Illyés Gyula

Puszták népe

TARTALOM

1. Tájékozódás. Puszta a Dunántúlon. A puszta lakóinak lelkülete.2. A táj lelke. A pusztaiak hazája. A szülőföld.3. A puszta külön világa. A cselédek a tulajdonról. Az összetartó erő. Két feltörekvő család.4. Két ellentétes család s két puszta találkozása. A puszta vallása. Az öregek.5. A pusztaiak multja. Parasztok, zsellérek és cselédek a történelemben. Az utódok a multról.6. A puszta kormányzása. Pásztorok parancsolók, gazdatisztek.7. Hétköznap és vasárnap.8. A fegyelem és fegyelmezés. A munkabeosztás s a munkamenet. A cselédek közönye s a közöny oka.9. A pusztaiak egymás közt. Társalgási nyelvük. Civódások. Ajándékok. Alkalmak a vidámságra.10. A pusztaiak, táplálkozása. Jövedelmük. A konvenció. Egy cselédház.11. A gyermekek nevelése, felvilágosodása, barátkozása. A szerelem.12. A béreslányok kiszolgáltatottsága. A puszta erkölcse. A hódítók.13. A puszta kultúrája. Iskola és egyházi élet. A hírköltők.14. A szagról. Idegenek a pusztán.15. Kuruzslók és orvoslók. A puszta egészségügye. Sebészek. Népi gyógymódok.16. Summások, aratók, napszámosok. Azok jövedelme és élete a pusztán.17. A „szólítás”. Akik elkerülnek a pusztáról. A pusztaiak a falvakban.18. A pusztaiak jövője. A zsellérek.19. Akik kiemelkednek. A második és harmadik nemzedék. Út a társadalomba.

2

1

Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, minthavárosban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallo-másból ismertem. Pusztán születtem és ott is laktam serdülő kamasz koromig.

Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyenPetőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abbólaz egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült s néhaegész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyetazért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is. A dunántúli pusztán van iskola, van templom, vagy legalább kápolna, rendszerint akastély egyik szárnyához ragasztva. Van tehát kastély is, hatalmas, gyönyörű park közepéntenniszpályával, mesterséges tóval, gyümölcsössel és fejedelmi allékkal és mindezek körülremekbe kovácsolt magas vaskerítéssel, sőt körülötte kegyeletes emlékként várárokszerűpocsolyával. A kastély után a legdíszesebb, sőt néha még annál is tekintélyesebb épület azököristálló. Aztán a gazdatiszt lakása, amelyet nem tudni, milyen hagyományból, majdmindenütt ciprusok és fenyők öveznek. A gazdatiszt házánál valamivel kevésbé díszes az ispánlakása. Ennél is kevésbé díszes a főgépészé. Az utóbbiak is legtöbbször még különálló épületek.A cselédek háza (és nem zselléreké, mert a zsellér már a közeli faluba szorult, a szolgálatbólkikopott cselédet és napszámost jelenti) egyáltalán nem díszes. A cselédek egy tető alatt, hosszúföldszintes házakban laknak, akár a kültelki proletárok, lakásaikat csak vékony fal választja elegymástól. A hosszú tömeglakások beosztása olyan, hogy két-két szoba közé esik egy szabadtűzhelyű közös konyha. A század elején kelt törvény értelmében egy szobában csak egy családlakhat. Ezt sok helyen már be is tartják. De akad elég hely, ahol nem tartják be. Belső-Somogyban nem egy cselédházat láttam, amelyen még kémény sem volt, a közös konyhából afüst az ajtón ömlött ki s a szobákban több család lakott együtt. Amiről helyes képet csak úgyalkothatunk, ha meggondoljuk, hogy a cselédek elég szaporák, körükben egy család általábanhat-hét, sőt nemritkán még ma is tíz-tizenkét lelket jelent. Az istállók és fészerek közötttalálomra elhelyezett cselédházak előtt és mögött egy pár lépésre (hogy vigyázhassanak rájuk),sorakoznak a cselédek konvencióban engedélyezett disznainak és tyúkjainak ólai, amelyek azetnográfusok megállapítása szerint még ma is az ázsiai őshaza építészeti elvei szerint épülnek,néhány dúcból, tapasztott sárból és szalmából. Legtöbb pusztán három-négy ilyen végtelenhosszú cselédház van, külön az ökörhajtóknak, azaz a béreseknek és külön a kocsisoknak, akika pusztai társadalom hagyományai szerint osztály szempontjából felette állnak a béreseknek,noha sem jövedelmük, sem munkájuk nem különb. A legalacsonyabb osztály csodálatosan nema kanászoké, ahogy a falu példája szerint várni lehetne, hanem a dohányföldieké.

Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei mívelik. Erkölcsben,szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a néprétegminden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéleteselszigeteltségben él. Egésznapi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasemhagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazaiviszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakranemlegettem, mint egy középafrikai törzs tanulmányozása. Az irodalomban is csak a háborútkövető évek folyamán kezdtek feltűnni. Valami furcsa, áporodott, de mégis erőtadóközösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkábbhasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz. Persze azért

3

lényegében attól is elüt. Egyéni külön világ ez is, lakóinak nemcsak szókincse, hanem mégálomvilága is teljesen egyedülálló, ami természetes is.

Emlékszem a döbbenetszerű, szívdobogtató álmélkodásra, amely elúrhodott rajtam, s hetekighatalmában tartott, amikor nyolc-kilenc éves koromban legelőször faluba kerültem. Szűnni nemakaró csodálatba és rémületbe ejtett, hogy utcák vannak, szabályosan egymás mellé építettházak és közöttük utcák, meg piacok, amelyek rendeltetését nem bírtam felfogni s amelyekremég napok mulva is csak fenyegetéssel és kézen fogva tudtak kikényszeríteni, úgy elképesztettaz az őrült forgalom, amelyet azon a szűk területen a kocsik, emberek, tehenek és gyerekekműveltek. Eladdig nem láttam két házat, amelyet valami célzattal egyvonalba raktak s mostnem tudtam betelni ezzel a rengeteg házzal, ezzel az ijesztő renddel és összezsúfoltsággal. Abörtönfolyosók szabályossága, fegyelme és titokzatossága hat oly nyomasztóan a lélekre, ahogyazok az utcák hatottak rám kerítéseikkel, kapuikkal és a kapuk mögött lapuló házakkal. S mivelez a falu épp német falu volt, a tolnamegyei Varsád (ahova szüleim németszótanulásra adtakcserébe), sokáig abban a hitben éltem, hogy mindez német találmány, ők hozták be hozzánk,amiben, mint tudjuk, nagyjából igazam is volt. Hogy a német szó nehezen fogott rajtam, abbanbizonyára nyomós része volt a szorongásnak, amelyet ez a börtönszerűség ébresztett bennem,de amelybe ezenkívül még más, valami riadozó csodálkozás is vegyült.

Említettem, hogy otthon csak a kastély volt bekerítve, itt még csak azt teszem hozzá, amit azimént a dolog természetessége és magátólértetődése miatt feledtem ki, hogy a kerítés közelébena puszta lakóinak lárma és ének s nem tudom milyen ősi rendelkezés értelmében a dohányzásélvezete nélkül kellett elhaladniok. E rendelkezések persze főleg az ifjúság állandófegyelmezésével és gyakori fenyítésével maradtak tiszteletben. Gyermeki lelkem a kerítésfogalmának e járulékaihoz még a kutyát is társította. Kutyát ugyanis a cselédeknek csakkülönös engedéllyel és indokkal volt szabad tartaniok, egyrészt azért, hogy kárt ne tegyenek azuradalomnak már elképzelni sem tudom, milyen értékeiben, mióta az őzek nem merészkednek apuszta közelébe, másrészt pedig azért, hogy a kastélyban nyüzsgő fajtisztákat lealacsonyítóviszonyra ne csábítsák. Érthető, hogy ott a faluban, a szigorúan bekerített és ráadásul mégvicsorgó ebek őrizte házak láttán az a képzelmem támadt, hogy azokban mindmegannyi gróf,büszke és megközelíthetetlen, tréfát nem ismerő rátarti uraság lakik, amiben, mint későbbkiderült, szintén igazam volt.

A puszták népét, valami homályos ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig nem is tekintettem amagyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogysem tudtam azonosítani azzal ahősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam. A magyarnemzetet valami távoli, boldog népnek képzeltem s szerettem volna közte élni; szomorúkörnyezetemből úgy sóvárogtam utána, akár a mesék hősei után. Minden nemzetnek ragyogóeszménye van saját magáról s én ezt az eszményt tartottam valónak, ezt hajszoltam s egyre többeleven magyart kellett megtagadnom. Jóval később, külföldön, Németországban ésFranciaországban kezdtem eszmélni; eszmélésem, nemzetfeletti elveim ellenére is, fájdalmasvolt és megalázó.

A külföldiek, akik jártak Magyarországon s akiknek rólunk való tárgyilagos véleményétkérdeztem, magát az egyszerű, szántó-vető népet alázatos, csendes, kalaplekapó, rögtönvigyázz-ba meredő s épp ezért egy kicsit elnyomott népnek tartották, amely bizonyára nincshíján a kétszínűségnek sem... Ez a jellemzés váratlanul ért, meghökkentett és elpirított. Micsodamagyarokkal érintkeztek ezek? Megtudtam, hogy mindmegannyian vidéki kastélyok valóbanközmondásszerű vendéglátását élvezték s a kastélyok környékén figyelgették a népet. Amagyarságnak ők ezt a rétegét ismerték meg, melyet én ismerek; ismerem erényeit, ismerembajait. Erényeit mindenki tudja. Arról beszélek, ami kevésbé ismert.

4

A puszták lakóitól, így van, semmi sem áll távolabb, mint az a büszke rátartiság, amely azáltalános hit szerint fajtánk sajátja s mely különben nemcsak a világ minden dzsentrijében vanmeg, hanem megvan a világ minden független kisbirtokosáéhoz hasonlóan a mi kisbirtokosaink-ban is. A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép.A puszták népe alázatos; nem számításból vagy belátásból az, hanem meglátszik még atekintetén is és abból is, amint akár egy madárkiáltásra fölkapja fejét, hogy örökségből, szintevérmérsékletből, évezredes tapasztalatból az. A magyarság eredetéről szóló elméletek közül egyse hatott rám olyan revelációszerűen, a szívre tapintás olyan bizonyosságával, mint az alegújabb, amely szerint a magyarok nem Árpáddal jöttek e hazába, hanem még Attila csöndesmálhahordói gyanánt, ha ugyan már nem Attila előtt. Mindenesetre csöndességüknek köszön-hették, hogy sem a húnokkal, sem az avarokkal egyetemben nem verték se ki, se agyon őket,hanem életben maradhattak és szolgálhattak a húnok után itt, hol az avaroknak, hol a frankok-nak, mindenkinek, aki épp nyakukra ült és végül Árpád kemény, öntudatos turk vitézeinek,akik államot gyúrtak ebből a hallgatag, munkás népből, amely mindenét, még gyönyörű ugornyelvét is átadta a nemes hódítóknak, ahogy ez már a történelemben a hódítók és ameghódítottak között törvényszerű.

Az bizonyos, hogy ami jót és szépet szolgáról el lehet mondani, az mind ráillik a puszták népére,amely nyelvben, szokásban, arcvonásban országszerte szinte hibátlanul őrzi ma is valamilyenfajta ősi alkatát. Nem házasodott össze más népekkel, még a szomszédos falusiakkal sem, főlegazért, mert senki sem volt hajlandó véle összeházasodni. Igénytelen ez a nép; engedelmesannyira, hogy már parancsolni se igen kell neki, telepatikusan megérzi ura gondolatát s márteljesíti is, amint az olyan szolgához illik, akinek már apja, anyja, dédje és üke is egy helyben ésegy fajta urat szolgált. Ösztönösen ismer minden házi szokást, mindenre kapható s dolgavégeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül kiódalog a szobából csak úgy, mint az életbőlvagy a történelemből. Semmi veszély, hogy körükben a titkos választójog, például, meglepetésthozzon. Nincs az a titkosság, amelynél titkosabban ők ne éreznék meg, akár olyan távolságrólis, mint ide Párizs, uruk akaratát vagy kívánalmát, vagy atyai tanácsát és azt fogják követni,ahogy a multban is rendesen azt követték. Ha nem követték volna, ma nem volnának itt, nemvolnának szolgák. A közvetlen dologra, igaz, nógatni kell őket. De ellentétben van ez eredendőengedelmeskedési ösztönükkel? Egy néprétegnek nem épp az a jellemző sajátsága, hogyellentétekből van összegyúrva? Ezért nem ismerhető meg az első pillanatra, ezért kell mindenoldalról megkerülni. Az igazi szolga a nagy dolgokban szolgai. A kar tán lusta, de a lélek frissenhajlik.

Ösztönöm súgja nekem is, de az aztán a meggyőződés erejével, hogy még előbb, a cuius regio,eius religio korában sem kellett semmi erőszakot alkalmazni, hogy uraik elég gyakran változóbelátását valamelyik keresztény vallás üdvözítőbb és hasznosabb voltáról azonnyombanmagukévá ne tegyék. Meg vagyok győződve, hogy amint hírt kaptak uruk kitéréséről vagyvisszatéréséről, rögtön igazat adtak neki s önszántukból, élükön az ispánnal, lelkesedve ésénekelve vándoroltak ők is hol a reformátusokhoz, hol a katolikusokhoz. Bármennyirefájdalmas és szégyenletes, öröklött hitemben azért nem merek se büszke, se bizonyos lenni,mert tudom, hogy a birtokos grófi család többszöri helycseréje után miért éppen ez maradt ráma 17. századból. Ettől a családtól épp az én gyermekkorom közepén vette át a pusztát abudapesti Strasser és König cég. Ha az elv, az eius religioé három századdal tovább maradérvényben, ami az öröklét szempontjából igazán kis véletlenen múlott, akkor arcvonásaimon,melyeket ismerőseim ma mongoloidnak ítélnek, bizonyára magam is sémita jeleket vélekfelfedezni, lelkemről, mármint a pszihéről nem is beszélve.

5

Mindez persze nem cáfolja azt, hogy ne legyen nagyon is okos ez a nép. Okos és kitűnőszimatú, történelmi előérzete is egyenesen megdöbbentő. Mint minden okos szolga, kétségtelen,hogy lelke fenekén ő is kegyetlen, bosszúszomjas és bosszúállásában nem ismer se Istent, sehatárt, ahogy ezt legutolsó alkalma, a Dózsa-felkelés bizonyítja. Viszont tanulékonysága mellettbizonyít, hogy az akkor kapott szörnyű leckét nem feledte, s azóta is jól meggondolta, hogymikor „ártsa magát az urak dolgába”, ahogy a politikát nevezi. Az évezredes gyakorlat kitűnőenműködik, a pusztákon egy pissz sem hallható, aminek, igaz, az okosságon kívül más oka is van.Tárgyilagos szaktudósok mutatták ki, hogy a pusztai lakosság élelmezési, ruházkodásiviszonyait városi ember egyszerűen elképzelhetetlennek tartja. Valóban azok, de a pusztailakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül;képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holottnyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják, tízezerholdasdarabokban. De Atlasz legelső feladata nem az-e, hogy mozdulatlanul álljon? Véletlen, hogy aképviselő, aki nem róluk, hanem csak a gazdatisztek helyzetéről tesz említést a képviselő-házban, a következő választáskor nemigen kerül oda vissza?

A puszták népe a legjobb államalkotó elem, mert a legnagyobb tekintélytisztelő. Bizonyos, hogya tekintély tisztelete is nevelés eredménye, de oly régi s oly alapos nevelésé, hogy ma már e népvérébe itatódott, idegzetébe szüremlett s szinte ösztönévé vált. Igazuk van, akik ezt mintjellemének legősibb alapvonását említik. Családom körében meglepetéssel hallottam nemegyszer, hogy a grófot a legmeghittebb, legbensőségesebb beszélgetések során is csak mintméltóságos urat emlegették. Ma is őrzöm egyik unokatestvérem levelét, aki ispánságig vitte fel sakit a gróf egy szép napon minden indoklás nélkül kitett ebből az állásából. A levél ezt afelháborító eseményt tudatja, faragatlanul, a méltó düh legközvetlenebb kifejezéseivel a grófirányában, de a gróf címének kísérteties tiszteletbentartásával. „Most derült ki - mondja azegyik bekezdés, - hogy a méltóságos úr aljas dög és büdös kutya.” Emlékszem a megrovótekintetekre, amikor, ugyancsak egy meghitt családi együttesben, a kastély ifjú vendégeit, agrófkisasszonyok udvarlóit közönségesen csak „ez a Wenckheim, ez a Wimpffen” szóvalemlegettem. Az arcok egyszerre nyugtalanok és idegesek lettek. Rövidesen megértettem, hogya legbizalmasabb elnevezés is legfeljebb „a Laci méltóságos úr”, vagy legeslegfeljebb „a Laciméltóságos” lehet. A tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelminév, sem társadalmi állás. Nem igaz, hogy az újonnanjötteket vagy felkapaszkodottakat gúnyfogadja. Környékünkön, a század elején, jópár zsidó család is szerzett uradalmat. Beköltöz-ködésük másodnapján már éppoly félő megbecsülés övezte őket, akár elődeiket. Mintha az apillanat, amikor az álbarokk főkapun behajtattak, más emberré varázsolta volna őket,aminthogy mássá is varázsolta. A cselédek az egyszerűség kedvéért maguk között tán adtaknekik házi használatra valami nevet, de ami lényeges: szemtől-szembe éppoly dadogó hódolattalbeszéltek velük, akár a régiekkel.

A tisztelet minden fokon megnyilvánul. Egyik távoli, vélem majdnem egykorú rokonomugyancsak rendkívüli csodák s véletlenek sorozata folytán középiskolába került. Sok kapkodásés evickélés után (őt is papnak szánták) bíró lett, szorgalma és valóban tüneményes tehetsége,tanulóképessége révén rövidesen elég magasállású bíró. Kamaszkoromban tanúja voltam,amikor egyszer szüleit meglátogatta. A családi asztalnál saját apja, saját édes testvérei, külön-ben keménytorkú „parancsolók”, afféle előmunkások a pusztán, alig mertek egy-egy szótrebegni. Anyja álmélkodva és meghatva úgy tekingetett rája, mint egy túlvilági lényre, mint egyisteni küldöttre. Számomra a legcsodálatosabb az volt, ahogy a fiú viselkedett. Elfogadta éstermészetesnek tartotta a hódolatot. Az ősi ösztön alapján ő magamagát is tisztelte és úgy isviselkedett. Úgy evett, ahogy a megyei banketteken szokott enni és úgy is társalgott. Csakkésőbb jutott eszembe s öntött el miatta a pír, hogy a hangot én is átvettem; szívem körül a

6

tündöklés melegségével játszottam a hitvány komédiát, amelyet a hallgatóság értelmetlenül, detán épp azért vallásos boldogsággal figyelt.

Az apróbb hatalmasságok lépcsőzetes tisztelését és a tekintélynek ezt a visszahatását mégközvetlenebbül is tapasztalhattam. Családom a felkapaszkodó pusztai családok mintaképe. Akikkiemelkedtek belőle, szinte szemem előtt emelkedtek ki; vagy ha már magasabb polcon voltakis, új lényükön még rajta csillogott a régi környezet egy-két vízcseppje. A családban háromgenerációnyi terjedelemben a legalacsonyabb és az elérhető legmagasabb réteg is képviselvevan. A többség persze ma is kétkezi szegény ember, zsellér, urasági alkalmazott, de akad köztükmár korcsmáros, gépkocsivezető, tanító, sőt orvosnövendék is. Valóságos eleven létra, amelyenma is kényelmesen sétálhatok föl és alá, ha a társadalom rétegeződését akarom tanulmányozni.A legtöbbre egyik nagybátyám vitte, az egyik ottani vármegye főjegyzője lett. Ő volt nálunk acsalád esze, mindnyájunk büszkesége, akit a magunkszőrűek közt úton-útfélen emlegettünk; ővolt a hatalmas pártfogó, akibe ügyes-bajos dolgainkkal mindnyájan kapaszkodtunk.Emelkedését ugyancsak rendkívüli tehetségén kívül annak köszönhette, hogy a „nép fia” volt.Választáskor a polgárok lelkesen adták szavazatukat a hajdani mezítlábas fiúra s aztánelbűvölten pillantgattak föl rá; tudták, hogy az urak is kedvelik, megállta köztük a helyét.

Még diákkoromban egyszer átutazóban D.-n, meglátogattam hivatalában. A községháza szélesfolyosóján közeledtem szobája felé. A hivatali szoba ajtajával szemben a folyosó kitaposott,vöröstéglás kövezetén a földön, közvetlenül a falnál, tíz-tizenkét ünneplőkalapot, süveget,báránybőrkucsmát láttam egymás mellett szép sorjában. Megláttam s első csodálkozásombanmajd nevetésre fakadtam. Abban a pillanatban a bejárat felől egy pusztai ember közeledett,lekapta a fejfödőjét s fogas után nem is vizsgálódva, (holott a parasztházakban mindenütt vanfogas), a világ legtermészetesebb mozdulatával helyezte a többi mellé a földre.

„Még csak az kellene, hogy fogas is legyen!” - felelt meg később kérdezősködésemre az egyiksegédjegyző. „Így is már úgy el vannak kapatva, hogy alig lehet bírni velük.” Tőle tudtam meg,hogy a parasztoknak azért kell künn hagyniok kalapjukat, mert a torkukat köszörülő polgárokizgalmukban nemegyszer fejfedőjükbe köpnek, amitől egy finomabb idegzetű inspiciálóhatalmasság viszont hányingert kapott.

Nagybátyám szobájában szorosan egymás mellett, akárcsak ott künn a kalapok, időscselédemberek álltak, valami küldöttség az egyik közeli pusztáról. Az elkapatottak topogva éshebegve adták elő mondanivalójukat. Azon vettem észre magamat, hogy félszeg ijedelmükegyszerre reám is átragadt.

Nagybátyám rájuk sem pillantott, szemét írómappáján járatta, tollával firkált rá. Bizonyárajószívűségből, vagy legalábbis tapasztalatból tette, mert ha önkéntelenül akármelyik beszélőretekintett, az menten igazán csak nyögni tudta a szót. Valami homályos temetkezési költségrőlbeszéltek, amelyet ők fizettek ki s amelyet szerettek volna a községtől visszakapni, mert ahalottat vagy halottakat tulajdonképpen a községnek kellett volna eltemettetnie.

Nem kapták meg s erről igen tömör, igen erélyes mondatokban értesültek. Mentek is azonnalkifelé, gyorsan, szerényen, illedelmes köszönések közben. Az ajtóban ismertem fel közöttükegyik közeli rokonunkat, apám egyik unokatestvérét, aki a többieknél még mélyebbet, mégalázatosabbat hajolt nagybátyám felé. Oly zavart voltam, oly kínosan éreztem magam, hogyjómagam is szerettem volna minél előbb kívül lenni. Megkaptam a szokásos egy koronát, kezetcsókoltam, és iszkoltam kifelé. Zavaromban a pénzt a következő mellékutcáig elvesztettem.Meglehet, hogy akaratlanul eldobtam; utólag büszke volnék rá, bár akkor órák hosszatforgattam utána valamennyi zsebemet, majd sírásra fakadva nagy kapzsiságomban.

7

Azonosítottam magam, ha csak a lélek egy kis reflexmozdulatának erejéig is, a pusztaiakkal?Még messze voltam attól. Aki a cselédházak közül indul embernek, az kezdetben olytörvényszerűen lelöki magáról és elfeledi pusztai mivoltát, akár ebihal alakját a béka. Ez afejlődés útja és nincs más út. Szívet és tüdőt kell cserélnie annak, aki puszták levegőjételhagyja, különben elpusztul az új környezetben. S szinte a világot kell megkerülnie, ha újravissza akar jutni.

Magam is átmentem e kínos metamorfózis szakaszain s csak a hatodik-hetedik forduló utánváltam annyira emberré, hogy vállalni mertem a pusztát, újra lélekzeni próbáltam benne,eldobtam a nemesi pecsétgyűrűt, amelyet a család felső rétege a metamorfózis egyik állomásánegy kicsit ünnepélyesen és homályos magyarázatok keretében ujjamra húzott. A természetbencsak ugrások vannak s így természetesen a visszahasonulás sem ment túlzások nélkül. Abordeauxi néger kikötőmunkások gyülekezőhelyéig kellett vetődnöm, pontosan az Atlanti-óceán partjára, lángoló szónoknak, amíg végre eszembe jutott: mi is indított útra. Amíg akénytelen-kelletlen hazatérések után, amelyek alatt nemcsak az istállók, cselédviskókkörnyékét, hanem a pusztán még a naplementét is sivárnak éreztem, üresebbnek, mint másutt,végre lelkemet is visszavihettem. Amíg, mentesen a parasztrajongástól, sőt a nagy megtérőkotthonrajongásától is, széttekintettem a tájon. Tárgyilagosan vettem szemügyre. Hasonlóan azidegenként megszólított öreg béresekhez, akik bizalmasan hunyorgatva hallgatják a beszédet segyszerre gyerekkori Pali bácsikká és Mihály bácsikká lepleződnek le, a völgyek és dombokjobban ismertek engem, mint én azokat. Gyanakvóvá tesz, ha valaki túlsokat beszél a„gyökereiről”, főleg mielőtt gyümölcseit mutatná. A tavasszal megtérő gólyák, amelyekvilágrészeket nyílegyenesen repülnek át, órákig keringenek régi fészkük fölött, amíg végreleszállnak. Mitől tartanak? Minden ágat megvizsgálnak benne. Így közeledtem én is, ígyvizsgáltam gyermekkorom ágyát, - magától kell kiderülnie, hogy mivégre.

8

2

Újabb irodalomtörténészeink szemében kitűnő ajánlólevél a Dunántúlról kelt születési bizonyít-vány. Aki onnan jön, arra valami csodálatos, eddig ki nem derített félreértés folytán látatlanbaés számolatlanul tukmálják a műveltséget, a pallérozott lelki egyensúlyt, a latin-katolikusszellem bölcs mérsékletét, derüjét és éleslátását, egyszóval a nyugatiasság minden ragyog-ványát, mely ezt az országrészt elönti, abból az egyszerű okból, hogy Magyarországon arrafelényugszik legkésőbb a nap. Egy ideig szemrebbenés nélkül zsebeltem a váratlan ajándékokat.Bólintva fogadtam a dícséretet a nyugati civilizáció letéteményeseiről és előretolt bástyáiról, adunántúli városokról. Amíg egyszer bűntudat nem lepett meg, orgazdának éreztem magam avállamra hulló veregetések miatt, - egyetlen dunántúli várost sem ismertem. Városban tízéveskoromig egyetlen-egyszer fordultam meg, Szekszárdon, a kórházban, szememben valami vas-szikrát víve, amelyet horgolótűjével, lapulevelével és különféle kenőcseivel hasztalan próbáltkikúrálni Varga néni, a kultúra letéteményese otthon, a pusztán. A latin-katolikus szellem, ahiggadt bölcselet fellegvárait, a városokat, amelyekben derűs polgárok csellóznak, méltassamás, hasonlóképpen a nemesi kúriákat is, amelyek ámbitusán a házigazda Horatius hátlapjárajegyzi fel az évi robotot, - a tájon, amelyről én beszélek, kétnapi járóföldre sem akadt város.Szellős volt az, üres, tágas, akár Lebédia.

A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a „szűkebb pátriára” lyukadki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára,amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újra éli visszafelé egy szó történetét,ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett. A hazám a házam tája, amelypillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekreterjed, mint a hullám a vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat, -amikor a régi ház már örökre elmerült.

Ha szülőföldemre gondolok, nekem is egy kis vidéki ház jut eszembe. De csak a házraemlékszem, a két szobácskára és köztük a földes konyhára. Udvara addig terjedt a háznak,ameddig a tekintet. Ahogy a lekoptatott küszöbön legelső ízben átvergődtem, tétova lépteim elérögtön a végtelen világ terült. Dombon állt a ház, alatta a völgyben a puszta szokásos,mindenütt oly egyforma képe: jobbra a kulcsár, a béresgazda, a kőmíves, a bognár lakása, egyépülettömbben a kovács- és bognárműhellyel; balra három-négy oszlopban a hosszú cseléd-házak, évszázados fák közt a kastély és a tiszti lak, szemben egy empire-stílusú nagy szekérszín,majd egy kis emelkedésen a magtár és az ököristálló. És körben a végtelen határ távoli falvakcsöppentett mészfoltjaival.

A pusztai őslakók vágyódva pillantgattak e falvak felé, hogy melyikben és végre mikorvethetnek horgonyt egy életig tartó hányódás után, amelyről én tudom, hogy már évezrede tart.A pusztát mindnyájan átmeneti területnek tekintették. Aki valamelyik falu végén egy kiszsellértelket tudott szakítani, az már odavalósinak vallotta magát.

Pusztainak lenni egy kicsit szégyen volt, a talajtalanságot, a földönfutást, a hazátlanságotjelentette, ahogyan az is.

Akinek sehol sem akadt talaj a talpa alá, az az apja, vagy a nagyapja lakhelye vagy sírhelyeután csatlakozott valamelyik faluhoz. A puszta érzelmileg sehova sem tartozott, nem istartozhatott. Az uradalom tulajdonosai, akik rendszerint több pusztát is birtokoltak, évről évre,de néha évközben is kedvük szerint egyik helyről a másikra helyezhették a cselédeket. Akipéldául az Eszterházyakat szolgálta, az addig, amíg jó kegyben tudta magát, egy Tolna megyei

9

pusztán éppúgy otthonos lehetett, akár egy sopronin vagy somogyin, mindenütt, ahol az Eszter-házyaknak birtokuk volt. A pusztaitól, ha azt akarták tudni, hová való, nem azt kérdezték, hollakik, még kevésbé, hogy hol született, hanem hogy kit szolgál. Családom főleg az Apponyiakatszolgálta, aztán a Zichyeket, Wurmokat, Strassereket, Königeket és azok rokonait (mert a rokonbirtokos családok szívesen cserélgették egymás cselédeit, egy-egy ügyes tehenészt, jóvágásúparádés kocsist, finomkezű miskárolót, sőt ajándékozgatták is, ami a cselédek szemében iskitüntetésszámba ment). Ide-oda vándorolgattunk mi is, néha minden cókmókunkkal,fölszedhető óljainkkal, tyúkjainkkal és tehenünkkel; néha csak rokonlátogatóba valamelyikángyunkhoz, sógorunkhoz, aki öt-hat éves közelség után hirtelen elszakadt tőlünk. Néha egészéjszaka és egész délelőtt kocsiztunk. Mindig pusztán jártunk, mindenütt otthon éreztükmagunkat. Szülőházam nem volt apám tulajdona, de szülőföldben páratlan örökséget kaptam.Egy fél vármegyét vallhatok a magaménak.

Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen társul szegődik északról a Sárvíz, de mégsemömlik bele, hanem egy vármegye hosszán két-három kilométernyi távolságban mellette ballag,szinte kar karban, kacérkodón át-átkacsintva, mint az andalgó szerelmesek, - én ott vagyokhonn, az az én világom. A két folyónak egy ágya van, hatalmas, termékeny, széles,mondhatnám családi kettős ágya. Kétoldalt enyhe lankák és szelíd dombok díszével, melyneklátképe, mintha festve volna, ugyancsak egy békés, derűs otthon falára. Fent Sárrét, lent Sárköz- ahol majdnem minden falu neve Sár-ral kezdődik, - ez az én vidékem. Hátam mögött, de csakkarnyujtásnyira az édes Völgységgel, ahol „az ifjúság, képét öltözve magára, ábrándozvabolyong” - bolyongott egy életen át Vörösmarty lelke, „hordva szelíd kötelét az elomló szőkehajaknak”. Ha kenderföldjeink sárréti talajon terültek, óljaink, a házmögötti dombon már aVölgységben feküdtek.

Szerénytelenség lehet szülőföldnek ennyit fogni, mert Sárbogárd például fent van Fejérmegyében, Sárpilis pedig Tolnának is az alján. De boldogan vállalom az egészet. Szülőföldem-mel úgy vagyok, mint a szegény király az országával. Magántulajdona nincs benne egytalpalatnyi sem, de gondra és tetszelgésre mindenestül az övé. A sors már születésem helyévelarra figyelmeztet, hogy megosszam magamat és szeretetemet. A hivatalos okmányok szerintSárszentlőrincen születtem.

Ezt valamelyik iskolai év végén boldog meglepetéssel bizonyítványom adatai közt fedeztem fel.Nagyobb büszkeséggel töltött el, mint az a csont rózsafüzér, amelyet kitüntetésként kaptam.Sárszentlőrincen világéletemben akkor jártam először, amikor a két lábamon odagyalogoltam: avalóságban Felsőrácegrespusztán születtem. A puszta a környező távoli falvak közül az éveksorán hol egyikhez, hol másikhoz húz, máig se tudta eldönteni, melyiket szeresse legjobban.Újszülötteit így hol az egyiknek, hogy a másiknak ajándékozza. Így történhetett meg, hogypéldául anyám, aki ugyanabban a házban pillantotta meg a napvilágot, amelyben én, pálfaiszületésű. A puszta utolsó postája Simontornya. A legközelebbi vasútállomás a „szigeten” át,Vajta. Bevallom, örülök ennek a tarkaságnak, s boldog volnék, ha egykor e falvak azévszázadok óta tartó kifürkészhetetlen okú bicskázások helyett, amelyek ősindítéka tán mégÁzsiában történt, egykor miattam kelnének nemes versenyre, mint hajdan a hét görög városHoméroszért. Az előbbieken kívül még benevezhet Kajdács, Bikács, Uzd-Borjád, Cece, Ozora,továbbá Kis- és Nagyszékely... Szilasbalhásnak már nem kell a szomszédba mennie.

Felsőrácegrest már a régi rómaiak is... de nem mondom el a történetét. A cselédek a pusztamultjáról csak mende-mondákat tudnak. Jártak itt törökök, azok emléke úgy megmaradt,mintha csak a mult század elején tűntek volna el. Utánuk következtek pusztítva és égetve arácok. Maradt valami emléke a kurucoknak is. A Habsburgoknak semmi nyomuk sem maradt.Aztán mintha a felhőkbe tűnt szakmai uralkodók helyett egy-két betyár uralkodott volna, PatkóBandi jó kapitány volt. Aztán jöttek a grófok, aztán a zsidók, azaz a bérlők. Ez volt a helyi

10

történelem. A puszta egyik távoli részén, az úgynevezett „büdös sarokban”, a Sió partján, amarhadeleltető árpádkori templom romjain épült. Ugyanitt régi kelyheket és tatárjárás korabeliaranypénzeket találtak. Fogadjuk el, hogy valaha Rácegres is, mint a Dunántúl minden pusztája,virágzó helység volt. Ma a dombok hajlatában, hol a füge is megterem, a széltől, viharoktólvédetten egy kedves, meleg kis tenyér, amelyből malac- és gyermeksivítás, ökörbőgés és agazdatisztek dohogása hangzik. Ez minden életjele a világba. Látni még az az utas sem láthatja,aki Simontornyáról Sárszentlőrincre menet közvetlen mellette, illetve fölötte evickél el a járásiút homoktengerében, a magas gledicsiafák között. A pusztát kívülről sűrű lombkoszorú takarjaszinte légmentesen, mint egy fazékfedő. Az országútról keskeny, meredek csapáson jutunk el apusztába.

Azon a keskeny, meredek úton föl-fölszaladva pillantgattam szét a földön: hazámon, Európán.A magas országút már idegen világ volt, veszélyes és tilos; hetente egyszer-kétszer cigányok,vásárosok vagy lakodalmasok vonultak rajta. Túlsó oldalán nagymessze a grófi fenyveserdőterült, előtte marhalegelő. Ahogy ott a réten lyukaikból az ürgék kidugták figyelő fejüket, sőt amerészebbek két lábra álltak, hogy messzebb lássanak, úgy neszeltem ki a biztos, meleg kisvölgyből. Kíváncsian szagoltam, tapasztaltam a vidéket, egyre messzebb kívánkozva, - így élemlékezetemben az az idő.

Egy grófi uradalom és öt-hat falu, ha felidézem őket, most látom, hogy a sors már bölcsőm köréodarakta, amit a történelemből és Magyarországból meg kellett tanulnom egy életre. Tekinte-tem eljátszott a dombok és erdők mögül ki-kicsillogó tornyokkal; mint kedves játékokat forgat-tam képzeletemben az alattuk lapuló pusztákat és falvakat, amelyeket egyenként felfedeztem.Nekem mindegyik más volt, mindegyik külön világ volt, külön mesekönyv, furcsa népekkel,szokásokkal és legendákkal; szórakoztatva oktattak, mint a jó tankönyvek néprajzra, hazámtörténelmére, magyar szintaxisra, társadalomtudományra és még sok egyébre, amiről a pusztaiiskolában nem esett említés. Most, hogy visszagondolok erre a szabad ég alatti iskolára, mostlátom, tulajdonképpen ma is abból írásbelizek, amit ott magamba szedtem.

Egy-egy világgá indult borjú keresése, amely néha két-három falun át vezetett, egy-egy távolirokon névnapja, esküvője vagy temetése révén, apám mesterségbeli útjai alkalmával, akit néhaa hatodik pusztára is elmenesztettek, de később már önálló csavargási ösztöntől is hajtva,részletről-részletre valóban úgy megismertem a vidéket, olyan ütemben, mint saját testemet,saját tenyeremet. Megismertem? Mit ismertem meg akkor? Gyönyörű dombhajlatokat, egytagban álló, beláthatatlan búzamezőket, erdőszámba menő magas kukoricatáblákat, amelyekbeaz ember, ha betévedt, órákig bolyonghatott, amíg végre partot ért, a párás folyók rekettyéseités füzeseit és itt-ott egy-két falvat, amelyet kezdetben még óvatosan nagy körben kikerültem,akár a mezők vadjai, amelyekkel inkább éreztem egy családba valónak magam, mint azemberekkel. De a dombok, erdők és buja folyóvölgyek ott maradtak kint a természetben, nemrögződtek belém, vagy ha éltek is bennem, még semmit sem mondtak. Akkor ismertem megőket, amikor történeteket hallottam s aztán olvastam róluk. Mint az előhívóba mártottfényképlemezek, úgy világosodtak, árnyalódtak és színeződtek lelkemben a tájak egy-egyelképesztő juhászhőstett, betyárlegenda vagy történelmi tény vérpezsdítő hatása alatt.Emlékszem, hogy kezdődött.

Egy tavaszi reggel a küszöbön kuporodva, mohón és gyanútlanul olvastam egy testes könyvet,nagyanyám még a téli tollfosztások földerítésére kölcsönözte valami vándor kereskedőtől.Hirtelen forró bizsergés öntött el, kifejezhetetlen boldog kéj, nemcsak lelki, de testi is. A vérarcomba ömlött; föl kellett állnom. Azt olvastam, hogy Petőfi, Petőfi Sándor évekig itt éltSárszentlőrincen, itt járt gimnáziumba. Nem volt tévedés, elolvastam másodszor, harmadszor,tizedszer is. Nem Sárszenten, nem valamelyik más Szentlőrincen... hanem itt, ebben a faluban

11

járt, ott arra a jegenyék mögött... „1831. szept. 28-ikától fogva a Tolna megyei Sárszentlőrincentanult az ev. gimnáziumban; 1833 nyarán is itt végezte az I. donatista osztályt...” Egy pillanatalatt megváltozott előttem Sárszentlőrinc, ragyogni kezdett, aranypor szállt rá. Ha villám csapbelé, ha valamelyik kútban ott is megjelenik Szűz Mária, ami akkoriban arrafelé elég gyakranmegesett, - nincs olyan isteni csoda, amely csodálatosabbá, azonnali látásra érdemesebbé tettevolna a falvat. Fölugrottam s úgy ahogy voltam, hajadonfőtt, mezítláb megindultam. Két óramulva ott álltam porosan és pihegve a falu térnek is beillő széles, gyönyörű főutcája végén. Arégi kollégium, nádfödeles, egyszerű, földszintes parasztház, amely a többitől semmiben semkülönbözött, talán csak az utca felé eső része volt valamivel hosszabb, a falu szélén feküdt,mintha csak elém jött volna a lelkes találkozásra. Álmélkodva néztem be a tenyérnyi ablakon,elbűvölten lépkedtem a szobácskában, amelynek agyagpadozata kellemesen hűsítette csupasztalpamat. Semmiben sem csalatkoztam. Petőfi szelleme mindent beragyogott, még a csizmadia-asztalkát is, mert a házban egy csizmadia lakott. - Ezt a kilincset fogta, ez alatt az eresz alattállt, - könnyekkel küzdöttem, úgy volt. Ezen a kapun ment ki, ezen az úton is járt, ahol most énjárok, tán még Rácegresre is felment, - mért ne ment volna föl, a pajtásai bizonyosan fölcsalták.Körülnéztem a zöldelő tájon; később, valahányszor az igazi hazafiság érzésére gondoltam,ennek a délelőttnek érzelmei újultak föl bennem. Ugrálva és füttyöngve, majd futva tértemvissza a pusztára, hogy a könyvet tovább olvashassam. A következő oldalon azt olvastam, hogykésőbb is járt Cecén, Ozorán, ott Borjádon egy sereg verset is írt. Elkeseredésemben majd sírvanem fakadtam. Ha nem vagyok olyan türelmetlen, Borjádra is átmehettem volna, ott van rögtönLőrinc után.

A táj megszépült, patinát és lelket kapott. Versek kerengtek benne fényesen, mint a fecskék. Apusztáról kicammogó szomorú ökrös-szekerekre, a redves vendégoldalakra, a ganéjos kere-kekre, a zörgőcsontú, tuberkulotikus állatokra és béresekre égi fény esett, a költészet ragyogófelhőin vonultak Petőfi jóvoltából, aki megénekelte őket. Itt Borjádon írta „A négyökrösszeker”-et. Holdvilágos éjeim ízét, hangulatát ezzel örökre befolyásolta. Valahányszor feljön ahold, a 19-ik század derekán érzem magam, szénaszagot vélek szippantani, még télen is.

Világos éj volt. A hold fenn vala;Halványan járt a megszakadt felhőkben.Miként a bús hölgy, aki férjénekSírhalmát keresi a temetőben.Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,S vett a füvektől édes illatot.Az országúton végig a szekérrelA négy ökör lassacskán ballagott.

Itt írta „A magyar nemes”-t is, amely érzelmeimnek szintén egy életre irányt szabott, a fentinélsokkal veszedelmesebbet.

Attól fogva ahányszor átkocsiztunk Sárszentlőrincen és Borjádon, szorongás fogott el, hasonló agyónáséhoz és a vizsgákéhoz, mintha a messziről integető jegenyék valami ünnepélyes hittevéstvártak volna tőlem. Gyakran átkocsiztunk rajtuk Kölesdre menet, ahol anyám húga volt férjnél,természetesen szintén pusztán. De a Sió villogásának, az út fölött összeboruló fák susogásánakköltői békéjébe olvasmányaim csakhamar érdes hangokat és ízeket kevertek, acélcsattogást éspárolgó vért. A Katica nénihez való utazás nekem rövidesen csak azt jelentette, hogy menet is,jövet is, csatatéren vándorolunk át, hihetetlenül hosszú területén egy pusztító csatának, amely,mint tudjuk, inkább öldöklés volt, mint ütközet. Ültem az ülésdeszkán, ölemben az elmarad-hatatlan frissen sült ajándék kaláccsal, és a kerekek csattogása egy vad roham barbár zajait,kanyargó ritmusait dobolta a fülembe. Versből ismertem ezt is és a vers nemcsak a történelmi

12

eseményt érzékeltette, hanem a harcosok hetvenkedését, a kardok kirepülését, a lovakágaskodását, a korszak pusztító kétségbeesését is.

A kölesdi harcon, a kölesdi harconHej, én is ott voltam, elejének vágtam!Elejének vágtam, közepét bontottam,Mint kaszás az füvet döntöttem, rontottam!

A meleg kalács zsíros illata orromba szállt. Szüleim beszélgetésének hangjai fülemben zsongtak;egyikről sem tudtam, fejemet, érzékszerveimet a verssorokból kiáradó hangok, ízek éslátományok tartották fogva.

Csatafestő költeményt, megrázóbbat és kifejezőbbet azóta sem olvastam. Tömör drámaisága, aszavak mögött lüktető vérszomj a bizonyíték, hogy sem ezt, sem a többi hasonlót, amint Babitsköltői ösztöne jól véli, nem írhatta Thaly Kálmán, aki a saját neve alatt, rossz verselő volt.

Mikor Balogh Ádám a kardját emelte,Sándor László akkor dandárt reávitte.„Vedd fel fiam bátran németnek lövését,Ne mutasd szívednek semmi röttenését,Ne mutasd szívednek semmi röttenését.”

Vagy csak bennem támasztott ilyen hatást, aki mint minden gyermek, valami titkosbosszúvágyból, elnyomottsági érzésből anyám karjának dőlve harci lázban reszkettem? Azizegő nádasok mentén, a négy-ötórás úton minden alkalommal végigéltem az iszonyú össze-csapást egész addig a jelenetig, mely ma is véres ingoványt, fuldokló sebesülteket és üvöltésbetorzult arcokat láttat velem.

A Sió berkében lőn nagy sivalkodás,Fel Simontornyáig sűrű nagy roppanás,...Lovassa üldözte, gyalogja öldözte.Szegzárdig a mezőt vérivel öntözte.

A győzelem után a kuruc generálisok megdícsérték a fölkelt póri népet, amely főleg az ellenségkergetésében tüntette ki magát. A hírnökök szavára az akkor még valóságosan puszta pusztákfiai, mint veszett csikaszok törtek ki nádvityillóikból, rohantak valami titkos bosszúvágytól,elnyomottsági érzéstől sarkalva kaszáikkal és cséphadarókkal az ellenségre, amelyből a végénhírmondó sem maradt.

Harciasságuknak a történelem folyamán később is jelét adták. 1848 októberében ennek avidéknek a népe szorította csapdába Róth és Phillippovich horvát hadait Ozoránál. EkkorGörgey dícsérte meg őket, pedig ő nem nagyon szívlelte a néphadsereget. „A tőlem balra esőmagaslatokat - írja emlékirataiban - egészen le a Sióig már a mult est óta a tolnai népfölkeléstartotta megszállva. Ezen népfölkelési osztály parancsnokának kétség kívül legtöbb érdeme vanezen hadjárat szerencsés eredményében.” De meg is feddi őket. A felkelők először is ahorvátok fegyvereinek estek, hogy kiki „ezen dicsőséges nagy nap emlékezetére legalább egy jópuskára szert tegyen”. Perczel csak tizenkét ódon ágyút tudott megmenteni; az ágyúkat iselvitték volna. A szép nap emlékére? 1847-ig aki nekik, nem-nemeseknek kardot, puskát vagycsak puskaport engedett át, 25 botot kapott.

A kuruc korban labanc, a szabadságharc alatt óvatosan aulikus városias Dunántúlon e vidékőrizte híven a lázadás szellemét, amely mindannyiszor a nemzeté is volt. A Dunától ferdén fel aBalatonig az a keskeny csíkban terjedő mocsaras völgyvidék: a Sió-Sárvíz tája mindégkeményen és szúrásra készen csillogott, mint a hüvelyéből kirántott kard, valahányszor a

13

szabadság szele fujdogált, amint mondani illik. Én attól tartok: valahányszor szabadon vértlehetett ontani, valahányszor alkalom nyílt a fojtott keserűség kiöntésére, a bosszúra, isten amegmondhatója, mi miatt. Ilyen harciasak a szolgák? Ilyenek; a puszták népe kitűnő katona. Avilágháború kezdetén a kaposi 44-es gyalogezred négy hónap alatt négyszer semmisült meg, snégyszer támadt fel újra. A puszták fiai nem sajnálták a bőrüket. Hősiesség és halálmegvetésdolgában a monarchia népei közül csak a bosnyákok versenyezhettek velük, amint e szakmanémet hozzáértői tárgyilagosan megállapították. Haditetteiket magam is nemegyszerálmélkodva hallgattam. Sovány, beesett mellű urasági bognárok és tehenészek, akik a kastélyszakácsnője előtt is elvesztették beszélőképességüket, csillogó szemmel beszélték, mint kúsztaka drótok alatt az oroszok felé, mint ugrottak le, foguk közt a rohamkéssel, jobbjukban a magukgyártotta szöges buzogánnyal életveszélyes sziklaszakadékokba az olaszokra, franciákra,négerekre, mindenkire, akire lehetett. Hányszor láttam magam is kivillanni a vasárnapi csizma-szárból a hosszúnyelű kést, mert a bálba is késsel mennek. Ha etnográfusaink még nemismernék, itt nyujtom át egyik hazai közmondásunkat, amelynek két változatát is tudom. Azegyik szerint a „bicska a templomban is jó”; a másik szerint „magyar ember kés nélkül akiskapun se lép ki”.

De a tájról beszélek, a puszta határairól: a falvakról. Bár érzem, hogy aki ezekről ejt szót, nemkerülheti el az előbbi tárgykört, mert minden falunak megvan a maga sajátos verekedési módja,amely jellemző rá, s amely nélkül leírása hiányos lenne. A pálfaiak például arcba szúrtak, asimontornyaiak elnémultak, amihelyt a verekedés megkezdődött s a késelést kísértetiescsöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok szerintbeható anatómiai ismeretről tanuskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan azütőérbe. Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy hasba, általában mellen alul sehol sem szúrtak,amiben nemzeti jelleget is állapíthat meg az, aki ilyet is számba vesz, mert vannak népek,amelyek a köztudomás szerint a gyomrot kedvelik. Ennek oka, hogy a késtartásnak is megvan aszabálya, a hüvelykujj a nyél végére feszül, ahogy erről már libaőrző barátaim tüzetesenkioktattak. Ilyen markolással csak felülről lefelé lehet sujtani. A rácegresiek a bicska mellettkedvelték a járomszöget is, amely körülbelül fél méter hosszú vasrúd, felső végén gyermekökölnagyságú gömbbel; úgy kezelték, mint a buzogányt, ütöttek vele, de hajították is. Ilyen utakonfedeztem fel a táj lelkét, amely az enyém is.

14

3

Nem saját életemről akarok itt rajzot adni; nem érzem semmiféle olyan magaslaton magam,ahonnan a mögöttem maradt táj képét akár gyönyörködtetőnek, akár iránymutatónak mond-hatnám. Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégissaját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák. Ami emléketfeltárok, azért tárom fel hogy rajtuk át próbáljak leereszkedni abba a mélyben fekvő, forrórétegbe, amely rettegve rejti gomolygó világát minden idegen tekintettől, még a tárgyilagosnapvilágtól is, és amelyet, tapasztalatból tudom, ha megismerni esetleg megismerhet is más,érteni csak az tud, aki belőle származott. Én még védeni is szeretném.

Nem indokolatlan ez az érzékeny visszahúzódás. A puszták népe, ha csak egy csücskétmegmutatná annak a különös rendnek, amelyben él, az egészet, saját magát is meg kellenetagadnia, ennek a rendszernek a szövevénye annyira ellentétben áll a fölötte uralkodó másikrenddel. Meleg iszapfürdő ez a lenti réteg, felette idegen, fagyos szél süvölt. Aki kiválik belőle,az kiválik egy-két év alatt, végig játszva lelkén és idegzetén a fejlődést az ember őslény korátólmondjuk a viceházmesterségig, de aki benne marad, az kidugott kisujját is dideregve rántjavissza. Vad világ az a fenti, föld kérgéhez hasonlóan kihűlt és megkeményedett elveivel éserkölcsével, amelyekben, elismerhetjük, alig van már élet, csak formájuk van. Veszélyes világ amaga törvényeivel, szokásaival, magántulajdonával, szerelmi életével, - ki ismerné ki magátazokban? Abba is születni kell.

A magántulajdonról például, hogy a legkínálkozóbb fonalnál kezdjem, a puszta egészen másvéleményt formál, ha vallani nem vall is, mint aminőt a ma fennálló törvény követel. Nemtartom magam illetékesnek a döntésre, hogy a két különböző felfogás közül melyik a jogosabb,emberibb; a pusztáé mindenesetre az eredendőbb, a konzervatívabb, az ősibb; az őrzi a hagyo-mányát valamilyen hajdani közösségnek, amelyben az enyém-tied fogalmát sem a földben, sema szerelemben nem határolták oly mély árkok, mint manapság. A puszta, a pár ezer, nemegyszerpár tízezer holdas birodalom nem oszlik apró parcellákra. A közösen mívelt hatalmas búza- ésrozstáblák látványa, a láthatárba vesző óriási zöld és sárga mezők hullámzó végtelenségeannyira rokona a közös mennyboltnak és tengernek, hogy előttük az egyszerű lélek valóbancsak a föld erejét, áldását vagy makrancosságát érzi és kellő és gyakori figyelmeztetések híjánhajlamos feledni, hogy a közös mívelés parancsszóra, a termés pedig egy ember hasznára folyik.A természet általában mostohán fizet, a pusztaiaknak ez a tapasztalata az Árpádok óta; ha azember nem hal éhen, akkor már jól megy a dolog, a századok erre tanították őket. Hogy aföldről a jég, a tatár, a gróf vagy a gróf Schlésingere viszi-e el azt a több búzát, amelyből többkenyér s tán kalács is kerülne, ez csak részlete a kérdésnek. Egyszóval dolgoznak, mívelik aföldet, s ha a koplalástól nem fordulnak fel, nemigen kérdezik, miért csak annyi jut nekik,amennyi fölháborító kevés jut. Viszont azt sem lehet könnyen kiverni fejükből, hogy a földhöz,amellyel birkóznak, elsősorban nekik van közük, hogy a természet az - természet, vagyismindenkié. Nagy penchant-juk van arra, amint előttem az egyik jószágigazgatóné egyszer igenhelyesen kifejtette, hogy ami termény a kezükön át folyik, az az ujjukhoz tapadjon. Épp úgykell kezelni őket, mondta a fenti hölgy bájos mosolyt derengetve felém, akár a méheket. El kellszedni tőlük, hogy tovább dolgozzanak. Ha mindenük megvolna, egész nap a citerát vernék és ahasukat süttetnék a nappal, miattuk akár kötésig burjánozhatna a gaz a cukorrépában. Ezvalószínű; ha mindenük megvolna.

15

De semmijük sincsen, s így dolgoznak s közben ahol tehetik, magyarán szólva, lopnak, mint apinty. Társadalomtudományosan szólva, még valami atavisztikus klan-szellem vezérli őket,ahogy mondtam, a közös szervezésből közös elosztást sugalló szellem; ez azonban napról napragyöngül.

Én még teljes erejében érezhettem. Éreztem, sziszegve, a másik rend erejét is; már nagyjábólkész emberpéldány voltam, amikor az hozzám nyult, s a maga formájára kezdett alakítani. A maszületett bárány ártatlan eszmevilágával szedtem össze például a lekaszált csalamádét aszomszéd kertjéből, amikor a sváb gazda, akinél német szóra voltam, takarmányért küldött.Csalamádé az ő kertjében is volt.

A harmadik nyakleves után értettem meg, hogy loptam.

- Hát nem urasági? - kérdeztem felháborodva.

Urasági vagy grófi, azaz közös, amelyből mindenki nyalábol, mielőtt meggondolatlan pazar-lással a magáéhoz nyúlna.

Szerkezetében pontosan ez a jelenet ismétlődött meg velem nagyszüleimnél, ahol a falusi tanítógalambjait fogtam össze; egyik nagybátyámnál, akihez egy délután a mezőőr kísért haza azidegen szőlőkből; a vajtai állomáson, ahol hatalmas vasúti lámpással szálltam be szüleim után avonatfülkébe. Első gimnazista koromban egy eleven kecskét próbáltam elkötni a községilegelőről, hogy szívem hölgyének ajándékozzam, aki rajongott a kecskéért. Szerencsétlen-ségemre, amikor már nyugodt területen rángattam a makrancos zsákmányt, a nyájból még kétgida is kivált és kétségbeesett mekegéssel loholt anyja után. Lassan világosodtam.

Családom vagyoni gyarapodásának erkölcsiségét csak azon az alapon érheti több kifogás, mintakármilyen más, történelmi vagy gőzgépkorabeli család vagyonosodásáét, amilyen alapon akevesebb eredmény kevesebbet igazol és szentesít. Apám apja juhász volt, juhász számadó. Akitávolról is hallotta, hogy mit jelentett ez a foglalkozás a kiegyezés évtizedeiben, az tudom, előremosolyog. Herceg Eszterházynak volt számadó juhásza. Aztán a bérlőké.

Hogy valójában milyen megállapodások szabályozták ezt a mesterséget, azt tőle tudhattam meglegkevésbé, én is és gondolom, a mindenkori herceg is. Ha efelől kérdezték, bonyolultmagyarázkodásba kezdett, órák hosszat beszélt párosításról, első fűről, hetedről, gyapjúmo-sásról, jerkéről, farkalásról, kergeségi átalányról. A végén hol az derült ki, hogy neki semmijenincs, „koldus cseléd” ő, hol az, hogy tulajdonképpen minden birka az övé és csak jókedvébenhajt be egyet-egyet a kastélyba. A valóságban a dolog úgy állt, hogy a konvenció mellett voltvalami közvetlen jövedelme az állatok szaporodása után is. Az első nyáj, amelyet még legénykorában „vádolt” a hercegtől, az idők folyamán megsokasodott, volt idő, amidőn öt-hat bojtárszolgált a keze alatt. Volt esztendő, amidőn ötezer juha volt. Olyan hatalmasság volt, mint egyvándorláskorabeli fejedelem. Hány juha lehetett Árpádnak? Tisztességére mondom, hogynagyapa a vagyon gőgje helyett ezt a törzsfői büszkeséget, a szabadságnak ezt a gőgjét hordoztaegyenes derekában, kinyomott mellén. Az volt a jó világ! A gyapjúból bizonyos részesedéstkapott. A birkák elléséről jelentést kellett tennie. De az elhullott állatokból igazolásul csak akoponyát tartozott beszolgáltatni, később már a bőrt is. Még később az urak arra is rájöttek,hogy a juhot fejni is szokás, rájöttek a sajt ízére is, amely eladdig csak afféle paraszti rágdmegvolt. A világ ijesztően romlott.

De addigra nagyapának szőlleje volt a szomszéd faluban, telkes háza a járás székhelyén, fia avármegye urai közt, fia egy saját-házú kocsmában, lánya egy másik saját-kocsmában és mégegy lánya egy kádármester oldalán, egy másik egy cséplőgéptulajdonosén és még egy fia ésmég... tudja az Isten már, mi mindene volt. Még oltára is volt, a saját aranybavésett nevével az

16

egyik közeli falu templomában. Mindezt nagymamának köszönhette, mert maga szemlélődő,békés természetű, dúdolgató, fúró-farigcsáló ember volt, kényelmes, aki amíg szamara volt, akövér csacsi hátára is oldalülésben telepedett, jobb kezével az állat fejére könyökölve, akár egykarosszékben. Így utazott, egész életén át.

A családnak ezt az ágát nagymama virágoztatta fel, akit nagyapánk nagyanyának nevezett.Nagyapa különben velünk magát öregapának hívatta, nagyanyánkat pedig szülénknek; mindezazonban olyan vastagon népies, hogy ha akkor nyelvem rájárt is, tollam az első parancsra mamég nehezebben veszi a hegyére. Nagyanyánk magas, még nagyapánknál is csaknem fél fejjelmagasabb, fekete, erélyes tekintetű asszony volt, valahonnan Felső-Somogyból, de termé-szetesen szintén pusztáról, ugyancsak a hercegéről. Ő hozta a családba a gránátos termetet és azakaratot. Juhászszármazék volt ő is, de hogy pontosan kicsoda-micsoda, azt sose tudtam. Őmaga csak valamelyik nagyapjáról ejtett néha szót, bizonyos Börcsök Lászlóról, aki „ritka nagydeli ember” volt, világjárt; ő vitte minden évben az ezüsttallérokat a hercegnek Bécsbe, teljesenegyedül. Valamennyi ősöm közül, akiket két szememmel nem láttam, ez a Börcsök él leg-elevenebbül képzeletemben. Látom sudár alakját, fekete, élénk arcát, hallom pattogó beszédét.Látom azt is, amint egy-egy vendégfogadó előtt lezökken a nyeregből, pisztolyait tapogatva,belép az ivóba. Nagyanyánk szerint testvérbátyám egészen őreáütött. Úgy szúrták le huszon-kilenc éves korában, a 18. század valamelyik évének október 3-án, amely napot nagyanyánkszintén meggyászolt, mint annyi mást, reggeltől estig imádkozva és böjtölve, mert hihetetlenülvallásos volt. Nekünk gyerekeknek is vele kellett ájtatoskodnunk és könyörögnünk fennhangona hajdan megboldogult Börcsök lelkiüdvéért, mivelhogy az gyónás nélkül ment át, reméltük, apurgatóriumba. Ilyen ereje van a hagyományoknak.

Milyen asszony volt a szüle? Hogy fért meg nagyapánkkal? Én rettegtem tőle. Legjobban hideglábára emlékezem szegénynek, amelyet koporsójában unokatestvéreimmel sorra megszorít-gattunk, hogy vissza ne járjon kísérteni.

Jóval később nagyapánk, amikor napjait már percnyi pontossággal beosztva litánia-éneklésselés alkoholbódultságban töltötte, hozzámfordult egy présházelőtti hosszú hallgatás után, lassan,akadozva, talán egy ötven év előtti kérdésre nyögve ki végre a választ: - „Kommendáltaknekem Gyulajból is lányt, Pulából is, egyik már a kendőt is ideadta. Magajuhászlány volt, ezkell neked, János, - mondják. Hát nem kellett, mert szolgagyerek ne menjen vőnek, mert ottcsak az ipa kapcája lesz, menjen csak a maga födele alá. Kaptam volna szebbet is, módosabbatis, mint ez a Náncsi, de ez már lány korában egynapi járásra is kihozta utánam a tisztát. Nembántam meg” - tette hozzá, fejét hirtelen fölütve és ködös szemét szemembe meresztve. Nagy-anyám akkor már tíz éve halott volt. Akkor hallottam először a keresztnevét. Az együgyű névegyszeriben élő alakká varázsolta, kemény markú hajadonná, konok menyecskévé, őt, akiéletében is inkább szellem volt a családban, a szívósság, a könyörtelen takarékosság, anagyravágyás mindent igazgató nemtője.

Miből takarékoskodott? Nemrég akadt kezembe nagyapám egyik szegődmény-levele, amelybenévi fizetését ötven forintról hetven forintra emelték, harmincesztendős hűséges szolgálataelismeréséül.

A bigottságot messze meghaladó vallásosságot nagyanyám töltötte férjébe is, gyermekeibe is.Bizonyos, hogy lelkiismerete ellen egy világért se vétett volna, nincs az a csábítás, amelyrávegye arra, hogy „máséhoz nyúljon”. Amihez nyúlt, ahhoz csak nyugodt lelkiismerettelnyúlhatott, bűntudat nélkül. Nagyapáék hozzánk a harmadik pusztán, jó félnapi szekérjárásralaktak; minden látogatásból gazdag ajándékkal tértünk meg, sokszor csak azért mentünk. De azélő vagy levágott birkát mindig a puszta határán vettük föl a saroglyába rakott széna alá, nagytitokban. A gazdatisztek vagy a számadó miatt? Nem, nagyanyánk miatt, akinek lelke nem bírta

17

volna el, hogy valami az ő tudtával kerüljön ki a pusztáról. A puszta határán belül azonban, - ottmindent a magáénak tekintett, akár egy anyacsászárnő.

Uralkodott még az embereken is, a kovácsok, kertészek, magtárosok, csőszök vakonengedelmeskedve hozták és készítették el az uradalom kontójára, amit kért. Nem férjehatalmából uralkodott, hanem mondhatnám demokratikus alapon; azért, mert mindenkitmeggyőzött arról, hogy arra termett.

Más erők keveredésével anyai nagyanyám is olyan alak volt, mint ő. Nem tartom merővéletlennek, hogy családom mindkét szárnyán asszony vezérkedett, irányította a hadmozdula-tokat. Ebben a fojtott, ősi világban, amely összességében annyit megőrzött a törzsekmelegségéből, minden családbokorban a nők uralkodtak, az anyák.

Nem úgy uralkodtak, hogy a férfiakat elnyomták; a férfiak hétszámra a határban kószáltak,télen sem aludtak szobában, legtöbbjének még fekvőhelye sem volt otthon, - a sötét oduban,amelynek minden sarkában egy-egy család élt; az urasági istállóban háltak, hogy az állatokatéjszaka is szemmel tarthassák. Hazulról egy kicsit a gond is riaszthatta őket, az örökös panasz, asírás-rívás, a gyerekek születése és majdnem oly gyakori halála - asszonynak való dolgok ezek.És az asszonyok vállalták is, ádáz elszántsággal, akár a nőstény állatok. Az ő életük mellett aférfiak sorsa a szabad madáré volt. A nőkön fordult meg ott is minden. Ha a család emelkedettvalamit, az asszony erejét mutatta, ha lezüllött, az asszony puhaságát.

Anyai nagyanyám lángelme volt.

Nyugodtan írom le a szót, bár tisztában vagyok értelmével. Ha apai nagyanyám forintokbólrakott bástyákkal akarta uralma alá hajtani az áramló jövendőt és egy hatosért feláldozta volnaa maga és fegyveresei testi épségét és talán életét is, anyám anyja a szellem erejébe vetettebizalmát. Művelt nő volt, meglepő tárgyi tudással és nemcsak a pusztán, hanem az egészjárásban s talán a megyében is párját ritkító olvasottsággal. Cselédlány volt, kilencéves korátólfogva szolgált, mészárosnál, kocsmárosnál, hivatalnoknál, zsidó fűszeresnél; az utolsó négyesztendőt a kőbányai sörgyár valamelyik igazgatójánál töltötte, mint belső szobalány. Itt tanultameg, hogy van másfajta élet is, mint aminőt az ő szülei éltek. Itt ismerkedett össze nagyapám-mal és rögtön egy egész életen át kiapaszthatatlan, istenítésbe menő hévvel beleszeretett annakvalóban nem mindennapi szépségébe, udvariasságába, előkelő nevébe - Lajosnak hívták - és azthiszem, mindenekelőtt páratlan ügyefogyottságába. Nagyapa akkor szabadult a katonaságtól,nem ment haza a szülőfalujába, ott dolgozott abban a gyárban, amelynek igazgatójánálnagymama szolgált; mert bognár volt.

Valahányszor, még késő öregkorában is, nagymama kiejtette férje foglalkozását, egy pillanatramegállt a beszédben s tekintetét szigorúan körbehordozta. Meghajolok én is a kihívó erély előtt,amellyel a család minden tagja, nagyapa kivételével, e címhez ragaszkodott. Mert nagypapavalóban bognár volt, ha a mesterséget bajuszos korában sajátította is el. Békés megyéből szár-mazott, Gyulaváriból; tizenhat esztendős korában a „nagy szárazságkor” hetven forintért valakihelyett elváltotta magát nyolc évre katonának, mert neki amúgy se látták nagy hasznát aföldeken és amúgy is tizenegyen voltak testvérek. Oly apró termetű volt, hogy a toborzás utánaz ulánusok fehér köpenyét anyja gombostűvel tüzdelte föl, hogy lépni tudjon benne.Lovasokhoz osztották be s ő rettegett a lovaktól. Nagy csodálkozással hallottam tőle, hogyakkoriban náluk, ott a Tiszántúl alig láttak lovat, tehenekkel szántottak... Kisbérre vittékezerötszáz vad mén közé. Három évig kefélte, etette őket, forgott köztük dobogó szívvel,amikor a sors összevetette egy tolnai kovácslegénnyel, annak aztán megesett rajta a szíve.Barátságra léptek, s milyen barátságra! Ha valaha elég erőt és tehetséget éreznék, hogy csakízelítőt adhassak arról! Egész életüket együtt töltötték s hetvenkét esztendős korában, félig

18

vakon, nagyapám egy reggel szinte eszelősen útra kelt, át a határon, a szerb megszállás alattiMuraközre, hogy megtapogassa, ép-e még a síron a fejfa, amelyet egykor ő faragott. Ez akovácslegény szerezte be aztán a lovak közül a méntelep műhelyeibe, ahol keze váratlanulgyorsan rátapadt a barkácsoló balta nyelére, hogy soha többé el ne engedje. Ez a kovácslegény,aki nagy hangosságával, hirtelenségével és erőszakosságával mindenben ellentétje volt neki,cipelte öt közös szabadulásuk után az akkor virágzásnak induló Pestre és ott gyárról-gyárra,mert csak ott vállaltak munkát, ahol kovács is, bognár is kellett. Ő vigyázott rá, ő gondoskodottróla, amíg a gondot át nem adta nagyanyámnak, helyeslésével, egy kölcsönággyal és tíz forinttalalapot vetve a frigynek. Azért csak ennyivel, mert ő is akkor nősült, nem is lehetett az másképp,mindent egyszerre csináltak ők, még gyermekeik is egyszerre születtek. A különbség csak azvolt, hogy ő, a kovács, haza és állásba nősült, a rácegresi kovács lányát vette el. Két hónapmúlva nagyapámék is a pusztán voltak. A régi bognárt a sors kegyetlenül rendelkező ujjavillámmal sujtotta agyon, így távolította el az útból.

Vagyis anyám családja is ott kezdte az életet, ahol a ma kisarjadt kis hajtás, az a kicsike kis zöldpötty a földön, amelyről szemmel még a hozzáértő sem láthatja, hogy csalán lesz-e vagy tölgy.A mag azonban kitűnő volt. Nagyapa, akinek sorsa eddig az országfutó bogáncsé, most, azismerős talajban, a biztos karó mellett egy-kettőre mély gyökeret ereszt, teleszívja magát élet-kedvvel és feszítő tervekkel. A neki való asszony mellett kiteljesedik, élete gazdag értelmetkap. A fenti „szabad”- verseny tülekedésében bizonyosan elvész; de itt a társadalom mozdulat-lan televényében, a szegénység és a szolgaság alja-világában az ő csöndessége, halkszavúságaés kálvinista merevsége is létjogot kap, tápláló gyökérré válik. A béresház előtti fára rászáll egyraj méh, zsákba fogja s ő, ki sose méhészkedett, három év mulva a maga gyártotta pörgetőgépennegyven kiló mézet pörget, amelyet persze nagymama azon melegében elad az utolsó csöppig.Szófukar, mosolygó ember, akinek a szájáról soha egy hangos szó nem rebben, de nem vesz átegy fontos hivatalos értesítést, mert azon családi neve, amely véletlenül egy híres, honfoglalóde genere családéval azonos, nem ipszilonnal van írva. Mi ez? A kerékküllőt, amelyet éppfarag, szó nélkül, ijesztő hidegséggel, de teljes erejéből vágja egy kertész arcába, aki akáromkodás hosszú hömpölygésében az anya, ezúttal persze az ő anyja, jól ismert gyalázásánköt ki. Mert ő sohasem káromkodik. Ez számomra ma is a legcsodálatosabb, hogy sohakáromkodás, soha egy trágár szó nem hangzik az ő házában, azaz abban a szobában és a közöskonyhának azon a szögletén, amely az övék. Körülötte a puszta szinte fortyog és fröcsköl azobszcén szavaktól, a fogalmak mindig a lehető legdurvább nevükön röpködnek, de az őküszöbén és ablakán visszatorpannak. Később, mi unokák, akik a nyelvnek ebben a vastagabblégkörében nevelkedtünk, s akik már ötéves korunkban tisztába voltunk mindazzal, amit embera származásáról, a test működéséről és a nemek viszonyáról tudhat, a bognárműhelybe lépveösztönösen átalakulunk s mint a folyóból kilépő kutya a vizet, lerázzuk magunkról rendesképzeletvilágunkat s annak kifejezéseit. Én sokáig azt hittem, hogy nagyapa nem is ismeriezeket a szavakat. Kiejtése sem olyan, mint a miénk, alföldi tájszólással beszél, talán abbannincsenek is meg ezek a szavak. Egyetlenegy káromkodást hallottam tőle. - Égett volna megegynapos korában, - mondta szelíd szemmel, de fogait csikorgatva az egyik vejére.

