jane austin seth grahame smith - buszkeseg es balitelet meg a zombik

http://konyvbirodalom1.mlap.hu Ha jó könyveket szeretnél!

Fordította

BERTA ÁDÁM


Jane Austen

Seth Grahame-Smith

BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET

MEG A ZOMBIK

A klasszikus tizenkilencedik század eleji románc –

most durván erőszakos zombidúlással

ATHENAEUM

http://konyvbirodalom1.mlap.hu Ha jó könyveket szeretnél! A fordítás alapjául szolgáló mű:

Jane Austen, Seth Grahame-Smith: Pride and Prejudice and Zombies

(Quirk Books, 215 Church Street, Philadelphia, PA 19106)

Copyright © Quirk Productions, Inc., 2009

Hungarian translation © Berta Ádám, 2009

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó: az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

1086 Budapest, Dankó u. 4-8.

Telefon: 235-5020

www.athenaeum.hu

[email protected]

Felelős szerkesztő: Tracikievicz Zsófia

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Nyomdai előkészítés: MALUM

Borítógrafika: Doogie Horner (Bridgeman Art Library International Ltd.)

Illusztrációk: Philip Smiley

Készült a Szekszárdi Nyomda Kft.-ben, 2009-ben,

Felelős vezető: Vadász József igazgató

ISBN 978-963-293-032-9

http://www.athenaeum.hu/

mailto:[email protected]


1. FEJEZET

zéles körben elismert igazság, hogy a zombi, ha belekóstolt

az agyvelőbe, okvetlenül még több agyvelőt szomjaz. Ez az

igazság mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe a

Netherfield Parkban elkövetett közelmúltbeli támadások során,

ahol egy tizennyolc lelkes ház teljes népét mészárolta le és za-

bálta fel egy horda élőhalott.

– Kedves Bennet – mondta Mrs. Bennet a férjének egy na-

pon –, hallotta, hogy Netherfield Park újra bérlőre talált?

Mr. Bennet azt válaszolta, hogy erről nem tud, és tovább

élesítette a tőreit és fényesítette a mordályát – szokásos reggeli

foglalatossága volt ez, mióta az elmúlt néhány hétben riasztóan

megszaporodtak a kimondhatatlanok támadásai.

– Pedig így van – erősködött az asszony.

Mr. Bennet nem felelt.

– Nem is kíváncsi, hogy ki a bérlő?! – kiáltotta Mrs. Bennet

türelmetlenül.

– Éppen a mordályomat adjusztálom, asszony! Csacsogjon

csak tovább, ha muszáj, de ne hátráltasson, mert a birtok vé-

delméről feltétlenül gondoskodnom kell!

Az asszonynak nem kellett több biztatás.

– Nos, kedvesem, Mrs. Long azt a hírt hozta, hogy

Netherfieldet egy vagyonos fiatalember bérelte ki Észak-

Angliából; négylovas hintón menekült ide Londonból, amint a

különös dögvész áttörte Manchester vonalát.

– Mi a neve?

– Bingley. Nőtlen, az évi jövedelme négy-öt ezer font. Mit

S

BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET MEG A ZOMBIK 6

szól, milyen szerencse ez a mi lányainknak!

– Hogy érti ezt? Talán ki fogja képezni őket a kardforgatás

művészetére és a mordály használatának tudományára?

– Ne bosszantson már! Természetesen arra gondolok, hogy

egyik lányunkat feleségül veszi.

– Házasság? Ilyen zavaros időkben? Bizonyára nem áll

szándékában ilyesmi.

– Szándékában! Hogy mondhat ilyen sületlenséget! De

egyikükbe feltétlen beleszeret, s ezért magának rögtön meg kell

látogatnia, mihelyt ideérkezik.

– Eszem ágában sincs. Mellesleg nem is volna bölcs kimoz-

dulni itthonról, hacsak feltétlenül nem szükséges, nehogy még

több ló és fogat essen áldozatul ebben a rémes veszedelemben,

amely újabban így megtépázta hőn szeretett Hertfordshire-

ünket.

– Gondoljon a lányaira.

– Épp azt teszem, ostoba némber! Sokkal szívesebben ven-

ném, ha az öldöklés különféle nemein járna az eszük, nem a

házasságon meg a vagyonon, mint a magáé! Eredjenek, láto-

gassák meg ezt a Bingley-t, ha nagyon muszáj, de figyelmezte-

tem, hogy egyik lányról sem lehet valami sok jót mondani,

mind csacska, üresfejű teremtés, mint az anyjuk; leszámítva

Lizzyt, akibe több gyilkos ösztön szorult, mint a nővéreibe.

– Mondja, Bennet, miért rágalmazza meg így tulajdon

gyermekeit? Abban leli örömét, hogy engem gyötör. Semmi

tekintettel sincs az idegeimre.

– Téved, drágám; nagyon is tisztelem az idegeit. Hiszen régi

ismerőseim: legalább húsz év óta úgyszólván másról sem hal-

lok, mint róluk.

Mr. Bennet természetében oly módon keveredett a fürge el-

me, a gunyoros modor, a tartózkodás és az önmérséklet, hogy

felesége huszonhárom évi tapasztalat után sem igazodott el raj-

7 BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET MEG A ZOMBIK

ta. Mrs. Bennetet könnyebb volt kiismerni: rövid eszű, sekélyes

tudású, hullámzó kedélyű asszony volt. Mikor elégedetlenség

kínozta, idegesnek képzelte magát. Mikor ideges volt – márpe-

dig ifjúkorától kezdve, a különös dögvész első támadása óta

szinte állandóan az volt – a hagyományokban talált megnyug-

vást s enyhet, amelyek a többiek számára üres csekélységeknek

tűntek.

Mr. Bennet élete feladatának azt tartotta, hogy megóvja leá-

nyai életét, Mrs. Bennet pedig azt, hogy férjhez adja őket.

2. FEJEZET

r. Bennet az elsők között tette tiszteletét Mr. Bingley-nél.

Mindjárt kezdetben úgy döntött, hogy meglátogatja, bár

feleségének az utolsó pillanatig azt hajtogatta, hogy nem keresi

fel, s az asszony a látogatásról csak utólag, este szerzett tudo-

mást. Mégpedig a következőképpen: Mr. Bennet a második le-

ányát figyelte, aki éppen a Bennet-címert véste bele egy új kard

markolatába, majd hirtelen e szavakkal fordult hozzá:

– Remélem, Lizzy, a kard tetszeni fog Mr. Bingley-nek is.

– Nem áll módunkban tudni, mi tetszik Mr. Bingley-nek –

mondta Mrs. Bennet szemrehányóan –, hiszen nem látogatjuk

meg.

– De arról megfeledkezik, mama – mondta Elizabeth –,

hogy találkozni fogunk vele a következő bálon.

Mrs. Bennet nem méltatta válaszra, de mivel nem tudott

magán uralkodni, másik lányába kötött bele:

– Ne köhögj már annyit, Kitty, az isten szerelmére! Olyan

csúnya hangja van, mintha már téged is elvitt volna a kórság!

M


– Anya! Ne is mondjon ilyen szörnyűséget, hiszen tudja,

mennyi zombi grasszál errefelé! – felelte Kitty durcásan. – Mi-

kor lesz a legközelebbi bál, Lizzy?

– Holnaphoz két hétre.

– Igen, akkor! – kiáltott Mrs. Bennet. – Így hát be sem mu-

tathatjuk Mr. Bingley-t, mert magunk sem fogjuk még ismerni

akkor. Bárcsak soha ne is hallottam volna a Bingley nevet!

– Ezt igazán sajnálom; de miért nem szólt hamarabb? Ha ezt

már ma délelőtt is tudom, semmi esetre sem látogattam volna

meg. Kár, hogy így esett; de mivel már tiszteletemet tettem ná-

la, nem zárkózhatunk el az ismeretség elől.

A hölgyek meglepődtek – Mr. Bennet éppen ezt akarta elér-

ni. Felesége meghökkenése talán a leányaién is túltett, bár ami-

kor az első örömkitörés lecsendesedett, kijelentette, hogy kez-

dettől fogva számított erre.

– Milyen kedves magától, drága Bennet! Tudtam, hogy vé-

gül enged a rábeszélésnek. Tudtam, hogy jobban szereti a lá-

nyait, semhogy ilyen ismeretséget elszalasszon. Jaj, de örülök!

És hogy megtréfált bennünket! Még délelőtt meglátogatta, de

nekünk eddig egy szót sem szólt.

– Ne tévessze meg engedékenységem: a fegyelem lankadat-

lan – mondta Mr. Bennet. – Bingley ide vagy oda, a lányoknak

a szokásos rend szerint folytatniuk kell a kiképzést.

– Persze, persze! – lelkendezett Mrs. Bennet. – Éppolyan

veszedelmesnek kell lenniük, mint amennyire elbűvölőek!

– Most aztán köhöghetsz, Kitty, amennyi jólesik – mondta

Mr. Bennet, s közben kiment a szobából, mert már unta felesé-

ge örömködését.

– Milyen nagyszerű apátok van, lányok – szólalt meg Mrs.

Bennet, amikor az ajtó becsukódott. – Mondhatom, ritka az

ilyen öröm, mióta a Jóisten időszerűnek látta elreteszelni a Po-

kol kapuját, és a holtakat arra kárhoztatta, hogy közöttünk jár-


janak. Lydia, szívem, bár te vagy a legfiatalabb, biztosra ve-

szem, hogy Mr. Bingley felkér táncra a következő bálon.

– Ó, egy cseppet sem félek! – jegyezte meg Lydia öntelten.

– Igaz, én vagyok a legfiatalabb, de a legjártasabb is a másik

nem megkísértésében.

Egész este találgatták, mikor fogja Mr. Bingley viszonozni a

látogatást, és már azon tanakodtak, mikorra hívják meg vacso-

rára.

3. FEJEZET

rs. Bennet hiába kíváncsiskodott: öt lánya segítségével

sem sikerült férjét rábírni, hogy megfelelő leírást adjon

Mr. Bingley-ről. Különféle módon ostromolták: nyílt kérdé-

sekkel, körmönfont feltevésekkel, távoli célzásokkal – de Mr.

Bennet valamennyiük ügyességét kijátszotta, s végül kénytele-

nek voltak szomszédnőjük, Lady Lucas közvetett értesüléseivel

megelégedni. Lady Lucas igen kedvező véleményt adott. Férje,

Sir William el volt ragadtatva Mr. Bingley-től; egészen ifjú,

feltűnően jóképű fiatalember, s ami a legfontosabb, a követke-

ző bálon nagy társasággal fog megjelenni. Ki várhatna ennél

többet?

– Ha az egyik lányom révbe jut Netherfieldben – mondta

Mrs. Bennet férjének –, és a többiek is mind jó férjet találnak,

azzal minden kívánságom teljesül.

– Ha pedig mind az öten túlélik ezt a zűrzavart, ami most

körülvesz bennünket Angliában, akkor nekem is – felelte Mr.

Bennet.

Mr. Bingley néhány nap múlva viszonozta Mr. Bennet láto-

M


gatását, és körülbelül tíz percet töltött vele a könyvtárszobában.

Remélte, hogy a fiatal hölgyeket is üdvözölheti, mert sokat hal-

lott a szépségükről, de csak apjukkal találkozott. A hölgyek va-

lamivel szerencsésebbek voltak, mert egy emeleti ablakból

megállapíthatták, hogy Mr. Bingley kék kabátot visel, fekete

lovon érkezett, és francia karabélyt hord a vállán – angol létére

meglehetősen egzotikus fegyvert. Ráadásul olyan esetlenül vi-

selte, hogy ebből Elizabeth rögtön arról is megbizonyosodha-

tott, hogy Bingley nem sok leckét kapott lövészetből vagy az

öldöklés más nemeiből.

Nem sokkal ezután meghívták vacsorára. Mrs. Bennet már

összeállította a fogásokat, amelyekkel háziasszonyként kívánt

tündökölni, de Mr. Bingley válasza miatt az utolsó pillanatban

az egész dolgot elhalasztotta. A fiatalember közölte, hogy más-

nap a városba kell utaznia, ezért nem fogadhatja el megtisztelő

meghívásukat, stb. Mrs. Bennetet ez egészen lesújtotta. El sem

tudta képzelni, milyen elfoglaltsága lehet Londonban ilyen rö-

vid idővel azután, hogy Hertfordshire-be érkezett. Lady Lucas

kissé csillapította aggodalmait, mert úgy vélte, hogy a fiatal-

ember nagy társaságot akar összegyűjteni a bálra, s ezért uta-

zott Londonba. Hamarosan híre ment, hogy Mr. Bingley tizen-

két hölgyet és hét urat hoz magával. A leányokat elkedvetlení-

tette a hölgyek nagy száma; de aztán megnyugodtak, mert érte-

sültek, hogy Mr. Bingley tizenkét hölgy helyett csak hatot ho-

zott magával Londonból, öt nővérét és egy unokanővérét. Mi-

kor pedig a társaság belépett a bálterembe, kiderült, hogy

mindösszesen öten vannak. Mr. Bingley, két nővére, az időseb-

bik nővér férje és még egy fiatalember.

Mr. Bingley jóvágású, megnyerő arcú és könnyed, elfogulat-

lan modorú úriember volt. Csinos, elegáns nővérein azonban

meglátszott, hogy társaságbeli hölgyek, és nem sokat konyíta-

nak a harci kiképzéshez. Sógorán, Mr. Hurstön meg csak annyi


látszott, hogy úriember; barátja, Mr. Darcy azonban hamarosan

magára vonta a terem figyelmét magas alakjával, finom arcvo-

násaival és tiszta tekintetével; öt perccel belépése után már híre

ment, hogy Cambridge eleste óta több mint ezer kimondhatat-

lant mészárolt le. Az urak jóképű férfinak tartották, a hölgyek

kijelentették, hogy sokkal csinosabb, mint Mr. Bingley. Eleinte

nagy csodálattal figyelték, de azután a modora visszatetszést

keltett, és a hangulat ellene fordult: felfedezték ugyanis, hogy

büszke, lenézi a társaságot, és méltóságán alulinak tartja, hogy

közöttük feloldódjon.

