j. r. r. tolkien - elveszett mesék könyve 2
DESCRIPTION
J. R. R. Tolkien több mint ötven éven keresztül írt, és kéziratrészletek halmazaként fennmaradt fõmûvének, "A szilmarilok" címû mítoszfüzérnek általunk ismert változatát édesapja halála után Christopher Tolkien állította össze négy évig tartó munkával. Noha ez a mû ebben a formában elég jól megmutatja, hogy milyen jellegû, történetvezetésû, alapcselekményû mitikus hagyományt szeretett volna Tolkien a közönség elé tárni, mégsem az ideálisan elképzelt "végsõ", a szerzõ minden gondolatát tükrözõ változat került kiadásra. Hogy ezt a hiányt pótolja, de ne sértse meg szerkesztõi kiegészítésekkel a hagyatékot, a szerzõ fia 1983 és 1996 között egy tizenkét kötetes sorozatban a teljes hagyatéki anyagot közzétette, a fennmaradt töredékes, befejezetlen, többváltozatú formában - rengeteg elkülönített magyarázó, értelmezõ szerkesztõi megjegyzéssel kísérve. A The History of the Middle-earth vagyis a Középfölde Históriája sorozat, illetve ennek elsõ két kötete, az Elveszett mesék könyve ebben a különös formában lett népszerû forrása a tolkieni mitológia rejtett kincsei, az alapmûvekbõl meg nem ismerhetõ mélységei iránt érdeklõdõ Tolkien-rajongóknak.Ez a könyv nem mély értelmû, de könnyed történetvezetésû mese, mint A Hobbit, nem eposzi mélységû nagyregény, mint A Gyûrûk Ura, és nem ily olyan finom letisztult, légies és mégis mély szomorúságot hordozó mítoszfüzér, mint A szilmarilok - jóllehet cselekményében ez utóbbival mutat sok rokon vonást. Stílusa, világképe, írói eszközrendszere talán szokatlan lesz azoknak az olvasóknak, akik csak a "klasszikus" Tolkien mûveket ismerik, mégis azt kell mondanunk, fontos olvasmány mindenkinek, aki szeretne közelebb kerülni a Tolkien mûveibõl kibontakozó XX. századi mitológiai rendszerhez.TRANSCRIPT
Table of Contents01 - Eloszo es I. Tinuviel meseje
[1]
[2]
[3]
[4]
[5]
02 - II. Turambar es a Foaloke
03 - III. Gondolin bukasa
04 - IV. A Nauglafring
05 - V. Earendel meseje
[*]
[†]
[3]
06 - VI. Eriol, avagy Aelfwine tortenete es a mesek vege
07 - Fuggelek es Tartalomjegyzek
AZ
EL VESZETT MESÉK
KÖNYVE
2. kötet
Szerkesztette: Christopher Tolkien
Fordította: Tandori Dezső Hungarian translation © Tandori Dezső, 1996 Copyright ©George Allen & Unwin (Publishers) Ltd 1984, 1986 Minden jog fenntartva. All
rights reserved.
A fordítás a Grafton (an imrint of Harper Collins Publisers) kiadó 1991-es kiadása alapján készült.
A szilmariiokból (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996) vett részleteket Gálvölgyi Judit fordította.
Kiadja a Holló és Társa Könyvkiadó, 1996 Felelős szerkesztő: Gspann Veronika Borító: Marksz Pál és Lukács Zoltán Tördelő szerkesztő: Csere
Tamás Felelős kiadó: a Holló és Társa Könyvkiadó ügyvezetője
©1991 Frank Richard Williamson
and Christopher Reuel Tolkien, executors of the estate of the late John Ronald Reuel Tolkien
ISBN 963 8380 58 6
ELŐSZÓ
Az elveszett mesék második könyve ugyanúgy szerveződik - szándék s módszer dolgában -, mint az első könyv ;
ezzel kapcsolatban tájékoztatást ad annak előszava. Csakígy: a nevek helyesírását tekintve a magam következetes (nem mondom, hogy okvetlenül „megfelelő")
rendszerét alakítottam ki; Mim és Niniel például Mim és Niniel lett, stb. Köszönetet mondok az oxfordi Bodleian Librarynek, különösképp a Department of Western Manuscriptsnek,
valamint Mr. Douglas A. Andersonnak, aki felhívta figyelmemet némely következetlenségekre.
Egy harmadik kötet tartalmazza majd az 1918-25, illetve 1925- 31 között íródott mesepárost: Legenda Húrin
gyermekeiről; Legenda Leithianról; ez utóbbit C. S. Lewis kommentárja is kíséri; valamint azt a verset, melyet apám A
Gyűrűk Ura végső változatának kidolgozása után illesztett helyére.
I. TINÚVIEL MESÉJE
A Tinúviel meséje 1917-ben íródott, ám az első „teljes" változat későbbi; formája tintaírás radírozgatott ceruzaírásos alapon; ami azt
illeti, apámnak ez az átírása adja az Elveszett mesék utolsó megformált művét. Van a Tinúviel meséjének gépirat változata is, ez későbbi, mint a kézírásos, ám a mitológiának ugyanabba a „fázisába" illeszkedik:
apám, ahol szükségesnek látta, a kéziratot követve változtatgatott a szövegen. A két változat jelentősebb eltéréseire később utalunk. A kéziratban a mese címe: „Átkötés Tinúviel meséjéhez, továbbá Tinúviel meséje". Az Átkötés ezzel a három bekezdéssel indul:
„Nagy volt Melkó gonosz hatalma", mondotta Eriol, „ha ravaszságával, való igaz, tönkretehette az Istenek és a tündék boldog világát,
elsötétíthette addig oly fényes-szép lakozóhelyük egét, minden szeretetük müvét semmivé tehette így. " „Bizony, Valinorban soha ily keményen nem dúlt a rosszaság", hagyta rá Lindó, „de Melkó keze a világ más rontásaiban is benne volt,
és a hitványság magvai, miket elhintett ő, azóta buja dudvatenyészetté gyarapodtak. " „Nem", mondotta Eriol, „szívem mégsem gondolhat más búbánatokkal, olyan ez a szomorúság, amit a szépséges Fák és a világ
világosságának veszte hagyott bennem. "
Ez a szakasz törlésre került, nem fordul elő a gépírásos szövegben, ám csaknem azonos formában bukkan fel A noldók futása végén
(az I. kötetben). Ennek oka: apám úgy döntött, hogy ne a Tinúviel, inkább A Nap és a Hold meséje kövesse közvetlenül a Valinor
elrejtését és A noldók futását. (lásd e kérdés részletes taglalását az első kötetben). Az Átkötés következő részének nyitó mondata:
„Mármost hamarost e mese mondását követő napokban" - keletkezésekor a Valinor homályba borultára és A noldók futására
vonatkozott, ám az sosem tisztázódott, mire utaltak volna e szavak, mikor a Tinúviel elkerült eredeti helyéről. Az Átkötés változatai eleinte igen hasonlóak, de amikor Eriol a múltjáról (a maga történetéről) mesél, eltérnek már. A korai
változatra a gépírásos szöve- get adom csak, és amikor eltérésük kezdődik, mindkettőt egymás után közlöm. Eriol életének taglalásai
mindazonáltal a VI. fejezetig váratnak magukra.
Mármost hamarost e mese mondását követő napokban, íme, tél közelgett Tol Eresséa földjére. Eriol ugyanis
vándorlást feledve, kedvét inkább a vénséges Kortirion táján töltvén lelte. Azokban a hónapokban soha ő messzébb
nem ment, mint a város szürke falai körül terülő mívelt földsáv, de az inwék és a telék számos származéka oly
kedvességgel fogadta őt csarnokában, mint jogosan otthonos vendéget, s ő maga mindinkább ügyesedett a tünde nyelv
használatában, szokásokat mélyebben ismerni kezdett, nemkülönben ez itt honos szerelmetesek meséit, dalait híven
értette végezetül már. Tél tört rá hirtelen akkor a Magányos Szigetre, és kertet-gyepet elborított a fehér hó szikrázó takarója; csitultak a
szökő forráskutak, és mind a csupaszuk fák csöndbe borultak, a messzi nap halványan fénylett csak, és a köd hosszú,
kecses jégcsapokon játszott. Eriol azonban most sem utazott tovább, figyelte inkább a hideg holdat, miként néz le a
végtelen fagyos magasokból Mar Vanwa Tyaliévára, és hogy a tetők felett a csillagok megragyogtak, fülelt, ám nem
hallotta most Timpinen fuvolaszavát; mert a nyár lélegzete ama lehelet pezsgés, és az ősz titkos jelenléte az, ami a
Szürke Bűvű Csónakot elindíthatja, járművét néki, és mintha a messziség nyel- dekelne, nyeli őt messze-messze. Persze Eriol így sem feledte a nevetést, vígságot, a zenét sem. Kortirionban lakozott ekképp a vándor Eriol, akinek
szíve eladdig nyugvást nem ismerhetett. Jött szürke délután a megkavarult nappalra, ő a benti világot érezte-élvezte, a
tűz fényét-melegét, ez jóságos jó volt, és vele a tánc, a gyermekek vígasságos zajongása, mert hogy Eriol maga lett
játékok szíves szervezője a Visszanyert Játék Csarnokában lányokkal, fiúkkal. Végül ott ők megfáradva a nagy
vígasságtól végigdőltek a tűz előtt, szőnyegeken, és egy gyermek, kicsi lány, azt mondotta: „Mesélj, Eriol, ó, mesélj
nekem!" „Mit meséljek hát, ó, Véanné?" kérdezett vissza ő, s a lányka, Eriol térdére telepedvén, így szólt: „Mesélj a
gyermekekről a Nagy Földeken, vagy a hazádról - otthonodnak volt-e kertje, olyan, mint ez, pipacsokkal s
árvácskákkal, amilyenek az én kis sarkomban virulnak a Rigók Ligetének mélyén?"
Következzék az Átkötés maradékának kézirat-változata:
Mesélt neki Eriol akkor az otthonáról, mely az emberek egyik ódon városában leiedzett, töredező-omladozó fal
ölelte ezt akkor már, folyó is futott mellette, vize fölé nagy-nagy torony, egy kastélyé vetett árnyat. „Igen-igen szálas
torony", mesélte, „bizony, a holdnak magasra kell hágnia, hogy arccal lenézzen reá. " - „Volt olyan, mint Ingil Tirinje,
akkora?" kérdezte Véanné, ám Eriol erre azt felelte, nem is sejti már, hisz' sok-sok év eltelt azóta, mikor ő azt a
kastélyt s tornyát utolszor látta, mert „Ó, Véanné", mondta, „én ott csak kis ideig éltem, s fiúvá cseperedve,
nagyobbacskává, onnét messzire vetődtem. Apám, tudd meg, partvidéki nép fia volt, s én a tengert sosem láttam
eladdig, de csontjaimban ott élt vágya, szerelemmel, és apám is ezt szította meséivel, melyeket még apjától hallott
egykor. Mármost anyám meghalt emez ódon város kegyetlen s szörnyű ostromában, apámat is ott kaszabolták le a
falak körüli vad küzdelemben, és a végén én magam menekülhettem csak a Nyugati Tenger partjára, s azóta főleg a
habok hátán éltem, vagy mellettük. S ez is rég volt. " A gyerekek persze elszomorodtak e bús dolgoknak hallatán: íme, a Nagy Földek ama lakóit mily csapások sújtották,
háborúk és halálos vészek, és Véanné Eriolba kapaszkodva mondta: „Ó, Melinon, soha ne menj te háborúba - vagy már
jártál is netán?" „Hü, gyakran is, úgy ám", mondotta Eriol, „csak épp nem a földi királyok s hatalmas nemzetek irtózatos háborúiban,
melyek irgalmatlanok s rémségesek, és sok szép földet, gyönyörű dolgot, még nőket s kedves leányokat is, mint te
vagy, Véanné, elpusztítanak; nem, én olyan nemes viadalokról beszélek, ahol bátor emberek kis csapatai sebes
ütésekkel összecsapnak. Csupán egyet nem értek, én kicsi drágám, mire jó erről beszélni, miért ne meséljek inkább
első kalandjaimról a tengeren?" Támadt erre heves érdeklődés, Eriol meg nekilátott, mesélt vándorlásairól a nyugati kikötők során át, meg a jó
társakról, kiket így ismert meg, szólt a parti városokról, víg hajókról, s elmesélte, hogyan szenvedett ő maga igen
messzi nyugati szigeteken túl hajótörést, és felbukkant a történetben az a hajdani tengerész, aki fedelet adott néki, és
magányos kalyibájának tüzénél különös dolgokról regélt, a Nyugati Tengerek túljáról, a Bűvös Szigetekről, és arról az
igen magányosról, mely ezektől is messzibb van még. Rég nem látta azt már senki tündökölni, s ő maga is
tömérdekszer kereste, de hiába.
„Ettől fogva", mondta Eriol, „még kíváncsibban hajóztam a nyugati szigetvidéken, efféle történetekre vágyódván, s
így esett aztán, hogy sok nagy utam után az Istenek áldásaképpen Tol Eresséába vetődtem, íme - így ülhetek itt,
mesélgetvén neked, ó, Véanné, hanem érzem, szavam elapadgat lassan. " Ám egy fiúcska, neve Ausir, kérlelni kezdte őt erre, mesélne még a hajókról s tengerekről, de Eriol így válaszolt:
„Nem - van még épp elég idő, míg Ilfiniol vacsoragongja megbondul s szól, halljunk addig egy mesét, mit ti mondtok, ó,
gyermekeim, amit ti hallottatok, olyat!" Véanné akkor szépen kihúzta magát, két kezét összecsapta, s ezt mondotta:
„Halld hát, elmondom Tinúviel meséjét: "
Ennek a résznek a gépiratos változata így szól:
Mesélt Eriol akkor az otthonáról, mely az emberek egyik ódon városában volt, töredező-romladozó fal ölelte, mert a
nép, mely ott lakott, a biztos s dús béke idejét is ismerte egykor. Folyó is futott a város mellett, vize fölé nagy-nagy
kastély roppant tornya vetett árnyat. „Élt ott egy hatalmas herceg", mesélte Eriol, „s az, ha legmagasabb bástyájáról
körbenézett, roppant birodalma határát se látta, már kivéve keletnek, ahol a nagy hegyek kék árnyai sejlettek - no, azt
a tornyot tartották az emberek országaiban a legnagyobbnak. „Volt akkora, mint Ingil Tirinje?" kérdezte Véanné, s
Eriol azt felelte erre: „Igen-igen szálas torony volt, mert a holdnak is magasra kellett hágnia, hogy arccal lenézzen reá,
de hogy valójában mily magas volt, nem is sejtem én azt már, Véanné, lévén hogy nagyon rég volt, mikor azt a kastélyt
s tornyát utószor láttam. Háború szakadt erre a békességesen alvó városra, s romladozó falai nem tudták megvédeni a
Keleti Hegyekből lezúduló vad emberek támadásától. Anyám ott halt meg e város kegyetlen-szörnyű ostromában,
apámat lekaszabolták a falak körüli irtózatos küzdelemnek végén. Azokban a régi-rég' időkben én még nem voltam
elég nagy a fegyverfogáshoz, hát túléltem a háborút, rabszolgasorra vetettek. Tudjátok meg: apám parti nép fia volt, de odakeveredett ama városba, és a sosem látott tenger iránti szerelem ott
égett a csontjaimban. Egykor ezt apám is szította, mesélt nekem vad vizekről, fölemlegetvén történeteket, miket maga
is apjától hallott. Nem érdemes sokat beszélni rabsorsomnak idejéről, mert hamarosan tettem róla, hogy e bilincstől
szabaduljak, eljussak a Nyugati Tenger partjára - s ettől fogva e régi időkben főleg a habok hátán éltem, vagy tajtékos
partjaikon. " Hallván e sok bús dolgot, a gyermekek elszomorodtak: íme, a Nagy Földek lakóit mily csapások, háborúk s halálos
vészek sújtották, s Véanné belekapaszkodott Eriolba, így kérlelte: „Ó, Melinon, soha ne menj te háborúba! Vagy jártál
már?" „Hü, gyakran is", mondta Eriol akkor erre, „csak épp nem a földi királyok s hatalmas nemzetek irtózatos háborúiban,
melyek irgalmatlanok s rémségesek, elpusztítják mind a földnek szép dolgait, mindama ékességes műveket, miket
emberkéz hozott lére még boldog békeidőkön - halljátok, nem kímélnek szép nőket, drága kis lányokat se, amilyen te
vagy, Véanné Melinir, mert a hadakozók gyűlölettől, vér szomjától ittasultak, s Melkó jár velük. Nem, én magam olyan
nemes viadalokat éltem meg, hol derekas férfiak néha találkoznak, összecsapnak, s e csatározásban a test s a szív
erejét próbálják - hanem hát mit is beszélünk ily dolgokról, nem akarnál- e tengeri kalandjaim felől hallani inkább,
kicsikém?" Támadt erre nagy érdeklődés, s Eriol mesélt is nékik első vándorlásairól nyugati kikötők során át, jó társakról, kiket
megismert, városokról; s hogy hajótörést miként szenvedett a messzi nyugati szigeteknél, s hogyan lelt egy magányos
sziget-szemecskén valami hajdani tengerészt, ki egy szál maga élt ott kalyibájában a parton - maga ácsolta hajójából.
„Bölcs ember volt igencsak", mesélte akkor Eriol, „a tenger dolgairól senkitől okosabbat s többet nem hallottam, szinte
varázsló volt ő mind e tudományával. Mesélt különös dolgokat a Nyugati Tenger messze túljáról, a Bűvös Szigetekről,
meg arról a legmagányosabb messziről, mely rajtuk túl van. Egyszer, így mesélte, látta tündökölni messze-messze, s
azután soksok időn át kereste, de mindhiába. Megtanított ő engem a rejtett tengerek még több tudományára, tőle
tudtam meg, milyenek a sötét, úttalan vizek, s nélküle bizony nem leltem volna e drágaságos földre, vagy édes-szép
városára, avagy a Tűnt Játék Kis Házára - persze sok-sok igyekezetbe tellett, míg idáig eljutottam, tömérdek fárasztó
utazásba, így eshetett, hogy az Istenek áldásaképpen Tol Eresséát elértem végül - így ülhetek itt, mesélgetvén neked,
Véanné, hanem érzem, szavam lassan elapad. " Ám egy fiúcska, neve Ausir, kérlelni kezdte, mesélne még többet a hajókról és a tengerről, mondván: „Mert nem
tudod-é, Eriol, hogy az a hajdani tengerész ott az elhagyatott tengerparton nem más volt, mint Ulmó maga, aki nem
ritkán így jelenik meg az utazóknak, kiket szível - no de aki Ulmóval beszélt, tudhat jó pár oly mesét, melyek még az itt
Kortirionban lakók fűiének sem ismeretesek. " Csakhogy Eriol akkor nem hitte Ausir igazát, s azt mondta: „Nem,
meséért mesét, ti mondjatok nékem valami olyat, míg Ilfrin vacsorához nem gongat, amit én még nem hallhattam. " Mire Véanné felült, tapsolt, s így kiáltott hozzá: „Elmondom
néked akkor hát Tinúviel meséjét. "
Tinúviel meséje
Közlöm most a Tinúviel meséjének kéziratos szövegét. Az Átkötés valójában nem különböztetődik meg, nem is válik el semmi módon
sem a tényleges me- seszövegtől, és Véanné sem formál elébe igazi „bevezetést".
„Ki volt hát ez a Tinúviel?" kérdezte Eriol. „Ó, nem tudod?" így Ausir, s folytatta: „Tinúviel volt Tinwé Linto leánya. "—, Tinwelint", igazította ki Véanné, hanem
a fiú rögtön rávágta: „Egymindegy, ám e házban a tündék, akik szeretik a mesét, Tinwe Lintót mondanak, bár Vairé azt állítja, hogy Tinwe a helyes név, így vándorolt el az erdőségekbe. "
„Pszt, Ausir", torkolta le Véanné, „ez az én mesém, és én fogom elmondani Eriolnak. Nem láttam-e Gwendelinget és
Tinúvielt a magam két szemével, vándorolván az Álmok Ösvényén a régi-régi napokban?"1 „Milyen volt Wcndelin királynő (mert így hívják őt a tündék), 2 ó, Véanné, ha látva láttad?" érdeklődött Ausir. „Karcsú és igen sötét hajú", mondta Véanné, „a bőre pedig sápadtfehér, a szeme azonban sugárzó volt, nagyon
mélynek látszott, öltözete fátyolszövetből készült, feketéből, agátflitteresen tündökölt, ezüstöve csillogott. Ha énekelt,
ha táncolt, álmok úsztak fejed körül, elméd szunnyadozni kezdett, de úgy, hogy az fájó, súlyos bódulattal járt. Kobold
volt ő, aki még Kör megépülte előtt menekült cl Lórien kertjeiből, így járta a világ erdőséges helyeit, csalogányok
repkedtek körülötte, gyakran énekelvén. E madarak dala bűvölte el Tinwelint fülét, volt pediglen ő amaz eldák
törzsének vezére, kikből azután a szoloszimpok lettek, a parti dudások; haladt pedig akkoron Tinwelint, társaival,
Oromé lova mögött, elhagyván Paliszort. Ilúvatar vetette el a zene magjait e kis népség lelkébe, vagy hát így mondja
ezt Vairé, s ő közülük való; és akkor ez a zene szépségesen virult csakhamar, de Gwendeling csalogányainak dala a
legszebb zene volt, amit csak hallott Tinwelint, és nyomban el is kószált a csapattól, be a vadonba, keresni a sötét fák
közt a hang forrását. És így mondják: nem csak úgy pár pillanatig fülelt ő ekképpen, hanem évek során át, és emberei hiába keresték, míg
a végén követték Oromét, eljutottak így a messziséges Tol Eresséába, s Tinwelint nem látta őket többé. Ö maga
azonban, jó idő után, így tűnt néki, rábukkant hirtelen Gwendelingre, aki ott feküdt levélágyon, bámulta a csillagokat a
magasban, s ő maga is madarainak dalát fülelte. Tinwelint szelíden odahajolt fölébe, nézte, s azt gondolta: »Ó, lássuk
csak, itt egy csodalény, szebb szépségű, mint amilyet magam népem körén valaha is láttam« - mert, való igaz,
Gwendeling nem volt tündér, nő sem volt ő, hanem az Istenek gyermekei közül való valaki; és ahogy Tinwelint
közelebb hajolt, hogy haja fürtjét érinthesse, lába alatt megroppant egy ág. Akkor Gwendeling már szökkent is, messze
tűnt, közben szelíden nevetgélt, olykor dalra is fakadt, táncra perdült, hogy Tinwelint hallja-lássa, mígnem feje kezdett
elnehezülni e jelenéstől, tünemény álmok környékezték, s végül arccal végigesett a földön, ott hevert a fák közt, s igen-
igen nagyot aludt. Mármost hogy megébredett, nem gondolt többé népére (s hiába is gondolt volna, mert ők rég elérték már Valinort),
hanem csak e derengés-hölgyet áhította volna látni; ki nem járt messze, nem, mert ott maradt a közelben, így figyelte.
Többet történetükből nem tudok, ó, Eriol, de elég annyi, hogy végül a felesége lett Gwendeling Tinwelintnek, s igen
soká ültek trónon, mint király s királynő, Artanor Elveszett Tündéinek uralkodói. Sokkal, de sokkalta később, mint tudod, Melkó betört megint a világba Valinorból, s mind az eldák, akik
megmaradtak a sötétségben, vagy elvesztek Paliszorból menetelvén, s a noldók is, kik visszamentek az ő nyomában a
világba, mert elrablott kincsük keresték, hatalmába kerültek néki, rabszolgái lettek. Mondják mégis, hogy számosan
elmenekültek, s a vadonokban és elhagyott térségeken vándoroltak-bolyongtak, s összeverődött egy vad népség
belőlük, Tinwelint király alattvalói. Legtöbbjük ilkorin volt, vagyis oly tünde, ki sosem látta Valinort vagy a Két Fát, s
nem lakozott Kórban - igen kísértetiesek voltak ők, furcsa lények, keveset tudtak a fényről, a kedvességröl-szépségről,
a zenéről, már leszámítva sötét, különc énekeiket, mely vadon helyeken visszahangzott, mély barlangüregekben halt
el. Másmilyenné valójában akkor váltak, hogy a Nap jött, s ami azt illeti, addig számuk szépen gyarapodott a vándor
gnomák révén, s a kószáló koboldokkal, Lóriennek seregéből. Tinwelint udvarain tanyáztak, s Gwendelinget követték
ők, kik nem az eldák nemzetségeiből valók voltak. Mármost a Napfény s a Holdragyogás napjaiban Tinwelint még egyre Artanorban időzött, s nem ment sem ő maga,
sem népe a Száma-Se Könny Csatájába, bár az a történet ezt a mesét nem is érinti. De e nagyúrnak népe jócskán
meggyarapodott, ahogy szerencsétlen futamodok sokasága menekült hozzá. Lakozóhelyüket Melkó látása elől a
tündér Gwendeling büvereje rejtette, lepleket szőtt az utakra varázsszavakból, hogy csak az eldák járhassanak ott
könnyűszerrel, ekképp a király s királysága védve volt minden veszedelemtől, kivéve az árulástól. Csarnokai roppant
barlangüregekben épültek, valóban uralkodóhoz méltó, szépséges helyek. Ezek a barlangüregek ott voltak Artanor
hatalmas rengetegének szívében, minden vadonok legirdatlanabbikában, bejárataik előtt folyam folyt, és senki bejutni
nem bírhatott, csak e vízen át, melynek keskeny hídját erősen őrizték. A Vas Hegyei nem voltak messze, túljukon
leledzvén Hiszilómé, ahol emberek lakoztak, rab noldók dolgoztak, s ahová szabad elda kevés tévedt. Halljátok, íme, mostan oly dolgokról mesélek, melyek Tinwelint csarnokain azután estek, hogy a Nap feljött, de még
a Száma-Se Könny Csatája, e feledhetetlen nap előtt. Melkó nem mutatta ki szándékait még, nem bontakozott ki
határtalan hatalma és kegyetlen gonoszsága.
Két gyermeke volt Tinwelintnek akkor, Dairon és Tinúviel, és Tinúviel leánygyermek volt, a rejtőző tündék
legszebbike, s való igaz, nem is lehetett volna túl sok leány ilyen szépséges, lévén hogy anyja tündér volt, bizony,
Istenek leánya; ám Dairon fiú volt, erős és vígasságos is, mindenekelőtt pedig imádott nádsípon játszani, vagy más
erdővidéki fúvóshangszeren, a tündék mindenkori legbű- vösebb három muzsikusa közé sorolják őt, és a másik kettő
Tinfang Warble, azaz a „Tütüke" meg a tenger mellett játszó Iváré. Ám Tinúviel elsősorban a táncban lelte kedvét-
örömét, fürgén villogó lábacskáinak sehol nem volt párja, sem ügyességet, sem szépséget illetően. Mármost Daironnak s Tinúvielnek roppant élvezetére szolgált, ha apjuk, Tinwelint barlangüreges csarnokait
odahagyhatták, s együtt tölthettek hosszas időket a fák közt. Dairon gyakorta ült ilyenkor valami fűcsomón vagy
fagyökéren, és zenélt, mire is Tinúviel táncolt aztán, és ha így tett, Gwendelingnél is hajlékonyabb volt, Tütü- kénél is
bűvösebb, ki a hold alatt koboldkodott, madárka - sem oly édes, lenge ritmusban szem nem gyönyörködhetett, már
kivéve Valinor rózsakertjein, hol Nessza táncol a sosem fakuló zöld gyep smaragdján. S még éjten is, hogy a hold fakón süt, játszottak és táncoltak ők, nem féltek, ahogy én félnék, mert Tinwelint és
Gwendeling uralkodása az erdőkből minden gonoszt távoztatott, Melkó még nem zaklathatta őket, s az emberek a
hegyeken kívülre rekesztve éltek. A hely pedig, melyet a leginkább szerettek, egy árnyas zug volt, szilfák nőttek ott, bükkök is, de nem voltak túl
magasak, s akadtak fehéren virágzó vadgesztenyefák, sosem szikkadt ki a föld, s dúsan burjánzott a fák tövén a bürök.
Egyszer így mulattak ott egy júniusi nap, és a bürök fehér ernyővirágai csipkefelhöként övezték a fatörzseket, s itt
táncolt Tinúviel, mígnem fakulni kezdett már az alkonyfény is, és sok fehér pille szálldosott. Tinúviel, tündér lévén,
nem úgy érzett e pillék iránt, mint az emberek gyermekeinek többsége, jóllehet a bogarakat ő sem szerette, pókhoz
meg elda eleve nem is nyúlna soha, Ungwelianté okán - de most e fehér pillék ott kavarogtak a feje körül, és Dairon
trillázva megszólaltatott egy varázslatos tündérmuzsikát, mikor hirtelen különös dolog történt. Sose hallottam, hogyan is kelt át Bercn a hegyeken s jutott cl oda; ellenben bátrabb volt ő, mint majd hallod, a
legtöbbeknél, és a benne élő vándorösztön, e tiszta vágy hajtotta, így hatolt át a Vas Hegyeinek borzalmain, s érkezett
el a Külső Földekre. Mármost Beren gnoma volt, fia Egnornak, az erdésznek-vado- násznak, ki is Hiszilómé északi részén a sötétebb
helyeken3 vadászgatott. Szorongás és gyanakvás honolt az eldák s ama rokonaik közt, akik belekóstoltak a Melkó-
szolgaságba, ebben bosszulta meg magát a gnomák gonosz viselkedése a Hattyúkikötőnél. Melkó hazugságai jócskán
elterjedtek Beren népének körén, gonosz dolgokat tételeztek fel a titkos tündékről, ám ő maga most akkor Tinúvielt
láthatta táncolni a gyönge fényben, és Tinúvielen gyöngyház-ezüs- tös ruhácska volt, meztelen lába ott villogott a
bürökszárak közt. És Beren bizony nem törődött vele, valák leánya-e ez a tünemény, vagy tünde, netán az emberek
szülötte, hanem csak odalopózott jó közelre, hadd lássa; és innen Beren valóban csodálhatta a táncot a tisztáson, és
egészen elgyengült a bűvölettől. Oly karcsú volt ez a jelenés, oly tiszta-szép, hogy Beren már-már fejvesztve nézte,
nem is ügyelt rá, meglátják-e avagy sem. Csak csodálta, kimeredt szemmel - és ekkor történt, hogy arcára hullt a
holdfény, s Dairon meglátta őt. Azonnal tudta, ez a valaki nem az ő népük fia, és az erdei tündék Dor Lómin gnomáiról
úgy gondolkodtak, hogy álnok lények, kegyetlenek és hűtlen árulók, miért is Dairon elejtette hangszerét, s felkiáltott:
»Fuss, fuss, ó, Tinúviel, menekülj, ellenség jár az er- dőn!«, s ő maga már iramodott is a fák közé, el, el. Az ámuló
Tinúviel nem követte azonnal, mert először fel sem fogta szavainak értelmét, és mert tudta azt is, hogy oly sebesen,
mint a fivére, futni ő nem tud, inkább legörnyedt, odabújt egy különösen nagy virágernyő alá, rejtené el; s a levelek
zöldje közt a fehér tünemény olyan volt, mintha oda is csak hold fénye hulla, annyira légies. Beren pedig nekiszomorodott, mert magányos volt az ő szíve, bántotta az is, hogy tőle ezek ketten így megriadtak
szegények, és keresni kezdte Tinúvielt mindenhol, mert sejtette, nem menekült el. Keze akkor hirtelen megérintette a
lány karcsú karját a levelek alatt, és Tinúviel sikkantva szökkent hátra, iramlott máris, ahogy csak vitte lába, tűnt a
tűnt fényben, el, valóban el a fatönkök közt, a bürökernyők alatt. A finom kar érintése Berent még jobban feldúlta,
izgatottan igyekezett utána, de nem volt elég gyors, nem is lehetett, s Tinúviel megkönnyebbülten, bár riadt szívvel ért
vissza apjának csarnokaihoz; ezután hosszú napokig nem járt egymagában táncolni a vadonba. Nagy volt Beren szomorúsága, nem is tágított a csodás jelenés helyéről, bízván, a tündér lény visszatér hamar,
táncol újra, aztán feltalálására indult mégis inkább, kutatta a vadont, tisztásokat keresve - Tinúvielt nem lelve sehol.
Leste alkonyszürkületekkor, valamicskét több reménnyel holdvilágnál. S akkor egy este megvillant egy valamicske
valami - és tessék, ott lejtett a szépséges leány, egyedül volt, Dairon sehol. Azután is gyakran eljött ide, táncolt
Tinúviel, többnyire egymaga, olykor azonban Dairon is a közelében volt. Beren az erdőszélről, tisztes távolból figyelte,
hogyan táncol a csodatünemény, ám ha Dairon nem mutatkozott, közelebb is merészkedett. Tinúviel persze rég tudott
a jelenlétéről, félelem mégsem fogta el többé, úgy meghatotta ennek a holdsütötte arcnak a tiszta, áhítozó mohósága;
látta, kedves személy lehet, s hogy az ő szépséges táncába igencsak beleszerethetett. Akkor Beren követni kezdte titkon Tinúvielt, át az erdőn, egészen a barlangszájig, a hídfőig, és mikor a lány eltűnt, ő
átkiáltott vágyódva a víz felett, a nevet kiáltotta, melyet Dairon ajkáról hallott: „Tinúviel"; s bár maga Beren nem tudta
ezt, a csodalény a bokrok árnyából, ágak mögül gyakorta figyelte őt ilyen alkalmakkor, s bizony mosolygott. Történt
azonban végezetül, hogy mikor egyedül táncolt, Beren előlépett a fák közül, s azt mondta: »Tinúviel, taníts meg
táncolni. « - »Ki vagy te?« kérdezte erre ő. - »Beren. A Keserű Hegyek túljáról jövök. « - »Akkor, ha táncolni vágyol,
kövess. « És térült-perdült, szinte repült, be az erdőbe, de olyan gyors most nem volt, hogy Beren követni ne tudná, s
néha még hátra is pillantott, évődve-mosolyogva, nevetve, hogyan csetlik-botlik követője, s azt kiáltotta: »Táncolj hát,
Beren, táncolj! Ahogy a Keserű Hegyek túlján ropják!« Így érték el, kanyargós ösvényeken, Tinwelint barlangi
palotáját, s ott akkor Tinúviel átcsalogatta Berent - a hídon át - a folyó túljára hívta, követné a bejáraton át is, le az ő
lakozóhelyének üregmélyeibe, s Beren ámulva engedelmeskedett.
Hanem hogy már a király előtt állt, Berent nagy riadalom fogta el, tiszteletét áhítattá fokozta Gwendeling királynő
szépsége, s íme, tessék, mikor a király azt mondta: »Ki vagy te, hogy így hívatlanul elémbe csetlesz-botlasz itt,
csarnokmélyeinken?«, bizony, a kérdésre válaszul egy mukkot kinyögni nem tudott. Ezért hát Tinúviel felelt helyette,
mondván: »Apám, ő Beren, a hegyek túljáról érkezett vándor, és táncolni tanulna, ahogyan az artanori tündék járják a
táncot. « És nevetett, ám a király homloka ráncba szaladt rögvest, meghallván, honnét is jött hát Beren, és azt mondta:
»Félre e könnyelmű beszédet, leányom, azt halljam inkább, akart-e ez a vad árnytünde bántani téged?« »Ugyan, apám«, felelte a lány, »dehogy akart! És azt hiszem, gonoszság sincs a szívében, szemernyi sem, és kérlek,
ne bánj keményen vele, ha nem akarod, hogy Tinúviel leányod sírjon, mert tudd meg, nagyobb csodálatot érez ő
táncom iránt, mint eddig bár- ki. « Ezért hát így folytatta a király: »Ó, Beren, noldók fia, mire vágyol az erdő-tündéktől,
mielőtt visszamégy oda, ahonnét érkeztél?« Akkora volt Beren szívének öröme, hallván, hogy Tinúviel így szólt az érdekében, s hogy a király is ekképp kérdi
már őt, íme: visszatért kalandos lelke bátorsága, érezte magában újra ugyanazt az erőt, mely a Vas Hegyein átsegítette,
merészen Tinwelintre nézett hát, s azt mondotta: »Ó, nagy király, hát a te leányodra vágyom, mert ő a legszépségesebb
és legédesebb minden hölgyek közül, kiket valaha is láttam, avagy akiket megálmodtam magamnak. « Akkor a csarnokban csend támadott, már kivéve, hogy Dairon nevetni kezdett, s mind, kik hallották ámultak,
döbbentek voltak, ám Tinúviel csak lesütötte a szemét, és a király, alaposabban szemügyre véve most Beren vad s
tépázottas küllemét, szintén hahotázni kezdett, mire a vakmerész jövevény szégyenkezve elpirult, s Tinúviel szíve
olyan, de olyan szomorú lett a láttán. »No, azért ez már sok«, kezdte akkor a király, »hogy az én Tinúvielemet, minden
leányok legszebbikét feleségül vennéd, az erdő-tündék közt herceg lennél így... szép elképzelés, s a legvakmerőbb
merészség, amit sehonnan jött idegen megengedhet magának. « S így Tinwelint így folytatta: »Szerencsére én is
kérhetek azonnal valami méltó ellenszolgáltatást. Nem nagy dolog, persze, inkább azt fejezi ki, milyen magasra tartom
képességeidet. Tessék, hozz nekem egy szilmarilt Melkó koronájáról, és már aznap feleségül mehet hozzád Tinúviel,
amennyiben akar. « A palotában mindenki tudta és értette, hogy a király buta tréfának veszi a dolgot, Beren kérését mármint, csak
sajnálkozik a szegény gnomán, s ki-ki mosolygott is azonnal: hiszen a Féanor- szilmarilok híre nagy volt szerte a
világon, és a noldók regéket regéltek róluk, és sokan, kik Angamandiból elmenekülhettek, látták is e kincseket, hogyan
tündökölnek, díszítvén Melkó vaskoronáját, melyet pedig ő soha a fejéről le nem tett, lévén drágábbak neki a
szilmarilok, mint a szeme fénye, és nincs az a tündér, tünde vagy ember, aki csak egy ujjal is érinthetné őket, s nem az
élete árán tenné. Beren ne tudta volna ezt? Tudta. S azt is értette jól, mennyi gúny van a szavakban, a mosolyokban,
arca dühtől lángolt, így kiáltotta: »Ez igazán nem nagy ajándék egy ily édes ara atyjának. Persze különös szokásai
vannak az erdő-tündéknek, úgy látom, hasonlóképp, mint ahogy az emberek népének törvényei nyersek, mert te
magad nevezed meg az ajándékot, mikor még az ajánlat sem hangzott el; ám - legyen! Én, Beren, a noldó vadász 4
teljesítem apró óhajod«, és e szavak kíséretében rohanvást elhagyta a csarnokot. Mindenki hökkenten állt, de Tinúviel
máris felzokogott. »Nem volt szép ez tőled, ó, atyám«, kiáltotta, »halálba küldeni valakit sajnálatos tréfád kedvéért -
mert nagyon úgy érzem, meg fogja próbálni. Annyira feldúlta őt haragod, s hogy csúfot űztél belőle; és Melkó le fogja
mészárolni őt, és nem lesz többé senki, aki az én táncom láttán így szerelmetesen örvendezne.« Mondta erre a király: »Nem ő lesz az első gnoma, akit Melkó leöl, s történt ilyesmi csekélyebb okból is már. És még
örülhet, jól járt! Nem azt kapta, amit érdemelhetett volna engedély nélküli behatolásáért, s azért, hogy e csarnokban,
színünk előtt tiszteletlenül beszélt«; ám Gwendeling nem szólt, s leányát meg sem rótta, nem faggatta hirtelen sírása
miatt, mikor mégis csupán egy ismeretlen vándorról volt szó. Beren pediglen, Tinwelint színe elöl távozván, dühödötten vágott neki a vadonnak, míg végre közel nem ért az
alacsonyabb dombokhoz s a fátlan vidékhez, mely figyelmezetető jel volt, hogy hamarosan a sivár hegyek
következnek, a Vas Hegyei. Csak itt érzett végezetül fáradtságot már, s meg is szakította vonulását, tudván, nagyobb
megpróbáltatásai eztán jönnek. Roppant csüggedés éje szállt rá, és szívében semmi reményt nem érezhetett, nem is
volt sok, és ahogy a Vas Hegyeit követve lassan elérte Melkó lakozó- helye rettenetes vidékeinek közelét, borzadályos
rettegés tört rá. Tömérdek mérges kígyó hemzsegett mindenfelé, farkascsordák vágtattak fogcsattogtatva, még
ezeknél is szörnyebbek voltak a kísértetek s orkok vándor bandái - Melkó hitvány kreatúrái voltak ők, ocsmányak,
gonosz müvét teljesítették be, amerre jártak, hörgő, vérszomjas vad rémek, állatokat és embereket és tündéket
vadásztak, vitték őket Melkónak, uruknak. Beren több ízben is épp csak hogy megmenekült e vadász orkoktól, s egyszer egy roppant farkas, egy toportyán
féreg állkapcsai közül is, nagy küzdelem után, holott minden fegyvere egy szál kőrisfurkó volt, s más kalandok és
veszedelmek is várták, ahogy Angamandi felé haladt. Gyakorta kínozta szomj s éhség, s nem is egyszer visszafordult
volna inkább, ha nem tudja, az ugyanolyan veszedelmes dolog lenne, mint az előnyomulás; szívében ott visszhangzott
ráadásul Tinúviel édes hangja, ahogy Tinwelinthez szólt az ő dolgában, s éjidőn számtalanszor úgy hallotta
képzeletben, valaki sír érte messzi tündehonának erdősében: és ezt jól is vélte. Egy nap aztán az iszonyú éhség rákényszerítette: lopózzék be az orkok elhagyott táborába, ott kutasson,
kaparásszon, hátha lel hulladék ételt. A táborlakók közül páran váratlanul visszatértek, foglyul ejtették, megkínozták,
de nem ölték meg, mert a kapitányuk látta, mily kemény legény, mennyi viszontagság nyomát viseli, mit bírhatott ki, s
azt gondolta, Melkónak talán kedvére lesz, ha látja és befoghatja rabmunkára valamelyik bányájában, netán kovács-
műhelyében. Így vonszolták Berent Melkó színe elé, s ő a szívében büszke öntudatot érzett, mert atyja övéinek
körében élt a szent hit, hogy Melkó uralma sem tart örökké, mert a valákat megindítja végül a noldók könnye,
nekilátnak, Melkót lekötözik újra, Valinort megnyitják ismét a fáradt tündék előtt, és a Földre megint nagy öröm száll.
Melkó éktelen haraggal nézett rá, és azt kérdezte, hogy van ez: hogy egy gnoma, ki születésénél fogva néki
rabszolgája, kéretle- nül-engedetlen így elcsatangolt az erdőkbe, ám Beren erre azt felelte, nem renegát hitehagyott ő,
hanem oly gnomáknak sarja, kik Aryadorban lakoztak, onnnét az embernépbe keveredtek. Ezen Melkó csak még
jobban feldühödött, mert mindig is szerette volna tönkretenni tündék s emberek barátságát, és azt sziszegte, itt
nyilván az ő uralma ellen szőtt összesküvés részese áll most, olyan, aki megérdemelné a balrogok kínzásait; de Beren
látta veszedelmét, s így felelt: »Ne hidd, ó, leghatalmasabb ainu, Melkó, Világ Ura, hogy ez így van, mert akkor nem
állanék itt kíséretlen, elhagyatottan. Egnor fiát Berent semmi barátság nem fűzi az emberfajtához; sőt, épp azért, mert
úgy undorodott attól az így megfertőzött vidéktől, hagyta el Aryadort. Apám ráadásul sok nagy mesét mesélt egykor
nékem hatalmadról s dicsőségedről, s azért jöttem, jóllehet renegát szolga sem vagyok, hogy szolgáljalak, amily
csekély mód csak tudlak«, és Beren azt is mondta rögtön, ő nagy vadász, apró állatokat s madarakat tud fogni, és
eltévedt a hegyek közt, épp ily célokkal vándorolva, ha az orkok foglyul nem ejtik, más választása úgysem lett volna,
mint hogy idejöjjön a hatalmas ainuhoz, Melkóhoz, saját életét mentendő, biztonságot keresendő. És azt mondta még,
kegyeskedne néki Melkó valami jelentéktelen feladatot adni - legyen mivel megszolgálnia betevő falatját. Mármost a valák sugallhatták ily beszédét, vagy netán Gwendeling bűvös segítése tette, nagy messziről is, ekképp
életét menthette, s Melkó, csak keménykötésű alakját is tekintve, hitt neki, s konyhájára osztotta be szolgamunkára. A
hízelgés emez ainunak is olyan volt, mintha hájjal kenegetnék, s hiába volt mérhetetlen bölcs, sok efféle szemforgató
téveszthette meg mézes szókkal, dicséretekkel; ezért adott utasítást, legyen Beren ezentúl Tevildo Macskaherceg
szolgája.* Tevildo roppant macska volt - a legnagyobb a macskák közt -, és gonosz szellem lakozott benne, amint
mondják némelyek, s ott sompolygott Melkó állandó kíséretében; s e roppant macska uralkodott az összes macskán,
ők voltak az udvar hússzerzői-szállítói; Melkó asztalára, a gyakori lakomákhoz, így került sok finom étek. Ezért van az,
hogy a tündék s mind a macskák közt nincs jó viszony, még most sem, hogy Melkó nem uralkodik többé, s ily rablói
jelentéktelenekké lettek. Mikor így Berent elvezették Tevildo csarnokaiba, s ezek bizony nem voltak messze Melkó tróntermes palotájától,
nagyon félt ő, mert nem várt ily fordulatot mégsem, s a csarnokok homályosak voltak, furán zajosak, mindenféle
mormogás, kurrogás hallatszott a zugokból, ki tudja honnét. S mindenünnen macskaszemek izzottak, mint vörös
lámpák, vagy zöldek, sárgák, Tevildo törzsfői ücsörögtek ott, szépséges farkakat csóválva, ütögetve földhöz-falhoz,
maga Tevildo pedig az élen ült; óriási macska volt, szénfekete, látványnak is gonosz. Szeme hosszúkás, igen keskeny,
ferde, és egyszerre izzott vörösen s zölden, szürke bajszának minden szála kemény volt, döfő hegyes, akár megannyi
gyilkos tű. Morgása nem dorombolás volt, hanem mintha harci dobok sokasága szólna, mennydörgés volt a kurrogása-
purrogása, hanem aztán ha elbődült, mint a nagyvadak, a vér megállt a szívben tőle, a velő is megfagyott, jéggé. De szó
szerint való igaz: a kisebb négylábúak s madarak egyszerűen szörnyethaltak a hallatán, s kőként lehulltak. Most
Tevildo, hogy Berent megpillantotta, összehúzta szűk szemét, s azt kurrogta: »Ebszagot érzek« - és ettől a pillanattól
Berent ki nem állta. Persze Beren a maga vad honában a kutyák nagy barátja volt! »Már ugyan«, folytatta Tevildo, »kérdem, mit hoztok elémbe egy ilyen teremtményt, ha nem arról van szó, hogy éti
húsnak használjuk, pörköltté vágjuk?« Ellenben akik Berent hozták, mondták rögvest: »Nem, Melkó határozott
kívánsága, hogy e szerencsétlen tündét élete végéig Tevildo alkalmazza és használja kisállat- s madár- fogóként.« Ez
szította föl csak igazán Tevildo haragját. Szólott: »Akkor az én uram szendereghetett, s álmodott ilyet, vagy gondolatai
nagyon-nagyon másutt jártak, mert mit használhat Tevildo Macskahercegnek a madárfogásban vagy kisállatok
kerítésében egy tenyeres-talpas emberféle... tudjuk, tündék s emberek a nyomunkba sem jöhetnek ily ügyekben. «
Berenre, persze, próbatétel várt, a Macskaherceg azt parancsolta néki, fogjon három egeret, »mert csarnokom
hemzseg tőlük«, mondta. Ez nem volt igaz, ahogy az képzelhető is, akadt azonban néhány: igen vad, gonosz és
átkozott- bűvös fajtájú méghozzá, nem véletlen, hogy itt merészeltek lakni ezek az egerek a sötét lukakban, inkább
odúkban, mert patkánymé- retűek voltak, harapósak ráadásul, és Tevildo amúgy a maga szórakozására tűrte meg
őket, sport volt neki, ha vadászhatott rájuk, nem is akarta volna teljesen kiirtani őket. Három napig hajkurászta ezeket a bősz természetű, gonosz állatokat Beren, s a baj az volt, hogy egérfogót
semmiféle anyagból nem bírt szerkeszteni, nem akadtak ilyen kellékek (pedig nem hazudott Melkónak, volt
gyakorlata az ilyesmiben, csak hát nem puszta kézzel), s a végeredmény az lett, hogy az egyik dög megharapta az ujját.
Tevildo rettentő mérges lett, amikor a kudarc ténye tagadhatatlannak bizonyult immár, dühének azonban nem
lehettek gyakorlati következményei, mert Melkó parancsa Berent védte, s így pár karmolással megúszta a dolgot. Gyötrelmes napok vártak rá azonban Tevildo fedele alatt eztán. Konyhalegény lett, vagyis ő mosta a padlót, az
edényeket, sikálta az asztalokat, vizet húzott-hozott, egy-egy nap végén a lábán alig állt, csak támolygott. Forgathatta
madarak, kövér egerek nyársát, közben viszont ő maga enni szinte nem is kapott, aludni is alig alhatott. Külseje is
lezüllött, koszvadtan-fésületlen járt, és gyakran gondolta keserű szívvel, miért is hagyta el Hiszilómét, miért kellett
neki Tinúvielt egyáltalán megpillantania.
Persze a szépséges leányzó sokat sírt, sírdogált Beren távozása után, szó sem volt róla többé, hogy táncolna az
erdőn, és Dairon lassan megmérgesedett rá, nem tudta megérteni, ám a nővérkéje már-már görcsösen kapaszkodott
szerelmetes emlékeibe: ahogy Beren lesi őt levelek-gallyak közül, ahogy követi, lába alatt ropog parányi ág, avar,
hangja oly drágaságosan vágyódva szólongatja: »Tinúviel, Tinúviel«, a folyó vize felett, ezt szerette volna hallani,
valahányszor apja palotájának bejáratához ért. Táncról azért sem lehetett szó, mert ki tudja, így gondolta, él-e még
egyáltalán Beren, akit ők hajszoltak Melkó halálveszélyes birodalmába. E gondolat oly elviselhetetlenül mardosó volt,
hogy a törékeny, szép leány egy nap anyjához fordult kéréssel-kérdéssel, lévén hogy apjához nem mert, nem is akarta
volna, hogy Tinwelint az ő kisírt szemét lássa. »Ó, Gwendeling, jó anyám«, mondotta, »vedd elő mágikus erőd, s ha képes vagy rá, közöld velem, hogy s mint megy
Beren sora. Nem érte nagy baj? Úgy félek.« »Nem«, felelte Gwendeling, »élni nagyon is él, csak gonosz rabságban, és
szívéből kihalt a remény, mert tudd meg, lányom, Tevildo Macskaherceg kerítette hatalmába, az ő rabszolgája. « »Akkor«, mondotta erre Tinúviel, »mennem kell, hogy megszabadítsam, mert jól tudom, helyettem ezt senki más
meg nem teszi. « Gwendeling erre csöppet sem nevetett, mert bölcs volt ő sok dologban, a jövő sejtője-tudója, hanem hát legőrültebb
álmában sem gondolt volna ő ilyet, hogy egy tünde, ráadásul egy szűz, mi több, a király leánya kíséret nélkül Melkó
csarnokaiba látogasson, bizony, még e korai napokban, a Könnyek Csatája előtt sem, mikor pedig Melkó hatalma csak
növekvőfélben volt, nem volt oly véghetetlen nagy, mert csak szőtte-szövögette egyelőre hazugsághálóit, s tervezte,
amit tervezett. Miért is Gwendeling egyszerűen azt kérte kisleányától, ne beszéljen ily bolondságokat; Tinúviel
azonban így szólott: »Akkor fordulj apámhoz, segítsen mégis; küldjön harcosokat Angamandiba, követelje ainu
Melkótól, hogy bocsássa szabadon Berent. « Ezt Gwendeling, leánya iránti szeretetből, meg is tette, ám oly nagy lett rögvest Tinwelint haragja, hogy Tinúviel
jobb szerette volna, ha szíve vágyát mégis titkolta volna inkább; és Tinwelint ráparancsolt, ne beszéljen többé
Berenről, és ne is gondoljon rá eztán, maga szentül megesküdött, hogy lemészárolja a nyomorultat, ha az ő
csarnokaiban még egyszer mutatkozni merészel. Akkor Tinúviel sokat töprengett, mit is tehetne, így állt egy nap
Dairon elébe, kérve kérte, támasza lenne, vagyis Angamandiba kísérné, ám Dairon nem túl sok jó emlékkel gondolt
Berenre, és azt mondta: »Ugyan, miért mennék én a világ legveszettébbül veszedelmes helyére, pusztán egy
világcsavargó, nyughatatlan gnoma kedvéért, mondd? Ha tudni akarod, nem is szeretem őt, mert kettőnk játékát
tökretette, zenénket, táncunkat, mindent. « Ment Dairon a királyhoz, elmondta néki, mit kért volna tőle Tinúviel - s ezt
nem rossz szándékkal tette, csak féltében, hogy a lány egy bolond percben még ki tudja, mire szánja el így magát. Mármost, 5 hogy Tinwelint ezt hallotta, magához hívatta Tinúvielt, s így szólt hozzá: »Ó, én leányom, mondd, miért
nem vered ki fejedből ezt a badarságot, s miért nem hallgatsz erős szavamra?« Ám erre Tinúviel még csak felelni sem
akart, és a király azt követelte, esküvel fogadja meg, nem gondol többé Berenre, sem olyasmire, álmában sem, hogy a
gonosz földre maga, netán társakat is magával bolondítva menjen. Tinúviel erre azt felelte, hogy ő esküvel semmit sem
ígér így, másrészt társakat nem »bolondít«, toborozván csapatot magának a gonosz földre. Apja most végképp dühös lett, nagy haragja színe alatt mégis kicsit ámult s ijedt is volt, mert szerette Tinúvielt:
ezért hát tervet eszelt ki, nem akarta volna ugyanis leányát valami mély üregbe zárni, ahol örök a homály és mindig
pisla csupán a fény. Volt ellenben a barlangüregi csarnok bejáratánál egy meredek lejtő, a folyóparthoz hajló, azon
hatalmas bükkök; és az egyik ilyen fa neve volt Hirilorn, a Fák Királynője, mert akkora volt, oly mély gerezdba- rázdás
volt a törzse, hogy azt hitte volna bárki, három fa van összekötegelve, hasonló méretű volt a három „oszlop", hengeres
és egyenes szál, a fa kérge selyemsima, ága-boga embermagasnál feljebb kezdődött. Mármost Tinwelint építtetett e különös fára, oly magasba, hogy képzelhető emberi létra még épp felérjen odáig,
építtetett egy kis faházat, volt pedig ez az első ágkör felett, borították csakígy szépséges sűrűn gallyak-levelek. E
háznak három sarka, három ablaka volt egy-egy falába vágva, és minden sarok a Hirilorn egy-egy oszlopszála volt.
Megparancsolta akkor Tinwelint Tinúvielnek, ide költözzék fel, míg észhez nem tér, így mondotta a király, és mihelyt
fent volt, a létrát elvonták, semmi módja nem volt néki lejönni e szál fenyőlétra híján. Bármit kért, úgy vitték neki,
ugrott-futott a szolganép, étket, vizet cipeltek föl sebtén-nyomban, de utána a fe- nyőlétrát megint elhúzták a fától, a
Hirilorntól. A király halállal fenyegette meg, aki a szál fenyőt csak egyszer is ott feledné, vagy éjten-titkon
odatámasztaná azt Tinúvielnek. Őr állt éjszaka a fa tövében, Dairon ennek ellenére gyakran járt oda, szomorúsága
vezette léptét, oly magányos volt a szíve Tinúviel nélkül most már; Tinúviel viszont eleinte nagyon élvezte lombos
házát, s nézett ki apró ablakán, míg alant Dairon a legédesebb dallamokat játszotta néki. Ám egy éjszaka a valák álma látogatott Tinúvielhez, álmodott méghozzá Berenről, és azt mondta a szíve: »Hadd
mehessek, kereshessem, kit mindenki más feledett«; s felébredve látta, a hold besüt a fákon át hozzá, és ő erősen
tanakodni kezdett, hogyan szökhetne meg mégis. Persze Tinúviel, Gwendeling lánya nem volt járatlan a
büvmesterségekben, mágiákban, s nem is csoda, tervet kovácsolt hamar. Másnap megkérte azokat, akik érkeztek
hozzá szokott dolgokkal, hoznának vizet néki, de ha lehet, a legtisztább vizet vinnék, »s ezt«, tette hozzá, »éjfélkor kell
meríteni ezüsttállal, s hozzátok nékem úgy, hogy egy szót sem szóltok, mikor átadjátok«, és utána azt kérte még, bort
is kaphatna, »ám ezt«, mondta, »arany- flakonban s délben kell hozni, és aki hozza, énekeljen, amikor jön«, és
megtették, amit kért, de Tinwelintnek nem szólt erről senki. Mondotta akkor Tinúviel: »Menjetek akkor most anyámhoz, mondjátok néki, hogy leánya szövőszékre vágyik, fáradt
s unott óráit azzal múlatná«, ám Dairont titkon megkérte, alakítaná ki a rokka- állványt, ezt fivére meg is csinálta,
méghozzá Tinúviel házában, fönn a fán. »De mivel akarsz szőni-fonni, és mit?« kérdezte a fiú; Tinúviel pedig így felelt: »Álmok bűvölete, mágia lesz anyagom«.
Dairon nem tudta persze, mi lehet az elképzelése, s nem szólt róla se a királynak, sem pediglen Gwendelingnek.
Tinúviel akkor, hogy maga maradt, bűvös éneket énekelve összeöntötte a vizet meg a bort, és ahogy ott kavarult-
lötyögött ez elegy a tálban, az aranytálban, énekelte ő a növekedés énekét, ahogy pedig ott lötyörült-kavargott az elegy a
tálban, az ezüstben, másik dal zendült, Tinúviel e Föld legeslegmagasabb és legesleghosszabb dolgainak nevét szőtte bele;
íme, az indravangok szakálla, Karkarasz farka, Glorund teste, Hirilorn osztott törzse, Nan kardja, és ott zengett a dalban
Angainu lánca, Aulé és Tulkász müve, avagy az óriás Gilim nyaka, s végezetül és leghosszabbként Uinennek, a tenger nagy
úrnőjének haját említette, mely minden vizek színén szétterül. Akkor fejét ott hagyta az elegyített bor s víz közelén, és
harmadik dalba fogott, a legeslegmélyebb áloméba, és akkor Tinúviel haja, mely sötét volt s a pirkadatok leglégiesebb
fényszálainál is finomabb, hirtelen növekedni kezdett, igen gyorsan, s tizenkét óra telt, és a haj tömegével az egész kis
szoba csaknem betelt, s akkor Tinúvielt ez nagy elégedettséggel töltötte el, le is dőlt pihenni; s hogy megébredett, a
szobácska ízig volt fekete ködpamat hajjal, és ő ennek a sötétségnek a mélyén szinte eldugva lapult csak, és akkor, íme! a
haj a szélben elkezdett kifele zúdulni az ablakon, és tekeredni a fa ágaira, törzsére. Tinúviel üggyel-bajjal meglelte kis
ollóját, levagdosta haja éji növedékét, kint volt az mind a pirkadati fán, s néki magának ismét annyi volt, ami annakelőtte, s
kezdhetett újra nőni-növekedni feje hajéke.
Ekképpen kezdődött Tinúviel nagy munkája, és igazi tündeszorgalommal, kitartással fáradozott célja elérésén, így szőtt
és font, és hiába jött odalent hozzá bárki, köszönteni öt, csak azt felelte: »Most hagyjatok, fáradt vagyok, mert fáradozom,
és legjobb, ha nagyokat aluszom.« Dairon is csodálkozott ezen a fura változáson, s hogy Tinúviel őt is többnyire válasz
nélkül hagyta jöttén.
Ebből a pamatos-fellegcs hajtömegből mármost Tinúviel ködösfekete köpenyt szőtt, átitatta több bűvös bájjal,
álomképzelemmel, mint anyja valaha is a magáét, melyben táncolt, messze még a Nap feljötte előtt, s ezzel takarta be a
maga fényfehér öltözetét, s körötte akkor csupa szender töltötte be a levegőeget, permetesen; ám a megmaradt
hajanyagból erős kötelet sodort, s ezt odaerősítette a házában szökkenő fatörzshöz, mikoron pediglen ezzel a
munkájával is megvolt, kinézett a nyugati ablakon a folyóra. A napfény fonnyadozott-halaványult már a fák közt, az
erdőt kezdte átitatni a sötétség, és Tinúviel igen halk s lassú éneket kezdett, s ahogy így dalolt, kilendítette haja-kötele
végét, álomhozó hajaszövedékét, s az őrök elaludtak a sok reá-belé szőtt álomtól. Akkor ő maga mókusként
nekilendült, kúszott lefele a szabadon lengő hajkötélen, táncosan elindult a híd felé, álom-hajköpenye lengett, s az
őrök kiáltani sem értek rá, már ott pergett-forgott köztük, és a csupa- álom fekete köpennyel egy szemvillanás alatt
álomba szenderítet- te-penderítette őket, majd ő maga táncos lábbal, amilyen fürgén csak bírt, tovalengett. Akkor aztán, hogy Tinúviel szökésének hírét vette, Tinwelint szívének nagy volt a haragja és nagy volt gyásza,
felfordult az egész udvar, szerte az erdőkön keresés hangja zengett-csengett-döngött, hiába, a táncos lábú lány akkor
már messze járt, közel a komorló dombsorhoz, hol az Éj Hegyei kezdődnek; s mondják, Dairon, ki azonnal utánarohant
volna, mihelyt a rémes újságot megtudta, el is tévedt, Tündehonba soha vissza se talált, hanem Paliszor felé fordult, s
bizony, ma is ott játssza6 tünde-finom zenéjét, bölcsességben és magányban él a déli vidék erdein-ligetein. Maga Tinúviel azonban, holott még túl messze se jutott, hirtelen riadalmat érzett, mit is művelt, és rettegést, mi is
várhat rá; akkor kicsit visszafordult, sírdogált, szerette volna, ha Dairon vele van, és mondják, nem is járt messze tőle
akkor a fiú, épp eltévedve boly- gott a nagy fenyők közt az Éj Erdején, ahol azután Túrin mészárolta le Belegct
akaratlan.7 Tinúviel is közel volt ezekhez a helyekhez, de a sötét világba nem hatolt be, ellenben szíve bátorságát
visszanyerve haladt tovább, tudhatta, lénye fensőbb bűvereje révén védve van, csoda és álom óvja mindattól, ami akár
Berenre is leselkedett, veszély; hanem azért csak fárasztó és gonosz út volt ez, mit megtennie kellett, szűz leánynak. El kell most mondanom néked, Eriol, hogy azokban a napokban Tevildónak csak egy búbaja volt a világgal,
mégpedig a kutyák nemzetségei miatt. Ezek közül sok olyan is akadt, hogy sem baráti, sem ellenséges viszonyban nem
volt a macskákkal, lévén hogy ők maguk is Melkó hatalma alá kerültek, s ugyanolyan kegyetlenné és vadságos vaddá
váltak, mint más állatai; mi több, farkasainak nemzetségét a legkegyetlenebbekből s vadságos vadabbakból
tenyésztette ki ő, s ezek aztán roppant drágák voltak neki. Hát nem a nagy szürke farkas, Karkarasz Késfog, farkasok
atyja őrizte amaz időkben Angamandi kapuját, s már mióta? Sokan voltak ugyanakkor, kik sosem hajoltak volna meg
Melkó előtt, se félni nem féltek tőle, ezek vagy az emberek lakhelyein lakoztak, őrizték őket sok gonosztól, ami
különben sújtotta volna őket, vagy ott kóboroltak Hiszilómé erdőségein, netán a hegyvidékesebb terepen
átkalandoztak Artanorba, meg a túli földekre, esetleg délebbre.
Ha ilyenek aztán megpillantották Tevildót vagy valamely fővezérét, jött a nagy csaholás és vadászat, s bár e kutyák
ritkán ölhettek macskát, lévén az utóbbiak igen ügyesek a mászás és rejtőzés tudományában, meg hogy Melkó
védelmét is élvezhették, azért az ellenségesség csak nagy volt, és a macskák egyik-másik kutyától már gondolatban is
előre féltek, rettegtek. Kivétel volt Tevildo, ő nem félt, mert olyan erős volt, mint amazoknak bármelyike, sőt
tettrekészebb és fürgébb, kivéve talán Huan Kutyakapitányt. Olyan gyors volt Huan, hogy egy ízben még Tevildo
bundáját is megízlelhette, s hiába, hogy a Macskaherceg ezért az ő hatalmas karmos talpának jókora suhintásával
fizetett rögtön, maradt a szégyen, s Tevildo leghőbb vágya az volt, hogy méltóképp törleszthessen végre, s legnagyobb
ártására lehessen Kutyák Huanjának. Nagy szerencse érte hát Tinúvielt, hogy a vadonban egyszerre csak Huanba botlott. Vagyis ez így történt: ahogy
meglátta, halálra rémült, menekült volna. Ám a kutya két szökkenéssel utolérte, és mély, bársonyos hangon, az
Elveszett Tündék beszédével kérlelte, ne rettegne, ne félne. »Miért, hogy egy tünde lány, ily szépséges, miért«
tudakolta, »hogy magányosan bolyong itt, oly közel a gonosz ainu birodalmához? Nem tudod-e, kicsikém, hogy ezek
életveszélyes helyek még a társasnak is, de a magányosnak halálos veszedelmeket rejtenek?« »Jól tudom«, mondotta ö, »és nem a vándorlás édes ösztöne sodort ide, én csupán Berent keresem. « »Ugyan mit tudsz te«, kérdezte akkor Huan, »BerenrőI... vagy egyáltalán csak, nézzük, arról a Berenről beszélsz, aki
a tündék vadászának, Egnornak a fia, az én Egnor bo-Rimion barátomnak, ki ősidők óta drága nekem?« »Hát azt nem tudom, ugyanaz a Beren-e, aki a te barátod, mert én egyszerűen egy bizonyos Berent keresek a Keserű
Hegyek túljáról, akit az apám palotája környéki erdőkben ismertem meg. Most eltűnt, és anyám, Gwendeling azt állítja,
bölcs és bűvös tudományával dolgokat látván, hogy Beren most Tevildo Macskaherceg kegyetlen és gonosz házának
rabszolgája; s hogy igaz-e ez így, vagy netán még rosszabb sorsra is jutott ő ennél, nem tudom, de szeretném
kideríteni... persze fogalmam sincs róla, és semmi tervem rá, hogyan. « »Ha terv kell, majd én kigondolom azt neked«, mondta Huan, »csak bízz bennem feltétlenül, mert tudd meg, én
vagyok a Kutyák Huanja, és Tevildo fő-fő ellensége. Pihenj most egy kicsit az erdő árnyán, én közben jól eltöprengek
majd, és meglátjuk mi lesz. « Tinúviel engedelmeskedett, hosszasan aludt, s Huan figyelte közben, látta, milyen kimerült. Hogy azonban felébredt,
máris azt mondta Tinúviel: »Jaj, ez egy kicsit soká tartott, ugye? Mit eszeltél ki közben, Huan?« S Huan ezt mondta: »Sötét ügy ez, bonyolult história, és nem hinném, hogy más terv segíthet, mint amit javaslok
neked. Lopózz tehát, ha van bátorságod, a Herceg lakhelyéhez, míg magasan áll a nap, és Tevildo meg java háza népe
ott szunyókál a teraszon a kapu előtt. Bármi módját leled, derítsd ki, ott van-e Beren, ahogy anyád mondta. Magam itt
lapulok majd az erdőben, nem messze ettől a helytől. Arra kérlek, légy szíves ne a magad vágyaival törődj egy kis ideig,
hanem állj Tevildo elé, tegyél nekem ezzel egy szívességet. Mondd neki, épp most botlottál a Kutyák Huanjába, aki
betegen hever nem messze. Persze ne vezesd őt egyenest ide, ellenben te légy az, aki kalauzolja őt. Akkor majd
meglátod, mire vagyok képes én a te érdekedben és Tevildo rontására. Az az érzésem, hogy ha ily hírrel állsz elébe,
nem fog bántani, sőt, be sem zár, valóban bízik majd benned, hogy segítségeddel elpusztíthat engem. « Huan így két legyet akart ütni egy csapásra. Ártani Tevildónak, szerencsés esetben el is pusztítani a
Macskaherceget, továbbá megmenteni Berent, aki - erről mindjobban meg volt győződve - csakugyan az ő barátja,
Egnor fia, akit a hiszilóméi kutyák szerettek. Örült Gwendeling neve említésének is, nagyszerűnek tartotta, hogy ő egy
erdővidéki hercegnőnek segíthet, szívét forróság környékezte. Tinúviel összeszedte minden bátorságát, indult, hogy Tevildo csarnokainak közelébe lopózzék. Huan csodálta is,
milyen merész és derék lány, s persze követte, de csak úgy, hogy tervét el ne rontsa, és Tinúviel észre ne vegye. Végül
ő maga eltűnt Huan szeme elől, a fák védelméből kilépvén a síkra, s ott magas fű közt haladt a lejtőn a cél felé.
Mármost ezt a sziklaösvényt, melyre hamarost rátért, élesen sütötte a nap, de a dombokat és a hegyeket fekete felhő
sűrűje lepte, mert ez Angamandi volt; és Tinúviel csak ment, de fölnézni nem mert, félt, ez a komorulat elviselhetetlen
félelmekkel töltené el máris. Az út kicsit emelkedett, a fű gyérebb lett, a talaj sziklás, sőt, nemsokára egy szirthez
érkezett Tinúviel. A nagy kő egyik oldala csupasz volt, és egy nagy köteraszon ott állt Tevildo kastélya. Ösvény oda
nem vezetett, s a palota maga az erdőre nézett, de úgy, hogy teraszról teraszra ereszkedett, és itt se voltak lépcsők,
jókora ugrásokkal lehetett csak feljutni, szökkenésekkel le. A teraszok egyre magasabbak, meredekebbek voltak,
ahogy közelebb terebélyesedtek az épülethez. És az is különösnek látszott, hogy ablak alig van, a bejárat sincs a
földszinten, hanem a magasban, valamint hogy a tetőn sok kisebb terasz volt, napsütötte mind. Az emberek házainak
az első emelete lett volna az, hol itt a lakók ugorva-szökkenve be- és kijártak. Tinúviel a legalsó teraszon kicsit megállt, s szorongva nézett föl a sötétlő házra, amikor - váratlanul, egy
sziklakanyarban - napon alvó macskát pillantott meg. És ahogy közeledett hozzá, a sárga szempár tágra nyílt,
hunyorgott, és a macska azt mondta: »Tűnj el innen, kislány - mondd csak, nem tudod-e, hogy Tevildo őfelségének
napozóhelyeire tolakodtál?« Nagyon is félt s rettegett Tinúviel, válaszát azonban igyekezett bátorra fogalmazni, és ezt mondta: »Tudom én, nagy
jó uram, kedves lord« - s ez igencsak hízelgett a vén macskának, aki mindössze Tevildo ajtónállója volt, ajtónál-
heverője inkább - »ellenben nagyon is kérnem kell a kigyelmed szíves jóindulatát, vinne Tevildóhoz, de rögtön...
bizony, még ha aluszik, akkor is«, mondta, mert látta, az ajtónálló ösztönösen is suhint egyet a farkával, méghozzá
elutasítólag. »Szót kell váltanom vele, vagyis fontos hírt hoztam, de csak Ő fenséges fülének. Kérem lordságodat,
bocsásson elé- bc. « Így esdekelt, és a macska erre akkorát dorombolt, hogy Tinúviel meg merte simogatni a fejét,
holott nagy volt ez a fej, sokkal terjedelmesebb, mint az övé, lévén hogy hatalmasabb volt, mint ma a földön bármely
kutyáé. Erre az adjonistenre Umuiyan, mert ez volt a macska neve, azt mondta: »Akkor gyerünk«, s nagy rémületére
megragadta Tinúvielt a ruhájánál fogva, majd egy gyakorlott mozdulattal a hátára reppentette, lovaglóülésfélébe, s
már szökkent is véle a következő teraszra. Itt megállt, s ahogy Tinúviel lecsusszant a hátáról, így szólott a kapus
macska: »Szerencsédnek mondhatod, hogy ma délután Tevildo nagyúr ezen a lentebbi teraszon napozik, házától kicsit
távol, mert akkora álmosság és bágyadtság jött rám, hogy bizony nem volna kedvem téged tovább cipelni, szökellve«;
persze Tinúviel a csupa álom, szendergéshozó köpenyében volt. Szólott ekképpen Umuiyan,* ásított egy hatalmasat, nyújtózott egyet, aztán átvezette lustán a jövevény lányt a terasz
egyik nagy nyitott térségéhez, ahol kenyérsütő-kövekből rakott nagy heverőn pihent Tevildo rémséges óriásalakja, két
gonosz szeme zárva. Az ajtónálló macska, Umuiyan most oldalt kerülte öt, füléhez hajolt, s halkan belesúgta: »Egy
leányzó várja kegyeidet, ó, nagyuram, fontos híreket hozott neked, feltétlen közölni akarja üzenetét, nem hagyott
nekem nyugtot. « Tevildo erre dühösen csapott egyet farkával, szemét félig nyitotta csak: »Bármi legyen az, ki vele
gyorsan...
* Umuiyan felett itl a Gumniow név áll zárójelben. mert ily órán Tevildo Macskaherceget zavarni nem szokás a kihallgatást kérőknek. «
»Kérlek, nagy jó uram«, mondta remegve Tinúviel, »ne sújts haragoddal; de nem hiszem, hogy így lesz, ha
meghallod, mi az én nagy újságom. Csak akkora titok, hogy még itt sem lenne tanácsos elmondanom, a szél fuvallata
meg ne hallja, szét ne hordja. « S közben az erdő felé pillogott. »Eriggy már, hallod-e«, förmedt rá Tevildo, »kutyaszagod van, és nekem ugyan mi jó hír jöhetne egy tündér
szavával, aki kutyák körül ólálkodik?« »Macskák Nagyhercege, uram, nem csoda, hogy ebszagom érzed, mert épp most menekültem meg egy kutyától,
méghozzá ez egy igen nagydarab állat, neve talán mondani fog néked valamit. « Tevildo erre feltápászkodott, hármat
nyújtózott, körbepislogott, végül felszólította az ajtósmacskát, vigye be Tinúvielt; újra szökkenő lovaglás következett,
macskaháton, és Tinúviel szíve nagyot dobbant. Bejut, pillanatok múlva, Tevildo várába, kiderítheti esetleg, hol van
Beren, ha itt van - de hogyan tovább? Mert innen nem volt semmi terve. S mi lesz az ő sorsa? Vagyis, ha lett volna
módja rá, most ösztönösen is futásra fogja a dolgot. De már késő volt, mert más macskák is elkezdtek fölfelé ugrálni,
ellenben Umuiyan, ahogy vitte fokról fokra feljebb és feljebb Tinúvielt, hirtelen megingott, Tinúviel riadtan felkiáltott,
és még Tevildo is azt mondta: »Mi van, vén csetlő-botló lúdtalpas? Umuiyan, ideje lenne fölmentenem téged e
szolgálatok alól, ha tényleg kiöregedtél!« De Umuiyan ekképpen felelt: »Nem én, nagyuram, nem én, csak fogalmam
sincs, mintha valami bódulatos felhő ereszkedett volna körém«. Es támolyogni kezdett, Tinúviel most már le is
pottyant a hátáról, mire az ajtónálló macska egy szemvillanás alatt végigdőlt a kőpadlaton, s aludt, mint a halott.
Tevildo maga kapta fel most Tinúvielt, nem túl gyengéden, hogy a palotába vigye. Jókora ugrással jutott be az óriási
dög az épületbe, s ott, Tinúviel halálos rémületére, máris egy szörnyűt bömbölt, és erre számosan siettek felé
mindenünnen. A Macskaherceg megparancsolta némelyeknek, kötözzék meg Umuiyant, aki lentebb a teraszon alszik,
vigyék, hajítsák le a sziklákról »az északi oldalon, ahol úgy zuhan majd, mint a kő, lévén hogy nincs szükségem többé
rá«, rendelkezett, »az öregség használhatatlanná tette a lábait, mindenét«. Tinúviel szinte felnyögött ennyi
kegyetlenség hallatán, de közben látnia kellett, maga a Macskaherceg is ásít, valahogy mintha meg is ingott volna kicsit
- hirtelen támadt álomkórtól? -, s talán ezért adott utasítást némelyeknek, vigyék Tinúvielt egy bizonyos helyiségbe,
melyről kiderült, ez a lakomaterem, itt szokott dőzsölni, falatozni Tevildo az ő legfőbb nagyuraival; csontok hevertek
szanaszéjjel, leírhatatlan volt a bűz. Ablak nem volt, csak egyetlen bejárati ajtó - ám Tinúviel fölfedezett a
félhomályban hamarosan egy vágatot, mely a konyhába vezethetett, s látszott is onnét valami vöröses tüzfény, ez
világította meg kicsinykét a rémséges odutermet. A macskanépségtől Tinúviel úgy irtózott máris, hogy mikor magára hagyták, az első pillanatban moccanni se bírt,
ám szeme hamar megszokta a sötétet és így fedezte fel a konyhavágatot. Küszöbe nem volt túl magas, s ő fürge táncos
tündelány, könnyen felszökkenhetett oda. Eleinte csak nézett, s látta a tágas konyhahelyiségeket, igazából tűzhelyes
beszögellőket, látta, kik dolgoznak bent -többségükben macskák-, s akkor, jóságos ég, egy nagy tűznél ki mást
pillantott meg, igen, Berent, és látta rajta azon nyomban, milyen elnyűtt, meggyötört. Agyondolgoztatják, érezte, és
sírva fakadt. Egyelőre nem mert volna semmibe sem kezdeni. S jól is döntött, mert ahogy ült ott dermedten, egyszerre
Tevildo nyers hangja töltötte be a szobát: »Na, Melkó nevében kérdem, hová tűnt ez a szökevény tünde?« Így kezdte.
Ahogy megpillantotta mindjárt, folytatta: »Mert a kismadár nem dalol többet, esküszöm«, és vicsorgott. »Gyere ide,
galambom, vagy én kaplak el, ha mondom. Nem fogok tündéket arra bátorítani, hogy kihallgatást kérjenek, így
zaklassanak. Velem nem tréfálsz többé, és senki mással sem. « Félelmében-e, reménykedve-e, hogy tisztán csengő hangját Beren meghallja valahogy, Tinúviel gyorsan beszélni
kezdett, de semmire nem jutott. Alig csendült fel a tündehang, már jött: »Csss! Babám, kuss«, így mondanám, torkolta
le Tinúvielt a macska. »Ha odakint akkora titok ez a mit tudom én mi, hát itt bent se sikoltozva add elő. « Tinúviel erre
tiltakozni kezdett: »Kérlek, ne beszélj velem így, ó, hatalmas úr, Macskák Her cege, vedd figyelembe, mégis Tinúviel
vagyok, a tündék hercegnője, s azért jöttem, hogy néked szívességet tegyek. « E szavait azonban már valóban sikoltva vágta oda az óriásmacskának, kiabált, ahogy a torkából kifért. S alig, hogy
közlendője így elhangzott, a konyha felől irtózatos robajt hallhattak - mintha fém- üstök, agyagedények zuhantak volna a
tűzhelyre, a kőre. Tevildo felhorkant: »Az az átok kétbalkezes Beren ügyetlenkedik ott. Hogy Melkó óvna meg engem az
ilyen tündéktől!« - ám Tinúviel sejtette, Beren meghallotta hangját, s döbbenetében ejtett el edényeket, s nem merte
feszíteni már a húrt. Félelme elröppent, egyszerre ő volt megint a bátor táncoslány. Tevildo persze pokoldühös volt rá
büszke szavaiért, s ha nem vár valóban valami fura jó hírt, jaj lett volna Tinúvielnek. Annál is inkább, mert Tinwelint népét
Melkó törvényen kívülinek tekintette, s ugyanígy nézték a dolgot, mondani sem kell, vazallusai, szolgái, alattvalói is.
Tevildo egyébiránt úgy gondolkodott, hogy gazdájánál sikert arat majd, mikor a tünde foglyot elébe viszi. Mert tudta,
Melkó különös örömét leli effélék mindenekfeletti megkínzásában. Már az első pillanatban így döntött Tevildo - s vitte
volna a zsákmányt. De valami fura bódulat lett úrrá rajta csakhamar, álmosság, s ez inkább arra ösztökélte, hogy ráérősen
cselekedjék. Nem kérdezte, például, miért csücsül Tinúviel a konyhafolyosó peremén, hanem így förmedt rá: »Na, halljuk,
szép hölgy, mi hírt hoztál fülemnek. Nem látod, mindkét cimpám hogy remeg már a tudásvágytól?«
Tinúviel pedig szólott: »Van egy nagy vadállat, kegyetlen és erőszakos, és Huan az ő neve... « És emez egyetlen szó
hallatára Tcvildónak ívbe hajolt a háta, felállt a szőre, bajusza jószerén recsegni kezdett, kis híján villámokat szórt. »És«,
folytatta Tinúviel a vörösen izzó szemű macskának, »tudod, nagyuram, ez úgy esett, hogy megpillantottam őt, s azt
gondoltam, fertelem, hogy egy ilyen szörnyeteg gyalázza meg a birodalmad közelében susogó erdőt«. Itt Tevildo
közbevágott: »Ne félj, hogy annál közelebb merészkedik, nagy lopakvó ő, de rajtunk nem tesz túl. «
»Akárhogy is«, folytatta rendíthetetlenül Tinúviel, »ez a vadállat alighanem a végét járja, gonosz [élete] alkalmasint
véget ér, mert fekszik csak tehetetlenül, nyög és hörög, én nem tudom, valami gonosz varázslat vagy szörnyű betegség
gyűrte le végül. Fö az, tehetetlenül fetreng az erdőben, nyugatnak alig egy mérföldnyire. Nem jöttem volna e hírrel mégse
hozzád, ha a vadállat, mikor közelén elhaladtam, nem kap utánam, s nem próbál megharapni... bizony, úgy gondolom, egy
ilyen szörnyeteg megérdemli sorsát, bármi legyen is az. «
Nyilvánvaló, hogy Tinúvielnek szinte minden szava hazugság volt, azt mondta el. amire Huan tanította; s bizony, az
eldák hölgyei nem szoktak füllenteni, de utóbb aztán, én azt hiszem, senki elda nem hibáztatta öt, hogy ily pompásan
megfelelt a kiokításnak, Beren sem tett neki szemrehányást, nem ám, s példáját követem én is. Mert Tevildo gonosz macska volt, és Melkó minden létező lények leghitványabbika, maga a bűn, Tinúviel pedig
közvetlen életveszedelemben volt, hogy a kezük közé került így. Tevildo maga a világ fő-fő hazugja volt, és nagyon
értette az ilyen dolgok minden csínját-bínját, kreatúrák és bestiák, kicsinyek és nagy vadak színleléseinek megannyi
árnyalatát, fortélyát és fordulatát, s általában gyanakvó volt és hitetlen, azt azonban, amit a maga szempontjából
hasznosnak ítélt, elhitte - becsületesebbek így téveszthették meg néhanap. Most itt volt ez a történet, Huan és
elesettsége, és a dolog annyira a szája íze szerint volt, hogy hitelt adott az elhangzott szavaknak - mindenesetre úgy
határozott, utánanéz, mi is ez. Mondani sem kell, nem árulta el magát, úgy lett, mintha afféle csipcsup fontoskodásnak
tartaná a hírt s a hírhozó magatartását. Miért kell ezt odakint olyan sutyorogva, titkolózva jelezni? Hírül kell adni.
Tinúviel tiltakozott, mondván, köztudott, milyen jó a kutyák hallása, mérföldnél messzebbre hallanak, a macskák
hangját pedig még annál is messzebbről észlelik. Tevildo, azzal az ürüggyel, hogy Tinúviel meséjét hiszi is, meg nem is, azt szerette volna kitudni: pontosan hol
találhatja Huant. A lány azonban csak ímmel-ámmal válaszolgatott, tudván, menekülésének egyetlen esélye, ha kijut a
várból, s elérte, hogy Tevildo, akinek kíváncsisága győzedelmeskedett - a lányt különben rémségekkel fenyegette meg.
ha turpisság derülne ki a végén -, hívta két fő briganti »lordját«, ezeknek egyike volt Oikeroi, egy igen vadnak s
harciasnak látszó macska. Hármasban ők, Tinúviel a vezetőjük, nekivágtak, s Tinúviel lekanyarintotta magáról fekete
bíivköpenyét, akkorára összehajtogatta, mint egy kisebb kendőt, ekképp jutott le a teraszok során át a földre Oikeroi
hátán, s a harci macska nem álmosodott el, mert a köpeny hatása parányira csökkent, egy időre. Ez volt Tinúviel
művészete-bűvészete. Most aztán ott kúsztak, lopóztak már az erdőn által, arrafelé, amerre Tinúviel mutatta, s
hamarosan ebszagot szimatolt Tevildo, szőre borzolódott, nagy farka meglóduigatott, de miután felkapaszkodott egy
nagy fára, akkor látta csak a kis mélyedést, a horhost, melyet Tinúviel jelzett néki. Ott megpillantotta valóban Huan
roppant alakját, ott hevert a Fő Eb, nyögött és hörgött, ő meg, a Macskaherceg, mohón lecsusszant a fáról, Tinúvielről
egy ízig meg is feledkezett. Tinúviel persze rettentően rettegett Huanért, mert a macskák terve az volt, hogy
háromfelöl támadnak, így nyomban le is ölik Huant, vagy ha küzdeni próbál, lefogják, jól megkínozzák, halálok
halálával haljon. Nyomban hozzá is láttak tervük kivitelezéséhez, támadtak. De akkor Huan már szökkent is a
magasba, iszonyatos erővel vetette magát Oikeroira, pontosan a nyakát kapta el, és ebben a pillanatban Oikeroinak
vége volt, máris kimúlt; a másik gaz macskafőúr nem várta meg sorsát, menekülésre fogta a dolgot, máris fent volt egy
hatalmas fán. Így Tevildo maga maradt, szemtől szembe Huannal, holott ilyesmi nem lett volna szándékában. Ellenben
a Fő Eb oly gyorsan vetette rá magát nyomban, hogy menekülésre nem volt módja. Iszonyatos küzdelem kezdődött, s
Tevildo nem volt könnyű ellenfél, ráadásul förtelmes, fenyegető hangokkal kísérte minden mozdulatát; de erre nem
volt módja sokáig, mert Huan elkapta a torkát. A harc nem ért véget, mert a Macskaherceg félelmetes karmai
meglódultak, egyenest Huan szeme felé kapott, s a Nagy Kutya elengedte. Elegendő volt ez a Macskahercegnek, hogy
társa példáját kövesse: huss, fent volt egy magas fán, Huan hiába szökdelt, el nem érhette. A förtelmes macska
szitkozódva, prüszkölve nézett le rá, és átkokat szórt Huanra.
Ki is akkor szólott ekképpen: »Halld, Tevildo, Huan szavait, én mondom mindezt néked, én, akit orvul támadtál
volna meg, rút túlerővel, azt hitted, könnyű préda leszek, mint egy nyomorult egér. De most te vagy nyomorult és
szorult helyzetben, s nem bánom, ha úgy döntesz, ezen a magányos fán vérzel el randa sebeidből. Jó. De ha mást
gondolsz mégis, mondd meg nekem, hol van Tündeherceg- nő Tinúviel és Egnor fia Beren, mert ők ketten a barátaim.
Legyenek ők csereértékek az életedért s szabadulásodért - bár tudd azt is, hitvány mivoltod ezzel messze
túlbecsülöm«. »Ami azt az átok kis tündét illeti, azt hiszem, ott siránkozik a páfrányosban, már ha a fülem nem csal«, felelte a
macska. »Beren pedig most kapja meg épp a magáét Miaulétöl, konyhám főszaká- csától, mert ügyetlen volt az imént, a
nyomorult. « »Aha«, hördült Huan, »és téged engednélek vissza mocsok birodalmadba, ép bőrrel nem is, de élve, ezek után?« »Ha gondolod, főrendű társam, ki velem van itt fenn, lebonyolíthatja a dolgot, térjen vissza ám ő, s hozza ide, akiket
kérsz. « Így Tevildo. De Huannak több esze volt: »Hozza ám, az egész perc- puttyodat, még mit nem! Meg az orkokat is
idecsődítse, s velük Melkó átkát. Nem, hát minek nézel te engem? Inkább adj Tinúvielnek valami biztosítékot, s majd ő
elmegy Berenért... vagy veled történik az, amit hallottál az imént. « Tevildo akkor kénytelen-kelletlen lecsatolta arany
nyakörvét, mondván, ez olyan jel, melyből minden macska érteni fog, de Huan most is felfogta a csel értelmét-rejtel-
mét: >>Nem, ellenkezőleg, szintén azt értenék, amit mondtam. Több kell. « Tevildo reményei elszálltak. A fájdalom, az
éhség, a szorongás győzött végül a macskabüszkeségen. A Herceg, Melkó fő-fő bűnös szolgája felfedte hát a macskák
titkát, a bűvigét, mit Melkótól kaptak. Oly szavak voltak ezek, mágia eszközei, melyek a gonosz épületet tartották,
követ kövön, és ennél a bűvöletnél fogva voltak szó szerint Melkónak foglyai a macskák, messze gonoszabb tettekre
készen, mint amire a természet máskülönben szánta volna őket. Persze rég rebesgettek már olyasmit is, hogy Tevildo
tulajdonképpen gonosz tündér, vadállat formájában. Hogy kénytelen volt feltárni a bűvölet lényegét és módját, a
szavak hallatán Huan akkorát kacagott, vonyítva, hogy az erdő belereszketett—mert tudta, hogy ezzel a macskák
hatalmának vége, nagy napjaik leáldoznak. Ment sietve Tinúviel és vitte az arany nyakörvet, megállt a kastély legalsó teraszán, a kapuval szemközt, s elmondta
a bűvigéket. És láss csodát, a lég megtelt macskahangokkal, és Tevildo palotája megreszketett, megereszkedett, és lám,
mi történt még? Sunyítva, lapulva, riadozva jöttek elő lakói, és mind félt Tinúvieltől. Ó meg ismét pörgetett egyet a
nyakörvön, és világos szavakkal tudtára adta a macskanépnek, s elmondta megint, amit Huan meg ő Tevildótól
hallottak az imént. Lapult a földön a macskák hada, de csöppet sem ugrásra készen, hanem csak kiszolgáltatottan.
Mondotta pedig Tinúviel akkor: »Gyerünk, hozzátok elő mind a tündéreket, az emberek gyermekeit, hozzatok
mindenkit, aki e falak közt fogság- ban-rabságban senyvedett. « Íme, hozták máris Berent, ám a többi rabszolga közül
már csak Gimli élt, egy hajlott korú gnoma, aki meg is vakult már a fogság szörnyűséges ideje alatt, de hallása a
legcsodásabb volt, a legtökéletesebb a világon, így mondják róla az énekek. Gimli botra támaszkodva botorkált elő,
Beren támogatta, de ő is iszonyú állapotban volt, rongyos, koszos és sovány, kezében ráadásul ijesztően villogott egy
jókora konyhakés, melyet nyilván azért ragadott fel, hogy legalább így próbáljon a ki tudja, miféle végveszélyek ellen
védekezni. Ekkor rázkódott meg a ház, s zengett fel a macskák teljes kórusa, a kétségbeesett megadás jele. Am Beren
csak akkor bámult nagyot, 8 hogy meglátta: Tinúviel áll odakint, neki hódolnak a macskák, és a szépséges táncosnő
kezében ott az aranygallér, Tevildo hatalmi jele. Nem tudta mit gondoljon. Ám Tinúviel egyszerűen boldog volt, s
szólott: »Ó, Beren, te, a Keserű Hegyek túljáról, jöjj táncolni velem - csak ne itt kezdjük. « És elvezette Berent messze,
és közben a macskák mind nyivákoltak, halkan kurrogtak, hörögtek, hallotta ezt az erdőn Huan és Tevildo is jól; de egy
sem követte a távozókat, mert rettegtek, s mert Melkó varázsereje már nem védte őket. Bánták a dolgot, persze, ahogy Tevildo hazatért, s mögötte még mindig reszkető macska főúr-társa; mert Tevildo
dühe mérhetetlen volt, farkával vadul csapkodott, karmos ütéseket osztogatott mindenkinek, válogatás nélkül, akit
csak elért. Mármost Kutyák Huanja, bármily kockázatosnak látszott is ez a tette, mikor az érkező Tinúvielt és Berent
meglátta, úgy döntött, hazaengedi élve Tevildót - jóllehet ízekre szaggatta volna legszívesebben. De az arany
nyakörvet a maga nyakára tette fel, ez a legnagyobb megaláztatás volt a Macskahercegnek, a nyakörvben pedig
roppant bűv- erő volt, s a macskák attól fogva egyvégtén rettegtek a kutyáktól, soha nem múlt el a megaláztatás
emléke - Tevildo gyalázata az Angamandi körüli erdőn; és Huan számára ez volt a legfontosabb. Aztán, hogy Melkó
hallott a dologról, elátkozta Tevildót és népét, száműzte is őket, és azóta van az, hogy e lényeknek nincs igazi ura,
gazdája, barátja, hangjuk nyivákoló, siralmas, mert szívük iszonyúan magányos, csupa keserűség és veszteség emléke
nyomja. Mindez későbbi történet; amikor ez a mese játszódik, Tevildo leghőbb vágya az lett volna még, hogy Berent és
Tinúvielt újra elkapja, Huant leölje, az elveszített bűvvarázst visszanyerje, ezzel Melkó joggal rettegett haragját
elkerülje; egyelőre nem is merte volna megvallani urának s parancsolójának, hogyan vallott szégyent, miként árulta el
ráadásul a bűvigéket. Huan nem tudta az eljövendő fejleményeket, esze ágában sem volt hát még egyszer Tevildo
birodalmának közelébe merészkedni, szerette volna viszont, hogy a dolgok híre Melkóhoz mielőbb eljusson - a világ
eseményei általában el szoktak jutni a gonosz ainu fűiébe. Mindenesetre azon volt Huan, hogy Tinúviellel s Berennel
mielőbb távozzon Angamandi közeléből, s ez sikerült is. Az út során nagyon összebarátkoztak, Beren is erőre kapott, a
rabszolgaság átka lassan lehullt róla, és Tinúviel szerette őt. Mégis gyötrelmesek voltak számukra e napok, mert sem tündét, sem embert nem láthattak sehol, és Tinúviel is
epekedni kezdett anyja, Gwendeling énekei után, melyeket a királynő ékesen zengedezni szokott gyermekeinek
egykoron, ha alkony szállt az erdővilágra. Ó, a régi csarnokok estéi! S gyakorta vélte hallani fivére, Dairon
fuvolahangját, kellemes futamait,9 valahányszor pihenni tértek, és nagyon nehéz lett a szíve. Végezetül azt mondta
Berennnek, s Huannak: »Haza kell térnem«, és ez fájt Egnor fiának, hiszen úgy szerette ő ezt az erdei életet a kutyákkal
(mert addigra sok kutya csatlakozott hozzájuk, Huanhoz, természetesen), de mit érhetett neki bármi élet is Tinúviel
nélkül. Mondotta ekképp Beren: »Sosem térhetek vissza Artanor földjére - sem téged nem kereshetlek, édes Tinúviel, csak
ha egy szilmarillal érkezem; s ugyan miként tehetnék szert ilyenre, mikor Melkó csarnokaiból menekülök épp, és a
leggyötrelmesebb halálkínok várnak, ha csak egy fürkész szolgája is fölfedez. « Ezt szívének akkora fájdalmával
mondta pedig, mikor elválásuk közelgett, hogy Tinúviel úgy érezte, belepusztul ő is. Nem bír Beren nélkül élni, tudta;
nem bír szerettei és hona nélkül élni, csakígy. Csak ült hát, mély töprengésbe merülve tehetetlen, ám akkor a
közelében gubbasztó Beren így szólt: »Tinúviel, csak egy megoldás van, ha megszerezzük a szilmarilt. « Akkor Tinúviel
megkereste Huant, tanácsát és segítségét kérte, de a Fö Kutya igen komor arccal hallgatta ezt a beszédet, nem is szólt
rá semmit. De a végén Tinúviel előjött az ötletükkel: adná nekik Huan Oikeroi bundáját. Mert azt a Fő Kutya lehúzta a
legyőzöttről, s mert oly jeles nagy macska volt, elhozta trófeának. Tinúviel most latba vetette minden bűvölő tudományát, bevarrta Berent a macskabőrbe, s fokról fokra macskává
tette őt. Tanítgatta, hogyan üljön, nyújtózzék, mint járjon, hajlongjon, hogyan hasonlítson hát egy igazi macskához -
míg a végén Huan bajsza is meredezni kezdett a dolog láttán, s ezen Beren és Tinúviel szívből nevetett. De Beren nem
bírta megtanulni a miákolást és a prüszkö- lést, ami pedig minden macska sajátja, sem a halott szemekbe az élet tüzét
nem villanthatta vissza. »Sajnos, be kell érnünk ennyivel«, mondta a lány, »de hidd el, tekintélyes macskának látszol,
ha vigyázol, és főleg, ha tartod a szád«. Akkor búcsút mondtak Huannak, s nekivágtak. Melkó csarnokai felé igyekeztek, ha nem is túl sebesen, mert Berent
gátolta a macskabunda, nem mozgott valami fürgén, ennek ellenére Tinúviel szíve könnyebb volt, mint jó ideje
bármikor, és örömmel simogatta szerelmese szőrét s farkát, és Beren csak azért volt mérges, mert ezt a bizonyos
farkat sem tudta oly hevesen csóválni, ahogy szerette volna. A végén csak odajutottak aztán Angamandi közelébe -
elárulta ezt a nagy zaj, lárma, döngés, kalapálás, kiabálás, hiszen ne feledjük, tízezer kovács dolgozott egyfolytában ott.
A szomorúságos termekben, üregekben, rab noldók dolgoztak vérverítékesen az orkok és a hegyi kísértetek
felügyelete mellett, s erretájt akkora volt a komorulat és a sötétség, hogy szívük összefacsarodott, ám Tinúviel még
egyszer mély álom köntösébe burkolta magát. Angamandi kapuja mármost eleve maga a borzadály, lándzsaforma
rudak, késekkel tűzdelve, a kapuszárnyak előtt ráadásul a világ valahai és mindenkori legnagyobb,
legszörnyüségesebb farkasa őrködött, Karkarasz Késfog, a sosem alvó; és Karkarasz a közeledő Tinúviel láttán
vicsorogni is kezdett rögvest, míg a macskára ügyet sem vetett, az efféle népség a kapun ki-be járt, s az óriásfarkas
inkább megvetette az ilyen teremtményeket. »Ne vicsorogj, ne üvölts, Karkarasz«, mondta a lány, »mert én Melkót, a te nagy uradat keresem, s ez itt Tevildo
egyik első macskája, főrend, de hát a dolgok rendje ez, hogy kíséretem lenne. « A sötét köntös elleplezte Tinúviel
sugárzó szépségét, ezért Karkarasz rendben lévőnek találta volna a dolgot, hanem ahogy közelebb ment, szaglászni,
biztos ami biztos, amit érzett, azzal már nem volt olyan elégedett: áthatolt az anyagon az édes illat. Tinúviel akkor
táncra perdült, s úgy lengette a sűrű, sötét fátyolszövetet, hogy az álommal bódító bűvillat hatva hasson, s ez meg is
lett, az óriásfarkasra hirtelen álmosság tört, az állat eldőlt, elaludt. Tinúviel mindazonáltal addig táncolt, míg biztosak
nem lehettek dolgukban, hogy a rémállat már ott jár a hajdani hiszilóméi erdővadonon, ahol kö- lyökkorában vadászni
tanult. Akkor léptek csak be a sötétlő kapun, s megannyi árnyrémséges rejtek- és kanyarúton jutottak el, ha
botorkálva is, Melkó színe elé. Abban a félhomályban Beren tulajdonképpen való igaz mód Tevildo főrendjének látszhatott, jelentős macskának;
mármost segített az a körülmény is, hogy maga Oikeroi egykoron gyakran járt Melkó csarnokaiban, senki sem
gyanakodott rá, olyannyira, hogy észrevétlen, fetűnés nélkül bemászhatott az ainu széke alá - ott aztán olyan
félelemmel töltötte el a gonosz jelenléte, hogy moccanni már nem mert volna. Minden körülmény szerencsésen összevágott-játszott: mert ha Tevildo sietősen közli Melkóval, mily gyalázat érte,
végük - s gondoltak is ezzel a veszéllyel. Nem tudták, Tevildo ott kuporgott saját csarnokában, nem tudván, mit tegyen,
hogy szörnyűséges esetének híre ne menjen Angamandiban; a lényeg, íme, hogy Melkó meglátta Tinúvielt, s azt
kérdezte: »Ki volnál te, hogy így lebegsz be csarnokomba, mint egy denevér? Egyáltalán, hogyan jöttél, mikor
nyilvánvaló, hogy nem tartozol ide?« »Nem, még egyelőre nem«, felelte Tinúviel, »de talán még úgy lehet ez, kegyességed jóvoltából, nagy-nagy fenségü
uram, Melkó. Nem tudod-é, hogy Tinwelintnek, a törvényen kívülinek vagyok én Tinúviel leánya, és ő elűzött
csarnokaiból, lévén hogy már csak ilyen hatalmaskodó tünde, ám én nem engedtem neki, ami szerelmem dolgát illeti.
« Melkót azért ez valóban megdöbbentette: Tinwelint lánya így, maga szabad akaratából az ő csarnokaiba jön?
Angamandiba, a borzalmak világába! Gyanított valami furcsaságot, nem tudta maga se, mit, azt mondta hát: »Nem
tudod-e, hogy itt nem várhat szeretetet sem apád, sem néped, sem te magad nem remélhetsz könyörületes szavakat s
tetteket tőlem, hallod-e, leány?« »Apám ugyanezt mondta nekem«, felelte erre Tinúviel, »de miért kellene hinnem ezt? Hallgass rám, csodás táncok
tudója vagyok, és táncolni fogok most fenséges színed előtt, mert abban bízom, ó roppant uram, hogy e dolgom
megnyeri majd tetszésedet, s adsz valami szerény kis zugot csarnokaidban, ahol meghúzhatom magam, s ahová
bármikor üzenhetsz értem, ha úgy gondolod, hogy rossz kedvedet a kis Tinúviel elűzheti. « »Hát nem«, mondta Melkó, »nem túl sokat jelentenek nékem az efféle dolgok; de ha már ily nagy út van mögötted,
mert táncolni akartál volna előttem, tessék, táncolj, aztán majd meglátjuk«, és szörnyűséges vigyorral kísérte e
mondását, mert sötét elméjében máris valami gonoszat forralt.
Akkor Tinúviel oly táncba kezdett, amilyet még sem ő, sem más lélek vagy tünde vagy tündér nem járt sem addig,
sem azóta, és egy kis idő múlva Melkó egyszerűen ámulva bámulta. Úgy repdesett körbe a terem falai mellett, ahogy a
fecske röpül, oly hangtalanul szállt, mint a denevérek, bűvölően bájos és szédítően szépséges volt, ő maga se addig,
soha-soha, nem volt ő maga sem ily csodás még. Hol Melkó mögött, hol Melkó előtt, hol mellette villant el, és ködpára
fátyolköpenye megérintgette az ainu arcát, meghullámlott a szeme előtt, és az udvari nép körben, középen, ahogy
összezsúfolódtak mind, kik jelen voltak, e nép lassan kezdett álomba ringatózni, csakúgy, mintha szívük vágya sem lett
volna soha egyéb. És már kődarabokként hevertek a trónszék két oldalán a viperák, az ainu lábánál a farkasok ásítozni kezdtek,
álomba kidőltek, s maga Melkó is elbűvölten meredt maga elé, ám nem aludt. Akkor Tinúviel még sebesebb táncba
kezdett, csak neki, csak az ő szeme előtt, és közben énekelt is, igen lassan, csodásan-bájolón és csa- lárdul-büvölőn,
ahogy Gwendeling tanította réges-rég, ily dalt dalolgattak ifjak s leányok Lórien kertjeiben, mikor az Arany Fájának
ragyogása halaványult, s helyette Szilpion izzott fel. Benne voltak ez énekben a csalogányok hangjai, és a levegőt
mintha finom illatok töltötték volna el e végzetes helyen, ahogy Tinúviel pi- hekönnyen repdesett; ily szépséges hang
nem szólt itt, ily gyönyörű táncot nem lejtett senki ott azóta sem, és ainu Melkó nagyúr, minden hatalma és ereje
ellenére áldozatul esett a tündelánynak, s való igaz, hogy Lórien szemhéjai is elnehezültek volna ennyi varázstól.
Melkó akkor lassan előrebukott, aludt már ő is, lecsusszant székéről a földre, vaskoronája elgurult. Tinúviel hirtelen abbahagyta a táncot. A csarnokban hang nem hallatszott, pisszenés se, csak az alvók egyenletes
lélegzése. Még Beren is aludt Melkó széke alatt, de Tinúviel addig rázta-cibálta, míg végre felébredt. Akkor, még
mindig kótyagosan és bűvölten, reszketve és félve letépte álöltözetét, így megszabadulván talpra szökkent.
Előrántotta kését, még amit Tevildo konyhájáról hozott, és megragadta a roppant vaskoronát, melyet Tinúviel
moccantani sem bírt. De még Beren számára is borzalmasan nehéz volt, hogy fordítson rajta egyet, akár fikarcnyit.
Félelem és lázas igyekezet töltötte el őket, s az alvó gonoszság riasztó csarnokában Beren igyekezett a
legesleghalkabban munkálkodni, hogy a koronáról egy szilmarilt leszabadítson. Lassan moccant a nagy központi ékkő,
és Beren homlokát veríték öntötte el, szakadt tovább szemöldökéről, lecsorgott orcáin. S akkor, épp ahogy a drágaság
elvált a koronától, reccs! A kés eltörött, éppen akkor. Tinúviel fojtottan felkiáltott, Beren ugrott már, kezében egy szilmaril, szökkent, hogy meneküljenek, és az alvók
megmoccantak, és Melkó olyat hördült, mintha rémséges álmot látott volna, alvó arcán sötét kifejezés ült. Ők ketten,
elégedetten a zsákmánnyal, elfutamodtak ki a csarnokból, botorkálva végig a sok sötét folyosón, míg a szürkésen
megderengő fény azt jelezte nékik végre, közelednek a kapuhoz, és - ó! Karkarasz ott hevert a küszöbön, ébren megint,
maga a feszült figyelem. Beren nyomban Tinúviel elé vetette magát, holott a leány kiáltotta már, »Ne!«, de késő volt, s hiba volt ez, bajhozó.
Mert Tinúvielnek nem volt ideje s módja, hogy köpenyvarázsát a vadállatra vesse, s elaltassa megint, nem, a
szörnyfarkas rávicsorgott Berenre, s dühödötten közelített. »Miért e dúltság, Karkarasz?« kérdezte Tinúviel. »Miért,
hogy ez a gnoma,10 aki nem ment be, kijön most?« vicsorgott tovább Késfog. Avval már vetette is ocsmány óriástestét
Berenre, aki a farkas szeme közé vágott, miközben másik kezével a torkát próbálta megragadni. Erre Karkarasz bekapta Beren kezét iszonyatos állkapcsai közé, ez volt néki az a keze, mely a ragyogó-tündöklő
szilmarilt szorította, bekapta Karkarasz, ékkövestül leharapta, vörös pofájába kapta. Iszonyatos fájdalmat érzett
Beren, félelem és rettegés töltötte el Tinúvielt, ám mikor már azt hitték, végpillanatukat hozzák a szaggató farkas-
késfogak, újabb megdöbbentő fordulat következett, rettentő. Ne feledjük, a szilmarii fehér s rejtett tűzzel ragyog, ez
természete, s benne legyűrhetetlen mégis ég, szent varázslat - érthető, hiszen Valinorból való, áldott birodalom része,
az Istenek és a gnomák alkotása, még ama korból, mikor nem jelent meg ott a Gonosz; és nem is tűri a gonosz kéz,
elvetemült hús érintését. Most, hogy Karkarasz bűnös testébe jutott, a bestia hirtelen iszonyúan kigyúlt belül, égett,
pusztító riadalom lett úrrá rajta, fájdalmánakkínjának üvöltését hallani mindenütt a közelben s távolabb,
visszhangozták a sziklafalak, a palota felriadt. Tinúviel s Beren futott már, menekült, mint a szélvész, el a kaputól, de előttük, náluk sebesebben, maga Karkarasz
rohant, őrjöngve és dühödötten, mint akit balrogok űznek; s aztán, mikor léleg- zetnyi pihenőre megállni merészeltek
már, Tinúviel siratni kezdte Beren elveszett kezét, s a csonkot csókjaival borította el, és a fájdalom kiállt a karból, és a
seb gyógyult - vérzése elállt. A lány szerelmének csodája volt ez; ám Berent a nép azontúl úgy nevezte aztán, hogy
Ermabwed a Félkezü, vagyis a Magányos Sziget nyelvén: Elmavoité. De továbbra is egy gondolatuk lehetett csak: menekülni, ha sorsuk is akarja, és Tinúviel Beren köré kanyarította
sötét köpenye felét, és így egy darabig, főleg hogy a hegyek közti homályban s az alkonyatban menekültek, senki sem
látta őket, pedig Melkó rájuk szabadította borzadályos orkjainak egész csapatát, és őrjöngő haragja, ami az ékszer
elrablását követte, iszonyatosabb volt, mint amit tündék valaha hallottak. Így menekülvén hamar láthatták, az üldözök hálója szorosabbra húzódik körülöttük, s bár az ismerősebb erdőség
szélét elérték, ott futottak Taurfuin vadonán, tömérdek veszély környékezte őket még, megszámlálhatatlan nehézség
választotta el őket a király barlangudvarától, és még akkor is, ha odaérnek, attól kell félniök így is még, hogy mögöttük
ott jön Melkó bosszuló hada, és jaj lesz az erdőnépnek. Oly hatalmas volt a zaj, az üldözőké, hogy Huan nagy messze is
meghallotta, s nyomban bámulatot érzett Tinúviel és Beren hősies viselkedésére gondolván, s csak csodálta,
Angamandiból hogyan menekülhettek. Indult ezért most sok kutyával az erdőkön átal, űzőbe vett számos orkot, Tevildo nagy macskáit is megtépázta, és
sokszor sebesült meg így maga szintén; sokat leölt, megfutamított, őrült rémületbe kergetett, míg alkonyattájt végre a
valák elvezérelték őt egy kis tisztásra, Artanornak amaz északi vidékére, melyet azután így neveztek: Nan
Dumgorthin, a sötét bálványok földje, de ez nem fontos itt a mi mesénk dolgában. Tény, akkor is riadalmas és sötétes
táj volt az, tömérdek fenyegetés környékezte alacsonyas fáit, pontosan mint Taurfuinban; s ott hevert a földön a két
tünde, Tinúviel és Beren, szívükben semmi remény, és Tinúviel sírt, míg Beren a kését markolászta. Huan, hogy meglátta őket, nem kért s nem is engedett beszámolót, el innen, volt a jelszó, így kanyarította Tinúvielt
maga széles hátára, s Berent kérte, fusson mellette, ahogy a lába bírja, »mert«, mondotta nékik, »nagy csapatnyi ork
özönlik éppen errefelé, nyomkeresőik s kísérőik rémfarkasok«. Köröttük Huan falkája vágtatott, így haladtak igen
sebesen és titkos utakon hazafelé, Tinwelint népének távoli otthonát közelítvén. Így kerülték ki, játszották ki
üldözőiket, bár sok veszély környékezte őket még a továbbiakban, Ikren leölt egy orkot, amint az már-már Tinúvielt akarta volna elrángatni magával, s ez derék tett volt, nagy
szükség volt Beren bátorságára. Érezniök kellett azonban, hogy megint szorul a hurok, s így Huan további rejtekutakat
keresett, nem merte őket egyenest az erdő-tündék földjére vezetni. Ellenben oly ügyes és ravasz volt a Fő Kutya, hogy
az üldözőket sok nap után végre csak lerázták, s nem láttak, nem hallottak ork bandákat sehol már; kísértet-
ősgonoszok nem lestek, sem rémfarkasok nem állták útjukat, éjszaka gonosz szellemek üvöltése nem reszkettette meg
a levegőeget, s nagyon úgy érződött, ott járnak már ama bűvös körben, ahol Gwendeling mágiája áldón hat, védvén az
erdő-tündéket, s ösvényüket minden rontástól. Akkor lélegzett fel Tinúviel először, már mióta apjának csarnokaiból megszökött, azóta végre most első ízben, és
Beren pihent a napon, és messze volt tőle is Angband sötétje, a rabsors keserveátka. A zöld levelek résein át behullt
rájuk megint a tiszta napfény, és a víg madárdal volt újra a békítő és tiszta üdv. Eljött mégis egy nap, mikor mély szunnyadásból, álomból Beren végül úgy ébredt fel, mint akinek boldog
ábrándvilága hirtelen szétfoszlik, eszébe jutnak egyebek, s azt mondta: »Ég veletek, ó, Huan, leghívebb társam, s te,
kicsi Tinúviel, ég veletek. Azt kérem tőled, édes drága, térj haza rögvest, s ha lehet, Huan kísérjen. Ám nekem, ó jaj,
nekem meg kell maradnom az erdők örök magányán, mert elveszítettem a szilmarilt, pedig megvolt már, íme, soha
nem me- részkedhetem Angamandi közelébe, de Tinwelint csarnokaiba ugyanígy nem. « Sírdogálni kezdett csöndesen, de Tinúviel jól hallotta, odabújt hozzá, s azt mondta: »Nem, most már azt mondom,
másképp gondolok mindent,11 és ha az erdő lakója leszel, ó, Beren Ermabwed, társad leszek ott, bármi vad helyen
jársz, veled járok én is, és ami a lényeg, apám sosem lát viszont engem többé: csak ha te magad viszel hozzá vissza«.
Beren e szépséges szavak hallatán igen boldog lett, és büszkeséggel töltötte el, hogy e szép hercegkisasszony az ő
kedvéért a vadonba is elmenne élni, ennek ellenére valami nem hagyta nyugodni, arra gondolt, mi mindenre képes
volt érte Tinúviel, s inkább elutasította az ajánlatot. A leány ellenben vitába szállt vele, s most másképp fordította a
dolgot: butaság, mondta, így makacskodni, nyakaskodni, apja talán a legnagyobb örömmel fogadja majd őket, örül,
hogy lánya él, és »meglehet«, tette hozzá, »még ő fog restelkedni, hogy kegyetlen követelése miatt végezte a te szép
kezed Karkarasz állkapcsai közt«. De Huant is rábeszélte, hogy tartson velük, egy időre legyen vendégük legalább, »mert« mondta, »apám végtelen
halálával tartozik neked, ó, Huan, hiszen ő leányát minden körülmények közt szereti, úgy érzem«. Történt hát ekképp, hogy ők hárman megint együtt indultak útnak, s végezetül vissza is értek Erdőföldjére, hol
Tinúviel már jól kiismerte magát, ahol minden rögöt szeretett, s boldogság volt néki, hogy íme szeretteinek s
lakhelyének közelében járhat újra. Ám ahogy közeledtek, akkora izgalommal és felfordulással találkoztak, amilyen
hihetetlen idők óta nem volt erre. Megkérdezték, miért sírdogálnak sokan a kapuk előtt, és azt a választ kapták, hogy
Tinúviel szökése óta csak balsors sújtja őket egyre. Íme, még a király is mélakórba esett, odalett egykori élénksége,
sok ravasz tudománya; harcosokat küldött szanaszéjjel, keresnék leányát a legsötétebb, a legbarátságtalanabb erdők
ölén is, és sokan odavesztek így, eltűntek vagy meghaltak, és háborúság dúlt Melkó szolgahadaival az északi és a keleti
határokon, s a nép attól rettegett, az ainu végül reájuk ront, elpusztítja országukat, mert Gwendeling bűvművészete
mintha kezdett volna kevésnek ígérkezni az orkok megfékezésére. »Tudjátok meg hát«, mondták így némelyek, »most
esett a legrosszabb, végezetül, mert Gwendeling királynő csak ül, dermedetten, nem mosolyog már, szeme beesett, az
erdőkön megritkult bűvös védöfátylainak szövedéke, szikkadozik a talaj, halnak ki a fák, mert Dairon se tért vissza, s
nemcsak a királynőnek nem venni szavát, de az ő zenéjét sem halljuk. Mindennek tetejébe jött még egy rút nagy
szürke farkas, összevissza kószál, száguldozik, mintha teste ocsmány mélyén hordozna valami gyötrelmet, senki sincs
biztonságban tébolyától. Sokakat leölt már, veszettül csattogtatja fogát, rombolva járja az erdőket, üvölt, de még a
királyi palota előtt iramló folyam vízpartja is veszély színe, ott is vadászik e vad. Mert oda jön néha inni, s mintha a
gonoszság hercege lenne, úgy néz vörös szemmel, nyelve kilóg, és úgy vedeli a vizet, mintha valami olthatatlan tűz
lobogna benne, az nem hagyná nyugtát. « Tinúviel nagyon megszomorodott e hírek hallatán, mi minden rontja az ő népét, íme, de a legkeservesebb az volt
néki, hogy Dairon ekképpen eltűnt - ez újdonság volt, keserű bánat, de még így sem gondolt olyat, hogy bár soha ne
jött volna Beren az ő földjükre, Artanorba, mentek hát ketten sietve Tinwelinthez; és az erdő-tün- dék máris úgy
érezték, távoztatik tőlük a gonosz, bízvást így lesz, mert Tinúviel épségben visszatért. Mert bizony alig bíztak ők
ilyesmiben már. A nagy homályban odabent megtalálták Tinwelint királyt, akinek roppant bánata hirtelen a boldogságos
megkönnyebbülés könnyeivé olvadt, íme, hogy Tinúviel csak úgy besétált termébe, méghozzá a régi sugaras
tündöklettel. Nyomban csupa öröm lelt minden a csarnokokban, ami addig búború volt, s a király végezetül Berenre
pillantva ezt mondta: »Hát csak visszatértél te is-nyilván hozol szilmariit, ellenértékeként a sok bajnak-bánatnak, amit
okoztál nékünk, magamnak s egész országomnak; de ha nem hoztál kincset, nem tudom, miért vagy itt.« Erre Tinúviel nagyot toppantott, kiáltott is hozzá, úgy, hogy a király s mind környülállói csak ámultak e változott
viselkedés láttán.
»Gyalázat, apám«, mondta ugyanis a szépséges leány, »halld, itt van Beren, a bátor, akit a te gyarló tréfád űzött
halálos végveszedelmekre, aki miattad lett így rabszolga, és csak a valák menthették meg a szörnyű haláltól. Ha engem
akarsz hallani erről, azt mondom, inkább a királynak kellene őt megjutalmaznia és kárpótolni, tudd. « »Nem úgy«, mondta Beren, »királyi atyádnak igaza van. Nagyuram« fordult akkor Tinwelinthez, »még most is
kezemben a szilmaril.« »Mutasd akkor«, szólt ámulva a király. »Nem tehetem«, válaszolta Beren, »mert a kezem nincs velem«, s csonk karját mutatta így. Erre a király szívének fordulata is elkövetkezett, látván e vakmerő nemességet, a tisztelettudó udvari hűség jelét, és
kérte máris Berent s Tinúvielt, mondanának el néki mindent, mi történt, mohón várta, hadd hallaná a dolgokat, mert Beren
szavait azért még most sem értette egy ízig. Hanem amikor mindenről értesült, szíve még szebben Beren felé fordult,
és csak bámult, micsoda szerelem gyulladt hát valóban Tinúviel szívében, melynek nyomán különb tetteket hajtott
végre az ő leánya, bátrabban viselkedett, mint akármely harcosa addig az ő népének. »Többé soha«, mondotta végül, »ó, Beren, kérlek, többé soha ezt az udvart el ne hagyd, sem Tinúviel mellől ne tágíts,
mert nagy tünde vagy te, és neved nemzedékek végtelen során át lesz csakígy nagy«. Beren azonban büszkén így felelt,
mondván: »Nem, ó, király, tartom magam szavamhoz és szavadhoz, és meghozom neked a szilmarilt, úgy lakozzam
bármikor is palotád fedele alatt, ekképp legyen. « A király akkor odalépett hozzá, s kérve kérte, ne induljon útnak újra,
lábát se tegye többé a Gonosz földjére. Beren viszont ekképpen válaszolt: »Nem kell nekem a szilmariiért sehová sem
utaznom, mert az ékszer, tudd, itt kering barlangüregeid közelén. « És elmagyarázta Tinwelintnek, hogy a vadállat,
országának pusztítója bizony nem más, mint Karkarasz, Melkó kapujának farkasöre, s ezt nem tudta ugyan akárki, de
Beren a nagy nyomkereső Huan felvilágosítása nyomán már tudta és értette; a kutyáknak eleve hinni kell ily
dolgokban, s Huan mindenen túltesz. Huan is jelen volt a csarnokban, s most ők ketten Berennel kérték a királyt,
engedélyezne nagy vadászatot, s hogy ezt minden szükséges mód megter- vezzék-szervezzék; az engedély megadatott,
örömest. Fel kell hajtani, a nép megkönnyebbülésére el kell pusztítani a szörnyeteget, ez volt a cél. ráadául meg, hogy
Beren a szilmarilt ismét visszaadja tündökölve a világnak, s hogy Tündehonban ragyoghat, külön üdvnek igérkezett.
Maga Tinwelint király állt a vadászat élére, és mellette volt Beren, s ott volt Mablung, a súlyos kezű, a király fő fő- ura, 12 hatalmas dárdát lengetve - ők hárman követték Huant, csak ők, mert Tinwelint ragaszkodott ehhez: »Négyen
elegen leszünk«, mások így hiába vágytak volna velük tartani. Igaz, Mablung dárdája jeles orkölő volt, mégis: aki látta
már Karkaraszt, az tudta csak, mily félelmes ellenfél, óriási, csaknem akkora, mint emberek körén a ló, és lehelete
olyan volt, mint a lángszórás, perzselt, ahová elért. Napkeltekor folytatták a keresést, és Huan hamarosan fölfedezett
egy új csapást a folyóparton, nem is messze a király kapujától, »nos«, mondotta, »ez akkor Karkarasz lába nyomata«.
Ennekutána álló nap jártak a nyomában, a folyó mentén, és a part sokfelé mutatta újabb díbolások nyomait, akárha
falkányi vadult állat fetrengett volna némelyült, és az is látszott, hogy ezek a láb- jelek és testvájatok egészen frissek. Száll alá mostan már a nap, és halványul fénye a nyugati fák fölött, és sötétség kúszik le Hiszilóméből, úgy, hogy a
vadonban minden világosság vész. Eljutnak így is valameddig, oly helyig méghozzá, ahol a nyom a folyóba vész, vagy
talán a hullámok mosták el a parton, és Huan nem követheti tovább; és itt táboroznak akkor, alusznak, de felváltva
örködnek is közben, és eltelik a koraéj. Egyszerre, épp Beren az őr, rémségeket hallani, messziről még, de úgy üvölt ez a valaki-valami, akárha hetven
veszett farkas csapná a zajt, s váratlanul már ott zörög tépázódva a bozót a közvetlen közelükben, zúdul a rémség,
feléjük, igen, Beren tudja ezt már jól, az óriás őrfarkas a nyakukon van, még nem szó szerint, mégis. Ideje alig van
kelteni a társakat, félálomban szökkennek fel, s látják már a roppant alakot, félig árny, de valóság, és a víz felé ront,
hatalmas ugrással közelíti a folyót. Huan sem rest, megszólal, és a szörnyforma jószerén röptében áll le, fordul feléjük
fogvicsorgatva, habzó pofával, szeme vörös lángjával egész teste féktelen gyötrelmet és gyűlöletet sugallt. A fák közé
húzódott még, s így várta meg, hogy Huan, a rettenthetetlen szívű, rávesse magát. Ő azonban még nagyobbat szökkent
akkor, Huannal nem törődött, minden haragja Beren ellen irányult, mert észrevette közben öl, és sötét elméjében -
vagy szívében - biztosan tudta, minden keservének, pusztulása fenyegetésének ez az oka, ez a valaki-valami. Ám Beren
dárdával már lendítette is ép kezét, torkába vágta a fegyvert a vadnak, és Huan újra ugrott, elkapta egyik hátsó lábát,
és Karkarasz úgy vágódott el, mint a kő, mert a király dárdája ugyanebben a pillanatban hatolt át szivén. A nisnya
óriástoportyán gonosz szelleme buggyanva szökkent a testből, és még magában is tovább üvöltve szállt Mandosz sötét
hegyei felett; ám Beren ott feküdt az élettelen tömeg alatt, ami Karkaraszból maradt e földön, az nyomta-lapitotta.
Persze legördítették róla a tetemet, oldalt billentették, hogy felhasíthassák, és Huan lenyalogatta Beren véres arcát.
Hamarost megértették Beren igazát, s hogy mi történhetett, mert a farkas belső szervei félig elemésztődtek már,
akárha belső tűz égett volna ott, füstölögve, és egyszerre az eget, a földet valami hihetetlen tündöklés tölti el, mert
Mablung13 dárdája előkanyarítja a szilmariit, s ennek minden sápatag és titkos színe élni kezd. A főúr, magasba tartva
az éket, szólott: »Lásd, ímé, Király!«14 - Ám Tinwelint mondotta: »Nem, soha én hozzá nem nyúlok, míg maga Beren
nem adja oda nekem. « Huan pedig mondotta: »Nem biztos, hogy ez megtörténhetik, lévén hogy ha gyorsan nem
segítünk rajta, vége lehet, úgy látom, súlyosan megsebesült«; és Mablung s a király szégyenülten állt. Ezért hát elsőül Berennel kezdtek törődni, fölemelték őt, vizsgálták, mosdatták, s ahogy így ült már, nyilvánvaló volt,
lélegzik, ám sem szólni nem bírt, sem a szemét nem nyitotta. Hogy a nap felkelt, ágakból hordozóágyat fontak, minél
gyengédebben és óvatosabban vitték hazafelé irtózatos erőfeszítéssel, hisz ők maguk is félholt fáradtak voltak már, s Beren
nem mozdult, csak három hördülő nyögés hallatszott, ez volt Beren.
A nép ekkor hirtelen tódulni kezdett oda hozzájuk, mert híre ment a hívásnak, jönnének, és hoztak húst és hideg italokat
és kenőcsöket s más orvosszert, gyógyítanák, és Beren sebesülésén érzett szomorúságuk s gyászuk ellenére is nagy volt
egyebekbeni örömük. A lombos ágakból font hordágyat letakarták puha kendőkkel-ruhák- kal, és így vitték Berent a királyi
csarnokok felé, és ott Tinúviel várta már őket rettentő rémületben. Beren mellkasára borult, sírt keservesen, csókolgatta
szerelmesét, ki is magához tért, megismerte Tinúvielt, és miután Mablung átnyújtotta neki a szilmarilt, felemelte, megnézte
szépségét, gyötrelmes és bágyadt kínnal, de üdvvel mondotta: »Nézd, ó, Király, átadom neked a csodás ékszert, mit óhajtva
áhítottál, holott út mentén lelt apróság ez csupán, mert ehhez képest, úgy érzem én, van néked valakid, aki végtelenszer
szebb és drágaságosabb emez éknél, és azt mondottad te, hogy nékem adod akkor őt. « Ám ahogy ezt elmondotta volt, már
Mandosz árnya hullt arcára, és lelke amaz órán a világ végén túlra szállt, és Tinúviel gyengéd csókjai sem bírták
visszahozni. "
Itt Véanné hirtelen elhallgatott, és Eriol szomorúan mondta: „Üdv és fájdalom egy ily mese egy ily édes kisleánytól",
ám Véanné csak sírt, íme, és jó idő múlva mondta: „Nem, ez nem a teljes mese, csak annyi, amennyit bizton tudok
belőle", és más gyermekek is szólallak, s egyikük azt mondta: „Ugyan, hallottam én olyat is, hogy Tinúviel büvöletes
csókjai mégis meggyógyították Berent, visszaszólították lelkét Mandosznak kapujából, és Beren hosszan élt még az
Elveszett Tündék körében járta az erdőt s a tisztásokat az édes- séges-szép Tinúviellel. " De másvalaki szólott: „Nem,
ez nem így esett, ó, Ausir, és ha meghallgatsz, elmondom neked a teljes és csodás mesét végig; mert Beren meghalt
Tinúviel karja között, és ez pontosan úgy volt, ahogy Véanné mondta, és Tinúviel beleroppant a fájdalomba, nem
jelentett számára vigaszt többé a világnak semmi világossága, és hamarost követte szerelmesét ama sötét utakon,
melyeket ki-ki maga jár meg végül, így kell lennie annak. Szépsége és gyengéd szeretetreméltósága azonban Mandosz
szívét is megindította, ezért hagyta e Nagy Úr, hogy Tinúviel még egyszer visszavezesse a világba Berent, azóta sem
ismétlődött ez sem emberrel, sem tündével, és sok dal s történet szól róla, hogyan imád- kozott-esdekelt Mandosz
trónusa előtt Tinúviel, hogy már nem is emlékszem mindre. Mondotta azonban kettejüknek ott Mandosz: »Halljátok,
tündék, nem a tökéletes boldogság világába bocsátalak vissza titeket most én, mert olyan többé nem lelhető, amióta
gonosz szívével Melkó ott uralkodik - és tudjátok, emberként halandók lesztek, és ha ide visszakerültök, az akkor már
örökkévalóra szól, nem változik, míg csak az Istenek vissza nem szólítanak titeket való igaz mód Valinorba. « Ezek
ketten ennek ellenére távoztak Mandosz birodalmából, mentek kéz a kézben, és így haladtak át az északi erdőségeken,
s gyakorta látták táncolni őket bűvös táncokat a domboldalakon, és nevüket szerte ismerték és emlegették. " S hogy imígyen ez a fiú elhallgatott, mondotta Véanné: „Ó, és többet is tesznek ennél, nemcsak táncolnak, mert
tetteik azután igencsak voltak számosak, igen hatalmasak csakígy, és sok mese szói minderről, sokat kell hallanod
még, ó, Eriol Melinon, mesemondásnak más idején. Mert kettejük történeteinek elnevezése ez: i-Cuilwarthon, ami azt
jelenti, hogy a holtak, kik újra élnek, és hatalmas tündérek lettek ők, méghozzá Sirion északi vidékein. Nos, ez a vége,
hogy tetszett neked?" Mondotta pedig Eriol: „Való igaz, ez csudás mese, bizony, akárha nem is Mar Vanwa Tyaliéva
kisleányainak ajkáról hallottam volna", ám Véanné így felelt néki: „Nem saját magam formálta szavakkal mondtam el;
drágaságos nekem mindazonáltal - és való igaz, a gyerekek mind tudják a benne elmesélt tetteket -, és megtanultam,
szó szerint, nagy könyvekben olvastam, és az is igaz, hogy nem mindent értek, ami e mesében van. " „Hát magam sem igen", vallotta be Eriol, ám akkor Ausir hirtelen felkiáltott: „Halld, Eriol, Véanné arról nem is
mesélt neked, Huannal mi lelt; hogy sem jutalmat nem fogadott el Tinwelinttől, sem közelében meg nem maradt, de
nagyon is elvándorolt, és búsult Tinúviel és Beren miatt. Egyszer eljött Mablunggal,15 aki a vadászatban segédkezett
ott még, és mostanság sokat vadászott magányosan; és attól fogva ezek ketten együtt vadászgattak, jó barátok,
egészen Sárkány Glorund és Túrin Turinbar napjaiig, mikor Huan még egyszer találkozott Berennel, és szerepet
játszott a Nauglafringgel, a Törpök Nyakláncával kapcsolatos nagy dolgokban is. " „Nem, hát mind efféléket hogyan is meséltem volna el", mondotta Véanné, „mikor most már, tudhatnátok, ideje a
vacsorának"; és való igaz, a nagy gong megszólalt.
Tinúviel meséjének második változata
Mint már említettem, van a mesének egy második, átírt (gépiratos) változata; a gépelés apám munkája. Ez igen közvetlenül követi a
kéziratos verziót és semmi mód nem tér el a korábbitól se stílusában, se hangulatában, ezért szükségtelen ezt a második változatot in
extenso adnunk. Ám az is igaz, hogy némely helyütt a gépirat érdekes változtatásokat tartalmaz, módosulásokat, melyeket alább
közlünk. (A számok a kéziratos változat oldalszámaira utalnak. ) A gépirat címe (e változat is a már közölt Alkötéssel kezdődik) eredetileg ez volt: „Tynwfiel, Dor Athro hercegnőjének meséje", ez változott
így: „Tinúviel, Doriath táncosnőjének meséje".
(8) „Ki volt hát Tinúviel?" így Eriol. „Nem tudod", mondotta Ausir, „Singoldónak, Artanor királyának leánya volt ö!" - „Csss, te, Ausir",
intette le Véanné, „ez az én mesém, és ez a gnomák meséje, miért is kérlek, ne traktáld Eriol fülét a te mindenféle tünde neveiddel. No,
akkor! Azért mondhatom el ezt a mesét, mert hisz... nem láttam-e a magam két szemével Meliant és Tinúvielt, ahogy réges-rég az Álmok
Ösvényén jártak?" „Milyen volt akkor Melian királynő", kérdezte Eriol, „ha láttad öt, Véanné?" „Karcsú és igen fekete hajú", mondta a kislány, „és a bőre sápadt volt és fehér, de a szeme mintha igen mélységesen tündökölt volna.
Áttetsző, fényes ruhában járt, főleg azonban éjszínüben, agátpántosban, ezüstövesben. Ha énekelt, ha táncolt, álmok és szunnyadások
környülték azok fejét, akik közelről hallhatták és láthatták, elsúlyosultak a fők, mintha nehéz bor vagy altató hatására volna. Való igaz,
szellem volt ő, ki Lóricnnek kertjeiből szökött, mielőtt Kör épült volna, vándorolt a világ vad helyein, minden elhagyatott erdőn.
Csalogányok szálltak vele, körötte, bármerre ment is és ezeknek a madaraknak éneke simogatta Thingol fülét, ahogy haladt ő ott az
eldák második16 törzsének élén. mely is utóbb a Parti Dudásoké lett, név szerint a Szigeti Szoloszimpoké. Mármost nagy utat tettek meg
ők Paliszorból, és üggyel-bajjal haladtak csak a társaságok Oromi gyors lábú lova mögött, miért is Melian bűvös madarainak dala mintha
legjobbkor jött vigasztalás lett volna, szebb, mint e föld bánni más éneke-muzsikája, és Thingol egy pillanatra félre is sodródott, -
legalábbis ő úgy érezte, egy pillanatra csak - a seregtől, keresvén a sötét erdőben a hang honnét jöhet hát. Es mondják, nem pár pillanat volt az, ameddig ő így fülelt, hanem sok év, és emberei hiába is keresték, míg a végén csak kénytelenek
voltak továbbmenni, követvén Oromét Tol Eresséába, és messze sodródtak tőle, ki is hallgatta csak elbűvölten Aryador erdőségeinek
mindenféle madarát. Ez volt a szoloszimpok első szomorúsága, követte ezt még sok bánat; de Ilúvatar, Thingolra emlékezvén, muzsikát
táplált a szívükbe, e nép a föld megannyi népe közül, az Isteneket leszámítva, a legzengzetesebb ilyképp, és - mint minden történet
mondja - virágzott is ez a muzsika a szigeten és a dicső Valinorban. Csekély volt, mindazonáltal, Thingol bánata; mert kis idő múltán Mclianra bukkant, ki is levélágyon feküdt...
(10) Sokkal ezután, mint már tudod, Melkó még egyszer rátört Valinorból a világra, és közel minden létező lény az ő gonosz uralma alá
került, rab lett; nem voltak az Elveszett Tündék sem szabadok, sem a bolyongó gnomák, kik sok hegyes vidéken át vándorútjukat rótták,
keresve a tőlük ellopott kincset. Ám akadtak, kiket hatalmas királyok vezettek, s ők ellenálltak ama Gonosznak, rejtekhelyeken, bizton,
és talán Turgon, Gondolin királya volt ezek legdicsőbbje, mert egy darabig azért a leghatalmasabb s a legtovább szabad csak Erdei
Thingol maradt. Mármost a Napfény s a Holdragyogás napjai után Thingol még mindig Artanorban időzött, ura volt egy szép lélekszámú és erős,
kemény népnek. Ez az ősi Tündehon mindenféle törzséből verbuválódott - mert sem ő, sem alattvalói nem jártak a Száma-Se Könny
Csatájának rémterén, ez a dolog azonban mesénket nem érinti. Persze uralma igencsak megnövekedett, miután a borzasztó hadszíntér
menekülői új uralkodót kerestek. Rejtve volt lakhelyük azután Melkó szeme és tudomása elöl Melian tündér bűvös tudománya révén, és
ővolt az, aki tünemény hálókat szőtt minden odavezető ösvényre, útra, így csak az eldák gyermekei járhatták ezeket tévedhetetlenül.
