hogy templomba járó ember-e, mert ez a két dolog kétkülön dolog. Nálunk ez a közösség az, ami hiányzik a felnőtteknél és a gyerekeknél is. Aholkarakteralakító, hihetetlenül fontos dolgok történnek 10-11 éves kortól kezdve. Tehát nem véletlen,hogy a szülővel ütközik, mert a szülő is nehezen viseli el, hogy a gyerek most kilép és, hogy a gyerekegy másik világban próbálja meg azt, amit a családban megtanult. De a kettő valami csodálatosan épülegymásra. Én azt írtam valamikor sok évvel ezelőtt, hogy ha az első 10 év jól telt el a családban, akkorne féljen a szülő attól, hogy a gyerek kortárs kapcsolatok felé orientálódik, mert ő már meg van fogva.Ő már nem menekül. Akkor ő már meg van fogva. Egyszerűen nem lehet rossz társaságba keveredvetönkre menni, ha ez az első 10 év jól telt el.

Épp ennek kapcsán írok most sokat a bizalomról. Mert ami nagyon hiányzik a szülő-gyerekkapcsolatból is, de az emberek közötti kapcsolatokból is, az a bizalom. Ez a bizalomhiány ma máregyértelműen fájó. Én úgy gondolom, hogy van ára a bizalomnak. Engem például rengeteg szakiparosbecsapott már, mert én elhiszem neki, amit ő mond. Hogy azt mondja, hogy ő ezt szépen meg fogjacsinálni, azt én elhiszem. De ez engem egyáltalán nem zavar, mert eszméletlen, hogy milyen sokatkaptam én az élettől a bizalmam miatt. Hát az árat meg kell érte fizetni. Az hogy megtanítsunk egygyereket arra, hogy nyitottan, bizalommal közeledjen a világ felé, még e felé a világ felé is, amelyik,hogy megérdemli-e arról vitatkozhatnánk. Mert akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy érdemesmegszólítani a világot. Mert az a világ válaszol. Mert ha azt tanulja meg, hogy a világot nem érdemesmegszólítani, mert onnan válasz úgysem érkezik, azt egy életre megtanulja. És nem is szólítja meg avilágot többé. És ez egy borzasztó nagy veszély.

– Van ugye a globalizáció, van a demográfiai robbanás. Történelmileg borzasztó rövid idő alatt. 1937-ben kiált fel József Attila, hogy: Már két milliárd…! És már 7 milliárd. És nem sokára, nem tudjuk, 8,9, 10 milliárd. Beláthatatlan folyamatok előtt állunk.

– Ami ma történik, azt a képet vetíti elém, hogy ez csak kataklizmákkal oldódhat meg. De azérthozzáteszem nagyon óvatosan, hogy annyira borzasztó bizonytalan ez az egész világ, hogy azt, hogymi lesz holnap és mi az, ami közbejön, nem lehet igazán tudni. És ez az egyetlen dolog, bármilyenparadox módon hangzik, amiben igazán reménykedem. A mai gondolkodásmóddal kiszámíthatódolgok eleve rossz irányba mutatnak, viszont, hogy mi az, ami közbejön, mi az, ami elfordíthatjaegészen más irányba a fejlődést és az emberek sorsának az alakulását, azt nem lehet tudni. Joggalszámít az ember arra, hogy valami mindig közbejön. Ez a halvány reménysugár ez azért mindig van.

Én nem vagyok a szónak a beteges értelmében pesszimista, én egészséges pesszimizmusnak szoktamhívni az enyémet. Az egészséges részen van a hangsúly. Nincs sok okom arra, hogy egyértelműenoptimista legyek, de az a fajta pesszimizmus, ami így bennem kialakul, nem egy reménytelen, abszolútkedveszegett pesszimizmus. Ott van mögötte az a madáchi halvány reménysugár, ami bennem mindigmeg is volt ezzel kapcsolatban. De amit ma látok, azért muszáj elmondani, nincs egyértelműen olyanjel sem, ami azt mutatná, hogy ezt a kataklizmát ezt el lehet kerülni.