Mr. Bingley rövidesen megismerkedett minden fontosabb

személlyel a bálteremben; élénk volt és közvetlen, minden tán-

cot végigtáncolt, haragudott, hogy a bálnak olyan hamar vége

van, s megemlítette, hogy ő is házibált akar rendezni Nether-

fieldben. Bár híján volt Mr. Darcy jártasságának, ami a kardot

és a mordályt illeti, az ilyen szeretetre méltó tulajdonságok

önmagukért beszélnek. Mennyire más a barátja! Mr. Darcy volt

a legbüszkébb, legkellemetlenebb ember a világon, s mindenki

azt remélte, hogy soha többé nem teszi be ide a lábát. Legheve-

sebb ellenségei közé tartozott Mrs. Bennet, akinek már eleve

nem tetszett Mr. Darcy viselkedése, de ellenszenve kimondott

haraggá fokozódott, mert a fiatalember megsértette egyik leá-

nyát.

Mivel kevés volt a férfi, Elizabeth Bennet két táncot kényte-

len volt végigülni; Mr. Darcy egy ideig elég közel állt hozzá,

úgyhogy Miss Bennet hallotta Mr. Bingley-vel folytatott be-

szélgetését, aki pár percre odament a táncolóktól barátjához, és

őt is táncba hívta.

– Gyere, Darcy – mondta Mr. Bingley –, ne húzódozz a

tánctól. Rossz nézni, ahogy így egyedül, sután álldogálsz.

– Semmi kedvem. Tudod, mennyire utálom a táncot, ha nem

ismerem jól a páromat. Ilyen társaságban egyszerűen képtelen


volnék rá. A nővéreid el vannak foglalva, a teremben pedig

nincs még egy nő, akit felkérni nem volna számomra büntetés.

– Becsületszavamra mondom! – kiáltott Bingley –, soha éle-

temben nem találkoztam ennyi kedves leánnyal, mint ma este;

van köztük néhány rendkívül csinos!

– Az egyetlen csinos lány a teremben az, akivel te táncolsz –

mondta Mr. Darcy, a legidősebb Miss Bennetre pillantva.

– Ó! A legszebb teremtés, akit életemben láttam! De ott ül

mögötted az egyik húga, nagyon csinos, s bizonyára igen sze-

retni való leány.

– Melyikre gondolsz? – kérdezte Darcy; megfordult, s egy

pillanatra Elizabethre nézett; mikor azonban tekintetük találko-

zott, elfordította szemét, és hidegen ennyit mondott: – Megjár-

ja; de nem elég csinos ahhoz, hogy engem kísértésbe ejtsen;

pedig jelenleg nem vagyok olyan hangulatban, hogy mások ál-

tal mellőzött fiatal hölgyeket karoljak fel.

Ahogy Mr. Darcy továbbsétált, Elizabeth ereiben megfa-

gyott a vér. Életében nem sértették még meg ennyire. A harcos

törvénye megkövetelte, hogy megtorolja a becsületén ejtett fol-

tot. Lenyúlt a lábszárához, vigyázva, nehogy bárki figyelmét

magára vonja. Megérintette az álcázott tőrt, amit a ruhája alatt

viselt. Arra gondolt, követi a gőgös Mr. Darcyt odakintre, és

elmetszi a torkát.

De amint a fegyver markolatára kulcsolódtak ujjai, sikolto-

zás töltötte be a báltermet, amelyet azonnal ablaküveg-

csörömpölés követett. Esetlen, mégis céltudatos mozgású ki-

mondhatatlanok tódultak be, ruházatuk, amelyben eltemették

őket, a rendezetlenség különböző fokait mutatta. Némelyiknek

annyira rongyos volt az öltözéke, hogy az már botrányos; má-

sok borzasztóan koszos gúnyát viseltek, az ember azt hitte,

hogy kelme helyett sárból és alvadt vérből szőtték őket. A hú-

suk az oszlás eltérő stádiumaiban járt; akiket csak nemrég vitt


el a kórság, azok zöldes színezetűek és kissé képlékenyek vol-

tak, a régebben megholtak ellenben szürkék és törékenyek –

szemük és nyelvük már régen elporladt, ajkaik örökös csont-

vázvigyornak adták át a helyüket.

Néhány vendéget, akik szerencsétlenségükre túl közel álltak

az ablakhoz, rögtön elkaptak, és lakmározni kezdtek belőlük.

Elizabeth talpra ugrott, és látta, hogy Mrs. Long küszködve

igyekszik kiszabadítani magát, de két nőstény szörnyeteg esett

neki, a fejébe haraptak, dióként törték fel a koponyáját, mely-

ből egészen a csillárig sugárban felfröccsent a sötétlő vér.

A vendégek minden irányban szétszaladtak, és a zűrzavart

Mr. Bennet harsogta túl:

– Lányok! A halál pentagrammája!

Elizabeth rögtön csatlakozott négy húgához, Jane-hez,

Maryhez, Catherine-hez és Lydiához a táncparkett közepén.

Mindegyik lány előrántotta a lábszárára erősített tőrt, és elfog-

lalta helyét egy képzeletbeli ötszög egy-egy csúcsán. A terem

közepéből összehangolt mozgással lépkedtek kifelé – mind-

egyik lány egyik kézzel előreszegte borotvaéles tőrét, a másikat

pedig illedelmesen hátra tette.

Mr. Darcy a szoba sarkából figyelte, ahogy Elizabeth és hú-

gai kifelé haladva egyik zombit a másik után fejezik le. Mr.

Darcy rajtuk kívül csak egy nőről tudott egész Nagy-

Britanniában, aki ily ügyesen, kecsesen és halálpontosan bánik

a tőrrel.

Mire a lányok kiértek a terem széleire, az utolsó kimondha-

tatlan is mozdulatlanul hevert.

A támadástól eltekintve az egész család összességében kelle-

mesen töltötte az estét. Mrs. Bennet örömmel látta, hogy a

netherfieldi társaság el van ragadtatva legidősebb leányától.

Mr. Bingley kétszer is felkérte táncra, és a nővérei megkülön-

böztetett figyelemmel tüntették ki. Jane a maga nyugodt mód-


ján éppúgy örült ennek, mint az édesanyja. Elizabeth együtt

örült Jane-nel. Mary hallotta, hogy úgy emlegetik Miss MR.

Bingley-nek, mint a legműveltebb lányt a környéken; Catherine

és Lydia pedig soha nem maradt táncos nélkül – az ő korukban

még ezt tartották egyedül fontosnak a bálon. Ezért jó hangulat-

ban tértek vissza Longbournba – ebben a faluban éltek, mint a

helység legtekintélyesebb lakosai.

4. FEJEZET

ane eddig csak óvatosan dicsérte Mr. Bingley-t, de amikor

négyszemközt maradt húgával, bevallotta, mennyire tetszik

neki a férfi.

– Minden fiatalember példát vehetne róla – mondta –, olyan

értelmes, vidám, élénk. Sohasem láttam még ilyen vonzó mo-

dorú, könnyed, tökéletesen jól nevelt urat!

– Igen, de a csata hevében sem ő, sem Mr. Darcy nem állná

meg a helyét sem pengével, sem bunkósbottal – jegyezte meg

Elizabeth. – Márpedig a fiatalemberektől ezt is elvárjuk; a fér-

fiú jellemére ez teszi fel a koronát.

– Azért nagyon hízelgő volt rám nézve, hogy másodszor is

felkért táncolni. Nem számítottam rá, hogy ilyen figyelmes

lesz.

– Nagyon megnyerő fiatalember, annyi bizonyos. Fogalma

sincs a fegyverforgatásról, ennek ellenére nem alaptalanul tet-

szik neked. Láttunk már ostobább tökfilkókat is, akik levettek a

lábadról.

– De kedves Lizzy!

– Tudod, te túlságosan hajlasz arra, hogy általában szeresd

J


az embereket. Senkiben sem látsz hibát. Soha életemben nem

hallottam, hogy valakiről is rosszat mondtál volna.

– Nem akarok senkit sem elhamarkodottan megítélni.

– Te annyira eszes vagy, és ráadásul józan – mégis hogyan

kerülheti el a figyelmedet mások ostobasága, dőresége? Neked

persze Mr. Bingley nővérei is tetszenek, pedig a modoruk nem

olyan megnyerő, mint a fivérüké.

A Bingley nővérek igazi társasági hölgyek voltak – élénkek

és jókedvűek, ha úgy esett nekik jól, barátságosak voltak azok-

kal, akikkel akartak –, de valójában gőgös, öntelt teremtések.

Elég csinosak voltak, az egyik londoni magánintézetben nevel-

kedtek, de vajmi keveset értettek azokhoz a halálos harcművé-

szetekhez, amelyekre Lizzyt és többi nővérét olyan alaposan

kiképezték részint Angliában, részint távol-keleti utazásaik so-

rán.

Ami magát Mr. Bingley-t illeti, őt élesen eltérő jellemük el-

lenére állhatatos barátság fűzte Darcyhoz. Bingley-t sem

mondhatta senki korlátoltnak, de Darcy valóban okos volt. Gő-

gös, zárkózott, nehezen kielégíthető, s noha kifogástalanul ud-

varias, mégsem jó modorú. E tekintetben határozottan barátja

javára billent a mérleg. Bárhol jelent is meg, Bingley biztosra

vehette, hogy megkedvelik, Darcy viszont folyton megsértette

az embereket.

Azt viszont nem tudta senki – még Mr. Bingley sem –, hogy

Darcy nem ok nélkül viselkedik ilyen fagyosan. Nem sokkal

ezelőttig sokkal oldottabb modorban közeledett mindenkihez;

derűs volt, és végtelenül figyelmes. De aztán egy árulást köve-

tően, amelyet nem volt gyomra szóba hozni, örökre megválto-

zott az alaptermészete.


5. FEJEZET

ongbourntól nem messze – bár mostanában ilyen kis távol-

ságot is életveszélyes vállalkozás gyalog megtenni – élt

egy család, Benneték jó barátai. Sir William Lucas régebben

temetésre készített ruhákat Merytonban, és olyan remekbesza-

bott, szinte túlvilági szépségű költeményeket varrt, hogy a ki-

rály jónak látta lovagi rangra emelni. Tűrhető megélhetést biz-

tosított családjának, amíg a különös nyavalyatörés feleslegessé

nem tette szolgálatait. Immár kevesen tartották ésszerűnek új,

díszes öltözéket készíttetni halottaiknak, mikor úgyis csak ösz-

szesároznák a sírból kifelé mászva. Sir William Lucas ezért az-

tán lerázta magáról az üzlet gondjait, s családjával együtt kiköl-

tözött egy Merytontól nagyjából egy mérföldre levő házba.

Lady Lucas tiszteletre méltó asszony volt, nem túlzottan

okos ahhoz, hogy Mrs. Bennet ne találjon személyében értékes

szomszédra.

Lucaséknak több gyermekük volt, a legidősebbik huszonhét

év körüli, okos, értelmes leány, Elizabeth bizalmas barátnője.

– Magának aztán jól kezdődött az este, Charlotte – mondta

Mrs. Bennet Miss Lucasnak példásan türtőztetve magát. – Mr.

Bingley magát kérte fel elsőnek.

– Igen, de a második partnere nyilván jobban tetszett neki.

– Ó… persze, Jane-re gondol, mert Mr. Bingley kétszer tán-

colt vele, s aztán ugyancsak feltűnést keltett, hogy oly bátran

küzdött a kimondhatatlanok ellen.

– Nem mondtam még el, hogy véletlenül meghallottam, mit

beszélget Mr. Bingley Mr. Robinsonnal? Mr. Robinson meg-

kérdezte, hogyan tetszik neki a merytoni társaság, nem gondol-

ja-e, hogy sok csinos nő van a teremben, és melyiket találja kö-

zülük a legszebbnek. Az utolsó kérdésre Mr. Bingley rögtön

rávágta: „Ó, természetesen a legidősebb Bennet kisasszonyt, ez

L


nem is kétséges.”

– Szavamra, ez valóban határozott válasz volt!

– Mr. Darcyra kevésbé érdemes figyelni, mint a barátjára,

nemde? – jegyezte meg Charlotte. – Szegény Elizabeth! Nem

tudott rólad jobbat mondani, mint hogy „megjárja”.

– Nagyon kérem, ne beszélje be Lizzynek, hogy bánkódnia

kell e miatt a méltánytalanság miatt. Darcy olyan kellemetlen

alak, hogy én inkább sajnálnám azt a leányt, aki neki megtet-

szene. Mrs. Long azt mesélte nekem tegnap este, hogy… –

Mrs. Bennet hangja elcsuklott, ahogy eszébe jutott szerencsét-

len Mrs. Long, akinek azok az alávaló szörnyetegek a fogukkal

törték fel a koponyáját.

– Miss Bingley azt mondta nekem – jegyezte meg Jane –,

hogy Mr. Darcy mindig szűkszavú, kivéve, ha bizalmas baráti

körben van; olyankor igen kellemes a modora.

– Mr. Darcy büszkesége engem nem bánt annyira, mint a

másoké – jegyezte meg Miss Lucas –, mert neki legalább van

rá mentsége. Nem lehet csodálkozni, ha egy ilyen feltűnően jó-

képű fiatalember, akinek a szerencse előkelő származást, va-

gyont, mindent megadott, nagyra tartja magát. Szinte azt

mondhatnám, joga van hozzá, hogy büszkén viselkedjen.

– Ebben tökéletesen igazad van – felelte Elizabeth –, és

könnyen meg is bocsátanék neki, ha nem tiport volna bele a

büszkeségembe. Bátran állíthatom, hogy már épp átvágtam

volna a torkát, csak az akadályozott meg benne, hogy pont ak-

kor tódultak be a kimondhatatlanok.

– A büszkeség – jelentette ki Mary, aki szeretett tartalmas

gondolatokkal hivalkodni – véleményem szerint igen gyakori

vétek. Olvasmányaim alapján meg vagyok róla győződve, hogy

rendkívül elterjedt.

Elizabeth nem tudta megállni, hogy ne forgassa a szemét.

– A hiúság és a büszkeség két különböző dolog, bár gyakran


használjuk a két szót hasonló értelemben – folytatta Mary. –

Az ember lehet büszke anélkül, hogy hiú lenne. A büszkeség

inkább abból táplálkozik, hogy mi a véleményünk önmagunk-

ról, a hiúságot pedig másoknak a rólunk alkotott véleménye le-

gyezgeti.

Idáig jutott, amikor Elizabeth hatalmasat ásított. Ha harcra

került sor, csodálta Mary bátorságát, de nyugodt társaságban

hangyányit unalmasnak találta húgát.