Ekképp volt a király megvédelmezve minden gonosz ellen, kivéve a belső árulást; csarnokai mély üregekben formázódtak,
mérhetetlenül boltozatosak, falfülkések, és senki sem tudott ott más bejáratról, mint ama hatalmas, sziklás, kőpil- léres kapuzat, melyet
a leghatalmasabb, leglombosabb fák védtek, árnyékoltak Artanor bozontos vadonán. Nagy folyam írta sötét, csöndes medre-útvonalát,
méghozzá a kapubejárat előtt sebesre felgyorsulva, így aki be akart jutni az üregpalotába, át kellett hogy jusson elébb egy hídon, melyet
a Thingol szolgálatában álló noldók függesztettek oda - és keskeny volt ez a vízen át vezető híd, szigorúan őrizték is. Semmi mód nem
honolt gonoszság ezen az erdős vidéken, jóllehet nem volt messze a Vas Hegyeitől, túl rajtuk a sötét Hiszilómétől, ahol az emberek fura
faja honolt, rab noldók dolgoztak, s ahová kevés szabad elda ment. Két gyermeke volt Thingolnak akkor, Dairon és Tinúviel...
(11) „anyja tündér volt. Lórien gyermeke", míg a kéziratban „anyja tündér volt, bizony, Istenek leánya".
*
(12) „Mármost Beren gnoma volt, fia Egnomak, ez erdésznek-vado- násznak"- itt is így, ahogy a kéziratban, de Egnor helyett
Barahir á ll. Ez azonban sokkal későbbi, a jelek szerint nem szándékos változtatás; 1925-ben Beren apja még mindig Egnor. (13) A kéziratnak ez a része: „és az erdei tündék Dor Lómin gnomáiról úgy gondolkodtak, hogy álnok lények, kegyetlenek és hűtlen
árulók" - a gépiratból kimaradt.
(15) Angband a kéziratbéli Angamandi helyett, s tovább is így.
*
(16) Sok harcot vívott, sokszor menekült meg ő azokban a napokban, és ennek során nem is egyszer ölt le farkast és orkot, melyek
arra vágtattak, s fegyvere csak egy kőrisbunkó volt, melyet magával hordott; más veszedelmek és kalandok...
*
(17) Melkó azonban haragvón nézett reá, mondván: »Ó, rabszolga, hogyan merészelted te így elhagyni földed, hol parancsomra
néped honol, vándorolni engedetlen szabadon nagy vadonokon, hagyván a munkát is, melyre ítéltettél?« Felelte akkor Beren, hogy ő
nem hűtelen renegát, nem szolga, hanem azoknak a gnomáknak a leszármazottja, kik Aryadorban honosak, hol sok embernép is lakik.
Melkó ettől csak még dühösebb lett, s mondotta: »Tessék, itt egy összeesküvő, ki Melkó uralma ellen támadna, méltó a balrogok szörnyű
kínzásaira. « — mert mindig is szerette volna tönkretenni a tündék s az emberek barátságát, ha felednék netán a Száma-Se Könny
Csatáját, és ismét fellázadnának ellene. Beren azonban, látván végzetes fenyegettetését, így szólt: »Ne hidd, ó, hatalmas Belcha Morgoth
(mert ily neve volt Melkónak a gnomák közt), hogy ez így van; mert ha így volna, hát nem lennék itt védelem nélkül és egymagam.
Beren, Egnor fia semminő barátságot nem táplál az emberek iránt; hanem épp azért, mert elege lett c népek fertőzetéből, hagyta el
Aryadort. Hova máshova mehetett volna viszont így? Jött Atigbandba, csak ide jöhetett. Mert sok nagy mesét mondott apám nekem
egykor a te nagyszerűségedről és dicsedről. Lásd, nagyúr, bár nem vagyok szolga rab, azért csak nincs egyéb vágyam se, mint hogy
téged szolgáljalak, bármi csekély mód is. « Nem sok igazság volt ebben, valójában atyja, Egnor Melkó fő-fő ellensége volt a gnomák közt,
kik még szabadok maradtak, kivéve Turgont, Gondolin királyát, meg Féanor fiait, és hosszú időn át volt barátságban ő az emberek
népével is, mikor is fegyvertársa lehetett Úrinnak, az Állhatatosnak; hanem azokban a napokban más nevet viselt, Egnor neve meg mit
sem jelentett Melkónak. Igazat mondott viszont Beren azzal, hogy nagy vadász ő, fürgén fogdossa mind a madarakat s az apró vadakat.
»Elté- vedtem én véletlenül a dombok vidékének ama részén, mit nem ismerek, ó, uram«, mondta, »épp vadászás közben; és messze
bolyongva elértem furcsa tájakra, és nem tudtam más mentséget, mint hogy Angbandba jöjjek, s ezt az országot ki-ki láthatja, hol van,
mutatják az északi fekete hegyek messziről. Jöttem így azért, hogy színed elé kerülhessek, esdvén valami csekély munkáért, alázatra
(hogy például asztalod hússzerzője lehessek), s ha ezek az orkok el nem fognak, igazságtalanul meg nem kínoznak, bizony, magam
érkezem. « Mármost ezt a beszédét a valák sugallhatták, vagy talán Melian bűvölete tette, hogy okosan fontolt szavakat szólt ekképpen, mert való
igaz, ez mentette meg életét...
Később a gépiratból elmaradt ez a szakasz, s a következő maradt: ... és hosszú időn át volt barátságban ő az emberek népével (lévén
hogy Beren utána fegyvertársa volt Állhatatos Úrinnak); de azokban a napokban az orkok csak úgy nevezték öt, hogy Roggyanatos, és az
Egnor név Melkónak mit sem jelentett.
Ugyanakkora „Mármost a valák sugallhatták ily beszédét" átalakult: „Mármost ezt a beszédét a valák sugallták".
*
(18) Így Berent Melkó a Macskahcrccg rabszolgájává tette, kit is a gnomák így hívtak: Tiberth Bridhon Miaugion, de a tündék csak
Tevildónak. A továbbiakban a kéziratban Tevildo helyett folyamatosan feltűnik a Tiberth, s egy helyen a teljes Tiberth Bridhon Miaugion is
előjön megint. A kéziratban a gnoma név Tifil.
*
(19) ... nem volt más jutalma, csak egy megharapott ujj. Erre Tiberth igen haragos lett, s mondotta: »Hazudtál te az én uramnak, ó,
gnoma. és alkalmasabb leszel konyhalegénynek, mint vadásznak, te, aki egy vacak egeret nem tudsz megfogni csarnokaimon. « Csúnyán
teltek napjai eztán Tiberth rabjaként; mert konyhalegényt csináltak belőle, és végtelen munka várta, fát vághatott, vizet húzhatott-
hordhatott, s a zajos hely konyhai robotjának minden keservét megismerhette. Gyakran kínozták a macskák, meg vendégeik, más vadak,
történt olykor, hogy orklakoma volt ott, süthetett kedves madarakat nyárson, más húsállatokat, lenn Melkó pincéinek mélyén, nagy
tüzeken, míg bőre hólyagos lett az örök hőségtől; de szerencsésnek mondhatta magát, hogy ily borzalmak birodalmán egyre élt még -
hiszen ezek az Istenek és a tündék halálos ellenségei voltak itt. Maga ritkán ehetett-alhatott, lesoványodott, félig meg is vakult, így
gyakorta gondolta, bár ne hagyta volna el Hiszilómé szabad földjét, és akkor soha Tinúvielt meg nem pillantotta volna. (20) Melian azonban nem nevetett, sem nem szólt innen már semmit; mert számos dologban volt ő bölcs s jövőlátó - de hát rémálomban
sem történhetett meg olyasmi, hogy egy tünde, ráadásul egy szűz, a Melkóval szemben a legrégebben ellenálló király leánya szál
egymaga átmenjen ama szánalmas-borzalmas ország határán, ott járjon a Vas Hegyei és Angband között. Nem sok szeretet honolt az
erdő-tündék és az angbandi nép között már azokban a napokban, a Száma-Sc Könny Csatája előtt sem, mikor Melkó ereje nem volt még
teljes, tervezte csak terveit, szőtte hazugsága hálóit. »Nem kapsz tőlem segítséget te ebben, kicsikém«, mondta hát; »mert még ha a
mágia és a sors megóvna is sok mindentől c fejvesztett vállalkozásod során, adódnának komoly dolgok váratlanul, és annyi, de annyi
szomorúság jönne, hát ezért tanácsolom, apádat meg se kérdezd ilyes vágyad sze- rén«. Ám Meliannak e szavait a váratlan érkező Thingol meghallotta, s így kénytelenek voltak elmondani néki mindent, s ő rettenetesen
megharagudott erre, úgyhogy Tinúviel már azt is megbánta, hogy gondola- tait feltárta anyja előtt.
(21) »Való igaz, nem szeretem őt, mert tönkretette közös játékunkat, muzsikánkat és táncunkat. « Tinúviel azonban így szólott: »Nem
neki, hanem magamnak kérném a segítséget, méghozzá régebbi együttját- szásunk emlékére. « S felelte Dairon: »Épp temiattad mondok
nemet«; és nem is beszéltek egymással többé e dologról, Dairon azonban elmondta a királynak, mi lenne Tinúviel szíve vágya, attól
félvén, hogy a fékezhetetlen leány, lelkének őrületében, a végén még maga fog a biztos halálba rohanni.
(21)... nem zárhatta be leányát barlangüregekbe, hol minden világosság csak
pisla fáklyafény volt, remegő derengés.
(23) Mind e Föld legmagasabb és leghosszabb dolgainak nevei benne voltak ebben az énekben: az indrafangok szakálla, Carcaras farka.
Sárkány Glorund teste, Hirilorn hármas törzse, meg Nan kardja, ezeket mind megnevezvén nem feledte Angainu láncát sem, melyei Aulé
és Tulkász kovácsolt, sem Gilimct, az óriást, ki szálasabb-magasabb volt sok szilfánál... A gépiratban következetesen Carcaras áll.
*
(24)... ahogy csak bírta táncos lába. Hogy az örök megébredtek, délelőttre járt már, és cl is menekültek, nem mervén jelenteni uruknak, s igy Daironra maradt, hogy a hírt
a királynak megvigye, mint szökött el Tinúviel, mert ő találkozott olyanokkal, akik ámulva rohantak el a létráktól, melyeket reggelente
szokásosan a fának támasztottak, Tinúviel ajtajához. Nagy volt a király bánata és dühe, és palotájának minden mélységes pontján
csakígy nagy lett a felfordulás, és az erdőkben mindenütt a keresés zaja visszhangzott; de Tinúviel akkor már messze táncolt, őrültül, a
sötét erdőn át, közelítvén az Éj Hegyeit s előttük a dombvidéket. Mondják, Dairon futott utána a leggyorsabban s a legmesszebbre, ám
eltévedt c távol s ismeretlen helyek zegzugjain, és a végén olyannyira elbolyongott, hogy vissza se talált többé Tündehonba, hanem
Paliszor felé vette útját; s ott játssza ma is bűvös-finom zenéjét, bölcsen s magányosan a déli vidék erdein-vadonain. Mármost Tinúviel derekasan haladt előre útján, s félelem fogta cl, rágondolván, mire is merészkedett, s mi várja még. Kicsit akkor
hátrafordult, sírt egy sort, azt kívánta, bár lenne vele Dairon. Mondják, a fivére nem is járt akkor oly messze tőle, és elveszetten
bolyongott Taurfuinban, az Éj Erdején, ahol aztán Túrin leölte akaratlan Beleget. Közel volt Tinúviel e gonosz helyekhez; de nem hatolt
be a sötét régiókba, és a valák új reményt élesztettek szivében, ekképpen még egyszer nekidurálta magát.
(25) Ritkán halt macska erőszakos halált; való igaz, azokban az időkben erősebbek és jelentősebbek voltak ők, mint azóta valaha is,
mert jöttek rájuk e dolgok, mikről hamarosan értesülhetsz; mondom, félelmetesebbek voltak a macskák, mint mai nagymancsú
rokonaik a perzselő nap földjén. Nem volt csekélyebb az ügyességük sem a kapaszkodás, sem a rejtőzés dolgaiban, gyorsaságuk a
nyílével vetekedett, hanem az északi erdősegek kutyái csodásan harcos alkatúak voltak, félelmet nem ismertek, s nagy ellenségesség
volt e két nemzetség közt, igaz, némely kutyák még így is rettegtek a macskák legnagyobbjától. Ami öt, Tiberth-t illeti, maga nem félt
senki mástól, csak Huantól, Hiszilómé kutyáinak Urától. Oly szélvészsebes volt Huan, hogy egyszer rajta is ütött Tiberth- en, ahogy az
erdőn magányosan vadászgatott, és üldözőbe vette, elkapta, s közel volt hozzá, hogy nyaka bundájából kiharapjon, ha nem hallja meg a
macska segélykérő hangjait egy csapatnyi ork. Huan sok sebből vérzett, ahogy maga otthagyta végül a hadszínteret, ellenben Tiberth
mindhalálig sínylette sértett büszkesége emlékét.
Nagy szerencséje volt hát Tinúvielnek, ahogy így találkozott Huannal az erdőn; s találkozott bizony egy kis tisztáson közel a
határmenti vadonhoz, ahol az első füves térség kezdődik, melyet a Sirion felső folyamtáplálói tesznek termékennyé. Halálos rettegés
fogta cl Tinúvielt, ahogy Huant meglátta, menekült volna, de a kutya két gyors ugrással beérte, szelíd, mély hangon, az Elveszett Tündék
nyelvén kérte Tinúvielt, ne féljen; majd szólott ekképp: »Miért, hogy itt látok én egy tünde leányt, a legszebbet méghozzá, itt látom őt
magányosan jámi-kelni a Gonosz Szív Hercegének vidékein?
*
»Mit gondolsz, ó, Huan?«
»Nem könnyű néked tanácsot adnom«, hangzott a válasz, »már ha nem azt, hogy menj vissza Artanorba, atyád csarnokaiba, és én
elkísérlek végig, míg cl nem érjük azt a vidéket, melyet már Melian királynő bűvös ereje védhet«. - »Ily tanácsra én sosem hallgatok«,
mondta a lány, »mert itt él Beren, barátaitól elfedve«. - »Gondoltam, hogy efféle választ kapok«, mondotta Huan, »ám ha örült
gondolatod továbbsodor utadon, nem tanácsolhatok mást, mint hogy együtt haladjunk, de a lehető leggyorsabban, Tiberth gonosz helyei
felé, melyek azonban még mesze vannak. Elvezetlek oda téged a legtitkosabb utakon, és ha megérkeztünk, onnét már magányosan kell
lopóznod, néked magadnak, ha van hozzá bátorságod, hogy a herceg lakozóhelyéhez eljuss, méghozzá dél körüli órán, mikor ő, s
többségében háza népe is, a kapu előtti teraszokon szunyókál. Akkor talán, ha a szerencse különösképp kegyes, kiderítheted, valóban
abban a palotában sínylődik-e Beren, ahogy anyád mondotta néked. De halld, én magam is ott leszek, lesben lapulok nem messze a hegy
lábától, hol fenn a magasban Tiberth csarnokai állnak, és te akkor nyomban közöld Tiberth-tel, ha meglátod, hogy egy nagy kutyával
találkoztál, ki is - a Kutyák Huanja most sebesülten, haldokolva hever nem messze a kaputól. Ne félj semmit, mert így nekem is örömet
okozol, s magad szíve vágyát elérheted tán; s nem hinném azt se, hogy te különösebbképp veszélyben forognál, ha Tiberth meghallja, mi
hírrel érkeztél. Csak azt ne tedd, hogy eligazítod, merre lelhet; azt kell elérned, hogy te vezethesd őt hozzám. Avval szabadulhatsz
gonosz házából, és végignézheted, mit csinálok én a Macskák Hercegével«. Tinúviel erre megborzongott. Elgondolta, mi is vár rá, de azt
felelte, inkább megfogadja c tanácsot, semhogy visszaforduljon. Így haladtak hát rejtekutakon tovább, átal az erdőn, kanyargós hegyi
ösvényeken, alattuk köves vidék terült cl. Végezetül egy reggel odaértek egy tál alakú sziklamélyedéshcz a kőfalak közt. Meredek volt minden oldala, de alacsony bokrok is
borították, fonnyatag levelűek. »Ez a Tépett Horhos, melyről szóltam ne- ked«, mondta Huan. »Alant az üreg, hol a nagy
rtt ér véget a lap alján a Tinúviel meséje gépelt változata. Nem hinném, hogy ennek a verziónak további részei léteznének.
JEGYZETEK
1. Olóre Mallé, az Álmok Ösvénye: korábbi utalásokat Id. I. kötet 391. old. 2. A különbségtevés (tündék közt, kik is a királynőt úgy nevezik: Wendelin, valamint a gnomák közt, kik Gwendeling nek hívják)
még kifejezettebben mutatkozik a gépiratos változatban (Id. „ezgnoma mese, ne traktáld hát Eriolt tünde nevekkel"), valamint „A
Macskák Hercege, kit a gnomák úgy hívtak: Tiberth Bridhon Miaugion , de a tündék Tevildónak neveztek". 3. A kéziratban eredetileg: „Mármost Beren gnoma volt, fia Melkó egy rabszolgájának, aki ott dolgozott sötétebb helyeken. " Ld. 4.
jegyzet. 4. A kézirat eredetileg: „Én Beren, noldók fia, Egnoré, a vadászé... " Ld. 3. jegyzet.
5. Innen a „déli erdők"-ig bezárólag a szöveg eredetileg külön lapokon áll. ezek a jegyzetfüzetben így lelhetők. Ennek a szakasznak
nincs előzetes megfelelője. Elképzelhető, hogy létezett ilyen, de apám kitépte lapjaikat a füzetből és elvesztek; mégis azt mondanám,
hiába ütött-kopott a füzet, aligha valószínű, hogy lapokat tépett volna ki innét bárki is; inkább az történhetett, hogy apámnak nem volt
elég helye, mikor az eredeti, kiradírozott szövegre írt, és (csaknem biztos!) így segített magán. 6. A szöveg eredetileg: „sosem tért vissza Elluhoz, de ott játszik... " (Ellu dolgában lásd a Nevek változását). A változat
értelmében („hanem Paliszor felé fordult") Paliszor a világ déli felére helyeződik. A tündék érkezése című mesében (I. kötet 159. old. )
Paliszorról az áll, hogy a legközépső régióban lelhető (ld. továbbá a világhajó ábráját is, I. kötet 110. old. ), és elképzelhetőnek látszik,
hogy a „dél" szót javítani kellett volna, ám a gépiratban így maradt. 7. A Turambar meséje, bár a terv szerint a Tinúviel meséje után következett, létezett már, amikor a Tinúviel átírásra került. 8. Onnét, hogy „bámult nagyot", addig, hogy „mit érhetett neki bármi élet is Tinúviel nélkül" a szöveg beiktatott lapra íródott, ld. 5.
jegyzet; itt az alaptextus kérdése ismét homályos. 9. A korábbi ceruzaírásos szöveg kis szakasza látszik itt, végződése: „... és Tinúviel sokáig szomorkodott anyja, Wendelin miatt,
Linwé híján, s hogy nem hallja Kapalen muzsikáját kellemes tisztásokon". Kapalen alighanem Tifanto korábbi neve, ez Dairont előzi
meg. Ld. Nevek változása). 10. ez a gnoma: eredetileg ez az ember. Félrcsiklás, de aligha jelentéktelen. Elképzelhető, hogy az „ember" itt, csakúgy, mint
némely más helyütt az artanori tündékkel kapcsolatban, „tünde férfi" értelemben szerepel, de ebben az esetben indokolatlan a
változtatás. 11. Itt a kéziratban kihúzva: „Hegyi Beren". 12. „Mablung, a súlyos kezű, a király fő főura hatalmas dárdát lengetve" helyettesíti az eredetiből a „Tifanto eldobta dudáját,
helyette dárdát ragadott" szövegel. Eredetileg Tinúviel fivérének neve volt Tifanto a mese megannyi helyén végig. Ld. a 13-15.
jegyzeteket, valamint a Kommentárokat. 13. Mablung váltja fel a Tifanto nevet, s nyomban lejjebb is; ld. 12. jegyzet. 14. „Ímé király" helyettesíti az „ímé apámat"; ld. 12. jegyzet. 15. Itt Mablung állt eredetileg is. (Ld. Kommentárok. ) 16. A tündék érkezése elbeszélésének lényegi eleme, hogy a szoloszimpok képezték a három törzs közül a harmadikat s
legutolsót; a „második" itt csak félrefogás lehet, bármennyire meglepő is a tévesztés.
Nevek változása a Tinúviel meséjében
(I) A kéziratos változat
llfinol < Elfriniol A gépírásos szövegben a név llfrin. Tinwé Linto, Tinwelint A mese kezdő szakaszában, ahol Ausir és Véanné véleménye Tinwelint neve formájának kérdésében eltér, a
kézirat igen zavaros, és képtelenség megérteni a következési sorrendet. A mesén végig ahogy eredetileg íródott - úgy nevezi
Tmwelintet, hogy Tinto Ellu, Ellu, de a nyitóvitában Ausir az, aki a nevet linto Ellunak. mondja, míg Véanné a Tinto 'ellon alakot
használja. A Tinto Ellu forma nyilvánvalóan „tünde" változat, de aztán a mesén végig a gnoma alak Tinwelintre javitódik, míg Ausir
Tinto Elluja (a kezdeti) Tinwé Unióra. (A Tinwé név, a kezdeti szakaszban harmadszor megjelenvén, eredetileg így íródott: Linwé. )
A tündék érkezése és a Melkó tolvajlása című mesékben (I. kötet) Ellu a neve a szoloszimpok második lordjának, kit Tinwelint
helyébe választanak (Olwé után), de mindkél előfordulás későbbi hozzátétel. Sok évvel később az Ellu ismét Thingol neve lett
(szindarin Elu Thingol, qenya Elwé Szingolló, ld. A szilmarilok). Gwendeling Amikor a mese íródott, végig Wendelin volt a név ( Wendelin előfordul az I. kötet meséiben, a Tindriel névből alakult).
Később végig a gnoma formára - Gwendeling változik át (ld. a korai gnoma szótárat, innen alakult azután a Gwedhiling), ld. Ausir
véleményét, ki is a „tünde" Wendelin alakot pártfogolja. Dairon < végig Tifanto A mese végén bekövetkező Tifanto > Mablung változással kapcsolatban ld. a Kommentárokat, és a Kapalen
névvel (Tifantót előzi) kapcsolatban a 9. jegyzetet. Dor Lómin < Aryador A tündék érkezése című mesében arról értesülünk, hogy Aryador Hiszitómé neve az emberek körében; a Dor
Lómin - Hiszilómé vonatkozásban ld. I. kötet 374. old. További előfordulásokkor c mesében itt az Aryador név nem változik már. Angband eredtileg kétszer íródott le, és ezen esetek egyikében Angamandira változik, a másikban megmarad; minden más alkalommal
Angamandi az eredeti változat. A mese kéziratos változatában Véanné nem következetes a gnoma és a „tünde" formák használatát
illetően: ekképpen mond Tevildót (nem Tifil t), Angamandi t, Gwendclingcl (< Wendelin), Tinwelinle t (< Tinto [Ellu]). A gépírásos
változatban viszont Véanné ezeket a neveket használja: Tiberth, Angband, Melian (< Gwenethlin), Thingol (< Tinwelint). Hirilorn, a Fák
Királynője < Golosbrindi. a Vadon Királynője; Hirilorn < Golosbrindi a további előfordulásokkor. Uinen < Onen (vagy elképzelhetően Únen).
Egnor bo-Rimion< Egnorgo-Rimion. Korábbi mesékben a go- előtag „atyaképző". Tinwelint < Tmthellon (egyetlen eset). Fentebb ld.: Tinwé Linto alatt. i Cuilwarthon < i-Guilwarthon.
(II) Gépírásos változat
Tinúviel < Tynwfiel a címben és minden előfordulásakor, a következő mondatig: „de most látta Tinúvielt táncolni az alkonyfényben";
innentől kezdve a név Tinúviel. Singoldo < Tinwe Linto. Melian < Gwenethlin minden előforduláskor, egészen addig a mondatig:
„Gwendeling királynő szépsége... "; itt és a következő előfordulásokkor már Meliannak gépelve. Thingol < Tinwelint minden
megjelenésekor, addig, hogy „így érték el kanyargós ösvényeken Tinwelint barlangi palotáját"; itt és a következőkben a forma gépirata Thingol. Egnor < Barahir.
Kommentárok a Tinúviel meséjéhez
I. Az „őselbeszélés"
E szakaszban itt csupán az alaptörténet alakítását követem, és egyelőre figyelmen kívül hagyok olyan kérdéseket, mint a tágabban vett
„históriai illeszkedés", a benne foglalt további történetelemek sora, nem érintem a Tinwelint embereit és lakhelyüket, sem a
történetben előforduló földrajzi vonatkozásokat. Hogy Beren megpillantja a holdfényes tisztáson Tinúvielt, ez a meseelem - alapképét tekintve - nem változik; megjegyzendő, hogy a
megfelelő szakasz A szilmarilokban túlzottan sűrített és „zaklatott" jelenetbemutatás, de sok nem említett elem korántsem veszett el. A
rész igen kései átdolgozása a Leithian- ének című vers. (A hosszú, befejezetlen költemény rímes dalversszakok sora, itt ismerjük meg
Beren és Lúthien Tinúviel történetét; 1925-31 a keletkezés ideje, ám sok évre rá bizonyos részeket apám lényegien átírt. ) A
bürökvirágok és a fehér pillék megjelennek még, és Daeron a dalnok is ott van, mikor Beren a tisztáshoz érkezik. Ám ugyanakkor a
legfigyelemreméltóbb különbségek is fellelhetők; ezek leglényegesebbike természetesen, hogy Beren itt nem halandó ember volt,
hanem tünde, a noldók egyike, és a Bcren-Lúthien történet abszolút lényegi eleme nem adott. Látni fogjuk később, hogy ez nem volt
eredetileg így, sőt: a Tinúviel meséje elveszett (mert törölt) első formájában Beren ember (ezért mondtam, hogy a kéziratban az ember
változat, mely később gnomára változik, figyelemre méltó félresiklás; ld. 10. jegyzet). Sok évvel a mese most érvényes megformálása
után Beren ismét emberré lett, igaz az is, hogy akkor (1925-26) apám a jelek szerint hosszan tétovázhatott, tünde vagy halandó
„természete" legyen-e Berennek. Az itt közölt mesében szükségképpen merőben más oka van, hogy Beren iránt Artanorban (Doriathban) bizalmatlanok és
ellenségesek - nevezetesen, mert „az erdei tündék Dor Lómin gnomáiról úgy gondolkodtak, hogy álnok lények, kegyetlenek és hűtlen
árulók". Jól látszik, hogy ez idő tájt Berennek s apjának (Egnomak) története igen vázlatosan formálódott csak meg; tény mindenesetre,
hogy nincs utalás a történetben az apja által vezetett „törvényen kívüli szövetségre", s hogy elárulta volna őket Boldogtalan Gorlim ( A
szilmarilok) a Leilhian-ének első változata előtt, ahol a történet már tökéletesen megformáltnak látszik (a vers alakulása körülbelül
1925 nyarán ért el idáig). Ám hogy Beren apjának figuráját (mely aztán magává Berenné változik) Úrinhoz (Húrinhoz) köthetjük, mint
„fegyvertársat", megemlítödik a mese gépírásos változatában; a Gilfanon meséje (1. kötet 334. old. ) végső körvonalazása szerint „Úrin
és Egnor számtalan zászlóaljjal menetelt" (Melkó erői ellen). A régi történetben Tinúviel Berennel csak aznap találkozik, mikor apjának kastélyáig kíséri őt a jövevény, és ugyanez alkalommal
vezeti be Berent Tinúviel Tinwelint barlangtermébe is; nem voltak szerelmesek, Tinúviel egyebet sem tudott Berenről, csak azt, hogy
lenyűgözte őt a tánca, és úgy fest a dolog, mintha csupán udvariasságból mutatta volna be apjának, másképp cselekedni nem is lett
volna természetes. Hogy Daeron elárulja Berent Thingolnak (A szilmarilok), a régi történetben semmiképp sem lelhetné helyét - nincs
mit elárulni itt; s a mesében nincs is nyoma, hogy Dairon bármit tudhatott volna Hercnről, mielőtt Tinúviel a jövevényt a barlangba
vezette - legfeljebb egyszer láthatta arcát a holdfényben. Az elbeszélöstruktúra e radikális különbözései ellenére érdekes, milyen sok részlete maradt meg annak a jelenetnek, melyben Beren
Tinwelint csarnokában áll a király előtt, holott közben a dolgok bensőbb jelentése eltolódott, felnagyítódott. A kezdetekre utal vissza
például Beren szégyene, zavara és némasága, s hogy Tinúviel felel helyette, hogy Beren hirtelen felbátorodik, s minden előzmény és
bevezetés nélkül kifejti vágyát. De a hangvétel mindenképp könnyedebb, kevésbé ünnepélyes, mint amilyenné később vált; Tinwelint
gunyoros nevetése, ahogy a király a dolgot tréfaságnak tekinti, Berent kötözni való bolondnak, semmivel nem utal arra, ami a későbbi
történetből kiviláglik: „így kovácsolta Doriath végzetét, így keveredett bele Mandos átkába. " (A szilmarilok). A szilmarilok valóban
híresek, szent erő rejlik bennük, de a világ sorsa nem kötődik össze velük (A szilmarilok); Beren tünde, még ha rettegett, s
bizalmatlansággal kezelt népség gyermeke is, és kérésében nincs olyan mélyen „felháborító" elem; valamint ő s Tinúviel, ismétlem, nem
szerelmesek. E szakaszban említödik először Melkó Vaskoronája, és hogy a szilmarilok e korona ékei lettek már; itt lelhető továbbá a később is
megmaradó részlet, hogy ez a korona sosem hagyta el a fejét. Am e ponton túl már mindenképp váratlan módon tér cl Véanné története a későbbi elbeszéléstől. Az Elveszett mesék egyetlen más
helyén sem olyan figyelemre méltó az elkövetkező átalakulás, mint itt: Beren, Fclagund s társaik elfogatása Sauron által, bebörtönzésük
s (Beren kivételével) haláluk Tol-in-Gaurhothban (a Vérfarkasok Szigetén, melyet a Sirion folyó ölel), s Beren megmenekülése, amit
annak köszönhet, hogy Lúthicn és Huan megdönti Sauron uralmát. Feltétlenül megjegyzendő, hogy a „Nargothrond-elem" teljességgel hiányzik, vagy amennyiben létezett már, nem kerül összefüggésbe
Beren és Tinúviel történetével. Berennek nincs Felagund-gyűrűje, észak felé utazván nincsenek társai, és nincs összefüggés (egyfelől) elfogatásának története,
Melkóval alakult beszélgetése és Tevildo házába való bezáratása, illetve (másfelől) a későbbi elbeszélés elemei közt, ahol is Beren és a
tündék nargothrondi szövetségének tagjai Sauron börtönére vettetnek. Sőt, a legenda teljes (és igen összetett) háttere, a csatáké és
versengéseké, az esküvéseké és összefogásoké, mindazé, amiből Beren és Lúthien története A szilmarilok lapjain előformálódik,
jócskán hiányzik itt. A macskák vára „persze" Sauron tornya Tol-in-Gaurhothban, de csak abban az értelemben, hogy ugyanazt a „helyet"
foglalja el az elbeszélésben: ezen túlmenően nincs értelme akár villanásszerű hasonlóságokat is keresni a két szerkezetben. A hatalmas
„gourmant" macskák, konyháik és napozóteraszaik, tünde-macska nevük (Miaugion, Miauié, Mcoita) később nyomtalanul eltűnnek. Hát
Tevildo? Aligha lenne igaz az az állítás, hogy akár Sauron „eredetét" is e macskában kellene keresnünk: a legenda következő fázisában
Sauron (Thü) semmiképp sem macskaféle. Másrészt ugyanakkor helytelen volna az is, ha azt állítanánk, hogy egyszerű helyettesítésről
van szó (Thü belép a történetben Tevildo megüresedett helyére), szó sincs semmiféle átalakulásról (tehát mintha érdemben itt még
semmi maradandó nem lett volna). Tevildo közvetlen követője „a Farkasok Ura", maga is vérfarkas, és Tevildo Huan- gyűlöletének a
világ bármely teremtményénél hevesebb, elemibb továbbéltető- jc. Tevildo „tulajdonképpen gonosz tündér, vadállat formájában"; és a
két hatalmas vad, a kutya és a vérfarkas (eredetileg a kutya, s a macskaszerű démon) küzdelme mindvégig megmaradt. Amikor a történet visszakanyarodik Tinúvielhez Artanorba, épp fordított a helyzet, mert Tinúvielnek a „Hírilorn-házba" történt
bezáratása, innét való menekülése sosem változott jelentősen. A szilmarilok ily szakasza, nem kétséges, igen rövid, a részletezés
hiánya azonban inkább a tömörítés eredménye, nem a korábbi elemekkel szemben érzett elégedetlenség (s így kihagyás); a Leilhian-
ének , melyből A szilmarilokbéli prózai leírás egyenesen eredeztethető, c szakaszban az elbeszélő részletezés dolgában oly közel jár a
Tinúviel meséjéhez, hogy azzal szinte azonosnak mondható. Megfigyelhetjük, hogy e részleteket tekintve a korábbi változat vesztett később az erejéből, amennyiben ugyanis Tinúviel bezáratása
és útja Beren megmentésére meglehetős pontossággal „vonatkoztatható" Beren fogságának históriájára, hol is rabtartói úgy tervezték,
bebörtönöztetése örök; míg a későbbi históriában az eseményeknek és történéseknek egész sora (ide számithatjuk Lúthien
raboskodását Nargothrondban) beleillik abba az időbe, amikor Beren Sauron börtönében a halálra vár. Bár a „példázatos" állatmese erős eleme (macskák és kutyák szembesítése) teljességgel eltűnik, és Tevildo Macskaherceget Sauron
helyettesíti, Huan mindenképpen megmaradt Valinor Nagy Kutyájának. Találkozása Tinúviellel az erdőn, az, hogy a lány képtelen
elmenekülni előle, sőt, hogy a kutya találkozásuk pillanatában megszereti (erre mindkét történet utal), jelen volt már, jóllehet
találkozásuk módja és Huan motivációja teljességgel különbözik a „Nargothrond-elem" hiánya miatt (Felagund, Celegorm és Curufin). Tevildo vereségének és Beren megmentésének történetében jól láthatóan ott van már a későbbi legenda csirája, bár javarészt inkább
csak egyszerű struktúra-hasonlóságokkal. Érdekes megfigyelni, hogy Tinúviel „hangoskodá- sa" a macskakonyha folyosójának magas
küszöbén (Beren figyelmének felhívása) előzménye annak, ahogy Tol-in-Gaurhoth hídján énekel, s börtönében Beren hallja a dalát (A
szilmarilok). Tevildo szándéka, hogy Tinúvielt átadja Melkónak, megmaradt Sauron hasonló szándékában (uo. ); Oikeroi macska leölése
a csírája Huan Draugluinnal vívott küzdelmének - Huan halott ellenfelének bőre mindkét esetben ugyanazt a célt szolgálja azután;
Tevildo és Huan küzdelméből Huan és Sauron-farkas harca lesz, éspedig érdemben ugyanolyan kimenetellel; Huan elengedte ellenfelét,
mikor megtudta tőle rejteke titkát. Ez utóbbi igen figyelemreméltó mozzanat: mögötte ott van Tinúviel varázsige mondása, mellyel a
macskák várát „megrázkódtatta". Persze, mikor ez íródott, Tevildo kastélyának a történetben csak esetleges szerepe volt - nem volt
előtörténete: ízig a gonoszság helye volt a macskavár, és a bűvige (Melkóé), melyet Tevildo kénytelen volt kiadni, kizárólag az ő -
Tevildo - titkát képezte, kreatúrái feletti hatalmát biztosította, amellett, hogy mágikus erővel összetartotta az épület köveit is. Azzal,
hogy Felagund megjelenik a legenda alakulása során, valamint hogy a tünde őrtornyot Tol Sirionon (A szilmarilokban Minas Tirith)
elfoglalja Sauron, a bűvmotívum „áthelyeződik", mert nem képzelhető, hogy Felagund müve lenne, az erőd építőjéé, hiszen ha így volna
ez, módjában állt volna kimondania a „szót" a börtönkazamatában, s a maguk fejére dönteni az építményt - még mindig
könyörületesebb halál lett volna az. Ez az elem mindazonáltal megmaradt a legendában, és A szilmarilokban maradéktalanul jelen is
van, de mivel apám gyakorlatilag nem mondja ki itt, hogy Sauron közölte Huannal és Lúthiennel, mik is c szavak, csak annyit jelez, hogy
„megadta magát", elkerülheti figyelmünket a történtek jelentősége: Luthien mondja Sauronnak:
Mezítelen lényeged ott fogja örökké szenvedni átható tekintete előtt gúnyának és megvetésének kínját, ha nem adod át nekem a hatalmat a
torony fölött.
Akkor Sauron megadta magát, s Lúthien átvette a hatalmat a sziget és minden rajta lévő fölött... Akkor Lúthien megállt a hídon, és kinyilvánította hatalmát, és megtört a varázs, amely követ kőhöz kötött, a kapu leomlott, a falak
megnyíltak, a tárnák föltárulkoztak...
Itt az elbeszélés tényleges anyaga megint merőben más a legenda korai és
kései formáiban: A szilmarilokban ... előtódult számtalan rabszolga és fogoly ámulva és félve..., mert túlságosan sokáig éltek Sauron sötétjében", míg a mesében a megrázkódó épületből elözönlő lakósereg (már
Berent és a vak gnoma szolga, Gimli eléggé esetlegesen odabiggyesztett alakját leszámítva) egy nagy csapatnyi macska, ahogy Tevildo
bűvöletének megtörtével mind „kiszolgáltatott" lett. (Ha apám nem használ a mesében olyan neveket, mint Huan, Beren és Tinúviel,
valamint ha nem „tudunk" eleve bizonyos dolgokat, például, hogy a szerző kicsoda, nem lenne könnyű bizonyítani a Mese e részének és
a történet A szilmarilokban elmondott változatának puszta összevetése alapján, hogy a hasonlóságok többet fednek merő véletlennél -
és okvetlenül felszíninek ítélnénk mindet. ) Hadd említsünk egy csekélyebb horderejű elbeszélésmozzanatot is. A gépírásos változat Huan és Tevildo küzdelmét a jelek szerint
valamelyest másképp kezelte, mert a kéziratban Tevildo és társa nagy fákra menekülhet fel, azonban a gépirat Tépett Horhosában, ott,
ahol Huan színlelte a félholtan fekvést, semmi sem nő, csak „fonnyatag levelű" kis „alacsony bokrok".
A történet hátralevő részében már közelebbről egyezik a korai és a kései forma. A mese elbeszélőszerkezete ilyesképp foglalható össze: - Beren magára ölti, álruhául, a megölt Oikeroi macska bundáját. - Tinúviellel kettesben Angamandiba mennek. - Tinúviel álmot kanyarít Karkaraszra, Angamandi farkas-kapuőrére. - Behatolnak Angamandiba, Beren - macska-álruhásan - Melkó trónszéke alá bújik, Tinúviel pedig táncol az ainunak. - A trónteremben Angamandi minden lakója, végül maga Melkó is elalszik, Melkó fejéről legurul a korona. - Tinúviel felébreszti Berent, aki leszerel egy szilmarilt a koronáról, kése pengéje elpattan. - Az alvók mocorognak, Beren és Tinúviel elmenekül, ám a kapunál Karkaraszt megint ébren-éberen találják. - Karkarasz leharapja Beren kezét, azt, amelyik a szilmarilt szorítja. - Karkarasz őrjítő fájdalmakat érez máris, mert a szilmaril a hasában elkezdi kifejteni hatását: egy szent tárgy a gonosz test
érintésére. - Karkarasz őrjöngve rohan Artanor felé. - Beren és Tinúviel visszatér Artanorba; Tinwelint színe elé állnak, Beren közli, hogy kezében ott a szilmaril. - Következik a farkasvadászat, a vadászok egyike Mablung, a súlyos kezű. - Karkarasz holtra sebesíti Berent, aki lombhordágyon Tinwelint barlangi trón- termében még életre tér; halála előtt még átadja
Tinwelintnek a szilmarilt. - Tinúviel követi Berent Mandoszba, Mandosz visszaengedi őket a világba.
Oikeroi macskaböre átalakul: Draugluin farkasbőre lesz belőle, némely más nevek is megváltoznak, de az egész azért A
szilmarilokbéli történetnek igen megfelelő kivonata. Csak hát itt még mindig csupán a hasonlóságok összegezéséről van szó. Akadnak
jelentős különbségek is, és apró részletek sokasága is sorolható: olyan dolgoké, melyek nem jelennek meg benne.
Ismét a „Nargothrond-elem" hiánya a legfontosabb. Mikor ez már beiktatódik, megjelenik Felagund is, mint Beren társa, meg hogy
Lúthient Celegorm és Curufin bebörtönzi Nargothrondban, a lány menekülése, méghozzá Huannal, Celegorm kutyájával, végezetül
akkor már itt van az is, hogy a Nargothrondból menekülő Celegorm és Curufin a Tol-in-Gaurhothból visszatérő Berenre és Lúthienre
támad (A szilmarilok). Az elbeszélés a „Beren rabszolgasága" epizód után meglehetősen másképp alakul a régi történetben, amennyiben itt Huan Berennel
és Tinúviellel tart; Tinúviel hazavágyik, Beren bánkódik, mert nagyon is szereti ő az erdei életet a kutyákkal, ám úgy dönt, lemond erről
mégis, és inkább a szilmaril visszaszerzésérc törekszik, s Huan, bár esztelennek tartja kettejük tervét, odaadja Oikeroi bőrét, ezt Beren
magára öltvén Tinúviellel Angamandiba megy. A szilmarilokban Beren, miután Lúthiennel hosszan vándorol a vadonban (de Huan
nélkül), úgy határoz, folytatja a szilmaril-keresést, csak épp Lúthien másképp szól hozzá ehhez a dologhoz.
Választanod kell, Beren két dolog között: vagy feladod a hajszát s az esküdet, s csavargó leszel a fold színén, vagy állód a szavad, s
szembeszállsz a sötétség hatalmával, aki a trónján ül. De én mindkét úton veled megyek, s a sorsunk egy lesz.
Itt beiktatódik az a jelenet, melyben Celegorm és Curufin Berenre és Lúthienre támad, mikor Huan, aki gazdáját elhagyta, csatlakozik
azokhoz; hár- inasban temek vissza Doriathba, ott Beren magára hagyja az alvó Lúthient, és Curufin lován visszaindul északra. Utoléri őt
Anfauglith határán a Lúthient hátán hozó Huan, hozza egyben Tol-in-Gaurhothból Draugluin és Sauron de- nevér-hirnökének bőrét,
Thuringwethilét (akiről egyébként a régi történetben nem esik szó); mármost akkor Beren és Lúthien Angbandba megy, és Huan aktív
tanácsadójuk.
A későbbi legenda így sokkal több mozgalmasságot mutat, eseménydúsabb c részében, mint a Tinúviel meséje (bár a végső forrna,
mint képzelhetjük, nem egy csapásra alakult ki); és A szilmarilokbéli formában ezt még jobban nyomatékosítja az a körülmény, hogy a
beszámoló a hosszú Leithian-ének tömörítése és summázása. [1] A Tinúviel meséjében Beren álruhába öltözése jellemzően részletes: Tinúviel kitanítja, hogyan viselkedjék macskamódra, hogyan
érzi magát kényelmetlenül az idegen bőrben ő maga. Ám itt még szó sincs arról, hogy Tinúviel denevérgú- nyát öltene, s míg A
szilmarilokban, szembetalálkozván Carcharoth-tal Tinúviel „félredobta álcáját" és „megparancsolta, hogy az állat aludjon cl", itt megint
egyszer bűvös hajfonat-köpenyét kell használnia: „úgy lengette a sűrű-sötét fátyolszövetet, hogy az álommal bódító bűvillat hatva
hasson". Karkarasz közönnyel nézi az ál-Oikeroit, ellenben Carcharoth gyanakszik a hamis Druagluinra, akinek a haláláról már hallott: a
regi történetben hangsúlyos, hogy Tevildo szégyenülésének (s Oikeroi halálának) híre még nem ért cl Angamandiba. Tinúviel találkozása Melkóval sokkal részletesebb, mint/l szilmarilokban (emiatt igencsak sűrítménye a forráseredetijének);
figyelmet érdemel ez a kifejezés: „szörnyűséges vigyorral... sötét elméjében máris valami gonoszat forralt", ez előfutára A szilmarilok
alábbi passzusának:
A lányt nézve Morgoth szívében bűnös vágy ébredt, s minden korábbinál sötétebb terv kezdett formálódni. Semmi közelebbit nem tudunk meg.
Nem mondhatjuk bizonyossággal, hogy Melkónak Tinúvielhez intézett következő szavai: „Ki volnál te, hogy így lebegsz be
csarnokomba, mint egy denevér?", valamint, hogy Tinúviel „oly hangtalanul szállt, mint a denevérek", vajon előzménye-e a denevér-
álöltözetnek, de valószínűnek látszhat. A kés, mellyel Beren a szilmarilt leválasztja a Vaskoronáról, más eredetű a Tinúviel meséjében (a macskakonyhán „vételezte" Beren),
mint A szilmarilokban, ahol Angrist ez, a Telchar-készítette híres-neves kés, melyet Beren Curufintól vett el. Angamandi alvóit
megrezzenti az elpattanó késpenge zaja, A szilmarilokban az eltört kés röppenő szilánkja, mely Morgoth arcának vágódik, eredményezi
az ainu mocorgását, felhördülését.
Kicsiny az eltérés annál a jelenetnél, ahol a kimenekülő Beren és Tinúviel a farkassal találkozik. A szilmarilokban „Lúthien elesett, és
sem ideje, sem ereje nem maradt a farkas lecsillapítására"; a mesében úgy látjuk, Tinúviel képes lett volna rá, ha Beren el nem
hirtelenkedi a dolgot. Sokkal fontosabb viszont, hogy itt jelenik meg először a motívum: a szilmariioknak szent ereje van, s megégetik a
szennyes, gyarló húst. [2] Tinúviel és Beren menekülése Angamandiból s visszatérésük Artanorba a Tinúviel meséje ben merőben más anyagkezelésü. A
szilmarilokban a Sasok mentik meg őket, teszik le a megmenekülteket Doriath határán; sokkal lényegesebb Beren sebének gyógyítása
is, melyben szerepet játszik Huan. A régi történetben Huan később csatlakozik hozzájuk, miután ők ketten már hosszú utat tettek meg
dél felé gyalogszerrel. Mindkét feldolgozásban elvitatkoznak azon, vajon visszatérjenek-e Tinúviel apjának palotájába, de a levezetés
más a mesében (ahol Tinúviel győzi meg Berent) és A szilmarilokban (itt Beren veszi rá Lúthient). Akad egy különös vonása a farkasvadászatnak, s ezt említenünk kell itt. Először Tinúviel fivére volt az, aki részt vett a Tinwelint
vezette üldözésben, velük tartott Beren és Huan; a fiú neve itt Tifanto, s ez is volt Tinúviel fivérének neve végig a mesében, míg a
Dairon fel nem váltotta. A következőkben a „Tifanto"- bár nem ment át a „Dairon" fokozaton - lecserélődik, lesz belőle „Mablung, a
súlyos kezű, a király fő főura", aki itt jelenik meg először, a vadászok negyedikeként. Ama mesében korábban már elhangzik, hogy
Tifanto < Dairon, elhagyván Tinúvielt és keresvén Artanort, mindörökre elvész. Tünde- honba soha vissza nem tér, és a Tifanto > Dairon
eltűnés megint előjön egy utalás formájában: amikor Beren és Tinúviel ismét Artanorban van. Ekképpen Tifanto, egyfelől, elveszett, s ez nagy bánata Tinúvielnek, mikor hazatérve hall a dologról, másrészt jelen van a
farkasvadászaton. Tifanto már lecserélődött Daironna\ a mesén végig már, kivéve a vadásztörténetet, ahol Tifantót új szereplő,
Mablung váltotta fel. Mutatja ez, hogy Tifanto kiiktatódott a vadászat-ügyből, még mielőtt Dairoma változott volna a ne ve, de nem ad
rá magyarázatot, hogyan lehet az, hogy Tifanto néven (egyrészt) elveszett a vadonban örökre, másrészt a vadászaton azért ott van.
Mivel a kéziratban erre semmi sem ad magyarázatot, a rejtély megoldását így képzelem: apám tulajdonképpen azt irta először, hogy
Tifanto elveszett örökre, és ugyanakkor azt is írta, hogy részt vett a vadászaton. Rájött erre az ellentmondásra, behelyettesítette hát a
farkasüldözök negyedikjeként Mablunggal, s talán még a mese befejezése előtt megtette ezt, mert utolsó megjelenésekor Mablung neve
nem Tifanto átigazításaként áll ott. Folytatása lett ennek, hogy Tifanto törlésre került mindenütt, ahol még szerepelt, s a helyébe
Dairon került. A mesében a vadászat eseménysora másképp alakul, mint/l szilmarilokban (ahol, véletlenül, Erősíjú Beleg voltjelen). Furcsa, hogy a
többiek (Huan is, a jelek szerint), Beren kivételével mind aludtak, mikor Karkarasz rájuk rontott („épp Beren az őr"). A szilmarilokban
Huan veszi észre Carcharothot, s ő is öli le, míg ellenben itt Karkarasz halálát a királyi dárda okozza, és az Ausir nevű fiú azt mondja
végül, hogy Huan aztán Berent kereste rendületlen „a Nauglafringgel... kapcsolatos nagy dolgok" idején. Huan sorsáról, melynek
jegyében nem halhat meg „amíg nem találkozik a leghatalmasabb farkassal, amely valaha a világon járt", „ám életében csupán
háromszor engedtetett meg neki, hogy ő is szóval szóljon. " (A szilmarilok), itt egy szó sem esik. A Tinúviel meséjé nek legfigyelemreméltóbb vonása az a tény marad, hogy legelső ránk maradt „formájában" Beren tünde volt, és
ebben az összefüggésben igen érdekesek a fiú szavai a végén: „Mondotta azonban kettejüknek ott Mandosz: »Halljátok, tündék, nem a
tökéletes boldogság világába bocsátalak vissza titeket most én, mert olyan többé nem lelhető, amióta gonosz szívével Melkó ott
uralkodik - és tudjátok, emberként halandók lesztek, és ha ide visszakerültök, az akkor már örökkévalóra szól, nem változik, míg csak az
Istenek vissza nem szólítanak titeket való igaz mód Valinorba. «" A valák jövetele és Valinor építése című mesében leljük a következőket:
Későbbi napokon idejöttek a tündék minden klánból, ha fegyver által haltak, vagy ha bánat emésztette cl őket - és az eldák csak így
halhattak, és akkor is csak egy időre szólt ez. Mandosz itt visszhangozta végzetük, s ők vártak a sötétben, álmodva tűnt vágyaikról, míg
el nem jött az idő, hogy újjászülethessenek gyermekeikben, és folytathassák az éneket, a nevetést.
„Idejöttek": vagyis Mandoszhoz. S ugyanez az eszme kap hangol Az ainuk muzsikájában is. Mandosz különös kivéleltevése Berennel
ésTinúviellel, ahogy itt fogalmazódik, azt jelenti, „természeti" tündesorsuk változott: meghaltak tündeként (sebtől, fájdalomtól), nem új
lényekként születtek meg ismét, hanem saját személyükben térnek vissza Mandoszból - csak most már „emberként halandók" lesznek.
A legkorábbi eszkatológia túlságosan is homályos szavú, semhogy kielégítő értelmezését vehetnénk ennek a „halandóságnak", és A
valók jövetele és Valinor építése , mikor az emberek sorsáról szól, különösen nehezen érthető. (Ld. I. kötet 109-110. old. ) Ám
lehetségesnek látszik, hogy az „emberként" kifejezést Mandosz azért használja itt, Berenhez és Tinúvielhez szólva, hogy hangsúlyozza
annak véglegességét; ha bánni mód halnak is most már (másodjára), távozásuk akkor ugyanoly végleges lesz, mint az embereké, nem
lesz újabb visszatérés saját (volt) valójukba, nem lesz személyes reinkarnáció. Maradnak Mandosznál („ha ide visszakerültök, az akkor
már örökkévalóra szól, nem változik"), míg csak az Istenek Valinorba nem szólítják őket. Ez utóbbi szavak talán arra a részre
vonatkoznak, melyet a Valinor építésében lelhetünk, s ahol bizonyos emberek sorsáról hallunk:
Kevesen vannak, s boldogok valóban, kikért évad érkeztén Nornoré, az Istenek hírnöke jő. Akkor vele tartanak gyors szekereken, vagy
jó lovakat megülve, vele Valinor völgyébe, és lakomáznak Valmár csarnokain, lakoznak az Istenek házában, míg a Nagy Vég elkövetkezik
majd.
2. Helyek és személyek a Tinúviel meséjében
Hogy azzal kezdjük, mit is lehet megtudni a Nagy Földek geográfiájáról e meséből: a gnoma nyelv korai „szótára" világossá teszi,
hogy/4rto«orjelcntése „Túlfold" volt, „a túli föld", ahogy a szöveg is értelmezi. Az Elveszett mesék több helyütt is fényt vet erre a
kifejezésre. Gillfanon el nem mondott meséjének körvonalazásakor kiderül, hogy a Valinorból száműzött noldók
most először harcoltak az orkok ellen, és elfoglalták a Keserű Hegyek hágóját; így menekülhettek ki, Melkó riadalmára és
csodálkozására, az Árnyak Földjéről. Elérték Artanor Erdejét... és a Nagy Síkságok Terepét...
(ami utóbb, utaltam feltevésemre, előfutára lehetett a későbbi Talath Dirnennek, Nargothrond Őrzött Síkjának). A tervezett rend szerint
a Gilfanoné utáni a Tinúviel meséje lett volna, és ez a „körvonalazás" így indul: „Egnor fia Beren elvándorolt Dor Lóminból Artanorba...
"( „Dor Lómin = Hiszilómé") Jelen mesénkben az áll, hogy Berent „a benne élő vándorösztön... hajtotta, így hatolt át a Vas I legyeinek
borzalmain", érkezeit cl Túlföldére és a kutyák ott kóboroltak Hiszilómé erdőségein, netán a hegyvidékesebb terepen átkalandoztak
Artanorba, meg a túli földekre, esetleg délebbre. Végezetül a Turambar meséjében utalás csík arra, hogy van egy „út át Hithlum sötét
hegyein-dombjain. ama Túlföldnek roppant erdőségeibe, hol az idő tájt Tinwelintnek, a rejtekkirálynak volt lakozása". Világos hát, hogy Artanor - neve később Doriath (s ez megjelenik már a Tinúviel meséje gépiratos változatának címében, együtt egy
korábbi formával.
DorAthro) - az eredeti koncepció szerint igen hasonlóképp feküdt Hiszilóméhez képest (az Árnyak Földje, Dor Lómin, Aryador), mint
Doriath Hithlumhoz (Hiszilómé)/4 szilmarilok ban: délre, méghozzá egy hegylánc választóvonalán túl, ezt a hegységet nevezték úgy,
hogy a Vas Hegyei, avagy a Keserű Hegyek. A Melkó tolvajlása és Valinor homályba bonilla című mese kommentárjában megjegyeztem, hogy bár az Elveszeti mesékben
Hiszilome kimondottan a Vas Hegyein túl terül el, elhangzik az is (a Turambar meséjében), hogy ezeket Angbandról, a Vas Poklairól
nevezték el így, ezek voltak ott lelhetők „a hegység legészakibb tömegei" alatt, és ezért érződik úgy, hogy az Elveszett mesékben a „Vas
Hegyei" ellentmondásos névhasználatnak tűnik fel - „már ha nem tételezzük fel azt, hogy ezek a hegyek eredetileg összefüggő láncot
alkottak volna, a déli nyúlvány ekképp (a későbbi Árnyékhegység) Hiszilómé déli védfalául szolgált, míg az Angband feletti északi
ormok a hegylánc tulajdonképpeni nevét adták" (I. kötet, kommentárok, 228. old. ). Mármost a Tinúviel meséjében Beren, Artanortól északra vándorolván, „közel... ért az alacsonyabb dombokhoz s a fátlan vidékhez,
mely figyelmeztető jel volt, hogy hamarosan sivár hegyek következnek, a Vas Hegyei". Ezeken ő korábban áthatolt már, Hiszilóméből
jövet, de most „a Vas Hegyeit követve lassan elérte Melkó lakozóhelyének rettenetes vidékeit". Ez mintha alátámasztaná azt a feltevést,
hogy a Hiszilómét a Túlföldétől elválasztó hegyek az Angband fölöttieknek folytatásai voltak, és összehasonlítást tehetünk a primitív
térképecskével, ahol az,, P' hegylánc szigeteli cl a „g" Hiszilómet (ld. I. kötet 108. old. ). Következik ebből, hogy a „homályos" vagy
„fekete" Hiszilómet semmi sem védte Melkótól. Megjelennek most az Ej Hegyei is, és nyilvánvalónak látszik, hogy Taurfuinnak, az Ej Erdejének nagy fenyőrengetegei ezeken a
magasokon szökkentek az égbe. (A szilmarilokban Dorthonion, „Fenyők Földje", későbbi néven Taur-nu-Fuin. ) Dairon itt tévedt s
veszett cl, ám Tinúviel, bár közel járt hozzá, nem hatolt be a „sötét világba". Semmi sem árulkodik olyasmiről, hogy ez a vidék ne ott lett
volna, ahol később keletre Ered Wethrintől, az Árnyékhegységtől. Az legalábbis valószínű, hogy (csak a kéziratos változatban) Tinúviel
leírása, miszerint Huantól elválva „a fák védelméből" kilépvén „magas fű közt haladt" az első utalás Ard-galen nagy síkságára
(elhagyatottsága okán a név Anfauglith és Dor-nu-Fauglith is), különösen így lehet ez, ha arra gondolunk (a gépiratos változatban),
hogyan találkozik Tinúviel Huannal „egy kis tisztáson közel a határmenti vadonhoz, ahol az első füves térség kezdődik, melyet a Sirion
felső folyamtáplálói tesznek termékennyé". Berenre és Tinúvielre Angamandiból való menekülésük után Huan ott bukkan „Artanornak amaz északi vidékén, melyet azután így
neveztek: Nan Dumgorthin, a sötét bálványok földje". A gnoma szótárban Nan Dumgorthin meghatározása: „sötét vadonföld
Artanortól keletre, ahol az erdős hegyen bálványok voltak elrejtve, melyeknek szakadár emberek valami gonosz törzse áldozott" (dum
annyit tesz, mint „titkos, ki nem mondandó", dumgort, dungort jelentése „(gonosz) bálvány". A Húrin gyermekeinek dalában, alliteráló
ver- sezetben, Túrin és társa Flinding (később Gwindor), menekülvén Beleg Erősíj halála után, eljut erre a földre:
Kavarult kettejükre kétes félhomály félelmetes útvesztők lassították léptük Nan Dumgorthinban névtelen istenek honolnak hatalmas
áldatlan árnytömbökként vénebben vén Morgothnál minden idő-mélye úrnál a védett Nyugatnak szent színarany Isteneinél Ám az
átokszín völgy kísértet lakói nem csaptak le rájuk róhatták útjukat vérző végtagokkal imbolygó igyekezettel. De akkor végzetes kísértet-
visszhangos távoli titkos démoni hangok nevetése hallatszott a horhos alkonyán Flinding felfigyelt rájuk félelmes huhogásra...
Azt hiszem, Nan Dumgorthin isteneire más utalás nem történik. A vers a vidéket a Siriontól nyugatra helyezi; s végezetül, mint Nan
Dungortheb, a „Végzet és Halál Völgye", a hely A szilmarilokban „senkiföldje" lesz Melian Öve és Ered Gorgoroth, a Borzalmak Hegyei
között. Viszont a Tinúviel meséjében lelhető leírás, hogy itt „Artanornak... északi vidékéről" lenne szó, nyilvánvalóan nem világítja meg:
Gwendeling védett bűvkörében terült el ez a föld, és az az érzésünk, e „zóna" eredetileg nem volt olyannyira „helyhez kötött", nem volt
olyan kiterjedt, mint amilyenné később aztán „Melian Öve" vált. Artanor eredetileg talán nagy vadonterepnek terveződött, melynek
szívében Tinwelint barlangüregei találhatók, s csak a király közvetlen birtokát védte volna a királynő bűvereje:
Lakozóhelyüket Melkó látása elől a tündér Gwendeling bűvereje rejtette, lepleket szőtt az utakra, varázsszavakból, hogy csak az eldák
járhassanak ott könnyűszerrel, ekképp a király s királysága védve volt minden veszedelemtől, kivéve az árulástól.
Úgy látszik hát, a Gwendeling-féle védelem eleinte korántsem lett volna olyan teljes és erőteljes, mint amilyen „védfallá" - és átfedéssé
- a későbbiek során vált. így, bár az orkok s a farkasok eltűntek, ahogy Beren és Tinúviel ott jár „már ama bűvös körben, ahol
Gwendeling mágiája áldón hat, védvén az erdő-tündéket s ösvényüket minden rontástól". Ám Tinwelint népe attól rettegett, hogy „az
ainu" (Melkó) „végül reájuk ront, elpusztítja országukat, mert Gwendeling bűvművészete mintha kezdett volna kevésnek bizonyulni az
orkok megfékezésére". Menegroth képe - Esgalduin mellett -, az erősségé, mely csak a hídon át közelíthető meg ( A szilmarilok) a kezdetekig nyúlik vissza
tehát, jóllehet a mesében sem a barlangüregnek, sem a folyónak nincs neve. Ám (ahogy hangsúlyosabban kitetszik majd könyvünk
későbbi meséiből) Tinwelint, az üreglakó erdő-tündér még hosszú átalakuláson megy át, hogy végezetül Thingol legyen, a Rejtett
Királyság ura. Kezdetben Tinwelint föld alatti palotája nem volt csodaváros, ahol ezüstkutak vize szökken, a márványmedencékben
szinte dallamosan csobog-csorog, és fáknak kifaragott oszlopok tartják a mennyezetet; egyszerű, nyers barlang volt csupán - és a
gépiratos változatban ez a barlang hatalmas boltozatú volt és csak fáklyák pisla fényei világították meg, félhomály borongott benne
mindenütt különben.
Akadtak már utalások az Elveszett mesékben Tinwelintre és lakozóhelyére korábban is. A Melkó megláncolásáboz járult volna (de
aztán kimaradt belőle mégis) egy ilyen megjegyzés, hogy Tinwelint eltévedt Hiszilóméban, és Wendelinnel itt találkozott, „őt
megszeretve szerelmében boldog is lett, hogy messze élhet népétől, s táncolhat örökkön... " (I. kötet, 150. old. Jegyzetek 1. ) A tündék
érkezésében áll: „Tinwé nem lakott sokáig népével, mondják, a szétszórt hiszilóméi tündék uraként táncol... hites társnéjával" (I. kötet
163. old. ), valamint ugyanebben a mesében: az Elveszett Tündék „ott voltak bizony még akkoron is, mikor Melkó az embereket
Hiszilóméba zárta rég", és az emberek úgy nevezték őket, hogy Árnyéknép [3] , és féltek tőlük. De a Tinúviel meséjében megváltozott
koncepciót láthatunk. Tinwelint most uralkodó király, s nem Hiszilóméban él, hanem Artanorban. (Nem tudjuk meg, hol lelt
Gwendelingre. ) Amikor Tinwelint népéről esik szó (csak a kéziratos változatban), megem- lítődnek tündék, „kik a sötétben maradtak"; és ezen
nyilván olyan tündéket kell értenünk, akik sosem hagyták el az Ébredés Vizeit. (Természetes, hogy akik Paliszorból vonulást elvesztek,
szintén megmaradtak „a sötétben" - vagyis a Fák fényét sosem láthatták-, ám a mondat lényegi különbségtevése nem sötétségre és
fényre vonatkozik, hanem azokra, akik maradtak, s azokra, akik nekivágtak). Tinwelint népének java része „ilkorin volt", és ők
lehetnek azok, akik „Paliszorból menetelvén elvesztek" (korábban „Hiszilóme Elveszett Tündéi"). Itt nagy különbség tapasztalható - az alapkoncepciót illetően - a régi legenda és a másik, A szilmarilokban megvalósult megformálás
között. Tinwelintnek ezek az ilkorinjai („igen kísértetiesek voltak ők, furcsa lények"); jellemzésük mintha a vad avarokra (a
„vonakodókra") illene/l szilmarilokból; ám érdemben - természetesen - Doriath szürke-tündéinek „előzményei" ők. Az eldák jelölése
itt a tündék megfelelője („az eldák, akik megmaradtak a sötétben, vagy elvesztek Paliszorból menetelvén"), és nem korlátozódik e meg
határozás kizárólag azokra, akik megtették a Nagy Utat; ilkorinok voltak mind - sötét-tündék ha sosem keltek át is a tengeren. A Nagy Út
későbbi jelentősége az „eldaság" vonatkozásában Beleriand szürke-tündéinek „kialakulása" volt, roppant lényeges különbségtevés
következett most szükségképpen a moriquendek kategóriában, avagy a „sötét-tündék" közt - az avarok (nem voltak eldák) és az
umanyák (eldák, akik „nem amaniak") csoportja alakult ki: lásd A szilmarilok táblázatát, 360. old.
Elveszett Mesék A szilmarilok
Kórból avarok
Eldák a Nagy Földekről eldák Amanból
(a Sötétségből): (a Nagy Út Középföldéről
ilkorinok résztvevői) (umanyák)
Ám Tinwelint alattvalói közt akadtak noldó k is, gnomák. Ez az ügy kicsit homályos, ám annyi legalább megfigyelhető, hogy a
Tinúviel meséjének kéziratos és gépiratos változata nem mérlegeli pontosan e vonatkozást. A kéziratos szöveg talán nem fejti ki eléggé a tárgyat, ám azt megtudjuk Tinwelint alattvalóiról, hogy „ legtöbbjük ilkorin volt", ám
már a Nap megjelenése előtt „számuk szépen gyarapodott" vándor gnomák révén. Dairon azonban megfutamodott, mikor Berent
meglátta, mert „az erdő-tündék Dor Lómin gnomáiról úgy gondolkodtak, hogy álnok lények, kegyetlenek és hűtlen árulók"; továbbá
„szorongás és gyanakvás honolt az eldák s ama rokonaik közt, akik belekóstoltak a Melkó-szolgaságba, hát ebben bosszulta meg magát a
gnomák gonosz viselkedése a Hattyúkikötőnél". Artanor tündéinek gnoma- ellensége különösen ellenséges érzületet jelentett a
hiszilómei (Dor Lómin) gnomákkal szemben, akiket azzal gyanúsítottak meg, hogy Melkó akaratának bábjai (és ez talán előreveti árnyát
annak a gyanakvásnak és elutasításnak, melyben az Angbandból szabadult tündék részesülnek; ld. A szilmarilok). A kéziratban az áll,
hogy a Nagy Földek minden tündéje (akik Paliszorban maradtak, akik elvesztek a hosszú menetelés során, és a noldók is, akik
visszatértek Valinorból) Melkó hatalma alá került, igaz, sokan meg tudtak szökni, ők elmenekültek az erdőségekbe, s ott vándoroltak; és
a kéziratos szövegben az áll: (első változatként), hogy Beren „gnoma volt, fia Melkó egy rabszolgájának", aki „ott dolgozott sötétebb
helyeken". Ez a koncepció, ameddig következetesen megmarad, érthetőnek, elfogadhatónak látszik. A gépírásos változatban határozott utalás történik rá, hogy voltak gnomák „Tinwelint szolgálatában": ők függesztették például a folyó
felett a király palotakapujához vezető hidat. Most már nem olvashatunk olyasmiről, hogy a Nagy Földek minden tündéje Melkó
hatalmába került volna; sőt, említésre kerülnek olyanok, akik ellenálltak e zsarnokságnak: az artanori Tinwelint/Thingol mellett
gondolini Turgon, Feanor fiai, végül hiszilómei Egnor (Beren apja) - ő volt Melkó egyik fő-fő ellenfele „a gnomák közt, kik még szabadon maradtak". Föltehetően ezért maradt ki a gépiratos változatból, hogy az
erdö-tündék Dor Lómin gnomáiról milyen csúnyákat gondoltak, míg a gyanú azokkal szemben, akik tényleg Melkó rabszolgái voltak,
továbbra is megmaradt. Megmaradt továbbá a Hiszilóméra vonatkozó passzus: „ahol emberek lakoztak, rab noldók dolgoztak, s ahová
szabad elda kevés ment"; ám Hiszilómé, melyről Beren olyat is gondol, hogy bár soha ne hagyta volna el, átalakul, s olvasunk „vad,
szabad helyeiről". Elvezet minket mindez egy meghökkentő kérdéshez, méghozzá a Száma- Se-Könny Csatájára vonatkozó utalásokéhoz; és az épp
idézett szakaszok közül igen sok kapcsolatban áll ez üggyel. „A noldók vándorútja és az emberek eljövetele" című történet, melyet Gilfanon mondott volna, de amely már nyitóoldalait követően
rögtön elakad a tervezeteknél, „folytatódott" volna Beren és Tinúviel meséjével. A Száma-Se Könny Csatája után említésre kerül a Noldó
Rabság, Melkó bányavilága, a Feneketlen Rettegés Átka, az emberek Hiszilóméba záratása, és azután, hogy „Egnor fia Beren
elvándorolt Don Lóminból Artanorba... " ( A szilmarilokban Beren és Lúthien tettei megelőzik a Száma-Se Könny Csatáját. ) Mármost van a Tinúviel meséje ben egy utalás, méghozzá mindkét változatban, a,. rabszolga noldókra", akik Hiszilóméban dolgoztak,
valamint az emberekre, akik ott laktak; és amikor a Berent bemutató szakasz íródott, a kéziratban még az állt, hogy apja egyike volt
ezeknek a rabszolgáknak. Olvashatjuk továbbá mindkét változatban, hogy sem Tinwelint, sem népének zöme nem járt a csatában, de
hogy az ő uralma-hatalma igencsak meggyarapodott a csata menekültjei révén; és a következő állításhoz, vagyis hogy Iakozóhelyét
védte Gwendeling/Melian varázstudománya, a gépirat hozzáteszi az „azután" szót, tehát a Száma-Se Könny Csatája után. A gépirat
megváltoztatott passzusa szerint Egnor már egyike Melkó legfőbb ellenfeleinek mind a „a gnomák közt, kik még szabadok maradtak".
Mindebből csak egy következtetés vonható le: a Tinúviel meséje nek eseményei a nagy csata után zajlottak; és ezt megerősíti a
gépirat határozott állítása: mert ahol a kézirat azt mondja, hogy Melkó „mindig is szerette volna tönkretenni tündék s emberek
barátságát", a második változat hozzáteszi: „ha felednék netán a Száma-Se Könny Csatáját és ismét fellázadnának ellene". Ezért különös, hogy Véanné a történet elején (csak a kéziratos változatban) azt mondja, hogy olyan dolgokról mesél, „melyek
Tinwelint csarnokain azok után estek, hogy a Nap feljött, de még a Száma-Se Könny Csatája, e feledhetetlen nap előtt". (Ez, persze, a
jelek szerint arra utal, hogy sokkal hosszabb idő telt el a két esemény közt, mint ezt a Gilfanon meséjének tervezete körvonalazta. )
Később megismétlődik: „álmában sem gondolt volna ő ilyet... hogy egy tünde... kíséret nélkül Melkó csarnokaiba látogasson, bizony,
még e korai napokban, a Könnyek Csatája előtt sem, mikor pedig Melkó hatalma csak növekedőfélben volt, nem volt oly végtelen nagy... "
Még különösebb, hogy ez a második mondat megmarad a gépiratban. A gépiratos változatnak így két - önmagában önellentmondásos -
állítása van: Melkó „mindig is szerette volna tönkretenni tündék s emberek barátságát, ha felednék netán a Száma-Se Könny Csatáját"; „Nem sok szeretet honolt az erdő-tündék és az angbandi nép között már azokban a napokban, a Száma-Se Könny Csatája előtt sem... "
A legnagyobb mértékben szokatlan, hogy ekkora önellentmondás legyen egyetlen szövegen belül, talán páratlan is ez az Első Korra
vonatkozó írásokban. Jómagam semmi módon nem tudom megmagyarázni c jelenséget, egyszerűen elfogadom a tényét: ez alapvető
önellentmondás, úgy, ahogy van; s igazából nem tudom magyarázatát adni azoknak az állításoknak sem (egyik változatban se), hogy a
mese eseményei a csata előtt zajlottak volna, hiszen virtuálisan minden utalás ennek az ellenkezőjét mondja. [4]
3. Vegyes kérdések (i) Morgoth
Beren így szólítja Melkót: „ó, hatalmas Belcha Morgoth", mert hogy állítólag ez volt a neve Melkónak a gnomák közt. A gnoma szótárban
a Belcha a Melkó név gnoma megfelelőjeként szerepel, de Morgolhnak nyoma sincs: való igaz, c névnek ez az első - és egyetlen -
előfordulása az Elveszeti mesékben. A goth elem jelentését a gnoma szótár így adja meg: „háború, küzdelem"; de ha a Morgoth ebben
a korban „Fekete Háború"-t jelentett, furcsa talán, hogy Beren hízelgő beszédbe fonja. Az 1930-as években készült név- lajstrom úgy
magyarázza a Motgoth-t , hogy „az ork Goth névből, jelentése »nagyúr, uralkodó, gazda«, valamint amor »sötét v. fekete« előtagból
állt össze", ám eléggé kétségesnek látszik, hogy a korai korszakot illetően érvényes-e ez az etimológia. Ez a névlajstrom a Gothmog
nevet („Balrogok kapitánya") úgy értelmezi, hogy benne ugyanaz az ork elem szerepel „ Goth hangja [Morgoth]"; ám a Gondolin
bukása című mese névlistája a Gothmogról azt mondja: „Küz- delem-és-Gyűlölet" (amog-„megvetni, gyűlölni" a gnoma szótárban
előfordul), ami alátámasztja a Morgothnak jelen mesénkbeii értelmét: „Fekete küzdelem". [5] (ii) Orkok és balrogok
Annak ellenére, hogy a „kísértetek s orkok vándorbandái" kitétel a gépiratban is megmarad, a jelölések bizonnyal a Turambar meséje
béli értelmezésükkel értendők. Az orkokat jelen mesénk úgy jellemzi, hogy „Melkó hitvány kreatúrái". A második változatban
farkasokon lovagló orkok is előfordulnak. A mesében említett balrogok megjelentek már a Gilfanon meséjének egyik tervezetében; ám fontos szerepet játszottak az Elveszelt
mesék legkorábbjai- ban is, lásd Gondolin bukása.
(iii) Tinúviel „hosszabbító bővülése"
A „leghosszabb dolgok" közt, miket ez a bűvölés megnevez, kettővel most ne foglalkozzunk: „Nan kardja", „az óriás Gilim nyaka" - bár
fennmaradtak a Leithian-ének varázsolásában, ahol még Nan kardja is említésre kerül, Glend, ahogy ott Gilimet hívják, „Eruman
óriása". Gilim a gnoma szótárban „tél" jelentésű, ami nem látszik túl célszerű értelmezésnek itt: bárhogy is, a törlések révén nehezen
olvashatóan, a kis jegyzetfüzet, amely az Elveszett mesékkel kapcsolatos feljegyzéseket tartalmazza, mintha azt jelezné, hogy Nan „a
Dél nyarának óriása" volt, és hogy akkora volt, mint egy szálas szilfa. Az indravangok (a gépiratban indrafang ), az úgynevezett „hosszú sza- kállúak" a gnoma szótár szerint „a nauglathok vagy törpök
sajátos neve". (Lásd a továbbiakban: A Nauglafring meséje. ) Karkarasz (a gépiratban Carcaras) a „Késfog" a bűvölesbcn azért jöhet elő, mert „őrizte amaz időkben ő, a farkasok atyja, Angamandi
kapuját, s már mióta? Hosszú ideje". A szilmarilokban más története van: Morgoth „választott egy kölyköt a Draugluin fajtájából" és
Huan gyilkosának neveli, kiülteti Angband kapujába, hogy ott várjon rá. A szilmarilokban átalakul: „Veresínyű Carcharoth-nak nevezték, és ez a kifejezés a mi szövegünkben is előfordul (amikor Karkarasz
leharapja Beren kezét). Glorund a neve a Turambar meséjében a sárkánynak (Glaurung A szilmarilokban). A Melkó megláncolása mesében nem történik rá utalás, hogy Tulkásznak bármi része lett volna a lánc (Angaino) kovácsolásában.
(iv) A valák befolyása
Gyakran olvashatjuk a mesében, hogy a valáknak közvetlen befolyása volt a Nagy Földeken élő tündék elméjére és szívére. így például
megtudjuk, hogy alighanem a valák ihlették Berent, mikor olyan ötletesen beszélt Melkóval, és ha ez netán nem több is „retorikai"
túlburjánzásnál (a szövegben), az világos, hogy Tinúvielnek Berenről látott álma valóban „a valák küldte álom". Megint csak a valák
keltenek új reményt Tinúviel szivében; s később, Véanné meséjében a valákat látjuk, mint tevékeny sorsszövőket, vezérelik a szereplők
útját, megszabják végzetüket - a valák „teszik", hogy Huan ráleljen Berenre és Tinúvielre Nan Dumgorthinban, és Tinúviel azt mondja
Tinwelintnek, hogy Berent „csak a valák menthették meg a szörnyű haláltól".
* Lábjegyzet a kéziratban: Tifil (Bridhon) Miaugion vagy Trevildo (Vardo) Meoita.
[1] Vö. Prof. T. A. Shippey: Út Középjoldéhez. 1982: „A »Beren és Lúthien«, egészében, túl sok cselekményt tartalmaz. E
bírálat másik oldala, hogy alkalmakként Tolkiennek túl keményen kellett bánnia saját leleményeivel. Celegorm megsebesíti
Berent, és Huan, a kutya gazdája ellen fordul, üldözi; »visszatérve Huan egy füvet hozott Lúthiennek az erdőből. A levéllel
Lúthien elállította a seb vérzését, s varázstudománya meg szerelme segítségével meggyógyította Berciit... « A gyógyító fü motívuma közkeletű, központi eleme például a breton Eliduc lainak (Marie de Francé ezt változtatja így:
conte). Ám itt egy egész jelenetet meghatároz, már ha nem a teljes verset. A szilmarilokban csak két sor erejéig jelenik meg, s
eltűnik, míg Beren sebesülése öt sorban történik, s nyomban ugyanott a gyógyulásáról is értesülünk. Újra meg újra azt
érezzük, ez itt összegezés.. " Tökéletes megfigyelés. A Leithian- énekben a sebesülés s a gyógyfüves gyógyulás: 64 sor.
[2] Egy korai jegyzet utal már „a szent szilmarilok"-ra.
[3] A Gilfanon meséjének tervezetében a hiszilóméi „Árnyéknép" már nem tündenép, oly „tündérek" ők, kiknek eredete
ismeretlen.
[4] A Turambur meséjében Beren és Tinúviel törlénete világosan és szükségszerűen a Száma-Se Könny Csatája előtt
zajlott.
[5] Egyik szövegben sem utal semmi arra, hogy Gothmog ilyen szerepet játszott volna Morgoth vonatkozásában, ahogy
azt a „Goth hangja" interpretálja, ám ennek semmi nem is mond ellent, és kezdettől fontos alakja volt ő a Gonosz
birodalmának, különösen Melkóval összefüggésben. Valami talán emlékeztet a „Morgoth Hangjá"-ra a „Sauron Szája"
kifejezésben, a Fekete Númenórcan Barad-dúr hadnagya volt (A Király visszatérése).
II. TURAMBAR ÉS A FOALÓKÉ
A Turambar meséje, akár a Tinúviel, tintával írott kézirat a teljesen kiradírozott ceruzás eredetin. Bizonyosnak látszik azonban,
hogy az előbbi megmaradt formája megelőzte az utóbbi megmaradt formáját. Következtetni lehet erre többféle módon is, de a
kompozíciós rend tisztán kiviláglik az erdő-tündék királyának névalakulásából (Thingoléból). A Turambar kéziraton végig Tintoglin
volt ő eredetileg (és ez jelenik meg A tündék érkezése mesében is, ahol Tinwelintrc vált). A mese kezdeténél van egy jegyzet a
kéziraton: „Tintoglin nevét végig átváltoztatni Ellonra vagy Tinthellonra = q. Ellu", de a jegyzetet apám áthúzta, és a mesén
végigvonul a Tintoglin név Tinwelintrc változtatva. Mármost a Tmúviel meséje ben a király neve először Ellu (vagy Tinto Ellu), és egyszer Tinthellon ; a következőkben -
következetesen - Tinwelint lett belőle. Világos, hogy az emlékeztető „követelmény", hogy a Tintoglin „Ellonra vagy Tinhellonn = q.
Ellu" változtatandó, abból az időből származik, amikor a Tmúviel meséje átíródott éppen (vagy már), és a Turambar meséje ránk
maradt változata már létezett. Ezt támasztja alá - tehát az átírt Tinúviel későbbi keletkezését - a „bevezetés" első formája is, melyben Gilfanon megjelenik, míg a
Turambar kezdetén Ailiosra történik utalás (akit Gilfanon váltott fel), az előző mese folytatásaképpen. A mesemondás c ponton
különféle elképzeléseit apám fokozatosan redukálta, de nem vitte végig a dolgot. A korábbi sorrend-elképzelésnek megfelelően Ailios a
maga meséjét az első este mondta Turuhalmé, vagyis a Faha- sáb-vonszolás ünnepén, és Eltas következett volna a Turambar meséjével
a másodikon. Bizonyíték ez arra, hogy a Turambar meséje már legkésőbb 1919 derekán létezett. Humphrey Carpenter fölfedezett egy bekezdést,
mely az Oxford English Dictionary levonatpapírjának egy darabján lelhető, apám elgondolásának korai ábécéje szerinti feljegyzést;
„megfejtve" a dolgot rájött, hogy ennek a mesének a része, nem messze a kezdetétől. Elmesélte nekem, hogy apám a „Rúmil ábécéjé"-
nek ezt a változatát körülbelül 1919 júniusa tájt használta.
Hogy tehát Ailios elmondta a magáét, gyertyagyújtás ideje-telje is elérkezett, s így ért véget a Turuhalmé első napja.
A második estén azonban Ailios nem volt jelen, s Lindó kérésére egy Eltas nevezetű kezdett mesét: „Íme, mindenek, kik itt egybegyűltek, tudják meg, hogy ez Turambar és a Foalóké története, és ráadásul", tette
hozzá, „az emberek körében igen népszerű, és igen régi napokról szól, e nép történetéről még a Tasarinan Csatája
előtti időkben, mikor az első emberek Hiszilóme sötét völgyeiben megjelentek. Manapság is mesélnek még az emberek sok ilyen történetet, és még többet meséltek a múltban, különösen
Északnak azokban a királyságaiban, miket ismertem egykor. Lehet, más harcosaik históriái is belékeveredtek ezekbe,
és sok egyéb dolog, amely nem tartozik a legősibb meséhez - hanem én most elmondom nektek az igaz és panaszos
mesét, ismerem pedig ezt igen régről, még nem is léptem akkor az Olóré Maliéra, a Gondolin bukása előtti napokból. Azokban az időkben népem ott lakozott Hiszilóme egyik völgyén, és azt a földet az emberek azon a nyelven, melyet
akkor használtak, úgy nevezték el, hogy Aryador, de nagyon messze voltak ők Asgon partjaitól, és a Vas Hegyeinek
sarkantyúi túl közel voltak lakhelyeikhez és roppant komor fákból nagy vadonok összekeve- rődve álltak. Apám
mondotta nekem, hogy öregjeink közül sokan, akik messze kalandoztak, látták Melkó gonoszságos férgeit, sokan el is
hullottak általuk, és mert népünkben gyűlölet élt e kreatúrák iránt, csakígy a gonosz valát illetően, gyakorta elhangzott
Turambar és a Foalóké története - de a gnomák módja szerint ők inkább mindig Turumartot és Fuithlugot mondtak. Mert tudjátok: a Síránkozás Csatája és a noldók tönkremenése előtt lakozott egy ember-úr ottan, Úrin volt a neve, és
hallgatván a gnomák hívó szavára, ő és népe együtt ment az ilkorinokkal Melkó ellen, ám asszonyaikat és gyerekeiket
hátrahagyták az erdővidéken, és köztük volt Mavwin, Úrin felesége, és vele maradt a fia, mert nem volt még hadra
érett. Most ennek a fiúnak akkor Túrin volt a neve, és így ment ez minden nyelven, de Mavwint az eldák úgy hívják:
Mavoiné. Mármost Úrin és követői nem menekültek abból a csatából, mint az emberek legtöbb nemzetsége, hanem az utolsó
leheletig harcoltak, és sokukat legyilkolták, és Úrin fogságba esett. Az ott harcoló noldók közül mindenkit legyilkoltak,
vagy ha nem, fogságba estek, némelyek fejvesztetten menekültek, kivétel csak Turondo volt (Turgon), és ő s népe
kivágta magát, vágott ösvényt, otthagyta a pokolkatlant, és nem is tartoznak ők ebbe a mesébe. Persze e nagy társaság
megmenekülése megkeserítette Melkó számára a győzelem ízét, mert így nem volt teljes az ellenfelei fölött aratott
diadal, s nagyon vágyott volna rá, hogy kiderítse, hová is menekültek; ám ez nem sikerült neki, mert kémei semmit
sem jelenthettek, és abban az időben semmi borzalmas kínzás ki nem szedhette a fogságba esett noldókból az igazat -
nem volt ily árulás. Tudván ezért, hogy a köri tündék nem sokra tartják az embereket, félnek is tőlük, le is nézik őket vakságukért,
ügyesség híjáért, gondolta ő, Úrint veszi szolgálatába, menjen ő Turondót keresni, lenne fő kémje. Hanem erre semmi
fenyegetés - hogy megkínozzák -, semmi ígérgetés - kincsek csillogtatása - rá nem vette Úrint, mondotta ő inkább:
»Nem! Tégy, amit akarsz, de engem semmi gonosz célod szolgálatába nem állítasz, nem kényszerítesz, ó, Melkó, te,
Istenek és emberek ádáz ellensége. « »Az már biztos«, mondotta akkor Melkó, »kérni én téged nem foglak szolgálatomra, se kényszeríteni, hanem olyan
tetteimet, mik tetszésedre aligha lesznek, fogod nézni innen, ülsz majd és nézel csak, képtelen leszel kezed-lábad
mozdítani ellenükben«. És ez lett a kínzás, amit kieszelt ő Állhatatos Úrin gyötrelmére, kiültette őt egy magas hegyi
helyre, odaállt mellé és átkozta őt s népét a valák szörnyűséges átkaival, ekképp hozott rájuk balvégzetet és
pusztulást; ám mást is tett, Úrinnak csodás látóképességet adott, hadd lássa, mi sújtja asszonyát s gyermekeit, s nem
lehetett képes rá, hogy segítsen, mert bűvölet bűvölte őt egy helybe. »Látod!« mondta Melkó. »Fiadnak, Túrinnak
sorsa örök legenda lesz, zokogni fognak a hallatán tündék és emberek, valahányszor így összejönnek mesét mondani«,
de Úrin felelte: »Legalább senki megvetni nem fogja őt sajnálkozva, mert látják, nem volt nyúlszívű az apja. « Most akkor a csata után könnyek között vitte fiát Mavwin Hithlum - vagy Dor Lómin - földjére, ahol most minden
embernek lakoznia kell, íme, Melkó parancsa szerint, kivéve pár vad csoportot, ezek összevissza kószáltak. Született
néki ott Nienóri, ám férje Úrin közben Melkó rabjaként sínylődött, és Túrin kisfiú volt még akkor, s Mavwin nem tudta,
hogyan lelhetne gyógyírt szörnyű bánatára, mit tehetne érte s kis húgáért, mert Úrin emberei mind odavesztek a nagy
összecsapásban, és az idegen emberek, kik a közelben lakoztak, nem ismerték Mavwin úrnő méltóságát, és mind ama
vidék sötét volt s igen barátságtalan.
A szöveg következő - rövid - része később törlésre került, helyettesítődön egy toldalékkal (odacsatolt, külön papiroson). A törölt rész így hangzik:
Amaz időn Beren Ermabwed tetteinek híre [fölébe írva: emléke] igencsak terjedt Dor Lóminban, miért is Mavwin
szívében ez támadott: jobb tanács híján Túrint, fiát küldené Tintoglin1 udvarába, kérve őt, támogatná az árvát Beren
emlékezetére, és tanítaná őt a tündérek és az eldák bölcsességére; mármost Egnor2 rokona volt Mavwinnak, és ö volt
Félkezű Beren atyja.
A betoldott rész, a papírszeletkén, így szól:
Módosított rész, jobban illik Tinúviel históriájához és a Nauglafring utótörténetéhez: A mese elmondja
mindazonáltal, hogy Úrin a tündék barátja volt, és ebben különbözött népének sokától. Nagy volt barátsága ekképp
Egnorral, a zölderdei tündével, a gnomák vadászával, és ismerte Egnor fiát Beren Ermabwedet, és szolgálatába vette
egyszer, tekintettel fiára, Damrodra; ismerték pedig Félkezű Beren tetteit Tinwelint3 csarnokain, Dor Lóminban egyre
emlékeztek ezekre. Miért is Mavwin azt gondolta az ő szívében, tanács híján elküldi Túrint, fiát Tinwelint udvarába,
kérni a királyt, támogatná az árvát emlékére Úrinnak és Egnor fia Berennek. 4
Igen keserű volt valóban ez az elválás, és hosszú [ideig?] sírt is Túrin, és nem akart távozni anyjának oldala mellől,
és ez volt a sok szomorúság közül az első, mely életét érte. De végül, hogy anyja győzködte, engedett, így felkészíthette
őt Mavwin az útra. A fiúval tartott két öreg, még apja, Úrin előtti időkből megmaradottak, és mikor mindez együtt volt,
a búcsúzás is megtörtént, nekivágtak, mentek a sötét hegyek felé, és Mavwin kicsiny lakozóhelye könnyek árjában
úszott, és Túrin szemét könnyek vakították, hogy anyját többé nem látja. Akkor, mielőtt még hallótávolon kívül értek
volna, felkiáltott Túrin: »Ó, anyám, Mavwin, tudd, hamar itt leszek én újra nálad« - de nem tudta, hogy Melkó átka
kettejük között van már. Hosszú és igen bizonytalan volt az út Hithlumnak sötét dombja- in-hegyein átal a Túlföld nagy erdőségei felé, hol is
Tinwelint, a rejtekkirály lakozott; és Túrin, Úrinnak fia5 volt az első ember, ki ezen az úton járt így, azóta se tapodták
sokan. Veszélyek lestek Túrinra és két kísérőjére: farkasok és kóborló orkok, abban az időben ők ily messze is
elmerészkedtek Angbandtól, mert Melkó hatalma nőttön nőtt és elterjedt egészen Északnak királyságáig. Gonosz
bűvök kömyülték őket, gyakran vétették el útjukat, kergén keringtek csak hosszú napokon át, ám a végén kivágták
magukat, köszönték is ezt a valáknak - ám meglehet, Melkó szőtte lábuk sorsát így, mert nem kellett Túrinnak
gyermekként elvesznie most emez erdőkön. Volt, ahogy volt, így jutottak el Tinwelint csarnokaihoz; mármost a hegység túlján végképp eltévedtek az
erdőföldön, míg a végén, mindennek híján, haláluk közelgett, s így lett volna ez, ha rájuk nem bukkan az erdőjáró, a
titkos tündék vadásza, és az ő neve volt Beleg, mert szálas alakú volt, és kiemelkedett e népből minden mód. Beleg
akkor őket rejtekösvényeken, sok magányos vadonon át csellel vezette, elérték így az árnyas folyópartokat, ez a víz fut
azután Tinwelintnek kapuja előtt. Érkezvén ekképp a király elébe, Tinwelint látta őket, emlékezett is Állhatatos
Úrinra, és mikor meghallotta, mi fűzi össze Úrint és Félkezü Berent, 6 s hogy mi lett a sorsa emez úrhölgynek,
Mavwinnak, enyhületesre vált a szíve, és úgy döntött, enged az óhajnak, nem küldi el magától Túrint, mondotta pedig:
»Úrin fia, lakozzál kellemességgel és az én erdőmélyi udvaromban, nem is jövevényként, de tekintsd magad úgy,
mintha második apád gyermeke lennél itt, és meg lészel tanítva minden bűvtudomá- nyára Gwedhelingnek, és a
magaméit sem fogom titkolni előtted. « Egy idő múlva hát, mikor a jövevények pihentek már egy sort, a király Túrin fiatalabbik kísérőjét visszaküldte
Mavwinhoz - oly nagy volt ugyanis emez ember vágya, hogy úrnőjéért haljon, ha kell, de adott vele tünde kíséretet, és
oly biztosítást, bűvöletet velük ez útra, hogy védve legyenek, küldte, mi több, az emberrel a maga üzenetét is
Tinwelint: »Tudd meg, ó, Mavwin úrhölgy, Állhatatos Úrin asszonya, nem szerelem okán, nem Melkótól való
félelmemben, hanem szívem bölcsessége folytán és a valák sorsszövése okán nem mentem én népemmel a Száma-Se
Könny Csatájába, miért is vagyok most biztonságos rejtekező, aki a gonosztól félőknek menedéket adhat, és titkos
utak vezetnek így az én csarnokaimhoz. Lehet, hogy ma nincs is más védőbástya a Vas Vala ellenében, ugyan mondják,
Turgont nem ölték le, de ki ismeri az igazságot, és vajon meddig menekülhet ő? Ezért hát nevelkedjék a te fiad Túrin
itteni védettségben, mint saját gyermekem, míg nagykorú nem lesz - és akkor, ha úgy akarja, elmehet innen. « Mi több,
rávenni próbálta Mavwin úrhölgyet, szánja rá magát az útra, bármi keserves jöjjön maga is, és időzzön a védett
csarnokokban; hanem ő, maghallván ezt, nem is gondolt rá, hogy ilyet tegyen, oka volt ennek gyengéd szeretete
kisleánya, Nienóri iránt, valamint inkább akart volna ő szegényen lakozni az emberek körén, mint az erdő-tündék közt
édes kellemességben élni. Lehet az is, túlságosan ragaszkodott Úrinnal volt közös lakozóhelyükhöz, a nagy háború
előtti idők emlékéhez, titkon még mindig félje visszatértében reménykedve, mert hírnökök egyike se hozott még oly
gyász hírt, hogy Úrin azon a harcmezőn elesett volna, csak annyit mondott mindenki, hogy sejtelem sincs holléte felől -
valóján persze ezek a hírnökök nem voltak valami számosan, háborodottak is voltak valamelyest, és lassan évek
múltak el azóta, hogy az utolsó csapás zuhant azon a gyászos napon. S Mavwin úrnő, való igaz, egyre jobban kezdett
vágyódni fiacskája látására, s kisleánya, Nienóri cseperedtén alighanem rá is szánta volna magát az útra, ha közben a
hegyek, Melkó gonosz varázsai révén, nem váltak volna járhatatlanná, bezárva ezzel az embereket Hithlumba, mert
akik a falakon kívülre merészkedtek, lemészároltattak. S telt közben Túrin ideje is Tinwelint csarnokain; és vele ott lehetett a vén Gumlin, kísérője, akinek nem volt
bátorsága visszatérni Hithlumba. Túrin nagyon élvezte az ottlétet, de sosem hagyta el a bánat, mit Mavwint nem
láthatván érzett; roppantra nőtt testének ereje, és tetteivel hírt s nevet szerzett magának, derekasat, mármint hogy
mindenütt, ahol Tinwelintet tekintették királynak, ám mindeközben csöndes fiú volt, gyakran búsongó, és nem érte el
könnyen a szerelem, nem követte a szerencse; apró vágyai dúsan teljesültek, míg annyi más egyéb, amiért igyekezettel
fáradozott, elkerülte. Semmi más nem gyötörte annyira, mint hogy közte s anyja közt nincs futárok közlekedése, nem
lehetett a hegyek mondott jár- hatatlansága miatt. Igen, pár év múlva teljes lett emez elzártság. Mármost Túrin
hétévesen került az erdő-tündék körébe, és újabb hét év telt el ottani lakozásával, s csak kósza hallomásból tudhatta,
mi van anyjával, és hogy kishúga, Nienóri szép karcsú leánnyá serdült, és igen ékességes-nemes lény, és hogy
Hithlumban azért csöndesültek a dolgok, anyja is megvan békén ekképp, s mind inkább így; aztán jött, hogy minden
hír elnémult, és csak az évek teltek.
Hogy bánatát s szíve őrjöngését csitítsa-csillapítsa, s emlékeit békítse, mert mindig is arra gondolt, Úrin s népe miként
ment harcba Melkó ellen, Túrin megannyiszor, ha tehette, Tinwelint leghar- cosabb vitézeivel kószált szanaszéjjel, s még
nem érte el a férfikort sem, mikor már öldökölt-sebesített az orkokkal csatázva, ahogy ezek a tündék vidékeire folyvást
betörtek, zaklatni és pusztítani az itt lakókat. Való igaz, hogy az ő ereje védte meg e fenyegetett nép számosát, nélküle
később talán el is pusztultak, rabszolgasorra jutottak volna, annyit zaklatta őket Melkó, és csak az volt a szerencséjük, hogy
a gonosz nagyúr figyelmét náluknál fontosabb dolgok kötötték le végül.
Élt mármost Tinwelint udvarában egy tünde, a neve Orgof, és ő, mint e király népének számosa-zöme, ilkorin volt, de
gnoma vér is csordogált ereiben. Anyai ágon közeli rokona volt magának Tinwelintnek, és jócskán kegyben állt ennél, lévén
jó vadász, nagy erejű tünde, de valamelyest szabadszájúnak ismerték, és épp mert a király kegyencféléje volt, fennhéjázó is
lett; ám semmire nem volt oly büszkélkedőn hiú, mint pompás öltözékére, ékszereire, arany
és ezüst díszeire, ami azt illeti, mindig kicicomázva járt. Már maga Túrin, folyton az erdőn időzvén, összevissza
árkon-bokron járván, tépett volt és fürtjei vadul s csapzottan verdestek, hát Orgof élcelődésének tárgya lett hamar, ha
ketten együtt időztek netán a király termein; de Túrin soha egy szót nem válaszolt a buta élcelődésre, s valóban nem
sokat törődött ő abban az időben olyasmivel, hogy néki bárki mit mond, és bozontos szemöldöke alól a szeme
gyakorta mintha csak nagy s még nagyobb messziségekbe tévedt volna - akárha távoli dolgokat látna, hangokra
hallgatna az erdővidéken, miket másnak füle nem hall.
Egyszer történt, hogy Túrin együtt ült, étekasztalnál, a királlyal s másokkal, és aznap volt tizenkét éve, hogy
könnyein át utoljára látta Mavwint, az ajtó előtt állt az úrnő is sírva, nézte az anya, hogyan tűnik el fia a fák közt,
elrejtették lassan a törzsek, s ezen a napon most Túrin méla volt és komor, kurtán felelgetett csak, bárki szólt hozzá,
közelében ülő, s leginkább így tett Orgoffal. De ez a szalasztott bolond nem akart érteni a kevés szóból, nem hagyta békén, nyűtt ruháin, zilált fürtjein élcelődött,
mert Túrin megint épp valami hosszú távollétből érkezett, erdők mélyéről, s végül a tréfacsináló előhúzta
aranyfésűjét, s Túrinnak nyújtotta; s ittasan, ahogy már volt, s hogy Túrin rá sem hederített, azt mondta végül Orgof:
»Na persze, azt se tudnád, hogyan használd ezt a fésűt, menj vissza anyádhoz, ő majd pótolja a mulasztottakat s
megtanít rá - már ha a hithlumi nők is, bizony mondom, nem ugyanolyan csúnyák, amilyen rendetlenek a fiaik, s akkor
hiába. « Ekkor keserves harag fogta el Túrin szívét, s ezek a szavak, Mavwin úrnőről, anyjáról, kicsordították a
poharat, s ezért történhetett, hogy a nagy ivókelyhet kapta fel, mely előtte az asztalon állt, belevágta Orgof szájába,
recsegtek a fogak, mindenféle csont, s ő maga azt mondta ehhez: »Tartsd már a szád, bolond, és engem többé ne
zaklassa Orgof azonban talán már nem is hallotta ezt, mert hanyatt vágódott, nagy test, s a fejét beverte a padló
kövébe, az asztalt is magára rántotta, kupástul, mindenestül, és többé nem szólt, senkit nem zaklatott, mert halott volt.
Akkor mind csöndben felálltak, Túrin azonban, holtsápadtan nézve Orgof holttestét, bort öntött kezére, sarkon
fordult, eltűnt, ki az éjszakába, és némelyek, Orgof rokonai, már rántották ki fegyverüket, de csak félig s fél szívvel, s nem sújtottak le,
mert a király semmi jelet nem adott, ő is csak Orgofot nézte, s arca nagy ámulatot tükrözött. Túrin pedig odakint a
folyóba mártotta két kezét, s felzokogott; mondván: »Íme! Átok van rajtam, és most úgy fordult aztán, hogy el kell
hagynom ezt a házat, nevelőapámét, törvényen kívüli vagyok, akinek kezéhez, nevéhez vér s halál tapad - szerelmesen
senki szemébe nem nézhetek«. És szíve tudta, Hithlumba sem térhet vissza immár, anyjának csak gyászára és
szégyenére lenne, vagy akár a tündék haragját is népére vonhatná; minélfogva elvonult, ment, messze - ha bárki
keresné is, ne találják. Holott nem akarták bántódását, épp csak hogy ő erről mit sem tudott; mert Tinwelint, bármekkora volt is
szomorúsága, megbocsátott neki, és a nép zöme-java ugyanígy tett, mert Túrin béketűrő volt mindig, Orgof
bárdolatlanságait is udvariassággal viszonozta megannyiszor, holott tömérdek csipkelődésben volt része - mert ez a
féltékeny tünde gonoszan hegyezte szavait mindig; hát most legközelebbi rokonai inkább meghunyászkodtak,
elfogadták Tinwelint akaratát, főleg pedig vigaszajándékait. Túrin azonban, abban a hitben, hogy minden szív és kéz ellene van már, és a király is ízig ellensége az ő lelkében,
Túrin messze ment, egészen az erdőföldek szélső határáig. Ott vadászott, jól lőtt, megszerezte betévő falatját, bár az
igaz, hogy íjászatban nem vehette fel a versenyt a tündékkel, a kardforgatásnak volt ő inkább a mestere. Körébe gyűlt,
idők során, pár elvadult lélek, s ezek közt volt Beleg, a vadász is, aki annakidején megsegítette Gumiint és Túrint a
vadonban. Ök ketten most számtalan kalandot éltek meg, Beleg a tünde és Túrin az ember, most ilyesmiről nem kell
szóla- nunk, de egykor szerte szólt effélékről ének és mese. Vadakkal és kísértetekkel küzdöttek, olykor még
tündéknek is ismeretlen helyekre vergődtek, és híre támadott lassan, hogy valami rejtélyes vadászok járnak erretájt,
hallottak róla az orkok és a tündék, s így Tinwelint talán hamarost ki is tudta volna rejtekhelyüket, ha nem történik,
hogy Túrinék orkok bandájával találkoznak, kik aztán leölték társaságukat, csak Túrin s Beleg maradt élve a
háromszoros túlerő ellenében is. Beleg, sebesülten bár, elmenekülhetett, ám Túrint elfogták, megkötözték, mert ez
volt Melkó parancsa - hogy élve vinnék őt elébe; mert látjátok, hogy Linwé7 csarnokain időzött, melyek köré is
Gwedhaling királynő bűvös fátylakat szőtt mágikus rejtelmekből, rejtőnek, ahogy csak Valinor erejével lehet tenni
effélét s ez régóta így volt, Túrin régóta eltűnt Melkó elől; s még attól is félhetett a vala, hogy kikerüli netán végzetét.
Ezért volt most az, hogy mindenképp maga elé akarta őt, hogy kegyetlenül bánna vele - Úrin szeme láttára. De Úrin
szólította Nyugat valáit, lévén hogy sokat tanult erről, mint is kell hozzájuk fordulni, tanulta ezt Kör eldáitól - a
gnomáktól, kikkel kapcsolata volt-, és szavai, ki a megmondhatója, miként, eljutottak Manwé SzúlimóhozTaniquetil
magasain át, melyek a Világ Hegyei. Túrint mindazonáltal vonszolták most sok rút mérföldön, méretlenen,
gonoszságosan könyörtelen orkok foglya lévén, s ezek lassan haladtak vele, mert mindig a sötét hegyek vonalát
követték ama vidékek felé, ahol aztán felmennek a komor magasokba, és fejüket gőzök burkolják-környülik. Nevezik
pedig ott ezeket a magasokat így: Angorodin avagy a Vas Hegyei, mert legészakibb nyúlványaik alatt terül el Angband,
a Vas Pokla, minden helyek legborzalmasabbika - és ők maguk tömérdek hadizsákmányt is hurcoltak, és szívükben
gonosz szándékokat. Tudjátok, azokban az időkben Hithlum és a Túlfölde még mindig tele volt vad tündékkel és egyelőre szabad
noldókkal, a régi csata menekültjeivel; és némelyek közülük jártak-keltek is szerte, nagy óvatosan, voltak
rejteküregeik, erdőmélye erődeik, bár Melkó fáradhatatlanul kutatta-kereste őket, és ha elfogott közülük egyet, a
legeslegkegyetlenebbül bánt ő azzal, egyetlen más rabjával se így, soha. Orkok és sárkányok és gonosz tündérek
szabadultak rájuk, életük csupa bánat volt és izgalom, mert nem lehetett nyugovásuk sehol, így aztán azok, akik nem
húzhatták meg magukat Tinwelint birodalmában, sem a kőváros királyának titkos erődjében, elvesztek, rabsorsra
jutottak. Akadtak noldók is, kiket Melkó feneketlen gonosz varázslata sújtott, és rettegésben vándoroltak így, tették
elvetemült kedvétparancsát, és érezhették, Melkó szeme parázsként égeti őket bármi messziről is. Ám ezek a tündék,
ha rabok, ha szabadok, hallhatták olykor Ulmó hangját a folyókból, vagy a tengernek partján, ahol a Sirion vizei
vegyültek a nagy hullámokkal; mert valamennyi vala közül ma is Ulmó gondolt rájuk a leggyengédebben, és remélte,
hogy épp az ő picinyke segítségükkel teheti tönkre Melkót. Aztán ezek még Valinornak áldottságára is emlékeztek, és
olykor távozott szívükből a félelem, jó cselekedeteket hajtottak végre, és mind a tündéket, mind az embereket
segítették a Vas Ura ellenében. Már akkor egyszer így érte el Belegnek, a tünde vadásznak szívét is az a sugallat, hogy Túrin keresésére induljon,
mihelyt ezt sebei gyógyulása engedi. Ez azonban nem sok napot jelentett, ügyes volt ő a gyógyítás tudományában,
sietve elindulhatott az ork banda után, ellenben itt már minden nyomolvasó tehetségére szüksége volt, mert Melkó ily
kísértetei ravaszul járnak s igen könnyedén. Hamarosan túl járt minden neki ismert tartományon, de Túrin kedvéért
továbbigyekezett, és ezzel több bátorságot tanúsított, mint az erdővidéki népnek szinte bármely fia, és tudjátok, nincs
mérve annak a rettegésnek és riadásnak, mint amit Melkó táplált azonidőkön tündék és emberek szívébe. Ám így esett
az is, hogy Beleg eltévedt, sötét és veszedelmes vidéken esteledett rá, a fenyővadon oly sűrű volt, hogy utat ott csupán
a kísértetek találhatnak, mert ezek szeme a legvastagabb sötétet is átfúrja, hanem még közülük is számosan szoktak
eltévedni ezekben a rengetegekben; nevezték pedig a noldók ezt a tájat úgy, hogy Taurfuin, az Éj Vadonja. Beleg
egyelőre beletörődött, hogy eltévedt hát, s nekidőlt egy nagy fának, mintha vízmélyből nézte volna az irtózatos
fenyőkoronákat, hallgatta az éji lég nyögéseit, és az ágak recsegése-nyikorgása csupa bánat volt, fenyegetés, szíve még
néki is egyszerre igen riadt lett, fáradt. Ellenben váratlanul megpillantott messze a fák közt, a rezzenetlen vaksötéten át valami fényt, mely sápadtacska
volt, de állhatatos, akárha szentjánosbogár világlana, de hát sejtette ő, hogy ilyen helyen, ahol ő jár, még a
szentjánosbogár sem járhat. Mármost a noldók a föld alatt dolgoztak, és mert régről értettek a fémek s a drágakövek
minden dolgához, Melkó számára ők voltak a legértékesebb rabszolgák, s Beleg nem tudta bár, volt azonban ezeknek a
tündéknek afféle fura alakzatú parányi lámpásocskája, és ezek ezüstből voltak és kristályból, és a lángjuk fakón bár, de
örökké égett- lobogott, és ez nagy titok volt, és csak az ékszerkészítők tudták még közülük is a nyitját, és még
Melkónak sem árulták el, jóllehet sok ékkövet kellett megdolgozniok a számára, tömérdek bűvös fényt kellett
csiszolniok-csiholniok, előbűvölniök.
E lámpások segítségével jártak-keltek a noldók éjjel, és ritkán vétettek el olyan ösvényt, melyet megismerhettek
egyszer. Ekképp történt, hogy közelebb óvakodva Beleg megpillantott egy hegyi gnomát, ahogy ott feküdt a nagy fenyő
alatt tűágyon és aludt, és kék lámpásocskája a feje mellett kitartó pislogással világlott. Akkor Beleg felébresztette, és
felriadott a tünde, nagyon félt, szorongott, és Beleg megtudta, hogy Melkó bányáinak szökevénye, nevét is megmondta,
Flinding bo-Dhuilin, régi gnoma család saija. Mármost Flinding boldog volt, hogy szabad noldóval társaloghat, és sokat
mesélt szökéséről, hogyan hagyta ott Melkó bányáinak legszörnyűbb világát; és a végén azt mondta: »Mikor már azt
hittem, végre szabad vagyok, tessék, véletlenül besétáltam egy ork tábor kellős közepére, aludtak mind, de volt velük
sok zsákmány, hatalmas csomagok hevertek mindenütt, és sok tünde foglyuk is volt, majd' elsírtam magam: és az
egyik fogoly különös gonddal és kegyetlenséggel volt egy tönkhöz kötözve, és nyögött és kiabált keservesen, átkozta
Melkót, Úrin és Mavwin nevét emlegette; és hiába, hogy a hosszú fogságtól szinte roncs voltam, sebtén menekülőre
fogtam a dolgot, rohantam, most meg csak csodálkozom, mert Angband foglyai közül ugyan ki ne ismerné Úrint, aki az
Állhatatos, és az emberek közül egyedül merészel szembeszállni Melkóval, most is még, hogy egy keserves
hegycsúcson kell ülnie bűvös átokba verve?« Erre Beleg igencsak felélénkült, kiáltozva szökkent talpra: »Az Túrin volt, barátom, Tinwelint nevelt fia, épp öt
keresném, egykor Úrin fia volt, vagy hát ma is az. No hát, vezess engem ahhoz a táborhoz, ó Duilin (sic) fia, és
hamarosan szabad lesz ő«, de Flinding igencsak félt, mondván: »Szelídebbre a vágyat, a szót, Belegem, az orkoknak
olyan füle van, mint a macskának, és bár csak egy napi járóföld van köztem s táboruk közt, bizony, nem tudom, nem
óvakodnak-e máris utánam«. Persze hogy Túrin történetét hallotta, minden rettegése ellenére hajlott végül Beleg kérésére, és a nap
leghalványabb sugarai sem jelentek még meg a keleti égen, ök már nekivágtak, lopakodva haladtak az erdőn, Flinding
kis lámpása volt a segítőjük, lengedezve. Történt, hogy így surranván, egyszerre keresztezték az orkok útját, mert ők
ismét úton voltak, de nem arra mentek, amerre eredetileg tették volna, mert egyszerre félni kezdtek, hátha foglyaik
megszökhetnek, olyan helyre igyekeztek, ahol - tudták - ritkásabb a vadon, és sok-sok mérföldön át jól követhető út
vezetett arra; ezért hát este, vagy mikor épp odaértek a helyre, melyet Flinding keresett, Beleg és társa váratlanul
kiáltozást hallottak, durva éneket, mely messze volt még az erdőn, de közeledett; és elrejtőzni alig tudtak, mikor már
jött az ork csapat, némely kapitányuk kis lovon, és az egyik ilyen lóhoz volt csuklójánál fogva keményen odakötözve
Túrin, tehát igencsak szaporázni kellett léptét, hogy ne vonszolódjék rútul. Akkor, hogy az est leszállt a vadonra, Beleg
és Flinding félénken elindult utánuk, de megvárták, rejtekezve, hogy a banda letáborozzon, nyugovóra térjen - ezután
már csak foglyok nyögdelé- se hallatszott. Flinding mármost letakarta lámpását kis bőrdarab- bal, és mit láttak, a
kísértetalakok aludtak mind, valóban, mert ez volt az orkok szokása, se tábortüzet nem raktak, se őröket nem
állítottak, bíztak benne, hogy a vad farkasok, melyek mindig kísérik csapataikat, ahogy kutyák követik az embert, majd
riasztják őket, mert az ilyenek sosem alusznak, vörös szemük szúró fénye folyton döfködi a sötétet. Flinding halálosan
rettegett most is, ám Beleg ráparancsolt, kövesse, és a farkasok közt ott, ahol két toportyán épp eléggé messze volt
egymástól, átkúsztak, s akkor a valák adta szerencse úgy hozta, hogy Túrin hozzájuk épp közel hevert, elkülönítve a
többiektől, és Beleg észrevétlen kúszni kezdett felé, de a kése leesett valahova, kicsusszant az övéből, hát így, mert ide-
oda kúszni-mászni mégsem mertek volna, úgy határozott Beleg, kiviszik észrevétlen a kimerülten alvó Túrint. Így is
tettek. Findling is jól megtermett legény volt, Beleg is. Halálveszélyes tettükre kevesen vállalkoztak volna, még
kevesebbeknek sikerülne, hogy alvó rémszörnyek és farkasok közt így belopózzék, aztán megint ki. A tábortól messze járván már az erdőn, végre letették terhük, nem is bírták volna cipelni tovább, látván, ember ez, s
nagyobb termetű, mint ők; 8 ám Beleg most már kirántotta kardját, s elvagdosta vele a kötelékeket. Kezdte a
csuklójánál, aztán bokánál folytatta, akkor félreügyetlenkedett a fegyverrel, jócskán megcsiklandhatta Túrin talpát,
mert Túrin riadalmasan megébredt. Látta, fölébe hajol egy alak, kard a kezében, azt hitte, valamelyik ork jön megölni
vagy kínozni öt, mert kínozni jócskán kínozták, késekkel, dárdákkal; hanem hogy azt érezte, a keze szabad, felugrott,
teljes erővel Belegre vetette magát, aki hanyatt zuhant, nagyot nyekkenve elterült a földön, némán ott hevert; Túrin
abban a pillanatban elragadta a kardot, és Beleg torkába döfte, még Flinding sem foghatta fel, mi történik, oly gyorsan
végbement ez. Túrin akkor hátraugrott, átkokat kezdett üvölteni a gonosz kísértetalakokra, hívta őket, jöjjenek, öljék
le, vagy kóstolják meg a kardja vasát, mert azt hitte, az ork tábor kellős közepén van, menekülésre gondolni sem
gondolt, csupán arra, hogy legalább akkor drágán adja az életét. És rögvest Flinding következett volna, de a gnoma hátraszökkent szintén, elejtette lámpását, a bőr lecsusszant, sok
minden látszott, s gnoma nyelven hadarta Túrinnak, álljon le, barátait ne gyilkolja itten - ezt a beszédet hallva Túrin
megtorpant, dermedten állt, s a lámpa fényében már látta Beleg arcát, ahogy ott feküdt a lábánál a drága barát,
átdöfött torokkal, holtan, és kővé meredt Túrin, és arcára olyan kifejezés ült, hogy Flinding egy pillanatra nem mert
odanézni se, és mint Belegé, holtfehér volt Túrin arca. Flinding persze azért se mert mukkanni, mert a lámpás
fényében már ő is látta a leölt Beleget, és a szíve megkeserült nagyon. Aztán észbe kapott, észlelte ugyanis, hogy az
orkok felriadhattak, bizony, Túrin üvöltözésére, s azt mondta Túrinnak: »Rajtunk mindjárt az orkok, mencküljünk«, de
Túrin nem válaszolt, Flinding megrázta hát, könyörgött, szedje össze magát, vagy vége mindennek, és akkor Túrin
végre felocsúdott, de még mindig bódult volt, és lehajolt és megcsókolta Beleg száját. De akkor Flinding már vitte is, vezette, sebesen el onnan, ez volt az egyetlen jelszó, és Túrin követte Flindinget, egy
idő múltán lerázták végre az üldözőket, lélegzetnyi pihenő következhetett. Itt mondhatta el Túrinnak Flinding
mindazt, amit tudott, találkozásától kezdve Beleggel, és Túrinnak eleredtek a könnyei, patakzottak keservesen, mert
Beleg annyi bátor tett során volt édes jó harcostársa, és soha életében nem állt ki még a csontja velejéből sem ez a
szomorúság; és hosszasan ment Flindinggel, és nem bánta hová, és e gnoma nélkül hamar elkapták volna megint, vagy
eltéved s vész ekképpen, mert annyira csak Beleg, a vadász dermedt-holt arcára gondolt, azt látta csak maga előtt,
ahogy ott fekszik barátja az erdei földön, s ő gyilkolta le a saját kezével, mikor amaz épp a rabság kötelékeit vagdosta
róla. Ekkor történt, hogy Túrin haja ősz lett, holott éveinek száma semmiség volt az ilyenhez. Hosszasan vándorolt Túrin
s a noldó, és a bűverő folytán a lámpa éjjel-nappal világított. Tévelyegve bolyongtak a hegyek közt, és az orkok nem
leltek rájuk.
Volt a hegyek közt egy hely: üreges, alatta folyó, és ez a folyó a Sirionba hordta le vizét, fü nőtt pediglen a
barlangüregek bejáratánál, és ezeket fák rejtették ravaszul, és oly büverők, hogy az üregekben lakozók máig tudták
őket. Ez a hely ekképpen erős fellegvára lett minden szökevénynek, jöttek egyre újabbak, és ekképpen a noldók ősi
mesterségeit gyakorolták, újjáéledtek ezek, még ha nyersebben is, durvábban, tökéletlenebbül. Kovácsműhely működött titkon, és jó fegyverek kovácsolódtak, s még némely szép tárgyak is készültek, és a nők
újra szőttek és fontak, s olykor aranyat ástak-bányásztak nagy titkon a közelben, ezért hát emez üregek mélyein a
szépségnek egész kincsestára halmozódott, titkos fények lobogtak néha, hajdan-ódon énekek hangja szállt. A lakók
azonban menekültek mindig az orkok elöl, nem bocsátkoztak harcba velük, csak ha a balsors úgy hozta, vagy ha ők
tudták csapdába csalni ellenségeiket, de akkor minden orkot lemészároltak ott egy szálig, hírmondó ne maradjon
valóban; s tették ezt oly alapossággal, óvatosan, hogy Melkó nem vette hírét a helynek, sőt, fogalma sem lehetett róla,
hogy ezen a tájon nagyobb embercsoport ilyesképp él egyáltalán. Flinding, a noldó ismerte persze ezt a települést, ide igyekezett Túrinnal; ami azt illeti, maga is itteni lakó volt
egykor, de az orkok elfogták, így került rabszolgasorba. Meg kellett győződnie róla, nem követik-e őket mégis, de még
ez is kevés volt neki, fondorlatos utakon közelített a barlangokhoz, ezért hát még hosszabb lett a vándorlás, és a helyi
kémek s őrszemek rég észlelték őket, jelezték a dolgot a rodothliknak (ez volt a nép neve), s mindenki visszahúzódott,
rejtezett máris a jövevények elől, nem maradt kint a szabadban senki. Magukra zárták ajtóikat, s reménykedtek, az
idegenek nem fedezik fel a barlangüregek létezését, a rodothli nép félt ugyanis mindentől és mindenkitől, oly
keservesek voltak az itt lakók múltbéli tapasztalatai. Mármost hogy Flinding és Túrin mégis odamerészkedett a bejáratokhoz, a rodothlik tudták, fölfedezték őket - hát
mit tehettek, foglyul ejtették a hívatlan érkezőket. Bevitték Flindinget és Túrint sziklás csarnokaikba, és főnökük,
Orodreth elé vezették őket. A szabad noldó, persze, maga is tartott ezektől a fajrokonaitól, hiszen tudta, megízlelték a
rabság minden keservét, a félelmet és a kínzatást, és mindenütt árulást, veszedelmet szimatoltak; ez is büntetés,
bosszú volt a gnomák Kopasz Alqaluntennél tanúsított gaztetteiért, 9 és a noldók átkozták a percet, mikor hallgattak
Melkó álnok szavára, rettenetesen bánták, hogy otthagyták Valinor áldott birodalmát. Persze amikor Orodreth meghallotta Flinding történetét, s tudhatta azt is jól, színigazat hall, örömmel üdvözölte őt,
íme, hazatért hát népe körébe, csak hát e gnomát a rabszolgaság úgy megváltoztatta, hogy senki bizony rá nem nagyon
ismert; Flinding kedvéért pedig Orodreth Túrin históriáját is végighallgatta, és Túrin beszámolt hányattatásairól,
említette atyját, Úrint, ezt a nevet a gnomák máig nem feledték. Orodreth szíve megenyhült az idegen iránt, s
mindkettejüknek fedelet ajánlottak, s kérték őket, legyenek hűek a rodothli néphez. Ekképpen került hát Túrin a barlanglakók közé, s élt és dolgozott Flinding bo-Dhuilinnel, sokat is munkálkodott
méghozzá e nép boldogsága érdekében, kaszabolt arra kóborló orkokat, jeles tetteket hajtott végre a település
biztonságát védve. Ellenszolgáltatásul sok mindenre tanították, bölcsességekre, mert Valinor emléke mélyen élt vad
szívükben az ittenieknek, s még nagyobb is volt e bölcsesség sokszor, mint oly eldáké, akik az Istenek áldott arcát soha
meg nem láthatták. Élt ott egy igen szépséges-szép leány, kinek neve Failivrin volt, apja Galweg; és az a gnoma igen megkedvelte Túrint,
sokat segített neki, és Túrin is, ha csak tehette, vele ment kalandokra, jeles dolgokat mívelni. Tűzhelye mellett Galweg
sokat mesélt régi idők hasonló eseményeiről, Túrin a vendége volt ilyenkor, és Failivrin szíve megmocorgott a láttán-
közelén, és gyakran tűnődött rajta, miért ilyen komor és szomorú mindig ez a jövevény, vajon miféle bánatot rejt a
szíve, hét lakattal. Láthatóan, bizony, Túrin nem bírt vidámkodni Beleg halála óta, az a vér az ő kezéhez, szívéhez,
elméjéhez tapadt, minden ízéhez, s nem tűrte, hogy szíve moccanjon- érezzen, holott hát boldoggá telte e leány édes
mivolta; csak hát ő törvényen kívülinek ítélte magát, elítélte ekképpen, és ez kemény átok volt rajta, betegítő. Ezért
Failivrin szomorkodni kezdett, sírdogált is titkon, és oly sápadt volt már, hogy sokan csodálkoztak a láttán, de
gyönyörködtek is benne, mily fehér, szeme közben mely tüzekkel lángol. Eljött egy idő, mikor az ork bandák s Melkó gonosz mindenféléi közelebb kerültek e nép lakhelyéhez, s úgy
tűnhetett fel, hiába árad a folyóval sok jó üdv és bűvölet, a barlangtelepülés nem maradhat hosszasabban rejtve már.
Mondják mindazonáltal, hogy míg a rodothliknál lakozott, Túrin jeles tettei, egyáltalán, holléte rejtély volt Melkó
szeme számára, titok maradt, s hogy nem Túrin miatt kezdett a rodothlik rontásába, s nem is tervezte a dolgot, csak
olyannyira elszaporodtak gonosz teremtményei, és annyira messze kószáltak már, hogy elkerülhetetlen volt, így
történjék. De a vakságot és balsorsot azért persze tovább szőtte ő Túrinnak, mint látni fogjuk még. A rodothlik főnökének homlokán napra nap szaporodtak-soka- sodtak a ráncok, rémálmok környékezték őt s
embereit, 10 unszolást sugalltak ezek, kerekednének fel nagy csöndben, míg szépszerén tehetik, követnék Turgont,
mert vele talán még üdve lehetne a gnomáknak. Suttogások hallatszottak estente a folyónál is, és ezekhez jöttek a
tanácsban elhangzott óvatos beszédek. Mármost Túrinnak rég helye volt a tanácsban, kivívta ezt sok derék tettével, és
csitította így mindig a félénkebbjét, bízott erejében, s mindig is kereste a küzedelmet Melkó teremtményeivel.
Bátorította hát a népet, mondván: »Ugyan már! A legpompásabb műhelyben készült fegyverek birtokában vagytok, s
mégis szüzek még e vasak ellenségeitek vérétől. Itt a nagy alkalom! Ne feledjétek a Száma-Se Könny Csatáját, ott
elhullt népeteket, ne a menekülésen gondolkodjatok, készüljetek harcra és helytállásra. « Esett az így, hogy a nép legbölcsebbjeinek legjobb tudomása és hite ellenére zavarodottság támadt a tanácsban,
halogatták a döntést, akadtak oly merész s makacs szívek, hogy Túrin szavát higgyék, és különben is, mondták ezek, itt
élnek ők, itt teremtették meg békéjüket és boldogulásukat, mi sem lenne szomorúbb, mint ha elhagynák ezt az áldott
kis birodalmat. Túrin pedig esdekelve kérte Orodreth-t, adna kardot néki, mert hogy Beleg ölése óta nem forgatott ő ily fegyvert,
elegendő volt neki a jókora furkófütyök. Erre Orodreth készíttetett neki illő kardot valóban, bűvössé tette hihetetlen
feketesége, ami alól csak az éle volt kivétel, megannyi széle, és oly fényességes volt ezeken a helyeken a penge, s oly
éles, amilyen csak a gnoma acél lehet. Súlyosuk a vas, fekete volt a tokja is, méltó a szíja-öve, és Túrin elnevezte így:
Gurtholfin, a Halál Vaspálcája; és gyakran simogatta tenyerével, és sötét szavakat is szólt hozzá olykoron. Ezzel a
fegyverrel járta azután már a hegyeket, dombokat, ölte, akit lehetett és kellett, így aztán a kard - rövidebb nevén a
Feketevas - ret- tegetté vált az orkok körében, vagy ő maga inkább, a rodothli Feketevasa, ahogy mondták. Hosszú
évadon át minden gonosz ellenség távoztatott így a gnomák barlangjaitól. Innen Túrin gnoma neve is, mert nevezték
őt ilyképp: Mormagli, avagy Mormakil, nyelvük szerint hogy épp, ugyanis e szavak szintén azt jelentik, hogy fekete
kard. Minél nagyobb lett Túrin híre-becse, annál mélyebb lett Failivrin szerelme iránta, és ha férfiak néha a távollétében
morgolódtak ellene, a leány mindig védelmébe vette, s próbált közeledni hozzá minden mód, és Túrin ezt illő
tisztelettel vette, boldogan is, és úgy mondta, szépséges húga lett néki, íme, itt gnoma földön. Túrin tettei persze
háttérbe szorították a régi tanácsot s szellemét, és ennek, de főleg maguknak a tetteknek, messze földre híre ment,
Melkóig egészen, ellenben mivel sok noldó szökött ide, csatlakozott a rodothlikhoz, a barlangvároska ereje nőilön nőtt,
és Túrin volt a hősök hőse, roppant becsületben. Jöttek a boldogság napjai, sokan ismét kimerészkedtek a szabadba,
távolabb is, nyíltan éltek, biztonságban érezték magukat s otthonukat, és sokan büszkélkedtek azzal, hogy a noldók
üdve, íme, végleges, miközben Melkó titkon gyűjtötte hordáit. Ezeket akkor váratlanul rájuk szabadította, és az ő
harcosaik csak nagy hirtelen kaptak észbe, de akkor már rajtuk volt a rémsereg, orkok egész dandárja, és farkasok, és
orkok farkasháton; és volt velük egy nagy sárkányféreg is, a tüskéi fényezett bronzból, és a lehelete láng és füst volt, és
neve Glorund. " A rodothlik mind elestek vagy fogságba estek ebben a csatában, mert számtalan volt az ellenség, és ez
volt a legkeserűbb csapás Nínin- Udathriol gonosz mezeje óta. * Orodreth súlyosan megsebesült, és Túrin vitte ki őt a
csata forgatagából, mielőtt minden véget ért volna, és Flinding segélyével, kinek sebei nem voltak súlyosak, 12 sikerült
elcipelnie a barlangüregekig. Ott halt meg a harcban Orodreth, szemrehányást tett még előtte Túrinnak, miért nem hallgatott soha az ő különb
bölcsességére, és Túrin szíve keserű volt, látván népe pusztulását, s hogy ezt néki róják föl ekképp. 13 Hagyván a halott
Orodreth nagyurat, Túrin Galweg Iakozóhelyére sietett, és ott volt Failivrin, keservesen sírt, mert atyja halála hírét
hozták, de Túrin vigasztalni próbálta őt, erre a leány, ahogy szívét atyja halála, népe pusztulása gyötörte és szaggatta,
Túrin kebelére vetette magát, nyakába csimpaszkodott. És Túrin szíve is megenyhülni látszott önmaga iránt, s ezen az
órán akár szeretni is képes lett volna az epekedőt, de ez ennyiben maradt - alkalmasinti mély érzése titkos
bevallásánál - mert már csak ő élt és Flinding a harcosok közül, pár öreg jobbágy, és a haldoklók, és az orkok letarolták
győztes csatájuk mezejét, s közeledtek igencsak.
* A kézirat alján ez áll:
,. Nieriltasinwa - a Száma-Se Könny Csatája Glorund Laurumio vagy Undolauré Később ezek közül Glorund és Laurundo változott:
lett Glorunt és Laurunto. Állt ott Túrin az ajtóban, kezében Gurtholfin, mellette Flinding; és az orkok megrohanták a helyet, és rettenetesen
feldúlták, előrángatva mind a még ott rejtekezőket, prédálták a zugokat, nem volt oly apró érték, mit magukhoz ne
vettek volna. Túrin azonban elállta Galweg lakozóhelyének ajtaját, és hulltak előtte-körötte a támadók, míg végre egy
íjászkülönítmény nem érkezett, s tisztes távol felsorakozván nyilaikat röppenteni kezdték. Túrin mármost láncinget
viselt, mint ahogy a gnoma harcosok mindig is, és ahogy ma is imádják e viseletet, de az ing nem bírt ellenállni ily
nyílvesszőknek megannyiszor, és Túrin több sebből vérzett már, és látta hirtelen elesni Flindinget, szemén lőtték át a
nyilat, koponyájába; és ő maga is hamar ott hullt volna - és így járt volna jobban ha nem jön a nagy sárkány, nem
parancsolja, hagyják abba a nyilazást; hanem ő maga iszonyú lehelete erejével elpenderílet- te Túrint ama bejárattól,
és szeme bűvöletével mozdulatlanná igázta. Ezek a sárkányférgek mármost a leggonoszabb teremtményei Melkónak, mindöröktől örökkéig, és a
legbarbárabbak is, ellenben a legerősebbek mindennek körén, kivéve a balrogokat. De közben ott a nagy ravaszságuk
és bölcsességük is, ezért mondogatták az emberek sokáig, hogy aki sárkány szívét kóstolja, ismerni fogja Istenek és
emberek minden nyelvét, madarakét és vadakét, és füle kihallja a valák és Melkó oly suttogásait is, amit senki soha
még nem hallott. Kevesen büszkélkedhettek azzal, hogy ily kreatúrát öltek volna, de aztán ha a vérükből ihattak, ott
vesztek, tudvalévően halálos méreg van ugyanis a sárkány vérben, s ez csak az igazán istenerejűekre nem hat.
Mindezeken túl, akárcsak uruk, ezek a mocsok szörnyetegek imádják az aranyat, a kincseket, egyéb vágyuk sincs, csak
kielégíteni e mohóságukat, jóllehet talán se használni, se élvezni nem tudják, amit összeszereztek. Ezért történt aztán, hogy ez a lóké (mert ez a neve az eldák körében Melkó ily sárkányférgeinek) hagyta,
öldököljenek az orkok, vagy szedjenek foglyokat, össze is gyűlt a gyötrelmes-szomorú csapat, asszonyok, lányok,
gyermekek, jó, de amit zsákmányoltak egyébként, azt mind elszedte tőlük, a sziklaváros minden értékét
megkaparintotta, kirakatta a bejáratok elé, senki ujjal nem nyúlhatott már így semmihez, nem mertek ellenkezni véle,
de ha mernek, annak se lett volna foganatja, haszna. A szomorú csapatban ott állt most Failivrin, halálrémületben, és Túrin felé tárta karját, de Túrint béklyózta az átok
sárkánybűvö- lés, a szörnyeteg tekintete-fénye, ahogy már sokakat, és Túrin inai mintha kővé dermedtek volna,
szeménél fogva fogta Túrint, lefogta, és ő ha belehalt volna, akkor se moccanhatott, nem bírt, látni azonban látott,
hallani hallott. Akkor Glorund csaknem őrületbe kergette Túrint azzal, hogy egyet kiáltott csak - és ő már dobta is el a kardját,
egyet nem suhinthatott vele barátai védelmére, ott hevert máris a vas a lába előtt, erőtlen szorításából egyszerűen
kicsusszant. Rettenetes szenvedés facsarta Túrin szívét, és az orkok csak nevették őt, és a foglyok közül némelyek
keserves szemrehányásokkal illették gyűlölködve. Most az orkok kezdték elhajtani a foglyokat, rémes rabsorsra, de ő
egyre csak dermedt volt és béna, és a szíve szakadt belé, de így is; Failivrin sápadt arca eltűnt lassan, de a hangját
hallhatta még Túrin: »Ó, Túrin Mormakil, hol a szíved; ó, én szerelmesem, miért hagytál el engem?« Túrin szíve
gyötrelme oly rettenetes volt már, hogy még a szörny átka is gyengébb lett annál, ezért a kéz moccant, a test hajolt, a
kard lendült, de ugyanebben a pillanatban a sárkányféreg könnyeden fuvintott egyet, ettől ő megingott, szédületében
azt gondolta, hogy ez hát akkor a halál. Hosszú időre rá, és a mese nem hagyta ránk, mi volt ez az idő, magához tért megint, és a napon feküdt, a bejáratok
előtt, szeme az égre meredt, feje egy halom aranyon, ahogy a fosztogatók hagyták sárkányuknak ott. Akkor a sárkány
féreg, mert szorosan Túrin mellett maradt, így szólt: »Nem is csodálkozol, miért távoztattam tőled a halált, ó, Túrin
Mormakil, ki egykor bátornak számítottál?« Akkor Túrin visszaemlékezett mind a gonoszra, ami rá zúdult életében
eddig, és mondotta: »Ne kínozz, gonosz féreg, tudod, úgyis meghalok; hát ezért, gondolom, hogy nem ölsz le engem. «
Am a sárkány felelte, mondván: »Tudd akkor ezt, ó Úrin fia Túrin, a gonoszság sorsa szövődött köréd már, és nem
tudsz szabadulni e hálóból, bármerre vedd is lépted. Való igazából azért nem öllek le, mert akkor sok iszonyú
keservtől szabadulnál hirtelen, ami pedig még mind vár rád, keserves bánatok és rettentő félelmek tömege«. Túrin
akkor talpra szökkent, nem nézett a dög gonoszthozó szemébe, hanem kardját emelte, kiáltván: »Nem, emez órától
fogva nem Túrin többé a nevem, ha addig élek is. Halld, magam nevén nevezem magam eztán, így leszek Turambar!«
Ez pedig jelenti, hogy Sors Hódítója, és a név gnoma változata Turumart. Ezeket a szavakat szólva még egyszer a
sárkánynak rontott, remélvén, rákényszeríti evvel, ölje meg öt, győzze le ezzel sorsát: a halálával. De a sárkány
nevetett, mondván: »Hitvány bolond! Rég leölhettelek volna, ha akarom, és megtehetném itt és most, de ha nem
akarom, te ki nem kényszerítheted, mert ismét bűvök bűvöletébe verlek, hogy állj, mint a kőbálvány. Nem, eriggy már,
ó, Turambar, Sors Hódítója! Előbb éld meg sorsodat, végzeted minden ízét érezd, azzal fogod legyőzni!« De Turambart
szégyen és düh töltötte el, s talán végzett volna magával ott helyt, akkora volt őrülete, persze hogyan is gondolhatta,
hogy szelleme-lelke akár szabad lesz ezek után, megmenekül Mandosz sötét gyötréseitől, helyette Valinor kellemes
ösvényein járdal; 14 de minden nyomorúsága közepette megjelent előtte Failivrin sápadt arcocskája, és lehajtotta fejét,
mert az a gondolata támadt, hogy inkább nekivág, kíséri titkon a menetet, vadonokon át, kíséri szerelmesét így, s ha
kell, Agamandiig, a Vas Hegyeiig. S e kétségbeesett vállalkozása során lelhet talán gyors és kegyes halált, vagy ha nem,
hát rútat, de esetleg megszabadíthatja Failivrint, meglelheti a boldogságot, de az újdonat felvett névvel nem lehetett ez
a sorsa, és a sárkány olvasott a gondolataiban, s nem hagyta, hogy a rosszaknak áradatából ily könnyen partra
evickéljen. »Hallga, ó, Úrin fia«, mondotta ugyanis; mindig hitvány gyáva volt a te szíved, hamis fényekben tündököltél az
emberek színe előtt. Gondolod, az most hősi tett lesz netán, hogy követsz egy idegen nemzetségbeli leányt, miközben
nem törődsz a tiéiddel, kik épp a kínok kínjait állják ki? Hát nem tudod? Mavwin, ki rajongva szeret, régóta mohón
várja hazatérted, tudván, férfivá lettél egy ideje már, és ő hiába állítja látásod, s nem sokat tud róla, hogy a fia közben
törvényen kívüli lelt, kezéhez társainak vére tapad, ura asztalánál minden dolgok bemocskolója lett, s így tovább.