Lapot is járattak, azaz jártak érte, minden második hét szombatján a szomszéd falu reformátuspapjához, aki pár tojásért odaadta nekik az összegyüjtött újságokat. A napilap előbb azEgyetértés volt, amelynek lepedő nagyságú példányaival kitűnően be lehetett télire fedni akaptárok üvegét, aztán - a pap nagy híve volt Bartha Miklósnak - a Magyarország. Kiemlékszik a Képes Családi Lapok-ra? És a Háziasszonyok Lapjá-ra? Tele volt velük a padlás,évfolyamok szerint, házilag bekötve a szerkesztőség könyvkötő-leckéinek alapján. Én mégtudom, ki volt Prém József.

19

Ha a harmadik faluban valaki könyvet vásárolt, nagymama két nap múlva már értesült róla, saddig mesterkedett, mígnem kölcsönkapta a tojásszedők és rongyszedők közvetítésével, akikkelkülönben nagy barátságot tartott fenn. Mikor a kastélyba francia nevelőkisasszony érkezett,megalkudott vele, hogy már nem tudom, milyen kézimunka vagy varrás ellenében, estentenekem órákat adjon, noha akkor még szó sem volt arról, hogy valaha középiskolába kerülök.Nyolcéves koromban franciául társalogtam, az ököristálló mögött.

Pedig abban az időben nagymama már ereje fogytán volt, akkor már egy fészekaljat kibo-csátott. Mikor olvasott? Örök titok. Hajnaltól estig dolgozott, mert a konvenciós földeken kívülmég feles földeket is vállalt az uradalomtól, és azokat négy lányával kapálta, gyomlálta, mégünnepnap is. Mert ateista volt, ösmerte a szót is. Templom különben sem volt a pusztán. Sajnos,a nyomtatott betűt vette szentírásnak. Egyszer azt olvasta, hogy a köménymagleves jót tesz agyermekek vérének; négy évig köménymaglevest reggeliztünk utálkozva és hányingerrel,jóllehet tej, ha nem is bőven, de akadt elegendő. Azt is olvasta, hogy a gyermekeket állandóanfoglalkoztatni kell. Nem volt egy szabad percünk. Továbbá, hogy a léghuzat nem árt, és azérdem elveszi jutalmát. Mindent elhitt, és legyőzhetetlen bizalommal nézett a jövőbe, mert alegszomorúbb tárgyú cikkek végére bizonyára már akkor is a reményből csavarintották meg amásnit. Ő volt az, aki a regényekből levonta az erkölcsi tanulságot és a lóversenyen tönkrementifjú gróf sorsából okulni igyekezett. Anyám beszélte, hogy este harisnyakötés közben műve-lődtek, egyikőjük fennhangon olvasott, a többi villogtatta a tűt. A kötés különben szintén szen-vedélye volt, s abba nemcsak a lányokat, hanem a fiúkat is bevonta. Mit tudod, mibül élszmajd, - mondta és engem is leültetett. Általában, amire csak megtaníthatta, arra megtanította acsaládot. Tudok harisnyát kötni, sőt slingelni is, úgy nézzenek rám. Elképesztő nevű lányait -mind egy-egy regényhősnő nevét viselte - előbb iskoláztatni akarta.

Erre azonban már igazán nem futotta. A legidősebbet, Elvira nénémet az egész vidék jóakaratúröheje közben két hónap után visszaküldték az egyik közeli zárdából, magyarázó levéllel, alevelet nagymama azonnal eltépte. De nem adta meg magát, a lányok nem butulhattak ott azisten háta mögött a pusztán. Helyet szerzett nekik; szolgálónak, varrólánynak szegődtette őketés kioktatta mind, mit figyeljenek meg, mire ügyeljenek. Helyből helybe lépve, a lányok úgyfürkésztek, úgy vizsgálódtak, akár a kémnők, értesüléseiket otthon aztán kicserélték, ésegészséges fölénnyel megtárgyalták. Bizonyos, hogy kitűnőbb, életrevalóbb lányiskolát Svájc-ban sem végezhettek volna. Fényes jövő vár mindegyikre, ha férjhez menésben is anyjuktanácsát követik; ha az önállósággal, melyre nevelték őket, legelőször nem épp a szerelemben, avőlegény megválasztásánál élnek. Még pénzük is volt, mindegyik 50 forintos takarékkönyvetkapott kezébe tizennyolcadik születésnapján.

Mindezt miből? - kérdezem újra. Anyai nagyapám készpénzilletménye évi 20 forint volt. Amitkonvencióban, vagyis gabonában, veteményes kertben, jószágtartásban kap, az épp a testtáplálására elég, talán még arra is kevés. Ismétlem, az egész család földes szobában lakik, aszabad tűzhelyes konyha közös a béresgazdáékkal; szegények, mint a templom egere, polgárifogalom szerint koldulniok kellene. Nagyapám a férfiak esti beszélgetése közben visszasírja arégi szép, a szabad jobbágyvilágot. A helyzetük távolról sem olyan derűs, mint amilyennek esorok, az irodalom girlandos ablaka mutatja. Nem érzik sorsuk hősiességét sem, mert ők nemlátják az igazolást. Egyszerű, küszködő emberek, cselédek, akik a kivülálló szeme előttsemmiben sem ütnek el a többi cselédtől. Egy sorsot is élnek azokkal mindenben, s ha én nemírok itt róluk, sohasem lehet megkülönböztetni őket a tömegben, amellyel azonosulnak,amelyből ők nem is válnak ki soha. Én az ő környezetükben nevelődtem.

Igen, kétségtelen, valamivel másfajták, mint a puszta többi lakója, de ezt sem ők, sem apusztaiak nem érzik, nagyapa idegenek előtt véletlenül sem említi azt, amivel kérkedhetne,hogy anyja egy gyermekeibe koldúsodott református pap lánya volt; a többi pusztai szegénnyel

20

ők is hallgatólagos, de épp némasága miatt felbonthatatlan, szoros szövetségben élnek, ez aszövetség táplálja őket is és teszi lehetővé, hogy az évtizedes nélkülözés, megfeszített munkaárán gyermekeik valahogy mégis kiváljanak. Ők, az öregek szinte szándékosan ragaszkodnakehhez az alsó világhoz, érzik megtartó erejét. Erős is az.

Tífusz tör ki a családban, nagyapa, nagyanya, valamennyi gyerek ágynak esik. Végre kimegyhozzájuk a szomszéd faluból az orvos. Nem az új, nem a poros, hanem a boros, a régi híres,akinek gyógyító módjáért az egész megye rajong. Az öreg, aki minden nyavalyára bort rendel,köhögésre szekszárdit, gyomorbajra homokit, szívbetegségre könnyű sillert, legénybajraspriccert, vederszámra. Hozzá kell tennem, hogy betegei mind meggyógyulnak, legalábbisalacsonyabb köztük a halálozási arányszám, mint a többi orvos betegei közt. Tífuszra isszekszárdit rendel, nehéz vöröset, fejenként három meszelyt, amelynek iccéje már nem tudom,hány krajcár, egyszóval megfizethetetlen. Szerencsére van belőle egypár hordó az uradalompincéjében is. Este, az orvos tántorgó távozása után, amikor a tehetetlen család a gondbanjobban vergődik, mint a váltólázban, bekopog az ablakon a kulcsár és a konyhából szó nélkülelviszi a vízhordósajtárt. És - nagyanyám negyven év múlva is könnyezve beszéli - három hétigreggel, este, hűségesen telehozza borral, amelytől ők is meggyógyulnak; csupán a hajuk hullikki. De később az is kinő.

A sertések közt vész pusztít, erre nem hívják ki az orvost; persze megdöglik az ő két malacuk is.Nagy siránkozással készülődnek az elásáshoz, amikor megjelenik a kanász és értésükre adja,hogy az egyik dögöt vigyék csak el éjszaka az uradalmi ólakhoz. Úgy van, ravaszul kicseréli egyelevenre. Az igazság szelleme azonban nem tűri az ilyen mesterkedést és kegyetlenül elpusztítjaa cseredisznót is. De a kanász sem tűri a beavatkozást és ezt a dögöt is kicseréli. Így megy ezhárom-négy összecsapásig, amíg a szellem meg nem adja magát, az uradalom falkájában mégnégyszáz disznó van.

Mindez persze ellenszolgáltatással jár. Nagyapa vígan farag az uradalom fájából a béreseknekasztalt, széket, katonaládát, egynek még pipatóriumot is, mert annak törik-szakad az kell,méghozzá pontosan olyan, mint a pálfai plébánosé, noha csak egy vasárnapi cseréppipája van, adohányt közönségesen bagó formájában élvezi. Dolgozik persze az ispánoknak, gazdatiszteknekis, tőlük az elnézést kell megvásárolni. Bár azok közt is akad „emberséges magyar ember”,akinek a nép iránti rokonszenve úgy nyilvánul meg, hogy ellenőrző útjain a munkahelytől százméterre elégedetlen dörmögésbe kezd, hogy mire odaér, mindent rendben találjon. A béresekátlátnak a szitán, a villogó szemeken át belátnak az angyali szívbe; amikor az egyik ilyen, egyöreglegény kasznár meghal, márványsírkövet akarnak állítani neki, de később mégis másthatároznak és a másfél éven át összegyűjtött pénzt, amelyből nem telik olyan emlékmű, amelyetők méltónak tartanának, halotti torra fordítják és kétnapos közös nagy eszem-iszommaláldoznak a megboldogult emlékének. Persze, nem minden tiszt ilyen.

Akik hajlamosak is talán a „megértésre”, rövidesen azok sem tehetnek semmit. A termelésmindjobban leveti feudális és a feudalizmus ráncai közt ilyen alakban itt-ott fennmaradópatriarkális formáját, és a kapitalizmusba öltözködik. A hűbéri földeken megjelennek aszántógépek és a racionális gazdálkodás újkori, művelt alkalmazottai, akik a cselédeketmagázzák, de úgy kezelik őket, oly ridegen, könyörtelenül, akár a gépeket, akár a gyárimunkásokat. A puszta üzemmé változik. A mocsarakat lecsapolják, az erdőket kitépik. Aléleknek azonban mélyebbek a gyökerei, az még ellenáll.

21

4

Ha nem ütközik annyi akadályba, azt hiszem, szüleim házassága sohasem jön létre. De attólkezdve, hogy először meglátták egymást, minden összefogott már az ellen is, hogy még egyszertalálkozhassanak, így hallottam. Az első perctől kezdve a környezet ellen kellett küzdeniök;egymás természetének megismerése helyett a konok sógorok, ángyok és szülők szándékát ésgondolatait kellett fürkészniök, hogy valahogy mégis kijátsszák a tilalmat. A tilalom forrasztottaőket össze. Derékig mindketten kiemelkedtek már az öregek világából, új lényeknek éreztékmagukat, a saját fejük után akartak cselekedni. Bizonyára egy kicsit örömüket is lelték a harc-ban: az állandó, eleven bizonyítékokban, hogy ők már mások. „Nagy szerelemben voltak”, báralig látták egymást. Anyámról később a családban azt a rebesgetést hallottam, hogy akkoriban(tizenhat éves korában) öngyilkosságot kísérelt meg; apámról meg, hogy kezet emelt egyiknénjére. Bár ifjúságukról mindketten szívesen beszéltek, erről az időszakról egyikük sem tettsoha említést; mint minden szülő, ők is szégyelték s a gyermekek előtt mindvégig titkolták aszenvedélyt, amely azokat életre hívta. Végre összekerültek. Hogy milyen körülmények közt,arra abból következtethetek, hogy apám elképzelhetetlen messzeségbe, a világ végére, egyszolnokmegyei pusztára, Őzehalmára vitte anyámat. Akkor tértek vissza, amikor a két családúgy-ahogy megbékült; bátyám születése után. Rácegresre jöttek lakni, majdnem szembe azzal aházzal, amelyben anyám szülei éltek gyermekeik és egyre szaporodó unokáik körében; mert atöbbi lány ott helyben ment férjhez.

Azért mondom el mindezt, mert a pusztaiak közt ritka az ilyen természetű húzódzkodás.Egyforma az valamennyi s ha néha-néha összehorzsolódnak is, egy-kettőre békésen egymásmellé illeszkednek, mint a homokszemek a patak fenekén. Mi okozta mégis, hogy ez a kétcsalád, noha kiváncsian tapogattak egymás felé, idegesen kapták vissza csigaszarvaikat, mihelytérintkeztek? Anyám szülei előtt ugyanaz a cél lebegett, mint apáméi előtt: a felemelkedés.Nagyapáim annyira hasonlítottak egymásra, annyira egy fából voltak faragva, hogy a sorsbátran elcserélhette volna őket. Később ők emberségesen össze is barátkoztak. Mi volt mégis aza válaszfal, amely a két család közt még most, a harmadik nemzedékben is szinte csorba nélkülmered? Ha a kölcsönös idegenkedés nagynéha vitáig érlelődött, a vallással hozakodtak elő.

Vallás a pusztán? Ahol ha kápolna végre épült is (egy zsidó bérlő építtette), istentisztelet jó haévszakonként egyszer esett? A pusztaiak között, akik legjobb esetben is csak a babonánakáldoztak? Igaz, apám szülei vakhitű katolikusok voltak, anyáméi pedig azok közül a kálvinistákközül valók, akiknek hite - valami felsőbb lénynek vagy elvnek mégis kell lennie, amely avilágot rendbentartja - alig különbözött az ateistákétól. De hát apám többi testvére is hozottolyan asszonyt a házhoz, akik csak tessék-lássékból vetették a keresztet s ha arra fordult a szó,nem rejtegették véleményüket a papokról s a szent ceremóniákról. Ha ezeket hallotta, apámanyja mosolyogva csak fejét ingatta, behúnyt szemmel, mivelhogy a fülét nem tudtaautomatikusan bezárni.

Nálunk bezzeg. Ha néha ellátogatott hozzánk, annyi rózsafüzérrel jött, ahányan voltunk. Aküszöb előtt egy méterre megállt, kezét összekulcsolta, imába kezdett fél szemmel az ajtórapislogva, mintha azt leste volna, mikor surran ki azon az ördög. Ott álltunk némán előtte, mint akihallgatásra rendelt katonák; mímeltük az ájtatosságot, s kelletlenül vártuk a jelenet végét,amelyről sejtettük, hogy csak nekünk készült. Végre fölsóhajtott, egyenes derékkal kézcsókranyújtotta kezét, ahogy a kastélyban láthatta s emelt fővel, mindnyájunk előtt bevonult a házba.Megkezdődött a tortúra; némán, egymásra tekingetve lépdeltünk utána. Miért éreztünkbűntudatot? A konyhában s szobában sokkal nagyobb rend és ízlés uralkodott, mint náluk,

22

Nebándon, - de anyám már emiatt is restellte magát. Nagyanya ránézett a földes padozathomokdíszeire, s mi elpirultunk. Széttekintett a szobában s anélkül, hogy egy szót ejtett volna,rádöbbentünk a szörnyű hiányra: egyetlenegy szentkép sem függött a falakon. (Anyámbekeretezett mirtusz-koszorúján kívül csak Mátyás király és Rákóczi Ferenc képmásaivaldicsekedhettünk s „Árpád vezérré emeltetésé”-vel.) Egy pillantása után az ablakok csipke-függönyeit a romlás kiáltó bizonyítékainak éreztük. Általában amire rátekintett, az, mintha csakvarázslat érte volna, azon nyomban bűnjellé alakult. Házkutatás alatt érez ilyesmit az ember.

Különben a maga módján igen szívélyes volt. A magaslatról, amelyen vagyona és gyermekeiemelkedése révén tudta magát, jóakarattal tekintett le ránk, de ez az állandó elnézés, ez aszűntelen megbocsátás végül is mindenkit fölingerelt. Valószínű, hogy bennünket, gyermekeketis, mindmegannyi eleven bűnjelnek tekintett, anyám szerelme s apám eltévelyedésehelyrehozhatatlan bizonyítékainak. Dehát ő beletörődött már mindenbe, fohászkodott egyet sszemét anyánk szép arcán feledte. Mindvégig idegen volt neki.

Nyilván csábítónak tartotta, mint legtöbb önző anya a menyét. „A Jánosnak különb dolgalehetne” - sóhajtotta ájtatosan s ebben egy tegeznyi hegyes célzás csillogott.

Apám ifjúságában valóban elüthetett a többi gyerektől; egyszerű volt, megelégedett, az őszemükben élhetetlen; a feltörekvés és emelkedés vágya, amelyet beléoltottak, még nem fogantmeg rajta. Semmikép sem akart elkerülni a pusztáról (ez a tulajdonsága élete végén ütközött kiújra rajta), még a közeli falu iskolájába is ostorral kellett elhajtani. Nem a tanulástól félt, jó fejevolt, de azt érezte, hogy a nyárfasoron túl - amely a puszta határát jelölte -, mintha őtőle bárkimég a csizmáját is elvehette volna, így beszélte. Apja mesterségét akarta folytatni, a juhász-kodást. De amire ő felcseperedett, juhászszámadónak nagyapát is már szinte csak díszbőltartották, egyre több földet törtek fel, a birkák egyre fogytak, a régi világ napjai meg voltakszámlálva. Csak úgy tengett-lengett hát jóideig a pusztán. Beszegődtették a pusztai kovácshoz,az azonban alig értett többet a kalapáláshoz, mint a faluvégi cigányok. Ráadásul még azoktatást sem vette komolyan, a tanítvány egész nap csavaroghatott, csavargott is, amerreváltozatos és egyre fokozódó érdeklődése hajtotta. A vége az lett, hogy ami mesterséget ott meglehetett tanulni, azt ő mind megtanulta. Kovácsnak éppolyan jó volt, mint méhésznek vagyfafaragónak, vagy kertésznek. (Később is, amikor állandó foglalkozása volt, vasárnapi szabadidejét mindig valami, de mindig más és más mesterség próbálgatásával töltötte; szekrénytgyártott, hálót szőtt, furulyát fúrt, sőt állatorvoslást is készségesen vállalt, a juhok fejlékelé-sében egyenesen mester volt.) Mindez az általános tudás és érdeklődés arra rendelte volna,hogy kulcsár, magtáros s idővel tán pusztagazda váljék belőle. Amikor családjában erről az elsőkomoly szó elhangzott, igazán meglepő vállalkozási kedvvel meglépett hazulról. A pusztákonakkoriban terjedtek el a mezőgazdasági gépek. Bámulta a gépeket, áhítattal ténfergettkörülöttük, de azokhoz csak vizsgázott gépkezelők nyúlhattak. Irígyelte őket, a világ legelő-kelőbb népeinek tartotta ezeket a gépkezelőket, akik legtöbbje nem beszélt magyarul, éselőkelőségből nem is akart. Vizsgázni csak Pesten lehetett. Szökése után oda is tartott, és párhét alatt letette a kazánfűtői vizsgát. Aztán még másfajta gépek kezelését is. Pár évig különböződunántúli pusztákon szolgált, de egy-két hónapnál sehol sem többet; kerülgette, szinte lépésrőllépésre közelítgette a régi pusztát. E vándorútja közben érkezett véletlenül Rácegresre, ahol éppgépészlegényt kerestek.

Anyám szüleinek nem volt rokonszenves. Főleg azután nem, hogy ötheti ismeretség utánmegkérte anyám kezét, hozományul nem igényelve mást, csak egy biciklit, mert ami bútor kell,azt majd ő maga megfaragja! Jókedvű volt, minden iránt érdeklődő, majd hirtelen abúskomorságig hallgatag; ezért gőgösnek és hányavetinek tartották. Szüleivel nem érintkezett,de mégis nagyra volt, hogy milyen előkelő családból származik. „A nebándi számadó fia!” -anyám rokonai szavában még évtizedek mulva is megéreztem a gúnyt, amikor ezt kiejtették.

23

Fiatalember volt, aki tetszeni és hatni akart. Rácegresen azonban ezeket a hajlamokat nemtisztelték. Puritánok voltak, náluk az őszinteség nem azt jelentette, hogy valaki a szívét mindencsillogásával s árnyával fenékig kiöntse s ebben még kedvét is lelje.

Anyám anyja elgyalogolt Nebándra, hogy figyelmeztesse a számadóékat, vigyék el valahová azta fiút, semmiképp sem akar tervétől elállni. Halálosabban akarva sem sérthette volna meg őket.Azt még tán hagyján, hogy így értesültek fiúk házassági szándékáról, de ráadásul már nem iskell? Kinek nem kell? Egy nyomorult bognárfamíliának? Egy jöttment „faragóbéres”népségnek? Vasárnap volt, de nagyanyámat még meleg étellel sem kínálták.

Apám bizonyára nemcsak a mesterségek közti választásban volt ilyen kapkodó, a véleményekközt is. Rövid huzavona után elkerült Rácegresről, de „szavát letette”. Szüleihez tért vissza. Acsalád akkor már magasan csattogtatta szárnyát, a lányok a faluba mentek férjhez, a fiúkkivétel nélkül cipőt hordtak. Apám volt a család szégyene, akiről semmi különöset nem lehetettmesélni. Ha csínján bántak is vele, bizonyára lenézték egy kicsit; ezt ő is észrevette néha silyenkor haragosan tiltakozott a dirigálás ellen; neki „mindenki tanácsot akart adni”, még ahúgai is, akik közül egynek már tömött foga is volt s ezzel egy életre szóló önbizalma és finommondanivalója. A sulykot azzal vetették el, hogy meg akarták nősíteni, s találtak is már egyhozzávaló módos juhászleányt. (Ismertem én is. Nyolc-tízéves koromban valamelyik vásárbanapai nagyanyám egy testes asszonyság előtt megrántotta vállam: „Nyújts kezet Zsófi néninek,majdnem ő lett az édesanyád.”. Elhűlve néztem föl a toronymagas asszonyra, ő meg karjábakapott, és annyi csókkal és kérdéssel halmozott el, mintha vér szerinti rokon lett volna;bizalommal, őszintén vonzódtam hozzá az alatt a rövid idő alatt, amíg együtt voltunk.)

Apám házasságának hírére anyámat is férjhez akarták adni, kérőben nem is volt hiány, alányoknak jóhírük volt. Ekkor történt az állítólagos öngyilkossági kísérlet. Apám megjelent apusztán s oly udvariasan, alázatosan viselkedett, hogy anyám szülei - akik elvük szerint amúgysem akartak beleavatkozni lányuk dolgába - kezet adtak neki, hogy vőlegénynek tekintik.

Egy vagy két hónap mulva anyámat egy „vidéki” ember megszólította este vízmerés közben akútnál s megkérdezte tőle, ő-e az, aki. Egy kis ideig elbeszélgettek. Nagyapám volt, apám apja,a juhász. De bárhogy invitálta is anyám, nem tért be jövendő nászura lakásába. „Nézze,lányom, én elhoztam magammal tíz forintot. Azt gondoltam, ha maga nekem megtetszik,mindjárt oda is adom jegypénznek” - mondta s azzal anyám markába nyomott egy húszkoronásaranyat. Anyám elfogadta a pénzt, s elfakadt sírva, ebben a bibliai jelenetben, hirtelen úgymegszerette azt az embert. Hallgattak. „Odaadom én a másikat is - mondta végre nagyapám -mert igazánból húsz forintot hoztam. De erről ne beszélj, lányom, senkinek.” Anyám soseváltotta fel a pénzt; a haza oltárára helyezte az 1915-ös „aranyat vasért” mozgalom idején.

Anyám szép volt. Üde, lányos szépség, egy kicsit tatáros arccal, de tiszta, finom arcbőrrel smindvégig ártatlan, gyermeki tekintettel. Gyermekkorunkban megszoktuk, hogy amikor valamiismeretlen helyre vitt bennünket, mindenki lánytestvérünknek nézte; készültünk ezekre afélreértésekre és ki nem fogytunk a nevetésből; ilyenkor ő maga is gyerek lett, lelkileg valóbanegyívású velünk. Már nem él. Képeslapok forgatása közben néha szinte kihagy a szívverésemegy-egy „Sárközi menyecske” vagy „Asszonyok a templom előtt” láttán; az ő tekintete nézfelém, az ő mosolya bujkál az idegen arcon, mintha lényének alkatrészei önállóan tovább-élnének; gyakran az egész arc kisértetiesen az övé, mintha nem a sírba, hanem valahová Tolnadéli, magyar vidékeire költözött volna; ahová pedig, tudtommal, soha semmi rokoni vagyszármazási kapocs nem fűzte.

Apám, aki hajlott a büszkélkedésre - a legkisebb dologgal is, aminek örülni tudott, nagyra volt, sfennen mutogatta, azt hívén, hogy öröme így az egész világra átragad - bizonyára kérkedve ésfeszülő mellel vezette be feleségét szülei családjába. Ő maga nem vitte sokra, - de íme, melyik

24

fiú szerzett ilyen asszonyt magának, ilyen ragyogó szépségűt, finom lelkűt s ilyen okosat?Mindenért kárpótolva érezhette magát. A tenyeres-talpas nebándi ángyok és juhászkomondorsógorok gyanúsan szimatolták körül az ifjú, törékeny menyecskét, amiközben majd elolvadtak anyájasságtól. Anyám sorsa meg volt pecsételve.

Minderről bizonytalan mende-mondákból tudok. Amikor én figyelni s gondolkozni kezdtem,akkor már állt a néma harc a két család között, - s én oly öröktől fogva valónak, oly termé-szetesnek vettem, akár azt, hogy a huszonnégy órás nap két részre oszlik, nappal világos van,éjjel pedig sötét. A két család nem érthette meg egymást, más anyagból voltak, - elfogadtamezt, s eszembe sem jutott, hogy okát, vagy éppen az ok megszüntetését keressem. Mindkétcsalád egy-egy ország volt, külön szokással, egymástól elütő népfajjal; földrajzi határukat ispontosan meg tudtam húzni. Simontornya és Igar például, ahol apámnak laktak rokonai,Nebándhoz tartozott, attól északra és keletre anyám családjának vidéke kezdődött. Természe-tesen más volt felettük az ég is. Az egyik tele volt vértanúval, szenttel, a felhők mögül angyalokkandikáltak le, a holdban éjszaka Cecília hegedült; a másikéból józanul csak eső hullt vagynapfény, a veteményekre. Közbül mi.

A két ellentétes sarok külön-külön terjesztette a maga véleményeit, szándékait, pletykáit.Amiben nem volt semmi baj, amíg azok a maguk vezetékhálózatain kerengtek. De a két hálózatközt érintkezés volt, eleven kapcsolat, ezen pedig egyre több szikra pattogott villogva éssisteregve. Végül, ha az ellentétes vélemények bárhol másutt érintették egymást, nem ott esetthiba, hanem a mi kis családi körünkben csapott ki a biztosíték. Fölöttünk állandó sűrű volt alevegő, viharelőtti feszültséggel s a kisűlt villámok szagával tele. Akaratlanul is hozzáidomul-tunk.

Ismétlem, elsősorban lelkiüdvünkkel volt baj, főleg a mienkkel, gyermekekével. Mindnyájunkatkatolikusnak kereszteltek. Sokat ért. „Mondd el az angyali üdvözletet” - szólt hozzám a családiegyüttesben nagyanyám, s mielőtt egy hangot ejtettem volna, jelentőségteljesen fiára pillantott.Valóban semmiféle üdvözletről nem tudtam. Anyám elpirult, s tehetetlenségében esetlen,bocsánatkérő mosolyt derengetett. A katolikus imákat ő nem ismerte s noha napától gyönyörű,csontfedeles imakönyvet kapott, abban annyi ima volt, hogy ha egy-kettőt találomra megtanult,s velünk is bemagoltatott, a helyeset sosem találta el. Apám jól ismerte ezeket az imákat, s hanem gyakorolta is, elvárta volna, hogy gyermekei szintén ismerjék azokat. Úgy vélte, hogy azoktudása a jóillemhez tartozik. Vallásossága, ha egyáltalában gondolt rá, nála is afféle „mit lehettudni?” alapon nyugodhatott. De függetlenül attól, hogy ő maga hitt-e istenben, vagy nem, apaikötelességének érezte, mint akkoriban minden apa, hogy gyermekeit hitre nevelje. Elsősorbanhasznossági szempontból. Mert ha az emberek nem félnek senkitől, lopni és rabolni fognak, s milesz akkor a világból? Akkoriban különben isten léte mellett a papság is elsősorban ilyenközigazgatási szempontokkal érvelt. A családi tanács, vagyis nagyanya, kivitte, hogy agyermekek hosszabb-rövidebb időt Nebándon töltsenek vagy Ozorán, ahová a pusztákról apámrokonai már kezdtek beszivárogni, s ahol rendes elemi iskola is volt, nem afféle pusztai. Anyámkezdetben örömmel fogadta a tervet, mint minden olyat, amely gyermekei tudását szélesbítette.De később minden oka megvolt, hogy a maga módján tiltakozzék ellene.

Nebándon enyhe ördögűzés alá vetettek bennünket. Aztán beavattak a hitbe. Nem akatolikusba, ahogy akkor még magam is gondoltam, hanem a pusztaiba, amely itt-ott eltért azelőbbitől. Nagy fogékonyságot mutattam iránta. Gyönyörű, mesevilág tárult ki előttem. Otthon,a szülői háznál nem igen hallottunk mesét, anyai nagyanyám felfogása az volt, hogy az csak agyerekek ijesztésére jó. Ha a másik fő elve szerint való hasznos foglalkoztatás néha olyan volt,babszemezés például, vagy rongyszőnyeg-gyártás, hogy közben szót válthattunk, okulásunkracselédidejéről beszélt; később, öregebb korában pedig egyre többször arról, hogyan ismerkedett

25

össze nagyapánkkal. Nebándon már a konyhában a félmeztelen Krisztus fogadott, vastag aranykeretben, saját sírja felett minden látható támasz nélkül lebegve a levegőben, mellén hatalmassebbel. Az égbe repült, Atyjához, aki egy óriási szem volt színes háromszög közepén. Szomjasanszálltam utána a csodák részegítő világába; a hittevők és hittevő asszonyok után nemsokáraördögökkel, sárkányokkal és boszorkányokkal lett ismerkedésem. Este az ajtó előtt kísértetekültek. A rácegresi csordakútban csak békák tanyáztak, de a nebándiból (kiváltképp amikor márotthon idéztem emlékezetembe) víziember dugdosta ki fejét. Hogy Isten mindent lát, ésmindenütt jelen van, ezt még azután is sokáig úgy értelmeztem, hogy Nebándon. Varázslatosföld volt. Nebándon éjszaka garabonciások jártak, a tehenek véres tejükkel háborút jeleztek, aparádés kocsis rettenetes lendületeket végezve, az ég felé dobta a kisbaltát a birkaudvarközepén, s ezzel elkergette a jégverést. Két káromkodás közt az asszonyok az édes Jézustemlegették, s arcuk egyszeriben úgy megváltozott, mint amikor valaki sötét pincéből erősnapsütésbe lép.

Templom nem volt a pusztán s Ozorára a misére csak egy-két hajadon lány járt be, azok is nagyritkán, csak szép idővel. De az ájtatosságot ez semmiben sem csökkentette.

Szürkülettájt majd mindennap kuksolt három-négy öregasszony nagyanyám mellett akonyhában. Valóban a hit szomjuhozása vonzotta oda őket, vagy csak a számadóné kegyeitkeresték, akihez annyiszor kellett egy kis liszt vagy só kölcsönzésért fordulniok? Vagy apohárka pálinka mellett, amellyel nagyanyám megvendégelte őket, a mindenütt s mindenkoregyaránt édes pletykát akarták szürcsölni? Ott gubbasztottak apró zsámolyokon a tűzhely körül,amelynek fénye az alkonyat sűrűsödésével erősödött, sustorogtak vagy fújták a végehosszatlanlitániákat, s közben kukoricát morzsoltak, amelyre nagyanyám nemcsak azért fogta be őket,hogy közben azért valami hasznot is hajtsanak, hanem hogy kezüknek is nyujtson valami szóra-kozást: ezek az állandó tevékenységhez szokott öreg kezek már elzsibbadtak, ha tétlenül hever-tek. Ebben az iskolában kellett az Igét magamba fogadnom. Ezt ők is tudták, hisz valószínű,hogy szüleim összekerülésének minden részletét ismerték, értesülhettek arról is, miért vagyokén köztük. A veszendő lélek voltam s nagyanyám fölszólítására ők boldogan vállalkoztak rá,hogy megmentenek. Ki nem szeret tanítani? Versengve öntötték lelkembe azt, ami az övékébenhitből, csodából, túlvilágról és túlvilági erőkről ötven-hatvan év alatt összegyűlt. Napközben ismagukkal vittek; különösen egy Mari néni nevezetű fogadott kegyeibe.

A nevelés, persze, hamarosan veszélyes területekre siklott. Szűz Mária bibliabéli szavaiképzeletemben elvegyültek azokkal a szavakkal, amelyeket a kulai csordásnéhoz intézett,amikor annak a tamási erdőben megjelent, egy fa tetején. A gyónási imádság összefolyt azzal,amit a kelésre kell ráolvasni. Mert vajjon nem Szent Józsefet emlegette-e Mári néni akkor is,amikor a bögre vízbe három darab parazsat dobott? Ha a parázs leült, akkor valóban megvertékszemmel az unokáját, a tehenét, de még a szederfát is a házuk előtt, ha fölszállt, akkor nem.(Sose szállt föl.) Vagy amikor a vízbe ólmot öntött, s annak alakjából csalhatatlan éleslátássalfölismerte azt, aki a nyavalyatörős csecsemőre ráijesztett? Tyúkot nagyanyám is csak délben atávoli harangszó közben ültetett, vagy akkor, amikor a kanász hajtott, de akkor is lehetőlegvalami rossz férfikalapból szedve ki a tojásokat. Pénteken („guzsapénteken”, amelynek jelenté-sét ma sem értem jobban, mint akkor), a világért sem ültetett volna, mert akkor minden csirkegörbe lábbal jön a világra. A pünkösdöt nemcsak a nagy ünnepnek kijáró keresztény áhitattalvártuk, hanem egy üveg, Szentháromság-napján fogott esővízzel is, amelyben ha megmosdik azember, megszépül, főleg ha még vörösbort is iszik utána. Az új macskát mi is megugrattukotthon a tükör előtt, hogy megszokjék, azt higyje, nincs egyedül a házban, s keresse azt a másikmacskát, akit a tükörben látott, de mi volt ez a nebándiak tudásához képest? Mári nénihez egylány vadgalambot hozott, Mári néni kivette a galamb szívét, megszárította, porrá törte, s azzallegényt lehetett szoktatni. Gatyamadzagot és különféle hajdarabokat ásott el a part alá, olyan

26

nehéz föld alá, amilyent csak talált, hogy a legényt is olyan nehéz szerelem nyomja az iránt, akitő pártfogásába vett. Mit mondjak még? Mári néni asszonytestvére fölvette egy haragosánaklába nyomát a sárból, rongyba tette, aztán a füstre akasztotta, mert azt a haragosát addig fogjagyötörni a hascsikarás, ameddig a lábnyom ott van a kéményben; azt hiszem, még ma is ott van.Egy gyerekágyas asszony ágyát velem hintették körül szenteltvízzel, mert ahhoz olyan állapotúférfi ember kellett, amilyen akkor még én voltam. Mindent tudtak Nebándon. Megúntszerelmedtől akarsz szabadulni? Helyezz három gombostűt arra a helyre, ahova az rövidebbdolgára jár. Szemölcs ellen legjobb a koporsóeresztő kötél. Egyre több és több tudással hagytamel a pusztát. Nyolcéves koromban arról értesültem, hagy katonaruhás ember lányát fogomelvenni és három gyermekem lesz.

Sokáig imádkoztam, s mint küzdelemre kész Szent György tértem vissza Rácegresre. Önfelál-dozásra határoztam el magam, olyasmi forgott a fejemben, hogy megtérítem anyám családját,amely, a nebándiak szerint, azon az úton menthetetlenül a pokolba tartott. Fölényesenfogadtak? Sehogy se fogadtak.

Nagyapám lenyújtotta hozzám kézfogásra a kezét (a csókolózást asszonyosnak, a kézcsókotúrhatnámnak tartotta), szeliden rámnézett. „Hát ez meg mi a nyakadba, fiam?” - kérdezte hamualatti mosolygással. Nem volt gúny ebben a „hát”-ban, még meglepetés, érdeklődés sem, deengem szíven talált. Elsomfordáltam s szótlanul kibújtam a Szűz Mária-érmes szalagból,amelyet pedig Nebándon, mint egy talizmánt a gyehenna lángjai ellen, magam kértem túlzottbuzgóságomban, mert hisz ilyen alkalmatosságot ott is csak lányoknak illett viselniök.

Meglepett s zavarba ejtett a közöny, ahogy a biztos kárhozat elé néztek. Náluk vacsoráztam shirtelen izgalom fogott el, szerettem volna felkiáltani, hangosan és kétségbeesetten, ahogy ameredek szélén haladóra rákiált az ember: „Nagyapa a pokolba kerül!” De hallgattam, nyelvemmegbénult, mint némely álomban. Álomszerű volt ez is, a látvány, nagyszüleimnek ez akisérteties bátorsága. Anyám abban az időben, nyilván a nebándiak terrorja alatt s hogy ne az őlelkét terhelje férjének még a túlvilági sorsa is, böjtszerűen főzött, már amennyire kiismertemagát az egyházi előírások szövevényében. Mindenesetre kedden és pénteken szigorú elhatá-rozottsággal megtartóztattuk magunkat a húsételtől, ami nem volt nagy lemondás, mert hústmás napokon sem ettünk, legfeljebb vasárnap. Csak a disznóölések maradványaitól kellettmagunkat megtartóztatnunk. Két házzal arrébb azonban nagyapám nyugodtan metélgette a kétujja közé fogott szalonnát. Bajszát szétigazítva nyelte a csillogó, fehér darabokat, a megtestesülthalálos bűnt. Rettegve néztem az istenkísértést, szorongva vártam, mikor borul kénköveslángba, vagy mikor akad meg legalább a falat a torkán, elriasztó csoda gyanánt, amelyhezhasonlót eleget hallottam papok ajkáról is. Aggódtam érte és féltettem, mert szerettem őt,jobban, mint valamennyi nebándit együttvéve. „Majd kinövöd” - mondta, amidőn egy hitvitavégén vallomásra szorulva kijelentettem, egy kicsit kihívóan, hogy én katolikus vagyok.Elmondtam neki mindazt a rosszat, amit amott a hozzá hasonló eretnekekre kentek.Érdeklődéssel hallgatta, de ahogy emlékszem, egyenesen nem igen vágott vissza. „Parasztok” -mondta, és ezt bensőmben én is igaznak éreztem, noha azok tízszer vagyonosabbak voltak nála,s akadt akkor már köztük mesterember, sőt megyei hivatalnok is.

De a család többi hitújítója hadakozott. A hajdani fínom vallásos érvek idáig jutva elvas-kosodtak, mint a prédikátorok idejében. A szeplőtlen fogantatásról folyó vita trágárságba fajult,a nézeteltérés Máriától is eltérítette őket, gúnnyal és tiszteletlenül beszéltek róla: a katolikusokévolt! Egy ideig hallgattam, aztán észrevétlenül pártjukra álltam. A legközelebbi látogatáskorNebándra megint egy pogány érkezett. Még pogánynál is rosszabb: egy hitehagyott. Mennyisuttogásra, rábeszélésre, ijesztésre, haragos kifakadásra volt szükség, amíg tisztára mostak, amíglelki egyensúlyomat nem helyre, hanem ismét maguk felé billentették! Mint a mérleg nyelve,úgy hajlongtam a két puszta közt, amidőn a látogatások egyre gyakoribbakká lettek. Kétlaki

27

lettem - akkor ébredtem rá, amikor már nem változtathattam rajta; mindkét félnél el voltamszegődve. A vagy-vagy huzalkodásban nemcsak rokonszenvemet, de magatartásomat,állásfoglalásomat is kettészakították. Ma is gyakorta érzem a sebet. Arra tanítottak, hogy aszembenálló felek közül mindkettőnek igaza lehet; arra, hogy minden igazságot felfedezzek éstekintetbe vegyek, ami a legtökéletesebb labirint. Akaratlanul igazi kereszténységre neveltek,arra, hogy az ellenségeket is szerethetjük. Harc előtt mindig magammal kell megütköznöm.

A nebándiak csak a hitnek éltek és a jövőnek. Jobbról-balról ez a két szemvédő óvta őket, hogyel ne tévelyedjenek vagy fölöslegesen ne nyugtalankodjanak, hogy igavonókból veszélyeshirtelenséggel emberekké ne váljanak. Anyám családja, ahogy emelkedett, egyre jobbantájékozódott előre, de hátra is. Olyan dolgokat is megtudtak, amelyek közvetlenül nemérintették érdekeikben őket, amelyek nélkül nyugodtan meglehettek volna. A család lelke, minta napra került sejt, alakult, fejlődött, tapogatózott. Tudtak a hazáról, a politikáról, s majdnempolitikai véleményük is volt. Szerencsére, ha valami súlyosabb közügyi eszme lehullott isközibük, mint a meteorkövek egy intermundiális világból - ötven-hatvan évnyi késéssel érkezetts azonnyomban megkövesedett, bálvány lett belőle. Aradot gyászolták például, a Habsburgokatengesztelhetetlenül gyűlölték. Nebándon nem tudtak arról, hogy a pusztán kívül például haza isvan, illetve, hogy finom levegőrezgés gyanánt a puszta felett is itt lebeg a haza.

Melyik szárnynak volt igaza? Abban az időben, amidőn kellő sorrendben megtudván, hogymilyen névre kell hallgatnom, hogy kinek a fia vagyok, hogy cselédszármazék vagyok, végülmegtudtam, hogy magyar is vagyok, ezt a külön, ráadásszerű s vígasztaló hovatartozást anyámcsaládja világosította meg előttem, ezt is persze a maga módján. Az a fajta haza, amelyben őkrészesülhettek, sajnos, mindenütt csak hagyományt jelent: multat, amelynek fényében ésdicsőségében már nagyjában mindenki egyformán osztozkodhat. Ők tudtak valamit a multból.Anyám apja 48-ban négyéves volt, emlékezett a kozákokra, akik szülőfalván átlovagoltak, hogya szabadságot letiporják. Nagyapa sajnálta a szabadságot. A szabadság letiprása voltképzeletében az a nagy ha, az a homályos fordulat, a végzetnek az a vak végzése, mely ha nemtörténik, minden másképen történik ezen a földön, tán a szegény ember sorsa is. Apám apja 48-ban tizenhét éves volt. Már hallottam a forradalom gyermekhőseiről. Izgatottam vártam alegközelebbi nebándi látogatást, hogy számon kérjem tőle, mint szolgálta a nagy időt.

Azt az időt a tamási erdőben töltötte. - „Szedték a katonát akkoriban a magyarok is, a németekis - mondta akadozva, amikor föllelte végre emlékezetében azokat az éveket, amelyekről hallaniakartam -, mink meg elmentünk az erdőbe. Mink sütöttük a kenyeret, mert még lisztet isvittünk.”

Az egész szabadságharcot s a rákövetkező zavaros időket az erdőben töltötte, igen kellemestársaságban, egy-egy szép jelenetre még hatvan év távlatából is rámosolygott. Kunyhókatraktak, baltával vaddisznóra vadásztak, olyan bográcshúst senki sem főzött, mint nagyapa.Őrségük volt, különféle módon a veszély jelzésére. Éjjelente beszöktek a pusztákra. Egyszeregy pandúr-csapatot is megugrattak. Szemem fényesedni kezdett: betyárok voltak?

Nem voltak betyárok. Bizonyára az ilyen elemekből váltak szerencsétlen véletlenek folytánbetyárok s ha ilyen véletlenbe beleütköznek, ők is azok lesznek. Békés pásztorok voltak ők,még a makkoltatást is ellátták. A vitézi élettől féltek? Nem. Nagyapa csak „idegen országba”nem akart menni, ha a csatát ott, a puszta végén rendezik, akkor szívesen kivette volna a részét.Görgeynek majdnem segédkezet nyujtott ő is; sajnos, későn érkezett, visszafordult. Két telethúzott ki az erdőben, hogy melyiket, arra nem emlékszik, mert fogalma sem volt arról, hogymikor ütött ki a szabadságharc, azt sem tudta, hogy egyáltalán kiütött. A horvátokról csak azttudta, hogy kergetni lehet őket. Fönt Dombóvárnál ment be az erdőbe s mivel a pusztán még

28

két év mulva sem volt biztonságos a maga fajtájú, sor alá való legénynek mutatkoznia, a másikvégén jött ki, Ozoránál, ahonnan az anyja származott. „Mert akkoriban a juhászoknak mindenföld egy volt”, azok még a hatodik megyébe is elmentek asszonyért, nem úgy, mint a cselédekvagy a „sárülő parasztok”. Akkor állt be Nebándra. „Voltam én ott is olyan bojtár, mintNosztányon, Gyulajon.” Ahova még látogatóba sem tért vissza soha. A szülei jöttek el hozzá,mikor a szolgálatból kiöregedtek. „Pedig ott kilenc testvérem maradt.” (Később, arra járvakerestem őket. Egy sem maradt ott.)

Mindezt igen egykedvűen beszélte el, eszébe sem jutott, hogy bujdosása egyik felében - amikorKossuthék verbuváltak - gyáva volt, a másik felében pedig - amikor a császáriak soroztak - hős.Az ellenséges seregek katonaszedői szinte egymásnak adták a falvakban a kilincset, a hős vagygyáva állapot majdnem hetenként változott. Nagyapa az erdőben ült, nem mérlegelt, az urakdolgának tartotta az egészet; már akkor lemondott arról, hogy ilyesmiben tisztán láthat.

Józan volt, mintaképe az úgynevezett higgadt magyar embernek. Gondolatait olyan dermesztőtárgyilagossággal fejezte ki, hogy azok szinte tapintható, valóságos tárgyakká váltak akár egytányér vagy furulya; nem lehetett kétségbevonni őket, csak szemlélni. Szívesen elbeszélgetett,akár óraszámra is, de a másiknak a szava, akivel épp összeakadt, hatástalanul pergett le róla;eszméket nem fogadott be, csak tapasztalatokat. Ötletei vagy találgatásai nem voltak, csakélményei. Anyám apjának egyetlen mondatával sem értett egyet, de hosszasan eltársalgott azzalis azután, hogy a nagy „árulást” elkövette, az igazit, amelyre a család is felzúdult. Tudniillikegyszerre csak pártfogolni kezdte anyámat. Már én is bírtam az eszemet, amikor Nebándon egyrokoni együttesben nagyszámú lányai és menyei előtt, nyugodt hangon váratlanul kijelentette,hogy azok összevéve sem érnek annyit, mint anyám. Dermedten bámultak rá. Nagyapának tízév kellett, tízévi megfigyelés és szemlélődés, hogy állást foglaljon. Nem sajnálta a félnapos utat,még az este átkocogtatott hozzánk, és attól fogva hetenként beállított.

„Mi ütött ebbe a juhászba?” - dörmögte anyám apja, mikor násztársa az első látogatás utánelporzott az úton, ügetésre ösztökélte a félszemű szürkét, legalább addig, amíg utána látunk. Anebándiak minden lépésében fondorlatot keresett. De azért annak következő megjelenésekorújra átballagott hozzánk, mintha ellenőrizni akarná, nem vág-e az zsebre valamit. Ígybarátkoztak össze. Nemsokára az is megesett, hogy a nebándi öreg meglátogatta menye szüleit,betette lábát a házukba. De legtöbbször a kis cselédkertbe húzódtak, ahol terjedelmesebb helyetfoglalt már a méhes, amely később nagyapám kenyerét biztosította, amikor a szolgálatbólkivénült. A vendég lehúzta hatalmas csizmáit, és papucsot kapott. Társalogtak. Néha egy méhzümmögve közibük szállt s kivétel nélkül az idegen legyintgető vendéget kerülgette, minthamegszagolta volna benne az idegent. A házigazda elnézően mosolygott, őt sohasem csípték mega méhek. Minden téren fölényben érezte magát.

Miről beszélgettek? A juhász körülményes, vége-hosszatlan előadást tartott például arról,mennyi vesződséggel jár a juhok bélférgeinek kiirtása. Anyám apja elbeszélte, semmivel semrövidebben, hogy éltek az ő fiatal korában a gyulavári parasztok. Általában mindegyik olyandolgot ismertetett, amelynek a másik soha az életben nem láthatta hasznát. Figyelmesenhallgatták egymást, még kérdéseket is tettek fel, ha egy-két részlet nem volt elég világos. Néhaakaratlanul is sértő szót ejtettek egymás rovására; például a vendég valaki jellemzésére ilyetmondott: „Becsületes ember volt, pedig kálomista volt.” A kálvinista házigazda bólintott, abeszéd mehetett tovább, döccenés nélkül.

Pedig a vallás volt az egyetlen terület, melyen néha szemtől szembe kerültek. De a tengelyt ittsem akasztották össze. Gyakran elég kemény felfogást kellett közölniök, de ezt mindignyugodtan, személytelenül tették, mint két ellenséges tábor parlamentérje, akik csak a seregmondandóját mondják s a maguk véleménye elvész az összességében. Apám apja például az

29

országot ösztönszerűen a katolikusok tulajdonának tartotta, amelybe a reformátusok valahogycsak úgy tolakodtak be, a későbbi idők folyamán. Anyám apja fölhúzta szemöldökét. -Micsoda? És elővette a kálvinista lemezt, amely, mint tudjuk, épp az ellenkezőjét hirdeti,majdnem ugyanannyi joggal. - És Kossuth? És Petőfi és Arany János, meg Csokonai, Berzsenyi,Kölcsey, Tompa, Jókai, Tisza Kálmán, Szilágyi Dezső, Bartha Miklós, azután meg... mint akalapácsütések, hangzottak kitartóan nagyapa ajkáról a nevek, amelyek nagy részét csak emiattaz érv miatt jegyezte meg valamelyik egyházi naptárból. Ezek nem voltak magyarok? Mindenvalamirevaló ember protestáns ebben az országban! Nebánd legyőzve, lógó füllel hallgatott.Semmit sem tudott a felsorolt kitűnőségekről, de valami suskust sejtett a dologban... Hörpintetta gyanús pálinkából, amelyet a méhészlap receptje után szegfűszegből, tormaléből és erjesztettmézből maga a házigazda kotyvasztott, s amelynek különös ízétől a vendég mégtájékozatlanabbnak érezte magát. Igyekezett más témát találni, valami reálisat.

„Mikor én Tótiba kerültem...” húzott ki csak úgy vaktában emlékezete gomolyagából egyfonalat és minden meg volt mentve, egy pár órára ismét övé lett a tér.

A társalgásba hallgatónak engem is bevettek. Tekintetem nyugtalan madárként rebbent hol azegyik, hol a másik öreg arcra, amelyeket oly egyformára faragott a közös sors. Vártam, hogyösszecsapjanak, s mint a hit harcos angyalai, megvívják helyettem a lélek küzdelmét. De nemvolt bátorságom, hogy beleavatkozzam a beszédbe, hogy álláspontjuk világosabb védelméretüzeljem őket. Zavartan éreztem, hogy van valami nagyobb dolog, és az összefűzi őket a vallásikülönbség, a mennyország s pokol fölött is. A búcsújárókról esett egyszer szó. „Asszonyoknakvaló az, nászuram” - legyintett anyám apja, s nászura, az áruló, helyeslően bólintott. Férfiakvoltak.

Mint általában az öregek, ők is rendesen a régmultat elevenítgették. Ott ácsorogtam mellettük súgy beittam szavaikat, hogy ezek a valóságnál mindig ragyogóbb és jellegzetesebb történetekjobban megragadtak bennem, mint gyermekkorom valóságos eseményei. Arról a rendkívülesztendőről például, amikor a budapest-fiumei vasút töltését a pusztákon át megcsinálták, annyiesetet, kalandot tudok, hogy sokáig azt hittem, mindaz az én időmbe történt. Szüleimifjúkorának esztendei, a kilencvenes évek homályban állnak előttem, de a kiegyezés előttiidőkben elég jól tájékozódom; nem tévednék el a hatvanas évek Kaposvárában, ahova egyszernebándi nagypapa huszonnégy vágni való ürüt terelt be, s a hajtó-pénzen egy hétig mulatott azukki kanászok társaságában... Ezért érzem néha háromszor is öregebbnek magam, mintamennyi valójában vagyok.

30

5

A mult természetesen mindig szebb volt, mint a jelen. Kezdetben rajongva hallgattam az öregekszavait; azután kétkedve, az ifjúság szokásos fölényével; majd megint igazat adva nekik. Amult, amelyet ők emlegettek, valóban jobb volt.

Mert hány inge van most egy béreslegénynek? Nebándi nagypapa ládájában, amikor őmegnősült, hat közönséges bőgatya volt, hat rojtosszélű gatya és hat „sípszájú ümög”. Voltazontúl abban két pár csizma, egy valódi ezüst fokos és egy olyan suba, amely még most is jóvolna, ha a későbbi idő folyamán véletlenül nem vág bele a villám, s nem ég el a kútágassalegyütt, amelyen kintfelejtődött. Mit esznek most a pusztaiak? Nagyapa idejében a cseléd-asszonyok akkora vékában vitték az emberek után az ebédet, hogy alig bírták alatta tartani anyakukat. Tizenegy óra felé egész asszony-karaván indult ki a cselédházakból. A juhászkutyákegy mérföldről fölszimatoltak a jó paprikás szagára, amely csillogó szalagként úszott a határezernyi illata közt. Mert akkor minden volt. Akkor még hal is volt. „Szegény ember akkor nemvolt.” A koldús kocsin járt. Csak lámpaolaj nem volt, mert azért pénzt kellett adni. Pénz pedigakkor sem volt.

De őszintén szólva, nem is igen kellett... olyan urak voltak. Nagyapa elégedett volt. „Ilyen vótaz a jobbágyvilág” - mondta merengve, - a kor, amelyet ő körülbelül a 80-as évekig számított samelynek elmultát szomorú főbólingatásokkal gyászolta. Ez megzavart. Nagyapa nem örült ajobbágyvilág eltűnésének? „Haj, haj, azok voltak a jó idők” - sóhajtotta, és nyarakat meg vidámőszöket emlegetett, amelyekről döbbenve állapítottam meg, hogy a nemzeti elnyomatásszomorú éveiben teltek el. „Hát nagyapa nem szabadult föl?” - kérdeztem. Csodálkozva nézettrám. Semmit sem tudott a sajtószabadság kivívásáról. A robot, a dézsma, az úrbér eltörlése semigen foglalkoztatta.

Kossuth nevére nagyapa keblében éppoly kevéssé dobbant meg a szív, mint akármelyikpusztaiéban. Kossuth, 48, szabadság - mindezt afféle falusiaknak való dolognak tartották, akára képviselőválasztásokat, amelyeknek szekeresei egyik községből a másikba tartva néha apusztán is átrobogtak harsány dalt, borosflaskát és nemzetiszínű zászlót emelgetve. Igaz, hogyKossuth is megfeledkezett róluk. Általában róluk mindenkor mindenki megfeledkezett, ez márszokás volt. Nemcsak a mindenkori honatyák, kihagyták őket a tudósok is. Multjukról is termé-szetesen még kevesebb a „hiteles” adat, mint jelenükről. Honnan származtak? Nem értem betöbbé az öregek szavaival, akik a maguk öregeiről rendszerint csak azt tudatták, hogy „nagyonszegény ember volt szegény, az isten nyugosztalja” - s legtöbbször azt sem tudták megmondani,hol nyugszik szegény.

A jobbágyokat felszabadították - erről is sokáig olyan képzelmem volt, mint általában a magyarnemzetről. Valahol messze történt, egy boldog tájon, semmi esetre sem ott, ahol én éltem. Ajobbágyok megkapták a földet, maguk urai lettek, szabad polgárai e honnak... Hogy történhetettmégis, hogy ameddig az én tekintetem és képzeletem terjedt, körülöttem a határ mindenfeléegy-egy ismeretlen, a középkori váruraknál is titokzatosabb hatalmasságé volt, akinek nagynéhacsak követei látogattak el a négyesfogaton a kastélyba? A nép dermedten hajlongott, süvegétkapkodta, nem látszott se függetlennek, se szabadnak... Ezeket mért nem szabadították föl?Izgatottan kezdtem keresni a hibát, nehezen akadtam rá. Amire rájöttem, nagyrészt a magamösztöne után jöttem rá, útmutatást, forrásművet alig leltem. A puszták népe s a vele egyanyagúzsellérség, mint a Karsztok bujkáló patakja merül fel a magyar történelemben, meglepetést,elismerem, nem kellemes meglepetést okozva. Megírta történetüket valaki - a fél országművelőinek történetét? - Nem tudok róla. Esztendők során kitűnő könyveket böngésztem át,

31

nagyritkán bukkantam valami halvány nyomra, egy-egy mellékmondat félhomályában. Kitűnőközgazdászokat, szociológusokat kérdeztem, kiderült, alig tudnak annyit is e népréteg multjáról,sőt jelenéről, mint én, akinek emlékezetében csak véletlenül ragadt meg egy-két adat. Nemcsodálkoznék, ha az olvasó kezében levő mű volna az első, amely róla általánosabb képetpróbál adni, - a kezdet fogyatékosságainak mentegetéséül mondom.

Paraszt és paraszt között a magyar mult legfölkészültebb kutatói is alig látnak több különbséget,mint az adomák városi gyermeke, aki vonatablakból figyeli és ismeri a népet. A 48-as önzetlen,dicső felszabadításig nemesek voltak és jobbágyok... - ez nagyjából a kép, a műveltek kép-zeletében is. Holott bizonyos, hogy egy telkes jobbágy már Mátyás alatt lenézte és megvetetteannyira, ha nem jobban, a „föld nélküli, pusztai szolgát”, mint amennyire őt a földesúr. A közösnyomorúság néha, például egy-egy parasztfelkelés szörnyű leverésének idejére, össze-forrasztotta tán a jobbágyokat és a zselléreket, de csak úgy, ahogyan egy háborúvesztes országnépei egyesülnek a közös bajban. A különbség köztük máskülönben akkora, mint amekkora afölddel s vagyonnal rendelkezők és az ilyenekkel nem rendelkezők között általában szokásos.

A cselédek már régi eleink alatt is cselédek voltak. A szolgaság formája persze gyakranváltozott, lényegében legtöbbször csak még rosszabbra. Honfoglaló eleink nagyjából addigvoltak szabadok, amíg a föld; vagyis amíg nem akadt, aki utánuk, jobban mondva előttük iselfoglalta azt, ezúttal komolyan, azaz magának. A betelepülő törzsek, már számuknál fogva semszállták meg az ország egész területét; egymás között hatalmas, szabad sávokat hagytakegyrészt határul, a villongások elkerülése végett, másrészt bölcsen mintegy tartalékul, mertelképzelték, hogy szaporodni fognak. Ezeket a területeket, az ország területének körülbelülfelét, István egyszerre királyi, azaz saját birtokának jelentette ki; az első, igazi foglalás, a szómai értelmében, tehát ekkor kezdődött, mert a törzsek a maguk földjein még közösbengazdálkodtak pásztoraikkal, ázsiai iparosaikkal és kevés számú földmíves rabszolgáikkal. Hasejtették volna, hogy a szabad gyűrű ezáltal egyszeriben szorító gyűrűvé változik! Voltak, akiksejtették, valószínű, hogy Koppányék az ősi vallással először is az ősi szabadságot akartákmegvédeni, amikor kardot vontak, épp azon a vidéken, amelyen e könyv egyéni történeteiperegnek. Leverték őket, az életbenmaradottakat a kor szokásai szerint rabszolgákká bélyegez-ték. Azt tudjuk, hogy a még addig szabad földeket egy-két vitéz idegen birtokának nyil-vánították. Az itteni szolgák tehát a hajdani szilaj pogányok ivadékai? Keresem magambanhalvány maradványát a hevületnek, amellyel a tankönyveinkben ma is átkos emlékű, egykoriatyák a germán-kereszténység páncélos eszmehirdetőire zúdultak. Valami mintha rémlene.

Bár harc nélkül, ez a folyamat játszódott le az ország többi részén is. A királyi birtokokbólegyházi és főúri birtok lett, az lett hamarosan a nemzetségi közös birtokokból is. És azok elsőelfoglalóiból? Kálmán már decretumban (I. könyv, 19. fejezet) tesz kísérletet a földjükrőlelűzött parasztok visszahelyezésére. Nem sok sikerrel, ahogy a mai helyzetből is látható. Azokis, akik meg tudják tartani kisebb-nagyobb családi szállásukat, a főurak és főpapok hatalma alákerülnek. Két század mulva az országban, a hatalmas egyházi területekről nem beszélve, 520helységgel 120 főnemes rendelkezik. Mivel pedig Vereckénél mégsem csak 120-an jöttek be, ahajdani kacagányos hősök leszármazottjainak nagy része már ekkor süllyedőben volt ajobbágyság lefelé oly feneketlenül változatos szolgaállapotaiba. Az urak körül a hetescselédséget már a 13. században majorsági és udvari cselédek váltják föl. Ők a pusztaiak első,látható ősei. A többiek a végtelen birtokok távolibb részein jobbágykodtak, a különféleellenszolgáltatások fejében kapott, illetve meghagyott földeken. Jórészükre, mint a jelenésétváró színpadi tömegre, már akkor ki volt osztva a szolgaság szerepe.

Bár föld volt bőven, a jobbágyok mellett már a 14 -ik században feltűnnek a telekkel nem bíró,más házában élő zsellérek (inquilinii), akiket magyarul más hátán élő zselléreknek neveznek,

32

ma is. A jobbágyfalvak határainak nagy része is úgynevezett majorsági föld lett, találó szóvalpraedium.

De megtaláljuk a zsellér-cselédek fajtáját a falvakban is; ott a szabadtelkes jobbágyok mellettrabszolgasorban éltek. „A legterhesebb volt az úrbér a rabszolga községekben” - mondjaAcsády - a dömsödi apátság 1138-iki terjedelmes oklevele ezt egész ridegségében visszatükrözi.

Knauz közlése szerint ennek a kolostornak, amelyet Kálmán király szerencsétlen öccse, Álmosherceg alapított, akkor nem kevesebb, mint 57 falva volt, némelyik elég sok lakóval. ÍgyCuppán 70, Scer 66, Geu 62, Lingu 53, Tamach 35 házhellyel fordul elő. Egy-egy házhelyennem is egy, hanem már akkor több család lakik. Simurban például az oklevél 7 házhelyet említ,de 21 családfőt. A rabszolgák, nevük után ítélve, mind magyarok. Az oklevél szerint ilyen névrehallgattak: Álmos, Hazug, Szemét, Maradék, Bika, Korpás, Bandi, Farkas, Fekete, Péntek,Szombat, Okos, Zsidó, Czimer, Szamár, Kakas, Pünkösd. Ha más nem, ezek a nevek mutatják,amelyeket kétségtelenül nem viselőik választottak maguknak, hogy a zsellér- és cselédősök mára kolostorok kultúrfejlesztői idejében állandó felügyelet, nógatás, szidalom és fenyíték alattállottak. Hízott disznóval, ökörrel, birkával, libával, tyúkkal, kősóval kellett ellátniok azatyákat. És nem utolsósorban méhsörrel, mert például a Geu és a körötte fekvő községeknekegyenként átlag 25 köblöt kellett beszolgáltatniok, ami együttvéve nem lehetett megvetendőmennyiség. Nagyböjtben 30 testes halat adtak, ha pedig a fogás nem sikerült, hát helyettekészpénzt. Az okirat kimondta, hogy a szolgák közül a szabadok közé, vagy megfordítva senkitsem lehet áthelyezni. A fentmaradt számtalan per- és panaszirat szerint sehol a rabszolgákat sjobbágyokat úgy ki nem uzsorázták, mint ezeken az apátsági területeken. A módszer, a nyugatimagasabb iskola példája gyorsan hatott. A 12. és 13. század csak a kolostorok elleni jajongástólzajlik, de aztán, a középkor romlásával, a különféle irányokba hangzó üvöltések közt majdnemtökéletes egyenlőség tapasztalható. A panaszok gyakran nem is hasztalan hangzottak, főlegkezdetben. Az Árpád-házi királyok egyike-másika tőle telhetően igyekezett István hatalmasalkotásán javítani. Erejük hanyatlásával hanyatlik a jobbágyok és cseléd-udvarnokok sorsa is.Az ország ügyeinek vezetéséhez, mint tudjuk, jogot a földtulajdon adott; abban a régi időben amagyar történelem tehát a nagybirtokosok, illetve nagybirtokok története, a főurak veszek-véseié. Hogy egy jobbágy vagy rabszolga mit evett és tervezett mondjuk Szent László alatt,arról elenyésző keveset tudunk. Freisingeni Ottó püspök, aki 1158-ban halt meg, az Alföldnépét még a 12. század közepén is sátrak alatt leli. Történetíróink nagyrészt beérik azzal, hogyezek a jobbágyok s rabszolgák idegenek voltak, enyhén azt fejezve ki ezzel, hogy nem volt nagykár értük. A földhódító urak viszont Alpárnál vérrel szereztek jogot a földre és uralkodásra.Mindennek, amint láttuk, az ellenkezője igaz. Mint szellemes neveik is mutatják, a rabszolgákmagyarok voltak. Földet a magyarok közül még a vezérek sem vettek magántulajdonba, nem isismerték annak értékét, vagyonnak csak az állatot tekintették. A nemzeti elfogultsággal igazánnem vádolható Ágoston mutatja ki s kardoskodik amellett, hogy a föld magántulajdonosaikezdetben s később is szinte kivétel nélkül idegenek voltak, főleg németek, akik a nyugatihaladottabb gazdálkodásban már ismerték a föld értékét és megszerzési módját. Ők alapítjákmajd az uradalmakat, s nyomják itt rabszolgasorba a régi szabadokat is, nyilván már akkor atörténelmi fejlődésre s az ország különleges helyzetére hivatkozva. Van korszak, amidőnAusztriában a robot évi 12 nap, nálunk ugyanakkor heti 3 nap.

33

A 14. század végén Angliában lényegében eltörölték a jobbágyságot. A gazdasági szükség-szerűség világszerte új termelési módot kívánt. Nálunk nem sokkal ezután kezd a hűbériség atörténelmi fejlődéssel, az ország és a nép érdekeivel dacolva elfajulni. Az addig erős és a magamódján eléggé boldoguló, sőt eléggé dacoló szántóvető népre az elnyomatásnak olyan éjszakájaborul, hogy valóban alig lehet különbséget tenni cseléd és jobbágy, sőt kisemmizett nemesközött. Századokig csak egy-egy fénysugár vagy tűzvész. Forogni kezd a külön magyar Globus;amely e téren akkor, mellesleg, csak a nyugatitól különbözik, de jottányit sem üt el például alengyeltől vagy délorosztól.

Csák Máté, mint tudjuk, királyi rögeszméje megvalósítására politikai fogásként birtokain anyugati s már a cseheknél is életben lévő úrbéri szokásokat valósította meg, ennek köszönhettenépszerűségét és lelkes seregét. A pártütő László vajda Erdélyben a keleti, egyszerűbb, deemberibb szokásokat állította vissza. Elsősorban nem is fegyverrel verték le őket, hanemintézkedései ravasz, időleges átvételével. A parasztság tehát még tud nyomós érvekkel isvédekezni. Mi volt az oka, hogy az egyre gyakoribb parasztlázadások a magyar kisnemességnagyrészét is magukkal ragadták? Sőt a falusi plébánosokat is? Kik voltak ezek az emberek s ahozzájuk hasonlók? A történelem átokba és gyalázatba merítette őket.

Föld volt bőven. De persze nem a földmívelők részére. „Az 1411. törvénykönyv 2. cikke kis ésnagy kapuról tesz említést. A nagy kapu annyi, mint egy egész jobbágytelek, adóügyiértelemben egész kapu, ellenben a kis kapu vagy verőce az egész teleknek már csak egy része,mert mihelyt az ország minden tájéka ama kor népesedési viszonyaihoz képest betelepült, s anagyarányú irtásokra sem kínálkozott többé tér, az egész jobbágytelket fél, negyed, nyolcadtelekre kezdték darabolni. Másrészt ez időben még inkább előtérbe lépett az a népréteg, azsellérség, amelynek nem volt külső telke, legföllebb szőlője vagy csak háza, hanem bizonyosszolgálat fejében a jobbágyoknál húzta meg magát... a vidéki népesség legalsó rétegét alkotta” -mondja a cseléd-ősökről Acsády, sajnos, ő is csak másról beszélve s mellékesen; tekintete nemáll meg rajtuk.

A zselléreknek tehát nincs földjük. A cselédeknek még kevésbé. A pusztákon élnek s szavukatcsak ritkán hallatják. A hatalmas váraljai és sólymosi uradalmak alkalmazottai egyebek köztazért esedeznek, hogy télvíz idején a búzamosást és a disznóbél-tisztogatást a hegy aljábanfekvő házikóikban végezhessék és ne a hegytetőn, mert a jeges úton való felkapaszkodásnagyon megviseli a csecsemőjét magával cipelő asszonynépet. Jellegzetes cseléd-kérelem,amelyhez hasonlót a pusztaiak ma is jó párat elrebeghetnének, ha szavukat egyáltalán hallatnimernék... Az előbbi kéréssel 1514 elején fordultak a földesúrhoz, illetve annak gazdatisztjeihez.Hogy rövidesen mással is fordultak földesurukhoz s annak tisztjeihez, arra az ugyanazon évoktóberében a Dózsa-felkelés leveretése után tartott országgyűlés egyik-másik különösenvérszomjas törvénye enged következtetni; ezek újra és újra megemlékeznek bizonyos barom-pásztorokról, jobbkezük levágatására ítélve őket, ha náluk puskát, kopját vagy más fegyverttalálnak. A 61. cikk kizárólag e marhapásztorokkal foglalkozik. A többi cikk általában csak aparasztokról és jobbágyokról beszél, minden emberi, sőt állati joguk elkobzásán kívül még arrólis tüzetesen intézkedve, hogy adott esetben mily módon kell kivégezni őket. A hon védelmehelyett a föld kitűnő védőinek kora ez, Werbőczié, aki szintén nem ismert különbséget parasztés paraszt között. Tervezete, amely hírt és még korunkban is szobrot szerzett neki, a 15-től 20-ig terjedő cikkekben kimondja, hogy minden nős paraszt az eddigi szolgáltatásokon kívül mégévente 100 dénárt köteles fizetni, tekintet nélkül, hogy telkes gazda-e vagy zsellér. Azontúl 2libát és disznót. Továbbá egy csirkét, havonként. Mindenre gondoltak. A Tripartitum aparasztok közt a legtökéletesebb egyenlőséget léptette életbe. „A parasztnak ura földein azokörökségére nézve a munka bérén és jutalmán kívül semmi joga nincs, hanem az egész föld

34

tulajdona is földesurait illeti.” Ami azt jelenti, hogy törvény szerint a parasztság is cselédsorbasüllyedt.

És a cselédek? A középkorban a földesúr nem annyira a földjei, mint a jobbágyairendbentartására tart cselédséget. De az új kor hajnalhasadásával terményeit aranyra s mindarraválthatja, amit aranyért kaphat, maga is nagyobb mértékű gazdálkodásba fog. Föld kell és iga.Csodálatos, hogy a történelem milyen gyorsan tud fejlődni, valahányszor embertelen iránybanfejlődhet. Rövidesen nagyüzemszerű nagybirtokokkal találkozunk, amelyek majdnem olyantökéletesen meg vannak szervezve, akár manapság. Főleg állattenyésztéssel foglalkoznak.

Az 1572-iki őszi országgyűlésen már szó esik, hogy igen sok földesúr elszedi jobbágyai telkét, shelyette saját földjéből 3-4 holdat ad, tetszés szerinti bér, néha a termés negyede fejében.Később szó esik a zsellérekről is, akik közt egy vármegyei statutum három rendet különböztetmeg, úgymint: „házhelyen lakók, páston ülők és ember házánál nyomorgók, akik a falubansemmit sem bírnak.” A határ mindjobban egy-egy ember kezére jut. S a nagybirtokok csillapít-hatatlan étvággyal olvasztják magukba nemcsak a jobbágyok s a parasztok, hanem a közne-mesek földjeit is. A levert Rákóczi birtokait hajdani fegyvertársai és csak a harc után vitézellenfelei úgy szedik szét, akár egykor a parasztok Dózsa pörkölődő testét. Beszéljünk aneoacquistica commissio hetedhétországra szóló lakomájának fogásairól, amelynek illataétvágyat keltve boldog-boldogtalanban Spanyolországig elhatott? Évtizedekig tartó harc után apüspöki uradalom egyszerre csak mindenestül elnyeli Veszprém városát. Gróf Schönbornbambergi püspök Munkácsot és Szentmiklóst. Meddig folytassuk a szomorú láncolatot,amelynek csak azt kellett bizonyítania, hogy cselédek- és zsellérsorsúak mindig voltak? Máris ajelenben járunk. Csak egy-két lépést még.