6. FEJEZET

longbourni hölgyek rövidesen meglátogatták a

netherfieldie-ket. Jane elbűvölő modora egyre jobban

megnyerte Mrs. Hurst és Miss Bingley tetszését; s bár anyját

elviselhetetlennek találták, a kisebb lányokkal pedig jóformán

szóba sem álltak, a két idősebbik Bennet nővérrel hajlandók

voltak elmélyíteni az ismeretséget. Jane a legnagyobb örömmel

fogadta ezt a figyelmességet, de Elizabeth még mindig úgy

érezte, hogy a netherfieldi hölgyek mindenkivel gőgösen bán-

nak. Minden találkozásuk alkalmával kiviláglott, hogy Bingley

bámulatot érez Jane iránt; Elizabeth szemében ugyancsak nyil-

vánvaló volt: Jane is jó úton van, hogy komolyan beleszeressen

Bingley-be. Elizabeth mégis örömmel gondolt arra, hogy az

emberek nemigen fogják észrevenni Jane vonzalmát. Ezt a

meggyőződését barátnőjével, Miss Lucasszal is közölte.

– Ilyen esetben – felelte Charlotte – talán szerencse, ha így

alakul, de a túlzott óvatosság néha hátrányos is lehet. Ha a nő

az érdekelt férfi előtt ily ügyesen titkolja érzelmeit, esetleg el-

szalasztja az alkalmat, hogy magához láncolja. Tíz közül kilenc

A


esetben a nő okosabban teszi, ha több érzelmet mutat, mint am-

ennyit érez. Bingley-nek kétségtelenül tetszik a nővéred; de ha

Jane nem megy félúton elébe, talán ennyiben is marad.

– De hiszen elébe megy, amennyire a természete megenge-

di. Ne felejtsd el, Charlotte: ő elsősorban harcos és csak má-

sodsorban nő.

– Nos, én tiszta szívből sikert kívánok Jane-nek – mondta

Charlotte –, s ha már holnap férjhez menne Bingley-hez, véle-

ményem szerint éppen akkora esélye lesz a boldogságra, mint-

ha egy álló esztendőn keresztül tanulmányozná a jellemét. A

boldog házasság tisztán véletlen dolga. Bármilyen jól ismerték

a jövendő házastársak egymás természetét, bármennyire hason-

lóak is voltak a házasság előtt, ez cseppet sem mozdítja elő

boldogságukat. Később mindig ellentétek fejlődnek ki köztük,

s ez elég ok a súrlódáshoz. Legjobb, ha az ember minél keve-

sebbet tud a másik hibáiról, akivel az életét le kell élnie.

– Ez nevetséges, Charlotte, és különben is csak úgy mondod

az egészet! Te is tudod, hogy nem így mennek a dolgok, magad

sem választanál férjet ilyen hirtelen.

– Ne felejtsd el, hogy én nem vagyok harcos, mint te,

Elizabeth. Csak egy csacska lány vagyok, már huszonhét éves,

és férj még sehol.

Elizabethet lekötötte, hogy Mr. Bingley milyen figyelmesen

bánik Jane-nel, s közben észre sem vette, hogy ő maga is bizo-

nyos érdeklődést ébresztett Bingley barátjában. Mr. Darcy ele-

inte alig ismerte el róla, hogy csinos; a bálon nem látszott elis-

merés a tekintetében, mikor szemügyre vette, s a későbbi talál-

kozáskor is csak azért nézett rá, hogy bírálhassa. De miután

önmagát és barátait meggyőzte, hogy a leánynak jóformán

egyetlen szép arcvonása sincs, rájött arra, hogy a sötét, kifejező

szempár szokatlanul érdekessé teszi Elizabeth arcát, s ráadásul

a lánynak páratlan tehetsége van a kardforgatáshoz. E felfede-


zést egyéb nyugtalanító észrevételek követték. Bár kritikus

szemmel nézegette, és látta, hogy Elizabeth alakja távolról sem

tökéletesen arányos, annyit mégis kénytelen volt elismerni,

hogy termete könnyed és kecses, karja meglepően izmos, de

annyira azért nem vékony és szálkás, hogy nőietlennek tűnjön.

Darcy szerette volna a lányt jobban megismerni; beszélgetni

ugyan még nem beszélgetett vele, de figyelte, amint másokkal

társalog. Elizabeth észrevette ezt. Éppen Sir William Luca-

séknál voltak, ahol nagy társaság gyűlt össze.

– Mit akarhat ez a Darcy? – kérdezte Charlotte-tól. – Foly-

ton fülelt, mialatt Forster ezredessel beszélgettem.

– Erre a kérdésre csak ő maga tudna válaszolni.

– Ha továbbra is így viselkedik, okvetlenül tudomására ho-

zom, hogy hallgatózása nem kerülte el figyelmemet. Még nem

bocsátottam meg neki, hogy a becsületembe gázolt, és nem ki-

zárt, hogy kiteszem a fejét dísznek a komódra.

Darcy hamarosan feléjük indult. Elizabeth hozzá fordult, és

ezt mondta:

– Nem gondolja, Mr. Darcy, hogy igen ékesszólóan beszél-

tem az imént, amikor Forster ezredest gyötörtem, hogy rendez-

zen bált Merytonban?

– Meggyőzően szólt, de ha bálról van szó, a hölgyek mindig

meggyőzőek tudnak lenni.

– Attól függ, kinek a báljáról van szó.

– Nos, én kinyitom a zongorát, Eliza; tudod jól, ezután mi

következik – mondta Miss Lucas hirtelen fülig elpirulva.

– Na szép, ez aztán a kedves barátnő! Folyton azt akarod,

hogy mindenkinek zongorázzak és énekeljek!

Elizabeth előadása élvezetes volt, de távolról sem művészi.

Alig egy-két dalt énekelt el, és máris ott termett a zongora mel-

lett Mary húga, hogy sietve elfoglalja a helyét. Ő egy hosszú

hangversenymű után csatlakozott nővéreihez, és a terem végé-


ben buzgón táncra perdültek néhány Lucas csemetével meg

két-három tiszttel.

Mr. Darcy a közelükben állt, és magában méltatlankodott,

hogy minden társalgás kizárásával így ütik agyon az estét.

Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette a mellet-

te álló Sir William Lucast, amíg az szóba nem elegyedett vele:

– Milyen bájos szórakozás ez a fiatalság számára, Mr.

Darcy!

– Minden bizonnyal, uram, amellett az az előnye is megvan,

hogy a világ kevésbé művelt társadalmaiban is hódolnak neki.

Táncolni minden vadember tud. Sőt, valamennyire talán még a

zombik is boldogulnának a lépésekkel.

Sir William csak mosolygott, nem tudta, hogy társalogjon

ezzel a modortalan alakkal. Nagyon megkönnyebbült, mikor

meglátta, hogy Elizabeth közeledik feléjük.

– Drága Miss Eliza, hát maga miért nem táncol? Mr. Darcy,

engedje meg, hogy bemutassam ennek az ifjú hölgynek, nála

jobb táncost nem is kívánhat. Biztosra veszem, hogy ennek a

szépségnek ön sem tud ellenállni. – Ezzel megfogta Elizabeth

kezét, és Darcyéba tette, aki nem húzódozott. A leány azonban

tüstént visszavonta kezét, s kissé zavartan fordult Sir William-

hez:

– Nem, uram, eszem ágában sincs táncolni. Kérem, ne gon-

dolja, hogy azért jöttem erre, mintha táncost akarnék magam-

nak fogni.

Mr. Darcy komoly és tiszteletteljes hangon kérte, hogy

nyújtsa kezét a tánchoz, de hiába. Elizabeth szilárdan kitartott

elhatározása mellett. Pajkosan villant meg a szeme, és elfor-

dult. Ellenkezése egyáltalán nem tette kevésbé kívánatossá Mr.

Darcy szemében, aki valamelyest ellágyulva gondolt a leányra,

amikor Miss Bingley megszólította:

– Hadd találjam ki, min tűnődik!


– Nem vennék rá mérget, hogy menni fog.

– Azon gondolkozik, milyen kibírhatatlan volna, ha estéken

keresztül így kellene múlatnia az időt: micsoda ízetlen, lármás

mulatozás; miféle üresfejű és mégis öntelt társaság! Mit nem

adnék, ha meghallgathatnám, ön milyen gúnyos véleményt al-

kotott róluk!

– Biztosíthatom, nagyon téved. Sokkal kellemesebb gondo-

latok foglalkoztattak. Azon tűnődtem, milyen nagy gyönyörű-

séget szerezhet egy szép szempár, amely csinos női arcból te-

kint ránk.

Miss Bingley Mr. Darcy arcát fürkészve azonnal tudni akar-

ta, melyik hölgy indította őt erre a gondolatra.

– Miss Elizabeth Bennet – jelentette ki Darcy.

– Miss Elizabeth Bennet! – ismételte Miss Bingley. –

Longbourn védelmezője? A hertfordshire-i hősnő? Szólni sem

tudok a meglepetéstől! Bájos anyósa lesz, mondhatom, és per-

sze önök ketten, ha egyesítik a harci művészetekben szerzett

jártasságukat, rengeteg kimondhatatlant legyűrhetnek.

Darcy megingathatatlan közönnyel hallgatta, hogy Miss

Bingley így élcelődik rajta; mivel pedig a fiatalember nyugal-

ma arra vallott, hogy nincs semmi veszély, Miss Bingley sza-

badon ontotta további szellemességeit.

7. FEJEZET

r. Bennet vagyona jóformán csak kétezer font évjáradék-

ból állt. Leányait súlyosan érintette az a kikötés, hogy a

járadék, férfiörökös hiányában, halála esetén egy távoli rokonra

száll; az pedig mindenkit súlyosan érintett, hogy a birtokot he-

M


gyek vették körül, ezért vesződséges volt védeni. Anyjuk va-

gyona pedig, noha az asszony társadalmi helyzetéhez képest je-

lentősnek számított, nem pótolhatta az atyai vagyon hiányát.

Mrs. Bennet apja ügyvéd volt Merytonban, és négyezer fontot

hagyott leányára.

Mrs. Bennet nővére bizonyos Mr. Philipshez ment feleségül,

aki régebben apjuk ügyvédbojtára volt, majd később átvette az

irodát; bátyja pedig, miután természettudományos végzettséget

szerzett, két hadiipari gyár tulajdonosa lett, és Londonban élt.

Longbourn csak egy mérföldre feküdt Merytontól, így gya-

logszerrel is könnyen elérhető volt a fiatal hölgyeknek. Az uta-

zókat folyton molesztáló kimondhatatlanok ellenére hetenként

háromszor-négyszer kedvük támadt átsétálni, hogy megláto-

gassák nagynénjüket, és benézzenek a közeli divatáruboltba. A

család két legfiatalabb tagja, Catherine és Lydia különösen

gyakran tett ilyen rokoni látogatást; üresfejűbbek voltak, mint

nénjeik, s ha jobb dolguk nem akadt, egy merytoni sétával ütöt-

ték el az unalmas délelőttöt, s ilyenkor volt, hogy gyakorolniuk

kellett magukat a harcművészetben. Újság és örömhír most ép-

pen akadt, mert nemrég egy ezred katona érkezett a szomszéd-

ba: ott töltik az egész telet, s kiforgatják a koporsókat a kemény

földből, hogy felgyújtsák őket. Éppen Merytonban táboroztak le.

A nagynénjüknél tett látogatások révén a lányok most felet-

tébb érdekes értesüléseket szereztek. Ismereteik napról napra

gyarapodtak, mind a tisztek nevére és kapcsolataira vonatkozó-

lag, mind a derbyshire-i, cornwalli és essexi csataterekről

származó friss hírek tekintetében – hiszen ezeken a helyeken

tombolt a leghevesebb harc. Egyébről nem is tudtak már be-

szélni, csak a tisztekről, s Mr. Bingley hatalmas vagyona,

melynek puszta említése is fellelkesítette anyjukat, az ő sze-

mükben értéktelenné törpült, ha egy zászlós egyenruhájával ha-

sonlították össze, és azzal, ahogyan elmeséli: kardja egyetlen


suhintásával fejez le egy nyavalyást.

Catherine és Lydia egyik reggel is éppen a tisztekről árado-

zott. Apjuk végighallgatta őket, majd hidegen megjegyezte:

– Ebből a sok összevissza fecsegésből csak annyit tudok ki-

venni, hogy ti vagytok a két legostobább liba az egész környé-

ken. Ezt persze régebben is sejtettem, de most újra meggyőzte-

tek róla.

– Egészen elképeszt, drágám – mondta Mrs. Bennet –, mi-

lyen könnyen hajlik rá, hogy ostobának tekintse tulajdon gyer-

mekeit.

– Remélem, azt mindig is tisztán fogom látni, ha gyermeke-

im ostobák.

– Dehát ők egytől egyig nagyon értelmesek. Ne felejtse el,

milyen fürgén elsajátították azokat a keleti fortélyokat, ame-

lyeket maga feltétlenül rájuk akart erőltetni.

– Attól még, hogy alkalomadtán lekaszálnak néhány nyava-

lyás zombit, nem lesznek különösebben értelmesek, főképp

azért nem, mert a tudományukat leginkább csak a nyalka tisz-

tek szórakoztatására veszik elő.

– Mama! – kiáltott fel Lydia. – A néni azt meséli, hogy

Forster ezredes és Carter kapitány már nem jár oly gyakran

Miss Watsonhoz, mint eleinte: mostanában sokszor látja őket a

pásztordombi temetőben, kriptákat égetnek.

Mrs. Bennetnek nem volt alkalma felelni, mert belépett az

inas, és levelet adott át Miss Bennetnek Netherfieldből, jelent-

ve, hogy a küldönc válaszra vár.

– Mondd hát, Jane, ki az? Mit ír?

– Miss Bingley írta – mondta Jane, és felolvasta a levelet:

Kedves barátnőm,

ha nem esik meg a szíve szegény Louisán és rajtam, és

nem jön el ma hozzánk vacsorára, ő meg én egész éle-


tünkre meggyűlölhetjük egymást, mert két nő nem tölthet

el négyszemközt egy egész napot veszekedés nélkül. Jöj-

jön, mihelyt levelemet megkapta. Fivérem és az urak a

tisztekkel vacsoráznak.

Igaz barátnője

Caroline Bingley

– Nem vacsoráznak otthon! Elég baj az – mondta Mrs.

Bennet.

– Megkaphatom a kocsit? – kérdezte Jane.

– Nem, szívem, jobb lesz, ha lóháton mégy, mert esőre áll az

idő, és tudod, milyen könnyen másznak elő a nedves talajból.