Holott gonoszul bánnak vele az emberek, anyáddal, és tudd, az orkok most özönlik el Hithlumnak azt a részét is, és ő
retteg, mert ott van vele húgocs- kád, Nienóri. « Akkor Turambart a szomorúság lángtűzként öntötte el hirtelen, szégyen a hazugságok hallatán, melyeket a féreg
persze igazságokkal spékelt meg, és a szeme bűvölése révén hitte, szinte látta, hogy ez mind igaz. Ezért ama régi
vágya, hogy anyját Mavwint még egyszer lássa, s Nienórit, a húgocskáját, akit még sosem látott15, ez mind nagy
forróságként járta át testét-lelkét, és szíve bármily szomorúsággal volt is tele Failivrin sorsa miatt, azért csak úgy
fordult, igen, sarkon fordult, hogy Dor Lómin felé induljon, és hüvelyében ott volt a kardja. Bizony igaz pedig a
mondás: »Ne hagyd el barátaidat semmiért - és azoknak se higgy, akik erre bíztatnának« - mert azért, hogy Failivrint
így sorsára hagyta, nagy nyomorultsá- gában, mit pedig tudván tudott, jöttek reá a leggonoszabb csapások, rá és
mindenekre, kiket szeretett; és való igaz, hogy szíve már most is szín egy ízig zűrzavaros lett, és szégyen égette arcát,
ahogy e barlangvároskából távozott, és a lába szinte berogyott a gyász súlya alatt. A sárkány azonban végignézett a
prédán és zsákmányon, a tömérdek drága kincsen, a vert és veretlen aranyon, mely ott hevert halomszám a
barlangbejáratok előtt a folyó felett kicsit, mely is jött, hozta és vitte vizét; a nagy féreg pedig csak hevert előtte, aludt.
Elaludt, és gonosz eszmék járták ördögi köreiket a fejében, hazugságokat tervezett ravaszul, s ezek gonosz
eredményeit, csírájukban, már érezte, és így járt bűzös lehelete füsttel és fojtvány- lánggal az orra likán, és aludt.
Azért aztán, jó idővel ezek után, Turambar sok megpróbáltatást követően elérte Hiszilómét, s végtére azt a helyet is
megtalálta, hol anyjának lehetett lakozása, vagyis ahol ő, gyerekként, az ajtó előtt fájó búcsút vett tőle, és mit látott: a
háznak nem volt teteje sem, és körötte a kertet felverte a gaz. A szíve hasadt hirtelen, de összeszedve magát kitudta
valami közelben lakótól, hogy még a szebb napokban Mavwin úrnő elköltözött, pár éve volt ez, nem messze lakik
innen, van ott egy vidék, amely nagyon termékeny, újabban sokan lakják, emberek, Hiszilóme az szintén, tömérdek juh
és marha legelészik ott, s mindez úgy jött, hogy a nagy csata után az emberek nem mertek megtelepülni, inkább
bevették magukat az erdőkbe, vadásztak-halásztak, s így voltak ott ezek az emberek is Asgon vizeinél, később innen
származott Peleg fia Tuor. Hallván ezt Turambar ámult, és faggatván őket, máris orkok felől érdeklődött, Melkó szörnyetegeire kérdezett volna
rá, e vidékeken, de csak csóválta a fejét mindenki, mondván, ide ilyen kreatúrák ugyan nem jöttek, hogyan is
merészkednének Hiszilómé belsejébe. 16 »Ha orkokat akarsz látni«, mondták neki, »hát menj a határainkon túlra, ott
már nem soká kell keresgélned. A legbátrabbak sem mernek ki-be utazgatni, oly élesen figyelnek azok minden
moccanást, méghozzá szüntelen, és elárasztják az ország sziklahágóit, azért, hogy az emberek gyermekei mindörökre
ide legyenek láncolva, az Arnyak Földjére. De azt mondják az emberek, Melkó akarata épp ennyi csak: zaklatni minket
nem akar. Itt már nem. Hanem te mintha messziről jönnél, ezen bámulok«, mondta az egyik ember, »hogyan sikerült
ideérned? Rég nem jött kívülről senki«. Erre Turambar igencsak zavarba jött, a sárkány szavait még most sem akarta
rászedésnek venni, elindult mindenesetre ama települések felé, ahol anyját viszontlátni remélte, és ahogy ment,
eligazították könnyen, ezt a helyet hol is találná. De az emberek furcsán néztek rá, jövevény kérdezősködőre, és volt is
okuk rá, akadt, akihez bármi tisztelettel szólt, csak visszarettent tőle, mert öltözéke a hosszú vadonidökről árulkodott,
haja hosszú volt, arca beesett, végtelen kínok barázdáival szabdalt, és sötét szeme vadul villogott elő a busa
szemöldök alól. Nyakán drágaságos finom aranygallér volt, kard az oldalán, és az emberek csak bámulták; és nem is
mert többé kérdezni semmit többé tőlük, és magát így nevezte meg, Turambar, a fáradt erdő fia, * s ezen csak még
inkább furcsálkodtak. Így most elérkezett Mavwin lakozóhelyéhez, s lássátok, takaros ház volt az, de senki se lakta, és a gaz, a fü magasan
burjánzott a kertben, nem voltak tehenek az istállóban, se lovak az abrakos vályúknál, és körben a rétek-mezők is
csöndesültek voltak. Minden
* A kéziratban itt jegyzet utal nevekre, íme: „Turumart go-Dhrauthodauros (változtatva: bo-Dhrauthodavros) vagy Turambar
Rúsitaurion." üres, kihalt. Csak a fecskéknek volt lakozása a zsindely alatt, az eresz mentén, és ők olyan csivit zajt
csaptak, mintha őszi elvándorlásuk volna esedékes, és Turambar ült a faragott ajtószárnyak előtt és sírt. Valaki pedig,
aki arra ment egy másik tanyához, mert közel vezetett az út, kifigyelte, odament hozzá, bánata okát tudakolta, és
Turambar elmondta, keserű a fiúnak sorsa, mikor annyi év távollét után - az is keserves volt, a válás, mindenek
itthagyása, ami drága a szívnek -, igen, hazatér, senkit sem talál, minden kihalt, s nem érti. »Már ugyan, hát ez csak Melkó trükkje«, felelte amaz, »mert igaz, ami igaz, itt lakott Mavwin úrhölgy, Úrinnak
asszonya, csak két éve, igen nagy titkon, elment innen, és az emberek azt mondják, hogy fiát keresni ment, és vele
Nienóri, a lánya, de én nem ismerem a históriát. Ennyit mindenesetre tudok, és a környékbeliek is ezt tudják, és azt
mondják, szégyen-gyalázat, mert minden birtokának kezelését Broddára bízta az úrnő, egy emberre, akiben bízott, és
aki ennek a vidéknek az ura, hitesen választva, és a felesége az úrnő valami rokona. Hanem most, hogy Mavwin úrnő
már ilyen sokáig elmarad, ez a Brodda a jószágát, bármily kicsi nyájak és csordák voltak is, szerény ménes,
összecsapta a magáéival, hatalmasokkal, rájuk billogoztatta a maga jegyét, viszont Mavwin lakozóhelyét így hagyta,
pusztulásra, és az emberek erről rosszat gondolnak, de nem mozdulnak, mert Brodda hatalma igen nagyra megnőtt. « Akkor Turambar kérte őt, vezetné Brodda csarnokaihoz, mentek hát az ösvényen, mert az ember ráállt, és így
érkezett oda Turambar este, látta, emberek vacsorálnak a házban. Nagy volt a társaság azon este, sok fáklya fénye
hullt a vendégekre, de Airin úrhölgy nem volt velük, mert a férfiak túl sokat ittak mindig Brodda lakomáin, és vadak
voltak a nótáik, és viszálykodások tüze lobbant gyakorta a csarnokokban, és ezeket a dolgokat ő nem szerette.
Turambar most belesett a kapun, és a szíve belefeketült ebbe, amit látott, és nagy harag támadott benne, mert
keserűen égették és marták még a szívét az idegennek szavai, miket anyja dolgában mondott. Akkor valaki aj tót nyitott a kopogtatására, és Turambar besétált a csarnokba, és Brodda hellyel kínálta, borral is
aztán, és került elébe étel, de Turambar nem nyúlt egyikhez se, így az embereknek kezdett feltűnni a komorsága is
már, és tudakolták, ki lenne. Erre Turambar kilépett elébük középre, a magas hely elé, ahol Brodda ült, és azt mondta:
»Halljátok, Turambar vagyok, a vadon fia«, és a férfiak csak nevettek erre, de Turambar szeme maga volt a szikrázó
düh. Mire Brodda kicsit elbizonytalanodva mondta: »De mit óhajtasz tőlem, ó, vadon erdők fia?« Turambar erre így
felelt: »Brodda úr, jöttem, hogy megfizessek azért, ahogy más jószágát gondozod és kezeled«, mire nagy csönd zuhant
a csarnokra; Brodda azonban csak nevetett, kérdvén megint: »De hát ki vagy?« Erre aztán Turambar nagy hirtelen
felszökkent a magas helyre, kirántotta közben Gurtholfint, és Broddát minden fürtjénél összegrabancolva megfogván,
egy nyisszentéssel leválasztotta a fejét a nyakáról, kiáltva fennszóval, bele a szökőkút vérbe: »Így hal meg a gazdag
ember, aki az özvegy kis vagyonkáját a maga nagy dúskájába lopja. Lássátok, emberek, nem mindenki hal meg a vadon
erdőn, és igazából én Úrinnak fia vagyok, ki is visszatértem népemhez, de lefosztva találtam mindent, ami a miénk
volt, többszörösen is így leltem. « Támadt erre nagy felfordulás-felindulás, s mármost való igaz, hogy Turambarra túl
sok gyász és kétségbeesés súlyosuk, de azért ez a tette most erőszaktett volt és törvénytelenség. Akadtak persze, akik
nem rántottak fegyvert, mert azt mondták, Brodda tolvaj volt, így is halt meg hát, de sokan máris karddal ugrottak
Turambar ellen, és ő igencsak érezte, szorongatják, és egyet közülük leölt, ez Orlin volt. Mire végül Airin is
megérkezett, hosszú haja lebontva, ő maga szín rettegés, hallotta az emberek hangját, de ahogy az emberek az ő
hangját meghallották, a karok lahanyatlottak; és Turambar arccal felé fordulni akkor nem bírt, mert haragja
meghidegedett, megdermedt, és ő maga inkább éme- lyedett volt és rettenetesen fáradt. De az asszony, a történetet hallván, így szólt: »Nem, kérlek, miattam ne legyen a szívedben gyász, Úrinnak fia,
hanem magad miatt legyen; mert az én uram kemény úr volt, kegyetlen is és igazságtalan, és lesznek, akik védelmedre
sok mindent felhozhatnak, de lásd, itt ölted le, ahol asztalának vendége voltál, és leölted Orlint, aki anyádnak rokona;
és mi lehet végzeted, mondd, erre?« E szavak hallatán sokan csak hallgattak, mások azt kiáltották: »Halál!« Ám Airin
azt mondta, hogy ez nem egyezne egészen a helyi törvény szellemével, »mert«, magyarázta, »igaz ugyan, Brodda
erőszakos halállal halt, de aki leölte, bosszú vezette a gyilkost, és Orlint is önvédelemből ölte le, bár az is igaz, mindez
lakoma csarnokán esett. Most azonban igen hőn vélem, ez az ember hamar eltávozik innen, és lábát sem teszi
földünkre többé, különben őt bárki szabadon leölheti; viszont épp e földeket, azokat, melyek egykor Úrinéi voltak,
Brodda rokonsága tartja meg, vissza nem kap javaikból Mavwin vagy Nienóri semmit, ha netán megjönnének
vándorútjukról, és ez az ember, Úrinnak fia Túrin sem tarthat igényt egy talpalatnyira sem. « Mármost ez az ítélet
mindenkinek tetszett, kivéve Turambart, és mindenki csak ámult Airin nyugalmas igazságosságán, hiszen az ő urát
ölték le itt mégis, de hát nem is sejthették, micsoda poklok borzalma volt számára az élet annakelőtte ezzel az
emberrel; Turambar azonban ledobta kardját a földre, maga elé, s mind a jelenlévőket esdve kérte, ölnék le, ám ezek
nem tettek ilyet, Airin szava okán, akit szerettek, Airin pedig Mavwin iránti szeretetéből nem tette, mert remélte
titkon, azok ketten s itt e fiú összetalálkozhatnak még boldogságban, és ítélete mind megelégítette az embereket, csak
Túrin volt, mondtuk, csalódott, ő a halált kívánta egyre. »Hát nem és nem!« kiáltotta most már Airin. »És három napot
kapsz, hogy elhordd magad innen, és nem érdekel, hová mégy. « És Turambar felvette és megtörölte kardját,
mondván: »Bár lehelnék tiszta e vér- től«, és megint a halálára értette, de még azon éjten elment. Szívének balga
rohanatában most vágta el magát végképp anyja látásától, a Mavwinnal találkozástól, gondolván, most már senki, akit
ő szeretett, nem lesz képes még csak tekinteni sem őreája. Akkor úgy áhítozott volna hírre anyjáról, húgáról, szikkadt
szomjjal, de senkit se kérdezhetett, ment, vissza át a hegyeken, tudván, még mindig keresik őt ők a Túlföld vadonjain,
és nem tudhatta többé azt se, meddig fogják keresni. További vándorlásairól nem szól a mese, kivéve, hogy sok kóborlás után bánata eltompult, szíve halott lett, míg
végül, igen sok járásnyira a rodothlik folyójától összeakadt valami erdei vadászemberekkel, és ezek tényleg emberek
voltak. A társaság némely tagja még Úrinnak volt főembere, vagy ezek fiai voltak, és sötéten vándoroltak mind a
Száma-Se Könny Csatája óta, de most Turambar is csatlakozott hozzájuk, és új életet kezdett, úgy, ahogy. Mánnost
ezeknek az embereknek házai mosolygósabb vidéken voltak, erdőkön, melyek messze terültek a Siriontól, vagy ennek
a folyónak a dombos partoldalán, a középső folyás szakasza mentén, és kemény emberek voltak ezek, nem hajoltak
meg Melkónak, és Turambar közöttük becsületet szerzett.
Mesélni kell most arról, hogy Mavwin dolgai merő máshogy alakultak, mint a Foalóké Túrinnak mondotta, mert
hogy az úrnő napjai jobbra fordultak, szíve is békült, becsülete lett ama vidék emberei között. Persze, hogy fiát
gyászolta, az nem múlt el, éveken át nem hoztak hírt hírnökök, vigasza az volt mindazonáltal, hogy Nienóri szépséges,
sudár lánnyá serdült. Mikor Túrin Tinwelint csarnokaiból menekült, ő tizenkét éves volt, 17 tündökletesen karcsú,
magas, gyönyörű. Mármost a mese nem mondja meg a napok számát, mennyit is töltött így Turambar a rodothlikkal, de számos nap
volt, annyi biztos, és ez idő alatt Nienóri a nővé érés küszöbéig érkezett, és gyakran beszéltek ők, anyjával ketten,
Túrinról, emlegették az elveszettet. Tinwelint csarnokain is élt Túrin emléke egyre, és ott lakozott Gumlin is, a hajlott
korú hűséges, aki Túrin gyerekkorának tanúja volt, kísérője a gyámgyermekséghez vezető útján. Bizony, a Túlfölde
Gumiinja fehér hajú aggként is egyre „kis urát" várta vissza, meg hogy ő az embereket, csakígy úrnőjét, Mavwint csak
egyszer láthassa. Egyszer Gumlin meghallotta, hogy a hegyekből, a hegyek lábától elvonultak az ork bandák, meg Melkó más
vérszomjas seregei, melyek hosszú időn át tették lehetetlenné az átjárást, a hazatérést, tündék s emberek érintkezését.
Most, hírlett, van átjárás a hegyeken, gonoszság nem akadályozza, mert Melkónak máshoz, rettentő horderejű tervhez
van szüksége minden szörny erejére, s ez volt a rodothlik elpusztítása, mellette a gnomák sok más településéé,
jelentették a kémek, 18 ez szomorú volt, ám a tágabb vidék más lakói szabadabban lélegezhettek egy ideig; ha minden
egyebet csak sejtenek is, a borzadálytól állt volna el eme lélegzet, de még a szívük verése is. Gumlin akkor, a hajlott korú agg térdre esett Tinwelint előtt, így kérlelte, engedje haza, hogy még egyszer láthassa
úrnőjét, mielőtt a halál elszólítja őt magát Mandosz csarnokaiba - már ha az úrnőt nem szólította el rég. Akkor a
király19 igent mondott, és az útra két kísérőt adott Gumlin mellé, ám ezek hárman aztán, az agg s a két honos erdő-
tünde igen keservesen járt, mert tél volt, csikorgó, s Gumlin mégse bírt volna várni, például akár csak tavaszig is. Hogy most akkor közeledtek Hiszilóménak ama tartományához, ahol egykoron Mavwin lakott, s közel ahhoz a
helyhez is, ahol most lakozott, nagy hó esett, miként ez már ily időszakokban történni szokott, napokon, mikor inkább
tavasznak örvendene a szív. Gumlin ebben a hóban maga elakadt, s két kísérőjének kellett mennie segélyért, ők leltek
rá Mavwin lakozóhelyére, innen kértek támogatást, meg is kapták, Mavwin népének segítségével vitték be aztán
Gumiint a házba, ott megmelengették, kicsit magához tért, nagy volt azonban az öröme, hogy látja úrnőjét, méghozzá
élve, és boldog volt. Hogy valósággal felépült aztán, Gumlin elmesélte Mavwinnak a maga meséjét, és hogy a szép gyermeki, ifjúi
gyarapodás éveiről hangzott szó, az anya örvendezett méltán, annál nagyobb lett a szomorúsága, mikor meghallotta,
mint vált el Túrin Linwétől, 20 s miért; és ott is hagyta kicsit Gumiint, ment sírdogálni magában. Való igaz, mióta
megtudta, hogy Túrin férfivá érett, s hogy él, azt is, nem értette, fia miért nem látogat haza hozzájuk, és gyakran
töltötte el szívét keserű fájdalom, hátha mégis jött, gondolta, csak odaveszett a hegyek közt; most az igazság sok
mindennél rosszabb volt, és Mavwin nagyon magára maradt vele, még Nienóri is hiába vigasztalta. Mármost az időjárás akarata okán a két erdő-tünde, Gumlin két kísérője, Mavwin házában maradt tavasz idejéig,
hanem mikor a kikelet beköszöntött, maga Gumlin meghalt. Akkor Mavwin indult s ment mindama helyek főnökeihez, ahol csak segítségért folyamodott eddig, és elmondta,
úgy, ahogy Gumlintól hallotta, Túrin sorsának históriáját. De némelyek csak nevettek, azt felelték, mit, egy gügyögős
vénember mondókájának ad hitelt? Egy haldokló szavát veszi igazságnak? És a legtöbbek szerint őt magát is
kibiccentette a fájdalom, és csak ily gyásza teszi, hogy bolondok szavára hallgat, keresni indulna valakit Túlföldén,
mire föl? Egy embert, aki évekkel ezelőtt eltűnt a vadonban? »Nem adunk«, jelentették ki, »ily ügyhöz sem embert,
sem lovat, bármennyire szeretünk is téged különben, ó, Mavwin, Úrinnak asszonya.« Ekkor Mavwin könnyezve tért haza, de nem sértődött meg e nagyok szavára, mert igenis bölcsességet érzett bennük, s
reményei csekélyek voltak. Hanem nyugta csak nem lehetett, ment ezért amaz igencsak hazakészülődő tünde kísérőkhöz, s
a szép napsütésben immár ekképp szólott hozzájuk: »Vezessetek uratokhoz«, s ők nyomban ellenkezni próbáltak,
mondván, nem női lábnak való ez a kegyetlen út; de ő nem hederített rájuk. Ment egyelőre tovább, kérni egy barátnőjét,
kinek neve volt pedig Airin Faiglindra* (hosszú fürtű), és nője volt Broddának, ama régióban egy helységúrnak, gazdag s
hatalmas ember volt Brodda; és kérte, vennék gyámolítá- sukba Nienórit, s az összes javait is Airin férje kezelné. Airin
ment is, Brodda beleegyezett, semmi akadálya nem volt ilyképp az utazásnak. Csak változtak kicsit a dolgok, végezetül,
mert Nienóri odaállt anyja elébe, s mondotta: »Vagy nem mégy, ó, Mavwin, vagy engem is viszel, gondold meg, ó, anyám«,
és semmi ettől a szándékától a leányt el nem tántoríthatta. Ezért a végén anya s leánya együtt készült az útra, és a kísérők
igencsak morgolódtak, fenyegető dolgokról szóltak. Viszont a keserves télre szépséges tavaszévszak következett, és hiába
volt a két erdő-tünde minden tiltakozása, az lett, hogy négyen vágtak neki a hegyeknek, át is jutottak rajtuk, és nagyobb
bajuk, mint éhség-szomjúság, végig nem is adódott azután.
Elérkezvén, ha lassan is, Tinwelint elébe, Mavwin térdre hullt, sírt-veszékelt, s kérte a bocsánatot Túrinnak, meg az
együttérzést néki magának s lányának Nienórinak; de Tinwelint erre csak azt kérte tőle, állana már fel, telepedne az ő
asszonya, Gwedheling
* A margóra írva: Firilanda.
mellé, s mondotta tovább: »Rég, sok-sok éve bocsánatot kapott a te fiad Túrin, ó ég, mikor e csarnokokból dúltan
távozott, még rögvest akkoron, és hogy mennyit kerestük, mily erősen jártunk a nyomában: hiába. Nem az sodorta el
őt erről a földről, hogy nekem ő kitaszítottammá lett volna, hanem saját maga végtelen bánása, keserűsége,
kétségbeesése vitte a vadonba, és ott, az az érzésem, gonosz dolgok törtek rá, vagy ha még él, félek, nincs az orkoktól
fiüg- getlenül«. Mavwin ezen megint sírt egy sort, s kérlelte a királyt, lenne támasza, mondván: »Igen, én kész volnék a
lábam lejárni, ha ennek az útnak az lehetne a reménye, hogy a végén viszontlátom a fiamat, Úrin fiát Túrint. « De a
király azt felelte, nem tudja ő, kell- e keresnie Mavwinnak Túrint, lehet-e egyebütt, mint Angamandiban, és ezért nem
ad kíséretet mellé, még ha a szíve megszakad is érette, Úrin népéért. Való igazat szólott Tinwelint, szíve s elméje
szerint, s nem akarta volna, hogy Mavwint tovább bánat érje, a kérést pedig végképp őrültnek és halálosan
reménytelennek ítélte, de Mavwin meg sem hallgatta egyetlen további szavát sem, ment, ki az erdőbe, és nem engedte,
hogy bárki is kövesse, csupán Nienórival tett kivételt, s ő úgyis vele tartott, bárhová ment. Tinwelint népe, nyilvánvaló, nagy részvéttel nézte kettejüket, szeretettel is csakígy, és titkon figyelték őket, tisztes
távolból távoztatták tőlük a veszedelmeket, mikről ők így nem is tudtak, a két bolyongó úrhölgy így lett csakhamar
ismeretes a környéken, sokak szívének drágaságos, de szívet facsaró látvány is volt párosuk, és a nép gyűlöletet
esküdött Melkó és müvei ellen, ahogy látta e két eleven embernyi gyászt. Ekképp történt, hogy Mavwin
összeszövetkezhetett kóborló gnomákkal, és ahogy elbeszélgettek, hallhatott a rodothlik sorsáról, ahogy a gnomák
tudták ezt a történetet, s hogy Túrin ott lakott. Hallhatott Mavwin arról is, hogy Melkó rémalakjai és sárkánya,
Glorund lerontották a települést, ezek a hírek akkor újdonságot jelentettek, terjedtek is szélsebesen. Túrint e gnomák
Mormakilként említették, ahogy ők nevezték, a vad embert, aki elfutott Tinwelin színe elöl, és utána megmenekült az
orkok keze közül. Azért ez reménységgel töltötte el megint Mavwin szívét, és tovább faggatta őket, de a noldók csak azt felelhették,
többet ők nem hallottak, vagyis hogy bárki élve, épen hagyta volna el ama csatateret, kincset s foglyokat viszont vitt a
horda Angamandiba, és Mavwin reményei ismét lekókadtak. Azért csak visszament a király udvarába, és elmondta,
mit hallott: Túrin talán a sárkány fogságában senyved, és valahogyan ki kellene akkor szabadítani, vagy talán a király
hadainak ereje elegendő, hogy a szörnyeteget leöljék, bosszúból is sok gonosz tettéért, és talán halála előtt még
elmond valamit Túrin sorsa felől, nincs-e továbbra is ott valahol a rodothlik egykori szálláshelyének közelében. Hogy
a sárkányt mily hatalmas horda kíséri, ettől Mavwinnak semmi félelme nem volt, csak mondta, mondta a dolgokat
Tinwelintnek, ahogyan a noldók neki. Mármost Tinwelint erdei népe nem volt túlságosan gazdag, a kincseket, a szép
dolgokat azonban ugyanúgy szerették, mint minden elda, főleg azonban minden noldó; a király sem volt másképp
ezzel, s kincstárát nem nevezhette volna éppenséggel dúsnak, leszámítva a dicső szilmariit, melyért persze sok király
odaadta volna mindenét. Ezért felelt hát Tinwelint ekképpen: »Tudd meg most akkor, ó Mavwin, nem tagadom meg tőled segítségemet,
hanem azt sem titkolom, miért nem: nyilvánvaló, semmi remény, hogy Túrint megszabadítsuk, és inkább azt
szeretném, ha végül ez a remény kihalna belőled s nem gyötörne tovább. Az igazság az, hogy szükségem volna azokra
az értékekre, és lehet, a sárkánytól elszerezhetünk ilyesmit, ha vállalkozásunk sikerül; de a szerzemény felét te kapod
akkor, ó Úrin nemes asszonya, Mavwin, vagy ha akarod, Nienórié lesz, leányodé.« Mire Mavwin felelt: »Nem, te nékem
csak egy erdei lakozóhelyet adj, s vele a fiamat visszakapjam, Túrint. « És válaszolta a király: »Ezt a kérésed én nem
teljesíthetem, én csak egy vad erdő-tünde király vagyok, nem a Nyugati Szigetek valája. « De akkor Tinwelint csak összegyűjtött egy derekas sereget, harcosokból és vadászokból, kiknek megmondta, mi
lenne elhatározása, és úgy látszott, mindőjük számára ismeretes a Foalóké név, és hogy sokan vannak ráadásul, akik
nagyon is elvezethetik a sereget a sárkány lakozóhelyéhez, persze a név már csak így is maga volt a borzadály
valamennyiüknek, a legbátrabbak is rettegéssel gondoltak azokra a vidékekre, hol a Foalóké lakozott. A rodothlik ősi
lakhelyei mármost nem voltak oly irdatlan messze Tinwelint birodalmától, bár közel se éppen, mondotta hát a király
Mavwinnak: »Maradj mostantól Nienórival együtt nálam, embereim megkeresik a sárkányt, és mindarról, amit ott
lelnek, amit ott tesznek, hűséges jelentést adnak néked. « És emberei így kiáltottak: »Tesszük parancsod, ó király!« -
de a szemükbe kiült a rettenet. Amikor Mavwin, ezt látva, szólt: »Igen, ó király, hadd maradjon Nienóri, leányom valóban Gwedheling királynő
lábánál, de én, ki mit sem törődöm avval, élek-e, halok-e, megyek a sereggel a sárkányra, és hogy megtaláljam a
fiamat«; s Tinwelint nevetett, ám Gwedheling és Nienóri, félvén, nem tréfált Mavwin, kérlelni kezdték őt, ne menne.
Ám ő rendíthetetlen maradt, félve, hogy utolsó reménye vész oda, ha Tinwelint máris riadt emberei visszarettennek
majd, s így mindenképp azon volt, hogy velük tart. »Tudom, tudom«, nyugtatta a királyt, »irántam való nagy-nagy
szeretetből fakad minden, amivel visszatartana engem kigyelmed, de inkább egy lovat kérek magamnak, meg ha egy
jóravaló éles kést kaphatnék, halálomnak, ha úgy hozza a szükség, azt megköszönném. És hadd megyek. « Egyetlen
tünde sem csodálkozott, ki e szavakat hallotta, mert az emberek asszonyai és leányai amaz időkben kemények és
bátrak voltak, és ifjúságuk nem múlt el hamar - azzal együtt kész őrültségnek látszott e készség.
S még inkább eszelősre fordult a dolog, mikor Nienóri erre kijelentette, nyilván anyja megátalkodott makacsságát
látván, mindenki színe előtt: »Akkor én sem maradok; anyám Mavwin is könnyebb szívvel lesz akkor. Én, Úrin leánya
Nienóri vele tartok«; de Gwedheling azt mondta a királynak, ezt ne hagyja, mert ő maga, tündér lévén, talán előre látta,
mi fog történni majd. Mavwin akkor véget vetett a vitának, távozott a király színe elől, az erdőbe indult máris, de csak ment volna, mert
Nienóri elkapta a köntöse csücskét, visszafogta, és így mind együtt kérlelték most Mavwint, de ennek csak alku lett a
vége, az mégpedig, hogy megegyeztek: a király erős csapatot küld Foalóké ellen, s Nienóri és Mavwin velük lovagol,
ám csupán addig, míg a szörnyeteg lakozóhelyét meg nem találják. Ott ők valami magas helyet keresnek, onnét
láthatnak majd ezt-azt az eseményekből, maguk azonban bizton lesznek, miközben a harcosok a féregre törnek, hogy
leöljék. Erről a bizonyos magaslatról egy vadász mesélt, s elmondta, maga onnét gyakran szokta figyelni, messziről, a
sárkányféreg lakozóhelyét. Végre a különítmény összeállt, s mind jó fürge és biztos-erős lovakra ültek ezek a
sárkányölök, bár igen kevés ily négylábúja volt az erdőlakóknak. Találtak lovat Nienóri és Mavwin számára is, és ők
ketten a harcosok élén haladtak, és a nép csak bámult, milyen derekasan viselkednek, persze Úrin emberei, meg azok
is, akik között Nienóri nevelkedett, értettek a lóhoz, s a fiú és a leánygyermekek már zsenge korukban megtanulták ezt
a mester- müvészetet. Sok napi haladás után ért ez a kavalkád, a sárkány veszejtő csapat egy helyre, mely hajdanidon szépséges volt,
keresztül rajta sebes folyó futott sziklaágyban, és az egyik partja meredek volt, fás, a másik síkság, termékeny föld,
terjedelmes, ellenben a meredek oldalon a hegyek igen közel kerültek immár. Onnét lenézve láthatták, a vidék kopár
lesz tovább itt, és jókora messzeségben ott komorlottak a rodothlik elhagyott üregeinek feketéllő bejáratai, és a fák
mind le voltak tördelve, földbe taposva. A hegy lába felé látszott, felperzselten sötétlik a hajdan bizonnyal dús mező,
szántó. Üregek látszottak, a roppant, ocsmány féreg haladásának nyomai. Sok sárkányt szabadított Melkó a világra, ezek közt akadtak nagyobbak is, kisebbek úgyszintén. Mármost a
legkisebbek - amaz idők emberei mellett ezek is óriásiak voltak - hidegek, amilyen a kígyók, hüllők természete, és
soknak közülük szárnya is van, roppant zajjal és sebességgel közlekednek; de a hatalmasabbak forró- ak és nagyon
súlyosak és lassú haladásúak, és némelyikük lángot lövellt, és tüzek szikráztak elő a pikkelyeik közül, és minden
teremtmények legnagyobbjainak mérhetetlen volt a mohósága, mindenféle bírvágya és ravasz okossága: és ilyen volt
a Foalóké, kinek tüze aztán csakugyan felégetett maga körül mindent, amerre lakott, amerre járt. S azóta, hogy a
rodothlikat elpusztította, a féreg tovább növekedett, és nagy volt az összeharácsolt, valóságosan maga alá gyűrt
kincshalma. És ölt embereket s tündéket ő, de még orkokat is, vagy rabjaivá tette őket, s arra kényszerítette mindet,
hordjanak neki eleséget, csillapítsák [bír?] vágyát, és rémjárataik révén egyre a maga hatalmát - vagyonát és hordáját -
gyarapította. Az erdő-tünde különítmény borzadva nézte a felperzselt síkot, ám így is harcra készülődtek, és sorsot húztak,
közülük ki menjen fel Nienórival s Mavwinnal a magas helyre, 21 itt a felperzselt föld határmezsgyéjén, ezt a
magaslatot bokrok-fák borították, feljutni rá rejtekösvényeken lehetett. Ahogy hárman tehát felfelé lovagoltak itt, a
harcosok lopakodva elindultak a barlangok felé, hátrahagyván rettegéstől máris verítékcsatakos lovaikat; íme, a
Foalóké előmászott rejtekéről, csúszva-mászva elindult a folyópart felé, ahogy gyakori szokása volt. Nyomban roppant
ködök és párák kezdtek kavarulni, iszonyatos bűz szállt a gőzzel, a csapat szinte fuldokolt máris, nem látták egymást a
félhomályban, ide-oda kiabálgat- tak, ezzel máris elárulták hollétüket a féregnek; s az felnevetett. E minden hangok
legborzalmasabbikára a harcosok máris fejvesztve menekültek, de a lovaikat nem lelték, mert azok a bírhatatlan
borzalomtól megvadulva kitörtek, vad vágtában próbáltak menedéket keresni. Ekkor Nienóri meghallotta a messzi kiáltásokat, s látta a folyó felől kavargó párákat, és anyjával együtt az iménti
elválás helye felé kémlelt, s mindketten nagy kétségek között, tanácstalanul így várakoztak. Hirtelen őket is meglepte
ez a vakító köd, így álltak, és akárha a köd sodorná őket, már jöttek is a vadászok s harcosok lovai. Riadalmukban
nyomban agyontiporták az ő őrzésükre adott tündét, aki épp csak kapkodni próbált a kantáraik után, s rohantak az
erdőszél felé, be a sötét vadonba, hogy soha többé se embert, se tündét ne hordjanak a hátukon; Mavwin s Nienóri
pedig ott állt elhagyatottan a rettegés birodalmának mezsgyéjén. Rémségesen veszélyes volt a helyzetük, és soká
tapogatóztak a ködben, hova és merre, és nem tudták azt se, hol vannak, nem láttak senkit a csapatból, és csak fakó,
alig hallható hangok hatoltak el Fülükhöz, oly kiáltások, amilyeneket nagy veszélyben forgók hallatnak, s utána
minden elcsöndesült. Összekapaszkodtak most, és rettegve botladoztak, nem tudták, mikor hová zuhanhatnak, merre
menjenek, mígnem egyszerre csak halaványan elkezdett derengeni fejük fölött a nap fénye, és ez mégis új remény volt;
s íme, a ködök felszálltak és elszálltak, és a levegő kitisztult, s látták, nem messze állnak ők a folyótól. Az most is úgy
füstölgött persze, mintha forróság gyötörné, s akkor egyszeriben ott hevert előttük a Foalóké, és rajtuk volt a
tekintete. Szót nem szólt a sárkány, meg sem moccant, de balvégzetes- büvös szörnyszeme nézte őket, míg térdük remegni
kezdett, agyuk elhomályosult, szédültek. Akkor Nienóri nagy erőfeszítéssel kiszakította magát a bűvöletből, s
felkiáltott: »Ó, jaj, Melkó sárkánykígyója, mit akarsz tőlünk, bármit is, tedd gyorsan vagy mondd hamar, mert tudnod
kell, nem téged keresünk mi, nem is a kincsedet, mi csak Túrint szeretnénk előkeríteni, ki itt lakozott vaIamikor. «
Erre a sárkány megszólalt, és a föld rengett máris alatta: »Hazudsz - boldog lettél volna te az én halálommal, és
boldogok a bandád gazemberei, akik most fejvesztve, reszketve menekültek szana-széj- jel az erdőbe, boldogok lettek
volna ők is, ha leölhetnek. Hitvány bolondok és hazugok, hazugok és gyávák, hogyan öljön le, mint pusztítson el most
benneteket Glorund a Foalóké, aki még ereje megnövekedte előtt is könnyedén bánt el a rodothlik sokaságával és
urukkal, Orodreth-tel, és mindannyiukat megsemmisítette?« »De nem, de nem«, tiltakozott Nienóri, »egy bizonyos Túrin elmenekült a mészárlásból, itt lakhat valahol a
határvidéken, vagy ha nem, hát a te foglyod«, és ezt találomra mondta csak, nem remélt, mégis próbálkozott, de a
gonosz lény így felelt erre: »Tessék! én ne tudnám mindek nevét, kik itt lakoztak, és én mondom neked így, hogy senki,
aki magát Túrinnak nevezi, nem távozott innen semmi mód sem élve. « Túrin fennhéjázása volt az, amit a sárkány az
igazság lepleként hazugsága köré kanyarított, egyiket a másiknak orvén, ravaszul játszva a fondor szavakkal. 22 »Akkor hát leölték Túrint is e gonosz helyen«, mondta Mavwin, de szólt a sárkány: »ltt a Túrin név eltűnt a föld
színéről; de ne sírj, asszony, mert gyáva ember neve volt az, aki elárulta a barátait. « - »Gonosz szörnyeteg, ne folytasd
rontó beszédeidet«, kiáltotta Mavwin; « fiamnak gyilkosa, ne gyalázd a holtakat, mert saját magad átka fog
visszaszállni rád, máris ezerszer átkozott. « - » Kevésbé fennhéjázón válogasd szavaid, ó, Mavwin, és
megmenekülhetsz a kínzatástól, véled akkor a leányod is«, hangzott a sárkány válasza, de Mavwin már nem bírta
abbahagyni: »Ó, igen, igen, máris ezerszeresen átkozott, te! Nem félek tőled. Vigyél, ha akarsz, kínozz, legyek a
rabszolgád, mert így igaz, ahogy itt állok, kívántam a halálodat, de csak azt engedd meg, hogy leányom, Nienóri
visszatérhessen az emberek lakozóhelyére; mert én erőltettem, hogy ide ő velünk tartson, és nem is tudta utunk célját.
« »Ne beszélj nekem ilyen ostobaságokat, asszony«, förmedt rá gunyorosan a gonosz. »Szívesebben tartanám meg
éppen a leányodat, s téged megölnélek akkor, vagy téged küldenélek vissza zugodba, de hát egyikötök sem kell nekem.
« E szavak kíséretéül kerekre nyitotta bősz szemét, és fény lövellt a szempárból, és Mavwin s Nienóri megreszketett
belé, és bódulat köde szállt agyukra, és mintha végtelen alagútban indultak volna el, támolyogva-zuhanva, a sötétség
újabb vágatai következtek, és egymást sem lelték már, kiáltásaik tompán haltak el, s fény nem derengett sehol. Hanem amikor egy idő múlva, melyre nem bírt visszaemlékezni, a sötétség elhagyta Nienóri agyát, látta a folyót,
látta a Foalóké teste által felperzselt földet, épp csak a sárkányt nem látta, hanem sűrű erdőséget észlelt, és azt is
tudta, alkonyul. Mintha rémálmok sorából riadt volna fel, de nem tudta, mit álmodott, csak nyomasztotta iszonyatuk,
feledhetetlenül, ellenben mindenféle emléke eltűnt. Így bolyongott egy darabig az erdőn elveszetten, és szerencsés
módon épp a bűvölet tartotta benne az erőt, ami ereje maradt még, s érezte, éhes és szomjas, és szerencsére nyár volt,
mert ruhája összevissza tépázott, lába mezítelen volt, nyűtt-fáradt, és gyakran elsírta magát, és ment, csak nem tudta,
hová. Majd akkor eljutott valami tisztás közelébe, és ráébredt, hogy ez alighanem emberek tábora lesz, s kúszni-lopózni
kezdett arra, mert hajtotta az éhség, és akkor látta, micsoda népség tanyázott le a tisztáson, zömökek voltak, rút
formájúak, ilyen gonosz arcokat ő még soha nem látott, és a hangjuk s a nevetésük undok volt, meg mintha követ
ütnének fémhez, oly kegyetlen és hideg. Görbe kardokkal voltak fölfegyverkezve, meg csontíjakkal, és Nienórit
megszédítette a borzadály, a félelem, ahogy elnézte őket, bár nem tudta, hogy ezek orkok, mert sosem látta régebben
ezt a gonosz fajtát. Sarkon fordult, hogy menekülne, ám észrevették, egyikük nyílvesszőt repített utána, ez egy fába
vágódott közvetlen mellette, ott remegett, és a rémalakok akkor rájöttek, hogy ez egy fiatal nő, de milyen fiatal és szép,
s üldözőbe vették, ocsmányul rikkantgatva, vijjogva. Futott Nienóri, ahogy a lába bírta, de hajszálon múlt, hogy
elfogják és rútságos rabságra vessék, mikor valaki csörtetve előrontott a fák közül, akárha az ő kétségbeesett
sikolyaira lenne ez az erdő válasza. Vad, fekete haja volt az előtoppanónak, itt-ott őszbe csavarodtak fürtjei, arca sápadt volt, múltbéli fájdalmak mély
barázdái szel- delték ilyenné - milyenné is, meg nem lehetett azt mondani! és hatalmas kardot lengetett, melynek
minden része fekete volt, az élét kivéve. Beszökkent az üldöző orkok közé, vagdosta, ölte őket, s azok inkább
menekülésre fogták a dolgot, röppentettek még futtukból vaktában pár nyílvesszőt a fák közé, aztán eltűntek, és öten
hevertek ott holtan közülük a földön. Nienóri akkor már egy kövön ült, egyelőre lépni se bírt volna a fáradtságtól, zokogás rázta hirtelen, beszélni sem
tudott; megmentője ott állt mellette, nézte szépségét, s csodálkozott, hogyan járhat ily gyönyörű fiatal leány
magányosan az erdőn; s végtére megkérdezte: »Ó, vadonnak édes lánya, honnét jössz, s mi a ne- ved?« »Nem, minderről nekem fogalmam sincs«, felelte ő. »De az az érzésem, nagyon messzire vetődtem otthonomtól s
népemtől, és rettentő dolgok történtek velem, bőségben, de az emlékezetem mintha felhő volna, hát nem, azt én néked
megmondani nem tudom, honnét jövök s ki vagyok« - és szavai megint sírásba fúltak, de a férfi azt mondta: »Akkor én,
jól figyelj, téged ezentúl úgy foglak hívni, higy Níniel, vagy Könnyek Kicsikéje«, s erre ö a férfira emelte a tekintetét, és
arca a könnyekkel is gyönyörű volt, és ámulva mondta: »Nem Níniel, nem Níniel!« Egyébre azonban nem emlékezett,
kétségbeesetten hagyott föl az erőlködéssel, s így kiáltott inkább: »Jó, de ki vagy te? Erdő harcosa, mondd, mit törődsz
velem?« - »Turambar a nevem, így hívnak«, mondta a férfi, »és nincs se otthonom, se népem, és semmiféle
emlékezetes múltam, amire gondolhatnék, nincs olyan, és vándorlok csak örökkön«. S erre a névre a leány zavara csak
fokozódott. »Most azonban«, mondta Turambar, »töröld le könnyeid, ó, Níniel, mert oly nagy biztonságban vagy, amilyet csak
kínálhat ez a világ. Tudd, egy kis erdei nép közt élek én, kellemes lakozóhelyünk van bizony messze innen egy irtáson,
de ma, a te nagy szerencsédre, vadászni mentünk - ó, és orkot űzni is, mert nem szeretjük, ha ezek a gonosz fattyak
csak ennyire is közel merészkednek világunkhoz«. Akkor Níniel (mert Turambar öt már csak így nevezte örökkön, s a lány is elfogadta lassan, hogy ez lesz hát az ő
neve) ment meg- mentöjével haza, ennek társaihoz, és azok nem sokat kérdezősködtek, lóra pattantak mind, és
Turambar maga elé ültette a lóra Nínielt, és így vágtak neki, a lehető leggyorsabban haladtak, hogy legalább most
egyelőre ne legyen semmi gondjuk többé orkokkal. Mikor Turambar a lányűző orkokkal összecsapott, túl volt már a nap a delelőn, de sok-sok mérföldet tettek meg,
hogy végre leszálltak megint egyszer a lóról, és akkor nagyon késő estére, inkább éjre járt. Napszálltakor látta már
Níniel, hogy ritkásabb az erdő, és a fény sem olyan gyér, és a levegő kevésbe van tele gonosszal, mint volt nemrég,
annakelőtte. Most egy tisztáson letáboroztak, a csillagok is ott fénylettek a magasban, látszottak jól, és Níniel a
többiektől kicsit odébb hevert le, jól betakarták bőrökkel, ne fázzon a hideg éjszakában, és szellők csókolgatták arcát,
Turambar pedig beszámolt társainak az erdei találkozásról, s ezek csodálkoztak, és tanakodtak, ki lehet valójában ez a
leány, és hogyan kerül ide, ráadásul így megbűvölten, ennyire minden emléket veszítvén járva. Másnap ismét jó iramban vágtak neki, és még hosszú lovaglások vártak rájuk, s ez így ment, mígnem egyszerre csak
elérkeztek dél tájt egy erdei folyóhoz, és ezt követték jó darabon, míg -íme! - elérkeztek egy helyre, ahol átkelhettek,
mert a víz sekély volt, sziklák is állták a folyás útját; de a folyó jobbra hatalmas vízeséssé változott, lent kiszélesedett,
tároló tóvá, habzott fehéren, és Turambar arrafelé mutatott, mondván: »Most már közel vagyunk, mindjárt hazaérünk,
mert ez az Ezüsttál vízesése. « Ám Níniel nem tudta, miért érez hirtelen borzongó félelmet, miért nem tud a
szépségesen habzó vízre nézni. Hamarosan csakugyan gyéres facsoportok közé értek, majd egy lejtőhöz, ahol itt-ott
szökkent csak a magasba egy-egy öles törzsű vén tölgy, és lábuknál selymes volt a fű, mert az irtást nem ma vágták, és
igen tágas is volt. Derekas zsindelyes házak álltak ott kis csoportban, faházak, köröttük kertecskék, gyümölcsfákkal. Az
egyik ilyen ház fura nyers faragványokkal volt díszítve, és élénk színű virágok nyíltak körülötte, és oda vezette Nínielt
Turambar. »Lásd«, mondta néki, »az én lakozóhelyem - itt, ha kedved úgy tartja, fedelet találsz, de nem valami vidám
hely, gondolom, alakalmasabb lesz majd neked valamelyik oly ház, amelyikben itt nők és leányok élnek, szívesebben
és alkalmasabban megleszel ott«. Így jött ez, hogy Nienóri aztán ott élt az erdőkóborokkal, * és egy idő múlva
beköltözött Bethos házába; jól megtermett szál ember volt ez a Bethos, aki gyerekfejjel megharcolta már a Száma-Se
Könny Csatáját. Megmenekült, felesége noldó lány lett, mint a mese mondja, igen szépséges szőke, és szőke-szépek
voltak a fiaik-lányaik is, kivéve a legidősebb fiúcskát, Tamar Bénalábat. Hogy teltek a napok, Turambar mind jobban beleszeretett Tinúvielbe, és általában is szerette a jövevénylányt ott
mindenki, mert olyan édes-kedves volt, csak sokszor esett bánatba, gondolatai mintha másutt kalandoztak volna, mint
aki elrakott valamit valahova, és tudja, megtalálja mindjárt, csak hol? És mondogatták: »Bár ellebbentenék a valák a
bűvöletet Nínielről végre. « Ám ideje nagyobb részét jó kedvben töltötte, valósággal boldogan, örült, hogy e nép közt,
Bethos házában élhet, és napról napra szépségesebb lett, de Tamar Bénaláb, akit nem sokra tartottak, hiába volt
szerelmes belé. Jöttek a napok, amikor az élet mintha még egyszer örömet akart volna hozni Turambarnak, és a múltak keservei
fakulni kezdtek, s szívében friss szerelem élt. Azt gondolta akkor, elhárítja magától egyebckbeni sorsát, itt fogja leélni
napjait az erdővidéki honban, gyerekek veszik körül majd, és ahogy Nínielt nézte, az a vágya támadt, hogy elvegye
feleségül. Akkor kezdte pedzegetni neki ezt a dolgot, s elő is hozakodott, ám hiába, hogy Turambar neves harcos volt, s
egyáltalán, Níniel halogatta a döntést, nem mondott sem
* A lapszélen, vélhetően az„erdőkóborok"-kal kapcsolatban ez áll: Vettar. igent, sem nemet, maga sem tudta, miért, hiszen szíve tudta, mélységesen szereti ezt a férfit ő, szereti
szerelemmel, s féltette, ha távol járt, s ha közelében lehetett, az volt a boldogság. Szokás szerint ez a nép mindig egy főnöknek engedelmeskedett, s ezt a legderekabb-szálasabb férfiak közül
választották megannyiszor, és addig maradt tisztében a főnök, amíg gondolta, akkor letehette azt, mert lehetett beteg,
elagghatott - le is ölhették. Az idő tájt Bethos volt ez a főnök; de nem sokra rá, nagy balszerencse folyamányaképpen,
egy portya során leölték-mert szép szám éve ellenére részt vett minden ily kalandban -, és új kapitányt kellett
választani. Végezetül Turambart nevezték meg, mert származása - tudták, fia Úrinnak - nagy becsben állt itt a Melkó
ellen lázadók körén, miközben23 maga érdemén is igen hatalmas ember lett minden dologban, légyen az tett vagy
bölcselem gondolat, éveinek számát meghazudtolóan teljes, tették ezt messze vándorlásai, hosszú együttese az erdő-
tündékkel. Látván ezért hát az új főnök szerelmét Níniel iránt, s gondolván, a lány is viszontszereti őt, némely férfiak noszítani
kezdték őket, házasodjanak össze végre. Szerették volna boldognak látni új urukat, s való igaz, bolondságnak látszott
volna tovább halogatni a dolgot; a lényeg: Níniel is meghallotta, mily beszéd megy, s végtére igent mondott,
hozzámegy Turambarhoz, és mindenki örvendett így. Derekas lakoma következett, sok ének és vígság, és Níniel az
erdőkóborok úrnője lett, innentől Turamban házában lakozott. Nagy volt a boldogságuk, bár valami fagyos tiltás is
környékezte mindjárt Níniel szívét, ám Turambar csak s csak örvendezett, és azt mondta az ö szívében: »Jó volt
mégiscsak Turambamak nevezni magam akkor hirtelen, mert íme! legyőztem a gonosznak hálószövését, mellyel
lábamat örökké visszafogta. « Hagyta hát a múltat, s Nínielnek lehetőleg nem is szólt hajdan-volt dolgokról, kivéve
apjáról, anyjáról, sosem látott kishúgáról, ám Níniel valahogy olyan zavart lett mindig efféle beszélgetésekkor, és ő
nem értette, miért van ez. 24 Persze nem mesélt semmit arról, Tinwelint udvarából mint menekült, Beleg haláláról is
hallgatott, s hogy Hiszlóméba miként szökött vissza, nem említette; és Failivrin emléke szívének legmélyére zárva
üdvös feledésbe merült. Níniel sem mesélhetett neki tűnt napok dolgairól, s ha Turambar faggatta volna, arcára kiült a nagy-nagy
zavarodottság, olyan volt ez, mintha sötéten kavargó álmok ködös színe lenne, és Turambar ezen igencsak
búslakodott olyankor, de aztán az elmúlt mindig, és nem volt semmi baj. Múltak hát a napok, és Níniel s Turambar békén lakozott, ellenben Tamar Bénaláb az erdőket járta, a világot
megrontott s keserves helynek gondolván, és szerette ő Nínielt roppantul, leküzdeni sem bírta szerelmét. De lássátok,
e napokra a Foalóké kövérre hízott, s mert sok noldó és ork bandája volt, alávetettek és szövetségesek, gondolta,
kiterjeszti birodalmát szélt s hossz. Való igaz, sokfelé tették amaz időkben Melkó szörnyei ugyanezt, rémkirályságokat
alapítottak, terrorhatalmuk Melkó pártfogása alatt élt s virult, gonoszul. Ekképp történt, hogy Glorund sárkány bandái
rútul tépázták Tinwelint népét, és végezetül egészen közel kerültek Turambar s népe szeretett vidékeihez is. Erdei embereink azonban nem hátráltak, keményen szembeszálltak az ellenséggel, s igen nagy lett így Glorund féreg
haragja, mikor hírét vette, hogy lakozik egy ilyen bátor embercsoport, messze a folyón túl, és hogy ezeket az
erdőkóborokat az ő garázda rablói semmi módon legyűrni nem tudják. Mondják, hogy gonosz tervezősdije és éles
látása ellenére sem tudta még a sárkányféreg, hogy ez Turambar és Nienóri lakozóhelye; és igaznak látszott akkoron,
hogy Turambarra rámosolyog végre a szerencse, mert emberei gyarapodtak, számra s minden egyébre, és sokan
menekültek hozzájuk a legtávolabbi hiszilóméi vidékekről is, és nagy gazdagság, sok kincs gyűlt egybe, mert a csaták
diadalai is hozták a prédát, a zsákmányt. Király és királynő volt igazából így Turambar és Níniel, és volt ének és volt
vigasság ott, lakozóhelyük tisztásvidékén, és sok-sok boldogság csarnokaikban. És Níniel megtermékenyült. 25 Sok mindent jelentettek ebből kémei a Foalókénak, és haragja rettenetes volt. Mi több, bírvágya is felszívódott
jócskán, így sok töprengés után őrséget állított, vigyázná lakhelyét s kincstárát, és kapitánya ennek az alakulatnak
Mim volt, a törp. 26 Akkor maga elhagyta alvóhelyének barlangjait, átkelt a folyókon, vonult be az erdőkbe, melyek
égtek vonuló színe előtt. Ennek híre ment, értesült róla Turambar, de még nem érzett félelmet, sem hinni nem igen
hitte a mesét, mert rettentő nagy út volt az az erdőlakók szálláshelyétől a féreg barlangjaiig. De Níniel szíve hirtelen
elcsüggedett, s nem tudta maga se, miért, rettegés s bánat nehezedett rá nagy súllyal, és miután ez a hír jött, ő csak
ritkán mosolygott már, így Turambar igen ámult és bánatos lett. Vonul most a Foaloké, mind ez idő alatt, átal a mély vadonon, s a sűrűséget a pusztulás ösvénye hasítja amerre
halad, de csúszásamászása tömérdek sokáig eltart, mikoron is, halljátok, mi esik: erdökóborok csapata váratlanul
rábukkan a sárkányféregre, ahogy alszik gyanútlanul, a letördelt fák közt. Az emberek közül sokat azonnal elkábít a
méreglehelet, minekutána a sárkány leöli őket; ám ketten megmenekülnek, rohannak, ahogy a lábuk bírja, viszik a hírt
uruknak, íme, hogy a hír nem rémhír volt csupán, s így rémesebb, a féreg valóban bekúszott már kis birodalmuk
területére; s hogy ezt elmondják, ájultan rogynak uruk lábához. Mármost az a hely, ahol a sárkány hevert, mély földféle volt, és volt nem messze tőle egy kis hegy, domb inkább,
fákkal körbevéve, sziget, maga nem nagyon fás, ezért jól kifigyelhető még messziről is, távol attól a vidéktől, ahol a
féreg most dúlt. Folyó is futott arra, átal a vadonon, a sárkány helye és az erdei emberek települése között, de igen
közel kanyarult a szörnyféreghez, és keskeny vízfolyás volt, partjai árnyas-dúsan fásak, vízmosásosak igencsak. Miért
is Turambar most legszálasabb embereit kiválasztja, javasolván, foglaljanak állást azon a magaslaton, és lássák,
kifigyelhetö- e a sárkány mozgása nagy titokban esetleg, mert akkor hátha orvul meglephetnék, s ennélfogva fölénybe
kerülhetnének, hogy leöljék - mert reményük ilyesmiben lehetett még a leginkább. A kémcsapat nem lehetett túl nagy
létszámú, s a többiek addig Turambar vezetésével gyorsan fegyverkezni kezdtek, félvén attól, hogy az orkok, szokásos
mód a sárkány kíséreteként, a környéken hamarosan megjelennek. Ez azonban most nem volt így, a sárkány féreg
maga érkezett, elsöprő erejében bízván. Hogy Turambar indulni készült, Níniel kérte, lovagolhatna mellette, s ez így is lett, miért is tagadta volna meg a
kérés teljesítését az úr, hiszen tudhatta, ha ő elesik a sárkány ereje által, a hátramaradókra nem várhat kegyelem, és
szívesebben tudta s látta maga mellett Nínielt, s reménykedett, így esetleg megmentheti őt, nem hagyván, hogy a féreg
hatalmába kerüljön, s teszi ezt ő akár az élete árán is, vagy ha nem ö, hát helyette valaki társa. Nekivágtak hát, ök ketten az élen, mögöttük sok bátor-jó ember, mind ismerték őket, párosukat. A Iakozóhely és a
kis emelkedő közt, úgy becsülték, egynapi útiföld lehetett a távolság, és tanácsban úgy határoztak végül, hogy sok nép
indul útnak, asszonyok és gyermekek is a harcosokkal, bár Turambar ezt nem helyeselte s nem is javallotta végig.
Hanem valami furcsa félelem bűvölete vett erőt rajtuk, és némelyek szerettek volna látni egy igazi nagy csatát,
többségük nem gondolta, hogy az lesz, amit végül szemüknek látnia kellett; és e kíséret közvetlen mögöttük haladt,
mert Turambar serege is lassan vonult, óvatosan. Níniel oly vidám volt, mint már rég nem, és a férfiak szívét is
felderítette tiszta kedve; ám csakhamar elértek egy helyet, nem messze a magaslat lábától, és ott a szívük hirtelen
visszacsüggedett, és komorság szállt mindannyiukra. Holott igen szépséges volt ez a hely, mert ugyanaz a folyó folyt itt, amely - a féreg fekhelyén túl - mély teknővé
szélesítette medrét; és jött vize hűsen az erdőkóborok lakozóhelyén túli hegyekből, és roppan vízesése zúdult a
kifényezett nagy kövekről, simaságos volt ott minden, zöld, a part füves, harsogásig. Az erdőlakók ezt nevezték úgy,
hogy az Ezüsttál, egykoron Turambar és Níniel, tudottan, elhaladt mellette, először érkezvén ide együtt, a leány
megmentése után. A vízesés magasból hullt alá, és zajos volt, és zenés volt, és habos volt, és ezüstös, messze lent már,
csupa taraj, ott, ahol a víz jókora üreget vájt, tál formájút a sziklába; s ezt a mélyü- letet fák s bokrok dúsan borították
behajolva és árnnyal, de a napfény áthatolt a lombokon, táncolt a habon; és a vízesés-főnél volt egy nyitott tisztás, és
zöld pázsit smaragdja csillogott, tömérdek volt a virág, és az emberek szerették ezt a helyet. Itt Níniel egyszerre elkezdett sírni, ráborult Turambar vállára, könyörgött néki, ne kísértené a sorsot, menekülne
inkább vele s népével együtt, vezetné őket távoli földre. Ő azonban csak nézett reá, szólt ekképpen: »Nem, édes
Nínielem, sem te, sem én, bizony, nem halunk meg ma, sem holnap, sem a sárkány gonoszsága, sem az ő söpredékének
kardjai által. « Ám nem tudta, miként teljesülnek majd e szavai, Níniel pedig, hallván, amit hallott, sírni kezdett megint,
majd rettentően elcsöndesült. Hogy kicsit pihentek így, itt kapaszkodtak fel azok az igen szálas harcosok a magaslatra,
és Níniel velük tartott. Messze elláttak figyelőhelyükről, és széles távot láttak így, ahol a fák mind letörve hevertek,
roncsban és a föld csupa seb volt, 27 agyonégett, fekete rögök, igaz, széltől nyomban máris épek maradtak a fák, s nem
volt ez messze a mély folyóvíztárolótól, ennek szakadékszájától, és nagy feketeségből füst szállt, és az emberek azt
mondták: »Ott hever a féreg. «
Tanácsot tartottak, és különféle vélemények hangzottak ott a dombtetőn, és az emberek azt mondták, nem
mernének nappal szemközt a sárkányra támadni, nem mernének éjszaka lopakodva, nem mernének sem így, sem
amúgy, sem ekkor, sem akkor, és félelmük láttán Turambar tanácsolt valamit, s vették is szavát, ekképp: »Jól
mondtátok, ó, erdők vadászai, sem éjjel, sem nappal nem táplálhat reményt ember, hogy Melkó sárkányához
észrevétlen lopakodjék, s nézzétek is, mit tett maga körül a földdel, senki itt rejtőzködni nem tud már előle, sem
hozzákúszni lopva. Ezért mondom, akinek van bátorsága hozzá, kövessen engem, és leszállunk a sziklákon a vízesés
tövéhez, és így a víz útját követve talán oly közel juthatunk a sárkányhoz, ahogy másképp nem. Onnét fel kell
másznunk, ha bírunk, a közelebbi partra, és várni, mert úgy gondolom, a Foalóké nem fog nyughatni többé, meg fog
indulni lakozóhelyeink felé. Ehhez vagy át kell majd kelnie a mély folyón, vagy messze el kell kanyarodnia, mert túl
hatalmas ő termetre, hogy a folyó ágya mellett csúszhatna-mászhatna, szűkös helyen. Mármost én azt gondolom,
oldalt fordul, mert az aranybarlangok óriási Foalókéja semmiképp el nem férhet más mód. Gondoljátok meg, alig
csorgónyi itt a vízi útmeder. De ha csalódnék, ha másképp közeledne, bizony, némelyőtöknek össze kell szednie szíve
bátorságát, és alulkerülni, a part alacsonyáról megpróbálni halálos döféseket adni neki: mert ezeknek a hüllőknek a
páncélja csak felül törhetetlen, has felől szinte semmi védelmet nem adhat. « Mármost a csapatból csak hatan léptek ki, hogy készek volnának Turambarral tartani, és ő ezt látva azt mondta:
mást gondolt ő, vagyis hogy féltucatnál több bátor embere lenne, de ezek után nem is kér belőle, hogy mások vele
tartanának még, mondván, jobb hat elszánt szívű vakmerő, mint ha ezek számát gyávákkal szaporítják. Ekkor
Turambar elbúcsúzott Nínieltől, és összecsókolóztak a dombtetőn, és késő délutánra járt, de Níniel szívében éj volt
már, és a félelemtől kő dermedettség; és az egész társaság aláereszkedett az Ezüsttálba, és onnét látta Níniel, hogyan
kapaszkodik fel ura a vízesés aljáig hat társával. Hogy eltűnt szeme elől Turambar, messze alant, ott, keserűen szólott
ő azokhoz, akik nem mertek menni, és ezek szégyenükben mit sem válaszoltak, csak visszamásztak a dombtetőre, és
onnét nézték a sárkány tanyázóhelyét, és Níniel a vizek mellett ült s maga elé meredt, és nem sírt, hanem félelmek
facsarták. Senki nem maradt vele, kivéve Tamart, aki kéretlenül is a társasággal tartott, és Tamar szerette Nínielt az első
pillanattól fogva, hogy Bethos csarnokain meglátta, és egyszer olyat is gondolt: el- szerzi őt Turambar elől. Tamart
bénasága gyerekkorától sújtotta, ám amúgy bölcs volt ő és kedves, jóllehet nem sokra tartották, mert e nép körében az
erő volt az érték, s ez a férfibátorságtól nyerte el igazi fényét. Tamar hiába viselt kardot, nem volt büszke hírű, sokan
csúfolták is ráadásul, épp ezért a kardoskodásáért, ám ő titkon Níniel őre lett, fegyveres, még akkor is, ha maga a hölgy
erre ügyet sem vetett. Most el kell mondanunk: Turambar elérte a tervezett helyet, igaz, roppant küzdelem árán, mert keserves volt a
sziklás folyómederben haladniok, s akkor embereivel felkapaszkodott a szakadék meredekén, ez üggyel-bajjal ment.
Épp az előreugró szegély alatt elfedte őket pár dús lombú fa is még, és nem messze hallhatták a szörny hatalmas
lélegzését, és Turambar némely társa félelembe esett. Közelgett már a sötétség, és ők egész éjszaka ott kuporogtak, és furcsa fénylobogás látszott, amerre a sárkány
hevert, onnét, és fenyegető zajok hallatszottak, s nyekkenések, mintha mocorogna a rém, és hogy megpitymallott,
Turambar látta, csak három társa van, szitkozódni kezdett, mily gyávák lehettek, szégyen, nem szól róla mese ezek
hütelen elszöktek-e valóban. Ma eldől minden, elveszhet minden, gondolta Turambar, mert a sárkány feljebb
tápászkodott, és elindult lassan a szakadék széle felé, és nem kanyarodott el, hanem ilyképp egyenest az erdölakók
települése felé tartott. Jötte-közeledte iszonyú rémületet okozott, mert rengett a föld, és a három csapattárs rettegett,
kilazulhatnak így az őket megtartó fák gyökerei, lezuhannak akkor a sziklás szakadékba. A közeli lombok már
fonnyadni, perzselődni kezdtek a sárkánykígyó leheletétől, őket azonban nem érte el a forróság, mert a
szakadékperem védelmet nyújtott.
Végtére a sárkány elérte a folyópart szegélyét, és gonosz fejének, csepegő állkapcsának látványa undok volt s
félelmetes, és jól látták mind, és rettegtek, hátha észreveszi őket, mert most nem kelt át azon a helyen, ahol Turambar
kijelölte leszállásukat, az itteni szükebbség okán, s a szakadék kisebb mélysége miatt. Hanem elkezdett emelkedni, fel
a szakadékoldalon, kicsivel alattuk vonult, s erre Turambar az embereivel lejjebb ereszkedett, hogy a féreg hasa alá
kerüljenek mégis. Itt a hőség akkora volt, a bűz oly ocsmány, hogy emberei rosszul lettek, a partra visszamászni se
nem óhajtottak, se nem bírtak talán. Turambar erre éktelen haragra gerjedt, ellenük karddal fordult, ám ők
menekülőre fogták a dolgot, és így maradt ő maga egyedül a sárkánytesttel, jóllehet az ő gyomra is forgott, a szag öt is
halálosan émelyítette; belekapaszkodott egy tömzsi bokorba. Megvárta így, míg a sárkánynak egy igen érzékeny, életfontosságú része mutatkozott, egy ily hely a hason, s két
kézre fogta Gurtholfint, a fekete kardot, és teljes erőből a sárkánytestbe vágta, és a rodothlik bűvös pengéje
markolatig fúródott a féreg zsigerei- be, és már hallatszott is halálordítása, belereszkettek az erdők, s csak messziről
hallva is borzadályos rémületet okozott ez a bődü- lés. Akkor a sárkány iszonyatosan vonaglani kezdett, és tekergőzése még csak látványnak is fertelmes és elrettentő volt,
s mind a fák letörtek, melyek ott voltak utolsókat rángó közelében. Csaknem átkelt már a szakadékon, mikor a
Gurtholfin eltalálta, és most átvetette magát a túlpartra, s ott pusztított mindeneket maga körül, farkával csapdosott,
teste hullámzott rútul, oly üvöltő és visszhangosan bömbölő-böfögő hangokat hallatott, hogy a legbátrabbak is
belesápadtak, menekültek máris. Persze a távolabb maradottak azt hitték, most zajlik a csata a hetek - Turambar s
bajtársai - között, 28 és nem remélték viszontláthatásukat, s Níniel szíve pernyévé égett szinte e hangok hallatán;
hanem akik a szakadékmélyről látták, mit müveit Turambar, még tovább futamodtak pánikfélelemben a vízesés felé,
vissza, vissza és Turambar ott kapaszkodott a peremhez közel, kicsit lejjebb, fehér volt és remegett, mert az
iszonyállat végét láthatta. S ekképpen a borzadályhangok csitultak, elhaltak, és borzalmas füst támadott, mert Glorund valóban végpusztulása
előtt volt immár. Minden bátorságát összeszedve Turambar akkor, egymaga, mert a Gurtholfin, társa benne maradt a
féregben, kiragadta kezéből annak egy rándulása, kimászott rejtekhelye ágai-lombjai alól, és gyönyörködve nézte meg
Gurtholfint, mert a derekas szerszám megfizetett mindenért és mindenkiért, aki-ami csak a Foalóké által pusztult vagy
halt. Turambar látta, hol hever a nagy hüllő, és látta a kardot is, ahogy az oldalára billent szörnyből, hasából kiáll; de a
sárkányféreg még lélegzett. Turambar azonban így is rátette lábát a szörnyetegre, kirántotta belőle Gurtholfmját, ehhez minden erejére
szüksége volt, s szívének teljes diadalmámorával kiáltotta: »Találkoztunk hát megint, ó, Glorund, te meg én, Turambar,
kit egykor vitéznek mondottak«; 29 de ahogy ezt mondta, már fröcskölt is a vér a sebből a kezére, és égette, és a keze
leperzselődött, pernye lett, s ő a hirtelen fájdalomtól felkiáltott. Akkor a Foalóké kinyitotta borzalmas szemét, reá
nézett, s ő ájultan zuhant a sárkány mellé, kardját maga alá temetve. Így telt a nap, s a dombtetőn lévőkhöz nem érkezett el semmi hír, és Níniel nem bírta már a szorongást, hanem
felkelt, indult volna a tisztásról a vízesés felé, ám Tamar Bénaláb azt mondta: »Mit keresnél te ott?«, ő ellenben:
»Uramat keresem ott, és lefekszem mellé halottnak, mert úgy érzem, ő halott«, és Tamar próbálta visszatartani, de
sikertelen. És hiába, hogy már az est leszállt, a szép úrhölgy ott lopózott az erdőn, és nem akarta, hogy Tamar kísérje,
mikor azonban észlelte, hogy követi a fiatal férfi, futásnak eredt, vaktában rohant a fák közt, az ágak megszaggatták
ruháját, és a tövises bozót sebeket hasogatott arcába, s Tamar, a béna lába okán, nem tudta követni öt e vad
rohanatban. Így lett sötét éj, csöndes volt minden az erdőn, és Níniel miatt Tamart roppant rettegés fogta el, átkozta
gyöngeségét, szíve keseredett, követte, ahogy bírta is szívének szerelmét, és hogy elveszítette szeme elől, átkozni
kezdte az erdőt, a szakadékot, ahol a féreg utolsó csatája zajlott, mert a végvonaglást láthatták a dombi figyelők. Most
tündöklő hold kelt, az éj derekán, és Tamar, ki az erdőn gyakorta járt egyedül, messze is lakozóhelyüktöl, ismerte
ezeket a helyeket, és elérkezett végre ama mezsgyére, mely a sárkánypusztítás határát jelezte; onnét a haláltusa
rombolásainak szörnyű nyomai látszottak már; a hold sütött, minden élesen látszott, így figyelhette meg Tamar is, s
nem csupán hallotta, mi történik odalent. Íme, Níniel elérte most ezeket a helyeket, és nem sokkal járt Tamar előtt, és rohant egyenest a szabadba a fák közül,
mert szerelemmel szerette az ő urát, és ott találta ájultan, lefonnyadott- pernyült kézzel, kardjára omolva; a mellette
ormótlan-hatalmasan tornyosuló szörnyetegre ügyet sem vetett, odaroskadt Turambar mellé, sírt és csókolgatta arcát,
és kezére kenőcsöt kent, mert volt vele kence, egy kis dobozban, magával vitte hazulról, félt, hogy sok sebesülés esik,
mielőtt megtérnek majd. Turambar azonban nem ébredt meg az érintésére, és Níniel fennszóval kiáltott végül: »Ó, Turambar, én uram,
ébredj, mert a düh kígyója halott, és csak én vagyok közeledben!« Ám e szavakra, íme! a sárkány még egyet mocorult,
és gonosztévő szemét Nínielre fordítva ezt mondta: »Ó, te, Nienóri, leánya Mavwinnak, hadd örvendeztesselek, tessék,
csak meglelted a fivéredet, végül, tudom, fáradtságos volt a keresés-kutatás - és igen nagy ember lett ő mostanára,
ellenségeinek orv ledöfője«; Nienóri pedig úgy ült ott, mint akit villámcsapás ért, és e szavakat szólva Glorund meg is
halt, és halálával Nienóri életéről fellibbent-felszállt a fátyol, és minden emléke kristálytisztán állt ott az ő
emlékezetében, nem feledett semmit azokból a dolgokból sem, melyek azután estek vele, hogy a féreg bűvöletébe
került; így borzadálytól és szorongástól fojtogatva szökkent talpra, reszketve állt a holdfényben, nézett tágra nyílt
szemmel Turambarra, kiáltván: »A te sorsod legalább betelt, végzeted vége, halott vagy. Ó, én lcgboldogtalanabb!«
bánata azonban nem hagyott neki pillanatnyi nyugovást sem, már tova, tovarohant is onnét, menekült ama helyről,
ahogy csak bírta a lába. Tamar azonban, akinek szívét megbénította a gyász és szánalom, keveset törődött Turambarral, mert Nienóri sorsa
miatt düh facsarta szívét. Útját állta a folyó s a mély szakadék, de úgy esett, hogy Nienóri, mielőtt a parthoz ért volna,
elkanyarodott, követte inkább a víz kanyargó útját szúrós köveken, tüskebozóton, s megint elérkezett a tisztásra a
nagy, zúgó vízesés gerinctetejénél, és üres volt a hely, és az új nap első szürke fényei szivárogtak át a fák közt. Akkor ott megállt ő, s hogy így megvetette lábát szólott magában: »Ó, kérdez titeket Nienóri, vadon vizei, hová
igyekeztek? Nem vinnétek magatokkal Úrin lányát Nienórit, búbánatnak gyermekét? Ó, ti hófehér habok, nem
fürdetnétek tisztára - de mélyen, nagyon mélyen áradjon ily víz, mossa el e nevenincs átok emlékét is! Ó, vigyetek
innen, messze-messze, ahol az emléke-nincs tenger vize hullámzik-ring hatalmasan. Ó, vadon vizei, hová, hová?«
Akkor hirtelen átvetette magát a vízesés magas peremén, és eltűnt lent a mélyben, hol a habok sziklákon peregnek
szét; ám abban a pillanatban kelt a nap a fák felett, és fény hullt mind a vizekre, és a vizek zúgtak, ügyet sem vetve
Nienóri halálára. Tamar mindezt látta, és neki az új nap fénye merő feketeség volt, de nekilódult, ment a dombtetőre, ahol akkorra
már sokaság verődött egybe, a sok nép közt azok is ott voltak, akik még látták talpon Turambart, és meséltek,
meséltek. Tamar azonban megérkezett, állt ott előttük, és csak ránézni az arcára is maga a rémség volt, így futott
körbe a suttogás: »Halott«, míg mások inkább erre kérdeztek: »Hát a kis Níniellel mi lett?« Tamar viszont fennszóval
kiáltotta: »Halld, ó, népem, s mondja nyomban bárki, ha úgy gondolja, ismer még sorsot ilyet, amilyennek én tudója
lettem, ó, gyász és szívnek súlyosulása! Halott a sárkány, de oldalán ott hever Turambar, s ő is halott, csak épp hogy öt
egykoron így hitták: Úrinnak fia Túrin, 30 és ez a színtiszta igazság, jaj, az igazság; « és megmordult a nép, ámulván ily
beszéden, s némelyek máris azt mondták, Tamar meghibbant. Ő azonban folytatta ekképp: »Mert tudd, ó, népem, hogy
Níniel a szépséges, akit mind úgy szerettetek, s akit én az életemnél is jobban szerettem szerelemmel, Níniel halott,
vizek zúgnak felette, mert levetette magát ö az Ezüsttál vízesésének szirtjeiről, mert nem vágyott többet a fény
látására. Íme, véget ért minden gonosz varázs, most Úrin népének végzete rémségesen beteljesedett, mert ö, akit mi
Nínielnek neveztünk, Nienóri volt, Úrinnak leánya, és ezt tudta meg, és meghalt aztán, s ezt mondta meg ő a vad erdő
rengetegének, és elért engem a visszhang. « Ezek a szavak megrendítették a hallgatók szívét, s így álltak ott, bánat és riadalom bénította őket, s nem mertek
odamenni a szépséges hölgy végbánatának helyéhez, mert a szomorúság szelleme megtiltotta nékik, azt a pázsitot
lábuk nem érhette most; roppant önvád marcangolta pedig a három gyávának lelkét, és lekászálódván a magaslatról,
mentek, keresni holt uruk tetemét, és íme, mit láttak: mocorogni látták, él, látták, mert amikor a sárkány meghalt, ő
elvesztette eszméletét, és a kimerültség álmába merült, így aludt, de most, hogy megébredett, a kínok kínja gyötörte
máris. Ahogy azok hárman mellette megálltak, azt mondta: »Níniel«, és erre a szóra ők elfedték arcukat, riadalommal s
borzalmak tudtával tették, és nem tudtak uruk arcába nézni, ám ahogy felemelték, s ő igen büszke volt diadalára már;
de hirtelen meglátta kezét, és azt mondta: »Nézzétck! valaki enyhítette kínomat, ügyességgel tettemit gondoltok, ki
volt?«, ám ők hárman nem feleltek, mert sejtették. Ezért hát csak visszavitték a holtfáradt Turambart, a sebesült
nagyurat, népéhez vitték, s egyikük előresietett, közölni fennszóval, uruk él, de az emberek nem tudták, örüljenek-e;
és ahogy köztük volt már, sokan elfordították arcukat, rejteni próbálták szívük zavarát és könnyeiket, és szólni senki
sem mert. De Turambar szólt a közelében állókhoz: »Hol van Níniel, az én Nínielem? Mert azt hittem, itt lelem őt
boldogságban, hanem ha máris csarnokainkba tért haza, még jobb«, ám akik hallották, nem foghatták vissza magukat
immár, sírásuk is eleredt, és Turambar kiáltva szökkent: »Mi újabb rossz csapás ez - szóljatok, szóljatok, barátaim, ne
gyötörjetek így tovább!« Mondta pedig egyikük: »Níniel, jaj, Níniel halott, én uram«, mire Turambar keservesen
felordított, a valák ellen szólván máris átkozva végzetét, és végre másvalaki azt mondotta: »Jaj, halott ő, uram,
lezuhant az Ezüsttál mélyeibe«. Tamar is ott állt azonban, s motyogta máris: »Nem, nem, levetette magát a mélybe. «
Akkor Turambar felfogván e szavak értelmét, karon ragadta a szólót: »Beszélj, te botlábú, beszélj, mondd meg,
mocskos szavad értelme mi volna, vagy nyelved veszíted nyomban«, s az ö nyomorúsága látható volt mindenek
közben. Tamar szíve kavargott most rémületben, a szörnyű történtek emlékével, amit látott, amit hallott, benne volt ebben, s
az ő hosszúhosszú reménytelen szerelme Níniel iránt, így lobbant benne nagy harag Turambar ellen, kitépte magát a
szorításból, és mondta: »Lel- tél te egy lányt a vadon sűrején, és adtál neki tréfás nevet, Könnyek Kicsikéje lenne ö.
Rossz tréfa volt ez, Turambar, mert lásd! levetette magát vad riadalmában és bánatában, egy vágya volt csak, hogy
téged többé sose lásson, és megnevezte maga magát, ki volna ő, halálában kimondta, ö Ninenóri, Úrinnak leánya,
bánatnak gyermeke, és az Ezüsttál megannyi vize-cseppje sem versenghet az ö könnyeivel, és nem mondhatja el
szomorúságukat. « Akkor Turambar torkán iszonyú hördülés kélt, és megrázta Tamart, kiáltván: »Hazudsz, Bethos gonosz fia«, de
Tamar zihálva felelte: « Nem én, átkozott; így mondta Glorund, a sárkány, és Níniel hallotta, és tudta, igazat beszél. «
Mondotta pedig Turambar: »Ak- kor Mandoszra térj, Glorundoddal«, és leölte öt ott mindenki szeme láttára, és
őrjöngve rohant tovább, kiáltozván: »Hazudik, hazu- dik!«; és ahogy vaksága elszállt róla, és szíve mélyét csakígy
elhagyták álmai, tudta már, ez az igazság volt, és hogy a jövendölés teljesült be végzetül. Elhagyta hát népét, és fejvesztve vágott a vadonnak, kiáltozván Níniel nevét egyre, míg az erdő borzadályosan e szót
nem visszhangozta mindenütt, és kanyargós utakon az Ezüsttálhoz is elérkezett, és követni senki se merte. Sütött a
délutáni nap, és íme, bár a fák mind a nyárban álltak még, a levelek közt az ősznek borzongása motozott, halódva.
Fonnyadni kezdtek akkor mind a virágok, hervadt a fű, leszáradott, és a hulló víz hangja szomorúbb volt, mint
Nienórinak, Úrin leányának könnyei, melyek itt omoltak. Állt ott Turambar bűvölten, dermedve, s végül elővonta kardját, mondván: »Halld, Gurtholfin, halál osztója, minden
emberek végzete-pengé- je, légy is mindeneké, urad legyen akárki, ne ismerjen urat-hitet, ha karja hozzád elég erős.
Csak te maradtál nekem - ölj le ezért, és gyors légy igen, mert minden tettem gonosz, és az én szerelmem halott. « S
Gurtholfin mondta: »Teszem ezt boldogan én, mert a vér az vér, és egyik se volt talán oly édes nekem, mint a tiéd
lesz«; és Turambar rávetette magát Gurtholfin hegyére, és a sötét penge elvette életét. Jöttek pedig később félénken többen, elvitték őt onnan, végigterítették közeli helyen, nagy halom emelkedett fölébe
hamarost, és sima képű, roppant követ hengerítettek reája, és különös jeleket véstek rá, melyekre maga Turambar
tanította őket, hozván e tudományát a rodothliktól, és azt mondta az írás.
Turambar, Glorund féreg leölője aki Túrin Mormakil is volt, Erdők Úrinjának fia
és alávésték, »Níniel« (Könnyek Kicsikéje); de ő nem volt ott; és azt se tudta senki embernek fia, a vizek őt hová
tették". Ekkor Eltas abbahagyta a beszédet, és egyszerre mind, akik hallgatták, sírni kezdtek; ám ő mondotta erre: „Igen, ez
egy boldogtalan mese, mert a szomorúság azóta is ott jár az emberek körén, és csöndben teszi ezt, ám vad napokon
szörnyű dolgok tétettek és tűrettek; s mégis, elmondható, Melkó ritkán eszelt ki gonoszabb gonoszat, sem én nem
ismerek ennél siralmasabb mesét. " Majd egy idő múltán némelyek Mavwin s Úrin felől kérdezték öt, mire azt felelte: „Mavwinról, ami azt illeti, nem
maradt fenn bizonyosabb tudomás, mint ameddig Túrin Turambar, az ő fia meséje meséli, és sok mindent mondanak,
és sok minden eltér, egyik a másikától; de annyit mondhatok, hogy a rémséges történésekre az erdei nép, a kóboroké,
nem bírt, mert nem mert volna tovább lakozni addigi lakozóhelyén, s elköltöztek mind a vadonnak más völgyeibe, és
csak kevesen maradtak a régi hely közelén; és egyszer jött oda egy öreg úrhölgy, az erdőn át érkezett, és meglátta azt a
vésett követ. Neki az egyik erdő kóbora elolvasta a szöveget, amit is a jelek jelentettek, és elmondta a történetet, ahogy
emlékezett rá - de az úrhölgy csöndes volt, és nem szólt, nem moccant. Mondta akkor az az ember: »Nehéz a szíved,
ugye, mert ez a mese mindenkit könnyekre indít. « Mondotta pedig az úrhölgy: »Jaj, nehéz az én szívem, mert én
vagyok Mavwin, e kettő anyja«, és ez az ember nem is fogta föl ezt, éspedig hogy a szomorúság hosszú meséje így ért
volna véget - de Mavwin fogta magát s ment, ment az erdőbe, szorongván sírt, és sokáig kísértett azon a helyen, így az
erdei ember s népe elmenekült onnét és soha vissza nem is tért, és soha nem tudta meg senki, Mavwin tért-e vissza
aztán valóban, vagy sötét árnya, mely nem kereste megtérő útját Mandoszhoz rettentő boldogtalansága okán. 31 Mondják azonban, hogy mind e borzalmas dolgokat Úrin látta Melkó mágiája által, és az ainu mindegyre össztökélte
ekképp, hajlana parancsszavára, ő azonban nem hajlott; hanem amikor övéinek végzete végképp betelt, Melkó úgy
vélte, Úrint más, finomítot- tabb módokon használja majd, hát elengedte a magas és keserű helyről, ahol sok éven át
ült szívének kínjaitól szaggatva. Melkó pedig ment hozzá, beszélt neki gonoszul a tündékről, és elsődleg Tinvwelintet32 vádolta gyengeséggel s
gyávasággal. »Fel nem foghatom«, mondotta, »bizony, miért vannak egyre oly igazi nagy és bölcs emberek, akik e
tündék barátságában megbíznak, és oly ostobák, hogy az én hatalmamnak ellene szegülnek, s tetézik ezt azzal, hogy
gnomáknál vagy tündéreknél keresnek segítséget. Lásd, ó, Úrin, mely igen Tinwelint gyönge szíve tette, hogy az én
terveim valóra válhattak, s talán Nienóri élne és feleséged Mavwin nem sírna, de boldog lenne fia felépülésén. Menj
hát, balga, te, és edd kegyelemkenyerét a te erdőlakó barátaidnak, csarnokaikban.« Akkor Úrin, a hajlott korú ember, a szomorúság martaléka zavartalan eltávozhatott Melkó birodalmából, s mehetett
jobb világokba, de ahogy ment is, egyre Melkó szavai környékezték a szívét, és az igazságból és hamisságból font háló,
az ainu szavaié fogta léptét, e fátyol borította el a lelkét, és keserű volt az ő szelleme, és vak volt ő maga mindenestül
ekképpen. Gyűltek köré így vad tündék, 33 kóborlók, s lett számra jelentős törvénytelen nép, bősz társaság, övéiktől
elszakadottaké, kik er- dőn-hegyen éltek-haltak bitangul. Elvezette őket végezetül Úrin a rodothlik barlangjaihoz, s
látta, az orkok elmenekültek onnét Glorund halála után, és csak egy lakó volt, egy vénséges torz törp, aki egyre a
halom aranyon csücsült, énekelvén boldogtalanságában mindenféle sötét éneket magamagának, de bűvöletben. Addig
mégse ment közelébe senki, hogy elpusztítsa, mert a sárkány varázs hosszabb szabású volt, mint az ő élete, és senki
nem merészelt volna ellene tenni Glorund féreg szelleme ellenében sem. 34 Most akkor, hogy a tündék közeledtek, a
törp a barlang bejárata elé állt, mely egykoron Galwegnek volt lakóhelye bejárata, kiáltván: »Mit akartok tőlem, ó,
hegyek kivetettjei?« Válaszolt azonban Úrin: »Jö- vünk, hogy elvegyük tőled, ami nem tiéd. « Erre a törp, kinek neve
Mim volt, mondotta: « Ó, Úrin, nem nagyra látlak én téged, emberek urát, ily gyülevész néppel. Hallgass Mim, az
apátlan szavára, és távozz, ne érintsd ezt az aranyat, vedd, hogy mintha a mérgek mérgének tüze volna. Mert ugyan
nem feküdt-e ezen Glorund éveken át, s nincs-e rajta Melkó sárkányainak átka, gonoszul, s nem is hozhat emberre s
tündére semmi jót ez a kincs, csak én magam őrizhetem, én Mim, a törp, és igen sok sötét igével kötöttem magamhoz.
« Úrin erre megingott, de az embereit mohó láz fogta el, s akkor ő maga mondta nekik, rajta, és Mim félreállt, úgy
nézte, s hamarost a leg- szörnyűségesebb gonosz átkokat kezdte szórni. Úrin erre lesújtott rá, kiáltván: »Jöttünk csak,
hogy elvegyük tőled, mi nem tiéd - most azonban, gonosz szavaidra, azt is elvesszük, ami tiéd volt, az életedet is. « Haldokolva azonban Mim szólott Úrinhoz ekképpen: »Tudd, tündék és emberek meg fogják bánni ezt a tettet, és
Mim a törp halála miatt halál lesz kísérője e kincsnek, míg csak a Földön marad, és végzet marad minden részével,
bárhogyan osztódjék is szét eztán. « Úrin megborzongott, de népe csak nevetett. Úrin most felszólította híveit, fogják s vigyék a kincset Tinwelint csarnokaiba, azok morogtak, ő azonban szólott ily
mód: »Ugyan már, lettetek mint Melkó sárkányai, hogy csak hevernétek az aranyon, ebben kéjelegvén más örömöt
nem ismernétek? Édesebb élet vár rátok e király udvarában, többel ér az, mint Valinor minden aranya, amit holt-üres
erdőn lelhetnétek. « Szíve csupa keserűség volt Tinwelint iránt, és bosszúra vágyott, mint látjuk majd, ő ellenében. Akkora volt mármost
a kincs, hogy Úrinnak e nagy serege is alig bírta behordani Tinwelint királyi barlangjaiba, és egy részét hátrahagyták,
sokat elvesztettek belőle az úton, és való igaz, gonosz átok kísérte az aranyat, bárki volt is meglelője aztán. De végül csak elérkezett a megrakodott horda a hídhoz, és hogy az őrök megkérdezték, Úrin azt felelte nékik:
»Mondjátok a királynak, hogy Állhatatos Úrin hoz ajándékot. « Ez megtörtént. Akkor Úrin mind a sok felséges értéket
behordatta a király elébe, volt pedig a kincs zsákokban és faládákban; és Tinwelint örömmel üdvözölte Úrint, és ámult
és bámult, és háromszor is felköszöntötte, és ő maga s egész udvara tisztelettel adózott az emberek emez urának; de
Úrin szívét elvakították a meggyötretés évei, Melkó hazugságai, így mondta: »Ncm, király, ó, nem vágyom én ily
szavakat hallani —csak annyit mondj, hol a feleségem, Mavwin, és tudod-e, mily halált halt leányom, Nienóri?« S
felelte Tinwelint, hogy nem tudja. Akkor Úrin lázas-sebesen elmondta a történetet, és a király s népe körötte mind elrejté arcát, oly szörnyen
bánkódott, Úrin pedig szólt: »Nem,35 ha neked csak olyan szíved is volna, mint az emberek legutolsóbbikának, sosem
vesztek volna el ők; de itt, lásd, hozok én neked bőséges fizetséget mindazért a kellemetlenségért, mit nyomoronc kis
bandád elszenvedett, mikor Glorundra, a sárkányra mentek, és megfutamodván az én drágámat Glorund kényére-
kedvére hagyták. Ó, Tinwelint, ez az én legédesebb ajándékom, mert - úgy hiszem - az arany látásának vágya az
egyetlen, ami a te szívedben él. « Az emberek erre odadütötték a sok kincset a király lába elé, s az udvar csak hüledezett annak láttán, ami így
előtárult - ám Úrin emberei előre látták, mi készül, s ennek kevéssé örültek. »Tartsd meg Glorund kincsét«, mondotta
Úrin, »szerezted Nienóri halála árán, meg Túrin vérén, aki a sárkányféreg leölője lett. Fogadd e kincset, ó, nyúlszív
király, és légy boldog, hogy némely emberek gondoskodnak a te gyarapodásodról. « Ezek voltak Úrin szavai, s több volt az egész, mint amit Tinwelint tűrhetett, mondta hát: »Mit akarsz, emberek
gyermeke, hogyan érted ezt, mint merészelsz mégis így feddeni engem, mondd?36 Hosszasan voltam fiadnak
gyámolítója, és még tetteinek gonoszát is megbocsátottam néki, és utána a te asszonyod itt lelt védelmet, de ő meg
sem hallgatta okosabb tanácsom, ment vad vágyai szerint. Melkó az, aki gyűlöl téged, nem én. De mi közöm nekem
ahhoz - és eleve hogyan jössz hozzá te, bárdolatlan emberfi, hogy az eldák királyát felbőszítsd és zaklasd? Halld!
Paliszorban én számlálha- tatlan évvel korábban elkezdtem életem, mintsem hogy az emberfaj megébredett volna.
Menj hát innen, Úrin, kit nagyon is Melkó tüzelt fel, menj, vidd a kincsedet is«, - ám nem engedte embereinek, hogy
leöljék Úrint, és bűvölettel sem akarta verni az embert, ráemlékezett szövetségükre az eldák dolgában. Úrin akkor elment, de az aranyhoz hozzáérni sem volt hajlandó már, és a hajlott korú agg elérte Hiszilómét, ott is
halt meg, emberek között, ám szavai eltávolították egymástól a tündéket s az embereket. Mondják ugyanakkor: hogy
meghalt, árnya a vadont járta, keresvén Mavwint, és utána ők ketten soká kísértettek az erdőkben, főleg az Ezüsttál
körül, gyermekeiket siratván. De a köri tündék mondják, és ők csak tudják, hogy végül Úrin s Mavwin megtért
Mandoszhoz, és Nienóri nem volt ott, sem a fiuk Túrin. Turambar, való igaz, követte Nienórit a sötét ösvényeken
egészen Fuinak kapujáig, ám Fui nem engedte be őket, sem Vefántur. Most viszont Úrin s Mavwin imái elértek
Manwéhoz is, és az Istenek szíve megesett ő nyomorult sorsukon, így ezek ketten, Túrin s Nienóri bejuthattak
Fős'Almirba, a tűz fürdőjébe, ahogy Urwendivel s leányzóival is történt ez korokkal korábban, még a Nap első kelte
előtt, és így minden bánatuk és foltjuk lemosatott róluk, és lakozhattak fényes valákként az áldottak közt, és most e
fivér s e nővér szeretete egymás iránt a legtisztaságosabb; de ami Turambart illeti, való igaz, ráadásul még ott is állhat
Fionwé mellett a Nagy Roncsban, és Melkó, sárkányaival egyetemben, átkozhatja Mormakil kardját. " Ekképpen szólván Eltas bevégezte, és senki nem kérdezett többet.
JEGYZETEK
1. Ez a rész törlődött még a Tinloglin > Tinwelint változás előtt. 2. Fentebb az Egnor név: „Damrod a Gnoma"; ld. Kommentárok. 3. Itt és nyomban lejjebb a név első írása Tinthellon volt; ez a toldás ugyanabból az időből származhat, mint a kézirat-
jegyzet, mely arra szólít, cserélődjék a Tinloglin Ellonra vagy Tinthellonm. 4. Ezzel a helyettesítéssel kapcsolatban a kéziratoldalon jegyzet áll: „Ha Beren gnoma (mint a Tinúviel törtenetében),
változtatni kell a Berennel kapcsolatos utalásokat. " Az elhagyott részben Beren atyja Egnor „rokona Mavwinnak", vagyis
Egnor ember volt. Ld. Kommentárok. 5. „Úrin fia Túrin": eredetileg „Beren Ermabwed". Ld. 4. és 6. jegyzet. 6. Eredeti fogalmazásban: „és mikor a király is hallotta Mavwin s Beren rokonkapcsolatát". Ld. 4. és 5. jegyzet. 7. Linwé (Tinto) volt a király eredeti „tünde" neve, és ugyanabba a „névré- tegbe" tartozik, mint a Tinloglin.
Megmaradása itt (hogy nem változott Tinwére) nyilvánvalóan elnézés eredménye. Ld. 19. és 20. jegyzet. 8. Eredetileg: „látván, hogy nagy méretű ember ő. " 9. Ezzel a szakasszal vö. a Tinúviel meséjét, mely erősen hasonló. Hogy a Turambar-rész a korábbi (mindenképp ez a
feltételezhető), bizonyíthatja a tény, hogy a Tinúvielben ez csak akkor érvényes, ha Beren gnoma és nem ember. (Ld. 4.
jegyzet. ) 10. „Almok környékezték", eredetileg: „a valák álmokat küldtek reájok".
11. „és neve Glorund" későbbi hozzáadás, ahogy a következő három előfordulásai is e névnek, de később a
Glorund már eredetileg is így szerepel a kéziratban. 12. „Flinding segélyével, kinek sebei nem voltak súlyosak"; eredetileg ez állt: „egy könnyen sebesült ember
segítségével". Mind a további Flinding-uta- lások c szakaszban későbbi hozzáadások. 13. Eredetileg: „Túrin szíve keserű volt, és azért volt ez így, hogy csak ő s a másik élte túl a csatát". A
„szemrehányást tett... Túrinnak, miért nem hallgatott soha az ő különb bölcsességére" kifejezésben a „soha" értelme: Túrin
mindig ellenkezett Orodreth-tel, bármit tanácsolt is ez. 14. Eredetileg itt: „bár a nép az időben az ilyen tettet kínosnak és gyávának ítélte". 15. Eredetileg itt: „csakígy Nienórit"; ez változott: „s Nienórit, a húgocská- ját, akit még sosem látott"-ra. A
„gyerekkora óta" kifejezés későbbi toldalék. 16. Törlésre került a következő bekezdés, alkalmasint az írás idején: »Való igaz«, mondták, »jelentették utazgató
emberek és hegyi kóbomépek dolgát, hogy ezek sok-sok hónapon át kószálnak szabadon ott, és szokatlan biztonságban, és így
sokan mentek át Hiszilóméból a Túlföldre. « És ez volt az igazság: hogy Turambar életének abban a szakában, mikor ő Tintoglin udvarának száműzöttje-menekültje volt, vagy rejtekezett a rothwarinok közt, Melkó keveset zaklatta Hiszlómét,
csakígy az odavezető ösvényeket. (Rothwarik\ olt az eredeti alak végig, később helyettesítette a rodothlik. ) 17. Eredetileg: „kétszer hét". Túrin, mikor Tinwelint országából menekült, pontosan 12 éve hagyta el már anyja
házát, és Nienóri ez előtt született, nem tudjuk azonban, hogy pontosan mikor. 18. A „máshoz, rettentő horderejű tervhez" után az eredeti szöveg: „melynek törtenete nem kerül mesénkbe" volt.
Nem tudom, azt jelenti-e ez, hogy apám, mikor először írt itt Melkó „tervéről" nem gondolt még a rodothlik elpusztítására. 19. „a király" eredetileg „Linwé". Ld. 7. jegyzet. 20. Linwé: elírás. Ld. 7. jegyzet. 21. a „magas hely" eredetileg: „egy dombra". 22. Ez a mondat: „Túrin fennhéjázása... " stb. későbbi ceruzaírásos toldás. Utalás ez arra, hogy Túrin magát
Turambaná „nevezte át" - „Halld, magam nevén nevezem magam eztán, így leszek Turambar!" Ld. 99. old. 23. Ez a mondat a „származásá"-tól kezdve körülbelül eddig: halványan áthúzva. A kézirat szemközti oldalán
sietve odafirkantva: „Turambar, ügyelni, sose mondja el származását új népének (cl akarja temetni a múltat - ekképpen Níniel
soha nem is hallhatná senkitől, mi Turambar származása!" Ld. Kommentárok. 24. E mondat mellett ceruzás kérdőjel a margón. Ld. 23. jegyzet és Kommentárok. 25. „És Níniel megtermékenyült. " Ez későbbi ceruzaírásos toldás. Ld. Kommentárok. 26. „és kapitánya ennek az alakulatnak Mim volt, a törp": későbbi ceruzaírásos toldás. Ld. Kommentárok. 27. A „távot" érdemben „sávot", és a „seb" (talán) „heg". 28. Ahogy ez áll, semmiképp sem jelenthet mást, mint hogy a távolmaradottak azt hiszik, Turambarék egymás
közt csatáznak, de miért hittek volna ilyet? Sokkal valószínűbb, hogy apám véletlenül kifelejtette a „szömy"-ct: „bajtársai - és a
szörny között". 29. Turambar itt a sárkánynak a rodothli barlangok előtt elhangzott szavaira hivatkozik: „Ó, Túrin Mormakil, ki
egykor bátornak számítottál". Ld. 98. old. 30. Ezeket a szavakat, onnan, hogy. „csak épp hogy őt... ", apám ceruzával írta oda később, toldalék. Az Úrin
olvasható így is: Húrin. 31. Innen Eltas meséjének vegéig az eredeti szöveg áthúzva, és a kéziratos könyvben két kurta elbeszélés-terv áll
helyette, de ezek is elmaradtak aztán. Az itt megadott szöveg (onnan, hogy „Mondják azonban... ") cédulacsíkokon lelhető,
melyeket apám a jegyzetkönyvecskébe betett. A kihagyott anyaggal kapcsolatban ld. Kommentárok.
32. A szöveg befejező szakaszában végig (cédulacsíkokon, ld. 31. jegyzet) a király neve elébb Tinthellon, nem
Tinloglin. 33. „tündék": eredetileg „emberek". Ugyanez a változtatás lentebb („Most akkor, hogy a tündék közeledtek... "), és
egy kicsit később az „emberek" kétszer is átváltozik („népe csak nevetett", „felszólította híveit"), ám számos „emberek" -
meghatározás ugyanakkor meg is maradt, talán figyelmetlenségből, mert az „emberek" gyakran áll a Turambar meséje ben
tündékre. 34. Ezt a mondatot apám („Addig mégse ment közelébe... ") később toldotta be ceruzával. 35. Az a mondat, onnét, hogy „Akkor Úrin lázas-sebesen... ": későbbi toldás, eredetileg: „Mondotta akkor Úrin:
»Nem, ha neked csak olyan szíved... ^' 36. Ez a mondat: »Mit akarsz... « - az eredeti »Menj innen, s vidd magaddal mocskodat!« helyére került.
Nevek változása a Turambar meséje ben
Fuithlug < Fothlug < Fothlog. Nienóri Először használván ezt a nevet, apám eredetileg így írta: Nyenóre (Nienor ). Azután kihúzta a Nyenórét, törölte a
zárjelet a Nienor körül, és hozzátette az -/' végződést, így lett Nienóri. A további előfordulásokkor a név íródott Nienornak
és Nienorinak egyképp, de később a Nienor Nienórira változott végig a mese korábbi részében. A vége felé, a cetlikre íródott
szövegben, a folytatásban tehát, Nienor az alak. Magam végig a Nienóri mellett döntöttem. Tinwelint < Tinthellon. Ld. 3. jegyzet. Tinwelint < Tinthellon a szöveg folytatásában is, ld. 32. jegyzet. Tinwelint < Tinloglin végig a mesén, kivéve az épp idézett módozatot (ahol Tinwelint < Tinlhellon a később toldott
bekezdésekben). Gwedheling < Gwendeling minden megjelenésekor (egy helyen Gwendeling maradt, nyilvánvalóan elnézésből): végig
Gwedhelingnek fogadtam cl a szövegben a változatot. A gnoma szótárban a Gwendeling alak Gwedhilingre változott. Flinding bo-Dhuilin < Flinding go-Dhuilin. Bo-Dhuilin nek tekintettem az érvényes olvasatot; ugyanez a változás go-ról bo-ra:
Tinúviel meséje. Rodothlik < rothwarik megannyiszor. Gurtholfin < Goriholfin az első megjelenésekkor, de csakhamar Gurlholfin íródik.
Kommentárok a Turambar meséjéhez
I. Az „őselbeszélés"
Célszerű e hosszá mesét máris rövid szakaszokra osztani. Kommentárjaim fűzése során hivatkozom a hosszú (bár nem
teljes) prózabeszélyre, a Narn í Hin Húrinra, mely a Bevégzetlen mesékben lelhető, mellőzve akár A szilmarilok (XXI.
fejezet) rövidebb beszámolóját is; és a Narn dolgában a Bevégzetlen meséket idézem.
(i) Úrin elfogatása és Túrin gyermekkora Hiszi/óméban
A mese indításakor érdekes lenne többet tudni a meséiéről, Eltasról. Rejtélyes alak: mintha ember lenne (azt mondja,
„embereink", Turambart Turumartnak nevezték „gnoma módra"), aki Hiszilóméban élt Turambar ideje után, de még
Gondolin bukása előtt, és járta az „Oloré Mailét", az Álmok Ösvényét. Gyermek hát ő, egyike azoknak, akik „gyermekei az
emberek atyái atyáinak", akik „Kórba vetődtek, s az eldákkal maradtak örökre"? ( Tűnt játék kis háza). A nyitószakasz szinte minden lényeges mozzanatát tekintve egyezik a történet végső megformálásával. Visszautalnak itt a
„hagyomány" kezdeteire (vagy legalábbis a legkorábbi fennmaradt formájára), ahogy Húrin elmegy a Száma- Se Könny
Csatájába (a noldók hívására), míg felesége (Mavwin = Morwen) és kisfia Túrin otthon marad; akkor következik Húrin
embereinek bátor ellenállása, majd Húrin fogsága Morgoth által; hallunk Húrin megkínzatásának okáról (Morgoth így akarta
volna kiszedni belőle Turgon hollétének helyét), módjáról, és Morgoth átkáról; megtudjuk, hogy Nienóri alig valamivel a nagy
csata után született. Az embereket bezárták Hiszilóméba (vagy Hithlumba, ez a gnoma forma, mely itt először szerepel, egyenértékeként Dor
Lóminnak), történt ez a Szá- ma-Se Könny Csatája után (ld. A tündék érkezése és Gilfanon meséje)', később ez átalakul: az
áruló Keleti Embereket zárják be Hithlumba (A szilmarilok ); ez, valamint hogy rosszul bánnak a Hador-ház túlélőivel,
alapvető eleme Túrin gyerekkora történetének. De a Turambar meséjében már jelen van az az elgondolás, hogy „az idegen
emberek, akik a közelben lakoztak, nem ismertek Marwin úrnő méltóságát". Érdemben nem világos, hol is lakott pontosan
Úrin: itt azt olvashatjuk, hogy „a csata után könnyek közt ment [Mavwin] Hithlum - vagy Dor Lómin földjére, ahol most minden
embernek lakoznia kell", ami csak azt jelentheti, hogy oda költözött Melkó parancsára, onnét méghozzá, ahol korábban
Úrinnal élt; másrészt viszont a mesében egy kicsit később azt olvashatjuk, látható ellentmondásban ezzel, hogy Mavwin nem
akarja elfogadni Tinwelint invitálását, élne náluk Artanorban, méghozzá részben azért nem (ezt sugallja a szöveg), mert
„túlságosan ragaszkodott Úrinnal volt közös lakozóhelyükhöz", pontosabban „a nagy háború előtti idők emlékéhez". A
történet későbbi változatában Morwen azért küldi cl magától Túrint, mert fél, hogy rabszolgájukká teszik a „keletiek", (Narn)
míg itt egyszerűen azt hallhatjuk csak, hogy „Mavwin nem tudta... mit tehetne érte s kishúgáért" (ez arra utal, hogy alighanem
szegénységben éltek). Ez további ellentmondásra is rámutat: hogy tudniillik Nienóri Túrin távozása előtt született volna, a
későbbi legendában Túrin és társai a Gyász Évének őszidején hagyják el Dor Lómint, és Nienor a következő év elején születik
meg - így Túrin nem láthatta a húgát, csecsemőként sem. Alapvetően fontos különbözés a mesében, hogy nincs szó róla: maga Húrin járt Gondolinban, ezt tudja Morgoth, ezért fogja
el öt élve ( A szilmarilok ), és a történetben ez az elem sokkal később bukkan elő, amikor is Gondolin megalapítása korábbi
dolog, és messze a Száma-Se Könny Csatája előtt történt.
(ii) Túrin Artanorban
Az eredeti történetben, mely Túrin utazásáról számol be, két kísérője, a két öreg, kik közül az egyik visszatér Mavwinhoz,
míg a másik Túrinnal maradt, másutt sem hiányzik; és a Narnban is visszatér Túrin siránkozása (anyjától búcsúzván):
„Morwen, Morwen, mikor látlak megint?" Beleg kezdettől jelen van, ahogy nevének jelentése is: nagy termete miatt nevezték így (ld. Haloisi Veliké az Elveszett mesék
I. kötetének névmutatójában, Függelék, 373. old.; és ugyanaz a szerepe a régi történetben is, megmenti az utazókat, akik
éheznek már az erdőn, és a királyhoz viszi őket. A későbbi változatokban nincs nyoma annak a figyelemre méltó üzenetnek, melyet Tinwelint Mavwinnak küld, és való igaz,
hogy különös mód őszinte magyarázata, mely szerint azért maradt távol a Száma-Se Könny Csatájától, mert bölcsen előre látta,
hogy Artanor a menekültek óvhelye lehet „aztán", mármint ha katasztrófa történik, nehezen egyeztethető össze később
megismert jellemével. Voltak persze merőben más magyarázatai is viselkedésének, ld. A szilmarilok, 234. old. ). Másrészt
változatlanok maradtak Mavwin motívumai: miért nem hagyja cl Hithlumot (ld. azt a szakaszt a Narnban, ahol az
„alamizsnavendég" szó a régi mesét visszhangozza), de az a kijelentés már meghökkentő, hogy Mavwin, mikor már Nienóri
felcseperedett, büszkeségét félretéve átkelt volna a hegyeken, ha azok nem járhatatlanok már - világos utalás arra, hogy
sosem hagyta cl Hithlumot. Talán az a jelentése ennek mégis, hogy korábban is mehetett volna (míg Túrin Artanorban
időzött), mint ahogy gyakorlatilag ment végül. Túrin a Narnban pontosan olyan jellemű kisfiú, mint az „ősmesében":
Úgy tünt, nem kegyeltje a szerencsének, mert amit kitalált, gyakran rosszra fordult, és amire vágyott, nem kapta meg;
barátokat sem nyert könnyedén, mert nem volt vidám és csak ritkán nevetett, és árnyék ült ifjúságán. (Figyelemre méltó, hogy a mesében hozzáadódik ehhez: „sosem igen figyelt oda arra, amit mondtak neki". )
Bár Túrin és Sacros története, ahogy A szilmarilok elmondja, de még részletezőbben a Narn, lényegét tekintve a
Turambar meséjére vezethető vissza, akadnak nem jelentéktelen eltérések - a leglényegesebb, hogy a történet első
elmondásakor Túrin kínzóját az odavágott ivókupa azonnal megöli. Az, hogy Saeros másnap orvmerényletet hajt végre Túrin
ellen, s hogy halálra hajszoljavadássza öt Túrin, a tárgyalás, melyet Túrin távollétében bonyolítanak le, s melynek ő a
vádlottja, valamint Nellas tanúságtétele (ez csak a Atomban) a Turambar meséjéből szükségszerűen merő egy ízig hiányzik,
nem jelenik meg Mablung sem, sőt, nyilvánvalónak látszik, hogy Mablung először a Tinúviel meséjének végén bukkan elő.
Némely részletek tovább élnek (mint a fésű motívuma, a fésűé, melyet Orgof/Saeros nyújt oda gúnyolódva Túrinnak, a
(Narnban is), mások változtak, elmaradtak (ahogy az évfordulóé, Túrin távozásáé otthonából, bár a 12 év egyezik a későbbi
történettel, és hogy a király jelen van a csarnokban; ezzel ellentétben állnak a Narnban lejegyzettek. Viszont a gúnyolódás,
mely Túrin gyilkos haragját felszítja, érdemben ugyanaz maradt, és érinti Túrin anyját; nem változott az a cselekményelem
sem, hogy Túrin tépázottan-csapzottan érkezik a csarnokba, és hogy ellensége pontosan ennek ürügyén csúfolja. Orgof nem nagyon különbözik Saerostól, bár alakja kevésbé kidolgozott. A király kegyeltje, büszke, féltékeny Túrinra; a
későbbi történetben nandori tünde volt ő, míg itt ilkorin, némi gnoma vérrel az ereiben, ám kétségtelenül van némi furcsaság
a származásában, és ez része a „hagyománynak". Az őstörténetben kimondottan piperkőc és ostoba, és nincsenek motívumai,
miért gyűlöli ennyire Túrint (ahogy a Narnban már vannak).
Bár sokkal egysíkúbban elbeszélve, Túrin az őstörténetben úgy lesz kitaszítottá, hogy nem tudja: megkegyelmeztek neki! A
mese magyarázatot ad rá - ami később elmarad -, miért nem tért vissza Artanort elhagyva Hithlumba Túrin; vö. Narn: „Dor-
lóminba nem merészkedett, mert az minden oldalról szorosan körül volt zárva, és egyetlen ember, úgy gondolta akkoron, nem
remélhette, hogy átjut az Amyékhegység hágóin. " Túrinnak az orkokkal szembeni erőfölénye artanori időzése során középpontibb, sőt, kivételes fontosságú mozzanat a
mesében („az ő ereje védte meg a fenyegetett nép számosát"), különösen, hogy Beleg, fegyvertársa a későbbi változatokban, itt
nem kerül még említésre (és ebben a szakaszban a királynő bűvereje, mellyel távol tartja a birodalomtól az ellenséget, még
csekélyebb, mint amilyenné a későbbiek során „fejlődik").
(iii) Túrin és Beleg
A Túrin-sagának a hős Artanorban/Doriathban töltött napjait követő része később igencsak átalakult („Túrin a
Törvényen Kívüliek között"), és - semmi kétség - apám a történetnek ezt a részét sosem véglegesítette igazán. A legrégebbi
változatban sokkal gyorsabb a cselekmény kibontakozása: Beleg csatlakozik Túrin csapatához, és azonnal jön az orkok
sikeres támadása, a szövetség pusztulása, Túrin fogsága (sebtén mondja el mindezt a mese). Nincs szó „Törvényen
Kívüliekről", csak „vad szellemekről" hallunk, Beleg nem keresi hosszasan Túrint, nem fogja cl, nem kinozza-gyötri Beleget a
társaság, nem árulja el a tábort renegát (ezt a szerepet a végén a törp Mim kapja meg), Beleg (már említettük), itt nem volt
Túrin korábbi fegyvertársa, mielőtt ez Orgofot agyonverte, és csak akkor találkoznak, mikor már Túrin - mintegy - önkéntes
száműzetésbe vonult. Belegről azt halljuk, hogy noldó, és ha ennek az egyetlen ilyen említésnek jelentőséget tulajdoníthatunk (s a jelek szerint
miért ne tennénk ezt: a Tinúviel meséje bői tudjuk, voltak noldók Artanorban, és Orgof ereiben gnoma vér is csörgedezik),
akkor felfigyelhetünk rá, hogy Beleg az eredeti tervek szerint köri tünde lett volna. Itt nem tudunk meg róla olyat, hogy kiváló
íjász (nem jelenik meg állandó jelzőjeként a Cúthalion: „Erősíjú", sem hatalmas íja, a Belthronding); mikor először bukkan fel,
azt olvassuk róla, hogy „erdőjáró, a titkos tündék vadásza". De Túrin elfogatásától Beleg haláláig a régi mese alig változott lényegi vonatkozásban, miközben sok részlete átalakult:
Beleg nagy csöndesen lelövi az őrfarkasokat a sötétben, a villám fénye világítja meg Beleg arcát - így a későbbi történet; de a
noldók kéken világító lámpása ismét előjön a későbbi írásokban: egy ilyet vitt magával Gelmir és Arminas, ahogy Tuort a
Noldók Kapuján átvezette a tengerhez utazván (Bevégzetlen mesék). Apám festményén (keletkezési ideje alkalmasint 1927-28), melyet Belegnek és Flindingnek Taur-nu-Fuin esett
találkozásáról készített, Flinding mellett ott a lámpása. A régi történet cselekménye igen pontosan kirajzolódik oly részleteket
tekintve, mint hogy Túrint miért viszik ki még alva az ork táborból, és Beleg miért használja a kardját, nem a kését, hogy Túrin
kötelékeit elvagdossa; s talán az is egészen logikus, miért nem kiálthatja el a nevét Beleg, mielőtt Túrin halálos szúrása érné. Túrin őrületének története Beleg meggyilkolása után, Gwindor vezetése, Túrin könnyeinek áradása Eithel Ivrinnél még
csak csírában van meg itt. Beleg kardjának különös természetéről nem esik még csak sejtető szó sem.
(iv) Túrin a rodothlik közt; Túrin és Glorund
Ebben a szakaszban (ami az írott szövegeket illeti; mert ne feledjük, a kézirat alatt ott egy teljességgel törölt változat is)
rálelünk Nargothrond eredetére, jóllehet megnevezve nincsen még. Számos figyelemre méltó jegy közül talán az a
legfontosabbik, hogy Orodreth volt ott az Üregek Ura Felagund előtt még, kivel is Nargothrondot azonosítják, hogy ő lett volna
alapítója, tervezője. (A szilmarilokban Orodreth egyike Finrod Felagund fivéreinek - Finarfin fiai akire Felagund Tol Sirionon Minas Tirith parancsnokságát bízta, miután elkészült Nargothrond, és Felagund halála után
Orodreth Nargothrond királya lett. ) A mesében ezeknek a száműzött noldóknak a barlangüreg-lakása egyszerűbb, durvább
hely, és (erről értesülünk) Melkó nagy hatalma ellenében nem is tartja magát sokáig: ám - mint oly gyakran - akadtak vonások,
melyek soha nem változtak, még ha Nargothrond históriája egészen alapvető vonatkozásokban módosult is jócskán a Beren-
Tinúviel legendával kapcsolatosan. így a hely kezdettől „egy folyó felett volt" (a későbbi Narog), mely „a Sirionba hordta le
vizét", és mint később láttuk, a folyó partja a barlangüregek oldalán magasabb volt, a dombok közel jöttek. A rejtekezés, a
nyílt háború kerülése Nargothrond tündéinél mindig lényegi elem volt s maradt (vö. A szilmarilok, 250. old. ), * s ugyanígy
ennek a viselkedésnek a felrúgása Túrin magabiztossága és szakértelme által. (Bár a mese nem említi a nagy hidat, melynek
megépítését ő kezdeményezte. ) Itt mindazonáltal az erődítmény vesztét nagyobb érzelmi hangsúllyal tulajdonítják Túrin
vétkének, s azt, hogy odaérkezett, egyszerűen átoknak, és a pusztulást az ő bátorsága szükségszerű következményének:
legalábbis a Narn ide vágó töredékeiben Túrin ügye Gwindorral szemben, aki a titkosság folytatása mellett kardoskodott,
láthatóan nem eleve veszett ügy, függetlenül a kimenetelétől. De a történet magva ugyanaz: Túrin elképzelései révén válik
Nargothrond Morgoth prédájává, aki, persze, mindent elsöprő túlerővel ront ellene, cl is pusztítja. Az első változatbélihez képest Flinding (Gwindor), Failivrin (Finduilas), " és Orodreth szerepe figyelemre méltó
átalakulásokon megy át. Az ősmesében Flinding a rodothlik egyike volt, mielőtt elfogták s Angbandba börtönözték volna,
pontosan, ahogy később aztán Gwindor is nargothrondi (ám történetét illetően sokat fejlődik a megformálása, ld. A
szilmarilok), és visszatértekor olyannyira „más", úgy megváltozott, hogy tényleg alig ismerhető fel (olyan apró, megmaradó
részleteken átsiklom most, mint amilyen Túrin és Flinding/ Gwindor foglyul ejtése, mikor megérkeznek a barlangüregekhez).
Jelen van már a szép Failivrin, és viszonzatlan szerelme is él Túrin iránt, de nincs szó olyasmiről, mint ami később az ő
korábban volt kapcsolata Gwindorral, és nem Orodreth király lánya, hanem bizonyos Galwegé (aki végképp eltűnik aztán).
Flindingről nem tudunk meg olyasmit, hogy Túrin elképzeléseit ellenezné; s Túrinnak a végső csatában ő segít Orodreth-t
kicipelni a forgatagból. Orodreth meghal miután visszavitték őt az üregekhez, de még szemrehányást tesz Túrinnak a
történtekért - ahogy Gwindor is, haldokolva A szilmarilokban
' E szakaszból kitetszik, hogy mikor Beren Nargothrondba érkezett, már a „titkosság" gyakorlata dívott Felagund alatt; de később
azt látjuk, hogy mintha Curufin hathatós retorikája alakította volna ki, már Beren odaérkezte után. " A szilmari lókban Finduilas a neve, és a Faclivrin nevet („Ivrin tavacskáinak napragyogása") Gwindortól kapja. (252. old), ráadásul ott még a Finduilas miatti keserűsége is jelen van. Ám Failivrin atyja, Galweg a csatában leli halálát,
ahogy Finduilas atyja, Orodreth A szilmarilokban. így a legenda folytatásában Orodreth vette át Galweg szerepét, és Gwindor
Orodreth-ét. Mint korábban megjegyeztem, a mesében nem említődik Beleg kardjával kapcsolatban semmiféle különösség, s bár a
Fekete Kard, a Halál vas jelen van már, ezt Túrinnak kovácsoltatják újra Orodreth parancsára, és feketesége s éleinek
tündöklete eleve a készítők müve (ld. A szilmarilok, 249. old. ). Beszé- lőképessége („és sötét szavakat is szólt hozzá olykoron
c fegyver") később is megmarad, amikor ti. halála előtt Túrin megint fenyegető kijelentést hallhat a kardtól (Narn), ez a
motívum megjelenik már a mesében, és Túrinnak az a neve, melyet a kardtól kap (itt Mormagli, Mormakil, később Mormegil
) már kialakult. De hogy Túrin elváltoztatná igazi nevét, ahogy Nargothrondban teszi, itt még utalásként sincs jelen: sőt,
nagyon is hangsúlyosan kiderül, ki volna ő.
Gelmir és Arminas és a figyelmeztetés, amit Nargothrondnak vittek Ulmótól (Narn) csírában talán jelen van már itt a folyó
esti suttogásában, ami kétségkívül Ulmótól jött üzenetre utal. Glorund sárkánynak a neve megjelenik a Tinúviel meséje „hosszabbító bűvölésében", ám a tényleges név csak a Turambar
meséje nek írása közben kerül bemutatásra (ld. 11. jegyzet). Semmi sem utal rá, hogy korábban is szerepetjátszott volna a
históriában, vagy netán hogy ő lett volna fajtájának első példánya, a Sárkányok Atyja, hosszú bűnlajstrommal már
Nargothrond kirablása előtt. Igen érdekes az a rész, mely Melkó sárkányainak természetét meghatározza: gonosz bölcsesség,
a hazugság és az arany szeretete (jóllehet a kincset „talán se használni, se élvezni nem tudják"), és hogy az emberek nagy
nyelvtudásra tennének szert, ha sárkányvért ihatnának (ez nyilvánvalóan a norvég Eddúból vett legenda, ott Sigurd
Fafnisbane képes ily mód, nagy haszonra, megérteni a madarak beszédét, miután evett Fafnir sárkány nyárson megsütött
szívéből). Nargothrond kifosztásának története a régi históriában valamelyest másképp alakítódik, bár az is igaz, hogy a lényegi
elemek megmaradnak: Failivrin/ Finduilas terelése a foglyok közt, Túrin tehetetlensége, hogy segítsen néki, lévén hogy bűvöli
őt a sárkány. Ne foglalkozzunk itt kisebb eltérésekkel (mint hogy itt Glorund később érkezik, míg/l szilmariiokban Túrin
csak akkor tér vissza Nargothrondba, mikor Glaurung már behatolt a barlangüregekbe és jócskán prédál-fosztogat), kisebb
egyezésekkel (hogy a zsákmányból az orkok nem kapnak); nagyon érdekes viszont a Túrinnak a sárkánnyal folytatott
társalgása. Itt vezetődik be az a motívum, hogy Túrin menekülhet-e végzete elöl vagy nem menekülhet, és jelentősnek
tekinthető, hogy ezen a ponton veszi fel - e két lehetőség metszéspontjában - a Turambar nevet, míg a későbbi legenda
szerint akkor, amikor Brethilben csatlakozik az erdei emberekhez, és a dolog nem olyan nagy (tartalmi) horderejű. A régi
változat kevésbé erőteljes és tömör fogalmazású, és a sárkány szavai kevésbé finoman és ötletesen hamisak. Itt is rendkívül kifejlett a tanulság („a morál"), vagyis hogy Túrinnak nem lett volna szabad elhagynia Failivrint
„nyomorultságában, mit pedig tudván tudott" - nem arra utal-e ez, hogy még a sárkány bűvöletében is lett volna „esélye"
Túrinnak, de volt benne egy bizonyos gyengeség („vakság"), amire a sárkány rátapintott, rájátszott? A szilmarilokban nincs
ilyen erkölcsi motiváció: ott a sárkány tökéletes túlerejével szemben tehetetlenül áll Túrin, s elméjének nincs választása. Van itt egy figyelemre méltó szakasz, melyben az öngyilkosság bűnnek mi- nősítődik, mert megfosztaná az illetőt minden
reményétől, hogy „lelke valaha is megszabaduljon Mandosz sötétjétől és Valinor kellemes ösvényeit tapodhassa". Ez mintha
összefüggene az I. kötetbéli A valók jövetele és Valinor építése című mese kissé zavarbaejtő passzusával (ld. I. kötet 109. old. )
az emberek sorsát-végzetét illetően. Végezetül, az őstörténetben különös, hogy az aranyat s mind a kincseket az orkok hordják ki a barlangüregekből, s emez
értékek ott is maradnak („hevert halomszám [a kincs stb ] a barlangbejáratok előtt a folyó felett kicsit"), és a sárkány - ez
egyáltalán nem jellemző rá „előtte" hevert a szabadban. A szilmarilokban Glaurting „halomba gyűjtötte Felagund minden
kincsét, s ráfeküdt a halomra a legbenső teremben... ".
(v) Túrin visszatérése Hithlumba
E részben a korábbiaknak megfelelően alakulnak nagyjából a dolgok: a történet alapszerkezete később sem változott
igazából, akadnak azonban így is jelentősebb különbségek. A Turambar meséjében világos, hogy Mavwin házát apám nem úgy helyezte cl, hogy a Hithlum és a Túlfölde határát alkotó
dombokhoz-hegyekhez közel álljon. Túrinnak azt mondták, hogy orkok sosem hatoltak be ilyen messze Hiszilóméba; míg a
Narn szerint „Húrin háza Dor-lómin délkeleti részén állt, és közel voltak a hegyek; Nen Lalaith valójában Amon Darthir
árnyában futott elő egy forrásból, s magas oldala felett volt egy szűk, meredek hágó". Hogy Mavwin Hithlumban egyik házból a
másikba költözne, aztán Túrin így keresné öt, járván nyomában, a történet alakulása során elejtödik később. Itt Túrin késő
nyáron tér vissza régi otthonához, míg A szilmarilokban Nargothrond bukása késő ősszel következik be, és Túrin Dor-
lóminba a tél első jegével érkezik. Megmaradt a Brodda és az Airin név (későbbi alakja Aerin); de Brodda itt a föld ura, és Airin fontosabb szerepet játszik a
csarnokbéli jelenetben, élénkebb ésszel, bölcsességgel hoz ítéletet, mint korábban. Itt nincs szó róla, hogy erőnek erejével
adták Broddához, jóllehet elhangzik részéről, hogy a férfival rút házasélete volt; persze a helyzet a későbbi elbeszélésekben
sokkal jobban kibomlik - Hithlum lakói „keleti emberek",. jövevények" és ellenségek ilyképp a tündék s Hador Házának
maradékaival szemben, míg a korábbi történetben nincs köztük különbségtevés, s való igaz, Brodda olyan férfiú, „akiben
bízott" Mavwin. Megvan már az a motívum, hogy Brodda rosszul bánt Mavwinnal, de csak annyiban, hogy javait, az úrnő távozása
után, azonnal bekebelezte; a Narnban Aerinnek Túrinhoz intézett szavaiból kiviláglik némiképp, hogy Morwen azért ment
végül Doriathba, mert Brodda s a többiek elnyomását kellett volna tűrnie különben. A szilmarilok utalásnyi rövid részéből
nem derül ki ilyesképp, hogy Brodda sajátlag megérdemelte volna Túrin gyűlöletét. Túrin viselkedése a csarnokban a mese szerint lényegesen egyszerűbb dolog: az igaz történetet meghallja egy járókelőtől,
aztán bemegy Brodda házába, hogy bosszút álljon a Mavwinon esett sérelmekért, és az ügyet mintegy ripsz- ropsz bonyolítja
le. A Narn változata szerint, ahol Túrin szeme végre felnyílik, látja ekképpen a rászedést - Aerin szavai révén, akijeién van a
csarnokban. dühe szenvedélyesebb, örjöngőbb, keserűbb, végső soron érthetőbb is; és nem hangzik el olyas erkölcsi
minősítés, hogy Túrin tette „erőszakos és törvénytelen" lett volna. Később eltűnik Airin Túrint mentő ítélkezése; és Túrin
magányos távozása részletezettebb, valamint hozzájön az egészhez Brodda csarnokának felgyújtása Aerin által (Narn). Némely részletek túlélték a változásokat: a Narnban Túrin még hajánál fogva ragadja meg Broddát, és ahogy a mesében -
az. erőszakcselekedet után haragja elpárolog („haragja meghidegedett, megmeredt"), így a Narnban „dühének tüze hamuvá
hullt". Megjegyzendő itt, hogy míg a régi történetben Túrin nem nevezi magát oly gyakran másképp, a névcsere tendenciája
már megjelenik. A Turambar meséjében nincs meg a történet, hogyan kerül Túrin az erdei emberek közé, miként szabadítja meg őket az.
orkoktól; sem Finduilas Dombja (A szilmarilok, 256. old. ) a Teiglin gázlójánál nem említődik, valamint a lány sorsáról sem
tudunk meg semmit, hogy mi is lett vele aztán.
(vi) Gumlin visszatérése Hithlumba és Mavwin távozása Nienórival Artanorba
A későbbi történetben Túrin kísérői közül az idősebbik (Gumlin a mesében, Grithnir a Narnban) nem játszik szerepet már,
miután Túrint Doriathba vitte; csak arról értesülünk, hogy ott is maradt haláláig (Narn)\ és Morwen nem kap Doriathból
semmiféle hírt, míg otthonát el nem hagyja - sőt, arról is csak odaérkezve értesül, hogy Túrin távozott Thingol birodalmából
(A szilmarilok, 257. old., vö. Aerin szavai a Narnban: „Várta, ott majd találkozik fiával". ). A mesének ez az egész szakasza
csupán azt magyarázza (apám által később nyilván fölöslegesnek vélt bonyodalmassággal, lévén hogy ezt ki is hagyta aztán),
miért ment Mavwin Tinwelinthez. Azt hiszem, teljesen világossá teszi a két változat eltérését Mavwin (Morwen) hithlumi
helyzete. A régi történetben nem szenved még durvaságtól, elnyomástól; annyira megbízik Broddában, hogy nem csupán
vagyonát, dc leányát is oltalmára hagyná, és azt halljuk, hogy „szive is békült, becsülete lett ama vidék emberei között"; a
főnökök arról szólnak, hogy szeretik. A távozás oka Gumlin jöttében lelhető, ő hozza ugyanis a hírt, hogy Túrin elmenekült
Tinwelint földjéről. A későbbi históriában viszont Brodda egészen nyilvánvalóan zsarnok és elnyomó; és Morwent az készteti
távozásra, hogy a nagyúr gonoszul bánik vele. (Hogy Túrin Doriathban ilyesmit hall: „Morwen rossz sora enyhült" [Narn, vö.
A szilmarilok. 255. old. ], föltehetően a régi történet maradványa, semmi sem hangzik cl a későbbi elbeszélésben, mi lett volna
ez a rossz sor, s hogyan enyhült. ) Mindkét változatban szerepet játszik távozását illetően az, hogy a vidék biztonságosabbá
vált; ám míg a későbbi históriában távozásának közelebbi oka Nargothrond Fekete Kardjának vitézsége, a mesében az ok a
„nagy és rettenetes terv", melyet Melkó szőtt - nevezetesen, a rodothlik barlangüregei ellen intézendő pusztító támadás. (Ld.
18. jegyzet. ) Különös, hogy ebben a szakaszban Airin és Brodda bemutatása ugyanolyan, mint az első változat szerinti. Talán nem
jelentéktelen mozzanat, hogy a mesének az a része, melyet a sárkánynak c szavai kezdenek: „Tudd akkor ezt, ó, Úrin fia,
Túrin... ", egészen addig, hogy „... [Mavwin] térdre hullt" Tinwelint előtt, a kéziratos könyv külön felébe íródott: talán ez
helyettesített egy korábbi szöveget, amelyben Brodda és Airin nem is jelenik meg. Igaz, nagyon sok efféle kérdést hoz elő a
korábbi kéziratok egész sora, és nagyon nehéz ezekre megfelelő választ találni.
(vii) Mavwin és Nienóri Artanorban, találkozásuk Glorunddal
A cselekményfűzés fejlődésének következő jelentős lépése, vagyis hogy Mavwin/Morwen Túrin Norgothrondban töltött
idejéről miképpen értesül, /! szilmarilok és a Narn lapjain kidolgozottabb, természetesebb hangvételű, hol is menekülök
hozzák Thingolnak a rabló- rajtaütés híreit, ellentétben a Turambar meséjének megformálásával, ahol Mavwin és Nienóri a
barlang-tündék elpusztításáról csak egy csapat noldótól értesül, céltalan vadon-bolyongóktól. Furcsállható, hogy ezek a
noldók Túrint név szerint nem említik, csak Mormakilt mondanak: mintha nem tudnák, ki is ő valójában, holott épp eleget
ismernek históriájából, hogy ebből Mavwin rájöhessen, kiről van szó. Mint fentebb megjegyeztük, Túrin felfedte származását a
barlang-tündék előtt. Az elbeszélés másrészt úgy alakul később, hogy Túrin Nargothrondban titkolózik, magát Agarwaennek
nevezi, de akik híreket vittek a pusztulásról Doriathba „mind kijelentette, hogy még a végsők előtt tudták, hogy Mormegil nem
más, mint Túrin, a dor-lómini Húrin fia. " (A szilmarilok, 257. old. ) Miként ez gyakran megtörténik, a korábbi história szükségtelen bonyodalmai később eltűnnek, a cselekményvezetés
letisztul: így a mesterkélt vita, mely Tinwelint harcosainak, valamint velük Mavwinnak s Nicnórinak indulását megelőzi, már
nincs meg A szilmarilokban és a Narnban. A mesében a hölgyek és a tünde harcosok együtt vágnak neki, s az a döntés
született, hogy az elöb- biek majd valami magas helyről (később ez Amon Ethir, a Kémek Hegye) nézik a fejleményeket; a
későbbi históriában Mavwin egyszerűen ellovagol, és a Mablung vezette tünde különítmény követi, köztük megy álöltözetben
Nienor is. Különösen említendő a mesének az a része, melyben Mavwin feltárja Tinwelintnek, micsoda kincstömeg várhatná rodothli-
vidéken, s Tinwelint pirulás nélkül megvallja, hogy igenis ez, s nem Túrin megsegítésének vágya bírja lépésre (jellegzetes
erdő-tünde magatartás). így indul útnak a különítmény. Thingol hatalma, ereje és büszkesége a beleriandi szürke-tündék
koncepciójának kialakulásával nő; korábban már utaltam rá: „Kezdetben Tinwelint föld alatti palotája nem volt csupa
csodaváros, ahol ezüstkutak vize szökken... " etc., „egyszerű, nyers barlang volt csupán"; és itt azt látjuk, gyarapítani szeretné
soványka vagyonát a portya révén - drágaságokkal, arannyal; s messze esik ez a Narnban vázolt roppant gazdagságtól:
Volt pedig Thingolnak Menegrothban mélyesmély kincstára, kezdődött ez a fegyvertárral: halpikkely-kiképzésű fémek,
melyek úgy csillogtak, mint víz a holdfényben; kardok és szekercék, pajzsok és sisakok, melyeket Telehar maga készített, vagy
mestere, az öreg Gamil Zirak, vagy tünde vasművészek, még sokkal ügyesebbek műve volt ez-az. Némely dolgokat ajándékba
is kapott; végső soron Valinorból, s ezeket Feanor alakította nagymesterien, mert a vas művészetében nem volt nála különb
amaz időben a világon.
Bármily nagyon eltér is a későbbi feldolgozásokban a sárkánnyal való találkozásjelen vannak már ilyen motívumok: a
folyóparton heverő szörny bűzölgő kigőzölgése, mely lehetetlenné teszi a terv kivitelezését, a lovak vad menekülése, azután
Nienor megbűvölése, hogy minden múltbéli emléke tűnne. A leg- meghökkentőbb talán mégis az a tény, a sok különbség
legfontosabbika is egyben: hogy Mavwin jelen volt a Glorunddal folytatott beszélgetésnél; és ezeknek a beszédeknek a
Narnban semmi visszhangja, kivéve, hogy mikor Nienor megnevezi Túrint, jövetelük „célját", a sárkány azonosítja őt (ezt a
Narn kifejti, és talán a meséből emeli át). Glaurung különös hangja a későbbi elbeszélésben, ahogy folyton horkantgat és
átkozódik, ahogy mindentudó-okos és fegyelmezett, közben feneketlenül gonosz, mindez fölfedezhető már Glorund szavaiban
is, de a meseanyag továbbfejlődése révén mérhetetlenül felfokozódott a sárkányféreg fenyegető mivolta, s ez ráadásul
tömörebben fejeződik ki. A szerkezet fő különbsége a „Mablung-elem" teljes elmaradása a meséből, és még csak árnyát sem vetíti előre semmi
ilyesmi. Nincs utalás a kifosztott lakóhelyek szemrevételezésére a sárkány távollétében (ami azt illeti, a szörny nem is nagyon
távozik onnét messzire); az artanoriak expedíciója merőben „harcias" jellegű („erős csapat indult a Foalóké ellen", „csatára
készülődtek"), mivel Tinwelintnek volt reménye a kincs megszerzésére, míg azután már csak felderítő jellegű kiruccanás lesz
ez, lévén hogy Thingol „igencsak vágyott volna többet tudni Nargothrond sorsáról" {Narn). Érdekes mozzanat itt, hogy bár úgy volt, Mavwin és Nienóri a fák védte „magas helyen" tanyázik majd, melyet később Kémek
Hegyének neveztek, s való igaz, /! szilmarilok ban és a Narnban ott is lesznek, ám a régi történetben mintha fel sem
jutnának, a sárkány ott förmed rájuk, ahol ő maga van, vagy nem messze onnét, a folyó partján. Ekképpen a „magas helyen"
jószerén semmi jelentőséget nem kap végül a mese cselekménye szempontjából.