A nemesi ország II. József népszámlálása óta nem engedte, hogy földjeit fölmérjék. Az 1787-iadatok szerint akkor például Nyugat-Magyarország 85 százaléka volt a főnemesség kezén.Hogyan? „Az oligarchia főcélja - ahogy Felsőbüki Nagy Pál még 1834-ben is írja - magátarrandirozni, mi magyarul körülbelül a köznemesség kiirtását jelenti, s e célra buzgón törekszik,hogy egyedül a szomszédos Moson vármegyében, hol a mult század elején 300 nemes családnálmég több lakott, jelenleg három alig létezik.” Széchenyi pedig a Hitelben azt írja, hogy „vannakköztünk, akik Magyarországnak 500-ik, de olyanok is, kik hazánk 100-ad részét bírják, sőt mégolyan dúsak is, kik... szegény jó anyaföldünk 30-ik részének urai”!

A pusztákon, a nagybirtokon minden időben ritkább volt a lakosság, mint a jobbágyfalvakterületén. Az 1828. évi összeírás szerint az akkori Magyarországon a 16-60 év közöttijobbágyok száma 564.643.

A zselléreké és pusztai cselédeké pedig 587.288.

Nem esünk túlzásba, ha ebből arra következtetünk, hogy a cselédek és zsellérek által mívelt segy pár arisztokrata által birtokolt terület legalább mégegyszer akkora volt, mint amennyit ajobbágyok míveltek, s az akkori megkötésekkel magukénak mondhattak.

Táncsics lapja még 1848-ban is keserűen emlékszik az „urasági majorságok”-ról. „Ellopott,elrablott jószág pedig a legtöbb... melyet azelőtt az uraságok az úriszékek és szolgabíráksegítségével részint csellel vettek el, s így elloptak, részint erőhatalommal foglaltak el, s ígyelraboltak.” Ám ne kövessük e türelmetlen hangot, amely még egyebet is állít. Mindebből újracsak az a lényeges, hogy nagybirtok hazánkban mindig bőven volt, s így volt rajta bőven nép is,kocsisok, juhászok, makkoltatók és a majorok sárvityillóiban béresek, urasági szolgák.Parancsolóikról, a kasznárokról, ispánokról legrégibb regényeink is említést tesznek. Azokközül, akiknek parancsoltak, csak nagynéha jelenik meg egy villanásra egy-egy őszbecsava-rodott agg magyar, a „hűség és becsület élő mintaképe”; rendszerint botjára támaszkodik és

35

életét akarja áldozni uráért keresetlenül és természetesen minden ellenszolgáltatás nélkül.Meglepő azonban, hogy ugyane típus ifjabb egyedei, mint elvetemült utonállók tűnnek elénk, anádasokat bújják és szemüket forgatva adják ki nyomorult lelküket egy-egy daliás hős mesteripisztolylövése után. Szerepelnek még helyre pórnők, akik kezdetben szoptatnak, de a tizen-kilencedik század közepére egyszerre énekdühbe esnek, s az egész századon át szűntelenülminden ürügyre érzelmes dalokat fújnak, hellyel-közzel bokáznak is, mint valami őrültoperettben. Az ország helyeslően mosolyog, még most sem kérdezi, honnan jöttek. Legfeljebbmint kedves háziállatokkal foglalkozik, gondolatban, velük. Az bizonyos, hogy mégjobbágyszámba sem veszik őket. Ámde mégis, a jobbágyság 48-ban felszabadult. Az úrbérteltörölte az országgyűlés.

Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha előbb teszi. Akkor viselhette volna a nemesség anagylelkű nevet, de most, midőn ezt végső szükségből tette és ijedtségből, nem tarthat rászámot. A tekintetes karok és rendek s a méltóságos nem t’om, miféle főrendek azt a hírtkapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40.000 paraszttalegyetemben s ezen kellemes meglepetés indította őket azon nagylelkűségre, hogy az úrbértazonnal eltöröljék... Nevetséges tőlük nagylelkűséggel dicsekedni...

Ezt nem én mondom. Az egész bekezdés szóról szóra Petőfi tollából való, az idézőjelet a szövegfrissítése végett hagytam el. Nem kérkedik. A nemes főrendek jelen volt tagjai évek multánfejüket fogva maguk is beismerték, hogy a párizsi, bécsi forradalmakról s a véres galíciaiparasztfelkelésekről kapott értésüléseken kívül elsősorban a rákosmezei rémhír hatása alattragadtatták el magukat. Később mindent megtettek, hogy helyreüssék, amit még lehet. Aforradalmi országgyűlés izgalmas, hónapokig tartó vitákban latolgatta, hogy a földesurakmennyi váltságdíjat kapjanak. Windischgrätz már Pest kapui alatt állt, de ők nem vesztették elhidegvérüket. Schlick megveri Mészárost, Buda eleste napok kérdése, de ők a düledező várbanis a telkenkénti 500 vagy 400 forintokat méricskélik. December 30-án a higgadt Deák is elvesztitürelmét. „Pirulnunk kell a jövendő előtt!” - kiáltja égő arccal. „Ne piszkolják be a histórialapját azzal, hogy most olyan tárgyat veszünk elő, amely a képviselőket különösen érdekli!” (Aképviselők közt egyetlen paraszt vagy jobbágy sem volt. Cseléd a választók közt sem.) A súlyosprobléma épkézláb, gyors megoldása, „a robot és a dézsma váltságdíj nélküli eltörlése”, amelyethajdan Táncsics ajánlott, senkinek sem jutott eszébe. Pedig a „Munkások Újságja” már itt-otthangot ad a póri felfogásnak is. „Ha az a sok zsöllér - írja nyilván egy zsellér Veszprémből -, aza 8 millió zsöllér meg nem szorítja a kard markolatát, és elleneink ellen nem ragadja: úgy elvesza haza... Nálunk azt mondja a szegénység: mért adjam én oda a 19 esztendős fiamat katonának,hiszen nekem semmim sincs? Mit védelmezzen az én fiam? A kutyabőrösök búzaföldjeit?... Dehol a föld, melyből én, mint a honmegtartó testületnek tagja enmagamat és eddig rongyosannövelhetett családomat táplálhatom?” Ott van, ahol ma is. A haza elveszett... A magyarnemesség valóban tiszteletre méltó önfeláldozással elkezdett egy polgári forradalmat, amelyetazért nem nyerhetett meg, mert egészében mégsem volt polgár. Egypár kitűnő és korátmegelőző elme a jövő lehetőségeitől elkápráztatva lemond a kiváltságokról, amelyeket az egészosztály azért nem írhat alá, mert a jövő lehetőségei: a kúriák helyére építendő gyárak ésipartelepek csak káprázatok.

A kármentesítés kérdését sose oldotta meg a forradalmi kormány. Az abszolutizmus rendezte,elsősorban a monarchia szempontjából megbízhatatlan köznemesség gyöngítésére. Noha ajobbágyok megváltás címén fizettek bizonyos összeget a felállított pénztárba, abból a bécsikormány alig juttatott valamit a köznemességnek, példát adva, hogy azonnali kártérítés nélkül islehet földügyet rendezni. A pénztárból csak néhány befolyásos főúr kapott. A két veszekvő félközött a történelemben először így lett a jobbágyság rövid időre, ha nem is nevető, dekárörvendően mosolygó harmadik. A mosoly is hamar arcára fagyott. Nem is lehetett másképp.

36

A parasztságnak szabadságot és földet eddig még senki nem szerzett. A nagy francia forradalomvezetői nagy forradalmárok voltak; de a parasztság földfoglalásába csak akkor nyugodtak bele,egy nappal sem előbb, amikor ellene már semmit sem tehettek.

Földet az 51-es császári pátens sem osztott. Ez a rendelet, akár Kossuthék központiválasztmányának tervezete, nem tett egyebet, mint szentesítette a fejlődést, a robot és dézsmanyűgétől a földbirtokosság tán még többet szenvedett, mint a parasztság; az úrdolgára kirendeltjobbágyok a napot lopták, munkájuk a pallosjog eltörlése után a kirendelt hajdúk és felügyelőkbérét sem érte meg. Szabó Ervin szerint, aki behatóan foglalkozott a 48-as pártharcokkal (bár apuszták lakóival ő sem találkozott), mindkét törvényjavaslat csak azt vetette papírra, amit ajobbágyság a gyakorlatban úgyis elért.

A telkes jobbágyság, ismétlem. De hány parasztnak volt telke már akkor is az ország összesföldműves lakosságából? Bizonyos, hogy a földnek nagyobb fele a patens ellenére továbbra is anagybirtokosok kezén maradt. A császári ház a főurakat nem tartotta megbízhatatlanoknak;amint tudjuk, nem is voltak azok. A felosztott közös legelők jó részét is ők kapták. Azselléreknek abból legfeljebb egy-két holdacska jutott, és azt sem tudták megtartani. Igaz, ajobbágyfalvak „polgár”-falvakká vedlettek. De hány falu volt például a Dunántúl nagybirtok-óceánjában? A falvak végén néhány nemesi kúria talán duzzogott, s várta Kossuthot s tőle apénzt, de kint a pusztákon rend volt. Nagyapáék feje fölött észrevétlenül húzott el a nagy időkszele.

Más vidéken, tudjuk, a „sehonnai vadnépek” is tettek kísérletet földszerzésre. A Tolnábólszármazott orosháziak között Olá István, a „históriás házaló”, 48 derekán a szappan, a pántlikas Petőfi és Táncsics műveinek hangos terjesztése közben földszerző eszméket is terjesztett.Bizonyára sikerrel, különben nem akasztották volna fel, még ugyanez év őszén; Frey Ádámmalegyütt, akinek ugyancsak a sehonnaiaknak a földhöz való viszonyáról voltak gondolatai. „Gyurifiam, adj földet a parasztnak” - hirdette hazugul Kossuth szavát a zsellérsorokon a kalandorÁgoston György. S a parasztok jobban hittek neki, mint Kossuthnak, aki végül is nyilt levéllel,majd statáriummal kényszerült gátat vetni a rémmese okozta mozgalomnak. Volt hely, ahol azselléreket arról kellett kioktatni, meddig terjed a szabadság.

Ők a szabadságharc után is éppoly szolgák voltak, mint előtte vagy alatta. A szónoklatok nemgyujtották fel őket. Hol volt a régi népfelkelések heve, még az olyanfajta is, aminőt Hunyadikeltett! A krónikák följegyezték, hogy Nándorfejérvárnál Hunyadi parasztjai bottal és kövekkelrontottak a török sorkatonaságra. Igaz, volt mit védeniök és félteniök, Hunyadi békében is„tudott bánni” embereivel, birtokain akkor még jobb dolguk volt a parasztoknak, mint a többioligarcha alatt, vagy a török oldalon. Jobb a kisnemeseknek is. Még Mátyás elé is 40.000 tódulta Duna jegére, csak azért, mert Hunyadi volt. Most nem támadt Kapisztrán, még Vak Bottyánsem, aki szintén tudta, mitől forr föl a nép. Bem is tudta. Vannak, akik a szabadságharcrólingerülten törlik a forradalom elnevezést. Forradalom volt, de nem ért meg addig, hogy komoly,tartós eredményei lehettek volna. Hogy a parasztok megválthatták földjeiket a földesúrtól?Nekik, a földmívelő lakosság többségének, a cselédeknek és zselléreknek, nem volt mitmegváltaniok. Igaz, ahhoz a földhöz, melyen ők éltek, mint tudjuk, Magyarországon aforradalmak sem mertek nyúlni. A kitűnő Királyi Pál 1845-ben áradozva festi, mit hozna aboldog jövő, „‘ha a’ 175.000 izraelitát, ‘s kivált a’ 43.000 cigányt földre telepítenénk, hamutatnánk neki házhelyet, adnánk kezébe ekét”? Lelkesen küzd az előítéletek ellen, mert óriás„statusnyereség lenne... ezen embertömegeknek két izmos karjaiban rejlő erőt hazaiföldmívelésünknek megnyerni”. Földmagántulajdont követel számukra. A cselédeknek nemkövetel. A kor jámbor vaksága egyenesen megdöbbentő. A divatlapok már a négerek sorsátkönnyezik, de a pusztaiakat és a zselléreket még mindig nem látják. Ne is csodálkozzunk, hogyazok sorsa a nagy forduló alatt sem fordul. Szabadon költözködhettek? Csöbörből vödörbe.

37

Nem botozták többé őket? Botozták. Amennyiben sorsuk változott, a parlament s az utca nagyigéitől függetlenül változott. Olyan erők lökéseitől, melyeknek az előbbiek is csak tüneteivoltak.

Nagyapa a változást a vonatoknak tulajdonította, teljes joggal. Aztán az emberek kapzsi-ságának, annak a „veszekedett krajcáréhségnek”, amely egyik napról a másikra a grófokatelfogta. Nem volt barátja a változásoknak; mióta az eszét bírta, mindegyik csak bajt hozott.Mert mi volt azelőtt? Azelőtt a pusztaiak csak pásztorkodtak, hevertek a napon vagyistállókban, nem tört el lábuk a sietségben. Az uradalmak csak annyi búzát termeltek, amennyia népnek kellett. „Mikor én gyerek voltam, még alig volt itt szántás. Ösmertem, de hányat, akiegész életében nem vett kapát a kezébe.” Kasza? Kaszát még ő sem vett a kezébe, legfeljebbpróbaképpen. „Juhászat volt, meg gulya. Trágya meg annyi volt, hogy ki sem hordták mind aföldre, fűtöttek vele. Az egész határ legelő volt.” A cselédek annyi állatot tarthattak, amennyitcsak venni tudtak. „Nem kérdezte senki, hogy János, mitül hízik a tehened, vagy mit esznek afeleséged récéi meg tikjai?” Ennivaló volt, de mennyi volt! „Megsántult egy ökör? Vágjátok le,osszátok szét a cselédeknek. Az én egészségemre, ingyen!” Mert akkor még az urak is igaziurak voltak. Vagyis kicsire nem néztek. Az egyik Zichy gróf azzal tagadta meg tiszttartójától anyugdíjat, hogy „gyüjtötte volna maga össze, én nem kötöttem be a száját”! Nagymama vajból,csirkéből, tojásból, zsírból évenként 300 forintot is kiárult az ozorai piacon. Volt vásár, amelyre25 süldőt is elhajtott. A pusztákat borjúkereskedők járták és először is a cselédek állataitnézték, mert azok mindig különbek voltak, mint az uraságé. Hisz azt mindenki tudta, hogy abelterjes állattenyésztés terén az uradalmak majdnem mindent a cselédektől tanultak. Tőlüklesték el a disznóhízlalást, a tehenészetet, a méhészetet, újabban a tojásárulást. Az emberek isjobbak voltak. Nem lehetett annyi ronda beszédet se hallani. Az a fene flanc se volt. Fölnőttembernek, asszonynak egy ruhája volt egész életére. Szobában csak a beteg hált. Mert akkormég egészség is volt! Amikor jött a vonat, „égette volna meg a tűz”!

Bizonyos, hogy a 19-ik század második felének első évtizedei, ha másutt nem is, a Dunántúlnémely vidékén átmenetileg emeltek valamit a pusztaiak sorsán. A birtokokról elmaradt aparasztok ingyen munkája, a robot; a nyerészkedésre berendezkedő termelés pedig fokozottankívánta az embert; a pásztornak volt becsülete. A cselédség igénye alig volt nagyobb, akár arabszolgaidőkben - félig földbeásott sárkunyhókban laktak, ruházatukat maguk készítették,szellemi szükségletüket teljesen kielégítette a népdal és az ugyancsak maguk készítettenépművészet - a legkisebb javítást is mennyei áldásként fogadták. Az uradalmak valóbankeveset törődtek azzal, hogy egyik-másik ügyesebb cselédjük a maga módján tollasodni kezd.Az állatok körül megbízható, hű munkásokra volt szükség és hűnek ők hívek voltak. Nagyapaés társai a nálukénál alig magasabb szinten élő uraság minden javát, ha egy kicsit Csákyszalmájának tekintették is, csak maguk számára tekintették annak, s féltékenyen őrizték idegenkezektől. Körmükre néztek a tanyán forgó falusiaknak és zselléreknek; azok becsülete szinténnőtt valamit.

De a boldog kor is véget ért egyszer. Jött a vasút, már nemcsak a lábonjáró marhát, hanem abúzát is el lehetett szállítani oda, ahol pénzt adtak érte. Jött a tengerentúli versenytől mégmentes jó búzaár és vele a még nagyobb nyereségre való termelés. A legelőket felszántották,jöttek a gépek. Közben a parasztak előtt is kezdett világosodni, hogy a szabadságnak veszélyesjárulékai vannak, rájuk a szabadverseny jött. A robot után évtizedekig ők szántották azuradalom földjeit, ők arattak, ők nyomtattak legtöbb helyen egészen karácsonyig a hatalmasnyomtató csűrökben. Most gőzekék kezdték hasítani a földet. A paraszti dűlők egyre kisebbrészekre darabolódtak, az utódok közül egyre többen szorultak a zsellérsorra vagy a pusztákra.A cselédek elszaporodtak s minél többen lettek, annál jobban recsegett, szakadt alattuk a talaj,

38

hasonlóan ahhoz, mint amikor a vékony jégen egy sereg ember összeszalad. Próbáltak küzdeni,próbálták menteni is egymást néha igazán hősi szívóssággal és önfeláldozással; hasztalan. Atörténelem megint elárulta őket; süllyedtek feltartóztathatatlanul, nemsokára ott voltak, ahol akuruckor után. Az 1900-as években egy család évi, minden néven nevezhető jövedelme 200forint. Sóhajtozva emlegették a régi jó időt s nem tudták, hogy csak rövid napsütés volt.

Ha a családi összejövetelek enyhe vigadalmakká melegültek, s ősi szokás szerint kiki elfújta anótáját, nebándi nagyapa komoran legyintett, amikor rá került a sor; hiába biztatták, mondja ela kurjongatóst, amelyet mintha csak az ő számára találtak volna ki, amelyikben az van: Énvagyok az Eszterházy hosszúbotos, cifraszűrös, leghíresebb juhásza! - „Elmult annak az ideje” -mondta keserűen, de egy kicsit gőgösen is, mert hisz mindenki tudhatta, hogy ő szerencsésenmegúszta az árt. Egy ideig azonosítottam magam vele, illetve nem is ővele, hanem a családemelkedettebb tagjaival, akik nagyapára is mosolyogva és lefelé néztek, mint valami kedélyesöreg háziszolgára, vagy bútordarabra; magukat már annyira más régióba tartozónak érezték,hogy bizonyára riadtan tiltakoznak, ha valaki eszükbe juttatja, hogy ugyanabból a törzsbőlszületve két-háromszáz év előtt kócos, nyomorult tömeg gyermekei, amelynek sorsárólnagyjából gorombán, de tán nem feleslegesen valamit elmondtam. Ha a középkorról olvastakregényt, a lovag vagy a szerelmes várkisasszony érzelmeit osztották. Dicsérték a hűbérességintézményét, mert akkor „rend volt” s mert maguknak a multban önkényesen a nemesek életétképzelték. A rabszolgaság koráról hallva, nem a rabszolgák sorsára gondoltak. Dózsafelkelésének megítélésekor egy percig sem tétováztak, hogy kinek adjanak igazat, az éheskereszteseknek-e vagy a pederaszta Zápolya csatlósainak. Nagyapa származását úgy vettéktudomásul, hogy hajlandók voltak elnézni és megbocsátani, a letagadhatatlan rokoni viszonyravaló tekintettel. Életét valahogy átmeneti eltévelyedésnek tekintették, mint valami tékozlófiúét, aki szerencsére otthagyja gyanús környezetét és visszatér a helyes útra. Hibásak voltakebben? Erre nevelődtek iskolában, társaságban, az újságok vagy akár a naptárak olvasásaközben. Nem úgy voltak öntudatosak, mint nagyapa, aki elvégre szintén parancsolt egy-kétbojtárnak, később néhány béresnek is, vagyis szintén fent volt. De ő nem az elzárkózással, nemgőgösen a nép fölött állva akarta megmutatni, hogy valaki, hanem ott a bojtárok és béresekközött. Úri gesztusai voltak. Megsántult egy birka? „Egyétek meg az egészségemre!” - mondtaő is nagylelkűen a béreseknek, megfeledkezve arról, hogy a birka nem az övé, füllentenie kell,ha majd számot ad róla. Vállalta a felelősséget és sokszor a sántulást sem várta meg. Alakodalmakba fiatal bárányt küldött, s egy várúr büszkeségével hárította el a hálálkodást. Úgyviselkedett, mint egy igazi úr, ahogyan képzelete szerint az igazi uraknak viselkedniök kell. Azistállókban ült az emberei közt, akik tegezték; pipázva, bölcseket mondva élvezte a tekintélyt,amelyért mondatonként meg kellett küzdenie. Mi döntötte el, hogy egyszerre magam is bennefedeztem fel az igazi előkelőséget? Nem a vagyona miatt. Már nem tudnám megmondani,lélekben mikor álltam meg a felfelé vivő veszélyes lépcsőn, s fordultam azok felé, akik a családkis szigete körül s néha bele is kapaszkodva kétségbeesetten küzdöttek az árral. Aszegénységgel, nyomorral, elnyomatással, amely gyermekkorom idejében már ismét rendes,történelmi méretekben öntötte el a pusztát.

39

6

A pusztagazda Fekete bácsi volt, a béresgazda Mózes bácsi, az első kocsis a Ferenc... a családtagjai mellett először az ő alakjuk tűnik föl gyermeki eszmélésem reggeli látóhatárán, hatal-masan, fejjel az eget verve. Ők hajoltak bölcsőm fölé, mert nekem még volt bölcsőm, méghozzáötletes pedálszerkezettel szinte önműködően ringó, apám saját találmánya és készítménye. Hafölfelé, az égre tekintettem, az ő barna, nagybajuszú arcuk hajolt le rám, kerek üstökömre az őlapátnagyságú tenyerük szállt le, meleg simogatással vagy nyaklevesek veszélyével telítve. Őkvoltak bejáratosak hozzánk, továbbá Nagy István bácsi, a szérűpásztor, meg a kulcsár meg azalsómajorról a nagy Tóth-familia minden tagja, akik félig-meddig atyafiságot tartottak velünk,mivelhogy ők is juhász-származékok voltak. Ez volt a puszta előkelősége.

Az esztendők megpróbáltatásai közt ők vezették a birtokot, mint valami hajót, szünet nélkülkurjongatva, pincékbe és padlásokra kúszva s éjjel-nappal éberen őrködve a gépek körül, meg amagas csőszhelyeken. Az urak változtak, a gazdatiszt éppúgy, mint a tulajdonosok és a bérlők;ők sose változtak. Ott születtek a pusztán.

Tisztük apáról fiúra szállott, a pusztán a legridegebb kasztszellem uralkodik. A kulcsár fiábólelőbb-utóbb kulcsár vagy azzal egyenrangú valaki lett; a pusztagazda fia, ha átment is akisbéres, gyalogbéres, szekeresbéres rangsoron, öregségére bizonyos, hogy gazda lett. De akitgyalogbéresnek szegődtettek, az és annak minden ivadéka, ha nem vetődött tova, vagyis ha apusztán még az is kapott helyet, magvaszakadtáig gyalogbéres maradt. Még arra sem tudokesetet, hogy a béresek közül valaki kocsissá lépett elő. Nagy csoda volt, ha egy-egyszekeresbéres az elsőbérességig vitte. Az elsőbéres az, aki a hosszú szekérkaravánban az elsőigát hajtja... az ő járomfája van legszebben kidíszítve, ökre szarvára gombot tehet... ő választ-hatja ki a célhoz vezető legrövidebb vagy leghosszabb utat; amelyik pocsolyát, vakondtúrást őelkerüli, azt az egész menet elkerüli; akinek ő megemeli a kucsmáját, annak az utánajövők isköszönnek. Az ő stalluma a legnagyobb béresábránd. De ő még béressorba tartozik, mert amagas polcról egyik évről a másikra visszahelyezhetik a többiek közé. A majorgazda lefokozásamár elképzelhetetlen; az inkább elmegy. Tragédia nélkül még az sem eshet meg, hogy egyszekeresbérest gyalogossá tegyenek. Kocsist a béresek közé helyezni? Mintha egy fehér jenkitnégerré akarnának operálni. Köztük a nagy ritkán előforduló házasság is enyhébb fajfertőzés-nek hat.

Ebben a környezetben, ahol az ősöket kínosan számontartják, én királyfi voltam. Származásommindkét oldalról a legkedvezőbb. Juhász, - rövidesen megtanultam, mit jelent ez a szó. Acselédek közt ősidőktől fogva a legősibb foglalkozás üzői, a pásztorok, a legelőkelőbbek. Agulyások kihúzott nyakkal úgy jártak a pusztán, mint az őslakók a gyülevész idegenek között. Abéreslányok elpirultak a meghatottságtól, ha egy csikós derékon kapta őket. Nos, ezek mindelhallgattak, ha társaságukban egy juhász megszólalt. Mi volt a tisztelet oka? - kérdeztemnagyapát, akitől a fényt kaptuk. Ezer és egy nyomós oka volt. Elég, ha csak a leülési jogokrólszólunk.

„Mert pásztornak pásztor az a kanász is, ha úgy vesszük, de micsoda pásztor?” Inkább csősz az,hogy ne napszámost mondjunk. Annak tilos leülni. Annak mindig ügyelni kell. Bal kezében azostor, mert az igazi kanász bal kezével is tud durrogtatni, jobbkezében meg az a rövid bot,amelyet a csürhébe vág, ha az állat összeröffen. Nahát azt a kis rövid botot a fara alátámaszthatja, ha már nagyon elúnta az állást. „Ott áll szegény, mint a kőszent”, nyakában a telitarisznyával, nem teheti le, mert a disznók rögtön széttúrnák, oldalán a balaskával, azzal a

40

kecses kis baltával, amelyet a meg-megvaduló kanok elleni védekezésül hord, de amelyetleginkább csak búcsúkor s a vasárnapi táncvigalmak alkalmával használ.

A gulyások? Azok állítólag leülhetnek. „Ha elcsúsznak a lepényen” - mondta gőgöskárörömmel nagyapa, aki ugyan keményen állta a nagy pásztor összetartást, de amihelyt arészletekről esett szó, nem takarékoskodott a gúnnyal. „Gulyások, csordások, ehes útonállók” -mondta jót nevetve. Leülhetnek, ha annyian vannak, hogy körülülhetik a csordát. De akkor iscsak úgy, hogy a térdük az állukat érje, szóval „hegyesen”. „Rájuk ez a szabál” mondtanagyapa, szintén l-lel. „Ülés az?” Nyilván nem. Támaszkodnak azok is, azért van olyan hosszúbotjuk. „Na, az igaz, hogy előretámaszkodhatnak. Van, aki még el is alszik, úgy rá tud arra abotra könyökölni.” De mit vitázunk? „Kapnak maguk alá állatot?” - húzta ki a végső tromfotnagyapa, óvatosan, ilyen finoman nevezve meg a csacsit, amelyért bizonyára neki kellett tűrnieegy-két csattanó példabeszédet. „Pedig az a kanász meg az a gulyás is gyalogol annyit, mint aza juhász.”

Sőt még többet. Ez az igazság. - És a csikósok, nagyapa? „Egész nap vizet húznak” - legyintettfejét félrekapva; látszott, hogy csak illendőségből nem köp ki. „Azok?” - és újra legyintett.Súlyos nézeteltérései lehettek velük. Hagyjuk is őket. Nekik sincs gyöngyéletük.

Ellenben vegyük csak a juhászokat. Nagyapa már az asztaltól az ágyig is sziszegve tudott csakjárni, de még mindig megemelintette magát a széken, ha erről beszélhetett. Ilyen mellékesen énsem igen szólhatok, arról külön könyvet kellene írni, már csak tiszteletből is. Ülni? A juhászoklefekhettek, akkor, úgy és ott, ahol nekik tetszett. Kiváltságaiknak íratlan, de tökéletes törvény-tára volt, amelyet nagyapa s bizonyára az ősök is, úgy védtek, akár a városok az ő szabadal-maikat. Ne beszéljünk a csacsiról. Nagyapa egyszer a pincehelyi domboldalon heverészett. Azúton megállt egy hintó, a bakról a kocsis ordítozni kezd: „Hé, hej, te, gyere csak erre!”Nemcsak nagyapa nem mozdítja a füle botját, hanem még kutyája sem. A hintóból kiszáll egyúr (a kocsisnak a lovakat kellett tartania), csúszik-vergődik fölfelé a dombon. „Nem hall kendsemmit? - kérdi - a kocsisom fél órája kiabál. Én vagyok a szekszárdi árvaszéki ülnök.” -„Semmi-embertől semmit” - felelte nagyapa. „Hol lehet itatni?” - kérdezi az, nyelve egyet. -„Itt meg itt” - mondta nagyapa, de sem előtte, sem utána nem köszönt, mert neki semköszöntek. Félkönyökéről felelgetett, mint egy fejedelem a kerevetén. „Látszik, juhász kend” -így az árvaszéki ülnök.

Arra legeltetett, amerre akart. Délben a puszta mellé terelte a nyáját, asztalnál ebédezett.Délután fölkanyarodott az ozorai szőlőhegyek felé egy kis pinceszerre. De megválogatta ott is,hogy kinek a kancsójából iszik, mert a parasztoknál is jóval föllebbvalónak tudta magát. Ilyenrespektusa volt a juhászoknak.

Apám is ezen a talapzaton állt, noha már csak föllépésében, szavaiban őrizte a juhászságjegyeit; és természetében. A jó birkatej és paprikás, meg a hevertető édes, puha anyaföld ezeketa juhászokat mind szálfamagasságúvá növesztette. A csenevész, töpörödött cselédek közöttapám családjának férfitagjai úgy jártak-keltek, mint az óriások a törpék világában.

A puszta altiszti gárdájában apám nem állt az első helyen, két-három embert vezényelt, nem is aszavával, hanem inkább azzal, hogy elöljárt a munkában. De Nebándról rejtelmes fényszórósugara hullt reánk. Házunk előtt elhaladva a béresek és parancsolók beszóltak a konyhábaanyánkhoz, és mondtak neki valami szépet. Udvari kihallgatáshoz hasonlított, ahogy fölvonul-tak nagyapa elé, amikor az ellátogatott hozzánk.

A gazdatisztek és segédtisztek, ha napközben egyre-másra végigrobogtak is a pusztán, rejtelmesmagasságban éltek; az évszámra üres kastély egyik szárnyában laktak s amikor a kertkapunbeléptek, mintha a felhők közé tüntek volna. Rangfokozat természetesen köztük is volt. A

41

segédtisztek alig éltek jobb módon, mint a kisebb megyei hivatalnokok; ma 800-1000 pengő évifizetést kapnak és teljes ellátást, egy szobával. Esztendőkig segédtiszteskedtek, amíg végreintézői állásra akadtak. Az intézők járandósága már lényegesen több. Kapnak havonta 100-300pengő készpénzt, aztán évente 12 mázsa búzát, 12 mázsa árpát, 3 tehén és 2 borjú tartását azuradalom takarmányán. Aztán 4 hold földet és kényelmes, nagy lakást, legtöbb helyt hatalmaskert közepén. Sertést, baromfit annyit tarthatnak, amennyit akarnak. Az ispánok terménybenkörülbelül ugyanannyit kapnak, csak készpénz fizetésük kevesebb, évente 200-300 pengő. Debármekkora különbség volt is köztük, s bármennyit huzalkodtak egymásközt, ezt a lentihalandók nem látták, a legalacsonyabb rangú is oly túlvilági magasságban állt! Akadt köztükszívélyes, megértő, főleg, amikor az ő járandóságaikat is csökkenteni kezdték, amikor számukrais megszűnt a régi legendás szabad szerzés világa, amikor érezniök kellett, hogy ők is csakalkalmazottak. De a legtöbbjük őrizte a hagyományos erélyt, ezt különben az uradalomváltozatlanul elvárta tőlük. Azok, akiket én gyermekkoromban ismertem, a néppel igyekeztekelkerülni az érintkezést, nem is igen tudtak hozzá. Nem értettek a nyelvükön; leginkább csakdörögtek és villámlottak, mint az istenek. Részletes akaratukat ezekre a parancsolókra bízták.Ez a középréteg szűrte és alakította hatékonnyá a felső irányelveket. A különféle gazdák nemvoltak urak, egy-két kivétellel rosszabbak voltak azoknál is: az urak szolgái voltak.

Balognál, a csirásgazdánál például maga az uraság sem lehetett dölyfösebb. Már megjelenése -szétvetett láb, kidüllesztett mell, tokába nyomott állkapocs, kifent bajusz és tekintet - messzirehirdette az úrhatnámságnak azt a hitvány gőzét, amelyet ebbe az alakba pumpáltak. Korlátoltvolt, de mindamellett agyafúrt. Verte az embereit, a feleségét, a gyerekeit, a szüleit. Csak azállatait nem. Rend volt nála, ez volt a büszkesége. A fáradtságtól és az álmosságtól tántorgócsirások, ha csak a hangját hallották - mély zengésű, gyönyörű baritont, amelyet az öblös istállómég csengőbbé tett -, ugrottak, mint a bolhák. Az apja s a nagyapja is csirásgazda volt, s azöregek szerint épp ilyen kardos természetű. Náluk ez volt a családi örökség. Különös az volt,hogy ebből a gőgjéből az urak előtt sem engedett. A többi gazda, a legkeményebb is, azintézővel szemben alázatos volt, sőt gyakran mézes-mázos. Ő, ha illendően levett kalappal álltis, pöffeszkedve és összevont szemmel fogadta a rendelkezést, mintha még a tiszteket iscsalafintasággal és enyveskezűséggel vádolta volna. „Az én istállóm” - mondta -, „az énjószágaim.” Ha ismeri, bizonyára a grófot is naplopónak és tolvajnak tartja. Kinek dolgozotthát? Mert maga is dolgozott, önzetlenül és megszakadásig. Egy rögeszmének? Egy szellemiörökségnek? Utálta mindenki, a kastélybeliek is. De az urak is, a béresek is bizonyára ő rágondoltak, ha a „mintacseléd” képe fölmerült bennük. Pontosan teljesítette, amivel a sorsmegbízta.

A többi gazdával s e fura középréteg minden tagjával családias együttesben éltünk; ez például agyereknevelés terén azt jelentette, hogy a puszta valamennyi felnőttje a puszta valamennyigyerekét úgy kezelte, mint a magáét. Reggel fölkapaszkodtunk a béresek vagy a kocsisok melléa szekérre. „Elviszem ezt a gyereket a Szigetbe” - kiáltotta be anyánknak az István vagy aMihály bácsi, ha épp elbaktattunk a házunk előtt. „De meghozza ám világossal”, - felelteanyánk s nem aggódott. Néha csak a kereséskor tudta meg, hogy valakivel elvándoroltunk; jókezekben tudott bennünket. Testvérbátyám egy nyáron rákapott a kanászok ürgepaprikására,vagy talán csak az ürgészés gyönyörére; hajnaltól estig a határt járta, megtörtént, hogyéjszakára is elmaradt. Megrakták, amikor előkerült, de csak tessék-lássékból: jó helyen volt. Harossz fát tettünk a tűzre, megraktak bennünket a béresek is, azon melegében, és mi úgyfogadtuk ezt, mintha szüleinktől kaptuk volna. Amikor a társadalmi szerkezetről pontosabbképet nyertem, tiltakozni akartam, hogy még a gyalogbéresek is csak úgy könnyű kézzelhozzám nyúljanak. „Rád fér” - mondta apám. Ezen a téren megmaradt az egyenlőség.

42

Mivel váltunk ki mégis a cselédek közül? Elsősorban azzal, hogy a tél felé egy-két héttel előbbhúztunk csizmát, mint ők, s tavasz felé egy-két héttel később vetettük le. Szóval „adtunkmagunkra”. Nekünk téli kabátunk is volt, sőt kesztyünk is, egy ujjas, bár azt rendszerintelhagytuk, nem tudtuk megszokni. És nekünk, a harmadik nemzedéknek már zsebkendőnk is,igaz, hogy a takarékos nagyanya utasítására az orrnak valóban csak a megtörlésére használtuk,miután magát a fúvást már a régi, népi szabály szerint előzően elvégeztük. Jött az idő, amikormindez engem arra hajlamosított, hogy valóban különbnek érezzem magunkat.

Eltekintve azonban anyai nagyanyám demokratikus elveitől, aki oda se nézett a társadalmiranglétrára és csak az emberi józan természetet kereste, amelyet pedig inkább megtalált azegyszerű béresasszonyokban, mint a nagyravolt ispánnékban, - apám is kedélyes szívességgelfogadta a legutolsó gyalogbéres társaságát is, tán épp azért, hogy tekintélyét élvezhesse, hamásból nem, hát a saját szavaiból, akárcsak az apja. Odaállt a beszélgetők mögé, közönyttettetve, mintha csak éppen azért állt volna meg, mert hát nincs egyéb dolga. De szomjasanvárta, hogy azok valami nyilvánvaló csacsiságot mondjanak, hogy megcáfolhassa s átvehesse aszót, kezdetben fölényesen, de aztán egyre jobban belémelegedve; s végül már együtt kacagvavelük. Elment ő a harmadik határba, ha véleményét kérték. Nem lévén mása, nagy adakozókedvében tudását, kegyeit és tekintélyét osztogatta, a pusztaiak mindezt hálásan is fogadták,ismerték az értékét. Éjjel felzörgették, hogy segítsen egy-egy tátogó malacon s ő boldoganugrott föl, már mezétláb harsányan, szinte gorombán osztva a rendelkezéseit. Életének talánlegnagyobb eseménye, amelyről öregebb korában is nem titkolt önérzettel beszélt, az volt,amikor a hatalmas szérűskert kigyulladt, egyszerre két helyen és az ő rögtönzött tűzoltóiparancsnoksága alatt égett le az utolsó boglyáig.

Népszerűségünket emelte a varrógép. Varrógépünk volt, a pusztán egyedül nekünk s anyánkkitűnően varrt, sőt szabni is tudott; nagymama előrelátásából Simontornyán és Pálfántökéletesítette magát a mesterségben, amelynek élete későbbi során valóban jó hasznát vette. Őütötte össze a cselédlányok és asszonyok réklijeit és szoknyáit. Nem pénzért; munkávalfizették. A felfogására jellemző megállapodás az volt, hogy amíg ő varrt, a rendelő a kertbenvagy a felesföldön kapált, kukoricát morzsolt, etetett, szóval elvégezte az ő dolgát. Nagymama,aki járatosabb volt a világban, szót emelt ez ellen az egyszerű munkacsere ellen. „És amit a gépdolgozik, Ida, azt ki fizeti meg? A gép is pénzbe került.” „Azt Czabuk körösztapám ingyenadta.” (Még nászajándékba.) „És ha eltörik”? „A János csak örül, ha kijavíthatja.” Apámvalóban örült, ha kijavíthatta, átlag minden hónapban szétszedte egyszer. „És a te tudásod?” -„Az úgyis megvan.” Nem lehetett szót érteni vele, konok volt. Vagy szégyelt pénzt elfogadni?A pusztán valami különös erkölcs értelmében minden pénz gyanús volt, megalázó; elég ritkánlátott ahhoz, hogy veszélyesnek is érezzék. Varrni még mindig könnyebb volt, mint krumplittöltögetni vagy vizet húzni; anyám a kettő közti különbséget tekintette jogos nyereségnek. Bárnagyanya fölemlegethette volna azt is, amit a rendelők megettek nálunk. Mert anyámmegvendégelte a kapával, ásóval érkező divathölgyeket. De különben az egész vita merőbenelméleti volt; anyám akkor sem kapott volna pénzt, ha kér. A béresnéknek nem volt egykrajcárjuk sem. Ha az emberek zsebében csörgött is néhány fillér, azt féltékenyen őrizték; azasszonyok még a leveleket is egy-két tojás, vagy egy szakajtó bab kíséretében küldték be apusztai postással, a simontornyai postahivatalba és három házat is végig szomszédoltak, havalami babonás szertartáshoz vagy egy-egy haldokló szemére nagyobb pénzdarab kellett nekik.

Anyám értéktöbblet-elméletének az lett a következménye, hogy a kocsis- és béressor asszonyaia varratást sokszor csak ürügynek, bevezetésnek használták. Mezétlábas, fényes orrú kislányoklebbentették félre a konyhaajtón függő lazsnakot, kezükben két szutykos rongydarabbal és egysokat sejtető bögrével. „Édesanyám kéreti szépen, legyen szíves, és varrja ezt itt össze, és nemtudna egy kis zsírt kölcsönadni?” A kislányok akkor jöttek, amikor anyjuk a sok beváltatlan

43

„kommenciókor meghozom” után már röstelt megjelenni. Ez még a jobbik eset volt, nem kelletta pletykaáradatot hallgatni, amelyet a béresnék, félreértve anyám keserű szótlanságát, zsilipnélkül öntöttek magukból.

Anyánk minél rosszabbul érezte magát, annál nagyobbakat hallgatott, társaságban csakúgy,mint az életben. Anyjától az éleselméjűséget örökölte, nagyanya pompás karmai nélkül, apjátóla halkszavúságot, a magatartás méltóságát annak belső nyugalma nélkül. Nem húzódott elkörnyezetétől, nem érezte különbnek magát, csak elvágyódott. Pusztai volt, ott született ésnevelkedett, jól megvolt a legalja rétegben is, de micsoda erővel igyekezett mégis el, -kiszabadulni innen. Hova? Maga sem tudta. Egyre többet hallgatott. Kiskorunkban, emlékszem,még reggeltől estig énekelt s nem bánta, ha a fél puszta odagyülik az ablak alá, amikor mint egykülön számot, a „János Vitéz” áriáit dalolta, amelyeket a pálfai tanítónétól sajátított el. Aztánmintha elvágták volna kedvét, akár egy izmot. Valami megbénult a lelkében. Sose tudtam meg,miért. Erről a korszakról, mint általában mindenről ami fájt neki, előttem is haláláig hallgatott.

De a pusztán épp hallgatásáért kedvelték. Pletyka a mi házunkból nem terjedt tovább, abbanmindenki bizonyos lehetett; annál több áradt tehát oda. Anyánk szíve volt a bántalmak,sértődések, a puszta, minden lelki fájdalmának lerakodó helye, tán azért is fuldokolt ebben akörnyezetben. Az asszonyok ádázan szedték egymásról a keresztvizet.

Bár - különösképpen - köztük nem volt akkora ellentét, mint a férfiak között. Másutt azasszonyok a kasztok igazi őrei; ezek a pusztai nők hajlékonyan siklottak át a válaszfalak alattvagy fölött egy-egy csatározásra vagy ölelkezésre. A csirásgazda felesége a kanász feleségekeblén sírta ki az ura ütlegeit. Ez nem kevesebb, mintha a fejedelemné a kapusnéval sütyörögés ölelkezik. Igen, itt a csirásgazdáék, a kanászék is egész nap együtt voltak; a gazdák is acselédházakban laktak, rendszerint a ház végén, s legfeljebb annyi kiváltságuk volt, hogy különszobát s néha külön konyhát kaptak. Jobb módjuk volt, de a jobb módot a pusztán mindenkiarra használta, hogy gyüjthessen valamit. Élni a gazdák is alig éltek jobban, mint a cselédek. Azember nem ott kezdődött, hogy szebben ruházkodott, hanem hogy volt-e már valamije afaluban? Mózeséknek már házuk volt Szokolyban, amikor még mindig úgy éltek, mint acigányok. Úgy éltek, mint a kivándorlók, akik a távoli földrészeken minden munkát elvállalnak,mert csak otthon számítják embernek magukat.

Az érintkezés a parancsolók és a béresek közt is közvetlen volt hát. Hisz együtt nőttek fel,együtt nevelkedtek, ismerték egymás életének minden titkát. Rendszerint tegeződtek is. Aparancsolóknak a hatalmukért mindennap meg kellett küzdeniök. Legtöbbjük komor képpeljárt. A mások felett való korlátlan uralom tudata, amoly minden lelket szükségszerűenmegnyomorít, úgy eléktelenítette vonásaikat, akár valami testi betegség. Aki még egyáltalánképes volt levetni ezt az álarcot, az is ritkán vethette le, állandóan, éjjel-nappal a cselédekszeme előtt voltak. Gőgösnek mutatták magukat, gorombák voltak még akkor is, ha kedveztek,ha a béreseket „hozzásegítették” valamihez, ha szemet húnytak.

Bár volt, aki ezt az álarcot valóban álarcként viselte. Álarcnak? Vagy az állati arc, a megromlottagy és idegek mögött a nemesnek megmaradt szív volt idegen? Mint elképzelésem szerint NagyIstván bácsiban, például, a szérűpásztorban?

Ebből a fohászkodással is olyan tömeg trágárság buggyant ki, hogy még a férfiak is le-leintették. Szörnyű átkozódásai a hegyen fekvő szérűskertből úgy úsztak el a puszta fölött, mintegy őrjöngő prófétáé. Fokossal és hatalmas bottal járt s állandóan hadonászott... S közben azt„juttatta” a cselédeknek, amit csak tudott. Juttatott? Ha nem terjedt el a kellő időben az„alkalom” híre, a szűkölködőknek saját hátán hozta le a félzsák krumplit vagy kukoricát.Villogó szemmel ezt is. Levágta a zsákot a sarokba, és ahelyett, hogy: „itt van, egyétek meg!”,amit tán mondani akart, ugyanilyen ütemre csattanó, obszcén káromkodást vágott ki.

44

Akadt ilyen több is, hisz apám apja is alapjában ilyen természet volt. Ilyen volt az uradalmikanász is, aki az uradalmi moslékkal gazdálkodott, saját belátása szerint. Mellesleg ő volt NagyIstván bácsi legjobb barátja. Nemcsak szívre, hanem szájra, beszédmodorra hasonló hozzá. Acselédek legkedvesebb szórakozása közé tartozott, amikor egymás közt eljátszották, hogytársalog, ártatlan nyájasbodásul milyen förtelmes káromkodással traktálja egymást a két öreg,ha reggel összeakad.

Családunk meghitt barátai. Gyakran fölkerestek bennünket, főleg Nagy István bácsi, akinekszabadabb mozgása volt a pusztán. Ilyenkor lakatot igyekezett tenni a szájára; anyámmosolyogva hallgatta a széptevő öreg vergődését, aki végül is azon káromkodta el magát, hogynem tudta magát a káromkodástól megtartóztatni. Házunknak, akárcsak nagyanyáéknak,megvolt a híre, hogy ott csak a tiszta beszéd járja. Nem tudom, tekintélyünknek nem ez volt-eigazi alapja.

A medvemormogású parancsolók bárányokká szelídülve dugták be a fejüket az ajtón. Esteapám kiállt a ház elé, a cercle, amelyet tartott, volt olyan finomhangú, mint egy úri kaszinóban:minden szó behallatszott a szobába; ha valaki véletlenül elszólta magát, ijedten pillantott hátra.De ahogy sötétedett, a hang egyre fesztelenebb lett. Anyám becsukta az ablakokat, sbeparancsolt bennünket a konyhába. Végül a férfiak megindultak a kastély felé. S mi,kiszabadulva utánuk, vacsoráig még kószálhattunk. Előttünk már nem zavartatták magukat.Mezétláb, néhány lépésre azért mégis elmaradva mögöttük, kapkodtam elejtett szavaikat,tanulgattam a férfias beszédet: népem vaskos és nehéz, minden rezzenetében tartalmas, hitelesszellemét. A munkát beszélték meg, panaszkodtak.

A rendelet-adásra gyűltek; a puszta kormányzásában ez a legutolsó, de a legközvetlenebbfokozat. A rendtartó testület tagjai kint csoportosultak az iroda előtt; némelyikük elfutott akúthoz, megmosdott, üstökének eresztett egy foghíjas fésűt. Bent az asztalra állítottpetróleumlámpa körül a segédtisztek firkálgattak, tettek-vettek, húzták az időt, az intéző ésszámadó a gazdasági naplót tanulmányozta, abban minden dűlő állapotát, a puszta mindenrendű igavonójának teendőjét napról napra bejegyezték.

A gazdák egyenként léptek be az irodába, s az asztal előtt katonás-állásba merevedvebeszámoltak a vezetésük alá rendelt csoport aznapi munkájáról, az állatok egészségi állapotárólés az emberek magaviseletéről. Aztán megkapták a másnapi parancsolatot. „Kend ide meg idemegy, hat igával, három gyalogbéressel, öt napszámossal, ezekkel és ezekkel.” A gazdákbólintottak, majd hogy nem szalutáltak. Aztán siettek vissza az emberekhez, közölni velükidőben a hírt, hogy azok viszont még este megmondhassák a feleségüknek, másnap a határmelyik részébe hozzák utánuk az ebédet.

45

7

Fönt a dombon, az ököristálló előtt, a hatalmas gledicsfáról, amelynek törzsét csupaszradörzsölték a hozzátörleszkedő állatok, drótkötélen nagy, rozsdás ekelap csüngött. Hajnalbanhárom óra előtt néhány perccel kijött az istállóból a heti éjjeles és egy vasdoronggal, vagyjáromszeggel rávert erre az ekelapra, amely hangja után ítélve, repedt volt. Messze elhatóéktelen hangot adott; elnyúló utórezgése, mint a palatáblán megcsikorduló palavesszőé, atányéron megcsúszó késé. A puszta felébredt, enyhe idegrázkódással.

Kutak csikordultak; a béresek a vödörből vizet hörpintettek s aztán tenyerükbe köpve, szét-dörzsölték az arcukon, leginkább csak a szemükön. Villámgyorsan elkészültek az öltözködésselis. Már üvöltés hangzott. Mint a mohamedán falu a müezzin imájával, itt egy messzemenőszidalomfüzérrel indult meg az élet, legelőször az istállók körül.

Az országosan szokásos munkarend szerint, a tehén-, ökör- és igásló-istállókban az első etetéspontosan három órakor történik. Hajnali három órakor tehát a csirások, béresek és igáskocsisokkezében már forog a villa; takarmányt vetnek a jászlakba; kupacokba hányják, aztánsaroglyákon kihordják a trágyát. Amire - négy óra tájban - a gazdák megjelennek, már azállatok csutakolása, vakarása és kefélése folyik. Öt órakor az állatok megkapják a takarmánymásodik adagját. Aztán kihajtják itatni őket. Amíg az ökrök a hosszú vályúkból a vizetszürcsölgetik, s mintegy reggeli ásításként égigzengő bőgést harsogtatnak, bent a béresekgyorsan friss almot hánynak a tárgya helyére, felsöprik az istállót. Aztán ők is ehetnek, félhattól hatig reggeli szünet van. Ilyenkor bóbiskolják ki azt az öt percet, ami az alvás és atökéletes ébrenlét közötti átmenethez kell, ilyenkor vakaródzzák ki tisztességesen magukat scsavarintanak egyet a bajuszon. Pontosan hat órakor a haranglábon megcsendül a szelídangélus, ekkorra valamennyinek szekéren kell ülnie. Közben élénk tutulással a kanászok iskivonulnak.

A parádés-istállókban és a hizlaldákban négy órakor van a fölkelés. A csikósok is négy órakorkelnek, az almozással nekik kevesebb dolguk van. A juhászok öt órakor...

Az arató viszont két órakor. A napszámosok akkor, amikor világosodni kezd; az asszonyok,amikor a csordás és kondás kihajt. Amire a félhomály napfényre és árnyékra válik szét, a pusztamár át is esett a munka első ütemén.

A szekerek már messze nyikorognak; az egyik tagban már folyamatosan dohog a cséplőgép azasztagok között; a másikban a felügyelő a napszámosok mögött. Csodálatraméltóan a hatalmasüzem minden porcikája frissen mozog, él, mintha tudná, mi célból. A cselédek dolgoznak.

A gyalogbéresek kivermelik a burgonyát, megtisztítják, osztályozzák, elvetik, egypárszor meg-kapálják, aztán kiszedik, és megint elvermelik. Nagy falapáttal búzát forgatnak, csáváznak,acatolnak, a rosta előtt hajlonganak, a kukoricamorzsolót hajtják. A szekeres béresek szánta-nak, boronálnak, takaroznak, elfuvarozzák a kicsépelt gabonát a vasúti állomásra, aztán trágyáthordanak vagy trágyalevet, az utóbbit nagy lajtokban. A kocsisok ugyanezt teszik. A kis mezeilóvasút kocsijai megindulnak a tejjel, amelyet a csirások fejtek, szűrtek, hűtöttek s töltöttekkannába a kitűnően felszerelt tejüzemben. A gazdák szaladgálnak és kiabálnak. A tisztekkétségbeesve homlokukat törlik, legyintenek s fejcsóválva lépnek föl a hintókba, amelyek egyikdűlőből a másikba gördítik őket. A kovácsműhelyből szünetnélküli csattogás hallatszik, mert akovácsok akkor is táncoltatják a kalapácsot az üllőn, ha csak két perc mulva ütnek rá a melegvasra. A bognár farag, a kőműves vakol, a vincellér hordókat mos. Mit csinál az uraság? Arranem felelhetünk; nincs a pusztán.

46

A déli pihenőt a cséplőgép sípja jelzi, télen a már ismerős ekelap. A pihenő Szent György ésSzent Mihály napja, vagyis április 24. és szeptember 29. közt másfél óra s elsősorban az éjszakaialvás pótlására szolgál. Tizenegy óra tájban a pusztáról változatlanul megindul az ebédvivőasszonyok menete, de már nem oly vidáman, mint nagyapa idejében. A kiöltözködött asszonyokegyenes derékkal viszik a fejükön a régi, terjedelmes vékát, jó, ha benne egy kis leves lötyög.Olyan ez a felvonulás, mint egy furcsa, középkori vallásos szertartás, amelynek már semmieleven tartalma nincs, de azért minden mozzanatára kínosan ügyelve a hagyomány őrzőinaponta újra és újra végigcsinálják. Ami élelem a pusztáról a határba kerül, azt két-háromasszony kényelmesen elvihetné - mért kerekedik föl mégis valamennyi béres felesége? Egyiksem maradna otthon. Külön-külön mind elkészíti a vékát, olyan körülményesen, minthakomatálat küldene. Szépen elrendezik a terítő kendőt a csupor fölött akkor is, ha abban nemritkán még tartalmas leves sem lötyög, ha fenekén csak egy darab kenyér lapul s mellette egyráncos vizesuborka. Kendőt terítenek a fejükre is, mintha misére készülnének. Megvárjákegymást. Méltóságteljesen indulnak meg; ők a táplálás papnői, megteszik kötelességüket. Acélnál szétválnak. A summások együtt esznek, közös tálból, a béresek nem: a maguk embereiők, háztartásuk van őnékik. Az asszonyok különvonják férjüket, egymástól jó távolságbanterítenek meg egy-egy fa tövében vagy a kepék árnyékában. Miért e szétvonulás? „Nagyonravaszok ezek!” - figyelmeztetett később egy számadó az újkori okra, amelyről egyik kitűnőhitszónokunk, mint népünk lelki erejének nagyszerű bizonyítékáról emlékezett meg. A béresekközül nem egy a hús helyett már a puszta semmit kanalazta. „Van, aki még a száját is megtörliutána!” Megtévesztettek engem is? Úgy emlékszem, hogy Rácegresen mindenki evett,módjával, de azért mégis. Ha mást nem, legalább kenyeret. Voltak családok, amelyek ősszelhétszámra nem jöttek ki a bablevesből. Télen igaz, volt néha baj... Nekem kedvenc csemegémvolt a főtt szemeskukorica, hidegen, egy kevés sóval. De ők, akik reggelire, sőt gyakran ebédreis nap nap után azt ették csípősre sózva, hogy utána jót húzhassanak legalább a vízből? Hústritkán ettek, voltak családok, amelyek évszámra nem tudtak disznót vágni. Az apró baromfit anyári nagy munkák idejére szánták. A tésztát, főleg a krumplis tésztát szerették, azt napontamegették volna. Ették is, amíg csak a konvenciókor kapott liszt tartott. Amikor kifogyott, akkoraz asszonyok a marharépát igyekeztek élvezhetővé varázsolni. Kevés sikerrel; a főzéshezvalóban nem értettek sokat, társadalmi tudósainknak ebben is igazuk van.

Télen a cselédek déli pihenője rövidebb, csak addig tart, ameddig az ebéd. Munkájuk iskevesebb. Nyáron az állatokat háromszor kell megetetniök, télen azonban csak kétszer, reggelés este, illetve akkor, amikor bealkonyodik, igaz, hogy akkor bőségesen, mert az ökröknek,azoknak például már télen fel kell erősödniök a nyári dologra.

Ebéd után éppúgy folyik a munka, egyhangúan s a szünetnélküli sarkalás ellenére isvontatottan, mint délelőtt; mint általában az egész életen át. Uzsonnaidő csak nyáron van, egyfélóra, de természetesen csak azoknak, akik a földön dolgoznak, a szekerek például nem állnakmeg útközben. Aztán szürkülni kezd. Haza gomolyodnak a különböző állatcsapatok, - leg-először természetesen a juhok. Az esti etetés, itatás, almozás, az ökör-, tehén-, igásistállókbanhat-hét óra tájban történik. A csikósistállókban öt órakor. A juhaklokban télen hét órakor,tavasszal, ősszel három-négy órakor. „Na, ezzel is közelebb vagyunk” - mondják az emberek,amikor az utolsó villa szénát is odavetették, s az istálló előtt, vagy bent az öreg, pókhálós,istállómécs alatt összegyűlnek s várják a gazdát a másnapi rendelettel. Ilyenkor szoktakmegmosakodni, s ez igen természetes. Reggel álljanak neki tisztálkodni, amikor egy perc mulvaúgyis ragadó szutyokba borítja őket a por, a pelyva, a trágyalé? Most kerülnek majd fehérnép éstányér elé, mert este mindnyájan esznek meleget. Megcsendül az angélus. Szinte látom, amintmessze Nebándon nebándi nagyanya a tyúkok beeresztése közben keresztet vet, s igyekezvetúltenni magát a béresházak felől hangzó sivalkodáson, amelyet egy-egy hazatérő béres fakaszta feleségéből vagy gyerekeiből, halk imába kezd.

47

Valami emberi életet hétköznap ilyenkor élt a puszta vagy másfélóráig, annyi ideig, amíg abéresek a rendelet átvétele után hazafelé ballagtak; a vacsorára várva össze-össze verődtek azajtók előtt. Ma is elfogultan gondolok ezekre az estékre, mintha mindegyik egy-egy rejtelmes,ezer meglepetéssel fenyegető utazás lett volna. Ide-oda csavarogtam a sötétben. A konyhákbólsárgás fény vetődött a gáderra, féloldalt megvilágította a férfiak csoportját; a sötétséganyagából kivésett féldomborművek voltak. Benéztem az ablakon. Ezekre úgy emlékszem,mintha fényszórók sugaránál tengerfenék világába pillantgattam volna. Ismertem a lakásokat, abennük mozgó lényeket, napközben eleget járkáltam köztük, de így este kívülről nézvekülönösnek, már akkor figyelemre érdemesnek hatottak. Ismertem az életüket, hisz ha valamiidegen a mi konyhánk ablakán pillant be, nem igen lát különbséget az ő életük és a miénkközött; de nem álltam-e meg az állatkertben is a ketrec előtt, amelynek táblácskáján eztolvashattam: kutya, s amelyben valóban egy közönséges kutya lapult? „Hát ez a kutya”,mondtam. Kíváncsian tekingetek vissza a képre, amelyre akkor azt mondhattam: „hát ezek aSzabóék” vagy „az Egyedék”, és keresem a részleteket. Szabóék is, Egyedék is cselédek voltak,minden más megjelölés nélkül. Az agyagos padozaton mezítlábas asszonyok lépdeltek, egy férfiálltában nagyot nyújtózkodott, vagy a kanna csövét szájához illesztve vizet kortyolt. Mindezélményszerűen érdekes volt. Rácegresen akkor még volt, nem is egy szoba, amelyben többcsalád lakott. Ez nem látszott meg a bútorzaton, a szoba nem volt telezsúfolva. Minden sarok-ban állt egy magas lábú ágy, mellette sublót, vagy láda, a középen még üres hely is maradt.Asztal nem igen volt látható. Lámpa csak az egyik sarokban égett. A különböző családok tagjai,mintha előre kijelölt vonalon közlekedtek volna. Sürögtek-forogtak, de nem ütköztek össze...Egy lány kibújt a réklijéből, feléje se néztek. A gyerekeket lefektették, ami azt jelentette, hogymegvolt a vacsora. A vacsorát ki-ki a konyhában fogyasztotta el, térde közé fogva a bögrétvagy a tányért. Levest vacsoráztak, estére majdnem mindenkinek jutott egy bögre leves, sőthozzá legtöbbször egy karéj kenyér, pogácsa vagy prósza is; ahogy a kukoricalisztből sütöttlepényfélét nevezték; a rácegresi cselédek jódolga messze földön híres volt. Rácegres! -mondták a szomszéd pusztaiak irigykedve - ott még van összetartás! Valóban lappangott mégvalami összetartás, a cselédek nem változtak annyit, mint a többi birtokon. Az alsó rétegben, abéresek között nem akadt annyi árulkodó, mint másutt. Ennek volt következménye, hogyvalamiképp többhöz jutottak? Az odacsöppent gazdatisztek alig kikutatható akadályokbabotlottak; utolsó romjaiba az ősi pusztai alkotmánynak.

Addig kószáltam, amíg a házunk felől anyám ajkáról föl nem csendültek keresztneveink azon akedveskedő, hízelgő hangon, amellyel csibéit is hívogatta. Megvacsoráztunk mi is, asztalnál. -„Úgy éltek, akár a gróf!” - dohogta mogorván, de dicséretképpen is nebándi nagyapa, ha néhanálunk evett. Lebbentett egyet az asztalkendőn, jelezve, hogy hát ez meg mire jó és igyekezettlegalább a kenyérből a saját zsebkésével vágni. Nálunk mindenkinek volt nemcsak különkanala, hanem kése és villája, sőt pohara is.

Vacsora után volt még egy leheletnyi idő, a lepihenés előtt még egy pár villamossággal telített,sűrű perc. Mintha az emberek most a nap legvégén fölfedeztek volna valamit abból, amiért élniérdemes, mintha a jó érzés, amelyet a meleg étellel barátkozó gyomor ad, valami szabad szintreemelte volna őket, föl a hétköznapok fojtó sűrűségéből. A gazdák bezárkóztak; akastélyudvarra kieresztették a szelindekeket, ezek az udvaros kivételével a kastélybelieket ismegtámadták. A pusztacsősz és a szérűpásztor még nem kezdte el éjszakai körútját, de a közöskonyhák ajtajai már becsukódtak. A házak között csizmák kopogása hallatszott, egy-egy lámpaimbolygott, a béresek szállingóztak az istállókba. Hirtelen nevetés csendült és a mi házunk feletta dombon, ahol föl a temetőig akáccserjés terült, futó lépések robaja, aztán egy boldog kiáltás.Izgatottan kémleltem ki a koromfekete ablakon s ha lehetett, kiszöktem a ház elé, vállalva amásodszori lábmosás kellemetlenségét is, mert nekünk minden este, mielőtt ágyba nem bújtunk,

48

lábat kellett mosnunk, napközben mezítláb jártunk. Az utolsó porszem is elült, a nyitottistállóajtókon át meleg tehénillat öntötte el a pusztát. A szérűről leömlött a völgybe, mint valamiszeszélyes folyó, egy-egy erjedő széna- vagy bükköny-, vagy baltacin-kazal szaga, pontosanmeg lehetett különböztetni. Néha apánkra vártunk s ilyenkor elfuthattunk a puszta szélére is.Vagy nagyanyáéknál vacsoráztunk; a két ház közti oly ismerős területen a sötétben úgylépdeltem, mintha távoli világrész ingoványán gázoltam volna. Dobogó szívvel füleltem. Ritkánsikerült a rejtelemből valamit elkapnom. - „Kati-i!” - hangzott valahonnan egy lányát keresőanya hangja; ebben az elnyújtott kiáltásban elevenen szállt valami az igézetből a szédítőenmagas csillagok alatt. Felelet nem hangzott rá. Csak a disznók röffentek egyet-egyet s a tyúkokverdestek az ólban. Máskor hirtelen: zsupsz, betört egy ablak. Nyomában vad sikongatás,csattogás ömlött szét, mintha csak az a zsivaj nyomta volna ki, mint a dugót az erjedő folyadék.Valamelyik közös lakásban az elalvás előtti beszélgetés verekedésbe robbant. Az asszonyokmegtanulták már, hogy verekedés mivé tud fajulni, s amikor már a bicska, vagy a balta iselőkerült, gyorsan betörtek egy ablakot. Vészjel volt ez kifelé, de bent is elébe vágtak vele anagyobb bajnak. A verekedőket megdöbbentette és megállította a kár: egy ablak betörése többekerült, és súlyosabb következményekkel járt, mint egy fejé. A férfiak már az ilyen családi csete-paték miatt sem szerettek otthon aludni.

Aztán az is elcsendesült. Néha egy-egy róka belépett a csapdába, és az első pillanatfájdalmában meggondolatlanul elsírta magát. Lámpákkal és fejszékkel futottak oda az emberekés a rókát szakszerűen agyonütötték.

Ezután már csak elkésett szekerek érkeztek egy-egy távoli fuvarozásból. A sötétben lassanközelgő kerekek nyikorgása mindig szorongással töltött el, mintha minden alkalommal valamiszerencsétlenség terhét szállították volna. Még kora gyermekkoromban egy ilyen menet nyolcszekere nyolc sebesültet hozott haza és egy halottat.

A nyolc ökrösszekér nyolc béressel és egy gazdával búzát fuvarozott a simontornyai állomásra.A berakodás után az emberek kaptak valami borravalót a kereskedőtől. A pénzen szokás szerintmindnyájan dohányt akartak venni, egyik társukat bízták meg a vásárlással. Visszajövet a falués a puszta között megálltak, hogy ki-ki átvegye a részét. Min verekedtek össze? Pontosan sosederült ki. A boltos, állítólag, három krajcárral többet adott vissza. Ezt nem tudták igazságosanelosztani? A kezdetre még mindenki emlékezett egy kicsit. A vásárlással megbízott béres arculütötte a testvéröccsét, amire az őt tüstént leszúrta. A késelőt a saját nagybátyja akartamegfékezni, járomszöggel. A továbbiakról azonban biztosat már senki sem tudott, a szemlélőkis beleavatkoztak a viszályba, beleavatkozott a gazda is, s így ő sem mondhatott sokat, mertrögtön úgy ágyékon rúgták, hogy elájult.

Meddig tartott a harc? - „Amikor aztán vége lett” - akik még mozogni tudtak, fölrakták az üresszekerekre, azokat, akik már nem tudtak mozogni. De amire a menet a pusztára ért, ülni márcsak az első szekér bérese ült, annak csak a tenyeréből harapott ki valaki egy darabot. Atöbbiek mind elterültek a szekér aljában, a pusztán már, érthetően, mind áldozat akart lenni. Avérre emlékszem, a nedves pirosságra a lámpák fénye alatt sáfrány-sárgán csillogó szalmán.

Vége lett a napnak s amire vége lett, már kezdődött is a másik, a repedt csoroszlya hangjával.Teltek a napok és éjjelek, folyt az idő ijesztő gyorsasággal váltogatva a fehéret és feketét, folytösszeolvadva, mint a szem előtt hirtelen elrántott betűsor. Az események, a pillanatnyilaglegmegrázóbbak is belemosódtak, elvesztették igazi értelmüket.

Vasárnap valamivel vidámabb volt az élet. A puszta ekkor is a rendes időben ébredt. De úgydélután két óra felé a cselédházak környékére is leereszkedett valami ünnepi hangulat. Akocsisok, ökrészek elvégezték a tennivalókat, amelyeket egy napra sem, még akkor sem lehet

49

elmulasztani, ha mennybéli csoda esik. Megalmoztak, kisöpörték az istállókat, a fészereket; acsirások megfejték a teheneket, a kocsisok megkefélték a lovakat, vizet mertek; kifutottak akonvenciós földekre, ejtettek egy-két kapavágást, kitépték a gazt; az asszonyok úgy-ahogy,rendbe tették a gyerekeket, s mintegy a szoba porával és szemetével együtt kiszórták őket aházak elé. Légkevesebb időt az ebéd igényelt. Utána csattogni kezdtek a kilincsre, ablakra,vagy ülőhelyzetben a láb nagyujjára akasztott borotvaszíjak, a föl-alá cikázó pengék veszé-lyesen kacsintgatva villogtak a fényben. Előkerültek a kerek kis zsebtükrök, vagy a sublótoktetejéről a kis pipereládikára szerelt forgatható tükrök s a férfiak hajlongva, sziszegve lekapar-ták csontos arcukról a heti borostát, amelyet a nyálkás háziszappannal puhítottak. Akinek volt,az előszedte a ládából az új csizmát, akinek nem volt, az a viselőt subickolta, hatalmasakatköpve a kis fa tégelybe. A lányok is kiöltöztek. Tarkán, de már nem a régi népviseletbe, hanemabba az újba, amelynek minden darabját készen kapni a boltban. Rikító kék, zöld és bordópirosszoknyát öltöttek a megszámlálhatatlan mennyiségű csipkés alsók fölé. Amikor az ajtón kilép-tek, összekulcsolt kezükben színes bársonyzsebkendőt tartottak, romboid- alakba hajtogatva,pontosan úgy, ahogy azt Medici Katalin Párizsba való bevonulásakor udvarhölgyeinekelrendelte. Az asszonyok csak akkor vették fel a darabonként nagy nehezen összeszerzett vagyörökölt ünnepi feketét, ha valami családi esemény, temetés vagy esküvő elszólította őket apusztáról. A legények kalapja mellett virág virított, soknál egyedül ez jelentette, hogy díszbenvan. A déli itatás befejeztével, mintha hosszú borulat után egyszerre kisüt a nap: a pusztafölengedett, nevetés hangzott, citeraszó; a szembejövők már messziről valami távoli, titokzatoségitest visszfényeként mosolyt küldtek egymás arcára.

Az öregebb béresek az istállók küszöbére ültek, hiába, ők már nem tudtak elszakadni onnan. Ahosszú küszöbön egymás mellé szorulva úgy gubbasztottak, mint a tyúkok a léceken ésbeszélgettek. Előző este jól megmosdottak, tiszta ing volt rajtuk, tiszta fehérnemű, meg voltakfésülve; gondolataik is frissebbek voltak, szavaik is tisztábbak. A dombról, az istálló elől azöregek messze elláthattak, előttük feküdt a puszta: elég tárgyat találtak a beszélgetésre. Néhamajdnem mindnyájan egy küszöb köré gyűltek, kihozták a zabosládákat és fejőszékeket;valamelyikük előadott a katonakorából, vagy távoli ismerőseiről, akiket itt senki sem ismert. Delegjobban a meséket szerették. Ezek az őszbajuszú, görnyedthátú férfiak gyermekeknek valótündérmesékkel szórakoztak. Csillogó szemmel hallgatták a Lófia Jankó kalandjait a griffel snevetve, helyeselve s térdüket verve bele-belekiabáltak a cselekménybe, mint a párisi kültelkimozik közönsége. Anyagiakról nem igen esett szó.

Néha hirtelen olyan harsány hahota robbant ki körükből, hogy a puszta legtávolibb részéről isfeléjük fordultak a fejek. „Az öregek mulatnak.” Adomákat meséltek egymásnak. Kitalált, vagyfélig megesett történeteket, amelyek más környezetben fanyar mosolyt sem vetettek volna ahallgatóság arcára, ám itt diadalordításszerű kacajt fakasztottak. Mitől vidultak a pusztaiak? Azegyügyű adomák mind a „megadta neki” csattanójára jártak; hősük az „egyszeri ember” volt,vagy valami hajdan-való cseléd, akit már ők is bácsiként emlegettek s aki rendszerint azuraságnak adta meg a magáét. Bizonyos Kasza Ferenc bácsi, aki Csillagpusztán volt szamarasvalamikor, midőn én még nem is éltem, valóságos mithikus alakká nőtt képzeletemben. Szamarabe-betévedt a szomszéd gróf búzatábláiba; egyszer maga a gróf csípte rajta az öreget. „Ha mégegyszer itt látom azt a csacsit - mondta a gróf -, elveszem!” - „Finom vőm lesz, kegyelmesuram!” - felelte Kasza bácsi. Valami bérlő kivette a pusztát, ahol Kasza bácsi szolgált.Becsapták, mert a földek úgy ki voltak szipolyozva, hogy a bogáncsot is kínlódva teremték mármeg. Egy dombos dűlő előtt a bérlő megkérdi Kasza bácsit. „Ide mit lehet vetni?” - „Idebukfencet” - hangzott a szellemes válasz. Máskor megtették kazalrakónak. „Ledől ez a kazal!”- kiáltja föl hozzá a kasznár. „Semmi sem tart örökké!” - adta meg neki Kasza bácsi. Életembennem nevettem olyan jót, mint a néhai Kasza bácsi csalafinta szavain. Ilyeneken derültek azöregek a dombon.