Szívesebben venném, ha gyorsabban tudnál haladni, márpedig a

kocsi lassú; ráadásul, ha esik, ott kell maradnod éjszakára.

– Nem is rossz ötlet, mama – jegyezte meg Elizabeth –, fel-

téve, ha Jane-t nem küldik haza a kocsijukon.

– Sokkal szívesebben mennék kocsin – mondta Jane, aki

nyilvánvalóan tartott attól, hogy egyedül kell átnyargalnia

Netherfieldbe.

– De szívem, gondold meg, apád nem nélkülözheti a lova-

kat. Szüksége van rájuk a gazdaságban, ugye, Bennet?

– Sokkal gyakrabban van szükségem a lovakra a gazdaság-

ban, mint ahogy megkaphatom őket, és túl sok veszett oda ed-

dig is az utakon.

Jane-nek tehát lóháton kellett látogatóba mennie. Anyja a

kapuig kísérte, és élénken jósolgatta, hogy rossz idő lesz. Re-

ményei be is teljesedtek: Jane nem juthatott még messzire,

amikor eleredt a zápor, és a felpuhult talaj alól tucatszámra

bukkantak fel a visszataszító szörnyetegek, amelyek ugyan

még szakadozott emberi ruháikat viselték, de már nyoma sem

maradt bennük az illemtudásnak, amely életükben olyan jól

szolgálta őket.


Húgai aggódtak miatta, de anyja repesett örömében. Egész

este szünet nélkül szakadt az eső; Jane valóban nem tud haza-

jönni.

– Mit szóltok, milyen remek ötlet! – ismételgette Mrs.

Bennet, mintha az esőt is ő rendelte volna meg. Ügyes tervének

szerencsés következményei azonban csak másnap reggel bon-

takoztak ki. Alig végeztek a reggelivel, amikor egy szolga

Netherfieldből ezt a levelet hozta Elizabethnek:

Drága Lizzym,

ma reggel nagyon rosszul érzem magam, valószínűleg

azért, mert tegnap bőrig áztam. Kedves barátnőim halla-

ni sem akarnak hazatérésemről, amíg jól nem leszek. Ah-

hoz is ragaszkodnak, hogy hívassam el Mr. Jonest – ne

ijedj meg hát, ha azt hallod, hogy nálam volt csak a tor-

kom és a fejem fáj, komolyabb bajom nincsen.

Szerető testvéred stb.

– Nos, drágám – mondta Mr. Bennet, miután Elizabeth fel-

olvasta a levelet –, ha leánya most meghal, vagy ami még rosz-

szabb, elkapta a különös ragályt, az szolgálhat vigasztalásul,

hogy Mr. Bingley után szaladt, mégpedig a maga utasítására.

– Ó, dehogyis kell félni, hogy meghal! Az ember nem hal

bele pár vágásba és zúzódásba. Meg Netherfieldben gondos-

kodnak is róla – addig jó neki, amíg ott van.

Elizabeth komolyan aggódott, és mindenáron látni akarta

nővérét, ha nincs is kocsi; mivel azonban lovagolni nem tudott,

csak gyalog mehetett Bingley-ékhez. Ezt az elhatározását be is

jelentette.

– Ne butáskodj már! – csattant fel az anyja. – Ilyesmire

gondolni, miközben annyian előjöhettek közülük ebben a rette-

netes sárban! Mire odaérsz, olyan csatakos leszel, hogy senki


előtt nem mutatkozhatsz. Ha egyáltalán élve odaérsz!

– Ne felejtse el, anyám, hogy a Shaolin Pei Liu tanítványa

vagyok. Ráadásul három katona jut minden kimondhatatlanra.

Vacsorára itthon leszek.

– Merytonig mi is veled megyünk – mondta Catherine és

Lydia. Elizabeth elfogadta ajánlatukat, s együtt indultak útnak.

A vádlijukra erősített tőr volt minden fegyverzetük. A muskéta

és a katana kard hathatósabb önvédelmi fegyver, de ezek nőiet-

lennek számítottak, és minthogy most nem tudták volna a nye-

regbe rejteni őket, a három nővér inkább az illedelmes megol-

dást választotta.

– Ha kilépünk, talán láthatjuk még Carter kapitányt is eluta-

zása előtt – mondta Lydia útközben.

Merytonban elváltak egymástól. A két fiatalabbik nővér az

egyik tisztfeleség lakására ment, Elizabeth pedig egyedül foly-

tatta útját. Gyors lépésekkel vágott át a szántóföldeken, pocso-

lyákon és kerítésátjárókon ugrált keresztül. Türelmetlen siet-

séggel haladt, s közben kioldódott az cipőfűzője. Minthogy

nem akart ziláltnak tűnni, mikor megérkezik a netherfieldi kas-

télyba, letérdelt, hogy megkösse.

Hirtelen szörnyű visongást hallott, ahhoz hasonlót, mint

amikor az ártányt vágják. Elizabeth rögtön tudta, mi az, s máris

a tőréhez kapott. Megfordult, mindenre elszántan felemelte a

fegyvert, s ekkor rettentően siralmas látványban volt része: há-

rom kimondhatatlan közeledett tátott szájjal, hadonászva. Ame-

lyik a legközelebb volt hozzá, friss halottnak tűnt, temetési öl-

tözete még nem színeződött el, sőt, még a szemgolyója sem

porladt el. Lenyűgöző tempóval botorkált Elizabeth felé; ami-

kor karnyújtásnyira ért, a lány a zombi mellébe döfte, majd fel-

rántotta tőrét. A penge az ég felé szaladt, átvágva a támadó

nyakát és arcát, míg a koponyája tetején ki nem bukkant. A

kimondhatatlan a földre hanyatlott, és többé meg sem mozdult.


A második szörnyeteg hölgy volt, és bajtársánál sokkal ré-

gebb óta halott. Rárontott Elizabethre, és esetlenül kaparászni

kezdett karomszerű ujjaival. Elizabeth az illemet félretéve fel-

libbentette a ruháját, és erőteljesen fejbe rúgta a zombit, amitől

annak koponyája szétporladt, s bőr- meg csontszilánkfelhő

formájában robbant szét. Ő is elvágódott, és átadta magát a

nemlétnek.

A harmadik szokatlanul magas volt, és bár régóta halott le-

hetett, még mindig nagy erővel bírt, és gyorsan közeledett.

Elizabeth még nem nyerte vissza az egyensúlyát a rúgás után,

mikor a teremtmény máris karon ragadta őt, és kicsavarta a ke-

zéből a tőrt. Elizabeth kiszabadította a karját, és daru-pozíciót

vett fel, mert ezt látta legcélravezetőbbnek ilyen magas ellen-

féllel szemben. A teremtmény a lány felé szökellt, mire Eliza-

beth megsemmisítő csapást mért a combjaira. A kimondhatat-

lan mindkét lába eltört, magatehetetlenül roskadt a földre.

Elizabeth visszaszerezte a tőrt, és utolsó ellenfelét is lefejezte,

aztán a fejet a hajánál fogva magasba emelve, mérföldekre el-

hallatszó csatakiáltást eresztett ki a torkán.

Továbbhaladva aztán nemsokára megpillantotta a

netherfieldi kastélyt; sajgott a bokája, a harisnyája sáros lett,

arca tüzelt, annyira kimelegedett a fárasztó tusakodásban.

Bevezették az egyik szobába, ahol Jane kivételével az egész

társaság éppen reggelinél ült; Elizabeth váratlan megjelenése

mindnyájukat meglepte. Mrs. Hurst és Miss Bingley alig akar-

ták elhinni, hogy ilyen komisz időben, ennyi kimondhatatlantól

nyüzsgő terepen három mérföldet gyalogolt, méghozzá teljesen

egyedül. Elizabeth úgy érezte, megvetik emiatt. De a két nővér

ezzel együtt igen udvariasan fogadta, fivérük modora pedig több

volt, mint udvarias: jóindulat, szívből jövő kedvesség sugárzott

belőle. Darcy alig beszélt, Mr. Hurst pedig egy szót sem szólt.

Darcy egyrészt a lány kézitusától kipirult arcában gyönyörkö-


dött, másrészt azon tanakodott, indokolt volt-e Elizabethnek vál-

lalnia a kockázatot, hogy egyedül eljöjjön, egy szál tőrrel vé-

delmezve életét. Mr. Hurst csak a reggelivel foglalkozott.

Elizabeth nővére iránt érdeklődött, de nem kapott kedvező

választ. Jane rosszul aludt, most fenn van ugyan, de nagyon lá-

zas, és nem hagyhatja el a szobát. Elizabeth felment hozzá,

magában aggódva, hogy szeretett nővére esetleg elkapta a kü-

lönös ragályt.

Reggeli után a Bingley nővérek is csatlakoztak hozzájuk;

Elizabeth maga is kezdte őket megkedvelni, amikor látta, mi-

lyen szerető gondoskodással veszik körül nővérét. Megjött a

patikárius, megvizsgálta a beteget, és mindannyiuk megköny-

nyebbülésére kijelentette, hogy Jane nem a különös ragályt

kapta el, csak erősen meghűlt, kétségkívül az esőben folytatott

közelharc közben.

Mikor hármat ütött az óra, Elizabeth úgy vélte, haza kell in-

dulnia. Miss Bingley felajánlotta a hintót, de Jane nagyon a

szívére vette, hogy a húga távozni akar, ezért Miss Bingley

kénytelen volt más ajánlatot tenni Elizabethnek: meghívta, ma-

radjon egyelőre Netherfieldben. A lány hálás szavakkal fogadta

el a meghívást. Longbournba inast küldtek, hogy értesítse a

családot elhatározásáról, és hozzon magával néhány napra való

ruhaneműt, és – Elizabeth kérésére – a kedvenc muskétáját.

8. FEJEZET

t órakor a két Bingley nővér visszavonult meditálni és öl-

tözködni, fél hétkor pedig Elizát vacsorához hívták. Jane

állapota egyáltalán nem javult. A nővérek ennek hallatán há-

Ö


rom-négyszer elismételték, mennyire le vannak sújtva, milyen

szörnyű egy ilyen csúnya megfázás, milyen rettenetes volt, mi-

kor ők is hasonló betegséggel estek ágynak – de ezzel el is in-

tézték a dolgot, s többé nem gondoltak rá. Ha Jane nem volt ve-

lük, közönyösek voltak iránta: Elizabeth észrevette ezt, s visz-

szatért eredeti ellenszenvéhez.

Az egész társaságban a fivérük volt az egyetlen, akire barát-

ságos érzésekkel gondolt. Bingley őszintén aggódott Jane mi-

att, és figyelmesen bánt Elizabethszel is. A leánynak ez igen jó-

lesett, mert kevésbé érezte magát betolakodónak, mint ezt a

többiek viselkedése sejtette.

Vacsora után Elizabeth rögtön visszament nővéréhez, s mi-

helyt kitette a lábát a szobából, Miss Bingley egyből szapulni

kezdte. Kijelentette róla, hogy modortalan, gőgös és szemtelen,

képtelen társalogni, nincs benne se elegancia, se szépség. Mrs.

Hurst egyetértett vele, s hozzátette:

– Egyszóval semmi jót nem lehet róla mondani, csak azt,

hogy kitűnő harcos. Soha életemben nem felejtem el, hogyan

jelent meg ma reggel: mintha a vadonból jött volna elő.

– Szakasztott olyan volt, Louisa. Azért kell ilyen veszedel-

mes időszakban rohangálnia a mezőkön, mert a nővére meg-

hűlt? És milyen rendetlen, kócos volt a haja!

– Hát még az alsószoknyája! Remélem, láttad: legalább

másfél arasznyira sáros volt; a felöltőjére pedig az élőhalottak

húsának darabkái tapadtak, kétségkívül a támadók miatt.

– Talán egészen pontosan megfigyelt mindent, Louisa, de én

ebből mit sem vettem észre – jegyezte meg Bingley. – Szerin-

tem Miss Elizabeth Bennet nagyon is csinos volt, mikor reggel

benyitott hozzánk. A sáros szoknya teljesen elkerülte a figyel-

memet.

– Nem hiszem, hogy ne vette volna észre, Mr. Darcy –

mondta Miss Bingley –, s gondolom, nem venné szívesen, ha


az ön húga ilyen nevetségessé tenné magát.

– Természetesen nem.

– Három mérföldet, négyet, ötöt, vagy a jó ég tudja, mennyit

gyalogolni bokáig érő sárban, méghozzá egyedül, teljesen

egyedül! Miközben a kimondhatatlanok fenyegetése tizedeli az

úton a szerencsétlen lelkeket, és éjjel-nappal ontja a kárhozatot.

Hogy adhatta erre a fejét? Az én szememben az ilyesmi öntelt,

gyalázatos különcségről árulkodik, mely az illem teljes semmi-

bevétele.

– Az én szememben a testvéri szeretet megható jele – vála-

szolta Bingley.

– Ha nem tévedek, Mr. Darcy – jegyezte meg Miss Bingley

félig suttogva –, ez a kaland bizonyára kissé lehűtötte Elizabeth

szép szeme iránt érzett rajongását!

– Egyáltalán nem – felelte Darcy –, a kézitusa után még ra-

gyogóbbnak tetszett a szeme.

Ezt a kijelentést rövid hallgatás követte, majd Mrs. Hurst

vette fel újra a beszéd fonalát:

– Jane Bennetet rendkívül nagyra becsülöm, igazán édes te-

remtés, és szívből kívánom, hogy jó férjet találjon. De attól fé-

lek, hogy ezekkel a szülőkkel és ilyen közönséges rokonsággal

nincs rá kilátása.

– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy a nagybátyjuk ügyvéd

Marytonban.

– Igen, de van egy másik, aki a szegényebb üzleti negyed-

ben él, valahol a Cheapside környékén.

– Mondhatom, pompás! – jegyezte meg a húga, s mindket-

ten hangosan felnevettek.

– Ha annyi nagybátyjuk volna is, hogy az egész Cheapside-

ot meg lehetne velük tölteni, azzal még semmit sem veszítené-

nek kedvességükből! – kiáltott fel Bingley. – Hát nem veszik

észre, milyen kiváló harcosok? Állítom, hogy nő létükre nem


láttam még ilyen biztos kezű harcosokat.

– Ami szintén lényegesen csökkenti az esélyét annak, hogy

jelentős társadalmi helyzetű férfiak vegyék őket nőül – jegyez-

te meg Darcy.

Bingley erre nem válaszolt, nővérei viszont buzgón helye-

seltek.