(viii) Turambar és Níniel
A későbbi legendában Nicnort Mablung leli fel, miután a lányt Glaurung megbűvöli, és három társával visszaviszi Doriath
határai felé. Hogy orkok űznék Nienort (Atom), jelen van a mesében, de nincs az a narrativ jelentősége, mint a későbbi
feldolgozásban: hogy ez vezetne Nienor meneküléséhez, s ahhoz, hogy Mablung s a többi tünde (nem jelennek meg)
elveszítené öt; inkább egyenest ahhoz vezet ez, hogy Turambar megmenti öt az erdőlakók társaként por- tyázgatván arra. A
Atomban Brethil erdei emberei eljutnak persze addig a helyig, ahol egy orkok ellent rajtütéses kalandból hazafelé igyekezvén
megtalálták a lányt; de a meglelés körülményei igencsak mások, különösen, mert itt nem esik említés a Haudh-en-Ellethről,
Finduilas Dombjáról. Érdekes részlet kapcsolódik ahhoz, hogyan válaszol Nienor a Turambartól kapott új nevére (Níniel). A szilmariiokban és a
Narnban „Nienor megrázta a fejét a névre, dc kimondta: Níniel", jelen szövegünkben azt mondja: „Nem Níniel, nem Níniel!" Az
a benyomásunk, hogy a régi történetben egyedül a „Níniel" név és a „Nienóri" név valamelyes hasonlósága ébresztett benne
emléket (miközben igazi neve, Nienóri, feledve volt benne), és hasonlóság van a Turambar s a Túrin közt is; míg az újabb
feldolgozásban egyfelől tagadta, másrészt akadálytalanul elfogadta a Níniel nevet. Eredeti elein a legendában: az erdei emberek elviszik Nínielt egy helyre („Ezüsttál"), ahol nagy vízesés volt (később:
Dimrost, az Esős Lépcső, „ahol a Celebros harsogó zuhataga a Teiglinbe zúdul"), és az a vízesés közel volt az erdei emberek
lakozóhelyéhez, ám az a hely, ahol Nínielt lelték, sokkal odább volt a vadonban (hét nap járóföldnyire), mint a Teiglin gázlói
Dimrosttól. Amikor oda elértek, félelem töltötte cl a vízesés láttán, s felfogható ez a később történendő dolgok előresejtésének
is, és borzongásának emez eredete a későbbi elbeszélésekbe jól illik, ezért is kap új nevet a hely: Nen Girith, Reszkető Víz (ld.
Narn). Hogy Níniel emlékezetére teljes sötétség borult a sárkánybűvölet nyomán, a mesében nem annyira hangsúlyos, és nincs rá
utalás, hogy magát a nyelvet is újra kellett volna tanulnia; de érdekes megfigyelni, hogyan tér vissza a megváltozott
kontextusban a régi: „mint aki elrakott valamit valahova, és tudja, megtalálja, csak hol"; a Atomban Nínielről azt olvashatjuk,
nagy örömét lelte a szavak újratanulásában, mint „aki kincseket lel megint, nagyokat és kicsiket, melyek elkeveredtek
valahol". A béna ember, itt Tamar a neve, és Níniel iránt érzett hiábavaló szerelme megjelenik itt már; de későbbi megfelelőjétől,
Brandirtól eltérően ő nem az erdőlakó emberek főnöke, hanem csak a főnök fia. És ő is féltünde! Rendkívül érdekes közlés,
hogy Bethos főnök felesége, Tamar anyja tünde, noldóknak leánya; ez mellesleg említődik, mintha még nem számítana olyan
nagy ritkaságnak egy tünde és egy halandó ilyen együttese - de a nevek lajstroma, mely a Gondolin bukását követi majd,
Earendelről azt mondja, „az egyetlen lény, ki félig az eldák vére, félig az embereké". ' Miért is tiltakozik eleinte Níniel, hogy Turambamál lakjon, a mesében nincs magyarázata: valami ösztönösség lehet az ok, az
igazság tudat alatti, derengő sejtése, s ez tartja vissza. A szilmariiokban:
... a lány - bár szerette, akkor még nemet mondott. Mert Brandir megérzett valamit és megpróbálta a lányt visszatartani,
nem a maga, hanem Níniel érdekében, nem is féltékenységből; s Brandir azt is elmondta, hogy Turambar Húrin fia Túrin, s bár
a lány nem ismerte a nevet, lelkére árnyék borult.
A végső változatban csakúgy, mint a legősibb feldolgozásban az erdőlakó emberek tudják, ki Turambar. Apáin
feljegyzéseket készített a történet célszerű átalakításáról, lásd a 23. jegyzetet: („Turambar, ügyelni, sose mondja el
származását új népének"), s ezek rejtelmesen meghökkentőek: mert ha egyszer Níniel teljesen elveszítette
emlékezőképességét, a Húrin fia Túrin szóegyüttes sem mondhatna számára semmit arról, ki is „volt" egykor Turambar (s ki
most is). Lehetséges, persze, hogy mikor apám ezt írta, úgy gondolta még, Níniel emlékezetvesztése nem olyan súlyos, és a magával s
családjával kapcsolatos dolgok könnyebben emlékezetének felszínére bukkanhatnak, ha neveket hall - ellentétben a későbbi
feldolgozással, amikor is nehezen érti meg, miről van szó, bár Brandir kereken megmondja neki, kicsoda Túrin. Nyilvánvaló,
hogy a kérdőjel a meseszöveg mellett ott, ahol Turambar Nínielnek „apjáról, anyjáról, sosem látott kishúgáról" mesél, s hogy
Níniel zavarba jön ennek hallatán (ld. 24. jegyzet), ugyanannak a gondolatmenetnek a szülötte. Az az állítás itt, hogy Turambar
sosem látta a kishúgát, változata annak, hogy állítólag nem hagyta cl ő Hithlumot, csak Nienóri születése után, de apám c
kérdésben bizonytalan volt, és ez világosan kitetszik a változatok sorjázásából, s hogy a két elgondolás közt mint ingadozott, a
15. jegyzet is mutatja.
' ügy későbbi meseszöveg-átirásban az áll Tuor és gondolini Idril házasságáról: „Ez volt az első ily nász embereknek gyermeke és
tündék leánya között, de Tuor nem volt így az utolsó. " (ix) Glorund leölése
Ebben a szekcióban az elbeszélés menetét addig követem majd, míg Túrin ájultan nem rogy le a haldokló sárkány mellé,
mikor ez rá tárja szemét. Itt a későbbi történet igen közel fút az ősihez, de érdekes különbözések is lelhetők. A mesében Glorundról azt tudjuk meg, hogy ork és noldó bandát („szövetségei") is vannak, alávetettjei mind, de csak orkok
maradnak azután, vö. Narn.
Most Glaurung hatalma s gonoszsága gyorsan növekedett,... és maga köré gyűjtötte az orkokat és sárkánykirályként
uralkodott, és Nargothrond, úgy ahogy volt, az ő birodalma lett.
Annak említése a mesében, hogy Tinwelint népét Glorund bandái igencsak zaklatták, újra utal rá: a királynő mágiája nem
jelenthetett biztonságos védelmet; miközben ez az állítás: „végezetül [az orkok] egészen közel kerültek Turambar s népe
szeretett vidékeihez is" ellentmondásban áll azzal, amit Turambar Nínielnek korábban mondott: „mert nem szeretjük [értsd:
teszünk ellene], ha ezek a gonosz fattyak csak ennyire is közel merészkednek világunkhoz". Nincs szó itt arról, hogy Turambar
ígéretet tenne Nínielnek: csak akkor száll harcba, ha az erdei emberek lakozóhelyeit támadás éri (Narn); és nincs a későbbi
változat Dorlas figurájához hasonló alak itt még. Tamar rövid jellemzése szerint nagyjából megfelel a későbbi Brandirnak, de
nem jön elő Brandir kapcsolata Níniellel, aki a fiatal férfit fivérének nevezte (Narn). Az erdei emberek boldogsága és
gyarapodása Turambar főnökségének idején erő- sebb hangsúlyt kap a mesében (később nem volt ő törzsfőnök, legalábbis
forma szerint nem); és ez vezet el oda, hogy Glorund, a bírvágyó szörny úgy dönt, megtámadja őket. Ennek a szakasznak a földrajzi vonatkozásai - az elbeszélés menete szempontjából fontos dolgok! - kellően előlegezik már a
későbbieket, egyetlen nagyobb kivétellel: világos, hogy az őstörténetben a vízesés folyója, melynek vize az Ezüsttálba zúdul
alá, ugyanaz, mely a szakadékon keresztül folyik, ahol is Turambar leöli Glorundot:
Mert ugyanaz a folyó folyt itt, amely - a féreg fekhelyén túl - mély teknővé szélesítette medrét.
így Turambar s társai, mint ahogy mondotta, leszállnak
a vízesés tövéhez, így a víz útját követve talán oly közel [jutnak] a sárkányhoz, ahogy másképp nem.
A végső történetben viszont az aláhulló folyó (Celebros) Teiglin táplálója volt, ld. Narn: Mármost a Teiglin folyó... folyt lefelé az Ered Wethrintől, folyt gyorsan, mint a Narog, ám elébb csak lapos partok között,
míg a Gázlóknál - erőt gyűjtve más vizektől - mélyebb medret vágott magának a magasföldek lábánál, melyeken fönn Brethil
erdeje állt. Ezeknek utána mélységes szakadékokon rohant át, melynek sziklafalai szökkenve meredtek, a fenéken
összetorlódó víz pedig nagy erővel s zajosan áradt. És pontosan Glaurung útjában ott volt még egy ilyen vágat, semmiképp sem
a legmélyebb, de a legszűkebb, pontosan a Celebros betorkollásától északnak.
A kellemes hely „zöld pázsit smaragdja csillogott, tömérdek volt a virág" vö. Narn, megmaradt: „Volt egy széles, zöld
pázsitos terület a vízesés-fönél, és nyírfák nőttek körötte. " Maradt ekképpen az „Ezüsttál" is, csak a neve változott, veszett el:
„a [Celebros] folyó vájt kövek szögellésén bukdosott át, aztán eltűnt sziklás tálformában alant, habzón" (Narn), vö. a
mesében: „roppant vízesése zúdult a kifényezett nagy kövekről, simaságos volt ott minden, zöld... " stb. A „kis domb" vagy
„kúp", „sziget a fák között", ahonnét Turambar s társasága kipillantgatott, nincs így leírva a Narnban, ám megmaradt egy
magas hely, egy lesőhely a vízesés-főhöz közel, ahogy a Atomnak az alábbi kitétele mutatja: ti. hogy a Nen Girithtől „volt széles
kitekintés a Teiglin-zuho- gókra"; később megtudjuk, hogy Turambar szándéka ez lett volna: „ellovagolni a Nen Girith magas
zuhatagához... ahonnét a vidéken messzire ellátni aztán" (Narn). Bizonyosnak vehető, hogy a régi kép képzete nem
halványult, és csak kis változáson ment át. Míg a regi mesében s az újabb Iegendaváltozatban is sokan kísérik el Turambart a vízesés-főhöz, hiába tiltaná ezt, a kései
változatban világos az indoka, miért kéri, ne kísérnék cl: otthon kellene maradniok, hogy felkészüljenek a menekülésre. Itt
viszont Níniel is Turambarral tart az Ezüsttál magasához, és ott búcsúznak el egymástól. De a régi történet egy részlete
megmaradt: Turambar azt mondja Nínielnek, hogy „sem te, sem én, bizony, nem halunk meg ma, sem holnap, sem a sárkány
gonoszsága, sem az ő söpredékének kardjai által", és ennek szinte pontos megfelelője, ahogy a Narnban beszél feleségéhez:
„Sem téged, sem engem nem fog leölni ez a sárkány, sem más északi ellenség"; és az egyik beszámolóban Níniel „sírni kezdett
megint, majd rettentően elcsöndesült", a másikban „megszűnt sírni és csöndes lett". A helyzet alapvetően egyszerűbb a
mesében, ahol az erdei emberek jellemzését is alig kapjuk; Tamar nem a nép forma szerinti feje, mint Brandir, és Turambar
iránti ellenszenvének motivációja távoli, valamint Dorlas sincs, aki inzultálja, nincs Hunthor, hogy visszavágjon Dorlasnak.
Tamar mindazonáltal ott van Níniellel a történetnek ugyanazon a pontján, (itt is) kard az oldalán: „csúfolták is ráadásul"
ezért, csakúgy mint ahogyan később Brandirról is megtudjuk, hogy ritkán tett ilyet (vagyis kötött kardot), ld. Narn. Turambar a mesében a vízesés-főtől nekivág hat társával, mind a hatan gyávának bizonyulnak a végén (vagy meg előtte),
míg a későbbi változatban ketten azért maradnak, Dorlas és Hunthor. Hunthor végig kitart, igaz, a folyó szakadékmedrében
agyonveri egy lehulló kő. De az eredmény ugyanaz, Turambarnak egymagában kell fel-s-feljebb kapaszkodnia a sziklafalon. A
sárkány itt tanyázott egész éjszaka a sziklaperemen, és csak hajnalban mozdult, indult meg, így halála, s vele mind az
események napvilágnál esnek. Ám egyéb szempontokból a sárkány megölése - még sok más részletet tekintve is - ugyanúgy
zajlik, ahogy eredetileg íródott, főleg ha a Narnm\ végzünk összevetést, ahol újra jelentkezik az a motívum, hogy
Turambarnak s társának (társainak) vissza kell térnie (térniök) az eredeti, a kiindulási helyre, hogy a dögnek pontosan a hasa
alá kerüljenek (ez A szilmarilokból kimarad). E szekció két említendő pontjával kell foglalkoznunk még; mindkettő ceru- zabejegyzés a kéziratban, amolyan „utóbb jött
gondolat". Az egyik: itt találkozunk először Mimmel, a törppel abban a minőségben, hogy Glorund kincsőrzö kapitánya (a
sárkány távollétében), - furcsa választás, akárhogy is nézzük. A kérdésről lesz még szó. A másik: hogy Níniel teherbe esett
Turambartól, ám ez - érdekes módon - a szöveg eredeti megírásakor nincs megemlítve; erről is lesz még szó.
(x) Túrin és Nienóri halála
A történet további részében a szerkezet az ősmesétől a Narrng ugyanaz maradt: a holdfény, Turambar elégett kezének
ápolása, Níniel kiáltása, mely a sárkány végső gonoszságát kiváltja, a sárkány vádjai, hogy Turambar orgyilkos lenne,
Turambar mocskolódása Tamar/Brandirral, ahogy „botlábú"-nak nevezi, s ahogy a sárkány után elküldi ezt a figurát is a
halálba, a levelek hirtelen hervadása-fonnyadása ott, ahol Nienor a mélybe vetette magát, akár ha késő ősz lenne már,
Nienornak a vizekhez intézett szavai, és Turambar szózata kardjához, a sírhalom, melyet Túrin holtteteme fölé emelnek, a
nagy kő, melybe „különös jeleket véstek". Sok jegyet lehetne még felsorolni. De különbözések is akadnak; itt csak a
legfontosabbakra utalok. Hogy Mablung nincs jelen a régi történetben, Turambart egyedül az intuíciója (az, hogy „vaksága elszállt róla", vagyis az a
vakság, melyet Melkó réges- régtől szőtt), ' győzi meg, hogy Tamar az igazat beszélte. Glaurung leölése, és ami utána történik: a
kései változatban egyetlen éjszaka és az arra következő reggel „müve", míg a mesében két éjszakára terjed ki, a közbeeső
nappalra, és a második éjszaka utáni hajnalra. Turambart visszaviszi a dombtetőn várakozó néphez a három szökevény - a
szakadékban hagyták ott urukat míg a kései történetben a maga lábán megy fel. (Hogy Dorlast Brandir leöli, ilyesminek nincs
nyoma a mesében, ahogyan Tamar kardjának sincs szerepe. )
' Vö. Mablunghoz idézett szavaival a Atomban: „Mert látod, vak vagyok! Nem tudtad? Gyermekkorom óta vakon botorkálok
Morgoth sötétjében. " Különösen érdekes a hely változása, ahol Túrin és Nienóri meghal. A mesében csak egyetlen folyó van, és Níniel folyás iránt
fölfelé halad, s hogy kiér az erdőből az Ezüsttál feletti magasponthoz, onnét leveti magát (a hely későbbi neve: Nen Girith); és
ugyanitt, a vízesés feletti tisztáson dől kardjába Turambar is aztán; a továbbfejlesztett történetben Nienor a Teiglin
szakadékába ugrik Cabed-en-Arasnál, az Őz-Szökkentőnél, közel a helyhez, ahol Turambar hevert Glaurang mellett, és itt hal
meg Turambar is. így Níniel szorongásos félelemérzése, amely feltámad benne, mikor az őt megmentő erdei emberrel az Ezüsttálhoz ér,
ismételjük, előrevetíti halálsejtel- mét, de a megváltozott történetben kevesebb ok van gonosz dolgok előérzete- re - hogy itt
még történni fog valami. Bár a helyszín megváltozott, ez nem változtatott azért azon, hogy a levelek fonnyadjanak, és
megmaradt a haláluk helye iránti áhítatos tisztelet, a megilletődöttség, minekokán senki nem ment Cabed-en-Arashoz azután,
és - emlékszünk - nem tette a lábát senki az Ezüsttál feletti fűre sem. A Turambar-Níniel história legkorábbi változatának kiemelkedően figyelemreméltó jegye bizonnyal az, hogy apám, mikor
először irta, nem mondta, hogy Níniel megfogant Turambartól (ld. 25. jegyzet); és így itt semmi sincs - a régi történetben -, ami
alapját adná Glaurung Nínielhez intézett szavainak: „De az ő leggonoszabb tettét te magad érezheted majd magadban. "
(Narn). Az a tényállás, mely Níniel végső borzadályának kiváltója, ami kétségbeesett tettébe hajszolja, később adódott csak a
meséhez. A Turambar meséje ilyetén hosszas elemzésének végén szükséges leszögeznünk, hogy a vége felé - jó darabon át - feltűnően
hiányoznak a helymEg- jelölések. A rodothlik lakhelye nincs megnevezve, sem a folyó, mely alatta futott; nincs adva az erdő
neve, melyben az erdei emberek éltek, sem falujuk elnevezését nem ismerhetjük, sem a folyó nevét, mely pedig oly fontos
szerepet játszik a végkifejlet során. (Ezzel ellentétben ld.: Nargothrond, Narog, Tumhalad, Amon Ethir, Brethil, Amon, Obel,
Ephel, Brandir, Teiglin, Celebros - mind a későbbi elbeszélésekből).
2. Eltas további elbeszélése (Túrin halála után)
Apám c folytatás nagyobb részét törölte, csak addig hagyta meg, hogy „rettentő boldogtalansága okán". (Ld. 31. jegyzet. ) A
kihagyott rövid részletből látható, hogy Morwen odalátogatása Túrin sírjának nagy kövéhez visszacsatolódik a kezdetekhez,
bár a kései história szerint itt találkozott Húrinnal ( A szilmarilok, 271. old. ) Az elvetett rész így folytatódik:
De mondják azt is, hogy mikor népének végzete beteljesedett, Melkó elengedte Úrint, s ő nagy korának terhétől hajlottan
visszatért jobb vidékekre. Itt összegyűjtötte némely övéit, és együtt mentek, lelték meg a rothwarik (a rodothlik korábbi
formája) üregeit, és senki sem őrizte ezeket, s nagy kincs hevert ott, mit még senki addig meg nem talált, melyben a sárkány
borzalmai tovább éltek, mint ő maga, és senki sem merészelt ahhoz hozzányúlni. Hanem Úrin elvitette az aranyat Linwenek
(azaz Tinwelintnek), és annak Iába elé vetve az egészet, keserű szavakat szólt a királyhoz, kérvén őt, vegye cl jutalmát, tessék,
és gyávának nevezte őt, s hogy az ő hitványas szíve miatt zúdult oly gonosz végzet a házára (Úrinéra), ami különben soha; és
így kezdődött tündék s emberek meghasonlása, mert Linwé megharagudott Úrin szavain, s kérte őt, távozzék, mondván:
»Hosszan gyámolítottam én a te fiadat, megbocsátottam néki gonosz tetteit, és utána asszonyod itt lelt volna védelmet, de ő
meg sem hallgatta okosabb tanácsom, ment vad vágyai szerint. De mi közöm nekem ehhez - és eleve hogyan jössz hozzá te,
bárdolatlan emberfi, hogy az eldák királyát felbőszítsd és zaklasd, mikor az én életem Paliszorban számláihatatlan korokkal
az emberfaj megébre- dése előtt indult!« Úrin akkor elment volna, de emberei nem akarták otthagyni az aranyat, és viszály
támadt köztük s a tündék közt, és ebből verekedés is lett hamar, s Tintoglin (vagyis Tinwelint) nem tudta megfékezni őket.
Akkor Úrin csapatát lemészárolták a csarnokokban, és vérük megfestette a sárkány kincshalmát; maga Úrin azonban
megmenekült, s megátkozta a kincset gonosz átokszavakkal, hogy azt senki ne élvezhesse és rút halált hozzon birtoklójára.
Linwé pedig, hallván az átkokat, a kincset kapuja előtt a folyó mély medrébe vetette, és soká nem látta azt senki viszont,
kivéve a Kárhozat Gyűrűjét [javítva]: a Törpök Nyakláncát, dc az a mese nem tartozik ide, bár abban áll a féreg Glorund gonosz
varázsának végső kiteljesedése.
(Az utolsó kifejezés: toldás a szöveghez. ) A kihagyott elbeszélésrész további folytatódása - Úrin s Mavwin és gyermekeik
sorsát illetően - érdemben ugyanaz, mint a korábban megadott szöveg: („Úrin akkor elment... ") nem szükséges ideismételni. A kihagyott részt azonnal követi egy rövid terv, körvonalazva a „Nauglafring avagy a Törpök Nyakláncának történeté"-t; ezt
is áthúzta apám. Itt nem em- lítödik Úrin, dc megtudjuk, hogy az orkok (orkokra változott a gongok név), akik Glorund kincsét
őrizték, keresésére indultak uruknak, mert az nem tért vissza a barlangüregekhez, és távollétükben Tintoglin (vagyis
Tinwelint), megtudván, hogy Glorund elpusztult, tündéket küldött a rothwarik (rodothlik) üregeihez, lopják el a maradék
kincset. Az orkok visszatértek, átkozták a tolvajokat, és az aranyat is megátkozták. Linwé (értsd: Tinwelint) őrizte a kincset, és készíttetett egy hatalmas nyakláncot bizonyos Úvanimokkal (Nautar v.
Nauglath). ( Úvanimok meghatározása egy korábbi mesében: „óriások és rémek". ) Ebbe a nyakláncba helyeztette bele a
szilmarilt; de rajta volt a királyon az arany átka, és becsapta a készítőket, elcsalván bérük egy részét. Erre a nauglathok - a
törpök - cselt szőttek, s az emberektől kaptak hozzá segítséget; Linwet egy rajtaütés során leölték, és az aranyat elvitték.
Következik még egy kihúzott tervezet, címe „A Törpök Nyaklánca", és ez összefűzi az előző terv bizonyos elemeit az Eltas-
elbeszélés lehagyott befejezésének jegyeivel. Itt Úrin csapatot toboroz, szövetségesei tündék s emberek, vadak és
vérszomjasak, és elmennek a barlangüregekhez, melyeket alig némelyek védenek csak, az „orqui" népek (értsd: orkok)
ugyanis Glorund keresésénjárnak. Úrinék elviszik a kincset, és az orkok, visszatérve, megátkozzák azt. Úrin a király elé veti a
kincset és szemrehányást tesz neki (mondván, nagyobb örséget is állíthatott volna az üregekhez, ha már Mavwinnal nem adott
különb kíséretet, annak a bajában); „Tintoglin nem nyúlt volna a kincshez a világért sem, felszólította Úrint, tartsa meg, amit
szerzett, de Úrin keserű szavak kíséretében eltávozott". Úrin emberei nem hajlandók menni, visszalopóznak; támadást
hajtanak végre a király csarnokai ellen, sok vér hull. A tervezet a következőképpen zárul:
A gongok lerohanják Linwe csarnokait, Linwet leölik, az aranyat messzire elviszik. Beren Ermabwed rájuk ront a Sirion
egyik gázlójánál, a kincs a vízbe vettetik, s vele Féanor szilmarilja. A nauglath népség, mely a közelben lakozik, búvárkodni
kezd, hogy felhozza a kincset, ám csak egy hatalmas nyakláncot tudnak meglelni és benne a szilmarilt. Ez lesz királyuk
jelvénye.
Ez a két tervezet részben érintkezik a Nauglafring históriájával (átfedi azt), és tanúsítja, hogyan töprengett a dolgon apám,
mielőtt írni kezdte; nem szükséges ezeket az elemeket itt vizsgálgatnunk. Nyilvánvaló, hogy apám igencsak gondban volt,
hogyan fűzze tovább az elbeszélés szálait Úrin elengedése után - mi történt a sárkány kincsével? Őrizték, nem őrizték, ha igen,
kik? Hogyan került végül Tinwclinthcz? Ki átkozta meg, s a történetnek mely pontján? Ha Úrin és társai, vajon emberek voltak-
e ők, vagy tündék, netán ezek is, azok is? A végső szövegfogalmazványban, mely cédulákon került a kéziratos könyvecskébe, fentebb idéztük - a kérdések így
oldódtak meg: Úrin csapata elébb emberekből állt, aztán tündékre változott ez (ld. 33. jegyzet); a kincset a törp Mim őrizte,
akit Úrin leölt, és ő átkozta meg az aranyat, haldokolván; Úrin szövetségesei teherhordó karavánként cipelték a kincset
Tinwelint udvarába, zsákokban és faládákban (és a király palotahídjáig jutottak, be az erdő szívébe, a jelek szerint igen
könnyen). Az itteni szövegben nincs rá utalás, mi történt a kinccsel Úrin távozása után (mert A Nauglafring meséje ezen a
ponton indul). Hogy a Turambar meséjével kész lett, apám beillesztette Mimet a szöveg korábbi helyén, (ld. 26. jegyzet), megtette az örök
kapitányának, így tehát Glorund őt bízta meg a kincs fő-fő felügyeletével (távollétében); de hogy ez tényleg azután íródott be, hogy Mim a végén
már megjelent, vagyis külön ötlet, netán mégis annak magyarázata, miként került oda Mim - meg nem mondhatom. A szilmariiokban a történet merő egy ízig átalakul, ott a kincs Nargothrondban marad, és Húrin Mim leölése után (jobb
okkal történik ez, mint a korai elbeszélésben) semmit sem visz belőle Doriathba, kivéve a Törpök Nyakláncát. Az Eltas-beszély meghökkentő befejezéséről (hogy ti. Túrin Turambart és Nienórit „megisteníti", s a Halál Istene nem nyitja
meg előttük kapuját etc. ), azt kell elmondani, hogy magyarázat ezzel kapcsolatban sehol sem lelhető - bár a mitológia sokkal
későbbi változataiban a Végső Csatában Túrin Turambar megjelenik, Fekete Kardjával levágja Morgothot. A tisztító fürdő,
melyben Túrin és Nienóri megmártózik, a végső szövegváltozatban Fős'Almir, a kihagyott szövegben Fauri; A Nap és a Hold
meséjében olvashatjuk leírását, dc más nevei vannak: Tanyasalpé, Faskalanúmen és Faskalan.
Marad még egy szövegtöredék-együttes, mely figyelmet érdemel. A kihagyott (elejtett) tervezetek másodika, melyet fentebb
ismertettünk, tintával íródott egy nem radírozott ceruzás alapszövegre, és jó részét ki tudtam betűzni ez utóbbinak is a
később írás alól. A két szakasznak egymáshoz nincs köze; valami oknál fogva apám nem bajlódott a korábbi szöveg
kiradírozásával. Az alsó szöveg, hajói olvasom, így hangzik:
Tiranne és Vainóni összejön Kunikival, a gonosz mágussal, aki átokitalt ad nekik. Elfeledik nevüket, elveszetten
bolyonganak az erdőn. Vainóni eltűnik. Találkozik Turambarral, aki megmenti öt az orkoktól, és segít anyja keresésében.
Összeházasodnak, boldogságban élnek. Turambar a kószálok ura lesz az erdőn, az orkok nagy űzője. Megy felkutatni a földet
rontó- pusztító Foalóket. A kincs-halom... és csapatának futamodása. Leöli a Foalóket, megsebesül. Vainóni segít rajta, ám a
sárkány közben elmond neki mindent, törölvén Kuniki elmefátyolozó átkát. Turambar és Vainóni nagy gyötrelme. Vainóni az
erdőbe fut, leveti magát egy vízesés mélyeibe. Turambar őrülete, egyedül maradt... lakozik így Úrin megszabadul
Angmandiból, keresi Tirannet. Turambar menekül előle, és kardjába dől Úrin sírhalmot emel kövekből Melkó
végzete. Tiranne belehal bánatába, Úrin eljut Hiszilóméba.................. Turambar és Vainóni megtisztulása, tündöklőn jáiják a világot, Tulkász seregeivel mennek Melkóra.
Különálló feljegyzések követik ezt, kétségkívül ugyanabban az időben íródtak:
Úrin menekül. Tiranne hírt hall Túrinról. Mindketten fejvesztetten... bolyonganak az erdőn. Túrin elhagyja Linwct -
viszályban; ennek oka: megölte (véletlenül) Linwe egyik rokonát. Bevezetni a Failivrin-elemet a történetbe? Turambar
képtelen harcolni, a Foalóké szeme bűvölettel veri. Látja Failivrint eltávolodni.
Mindez apám igen korai töprengéseinek lehet csak a tanújele, a töprengés tárgya Túrin Turambar históriája. (Meglepőnek
látszik, hogy a jegyzetfüzetben a megírt mese végén jelenik meg ez a matéria, ám a könyvecskét - a jegyzetfüzetet - apám
nyilvánvalóan eléggé bizarrul használta. ) Nienóri neve itt Vainóni, és Mavwin Tiranné; a feledés gonosz bűvöletét itt egy
Kurúki nevű varázsló terjeszti ki reájuk; bár a sárkány lebbenti fel a fátylat aztán. Túrin két találkozása a sárkánnyal a jelek
szerint az eredeti egy találkozásból alakult. Mint elébb említettem már, a Turambar meséje , miként az Elveszett mesék más darabjai is, tintával íródott egy
kiradírozott ceruzás alapszövegre, és a fennmaradt végérvényes szövegváltozat csakis az azt megelőző nyers ceruzavázlatból
származhat mindig; de az alul lévő szöveg radírozása annyira teljes, hogy nem lehet megmondani, ott a legenda mely fokáig
ért cl apám. Nagyon meglehet - véleményem szerint jócskán valószínű is -, hogy ez a tervezet, mely Vainónit, Tirannetés
Kurúkit szerepelteti, bepillantást enged számunkra a Túrin-saga még mélyebb „rétegébe", mint amilyen a kiradírozott
ceruzaváltozat. 3. Vegyes kérdések (i) Beren
A „kihagyott szakasz", széljegyzetével együtt: „Ha Beren gnoma (mint a Tinúviel történetében), változtatni kell a Berennel
kapcsolatos utalásokat" (ld. 4. jegyzet) - az alapja annak a feltevésemnek, hogy a Tinúviel meséje legkorábbi (mára elveszett)
változatában Beren ember volt. Remélem, sikerült meggyőzően bizonyítanom, hogy a Turambar meséjének végérvényes
(meglévő) formája megelőzte keletkezésében a Tinúviel meséje hasonló alakját. Beren ember volt, ás rokona Mavwinnak ,
mikor a ránk maradt Turambar íródott; a kifejtett - ránk maradt - Tinúvelben vált gnomává; és ez a változás beleíródott
aztán a Turambarba. A helyettesítő szakasz teszi, hogy Egnor és Beren viszonya Úrinnal megváltozik, rokonból barátokká
lesznek. (A Tinúviel gépiratváltozatának korrekciója későbbi: inkább Úrin és Beren, nem annyira Úrin és Egnor barátságát
hangsúlyozza. ) A Turambar- szöveg két további változása (Berennek emberből tündévé válása utánról) az 5. és a 6.
jegyzetben lelhető. Érdekes megfigyelni, hogy A szilmarilok fejlett fokú genealógiájában, mikor Beren természetesen újra
ember, ismét rokona Morwennek: mert Beren Morwen apjának, Baragundnak első fokú unokatestvére. A kihagyott szakaszban apám az Egnor névhez ezt írta: „Damrod a gnoma" (ld. 2. jegyzet), és a betoldott szakaszban azt, hogy
Úrin ismerte Berent, „és
szolgálalába vette egyszer, tekintettel fiára, Damrodra". Itt nincs semmi utalás rá, mi lehetett ez a szolgálat; dc Az
elveszett mesék könyve ,, sémái" közül a másodikban A Nauglafring meséje vázlata utal Beren és Tinúviel fiára, Elwing apjára,
a Daimord névnél, bár a megírt mesében végül a fiú az, aminek maradnia is kellett: Dior. Föltehetően a Daimord
azonosítható Damroddal. Nem tudok magyarázatot a „Damrod a gnoma" beiktatásra az „Egnor" helyett a kihagyott
szakaszban - elképzelhető, hogy futó gondolat volt csupán, lenne Beren apjának Damrod a neve. Megjegyezhető itt, hogy mind a kihagyott, mind a behelyettesített szakaszok igen világossá teszik: Beren és Tinúviel
történetének eseményei a Szá- ma-Se Könny Csatája előtt játszódtak.
(ii) Tasarinan Csatája
Elhangzik jelen mesénk kezdetén, hogy „igen régi napokról szól, e nép [az emberek] történetéről még a Tasarinan Csatája
előtti időkben, mikor az első emberek Hiszilóme sötét völgyeiben megjelentek". Színre ez szélsőséges ellentmondást tartalmazó közlés, hiszen sokszor elhangzott: az embereket Hiszilómeba a Száma-Se
Könny Csatája idején zárták, a Turambar meséje pedig a csata után zajlik - ez nem is lehetne másképp. A megoldás kulcsa
mindazonáltal az épp idézett mondat kettős jelentésében lelhető. Apám nem úgy értette ugyanis, hogy ez az emberek ősi
napjairól szóló történet, mielőtt ez a nép Hiszlómeban megjelent volna; hanem úgy érthette, hogy „ez ősi, régi napoknak a
története, amikor az emberek először jelentek meg Hiszilómeban - sokkal a Tasarinan Csatája előtt". Tasarinan a Fűzek Földje. Nan-tethren A szilmarilokban; az első szólajstromok vagy szótárak megadják a tasarin „tünde"
alakot és a gnoma tathrint, ' jelentésük: „fűz". A Tasarinan Csatája sokkal később zajlott, a Valinorból indult nagy expedíció
keretében, mikor is a Nagy Földeken rabszolgaságban sínylődő noldók felszabadítása volt a cél.
(iii) A Turambar meséjének földrajza
Az a rész, ahol a Túrint elfogó orkok vonulásáról olvashatunk, további alátámasztása annak az elgondolásnak, hogy „a
hegyek eredetileg összefüggő láncot alkottak, a déli nyúlvány ekképp... Hiszilóme déli védfalául szolgált, míg az Angband
feletti északi ormok a hegylánc tulajdonképpeni nevét adták; mert itt az áll, hogy az orkok „mindig a sötét hegyek vonulatát
követték ama vidékek felé, ahol aztán felmennek a komor magasokba, és fejüket gőzök burkol- ják-környülik", és „nevezik
pedig ott ezeket a magasokat így: Angorodin avagy
* Tasarinan fennmaradt, mint változatlan qenya név: „a tasarinani fűzligetek", ld . A két torony , 111. 4. a Vas Hegyei, mert legészakibb nyúlványaik alatt terül el Angband, a Vas Pokla".
Hogy a rodothlik barlangüregei hol is lehettek, összhangban azzal, amit később Nargothrondról megtudunk, tárgyaltuk már,
ahogy az Ezüsttál topográfiáját is, a szakadékét, melynél Turambar leölte Glorundot, a későbbi Teiglin, Celebros és Nen Girith
vonatkozásában. Akadnak továbbá utalások a mesében, hogyan is feküdtek a rodothlik barlangjai Tinwelint királyságához
képest, csakígy ahhoz a vidékhez, ahol az erdei emberek lakoztak. Mondják, hogy „a rodothlik ősi lakhelyei mármost nem
voltak oly irdatlan messze Tinwelint birodalmától, bár közel se éppen"; míg az erdei emberek „házai voltak mosolygósabb
vidéken, erdőkön, melyek nem messze terültek a Siriontól, vagy ennek a folyónak a dombos partoldalán, a középső folyás
szakasza mentén", ami tűrhetően egybevághat Brethil Erdejének fekvésével. A régió, ahol éltek, olvashatjuk ugyanabban a szakaszban, „igen sokjárás- nyira a rodothlik folyójától", ott terült cl, és
Glorund dühe igencsak felszítódott, hallván, „létezik egy ilyen bátor embercsoport messze a folyón túl"; és ez is jól illeszthető
a kidolgozott földrajzi koncepcióba- Brethil, való igaz, jókora távolságra volt a folyó túlján (Narog a folyó), ha valaki
Nargothrondtól közelítette meg. Erős a benyomásom, hogy ha a Nagy Földek nyugati felének geográfiája talán még mindig kicsit ködös és bizonytalan,
némely fontos szempontból azért már ugyanolyan lényegi struktúrája és viszonylatrendszere alakult ki, mint amit A
szilmarilok csatolt térképe mutat.
(iv) A vaták befolyása
Akár a Tinúviel meséje ben, a Turambaréban is számos helyen történik utalás arra, milyen nagy is a valák hatalma a
Nagy Földek embereinek s tündéinek dolgaiban - és szó esik imákról, hálaadásokról és kérésekről, melyeket hozzájuk
intéznek: így Túrin kísérői „köszönték is... a valáknak", hogy Artanorba szerencsésen megérkezhettek, s még
figyelemreméltóbb, hogy Úrin „szólította Nyugat Valáit, lévén hogy sokat tanult erről, mint is kell hozzájuk fordulni, tanulta
ezt Kör eldáitól - a gnomáktól, kikkel kapcsolata volt -, és szavai, ki a megmondhatója, miként, eljutottak Manwé Szúlimóhoz
Taniquetil magasain át". Úrin már „tündebarát" volt, a noldók tanítványa; vö. a helyettesítő szakasszal. „Válaszoltak"
fohászára? Talán ez a jelentése az igen különös kifejezésnek: „a valák adta szerencse úgy hozta", mikor is Flinding és Beleg
megtalálja Túrint jószerén épp ott, ahol az orkok táborába behatoltak. ' Valák-küldte álmokat láttak a rodothlik főnökei, bár ez változott később és a vala-vonatkozás kimaradt (ld. 10. jegyzet); az
erdei emberek mondták: „Bár
* A gnoma szótárban itt ez a címszó: gwalt , jó szerencse" - minden gondviselés-jegyű gondolat vagy történés: »a valák adta
szerencse«, i walt ne Vanion". ellebbentenék a valák a bűvöletet Nínielről végre"; és Túrin keservesen felordított, „a valák ellen szólván így máris,
átkozva végzetét". Érdekes utalás a valákra (és hatalmukra), ahogy Tinwelint Mavwin szavaira - „te nékem csak egy erdei lakozóhelyet adj, s
vele a fiamat... " - ezt válaszolja: „Ezt a kérésed én nem teljesíthetem, én csak egy vad erdő-tünde király vagyok, nem a nyugati
szigetek valója". A Gilfanon meséje ténylegesen megírt parányi részében a sötét-tündékről esik szó, akik Paliszorban
maradtak, s azt mondták-mondogatták, „hogy az ö fivéreik nyugatnak mentek, a Tündöklő Szigetekre. Ott lakoznak,
mondották, az Istenek, s Nagy Nyugati Népnek nevezték őket, s úgy vélték, a tenger tűzfényes szigeteit lakják". (Ld. I. kötet
338. old. )
(v) Túrin életkora
A Turambar meséje szerint Túrin, mikor Mavwintól elbúcsúzott, hétéves volt, és aztán hét évig élt az erdő-tündék közt.
mialatt elmaradtak a hazulról érkező hírek; a Narn megfelelő évadatai: nyolc és kilenc, és Túrin tizenhét volt, nem tizennégy,
mikor „bánata kiújult". Pontosan tizenkét év telt cl odaérkezésétől fogva, mikor Orgofot agyonverte, aztán Artanorból
menekült, s ekkor tizenkilenc éves volt ő; a Atomban szintén ez a tizenkét év telt cl addig, s hogy Sacrost halálba hajszolta,
húszéves volt Túrin.
„Mármost a mese nem mondja meg a napok számát, mennyit is töltött így Turambar a rodothlikkal, de számos nap volt,
annyi biztos, és ez idő alatt Nienóri a nővé érés küszöbére érkezett". Nienóri hét évvel volt fiatalabb Túrinnál: tizenkét éves
volt, mikor bátyja elmenekült Artanorból. Túrin így a rodothlikkal több, mint (mondjuk) öt-hat évet nem tölthetett; és
mondják, hogy mikor az erdeiek főnökévé választották, „éveinek számát meghazudtolóan" bölcs volt. Bethos, az erdei emberek Túrin előtt volt főnöke „gyerekfejjel megharcolta... a Száma-Se Könny Csatáját", de megölték aztán
egy portya során, mert „szép szám éve ellenérc részt vett minden ilyen kalandban". De Bethos időtávját („gyerekként" a
Száma-Se Könny Csatájában a portya hozta halálig elegendő év telt el, hogy igen érett férfiúnak lehessen mondani öt),
nyilvánvaló, nem mérhetjük Túrinén, sem fordítva; mert a rodothlik elpusztítása utáni események, melyeknek csúcspontja az
volt, hogy Túrin megmentette Nienórit a lánynak Glorunddal esett első találkozása után, nem fedhet át túl hosszú időszakot.
Tiszta és világos, sőt, holtbizonyos az csupán, hogy Túrin igen fiatal emberként halt meg. A későbbi írások egyikében megadott
pontos időzítés szerint halálakor 35 éves volt.
(vi) A tündék és az emberek alkata
A tündéket törékenyebb alakoknak tekintette apám, mint az embereket; így Beleg „szálas alakú volt, és kiemelkedett c
népből". Túrinról pedig megállapítják (ti. Beleg és Flinding): „Ember ez, s nagyobb termetű, mint ők" - ez a változata végül
annak a meghatározásnak, hogy „nagy termetű ember ő".
(vii) Szárnyas sárkányok
A szilmarilok végén (297. old. ), Morgoth „még ellenségeire engedte végső fegyverét, amelyet készített, és Angband
mélyéről előjöttek a szárnyas sárkányok, amelyeket még senki sem látott... " Arra utal ez, hogy a szárnyas sárkányok Morgoth eredeti tervének tökéletesítései voltak (az őskép Glauning, a Sárkányok
Atyja, aki hason csúszott- mászott). A Turambar meséje szerint viszont Melkó sárkányai között akadtak kisebbek, hidegek,
mint a kígyók, s ezek közül sok tudott repülni; míg mások, szemben ezekkel a kreatúrákkal, termetesebbek voltak, forróak és
súlyosak, tűzsárkányok, és ezeknek nem volt szárnya. Mint már jeleztem, nincs rá utalás, hogy Glorund lett volna fajtájának
első példánya.
III.
GONDOLIN BUKÁSA
Hogy Eltas ekképp beszámolt Úrinnak Tinwelintnél tett látogatásáról, valamint Úrin s Mavwin, Túrin és Nienóri különös sorsáról, a
külön lapokra rótt kézirat lényegében rövid átkötéssel folytatódik, melyben a mesemondás további menetén vitázgatnak Mar Vanwa
Tyaliévában.
És hogy így szólott akkor, Eltas véget is vetett, senki nem kérdezett tovább. Lindó azonban kérte, mindenki köszönje
meg a mesét, s mondta maga ezek után: „Nos, hát ha gondoljátok, még sok minden volna mondható Glorund aranyával
kapcsolatban, s hogyan teljesült be a féreg gonosza - de hát, látjátok, ez a Nauglafring vagy a Törpök Nyakláncának
története, és ezzel kicsit várni kell még - más történeteket kell elmondanom, könnyedebb s boldogabb ma- tériájúakat,
ha tehát inkább ezeket hallgatnátok. " Mire sok hang szólalt, kérlelték Eltast, másnap mondaná el a Nauglafring históriáját, de ő így felelt: „Nem! Mert ki
tudja itt Tuor teljes történetét, és Earendel eljövetelét, vagy hogy ki volt Beren Ermabwed, és mik voltak tettei, mert
ily dolgokat jobb ismerni mindjárt kezdetek kezdetén. " És mind mondották, hogy Beren Ermabwedet jól ismerik, de
Earendel jöveteléről igen kevés hangzott el bármikor is. „És nagy baj ez", mondta Lindó, „mert ez a gnomák legnagyobb története, és ebben a házban él Ilfinol, Bronweg fia,
aki ezekről a tettekről hívebben tud, mint bárki más a Földön. " Ekkor történt, hogy Ilfinol, a Gongőr tényleg belépett, s Lindó így szólt hozzá: „Halld, ó, Bronwegnek fia Kisszív, vágy
támadott, hogy te elmondanád nékünk Tuor és Earendel meséit, de oly hamar, mint az csak lehetséges. " És Ilfinol
húzódozott volna, de szívvel mondta végül: „Roppant mese az, hétszer kell a népeknek itten Mese-tüzhöz telepedni, mire valóig végigmondható; és annyira összefonódik a Nauglafring és a tündemenetelés1
históriáival, hogy szívesen vennék segítséget Ailiostól itt, meg Sziget Úrhölgye Meriltől, hiszen az is rég volt, hogy ő e
házat meglátogatta volna". Ennek okán küldöncöket küldtek másnap a magas szilfák korinjaihoz, 2 és ezek közölték ott, hogy Lindó és Vairé
örömest látná körükön az úrhölgy arcát, mert ünnepség készül, és tündemesék nagy mondása, mielőtt Eriol
továbbutazna Tavrobelbe. Így esett, hogy három napon át az a terem nem hallott egyelőre mesét, és Vanwa Tyaliéva
népe roppant mód készülődött, de a negyedik este Meril odaérkezett, leányzóinak társaságában, és tömérdek fény s
nagy vígság áradt a helyen máris; vacsora után pedig roppant sokaság ült Tőn a Gwedrin előtt, 3 Meril leányzói ehhez a
legszépsé- gesebb dalokat zengedezték, miket csak ismert a sziget. 4 És közülük valaki azután Heorrenda népe nyelvére fodította a szót, s szólt ez ekképp. 5
De mikor a dalok elnémultak, mondotta Meril, aki ott ült Lindó székében: „Jöjj, ó, Ilfinol, kezdd akkor hát a mesék
meséjét, és teljesebben mondd, mint valaha is tetted. " Akkor Bronweg fia Kisszív... (Gondolin meséje), [sic]
Ez itt akkor az Alkötés a Turambar meséje és a Gondolin bukása között (egy korábbi „bevezetést" a meséhez alant adunk). A jelek
szerint apám habozott, melyik mese is folytassa a Turambart (ld. 4. jegyzet), de úgy döntött, ideje bevezetni a Gondolin bukását, mely
egy ideje készen volt. Ebben az Átkötésben Ailios (később Gilfanon) jelen van („Szívesen vennék segítséget Ailiostól itt... ") Eltas Turambarjának végétől,
de Eltas meséjének kezdésekor kimondottan azt hallhattuk, hogy nincs ott ő ezen az estén. Arról a javaslatról, hogy Eriol „utazna
Tavrobelbe" (mint Gilfanon vendége): ld. I. kötet 252. old. Az a tény, hogy Eltas Beren Ermabwed meséjéről úgy beszél, mintha nem tudná, ezt nem is olyan rég mondták cl Mar Vanwa
Tyaliévában, semmi kétség, azzal magyarázható, hogy a Mese-tűznél még nem mondták cl. A Gondolin bukásának mesélője, Kissziv, Mar Vanwa Tyaliéva Gongőre többször is felbukkant Az Elveszett mesékben, s tünde
neve(i) különféle formájúak (ld. Nevek változása, a meseszöveg végén). A Tűnt játék kis házában (I. kötet 16. old. ) azt mondják róla,
hogy „ősöreg ő", és hogy „ama utolsó úton ott volt Wingilotban Eárendellel, amikor Kört keresték"; és akinek Az ainuk muzsikájű ban (I.
kötet 60. old. ) „viharvert arcából élénk kék szempár villog", s aki „csupa derű, alakja karcsú - persze, apró", a akiről „meg nem mondta
volna... senki, ötvenéves-e avagy tízezer". Gnoma ö, Bronweg/Voronwe fia (A szilmarilokban Voronwe).
A „Gondolin bukása"-nak szövegei
A Gondolin bukásá nak szövegtörténete, ha részleteit tekintjük, hallatlanul bonyolult; s bár „felboncolom" itt, ahogy én értem és
látom, hozzáteszem máris, ilyesmivel nem szükséges igazából „megbonyolítanunk" magát a meseszöveg olvasását. Először is itt egy roppant komplikált kézirat két iskolai irkafüzetben, ahol is a mese címe ez: Tuor és Gondolin száműzöttei (ami
átvezet Earendel nagy meséjébe). (Ez az egyetlen cím, amelyre a korai szövegekben bukkanhatunk, de a későbbiekben apám úgy
hivatkozik az egészre, mint Gondolin bukására. ) Ez a kézirat a mese eredeti szövege (pontosabban volt), keltezése 1916- 17, s én
kényelmi szempontból (eligazodás!) csak így nevezem majd: Tuor A. - Apám nem úgy kezelte anyagát, mint tette a Tinúvielnél és a
Turambarnál (ahol az eredeti szöveget kiradírozta, aztán az új változatot írta helyébe-fölé- be); ebben a mesében nem merő új szöveg
jelenik meg ekképp, hanem a réginek jó része megmarad, vagy legalábbis a korábbi része, az eleje: ahogy a felülvizsgálat előrehaladt, a
tintaírás a ceruzaszöveg felett csaknem folyamatos, s bár a ceruzaanyag nem került radírozásra, a tinta ráírás gyakorlatilag
olvashatatlanná teszi. Ám még azután is, hogy a második változat folyamatossá válik, akadnak olyan részek, ahol apám az eredeti
változatot nem írta át, egyszerűen „áthúzta" a ceruzás alapot, ez így olvasható maradt. Így, bár a Tuor A ugyanolyan „állagú", mint a
Tinúviel vagy a Turambar (és az Elveszett mesék más darabjai), amennyiben tudniillik revízió eredménye, második változat, apám
Gondolin- béli módszere elárulja, hogy a felülvizsgálat nem volt teljes átértékelés-alakítás (jóllehet újjá-képzelés volt); mert azok a
szakaszok, melyek a mese későbbi részeiben ma is összehasonlíthatóak alapjukkal, mutatják, hogy a két verzió egymáshoz eléggé közel
halad-szalad, s ez alkalmasint érvényes olyan részekre is, ahol az összehasonlítás nem lehetséges. A Tuor A-ból, ahogy akkor állt, mikor már minden változtatás megtörtént (vagyis abban a formájában volt már a mese, amilyenben
most ismerhetjük), anyám szép tisztázatot készített ( Tuor B ), amely - ha figyelembe vesszük az eredeti bonyolult mivoltát - rendkívül
pontos, amitt-ott akadnak csak véletlenszerű átírási (átmásolási) hibák. Ez a másolat, korábban úgy véltem, föltehetően 1917-ben
készült, de ez most valahogy valószínűtlennek érződik. * Olyan
* Humphrey Carpenter a Biographyben azt mondja a mese „1917 elején íródott, mikor Tolkien lábadozófélben volt Great
Haywoodban", ám ő nyilván a Tuor A eredeti ceruzás alapjára gondol ezzel. koncepciók, mint az Ainuk muzsikája, melyre utalás történik a Tuor A toldalékában meglehettek már apám képzeletvilágában
jóval azelőtt, hogy a mesét Oxfordban papírra vetette, míg a Dictionary szerkesztésén dolgozott, de valószínűbbnek látszik, hogy a Tuor
A revíziója (ezért hát a Tuor B is, c felülvizsgálat után készült másolat) szintén ez időszakba tartozik. A következőkben aztán apám „nekiesett" ceruzájával a Tuor ő-nek, jócskán megigazgatta, bár az is igaz, hogy főleg csak a mese
kezdő részeiben, és csaknem kizárólag stilisztikai, nem érdemi elbeszélésbeli szempontokból tette ezt; ám ezek az igazítások, mint látni
lehet majd, nem mind ugyanabból az időből származnak. Némelyik külön cédulára-papírcsíkra került, és ezeknek a papírdaraboknak a
hátoldalán néha némely germán szavak etimológiája olvasható, a „Butcherbird" vagy a „Shrike" vonatkozásában; ezek az anyagok pedig
az Oxford Dictionaryben a Wariangle címszó alatt bukkantak fel. Figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyik ily hátoldalú cetli
világosan a mese megrövidítésére tesz célzást - a szóban elbeszélt változatára (ld. 21. jegyzet) -, egészen jól feltehető, hogy a Tuor B
revíziójának jelentős része azelőtt történt, hogy apám felolvasta 1920 tavaszán az Exeter College „Essay Club"- jában. Hogy a Tuor B- hez vezető igazítások nem mind ugyanabban az időben keletkeztek, bizonyítja egy gépirat (Tuor C), cím nélkül,
mely csak odáig terjed, hogy „Melkó gonoszsága elleni virrasztó-dombotokról". Ez a Tuor B-ből került ide át mind, ha változtatások
estek azon, de nem azokról a változtatásokról van itt szó, erre következtetek, amelyek a felolvasás allkalmából váltak szükségessé.
Furcsa vonása ennek a szövegnek, hogy „foltok" maradtak ki benne: nevek számára - s ezek nem mindenüvé kerültek oda aztán. A vége
felé elég sok független változata van a Tuor B-nek (változatok ehhez képest), de mind csekély horderejű különbözést mutat csak,
elbeszélés-szempontú jelentősege egynek sincsen. Gondolom, ez afféle oldalág volt, mellékhajtás. A szövegtörténetet a következő séma
szemléltetheti:
Tuor A (eredeti 1916-17-es ceruzás szöveg)
jócskán felülbírálva és a későbbi részek teljesen átírva
Tuor B (tisztázott másolat)
kisebb stili sztikai revíziók (és nevek változtatása) ______
további változtatások főleg beiktatott Tuor C (gépirat; nem jut cédulákon (és nevek újabb módosításai) messzire; kisebb stilisztikai mielőtt felolvasásra került volna 1920-ban változtatások) az
Exeter College-ben (e könyv szövege) Mivel maga az elbeszélés igen kis változásokon ment itt csak át története során (hozzátéve: a Tuor A jelentős részei csaknem
olvashatatlanná váltak, a következő szöveg a végső formájába került Tuor B, némely érdekes korábbi változattal, melyeket a
jegyzetekben adunk. A jelek szerint apám nem hasonlította össze a Tuor B tisztázatot az eredetivel, és nem vette észre mindig a
másolás során bekerült hibákat (félreírások etc. ); amikor mégis, hát ismét igazított, értelemszerűen, és nem úgy, hogy a Tuor A-t még
egyszer figyelembe vette volna. Igen ritkán, de vissza-visszatértem a Tuor A- hoz, ott, ahol ennek szövege világosan, pontosan kivehető
(mint pl. ott, hogy „vízfal emelkedett a sziklatctö vonalának közeléig", ahol a Tuor B és a Tuor C is így mondja: „a sziklatetőhöz
magasban").
A gépiratban Tuor neve végig Túr. A Tuor S-ben a név olykor javítva van Tuorról Túrra a mese elején (a későbbi felülvizsgálások
során Túrként jelenik meg), de korántsem mindig. Apám láthatóan úgy döntött egyszer, változtatja a nevet, ám a végén ez ellen volt; és
én végig Tuort adok. A meséhez érdekes dokumentum kapcsolódik: a benne előforduló nevek terjedelmes, de nem teljes listája (magyarázatokkal); már
emitt-ott olvashatatlan. A nevek ábécérendben vannak megadva, de csak L-ig. A lajstrom nyelvészeti információit a Függelékben
közlöm, ám hadd idézzem itt a lista bevezetőjegyzetét:
Itt folytatja Eriol, akit ebben Bronweg fia Elfrith ( kiigazítva Elfrinielből) vagy Kisszív vezet (s nevezték őt így szíve fiatalságáért és
csodálatosságá- ért), azoknak a neveknek és szavaknak a lajstromozását, melyek a mesékben vagy a kóri tündék nyelvén használódnak -
ahogy abban az időben beszéltek a Magányos Szigeten, vagy a noldók, rokonaik rokon nyelvén, a noldókén, kiket is ők Melkótól
megszabadítottak. Itt jönnek először azok, melyek a Tuor és Gondolin száműzöttjeinek meséjében fordulnak elő, ezek közül is a gnoma-beszéd
szavaival kezdjük.
A Tour A-ban két változata van (kihúzva az egyik) egy rövid „előszó"-nak Kisszív meséjéhez, mely nem tűnik elő már a Tuor B-ben. A
második változat így hangzik:
Mondta akkor Bronweg fia Kisszív: „Halljátok, a történet, melyet elmondok, a noldókról szól, kik apám népe voltak, és gondolom, a
nevek furcsán csengenek majd fületeknek, s ismerős nép neveződik így-úgy oly nevekkel, miket eleddig nem hallottatok még, mert a
noldók különös nyelvet beszélnek, édes az én fülemnek ez ma is, de talán nem minden eldának az. Bölcs hallgató hallja, ez közel rokona
az eldarissának, de nem úgy hangzik mindig, és én nem ismerem ennek tudományát. Ezért majd, ahol lehet, a helyes elda nevet is
mondom mindig, de sok esetben ez nem megy. Tudjátok meg hát", mondotta, „hogy A korábbi változat (felette: „Átkötés a Tuor s az előző mese között" ugyanígy indul, ám azután eltér:
... és édes az én fülemnek még, bár ha más eldaé és ember jelenlévőknek itt talán nem az, hát oly kevéssé használom majd,
amennyire csak lehet, és ezek a népnek s a dolgoknak a nevei lesznek mindig, melyekről a mese szól, s amikre, hiszen előbb távoztak ők,
mintsem az eldák maradéka Kórból eljött volna, a tündéknek nincs hű neve-szava. Tudjátok meg hát", mondotta, „hogy Tuor
Ez a „bevezetés" ekképp kapcsolódik a mese kezdetéhez. Itt, a második változatban, előjön az eldarissa az eldák vagy tündék
nyelvére, ellentéte a noldorissa (ez a meghatározás a névlajstromban szerepel); a benne foglalt megkülönböztetés dolgában ld. I. kötet
68. old. Kisszív szavaival hasonlítunk össze, amit Rúmil mondott róla Eriolnak (I. kötet 65. old. ):
„»Nyelvek és beszédek«, mondják, »sok nekem az ilyenből kettő!« Így mondta egykoron Kisszív Gongőr: »A gnoma-beszéd nekem
elég - mert hát, egykomám, nem ezt az egyet beszélte-é Earendel és Tuor és atyám Bronweg (kit tévesen hívtak így: Voronwé)?« De a
végén meg kellett tanulnia a Hindit, már ha nem akart volna hallgatni örökösen, vagy hogy Mar Vanwa Tyaliévát elhagynia ne kelljen... "
E hosszasra nyúlt előrebocsátások után útjára bocsátom a mese szövegét.
Tuor és Gondolin száműzöttjei (ami átvezet Earendel nagy meséjébe)
Mondotta akkor Bronweg fia Kisszív: „Tudjátok hát, hogy Tuor egy ember volt itten, aki nagyon-nagyon régi
napokban hajdanán ott lakott Északnak amaz országában, mit úgy hívnak: Dor Lómin vagy az Árnyak Földje, és az
eldák közül a noldók ismerik leginkább. Az a nép mármost, melynek Tuor fia volt, vándorolt vadonokon és völgyeken-hegyeken, és nem tudott s nem is
énekelt a tengerről; de Tuor nem lakozott velük, és magányosan élt a Mithrim nevű tónál, s hol az erdőn vadászott, hol
a tó partján muzsikált rozzant hárfáján, mely fából volt s a húrjai medveinak. Mármost sokan hallották nyersen zengő
énekeinek erejétjöttek messziről és közelről, hogy füleljenek e hárfapengetésre, de Tuor abbahagyta az éneklést, és
elment magányos helyekre onnét. Ott sok különös dolgot megtanult, és megismerte a vándorló noldókat, akik
okították beszédjükre, bölcselmükre; de Tuor sorsa azt sem akarta, hogy örökké azokban az erdőkben lakjék. Ezért aztán, mondják, mágia és sorsszövés elvezette őt egy nap valami barlangüreg-szájhoz, melyen át egy
rejtekfolyó folyt a Mithrimből. És Tuor bement ebbe a barlangüregbe, hogy titkát megismerje, de Mithrim vizei
bekavargatták őt a szikla gyomrába, és nem bírt a világosságra visszavergődni. És ez, mondják, Ulmónak, a Vizek
Urának akarata volt, aki a noldókat megbízta, vájják ki ezt a rejtekutat. Akkor jöttek a noldók Tuorhoz, és sötét folyosókon vezetgették őt a hegyeken átal, mígnem egyszer csak megint
kiértek a fényre, és látták, a folyó sebesen lerohan egy nagy mélyű szakadékos hasadékba, melynek oldalai
járhatatlanok voltak. Tuor most már nem vágyott visszafordulni, hanem ment egyenesen előre, és a folyó mindegyre
nyugatnak vezette őt. 6 A nap felkelt háta mögött, nyugodott arcának előtte, és ahol a víz sok nagy tömb kövön habzott vagy zuhatagosan
zuhogott emitt- ott, időnként szivárványok íveltek-villogtak a hasadékban, este pedig a sima falak izzottak a legbukó
nap fényében, és ezen okból Tuor így nevezte el a helyet: Aranyhasadék vagy a Szivárvány Tető Medre, ami gnomául
Glorfalc vagy Cris Ilbranteloth. Tuor így haladt ottan, haladt három napon át, 7 itta a titkos folyó vizét, halaival táplálkozott; és ezek arany és kék és
ezüst halak voltak, és sok-csudás alakúak. Végül a hasadék szélesült, és ahogy nyílt-tárult, alacsonyabb lett a fala,
nyersebb-durvább, és a folyó ágyán még több tömb kő gömbölyödött, melyeken a víz csak vadabbul habzott egyre,
fröcskölt szanaszéjjel. Hosszan üldögélt Tuor, bámulta a tajtékosan repkedő vizet, hallgatta hangjait, s aztán felállt,
indult tovább kőről köre szökkenve, s ahogy ment, énekelgetett; vagy előbukkantak a keskeny hasadék szeletnyi egén
a csillagok, és a hasadékmeder hamarosan Tuor hárfájának hangjától visszhangzott. Egy nap, fárasztó nagy vándorlás után megint, Tuor mély estidőn már meghallott valami kiáltást, és nem tudta volna
megmondani, miféle teremtménynek lehet a hangja. Azt mondta hát: »Tün- dérlény lesz ez «, majd: »Nem, ez csak
valami apró állat lehet, a sziklák közt nyüszít«; aztán megint olyan volt néki a dolog, mintha ismeretlen madár hangja
volna, szívének s fülének búsító harsányság, de nagyon parányi, pipegős - s mert madár hangját egyszer sem hallotta
végig az Aranyhasadékon haladván, boldog volt most, bár a hangocska gyászosnak hallatszott. Másnap reggeli kora
órán megint elkezdte az ismeretlen lény a kiáltozást, most azonban a feje felett szólt, s ő felpillantott, és három nagy
madarat látott, ahogy a hasadékon felfele szálltak, erős szárnyuk vitte őket, és kiáltoztak, ahogy a tegnapi ismeretlen
lény. Ezek sirályok voltak hát, Ossé madarai. 8 A folyóútnak ezen a szakaszán sziklaszigetek kezdtek sokasodni az árban, és lezuhant sziklákon fehér homok volt a
csatornácska oldafalai mentén, s nem volt könnyű a járás, ám Tuor lelt egy helyet, ahol talán felkeserveskedhet a
sziklamagasba végre. Akkor friss szél jött, meglegyezte arcát, s ő azt mondta: »Ez nagyon jó, és olyan, mintha bort inna
az ember«, de nem tudta, hogy a Nagy Tenger birodalmainak közelébe ért. Ahogy ment tovább a hasadék vizei felett, a lenti világ ismét szűkült, és a falak feltornyosultak, így ő egy magas
sziklatetőn haladt ott, és elérkezett egy szűk kiszögellőhöz, és ez csupa zaj volt. Akkor Tuor letekintett, és a
legnagyobb csodát látta, mert úgy tűnt, a dühös víznek árja betódul a szűk vágatba, nyomul vissza-fel a
folyómederben, akárha a forráshoz akarna jutni ott, de a víz, mely le s le áramlott a messzi Mithrimből, csak
győzedelmeskedett mindig, és vízfal emelkedett a sziklatető vonalának közeléig, és habkoronás volt, és a szél
csavargatta. Akkor a Mithrim vizei alulmaradtak, s a behatoló ár zúgva-bőgve rontott fel s fel a csatornán, elárasztotta
a szirtszigeteket, a fehér homokot elsöpörte, pörgette - így Tuor inkább menekülőre fogta a dolgot, félt, hiszen a tenger
útjait-módjait honnét is ismerhette volna; ám az ainuk szívébe sugallták, hogy másszon ki a csatornából, s akkor tette
ezt, bizony, ha nem teszi, menthetetlen elsöpri az áradat - a dagály; s ez nem is akármilyen ár volt éppen, mert nyugat
szelei korbácsolták. Tuor akkor valami tépett vidéken találta magát, fák sehol, és szél sö- pört-kavargott mindeneken,
a napnyugati vidék felől jött ez is, és a bokrok, a sövénytövek is belehajoltak, földig, annyira nem ismert ez a szél
ellenállást. És itt vándorolt Tuor egy darab ideig, míg el nem érkezett a tengerparti fekete sziklákhoz, és látta, először
látta az óceánt s hullámait, és a nap emez órán süllyedt a Föld pereme alá messze a tenger túlján, és ő ott állt a
sziklatetőn, kitárta karját, és a szíve tele volt való igaz nagy vágyakozással. Mondják némelyek mármost, hogy ő volt az
első ember, aki a tengerhez eljutott, és lenézhetett rá, és megtudhatta, micsoda vágyat kelt az; de hát nem tudom, jól
mondják-e. E vidéken telepedett meg most, lakott pedig egy üregben, melyet nagy fekete sziklák óvtak, s az üreg alját fehér
homok fedte, kivéve, ahol a magas ár kék vízzel permetezte be; hab s tajték azonban ide be nem hatolhatott, legföljebb
igen vad viharok idején. Hosszan időzött ő itt magányosan, és sokat járta a partokat, vagy kószált a sziklákon apálykor,
ámult a nagy kerek medreken a kövek közt, a hatalmas vízinövények indáin - a hínárokon -, a csepegő üregeken, meg a
különös tengeri madarakon, melyeket rendre megismert; ám a víz emelkedése-apadása maradt számára ezután is a
legnagyobb csoda, meg a hullámok hangja, és mindig újnak hallot- ta-látta, és mindig elképzelhetetlennek érezte. Mármost aztán a Mithrim csöndes vizein, melyen a kacsa vagy a vízityúk hangja messze száll, utazgatott ő régi kis
csónakon, orra olyan volt, mint a hattyú nyaka, és ezt veszítette el ő aznap, hogy a rejtekfolyóra bukkant. A tengeren
még nem volt kalandja soha eddig, de a szíve egyre emésztette addig ismeretlen vágyakozással, és csöndes esteken,
mikor a nap letűnt a messzi tengerszegélyen, ez az érzés vad vággyá izzott fel benne. Faanyagot szállított neki a folyó a hasadékon; jófajta fa volt ez, mert noldók vágták le Dor Lómin erdején, és
úsztatták neki, használná. De ő egyelőre lakozóhelyén építkezett, azt alakította ki, az üreget, melyet az eldák ma is így
neveznek: Falasquil. Ezt ő lassú munkával ékesítette, kerültek oda szép faragások, vadak, madarak, fák, virágok másai,
mind, amit csak megismert a Mithrim vizeinél, s közöttük volt Hattyú, a főnök, mert Tuor szerette ezt a jelvényt, és ez
neki magának is jele lett, csakígy övéinek, népének aztán. Eltöltött e lakozóhelyen nagy-nagy időt, míg az üres és
néptelen tenger magánya kikezdte szívét, és még Tuor, a Magányos is vágyódni kezdett emberek hangjára. Itt az
ainuknak9 kellett tenniök valamit: mert Ulmó szerette Tuort. Egy reggel, hogy szemét végigjáratta a part hosszán - és a nyár utolsó napjai járták különben Tuor három fehér
hattyút látott magasan s erőteljes szárnycsapásokkal észak felől közeledni. Hát ilyen madarakat ő ezen a vidéken
eddig nem észlelt jeladásnak vette a a dolgot ekképp, s mondta: »Soká járt távol az én szívem onnét, úton; íme! most
végre követhetem ezeket a hattyúkat. « És a hattyúk, csoda-e, ürege előtt ereszkedtek le a vízre, és ott hármat
körözvén úszván, megint fölemelkedtek, szárnyaltak lassan dél felé a part mentén, és Tuor felkapta hárfáját és
dárdáját, s követte őket. Hosszú nap járóföld volt az, mit Tuor aznap megtett; és estére elérkezett egy vidékre, ahol megint voltak fák, és a
föld mindenestül más arcot tárt, mint az, amelyen átjött ő ide, és végképp különbözött Falasquiltól. Mert ott Tuor a
sziklatetőről csak barlangosüreges falakat látott, és csupasz-kopár síkot, amerre nézett, más irányba, keletnek kékes
szegélyéig tartott e sivárság. Hanem most hosszú, meneteles-szép partsáv fogadta, és távoli dombok meneteltek
egészen a tengernek szegélyéig, és sötétlő oldaluk csupa fenyő volt, mélyzöld erdőség, s lejjebb bükkök szökkentek és
ősi tölgyek. A dombok tövén fürge források vize szaladt, szűk vágatokon, de szelíden, elérve így a tenger sós habjait. E
kis medrek némelyikét Tuor átalugorhatta, mert csorgok voltak a vizeik csupán, de máskor szélesebb vágatok
fogadták, így a haladás nem volt mindenképp kellemes, de csak ment, ment makacsul és kitartóan, hiszen a hattyúk
szava ígyen szólította, röptük iránya, s hogy olykor megállapodtak feje felett, köröztek, majd megint továbblódultak
nagy, lengő szárnyon, előre s előre, de a földre sosem szálltak le, csak zúdultak fenn, bátorították tovább, tovább. Mondják, így haladt Tuor messzi-messzi, sok napon át, és hogy télen, bármily keserves volt is az évszak, észak felöl
még gyorsabban jutott előre, nem zaklatták vadak, nem törődött az idő viszontagságaival, kora tavaszra csak eljutott
egy folyónak torkolatához. Itt a vidék nem volt még annyira sem zord, sokkal kedvesebbnek mutatkozott, mint
legszebbjén is akár Észak, meg az Aranyhasadék, s Tuor érezhette, igencsak déli vidéken járhat ő már, ezt olvasta le a
nap és a csillagok állásáról is; ám jobbját mindig a tengerhez igazította. A folyó már most derekas mederben folydogált, és dús földek szegélyezték; harsogó zöld volt a fű, kedves a liget az
egyik oldalon, és fákkal borított lejtők a másikon; vize álmosan ömlött a tengerbe, nem küzdött, mint a Mithrim
küldeménye északon. Hosszú földnyelvek nyúltak be a kiszélesedő torkolatba, nád borította mindet, sűrű bozót, s
kijjebb, már a tengerben, homokpadok sorjáztak; ezeken meg annyi volt a madár, hogy ilyet Tuor addig még csak nem
is álmodhatott. Csipegésük, víjjogásuk és füttyögetésük zaja betöltötte a levegőeget; s itt, a tömérdek szárny
forgatagában, Tuor el is vesztette szeme elől a hattyúkat, s nem is látta viszont őket többé soha. Tuor akkor egy darabig csömört ézett a tenger láttán, mert a hosszú út elnyütte. Ez nem volt Ulmó akaratával, és
akkor éjszaka a noldók meglátogatták, álmából felébresztették. Kék lámpásaikkal vezették egy darabig a folyó mentén,
s oly szapora-nagy léptekkel haladtak a szárazföld belseje felé, hogy hajnalhasadásra - Tuor jobbja felöl - a tenger s
zajai messze mögötte voltak, s mert szemből fújt a szél, még csak a sós víz illatát se hozta. Így érkezett el hamarost
ama vidékre, melynek Arlisgion a neve, „a nádak földje", arra van ez, ahol Dor Lómintól délnek terül a világ, s elválik
ekképp a Vas Hegyeitől, melynek nyúlványai a tengerig érnek. Ezekből a hegyekből jött a folyó, és még itt is
elképzelhetetlen tiszta és tündökletesen hideg volt a vize. Mármost ez a folyó roppant híres az eldák és a noldók
történetében, és minden nyelven így nevezik: Sírion. Itt Tuor pihent kicsit, mígnem aztán vágyától sarkallva ismét útra
kelt, tovább megint s tovább, sok napon át a folyó mentén. Kibomlott a tavasz, de nem hozta még a nyarat, mikor ő egy
minden eddiginél szépségesebb tájra érkezett el. Itt a kis madarak mindenütt szerelmetes trillákkal villogtak körötte,
s ez ámulat zene volt, mert nincs énekesmadár sehol a Földön, mely úgy dalolna, annyi gyönyörűséggel, mint a Füzek
Földjének szárnyaskái; és Tuor a csodáknak ebbe a világába érkezett. Itt a folyó széles kanyarokkal szelte lapos
partjait, hömpölygött a nagy síkságon, hol a leg- szépségesebben hullámzott a sűrű fű, hosszú volt a szála, álom a
zöldje; és megmondhatatlan korú fűzfák hajoltak a víztükörre, és a folyó széles kebelét levelecskék borították, és
vízililiomok nyílnak majd, tudni lehetett, ha annak évszaka jön, most csak kardosan zöldelltek a fűzárnyakon, sás és
nád büszkén meredt s hajlongott, akárha csatasorok ringatóznának. Itt Tuor letanyázott, körötte szellemsuttogás - és
alkonyatkor is hallotta e finom hangokat, és nem s nem akart továbbindulni; és hajnalban, hogy a miriád vajvirág
dicsfénye sárgállott körötte, még kevésbé érzett mehetnéket - és maradt.
Itt látta az első pillangókat, és boldoggá tette e látvány; és mondják, a pillangóknak minden lehető-lehetetlen fajtája
él-éldegél itt a Füzek Földjén, sőt, minden pillangó innen származik! Jött a nyár, vele a pillék ideje, a meleg esték is
beköszöntöttek, és Tuor csak ámult, mennyi bogár, temérdek légy és méh, és velük édes zömmögés, ezrével mindenütt
a fényeske; ezeknek ő mind sajátlag nevet adott, és a neveket beleszőtte dalaiba, ahogy öreg hárfáján játszott; s az
énekek azóta is szájról szájra járnak, élnek. Akkor Ulmó aggódni kezdett, már megtelepedni ne akarna Tuor itt örökre, mert mi lesz akkor az ő nagy terveiből,
nem teljesülnek. Ezért nem bízta Tuor vezetését kizárólag a noldókra most már, akik titkon szolgálták csak, s Melkó
haragjától félve ingatagok is lehettek. Meg a füzek varázsa ellenében nem voltak elég erősek akaratukkal, bizony, mert
hatalmas volt e fák bűvölete. Ugye, ugye, még Tuor napjai után is jöttek ide a noldók és az eldák, és keresték Dor
Lómint és a rejtekező folyót, meg a gnomák bebörtönöztetésének barlangjait; miért akarták volna épp most,
keresésük végéhez közel elhagyni a Füzek Földjét? Való igaz, boldogan aludtak itt, táncoltak, és ékességes muzsikájuk
szövődött a folyó hangjaiból, a fű surrogásából, és szőttek dús kelméket pókhálóból, rovarszárnyakból, s akkor rájuk
rontottak Melkó kísértetkoboldjai a Vas Hegyei közül, és a noldók menekülni alig bírtak, ám ez a történet nem tartozik
ide most. Íme, Ulmó kocsijába szökkent palotájának kapuja előtt a Külső Tenger csöndes vizein, és kocsiját agyaras cethal
húzta és oroszlánfóka, s maga a jármű bálna alakú volt; és nagy kagylókürtök zúgása közepette száguldott el
Ulmónanból. Oly nagy volt jármüvének sebessége, hogy nem hosszú évek alatt, mint várni lehetett volna, de napok
forgásán eljutott a folyó torkolatához. Ezen fel már nem juthatott kocsija úgy, hogy a víznek, a partoknak ne ártson;
ezért aztán Ulmó, ki a folyókat mind szerette, ezt az egyet meg különösképpen, gyalogszerrel folytatta tovább; le
derékig pikkelyes páncélinges volt ő, mint a kék és ezüst halak; haja pedig kékes-ezüst fényt árasztott, szakálla, mely
bokáig ért, ugyanilyen ékű volt, és sem sisakot, sem koronát soha nem viselt. Pikkelyes páncélinge alatt inge derengőn
zöldellett, s nem tudni, e csodát miből szőtték, de aki beletekintett ez anyag mélyeibe, mert olyan volt, látta a víz alatti
világ tündöklését-remegését, mintha foszfo- reszkáló halak úsztak volna egyszerre a szeme előtt, irdatlan szakadék
tárult. Hatalmas gyöngyökkel ékes kötél volt az öve, lábbelije két óriási kő. Vitte irdatlan hangszerét, mely is egészen különös szerkezet volt, sok csavart kagylóhéj tette össze, mind likacsosra
lyuggatott. Ha belefújt, s közben hosszú ujjait bűvösen mozgatta-billegette, mélyen zengő dallamokat csalt elő, s
ezeknek mágiája hatalmasabb volt, mint bárki más muzsikus zenéje akár hárfán, akár lanton, lírán vagy dudán, húros
hangszeren. Akkor a folyó mentén fölfelé haladva, alkonyatkor elérkezett a nádak közé, s játszani kezdett a kagy-
lócsoda-hangszeren; és közel volt ő ama helyhez, hol Tuor megtelepedett. És Tuor hallotta a zenét, meg is dermedt
nyomban. Térdmagas fűben állt, és nem hallotta már a bogarak zümmögését, sem a folyóparti hullámzajokat, és a
virágok illata nem ért el orrcimpáihoz; hanem tengeri tarajok zúgását és madarak víjjogását hallotta, és lelke
egyszerre sziklás partok után kezdett vágyódni, és az alábukó kormoránok placcs-zaját hallotta volna áhítozó szívvel,
és azokat a helyeket járta volna sorra, ahol a tenger üregeket váj a fekete sziklákba, s közben üvöltve hallatja
akaratának fenséges szavát. Ulmó akkor felállt, beszélt hozzá, s ő rettenetében azt hitte, most hal meg, mert Ulmó hangjának öblös mélysége
minden mélyeknek mélye; akár az ő szeme, csakígy a világ mérhetetlen mélyessége az; s így mondta Ulmó akkor: »Ó,
Tuor, magányos szívű, te, nem akarom én, hogy örökké szépségek helyén időzz, madarak s virágok közt; sem azt nem
óhajtottam, hogy kellemes vidékeket szelj át, 10 de így kell lennie. Hanem mostantól haladj már a neked rendelt úton
tovább, ne állj meg, ne tanyázz le, mert messze még a hely, ahol sorsod vár. Menned kell pedig úgy, hogy az országokat
rendre a gondothlik után kutatva járod, a kőben lakók lakozóhelyét keresve, és a noldók titkon fognak követni téged,
így kísérhetnek csak, Melkótól való félelmükben. Szavakat adok majd nyelvedre, mit szólj ott, ahol egy darabig aztán
elidőzöl. Lehet, persze, hogy életed ismét a hatalmas vizek mellett folytatódik; s bizonyosság, hogy lészen egy
gyermeked majd, kinél jobban senki emberfia nem fogja ismerni és érteni a végtelen mélyeket, legyenek azok bár
tengeréi vagy égiek. « Ulmó akkor beszélt még neki tervéről és óhajáról, ám Tuor mindebből keveset értett akkor, és
csak félt nagyon. Ulmó erre oly ködökbe burkolózott, mintha tengeri lég venné körül, itt, e belföldi helyen, és Tuor, fülében ama
zenével, boldogan visszatért volna a Nagy Tengerhez; emlékezett azonban a parancsra, és ment tovább a folyó mentén
a szárazföld belseje felé, és így haladt nappalig. Mert ő, aki hallotta Ulmó kagylókürtjét, tudta, aki egyszer ezt
meghallotta, haláláig hallja, és Tuor tudta, ez nem hiú beszéd. Hogy megvirradott, elfáradt ő, aludt, míg le nem szállt megint az alkony, és jöttek a noldók, vezették. Haladt ő így
sok napon át szürkülettől hajnalig, éjeken, és nappal aludt, és ezért volt, hogy utóbb nem is emlékezett a helyekre,
melyeket érintett, sem az ösvényekre, melyeken haladt ezekben az időkben. Tuor s kísérőcsapata fáradhatatlanul
kitartott, és a vidék hullámzó dombok sora lett, és lábuknál a folyó lustán kanyargott, és sok-sok kedvesség
kecsegtetett mindenünnen; ám ilyenkor a noldók feszengeni kezdtek. »Ezek«, mondták, »olyan tájak, melyeket Melkó
koboldkísértetekkel népesített be, megfertőzve gonoszsággal itt ő a világot. A gyűlölet lényei ezek. Messze északra - de
jaj, nem elég messze, bár lennének tízezer mérföldnyire - ott húzódnak a Vas Hegyei, ahol Melkó rémuralma honos, és
mi az ő rabszolgái vagyunk. Való igaz, hogy titkon merészelünk téged is vezetni csak, és ha tudná, mi a célunk, a
balrogok kínzása lenne borzadály sorsunk. « S hogy ily félelem szánkázott rajtuk s bennük, a noldók csakhamar valóban el is hagyták Tuort, aki egyedül menetelt
tovább a hegyek közt, dombok közt, s a noldók távozása balsorsosnak bizonyult számára aztán, mert „Melkónak sok
szeme van", mondják, és míg Tuor a gnomákkal haladt, vitték őt sötétben rejtekutak sok zeg- zugán, alagutakon át a
hegyek alatt. De most eltévedt ő, kúpokra, dombhátakra kapaszkodott fel, hogy a vidéket tisztábban lássa. Lakozó
népnek azonban nyomát sem fedezte fel sehol, s való igaz, hogy a godothlik városát nem volt könnyű megtalálni, íme
ezért, hogy Melkó s kémei sem fedezték fel addig. Mondják mindazonáltal, hogy ez idő tájt a kémek kiszimatolták:
ember különös lába járja e tájat, s így Melkó megkettőzte éberségét, s mindenre nagyon figyelt. Most, hogy a gnomák félelmükben otthagyták Tuort, bizonyos Voronwe vagy Bronweg azért csak követte őt
messziről, leküzdve rettegését, de korholása nem öntött lelket a többiekbe. Tuorra most rettentő fáradtság tört, s így
ült ő egy surranó vizű folyónál, és szívét gyötörte a tenger vágya, és az járt az eszében csak, hogy a folyó mellett vissza
kellene fordulnia, le a végtelen vizekhez megint, menni, oda menni, hallani a bömbölő-zajló hullámokat. De ez a
Voronwe, a hűséges, odament hozzá ismét, és hozzá hajolva a fülébe suttogta: »Ó, Tuor, gondold és hidd azt, hogy
egyszer betelik még a te szívednek vágya is; hanem most kelj fel és indulás. Nem hagylak el. Nem vagyok út-tudója
noldó, inkább kézműves, fából és fémből készítek dolgokat, és csak utóbb csatlakoztam a kísérethez. De régóta hallok
suttogásokat, szavakat nagy titkon, elérnek a rabsors gyötrő világán, s azt hallom így, hogy van egy város, ahol a
noldók szabadok lehetnének, ha meglelnék az oda vezető titkos utat; s mi ketten, nem vitás, " meg fogjuk lelni a Kő
Városához vezető utat így, ahol a gondothlik szabadsága vár ránk. « Tudjátok, a gondothlik voltak azok a noldó-rokonok, akik Melkó hatalmát egyes-egyedül tudták elkerülni a Száma-
Se Könny Csatája után - holott a gonosz ainu mind lemészárolta vagy fogságba verte népüket,12 és veszett varázslatot
kerített köréjük, kényszerítette őket, hogy a Vas Poklain éljenek, és bárhová csupán az ő akaratával és az ő parancsa
szerint mehessenek aztán. Hosszasan kereste Tuor és Bronweg13 e nép városát, míg soksok nap után végre elérkeztek egy mély völgybe a
dombok közt. Itt a folyó ágya egyszerre köves lett, futása zajos, és égerek sűrű sora függönyözte lombbal; a völgy
oldalai pedig meredekek voltak, mert emelkedtek itt valami hegyek, közel, melyeket Voronwe nem ismert. Itt a zöld
falban lelt a gnoma egy nyílást, mely mintha nagy ajtó lett volna a lejtős oldalban, és ezt sűrű bozót fedte és liános
aljnövényzet; Voronwe átható pillantását azonban semmi ilyesmi meg nem téveszthette. Mondják mindazonáltal, hogy
az építők olyan varázzsal övezték (Ulmó segélyével, persze, akinek hatalma a folyó vizében ott futott, még ha a
partokon Melkó uralmát rettegték is), hogy senki nem, csak noldó vér bukkanhatott rá így véletlenül; Tuor soha meg
nem találta volna, ha nincs az állhatatos gnoma Voronwe véle.14 Mármost a gondothlik így tették titkossá
lakozóhelyüket, még Melkó számára is; de ennek ellenére a bátrabb noldók közül sokan szöktek erre a Sirion folyó
mentén ama hegyekből, és sokan a vesztükbe rohantak így, mert Melkó gonosz hatalma mérhetetlen, ellenben
néhányan közülük, számosan így is, meglelték a bűvös bejáratot, bejutottak a Kő Városába, és gyarapították
népességét. Roppant nagy volt Tuor és Voronwe öröme, hogy e kaput megtalálták, de ahogy beléptek, azt láthatták, hogy nagyon
sötét a további út, keserves rajta a járás, labirintusosak a kacskaringói; és hosszú időn át haladtak görnyedezve
alagútjaiban. Félelmetesen visszhangzott minden, és mögülük folyton számlálhatatlan láb zaja hallatszott, s Voronwe
meg is rettent, mondván: »Ezek Melkó kísértetkoboldjai, a dombok orkjai. « Akkor futásnak eredtek, köveken
bukdácsoltak, el is estek a sötétben olykor, míg végre rádöbbentek, hogy megtévesztés volt az a hely. Hosszú
igyekezet, megannyi rettegés után eljutottak valahová, ahol messze fény derengett, meg- megvillogva, s elértek egy
kaput, mely hasonlított bejövetelükéhez, csak nem volt benőve-be futtatva semmivel. Kiértek hirtelen a napvilágra, s
egy darabig nem láttak, hanem megszólalt egy nagy gong, és fegyverzaj is hallatszott, s íme, körülvette őket páncélba
öltözött harcosok jókora csapata. Felpillantottak, látták végre, hogy - ó! meredek hegy lábánál voltak, sőt, kört záró hegyekénél, e körben nagy síkság
terült el, s ennek, ha nem is a legközepén, inkább közelebb a helyhez, ahol ők álltak, lapos tetejű domb emelkedett, és
azon a csúcson emelkedett egy város, és játszottak kövein a reggeli fények. Voronwe szólalt meg, a gondothli gárdához szólott, és megértették beszédét, mert a gnomák édes szava volt az.15
Majd Tuor is beszélni kezdett, és azt kérdezte, hol vannak hát, és mi ez, kik állják körül őket így, állig fegyverben, mert
valamelyest csodálkozott, inkább ámult és bámult, milyen remekbe szabott fegyvereik vannak e gárdistáknak. Akkor a
csapatból valaki azt mondta néki: »Mi vagyunk a Megmenekülés Útjának gárdista őrei. Örvendj, hogy meglelted az
utat, mert magad előtt most a Hétnevű Várost látod, ahol mindazok, akik Melkóval hadban állnak, egyetlen
reményüket lel- hetik. « Mondta erre Tuor: »Mik volnának ezek a nevek?« S a gárda parancsnoka felelt: »Ezt mondják, ezt éneklik ilyképp:
„Gondobarnak hívnak s Gondothlimbarnak, Kő Városának és Kőben Lakozók Városának; Gondolinnak, a Kő Énekének,
és vagyok én Gwarestrin is, a Gárdaörség Tornya, Gar Thurion vagy a Titkos Hely, mert rejtve vagyok én Melkó szeme
elől; ám aki legjobban szeret, csak Lothnak, úgy nevez, mert mint egy virág, vagyok én, még Lothengriol a virág is virít
síkom ölén. De, « tette hozzá, »ugye, mindennapi nyelvünkön a várost többnyire úgy hívjuk, emlegetjük: Gondolin. «
Mondotta akkor Voronwe: »Vezess minket oda, boldogan lépnénk be s látnánk. « És Tuor megtoldotta ezt, közölvén,
hogy szíve leghőbbb vágya e szépséges-erős város látása. Mondta erre a gárda parancsnoka, hogy nekik itt helyben kell maradniok, mert még sok nap van hátra őrszolgálatuk
beosztott hónapjából, ám Voronwe és Tuor csak menjen nyugodtan, ha Gondolinba vágynak; mi több, vezetőre
végképp nem lesz szükségük, mert: »íme, itt áll s magasul előttetek, el nem véthetitek, tornyai égnek meredeznek
döfölődőn a Figyelés Dombján a sík közepén. « Erre Tuor s társa átvágott a síkon, mely bámulatosan egyén- letes volt,
itt-ott törték meg csak ezt nagy görgeteg kőtömbök, gömbölydedek és simák mind, gyepágy közepén valamennyi, vagy
sziklás ágyú tavacskák mellett. Sok ösvény szeldelte ezt a síkot, és ők egy napi könnyű menet után érték el a Figyelés
Dombjának tövét (a noldók nyelvén e hely neve Amon Gwareth). Akkor nekilódultak, fel a kanyargós lépcső fokain,
elérték így a város kapuját; senki fel nem érhet oda úgy, hogy a falakról ki ne figyelnék. A nyugati kapu aranylott a
lemenő nap utolsó sugarainak fényében, így értek fel a legfelső lépcsőfokra, és sok-sok szempár meredt16 rájuk a
bástyafalakról és tornyokról.
Tuor azonban nézte a kőfalakat, nézett fel, és nézte a szökkenő tornyokat, a város csillogó tűhegy tornyocskáit
beljebb, és nézte a kő- és márványlépcsőket, melyeket karcsú korlátok kísértek védőül, s hűsítette a szálforma vízesés
szökkenése, ez a víz Amon Gwareth forrásából fakadt, és úgy szökött és iramlott, mintha az Istenek álmán tenné, s
Tuor azt gondolta, legszebb álmában nem álmodik ember ilyet, oly nagy volt az ő csodálata, mellyel Gondolin dicső
dolgait szemével befogadta. Így értek a kapuhoz is, Tuor bódult csodálattal, Voronwe repeső örömmel, hogy íme, jól tette, amit tett, elhozta hát
ide Tuort, Ulmó akarata szerint, s hogy ő maga most akkor mindörökre megszabadult Melkó rabságából. Bár ezentúl is
ugyanúgy gyűlölte, félnie neki nem kellett többé a Gonosztól,17 a bűvölő borzalom rémuralmától (és az a mágia,
mellyel Melkó a noldókat rabságában tartotta, feneketlen félelemmel járt, Melkó nekik mindig közel volt, járhattak
bármily messze a Vas Poklától, és szívük bénult, nyüszített, s nem menekültek akkor se, ha tehették volna könnyedén;
s erre Melkó gyakorta számított is). Üdvrivalgás hallatszott most bentről Gondolinból, s tódult ki a sok nép a kapun, állta körül a jövevényeket,
ünnepeltek és örvendeztek, hogy íme, megint egy noldó elszabadult Melkótól, és csak bámultak Tuor óriás termete
láttán, csodálták dárdáját, mely halcsontból készül ékes faragvány volt, hatalmas ódon hárfáját. Tépázott volt Tuar
külleme, fürtjei fésületlenek, és medvebőrből volt a ruhája. Írva vagyon, hogy amaz időkön az emberek atyáinak atyái
kevésbé voltak szálasak még, mint a mai emberek, és a tündék gyermekei nagyobb termetűek voltak még, de Tuor
mindenen és mindeneken túltett, ahogy ott állt, magasodva. Ami azt illeti, a gondothlik nem voltak hajlott hátúak,
mind amilyenné némely boldogtalan rokonuk vált, miután szüntelen bányászniok kellett vagy kalapálniok Melkó
szolgálatában, hanem aprók voltak, karcsúak és igen hajlékonyak.18 Fürge volt a lábuk, mi több, felülmúlhatatlanul
szép; édes és szomorú a szájuk, a szemükben mindig öröm villogott, de szinte könnyesen; mert amaz időben a gnomák
szívükben mind menekültek voltak, száműzöttek, s vágyuk az ősi hon iránt nem halt ki belőlük. De a sors és a tudás
lebírhatatlan vágya messzi helyekre haj- totta-űzte őket, s most Melkó lett akadályuk, s itteni lakóhelyüket oly széppé
kellett tenniök, ahogy azt csak a szerelmetesen végzett munka teheti. Hogyan esett, hogy emberek körében a noldókat összekeverték az orkokkal, kik Melkó kísértetkoboldjai, nem
tudom, hacsak nem azért, mert némely noldókat Melkó gonoszra facsart-hajtott, s bekeverte őket orkjai közé, mert
minden fajt Melkó a maga föld alatti hőjén s nyálkás nyirkán alakította. Az orkok szíve durva gránit volt, testük torz;
arcuk undokságosan ocsmány, nem mosolyogtak, nevetésük viszont olyan volt, mint amikor követ fémmel ütnek
össze, és a legeslegalkalmasabbak voltak rá, hogy Melkó gonosz céljait szolgálják. A legnagyobb gyűlölet köztük s a
noldók közt élt, akik is így nevezték őket: glamhoth, vagy a félelmetes gyűlölet népe. Íme, a kapu fegyveres gárdistái visszább szorították a sok népet, és a vándorok köré gyűltek, s akkor egyikük
szólott: »Ez a figyelés és őrzés városa, Gondolin az Amon Gwarethen, ahol mindenki szabad lehet, ha igaz szívű, de
ismeretlenül senki sem léphet be. Mondjátok neveteket. « Voronwe úgy nevezte meg magát, hogy ő Bronweg, a gnoma,
s ide19 azért jön, mert Ulmó akarata volt, hogy ezt az emberek fiát vezesse; Tuor pedig mondotta: »Tuor vagyok, Indor
fia Peleg fia, a Hattyú házából és északi emberek nemzetségéből, akik innen messze élnek, és én is Ulmó akaratából
jöttem ide, a Külső Óceánok Ura vezérel.« Akik ezt hallgatták, elcsöndesültek, Tuor mély, áradó hangja lenyűgözte őket, mert a maguk hangja inkább úgy volt
szép, mint a szökőkutak csobogása. Akkor mormolni kezdtek: »Vezessétek a király elébe. « A tömeg megmocorgott, indultak vissza, velük ment a két vándor, és Tuor látta, vasból vannak a kapuk, roppant
erősek és magasak. Mármost Gondolin utcái kővel voltak kirakva, szélesek voltak, a szegélyük márvány, és szépséges
házak emelkedtek mindenütt, kertek övezték falaikat, itt tündöklő virágok nyíltak, és sok karcsú torony szökkent,
szépségesek, fehér márványból, faragottan, így böködték az eget, való igaz. A tereken kutak vize szökött, a helybeli
madarak gyönyörűségesen énekeltek az agg fák épséges ágai között, de a legnagyobb tér az volt, amelyiken a király
palotája állt, és ennek tornya volt a városban a leghatalmasabb is, és a kapu előtt játszó szökőkutak nagy magasba,
huszonhét ölnyire lövellték fel vizük az ég felé, és kristályesőként hullt alá permetük, muzsikásan: a nap e csöppekben
villogott nappal tüneményesen, és a hold bű- vös-titkosan derengett bennük fényével éjjel. A madarak itt mind
hófehérek voltak, hangjuk édesebb, mint bármely altatódal. A palota kapujától jobbra is, balra is egy-egy fa állt, az egyik arany, a másik ezüst virágot nyitott, sosem hervadtak le
a szirmaik, mert a hajdani dicső valinon Fák hajtásaiból nevelték őket - Valinort világították így a Fák, bizony, mielőtt
Melkó és a Homályszövő el nem fonnyasztotta, ki nem szárította őket: és ezeket a Fákat a gondothlik úgy nevezték,
hogy Glingol és Bansil. Akkor Turgon, Gondolin királya, fehér palástban aranyövvel, fején gránátköves koronával egyszerre ott állt előttük -
a palota ajtaján kívül, s a fehérlő lépcsőfokok legmagasabbikáról így szólt hozzájuk: »Légy üdvözölve, ó, Árnyak
Földjének embere. Íme! jöveteled meg volt jövendölve bölcsességes könyveinkben, és írva volt, hogy te nagy dolgokat
fogsz megcselekedni a gondothlik honában, ha valóban ideérkezel. « Felelte erre Tuor, és Ulmó adott a szívének bátorságot, hangjának fenséget: »Lásd, ó, Kő Városának atyja, kötelezve
vagyok én általa, ki mélységes muzsikát szólaltat a szakadékban, és aki ismeri a tündék és az emberek szívét és
elméjét, kötelezve vagyok, mondanám neked: a Megszabadulás napjai közelegnek. Ulmó füléhez eljutott a suttogás,
hogy itt volna ez a ti lakozóhelyetek és Melkó gonoszsága ellen virrasztó dombotok, és boldog lett ő: mert szívében
harag van, és a valák szíve dúlt, szívük, ahogy ott ülnek Valinor hegyei közt s néznek le a világra Taniquetil ormáról, és
látják a noldók szomorúságát és rabsorsát, és az emberek bolyongását; mert Melkó bezárja az embereket az Arnyak
Földjére a Vas Hegyein túl. Ezért juthattam én nagy titkon ide, hogy megmondjam nektek dolgotok: szaporítsátok
hadaitok számát, készüljetek a csatára, mert megérett az idő. « Mondotta erre Turgon: »Ezt pedig én tenni nem fogom, hiába, hogy Ulmó szava van rá, és mondhatnak nekem
ilyesmit a valák mind, akkor se. Nem fogom kockáztatni népem üdvét az orlcok rémtetteit reánk hozva, sem Melkónak
tüzéből nem kér a városom.« Válaszolta Tuor: »Nem, hát ha te nem mersz bátran kiállni, akkor az lesz, hogy az orkok örökké dúlnak majd, és a
végén övék lesz minden hegyvidék e Földön, és nem szűnnek zaklatni őt tündéket s embereket egyképp, még ha a
valák találnak is rá más módot, hogy a noldókat megszabadítsák, ez lesz; de ha te bízol most a valákban, bármily
borzalmas is az összecsapás, az orkok elhullanak, és Melkó ereje parányivá zsugorodik. « De Turgon azt mondta, hogy ő Gondolin királya, és semmilyen akarat rá nem veszi, hogy kockáztassa azt, amit
hosszú korok gondos munkája hozott létre; Tuor azt felelte, mert ezt sugallta neki Ulmó, aki félt tőle, hogy Turgon
igenis nyakaskodni fog majd: »Ak- kor parancsom azt közölni, hogy a gondothlik férfijai siessenek titkon a Sirion
folyóhoz jussanak le a tengerhez, építsenek csónakokat, próbáljanak visszajutni Valinorba íme, mert az ösvények oda
mind feledésbe merültek, és a fő-fő utak eltűntek e világról, és tengerek és hegyek veszik körül, de ott lakoznak még a
tündék Kör dombján, és Valinorban az Istenek, bár hajdani vígságuknak szinte nyoma sincs már, mert bánatosak,
félnek Melkótól, és rejtik országukat, és áthatolhatatlan bűvöletből szőnek hálót köréje védelemül, ne juthasson el
partjaikra semmi gonosz. A te hírnökeidnek mégis el kell jutniok oda, és rávenniök az Isteneket, éledjenek, sújtson le
haragjuk, zúzza szét Melkót, pusztítsa el a Vas Poklát, mit ő a Sötétség Hegyei alatt rendezett be mühelyéül. « Mondta erre Turgon: »Számlálhatatlan éven át történt ez, küldönc hírnökeink lementek a Sirion nevű folyóhoz s
lopva lejjebb, a folyón, a Nagy Tenger partjára, építettek csónakokat, hogy elmúlt a tél, ez történt, fogtak be a hajóik elé
hattyúkat és sirályokat, vagy a szél erős szárnyai segítették őket, és a Holdon és a Napon túlra visszaigyekeztek volna
jutni Valinorba; de az odavezető utak feledve vannak, a fő-fő utak eltűntek e világról, és tengerek s hegyek veszik
körül, és ők ott ülnek bent vígságban, keveset törődnek Melkó fenyegetéseivel vagy a világ szomorúságával, hanem
elrejtik honukat, áthatolhatatlan bűvöletet szőnek köréje, hogy semmi gonosz ne jusson el még csak a fülükhöz se
hírként. Nem, nem: embereim éveken át nekivágtak, holott senki sem parancsolt rájuk, hajóztak a vad vizeken, hogy
soha vissza ne térjenek, igen, így vesztek el a mélyek martalékaként, vagy ma is bolyonganak valahol, árnyak közt nem
lelve ösvényt; és az elkövetkezendő esztendőben már nem vág neki a tengernek senki, inkább bízunk magunkban,
városunk erősség-erejében, hogy visszaverhetjük Melkót; és ez ügyben a valák eddig nagyon kevéssé voltak a
segítségünkre.« Tuor szíve erre nehéz lett, Voronwe sírt; és ült Tuor a király nagy forrásánál akkor, és a csobogás visszaidézte
emlékezetében a hullámok muzsikáját, és lelke zavart volt, mert visszhangoztak benne Ulmó nagy kürtjének hangjai
is, és azt gondolta, visszatér ő mégis a Sirion vizein a tengerhez. De Turgon, aki tudta, hogy Tuor, a halandó a valák
kegyeltje, s megnézte magának jól a szálas alakot, hallotta az erős hangot, küldött hozzá, kérvén őt, maradjon ott
Gondolinban, hisz kegyeli öt a király, s ha úgy óhajtja, az ő palotájában is lakozhat kedvére. Tuor erre, mert fáradt volt, a hely meg szép, igent mondott; és így lett Tuornak Gondolinban lakozása. Tuor
tetteiről, mit is művelt ő a gondothlik közt, mit nem, a mese nem beszél, de azt mondják, sokszor elszökött volna
onnét, belefáradt a sok csudába, népcsődületbe, és elhagyott erdők jutottak az eszébe, fadöntések, vagy Ulmó tengeri
muzsikáját hallotta képzeletben, elment volna onnét, ha szive nem telik meg szerelemmel egy gondothli nő iránt, ki
pedig volt a királynak leánya. Mármost Tuor sok mindent megtanult e vidéken, tanítója
Voronwe volt, kit szeretett, és aki szintén szerette, nagyon-nagyon; vagy a város ügyes emberei oktatták
ügyességeikre, vagy a király bölcseitől bölcsességet tanult. Ekképp lett aztán sokkal hatalma- sabb-jelesebb ember,
mint volt annakelőtte, és bölcsesség jegyében járt való igaz mód; és sok minden világossá vált a számára, ami azelőtt
nem volt az, és sok mindent megtudott, amit halandó emberek nem tudnak meg. Hallott Gondolin történetéről, hogyan
épült a város lankadatlan munkával tömérdek éven-koron át, s még ez is kevés volt hozzá, és hogy olyan szép legyen,
amilyennek a nép20 akarta, hát még most is folytak ezek a munkák rajta; a rejtek- alagút fúrásáról, mit a nép a
Megmenekülés Utjának nevezett, és hogyan tértek el e tárgyban az elgondolások, mi legyen, de a rabsorban sínylődő
noldók iránti részvét okán végül az alagútépítés mellett döntöttek; meséltek neki a szüntelen őrizetről, a gárda
dolgáról, hogy itt egy csapatnyi ember örökké fegyverben van, de hasonlóképp pár fontos helyen a környező hegyek
alacsonyabb helyein is; és hogyan állnak virrasztó őrök mindig a legmagasabb csúcsokon, s vannak ott
világítótornyok, melyeknek jelzőlángja bármikor meglobbantható; mert a nép ma is rettegett az orkok orgyilkos
támadásától, ha kiderül, hol lakoznak ők itt szabadon. Persze az őrzés a hegyen inkább szokás volt már csak, nem szükségszerűség, mert a gondothlik réges-rég
elegyengették, kitisztogatták, szinte fényesre csiszolták azt a síkot lent, elképzelhetetlen munkával és műgonddal, úgy
hogy Amon Gwarethhez se gnoma, se madár, se vad, se kígyó nem közelíthetett észrevétlen - sok mérföldről
felfedezték, jól látták, mert a gondothlik közt sok-sok szempár fénye égett s villogott pontosan és figyelmesen,
élesebben, mint a Taniquetilen honoló Manwé Szúlimó Istenek Ura sólymának szeme; s ezen okból aztán a völgyüket
úgy hívták: Tumladin, vagyis a simaság síkja. Ez a nagy mű, elgondolásuk szerint, be volt végezve hát, s ők maguk a
továbbiakban inkább a fémekkel foglalkoztak, elöbányászásukkal, feldolgozásukkal - készültek művészi míves kardok
és szekercék, dárdák és horgok, csodás formájú láncingek, sisakok és vaskesztyűk, lábvédők és könyökvédők, pajzsok
és buzogányok. Mondották Tuornak például, hogy ha egész Gondolin népe éjjel-nappal megállás nélkül nyilazna, akkor
se tudnák elhasználni a roppant készleteket: íjak és vesszők törhettek, fogyhattak, mindig maradt belőlük tömérdek,
évek hosszú sorának eredményeképpen. Így adódott, hogy az orkoktól azért ők évről évre mind kevésbé féltek. Tuor megtanulta itt, hogyan kell kőből építkezni, mi a kőmíves munka szíve-lelke, hogyan kél új alakra sziklatömb,
márványkolonc; de a szövés-fonás, a hímzés és a festés művészetében is jártas lett, s tudott fémekkel bánni. Csudás
zenéket hallhatott itt; és a muzsikálásban a legügyesebbek azok voltak történetesen, akik a déli városban laktak, mert
ők források és szökőkutak murmolását- csebegését is beleszőtték dallamaikba. Sok ily finomságot ismert meg,
sajátított el Tuor, s már az ő énekeiben is ott zsongtak e szépségek, és mindenki bámult, boldogok voltak a szívek, ha
különös dallamelegyeit hallgathatták. S viszont. Különös történeteket meséltek néki a Napról, a Holdról, a Csillagokról,
s arról, milyen is a Föld, mik lennének elemei, hogyan értse a mennyek mélységeit; és a tündék titkos jellegét-jellemét
is tudta már lassan, ismerte nyelvüket, de a régit-ősit is kapiskálta, és hallott llúvatarról, Mindenek Uráról, aki a világ
felett lakozik, már tudta, mi az ainuk nagy muzsikája, Ilúvatar lábánál, és az idők végtelen-mélyes mélyén, s azon is túl,
s hogy honnét egyáltalán a világ teremtése, s micsodásak e csodák, hogyan alakul bennük, ami változó és mi az, ami
kormá- nyozhatatlanul örök. 21 Hogy így megügyesedett, meg is bölcsült szép derék rendjén, s teste-lelke maga volt a bátorság már amúgy eleve is,
Tuor nagy vigaszára lett a királynak, támaszának érezte őt Turgon, neki magának fia nem lévén, helyette; és szerette
őt a gondolini nép. Egyszer történt, hogy a király azt gondolta, legyen Tuornak szépséges fegyverzete-páncélja, s hívta
legügyesebb míveseit, ezt mind elkészítenék, ajándékba, gnoma acélból, ezüsttel kiverve-ékítve; de a sisakját úgy
alakították, hogy a fémet ne csak ékkövek díszítsék, de kétfelől egy-egy hattyúszárny-forma is pompázzék; hordott
pedig Tuor kard helyett inkább szekercét-fejszét, és ezért nevezték öt gondothli nyelven így: Dramborleg, mert ütése,
ha lesújtott, mindeneket elsöpört, földre vert, és semmi vért annak ellen nem állt. Házat építettek neki a déli falakra, mert szerette a szabad levegőt, s nem állhatta azt sem, ha közvetlen szoros
szomszédsága van. Nagy élvezettel álldogált el olykor hajnalonta a bástyafalon, és a nép is gyönyörködött benne,
hogyan villog sisakján a fény - és sokan úgy mormolászták, hogy szívesen követnék őt az orkok elleni ütközetbe. Már
azt is tudjátok, az a beszélgetésük ott a palota előtt, Turgoné s Tuoré, nem maradt titok; de a dolognak nem volt
folytatása, Tuomak Turgon iránt érzett tisztelete okán, s mert ez idő tájt Tuor szívében Ulmó szavai elcsöndesültek, s
alakja is a feledés jótékony félhomályába szenderült.
Jöttek napok, teltek évek, s Tuor a gondothlik körében élt így. Rég eltöltötte szivét a király leánya iránti szerelem, s
ez a dajkálgatott érzés most mintha túlcsordult volna lassan. És Idril ugyanígy nagy szerelmet érzett Tuor iránt, és
sorsának szálai összefonódtak a jövevénnyel, méghozzá attól a pillanattól fogva, hogy először meglátta magas
ablakából - ott állt a tépett-csapzott idegen a király palotája előtt, bebocsátást kérve. Turgonnak nem sok oka lett
volna, hogy szerelmükkel szembeszegüljön, azért se, mert úgy látta, Tuor segítő rokon lehet majd, nagy reménység.
Ekképpen történt, hogy első ízben vett feleségül ember tündérlányt, de Tuor nem volt az utolsó e sorban. Sokakon volt
kevesebb áldás, és a végén nagy lett szomorúságuk. De azokban a napokban egekig csapott a vidámság - igen, ahogy
Idrilt és Tuort összeeskették a nép színe előtt a Gar Ainonon, az Istenek Terén, közel a király csarnokaihoz.
Örömünnep volt Gondoliban ez a nap, és a legnagyobb boldogság ígérete22 Tuornak és Idrlinek: Azután boldogságban
lakoztak a bástyafalra épült házban, mely dél fele nézett Tumladinon át, és ez mindenek szívének jó volt a városban,
kivéve az egy szál Meglint. Ez a gnoma, tudjátok, ősi ház sarja volt, igaz, a nemzetsége száma csekélyebbre apadt, mint
szinte bárkiké, ő azonban unokaöccse volt a királynak anyai ágon: Turgon nővére volt Isfin; és itt nem dolgunk, hogy
Isfin és Eöl meséjét elmondjuk. 23 Mármost Meglin jelvénye egy sötét vakondok volt, és ami azt illeti, ő maga kiemelkedett a kőfejtők közt, mindenféle
föld alatti és föld feletti munkálatoknak mestere ekképpen. Kevésbé volt viszont kecses úgy egész jelenésére, mint
népének legtöbbje, inkább zömök, kedélye s modora sem behízelgő vagy víg, így sok szerelem nem áldotta, és
suttogtak olyat: ork vér is csörgedezik ereiben, de hát nem tudom, igaz lehetett-é ez. Mármost ő gyakran próbálkozott a királynál, Idril kezét kérte volna, de Turgonnak ez igen terhére volt,
megannyiszor nemet mondott, mert úgy látta, Meglin indoka inkább olyasmi, hogy magasan szeretne állni, a királyi
trón fényében sütkérezni, s nem annyira a leány iránti olthatatlan szerelem vezérli. Szépséges volt e leány, ne feledjük
ezt sem, igen derekas és bátor; s a népek úgy nevezték, Ezüstláb,* mert hogy mindig mezítláb járt - fedetlen fővel is-,
hiába, hogy királylány volt, s e szokásait csak az ainuk ünnepein hagyta el; Meglint emésztette most a harag, látván,
Tuor elérte, amit ő nem. E napokban beteljesült az idők szava s a valák vágya és az eldák reménye, mert nagy szerelemben szült Idril
Tuornak fiúgyermeket, s az ő neve lett Eárendel. Mármost innentől sokféleképp értelmezik a dolgot tündék s emberek,
de úgy gondolom, ez a név, valami titkos nyelv szava volt, a gondothlik beszédéből vétetett,24 s pedig oly nyelv volt ez,
mely velük tűnt aztán a Föld színéről. Hát ez a kicsike a legeslegszépségesebb volt; sugártündöklet fehérség a bőre, szeme kékje a déli vidékek égboltjáét
felülmúlta - kékebb volt, mint Manwé öltözékének zafírjai; 25 és Meglin irígykedése máris szítódott feljebb, ahogy
született e gyermek, miközben Turgon s a nép örvendezett méltán. Tudjátok akkor, sok év telt el azóta, hogy Tuor eltűnt a dombvidéken, s hogy elhagyták őt ama noldók; de azóta is,
hogy Melkó Füléhez először jutottak el némely furcsa hírek - kuszán, emígy- úgy, változatokban -, hogy egy ember
vándorolna a Sirion vizeinek mentén. Most Melkó nem nagyon félt az emberfaj gyermekeitől hatalmának ama telje-
évein, s ezért, hogy Ulmó e faj fiát használta volna tervéhez Melkó jobb megtévesztésére, látván, hogy a valák, de meg
az eldák s noldók sem moccanhatnak úgy, hogy Melkó vigyázó szeme föl ne fedezné azt. Azért viszont gonosz szíve
meg-
* Halvány ceruzaírással a Tuor B-ben, felette: Idril Talceleb. mocorgott vészesen, hallván, mi ez újság, és kémek nagy hadát toborozta rá rögvest: orkok fiai voltak ezek,
szemük sárga, zöld, akár a macskáé, s így fúrta át a homályt is nézésük, ködön és éjen áthatolt; kígyók voltak ök, fel
tudtak kúszni a legmagasabb csúcsokra, le a. legmélyebb szakadékokba-gödrökbe, fülelni tudtak a leghalkabb
suttogásra, mit csak a fű remegtetett a dombok közt; farkasok voltak, és veszettül kóborló kutyák voltak, és nagy
menyétek, de hogy az orrcimpájuk, vérszomjas valójuk parancsára, sok hónapos szagokat is előfürkészett s tudott
máris, folyó-rohanó vízen át, és a szemük olyan lábnyomokat felismert, melyek élethosszat maradtak látatlan; baglyok
és sólymok voltak ezek, éles szemük a parányi madarak bújását nem tűrte sűrű vadon erdőn, minden egérnek,
patkánynak a miciri moccanását kifürkészte, látta nyomban a Föld akármi zegzugán. Mindezeket ő összegyűjtötte a
Vas Csarnokában, és jöttek is ezek a fajzatok nagy sereggel hozzá. Küldötte pedig őket a Földre, keresni ezt az embert,
aki megszökött az Arnyak Földjéről, de még fontosabb volt ennél, hogy minden mód keressék a rabságból menekült
noldók lakozóhelyét; mert szívét e vágy égette, s mióta: hogy ezeket lerontsa, pusztítván őket ízig, vagy rabigába törje
újra. S így történt, hogy míg Tuor boldogságban töltötte élete napjait, gyarapodván tudásban és hatalomban Gondolin
védett városán, ezek a rémteremtmények nekiláttak: s éveken át szimatoltak köveket, sziklákat, hajhászták a vágyott
nyomot az erdőn, a hangásokon, kémlelték a levegőt, a magas helyeket, végigmentek minden csapáson, ha síkságot
kellett járniok végtelen, ha völgyeket letapogatni, semmit békén nem hagytak, soha vissza nem torpantak. E hajszából
Melkónak számos más haszna is származott - való igaz, a kémhad, e rémhad tömérdek dolgot ráncigált elő, derített fel,
ami különben bújt s rejtezett, s a mocsoksereg végül így fedezte fel a Megmenekülés Útját is, melyre Tuor s Voronwe
lépett annak idején. Persze kellett ehhez a kémeknek némely kevésbé derekas noldó segítsége, akiket durva kínzásokkal fenyegettek
meg a nagy hadjárat során; mert a kapu mágiája okán Melkónak semmi teremtménye föl nem fedezte volna azt, ha
gnomák nem támogatják benne. S a Környező Hegyeket is tudták már, és itt-ott bepillantgattak a szépséges Gondolin
városára így, és messziről felbecsülhették Amon Gwareth erősség erejét; de a síkra nem juthattak be a gárda nagy
ébersége miatt, meg azok a hegyek is magasak voltak nékik. A gondothlik igazi íjászmesterek voltak, hétszer oly
messzire céloztak halálos pontossággal, mint bárki más az emberek közül; s nem tűrtek volna sólymot fönn keringeni,
kígyót alant csúszni közelükben; mert gyűlölték Melkó kreatúráit, iszonyodtak vérszomjas természetüktől. Azokban az időkben Earendel egyéves volt, s akkor jöttek a városba a rossz hírek Melkó kémhadáról, s hogy
Tumladin völgyét miként környülnék. Megszomorodott erre Turgonnak szíve, emlékezett Tuor szavaira, miket
évekkel azelőtt a palotakapunál ejtett; s háromszorozta az őrzet erejét s vigyázatosságát, minden ponton ott állt a
gárda, és készültek már a roppant hadigépek, működtek a mívesek, hadd kerülnének elrettentésül a dombokra ezek a
dolgok. Mérgező tüzek anyagát készítették, forró leveket főztek össze, nyilak és kövek garmadája állt rendelkezésre, s
úgy látszott, semmi akadálya, hogy védekezvén mindenkit és mindent elpusztítsanak, hárítsanak, aki-ami látótávolon
megjelenik ellenükben, az izzó falakra csak sandítva is; a király akkor elégedetten megnyugodott, de Tuor szíve
nehezebb volt, mert most jutottak eszébe újfent Ulmó szavai, s mélyebben értette bölcselmüket és súlyukat, mint
egykoron; Idrillel sem volt felhőtlen többé az élet így, már azért se, mert az asszony lelke még riadtabb volt, mint az
övé - több sötétség előresejtése lakozott benne máris. Tudjátok, Idril szeme oly éles volt, hogy való igaz minden sötéten átlátott, de a tündék s emberek szívébe ugyanígy
befúrt, és a jövőbe szintén - messzebbre látott így, mint az eldák mindközönségesen, pedig nékik ez adományuk; ezért
mondotta egy nap Tuornak: »Halld, ó, féljem, szívemben gyanú ébredett Meglin iránt, és attól félek, bajt és rontást fog
hozni ő erre a szép birodalomra, persze meg nem mondhatnám neked, hogyan - de attól félek, mindaz, amit tud itteni
előkészületeinkről, és egyáltalán, az Ellenség tudomására is jut majd, így az [Ellenség] új módokat talál fel, eszközöket
dolgoz ki ellenünkben, melyekre nem számítunk, s amelyek ellen ilyképp nincs védelmünk. Mondom neked, azt
álmondtam egy éjszaka, hogy Meglin kemencét épített, s váratlan elragadván Eárendelt, behajította öt oda, és utána
velünk is ugyanezt cselekedte volna; s velem meg is tehette, mert drága kincsünk gyermekünk halálát látva magam
semmi ellenállást tanúsítani nem lehettem képes. « Felelte pedig Tuor: »Van okod e félelmekre, mert az én szívem sem érez jót Meglin felöl; de hát ő a király
unokaöccse, neked is közeli rokonod így, vád ellene nincsen, és nem tudok mást, csak hogy legyünk óvatosak, így
váljunk. « De Idril mondta: »Én mást tanácsolnék: gyűjtsd össze azokat a bányászokat és földmestereket, akik Meglin
ellenében rosszul éreznek, mert nagyralátó és fennhéjázó velük a napi dolgokban. Ezek közül válassz nagyon
megbízható ébereket, akik öl minden léptén figyelnék, s főleg, ha a külső dombláncig merészkedik, de még többet is
ajánlok, a legeslegmegbízhatóbbakat vedd rá, építenének a föld alatt titkos alagutat - bármily keserves és lassú munka
is lesz az-, mely a sziklák alatt a völgybe levezet. Ez az út vigyen pedig tovább a Megmenekülés Útja felé, mert nékem a
szivem semmi bizodalmat nem súg, ami pedig az alagutat illeti, menjen tovább, egészen a Sasok Hasadékáig a déli
hegyekben; és minél messzebb jutnak vele, a sík alatt már, annál többre értékelem a dolgot - csak azt tudd, még
egyszer mondom, e munkálatokba ne vonj be mást, csupán a legesleghívebbekct. « Mármost föld mélyének oly túrói és fúrói nincsenek mások a világon, mint a noldók (és Melkó ezt tudja), de a jelölt
helyen a fold mélye különösen sziklakemény ellenállás: és mondta Tuor: »Amon Gwareth sziklái mint a vas, és csak
rettentő munkával fúrható ez, de ha nagy titkon csináljuk, borzasztó soká tart, türelem is kell hozzá irdatlan; aztán a
Tumladin-völgy alja-mélye akár az acél, semmi mód nem vájható-fúrható az a gondothlik tudomása nélkül, mert
évekbe telik az ily műnek készülte. « Idril felelte: »Bármily kevéssé örvendetes is, ez a tanácsom, és még van időnk. « Mire Tuor csak azt válaszolhatta,
hogy: »Ismeretes, a keserves szó is jobb, mint a néma hallgatás, hát jól van, kerül, amibe kerül, úgy teszek, ahogy
ajánlottad«.
Történt mármost, hogy nem sokkal erre elment Meglin a hegyekbe érc dolgában, és egyedül járt, és úgy, hogy ott
portyázó orkok elfogták, és velőkig kínzatással fenyegették meg, tudván, gondothli. Erről azonban Tuor figyelői nem
tudtak. Meglin szívében feltámadt a gonosz, és azt mondta fogvatartóinak: »Tudjátok-e, Meglin vagyok, Eöl fia, akinek
felesége Isfin volt, Turgonnak, Gondolin királyának növére?« Mondták erre az orkok: »Mit bánjuk mi azt?!« Ám Meglin
felelte: »Ó, azt bánnátok csak, ha nem törődnétek vele; mert ha leöltök, gyorsan vagy lassú halállal, nem szerezhettek
tudomást nagy és fontos gondolini dolgokról, melyeknek hallatán a gazdátok igencsak örvendene. « Erre az orkok
megtorpantak, nem nyúltak hozzá, hanem megajándékozták életével, de ellenszolgáltatásul föl kellett tárnia mindent;
és Meglin elmondta nekik, milyen a város és körötte a sík, milyenek a falak magasságra és vastagságra, és a kapuk
mennyire erősek; és beszélt a seregről, mely Turgonnak rendelkezésére áll, és a tömérdek fegyverről, amit
összehalmoztak az idők során, minden egyéb hadi felszerelésről: gépekről, gyilkos tüzekről és levekről. Az orkok megmérgelődtek mindezeknek csak a hallatán is, és vallomása után legyilkolták volna, mert felháborította
őket, hogy e védelmet Meglin is támogatta, alakította, s hogy ezzel a nagy Melkó ellenében járt s cselekedett. De Meglin
megragadta az utolsó kínálkozó szalmaszálat, mondván: »Nem gondoljátok-e, hogy gazdátoknak azzal szereznétek
igazi örömet, ha legyilkolás helyett elébe vinnétek egy ily értékes foglyot, akitől aztán maga fülével hallhatja a
hihetetlen, de való igazat?« Ezt az orkok hirtelen nagy jó ötletnek tartották, és Gondolintól visszafordultak máris a Vas Hegyei felé, mentek
Melkó sötét csarnokaiba; ide cipelték magukkal Meglint, és most ő valóban halál- veszélyben forgott, és tudta. De
ahogy olt térdelt Melkó trónja előtt, körötte a borzadalmas alakzatok árnyai, a trón mellett a vérfarkasok, a viperák,
Melkó megparancsolta neki, beszéljen, s akkor összeszedte magát, és elmondta újdonságait, és Melkó hallgatta, és
utána igen kegyesen szólt hozzá, mert amit hallott, boldogság volt a számára, és fennhéjázó magabiztosságát minden
módon visszahozta. Ennek vége pedig az lett, hogy a Meglintől szerzett értesülések alapján Melkó hozzálátott, hogy kidolgozza tervét
Gondolin elve- szejtésére. Meglin számára jutalomként fő-fő ork kapitányságot ígért - persze Melkónak az ő szívében
nem volt szándéka, hogy ily igéretét betartsa. Hogy Tuort és Eárendelt elégeti ö, az rendben volt, meg hogy Idril
Meglin karjaiba kerül; ilyen ígéretekben a gonosz mindig gazdag. Egyelőre az lett, hogy megfenyegette Meglint,
árulásáért a balrogok kezére adja, iszonytató velőig kínzásokra. Ezek a démonok korbácsokkal és lángokkal és
vaskarmaikkal gyötörték az áldozatokat, a noldókat például, akik Melkónak ellene szegültek volna, és az eldák úgy
hívták őket: malkaraukok. Meglin tanácsa pedig Melkónak az volt, ne küldje az orkokal s a balrogokat nyíltan Gondolin
ellen, mert bajosan vehetnék be rohammal a várost, bármekkora is a túlerejük, legföljebb a síkságig juthatnának. Ezért
javasolta, készítsen Melkó a maga szokott leleményességével harci szörnyeket. Hiszen oly dúska gazdagsága van, ami
fémeket s ötleteket illet, és így kellene kígyókat, sárkányokat alkotnia, ellenállhatatlan erejűeket, melyek aztán
átmásznak a Környező Hegyeken, és a síkot megszállva lánggal emésztik cl a várost, s mindenféle más rontással onnét
közelből. Meglinnek megparancsolta akkor Melkó, térjen haza, nehogy hosszú távolléte gyanút keltsen; de biztonságra Melkó
vele adta a feneketlen rettegés bűvét, így Meglinnek attól fogva nem volt se éjjele, se nappala, a félelem mint a hideg s
a forró láz szánkázott minden idegében-zsigerében. Persze takaros külső máza volt ennek, semmit el ne áruljon, és
mondogatták is Gondolinban: »Nicsak, Meglin hogy megszelidült«; és nem is volt oly nagy ellenszenv tárgya többé, de
Idril még jobban félt tőle. Meglin mondotta akkor: »Ej, eleget gürcöltem én, elég, pihennem kell, nem is megyek vissza
földmélyet vájni, ércet bányászni, hanem a vidámságot választom, részt veszek ezután a nép dalában-táncában«; így is
lett, de hiába keresett enyhületet a vígasságokban, szívében ott emésztette a feneketlen félelem. Mert Melkó az ő
számára most már örökké jelenvaló lett, és ez volt a bűvölet lényege; nem vágyott bolyongani többé Meglin a bányák
vidékén, félt, hátha újra orkok kezére kerül, és a velőig kínzást nem kerüli el a sötétség csarnokának rémségei
közepette. Teltek évek, múltak évek, és Idril unszolására Tuor csak kitartott a titkos terv valósításában, ám azt látván, hogy a
város körül a kémek hálója lazult, Turgon maga jobban érezte magát, és kevésbé szorongott. Ám az évek során Melkó
a leglázasabban tevékenykedett, s mind a rab noldó nép kettőzött hajszában bányászta és öntötte és munkálta a sok
fémet, s Melkó eközben tervezte eszközeit: lángokat és tüzeket és füstöket ötölt ki, és nem hagyta, hogy egyetlen noldó
is csak egyetlen percre akár otthagyja gyötrelme-munkája helyét, ez így ment, a rabság sora most ez lett. Akkor egy rút
napon Melkó összegyűjtötte legravaszdibb kovácsait és míveseit, és vasból-lángból megalkottak ezek munkájukkal
egy hordára való szörnyet, amiféléket csak akkor látott e Föld, s amilyeneket nem is lát egészen a Nagy Végnek
végeztéig soha többé. Némelyik oly ravaszul volt megalkotva, hogy folyni tudott, mint a lassú vizek, csak épp forró fém
volt e folyó, vagy fojtó füstgomoly, ez áradt belőlük, s belsejüket megtöltötte a leggonoszabb orkokkal,
felfegyverkezvén őket, hogy handzsáraik és dárdáik lennének; mások bronzból és rézből készültek, és a szívük s a járó
szellemük emésztő tűz volt, és mindent felperzseltek, ami elébük-körébük került, fel a prüszkületükkel, vagy
agyontiporták, ronccsá, ami élt, ami nem; más teremtményei viszont c rémek közt olyanok voltak, mint a pöre láng, és
ömlöttek maguk is olvadt fémként, s ezek aztán nem ismertek ellenállást, vas és kő szétlottyant az érintésükre, vízzé
vált, mintha puffatag hígság lenne csak külszíne hártyája mögött; ezeken lovagoltak százával a balrogok, és ezek voltak
a legvelőtrázóbb, leg- féktelenebb szörnyek, kiket csak küldött Melkó Gondolinra. Most már a hetedik nyár telt Meglin árulása óta, és Earendel még egyre zsenge kisgyerekkorát élte, becses
becézések közepette, és Melkó minden kémjét visszavonta, mert a hegyeknek ott valamennyi zuga, bukkanója és
fordulója és rejteke ismeretes volt már a számára; de a gondothlik, gyanútlanságukban, azt hitték, a gonosz ainu nem
tör többé ellenükre, látja nyilván az ő legyözhe- tetlenségüket, és lakozóhelyük hódíthatatlan erősségét. De Idril igen nekikomorult, és arcának fénye fellegesültködösült, s ezen sokan ámultak; Turgon azonban
csökkentette az örlétszámot, visszaállt a hajdani rend így, sőt, még annyi se, és jött az ösz, és a szüret ideje,
gyümölcsös, a nép boldog szívvel készült a tél ünnepélyeire: Tuor mégis csak ott állt a bástyázaton, tekintete a
Környező Hegyeket pásztázta. Mármost Idril ottan állt mellette, és a szél játszott a hajával, s Tuor azt gondolta, asszonya elbírhatatlansággal
szívfájdító szép, s lehajolt, hogy megcsókolja, de Idril arca szomorú volt, és a szava is: »Most jönnek a napok, mikor
választanod kell, döntened«, ezt mondta, és Tuor nem tudta, ezt mire vélje. Akkor bementek csarnokaikba, és ott Idril
feltárta szívét, mondván, szive csupa gyanakvás, retteg fiuk, Eárendel életéért, sorsáért, mert valami nagy-nagy gonosz
van nagyon-nagyon közel, és hogy annak a mélyén maga Melkó leledzene. Tuor erre csak vigasztalgatta, de hiába, és
Idril a titkos vájat felől faggatta, s ő elmondta, hány mérföldnyi folyosó készült cl már a föld alatt a sík öléig, és erre az
asszony szíve kicsit könnyebbült. De így is azt tanácsolta, folytassák erőltetett ütemben az alagútfúrást, s nem is
annyira a titkosság lenne már a lényeg, »mert most már rettenetesen közel az idő«. És még egy tanácsot adott
férjének, s ő ezt is megfogadta, vagyis hogy válogassa össze a legmegbízhatóbb gondothli harcosokat, s tárja fel előttük
a járat titkát, célját, hollétét. Legyen ez a válogatott gárda nagyon ütőképes, elszánt is, és Tuor lássa el őket
jelvényével, legyenek így az ő szoros népe, ürügye erre az legyen, hogy ő magas nagy úr, és ehhez joga van -
legközelebbi rokona a királynak! »Mi több«, tette hozzá Idril »apám jóváhagyását is megszerzem hozzá«. Titkon a nép
körében szétsuttogta az asszony, hogy a város végső megpróbáltatása közeleg, s vagy Tuor és fia körül sereglenek,
vagy elvész Gondolin, sTurgont is menthetetlen leölik. Nevetve válaszolták neki, hogy igen, igen, persze, s hozzátették,
Gondolin örökké állni fog, mint a valinori Hegy, a Taniquetil. Turgonnal azonban nem beszélt ennyire őszintén, s Tuomak sem engedte meg, hiába kérte, mert hiába, hogy
szerelemmel szerette Idrilt, Tuornak a király iránti hűséges tisztelete mit sem csappant - dicső és nemes uralkodót
ismert Turgonban. Idril látta, apja továbbra is vakon bízik Meglinben, valamint a város bevehetetlen erősségében, s
abban, hogy Melkó felhagyott végre próbálkozásaival, letett szándékairól. Meglin ravasz beszédei csak megerősítették
Turgont e tévhitében. Tudjátok, nagy volt e gnoma alakoskodó képessége, hiszen oly sokat turkált-furkált a sötétben, s
a nép mondogatta is: »Jogos, hogy jelvénye a vakondok«; és így, némely bányász locs- ka-fecsegése okán, értesült róla,
titkon mit forral, min munkál Tuor, s hogy e készületek mire volnának - s természetesen kidolgozta a maga tervét
Tuorénak meghiúsítására. Így közelgett el a tél, és e vidékek világához képest igen csikordítónak igérkezett, fagy lepte a Tumladin síkot,
minden víz befagyott; de a források szöktek-játszottak tovább is Amon Gwarethen, a két Fa is virult, és a nép vígságos
volt, egészen a borzalmak napjáig, melyet Melkó gonosz szíve elhozott reájuk aztán. Telt ekképp a kegyetlen tél, s a hó oly mélyen beülte a Környező Hegyeket, mint soha eladdig; de a tavasz áldó dicse
a kellő időn csak olvasztani kezdte a fehér köpenyeket s páncélokat, és a völgy itta a vizet, ki is virult tőle dúsan,
gazdagon. Ekképpen következett el a gyermekek örvendezése a Virágok Születése Napján, a Nost- na-Lothionon, és a
gondothlik szívében az új év szép ígéretei éltek már; és most végre elközelített a nagy Nyárkapu Ünnep is, a Tamin
Austa, nem volt messze. Mert tudjátok, egy ily éjen szokásuk volt Gondolinban nékik, hogy ünnepi szertartást
kezdjenek, pontosan éjfélkor, s ez hajnalig tartott, és csak zene szólt, ősi énekeket pity- mallatkor zengedeztek csupán,
s volt ez Tarnin Austa tiszteletére, és számlálatlan év óta így köszöntötték mindig a nyarat, hajnalhasadását
kórusmuzsikával, álltak közben a felizzó keleti falon; és most eljött az ébrenlét emez éjszakája, s a város tele volt
ezüstlámpásokkal, és az újdonat-leveles kies ligetekben ékszeres színek sokasága lengett, és halk zene zendült, de
énekhang nem szólalt hajnalig. A nap aláhanyatlott a hegyek túlján, és a nép elárasztotta a magasokat boldogan, mohó lelkesedéssel - kelet fele
néztek nagy várakozásban. Íme! Ahogy a nap eltűnt, s minden sötét lett, hirtelen új fény világolt fel, micsoda izzás, de
az északi magasok felől, 26 és az emberek csodálkozva ámultak, s akkor a falak és az erődítmények rengése következett
el. A csuda látvány csak fokozódott, a fényesség nőttön terjedt, és terjedezve mind hatalmasabb és vörösebb lett, és
nem más: vörös; s kétely, majd rettenet következett, mert az emberek látták a havat a hegyeken elszíneződni, mintha
vér öntené el, itatná. És így esett, hogy Melkó tüzkígyói rámentek Gondolinra. Érkeztek már a vágta hírnökök is a síkon át, hozták híreiket a csúcsokon őrködőktől; és tüzes hordákról
számolhattak be, és sárkányfonna szörnyek közeledtéről, és mondták: »Rajtunk Melkó. « Nagy lett a félelem s a
rémület a szépséges városban, és az utcák s a közök egyszerre telis-teli lettek síró nőkkel, veszékelő gyerekekkel, és a
tereken csatarendekbe álltak máris a katonák, a fegyverfogók. Gondolin hadi lobogói lengtek minden nagyobb, fonto-
sabb házon s épületen, ősi jelvények. Nagy volt a felindulás-felbolydulás a királyi palotában, és Turgon színe a fehér-
arany-vörös volt, és jelvénye a Hold és a Nap és a Skarlát Szív. 27 Mindeneknek középpontjában Tuor állt, kimagaslott a
sokaságból, és villogott ezüst páncél-láncinge; és körötte ott volt a legderekabb csapat. Íme! Hattyúszárnyak és
sirályszárnyak voltak sisakjukon jelvényeik, és pajzsukon is rendre a Fehér Szárny jele. De Meglin népe is felállt
ugyanott, és fekete volt a vértjük, és nem viseltek jelvényt, jelet, hanem kerek kis acélsipkáikon vakondokprém volt, és
kétfejű szekercékkel kezdtek el küzdeni, akár ha ásókapát forgatnának. Meglin, Gondobar hercege bizony maga köré
gyűjtött így sok harcost, alacsonyabb rendűeket, silányabb lelkűeket - mert voltak! -, és arcukon rezes fény izzott, és
felszerelésük is ily bányamélyi fényt sugárzott. |me, közben az északi dombok mind lángban álltak már, és mintha
tűzfolyamok ömlöttek volna alá a lejtőkön, le Tumladin síkjára, és a nép már érezte is a borzalmas hőt. És ott volt sok más nemzetség is, gyűlve, a Fecskék és a Mennyei Bárka népe, és ezek voltak a legszámosabban, s ők
adták mindenkoron a legkiválóbb íjászokat, s elrendeződtek a bástyafalak téresebb szakaszain. A Fecskék népe
tollakból viselt csokrot a sisakján, és fehér és sötétkék volt a színpárosuk, a pajzsuk meg bíbor és fekete, rajta
nyílhegy. Uruk Duilin volt, leggyorsabb futó, legjobb ugró, legbiztosabb nyíllövő mindenek közt. A Mennyei Bárka népe
viszont a leggazdagabbakból állott, számlálatlan volt ezek kincse, és színeik is dicsőek, és fegyvereiket ékkövek
díszítették, ezek most tündököltek az eget elöntő fényességben. E zászlóalj minden pajzsa az ég kékjét viselte színéül,
és dudora hét kőből összerakott ékszer volt, rubin, ametiszt, zafír, smaragd, krizopáz, topáz és borostyán, a sisakjukon
pedig nagy opál villogott. Főnökük Egalmoth volt, és kék köpenyt viselt, melyre a csillagok kristállyal voltak
reáhímezve, és hajlott volt a kardja - egy noldó sem járt különben görbe karddal! de ő is inkább az íjában bízott, és
messzebb lőtt vele, mint a seregből bárki. Ott volt még a Pillér népe - a „Támducok" -, meg a Hótoronyé, és ezeket mind Penlod vezényelte, a legmagasabb
gnoma. Aztán jött a Fa népe, és nagy ház, és öltözetük zöld. Vasalt bunkókkal vagy hurkokkal küzdöttek, és Galdor
urukat tartották Gondolin legkiemelkedőbb harcosának, Turgon állt csak előtte. Olt volt az Aranyvirág házának
minden tagja, főnökük Glorfindel köpenye úgy telistele volt hímezve arannyal, hogy mintha tavaszi sárga virágos rét
lobogott volna vele, ahol járt; fegyverzetét is a legmívesebben kimunkált aranyak ékítették. Akkor jöttek a város déli feléből a Forrás népei, és Ecthelion volt uruk, és gyönyörűségük az ezüst és a gyémánt
ékszín, viseletüké; és igen hosszú és fényes és sápadt kardokat forgattak amúgy, és fuvolaszóra mentek a harcba.