50

A fiatalabbak pecáztak. Hosszú vonalat húztak a földre s öt-hat lépés távolságból krajcárokatdobáltak rá; aki legjobban megközelítette a jelet, az összeszedte a pénzt, a magasba lendítette, sa fej vagy írás szabályai szerint nyert. A játék tilos volt; hazárd volta miatt! Akadt, aki egydélután tíz-tizenöt krajcárt is összenyert. Az emberek vasárnap mindig a kastély alsó bejárataelé gyűltek; a gazdatisztek vagy a csendőrök közeledtére, akik vasárnaponként meg-megjelen-tek a pusztán, csizmájukkal eltörölték a jelet, és zsebre tett kézzel állták a hatalom képviselői-nek tekintetét, akik előtt nyilvánvaló volt a bűn, de senkibe sem köthettek bele.

A kastélykert körül kószáltunk ilyenkor mi, gyerekek is. Átugrottuk az árok békanyálas, zöldpocsolyáját, és óvatosan, hogy belülről meg ne lássanak, fölkapaszkodtunk a fűzfavesszőbőlfont kerítésre. Bent, a vörös salakkal telehintett teniszpályán röppentek a fehér labdák s a fürgekisasszonyok szoknyái. Izgalmas élvezet volt bámulni az urakat akkor is, ha csak a kertikarosszékben ültek, s beszélgettek vagy ozsonnáztak. Néha kihozták a gramofont és zenéltek.Egyszer a bérlő Strasser-család egyik vendégtagja átemelt a kerítésen, fejemet bedugta ahatalmas tölcsérbe, majd megengedte, hogy felhúzzam a gépet. Életem egyik legnagyobbélménye.

Az alsó béresházaknál a citerába belesikongott-hápogott a harmonika hangja, majd felhangzotta leányok s aztán a legények vontatott éneke. Vígat sose daloltak. Viszont a tánc, ha néha sorkerült arra is, mindig vadul szilaj volt. De csak nagy ritkán került sor reá. A lányok valamikidöntött szálfán ültek egymás mellett, s mintha a dal lebegtette volna őket, jobbra-balrahajlongtak, mint a szélfútta vetés. A legények külön csoportban egy kicsit távolabb a ház faláttámasztották, csizmájukkal verték a ritmust, dünnyögtek, nagy ritkán, ha egyik-másikkieresztette a hangját. Ilyenkor a lányok elnémultak.

Béres vagyok béres,hat forint a bérem.Sej, jön az újesztendő,jön a szekér értem.

Ez volt akkor az „új nóta”. Dallama elnyújtott, fájdalmas, mint a kutyavonítás. A hontalanságdala, igazi béresdal.

Bánom az ökrömetvasjáromszegemet,szép cifra ösztökémet,gyönge szeretőmet.

Ezt bánhatja a béres, a járomszeget meg az ösztökét, egyébtől nem kell búcsúzkodnia. Nyögésvolt ez a dal; botladozva, szaggatottan énekelték, mintha közben zsákot cipeltek volna. De aharmadik szakasz hirtelen irányt váltott, hetykén kifordult az előbbiek menetéből, máskép,frissebben rakta még a rímeit is. A legények pattogva s égre emelt fejüket dacosan kapkodvafújták:

Ménesem a réten,gulyám a vetésen!Paripám az állófánál,magam a rózsámnál!

Paripa? A béresek egész életükben nem ülnek lovon, az ökrök nyomában cammognak. És azöntelt birtokrag, a ménesem, a gulyám! Sokáig nem értettem a tárgyilagos szakaszok után ezt akérkedést, sőt nyilvánvaló hazugságot. Most már értem. Ez volt a lázadás, a szembefordulás avalósággal, amelytől csak úgy szabadulhattak, ha fittyet hánytak neki. A legények csípőretették tenyerüket s úgy illegtek, tarkóra vágott kalappal.

51

Öt órakor vége volt a mennyországnak, marhaszarvból fújt hosszú tutulás döntötte romba.Kezdődött az itatás. Az öregek tenyerükre támaszkodva föltápászkodtak az istállóküszöbről,amiközben vén csontjaik sortűzszerű ropogást hallattak; sóhajtozva befordultak az istállóba. Apecázók, gyorsan, ingerülten lejátszottak még egy utolsó menetet s aztán rohantak ők is azállatokhoz. A harmonikát az ökrök panaszos bőgése váltotta fel, a nagy vályúkból nyugtalanulemelték orrukat a különös csendbe, szájukból hosszú vízfonalakat csurgatva. Jött az alkony svele az éktelen malacsivítás, mert közben az etetés ideje is eljött. S utána a lefekvésé. Elmúlt anap, amelyért érdemes volt kihúzni a hetet, az életet. Voltak, akik azt is átaludták, végrezavartalanul. Csüggedten indultam haza cserebogarakkal, vagy virágfejekkel hadakozva, vagy aföldhöz fagyott téglákat rugdosva, ahogy az évszak hozta. Keserű voltam, de nem lemondóan,hanem izgágán keserű, mintha megloptak volna. Szótlanul kavartam s vittem aztán az ólakhoz amoslékot a rossz kannákban, amelyekből a lé egyre a sarkamba folyt. Szecskát vágtam,megetettem az elválasztott borjakat. Karomban széna- vagy csalamádéköteggel léptem atehenek közé, azok szeretetüket elragadt gyermekük helyett rám pazarolva jobbról-balrólarcomba és nyakamba nyaltak, hiába védekeztem.

Mikor az istállóból kifordultam, már sötét volt. Egyik-másik cselédház ablakán fény szűrődöttki. Havazni kezdett, vagy eső esett.

52

8

Arculcsapásban a pusztai 30-35 éves koráig részesül. Aztán rendszerint csak hátulról kap atarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet. Ha a helyzet úgy hozná, hogy mégis elölről kellleadni neki, a jártas szakértők szerint az gyors és lefegyverező legyen, határozott és befejező,mint a mondat után a pont, hogy mire az illető magához tér, már túl is essék rajta, fellebbez-hetetlennek érezze. Az öregekkel szemben az ember lehetőleg módjával folyamodik a közvetlenfegyelmezéshez. Hatvan éven túl legtöbb már a kézemelésre elsírja magát. Nem az ijedtségtől,hanem a megaláztatás miatt. Akkorára érik meg ugyanis bennük az emberi méltóság tudata.Pálca, bot, lovaglóostor stb. alkalmazása húsz esztendősnél idősebbeknél lehetőleg kerülendő.Amíg ugyanis a közvetlenül, eleven test által eleven testre irányzott fenyítéket általábanmegadással, sőt néha még mosollyal is viselik, szinte az ember és ember közti kapcsolat valamifajtáját látva benne, addig a segédeszközzel végrehajtott büntetés kiszámíthatatlan ellenhatástkelt bennük. Hasonló megfigyelést az állatlélektan kutatói is tettek. A magatartást nem azokozott testi fájdalom nagysága irányítja. Erre vonatkozóan idézem ifjúkori megfigyeléseimközül egy fiatal házas béres szavait: „bottal ne üssön az úr!” kiáltotta hirtelen vérbe borultarccal, amidőn a kasznár a csupasz jobb kézzel végzett elég hosszas fenyítés után befejezésül,mintegy elbocsátó búcsúképpen még a bal kezében tartott vékony pálcával is feléje suhintott.Gyermeket minden módon és eszközzel lehet büntetni.

A kiskorú cseléd tizennyolc éves koráig - ahogy az 1907. XLV. törvénycikk 3. §-ának utolsóbekezdése mondja - a gazda házi fegyelme alatt áll. E fegyelem körülírását szinte elszólás-képpen egy kicsit messzebb a 46. §. b) pontjában találjuk; eszerint a cseléd s gazda köztiszerződés azonnal felbontható, ha „a gazda, családtagja, intézkedésre vagy felügyeletrejogosított megbízottja a házi fegyelem alatt nem álló cselédet tettleg bántalmazza vagybánásmódjával a cselédnek vagy a cseléd családjának életét és testi biztonságát veszélyezteti”.Tizennyolc éves koráig tehát a gazda a szentesített törvény értelmében is s szinte annakútmutatása szerint bántalmazhatja tettleg a cselédet. Életét s testi biztonságát csak azontúl nemveszélyeztetheti. Nyilván ez is múltbeli hagyomány. „Man kann behaupten, dass in keinen derbis jetzt entdeckten Länder unseres Planeten so viel und so con amore geprügelt wird, als inLande der Magyaren” - mondja 1843-ban megjelent könyvében - Die Ungarn wie Sie sind -egy német utazó, Ellrich; mint egykor Szent Gellért a daltól, ő a megbotozott embereküvöltésétől nem tudja a puszták végtelen békéjében álomra húnyni szemét.

Természetesen e szokások vidékek szerint több-kevesebb árnyalattal változnak. Felső-Somogyban épp a fiatalokhoz nem tanácsos nyúlni; nehezen „törnek be”. O. tájékán a szombatestétől vasárnap éjfélig tanácsos tartózkodni a pusztaiak kezelésétől. Amilyen jámborakhétköznap, annyira izgágák és sértődékenyek vasár- és egynémely ünnepnapon, például Péter-Pálkor és Szent István napján, érdekes volna kikutatni, hogy miért épp akkor. Az ütéseket majdmindenütt némán viselik. Közmondás, hogy: „a cseléd csak akkor mukkanjon, amikor a lélekkimegy belőle”. Csak P. vidéke nevezetes arról, hogy arra úgy üvöltenek még a férfiak is,„mintha ölnék őket”; ami miatt pusztaszerte némi megvetéssel s gúnnyal beszélnek róluk, még atöbbi cseléd is. A reformátusok általában kevésbé fegyelmezhetők, mint a katolikusok, éppazért kevésbbé szívesen alkalmazzák őket. Az ellenállás szellemét állítólag ők terjesztették el.Mert a háború után már akadt olyan eset is, hogy egy-egy cseléd visszaütött. Természetesenazonnali hatállyal eltávolították. A háború után kapott lábra rövid időre az a divat is, hogy amegsértett cselédek a bírósághoz vagy a legközelebbi falu csendőrségéhez panasszal fordultak.Erről hamarosan leszoktak. A csendőrök elég gyakori vendégek a pusztán, de nem a cselédek

53

meghívására. Az uradalom fogadja őket, sok helyen állandó helyiséget tart fenn részükre,valami különálló kamrát, amely pihenő helyre vagy egyéb célra egy pillanat alatt berendezhető.A cselédek „vallatószobának” nevezik.

A közigazgatás képviselőivel szemben a pusztaiak bizalmatlanok. A felsőbb fórumokhoznehezen találnak utat; ennek az elképzelhető okon kívül van sajátosan pusztai oka is. Igen sokuradalom ugyanis egyszersmind közigazgatási testület, különálló, úgynevezett „eszmei község”,amelynek bírája rendszerint valamelyik gazdatiszt. Az uradalmak annak idején nyilván azértalakultak „eszmei községgé”, hogy mentesüljenek az iskolafenntartás, a községi adók és egyébközterhek költségétől, amelyet a határukban fekvő falvak a vagyon alapján rónak ki azokra,akik hozzájuk tartoznak. Az eszmei község ugyan csak papíron van meg (azért eszmei), de azértfüggetlen, vagyis csak magának adózik a képviselő-testület független tagjainak belátása szerint;ezek szintén a gazdatisztek sorából kerülnek ki. Ők hallgatják meg a cselédek ügyes-bajosdolgait, s igyekeznek azokban tárgyilagosan igazságot szolgáltatni akkor is, ha a cselédeknekpéldául az uradalommal vagy épp velük gyűlik meg a bajuk.

Az bizonyos, hogy a pusztaiakkal csak emelt hangon érthet szót az ember. Idegennek a pusztánaz a benyomása, mintha ott a levegő más közegű volna, nehezebben engedelmeskedne ahangterjedés törvényének; mintha mindenki egy kicsit süket volna. Az emberek üvöltve éskétszer-háromszor megismételve közlik gondolataikat és érzelmeiket, főleg felülről lefelé. Abéresek szenvtelen, kővé meredt arccal hallgatják a harsány parancsokat s úgy mozdulnak,mintha álomból ébrednének, úgy, mint Ádám, mikor félig agyag volt.

Cseléd szájából hallottam, hogy régente, az ő gyermekkorában a vadászatnál a sorba állítotthajtókat úgy indították meg, hogy a két szélsőre ráhúztak egy-egy alaposat. „Ebből értett abanda!” - mondta nevetve az előadó, harsány kacajra ragadva hallgatóit is. A munkamegindítására vagy ütemének gyorsítására is szokásos volt ez a módszer. A munka nagyfegyelem alatt folyik. Már három-négy kapás mögött is ott áll egy pálcás parancsoló, akineknincs egyéb dolga, mint hogy serkentse az embereket. Munkája nem könnyű. Nem is nagyoneredményes. Nem merném állítani, hogy néha egyedül nem végezne többet, ha mindazt az erőt,amelyet a szüntelen biztatással, zsörtölődéssel és veszekedéssel elpazarol, közvetlen munkárafordítaná. A túlhajtott ellenőrzésnek az a következménye mindenesetre megvan, hogy azemberek, amihelyt nem tudják magukon valamelyik felügyelő tekintetét, abban a pillanatbanmegállnak. Ebben szinte valami hatodik érzék vezérli őket, a puszta vezetőinek állítása szerint.

Közbeszéd, hogy cselédet nem lehet szóval fölkelteni. Nem is szokásos. Nem véletlen és nem issértő szándékkal történik, hogy róluk szólva mindenki az állatokkal példázódik. Az, aki egyéleten át jár a csigalassúságú ökrök nyomában, amelyeket fektükből fölserkenteni leggyor-sabban vasvillával lehet, aki reggeltől estig bivalyfogaton ül, amelyek tudvalevően rögtönmegállnak, elterülnek az első pocsolyában, amihelyt nem hallják mögöttük a sudaras ostorcsípős pattogását és a kiabálást, - az előbb-utóbb maga is átveszi ezeknek az állatoknak atempóját, főleg ha hétszámra csak azokkal vált szót. Az ökör csak akkor mozdul, ha egy-kétszerráüvöltenek s a béres, aki a maga módján éppúgy be van fogva, mint általában az igavonók,öntudatlanul is hasonulni kezd az állatokhoz, amelyeknek magatartása nincs minden bölcsesség,mélyebb életfelfogás nélkül. Ösztönös védekezés ez, akár a mimikri, van oka is és haszna is.

Nemcsak a rájuk mért dolgot végzik ilyen teknősbéka megfontoltsággal, a magánéletük mindenmozdulata is ilyen; ilyen a hanghordozásuk, arcjátékuk, a gondolkodásuk. Amíg egy béresmegtörli az orrát, az félóra.” A pusztaiak valóban lusták. Vagy helyesebben szólva, lassúmozgásúak. De ez a kimért lassúság szinte kísérteties; az átlagos munkaütemhez szokottemberre, ha huzamosabban nézi, úgy hat, mintha őrülteket, különös gépeket látna, vagy lassítottmozgófényképet.

54

Ott ültem az öreg Róka bácsi mellett a szekérülésen. Harmadórája vánszorogtak velünk azökrök a tanya felé vezető úton; gyalogosan ezt az utat félóra alatt megtettem volna; harmad-órája hallgattunk. Az öreg egyszerre elnyujtottan, hosszan felsóhajtott, majd kisvártatva nehézbúvármozdulattal háta mögé fektette a sudaras ostort. Aztán óvatosan, mintha karjának mindenrezdülése szúró nyilalást okozhatna, megtapogatta kabátja belső zsebét. Mintha beteg szívet,mintegy üszkös sebet tapogatott volna. A pipa nem volt ott; erre jó ideig maga elé bámult,eltöprengett, mintha a pipa helyét valami rejtvényből kellett volna kitalálnia. Végre, mintakinek nincs más választása és mégis beveszi az orvosságot: belenyúlt a kabát külső zsebébe.Belenyúlt és újra úgy elbámészkodott, hogy a kezét is a zsebében feledte. Előkerült a pipa, ésRóka bácsi bólogatva rámeredt, mintha sose látta volna. Nagy körültekintéssel fölnyitotta akupakot. A pipaszurkáló előkészítése tovább tartott, mint a pipáé. De végre megtörtént atisztogatás is, kézben volt a dohányzacskó is. Már csak a tömés volt hátra, de az öreg véletlenülaz égre nézett. Megvárja míg az a felhő elvonul? A gyufával úgy bánt, mintha a kezében levőszál a legutolsó tűzcsiholó alkalmatosság lett volna, s attól függne az emberiség sorsa, mert aföldön minden láng kilobbant. A pipa egyre-másra kialudt, mert az öreg szívni is elfeledkezett.Negyven éve volt béres.

Ez mindent megmagyaráz. Napi munkát, amely reggel két-három órakor kezdődik, és estekilenc-tíz órakor fejeződik be, ember nem negyven, de még négy évig sem bírhat. Munkát,amelyet egyetlen becsületes szabadnap vagy ünnepnap sem szakít meg, mert hisz az állatokatakkor is kell gondozni. Ilyen munkaidő akkor is sok volna, ha csak csőszködéssel, vagy valamimás bottámasztó mesterséggel telne el. Elég volna a csendes megőrüléshez, ha egy helybenülve, akár egy virágos mező közepén kellene eltölteni. De a cselédek munkája nem játék. Vizethúzni, trágyát hordani, szekeret rakni, almozni napi tíz-tizennyolc órán át minden vigasz,izgalom, öröm, minden látható eredmény nélkül esztendőkön át - képzeljék el, ha még nempróbálták. S vegyék hozzá, hogy a pihenő sem pihenő, mert minden pillanatban megzavar-hatják. Azt az uradalmak is tudják, hogy a csirások - a tehenészek - munkáját három-négy évnéltovább senki sem tartja ki. Akivel az éjjel-nappal tartó munka nem végez, azt leteríti az istállóktrágyaszagtól csípős levegője, amelyből a „tisztességes” csirás csak percekre szabadulhat. Vagyakkor, amikor már tüdejét köpi, és van benne annyi tisztesség, hogy vérét a küszöbön kívülhányja. Ismétlem, ezt az uradalmak is tudják, de ez nem jelenti, hogy - hacsak az intéző a sajátfelelősségére nem intézkedik - ellene bármi is történik.

A gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszonyt legutoljára az az 1907. XLV. törvénycikkszabályozta, melyből már idéztünk. Még idézünk.

Hogy magunk is tisztán, teljes alakjukban körvonalazva lássuk e mű szereplőit, akik körül annyitévfogalom lebeg, kezdjük a törvény elején, a cselédek meghatározásán.

„Gazdasági (külső) cseléd az, aki szerződéssel kötelezi magát, hogy valamely gazdaságbanszemélyes és folytonos szolgálatokat bérért teljesít, legalábbis egy hónapon át.”

„Azok, akik gazdasági teendőkre naponkénti díjazás mellett vagy bizonyos részért szerződnek(pl. napszámosok, szakmányosok, részes munkákat teljesítők stb.): gazdasági cselédeknek nemtekinthetők.”

A törvény tiltó határozatai azáltal, hogy végre 1907-ben mit tiltanak meg, következtetniengednek a törvény megjelenése előtti vagy a törvény kijátszása esetén továbbra is fennállhatószokásokra.

Ezek szerint például tizenkét éven aluli kiskorút gazdasági cselédnek szerződtetni tilos. Tilos„az olyan megállapodás is, melynél fogva a cseléd családtagjának előzetesen egyezséggelmegállapított, arányos, külön díjazás nélkül kellene valamely munkát vagy szolgáltatást

55

teljesítenie (ún. robotot, úrdolgát, uzsorát, dézsmát, ingyen munkát stb.)”. Vagyis a jobbágykorjellegzetes teljesítményeit. Van intézkedés a szabadköltözködésre is.

Ugyanis „annak, aki cselédnek beszegődött, a szolgálati idő alatt, az elbocsátó bizonyítványkiadása előtt a gazda beleegyezése nélkül útlevelet kiállítani nem szabad”. Ez nyilván a kiván-dorlásra céloz. A helybeállásra viszont: „Ha a cseléd a meghatározott időpontban törvényes oknélkül, igazolatlanul vagy rosszhiszeműen hatósági intézkedés dacára a szolgálatba be nem áll, agazda nyolc nap alatt előterjeszthető panaszára az első fokú hatóság köteles a cselédet aszolgálat helyére karhatalommal előállítani. „Ha a hivatalnok vagy munkás nem áll munkába,hát nem áll; a béresért karhatalom megy. Ha pedig még így sem kezdene munkába, vagy amunkát hanyagul, kénytelen-kelletlen végezné? „Arra kell kötelezni, hogy a gazdának okozottköltséget és a kárt térítse meg.” A cseléd a szerződés megkötésekor netalán kapott foglaló„egyoldalú visszaadása” által sem léphet vissza. Viszont, ha kötelességét megszegi, a hatóság azalkalmazandó büntetésen felül, a kötelesség teljesítésére s a gazdának okozott teljes kár éseljárási költségek megfizetésére kötelezi. Általában mindenért felel. „A gazda a cselédet hakötelessége ellen vét, mint háznépének tagját megdorgálhatja, nincs jogosítva azonban acselédet pénzbírsággal vagy fizetéslevonással fenyíteni.” Nyolc sorral lejjebb azonban márfenyítheti levonással, mert: „a gazda a cseléd által okozott kár erejéig, ha a tartozást a cseléd kinem elégítette, vagy nem biztosította, a cseléd bérét és egyéb járandóságait, a lakás, tüzelő ésélelmezés kivételével visszatarthatja.” Viszont felmondás nélkül, azonnal elbocsáthatja, ha acseléd kötelességének teljesítését megtagadja, vagy cselédtársait arra ösztönzi, hogy szolgálatiszerződésük lejárta előtt kötelességeiket egyszerre, vagy egyenként tagadják meg.

Mind e jogok ellenében a gazda köteles „ügyelni arra, hogy a cselédet a testi erejét meghaladóvagy egészségét veszélyeztető munka ne terhelje, és hogy a cselédnek éjjeli nyugvásra az azonvidék általános gazdasági szokásához képest az évszaknak megfelelően elég ideje maradjon”.

Végül a törvény intézkedik a munkaidőről. Itt is a már jól ismert „azon vidék” szokásauralkodó, valamint e „gazdaság rendje”, amelyhez alkalmazkodva a „cseléd tartozik a gazda(megbízott) utasítása szerint mindazokat a munkákat, melyekre szegődött, híven, pontosan,legjobb tehetsége szerint végezni”. Közelebbi meghatározás nincs.

Annál több a szabadnapra, az egyházak által halálos bűn terhe alatt megülendő vasárnapra ésünnepekre.

Eszerint „a gazda köteles gondoskodni arról, hogy a cselédnek vasárnapon és a cselédeksátoros ünnepein munkaszünete legyen. Köteles a gazda akként intézkedni, hogy cselédje,anélkül, hogy kötelességét mulasztaná, időről időre saját hitfelekezete délelőtti istentiszteleténrészt vehessen”.

A cseléd tehát, ha ép hetenként nem is, „időről időre” megülheti az Úr napját, mert hiszen „amunkaszüneti napon a gazda a cselédtől az állatoknak és férőhelyüknek rendes ellátásán,tisztántartásán s a napi takarmánykészítésen, továbbá a majornak rendbehozatalán felülrendesen semmiféle más munkát nem kívánhat. Ha azonban valamely munka a fenyegető kármiatt halaszthatatlan s annyira sürgős, hogy elmulasztása a gazdára súlyos anyagi kárral járna, agazda a cselédtől kivételesen az ilyen munkát a munkaszüneti napon is, az azon vidékenszokásos napszám külön azonnali kifizetése mellett megkívánhatja s a cseléd az ilyen munkátteljesíteni köteles”.

56

Azonban, sajnos, „az első bekezdés szabályai nem vonatkoznak a személyszállításra szükségesfogatok kocsisaira, továbbá azokra a cselédekre, akik háztartási munka teljesítésére isszegődtek, végül azokra, akik oly teendőkre szegődtek, amelyeknek félbeszakítása a gazdaságtermészete vagy az alkalmazás célja szerint lehetetlen (pl. csősz, fejős, vadőr, pásztor stb.)”.Vagyis röviden és kertelés nélkül az üdvös szabályok alig vonatkoznak valakire. „Ezekre nézvea gazda - ha a cselédre kedvezőbb megállapodás a szerződésben nincs - olyatén felváltásrólköteles gondoskodni, hogy a cselédnek legalább minden hónapban egy teljes vagy minden kéthétben egy félnapi munkaszünete legyen.” Ez a lényeg. Most visszamenően csodálkozom el,hogy noha gyermekkoromban a templomi prédikációk gyakorta, s gyakorta igen hevesen foglal-koztak a vasárnapi templomkerülőkkel: egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor a cselé-deket is fölemlegették. A hitfelekezetek lelkipásztorai bizonyára belátták, hogy ha az uradalmakelvben tudnak is a helyettesítésről gondoskodni - mert hisz kéthetenként egy félnapra mégispótolták valahogy a cselédet - kéthetenkénti egy félnapnál tovább nem tudják nélkülözni.

A „gazdaság rendjét”, valamint a cseléd vasárnapi munkaszünetét „anélkül, hogy kötelességétmulasztaná” még pontosabban az úgynevezett házitörvények írják körül. Ezek a Bérlevélhátlapján olvashatók. Amit a törvény homályban hagy, azt ezek világítják meg. Például, amintírva van:

„A cseléd nemcsak a naponként kiszabandó munkát köteles elvégezni, hanem az ünnepek vagyvasárnapokra való tekintet nélkül köteles még a kezére bízott jószágok ápolását, megtakarítását,úgy nemkülönben az istállók kitakarítását, a trágya kihordását, annak a trágyadombon valórendes elteregetését, társaival mindennap oly időben elvégezni, hogy a befogás idejéremindezek rendben legyenek.”

„Béresek nyáron a legeltetési időszak alatt, nappal úgy, mint éjjel, sorrendben ökrészkednitartoznak, a jószágok által ez alkalommal netán okozott károkért felelősséggel tartozván.”

„Az esetben, ha a gazdaságnak éjjeliőrökre volna szüksége, a cselédek kellő sorrendben kiállanikötelesek.”

„A cselédnek sem ünnep-, sem vasárnapokon, annál kevésbé munkanapokon, szolgálatihelyéről engedelem nélkül távoznia nem szabad.”

Ezt megtoldja a szentesített törvény, kimondván, hogy: „a cselédnek nincs joga lakásábanháznépéhez nem tartozó személyt a gazda tilalma ellenére ha csak ideiglenesen is, befogadni.”

Ezt viszont megtoldják a házi törvények azzal... azzal, amivel akarják. A kinyomatott szövegalatt üres, megvonalazott rész következik, várja valamelyik segédtiszt vagy kasznártörvényalkotó ihletét.

Mindezeket egy előttem fekvő bérlevélről s egy szolgálati cselédkönyvből másoltam ki. Acselédeknek ugyanis büntetés terhe alatt szolgálati cselédkönyvvel kell bírniok, ilyen nélkül fölsem fogadhatók, ugyancsak büntetés terhe alatt.

A kezemben levő szolgálati cselédkönyv 16-od rész alakú, vászonba kötött füzetecske,bizonyos Tóth Sándor névre állították ki. Hogy került családi lim-lomjaim közé? Tulajdonosáthasztalan kerestem emlékezetemben. Tóth bácsi? Sándor bácsi? - semmi visszhang a multból.Mint annyi társa, Tóth bácsi nyomtalanul elmerült. Mint elsüllyedt hajóból a zászló, a szintenmár csak ez a könyvecske lebeg. Ami a legmeghatóbb benne, az az üressége.

Az első oldal közepén vastag betű hirdeti: Szolgálati cselédkönyv. Fölötte két angyal között amagyar címer s egy 30 filléres okmánybélyeg. Ezek fölött a sorszám: A 325628, efölött pedigbalról a lap tetején: 80/1908., jobbról pedig három sorba tördelve, felerészben nyomtatott,

57

felerészben kézzel írott betűkkel: Törvényhatóság: Veszprém; Járás: Enying; Község:Szilasbalhás. Kiadta: 1908. augusztus hó 25. napján a községi elöljáróság. Lelkes mn sjző,Erdély Dániel bíró. Az aláírások között Szilasbalhás 1817-ben készült pecsétje.

A személyleírás szerint a „gazdasági cseléd” Tóth Sándor, születési éve: 1857; Vallása r. kath.;Családi állapota: nős, Állandó lakhelye: Szilasbalhás, Tóthi p.; Termete: közép; Arca:gömbölyded; Szeme: sárgásbarna; Szemöldöke: barna; Orra: rendes; Szája: rendes; Haja g.barna, őszes; Fogai: hiányos; Szakálla: borotvált; Bajusza: barna, őszes; Különös ismertetőjele:nincs. Saját kezű aláírása: +++.

Tóth bácsit a személyleírás alapján sem találom. De a leírás adatait, a hiányos fogak, agömbölyded arc, amely tulajdonképpen csupa csont-bőr, négyszögletes tatárarcot jelent, aközéptermet, amelyhez itt az is hozzáértendő, hogy görnyedt, a borotvált szakáll, amelyenborostát kell érteni, az őszes bajusz, amely a szájba lóg, külön-külön olyan kísértetiesen isme-rős, hogy mind e töredék képzeletemben hirtelen természetfölötti hatalmas alakzattá ugrikössze. Fajának óriási példányaként áll előttem Tóth bácsi. Látom sárgásbarnás szemét, amelykülönben az én családom szemének is színe, látom különös ismertető jeleit, amelyek elkerültékaz írnok figyelmét: a medveszerű járást, a görcsösen befelé meredt ujjakat, amelyeket nem lehetsoha kiegyenesíteni, egy kis rángatózást a száj vagy szemhéj körül, amely okvetlenül meg-jelenik, ha Tóth bácsira rákiáltanak; a fején, a két kezén és lábán sebhelyeknek kell lenniök,nehezen ül le és áll fel, fájlalja a vékonyát. És életét is látom, éppily részletességgel, attólkezdve, hogy megszületett s a betegségek, a szemverések s más, szószerinti verések ellenére isrengeteg testvére közül ő végre lábra állt. Abban a pillanatban dolgozni kezdett. Vetést őrzött,napszámba járt, segédkezett a körvadászatoknál, már ahogy az alkalom hozta. Amikor az elsőökör a szavára megállt vagy megindult, elszegődött kisbéresnek. Felnőtt élete ettől kezdődik,tizenegy-tizenkét éves korától, amikor az anyja-apja parancsa alól függetlenítette magát, hiszkommenciót hozott haza ő is, ha csak felet is. Katona volt? Volt. Aztán, vagy tán még azelőtttörtént, hogy valamelyik leány azzal állt elébe, hogy gyereke lesz tőle. Szereztek egy ágyat, ezvolt a családalapítás, megkapta a teljes kommenciót. Meglett a gyerek, utána több is, majdnemminden évben egy. Amikor az utolsó született, akkor az elsők közül azok, akiket nem vitt el arontás, kisbéresek lettek, s vissza feleseltek neki. Aztán elszéledtek. Ő pedig kikopott abéreskedésből. Akkor meghalt. Ha nem halt meg, ha kibújt a törvény alól, akkor belső cselédlett, almozott, az istállót söprögette. Amikor az ostor után a söprű is kiesett a kezéből, egy nagycsoporttal ismét meg kellett volna halnia. Most sem halt meg? Megtették kepepásztornak, deújra félrésszel, mint egy figyelmeztetésül, hogy most már ne sokat gondolkodjék, hisz már agyerekei is meghaltak. Egy ideig megint vetést őrzött. Aztán az egyik „szólításkor” minden-szentek napján őt is szólították. „Hát kendnek, Tóth, nincs hova mennie?” - kérdezte az ispán.„Nekem nincs, tekintetes uram.” „Na, az istállóban még elalhat.” Ott, ahol a vándorlók szoktak.Részt már nem kapott, de a cselédasszonyok nyujtottak egy-egy bögre levest. Aztán a többivándorló után egyszer csak ő is elment, ha még eddig nem halt meg. A könyve bent maradt azirodában, szégyelte kikérni.

A cselédkönyv 4. oldalán az ismert törvénycikk következik teljes egészében. A 21. oldalon az1900. évi törvénycikk olvasható „a gazdasági munkás- és cseléd-segélypénztárról”, majd a 33.oldalon az előbbi törvénycikk kiegészítése, az 1902. évi XIV. törvénycikk, tüzetesen körülírva ecseléd-segélypénztár működését, amely sohasem lépett érvénybe. Azután következnek aszolgálati helyek, idők, s a szolgált gazdák neveinek rovata; egy sincs kitöltve. Tóth Sándoregész életében egy helyen szolgált.

Most már nagyjából elképzelhetjük, milyen körülmények között. Csak nagyjából azért, mertahogyan a betegsegélyzőpénztárt elrendelő törvénycikk a betegbiztosítást sosem valósítottameg, úgy a többi törvény közül is csak egy-kettő tudta megtenni az utat, amely a betűtől a

58

valóságig, a törvényhozók ékes szavaitól például odáig vezet, hogy a kasznár kézemelés nélküladja ki a parancsot a munka gyorsítására. S hogy Tóth Sándor nem isten különös kegyelmeképfogadja, amit a napi igavonás közben eléje vetnek.

Mondják, mindez másképp nem lehet. Nem lehet hazánk különleges éghajlati viszonyai s mégkülönlegesebb termelési módja miatt. S talán a csillagok állása miatt. Mert például márDániában lehet. Franciaországban is, Olaszországban is, a Skandináv-félszigeten is, sőtAusztriában is, hogy ne soroljam fel Európa csaknem valamennyi országát.

A pusztaiak azokról semmit sem tudnak. Csak saját helyzetüket ismerik s igyekeznek ahhozalkalmazkodni. E téren is saját hagyományaikra s találékonyságukra vannak utalva. Megfon-toltságuk azt sugallja nekik, hogy takarékoskodjanak erejükkel, ha élni akarnak. Élni akarnak.

Megtörténik, hogy egy-egy tönkrement falusi gazda is elszegődik cselédnek. Alig van, akihelyben marad, nem bírja ki az új talajt. Kezdetben úgy dolgoznak, olyan ütemben, mintodahaza. Két-három hónap mulva rémülten tapogatják a vékonyukat vagy mellüket. Próbálnaka pusztai munkamenethez igazodni, de tíz közül, ha egynek sikerül. S előbb-utóbb vagy abetegség, vagy maguk a cselédek vetik ki a pusztáról.

A takarékosságot túlságba viszik, az igaz, s találékonyságuk kimeríthetetlen. Bizonyos, hogymás munkabeosztással, más bánásmóddal jobban járna nem csupán a földbirtokos osztály,amelynek érdekeit szerző nem tartja közvetlenül szem előtt, mert azok taglalása meghaladjaismereteit s jelen műve keretét - de a nemzeti termelés, az kétségtelenül eredményesebb volna.Erősen valószínű, hogy a cselédek jobban szorgalmaskodnának, ha a magukén, vagy valamimódon maguknak tevékenykednének.

Nem, azt nem lehet állítani, hogy a földesúr boldogulása lelkesedéssel tölti el őket. Azt tudják,vagy legalábbis úgy viselkednek, mintha csak azt tudnák, amire idomították őket, isten őrizz,hogy azon túl egy fél mozdulatot tegyenek. Az alsómajori kocsist, Sutka bácsit a következőkéntbocsátották el: az utolsó jelenetnek véletlenül szemlélője voltam.

Az uradalom gyönyörű, mintául hízlalt sertését megvette az egyik közeli falu hentese. Ahatalmas göbe kövérségében már járni sem tudott; Sutka bácsira bízták, hogy fuvarozza be afaluba. Annak rendje s módja szerint meg is érkezett vele a hentes udvarába. Ott derült ki, hogya sertés útközben megdöglött, megfojtotta a kocsirázás, olyan kövér volt. A hentes persze nemvette át. Tekintélyes kár, a jószágigazgató képtelen volt magába fojtani dühét. - „Hát mért nemszúrtad le, - üvöltötte Sutka bácsira -, mért nem folyattad el a vérét, ha láttad, hogy fulladozik,nem volt kés nálad?” - „Volt késem” - nyögte ki Sutka bácsi nagy-valahára. A jószágigazgatónyeldekelt. - „Hát, ha tiéd a disznó, akkor is hagyod, hogy döggé váljon? Mi?” - „Akkorleszúrom” - vallotta be a hosszú hallgatás után. - „Hát akkor, hát...” - üvöltötte az igazgató, demár csak hápogni tudott. Elkékült, berohant a belső szobába, ott szakadt ki belőle a kiáltás,nyilván az ég felé: „Nyolcvan pengőt húzott ki a kegyelmes úr zsebéből!” - S csak azután tértvissza, sietve-pihegve, mint aki a kapkodásban valamiről megfeledkezett, hogy Sutka bácsitfarba rúgja. Én a kocsis merev, egykedvű arcát néztem. Oly szenvtelen volt, oly értelmetlen azegyszerű probléma előtt, annyira híjával minden érdeklődésnek vagy igyekvésnek, mintha egymatematikai példákkal teleírt tábla elé állították volna az egyetemen. Látszott rajta, hogy hamég egyszer olyan helyzetbe kerül, még egyszer úgy jár el. Véletlenül sem jutott eszébe, hogy akérdéshez konyíthat. Egyszerűen nem volt köze hozzá. Lelke fenekén lázadó volt; öntudatlan,de épp azért annál makacsabb és elszántabb.

Közönyük és nemtörődömségük ellen nehéz a védekezés, annál inkább, mert a munkakésleltetésében igazán ritka leleményességről s agyafúrtságról tesznek tanúságot. „Nem akezük, csak a szemük jár” - mondja róluk a felsőbb körök példabeszéde, és ebben van igazság.

59

Azt nézik, merre akad valami rés, amelyen át a munka alól kibújhatnának. Sastekintetük van,ennek a háborúban is hasznát vették. Családom egyik katonatiszt tagja beszélte: nem kellettmagyarázni, hogy fedezéket keressenek, rögtön egy vakondoktúrás mögött megbújtak, ajárőrséget oly láthatatlanul végezték, mint a szellemek; három napig mozdulatlanul elültek egygránáttölcsérben. Éberek voltak, s győzték türelemmel. „Egész életükben azt csinálták.”

A véletlen is segíti őket. Vagy öntudatlanul ők segítik a véletlent? Ki gondolná például, s hagondolná is, ki tudná bizonyítani, hogy emberi szándék játszik közbe, hogy a szűk járási úton, atávoli vasútállomásra zötyögő búzásszekerek közül legtöbbször az elsőnek vagy a másodiknaktörik el a tengelye és sohasem az utolsónak? Szándékosan történt? Nem történt szándékosan, abéresek semmiben sem tettek kárt. A hibás szekeret nem ők, hanem a véletlen, talán isteniakarat rendelte a menet élére, amely emiatt most fél napot rostokol a sárban. Mert noha abéresek lekászálódnak a szekerekről, s fejüket vakarva órákig tanácskoznak, hogy mitevőklegyenek, hova küldjenek segítségért - maguktól semmi okosat sem tudnak kisütni. Állnak ésvárnak, és ez még a jobbik eset, mert ha lerakják a búzászsákokat a kocsiról, egész bizonyos,hogy a sárba rakják. Nem rosszakaratból. Ahogy a megérkező gazdatiszt sem rosszakaratbólüvöltöz már messziről, a gutaütés figyelmeztető legyintéséig ontva a káromkodást.

60

9

A szitkot a cselédek ázsiai közönnyel hallgatják. „Csak azt szeretném tudni, az a szegény ökörkit szid” - mondta nekem egyszer bólogatva, úgynevezett pillanatnyi ellágyulásában, egyalapos, a sárgaföldig való lepocskondiázás után egy béres. Mert a szidalomnak is pontoshierarchiája van. A birtokos a gazdatisztet szidja, az a segédeit, azok az ispánt, az a gazdát, az acselédeket. Azok után már csak a gyerekek következnek és az ökrök. „Talán a szekereketszidja - tette hozzá. - A szekér meg a fát. Az meg azt a magasságbeli úristent, aki megteremtetteezt a...” észrevétlenül zökkent a pillanatnyi ellágyulásból a rendes kerékvágásba.

A falusiak érintkezésében oly merev és bonyolult etikett dívik, akár a fejedelmi udvarokban. Anehezen kifejezhető érzelmeket vagy kínos mondanivalókat - például azt, hogy a vendégetszívesen látják-e, vagy pedig hogy a legény remélhet e valamit a lánytól, akihez széptevőszándékkal közeledik - szavak helyett apró mozdulatokkal tudatják; e mozdulatok nemcsakfalvakként, hanem falurészenként s ráadásul szinte esztendőnként változnak. Ki veszi el abelépőtől a kalapot, a házigazda, az asszony vagy a leány-e, és aki átveszi, hova teszi, a ládára,a fogasra vagy az ágyra-e? - a látogató egy perc alatt annyi mindenről értesül, amennyirőlszavak útján egy fél év alatt sem. Idegen mindebben persze egy életen át nem ismeri ki magát.Egyik iskolai szünidőt B.-én töltöttem, gyakran meglátogattam ottani rokonaink pince-szomszédját. Elmenet rendszerint sorra kezet nyujtottam az egész háznépnek, egyik alkalommala család hajadon lányának is. Egy kicsit vonakodva fogadta, később úgy rémlett, hogy közbenel is pirult. Este hallottam, hogy apja kegyetlenül elverte, rögtön távozásom után.

Ha a lány kezet ad a legénynek, az azt jelenti: bevallja, már nemis szégyenli, hogy viszonya vanvele! Illetve csak akkor jelenti azt, ha a kézfogás rokonok jelenlétében történik. De ez is csak afelvégiek között jelenti, az alvégen nem. Ott nyilván mást jelent.

A pusztaiak között semmi ilyen formaság. Egész nap, sőt éjjel is egymás mellett élnek, annyitérintkeznek egymással, hogy jóformán az „adjon isten”-t sem ismerik. Ha köszöntik is egymást,nem kívánságot, hanem rögtön valami tárgyilagos megállapítást közölnek. „Hüssel járunk” -mondják korareggel, amire a felelet az, hogy: „hüssel.” Aki kapával közeledik, annak ilyes-valami jár ki: „elfogyott?”, „maradt még?” vagy: „sok van hátra?” Amire a válasz, ha férfitőljön, az, hogy „maradt” - megtoldva egy tetszés szerinti káromkodással.

Köszönés csak házba belépve vagy onnan kilépve szokás. Jövet: „adjon isten - fogadj isten”,menet pedig: „isten áldja - isten áldja.” Mást nem igen ismernek. Szabó nénitől egyszer azzalváltam el, hogy: „No, viszontlátásra, Szabó néni.” Szabó néni zavartan pislogott, - „magának is,édes lelkem” - mondta elpirulva.

Az érintkezést még meghittebbé teszi, hogy a puszta kis közösségében természetesen majdnemmindenki rokon.

A fiataloknak minden öreg legalább a körösztapám - keresztapám nekem is volt huszonöt, úgyszólítottam nemcsak szüleim keresztapját, hanem testvéreimét és unokatestvéreimét is. És azokbérmakeresztapját is, aki még a rendes keresztapánál is közelibb atyafi, mert lelki védencénekőt kell majd felkérnie annak idején a násznagyi szerepre s mindarra, ami ezzel jár.

Az állandó meghitt érintkezés egymással és a szenvedéssel ingerlékenyebbé teszi őket. Minthaönmaguk tükörképét látnák, - nehezen viselik el egymást. A fiatalok békén megvannak magukközött. Az öregek veszekszenek. Dörmögnek, irigykednek, marják egymást, s maguk csodálkoz-nának legjobban, ha valaki ráébresztené őket, hogy mindennek ellenére mégis összetartanak.

61

Úgy élnek egymás közt, mint a farkasfalka: össze-összeakaszkodnak; a végső szükség, de avéletlen zsákmány is birokra hajtja őket; ám azért mégsem hagyják el egymást.

A pusztaiak keresetlen érintkezésének hangja döbbenettel tölti el az idegent. A lelkük mélyénezek a békés és alázatos népek a hízelgést és jókívánatot is vaskos átkozódással fejezik ki. Ők akáromkodás skáláján közlik a léleknek mindazt a halvány-finom mondandóját, amelyet aparasztok a bonyolult szokásokkal tudatnak. Milyen gazdag ez a skála s milyen változatos: „Aménkű üssön ne beléd, csak egy méterrel melléd!” - például káromkodás ugyan, de nem sértés.A fiatal lányokhoz intézendő kívánság is, hogy: „a fene egye meg a násznépedben a meny-asszonyt” - kancsal fordulatával inkább bókszámba megy. Vagy a munkára ösztönző mondat,hogy: „ne nézd a földet, úgyis abban rohadsz el” - vagy az ezzel rokon: „ne lógasd a fejed, minta szotyola!” - még a becézés határán jár. Szotyolának a napraforgót nevezik. A hasonlattalerősített figyelmeztetéseket igen gyakran csak hasonlat, a jómondás kedvéért hangoztatják.Olyasmi például, hogy „ne maradj el, mint a jó borravaló!” barátságos simogatásként hat ésderűt kelt. Vannak, sajnos, ezeknél jóval különbek, ötletesebbek és keményebbek is. A pusztáknépe e téren ritka találékonyságot mutat.

Azt várhatnánk, hogy az emberek szenvedélyeik tetőpontján tudják legpontosabban kifejezniérzelmeiket, akkor, amikor valóságos lírai hevület kapja el őket. Nincs így, különösképpen. Azáradozó szerelmes nyelve megbicsaklik, s lángolása minél őszintébb, annál biztosabban dadogjaazt az egy elcsépelt közhelyet, amely az első emberpár óta az emberiség rendelkezésére áll. Aharag és felháborodás kifejezésére legtöbb nyelven csak egy-két unalmas szkémát találni.Némely nemzet idevágó szókincse mondhatni siralmas. A legváltozatosabb fokú harag alegkülönbözőbb műveltségi fokú egyénekből automatikusan ugyanazt a három-négy szót csaljaelő. Nem úgy a pusztaiak közt. Eredendő líraiságuknak kell ezt is tulajdonítanunk?

Úgynevezett művészi képzelőerőmet gyermekkoromban először a káromkodások foglalkoz-tatták s tán nevelték is. Elcsodálkoztam a találó megfigyeléseken, a merész képzettársításokon sazon a valóban művészi tulajdonságon, amelyet a költészettanban képalkotásnak neveznek.Filozófiai disszertációul, jóelőre, a káromkodás lélektanára készültem.

A jelzők dús torlódása, majd hirtelen kiömlése, a körmondatok lüktetése bizonyos törvényszerűszerkesztési módra és ritmusra enged következtetni. A rögtönzés, amelyhez kétségtelenülrendkívüli gondolatgazdagság és valami örökölt, mindenkiben mindig kész ihlet szükséges,vogul nyelvrokonaink költészetét juttatja eszünkbe; annak, mint tudjuk, legfőbb jellegeugyancsak a rögtönzés: az éneklő közvetlenül saját érzelmét, vagy kalandját, egy utazás vagyegy medvenyúzás történetét önti dalba a gondolatritmus és a refrénképzés általános szabá-lyainak betartásával. Az ő művészi kifejezőképességükhöz hasonlítható s így rokonságunknakbizonyára egyik lelki bizonyítéka a pusztaiak néha szintén elég hosszú, de sohasem egyhangúátkozódó tehetsége.

Nehezen viselem el, mert nyegleségnek érzem (s tehetségtelennek) a tanult emberekkáromkodását. A pusztaiaké nem egyszer megállított. Még humort is felfedeztem bennük.Kétségtelen, hogy ritka művészi érték csapott itt ki rendes medréből, s posványosodott el atrágárság szittyósaiban, - a népköltészet egyik műfaja ez. Vagy valami ősi vallásos érzület korcsmaradványa? Valami kétségbeesett, az egek ellen csak haragot tápláló nép vallásáé? Imátnehezen, de káromkodást az egyház valamennyi szentjére kapásból minden pusztai kivág.

Micsoda elfojtott szörnyű indulat sípoltatja szelepeit ezekben az átkokban? Mi feszül alelkekben, amelyek csak végletekben tudnak megnyilatkozni, ázsiai édességű becézésben, ésázsiai tajtékzású varázsszavakban? A szerelmesek violát, gyöngyöt és galambot emlegetnek,majd a pusztulásnak olyan módjait, amelyeket leírni sem lehet. A virágillatnak és a rothadó testbűzének micsoda keveréke ez? Az anyatejjel szívják magukba.

62

Sokáig ezzel vigasztaltam magam, hogy mindez a nyelv romlása, nem a léleké. Hogy afogalmaknak egyszerűen csak más elnevezésük van. Hogy a cselédasszony, amikor az odaillő,halk „ejnye” helyett gyermekére azt üvölti, hogy fusson ki a szemed, vagy a francok egyék széta beledet, - mindez csak más kifejezés, ezt hittem. De a harag pírja, amely ilyenkor elönti azasszony arcát s az ütés, amely a gyermekre lesújt, azt bizonyítja, hogy az átoknak gyökereivannak, a szívből jön. S mire következtessek, ha elgondolom, hogy minden szavuk, mindenmondatuk káromkodással vegyül, hogy ha gondolatuk van, az agy különös invokáció gyanántlegelőször is egy átkot lök ki, s azzal tölti be azokat a kis beszédszüneteket is, amikor a szellemegy pillanatra megáll? A feljebbvalók előtt úgy-ahogy ismernek határt. Hogy egymásközt érzikmagukat, azt egy-egy vaskos odamondással jelzik. Első szabad föllélegzésük egy-egy átkot röpíta világra. Az öngyilkosságnak micsoda ösztöne kísérte őket, hogy fennen kiáltva, kipirult arccalés izgalomtól remegve reggeltől estig a legválogatottabb kínhalált imádkozzák egymás fejére, sígy a magukéra is? Akár a megszállottak. Néha próbálom elképzelni azt az istent, amely ilyenpillanatokban lelkivilágukban élhet; azt a lényt, amelynek arcát a hozzá intézett szavakbanlehetne megrajzolni. Nem a názáreti szelíd arca ez, hanem valami szörnyvigyorba torzult kínaibálványé.

Nemcsak a felettük állóktól kapott szitkokat adták lépcsőzetesen tovább, hanem az ütlegeket is.A verésnek is pontos szabályai vannak. Bizonyos korig a szülők fenyítik gyermekeiket, majdnémi szünet következik; ennek elteltével a helyzet megfordul s a gyermekek fenyítik szüleiket.Ez is multbéli hagyomány. Adomaként mesélték családunk egyik ismerősének, az öreg Pálinkásbácsinak szavajárását. Amikor fia a közös szobán és konyhán át hajánál fogva a cselédházküszöbéig húzta, Pálinkás bácsi így szokott felkiáltani: „Itt már engedj el, fiam, én is csak eddighúztam az apámat.”

A puszták népe természete alján békés, sőt szelíd. A béresek, ha valami rendkívüli, külsőesemény - egy tragikus haláleset, egy új kucsma, egy jó ital bor - elfeledtette velük sorsukat ésemberi szintre hozta őket: mosolygó arccal közeledtek egymás felé, boldogan összeparoláztak.Vigasztalták, bátorították, szívből jövő jókívánsággal halmozták el egymást; esetlenül dadogtak,könny öntötte el szemüket, és összeölelkeztek. Néha vaskos tréfákkal ugratták egymást, deebben is annyi jókívánság, álöltözetbe bújtatott szeretet lappangott, hogy a végén a tréfacsinálója és áldozata is szemét törölgette, nem az ellágyulástól; a légnyomástól, melyethasonlóan könnyfakasztó bombákhoz a jótett maga körül teremt. De mikor válhattak emberré?

Emlékezetemben a puszta megszokott hangulatát nem az ilyen nevetések, hanem az átkok ésverekedések pezsdítik. Rácegresen mintha az egész esztendő egyetlen hosszú marakodás lettvolna. A környéken is sokat verekedtek. De vajjon nem az emlékezet elfogultsága-e ez, amelykülönös ösztönnel inkább a rosszat őrzi? Tudok vidékekről, ahol a cselédek hónapszámra nemnyúlnak egymáshoz. Tolna, Somogy azonban közmondásosan híres verekedő tájék, mintha anépeket ott valami titkos, sirokkószerű légjárás vadítaná... Nem az vadítja. Tolnában a magyarfalvak szomszédságában épült német falvak nemcsak rendezettségükkel s aránylagos jólétükkelütnek el az előbbiektől, hanem azzal is, hogy csend van és béke. Verekedni a szegényekszoktak, azaz a magyarok. Mert a pusztákon én majd mindenütt színmagyarokat találtam, aDunántúl nemzetiségi vidékein is. Sokat verekedtek? Attól függött. Komoly verekedésre elégritkán került a sor, alig valamivel gyakrabban, mint egy külvárosi proletár tömegszálláson.Annál többször az aprókra, amelyeket ők nem is vettek verés vagy verekedés számba, elúszotta többivel. Nem vették annak a mindennapi, hogy úgy mondjuk, permanens fenyítéseket sem.

Az asszonyok nyalták-falták a gyermekeiket, aztán váratlanul akkorát vágtak rájuk azzal, amiépp a kezük ügyébe esett, hogy az ember azt várta: na, ez se mozdul egyhamar. Gyakran nem ismozdult. Az anya ilyenkor hangos üvöltéssel kapta karjába gyermekét, kétségbeesetten

63

szaladgált föl-alá vele, néha egyenesen a faluba, hogy helyreigazíttassa a csontját. A gyermekekismerték szüleik hirtelenkezűségét és az első karmozdulatra nyakukba szedték a lábukat. Afelkeltett harag azonban éppúgy szomjazza a kielégülést, akár a szerelem. A pusztának elégsűrűn szolgáltatott látványosságot és derültséget egy-egy eltorzult arcú anya, amint trójaifogadkozással üldözi fürgén karikázó magzatját, az rohantában Hectorként vissza-vissza-fordulva választ adott az átkozódásra. A pusztaiak, akik pedig saját gyermekeikkel semmivelsem voltak könyörületesebbek, ilyenkor mindig az üldözött pártjára álltak. „Csöndesedj, Rozi” -fogták le a vadul fujtató asszonyt, - „hisz gyerek az.” Az anya a csitító körből tehetetlenül ráztaöklét a szökevény után. „Megállj, a kenyér majd visszahoz!” Vissza is hozta, de addig azindulattal rendszerint a veszély s a bűn emléke is elpárolgott. Higgadt ésszel, „javítószándékkal” egy anya se verte a gyerekét.

Sőt védte, vakon, minden körülmények közt. Az asszony-csetepaték jó része a gyerekekegymás közti veszekedéséből keletkezett. A játék közben eldöngölt csemetének anyja kifentkörömmel indult elégtételt venni, akkor is, ha a hibát nyilvánvalóan az ő gyermeke követte el.Ez meglepett. Ha mi valakivel összeakaszkodtunk, bizonyosak lehettünk, hogy ráadásul mégotthon is szorulunk.

A férfiak hitvesüket - akinek az illem tiltotta a védekezést - rendesen szíjjal verték; később -egy Somogyból származott kocsis példájára s szinte divatból - csizmaszárral; ez fáj is, kellőhangot is ád, de csontot nem tör.

A férfiak, a cselédek csak akkor emeltek kezet egymásra, ha maguk közt voltak. Urakjelenlétében soha.

Min kaptak össze? Semmiségen, mint általában a túlfeszített idegzetű emberek. A felülrőlkapott sértések, amelyekre egy hanggal, egy szempillantással sem vághattak vissza, puska-porossá tette őket, váratlanul robbantak. Arcpirító gorombaságokat mosolyogva vágtak zsebreegymástól, aztán egy ártatlan célzásra hirtelen egy pofon messzire röpítette valamelyik fejéről akalapot, kések villantak, rezgő térdű aggastyánok futottak járomszegért a szekérszínbe. Averekedés egy pillanat alatt elterjedt, mint az olajtűz. Talán épp azért ért oly hamar véget, egypillanat alatt hevét is kiadta. A disznóólaknál valamelyik kanász nagy üvöltéssel „kibukta avörös levet”, s a következő másodpercben már az ököristállóknál is állt a harc, vad asszony-ricsaj hangzott a béresházakból, talán kint a határban a párosával ballagó kocsisok is váltottakgyorsan egypár ütleget. De amire a gazdatisztek kiszaladtak, már rend volt, akkorra azeseményekről legfeljebb már csak egy-egy földön fetrengő test s azon egy vérköpő sebtanúskodott; de annak természetesen sohasem akadt vállalója. Akkor már állt újra azösszetartás, keményebben, mint azelőtt.

Az asszonyok verekedését a férfiak mosolyogva nézték, ritkán avatkoztak bele, s habeleavatkoztak is, merőben fegyelmezésből tették; kiki a maga feleségét fegyelmezte szóvalvagy kézzel, ahogy a szükség kívánta. Nem védték meg őket.

Az asszonyok viszont mint a nőstény oroszlánok védték férjüket. Elszántan vetették magukat acsatázó felek közé. Ütniök nem volt szabad, az ütéseket fogták fel. Ha lány védett valakit, nyíltvállalása volt az is annak, hogy a küzdővel viszonya van.

A kések villanásában a lélek legbonyolultabb érzelmei egy pillanat alatt tisztázódtak. Az egyikKarikás-fiú feleségét elcsábította egy döbröntei göbölyös, el is akarta venni. A férjnek nem sokszava volt a dolog ellen, a csábítót még vendégül is látta, amikor az eljött az asszonyért. Együttvacsoráztak, a göbölyös bort hozott, hát ittak, mintegy áldomást. Az asszony márösszekészítette a holmiját, amikor a két férfi, tán nem is őmiatta, hirtelen összeverekedett.Heléna ádáz dühvel kelt férje védelmére, s noha az első komoly ütés őt érte, kitartott, lefogta acsábító karját, akit így a férjnek sikerült is alaposan helybenhagynia. A félájult szerelmest

64

együtt hajították ki az ajtón. „Akkor tudtam meg, hogy kit szeretek” - felelte később az asszonya tréfálódzó cselédeknek.

Ritkán jelentették föl, vagy panaszolták be egymást - az „igazságot” úgyis hiába keresték: kitudott volna azokban a bonyolult ügyekben igazságot tenni? Egyszer két cselédház vívott egészdélutánt betöltő csatát egymással - egy macska miatt. Illetve annak kölykei, azaz a döglöttkölykök elszórása miatt, pontosan senki sem tudta. Másszor egy asszonynak betörték a fejét, denem az törte be, akivel épp összekapaszkodott, hanem egy harmadik asszony, akinek averekedéshez semmi köze sem volt; véletlenül arra járt, és fejbe rúgta a már úgyis földön fekvőáldozatot.

Hajasné konyhája előtt összeverekedett két asszony. Hajasné kirohant, egy sajtár vízzel nyakonöntötte őket - azt mondta, azért, hogy lecsillapítsa őket, de a következő események aztigazolták, csak azért, hogy joga legyen közébük keveredni.

Az egyik közös lakásban is összekapott két asszony - a harmadik lakó, a fiatal Beszédesnélábasfedőt ragadott, s azok összecsattogtatásával tüzelte a küzdőket; amíg őt magát is orronnem vágták.

Csak ijesztgették egymást a bepanaszolással, a „pallóraállítással”; ennek a szónaknyelvtörténeti eredete az, hogy padlót a cselédek csak az intéző irodájában tapodhattak. Deodáig ritkán jutott el valaki, hogy sérelmével a tisztek elé álljon, hisz ha odaállt is, legtöbbszörbelézavarodott mondanivalójába s a kibogozhatatlan pör végén az ő fejét éppúgy megmosták,akár a vádlottét. „Nyughassatok, nincs elég bajotok?” hangzott felülről a szokványos szózat sezúttal igazságot hirdetett. A legjobb akaratú tisztnek is végül így kellett nyilatkoznia. Mert haegy kis megértést mutatott, ha törődött a cselédek magánügyeivel: a jajpanasznak,szenvedésnek éjjel-nappal zuhogó zsilipjeit szabadította magára. Egy pillanata nem volt többé.Vagy a világot kellett volna újjáépítenie, vagy a meglevőt kellett megszoknia. A világ folyt úgyis, ahogy volt.

A cselédek összeverekedtek, aztán hirtelen mindent elfeledtek. Nem ismerték a délvidékiekvérbosszúját, de az északi szlávok csókolódzó, könnyes kibékülését sem. Egy vasárnap akisebbik Tóth-fiú úgy fejbe vágta az egyik Szabó-gyereket, hogy azt karonfogva kelletthazavezetni. Egy hét mulva az ispán mindkettőt egy pecázóbandában látta. „Hát ti már nemvagytok haragban?” - kérdezte csodálkozva. „Már nem” - mondta a Tóth-fiú. „Már elmult” -mondta a Szabó-gyerek, a fejére mutatva.

Közvetlen volt a viszony a különböző puszták népei közt is. A cselédek a parasztoktólidegenkedtek, de egymásban már jó távolságból megszimatolták a rokonságot, akár valamiállatfaj egyedei, és csalhatatlan biztonsággal megállapították, kihez milyen hangsúllyal kellszólni. Egyik pusztáról a másikra ritkán látogattak el az emberek, leginkább csak akkor, havalamit fuvarozniok kellett. Az öregek esztendőszámra csak a vásárokon látták egymást, ha voltmit felhajtaniok. A fiatalok a búcsúkon találkoztak. És verekedtek.

Az ozorai búcsúkról például Vas Gereben, aki az egyik környékbeli pusztán, Fürgedennevelkedett, azt jegyzi fel, azok már az ő gyerekkorában a vérontásnak hagyományos ünnepeivoltak. A legények, akik közt személyes érintkezés vagy pletyka révén évközben valamiellentét támadt, itt adtak találkát egymásnak a kimagyarázkodásra. Egész éjszakai gyaloglásután érkeztek, misét hallgattak, összegyűltek, és rövid bemutatkozás után agyonverték egymást.A szokás még az én gyermekkoromban is virult, azzal a különbséggel, hogy a verekedésakkortájt litánia után kezdődött és hogy úgy mondjam, felvonásokban folyt. Amíg a kocsisokölték egymást, a pásztorok a kocsma előtt botjukra támaszkodva vártak a sorjukra. Nyugodtakvoltak, nézelődtek, mint akik már tudják, hogy végzetét senki sem kerülheti el. Mintha nem isverekedni akartak volna, hanem csak ütést kapni, elvérezni, meghalni. Egy k.-i szabadságos

65

újonc, egyenruhája és oldalfegyvere részegítő területenkívüliségében levágta bajonettjét az ivópadlójára azzal, hogy aki ahhoz nyúlni merészel, azt ő keresztüllövi... Egymás után négy legénytlőtt keresztül, amíg le nem ütötték hátulról egy szódásüveggel. A verekedésbe csendőrök csak avége felé szoktak beleavatkozni, amikor a harci felek már kellőképpen kimerítették egymást.Ha előbb jelentek meg, a küzdők egy pillanat alatt összebékültek, sőt szövetségre léptek az újellenfél ellen. Ozorán a nagyszombati feltámadás után a részeg zsellérek és cselédek egycsendőrt fölfeszítettek a kocsmaajtóra, végrehajtva mindazt a kegyetlenséget, amelyet Jézuskínhaláláról aznap a prédikációban hallottak. A vizsgálat később a fél falut kihallgatta. Aszörnyű jelenetet a fél falu végignézte.

Mindezek megmagyarázására még jöhet divatos lélektan. Ám ki oldja meg ezt a rejtélyt, aSzappanos-fiú halálát? Társaival épp egy körvadászat napján szántott a kondai dűlőben. Azegyik magányos vadász, barátkozó városi úr, szóba ereszkedik velük, sőt alázatos kíván-csiskodásukra megmutatja nekik új rendszerű vincseszterpuskáját, sőt - elmagyarázva annakhasználati módját - kezükbe is adja, egy Rátki Pál nevű fiatal béres kezébe. „Meg van töltve,méltóságos uram?” - kérdi az hálás mosollyal s az arcához emeli a puskát s még mindig boldogmosollyal célba veszi legjobb, de igazán s a későbbi vizsgálat jelentése szerint is legjobbbarátját, a kisebbik Szappanost, és jókedvűen, mintha csak szívességet akarna neki tenni, vagybele akarná vonni azt is a játék örömébe, a sörétre töltött fegyverrel három lépés távolságrólszétlövi a fejét.

Természetesen a cselédek is éppolyan örömmel ajándékozgatják meg uraikat, mint általában aszegények mindenütt. Egymástól féltékenyen őrizték javaikat, körömszakadtáig ragaszkodtakolyan dolgokhoz, amelyeknek ők maguk semmi hasznát sem vehették. A felettük állóknakboldogan ajánlották fel a legdrágább családi ereklyéket is. Évekig kunyoráltam én ásvány-gyűjteményem méltó elhelyezésére nagyapám öccsétől egy ólomberakással díszített gyönyörűpénzesládikát, amelyet hajdanában ő maga faragott. Nem adta. A jószágigazgatónak az elsőcélzásra odaadta. Kitisztította, rendbe hozta, s maga vitte be a kastélyba. Könnyekkel aszemében tért meg, csak az fájt egy kicsit neki, hogy a jószágigazgató megkérdezte: miveltartozom? Semmivel sem tartozott. István bácsi, mint minden cseléd, mint minden szegény, agazdagoknak ingyen szeretett adni. Talán valami távoli viszontszolgáltatás reményében, vagyazért, hogy ezzel helyzetét erősítse, hogy kegyeket nyerjen?... A jószágigazgató nem élt apusztán, átutazóban volt. A szegények önzetlenül ajándékoznak, minél hatalmasabb embertlephetnek meg, annál szívesebben teszik. A disznótorból a legdúsabb, legízletesebb kóstolót akastélyba küldték s köszönetet sem vártak érte, sőt bújtak előle. Talán lelki szükség volt ez,mint az isteneknek nyújtott áldozat. Vagy egy fajtája az önérzet titkos lázongásának? Ezzelakarták megmutatni, hogy ők is vannak olyan emberek, mint az urak? Az ikei kanász háromévibabrálással fehér és fekete lószőrből gyönyörű, vastag, majdnem egy méter hosszú óraláncotfont és erőnek erejével a királynak akarta felajánlani. Csak az utánjárás, a kísérőlevélmegíratása öt forintjába került.

De azért egymásnak is szereztek örömet, anélkül, hogy tudták volna. Ami az érintkezésben szépés emberi, sőt néha meghatóan önzetlen volt, azt csaknem kivétel nélkül valami szokás rendelteolyannak. Az ősi hagyomány volt; minek a hagyománya? A megmaradt töredékekből valamielsüllyedt, boldog, paradicsombeli világra lehetett következtetni, amikor az emberek mégszerették egymást. Nemcsak disznóöléskor vándoroltak ide-oda a keszkenővel letakarttányérok. Illett küldeni valamit a gyermekágyas asszonyoknak is. Nem jószívűségből vagybelátásból. Illemből, ez a helyes szó rá, mert ilyenkor volt eset, hogy még az ellenségescsaládok is megajándékozták egymást. Ellátták azt az asszonyt is, akiről gondoskodott valaki,

66

akinek tehát nem is volt szüksége a segítségre s akinek a sok étel nemegyszer a nyakáraromlott.

Komatállal kis testvérnéném engem majdnem minden héten, majdnem minden kalács- vagylángossütéskor elküldött valamelyik barátnőjéhez. Az örök barátság fogadásának ez a módjamár csak a lányok között divatozott, de a szokás neve s a vers, amelyet a tányért fedő kendőföllibbentése előtt el kellett hadarnom, azt bizonyítja, hogy valaha férfiak vagy családok köztjárta. A gyermekek közt maradt csak fenn a pünkösdkirályné-választás is; Rácegresen ez is mégdivatban volt. Egy kisebb leány fölé négy nagyobb leány lepedőt tartott, így jártak házról-házra,énekeltek, az ének végén a lepedőtartók összefutottak, fölkapták a beburkolt kislányt, és aztánmegették, amit kaptak.

A vigalmakat is szokások írták elő és irányították; legtöbbször az az elfeledt vallás robbantottaki azokat is, amelyekről az ember azt hitte, hogy az alkalom, a pillanat szüleményei. A fáradtanhazafelé baktató béresek előbb kötődni kezdtek, lökdösték egymást, hogy az ember már aztvárhatta, mikor csörren el az első nyakleves, amikor egyszerre nevetés hangzott, megindult aszellem friss játéka, beugrató kérdések sziporkáztak, a tapasztalt fül rögtön fölfedezhetettezekből is valami törvényszerűséget.

A nevetésnek éppúgy megvoltak a hagyományos ünnepei, akár a gyásznak, a vérontásnak. Azelső tavaszi napon mindenkinek fütyülnie és mosolyognia kellett. A lelkek felkészültek erre s azelső napsugaras reggelen valóban zengett a fütty és az ének, mintegy varázsszóra. Volt olyannap, amikor a fél puszta kifordított kucsmákkal és ködmönökkel állatnak vagy ördögneköltözött, hogy kedvére kinevethesse magát. Máskor kísértetnek, lepedővel és kivájt tökbehelyezett gyertyákkal, hogy reszkethessenek. Nevettünk és reszkettünk, ahogy az ősökkívánták.

A legények és kamaszok, de néha az öregek is, egy-egy ritka evési alkalmat olyan társasvigalommá varázsoltak rögtönzött versekkel, táncokkal és ugribugri játékokkal, mint azattikaiak a maguk kecskeünnepélyét. Egész jeleneteket játszottak el, amelyeknek se fülük, sefarkuk nem volt, - mért zengett, harsogott a kacagástól mégis a puszta, úgy, mint egy majális? Adisznóölő család ablakába szépen kifaragott „ágast” állítottunk, valami kis faágat,megtisztítottunk a kérgétől, de a jobbra-balra kinőtt új hajtásokat csak felében vágtuk le róla;azok hegyére szúrtak a háziak egy-egy darabka szalonnát, hurkát és töpörtyűt. A lakodalmi„kintállók”, a kamaszok, akiket nem hívtak meg a lakomára, szintén az ablak elé gyűltek, onnankiabáltak be, kértek és kaptak is egy kis finom harapnivalót, ha ötletes megjegyzéseikkiérdemelték a műértő násznép elismerését, amely várta ezt a jelenetet és készült a riposztokra.A kottyolóknak és vízkeresztjáróknak minden házban más és más módon kellett remekelniök, apusztai commedia dell’arte szabályai szerint minden konyhában a hallgatóság helyzetéhez ésigényéhez kellett alkalmazkodniok. Karácsony előestéjét az ostordurrogtatók valóságoszárótűzzel készítették elő, déltől fogva úgy zengett-csattogott a puszta, mint egy csatatér.

Májusban kitáncolták a májfát. A májfa hatalmas, sudár jegenye volt; hosszú törzsérőlletisztították az ágakat, csak a koronáján hagytak valami lombot, annyit, mint egy napernyő.Valamikor a májfát a lányos házak elé állították, minden ház elé egyet; később már az egészpusztára egyetlen egy jutott; ezt kezdetben a gazdatiszt lakása elé ásták, de attól fogva, hogy azegyik gazdatiszt neje az éktelen ricsajozás miatt ezt megtiltotta, más helyet kerestek neki. Azököristálló előtt döngölték le a földbe, sorrendben ezt tartották a következő díszhelynek. Májuselsején éjjel állították fel, így kívánta a szokás.