Később azonban, mikor gyöngéd érzéseik felébredtek, fel-

mentek Jane szobájába, és egész addig az ágya mellett ültek,

míg le nem hívták őket a kávéhoz. Jane még ekkor is igen rosz-

szul érezte magát, s Elizabeth nem hagyta magára, csak késő

este, amikor örömmel látta, hogy nővére elaludt, s úgy érezte

(inkább kötelességből, mint szórakozásból), hogy neki is le kell

mennie. A szalonban az egész társaságot a kártyaasztal mellett

találta, s őt is rögtön hívták, hogy kapcsolódjon be a játékba.

Elizabeth azonban úgy sejtette, hogy magas tétre játszanak, s

ezért nővérére hivatkozva kimentette magát: csak rövid ideig

maradhat, s addig majd inkább egy könyvvel szórakoztatja ma-

gát. Mr. Hurst ámulva nézett rá.

– Kegyed jobban szeret olvasni, mint kártyázni? Ilyet ritkán

hall az ember.

– Sok minden másban is inkább örömömet lelem, mint a

kártyában – felelte Elizabeth. – Nem utolsósorban abban, mi-

kor frissen élezett pengémmel átdöfök egy gömbölyű pocakot.

Mr. Hurst aznap este már nem szólalt meg többször.

– Bizonyára az örömei közé tartozik az is, hogy ápolhatja

nővérét. – vélte Bingley –, s remélem, hamarosan már abban is

örömét lelheti, hogy ismét jó egészségben láthatja.

Elizabeth megköszönte a kedvességét, aztán egy asztalhoz

lépett, amelyen pár könyv hevert. Bingley rögtön ajánlkozott,

hogy hoz még néhányat, amit csak a könyvtárában talál.

– Bárcsak nagyobb könyvtáram volna, hogy kedvére válo-

gathatna belőle, nekem pedig ne kellene miatta szégyenkez-


nem; de hiába, lusta vagyok, s nincs sok könyvem, de még

ezeket sem olvastam.

Elizabeth megnyugtatta, hogy neki ezek a könyvek is töké-

letesen megfelelnek.

– Nagyon meglep, hogy apám ilyen kicsiny könyvgyűjte-

ményt hagyott ránk – jelentette ki Miss Bingley. – Bezzeg ön-

nek milyen gyönyörű könyvtára van Pemberley-ben, Mr.

Darcy!

– Jó is kell, hogy legyen – felelte Darcy –, hiszen sok nem-

zedék gyűjtötte.

– És maga is jócskán gyarapította, hiszen folyton könyveket

vásárol.

– Nem tudom megérteni, hogyan is lehetne manapság elha-

nyagolni a családi könyvtárat. Hiszen nem tehetünk mást: ott-

hon kell ülnünk, míg valaki fel nem fedezi a ragály ellenszerét.

Elizabeth már nem figyelt a könyvre, a kártyaasztalhoz

ment, s Bingley és nővére közé állt, onnan nézte a játékot.

– Sokat nyúlt Miss Darcy tavasz óta? – kérdezte Miss

Bingley. – Van már olyan magas, mint én?

– Azt hiszem, igen. Olyan magas lehet, mint Miss Elizabeth

Bennet, vagy talán még kissé magasabb is.

– Úgy szeretném már viszontlátni! Eddig még senkivel sem

találkoztam, aki ennyire tetszett volna nekem. Egyszerűen le-

nyűgöző a viselkedése és a modora! Korához képest rendkívül

művelt!

– Engem mindig bámulatba ejt, honnan van a fiatal höl-

gyeknek türelmük annyi műveltséget összeszedni, hiszen va-

lamennyien nagyon műveltek – mondta Bingley.

– Valamennyien! Hogy mondhatsz ilyet, kedves Charles?

– Minden leány festeget, párnát hímez, erszényt horgol. Alig

ismerek olyat, aki ne értene mindehhez, s valahányszor egy fia-

tal hölgy nevét szóba hozzák előttem, mindig rögtön azzal kez-


dik, hogy milyen művelt.

– Nem egy nőt műveltnek neveznek, pusztán mert erszényt

horgol vagy párnát hímez – jegyezte meg Darcy. – Az én hú-

gom, Georgiana azonban különös figyelmet érdemel, ő ugyanis

nemcsak a női munkákban, hanem a harcművészetekben is je-

leskedik. Igazán nem dicsekedhetem azzal, hogy összes nőis-

merőseim között fél tucatnál többet tudnék, aki e téren is mű-

velt.

– Én sem, annyi szent – mondta Miss Bingley.

– Úgy látom, az ön számára a művelt nő eszménye sok min-

dent magában foglal – jegyezte meg Elizabeth.

– Egy nőnek alaposan értenie kell a zenéhez, énekhez, rajz-

hoz, tánchoz, a modern nyelvekhez, és jól képzettnek kell len-

nie a kiotói mesterek harcművészetében éppúgy, mint a mo-

dern taktikában és az európai fegyverforgatásban. Azonfelül

modorában, járásában, hanghordozásában, beszédmódjában és

szóválasztásában meg kell lennie annak a bizonyos valaminek,

ami nélkül csak félig érdemes a művelt jelzőre. Mindezek fon-

tos dolgok, de van valami, ami még lényegesebb: az, hogy

sokoldalú olvasással művelje az elméjét.

– Most már nem csodálom, hogy csak hat művelt nőt ismer.

Inkább az lep meg, hogy egyáltalán lelt ilyet.

– Olyan szigorú a saját nemével szemben, hogy kételkedik

ennek lehetőségében?

– Én magam sohasem ismertem ilyen nőt. Tapasztalatom

szerint a hölgyek vagy jól képzettek, vagy rendkívül kifinomul-

tak. Ilyen időkben, mint amilyeneket most élünk, az ember nem

engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy mindkettőt elér-

je. Ami testvéreimet és engem illet, drága atyánk úgy látta jó-

nak, ha kevesebb időt fordítunk könyvekre és zenére, és többet

arra, hogy miként védjük meg magunkat a szerencsétlen nyava-

lyatörésesektől.


Mrs. Hurst és Miss Bingley hangosan tiltakoztak, mindket-

ten kijelentették, hogy Elizabeth kételyei igazságtalanok, s azt

erősítgették, hogy nőismerőseik közül sokan megfelelnek en-

nek a leírásnak – Mr. Hurst azonban rendreutasította őket. A

társalgás ezzel megszakadt, s Elizabeth csakhamar távozott a

szobából.

– Elizabeth Bennet – sietett Miss Bingley megjegyezni egy-

ből, amint az ajtó becsukódott mögötte – azok közül az ifjú

hölgyek közül való, akik úgy iparkodnak a másik nem tetszését

megnyerni, hogy saját nemüket becsmérlik; sok férfinál bizo-

nyára célt is érnek. De véleményem szerint ez a fogás hitvány,

alantas mesterkedés.

– Kétségtelen – válaszolta Darcy (a megjegyzés ugyanis el-

sősorban neki szólt) –, hogy van valami közönséges mindab-

ban, ahogyan a hölgyek néha önmagukat lealacsonyítva igye-

keznek meghódítani egy férfit. Ami a ravaszsággal rokon, min-

dig megvetendő. Miss Bingley-t nem bűvölte el a válasz, így

aztán nem is firtatta tovább a dolgot.

Elizabeth később újra lejött, de csak azért, hogy szóljon: nő-

vére rosszabbul van, nem hagyhatja egyedül. Bingley rögtön

Mr. Jonesért akart küldetni, nővérei viszont úgy vélték, egy vi-

déki patikárius tanácsa nem ér semmit, inkább Londonból hív-

janak sürgősen egy kiváló orvost. Elizabeth hallani sem akart

erről: túl veszedelmes lett volna útnak indítani egy lovast éjnek

idején; az öccsük javaslatára ellenben hajlott, így hát elhatároz-

ták, hogy kora reggel, ha Miss Bennet állapota addig határozot-

tan nem javul, elhívatják Mr. Jonest. Bingley-t egészen lesúj-

totta a hír; nővérei is közölték, hogy vigasztalhatatlanok. Nagy

szomorúságukat mégis úgy próbálták enyhíteni, hogy vacsora

után elénekeltek néhány duettet; öccsük azonban csak azzal tu-

dott könnyíteni lelkén, hogy a házvezetőnőnek meghagyta, a

beteg hölgyet és húgát szolgálják ki a legfigyelmesebben.


9. FEJEZET

lizabeth jórészt nővére szobájában töltötte az éjszakát, s

nagy örömére másnap kora reggel már kedvezőbb választ

adhatott a Mr. Bingley nevében érdeklődő szobalánynak. Eliza-

beth kérte, üzenjenek Longbournba, hogy anyja látogassa meg

Jane-t, és ő maga ítélje meg a beteg állapotát. A levelet rögtön

elküldték, de az elszalasztott lovas az úton egy csapat frissen

előmászott zombiba botlott, akik elvonszolták, és minden bi-

zonnyal örökre elhallgattatták.

Másodjára több sikerrel küldték el a levelet, s a benne fog-

lalt kérésnek éppoly gyorsan eleget tettek. Mrs. Bennet két leg-

ifjabb leánya kíséretében röviddel a családi reggeli után ember

nagyságú íjakkal felfegyverkezve érkezett Netherfieldbe.

Ha Mrs. Bennet aggasztó állapotban találja leányát, aki ne-

tán elkapta a különös ragályt, igen szerencsétlennek érezte vol-

na magát; mivel azonban látta, hogy Jane betegsége nem ad

okot nyugtalanságra, nem kívánta, hogy azonnal meggyógyul-

jon, mert hiszen felépülése valószínűleg véget vetett volna

netherfieldi tartózkodásának. Ezért elengedte a füle mellett leá-

nya kérését, hogy vigyék haza; a patikárius, aki nagyjából

ugyanakkor érkezett oda, szintén nem tartotta ezt tanácsosnak.

Bingley azon reményét fejezte ki, hogy Mrs. Bennet nem talál-

ta betegebbnek leányát, mint gondolta.

– Dehogynem, uram – felelte az asszony. – Annál minden-

esetre betegebb, semhogy haza lehetne vinni. Mr. Jones szerint

erre gondolnunk sem szabad. Így hát kénytelenek vagyunk még

egy ideig próbára tenni az önök türelmét és szívességét.

– Hazavinni! – kiáltott fel Bingley. – Szó sem lehet róla.

Mrs. Bennet túláradó szavakkal mondott köszönetet.

– Igazán nem tudom, mi történt volna vele – tette hozzá vé-

gül –, ha nem volnának ilyen jó barátai, mert valóban nagyon

E


beteg, és roppant sokat szenved, bár földöntúli türelemmel vi-

seli, kétségkívül azért, mert Liu mester hosszú hónapokon ke-

resztül tanította fegyelemre.

– Elképzelhető, hogy lesz szerencsém az úriemberrel itt

Hertfordshire-ben összefutni? – kérdezte Bingley.

– Nem tartom valószínűnek – felelte Mrs. Bennet –, ugyanis

sosem hagyta még el a Henan provinciában található Shaolin

templomot. A lányok számtalan hosszú napot töltöttek ott tré-

ninggel, és rengetegféle kényelmetlenségre készítették fel őket.

– Megkérdezhetem, hogy milyen természetű kényelmetlen-

ségekre?

– Megkérdezheti – válaszolta Elizabeth –, bár válasz gya-

nánt sokkal szívesebben mutatnám be, mivel foglalkoztunk ott.

– Lizzy! – kiáltott az anyja. – Ne felejtsd el, hol vagy, és ne

vadóckodj, mert ezt csak otthon tűrjük el tőled.

– Nem is tudtam eddig, hogy ilyesmikre is képes – közölte

Bingley.

– Vajmi kevéssé számít, hogy én mire vagyok képes – felel-

te Elizabeth. – Engem inkább az foglalkoztat, hogy mások mire

képesek. Ennek tanulmányozására számtalan órát fordítok.

– A vidéki élet – vetette közbe Darcy –, általában nem sok

alkalmat szolgáltat ilyen tanulmányokhoz. A vidéki környezet-

ben az ember igen szűk körű és változatlan társaságban mozog.

– Kivéve persze olyan időkben, amikor vidéken ugyanúgy

nyüzsögnek a kimondhatatlanok, mint a városban.

– De még mennyire! – helyeselt Mrs. Bennet, akit bántott az

a lekicsinylés, amellyel Darcy a vidéki környezetet említette. –

Higgye el, vidéken éppúgy zajlik az élet, mint Londonban.

Mindenki meglepődött; Darcy egy pillanatig ránézett, aztán

némán elfordult. Mrs. Bennet ebből azt szűrte le, hogy teljes

győzelmet aratott felette, s még jobban ki akarta aknázni diada-

lát.


– Nem is értem, miért volna London annyival különb, mint a

vidék, főképp mióta a fal megépült. Hiába van tele üzletekkel,

alapvetően mégiscsak egy erődítmény, s ennyiben aligha al-

kalmas élettér gyenge idegzetű, finom hölgyek számára. A vi-

déki élet ezerszer kellemesebb. Nincs igazam, Mr. Bingley?

– Ha vidéken élek, sohasem akarok onnan elmenni – felelte

Bingley –, de ha Londonban vagyok, onnan sem kívánkozom

el. Mindkettőnek megvan az előnye, járvány idején és máskor

egyaránt. Hiszen míg a városban nagyobb a biztonság, s ezért

nyugodtabban alszom, a jelenlegi körülmények között viszont

napközben telik az idő sokkal kellemesebben.

– Látja, magának jó a természete. De ez az úr – mondta Mrs.

Bennet, s Darcyra pillantott –, úgy látszik, semmibe veszi a vi-

déket.

– Nem, nincs igaza, mama – szólt Elizabeth, pirulva anyja

miatt. – Teljesen félreértette Mr. Darcyt. Ő csak annyit akart

mondani, hogy vidéken nem találkozhatunk annyiféle emberrel,

mint Londonban, s ezt magának is el kell ismernie. Ugyanígy

Mr. Darcy is biztosan kész elismerni, hogy vidéken mostanság

jóval nyugalmasabb az élet, hiszen itt jóval kevesebb a temető.