Mögöttük pedig sereglett a Hárfa nemzetsége, és ez igen derék harcosokból álló zászlóalj volt; vezetőjük Salgant
azonban gyáva, és Meglinnek nagy hízelkedője. Ékeskedtek ők ezüst és arany váll-lapokkal, bojtosokkal, és ezüsthárfa
ragyogott a mellvértjükön-ingükön, fekete mezőben; de Salgant aranyfelsőt viselt, és csak ő ment lovon csatába
Gondolin minden harcosa és fia közül, mert zömök volt és súlyos. Az utolsó zászlóalj volt pedig a Düh Kovácsaié, és itt a legjobb vasmívesek és kézmívesek voltak együtt, s mind
jobban tisztelte az összes többi ainunál kovács Aulét. Kalapácsforma nagy buzogányokkal küzdöttek ők, s pajzsaik
nehezek voltak, mert karjuk igen erős. Hajdan-napokban a Melkó bányáiból szökött noldókból verődtek össze, és
elmondhatatlan volt gyűlöletük ama gonosz ház és a balrog démonok iránt. Rog volt a vezetőjük, a legerősebb gnoma,
hadfi értékben alig második a Fa Galdorja mögött. Ezen nép jelvénye a Vert Üllő volt, és szikrát szaggató kalapács volt
a pajzsukon, és a vörösarany s a fekete vas adta gyönyörűségüket. Nagy sokaság volt ez a zászlóalj, riadozó szívű egy
sem akadt soraikban, és mind a jeles házak közül ők büszkélkedhettek a legtöbb harci dicsőséggel a kárhozat ellen
vívott csaták során; de nem voltak szerencsések, a harcmezőről viszont soha el nem futamodtak, haltak Rog körül, ha
kellett - s kellett most, és el is tűntek a Föld színéről; velük tömérdek mesteri és művészi ügyesség veszett el
mindörökre. 28 Ez volt a tizenegy ház, ez volt rendjük, íme, így sorakoztak fel a gondothlik jelvényeikkel és jeleikkel, színeikben, és
a tizenkettediknek lehetett venni Tuor testörségét, a Szárnyakat. E főnök arca komor, nem olyan ő, mint aki sokáig él
mostan - és odahaza, házában Idril a falak védelmében még páncélingbe öltözik, keresi Eárendelt, s ez a gyermek igen
riadt a szoba falán játszó sok rémvörös fény láttán, nem alszik már; és eszébe jutnak dadájának, Melethnek meséi a
tüzes Melkóról, hallott tőle ilyeneket olykor, és most ez felkavarja. Anyja azonban jön s ad rá pici láncingecskét
szintén, éspedig titkon készíttette ezt, s a fiúcska boldog vele, izgatott örömmel kiáltozik. Idril azonban sír, mert
szívében úgy imádta dédelgetett-szép városát, jó házukat, és hogy Tuorral itt élt s virult szerelmük; de most látja
közelíteni a pusztulást, és retteg, hogy a város védelme össze fog roppanni a tüzhüllők túlereje alatt. Négyórányira volt még mindig az éjfél, és az ég észak mellett keleten és nyugaton is vöröslött már; és a vaskígyók
elérték Tumladin síkját, és a tüzesek a dombok legenyhébb ereszkedőin jártak, így az őröket, kik fogságba estek, a
szerte ott portyázó balrogok elfogták már, s velőtrázó kínzásoknak vetették alá azonnal, kivétel csak dél volt, ahol
Cristhorn hasadt, vagyis a Sasok Hasadéka. Turgon király akkor összehívta tanácsát, s ott volt Tuor és Meglin is, királyi hercegek; és jött Duilin Egalmoth
társaságában, és a magas Penlod, és mögötte Rog ballagott be Fás Galdorral és Aranyvirág Glorfindellel, és Ecthelion a
zenezendítő sem hiányzott. Salgant máris remegve érkezett, a hírek tették ezt; s voltak jelen kevésbé jeles származású,
de nála derekabb nemesek még jó páran. Szólott akkor Tuor, és azt tanácsolta, hajtsanak végre nagy kitörést, mielőtt a fény és a hő a síkon túl közel ér a városhoz;
és sokan egyetértettek vele, csak ott adódtak nézeteltérések, hogy a kitörés hogyan történjék: egy seregben, és akkor a
lányokkal, asszonyokkal, gyermekekkel együtt, vagy a szövetségek külön próbálkozzanak, más-más irányba; Tuor ez
utóbbira hajlott.
Csak Meglin és Salgant volt eltérő felfogáson, éspedig azon voltak ők, hogy a várost tartani kell, őrizni, ha lehet, kincseit.
A bűntudat gyávasága mondatta Meglinnel ezt, rettegett, tudniillik, hogy a noldók közül bárki is megmenekülhet a
rémségből, mit ő hozott rájuk. Salgant meg csak visszhangozta, szajkolta, amit eszményképe mondott, s azért is tette ezt
könnyen, mert félt a csatától, ő szívesebben védekezett egy ilyen rendíthetetlennek hitt erődítményből, amilyennek
Gondolint hitték, mintsem hogy a harcmezőn próbálna vitézkedni.
A Vakondok házának feje akkor Turgon gyengéjére akart rájátszani, mondván: »Ó, királyom! Gondolinban tömérdek a
kincs, ékszer és fém és anyag, mindenféle, amit a gnomák felülmúlhatatlan mívessége teremtett és alkotott, de nagyuraid
mindezt - inkább vakmerészségböl, nem bölcs megfontolással határozni vágyván - átadnák az ellenségnek. Mert ha a síkon
győzöl is aztán, közben városodat kifosztják a balrogok, s zsákmányuk diadallal ér fel«; és Turgon felhördült erre, mert
Meglin jól számított, mértéktelen volt az ő szeretete a gazdagság s tárgyai iránt, az Amon Gwarethen álló burg29 szépségei
és értékei dédelgetett szerelmet szítottak szívében egyszer s mindenkorra; és Meglin újra szólott: »Mert lásd! Hiába
dolgoztál volna annyi számlálatlan éven át a város erősítésén, a kapukon, melyeket erő be nem tör, le nem ront; Amon
Gwareth hegyi fellegvára csak annyit érne, mint holmi völgybéli település? Aztán a tömérdek fegyver, mely itt hever
kéznél, a nyílvesszők garmadája, hát mindez annyit ér, hogy inkább szaladnál ki védtelen a nyílt mezőre? Ott tűzzel és
acéllal vár az ellenség, már most reng alattuk a föld, és a Környező Hegyek visszhangozzák a borzalmat. Ez elébe sietnél?«
És Salgant is felnyekkent, meg kell gondolni ezt, bizony, nyögte, és azt tette hozzá: »Jól beszél Meglin, királyom, hallgass
rá. « A király akkor kettejük tanácsát fogadta meg, bár mind a többi nagyúr az ellenkezőjét javasolta, hanem Turgon annál
makacsabb lett: parancsolta, a város népe a bástyákon várja az ellenség támadását. Tuor pedig sírt, így hagyta el a király
csarnokát, összegyűjtötte maga köré a Szárnyakat. Így sietett otthonához; s még azon az órán iszonyú lett a vörösség,
vakítóan lobogott, reszketett, és a hő elviselhetetlenné fokozódott, és fekete füst szállt, és gyomorkavaró, émely bűz
terjengett mindenütt a város körül, a házak között fenn.
S most jöttek, érkezvén, maguk a szörnyek a völgyön át, és Gondolin fehér tornyai beléjük vörösödtek; még a
legvitézebbek és a legderekabbak is érezték, félnek e tűzsárkányok és bronzkígyók láttán, melyek már a város
dombjának tövéig értek el; célzás nélkül lövöldözték rájuk nyilaikat. De a rémek örömrivalgást hallathattak mindjárt,
volt remény, a szörnyek, kiderült, nem képesek megmászni a meredek, szirtes dombkúpot, üveges is volt a kövek
felszíne, meg sok víz folyt örökösen rajtuk, most is. De odaheveredtek, és irtózatos gőz kezdett szállni sisteregve,
ahogy Amon Gwareth vizei és a szörnyek tűzforrósága találkozott. A hő meg akkora volt már, hogy a nők beleájultak, a
férfiak fáradtra izzadták magukat páncélingeikben, és a város forrásai, a királyét kivéve, átforrósodtak, felforrt a
vizük, és füstölögtek csak. Most Gothmog, a balrogok nagyura, Melkó seregének kapitánya összehívta tanácsát, és egybegyűjtötte roppant
fémférgeit, és parancsolta nekik, torlódjanak egymásra, így érjék el a város kapuját, és mi történt, a nagy szörnytorony
épp az északi kapu küszöbéig ért, nekidőltek a tornyoknak és bástyáknak, és rengettek mindeneket, és a kapu egyszer
csak bedőlt, és nagy lett erre a zaj: de a falak zöme rendületlenül állt. A király gépei pedig öntötték-ontot- ták a
dárdákat, a görgeteg követ, a fémet a gátlástalan bestiákra, és üreges hasuk kongani kezdett a találatok nyomán, de ez
mit sem ért, mert nem roppantak meg, hanem a tűz egyre áradt belőlük. A legfelsők akkor középütt megnyíltak, és
előözönlött belőlük megszámlálhatatlan tömérdek ork, a gyűlölet koboldkísértetei zúdultak a kapu támadt nyílásán,
hogy a várost elözönlenék. Ki a megmondhatója, mint villogtak handzsáraik, s milyen vad őrületben forgatták a széles
hegyű dárdákat? Rog akkor hatalmas hangon elüvöltötte a riadót, és a Düh Kovácsainak népe és a Fa nemzetsége Galdorral az élen
már vetette is magát az ellenségre. Roppant kalapácsaik csapásai nyomán és a bunkók zuhogására nem csupán annyi
történt, hogy belevisszhangoztak a Környező Hegyek, de az orkok fonnyadt falevelekként hullottak; és a Fecskék és a
Bárkák zúdították máris a nyílvesszők tengerét, mint az őszi zápor, úgy hullt a sok kíméletlen vessző, sűrűn, de az
orkokkal így gondothlik is buktak-hulltak, a füstben és zűrzavarban senki nem volt ennek se megmondhatója. Vad volt
a csata, vészes a kavargás, de a gondothliknak hamarosan meg kellett hátrálniok a túlerővel szemben, mely csak jött
és jött a féreggyomrokból, és ahogy hátráltak, úgy foglalták el a kísértetes orkok, e szörnykoboldok a város
legészakibb részét. Ekkor Tuor és vele a Szárnyak népe az utcákon küzd, örült forgatagban, és átvágja magát házáig, s azt látja, Meglin
megelőzte. Bízván benne, hogy az északi kapunál zajló ütközet minden más figyelmet leköt, Meglin ezt a pillanatot
akarta kihasználni céljainak megvalósítására. Sokat megtudott Tuor alagút fúró tervéről (bár az is igaz, csak az utolsó
pillanatban, hát nem tudott mégsem mindent), nem szólt a királynak, sem senki másnak, volt ugyanis egy elképzelése,
hogy az alagút nyilván a Megmenekülés Útjába torkollik, ez igen közel van a városhoz, és azt gondolta, ő ezt maga
előnyére, noldók végzetére használja majd, e tudását. Roppant szí- vósságú hírnököket menesztett Melkóhoz,
megüzenvén, foglalja el a kijáratot, a rejtek kaput, mikor erői megkezdik az ostromot, nyomban. Maga meg, úgy
gondolta, Eárcndelt a falak közt öli meg, tűzre veti a gyermeket, Idrilt a hatalmába keríti, kényszeríti, vezesse a titkos
alagút bejáratához, hadd menekülhetne ki ő a harc poklából, vihetné ráadásul a szép nőt Melkó országába ágyasául.
Meglin félt attól is, hogy a titkos jelzés, mellyel Melkó megjelölte őt, hiábavalónak bizonyult, nem menti őt a rettenetes
városrontás forgatagában, s szerette volna, ha az ígéretnek, hogy ő biztonságot és sértetlenséget élvez, valóban
foganatja is lesz. Nem volt kétsége felőle, hogy a nagy tűzvészben Tuor ott vész, mert Salgantot azzal bízta meg, tartsa
ott Tuort minél hosszasabban a király csarnokain, s így szorítsa a harcok legöldöklőbb katlanába - s mi lett?! a gyáva Salgant halálra rémült megint, hazaszaladt fejvesztetten, bebújt a kuckójába, házának legeldugottabb zugába,
Tuor meg száguldott haza népével, a Szárnyakkal. Tuor azért rohant haza, mert hiába, hogy harci szelleme odavon- zotta volna a csata legsürüjébe, de Idriltől és
Eárendeltől el kellett búcsúznia, mi több, testőrrel neki akarta indítani őket, menjenek a titkos alagúton át - remény
volt rá! - a szabad külvilágba, akárhová, csak innen el; el innen, ahol ő, tudta Tuor, meg fog halni, más nem történhet: s
mit lát? A Vakondok nép csapata tolong házának bejáratánál, s ezek a legsötétebb, a legkevésbé jószívű népek egész
Gondolinban, Meglinhez a leginkább illők. Hanem azért csak szabad noldók voltak ők, nem álltak Meglinnek semmiféle
bűvé- ben, s így Melkó varázsa sem hatott rájuk, nem voltak hajlandók segíteni vezérüknek az Idrillel való dologban,
hiába szidta-átkozta őket. Mármost Meglin a hajánál fogva ráncigálta Idrilt, szívének minden kegyetlenségével szerette volna kivonszolni az
asszonyt, lássa, mint hull a lángok közé majd kicsi fia, Eárendel; de a gyermek, akit felragadott már, nehezítette
mozgását, lefogta egyik karját, így a nősténytigrisként küzdő Idril, szépségét és karcsúságát meghazudtoló erővel és
veszetten is küzdve, késleltette a borzasztó végkifejletet. Ott küzd hát elvetemült céljaiért Meglin, káromkodva
cibálózik egy nem is oly gyönge asszonnyal, amikor - tessék! A Szárnyak nemcsak, hogy közelednek a házhoz, de Tuor
be is ront, oly bődü- léssel, hogy az orkok messze onnét meghallották, szívük mocskos lüktetése csaknem megállt. A
serényen érkező Szárnyak szétcsaptak a Vakondokok közt, ezek riadtan rebbentek mindenfelé. Hogy Meglin látta ezt,
Eárendelt késsel szúrná le már, vele mindig e kurta penge; de a gyermek beleharapott baljába, foga benne is maradt,
erre Meglin döf ugyan, de az erő hiányzott a mozdulatból, a kis páncéling is felfogta a szúrást, a kés lecsusszant; és a
következő pillanatban már zúdult rá, már rajta is volt Tuor, és dühét csak nézni iszonyat. Megragadta Meglin kést
szorító karját, eltörte egy csa- varintással, aztán derékon kapta, így szökkent ki vele a bástyafalra, és messze
kihajította a semmibe. Nagy volt a test csattanása, s még háromszor verődött oda Amon Gwareth sziklaoldalához,
mielőtt lent a lángok közé zuhant volna; és Meglin nevét szégyennel törölték még emlékezetükből is az eldák és a
noldók. A Vakondok harcosok, számbeli fölényben a kevéske-maroknyi Szárnnyal szemben, urukhoz hűen, már rontottak
Tuorra, s nagy ütések érték egymást, ám Tuornak haragja előtt senki megállni nem bírhatott most, és a Vakondokokat
szétverték, futhattak, amerre láttak, vissza akár a sötét odvaikba, már ha nem repültek át ők is a bástyafalon, urukat
követvén. Akkor azért már Tuornak bátor csapatával az események forgatag zömébe kellett sietnie, főleg mert Tuor szívében
még élt a remény: való igaz megmaradhat a város: de a kapunál igen vészes volt a csatazaj, Idrilt Voronwéra bízta, más
kardos őrökre mellette, s azon volt, hogy mielőtt visszatér, vagy hírt küld, mi legyen - hallat magáról. A kapunál, jól hallotta, csakugyan iszonyú volt a küzdelem, gonosz öldöklés folyt, s a Fecske Duilint, ahogy nyilazott
épp a bástyafokról, eltalálta az Amon Gwareth tövében felvonult balrogok tüzes vesszeje, a négyszögű, lezuhant,
odaveszett. Akkor a balrogok tovább lövöldözték ezeket a zömök nyilakat, fémrudak voltak ezek, tüzesek és horgasak,
mint kis kígyók, ha nyelvet öltve sziszegnek, s hulltak nagy ívben Gondolin tetőire, a kertekre, s amit értek, perzselték,
lángra is lobbantották néhol, virágok, pázsitok pusztultak, ágak, törzsek sebesültek, s a fehér falak is kormos feketére
váltak hamar: ami rosszabb, ezek a szörnyalakok felkapaszkodtak az egymásra halmozott csatakígyókon, s magasból,
jó szögből küldözgethették tüzes átkaikat a városra, és az lett ennek az eredménye, hogy a védők háta mögött égni
kezdtek a házak. Rog ekkor nagy hangon elkiáltotta: »Ugyan ki fél a szörny balrogoktól, mit félnénk tőlük? Az átkozottak épp eleget
kínozták a noldók gyermekeit, van mit visszafizetnünk. Most ránk gyújtanák a városunkat! Hajrá, Düh Kovácsai,
laposra verjük őket!« Erre ő maga máris emelte buzogányát, indult, a többiek nem késlekedtek; a düh segítette át őket
a sokadalmon, elöl rohant Rog, mögötte népe egy szálig, és szikrák repkedtek a szemükből, oly mérhetetlen volt a
dühük. Nagy tett volt ez a kitörés, e rajtaütés, való igaz, a mai napig éneklik a noldók, és sok orkot lökdöstek hátra
közben, bele a tűzbe épp, melyet alant saját hadaik szítottak, hanem aztán jött a java, elindultak lefelé a csatakígyókon,
hogy a balrogokkal összecsaphassanak, és iszonyúan csépelni kezdték őket - mert ezeknek, tudjuk, korbácsa van
lángból és kanna acélból, és Rog emberei kicsavarták sokuk kezéből épp e korbácsot, azzal verték őket, ahogy ők
törték rég a gnomákat; és tömérdek balrog ott veszett, ez kész csoda volt, rettenet a Melkó-hadnak, félelmet keltő
fordulat, mert mind addig a napig egyetlen balrog nem pusztult tünde vagy ember keze által. Erre Gothmog, a balrogok ura összegyűjtötte démonait, kik csak a városhoz rendelve voltak, s parancsot adott nekik
ilyképp: egy részük menjen fel, szálljon szembe Rog népével, de ez legyen a kisebbik csapat, a zöm kapaszkodjék még
magasabbra, s a városkapunál támadja hátba a Düh Kovácsait, ennek eredménye csak az lehet, hogy Rog s csapata ott
vész, vagy legföljebb roppant véráldozatok árán, nagy öldöklés közepette térhet vissza a városba. Rog azonban látta
ezt, nem hátrált hát, hanem a szemből reájuk támadókra oly vadságosan rontott, hogy ezek nem is annyira az erő,
mint a szerencsétlen helyzet okán kezdtek visszakozni, s ennek során a mélybe zuhogni, de oly démonvisítással és
sikolyokkal, mintha kínoznák őket-a biztos halálba hulltak, Tumladin felett remegett e végbúcsú-borzalmaktól a
levegőég. Utána a Kovács-had nekirontott a hátbatámadóknak, és csak nagyon nagy ork és balrog túlerő állította meg
őket - ráadásul tűzsárkány is zúdította rájuk lángját. Hulltak a derék harcosok Rog körül, vas és tűz
győzedelmeskedett rajtuk, de azóta is éneklik róluk a dalt, hogy Hetet Vág a Kovács, s hogy egy közülük héttel ér föl,
annyit vág le bosszulón az ellenségéből - minden társért hetet, tudjátok hát. De Rog halála súlyos csapás volt a
gondothliknak, zászlóaljának veszte; ráadásul hátrálniok is kellett városukban, hátát a falnak vetve harcolt egy
utcában Penlod, de nem bírhatta soká a túlerő ellenében, meghalt, s körötte számosan a Pillér és a Hótorony
nemzetségből. Melkó koboldkísértetei elfoglalták mind a kapukat, és a falak jó részét is mindkétfelől, és hozta, hogy a Fecskék és a
Szivárványok is pusztulásra voltak ítélve; s az orkok és szörnytársaik a városban is teret nyertek, eljutottak a Fonás
Teréig, mely a Palota Terével szomszédos. De halottaikból már hekatomba volt, tömérdek tetem, ezeket egymásra rakták, s akkor
látták, túl nagy árat fizettek a gondothlik soraiban vágott rendért, mert nem kaszaboltak le ők közel ennyit se a város
védőiből, mint ahányan maguk haltak. Riasztotta az orkokat az is, hogy Rog s népe a balrogok közt mekkora irtást
müveit, mivel hogy az orkok jórészt e démonok rettenthetetlensegéből merítették mindannyiszor a bátorságukat. S elhatározták: megtartják, amit hódítottak, megvárják ekképp, hogy a bronzkígyók a vasakon felkapaszkodjanak, s
ha azok egyszer elérik a falakat, kellő réseket ütnek, ezeken a balrogok lángsárkányaikon benyomulhatnak; persze
világos volt, hogy ezzel túl sokat késlekedni nem szabad, mert a sárkányok hője, amit árasztaniok kellett, egy idő
múlva, tudták, csökkenni fog, elfogy, és újraszítani azt a lángot, mely most bennük lobog, csak Melkó honi tüzein
lehetett. Hanem ahogy küldönceiket menesztették épp, mit látnak-halla- nak: édes zene zendül, és a gondothlik köréből jön, s
mi ez? Tessék! Ott jött Ecthelion és a Fonás nép, akiket Turgon eddig tartalékban tartott, mert a harci cselekményeket
igencsak figyelte ő legmagasabb tornyából ekképp. Most ez a nép maga-fuvolaszavára felvonult, és öltözékük
kristálya-ezüstje gyönyörűség volt a gondolini szemnek, de egyáltalán is, a vörös lángok, az égett feketeségek és a
romok rútságának közepette. Hirtelen abbamaradt azonban a muzsikájuk, és Ecthelion tisztán csengő hangon elkiáltotta magát, és röppentek elő
a kardok, s mire ocsúdtak volna az orkok, már ott villogtak köztük a pőre pengék. Mondják, Ecthelion népe több orkot
lekaszabolt, mint ahány összesen veszett e fajzatból az eldákkal csatázgatván korábban, és hogy Ecthelion neve
orkvilágban ma is rémszó, de bátorító harci kiáltás az eldáknál. Most Tuor és a Szárnyak csapata beleveti magát a küzdelembe, és Ecthelion mellé küzdi előre magát, a Forrás
segélyére sietve, és ők ketten most hatalmas irtást végeznek-vágnak az ellenségben és úgy visszavetik az orkokat,
hogy a kaput is csaknem elhódítják tőlük újra. Hanem ott, halljátok, újabb zajok támadtak, nyekegés, topogás
rémségesen, mert a sárkányok igencsak küzdöttek, hogy kapaszkodóösvényt találjanak maguknak fel-fel, Amon
Gwareth magasába, hogy a város falait ledöntsék; és már van is rés, mert már van fent sárkány, és nagy halom kusza
rom, ahol a torony őrei is elvesztek, betemetődve. A Fecskék s a Mennyei Bárka népe elkeseredetten küzdött a romok
közt, s hogy az ellenség kelet és nyugat felé ne férhessen így a falakhoz; de még ahogy Tuor közeledik is az orkokhoz,
rontón, az egyik ilyen bronzkígyó nekiveselkedik, veti magát a nyugati falnak, és ennek hatalmas darabja meginog, dől,
és a kígyó mögött tüzes szörny jön, rajta balrogok. Tűz lövell a féreg pofájából, és a nép perzselődik előtte, és Tuor
sisakszárnyai is belefeketülnek, ő maga azonban áll, és odagyűjti a gárdát, s mind, aki Bárkát és Fecskét még élve lát s
lel, míg jobbján Ecthelion serkenti déli Forrás népét. A sárkány jöttén az orkok bátorsága is visszatér, és a balrogok mellé sodródnak, kik a résen át nyomulnak befelé, és
borzalmasan kaszabolják a gondothlikat. Tuor akkor leöli Othrodot, az orkok egyik nagyurát, aki sisakját zúzná, és
Balcmeget levágja, s Lugot fejszéjével úgy találja, hogy térdben elmegy alóla a levágott két lába, Ecthelion pedig a
kísértetkoboldok két kapitányával is elbánik, legfőbb bajnokuknak, Orcobalnak fejét fogakig zúzza fentről; és a két úr
nagy bátorsága révén a balrogok közé is bekeverednek, itt Ecthelion három ily démonhatalmút leöl, mert kardjának
fényessége áthatol azok védőöltözetén, tüzüket is semmisíti, és pusztulnak ők így; de még rémesebb hatást tesz
Dramborleg, a Tuor-sze- kerce, ettől féltek csak igazán, mert úgy suhogott a légben, ellenség feje közelében, akár a
sasszárny, és halált osztott, ha lesújtott, és öten dőltek el így.
Hanem hát a túlerő mindig győz általában, és Ecthelion bal karját elkapta egy balrogkorbács, és pajzsa a földre esett,
épp mikor egy tűzsárkány közel került hozzá a fal résén át. Ecthelionnak ekkor Tuorra kell támaszkodnia védelemért,
és Tuor nem hagyhatja öt, s a sárkány jön, már felettük van, most, most széttapossa őket, de akkor Tuor azt a lábát épp
megvágja alapos erővel, a szörny fel- üvölt, tüzet okád, farkával csapdos; és így sok noldó is, ork is leli halálát. Tuor
most összeszedi minden erejét, fölkapja Ectheliont, és a nép kis részével menekül a sárkány elől; de a szörny így is
halomra irtja a védőket, és nagy lett a gondothlik rémülete ettől. Így történt, hogy Peleg fia Tuor mégis csak meghátrált az ellenség elől, s kivitte a forgatagból a Forrás Ecthelionját
is, ám a fél várost s az egész északi részt meghódították már az ellenséges hadak és sárkányai. Rablóbandák járták már
az utcákat, fosztogattak, vagy férfiakat, nőket, gyermekeket öldöstek a sötétség leple alatt, ha úgy hozta az alkalom,
megkötözték őket, behajították a sárkányok vasrekeszeibe, hogy Melkó elébe vonszolhassák majd őket, szörnyű
rabszolgasors várna reájuk. Tuor elérte most a Népforrás Terét észak felől érkezvén, és ott lelte Galdort, ahogy az a nyugati bejáratot védte
volna Inwé Ívénél, egy hordára való orkkal szemben, de körötte a Fának már alig-alig néhány embere küzdött.
GaldorTuor megmentője lett, mégis, mert a kis csapat mögé húzódhatott be Ecthelionnal, átbukdácsolva egy tetemen a
sötétben, és így nem fogták el mindkettejüket az orkok, oly vitézül forgatta fegyverét e bajnok gondothli, s oly igen
helyén volt a szíve és az esze. A Szárny gárda és a Fa, a Forrás s a Fecske maradványai most derekas zászlóaljjá verődtek, és Tuor vezérletével
előretörtek a Forrás Teréig, mert a király közeli palotáját, tudták, védeni kellett. A téren előző nap még sok szépséges
fa állt, tölgyek és nyárfák jegenyék, a mély medencéjű forrás vize maga volt a tisztaság; de most zűrzavar és rútság
honolt itt is, Melkó ocsmány népe kavargott mindenütt, és a medencét émelyítő holttetemeikkel mocskolták, tömték. Következik a védők utolsó bátor erőfeszítése Turgon Palotaterén. Sokan sebesültek már közülük, félájultak, és Tuor
alig állt a lábán az éji erőfeszítésektől, meg Ecthelion terhe sem könnyű néki, halálos ájulatban már jószerén. Ahogy
vezeti új zászlóalját a Árkádok Útján északnyugat felöl (és igencsak igyekezniök kell, hátukba ne kerüljön az ellenség),
zajt hallanak a tér keleti fele irányából, és íme! Glorfindel érkezik az Aranyvirágok utolsó élő harcosaival. Ezek a Nagy Piacon, a belvárostól keletre iszonyú csetepatéba keveredtek, balrogok vezette okrok rontottak rájuk
váratlanul, ahogy mellékutakon a kapuhoz siettek volna felmentésül talán. Mert így szerették volna balról oldalba
kapni az ellenséget, helyette mi történt: őket érte meglepetés; órákon át küzdöttek elkeseredetten jött akkor egy
tüzsárkány, ez volt a végső túlerő, és Glorfindel utat vágott maguknak, keveseknek már, de az a tér, gazdagságával,
üzleteivel mindenestül a lángok martaléka lett. A történet azt mondja, hogy Turgon a Hárfa embereit küldte segélyül, mert Glorfindel hírnökei révén értesült a
dolgokról, de Salgant elferdítette a dolgot, mondván, a Kisebb Piacra kell menniök, délre, ahol ő lakozott, és rettegve
félt. Most aztán végre elszabadultak Salganttól, jöttek ők is a király csarnokához; éspedig nagyon jókor, mert az
ellenség diadalmaskodó üldözői igencsak Glorfindel sarkában voltak már. Ezekre az orkokra a Hárfák vadul rávetették
magukat, és egy ízig feledtették uruk gyávaságát, mert az ellenséget a piacig verték vissza, mivel azonban vezérük nem
volt, vaktában és vakmerősködve hadakoztak, némelyek közülük belerohantak a tűzbe, másokat a közelgő sárkány
perzselő lehelete ölt meg. Tuor ivott most a nagy forrás vizéből és felfrissült, s levette Ecthelion sisakját is, adott neki inni, térne kicsit
magához, arcára is zúdított vizet, gonddal. Ezek az urak most, Tuor és Glorfindel megtisztítják a teret, visszavonják
övéiket, akit tudnak még, a kapuktól, s igyekeznek védőkorlátokat emelni, hogy legalább a déli városrészt védjék - s
magukat. Most e részből jön Egalmoth. Ő kezelte a falakon a védőgépezeteket; mivel azonban a kézitusát jobban
kedveli ő, mint a távlövöldözést, otthagyta a helyet, elhajította íját is, maga köré gyűjtött pár Bárkát és Fecskét, s így
járták a várost, és püfölték az ork bandákat, ahol érték. Megmentettek több csapatnyi foglyot is, sok kóborló, szédülten
bolyongó, tanácstalan várostársukat vették maguk mellé, s így tudták kemény küzdelem árán a Király Terét
visszafoglalni; és boldogan üdvözölte Egalmothot mindenki, mert rég halottnak hitték. Most a nőket és gyermekeket,
kiket Egalmoth mentett meg s hozott, bevezetik a királyi csarnokokba, és a ház védőit felkészítik a végsőkre. Az
egyelőre élők közt minden nemzetségből akadnak páran, kivéve a Düh Kovácsait; és a király háza még érintetlen ép.
Az őröket nem érheti vád, nekik igenis itt kellett maradniok, helyükön, dolguk az, hogy mindig harcra készek legyenek,
frissek, és csak királyuk védelmével törődjenek. Persze most már Melkó emberei is összpontosítják erőiket, és jön velük hét tüzsárkány tömérdek orkkal, és
balrogok lovagolnak rajtuk, jönnek észak, kelet és nyugat felől, keresik a Király Terét. A védőkorlátoknál nagy a
csatározás - és Egalmoth s Tuor sorra járja a védendő helyeket, szakaszokat, de Ecthelion a forrásnál hever; és ez a
védekezés volt a leghihetetlenebb ott, minden ének és minden mese megemlékezik róla aztán. Végül azonban a
sárkány áttöri az észak felé záró barrikádot - és ahol nemrég a Rózsák Alléja volt, szép helyek füzére, ahol sétálni,
pihengetni lehetett, - most mindenütt fekete csíkot húz a pusztulás, és undok zaj hallik. Tuor a sárkányféreg útjában állt, de Egalmoth megtámogatta, és együtt szorították vissza azt a tér közepére, a
szökőkúthoz. Itt Tuoron rettentő fáradtság vett erőt, s egy nagy démon le is ütötte, Gothmog, a balrogok ura, Melkó fia.
De tessék! Ecthelion, akinek arca szürke volt, mint az acél, s pajzsos karja bénán lógott oldala mellett, rávetette magát
védőn, ahogy hullt; és a gnoma akkor szembeszállt a démonnal, lesújtott rá, halált nem okozott e csapással, inkább az
volt jó, hogy a kardos karját találta, és a balrog nagyúr elejtette fegyverét. Erre Ecthelion, a Források ura, a legékesebb
noldó, megint a korbácsát már emelő Gothmogra rontott, sisakjának volt egy éles horga, azt a gonosznak mellébe
vágta, ő átkulcsolta Gothmog két lábát, aztán csípőjét, szorította; a balrog felüvöltött, előrezuhant, sodorta magával
Ectheliont, átbuktak a szökőkút medencéjének káváján, buktak bele a vízbe, még ott is küzdöttek, a balrogot ott érte
végzete, megfúlt. Ecthelion pedig elsüllyedt, nagyon mély volt az a medence, eltűnt, ott veszett - hát így lelte halálát a
Források ura egy tüzes összecsapás után a hideg vízben. 30 Tuor azonban feltápászkodott, mert Ecthelion hősi küzdelme neki is új erőt adott, s látván, mily nagy tettet hajtott
végre súlyosan sebesült barátja, sírt, mert nagyon szerette a Forrásoknak emez ékességes gnomáját, viszont közben
küzdenie is kellett, alig tudta csak kivágni magát, hogy a palotai néphez visszajusson. Ott láthatta, az ellenség meginog,
nagy csapás volt nekik Gothmog halála, bizony, az ostromlók fővezére veszett oda, így a királyi ház lendült támadásba,
maga az uralkodó is lejött dicsőségesen, körötte őrszemélyzete, és együtt verekedett a többiekkel hamarost, két
halmot is vágtak mindjárt a balrogokból, de még többel is elértek, egy tűzsárkányba beléfojtották a lángot, s aztán
valóságosan is, a szökőkút medrébe kényszerítették, bele is veszett. Ez volt a vége annak a tisztaságos víznek; a
medencéje egy merő gőzzé változott, a forrása kiszáradt, és nem lövellt örvendezve az egekbe soha többé, inkább
füstös gomolyokat köpött, ezek felhőkként úsztak a magasban. A szökőkút szörnyű sorsa mindenkit rettenettel töltött el, s a tér tele lett émelyítő hőség ködeivel, vakító párákkal, s
a királyi ház őrei ebben az átokkavargásban lelték halálukat: végzett velük a hőség, az ellenség, a kígyók, vagy
egymással ők, vaktán vagdalozva: ám egy csoportjuk megmentette a királyt, és Glingol s Bansil tövében még bátor
harcosok kis csapata gyülekezett. És a király azt mondta akkor: »Fenséges, íme, Gondolin buká- sa«, és ebbe beleborzongott, aki hallotta, mert
hajdanidőkből Amnon prófétának maradtak fenn ilyes szavai; 31 Tuor azonban részvéttel és szeretettel a király iránt
így kiáltott: »Gondolin áll még, és Ulmó nem fogja tűrni veszését!« Most ugyanúgy álltak, mint első találkozásukkor,
Tuor a Fáknál, a király a lépcső tetején, akkor adta át Ulmó üzenetét Tuor. »Gonosz végzetet hoztam a Virágok
Síkjára«, mondta viszont most Turgon, »mert Ulmó szava ellen fordultam, s ő most hagyja, minden tűzben fonnyadjon-
pemyüljön. Íme! Szívemből kihalt a remény, de ez csak városomat, a kedvesség helyét illeti, mert a noldók
gyermekeinek nem kell majd örökké sínylődniök mégsem. «
Akkor a gondothlik előrántották fegyvereiket, ám mondotta Turgon: »Ne harcoljatok a végzet ellen, ó, én
gyermekeim! Aki tudja, hogyan keressen futásban menedéket, talán még van idő: és Tuor legyen a ti vezetötök. « Tuor
mondta: »Te vagy a király«; s felelte Turgon: »De egyetlen csapásnyit sem akarok harcolni többé«, és koronáját Glingol
tövébe hajította. Akkor az ott álló Galdor felemelte a koronát, de Turgon nem fogadta el, és így, fedetlen fővel
kapaszkodott fel a palota közelében álló fehér toronyba. Akkor elkiáltotta magát, de mintha kürt szava zendült volna a
hegyek közt, és hallották öt, akik a Fák alatt álltak, és hallotta az ellenség a tér ködéin át: »Nagy a noldók győzelme-
diadala!« És azt mondják, akkor volt éppen éjfél, és hogy az orkok dühödötten felvijjogtak tiltakozásul. Akkor a megmaradottak kitörésről beszéltek, de eltértek a vélemények. Sokan úgy gondolták, reménytelen, a síkon
se tudnak átkelni, a hegyeken végképp kilátástalan, és jobb lenne a király védelmében elesni. De Tuor elgondolni se
bírta volna ily sok kedves-szép nő és gyermek halálát, akár övéik fegyverétől hullnak, mert az még mindig megváltás
lehet nekik, akár az ellenségétől, s akkor elmondta a titkos alagút dolgát. És azt tanácsolta, kérjék Turgont, vegyék rá,
változtatna elhatározásán, s tartana velük, vezetné a megmaradottak kis csapatát délnek a falakhoz, és ama vájat
bejáratához; ő maga égett a vágytól, hogy odaindulhasson már, mert tudnia kellett, mi van Idrillel és Eárendellel, s
vinni nekik a hírt, és noszitani őket, gyorsan, csak gyorsan, el innen, Gondolin elesett. Mármos Tuor tervét az urak
kétségbeesettnek tartották, nem vitás - hiszen oly szűk az az alatút, és oly nagy társaságnak kell keresztülhatolnia
rajta -, javaslatát azonban képtelenek lettek volna elvetni már. Turgon azonban nem figyelt rájuk, és újra azt parancsolta, induljanak, amíg nem késő, és hozzátette: »Legyen Tuor a
ti főnökötök és vezetőtök. Én, Turgon azonban«, tette hozzá, »nem hagyom el városomat, és vele égek. « A követek
ismét a toronyhoz száguldottak, vitték az üzenetet: »Urunk, kik a gondothlik, ha te odaveszel? Jöjj, vezess minket!« De
ő azt felelte: »Rajta, el innen«, majd még egy harmadik ízben: »Ha én valóban király vagyok, nem vitathatjátok
parancsaimat, engedelmeskednetek kell. « Több kísérletet nem tettek, készülődni kezdtek inkább a maguk igencsak
reménytelennek látszó vállalkozására. A királyi ház még élő népe azonban nem akart menni, ők mind a torony tövéhez
gyűltek, a király körébe. »Itt maradunk«, mondották, »ha Turgon nem megy, nem megyünk mi sem. « Tuor szívét most kettébe szakította szinte a királya iránti odaadás és az Idril iránti szerelem, és gyermeke imádata
ugyanilyképp vele; de a kígyók már a tér körül tipornak holtakon és haldoklókon, és az ellenség gyűlik, tömegül a
ködben, és készül a végső mészárlásra, dönteni kell. Akkor, mert a nők jajveszékelését hallja a palota csarnokaiból, és
mert oly végtelen szánalom kél benne Gondolin megmaradottjai iránt, maga köré gyűjt mindenkit, aki kész, lányok,
gyerekek, anyák szoronganak olt, és elrendezi a sorokat induláshoz, a még fegyverforgató férfiakat előre, hátra és
oldalt vezényli védelemül, indulnának vissza délnek; és a Pompa Útján végig is haladnak az Istenek Teréig anélkül,
hogy jelentősebb erők szorongatnák őket. Innen, úgy tervezte, a Rohanó Víz Sugárútján jutnak el a Dél Forrásaiig,
majd a falakhoz, s otthonához ekképpen; de abban nagyon kételkedett, hogy a rejtekalagúton át valóban el is
menekülhetnek majd. Az ellenség most már föleszmélt, támadott, s a visszavonuló csoportot hátba kapta, és bal szárnyát is erősen irtotta, jobb
felől szerencsére védte őket a király csarnoka, és az oszlop éle ráfordult már a Pompa Útjára.
Akkor megérkeztek oda a legnagyobb sárkányok közül néhányan, belebámultak a ködbe, és Tuor kénytelen volt azt
kérni csapatától, szaporázzák léptüket még jobban, rohanjanak, s közben összevissza vagdalkozott ő maga, harcosaival, bal
felé; ellenben Glorfindel a menet végét emberül fedezte-védte, és sokan elhulltak még, továbbiak, az Aranyvirágból. Így
érték el valóban a Pompa Útján a Gar Ainiont, az Istenek Terét; és ez nagyon nyitott terep volt, középpontja a város
legmagasabbja. Itt Tuor gonosz ellenállásba ütközik, reménye alig, hogy továbbjusson; de láss csodát, az ellenség már
fosztogat, az ő üldözésükkel alig is törődik. Tuor most a csapat élén befordul a Házasság Terére, és tessék, ott áll már Idril
előtte, haja leeresztve, mint ama nagy napon, mikor itt örök hűséget esküdtek; és nagy Tuor ámulata. Mellette Voronwe áll,
senki más; de Idril még Tuort sem látta, a tekintete valahova lefelé ré- vedt-szegeződött, a Királyi Palotára, mely most
amúgy alattuk volt már. A csapat is megtorpant akkor egyszeriben, és mindenki visszanézett, és a szívek kis híja megálltak;
mert most már értették, az ellenség miért nem törődött velük, hagyván így remélhető üdvüket, Íme! egy sárkány tornyosult
a palota előtt, teljesen elfödte fehérségét az épületnek, az orkok pedig, rajra raj, tódultak befelé, s bent fosztogattak, nőket
és gyermekeket hurcoltak el, kik mégis ott maradtak-felejtődtek, férfiakat öltek le, akik magányosan próbálták felvenni
velük a harcot. Glingol csonkká égett, Bansil szénné feketült, és a király tornyát körülvették. Magasan fenn ott állt Turgon,
innen is jól kivehették alakját, s látták azt is, lentről egy vastüzet köpő sárkánykígyó már ostromolja a fehér karcsúságot, és
farkával pusztítóan legyezi. Balrogok nyüzsögtek körötte; és a királyi ház eleve nagy szorongattatásban leledzett, és
borzalomkiáltások hallatszottak, velőből kiszakadok, s ezt némán és dermedten figyelték ők fentről. Ekképpen pusztult
tehát Tugron palotája, kőig fosztották, és ö, a bátrak bátra, a király, végig kitartott magas őrhelyén, és Tuornak a könnyei
mind-mind a Házasság Terének köveire omlottak.
Idril mondta pedig akkor: »Jaj nekem, hogy apámat így kell látnom, mint várja halálát a legmagasabb tíí fehér fokán;
de hétszeresen jaj és átok annak, aki Melkó csarnokaiba ment, és nem is fog visszajönni onnét soha, az a bizonyos
főúr"« - ez hibbant beszédnek hallatszott, holott nagyon is volt benne eszme, nemcsak az elmúlt éj félőrülete. Mondotta akkor Tuor: »Állj, Idril! Én vagyok az, élek! És esküszöm neked, elhozom atyádat, még ha Melkó poklára
kell mennem érte, akkor is!« Avval már száguldott volna vissza, lefelé, mert megőrjítette a bánat; de az asszony
hirtelen magához tért, mint aki ocsúdik, elkapta férjét, visszafogta, mondván: »Én édes uram, édes uram!« S ahogy
ekképpen szólott, a palota felöl a riadalom üvöltése hallatszott, a még élők torkából. Mert a torony most lángba
szökkent s borult, és tűzoszlopként kinyúlt, majd lerogyott, és nem volt, mert a sárkányok elrombolták a tövét, s mind
azokat is péppé törték, kik ott álltak, védőn. A borzalmas omlás hangja fiilet és szívet tépő volt, s íme, ott pusztult
Turgon, Gondolinnak királya, vége, és Melkó győzedelme ezzel vált teljessé, innen. Idril akkor, mintha felhőfeketeség nehezülne hangjára, mondta: »Szomorú a bölcsnek vaksága«; de Tuor így felelt:
»Szomorú azok makacssága is, akiket szeretünk - de ez most vitézi hiba volt«, aztán lehajolt, megcsókolta feleségét,
mert Idril több volt néki, mint bárki gondothli; az asszony azonban keservesen siratta apját. Tuor ekkor a
kapitányokhoz fordult, mondván: »Rajta, és most aztán fürgén, különben még bekerítenek minket itten!«; és indultak
is így, ahogy bírtak, gyorsan haladván kihasználták az időt, míg az orkok mind a palotát fosztották, s még Turgon
bukásán örvendeztek vi- songató gonosz hangzavarral. Most ott mennek ők a déli városrészben, és szétszórt ellenséges rablóbandácskákkal találkoznak csak, ezek
elmenekülnek előlük; de mindenütt romokat látnak, üszköseket, az ellenség kegyetlen garázdaságának nyomai ezek.
Nők akadnak útjukba, némelyik csecsemővel, mások batyukkal, de Tuor nem enged mást hozni, csak kevéske élelmet.
Hogy végre távolabb érkeztek a város középpontjától, s lélegzethez juthattak, Tuor Voronwét nyomban a hírek felől
kérdezte, mert Idril nem tudott mit mondani, ő egyre félbódultan kóválygott, csak velük; és Voronwe elmesélte,
hogyan várakoztak ők a ház kapuja előtt, hallván közben a rettentő harci zajt; és Idril sírt, hogy Tuorról semmi
tudomása. Végül elrendelte, őreinek zöme Eárendellel vágjon neki a rejtekalagútnak, parancsolóan fenséges volt a
szava, de a bánata is mérhetetlen, hogy így válniok kell nekik. Ő azért csak itt marad, mondotta, nem akar élni, ha ura
nem él netán; és gyűjtötte a népet, nőket, kószálókat, terelte le mindet az alagútba, menjenek, meneküljenek, kis
csapatával ellene szegült némely fosztogatóknak; senki vissza nem tarthatta, kardot is fogott, forgatott. Végezetül összecsaptak egy bandával, mely túlerőben volt, és Voronwe az Istenek szerencséjével elvonszolta onnét
valahogy Idrilt, de a többiek mind odavesztek, s az ellenség felgyújtotta Tuor házát; de a titkos kijáratot nem lelték
meg. »Erre«, végezte Voronwe, »a te úrhölgyed nagyon megszomorodott, búskomorságba esett, és vadul nekilódult,
ment volna vissza a városba, rettegtem érte, nem bírtam visszafogni - ahogy a tűz is életveszéllyel fenyegette, oly közel
merészkedett, hiába voltam ott. «
Hogy e szavak estek, elérték a déli falakat, Tuor házához közel jártak már, és íme! sehol a ház, romja-üszke volt csak,
és erre Tuor iszonyú haragra gerjedt. De zaj hallatszott közben, nem is oly távolról arra tóduló orkoké, s így Tuor
inkább sietésre nógatta társaságát - s magát. Rettentő volt a bánatuk, ahogy ama lépcsőn lefelé botorkálva végbúcsút kellett venniök Gondolintól; de annyira,
hogy reményük sem lehetett, visszatérnek ide valaha is. Nem térnek vissza, mert ugyan Melkó kezéből kiragadni mit
lehet, ha egyszer megszerezte azt? Boldog Tuor, hogy mind beszuszakolódtak az alagútszájba, mennek a föld alatt, szorongása enyhül; való igaz, a
valák szerencséjével menekülhetett csak mind e sok nép úgy, hogy az orkok nem figyeltek fel rá. Némelyek még
hátramaradtak, fegyverük eldobják, helyette szerszámokkal látnak neki, eltűntetni az alagút bejáratának még a
nyomát is, torlaszolni, aztán majd követik a csapat zömét, ha ezzel végeztek, sietnek utánuk; de ahogy leszálltak a
völgy szintjéig az alagútban, a hőség egyszerre gyilkoló-fojtogató lett, mert a sárkányok ott voltak a város körül; és
valóban közel is voltak, mert az alagutat nem vájták nagyon mélyre a készítői. A fenti nagy rengésekre alant egy-egy
terméskő levált, sokakat ott zúzott agyon e végzet, és a füst is igencsak terjengett - még itt is! -, így a fáklyák, a
lámpások kialudtak. Testekbe botlottak, korábban erre menekülőkébe, kik valamiért itt vesztek, és Tuor rettegni
kezdett Eárendelért; és nyomultak előre, tovább-tovább a vaksötétben, és szorongtak. Közel két órája voltak lent már
a föld alatti alagútban, és ahogy a vége felé közeledtek, érezhették, a munkák itt még be sem fejeződtek, jószerén épp
csak kivájva volt a járat, nyers minden fala, alacsony az íve. 32 Elérkeztek végül, megtizedelődve a föld alatti úton, a kijárat közelébe, majd látták, az okosan épített járat egy
hajdani víztárolóba vezet, mely most bokrokkal volt telenőve. Itt nem kis tömeg várta már őket, mind, akiket Idril és
Voronwe indított útnak, ott sírtak keservesen, csöndesen, álltak komoran és szomorúan, és elcsigázottan várták, mi
lesz, de Earendel nem volt köztük. Felszökkent erre Tuor s Idril szivének minden félelme. 33 De mások is veszékeltek,
panaszkodtak, már csak azért is, mert látniok kellett, a magasban hogyan ég Amon Gwareth, az ő otthonuk, most nem
a becses sugarú napfelkeltének fényében izzott; másképp, végpusztulásképp. Tűzsárkányok serénykednek még most
is körötte, és vas- szörnyek ki-be jártak kapuin, és nagy a balrogoknak s orkoknak fosztott prédája. Valami vigasza ez
itt mégis a vezetőknek, mert remélhetik, hogy így a sík kihalt lesz, Melkó népe legföljebb a város közvetlen közelében
sürög, mert még az eladdig lentről figyelő főgonoszok is felmentek a városba, hogy pusztulásában élvezkedvén
gyönyörködjenek. »Akkor hát«, mondotta éppen ezért Galdor, »most neki kell vágnunk a Környező Hegyeknek, hadd lennénk ott,
mielőtt ránk pitymallik, és sok időnk nincs, mert nyár van idestova már«. 34 Erre azért vita kerekedett, mert némelyek
azt mondták, balgaság lenne, ahogy Tuor javasolta volna, Cristhorn felé igyekezniük. »A nap«, érveltek ezek, »bizony
rég fönn lesz már, mire az előhegységhez érünk, és a síkon ránk rontanak a sárkányok s azok a démonok. Menjünk
Bad Uthwen irányába, a Megmenekülés Útját válasszuk, mert az fele út csak, és fáradtaink és sebesültjeink nem
bírnának ki úgyse többet. « Idril azonban e terv ellen szólt, és meggyőzte a nagyurakat, többé annak az útnak a bűverejében, rejtek voltában ne
bízzanak: »Mert mi védbűvölet élhet még, ha Gondolin maga így elveszett?« Ennek ellenére sok férfi és nő tartott ki a
Tuort ellenzők mellett, indultak Bad Uthwen felé, és egy szörny karmaiba jutottak, aki Meglin tanácsára Melkó
megbízásából a már való igaz nem titkos be- és kijáratot vigyázta. Már viszont a többiek, bizonyos Legolas Zöldlevél
vezetésével, aki a Fa házából származott, s a síkot éjjel-nappal ismerte, meg a sötétben is látott messze, a völgyön át
igen nagy sebességgel haladtak, és csak jól megtett út után álltak meg pihenni. A Földet elárasztotta az új hajnal
szomorú pitymaszürkesége, s a fény nem ragyoghatta be többé Gondolin annyi szépségét; a sík csupa köd és füst volt -
és ez csodának számított, mert köd és füstpára ilyenkor sosem szokott terjengeni ott, talán a király forrásának
végzetével függött össze ez most. Kaptató jött megint, de ott is fedte őket a szürke gomolygás, jóval hajnal után is
biztonságban voltak, így értek oly messzire, hogy az ellenség észre nem vehette, nem láthatta már őket a
dombmagasból, a rom falakról. Most akkor ezek a hegyek, vagy inkább az előhegységeik Gondolintól húsz mérföldnyire lehettek, és a Cristhorn, a
Sasok Hasadéka jó hat mérföld járás volt fölfele a hegyek lábától, mert nagy magasban volt; ezért kellett még hat
mérföldet meg egyet ráadásnak a lábhegység közein haladniok, voltak pedig ők ehhez igen fáradtak. 35 A nap most
szép magasságban lebegett a keleti dombok felett a nyeregben, és igen vörös volt és nagy, valóban szinte gömb; és a
ködök körülük felszálltak, de Gondolin romjait ízig födte egy felhő. Tudjátok, a tiszta lég tisztává tette a látást, és így
észlelték, hogy öt-hatszáz méterre előttük csapatnyi ember halad, gyalogszer menekülök, és követte őket fura
lovasság, farkasháton orkok, dárdáikat igencsak lengetvén. Mondotta akkor Tuor: »Rajta! Mert ott az én fiacskám,
Earendel; nézzétek, arca fénylik, mint égi csillag a pusztaságban, 36 és körötte az én Szárnyaim, és keményen
szorongatják őket. « Ezért hát kiválasztott ötven embert, a legkevésbé fáradtakat, és a csapat zömét élükön elhagyva, a
síkon át, oly gyorsan, ahogy bírták, siettek arra. S hogy hallótávon belül voltak már, Tuor kiáltott, Szárnyainak
parancsolta, nem szabad futamodniok, kicsit még tartsanak ki, mert ha szétszóródnak, akkor a farkaslovasok ízekre
szaggatják őket. A gyermek egy bizonyos Hendor vállán ült éppen, Idril házi mindenese volt e tagbaszakadt fickó,
mégis látszott rajta, nehezen viszi már terhét. Akkor a Szárnyak kört formáltak, középütt volt Hendor Eárendellel, öt
védték; de Tuor, ha lélekszakadva is, megérkezett kis csapatával. A farkaslovasoknak se szeri se száma nem volt, és Earendel védelmezői csak hatan már; ezért Tuor félkörívbe
bontakoztatta embereit, egy sorba, így remélte, hogy bekerítik a farkaslovasokat, nehogy egy is elmenekülhessen élve,
hírét vihesse, mi zajlik erre, szökési kísérlet. És terve be is vált, s bár ketten élve megúszták a rémalakok közül, de
súlyos sebbel menekültek, farkashátasuk nélkül immár, így alig volt esélyük, hogy a várost a hírrel az ellenség számára
még jó időben elérjék. Boldog volt Earendel, hogy Tuort megint látja, hát még Tuor, hogy gyermekét; de mondotta a kisfiú akkor: »Szomjas
vagyok, papa, mert nagy volt az út - de Hendomak nem kell tovább cipelnie engem. « Erre apja mit sem válaszolt, vize
nem lévén, és arra gondolt, mi mindenben szenved ínséget az ő társasága; ellenben ismét szólalt Earendel: »Jó volt
látni Meglint, ahogy meghalt, mikor oly furán kezet emelt volna anyámra és nem szerettem öt; de akárhogy jöhetnek
Melkó farkaslovasai, több alagútba én be nem megyek. « Tuor mosolygott ezen és vállára kapta fiát. Hamarosan megérkezett a csapat zöme, és Tuor átadta Eárendelt a
boldog anyának, és Eárendel nem akarta, hogy Idril cipelje: »Anyám, fáradt vagy nagyon, és gondothli harcosok sose
lovagolnak, ne tudnád, kivéve Salgantot« - mert ismerte az öreg gnomát, ostobácska történeteit, miket mesélt neki
olykor, és tudta, mily módon jár, azt is. Azért járt Salgant Tuornak házába, mert kedvelte a jó bort, a finom falatokat.
Senki meg nem mondhatta viszont, hol van most Salgant. Talán az ágyában égett meg, lapulva gyáván, esetleg
elhurcolták Melkó csarnokaiba, s ott próbál ripacskodni - ami rút sors egy nemes gnomának, bármi gyarló volt légyen
is. Eárendel tehát még miatta is szomorkodott, így lépkedett anyja oldalán nagy csöndben. Elérték az előhegységet, és délelőttre járt már az idő, de a szürkeség nem múlt, és ahogy felfelé nekivágtak volna, a
fáradt nép egy völgyecskében azért csak pihent egy kicsit, fák és mogyoróbokrok tövén, és sokan el is aludtak, hiába,
hogy végveszélyek környékezték őket, de ha így kimerültek! Tuor azonban keményen őrködött, tudta, nem adhatja
alább. Kevéske élelmükből fogyasztottak itt valamit, silány étel; Eárendel végre enyhíthette szomját egy kis patak
mellett, majd anyjához így szólt: »Idril, anyám, bár lenne itt Fuvolás Ecthelion, játszana nekem karcsú hangszerén,
vagy épp fűzfasípot faragna kedvemre! Mi van vele, előrement?« Idril azonban tisztességgel felelte, hogy nem, s
csakígy elmondta, ami hírt tudott felőle. Eárendel erre azt válaszolta, hogy Gondolin utcáit ő nem vágyik viszontlátni
soha, s közben halkan sírdogált; Tuor viszont azt mondta, nem is láthatja viszont amaz utcákat, mert »Gondolin
nincsen többé«.
Ekkor, hogy a nap leszállni készült a hegyek túlján, Tuor kérte a csapatot, kászálódnának, indulás, és erőnek erejével
elindította őket a keserves ösvényen. A fű hamarost kezdett eltünedezni, és inkább mohos köveken lépdeltek, fák
voltak kidöntve-törve emitt-ott, fenyők, vörösek és erdeiek is. Hogy a nap lebukott, tudták, nem látják többé soha talán
Gondolint - a múltnak városát. Akkor megfordultak, még egyszer. A síkság puszta üres volt, de fönn, északnak
magasában, íme! nagy lobbanást láttak, omlást, mert Gondolin utolsó tornya dőlt le éppen, az, amelyik oly derekul állt
a déli kapunál, s árnyát különben Tuor házára vetette. A nap utolsó sugara is eltűnt, könyörtelenül eltüntetvén
Gondolin búcsúlátványát. Következett Cristhorn, a Sasok Hasadéka, veszélyes terep, és a csapat nem mert volna nekivágni sötétben, lámpások
nélkül, fáklyák híján, és holtfáradtan, meg nőkkel, gyermekekkel, beteg és sérült emberekkel, mégis muszáj volt,
annyira rettenetes fenyegetésnek érezték a hátuk mögött Melkót. Kémei, felderítői fölfedezték volna őket napvilágnál
oly sokan voltak. Az éj hamar leszállt, beburkolta botorkáló lépteiket, így értek el egy magas helyet, onnét libasorban
kellett tovább haladniok. Galdor és egy csapatnyi dárdás ment elől, és velük volt Legolas, szeme akár a macskáé a
sötétben, sőt, még annál is messzebbre látott. Utánuk mentek a kevésbé fáradt nők, támogatván az elesettebbjét, már
aki a maga lábán járni tudott még. Idril velük volt, Earendel is derekasan baktatott, de Tuor hátrább következett a
maradék Szárnyakkal, és ők cipelték a súlyos sebesülteket. Egalmoth velük ment így, de neki is megvolt a baja, ott a
téren a kitörésnél sebet kapott. Hátrább újra nők, kicsinyeikkel, leányok, bénább férfiak, de a menet irama nekik is
elviselhető volt. A sort harcosok zárták megint, és ott haladt az aranyhajú Glorfindel. Ekképpen érkeztek Cristhornhoz. Rossz hely ez a nagy magas okán, mert sem a tavasznak, sem a nyárnak nincs itt
soha foganatja, hát most is igen hideg volt. Való igaz: míg a völgy fény melegén táncol, itt egész évben hó honol,
csupasz minden, és most, hogy felértek, most is megérkezett a szél, észak felöl, hátuk mögül, és keservesen
sanyargatta őket. Hó hullt, kavargott a szélben, tűi szúr- tak-vágtak, vakultak a szemek időről időre, ez nem volt jó,
mert szűk ott az ösvény, s jobb kezük felé, azaz nyugatnak meredek fal emelkedik nyomban a magasba, vagy
másfélszáz méternyire, mielőtt fent hegyes kősziklák teszik a terepet, sok kísértettel népesen. Ott lakozik Thomdor, a
Saskirály, a Thornhothok Ura, akit az eldák így neveztek: Szoruntur. Hanem a másik oldala sem különb ennek a
keskeny gyalogútnak: igaz, nem függélyes, de rémítő meredek sziklák szögellgetnek ki és be, leereszkedni le tud rajtuk
valaki talán - ha nem úgy zuhan arra is de visszamászni lehetetlen, s abból a mélyből többé nincs kimenekvés, sem
előre-hátra, sem az oldalak felé, és ott fut a Thorn Sir vize. Délről egy nagy szakadékba hull, úgy érkezik, vékonyka
sugárban, mert keskeny folyó ez, és északnak siet, sziklás a medre, szűk is, és eltűnik a hegyben végül, és még hal se
merészkedik oda, a Thorn Sirbe. Galdor és emberei most elérkeztek közel ahhoz a helyhez, ahol e folyó a szakadékjába hull, és a többiek küzdve
kapaszkodtak, vonszolódtak. Tuor bíztatta őket, vagy egy mérföldnyi volt ez a veszélyes út, szakadék és szirtfal között,
s Glorfindel népe alig, hogy rálépett az ösvényre, kiáltás hallatszott az éjszakában, gonoszul megvisszhangzott a
szirtek közt. Íme, Galdor embereire támadtak a sötétben hirtelen valami árnyalakok a sziklák mögül előugorva, ahol,
még Legolas szeme elől is rejtve, lapultak addig. Tuor úgy vélte, Melkó portyázó csapatainak valamelyikével akadtak
össze, és semmitől sem félt jobban, mint ebben a sötét éjben bármi összecsapástól, a nőket és a betegeket elküldte
hátra, embereivel Galdoréihoz csatlakozott, és a halálveszélyes ösvényen harc alakult ki. Fentről sziklák is zuhogni
kezdtek, és nem ígért semmi jót a helyzet, sokan meg is sebesültek így; de Tuort még jobban aggasztotta a hátulról
most hallatszó fegyverzaj, és jöttek a hírek, hogy Glorfindel és a Fecskék komoly veszélyben vannak, orkok támadtak
rájuk, van velük egy balrog is. Tuor félt, csapdába kerültek netán, s nem ok nélkül érzett így; mert Melkó őröket állított a Környező Hegyekben
mindenüvé, s tovább is. De a városukat védő gondothlik bátorsága oly sok erőt vont el innen is, hogy Melkónak alig
maradtak kirendeltjei végül, s egy ilyen csapatba botlottak a menekülők most épp erre délnek. Akkor figyelték ki
Tuorékat, mikor a mogyoróbokros ligettől továbbindultak, és akkor az orkoknak oly számosa összegyülemlctt itt,
amennyit csak egybehívhattak a környékről sebtén, s úgy határoztak, a gondothlikat előlről is, hátulról is
megtámadják, s épp itt, Cristhorn veszélyes útján. Galdor és Glorfindel derekasan védekezett, bármily
meglepetésszerű volt is a rajtaütés, így az orkok jó részét lehajigálták a szakadékmélybe; hanem hogy a sziklák hullani
kezdtek, egyszerre úgy látszott, hiába volt a nagy fáradság, a menekülés Gondolinból, mindennek vége. Ez órán a hold
ott állt az ösvény felett, és a komor homályt valamelyest oszlatta, a sötét helyeket sápadt fény öntötte el; de a magas
szirtfalak megakadályozták, hogy az ösvényt jobban megvilágítsa. Akkor felszárnyalt Thorndor, a Saskirály, és ő nem
szívelte Melkót, mert övéit szaporán elkapdosta, szirtekhez láncolta őket, hogy kigyötörje belőlük a bűvös szavakat,
melyeknek erejével ő maga repülni megtanulhatna (mert arról álmodozott gonoszul, hogy Manwét a légből is támadja
majd); és mikor hiába próbálkozott így, levágta szárnyukat, felkötötte magára, hanem hát az így nem megy. Most, hogy a csatazaj erősödött az ösvényen, e nagy rejtelmes lény csapott kettőt a szárnyával, s mondotta: »Mit
keresnek itt ezek az undok teremtmények, hegyi orkok, az én trónusomnak közelén? És miért kiáltoznak a noldók
gyermekei kétségbeesetten a sík helyeken még, jajongva Melkó miatt, ki oly átkozott? Emelkedj, lengj meg, ó,
Thornhoth serege, kinek csőre mint az acél, és karmai kar- dok!« És mintha roppant szélfuvalom söpört volna végig a sziklás helyeken, Thornhoth, a sasok népe lecsapott amaz
orkokra, kik az ösvény felett ügyködtek, és arcukat s kezüket megtépve lehajigálta őket rendre a Thorn Sirbe, messze
le. A gondothlik boldogok lettek erre, és később a Sas jelvénye is lett nemzetségüknek, örömük jele, és Idril hordta, de
Earendel inkább apja Hattyú-jelét választotta. Most már Galdor emberei méltó választ adhattak a szemközt
támadóknak, nem is voltak sokan, és hogy Thornhoth népe a sziklahajigálókat elhajigálta, alaposan megriasztotta
ezeket is, és a menekülő csapat megkönnyebbülten haladhatott tovább, csak Glorfindelnek kellett utóvédként
csatároznia még. A csapat fele túl volt már a veszélyes útszakaszon, a Thorn Sir vízesésén, mikor az a balrog, ki a
hátulról támadó ellenséggel jött, öles szökkenésekkel megindult, a mélyben csörgedező víz feletti sziklakiszögel-
léseken ugrálva eljutott Glorfindel elé, s az asszonyok és betegek között kezdte lángkorbácsát lengetni. Erre Glorfindel
máris rávetette magát, aranyvértje csillámlott a holdfényben kísértetesen, s odasújtott a démonra, ki egy nagy sziklára
visszaugrott akkor, de Glorfindel utána. Halálos harc kezdődött kettejük közt, kis magasságra a csapat felett; s a nép,
megtorlódva, hogy se előre akkor, se hátra, közelről láthatott mindent. Nem sokáig, hamar vége volt a mérkőzésnek,
Glorfindel mellé oda sem tudtak szökkenni emberei, úgy. Glorfindel megszállottként kergette a balrogot szikláról
sziklára, és az hiába handabandázott, vaskörmei ellen védte Glorfmdelt a pácéiing. Most a balrog vassisakjára mért
csapást a gnoma, aztán korbácsos karját szelte le könyékből. A balrog, rettentő kínjában, félelmében teljes erőből
Glorfindelre vetette magát, vaktán, de az úgy döfött, mint ahogy a kígyó vág, villámként; csak épp a vállát találta, és
akkor kézitusa kezdődött, így szédültek oda mindketten, egybekapaszkodva, egy újabb sziklaperemre. Ott Glorfindel
ismét támadott, előrántott egy kurta tőrt, s azt, maga arca magasságában (mert a balrog kétakkora volt, mint ő)
ellenfele hasába mártotta; a démon felvisított, hanyatt tántorult, ám hull- tában megragadta Glorfindel egyik szőke
fürtjét, mely a sisak alól elöbodorult, és ketten zuhantak a szörnyű szakadékba. Ettől mindenki rettentően elbúsult, mert a drága Glorfindelért rajongtak, igen, és vége! a zuhanás
megvisszhangoztatta a hegyoldalakat, Thorn Sir völgye is nagyot zendült tompán. A balrog halál- ordítására az orkok
megrettentek, menekültek már, és a gnomák rendre legyilkolták őket, és Thorndor, a hatalmas madár lekeringett a
mélybe, felhozta Glorfindel testét; de a balrog ott hevert a mederben tovább, és a Thorn Sir vize napokig feketén folyt
Tumladinon át. Még ma is azt mondogatják az eldák, ha valaki túlerő ellen küzd derekasan: »A mindenit! Ez Glorfindel és a balrog«,
és a szívük ma is szomorú emez ékességes noldó miatt. S mert szerették öt, sietségük ellenére nekiláttak, hogy Tuor
elrendelése szerint nagy kő- emléket helyezzenek Glorfindel holtteste fölé, pontosan ott, ahol a veszélyes út a Sas-víz
felett húzódik, és Thorndor nem engedte, hogy bárki is zavarja a halott örök álmát. Sárga virágok kezdtek nyílni ott,
ezen a képtelen elhagyatott és terméktelen helyen, s az Aranyvirág népe sírt, ahogy a kőhalmot halmozták, és
könnyeiket nem tudta semmi felszárítani.
Már ugyan ki lenne elmondhatója, hogyan vándorolt a Tumladin völgyétől délre magasodó hegyeken túli
pusztaságban Tuor s vele Gondolin megannyi száműzött menekülője? Nyomorúságos meg- próbáitatások, halál, hideg
és éhség, szüntelen riadt-éber figyelés: ez volt osztályrészük. Hogy azokon a Melkó-fertőzte vidékeken egyáltalán
keresztülvergődhettek, köszönhető volt ez a nagy vérveszteségnek, melyet a gonosz ainu hadai Gondolin védőinek
hősiessége révén elszenvedtek, mert hogy Tuor igen sebesen haladt velük, egyre nógatta őket, és nagyon vigyázott is
rájuk; mert az holtbizonyos, Melkó tudott e szökésről, és őrjöngve fogadta hírét. Ulmó is hírét vette dolguknak, csak
egyelőre mit sem segíthetett, mert messze jártak a vizektől, a folyóktól - való igaz, gyötörte is őket a szomj, mi több,
nem tudták, hova-merre. Am vagy egy év - netán több - vándorlás után, mikor is gyakorta úgy bolyongtak, a helyek mágiájától verve, hogy egy
napi járóföldet megtéve a végén saját nyomaikban lépkedtek este megint, elkövetkezett egy újabb nyár, és ennek
delelője táján37 végre egy folyóhoz értek, s ezt követve aztán jobb vidékekre, és valamelyest megvigasztalódtak és
ocsúdtak. Itt már Voronwe vezette őket, mert meghallotta Ulmó suttogását a folyóból egy késő nyári éjen - és ő mindig
sok bölcsességet merített így a folyókból, vizeknek hangjából. Vezette hát őket, míg el nem érték a Siriont, melyet ez a
folyó táplált, s akkor mindketten, Tuor és Voronwe is látták, hogy nincsenek is messze a Megmenekülés Útja hajdan
volt bejáratától, és megint abban a mély völgyben járnak, az égeresben. A bokrok le voltak tiporva itt, és mind a fák
megégtek, és a völgy lejtőit is tűz- sebek éktelenítették, s ők sírtak, mert azt gondolták, tudnak valamit: tudják, mi lett
a sorsa azoknak, akik itt az alagútszájon bukkantak ki a külvilágba. Most tovább haladtak a folyó mentén, lefelé, de megint elfogta őket a félelem: Melkó... ! És harcolgattak ork
bandákkal is, és veszélybe kerültek, mikor farkaslovasok tűntek fel, de a gonosz ainu tűzsárkányai nem voltak soha a
nyomukban, egyrészt mert kimerültek Gondolin ostrománál, másfelől meg Ulmó hatalma-ereje, ahogy ők megint
vízközel jártak, nőttön nőtt, s ez elég volt. Sok nap után - mert lassan haladtak, s még ennél is keservesebben tartották
fenn magukat - elérkeztek a nagy hangásra, a Fűzfák Földje feletti tocsogós vidékre, ahol Voronwe jól kiismerte magát.
Itt aztán a Sirion igen hosszan fut a föld alatt, a Kavargó Szelek mély üregénél lesz belőle búvófolyó, de megint a
szabad ég alá szökken a Félhomály Tavainál, ott pontosan, ahol Tulkász38 harcolt aztán magával Melkóval. Tuor éjszaka járt ezeken a tájakon, legföljebb szürkületkor, miután Ulmó meglátogatta a nádban, és nem emlékezett
az utakra. Emitt-ott a talaj csupa csapda, egyáltalán, becsapós vidék ez, veszejtő, lápos; és a csapat itt hosszan időzött,
és zaklatták gonosz legyek, mert ősz lett közben, és lázak, mocsárlázak gyötörték tes- tük-lelkük, és reszkettek,
átkozták Melkót. A végén mégis eljutottak a nagy tavakhoz, s ezzel a Fűzfák Földje szegélyéhez is; és már a szelek lehelete is
nyugalmat s békét hozott, és a hely annyira boldogító volt, hogy bánatuk enyhült, bár nem feledték így sem a
szörnyűségesen elveszítetteket. Hanem, a lányok és az asszonyok szinte kivirultak megint, a betegek jobban érezték
magukat, régi sebek minden mód gyógyultak; csak azok nem tudtak mosolyogni, akik okkal-joggal félhettek, hogy
övéik a Vas Poklában raboskodnak szörnyűségesen. Itt aztán valóban hosszan letanyáztak, és Eárendel nagy fiú volt már, mikor Ulmó kagylókürtje elérte Tuornak
szívét, mert mindennél hevesebben támadt föl benne ismét az éveken át elfojtott vágy: a tenger, a tenger; és a csapat
felkerekedett a kérésére ekképp, s ő levitte mindőjüket szépen együtt a Sirion mellett a nagy vízhez.
Mármost ez a nép, mely a Sasok Hasadékát megjárta, Glorfindelt mélybe bukni látta, összesen nyolcszáz lelket
számlálhatott - nagy úti kompánia, de mily szomorú töredék-csekélység egy hajdani nagy város lakosságához képest.
Azok pedig, akik a Fűzfák Földje füvéről felkerekedtek évek múltán, s a tengerre kihajóztak, mikor a tavasz a
ligetekben fecskefüvek színét lobbant- gatta, s ők szomorít ünnepélyt rendeztek Glorfindel emlékére, ezek mindössze
háromszázan voltak, férfiak és fiúgyermekek, és kétszázan megint, nők és leánygyermekek. A nők száma azért volt
csekélyebb, mert rokonaik elrejtették őket, vagy ők maguk bújtak, a város titkos helyein, és vagy ott égtek, vagy ott
ölték le őket, vagy már nem tudtak menekülni, rabsorsra jutottak; a mentőkülönítmények, kik a végórákban még a
várost járták, nem is nagyon jutottak nyomukra; és ha csak erre gondolunk, a legnagyobb szomorúság az, mert
Gondolin lányai-asszonyai szépségesnél is szépségesebbek voltak, mint a nap, kedvesek, akár a hold, tündöklőbben
mindezekkel a tulajdonaikkal a csillagoknál is. Bizony, diccsel csillámlott a Hétnevü Város, Gondolin, és hogy így
lerombolták és kifosztották, szomorúbb és szörnyűségesebb volt minden más hasonló lettnél e földön. Se Babion, se
Ninwi, se Trui tornyai, se Rüm sokszori pusztulása, elfoglaltatása nem ily borzadályos az embertörténetben, mint ami
e rémség volt, az Amon Gwarethra zúduló, mely a gnomákat halomra ölte, gyötörte, alázta; s úgy becslik, Melkónak is a
legnagyobb gonoszsága volt ez, mit csak a világra hozott. Most pediglen Gondolinnak e száműzött menekültjei ott lakoztak a Sirion torkolatánál, s Nagy Tenger partján.
Felvették ott a lothli népnevet, s a lothlik a virág gyermekei, így hívják magukat, mert a gondothli szó csak feltépné
szívük sebeit; és ékesen csepe- redik-növekszik atyai házában39 Earendel, a lothli fiú, és ezzel Tuor nagy meséje véget
ér, elhal a csendbe. " Mondotta akkor Kisszív, Bronwégnek fia: „Jaj, árva Gondolin. " És senki a Hasábok Termén nem mukkant, nem is moccant sokáig még, sokáig.
JEGYZETEK
1. Persze nem a nagy utazás a tengerhez az Ébredés Vizeitől, hanem a köri tündék expedíciója a gnomák megmentésére. 2. A korin meghatározása a Tűnt játék kis háza ban (I. kötet 21. old. ): „... nagy körkarám vagy sövény, hol kőből, hol
tüskebozótból, netán Fákból, mely zöld őspázsitot övez"; Meril-i-Turinqui ilyenben lakozott, „szilfák nagy korinjában". 3. Tön a Gwedrin: ez a Mese-tűz. 4. Itt egy eligazító utalás: „Lásd később a Nauglafringet", de apám ezt áthúzta. 5. Heorrendáról Id. később. Kis köz maradt a „szólt ez ekképp" szavak után, jelölve az óangol versszöveg helyét, melyet végül
apám nem illesztett be, s nem sejthető, mi lett volna az.
(A következő jegyzetekben az „eredeti szövegezés" azt jelenti, hogy: Tuor A, valamint Tuor B, amikor még nincs meg a kérdéses
kiigazítás. Nem jelenti viszont ez azt, hogy a Tuor A eredeti szőve- gezése fellelhető-e az eredeti ceruzaírásos szövegben vagy sem [az
esetek nagy többségében ez nem mondható el]).
6. Ez a rész, kezdve onnan, hogy „És Tuor bement ebbe a barlangüregbe... ", későbbi helyettesítés egy cédulán. Az eredeti szakasz
nagyjából hasonló jelentésű, de tartalmazta a következőket:
Mármost ezt a folyómedret vájva a hegy alatt a noldók úgy tevékenykedtek, hogy nem tudta azt Melkó, ki pedig amaz időmélye
napokban rejtve s rabságában tartotta őket, kényre. Hanem inkább Ulmó nógatta őket, aki mindig is Melkó ellenében munkált; s Tuor
révén szerette volna megvalósítani tervét, hogy a gnomák a Melkó-gonoszság rémuralma alól szabaduljanak.
7. „három napon át" - minden szövegben, de „napokon át?" ceruzával „évek" felett a Tuor B-ben. 8. A vízimadarak Ossé által elindított „evolúciójáról" Id. A tündék érkezésé ben, I. kötet 159. old.; de az itteni mondat az eredeti
ceruzás Tuor-A-bó\ való. 9. A Tuor C gépiratban itt kihagyott hely következik, és a későbbiekben az „Ulmó" szó tölti ki, nem az „ainuk". 10. Az eredeti szövegezés: „Tuor, te, magányos szívű, a valák nem akarják, hogy örökké madarak és virágok szép vidékein
lakozzál; sem az nem lesz, hogy kellemes vidékeken át vezessenek téged... " 11. A Tuor C hozzáteszi itt: „Ulmó segítségével". 12. A hivatkozás a Száma-Se Könny Csatájára későbbi toldás a Tuor B-ben. Az eredeti szövegezés ez volt: „akik egyedül
tudták elkerülni Melkó hatalmát, miután népüket... " 13. A Tuor A és B végig Voronwét ad, ám ez a kifejezés a Bronweg formával toldás a Tuor B-ben (helyettesíti ti. az
eredeti „Mármost sok nap után leltek ők ketten egy mély völgyet" szövegezést. 14. A Tuor C gépirat itt:
... hogy senki, ha nem noldó vér, nem bukkanhatott rá sem véletlenül, sem korokon át keresve akár. így biztos volt minden
balfordulat ellen, ha nem árulás az, és sosem jutott volna oda Túr, ha nincs Voronwé gnomának állhatatossága.
15. Az eredeti szövegezés: „megértették beszédét, bár valamelyest más volt a szabad noldók nyelve azokban az időkben,
mint Melkó szomorú rabnoldóié. " A Tuor C gépiratban: „megértették, mert noldók voltak. Akkor Tűr is ugyanazon a nyelven szólott... "
16. Az eredeti szövegezés: „Kora reggel volt, mikor közel jutottak a kapuhoz, és sok-sok szempár meredt... " De amikor
Tuor és Voronwe először pillantotta meg Gondolint, „reggeli fények" játszottak a városon, és „egy napi könnyű menet" volt odajutásuk a
síkon át; ezért a későbbi (Tuor B) változtatás. 17. „Gonosz": eredetileg „ainu". IK. Ez a szakasz, onnét, hogy „Tépázott volt Tuor külleme... " külön papírszeleten mellékelt pótlás-helyettesítés; az eredeti szöveg így
szólt:
Tuor jó megjelenésű ember volt, de tépázott most, fésületlen fürtű, öltözete medvebőr, termetre azonban nem volt kiemelkedő a
saját fajtájában, a gondothlinok viszont, bár hajlott hátúak nem voltak, mint sok rokonuk, kik Melkónak dolgoztak folyton vájva és
kalapálva, kicsinyek voltak, karcsúak és igen hajlékonyak.
Az eredeti szövegezésben az emberekről azt tudjuk meg, hogy természettől fogva magasabbak, mint a gondolini tündék.
19. „ide azért jön": „menekült Melkótól" (Tuor C).
20. „nép": eredeti szövegezése: „emberek". Ez az egyetlen hely, ahol az „emberek" tündékre vonatkoztatva „visszaváltozik".
Használata a Gondolin bukásá ban állandósult, és egy helyen még valami furcsa előfordulása is van, Melkó hadaival kapcsolatosan:
„Persze, most már Melkó emberei is összpontosítják erőiket". 21. A szakasz, mely itt végződik, és a „Tuor szíve erre nehéz lett.,. "-tel kezdődik, apámtól zárjelet kapott a Tuor B-ben, és
egy külön cédulára, c zárjeles részre vonatkozóan, ezt írta:
(Ha szüks[égcs]): Akkor elmondani, hogyan adta hozzá Idril, a király leánya a maga szavait a király bölcsességéhez, úgy hogy
Turgon kérte Tuort, maradna egy darabig Gondolinban, s előrelátó lévén, tulajdonképpen azt szorgalmazta, hogy települne le végképp.
Hogyan lett szerelmes a király leánya, Idril az Ezüstláb, és hogyan tanulta fokról fokra e nagy nép bölcsességét Tuor, történelmüket,
valamint a tündék históriáját. Hogyan gyarapodott Tuor tudása a gondothlik jóvoltából.
Ami az elbeszélés szerkezetét illeti, az egyetlen különbség (a ténylegesen létező szöveghez képest) itt az, hogy Idril befolyásolja
Tuor döntését: maradna Gondolinban. A szakasz egyébként végsőkig rövidített summázata annak, hogyan okul Tuor Gondolinban, az
marad ki csupán, hogy a gondothlik miként készülnek fel bármi esetleges támadásra; de nem hinném, hogy apám a mesét ennyire le
akarta volna rövidíteni. Inkább arra utal a „ha szükséges", hogy apám a felolvasás céljára hajtott volna végre ily kurtítást - ez pedig az a
bizonyos alkalom volt, mikor az Exeter College Essay Clubjában 1920 tavaszán felolvasta a müvet. Egy másik - javasolt - rövidítéssel
kapcsolatban: ld. 32. jegyzet. 22. Ez a rész kezdve onnét, hogy „Es Idril ugyanígy nagy szerelmet érzett... " külön cédulára íródott, a következő eredeti
szövegezést helyettesítette: A király, hallván ezt, s látván, hogy gyermeke Idril, akit az eldák így emlegettek: Irildé, viszontszereti Tuort, beleegyezett
házasságuk tervébe, hiszen neki magának fia nem volt, és Tuor segítő rokon lehet majd, erő és vigasz. Idrilt és Tuort összeeskették a nép
színe előtt az Istenek Terén, a Gar Ainionon, közel a király palotájához; és vígságnak napja volt ez Gondolin városában, de... (etc. ).
Ez a szakasz arról is szól, hogy Tuor s Idril házassága az első, de nem az utolsó ilyen ember és tündér egybekelés volt, miközben a
Gondolin bukásának névlajstromában azt olvashatjuk, hogy Eárendel volt „az egyetlen lény, aki félig elda volt, félig ember". 23. Az „és itt nem dolgunk, hogy Isfin és Eöl meséjét elmondjuk": a TuorB- hez toldva. 24. Eredeti szövegezés: „a gondothlik nyelvén formálódott név". 25. A zafírokról, melyeket a noldók Manwénak adtak/4 tündék érkezésében olvashatunk, ld. I. kötet 183. old. A Tuor A
eredeti ceruzás szövege itt olvasható: „kékebbek, mint Szúlimó zafírjai". 26. Az itt végződő és a „Telt ekképp a kegyetlen tél"-lel kezdődő rész külön lapon kerül a Tuor B-be (de nem része az
igazítások legutolsó rétegének); sokkal rövidebb passzust helyettesít, még a Tuor A-ból, annak eredetijéből:
Mármost tél derekán egy nap még az égi nap is jó koron lenyugodott a hegyek mögött, és akkor, íme! hogy eltűnt pedig, valami
világosság támadott az északi hegyek felől, és az emberek csodálkoztak. (Stb. )
Ld. 34. és 37. jegyzet.
27. A Skarlát Szív: Finwe Nolcmenek, Turgon apjának szívét kivágták az orkok a Száma-Se Könny Csatájában, de Turgon
visszaszerezte és így lett jelvénye. 28. Ez a szakasz ismerteti a gondothlik házainak rendjét és jelvényeit, és tulajdonképpen kevésbé érintette a Tuor A
későbbi felülbírálata; java része megvan ugyanígy az eredeti ceruzás szövegben, mely nem került törlésre sem, és a jelek szerint minden
név eredetileg is így állt. 29. A „burg" szó az óangolban fallal körülvett, megerősített (erődszerű) városkátjelent. 30. Ecthelion halála a Tuor A eredeti szövegében jól olvasható állapotban van meg; a felülbírálat során csak pár szó
változott meg. 31. Ez a mondat onnét, hogy „és ebbe beleborzongott, aki hallotta", a Tuor B- hez adódott. 32. A Tuor B zárójeles a „Tuor most a csapat élén befordul a Házasság Terére... "-tői, egészen idáig, és külön cédulán
olvashatjuk a zárójeles tételre vonatkoztatva a következőket: Hogyan találja meg Tuor s népe az Istenek Terén összevissza bolyongó Idrilt. Hogyan látta Tuor és Idril erről a magas helyről a
Király Csarnokának lerohanását és kifosztását, és a Király Tornyának rombadöntését, a király halálát, mely okból az ellenség őket nem
nagyon üldözte. Hogyan hallja Tuor annak hírét-Voronwetól-, hogy Idril Eárendelt előreküldte, vele őrét, a rejtekúton, és hogyan ment
be ő maga a városba, hogy férjét keresse; hogyan mentettek meg sokakat végveszélyből, az ellenségtől, menekülőket, s hogyan küldték
le őket a rejtekalagútba. Hogyan vezette csapatát Tuor az Istenek szerencséjével a vágat bejáratához, hogyan ereszkedtek le mind a
síkra (alá), s miként zárták vissza maguk mögött az alagútbejáratot. Hogyan ért el a szomorú társaság Tumladin völgyén egy horhosba.
Ez egyszerűen a meglevő szöveg összegezése; gondolom, a felolvasáshoz rövidítette volna apám, hogy túl hosszú ne legyen (Id. 21.
jegyzet). 33. Ez a rész, onnét, hogy „Itt nem kis tömeg.... " a Tuor B-ben helyettesítette az eredeti szövegezést: „Itt megpihennének
szívesen, de semmijeiét nem lelik Eárendelnek és kíséretének; Tuor lehangolt, Idril sír. " Ezt részben elbeszélés-szempontúan írta át
apám, másrészt azért is, mert múlt időbe akarta tenni. A következő mondatban a szöveg kiigazítódott, onnét, hogy „De mások is
veszékeltek", valamint „látniok kell". De a következő mondat („Tűzsárkányok serénykednek... ") érintetlen megmaradt; s azt gondolom,
szándéka volt csak apámnak, de következetesen nem vitte végbe (és végig): hogy a „történeti jelcn"-t minél inkább ritkítsa az elbeszélés
igeidő-használatában. 34. „mert nyár van idestova már"-ercdeti szövegezése: „mert bár tél van". Ld. 26. és 37. jegyzet. 35. Az eredeti szövegezés ez volt:
Most akkor a hegyek azon az oldalon húsz mérföldnyire lehettek Gondolintól, és a Sasok Hasadéka, Cristhorn másik három mérföld
felfelé kapaszkodás a hegyek lábától; miért is egyelőre hat-hét mérföldnyire lehettek a hágótól, és rcttendö fáradtak voltak már.
36. „nézzétek, arca fénylik, mint égi csillag a pusztaságban": hozzáadva Tuor B -hez. 37. Ez a rész, kezdve onnét, hogy „Ám vagy egy év-netán több vándorlás után... ", helyettesíti az eredeti szövegezést: „De
félévnyi vándorlás után, nyár dereka táján. " Az igazítás onnan jön, hogy Gondolin lerohanása is „átkerült" tél közepéről a Nyárkapu
Ünnep idejére (ld. 26. és 34. jegyzet). A javított változatban a nyár lesz az az évszak, mikor a menekülő „száműzöttek" a Sirion-vidékre
érkeznek, de inkább egy évet s még valamicskét töltöttek vándorlással, semmiképp sem egy felet. 38. „ahol Tulkász"; eredeti szövegezés: „ahol a noldók és Tulkász".
39. Az eredeti Tuor A ceruzás szövegben: „Ékesen cseperedik-növekszik Earendel Szomonturban Tuor házában".
Nevének negyedik bejüje egyébként u-nak is olvasható.
Nevek változása a Gondolin bukása ban
Ilfiniol < Elfriniol a név első három előfordulásakor az eredeti átkötő szakaszban, negyedszerre már Ilfiniol.
A Tűnt játék kis házában (I. kötet 16. old. ) Mar Vanwa Tyaliéva Gongőre csak Kissziv néven szerepel. Az ainuk muzsikájában
tünde neve llverin < Elwenildo (I. kötet 60. old. ); és a Tinúviel meséjének Átkötésében Ilfinol < Elfriniol ő, mint itt, míg a gépiratban
Ilfrin. A Gondolin bukása névlajstromának „fejléc-bejegyzésében" Elfrith < Elfriniel, és ez az egyetlen hely, ahol a „Kisszív" név értelmezve
van; a névlajstromban van egy „Elf tünde" tétel,. jelentése »sziv« (ahogy Elfm=Elhen)\ Elfrith annyi, mint Kissziv" [ld. I. kötet 375.
old. ], az llverin címszónál). Egy másik névlajstrom-tervezetben, melyet pár címszó után apám abbahagyott, találkozunk az Elfrith
formával, csakígy ott van Elhenil > Elwenil. A név állandó változtatása érthető, ha figyelembe vesszük, milyen gyorsan változtak a fonológiai elgondolások és megformálások, de
még így is eléggé rendkívülinek mondható.
A következő jegyzeteknél tudni kell, rövidség kedvéért, hogy a Tuor B-ből való nevek (igazítás előtti állapot) ugyanabban a
formában fordulnak elő a Tuor A-ban pl. „ Mithrim < Asgon a Tuor B-ben" azt foglalja magában, hogy a Tuor A-ban Asgon áll
(változatlanul így).
Tuor Bár olykor Túr az igazított alakja a Tuor B-ben, cs rendre Tűr a Tuor C gépiratban, végig Tuort adok. Dor Lómin Ez a név az elejétől így íródott a Tuor B-ben. A Tuor A első három megjelenésekor Aryador > Mathus alakot hoz;
negyedikre: Aryador > Mathusdon Dor Lómin. Mithrim < Asgon végig a Tuor B-ben; a Tuor C-ben Asgon változatlan. Glorfalc vagy Cris Ilbranteloth. A Tuor A-ban Glorfalc vagy Teld Quing Ilon\ a Tuor B, mint írtam, nem tartalmaz tünde neveket,
Glorfalc vagy Cris Ilbranteloth későbbi toldalék. Ainur Mint Az ainuk muzsikája első tervezetében (I. kötet 60. old. ), az eredeti Tuor A szöveg az ainu többest adja. Falasquil A Tuor A-ban való mindkét előfordulásakor ez a név helyettesíti a már kiolvashatatlan (Q-val kezdődő) eredetit; Tuor S-
ben anyám üresen hagyott bizonyos helyeket, s a nevet később ceruzával írta be; a Tuor C- ben a gépiratban így vannak- be nem
töltött-üres helyek. Arlisgion Ez a név későbbi hozzáadás a Tuor S-ben.
Orcs (orkok) Tuor A és S végig: orqui; apám ezt igazította a Tuor S-ben így: orcs (orkok), de nem mindenütt, és a mese későbbi
részeiben egyáltalán nem. Csak egy helyen, (a Thorndor-beszédben) van mindkét szövegben orcs (valamint: orcs-bands , kb. ork
bandák). Akár a Tuor / Túr név esetében, végig az érvényesnek tartott alakot adtam. Az egyetlen egyes számú előfordulásnál a szó vége: k, mind a TuorA- ban, mind a Tuor B- ben. (Ork's blood=ork vér. ) Gar Thurion < Gar Furion A Tuor B-ben (Gar Furion a Tuor C-ben). Lolh < Lós a Tuor S-ben (Lós a Tuor C-ben). Lolhengriol < Lósengriol a Tuor B- ben (Lósengriol a Tuor C-ben).
Taniquetil A Tuor A eredeti szövegezésében hozzáadva: (Danigwiel)\ de kihúzva. Gar Ainion < Gar A inon a Tuor B-ben, de én Gar Ainionl vettem mindkét helyen.
Nost-na-Lothion < Nosl-na-Lossion a Tuor B-ben. Duilin Első megjelenésekor < Duliglin a Tuor A eredeti szövegében.
Rog A Tuor A-ban Rög a korai megjelenésekkor, később Rög; a Tuor B- ben a Rög megy végig, de később többnyire átjavítódik
Rógra. Dramborleg A Tuor A eredeti szövegében < Drambor. Bansil Csak egyetlen helyen Bansil < Banthil a Tuor B- ben.
Cristhorn Az első megjelenéstől így íródik, Cristhorn (nem Cris Thorn) a Tuor A-ban; a Tuor S-ben végig Cris Thorn. Bad Uthwen < Bad Uswen a Tuor S-ben. Az eredeti alak a Tuor A- ban (a jelek szerint) Bad Usbran volt.
Sorontur (Szorontur) < Ramandur a Tuor S-ben. Babion. Ninwi, Trui, Rűm A Tuor A eredeti szövegében Babylon, Nineveh, Troy és (talán) Rome. Ezek alakultak át a szövegben adott
formákká, kivéve Nineveh > Ninwe , amely a Tuor S-ben Ninwire változik.
Kommentárok a Gondolin bukásához
1. Az eredeti elbeszélés
Mint a Turambar meséjénél itt is szakaszokra osztom kommentárjaimat. Gyakran hivatkozom majd a sokkal későbbi változásra
(mely csak addig terjed, míg Tuor és Voronwé meg nem pillantja Gondolint a síkságon át), lásd Bevégzet- len mesék („Tuorról s
Gondolinba meneteléről"); ezt nevezem itt úgy, hogy „a későbbi Tuor".
(i) Tuor útja a tengerhez és Ulmó látogatása
A későbbi Tuor (melynek abbahagyása a befejezetlenség-históriában az egyik legelszomorítóbb mozzanat) oly közel jár a
Gondolin bukásának szövegezéséhez e több, mint harminc évvel korábban készült elbeszéléshez, hogy szinte bizonyosra vehető, apám
előtt ott volt írás közben, vagy legalábbis nemrég elolvashatta akkor. A kései változat ékes példái így: „A nap felkelt a háta mögött,
nyugodott, és ahol a víz habzott a nagy görgetegköveken, vagy hirtelen zúgókon surrant zajjal, reggel és este szivárványok fonódtak a
folyó fölébe"; „Most azt mondta: »Tündérhang ez «, aztán: »Nein, ez valami apró állat lehet, a pusztaságban nyüszít «"; „ [Tuor]
vándorolt még pár napig valami tépett vidéken, fák sehol; és a tengeri szél söpört mindenütt, és ami csak nőtt itt, fű vagy bokor, örökké
hajolnia kellett, annyira nem ismert ellenállást ez a nyugati szél"- ez igencsak hasonlít a fent közölt meseszövegre, már ha nem teljesen
azonos vele helyenként, de az elbeszélésbeli különbségek már alapvetőek itt. Tuor származása a régi históriában bizonytalan marad. Van egy utalás a Turamhar meséjében: „voltak ott ezek az emberek az Asgon
vizeinél, később innen származott Peleg fia Tuor", de itt azt látjuk, hogy Tuor nem lakott övéivel („az a nép... vándorolt vadonokon és
völgyeken-hegyeken"), hanem „magányosan élt a Mithrim [<Asgon] nevű tónál", melyet kis csónakkal járt, s ennek orra hattyúnyakra
emlékeztetett. Való igaz, alig van kapcsolódás itt a többi eseményhez, és természetesen nyoma sincs Hithlum szürke-tündéinek, akik a
későbbi történet szerint gyámolítván nevelik, vagy hogy törvényen kívüli lett volna, a keleti embereknél vadászott volna; előfordulnak
azonban „vándor noldók" Dor Lóminban (Hiszilómé, Hithlum), akiktől Tuor sokat tanult, beleértve nyelvüket, s ők vezették cl a sötét
folyószoroshoz, be a hegyek alá. Utalás ez a későbbi Gelmirre és Arminasra, a noldó tündékre, kik Tuort bevezetik a Noldók Kapuján
(későbbi Tuor, és az a történet, hogy a noldók „Ulmónak, a Vizek Urának" akaratából vájták „ezt a rejtekutat", megmaradt a kései
legenda sokkal gazdagabb történeti összefüggésrendszerében is, ahol „a Noldók Kapuját... ezek az ügyes népek réges-rég, Turgon idején
készítették" (későbbi Tuor). A későbbi Tuor igen-közei kerül a régi históriához, amikor Tuor kiér az alagútból a hasadékba (későbbi neve Cirith Ninniach, de
mindenütt Tuor leleménye); sok elein visszatér, így a csillagok, ahogy ragyognak felette, „a keskeny hasadék szeletnyi egén",
hárfázásának visszhangja (a mesében persze Morgoth kiáltásának és Féanor partot érő seregének hangjai - szó szerinti visszhangjaik -
nélkül), kételyei a sirályok panaszos kiáltozásával kapcsolatban, a hasadék elszűkülése, mikor aztán a dagály benyomul (a nyugadi szél
miatt különösen vadul), s találkozik a folyó vizével, és Tuor menekülése (felkapaszkodik a sziklatetőre; de a mesében nem kapcsolódik
össze ez a kettő: Tournak a sirályokra vonatkozó kíváncsisága és életének megmentése: a sziklatetőre csak az ainuk késztetése nyomán
mászik fel). Figyelemre méltó annak az elgondolásnak a megőrzése, mely szerint Tuor volt az első ember, aki a tengerhez elért, állt ott a
sziklatetőn kitárt karral és „tenger vággyal" (későbbi Tuor). De elmarad később az a motívum, hogy a Falasquil nevű üregben lakik,
melyet faragásaival díszít (és az ehhez szükséges faanyagot természetesen l)or Lómin noldói úsztatják le neki a folyón); a későbbi
legendában Tuor a partokon egy hajdani kikötő romjait találja, a noldókét, mikor még Turgon volt Nevrast ura, abból az időből való e
műhely, és a régi mesében szó sincs arról, hogy Turgon itt lakott volna, mielőtt Gondolinba ment. így az egész Vinyamar- epizód
hiányzik a régi történetből, s bár gyakran történik rá utalás, hogy Tuort Ulmó vezeti saját céljai megvalósításának érdekében, nincs az a
lényeges elem sem jelen, hogy Ulmó utasítására Turgon - a későbbi legendában - fegyvereket hagy neki (A szilmarilok, 282. old. ). A délnek szálló hattyúk (hét, nem három, a későbbi Tourban) érdemben ugyanolyan szerepet játszanak az elbeszélés menete
szempontjából, szüntelenül továbbhaladásra késztetik Tuort; de a Hattyú jelvénynek később más az eredete, „Annaeltől és nevelő-
népétől" származik, Mithrim szürke-tündéinek jeladománya. (Későbbi Tuor. ) Mind az útvonalat, mind az évszakot illetően apám jócskán változtatott az eredeti történeten - hogyan jut el Tuor Gondolinba. A
későbbi Tuorban a Hosszú Tél jött Nargothrond eleste után, Túrin Hithlumba való visszatérésének tele, mikor is ő s Voronwe hóban,
csikorgó hidegben haladtak keletnek az Árnyék- hegység alatt. Itt az út sokkal tovább tart. Tuor „a nyár utolsó napjai"-ban hagyta cl
Falasquilt (az időpont a későbbi Tuorban is ugyanez), de Beleriand partján ment végig egészen a Sirion torkolatáig, és a következő év
nyara volt az évszak, mikor a Fűzfaföldön időzött. (Nem kétséges, a földrajzi megalapozás sem volt még olyan teljes, mint később, de
alapvető hasonlósága a későbbi térképhez nem vonható kétségbe: bizonyítja ezt a part leírása, ahogy egy idő múlva inkább keletnek
hajlik, nem délnek. ) Csak az elbeszélés-struktúrában játszott szerepét tekintve van hasonlóság Ulmónak a Fűzfaföldön tett látogatása (nyári alkony lény-
homályban lepi meg Tuort) és a vinyamari part tomboló viharában történő rettenetes erejű megtestesülése között. Roppant érdekes
mindazonáltal, hogy a Fűzek Földje régi látomása és a vízi-virágok s lepkék fullasztó szépsége nem veszett cl, bár utóbb nem Tuor,
hanem Voronwe vándorolt arra, neveket ötölgetvén, s ő állt „térdig a fűben", míg sorsa, vagy Ulmó, a Vizek Ura le nem vitte őt a
tengerhez. Ulmó szavaival előjön a régi történet halvány emléke (későbbi Tuor: „Gyorsaságot kell tanulnod, és a kellemes útnak,
melyet terveztem számodra, változnia kell". A mesében Ulmónak Tuorhoz intézett beszéde (vagy legalább az a része, melyről értesülünk) sokkal szimplább és kurtább, és semmi
nem is utal arra itt, hogy Ulmó szembeszegülne fivéreivel, a Nyugat Nagyuraival; de későbbi üzenetének két eleme jelen van: hogy Tuor
majd talál szavakat, ha Turgon előtt áll s beszélnie kell, és utalás esik Tuor még meg nem született fiára is (a későbbi Tuorban kevésbé
kifejtve: „De nem a te javadat szolgálja, amiért küldelek, hanem hogy e világra segíts egy látásodat meghaladó reményt, és fényt fog
sugározni az a sötétségbe").
(ii) Tuor és Voronwe útja Gondolinba
Arról, hogy hogyan ment Tuor Gondolinba, eltekintve most a Fűzek Földjén volt tartózkodásáról, keveset mond a mese, és Voronwe
külön csak késői ponton jelenik meg, mikor is ő az egyetlen noldó, aki nem gyáva, csatlakozik hozzá tehát, vele tart; ami Voronwe
korábbi történetét illeti, szó sem esik róla aztán, annyi bizonyos, hogy nem gondolini tünde. Megjegyzendő: azok a noldók, akik Tuort a Fűzfák Földjétől északnak vezetik, Melkó rabjainak nevezik magukat. E tárgyban a Mesék
összefüggő képet ad. Már a Tinúviel meséje ben olvashatjuk:
az eldák, akik megmaradtak így sötétben, vagy elvesztek Paliszorból menetelvén, s a noldók is, kik visszamentek ő-nyomában a
világba, mert rablott kincsük keresték, hatalmába kerültek néki, rabszolgái lettek.
A Gondolin bukásá ban áll, hogy a noldók titkon szolgáltak most Ulmónak, és „Melkó haragjától félve ingatagok" voltak alighanem;
Tuornak Voronwe „a rabsors gyötrő világá"-ról beszél; Melkó kémek egész hadát küldi, „hogy minden mód keressék a rabságából
menekült noldók lakozóhelyét". Ezek a rabnoldók a jelek szerint mintha szabadon járnának-kelnének a világban, elmehetnek a Sirion
torkolatáig is, hanem azért csak „rettegésben vándoroltak, így, tették ő elvetemült kedvét-parancsát, és érezhették, Melkó szeme
parázsként égeti őket bármi messziről is" ( Turam bar meséje) . Gyakran találkozunk ezzel a kifejezéssel: „bűvölő borzalom"-„és az a
mágia, mellyel Melkó a noldókat rabságában tartotta, feneketlen félelemmel járt, Melkó nekik mindig közel volt, járhattak bármily
messze a Vas Poklától, és szívük bénult, nyüszített, s nem menekültek akkor se, ha tehették volna". A feneketlen félelem és a bűvölő
borzalom lesz Meglin osztályrésze is. Alig akad itt bármi is, ami többé-kevésbé összhangba hozható ne lenne a későbbi elbeszélésekkel, s való igaz, visszhangzanak az
iménti szavak A szilmariiokban (184. old. ):
Ám a noldák legjobban a tulajdon fajtájuk árulásától tartottak, azoktól, akiket rabszolgának vittek Angbandba; mert Morgoth
felhasználta őket a maga gonosz céljaira, úgy tett, mintha szabadon engedné őket, ám akaratuk továbbra is az ő akaratától függött, s
csak azért engedte cl őket, hogy aztán újra visszatérjenek hozzá. Semmi kétség, az a benyomásunk, hogy apám abban az időben jelenítette meg Melkó hatalmát, mikor a gonosz ainu
képlékenyebben és érinthetetlenebből, mondhatni, egyetemesebben tevékenykedett a Nagy Földeken. Míg A szilmariiokban a noldák,
akik nem szabadok, mind Angband rabszolgái (s innen kevesen menekülhetnek, és akiket elbocsátanak, rabbá tett akarattal mennek
már), itt a gondothlik kivételével mind „rabok", akiket Melkó távolról irányít, és Melkó úgy látná rendjénvalónak, ha a világ összes
noldója mind egy szálig az ő rabszolgája lenne, mert már az a tény, hogy a Nagy Földeken élnek, erre a sorsra rendelné őket. Van itt egy
nehezen meghatározható különbség, de hogy van, látható az Tuor későbbi történetében abból, hogy noldók, akik mégis Morgoth
rabszolgái, nem vezethetik öt Gondolinba. A Gondolinba érkezés sok alapvonásában hasonlít a későbbi Tuor teljesebb és pontosabban körvonalazott, látványosabbá tett
beszámolójára: mély folyóágy, bozontos bokrosok, barlangüreg-száj - de a folyó bizonyossággal a Sirion, (lásd a mese végén azt a
szakaszt, hol is a menekültek-száműzöttek visszaérnek a bejárathoz), és a titkos út bejárata az egyik meredek folyópartból nyílik, s ez
nem hasonlít a Száraz Folyóhoz, melynek ősi ágya maga is titkos út volt (későbbi Tuor). A hosszú alagút, melyben Tuor és Voronwe
halad, a mesében nem csupán az őrgárdához vezeti el őket, de a napvilágra is, és itt „meredek hegy lábánál voltak", s látták a várost: más
szóval, itt igen egyszerű a koncepció, van egy síkság, azt körbeveszik a hegyek, és ezek alatt vezet a titkos járat a külvilágba. A későbbi
Tuorban a városhoz sokkal különösebb módon lehet eljutni: mert az alagút (a gárdáé!) Orfalch Echor szakadékához vezet, ez egy nagy
hasadás a Környező Hegyek tetejétől az aljáig („mintha fejszével nyesték volna"), melyen az út felfele kaptat, kapuk során kell áthaladni,
míg jön a Hetedik Kapu, elzárván a hasadék hegytető felé eső végét. Csak amikor az utolsó kapu is megnyílt előtte, és átmehetett rajta,
akkor látta Tuor végre magát Gondolint; és föl kell tételeznünk (bár az elbeszélés nem terjed ily pontig), hogy az utazóknak a Hetedik
Kaputól ismét alá kellett szállniok, hogy a síkot eléljék. Megjegyzendő: Tuort és Voronwet a gárda a legkisebb gyanakvás és ellenségesség nélkül fogadja, ami a későbbi történetben nem így
lesz.
(iii) Tuor Gondolinban
Az elbeszélésnek ezzel a szakaszával hasonlítsuk össze máris/1 szilmariiokai:
A hegyek koszorújában pedig Turgon népe növekedett és gyarapodott, s minden ügyességüket latba vetve egyre munkálkodtak,
míg az Amon Gwarethen épült Gondolin valóban szépséges lett, megállta volna az összevetést akár a tengeren túli tünde Tirionnal is.
Magasak és fehérek voltak a falai, csiszoltak a lépcsői, szálas és erős a király tornya. Szikrázó szökőkutak csobogtak ott, és Turgon
udvarán ott álltak a hajdani Fák képmásai, melyeket Turgon készített minden tünde-tudását latba vetve; s az aranyból készült fát
Glingalnak nevezték, s amelyiknek a virágai ezüstből voltak, azt meg Belthilnek.
Gondolin képe maradandónak bizonyul, visszatér a későbbi Tuorra utaló jegyzetekben, és felvillanások erejéig a Bevégzetlen mesékben:
„a lépcsők, fel magas laposáig és nagy kapuja... a Források Terc, a Király Tornya a pilléres árkádok fölött, a Király Háza... " Az egyetlen jelentős
különbség az eredeti beszámolóhoz képest valójában csak: Gondolin Fái, melyek a korábbi beszély szerint hervadhatatlanok, „mert a hajdani
dicső valinori Fák hajtásaiból nevelték őket", de aztán A szilmariiokban az áll, hogy képmások csak, drágaságos fémekből. Gondolin Fáiról lásd
a névlajstrom Bansil és Glingol címszavait. Az Istenek ajándéka volt az a két „hajtás" (melyek „hervadatlan örökké virultak") Inwének és
Nólemenek, mikor Kör épült, mindegyik külön-külön Fáról, s erről/1 tündék érkezésében olvashatunk, és a Valinor elrejtésében utalás történik
rá, hogyan kapja Nólemé az ajándékot: „ám ezek a fák gyökerestül tűntek cl, és senki sem tudta, hová lettek, és ez ennyiben is maradt" (I.
kötet 311. old. ).
De Gondolin történetének egy mély, alapozó-rejtező rétege elválasztja azért a korai és a későbbi beszámolót: mert míg az Elveszett
mesékben (és utána is még) csupán a Száma-Se Könny Csatája után kerül felfedezésre, mikor is Turgon serege délnek hátrál a Sirion
mentén, /! szilmarilokban nevrasti Turgon már több, mint 400 évvel ezelőtt fölfedezi (442 évvel azelőtt, hogy Turgon Gondolinba megy,
Nargothrond bukása után a Nap 495. évében). Apám a mesében nagy időszak tűntét képzelte a Száma-Se Könny Csatája s a város elpusztítása
között („épült a város lankadatlan munkával tömérdek éven-ko- ron át"), utána, az Első Kor kronológiájának radikális változtatásával (a Nap
és a Hold előkerülte után) ez az időszakasz összesen (mindössze!) harmincnyolc év lett („Az Első Koréveinek meséje" utolsó ránk maradt,
teljes változata). De a régi koncepció egyre érződik abban A szilmarilok-részletben, ahol azt írja le, hogyan vonultak vissza a gondoliniak
minden külvilágiságtól a Nirnaeth Arnoediad után, s az a benyomásunk, évek múltak.
A szilmarilokbó1 világosan kitűnik, hogy Turgon és népe addig munkálkodott „amíg az Amon Gwarcthen épült Gondolin valóban szépséges
lett, megállta volna az összevetést akár a tengeren túli tünde Tirionnal is". Ez nincs a régi történetben, s való igaz, Az Elveszett mesékben
Turgon sosem ismerte Kört (a Nagy Földeken született, miután a noldók visszatértek Valinorból), mégis érezni mindenképp, hogy a király
tornya, a szökőkutak és lépcsők, Gondolin fehér márványai Kornak oly megmesterítői, ahogy a Város A tündék érkezése és Kór megalkotása
lapjain le van írva (I. kötet 159-200. old. ).
Mint fentebb jeleztem: „bár gyakran történik rá utalás, hogy Tuort Ulmó vezeti saját céljai megvalósításának érdekében, nincs az a
lényeges elem sem leien, hogy Ulmó utasítására Turgon - a későbbi legendákban - fegyvereket hagy neki". Mindazonáltal látni véljük
azért c koncepció csíráját Turgonnak Tuorhoz intézett szavaiban: „Íme! jöveteled meg volt jövendölve bölcsességes könyveinkben, és
írva volt, hogy te nagy dolgokat fogsz megcselekedni a gondothlik honában, ha valóban ide érkezel. " Tuor válaszából viszont világos,
hogy eladdig Gondolin - mint létező rendszer - nem volt része Ulmó tervének, mivel „Ulmó fülébe eljutott a suttogás, hogy itt volna ez a
ti lakozóhelyetek és Melkó gonoszsága elleni virrasztó dombotok, és boldog lett ő". A mesében Ulmó előre látta, hogy Turgon kelletlen lesz, mikor az jön szóba, hogy Melkó ellen harcolnia kellene, s így, Tuor szavai
révén, előhozakodott egy másik tervével (kisebb szabásúval bár): küldjön tündéket Turgon Gondolinból le a Sirionon a tengerpartra, ott
építenének hajókat, vinnének üzenetet Valinorba. Erre Turgon, határozottan és megfellebbezhetetlenül, azt felelte, hogy ő már küldött
hírnököket, Ie a nagy folyón, ugyanezzel a céllal, „számlálhatatlan éven át", s mert egyszer sem értek célt, ő többet nem hajlandó erre.
Most ez akkor világosan kapcsolódik/l szilmarilok ama részletéhez, ahol az olvasható, hogy furgon a Dagor Bragollach és az Angband
körüli ostromzár összeomlása után
gondolini csapatokat küldött titkon a Sirion torkolatához meg Balar szigetére. Ott ezek hajókat építettek, s útnak indultak Turgon
parancsára a legnyu- gatabbra cső nyugat felé, Valinort keresve, hogy a valák bocsánatát és segítségét kérjék, s a tenger madarait kérték
meg, hogy vezessék őket. A tenger pedig vad volt és végtelen, árny és varázslat ült rajta, s Valinor rejtve volt. így Turgon követei
sohasem jutottak el nyugatra, s közülük sokan elvesztek, és kevesen tértek vissza.
Turgon, való igaz, tett még egy kísérletet a Száma-Sc Könny Csatája után, és ennek az utolsó nyugati expedíciónak az egyetlen
túlélője gondolini Voronwe volt ekképpen, az alapvető és mélyreható kronológiai változtatások ellenére, s bár az Első Kor utolsó
évszázadainak elbeszélésszerkezete is fejlődött, furgonnak az a kétségbeesett kísérlete, hogy üzenetet juttasson el Valinorba, a
kezdetekre nyúlik vissza. További őseredeti jegy, hogy Turgonnak nincsen fia; de (különös mód) a mesében semmi említés nem esik a
feleségéről, Idril anyjáról. A szilmariiokban felesége Elenwe ottveszett a Helcaraxé-átkelésben, viszont ez a történet nyilvánvalóan egy
későbbi korszakba illik, amikor Turgon Valinorban született. Tuor gondolini időzésének meséje/1 szilmariiokban az alábbi tömör
közlés formájában él még:
És Tuor Gondolinban maradt, mert megbűvölte a város dicsősége és szépsége és népének bölcsessége; s Tuor naggyá növekedett
testben-szellem- ben egyaránt, és igen sokat megtanult a száműzött tündék tudományából. Ebben a mesében „hallott [Tuor] Ilúvatarról, Mindenek Uráról, aki a világ felett lakozik", és hallott az ainuk muzsikájáról.
Ilúvatarnak pusztán csak a létezéséről is tudni, a jelek szerint kiváltság volt a tündék körében; jóval később Mar Vanwa Tyaliéva
kertjében (I. kötet 66. old. ) azt kérdi Rúmiltól Eriol: „Ki volt llúvatar?... Az Istenek egyike?" Mire a válasz: „Ugyan... nem Isten volt,
hanem éppenséggel ő teremtette azokat. Ilúvatar az Örökkön Úr, ki a világ túlján lakozik... "
(ív) Gondolin bekerítése; Meglin árulása
A király lánya kezdettől „Idril az Ezüstláb" (Irilde az „eldák" nyelvén, ld. 22. jegyzet); Meglin (később Maeglin) Turgonnak
unokaöccse, bár anyja neve (ő volt Turgon nővére), Isfin később átalakult. Az elbeszélésnek ebben a szakaszában A szilrnarilok megőrizte az eredeti változat minden lényegi elemét, egyetlen nagy kivétellel.
Tuor és Idril esküvője a király teljes jóváhagyásával, kegyének jegyében történt meg, és nagy üröm volt mindenki számára Gondolinban,
Macglint kivéve (akinek Idril iránti szerelme korábban olvasható A szilmarilokban, 160. old., ahol - a mesével ellentétben -hangsúlyt
kap, hogy akadályt jelent a rokonság ténye). Idril előrelátása, jövendölő képessége (ráérez a gonosz közeledtére); a titkos alagút, amit ő
javasol (a mesében ez délnek vezet a városból, és a Sasok Hasadéka a déli hegyek közt volt); Meglin eltévedése a hegyek közt, ahogy
érceket keres; orkok általi elfogatása, élete áruló alkuja, visszatérése Gondolinba, hogy gyanú ne támadjon vele szemben (megváltozott
viselkedése, „mosolygó arca") - mindez megmaradt. Sok minden eltűnik, persze (szándékos kihagyás révén, vagy csak mellesleg,
elhagyagolva)/) szilrnarilok tömör vázlattervezetéből - ahol nincs említés, például, Idril álmáról, melyben Meglint látja, arról, hogy
megfigyelik, mikor a hegyekbe megy, Idril tanácsa, szervezzen Tuor gárdát, mely jelvényét viseli, Turgon visszautasító válasza, mikor a
város esetleges sebezhetőségéről hall, bizalma Meglinben, a titkos út felfedezése Meglin által, ' vagy az a figyelemre méltó történet, hogy
Meglin maga eszelte ki a tűzszömyeket, vasszörnyeket, s Melkó így tőle kapta az ötletet - értékes renegát, való igaz!
A változatok között a legnagyobb különbség, hogy milyen természetű is Melkó / Morgoth Gondolin-ismerete. A mesében kémek
hatalmas seregének" sikerült már felfedeznie a várost, mielőtt Meglin fogságba esett volna, Melkó kreatúrái megtalálták a
„Megmenekülés Utjá"-t, és letekinthettek a környező magaslatokról Gondolinra. Meglin árulása a régi történetben abban állt, hogy
*. A szilmarilokban ennek határozott tagadására bukkanunk: „Idril biztos volt benne, hogy a munkálatokról kevesen tudnak, és
nem juthatott Maeglin fülébe. " **. A jelek szerint a „vérszomjas természetű" kreatúrák (halljuk, Gondolin népe számára
viszolyogtatóak) Melkó természetes szövetségesei és szolgálói voltak: kígyók, farkasok, menyétek, baglyok, sólymok stb. pontos beszámolót adott a város szerkezetéről, a védelmi előkészületekről - és e tanácsok nyomán tervezte el s alkotta meg Melkó
a lángszörnyeket. A szilmarilokban viszont ott egy sokkal később kialakított elbeszélésmozzanat: Húrin akaratlan árulása, mikor is
Morgoth kémeinek általában vázolja a vidéket, ahol Gondolin keresendő, „az Anach és a Sirion felső folyása közti hegyes vidéken...; de
angbandi kém még mindig nem juthatott oda a sasok ébersége miatt, " - hanem a sasoknak erről a szerepéről a Környező Hegyekben
(bár Melkó iránt ellenségesek), az eredeti történet még csak említést sem tesz. Aszilmarilokban Morgoth Maeglin foglyulejtéséig semmit sem tud Gondolin fekvéséről, és így Maeglin közlése értékesebb a számára,
amiképpen a városnak is nagyobb végzete. A mesében Gondolin utolsó éveinek históriája így valamelyest más légkörű, mert a
gondothlik értesülnek róla, hogy Melkó kémhadai „Tumladin völgyét mint környülnék", és Turgon felkészül a háborúra, megerősíti az
örségét a hegyeken. Hogy Melkó nem sokkal a támadás előtt visszavonta kémeit szinte egy szálig, újabb derűlátásra ad okot a városban,
Turgon szívében nem kevésbé, ezért hát mikor a roham megindul, a gondothlikat teljességgel készületlenül találja; ám a későbbi
elbeszélésben a hirtelen támadás okozta sokk még súlyosabb, mert semmi okuk nem volt azt hinniök, hogy városukat bármi efféle
egyáltalán csak fenyegethetné is; Idril megérzése-, jós- lata"-neki magának is megdöbbentő volt és érthetetlen.
(v) A gondothlik „csatarendje"
Bár a történet eme részének központi képe Gondolin lakói lenéznek falaikról, hogy majd a kelő napot üdvözöljék a Nyárkapu
Ünnepen, azonban észak felől látnak vörös fényt, nem keletről- megmarad, a későbbi írásokból a „címertani" hadi elemek csaknem
teljességgel eltűnnek. Semmi kétség, apám, ha folytatja netán a későbbi Tuort , sok minden visszatérhetett volna c dolgok közül,
bármennyire megváltozott alakban is, hiszen gondoljunk csak a nagy kapuk és őrgárdájuk gazdag „heraldikai" bemutatására az Orfalch
Echorban. De A szilmarilok tömörített beszámolójában ilyesmiknek csak két nyoma maradt: Ecthelion „a Forrás" és Glorfindel „a gondolini
Arany virág-ház feje". Ecthelion és Glorfindel aztán A szilmariiokban ténylegesen meg is említő- dik (286-287. old. ), mint Turgon két kapitánya, akik
Gondolin seregének szárnyait védik, mikor visszavonulnak a Sirion mentén a Nirnaeth Arnoediadból, de más kapitányokat a mese ott
nem említ a továbbiakban - bár figyelemre méltó, hogy Gondor tizennyolcadik uralkodó helytartójának neve Egalmoth, csakigy a
tizenhetediknek és a huszonötödiknek Ecthelion ( A Gyűrűk Ura, Függelék , 417. old. ). Glorfindel „az aranyhajú" megmarad mint „sárga hajú Glorfindel" A szilmarilokban is, és kezdettől ez volt nevének jelentése.
(vi) A gondolini csata
A gondolini küzdelmek részletes leírása a Gondolin bukásában egyszeri, páratlan tünemény; A szilrnarilok aztán az egész
históriát e pár sorban foglalja össze (286. old. ):
A Gondolin eleste hosszan elregéli, milyen dicső tetteket vittek végbe harcosaik nemes házainak fejei, s köztük Tuor; hogyan
harcolt Ecthelion Gothmoggal, a Balrogok Urával, a király terén, ahol mindketten végeztek a másikkal, s hogyan védelmezte Turgon
tornyát a ház népe, amíg a torony le nem dőlt, s eleste dicső volt, akárcsak Turgon eleste romjai között. Tuor meg akarta menteni Idrilt, ám Maegril a hatalmába kényszerítette az asszonyt és Earendilt; és Tuor megvívott Maeglinnel a
falakon, és lehajította, s Maeglin teste háromszor ütődött az Amon Gwarcth sziklás oldalához, mielőtt a lángok közé zuhant odalent.
Akkor Tuor és Idril elvezették a maradék népet, akiket ki tudtak menteni az égésből a titkos úton, amelyet Idril építtetett...
(E rendkívül sűrített beszámolóban is helyet kér s kap, hogy Maeglin teste háromszor vágódott oda Amon Gwarcth meredek
oldalához, mielőtt a lángokba zuhant volna. )/! szilrnarilok beszámolójából olyasmi derül ki, hogy mintha Maeglin a harcok során
valamivel később törne Idril vesztére és Earcndil életére, s pedig közvetlenül az előtt, hogy a menekülők az alagútba lemennek; azt
hiszem mégis, ez inkább a sűrítésnek köszönhető eltolódás, apámnak nem volt szándékában így megváltoztatni a csata elbeszélésének
menetét. Gondolin meséjében igen tisztán körvonalazódik egy város, piacaival, nagy tereivel, mindazzal, aminek a későbbi írásművekben már
csak töredékes nyoma van; a harcok leírása is pontos, nem elnagyolt. A balrogokat a korábbi koncepció kevésbé borzalmasaknak veszi,
és mindenképp pusztíthatóbbaknak, mint amilyenné később váltak: „százával" voltak ők, * és mészárolta őket Tuor, Ölték le őket a
gondothlik nagy számban: így hull öt Tuor nagy szekercéjétől, a Dramborlegtől, három Ecthelion kardjától, kettőt a király házának
harcosai pusztítottak cl. A balrogok „démonhatalmú" lények, képesek iszonyú kínokat és rettegést okozni, vasvértezetben járnak, és
lánckorbácsuk van (ez a tulajdonuk később is megmarad) és acélkarmokat meregetnek. A. szilmariiokban a sárkányok, melyek Gondolinra törtek, „Glaurung ivadékai" voltak, méghozzá „most már sokan voltak és
iszonyúak" (286. old. ), míg a mesében azt olvashatjuk, hogy ezek a „szörnyek" élettel megtöltött „szerkezetek" voltak, tulajdonképpen
Angband kovácsainak művei (a nyelvhasználat végig ilyesmire utal). Hanem még ezek a „fémférgek", melyek „középütt megnyíltak" aztán, s akiknek Gothmog parancsot adhat, „torlódjanak egymásra", e
bronz és réz behemótok, „és a szívük s a járó szellemük emésztő tűz volt"- orkokat ontottuk iszonyú tömegben, ezek is így neveződnek:
„a... legféktelenebb szörnyek, a tűzsárkány"; az, melyet Tuor leölt, elevenként üvöltött-visított, csapkodott vadul a farkával. Az elbeszélésnek van egy furcsa mozzanata: ugyan miféle „hírnököket" küldhetett Meglin Melkóhoz, hogy figyelmeztesse, célszerű a
Megmenekülés l ltjának kijáratához őrt állítania (mert azt gondolta, a titkos alagút végül ebbe a hagyományos vágatba torkollik)? Kiben
bízhatott meg ennyire Meglin? És ki merészelt volna „oda" így elmenni?
(vii) A szökevények menekülése és a eristhorni csata
A szilmarilokban elbeszélt történet (287. old. ) valahogyan „teltebb" a városból menekülők eseménytörténetének részleteit
illetően, meg a Sasok Hasadékában bekövetkezett orvtámadás is (a hágó neve itt: Cirith Thoronath) alaposabb, részletezőbb, ellentétben
ugyanakkor a város megtámadásával és leron- lásával-kifosztásával: erről kevesebb szó esik; de, mint már szintén megjegyeztük, a két
elbeszélés egy pontban eltér (érdemileg csak egyben): hogy a Sasok Hasadéka utóbb a Környező Hegyek déli részéről áttevődött az
északira, és Idril alagútja a várostól északnak vezetett (A kommentár ehhez: „erről az útról Angband kapitányai nem tudtak, s nem
gondolták volna, hogy a menekülők északnak fognak tartani a legmagasabb hegyek és Angband közelsége felé". ) A mese gazdagon
részletez, eleven közvetlenséggel ábrázol, ami a tö- mörítettebb változatból aztán szó szerint hiányzik, eltűnik például, hogy
holttesteken botorkáltak át, hogy rettentő volt a hőség és nem említődnek azok a gondothlik, akik Idril és Tuor tanácsa ellenére a
Megmenekülés Utján választották, és akiket elpusztított a kijáratnál várakozó sárkány, * vagy elmarad például az Eárendel
megmentéséért vívott küzdelem. A mesében az éles szemű tünde, Legolas Zöldlevél, az első név a Gyűrű Szövetsége tagjai közül, mely apám írásaiban előtűnik (ld. a
névlajstromot), ezt követte Gimli (egy tünde) a Tinúviel meséjében. A történet egy pontján a eristhorni orvtámadás eseménysora nehezen követhető: arra a kijelentésre gondolok, hogy „a magas
szirtfalak megakadályozták, hogy az ösvényt jobban megvilágítsa" a hold. A menekülők dél fele haladtak a Környező Hegyeken át, és a
meredek sziklafal a Sasok Hasadéka felett. jobb kezük felé... nyugatnak" volt, és „rémítő meredek" volt balra a szakadék. Akkor a kelet
felől felkelő hold megvilágította volna az ösvényt, vagy nem? A Cristhorn név megjelenik apám rajzán is, melynek címe: „Gondolin és Tumladin völgye Cristhorntól nézve", 1928 szeptemberében
készült (J. R. R. Tolkien képei, 1979, 35. sz. ).
(viii) Gondolin száműzöttjeinek vándorlásai
A szilmarilokban ( 287. old. ) az áll, hogy „így vezette hát Huor fia Tuor Gondolin népének maradékát a hegyeken át, s jutottak a
Sirion völgyébe". Feltételeznénk, hogy lejöttek ők Dimbarba, és így „dél felé menekültek nehéz és veszélyes utakon, míg eljutottak Nan-
tathrenbe, a Fűzfaföldre. " Furcsának érződik a mesében, hogy a menekülők, a „száműzöttek" a vadonban több, mint egy évig
vándoroltak-kódorogtak, és mégis mindössze a Megmenekülés Utjának külső kapujához érkeztek cl; de ennek a vidéknek a geográfiai
meghatározottsága ködösebb volt alkalmasint, mint amikor a Gondolin bitkása készült. A szilmarilokban Tuor és Idril, amikor lement Nan-tathrenről a Sirion torkolatához, „csatlakozott Dior lánya Elwing népéhez, akik
valamivel korábban menekültek oda". Erről itt nem történik említés; dc az elbeszélésnek ezt a részét inkább majd a későbbiekben
taglalom.
2. A Gondolin bukása névlajstromának elkészült része
Erről a lajstromról ld. 166. old., ahol a bevezető jegyzet található. A lajstrom nyelvészeti vonatkozásait, az értelmezéseket: ld. a
Függelékben; itt a lajstromban lelhető egyéb közléseket gyűjtöm egybe (ábécérendet tartva). Habion „Emberek városa volt, helyesebben inkább Babylonnak mondható, de ez a mai gnoma neve, így alakult, miután régcs-rég az
emberektől ideszármazott. " Bansil „Most ez a név volt azé a fáé, mely a gondothlik királyának kapuja előtt ezüstöt virágozva állt s nem hervadott soha. És nevét
Elfriniel az apjától, Voronwetöl hallotta; és a jelentése »Szépen Izzó«. Ez a fa egy másiknak a hajtásából nevelődött (az réges-rég
ősidőkön került ide Valinorból a noldók révén), s azonos tulajdonsága volt, csak nagyobb méretekben, a nap huszonnégy órájából
tizenkettő alatt ezüstfényben úsztatta egész Valinort. Ezt a fájukat nevezték az eldák úgy, hogy Szilipion , avagy »Cseresznye- hold«,
mert virága a tavaszi cseresznyevirágra emlékeztet. De annak a gondolini fának nem ismeretes a neve, csak a noldók beszélnek róla. "
Dor Lómin „vagy az »Arnyak Földje« volt a neve az elda Hiszilóménak, (s jelent emez Árnyas Félhomályt), ahová Melkó zárta az
embereket, éspedig hívják így annálfogva, hogy a nap alig pislog át ide a Vas Hegyei felől keletnek és délnek tőle - itt lakik most az
Árnyéknép. S innen jött Gondolinba Tuor. " Eárendel „volt Tuor és Idril fia, és azt mondják, az egyetlen lény, aki félig elda volt, félig ember. Ő volt az emberek közt a legnagyobb
tengerész - és az első is-, és olyan vidékeket látott, amiket emberek soha, hiába voltak hajóik, nem leltek ilyenekre. Száguld ő most
Voronwével a láthatár-égbolt szelein, és soha vissza nem tér Kórba se, vagy meghalna, mint a többi ember, annyi rész benne a
halandóság. " Emez utóbbi kijelentésekkel kapcsolatban lásd Eárendel dolgát a későbbiekben. Az az állítás, hogy Eárendel lett volna „az egyetlen
lény, aki félig elda volt, félig ember", rendkívül figyelemre méltó. Feltehetően akkor íródott ez, amikor a koncepció szerint Beren tünde
volt, nem ember; Dior, Beren és Tinúviel fia, a Nauglarfing meséjében megjelenik, de Beren tünde, és Dior nem féltünde. A Gondolin
bukásában magában elhangzik, de csak későbbi helyettesített passzus az már (ld. 22. jegyzet), hogy Tuor esete volt az első, dc nem az
utolsó, hogy feleségül vett „ember tündelányt", A Turambar meséje ben lelhető az a rendkívüli kijelentés, hogy Tamar Bénaláb féltünde
lett volna. Ecthelion „a Forrás ház nagyura volt, neki volt a legszebb hangja, ő volt minden gondothlik közt a legügyesebb zenész. Örök hímévre
tett szert azzal, hogy megölte Gothmogot, Melkó fiát, s így megmentette Tuort a haláltól, de Ecthelion belefulladt - ellenfelével együtt - a
király szökőkút-medencéjébe". Egalmoth „a Mennyei Bárka házának nagyura volt, és ki is jutott az égő Gondolinbói, azután a Sirion torkolatánál lakott, dc leölték egy
nyílt ütközetben, mikor Melkó lecsapott Elwingre". Galdor „vitéz gnoma volt, aki a Fa embereit sok csatába vezette, de sikerült élve kijutnia Gondolinbói, sőt azután is jó szerencse kísérte,
mert túlélte a Sirion torkolatánál Melkó mészárlását, majd Eárendellel visszatért a romokhoz. Most még mindig Tol Eresscában lakozik (mondta
Elfrinicl), és népének egy része továbbra is úgy nevezi magát: Nos Galdon , mert Galdon egy fa, és ezzel rokon Galdor neve. " Az utóbbi
kifejezést apám átigazította: „Nos nan Alwen, mert Alwen egy Fa. " (Mármost Galdornak és Eárendelnek Gondolin romjaihoz való visszatérését ld. később).
Glingol . jelentése »éneklő arany« (mondják), és ez volt az a név, melyet a gondothlik a másik hervadhatatlan fának adtak, az
aranyvirágúnak a királyi téren. Ez is valinori hajtásból származott (lásd, ahol Elfrith Bansilról beszél), a Lindelokté fáról (ami »dalos
ágbog«), azaz a Laurelinról ( átigazítva Lindelauréból) (ami »dalos arany«), mely is egész Valinort arany- fénnyel világosította a nap 24
órájából 12 alatt. " (A Lindelokté név dolgában ld. I. kötet 381. old. [a Lindelos bejegyzést]). Glorfindel „vezette az Aranyvirágot, és a gondothlik a legeslegjobban szerették, már kivéve mellette Ectheliont, de ki tud így választani.
Ám a szerencse nem marad vele, mert elpusztult, mikor egy balroggal végzett éppen Cristhornnál. Neve azt jelenti: aranyfürt, mert
arany volt a haja, és házának neve Noldóhonban Los' lóriol' (átigazítva Los Glóriolbó\). Gondolin . jelentése kőének (hol is figurálisán a gnoma úgy érti ezt, hogy faragott kő, melyre szépséges jelek vannak vésve), és ez volt a
neve elsődleg - a hétből - e városnak, a Melkó elől menekültek titkos lakozó- helyének a megszabadulás előtti napokban". Gothmog „Melkó fia volt, és anyja Fluithuin emberevő óriásnő, neve Tépázás- és-gyűlölet, és ő volt a balrogok kapitánya, Melkó
seregének főparancsnoka, míg a derék Ecthelion le nem ölte öt Gondolin ostromakor. Az eldák így nevezték öt: Kosmoko vagy
Kosomok(o), de ez a név sehogyan sem jött jól a nyelvükre, és a mi durvább beszédünkben is furcsa a hangzása, mondotta Elfrith (
átigazítva Elfrinielből). " A valák jöveteléhez kapcsolódó kommentárok legvégén (I. kötet 129. old. ) olvashatjuk, hogy Melkónak volt egy fia „Ulbanditól", neve
volt pedig Kosomot, a korai „qenya" szótár megadja: Kozomót = (Kosomoko) gnomául Ghothmog, I. kötet 381. old. A mesében
Gothmogot Melkó hadainak „marsallja"-ként említik.
A legenda további folytatásában (A szilrnarilok) Gothmog volt Féanor legyilkolója, és a Száma Se Könny Csatájában ő volt az, aki
Fingont leölte, Húrint elfogta. Később persze nem nevezi öt a történet „Melkó fiá"- nak; a „Valák Gyermekei" koncepció a korábbi
mitológia jegye volt, apám ezt elhagyta. A Harmadik Korban Gothmog volt a neve Minas Morgul hadnagyának. (A király visszatér, V. 6. )
Hendor „volt Idril házi mindenese, tagbaszakadt, de már öregecske fickó, mindenesetre ő vitte le Eárendelt az alagútba. " Idril „volt Gondolin királyának szépséges leánya, akit Tuor szerelemmel szeretett, mikor kislány volt még, és Idril szülte Tuornak
Eárendelt. Nevezték pedig öt a tündék így: Irildé; és mi úgy is beszélünk róla, hogy Idril Tal- Celeb vagy Idril Ezüstláb, ellenben ők azt
mondják: Irildé Taltelepta. " Ld. Függelék, az Idril címszónál.