67

Hetekig díszlett a májfa ott az istálló előtt. Pünkösd szombatján kidöntötték, akkor következettel csak igazi fölékesítése. Most minden lánynak kellett rá szalagot kötnie. A pusztán találhatóminden foglalkozás képviselőinek is kötelessége volt, hogy valamit akasszanak rá. A bognártenyérnyi sajtárocskát készített, a kovács sárgarézzel kivert patkót, a vincellérek raffia-koszorút, a juhászok egy-egy darab sajtot. A segédtisztek egy-két üveg bort adtak, hajókedvükben találták őket. Aztán a fát újra felállították. Égtünk az izgalomtól. Pünkösd hétfőnkezdődött az ünnep, ebéd után. A citera- és harmonikatulajdonosok bandába álltak. Csak egynyitányt játszottak, a mindenkori legfrissebb nótát, nekik ezzel kellett remekelniök. Akkor jött amászás. A gyerekeket kivéve, mindenkinek joga volt felkúszni a jegenye tetejére, azt hozott le,amit akart, de persze csak egy darabot. A legények nemes vetélkedése volt ez, illetve közülük iscsak azoké, akik csizmával rendelkeztek, mert a részvételben a kötelező öltözék a csizma volt.Micsoda vigalom kezdődött! A közönség zajongott. Nyomd meg, Sanyi! - hallatszott - feküdjneki, - hogy csak azokat a lelkesítő szavakat idézzem, amelyeket idézni lehet. Sanyi a feleútonvisszacsúszott. - Na, te szegény - a lelkesítés gúnyba csapott át, szikrázó rögtönzésbe, - ez aszellem versenye volt. Végre valaki elérte a fa csúcsát, s lehuppant az üveg borral. Ha bor voltaz üvegben. Mert egyik-másikban a sárgás folyadék csak színre hasonlított a borhoz. Akastélybeliek ilyen szellemességekkel járultak az általános jókedv emeléséhez. A hatás nemmaradt el, a cselédek, menekülve a fröcskölő elől, jót mulattak póruljárt társaikon. Amikor afáról már minden értéket lehoztak, megkezdődött a tánc. Addig tartott, míg össze nemverekedtek.

68

10

Felénk a szegénység Fejér megyéből áradt, kitartó és kivédhetetlen hullámokban. Anyám anyjaannak idején a saját gyermekei mellé egy távoli nőrokona kislányának nevelését is magáravállalta, akkor, amidőn az még anyja méhében volt. Már a keresztelő is az ő gondja volt. Ez akislány, Malvi néném, ugyancsak szerelemből a maga feje után, egy Szerentsés Dániel nevű,feltűnően szép zupás szakaszvezetőhöz ment feleségül. A szép szakaszvezető, aki valamikincstári lóvásárló bizottsággal vetődött a pusztára, nénénk kedvéért, a szerelem vakságában,lemondott katonai pályafutásáról. Malvi néni a gyönyörű mundér lehulltával ébredt a valóságra:a polgári életben férje egyszerű kocsislegény volt.

Hősiesen kitartott mellette. Emelt fővel követte férjét, a mártírnők büszkeségével, mosolyogvasüllyedt el a Szerentsések szörnyű világában. Egyszeri megmártódás után, mintha csak valamimesebeli csodafürdőben merítette volna meg magát, tökéletesen azonosult velük. Anyámcsaládjában mindenki halkan beszélt, - Malvi néni egy hónap múlva üvöltött, csípőre tette akezét, káromkodott, mint egy kocsis, és mindent el akart hordani a háztól. Csak ikreket szült.Három vagy négy részletben hat gyermeket hozott a világra, akik közül azonban minden évbenmeghalt egy, úgyhogy a tízesztendős kort csak kettő érte meg. Házasságuk negyedik éve végénmeghalt a szép kocsis is, tüdővészben. Malvi néni addig is egy kenyéren élt ipa családjával, akiszintén kocsis volt; azután is ott maradt, most már kegyelemkenyéren; elégszer éreztették vele.

Ezek a Szerentsések a Vajda környéki L.-birtokról ömlöttek szét a világba. Rengetegen voltak,s lelkesen tartották a rokonságot, nemcsak velünk, hanem szívósan állva a közönyt s fagyostekintetet, apám családjával is. Egész éjszakai gyaloglás után százéves öregasszonyokcsoszogtak be hozzánk s két-három napig a nyakunkon ültek, az ég tudta csak, mi célból. Mertenni alig ettek valamit. „Jó lesz nekem egy kis savócska is, édes lelkem” - sápítoztak oly halk,szerény hangon, aminőt csak egy elaggott madár tudna adni, ha beszélni tudna. Anyámhasztalan kínálta őket, végül már pirosan az ingerültségtől; a kenyeret savóba mártották és aztszopogatták, náluk ez volt az öregasszonyok rendes eledele. Aludni egy világért se jöttek volnabe közénk. „Hogy én ezt a szép szobát - amelyben egy magunk gyártotta rongyszőnyeg isdíszlett - hogy én ezt a gyönyörű hajlékot bebüdösítsem?” mondta egyszer valamelyik, amireazért emlékszem, mert apám, jókat nevetve, később gyakran elmesélte. A vacsorautáni társasköradomázásban neki volt ez egyik kedvenc története. Észrevette benne a lelki finomságot.„Hát ami azt illeti, Teca néninek igaza volt, mert elég büdös volt.” Ez volt a csattanó. De nembánta a vénasszonyokat, tán még kedvelte is őket. A konyhában rendesen apám aludt s ígyTeca néninek a padláson vagy az eresz alatt ágyaztunk. Napközben csak ültek és hallgattak, egykicsit sértődött pillantással, mint akik várják, hogy kérdezzék már őket. Az egész házat felkellett nekik kínálni, a sütőlapáttól a magkokasig, amíg kiderült, hogy mire várnak. „Hát ezt acsizmácskát akkor elvinném az Imruskánknak, ha tik úgyis eldobnátok” - sóhajtotta Teca, Rozivagy Kati néni s azzal kapta a kosarat, amely addig tátott szájként meredt a sarokban vagy aszegen, és szépen elrendezte benne a csizmát, az ingecskét vagy a nyujtódeszkát, és egy pillanatalatt eltűnt. Néha férfiak is jöttek negyven kilométer távolságból egy forintért. Volt olyan, akicsak a harmadik látogatáskor állt elő a kéréssel. Őket az istállóra sikerült rábeszélnünk, mert őkis épp olyan szerények voltak. Ezek voltak a Szerentsések. „A híres csizmások!” - mondtajókedvűen apám, mert véletlenül ő is észrevette egyszer, hogy valamelyikük - híven az országosszokáshoz - a határban vállára vetett csizmával, mezétláb masíroz felénk, s lábbelijét csak atanya végén, az ököristállóknál húzza fel.

69

Csizmában, mezétláb, papucsban, tutyiban áramlottak felénk nők, férfiak és gyermekekvegyest. A fojtottan fortyogó gyomorból Malvi néni volt a csatorna, amelyen át kitörhettek.Elsősorban persze nagyanyát ostromolták. Nagyanya vitézül állt a gáton, de ezzel a rohammal ősem tudott megbirkózni. Nem zárta ki pelikánönfeláldozásából Malvi nénit, annak különösátváltozása ellenére sem, amelyet úgy tekintett, mint valami betegséget, sajnos, gyógyíthatat-lant. Különben is a családnak mindig azzal a tagjával törődött a legtöbbet s tán legjobban azt isszerette, aki a legnagyobb bajban volt; a gyermekeket sujtó bajok és megpróbáltatások csodá-latosan gazdag változatosságában egy versenybíró éleslátásával állapította meg a sorrendet.Malvi nénin, sajnos, semmi sem segíthetett, bajai elkeveredtek a Szerentsések bajaival:Szerentséséket pedig egy isten sem tudta volna talpra állítani. Malvi néni szünet nélkül ágynakesett, szült és temetett - hetenként jöttek a posták Ürgepusztáról, s vitték sóhajtozva a zsírt,lisztet, s főleg a mézet, amelyet a családi rossz nyelvek szerint még útközben fölzabáltak, merthisz tudtuk, hogy Malvi néni például a mézet nem állhatja. „Most arra vágyna a lelkem” -nyögte a posta, jól sejtve, hogy ha kérnék, nagyanya az ól tetejét is leszedné. Hiába hívtuk újraés újra: Malvi néni nem tért vissza közénk. Vállalta a Szerentsések sorsát még férje s gyermekeihalála után is; pártolta és dícsérte őket s azt hiszem, lassanként meggyűlölt bennünket.„Könnyű azoknak - mondta egyszer, - akik mindennap meleget esznek!” Nagymama néha afejére tette a nagyvékát, két kezébe egy-egy szatyrot fogott s útnak indult, hogy saját fészkébenfojtsa meg a hidrát. Szívesen elkísértem, mert Dorognál átkeltünk a vasúti sinen s nagyanya ottórákig is elült velem, hogy vonatot láthassak. Távolról egyszerre szívzsongító dongózümmögéshallatszott. Az üde-zöld völgyben, az erdőborította hajlatok alján hirtelen megjelent a vonat.Felálltunk ott a töltés oldalában, mentünk is volna, maradtunk is volna, végül épp csak egy-kétlépést hátráltunk lefelé, szorosan egymás kezét markolászva. Megvetettem lábamat. Nagymamaorrára húzta kendőjét, de én emelt fővel élveztem végig a pokolbeli dübörgés, a garabonciásvad szélroham, a fojtó, sűrű füst, az ég-föld megrázkódtatásának kéjét. Arcomat forró, deazonnyomban lehűlő gőz nyalta végig, az ördög nyelve. Lehúnytam szemem, nagyotlélegzettem a kénszagú füstből. A vonat máris távolról füttyentett; épp csak farkát láthattam,ahogy a következő kettős dombhajlat beszippantotta, mint kacsa a gilisztát. Oly hatalmasélmény volt, hogy emlékezetem is félve mozdul. Ha mint Jánosnak, Leviathan elevenenmegjelennék nekem is az égen, csak legyintenék: a hatást elszedték tőle.

Háromürge-puszta gyönyörű vidéken feküdt, erdők közepén, dombtetőn. Sokszor megjártamezt a tájat, - nem tudom, miért épp őszi képe jelenik meg, hogy most fölidézem. Völgybeereszkedtünk, lent a lapályon, mint tündértó csillogott a sok ökörnyál a langyos napfényben.Jobbról és balról erdők óriási, égig érő cserfái zizegtették vörös koronájukat. A magas fű márelszáradt, a szálak tetején vakítón fénylett az olvadó dér. Lépten-nyomon nyulak ütötték fölfejüket, harsogó hrrss-t hallatva fogolycsapatok rebbentek; szarvast is láttunk. Az egészkörnyék valami ősi, szűzi boldogságban fürdött. A völgy túlsó oldalán a dombot fenyvesborította, szabályos S-alakban út kanyargott benne. E varázslatos táj csúcsán feküdt a puszta,sötéten nyüzsgő népével, mint egy madártetemen rajzó hangyaboly.

Az istállókon, fészereken s csűrökön kívül három hosszú cselédház volt az egész. Se kastély, setisztilak. Templom és iskola sem. Háromürge csak mellékpusztája volt az uradalomnak, amelyvalahol az idilli erdők s dombok mögött lapult nagy messzeségben. A majorban a béresgazdauralkodott. Még kút sem volt, a vizet a völgyből hordták, az istállókba lajttal, a cselédek amaguk számára meg csak úgy kannákkal.

Szerentsésék egy másik kocsis-családdal laktak „egy fedél alatt”, ami náluk azt jelentette, hogyegy szobában. Mikor beléptünk... de közben még azt kell elmondanom, hogy valahányszorodamentünk, még Malvi néni rendkívüli bajain kívül is mindig valami különös eseményfogadott bennünket. Egyszer a csősz esett a meszesgödörbe, máskor éppen a pajta égett.

70

Ürgepusztán mindig történt valami. A bika is ki-kiszabadult, és megtiport valakit. Mihelyt atávolság kék párázata fölött a pusztát megpillantottuk, szorongás fogott el bennünket. Megesett,hogy párhuzamosan lakodalom és temetés előkészületei folytak s közben a kanász fejszévelkergette leányát föl-alá a gyülekező sokadalomban. Az ürgepusztaiak élték az életet.

Szerentsésék lakásában - amikor az épp aznapi forradalmon, vagy ha a rendkívüli eseményvalahol a határban történt: a kihalt pusztán át végre fölizgatva és kimerülten beléptünk -valóságos óvoda fogadott bennünket, egy föllázadt, rousseau-i elvekre helyezkedett óvoda. Azágyban, a földes padozaton, a ládákon, az ablakpárkányon gyermekek feküdtek vagy ültek,nagyrészt meztelenül és egymás hajába kapaszkodva. A búboskemence alsó és felső ülőkéjén isgyermekek sorakoztak, sűrűn egymás mellé szorulva, mint valami túlzásba esett barokk mesteroltárán. Sivalkodtak és éheztek.

Szerentsésék éheztek, egyöntetűen és itthon egész szemérmetlenül. A velük egy fedél alatt lakócsalád is éhezett. Általában az egész puszta evett volna valamit. A szemük nem kopogott azéhségtől, hasukat fogva ordítani sem ordítottak. Csendesen, rendszeresen, de nyilvánvalóanéheztek. Gombát szedtek az erdőben, és azt ették. Amikor gomba nem volt, akkor az uradalmicukorrépa-földekre jártak répalevelet lopni, és azt ették. Mert azért ettek mindennap, de olykeveset, hogy az talán még a rágással elpazarlódó erőt sem pótolta. „Megkínálnám kedvesángyomat valamivel - mondta Rozi néni, amikor végre előkerült, s lesöpörve az asztalról egysereg gyereket, hellyel kínált bennünket -, de csak egy kis üres főzelékünk maradt, ha ezek apulyák azóta már meg nem ették.” Már megették. Egy perc múlva megették azt is, amit mihoztunk. Megették a gyerekágyas vagy gyászoló Malvi néni részét is, aki fanyalogva utasítottael a kínálást. A pusztán egyedül ő nem volt éhes.

A koldusokat bámultam, de ezeket a helyhezragadt, rendszeresen éhezőket és egyébnyomorgókat kezdetben, őszintén szólva, lenéztem. Hogy később, mintegy vezekelve előbbimagatartásomért, érzelmeim irányukban annál nagyobbat forduljanak. Mi nem éheztünk. Hamost kellene azt az életet élnem, amit gyermekkoromban éltem, talán nyomornak érezném.Akkor nem éreztem annak. Valami jól mi sem éltünk, de ettünk rendesen, legfeljebb nem azt,amit szerettünk volna, s néha kelletlenül, hogy már megint paraj vagy lutya, vagy isterc vagykrumpli mezétláb, azaz hús nélkül. Sok mindent egyáltalán nem ismertünk s így ha aközfelfogással ellentétben szenvedtünk is, nem tudtuk, hogy azok hiánya miatt szenvedünk. Ígypéldául ha télen fáztunk (eleget fáztunk), azt csak a hidegnek tulajdonítottuk s nem akezdetleges lakásnak. Gyakori betegségeinket annak, hogy „nem vigyázunk magunkra”. Mintrendkívüli eseményre emlékszem, hogy egyszer gesztenyét ettünk, ajándékcsomagban kaptukvalami távoli rokonunktól. Arra az ünnepies estre is emlékszem, amikor apám valamelyikkörnyékbeli vásárból egy doboz szardíniával tért meg, s lelkesen és boldogan, mint mindig,amikor magyarázhatott, megismertetett bennünket annak eredetével és élvezési módjával. Elsőáldozáskor három narancsot kaptam, s amikor hetek mulva beteltem a szagolgatásukkal ésvégre az elsőt megkezdtem, egy-egy gerezdje az ötödik házig is elvándorolt; a héját, sőt amagvát is megettük. Fagylaltot 13 éves koromban ettem először, az év végi vizsgák alattkapatott rá az egyik osztálytársam s falánkságomban nemcsak a gyorsan eladott iskolakönyvekárát, hanem a hazatérésre kapott útiköltséget is majdnem eltékozoltam - az alig elkerülhetőbotrány őrizte meg oly élesen emlékezetemben. Fagylalt, - otthon hasztalan magyaráztam akéjt, amely bűnbe vitt. Otthon csak azt ettük, ami szükséges volt. De azért reggel, este ettünk,sőt sokszor uzsonnatájt is, egy karéj kenyeret. Szerentsésék miért nélkülöztek s vélük nemcsakegész Ürgepuszta, de majdnem minden puszta cselédsége? Mert az általános pusztai élet azövék volt. A hatalmas búzamezők közepén a béreslakásokban lakat alatt volt a kenyér, s agyerekek hiába feszegették és rugdalták a ládát, hiába üvöltöttek a táperő nélküli ebéd után már

71

egy órával. Miért kellett a dolgozó felnőtteknek is megvonni szájuktól a falatot? Pontosadatokat mondhatok erről.

A puszták népének díjazása részletesen ellenőrizhető. A szolgálati szerződés vagy bérlevéltüzetesen felsorolja illetményeiket; ezek „készpénzre, természetbeni javakra és mívelésrekapott földre” oszthatók. Ezek összessége az úgynevezett konvenció. A cselédek ajkán annyikeserű fintorral, alázatos nyögéssel s asszonysírással hangzó „kommenció” feltételei szinteévről-évre kedvezőtlenebbek. Szigorúak s a művelt ember számára elképesztők voltak már aháború előtt is. Ott, ahol a jó élelmezés és ellátás szükségét és közvetlen hasznát a gazdák mártudományos alapokra hivatkozva hangoztatják, ezek a szerződések a cselédeknek csak annyiélelmet juttatnak, amennyi őket épp hogy életben tartotta. A pusztákon tükörfényesre kefélt,délceg járású, gyönyörű méneket látni, tág orrlikkal fújtató bikákat, vasfeketéket éshatalmasokat, mint a mozdonyok. Kövér, vagy csak úgynevezett testes béresre egyetlenegyresem emlékszem, se dolgozó sorban szolgáló kocsisra, vagy kaszásra, vagy csordásra; akövérséget köztük még képzeletben is oda nem illőnek, valósággal humorosnak érzem. Apuszták népe nem hajlik a hízásra. Szikár, csontos faj ez. Napbarnított, s ezért akkor is inasnak,„keménykötésűnek” látszik, amikor már a lélek igazán csak hálni jár bele. Egyik tudósantropológusunk a dinári fajtabeliekhez hasonlította őket, a csont-bőr dalmátokhoz. Sajnos, megkell cáfolnom őt. A soraikból kikerülő felügyelők és parancsolók ugyanis csaknem kivételnélkül hajlanak a testesedésre.

Faji jegyeik magyarázata, véleményem szerint, a konvencióban keresendő. Bizonyosra veszem,hogy a ma szokásos konvenciók alapjait akkor szabták meg, amikor azok még valóban csakalapok voltak, amelyekhez a cselédek még szerezhettek egyet-mást. A konvenció hajdan csakafféle téli takarmány lehetett, mellette ott volt még a szabad mező, sőt szinte a földesurakhallgatólagos beleegyezésével szabad szérű is. A század végén még a legszegényebb cselédek,ahogy saját családom történetéből tudom, majdnem kivétel nélkül egy kis önálló gazdálkodást isfolytathattak: a feles földből szerzett terményeiket eladhatták, saját állataikat pedig az uradalomterményeiből táplálhatták. Ez azonban a gazdálkodás ésszerűsítésével fokonként megszűnt.Csak a konvenció maradt meg, sőt még az sem. A 90-es évek nemzetgazdászai még évi 100 és60 forint fizetést, évi két pár csizmát, ingyen bocskorokat, gubákat és szűröket emlegetnek.Ma?

Azt kell még megjegyeznünk, hogy konvenció háromféle van, úgymint az ökrökkel vagylovakkal dolgozó rendes béreseké, a gyalogosan s rendszerint napszámos-teendőket végzőgyalogbéreseké és végül a gyermeksorban levő kisbéreseké. Az első két osztály javadalmazásaközt kevés az eltérés. A kisbéresek az előbbiek jövedelmének felét kapják. Előfordul a negyed-vagy koldusrész is, amelyet a rendes munkára már képtelen s csak csöndes csőszködésrealkalmas hűséges régi cselédek kapnak, nagyritkán, kegyelemből.

Az egészrészes béres készpénzjavadalmazása tizenkettőtől negyven pengőig váltakozik. Hanegyven pengő - negyven pengő egy esztendőre, akkor egy napra bőven számítva 11 fillér jut.

Tegyük fel, hogy a család öt tagból - férjből, feleségből és három kiskorú gyermekből áll.Fejenként így naponta 2 fillér jut. Ha a családapa készpénzjövedelme tizenkét pengő, akkornaponta az egész családra 3 fillér, fejenként pedig 0,6 fillér esik. Van olyan hely is, ahol acseléd egyáltalában semmi pénzt sem kap.

Terményt körülbelül 16 métermázsát kapnak, amennyit a három-négyezer holdas uradalom egyholdján megtermelnek. A 16 métermázsából 6 métermázsa a búza, 5 a rozs és 5 az árpa. Azelőbbi kettőből kikerül évente körülbelül 500 kilogramm kenyér és 180-200 kilogramm tészta.

72

Azaz személyenként minden napra 27 deka kenyér és - ismét bőven számítva - 11 dekatésztanemű.

Főzésre és tüzelésre évente 5-6 köbméter dorongfát kapnak. A hiányt az út mentén elhullottszalmával, aszúágakkal pótolják. A téli fűtést pedig az egy szobába zsúfolt testek természetesmelegének kipárolgásával.

Kapnak azonkívül saját használatra 300 négyszögöl kertet és 1600 négyszögöl tengeri- vagyburgonyaföldet, amelyet az uradalom szánt meg. Bevetése, kapálása és ápolása az asszonyokfeladata, akik egyéb dolguk miatt ezt csak vagy a munka vagy egészségük rovására tudjákelvégezni.

A tengeriföldön termelt tengerit vagy burgonyát a cseléd saját állatja élelmezésére fordíthatja,vagy megeheti. Eladni az új rendelkezések értelmében nem igen szabad. Rendszerint megeszi,javarészüket még a teljes megérés előtt.

A törvény megemlíti, hogy a cselédek földjeit a közepes jóminőségű földek közül kell kijelölni,gabonakonvenciójukat pedig az eladásra szánt elsőrendű minőségből kell kiosztani. A cselédekföldjét nem egy uradalom a forgó utolsó szakaszába kerülő, kiuzsorázott földek közül jelöli ki,gabonajárandóságukat pedig oly rossz, ocsús gabonából méri, hogy a cselédek nemegyszerkénytelenek visszautasítani.

A cseléd állatot is tarthat. Tarthat egy vagy ritkán két anyakocát, de a malacokat az elválasztásután el kell adnia. Tarthat körülbelül 20-30 tyúkot is. Gyermekkoromban minden tyúk után 5tojást és minden kotlós után 5 csirkét kellett a kastélyok úrnőinek beszolgáltatni. Szabad egy-két kacsát is tartani. X.-pusztán, ahol apám életének utolsó esztendeit szolgálta, a cselédeknek asaját költségükön nevelt s gondozott kacsák közül minden másodikat kellett beszolgáltatniok akastély úrnőjének.

Hajdan tehéntartás is volt. A legelők feltörésével azonban ezt legtöbb helyen beszüntették s atehéntartás megváltása címén a cselédeknek családonként egy liter tejet adtak. Aztán sokhelyen ezt is megszüntették.

Sok mindent megszüntettek. Föltételezem, hogy azt a szokást, amely szerint a cselédasszo-nyoknak is kellett évenként bizonyos számú napon a kastélyban ingyen-munkát végezniök, márnemcsak a század elején kelt törvényben szüntették meg. Ifjúságom idején még a törvényellenére is szokásos volt.

Valamikor sót is kaptak és szalonnát is, évenként 20-30 kilót. Felénk ez is megszünt.

Kitűnő közgazdászok pontosan kiszámították, hogy egy rendes, egészrészes béres minden évbennevezhető összes járandósága mennyi pénzértékben.

Ne vegyük tekintetbe annak a munkának értékét, amelyet a cselédek, főleg a cselédasszonyok akonvencióba kapott földecskék művelésére s állatocskák nevelésére fordítanak. A cselédekminden néven nevezhető évi járandósága, vagyis a búzán, rozson, árpán, tüzifán kívül még azuradalomtól kapott lakást is számításba véve, pénzben körülbelül 350-400 pengőt ér. Ennyitkapnának érte, ha el akarnák adni. Egy öttagú bérescsalád minden tagjára tehát az évijövedelemből az 1930-as esztendőkben is naponként átlag 25 fillér jutott. Az élelmezésen,fűtésen, világításon kívül ebből elégítik ki ruházati szükségleteiket, szellemi és vallásikívánalmaikat, utazási igényüket.

Ez a félmult s a folyamatos jelen, a rendes állapotok kora, a békéé. Nincs panasz. Csak aneveletlen gyermekek üvöltöznek, rázzák, rugdalják a bezárt kenyeresládát.

73

Ez volt Szerentsésék jövedelme, ez volt majdnem minden pusztaié, kivéve a parancsolókat;ezeknek valamivel több állattartásra volt joguk. Ez volt a mi jövedelmünk is, azzal akülönbséggel, hogy apám négy tehenet hajthatott a legelőre. Ez a négy tehén húzott kifelébennünket később kínosan, keservesen a marasztaló pusztai kátyúból. Az ő érdemük, hogy ittvagyok... Meg előttük azé a hat malacé, amelyek nagyanyám tekintete alatt tüneményesgyorsasággal nőttek, híztak s cserélődtek a vásárokon sovány utódokra. Mert mondanom semkell, apai nagyapám gazdagságában, hogy úgy fejezzem ki magam, csak lelkileg sütkéreztünk. Ahíres vagyonból soha egy krajcárt se láttunk, nem is igényeltünk. „A fát is kell öntözni, ha újföldbe kerül” - mondta megértően apám s boldog volt ő is, ha néha-néha e fák árnyékábanülhetett. „Az én Imre öcsém - kezdte a pusztaiak között s megért neki egy elveszett házat, hogyutána tehette -, aki kádár Gyönkön, a saját házában...” Nem egyszer súroltuk az életet, amelyeta Szerentsésék s általában a pusztaiak éltek. De amelyet én csak Szerentséséknél ismertem mega maga valójában.

Nagyanya, ha Malvi nénit már nem tudta, legalább a gyerekeit akarta megmenteni. Meg-meghívta őket magához, illetve hozzánk, mert nála nem igen volt hely.

Csakhogy azokat a legnagyobb nehézséggel lehetett a családból kiszakítani. A Szerentsésékegyszerre úgy ragaszkodtak hozzájuk, mint a boldogsághoz. Nem és nem! Éppen azok nélkülnem tudtak volna élni. Végre, amikor engedtek is, csak a legszigorúbb rokoni szokások szerintengedtek. Csak úgy, ha mi is elmegyünk hosszabb időre hozzájuk. Először bátyám volt elÜrgepusztára és csodákat mesélt. Hónapokat töltöttem náluk én is. De már nem Ürgepusztán,mert közben az öreg Szerentsést kölcsönben, vagy valaki helyettesítésére áthelyezték onnan sMalvi nénit is magával vitte. Hegyempusztára követtem őket, egy híres bankárcsalád birtokára.Ez is a Szerentsésék világa volt.

Folyton répalevél-levest ettünk. Azért emlékszem rá, mert az első naptól az utolsóig, noha nemvoltam válogatós, a kanalat mindig enyhe hányingerrel mártottam meg s behunyt szemmelemeltem ajkamhoz. Más nem igen volt. Ünnepszámba ment, ha Malvi néni főzeléket is főzött,egy kis krumplit vagy babot. A Szerentsések mindezzel látszólag nem sokat törődtek. Általábanaz evésre nem igen adtak, mellékes dolgoknak tartották, afféle szükséges rossznak. Így azebédhez meg sem terítettek; amikor az étel elkészült, Malvi néni a küszöbön kezünkbe nyomottegy bögrét és egy kanalat, kiki ott étkezett, ahol akart, az eresz alatt, a favágó tuskón, azárokparton. A kocsisok rendszerint a kocsin ettek, valami hagyomány lehetett ez náluk, mertakkor is oda kérték az ételt, amikor a lovak nem voltak befogva. A béresek pedig, ugyancsakvalami homályos hagyományból, a szekér alá, vagy ha bent voltak a pusztán, az istállóküszöbrekuporodtak. A leves után kaptunk még egy karéj kenyeret. „Szerezzetek hozzá valamit” -mondta Malvi néni. Természetesen nem a kamrában, hanem a földkerekségről. Megettük akenyeret, s a délután valóban nagyrészt a szerzés nem könnyűszerű gondolatában folyt. Faepretettünk, földiszedret, a gledicsfa hosszú termése széléről azt a kocsonyás, édes valamit; csicsókátés sóskát. Amit épp nyujtott az évszak. Az akácvirág apró, mézzel telt könyökét. Galagonyáérta harmadik határba is elvándoroltunk. Voltak, akik fiatal csalamádé törzsét hámozták meg sszeletekre vágva, azt szopogatták; édes, bár egy kicsit émelyítő.

Télen Szerentsésék főleg sült-tökön éltek, délben frissmelegen, este megmelegítve, reggelhidegen. Kaptak ugyan tejet, egy litert, de ezt, mivel akkor el lehetett adni, eladták. Aburgonyát csak karácsony után kezdték kivermelni, addig nem nyultak hozzá, azzal húzták ki atavaszt.

74

Igaz, Szerentsésékkel kapcsolatban volt alapja a pusztai értelmiség által oly gyakran hangoz-tatott vádnak, hogy a cselédek nem tudnak gazdálkodni. Szerentséséknek kevés fogalmuk volt abeosztásról. Az uradalom negyedévenként adja ki a pusztaiak illetményét, levonva belőle azidőközben kikönyökölt előlegeket. Ilyentájban - fertálykor éjjel-nappal folyt a sütés-főzés. Csakúgy pattogott a zsír! Szerentsésék a palacsinta bolondjai voltak. Majd egy hétig folytonpalacsintát ettünk, hidegen, melegen, lekvárral és lekvár nélkül. Így élt akkor a többi család is.A hatalmas tűzhelyen egész nap sercegett a nedves ágfa és kavargott a szemet, orrot egyformáncsípő füst. És folyt a kínálgatás, az olvadozó édesnénémezés, aranyos lelkemezés a megszokottcsaták helyett. Hol volt a konyha hideg koromszaga! Egész nap daloló serpenyők körültolongtunk.

Négy szoba ajtaja nyílott a konyhára. Középen állt a sárbólvert, kunhalomnagyságú, hatalmastűzhely. Tüzet ki-ki a tetejére rakott. A széles kéményből, amelynek arasznyi korommal fedett,csillogó falai közt bevert az eső, láncok lógtak, ezekre akasztották a kondérokat a szabad tűzfölé. A lábasok alá két tégla között gyujtottak lángot. A konyha falából mindenki a magaszobája felé eső részt fehérre meszelte s koromba mártott meszelővel vert rá igazán tetszetősdíszeket. Edényt vagy élelmet a konyhában senki nem tartott, azt még a szobában is különládába zárták.

Mert itt még egy-egy szobában több család is lakott. Szerentsésék szobájában, ahogy ígyemlékezetből összeszámolom, azt hiszem, csak kilencen aludtak, mert a hozzájuk beosztottházaspár még fiatal volt, az asszony akkor dajkálta a második gyermekét. Az asszonytViktornak hívták, s olyan csendes, ijedt kis teremtés volt, hogy észre sem vettük. Legtöbbszörnem is hált a szobában, álomba dajkálta kicsinyeit, s ment ki férjéhez az istállóba.

A másik három szoba annál népesebb volt. A mellettünk levőben, amelyet csak egy falválasztott el a miénktől, három család lakott, három göbölyös, nagy zenekedvelők. Ébredni isciteraszóval ébredtek. A főzenész köztük az öreg András bácsi volt; még a déli munkaszünetbenis hazaszaladt, hogy egy kicsit „pöngicséljen”. Este, ahogy megtért, fogta teknőnagyságúszerszámát, s ha vidám volt, ha szomorú, verte rajta a nótát, míg csak le nem feküdtek. Ahozzácsatlakozó hangokból tudtuk meg, hogy melyik göbölyös érkezett még haza. Gyönyörűenjátszottak, - nem tudom, ismerik-e az ilyenfajta citera hangját? Halkan, finoman tud azhangzani, oly szelíden, mint a tücsökciripelés. Az asszonyok orrhangon dudoltak hozzá.Megtörtént, hogy az éjszaka kellős közepén is fölhangzott odaát az érces, de mégis finommuzsika; valamelyik göbölyös gondolt valamit, s nem tudott elaludni, míg ki nem fejezte.

Szemben velük, a konyha másik felén nyíló ajtó mögött Szabó bácsi lakott a maga nagyszámúcsaládján kívül az egyik fia és az egyik veje családjával. Itt is rengeteg gyerek volt, a nők szinteversenyt szültek, s a versenyből az öreg Szabó néni sem maradt ki. Megtörtént, hogy egy időbenbabázott le a lányával. Az asszonyok napszámba jártak, s felváltva szoptatták a csecsemőket,akik egymásnak nagybátyjai és unokaöccsei voltak. Az öreg Szabó néni egyik karjában a sajátkisdedét, a másikban az unokáját tartotta, és büszkén nyelvelt a cselédasszonyokkal, akikmindenféle erkölcstelen pletykát terjesztettek erről az ó-testamentumi keretben virágzócsaládról. Szabóék állítólag nemcsak a csecsemőket tévesztették össze. Bizonyos, hogy néha,mikor egymás közt is összekaptak, az asszonyok nem a legépületesebb dolgokat üvöltötték elcsaládi életükről, az egész puszta füle-hallatára. Mihelyt a veszekedés elkezdődött, a férfiaklibasorban szépen elhagyták a szobát. A sodrófával s konyhaedényekkel hadakozó háromasszony között rendesen Malvi néni teremtett rendet; ő kedvelte s védte őket, s azok isszerették őt. Gyerekcserében voltunk velük, ami az jelentette, hogy ha Szabóéktól mindenfelnőtt elhagyta a házat, gyermekeiket a mi szobánkba terelték át, s minket az ő szobájukbaküldtek, ha a tüzelővel takarékoskodnunk kellett.

75

A negyedik szobában két csikós család lakott, a nevük is Csikós volt. Senkivel sem érintkeztek,velünk sem, noha egyik asszonyt lánynevén Szerentsésnek hívták, s szegről-végről rokon volt.De ők jól éltek, a gyermekek már serdülő korban voltak s a két család a férfiak egész részénkívül két félrészt is kapott. Emelt fejjel jártak át a konyhán s a köszönést sem fogadták; haközülünk, gyermekek közül valaki útjukba került, egyszerűen félrelökték. Néha ittak.Valamelyikük a csikók abrakjából egy félzsáknyit a vállára kapott, egy éjszaka megtette vele azutat a faluba. Bort hozott, s a család már hajnalban vedelni kezdett. Hangtalanul, titokbanfogyasztották, arcuk még a szokásosnál is keményebb volt, csak szemük csillogásán látszott,hogy mulattak.

Három ilyen közös lakosztály volt sorjában a házban, vagyis összesen tizenkét szoba. Különlakásban, a ház végén csak az uradalmi kőműves lakott. Felesége mindig szépen öltözködött,hétköznap is cipőben járt. Egyetlen kislányuk volt, őt is igen finoman öltöztették. Csak nagyritkán láttuk. Egyszer a cselédkertek alatt összeakadtam vele, vidáman elébe álltam, semlékszem, rögtön valami történetbe akartam beleavatni.

- A mamám megtiltotta, hogy én veletek beszéljek, - fojtotta belém a szót és kényeskedőentovábbállt. Látszott, hogy szívesen tesz eleget a szülői parancsnak. Értelmetlenül bámultamutána.

76

11

Mi, gyerekek... a gyerekek úgy élnek a pusztán, oly szabadon, akár a határban s a házak közöttfelügyelet nélkül össze-visszabolyongó állatok. A világ rendje, az élet, az emberi test egyreszaporodó jelenségeinek kormányzására nem a kész társadalom példái és törvényei szoktatjákőket, hanem a körülöttük nyargalászó, egymást harapdáló és szaglászó csikók, tehenek ésbikák. A közös lakásokban, a kocsiutak porában, az itatók körüli pocsolyákban futkározva éshemperegve a szűzi ártatlanság őszinteségével s bátorságával úgy szoknak egymáshoz, úgyvizsgálják és fedezik fel egymás testét-lelkét, akár egy kosáralja kutyakölyök. A puszta határavégtelen, a gyerekekre nem kell vigyázni, nem tévedhetnek ki belőle, nem veszhetnek el. Apályaudvarok csarnokaihoz hasonló nagy magtárakon és istállókon és fészereken túl akác-bokorligetek, csenderesek terülnek és erdők és beláthatatlan legelők, búzatáblák, szittyósok ésáthatolhatatlan füzesek a folyó mentén, mely minden tavaszkor egész tengert önt a laposkaszálókra.

Nemcsak azt mondom, ami velem történt; azt is, ami velem történhetett volna, mert társaimmalmegesett; emlékezetemben fölcserélődnek és összefolynak azok az események, amelyeknekszereplője s amelyeknek csak szemlélője voltam; első személyben folyó szavaim úgy tágulnak,ha tágulnak, rég elfeledt idegen életek vallomásává. A szobában, ahol én gyermekéveimettöltöttem, csak a mi kis családunk öt tagja lakott, de annyit forogtam azokban a többcsaládosszobákban is, amelyekben sokszor húsz személynek kellett volna valami módon megférnie,barátaim s játszópajtásaim, akik kivétel nélkül ilyen odukból bújtak reggelente elő, annyiraezeknek a lakásoknak levegőjét és erkölcsét lehelték ki magukból, hogy emlékeimen át szinteszagolom azok áporodott éjszakai levegőjét, hallom az összevegyülő zörejeket, sóhajokat ésnyögéseket. Néha úgy rémlik, mintha egész gyermekségemet valóban én is azokban aszobákban töltöttem volna, amelyekben születéstől, sőt fogantatástól a halálig minden másokfüle hallatára megy végbe.

Hány olyan lakodalmon vettem részt, hány duhaj eszem-iszomon az urasági pajták, vagy derültidőben a puszta végén az akácfák alatt, amelyből éjfél felé az ifjú pár ezekbe a közös lakásokbavonult vissza... A lakodalmak mindig tékozlóan gazdagok voltak; az uradalomtól kölcsönkérthosszú babszemező asztalokon vastagon folyt a bor és a zsír, a három pusztából összehordotttepsikben a sült tyúkok és kacsák füzérei sorakoztak, a káposzta gyerekfej-nagyságú töltelékeita vékony nyakú cselédek tejeskaláccsal tömték magukba - egy egész évi koplalásért vettekkárpótlást: a két násztárs családjának egész évi élelmüket fölzabálták. De ez is, ez a mértéktelenfalás is a szertartáshoz tartozott, a lakodalomnak éppoly elengedhetetlen járuléka volt, akár apapi áldás. Még annál is fontosabb, mert arra volt nagyon is sok eset, hogy a párok templomijóváhagyás nélkül frigyre léptek, de arra egy sem, hogy addig, míg „rendes” lakodalomtartására nincs mód, templomra gondoljanak. Azt a szégyent, a „mezétlábas esküvő”-ét nemviselték volna el. Mindnyájan tudtuk, hogy szomszédunk lánya szerelmes volt az egyikalsómajori legénybe és nem viszonzás nélkül, ami azt jelentette, hogy viszonyuk volt; s mégsemahhoz ment feleségül, hanem egy helybeli legényhez, akiről már az esküvő előtt megsejtette,igen helyesen, hogy egész életén át a szokásosnál is jobban fogja verni. A szeretőjéhez csupánazért nem ment, mert a lakodalomtartás körülményeiben nem tudtak megegyezni. Nem a kétcsalád nem tudott meg egyezni, hanem a lány kapott össze a jövendőbeli napával, hogy ki mitsüssön s kiket lássanak majd vendégül. A környéken a lakodalmakhoz vagy a cigányokat hívták15 koronáért, vagy a rezesbandát, amely 30 koronáért csapott valóban hét faluig szóló, jerikóizenebonát. A pusztára csak a rezesbanda járt, a német Nagyszékelyből. Egyik, velünk

77

komaságban levő pusztai család lánya, a legszebb béreslány, akire emlékszem, másfél évighalasztotta az esküvőjét, hogy a rezesbandára, a „trottyosok”-ra valót összekuporgassák, mert anémetek a pusztaiaktól előre kérték a pénzt. Kölesden egy legény ehhez hasonló ok miattfölakasztotta magát. „Elemésztette magát, mert nem vehette el, akit szeretett” - mondtákmegértően a cselédek. Egy másik, velünk ugyancsak félatyafiságban levő család asszonyainakanyám lelkére akart beszélni, hogy a lakodalmi pazarlás helyett inkább valami bútort vagyegypár malacot juttassanak a fiataloknak. Nem hívtak meg bennünket a lakodalomra sesztendőkig tartó harag lett a tanács következménye. A lakodalomnak a nyomor és a formáliséhezés e pusztaságában olyannak kellett lennie, hogy „megemlegessék”; nemcsak ürügynek, -szinte bosszúállásnak kellett lennie a hosszú éhkoppért. Nem mulatság volt az, nem élvezet -valami barbár, öncsonkító, vad emberáldozathoz hasonlított.

A kültelki proletár minden szombaton leihatja magát, - a pusztaiak hónapszámra nem láttakszeszt, kocsma nincs is a pusztán, de pénz se rá, s az uradalom se tűri az állandó felügyelet alatttartott cselédek közt a részegeseket; ha nagy ritkán szeszhez jutottak: a szomjanhalók mohó-ságával és lázával dobták hát magukat abba a rövidke szabadságba, emelkedésbe, feledésbe,amit az alkohol nyújt. Milyen szépek voltak e lakodalmak bor- és örömkeltette mámorában,mily angyalian ártatlanok, gyermekiek az első pohár után, mesterségesen fölébresztett emberiöntudatuk első óráiban!

Milyen diadalmas, ünnepies volt a lakodalmasok gyalogos elvonulása a bokáig érő őszi porban,vagy téli latyakban valamelyik szomszéd falu templomába. Az egész utat végigénekelték. Alegények, ha már lovon nem szökdelhettek, mint a falusi gazdák fiai, saját lábukon ugrándoztak,s rúgták a port, vetették magukat át az árkokon és bokrokon, és még nyerítettek is hozzá nagyvígságukban. És visszajövet a kastély vagy a kasznár háza előtt a hagyományos tisztelgés is,amelyet a mult, talán még a jus primae noctis emléke némának, elfogódottnak, komornakrendelt, mint valami gyásszertartást, még az is milyen boldog mosolygások közt ment végbe. Abemutatkozás után a kilépő vőlegényt, aki ilyenkor odabent rendesen egy acélbicskát és amenyasszonyt, aki egy pár cirógatást kapott, milyen üdvrivalgással fogadták a küntvárakozók: anásznép dagadó jókedve egy megyét kacagásba boríthatott volna. Mindenkit megállítottak, akia pusztán áthaladt, teletömték kaláccsal, süteménnyel, s rimánkodva nyomkodták kezébe azüveget, unszolták az ivásra, ha az véletlenül gyorsan betelt a borral. De a ritkán ízlelt szeszhamarosan végzett velük.

A szokás szerint a menyasszonynak sem enni, sem inni nem illik a lakodalomban; csak úgycsipeget ő valamit, már csak azért is, hogy megállja majd helyét a menyasszonytánc órákig tartóvad pörgésében, amikor a vendégseregből mindenki, aki valami ajándékot hozott, egy sótartót,egy zománcos bögrét, egy pár papucsot, vagy egy villát valamelyik uraság vagy vendéglőrosszul elsikált monogramjával, szédülésbe forgatja a rekedtségig üvöltözve, hogy: enyém amenyasszony! De a vőlegény, a boldog, az ehet, ihat és eszik is és iszik is, mert az illem nekimeg azt diktálja, hogy lakodalmán úgy jóllakjék, mint életében azelőtt soha nem lakott jól selőreláthatóan azután sem fog soha többé. Tömik, mint a libát. Mire a menyasszonyt már azokis megtáncoltatták, akik ajándék helyett jogot erre pénzzel, rendesen tíz fillérrel, rendkívüli,megemlítésre szánt esetben egy pengővel váltottak s a vőlegényre kerül a sor, hogy amenyasszonnyal az utolsó táncot, a vőlegényforgatót eljárja, s aztán egy időre elvezesse,tántorogva kel föl szegény a lóca közepéről, a díszhelyről. Egy-két forduló után öklendezvebotorkál az új otthon felé. A násznépnek még járni képes része versbeszedett, vastagmegjegyzéseket eregetve, lelkes üdvrivalgással tolong utánuk, csörgeti a menyasszonytáncjövedelmét, s figyeli, észreveszi-e a menyasszony a küszöbre fektetett seprőt, és felveszi-e vagysem, vagyis dolgos asszony válik-e belőle vagy henye. A közös konyha is ezer babonás próba ésjóslási kísérlet Scylla-Charybdisévé alakul. Végül az új pár eléri a szobát. Hogy mi történt

78

azután, azt másnap röhögő és ragyogó arccal beszélik öt-hatéves barátaim, akiket a lakodalommiatt még a rendes időnél is előbb fölkergettek a fészkükbe, a kuckó közös rongyhalmazára,vagy ha a szoba lakói ellenséges viszonyban voltak, le a felnőttek fekvőalkalmatosságaivalelkerített sarkokba.

Amit híven elbeszélnek, magyarán nevén nevezve a cselekmény minden mozzanatát éseszközét, az már ebben a korban sem újság nekik, nekem sem. A puszta gyermeke, mihelyteszét tudja, „föl van világosítva”, legelőször épp a szerelem dolgairól világosodik föl, -emlékeimben kutatva, azon gondolkodom, vajjon testi és erkölcsi fejlődésére ártalmas-e ez akorainak azért nem nevezhető, mert az érdeklődéssel pontosan egyidejű hiánytalan ismeret-szerzés? Ez a lépésről lépésre való bevezetés a titkokba, amelynek révén apránként, tehát amanapság annyira rettegett ifjúkori megrázkódtatások nélkül kapja meg az ember mindazt azédeset és keserűt, amit az élettől különféle arányú keverésben, akarva, nem akarva, úgyis elkell fogadnia? Dolgom nem a döntés, csupán a tájékoztatás.

A puszta gyermekének érzelmi élete már pólyás korában a puszta törvényeihez igazodik.Nemcsak a közös lakások, hanem a közös házak, s végeredményben az egész puszta egyívásúcsecsemőit, mihelyt topogni kezdenek, egymás mellé rakják, s ott is, ahol az uradalom nem tartkommenciós „gyerekpásztort”, valamelyik, már csak erre-jó vénasszony felügyeletére bízzák,mert hisz a pusztán az anyáknak nemcsak az anyaság a hivatásuk. A gyermekek egymástnevelik. S mikor elhagyják ezt a paradicsomi meleg aklot, oly fürkésző szemmel néznek már avilágba, akár Ádám a kiűzetés után. Ki mondta meg nekik, hogy a harcot is, vereséget iskönnyebben viselik, ha párt választanak minél előbb maguknak?

Emlékszem egy kislánykára. Első emlékem róla mindjárt az, hogy egy délután, amikor azanyám az uzsonnára való kenyeret szegi nekünk, beállít hozzánk a konyhába azzal, hogy ő azén szeretőm, és ő is kér egy karéj kenyeret. Négy-ötéves lehettem, tudom, még nem jártamiskolába. Tíz év mulva, amikor ez a jelenet ugyanezzel a lánnyal megismétlődik, szégyenembenmajd a föld alá bújok, de akkor még igent intek, s az egyenes vallomást köröttem is mindenkihelyénvalónak tartja. Anyám mosolyogva teljesíti a kérését, jóllehet az inkább követelés vagyigénybejelentés, mint kérelem; megsimogatja és megcsókolja a kislányt; attól fogva az állandóvendég nálunk, le nem marad a nyakamról. A pusztai iskolába egy évvel később kerül, mint én.Oda is azzal lép be, amivel annak idején a konyhába, azzal igyekszik helyet és tekintélytszorítani magának a gyermekeknek a felnőttekénél sokkal szigorúbban szervezkedő társadalmá-ban. Igényt tart rám, védelmez és kormányoz, csúnya jeleneteket rendez velem és a többiekkelis; semmi kétség, hogyha abban a sorban maradok, amelyben megismert, s ég tudja, mi miattkiszemelt magának, előbb-utóbb őt kell feleségül vennem, ahogy legtöbb gyermekkori pajtásomis játszótársát vette el. Esztendőkig s távollétem alatt is konokan kitart mellettem. Egyre-nagyobb aggodalommal figyeli rajtam a külső-belső változást. Nyári hazaérkezéseimkorpontosan annak a borjúnak a tekintetével mered rám, akinek mezei kószálása alatt otthon újkaput faragtak; állati riadalommal füleli hangomban az úrhatnámságot és gőgöt, amelyet egy-egy év alatt felszedtem, kétségbeesetten szaglássza az idegenséget, és semmit sem értve adologból, szégyenkezve, zavarodottan, lassanként elhúzódik tőlem. Majd menekül akkor is,amikor már én közelednék feléje, mert én minden fellengősségem és kérkedésem ellenére éppakkoriban kedveltem meg igazán. Meg kell mondanom, hogy hozzá semmi komoly közöm nemvolt. Nem emlékszem rá a bandában, amellyel évekig napszámra róttam a határt, s próbáltam atesti-lelki próbákat, amelyek ott vártak reánk.

Engem anyám az országúton kívül csak a víztől tilt, a folyótól, a bányaakna szélességűcsordakutaktól. Meg az urasági falkától, amióta a disznók egy ötéves kisgyermeket felfaltak.Ezeken kívül minden szabad. Még küldenek is hazulról, megvan ennek is az oka. Egész fiatalonmagamnak való, egy kicsit mulya gyerek voltam, aki, ha azt mondják neki, maradj itt a ház

79

előtt, fél napig elül a küszöbön. - Most már járkálj egy kicsit, - hallom ma is anyám hangját.Elballagtam a kert végébe s egy pere mulva kérdő arccal ismét a konyhában álltam, - járkáltam,most mit csináljak? Négyéves korom felé egy ideig komoly idegrohamaim is voltak; a legelsőegyik szombatesti fürdésnél lepett meg: erőnek-erejével csizmástul akartam a szapulóba lépni smikor harmadszor is elhúztak, arcom elkékült, eszmélet nélkül vágódtam el a földön. Attólfogva, ha felingerelnek vagy bántanak, se könnyet, se panaszt nem ejtek, hanem márszabályszerű remegés és kékülés fog el, amelynek most már minden simogatás és becézésellenére is ájulás a vége. Utolsó, legkisebbik gyerek voltam, fészek-fentőnek csúfoltak, s anyámteljes joggal rettegett a legnagyobb fogyatkozástól, amely pusztait érhet, hogy nem leszekvilágravaló. Öntöttek ónyát, kentek rám szenesvizet, de erre a nyavalyára még az orvos is csakazt tudta mondani, hogy majd csak elmulik. El is mult, sőt rövidesen az ellenkezőjére fordult,hála nagyanyám ösztönének, aki gyógyításomat a többi gyerekre bízza. Hozzánk édesíti őket, sörömmel indít, ha azok kószálni hívnak. Komoly arccal követem őket mindenfajta vállalkozá-saikban. Naphosszat kuksolok a nádasok kis szigetein, a pajta padlásán, a szénába fúrtbarlangok mélyén, a magunk építette lombsátrakban. Nyakig ássuk magunkat a kicsépeltbúzahalmokba; a szárítóban kiterített gyapjú puha felhőin sétálunk, és el-eltemetjük egymást.Mint a csurungák népe, úgy élünk, mint a vadnépek fiai. Körükben maznaságom feloldódik, egyvagyok közülök, de közben közös életünk minden mozzanata úgy emlékezetembe vésődik, úgyfigyelek, mintha már ott tudnám, hogy mindarról valamikor számot kell adnom.

Az első banda azokból a gyermekekből toborzódik, akiket még az uradalmi gyerek-munkábanem lehet befogni, akik még az elemi négy osztályát sem járták ki, akik még szabadok... Én mégnáluk is fiatalabb vagyok valamivel, mert emlékszem, egy-két társammal elmaradok egyszer afutásban le a Sió-part felé. Kifulva érkezem meg, a banda már túl van az első lubickoláson, anádas közepén egy kis homoktisztáson ül széles körben és versenyt gyakorolja az önkielégülést,anyaszült meztelenül, barnán, mint valami majomfalka. Közébük telepszem, de még nem értema szabályt, hasztalanul kísérletezem - csak nézem irigykedve a többieket, a beavatottakat, és aza képzelmem támad, hogy ezt is csak azok tudhatják, akik már iskolába járnak, ott okosítjákmeg erre is az ember gyerekét, amit különben helyesen is sejtettem. Engem azonban mégiskolás korom előtt próbál beavatni egy kislány, még nálam is fiatalabb.

Reggelente, ahogy kiszabadulunk a mosdásból, vagy talán már hajnalban, hiszen öt óra felé azegész család talpon van, mert anyánknak is van dolga a földeken, s kapálni igazán csakharmattal lehet, megjelenik az ajtónk előtt, s kézen fogva elvezet. Föltotyogunk a domboldalidisznóólak mögé, ott kezdődik egy csalánrengeteg, átvergődünk rajta, annak a közepénakácbokorral benőtt gödör van, valami régi, bedőlt cselédpince helye, ott van a mi lakásunk, alombok alatt. Didergek még a hajnali hűvösségben, ahogy levetkőztet. Fanyalgok is, azt semigen tudom, mit akar tőlem, jól emlékszem, hogy kelletlenül viselkedem - de hát akkor mértviseltem el mégis naponta újra és újra a didergést és a csalán marásait? Nagy keserűségére őmaga sem tudja, hogy pontosan mit is akar. Hallott már, tán valóban látott is valamit a közöslakásban, vagy a közös széles ágyban ott lábtól meghúzódva; még selypít, ahogy megfigyelé-seiről beszámol, napról napra bővítve az adatokat.

Ott ülünk szemtől szembe, két darab ártatlanság, nézdeljük, vizsgáljuk egymás létezéséneknyitjait, azzal a szigorú, komoly figyelemmel, amellyel a vadak a ketyegő órát, a gyermekek újjátékszereiket tapogatják, s már bontanák is szét. Megszöktünk a fegyelmezett világból,borzongva érezzük, hogy a csalánon és akáctüskén át a jövendő, titkos, igazi élet elébe, valamiősi függetlenségbe kanyarodtunk s magunktól próbálhatjuk, mit is jelent létezni. S tanácstalanulülünk az alkalom édes édenében; itt van, itt kell lennie köröttünk valami boldogságnak, hiszérezzük mellünkben nehéz légnyomását, de mégsem szívhatjuk magunkba, nem szabadulhatunkki, rabok vagyunk még s ez annál keservesebb, mert láthatatlan a börtön; mindent tudunk, amit

80

tudhatunk, s mégis még mindig titok övez, falak állnak valahol, a kulcs nem forog a zárban. Kisbarátnőm tehetetlenségében toporzékolni kezd, sírva fakad: de akármilyen nyafka is, otthonmégsem panaszkodik, nem kér anyjától tanácsot. Közben persze más játékra is telik idő, tőletanultam meg kövecsezni. De naponta újra kezdi a vizsgálódást, kinyújt és meghemperget ott agödöralji porban, mint lisztes morzsában a rántani való halat, és én is őt. Hosszas kísérletezésután végre elér valami kicsinyke eredményt, lappangó férfiasságom valamelyes eszmélésétérezhettem. Nem döbbentem meg, ahogy képzelni lehetne; igen természetesnek vettem, inkábba rám nevető hunyori kis szemekre emlékszem. Barátnőmmel különben ez volt az utolsóegyüttlétem. Faképnél hagyott, többet nem jött értem; mással élte világát, s nekem eszembe sejutott, hogy tán meg is kereshetném. Később megjavultam.

A falubeli fiatalok élete örök vizsgálódás, - hogy ki is felelne meg igazán nekik, természetökneks anyagi vágyaiknak? - és gyakorta cserélik választottjaikat, leányok, fiúk egyaránt, nem sokharagot keltve. A faluvégi zsellérek, a napszámba, aratásba járó nincstelenek gyermeke is ilyenformán találja meg párját. Ő nem a földet nézi, mert az nincs, hanem az egészet, az erőt, amunkabírást - ott az a kamatozó vagyon. A pusztára járó sommásoktól tudom, hogy az aratásraálló legény nyáron maga mellé szegődteti marokszedőnek, kettőzőnek a lányt, aki télenmegtetszett neki, akit feleségül venne, ha annak az ideje majd elérkezik. Mert a téli hancúrozás,összenevetgélés, ha kedves is, ha vigasztaló is a nyomorúságban, - nem sokat számít -, a nyár anagy vizsga. Hogy szedi a lány a kasza után a markot, hogyan hajlong hajnaltól késő estig, hogybírja a munkát? - ez dönti el, lesz-e valami a frigyből. A fiatal legény szakértő szemmel nézijövendő párját, mint valami nagy vásáron, egy életre való vétel előtt. És úgy nézi a leány is akaszával a rekkenő hőségben előtte hadakozó fiatal férfit és bíráló szemmel nézik a többiek isőket kettejüket együtt, vajjon egymáshoz illők-e. Mert, hogy együtt dolgoznak, egy párban,azzal hozzászólást és véleményt várva az egész világnak kinyilvánították, hogy halálig párbanmaradnak, ha megfelelnek egymásnak. Ez náluk így van, s nem lehet eléggé dicsérni. S ha amunkában egymásnak valók, nem marad el a további próba sem, a szívé, a lelkületé, a testé.

A pusztaiak mátkasága egyikhez sem hasonlít. Mint a fejedelmi családok sarjai, mint a hinduk:legtöbbször, ha nem is pendelyben, de az iskolából való szabaduláskor már eljegyződnek ők,azzal a különbséggel, hogy őket nem a szülők párosítják össze, - gondolnak is azok ilyesmivel! Soly mindegy is, hogy ki kit vesz el, a lányok közt egyik sem visz többet a házhoz, a legényekközül egyik sem örököl többet, mint a másik. Nem nézik még egymás egészségét sem.Tudatlanságból? Abból is, de meg aztán, ha meghal is a férj vagy a feleség, akad helyette másik,- mit lehet könnyebben pótolni az embernél?

A gyermekek hát szabadon, korlátozás és bűntudat nélkül végig próbálják, amit a pislákoló,lassan ébredő ösztön súg egy másik azonos, vagy nem azonos nemű ember, sőt minden élőlényiránti vonzalomból, szeretetből, szerelemből. S mire földereng előttük a távoli társadalomtörvénye, amely százados késéssel azért ide is elhat, hogy minden embernek, ha másban nem is,de szerelemben törvényes magántulajdonnal kell rendelkeznie, addigra majdnem mindenkiismeri azt, akivel életét le fogja élni. A választás nem nagy, egy-egy pusztán átlag húsz-harminccsalád él; de az igény sem nagy. - S akik - de ez csakis a legényekre szól - mégsem találnakmagukhoz valót ebben a kis világban, vagy valami ok miatt elvesztették azt, akit kiszemeltek,vagy felnőtt korukban kerültek a pusztára, azok is legfeljebb 10-12 kilométernyi körzetbennézelődnek asszony után. Természetesen szintén csak pusztán, mert tartja magát a hiedelem,teljesen jogosan, hogy falusi lányt nem jó pusztára hozni, még akkor sem, ha jönne. De nem isjön. Én legalább egyetlen esetről sem tudok.

A párok tehát szinte még gyermekfővel kialakulnak és a pusztai fogalmak szerint hívekegymáshoz attól a pillanattól fogva, hogy az első, annak nevezhető szerelmi egyesülés megesikköztük. Egymáshoz tartozásukat nem rejtik véka alá, a kis társadalom azt csodálná meg s

81

nevetné, aki azt rejtegetni akarná. „Nincs ezekben semmi szemérem” - mondta nekem egyszer,arcán a felháborodás hagyományos, komor álarcával egy intéző. Aznap hajnalban a borsó-asztagok őrzésére rendelt béreslegény alkalmi fekhelyén egy tizenhat éves leányt talált!Aludtak, s mikor ő pálcájával felserkentette őket, a lány még csak nem is röstelkedett; ott,előtte szedte rendbe magát, nyugodtan, „akár egy főúri dáma, aki komornája előtt öltözködik”.Micsoda fogalmak vannak itt a pusztán a női hivatásról! És ha látnám, mi folyik az istállókban!Később véletlenül láttam valamit abból, ami ott folyik; egy fiú és egy lány fejés közben úgyhelyezkedett el, mindegyik a maga tehene mellett, hogy hátuk majdnem összeért; fejüketmindketten hátraszegték, s míg kezük meg-megállva tépte és facsarta a tőgyeket, szájukvégtelen, elszakíthatatlan csókkal kapaszkodott össze. Abban a kínos, nyakcsavaró helyzetben,amely az agyra kergeti a vért, a nehéz munka közben, amelynél kevés kíván több izomerőt.Kijött a könny a szememből, megfordultam; az ajtóból visszanéztem a homályos istállóba, mégakkor is össze voltak tapadva.

A pusztai fogalmak... a pusztai fogalmak között valóban a szüzesség is csak úgy ítéltetik meg,mint a magántulajdon többi tartozéka, nekem is ez a tapasztalatom. A hűség többet jelent a testhű megőrzésénél, átfogóbb annál, mondhatnám emelkedettebb. A besorozott újonc szeretője,vagy felesége legtöbbször türelmes megtartóztatással várja vissza párját, de ha másképpviselkedik, abból sem keletkezik különösebb bonyodalom. S ha származik is, elsősorban nemabból származik, hogy az asszony megcsalja a távollevőt, hanem abból, hogy kivel. Egész mástermészetű esemény elbeszélése közben egyszer egy béres megemlítette előttem, hogy az őszeretője sem maradt hű hozzá, amíg másfél évig távol volt, állatokkal a Felvidéken. Kérdőpillantásomra: „Jó pajtásom volt nekem az a Deli, vele mulattam ki magam, amikor megjöttem.”A lányra sem volt panasza, mert „az azért kitartott mellette”. Ritka valóban a házasságtörés,vagy csak ritkán beszélnek róla? Nagy elvétve fordul elő, hogy a cselédek ilyesmi miattegymást pallóra állíttatnák. De az ilyen följelentésre is csak akkor kerül sor, ha a dolog márkomolyra fordul, vagyis ha a férj elhord hazulról egyet-mást a szeretőjének, egy kis zsírt,szalonnát, egy szakajtó búzát; vagy munka közben annak „szerez”; vagy éppen azzalfoglalkozik, hogy miatta otthagyja a családját. Különben ezt is úgy-ahogy elrendezik magukközött, mint annyi mást.

A pusztákon megbecsülik a nőt s ennek nem mond ellent az, hogy néha megverik. Asszony,tudjuk, a világ minden táján több terem, mint férfi, kivéve néhány különösen zord vidéket, aholhasonlóan valami jobb talajt és éghajlatot igénylő virágfajhoz, mégis kevesebb nő terem és nőfel. A pusztán is abból az okból van kevesebb nő, mint Tibetben? Csaknem minden pusztánkevesebb van. Rácegresen még az 1930-as népszámlálás szerint is a 140 főnyi férfilakosságracsak 125 nő jutott. Azért, mert a pusztákon elsősorban férfimunka kell? Vagy mert a társadaloma lányoknak, a városi cselédszobákon át hamarabb nyitott utat a menekülésre? Öregasszonyvolt elég, sőt túlságosan sok volt, a fiatalok hiányoztak. Vigyázni kellett rájuk s a férfiakvigyáztak is, vagyis igyekeztek a maguk módján jól meglenni velük. Nem kívántak tőlük többet,mint ami épp kellett. Nem igen huzakodtak egy-egy asszony miatt, de hogyan is vehették volnakomolyan a szerelmi birtoklást, amikor évszázadok óta a mai napig arról is elsősorban az azegyoldalú megállapodás dönt, amelyik a többi javakról, és amelybe nekik nem tanácsos abeleszólás? Az urak, a földbirtokostól le a gazdasági gyakornokig, szabadon rendelkeztek acselédeknek nemcsak a két kezével, hanem egész testével s ez ellen nem lehetett apelláta, nincsis. Van hely, ahol a gazdasági tisztek, de még a cselédházakban fölcseperedett parancsolók ismajdnem minden lányt berendelhetnek magukhoz, ha nagyon akarják. Régi, köztudomású,háborítatlan rendben folyó, hagyományos, szinte idilli jelenség ez; nekem is csak véletlenülötlött eszembe, hogy erről is elmondjam, amit tudok.

82

12

Harmadik szomszédunk lánya öngyilkos lett. Az életúnt férficselédek rendszerint akasztássalvetettek véget napjaiknak, a lányok és asszonyok kútba ugrással, más módot nem igengyakoroltak, szigorúan őrizve még ezen a téren is valami illem hagyományát. A lány „feljárt” akastélyba. Ezért ölte meg magát.

A csirások húzták ki hajnali itatáskor. Amikor mi iskolába menet odaértünk, már ott feküdt akút körül elloccsant víz finom jegén, amelynek vékony burka alatt a fekete göröngyök,szalmaszálak és trágyadarabok, mint üveg alá való ritka értékek ragyogtak s szivárványlottak.Ott feküdt nyitott szemmel, amelybe a jég apró tárgyaihoz hasonlóan egy riadt tekintet széttörtrévülete fagyott bele, nyitott szájjal, egy kicsit kényeskedően felvont orral, homlokán és széparcán a hústláttató nagy horzsolásokkal, amelyeket zuhanásában ő maga, vagy a vízmerővödörrel a csirások ejtettek, amíg a jégtáblák közt észre nem vették a téli virradat sötétjében.Mezétláb volt; csizmáját otthagyta, a segédtiszt szobájában, az ágy előtt, amelyből egyszerrekiugrott, és egyiramban, nyílegyenesen a kúthoz rohant.

Az istállókból, magtárakból odasereglett béresek némán, vállvonogatva álltak előtte egy-egypercre, amíg a segédtiszt, az, akinek a karjaiból a lány egyenesen a haláléba fordult, munkáranem kergette őket, nádpálcájával idegesen verve csizmája szárát, s a szokásosnál is durvábbanüvöltözve, ami nyilvánvalóan szintén idegességéből következett. S amit a cselédek respektáltakis, mert meglepően az első szóra engedelmeskedtek, s ha távozás közben lopva hátratekingettekis, szemükből részvét és megértés sugárzott. A tiszt (nem tehetek róla, ha mindez úgy hangzik,mint egy, Eötvös képzeletén átszüremlett lovagkori rémregény) sápadtan keringett tehetetlen-ségének kalickájában a tetem körül; rángó arccal pillantgatott szét s hessegette fölöslegesen isaz embereket, mint a prédáját féltő eb. Alacsony, kövérkés ember volt, látszott, hogy nem térmagához a felháborodásból; kegyetlenül becsapva érezhette magát. A lány megszegte a szokást,a dolgok rendes menetét, mert azon ugyan senki sem ütközhetett meg, hogy tegnap épp eztrendelte magához (ezúttal részeg fővel, különösebb vágyai csitítására, ahogy későbbpletykálták) - a cselédek dolga nem az engedelmesség, minden körülmények között? Ezt alázadást sem ő, sem a cselédek nem érthették meg. Ezért igazán nem kellett volna ilyen dologravetemedni! A lány azonban azáltal, hogy meghalt, egyszerre egyéniség lett, kivált aközösségből. Megtörhetetlen némaságával maga ellen bőszítette tulajdon apját is; az öregcsodálkozó méltatlankodásában levett kalappal emelgette s ejtegette combjához karjait, mintegymentegetőzve a tiszt előtt. Képzeletemben később ez a lány, ez a sápadt, nyershúsát láttatóhalott arc lett a dac és a lázadás angyala. Elképzeltem jellemét, az „egyszerű parasztlányban” ahatalmas lelket, amely a szenvedés tüzében leplezi le magát s amelyet Jeanne d’Arc-éhozhasonlítottam... De akkor még én sem tudtam felfogni, mi elől menekült ki oly sebbel-lobbal avilágból.

Az ő megszokta világából, amelyben a gúnyos falusi közmondás szerint „csak a kenyér nemközös”. Mert vőlegénye volt? Amibe az olvasó, gondolom, még ezek után is nehezen élheti belemagát, hogy lehet hűség a test hűsége nélkül is, abba a világszemléletbe ő is, vőlegénye isbeleszülettek. Tudhatták mindketten, hogy hasonlóan a szúnyogok és tetvek csípéseihez,vannak mástermészetű csípések és fullánkok is, és ezek ellen szintén hasztalan a védekezés, deezek épp úgy nem érhetik a becsületet vagy a lelket, akár az előbbiek. A pusztaiak reálisak.Hisz én, a gyermek is ismertem azt a világszemléletet s természetesnek vettem. Nem egy olyankifejeződését láttam és hallottam, melyen csak most visszaemlékezve találok némi eltünődnivalót. „Ó, a vén disznó” - mondták nem sokkal ez előtt az eset előtt a cselédek az öreg

83

kulcsárra, amikor híre futott, hogy az a magtárban az alacsony búzamosóvályú fölé hajlótizenkét-tizennégy éves lánykák helyzetével a szó szoros értelmében visszaélt... „Való az egyilyen vén sántasághoz?” - a fejcsóváló méltatlankodás csak ekörül forgott, a lányokra senki semgondolt. Az uradalom sem, amely minden téren, tehát az ilyen esetekben is, csak akkorintézkedett, ha érdekét látta veszélyeztetve. Egy más alkalommal feltűnt, hogy a napszámosokegyik parancsolója, ha a gépekhez, ha kukoricakapálásra, ha répaegyelésre vezényeltékfelügyelőnek, bandájába három leányt mindig beválasztott, mindig ugyanazokat, s alegkönnyebb munkára, a vízhordásra rendelte őket. Igaz, kiskorúak voltak azok is. Amikorkiderült, hogy „használta őket” - csak feleségének és öt gyermekének az egész pusztát betöltőjajveszékelő rimánkodása mentette meg, hogy nem mondtak fel neki. Nem az erkölcsök: afegyelem lazítása miatt. A puszta résztvevő aggodalommal kísérte a család sorsát.

De a fegyelemnek ilyenek miatt való lazulása igazán ritka volt. A pusztaiak nem éltek vissza akeggyel. Nem panaszkodhatott emiatt az a segédtiszt sem, aki azt a halálra szánt lánythasználta, bizonyára minden emberi kapcsolat nélkül, ahogy egy ivóbögrét vagy csizmahúzóthasznál az ember. Nem formált jogot a bizalmaskodásra, vagy valami igényre a lány családjasem. Nem, a gyász sem teremtett viszonyt köztük és a tiszt között (aki különben a temetésensem jelent meg.) A lány meghalt, s halála úgy raktározódott el az emberek emlékezetében,mintha a gép kapta volna el, mintha bika taposta volna agyon. Sövegjártó bácsi, a halottkém,aki a helyi adoma szerint abból állapítja meg a halált, hogy a hozzátartozók keservesen rínak,aláírta a bizonyítványt; a lányt elénekeltük, eltakarítottuk. Én voltam tán az egyetlen a pusztán,aki a tiszt alakja köré még évek mulva is a halál, a végzet valami romantikus légkörét képzeltems szinte elvártam volna, hogy díszelegjen e pózban.

Nem vállalta a szerepet. Éktelen tudott káromkodni (bizonyára fiatalságát s jöttment voltátigyekezett ellensúlyozni vele) s lelki vergődését s talán a gyászt is azzal fejezte ki, hogy jóideigmég a szokásosnál is gorombább és ingerlékenyebb volt. Ezt is megértettük.

Elvártam volna azt is, nyilván a romantika gazdag gróf, árva jobbágylány történeteinek alapján,hogy a tisztek védjék és kíméljék póri szerelmesüket. Nem védték. A lányok nem igenhivalkodtak az ilyen viszonyokkal, főleg előkelő kedvesük jelenlétében nem. Bizonyáratapasztalatból tették. Az urak nem bírták a nyilvános bizalmaskodást. Emlékszem, évekkelkésőbb az egyik közeli pusztán milyen meglepetéssel kaptam föl a napszám-szőlőkötözésből afejemet arra a hangra, ahogy a felügyeletre megjelent segédtiszt az egyik lányra támadt, akielmaradt a sorban. Azt hiszed - üvöltötte -, egész nap kódoroghatsz, amiért tegnap este... s azzala szóval jelölte meg a nemi együttlétet, melyet a cselédek is csak megvetésül használnak.