– Természetesen, szívem, de ami azt illeti, hogy ezen a kör-

nyéken nem lehet sok emberrel találkozni, nem hiszem, hogy

sok ilyen népes szomszédság volna másutt. Hiszen mi magunk

huszonnégy családdal járunk össze vacsorázni! Illetve az a

gyanúm, huszonhárommal – szegény Mrs. Long nyugodjék bé-

kében…

Darcy csak mosolygott, s mikor a társalgásban szünet állt

be, Elizát aggodalom fogta el. Szívesen mondott volna valamit,

de semmi sem jutott eszébe. Rövid hallgatás után Mrs. Bennet

megint hálálkodni kezdett Bingley-nek, amiért olyan kedves

Jane-nel, és mentegette magát, hogy még Lizzyt is a nyakába

varrta. Bingley őszinte udvariassággal felelt, s ezzel fiatalabbik


nővérét is arra késztette, hogy az alkalomhoz illő néhány udva-

rias szót mondjon. Miss Bingley érezhetően kelletlenül csatla-

kozott bátyja szavaihoz, de Mrs. Bennet meg volt elégedve, s

rövidesen a kocsiját kérte. Ez volt a jel legifjabb leányának,

hogy előálljon kérésével. A két leány az egész látogatás alatt

egymással sutyorgott, azzal az eredménnyel, hogy a legfiata-

labbik most figyelmeztette Mr. Bingley-t: rögtön megérkezése

után azt ígérte, hogy házibált rendez Netherfieldben.

A tizenöt esztendős Lydia jó alakú, sudár lány volt, arcszíne

szép, szeméből derű sugárzott. Harcosnak ugyanolyan életve-

szélyes volt, mint Lizzy, igaz, nem annyira átgondolt, és már

hét és fél évesen lekaszabolt egy kimondhatatlant, ami igazán

figyelemre méltó teljesítmény. Bingley-re is habozás nélkül le-

csapott, hogy mi lesz a bállal, s minden teketória nélkül emlé-

keztette ígéretére, sőt még azt is hozzátette, szégyen és gyalázat

lenne be nem váltani. Mrs. Bennet nagy elragadtatással hallotta

Bingley válaszát erre a nem várt támadásra.

– Higgye el, bármikor kész vagyok rá, hogy álljam a szava-

mat, s amint nővére felgyógyul, magát fogom kérni, tűzze ki a

bál napját. De amíg Jane beteg, bizonyára maga sem kíván tán-

colni.

Lydia meg volt elégedve a válasszal.

– Hogyne, jobb lesz megvárnunk, hogy Jane felgyógyuljon,

addigra valószínűleg Carter kapitány is visszatér Merytonba.

Az ön bálja után pedig – tette hozzá – ragaszkodni fogok hoz-

zá, hogy a tisztek is rendezzenek bált. Meg is mondom Forster

ezredesnek, szégyen-gyalázat lenne, ha elmulasztaná.

Mrs. Bennet és leányai ezután elbúcsúztak, Elizabeth rögtön

visszatért Jane-hez, nem törődve azzal, mit mond majd háta

mögött a két hölgy és Darcy. Darcyt azonban nem lehetett rá-

venni, hogy együtt szidja velük Elizabetht, akárhány szellemes

megjegyzést tett is Miss Bingley a lány ragyogó szemére.


10. FEJEZET

z a nap is többé-kevésbé úgy telt el, mint az előző. Mrs.

Hurst és Miss Bingley délelőtt néhány órát a betegnél töl-

tött, akinek állapota lassanként javult. Este pedig Elizabeth

ment le a családhoz a szalonba. A kártyaasztal most nem volt

felállítva. Darcy éppen levelet írt, Miss Bingley mellette ült, és

nézte, mint halad a tolla; időnként azzal vonta el Darcy figyel-

mét, hogy mindenféle üdvözletet és üzenetet akart vele bele-

íratni a húgának szóló levélbe. Hurst és Bingley pikéztek, Mrs.

Hurst a játszmát figyelte.

Elizabeth a muskétáját olajozta, s közben jót mulatott a

Darcy és Miss Bingley között lezajló közjátékon.

– Hogy fog örülni Miss Darcy ennek a szép levélnek!

A fiatalember nem válaszolt.

– Milyen gyorsan tud maga írni!

– És kegyed milyen sokat tud locsogni!

– Hány levelet kell megírnia egy év alatt! Üzleti leveleket

is! Borzasztó lehet!

– Valójában az a borzasztó, hogy milyen gyakran kell ezt a

kegyed társaságában tennem.

– Kérem, írja meg a húgának, hogy nagyon szeretném vi-

szontlátni.

– Egyszer már megírtam neki, mert úgy kívánta.

– Hogy tud ilyen egyenletesen írni?

Darcy hallgatott.

– Írja meg a húgának, hogy örömmel hallottam, milyen szé-

pen halad a hárfajátékban; kérem, tudassa azt is vele, mennyire

el vagyok ragadtatva attól, amit festett.

– Miss Bingley! Száz kimondhatatlan jajveszékelése kelle-

mesebb zene volna füleimnek most, mint ha kegyed még egy-

szer kinyitja a száját. Ha másképp nem tudom jobb belátásra

E


bírni, muszáj lesz kivágnom a nyelvét a szablyámmal.

– Ó, hagyja csak, végül is nem fontos, januárban úgyis ta-

lálkozom vele. De mindig ilyen hosszú, lebilincselő leveleket

szokott a húgának írni, Mr. Darcy?

– Rendszerint hosszúak, de hogy mindig elragadóak-e, nem

én vagyok hivatva megítélni.

– Nekem meggyőződésem, hogy aki könnyen ír meg egy

hosszú levelet, az nem írhat rosszul.

– Darcy ezt aligha fogja bóknak tartani, Caroline – mondta a

fivére –, mert ő bizony nem ír könnyen. Túlságosan nagy igye-

kezettel keresgéli a hosszú szavakat. Nincs igazam, Darcy?

Darcy szótlanul dolgozott tovább a levelén, de Elizabeth

úgy látta rajta, hogy eléggé felbosszantották a barátai.

Amikor befejezte a levélírást, felkérte Miss Bingley-t és Eli-

zát, hogy zenéljenek. Miss Bingley készségesen lépett a zongo-

rához; udvariasan felajánlotta Elizának az elsőséget, és maga is

leült.

Mrs. Hurst duetteket énekelt húgával, Elizabeth zongorán

kísérte őket.

Egykor rég itt csend honolt,

Hol most minden nyüzsgő holt,

Londont csak az élők járták,

De, jaj, beköszöntött a járvány,

Egy-kettőre rohadt fejre

Cserélte, mi koronánk helye,

S büszke ékét, Angliát most kórság tépi,

De tüzünk s vasunk majdcsak megvédi.

Zongorázás közben Elizabeth kénytelen volt észrevenni,

hogy Darcy szeme gyakran megpihen rajta. Alig tudta elkép-

zelni, hogy egy ilyen nagy ember bámulattal tekinthessen rá, de

még valószínűtlenebbnek látszott, hogy azért nézi, mert nem


tetszik neki. Arra a következtetésre jutott, hogy Darcy szigorú

szeme több kifogásolnivalót talált rajta, mint bárki máson a je-

lenlevők közül, s ezért kíséri őt figyelemmel. Ez a feltevés

cseppet sem bántotta Elizabetht. Darcy annyira közömbös volt

neki, hogy nem törődött a kifogásaival.

Utána Miss Bingley ült a zongorához, és egy vidám skót

táncdallal élénkítette a műsort. Darcy csakhamar Elizához lé-

pett, s így szólt:

– Nem volna kedve, Miss Bennet, élni az alkalommal, hogy

erre a dallamra táncoljon velem?

Elizabeth elmosolyodott, de nem felelt. Darcy megismételte

a kérdést, kissé meglepődve hallgatásán.

– Ó! – mondta a leány. – Az előbb is jól hallottam, de nem

tudtam hamarjában elhatározni, mit is feleljek. Ön természete-

sen azt várta, hogy igent mondjak, mert örült volna, ha lenéz-

heti az ízlésemet; én viszont annak örülök, ha meghiúsíthatom

az ilyen terveket, és nem nyújtok célpontot a kiszámított megve-

tésnek. Elhatároztam tehát, hogy megmondom önnek: egyáltalán

nem táncolok erre a dallamra – most aztán vessen meg, ha mer.

– Dehogy ismerem.

Elizabeth azt hitte, ezzel majd megsérti Darcyt, és elbámult

a fiatalember udvariasságán; Darcyt pedig nő még sohasem

bűvölte így el. Érezte, ha nem volna a lány mögött az a közön-

séges rokonság, veszélyesen közel lenne ahhoz, hogy belesze-

ressen, és ha nem volna ilyen járatos a harcművészetekben, ve-

szélyesen közel lenne ahhoz, hogy a lány felülmúlja őt e téren,

ugyanis nem látott még hölgyet, aki tehetségesebb lett volna az

élőholtak legyilkolásában.

Miss Bingley eleget látott vagy sejtett ahhoz, hogy elfogja a

féltékenység; s tűkön ülve várta kedves barátnője, Jane fel-

gyógyulását, annál is inkább, hogy megszabadulhasson Elizá-

tól. Darcyban gyakran próbált ellenszenvet ébreszteni a vendég


iránt azzal, hogy szóban összeboronálta őket, s jövendő bol-

dogságukat latolgatta.

– Remélem – mondta a fiatalembernek másnap, miközben a

parkban sétálgattak hogy az örvendetes esemény alkalmából

anyósát is ellátja majd jó tanácsokkal, és figyelmezteti, mennyi-

vel jobban teszi, ha befogja a száját; talán még ifjabb sógornőit

is ki tudja gyógyítani, hogy ne futkossanak katonatisztek után. S

ha szabad egy kényes kérdést érintenem, igyekezzék figyelembe

venni Miss Bennet nőietlen szakértelmét a lövészet, kardforga-

tás és közelharc és egyéb ostobaságok terén, amelyeket legjobb

ráhagyni a férfiakra, vagy az alacsony származású nőkre.

– Egyebet nem tud ajánlani, hogy teljes legyen családi bol-

dogságom?

Ebben a pillanatban Mrs. Hurst és Elizabeth toppant eléjük

egy másik ösvényről.

– Nem tudtam, hogy ti is sétálni mentek – mondta Miss

Bingley, kissé zavartan, mert attól félt, hogy meghallották be-

szélgetésüket.

– Mondhatom, szép magatartás – felelte Mrs. Hurst. – Elsza-

ladsz, és egy szóval sem mondod, hogy ti is a parkba készültök.

Ezzel belekarolt Darcyba, s magára hagyta Elizát. Az ösvé-

nyen csak hárman fértek el egymás mellett. Darcy érezte, hogy

udvariatlanságuk szándékos, és rögtön megszólalt:

– Ez az út nem elég széles négyünknek. Menjünk inkább a

fasorba.

Elizának azonban semmi kedve sem volt velük maradni, s

ezért nevetve odaszólt:

– Nem, nem, maradjanak csak, ahogy vannak. Ilyen bájos

csoportot ritkán lát az ember. Egy negyedik személy csak el-

rontaná a festői hatást. Ráadásul a csapás minden bizonnyal

hemzseg a zombiktól, és nekem ma nincs hangulatom leka-

szálni őket. Viszontlátásra!


Vidáman futott el, s kószálás közben örömmel gondolt arra,

hogy egy-két nap múlva megint otthon lesz. Jane már annyira

rendbe jött, hogy este néhány órára el is akarta hagyni a szobáját.

11. FEJEZET

mikor a hölgyek vacsora után visszavonultak, Elizabeth

felszaladt nővéréhez, s ügyelve kényelmére, lekísérte a

szalonba. Miss Bingley és Mrs. Hurst nagy örömmel üdvözölte

Jane-t, alig győzték ismételni, mennyire örülnek neki. Eliza-

beth még sohasem látta őket olyan szívélyesnek, mint most,

egy óra hosszat, amíg az urak meg nem jelentek. A harchoz

ugyan nem konyítottak, de ettől függetlenül kitűnő társalgók

voltak. „Ha szavakkal le lehetne fejezni a zombit – gondolta

magában –, akkor most a világ két legnagyobb harcosával ül-

nék itt.”

De mihelyt az urak megjelentek, Miss Bingley rögtön

Darcyra függesztette szemét, s a fiatalember alig tehetett né-

hány lépést, ő máris szólt hozzá valamit. Darcy azonban egye-

nesen Jane felé tartott, és udvariasan gratulált felépüléséhez.

Még Mr. Hurst is meghajolt kissé, és azt mondta, hogy nagyon

örül, hogy csak megfázásról volt szó, nem a különös ragályról;

de igazi, túláradó melegség csak Bingley üdvözléséből sugár-

zott. Bingley ragyogott az örömtől, és csupa figyelem volt. Az

első félórában folyton a tűzre rakott, nehogy Miss Bennetnek

megártson a szalon hűvösebb levegője. Aztán leült mellé, és

alig szólt máshoz. Elizabeth a szoba másik sarkában a csiszo-

lókőhöz ült, s örömmel figyelte mindezt, miközben jól megfen-

te az urak kardjait, előzőleg ugyanis megvizsgálta, és rendkívül

A


életlennek találta őket.

Tea után Mr. Hurst célozgatni kezdett sógornőjének a kár-

tyaasztalra, de hiába. Miss Bingley-t bizalmasan figyelmeztet-

ték, hogy Darcy nem óhajt kártyázni, s amikor Mr. Hurst nyíl-

tan is kifejezte kérését, kereken elutasították. Sógornője kije-

lentette, hogy senki sem kíván kártyázni, s a jelenlevők hallga-

tása igazolni látszott szavait. Mr. Hurst nem tehetett hát mást,

végignyújtózott az egyik díványon, és elaludt. Darcy egy

könyvet vett fel, Miss Bingley követte példáját.

Mrs. Hurst pedig főleg Elizabeth egyik dobócsillagával ját-

szadozott, bár időnként beleszólt öccse és Miss Bennet beszél-

getésébe.

Miss Bingley nemcsak a saját könyvére figyelt, hanem arra

is, hogyan halad Darcy az olvasással; állandóan kérdezőskö-

dött, vagy a fiatalember könyvébe tekingetett. Társalgásra

azonban nem bírta rávenni; Darcy kurtán válaszolt, és tovább

olvasott. Miss Bingley-t végül teljesen kimerítette az a próbál-

kozás, hogy élvezetet találjon könyvében (ezt is csak azért vá-

lasztotta, mert második kötete volt a műnek, amelyet Darcy ol-

vasott). Nagyot ásított hát, és megszólalt:

– Milyen kellemes így tölteni az estét! Mondhatom, nincs

nagyobb gyönyörűség az olvasásnál. Az ember mindent meg-

un, de egy jó könyvet soha.

– Látszik, hogy olyan mondta ezt, aki nem tudja, micsoda

extázis, amikor az ember a kezében tarthat egy szívet, amely

még dobog – felelte Darcy.