Indor „volt a neve Tuor atyja atyjának, miért is a gnomák Eárendelt nevezték így: Gon Indor, a tündék ekképp . Indorildo, netán
Indorion. " Legolas „vagy Zöldlevél, a Fa embere volt, aki a menekülőket Tumladinon át a sötétségben vezette, mert éjlátó volt, és egyre Tol
Eresséában él, nevezik pedig öt az eldák így: Laiqalassé; de erről Rúmil könyve mond többet. " (Ld. I. kötet 398.old., a Tári-Laisi címszónál.)
3. Vegyes kérdések
(i) A Gondolin bukásának geográfiája
Feljegyeztem a korábbiakban, hogy Tuor utazásának a parton végig ez lett később Beleriand a Sirion torkolatához van egy
kétségtelen hasonlósága a majdani térképhez, vagyis hogy a tengerpart vonala észak- dél helyett kelet- nyugati irányulású. Az is
elhangzott, hogy miután elhagyta Falasquilt, a „távoli dombok meneteltek egészen a tengernek szegélyéig", és hogy a Vas Hegyeinek
„nyúlványai a tengerig érnek". Ezek az állitások nagyjából megfelelnek a térkép vonatkozásainak, ahol is az Árnyékhegység (Ered
Wethrin), Nevrast déli határát képezvén, a tengert Vinyamamál érte el. Arlisgion, „a nádak földje", a Sirion torkolatánál, túlélte Lisgardht „a nádas vidék"-et „a Sirion torkolatnál" (későbbi Tuor)', és az a
mozzanat, hogy a nagy folyó egy darabig a föld alatt fut, a legkorábbi periódusra nyúlik vissza, akár az Aelin-uial („Félhomály-tavak").
Van itt mindazonáltal egy lényegi különbség a mesében A szilmarílokhoz képest (143. old. ), ahol Aelin-uial a nagy tavak és mocsarak
vidéke volt, ahol „a Sirion északról nagy zuhatagban zúdult alá a Tavakon túl, aztán hirtelen eltűnt azokban a föld alatti nagy
csatornákban, amelyeket alázúdult vizének súlya vágott". Itt viszont a Félhomály-tavak világosan „a Kavargó Szelek mély üreg e" alatt
van (később sosem kerül említésre), ahol a Sirion búvófolyó lesz. De a Fűzek Földje, a Sirion föld alatti szakaszának vidéke alatt (attól
lejjebb), ugyanúgy helyezkedik el, ahogy később marad is aztán. Ekképp az a felfogás, melyet a Turamhar meséjével kapcsolatban kifejtettem, fenntartható a Gondolin bukását illetően is.
(ii) Ulmó és a többi vala a Gondolin bukásában
Tuomak az Ulmó által sugallt beszédében, mely Turgonnal esett első találkozásukkor hangzott cl, az érkező a következőket
mondta: „a valák szíve dúlt... látják a noldók szomorúságát és rabsorsát, és az emberek bolyongásait". Ez igencsak eltér attól, amit a
Valinor homályba borultá ban olvasunk, (I. kötet 304. old. ):
„A valák többsége régi könnyedségét veszítve azonban csak és csak nyugsá- got áhított volna, nem akartak hát hallani sem Melkó
gonosz tetteiről, sem az elbitangolt noldókról, a gnomák lázongásáról meg végképp nem itt a közelben; és ily oknál fogva ők is azt
szorgalmazták, vonjanak szigorúbb övet az ország köré, védelmül. Nem utolsósorban köztük volt Vána és Nessza is, de hát a
hatalmasabb Istenek is rendre ezt a nézetet osztották. Ulmó hiába esdett, jövőlátó-tudománya birtokában, irgalmaznának a noldóknak...
"
A későbbiekben Tuor azt mondta: „lakoznak Valinorban az Istenek, bár hajdani vígságuknak szinte nyoma sincs már, mert
bánatosak, félnek Melkótól, és rejtik országukat, és áthatolhatatlan bűvöletből hálót szőnek köréje védelmid, ne juthasson el partjaikra
semmi gonosz", mire Turgon válasza gunyorosan megforgatta e szavakat, így: „ott ülnek bent [Valinorban] vígságban, keveset törődnek
Melkó fenyegetéseivel, vagy a világ szomorúságával, hanem elrejtik hónukat, áthatolhatatlan bűvöletet szőnek köréje, hogy semmi
gonosz ne jusson el még csak a fülükhöz se hírként. " Hogyan értsük ezt; Ulmó „diplomáciájának"? Bizonyos, hogy amiképpen Turgon a valák motivációját érti, jobban összecseng az a
róluk a Valinor elrejtésében mondottakkal. Ám Gondolin gnomái tisztelték a valákat. Tartottak „ainuk ünnepci"-t; a város nagy tere és legmagasabb pontja a Gar Ainion volt, az
Istenek Tere, ahol az esküvőket rendezték; és a Düh Kovácsainak népe „mindjobban tisztelte az összes többi ainunál kovács Aulét".
Különösen érdekes számunkra az a szakasz, melyben okát kapjuk, miért választott terveinek végrehajtására Ulmó éppen egy embert:
„Mármost Melkó nem nagyon félt az emberfaj gyermekeitől hatalmának ama telje-évein, s ezért, hogy Ulmó e faj fiát használta volna
tervéhez Melkó jobb megtévesztésére, látván, hogy valák, de aztán eldák s noldók végképp nem moccanhatnak úgy, hogy Melkó vigyázó
szeme föl ne fedezné azt". Ez az egyetlen hely, ahol az ok egyértelműen feltárul, kivéve egy elszigetelten álló korai jegyzetet, mely két
okot ad meg: (1) „az Istenek haragja" (ti. a gnomák ellen) (2) „Melkó nem félt az emberektől - ha gondolt volna olyat, hogy hírvivők mennek Valinorba, kettőzte volna éberségét
és gonoszságát, s akkor elrejti nyilván a gnomákat végképp". Az „Istenek adta szerencse" koncepciója ismét felbukkan ebben a mesében, akár a Turambar meséjében. Az ainuk Tuor „szivébe
sugallták", hogy kapaszkodjon fel az Aranyhasadék sziklafalán, mert csak így mentheti meg az életét.
Igen különös az Eárendel születésére vonatkozó passzus: „E napokban beteljesült az idők szava s a valák vágya és az eldák reménye,
mert nagy szerelemben szült Idril Tuornak fiúgyermeket, s az ő neve lett Eárendel. " Tudvalévő, hogy a tünde és a halandó ember
házassága, azután utódjuk születése „a valák vágya" volt: a valák előre látták ezt a fejleményt, vagy remélték, mint Ilúvatar
elképzelésének valóra válását, melynek még jó következményei lesznek? Sehol másutt nem lelünk utalást ilyen elgondolásra, halvány
nyoma sincsen.
(iii) Orkok
Van egy érdekes megjegyzés a mesében az orkok eredetét illetően ( orqui, ahogy a Tuor A nevezi őket, és első írásformájában a
Tuor B is): „mind e fajt Melkó a maga fold alatti hőjén s nyálkás nyirkán alakította. " Nincs nyoma annak a későbbi elgondolásnak, hogy „Melkor - az Ainundalé idején, még a Kezdet előtti lázadása óta - nem tudott életet, még élethez hasonlót sem teremteni", vagy hogy
az orkok a Meg- ébredés után rabszolgává tett quendekből lettek (A szilmarilok, 58. old. ) Erezhetően itt az első utalás eredetüknek
erre az elgondolására a mesének ugyanebben a szakaszában: (ha csak nincs az, hogy) „némely noldókat Melkó gonoszra facsart-hajtott,
s bekeverte őket orkjai közé", bár hát ez, ahogy van, merőben eltér attól az elképzeléstől, hogy az orkokat gyakorlatilag s ténylegesen a
tündékből tenyésztették volna. Itt bukkan fel a neve az ork Glamrothnak, s ez a név a későbbi Tourban is visszatér (ld. 18. jegyzet).
(iv) Noldók a Fűzek Földjén
„Ugye, ugye, még Tuor napjai után is idejöttek a noldók és az eldák, és keresték Dor Lómint, a rejtekező folyót, a gnomák
bebörtönöztetésének barlangjait; miért akarták volna épp most, keresésük céljához közel, elhagyni a Füzek Földjét? Való igaz, boldogan
aludtak itt, táncoltak... s akkor rájuk rontottak Melkó kísértetkoboldjai a Vas Hegyei közül, és a noldók menekülni alig bírtak. " Ez volt a
Tasarinan Csatája, melyet a Turambar meséje említ, a kori tündék nagy expedíciójának idején. Vö. Lindó megjegyzésével a Tűnt játék
kis házában (I. kötet 21. old. ), hogy apja, Valwé „Noldorinnal ment, hogy a gnomákra leljen". Noldorin (Szalmár, Ulmó társa), mondja a mese, szintén küzdött Tulkász oldalán a Félhomály-tavaknál Melkó ellen, de a neve
törlődött (38. jegyzet); ez a Tasarinan Csatája után volt.
(v) A tündék és az emberek termete
A Tuor termetéről is szóló passzus, mielőtt átíródott volna (ld. 18. jegyzet), csak azt jelentheti, hogy bár Tuor nem volt különösen
termetes ember, magasabb volt azért, mint Gondolin tündéi, és ez egyezik a Turambar meséje nek pár kitételével. Az átigazítás után
viszont a dolog mintha úgy állna, hogy tündék s emberek termetre nem voltak túlságosan különbözőek.
(vi) Isfin és Eöl
Ennek a mesének a legkorábbi változata a kis Elveszett mesék jegyzetfüzetben így lelhető:
Isfin és Eöl
Isfint, Fingolma leányát nagy messziről szerette Eöl (Arval), a gnomák- vakondok rokonsága fia. Erős pedig Eöl, és kegyeli öt
Fingolma, és ugyanígy kegyelik Féanor Fiai (kiknek rokona is), mert a Bányászok vezetője ő, és rejtek drágakövek után kutat, de
balsorsú, és Isfin szeretetét elveszti igencsak.
(Fingolma, mint Finwé Nólemé neve, megjelenik/f Gilfanon meséjének tervezetében, ld. I. kötet 355. old. ). Van egy balsorsú
bányász, Eöl „a Vakondok", aki szereti Isfint, de visszautasításra talál, méghozzá undorral való ez; a történet nyilván párhuzamos a
szintén balsorsú Meglinével, aki - „fekete vakondok jelű" - Idril kegyeire áhítozik, de a lány, a Gondolin bukásá ban visszautasítja. Nehéz
lenne megmondani, hogyan is kell értelmeznünk ezt a párhuzamot. A legegyszerűbb magyarázat az, hogy a kis jegyzetkönyvben
felvázolt történet gyakorlatilag korábbi, mint a Gondolin bukásabc\v, hogy Meglin nem volt meg még akkor; és hogy következésképpen
a „rút bányász - sikertelen udvarló" a fiúhoz kapcsolódott; a vágy hiábavaló tárgya Idril (Isfin unokahúga), miközben Eöl, az apa, a
vadon sötét-tündéje körül, aki behálózta Isfint, új történet alakult. De az semmiképp sem világos, hol volt Eöl, a bányász, amikor
„messziről" szerette Isfint, Fingolma leányát. Semmi okunk azt gondolni, hogy Gondolinhoz néki bármi köze is lett volna; valószínűbb,
hogy a vakondok-jelvé- nyü bányászból lett később a gondolini Meglin.
IV.
A NAUGLAFRING
Elérkeztünk most az utolsó olyan eredeti Elveszett meséhez, mely folyamatos elbeszélésformában ránk maradt. Egy külön
jegyzetkönyvecskében található, és a címe: A Nauglafring: A Törpök Nyaklánca.
Valamelyest meghökkentő ennek a mesének a kezdése. A Gondol in bukásának elmondása előtt Lindó közölte Kisszívvel, hogy „vágy
támadott", mondaná el ő „Tuor és Eárendel meséit, de oly hamar, mint az csak lehetséges", mire Kisszív azt felelte: „Roppant mese az, és
hétszer kell a népeknek itten Mese-tűzhöz telepedni, mire valóig végigmondható; és annyira összefonódik a Nauglafring és a tündemenetelés
históriáival, hogy szívesen vennék segítséget Ailiostól itt... ". Ekképpen adta át a meseszéket Kisszív aztán Ailiosnak, mondaná el ő a
Nauglafringet, s ez tökéletesen beleillik a nagyobb összefüggésbe; nem várnánk azonban, hogy az új mese e szavakkal kezdődjék: „De egy idő
múlva csend támadott", hiszen a Gondolin bukása emígyen végződik: „És senki a Hasábok Termén nem mukkant, nem is moccant sokáig még,
sokáig. " Bárhogy volt is, a nagyon hosszú Gondolin bukása után a következő mese nyilván csak másnap este kerülhetett sorra.
Ez a mese ismét tintakéziratban maradt ránk a teljességgel kiradírozott ceruzás alapra ráírva, de csak az, „és elégíthetnék ki bírvágyát"-ig. E
ponttól végig csak ceruzakéziratunk van, méghozzá első fogalmazvány állapotban, sebtén írva, firkantva - cmitt-ott egészen zűrzavarosan
odavetve csupán, számos szó kiolvashatatlanul; és ennek egy része jócskán át is íródott, míg a mesemondás folyamatban volt még (Id. 13.
jegyzet).
NAUGLAFRING A Törpök Nyaklánca
De egy idő múlva csend támadott, és a jelenlévők azt mormolták, „Eárendel", mások viszont azt mormolták, „Nem,
inkább a Nauglafringet, a Törpök Nyakláncát". S ezért szólt akkor Ilfinol, elhagyván a mesemondó székét: „Bizony, jobb
lenne, ha ez a mese hangzana el, amennyiben Ailios hajlandó a nyaklánc históriáját elmondani", és Ailios semmi mód nem
volt ebben kelletlen, végignézett hát a társaságon.
„Emlékeztek rá mindannyian, miképp hajította oda Úrin az Állhatatos az aranyat Tinwelint lábához, és hogy utána hozzá
nem ért volna többé, hanem szomorúan visszatért Hiszilóméba, s ott meghalt?" És mind azt felelték, hogy igen, ez a mese
ott van frissen a szívükben.
„Halljátok akkor hát", mondta Ailios, „nagy bánatosan nézte a király Úrint, aki a csarnokból távozott, és igencsak szomorú
volt, hogy Melkó így úrrá lett mind a szíveken; de a mese azt is elmondja, oly hathatós volt a rossz bűvölet, amit az apátlan
Mim kapcsolt e kincshez, hogy hiába még csak hevert olt a király csarnokainak kövén, szórván furcsa mód a lobogó fáklyák
visszfényét, azért már mindenkit, aki reá nézett, megérintett a belőle szálló leheletnyi gonoszság.
Ezért mormolóztak máris Úrin emberei, s mondta egyikük a királynak: »Na hát, felséges úr, a mi kapitányunk Úrin öreg
ember, hibbanatos is kicsit, és elment, jó, de nekünk semmi ilyesmi nincsen szándékunkban. «
Mondotta erre Tinwelint, akit az aranysugallat rosszasága csakúgy megérintett már: »Hé, ti, ne tudnátok, hogy ez az arany
a tündék összességét illeti, mert a rodothlik bányászták a föld mélyéből, de ők rég nincsenek már, és senki nem támaszthat
különösebb igényt1 egy maroknyira sem ebből, kivéve Úrint az ő Túrin fia okán, ki a Férget leölte, a tündék megrablóját; de
Túrin halott, és Úrin nem akarta a kincset; volt pedig Úrin az én emberem. «
E szavakra a törvényen kívüliek nagy haragra gerjedtek, mígnem a király szólott: »Menjetek azért csak, és ne keressétek,
ó, balga mód a tündékkel az összetűzést a vadonban, különben halál vár rátok és Valinor rémséges bűvölete az erdőn.
Semmiképp se ócsároljátok azonban Tinwelintet, a királyt, mert - nevemre!- gazdagon megjutalmazlak titeket a nagy útért,
mit megtettetek, s hogy az aranyat elhoztátok. Jöjjön kiőtök, markoljon belé a kincsbe, szedjen föl, amennyit bír, s aztán
távozzatok mind békességgel. «
A tündék, emez erdeiek most csalódottan álltak, hiszen annyit bámulták a csodakincset, s most azt kellett látniok, hogy a
vad nép
fiai dúsan markolnak belőle, némelyik kétszer-háromszor is odamegy, és a csarnokok dühödött kiáltásoktól
visszhangoztak. Akkor az erdő-tündék akadályozni kezdték a fosztást, s lett nagy összevisszaság, és a király ezt nem
állhatta, de megállítani sem tudhatta már a dolgokat. Mármost a törvénytelenek népe vad, félelmet nem ismer, így
rántottak kardot, kezdtek vagdalózni maguk körül, folyt máris az elkeseredett tusa a király magas trónjának lépcsején is.
Vitézek voltak e törvényen kívüliek, ráadásul a kardot, a fejszét jól forgatták, volt benne gyakorlatuk az orkokkal esett sok
csatározásuk révén, 2 így sokan elestek ott, helybéliek, mígnem a király, ezt azért elégelvén, harcosainak nagyobb csapatát
rendelte össze, és a törvényteleneket az uralkodói erősebb mágia sújtotta, 3 és szét- szóratván Tinwelintnek sötét
csarnokain mindőjükre lemészárol- tatás várt, keservesen; s folyt és alvadt a királyi csarnokokon vér, az arany ott hevert
Tinwelint trónusa előtt, szétrugdosva-taposva, vöröslőn az is az ontástól. Így kezdett hatni Mimnek, a törpnek átka; s még
egy bánat, melyhez magot a noldók egykoron Valinorban vetettek, meghozta gyümölcsét. 4
A törvényen kívüliek tetemeit kihajigálták, a leölt erdő-tündéket pediglen Tinwelint ünnepéllyel eltemette Tinúviel
dombjánál, és így mondják, nagy halom magasodik ottan, amit a tündérek kitartóan még sokáig így neveztek: Cűm an-
Idrisaith, a Bírvágy Bú- halma.
Jött ekkor Tinwelinthez Gwenniel, s mondta: »Ne érintsd ezt a kincset, mert a szívem azt súgja, rettentő átok van rajta.
Megverte bizony a sárkány lehelete és tiéidnek vére, e nyirok száradt rá, s azok5 vére, akiket legyilkoltak ők; és még ennél
is keservesebb és súlyosabb átok van, úgy érzem, rajta, bár nem láthatom, mi is lenne az. «
Így hát, ráemlékezvén a király, feleségének Gwennielnek mily bölcsessége volt megannyiszor, nem hagyta meghallatlan e
szókat, hanem parancsot adott, a kincset hánynák a kapu előtt a folyóba. Csak hát így sem rázhatta le amaz átkot, és
mondta magában: »Előbb mégis megszemlélem gyönyörűségét, mielőtt búcsút mondanék neki örökre. « Így hát lemosatta
az aranyról a vért, s a tiszta vízben fürdetett kincset kirakatta maga elébe. Egy helyen ily tömérdek arany soha azóta össze
nem gyülemlett; volt pedig formája egy részének kupa, kehely, tál, edény, akadtak kardmarkolatok, hüvelyek, törtokok; ám
a java vöröslő arany volt rudak formájában. Ember fel nem mérhette a kincstömeg értékét, mert az aranyat ékkövek is
tarkázták, és ezekre gyönyörűség volt csak sandítani is, mert a rodothlik atyái hozták valamennyit Valinorból még, része
volt ez a noldók hajdan határtalan kincsének.
Most azt ott nézve Tinwelint mondta: »Mily dicső ez a kincs! És tizede sincs nekem ennek, és a valinori drágaságoknak,
leszámítva azt a szilmarilt, mit Beren nyert vissza Angamandiból«. Gwenniel azonban, ki ott állt egyre, mondta: »S az felér
mindezzel, még ha háromszor ekkora is volna e kincs. «
A jelenlévők közül felállt akkor valaki, s volt ő Ufedhin, egy gnoma; vándorolt pedig ő szerte világban többet, mint a király
népéből bárki, és hosszan lakozott a nauglathokkal és az indra- fangokkal, rokonaikkal. Erős faj a nauglathoké, és senki
sem tudja bizton, származásuk honnét lenne; és nem szolgálják sem Melkót, sem Manwét, és nem rettennek tündétől,
embertől, és némelyek mondják, Ilúvatarról még csak nem is hallottak, vagy ha igen, nem hiszik létét. Ellenben
ügyességüket, tudományaikat és jártasságukat minden dolgokban, mik a földben6 vannak, vagy a víz színe alatt, senki felül
nem múlja: lakoznak pedig a föld alatti üregekben és alagútvárosokban, s egykoron ezek körül Nogrod volt a
leghatalmasabb. Régről valók ők, és gyermek sosem kerül közéjük, nem is nevetnek. Termetre zömökek, de erősek, és
szakálluk a lábuk bütykéig ér, hanem még így is az indrafangok szakálla a leghosszabb, és villásan ágazik ketté, és a végeket
a derekuk köré fonják, hajárnak. Mind e teremtményeket az emberek így nevezték el: „törpök", és azt mondják, ügyességük
és ravasz okosságuk a gnomákét is felülmúlja, eredményeik káprázatosak, de az is igaz, hogy a csak maguk által alkotott
dolgokból hiányzik a szépség, s amiből mégse, hát azt oly regenát gnoma segítséggel készítették, mint az Ufedhiné.
Mármost rég elhagyta népét ez a gnoma, lakozott a törpökkel, szövetséges társuk lett, éspedig Nogrodban, és úgy volt épp
emez időn most, hogy megy ő Tinwelinthez bizonyos más noldókkal, hasonlókkal, s visznek kardokat, láncingeket, egyéb
kovácsolt műveket, oly rendkívüli ügyességgel készült jeleseket, amilyenekből akkoriban a nauglathoknak nagy forgalma
volt a szabad noldókkal, és azt mondják, még az orkokkal és Melkó egyéb katonáival is.
Ahogy ott állt akkor hát azon a helyen Ufedhin, az arany bűvölete átjárta szívét, mélyebben méghozzá, mint bárki másét,
és nem bírta tűrni, hogy ezt mind elvessék, és ekképpen szólott: » Gonosz tettre készül Tinwelint, a király; vagy ugyan ki
szeret majd az eldák nemzetségeiben szépséges-kedves dolgokat, ha egy elda uralkodó így hányatja a becses értéket az
erdővidék vizeibe, ahol csak a halaké lehet az aztán? Inkább, mintsem azt tennék, ó, király, kérlek: engedd, hogy a törpök
mívesei kipróbálhassák ügyességüket ezen a veretlen aranyon, melyről mindenütt úgy hallani már, hogy Tinwelint
kincseskamrájának gyarapítója. Elvégzik munkájukat, ígérhetem neked, csekély ellenszolgáltatás fejében, mert fő-fő díjuk
az lesz, hogy ezt a sok értéket megmentik a pusztulástól. «
Nézett akkor a király a kincsekre, nézett közben Ufedhinre, és ez a gnoma gazdag öltözetben állt ott, aranyszőttes tunikája
volt és aranyövén parányi ékkövek csillogtak felbecsülhetetlen értékek fényességével; és kardja különös mód volt
formázva damaszkuszi módra, 7 és gallérja volt arany-ezüst, nyakán a legravaszabb mintázatok csipkéivel, és Tinwelint
nem látott csarnokain ehhez fogható ékességes megjelenést, magát is beleértve. Megint az aranyra pillantott, s még
csábosabban villogott az, s a tündökletes ékkövek sem voltak még soha ily elragadóak, és Ufedhin mondotta ismét: »Vagy
mily módon akarod, ó, király, méltóan befoglaltatni a szilmariit, melyről az egész világ hallott már?«
Hozta ekkor Gwenniel a hatalmas értéket a vassal vert faládiká- ban, és Ufedhin azt mondta, pirulni kell csak gondolatára
is, hogy egy ily nagy kincs nem színaranyat érint. Tinwelint zavarban volt, megpuhult, engedett ekképp, s így szólt
egyezménye Ufedhinnel. Az arany felét kiszolgáltatja Ufedhinnek és társaságának, és ők vigyék el azt Nogrodba, a törpök
lakhelyére így. Ez akkor igen hosszú utat jelentett, dél felé, a hatalmas erdő határain túlra, ahol a közeli Umboth-muilin
hangásai terülnek el, a Félhomály-tavakéi, Tasarian mocsarainál. De hét hónap teljes múltával a nauglathok vissza fogják
hozni a királynak a megmunkált kincset, és semmi mód nem fogják az arany súlyát csökkenteni abban. Ez lesz, hozzák
művüket, s ha Tinwelintnek nem tetszene az eredmény, nem szólnak majd semmit, hazatérnek; ellenben ha megnyeri
kedvét, a maradékot is elviszik ők, s abból készítenek álomszép ékességeket Gwenniel királynőnek, amilyet se gnomák, se
törpök addig.
»Mert«, mondta Ufedhin, »íme, a nauglathok ügyességét-míves- ségét kitanultam én, s a formázás szépségével csak a
noldók járhatnak előttük, tudtommal legalább - s mondom néked, kicsiny lesz a mi munkánk bére, és megmondom neked,
mi az, ha minden meg- van«.
Akkor az arany tündöklete kedvéért a király belement az egyezségbe Ufedhinnel, bár egyáltalán nem kedvelte szavait, és
annak sem örült, hogy ekkora nagy kincs, mely övé, nem lesz akkor hét álló hónapon át szeme előtt, hanem a törpök távoli
lakozóhelyén; de azt sem akarta volna, hogy a hasznot, mit néki hoznának, elveszítse. Erre úgy rendelkezett, fogják el
Ufedhint s népét ott, és mondotta nékik: »Itt maradtok túszul, amíg a kincsemet újra nem látom. « Mert Tinwelint úgy
gondolkodott, hogy a törpök számára Ufedhin s a gnomák felbecsülhetetlen sokat érnek, és nem hagyják el őket
csarnokain; de a gnomák igen megmérgesedtek, s mondották: »A nauglathok nem tolvajok, ó, király, sem a barátaik nem«,
de Tinwelint erre így szólt: »Bizony, a sok arany csillogása már tett tolvajjá némelyeket, kik nem voltak azok annakelőtte«,
és Ufedhin ezt elfogadta, de szívében Tinwelintnek meg nem bocsátott.
Ezért az aranyat most elvitték akkor Nogrodba: a király népe vitte, kísérőjük mindössze egy társa volt Ufedhinnek, és
Ufedhin s Tinwelint egyezségének hírét megjelentették Naugladumak, az ottani hely királyának.
Mármost a várakozás ideje alatt Ufedhint kedvesen kezelték, kezesként, csak emésztette ő magát s őt a tétlenség ott, és
türelmetlenségében bévül rettenetesen lázongott.
Foglalkozásul Tinwelintnek minden lehető anyagból szépséges tárgyakat formált, arany-ékkő kincseket ekképp, de ezzel
Tinwelintnek csak elaltatta bármi gyanakvását, magában bosszút forralt máris, megtorlásra készült ő.
Hogy a hét hó utolsó napja is eltelt, a királyi híd őrei kiáltottak: »Ímé! nagy társaság jön az erdőn át haladva, és hátukat
roppant terhek görnyesztik e jövevényeknek«. A király, hallván ezt, mondotta: »A nauglathok azok, kik szavuknak álltak;
így teszek én is, szabad vagy, Ufedhin, és vidd nékik üdvözletemet, vezesd őket egyszersmind csarnokomba elébem«; és
Ufedhin boldogan el is pályázott, de a szíve meg nem bocsátott. Ezért máris szólhatván a nauglathokkal, rábíztatta őket,
kérjenek roppant díjat, amilyet a király nem adhat megaláztatása nélkül nékik; s más terveit is elmondotta, olyasmiket,
hogy azok végeztén az aranykincs mind egy szálig Nogrodba vándorolna örökre.
A törpök most megérkeztek azért a hídhoz, és ott álltak hamarost Tinwelint széke előtt, és íme, előadták
mestermüvészetük tárgyait, mik is selyem anyagokba voltak göngyölgetve, és becses faanyagú ládikák rejtették ezeket,
ékességesen megfaragottak. Más mód bánt Úrin e kinccsel, és a másik fele annak egyre még a durva zsákokban és ábdált
faládákban volt; hanem ahogy az udvarban meglátták a nauglathok kész műveit, örömkiáltások hallatszottak és
gyönyörködések hangjai, mert ami lett, messze meghaladta a rodothlik hajdan készült tárgyainak ékességét és
cizellátumát. Kupák és kelyhek kerültek a király elébe, némelyiknek dupla belvilága volt, netán különös összefont-
elválasztott fogója, kürtök készültek csavarosra csavaros, míves ésszel és hihetetlen tudású kézzel, és tálak és tálalók,
flakonok és kancsók, egyáltalán, minden, ami királyi asztalnak éke csak lehet. Gyertyatartók és fáklyatartók, s meg nem
számolhatta senki, hány karkötő és gallér és perec, és hány arany fejék; és mindez kecses volt, finomságos mű, és oly
ravaszul díszített, hogy Tinwelint messze boldogabb volt a láttán, mint azt akár Ufedhin is álmodhatta volna.
Hanem az, amit Ufedhin tervezett ezutánra, mint semmivé vált, mert Tinwelint semmi mód nem hagyta volna, hogy ő és
társai, vagy a csapatból bárki visszatérjen Nogrodba arannyal vagy arany nélkül, megmunkálni alkalmasint a
megmaradtott nyers részt; hanem mondotta: »Hogyan is gondolnátok, hogy munkátok s ennyi cipelés fáradsága után
hagylak titeket csak úgy hazakászálódni; tessék, pihenjetek, s ha az megvolt, munkáljátok meg a maradék aranyat itt
nálunk, és nem lesz hiánya a segítségednek, bármit megadunk a műhöz, ami csak telik tőlem ilyképp és népemtől, s a
jutalmatok magasabb lesz, mint azt elképzelni is bírnátok, a végén. «
Ők persze tudták, hogy ezennel foglyok lettek, s azt is látták, hogy a kijáratokat az erdő-tündék erősen őrzik. Tenni mit
sem tehettek, meghajoltak hát a király előtt - s akaratának -, arcuk pedig nem árult el semmit, ahogy törpé soha semmit.
Egy idő pihenés után akkor elkezdődött az utolsó kovácsolás-művelet Tinwelint helyeinek mélyén, és ami rettegése
szívüknek ott volt, azt a király gazdagon kárpótolni próbálta, és a munka, melyet Ufedhin vezetett, így folyt.
Aranykoronát készítettek Tinwelintnek, aki eladdig nem viselt mást, csak skarlát levelek koszorúját, és sisakja is lett
most, diadalmas formájú; és kardja zsugorított acélból, de tündöklet aranyfoglalattal, és arany s ezüstfigurák rajta,
ékkövekkel kiverve, ilyen volt; az ábrák a farkasvadászatot ábrázolták, Karkarasz Késfog el- fogatását, leölését, farkasok
atyjáét. Ilyen csodafegyvert Tinwelint még sosem látott, és amit a király úgy bámult s irigyelt, még az Ufedhin övén csüngőt
is felülmúlta. Ezek a dolgok Ufedhin ötletességét dicsérték, de maguk a törpök készítettek a királynak köpenyt, mely acéllal
és arannyal volt erős és igaz védelem, s arany- öv is társult e hadfelszereléshez, díszül; akkor a király szíve boldog volt, de
»vendégei« azt mondták: »Ez még nem minden«, s Ufedhin készített akkor ezüstkoronát is, Gwennielnek, és a törpök
ezüstpapucsokat csináltak, gyémántékeseket, és az ezüstöt finom rétegekben vitték fel, hogy oly lágyságos volt, mint a
selyem hajlása, mindegyik csík követte a láb mozdulatát, és kapott a királynő ezüstövet is, melynek széle-bevonata
mindenütt sápadt arany volt, akár a fűst, leheletnyi. Persze mind e felsoroltak alig tizedét tették ki teljes ottani müvüknek,
senki meg nem számlálhatta, mi minden készült.
S hogy megvolt az egész, és kovácsolt remekeiket, ötvös tündökleteiket átadták s megmutatták a királynak, mondotta
akkor Ufedhin: » Ó, Tinwelint, királyok leggazdagabbja, gondolod hát, hogy ezek a dolgok megfelelőek?« Ő pedig felelte:
»Hogyne«; de Ufedhin így válaszolt: »Tudod-e mégis, hogy legjava anyagaid egyelőre még nyersek, feldolgozásra várnak,
hanem gondoltunk mi valamit, s ilyképpen kérünk, hadd készítsünk neked egy drágaköves nyakéket, egy ily láncot, ebbe
adnánk bele tudományunk végső-felső fokát, és az lenne vágyunk, hogy ez akkor a legcsodálatosabb ék legyen, amit a Föld
valaha is látott, és a legnagyobb mü, mit tünde s törp létrehoz. Ezért kérünk, add hozzá nekünk azt a szilmariit, mit
kincsestáradon őrzöl, hogy ebbe a láncba beépítsük, legyen ez a Nauglafring akkor, a Törpök Nyaklánca né- ked. «
Tinwelintnek most sem tetszett Ufedhin célja, de belement, ellenben ő maga is ott akart lenni, ahogy a becses nyakláncot
készítik.
„Senki sem él már", folytatta Ailios, 8 „aki azt a legcsudásabb dolgot látta, kivéve9 Kisszívet, Bronwegnek fiát, de sok
mindent mesélnek arról. Nem csupán, hogy a végső ügyességek míves bűvöletével készítették, és oly finomságosan, hogy a
világ szédülhetett belé, de hogy mágikus ereje is van, és nem volt oly hatalmas bikanyak, oly liliomszál torok, hogy viselőjét
az a lánc ne illőn és pompázat pontossággal ékesítette volna. Bár hihetetlen súlyú aranyat használtak fel a készítéséhez,
könnyedén feküdt s csüngött, akárha viaszból lenne, és aki csak felvette, csoda jelenség lett tőle maga is, és elsősorban a
nők voltak vele álomjelenések. Számláihatatlan mennyi ékkő volt a láncba építve, de mind csak környülése volt a középen
elhelyezkedő sugárdiadalomnak, mely minden tekintetet magára és csak magára vont, mert középütt, mint egy parányi
lámpás vagy hosszú mécses, ott lógott a szilmarii, Féanoré, az Istenek ékszere. De még ha nem is lett volna a rodothlik
aranyának gonosz bűvölete, maga a lánc kevés szerencsét hozott, mert a törpök tele voltak keserűséggel, s ezt
belekovácsolták minden láncszembe és illesztékbe, rossz mágiának. Most azonban egyelőre az történt még csak, hogy
odavitték a kész remeklést a király elébe, lássa, mint tündököl s milyenséges; és akkor Tinwelint erdő-tünde király öröme
is megkoronázódott, és nyakába kanyarította a Nauglafringet, és egyenest reá szállt Mim törpe átka. Mondotta Ufedhin:
»Mármost akkor, ó, felséges uram, örömed nagy, látjuk, és kérünk téged alázatosan a királyi jutalom dolgában, és utána,
hogy engednél el minket, hazánkba visszatérnünk végre hadd lehes- sen. «
De Tinwelint, akit megvadított az aranybüvölet, és Mim átka is rajta volt, nem kedvelte ezt, hogy hallania kell ígéretének
beváltásáról; ennek ellenére felsorakoztatta trónusa előtt a míveseket, dicsérvén munkájukat uralkodói szavakkal
fenségesen. Végezetül pedig mondotta: »Azt kaptam én kérésül bizonyos Ufedhintől, hogy a végén a díjat, mit tőlem
várnátok, megnevezitek magatok előttem, de mekkora lesz az, bizonnyal nem nagy, mert a munkát, láttam, szerelem
jegyében végeztétek, mi több, Ufedhin nem akarta, hogy bármi anyag veszendőbe menjen, hát az aranykincs javát
szolgálták önzetlen. Tessék, mit adhatok ennek fejében, ily mérvvel mérvén?«
Dühösen mondta erre Ufedhin: »Nekem semmit nem kell adnod, ó, nagyúr, számomra a te helyed vendégszeretete hét
hónapig és háromig, íme, több volt, mint amit eleve kívánhattam volna. « Hanem a törpök szóltak: »Mi ezt kérjük. Héthavi
munkánkért mindegyikünk Valinornak hét ékkövét, és hét büvköntöst, amilyet csak Gwenedlin szőhet, 10 és mindegyikünk
egy zsák aranyat; de a további háromhavi keserves munkánkért itt, csarnokaidon, mikor is kedvünk igazán nem lett volna
maradni már, kér mindegyikünk háromhárom zsák ezüstöt, és mindegyikünk egy aranykelyhet, melyet a te egészségedre
ürítgetünk odahaza majd, ó, király, és mindegyikünk kér egy szépséges erdő-tünde leányzót, kit is hazaviszünk így
magunkkal otthonunkba. «
Megdühödött erre nagyon Tinwelint király, mert amit a törpök kértek, isteni kincshalom volt, s látta, nagyon is, hogy
csapatuk igen nagy; és eszébe nem judott volna, hogy így csappantsa a sárkány kincshalmát, aztán meg arról szó sem
lehetett, hogy tünde leányzókat adjon ily torz-alak törpöknek, ez ámulatos gyalázatnak tűnt fel a szemében, már maga a
kérés.
Ezt ők, persze, Ufedhin tanácsára kérték ilyképp, de most, látván a király arcán a haragot, hozzátették még: »De nem is, ez
nem minden, mert Ufedhin fogságáért hét hónapig, íme, hét szálas tündének kell velünk jönnie, hogy hétszer hét évet
dolgozzanak, mint segítőink és szolgáink a magunk müvében nálunk. «
Erre Tinwelint már felpattant ültéből, és azonnal odakiáltotta főrendjeit és harcosainak sokaságát, és ezek körülvették a
nauglathokat és a velük lévő gnomákat. Majd mondta a király: »Ar- cátlanságtokért mindegyőtök három verést kap suhogó
fűzkorbáccsal, és Ufedhin hetet, és utána beszélünk jutalmatokról. «
Mikor a vesszőzés megtörtént, keserves bosszúvágy égett a mély szívekben, de a király azt mondta: »íme, héthavi
munkátokért kap mindegyőtök hat darab aranyat és egy ezüstöt, és csarnokaimban végzett további tevékenységetekért
kiőtök kap három aranyat és valami kis ékkövet, melyet nélkülözhetek, affélét. Hogy idejöttetek nagy úton, kaptok enni-
inni dús lakomán most, és szépen felrakodhattok ugyanily földi javakkal, ne szenvedjetek a hazaúton hiányt, előtte pedig
inni fogtok Tinwelint király jó borából, tündeborból; azonfelül, úgy figyeljetek, maga Ufedhin, hogy hét hónapot itt töltött
csarnokaimban, kap külön tőletek egyenként egy-egy aranyat és kap összesen két ezüstöt, mert ő maga nem kért semmit,
hát nyilván nem is vágyik rá, ne is kapjon tőlem, mivel azonban, sejtem, arcátlanságtok mögött ő lapul, ti fizessétek meg
érte őt. «
Akkor a törpök megkapták eme fizetségüket, mint bronznak és vasnak mindközönséges kovácsai, úgy mérve, és kötelezte
őket a király, fizessenek maguk tovább Ufedhinnek, »máskülönben«, hangzott a fenyegetés, »innen haza nem térhettek. «
Következett a nagy lakoma, s ők képmutató jó arccal ülték és ették végig; és ittak a végén, hogy indulásuk órája elközelgett,
Tinwelint egészségére tünde borból, de a szakálluk mögött csak átkozták ezt az uralkodót, és Ufedhin nem is nyelte le,
hanem lopva a küszöb mögé köpte az italt.
Mondja a mese mármost, hogy a nauglathok hazatértek, és ha az arany első látásakor felszítódott bírvágyuk, most az
egekig lobogó lánggal tombolt már, és égette őket a királytól elszenvedett töménytelen sértés és sérelem is. Való igaz, mind
a nép e földön szereti az aranyat és az ezüstöt minden egyéb irántinál különb szerelemmel; hanem ez a kincs átokkal volt
verve, és senki e rontás ellen fel nem lehetett védőn vértezve. Volt mármost egy törp, Fangluin, ki annakidején
kardoskodott, ne adnák vissza a királytól idehozott kincset, mert mondotta: »Ufedhint később még mindig
kiszabadíthatjuk erővel, ha úgy fontos nekünk«, de akkor ezt az elgondolást Naugladur, nagyuruk nem tartotta volna
célravezetőnek, a tündékkel ő háborúságba bocsátkozni nem akart. Most viszont Fangluin nagy gúnyvigyorral fogadta a
megtérőket, mondván, úgy hajították ki őket munkájuk végeztén, mintha csak kontárkodtak volna ott, és hogy még
áldomást is itattak velük saját gyalázásukra, hát alaposan megbosszantotta őket, sebzett hiúságukat gyötörvén, de Ufedhin
ugyanígy szólt azután a törp nagyúr színe előtt, s így Naugladur titkos tanácsot tartott, mitévők legyenek Nogrod törpjei, és
Naugladur azt latolta máris, miként állhatna bosszút Tinwelinten, és elégíthetné ki hírvágyát.11
Ellenben akárhogy tanakodtak is, sehogyan sem látták, hogyan lehetne céljukat erő erejével elérniök, és nem is fűztek
volna efféléhez túl sok reményt, mert Artanor tündéi számbeli fölényben voltak, aztán Gwenniel bűvöleteiről sem volt
szabad feledkezniük, mik azt a vidéket védték, hogy az ellenségesen érkező emberek a vadonokban elvesszenek, soha meg
se kerüljenek; s való igaz, belső árulás híján ellenség azt a birodalmat nem környékezhette sikerrel.
Ültek igen vénséges törpök is az uralkodó csarnokán, rágták szakállukat, hiába, de akkor kürt szava harsant, és hírnökök
érkeztek Bodruithból, az indrafangoktól, a törpök maguk birodalmába lakozó rokonaitól. Hoztak pedig hírt ezek Mimnek, a
törpnek haláláról, hogy Úrin megölte volna öt, s hogy mi lett Glorund aranyával; ezek akkor még újdonságot jelentettek a
bodruithi füleknek. Persze, innen a törpök azonnal megértették, mit is kell tudniok a kincshalomról rendjén, csak azt
hallhatták eddig, amit Tinwelint csarnokain mondtak nékik, másrészt Úrin sem mondta el a teljes igazat, mielőtt onnét
eltávozott. Hallásán tehát emez újabb híreknek, a törpök haragja még feljebb szítódott, bírvágyuk csakígy, nem is titkolták,
s nagy lárma közepette fogadta szent esküvel Naugladur, hogy addig nem nyugosznak, míg Mimet meg nem bosszulták -
»mi több« - tette hozzá, »most már teljességgel s végképp úgy látom, e kincs tulajdona jog szerint minket, törpöket illet«.
Ekképpen határoztak; s a törpök e naptól kezdve halálos ellenségei lettek a tündéknek, és egyre inkább Melkó fajzataihoz
kezdtek húzni. Titkon Melkó az indrafangokat is megkereste ennekutána, hogy felkészítse őket, adott napon induljanak
meg - ha érett lesz az idő; és keservek vad acéljának kovácsolása folyt az indrafangoknál belegosti lakozóhelyükön.
Továbbá a gonosz ainu összegyűjtött maga körül nagy ork hadat, vándorló kísértetkoboldokat, ígérvén nekik jó díjat, és
mindezeken túl a Mester kegyeit, és legvégezetül gazdag zsákmányt; ezek fegyverkeztek Melkónak fegyvereivel akkor.
Érkezett most Naugladurhoz egy tünde, ki Tinwelint népéből való volt, s felajánlotta, ő majd vezeti a törpöket, kijátszva
Gwendelinnek bűverőit, mert elkeserítette őt a csúf bírvágy, ami Glorund aranya láttán ott megnyilvánult, és így szállt Mim
törp átka Tinwelintre, s került sor Artanor erdő-tündéi közt az első árulásra. Akkor Naugladur [? mosolygott] keserűen,
mert tudta, érett az idő, és Tinwelintet tálcán kínálják neki. Mármost a nagy farkasvadászat óta, hol is Berennel mentek,
Tinwelint évről évre ily hajhászást rendezett az erdőn, emléknek őrzésére, és ez roppant vadászat volt mindegyre újra, és
tömérdek vígság járt vele, hallali s lakoma az erdőn. Naugladur megtudta most akkor eme tünde Narthsegtől, kinek neve
máig keserves az eldáknak, hogy a király a következő telihold előtti napon vág neki a vadászatnak, így küldött egyenest egy
megegyezéses jelet, véres kést Bodruithnak Belegostba. Történt pedig, hogy a seregek felsorakoztak a vadonszélen, de a
király egy árva szó üzenetet erről még nem kapott.
Most a mese arról szól, hogy egy valaki megkereste Tinwelintet, és Tinwelint rá sem ismert a vad hajzata miatt - és íme,
tessék! Mablung volt az, és mondotta: »Íme, ó! még a vadonnak mélyein is hallani, hogy ez évben újra megünnepled
Karkarasz elejtésének emlékét, s nagyobb készületekkel, mint bármikor, ó, király - lásd, visszatértem, hogy társaságod
legyek. « És az uralkodó csupa derű volt, és boldogan üdvözölte máris a derék Mablungot; és hogy Mablung szavára Huan, a
Kutyák Kapitánya is Artanorba jött, külön boldogság volt Tinwelintnek.
S nekivágott Tinwelint király e hajszás vadászatnak, és való igaz, nagyobb volt készülete és csapata, mint bármikor
eladdig, és repkedő fürtjein büszkén ült aranysisakja, és arannyal voltak ékítve csataménjének szerszámai is; és ahogy a
nap fénye arcára hullt a lombok résein át, olyan volt, mintha ő maga lenne tündöklettel vágtató nap-arc; mert nyakában ott
volt ráadásul a Nauglafring, a Törpök Nyaklánca, s ez is tette. Mellette lovagolt Mablung, a Súlyos Kéz, tetteinek jutalmául
ily közelségben az uralkodóhoz, emlékjeléül a hajdani vadászatnak, - Huan, a kutya azonban messze a vadászok előtt
rohant, és az emberek úgy gondolták, ez a nagy eb furcsán vezeti őket, de talán a légben volt valami, szag a szélben, amit
Huan nem és nem kedvelt sehogyan sem.
A király messze bent jár az erdőmélyen társaságával, és a kürtök szava is tompábban szól, de Gwendelin ott ül lugasán,
szíve körül sejtelmek, szemében is ily fény. Akkor mondotta egy tündelány, Nielthi: »Ó, úrnőm, miért vagy ily bús, mikor a
király vígsággal vigad?« Felelte Gwendelin: »Gonosz tör a mi földünkre, és a szívem arról árulkodik, hogy napjaim
Artanorban végük felé közelednek rohanvást, hanem ha Tinwelintet elveszítem, azt kívánom, soha el se jöttem volna
inkább Valinorból. « Mire Nielthi szólott: »Ó, de hát mondd, Gwendelin úrhölgy, nem szőttél-e megannyi védő bűvöletet
körénkbe, akkor pedig mitől félhetnénk?« A királyné erre így felelt fájón: »De én úgy érzem, patkány rágja e hálók szövetét-
fonatát, és mintha soha nem is lett volna semmi ily művem. « E szavakra irtózatos zaj támadott a kapuknál mind, és
hirtelen pokoli lett a harc-zsivaj... és belé acél pengett, csengett. Erre Gwendelin sietve otthagyta a lugast, ment nézni, és
mit látott: orkok és indrafangok hada tartotta megszállva a hidat, és harc folyt már az üregbejáratnál; és vér ömlött arra
mindenütt, s nagy halmok hevertek, lemészároltak, mert orvtámadás volt ez, senki nem számított rá, így történt.
Akkor Gwendelin rögvest értette, megérzése nem csalt, és árulás sújtotta a birodalmat, belső, de a pár őrt, ki körötte
maradt, bátorítani kezdte, és ezek, kik valamiért nem mentek a vadászatra, hősiesen védekeztek is, mígnem győzött mégis
a túlerő, és a tündék nagy erődjének termeit és mélyeit láng és vér borította el, gyilkolás.
Az orkok és a törpök akkor kifosztottak mindent, keresték a kincset, és íme! egyikük felszökkent a trón emelvényére,
bezöttyent a királyi székbe, s onnét kezdett handabandázni és rikkantgatni, és Gwendelin látta, ez Ufedhin, és a trónbitorló
gunyorosan kérte a királynét, ülne mellé méltó székbe. Hanem Gwendelin úgy ránézett, hogy Ufedhin azt a tekintetet nem
állta, s mondta a királyné: »Miért, ó, hitehagyott, hogy én uramnak székét bitorolni merészled? Nem hittem volna soha,
hogy tünde így idetelepedni bírjon, te ráadásul, kit árulás vére szennyez, gyilkolás kárhoztat, s hogy gonosz
ősellenségeinkhez pártoltál át. Vagy azt hiszed, dicső hőstett lerohanni egy védtelen házat, melynek ura távol jár?« Ufedhin
erre sem szólt semmit, kerülte Gwendelin tekintetét, s az asszony így folytatta: »Takarodj innen rút orkjaiddal, s ne várd
meg, hogy keservedre Tinwelint maga jöjjön s űzzön el méltán. «
Erre aztán végezetül csak felelt Ufedhin, gonosz nevetés kíséretében a királynőre nézve, s közben távoli zajra akárha
fülelve, azt mondotta: »Ugyan, már érkezik is ő, lásd!« S belépett, végszóra, Naugladur, és vele törpök serege, és ő maga
Tinwelint koronás fejét hozta, aranysisakosan, hozta a fejet levágva; hanem a nyaklánc, a mindenek csodája már Naugladur
nyakában volt. Ezt látta Gwendelin, és szíve retteneteket élt, és tudta, az arany átka tette az egészet, így tört a gonosz
Artanorra, és ettől fogva sosem táncolt vagy énekelt ő az alkonyi órán; egyelőre azonban az történt, hogy Naugladur
parancsba adta, szedjenek össze minden aranyat-ezüs- töt, drágakövet, vigyék Nogrodba - »és ami már egyéb marad, ha
nép, ha tárgy, legyen az orkoké, és öljék le, aki él, vagy hurcolják el, ami vágyuk. Gwendelin úrhölgy, a királynő azonban
velem jön, az artanori bűvös«.
Mondotta erre Gwendelin: »Tolvaj és gyilkos, Melkó gyermeke, az vagy, mégis bolond, az is, mert nem látod, mi végzet
függ magad feje fölött. « Rettentő szorongása okán látása, belső szeméé, messzebb hordott, élesebben fogta fel, mi jön, s
szinte olvasta a semmi légben lebegve Mim átkát, melynek beteljesülése felől épp neki semmi kétsége sem lehetett.
Naugladur diadalittasan nevetett csak ezen, szakálla rázkódott belé; parancsolta, fogják meg a királynőt, vigyék - de senki
sem tudta megtenni, mert ahogy nyúltak volna utána, kezük üres sötétben kapkodott, semmit markolt, és Gwendelin
ellebegett onnét, lakozóhelyéröl, sírása a vadont töltötte már keservekkel. Nagy sötétség borult most reá magára, elméjére,
és elhagyta minden tudomása és látomása, s járt bolyongva, soká nem tudta maga sem, meddig, merre és hogyan; és ez
azért történt így, mert nagy szerelemmel szerette ő Tinwelintet, a királyt, urát, akinek kedvéért lemondott arról is, hogy
Valinorba, az Istenek szépsége-világába visszatérjen, lakozott helyette Északnak vad vidékein; és most semmi néki többé
szép nem volt s nem lehetett, ha Valinorban, ha a Kívüli Földeken. Ahogy haladt, sok szétszórt tündével találkozott, kik
keservesen sajnálták őt, és ő ezt sem érzékelte. Meséket mondtak volna néki, de ő nem bírt reájuk hallgatni se, semmire,
mióta Tinwelint halott volt; hanem azt csak meg kellett tudnia, hogyan történt: hogy miközben az Ufedhin vezette sereg a
palotára rontott, és más csapatok, borzalmas orkok, velük indrafangok, és gyilok- kal-tűzzel pusztították Tinwelint
birodalmát s csarnokait, közben a király maga a víg vadásztársasággal járt, pihentek, örvendeztek, csak Huan járt külön.
Hirtelen zajjal lett tele az erdő, és Huan vadul csaholni kezdett; a király pedig, s társasága azt láthatta, mindenün- nét
ellenség keríti őket. Hosszan harcoltak, elkeseredetten, a fák közt, és akkor a nauglathok - mert ezek voltak ellenségeik -
nagy kárt tettek bennük, s leölték, akit bírtak. A végén mind elhulltak, Mablung a király oldalán, ketten szinte egyszerre.
Akkor Naugladur lenyisszantotta Tinwelint fejét, holtában már, mert élve nem merészkedett volna ily közel a király vészes
kardjához, Mablung sze- kercéjéhez. 12
A mese most már Huanról sem tud többet, kivéve, hogy míg a kardok mérkőztek, a nagy kutya vad vágtában száguldott a
vidéken át, vezette öt ez mint a [? szélvész] i'Guilwarthon földjére, hol is Beren s Tinúviel, Tinwelint leánya volt király s
királynő. Ezek ketten nem honoltak állandó lakhelyen, sem birodalmuk határai megvonva nem voltak - és más hírnök,
Huanon kívül, aki minden utat és járást ismert, nem is lelt rájuk soha, támogatásukat elnyerendő. 13 Mondja a mese, mi
több, az időn, hogy az orkok felégették Tinwelint birodalmát, az indrafangok pedig iszonyatos kincsteherrel megrakodva
vonultak haza, Huan azonnal Beren lakhelyére ért, s alkonyat volt akkor. Íme, Beren egy fagyökéren ült, Tinúviel meg
táncolt zöld tisztáson az izzó fényben, mit Beren tekintete szórt rá, s akkor Huan egyszerre előttük termett, Beren
örömében fel is kiáltott, mert olyan rég volt utoljára az, hogy Huannal ők együtt vadásztak. Ám Tinúviel látta nyomban,
Huan vérzik, s a szürke kutyaszem történeteket mesélt, rémeseket. Kérdezte hirtelen Tinúviel: »Mi gonosz zúdult
Artanorra?« S válaszolt Huan: »Tüz és halál, ork borzalom; Tinwelint pedig halott. «
Erre Beren s Tinúviel keserves könnyeket ontott; s hogy Huantól a teljes történetet hallhatták, az sem apasztotta fel
éppenséggel a bánatnak vizét. De a legvégén Beren fehéren izzó haraggal szökkent talpra, kürtöt ragadott, belefújt
többször, s akkor a környező dombvidékről csak úgy tódult a tünde nép, zöld ruhásan és barna ruhásan, mintha bűvölet
varázsolta volna elő őket minden tisztásról, szakadékról, vízmosásból s folyóból, irtásról.
Maga Beren sem tudta eredetét mind e tömérdek-miriád népnek, mely összegyülemlett hívására, s ott vonult Hiszilómé
táján, vagy hogy a hold fényében mekkora sereg is gyülekezett így, mind könnyű fegyverzetűek voltak, legtöbbjük pusztán
késsel jöhetett. »Sebaj«, vélekedett Beren, »most épp a gyorsaság lesz a legfőbb erény«; és némely tündék őzfürgeséggel
iramlottak máris a sereg zöme előtt, felderítők, hogy a törpök s az indrafangok vonulásáról hírt hozzanak, hajnalban Beren
maga is megindult a sereg zömével, hátrahagyta a síró Tínúvielt egy tisztáson - mentek a zöld-tündék, s közben sírt a
királyleány, Tinwelintet siratta, és Gwendelint, kit szintúgy halottnak hitt.
Mondják mármost, hogy a megrakodott törpsereg, Naugladurral, hazafelé haladt, és a nagyúr mellett Ufedhin és Bodruith;
de Ufedhin még így haladtában is folyton Gwendelin rémséges tekintetét érezte magán, és nem szabadult tőle, és ez
megfosztotta minden örömétől és diadalától, és szíve csak borzadozott emez emléktől; nem is ez volt az egyetlen, ami
kínozta és nyugtalanította, mert fölemelte a tekintetét, és íme! ott tündökölt a Törpök Nyaklánca Naugladur agg nyakán, és
akkor Ufedhin szívéből minden más érzés elapadott, csak a vágy élt, hogy ezt a szépséget ő igenis hadd birtokolja mielőbb.
Haladtak így ezek hárman, és velük mind seregük, de Ufedhin elméjének gyötrelmei úgy felfokozódtak végül, hogy nem
bírta tovább, s akkor éjszaka, hogy pihenőt rendeltek el, titkon-csöndben odalopózott, ahol Naugladur aludt, és ahogy
elnézte az alvó vénséget, azon volt, leöli a törpöt, s magához ragadja a Nauglafringot. De ahogy ehhez látott volna, hátulról
elkapták a torkát, és ki más lett volna az, Bodruith volt, akit ugyanily vágy töltött el veszettsé- ges vadul, és magának akarta
a szépséges kincset; de hogy most Ufedhinbe botlott így, leölte volna, rokona lévén mégis Naugladurnak. Akkor Ufedhin
vaktában hátraszúrt, beledöfött a sötétbe, és tessék! halálosan találta Bodruithot, Belegost nagyurát, aki haldokolva zuhant
rá, és Naugladur torka és a nyaklánc csupa vér lett, az arany megint csupa vér.
Erre Naugladur bomlott üvöltéssel megébredett, de Ufedhin már menekült is onnét lélekszakadva, mert az indrafang
hosszú ujjai csaknem megfojtották az imént. Most aztán fáklyások érkeztek a helyre, és Naugladur azt hihette, csak
Bodruith volt a támadó, aki őt kirabolta volna, és ámult, mely jó pillanatban támadt megmentője, aki ezt a gazt leölte, és
gazdag jutalmat ígért annak, aki a bátor tettet végrehajtotta. Ez kötött le mindenkit, így nem vették észre eleinte Ufedhin
eltűntét, és harag is támadott norgodi törpök s az indrafangok között, és sok indrafangot, mert ezek voltak kisebbségben,
leöltek, mígnem ők jobbnak látták, ha menekülnek, szétszóródtak, s kincseket is vittek magukkal, iszkoltak vissza
Belegostba. Ebből nagyörökre szóló ellenségesség támadott e törpfajok közt, kiterjedt számos földre, rengeteg mese is lett
róla, miről is a tündék keveset hallottak, emberek ritkán. Látnivaló azonban, hogyan fogant meg Mim törp átka a maga
nemzetségein is, s innen tovább sem ment már, az eldákat többé nem látogatta, tombolt, ahová jutott, azoknál.
Íme, Ufedhin szökése is kiderült, és Naugladur dühöngött, és megöletett minden gnomát, aki seregével járt még. Azt
mondta akkor: »Megszabadultunk hát az indrafangoktól, de a gnomáktól csak- így, akik csak árulóink voltak, innentől
kezdve nem kell senkitől és semmitől félnem. «
Bolyongott pedig Ufedhin szanaszét vidékeken, árkon-bokron járt rettegve és szorongva, és úgy kezdte érezni, árulója lett
saját fajtájának, miután vérbűnbe esett a tündéknél, és üldözte Gwendelin királynő [? égő] tekintete, s nem volt mása, csak
nyomorúsága, menekülése és száműzetése, és a legcsekélyebb része sem lett Glorund kincséből, s szíve ezért tele volt
emésztő sóvársággal; szánalmat azonban alig érzett iránta bárki is.
A mese elmondja mármost, hogy összetalálkozott Beren népének kóboraival, s ezek tőle mindenféle fölvilágosítást vettek
Naugladur seregének létszámát s feltehető mozgását illetően, és sebtén visszairamlottak a felderítők nagyurukhoz,
Berenhez a fák közé, Ufedhin persze nem fedte föl előttük kilétét, azt hazudta, artanori tünde ő, ki most bolyong, mert
elszakadt seregétől. Ennek okán jól bántak vele, és azzal küldték Berenhez, hogy kapitányuk a
szavát hallaná, s bár Beren bámult az ő [? gyáva]................... 14 és lesütött
szemén, de úgy érezte, amit beszél, az igaz, és így állított csapdát Naugladurnak.
Nem is haladt tovább a törpök nyomán, abbahagyván az üldözést, arra alapozta tervét, hogy tudta: át fognak kelni azok az
Aros folyón egy bizonyos időpontban egy bizonyos helyen, s arra fordult, gyorslábú tündéivel könnyű dolga volt, rövidebb
úton mentek, mint ahogy Sarnathrodot, s Köves Gázlót egyéb mód elérhette volna, egyenesen haladván. Mármost az Aros
sebes vizű folyó, nem az a víz, mely közelebb fakad, s a rodothlik vénhedett üregbejáratai előtt rohan el, Glorundnak15 sötét
leshelyei mellett, és ezeken a lentebbi szakaszrészeken nagyobb sereg az egy szál Gázlót kivéve átkelni nem is bírhat sehol,
s ott sem a legkönnyebb dolog az. Naugladur bizony nem ment volna arra, ha tud Berenről - de megvakította a bűvölet, az
arany bódulata kavargott benne, és nem félt sem a külső, sem a belső ellenséget többé, és egy volt csak fontos neki, hogy
Nogrodot, sötét üregeit mielőbb elérje, mert a törpök nem is nagyon szerettek hosszasan napvilágon időzni.
Elérkezett hát mind ez a nép az Aroshoz, és így szervezték volna dolguk: elébb teher nélküli, fegyveres törpök kelnek át,
aztán szintén fegyveresek nagy csapatával körülvéve a kincs teherhordói, meg akik még a Tinwelint csarnokaiból szerzett
sok más holmit hozták; mögöttük Naugladur maga, méghozzá Tinwelint hátasán, különös figura, mert a törpök lába kurta
és görbe, de még két törpnek vezetnie is kellett azt a lovat, mert magától valami nagyon menni nem akart, s rakva volt
szintén zsákmánnyal. Azután további fegyveresek jöttek, terhek nélkül; ez a társaság készült átkelni Sarnathrodnál sorsa-
végzete napján.
Reggel volt, mikor az eminneni partot elérték, és teli dél látta őket még vonulni, gázolni át, hosszan elnyúlt sorban, lassan
locsog- tatva lábuk az alacsony vízben, a sebes folyó gázló-sekélyesén. A folyó itt kiszélesedik, sok kis csatornán csorog,
hatalmas görgeteg kövek között, hosszú kavicsok alkotják medrét.
Naugladur lecsusszan megrakott lováról, és hozzákészülődik mármost, hogy átkeljen, az előhad fegyveresei már a
túlparton vannak védőn, és az a part sűrű növényzettel volt benőve, bokrokkalaljjal, nagyobb fákkal, és a kincscipelők épp
akkor kapaszkodtak ki oda sorra, némelyek azonban még a folyóközépen gázoltak közülük, a hátvéd meg méricskélte csak
az átkelőt eminnen, pihent egyelőre.
S egyszerre akkor az egész vidéket tündekürtök hangja kezdte
hasogatni, és egy. .............. 16 tisztább szavú volt még a többinél is, és
ez Beren kürtje, az erdei vadászé. A lég ugyanakkor sűrűn megirda- lódik nyilak özönével, zápor ez, az eldák karcsú
vesszejei röppennek, és a szél nem téríti el őket útjukból, és a fákról, a kövekről, rejtekeikből előugrálnak a barna-tündék
és a zöldek utánuk, és szüntelen lőnek, teli puzdrákkal jöttek; és remeg a levegő. Pokoli a pánik, veszett az összevisszaság, a
zaj Naugladur seregén, s akik középen gázoltak még, aranyterhüket, kincsterhüket hajítják fejvesztve a vízbe, így
menekülnének, ha erre, ha amarra a partra, el onnét, de sokat leterítenek így is addigra a könyörtelen vesszők, és buknak
sokan terhükkel még az Arosba, és az aranyon megint vér vöröslik, friss.
A harcosok a túlparton [? kénytelenek] harcba [? bocsátkozni], keresnék az ellenséget, ám a barnák és a zöldek fürgén
elillannak mindig a látómezőből, miközben [? mások] zúdítják a törpökre a nyílzáport. Így az eldák vesztesége-sebesültje
annyi, hogy alig, míg a törp nép egyre hull, a sorok ritkulnak. Ez volt a nagy csata a Köves Gázlónál, közel Naugladurhoz,
mert hiába, hogy
Naugladur és kapitányai bátran vezetik seregüket, az ellenségnek mindig bottal üthetik a nyomát, s ők maguk vesznek-
dőlnek, míg végre a halálfélelem sokakat megfutamít, s tündetorkok harsányvíg nevetése hallik, így nézik, mint
menekülnek a torz törpfigurák, ülepükre eresztenek vesszőket, szakállukat a [szél] lengeti, s a tündék remekül
szórakoznak. Áll most Naugladur, körötte páran alig, és megemlékezik Gwendelin szavaira, mert íme, Beren közelít felé, és
íját is elveti, és helyette fényes kardját vonja elő; és Beren szálas-hatalmas alak az eldák közt, bár nem oly széles és zömök,
mint a törp Naugladur.
Mondta akkor Beren: »Védd életed, ahogy bírod, ó, görbe lábú gyilkos, mert elveszem, « és Naugladur még a Nauglafringet
is kínálná már neki, a csoda-nyakláncot, Beren mondta azonban: »Nem, azt én lehúzhatom rólad, ha, leöltelek«, s akkor egy
szál maga rontott Naugladurra és társaira, és ahogy az elöl állókat levágta, a többi menekülőre fogta, és így jutott el Beren
Naugladurhoz, állt szemtől szembe Tinwelint gyilkosával. Akkor a hajlott korú derekul védte magát, és keserves küzdelem
folyt, és sok tünde szívszorongva nézte, és kapitányai már nyilaztak volna, de Beren odakiáltott nekik, küzdés közben
hagyják, kezüket se moccantsák.
A mese keveset mond a harcról ott magáról, kivéve, hogy Beren is jócskán sebesült, és hogy legravaszabb ütéseinek soka
maradt hatástalan, mert olyan [? ügyes] volt az ellenfele, és a láncing törp bűvölete kitartott; és mondják, három órán át
küzdöttek, és Beren karja megfáradott szinte, nem így a nehéz kalapács forgatásához szokott Naugladur karja, és így
másképp is alakult volna minden talán, ha nincs Mim átka, mert Naugladur látván, Beren fárad, döntő támadásra határozta
el magát, szorongatni kezdte ellenfelét, s nagyralátása felülkerekedett, komor bűvölet sugallta szívének, amit magában ki is
mondott: »Leölöm ezt a tündét, s akkor serege fejvesztve fog menekülni előlem«, és elkiáltotta magát: »Fogadd hát
végzeted, ó, erdei kószáló hitvány«, s abban a pillanatban egy kő ott volt a lábánál, ahol az ő számára nem kellett volna
lennie, és Naugladur elbotlott, Beren könnyedén szökkent félre e csapás elöl, s akkor megragadta a törp uralkodót a
szakállánál fogva, kirántotta lába alól a talajt, hogy az arcra esett, kardja kirepült a kezéből, no akkor ezt kapta fel Beren,
ezzel döfte le, kiáltván: »Nem mocskolom jó kardom ily sötét vérrel, ha nem szükséges«. Naugladur tetemét pedig az
Arosba vetették.
Akkor Beren már levette a nyakláncot róla, és ámulva nézte, csodálta - és látta a szilmariit, azt az ékkövet, melyet ő
kaparintott el Angbandból, s mely tette által nem halványuló dicsőségre tett szert; és mondotta: »Sosem látott szemem
téged, ó, Tünde Lámpás, ily ragyogásnak felében sem, mint amilyen vagy most, hogy arany foglal körül, ékkövek öveznek, s
a törp büvtudomány tette mindezt össze«; és a vért lemosta a láncról, és nem dobta el, mit sem tudván hatalmáról, hanem
visszavitte magával Hithlumnak vadonába.
Az Aros vize pedig ott folyt, folyik ma is Glorund szétszórt kincse felett, mert igaz, hogy törpök jöttek aztán, keresni az
aranyat s mindent, és elvinni Naugladur tetemét, de a hegyekből hatalmas áradás zúdult le, és a keresők odavesztek; és oly
nagy most a komorsága s vészterhe a Köves Gázlónak, hogy senki sem merészel remenni a kincsre, amit rejt, kutatni, hadd
őrizze hát - és átkelni sem próbál azóta senki ezen az elvarázsolt átokhelyen.
De Hithlumnak völgyein nagy volt az öröm a hazatérő tündék érkeztén, és hatalmas volt Tinúviel boldogsága, hogy urát
újra látja, visszatérve társaságával, de Tinwelint halála feletti gyászát kevéssé oszlatta, hogy íme, Naugladur is halott, meg
mellette annyi törp még. Akkor Beren vigasztalni próbálta, karjába zárta, a dicső Nauglafringet nyakába tette, és mindenki
vakítva nézte Tiúviel roppant szépségét; és Beren mondta: » Tartsd meg Féanor Lámpását, melyet ketten szereztünk vissza
a Pokolból, te meg én«, és Tinúviel mosolygott, emlékezvén szerelmük első napjaira, és azokra az időkre, mikor a vadon
ölén voltak megpróbáltatásaik.
El kell mondani most, hogy Beren Ufedhinért küldött, s gazdagon megjutalmazta őt híven mondott szavaiért, mely tanács
alapján is meglett a törpök pusztulása, és felajánlotta neki, lakozzék
......... népe közt ott. És Ufedhin ebben benne volt; de egy nap, nem
is sok idő múltán, bekövetkezett, amire ő a legkevésbé vágyott volna. Mert igen szomorú énekszó hallatszott az erdő
felől, és íme, ott jött Gwendelin, ziláltan és minden mód zavartan, és a lába hozta csak, de egyenest arra a tisztásra, ahol
Beren ült s Tinúviel; és frissen feltündöklö reggel volt akkor, de az énekhangra a környéken minden már elhallgatott, így
lett csend. Akkor Beren mégha- tottan nézett Gwendelinre, Tinúviel pedig hirtelen így kiáltott, szomorúságon áttörő
örömmel: »Ó, Gwendelin, anyám, hogy ide hoz lábad, hála, mert holtnak hittelek«; és nagy volt a boldogságuk, hogy így
köszönthetik körükben. De Ufedhin menekült. Futott el a tündék köréből, mert nem bírta elviselni Gwendelin látását,
nézését, és őrület fogta el, és senki meg nem mondhatja, mi lett boldogtalan végzete aztán; Glorund aranyából egyebe sem
lett, mint meggyötört szive, ez bizonyos.
Hallván Ufedhin kiáltozását, Gwendelin ámulva nézett utána, és a gyengéd szavak némultak; s akkor ráadásul meglátta a
királynő a Törpök Nyakláncát, és ámulva és riadtan kiáltott, hogy ott van ez- mert ott volt - Tinúviel fehér nyakán. Akkor
haragvón kérdezte Berent, mit jelentsen ez, honnan szerezte az elátkozott láncot, hogyan akaszthatta Tinúviel nyakába,
egyáltalán, hogy leányát ez megérintse - és mondta Beren, 17 amit Huantól hallott, a történeteket, mind, beszámolt
szavakról, tettekről, és hogy a törpöket hogyan üldözték, itt végül miként csaptak le rájuk, s azzal zárta: »Való igaz, nem
tudom, most, hogy Tinwelint nagyúr Valinorba távozott, ki más viselhetné ily méltán és illőn és gyönyörűségesen ezt a
láncot, ha nem Tinúviel?« Hanem Gwendelin most elmondta a sárkány átkát, mely az aranyat sújtja, és a [? foltjait] a vérnek
a király csarnokain, »és még egy, s még sokkal hathatósabb átok is kapcsolódik a kincshez«, mondta, »és a törpök
munkálkodása sem volt mentes már ettől az átoktól, mely állhatatos és nem múlik«. Ám Beren csak nevetett, azt mondta,
maga a szilmarii, dicsével és szentségével, legyőzne minden ily rontást, ahogyan Karkarasz [? gonosz] húsát is szétégette.
»Mi több«, tette hozzá Beren, »soha még az én Tinúvielemet olyan szépnek nem láttam, amilyen most, akárha kivirulna az
arany gyönyörűséges érintése nyomán; « ám Gwendelin azt mondta: »Az a szilmaril ott volt egyszer már Melkó koronáján,
és az csakis gonosz mágiájú kovácsok műve lehetett. «
Tinúviel akkor azt mondta, ő nem vágyik értékekre, drágakövekre, neki csak a vadonbéli tünde boldogság a fontos, és
hogy Gwendelinnek kedvére tegyen, már le is kanyarította a nyakából a láncot, ám ennek Beren kevéssé örült, és nem
hagyta, hogy Tinúviel a láncot eldobja, hanem ott őrizte azontúl a 18
Ezek után Gwendelin velük időzött egy darabig az erdőben, meg is gyógyult; és a végén készségesen visszatért Lórien
földjére s többé nem bukkant fel e földről szóló mesékben; ám Berenre s Tinúvielre hamar lesújtott ama halandóság átka,
amelyről Mandosz beszélt, mikor sietve elhagyták csarnokait ők ketten - és talán ebben volt Mim átkának foganatja: hogy
[? ereje] révén hamarább következett el ez a vég; nem is mentek ők ketten most együtt az úton, hanem mikor a gyermekük,
kettejüké, Dior19 a Tiszta-Szép kicsike volt még, Tinúviel lassan hervadni kezdett, ahogy ez később történt a tündékkel
szerte a világban egyre, és eltűnt ő a vadonban, és soha senki többé táncolni nem látta. Beren pedig átkutatta egész
Hithlumot és Artanort, keresvén öt kétségbeesetten; és soha egyetlen tünde nem élt meg rettenetesebb magányosságot,
mint ő, és akkor ő is kifonnyadott az életből, és fia Dior lett a barna-tündék vezére és a zöldeké, és a Nauglafring nagyura.
Talán igaz mind, amit a tündék mondanak, s akkor azok ketten ott vadásznak Oromé vadonján Valinorban, és Tinúviel
táncol Nessza és Vána, az Istenek leányainak zöld pázsitján; de nagy volt a tündék bánata, hogy Guilwarthon elment
közülük, és vezető nélkül maradtak, és hogy csappant a büverő, számuk is fogyatkozni kezdett; és sokan Gondolinba
mentek el, melynek egyre növekvő ereje és dicsősége titkos suttogás volt a tündék körében.
Hogy felnőtt sorba érett, Diorra még mindig jelentős számú nép irányítása várt, és ugyanúgy szerette ő az erdőket, ahogy
egykor Beren; és az énekek többnyire így nevezik őt: Ausir a Gazdag, mert övé volt a Törpök Nyakláncának az a csodás
ékköve. Beren és Tinúviel meséi mélyen megültek szívében, és ezt a láncot boldogan akasztotta nyakába, hordta
szerelmetes kedvességéért, szerette szívből; és ennek az ékkőnek a híre hamar és messze terjedt, és Észak minden vidékén
mondogatták egymásnak a tündék: »Féanornak egy szilmarilja ég tűzzel Hiszilómé vadonján. «
Teltek Tündehon hosszú napjai, míg végezetül Tuor Gondolinba települt, és gyermekei voltak akkor tünde Diornak; 20
Auredhir és Elwing, és Auredhir igencsak olyan volt, mint nagyapja Beren, és mindenki szerette, de senki oly féltő
rajongással, mint Dior maga. Elwing pedig maga volt az eleven költészet, oly szépségesen, ahogy
Tinúviel élt s amilyen ő volt, de nehéz ezt mind elbeszélni, ha belegondolunk, mily szép is volt az a hajdankori tünde
nép. Voltak pedig ezek a boldogság napjai Hithlumban, mert ott béke volt Melkóval, meg a törpökkel, akiknek csak egy
gondolatuk volt, lévén, hogy Gondolin ellen szövetkeztek, és Angbandban forrt a lázas munka; ám el kell mondani,
keserűség szökött Féanor hét fiának szívébe, esküjükre ráemlékezvén. Maidros, kit Melkó megcsonkított, volt a vezérük; s
szólt ő fivéreinek, Maglornak és Dinithelnek, és szólt Damrodnak, csakígy Celegonnnak, Cranthornak, meg Curufinnak, az
Ügyeskezűnek, s elmondotta nékik, miképpen tudta meg, hogy íme, egy ama szilmarilok közül, miket Féanor készített,
most a déli völgyöleken Dior diadal dicse, »és Elwinget, a leányát ékesíti, bárhová is megy - de ne feledjétek,
megesküdtünk, nem lesz békénk Melkóval és az ő népével soha, sem a földlakók közül senkivel, aki Féanor szilmariljait
tőlünk elvenné. Mert ugyan«, végezte Maidros, »mondjátok, mit szenvedjük mi akkor a száműzetés hontalanságát, mit
vándorlunk, szétszórattatván, elfeledett népként, ha mások halomba gyűjtik közben a kincset, melynek jogos tulajdona
egyedül minket illetne csupán?«
Így esett, hogy Ügycskezü Curufint elküldték Diorhoz, és üzentek néki esküjükről, és mondották néki, adná vissza ezt az
ékes ékszert azoknak, kiket joggal illet, ám Dior csak elnézte Elwing bájos szépségét, és nemet mondott, azzal, hogy nem
tűrhetné, a Nauglafring, legszebb földi kézmüvek egyike, ilyképp rút sorsra jusson. »Akkor nem jut, mondom«,
makacskodott Curufin, »ha való igaz visszaadod épségben és szépen Féanor fiainak«, felforrt viszont erre Dior haragja,
parancsolta neki, menne el, s ne merjen olyat igényelni, amit az ő apja, Beren, a Félkezű, Melkó [? karmai] közül kaparintott
vissza - »van ott még kettő ugyanazon a helyen« mondta Curufinnak, ha bátor a szívetek. «
Ment vissza fivéreihez Curufin, és mert esküjük törhetetlen volt, a szilmariira szomjú [? epedésük] olthatatlan (Mim átka
és nem a sárkány bosszúja tette meg a magáét), háborút terveztek Dior ellen - és az eldák gyalázatot kiáltottak rájuk e
tettükért, az első előre eltökélt háborúság volt ez tünde nép és tünde nép közt így, kiknek neve különben diadalmas volt az
eldák közt nagy szenvedéseikért.
Kevés jó háramlott ebből rájuk; mert váratlan Diorra törtek, és Diort s Auredhirt leölték, ám Evranin, figyeljetek,
Elwing dadája, és Gereth egy gnoma a leányt - akarata ellen bár - sebtén elmenekítette arról a földről, messze, és magukkal
vitték a Nauglafringet, így Feanor fiai a színét se látták; hanem Dior serege, a zöm, mely későn érkezett, rávetette magát
hátvédjükre, onnét behatolt soraikba, nagy csata formálódott, és Maglort kardokkal leölték, és
Mai........ 21 sebeibe halt bele a vadonban, és Celegorm testét nyilak
százai döfték át, és Cranthor mellette pusztult. De a végén csak Feanor fiaié lett a diadal, és a barna-tündék és a zöldek
szétszórat- tak, boldogtalan bolyongói a földnek lettek, mert nem hallgattak Maidrosra, a megcsonkítottra, sem Curufinra
és Damrodra, kik nagyurukat leölték; és azt mondják, a tündék eme háborújának napján Melkó Gondolinra indult már, és a
tündék sorsa a végső tünést ígérte.
Nem maradt meg pediglen Beren Ermabwed nemzetségéből senki más, csak Elwing, a Kedves, és ő a vadonon vándorolt,
és a barnatündék és a zöldek, kevesen, köréje gyűltek s jártak, és örökre elköszöntek Hithlum tisztásaitól ekképp, és délnek
húzódtak Elwing vezetésével, a Sirion mély vizei, kellemesebb vidék felé.
És így szövődött mind e tündérfélék sorsa, egy sodrattá így lett, mely is Earendel nagy meséje; és ez szín való igaz mese,
és ehhez érkeztünk el most. "
Mondotta akkor Ailios: „S én úgy gondolom most, mára ez a mese elég is volt. "
JEGYZETEK
1. Ez a mondat a szöveg átírása, eredetileg így szólt:
„Már ugyan, tudhatjátok, ez arany a tündék nemzetségét illeti, kik nyerték is a földből rég-rég, és senki az emberek közt nem támaszthat
igényt... "
A mondat további része, mely Úrin szövetségeseinek leöletésével végződik, több ponton átíródott, ugyanazzal a céllal, mint az idézett
rész- hogy
Úrin szövetségeseit emberből tündévé tegye, ahogy ez Eltas meséjének a végén is történt. Így az eredeti „tündék" átcserélődött arra, hogy
„erdők tündéi, erdő-tündék", és az eredeti „ember"-ből („emberek") lett „nép, törvényen kívüliek, törvénytelenek", Id. 2., 3., és 5. jegyzet.
2. Az eredeti mondat itt így szólt:
Vitézek voltak ezek az emberek, és a kardnak s szekercének nagy forgatói, és azokban a nem halaványult napokban a tünde-népek testén
halandó fegyverek igenis sebet ejthettek még.
Ld. 1. jegyzet.
3. Az eredeti mondat itt ez volt: „és ezeket az embereket vadították mágiák". Ld. 1. jegyzet.
4. Ez a mondat onnét, hogy „s még egy bánat... ": későbbi toldás.
5. „azok": a szövegben „az emberek" áll nyilvánvalóan tévedésből maradt meg így, ld. 1. jegyzet.
6. „a földben" - átigazítás ebből: „e földön", ahogy az eredeti adta.
7. „damaszkuszi módra, damascened=díszesen berakva, intarziásan arany és ezüst elemekkel. Ezt a szót (damascened) Tinwelintnek a
törpök által készített kardjára használják, melynek markolatán is a farkasvadászat jelenetei láthatók így valamint Glorfindel fegyvereire.
8. A szövegben: „Eltas", de fölötte ceruzával „Ailios". Mivel Ailiosa mese kezdő elmondójaként jelenik meg, és nem átigazítás
eredményeképpen, az Eltas talán egyszerű félrefogás.
9. „kivéve" későbbi átigazítás, az eredeti ez volt: „mit még Kisszív sem".
10. Furcsa, hogy Gwendelin jön itt, s nem Gwenniel, mint a mesében eleddig megannyiszor. Mivel a mese első része tintával
íródott radírozott ceruzalapra, a nyilvánvaló magyarázat az, hogy az eredeti szövegben Gwendelin volt, s ezt igazította át apám Gwennielre,
ahogy haladt a munkával, de itt elnézte. A dolog azért ennél bonyolultabb is lehet - egyike a sok kis rejtélynek, melyekben az Elveszelt mesék
oly gazdag -, mert miután a tinta- szövegben a Gwenniel megjelenik, igaz, csak egyszer, mese hátralévő részében ismét a Gwendelin jön. Ld.
még Nevek változása.
11. Itt ér véget a tintával írott kézirat.
12. E mondattal ellentétes értelemben apám eligazítást írt a történethez, olyképp, hogy a Nauglafringet a bozótban lelik meg, s a
királyt elfogják.
13. A kézirat kihagyott szakasza itt az események korábbi változatát adja, mely szerint is Gwendelin volt az, s nem Huan, aki
Berennek a hírt megvitte:
... és keserves sírása megtöltötte az erdőt. Most Gwendeling [sic] maga köré gyűjt sok szétszórt erdő-tündét, s tőlük hallja, hogy a dolgok
úgy alakultak igenis, amiképpen ő gondolta: hogyan vették körül s gyűrték le a vadásztársaságot a nauglathok, míg az indrafangok és az
orokok tűzzel-halállal ütöttek rajta Tinwelint Iakozóhelyén, és nem az utolsó sereg volt még az se, mely Ufedhinnel érkezett, aztán a
hídőröket lekaszabolta; és elmondták, hogy Naugladur leölte Tinwelintet, mikor a túlerő győzött, és a nép azt gondolta, Narthseg, egy vad
tünde vezette oda az ellenséget, és le is ölték a harc során.
Reményt nem látván, Gwendelin és társai nagy sebesen nekivágnak, el, cl a szomorúságnak mind e földjéről, s mentek i-Guilwarthon
királyságba, Hiszilómeba, hol Beren uralkodott s Gwendelin lánya, Tinúviel. Most akkor Beren s Tinúviel nem lakott állandó rezidencián, nem
volt birodalmuknak sem állandó határa, és ily hamar senki meg nem találta volna helyüket más, ha nem Gwendelin, a valák lánya a kereső, ki
e párost, az élő holtakat, nem hiába kutatta, s rájuk is lelt.
Világosan kitűnik a kéziratból, hogy Mablung s Huan visszatérte Artanorba és jelenlétük a vadászaton (a Tinúviel meséjében, a végén, nagy
általánosságban jelződik ilyesmi), úgy adódott hozzá a történethez, és ezzel az új elemmel Gwendelin mozgásmikéntje is megváltozott
közvetlenül a katasztrófa után. Ám ha igen nehéz is pontosan értelmezni a szövegszerű históriát, s ehhez a törlések, a „lötyögő" oldalak is
hozzájárulnak, gondolom azért szinte bizonyosra vehető, hogy ez az átformálás akkor történt, amikor a mese eredeti kompozíciója még
egyáltalán nem zárult le, de alakult.
14. E két hézag közül az első, melyet meghagytam a szövegben, két szót tartalmaz, az első talán „azt hiszem", a második talán
„legjobb". A második üres helyen a szó föltehetően: „sápadtság".
15. Ebben a mondatban onnét, hogy „nem az a víz... ", áthúzás következik, s a margóra apám azt irta: „Nem, [? ez] a Narog. "
16. A kivehetetlen szó lehet: „harsanás"; a „tisztább" a „rekedtesebb"-ből van átigazítva.
17. „és mondta Beren": tkp. „és elmondta Beren". A szöveg első forgalmazásban: „Akkor Beren elmondta... "
18. A kivehetetlen szó lehet éppenséggel „kincstár" is, dc igazából nem hiszem, hogy az.
19. Dior helyettesíti az Ausir nevet, mely mindazonáltal előjön lejjebb Dior másik neveként.
20. „tünde Dior" javítva abból, hogy „Dior, akkor már koros tünde".
21. Ennek a névnek a vége nem tiszta: lehet úgy is olvasni, hogy Maithog, de lehet Mailweg. Ld: Nevek változása, a Dinithel
bejegyzésnél.
Nevek változása A Nauglafring meséje ben
Ilfiniol így íródik az elejétől fogva.
Gwenniel következetes használatú a mese javított változatában, kivéve legutolsó előfordulását, ahol az alak Gwendelin; a mese ceruzaírásos
részében első megjelenéskor a királyné neve ismét Gwenniel, ám utána mindig Gwendelin).
A királyné neve az Elveszett mesékben ugyanolyan változatos alakú, mint Kisszívé. A Melkó megláncolásában és A tündék érkezésében
Tindriel > Wendelin a. A Tinúviel meséje ben Wendelin < Gwendeling; ebben a mesében Gwendelin/Gwenniel (a Gwendeling alak a 13.
jegyzetben adott - kihagyott - szakaszban); és a gnoma szótárban: Gwendeling > Gwedhiling. Belegost Első megjelenésre a kézirat Ost
Belegostot ad, bekarikázva, akárha kihagyásra lenne ítélve, és a Belegost a további - következetesen használt - alak.
(i') Guilwarthon a Tinúviel meséjében, a forma i'Cuilwarthon. Később, egy helyütt a név végződése mintha nem-on lenne, de nem tudom
megmondani, akkor hát mi, és így adom a szövegben a Guilwarthoni. Dinithel olvasható így is: Durithel. Ez a név íródott később tintával a
korábbi ceruzaírásos név fölé, s most nehezen betűzhető ki, bár világos, hogy ugyanaz, mint a Mai.... kezdés, mely név is Féanor e fiának
jelölője következetesen (ld. 21. jegyzet).
Kommentárok A Nauglafring meséjéhez
E kommentárokban nem térek ki részletesen A Nauglafring meséje és A szilmarilokban elmondott történetének összehasonlítására (ott:
XXII. fejezet, Doriath pusztulása, 269. old. ). A történetek - lényegi vonásaikban - alapvetően különböznek egymástól, elsősorban azért, mert a
Húrin által Nargothrondból elhozott kincs egyetlen tárggyá, a Törpök Nyakláncává „törpül", mely lánc (ott) már régóta létező valami, csak a
szilmari! nincs beleillesztve, míg a Thingol s a törpök viszonyának egész története átalakult. Apám sosem írta meg ennek a históriának még
csak megközelítően sem ilyen részletcsen kidolgozott változatát, és a végül kiadott szöveg létrehozása igen nehéz feladatnak bizonyult;
remélem, később erre - értelmezőleg - még visszatérhetek.
Gyakran igen nehéz különbséget tenni: mi az, amit apám a tömörebb változatból már kihagyott (épp azért, hogy a tömörség meglegyen), s
mi az, amit eleve elvetett; de az nyilvánvaló, hogy A Nauglafring meséje gondosan kidolgozott elbeszélésanyagának nagy része hamar
mellőződött. A továbbiak során (ahogy a történet íródott) elmaradt a harc Úrin szövetségesei és Tinwelint tündéi közt, és nyoma sincs
ugyanígy Ufedhinnek vagy a többi gnomának, mind akik a törpök körén éltek, vagy az is eltűnt, hogy a törpök elvitték volna a veretlen arany
egyik felét („a király kölcsönét"), amit Nogrodba visznek, hogy becses tárgyakat készítsenek belőle, nincs szó Ufedhin túszul fogásáról, arról,
hogy Tinwelint nem engedi távozni a törpöket, vagy ezek rettentő követeléseiről, megostoroztatásukról, megszégyenítő. jutalmukról".
Találkozunk itt megint azzal a motívummal, hogy Tinwelint kincsimádó, de híján van imádata tárgyának, ellentétben a későbbi változattal,
mely szerint mérhetetlenül gazdag. A szilmariit faládikában tartja, „bedobozolva", s koronája nincs, csak bíbor levelekből font koszorút visel,
és korántsem olyan előkelő és választékos az öltözéke, mint a „csarnokain ékességesen" megjelenő gnomáé (Ufedhin). Ez így rendben is van -
az erdő-tünde rossz útra tér az ő lelkében a kincs csábításának hatására, de hangsúlyozni sem kell, mekkora a különbség, ha Thingolra,
Beleriand nagyurára gondolunk, akinek roppant kincstára van, föld alatti birtoka, Menegroth, az Ezer Barlang rejti gazdaságát -, jócskán
Belegost törpjeinek jóvoltából, persze, bár ez már a messze múlt (A szilmarilok, 109. old. ), és aki bizonnyal nem igényli a törpök tanácsát
maga telje-idején, hogyan legyen koronája, remekmívű kardja, vagy miféle pompázatos edények s kelyhek díszelegjenek lakomaasztalán.
Thingol apám későbbi felfogása szerint büszke és megközelíthetetlenül komoly; bölcs is, hatalmas, termetre látványos, tudása egy Maiával
való „uniójából" fakad. Besüllyedhetne egy ilyen király afféle kicsinyesen szélhámoskodó cselekedetekig, amilyeneket A Nauglafring meséje
tulajdonit az erdőtünde uralkodónak?
Való igaz, a történet erősen hangsúlyozza, mekkora volt az a kincs - „egy helyen ily tömérdek arany soha azóta nem gyülemlett"- akkora,
hogy szinte kételkedhetünk, vándorló törvényen kívüliek társasága hozhatta az erdő-tün- dék palotájába, még ráadásul azt is halljuk, hogy
„az úton sokat elhagytak belőle". Talán itt van különbség a rodothlik egykori szerepét tekintve (ld. Turambar meséje), ahol semmi utalás nincs
rá, hogy a rodothliknak Valinorból elszármazott kincseik is volnának -. jóllehet ez az elgondolás megmarad a történet e részének
mindmegannyi viszontagsága ellenére is: Nargothrond nagyuráról (A szilmarilok, 134. old. ) azt olvashatjuk, hogy „Finrod több kincset hozott
el Tirionból, mint a noldák bármely más hercege".
Ami még fontosabb: a „bűvölet" és „átok" elemei nagy szerepet játszanak ebben a mesében, olyannyira, hogy már-már azt mondhatnók, fő-
fő mozgatórugók. Mím átka az aranyon - az elbeszélés minden ilyen pontján nyilvánvalóan érzékeltetődik. Hogy megbosszulja, ez Naugladur
egyik motivációja, mikor Artanor tündéire támad. Atka beteljesül azután: a törpök nemzetségeinek „nagyörökre szóló ellenségessége"
egymással - később ennek a nyoma is eltűnt, s vele az egész história, hogy Ufedhin cl akarná lopni a nyakláncot az alvó Naugladurtól; nincs
meg csak így Belegost nagyurának, Bodruithnak „leölése", és a törpök két klánja közti harc. Naugladurt „megvakította a bűvölet", azért halad
oly esztelen úton, Artanorból távozván, és Mím átka teszi, hogy elbotlik, amikor Berennel vív. S nagyon meglepő módon még Beren és
Tinúviel rövidre sikerült újabb életének is megkurtítója ez az átok; végezetül „Mim átka" az egyik motívuma annak, hogy Féanor fiai Diorra
támadnak. Fontos eleme a mesének a Nauglafring balsors-hozó mivolta, mivel a törpök keservek közt készítették, és a bonyolult átok- és
bűvszövevények közt ott leljük „a sárkány átkát" is, vagy a „sárkány bosszúját". A Turambar meséjében nem olvastunk róla, hogy a sárkány
megátkozta volna a kincset; de Mim azt mondta Úrinnak: „Mert ugyan nem feküdt-e ezen Glorund éveken át, s nincs-e rajta Melkó
sárkányainak átka, gonoszul, s nem is hozhat emberre s tündére semmi jót ez a kincs... "
Még figyelemre méltóbb, hogy Gwendelin, - Beren állításával ellentétben,
hogy „a szilmaril, dicsével és szentségével, legyőzne minden........ rontást", ~
magától értetődően közli: nem lehet szent a szilmaril immár, mert „ott volt egyszer már Melkó koronáján". Az Elveszett mesék két
tervezete közül a későbbi (Id. I. kötet 151. old., 3. jegyzet) azt mondja: a Nauglafring „betegséget hozott Tinúvielre.
De bármennyire uralkodik is a főbb szereplőkön az „elbűvöltség", netán elvakultság, s így teljesítik be az átok titkos akaratát, nem kérdés,
hogy az eredeti felfogás szerint a törpök alantasabbak, mint amilyenné később „alakultak", könnyebben hajlanak gonoszságra, ha céljaik
eléréséről van szó, és kizárólagosabb a szívükben a mohó bírvágy; hogy Doriathnak kegyetlen rabló orkok révén kellene vesznie (a törpök
vezérletével), később c motívum hihetetlenné és lehetetlenné vált. Azt is olvashatjuk, hogy Naugladur tettei révén „a törpök halálos ellenségei
lettek a tündéknek, és egyre inkább Melkó fajzataihoz kezdtek húzni", és a Gilfanon meséjének tervezeteiben a nauglathok gonosz népek,
kísértetkoboldok szövetségesei (I. kötet 341. old. ). A Nauglafring meséjének elvetett vázlatában az áll, hogy a Nyakláncot „egy bizonyos
úvanimor (nautar v. nauglath) készítette"; az úvanimók meghatározása egyebütt: „szörnyek, óriások és emberevő óriások". Hasonlítsuk össze
mindezzel/1 Gyűrűk Urának F (I) Függelékét: „De azért nem eredendően rossz a természetük, és önként csak kevesen szolgáltak az
Ellenségnek, bármit mondjanak is erről az emberek meséi. " (III. kötet 542. old. )
A törpökről szóló beszámoló ebben a mesében más szempontokból rendkívül érdekes. Az „indrafangok szakállát" említi már Tinúviel
„hosszabbító bűvölete"; de apám munkáiban ez itt a törpök első ábrázolása - és már azzal a „helyesírással" használja a nevet, amelyet
ellenőrzőszerkesztői annyira elleneztek. A naugrik (törpök) jellegzetesen felismerszenek idomtalan és titkolózó természetükről, csúfságukról
(A szilmarilok. 132. old. ), és hogy sok titkos dolgot megtanultak (uo. ) „ Az a különös állítás, hogy „gyermek sosem kerül közéjük", talán „az
emberek meséi"-nck feltételezése csak (Id. A Gyűrűk Ura id. h. ), balga állítás, csakígy, hogy (az iménti ostoba ember-elképzelés szerint) „törp-
asszonyok nem is léteznek, és a törpök»kövekből nőnek ki«" (A Gyűrűk Ura, III. kötet 474. old. ), de ugyanott áll ez is: „asszonyaik alacsony
számával magyarázható, hogy a törpök fajtája csak lassan sokasodik".
A mesében áll az is, hogy némelyek szerint a törpök „nem is hallottak Ilúvatarról"; hogy az emberek Ilúvatarról mit tudtak, ld. erről A
Gondolin bukása kommentárját.
A gnoma szótár szerint indrafang: „sajátos neve a Nagyszakállúaknak avagy törpöknek", de a mesében eléggé világosan megfogalmazódik,
hogy a hosszú szakállúak a belegosti törpök voltak; a nogrodi törpök voltak a nauglathok, királyuk Naugladur.
Hozzá kell tennünk mindazonáltal, hogy a meghatározások használata olykor eléggé összevissza: így a nauglathok leírása mintha minden
törp jellemzése lenne, beleértve az indrafangokat is, holott az nem lehetséges. Elírásnak kell tekintenünk „a törpök s indrafangok vonulásá"-t,
nyilvánvaló, hogy „Nogrod törpjeinek és az indrafangoknak vonulása" lenne a helyes meghatározás. Nogrodi Naugladur és belegosti
Bodruith, úgy értesülünk róla, rokonok, jóllehet ez csupán annyit jelent, hogy ők mindketten törpök voltak, míg Ufedhin tünde.
Nogrod, a törpök városa a mese szerint ott lelhető „dél felé, a hatalmas erdő határain túl, ahol a közeli Umboth-muilin hangásai
terülnek cl, a Félhomály-tavakéi, Tasarian mocsarainál". Értelmezhető ez úgy, hogy maga Nogrod ott volt Umbuth-muilin hangásain etc.,
magam mégis úgy gondolom, ez szóba sem jöhet. Rendkívül valószínűtlen, hogy törpök ily helyen lakozzanak, hiszen „lakoznak [ők]... fold
alatti üregekben és alagút városokban, s egykoron ezek közül Nogrod volt a leghatalmasabb". Bár hegyek nincsenek külön említve itt a
törpökkel összefüggésben, nagyon valószínűnek tartom, hogy apám már akkor „odagondolta" városaikat a hegyekbe - ahogy ezt később
megerősítve látjuk. Továbbá, a jelek szerint semmi cáfolja azt a felfogást, hogy az Elveszelt mesék földjei-vidékei érdemben nagyon hasonlóak
a legkorábbi és a későbbi „Szilmarilok-térképen" láthatóhoz; s akkor képtelenség lenne az „igen hosszú út... dél felé", nevezetesen az Ezer
Barlang és a Félhomály- tavak közt.
A kijelentés értelme az lehet tehát, hogy „igen hosszú út délnek a kiterjedt erdők alján", és ami következik, az ezekre az erdőkre, s nem
Nogrodra vonatkozik; az erdő pedig egészen egyszerűen Artanor Erdeje.
A Félhomály-tavakat leírja a Gondolin bukása, de a tünde név nem bukkan fel. Nem derül ki az sem, hogy a passzusban az állt, hogy az
aranyat „Nogrodba, a törpök lakhelyére" kell vinni, később viszont azt olvashatjuk, hogy az indrafangok „a törpök maguk-birodalmában
lakozó rokonai" lennének.
A törpökkel való kapcsolata révén Ufedhin mintha Eölre emlékeztetne, Maeglin apjára, akiről A szilmarilokban azt olvashatjuk, hogy „ a
törpöket jobban kedvelte, mint a régi tündék közül bárki" (155. old. ), s „Az eldák közül kevés járt Nogrodban és Belegostban, tán csak a Nan-
Elmoth-beli Eöl meg a fia, Maeglin" (108. old. ). Eöl és Isfin (akikre a Gondolin bukása utal) történetének korai formájában Eölnek semmi
kapcsolata a törpökkel. Ebben a mesében történetének korai formájában említés történik a nagy forgalom-ról „a szabad noldókkal", (Melkó
szolgáival tehát) ama napokban: csodálkozhatunk a kifejezésen, mert ugyan kik ezek a szabad noldók, mikor a rodothlikat elpusztította
Melkó, Gondolin pedig még „rejtekezett". Talán Feanor fiaira esik itt célzás, vagy Egnorra, Beren atyjára.
Az az elgondolás, hogy ebbe a históriába itt elsősorban a nogrodi törpök bonyolódtak, megmaradt a későbbi elbeszélésben is, de ott
kizárólag ők ügyködnek, és a belegostiak mindenféle segítséget határozottan megtagadnak tőlük: „Azt beszélik, segítséget kértek Belegostból
is, ám azok megtagadták, s próbálták lebeszélni őket a tervükről... " (A szilmarilok, 277. old. ).
Ha mármost a tündéket tekintjük, Beren itt természetcsen az még (tünde), és második életében uralkodó is immár, Hithlumban-
Hiszilóinéban áll ekképp egy tünde nép élén, s ez akkora társaság volt, hogy „Beren sem tudta eredetét mind e tömérdek-miriád népnek", s
ezek a „zöld-tündék" és „a barna-tündék és a zöldek", mert öltözékük zöld és barna, és Beren s Tinúviel végső távozása után Dior volt az
uralkodójuk Hithlumban. Kik voltak ezek? Korántsem tisztázott dolog, miként kerültek a Nagy Földek tündéinek koncepciójába, ahogy ez más
mesékben mutatkozik. Összevethetjük a dolgot A tündék érkezése megfelelő szakaszával (I. kötet 168. old. ):
... való igaz, sokkal azután is, hogy Valinornak öröme-gyönyörűsége eltörölt sok gyötrő emléket [ti. az útét Hiszilómén át], a tündék egyre
csak bánatosan zengedeztek erről az útról, a menetelésről, és sokakról beszéltek, övéikről, kik - így mondják - ennek során vesztek el a nagy
vadonokban; bánatban ott vándorolhatnak, azóta is, ki tudja, hol. S ott voltak bizony még akkoron is, mikor Melkó az embereket Hiszilóméba
zárta, és ott táncoltak, valahányszor az emberek túl messze vándorolnak, túl a könnyebb, világosabb helyein a Földnek. Hiszilómét
embernévvel Aryadomak nevezték cl, és az Elveszett Tündéket Árny Népének, s féltek tőlük.
De ebben a mesében a koncepció szerint Tinwelint még mindig „Hiszilóme szétszórt tündéinek" uralkodója, és a Gilfanon meséje
vázlataiban Hiszilóme „Árny Népe" már nem tünde nép (ld. 1. kötet 347. old. ). Akárhogy is, az a kifejezés, hogy „zöld-tündék", párban azzal a
ténnyel, hogy Ossiriand zöldtündéi voltak, kiket Beren rajtaütésszerűén a törpökre visz, Sarn Athradnál a későbbi történetben (A szilmarilok,
278. old. ), mutatja legalább, melyik tünde nép lelt belőlük, még ha nincs is egyelőre Ossiriandnak nyoma a Gelion folyó túlján és nem esik szó
a laiquendik (zöld-tündék) eredetének históriájáról sem (uo., 113. old. ).
Elkerülhetetlen volt, hogy „az élőhalottak földje" többé ne Hiszilómeban legyen (mely hely már veszélyesen túlnépesültnek tűnt), és a
kéziraton lelhető megjegyzés (A Nauglafring meséje) azt mondja: „Berennek »a Sirionon túli
Doriathban« kell lennie, egy. ... -n, nem Hithlumban". A Sirionon túli Doriath
neve/l szilmarilokban (142. old. ) Nivrim, a Nyugati Határvidék, az erdőség a folyó nyugati partján a Teiglin és a Sirion és Aelin-uial, a
Félhomály-tavak vizének találkozásánál. A Tinúviel meséje ben Beren és Tinúviel történeteinek elnevezése ez: i'Cuilwarthon, „ami azt jelenti,
hogy a holtak, kik újra élnek, és hatalmas tündék lettek ők, méghozzá a Sirion északi vidékein".
Gwendelin / Gwenniel valamelyest halvány és kevéssé tevékeny alak, ha A szilmarilok Melianjával hasonlítjuk össze. Feltehetően ebből
fakad, hogy Artanomak az ő mágiája révén a mi mostani történetünkben sokkal kisebb a védettsége, nincs áthatolhatatlan fal, Melian Öve
(142. old. ). De a védelem jellege a régi koncepció szerint igen homályos. A Nauglafring meséjében a törpök érkezését (Nogrodból) csak akkor
veszik észre, amikor már ott állnak a hídnál, Tinwelint üregei előtt; másrészt azt olvashatjuk, hogy a királynő által „szőtt" mágia védelem volt
„ellenségesen érkező emberek" ellen, akik a vadonon át a palotához sosem közelíthettek úgy, hogy észre ne vegyék őket - már ha nincs belső
árulás. Talán ez a magyarázat arra, miként juthatnak cl kincsükkel a nogrodi törpök Tinwelint üregeibe (vö. ahogy Úrin s szövetségesei is
eljutottak már oda, csaknem fölfedezetlen (Turambar meséje). Tény tehát, hogy a védőbűvöletet könnyen - nagyon is könnyen - leronthatta
egyetlen áruló artanori tünde, aki „felajánlotta, ő majd vezeti a törpöket, kijátszva Gwendelinnek bűverőit". Ez a bűverő akkor nagyon csekély
lehetett; de hadd ne taglaljam itt a kérdést tovább. Rendkívüli nehézségei támadtak az elbeszélőszerkezetnek Doriath ilyes „védtelensége"
okán, erről később szólok még.
Azt gondolhatjuk, a kincsnek a Köves Gázlónál történt vízbehullása-fúlása (a törpökkel, kik cipelték) a Turambar meséje egyik elvetett
„folyományából" eredeztethető: „Linwe pedig, hallván az átkokat, a kincset a kapuja előtt a folyó mély medrébe vetette. "/) Nauglafring
meséjében azonban Tinwelint, a királynő balsejtelmű szavait hallva még mindig hajlik ily megoldásra, de szándékát nem viszi végbe: „Csak
hát így sem rázhatta le amaz átkot, és mondta magában: »Előbb mégis megszemlélem gyönyörűségét, mielőtt búcsút mondanék neki örökre.
«"
A Beren és Tinúviel második távozásáról szóló beszámoló ismét felveti annak a különös sorsnak igen nehéz kérdéseit, melyet Mandosztól
vettek, s amelyet korábban már tárgyaltam. Tinúviel „hervadni" kezdett, és Beren, miután egész Hithlumot és Artanort átkutatta érte, szintén
„kifonnyadott az életből". Mivel ez a hervadás-fonnyadás itt kifejezetten „ama halandóság átka, amelyről Mandosz beszélt" nekik, és nagyon
figyelemre méltó, hogy összhangban van ez azzal, ami „később történt a tündékkel szerte a világban egyre", már ha nem pontosan azonos
ezzel - s akkor hát mintha a tündék halandósága éppen az ilyen hervadás-fonnyadás lett volna. Egy későbbi változatban ezt még
kifejezettebben megtaláljuk.
Feanor hét fia, esküjük (nem Valinorban tettek esküvést, hanem miután a noldók a Nagy Földekre érkeztek), és Maidros megcsonkíttatása
ott van már a Gilfanon meséje „körvonalazásaiban"; és ezeknek a tervezeteknek a legkésőbbijében a Feanor-fiak Dor Lóminba telepítődnek
(Hiszilóme, Hithlum). Itt, A Nauglafring meséjében jelennek meg először Feanor fiainak nevei, közülük öt (Maidros, Maglor, Celegorm,
Cranthor, Curufin) pontosan abban a formában - vagy majdnem abban -, amelyikben később is megmaradnak majd, és Curufin már megkapja
állandó jelzőjét is, az Ügyeskezű. Az Amrod és az Amras név A szilmariiokban későbbi változtatás, mert Féanornak ez a két fia Damrod (mint
itt is) és Diriéi (itt Dinithel vagy Durithel, ld. Nevek változása).
Felbukkan itt Dior, a Tiszta-Szép, nevezik még így is: Ausir a Gazdag, és leánya Elwing; fia Auredhir a legenda alakulása során már korán
előjött. De Dior Hiszilóme „déli völgyében" uralkodott, nem pedig Artanorban, és semmi utalás nincs így arra, hogy Tinwelint birodalma
„megújult" volna a király halála után - ellentétben azzal, amit erről A szilmarilokban találunk, későbbi fejleményként (279. old. ); mi több, a
Feanor-fiak, mint fentebb említettük, ugyancsak Hiszilóméban lakoztak; s hogy mindez hogyan kapcsolódik a Hiszilómé- lakókról korábban
mondottakhoz, meg nem határozhatnám: vö. Tinúviel meséje: „Hiszilóme, ahol emberek lakoztak, rab noldók dolgoztak, s ahová szabad elda
kevés tévedt. "
Igen különös kijelentésre bukkanunk a mese végkicsengésében, ti. hogy „voltak pedig ezek a boldogság napjai Hithlumban, mert ott béke
volt Melkóval, meg a törpökkel, akiknek csak egy gondolatuk volt, lévén, hogy Gondolin ellen szövetkeztek" stb. Ez a „béke... Melkóval" nem
jelenthet mást, mint hogy Melkó épp nem figyelt ezekre a vidékekre; viszont sehol másutt nem lelni utalást arra, hogy a törpök Melkóval
Gondolin ellen szövetkeztek volna.
A Tinúviel meséje gépiratos változatában az áll, hogy Turgon, Gondolin királya volt a tündék legdicsőbb uralkodója, aki szembeszállt
Melkóval, s „egy darabig azért a leghatalmasabb s a legtovább szabad csak Erdei Thingol maradt. " E kifejezés legtermészetesebb értelmezése
bizonnyal az, hogy Gondolin Artanore előtt esett el; míg A szilmarilokban: „Thorondor, a Sasok Ura hozott hírt Norgothrond vesztéről, aztán
Thingolnak meg örökösének, Diornak a le- gyilkolásáról és Doriath pusztulásáról, ám Turgon elzárta fiilét a külvilág bajai elől... " (284. old. )
Mesénkben ugyanezt az időrendet ismerjük meg, vagyis hogy Beren távozása után sok híve ment Gondolinba, a városba, „melynek egyre
növekvő ereje és dicsősége titkos suttogás volt a tündék körében", bár itt azt is látjuk, hogy Gondolin ugyanaznap veszett, amikor Diort
megtámadták Feanor fiai. A kellemetlen elcsúszást kiiktatandó, azt kell feltételeznünk, hogy a Tinúviel meséjének vonatkozó kitétele ilyesmit
jelent: Thingol hosszabb ideig maradt szabad, több évig, mint Turgon, függetlenül a bukás időpontjától.
Végezetül: olyan közlések, hogy például Cűm an-Idrisaith, a Bírvágy Bú- halma ma is domborul Artanorban, és hogy az Aros vizei egyre
hömpölyögnek a kincs felett, figyelemre méltó utalások arra, hogy a Beleriand Fúlásával semmi analóg elem nem voltjelen az eredeti
elképzelésekben.
V.
EÁRENDEL MESÉJE
Az Eárendel meséjének „hű kezdése" a lothlik lakozása lett volna a Sirion torkolatánál (itt ér véget a Gondolin bukása: „és ékesen cseperedik-növek- szik atyai házában Eárendel, a lothli fiú"... ) és Elwing odaérkezése (ahol A Nauglafring meséje befejeződik): „és örökre elköszöntek Hithlum tisztásaitól ekképp, és délnek húzódtak Elwing vezetésével a Sirion mély vizei, kelleme- sebb vidék felé. És így szövődött mind e tündérfélék sorsa, egy sodrattá így lett, mely is Eárendel nagy meséje; és ez szín való igaz mese, és ehhez ér- keztünk cl most". A dolog azonban bonyolult, mint pillanatokon belül látni fog- juk, mert apám a Nauglafringet megtette az Eárendel meséje első részé- nek is.
Maga a nagy mese sosem íródott meg; és ami az eredeti elbeszéléstervet illeti - ahogy ő akkor a dolgot képzelhette -, kizárólag igen sűrített és gyakran ellentmondásos vázlatokra vagyunk utalva. Akadnak különálló feljegyzések is; és vannak az igen korai Eárendel-versek. A verseket még csak keltezhet- jük pontosan, de a jegyzeteket és a vázlat-körvonalazásokat nem; és lehetet- lennek látszik az is, hogy rendezzük ezeket, s így az alakulás tiszta vonalát kapjuk.
Az Eárendel meséjének egyik körvonalazása A: Elveszett mesék két „sé- mája" közül a korábbi (a Gilfanon meséjére vonatkozók közül); itt elismétlem, amit az első részben mondtam erről:
Nem kétséges, hogy [a két „séma" közül a korábbi] akkor keletkezett, amikor az Elveszett mesék alakulása ama végponthoz jutott, melyet könyvünk utolsó szövegei mutatnak. Mármost amikor ez a tervezet a GUfanon meséjéhez érkezik, egyszerre teltebb, gazdagabb lesz, de a Tinúviel, Túrin, Tuor me- sék, valamint A törpök nyaklánca-história dolgában igencsak szűkszavú, hogy végül az Eárendel-mese megint bőségesebben bontakozzék általa.
Ez a „B" séma (ahogy a továbbiakban jelölöm) összefüggő, bár igen nyers elbeszéléstervet kínál, és a történetet hét részre osztja, melyek közül az első (jelölése: „elmondva") „A Nauglafring egészen Elwing meneküléséig". Ez a hetes osztás az, amire Kisszív utal a Gondolin bukásának mesekezdetén.
„Roppant mese az, hétszer kell a népeknek itten Mese-tűzhöz telepedni, mire valóig végigmondható; és annyira összefonódik a Nauglafring és a tündemenetelés históriáival, hogy szívesen vennék segítséget Ailiostól itt... "
Ha a következő hat rész is olyan hosszú lett volna, mint A Nauglafring mesé- je, az EárendeI meséje nagyjából fele annyit tett volna ki, mint a ténylegesen megírt meseterjedelem; apám azonban később sosem tért vissza erre semmi- lyen terjedelmesebb formában.
Adom most a „B" séma befejező részét.
Kezdődik az Eárendel meséje, mellyel összefonódik a Nauglafring és a Tündék Menetelése. További részletek: Id. C jegyzetfüzet.
Első rész. A Nauglafring meséje egészen Elwing meneküléséig.
Második rész. Lakozás a Sirionnál. Elwing megérkezik ide, szerelem köz- te s Eárendel közt: kislány s kisfiú vonzalma egymás iránt. Tuor korosodá- sa - titkos hajóútja Ulmó kagylókürtje hívására a Hattyúszárnyon.
Eárendel vitorlát bont, hajózik északnak Tuor után, ha Mandoszban kell mennie érte, akkor is előkerítené. Eárámé a hajója. Hajótörés. Megjelenik Ulmó. Megmenti, parancsot ad neki, vitorlázzon Korba -„mert ezért lettél te kihozva Gondolin romjai közül".
Harmadik rész. Eárendel második kísérlete, hogy Mandoszba jusson. Falasquil hajótörése, és megmentik az oarnok1. Látja a Vízimadarak Szige- tét, „ahová minden vizek minden madarai szállnak néha". Szárazföldi úton tér vissza a Sirionhoz.
Idril eltűnt (hajóra szállt éj idején). Ulmó kagylókürtje hívja Eárendelt. Elwing végbúcsúja. Wingilot építése.
Negyedik rész Eárendel Valinorba hajózik. Sok bolyongása elvisz pár évet.
Ötödik rész. Gondolin madarai Korba érkeznek: hírekkel. A tündék fel- bolydulása. Az Istenek tanácsa. Az inwék menetelése (Inwé halála), a teleké és a szoloszimpoké.
Rajtaütés a Sirion-torkolaton, Elwing elfogatása. Az Istenek szomorúsága és haragja, és fátyol hull Valmar s Kor közé, mert az Istenek nem akarják lerombolni, de nézni se bírják.
Az eldák jövetele. Melkó megkötése. Utazás a Magányos Szigetre. A Nauglafring átka és Elwing halála.
Hatodik rész. Eárendel eléri Kort, üresen találja. Bánatosan tér haza (látja Tol Eresséát, a tündék flottáját, de a nagy szél s a sötétség öt magát messze
sodorja, és elvéti útját, keletnek hajózik. ) Végre megérkezik a Sirionhoz- a helyet üresen találja. Megy Gondolin romjaihoz. Híreket vesz. Tol Eresséába vitorlázik. A Vízimadarak Szigetére hajózik.
Hetedik rész. Utazása a firmamentumra.
A szöveg végére írva „Tov(ábbiak) a Sémából: C jegyzöfüzet". Ezek a hivat- kozások a B sémára a „C jegyzőfüzetben" a kis zsebkönyvre vonatkoznak, mely 1916-17-ig nyúlik vissza az időben, de jegyzetek és javaslatok felfirkan- tásához apám az Elveszett mesék időszakában véges-végig használta. Az ele- jén mindjárt ott egy „körvonal" (itt „C"-nek jelölve), címe: „Eárendel meséje, Tuor fiáé", ami igencsak összhangban van a B sémával:
Eárendel lakozik pedig Tuorral és Irildével2 a Sirion torkolatánál (a tenger- nél, a Sirion-szigeteken). Az artanori gnomák Elwingje3 ide menekül hozzá- juk a Nauglafringgel. Eárendel és Elwing kisfiú-kislány szerelme.
Nagy szeretet Eárendel és Tuor között. Tuor korosodik, és Ulmó kagy- lókürt-jelet ad messzire nyugatnak, s hívja öt mind hangosabban és hango- sabban, míg egy este Tuor nekivág alkonyhajójával, a bíborvitorlájúval, Hattyúszárnnyal, Alqaráméval.4 Idril későn látja csak ezt. Éneke a Sirion- öbölben.
Nem tér vissza: Eárendel és Idril gyásza. Eárendel (akit a halhatatlan Idril is unszol erre) vágyat érez, hogy hajóra szálljon, Mandoszba vitorláz- zon. (Lapszéli jegyzet): a Nauglafring átka sújtja utazásait. Ellensége Ossé.
A Sellők Fjordja. Hajótörés. Ulmó megjelenik a hajóroncsnál, megmenti a hajósokat, közli velük, Eárendelnek Korba kell mennie, és hogy ezért mentette meg.
Elwing gyásza, mikor Ulmó parancsáról hall. „Mert senki sem róhatja Kór utcáit, nézheti az Istenek helyeit, s lakozhat utána a Külső Földeken békén ismét. "
Eárendel nekivág, bárhogy legyen is, de ismét hajótörést szenved Ossé árulása révén, és csak az oarnok mentik meg (akik szeretik őt) Voronwével, és Falasquilhez viszik.
Eárendel gyalogszerrel tér haza Voronwé társaságában. Kiderül, hogy Idril eltűnt.5 Eárendel bánata. Könyörög Ulmónak, meghallja a kagylókürt szavát. Ulmó azt parancsolja neki, építsen új, csodás hajót Tuor fájából, Falasquilból. A Wingilot megépítése.
Itt négy megjegyzés következik „Hozzátoldások" felirattal a jegyzetkönyvecs- kének ezen az oldalán:
Eárámé építése (Sasszárny).
Noldók a maguk kérésével „toldják meg" Ulmó parancsát.
Eárendel megismeri Tuor első lakhelyét a Falasquilban. Utazás Mandoszhoz és a Jeges Tengerekre.
A tervezet így folytatódik:
Voronwé ás Eárendel a Wingiloton elvitorlázik. Délnek hajóznak. Sötét vidékek. Tüzes hegyek. Fa-emberek. Pigmeusok. Sarqindik-avagy ember- evő óriások.
Nyugatnak. Ungwelianté. Bűvös Szigetek. Félhomály Sziget [sic]. Kis- szív gongja ébreszti az Alvót a Gyöngytoronyban. 6
Megtalálják Kórt. Eárendel meséket és jóslatokat olvas a vízből. Kör elhagyottsága. Eárendel lábbelijét s őt magát gyémántpor lepi be, így tün- döklőnek látszik.
Kalandok hazafelé-úton. Keletnek vitorláznak - sivatagok, vörös palo- ták, ahol a Nap lakozik. 7
Megérkeznek a Sirionhoz, s mit látnak: üres és puszta a hely, lerombol- ták és kifosztották. Eárendel letörten bolyong Voronwéval, így érkeznek el Gondolin romjaihoz. Emberek táboroznak ott nyomorúságosan. Gnomák is keresik még egyre az elveszett ékkövet (vagy legalább bizonyos gnomák visszatértek Gondolinba).
Melkó megkötéséről. 8 A háborúk az emberekkel és a távozás Tol Eresseába (az eldák képtelenek elviselni a világ viszontagságait). Eárendel Tol Eresseába hajózik, hall Elwing s a Nauglafring vízbe veszéséről. Elwingből tengeri madár lett. Eárendel gyásza hatalmas. Ruházata és teste sugárzik, mint a gyémánt, és arca ezüstje ragyog a gyásztól és.........
Vitorlát bont Voronwéval, a Vízimadarak Szigetén lakozik az északi vi- zeken (nem messze Falasquiltől) - és ott reménykedik, hogy Elwing vissza- tér, a tengeri madarak sorában, míg Elwing hiába keresi öt a partokon ja- jongva, különösen roncsok közt.
Háromszor hét év telik, Eárendel ismét hajóra száll, irány Mandosz, és Voronwé megy vele - odaér, mert [? csak] azok akik egyre.. és szenved- tek, érnek így célt. - Tuor Valinorba ment, és Idrilről vagy Elwingről semmi hír.
Jószcrén a világ pereméig eljut, a firmamentum óceánjain hajózik, hogy letekinthessen a Földre. A Hold tengerész üldözi fényességéért, és átbukik az Éjnek Kapuján. Hogyan térhet vissza most a világba - vagy meghal.
Meg fogja lelni Elwinget a Nekiindulásnál.
Tuor és Idril, mondják némelyek, most a Hattyúszárnnyal hajózik, és látják őket néha, ahogy hajnali pitymallatkor s alkonyi szürkületkor sebesen siklanak.
Eárendel meséjéhez kapcsolódó történések
Melkó orkjai rajtaütnek Sirionon, Elwing elfogatása.
Madarak mesélnek a tündéknek Gondolin bukásáról, a gnomák sorsá- nak borzalmairól. Az Istenek tanácskozása, a tündék felbolydulása. Az inwék és a telék menetelése. A szoloszimpok nekilódulnak, szintén, de csak a tengernek megannyi öblén-partján, mert irtóznának elszakadni onnét, bel- jebb hatolni a szárazulatra, a tengertől el - és csak ily feltételek mellett volnának hajlandók a telékkel tartani -, mert a noldók leölték néhány roko- nukat Kópasznál.
Ez a vázlat akkor kitér a valinori tündék érkezésére (a Nagy Földekre). Ez lett volna a következő fejezet is.
Bár sokkal bővebb kifejtésében, a C-ben jószerén alig valami van, ami a B- ben foglaltaknak ellentmondana, és ez utóbbiban akadnak elemek, melyek nin- csenek is a C-ben. Ezeket a dolgokat tárgyalva a B-ben megvalósult szaka- szoláshoz igazodom.
Második rész. Egy kicsivel több van a C-ben Tuornak a Siriontól való távozásáról (a B nem említi Idrilt); és megjelenik itt Ossé Eárendel iránti ellen- ségességének motívuma, meg a Nauglafring átka, mint a hajótörés előidézője. Az első hajótörés helyének neve a Sellők Fjordja. Hogy Ulmó azt mondja, Korba kell mennie, de ezt „nekik" mondja, azt jelentheti, hogy Idril vagy Elwing Eárendellel volt (vagy mindketten vele voltak).
Harmadik rész. A B-ben Eárendel második útja, akár az első, határozot- tan Mandosz elérésének kísérlete (apját keresné), míg a C-ben úgy tűnik fel, mintha a második út célja inkább Ulmó parancsának teljesítése lenne: hajózna Korba (Elwing bánatára). A C-ben Voronwéról azt olvashatjuk, hogy Eárendel
útitársa a második, a Falasquilnál végződő út során, de itt nem említődik a Vízimadarak Szigete. A C-ben Wingilot „megépítése... Tuor fájából, Falasquilból", - Tuor fáját a Gondolin bukásában a noldók vágták s úsztatták Dor Lómin erdeiből-a rejtett folyón érkezett a partra az épületanyag.
Negyedik rész. A B csupán arra utal, hogy Eárendel „utazásaival sok év lelik", így keresné Valinort, ám a C bepillantást enged: mik is lettek volna ezek az utazások, ahogy a Wingilot délnek sodródik, azután meg nyugatnak. Fura az Ungweliantéval esett találkozás a nyugati út során; A Nap és a Hold meséjé- ben olvashattuk: „Melkó Észak birtokosa volt, Ungweliant Délé" (I. kötet 263. old. ).
A C-ben találkozunk újra a Gyöngy Tornyának Alvójával (mondják, Idril lett volna az, de törölve, ld. 6. jegyzet), akit Kisszív gongja megébreszt; vő. Kisszív beszámolója a Tűnt játék kis házá ban (I. kötet 20. old. ):
Bizony, amaz utolsó úton ott volt Wingilotban Eárendcllcl, mikor Kórt keresték. Ennek a gongnak szavára ébredt az Árnyékok Tengerén a Gyöngy Tornyában az Alvó, mely künn messze magasul és tornyosul az Alkony Szigetek közt, nyugatabbra.
A valók jövetelében az áll, hogy „az Árnyékok Tengere... színén úsznak a Félhomály Szigetek, ott a halovány Gyöngy Tornya a legnyugatibb szirtfokon" (I. kötet 94. old. ). De a C-ben semmi egyéb említés nem esik Kisszívről, Voronwé fiáról, csak hogy Eárendel útitársa lett volna, jóllehet egy korábbi- elvetett - vázlatban jelen van ő a Sirion torkolatánál (ld. 5. jegyzet), és A Nauglafring meséjében Ailios azt mondja, hogy senki élő nem látta a Nauglafringet, kivéve Kisszív, Bronweg fia (itt a „kivéve" átigazítás, eredeti- leg az volt: „még... sem").
Ötödik és hatodik rész. A C-ben találkozunk Eárendel lábbelijének képé- vel, ahogy Kor gyémántporától ragyog, s ez a kép megmaradt később is (A szilmarilok, 293. old. ):
Járta Tirion elhagyatott útjait, és köpenyén meg cipőjén a por gyémántpor volt, s csillogva-villogva mászta meg a hosszú fehér lépcsőt.
De A szilmarilokban Tirion elhagyott volt, mert „ünnep volt, s kis híján az egész tünde nép Valinorba ment, vagy Manwé csarnokaiban lakozott a Taniquetilon... " (Uo. ); itt viszont legalábbis erős utalást találhatunk arra, hogy Kör üres volt, mert a valinori tündék a Nagy Földekre távoztak, ugyanis a gondolini madarak meghozták a város elvesztének hírét. Ezekben az igen korai elbeszélésvázlatokban nincs említve, hogy Eárendel a valákhoz a tündék s az emberek követeként szólna (A szilmari/ok, 294. old. ), és csak arra következ- tethetünk, bármily különös is ez a végeredmény, hogy Eárendel nagy nyugati utazása, bár célját elérte, meddő maradt, nem volt ő előmozdítója annak a
segítségnyújtásnak, mely valóban megtörtént aztán Valinor részéről a Nagy Földek tündéinek érdekében, és (ez a legfurcsább), hogy Ulmó Tuorral kap- csolatos terveinek nem volt foganatja. Való igaz, apám azután A szilmarilok 1930-as változatában ezt írta:
Így esett, hogy a gnomák számos küldöttei később nem tértek vissza Valinorba - kivéve egyet: és ő is későn jött.
Az „és ő is későn jött" szavak később változtak „a tengerészek legkiválóbbiká"- ra, és ez a kifejezés meglelhető ma is A szilimarilokban (293. old. ). Sajnos, a legkorábbi írásokban sosem tisztázódott, mi is lett volna Ulmó célja azzal, hogy Eárendelnek a köri utazást parancsolta, amiért is Gondolin romjaiból kimentet- te őt egykoron. Mit ért volna el, ha „idején" érkezik Korba, mi többet, mint ami
Gondolin veszése után úgyis meglett-hogy tudniillik a tündék a Nagy Földekre vonultak? A C egyik furcsa jegyzete, az aktuális vázlathoz nem kapcsolódva, apám kérdését adja: „Hogyan jutottak el Turgon király hírnökei Valinorba, vagy mint nyerték el az Istenek jóváhagyását?" S felelte: „Hírnökeik sosem jutottak oda Ulmó [sic]: a madarak vittek csak híreket a tündéknek Gondolin veszésé- ről (Turgon galambjai és vadgalambjai) és ők (? fegyverkeztek, nekivágtak, el). "
A hír érkeztét követte „az Istenek tanácskozása, a tündék felbolydulása", de a C-ben semmi sincs az „Istenek haragjá"-ról, s arról, hogy „fátyol hull[na] Valmar s Kor közé", mint a B-ben, ahol is a dolog jelentése bizonnyal az lehet, hogy a tündék elvonulása Valinorból a valák akaratával szöges ellentétben tör- tént, mert a valák rendkívüli mód ellenezték a valinori tündék bármiféle be- avatkozását a Nagy Földek dolgaiba. Kapcsolatban állhat ez Vairé szavaival (I. kötet 26. old. ):,, [a]hogy a tündérek elhagyták Kort, ezt az utat roppant sziklákkal eltorlaszolták" [járhatatlanná tették ti. Olóré Mailét, mely a Tűnt Játék Kis Háza mögött vezetett]. Egyebütt csak egyetlen utalás esik a tenger túljáró] jött üzenet hatására, és erről Lindó beszél Eriolnak a Tűnt játék kis házában (I. kötet 21. old. ):
Inwé... akit a gnomák úgy hívnak: Inwithiel, ki mind az eldák királya volt, s
Korban lakoztak, mikor még Inwé nem hallotta a világ [ti. a Nagy Földek]
panasz-szavát, mely után elvezette őket az emberek földjére.
Később, (I. kötet 185. old. ) Meril-i-Turinqi Eriolnak azt mondta, hogy Inwé, az ő nagyatyjának atyja „ma is élne fenségben, ha el nem vész ama meneteléskor, a világba vonulva", de „Ingil, a fia rég visszament Valinorba, s ott van Manwéval"; s van itt Inwé halálára egy utalás a B-ben.
A C-ben a szoloszimpok csupán abba egyeztek bele, hogy társulnak az expedícióhoz, de a tenger mentén maradnak; és a Harmadik Nemzetség vona- kodása a Hattyúkikötőben esett Rokonmészárlás miatt később megmaradt (A
szilmarilok). Nincs rá utalás azonban, hogy a valinori tündéket hajón szállítot- ták volna, ellenkezőleg inkább, mert a szoloszimpok „nekilódultak,... de csak a lengerek megannyi öblén-partján" haladtak aztán, és az expedíció „menete- lés"; bár arról sem tudunk meg semmit, végeredményben hogyan érkeztek meg a Nagy Földekre.
Mindkét vázlattervezet úgy mondja Eárendelről, hogy ő keletnek „sodró- dott" Korból való hazatérő útján, és hogy lepusztítva lelte aztán a Sirion-torko- latnál az egykori települést, hogy végre odaérkezett; ám a B nem szól arról, kik voltak az orvtámadók-rombolók, és kik fogták cl Elwinget. A C-ben ez Melkó orkjainak gaztette lett volna; vö. a Gondolin bukásának névlajstromában az E galmoth bejegyzést: „Egalmoth a Mennyei Bárka házának nagyura volt, és ki is jutott az égő Gondolinból, azután a Sirion torkolatánál lakott, de leölték egy nyílt ütközetben, mior Melkó lecsapott Elwingre." (243. old.).
Egyik tervezet sem foglalkozik azzal, miként szökhetett meg a fogságból Elwing. Mindkettő említi Eárendel visszatérését Gondolin romjaihoz a C-ben Voronwéval érkezik, és embereket a gnomákat talál; a Gondolin bukása név- lajstromában egy másik bejegyzésnél:
„Galdor vitéz gnoma volt, aki a Fa embereit sok csatába vezette, de sikerült élve kijutnia Gondolinból, sőt azután is jó szerencse kísérte, mert túlélte a Sirion- torkolatánál Melkó mészárlását, majd Eárendellel visszatért a romokhoz. " (243. old. ).
Mindkét vázlat-terv említi a tündék távozását a Nagy Földekről, Melkó megláncolása után, Tol Eresseába, a C hozzáteszi: „háborúk az emberekkel", és hogy az eldák „képtelenek elviselni a világ viszontagságait", s mindkettő utal rá, hogy Kórból jövet „Eárendel végül odamegy, de az események sor- rendje különbözik: „Eárendel... látja Tol Eresséát, a tündék flottáját" (feltehe- tően a Nagy Földekről megtérő hajóhadat), míg a C-ben a tündék távozása nincs említve egész Eárendclnck a Sirionhoz való visszatértéig. De ezeknek a tervezeteknek a jellege nem olyan, hogy nyomtatásra vártak volna: futó szél- jegyzetek, sebtén támadt gondolatok rögzítései, nem is lehet forrásértékűnek tekinteni őket (a koncepció szempontjából). Mindazonáltal Elwing sorsát illető- en a B és a C eléggé világosan elválik egymástól: a B-bcn egyszerűen utalás történik halálára, s ez feltehetően a Nauglafring átkának folyománya, és az események itt vázolt rendjéből ítélve jócskán elképzelhető, hogy halála a Tol Eresseába vezető út során következett be; viszont a C egészen határozottan így fogalmaz: Elwingnek és a Nauglafringnak „vízbe veszése"-de azt is közli, hogy Elwing vízimadárrá változott, s ez az elgondolás megmaradt (Id. A szilmaritok, 291. old. ). Ez talán indokolja, miért ment Eárendel a Vízimadarak Szigetére mind a B-bcn, mind a C-ben: ez utóbbiban „reméli, hogy Elwing visszatér a tengeri madarak között".
Hetedik rész. A B-bcn a mese további részét csak körvonalazzák c sza- vak: „Utazása a firmamentumra" [Eárendelé], hivatkozással a másik (C) ter- vezetre, és ez utóbbiban valamelyest belepillanthatunk az elképzelt elbeszélés menetébe. A jelek szerint Eárendel sugárzása (a szilmariltól jószerén függetle-
nül) Kor „gyémántporának" köszönhető, másrészt nyilván bánatának dúltsá- gában sugárzik így. A C-ben különálló jcgyzettoldás kérdezi: „Mi lett a szilmarilokkal Melkó elfogatása után?" Apám ekkor még nem ad választ a kérdésre; de maga a kérdés is tanúsítja már, hogy Féanor ékszereinek jelentő- sége viszonylag csekély, bár az is elképzelhető, hogy ő maga ezt nem tartotta végérvényesnek így, hiszen a szilmarilokban rejlik a mitológia központi jelcnté- se-csak ez még felfedezésre várt.
Valamint úgy látszik, hogy Eárendel a „firmamentumra" is Elwinget keres- ni utazik („a firmamentum óceánjain hajózik, hogy letekinthessen a Földre"); és hogy áthalad az Éj Kapuján (az Istenek által a Dolgok Falán nyitott bejárat Nyugaton, (ld. I. kötet 315. old. ), nem megtervezett cselekvés a részéről, ha-
nem azért történik, mert a Hold üldözi őt. E gondolattal vö. I. kötet 284. old., ahol Ilinzor, a holdbéli csónakos néha „űzőbe vette" a csillagokat.
Az Elveszett mesék két „sémája" közül a későbbi, amely lényegien tervezi a Gilfanon meséjét, s ahol „D" jelölést tettem (Id. 1. kötet 341-357. old. ), cser- ben hagy minket itt, mert a folytatólag következő szakasz „kidolgozása" túlsá- gosan sűrített, részben radírozva is van, s hirtelen beletorkollik az Eárendel meséjébe. Adom itt, ahogy az elbeszélés menetének viszonylag korai pontján kezdi:
Tinwelint haláláról és Gwentheli elbújdosásáról. Hogyan bosszulta meg Beren Tinwelintet, s hogyan lett övé a nyaklánc. Hogyan betegítette meg Tinúvielt a lánc, s hogyan fonnyadott-hervadt „el" TinúvieI s Beren e Föld- ről. Fiaik [sic] miként lakoztak ezután, és hogyan keltek hadra ellenük Féanor fiai, nagy sereggel, a szilmarilért. Hogyan mészárolták le őket [Tinúviel és Beren „fiainak" népét], ám Daimordnak, Beren fiának leánya Elwing mint menekült, s vitte a nyakláncot.
Tuor hajójáról: fehérvitorlás.
Hogyan lakozott a lothli nép a Sirion-torkolatnál. Eárendel a legékesebb ember lett, aki csak addig s azóta. Hogyan szerették öt az oarnok (sellők, hableányok). Hogyan érkezett a lothlikhoz Elwing; Elwing és Eárendel sze- relme. Hogyan korosodott Tuor, mint hívta őt maga elébe Ulmó, és ő neki- vágott a víznek. Hogyan úszott utána Idril.
(A következő szakaszban apám a jelek szerint elébb ezt írta:
„Eárendel.............. oarnok megépítették a Wingilotot, és ő nekivágott,
kutatni........... hagyván Voronwét és vele Elwinget", ahol az első hézag
talán „és az", bár nem látszik ilyesmi; azután viszont azt írta: „Eárendel megépítette a Hattyúszárnyat", és akkor ezt a részt törölte nagyjából: lehe- tetlen kibetűzni, mi lehetett a szándéka. )
Elwing panasza. Hogyan tiltotta meg Ulmó a keresést, de Eárendel csak tovább hajózott, lelne átjárót Mandoszba. Hogyan szenvedett hajótörést a Wingilottal Falasquilnál, és hogyan lelt rá ott Eárendel Tuor egykori hajléká- ra.