A leszidott lány arcát elfutotta a vér: a nyilvános megszégyenítéstől a bőre is szikrát hányt.Lehajtotta a fejét, serényen munkához látott; de amikor a tiszt könnyű kocsiján elkerekezett,szembenézett velünk, s lángoló arcára feledhetetlen kényszeredett mosolyt erőltetve, olyanmegjegyzést eresztett a távozó után, aminőt addig béreslány ajkáról nem hallottam.

Kezdetben idegenkedtem ettől a lánytól; nem azért, mert romlottnak tartottam. Talán, mertbeláthatott s megfordulhatott abban a világban, amelyből én ki voltam zárva s amely ellen márébredezett bennem a kirekesztettek gyermekien megható gőgje. Bármennyire ismertem islakóit: a kastély lovagvár volt és boszorkánykonyha s a maga szerény módján valóban szüzeketis fogyasztott. Irigykedtem a lányra? Meglehet. Butának tartottam, hogy vakon jár abban akáprázatos világban; a titokból semmi sem ragad rá, se tündérkisasszonnyá, se macskává nemvarázsolódott. Reggelente álmosan jelent meg köztünk szegény, ásított és szemét törölgette.Elfordultam tőle. De lassan-lassan különös sértődöttségemen úrrá lett a kíváncsiság.Tárgyilagosan faggatni kezdtem, ha munka közben egymás mellé kerültünk: hogy s mi esett azéjjel? Érdeklődésembe csakhamar más elemek is vegyültek. Már kamaszodtam. - Mondj el

84

apróra mindent, attól kezdve, ahogy beléptél az ajtón... A lombos szőlőbokrok fölött csodál-kozva pillantott át hozzám. - „Mi van azon mesélni való?” Mit mondtak, hogy tudtad, hogy mitkell csinálnod? Hogyan hívtak be legelőször? Délben melléje telepedtem. Minél makacsabbulhallgatott, annál jobban ragaszkodtam hozzá, képzeletem annál színesebben izzott. „Kaptamegy plajbászt”, mondta. Mindenüvé utána somfordáltam s megesett, hogy az esetlenségfölényes durvaságával magam is közeledni akartam hozzá. - Nem mindegy neked? - kérdeztemhányavetin, de vérvörös arccal. Mellbe lökött. Az, hogy a kastélyban járt, az nem számított, aznem törte meg még szűzi önérzetében sem; mintha csak álmában történt volna. Az ő alakjakörül is, talán némasága miatt a halál titkos levegőrezgését láttam; nem lepődöm meg, haszintén kútba ugrik. Nem ugrott, „boldog családanya” négy gyermekkel a kocsisház egyikkuckójában.

Amit apróra meg akartam tudni, azt jóval később tudtam meg, amikor - messze a régi, babonáselfogultságtól - nem színlelt, hanem igazán szívbéli unalommal lépdeltem azoknak a híreskastélyoknak dohos termeiben, a szarvasagancsok, vásári bútorok s lélegzetelállítóan ízléstelenkézimunkák s olajnyomatok aggkori menhelyén. Most már az elismerést és az örömöt kellettszínlelnem. A szomorú falak lakói barátaim lehettek volna, tőlem függött, hogy mennyirefogadnak szívükbe. Sima mosolygással hallgattam a társalgást, s bólintottam a legfölháborítóbbtörténetre és véleményre is, hasonlóan a követekhez, akiknek nincs joguk beleszólni az idegenország dolgaiba. A világjárt író voltam; azoknak, akik Pesten is megfordultak: a szerkesztő úr,jóllehet sem azok, sem ezek szerencsére egy soromat sem olvasták. Udvarias kérdéseket tettemföl s csak magamban csodálkoztam el a tájékozatlanságon, amelyet legközvetlenebb környe-zetükről még az idősebbek is tanúsítottak; bámultam a lélek szívós önvédelmét, ahogy a fiatalokelnézve a körülöttük fortyogó szennyen s mindenfajta förtelmen, megőrizték tekintetük angyaliártatlanságát, ha lányok voltak, ideális hazafiságát, ha fiúk. Bizonyos, hogy tiszták tudtakmaradni, az alattuk pöfögő gyalázat nem csapott bokájukig sem. Nem vettek tudomást róla,ahogy a tavaszi mezőn gavallérja mellett ügető s közben a legtökéletesebb etikett szerintmosolygó, finomlelkű grófkisasszony sem vesz tudomást az alatta vágtató ló gyakori szükség-leteiről. Gyakran, amikor a vacsorautáni borozgatások a társaságot már kellően megrostálták, sa szesz a próbát megállta férfiakat ölelődző pajtáskodásba rázta össze, a férficinkosságnakebben a meleg meghittségében elő-előálltam, hogy hogy is vagyunk a béreslányokkal? Háláskérdés volt, mindenütt ezer szép emléket, jóízű történetet, hímdiadalt fölidéző. A hajdanivaskos hódítások gáláns kalandokká váltak. - „Óh az én időmben...” kezdték s a szemek meg-lágyultak a mult édes ízére. - „Tavaly itt a pusztán... - folytatták s nevükön nevezve a lányokat,akiket én is ismertem, vagy akiket majd holnap megmutatnak, versengve öntötték elém azadatokat. Homéroszi kacagások kavarták a sűrű cigarettafüstöt. „Na, erre iszunk egyet!” Velüknevettem én is, és egy-egy körivás vagy virtuskodó ex rövid csendjében, amíg tekintetem avöröslő arcokról a mennyezetre szállt pihenni, döbbenve állapítottam meg, mily kevés kellene,hogy elkeveredjem ebben a társaságban, mily kevés ahhoz, hogy osztozkodásom a derűbenegészen őszinte legyen. Talán ez az igazi élet, a szadizmusnak ez az öntudatlan vállalása s az énlelkifurdalásom a betegség? Szerencsére mindig akadt valaki, aki túllőtt a célon. Karonfogtak sazzal a nyálas bizalmaskodással, amellyel a félműveltek az írót kitüntetik (mert az mindentmegért, s mint „bohém”, inyence a szennynek), olyan eseteket meséltek el, röhögéssel leplezvea szemérmetlenséget, s kérdéseimre olyan részleteket tártak fel, hogy ha más nem, ízlésemfigyelmeztetett feladatomra. - „Ebből igazán jó kis történetet kerekíthetsz...” Alig győztemhallgatni. - Megengeded, hogy jegyzeteket készítsek? - vetettem közbe. A kérdezett rámhunyo-rított: - „Természetesen név nélkül, pajtikám...” - Természetesen, - feleltem.

Föltámadt bennem a régi kíváncsiság. A történetek meglehetősen egyformák voltak mindenütt sjavarészt a lányok testi alkatát részletezték. Engem az érdekelt, szinte a szívdobogásgyorsulásáig, hogyan viselkedtek a lányok. Hogyan tudták, hogy mikor mit kell csinálniok?

85

- Mondj el apróra mindent - mondtam titkolt izgatottsággal most alkalmi barátaimnak is - attólfogva, hogy belép az ajtón, hogy behivatod. Hogyan tudatod vele, hogy bejöhet, azaz, hogy bekell jönnie?

Mindezt sokkal egyszerűbben megy, mint képzeltem. - „Hát az ember csak üzen, hogy ez megez jöjjön be estére” - világosított fel egy fiatal, rokonszenves arcú számtartó, miközben átölelt. -„Ruhát foltozni. Énhozzám csak ruhafoltozásra jártak a lányok. Ismertek már arról. Ha én,öregem, a gépnél, vagy a kapálásnál megkérdeztem valamelyiket: tudsz varrni?... Az már aföldet nézte, az már tudta mi a dolga. Volt kérlek, akit az apja vezetett föl; igaz, volt oka azöregnek a hízelkedésre, épp készültünk a körmére koppintani valami disznósága miatt”.

- Vagyis vannak, akik nem szívesen mennek? - „Akad, öregem, akad, de azért, mind tudja, mi amuszáj. Legfeljebb bent csapnak egy kis históriát, már a szájasabbja. De feljönni mind feljön;tudod, az egy kicsit dicsőség is köztük, afféle kitüntetés... irígykednek arra, aki „bejáratos” -mert az aztán mesélhet... Egy csúnyán összekarmolt, egy félszemű, - három álló hétig tört érte anyavalya, talán épp a félszeme miatt... a fene ette volna. Egy másik a bátyját hozta magával,gardé kellett neki. Na jó; rettentő kemény képpel voltak mind a ketten. Leülünk, beszélgetünk;szépen összebarátkozunk. Tíz óra felé azt mondja a legény: hát számtartó úr, itt hagyjam aleánt? Hagyd itt, fiam - mondtam.”

A társalgás a lányokkal négyszemközt, persze egy kicsit nehezen indul. De annak is vanorvossága. - „Az ital, öregem, az ital; ital nélkül körülményes, pláne a paragrafuson aluliakkal(a 16 évnél fiatalabbakkal), akikre nekem egy időben nagy gusztusom volt. Meg voltam veszvebarátom, olvastam valami marhaságot, hát csak azok után bolondultam, a töretlenek után,ahogy erre mondják, és egymás után minél többre... Olyan bolond voltam. Szóval egy üveg bor,anélkül nehezen oldódik a nyelvük, pedig hát egy kis társalgás nélkül fenét sem ér az egész.Persze inni sem akarnak, rém szégyellősek. De ha a bor nem kell nekik, adhatsz teát, jórumosan, ezt mindegyik megkóstolja. Vacsora? Hozzá nem nyúlnának. A süteményből mégúgy-ahogy letörnek egy kis darabkát, azt morzsolgatják egész este. Egyiket cukorral vártam,csokoládéval. Elvette az egész csomagot, betette a szoknyája zsebibe, előttem meg se néztevolna. Illemtudó nép ez. De ha az első pohárt beléjük tudtad könyörögni, akkor rendben.”

Szépen el lehet velük beszélgetni, sok mindenről.

„Arról, hogy hol voltak vasárnap? Milyen volt a tánc? Kik a leánypajtások? Szóval mindenről,csak a munkáról nem, mert az eszükbe hozná, hogy hát kicsodák is tulajdonképen. No meg azanyjukról ne! Apjukról, testvérükről beszélhetsz, meg a nagyanyjáról is, csak az anyját ne hozdszóba, öregem, véletlenül se, ez a tanácsom. Akkor slussz, kezdheted elölről. De legszívesebbendalolásznak. Micsoda szép estéim voltak nekem úgy. Beül, kérlek a sarokba, ahol nem érinagyon a lámpa és ott dalolászgat magában, meg nevetgél csöndesen, már amilyen mértékbenbele tudod diktálni az italt. Amikor itt a szomszédban, B-én voltam, a szobám a jószágigazgatóházában volt, annak meg hajadon kisasszonykái voltak... szóval hát vigyázni kellett, nemlehetett nagy ricsajt csapni. De a cselédek meg különösen dalolósak voltak. Hát nálam csakolyan félhangon dudorásztak, finoman, mint a cérnapöngetés. Nincs az az úrinő, akivel én olyanjól éreztem magam, mint ezekkel a kis dudorászókkal; reggelig elhallgattam volna őket. Aztánelálmosodtak. Főleg a fürdés után, mert én meg is fürösztöttem őket.”

A bizalommal nem élnek vissza, arra nincs eset; úgy van, ahogy én magam is sejtettem. Sőtazok, akik bejárnak, még szorgalmasabbak, engedelmesebbek. - „Mintha az embernekkedvében akarnának járni... Még jobban elismerik parancsolónak; mintha a dologból lehetnevalami... Szóval, asszonyok. De mások előtt egy világért sem árulnák el, hogy az emberhezvalami közük van. Illetve épp azzal árulják el, hogy ha munka közben találkozol velük, hát sütikle a szemüket, a kezük meg, mint a motolla... legalábbis erre mifelénk.”

86

Szakszerű előadásokat hallhattam a különböző vidékek szokásairól. A kemény- és homokfölditájak közti különbségről, amely az erkölcsben is megmutatkozik. Ahol a puszta határa agyagos,ahol tehát a kapáláshoz igen nagy erőt kell kifejteni, ott a nép hallgatag és komor, este aligvárja, hogy ledőlhessen. De ahol homokos a föld, és a kapa szinte magától csusszan, ottestelente végehossza nincs a hancúrozásnak s mindannak, ami ezzel jár. Aztán vidékünk, aDunántúl finomabb lelkületéről; itt még őrzi valahogy ősi természetét a nép (az ilyenfajtaszájból hallva, bizonyára már rájöttek: ősin mindig szolgait, állatit, emberi elme számárafelháborítót kell érteni), ellentétben a felső-tiszántúliakkal, akik asszonyaikat ugyanbecsületesen be sem tudják takarni, de vérre mennek akár az uraság ellen is, ha valaki, csak apillája alól szemet vet azokra. Aztán aprólékosabb szokásokról. Például arról, hogy Fejérbenlevetkeznek a lányok, de nálunk még a kötényt se lehet lekönyörögni róluk, azt borítják közbenaz arcukra, olyan szemérmesek. (Mindjárt másnap ellenkező tapasztalatot tettem. Az egyiksegédtiszt szobájában ültem a díványon, amikor belépett a summáslány. A cséplésnél megakarta tagadni a polyvahordást azzal, hogy fáj a válla. De ez pár napja történt, most sejtelmesem lehetett, miért hívatták. Barátom, aki egészségügyi feladatokat is végzett, ő döntötte el,hogy ki munkaképtelen, kit lehet beengedni az orvoshoz a faluba, odaszólt neki: „Vesd le azinged!” - s valami munkája miatt kilépett a szobából. A lány rámpillantott, majd, mintha hirtelenmegértett volna valamit, elpirult, s amikor könyvemből fölpillantottam, ingre vetkezetten álltelőttem. Fölkeltem, csupasz vállára tettem a kezem, majd zavaromban hirtelen én is kifeléindultam. Oly ügyetlenül nyúltam a kilincshez, hogy betörtem az üveges ajtó alsó kockáját, scsuklómat elég erősen megsebeztem. A lány, látva a vért, ijedten lépett hozzám, s úgy ahogyvolt, majdnem kijött utánam az udvarra.) Másutt, borsos történetekkel illusztrálva, a béres-lányok igazi vagy tettetett érzékenységéről esett szó; - „Úgy viselkednek azok, öregem, mintegy darab fa” („de ágas!” - vágott közbe egy röhögő hang), a legnagyobb szégyenszámba megy,ha elárulják, hogy részt vesznek a dologban. Aztán a nagy néha fenyegető botrányokelsimításáról, amely vagy úgy történik, hogy a lányt férjhez adják, vagy pedig, hogy„rászabadítanak” valami béreslegényt - keresse aztán azon a tartásdíjat! Majd megint másutt apusztaiak hihetetlen butaságáról és hiszékenységéről, amely lehetővé teszi, hogy még azok is,akik már nagyra vannak, s berzenkednek az ilyesmi ellen, emelt fővel vezessék arájukat az oltárelé. - „Hát ebben, testvér elképzelhetetlenül együgyűek, az bizonyos! Kérlek, járt hozzám egylány - legalább két hónapig. Természetesen beszélnek róla, egypáran látták is. Egyszer csak alegény, a legénye elém áll - persze kalap a kézben, és drei Schritt von Leib és hapták, ahogyillik - s dadog valamit, hogy ezt meg ezt hallottam, tisztelettel. Tagadni már nem lehetett. De aszívem mégis megesett, mit keserítsem meg a lelkét, nem igaz? Hát bent járt nálam, - mondomneki - de csak beszélgetni. Kérlek, azonnal elhitte, még meg is köszönte a szívességemet. - Ésügyetlenek, mohók, mint az állatok, semmi pallérozottság bennük. A multkoriban, mulatságközben egy legénynek majdnem kiütötte a szemét az egyik lány. Elémkerülnek, - a szérűs-kertben esett a dolog, a táncból vonultak el oda. Nem értettem az ügyet. Ha a lány elmegy azzala kamasszal, akkor mit kapkod a szeméhez? - Erőszakoskodni akart velem, - mondja a lány,persze nem ezzel a szóval. Nagy eset! Négyszemközt előveszem a legényt. Hát mit akartál vele?- kérdem. - Hát csak azt! - feleli. - Megcsókoltad? - Erre elcsodálkozik. - Hát azt is kellettvolna? - kérdi. A saját asszonyaikhoz se értenek annyit, mint mi. Pedig hát van nekik egy jóközmondásuk. - Tehenet és asszonyt nem lehet megcsalni - érted? Mind a kettőnek meg kelladni a magáét.”

Ilyeneket hallottam. Visszagondolok ezekre a távoli fülledt estékre, amelyek már másnap reggelijesztő messzeségbe ugrottak, és mint kaleidoszkóp aljából a színes papírdarabkák, úgy szöknekelém egymás hegyin-hátán a laposságukban is bizarr történetek, csattanó nélküli adomák ésminden ésszerű ok nélkül hirtelen felbődülő kísérteties röhejek. A fiatal Móricz hőseireemlékeztető kanok merülnek föl, a Montmartre orgiáival vetélkedő rafinált vigalmak, az

87

átmeneti nászágyon elájult béresleány-arcok, pofonok és véres lepedők, kihallgatások, amelyeksorán egy lányt huszonhat legény vallott kedvesének, pesti „pincérlánnyá” emelkedetthajadonok; puszták, amelyeknek egész férfilakosságát esztendei munkára az ország valamelyikmás részébe vezényelték s amelyeken most - ez keltette a legnagyobb kacajt - minden gyerek ajelenlevő egyik gazdatisztre hasonlít; magzatelhajtások és gyermekölések, szabályok jóízűismertetése, hogy a béreslányok melyik testrészét szabad kézzel érinteni (a keblet legutoljára),az asszonyok váratlan halála, - az olvasó képzelete tetszése szerint rendezheti őket, hiszbizonyára nem először hall róluk. - Az egyik pusztára Sz. alföldi mezővárosból jártak abirkanyírók. Minden évben az egyik segédtiszt számára egy „tanulót”, egy különösen szép lánytkellett hozniok, töretlent; engem is nehezen győztek meg, hagy esnek még tündérmesék aföldön szűzzel, sárkánnyal, csak épp szabadító lovag nélkül... A munkabírás megítéléseszempontjából a cs.-i uradalom elrendelte a jelentkező béresek orvosi vizsgálatát, s aztkiterjesztette a már alkalmazásban levőkre is. A lányok közt - akiket az első napra rendeltek be- az terjedt el, hogy szüzesség-vizsga lesz. Az egész pusztáról - ismét harsogó nevetés - csakkettő mert jelentkezni. De már ez a nép is szemtelenkedik, romlik, mint ahogy az egész világ. -W. számtartó úrnak gyönyörű „bejárója” volt („Az én nevelésem!”) Lelkére kötötte, hogysenki mással ne merjen leállni... Paradicsomi boldogságban éltek, a lány újonc volt, maga amegtestesült frisseség. Két hét mulva a boglya tövén találja valamelyik kamasszal. „No elfogotta méreg. Emelem a kezem - az még csak hetykén hátralép, s szájalni kezd, hogy mi közöm? -Kedvemből, faromból senki sem parancsol - mondja szemembe a szállóigét, amivel a pletykálóvénasszonyoknak szoktak megfelelni.”

Ilyenek ezek, öregem, hírből se tudják, mi a tisztesség!

Ajándékot nem szokás adni. - „Ezen a téren legalább még ismernek böcsületet.” Valójában alányok nem merik elfogadni az ajándékot. Mert lehet bármennyire is köztudomású, hogy valaki„bejár”, a szóbeszéd igazán akkor indul meg, ha tárgyi bizonyíték is van. De akkor aztánkegyetlenül. - Irigységből teszik, - állítja az egyik tejellenőr (aki pusztáról pusztára jár skedélyesen azzal kérkedik, hogy mindenütt család várja). Kezdő korában egy lánynakberlinerkendőt ajándékozott. Másnap este a kútnál nagy verekedéssel, ricsajozással azasszonyok letépték róla, sárbataposták és attól fogva a lányt cemendének nevezték, de úton-útfélen, még otthon az anyja is.

Mindezekben a történetekben bizonyára jó adag a férfikérkedés. Valójában a pusztai lányokkiszolgáltatottsága csak annyival lehet nagyobb a városi szolgálólányokénál, gépírónőkénél,amennyivel elzártságuk és műveletlenségük. Valószínű, ha valaki a gyári munkásnők helyze-tének ismertetésébe fogna, az sem festhetne sokkal derítőbb képet. A pusztaiak megkötöttsége,igaz, erősebb. Nem hagyhatják el oly könnyen egyik napról a másikra helyüket, sőt egyik évrőla másikra sem. A nyolc-tízgyerekes béres nem mond fel, nem rakja szekérre óljait, bútorait,egy-két malacát, s nem indul világgá új hely után azért, mert egyik vagy másik leányánakmehetnékje támad. S ha az év végén fölkerekedne is, másutt tán különb sor vár rájuk? Másmódot a megélésre pedig, mint a cselédkedés, nem ismernek. S a tájékozatlanság, elhagyatott-ság, műveletlenség éjszakájában nem látszik más kivezető út, mint a megadás vagy a halál. Nemigen halnak bele. Maradna még a csábító halála, amit a polgári regények tanácsolnak. Ilyesmirea legöregebb pusztaiak sem emlékeznek. Nagyon nagy ritkán, mondjuk századonként egyszer,megesik, hogy hirtelen haragjában valaki leüt egy kasznárt vagy egy segédtisztet; akkor semszerelmi ok miatt. A cselédek megbocsátanak e különös hatalmú és varázsú csábítóknak, sőtmég sajnálkoznak is rajtuk a megértésnek azzal az előzékeny, sőt túlzott készségével, amellyel aszegények a gazdagok iránt általában viseltetnek. „Az is ember” - mondják egy-egy bajkeverőgazdatisztre, „neki is van természete, mit csináljon?” Ebben van igazság. Mit csinálhat a fiatal

88

segédtiszt, aki néha esztendőkre egy istenhátamögötti pusztára kerül, s évszakonként jó haegyszer beruccanhat valamelyik városba?

Persze, a két lehetséges megoldás, a megadás vagy halál közt a pusztai lányok meg-megpró-bálják azért a lehetetlen harmadikat is. Ahány gáláns hőstettet a parancsolók szájából hallottam,majdnem annyi szívderítő fortélyt hallottam a kiszemelt áldozatokról is: hogy-mint bújtak ki alovagi hódítás alól, ha valami rendkívüli ok miatt nem volt kedvükre. Micsoda pompás, estéről-estére hetekig tartó vígjátékká alakult ilyenkor a puszta, somolygó cselszövőkkel, egymásbafonódó végehosszatlan imbrogliókkal, álhajjal és elcserélt vénasszonyokkal, ha arról volt szó,hogy valakit megmentsenek, és remény volt rá, hogy megtarthatják maguknak... Micsodaországos vidámság és hálás tetszésnyilvánítás, majd hónapos kommentár kísérte ezeket ajátékokat, amelyekben egy-kétszer magam is szerepet vállaltam, ha másét nem, a súgóét. Itttanultam meg, hogy harcolni is igazán jókedvvel lehet, vagy legalábbis én csak úgy tudok, mégha a jókedv csak akasztófahumor is, vagy visszafelé sülő öngúny, s az arcra csupán olyankielégülést varázsol, mint amikor a gyerek, fintorogva, sziszegve, de ellenállhatatlan vágytólhajtva, mégis letépdesi sebéről a vart.

89

13

Az iskola ajtaját reggel félnyolckor nyitotta ki Hanák bácsi gazdasszonya. Az iskolára szívesenemlékszem - mit szedtem ott magamba, hogy hasonlóan a napok mulva ható lázidézőorvosszerekhez, most, esztendők mulva üt ki rajtam és derít kedvre? A félnyolcra megjelent,törekvőbb tanulók különböző fő- és alosztályba különültek. Legkellemesebb a vízhordókegyüttese volt, ebbe a gazdasszony, Pápa néni, hat fiút és négy lányt osztott be. Mi, fiúk,párosával közrefogtunk egy-egy kannát vagy sajtárt s vidám eszméket cserélve elcsúszkáltunk apuszta-kútig. Négy-öt fordulóval megtöltöttük a konyhában álló nagy szapulókádat s a kertbena három hordót, amelyből aztán a vizet a lányok a méhek vékony vályúcskáiba és aparadicsomágyak ötletes csatornácskáiba továbbították. Hanák bácsi ugyanis kitűnő minta-kertész volt s megyeszerte híres méhész. A gyermekek másik csoportja ezenközbenrépaszeleteket vágott a teheneknek, megetette a sertéseket és a baromfiakat. A következő kiskülönítmény kukoricát morzsolt. A favágittó körül is foglalatoskodtak néhányan, kelletlenül,mert ezt senki sem szerette. De az egyik csoportból a másikba csak engedéllyel lehetett átlépni:rend volt. A közmondásba került állapot, hogy az iskola egyik fele büntetésből, a másik felemeg kitüntetésből kapál a tanító kertjében, csak ritkán, a kellemes májusi esők után valósultmeg. Mindez pontosan egy óra hosszat tartott. Reggeli tevékenységünk befejezése után Hanákbácsi megjelent a teremben, addigra mind a hat osztály egybegyűlt. Kitörő örömmel fogadtuk.Egyik sor padban ültek a lányok, másikban a fiúk, koedukációs rendszer volt. Megindult atanítás.

Aki akart, rengeteget tanulhatott, s azt, ami tetszett neki, gazdag választék állt rendelkezésére.Hanák bácsi először az első osztályosoknak magyarázott, azután a másodikosoknak, majd aharmadikosoknak és így tovább. Míg az egyik osztállyal foglalatoskodott, a többi leckéjétkészítette, esetleg azalatt is vizet hordott, ha például épp nagymosás volt a háznál. A feleltetés aszabad verseny elve szerint folyt, a felsőbb osztályokhoz íntézett kérdésekre az alsóbbosztályosok is jelentkezhettek, s feleletüket Hanák bácsi az előrehaladás megítélésénéltekintetbe vette. Így történhetett, hogy elsős koromban már kiterjedt ismereteim voltakalkotmánytanból, mert azt is tanultunk. Az egyszeregy s a számtani alapműveletek véglegeselsajátítását viszont utoljára az érettségi előtt határoztam el, félve, hogy a biztos nem érti megmajd „pillanatnyi zavaromat”, amelynek következtében közepesnél jobb matematikus létemre anyolc esztendő alatt oly sokszor megesett velem, hogy egy egyszerű szorzást nem tudtamelvégezni. Hanák bácsi alatt főleg a gyónási imát gyakoroltuk, hihetetlen gyors ütemben. Hanákbácsi órával a kezében ellenőrizte az iramot s pálcával vezényelte, hogy még szaporábban! Afeleltetés ebből verseny volt. Igazi bajnokok akadtak köztünk.

Egyházilag, ahogy már említettem, a puszta Pálfához tartozott. Hetenként egyszer a pálfaiplébánia káplánjáért kocsit küldtek; vagy meghozta a káplánt vagy nem. Az iskolaterem végén,szemben a katedrával a nagy szárnyas ajtó kápolnát rejtett, szabályszerű oltárral s attól jobbra-balra egy-egy paddal az előkelőségek részére. Szombat este kitártuk az ajtót, megfordítottuk apadokat, s a terem templommá alakult. Hétfőn ismét becsuktuk az ajtót s a felszentelt helyközelségéről csak a magamfajta érzékenyebb lelkek nem feledkeztek meg. A teremben,amelyben a kényes orr napok mulva is szippanthatott egy-egy ott ragadt tömjén-foszlányt, néhatánc volt. Itt léptek fel a pusztára el-elvetődő csepürágók is, közönségüket a legvaskosabbtréfákkal szórakoztatták.

90

Nagy ünnepek előtt szombaton magát a plébánost, iskolánk felügyelőjét tisztelhettükkörünkben. Ilyenkor az egész puszta meggyónt s másnap megáldozott. Mondják, hogyvalamikor maga a gróf ellenőriztette, hogy minden cselédje eleget tegyen a hit követelménye-inek. Az Apponyiak is, a Zichyek is igaz katolikusok voltak, törődtek az istentől rájuk bízottemberek lelkével. A húsvéti és karácsonyi tömeggyónás a zsidó bérlők uralma alatt is szokásmaradt.

A kápolna ajtajától hosszú libasorban álltak a cselédek a teremben, az udvaron, sőt azonkívül is,majdnem az istállóig. Beszélgettek, közben a sorból itt-ott cigarettafüst szállt és fesztelenleánynevetés. A legények magasra hajítva a csillogó krajcárokat pecáztak, mert ők mindenüttpecáztak, ahol egy kis szabad idejük volt s ketten-hárman összegyűltek. Hanák bácsi ki-kinézettaz ablakon, hogy sokan vagyunk-e még. Egy délután százan-kétszázan is meggyóntak. Mostderült ki, miért kellett a gyónási ima sebes elhadarására begyakorolnunk szánkat. Elsőnek mi,iskolások járultunk a pap elé, veszélyes gyorsasággal fújva el az imát s nagy üggyel-bajjal svégső szorultságunkban rendesen anyánk segítségével összeírt bűneinket.

A plébános szigorú volt, épp olyan, amilyen a pusztaiaknak kellett. Hanghordozása, tekintete,de még járása is inkább a katonát idézte; inkább a rend s fegyelem szolgáját, mint az alázatét. Agyónás kihallgatásra hasonlított. Nem volt-e minden megjelenő eleve bűnös és szigorraérdemes? Gyóntatószék nem volt. A plébános egyszerű karszékben ült, egyenes derékkal,térden átvetett lábbal s keményen összemarkolt kézzel. Éles pillantást lövellt a belépőre.Igyekeztünk hamar végezni, gondoltunk a kint várakozókra. Néha végigmért bennünket,megtörtént, hogy ránk pirított egy-egy jól kiválasztott rövid szóval, sietett ő is. Kiöntöttüklelkünket, s ő gondolkodás nélkül, mint a jó kereskedő, ki gépiesen tudja már, mennyiértmennyi jár, ránk szabta a penitenciát. Kezét csókra nyújtotta, jelezve, hogy mehetünk.Mentünk, szinte futólépésben.

Vasárnap én minisztráltam, nekem minden évszakban volt csizmám olyan, amilyenben az oltárelé járulhattam. „Ad Deum qui laetificat juventutem meam” - kezdtem s ő átvette a szót. Aliturgia különös mondatai, mint a vezényszavak pattogtak. Izgatottságomban egyszer félre-loccsantottam a bort. „Ostoba” - förmedt rám úgy, hogy a hívek is meghallják, ha történetesenodafigyelnek. Lapultam, rettegtem az istentől, akinek ilyen tolmácsa van. Behúzott nyakkal,szívbőljövő félelemmel s alázattal nyujtogattam feléje a láncos tömjéntartót.

Hogy fért vele össze Hanák bácsi, aki forradalmár volt? Hanák bácsit, tudtuk, büntetésbőlhelyezték a pusztára, valahonnan a Felvidékről. Itt sem tört meg. Ő előtte az volt a szokás, hogya gazdatisztek sarjadékai nem ültek a többi gyerek közé a padba, fönt a katedrán, a tanítómellett készítettek nekik helyet. Hanák bácsi ezt egy kézlegyintéssel megszüntette. Igaz, errenyomban elesett azoktól a pótjárandóságoktól, amelyeket az uradalmak ajándékképp juttatnaka pusztai értelmiségnek. Mit törődött ő azzal? Ott volt a méhészete. A plébános isméhészkedett? A hivatalos ügyek elvégzése után hosszan elbeszélgetett Hanák bácsival, akinyilván vele is méhekről társalgott, mert másról ő nem igen beszélt. Kettesben néha átballagtakhozzánk is, s kitüntettek bennünket azzal, hogy asztalhoz ültek. Apám gyorsan elszaladt avincellérhez, annál mindig akadt egy-két üveg bor. A pap, hivatásán kívül, barátságos volt, sőtpajtáskodó. A világosság felé emelte a borospoharat, csettintett, harsányan nevetett azadomákon, kezét apám vállára tette, évődött anyám eretnek származásán. Csodálkozva, ijedtennéztem rá, ő volt az első ember, aki részéről kétféle, egymástól ellentétes magatartásttapasztaltam; mintha két lélek lakott volna benne, két külön ember. Egyenruhája végtelentiszteletre indított, azt éreztem, sorsomat kezében tartja, egy intéssel örök kárhozatra lökhet.Jobban tetszett, amikor szigorú volt s megközelíthetetlen, mint amikor száját kezefejével törölvejókedvűen másodszor is vett a töltött káposztából. Közvetlenségében volt kísérteties. Nemcsodálkozom, ha hirtelen megrázkódva sasmadárrá válik s kirepül az ablakon.

91

Hálával tartozom neki is, Hanák bácsinak is. Ők voltak az elsők, akik, nem tudom, milyen jelekalapján, szellemi képességeket véltek felfedezni bennem. „Meglepő” ügyesen rajzoltam, főleg,emlékezetből, de minden időben, ha álomból ébresztettek, akkor is. Leginkább szántógépeketrajzoltam. „Csodálatos! - kiáltotta Hanák bácsi a harmadik pohár után - rajta van a feszültség-mérő!” Kitűnően tudtam olvasni is, bár helyenként akadozva, de helyes, természetes hang-súllyal, „látszott, hogy értettem”. Csodagyermek lettem, mint kivétel nélkül minden gyermek,akire figyelnek egy kicsit. A vélemény lassanként elharapózott a családban, nemsokára hozzámis elért s fertőzni kezdett. Büszke lettem, s egyben szurkoltam a próbától, mert állítólagszámolónak is kitűnő voltam.

Igaz, iskolába szerettem járni. Kisdedóvó nem volt a pusztán, anyám már jóval tanköteleskorom előtt elmenesztett idősebb testvéreimmel az iskolába. Könyvet persze nem kaptam, dehogy mégis járjak valamivel, anyám egy gépalkatrész-árjegyzéket nyomott a kezembe. Ezttartottam előttem, míg a többiek fennhangon silabizálták a betűket. Sok minden rám ragadt,csak úgy a fülön át. Olvasni még nem tudtam, de ha az árjegyzéket elém tették, egész oldalakatelmondtam az osztályban hallott versekből és olvasmányokból. A pedagógusok szerint nincsolyan rossz módszer, amellyel a gyerek előbb-utóbb ne tanulná meg a betűvetést. Hanák bácsialatt is megtanultam olvasni. Sőt, elég hamar írni is, hamarosan híres író lettem.

Írtam kerítésekre is, de legjobban a szép, meszelt falat szerettem. Különböző egyszerűfiziológiai tényeket s kézenfekvő közvetlen tanácsokat közöltem akkora betűkkel, amekkoráraföl és le ki tudtam nyújtani a karomat. Teljesítettem hírszolgálatot is, főleg eljegyzési híreketkoholtam, de nem riadtam vissza a személyes támadástól sem, egy-egy tömör jelző erejéig.Rajzoló képességemet már említettem. Sajnos - szereplési viszketeg vagy írói hiúság? -:alkotásaimat, noha csak egy-kettő szerzőségét vallhattam teljesen magaménak, kivétel nélkülaláírtam, mert legjobban a saját nevemet szerettem gyakorolni, szinte ujjaimban élvezve az íráskéjét, abban a boldog időben. Ez súlyos s egyre megújuló összeütközésekhez vezetett. Az méghagyján, hogy a kasznár házának újonnan meszelt falára egy vásárnyi gőzekét varázsoltam,félnapi szorgos munkával. Ám képzeljenek egy ménest, amelynek minden alakja, a csikósokcsakúgy, mint a lovak, épp szükségletüket végzik, sőt fölöttük röptükben a gólyák is.Tehetségem fajulni kezdett.

Az iskolát mindenki rossz szemmel nézte. A költségeket a törvény értelmében az uradalomviselte s mi haszna volt belőle? Vannak gazdasági munkák, amelyeket korunk tekintélyesszakértői szerint is igazán jól csak gyermekek tudnak végezni, például a bab- vagy lencse-szemezés. A répabogárszedésre is az ő friss, hajlékony derekuk alkalmas, mely még nememelkedett messzire a földtől. Kellő ellenőrzés és ösztökélés alatt a gyomlálással is fele idő alattelkészülnek, mint a felnőttek.

Harsányan helyeseltünk, ha valamelyik reggel az iskolába lépve megtudtuk, hogy tanítás helyetta határba vonulunk. Kivonultunk, és répabogarat szedtünk. Szabadnap volt, de nem mondom,hogy ilyenkor tanultunk legkevesebbet. Az élet számára tanultunk. Hanák bácsi nem kísért elbennünket, hivatását ilyenkor az uradalom rendes parancsolói vállalták magukra; egy nap alatttermészetesen nem tudtak kizökkenni a rendes kerékvágásból; úgy kezeltek bennünket is, minta felnőtteket. Pálcával jártak mögöttünk, és ügyes ütéseket pattintottak a hajlás közbenégrefeszülő nadrágunkra, s szóval is igyekeztek reggeli lelkes buzgalmunkat helyes iránybaterelni. Érdekes, hogy Hanák bácsi legenyhébb kézlegyintésére is pokoli bömbölés rázta meg atermet, itt egy pissz sem hallatszott. Mi volt ez? A kötelesség érzése vagy isten szabad egénekhatása? A természet nagy sugallata, hogy itt férfiasan helyt kell állni, verejtékezve s könnyezveis? Kigúnyoltuk, sőt titokban ráadásul magunk is meglegyintettük azt, akinél gyorsan eltört amécses; mintha valami játékot bontott volna meg, amelynek szabályait már sejtettük.

92

Ilyen munkákat az uradalom napszámért is végeztetett a gyerekekkel. Tíz vagy húsz fillérbenrészesültünk egy nap és az elégtételben, hogy ilyenkor a férfiakkal egyidőben keltünk, vagyisnapkelte előtt; éppoly tarisznyát kaptunk, mint ők.

Nagymama helyeselte, hogy napszámba járjunk (még később is, mikor a középiskola felsőbbosztályait látogattam). „Csak edződjenek - mondta -, annál jobban megbecsülik majd, ha azéletben véletlenül jó dolguk lesz.”

Az iskolát általában a szülők sem szenvedhették, valami távoli, az ügyeket közelről nem ismerőhatalom okvetetlenkedésének tartották. Az iskolalátogatásért a gyerekek nem kaptaknapszámot, a borsó böngészésért kaptak. A 9-10 esztendősöket már el is lehetett szegődtetni.Az iskolába úgy küldték a gyermekeket, mintha szívességből, mintha ingyen munkába küldtékvolna őket. Mindenesetre ebédet nem adtak nekik. Bár legtöbbször, ha akarnak, akkor semtudtak volna adni.

A tanulóknak körülbelül fele a puszta távoli részéből járt be, olyan messzeségből, hogy adélelőtti és délutáni tanítás közt haza sem mehettek. Mit ettek ezek? Ezek semmit nem ettek.Aki egy karéj kenyeret hozott vagy egy zsebkendőnyi főtt kukoricát, az már gazdag volt, s egy-egy gondosan kimért morzsa ellenében uralkodott a többin, azt tehette társaival, amit akart.

A pusztai iskola amellett szégyenhely volt... úriember oda nem küldte gyermekét. A pusztaiértelmiség a falvakba küldte, vagy a városokba. Sok szó esett erről a mi családunkban is, nemazért, mert előkelők akartunk lenni, hanem mert nagymama fontosnak tartotta, hogy agyermekek tanuljanak is valamit, ne csak a nadrágjukat koptassák s poroltassák. Nyakába vettea falvakat. Rossz hírekkel tért meg. A k.-i tanító módszere az volt, hogy reggel megraktatrágyával a szekerét, megállt az iskola előtt, végigpálcázta az osztályt, s aztán ment tovább, ki aföldjeire. Kitűnő gazda volt. Tizenegy óra felé, visszajövet, megint helybenhagyta az osztály;tanítani csak esős időben tanított. D.-ben minden gyereknek mindennap egy darab fát kellett atanító katedrája mellé letenni; aki két darabot hozott, az aznapra mentesült minden szellemimegerőltetéstől. V.-ben pedig... a helyzet nagyjából mindenütt ugyanaz volt. Maradt Ozora,amelynek iskolájáról, a katolikusról, sokat beszéltek, talán azért, mert emeletes volt. Testvéreimmár ott tanultak. Úgy látszott, én sem kerülhetem el. Anyám összecsomagolta a holmimat,elindultunk. Simontornyán új csizmát kaptam, mentünk tovább. De a határban, a Sió másodikhídjánál anyám hirtelen megállt. Sokáig föl-alájárt, egyszerre a karjába vett, szemébőlpatakzottak a könnyek. „El akarod hagyni az anyádat?” - kérdezte. - „Nem” - feleltemkomolyan. Honnan tudtam, mire gondol? Ozora nemcsak apám családjának szellemét jelentette,hanem akkor már anyánktól való elidegenedést is. Visszafordultunk. „Olvasni már tudok” -mondtam később. Rácegesen írattak be; a másodikba vagy a harmadikba.

Olvasni az iskolában mindenki megtanult, a pusztán sokan tudtak olvasni. Rajtuk át hatol be azeurópai műveltség. Eléggé titokzatos, hogy miként hatol be, mert hírlap például a cse-lédházakba nem jár. A faluba fuvarozó kocsisok néha olvasnak egyet-egyet, s azt kézről kézreadják. Betű azonkívül csak a csomagolásra használt nyomtatványokon érkezik, továbbá anaptárakban és a vőfélykönyvekben; ezek minden családnál ma is meglelhetők. De ahogy egykis falusi bőrcserző-üzem szennyvize egy egész kis tó halállományát elpusztítja, ahogy egycsepp festék egy fürdőkád színét megváltoztatja, ezeken a vékony csatornákon leszivárgó lé,egy egész népréteg szellemiségét elhomályosította, megzavarta, és végül megölte. Az analfa-bétizmus elleni küzdelemnek, amelyet világszerte a műveltség fokmérőjének tekintettek, apusztákon egyelőre ez lett minden eredménye; tárgyilagosan beismerhetjük. Gondolkodom,mikor volt műveltebb a puszták népe, akkor-e, midőn még hírét sem hallotta a betűnek, vagymost, amikor már hallotta? Hirtelenében nem merném eldönteni. Most nem művelt.

93

Az a vidék például, amelyről én beszélek, nem is rég a népművészetet oly sűrű, gazdagforrásokban ontotta, akár Izland a maga gejzírjeit... Bartók, hogy én is hozzá folyamodjam,korszakalkotó gyüjteménye, a „Magyar Népdal” anyagának csaknem egyharmadát nálunk,Ozora mellől szedte össze, Iregen. A cselédek most kuplét énekelnek, úgy van. Énekelnek mégnépdalt is, de aki ad a műveltségre, aki fejlődni akar, az a székesfőváros románcaival fertőzi alevegőt. Ez a fejlődés útja, mondják. Zavarba ejt. Említik még a „történelmi szükségszerűség”-et is, de a történelmi szükségszerűség más téren már régen hozzászoktatott, hogy elsősorban egynemzedék tehetetlen bambaságát értsem rajta s hallatára előre nyeljek egyet. Mi jót várunkattól a műveltségtől s annak fejlődésétől, amelynek csak távoli leheletére is elsorvad ésösszeomlik minden, ami igaz lelkiérték? Gondolom, nem kell hitet tennem a „haladás” mellett,megértik, hogy nem az írás-olvasás terjesztését fájlalom, hanem csak annak mai formáját. Afelvilágosodást szolgálta? Kell példát hoznom arra, hogy a világ és társadalom folyásáról acselédek közt a nyomdatermékek több és veszélyesebb babonát terjesztettek, mint a pislogóvénasszonyok? A pusztákra a betű a tömény, nemzetközien kipróbált ostobaságokat közvetíti.

Még örülhetünk tehát, ha minél kisebb mértékben. A krajcáros lap, amelynek hasábjain egypusztai kanásznál háromszorta szolgaibb, gerinctelenebb, életismeretben s még magyarfogalmazásban is tízszerte tájékozatlanabb úr értesíti a pusztai kanászt egy sikeres parforce-vadászatról, hercegi nászról, vagy borzongató kéjgyilkosságról, nem indít arra, hogy örömmelnézzem annak a szellemiségnek elmultát, amikor a napi hírek még dal szárnyán s ilyen alakbanérkeztek a pusztára: „Hallottad-e, Sárbogárdon mi történt - A Kis Ferit a kisközben megölték” -és így tovább, egész odáig, amikor az egyik gyilkos anyja beüzen a börtönbe fiának: Bodor hajáttegye feje aljának, Bátorságát takarozó dunyhának. A hírszolgálatot költők végezték. Ésélesszemű szociológusok, akik a legjelentékenyebb esemény kommentálása közben is biztoskézzel tapintottak a lényegre.

Ha ezt a nyomtatott betű átvette volna. Sajnos, igen kis mértékben vette át. Jóllehet a pusztaiszellem tett próbát a betű szellemének meghódítására, nem sejtve, hogy annak is különlegestörvénye van. A két elem összecsapása nem egy érdekes keveréket eredményezett.

Aki a pusztán az olvasás mellett írt is, az legtöbb esetben komoly író volt. Nem tudom, hogyvan ez másutt? - Tolna-Baranya minden pusztáján akad egy, néha két-három költő, dekülönösen akad a falvak zsellér-sorain, azért, mert ott még több időt áldozhatnak az írásnak.Apró papírdarabkákra írnak, ha van papírjuk is, bár ehhez nem igen ragaszkodnak. Rendszerintcsak „jókat mondanak” négy-nyolc sor erejéig, ami vagy fennmarad, vagy nem. Hírköltőneknevezik magukat. Nem afféle Hazafi Verayak, nem járják az országot, legfeljebb csak akkor, haaratásra szegődnek. Csöndes emberek, rendesen dolgoznak, csak közben verseken törik afejüket. A háború után, amikor a falvakba folyt a pénz, egyik-másik kinyomatta művét, négyoldalon, hírlapalakban. Tulajdonképpen akkor derült ki, mennyien vannak. A dombóvárinyomdában néha éjjel is csattogtak a gépek; az egyszerű, sőt egyszeri parasztok, akik, ha írásrólvolt szó, a pénzpatakzás idején is fogukhoz verték a garast, nevetve, büszkén vették és olvastáka röplapokat, amelyek az ő körükből szálltak fel az ő életük híreivel. Megvolt a költőjeGörbőnek, megvolt Naknak, Egyházbérnak; Döbrőközön Nagy Kovács István tevékenykedett,Szakcson Tóth-Pál József, Mocsolád fölött egy Keresztesi nevű... És hány volt, akit a költőkhagyományos szeméremérzése visszatartott a nyilvános szerepléstől? A táj hemzsegett azalkotóktól; családomban sem én vagyok az első.

Sokban újítók voltak: áttörték a prozódia merev szabályait; egy-egy fontos mondanivaló vagytartalmas megfigyelés a vers hagyományos alakján jókora bütyköt nyomott ki, mint a kolbászona kemény töltelék, de az ő alkotásaikban is épp ezek voltak a legízesebb részek, igaz, csak azigazi hozzáértő élvezhette. „Fülharapás Baranyában” hirdette az egyik vers címe. „Regölyiárvalány a kútba ugrott” tudatta a másik. „Tamásiban a lányok is borotválkoznak”, „Hét liter

94

tej a német gyomrában”, „Szűz menyecske Egyházbéren”, „Tizennégy krajcáros szerelem” ésígy tovább. „Egy kis fakadozó rózsa az ördög kezében” azt tette közzé, mint követett elerőszakot egy nyugalmazott tiszthelyettes egy tizenhárom éves kislányon Sütvény-pusztán, aménes-istállóban. Minden vers pontos hírt közölt, röviden és keresetlenül. „Nagyszokolihangyász és mészáros Iregben - Mulatságot csaptak a szép szinésznővel” - Tóth-Pál intonálásátaz ilyen sorok jellemzik. Tömörségét pedig: „Egy nagyberki kupec a köszörűt hajtotta -Szomszéd barátja a baltát rátartotta - Mikor már éles volt, a kupecbe vágta - Mert a feleségétölelkezve látta - Piros vér fröcsögött a köszörűkőre - Mindenki vigyázzon a nagy szerelemre.”A hírekből a drámaiság mellett nem hiányzott az elmélyedés sem: „Látrányi ember megtöltöttea lankaszter-puskáját - Egyre agyonlőtte a keresztkomáját - Hamar híre szállt a puska-durrogásnak - Majd a túlvilágon mit szólnak egymásnak?” De nemcsak balladai eseményt adtakközre: ami a legnehezebb, meglátták és följegyezték a néplélek rezdüléseit is. A lélekbúvár ésaz etnográfus bizonyára igaz drágagyöngyöt talál ebben a hat sorban: „A kurdi legények újdivatot kezdtek - Kabátjuk zsebjibe kukoricát tesznek - A zsebjükbe azért hordják - Hogy afonóháznál a lányokra szórják - Ezt a divatot minden lány kedveli - Mert a kukoricadobálás aszerelmet jelenti.” Ápolták az episztolát is, modern fordulatokkal. „Költői üzenet a mocsoládimunkásoknak” címűben a döbrőközi költő vigaszt küld a címzetteknek, akiket a papbecsukatott, mert „Nehéz munka után daloltunk az utcán - A pap meg lekapott bennünketdurván - Mindannyiunk, amit ért, kézbe kapott - Bezavartuk lakására a papot.” A „Költői levélhetven holdas törvényesen elvált feleségemhez, Tolna m. Alsónyékre” a költő anyósát leplezile. Szerző egy sárközi egykés családba ment vőnek, tél közepén. De „alig hogy megjött a virulómárcius - Szerelmünkben fészkelt a bacilus - Olyan óriási bacilust nem láttam mióta élek - Meranyád volt a csuda rettenetes féreg - Anyád bűnét elárulom, nem titkolom tőled - A szemtelenarra kért, hogy szeressem őtet”. A költőt üldözték; e vers miatt később törvényes úton is.Vállalta tettét. „Költői köszönet egy szívtelen ellenségemnek” című műve végén örökérvényűigazságra tapint: „Mert bizony ki költőnek született - Az nem fog a bűnös asszonyokra vasvillát- Hanem sajtó útján önti ki - A szíve titkos igazát.” A „Balaskó János Kanadába vándoroltbarátom után” küldött költői levélben igazán megkapó, művészi képet kapunk egy elárvultzsellérházról. Ez a vers határozott tehetséget árul el. Itt láthatjuk, mi lehetett volna a szerzőből,mi lehetne ebből az egész népből, ha módja volna a fejlődésre:

Pusztább most a házad tája,Nem úgy van, mint taval.Nincs a kertbe szalma-boglya,Sem szénakazal.

Nem jár göröngyön udvarodban,Ha valaki belép.Nem törte föl nyáron a ló lába,Sem a kocsikerék.

Tűzifád még rakásban van,Mind a favágittón,Mit a hercegi erdőn kaptálA télen favágásért, Csurgón.

Feleséged nagyon spórol,Nem főz szegény fával.Megfőzi a vacsorátKukoricaszárral...

95

Sok költőt ismertem, olyanokat is, akik írni sem tudtak, de rövid gondolkodás után bármilyenfeladott témát fordulatos kadenciába kerekítettek. Nálunk is volt költő, Gondos bácsi;mellételepedtem s elragadtatással, a nevetéstől jobbra-balra dülöngélve élveztem azonmelegében ott az ökrösszekér ülődeszkáján fogant alkotásait, amelyekben üdén csillogottegymás mellett egy gólyafészek, egy vakondtúrás, a hold és az ökrök farkalattvalója. „Lapoésie n’a qu’une ennemie: la littérature” - a pusztai költők Léon-Paul Fargue kitűnőmondásának elve szerint dolgoztak. Azt hiszik, mosolyogva mondom ezt? Egyáltalában nem. Azigazi költői mű vagy a lehető legkönnyebben, öntudatlanul és ártatlanul születik meg, vagy alehető legnagyobb erőfeszítéssel, amikor már a mindig ellenséges multon, az irodalmon kellátvergődnie. Max Jacob képzeletvilága s alkotási módja hasonlítható e névtelen pusztaiszerzőkéhez.

Költőiek voltak, de reálisak. Köznapian közönségesek, de épp azért éteriek. Persze, alkotá-saikban sok volt a homok. De hiszem, ha ők szerkeszthetnek lapot, nemcsak mindenképpenérdekes olvasmányt, hanem a gyakorlat következtében hamarosan elvitathatatlan értékettermelnek. Az eddigi idézetekből is látható, hogy fővárosunk hírlapjainak versanyagát példáulmessze fölülmúlják. Sokat tanultam tőlük.

Ők elevenítették s töltötték meg vajjon friss tartalommal az ősi népszokások már-márkiszikkadó ereit? Vagy ebben az alsó, meleg világban még az egész nép közvetlenül élte aművészetét? Szép elképzelés: a múzsák hivatása az, hogy a szegénységet, ezt az alja tömegetvígasztalják. A népművészet legszebb alkotásai a legbűzlőbb nyomor színén úsznak, mintnémely virág a posványon. Szépséggel való foglalkozásra csak a gazdagok érnek rá és akoldusok, azok, akiket már szintén nem kínoznak világi gondok. A rácegresi pásztorok,amihelyt leülhettek, bicskát fogtak, s két-három óra alatt kifaragtak egy-egy múzeális remeket.A béresek a határban a békésen ballagó ökrök között a szekérrúd elejére ültek és ott vésték scifrázták tündéri diadalkapuvá a járomfa hajlatait.

A módos parasztok házából a népművészet, mint egy finnyás, az úrhatnámság láttánfelbosszankodott szellem, már rég kihurcolkodott, a nemes ízlésű régi alkotások helyétsértődötten átengedve a vásári portékának és gondolatnak, amikor a pusztaiak még versengvefaragták a ravasz szerkezetű gyujtósdobozokat, kerek szemmel lesték el egymás ostornyeléről adíszítő ábrákat, és futva gyűltek össze, ha valahol egy új nóta fölcsendült. Az öregek avégrendelkezők kínos részletezgetésével hagyták utódaikra a babonákat és hiedelmeket. Aszokásokat ijesztéssel, ha kellett fenyítékkel ojtották az új nemzedékbe. Ez volt a puszta igazikultúrája, ez fűzte össze a lelkeket, a nyugtalanító kérdésekre ez adott választ. Ezek a szokásokés hiedelmek vezették át a cselédeket a szerelem, a halál nehéz botlatóin, az élet veszélyeskanyarain. Ezek vigasztalták őket egy-egy esztendő sívár útján, az étlen-szomjan valóbandukolás alatt. Ezek nyúltak először az én szellememhez is, csiszoltak a pusztai életre, és nemHanák bácsi iskolája. Nem az európai kultúra, amely azért nem tudta legyőzni a barbár pusztait,mert talán nem is akarta jobbal helyettesíteni.

Ebben a világban növekedtem, észrevétlenül. Előbb az asztalt értem föl, aztán a sublótot, shirtelen egy reggel a szekrény tetejét, némi ágaskodással. Előbb csak egy kutya engedelmes-kedett a szavamnak, aztán egy malac, aztán egy tehén; végül a határból egyszer hazakormá-nyoztam egy négyökrös fogatot, minden különösebb baj nélkül. A pusztai életre nagyjábólelkészültem.

96

14

Néha vendégek érkeztek a pusztára, titokzatos, messzi régiókból; úgy lépdeltek, minthaingoványon, mintha cserepek közt lépdeltek volna. Idegenkedve, bizalmatlanul tekingettek szét;ha megálltak, nehezen, félve mozdultak tovább: biztatni kellett őket. Be-bekukkantottak acselédházak ablakán, de belépni már óvakodtak. A gazdatisztek kalauzolásával végighaladtakaz istállók széles alléin, kényeskedőn kerülgetve a trágyát. Kellő távolságból szemlélték abikákat, a teheneket, a juhokat; bennünket is. Kellő távolságból bámultuk mi is őket. Lépésrőllépésre nyomultunk utánuk, de mindig jó nagy közt hagyva, mintha attól tartottunk volna, hogyhirtelen visszafordulnak, és ránkugranak. Zsebkendőjüket az orrukhoz tartották, emlékszem egycsoportra, annak minden tagja állandóan orránál tartotta a zsebkendőjét. Nehezen bírták alégkör nyomását.

Nem is volt könnyű, később magam is tapasztaltam, amikor alkalmam lett egyik társadalmirétegből a másikba átjárnom, s azt hittem, szédülés nélkül tehetem. Nem tehettem; atársadalomban a mélységnek és a magasságnak éppúgy megvan a maga atmoszférája, akár atermészetben. Egy-egy hirtelen helyváltoztatás után testileg is pontosan ugyanazokat atüneteket észleltem magamon, mint amikor bányába szálltam le vagy hirtelen megállt velem afelvonó egy alpesi csúcson: fölkavarodott a gyomrom, ütőerem gyorsabban vert, értelmemmegbénult, meginogtam és levegő után kapkodtam. Akkor eszméltem rá, mily nehéz azegyenlőség, a társadalmi hely mennyire magához idomítja az embert, mily tökéletesen magáhozköti az utolsó porcikáig is. Nekem különösen az orrommal volt bajom, már kora ifjúságomban,ahogy nagymama éles szeme megállapította. Kamaszkori csokorra kötött nyakkendőm éstüntető cipőkefélésem ellen nem volt kifogása, de mindegyre hatalmasodó szellőztetésirögeszmémet gyanakvó aggodalommal kísérte. „Csukd be már azt az ablakot - mondta fázósanösszevonva keblén a százéves kötöttkendőt -, vagy már a szagunkat se bírod?” Valóbannehezen bírtam, és pirultam miatta; önvád mardosott, hitvány árulónak éreztem magam. A régikedves illatok kínzó szörnyekké váltak és fojtogattak. A közös szoba meghitt melege a másodikhazatértemkor az ajtóból szó szerint visszalökött: az otthon fészekillata, amelyre a távolból úgyvágyódtam, a korom, a hideg főzelék, a szobában száradó fehérnemű áporodott, dohoskeveréke lett. A kedves kötényben, amelybe hajdan oly örömmel borítottam arcom, amosogatóvíz avasságát fedeztem fel. De minderről nem szólhattam, hogyan szólhattam volna?Nagymama első szavára becsuktam az ablakot és visszaültem az asztalhoz. De a sötét sarokbana frissen faggyúzott pár csizma, mint egy polip újra működni kezdett, kinyújtotta csápjait és afüstölgő petróleumlámpa, az erjedő káposztáshordó és a kis tűzhely sütőjében sziszegő édestökdarabok illatának tengeralatti sűrűjén át nyakam köré tekeredett. Fölálltam és kimentem.„Kész úr” - hallottam az ajtó betevése közben nagyanya szavát nagyapához, aki fokhagymástörköllyel kenegette lábát. Néztem a téli csillagokat, és elgondolkodtam az emberi fejlődésmenetén.

A híres haladáson, amelynek vívmányai egyelőre csak növelik az emberek közt a távolságot. Aközépkorban a várúr lenyakaztatta a jobbágyait, de ha a sors úgy hozta, meg tudott egyszobában maradni velük. Mikor voltak az emberek közelebb egymáshoz? Egy angol utazófölháborodva emlékezett meg arról a kínai mandarinról, aki végigbotoztatta egy kocsmaudvarkuliközönségét, mert beléptekor nem kapta meg tőlük a neki járó tiszteletadást. Egy félóramulva az angol utazó a mandarint a piszkos kulik között lelte, barátságos kockázásban velük acsupasz földön. „Megtehette - mondja a vizsla angol, talán irigykedve -, éppolyan büdös volt,mint azok.” Nem riasztotta el a szag. Ó, az orr! S a 18. század szép gyermeke, a demokrácia,

97

amely nem képletesen fúl bele a fürdővízbe, hanem valóságosan azáltal, hogy az emberek egyrészének jutott kád, a másiknak nem. Ilyen kicsinységeken akadhatnak el szent hevületek?Sajnos. Kitört a testvériség, az urak jobbjukat nyújtották a népnek, s hátráltak gyorsan háromlépést, alig várták, hogy kezet moshassanak. Az ilyesmit persze egy társadalmi réteg mégjobban észrevesz és megjegyez magának, mint az egyén. A cselédek sejtették, hogy rovásukraújra valami változás esett a világban. A réven nem nyertek semmit, de a vámon megintelvesztették, amit még veszthettek.

Igaza volt nebándi nagyapának, aki a régi urakat tartotta igazi uraknak? A hajdan valóBörcsököt, amikor a tarisznya ezüsttel Bécsbe érkezett, még a herceg is nemegyszer bevezette aszobájába, maga mellé ültette a díványra, és eltársalgott vele. Most a cselédek, ha dolguk akadta kastélyban, legfeljebb a folyosóig vagy az előcsarnokig juthattak, oda jött ki elébük az úr, s ottvégzett velük, lehetőleg minél rövidebben. Ismertem gazdatisztnét, aki cselédházat belülrőlvilágéletében nem látott. Holott a lakások nem igen voltak piszkosak. A cselédek sem. Afehérneműt általában egy-két hétig hordták, természetesen éjjel is, a hálóköntöst nem ismerték.Piszoknak azt tartották, ami már látszott is, ami élesen elütött a test vagy a fehérneműalapszínétől. S ezt igyekeztek is azonnal eltávolítani. Öreg béresek kényesen verték le a portlegénykoruk óta hordott seszínű nadrágjuk térdéről, ha véletlenül a földre kellett térdelniök.Volt bennük tisztaságra való érzék; amennyire csak lehetett, törődtek magukkal. Aháborútjártak szerint a fronton nem a parasztok merültek el legjobban a szutyokban; ők jegesvízben is megmosdottak, s fagyos időben is levették az inget, hogy kibogarásszák magukat. Abogarak közt különben otthon is különbséget tettek. A tetű pusztáraszóló szégyen volt, de abolhát társaságban is nyugodtan, sőt némi derültséggel vadászták. Árnyékszék csak akastélyban és az elöljárók lakása körül volt; oda viszont a cselédek nem tették volna be alábukat, ha véletlenül megengedték is nekik; minden okuk megvolt rá, annak a bűzét ők nembírták.

A hiú babonáról, hogy a parasztok s általában a szegények nem hallgatnak az urak szavára,gondolom, nem kell szót ejtenem. Aki valaha beszédbe elegyedett a szegényekkel és csakmegközelítően „eltalálta a hangot”, tudja, milyen figyelemmel, a szomjúhozó lélek milyenörömével és hálájával fogadják azok, nemcsak a „felvilágosítást”, de a tanácsot legkényesebbmagánügyükben is! A sertések szimultánozásához elenyészően keveset értek, hanem a miatt akevés miatt is egy harmadosztályú fülke utasai egyszer másfélórás szeminárium után aligengedtek le a kaposi állomáson a vonatról, fizették volna az utazást Somogyszobig, sőt vissza. Aparasztok és általában a szegények nagyon is hallgatnak az urak szavára, tán épp ezért veszikészre oly hamar, hogy az urak feleannyit sem értenek a dologhoz, a levegőbe beszélnek, amimég nem volna baj, sőt élvezetes vitát indítana, de ráadásul még a felhőkbe is képzelikmagukat. A szegények a lélekbúvár tekintetével figyelik a felettük állók arcát és a szájnak vagya szemnek egy mozdulatából többet értenek, mint a gyanúsan jóakaratú körmondatokból,amelyek rendszerint nem azért foghatók föl nehezen, mert magasröptűek, hanem azért, merttúlalacsonyak és zagyvák.

Így nehéz is köztük élni. A pusztára érkező vendégeknek méltán támadhatott az az érzésük,hogy színpadon állnak, szerepet kell játszaniok. Rosszul játszottak. Lámpaláz fogta el őket snem szívesen jöttek ki díszleteik mögül. A pusztai élet! A birtokosok iszonyodtak a sajátpusztáik levegőjétől; nemcsak az állandó bűz miatt.

A mi földesurunkat én sem láttam világéletemben. Hol élt? Senki sem tudta. Beszélték, hogyhajdan, amikor a birtokok örökségül rászálltak, elhatározta, hogy meglátogatja mindenpusztáját. Rácegresen hónapokig készültek a fogadásra. A kegyelmes úr azonban nem jött;mielőtt a mi pusztánk sorra került volna, beleunt a hosszadalmas ide-oda utazásba. De

98

meglátogatott egyszer bennünket valamelyik unokaöccse, nevét és azt a napot örökre bevésvecsaládi krónikánkba, szomorú betűkkel, sajnos.

Lázban égett a puszta hetekkel előbb, már az érkezés hírére is. Az istállókat kimeszelték, afákat megnyesték, mindenütt söpörtek, - testvérem és én piros huszársipkát kaptunk, nemtudom, ebből az alkalomból-e? A kastélyban reggeltől-estig titokzatos előkészületek folytak.Végre egy délben, a hegyháton föltűnt két négyes fogat. Egy pillanat alatt mindnyájan a pusztabejáratához tódultunk; a gazdatisztek izgatottan rendeztek bennünket sorfalba az út két oldalán.

Bátyám akkor kilenc-tízéves lehetett. Eleven, virgonc fiú volt, boldogságában most sem fért abőrében. Topogott, jobbra-balra forgott, ki-kiszaladt az út közepére, hogy jönnek-e már?Jókedvét az a pár nyakleves sem hűtötte le, amelyet rövidesen ezúttal is kihúzott valamelyikispántól. Sose látott grófot, de hallani mennyi mesét és legendát hallhatott róluk ő is! Amikor agyönyörű fogatnak már csattogása is hallatszott, karjait csapkodva ugrálni kezdett, s ragyogószemmel aprókat sikongott. A hintó úgy gördült a hatalmas porfelhőben némán, hajadonfővelálló cselédek sorfala között, mint Marsé, mint Jupiteré, sőt mint egy változatlanul uralmon levőistené. Végre elénk ért. Feri helyből a levegőbe vetette magát, hangosat kiáltott és - nyilvánhódolata jeléül - piros sapkáját biztos kézzel egyenest az első két ló közé vágta. Jó dobó volt.

A gyönyörű két paripa közül az egyik fölágaskodott s mivel a másik viszont előreugrott,megtántorodott, s hátsó lábain megfordulva a mögötte vágtató két ló közé zuhant, azok erreszintén fölágaskodtak. Reccsenés hallatszott: eltört a rúd, a hintó a lovak hátsó lábába ütközött.Feri természetesen azonnal kereket oldott s ahogy már szokása volt, ha a rendesnél is rosszabbfát tett a tűzre, Nebándig meg sem állt. Grófot ezúttal sem látott.

Az különben a következő hintóban jött; ebben az elsőben három fehérruhás hölgy utazott.Fölpattantak ültükből; napernyőjével az egyik rám mutatott: „ez volt!” - kiáltotta ritkaéleselméjűséggel bennem fedezve fel a tett elkövetőjét, tekintve, hogy az én fejemen is pirossapka volt. Nem mondom tovább; a vendégeket én se láttam különbül.

Csak a cselédektől hallottam róluk. Hosszú és lehetetlen módon írt nevüket, mint a legtöbbbirtokos és bérlő nevét, a béresek kiejteni is alig tudták, minden mondatban más és másképtörték, csavarták, kínlódva és jobb ügyhöz méltó jóakarattal próbálták valami értelmes magyarszó felé hajlítani, de a tiszteletet és a bámulatot ez is csak növelte. Az urak általában nevükbenis urak voltak: rendkívüliek és megközelíthetetlenek, szinte valami más bolygóról valók, nemebből a lósóskás, akácos, gémeskutas egyszerű völgyből.

Néha vadásztársaságok is érkeztek, rendszerint a tél elején. Ezeket sem igen láttuk. Amihelytmegérkeztek, amihelyt a határban az első lövés eldörrent, anyánk egyszerűen ránkzárta akonyhaajtót; dörömbölhettünk. Még akkor sem engedtek közelükbe, amikor a vadászok mármegtértek a zsákmánnyal s kényelmesen bámulhatók voltak a kastélykapu rácsán keresztül.Puska volt náluk, és anyánknak valóságos puskafóbiája volt. A töltött fegyvereket valahogyeleven, tudatos lényeknek képzelte, amelyek saját erejükből, például az asztalról vagy egyvadász válláról is tudnak célozni, s a jó szelindekekhez hasonlóan, a maguk szántából isrádörrennek a gyanútlan nézelődőre, főleg a gyermekekre.

Amikor a bérlők vették át a pusztát, a vendégek gyakoribbak lettek. Artézikútfúrók jöttek,rokonok a kastélyba, egy esőmérő... emlékezetem szívesen elidőz a szocialista vezéreklátogatásán is.

A bérlő társaság a puszta vezetését egy feltűnően magas, görnyedt, rút arcú, de emberségeshangja miatt igen rokonszenves vörös férfiúra bízta, akit se intéző, se kasznár úrnak, hanemFantusz úrnak kellett szólítani, amely nevet én épp ezért sokáig nem családnévnek, hanemvalami magas, minden egyéb címnél előkelőbb titulusnak tartottam. Cvikkert viselt, s arról volt

99

nevezetes - gondolom, Kaposvártól Sopronig -, hogy nem vert. Ellenben húsvétkor, amikornagy csapatban felköszöntöttük, az iroda lépcsőjéről, mint egy király, fél marék, frissen vert,tündöklő egyfillérest szórt közénk. Barátai voltak a szocialisták? Őhozzá jöttek vendégségbevagy tanulmányútra. A négyes fogat ment értük, ami azt bizonyítja, hogy egy Fantuszbanhumorérzék is van.

A vezérek hárman vagy négyen voltak, pontosan nem tudom, a nevüket sem; apám aforradalom alatt a képes hírlapokban nyolcat-tízet is felismert, s ezeket csodálatosan, királypártiérzelmei ellenére is, védelmébe vette, noha annak idején ő is csak távolról vizsgálta őket. Avezérek először az öreg Sövegjártó bácsit szólították meg, az azonnyomban kezet csókolt nekik.Kézcsókkal válaszolt Lukács bácsi is; az asszonyok is tudták az illemet; tudták, mi jár ki annak,aki a nagyhintón érkezik. A vezérek zavartan dugdosták kezüket, s esetlenül kerülgették avigyázzállásba meredt béreseket, akik katonásan, magyaros nyíltsággal felelgettek a kérdésekre,hogy nagyon jól, kitűnően, jobban már nem is lehetne, tekintetes uram. Elképzelem a vezéreklelkiállapotát, érkeztem én is hintón pusztára. Három napot töltöttek körünkben, de csak félóráta cselédházak között. Behúzódtak a kastélyba; majd egyik délután elvonultak horgászni, amiközderültséget keltett, hisz mindenki tudta, hogy a páskomi ág csak kiöntés, amelyből a trágyalémár végleg kiölte a halat. Azt azonban senki sem mondta meg nekik, hogy menjenek százméterrel arrébb, ott a Sió, abban annyit foghatnak, amennyi tetszik. Emléküket hálásan, azthiszem, ez őrizte meg.

A pusztaiak keveset hallottak a világmegváltó mozgalmakról. Kifürkészhetetlen utakon néhaelképesztő jövendölések érkeztek az urak, a zsidók vagy egyszerűen az egész világ közelibűnhődéséről. A cselédek bólingattak, beletörődtek a dologba. Minél meseszerűbb volt a jóslat,annál inkább hitelt adtak neki. Előbb elhitték, hogy a világ egyik napról a másikra elpusztul,mint azt, hogy megváltozik. Beszédes néni egy fizetett szociológus meggyőződésével vallotta,hogy uraknak mindig kell lenni, de azon a tavaszon, amikor a Halley-üstökös megjelent, nemvetett babot, mert őszre úgyis vége lesz mindennek. De amidőn a társadalmi mozgalmakforradalmakká erjedtek, a béresek a Pestről és a járás székhelyéről érkező falragaszok ésszónokok bonyolult szólamaiból meghökkentő gyorsan kivonták a lényeget. A hivatalostanácskozások után külön is összeültek, s fejüket kaparva találgatták, hogy hát mi is legyen úgya földdel, hogy senkivel se essék igazságtalanság. Gyanakodva nézték a falusiakat, akik akkor,18 telén éhes farkasok módjára kerülgették a birtokot, hogy ki hol akassza bele a fogát. Acselédek féltették a földet; méltán féltek attól, hogy nekik esetleg semmi sem marad, merttermészetesen róluk akkor sem igen esett szó. A legnagyobb „forradalmárok” a nagygazdákvoltak. Megtörtént, hogy a pusztaiak, talán aggodalmukban, azonnal magukhoz akarták ragadnia pusztát, sőt a kastélyt is. Akár 48-ban, a forradalmi kormányzatnak most is szuronnyal ésgolyóval kellett meggyőznie őket, hogy várjanak a sorjukra. Vártak. Az 1919-es eseményeketpedig mindnyájan ismerjük.