Miss Bingley – aki már eléggé megszokta, hogy felemlege-

tik harci képzettségének hiányosságait – nem válaszolt. Ismét

ásított, félretolta a könyvet, s valami szórakozást keresve kö-

rülnézett a szobában. Mikor meghallotta, hogy fivére valami

bálról beszél Miss Bennettel, hirtelen e szavakkal fordult feléje:

– Mondd csak, Charles, komolyan az a terved, hogy táncmu-


latságot rendezel Netherfieldben? Tanácsos volna megtudnod,

mit szólnak hozzá a jelenlévők. Nagyon tévednék, ha nem

akadnának köztünk olyanok, akiknek a bál inkább büntetés,

mint élvezet.

– Ha Darcyra gondolsz – kiáltott az öccse –, felőlem le is

fekhet, mielőtt a bál kezdődik, mert hogy azt megtartjuk, annyi

szent; s mihelyt a talaj eléggé megszikkadt, és már nem özön-

lenek ilyen tömegével a kimondhatatlanok, azonnal szétküldöm

a meghívókat.

– Mennyivel jobban szeretném a bálokat, ha másképpen

volnának megrendezve – jegyezte meg Miss Bingley.

– Mennyivel jobban szeretné a bálokat, ha egyáltalán lenne

róluk bármi halvány fogalma – riposztozott Darcy.

Elizabeth elpirult és elfojtotta somolygását – kissé meghök-

kent, hogy Darcy már-már illetlenül társalog, de valamelyest

imponált is neki ez a hangvétel. Miss Bingley nem értette Darcy

megjegyzését; nem felelt, de csakhamar felállt, s fel és alá kez-

dett járkálni a szobában. Elegáns alakja volt és szép járása; de

Darcy, akinek ez az egész mesterkedés szólt, makacsul belemé-

lyedt az olvasásba. Miss Bingley most végső, kétségbeesett

erőfeszítésre határozta el magát, s e szavakkal fordult Elizához:

– Miss Eliza Bennet, hallgasson rám, és kövesse példámat:

járjon egyet a szobában. Meglátja majd, mennyire felfrissül a

sok ülés után.

Elizabethnek ugyan nem volt szüksége efféle felfrissülésre –

egyszer hat napon át kellett egyfolytában kézen állnia az égető

pekingi napon –, de rögtön megfogadta a tanácsot. Miss

Bingley az udvarias felszólítással valódi célját is elérte. Darcy

felnézett, és önkéntelenül becsukta a könyvet. Azonnal hívták,

hogy csatlakozzék hozzájuk, de Darcy ezt azzal a megjegyzés-

sel hárította el, hogy az együttes fel-alá sétálásra csak két okot

tud találni, s az ő jelenléte mindkét ok működését megzavarná.


Vajon mire gondolhat? Miss Bingley égett a vágytól, hogy ezt

megtudja, s Elizabethtől kérdezte, érti-e, mire utal Mr. Darcy.

– Fogalmam sincs – felelte a lány –, de bizonyára gúnyos él-

lel mondta, s mi legjobban úgy hiúsíthatjuk meg szándékát, ha

nem kérdezősködünk tovább.

Miss Bingley azonban képtelen volt önmérsékletet tanúsíta-

ni, s tovább faggatta Darcyt, melyik az a bizonyos két ok.

– Ha óhajtja, nagyon szívesen megmagyarázom – mondta

Darcy, mihelyt Miss Bingley szóhoz engedte jutni. – Vagy

azért töltik így az estét, mert képtelenek nyugton ülni, vagy

azért, mert tudják, hogy alakjuk járás közben mutatkozik leg-

előnyösebben. Az első esetben ostoba libák, akik nem érde-

melnek figyelmet, ha pedig a másik eset forog fenn, a kandalló

mellől sokkal jobban gyönyörködhetem alakjukban. A tűz

egyébként valóban igen beszédes árnyakat vet a ruhájukon át.

– Hallatlan! – fejezte ki nemtetszését Miss Bingley, és elhát-

rált a kandallótól. – Soha nem hallottam még ilyen utálatos be-

szédet. Mivel büntessük meg őt?

– Előhozakodhatnék nem is egy ötlettel – felelte Elizabeth. –

De attól tartok, a jelenlévők egyiket sem értékelnék. Önnek vi-

szont biztosan tudomása van a gyengéiről, hiszen olyan bizal-

mas barátok.

– Szavamra, nincsen. Higgye el, ezeket még nem tanultam

ki barátságunk alatt. Mr. Darcy kedélye nyugodt, lélekjelenlé-

tén nem fog a kínzás, harc közben pedig bátorságot tanúsít.

– Mindazonáltal nem hiú és büszke?

– Igen, a hiúság csakugyan hiba. De ami a büszkeséget illeti,

azt az igazán értelmes ember mindig megzabolázza.

Elizabeth elfordult, hogy elrejtse mosolyát.

– Úgy látom, ön máris feltérképezte Mr. Darcyt – folytatta

Miss Bingley – Nem közölné, hogy milyen eredményre jutott?

– Tökéletesen meg vagyok róla győződve, hogy Mr. Darcy-


nak egyetlen hibája sincs.

– Dehogynem, vannak bőven – ellenkezett Darcy –, de re-

mélem, nem értelmi képességeim rovására kell írni őket. A

természetemért viszont nem állhatok jót. Számtalan életet kiol-

tottam már olyasmikért, ami más férfi számára talán csekély-

ségnek tűnt volna.

– Ez komoly hiba! – kiáltotta Elizabeth. – De jól választotta

meg, mert én is osztozom benne magával. Én is harcosként,

szigorú törvények szerint élem az életem, és boldogan ölök, ha

a becsületem úgy kívánja. Tőlem nem kell tartania.

– Azt hiszem, minden ember természettől fogva hajlik va-

lami rosszra; olyan hiányosság ez, amelyet a legjobb neveléssel

se lehet leküzdeni.

– Az ön hibája tehát az, hogy mindenkitől viszolyog.

– Az öné viszont az – felelte Darcy mosolyogva –, hogy

szándékosan félreérti az embereket.

– Hallgassunk egy kis zenét! – kiáltotta Miss Bingley, akit

untatott minden olyan társalgás, melyben neki nem volt része.

– Ugye, nem bánod, Louisa, ha felébresztem a férjedet?

Mrs. Hurstnek ez ellen semmi kifogása nem volt, így hát ki-

nyitották a zongorát. Darcy sem bánta. Veszedelmesnek kezdte

érezni, ha túlságosan sokat foglalkozik Elizabethszel.

12. FEJEZET

nővérével folytatott megbeszélés értelmében Elizabeth

már másnap reggel írt anyjának, és kérte, hogy aznap

küldjék értük a kocsit. Mrs. Bennet, aki arra számított, hogy le-

ányai a következő keddig maradnak Netherfieldben (Jane eb-

A


ben az esetben pontosan egy hetet töltött volna ott), nem szíve-

sen törődött bele, hogy hamarabb kelljen viszontlátnia őket.

Válasza ezért csalódást okozott. Azt írta, hogy kedd előtt sem-

miképp sem kaphatják meg a kocsit, mert komoly kárt tett ben-

ne egy eltévedt muskétagolyó, amelyet egy csetepaté során a

katonák lőttek ki merytoni táboruk közelében, mikor egy falka

nyavalyatörős fogta körbe őket.

Ez legalábbis részben igaz is volt, a kocsi ugyanis valóban

tűz alá került, amikor Catherine és Lydia elvitte, hogy meglá-

togasson néhány tisztet. A kár azonban valójában nem volt

olyan komoly, mint ahogy azt Mrs. Bennet beállította. Az utó-

iratban hozzátette, hogy nyugodtan maradjanak tovább, ha Mr.

Bingley és nővére tartóztatná őket. De Elizabeth elhatározta,

hogy semmiképp nem maradnak tovább, s ezért sürgette Jane-t,

hogy rögtön kérje kölcsön Mr. Bingley kocsiját. Végül is meg-

állapodtak, hogy elkérik a kocsit, s arra hivatkoznak, hogy ere-

detileg is aznap délelőtt hagyták volna el Netherfieldet.

Ez a bejelentésük látszólag nagy sajnálkozást keltett, s Jane

végül engedett a rábeszélésnek, hogy legalább még egy napot

maradjanak, hogy a fellazult talaj újra megkeményedjen; az el-

utazást így másnapra halasztották. Miss Bingley tüstént meg-

bánta, hogy maga marasztalta vendégeit, mert féltékenysége és

ellenszenve az egyik nővérrel szemben messze felülmúlta a

másik iránt táplált baráti érzelmeit.

Mr. Bingley őszinte sajnálattal hallotta, hogy ily hamar el-

mennek, s ismételten meg akarta győzni Miss Bennetet, milyen

könnyelműség ez, hiszen még nem gyógyult fel eléggé ahhoz,

hogy szembeszálljon a támadókkal, ha a kocsi bajba kerül; de

Jane emlékeztette, hogy Elizabethnél jobb testőrt egész Angli-

ában nem találna.

Darcy örömmel fogadta a hírt – Elizabeth elég időt töltött

már Netherfieldben. A fiatalember érezte, hogy jobban vonzó-


dik a lányhoz, mint szeretné, Miss Bingley viszont egyre udva-

riatlanabbal bánik Elizabethszel, s Darcyt a szokottnál is többet

ugratja a lány miatt. A férfi ezért elhatározta, hogy mostantól a

legapróbb jellel sem árulja el Elizabeth iránti bámulatát. Ki is

tartott szándéka mellett, s szombaton egész nap alig szólt hozzá

tíz szót. Egy alkalommal fél órára egyedül maradtak, de Darcy

beletemetkezett a könyvébe, s rá sem nézett a lányra.

Vasárnap délelőtt, istentisztelet után ütött a búcsúzás órája.

Miss Bingley végül egyre udvariasabb lett Elizához és egyre

szeretetreméltóbb Jane-hez. Búcsúzáskor biztosította, hogy a

legnagyobb örömmel találkozik vele akár Longbournban, akár

Netherfieldben, és gyengéden átölelte; Elizával is kezet fogott.

Elizabeth kitűnő hangulatban köszönt el az egész társaságtól.

A visszaút Longbournba elviselhetően alakult, leszámítva,

hogy láttak egy kisebb gyerekzombihordát, akik kétségtelenül a

Beechman árvaházból szabadultak el, amely nemrég esett el, a

teljes St. Thomas-i egyházközséggel egyetemben. Mr. Bingley

kocsisa nem tudta türtőztetni magát, ahogy meglátta az ördög-

fiókákat, amint a napon összeaszalódott holttesteket zabálták

fel a közeli mezőn, a menten leokádta a kravátlija elejét. Eliza-

beth a keze ügyében tartotta a muskétáját, arra az esetre, ha ne-

tán közelebb merészkednének a szörnyetegek. De szerencséjük

volt, az elátkozott ivadékok rá sem hederítettek a kocsira.

Nem mondhatni, hogy anyjuk kitörő örömmel fogadta volna

őket otthon. Csodálkozott, hogy már megjöttek, kifogásolta,

hogy annyi alkalmatlanságot okoztak a kocsival, és biztosra

vette, hogy Jane újra meghűlt. Neheztelését csak még fokozta,

amikor megpillantotta a kocsis lehányt kravátliját: ebből

ugyanis rögtön tudta, hogy a lányok kimondhatatlanokkal ta-

lálkoztak útközben. Apjuk viszont őszintén megörült nekik,

mert az esti kung-fu-edzés Jane és Elizabeth távollétében sokat

veszített élénkségéből.


A két testvér látta, hogy Mary szokás szerint mélyen bele-

merült az emberi természet tanulmányozásába; Catherine és

Lydia pedig más jellegű értesülésekkel szórakoztatták őket.

Múlt szerda óta sok szóbeszédnek lettek fültanúi, és sok min-

den történt az ezredben; nagybátyjuk közben több tisztet ven-

dégül látott vacsorára, egy közlegényt megbotoztak, mert va-

lami gusztustalant művelt egy lefejezett hullával, sőt még az a

hír is elterjedt, hogy Forster ezredes rövidesen megnősül.

13. FEJEZET

emélem drágám – mondta Mr. Bennet a feleségének

másnap a reggelinél –, jó vacsorát rendelt, mert ven-

déget várunk ma estére.

– Kire gondol, drágám? Tudtommal nem jön senki, hacsak

Charlotte Lucas be nem toppan, neki meg, remélem, elég jó a

mindennapi vacsoránk, elvégre huszonhét évesen is hajadon,

tehát nemigen számíthat többre, mint némi kenyérhéjra, amit

utána egy pohár magánnyal öblít le.

– Akiről én beszélek, az férfi és idegen.

Mrs. Bennetnek felragyogott a szeme.

– Férfi és idegen! Az nem lehet más, csak Mr. Bingley.

Szívből örülök Mr. Bingley látogatásának. Te jó ég! Mitévő le-

gyek? Ma semmi pénzért nem lehet halat kapni! Lydia, ara-

nyom, húzd meg a csengőt, azonnal beszélnem kell a szakács-

néval.

– Nem Mr. Bingley jön, együgyű némber – mondta a férje –,

hanem olyasvalaki, akit még soha életemben nem láttam.

Miután egy darabig mulatott kíváncsiságukon, megmagya-

– R


rázta, miről van szó.

– Körülbelül egy hónapja kaptam ezt a levelet, s két héttel

ezelőtt válaszoltam rá. A levelet unokaöcsém, Mr. Collins írta,

aki halálom után bármikor kikergetheti magukat ebből a ház-

ból.

– Ó, drágám – kiáltott a felesége –, egy szót sem akarok hal-

lani arról az utálatos alakról. A világon nincs szörnyűbb annál,

mint ha az ember saját gyermekeit kiforgatják az örökségük-

ből!

Jane és Elizabeth igyekeztek meggyőzni anyjukat, hogy

mind az öten képesek jótállni magukért; szükség esetén akár

testőrként, akár bérgyilkosként vagy zsoldosként tűrhető meg-

élhetést tudnának biztosítani maguknak. De ebben a kérdésben

Mrs. Bennet nem hallgatott a józan észre, most is tovább zsör-

tölődött, hogy milyen kegyetlenség egy ötleányos családot

megfosztani az örökségtől, és olyan emberre hagyni, akihez

senkinek semmi köze.