Itt ér véget a D „séma". Van benne utalás egy korábbi helyen arra, hogy „hírnökök mentek Gondotinból. Gondolin galambjai Valinorba repültek, hogy a város vesztét megjelenítsék".
Ez a tervezet mintha arra utalna, hogy a bonyolult elbeszélés-szövedék egy- szerűsítése volt napirenden, s így a Wingilot lett volna az a hajó, mellyel Eárendel megpróbált elvitorlázni Mandoszba, s ezzel szenvedett hajótörést Falasquilnál; de a séma túlságosan kurta, és nagyon hamar véget is ér, nem lehet belőle érdemi következtetéseket levonni.
A negyedik sémát „E"-nek jelölöm, és ez külön papírlapon található; itt Tuor neve Tűr.
Gondolin vcszése. Glorfindel ünnepe. Lakozás a Sirion torkolatánál. A hableányok Eárendelhez látogatnak.
Tűr tenger-szomja feltámad éneke Eárendelhez. Egy este szólítja Eárendelt, együtt mennek le a partra. Ott egy csónak. Tűr elbúcsúzik Eárendeltől, kéri, lökje el a csónakot a parttól, irány nyugat. Eárendel nagy éneket hall a tenger felől, kelőben, éspedig akkor, hogy Tűr csónakja a világ peremén túllendül. Szenvedélyesen zokog a parton. Idril jajveszékelése.
Earum építése. '' Elwing érkezése. Eárendel vonakodása. Idril nyugta- lansága. Az Earum útja és elsüllyedése északon, Idril eltűnése. Hogyan mentették meg a hableányok Eárendelt, vitték Tűr öblébe. Útja haza a part mentén.
Elwing megerőszakoltatása. Eárendel felfedezi a Sirion-torkolatvidéki pusztítás nyomait.
A Wingelot építése. Eárendel kutatja Elwing nyomait, messze délnek sodródik. Wirilómé. Keletnek menekül. Visszatér nyugati irányba; fölfedezi a Tündéröblöt. A Gyöngy Tornya, a Bűvös Szigetek, a szürke árnyékok. Kort üresen leli; visszahajózik, por borítja, arca izzik. Megtudja, Elwing a tengerbe veszett. Ül a Vízimadarak Szigetén ő. Elwing tengeri sirályként látogatja meg. Vitorlát bont Eárendel, irány a világ pereme.
Eltekintve a Tuor-indulás részleteitől, ez a passzus nem sok újat ad - túl- ságosan tömörített. De még ha a sietség s a sűrítés teszi is, említeni kell a lényeges különbségeket B-hez és C-hez képest. Így ebben az E sémában, a jelek szerint, Eárendel a történetnek későbbi pontján érkezik a Sirionhoz, Tuor távozása után; de már Elwing „lerohanása" és elfogatása korábbi időpil- lanatban esik meg, mialatt Eárendel a Sirion-torkolathoz hazafelé igyek- szik, Észak hajótörötteként (s nem - mint a B és a C szerint - a Wingilottal
megtett nagy útja miatt van távol, mikor is eljut Korba). Itt, úgy látszik csak egyetlen nagy északi utazása volt, ez végződött az Earámé/Earum hajótö- résével Falasquil közelében. Bár nem bizonyítható, hajlok a felvetésre, hogy az E B-t és C-t követte: részben azért, mert a hajótöréssel végződő észa- ki utazások egyetlenre csappannak, s ez alkalmasint későbbi fejlemény lehet, részben a Tűr alak miatt, amely - bár nem tartósan - a Tuort egy ideig helyet- tesítette.
E séma egy-két pontja talán mégis figyelmet érdemelhet. A nagy pók Ungwelianté a C-ben, ám itt Wirilómé (Homályszövő, ld. I. kötet 219. old. ), a messzi Délen akad Eárendel útjába, nem pedig-mint a C-ben- ahogy a hajós nyugatnak tart. Elwing ebben a változatban tengeri madárként látogatja meg Eárendelt (akárcsak A szilmarilokban, 291. old.), ami a C-ben nincs, egyálta- lán, mintha elejtett variáció volna.
További különálló lapon (egy verssel, „A kobzos kérlelésé"-vel egye- temben, ld 303. old. ) igen érdekes beszámolót kapunk Eárendel nagy utazásá- ról.
Eárendel hajója átszeli Izlandot. [A margón toldás: Északi Szél mögöt- tese. ], Grönland és a vad szigetek: hatalmas szél és nagy hullámtarajok sodorják melegebb égaljra, a Nyugati Szél birodalmába. Furcsa emberek földje, mágia földje. Az éj hona. A Pók. Néhány társával megmenekül az Éj hálóiból, nagy hegyszigetet lát, rajta aranyvárost [a margón: Kor] - a szél déli irányba sodorja tovább. Fa-emberek, Nap-lakók, fűszerek, tűzhe- gyek, vörös tenger: mediterráneum (elveszti hajóját [gyalog kel át Euró- pán?], vagy az Atlanti-óceán[*]. Haza). Nagykorú lesz. Új hajója épül. Északi földjétől elköszön. Nyugatnak hajózik megint, a világ peremére, oda, ahol a Nap a tengerbe aláhanyatlik. Vitorlájával felszáll az egekbe, a földre többé vissza se tér.
Az aranyváros Kör volt, s a szoloszimpok zenéjét hallotta, s visszatér, hogy meglelje, de csak azt láthatja, hogy c tündérlények elhagyták már Eldamart. Lásd kis könyv. Gyémántporosan kapaszkodik fel Kör elhagyott utcáin.
Feltételeznénk, ez a beszámoló korábbi lehet, mint bármi, amit eddig néz- tünk itt (mind abból a tényből kiindulva, hogy Eárendel históriája e nagy útról való visszatérte után semmilyen kapcsolatban nincs a B- és a C-belivel, vala- mint hogy olyan földeket s óceánokat látogat az út során, melyek a ma ismert világ részei), ezt föltételeznénk, ha nem lenne ott az az utalás „a kis könyv"-re, ami a C noteszt jelentheti, melyből a C sémát vettük. Igencsak gyanítom vi- szont (és a kézirat külleme ezt támasztja alá), hogy az utolsó szakasz („Az aranyváros Kor volt... ") későbbi toldás, és hogy a séma többi része, a vers keletkezésével, együttesen 1914 telére keltezhető.
Figyelemre méltó lehet, hogy itt a legkorábbi írásos matériában már egyér- telmű: „a gyémántpor", mely Eárendelt borítja, Kor utcáinak pora (vö. A szilmaritoknak a 293. oldalán idézett részével).
A korai Eárendel-versek másikát, „A tündérpart"-ot rövid prózaszöveg vezeti be, mely nem olyan régi, mint a vers első fogalmazványa (1915 júliusa), de nem sokkal későbbi, az is bizonyos:
Eárendel a vándor, aki összevissza járta a Világ Óceánjait hajójával, a Wingelottal, öregkorában hosszasan elüldögélt a Vízimadarak Szigetén, az Északi Vizek vidékén, mielőtt utolsó útjára indult.
Elhaladt Taniquctil mellett, még Valinort is érintette ilyképp, és magas- ba emelte bárkáját a világ peremén, föllendülve ekképp a Firmamentum
óceánvizeire. Kalandjairól ott senki emberfia nem mesélt, kivéve, hogy a kerek Hold űzőbe vette, így visszamenckült Valinorba, s Eglamarnak szik- láin Korba feljutván körbepillantot a Világ Óceánjain. Eglamarba megy ő mindig holdtöltekor, vagyis mikor a Hold ott vitorlázik Taniquetil és Valinor túlján, zaklatón. *
Itt is, „A kobzos kérlelése" című vershez kapcsolódó sémában is öregember- nek ismerhetjük meg a firmamentumra felvitorlázó Eárendelt.
Az Eárendel meséjének más „kapcsolódó" taglalása nem maradt ránk a legkorábbi korszakból. Akadnak persze különálló feljegyzések, többnyire egy- egy mondat formájában, némelyik a kis jegyzetkönyvben (C), a többi cetliken. Ezeket az utalásokat gyűjtöm össze az alábbiakban, igyekezvén követni nagy- jából a mese eseménysorrendjét.
(i) " Lakozás a Sirion-szigeten hófehér kőházban". A C-ben azt olvashat- juk, hogy Eárendel Tuorral és Idrillel lakott a Sirion torkolatánál (a tengernél) „a Sirion-szigeteken".
(ii) „Az oranok csodás fénylő-ezüst köpenyt ajándékoznak Eárendelnek, vízhatlant. Szeretik Eárendelt, Osséval ellentétben, és megtanítják a hajóépítés tudományára, az úszáséra, ahogy játszik velük Sirionnak partjainál. " A sémák tartalmaznak utalásokat az oranoknak Eárendel iránti szerelmetes érzéseire (D), arra, hogy sellők látogatták (E), és Ossé ellenséges érzületére is (C).
(iii) Eárendel kisebb volt, mint a legtöbb ember, de fürge lábú, csakígy gyors úszó (Voronwé azonban nem tudott úszni).
(iv) Idril és Eárendel látja Tuor hajóját a félhomályba veszni, melyből dal szól. " A B-ben Tuor (el)vitorlázása „titkos", a C-ben „Idril túl későn látja meg őt", és az E-ben Eárendel jelen van Tuor távozásánál, ő löki a nyílt víz felé a hajóját: „nagy éneket hall" [akkor] „a tenger felől".
(v) „Idril halála?- titkon követi Tuort". Hogy Idril meghalt volna, tagadja a C: „Tuor és Idril, mondják némelyek, a Hattyúszárnnyal hajóznak... " a D-ben Idril utána úszott.
(vi) „Tuor visszavitorlázott Falasquilba, így fel Ilbrantelothba Asgonhoz, ahol ücsörög, pengeti magányos hárfáját a „Szirti Szigeten". - Itt kérdőjel van, meg egy „X", ez az ötlet elvetésére utalhat. Furcsa utalások lelhetők az asgoni Szirti Szigetre a GUfanon meséje sémáiban (ld. I. kötet 347. old. )
(vii) „A sellő fjordja" elbűvöli Eárendel tengerészeit. A sellők nem oarnok (hanem földi lények, vagy tündérek?- vagy mindkettő elmondható róluk?) -A D-ben a sellők és az oarnok azonosak.
*. Ez a bevezető a vers minden szövege előtt ott van, csak a legkorábbi előtt nincs, és változatai csupán névformák tekintetében mások s mások: Wingelot/Vingelot, Eglamar/ Eldamar (ugyanúgy, mint a versek adott verzióiban), és Kor > Tűn van a harmadik szövegben, Tűn a negyedikben.
(viii) A Wingilot hajó Falasquil fájából épült „az oarnok segítségével". - Ez alig-hanem a D-ben ott van.
(ix) Wingilot „gyöngyökből formázott hattyú" alakú volt.
(x) „Turgon udvarának galambjai és vadgalambjai hírt visznek Valinorba - csak tündéknek. " - Más utalások e madarak hírvivő röptére szintén azt mond- ják, hogy csak a tündékhez mentek, vagy Korba.
(xi) „Utazásai során Eárendel látja Kör fehér falait messziről odavillogni, de Ossé rossz szelekkel és áramlatokkal másfelé sodorja. " - Ugyanezt olvas- hatjuk a B-ben, hogy Eárendel megpillantja hazaútján (Korból) Tol Eresséát.
(xii) „A Gyöngy Tornyának Alvója megébred Kisszív gongszavára: egy hírnök, akit sok évvel azelőtt Turgon küldött, de bűvölet verte. Még most sem hagyhatja el a Tornyot, óvja őket a mágiától". A C-ben ott egy utalás, elvetve aztán, hogy az Alvó a Gyöngy Tornyában maga Idril volt (Id. 6. jegyzet).
(xiii) „Ulmó védelme elhagyja Siriont, mert haragszik Eárendel második kísérlete miatt, hogy Mandoszba hajózna egyre, ezért Melkó lerohanta a he- lyet. " - Ezt a feljegyzést apám áthúzta, egy „X"-et írt mellé, a D-ben azonban az áll, hogy „Ulmó a keresést" megtiltotta, „de Eárendel csak tovább hajózott, lelne átjárót Mandoszba". Ennek értelme az lehet, hogy Ulmó céljainak ellene mondott, hogy Eárendel Mandoszban apját keresné, mikor inkább Korba kelle- ne igyekeznie kitartóan.
(xiv) „Eárendel feleségül veszi Elwinget mielőtt elhajózna. Mikor aztán ér- tesül (Elwing) elvcsztéről, azt mondja, gyerekei »mind olyan emberek legyenek, akik nagy hajókkal a tengerekre merészkcdnck«". Ezzel vö. a Tűnt játék kis háza, (I. kötet 17. old. ) „és még egy ilyen Eárendel-fia, ami ez utazónk volt", továbbá (I. kötet 29. old. ): „Eárendel vándor sarja lesz, mert az emberek fiai közül ugyan ki......... hajózna így a látóhatáron?" Eriol életének egyik sémájá- ban (I. kötet 32. old. ) az olvasható, hogy Eárendel fia lett volna ő, az ő sugara alatt született, és ha Eárendel sugarának fénye újszülött gyermekre hull, az „Eárendel gyermeke" lesz, és nagy kóborló.
(xv) „Eárendel bemegy az üres Vas Csarnokaiba is, keresni Elwinget. " Eárendel nyilvánvalóan elment hát Angamandiba (mely üresen tátongott Melkó veresége után), - s ugyanakkor volt ez, mikor Gondolin romjainál is járt.
(xvi) Az Elwinget és a Nauglafringet repítő hajó katasztrófája a Tol Eresséába vezető út során történt, mikor a tündék elvándoroltak a Nagy Földekről. Hogy Mim átka megenyhült" volna a Nauglafring tengerbe veszésével, ld. Függe- lék, a Nauglafring tétel. A tündék elköltözését Tol Ercsséába a következő fejezet tárgyalja.
(xvii) „Eárendel és az északi torony a Vízimadarak Szigetén. " A C-ben Eárendel „vitorlát bont Voronwéval, a Vízimadarak Szigetén lakozik az északi vizeken (nem messze Falasquiltól) és ott reménykedik, hogy Elwing visszatér a tengeri madarak között"; a B-ben „látja a Vízimadarak Szigetét, »hová min- den vizek minden madarai szállnak néha«"Ennek emléke kísért A szilmarilokban ( 295. old. ): "Ezért építettek számára egy fehér tornyot északon, a Szétválasz-
tó Tengerek partján, s oda időről-időre a Föld minden tengeri madara meg- tért. "
(xviii) Mikor Eárendel elérkezik Mandoszba, azt látja, hogy Tuor „nincs Valinorban, sem Erumániban, és tündék se, ainuk se tudják, hol van. (Ulmóval van. )" A C-ben Eárendel, hogy elérkezett Mandosz Csarnokaiba, megtudja, Tuor „Valinorba ment". Annak lehetőségével kapcsolatosan, hogy Tuor eset- leg Erumániban vagy Valinorban lenne: ld. I. kötet 115. old.
(xix) Eárendel „visszatér a firmamentumról végleg, aztán nyomban Korba megy Voronwéval, látni akarja, ég-e már a Bűvös Nap, visszatértek-e már a tündérek, de a Hold elűzi onnét". Eárendel visszatéréséről (a firmamentum odahagyásáról) ld. lentebb: (xxi); a Bűvös Nap Újralobbantásáról: I. kötet 22. és 259. old. ).
Eárendellel kapcsolatban két (másutt már idézett) megjegyzés következik.
(xx) A Melkó lolvajlása című mesében (I. kötet 202. old. ) „Kornak falain sok sötét mese állt képjelekkel róva, és nagy szépségű rúnák jelei sorakoztak kemény kövekbe vésve, és Eárendel számos csudás mesét mondott réges-rég".
(xxi) A Gondolin bukása névlajstromában a következő bejegyzést leljük: „Eárendel volt Tuor és Idril fia, és azt mondják, az egyetlen lény, aki félig elda volt, félig ember. Ő volt az emberek közt a legnagyobb tengerész - és az első is -, és olyan vidékeket látott, amiket emberek soha, hiába voltak hajóik, nem leltek ilyenekre. Száguld ő most Voronwéval a láthatár-égbolt szelein, és soha vissza nem tér Korba se, vagy meghalna, mint a többi ember, annyi rész benne a halandóság. " „A kobzos kérlelése" című verssel kapcsolatos sémában Eárendel „vitorlájával felszáll az egekre, a földre többé vissza se tér"; „A tün- dérpart" című vers prózabevezetőjében „Eglamarba megy ő mindig holdtölte- kor, vagyis mikor a Hold ott vitorlázik Taniquetil és Valinor túlján, zaklatón"; a C sémában „nem térhet vissza a világba- vagy meghal" és a (xix)-ben fentebb „visszatér a firmamentumról végleg, aztán nyomban Korba megy Voronwéval".
A szilmarilokban (294. old. ) Manwé ítélete az volt: Eárendel és Elwing „többé ne járjanak tündék és emberek közt a Külső Világban"; ám az is el- hangzik, hogy Eárendel visszatért Valinorba" a világ határán túlról" (295. old. ), ahogy a Gondolin bukásának névlajstromában áll az is, hogy nem tért vissza soha többé Korba. A névlajstrombéli következő állítás, hogy ha visszatérne,
meghalna, mint bárki más ember, „annyi rész benne a halandóság", bizonyos értelemben sok időre rá is ott visszhangzott apámban egy 1967-ben írt levelé- ben: „Eárendil, aki részben az emberek leszármazottja, nem tehette lábát töb- bé a Földre, és csillag lett, szilmaril-fénnyel sugárzó" ([J. R. R. Tolkien levelei, 297. levél).
Ezzel végére is értünk minden „prózai" anyagnak, mely az Eárendel mesé- je legkorábbi formáját tartalmazza (eltekintve a következő fejezetben reá uta- ló pár részlettől). Ezekkel a sémákkal és jegyzetekkel a kompozíció igen korai állapota körül vizsgálódunk, mikor is a koncepciók még képlékenyek voltak, mi
több, még csak ideiglenes elbeszélőformát sem öltöttek: a mítosz jelen volt pár (később) maradandónak bizonyuló alapképben, de ezek a képek nem rajzolód- tak ki élesebb körvonalakkal.
Megjegyeztem már, hogy milyen érdekes: itt nincs még csak utalás sem arra, nyugatról Eárendel közbenjárására érkezett segítség; hasonlóképpen semmi sem sugall olyat, hogy a valák szentelték meg hajóját juttatták fel így az egek- re, sem hogy fénye olyan volt, mint egy szilmarilé. Persze megvannak már motívumok: Eárendel Korba menetele, s hogy azt (Tiriont) üresen leli, azután cipőjére gyémántpor kerül, bizonyos, hogy Elwing vízimadárrá változik, a hajó átjut az Éj Kapuján, valamint hogy büntetés sújtaná Eárendelt, ha a tengertől keleti fekvésű földekre visszatérne. Sirion Kikötő lerohanása is jelen van első körvonalaival, bár ez Melkó tette volt, nem Féanor fiaié; és Tuor távozása sem hiányzik az együttesből így, de Idril itt nem tart vele, Idrilt ő elhagyja Sirionban. Hajója az Alqarámé, a Hattyúszámy: később az Eárrámé nevet viselte, ennek értelme „Tenger-szárny" (A szilmarilok, 289. old. ), ami megtartja, ha nem is értelemre, de nevében Eárendel első hajójának elnevezését: Eárámé, „Sasszárny".
Érdekes elolvasni apám vagy fél évszázaddal későbbi közlését (a fentebb már említett 1967-es levelében), Eárendil eredetét illetően:
Ez a név gyakorlatilag (nyilvánvalóan) az angolszász éarendel származé- ka. Mikor először kezdtem „főhivatásúlag" foglalkozni az angolszász téma- körrel (1913-) mert már játszadoztam ily tanulmányokkal, mikor azt hitték, latinnal és göröggel foglalkozom szorgosan, iskolás gyerekként, megkapott e szó (vagy név) roppant szépsége, a megszokott angolszász jelleg mara- déktalanul benne van, éreztem, de széphangzásra egészen rendkívülinek ítéltem e kellemes, de nem „behízelgő" nyelvi közegben. Formája jócskán sugallja ráadásul, hogy eredete tulajdonnév lehet, nem pedig köznév. Ala- kult pedig ez más germán nyelvek nyilvánvalóan rokon formáiból; ami ké- sei hagyományok kuszaságait és csuszamlásait figyelembe véve, annyi kö- vetkeztetést megenged legalább, hogy a szó az asztronómia-mítoszvilág körébe tartozott, és egy csillagot vagy csillagcsoportot jelölt. Véleményem szerint az angolszász használat világosan érzékeltette, egyetlen csillagról
van szó, méghozzá a hajnal jöttét jelző csillagról (már legalább az angol hagyományban): vagyis arról, amelyiket mi úgy nevezzük - Vénusz: a haj- nalcsillag, ahogy ott tündököl csodásan az égen a Nap jötte előtt. Befogad- tam mitológiámba - ahol is első rendbéli fontos szerepet kapott, mint tenge- rész, lényegében hírhozó csillag is, az emberek reménye. Aiya, Eárendil Eleniol Ancalima(A Gyűrűk Ura II. 439. old. ), „üdv, Eárendil, csillagok legfényesebbike", régi származéka így annak, hogy Éalá Eárendel engla beorthrast[†]. De a nevet nem lehetett csak így adoptálni, közvetlenül: iga--
zítani kellett a tündenyelvi szituációhoz, ugyanakkor méghozzá, amikor e figura helyet kapott a legendában. Ebből, még a „tünde" históriának messze mélyéről, ami a kezdet volt, sok tapogatózó kamaszkori kísérlet után, hogy a név adoptálásakor valami határozott alakja és tartalma is legyen a dolog- nak, fokozatosan kinőtt (a) a K[öz] T[ünde] tő az * ayar „tenger", elsődlege- sen a Nyugat Nagy Tengerére értve, mely is Középfölde és Aman, a Valák Áldott Birodalma közt ring; és (b) és az elem (vagy igealap): (N)DI, „szeret- ni, rajongani valakiért/valamiért"-méghozzá a dolog kedvéért, magáért a do- logért/személyért, minden érdek nélkül. Eárendil szereplője lett már a legen- datörzs legkorábban (1916-17) írt változatának: a Gondolin bukásának, a pereidák (féltündék) legnagyobbika ő, fia Tuomak (ki is az edaik legtekinté- lyesebb házából származik), és Idritnek, Gondolin királya leányának.
Apám nem szándékozott itt olyat mondani, hogy az ő Eárendele a kezdetek kezdetétől tartalmazott volna mintegy „tenger-szerető"-t adó elemeket; de az mindenképpen világos, hogy a tárgy legkorábbi (ránk maradt) írásos feldolgo- zásaiban a név egy tünde szóval (ea „sas" - ld. korábbi megjegyzéseimet Eárendel első hajójáról, Earáme: „Sasszárny") asszociálódott. Az Elveszett mesék I. kötetének Függelékében ez világosan áll: „az Eárendel név rokon- ságban van az elfin eá és eáren, »sas« és »tündérlény« szavakkal"; csakígy kétségtelen, hogy a QL-ban ezek („sas" jelentéssel... ) az Eárendel mellett állnak, ld. I. kötet 365. old.
Végül közlöm apám négy korai költeményét, melyekben Eárendel felbukkan.
I.
Ealá Éarendel Engla Beorhtast
Igazából nem lehet kétséges - és Humphrey Carpenter feltételezése (apámról írott Életrajzában) ugyancsak ez -, hogy ez az Eárendel-témával kapcsolatos első Tolkien-vers, s hogy születési helye a gedlingi Phoenix Farm (Nottinghamshire), az idő 1914 szeptembere.10 Erre a versre utalt 1967-es keltezésű levelében, melyet az imént idéztem - „Írtam egy »költeményt« Eárendelről, aki úgy bocsátotta vízre hajóját, mint egy tündöklő szikrát": vö. a vers 5. sorával: „Fut csónakja, színezüst szikra... "
Létezik vagy öt különböző változat, mindegyik az előző átigazításaival teli, alapjában mégis csupán az első versszak került átírásra. A cím eredetileg ez volt: „Eárendel az Esthajnalcsillag Utazása", együtt (szokás szerint) egy óangol változatával ugyanennek: Scipfaereld Érendels AEfensteorran: ez változott az utolsó másolaton így: Éalá Éárendel Engla Beorhtast, „Éárendel utolsó
utazása", s még későbbi másolatokban a modem angol név visszaalakult. Itt az utolsó változatot adom, keletkezési idejét nem lehet meghatározni, de a kézírás bizonyítja, hogy okvetlenül az első variáció után keletkezett már; a korábbi időkből fennmaradt változatok eltérő olvasatait - lábjegyzetekben közlöm.
Kelt Éarendel, hogy árnyhad seregei
Csönd-tenger partokon; Az éj zord kény, de már jön a fény,
Komorság-oszlatón 4
S fut csónakja, színezüst szikra,
Magányos fövenyt hasít, S hogy a nap tüze jő, elhagyja ő
Nyugatnak tájait. 8
Habok taraján a Nap nyomán
Haladt diadalmasan, És elhagyott sok csillagot
Suhanó mámorosan. 12
Meggyűlt a sötét, az ég körét
Fény-hajóhad lepi, S az éj ölén miriádnyi fény,
Hunyorognak - neki. 16
Nem rezzen ő, bármily dicső
A fenti látomás, Hű szeme nyugodt, a sötét Nyugatot
Kémleli, végekig ás, 20
A legkorábbi változat első szakasza:
1-8. Éarendel, lám, a nagy Óceán Öléről a szürke Világba Átszökken, ím, homályain
Jár, Éj-Kapu szép sugára. S már csónakja, színezüst szikra.
Csusszan arany homokon, Mindegy, mi vár rá: dics, Halál? Nincs nyugta itt Nyugaton.
10. Haladt/vonult
11. És elhagyott/tovahagyott
16. Hunyorognak/Pislognak-csak
17. Nem rezzen/Ám dacol
18. Hű szeme/Szétnéz,
20. Kémleli, végekig ás, /Fürkészi, lobbanás
A világ pereme, ezer ékszere
Felé iebeg-lobog; Maga fényjele: égő szíve,
Arca ezüstje ragyog. 24
A Holdhajó elhagyja a jó
Napfénykikötőt Keleten, Úszik, kis üst, és színezüst
O is - félelmetesen; 28
Veti horgonyát, felhők hasát
Hasogatja kegyetlenül, Evező-lapát leng, fény-nyaláb
Part-szcrin szétterül. 32
S Éarendel menekült, mögé került
Teli-Holdas fenyegetőn, Hajója szállt, ő meg nem állt
Óceán-özönökön: 36
A Földön túlra! s már az eget fúrja,
Sírás száll háta mögül, De nem ad e világra, már hiába... !
Roncs az, minek ő nem örül. 40
Az izzás suhan a csillagtalan
Űrben, mint tengeri lámpás, Halandók körén túl, semmijén
Jár ő, hol senki már más; 44
És így csak a Nap körén halad,
Övé a firmamentum. És bírja még - de ez is szakadék,
Hol lelkes lángja elhúny. 48
22. Felé Iebeg-lobog/Feléje lángol ott
24. Arca ezüstje/Ezüsttel arca
30. kegyetlenül/szünetlenül
32. Part-szerin/A parton
34. Teli-Holdas/A Holdas
47-48. És bírja még - de ez is szakadék/Hogy bírja még: de életét Hol lelkes lángja elhúny./Kioltja - s Hajnal! - az Alkony.
Minden okunk megvan rá, hogy feltételezzük: ez a vers megelőzte mind a fejezetünkben ismertetett sémákat és jegyzeteket, s a fogalmazásbéli azonos- ságok (a prózai részekben) a költemény visszhangjai (pl. „arca ezüstje ra- gyog" a C-ben; „irány a világ pereme", E séma).
A negyedik versszakban itt a Holdhajó elhagyja a Nap kikötőjét; a Valinor elrejtése meséjében (I. kötet 314. old. ) Aulé és Ulmó két kikötőt épített Kele- ten, az egyik a Nap Kikötője lett (s „volt arany s tágas"), a másik a Holdé („fehér volt, ezüstkapukkal, s gyöngyökkel volt ott minden kirakva", uo. )-és mindkettő „ugyanabban az öbölben" volt. Akár a versben, A Nap és a Hold meséjében is fontos a „tündöklő evező"-k szerepe (I. kötet 284. old. ).
II.
A kobzos kérlelése
Ez a vers, apámnak az egyik másolaton lelhető „flrkantása" szerint Oxfordban íródott, a St. John's Streeten (ld. I. kötet 34. old. ) 1914 telén; a keltezést illető- en más adalékunk nincs. Ebben az esetben megvannak legkorábbi alakulásai is, és az egyik papírlap hátoldalán ott lelhető Eárendel nagy utazásának sémá- ja, melyet korábban ismertettünk. A vers eredetileg nem volt hosszabb, mint amilyen lett végül, de a kezdemények végtelenül nyersek; például nincs címük. A legkorábbi befejezett szöveg sebtén kapott címet: ez alkalmasint úgy olvas- ható, hogy „A kobzos megtagadja a dalt". A cím változott, „Eárendel éneke" lett, s az utolsó szöveg felett ez áll: „A kobzos kérlelése az Eárendel éneké-
ből".
Az eredeti nyers vázlatszöveget négy változat követte, de a változtatások elenyészőek, magam itt a legutolsó variációt közlöm, megjegyzendőnek azt tartom csupán, hogy a kobzos a jelek szerint a „kérlelésre" sokkal hamarabb igent mondott eredetileg-az 5. sorban, mely is így alakult akkor: „Hallga
hát-halhatatlan tenger-vágyról", és az „eldák" a 6. sorban s a „tündés" a 23. - ban átigazítás, a legutolsó szöveg eredménye, eredetileg: „tündérek", „tündé- rcs".
„Zengd nékünk még Eárendelt, a bolyongót, Fehér-evezős hajóját dalold, Útról szólj, mit nem jártak még halandók. Zenés mélyű habon mint kóborolt.
Mondj mesét halhatatlan tenger-vágyról, 5
Eldáké élt így, hogy más volt a fény,
Bor-bűvöletnél erősebb varázsról,
Permetek és illatok éjjelén;
Alkonyzsongásról messzi óceánon,
Horgonyzásról tűnt szigettengeren, 10
Hol a víz tombol-s mégis: mint a mákony; Szél hogy duzzaszt vitorlát szüntelen. Trópusi vizek pezsgését meséljed, Hogy kavarognak a gerinc körül,
S a hajót, mely mérföld-ezrekre tévedt, 15
Ékes madár, hó-számyakon röpül.
Nem hűtlen vándor, épp csak telhetetlen,
Mikor jut készítőihez haza?
Kering vágyón, veszélyben rezzenetlen,
Kikötője sok titkos éjszaka. " 20
„De szakad a dal, szavak félig kihunynak, És fakul a napfény, a hold vén-hideg, A tündés hajó roppan, hínár közt korhad, A tűz s a szív csodája elhal, remeg.
Ki tudja, mely hárfa zenghetne igaz dalt, 25
Üreg-harmóniás visszhangosat,
Mily bűv-szavas ének szólhatna e szabdalt
Partokról, hol a hajócska szalad,
A könnyű, a karcsú; a rezge-palánkú.
Ezüst-vitorlás, tű-árbocos; 30
A hattyúnyakú, örvény-öle vágyú,
A nem habozó test, álomhabos!
Múltak dala ez! Jaj, csonka az emlék,
Álmon sok arany kép, messzire hív,
Suttogva kerít, zengőn vele mennék, 35
De szűk, riad. áll ólomsúlyával a szív. "
III.
A tündérpart
Ezt a költeményt legkorábbi formájában adja közre Humphrey Carpenter apámról írt életrajzi könyvében. Négy változatban létezik, és ezek-szokásosan cse- kély eltéréseket mutatnak; három másolatra a szerző rákanyarította a dátu- mot: „1915. július 8-9. "; „Moseley és Edgbaston, Birmingham 1915 (gyalog- szerrel és buszon). Gyakran igazgatva-főleg 1924-ben. "; és „Mitológiám első verse, Valinoré ...................... 1910". Ez az évszám nem jelölheti a kompozí- ció idejét, és előtte olvashatatlan szavak is állnak, talán arról van szó, hogy mikor kezdett apám töprengeni a dolgon. De hát semmiképp sem jön össze az sem, hogy ez lett volna a mitológia „első verse"; az, úgy hiszem, az Ealá
Éarendel Engla Beorhtast volt és apám 1967-es levele, ahol említi ezt a költeményt, mintha ugyanezt támasztaná alá.
Az óangol cím ez volt: lelfalandes. Strand/(Elfland Partjai - értsd: Tünde- földé). Egy rövid prózaszöveg vezeti be (fentebb közöltem). Itt a legutolsó (keltezetlen) változatot adom, lábjegyzetben mind a korábbi szóváltozatokat.
Holdtól keletre, nyugatra a Naptól magányos domb magasul; Tornya fehér és néma, Sápadt-zöld a víz rajta túl,
Taniquetil mögötte, 5
Valinor földje.
Csak egy magányos csillagot Látsz ott, űzi a Hold; A Két Fa Iccsupaszodott,
Éj-ezüst virága volt 10
Egyiküknek, a másik arannyal lobbant Delelő Valinorban.
Ott vannak a Tündérpartok, Holdfényes kavicsok,
Opálos mélyek színén 15
A sok nagy tenger-ámy lobog, Ékes ezüst zene szól, A habok locskolják a homokot. Mely felnyúlik örökre,
A sárkányfejes kapuig, 20
És a Hold honol itt,
Túl Taniquetilen,
Valinor-vidékekEn.
Nyugatnak a Naptól, Holdtól keletnek
Ott egy csillag kikötője, 25
Változtatott sorok, a vers sorszámai szerint:
1. keletre... nyugatra / nyugatra... keletre
7. Csak egy magány
8. Látszott, űzi/Látsz, kergeti
9. A Két Fa lecsupaszodott / Csupasz már a Két Fa ott
11. Egyiküknek, a másik arannyal lobbant / Egynek, mása arannyal lobbant
18. locskolják/ fürdetik
19-20. Mely felnyúlik örökre/A sárkányfejes kapuig/Mely felfut, míg a világ.
Kör arany lábaiig
24. Nyugatnak... keletnek/ Keletnek.... nyugatra
A Vándor fehér városa, Eglamar szirttetője. Wingelot ott pihen, Míg Eárendel messze tekint,
Sötét vizeken át, 30
Látja csak Eglamart - Túl, túl Taniquetilen, Valinor, rád vágyna megint.
Akadnak érdekes összefüggések e költemény és az egyik mese, A tündék érkezése és Kor megalkotása között. A 2. sorban a „magányos domb" Kör hegymagasa (vö. I. kötet 174. old.: „hosszú erecskeféle végében magaslik egy domb, onnét hatalmasabb hegyekre látni"), míg a „Kör arany lábaiig", a később átigazított (törölt) sor, valamint igen valószínűleg az is, hogy „a homok... Mely felnyúlik örökre", magyarázódik a mesének e szakaszával (az iméntiek után közvetlenül):
Ide [ti. Korba] hordta Aulé mind a bűvös fémport, mely nagy munkája nyomán hullt szanaszéjjel, összegyűjtvén fel is halmozta a domb tövén, s ennek a fémpornak a java színarany volt, és aranyhomok terült ekképpen Kornak lábánál, messze távolig, amerre a Két Fa virult.
A „sárkányfejes kapu" (20. sor) vö. az Éj Kapujának leírása (ld. I. kötet 315. old., a Valinor elrejtése című mese):
Pillérei a legirdatlanabb bazaltok, csakígy tömbös palák, és iszonyú kősár- kányok, faragva, őrzik mind, és állkapcsaikon állandó sűrű füst gomolyog.
Abban a leírásban az Éj Kapuja viszont semmiképp sem annak az épület- nek a bejárata, ahol „a Hold honol" - mert itt a Nap jár át, kijutván a külső sötétbe, hanem „a Hold nem merészkedhet ki a kinti Végső Sötétbe, s azért sem, mert fénye s dicse csekélyebb, és egyre a világ alján halad" (vagyis Vai vizein át).
27. Eglamar szirttetője / Eglamar, szirtnek őre
28. Wingelot / Legkorábbi szöveg: Wingelot > Vingelot;
második szöveg: Vingclot; harmadik szöveg: Vingelot > Wingelot; utolsó szöveg: Wingelot
30. Sötét vizeken át / Bűvön s csodákon át
31. Látja csak/Megsejti
A legutolsó szövegben Elvenland könnyedén odafirkantva a 13. sornál a Tündér fölé (Tündérpartok), és Eldamar áll Eglamar ral szemben a 27. sorban (csak ott); Eglamar > Eldamar a második szövegben.
A boldog tengerészek
Közzéadom végül ezt a verset, melynek tárgya a Gyöngy Tornya a Félhomály Szigeteken. Íródott pedig 1915 júliusában, 11 és a végül megjelentetett változa- tot hat szövegvariáció előzte meg (együtt Az Ember, a Holdbéli: senki se vendégli című költeménnyel), a kiadás helye Leeds, ideje 1923, [3] s amelyik az itt olvasható két változat közül az első.
(1)
Egy nagy nyugati tornyon van egy ablak,
Mely égi tengerekre néz fel,
S a szél, teréből csillagsugaraknak,
Ide tér meg, s rezge függönybe fészkel.
Fehér torony Esthomály Szigeten, 5
Hol az Alkony örök homályban ül;
Mint árva gyöngy, csillog az épület,
Tükrön eltűnt ragyogás: felmerül;
Tenger jár, mossa lenn sziklasötétjét,
S tündér hajók borongó honi békét 10
Suhintanak el derengésen át,
Keleti tűzzel villan pisla földjük,
Ismeretlen Nap fényéből kösöntyűk,
S hallani tán lant lüktető dalát,
Vagy énekelnek szürke tengerészek, 15
Világ-árnyak közt dereglyén bolyongva,
Evczőtlen, vitorlájuk bevonva;
Láb lépte surran, ének cseng, dc néha:
Bondul félhomályon egy gong karéja.
Ó! boldog tengerészek, utazói 20
Nyugat-partok roppant kapuinak, Hol messzi Éj vár, sárkányfejjel óvni, S játszanak összhangos szökőkutak; Csillag-habon mélyek szikráznak át.
Míg én látom csak Hold-túloldalát, 25
Fehér és szeles tornyom magasából, S mindegy, mely perc van, és mindegy, mily óra Bűv dalt zengek, tornyom leső lakója, Így járok vész habokat s árnyakat,
Naptalan tündérhonokat, 30
S hol csillagok. Tér jácint falain,
Gabalyodnak és szétrobbannak, ím.
Kövesd Eárendelt, Nyugaton átal.
Tengerész - áldott Szigetekre rávall;
Míg ama komor Perem túl vidéke 35
Szelet küld vissza, kristály színe pengjen,
S arany esőkön mormol bűvöletben,
Mik hullnak a Homály örök terébe.
A Valinor elrejtésében (I. kötet 314. old. ) olvashatjuk, hogy a Napot, mi- kor elkészítették, a valák eredetileg le akarták vonni a Föld alá, de
túl törékeny és halavány volt; és e drágaságos... fényből sok hullt cl mély vizekben s titkos kis szikrák szöktek ismeretlen óceánba. A tünde búvárok, de a tündéreknek búvárai is mentek, keresték szorgosan a földnek alatta, üregekben is c fényességeket, messze Keletig, ahogy az meg vagyon írva a Gyöngytorony Alvója énekben.
Hogy „A boldog tengerészek" volt valójában „a Gyöngytorony Alvója éneke", a vers 10-13. sora meggyőzően sejteti.
A kapuk dolgában, a sárkány fejeket illetően, korábban már utaltam az össze- függésekre. A jácint szó értelme itt (a „Tér jácint falai") nyilvánvalóan „kék"; vö. a Valinor elrejtése (I. kötet. 315. old. ) leírásában a „mélykék falak" kife- jezést.
Sok évre rá apám átírta a költeményt, ezt a változatot is közreadom. Még később azután kisebb igazítások következtek (ezeket lábjegyzetben sorolom fel); ezúttal megjegyezte, hogy az átnézett változat keltezése „ 1940".
(2)
Egy nagy nyugati tornyon van egy ablak mely égi tengerekre néz fel, sötét forrás-mélyéről csillagoknak nem-földi hűs leng ide messzi széllel.
Végső változtatások'.
4. az „ide" törölve, s akkor: nem-földi hűvösség leng messzi széllel
Fehér torony Félhomály Szigeten, 5
örök árnyból szökkenve felmerül,
csillámlik, mint kedves gyöngy-ház magány,
mit elveszett fény lel meg nyughelyül.
Habok mossák tövét, nem fáradók.
Nyugat felé tartó csöndes hajók 10
dúsan, villogva a sötéten át
keleti tűzzel-e szikrák raját
búvárok hozzák fel a mélyből,
a nevezetes Nap vízi öléről.
Olykor peng lent egy hárfa szinezüstje, 15
gyors muzsikája a szívet megüsse;
vagy túl a kopár, magas hegyeken
tengerész-hangok visszhangja üzen,
világ-árnyak közt így járnak bolyongva
evezőtlen, vitorlájuk bevonva, 20
búcsút zengenek ünnepélyesen,
mert nagy az út, a tenger végtelen.
Ó, boldog tengerészek! messze már
sok szürke sziget, messze Gondobar,
mentek vég-partok nagy portáihoz, 25
hol szökőkutak játszanak, szövődve,
Éj Kapujának sárkányfej az őre,
és a mélyek habja csillagporos!
Míg én a holdat nézem csak magam,
magas, fehér széltornyom ablakából, 30
mindegy, mi perc van, milyen óra van,
hárfás ünnepélye dala az árnyból
zeng felém, sötét tengerárból,
akárha a Két Fa hona dalolna,
hold s nap gyümölcse és virága volna, 35
hol a föld fénye tűnt - s hol újra van.
Követed Eárendelt, fáradhatatlan fényes tengerészt, arra, hol a katlan éj megnyílik, Nyugaton, s ahol hajója
5. Fehér torony Félhomály Szigeten / Félhomály Szigeten hó torony
18. visszhangja / ekhója
22. nagy az út / útjuk nagy
24. messze / túlnan
29. csak magam / egymagam
kül -vízen tér örök-vak nyugovóra. 40
Itt szél alig jár, mintha nem akarna,
hol még mi járunk, visszatérni arra,
nem földi fáknak leng nagy illatával,
Itt én, magányos szempár, ablakával,
csak bámulom: arany eső suhog, 45
kinti tengerekről - s örökre fog.
Nem tudom megmagyarázni (csak a javított változatban, a 24. sorban) azt az utalást, mely a „szürke szigetekre" és „Gondobarra" vonatkozik. Gondobar („Kő Városa") egyike volt Gondolin hét nevének.
JEGYZETEK
1. Falasquil volt a neve Tuor tengerparti lakozóhelyének; az oarnok, együtt a falmarínokkal és a wingildikkel: „az óceán habjainak és zúdulásainak szel- lemecskéi" (I. kötet 92. old).
2. Irilde: a gnoma Idril „tünde" megfelelője. Ld. Függelék, az Idril címszó- nál.
3. „Az artanori gnomák Elwingje"-elírás.
4. A Hattyúszárny, Tuor emblémája.
5. Ez - „Idril eltűnt" - korábbi szöveget helyettesít: „Siriont lerohanták, és csak Kisszív (Ilfrith) maradt megmondhatója, mi a mese - s mondja", llfrith Kisszív tünde nevének egyik alakváltozata.
6. Kihagyva innen: „Az Alvó: Idril, dc a férfi nem tudja. "
7. vö. Kortirion a fák közt: (I. kötet 48. old, 129-130. sor": „Nagy sivata- gokat, rőt palotákat, /Hol a Nap lakik..."; enyhén átigazított sorok azután a második (a végleges) változatban (1937).
8. Ez a szakasz, onnét, hogy „Eárendel letörten... " a következőket helyette- sítette: „[olvashatatlan név, talán Orion] öt oda [? parancsolja], és be- szél neki Sirion lerohanásáról, Elwing elfogatásáról. A kori tündék odavo- nulása, Melkó megkötése. " Talán tévedésből került áthúzásra az, hogy „a köri tündék odavonulása" (vö. B séma).
9. Earum kiigazítva (első megjelenésre csak) Earamból; és a továbbiakban az Earnhama név állt ott, aztán kihúzva. Earnhama óangol szó, jelentése „saskabát", „sasruha".
10. A két legrégibb (meglévő) szöveg így kelteződik, az egyiknél hozzáje- gyezve:,, Ex[eter] Coll[ege] Essay Club 1914 dec.", a harmadikon ez áll:
42. hol még mi járunk/amerre jártunk
43. kihúzva
Toldalék sor végül: fény Fák földjének túlján dalba fog.
„Gedling, Notts., 1913 szept. [hibás, ez 1914], és később „Apám arra utalt,
hogy az „Aárendelt" felolvasta az Essay Clubban (anyamhoz intétezett levél,
11. Egy jegyzet értelmében: íródott „Barnt Greenben (ld. Életrajz)1915 júli-
usában és később", s egy másik jegyzet szennt a kelteződés: [19 5] július
24., átirva szept. 9". Az eredeti kidolgozás egy el nem küldött levél hat-
oldalán íródott: Moseley (Birmingham), 1915. július 11, apám katonai ki -
képzése Bedfordban július 19-én kezdődött.
[*] E rész szavai tisztán olvashatók, de az elrendezésük esetlegesnek tűnik.
[†] Az óangol versből: Crist: éalá! éarendel engla beorhtast ofer middangeard monnum
sended.
[3] A Northern Venture: ld. 1. kötet 297. old., lábjegyzet. Mr. Douglas A. Andcrson
kedvességéből jutottam hozzá a vers c változatának másolatához, alig tér cl a The
Stapledon Magazinban megjelenttől (Exctcr College, Oxford), 1920 június (Carpenter,
268. old. ). - Az Esthomály szó (5. sor itt) a leedsi kiadásban szinte bizonyosan félrefo-
gás, a Félhomály elvetése, mindegyik eredeti szövegben ez utóbbi áll.
VI.ERIOL, AVAGY AELFWINE
TÖRTÉNETE ÉS A MESÉK VÉGE
Ez utolsó fejezetben érkezünk el a mitológia legkorábbi formájának legbonyo-
lultabb-de, mint remélem, mégsem megoldhatatlan-részéhez; a végéhez, mely
összefonódik azután Eriol/AElfwine históriájával, és így Tol Ercsséa történeté-
vel és eredeti jelentőségével. Ennek magyarázatára akadnak rövidke darabok-
ból álló összefüggő elbeszélésszakaszok, de úgy egészében mégis a leginkább
olyan anyagokra vagyunk utalva, amilyenek a Gilfanon meséjét teszik, meg
Eárendel történetét: felfirkantott csclekményvázlatok ezek, végtelenül szét-
szálazódnak, külön papírcetliken „lifegnek", vagy a C jegyzetkönyvecske lap-
jain találhatók. Ebben a fejezetben sok matériát kell figyelembe vennünk, és
hogy a belső utalásrendszer lehetősége később egyszerűsödjék, következete-
sen számozom a részlctdarabkákat. Meg kell mondanom mégis, hogy e bemu-
tatás során jószerén semmiféle taglaló elgondolás nem csökkenti az alapanyag
bensőleg adódó bonyolultságát, alig oszlathatja homályait.
A legteljesebb beszámolót (bármily „kopárat" is) a C jegyzetfüzet tartal-
mazza a köri tündék meneteléséről s a rákövetkező eseményekről -folytatólag
onnét, ahol az ismertetést abbahagytam, vagyis miután (e séma szerint) Gondolin
madarai megérkeznek, „az Istenek tanácskozása, a tündék felbolydulása" az
eredmény, és utána jön „az invék és a telék menetelése", a szoloszimpokkal
ugyan, de ez utóbbiak csak azzal a feltétellel társulnak, hogy a tenger partján
maradhatnak majd. A vázlat folytatása:
(1) Az eldák jövetele. Táborozik az első sereg a Füzek Földjén. Noldorin
és Valwé elsöprő fölénye. Noldorin vándorlása hárfájával.
Tulkász legyőzi Melkót a Csöndes Tavak csatájában. Megkötözteté-
se Lumbiban, őrzetése Gorgumoth, Mandosz ebe által.
A noldók megszabadulása. Háború az emberekkel, mihelyt Tulkász
és Noldorin Valinorba visszatért. A noldókat F. galmoth és Galdor Valinorba
vezérli.
Akadtak előzetes utalások az Elveszett mesékben a Tasarinan csatájára, a
Füzek Földjére: a Turambar meséjében, valamint - ez a legfigyelemreméltóbb
- a Gondolin bukásában, ahol -Tuornak e földön adódott idözésekor - em-
lítődnek oly események, melyek a jövőben következnek csak el:
Ugye, ugye, még Tuor napjai után is jöttek ide a noldók és az eldák, és
keresték Dor Lómint és a rejtekező folyót, meg a gnomák bebörtönözteté-
sének barlangjait; miért akarták volna épp most, keresésük végéhez közel
elhagyni a Füzek Földjét? Való igaz, boldogan aludtak itt, táncoltak, és ékes-
ségcs muzsikájuk szövődött a folyó hangjaiból, a fű surrogásából, és szőttek
dús kelméket pókhálóból, rovarszárnyakból s akkor rájuk rontottak Melkó
kísértetkoboldjai a Vas Hegyei közül, és a noldók menekülni alig bírtak...
Valwé egyszer említődik korábban, Lindó szól róla Eriol első estéjén Mar
Vanwé Tyaliévában (I. kötet 21. old. ): „apám Valwé... aki Noldorinnal ment,
hogy a gnomákra leljen". Noldorinról azt is tudjuk, hogy ő volt Szalmár, a vala
Ómar-Amillo ikertestvére; hogy a világba Ulmóval lépett be, és hogy Valinorban
hárfán s lírán játszott, és a noldókat szerette (I. kötet 70., 114., 124. old.).
Egy külön feljegyzés tanúsága szerint:
(2) Noldorin elmenekül a Füzek Földjén vívott vesztes csatából, viszi hárfá-
ját, megy keresni a Vas Hegyeiben Valwét, a gnomákat, míg rá nem lel
fogságuk helyére. Tulkász követi. Melkó áll elébük.
A nagy valák közül ezek a feljegyzések egyedül Tulkászt említik az expedí-
ció résztvevőinek sorában; de bármi indokolja is jelenlétét, a valáknak a tündék
menetelése láttán érzett haragja s szomorúsága ellenére a dolog kibogozhatat-
lan. (Igen csekélyke utalás lelhető két feljegyzésben ezzel kapcsolatosan:
„Tulkász adja -vagy a tündék viszik magukkal a limpét", és „Limpét adtak
velük az Istenek [Oromé? Tulkász?], mikor a tündék elhagyták Valinort: vö. A
noldók futása „de a limpé nem volt velük (a noldókkal), nem lehetett, mert
azt a tünde-nép jóval később kaphatta meg csupán, mikor már a Szabadulás
Menete megvolt" I. kötet 239. old. ). A fentebbi (I) szerint Tulkász harcolt
Mclkóval, le is győzte „a Csöndes Tavak csatájában"; és a Csöndes Tavak = a
Félhomály Tavak, „ahol Tulkász harcolt aztán magával Mclkóval" (Gondolin
bukása; az eredeti szöveg itt „Noldorin és Tulkász" volt).
A Lumbi név másutt is előfordult (A valák jövetele), ahol azt tudjuk meg
róla, hogy Melkó harmadik szálláshelye; és a C jegyzetfüzetben van egy elég-
gé titokzatos befirkantás: „Lumfad. Melkó lakozóhelye elszabadulása után.
Lumbi kastélya. " De ez a történet valóban elveszett.
Figyelemre méltó, hogy a noldókat Valinorba Egalmoth és Galdor vezette
vissza (Id. (1) tétel). Részletkérdésben mond ellent ez a Gondolin bukása
névlajstomában olvashatóknak, mely szerint is Egalmothot megölték egy rajta-
ütés során, mikor már a Sirion torkolatánál lakoztak a száműzöttek, s amikor
Elwinget is elragadták körükből; és ellentmond általánosságban az itt mindjárt
következő idézetnek, mely tagadja, hogy e tündéknek megengedték volna az-
tán a valinori lakozást.
Az egyedüli közlés, mely ezeket az eseményeket érinti, a Gilgafon mesé-
jét „alkotó" négy séma közül az elsőben lelhető, melyet „A"-nak neveztem (I.
kötet 341. old. és tovább). Itt ez áll:
(3) A tündék menetelése - ki a világba.
Noldorin elfogatása.
Táborozás a Füzek Földjén.
Tulkász serege a Félhomály-tavaknál.... és [? sok] gnoma, de emberek
rontanak rájuk Hiszilóméból.
Melkó veresége.
Angamandi letörése, a rabok kiszabadítása.
Az emberek ellenségessége. A gnomák visszaszerzik az ékszerek egy
részét.
Elwing s a legtöbb tünde visszatér Tol Eresséába, itt lakoznak. Az Iste-
nek nem akarják Valinorba engedni őket, hogy ott élnének.
Ez különbözni látszik az (1)-től, amennyiben is Noldorin fogságba esik, az em-
berek pedig Melkó veresége előtt támadnak; de a legfigyelemreméltóbb állítás
az Istenek elutasító magatartására vonatkozik: hogy nem engedik a tündék
valinori lakozását. Nincs okunk azt gondolni, hogy ez a kitiltás kizárólag-vagy
főleg-csak a noldókra vonatkozott volna. A szöveg, a (3) nem utal ezzel kap-
csolatban sajátlagosan a gnomákra; és a tiltás bizonnyal összefüggésben van
„az Istenek bánatával és haragjával", amit a tündék menetelésekor éreztek.
Továbbá, a Tűnt játék kis házában (I. kötet 21 -22. old. ) az áll, hogy Inwé fia
Ingil visszatért Tol Eresseába, mégpedig úgy, hogy vele voltak „a legtisztábbak
és a legbölcsebbek, a legvígabbak s a legderekasabbak mind az eldák közül",
és hogy a városnak, melyet építettek, az lett a neve: „Koromas, vagy »Kor
Száműzötteinek Pihcnője«. " Ez eléggé világos összefüggésben áll a (3) állítá-
sával, hogy „a legtöbb tünde visszatér Tol Eresséába", és azzal, ami korábban
áll: „A háborúk az emberekkel és a távozás Tol Eresseába (az eldák képtele-
nek elviselni a világ viszontagságait". Ha összevesszük ezeket az utalásokat,
nem lehet kétséges, gondolom, hogy apám eredeti koncepciója szerint a valinori
eldák a valák akaratával szembeszegülve hajtják végre vállalkozásukat, az ex-
pedíciót a Nagy Földekre; együtt a megszabadított noldókkal visszatérnek az
óceánon át, mivel azonban Valinorba többé nem bocsátják be őket, letelepszenek
Tol Eresséában, mint „Kör száműzöttei. " Hogy némelyek közülük később mégis
visszajutottak Valinorba, erről Meril-i-Turinqi szavai tanúskodnak (I. kötet 185.
old. ), vagyis hogy Ingil, aki Kortiriont építette, „rég visszament Valinorba, s ott
van Manwéval". De Tol Eressea maradt a tündérek hona a korai koncepció-
ban, Kor száműzöttei pedig, eldák és gnomák, mind az eldarissa, mind a
noldorissa nyelvet beszélik.
A jelek szerint egyéb nem lelhető, ami az eredeti történetnek erre a vonalá-
ra utalna még: vagyis a nyugati segítség érkezésére s a Melkó elleni újabb
támadásra.
Az egész történet befejezése, úgy, ahogy eredetileg „megálmodta" apám, a
későbbiekben maradéktalanul kiiktatódott. Ezért jócskán a C jegyzetkönyvecske
sémájára vagyunk utalva, az (1) idézettől kezdve; ez rendkívül nyers fogal-
mazvány, összefüggéstelen is valamelyest, itt kicsit szerkcsztettebb formában
adom szövegét.
(4) Eárendel távozása s a tündék Tol Ercsseába érkezte után (és ebből sok
minden az emberek történetébe tartozik) nagy korok teltek-múltak; az
emberek sokasodtak, gyarapodtak, és a Nagy Földek tündéi hervadtak-
tűntek. Ahogy termetre az emberek mind nagyobbak lettek, az ő alakjuk
töpörödött, emberek s tündék régebben egyméretűek voltak, bár az
emberek kicsit nagyobbak. 1
Melkó megint kiszabadul, most Tevildó segítségével, (aki hosszú ko-
rokon átrágja-rágja kötelékeit); az Istenek nem jutnak egyetértésre em-
berek s tündék dolgában, emezeket s azokat is támogatják, ki kit. Melkó
Tol Ercsseába megy, s megpróbál viszályt szítani a tündék soraiban
(szoloszimpok és gnomák közt), ők döbbentek, Valinorba küldenek kö-
vetséget. Segítség nem jön, de Tulkász magánjelleggel fiát, Telemektart
(Taimontót) oda küldi. 2
Telimektar, az ezüstkardú és Ingil meglepetésszerűen lecsap Melkóra,
megsebesítik, ő menekül, felkapaszkodik a nagy Tavrobel Fenyőre. Mi-
előtt Inwir elhagyta Valinort, Belaurin (Palúrien)3 adott vele egy magot,
és azt mondta, őrizni kell ezt, mert nagy események fakadnak még egy-
szer majd a sarjadásából. Ám ez feledésbe merült, a mag oda hullt
Gilfanon kertjébe, és hatalmas fenyő nőtt belőle, Ilwéig és a csillagokig
érő. 4
Telimektar és Ingil üldözi Melkót, most az égben maradnak fenn,
onnan lessék meg, és Melkó magasan jár a légben, próbálna ártására
lenni a Napnak, a Holdnak és a csillagoknak (fogyatkozások, meteo-
rok). Mindegyre kudarcot vall, de első kísérletével - mondván, hogy az
Istenek az ő fényét lopták el készítéséhez - feldúlja a Napot, így törté-
nik, hogy Urwendi a tengerbe bukik, és a hajó közel a Föld mélyes-mély,
perzselő rétegeiig hull. A Nap sugárzásának tisztasága azóta nem olyan
nagy, és valami mágia is elveszett belőle. Azóta van, hogy a tündérek
édesebben énekelnek és táncolnak, s jobban is látszanak a Hold fényé-
ben - Urwendi halála okozta ezt.
„A Bűvös Nap Újralobbantása" részben a Fákhoz, másrészt Urwendi-
hez kötődő esemény.
Fionwé dühe és bánata. A végén le akarja ölni Melkót.
„Orion" Telimektar egyetlen képe az égen? [sic] Varda csillagokat
ad neki, és ő magasan tartja őket, hadd lássák az Istenek, figyel; kardja
hüvelyén gyémántjai vannak, és ez megvörösül, mikor a Nagy Vég ide-
jén kirántja majd a kardot.
De most Telimektar és Gil,5 aki Kék Méh alakjában követi öt, hárítja
a gonoszt, és Varda azonnal visszahelyez minden csillagot, amit csak
meglazít s elhajít Melkó.
Bár gyász követi az isteni parancsot, a nagy fenyőt kivágják; ezzel
Melkó most kívül került a világon - ám egy nap lel majd visszautat, s
végül nagy felfordulás kezdődik a Nagy Vég előtt.
A gonoszságok, mik egyre esnek, ilyesképp következnek el. Az Iste-
nek előidézhetik némely dolgok megjelenését az emberek szívében, de
nem a tündékében (innen, hogy a régi időkben - a gnoma „emigráció"
idején - oly keserves tárgyalásokra kényszerültek) -, s bár Melkó kint
csücsül most, körmét rágva, dühödötten bámulván a világra, az ilyesmi-
re hajlamos embereknek igenis sugallhat ő azért rosszat-ama gonoszsá-
got pedig, melyeknek magvait réges-rég hintette el, növekednek és sza-
porodnak.
Ezért Melkó most a világban rosszat, rontást és romlást csak az
emberek által képes felidézni, és nagyobb hatalma van az embereken,
közvetlenebb bejárása hozzájuk, mint Manwénak vagy az Istenek bár-
melyikének, mivel hogy ő oly hosszasan időzött a világban és az embe-
reknek körén.
Ezekben a korai felvázolásokban primitív mitológia világában járunk, Melkó
groteszk figurává torzul, ahogy felkergetik a fenyőfára, melyet aztán kivágnak,
hogy őt magát kívül-kanyarítsák a világon, ahol aztán „csücsül... körmét rágva,
dühödötten bámul", netán „magasan jár a légben", feldúlja a Nap-hajót, hogy
Urwendi a tengerbe bukik, s - furcsa fordulat - belé is fúl.
Hogy Ingil (Gil), aki Telimektarral Melkót üldözi, azonosítható Ingillel Inwé
fiával, Kortirion építőjével, nagyon is biztos, több jegyzet igazolja ezt a felte-
vést; ld. a Függelékben (I. kötet 376. és 400. old) az Ingil és a Telimektar
címszót. Ez a legteljesebb közlés az Orion-mítosszal kapcsolatosan, melyre
utalás történik A Nap és a Hold meséjében (ld. I. kötet 263. old. )
és Nielliunról (Sirius) is, ki az Azúr Méhe, Nielluin, ott látja fenn őt mindenki
öszidön és télen, világolván közel Telimektarnak, Tulkász fiának lábaihoz,
kinek meséje még elmondásra vár.
A gnoma szótárban az áll (I. kötet 376. old., Ingil címszó), hogy Gil fölemel-
kedett a mennyekbe, és „ott nagy méh képében lángmézet gyűjtve" követte
Telimektart. Ez feltehetően eltérő koncepcióról vall, mint amilyenre fentebb
hivatkoztunk, hol is Ingil „rég visszament Valinorba, s ott van Manwéval" (1.
kötet 185. old.).
Utalással Fionwéra, ki „végül" leöli Melkót, vö. a Valinor elrejtésének
befejezését (I. kötet 321. old.):
Fionwé Úrion, Manwé fia, Urwendi iránti szerelmetes érzületétől vezérel-
ve Melkó végzete lesz, és összerontja a világot, hogy ellenségét összeront-
sa, és így lészen az, hogy minden dolgok tovagörgettetnek, végzetre eltűn-
vén.
Vö. még a Turambar meséjével, ahol azt halljuk, hogy Turambar...... ráadásul
még ott is állhat Fionwé mellett a Nagy Roncsban. "
A tündéknek a Bűvös Nap Újralobbantásával kapcsolatos jövendöléseit és
reményeit illetően: ld. (6).
A C séma így folytatódik s ide jut (megint egészen enyhe szerkesztői „be-
segítéssel" jelenik meg az alábbi szöveg):
(5) Hosszabb korok múlnak. Gilfanon most a legöregebb és legbölcsebb
tünde Tol Eresséában, de nem az inwék közül való-a Sziget Úrhölgye,
Meril-i-Turinqi az.
Eriol Tol Eresseába érkezik. Kortirionban időzik. Tavrobelba megy,
hogy Gilfanonnal találkozzék, és meglakik a Száz Kémény Házában-
mert ez az utolsó feltétele, hogy limpét ihasson. Gilfanon meghagyja
neki, írjon le mindent, amit hallott, mielőtt inna.
Eriol limpét iszik. Gilfanon mesél neki eljövendő dolgokról; elméjé-
ben így ő (bár a tündérek remélik: nem) azt gondolja, hogy Tol Eresséa
az emberek lakozásának helye lesz. Gilfanon jövendöl a Nagy Véget
illetően is, és szól ekképpen a Dolgok Roncsáról, és Fionwéról, Tulkászról,
Melkóról, meg az utolsó harcról Valinor síkján.
Eriol Tavrobelban végzi életét, de utolsó napjaiban nagy vágy emész-
ti honi partjainak fekete sziklái iránt, ahogy ezt Meril is mondta.
A könyv érintetlen állt Gilfanon házában emberek sok öltőjéig.
Az Aranykönyv összeállítója előveszi a Mesét: folytatja megint, az
emberek atyái atyáinak egyik gyermeke. [Ennek nekiszegeződve, jegy-
zetfirkantás]: Talán sokkal jobb lenne, ha maga Eriol láthatná a végső
dolgokat, végezné be a könyvet.
Az Elveszett Tündék felkelése az orkok és nauták6 ellen. Az idő nem
érett még a Nekiindulásra, de a tündérek megítélése szerint a dolog
szükséges. Ulmó révén megszerzik Uin7 segítségét, és Tol Eresséa hor-
gonyait felszedik, közelebb vonják a Nagy Földekhez, közel a Ros hegy-
fokhoz. Mágikus híd készül a közbülső öböl felé. Ossé haragszik, hogy a
szigetet eloldozták, mikor ez neki oly régi müve volt - és sok ritka ten-
germélyi kincse nőtt ott alant megpróbálja visszacsinálni a dolgot; és a
nyugati rész letörik, és ez most az Íverin-sziget.
A „Ros Csatája": A sziget-tündék és az Elveszett Tündék a nauták,
a gongok,8 orkok s pár gonosz ember ellen. A hanyatló tündék visszavo-
nulnak Tol Eresseába, elrejtőznek az erdőkben.
Emberek érkeznek Tol Eresseába, de orkok, törpök, gongok, trollok
stb. is. A Rös Csatája után a tündék hanyatlása: hervadásuk a bánattól.
Nem élhetnek oly levegőn, melyet emberek is szívnak számosan, velük
egyen-nagyok, netán nagyobbak is náluk; és az emberek termetre csak
nőnek, számra sokasodnak, ezzel arányban lesznek a tündérfélék mind
parányabbak, incifincibbek már-már hártyaszerűek-áttetszőek, közben
az emberek egyre még és még nagyobbak, sűrűbbek. A végén az em-
berek - nagy többségükben - látni se látják a tündéreket már.
Az Istenek most Valinorban lakoznak, a világba ritkán mennek, elé-
gedettek bizonyos dolgok védelmével a mindent összevissza pusztító
emberektől. Sok bánatuk, amit látniok kell; de Ilúvatar mindenek feletti.
A Rös Csatájával szemközti oldalon ez áll:
Nagy csata emberek közt az Égtető Hangásánál (most Fonnyadott Han-
gás), jó három mérföldre Tavrobeltől. A tündék és a gyermekek a Gruiron
és az Afroson át menekülnek.
„Éppen most közelednek, és nagy mesénk véget ér. "
A Száz Kémény Házának romjai között lelt könyv.
Hogy Gilfanon volt a legöregebb tünde Tol Eresséában, jóllehet Merilé volt
a Sziget Úrhölgye cím, elhangzik A Nap és a Hold meséjében is (I. kötet 251.
old. ); de ami ennél is érdekesebb: hogy Gilfanon (nem Ailios, A Nauglafring
meséjének mondója, akit Gilfanon helyettesített, ld. I. kötet 287. old. 19. jegy-
zet és 296. old. ) megjelenik ebben a sémában, mely ezért kései lehet az Elve-
szett mesék kompozíciós korszakában.
Említésre érdemes szintén, hogy utalások esnek Eriol limpé-ivására Gilfanon
otthonában („a Száz Kémény Házában"). A Tűnt játék kis házában (I. kötet
22. old. ) Lindó azt mondta Eriolnak, nem adhat neki limpé italt:
Turinqi szerencséltethet ezzel csak idegent itt, és olyat csak, aki aztán mind-
örökre köztünk marad, s elmenni csak akkor megy el, ha az elveszett ro-
koncsaládok keresésére indul.
Maga Meril-i-Turinqi, mikor Eriol felkeresi őt limpét kérve, igen komolyan
válaszol (I. kötet 136-137. old.):
Ha innál az italból... egy szív lennél velünk... mikor a tündék s emberek a
nekiindulásnál harcba keverednének, akkor ki mellett állnál, hallod-e? És
addig is, nem érted-é, itt kell maradnod mindörökkön csak velünk, s miféle
vágy fog majd emészteni, magad igaz rokonaiért?
Az I. kötetben (335. old.), Eriol felpanaszolja Lindónak, hogy nem részesülhe-
tett az italban, mire Lindó, figyelmeztetvén öt, „ne higgye, hogy áthághatja a
határokat, miket Ilúvatar szabott", közli vele, Meril nem mindörökre utasította
cl öt. Ezzel a szövegrésszel kapcsolatban írta apám: . Eriol Tavrobelbe megy
-Tavrobel után iszik limpét".
A C-ből vett közlés, mely szerint Eriolt „utolsó napjaiban nagy vágy" emész-
tette volna „honi partjainak fekete sziklái iránt, ahogy ezt Meril is mondta",
világosan utal a Melkó megláncolásának ama részére, melyből fentebb idéz-
tem (I. kötet 134. old.):
Aztán mi lesz egy őszi napon, idesüvöltenek néked a szelek, tajtékkal száll
sirály madár, és lám szíved csak azt érzi, fáj, és boldogságod ingatag hullá-
mok hajóján leled inkább, bizony, sötét honod, vad partfokod vonz messze
innen.
Lindó utalása - a Tűnt játék kis háza fentebb idézett részében - arra,
hogy az eldák Tol Eresséából nekiindultak, „elveszett rokoncsaládok keresésé-
re", hasonlóképpen kapcsolatban lehet a Nekiindulás említésével (melyre még
nem érett meg az idő), azzal, hogy az „Elveszett Tündék" felkelnek „az orkok
és nauták ellen", és „a sziget-tündék és az Elveszett Tündék" megvívják a Ros
Csatáját. Nem világos, pontosan kiket is kellene értenünk az „Elveszett Tün-
dékben; de a Gilfanon meséjében (I. kötet 337. old. ) a Nagy Földek minden
tündéi, „akik sose látták meg Kór fényességét" (ilkorinok), ha elhagyták az
Ébredés Vizeit, ha nem, „a világ Elveszett Tündéi" névre hallgatnak (a mesé-
ben), és alkalmasint ez lehet itt a kifejezés értelme. Akkor föl kell tételeznünk,
hogy Tol Eresseában csak Kor eldái (a „Száműzöttek") éltek, meg azok a
noldók, akik Melkó rabságából szabadultak; a Nekiindulást várták, mint majda-
ni nagy expedíciót Tol Eresséából azok megmentésére, akik sosem jöttek el a
Nagy Földekről.
Az (5)-ben találkozunk Tol Eresséa visszavonszolásának motívumával, a
sziget keletebbre kerül az óceánon, Anglia földrajzi helyzetébe - Anglia lesz
(ld. I. kötet 35. old.); hogy pedig az a rész, amit Ossé leszakít, Íverin Szigete,
Írország: ez a qenya szótárban kereken kifejtve áll. A Ros-félsziget talán Bre-
tagne.
Itt is olvashatjuk a tündék „fonnyadásának, hervadásának, tűnésének"
motívumát - és világos meghatározását - ahogy áttetszőek, hártyaszerűek
lesznek, láthatatlanná is (végül hihetetlenné) az emberfaj zöme számára. Ez a
korai mitológia központi koncepciója: a „tündérek", ahogy most az emberek
felfogják őket (amennyiben érzékelik létüket, s helyesen), maguk vállak ilyen-
né. Nem voltak mindig ilyenek. És talán a legfigyelemreméltóbb még ebben a
figyelemre méltó szakaszban az is, hogy az Istenek végérvényesen és gyakor-
latilag teljesen visszahúzódnak (ők, akikhez az cldák, mint korábban olvashat-
tuk, természetükre úgy hasonlítottak), ezentúl nem törődnek már „a világ" dol-
gaival, a tengeren túli Nagy Földekkel. Persze van bánatuk, gyászuk, vagyis
azért mégse teljes közönnyel figyelik a történéseket (mi zajlik az emberek vilá-
gában); de már végképp távoliak ők, elrejteztek Nyugaton.
Az (5) további jegyei: Tavrobel Aranykönyve, és a Csata, az Égtető Han-
gásáé, rövid magyarázatra szorulnak. Közlök egy különálló szakaszt a C jegy-
zetfüzetből, címféléje: „A Bűvös Nap Újralobbantása. Nekiindulás. "
(6) A tündék próféciája az, hogy egy nap ők majd nekiindulnak Tol Eresseából,
és a világba érkezvén összegyűjtik minden hervadó-sorvadó rokonságu-
kat, azokat, akik egyre a világban élnek, s akkor elindulnak Valinor felé—
a déli vidékeken át. Erre csak az emberek segítségével lehetnek majd
képesek. Ha az emberek segítenek nekik, a tündérek elviszik az embe-
reket is Valinorba-azokat, akiknek vágya oda jutni-nagy csatát vívnak
Mclkóval Erumániban, megnyitják Valinort.9 A Laurelin és a Szilpion
újralobbantása is következhet, s hogy a hegyfalat lerontják, szelíd ragyo-
gás fogja elárasztani az egész világot, a Napot és a Holdat pedig vissza-
vonják. Ha az emberek nem segítik őket Melkó ellen, akkor jön az Iste-
nek. Hajótörése, a tündérek vége is elkövetkezik-talán maga a Nagy Vég.
A szemközti oldalon ez áll:
Ha a Fákat újralobbantanák, Valinor minden útja tisztán látható-járható len-
ne - és az Árnyékok Tengere tisztán s szabadon megnyílna -, emberek és
tündék egyképp élveznék az Istenek áldottságát, és Mandosz kiürülne.
Ez a prófécia egyértelműen ott van Vairénak Eriolhoz intézett szavai mögött
(I. kötet 26-27. old. ): „... a Nckiindulás Napja" az lesz, amikor „az emberek
fiai-lányai" is „áradni fognak Arvalin útjain mind Valinorba".
Mivel „a Napot és a Holdat... visszavonják", ha a Két Fa újra világol, úgy
tűnik fel itt, hogy „a Bűvös Nap Újralobbantása" (melyre áldomást is ittak Mar
Vanwé Tyaliévában, I. kötet 22. old. ) a Fák újbóli felfényeltetésérc vonatko-
zik. De a (4) -ben ott egy idézet: „»A Bűvös Nap Újralobbantása« részben a
Fákhoz, másrészt Urwendihez kötődő esemény", míg A Nap és a Hold mesé-
jében (I. kötet 259. old. ) Yavanna láthatóan megkülönbözteti egymástól a két
elgondolást:
»Sok dolognak kell történnie, az Istenek elagganak, a tündék kevés híján cl
is múlnak addig, és csak akkor lobbanhat kevéske fény is c Két Fából, vagy
a Bűvös Napból«, és az Istenek nem tudták, miről beszél, mikor a Bűvös
Napot emlegeti, és meg soká nem is tudták meg.
A (xix) idézete nem teszi világossá az utalást: „Eárcndel visszatér a firmamen-
tumról végleg, aztán nyomban Korba megy Voronwéval, látni akarja, ég-e már
a Bűvös Nap, visszatértek-e már a tündék"; de a következő elszigetelt jegyzet
a Bűvös Nap Újralobbantásáról kifejezetten Urwendi újrafelkeltét jelenti:
(7) Urwendi Móru foglya. (Melkó elérte, hogy kibukjon hajójából, és azóta
csak a Hold mágikus). A Nekiindulás és az Erumáni Csatája megszaba-
dítja öt és újralobbantja a Bűvös Napot.
Ez a „kibuktatás" a Naphajóból, Melkó műve, valamint a Nap „mágiájá-
nak" elveszte utalásként megjelenik a (4)-bcn is, ahol a szöveg hozzáteszi még,
hogy Urwendi a tengerbe hullt, ott lelte „halálát". A Melkó tolvajlása című
mesében azt olvassuk (I. kötet 218. old.), hogy az üreg, melyben Melkó
Ungwelianttal találkozik, pontosan az a hely, ahol a Nap és a Hold börtöne lesz
azután, mert a „az ősszellem", Móru valójában Ungweliant. Az Erumáni
Csatája előjön a (6) egyik utalása révén is, és talán itt is erről van szó: „az
utolsó harcról Valinor síkján" mint azt Gilfanon jövendölte (5). De az (5) utolsó
része azt mutatja, hogy a Nekiindulásból semmi se lett, a próféciák nem teltek
be.
Nincsenek további hivatkozások arra sem, hogyan vonszolta el Tol Eresséát
az óceánon át a nagy bálna, Uin sem Íverin Szigetéről nem olvashatunk itt
mást, és a Rös Csatájáról sem; ám egy figyelemre méltó „túlélő" írás, érinti ezt
a témát [idézzük az (5)-öt]: „Nagy csata emberek közt az Égtető Hangásánál
(most Fonnyadott Hangás), jó három mérföldre Tavrobeltől", pontosabban ennek
utóéletét. Sebtén, ceruzával odavetett jegyzetről van szó, és egy véglete-
sen bonyolult szövegről, címe: Epilógus. Kezdődik egy rövid bevezető jegy-
zettel:
(8) Eriol menekül a hervadó tündékkel a Magas Hangás Csatájából (Ladwen-
na-Dhaideloth), és átkel a Gruiron és az Afroson.
A Mesék könyvének utolsó szavai. Írta Tavrobelben Eriol, mielőtt
pontot tett volna a könyv végére.
Ez képviselné azt a fejleményt, melyet az (5) célszerűnek és kívánatosnak
tartana, vagyis hogy Eriol „láthatná a végső dolgokat, végezné be a könyvet";
de a C különálló jegyzete szerint apám bizonytalan volt c kérdésben, még azok
után is, hogy az Epilógust írta: „Tavrobel írójának Előszava (vagyis: ilyen
Előszó szükséges) elmondja, hogyan találta meg Eriol irományait, hogyan rakta
össze a részeket. Epilógusa a Ladwen Daideloth Csatája után készült. "
A Gruir és az Afros folyó is előjön az (5) végén, a csatáról szóló szakasz-
ban. Mivel innen megtudjuk, hogy a Hangás mintegy három mérföldnyire volt
Tavrobeltől, a két folyó pontosan az, amelyikre A Nap és a Hold meséje utal:
„Tavrobel Tornya... a folyók mellett" (I. kötet 251. old. és 2. jegyzet). Szétszórt
jegyzetekben a csatát nevezi apám így is: „az Égitető Csatája", valamint „Dor-
na-Dhaideloth Csatája"10
Közlöm most az Epilógus szövegét:
És most a fényes idők vége igen elközelgett, és halljátok, minden szép-
ség, mely még e földön volt-Valinor elképzelhetetlen kedvességének töre-
dékei, és Valinorból jött a tündék népe rég, nagyon rég-, most ez mind
füstté válik, eltűnik. Íme, álljon itt pár mese, jól-rosszul mondott emlékek,
hadd tudjunk meg valamit legalább mind a bűvöletről és csodáról, e hely s
Eldamar közt, melyről is többet tudhattam meg, mint bárki más halandó
ember, mióta vándor lépteim e szomorú szigetre vezettek.
Erről a csatáról, ott a magasföldi hangáson, melynek teteje a tágas ég-
bolt - nem volt Manwé köpenyének kék redői mellett más hely, hogy ilyen
közel legyen az éghez, se ily székességc, sem ily jól párnázott-, ami rette-
netet láttam, dolgokat, elmondottam.
Már hervadnak a tündék bánatban, és a Nckiindulás romokban, és csak
Ilúvatar a mondhatója, lobbanhatnak-e új lángra a Fák valaha is, míg a
világ. Íme, ellopóztam én éjten a dúlt hangásból, és utam kanyargózva ve-
zetett le Üvegcsermely-völgyébe, de a Nap húnyta feketült a tüzek kormá-
tól, és a vizek a folyókban tclistcli sűrűitek az emberek háborújával és a
viszály borzalmaival. Akkor szívem keserű lett, látván a jó föld csontjait
csupaszra tépve, a szelekben, az emberek pusztító kezei nyomán, ahogy a
hangást széttépázták, és a páfrányokat, és égettek-perzseltek mindent,
Melkó tiszteletére lángolt a gonosz tűz, és a pusztítás szelleme reszketett
benne sárgán; és a méhek dünnyögős gyűlhelyei, hol egész nap e dalukat
danászták, és a feketeáfonya-bokrok, melyek ősidők óta oly dúsan ontották
a mézet, Tavrobelig a lejtőn, lefelé-ezek most a nyers vörös földbe tapos-
va, roncsolódva felismerhetetlenségig, pusztultak, és nem volt se dünnyögő
dal, se bohóka tánc a légben, csak a pestises vész múlás torz alakzatai és
otromba bődületei mindenütt.
Most a Nap lehalt, s akkor, íme, elértem azt a büvös-nyűgös erdőt, hol
egykoron ősidei tölgyek állottak szilárdan az alantabb sűrűből szökkenvén
az égnek, kisebb bükkök és karcsú nyírek közt, de mind irtva voltak eszte-
len emberek szörnyű szekercéi nyomán. Ó, jaj—itt egykoron az ösvény bű-
völetekkel volt vezérelve, zene tapodta, bűvölet kanyargott vele, és ezen az
úton mentek a tündék vadászni olykoron. Sokszor láttam itt őket s Gilfanont,
s lovagoltak ők királyokként hallali szavára, és arcuk a nap fényében olyan
volt maga, mint a friss hajnal, és aranyhajukban a szél diccsel turkált, virá-
gok közt így, hajtogatózva, és hangjuknak erős muzsikája volt, mint a tenger
szava, volt, mint a trombita harsanása, és mintha szólt volna ugyanakkor
számlálhatatlan hegedű, pengett volna miriád hárfa édesen. És láttam még
Tavrobel népét a Hold alatt, és ott lovagoltak és táncoltak a két folyó völgy-
ölén, ahol a szürkén szökkenő híd az összefutó vizeket átíveli; és ők fürgén,
röppenve haladtak, akárha álomba öltözötten, és ékkövek ékesítették őket
talpig-szürke harmatig, hűsig, fűig, és fehér köpenykéjük lengette a Hold
fehérezüst tündökletét, és........................ dárdáik is ezüst fényekkelcsil-
lámvillámlottak.
És most szomorúság és............... . jött a tündékre, üresTavrobel, íme,
mind elmenekültek [? félve], az ellenség, mely ott ül a tönkretett hangásban,
nem lehet három mérföldnyire sem; azok, akiknek keze tündevértől vöröslik,
és akiknek keze saját fajtájukétól csakígy, és ott van mind, aki Melkó szövet-
ségese lett, a Gyűlölet Nagyuráé, aki az orkokért és a gongokért harcolt, és
ott vannak, akik a világ ocsmányul rontó szörnyei - vakon, dőrén, s hogy csak
a pusztítás tudása az ilyennek magának egyetlen jegye. A tündérek ösvénye-
iből a szomj poros útjai lettek [? agyonnyütt vonszolódásra], és ember ember-
nek ott nem köszön, sietve megy tovább, másikát ne is lássa.
Ekképpen hervadtak a tündék, és lett ez a szigetet övező vizek miatt, és
még inkább az ö olthatatlan szeretetük okán, mely alig néhányukat hagyta
csak elmenekülni, de ahogy az emberek még nagyobbra nőttek, és kövé-
rebbek lettek, mindenképp nagyobbak, ők így hervadtak és fonnyadtak, fo-
gyatkoztak meg most már végképp; és későbbi napok jöttek, mikor már
szemöldökránccal kérdezhette akárki, kik is azok a tündérek - hazugság-
alakok, miket asszonyok és férfiak gyermekeknek jelenítenek meg csak
fondorul -, és kik is ezek, a tündérek, kik? Némelyek felelik erre: emlékei
fonnyadt derengésnek, tűntek, fák ellibbent semmi-drága szerelmetessége-
inek ködképci, harmatcsillanások képzete mind, a szélnek valami lehelet
hangocskája, mintha éledhetne még, de nem... mások azt mondják, ők van-
nak kevesebben: „Igen parányiak és törékenyek a tündérek manapság, de
van szemük, hogy lássanak, fülük, hogy halljanak, és Tavrobel s Kortirion
tele van még [? ezzel] az édes népséggel. Ismeri őket a Tavasz, a Nyár is,
Tél idején még mindig köztünk vannak, de a leginkább mégis Ősszel bújnak
elő, az Ősz az ő évadjuk, mert hervadozók maguk is, mint akkoron minde-
nek a világban. Milyenek lesznek e földnek álmodói, ha így éri őket telük.
Hallga, ó, fivéreim, mondják ők, a kis trombiták fuvallnak; halljuk elkép-
zelhetetlen parányihangszerek hangját. Mint szél sörénye, mint titkos áttet-
szőségek fátyla, Tavrobel nagyura, Gilfanon kilovagol ma éjjel, népe köröt-
te, és űzik a tünde szarvast a sápatag ég alatt. Feledett lábak zenéje, leve-
lek izzása, fű hirtelen hajladozása,11 és vágyódó hangok mormolászása a
hídon - és már nincsenek is sehol.
De lássátok, Tavrobel nem fogja ismerni maganevét, és a föld megvál-
tozik, és még ezek az én írott szavaim is odaveszhetnek; és így teszem le a
tollat, és így szűnök meg a tündérekről beszélni.
S itt egy másik szöveg, mely ezt a témát tárgyalja: a Kortirion a fák közt
(1915) prózai bevezetője, amelyet az I. kötetben (34-35. old. ) közöltem már,
de most megismétlem:
(9) Mármost úgy esett, hogy a tündérek egy darabig a Magányos Szigeten
időztek a Melkóval vívott nagy háború és Gondolin bukása után; s épí-
tettek egy szépségesvárost a sziget közepén, melyet fák öveztek. És ezt
a várost Kortirionnak nevezték el, méghozzá mert emlékeztek Valinor-
béli ősi lakhelyükre, Korra, meg azért is, mert ez a város szintén dombon
állt, volt egy nagy tornya is, magas, szürke, emeltette pedig a város ura,
Inwé fia, Ingil.
Szépséges volt Kortirion, szerették is a tündérek igencsak, s még
nagyobb és még szebb lett versben és ének szavában, de vigassággal is
tündökölt; hanem az Emberek áruló, gyönge szíve miatt elkövetkezett a
Nekiindulás ideje, s a tündérek még egyszer mcglobbantották Valinor
Bűvös Napját. S ezért lett, hogy a Bűvös Nap halott, kiégett, és a Magá-
nyos Sziget is visszahúzódott aNagy Földek határain túljára, és hogy
maguk a tündérek szétszóródtak a világ mindenféle útjaintájain, és most
az emberek lakoznak ezen a megfakult szigeten is, melynek ősi - nemes
- napjairól itt sem tudnak, nem is akarnak tudni. Mégis, az eldák és a
noldók némely legöregebbje itt maradt, ezen a szigeten él, s az ő dalaik
hallhatók emitt-ott, a partokon, hol egykor a Halhatatlan Nép tündéries
lakózóhelye volt.
És úgy érzik a tündérek, s úgy érzem én is, ki ezt a várost ismerem
és gyakran jártam girbegurba utcáit, tereit, igen, hogy az ősz ideje, leve-
lek hullásának évada az évnek az a kis szaka, mikor némely Ember
szívében is feltámad valami vágyódás - vagy emlék megnyílik a kép-
zelet, s talán a szem is, derengve sejtvén, milyen volt a világ, amikor még
élt szépséges szép körén az igaz érzés, csengett a tiszta nevetés. Gon-
doljatok Kortirionra - s szomorkodjatok! De hát valóban kihalt volna
minden remény?
Most fordítsuk figyelmünket magára Eriol történetére. Apám korai elkép-
zelései a tengerészről, aki Tol Eresseába érkezett, megint csak célzások-utalá-
sok formájában maradtak ránk a kis C jegyzetfüzet lapjain; és ennek az anyag-
nak jó része is olyan, hogy érdemileg reprodukálni igen nehéz.
Talán a legkorábbi az a jegyzetegyüttes, mely az „Eriol életének történetei"
címet viseli, s az I. kötetben közöltem is (némely részlet kihagyásával, melynek
ott nem volt szerepe; ld. I. kötet 32. old. ), most ismétlem ezeket a részeket,
kiegészítve az elhagyatottakkal.
(10) Eriol eredeti neve Ottor volt, ám ő így hívta magát: Waéfre (óangolul:
„nyughatatlan, bolyongó"), és élete jószerén a tengereken telt. Apjának neve
Eoh volt (óangolul: „ló"); és Eohot megölte fivére, Beom, méghozzá vagy „ost-
rom", vagy „nagy csata" során. Ottor Waéfre az Északi-tenger Heligoland
nevű szigetén telepedett le, és elvett egy fiatal nőt, név szerint Cwént; két fiúk
volt, Hengesti és Horsa, „Eoht bosszulandó".
Akkor tenger-vágy fogta el Ottor Waéfrét, Eárendel fia volt ő, sugara alatt
született, és Cwén halála után otthagyta zsenge gyermekeit. Hengest és Horsa
megbosszulta Eoht, és nagy törzsfők lettek; ám Ottor Wáefre, az örök kereső,
meglelte valóban Tol Eresséát (se uncúpa holm), „az ismeretlen szigetet".
Tol Eresseában újra nősült, miután a limpé italtól megifjodott (itt az óangol
alakja is: líp), elvette Naimit (Éadgifu), Vairé unokahúgát, és fiuk született,
Heorrenda.
Mondják továbbá, kicsit következetlenül (bár magában a dolog igen érde-
kes, és sehol másutt nem jön elő különben), hogy Eriol szólott Wóden, Punor,
Tíw etc. tündéreivel (ezek az óangol nevei oly germán isteneknek, kiknek az
óskandinávban Ódinn, Pórr, Tyr a neve formája), s ezek őt Manweggel,
Tulkásszal és egy harmadik (olvashatatlan nevű) istenséggel vélték azonosít-
hatni, szóval, mintha a nagy valák egyike lett volna ő.
Eriol felvette az Angol nevet.
Így adódik hát, hogy Eriol és fiai révén az Engle (az angolok) nagy tündér-
hagyományokhoz jutottak: a tündérekről az Iras és a Wéalas népe (az íreké s
a walesieké) elferdített dolgokat mesél csak.
Született pedig ekképpen egy sajátlag angol tündér-tudomány, éspedig va-
lódibb-igazabb, mint bármi hasonló a keltás földeken.
Eriolról sehol másutt nem halljuk, hogy megnősült volna Tol Eresseában;
fia, Heorrenda említődik azonban (ha nem is úgy, mint Eriol fia) a Gondolin
bukásának bevezető átkötésében, mint aki „azután" Meril leányzói-nak egy
énekét lefordította saját népe nyelvére. Heorrendára kicsivel több fény vetül
majd e fejezet során.
Ezekhez a jegyzetekhez kapcsolódik egy címoldal, azután egy prológus,
mely azonban pár sor után megszakad:
(11) Hcorrenda Aranykönyve
úgy is, mint
Tavrobel meséinek
könyve
Haegwudu Heorrendája
Írtam ezt a könyvet amaz írások felhasználásával, melyeket atyám Waéfre
(kit a gnomák az ő honának vidékei szerint Angolnak neveztek), a szent
szigeten tartózkodván a tündék napjaiban, papírra vetett; és sok mindent
hozzáadtam magam is, abból, amit az ő szeme nem láthatott már azután;
ám ily dolgok elmondásánál nem tartunk még. Mert tudjátok
Itt tehát az Aranykönyvet Eriol írásaiból toldogatta össze fia Heorrenda-ellen-
tétben az (5) közlésével, mely szerint valaki más, névtelen illető tette ezt, de az
Epilógussal (8) sem épp összhangban, hol is az áll, maga Eriol folytatta és
zárta le a könyvet „pontot tett... a végére".
Mint korábban mondtam (I. kötet 32. old. ) az Angol név a mai „English-
nek (értelme szerint angol) felel meg, és az angolok ősi honára utal, itt éltek,
mielőtt az Északi-tengeren átkeltek volna, vándorolván. (Az Angol/Eriol szó-
fejtésével - értelmezésével - kapcsolatban ld. I. kötet 32. és 368. old., itt még:
az „Eriol" = „vasszikla" etimológiáról is).
(12) Létezik egy genealógiai tábla is a (10) sémához kapcsolódva, meglehe-
tős összhangban azzal. A táblázat két formában is leíródott, ezek egyeznek,
kivéve egyetlen pontot: Beorn, Eoh fivére helyett az egyikben azután Hasen
of Isenóra áll (óangolul: „vaspart"). Ám a táblázat végén jelenik meg mind e
korai, Eriolt érintő anyagok leglényegesebb mozzanata: Hengst és Horsa, Eriol
két fia Cwéntől (Heligolandon), valamint Naimitól született fia, Heorrenda (Tol
Eresséából), egyazon kapcsos zárójelbe kerülnek, nevük alatt pedig ez áll:
meghódították Íeget
(„seo unwemmede Íeg")
neve most Englaland
s az itt lakozók neve: Anglocynn avagy Engle
Íeg óangolul „sziget"; seo unwemmede Íeg „a folttalan sziget". Említettem
korábban, hogy apám írt egy verset 1916 júniusában Étaples-ban, s ennek „A
magányos sziget" címet adta, és a költeményt Angliának ajánlotta a vers óan-
gol címe Seo Unwemmede Íeg.
clemfordítással alakult, Mindon-Gwar. (Mindon, akár Tirion, azt jelentette,
éspedig mindvégig, hogy „torony". A Kor/Gwár jelentés nincs megadva itt,
ám mind A tündék érkezése, mind a gnoma szótár úgy magyarázza, hogy Kör
dombjának kerekségét érzékelteti. )
A jegyzet így folytatódik (óangol formákat használván): „Wíelisc Caergwár,
Englisc Warwich. „Ekképpen a Warwick War-eleme ugyanabból a forrásból
való, mint a tünde Kortinon Kor-ja, s a Mindon-Gwarban a Gwar. 12 Vége-
zetül azt olvashatjuk: „Hengest fővárosa Warwick volt. "
Továbbá: Horsa (Hengest fivére) összefügg az Oxenaford névvel (óan-
gol: Oxford), melynek megfelelői a q[enya] Taruktarna és a gnoma *Taruithorn.
Eriol fiainak harmadikja, mondják, Great Haywoodban székelt (e „fővá-
ros": az a staffordshirc-i falu, ahol szüleim 1916-17 között laktak, Id. I. kötet
34. old.); és ennek qenya -megfelelői Tavaros(sé) és Taurossé, a gnoma
Tavrobel és Tavrost; valamint Englisc (ti. óangol) Haegwudu se gréata, Gréata
Haegwudu.13
Ezek a jegyzetek azzal a közléssel zárulnak, hogy (következésképp)
„Hcorrenda Kört vagy Gwárt így nevezte: »Tún« „E koncepciók összefüg-
gésében ez nyilvánvalóan az óangol tún szó, jelentése körbekerített település,
amiből is a mai town (város, kisebb városka) származik, és azok a helynevek,
melyeknek -ton a végződése. Tún többször is megjelenik az Elveszett mesék-
ben, mint későbbi korrekció, netán alternatív alak Korhoz, s a változások, nem
vitás, onnét kelteződnek, mikor a város neve Tún volt, a Kór név pedig a
dombot jelölte csak, melyen állt. Később a Tűn átalakult, lett Túna, lásd A
szilmariiokban; akkorra nem volt semmi olyan mellékértelme már, hogy
„lakozóhely", és minden eredeti jelentéstartalmától elvált, mint látjuk itt, az
óangolban tún, Hcorrenda „town"-ja.
Összehozhatók-e mind ez anyagok, hogy egybefüggő elbeszélés legyen az
eredmény? Azt hiszem, igen (elismerve, hogy Eriol életében akadnak „össze-
békíthetetlen" belső eltérések), és a dolgokat így rekonstruálnám:
- Az eldák és a megmentett noldók elhagyják a Nagy Földeket és Tol
Eresséába érkeznek.
- Tol Eresseában sok várost és városkát építenek, és Alalminóréban, a sziget
központi részén Inwé fia Ingil megépíti Koromas városát, „Kor Száműzöt-
teinek Pihenőjét" („száműzöttek", mert nem térhetnek vissza Valinorba);
és Ingil nagy tornya adta a város nevét: Kortirion (Id. I. kötet 22. old.).
- Ottor Waéfre Heligolandról érkezett Tol Ercsseába, és lakozott Kortirionban
a Tűnt játék kis házában; a tündék Eriolnak nevezték őt, vagy honának
„vassziklái" okán így: Angol.
- Egy idő múltán, hogy bőségesen megismerhette az Istenek, tündék és em-
berek ősi történetét, Eriol elment Gilfanont meglátogatni városába,
Tavrobclbe, s itt írta le mindazt, amit megtudott; végül itt kortyolta az első
limpé kortyot.
- Tol Eresseában Eriol megnősült, született fia is, Heorrenda (féltünde!) Az
(5) tanúságaképpen Eriol Tavrobelben halt meg, elemésztette vágyódása
„honi partjainak fekete sziklái iránt"; ám a (8) szerint tovább élt, nem vitás,
és megélte ilyképp az Égtető Hangás Csatáját is.
- A Nagy Földek Elveszett Tündéi felkeltek Melkó szolgahadának uralma
ellen; és sor került - nem jó időben - a Nekiindulásra, mikor is aztán Tol
Eresséát a tengerfenéktől eloldozták, áthúzták az óceánon, és odahorgo-
nyozták a Nagy Földek mellé. Nyugati fele leszakadt, ahogy Ossé a szige-
tet visszahúzta volna, s ez lett később Íverin (=Írország).
- Tol Eresséa most így a mai Anglia földrajzi helyére került.
- Rös nagy csatája a tündék vereségével végződött, vissza is húzódtak ők,
rejtekezvén. Tol Eresseába.
- Gonosz emberek hatolnak be Tol Eresseába, velük orkok, más ellenséges
lények.
- Az Égtető Hangás Csatája Tavrobcltő! nem messze, végignézi a (8) szerint
Eriol, aki befejezi egyszersmind az Aranykönyvet.
- A tündék fonnyadása-hervadása; láthatatlanná tűnnek majd minden embe-
ri szemnek.
- Eriol fiai-Hengest, Horsa és Heorrenda-meghódítják a szigetet, lesz pedig
ez „Anglia" (England). Nem ellenségesek ők a tündékkel, és innen lesz az
angoloké a „tündérek hű hagyománya".
- Kortirion, a tündérek ősi lakozóhelye, angolul Warwick, Hengest lakozott
itt, míg Horsa Taruithornban (Oxford), Heorrenda pedig Tavrobelben (Grcat
Haywood). A (11) szerint Heorrenda fejezte be az Aranykönyvet.
Ez a rekonstrukció, lehet, nem minden részletében „helytálló": való igaz,
minden ilyen kísérlet eleve önkényes lehet már, hiszen firka jegyzeteket cgyen-
értékesít, az eszméket mind azonos időbe helyezi, egymással kapcsolatba hoz
dolgokat, melyek nem volnának erre alkalmasak. Mindazonáltal úgy hiszem,
érdemben jól mutatja ez az összeállítás, hogyan gondolkozott apám az Elve-
szett mesék elbeszélésszerkezete felől, milyen „rendezést" képzelhetett; és
azt hiszem, továbbá, hogy ez is lehetett a Mesék elgondolt szerkezete, s a ránk
maradt történetek mélyén ez az alapséma lapul.
Egyszerűség kedvéért a továbbiakban ezt az elbeszélést így nevezem majd:
„Eriol históriája". Lényegi, legmarkánsabb vonásai - szemben a későbbi tör-
ténettel -, emeljük ki: Tol Eresséa „Angliává" alakulása, a tengerész korai
felbukkanása (az egész história vonatkozásában), szerepének fontossága.
Lényegében ez történt: apám eszméket fedezett fel (kísérletezgetett velük,
mielőtt döntött volna az egész koncepció radikális alakítása-átalakítása felöl),
minek során Eriol fontossága nőttön nőtt.
(14) Igen nyersen maradt jegyzetekből, firkantásokból kivehetjük, hogy Eriolt
nagyon, de nagyon gyötörte a honvágy, s így esett, hogy vitorlát is bontott,
fiával, Heorrendával Meril-i-Turinqi tiltása ellenére méghozzá (ld. a Melkó
megláncolása című mesét, I. kötet 130-159. old. ); de az is célja volt ezzel a
lépéssel, hogy „sürgesse a Nekiindulást", amit „hirdetett" Kelet földjein. Tol
Eresséát visszahúzták a Nagy Földek határaiig, de akkor egyszerre az jött,
hogy ellenséges népek, név szerint guidlinok és brithoninok (és az egyik
jegyzet szerint rúmhothok, rómaiak) özönölték cl a szigetet. Eriol meghalt, dc
fiai, Hengest és Horsa legyőzték a guidlinokat. Mivel azonban Eriol engedet-
lennek bizonyult Meril parancsának dolgában, s mielőtt a Nekiindulás való igaz
ideje beérett volna, visszament, hiába volt minden, mert „átok ült mindenen",
és a tündék hervadtak-tűntek a háború zaja és gonoszsága közepette. Elszige-
telt feljegyzés utal egy „különös próféciára, miszerint egy jóakaratú ember, aki
azonban az emberek dolgaira vágyna eközben, semmivé teszi a Nekiindulást".
Ekképpen Eriol döntő szerepet kapott (volna) a tündék históriájában, nincs
rá adalékunk mindazonáltal, hogy ezek az elgondolások ezeken a kezdeti -
találgató - tonnákon túljutottak volna.
Mondtam már: úgy gondolom, hogy a fentebb vázolt rekonstrukció „Eriol
históriája") lényegében azonos az Elveszett mesék vázrendszerét megalapozó
elképzeléssel. Így lehet ez mind pozitív, mind negatív okoknál fogva: pozitív
jelleggel tehát, mert ott még mindig Eriol neve, és azért is, mert Gilfanon, aki
(Ailiost helyettesítve) később lép be a Mesék cselekményébe, idézetben elő-
jön fentebb (5), s ez a rekonstrukció egyik támköve; negatívval, mert igazából
semmivel sem mond ellent ennek a megközelítésnek. Nincs rá sehol „kifejtett"
utalás az Elveszett mesékben, hogy Eriol Angliából érkezett volna. Az elején
(I. kötet 16. old. ) „egy utazó messzi honokból", ez csupán ő; s az a tény, hogy
a történet, mit elmond Véannénak korábbi életéről méghozzá, jól egybevág
más beszámolókkal, melyek szerint is hona kifejezetten Anglia: mindez azt
mutatja, hogy a történet maradt, míg a geográfia változott; amiképpen honának
„fekete partjai" túléltek, ott vannak későbbi írásokban, lettek Britannia nyugati
partjai, miközben legkorábbi utalásul (reájuk) ott az Angol szó etimológiája,
„vassziklák" (saját neve=Eriol, a „tengerek közti" földről), az angeln dánul
félszigetet jelent, onnét jött ő, ld. I. kötet 368. old. Tény, hogy létezik Eriol
életének egy igen korai, aztán elvetett vázlata, mely érdemben ugyanennek a
történetnek a vonásait mutatja - rajtaütés apjának lakozóhelyén, (ez esetben
Eoh kastélyának lerontása fivére Beorn által, lásd a (10) idézete), Eriol fogsá-
ga és menekülése - és ebben a jegyzetben áll, hogy Eriol aztán „vándorolt a
Központi Földek vadonain át a Belföldi Tóhoz, Wendelsaehez [óangol: a
Mediterráneum], s innen „A Nyugati Tenger partjaiig", ahonnét eredetileg az ő
atyja is érkezett. A Tinúviel meséje Átkötésének gépiratos szövegében a Ke-
leti Hegyekből lezúduló vad emberek említése, meg a hercegé, aki „ha legma-
gasabb bástyájáról körbenézett", mintha azt foglalná magában, hogy ez idő tájt
Eriol eredeti hona valami „kontinentális" régióban Iclcdzett.
Az egyetlen utalás arra, hogy ez a nézet netán mégsem helyes, amennyire
látom, egy korai, bonyolult cselekményt költeményben lelhető, melynek szö-
vegét alább közlöm.
Ránk maradt c vers legkorábbi, nyers vázlata-terve; az eredeti cím ez volt:
„A vándor hűsége", és nem világlik ki belőle, hogy eredetileg háromrészes
költeménynek készült. Apám rendre alcímeket írt c vázlatok-tervezetek fölé-
be, s három részre osztotta ezzel a verset: Prelúdium, A szárazföldi város és
A szomorúságos város, végül azzal a (feltételezhető) gyűjtőcímmel, hogy A
szomorúságos varos; és mögötte keltezés, 1916 március 16-18. A teljes vers
egyetlen ránk maradt másolatán az összefoglaló cam: Az álmok városa és a
jelen szomorúság fészke: a három alcím pedig: Prelúdium (óangolul
Foresang), Az álmok városa (óangolul Paet Sláepende Tún) és A jelen
szomorúság fészke (óangolul Seo Wépende Burg). Ez a szöveg igy keltező-
dik: 1916. márciusa, Oxford és Warwick; átírva 1916 novemberében, Bir-
mingham. „Az álmok városa" maga Warwick, az Avon folyó menti város, a
jelen szomorúság fészke pedig Oxford, a Temze mellett, az első világháború
idején; nincs nyilvánvalónak mondható összefüggés itt sem Eriollal, sem az
Elveszeti mesékkel.
Prelúdium
Apám atyái hajdanidején még,
Hogy jöttek ők, s meggyökeresedett
Sok nemzedék, kerten, folyó ligetjén,
Füvet illattal lengető mezőkön:
Sok nyár látta, ahogy sárga tűzén ég
Kék írisz, s nád hajlong, s csurom fény
A virágtenger, és arany gyümölcsöket
Fal mögött fák érlelnek súlyos őszön.
Sárga nárciszok fák sora-tövén
Bókoltak tavaszon, s a férfiak
Nevetve munkadalt zengtek, s a fény
Villantotta napesti, zajos italukat.
Könnyű álom szállt, méhe-zümmögéssel,
A kis ház kertje dúsan állt virágban,
Áldott napok kergetőztek a széllel.
És hajnal harsant szirmos trombitában.Alkony hullt - ó, de rég,
S most nincs dal. nincs vígság, nincs aratás,
És - vándor, én - bolyongok szerteszét.
Nincs többé hü városon lakozás.
Az álmok várvsa
Hány nap múlt itt köröttem csöndesen,
Ó, feledés édes-vén városa!
Álmok szövődtek bűvös éjeken,
Világ zaja nem visszhangzott soha,
Levelek óvtak, szilfák, sűrejükkel,
S az Avon gurgulázott itt tova,
Dala csobbant, és mintha méz nedűkkel
Mosta volna el, őszig, bánatunk.
(Arany levelek hulltak, sustorogtak,
Míg a sötét víz lángolt-és kihunyt,
S a lassú, hűlt helyek tűnvén forogtak...)
Mert itt a kastély s tornya, a hatalmas.
Mely a fáradt szilfákon szinte túltesz,
Szürkébb, mint november-köd, ha múlt lesz,
Alszik csőkön, nincs napfény-dicse,
A Nap járása is bágyadt, nyugalmas,
Ó-nagyurakat nem költ semmi se.
Éber vágy nem zavarja fényes álmuk.
Bár kacaj táncol villogó folyón;
Fedje őket hó, eső ha palástjuk,
Március szele szálljon lobogón:
A Szilfa miriád levélnyi dísze
Hullhat, éledhet, telesustoroghat
Egy egész évet, fészke bánatoknak,
Félelmeknek múltaknak s holnapoknak,
Fakó ekhók járnak a csarnokok
Kísértet világán, s fúlt fény forog.
A jelen szomorúság fészke
Van egy város, igen távol honon,
S egy völgy, vájták felejtett napokon -
Dúsabb volt ott a fű, ritkább a szilfa-óriás,
A folyó maga szállt, mennyei ringatózás.
És füzek bókoltak égből a földnek,
Kis csermelyek táplálón beköszöntek,
S a vitorlás Temze partja szegélyén,
Vén keblén, hol vad lombot jár a gyér fény,
Göccsel-gaccsal görbedtek ősi törzsek,
Szürke levelük ezüst vízre hullt,
Mintha ékszerrel tündökölne múlt
idők kék-zöldje, tűnt percek, mik elpörögtek.
Ó, koros város, oly kevés benned időm!
Láttam ablakaid díszeit, fényözön
Lengett, sok gyertya, lámpás, tovatűnt népeké.
Ködből csillagaid éji köpenyeden
Villogtak, bűvölet szállt feléd: szívemé,
És hajdan-fájt napok csillantak könnyesen;
Vén hajnal harmatán, szűrt alkonyon
Jön a régi kis zajok sokasága,
A vágyódás öreg szíved kivássa,
Szellemein táncol álmodon gyakorta,
Szürke utcát jár, vagy lámpasoron
Pereg le éjten, aprón kavarogva -
Ismertem más várost? Mit is tudom már!
Fák övével ölelt magaslatot -
Álmok városát; dal régóta nem száll,
Mit a szív, igézetben, könnyet ontva,
Vigaszul hallott, míg környülték bánatok.
Tű tornyok ezre, kúpos-csigalépcsős
Szögellők, rajtuk fények játszi fátyla,
Harangjáték, bongás, a messzi-szép ős
Napok emlékét visszhangozva: mára
Nincs más, csak sápadása,
És csarnokokon kísértet-dalok
Szállnak, tovatűnt szépségre a könnyek
Hullton-hulltával peregnek a percek,
Ó! ösvényeken künn láb nem dobog,Háborúk irtották e boldogok
Fészkét, elvitték - búra - sok fiát
E népnek, melyre hült csillag szór glóriát.
Megtoldja ezt egy szöveg még, ahol A jelen szomorúság fészkének záró
sorai (külön egységben, enyhén változott összefüggésben) ismét előjönnek. A
textus rövidebb, s a befejezés így alakul:
Feledd a sírást most egy pillanatra,
Boldogság felét vondd, köpenyt, magadra:
„Gonosz rontás nem éri glóriádat,
Csillagsugár szövi meg koronádat!"
Eredetileg ez a vers A bánat városa címet viselte, de aztán így változott:
Winsele wéste, windge reste réte berofene (Beowulf: 2456-7. sor, enyhén
módosítva, célszerűen: „Az ünnep csarnoka kong, a pihenőhelyeket szél fosz-
totta ki, a nevetés oda.")
Létezik két olyan kézirat is, melyekben Az álmok városa különálló vers-
ként szerepel, alcíme: Vissza egy régi városba; az egyik kéziraton az eredeti
cím átcserélődött azután: A holt napok városa lett belőle.
Végezetül, van egy kétrészes költemény, mely az Eriol éneke címet viseli.
Három kézirat formájában is létezik e mű, a későbbiek apróbb változtatásokat
mutatnak az előző(ek)hez képest; de a harmadikban a versnek csak a második
része van meg.
Eriol éneke
Eriol a Mesc-tüz Termében éneket költött arról, hogyan is indult vándorút-
ra, hogy a végén a Magányos Szigetre és a szépséges Kortirion városára
leljen.
1
Apám atyái hajdanidején még,
Hogy jöttek ők, s meggyökeresedett
Sok nemzedék, kerten, folyó ligetjén,
Füvet illattal lengető mezőkön:
Sok nyár látta, ahogy sárga tüzén ég
Vízililiom nád közt, és csurom fényA virágtenger, és arany gyümölcsüket
Fal mögött fák érlelik súlyos őszön.
Sárga nárciszok fák során-tövén
bókoltak tavaszon, s a férfiak
Nevetve munkadalt zengtek, s a fény
Villantotta napesti, zajos italukat.
Könnyű álom szállt méhc-zümmögéssel,
A kis ház kertje dúsan állt virágban,
Áldott napok kergetőztek a széllel,
És hajnal harsant szirmos trombitában -
Alkony hullt: ó, dc rég,
S most nincs dal, nincs vígság, nincs aratás,
És - vándor, én - bolyongok szerteszét,
Nincs többé hü városon lakozás.
2
Királyok háborúi, harci lárma,
Hol mondhatója nincs, mi lándzsa, kard
Kit döf, kit vág, mert mint egy búzatábla,
A had a Nagy Földeken; és a Part,
A Tengeré, lát hajórajokat; túl
Az éghatáron lángol a világ,
Bősz kéz a vesztes árva otthonán dúl,
Városok vesznek, kincsek s koronák,
Királyok, népek hullnak, feleségek
S leányok: prédák. Néma annyi udvar,
Rom sok torony, koromlik a kiégett
Múlt; láb nem járja, a föld rücsök és var.
Vér mezején esett el így apám,
S anyám ostrom éheztette halálra,
És én, rab, tengernek hívó szaván
Kezdtem gyötrődni, mit lelkem kiáltva
Visszhangzott, ó, nyugatnak partjai,
Anyám ősei onnét-és leráztamLáncaim, mentem, de hogy köd utánam... !
Míg nyugati tengerár mosta lábam,
Zúgása kezdett süketíteni.
Nyugati tenger, vágy bömböl dalában -
De ez rég volt, igen,
Azóta sötét öbleit, vad tajtékait ismerem,
Félhomály fokokat, szigetfüzéreket,
Veszélyes vizeket tudok, bűvöletet,
És bőrömet só lepi, csillagút jelem.
Az Eriol énekének egyik kéziratán későbbi jegyzet: „Easington 1917-18"
(Easington a Humbcr torkolatánál, lásd Humphrcy Carpenter, Életrajz). Le-
het, az Eriol énekének második része csakugyan Easingtonban íródott, s apám
a már meglévő első részhez (korábban Prelúdium) hozzátoldotta csak.
Tartalmilag keveset lehet megtudni ebből a feszes elbeszélő modorú költe-
ményből, kivéve talán azt, hogy Eriol apja „vér mezején" esett el; s hogy „kirá-
lyok háborúi" zajlottak „a Nagy Földeken", s hogy anyját „ostrom éheztette
halálra" (erről olvashatunk a Tinúviel meséjének Átköltésében is); ő maga
(Eriol) fogságba esett, de megszökött, és a végén elérkezett a Nyugati Tenger
partjára (ahonnan anyjának ősei is származtak).
Az a tény, hogy az Eriol énekének első része „Prelúdium"-ként ott áll egy
olyan költemény előtt is, amelynek tárgya Warwick és Oxford, felkeltheti bárki
gyanúját: a nagytornyú kastély, mely a folyó fölébe szökken, mint Véanné
meséli Eriolnak, megint csak Warwick lehet. De én nem hiszem. Mert min-
denképp megmarad az a kétely, hogy vajon a Keleti Hegyekből érkezők táma-
dását a herceg miként nézhette volna tornyából, meg aztán - szerintem - az is
eléggé nyilvánvaló, hogy az eredetileg háromrészes vers szabdalódott szét, és
a Prelúdium kapott új „keretet": apám „atyáinak atyái" lettek Eriol „atyáinak
atyái" így. Ugyanakkor némely erőteljes képzetek hirtelen főszerepbe kerül-
tek, megéledtek, és Eriol otthonának nagy tornya, való igaz, Kortirion avagy
Warwick tomya lett, amikor (rövidesen látjuk) a tengerész történetének struk-
túrája merőben átalakult. És semmi nem mutathatja e vers fejlődésénél-alaku-
lásánál jobban, milyen komplex az a gyökérzet, melyből a történet kinőtt.
Humphrey Carpenter, Tolkien életrajzának írója, apám 1925 utáni oxfordi
visszatéréséről a következőket mondja ilyképp:
Számos átnézés javítás, szerkezeti változtatás után az alaptörténetből kiha-
gyásra ítéltetett „tengerek vándora Eriol", akinek a históriákat rendre-sorra
mesélték, átnevezése nyomán,, AElfwine" lett ő, azaz „a tündebarát".
Hogy Eriolt (egy időre)AElfivine helyettesíti, nem kétséges. De míg nyilván-
való, hogy az itt tárgyalandó szövegek keletkezésének idején az Eriol név
gyakorlatilag kiiktatódott, azért A szilmarilok első változatában (íródott 1926-
ban), íme, Eriol megint ott van, és az 1930-as években íródott legkorábbi
Valinori Evkönyvek lapjain azt olvashatjuk, hogy ezeket a műveket Tol
Eresséában fordította „Leithieni Eriol, vagyis «Angelcynn» AElfwinc-je". Más-
részt e korai korszak dolgait tekintve tökéletesen jogosnak látszik, hogy a két
nevet különböző narratív elképzelések hordozójának-kifejezőjének tekintsük -
„Eriol története", „AElfwine története.
,, AElfwine" így újabb koncepcióhoz kapcsolódik, mely az Elveszett mesék
írását folytatja, követi. A tengerész itt AElfwine, nem pedig Eriol a Mesék
második „sémája" szerint, melyet is magam így neveztem: „tulajdonképpen az
egész mű megvalósítatlan tervezete" (I. kötet 341. old. ). Az alapvető különb-
séget nyomban meg is határozhatjuk, mielőtt a bonyolult bizonyítékokat sorjáz-
hatnánk: Tol Eresséa most semmi módon nem azonosítódik Angliával, és
elmaradt az a motívum, hogy a Magányos Szigetet a tengeren visszahúzkod-
ják. Anglia, persze, ott van mindegyre ennek a későbbi koncepciónak a centru-
mában, neve Lutánia. 14 A tengerész, AElfwine: angol ember, aki Britannia
partjaitól nyugatnak hajózik; és szerepe összetöpörödik. Mert míg az eddig
tanulmányozott írásokban rendre akkor érkezik ő Tol Eresseába, mikor még
nem került sor a Nekiindulásra s nem történt meg a katasztrófa, éppen ezért
vagy ő, vagy leszármazottai tanúi lesznek, hogyan rohanják le, pusztítják el Tol
Eresseát az emberek s a velük együtt odaözönlő gonosz szövetségesek (a
történet alakításának egyik „vonala" szerint meg felelős is volt ő a következ-
ményekért), a későbbi elbeszélés sémái szerint csak akkor érkezik oda, amikor
már minden megvolt- gyászos történelemmé vált. Szerepe így csak az, hogy
megismerje a históriát, lejegyezze, amit hall.15
Most hadd foglalkozzunk pár rövid, dc igen „kétes" töredékkel, forma sze-
rint is külön papírszeleteken vannak meg, de együtt leltem valamennyit ek-
képp, és mintha ugyanabból az időből származnának.
Rádöbben, az ö nyelvét, az ódon-hajdankori angolt beszélik ezen a szi-
geten is.
Az „Ősi Tengerész" előjön abban a történetben, melyet Eriol mesélt el
Véannénak, és a továbbiakban még egyéb is elhangzik róla.
(16) Angliai AElfwine [később megtoldva: kit a normannok űztek] megér-
kezik Tol Ercsseába, ahová a hervadó tündék java része visszaghúzódott
a világtól, és íme, nem hervadnak-fonnyadnak többé.
A déli part kikötőjének leírása. A tündérek örömmel köszöntik a jö-
vevényt, hallván, Angliából érkezik. Meglepi őt csakígy, hogy hallhatja:
itt wessexi EAlfrcd nyelvét beszélik, persze, beszélik, de egymás közti
szóváltásuk a helybelieknek valami édességes, ismeretlen nyelven tör-
ténik.
A tündék így nevezik el őt: Lúthien; mert hogy Lutániából érkezik,
ahogy ők hívják azt a földet („barát", „barátság"). AElfhámi Eldaros. Ő
Rősba, fővárosukba siet. Itt megleli a Tűnt Játék Kis Házát, benne Lindót
és Vairét.
Elmondja, ki lenne ő, és miért kereste ily soká a szigetet (Ing rokon-
ságának hagyományai okán), és kérleli a tündéket, mennének vissza
(vele) Angliába (Englaland).
Itt kezdődik (magyarázatául annak, miért nem térhetnek vissza ők)
Az Elveszett mesék könyvének nevezett történetsorozat.
Ebben a szakaszban (16) AElfwine erősebben meggyökerezik az angol törté-
nelemben: a jelek szerint tizenegyedik századi wessexi; de a (15) szerint „Ing
rokona". A tündék fővárosa Tol Eresséán nem Kortirion, hanem Rös, holott ez
a helynév egészen más összefüggésben jött elő korábban (5), ahol a Nagy
Földek előreszökkenő félszigete.
Nem tudtam semmi nyomát lelni, hogyan adódik a Lúthien név későbbi oly
eltérő jellegű felhasználása (Lúthien Tinúwiel). E korszakból egy másik föl-
jegyzés egészen más mód is magyarázza a nevet: „Lúthien vagy Lúsion
Telumaith (Telumektar) fia volt. AElfwine szerette az Orion jegyét, és alkotta a
jelet, ezért a tündérek őt Lúthiennek (Vándor) nevezték". Más említése
Elfwine és a jel sajátlagos összefüggésének sehol nincs, sem a Lúthien név
ilyetén elemzése nem adódik egyebütt; a jelek szerint ezt a vonalat apám nem
követte azután.
Itt igen alkalmasan közölhető mármost az Elveszett mesék második sémá-
jának bevezető bekezdése, melyre fentebb hivatkoztunk; ez egyértelműen
ugyanabból az időből való, amelyikből ezeknek az, „AElfwine"-jegyzeteknck a
további része, mikor is a Mesék oly pontig íródott, hogy kimerítette első keretét.
(17) AElfwine felébred egy homokos tengerparton. Hallgatja a tengert, messzi-
ről. Apály van, így maradt ott ő szárazon.
AElfwine találkozik Rös tündéivel; hallja, az angolok nyelvét beszélik,
már persze a maguk édességes nyelve mellett. Miért van ez így - íme,
a tündék lakozása egykor Lutániában, odaútjuk, visszatértük. Felöltöz-
tetik a jövevényt, enni adnak neki, s ő megy tovább a sziget virágos
útjain.
A séma úgy folytatódik, hogy egy nyári estén AElfwine elérkezik Kortirionba,
és ez így különbözik máris a (16)-tól, ahol „Rösba, fővárosukba" megy, hol is
rálel a Tűnt Játék Kis Házára. A Rós név azonban itt más értelemben haszná-
lódik - elképzelhető, Tol Eressea egyik neve.
(18) Siet AElfhám (Elfhome; Tündehon) Eldosba, ahol Lindó és Vairé sok
mindenről mesél neki: a világ megalkotásáról, s hogy milyen is volt
egykoron: az Istenekről: a valinori tündékről: az Elveszett Tündékről és
az emberekről: a gnomák utazásáról: Valinor veszteségéről: a Nekiindu-
lás katasztrófájáról és a gonosz emberekkel vívott háborúról. Visszavo-
nulás Lutániába, hol Ingwé volt király. A tündék honvágyáról, és hogyan
próbált nagyobb többségük Valinorba visszatérni. Elwing elvesztése.
Hogyan teremtettek új hazát maguknak a szoloszimpok - és mások is -
Tol Eresséában. Hogyan hagyták ott a tündék fokról fokra mind többen
a világot, telepedtek ide.
Ennek a szakasznak a helyes megértéséhez okvetlenül rá kell jönnünk (mi
több, a tervezett história értéséhez itt ez elengedhetetlen): „Nekiindulás" itt
nem arra a Nekiindulásra értődik, amelyet emeddig használt apám -vagyis Tol
Eresséából a Bűvös Nap Újralobbantására, ami katasztrófával végződött; ha-
nem a köri tündék menetelésére és „Valinor vesztésére", melyet e menetelés
eredményezett. Valójában nem érthető, miért nevezik itt is „katasztrófának":
de ez nyilvánvalóan kapcsolódik „a gonosz emberekkel" vívott háborúkhoz, és
hogy a tündék s az emberek között a menetelés idején háborúság dúlt, utalnak
erre idézetek: (1) és (3).
Az „Eriol-történetben" világosan áll, hogy a Korból esett menetelés után a
tündék elhagyták a Nagy Földeket, irány Tol Eressea; itt, másrészt, „a gonosz
emberekkel vívott háború"-t követi a „visszavonulás Lutániába, ahol Ingwé
volt a király". A (részleges) távozás Tol Eresseába Lutániából történik; Elwing
elvesztése a jelek szerint ezen utak valamelyikén következik el. Mint látni fog-
juk, az „Eriol-történet" „Nekiindulása" mind tünde történelemrész eltűnt, és
csak próféciaként vagy reménységként említődik.
Sémaszerűen a két elbeszélésszerkezet különbségei a következőképpen
mutathatók be:(Eriol története)
A köri tündék menetelése a
Nagy Földekre
Háború emberekkel a Nagy
Földeken
A tündék visszatérése Tol
Eresseába (Elwing elvesztése)
Eriol keletről (az Északi-tenger térsé-
géből) Tol Eresseába hajózik
A Nekiindulás, Tol Eresséa elhúzása
a Nagy Földek mellé; végezetül Tol
Eressea > Anglia
(AElfwine története)
A kori tündék menetelése a Nagy
Földekre (ennek neve a „Nekiin-
dulás"
Háború emberekkel a Nagy Földeken
A tündék visszatérése Lutániába
(> Anglia), ahol Ingwé az uralkodó
Sok tünde eltávozása Tol Eresseába
(Elwing elvesztése)
AElfwine Angliából Tol Eresseába
hajózikEz, persze, semmiképp sem jelenti az AElfwine-történet teljes „üzenetét", célja
csupán az, hogy jelezze a struktúrában végbement alapvető változásokat. Hi-
ányzik még Lutánia története, s ez a most következő passzusokból derül ki.
(19) Lutánia jelentése „barátság", Lúthien „barát". Lutánia az egyetlen or-
szág, ahol emberek és tündék egyazon időben lakoztak együtt békes-
ségben és szeretetben.
Hogyan esett, hogy egy kis időre Ing fiainak jövetele után a tündék
ismét megerősödtek s nem mentek többé Tol Eresseába.
Hogyan lett az óangol az egyetlen halandó nyelv, amin tünde beszél
halandóval, aki nem tud tündéül.
(20) Angliai AElfwine (akinek apja és anyja gonosz tengeri emberek áldozata
lett, akik nem ismerték a tündéket) a tündék nagy rajongója volt, különö-
sen a tengerparti tündéké, akik ott időzgettek a szárazföldön. Aelfwine
Tol Eresséa és a legendák szerint oda elvonult tündék keresésére indul.
Elérkezik oda. A tündék Lúthiennek nevezik cl őt. Meghallja, hogyan
készült a világ... hall Istenekről és tündékről, tündékről és emberekről,
egészen a Tol Eresseába történt elvándorlás históriájáig.
Hogyan nem lett a Nekiindulásból semmi, és hogyan találtak
menedéket a tündérek Albionban avagy Lutániában (a Barátság Szige-
tén).
Hét Invázió.
Az emberek Lutániába érkeztéről, hogyan viszálykodtak a fajok, ho-
gyan hervadtak-fonnyadtak a tündérek, míg [? többségükben] hajóra
szálltak, a rúmhothok érkezése után, irány nyugat. Miért hogy a hetedik
invázió emberei, az ingwaiwák barátságosabbak?
Ingwé és Eárendel, ki is Lutániában lakozott, mielőtt az sziget
lett volna, és lett [sic] Ossé által keletre vonva, az ingwaiwákra találan-
dó.
(21) Ing minden leszármazottja jó szívvel volt a tündék iránt; ezért, hogy a
Lutániában maradt tündék [? velük] az angolok ősi nyelvén beszéltek,
és mert némelyek közülük................................ Tol Eresseába mentek, ezt a
nyelvet ott is értik, és mindenki, aki a tündékkel társalkodni akar, és nem
tud tündéül, s megtanulni sincs módja ezt a beszédet, az angolok ősi
nyelvéhez kell folyamodnia.
A (20)-ban a „Nekiindulás" ismét ugyanúgy használódik, ahogy a (18)-ban:
vagyis menetelés Kórból. Itt volt „katasztrófának" nevezve, és itt hangzik el
az, hogy „semmire sem vezetett": be kell vallanunk, nehéz megérteni, hogyan
mondható ilyesmi, ha egyszer igenis Melkó megkötözéséhez vezetett, meg a
rabságban sínylődő noldók szabadulásához [ld. (1) és (3)].
Továbbá a (20)-ban jelenik meg először a Hét Invázió, Lutánia hét elözön-
lésénck eszméje is. Ezek egyike volt a rúmhothok általi [említődik a (14)-ben
is], vagyis a rómaiaké; és a hetedik volt az ingwaiwáké, akik nem voltak ellen-
ségesek a tündékkel.
Itt szólni kell valamit az Ing (Ingwé, Ingwaiar) névről, mely ezekben a
szakaszokban előfordul. Ahogy ezt Hengest és Horsa bevezetése is mutatja, a
hajdankori angol mitológiával való kapcsolódás tökéletesen szilárd. Nem
sok értelme lenne mégse, úgy gondolom, ha belemennénk itt holmi ködös és
kétes (találgatásokra épülő) tudósi fejtegetésekbe az angol és a skandináv
eredetekről: az inguaeones a római írók meghatározó szava azokra a balti
tengeri népekre, akiktől az angolok származtak; az Ingwine név (értelmezhe-
tő: Ing-wine, „ing barátja", ugyanez az Ingw-ott van az inguaeones szóban);
vagy itt a titokzatos személyiség, Ing, aki megjelenik az óangol rúnaversben
(Runic Poem):
Ing waes aerest mid East-Denum
gesewen seegum op he sippan east
ofer waeg gewat; waen aefter ran
- amit így fordíthatunk le: „Inget először látták emberek a keleti dánok körén,
míg keletnek nem ment a hullámokon; kocsija utána sietett". Nem vezetne ez
sehova sem, mert bár apám Ing, Ingwé alakjának kapcsolódása az árnyalak
Ing (Ingw-) figurához az északi történelmi legendában nem kétséges és nyil-
vánvaló, azért ő mintha valójában nem akart volna itt többet, csak laza asszo-
ciációt az ismert hagyományok s az ő magánmitológiája között (bár a rúna-
vers szavai egyértelműen befolyásolhatták). A dolgot különösen homályos-
sá teszi az a tény, hogy e jegyzetekben az Ing és az Ingé nevek összefonód-
nak egymással, de sehol nem határoz. ódnak meg külön, nincs igazi azonosítá-
suk.
Így >Elfwine „rokona Ingnek, Lutánia királyának" [(15) és (16)], a tündék
pedig visszatérnek „Lutániába, hol Ingwé volt király" (18). Lutánia tündéi „Ing
fiainak jövetele után" megint erőre kapnak, és az ingwaiwák, Lutánia heted-
szeri elözönlői barátságosabbak a tündékkel (20), Ingwe pedig „létrehozza"az
ingwaiwákat (20). Ez a név bizonnyal azonos az inguaeonesszel (ld. fentebb),
és az ingwaiwák általi elözönlés (vagy „Ing fiaié") szinte bizonyossággal Bri-
tannia „angolszász" invázióját jelenti. Ing, Ingwé: a kettő közé vajon tehető
egyenlőségjel? Ami ezt az itteni anyagot illeti, nehezen látnám be, miért ne. Az,
hogy vajon ez az ősalapító azonosítható-e Inwével (akinek fia Ingil volt) az
Elveszeit mesékből, már más kérdés. Nehezen hihető, hogy semmi kapcsoló-
dás ne volna (különösen, hogy Inwé a Tűnt játék kis házában Ingból „igazító-
dik át", I. kötet 29. old.), azt azonban már nehezen látni, mi lenne az összefüg-
gés úgy közelebbről, hiszen az Elveszett mesék Inwéje köri elda (Ingwe a
vanyák nagyura A szilmarilokban), míg Ing(wé) az „AElfwine-történet"-ből
ember, Lutánia királya, és AElfwine őse. A Gilfanon meséjének vázlataiban
leljük, hogy Ing, Lutánia királya Ermontól és Elmirtől [közülük az első: ember
(I. kötet 344. old. )].
A következő sémák valamivel többet mondanak Ing(wé) dolgában és az
ingwaiwákról:
(22) Hogyan vitorlázott el Ing, az agg hajlott korban a félhomályban, és az
emberek azt mondják, az Istenekhez jutott ő, lakozik pedig Tol Eresséán,
és vezeti egy nap a tündéket, vissza Lutániába mikor a Nckiindulás Napja
elkövetkezik.
Hogyan jövendölte meg ő, hogy rokonai visszatérnek megint, övék
lesz Lutánia egészen a tündék jövetelének napjáig.
Hogyan özönlötték el Lutániát hétszer is az emberek, míg hetedikre
végül Ing gyermekeinek gyermekei maguk-örökébe visszakerültek.
Hogyan hervadtak-fonnyadtak minden invázióval és háborúval a
tündék egyre jobban s jobban, mígnem a rúmhothok jöttek-és ők még
abban sem hittek, hogy a tündék léteznek, s akkor a tündék mind elme-
nekültek, párukat kivéve, kik a szigeten maradtak így is, és a szigeten
háromszáz évig nem voltak érdemben tündék ekképpen.
(23) Hogyan ivott Ingwe limpét, amit a tündék nyújtottak neki, s uralkodott
korokon át Lutániában.
Hogyan érkezett Eárendel Lutániába, s találta, hogy a tündék el-
mentek volt.
Hogyan segítette őt Ingwe, de nem mehetett vele. Eárendel megál-
dotta utódját, lennének a világ legnagyobb tengerbolyongói.16
Hogyan indított hadat Osse Ingwé ellen Eárendel okán, és vágyódott
Ing, hogy a tündék bontanának vitorlát, és mind hajótörést szenvedtek,
hogy messze keletnek sodródtak.
Hogyan érkezett a halhatatlan Ing a dánokhoz (Oro Dáni urdainoth,
keleti-dánok).
Hogyan lett ő félisten királya az ingwaiwáknak, s tanította őket a
tündék és az Istenek sok dolgára, úgy, hogy csak e nép körében élt némi
való igaz tudás Istenekről s tündékről ekképp.
Egy további séma bizonyos részei nem „mennek" jól az előzőkkel, de
a (23) elbeszélés-menetét átfedik; látjuk mindjárt:
(24) Eárendel menedéket talál [Ingwénél] Ossé haragja elől, és ad neki egy
korty limpét (elegendő ahhoz, hogy halhatatlanságot jelentsen). Hírt közöl
véle a tündékről, a Tol Eresséán való lakozásukról. Ingwé és jelentős
serege vitorlát bont, irány Tol Eressea, de Osse visszafújja őket kelet-
nek. Rettentő hajótörésük. Csak Ingwé menekül el - tutajon. Királya
lesz az angoloknak, eutiknak, saksanoknak, frisandoknak, és ezek az
ingwaiwák nevet veszik fel együttesen. Tanítja őket mágiákra, először
ülteti cl emberszívben a nyugati hajózás vágyát...
Nagy [időkig uralkodik], utána Ingwé hajóra száll, elvitorlázik, többé
nem hallanak róla.
Nyilvánvaló, hogy Lutánia bevezetése, meg Ing(wé) szerepe a régi koncepci-
óban megváltoztatja Eárendel históriáját is, a régebbi változat szerint ő azután
ment Tol Eresseába, hogy az eldák és a noldók otthagyták a Nagy Földeket,
most Lutániába látogat, és Osse Eárendel iránti ellenséges érzülete megmarad
ugyan, de kapcsolatba kerül az ingwaiwák eredetével.
Világos, hogy az elbeszélés szerkezete ez:
- Ing(wé) Lutánia királya,
- Eárendel menedéket keres nála (miután a tündék [közül igen sokan] el-
mentek Tol Eresséába).
- Ing(wé) keresi Tol Eresseát, de keletnek sodródik.
- Lutánia Hét Inváziója.
- Ing(wé) népe: az ingwaiwák, és ők „maguk-örökébe visszakerültek", ami-
kor az Északi-tenger felöl elözönlötték Lutániát.
(25) Hogy Lutánia volt az a hely, ahol a tündék, Paliszorból esett nagy útjuk
végén a Magányos Szigeten behajóztak a Valinori Átkeléshez, talán
összefügg ez így azzal az állítással (20), hogy „Ingwé és Eárendel...
Lutániában lakozott".
(26) Más utalások is vannak a csatornára, mely Lutániát a Nagy Földektől
elválasztja: a C jegyzetfüzet (nyers) feljegyzései említenek egy tündék-
vágta földnyelvet, „félvén az embereket, most, hogy Ingwé elment", és:
„a fehér sziklákhoz, hol a telék ezüst ásói dolgoztak"; Id. a következő
idézetben is
(27) A tündék beszélnek AEIfwinnek Lutánia ős-hajdani „módjáról",
Kortirionról vagy Gwarthyrynről (Caer Gwár), 17 Tavrobelről.
Hogyan lakoztak ott a tündérek száza-derék koron át, mielőtt az
emberek, ügyességükkel, megépítették volna a csatornán átkelő hajókat
- hogy bűvölet még ma is leng ott erdőn-dombon.
Hogyan neveztek cl (újra) sok helyet Tol Eresseában lutániai honuk
helyei szerint. A Második Nekiindulástól a tündérek azt remélik, újra
Lutánia birtokosai lehetnek, ott leültethetik megint a bűvös fákat - és ez
főleg Lutánia emberlakóinak kényétől-kedvétől függ, akkor megy csak
bármi is jól (ha ők maguk, először is, odajuthatnak).
Figyelemre méltó utalás ez itt a „Második Nekiindulásra", mely igencsak alá-
támasztja az én értelmezésemet a „Nekiindulás" dolgában a (18), a (20) és a
(25) alapján; de a tündék jövendölése vagy reménykedése a Nekiindulást ille-
tően a (6)-béli idézethez képest alaposan megváltozott: itt a Fákat kellene
Lutániában újra elültetni.
(28) Hogyan ér partot AElfwine Tol Eresséában, s hogy érzi úgy, mintha saját
hazájába került volna vissza boldogságos álom veszi körül hir-
telen. Hogyan értette meg beszédét a nép, és hogyan derült ki, Ulmó
segélyével érkezhetett ide ő. Hogyan siet Kortirionba.
Ezzel a két passzussal érdekes összevetni a (9)-et, a Kortirion a fák közt
prózai bevezetőjét, mely szerint Kortirion a tündék által Tol Eresseában épített
város lett volna; és amikor Tol Eresséát elvontatták a Nagy Földek közelébe,
Kortirion új nevet kapott, az angol Warwick lett (13) belőle (hiszen Tol Eresséa-
Anglia volt akkor már így). Az új történelemben Kortirion hasonlóképp ősi
tünde-lakozóhely, de az alapkoncepció lényegi változása révén Lutániában van
immár; és az a Kortirion, ahová AElfwine érkezik Tol Eresséán, ily néven a
második (mert így „neveztek el [újra] sok helyet... " ott, Tol Eresséában, lutániai
honuk helyei szerint"). Ezért hát itt igen különös áttételeződések estek, séma-
szerűen ekképp:
(1) Kortirion, tünde lakozóhely Tol Ercsseában
Tol Eressea----> Anglia.