RANSCHBURG JENŐ PÁLYAKÉPE 1935. december 19-én született Budapesten.1961-ben végzett a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, majd 1964-ben az ELTE

bölcsészkarának pszichológia–magyar szakán.1961–1963 között előbb Velencén, majd Budapesten gyógypedagógus tanár.1963–1965 között az MTA Pszichológiai Intézetének tudományos munkatársa volt.1965–1977 között az ELTE BTK pszichológiai tanszékének adjunktusa, majd docense.1966-ban kötött házasságot, felesége Farkas Zsuzsanna gyógypedagógiai tanár. 3 gyermekük van

(Vera: 1967, Edit: 1970, Zoltán: 1985).1977–1997. Tudományos osztályvezető az MTA Pszichológiai Intézetében.2002–2011. Főiskolai tanár a Szolnoki Főiskolán.2007–2011. Professor emeritus a Károly Róbert Főiskola (Gyöngyös) Gazdaság- és

Társadalomtudományi Karának Humántudományi Tanszékén.2011. március 10-én hunyt el Budapesten.

MŰVEI Családi kör (1977)Szülők könyve (2009) – A fogantatástól az iskolakezdésigSzülők könyve 3 CD (hangoskönyv, 2008)Mit rontottunk el? (2009) – Kérdések és válaszok a holnaprólSzülők kis könyve (2009)A meghitt erőszak (Saxum, 2006) – A családon belüli erőszak lélektanaFélelem, harag, agresszió (NT, 2004)Gyerekségek (versek, több kiadás)Gyerekségek (hangoskönyv, 2008)Egymást keresik (2007)Szülők lettünk (2003)Jellem és jellemtelenség (2009)Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban (NT, 2008)Nyugtalan gyerekek (2009) – Hiperaktivitás és agresszió a serdülőkorbanÁldás vagy átok (2006) – Gyerekek a képernyő előttRögök az úton (2007) – Egyén és család pszichológiai írásokÜze-netek (2006) – Pszichológiai tanácsadás netenAz én… és a másik (2003) – A személyiség és a társas kapcsolatok fejlődése óvodáskorbanA világ megismerése óvodáskorban Az érzelem és a jellem lélektanábólGepárdkölykök (2004) – Mesterek mestereiSzülők lesznek (1979) – A családi nevelés pszichológiája az iskoláskorigA nő és a férfi (NT)Személyiségünk titkai (Popper Péterrel, RTV, 1978) – Hogy nálam különb legyen…Szeretet, erkölcs, autonómia (1993, 1984)

EGYÉB MŰVEI Jövőnk titka: a gyerek… (szimpózium, 2009) – Zseni? Okos? Különleges?Szegény nők, szegény férfiak (szimpózium, 2009)Az erőszak sodrásában (szimpózium, 2009)Lelkünk rajta (Pszinapszis, 2009)Család és gyermek (Pszinapszis, 2008)Családi boldogság, családi pokol? (Mesterkurzus, 2009)

Felcserélt szerepek (Mesterkurzus, 2007) – Nagyszerű nők, gyönyörű férfiakLáthatatlan ellenségek (Mesterkurzus, 2007) – Gyávaság, gyűlölet, erőszakA család: Harcmező és békesziget (Mesterkurzus, 2007)Öröm, fájdalom, tabu (Mesterkurzus, 2006) – Boldogság és keserűség a szexbenSorsdöntő találkozások: Szülők és gyermekek (Mesterkurzus, 2005)Végzet, sors, szabad akarat (Mesterkurzus, 2004)

DÍJAI 1984. Ifjúsági díj2002. Pro Scola Urbis2005. Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje2006. Budapest díszpolgára2009. Prima Primissima-díj2010. Hazám-díj

A könyv elektronikus változatának kiadójaKossuth Kiadó zRt.

www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó zRt. igazgatója.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:Katona Zoltán, Pekó Zsolt

Projektvezető: Földes László

A borító Pekó Zsolt munkája.

ISBN 978-963-09-6785-3

© Kossuth Kiadó, 2011© Hovanyecz László, 2011

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com

info@multimediaplaza.com