Koldusok kivétel nélkül mindennap jöttek, néha többen is. Nagy részük közvetlen és keresetlenkéregető volt, elképesztő, milyen állapotú, ha nem sajnálták a fáradságot, a tíz-tizenöt kilométergyaloglást, hogy egy-egy cselédkonyha előtt rázendíthessenek keserves imáikra s énekeikre.Egy kis kenyérhéjat kaptak, egy fej hagymát... a napi kiadást sem keresték meg. Legtöbbjüketismertük. Szolgálatból kikopott vagy valami baleset folytán munkaképtelenné vált régi cselédekvoltak. Meghatározott körzetben járták a vidéket, pontos időre tértek vissza, mint a szenvedésszegődtetett csőszei. - „Hát az András bácsi hol marad?” - kérdeztük, ha valamelyik társuksokáig nem jelentkezett. Megvette őt az Isten hidege: az árokparton fordult föl valahol... Akutyák egyszer egy lerágott lábfejet hoztak a pusztára.

100

Hozzájuk tartoztak a „vándollók” is, bár azok nem jártak ajtóról ajtóra. Este érkeztek, s csakszállást kértek. Rendes helyük volt, a borjúistállókhoz épített kis csalamádé-fészer, a„gugyesz”; a pusztagazda ide vezette őket, miután valamennyit gondosan megmotozta s gyufát,pipát, kést elszedett tőlük. Egészséges, erőteljes emberek voltak, akadt köztük úrias öltözetű is,már amennyi úriasság a keménykalapon és a csíkos nadrágon a pusztai gyaloglásbanmegmaradt. Kiültek a küszöbökre és meséltek a világról. A világ rejtelmes és borzalmas volt.Aggódva pillantgattam a távolba, a világba, ahonnan vagy hintón érkeztek az emberek, vagyéhségtől-szomjúságtól tántorogva. Szörnyű eseteket hallottunk csapodár feleségekről, kegyetlentestvérekről, szívtelen városokról és börtönökről. A cselédek fejüket csóválták és boldognakérezték magukat, hogy legalább tető van a fejük fölött. A vándor sóhajtott és hosszú, némapillantással vette át a köcsög aludttejet vagy a bögre levest, amellyel valamelyik asszony végülmindig megkínálta. Érkeztek próféták is, derékig érő hajjal, eszelős tekintettel s tarisznyájukbanhatalmas bibliával. Továbbá szavalóművész költők, kardnyelők és zenészek.

Aztán, már ritkább időközökben, köszörűsök, medvetáncoltatók, egyszer egy majmos-ember,akinek sárgarézláncra kötött majma kikapkodta az ablakokba kirakott, félig ért paradicsomot ésmegette; tyukászok és rongyszedők s egyszer tollas kalapban, de ugyancsak gyalogosan, egyszínésznő, akiről kiderült, hogy vándorprostituált, s aki éppúgy terménnyel fizettette magát,akár a vándor-foltozó varga; bosnyákok, miskárolók és nagy kasos szekérben gyümölcsárusok,ezek egy szakajtó búzáért adtak egy szakajtó szilvát, mert a cselédeknek természetesensemmiféle gyümölcsfájuk nincs; azonkívül disznó- és borjúkereskedők és a cigányok mindenfajtája: teknővájók, dögevők, kártyavetők s olyanok, akik minden cím nélkül egyszerűen csakloptak; vásárosok és egyik faluból a másikba lakodalmasok, akik csak átrobogtak a pusztafölött, és kalácsot meg perecet dobáltak; és egy házaló szatócs.

Salamon bácsi Dorogról. Hétfő délutánonként érkezett meg, füttyszóval, amelyre inkábbhagyományból vagy élvezetből zendített rá, mintegy bevonulási induló gyanánt, mert hiszmindenki tudta jól, mi járatban volt. Gyűszűtől és pántlikától a fejszéig mindennel ellátta apusztát, minden elképzelhető ellenérték fejében. Batyuja egyre nőtt. A hangya jut eszembe, asaját termeténél háromszorta nagyobb teherrel futó, ha Salamon bácsi alakját fölidézem, aminta hegyi ösvényeken szörnyű csomagja alatt elhaladt, könnyű léptekkel, fürgén, mintha lég-gömbbe kapaszkodva szökdelt volna felénk vagy tőlünk. Nagyanya kedvelte őt, a legnagyobbmunkaidőben is hosszasan elbeszélgetett vele, s példaképül állította, mint mindenkit, aki nagyratört, a család férfitagjai elé, azok nem kis megrökönyödésére. Művelt férfinak tartotta, ésmegfogadta tanácsait, kiváltképp a malacok értékesítésének bonyolult kérdésében. Salamonbácsit különben mindenki szerette a pusztán. Egyetlen gúnyos vagy sértő szóra nem emlékszem.Sőt, a cselédek még pártolták, mint minden idegent, világfutót, kinek „se hazája, se gazdája”.Zsidóvá akkor vált, amikor pályafutása szabályszerű befejezéseképp valahol üzletet nyitott sajátházában. A fiát, aki már magázódott az emberekkel, és kocsin folytatta atyja tevékenységét,lenézték, koldusnak tartották; ráküldték egy rossz patakhídra, s amikor szerencsésenbeleszakadt, egy ujjal sem segítettek neki.

Egyszer léghajót is láttunk. Akkora volt, mint egy kis gumilabda, nagy messze valahol Vajtafölött lebegett sárgán ragyogva az alkonyi napfényben. Az egész puszta kitódult; úgy bámultuk,mint egy túlvilági jelenséget.

101

15

A tudósok titokban jöttek, ez már a mesterségükhöz tartozott, noha megérkezésük hírevillámgyorsan elterjedt a pusztán. „Itt van az igari ember, a Hajaséknál!” - szállt a jelentés s miizgatottan futottunk volna Hajasék ajtajához, ha valami rejtelmes parancs nem írta volna elő,hogy hallgassunk a rendkívüli eseményről s csak messziről pillantgassunk Hajasék felé. Az igariember valóban ott volt, a konyhában ült, mezétláb. Máskor az udvardi asszony jött meg, vagy aMenyhárt Szilasról. Mindnyájan gyógyítással foglalkoztak, testivel és lelkivel egyaránt.

Önzetlen cselekedet volt ez részükről, ez az utazás, hisz odahaza is bőven akadt dolguk. Afalusiak tömegesen látogatták őket, a szilasi javas háza előtt három-négy kocsi várakozott. Acselédek azonban nehezen mozdulhattak. Egy-egy béresasszony, ha elvándorolt a gyógyítók-hoz, egy egész puszta segélykérésének, panaszának volt postája, s a maga baján kívül legalábbmég harmincféle nyavalyára kért tanácsot. A tudós emberek távolból, üzenettel is gyógyítottak,de ha tehették, személyesen is fölkeresték híveiket. Valamelyik bizalmasuknál szálltak meg. Aszoba azon nyomban szentéllyé alakult. A cselédek egymásnak adták a kilincset. Előremegbeszélt rendben járultak a gyógyítók elé, világossal az asszonyok, a szürkület beköszöntéseután az emberek. Hajnalig folyt a sürgés-forgás, pusmogás, sugdosás. A bajoszlatók rendszerintcsak egy éjszakára maradtak, noha a cselédek hónapszámra maguknál tartották volna ezeket azéneklő hangú, töpörödött anyókákat és ájtatosképű aggastyánokat. Bár nem mind volt öreg. Aszilasi ember például javakorabeli szép szál férfi volt, szakálltalan; tudósságát csak az jelezte,hogy beszélni húnyt szemmel beszélt. De sehol sem virradhattak meg, mert ha világossalmentek el, elvitték a szavuk erejét.

A pusztaiak természetesen semmitől sem voltak messzebb, mint amit városainkban általábanőserőnek hívnak. Azt, hogy „ás a lélek”, vagyis „ideges vagyok”, sehol sem hallottam annyit,mint közöttük. Valóban idegesek voltak. Nemcsak az idegeikkel volt baj. Szenvedtek ők atüdejükkel, szemükkel, fogukkal, kezükkel, lábukkal, kiváltképpen a gyomrukkal és fülükkel: azöregedés mértékében minden porcikájukkal, mint általában a halandók. Hogy némely körökbenmégis elterjedt róluk, hogy nem betegesek? Betegeskedni valóban nem betegeskedtek sokat,nem nyomták az ágyat. Tüsszentettek, és meghaltak; egy szellőszó sírba vitte őket. „Hányt vértis a lelkem - mondták siránkozva temetés után az özvegyek, - de azt már megszokta, mert tíz évóta hányt.” Vagyis „más baja lehetett szegénynek”. Rendszerint volt is. Negyvenöt-ötven évkörüli öreg emberek arcáról lerítt, hogy három-négy, egymástól teljesen különálló halálos kór isdolgozik bennük, szinte versenyezve, hogy melyik ér előbb célhoz, melyiknek ejti ki szép latinnevét az orvos elismerő főbólintások közben: „ilyen esetet sem láttam, ennek már a hajaszálában is benne volt a rák”. – „Mikor feküdt le?” - kérdezte. Tegnap este. „Még reggel akkoris tett-vett a ház körül a galambom” - válaszolt valamelyik szomorú hátramaradott. – „Hát nemlátták, hogy beteg?” - Vállvonítás. Csak egy kis teát kért vagy téglát a hasára; száraz betegségevolt.

Az orvos sejtette, hogy a beteget valamelyik javas kezelte, de semmit sem tehetett ellene, akkorsem, ha akart. A pusztaiak az orvost is az urak közé számították s ha csak nem tette le a népirokonszenv megnyerésének hétpróbás nagy vizsgáját: a szívvel, idegekkel, pórusokkal elsajá-tított egyenlőséget, nem bíztak benne. A tudós emberekben bíztak. Nemcsak mert azok közülükvalók voltak s érthető emberi nyelvet beszéltek; azért is, mert azok nem ismertek reménytelenesetet. A javasok senkiről sem mondtak le, nem vontak vállat, ájtatosra kényszeríttet arccaladva a hozzátartozók értésére, hogy itt már csak az isten segíthet. Ők mindenkin segítettek.Takács bácsiba harminc évvel azelőtt már csak hálni járt a lélek, amikor foga között valami

102

méregerős gyökérrel fekete tyúk árnyékába ültették. Kilábalt, maga sem tudta, miből. Mert ajavasokhoz csak olyan bajjal volt illendő fordulni, amelyről senki sem tudta, hogy mitől van.Apróbb nyavalyáknak a pusztán is akadt tudója.

Aki az állatok betegségéhez értett, azt az emberek a maguk bajáról is bizalommal kérdezgették.Gyomorfájdalmak ellen a kocsisok a lovakba éppúgy katángkóró-főzetet töltöttek, akár sajátmagukba. Vérhasra, amely elég gyakori volt köztük, az apróbojtorján főzetét használták. Epe-görcs ellen kígyóhagymát, érelmeszesedés ellen fokhagymát pálinkában, megfelelő ráolvasással.Köhögés ellen Szerentséséknél én is őrölt kukorica levét kaptam mézzel, miután a legegy-szerűbb és leggyökeresebb gyógyszert, a vizelettel való gargarizálást finnyásan elutasítottam. Aló hályogos szemébe a kocsisok cukorral kevert, finomra tört üvegport fújtak, s az elmarta ahályogot. Az állatok fájós daganataiba farkasalma gyökeret húztak, az jó gyulladást keltett, ésösszegyűjtötte a gennyet. A kocsisok oly biztos kézzel böködték az állatokat, akár a csizmadia atalpbőrt. Éppilyen könnyen nyúltak az emberekhez is. Mindinkább csak azokhoz nyúlhattak. Azuradalom nem méltányolta tudásukat, állatorvost szerződtetett. De lassanként az állatorvoshozvitték jószágaikat a cselédek és a parasztok is. Maguk még rendületlenül nyelték a kotyva-lékokat, de a tehenekhez már aggodalmas képpel hívták a tudomány képviselőjét. A ráolvasás,a babonás kezelés először az állatgyógyászat terén szűnt meg. Illetve csak ott szűnt meg. Mireeszméltek rá?

Leperdi bácsi arra jött rá, hogy az állatokra azért kár a ráolvasás, mert: „Az állat úgy sem érti,mit mondanak neki: nincs annak lelke.” Neki, akit lábfájásából az udvardi asszony gyógyított ki(békarokka-fűből készült fürdővel), volt lelke. Régi göbölyös volt; noha sok ráolvasást tudott, őmár egyet sem alkalmazott: felvilágosodott ember volt. Hinni már csak egy ilyen szokásban hitt,abban, amely szerint az ember eleven puckot fog, a bal hüvelykujját az állat szívére szorítja, éskörben járva így mondja az imát mindaddig, míg a pucok megdöglik. Ettől még kimegy a süly ajószágból.

A sebészet a juhászok hatáskörébe tartozott, ezt mindenki komoly tárgyszerűséggel elismerte.Kitűnő sebészek voltak. A birkák koponyalékeléséhez nemcsak az uradalom, hanem a b.-iállatorvos is nagyapát hívta ki. „Jani bácsi keze jobban rájár” - mondta ahelyett, hogy aztmondta volna, hogy Jani bácsinak, nagyapának semmi iszonya sincs élő húsban-csontbanvájkálni. Nem is volt. A cséplőgép dobja, amint az már szinte nyaranta szokás volt, bekapta azegyik etető kezét és rapittyára zúzta. Az előző évi áldozat épp ilyen baleset következtében haltmeg. Bizonyos volt, hogy mire orvoshoz viszik, ez is elvérzik. Az intéző nagyapáért üzent. „Na,fiam, szereted-e az életed?” - kérdezte nagyapa a holtsápadt legénytől. „Szeretem, bátyám.”„Na, akkor kumd be a szemedet, mert úgyis elájulsz” - mondta nagyapa, és könyékből lekanya-rította a legény kezét, úgy, hogy még egy kis bőrt is hagyott a csonk betakarására. ÚgyhogySzekszárdon a kórházban a főorvos azt kérdezte a sebesültet szállító kocsistól: „Melyik doktorcsinálta ezt a szép munkát?”

Apám csak ifjúkoráig segédkezett nagyapa mellett, de ösztönösen értett ő is ehhez amesterséghez. Nem jöhettek hozzá olyan kés-alá való bajjal, hogy azonnal ne tudta volna, mi ateendő. Egyszer szálka ment a jobb hüvelykujjam körme alá. A szerencsétlenség olyankörülmények között történt, hogy odahaza jobbnak láttam nem beszélni róla. (Pallóttámasztottunk a vincellérház padlásához, ahol az aszalódó szőlőt őrizték.) Szüleim a bajt akkorvették észre, amikor jobb kezemmel már a kanalat sem tudtam megfogni. Apám szakszerűenmegtapogatta a megduzzadt ujjat - „még két napig hadd érjen” - mondta. Két nap mulva a térdeközé állított, zsebkésével hosszában felvágta a körmöt. Örök emlékké sajtolódott bennem afájdalom, amelyet akkor nem mertem elüvölteni. Első nyikkanásomra apám rámnézett,rosszallóan, annak az embernek a pillantásával, akit munkájában zavarnak. Aztán kiemelte a

103

köröm két darabját, oly nyugodtan, mintha egy - bogár két szárnyát tépte volna ki. Letisztítottaa gennyet és a vért, egy perc alatt elkészült.

Az uradalomnak abban az időben már volt megállapodása az egyik szomszéd falu orvosával; azorvos évi konvencióért ápolta a cselédeket és azok gyermekeit 12 éves korig, sajnos, ajavasokénál alig változatosabb gyógyszerekkel. Hashajtónál és aszpirinnél ezek az orvosok mástnem igen rendeltek; minden fájós fogat kihúztak. Az uradalmak inkább a fegyelem kedvéérttartották őket, azért, hogy a cselédek betegség ürügyével ne vonhassák ki magukat a dologból.Az orvosokat az uradalmi hintó hordta ki a pusztára, megjelenésük annyi volt, mint alélekharang; Rácegresen a „doktorfogat” láttára az asszonyok keresztet vetettek, elmormoltakegy hamar imát, a betegnek már nem sok lehetett hátra. Hivatalos segítséget a hozzátartozókcsak a végső pillanatban kértek, amikor a beteg már elfeketedett. „Tessék gyorsan kihozni azorvost - dünnyögte egy-egy elkomorult apa vagy fiú - nem szeretném, ha bajom esnék.”Előfordult ugyanis, hogy egy-egy fiatalabb s még lelkiismeretesebb orvos vétkes hanyagságértfeljelentést tett.

A törvény értelmében a beteg cselédet negyvenöt napig az uradalomnak kell gyógyíttatnia. Ezta cselédek azonban nem igen veszik igénybe. Újabban a legtöbb uradalom a felvételrejelentkezőket orvosi vizsgálatnak veti alá és csak a vasegészségeseket alkalmazza; azokat pedig,akik évközben betegeskedtek, elbocsátja. A szomszédos x.-i uradalom - egy nemzetközi híresiparvállalat tulajdona - házitörvényül akarta bevezetni, hogy a munkából bármi ürüggyel nyolcnapnál tovább elmaradó cselédeknek év végén fel kell mondani. A legérdekesebb amegindoklás volt. Külföldön a munkásjóléti intézmények annyi áldozatra kényszerítik a céget,hogy ott, ahol lehet, a legszigorúbban takarékoskodni kell. - X.-en lehet.

Egy-két vidék - így a gróf K. család pusztái kivételével, amelyek központján a tulajdonosvalóban kitűnő kórházat emelt - majdnem mindenütt lehet. A pusztaiak nem azért rettegnek abetegségtől, mert esetleg kicsöppennek az életből, hanem azért, mert állásukból előbb-utóbbegész bizonyosan kiesnek. A beteg iránt kevés a könyörület - példázódjam itt is az állatokkal,amelyek közül annyi vész el, annyi valódi, pénzben kifejezhető érték, egyik napról a másikra?Vagy a katonás fegyelemmel, amely a puszta szellemét örök csatában álló hadsereghezhasonlítja? Mi történne, ha a vezér minden elesett katonát megkönnyezne? Azt, aki nem bírja amenetet, a puszták urai tán sajnálkozással, ám edzett szívvel állítják ki a sorból, vetik azárokpartra. Magatartásuk e téren, a fensőbbséges, előkelő közöny, éppoly csodálattal töltött el,akár midőn az erkölcsi szenny fölött sértetlenül elsuhanó, derűs, tiszta tekintetüket szemlél-hettem. Már két hónapja vártuk egyik legkedvesebb hozzámtartozó halálát, övét, akinek emberinagyságát oly sok esztendei félreértés után csak akkor ismerhettem meg, utolsó napjaiban. Egyelhagyott pusztán fetrengett a szörnyű kórban s aggodalomban, hogy még meddig győzi pénzzelaz orvost, aki átvergődve a feneketlen őszi sáron, öt pengőért ojtotta bele a vigasztalókábítószert. Nem nyugtatta meg az irodalmi díj tekintélyes összegéről szóló okirat sem, amelyeta fiúi szeretet, első és elkésett jeleképp, kezébe adott. Mindenki tudta, hogy meg fog halni, csakő nem. Megtudta az uraság is, nyilván ennek köszönhettük látogatását. A sárgára aszott öregférfiarcot áhítatos, boldog fény öntötte el, a vastag őszes bajusz alól önfeledt mosolyt szűrtek azegészséges nagy fogak, amikor a lengyelbundás, deli vendég kezét kézfogásra nyujtotta. Azüdvözlés után a vendég röviden azt tudatta, hogy sajnos fel kell mondania. November volt, abeteg helyett új esztendőre mást fogadnak, - s ezzel ment is. „Hisz akkor meghalok” - mondta abeteg rövid szünet után. Hasztalan vígasztaltam. A család legkínosabb gondja egyszeribenmegoldódott. „gyónni kell” - hallatszott nyugodtan, egyszerűen az ágyból.

104

Általában a hozzátartozók is kevés könyörületet mutatnak. A sebesült mellett a katonák semérzékenykednek sokáig, - ma neked, holnap nekem - a kemény sors legelőször is a szívetkeményíti meg. Mikor Nagyvadi bácsi ágynak esett, a veje hordani kezdte a kucsmáját. Az öreglármát csapott. „Nyughasson már, - intette le a felesége, - kend úgysem éri meg a telet.” - „Deaz isteneteket, - mondta Nagyvadi bácsi, - engem nem raboltok ki.” És meggyógyult, meglehet,csak a kucsma kedvéért, ahogy maga mesélgetni szokta vidám hahotával.

Szégyen volt a betegség? Mindenki addig rejtegette, ameddig tudta. A cselédek nyögtek,sziszegtek, fájlalták az oldalukat, sőt előfordult, hogy tettették a betegséget, de azt, hogy „betegvagyok”, nehezen ejtették ki. Irtóztak a betegágytól is. Aki világossal is cihák között feküdt,arra mint bélpoklosra tekintettek. Aki pedig hetekig nem mozdult ki a házból, azt gondolatbanmár el is temették.

De a javasokkal őszinték voltak. Azok előtt kitárták a szívüket, tudták, hogy azok nemmondhatják tovább a dolgot. Meg hát azok úgyis beláttak az emberbe. Horváth néninek azudvardi asszony a belépéskor megmondta, hogy kelet felől jött, és „homályosodik a szíve.”Takács néninek, hogy férfi miatt van baja.

A tudósok valóban beláttak az emberekbe és magam is jó sok esetet tudok, amikor meg istisztították őket. Nemcsak orvosok voltak, hanem papok és bírák is. Ítélkeztek és feloldottak.Amikor az igari ember betelepedett a Hajasék konyhájába, a pusztán nemcsak valamimegnevezhetetlen reménység pezsdítő légnyomását lehetett érezni, hanem szinte a statáriumétis. Mivel érte el ezt az igari ember? Azzal, hogy olyan őszinteségre tudta kényszeríteni az elébejárulókat, aminőre azok házastársukkal, de még önmagukkal, még álmukban sem voltakképesek. Hisz egyetlen hazug szó, de hazug gondolat is elvette a gyógyítófüvek és igék hatását.(A sikertelenségért a betegek kivétel nélkül magukat okolták.) Hinni kellett. A tudósok anázáretitől oroztak.

S aki hitt, az meg is gyógyult, mi van ebben csodálatos? Nagy István bácsi felesége olyanhasogatást érzett a két combjában, hogy hetekig nem hunyta le éjszaka a szemét. Járt adoktornál, de semmi orvosság nem használt. Az udvardi asszony a beteg részre tenyere élévelkeresztbe jeleket huzigált. Aztán egy jó félórára a falnak fordult. Semmit nem adott. „Kilencednapra jöjjön el újra” - mondta végre. Nagy néni csak azért ment el, hogy egy pár tyúkkal lerójaháláját, mert közben teljesen meggyógyult. Az alsómajori Szabó-fiút nem a rosszaság vitte arra,hogy egy városjárt „kitanult” nőszemély miatt el akarta hagyni fiatal feleségét, hanem, ha jólemlékszem, a holdfény játéka az istálló ablaküvegén. A javasember orvosságot rendelt neki is, afeleségének is. Addig szedték, míg minden rendbe nem jött.

„Azok még értettek az orvossághoz” - mondták a cselédek a javasokról. Olyan gyógyszertrendeltek, hogy a páciens szeme szikrát hányt, amikor bevette - de vajjon nem épp emiattgyógyult-e meg tőle? Áldozat nélkül semmitől nem lehet megszabadulni: a gyógyszer penitenciavolt. Az öreg falusi orvosok nevetve oktatták ki fiatal kartársaikat, hogy a cselédekneklehetőleg csak keserű orvosságot rendeljenek, minél keserűbb, annál jobb. És lehetőleg mindentfolyadék alakjában. Abban esetleg még bíznak és beveszik. A porokat nem szerették. Mert a bajott kezdődött, hogy az orvos utasításait a cselédek a legritkább esetben követték. Mikor Gallénéni a kilencedik gyerek után meghalt, szalmazsákjában megtalálták mind a gyógyszert,amelyet az orvos az utolsó két évben adott neki. Szabadi bácsiról mindenki tudta, hogy az ispánpofonja gyógyította meg. Székrekedése volt, már elképzelhetetlenül hosszú ideje. Az irodábólnaponta ricinusolajat küldtek neki, de csak nem mutatkozott a munkánál. Végre behívatták.Szabadi bácsi megjelent, hóna alatt egy pintes üveggel, gondosan összegyűjtötte abba a napiadagokat. Ott helyben belé akarták önteni. „Vedd be, vagy nyakon váglak” - kiáltott rá az

105

ispán. Nyakon vágta, és másnapra munkába rendelte. Szabadi bácsi meghajolt, és nempanaszkodott többet.

Természetesen a diétát sem tartották be. De nem tartották be a legelemibb rendelkezéseketsem. A negyvenfokos lázban hánytorgó tífuszosnak savanyú káposztát adtak. A gyomorfeké-lyesnek paprikás krumplit. „Úgy megkívánta szegény.” Nem volt szívük visszautasítani.

A tudósok szavát betartották. Azok rendeletére még meg is fürödtek, ami nem kevésfáradsággal járt. A cselédeknek ugyanis semmi fürdő alkalmatosságuk nincs. Legtöbb uradaloma sertéseknek kifogástalan cementmedencéket építtetett, mesterséges homokparttal, sőt aparton árnyat adó fákkal. A cselédek legfeljebb csak a Sióban márthatták meg magukat,természetesen csak nyáron. De a fürdést afféle fiataloknak való csintalanságnak tartották, házasbéreshez már nem illett a lubickolás. Ha valamelyik szobába nagy körülményesen becipelték aszapuló kádat, és a szabad tűzhelyen melegíteni kezdték a kannánként hordott vizet, mindenkitudta, hogy ott valami „rámondás” végrehajtására készülődnek.

Az orvosoknak is egy kicsit kuruzslóknak kellett lenniök, ha sikert akartak elérni. Nem voltadoma az e.-i patikus meggazdagodásának története. Az orvosságot a recept szerint készítette,de mikor a parasztok kezébe nyomta, bizalmasan a fülükbe súgta, hogy az csak úgy használ, haa beteg éjfélkor, a keresztút porába rajzolt kör közepén veszi be, azután a botot a háta mögéhajítja és visszanézés nélkül fut haza. A borogatáshoz „szótlan vizet”, a patakból szótlanulhozott vizet rendelt. Minden gyógyszerhez adott megfelelő használati utasítást. A hatodikpusztáról is hozzá jártak.

Mert különben a cselédek a patikától is idegenkedtek. A tudósok maguk készítették főztjeiket.Ami gyógyszert a civilizáció az emberiség vigaszára kitalált, azt a pusztára leginkább avándorkereskedők közvetítették. Salamon bácsi árusított különféle fájdalom elleni kenőcsöt is,aztán bajuszpedrőt, bajusznövesztőt és nagy mennyiségben huszárzsírt. De elért hozzánk néhaegy-egy világraszóló találmány híre is. Ügynökök jöttek, a pipereszappanos dobozok mellettmost fölfedezett, csalhatatlan csodaszert kínáltak mellfájás, csúz és fogamzás ellen. Nemmaradtunk el a világtól. Jöttek optikusok, a skatulyából a szemüveget kiki maga választotta kimagának; jöttek kozmetikusok, ezek a háború után főleg óvszert árusítottak.

Hogy vidáman fejezzem be, még csak a vándorröntgenológust említem meg. Hatalmas ládában,hátán hozta készülékét, amely villanyozásra is szolgált, sőt azonkívül a „vér állását” ismegmutatta. Akikkel a kísérletek során bizalmas viszonyba került, azokat este, nagy titokban,megröntgenezte. A rossz nyelvek szerint égő villanylámpát helyezett a beteg szájába, aztán amásik felén bekandikált. Vagy ezen is inkább szomorkodni illik? Takács bácsit és Vadócz bácsitröntgenezte meg, állítólag, fejenként négy tojásért.

106

16

Igazság szerint idegenek voltak a hosszabb-rövidebb munkára szegődő havi munkások,summások, aratók és falusi napszámosok is. De ezeket nem éreztük idegennek. Amint meg-érkeztek s lekanyarították vállukról a subát s a madzaggal egybekötött kaszát-kapát-favillát ésbográcsot, a puszta világa elkapta és közénk keverte őket: a férfiak a férfiakat keresztnevükönszólították, az asszonyokat s lányokat tegezték. A munka és a szegénység nagy demokráciájaegy szempillantás alatt ledöntötte a válaszfalakat, amelyek a bennszülötteket és újonjötteketerkölcsben, szokásban elválasztották. Nem volt akadály, sőt ráadásszerűen a kedvesség,figyelem és vidámság ébresztője volt a más anyanyelv. A háború alatt orosz hadifoglyok jöttek,szíves fogadtatásra találtak ők is, egy közülük végleg ott ragadt. Megnősült, közös konyháraSzulimán bácsiékhoz osztották be, akik nyilván még a törökökből ragadtak hátra. Bárhonnanjöttek az idegenek, a pusztaiak magukhoz tartozónak vették őket.

A részes aratók a környékbeli falvakból jöttek, a havi munkások, a summások Vas megyébőlvagy a Felvidékről. Mindkét csoport a zsellérségből került ki, de csak a szórakozott, felületesszemlélő tekinthette hasonlónak őket. Lefelé, a nyomor alvilágában a társadalmi rétegek közttalán még nagyobb a távolság, mint fölfelé. Ég és föld választotta el őket. Csak a pusztán, aközös kukoricakapálás közben érintkeztek, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az arisztokraták ésbankárok valami közömbös legű nagyvilági szalonban.

Február vége felé az uradalom egyik tisztje, ugyanaz, aki az állateladást is végezte, útra kelt.Néha egy hétig is távol volt: valahol Gömörben, Ungban, Beregben vagy Borsodban járta afalvakat, mustrálta az embereket; azok egy-egy bandagazda vezérlete alatt csapatba verődvevárták az alkalmat, mint rég a kurucok, hogy leszállhassanak az ország termékenyebb vidékeire.A gazdatiszt végre megállapodott az egyik vezérrel, rendes szerződést kötöttek. Ugyanakkorszerződés készült valamelyik környező falu aratóbandájával is. Az idő fölengedett, a gulyát atéli istállókból kiverték a nyári szállásra. A hatalmas istállókból kihányták az almot és a ganéjt.Napról napra vártuk a „vidékieket”, izgatottan találgatva, azok lesznek-e, akik tavaly? Még azirodába is bemerészkedett egy-egy legény vagy leány, megtudni, hogy kik jönnek, hovávalósiak és mikor. A kastélybeliek ilyenkor összenéztek, fejüket csóválták, egy-egy testeskasznárné gyomra mélyéből fölsóhajtott: micsoda népség! A bennszülött és az idegen fiatalokközt ugyanis néha szerelem szövődött és a fiatalok fél éve nem látták egymást. Végremegjöttek. Ha azok jöttek, akik az előző évben, akkor is alig ismertek rájuk. Megnyúltak,megsápadtak, csak úgy tengtek-lengtek, mint Toldi lova a szeméten, valósággal úgy kelletttalpraállítani őket. Az uradalom nem bánta ezt, a közfelfogás szerint az ilyenekből váltak alegszorgalmasabb munkások. Azonnal kikérték az első heti részüket s küldték haza, még embertis hoztak magukkal, aki a nagy batyukkal visszautazott. Másnap kikérték a következő heti részt.A tisztek legyintettek és mosolyogtak, így volt ez már szokás. Két napot kaptak a szállásukrendbehozására és az elhelyezkedésre. Ez alatt ettek.

Hogy éltek otthon? Hogy húzták ki a telet? Ennek megírása közülük vár valakire. A„hírköltők”, amint láttuk, adnak egy-egy képet, s ezek darabosságuk ellenére is jó szemrőltanuskodnak. Pusztai szállásukat én sem tudnám hívebben leírni, mint egyik verses röplapján N.Kovács István, Döbröközről:

Csöndesek a puszták, munkáslárma nincsen,Ki há vette útját, tudja a jó Isten.Hol volt a nyáron a munkások tanyája,Most ott telel az uraság ökörcsordája.

107

Gerendákon, még ott lóg egy-két ruhadarab,Rongyos kabát, nadrág s egérrágott kalap.Polcon át resped a kemény, penészes kenyérMelyben szintén tanyát vert az egér.Amott a sarokban mit lát az ember,Ott van szétdőlve két-három kuffer.Deszkájuk belsejéből pudvás por hull,Bűzös istállóba megette a szuh.Ha majd egykor jő a tavasz újra,Pusztákon megkezdődik a munka,Kiszórják az istállóból a rothadt kufferdarabokat,Beeresztik az istállóba a munkásokat.Elkiáltja harsányan az öreg csordás,Hajsz kifelé csorda, itt van a felváltásHó, ha, hű, ott az ajtó, kifelé, egye fene a szemeteket,Munkások, foglaljátok el a helyeteket.

Így látják el szállással a szegény munkást,Hogy az ökörcsordával váltják föl egymást.Nagy a műveltség, fejlődik a kultúra.Dehát nem illik hozzá a munkások nyomora.

Valóban az istállókban helyezik el őket. Akad ugyan egy-két hely, ahol külön munkástanyátépítenek nekik, félig a földbe ásott, jégveremszerű vályogbarakkot, belül a fal hosszán hatalmasközös fapriccsel, de az általános szokás mégis az istálló. A jászlak elé sorban, úgy, ahogy télenaz ökrök állottak, a munkások fekvő alkalmatosságot készítenek. Mindegyik ökör helyérelevernek négy kis cölöpöt, arra keresztben és hosszában ágfát helyeznek, majd afölé szalmát éspokrócot. Az istállót a vaksi kis ablakon át nem lehet jól szellőztetni, természetesen fűteni semlehet, hisz ki látott már istállón kéményt? Nincs bennük mosdóhely sem, vagyis szinte kínospontossággal ellentmondanak a törvényesen hitelesített Munkaszerződés 7. bekezdésének,amely szerint: „Köteles a munkaadó a munkásoknak tisztességes, a közegészség és közerkölcsi-ség követelményeinek megfelelő, nemek szerint elkülönített, hideg időben fűthető oly elhelye-zést biztosítani, mely által lehetővé válik, hogy a munkás kellőképp tisztálkodhassék. A fekvéscéljaira használt szalma a szükséghez képest kicserélendő. Istállók, aklok, pajták a munkásokszálláshelyéül megfelelő átalakítás nélkül nem használhatók.” A nemek szerint való elkülönüléselvben megvan. Az istállók bejáratánál jobbról és balról rendszerint két fatábla láthatómutatónyillal s a később felrótt szellemes megjegyzéseken kívül ezzel a felírással: „férfiak,nők”. A férfiak és nők nagyrésze azonban egyben férj és feleség is, ezek szépen egymás melléköltöznek, néha egy fekvőhelyen hálnak. Sőt maguk mellett készítenek helyet gyermekeikrészére is. Az istállókban így családi gócok alakulnak, köztük a törvényes három métert amunkások azért nem tartják meg, mert ha megtartanák, nem férnének el. A magányosan érkezőhajadon lányok és legények baráti alapon csoportosulnak. „Örültem volna, ha a háború alattmindennap ilyen helyen hálhattam volna”, - mondta az egyik gazdatiszt, miután igen okosanmegmagyarázta, hogy más elhelyezésről a gazdaság képtelen lenne gondoskodni. „Talánszállodát építsen nekik?” - kérdezte. - „Nyáron jó ez.” Egyetlen helyes ellenvetés az lehet, hogyezek a munkások otthon még így sem laknak. „Boldogok, hogy ilyen is van!” Ez igaz.

E téren, általában a cselédlakások terén a viszonyok, nem az én megállapításom szerint, azegyházi birtokon a legelmaradottabbak. Aminek igazán méltányolható magyarázata az, hogy azegyházi uradalmak haszonélvezői rendszerint idős korukban kapják meg a birtokot s így

108

legtöbbjük - arra az időre, ami még hátra van - tartózkodik minden hosszabblejáratú befekte-téstől és felesleges kiadástól.

Van a nyomornak oly mély lépcsőfoka, ahonnan már nem lehet szánakozással még mindiglefelé tekinteni? A cselédek szíve őszintén megesett ezeken a messziről jött időszakimunkásokon; fejcsóválva nézegették őket, s igyekeztek segíteni rajtuk. Mivel? Hol van az afok, amelyen túl az ember már nem segíthet emberen? Segítettek nekik szalmát keríteni,elmosogattak helyettük, pokrócot kölcsönöztek. Még vendégül is látták őket. „Hát, Sándor, temegint nem vacsorázol?” - kérdezte a gazdatiszt, ha valaki elhúzódott a közös estebédtől. -„Már megvacsoráztam a Szabóéknál.” Szabóéknál? - Az igás Szabóék a maguk hét neveletlengyermekükkel olyan koldusok voltak, hogy a szóbeszéd szerint a lábas alját még kívülről ismegnyalták. Mit vacsorázott náluk Sándor? Vannak megmagyarázhatatlan dolgok a földön.

De amilyen nagy volt a cselédek szívélyessége, épp akkora volt bennük az ellenségeskedés is, acsipkelődés vágya is, - szóval igazán testvéreknek nézték az idegeneket. A cselédasszonyok,teljesen megfeledkezve arról, hogy ők hogyan élnek, rémregényeket meséltek a hónapszámosokerkölcsi életéről, elsősorban persze a lányokéról. Kíváncsian tartottam fülemet a mesebelivádaskodásokra. Bensőmben eleve elvártam, hogy ezek a messziről jött emberek másoklegyenek; mindent elhittem róluk. Rövidesen rájöttem, milyen ég-föld különbség lehet kétszomszédos falu között is, milyen nehéz csak egy járásról is általános képet alkotni. És hogyváltozhat egy népközösség magatartása egyik évről a másikra, sőt aszerint is, hogyesztendőnként milyen környezetbe kerül.

Kövesdieknek nemcsak a mezőkövesdieket neveztük, hanem minden csapatot, amely arról avidékről jött, s amelyben a férfiak azt a magas kalapot viselték, a nők pedig azt a karcsusítószoknyát, amelyet közvetlen a mell alatt kötöttek meg. A kövesdiek mind jó munkások voltak,szorgalmasak, ügyesek és igénytelenek. Nos, akadt köztük egy csapat, az r.-iek, akikről alegszínesebb szóbeszéd sem volt túlzás. A lányok egy füttyszóra táncra kerekedtek, egymosollyal be lehetett inteni őket a kukoricásba. A fiatalok a meleg nyári éjszakákon kint háltaka kazlakon, valamennyien egy bandában, és hajnalig nem szűnt meg köztük a viháncolás, a dal,a vidám sikongás. A pusztai legények a legjobb emlékeket őrizték róluk. A rákövetkező évbenH.-ról jött egy csapat. Az előző évi hangulat fogadta őket, hiszen majdnem szomszéd falusiakvoltak elődeikkel. Ezek? Mint a jég. A lányok egyenes derékkal, emelt fővel jártak, stenyerükből úgy szállt a pofon, mint a szőlőből a veréb, kifogyhatatlanul. Úgy éltek, mintegyetlen nagy család, idegen nem tört be közébük. Később visszatértek mégegyszer a régi jótáncosok. De addigra azok is megváltoztak. Mintha ezeket a rajokat mindig egy személylelkülete irányította volna. Egy katonás bandagazda, vagy egy komoly öreg az egész csapatotkemény fegyelemben és méltóságos elszigeteltségben tartotta; de néha egy jókedvű leány vagylegény szelleme lett úrrá s egy nyárra úgy átalakította a csoportot, mint egy csipetnyi erjesztőgomba egy hordó bort. Az ilyesmit az első félórában, már a bevonulás alatt csodálatosképérezni lehetett.Hozzánk csak egy nyáron jött olyan banda, amely előttem is igazolta a cselédasszonyokmendemondáit. Vasból vagy Zalából jöttek, illetve dülöngéltek be, mert megérkezésük napjánittasok voltak, a lányok is; szinte vallásos borzadállyal néztük őket. Nálunk az asszonyokihattak ugyan, de a részeg asszonyt szigorúbban ítélték meg annál is, aki testével kereskedett.Kócosak voltak, piszkosak; a férfiak rongyosabbak a cigányoknál. Priccset sem készítettekmaguknak, úgy hevertek a földön, akár az állatok. Tudom, hogy a parasztlányok erkölcsérenem lehet következtetni abból, ahogy beszélnek; árnyalatnyi zavar nélkül mondják ki azok alegtrágárabb szavakat, a legények előtt is. De ezeknek a zalaiaknak a szavából sok mindenrelehetett következtetni. Tépték egymást éjjel-nappal. Ezeknek nem volt vígasz a szerelem.Durván s egymás fülehallatára enyelegtek a sötét istálló szutykában. A puszta gazda hajnalban

109

előbb kívülről kiabált be hozzájuk, megrugdosta az ajtót, s csak aztán lépett be, ő röstelkedettmár, hogy kit ki mellett talált. Elhúzódtak tőlük a pusztaiak is. A bolhák úgy ugráltak róluk,mint a rostából a kukorica pattogtatás közben ott a tűz fölött. Állítólag egytől-egyig vérbajosakvoltak. Hogy tudtak mégis dolgozni? „Rajtuk már nem fog” - mondták nyavalyáikra a cselédek.Különben a munkájuk is csak dülöngélés volt, nem ért egy fabatkát sem. A nők egymásutánmásállapotba jutottak, a felsőbb vélemények szerint csak azért, hogy ki-kivonhassák magukat adolog nehezéből. Az uradalom majdnem elcsapta a segédtisztet, aki fölfogadta őket.A kövesdiek tiszták voltak. De nemcsak tisztaság és munka tekintetében multák fölül apusztaiakat. Szívélyesek voltak, udvariasak. Hálásak a cselédek segítségéért s azt ki is tudtákfejezni. Tavasszal ajándékot hoztak, a gyerekeknek valami kis játékszert, az asszonyoknakhímzett kendőt. Nálunk nem volt divat a jótettért köszönetet mondani. A kövesdiek, ha anyámcsak egy pogácsát adott is a pusztán üldögélő gyerekeiknek, este ünnepélyesen beállítottak ésszépen megköszönték. Fölfelé néztem rájuk, kerestem a barátságukat. Valami titkot sejtettembennük s szerettem volna megismerni. Később, kamaszkoromban, midőn az egyszerűkíváncsiságnak már hangzatosabb nevet adtam, azt, hogy a szokásokat „tanulmányoztam”, nemegy éjjelt töltöttem az istállókban is.Semmi rendkívülit nem tapasztaltam. Tudták, ki vagyok, megérezték rokonszenvemet, amelyközibük vitt s ahelyett hogy ők beszéltek volna, engem beszéltettek. Elkapott, tán életembenelőször a közvetlen közlés kéje, boldogan, feledhetetlen örömérzéssel fecsegtem, néha majdnemkönnyekkel szememben mindenről, amiről kérdeztek, ami eszembe jutott, mintha valami jó hírttudattam volna velük. Három folytatásban egyszer egy akkori olvasmányom, egy francia regénytartalmát meséltem el.Átgyalogoltam a szomszédos pusztákra. Este érkeztem s a puszta-gazda, az előre megbeszéltterv szerint, mint afféle vándorlót helyezett el az ottani munkások között; szintén kövesdiekvoltak. Barátsággal fogadtak, de itt sem sokat tudtam meg. A férfiak egy ideig társalogtak,eléggé keresetlen szavakkal, aztán elaludtak, horkolásuk hullámszüneteiben sokáig hallottam alányok csevetelését. Amit a legények a lányokról mondtak, alig különbözött attól, amit acselédlányokról el lehetett mondani. Itt-ott szó esett a bizalmaskodásról, amelyet a különbözőrangú parancsolók természetesen a hónapszámos lányokkal szemben is megengedtek maguk-nak. De épp egy ilyen kirándulás alkalmával voltam véletlenül fültanúja egy jelenetnek: azegyik lány úgy lehordott egy fiatal számtartót, hogy az leforrázott kutyaként ódalgott el. A lány,tizenhat év körüli pöttöm kis teremtés, nekipirulva utasította vissza a goromba közeledést,amiközben szűzi ajkáról olyan kifejezéseket röpített világgá, olyan vaskosan nevén nevezettmindent, még a rituális eljárást is, amelyet a véletlenül izraelita származású számtartó valahaelszenvedett, hogy magam is elfordultam. A banda férfitagjai mosolyogva hallgatták a pattogónyelvelést. Nem avatkoztak bele, ahogy előbb a számtartó szavaiba s mondataiba sem. Nemszólt a gazda sem, pedig ez épp a fegyelemtartók közé tartozott.Volt ezekben a bandákban, még azokban is, amelyek látszólag igen szabadon éltek, valami azaranyásók vagy a portyázó szabadcsapatok szívósságából és szükség teremtette szervezettsé-géből. Idegen földön tudták magukat? Egyenetlenség nagyritka esetekben tört ki köztük. Aszerződés értelmében a puszta elöljáróinak parancsait kellett követniök, de igazi munkát csak asaját gazdájuk vezetése alatt végeztek. Az uradalomtól havonta 7-10 pengő készpénzt és azegészrészesek 120 kg búzát, 20 kg kenyérlisztet, 10 kg főzőlisztet, 3 1/2 kg szalonnát, 1 1/2 kgzsírt, 3 kg babot, 12 kg burgonyát, 1 kg sót, 3 kg sózott vagy nyershúst, 1 liter ecetet és 30 fillérfűszerpénzt kapnak. Az élelmet ebből saját maguknak kellett elkészíteniök. A napi élelmükbőlis igyekeztek annyit megtakarítani, amennyit csak tudtak. A száz kilométerre kiszálltkenyérkeresőtől otthon egy fészekalja apróság várta a táplálékot. Azon voltak, hogy a részükbőlminél kevesebbet fogyasszanak el, minél többet juttassanak haza. A takarékoskodást közösen

110

gyakorolták. A hónap elsején kikapott kevés lisztet, zsírt, szalonnát, babot, amelynek kétszere-sét is el tudták volna fogyasztani a megerőltető munka mellett, amelyet nap-nap után végeztek,összeadták s aztán lelkes határozattal rá parancsoltak a szakácsnéjukra, aki rendszerint a gazdafelesége volt, hogy a zsírnak például legfeljebb csak a felét merje elfőzni.Vasárnap csak délben ettek. A kenyérrel való takarékoskodásra ötletes módszert eszeltek ki. Akapott liszt- és burgonyamennyiséghez mérten kinek-kinek naponként egy fél cipóra volt joga.Aki nem vette ki a részét, az a kenyér helyett kis fadarabkát kapott a gazda saját tintaceruzásaláírásával. Ezek a fadarabkák pénznek számítottak, felmutatóiknak a szakácsné bármikorbizonyos mennyiségű lisztet és burgonyát szolgáltatott ki. A hamisítót a saját törvényükértelmében örökös száműzetéssel büntették volna, ha akad, akinek ilyesmi eszébe jut. Valóbana szájuktól elvonva gyűjtötték a „tőkét”, volt aki havonta három-négy kenyeret összekoplalt. Aszalonnát egy hétre szétosztották, e téren a takarékoskodás a szabadverseny elve alapján folyt.A fekvőhelyek fölött csüngő darabok mutatták a heti győztest. Levesen éltek. Pontosan hétfő,kedd, csütörtök, szombat és vasárnap délben egy-egy tányér „húslevest” ettek, amelyet aszakácsné 38 személy részére 5 kiló húsból és csipetkéből főzött. Szerdán és péntekenbablevest ettek kőtt pogácsával. Este a hét minden napján bablevest, kivéve a pénteket, amikorkrumplilevest és a vasárnapot, amikor, mint mondtam, semmit. A szerződésbe ők maguk vettékbe, hogy készpénzfizetésükből az uradalom havonként a férfiaknak legfeljebb 3 pengőt, anőknek 2 pengőt adjon ki. S hogy búzajárandóságukat pedig otthon, a szülőfalujukbanszolgáltassák át nekik. Még magukban sem bíztak eléggé.

Ők is látástól vakulásig dolgoztak, reggel és délután fél óra, délben másfélórai pihenővel.Azokat a munkákat bízták rájuk, amelyekhez nem kell állati segítség, de amelyhez ügyesség ésfigyelem szükséges. Répát egyeltek, kapáltak, kaszáltak, csak épp aratni nem arattak. Az aratása részesek dolga volt.

Öt-hathavi kemény munka után így hazavittek öt-hat métermázsa búzát, 40 pengő készpénzt ésmintegy 20 pengő értékű megtakarított élelmet. Vagyis mindent pénzben és bőven számítva,körülbelül 130-150 pengőt. Ezt vitték haza, ha - szembeszállva saját fogadalmukkal - már előbbhaza nem küldték. Ezzel húzták ki a telet, ha az otthonmaradottak a télire valót már nyáron elnem fogyasztották.

A kövesdiekkel csaknem egyidőben jelentek meg a részesek is. Ők a környékbeli falvakbóljöttek. Ismertük őket jól, hisz télen is be-benéztek hozzánk egy kis lisztkölcsönért. Az urada-lomban azt a munkát végzik, amelyet jobbágy őseik hajdan robotban végeztek. A jobbágyokannakidején ezért a saját földjük használati jogát kapták. A részesek most lényegesebbenkevesebbet kaptak. Ők arattak.Az uradalmak a szántást mindenütt szántógéppel végeztetik, a vetést vetőgéppel, a gabonacséplése is gépekkel folyik; az aratás azonban országszerte ma is kézierővel, kaszával éssarlóval történik, akár századokkal ezelőtt. Ez a magyar földműves-mozgalmak egyetleneredménye.A mult század végén nálunk is feltűntek az aratógépek; ezek épp úgy gazdaságosabban,gyorsabban, alaposabban végzik a munkát, akár a többi mezőgazdasági gép. Egyetlen aratógépegy egész aratóbanda dolgát megcsinálja, feleannyi idő alatt... Az uradalmak természetesenezeket is rögtön beszerezték; kitűnően beváltak. Egyik nyárról a másikra az ország egészföldműves-arató munkássága felesleggé vált. A lehető legrosszabb időben.A híres arató-sztrájkok kora volt ez, az alföldi parasztlázongásoké, amelyeket a csendőr-sortüzek is csak vérbe fojtottak, de nem csöndbe. A kormány hiába mozgósította a katonaságots a Felvidék rutén és szlovák szegénységét, amelyet az állami birtokokon gyüjtöttek össze, sküldték százas csoportokban, kedvezményes vasúti jeggyel s fegyveres védelem alatt azokra a

111

„veszélyeztetett pontokra”, ahol a magyar szegénység egy vékával több búzáért esengett; hiábahozták az arcpirító aratósztrájk törvényt, amelynek értelmében szabad emberként mindenkiakkor hagyhatja abba a munkát, amikor akarja, csak épp a magyar zsellérséget lehet szuronnyalés golyóval kényszeríteni, hogy akarata ellenére is dolgozzék, mert a szem kipereg... Amozgalom terjedt. S hogyne terjedt volna az aratógépek alkalmazása folytán a munkanélkülitömegekben, amelyeket mégsem lehetet egyik napról a másikra Amerikába átterelni? Úgylátszik, voltak, akik el tudták ezt képzelni. Az aratógépek eltűntek, úgy, ahogy jöttek. Nemtudom, van-e rá törvény, de dacolva a fejlődés parancsával Magyarországon, azt hiszem, maegyetlen gabona-aratógép sincs üzemben. Gyermekkoromban a rácegresi gépszérűben mégláttam egypárat, rozsdában fetrengve. A részes aratók morogva kerülgették a gépeket, spusztulásukat siettetve titkon béléjük rúgtak. Rúghattak volna nyiltan is, ócskavasnak tekintetteaz uradalom valamennyit.

A részes aratók szintén bandába szerződve vállalják a munkát. „Kaszánként”, azaz arató-páronként körülbelül hét hold őszi és tavaszi terményt kapnak; a learatott minden tizedik rész,azaz minden tizedik kereszt az övék. Valamikor az egész egyezség ennyi volt. Az aratóklevágták a gabonát, s annak tized vagy régebben kilenced részével hazatértek. Idővel a részegyre kisebbedett. Volt idő és vidék, ahol tizenegyed, tizenketted, sőt tizenharmad részértarattak. Az évenként csökkenő dijazás azonban szintén elégedetlenséget és felháborodást szült,néhol még az emberségesebb gazdák körében is. A bérlőké az érdem, hogy a díjazáscsökkentésére más formát sikerült találni. Többfélét találtak.

A Dunántúl például a tized majdnem mindenütt megmaradt. Csak éppen munkát kell többetadni érte. Az aratók is már kora tavasszal megjelennek a pusztán, szintén bandánként szerződ-ve. A szerződés értelmében az aratáson kívül késő őszig különféle „mellékmunkákat” kell vé-gezniök. Vállalnak mindent, csak hogy ők arathassanak. A mellékmunkák egy részét szinteingyen végzik, nemcsak napi élelmüket nem, de még szerszámaik kopását sem keresik megvele. Így - hogy csak egy példát említsek - ők nyűvik ki vagy aratják le a kendert. Ez az egyiklegnehezebb mezőgazdasági munka. Egy hold kender learatásához legalább tizenhat napszámkell. A banda a szerződés értelmében egy hold kendert 70 kiló rozsért vág le. Ha ezt pénzreátszámítjuk és arányosan elosztjuk, egy arató ezért a látástól vakulásig tartó embertelenmunkáért napi 40-42 fillért kap. Mert természetesen ők is „napfelkeltétől napnyugtáig”kötelesek dolgozni.

Ők szedik föl a babot, borsót, kukoricát, burgonyát, ők kaszálják le a rétet, a baltacint. A répa-termelést is, az eső egyeléstől a mázsálásig, ők végzik. Ők csépelnek. A cséplésért, zsákolásért,asztag- és kazalrakásért a kicsépelt termény 3 - 3 1/2 százalékát kapják. Évenként körülbelül110 napot dolgoznak a pusztán, ebből az aratásra csak 12-15 nap esik. A csépléssel 18-20napot, a répa megmunkálással 30 napot, apró kaszálással 50 napot töltenek. Az ezalattmegkeresett termény értéke „kaszánként”, azaz aratópáronként körülbelül 300-500 pengő. Akaszás aratónak ugyanis kettőzőt kell tartania, akit ő fizet, általában 300-350 kiló búzával. Demunkatársul vehetjük a feleségét is, aki főz reá, s akinek az otthon elkészített ebéddel néhanégy-öt órát is kell gyalogolnia a pusztára és onnan ismét vissza. Mert a részesek hazulrólélelmezik magukat, s éjszakai nyugalomra is haza kellene térniök, lakást nem kapnak a pusztán.Nem térnek haza. Este a kepe aljában vetik le magukat vagy a kazlak tövében. Esős vagy hűvösidővel a szekerek alatt, a szérűkben és istállókban.

Természetesen nem daloltak. Főleg aratás közben nem. Aki nótázó kaszást emleget, az hazudik.Kaszálás közben éppúgy nem lehet dalt fújni, mint kötélmászás közben. Mikor egyik dülőről amásikra vonultak, akkor épp énekelhettek volna, de nem énekeltek. Az izzadságot törölgették,kikrákogták torkukból a port. Az aratás végén néha daloltak, ha kaptak bort; de nem igenkaptak. Legfeljebb a lányok hangicsáltak.

112

Aratási népszokás egyetlenegy volt divatban. Az első suhintással levágott szárból köteletcsavartak, s azzal összekötötték a gazdatiszt csuklóit. Mit jelentett ez? Mosolyogva, láthatóörömmel végezték, mindnyájan odagyültek. A szokás ma is életben van, azzal a változással,hogy a gazdatisztnek most már csak a jobb karjára illesztenek három-négy búzakalászból fontkecses kis szalagot.

Jártak Rácegresre nagy néha még napszámosok is, olyanok, akik sem a részes-, sem asummásbandákban nem találtak helyet. Ők is a környező falvakból jöttek, azok lakosságát is a„szabad világ” egyre nagyobb mértékben szabadította meg a földtől. Hetven éves öregek voltakköztük, akik felvételkor megható színészkedéssel düllesztették mellüket és tíz éves kislányok,akik vállán a kapa akkorának tetszett, mint egy petrencerúd. Mikor keltek ezek, hogynapfölkeltekor, ami tulajdonképpen a világosság kezdetét jelenti, már munkába állottak? Mertéjszakára ők sem maradhattak ott. A puszta reggel úgy szívta be, s este úgy öntötte ki magábóla népet, akár egy hatalmas gyártelep. A napszám szinte hetenként változott. Ősszel kevesebbvolt, mint nyáron, télen kevesebb, mint ősszel, és az idén szinte törvényszerűen mindigkevesebb, mint tavaly; a drágaság pedig egyre nőtt. „A drágaság, a drágaság!” - gyermekkoromminden tája ezt visszhangozta. A férfiak átlag 65 krajcárt kerestek, a nők 45-öt. Egy párlábbeliért egy hónapig dolgoztak.

A napszámosok és summások között is akadt, akinek még volt valami földecskéje otthon, egytenyérnyi, mintegy emlékül a szaporodás folytán végtelen részecskékre darabozódó hajdanibirtokból. Mániákusan ragaszkodtak hozzájuk, már ahogy a családi emlékekhez szokás. Azutolsó szalag földet is csak árveréssel lehetett elszedni tőlük. Büszkék voltak rájuk, s közbendőlt belőlük a panasz. Otthonukról, a nagybirtokok közé ékelt s más, betegesen duzzadófalvakról úgy beszéltek, mint a csizmáról, amely szorít. Sziszegtek, mozdulni se tudtak, de azértdíszelegtek vele. - „Jó nektek - mondták már ők is a cselédeknek - mi gondotok a kenyérre, azadóra?” A kazalalji vita, hogy kiknek van jobb dolguk, a pusztai cselédeknek vagy a falusizselléreknek és kisparasztoknak-e, később országos méreteket öltött, már az úgynevezettilletékes körökben. Ők még úgy forgatták, hogy kinek van kevésbé rossz dolga, bár tudták,hogy így is csak árnyalatokról lehet szó. A falusiak ékesebb szavúak voltak, de azért nemcseréltek a pusztaiakkal. A cselédek már akkor is bambán hallgatták ezeket a panaszokat és amaguk sorsának dícséretét. Egyre kevesebbet értettek a világból.

Voltak még itt-ott gányók is, feles dohányföldiek, furcsa, titokzatos népek, akiket a pusztaiak iskiközösítettek magukból. Bohémek voltak és páriák. Foglalkozásuk különleges szakképzett-séget kívánt és az élet semmibevevését. A mesterséggel együtt a betegséget is megörökölték,sárgák voltak és szárazak, mint a növény, amely hosszú füzérekben viskóik ereszét s a szobákmennyezetét díszítette, ahol még a cselédeknél is nagyobb összezsúfoltságban éltek. Amunkában már a négyéves gyermekek is részt vettek s még a haldoklók is fűzték a hatalmasárral a leveleket. Izzasztó nehéz munkát végeztek, s közben ittak, daloltak, és fütyülve a világvéleményére, felháborító nyíltsággal szeretkeztek. Legtöbb helyen erkölcsi okokból száműztékőket, mert parancsolni sem lehetett nekik. Szikár, alacsonytermetű, villogó szemű legényeik abúcsúkban is külön falkákban jártak, mint az ordasok. Lányaik kedvesek voltak és barátkozók,haj, mennyire barátkozók, szegény sárvíz-menti Carmenek! „Gányóknál járt” ez még akkor iserkölcsi meghatározás volt, amikor a gányók már rég eltüntek a vidékről. Mifelénk is már csaka harmadik pusztán éltek, vagy tíz kilométernyi távolságra; szombat este a béreslegények néhameglátogatták őket; ki egy-két cséve kukoricával, ki egy kis szütyő liszttel, amennyi a zsebébenelfért. Ezt vitték díjul vagy ajándékul, és nagy orgiák hírével tértek meg, amelyekben az egésztelep részt vett.

113

17

A lapos hétköznapok nagy vízválasztója, az izgalmas, igazi ünnep, az esztendők fordulójaMindszentek előestje volt, október 31-ike. Az uradalom ezen a napon tudatta, hogy a cselédekközül kiket tart meg, és kiket bocsát el újévkor. Ekkor vették fel az új embereket is. Ez volt a„szólítás”, pusztai akasztófahumorral a gatyaremegtetés napja. A költözködés idejét a törvénykésőbb április 1-ére helyezte, mert akkorra az utakon már fölszáradt a sár, s a megrakottszekerek könnyebben haladhattak.

Kora reggel társadalmi rangsorban az egész puszta az iroda elé gyűlt, megborotválkozva,ünneplőben, egy nyárfaerdőnyi remegő lélek. Elöl álltak az iparosok: a főgépész vezetésével akovácsok és fűtők; aztán a bognár és a vele dolgozók; aztán a parádés kocsis, a magtáros, akocsisgazda, a béresgazda, mindegyik a maga seregével, aztán a juhászok, gulyások, csikósok; acsőszök, az uradalmi kanászok s legutoljára a béres-kanász, aki a cselédek falkáját őrzi s akinekjárandóságát a cselédek konvenciójából vonják le. Mint minden seregszemle, ez is néma. Kitudja, ki marad meg? Az emberek sápadtan lépnek be, mint egy párviadalra. Néha jajongáshallatszik, valaki kegyelemért könyörög. Először a vezetők járulnak a hatalom elé s hamegfelelnek, mindjárt az ítélkezők mellé állnak s csapatjuk vizsgáztatásában már ők isrésztvesznek, rendszerint a vádló hivatásában.

A cselédek jelenete rövid, mint minden nagy sorsfordító drámai jelenet. A párbeszéd ősi szövegszerint indul. „Ha emberségem, becsületem tetszik, - szándékom maradandó,” - mondja azországos formulát a vigyázzállásba meredt jelentkező az egymás mellé tolt asztalok előtt,amelyeknél az intézőség tagjai ülnek, mint egy törvényszék, közepén a jószágigazgatóval, akierre az alkalomra legtöbbször megjelenik a pusztán. A tanács tagjai összenéznek. Mindenkielmondja észrevételét, ha az kedvezőtlen. Az alkalmazott tanácsokat és figyelmeztetéseket kapjövő magatartására vonatkozóan. De a cselédek ezt már könnyű szívvel állják. Akit aszidalomra érdemesnek tartanak, akit meg akarnak javítani, ha a „saját érdekében” is, aztmegtartják, legalább még egy évre. A dicséret nem szokásos, pedagógiai elvből.

Akinek a kezébe adják a cselédkönyvet, ahhoz egy szót sem szólnak, a mozdulat mindentkifejez. Értelmes mondatot ilyenkor a cselédek sem ejtenek, erre a jelenetre nincs hagyományosszöveg. A maga találékonyságára hagyott szereplő remegő szájjal küzd mondanivalóival, és apadlót nézi. „Hét gyermekem van, tekintetes uram!” - nyögi ki végre. Nem kap választ.Legfeljebb a gazda vet neki szót, ő porkoláb voltában is érez tán valami közösséget a néppel:„Becsülted volna meg magad.” Az áldozat elmondja még egyszer-kétszer, amit már elmondott.Aztán az erélyesebb figyelmeztetésre kifelé indul, siránkozva, némán, vagy foga közt átokkal.Ez már az idegektől függ, akár a vesztőhelyen való magatartás. Az elbocsátott azon nyombanútra kél s igyekszik még aznap eltalpalni a környékbeli pusztákra, hátha befogadják valahol. Mitörténik vele, ha nem fogadják be? Azt az író sem tudja. Eloszlik, felszáll a levegőbe? Apusztáról mindenesetre eltünik.

Aztán következnek az újonjöttek, akik régi helyükön a cselédkönyvet még előző délutánkikérték. A könyvben nincs rovat a cselédek jellemzésére. De a nem kívánatos elemeket azuradalmak egymás között nyilvántartják. Szokásos a bérlevélre titkos jeleket róni. Például, ha anév elé valahová gondolatjelet tesznek, az azt jelenti, hogy az illető verekedő, ha pedigaláhúzzák, hogy felvétele semmiképp sem tanácsolható. A jelentkezők szállingózása még akövetkező estéken is tart.

114

A nyugtalanság, amely a pusztát már a szólítás előtt hetekkel elöntötte, hatalmába kerítette a miházunkat is. Apám minden évben menni akart. Ősszel, a kinti nagy munkák befejeztével,amikor a határból a többiekkel ő is a pusztába, a házak közé szorult, s naponként ágyban hált,valami különös kóborlási vagy költözködési ösztön ébredt fel benne, akár a vándormadarakban.Sehol sem találta helyét. Esténként mesés ábrándozásokkal szédítette a családot, vasárnapon-ként pedig majdnem mindig elkéredzkedett az intézőtől. A rokonokat és ismerősöket jártavégig, néha bennünket is magával vitt. Jobb hely után tudakozódott? Nem mondhatnám. Asógoroknál s megszámlálhatatlan komáknál vidám és magabiztos hangon adta elő, mennyiremegbecsülik őt, milyen jó dolga van neki: ünnepnap, amikor tiszta a keze, vele még az intéző isleparolázik. Mert ő... ragyogva hallgattam szavait, még akkor is, amidőn már felfedezhettembennük itt-ott a túlzást. Lelkemben helyeseltem s örömét látva még segíteni szerettem volnaneki a beszédben. Nem nagyzolt; egyszerűen képtelen volt panaszkodni. A siralom és nyögéstengerével ő így szegült szembe, így akart felülkerekedni. Ha mégis bajáról kellett szólnia,elpirult, dadogott, kínjában elnevette magát, végül az égre vagy a földre nézve hirtelen egyszuszra kivágta a dolgot, de a következő szavában már ő vigasztalta, nem önmagát, hanem azt,akihez beszélt s aki ilyenkor rendesen fájdalmas képet öltött. A rokonságban senkin semtapasztaltam ezt a tulajdonságot, de megdöbbenve figyeltem meg később testvérbátyámon,aztán magamon is. A kirándulásoknak sosem lett eredménye. Egyszer Fejérváron a villany-telepen kínáltak neki valami állást. Kezét dörzsölve kelt útra s a vége az lett, hogy majdnemmagával hozta az ottani fűtőt, mert az úgy „megszerette a pusztai életet”.

Az urak gyakran változtak. A grófi család bérbe adta a pusztát, a lejárat után egy-két évig magagazdálkodott, aztán megint bérbe adta, s újra visszavette a régi állománnyal, a kocsikkal,gépekkel s állatokkal együtt és természetesen a cselédekkel együtt, akik éppúgy a pusztáhoztartoztak, akár az előbbiek.

Az új korszak mindig rosszabb volt, mint az előtte való, ahogy ez már a korszakok tulajdonsága.A grófok alatt a cselédeket patriarkális gorombasággal kezelték, de sok mindent elnéztek nekik,azaz nem néztek nagyon a körmükre. A bérlők személytelenek voltak, kimértek és hidegek, denemcsak az érintkezésben, hanem akkor is, amikor „megérteni” kellett volna. Úgyfegyelmeztek, hogy a vétkeseket udvariasan, de azonnali hatállyal elbocsátották. Pontról pontrabetartották és betartatták a szerződést. Azon túl, ami elő volt írva, a cselédek egy búzaszemet,egy lazsnak csalamádét sem „szerezhettek”. Rend volt. A cselédek örömmel üdvözölték a grófvisszatérését, s beérték kevesebb hivatalos konvencióval is, a szerzés reményében. Ám az akövetkező bérlő alatt megint elmaradt, anélkül, hogy a konvenció növekedett volna. Így haladta világ.

Aki tudott, menekült. A béresek a fuldoklók kétségbeesésével meregették szemüket most már afalvakon is túl, a városokra. Pest! A cselédek képzeletében mint gyönyörű tündérvilág,kacsalábon forgó vár ragyogott messze, magasan a puszták átokverte posványai fölött. Egyregyakrabban fordult elő, ami azelőtt elképzelhetetlen volt, hogy a katonáskodásból valaki nemjött vissza a „biztos helyre”. Az öregek, akiknek még sikerült valamit, egy-két forintot vagyvalahol egy fél hold földet szerezniük, sietve hagyták el a süllyedő hajót. Főleg, midőn híreterjedt, hogy az öttödi uraság leltárt akart felvenni egy távozó első-bérese vagyonáról, majdpörbe fogta azzal érvelvén - igen logikusan -, hogy az a fizetéséből nem takaríthatott meg egyfertály telekre valót, még harminc év alatt sem!

Valamelyik bérlőváltozáskor anyám szülei számolni kezdtek s rövidesen megállapították, hogyha faluba költöznek, s nagyapa rendesen foglalkozhat a méheivel, megkeresnek annyit,amennyit az új konvenció ígért. Akkor már harminchatodik éve szolgáltak a pusztán. Voltvalami pénzük is. Házvételre távolról sem elég, de nagymama egy reggel magányosan ment ki a

115

kukoricaföldre. Úgy vonult el töprengeni abba a szószerinti nagy pusztaságba, akár a próféták.Este azzal tért meg, hogy házat vesznek. „Nagymama kikapálta a házat” - járta később ahízelkedő-gúnyolódó, de alapjában büszke mondás a családban.

Már a terv, az első szó népünnepélyt és forradalmat okozott körünkben. Nagymama nyakábavette a környékbeli falvakat, s legalább kétszáz házat megnézett, alaposan, az ő tekintetével.Mintát hozott a zsuppfödélből, a kútvízből, a kert vagy udvar földjéből, mint egykor Árpádküldöttei. E mintákat otthon aztán az egész család tüzetesen megvizsgálta és megvitatta. Tánszáz parasztházról tudtuk, hogy mennyi pénzünk hiányzik az árához. Honnan lehet aztelőkeríteni? Apám fölkínálta, hogy kér kölcsönbe a szüleitől. Egy pillantással leintették.Junkuczék adtak, a hajdani jó baráték, kérés nélkül, sőt a visszautasítások ellenére.

Nagyapa a szép, rendes jobbágy-községbe, Sárszentlőrincre akart menni. Volt már ott iskiszemelt házunk, amelyet mindnyájan megnéztünk, többször is. Nagymama is hajlott a tervre.Amidőn egyik lánya Cecére költözött, s rögtön nagy bajba került, ahogy az már szabály volt.Férje halálos beteg lett, az orvosok lemondtak róla, de hosszú szenvedést jósoltak neki. Ez azesemény eldöntötte a választást, nagyapa bárhogy is dörmögött, tán először életében. „Azokközé a fagörcs-fejűek közé!” Nem volt jó véleménnyel a ceceiekről, noha csak egyszer jártköztük, egy vásár alkalmával. Ennyi is elég volt, hogy megállapítsa róluk: önzők, haszonlesők,kegyetlenek. „Milyen nép az, amely még vásárkor sem dalol?” A ceceiek, valóban nemdaloltak, még a hangjukat is sajnálták csak úgy a levegőbe ereszteni. De nagymama kitűnőszimatjával fölfedezett Cecén egy középbirtokost, akinek méhészete volt, elhanyagolt, pusztulóaz is. Rögtön megállapodott vele, hogy nagyapa majd kezelni fogja a méheket valami szerénygabona-ellenszolgáltatás fejében. „A kenyérlisztünk félig már meglesz” - hozta a hírt. Újévkorbevándoroltak Cecére.

Utcái és házai elrendezésével a falu első belépésre felfedte multját, akár a viharverte bútoroknémely családi otthonét. A széles főútról takaros utcácskák nyílnak jobbra-balra. Izgalmaskalandokon esik át azonban, aki gyanútlanul beléjük vág. A takaros utcácskák csaknemmindegyike az első pár méter után veszélyeset kanyarodik, vékony sikátorrá idomul s váratlanfordulattal kutyaszorítóba végződik vagy jobbik esetben egy kapu alatt búvik tovább titokzatoscélja felé. A vándor egyszerre valami ház udvarán találja magát. A házbeliek átkalauzolják akrumpliágyak között, az utca ott a kert végében bukkan föl, mintegy az emlékezetből; teretalkot, aztán megint utcába nyúlik, míg hirtelen ismét közepére nem hasal egy ház, ablakaivalgyanakvó fényt lövellve a közeledőre. Párizsban könnyebben kiismeri magát az utazó, mintCecén. Cece ugyanis szabad település, ami azt jelenti, hogy a hajdani porták terjedelmes telkeitaz örökösök úgy darabolták szét és úgy építették be, ahogy kedvük és egymás irántirokonszenvük diktálta. Ha a testvérek vagy sógorok szívesen látták egymást, a házakat szembefordították, ha haragban voltak, háttal. Ötszáz év alatt ez a jellegzetes magyar városépítő-stílusazt eredményezte, hogy egy-egy kedélyesebb disznótor után a karakán besenyők leszármazottjaféléjszakai tévelygés után a csillagokhoz fohászkodik, hogy saját udvarába hazataláljon.