Kortirion = Warwick.
(2) Kortirion, tünde lakozóhely Lutániában (> Anglia).
Tündék----------------------- > Tol Eressea.
Kortirion (2) Tol Ercsseában: elnevezve a lutániai Kortirion (1)
után.
Korábbi sémaegységek [(15)-től (28)] alapján, íme, a lényeges vonásokat
összesítve a következő elbeszélés-szerkezetet próbálhatjuk meg felvázolni:
- A köri tündék menetelése (ennek neve a „Nekiindulás", vagy [a 27-ben
foglaltak szerint] „az Első Nekiindulás") a Nagy Földekre, partot érnek
Lutániaban (25), Valinor Elvesztése (18).
- Háború a Nagy Földek gonosz embereivel (18).
- A tündék visszatértek Lutániába (nem sziget még), ahol Ing(wé) volt a
király (18, 20).
- A tündék [közül sokan, korántsem mind] Lutániából nyugatnak próbálkoz-
tak [hajózni] a tengeren, megtelepedtek Tol Eresséán; ám Elwing elveszett
(18, 25).
- Tol Eresséában némely helyeket Lutánia után neveztek cl.
- Eárendel Lutániába érkezett, menedéket keresvén Ing(wé)nél Osse ellen-
ségességével szemben (20, 23, 24).
- Eárendel Ing(wé)nek limpét ad inni (24), vagy Ing(wé)t már a tündéktől
kapott limpét, Eárendel jövetele előtt (23).
- Eárendel távozása előtt megáldja Ing(we) utódait (23).
- Ossé ellenséges érzülete Eárendel iránt most már lng(wé) balsorsa is (23,
24).
- Ing(wé) vitorlát bont (sok emberével, 24), hogy Tol Eresséára leljen (23,
24).
- Ing(wé) útja Osse rosszindulata folytán hajótöréssel végződik, de maga
Ing(wé) életben marad, és messze Keleten [vagyis miután az Északi-ten-
geren áthajózott] az ingwaiwák királya lesz, Britannia angolszász elözönlő-
inek őseié (23, 24).
- Ing(wé) az ingwaiwákat az Istenek s tündék igaz tudományára tanítja, és
szívüket a nyugati tengeri utazás vágyára fordítja (24). Megjövendöli, hogy
övéi egy nap még visszatérnek Lutániába (22).
- Ing(wé) végül elhajózik (22, 24), többé nem hallanak róla (24), avagy Tol
Eresseába jutott (22).
- Ing(wé) távozása után csatornát vágtak, lenne Lutánia elválasztva sziget-
ként (26); de hajóikkal az emberek átkeltek a csatornán (27).
- Hét Invázió következett rendre-sorra, köztük a rúmhothoké (rómaiak), és
mindegyik inváziót követően egyre több (még ott maradt) tünde menekült
el Lutániából (20, 22) a tengeren.
- A hetedik elözönlés, az ingwaiwáké azonban nem volt már tünde-ellenes
(20, 21); és ezek a hódítók „maguk-örökébe" visszakerülök voltak (22),
lévén Ing(wé) népe ők.
- Lutánia (mai Anglia) tündéi ismét megerősödtek, nem is távoztak most már
Tol Eresseába onnét (19), és óangolul beszéltek az ingwaiwákkal, tehát
ezeknek nyelvén (21).
- AElfwine az angolszász korszak angol embere volt, Ing(wé) leszármazottja,
aki családi hagyomány alapján ismerte és szerette a tündéket (15, 16).
- AElfwine Tol Eresseába érkezett, rájött, hogy itt óangolul [is] beszélnek,
elnevezték őt a tündék pedig Lúthiennek [„barát"], Lutánia Emberének
(ez: a Barátság Szigete) (15, 16, 19).
Nem állítok többet, csak azt, hogy akkor már az én számomra mintha ez
volna az egyetlen lehetséges módja a disjecta membra egybefüggő elbeszé-
léssémává való összerakásának. Hozzá kell tenni, hogy még így is erőltetni kell
néha az elemeket, „passzoljanak", működjenek. Például különféleképp jelen-
nek meg az ingwaiwák: hol „Ing fiai" (19), „övéi", (rokonai) (22), „Ing gyer-
mekeinek gyermekei" (22), másrészt viszont Ing(wé) mintha valami Északi-
tenger melletti nép királyává lett volna, őket tanította - akiknek semmi köze
nem volt a jelek szerint se Lutániához, sem a tündékhez (23, 24). (Kiknek
uralkodója volt ő, amikor a tündék először tértek vissza Lutániába [(18, 23] ?)
Csakígy: igen nehéz mit kezdeni a „száza-derék kor"-ral („koroknak százai"?),
mely ideig is a tündék Lutániában lakoztak volna, mielőtt az emberek inváziói
(27) elkezdődtek (a séma végeztéig). Semmi kétség, ezek a firkálmányok" azt
jelentik, hogy apám a tollával gondolkozott, találgatta-keresgette az elfo-
gadható „clbcszélésösvényt"; mintha lázasan kergették volna egymást az esz-
mék, az elképzelések, dc semmiféle végső változat nem szilárdult meg: mi is
lenne, hogyan alakulhatna az elbeszélés maga. Ezért a mi számunkra is vágy-
álom lehet csak a „végső", a „helyes" megoldás, és az én itt adott rekonstruk-
cióm ugyanolyan „önkényes", tapogatózó, ha úgy tetszik, mint volt korábban
az „Eriol-történet" esetében. Mindenesetre annyit remélek, hogy a dolog kör-
vonalazása sejtet valamit abból, amit apám alkalmasint gondolhatott.
Nagyon kevés adalék utal arra, hogyan is alakulhatott az,, AElfwine-törté-
net" azután, hogy a hős Tol Eresseában időzött (mint jeleztem már, a tengerész
szerepe csupán annyi, hogy múltbéli meséket megismerjen és megörökítsen);
és érdemben minden, ami ezekből a jegyzetekből megtudható, ott van egy pa-
pírszeletkén, a következőképpen:
(29) Hogyan ivott AElfwine limpét, de más szomj gyötörte, a honvágyé, és
hogyan tért vissza Lutániába; és akkor leküzdhetetlenül szomjazott megint
a tündék társaságára, s megtért Régi Tavrobelbe, és lakozott a Száz
Kémény Házában (ahol még mindig nő, növekszik Belawryn Fenyője
gyermekének gyermeke), s ott megírta az Aranykönyvet.
Ezzel összefüggésben egy címlap:
(30) Az elveszett mesék könyve
és Lutánia tündéinek históriája
[? ami]
Tavrobel Aranykönyve
ugyanaz, amit AElfwine írt és szerkesztett a Száz Kémény Házában
Tavrobelben, ahol most is ott van ez, hogy olvassa, akinek tetszik.
Ez igen furcsa. Régi Tavrobel nyilván az eredeti, lutániai Tavrobel (melyről Tol
Eresséa Tavrobeljét elnevezték), ahogy Kortiriont is [Tol Eresseában] a lutániai
Kortirion után = (Warwick); és a Száz Kémény Háza (de a Belawryn Fe-
nyője is) áthelyezendő volt Tol Eresseából Lutániába. Feltehetően apám át
akarta írni ezeket a szakaszokat az Elveszett mesék kerettörténetébe, ahol
utalás történik. Tavrobel Száz Kémény Házára; már amennyiben nem arról
volt szó, hogy lesz Új Tavrobelben Tol Eresséában egy másik Száz Kémény
Háza.
Végezetül, íme, egy érdekes bejegyzés a qenya szótárban: Parma Kulninen
„az Aranykönyv-legendák gyűjteményes könyve, főleg Ing és Eárendel dolgai-
ról".
Ami azt illeti, mármost: apám mind ezekből a tervekből csupán AElfwine
ifjúságát és Tol Eresséába vezető útját dolgozta ki „csiszolt" formában, s most
ezt a munkát veszem sorra itt, ám előtte hadd ismertessem azokat a szövege-
ket, melyek (töredékesen bár) kapcsolatban állnak a mesével.
A Tinúviel meséje nyitó Átkötésében az áll, hogy „Mesélt neki [Véannének]
akkor az otthonáról, mely az emberek egyik ódon városában lcledzett, törede-
ző-romladozó fal ölelte ezt akkor már, folyó is futott mellette, vize fölé nagy-
nagy torony, egy kastélyé vetett árnyat. "
Apám, tudd meg, partvidéki nép fia volt, s én a tengert sosem láttam elad-
dig, de csontjaimban ott élt vágya szerelemmel, és apám is ezt szította me-
séivel, melyeket még apjától hallott egykoron. Mármost anyám meghalt
emez ódon város kegyetlen s szörnyű ostromában, apámat is ott kaszabol-
tál Ie a falak körüli vad küzdelemben, és a végén én magam menekülhettem
csak a Nyugati Tenger partjára.
Eriol mesélt akkor
vándorlásairól a nyugati kikötök során... hogyan szenvedett ö maga igen
messzi nyugati szigeteken túl hajótörést, és felbukkan a történetben az a
hajdani tengerész, aki fedelet adott néki, és magányos kalyibájának tüzénél
különös dolgokról regélt a Nyugati Tengerek túljáról, a Bűvös Szigetekről,
és arról az igen magányosról, mely ezektől is messzibb van még.
„Ettől fogva", mondotta Eriol, „még kíváncsibban hajóztam a nyugati
szigetvidéken, efféle történetekre vágyódván, és így esett aztán, hogy sok
nagy utam után Tol Ercsseába vetődtem.
Az Átkötés gépiratos változatában továbbá értesülünk róla, hogy ama régi-
régi városban, ahol Eriol szülei éltek s meghaltak,
élt ott egy hatalmas herceg, és az, ha legmagasabb bástyájáról körbenézett,
roppant tágas birodalma határát se látta, már kivéve keletnek, ahol a nagy
hegyek kék árnyai sejlettek-no, azt a tornyot tartották az embereknek or-
szágaiban a legnagyobbnak.
A város ostroma, aztán kifosztása-lerombolása „a Keleti Hegyekből lezúduló
vad emberek müve" volt.
A gépiratos változat végén Ausir, a kisfiú közli Eriollal, hogy „a hajdani
tengerész ott az elhagyatott tengerparton nem más volt, mint Ulmó maga, aki
nem ritkán így jelenik meg az utazóknak, kiket szível"; de Eriol nem hisz neki.
Fentebb okát adtam meggyőződésemnek, hogy az „Eriol-történet"-ben if-
júsága meséje nem Angliában játszódik.
Ha most a későbbi. AElfwine-történet" anyagait tekintjük, a (15)-ből azt
tudjuk meg, hogy AElfwine Anglia délnyugati részén lakozott, s hogy anyját-
apját „a tengeri kalózok" ölték meg, a (20) pedig arról tudósít, hogy „veszett
vad tengeri emberek" voltak lemészárlóik; a (16) tanúsága szerint „norman-
nok űzték" volna őket. A (15)-ben említés történik a „hajdani tengerész"-ről,
kivel útjai során összejött. A (16)-ban Tol Eresséa „a déli part kikötőjé"-be
érkezik, s a (17)-ben „egy homokos tengerparton" ébred, s épp „apály van".
Most lássuk a végül elkészült elbeszélést. Megfigyelhetjük (s talán némi
megkönnyebbüléssel is), hogy Ing, Ingwé s az ingwaiwák népe - egy ízig el-
tűnt.
ANGLIAI AELFWINE
E rövid műnek három változata létezik. Egyike ezeknek alig 500 szavas cse-
lekményvázlat, melyet egyszerűség kedvéért így jelölök majd: AElfwine A; a
második azonban sokkal alaposabb elbeszélés, címe AElfwine of England(Ang-
Iiai AEIfwine). Ez 1920 körül íródott, netán valamivel később: bizonyíthatóan
nem korábban, mert apám összetűzött papírszeletekre írta, és a papirosok né-
melyikének túloldalán 1920 februárjában kelt (hozzá írt) levelek szövegei ol-
vashatók.18 A harmadik, tintával írt szöveg, nem vitás, a második tisztázata-
ként indul, s amahhoz igen közel is „marad", de itt-ott aztán teljesen átíródik az
eredeti, sok új anyag vezetődik be, s aztán, hogy a munka elkészült, további
átírások estek rajta. Kéziratosan nincs címe, de nyilvánvalóan ezt is így kell
neveznünk: Angliai AElfwine.
Az egyszerűség kedvéért e két szöveget AElfwine I-nek és AElfwine II-nek
jelölöm. Nehéz meghatározni AElfwine A „viszonyát" ezekhez, lévén hogy emitt
az egyikkel, amott a másikkal azonos. Nem vitás, apám előtt ott volt az AElfwine
I szövege, amikor az AElfwine II sorait rótta, de az is valószínű, hogy közben az
AElfwine A-ból is merített.
Itt az AElfwine II szövegét közlöm végső formájában, s minden említésre
érdemes átigazítással (és a másik két szövegtől való fontosabb eltérésekkel a
jegyzetekben foglalkozom majd (nevek különbségei, változatai: külön lajstrom-
ban).
Volt egy föld, úgy hívták Angolföld, vagyis Anglia, és sziget
volt ez nyugaton, és mielőtt belétört volna az Istenek háborúzá-
saiba, minden északi föld legnyugatibbja volt, és a Nagy Tenger-
re nézett, mit a hajdankori emberek úgy hívtak: Garsecg;19 a le-
tört részt hívták pedig aztán úgy, hogy Ireland (Írország), és sok
egyéb neve is akadt, lakói nem szerepelnek ebben a mesében.
Mind e földeket a tündék úgy hívták- s hívják ma is -, hogy
Lúthien.20 Lúthienben lakott még - s csak itt - a Hervadó Társa-
ságok java része, a Szent Tündérek voltak ők, kik egyelőre nem
hajóztak ki a világból, túl az ember-tudásláthatárán, a Magá-
nyos Szigetre, vagy netán Tún Hegyéhez21 a Tündéröböl felé s
fölé, melynek vize az Istenek királyságának nyugati partjait
mossa. Ezért hát Lúthien ma is szent föld még, és oly bűvölet
lengi be e sziget számos helyét, aminek párja sehol másutt.
Áll e sziget közepe táján egyre egy város, mely emberek kö-
rén igen régi, de a tündék számára még ódonabb; és - lévén ez a
Tündehoni Elveszett Mesék Könyve - hadd nevezzük tünde ne-
vén ezt a várost, Kortirionnak tehát, melyet is a gnomák így hív-
nak: Mindon Gwar.22 Gwar hegyén lakozott az angolok idején
egy ember, neve Déor volt, és messziről jött ide ő, a sziget déli
feléről és a vadonokból és az elvarázsolt Nyugatról, ahol - bár
az angol nép fia volt - hosszú időn át vándorolt. Mármost Gwar
hercege azokban a napokban szerelmetesen szerette a dalokat,
és nem volt a tündék ellensége, és ők még igencsak ott tanyáz-
tak a szigetnek ama részein Kortirion körül (mely helyeket is ők
így neveztek: Alalminóré, a Szilfák Földje), és ide érkezett Déor,
a dalnok, keresvén Gwar hercegét, csakígy a Tűnő Tündék Tár-
saságait, mert tündebarát volt ő. Bár Déor angol vér volt, mond-
ják, Nyugatnak leányát vette feleségül, lioness-i lányt, ahogy azt
a tájat nevezték némelyek azóta, vagy Evadrien „Vaspartjá"-nak
szülőttét, hogy tündék máig élő nevén említsük. Déor a Belerio-
non túli elveszett földön lelte jövendőbelijét, ahonnét olykor a
tündék is elvitorlázgattak.
Vígság vette körül Déort sokáig Mindon Gwarban, ám az észa-
ki emberek, akiket a sziget tündérei így neveztek: forodwaithok,
ám akiknek az emberek más neveket is adtak, ezek Gwarba jöt-
tek amaz időn, hogy Lúthiennek földjét összevissza járták-ron-
tották. A város falai nem tudtak ellenállni végül, és tornyai sem,
bár az ostrom hosszú volt és elkeseredett.
Ott halt meg Éadgifu (mert így nevezte Déor a Nyugat leá-
nyát, bár előtte nem ez volt a neve), 23 ott halt meg azokban az
éhínséges napokban; Déor pedig a falaknál esett el, pontosan,
mikor őserényekről zengette dalát a társak szívének bátorításá-
ra. Kétségbeesett sors volt ez így, és Déornak volt egy fia,
AElfwine, és ő akkor árva lett, kis fiú, oly korán. A város kirablá-
sa azután igen-igen kegyetlenül folyt, és csak régi-régi múltjá-
nak legendái maradtak meg, semmi más, suttogva azok is, és a
tündék, hiába, hogy úgy megszerették a sziget angoljait, elme-
nekültek, hosszú időre elrejtőztek legalábbis, és sem tünde, sem
ember nem maradt azokban az ódon csarnokokban, hogy leg-
alább panaszolja Óswine-nak, Gwar hercegének vesztét.
Akkor AElfwine, akit még a Garsecg vizén túli, el nem
hervadott tündék is így neveztek azután, lúthieni Eldarion (ami
annyi, mint AElfwine of England, Angliai Tündebarát), a
forodwaithok vad urainak rabszolgája lett, és rút napokat kellett
megismernie zsenge korban. De lássatok csodát, AElfwine nem
ismerte, soha nem is látta még a tengert, hallott azonban hatal-
mas hangot a szívében, mélyen, és ennek mormoló kórusai töl-
tötték el lelkét, akárha fülébe zúgnának, vágyakozással. Ez volt
Éadgifu bűvereje, Nyugatnak leányáé, anyjáé, és ez a legyűrhe-
tetlen vágyódás élt egykor az ő szívében is, mindvégig, hogy a
szárazföld belsejében rendeltetett élnie, Mindon Gwar szilfái
között - és ily vágyakozásai közepette adott életet gyermeké-
nek, AElfwine-nek, és a Hablovaglók, a tengerszegély tündéi,
akiket ismert hajdanidőről még ő, Lionesse-ből, hírnököket küld-
tek a kicsi fiúgyermek születéséhez. Most azonban Éadgifu túl-
nan került a Földnek Peremén, és szépséges alakja-formája ott
nyugodott minden tisztességadás nélkül Mindon Gwarban, és
Déor hárfája néma volt, AElfwine pedig rabszolgaként dolgozott
keservesen, férfikorának küszöbéig egészen, álmodott közben
álmokat, telt-csordult vágyakozással, és ritka időkön a rejteke-
ző tündékkel társalgott.
Végezetül a tenger utáni vágyakozása oly erővel tombolt már
kebelén, hogy sikerült leráznia kötelékeit, és akkor tömérdek
veszélynek közepette, rettentően szenvedvén s igyekezvén meg-
szökött a forodwaithok urainak országából, messze Déor helye-
itől ott Mindon Gwarban, messze onnan. Egyre délnek tartott
vándorútján, és nyugatnak is közben, mert kéretlen így vezérelte
lába. Mármost volt ALlfwine-nek némi tündés látó-adománya,
(amivel e kor emberei nem mind büszkélkedhettek, a hervadó-
fonnyadó tündék idején, mostanság meg végképp nem), és Lúthien
népe nem is volt oly tünékeny azon-időn, így vándorútján látott
jeles társaságokat belőlük, olyképp. Némelyek ott lakoztak, ott
is táncoltak az ősi földön, de még többen vándoroltak lassúdan
és szomorúan nyugat felé; mert mögöttük a föld a háború per-
zselt sebeivel volt teli rútul, és lakozóhelyeiket vér és könny
árasztotta el, s mindez azért, mert embernek ember iránti szere-
tete oly kevés él - sem utoljára nem történt Lúthiennek ember-
ből ember általi megvétele, később meg sorjáztak ily esemé-
nyek, mint látni fogjuk. Keleti emberek és nyugatiak és déliek
és északiak özönölték el e földeket, megfosztván tőlük megannyi-
szor előző birtokosaikat vagy birtoklóikat - mert oly szépsége-
sek és jóságosak voltak e földek maguk, és a tündék hervadó
korának sok-sok bűvölete ott lengett még, gyönyörűség is ho-
nolt a fák közt, s rajtuk túl, a magas fehér partokon.24
Ám a szigetnek minden megvételekor nekivágtak a nyugat felé
vezető útnak sokan az eddigi lakók közül, Lúthiennek népei így
vándoroltak; és hajóra szálltak számosan Belerionban nyuga-
ton, és elvitorláztak messze túl az emberek által ismert láthatá-
ron, szegényebben hagyván hátra tűntükkel a szigetet, fakóbb
zölden a leveleket; és mégis ez maradt az emberek körén a leg-
gazdagabb ily hely, tünde-jelenléttel. És mondják, hogy kivéve,
mikor az emberek vad atyái, a tündék ellenségei, újdonat érkez-
tek ide a Gonosznak jármában járván25, soha oly nagy bősége
azért a tündehajóknak és fehér szárnyú gályáknak nem vitorlá-
zott a nyugvó nap felé, mint mikor Délnek ősi emberei hatalmas
lábukat Lúthien földjére tették-azok az emberek, akik a Hata-
lomnak ama városában lakoztak, mit tündék s emberek egyképp
így hívtak: Rűm (és csak a tündék ismerik úgy is, hogy Magbar). 26
Inkább a késő napok tompult szívei, nem is annyira a kegyet-
len kezek véres tettei tették, hogy a kicsi nép messze ment on-
nan; és rendre-másra szedik fel horganyuk a kicsiny hajók27
Belerion partjainál, és édes-bánatos énekük messze-örökre tű-
nik a hullámokon. De még AElfwin napjaiban is sok zsúfoltig-
tele hajócska vágott neki tünde vitorlával a víznek, elhagyván
örökre e partvidéket, és sok pajtása-társa néki csakígy, látott-
alig-látott, ment nyugatnak így. És így jutott el ő maga Bele-
rionba, itt begázolt a Nyugati Tenger szürke vizébe fáradt láb-
bal, és fülében ott zúgtak hatalmasan e tajtékzó habok. Látta, a
tünde hajók derengő árnyai28 mint húznak el a napizzásban, a
homályban, és a fedélzetről sokan kiáltottak néki istenhozzá-
dot. Ám ő nem tarthatott velük e törékeny hajóknak semelyikén
sem, könyörgését nem hallották meg - mert nem akarták ők,
hogy emberek közül csak egy is, egy mégoly szeretett, az se,
nem akarták, hogy velük tarthasson a Nyugat peremén túlra, vagy
hogy ember megtudja, mi rejlik messze kinn Garsecgen, a hatal-
mas és mérhetetlen tengeren. Azok az emberek mármost, akik
elszórtan lakoztak Belerionnak e helyeihez közel, halászok vol-
tak, és AElfwine hosszan időzött körükben, és mert derekas ter-
mészét volt ő, nem akárki lélek, megtanulta, hogyan lehet képes
hajót tengerre tervezni és készíteni embernek elméje s keze. Éle-
tét nem kímélve, kockáztatta bizony inkább szívesen; s óceáni
útjait messzibbre vette, mint más emberek, akármi jó tengeré-
szek voltak is ők; és alig akadt a végén olyan, aki vele tartani
merészelt volna, kivéve AElfheaht, az apátlant, aki vele volt min-
den kalandján, egészen legutolsó útjáig.29
Most akkor történt egyszer, hogy így a nyílt tengerre kifutva,
elébb sűrű ködöket fúrva csupán, majd Keletnek rettentő szelé-
től sodortatván, AElfwin megpillantott valami szigeteket a távol
derengésben, de nem bírt odáig jutni, úgy elsodorták egyre s
mindig a szelek, messze, és csak erős sorsának köszönhette, hogy
lakozásának fekete partjait megláthatta ismét.
Nem volt elégedett e jószerencsével mégsem, és szívében ott
égett a vágy továbbra is, hogy ő messzibb nyugatnak vitorlázik
még, mert akaratlanul is feltámadt benne az a gondolat, hogy az
Emberek dalainak Bűvös Szigeteit látta ő a távolból derengeni.
E kalandjához kevés társat tudott megnyerni csupán. Nem sokan
vágynak rá ugyanis, hogy vöröslő napkorong felé hajózzanak,
vagy éppenséggel a veszedelmes tengereket kísértsék ismeret-
len dolgokért. Hét társat lelt a végén, a legnagyobb tengerésze-
ket, kik csak éltek akkoron Angliában, és Ulmó, a Tengernek
Nagyura azután magához vette mindet, nevük mára feledve, ki-
véve az egy AElfheahét.30 Nagy vihar zúdult hajójukra, éppen
mikor. AElfwine szíve-vágya-szigeteit megpillantották, és a ten-
ger hatalmas hullámai görögtek rájuk-fölébük; AElfwine-t ma-
gát is elborított a vízár, s hogy magához tért, már egyetlen társát
sem látta, és ott hevert egy mély boltívü üregben, puha homok-
ágyon. Sötét és üres volt a sziget, nagyon, s ő tudta már, ezek itt
nem a Bűvös Szigetek, melyekről annyit hallott.31
Járván hosszasan e partokon, mondják, a végtelen, komorló
partokon tömérdek roncsra bukkant, régi-régi hatalmas hajók
maradványaira, volt, amelyik kinccsel megrakva várta a sorsát
egyre. Végre telt egy nyugatnak néző kalyibát egy további part-
sávon haladván, és ez valami kisebb hajó megfordított teste volt.
Ősrégi ember lakozott itt, és AElfwine félni kezdett tőle rögvest,
mert ennek az embernek a szeme mérhetetlen mélyes mély volt,
és hosszú szakálla kék is, szürke is; alakra öles termetű, a láb-
belije kőből,32 ruházata hínáros rongycafat, mindenféle, s egy
kis tűz mellett üldögélt, uszadékfából rakta, látszott.
E különös kunyhóban a kihalt tengerpartján lakozott AElfwine
sokáig, mert más fedele, más segítője nem volt, s gondolta, ha-
jója odaveszett, társai csakígy: megfúltak. De az ősrégi ember
kedves volt már hozzá, egyre kedvesebb, és kérdezte AElfwine-t,
mire vélje jövetelét, és hová akart volna elérni eredetileg, mie-
lőtt rútul eltérítette a vihar. És AElfwine sok mindent hallhatott
tőle, amit addig soha senkitől, ott, esténként, a füstös tűz mel-
lett, és különös mesék hangzottak szélűzte hajókról, veszett vi-
zeken tomboló viharokról, hol nincs mentő kikötő. Így tudta meg,
hogy a Bűvös Szigetek még igencsak hosszú hajózásnyira van-
nak onnan, s a Föld pereme van közbül, sötét és titkos gát, de
azon túl a Garsecg vizei békültebbek, s ott dereng Tündérföld
végnapjainak fénye is halaványan. Az Árnyékok túlján s
határavidékén van a Magányos Sziget, kelet felé néz, a Bűvös
Szigetfüzér irányába, s az emberek földje terül el azon túl, és
Nyugat, az Árnyékokba nyúlván, melyen túl messze ott villan a
Külső Föld, az Istenek királysága - meg a réges-régi Tündér-
öböl, melynek dicse elkomorult igencsak. Innen a világ mere-
deken felszökken a Dolgok Peremén túlra, Valinor felé, az az
Istenhon, és lendül így a Fal felé, a Semmiség széléhez, aminek
felette mutatkoznak a hintett csillagok. De a Magányos Sziget
sem a Nagy Földeknek nem része, sem a Külső Földnek, és hoz-
zá közel más sziget nincs is.
Ezekben a mesékben az az öregember így nevezte magát: a
Tenger Embere, és beszélt utolsó útjáról, melynek végén aztán
hajótörés vetette ide erre a külső szigetre, elmondta, hogyan
ragadta el a nyugati szél, s csak messziről láthatta ekképp a
Magányos Sziget pislogó lámpásait, sötétnek mély öléről.
AElfwine szíve akkor az övével szökkent, hanem csak azt mond-
ta annak az öregnek, hogy semmi reménye, neki jó hajója többé
nem lesz, jó társai nem adódnak így már. De a Tenger Embere
szólott: „Tudd, ez itt egyike a Kikötője-Nincs-Szigeteknek, me-
lyek a hajókat mind magukhoz vonzzák, rejtek szikláikon törné-
nek-zúzódnának, veszékes fövenyen pusztulva csitulnának, ha
emberek a Garsecgre oly dolgok látásáért merészkednek, me-
lyek nem nékik rendeltettek. Kanyarították pedig e szigeteket
Valinor Elrejtésekor ide, és hajóhoz-tutajhoz bizony kevés fa nőtt
rajtuk, gondolhatod,33 én azonban segítek neked, hogy a vágyott
vízi jármüved csak elkészülhessen, s e kapzsi és sivár partokról
szabadulj. "
Akkor elment egy nap AElfwine a keleti partokat járni, és néz-
te az ott boldogtalanul heverő roncsokat. Keresgélt, mint ezt
korábban is tette sokszor, hátha lel valami maradványt az ő jó
belerioni hajójából. Azon az éjszakán nagy vihar tombolt, kímé-
letlen borzalom, és tessék: a roncsok száma eggyel gyarapo-
dott, volt pedig ez egy hajó, amilyet a forodwaithok kedvelnek,
jókora, szépen formált, nagy és ravasz vonalú az építése. Messze
az álnok homokra kivetve, ott állt, és nagy orra, sárkányfejbe
faragva, töretlen fúrt a sziget levegőegébe. Ment oda pedig ak-
kor a Tenger Embere is, hogy jött a dagály, jött s kezdte betölte-
ni csorgóival a homorú helyeket a parton. Hozott magával pedig
egy fiatal fányi uszadékfa botot, és nekilátott - de úgy, mint aki-
nek nem kell félnie tengerár veszélytől, válla alig látszott ki a
sárgás vízből amiképpen lassan a hajónak is csak az a sárkányos
orra magaslott szint fölé. AElfwine pedig csak bámult, ahogy
messziről nézte, ámult, hogyan emelinti meg szál maga erejé-
vel, meg azzal a doronggal, a roppant hajótestet ez a Tenger
Embere, s láss csodát! a hajó hamarost itt lebegett előtte, és
egyre közelébb került, a szilárdabb talajra immár, és az az em-
ber ott úszott mellette-mögötte, és hatalmas szakálla csupa ten-
geri hínár volt most, és borzas hajában tömérdek mélyzöld mo-
szat.
Hogy a dagály ismét elvonult akkor az Éhe Homokról, a Ten-
ger Embere kérte AElfwine-t, nézné meg a roncsot, ez újat, és
hogy nézte, láthatta máris, a hajótest nem sérült meg igazából;
volt benne viszont kilenc halott ember, nem is oly rég mind a
kilenc élt még, kísértet látvány. A fenéken hevertek, meredt sze-
mük az eget nézte, s íme! egyikük még holtában is oly méltóság-
teljes volt, főnök lehetett az emberek közt, a haja őszbe csava-
rodott, ám dús, sápadt arca egyre büszke. „Északi emberek,
forodwaithok", mondta a Tenger Embere, „volt pedig haláluk az
éh és a szomj, és hajójukat a múlt éji vihar kavarta ki ide az Éhe
Homokra, lassan bekerítette a végzet magát e héjat is, ez így
volt rendelve minden mód. "
„Igazat szólottál, ó, Tenger Embere; és én megismertem ezt
itt, az ősz fürtjeiről, mert ő gyilkolta le apámat; és hosszan vol-
tam én rabszolga ekképp, s ezt az embert úgy hívták, Orm, és én
nagyon kevés szeretettel voltam iránta. "
„És az ő hajója lesz most, ami téged elszabadít innen a Kikö-
tője-Nincs-Szigetekről", mondotta, „és derekas hajó volt ez, rá-
termett emberek müve, mert bizony mondom neked, kevés a nép,
melynek ily nagy szíve volna tengeri kalandokhoz, mint ezeknek
a forodwaithoknak, kik még Nyugat ködeit is egyre fúrják ily-
képp, igaz, kevesen térnek vissza úgy, hogy el is mondhassák,
mit láttak s tapasztaltak".
Így történt, hogy AElfwine, bár rég nem remélte, megszaba-
dult a szigetről, s a Tenger Embere volt a kísérője, kormányosa,
kalauzolta pedig őt pár nap múltán egy kevéssé ismert földre. 34
És az ott lakozó nép furcsa társaság, és senki sem tudja, hogyan
keveredtek ide ők nyugatra, de az emberek körén tartják számon
őket, bár országuk az emberek határain kívül terül el s túl, lévén
hogy a Lemenő Nap felé van még inkább, s túl a Nincs-Kikötő-
je-Szigeteken és messzibb északnak, mint az a sziget, amelyre
AEelfwin kivetődött. Ámulat ügyesek ezek a népek a hajóépítés
tudományában, mindenfajta csónakéban, és ugyanígy bűvölik a
vitorlákat is, szeleken; ám ritkán, vagy éppenséggel soha nem
hajóznak más népek országába, határára, és keveset foglalatos-
kodnak a kereskedés vagy a háborúzás dolgaival is. Hajóikat a
munka szerelmetes szeretetéből építették, és csak az volt igaz
való örömük, hogy maguk a hullámok hátán magáért a száguldá-
sért száguldoznak velük. És e nép igen sok fia nyüzsög állandó-
an a - parti - vizeken ott, fehérlenek azok a vitorláiktól, ha tisz-
ta szép nyugalmas az idő, ha viharosabb. Gyönyörűségük az egy-
mással versengés ilyképp csónakjaikkal-hajóikkal, vitorlásán-
evezősen a társakat akarja felülmúlni ügyesség és sebesség dol-
gában mindegyikük. Másik ily szenvedélyük a nagy nyílt ten-
gerjáró hajók dolga, itt is vetélkednek, melyik bírja jobban,
messzibbre, kitartóbban a minél nagyobb szélkavargást, az or-
kánt, a korbácsos bődületet (s bizony, vad szelek forognak-tom-
bolnak ama sziget körül, s vas-védfalas is körbe az egész, kivéve
egy csöndes-békés kikötőjét Északnak ott). Ezért a hajóépítő
tudomány dolga kipróbált és bizonyított hagyomány: s ezek a
népek ember néven az ythlingek,35 a Hullámok Gyermekei, ám a
tündék Eneadurnak nevezik a szigetet magát, és népét a Nyugat
Hajósembereinek csakígy.36
Ezek jól fogadták AElfwine-t, meg révbe-kalauzolóját, ott az
ő zsúfolt rakpartjukon Észak-kikötőjükben, és AElfwine úgy lát-
ta, hogy mintha a Tenger Embere nem lenne ismeretlen nekik,
sőt, a legnagyobb tisztelettel fogadták, minden szavát lesték, s
bármit kért tőlük, úgy vették, akárha királyi parancs volna De
még nagyobb lett az ámulata, mikor a téren tolongok közt fölfe-
dezte két egykori társát, kikről azt hitte, a tengerbe vesztek; és
megtudta, hogy az a hét angliai tengerész mind él, itt él ezen a
földön, de a hajó reménytelenül összezúzódott a déli fekete par-
tokon, nem sokkal amaz éj után, mikor AElfwine-t magát a nagy
hullámok lesodorták a fedélzetről.
Most a Tenger Embere kérésére a szigetlakók hozzáláttak,
hogy nagy sebesen új hajót építsenek AElfwine-nek és társainak,
mert Orm hajóján nem mennek tovább; és megvágták hozzá a
fát, palánknak, mindennek, pontosan úgy, ahogy az ősi tengerész
ajánlotta, bűvös tölgyekből került ez az építőanyag, messze szi-
get-benseji ligetről, az Istenek magaslatán nőttek ily fák, szen-
telve Ulmónak, a Tenger Nagyurának, és ritkán vágtak ki csak
egyet is, nem nyesték őket. „Az a hajó, amelyik ebből a fából
készül", mondta a Tenger Embere, „elveszhet, de akik vele ha-
józnak, életben maradnak; eljuthatnak viszont oly helyre talán,
ahová nem is gondolták volna".
Mikor pedig a hajó készen állt, amaz ősi tengerész azt mond-
ta nekik, kapaszkodjanak föl a fedélzetére, ezt ők megtették,
velük tartott azonban ythling Bior is, egy igen járatos tudomá-
nyú tengeri ember, szigetlakó, kalauzuk lenne, s egyike volt ott ő
ama keveseknek, kik Eneadurból nyugatnak vagy északnak vagy
délnek messze hajóznak. A parton sok ythling álldogált a hajó
mellett, mert a nyugatnak néző meredek part egyik üregében
építették, és itt egy csupasz szikla, egyetlen vágattal-bejárattal
csupán, védelmet nyújtott, kikötőhelyet kellőt, és kevés ilyen
hely volt az oly igen szakadottas partú sziget kősávszegélyén.
Akkor az ősi titokzat tengerészlény rátette kezét a hajó orrára,
bűvös szavakat mormolt és szólt, és erről a járműnek, járja a
veszett habokat és áramlatokat, s érjen nem ismert kikötőkbe,
tengerész-sose-látta parti vizeket elérjen. Ythling-mód két pár
evezőlapátja is volt a hajónak kétfelől, és ezeket is megáldotta
a rejtély bűverejű, a kormányt csakígy, és hogy bizton segítse a
test röptét mind e lapátos felület, és az orr bátran szegeződjék a
csillagoknak. S akkor elindult ő maga, amúgy sodródva, és mind
kitértek útjából, vonult, nem is ment, fel s feljebb kapaszkodott,
nagy könnyedséggel egy hegyes szirtre, annak csúcsáról
gyors mozdulattal elrúgta és a vízbe vetette magát szépséges
öreg ívben, és eltűnt. Messze meghabzott, tajtékzott a tenger,
alaktalan, s a magas partokat verni kezdte a megkavaruló víznek
árja.
AElfwine sose látta őt többé, és szomorúsággal ámulón mond-
ta: „Miért, hogy hirtelen így megelégelte életét? Szívem örökké
gyászolni fogja, hogy halott", de az ythlingek csak mosolyog-
tak-somolyogtak, így hát AElfwine megkérdezte a hozzá közel
álldogálókat: „Ki volt hát e hatalmas ember, mert olybá tűnik
nekem, ti őt ismeritek, jól is", és azok nem feleltek néki sem-
mit. Akkor ellökték a nagy merészácsolatú hajót, ki a szabad
vízre, mert AElfwine-nek nem volt többé maradása, bár a nap
süllyedt éppen Valinor Hegyei mögé a Nyugati Falak túlján.
Hamarosan már csak nagy messziről látszott a hajó fehér vitor-
lája a félig-tünt nap fényében; és akik a fedélzetén voltak, régi
angol énekeket zengedeztek, népük énekeit, mely tűnt ekképp a
Nyugati Tengerek vitorlátlan hullámain, és a parton utánuk-fi-
gyelők csakhamar semmit sem hallottak felőlük. Akkor éj zá-
rult Eneadurra, és azt az erős hajót ott sosem látták többé.37
így kezdték ezek a tengerészek ott hosszú és különös és csu-
pa-veszély utazásukat, melynek teljes meséjét soha senki el nem
mondta még. És itt semkell elhangoznia kalandjaik históriájá-
nak a Nyugat szigetfüzéreinek rengetegén, meg a csodáknak és
veszedelmeknek, mikre a Bűvös Szigeteken bukkantak, meg az
addig nem ismert hangokról sem dolgunk szólni így, hanem út-
juk vége az, amit meg kell ismertetnünk, hogyan talált reájuk
sok év tengerfáradottság és szívkeserülés után egy szürke és
örömtelen nap, egy bizonyos. Nem volt sok szél, és a felhők ala-
csonyan lógtak az égen; szürke eső hullt, és egyikük sem látott
messzebb a hajójuk orránál, mely lassan s bizonytalanul fúrta
magát előre a ködön át s a hosszú, holt hullámok sorjáit hasítva.
Azon voltak, hogy most e nap végeztén hazafelé indulnak (ha
bírnak), amennyiben továbbra sem csillan reménysugár, csoda
ígérete. Mert szívük megereszkedett. Mögöttük voltak a Bűvös
Szigetek, hol hárman közülük örök álmuk aludták holtan a bo-
rongós partokon, és fejük-alja pergő homok volt, s iszapos-agya-
gos habmocsok a takarójuk, Eglavain örök időre bűvöletébe bu-
gyolálva nyugodtak különben. Eredménytelen volt az út eleddig,
mert a szelek egyre visszasodorták őket, távolabb és távolabb
vitték a Tündék Szigetének partjaitól.38 Mondta akkor a kormány-
nál álló AElfheah:39 „Ó, AElfwine, ez a nap legyen a forduló. Ad-
junk hálát az Isteneknek, hogy eddig is, így is segített minket,
kik még élünk, és hagyjuk a hiábavalót, szívünk is belefáradt, a
mesék hiábavalóak, nem számít, térjünk haza, ha az Istenek még
ezt az egyet megengedik nékünk, honi tűzhelyeinkhez. " És
AElfwine engedett. Akkor viszont elakadt a szél, meg sem rez-
dült a lég, sem Kelet, sem Nyugat nem küldött egy árva fuval-
mat, és lassan leszállt a tengerre az éj.
Halljátok, végre kerekedett egy könnyű kis szél, nyugat felől
érkezett fuvalom; és mikor azért már csak hazairányt állították
volna vitorláikat, a hajósok egyike azt mondta: „Ej, no, micsoda
különös lég jár, és tele van emlékek illatával", és mind megáll-
tak egy pillanatra, aztán így szimatoltak, lélegezvén mélyeket
közben. A ködök szétszakadoztak az enyhe szélre, és foszlány
maradékaik közül előbukkant a szeletnyi hold, és a végén ezer-
nyi tűhegy csillag döfölte át a sötétet fenn. „Nyílnak Tündepar-
ton az éji virágok", mondotta AElfwine; „látjátok, a tündék", foly-
tatta Bior,40 „ezüst szürkületüket gyertyákkal világítják át", és
mind követték tekintetükkel hosszú kezét, ahogy mutatta az égi
magasokat, túl a sötét hajófaron. Akkor egyikük se szólt tovább
semmit, belenémultak az ámulatba, áhítatba, és nyugat felé
megkémlelve kicsit a homályt, valami kékellő árnyalakzatot
vettek észre, és ebben az árnyalakban sok apró fény csillámlott,
és egyre több és több, a végén talán már tízezer is, és olyan volt
a remegő tündökletük, mint amaz ékköveké, miket Féanor ké-
szített egykoron, s amelyek most az óceán fenekén nyugodtak,
mert oda szóródtak.
„Akkor azok ott a Sok Árnylehelet Kikötőjének fényei lesz-
nek", mondta AElfheah, „melyről sok mese szólt nekünk odaha-
za, és hittük is, nem is". Többet nem is szóltak, csak fordítottak
gyorsan az evezőkön-kormánylapáton, és gyorsan átigazították
így a hajó irányát, s haladtak máris a sosem-haló part felé. S
hogy most veszítették el ügyüket csaknem, mikor megnyerésé-
hez ily közel jártak! Húzták a lapátokat keményen, de igen ne-
héz dolguk volt, a vizet bárhogy kavarták, erősen áramlott az, és
a tündérek hosszú éjszakája sem akart véget érni, és Tündehon
szarvas holdja egyre az égen ragyogott, kísérőjük.
Akkor zene zendült igen finoman a vizek felett, és tele volt
képzelhetetlen vágyódással, de olyannyira, hogy AElfwine, tár-
saival együtt, sírva hajolt az evezőkre, szívüket úgy megfacsar-
ta, amit hallhattak, és messzi múlt szépséges-drága dolgok em-
léke támadt, mindőjükben feléledt egyszerre a félig feledett állí-
tás, arra a tiszta szeretetre, melynek képzete minden ember-gyer-
meke lelkében ott él, de soha be nem teljesedik. S mondotta egyi-
kük: „Hárfák szava ez, és a dalok tündéri dolgokról zengedez-
nek, és a tengerre néző ablakok telisteli vannak fénnyel". És
másikuk szólt: „A hegedűk húrjai a Föld halhatatlan népének ősi
bánatát panaszolják, de micsoda öröm zeng ebben is!" „Ó, jaj",
így AElfwine, „én azt hallom, hogy a tündérek kürtjei bűvös sza-
vakat rivallnak-amilyen zenét én álmodtam meg egykoron, még
Mindon Gwar szilfáinak tövén. "
És íme! ahogy így beszéltek mind, a hold egyszerre csak el-
tűnt ámuldozó fejük felett, és a csillagokra fellegek vonultak, és
az idő köde fátyollal vonta be a partot, és semmit sem láttak
immár, semmit sem hallottak, csak a tenger moraját, ahogy a
hullámok bukdosva futottak fel a Magányos Sziget kavicsaira a
parton; és hamarosan ezt is elsodorta-elsöpörte tőlük a szél. De
akkor AElfwine-t valami ellenállhatatlan erő ragadta meg, tágra
meredt szemmel támolygott így az orrba, s hatalmas kiáltással
a sötétlő tengerbe vetette magát, s a víz, mely eltöltötte, langy-
meleg volt, és mintha kedvességes halál bugyolálta volna be így
egy ízig. A többiek mintha erre a fennszóra riadtak volna csak
fel álmukból, a kiáltásra; de a szél hirtelen vad erőre kapott,
belekapott a vitorlákba, s nem látták AElfwine-t soha többé, szí-
vükben riadalommal és vágyó fájdalommal sodródtak ellenáll-
hatatlanul, el, el onnan. Láthattak volna pedig halavány tünde
hajókat, ahogy hazatérnek a Sok Árnylehelet Kikötőjébe, és üd-
vözlésükre rikkantgattak is a helyi hajósok; ám ők csak halavány
visszhangzást hallhattak már, azt is messziről, és nem vezette el
őket semmi segítő szó álmaik e partjára; s keservesen hányód-
tak sok-sok időn át még a tengereken, mire hazaveszkelődtek
Belerionnak kikötőjébe, és megvénült, nyűtt, ütött-vert emberek
voltak már maguk akkor. És a dolgok, miket hallhattak és láthat-
tak, mintha nekik maguknak is csodalátomások lettek volna csu-
pán, hihetetlenségek, és akár ha a képzelet szülte volna őket, az
éhség és a szomjazás, kivétel itt eneaduri Bior volt, a Nyugati
Hajósnép fia.
De azért csak az lett, hogy e hajósok utódai között se szeri, se
száma nem volt a tengerre vágyó, nyughatatlan lelkeknek, szel-
lemeknek - s mert szellemek voltak, testük a tengerbe veszvén,
kényre-kedvre jártak, túl a Földnek Peremén is, sem csónak, sem
vitorla nem kellett nékik ahhoz. Hanem míg éltük tartott, nem
hagyták abba a hajózást, így került testük hullámsírba, s az örök
szabadság világába lelkük.41
Itt ér véget az elbeszélés. Nyoma sincs sehol semmi további folytatásnak,
bár valószínűnek látszik, hogy az Angliai AElfwine az Elveszett mesék teljes
átírásának kezdete lett volna. Érdekes lenne bizonyossággal tudni, mikor is
íródott az AElfwine II. A manuskriptum kézírása maga kétségkívül más képet
mutat, mint az Elveszett mesék többi részéé; hajlok azonban a feltételezésre,
hogy nem nagy időközzel követte az AElfwine l-et, és az első változat aligha
lehet 1920 - nál későbbi keltezésű.
Az AElfwine II végén apám két javaslatot említ (jegyzetben): hogy (1)
AElfwine „korai pogány angol ember, aki Nyugatra menekült"; és (2) hogy „az
Öreg Ember Szigete" lenne kihagyva, és szenvednének hajótörést mind az
ythlin-gek szigetén. Ezzel kimaradna (meglepő módon) az a hajó, melyet az
Öreg a partra von, és amelyben a halott vikingek hevertek s „meredt szemük
az eget nézte".
Ebben az elbeszélésben - melyben a korai tündék „mágiája" igen erőtelje-
sen hangot kap, a tengerészek látomásában például, ahogy a Magányos Sziget
ott dereng „Tündehon szarvas holdja" alatt - AElfwine mindegyre az ősi angol
legendakör alakjainak világában mozog: apja Déor a Kobzos. A nagy angol-
szász kéziratban, melyet Exeter Book néven ismerünk, van egy kis 42 soros
vers, melynek most a Déor név a címe. A kobzos Déor mondja el benne
bánatát: elvesztette nagyurának kegyét, ekképp „állását" is, az udvarnál egy
másik zenésszel, Heorrenda nevűvel váltották fel öt; a versben Déor példákat
hoz fel a hőslegendák körének nagy balfordulatai közül, és ezzel vigasztalódik
- mindegyik efféle utalást (saját sorsára) ugyanazzal a refrénnel zárja: Paes
ofereode; pisses swa maeg, amit különféleképpen fordítottak; apám szerint
azt jelenti ez, hogy „Telt azóta idő, ez is eltelhet hát."42
Ebből a versből „jön" Déor és Heorrenda. Az „Eriol-történet"-ben
Hcorrenda Eriol fia, Naimi szüli néki Tol Eresséában, és társa lesz a Magá-
nyos Sziget meghódításában Hengestnek s Horsának; Angliában Tavrobel volt
lakozóhelye. Nem hiszem, hogy apámnál ez a kortirioni Déor kobzos és a
tavrobeli Hcorrenda a névazonosságon túl bánni közelebbi kapcsolatba hozha-
tó az angolszász költeménnyel - bár az is biztos, találomra neveket nem vá-
lasztott ő. Megragadta a lelemény vers (még akkor is, ha a költemény kiadói-
nak egyike szerint „az önéletrajzi elem merőben fiktív, ürügyül szolgál csupán a
hősi történetek elősorolására"); és mikor Oxfordban a BeowulfróI adott elő,
olykor nevet adott az ismeretlen költőnek, lett az így Heorrenda.
Mármost, azt hiszem, ugyanígy semmire sem megyünk az óangol nevek
sorával az elbeszélésben: Óswine, Gwar hercege; Éadgifu: AElfheah (bár a
nevek, önmagukban véve, kétségkívül „jelentősek": így Oswine tartalmazza
az ós „isten" és a winw „barát" elemet, és Éadgifuban ott az éad „áldottság"
és a gifu „ajándék"). A forodwaithok természetesen a vikingek, Norvégiából
vagy Dániából érkező „elözönlők"; a balul járt hajó halott kapitányának neve-
Orm északi vidéken igen ismert. De mindez csak történelmi díszlet, az érde-
mi elbeszélésszerkezetben nem játszik szerepet.
Megmaradt Lúthien (Lutánia) Hetedik Inváziójának eszméje, és a tündék
fonnyadása-hervadása, menekülése nyugatnak (ez az elgondolás gyakorlatilag
sosem fonnyadt-hervadt),43 de míg az ingwaiwák (ti. az angolszászok) invázi-
ója „sémák szerint" a hetedik volt mindig, most a viking elözönlés mintha az
angolokéra következne (az ingwaiwiákéra) „Lúthiennek embertől ember ál-
tali megvétele" így korántsem volt utolszor; nyilvánvaló célzás a normannokra.
Igen érdekesek a történetbeli „földrajzi" utalások. Nyomban az elején ott
egy különös közlés Írország „letörése"-ről az „Istenek háborúzásaiban". Lát-
ván, hogy „az AElfwine-történet" nem tartalmazza Tol Eressea keletre történő
visszavonszolását a tengeren, ez valami egészen másra vonatkozhat, mint amit
a történet az (5)-ban ad, ahol Íverin szigete akkor tört le, mikor Osse megpró-
bálta Tol Eresseát mégis visszafogni. Mi volt ez itt akkor, nem tudom; de el-
képzelhetőnek látszik, hogy ez az első nyoma a Régebbi Napokbéli nagy ka-
taklizmának (vagy az első célzás rá), mikor is Beleriand a tengerbe veszett.
(Nem találtam nyomát semmiféle összefüggésnek Belerion kikötője és Bele-
riand vidéke között. )
Kortirion (Mindon Gwar) ebben a mesében természetesen „Ó-Kortirion",
az eredeti tünde lakozóhely Lúthienben, melyről is Kortirion Tol Eresseában a
nevét kapta; ugyanígy fel kell tételeznünk, hogy az Alalminóré név, a körötte
elterülő vidéke („Warwickshire") újdonat adódott a Tol Eressea belsejében-
közepén elterülő tájnak.
Ha most a Nagy Tenger szigeteinek és szigetfüzéreinek kérdését tekintjük,
az, ami az Angliai AElfwine-ben előjön, először is összehasonlítható A valák
jövetelének meséjével (1. kötet 88. old. -tól), és A tündék érkezésével (I.
kötet 159. old. -tól), ahol a geográfia mindkét helyütt igen hasonló. A jelzett
részekből megtudjuk, hogy sok ország és sziget található a Nagy Tenger térsé-
gében, mielőtt a Bűvös Szigetekhez érnénk; túl a Bűvös Szigeteken lelhető Tol
Eressea; és Tol Eresséán túl van az Árnyékok Tengere, és azon úsznak a
Félhomály Szigetek". Ezek a Külső Földek első vonulatát alkotják. Maga „Tol
Eressea nem tartozik ekképp sem a Külső Földekhez, sem a Nagy Földekhez"
(I. kötet 179. old.); messze kint lelhető az óceán közepén, és „sok-sok hajózó
mérföldre semmi más föld nem is látszik partjairól" (I. kötet 171. old.). Ezzel a
leírással az Angliai AElfwine históriája jócskán összhangban van; dc inost hoz-
záadódik mind c geográfiához a „Kikötöjc-Nincs-Szigetek" füzére.
Megjegyzem korábban (I. kötet 193. old.), hogy ez a sorjázás-kelettől nyu-
gatnak: a Kikötője-Nincs Szigetek, a Bűvös Szigetek, a Magányos Sziget, végül
az Árnyékok Tengere, ahol a Félhomály Szigetek „úsznak" később megvál-
tozott, és A szilmarilokban (120. old. ) az áll, hogy Valinor elrejtésének idején
teremtették az Elvarázsolt Szigeteket, s köröttük a tengert árnyakkal és
rémítő csodákkal töltötték meg. És ezek a szigetek behálózták az Árnyas
Tengereket északtól délig, mielőtt Tol Eresseát, a Magányos Szigetet bárki
hajója elérhette volna. Alig juthatott át köztük valaki, mert veszélyes zajok
között sóhajtoztak a hullámok a ködbe burkolt sötét sziklák között. Es a
félhomályban nagy fáradtság lett úrrá a tengerészeken; és meggyűlölték a
tengert; ám aki mégis kikötött egy ilyen szigeten, az csapdába esett, s ott
aludt a Világ Változásáig.
Koncepciójukat illetően az Elvarázsolt Szigetek elsődleg a régi Bűvös SzigetekBöl
származtatódnak, keletkezésük ideje egyben Valinor elrejtéséé, és abban a
mesében ez igy van leírva (I. kötet 307-308. old.): „Ossé munkája nyomán
leltek akkor a Bűvös Szigetek; mert roppant övet vont a hatalmas tenger nyu-
gati szegélyén, hogy ezek védenék a Tündéröblöt", és
A szigetek kavicsai ezüsttel tündöklettek, s a könnyen csábulókat odacsábí-
tották, ám Oinen haja fonatából oly hínár fonódott rájuk, s Lórien akkora
álmok bűvöletét lengette ama vízi tájon, hogy akik merészek voltak, remény-
telenek, mélységes mélyekre süllyedtek szörnyűségesen, hajóik fennakadva
elrohadtak, vagy a bűvös fövényre vetődtek, hogy csonttá váljanak...
Itt AElfwine társai közül hárman
örök álmuk aludták holtan a borongós partokon, és fejük-alja pergő homok
volt, s iszapos-agyagos habmocsok a takarójuk.
(Nem tudom, mit jelenthet az Eglavain név, mivel azonban világos, hogy tar-
talmazza az Egla elemet [gnomául-elda, Id. I. kötet 367. old.], talán „Tünde-
hon". ) De az Elbűvölt Szigetek, meglehet, ugyancsak a Félhomály-szigetek
származékai így, lévén, hogy az Elbűvölt Szigetek is félhomályban úsznak, s az
Árnyékok Tengerén lelhetők (I. kötet 327. old.), a Kikötője-Nincs-Szigete is,
melyek, mint AElfwine-nak a Tenger Embere mondja, Valinor elrejtésének ide-
jén „telepítődtek", és ugyanazt a célt szolgálták, mint a Bűvös Szigetek, csak
még messzibb keletnek.
Encadur, az ythlingek szigete (az óangolban az yd „hullám"), akiknek életét
az Angliai AElfwine oly részletesen ismerteti, a jelek szerint nem említődnek
aztán soha többé. Encadur és a Nyugat Hajósai netán valami halvány előreve-
títése a korai númenóreanoknak a maguk sziklaövezte szigetén?
A következő szakasz értelmezése nem könnyű:
Innen [vagyis a Tündéröböltől] a világmeredeken felszökken a Dolgok Pe-
remén túlra, Valinor felé, az az Istenhon, és lendül így a Fal felé, a Semmi-
ség széléhez, aminek felette mutatkoznak a hintett csillagok.
Az Ambarkanta vagy „A Világ Alakja", az 1930-as térkép a világról a Külső
Földek felszínét úgy mutatja, hogy az meredeken emelkedik Valinor Hegyeitől
nyugatnak. Feltehető lenne, hogy ez az a „felszökkenés" vagy „lendülés", melyet
apám említ itt, és a Dolgok Pereme: a nagy hegyfal; ám ez igen kétséges.
Vannak utalások az Angliai AElfwine-ben „a Föld Peremére", melynek túljára
a holtak kerülnek, és az Eárendel meséjének egyik sémája szerint Tuor hajó-
ja" átbukik a világ peremén. Valószínűbb azonban, úgy gondolom, hogy a kife-
jezés a láthatár peremére vonatkozik („az Ember-tudás láthatárán" etc.).
Ami azt a kifejezést illeti, hogy „a nap lesüllyedt... Valinor Hegyei mögé a
Nyugati Falak túlján", sajnos, aligha magyarázhatom annak megfelelően, ami
az Elveszett mesékben ilyképp elhangzott. Lehetséges - bár kevéssé meg-
győző - értelmezés lenne, hogy a nap Valinor felé hanyatott, ahonnét elhagy-
ná a Nyugati Falakat (vagyis az Éj Kapuján át, ld. I. kötet 315-318. old.).
Végezetül említést érdemel az a sejtetés, hogy a Lúthienből nyugatnak vi-
torlázó tündék a Magányos Sziget túljára kerülnének, visszaérkeznének eset-
leg Valinorba is.
Mielőtt befejeznénk, meg kell tárgyalnunk - röviden - egy általános jellegű
kérdést, melyet a szöveg többször is előhoz, különösen azonban itt, az utolsó
fejezetekben: és ez a tündék „kicsinysége" („kicsinyülése").
Az Elveszett mesékben jó párszor említődik, hogy az ősrégi napok tündéi
alkatra nagyobbak voltak, mint amilyenek később. Így a Gondolin bukásá-
ban: „amaz időkön az emberek atyáinak atyái kevésbé voltak szálasak még,
mint a mai emberek, és a tündék gyermekei nagyobb termetűek voltak még. "A
Gilfanon abbahagyott meséjében igen hasonlóan (I. kötet 344. old.): „Az embe-
rek csaknem azonos termetűek voltak eleinte a tündérekkel, a tündérek sokkal
nagyobbak, mint ma, az emberek kisebbek"; és a mostani fejezet (4)-gyel jelölt
szakaszában: „Emberek és tündék régebben egyméretűek voltak, bár az embe-
rek kicsit nagyobbak". Más részek is azt sugallják, hogy az ódonkori tündék
természetüknél fogva mindig valamivel törékenyebb alakúak-alkatúak lehettek.
A későbbi tündék kicsinyülése igen nyilvánvalóan (és kifejtetten) kapcso-
latban van az emberek eljövetelével. Így fentebb a (4)-ben: „Az emberek so-
kasodtak, gyarapodtak, a Nagy Földek tündéi hervadtak-tűntek. Ahogy ter-
metre az emberek mind nagyobbak lettek, az ő alakjuk töpörödött"; és az (5)-
ben: „az emberek termetre csak nőnek, számra sokasodnak, ezzel arányban
lesznek a tündérfélék mind parányibbak, incifincibbek, már-már hártyaszerű-
áttetszőek", s „a végén az emberek - nagy többségükben - látni se látják a
tündéreket már". A legtisztább képet azonban, mely túléli a tündéket, mikor
már mindenestül „hervadtak-fonnyadtak", az Epilógus adja:
Mint szél sörénye, mint titkos áttetszőségek fátyla, Tavrobel nagyura,
Gilfanon kilovagol ma éjjel, népe körötte, és űzik a tünde szarvast a sápatag
ég alatt. Feledett lábak zenéje, levelek izzása, fű hirtelen hajladozása, és
vágyódó hangok mormolászása a hídon - és már nincsenek is sehol.
Ami a későbbi „AElfwine" változattal kapcsolatban álló részek szerint Tol
Eresséa tündéi, kik elhagyták Lutániát, nem hervadtak-fonnyadtak, vagy leg-
alábbis abbamaradt náluk ez a folyamat. Így a (15)-ben: Tol Eresséa [az a
hely], „ahová az el nem fonnyadott-hervadott tündék többsége visszahúzódott
az emberek zaja, hadakozása és zűrzavara elől"; és a (16) szerint: „Tol
Eresséába... a hervadó-fonnyadó tündék java része visszahúzódott a világtól,
és íme, nem hervadnak-fonnyadnak többé", csakígy az Angliai AElfwine-ben:
„a Garsecg vizein túli, el nem hervadott tündék... "
Másrészt, mikor Eriol a Tűnt Játék Kis Házához érkezett, a kapuőr azt
mondta neki (I. kötet 18. old.):
Kicsi a hajlék, de még apróbbak, kik itt laknak-mert ki itt belép, bizony,
legyen igen apró, vagy szíve vágya szerint legalább az, mint a kis nép a
küszöb túlján.
Kommentáltan korábban (I. kötet 43. old. ) annak az elgondolásnak a fiira mi-
voltát, hogy a Kis Ház lakói különös mód parányiak volnának: egy szigeten,
melyet csak s csak tündék laknak. De apám, ha valaha is átírja a Tűnt játék
kis házát, kétségkívül maga is elhagyta volna ezt; és nagyon meglehet, hogy
már az AElfwine II idején is elszakadt attól az elképzeléstől, hogy a „hervadott-
fonnyadott" tündék kicsinyedtek volna, ahogy ezt mutatja megannyi szó és
kifejezés elhagyása is: „kicsi", „kicsi nép", „kis hajók" (ld. 27. jegyzet).
Végezetül, persze, a tündék megfeleltek minden olyan képzetnek és kép-
zettársításnak, mely manapság a „tündér" fogalommal jár, és akik a Nagy Föl-
deken maradtak a világ korainak során, ez időkben nyilvánvalóan nőttek és
erősödtek csak, szó sem volt hervadásról-fonnyadásról, „áttetszőségről", ott,
Középfölde Harmadik Korának hősies vagy fenséges eldái között. Sokkal ké-
sőbb azután apám mérges kommentárt írt Legolas „csinos" vagy „hölgyes"
festői beállításáról:
Magas volt ő, mint egy fiatal fa, rettenetesen erős, képes volt pillanatok
alatt kihúzni egy roppant harci íjat, lelőni vele egy nazgűlt, benne élt a tünde
testek irtózatos vitalitása, oly kemény volt s ellenálló, annyira nem sérülé-
keny, hogy könnyű lábbeliben járhatott sziklák élein vagy havon, a Társa-
ságnak legfáradhatatlanabb tagja volt ő.
Ezzel végére is értem amaz írások bemutatásának és elemzésének, melyek
e tengerész históriájához kapcsolódnak, ki is a Magányos Szigetre érkezett és
ott a tündék igaz történetét megismerte. Remélem, meggyőzően tártam elő,
milyen különös és összetett módon változott apám látomása Tol Eressea jelen-
téséről (és jelentőségéről). Mikor a (10) szinopszist lejegyezte, már megvolt az
eszméje a tengerész utazásának a tündék szigetére; dc akkor keletről indult ö,
a Magányos Sziget pedig, melyet keresett- Anglia volt (persze, nem az ango-
lok országa, és nem is ott még a tengerektől ölelve, ahol a mai Anglia lelhető).
Amikor később az egész koncepció eltolódott („elcsúsztatódott"), Anglia, mint
„Lutánia" vagy „Lúthien" elsődleg tünde ország maradt; és Tol Eressea, lige-
teivel és pagonyaival, varjúfészkeivel Alalminóre szilfáinak lomb sűrűjén - az
angol tengerész számára mintha a maga hazájának képe-mása lett volna egy-
szeriben -, azé az országé, melyet a tündék elveszítettek az emberek eljövete-
le után: mert való igaz mód a tünde Lutánia újjáalakított mása volt az messze
tengerek túlján.
Mindez elhagyásra volt ítélve a mitológia későbbi alakítása során; de azért
AElfwine hagyott pár nyomot annak oldalain, mielőtt végképp eltűnt volna.
E fejezetnek számos eleme következetlen és bizonytalan; azt hiszem még-
is, hogy ezek az igen korai jegyzetek és tervezgetések joggal kerülnek napvi-
lágra, s hogy ez így helyes. Bár „cselekmény-elemként" mellőződtek, semmi
kétség, el is felejtődtek, tanúsítják apám szívének megannyi igazát, elméje igaz-
ságát - oly dolgokat, melyek megmaradtak, ha más mód is. Ezek a jegyzetek
ifjúságának tanúi, akkor vetette papírra őket, mikor a tünde bűvölet az ő szá-
mára „hatalmasan lakozott még Lutánia erdős-dombos vidékén"; öregkorára
minden elvonult nyugatnak a tengeren, és valóságos búcsúja következett cl az
eldák történetének s dalának.
JEGYZETEK1. A tündék és emberek alkatára vonatkozó kijelentéssel kapcsolatban ld.
364. old.
2. A Taimonto (Taimondo) forma dolgában ld. I. kötet 400. old., a Telimektar
címszót.
3. Beleaurin: Palúrien gnoma megfelelője (ld. í. kötet 393. old.).
4. Lapszéli megjegyzés utal olyasmire, hogy a Fenyő talán nem Tol Eresseába
kellene. Ilwét, a középső-levegőt illetően: „kék és tiszta és a csillagok közt
folyik" (ld. I. kötet 97. és 119. old.).
5. Gil = Ingil. Ingil, az első megjelenésre ebben a szakaszban így volt írva:
Ingil (Gil), de a (Gil) kihúzva.
6. A Nautar szó felbukkan A Nauglafring meséje egyik elvetett vázlatá-
ban, ahol egyenértékű lenne a nauglathokkal (törpök).
7. Uin: „ a bálnák leghatalmasabbika és legősibbje", a főnök köztük s min-
den halak közt, vontatta a „sziget-kocsit" (utána Tol Eresseát), melyen
Ulmó a tündéket Valinorba fuvarozta (I. kötet 171-173. old.).
8. Gongok: ezek a gonosz lények valami homályos módon az orkok roko-
nai: Id. I. kötet 357. old. 10. jegyzet, valamint A Nauglafring meséjének
elvetett vázlatát.
9. A szakasz mellett nagy kérdőjel.
10. Szembeszökő, mennyire hasonlít ez a név a Dor Daedolothhoz, de ez
Morgoth birodalmának a neve A szilmarilokban, értelmezése: „A Bor-
zadály Árnyékának Országa"); a régi név (melynek elemei: dai „ég" és
teloth „tető") semmiben sem azonos a későbbivel - formáját leszámítva.
11. Vö. Kortirion a fák közt (I. kötet 44-53. old.): Füvön pendülő harmat
hangzatok.
12. Warwick eredete a konvencionális etimológia szerint bizonytalan. A wic
elem, angol helynevekben igen gyakori, lényegében települést jelentett,
esetleg effélék csoportját. A név legkorábbról fennmaradt formája
Waering wic, és a Waering, vélelem szerint, gát jelentésű óangol szó, a
wer származéka, a mai angolban Weir: így az egész akkor „település a
(védő)gát mellett".
13. Vö. a címoldalt, mely a (11)-ben idéződik: Heorrenda of Haegwudu, -
Ennek a staffordshire-i településnek semmiféle névalakja nem maradt
fenn ténylegesen a normann hódítás előttről, de az óangol forma nyilván-
valóan haeg-wudu volt, „(kör)bekerített erdő".
14. A Lutánia (Luthany) név (országnévként) ötször jön elő Francis Thompson
„The Mistress of Vision" (A látomás asszonya) című versében. Mind
korábban (I. kötet 40. old. ) említettük e költő nevét: apám (1913- 14-ben)
megszerezte Francis Thompson Összegyűjtött verseinek kötetét; és e
példányban lapszéli jegyzete rögzíti a Lutánia nevet - bár nem ez a be-
jegyzés lényege ott. Arról azonban fogalmam sincs, miből származtatta
Thompson maga a Lutánia nevet. A verset a költő így nevezte egyéb-
ként: „fantázia".
15. A „pozíciót" bonyolítja némely (igen sebtén feljegyzett) vázlatterv, és az,
hogy a matéria jószerén olvashatatlan: de itt jön elő a tengerész, kinek
neve AElfwine, mégsem szabad átsiklanunk az egészen, mert jelen van-
nak az „Eriol-történet" lényeges elemei. Ezeket én egy átmeneti állapot
jegyeinek tekintem. Igen „kétesek", homályosak, és az érdemi taglalás túl
sok helyet és időt venne igénybe; eltekintek ettől.
16. Vö. xiv.
17. Caer Gwár: Warwíc
18. Megemlíthető itt, hogy mikor apám felolvasta a Gondolin bukását az
Exeter College Essay Clubban 1920 tavaszán, a tengerész még Eriol
volt, ahogy emez alkalommal készített bevezető jegyzeteiből kiderül (Id.
Bevégzetlen mesék). Eléggé furcsán, azt írta itt, hogy „Eriol véletlensze-
rűen ér partot a Magányos Szigeten".
19. Garsecg (ejtsd: mintha Garsedge lenne, és így is áll az AElfwine A-ban)
a tenger számos óangol neve közül az egyik.
20. Az AElfwine I-ben az ország neve hasonlóképp Lúthien, nem Lutánia.
Az AElfwine A-ban, másrészt, ugyanaz a megkülönböztetés lelhető, mint a
sémában: „Angliai AElfwine [akit a tündérek később így neveztek: Lúthien
(barát) of Lutánia (barátság), tehát Lutánia Lúthienje]". (Csak) emez
első felbukkanásakor a Lúthien névnek az AElfwine II- ben a Leithian név
kerül fölébe ceruzával, de nincs kihúzva a Lúthien sem. A Lay of Luthány
(Leithian éneke) lett utóbb címe a Berenről és Lúthien Tinúvielről szóló
hosszabb költeménynek.
21. A Hill of Tún, vagyis az a hegy (domb), melyre Tún városa épült.
22. Mindon Gwar: ld. (13).
23. Éadigfu: az „Eriol-történetben" ez az óangol név a Naimi egyenértéke,
Eriol feleségéé, akit Tol Eresséában vett el.
24. Az AElfwine I-ben „ez" a szöveg így áll: „szépsége és jósága okán [e
hölgynek] ahogy még ama frank király is, ki egyszer oly hatalmas volt az
emberek között, mondotta... " [sic] Az AElfwine II-ben a tintával írt kéz-
irat megáll a „magas fehér partok"-nál, de már e szavakat követően apám
ceruzával így módosította a dolgot: „még ahogyan az a frank király is, ki
akkoriban a leghatalmasabb földi király volt, mondotta... "[sic]. Az Angli-
ai AElfwine egyetlen utalása AElfwine életének e korszakára a
forodwaithok (vikingek) inváziója; a frankok hatalmas királya Charlemagne
lehet így, dc képtelen voltam bármi ilyen adalékra bukkanni.
25. A Gonosz itt Melkóból igazítódott. Az AElfwine I-ben nincs ez.
26. Az AElfwine I szerint: „mikor Délnek ősi Emberei Micelgeardból a Szívte-
len Városból hatalmas lábukat Lúthien földjére tették". Ez a szöveg nem
tartalmaz utalást sem Rűmra, sem Magbarra. Áthúzva a Micelgeard, de
a lap tetejére odaírva ez áll: Mickleyard. Micelgeard óangol forma
(Mickleyard ennek modernizált betűzetű változata), de nincs meg a fenn-
maradt óangol írásokban, és mintája az ónorvég Mikligardr (Konstanti-
nápoly). - A rómaiak különös ellenségessége Lutánia tündéivel szemben:
említi ezt, „beleértetőlegesen", a (20), és hogy nem hittek ők a tündéknek
még a létezésében sem (22).
27. Az AElfwine I-ben gyakori elébetoldás a lúthieni tündérek (tündék), s ha-
jóik említésekor a „kis, kicsi" szó, ám ez azAElfwine II-ben, ha előjön is
eredetileg, törlődik, itt a szó kétszer megmaradt, talán nem szándékosan.
28. A „tünde" (értsd: tündés, tünde jellegű) későbbi átigazítás a „tündér" (tün-
déres) helyett.
29. Ez a mondat, onnét, hogy „kivéve AElfheaht... " később került az AElfwine
II-be; nincs az AElfwine I-ben. - Az egész (AElfwine I és II szöveg, e
pontig, az AElfwine A-ban a következőképp sűrítődött:
Angliai AElfwine (akit a tündérek így neveztek: Lutánia (barátság)
Lúthienje (jó barát), Déornak s Éadgifunak volt a gyermeke. Városuk
leégett, Déort lemészárolták, Éadgifu meghal. AElfwine a Szárnyas
Sisakok rabszolgája. Megszökik, a Nyugati Tengerhez érkezik,
Belerionban hajóra száll, többször is, nagy utakat tesz. Keresi a nyu-
gati szigeteket, melyekről Éadgifu mesélt neki gyerekkorában.
30. AElfwine I itt: „De három embert lelt végül társnak; és Osse levitte őket
magához. " Ossé Neorth átigazítása lett; és azután apám áthúzta s újraír-
ta a mondatot: „Ilyen társat hármat lelt; és ezt a hármat Neorth aztán
levitte magához, és nevük nem ismeretes. " Neorth = Ulmó.
31. Az AElfwine A-ban: „Kikémlel szeme valami szigeteket a derengésből,
ám a nagy szelek elsodorják onnét. Keservesen érkezik vissza Belerionba.
Összegyűjti Anglia hét legkitűnőbb tengerészét; tavasszal bontanak vitor-
lát. AElfwine szíve vágyának szigeteinél hajótörést szenvednek, és a szi-
getekről kiderül, hogy elhagyatott pusztaságok, komoran suttognak fáik. "
Ez eltér az AElfwine I-tőI és II-től, hol is AElfwine egymaga verődik ki a
szigetre; egyezik viszont a II-vel, mert hét társa van AElfwine-nak és nem
három.
32. Elárulszik, hogy ez Ulmó: vö. Gondolin bukása: „lábbelije két óriási kő".
33. Az AElfwine A-ban „komoran suttognak fáik". (31. jegyzet)
34. Onnét, hogy a Tenger Embere azt mondja: „Tudd, ez itt egyike a Kikötő-
je-Nincs-Szigeteknek... " idáig (ti. a megfeneklett-törött viking hajó egész
története, s Orm kapitány dolga, ki is AElfwine apjának gyilkosa volt)
nincs megfelelő rész az AElfwine I-ben, hanem ott csupán: „a Tenger
Embere pedig segített neki építeni egy kis vízi jármüvet, és együtt, hogy a
magányos tengerész volt kalauza, vágtak neki, s érkeztek egy kevéssé
ismert országba. "
35. Egy alkalommal az ythlingek neve (óangol: yd „hullám") az AElfwine I-
ben Ythlingas (ythlingek) alakkal szerepel, az óangol többes-végződés-
sel.
36. A Nyugat Hajósemberei név: az Eneathrim átigazítása.
37. Az ythlingek szigetére vonatkozó elbeszélés rövidebben kerül elmondásra
az AElfwine I-ben (bár, ami azt illeti, a maradék rész kb. ugyanazokkal a
szavakkal), a későbbi história számos eleme hiányzik, nevezetesen C: hogy
Ulmó szent ligetéből hozzák a vágott fát; hogy a Tenger Embere megáldja
a hajót). A struktúra tényleges különbsége annyi, hogy míg az AElfwine
II-ben AElfwine ismét találkozik hét társával a yithlingek szigetén, aztán
velük (a ythling Bior kalauzolásával) hajózik nyugatnak, azAElfwine I-ben
a társak tényleg vízbe vesztek, és AElfwine hét ythling társai kap (kiknek
sorában Bior nincs külön megnevezve).
38. Az AElfwine A cselekményváza elmondja a történetet attól a ponttól, ahol
AElfwine és hét társa a Tenger Embere szigetére verődik (ekképpen: kü-
lönbség az AElfwine I-hez és II-höz képest, mert ott ő egyedül verődik ki
a partra), íme:
Járnak pedig a szigeten ők, hová ki verődtek, és sok romladozó roncsra
bukkannak - gyakran hatalmas hajók voltak ezek, látják, némelyikük
kinccsel rakva. Találnak egy magányos kalyibát egy elhagyott tenger-
parton, hajó faanyagából épült, itt egy magányos és furcsa vén tenge-
rész lakik, eléggé riasztó jelenség. Ez beszél nekik a Kikötője-Nincs-
Szigetekről, melynek elbűvölt sziklái minden hajót ide vetnek, amennyi-
ben emberek túl messze merészkednek a Garsedgeen [Id. 19. jegy-
zet] - és meghallják Valinor elrejtésének történetét. Itt, mondja a vén
tengerész, bűvösek a fák. Sok különös dolgot tudnak meg a nyugati
világról, és az felszítja kalandvágyukat. Az öreg tanácsai nyomán ki-
vágnak megfelelő bűvös fákat a szigeten, és csodás hajót építenek
maguknak, és az öreg azt is megmondja nekik, hogyan szerelkezzenek
fel a nagy útra, mi védi őket (a víz, mely nem apad el, csak ha a szív
bátorsága etc.). Megáldja akkora hajót a kaland és a fölfedezés bűvö-
letével, majd a vízbe veti magát egy sziklamagasról. Gyanítják, Neorth
volt ő, a Vizek Nagyura.
Sok éven át utaznak furcsa nyugati szigetek között, hallván gya-
korta furcsa beszámolókat - a Bűvös Szigetek övéről, melyet kevesen
értek el; az úttalan tengeren azon túl, ahol a szél csaknem mindig nyu-
gatról fúj; eljutnak a félhomály pereméig, a messzire-derengő sziget
ott áll, és csillámlik kikötője. Elérik a Bűvös Szigetet [értsd: szigete-
ket?), hárman elbűvölödnek, elalszanak a parton.
A többiek haladnak a további vizeken, kétségbeesetten - mert bár-
mennyit közelítik is nyugatot, a szél szinte azonnal visszafújja őket utá-
na. A végén elhatározzák, reggel visszafordulnak, ha most sem törté-
nik semmi. A nap hidegen, komoran köszönt rájuk, paskolja őket a
sűrű cső, semmit sem látnak.
Ez az elbeszélés különbözik az AElfwine I-től és II-től is, lévén hogy itt az
ythlingekről szó sem esik; és AElfwine s hét társa az ősi tengerész Kikö-
tője-Nincs-Szigetéről hajózik el, nekivágván a nyugati útnak. Egyezik az
AElfwine I-gyel Neorth nevének kérdésében; de előrevetíti a II-t a szent
fák kivágásával (faanyag a hajóhoz).
39. Az AElfwine I-ben AElfheah nem bukkan fel, és két „szónoklata" e sza-
kaszban egy bizonyos Gelimer szavaival hangzik el. Gelimer (Geilmair)
volt a neve a vandálok egyik királyának a hatodik században.
40. Az AElfwine I-ben Bior szavait Gelimer mondja el (ld. 39. jegyzet).
41. Az AElfwine I csaknem ugyanazokkal a szavakkal végződik, mint az
AElfwine II, de igen rendkívüli különbözés is van; Elfwine nem ugrik a
vízbe a hajóról, hanem visszatér társaival Belerionba, és így sosem jut el
Tol Eresséába! „Nagyon üresek voltak ezután az emberek helyei AElfwine-
nek és tengerészeinek, és utódaik között sok nyugtalan és vágyódó nép
volt, mióta ők meghaltak... " Mi több, apám a jelek szerint ugyanezt akarta
volna elmondani azAElfwine II-ben is, de leállt, kihúzta, amit írt, és beik-
tatta azt a mondatot, amely AElfwine tengerbe ugrását tartalmazza. Nem
látok más módot a dolog magyarázatára.
AzAElfwine A nagyon hasonlóan végződik, mint azAElfwine II.
Hogy eljön az éj, kis szellő támad, a felhők felszállnak. Ők vitorlát
bontanak-igazítanak, hogy visszatérnének - mikor egyszerre valahol
alacsonyan a derengésen át sok fényt pillantanak meg, íme, a Sok
Árnylehelet Kikötőjének fényei. Arra eveznek, édes muzsikát halla-
nak. Akkor ködgomolygás fed cl mindent, és többen azt mondják, maga
ez csak ködkép volt, csodalátomás, mit az éhezés kelt, s akkor nehéz
szívvel csakugyan visszafordulnának, de AElfwine a habokba veti ma-
gát, úszik a sötétben, mígnem a víz cl nem borítja, s úgy érzi ő, a halál
kebeleztebe. A többiek hazavitorláznak, és kilépnek a meséből.
42. Értsd: „Abból (a bánatból) valaki továbblépett, így ebből ugyanúgy vezet-
het tovább út. "
43. Mélyen gyökereznek a A Gyűrű Szövetsége ezen szavai (I. kötet 74.
old. ): „A tündék... most fel-feltűntek esténként, nyugat felé vonulva az
erdőkön át: csak mentek előre, visszafelé pedig soha; mivel azonban tá-
vozni készültek Középföldéről, már nem nagyon törődtek az itteni gon-
dokkal. »Ez se újság, ha a régi mesék igazat beszélnek«, mondotta Csavardi
Samunak Tóni. " (I. kötet 76. old. )
Ideillcsztek egy vázlatos összefoglalót az Angliai AElfwine három változa-
tának különbségeiről.A
AE. Belerionból el-
vitorlázván „szige-
teket" lát „a homályban".
AE ismét vitorlát bont, 7 ang-
liai tengerész tart vele. Hajó-
törést szenvednek a Tenger
Embere szigetén, de mind
életben maradnak
A Tenger Embere segít
nekik hajót építeni, dc
nem tart velük.
I
Mint A.
AE. -nek csak 3
társa van, és
egyedül ő éli
túl a hajótörést.
A Tengeri
Ember segít
AE-nak hajót
építeni, vele tart.
II
Mint A, de társának
nevét tudjuk: AElfheah
AE-nek 7 társa van, és
egyedül van ö maga aztán
a Tenger Embere szigetén,
azt hiszi, a társak a vízbe
fúltak.
AE és a Tenger Embere
talál egy partra vetett
viking hajót, és együtt
vitorláznak el.
A
A Tenger Embere a tengerbe
veti magát egy magas
sziklatetőről.
Útjuk során AE. 3 társa
elbűvölődik a Bűvös Szi-
getek egyik partján.
Elfújja őket a szél Tol
Eresséától, miután meg-
látják a szigetet; AE. a
vizbe veti magát, a többi-
ek hazatérnek.
I
Eljutnak a ythlingek
szigetére. A Tenger
Embere leveti magát
egy sziklatetőről. AE.
7 társat kap a
ythlingektől.
Mint az A-ban,
de ebben az esetben a
társak ythlingek.
Elfújja őket a szél
Tol Eresséától, és
mind hazatemek,
köztük AE. is.
11
Mint az I-ben, de AE. 7
társa angliai, a társak
nem fúlnak vízbe; hoz-
zájuk csatlakozik még a
Ythling Bior.
Mint az A-ban.
Mint az A-ban.Nevek változása, valamint nevek különböztetése
az Angliai AElfwine szövegeiben
Lúthien Az ország neve az I-ben és a II-ben; az A-ban Lutánia (ld. 20. jegyzet).
Déor Első megjelenésekor csak az I-ben Déor < Heorrenda, a továbbiakban
Déor; A-ban Déor.
Evadrien Az I < Erenol. Erenol = „Vas Szikla", Id. I. kötet 368. old. az Eriol
címszónál.
Forodwaith A II-ben Forodwaith < Forwaith < Gwasgonin; Az I-ben
Gwasgonin vagy a Szárnyas Sisakok; az A-ban: a Szárnyas Sisakok.
Külső Föld: < Külső Földek mindkétszer a II-ben.
AElfheah Az I-ben Gelimer (első megjelenésre csak < Helgor)
Nyugat Hajósnép A II-ben < Eneathrim.(13) A C jegyzetfüzetben következik itt pár emlékeztető, s ezek értelmében
Tol Ercsséa némely pontja félreérthetetlenül meghatározódik, „rögzül" - azo-
nosíthatóan Anglia megfelelő helyeivel.
Először Kortirion nevének magyarázatára kerül sor. A Kór elem egy ko-
rábbi Qora alak származéka, mely annakelőtte Guora volt, de a Guora név
az eredete (mármint a gnomában) a Gwár formának is. Ekképpen Kor =
Gwár, és Kortirion - *Gwarmindon (a csillag a feltételezhető, de sehol elő
nem forduló nevet jelöli). A név, melyet ténylegesen használtak a gnomában,
(15) Angliai AElfwine délnyugaton lakozott; rokona Ingnek, Lutánia királyá-
nak. Anyját és apját tengeri kalózok gyilkolták le, őt magát is fogságba
ejtették.
Mindig is szerette a tündéreket: apja sok mindent mesélt neki (Ing
hagyományaiból). Megszökik. Az északi és a nyugati vizeken hányódik.
Találkozik az Ősi Tengerésszel-és keresi Tol Eresseát (seo unwemmede
íeg), ahová az el nem fonnyadott-hervadott tündék többsége visszahú-
zódott az emberek zaja, hadakozása és zűrzavara elől.
A tündék örömmel üdvözlik őt, annál is inkább, mert megtudják ha-
marosan, ki lenne ő. Elnevezik Lúthiennek, „a luthániai ember" lesz ő.
FÜGGELÉKNEVEK AZ ELVESZETT MESÉK
MÁSODIK KÖNYVÉBENEz a függelék csak az első kötet hasonló szakaszának kiegészí-
tése, bővítése. Az első kötetben tárgyalt neveket nem adjuk itt,
ha értelmezésük stb. azonos az első kötetbélivel. (Melkó, Valinor
etc.). Ellenben gyakorta előfordul, hogy az első részben adott
etimológia valamely más név alatt jön most elő, pl. „Gilim": Id. I.
kötet 383. old. (Melkó).
A Gondolin bukása névlajstromának nyelvészeti elemei ide
kerültek, jelölésük: „GB"és a „QL"- a gnoma és a qenya szótár-
ra vonatkozik. A qenya mindkét kötetben alkalmazott jelölés, és
kizárólag a Tol Eresséában használatos szavakra, kifejezésekre,
nevekre vonatkozik; másutt nem is jelenik meg ez a fogalom a
korai írásokban, ott a különbségtevés a „gnoma" és a „tünde"
(„elda", „eldarissa") között van.
Alqaramé Az előtag, a qenya alqa „hattyú" dolgában Id. I. 361.
old. (Alqalunté). A RAHA tő alatt a QL adja: rá „kar", rakta
„kinyújtani, érni", ráma „szárny" rámavoité „szárnya
van"; a GL-ben: ram „szárny, szárnytollazat, evezőtollak",
és megjegyződik, hogy a qenya ráma összekevert alak:
ebből és a róma „váll" szóból.
Amon Gwareth Az AM(U) tő alatt „fel(felé)" a QL adja: amu
„fel(felé)", amu- „emelni", amunté „napkelte", amun(d)
„hegy, domb"; a GL-ben am „fel(felé)", amon „domb,
emelkedő", határozóként „hegynek fel".
A GL megadja az Amon Wareth névhez: „Őrzés Domb-
ja", tehát gwareth „figyelni, vigyázni, őrizni", a gwar- tő-
ből, „figyelni", ld. Tinfang Warble nevében is (Gwarbi-
lin „Madárőr" I. 401. old. ) Lásd még: Glamhoth,
Gwarestrin.
Angorodin ld. I. 362. old. (Angamandi) és I. 377. old. (Kalormé).
Arlisgion A GL megadja a Garlisgion nevet (ld. I. 394. old.,
Sirion), ahogy a GB is, ahol „Garlisgion volt nevünk,
mondta Elfrith, a Nádak Palotája okán, ami az értelmezé-
se", és ott a „lisg: nádféle (liské)"; a GL-ben: lisg, lisc „nád,
szittyó, sás", és a QL liské ugyanilyen jelentéssel. Gar
dolgában ld. I. 365. old. (Dor Faidewen).
Artanor GL athra „keresztül, átal", athron határozó „tovább,
túl", athrod „keresztezés, gázló" (később változott: adr(a),
adron, adros). Athra, adr(a): vö. qenya arta. Vö. még: Dor
Athro. Világos, hogy mind Artanor, mind Dor Athro „a
Túlnani Föld" jelentésű. Vö. Sarnathrod.
Asgon A GB bejegyzése szerint „Asgon egy tó az »Árnyékok
Földjén«, Dor Lóminban, tünde néven Aksan."
Ausir GL adja: avos „gazdagság, vagyon, gazdagodás", avosir,
Ausir „ugyanez (megszemélyesítve); továbbá, ausin „gaz-
dag", aus(s)aith v. avosaith „kapzsiság, bírvágy". Az AWA
tő alatt QL: auté „gazdagodás, gazdag(ság), jólét"; ausié
„gazdagság".
Bablon ld. a Gondolin bukása névlistáját.
Bad Uthwen Gnoma uthwen „kijárat, menekülés, út el", ld. I.
365. old. (Dor Faidwen). A GB bejegyzése: „Bad Uthwen
[átigazítva Uswenből] jelentése »menekülés útja«, és
eldarisszául Uswevandé". A vandé dolgában ld. I. 394. old.
(Qalvanda).
Balcmeg A GB-ban Balcmegről: „nagy harcos volt az orclik közt
(tündéül orqui), aki Tuornak szekercéjétől hullt - „jelen-
tése ennek »a gonosznak szíve«". (A -lim dolgában, orclim,
ld. Gondothlim-többes szám. ) A balrog bejegyzésnél a GB:
„Bal jelentése gonoszság, és a balc = gonosz, balrog annyi,
mint gonosz démon. "GL-ben balc „kegyetlen": ld. I. 363.
old. Balrog).
Bansil A GB bejegyzése ezt a nevet így fordítja: „Tiszta izzás",
és a név elemeit tekintve ld. még I. 409. old (Vána) és 395.
old. (Szil).
Belaurin ld. I. 393. old. (Palúrien)(Melkó). A GB bejegyzése:
„Belca. Bár itt [vagyis a Mesében] a túlnyomó szokás sze-
rint Bronweg a tünde nevekkel él, ez volt egykoron a go-
nosz ainu neve. "
Belcha ld. I. 384. old.
Beleg ld. I. 373. old. (Haloisi Veliké)
Belegost Az első eleme: ld. Beleg. GL adja: ost „bekerített hely,
udvar v. város(ka)"; azután: oss „külső fal, városfal", osta-
„falakkal körülvenni, erődíteni", ostor „kerítés, fal
öve(zése)". QL az OSO tő alatt: os(t) „ház, kunyhó", osta
„tanya", ostar „helység", ossa „fal és sáncárok".
bo- Kései bejegyzés a GL-ben: bo (bon) (v.ö. qenya vó, vondo
»fia vkinek«) mint atyaképző előtag bo-, bon- »... nak-nek
fia«; példa erre: Tuor bo-Beleg. Van egy bőr szó is „le-
származott". ld. go-, Indorion.
Bodruith Összefüggésben a bod- „vissza, újrá"-val GL adja a
bodruith szót „bosszú", bodruithol bosszúálló (természet-
től fogva)", bodruithog „bosszúszomjas", de ez kihúzva.
Van ez is: gruith - rémtett, erőszakos cselekedet, bosszú-
állás". -Lehet, hogy Bodruith Belegost Nagyura A
Nauglafring meséje alapján kapta a nevét (amaz esemé-
nyek miatt).
Cópas Alqalunten ld. I. 379. old. (Kopasz) és uo. 361. old.
(Alqalunté).
Cris llbrantelot GL adja a szócsoportot. Crisc „éles", criss
„szakadék, hasadék, vágat", crist „kés", crista- „hasítani,
felmetszeni, nyesni"; GB: „Cris jelentése sokban a falcé-
hoz hasonló, „hasadék, szakadék, víznek keskeny (vágott)
útja magas falakkal". QL a KIRI tő alatt: „vágni, hasítani',
kiris „hasadék, repedés, törés", de más szavakat is ad.
Az ilbrant „szivárvány" dolgában ld. I. 376. old.
(Ilweran). A hátsó elem teloth „tetőzet, baldachin": ld. I.
399. old. (telék).
Cristhorn A Cris dolgában ld. Cris Ilbanteloth, és a thornéban
ld. I. kötet 396. old. (Szorontur). A GB-ben bejegyzés:
„Cris Thorn jelentése Sasok Szakadéka avagy Sornekiris".
Cuilwarthon Cuil dolgában ld. I. 379. old. (Koivié-néni); a má-
sodik elem magyarázatlan.
Cüm an-ldrisaith Cüm,, (sír)halom" dolgában ld. I. 364. old.
(Cüm a Gumlaith). ldrisaith így határozódik meg a GL-
ben: „vö. avosaith, de ez kapzsiságot jelent, pénzéhet, míg
az idrisaith = aranynak, ékköveknek, szép és drága dol-
goknak túlcsapongóan mohó szeretete v. vágya" (avosaith
ügyében ld. Ausir). Vonatkoztatható szavak: idra „drága,
értékes", idra „értékelni, árát szabni/adni, díjazni", idri
(id) „kincs, ékszer, ékkő", idril „kedves, drága (személy-
re értve)" (ld. Idril).
Curufin feltehetően curu „bűvös, mágikus"; ld. I. 403. old. (Tol-
li Kuruvar).
Darion GL-ban ott e név, de etimológiai magyarázat nélkül: „Dairon
a fuvolás (qenya Sairon)". Ld. Mar Vanwa Tyaliéva lentebb.
Danigwiel A GL-ben a gnoma forma Danigwethil, ld. I. 397. old.
(Taniquetil). A GB-ben bejegyzés: „Danigwethilnek ne-
vezik a gnomák Taniquetilt, ám keress meséket melyek a
helyet inkább tünde néven jelölik".
(bo-) Dhrauthodavros „(fia a) fáradt erdő(nek)". Gnomául
drauth „fáradt, elnyűtt", drauthos „fáradtság, elnyűttség",
drautha - „fáradtnak lenni"; a második elem (tavros) dol-
gában ld. I. 398. old. (Tavari).
Dor Athro ld. Artanor, Sarnathrod.
Dor-na-Dhaideloth Gnomául dai „ég(bolt)", ld. I. 399-400. old.
(Telimektar), és a teloth „tető, baldachin", 399. old. (telék);
vö. Cris Ibranteloth.
Dramborleg GB-ben a következő bejegyzés:„Dramborleg (vagy
ahogy nevezhető: Drambor) jelentése teljes formájában
Zuhanó-éles, és Tuor fejszéje, szekercéje súlyos bunkó is
volt, éles is, mint a kard; és az eldák azt mondták, Tarambor,
netán Tarambolaika." A QL adja: Tarambor, Tarambolaike
„Tuor szekercéje" aTARA, TARAMA tő alatt, „verni, pü-
fölni, ütni" még taran, tarambo „ütés, (ököl)csapás", taru
„szarv" (itt kérdőjellel: ld. Taruithorn). A GL nem hoz
gnoma megfelelőt. A második elem a gnoma leg, lég
„éles(en figyelő), átható", a qenya laika; vö. Legolast
„éleslátó". I. 398. old., Tári-Laisi.
Duilin GB következő bejegyzése: „Duilin, kinek neve fecskét
jelent, annak a gondothli háznak feje volt, melynek jelvé-
nye a fecske, és az eldák között a legbiztosabb nyíllövő
volt, de elesett Gondolin bukásakor. Most azoknak a baj-
nokoknak a neve csak a noldorissában jelenik meg, lát-
ván, hogy gnomák voltak ők, de neve az eldarissában
Tuilindo, és házáé (mit a gnomák így neveznek: Nos
Duilin), Nossé Tuilinda Tuilindo (tavaszi énekes) fecske"
adva aQL-ban, ld. I. 403. old. (Tuioléré); a GL adja: duilin
„fecske", vele duil, duilir „tavasz", de ez utóbbi áthúzva,
és a könyv más pontján így jelenik meg: tuil, tuilir „ta-
vasz" (ld. I. 403. old.).
Eáramé Az ea „sas" dolgában ld. I. 365. old. (Eárendel), és ami
a rámé dolga, ld. Alqarámé. A GL-ben ott az lorothram
bejegyzés, valamint -um végződéssel is = qenya Eáramé
vagy Sasszárny (-evezőtollak), ez
Eárendel hajójának neve (ld. I. 365. old, Ecirendel), valamint vö.
ezeket a formákat: Earem, Earum, szintén a hajó nevei.
Eárendel ld. I. 365. old.
Eárendilyon ld. I. 365. old. (Eárendel) és Indorion.
Ecthelion Mind a GL, mind a GB az echtel „forrás" szóból ere-
dezteti ezt a nevet, melynek a qenya elteié a megfelelője.
(Ez utóbbi meg is maradt, él; vö. A Szilmarilok függeléké-
ben a kel-bejegyzést: „az et-kele „vízforrás forrás" szó-
ból ered a mássalhangzók átcsoportosításával; qenya
ehtele, sindául eithel". Kései bejegyzés a GL-ben adja:
aithil (< ektl forrás"). - A kektelé is megvan a qenyában a
KELE, KELU tőből: ld. I. 378. old. (Keiusindi).
Egalmoth GB-ban a következő bejegyzés: „Egalmoth nagy név,
de senki sem tudja pontos jelentését - némelyek szerint
viselőjét azért nevezték így, mert ezer tündével is felért
(de Rúmil szerint nem), mások úgy vélik, ez annak a
gnomának a széles vállait jellemezte volna, és Rúmil ez-
zel egyetért, de talán a gondothlik titkos nyelvén alakult".
A gnoma moth „10" dolgában ld. I. 405. old. (Uin).
A GL a nevet Rúmillal egyetértésben fejti meg, szár-
maztatja az alm szóból (<al-) „Válltól vállig a hát széles-
sége; hát; vállak", innen Egalmoth = „Szélles vállú"; a név
a qenyában, mint mondják, inkább Aikaldamor, és egy QL
bejegyzés (azonos keltezésű) adja: aika „szálas, roppant",
összevetve a gnoma eg, egrin szavakkal. Ezeket viszont a
GL így értelmezi: „messze, tágas, távoli", és „tágas, teres,
roppant, széles; messze" [mint az Egla névben, ld. I. kötet
367. old. (Eldák)].
Eglamar ld. I. kötet 366. old. (Eldamar), a GB-ben bejegyzés:
„Egla mondja Bronweg fia, a gnoma nevük volt az
eldáknak (most csak ritkán használatos), akik Korban la-
koztak, és hívták őket így is: eglothrim [átigazítva az
eglothlim alakból] (ami: eldaliák), és nyelvük Lam
Eglathon vag Egladrin. Rúmil szerint ezek a nevek - Egla
és Elda-rokonok voltak, de Elfrith nem sokat törődött ily
tudománnyal, és nem is látszanak túl hasonlónak". Ezzel
vö. I. 367. old. (eldák). A GL megadja: lam „nyelv", vala-
mint lambé van a QL-ban, mint származéka a LAVA „nyel-
ni" tőnek, és meghatározása „nyelv (testé, de földé is, ne-
tán = »beszéd«)".
Eldarissa előjön a QL-ban (az eldák nyelve"), de magyarázat
az utótagra nincs. Talán az IS származéka: ista „tudni",
issé „tudomány, bölcsesség, bölcselem" iswa, isqa, „bölcs"
stb.
Elfrith ld. I. kötet 373. old. (Ilverin).
Elmavoité „Félkéz", félkezű (Beren). Ld. Ermabwed.
Elwing A GL-ben a következő bejegyzés: „Ailwing az Elwing
régebbi betűalakja = »tó habja«. Mint név = »vízililiom«.
A lány neve, kit loringli szeretett". (loringli = Eárendel,
ld. I. 365. old. ) A szó első tagja a jelek szerint ail „tó, víz-
medence (folyóé stb. )", ailion „tó", qenya ailo, ailin - vö.
később Aelin-uial. A második elem a gwing „hab": ld. I.
kötet 410. old. (Wingilot).
Erenol ld. I. 368. old. (Eriol).
Ermabwed „Félkéz", félkezű (Beren). GL-ben: mab „kéz",
amabwed, mabwed „kezevan", mabwedri „kézügyesség",
mabol „ügyes", mablios „okos, ravasz, cselesen értő",
mablad, mablod, „tányér", mabrin(d) „csukló". A qenya
rokon szava lenne, a GL szerint, mapa (a MAPA tőből)
„megragadni", de ez az állítás kihúzva. QL is ad gyököt:
MAHA, több származékkal, megjegyzendő közülük ma
(=maha) „kéz", mavoité „keze van" (ld. Elmavoité).
Faiglindra „Hosszú fürtű" (Airin). Gnomául faigli „haj, hosszú
fürtök (főleg nők fürtjei)"; faiglion „hosszú haja van", és
faiglim ugyanilyen jelentéssel, „különösen egyedi név-
ként", Faiglim, Aurfaiglim „a Nap délben, délelő". Ezzel
egybezárjelezve a fainglin(d)ra szó még.
Failivrin Együtt a fail „sápadt, fakó", failthi „sápadtság" és Failin
szóval: a Hold neve; a GL adja: Failivrin (1) leány, kit
Szilmó szeret; (2) gnomák közt igen sok nagyon szép lány
neve, különösen Rothwari Failivrin a Turumart meséjé-
ben. " (A mesében a rothwarit helyettesítette a rodothli. )
A második elem a szóban: brin, qenya vírin, vagyis „bű-
vös üveges anyag, nagyon sugárzó, a Hold formázásához
volt használatos. De más, nagyon áttetszőnek és
tündöklőnek szánt dolgok készítéséhez is jó. " Vírin dol-
gában ld. I. A Nap és a Hold meséje.
Falasquil Három bejegyzés a GB-ben, e névre utaló (a falas dol-
gában ld. I. 370. old. (Falman): „Falas jelentése (mint fa-
las vagy falassé az eldában) öböl". - „Falas-a-Gwilb a »béke
öble« volt FalasquiI tündéül, ahol ti. Tuor először lakozott,
a hely a Nagy Tengernél (a védett barlangüreg). '-a-Gwilb
áthúzva, fölébe írva, feltehetőleg: „Wib vagy Wilma."„Gwilb
föltehetően azt jelenti: »teljes béke«, ami gwilm (is)".
GL adja: gwil, gwilm, gwilthi „béke", és gwilb „csön-
des, békés".
Fangluin „Kékszakáll". Ld. Indrafang. A luin „kék" dolgában
ld. I. 389. old. (Nielluin).
Foalóké A FOHO tő alatt, „rejteni, halmozni, összehordani" a
QL megadja foa „tömeg (kincs), kincs, halom (érték)",
foina „rejteni", fölé „titkos, titok", fölima „titkoló", és a
foalóké „kincset őriző neve". A lóké „kígyó" a LOKO tő-
ből: „tekeregni, görbülni, csavarodni".
A GL eredetileg ezt hozza itt: fű, fűl, fűn „halom (kincs)",
fűlug „sárkány (aki a kincset őrzi), ulug „farkas". Későbbi
változások révén ez a konstrukció így változott: fuis „ha-
lom, tömeg", fuithlug, og, ulug „sárkány" (vö. qenya lóké).
A GB bejegyzése: „A lűg az eldák lóké szava, jelentése »sár-
kány«".
Fős'Almir [(Faskala-númen korábbi neve; a szövegben így for-
dul az értelme: „lángfürdő" kb.] A fős „fürdő" dolgában
ld. I. 370. old. (Faskala-númen). A GL három nevet ad:
„Fős Aura, Fős Almir és Fős na Ngalmir, vagyis Napnak
fürdője = a Nyugati Tenger. „Galmir, Aur: a Nap nevei, ld.
I. kötet 371. old. és I. kötet 406. old. (Úr).
Faithlug ld. Foalóké.
Galdor: első írása galdon, s jelentése „fa" lett volna, és galdor
népe ezt a nevet viseli: Nos Galdon. Galdon nincs a GL-
ban. Továbbiak: galdonxalwen, és az alwen megjelenik
már a GL-ben, költői szóhasználat: alwen =„orn'. - Vö.
qenya elda „fa" [(ld. I. kötet 361. old. (Aldaron)], és a ké-
sőbbi qenya viszonylat: alda, Szindarin galdah.
Gar Thurion GB-ban korábbi forma Gar Turion, és a GL adja:
furn, furion „titkos, rejtett", valamint fűr „hazugság"
(qenya furu), csakígy fur- „elrejteni; hazudni" (a tő FURU
v. HURU). A Thurionnal vö. Thuringwethil „a Titkos Ár-
nyék Asszonya", és Thurin „a Titok", Findullas nevezi így
Túrint (A Bevégzetlen mesékben. )
Gil ld. I. 376. old. (Ingil).
Gilim ld. I. 384. old. (Melkó).
Gimli A GL-ben gimli „hallás (mint érzék)", vele gim- hallani,
gimriol „figyelmes" (változik „hallható"-ra), gimri „füle-
lés, figyelem". A Tevildó börtönében őrzött gnomának,
Gimlinek a hallása „a legélesebb a világon.
Glamhoth A GL így határozza meg: „az orkoknak [itt: orci] adott
goidothri név, jelentése. A Rettentő Gyűlölet Népe". A
goldothrikra vonatkozóan ld. 389-390 old. (noldók).
Az előtag glám „gyűlölt, átkozott, undorító"; más sza-
vak: glamri „elkeseredett ellenségesség", glamog „átko-
zott, átokfajzat". A GB bejegyzése: „Glam jelentése »égő
gyűlölet«, és akár a Gwarnak, ennek sincs elda megfele-
lője". A hoth „nép" dolgában ld. I. 392. old, az orkoknál
az orchoth szót; és vö. Goldothrim, Gondothlim, Rúmhoth,
Thornhoth. A HOSO tőnél a OL ad: hos „nép", hossé „had-
sereg, banda, szövetség, csapat", hostar „törzs, horma
„horda, sereg" szavakat; valamint Sankossi „a kísérte-
tek (kísértetkoboldok, rémalakok", megfelelője ez a
gnoma Glamhoth-nak, és nyilvánvalóan a sanke „gyűlö-
letes" töve SNKN „szaggat, tép") és a hossé szavakból
tevődik össze.
Glend Talán összefügg a gnoma glenn „vékony, finom", glendrin
„karcsú", glendrinios „karcsúság", glent, glentweth „vé-
konyság, áttetszőség" szavakkal; qenya tő LENE „hosszú,
nyúlánk, elnyúlt", és „nyújtani/nyújtás, vékonyítani/ vé-
kony": lenka „lassú", lenwa „hosszú és vékony, keskeny,
szálas (hosszú)", lenu" - nyújtani stb.
Glingol A GB-ben, ahol a név fordítása „éneklő arany", ld. I.
381. old.; valamint ld. I. 375. old. (Lindelos). A második
elem cm/m „arany", erre ld. I. 375. old. (Ilsalunté); a GB
másik bejegyzése így: „Culu v. Culon a költészetben Glor
neve (és Rúmil azt mondja, a tünde Kulu az, és a -gol ott a
mi Glingol nevükben. ) Glorfalc dolgában ld. I. 381. old.
(Laurelin). A GB bejegyzése: Glór arany, és ez a kori eldák
versében szerepel (így mondja Rúmil)."
Falc szójegyzete a GL-ban: „(1) hasadék, hosszú (mély)
vágás, heg; (2) hasadék, szakadék, szirtek" (adva még a
falcon is „nagy, két kézre fogható kard, kétélű bárd", ami
átalakult: falchon, és így közelíti az angol fachion „szé-
les vasú kard" szót. GB „Falc hasadék, annyi, mint Cris,
tünde Falqa"; és a FLKL tő alatt a QL-ban áll falqa „hasa-
dék, hegyi hágó, szoros, szakadék (mély)" és falqan „nagy
kard". A GL további bejegyzése: Glorfalc „nagy szaka-
dék, mely kivezet Gariothból". Garioth itt Hiszilómét je-
löli; ld. I. 369. old. (Eruman). Vö. Orfalch Echor.
Glorfindel A GB-bejegyzés ahol dolgában, a név átalakul:
„Aranyfúrt".
Glor kérdésében id. I. 381. old. (Laurelin), és Glorfalc. A GL-
ben findel „haj fürtje", együtt a fith, (fidhin) szóval „egy
szál haj", fidhra „hajas, szőrös", de a findel kihúzva; ké-
sőbbi bejegyzések finn „haj fúrt" (ld. fin- A szilmarilok
Függelékében) és fingl v. finnil „fürt". GB: „Findel »fürt«
és a tünde Findil is". A FIRI tőnél a QL adja: findl „haj
fürtje és firin „a nap sugara".
Másutt a GL adja a Glorfindel nevet, és fordítása ott
„aranyfürtök", de később átalakítódott: Glorfinn, válto-
zata Glorfingl.
Glorund glor dolgában ld. I. 381. old. (Laurelin), és Glorfalc. A GL
adja: Glorunn „a nagy sárkány, Turumart ölte le". Sem a
Laurundo, sem az Undolauré qenya fonna nem mutatkozik
a QL-ban, mely korábbi nevét adja a „nagy féreg"-nek. Fentor,
együtt a fent „kígyó", fenumé „sárkány" szavakkal. Mikor
ez a bejegyzés készült, tartalma: „a nagy féreg, melyet Ingilmo
leölt"; ehhez hozzátéve (betoldva): „vagy Turambar".
Golosbrindi Hirilorn korábbi neve, a szövegben. „Az Erdő Ki-
rálynője". A *goloth „erdő, vadon" szót adja a GL, szár-
maztatja a *gwoloth szóból, mely maga összetevődik: aloth
(alos), versbéli szó, jelentése „erdő" (=taur), és az előtag
*ngua > gwa, nem hangsúlyosan go, „együtt, egyben, egy-
ként, „gyakran használva csak intenzíven". A megfelelő
qenya szó, málos, nem jelenik meg a QL-ban.
Gondobar ld. Gondolin, és a -bar dolgában ld. I. 366. old.
(Eldamar). A GL-ban a Gondobar forma később átalakul:
Gonthobar.
Gondolin Az I. 372. old szócikkhez hozzáadható a GB-ből:
„Gond jelentése kő, netán kőből való, ahogy a tündében
is on és ondo. " A GB-ben Gondolinra vonatkozó közlés-
sel kapcsolatban (ahol is a név értelmezése „ének köve");
és a Gondolin-etimológia utolsó fejleményére vonatko-
zóan vö. A szilmarilok, gond, Függelék 370. old.
Gondothlim (gondothlik) A GL a lim dolgában ezt jegyzi fel:
jelentése „sok", a qenya limbe (nincs a-ban): „Gyakran
jár utótaggal, és így második többes jelölést kap. Az egyes-
ben = angol „sok (darab, valamiből"), mint pl. gloda-lim.
Mindazonáltal sokszor kap utótagot többesben azokban
a nevekben, melyek többesüket -th-vel képezik Akkor -
rim- re változik -/ után. Ezért jócskán összekeverik a grim
»sereg, sokaság« szóval, csakígy a thlim »faj« szóval is,
mint a Goldothrim névben (»a gnomák népe«). A GB be-
jegyzése: „Gondothlim jelentése »kő népe« és (mondja
Rúmil) Gon »kő« így ez, mihez adódik a Hoth „nép" és a -
lim végződést mi gnomák hozzáteszegetjük, hogy jelöljük:
»a sok, sok« fontosságát. " Vö. Lothlim, Rodothlim és
Orclim, a Balcmeg szócikknél; hoth dolgában Glamhoth.
Gondothlimbar ld. Gondolin, Gondothlim, és a -bar kérdésében
ld. I. 366. old. (Eldamar). A GL-ban a Gondothlimbar for-
ma később átalakult, lett „Gonthoflimar vagy
Gonnothlimar".
go- A GL eredeti bejegyzése, később kihúzva, volt: gon-, go
„fia valakinek, atya-előtag (vö. a végződések közül: ios/
ion/io és a qenya yö, yondo. )". Ennek helyettesítője: ld.
fentebb a bo-nál. ld. Indorion.
Gon Indor ld. go-, Indorion.
Gothmog ld. I. 381. old. (Kozomót). A GL-ben: mog- „lenézni,
megveti, gyűlölni", mogri „megvetés, utálat", mogrin
„gyűlöl(köd)ő, gyűlöletes": qenya tő MOKO „gyűlölet".
A goth „had, harc, összecsapás" (qenya tő KOSO „össze-
csapni, viszálykodni") dolgához figyelembe vehető
gothwen „csata", gothweg „harcos", gothwin „mazon",
gothriol „harci, harcbéli", gothfeng „harci nyíl(vessző)",
gothwilm „fegyverkezés, fegyverzet".
Gurtholfin GI: Gurtholfin „Urdolwen, Turambar kardja, a Halál
Rúdja". Adva a gurthu „halál" is (qenya urdu; nincs a QL-
ban). A név utótagja olfin(g) (olf is) „ág, bot, rúd"
qenyában olwen(n).
Megjegyzendő, a QL-ban Turambar kardja mint
Sabgahyando van adva, „ütések bunkója", a SANGA tő-
ből „keményen megragadni, szorítani" és HYARA tő is
van „keresztülszántani/vágni" (hyár „szántás, eke",
hyanda „penge (tömzsi)": túlélt, és ember neve lett
Gondorban (ld. A szilmarilok függelékében a (hang be-
jegyzést, 368. old.).
Gwar ld. I. 379. old. (Kor, korin).
Gwarestrin A GB-ben „Őrtorony, Őrzés Tornya": a GL bejegy-
zése: „figyelőtorony (különösen mint Gondolin neve)".
Kései bejegyzés a GL-ban, adja: estirin, estirion, estrin
„tűhegy", mellette esc „hegyes, éles csík, él, tűhegy".
E szó második eleme tiri(o)n, ld. I. 380. old. (Kortirion).
A gwar szóra ld. Amon Gwareth.
Gwedheling ld. I. 410. old. (Wendelin).
Heborodin „A Környező Hegyek". Gnoma előtag (elöljárószó):
heb „körülkeríteni, környülni, körbe/n"; hebrim „határ, be-
kerítés, határvonás", hebwirol körültekintő". Az orod dol-
gában ld. I. 377. old. (Kalormé).
Hirilorn A GL-ban hiril „királynő (költői nyelvben), hercegnő;
a bridhon nőnemű alakja". A bridhon szóra ld. Tevildo. A
második tag orn „fa". (Megemlíthető itt, hogy a neldor
„bükk" szó a QL-ban megvan; ld. A szilmarilok függelé-
két, a neldor szócikket, 375. old.).
Idril A gnoma idril „kedves(e valakinek)" ld. Cűm-an-
Idrisaith. Van egy másik bejegyzés is a GL-ban, mely így
szól: Idhril „egy lány neve, gyakran összevétik Idrillel.
Idril = »a kedves, a szeretett (nő)« de Idhril = »halandó
leány«.
Mindkettő úgy szerepel, hogy Turgon leányának neve
lett volna-vagy a jelek szerint Idril volt a régebbi, és a
kőri eldák Idrildének (= Idhril) hívták, mert feleségül ment
Tuorhoz". Másutt a GL-ban az idhrin „emberek, földla-
kók; különösen gyakran jelöl népnevet, ellentétben az
Eglath-tal stb.; vö. qenya indi", és világ, mind az emberek
lakta vidékek; vö. qenya irmin". A QL-ban e szavak: indi
és irmin az IRI tő alatt; ennek jelentése „lakozni (?)",
együtt így irin „(kisebb) város", indo „ház", indor „ház-
ura" (ld. Indor) stb.; de Irildé nem jön elő. Hasonló sza-
vak a gnomában is akadnak: ind, indor „ház, csarnok",
indor „mester (házé) úr, lord".
A GB Idril címszavának szövegét idéztük már, követ-
kezik ott azonban egy másik jegyzet, toldalékként: „és
neve jelenti, hogy »a Szeretett«, de tündék gyakran mon-
danak itt Idhrilt, ami inkább az Irildéhez húz, s jelentése
»halandó leány«, és talán azt jelöli, hogy igenis feleségül
ment hát ő az emberek fiához, Tuorhoz. " Különálló jegy-
zet (gyakorlatilag A Nauglafring meséjének egyik lapján)
mondja: „Változtatni Idril nevét Idhrilre. A kettő össze-
keveredett: Idril=»szeretett, kedves«, Idhril=»halandók
leánya«. A tündék ezt hitték nevének, s mondták rá: Irildé
(mert hozzáment Pelecthon Tuorhoz)".
Ilbranteloth ld. Cris Ilbranteloth.
Ilfinol, Ilfrith ld. I. 375. old. (Ilverin).
Ilúvatar A GB bejegyzését idézhetjük: „En - így is nevezik
a noldók misztikus modókái Ilathont [átigazítva Ád
Ilónból], ki is Ilúvatar, és ez olyan akkor, mint például az
Enu". A QL adja az Enut, ez a Mindenható Teremtő, aki
a világon kívül lakozik. Ilathonra ld. I. 376. old.
(Ilwé).
Indor (Tuor apjának, Pelegnek atyja). Itt talán az indor „úr
(ház ura), lord" szót (ld. Idril) egyedi névként használja
apám.
Indorion ld. go-. A QL megadja a yö, a yond-alakokat, mint köl-
tői kifejezéseket a „fiú, vkinek fia" fogalomra, hozzáté-
ve: „de igen elterjedt mint -ion az atyaképzőkben és ezért
ténylegesen = »leszármazott«"; a yondo „férfi leszárma-
zott, általában unoka/dédunoka (vö. Eárendel neve, Gon
Indor). Vö. Eárendelyon.
Indrafang A GL-ben indra „hosszú (időre is)", indraluin „rég,
hosszú ideje", és indravang „különleges neve a
nauglathoknak vagy törpöknek". E formák változtak ké-
sőbb, s adódott: in(d)ra, in(d)rafang, in(d)raluin/idhraluin.
A GL-ben eredetileg ott a bejegyzés: bang „szakáll" =
qenya vanga, de ezt kihúzta apám; és egy másik szó, ugyan-
olyan jelentéssel, mint Indravang, eredetileg a Bengasur
volt, de változott, lett Fangasur. Ennek második eleme a
sűr „hosszú, elnyújtott" qenya szóra, és későbbi betoldás
itt a Surgang „hosszú szakállú, naugla vagy inrafang. Vö.
Fangluin, később pedig Fangorn „Faszakáll".
Irildé ld. Idril.
Isfin A GB-ban: „Isfin Gondolin uralkodójának, Turgonnak volt
nővére, akit végül Eöl vett feleségül; jelent vagy
»hófürtök«-et, vagy »rendkívül okos/elmés«-et. " Jóval
később apám, megjegyezvén, hogy Isfin „a Gondolin bu-
kása legkorábbi (1916-os) formájából származtatódott",
azt mondta, a név „jelentés nélküli"; de a második elem-
mel vö. finn „hajfürt" (ld. Glorfindel) vagy fim „okos,
eszes", finthi „eszme, figyelem, észrevétel" stb. (Ld. I. 371.
old. (Finwé).
Iváré A GL megadja az lor nevet „a híres »parti dudás«", a qenya
Iváré.
Íverin Kései bejegyzés a GL-ban, ajda: Aivrin vagy Aivrien „szi-
get messze kint Tol Eresséa nyugati partján túl a tenger-
ben, qenya Iwerin vagy Iverindor". A QL-ban Iverind -
„Írország".
Karkarasz A GL-ban ez úgy említődik, mint a qenya forma; a
gnoma név „Belca ajtajának nagy farkas őré"-re Carcaloth
vagy Carcamoth volt, változott Carcalothra, Carcha-
mothra. Az előtag carc „rovátka, pont, fok, tépőfog", a QL
a KRKR tőnél hozza: karka „tépőfog, fog, agyar",
karkassé, karkarasz „dárdák v. fogak sora. "
Kozmokó ld. Gothmog.
Kurűki ld. I. kötet 403. old. (Tolli Kuruvar).
Ladwen-na-Dhaideloth „Égtető Hangás" Ld. Dor-na-Dhaideloth.
A GI adja: ladwen „(1) laposság, sík jelleg; (2) „síkság, han-
gás"; (3) „sík (terep)"; (4) „felszín. " Más szavak így: ladin
„szint, sima, egy-szintű, tiszta, rendes; egyenletes/egyön-
tetű (vö. Tumladin), lad „szint" (vö. mablad „tenyér", em-
lítve az Ermabwed címszónál), lada- „kisimítani, simogat-
ni, végighúzni vmit vmin; elbájolni" és ladwinios „egyön-
tetűség". Vannak ilyen szavak is: bladwen „síkság (ld. I.
395. old. (Palúrien) és fladwen „liget (ártéri)" (a flad „pá-
zsit", és Fladweth Amrod (Amrog) „Nomád Zöldes", „tér-
ség Tol Erethrinben, ahol Eriol időzött egy darabig, közel
Tavrobelhez. " Amrog, amrod= „vándor", „vándorolni",
„vándorlás", az amra- „fel-le járni, hegyek közt élni, ván-
dorolni" szókezdetből; ld. Amon Gwareth).
Laiqalasse ld. I. 393. old. (Tári-Laisi), I. 372. old. (Gar Lossion).
Laurundo ld. Glorund.
Legolas ld. Laiqalasse.
Lindelokté ld. I. 381. old. (Lindelos).
Linwé Tinto ld. I. 401. old. (Tinwé Linto)
Lóké ld. Foalóké
Lós ld. I. 372. old. (Gar Lossion). A későbbi loth alak nem buk-
kan fel a GL-ban (ám ebben ott azért a lothwing „habvi-
rág"). A GB-ban „Lós virág, és az eldarissában lossé, mely
is rózsa" (a „virág" szó után a többi áthúzva).
Lósengriol Ahogy a lós, a későbbi lothengriol alak sem bukkan
fel a GL-ban. Losengriol fordítása „völgynek lilioma" a
GL-ban, ahol a gnoma eng szó „sima, egy szintű", enga
„sík(ság), völgy", engri „valamely sik", engriol „völgy-
szerű; völgyi" ugyancsak szerepel. GB mondja: „Eng sík
vagy völgy, és Engriol, a benne élő v. lakozó", s a
Lósengriolt így fordítja: „völgy virága v. völgynek lilioma.
Los'lóriol (változott erre Los Glóriolból; Gondolin Arany Virá-
ga). Ld. I. 372. old. (Gar Lossion), és glóriol „arany" dol-
gában ld. I. 381. old. (Laurelin).
Loth, Lothengriol ld. Lós, Lósengriol.
Lothlim ld. Lós és Gondothlim. A GB bejegyzése: „Lothlim a
Loslim helyett: jelenti a virágnak népét, és ezt a nevet vet-
ték fel Gondolin száműzöttei (mely várost is korábban ők
így hívták: Lós)".
Mablung A mab dolgában ld. Ermabwed. Az utótag lung „sú-
lyos, nehéz; ünnepélyes, (igen) komoly" rokon szavak itt
lungra „súly, súlyosulni, súlyosan csüngeni", luntha
„egyensúly, súly", a „mérce".
Malkarauki ld. I. 363. old (Balrog).
Mar Vanwa Tyaliéva ld. I. 384. old. s tovább: kései bejegyzés a
GL-ban adja a gnoma nevet, ez Bara Dhair Haithin, a Tűnt
Játék Kis Háza; valamint daira - „játék" (vele Dairwen
„vidámság" stb.), és haim v. haithin „tűnt, elment, elve-
szett" (vele haitha- „menni, járni" stb.). Vö. Dairon.
Mathusdor (Aryador, Hiszilómé). A GL-ban előjön: math „szür-
kület", mathrin „szürkülő, derengő", mathusgi „félho-
mály", mathwen „este". Ld. Umboth-muilin.
Mavwin a mavwin „óhaj, vágy, kívánság" főnév a GL-ban át-
húzva, de rokon szavak előjönnek, maradnak: mav- „ha-
sonló", mavra „buzgón, mohón keres valamit, megy vala-
mi után", mavri „étvágy", mavrin „élvezetes, vágyakozás
tárgya" mavros „vágy", maus „élvezet, örvendezés, gyö-
nyörűség; kellemes". Mavwin qenya neve Mavilómé nincs
a QL-ban, már ha nem azonosíthatjuk a maivoiné „nagy
áhítozás, vágyakozás" szóval.
Meleth A meleth „szerelem, szeretet" a GL-ban: Id. I. 388. old.
(Nessza).
Melian, Melinon, Melinir: Ezeknek a neveknek egyike sem buk-
kan fel a szótárakban, de talán mind a mel- „szerelem, sze-
retet" származékai; lásd I. 388. old. (Nessza). A Melian
későbbi etimológiája a nevet a mel- „szeretet, szerelem"
gyökből származtatja (Melyanna „drága ajándék").
Meoita, Miaugion, Miaulé: ld. Tevildo.
Mindon-Gwar A mindon „torony" kérdésében ld. I. 385. old.
(Minethlos); és a Gwar dolgában ld. I. 379. old. (Kor,
korin).
Morgoth Gothmog. A mor- elem kérdésében ld. I. 386. old.
(Mornie).
Mormagli, Mormakil ld. I. 386. old. (Mornie) és I. 383. old.
(Makar).
Nam Dumgorthin A nan dolgában ld. I. 387. old. (Nandini).
Nantathrin A név nem jön elő az Elveszeti mesékben, hiszen itt a
Füzek Földjének jelölése Tasarinan, ám a GL adja [ld. I.
394. old. (Sirion)], valamint a GB-ben is lelhető ilyen
bejegyzés: „Dor-tathrin volt a Füzek földje, melyről ez
a mese és még sok más is szól. „A GL a tathrin „fűzfa,
fűz" szót adja, a QL a taszarin értelmezését hasonlóan
kínálja.
Nauglafring A GL-ben olvashatjuk: „Nauglafring = Fring na
Nauglathion, a Törpök Nyaklánca. Készítették ezt Ellunak
a törpök Glorund aranyából, melyet az apátlan Mim meg-
átkozott, és ez hozott végzetet Beren Ermabwedre és
Damrodra, az ő fiára, és nem is nyugodott [az átok], míg
alá nem merült a tengernek fenekére Elwinggel, kit
Eárendel úgy szeretett. " Ez az egyetlen utalás Mim átká-
nak „nyugvására". - Gnomául a fring azt jelenti: „nyak-
lánc, drágaköves nyakék" (qenya firinga).
Níniel Vö. gnoma nín „könny", ninios „panaszkodás, jajveszé-
kelés", minna- „sírni"; ld. I. 389. old. (Nienna).
Nínin-Udathriol („Száma-Se Könny"). Ld. Níniel. A GL adja:
tathn „szám", tathra- „szám, számolni", udathnarol,
udathriol „megszámlálhatatlan". Az u- „negatív előtag,
mely bármely beszédrészhez hozzáilleszthető". [A QL nem
világít rá a Nieriltasinwa jelentésére, eltekintve a kezdő
elem, nie „könny" értelmezésétől, ld. I. 389. old. (Nienna)].
Noldorissa ld. Eldarissa
Nos Galdon, Nos nan Alwen ld. Duilin, Galdor.
Nost-na-Lothion ld. Duilin.
Parma Kuluinen Az Aranykönyv. Ez a bejegyzés a QL-ban a
PARA tőnél lelhető: parma „bőr, kéreg; pergamen: írások,
könyv". Ez a szó fennmaradt a későbbi qenyában (A Gyű-
rűk Ura. Kuluinennel kapcsolatban ld. Glingol.
Peleg (Tuor apja): A GL-ben előfordul egy köznév, peleg „balta,
fejsze", ige így pelechta- „vágni, hasogatni" (QL pelekko
„balta, fejsze", pelekta- „vágni, hasogatni"). Vö. Tuor
neve Pelechthon az Idrilnél idézett jegyzetben.
Ramandur: ld. I. 383. old. (Makar)
Rog A GL ad egy melléknevet: rög, rog „vitéz, erős". De ami
Beren apjának, Egrornak orkok-adta nevét (Rog a Fürge)
illeti, vö. arog „gyors, száguldó", és raug, ugyanilyen je-
lentésekkel; a qenyában arauka.
Rős: A GL még egy értelmezést ad ehhez a névhez: „a Tenger"
(qenya Rása).
Rodothlim: ld. Rothwarin (korábbi forma, helyette azután:
rodothli).
Rothwarin: A GL ezt a nevet ilyen formákban adja: rothbarin,
rosbarin: „(szó szerint »üreg-lakók«), titkos gnoma nép
nevei, egyben azoké a térségeké is, ahol barlangotthona-
ik vannak a folyóparton". A gnoma szavak a ROTO „üre-
ges, horhos" tőből eredeztethetők, rod „cső, szár", ross
„cső, csőr(üreg)", roth „barlang, grotta", rothrin „üreges",
rodos „barlang, üreg"; a QL adja: rotsé „cső", róta „alag-
út, cső", ronta, rotwa „üreges; mélyedés", rotelé „üreg".
Rúmhoth: ld. Glamhoth.
Rúsitaurin: A GL ad egy főnevet: rűs (rős) „tűrés, hosszú türe-
lem, türelem, elviselés (sokáig)", együtt a ró mellék-
névvel „tűrő, hosszas szenvedő; nyugodt, nemes (ked-
ves)", és az ige sem hiányzik: ró- „maradni; kitartani,
(el)tűrni". A taurion kérdésében ld. I. kötet 398. old.
(Tavari).
Sarnathrod: A gnoma sarn „kő"; athrod dolgában „gázló" ld.
Artanor.
Sarqindi: („Emberevő óriások"). Ez a SRKR tőből eredhet, adja
a QL, származékai ezek szerint sarko „hús", saroa „hú-
sos", sarkuva „testi, fizikai (testtel bíró)".
Szilpion: A GB bejegyzése a nevet így fordítja: „Cseresznye-
hold". A QL-ban van egy szó: pio „szilva, cseresznye" (vele
piukka „földi szeder", piosenna „magyal" stb.), és itt a
Valpio is „Valinor szent cseresznyéje". A GL megadja a
Piosil és a Silpion neveket, fordítást nem közöl, csupán
hogy ezek az Ezüst Fa elnevezései, és felbukkan egy piog
„szeder" szó is.
Taimonto: ld. I. 400. old. (Telimektar).
Talceleb, Taltelepta (Idril/Irildé neve, „Ezüstláb"). Az első elem
gnomául tál „láb (embereké v. állatoké)": rokon szavak: taltha
„láb (dolgoké) alap, emelvény, magaslat, pódium", talrind,
taldrin „boka", taleg, taloth „ösvény"-a Gondolinba veze-
tő Megmenekülés útjának másik neve volt Taleg Uthwen
(ld. Bad Uthwen). A QL a TALA tő alatt („támogatás") adja:
tala „láb", talwi (párosan értve) „a láb", talas „talp (lábé)
stb. A második elemet illetően ld. I. 401. old. (Telimpé). A
QL adja a telepta formát is, de fordítása nélkül.
Tarnin Austa: A tarn „kapu" kérdésében ld. I. 386. old.
(Moritarnon). A GL adja az aust „nyár" szót; vö. Aur „a Nap",
I. 406. old. (Ür).
Taruithorn, Taruktarna (Oxford). A GL adja: tár „szarv" és tarog
„ökör"(qenya taruku)-, Taruithron, régebbi alak
Taruitharn „Oxford". Közvetlenül követi e szavakat a tarn
„kapu" és a taru „(1) átkelő, gázló (2) átkelés"-ben taru
„szarv" (ld. Dramborleg), tarukká „szarvas, értsd: szarva
van", tarukko, tarunko „bika", Taruktarna „Oxford", és a
TARA gyökér alatt tara- „keresztezni, átlósan haladni, át-
vágni", tarna „keresztezés, átkelés, átkelő".
Tasarinan ld. Nantathrin.
Taurfuin ld. I. 398. old. (Tavari) és uo. 371. old. (Fui).
Teld Quing Ilon GB-ban van egy bejegyzés: „Cris a Teld Quing
Ilon jelenti a Szivárvány Tető Hasadékát, és az elda be-
szédben Kiris Iluquingatelda"; a Teld Quing Ilon kihúz-
va, és helyettesítve így: Ilbranteloth. Egy további bejegy-
zés: „Ilon az ég"; a GL-ban Hon (=qenya IIu) Iluvatar neve
(ld. I. 376. old. Ilwé]. Teld nem bukkan fel a GL-ban, de
adva vannak olyan rokon szavak, mint telm „tető" (ld. I.
399- 400. old. (telék)]: és cwing - „íj". A QL-ban iluoinga
„szivárvány", ld. I. 376. old. (Ilweran)] és telda „teteje van
(valaminek)" [ld. I. 400. old. (Telimektar)]. Cris, Kiris dol-
gában ld. Cris Ilbranteloth.
Tevildo, TefiI: Az etimológiát illetően ld. I. 401. old., amihez hoz-
záadhatjuk, hogy a korábbi gnoma név Tifd (később
Tiberth), kapcsolatban van a GL-ban egy főnévvel: tíf „el-
lenérzés, rossz érzés, keserűség".
Vardo Meoita „Macskák hercege, Macskaherceg": Vardo
dolgában ld. I. 409. old. (Varda). A QL adja: meoi „macska".
Bridhon Miaugion „Macskaherceg": bridhon „király, her-
ceg", vö. Bridhil, Varda gnoma neve (I. 409. old.). A GL-ban
ilyen főnevek szerepelnek: miaug, miog „kandúr" és miauil
„nőstény macska" (változtatva: miaulin), ahol is a Macska-
herceget úgy hívják, hogy Tifil Miothon vagy Miaugion.
Miaulé volt a neve Tevildo szakácsának.
Thorndor ld. I. 396. old. (Szorontur).
Thornhoth ld. Glamhoth.
Thorn Sir ld. I. 394. old. (Sirion).
Tifanto A név egyértelműen kapcsolatban lehet azokkal a gnoma
szavakkal (tif-, tifin), melyek az I. 401. oldalán vannak
(Tinfang).
Tifil ld. Tevildo.
Tirin ld. I. 380. old. (Kortirion).
Tőn a Gwedrin Tőn gnoma szó, jelentése „tűz (tűzhelyé)", ro-
kona a tan és további néhány szónak, ld. Tanyasalpé (I.
397. old.); Tőn a Gwedrin „a Mese-tűz" Mar Vanwa
Tyaliévában. Vö. Tön Sovriel „Valinor tűztava" (sovriel
„megtisztulás", sovri „tisztítás, megtisztítás"; són „tisz-
ta, folttalan" soth „fürdő", ső- „mosás, tisztítás, fürdetés").
Gwedrin kapcsolt szavai cwed- (hajdan cwenthi) „mon-
dani (ki-, meg-)", cweth „szó", cwent „mese, mondás",
cwess „mondás, közmondás", cwedri „elmondás (meséé)",
ugwedriol „kimondhatatlan, szavakkal ki nem fejezhető".
A QL-ban a QETE tő alatt: qet(qenté) „beszéd, beszélge-
tés", quent „szó", qentelé „mondat, kijelentés", Eldaqet
= Eldarissa stb. Vö. A szilmarilok függeléke, a quen - (quet)
bejegyzés, 375. old.
Tumladin Az első elemet illetően, gnomául tűm „völgy", ld. I.
403. old. (Tombo), és a másikra vonatkozóan, ladin, 2szint;
sima, vízszintes" - ld. Ladwen-na-Dhaideloth.
Turambar Az első elem dolgában ld. I. 385. old. (Meril-i-Turinqi).
A QL adja: amarto, ambar „Végzet, Sors", továbbá (MRTR
tő) mart „egy kis (jókora) szerencse", marto „szerencse,
(jó) sors, osztályrész", mart- „történik" (személytelenül).
A GL-ben mart „végzet, sors", martion „végzet-sújtotta,
elátkozott, kárhozott", valamint ubrod és umbart „végzet".
Turumart ld. Turambar.
Ufedhin Ez a név összefügghet a gnoma uf „ki valamiből, cl va-
lahonnét" szóval, vagy fedhin „megegyezéssel kötve, szö-
vetséges, jóbarát" szóval is.
Ulbandi Id. I. 384. old. (Melkó).
Ulmonan A gnoma név Ingulma(n) volt (Gulma= Ulmó), az előtag
(képző) in- (ind-, im-) „háza valaminek, valakinek" (ind
„ház", ld. Idril). Más példái e formációnak: Imbelca,
Imbelcon „Pokol (Melkó háza)", inthorn „kísértet(ies), szel-
lem", Intavros „vadon" sajátlag: „Tavros vadon helyei").
Umboth-muilin: Gnomául umboth, umbath „az éj leszállta";
Umbathor Garioth neve [ld. I. 369. old. (Eruman)]. Ez a
szó a *mbab-ból származtatódik, rokona a *map szónak,
ezt látjuk a math szóban „alkonyat, szürkület": ld.
Mathusdor. A második elem muil „álcázni", qenya moilé.
Undolauré ld. Glorund.
Valar (valák) A GB-ben ez áll: „Banin átigazítva a Banion név-
ből vagy Bandrim a Banlim név átigazítása. Lakoznak ezek
mármost, mondják a noldók, Gwalienben (Banien átiga-
zítása), de Elfrith és mások egyre a tünde nevükön emlgetik
őket, tehát valák (Valar v. Vali), és az a dicső kör, ahol
lakoznak, helyneve szerint Valinor". ld. I. 408. old.
TARTALOMElőszó..................................................................................................... 1
I. Tinúviel meséje................................................................................. 3
II. Turambar és Foalóké................................................................... 78
III. Gondolin bukása....................................................................... 162
IV. ANauglafring.............................................................................. 249
V. Eárendel meséje.......................................................................... 285
VI. Eriol, avagy AElfwine története és a mesék vége................ 312
Függelék............................................................................................. 373