Három-négy család leszármazottjai, itt élnek a reformátusak, az őslakók, ebben a különösbolyban, amely talán épp kuszáltsága miatt meleg és életadó fészek; különös szabályai szerintegyre terjeszkedik. Konokan és csodálatos állhatatossággal bontja s olvasztja magába egész-séges étvággyal ötszáz és ezer holdjait a hajdani birtokosoknak, akiket nem védett hitbizomány,s kiknek prédikátumait, egykori úri ízlését és pompakedvelését már csak a nagyszerű sír-emlékek hirdetik méltóságos disztihonokkal, ha az ember félrehajtja róluk a kötésig érő gazt, otta kacsaúsztató mellett, a süppedő temetőben. Az ősi bolyt kellő távolságban újmódi házacskákövezik, a környező grófi pusztákról beszármazó újonnanjöttek egy szoba-konyhás vályog-kalyibái pirinyó udvarok közepén.

116

Takarosak és tiszták ezek az udvarok, nem ékteleníti őket istálló, rozsdásodó eke vagy gőzölgőtrágyadomb, legfeljebb egy magányos tyúk lépeget bennük, madzagra kötve; sírhatnékja támadaz embernek, ha az alacsony kukoricaszár kerítésen át bepillant ezekbe az udvarocskákba, anincstelenség példásan ragyogó tisztaságába. Itt élnek a katolikusok, az előre-köszönők, alisztkölcsönkérők, akikhez a cigány is csak az öngyilkosság határán kopogtat be. Vannakkatolikusok még az alszegen is; bár jobbmódúak, valamikor ezek is beszármazottak lehettek,mert a honalapító, ősi besenyő-törzsekbe máig sem vegyülhettek el. A falu egymástól különállórétegekben éli életét, a gazdaságit csakúgy, mint a szerelmit s legfeljebb a táncvigalmakalkalmából egyesül a helység egyetlen műemlékében, a nagykocsma udvarán álló fészerben,ahol egykor Petőfi vendégszerepelt. Erről azonban a ceceiek semmit sem tudnak. Hasztalanhangoztattam nekik, nem tartották dicsőségnek.

Jellemző nagyanya vállalkozó kedvére, hogy nem a zsellér-soron, a lapos katolikus alvégen vettházat, hanem fent a hajlaton, a boly kellős közepében. Egy hadvezér merészségével tört be ésfészkelte be magát az ellenség közé. S ami még csodálatosabb: vállalkozása sikerült. Milyenharcokat vívott a vén, szívós, fekete parasztasszonyokkal, akik a szomszédos reformátusportákon uralkodtak? Nem tudom. Egy év mulva már tekintélye volt. A kenetteljes, sunyi vén-asszonyok bekopogtak hozzá, hogy véleményét és tanácsát kérjék. Nagymama egy kicsitfelülről kezelte őket. Az utcán előre köszönt nekik, de nem állt le velük egy kis szomszédolásra,ilyesmi az ő természetét ismerve különben is elképzelhetetlen volt. Mindig akadt dolga, mégtöbb, mint a pusztán. Bizonyára része volt ennek is abban, hogy tisztelték. Az utcaleggazdagabb parasztasszonya, egy türelmes, csendes szavú, a környezeténél jóval okosabbparasztasszony, hadd írom ide hálából a nevét: Pordány Istvánné, rokonlelket fedezett felbenne, s igyekezett tanulni tőle. Cserébe ki-kisegítette egy kis liszttel, tejjel, mert Cecén nagy-mamáéknak már nem volt tehenük. Még a fiait is átküldte, ha valamiben férfimunkára voltszükség.

Mert nagyanyáék igazi tűzhelyrakása itt kezdődött Cecén, hetvenéves koruk felé. A házelhanyagolt, nyomorult kis parasztviskó volt; a zsúptető rothadt, a vályogfalak repedeztek.(Tizenöt év mulva abban az esztendőben dőltek be, amikor nagyapa meghalt, mintha csakvalami becsületbeli megállapodás tartotta volna bennük a lelket.) A kútból nyáron kiapadt a víz,télen viszont a káváig jött fel. A kerítés a beköltözés napján beterült a kietlen udvarba.

Apám szerzett valahol egy dróthajlító alkalmatosságot, egy télen át az öregek gyönyörűdrótkerítést fontak. A tetőt náddal fedték be. Nagyapa remek méhest épített, szőlőt ültetett akertbe, nagyanya pedig annyi rózsát a ház elé, hogy az eresz virágalagúttá változott. Most derültki, mire készültek egy életen át. A piszok, a por és a trágyaillat úttalan dzsungeljében egytenyérnyi paradicsomkert virult ki. A parasztok álmélkodva néztek be az előkelő drótkerítésen(az eltaposott giliszta módjára kanyargó utca valamivel magasabb volt, mint az udvar) sösztönösen a kalapjukhoz nyúltak, ha bent megpillantották Philemont és Baucist, a serényentipegő, egymáshoz mindig kedves öregeket, akikből - annyi év után ismét gyermektelenül -mintha most szabadult volna életre a régi nagy szerelem, amelyet annak idején a gond és amunka rögtön elborított.

Azt csodáltuk, hogyan talált rá nagyanya legelőször erre a házra. Mert mi még a tizediklátogatás után is a kutyaszorítókon át csak a falubeliek útbaigazítása után akadtunk rá. Ahogy akapun kitettem a lábamat, eltévedtem, s a fél falu megkerülésével vergődtem haza; igaz, hogyén minden faluban azonnal elvesztem a kétségbeejtően egyforma házak között. Kezdetbenelvesztem még Nebándon is; az ötödik épület után már forgott velem az idegen világ, s üvöltvekértem segítséget, hogy vezessenek haza.

117

Nagyapa óvatos pillantással viszonozta a parasztok köszönését, bizalmatlan volt irányukban.Talán még gyermekkorából tudta, hogy azok őt jött-mentnek, sehonnainak, cselédnek kell,hogy tartsák. Pedig nem tartották annak. Ami sem előttük, sem utánuk nem esett meg, vélükmegesett: Cece befogadta őket.

Miért? Azt hiszem, elsősorban vallási ok miatt. Azon a vidéken a cselédek mind katolikusok.Cecén, a paraszttá szaporodott s egészségesedett kálvinista nemesek között a pápista nemcsakfelekezetet jelentett, hanem társadalmi réteget, azaz világosan szólva kasztot is. Nos nagyapáékreformátusok voltak, nevük végén tiszteletgerjesztő történelmi ipszilon villant. Ami a pusztánmegkülönböztette, itt hasonlóvá tette őket. Nagyapa annyira református volt, ami arrafelé atemplombúvó katolikusokkal szemben elsősorban a felvilágosodás, a szabad szellem hitétjelentette, hogy templomba se járt. Lelkivilága csodálatosképpen olyan rendben volt, hogy istenvagy a halál fogalma egyszerűen nem is foglalkoztatta. Olvasott. Szelleme, amely valójábancsak ekkor bontakozhatott ki, megdöbbentő függetlenségről tett tanúságot. Most visszaemlé-kezve ámulok el rajta igazán. Csak egy jelenetet, közbevetően.

Egyetlen ünnepet tartott, a kálvinisták nagy ünnepét, a Nagypénteket. Ezt is hagyománybólpersze. Nagyapa hetven éven át minden Nagypénteken böjtölt, az ősök iránti tiszteletből. Egészaddig, míg egy Nagypénteken, amelyet véletlenül náluk töltöttem, nem figyelmeztettem akövetkezetlenségre. „Ha nem tartja a vallást, miért tartja épp ezt az egy napot, nagyapa? Hol itta rendszer?” - fuvolázta belőlem a sátán, amely akkoriban vert kamasz szívemben átmenetitanyát. Nagyapa egy pillanatra rámnézett. „Igazad van” - felelte. Egy pillanat kellett neki, hogylerázza a vérébe itatódott szokást, apja, nagyapja, dédapja ősi hagyományát. Befordult akamrába és jóízűen beszalonnázott. Ilyen ember volt.

Majdnem presbiterré választották. De ennek ellenére sem húzott hitsorsosaihoz. Ha szabadideje akadt, a félméteres széles utcák és közök bélcsavarodásán át kiballagott a zsellérsorra,mint valami tengerpartra, ahol már a puszták szelét és hullámverését érezhette, ha másban nem,a hajótöröttek siralmaiban. Fölkereste azokat, akikkel valaha összevetette a sors, ott kinn, amegpróbáltatások területén. Mit keresett köztük? Hiszen nem volt beszédes, és az üres fecse-gést is hamar elunta. Itt mégis fél napokat elült, szemérmesen ottfeledve - a gyerekeknek! - egyzacskó uborkát, vagy kalarábét, egy darab tököt, egy karéj friss kenyeret, vagy amit nagyanyatudta nélkül, de annak mégis hallgatólagos beleegyezésével, egyszóval valami megindítócinkosság alapján épp elemelt hazulról. Fejcsóválva tért meg. Élményeit nem szokta elbeszélni,de nagyanya jól ismerte a néma mozdulatok szótárát. Legfeljebb ilyeneket mondott: „derékasszony vagy te, anya.” Nagyanya azt is tudta, hogy ez nem dícséret, hanem köszönetet,szívbéli mély hálát jelent azért, hogy ők úgyahogy mégis emberi életet élnek, nem koplalnak éskoldulnak, mint azok, akiknek sorsa rájuk is ki volt mérve. Elfordult és gyorsan munkáhozlátott. De férje halála után, nyolcvan éves korában, öreg szeméből fiatalos bugyogássalömlöttek s kanyarogtak a száraz ráncok útvesztőiben a könnyek, valahányszor ezeket aszavakat, egyre gyakrabban, elbeszélte.

118

18

A puszták népe egyre fogy, noha szaporasága minden más rétegét felülmúlja. A kocsisné ma isöt-hat gyermeket szül, ebből a második életévet megéri átlag négy. Nyűg már az is. Hajdan acselédek öregkorukra azzal biztosították magukat az éhenhalás ellen, hogy annyi gyermeketneveltek, amennyit testük elbírt. Valamelyik csak sikerül, valamelyiknél csak meghúzhatjákmagukat! Ebben a számításukban is csalódtak. Valamikor az uradalmak nem nézték, hánygyermeke van a cselédnek - minél több volt, annál több volt az olcsó s mindig kéznél levőnapszám; újabban nézik. A gyermekek nekik is bajt, nyűgöt, felesleges kiadást jelentenek. A b.-i bérlő sokallta a kegyurasága alatt álló iskola fenntartásának költségét, összekapott a tanítóval,és végül elhatározta, hogy megszünteti az iskolát. Azaz feleslegessé teszi. Csak gyermektelencselédeket fogadott fel s egy pár évi kitartó buzgalommal el is érte, hogy az iskola növendékekhiánya miatt kénytelen volt becsukni ajtaját. „Minek ez a sok gyerek?” - legyintett elutasítóan acselédek felé. Minek is? A kocsisék életben maradt négy ivadékából a pusztán legfeljebb egymaradhat. Vagy egy se.

A kivetett cselédek ott tengtek-lengtek a puszták szélén, a falvak zsellérsorain, és várták a hívójelet, hogy ha hosszabb időre nem is, legalább egy-két hétre vagy hónapra kapjanak munkát.Máshoz nem értettek, merre tekinthettek vagy mozdulhattak volna másfelé, - mit kezdhet avilágban egy béres a maga tudásával? Szakmunkás, iparos egyetlenegy sem került ki közülük,elsősorban azért, mert az inaskodás pénzbe került volna, ha csak egy jó ruha erejéig is. Amelletta gyerekek az inaskodás alatt nem kerestek, míg „szabadon” már tízéves kortól eljárhattaknapszámba, ha akadt napszám. Csak az uradalmakban akadhatott. Dülledt szemmel figyeltekhát évszámra a gazdaságok felé. De ott egyre több embert tett fölöslegessé a gép. E könyveseményeinek színterén fekszik egy falu: 5600 kat. hold területén 4200 ember él „mező-gazdaságból”. A falvat ölelő 38.000 holdas latifundium „eszmei községében” 3300 ember él,pontosan 613 lélekkel kevesebb, mint harminc évvel ezelőtt. Ozoráról beszélek, mindenkiellenőrizheti a népszámlálás adataiban.

Kanadában egy tagban álló, százezer holdas területeket kellő felszereléssel egy-két tucatmérnök bevet és learat. Cseléd ott egyáltalában nem kell. Ez a jövő vár a magyar parasztokrais? Ha az az elv diadalmaskodik, amely nem az embert, hanem a termelés gazdaságos voltátnézi, a magyar puszták is kiürülnek. A társadalomban, amelyben a sejtek a rákos csomósodásmódjára függetlenítik magukat, természetesen a nagybirtokok is csak arra törekszenek, amireáltalában minden ipari, pénzügyi vagy kereskedelmi üzem: haszonra. Aki ezt szemükre vetné,annak hosszú sort kellene felbontania, még akkor is, ha azt vallja, hogy földanyánk csak egyvan és szent, szentebb, ősibb az újonnan szentté ütött magántulajdonnál is. Vannak uradalmak,amelyek feladva az elavult kizárólagos szemtermelést, belterjes gazdálkodásra térnek át,tehenészetet, sertéshízlalót rendeznek be. Ehhez több alkalmazott kell, mint az előbbihez?Kezdetben tán igen. Mindaddig, míg e munkák olcsóbb, gyorsabb és tökéletesebb elvégzésére ismajd meg nem felelnek a gépek. Mindaddig, amíg a gépek nem segítői, hanem versenytársailesznek a munkásnak; amíg valóban a „hasznot” szolgálják, és nem a „fejlődést”.

A „fejlődés irama”, a „haladás szele” egyelőre kegyetlenül fütyül a pusztán, bevág a cseléd-házak ablakain és pelyvaként szórja világgá a népet, mely ezer évig sem tudott gyökeretereszteni.

Magyarország kisbirtokos vidékein a népsűrűség négyzetkilométerenként 80-100 lélek körülingadozik. Fejér megye, a Dunántúl legtermékenyebb része, felerészben nagybirtok.Népsűrűsége négyzetkilométerenként 57. De ez is sok, ez sem gazdaságos s így ez is egyre fogy.

119

Ha minden munkát géppel végeztetnének, ennek fele is elég volna. Az 1930-as népszámláláshivatalos közlésében minden oldalon négyszer-ötször is megtaláljuk a magyarázatot némelyvidék lakosságának ritkulására: „gazdasági cselédek száma csökkent”, „gazdasági cselédszámapadása”, „gazdasági cselédek számának fogyása; városokba költözés munkavállalás céljából”,„megélhetési viszonyok miatt nincstelenek elvándorlása”. Kutassuk, hogy mit hoz a jövő, hogyhány ember maradhat meg a pusztán, ha a puszták megmaradnak? Ez kiszámíthatatlan s tánmár nem is irodalmi vagy politikai, hanem gazdasági, tehát illetlen kérdés. Maradjunk továbbrais a tárgyilagos megállapításoknál. Egyszer egy öreg csordás, aki irígykedve áradozott a gyárinapszámosok jódolgáról, azt a tünődését közölte velem, hogy ha az uraságnak épp úgy esnékjól, a pusztán egy fia lélek sem maradhatna. „Még a kutyakölyök sem - tette hozzá - legföllebba legyek meg a szunyogok a páskomban.” A naiv népi észrevétel Magyarország csaknem feleterületére kiterjeszthető. Vigasztalásul megmondtam az öregnek, hogy a gyárakra is kiterjeszt-hető. „Haj, haj, ilyen az élet” - mondta végre egy sóhajjal könnyítve meg magát a kérdéstől,amely, úgylátszik, annál nehezebb, minél többet tünődik rajta az ember.

A megduzzadt falvakban úgy áll a nép, mint árvíz a gát mögött, egyre sűrűbben, magasabban. Afalusi zsellérek milliós hadakban özönlöttek volna a pusztára, a „biztos födél” alá s ugyanakkora pusztaiak izgatottan fürkésztek a láthatáron egy kis rést, amelyen elmenekülhettek volnafölfelé, nem is emberibb, hanem csak valamennyire emberi légkörbe, a biztos födél alól. Egyreritkábban találtak rá módot.

A pusztáról természetesen kivezető út csak lefelé nyílt. A cselédek tudták ezt s ha már menniükkellett, dobogó szívvel készültek az indulásra. Érezték, hogy lejtő vár rájuk, még az eddiginél isnagyobb és sötétebb mélység, amelynek alját emberi szem fel sem mérheti. Egész életükönszerelmes sóvárgással vágyakoztak a falvakba s iszonyodva hőköltek hátra, amikor azokkitárultak előttük. Tíz-húsz kilométerre a régi pusztától olyan idegenség, mintha egy másikcsillagra kerültek volna, egy havas és hideg bolygóra, ahol más szívű lények élnek. A falvakbannem leltek hazát.

A summások és hónapszámosok sorsa várt volna rájuk, ha ismerték volna ezt a sorsot. De abbais születni kellett, annak kitapasztalásához is egy élet kellett. A pusztaiak tántorogtak az újlégkörben, esetlenek voltak, élhetetlenek. Első nemzedékükre a faluban a zsellérek is lefelénéztek. A „mostgyöttek” félszegen kéredzkedtek az aratóbandákba; nem igen vették be őket, arégebbiek szerint még aratni sem tudtak. A valóság az volt, hogy nem bírták.

Hol volt az az idő, mikor a pusztaiak a sajátjukba költöztek! Hol volt a hajdani álom a kisfaluvégi házról! A parancsolók közül is már ritkán érte azt el valaki.

Arra sem volt több példa, ami anyám szüleivel Cecén megtörtént. A pusztaiakat a falubannagysokára legfeljebb a zsellérek fogadták be, közel sem oly szívesen, mint ahogy a pusztaiakőket szokták fogadni. S mit számított ez is? Mit számítottak a faluban a zsellérek? A parasztokjó, ha köszönésüket viszonozták. Furcsa világ volt ez. Mintha a falvakban három egymástólvadidegen néptörzs élt volna, amelyek egymás nyelvét sem ismerték. A birtokos parasztokakadozva, nyakatekert, lehetetlen mondatokban fejezték ki mondanivalóikat a jegyzők, papok,tanítók előtt, ha már okvetlenül szólniok kellett. A zsellérek ugyanígy akadozva, de már másformára tekert szavakkal szóltak a parasztokhoz, szintén csak végső szükségben. Az értelmi-séggel ők is megint külön nyelvet használtak. S azok is más és más módon szóltak azsellérekhez. Mindezt meg kellett tanulni. Nem volt könnyű dolog. Oly nehezen volt ejthető,hogy a különböző rétegek tagjai, ha az utcán találkoztak s üdvözölniük kellett egymást, csak akalapjukat emelték meg, a szó, az egyszerű „jónapot” is a torkukban akadt. A pusztaiakdideregtek. Bújtak volna vissza a régi alsó világba, amihelyt kikerültek belőle. Évközbenfogadkoztak, forogtak-morogtak, de „szólításkor”, mint a békák kapták víz alá a fejüket.

120

Akiknek fölfelé sikerült kijutniok, azokról a pusztán bentmaradtak között olyan történetekkeringtek, mint az országot és királykisasszonyt hódító kiskondásról. Mesehősök voltak, azzal akülönbséggel, hogy nem igen jöttek vissza. A puszták népét mindenki megtagadja, ez az elsővám, amelyet fizetnie kell annak, aki kilép a puszta világából. Vagy a lélek első vizsgájahajlékonyságának s alkalmazkodásának bizonyítására? A cselédfiú, aki Pesten levélhordóvávagy rendőrré fejlődik, öntelten és fönségesen lépdel a karácsonyi ünnepek alatt a cselédházakelőtt s megnézi, kinek köszönjön előre, sőt kinek a köszönését fogadja; egyre ritkábban látogathaza s végül teljesen elszakad. Ha nem tagadná meg múltját, sose válhatna oly kis egyéniséggé,aminővé a társadalomban egy levélhordónak is alakulnia kell; örökké pusztai szolga maradna. Apusztaiak tudták ezt, és a hősöknek kijáró alázattal nézték az átalakultak rangos pöffeszkedését.A hat igazán rendkívüli tehetségű Szabó-fiú közül az egyik paraszthoz szegődött, majd egyfehérvári mészároshoz, végül boltiszolga lett; a másik - valóban mesébe illő szerencsepróbákután - villamosvezető Pécsett! Az almajori első béres fia vasúti hordár lett, micsoda úr! Őhazalátogatott néha; a béresek karikába álltak körülötte, és ragyogó szemmel bámultákgyönyörű egyenruháját. Hát ilyesmi is lehetséges? - hihetetlen volt.

Anyám egyik testvérnénjének második férje fél szemére megvakult s mivel otthon sem amunkában, sem a konvencióban nem akarták egész embernek venni, megmaradt félszemévelhősiesen nekivágott a világnak. A pesti Lehel-piacon helypénzszedő lett s egyben családunkjótevője. Soha többé nem tért vissza közénk; attól a pillanattól, hogy Pesten a Keleti pálya-udvarról kitette a lábát, mintha valami ellene szőtt szörnyű árulásról értesült volna, utálattaltekintett szülőföldjére. Mindenről, ami a vidékre vonatkozott, egy Coriolanus engesztelhetetlen,s már beteges gyűlöletével beszélt, s rögtön az asztalt verte. De jószívvel egyengette a Pestrevágyó rokonok útját, az enyémet is.

Anyám szüleinek elköltözése után férjükkel és egyre sokasodó gyermekeikkel elröppentekegyenként a nagynénik is. Más pusztákra vándoroltak, de mégiscsak megmozdultak, próbáltaklendíteni a sorsukon. Az ősi telepen már csak mi ültünk. Egyre nyugtalanabbul. Az elsodródtaküzeneteket küldtek; az elég gyakori üzenetek és biztatások változatos irányból jöttek, deapámban mindegyik egy életre való tervezést és ábrándozást fakasztott. Megint művelődniakart, újabb vizsgákon törte a fejét. Legénykora jutott eszébe. Anyám lelkesen tüzelte. Ahelypénzbeszedőék csábító színekkel ecsetelték a pesti életet, a civilizáció áldásait. Az embervillamossal utazik a munkába, a víz a falból folyik, nem kell derékszakadásig a kutat merni!Apámat csak az tartotta vissza az azonnali utazástól, hogy az ozoraiak viszont azt ajánlották,legyen a maga embere, fuvarozzon vagy béreljen kocsmát. Nebándi nagyapa is otthagyta márNebándot, annak a helyébe sem lett volna rossz betelepedni! Akkor hagytuk ott Rácegrest,amikor elküldtek bennünket.

Ismét uraságváltozás volt, a bérlet lejárt, a grófok megint saját kezelésbe vették a pusztát. Akonvenciót - ahogy az már törvényszerű volt - az egész vonalon leszállították. Azontúl mégnekünk meg kellett volna osztanunk lakásunkat egy másik családdal. Az új tisztek nem láttáktisztán apám munkájának értékét? És származását? Ráadásul meg is sértették. A pohár betelt,de anyám erélyes mozdulatára volt szükség, hogy ki is csorduljon. Apám délben még nyugodt,sőt mosolygó arccal hozta a családi asztalhoz a durva s teljesen feleslegesen rámért bántalmat,de a levesnél már égett a vágytól, hogy minél előbb letörölje magáról. Megmosdott, megborot-válkozott, és nyakonvágott egy segédtisztet. Pontot tett végre, lezárta életünk első nagyfejezetét.

Mint gongütésre a díszletek, a láthatár egyszeriben megvilágosodott körülöttünk, kinyílt. A négyégtáj felé kanyargó utak hirtelen értelmet és jelentőséget kaptak: valamelyiket végre mi is

121

használni fogjuk? De melyiket? Apám egyelőre nem akart pusztára menni, csábította aszabadság. Valami kis tájékozódási és tanulási időt szánt magának, szeretett volna újrakörülnézni a világban. Úgy határozott, fölmegy Pestre, letesz még egy-két vizsgát, a malom-gépek és Diesel-motorok kezelését, s közben megpróbál valami gyárba bejutni, illetvemegkóstolja, milyen is az a gyári élet. A kalandra persze nem viszi magával a családot, mi majdaddig valamelyik faluban húzzuk meg magunkat. Rögtön tanulni kezdett. Mintha valamiegzotikus felfedező útra készülődött volna, áhítattal és büszkén pillantgattunk feléje; úgy, mintzsákmányra induló nemzőjük felé a farkaskölykek.

Anyám szülei azt akarták, hogy arra az időre hozzájuk költözzünk. Apám rokonságadöbbenettel fogadta a pesti tervet: féltek és iszonyodtak Pesttől, az ő szemükben a züllés kohójavolt. Ha apám otthon kanásszá alacsonyodik, azt még inkább elviselték volna, mint azt, hogygyári munkás legyen. Amerikába előbb belenyugodtak volna, azt kevésbé érzik idegennek éstávolinak, mint Újpestet. Igen helyesen: Amerikából volt visszatérés, Újpestről soha. Meg-szimatolták a tervben anyám családjának vállalkozó, nyugtalan szellemét, amely íme a Jánost ismagával ragadja. Egyszeriben kinyíltak a karok, szívek, sőt már-már az erszények is, minthahalálos bajtól vagy bűvölettől kellett volna megmenteni bennünket. Anyám méltán félt asegítségtől. A sötét mélységben lapuló család idegesen megmozdult, mint óriási polip tekeredettránk. A rokonok a pesti tervet már nem tudták megfojtani, de ahhoz körömszakadtáigragaszkodtak, hogy Ozorára költözzünk. Ozora irányában indultunk ki a pusztáról, négyszekéren, tengelyig érő sárban. De mint évekkel előbb anyámmal, feleúton most is megálltunk.Simontornyán vettünk ki lakást, egy szobát, valami hentesnél.

Pénzünk sajnos nem igen volt. Amit nagyanya útmutatása szerint szüleim az évek soránösszekuporgattak, azt apám kölcsönadta egyik sógorának, és sohasem kapta vissza. Annyinkvolt, amennyit a felszámolt gazdaságért kaptunk. De apám ehhez nem akart hozzányúlni, a jövőépítésére, valami megfelelő vállalkozásra szánta. Külön könyvecskébe tette s állandóanmagával hordozta, hogy a megfelelő vállalkozáshoz minden pillanatban kéznél legyen.

Könnyű szívvel hagytuk ott Rácegrest. Egy kicsit sírdogáltunk, nemcsak akkor, amikor a régi jóismerősöket sorra ölelgettük, hanem úgy általában, a meghatottságtól is. A lecsorduló könnyazonban a mosoly fényes hajlataiban párolgott el, a határban már majdnem énekbe fogtunk.Nevetve, bizalommal néztük a jövőt, amely egyelőre Simontornya két templomának tornyán ésaz öreg vár égen maradt donzsonjának tetején ködlött. Apám jókedvűen dagasztotta a sarategyik szekértől a másikig. Tréfálkozott. Valamikor egy tiszt előtt olyasmit mondott: hakikerülök egyszer ebből a nyomorult fészekből, a második jegenyénél úgy elfelejtem, hogyvissza se nézek rá. Ez jutott most eszébe, és igyekezett megtartani. Nem fordult hátra, tőlünkkérdezte, mennyi látszik még a pusztából.

De amikor beértünk a faluba, amikor a köves út két oldalán sűrűsödni kezdtek a házak,nemcsak a mi jókedvünk csappant meg; ő is elnémult. A kazal magasságúra rakott másodikszekéren ültem, ölemben egy kotlós tyúkkal. Hirtelen rémület fogott el, mintha veszélyessziklák között, hajón utaztam volna, alig mertem magam alá tekinteni; a szürke téli eget néztem,a fák kopasz hegyeit, utolsó ismerős jeleit egy elsüllyedt világnak. Szerencsére nem kellett sokáimbolyognunk. Új szállásunk a falu végén volt, a zsellérnegyedben. Ahogy megérkeztünk,anyánk finom ösztönnel először is az ágyakat állította fel, kisöpört, befűtött, és lefektetettbennünket, noha még világos volt. Úgy szoktatott az új helyhez, ahogy az állatokat szokás:alvással.

Apánk egy-két nap múlva elutazott; visszatértek iskolájukba testvéreim is. Ketten maradtunkanyámmal. Nekem a simontornyai elemibe kellett volna járnom, de a karácsonyi szünet letelte

122

után is napról napra halasztottuk a jelentkezést. Hetekig az ablakon át ismerkedtünk a faluval.Féltünk és almát ettünk.

Apám a tehenekért és disznókért kapott pénzt rögtön gyümölcsöztetni akarta s nagy élelmes-ségének első ütemeként elutazása napján egy kocsi almát vett; valaki meggyőzte, hogytavasszal kétszer annyit kaphat majd érte. Látatlanban vette, s elfeledett szólni róla... Egy napkaptunk egy kocsi almát, fele már akkor rohadt volt, azt azonnal meg kellett enni. A többit aszobába terítettük ki, hogy a hibásakat szemmel tarthassuk, és még időben elfogyaszthassuk. Azalmák egymással versengve foltosodtak s mi versengve ettük azokat. Egy hónap alatt az egészszekérrel végeztünk. Közben varrtunk, olvastunk, mesélgettünk, sose voltunk olyan boldogok.Riadtan bujtunk össze, ha valaki bekopogott hozzánk. Pedig mindketten jártunk már faluban,Ozorán, Cecén: Varsádon én hónapokat töltöttem. De akkor vendégek voltunk, a pusztát, azotthont távolról is a talpunk alatt éreztük. Most idegenek voltunk, földönfutók, számon kívülmaradtak. Ha valaki ránk nézett, mintha a világból akart volna kinézni. Nem mertünk azemberek szeme elé kerülni.

Anyánk elküldött a boltba cérnáért, a falu közepébe. Át kellett mennem a hídon, a Sióvashídján, amelyen nemrég Nebándra kocsiztunk oly büszkén, s diadalmasan vágtattunk át azacéllemezek, a lőcsök és kerekek pokoli csörömpölésében. Most megalázva sompolyogtam átrajta. Órákig tekeregtem a bolt körül, nem mertem belépni, s végül is azzal tértem haza, hogynincsen cérna, elfogyott. Anyám nemcsak a hazugságot értette meg, hanem a hazugság okát, alélek gyámoltalanságát is. „Jól van, kisfiam - mondta a megértés leheletkönnyű cinkosságával -holnap talán lesz.” Másnap együtt indultunk el, egymás kezét fogva. „Itt jártál?” - kérdezte.Láttam rajta, hogy tétovázik, ő is nehezen lép be. Végre mégis benyitottunk a csengős ajtón.Mosolyogva, úgy hoztuk el a cérnát, mint valami hőstett pályadíját. Pusztaiak voltunk, mostértettük csak igazán.

Csak pusztaiak, minden megkülönböztetés nélkül, a pusztán élvezett külön kis tekintélyünknélkül. Egy nap beállított hozzánk Kosaras néni, a hajdani csordás felesége. Már évekkel előbbelkerültek Rácegresről. Lelkesen fogadtuk. A pusztán Kosaras néni anyámat legfeljebb„lelkemnek” nevezte volna, itt a második szó után egyszerűen letegezte. Anyám összeölelkezettvele, és boldogan vette a bizalmaskodást. A következő napokon az egész Kosaras családhozzánk szokott, mi is meglátogattuk őket. Amikor először hazatértünk tőlük, a síkos, meredekúton való szótlan ballagtunkban döbbentem rá, hogy már nem is pusztaiak vagyunk, hanem miis éppolyan zsellérek, éppolyan „más nyakán ülők”, sehonnaiak, mint ők.

Simontornya egy-két utcájában már inkább város volt, mint falu. A katolikus templom, a postaés a régi vár körül, amelyben annak idején Mátyás Szilágyi Mihályt őriztette, iparosok és zsidókereskedők laktak és az értelmiség tagjai. Ott volt a ferencrendi klastrom, a csendőrlaktanya, atakarékpénztár, a bordélyház. A parasztok lépésenként adták fel régi házaikat s húzódtak kifeléa falu szélére. Sajnos, nem terjeszkedhettek messzire, a községet minden oldalról latifundiumölelte, néhol olyan közelről, hogy a házak kertjéből már a gróf földjére lépett az ember. Aszoruló, sűrűsödő s munkájukat egyre olcsóbban vesztegető nép szinte kínjából nyomta ki magafölé egy bőrgyár magas kéményét és műhelyeit, amelyekre évenként új emeletet raktak. A falufölfelé fejlődött a levegőbe.

A zsellérek a folyó dombos oldalát szállták meg, a Mózsé-hegy lejtőjét, ahonnan egykor atörökök lőtték a várat. Siralmas kunyhókban és sárvityillókban tanyáztak, semmivel semkényelmesebben, mint egykor az ostromló sereg. Ott laktak Kosarasék, arrafelé laktunk mi is.Egész addig, míg nebándi nagyapa - így hívtuk akkor is, amikor már a járás székhelyén élt - megnem látogatott bennünket. Nem szegénységünk háborította fel, csak társadalmi süllyedésünk.Egyiket sem értettem. Szegényesen éltünk? Nem éreztük. A kis szoba emlékezetemben most is

123

úgy áll, mint a boldogság, a jókedv meleg fészke. De nagyapa dohogott. „Ez mégse nektek valóhely” - mondta, békétlenül topogva hatalmas csizmáiban, amelyekben jól ki sem léphette magáta tenyérnyi konyha szabad területén. Rögtön új lakás után nézett.

Egypár száz méterrel beljebb kerültünk a faluba, ezúttal is egy hentes házába. Itt azonban mármiénk volt az udvar is, benne ól, istálló, minden; a hentesnek csak az üzlete volt a házban, azutcára nyíló szobában. Nagyapa ki akarta fizetni a házbért. Félszegen huzigálta aktatáskanagy-ságú bukszáját. „Tőlem csak elfogadod?” - kérdezte kinyálazva egy bankjegyet. „Kedvesapám-tól sem fogadhatom el” - válaszolta anyám. „Akkor tedd el te, fiam”, - mondta az öreg elvörö-södve és az én kezembe nyomta a pénzt, ötven koronát, annyi volt az évi házbér. Anyám egyszempillantására visszaadtam. Az öreg még jobban elvörösödött, egy percig némán a földrebámult, aztán káromkodni kezdett. De csodálatosképpen nem anyám magatartásához fűzött amaga módján megjegyzéseket, hanem e magatartás felidézői, saját egynémely ivadéka ellen.Távozáskor azt az üzenetet hagyta apánk részére, hagyjon föl a pesti kísérletezéssel, fogjonotthon valamibe, annyi pénzt kölcsönöz neki, amennyi csak kell. „Fogy már úgyis” - tette hozzágyermekeire és vőire célozva, akiknek kísérleteit és kudarcait az úriaskodás útján ő fedezteváltozatlanul. A családban akkortájt a kocsmároskodás járta, ezt tekintették az emelkedéslegkönnyebb lépcsőfokának. A kocsmáros, a faluvégi is, már félig az intelligenciához tartozott.A szíjgyártóságból szűrszabóságból és a puszta különleges mesterségeiből kikopott fiúk éssógorok ehhez véltek legtöbbet érteni, egy kis pénz kellett ahhoz, semmi más; a férfiak, nőkegyaránt jó borivók voltak.

Apám kezdetben havonként látogatott haza, később már minden szombaton. A pesti élettőlegyre inkább elment a kedve. A vizsgákat letette, de már azzal a tervvel, hogy így még jobbhelyet találhat valamelyik pusztán. Nagyapa üzenete föllelkesítette. Miért ne választaná ő is akönnyebb életet? Egyik vasárnap két lóval tért meg, Pesten vette, ahol a lovak feleannyibakerülnek, mint amennyiért nálunk el lehet adni őket...

Az egyikről az első alkudozásnál kiderült, maga apám derítette ki nagy diadallal, hogy pókos,nem tud húzni, egyelőre tehát nálunk egy krajcárt sem ér. Az állatorvos azt tanácsolta, hogyjártassuk minél többet, csak úgy szabadon. Én jártattam.

A kötőféknél fogva előbb csak az udvaron. Aztán a vásártéren ide-oda kergetve, egyetlenbarátomat. Úgy játszottam, úgy összebarátkoztam vele, akár egy kutyával. Tetszett neki is ez azélet? Hamarosan egy kutyánál is hívebben ragaszkodott hozzám; ismertük egymás gondolataitis.

Naponta kétszer-háromszor is végigballagtunk a falun, elöl én és nyomomban ő, már vezetnisem kellett. Az utca közepén haladtunk, kellő távolságra az emberektől. Csodálkozva fordítottahátra a fejét, amikor egy kerítésről először a hátára másztam. Azt nézte, hogy jól ülök-e?Bólintott és megindult. Dobogó szívvel kapaszkodtam sörényébe. Addig ültem rajta, amígleszállásra alkalmas helyet nem értünk, vagy le nem pottyantam. Ilyenkor azonnal megállt.Nemcsak lónak volt kitűnő, az volt léleknek is, azt hiszem, nekem már húzott is volna. Nemárultam el. Hallgatag baráti bűnrészességgel csavarogtunk, jártuk a határt, titokban bele-belelegelve a ropogós jó tavaszi vetésekbe. Úgy megfényesedett, úgy nekigömbölyödött, hogyalig tudtam megmaradni rajta. De egyre jobban hozzászoktam. Amikor anyám merészségemrőlértesült, én, hogy megnyugtassam, bemutattam neki tudományomat, akkor már vágtatni istudtunk, sőt, átugrottunk egy vályut is, vidám nyerítést hallatva. A lónak köszönhettem, hogy afalubeli gyerekekkel nem is igen barátkoztam össze, legfeljebb a zsellérsoriakkal. Iskolábarendesen eljártam, sőt az apai rokonok jóslatának ellenére, akik a szigorúbb falusi iskolábanszellemem bukását várták, kitűnő tanulónak bizonyultam. A lónak köszönhettem, hogy a családügyei is mind kevésbé érintettek. Halványan emlékszem csak a vasárnapi nagy rokoni

124

összejövetelre, amikor az ebédutáni cigaretta- és pipafüst ködgomolyagjaiban a sógoroknakvégre sikerült döntésre bírni apámat. Nem megy vissza Pestre, otthon fog valamibe. Pénzt nemadtak neki, de a hitelbe vásárlandó új berendezkedés értékéig hajlandók voltak kezességetvállalni érte. Előbb húzódozott. Hogy egy szerencsésen megfogalmazott rábeszélő mondat utánannál nagyobb hévvel fogadja el a terveket, önmaga színezve és részletezve már az ábrándokat,amelyeket a többiek megcsillogtattak előtte. Lelkesen és türelmetlenül szállt a Kaland, aSzabadság felé (hogy egypár kísérlet után majd éppolyan türelmetlenül, éppolyan vakszenvedéllyel meneküljön, és vegye be magát most már örökre a pusztába). Kocsmátszándékozott bérelni, ő, a gépész, a háború előestéjén.

A tanácskozáson szó esett rólam is. Apám egyik testvérbátyja nagylelkűen felajánlotta,magához vesz, hogy én se legyek akadály a nagy vállalkozásban; ha kell örökbefogad, sőttaníttatni fog; ha érdemes leszöl rá - tette hozzá a nagynéni, akinek már fogat is tömtek. Mi általlesz az ember ilyesmire érdemes? Tízéves voltam. Tekintetem egy percre anyámra tévedt.Némán töltögette a bort a mind gyorsabban ürülő poharakba, a kérdezésre is csak némafőbólintással felelt. Hallgatott s csak én tudtam, mit jelent ez a hallgatás. De a következőpillanatban szemem már az ablakon járt, kint szürkült; azon töprengtem, hogyan szökhetnék kimég egy kis csavargásra a lóval. Külön világban éltem.

Látogatóba is lóval jártam, nem kis feltűnést keltve ott a zsellérnegyedben, ahová ösztönösenvonzódtam. Kosarasékat látogattam és a többi régi pusztai ismerőst. Ez a környezet illetthozzám. Itt megeredt a nyelvem, itt tudták, ki vagyok; vagy épp azért jártam csak ide, mert ittmég érezhettem valakinek magam? Az ember nehezen mond le királyfiú rangjáról.

Sötét környezet volt. A sehonnaivá vált régi pusztaiak albérletben laktak még régibbsehonnaiaknál. A házigazda éppoly örökös éhkoppban szenvedett, akár lakója. Egy szobábanélt vele, s egy-egy szobában itt még több család lakott, mint a pusztán. Ha volt istálló, azistállóban is laktak, sőt volt egy hely, ahol egy család a pusztáról behozott régi ólat alakította átmagának. Mindezt igen ötletesnek, idillikusnak találtam; a puszta levegőjét árasztotta.

Ez volt mindenfelé a helyzet. Elvetődtem a lóval a szomszéd községbe; Cecére, nagy-mamáékhoz menet két falun is át kellett vándorolnom. A községek közepén vágtatásranógattam barátomat, az alvégen és fölvégen lépésben baktattunk, kíváncsian forgatva jobbra-balra fejünket. Mindegyik község, a legmódosabb is, a szélén olyan nyomorult és szennyes volt,mintha valami gombóchoz hasonlóan a falut, amihelyt összeállt, kötelezően meg kellett volnahempergetni a szegénység avas mártásában. Majd mindenütt egy-kettőre akadt ismerős. A régipusztaiak néhol még nyomorúságosabban éltek, mint Simontornyán. Vagy csak az én fejemkezdett világosodni, kezdett végre látni a világban? Minél több faluba kerültem el, a kép annálinkább sötétült. De ahogy a puszta szerelmi életét csak később, érett ésszel ismertem meg, azsellérvilág is csak akkor tárult fel előttem igazán, amikor esztendők multán emlékeket kutatva,ismét bejártam a régi helyeket. A kép azonközben éles vonásokat érlelt. Egy-egy részletétőljobban visszadöbbentem, mint a halottsápadt, remegő, összegyűrt szolgaarcoktól, amelyeketvalaha mosolygóknak ismertem s amelyek most, mint mindenre, reám is a vízbefúlók tébolyulttekintetét vetették. Mert legtöbbjük értelmesen már beszélni sem tudott; a szennylé a torkukrafutott, hápogtak, nyeldekeltek s ha segítő kezet véltek nyúlni maguk felé, versenyt zokogtak ésüvöltöttek. Nagyon megváltoztak. Leperdi bácsi, aki nevelésemben hajdan kézierővel issegédkezett, méltóságos úrnak hívott és elsírta magát, amidőn megkérdeztem, mért nem tegeztöbbé? Mi történt velük? Nagy István bácsi fejszével agyonütötte a feleségét, aztán fel-akasztotta magát, mert az asszony az öreget még nyolcvan esztendős korában is munkára,napszámbajárásra nógatta; a megyei újságok is írtak róla, négy sort. Czabuk Pali bácsi, akimagános özvegységét valamikor azzal derítette, hogy délutánonként felmondatta velem iskolaileckémet, egyszerűen eltűnt. Senki sem tudta, él-e, meghalt-e s ha meghalt, hol van elföldelve.

125

19

Hányan kerültek föl a tiszta, szabad levegőre, a szabad gondolkodás világába, hogy hírtvigyenek a lentmaradtak életéről? Talán senki. Ahogy a béres szava elakad a birtokos előtt éscsak karját lebbenti, ha lebbenti, azonmód a társadalmi rétegek is csak dadogva és különbözőváll- és ökölmozdulatokkal tudnak egymással valamit érthetően közölni. Nagy ritkán előfordult,hogy a pusztáról valaki felsőbb szellemi körbe emelkedett; a puszta szelleméből semmit sem vittmagával. Nem is vihetett. A nyers állati bőr finom szattyán állapotáig nem megy át többáztatáson, cserzésen, gyúráson, vakaráson, mint a pusztai fiú, aki valami csodás véletlen folytánközépiskolába jut és tagja lesz a látható társadalomnak. De hát erről már bevezetőül szóltam.Emeljük - ha ebben az irányban is - messzebbre a tekintetet. A magyar főiskolai hallgatóknakhány százalékát adja a többmilliós cselédség és zsellérség? Még ezrelékben is bajos kifejezni. Ezis egy fajtája a korlátozott számnak, sőt ez az igazi, bár erről a numerus clausus legharcosabbellenfelei sem emlékeztek meg, soha, egy fél szó erejéig sem. Egyetlen béresről sem tudok, akifiát középiskolába járatta.

A p.-i vincellér taníttatta a fiát, ameddig bírta, három gimnáziumi osztályig, épp addig, hogy afiú lelkébe a jobb élet ábrándja beojtódjék, s az ojtás helyét örök, minden érintésre nyilallósebként viselje. Előfordult néha, hogy az uraság beszerezte valahova ingyenes tanulónak az inasvagy a tisztikocsis gyermekét. Mesélték, hogy a m.-i káplán csőszivadék volt; óvatosan,puhatolódzva megkérdeztem tőle; az első célzásra már erélyesen, piros arccal tiltakozott.Amikor a T. pusztával majdnem összeépült, D. mezővárosban gimnázium létesült, a puszta-gazda és a magtáros is beíratta a fiát. De ezek nem béresek voltak, megsértődnek, ha valakicselédnek nevezi őket.

A béresektől nem vették jó néven a műveltségre való törekvést. Rossz szemmel nézték azilyesmit már a parancsolók is. Akit olvasás közben leptek meg, azt a háború előtt úrhatnámnaktartották, a háború után röviden kommunistának. Megvolt a vélemény már arról is, aki acivilizáció egyszerűbb ajándékaival élt. K.-pusztáról azért menesztettek egy kocsist, mertnovemberben a vetőgép kormányának a rángatásához kesztyűt húzott. „Haj, haj, az énidőmben” - csóválták a fejüket a gazdatisztek, ha egy béresen nadrágtartót láttak. Amikor alányok vasárnap magas sarkú cipőt kezdtek hordani, az értelmiség asszonyai az erkölcsivilágrend összeomlását várták, s kétségbeestek, hogy most már miről ismerszik meg, ki a cseléd,ki az úrnő? A béresek között gyanútkeltő volt már az is, aki nem volt elég durva és közönséges,aki nem káromkodott. Mit finomkodik? Az elurasodástól féltették. Amin ők, elég különösészjárással, mert hisz maguk is urak voltak, puhányságot, megbízhatatlanságot, sőt tolvajságravaló hajlamot értettek.

A szellem fegyvereihez a cselédek leszármazottjai legfeljebb a harmadik-negyediknemzedékben jutottak. A faluba sodródott család valamelyik tagja továbbsodródott a városba.Az értelmesebbek ösztönösen a szolgai pályákat keresték. Amennyire lehetett, kerülték anapszámos életet, ismerték azt már hazulról; hivatali altisztségre, pedellusságra, portási éshasonló hozzájuk illő, alacsonyabb közigazgatási állásra áhítoztak. Akiknek ez sikerült, azokuraik példáját követve gyakran taníttatták gyermekeiket. De mit tudtak már ezek az unokák ésdédunokák a puszták életéről, s mit tehettek volna érte, ha véletlenül megmarad is bennük ahűség a családfa iránt, az elkötelezettség érzésé, amelyet a származás ró az emberre, amelyellen ilyen esetben semmit sem vethetünk föl, mert nem jogtalan kiváltságok, hanem a jogmellett sarkall küzdelemre? Hajas bácsi fia Pesten járásbírósági kézbesítő lett, annak gyermekepedig jogász. Ezt maga Hajas bácsi is csak hírből tudta, a jogásznak csak fényképét ismerte, s

126

állította ki büszkélkedve a sublót tetejére. Egy kicsit sietve hányjuk föl, hogy a mai állítólagosnépies irányzat hatása alatt sokan oly büszkén emlegetik póri származásukat, akár a mágnások amaguk őseit. Nem hiszem, hogy Hajas bácsi unokája gyakran előhozakodott nagyatyjával. Azilyen nagyapák, tapasztalatom szerint, a szalonokban kedélyes öreg földbirtokosokká szoktakfinomodni, nem ritkán nemesi előnévvel.

Olyan tüneményesen gyors felemelkedésről, aminőt az én családom mindkét szárnya végzett,kevésről tudok. Rácegresről emberemlékezet óta senki sem járt középiskolába, Nebándról isnagybátyám volt az első, s utána nem akadt több. Jóllehet nem volt olyan családbokor, főleg afelügyelők és parancsolók közt, amelynek valamelyik ágát nem kapta el az emelkedés vágya.Meddig emelkedhettek? S mit nyert vele, újra csak, a lent vegetáló összesség? S mit nyertekazok is, akik fölemelkedtek?

Az anyák és nagyanyák a földlakó rovarok szívósságával húzták-tolták a napvilágra ivadékai-kat. Ők maguk mindvégig a nyirkos homályban maradtak, annak szennylevéből szívták az erőt,azt alakították az utódok számára mézédes táplálékká. Túl gyors volt az átalakulás? A másodiknemzedék tántorgott, és vakultan pislogott a felső fényen, berúgott az erős, szabad levegőtől srövidesen elvesztette lába alól a talajt. Oh, fejlődni fejlődött... Mint a hideg égövből azegyenlítő alá plántált növény, duzzadt és ragyogott, de épp ez a hirtelen és hangos tündöklésfigyelmeztetett, hogy saját magát eszi. Valami beteg hiszékenységtől hajtva rohamosan nőtt,egyre magasabbra, egyre messzebb a gyökértől. A fiúk „boldogultak” az életben. Az iram,amelyet átvettek, nem egyet magasra röpített a régi keretből; minél magasabbra, annál nagyobbveszélybe, mert annál nagyobb idegenségbe. Amilyen biztos szövetkezésben, megtartóközösségben éltek hajdan az apák, olyan ingó talajra kerültek a fiúk; kapkodtak, botladoztak, sszívükből-lelkükből kifordulva idegesen siettették valami titkos büntetés beteljesedését, ha nemmagukon, hát fiaikon. Nem voltak rokonszenvesek, bár igazán mindenképpen ártatlanok voltak.Árulók lettek, de ugyan minek is az árulói? Maguk sem tudták, ilyesmi eszükbe sem jutott. Delelkületük mégis az árulók, vagy legjobb esetben a száműzöttek nyugtalan, önemésztő lelkületevolt.

A nagyszülők kiállásával megtorpant a támadóhév a mi családunkban is. Apám szülei egy fiukattaníttatták; a többit, semmiféle áldozatot nem sajnálva, legalább a falusi kézművesség szintjéreigyekeztek felnyomni. Nagyszámú unokáik közül hat fiú került középiskolába; tanulmányaitcsak kettő fejezte be. A második nemzedék megállt, a harmadik pedig bomlani kezdett, s az aveszély fenyegette, hogy lezuhan, mélyebbre, mint ahonnan az ősök megindultak. Igaz, az idő isbecsapta őket. A világ nem volt többé oly könnyű vadászterület, amilyennek az öregek látták.Mindez akkor, amidőn az én sorsom is dülőre jutott.

Megkaptam a negyedik elemiből a bizonyítványt, a tanítónak már megszokott megjegyzésével,amely minden negyedik elemisre oly találóan ráillik; „kezdeni kellene valamit ezzel a fiúval.”Nagyanya Cecén fölfülelt. Azután, amikor a vacsora utáni találgatásoknál egyéb hetekig nemtörtént, egy nap megjelent nálunk; még fejkendője oldozása közben bevallotta, hogy miattamjött. Rosszat sejtve vonultam ki a lóhoz. Nehezen viseltem el már akkor is, hogy jelenlétembenjövőmet szabdalják.

Anyámat persze nem kellett biztatni, de apám előtt nem állt valami különös becsben a betű ésaz iskola. Akkoriban a mészárosok sorsa kápráztatta el - egész nap kocsin ülnek, úgy járják apusztákat, vesznek egy borjút, kimérik, s máris öt pengőt kerestek s ráadásul a bőrt. Magánakmár se ereje, se hite nem volt, hogy ezt megkísérelje, de bátyámat is, engem is erre a pályáraszánt. Nagymama azonban kitartott. Írt a nagybácsinak, aki nemrég hajlandó volt örökbe-fogadni engem. Eredménytelenül. Eredménytelenül kísérletezett egy másik nagybácsinál is, aki

127

olyan városban lakott, ahol volt gimnázium. Kétségbeejtette a közöny, elsősorban az enyém. Akönyörgő leveleket nekem diktálta, mert noha rengeteget olvasott, kezeírásában csaklegközelebbi hozzátartozói ismerték ki magukat. Fanyalogva körmöltem napszámra a csavaros,Jókai-stílusú mondatokat olthatatlan tudásszomjamról, szellemem rendkívüliségéről, amelyetbűn lenne az út sarában hagyni, mert az egykor a család fénye lesz. Semmi tudásszomjat neméreztem. „Hát mi szeretnél lenni?” - kérdezte egy délután, megállva egy percre a dél óta tartóizzadságos közös munkában. „Lovász” - közöltem vele őszintén s már húztam is ki az udvarra,hogy rátermettségemet bebizonyítsam. Nagymama végigmérte a lovat, és egy hét mulva eladta.Maga vezette el a dorogi vásárra s ami a família leghíresebb lószakértőjének sem sikerült, azt őegyre megoldotta. A kényes, gyönyörű ló a próbafuttatásnál nagymama szavára remekül húzott,semmiség volt az első parasztra rálőcsölni, majdnem annyiért, amennyit egykor apám reméltérte. Aztán haraggal eltávozott, a ló árát valami ürüggyel az utolsó fillérig magával vive.Beírattak az ötödik elemibe.

Búbánatomban fejemet a könyvekre adtam, rövidesen az imakönyvekre. Két nagyanyámannyira ellentétes vére ütött ki egyszerre rajtam: rajongó vallásosságba s ugyanakkor olvasásidühbe estem. Székeket állítottam a szűk kis ablak elé s rátérdepelve órák hosszat bújtam aszentek életét, míg a szürkületben az orrommal súrolt betűk táncolni nem kezdtek, lehunytamégő pillámat, elkápráztatott szemem előtt angyalok repültek s Mária kék szoknyája suhogott.Iskola után otthon már nekem is dolgoznom kellett. A harmadik-negyedik kiáltásra emeltemcsak föl fejemet s a csodák világából fölriasztva álmosan botladoztam a valóság tárgyai közt,kezemből mindent kiejtettem. Padlásra, fák tetejére menekültem, hogy szenvedélyemneknyugodtan áldozhassak. Munkakerülő, lusta hírem támadt. Apám is kezdte belátni, hogy inkábbvagyok való szellemi pályára.

Noha naponként hajnalban keltem, hogy a kismisén ministrálhassak. Az iskolában a hittantbarátok tanították, ismerték apám családjának vallásosságát, anyámék szívbéli eretnekségét, sannyi veszélynek kitett lelkemet örömmel irányították a jó úton. Tőlük kaptam a könyveket,anyámnak is föl kellett volna olvasnom őket. Föl is olvastam. Lelkesen beszéltem nekiMáriáról, vallásosságom - ahogy visszaemlékszem rá - elsősorban Mária-tisztelet volt. Anyámgyanakodva, s egy kicsit talán féltékenyen hallgatta rajongásomat. Pedig Máriában is a szép,kedves, annyit szenvedő, de könnyei közt is mindig mosolygó anyát tiszteltem. A körmenetbenén vittem az oltáriszentség előtt a csengőt; átszellemült arccal lépdeltem a menet élén stekingettem néha föl a májusi felhőkre, mögöttük Mária trónolt, eleven, meleg tekintettel, néhaszinte láttam. Magasból tekintettem én is az emberekre, akik a súlyos ötös csengő szavárahódolattal borultak jobbról-balról térdre előttem; egy kicsit magam is a felhők között jártam atömjénszagú, bő ministráns-ingben.

Anyám anyja, a hit dolgában következetes protestáns, megelégedéssel értesült lelki átváltozá-somról. Maga elé állított, és jóakaratúan kérdezgetni kezdett. Hévvel ragadtam meg az alkal-mat, kipirultan fogtam a titok magyarázatába; csak a hittérítő szónoklat után éreztem olyasmit,mintha vizsgán estem volna át, mintha nagymama nem annyira érveimre, hanem valami előttemis ismeretlen képességemre lett volna kíváncsi. Elhatározta, hogy pap leszek. Katolikus vagyreformátus, amelyik sikerül.

Ő kísért el az ötödik osztály vizsgájára s amikor elhangzott a rendes kijelentés, ezúttal egy páterszájából, hogy „ezzel a fiúval pedig...” - nagymama rögtön szavánál fogta. A páter zavartankaparta állát, két hétig kaparta, mert attól fogva nagymamával naponta fölkerestük. Egy latinnyelvű ajánlólevél lett az eredmény a pécsi cisztercitákhoz. Nagyanya szerzett hozzá egymásikat a református paptól a pápai kollégiumhoz.

128

Kezébe vette a dolgot. Tudta már, hogy a családra nem számíthat. A visszavonulás az utolsóévek alatt a front egy-két részén valóságos pánikká fajult. Apám anyja betegeskedett, kiejtette avezetést, hívei véres fejjel ereszkedtek le az ostromlott falakról. Egy-két bástyán még tartottákmagukat, de kezdtek már elzárkózni az utánuk jövők elől, keresték a békét a felettük állókkal.Bátyám már nem járta ki a középiskolát, s anyámnak azért is sarkára kellett állnia, hogymegfelelő helyen inaskodjék. Sikerül engem még utolsónak beröpíteni a várba? Nagyanyaminden erejét és fortélyát összeszedte. Terve a ravaszságban volt megható és együgyű, mintUlixesé.

Nem tudom, a felsőbb régiókban annak idején hogy zajlottak a felekezeti harcok. Hozzánk érvea hullámok dörögve és vad fröcsögéssel csaptak össze, néha megyéket borítottak el. Csaknemminden falu felerészben református, felerészben katolikus volt. A főutca két végén épülttemplomok szószékén a papok Pázmány és Alvinczi haragjával rázták öklüket, üzengettek ésfenyegetőztek. Tüzelték és féltékenyen őrizték nyájukat. Ádáz harc folyt, hogy a vegyesházas-ságokból származó újszülöttek melyik karámot gazdagítsák. A bárányok hümmögtek éslegyintettek, nem igen értették a dolgot. Nagymama értette.

Egy nap útrakelt az ajánlólevelekkel és bizonyítványaimmal. Kiválasztott egyet-kettőt rajz-remekeim közül, sőt gyönyörű betűkkel lemásoltatta velem egyik napvilágra került klapan-ciámat, mert akkor már egész verseket is írtam, nagy titokban. Sajnos, se Pápán, se Pécsett nemfedeztek föl. Nagyanya mindenütt lelkemet bocsátotta áruba, elég olcsón, a tandíjmentesség ésaz ingyenes konviktusi ellátás fejében. Elment még Bonyhádra is, az evangélikus iskolába.Hasztalan. A harc ádáz volt, de annyira mégsem.

Haraggal tért meg. Megvolt a véleménye a vallásokról, általában. Közeledett újra a szeptember,a hatodik elemi. A jövőmről mindenki lemondott, én is. Egész nyáron úgy éreztem magam, mintaz a vásárra kiállított borjú érezheti, szűköltem s most felszabadultam.

Nagymamát azonban, mint öntudatos, jó vívót, a kudarc csak új küzdelemre hevítette. Azutolsó pillanatban mégegyszer megkísértette a sorsot. De ez már a kártyás mozdulata volt,amikor pénze fogytán maradék hitelre kéri a lapokat. Még volt egy terv. Veszprémben az ötödikgimnáziumtól fölvettek volna ingyenes kispapnak, ha jeles leszek. Szóval csak az első négyosztályig lesz velem gond. Az ígéret szóbeli volt, de nagymama vakon bízott a kedvezőjelekben.

Apám egyik nénje a szomszéd járás székhelyén lakott, gimnázium ott is volt. Elvállalta, hogykosztra-kvártélyra magához vesz, semmivel sem olcsóbban, mintha idegenhez mentem volna.„A többi a te dolgod lesz” - mondotta nagyanya, amikor összecsapták a holmimat, s ő hosszúintelmet intézett hozzám, ahogy az már ilyen alkalmakkor a regényekben szokás. „Pap perszenem leszel, - mondta - de azért csak készülj annak.” Megértettem, hogy hazudnom kell, nemháborodtam fel; bólintottam, homlokomat ráncoltam s újra bólintottam. A búcsúzás előttfélrehívott s közölte velem, hogy nem kell aggódnom, jövőm biztosítva van. A ló árát, nyolcvankoronát, takarékba tette, az én nevemre. Tanulmányaim befejezésekor lesz jogom kivenni, hogypályámat majd megalapozhassam. Bár okosabban teszem, ha csak akkor nyúlok hozzá, ha majdmegnősülök. „Addig a magad erejéből is elvergődhetsz” - mondta. Komolyan, egy kicsitszertartásosan csókoltam neki kezet, férfinak éreztem magam, értettem a játékot. A kosztpénzfélévre sem volt biztosítva.

A mezővároskában kezdetben szenvedtem, kegyetlenül szenvedtem, mintha naponta egy-egybőrt nyúztak volna le rólam. Kínos vedlési folyamaton kellett átesnem, külsőmben is.

129

Ruháinkat addig anyánk készítette, a miénket, fiúkét is. De az előkelő, úrias ruhát, amelyben azúj életre eresztettek, azt már szabó varrta, az alvégi, az olcsóbbik. Otthon még próbaképp semmertem benne emberek előtt mutatkozni, nevetséges bohócrongynak tartottam magam is. Deaz, hogy valójában milyen nevetséges volt, csak a városban derült ki. Iskolatársaim rövid-nadrágban jártak, Keszler úr az én nadrágomat is rövidre szabta, de olyanformán, mintha egyhosszúnadrág sikerült volna túlságosan rövidre. A két szár a bokám fölött pontosan egytenyérnyire végződött. Két hétig égette a lelkem, amíg fájdalmamat elsírtam anyámnak egylevelezőlapon. De mit csináljunk? - az volt az egyetlen városba illő nadrágom. Hosszú számít-gatás után kaptam egy másikat, ez már rövidebb volt vagy két centiméterrel, de épp azért tánmég nevetségesebb, mint az előbbi. Újra írtam, vissza is küldhettem az elsőt, ám Keszler úr olyóvatosan nyult hozzá, mintha eleven húsba kellett volna vágni. Nem lett sokkal kurtább akövetkező forduló után sem, most anyám akaratából, aki szelíd levélben magyarázta meg, hogya nadrág több esztendőre készült, viseljem csak megadással, majd belenövök, jövőre vagy kétév mulva senkinek sem lesz olyan szép nadrágja, mint nekem. Láttam, hogy otthon nem értikmeg küzdelmeimet a világban, sóhajtottam, s magam nyiszáltam le a fölösleges darabot, sszegtem be aztán a csonkot, fölhasználva a tudást, melyet még nagymamának köszönhettem. Ezvolt az első önálló cselekedetem, az első jele az elszakadásnak. Utána megkönnyebbülten,vidáman lépdeltem.

A tanulást olyasminek tekintettem, mint a szegény beteg a drága kórházi ápolást; ha már ottvoltam, igyekeztem, hogy gyarapodjak a pénzemért. Vagy mint a napszámba járást? A dolgomatkönnyűnek találtam, s rajta voltam, hogy ki ne csöppenjek belőle; amit kívántak, még akelleténél is jobban elvégeztem, mi volt ez még így is a kapáláshoz vagy akár a szőlőkötözéshezképest? Itt a városban senki sem ismert, szabadabban lélegeztem, mint a faluban. Az idegenutcákban volt valami a puszta korláttalanságából, ahogy később a nagy világvárosok is gyakranfelidézték bennem a hazai határt. Csak néha lepett meg a szorongató érzés, amely azóta is meg-meglátogat, hogy a körülöttem levő emberek egy nap rájönnek valamire, arra tán, hogyfélreértésből fogadtak be, s tűrtek meg maguk között, és fülemnél fogva vezetnek majd vissza,oda, ahova való vagyok, a rácegresi istállók környékére. Ilyenkor elcsüggedtem. De aztán aszázfejű léleknek az a feje, amely nagyanyámból ojtódott belém, susogni kezdett, hogykapaszkodj, erősítsd az állásaidat. A lelkemre nőtt púpot csak úgy tüntethettem el, hakiegyenesedtem, a többiek közül is. Még nem sejtettem mi végre, de rendszeresen, keményentanultam; rövidesen jó tanuló lettem; hogy később, amikor a lélek a nyomorítás ellenlázadozással tiltakozott, annál rosszabb legyek. Egyelőre azonban úgy látszott, minden szépenmegindul. Amidőn a puszta még egyszer visszarántott. Visszarántott és elengedett, de nemtudom, valami titkos fonálon nem akkor kötött-e legjobban magához.

Az osztályban még két pusztai volt, körülbelül abból a rétegből, mint én. Mindketten abban aképzelet szülte felemás öltözetben, ahogy a szegények az úri divatot elképzelik! Erről ismertünkegymásra. Az egyik az én nadrágjaim párját viselte, ráadásul rovátkás bársonyból, a másikharisnyát, de kék keresztcsíkosat, mint az asszonyok. Riadtan kerültük egymást, mint abohózatokban az álkísértetek. Osztva az osztály véleményét, lehetetlen figuráknak tartottamőket, bizonyára ők is annak tartottak engem.

Egy-egy előkelőbb csoport körül ténferegtünk, s boldogok voltunk, ha csak valami szolgaiszerepre is, de maguk közé vettek. Pirulva emlékszem, mennyi buzgalommal, bőbeszédűséggel,mennyi hízelgéssel és ajándékkal akartam kegyüket megnyerni. Vidáman futottam a messzegurult labda után, természetesnek találtam, hogy a lovasjátékban, mikor egyik fiú a másiknyakába ül, én legyek mindig a ló. Igyekeztem kitűnő ló lenni. Már barátaim is voltak. Az egyikadóügyi jegyző fiai, akik szüleiktől nyilván figyelmeztetést kaptak, hogy törődjenek velem;apjuknak nagybátyám a köztisztviselői ranglétrán feljebbvalója volt. Egyszer magukhoz is

130

meghívtak. Egy sereg lány közé botlottam be, de megálltam a sarat. Homonnay néni meg-simogatta a fejemet, mint egy mezőről betévedt kutyusnak. A végzet egy mértanórán ért utol.Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. Őszintén vonzódtam hozzá. Lelkesültenbámultam rá, ha a padok közti sétájában néha mellettem állt meg. Ruhájának illata ma is azorromban van. Magas, szőke fiú volt, egy évre rá elesett a háborúban.A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval, s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, azaznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között. „Mondd is, amit csinálsz” - szólthozzám a tanár.- Egyenest húzok a bé és áff pontok között - feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. „Miközött?”- A bé és áff pontok között - ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem.- Nem áff, hanem eff.- Igenis.- Mondd ki, hogy eff.- Áff - mondtam tisztán és félreérthetetlenül.- Nem áff! Mondd, ahogy kell.Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnektaláltam, hanem az e-t hol egész zártan ë-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebbszavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánkelég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki.Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi isnevettünk az ő szavain.- No, mondd hát - s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.- Mi lesz?- Áff - nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály fölröhögött.- Hová való vagy? - kérdezte a tanár.Nem válaszoltam.- Pusztai! - kiáltotta valaki.- Bregócs.Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csakvalamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. Dehasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom,mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?- Holnapra megtanulod a rendes kiejtést - mondta egy kicsit türelmetlenül. - És jelentkeznifogsz.Egész délután a Kapos partján a fűzbokrok közt föl-alá járva gyakoroltam magam. Néha úgyéreztem, sikerült. Tátogtam, hápogtam, égre fordított arccal a torkom szorítgattam.

Reggel első dolgom volt, hogy próbát tegyek. Sírni szerettem volna. Kétségbeejtő gikszerszökött ki a torkomból, s mint egy bosszúálló jelenés, szinte megállt a levegőben.

131

Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágonsemmi sem jött ki a számon. Egész hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő,harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból. Nememlékszem, mi volt az utolsó szava. „Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud -valami ilyesmit mondhatott -, nincs helye az osztályban.” Azt értettem belőle, hogy örökrekitettek a gimnáziumból? Később azzal magyaráztam viselkedésemet. Ma nem hiszem; nemvoltam olyan együgyű. Hirtelen kimondhatatlan fáradtság úrhodott el rajtam, erre emlékszem.

Szótlanul kifordultam az ajtón, s még a kilincs eleresztése előtt elhatároztam, hogy hazautazom.De nem azért voltam pusztai, hogy hűbelebalázs módjára fogjak neki. Az iskolaidő leteltéig azutcán csavarogtam, közben elballagtam az állomásig, a kifüggesztett hirdetményekről nagynehezen sikerült megtudnom, mennyibe kerül a jegy Simontornyáig s mikor indul a vonat.Aztán lakásomra mentem, s nyugodtan, mintha semmi sem történt volna, megebédeztem.Nagynénémtől füzetvásárlás ürügyével kértem annyi pénzt, amennyi a jegyre kellett. Amittudtam, összecsomagoltam s a batyut elrejtettem a kapu előtti bokorban. Este tizenegykor már ahazai, a simontornyai állomás peronján álltam.

De miért nem szüleimhez mentem? A sáros, sötét éjjeli úton bandukolva miért jutott egyszerreeszembe, hogy leghelyesebb, ha Szerentsésékhez megyek? Reggelre értem Hegyempusztára.

De Szerentsésék közben onnan is tovább költöztek, Vajta fölé, Csojjánosra. Ebéd után leltemőket, de véletlenül azért még tudtak valamit adni.

Nem lepődtek meg jöttömön, a szokásos családi kérdéseknél nem igen kérdeztek egyebet, aztlegkevésbé, meddig akarok maradni. Eggyel több vagy kevesebb, náluk igazán nem számított.„Jóskával alhatsz” - mondta Malvi néni. Magaviseletemen semmit sem vettek észre, vidámvoltam és beszédes. Délután már a lányokkal krumplit szedtem s jókedvűen dobáltuk egymást acsenevész, megrothadt gumókkal. Csak este jutott Mihály bácsi eszébe: „Tavaly azt beszélték,hogy gimnáziumba íratnak” - mondta. „Már elvégeztem” - feleltem. Tervem az volt, hogyújévkor beállok valami félrészesnek a pusztán.

Negyednap jött értem a család előkelő szárnyának egyik legénysorban lévő tagja, egy pincér.Végigmért, mint valami rablógyilkost, s küldetése magoslatáról gőgösen vetette felém:„csomagolj.” A csomag azonmód volt, ahogy idehoztam. Megindultunk, de nem Simontornyafelé. „Anyád semmit sem tud a dologról” - mondta, mikor már Vajtán jártunk a házak között.Ott szálltunk vonatra, Szekszárd felé utaztunk. Kölesd-Tengelicen, a harmadik vagy negyedikállomáson, minden előzetes elhatározás nélkül, hajadonfőtt, kiskabátban leszálltam a vonatról, snyugodtan megindultam az állomásról kifelé. Unokatestvérem az állomás mellékhelyisége előttért utol, a kis épület mögé rántott, arcom karomba takartam, födetlen, kopaszra nyírt fejemetkezdte verni szárazon csattogó ütésekkel. De a mozdony sípolt, erre galléron ragadott, s futva amár mozgó vonatra vonszolt. Nem ellenkeztem. Mentem, ahová vittek.

Természetesen nem mondtam el mindent. Így is túlsokat markoltam. Akárhol nyultam az„anyagba”, ezerfelől tekeredtek ujjamra a szálak, - hogyan kössek most, befejezésül, tetszetősbogot belőlük? Az olvasó megszokta, hogy a legfájdalmasabb kérdéseket feltáró művek végénis lel valami útmutatást vagy ajánlatot a megoldásra, hogy fölvert lelkiismeretét megnyugtassa,hacsak annyira is, hogy még sincs veszve minden, mert lám, ha akadt, aki felfedte a bajt,lesznek, akik meg is gyógyítják. A közösségérzet, amely fölizgatta, egyben el is lustítja. Én nemmerem olcsó hiedelmekbe ringatni, magam sem vagyok hiszékeny. Látom a baj nagyságát, előrelátom következményeit is. Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra istartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is tudja már, amit az író tud. Akik a „megoldás” nélkül akönyvet csonkának érzik és folytatását várnák, - folytatást várok azoktól én is. Nekik ajánlommunkámat.