– Mindenesetre nagy igazságtalanság – mondta Mr. Bennet

–, és Mr. Collinsról semmi sem mossa le ezt a vétket, hogy ő

örökli Longbournt. De ha meghallgatja, mit ír, talán kissé meg-

enyhül a levele hangjától.

Hunsford, Westerham mellett, Kent

október 15-én

Tisztelt Uram!

Az a nézeteltérés, amely megboldogult drága atyám és

Ön között fennállott, engem mindig komoly nyugtalan-

sággal töltött el. Atyám nagyszerű harcos volt, ahogyan

egykor ön is, és tudom, milyen szeretettel gondolt vissza

azokra az időkre, amikor önök vállvetve küzdöttek – haj-

danán, amikor a különös ragály még csak mellékes ké-


nyelmetlenség volt. Amióta őt elveszítettem, gyakran

óhajtottam áthidalni a köztünk tátongó szakadékot; de

mind ez idáig visszatartottak kételyeim és az a félelem,

hogy tiszteletlenségnek látszanék atyám emléke iránt, ha

olyan személlyel keresném a jó viszonyt, akit a megbol-

dogult megesküdött, hogy kiherél. Most azonban döntésre

jutottam ebben a kérdésben, mivel húsvétkor lelkésszé

szenteltek, és az a kitüntető szerencse ért, hogy elnyerhet-

tem Lady Catherine de Bourgh őméltóságának magas

pártfogását…

– Egek! – kiáltott fel Elizabeth –, Lady Catherine-nek dol-

gozik!

– Hadd olvassam végig – szólt rá Mr. Bennet.

…akinek kardforgató és lövésztudománya páratlan, s

aki bármely más nőnél több kimondhatatlant mészárolt

le. Lelkész lévén, a családi béke áldásait mindenütt köte-

lességemnek érzem kiteljesíteni és megszilárdítani. Ha

nincs ellene kifogása, hogy fogadjon, örömmel tenném

tiszteletemet Önnél és kedves családjánál november 18-

án, hétfőn délután négy órakor; szíves vendégszeretetét

valószínűleg a rákövetkező hét szombatjáig venném

igénybe. Engedje meg Uram, hogy tiszteletteljes üdvözle-

temet küldjem kedves feleségének és leányainak, s mara-

dok jóakarója és barátja:

William Collins

– Ezek szerint négy órára várhatjuk a béke eme angyalát –

mondta Mr. Bennet, miközben összehajtotta a levelet. – Igen

lelkiismeretes és előzékeny fiatalembernek látszik, aki kétség-

telenül hasznos ismerősnek is fog bizonyulni, különös tekintet-


tel a Lady Catherine-hez fűződő kapcsolatára.

Mr. Collins pontosan érkezett, s az egész család igen udva-

riasan fogadta. Maga Mr. Bennet szűkszavú volt, a hölgyek an-

nál beszédesebbek; Mr. Collinsnak sem a biztatás nem hiány-

zott, sem nem volt hallgatag természetű. Magas, kövér, hu-

szonöt éves fiatalember volt, komoly, ünnepélyes arcot vágott,

és igen mereven és szertartásosan viselkedett. Szinte még le

sem ült, máris gratulált Mrs. Bennetnek bájos leányaihoz, kije-

lentette, sokat hallott szépségükről, de ebben az esetben a szó-

beszéd messze elmaradt a valóság mögött; majd hozzátette:

alig várja, hogy bemutassák legendás harci tudományukat.

– Nagyon kedves öntől, uram, de szívesebben látnám őket

férjnél, mint muskétákkal, mert máskülönben tudja az ég, mi

vár rájuk. A dolgokat furcsán rendezték el, mondhatom.

– Talán a birtok örökjogi korlátozására céloz?

– Arra bizony. Nagyon keserves dolog ez az én szegény lá-

nyaimnak, ezt be kell látnia.

– Teljesen tudatában vagyok, asszonyom, milyen nehézséget

jelent ez szép unokahúgaimnak; sok mindent hozzáfűzhetnék

ehhez, de nem akarok vakmerőnek és meggondolatlannak lát-

szani. A fiatal hölgyeket mindenesetre biztosíthatom, hogy

bámulójukként jöttem ide. Jelen pillanatban ennél nem is aka-

rok többet mondani, de talán ha majd jobban összeismerke-

dünk…

Nem folytathatta, mert vacsorához hívták őket. A leányok

összemosolyogtak. Mr. Collins nemcsak unokahúgait csodálta

meg. Alaposan szemügyre vette és feldicsérte az előszobát, az

ebédlőt, minden egyes bútordarabot. A vendég elragadtatása

meg is lágyította volna Mrs. Bennet szívét, ha nem gyötri a

gyanú, hogy Collins, mint jövendő tulajdonos tart szemlét. A

vacsoráról is igen elismerően nyilatkozott, s megkérdezte, me-

lyik szép unokahúga főz ilyen remekül. De Mrs. Bennet ekkor


már rendreutasította, s kissé csípősen adta tudtára: igenis mód-

jukban áll, hogy jó szakácsnőt tartsanak, s az ő leányainak

semmi keresnivalójuk nincs a konyhában. Collins bocsánatot

kért, hogy akaratlanul is megbántotta, mire Mrs. Bennet meg-

juhászodott, s kijelentette, hogy egyáltalában nincs megbántva,

de a tiszteletes még vagy negyedórán át szabadkozott.

14. FEJEZET

acsora közben Mr. Bennet alig nyitotta ki a száját, de

amikor a személyzet visszavonult, elérkezettnek látta az

időt, hogy kicsit elbeszélgessen vendégével. Olyan témát pen-

dített hát meg, hogy Collinsnak alkalma legyen tündökölni.

Úgy látszik, jegyezte meg, hogy a tiszteletes igen szerencsés,

mert pártfogója, Lady Catherine de Bourgh Őfelségének nem-

csak egyik legvagyonosabb, de egyik legéletveszélyesebb

alattvalója is egyben. Mr. Bennet jobbat nem is mondhatott

volna: a tiszteletes ékesszólóan dicsőíteni kezdte Lady Cathe-

rine-t, s kijelentette, soha életében még nem tapasztalt előkelő

személyek részéről olyan önfegyelmet, mint őnála. Lady

Catherine-t sokan gőgösnek tartják, de ő a maga részéről sosem

látott rajta mást, mint hogy kivételes elkötelezettséggel viselte-

tik a zombiirtás művészete iránt. Mindig úgy szólt hozzá, mint

bármelyik másik úriemberhez, soha nem kifogásolta, ha meg-

nézi őméltósága kung-fu edzését, vagy időnként el akart utazni

egy-két hétre, hogy meglátogassa rokonait. Még azzal a

jótanáccsal is ellátta, hogy minél előbb házasodjék meg, de az-

tán kellő körültekintéssel válasszon feleséget.

– Annyit álmodoztam már róla, milyen lehet ott lenni Lady

V


Catherine kung-fu edzésén – jegyezte meg Elizabeth. – És kö-

zel laknak egymáshoz?

– A kertet, ahol szerény hajlékom áll, csupán egy ösvény vá-

lasztja el Rosings Parktól, őladysége kastélyától.

– Ugye, azt mondta róla, hogy özvegy? És van családja?

– Egyetlen leánya van, aki a rosingsi kastély mellett igen ki-

terjedt birtokot fog örökölni.

– Ah! – csóválta a fejét Mrs. Bennet. – Akkor jobbak a kilá-

tásai, mint a legtöbb lánynak. És milyen az a fiatal hölgy? Csi-

nos?

– Rendkívül bájos ifjú hölgy. Lady Catherine azt mondja,

hogy igazi szépség tekintetében Miss de Bourgh messze fölül-

múlja nemének legszebb képviselőit, mert vonásai előkelő

származásról árulkodnak. Sajnos, szervezete nem a legerősebb,

s ez gátolta abban, hogy harcművészetek terén anyja nyomdo-

kaiba lépjen. Attól tartok, alig bírja el a szablyát, nemhogy

olyan fortélyosan forgatná, mint őladysége.

– Bemutatták már az udvarnál? Nem emlékszem, hogy lát-

tam volna nevét az ott megjelent hölgyek között.

– Fájdalom, gyenge egészségi állapota nem engedi, hogy a

fővárosban tartózkodjék; és ez a körülmény, mint egyszer meg-

jegyeztem Lady Catherine-nek, legkíméletlenebb gyöngysze-

métől fosztotta meg az angol koronát. Képzelheti, asszonyom,

milyen boldogan ragadok meg minden alkalmat ilyen finom kis

bókokra, amelyek mindig megörvendeztetik a hölgyeket.

– Nagyon jó az ítélőképessége – mondta Mr. Bennet. – Sza-

bad érdeklődnöm, vajon e jóleső figyelmességeket pillanatnyi

ihlet sugallja, vagy előzetes megfontolásból erednek?

– Főleg a helyzet szüli őket, s bár néha elmulatok azzal,

hogy tetszetős kis bókokat gondolok ki és állítok magamban

össze, amelyeket a mindennapi életben alkalmazhatok, és lehe-

tőleg úgy adom őket elő, hogy rögtönzésnek tűnjenek.


Mr. Bennet feltételezése beigazolódott. Unokaöccse akkora

tökfilkó volt, amekkorának remélte, s a legnagyobb élvezettel

hallgatta, ügyelve, hogy egyetlen arcizma se ránduljon meg.

Tea után megkérte vendégét, olvasson fel valamit a höl-

gyeknek. Mr. Collins készségesen beleegyezett, s elővettek egy

kötetet; de mikor a tiszteletes meglátta (minden jel szerint köl-

csönkönyvtárból származott), visszahőkölt, és bocsánatkérések

közepette kijelentette, hogy ő sohasem olvas regényt. Kitty rá-

bámult, Lydia pedig felkiáltott. Más könyveket kerestek elő, s

Collins némi megfontolás után Fordyce prédikációi mellett

döntött. Lydia már akkor nagyot ásított, mihelyt a tiszteletes

kinyitotta a könyvet, s alig olvasott fel egyhangú és ünnepélyes

hangon három oldalt, amikor a leány közbevágott:

– Hallotta már, mama, hogy Philips bácsi el akarja küldeni

Richardot, s hogy Richard akkor Forster ezredeshez fog elsze-

gődni? Ezt maga a néni mesélte nekem szombaton. Holnap át-

sétálok Merytonba, mert szeretném tudni, hogyan is áll a do-

log; feltéve, ha valamelyik testvérem hajlandó elkísérni.

A két idősebbik nővér rászólt Lydiára, hogy hallgasson; de

Mr. Collins sértődötten tette félre a könyvet, mondván:

– Gyakran megfigyeltem, mily kevéssé érdeklik a fiatal höl-

gyeket a komoly természetű könyvek. Nem áll szándékomban

tovább terhelni ifjú unokahúgomat.

Ezzel Mr. Bennethez fordult, és azt javasolta, hogy ostáb-

lázzanak. A házigazda elfogadta a kihívást, és megjegyezte:

legokosabb hagyni a lányokat, hadd törődjenek apró-cseprő

kedvteléseikkel. Mrs. Bennet és leányai udvariasan mentege-

tőztek Lydia közbeszólása miatt, amely Mrs. Bennet szerint tíz

nedves bambusszal kimért csapást érdemelt volna, ha a lány

még mindig Liu mester irányítása alatt állna. Megígérték, hogy

ez többé nem fordul elő, csak folytassa a felolvasást a tiszte-

lendő. De Mr. Collins, miután megnyugtatta őket, hogy nem


neheztel ifjú unokahúgára, és ezentúl sem fog viselkedésén

megsértődni, másik asztalhoz ült át a házigazdával, és nekiké-

szült ostáblázni.

15. FEJEZET

r. Collins nem volt okos ember, s e természeti fogyaté-

kosságán a nevelés és a társas együttélés sem javított so-

kat. Ifjúságának nagy részét egy bátor, de tudatlan apa irányítá-

sa alatt élte le. Egyetemre járt ugyan, de egyáltalán nem bizo-

nyult vérszomjasnak, amivel gyakran kivívta hallgatótársai

megvetését. A kemény apai kéz eredetileg igen alaposan rá-

szoktatta a harcművészetekre, de ezt most ellensúlyozta egy-

részt korlátolt gondolkodása, hájas teste, és újabban azok a

könnyebbségek is, amelyekre pártfogója révén tett szert. Sze-

rencsés véletlen folytán éppen akkor hívták fel rá Lady

Catherine de Bourgh figyelmét, amikor őméltósága kénytelen

volt lefejezni az előző lelkészt, mert az élőhalottak a saját olda-

lukra állították.

Mivel most szép háza volt és gondtalan megélhetése, nősül-

ni készült, s a longbourni családdal is ebből a megfontolásból

kívánt békülni. Ha valóban olyan szépek és szeretetre méltóak

a Bennet lányok, mint a hírük, akkor közülük tervezett társat

választani magának. Így szerette volna kárpótolni és kiengesz-

telni őket, amiért ő örökli majd apjuk birtokát, s ezt a tervet ki-

tűnőnek, méltányosnak, a maga részéről pedig rendkívül nagy-

lelkűnek gondolta.

Ezen a tervén a lányok láttán sem változtatott. A legidősebb

nővér bájos arca és feltűnő izomzata megerősítette őt szándé-

M


kában, és első este Jane lett szíve választottja. Másnap reggelre

azonban helyesbített, mert reggeli előtt negyedóráig tartó meg-

hitt beszélgetést folytatott Mrs. Bennettel – először leírta a pap-

lakot, majd természetes átmenettel megvallotta, hogy Longbo-

urnban a ház úrnőjét reméli megtalálni. Mrs. Bennet nyájas

mosollyal és bátorító szavakkal kísérté a vallomást, csak Jane

esetében intette óvatosságra, akire éppen választása esett. Fiata-

labb leányaira vonatkozóan nem mer mondani semmit; határo-

zott választ ugyan nem adhat, de tudomása szerint nincsenek

lekötve – de ami a legidősebbet illeti, meg kell említenie, sőt,

kötelessége bizalmasan közölni Mr. Collinsszal, hogy Jane va-

lószínűleg a közeli jövőben eljegyzi magát.

Elizabeth korban és szépségben Jane után következett, ké-

pességek tekintetében pedig talán még rajta is túltesz, s így

természetes, hogy ő foglalta el nővére helyét. Mrs. Bennet szí-

vébe zárta a tiszteletes célzásait, s megnyugodott abban a hit-

ben, hogy rövidesen két lánya megy férjhez. Előző nap még

beszélni sem lehetett előtte Collinsról, most viszont egyszerre

kegyeibe fogadta a tiszteletest.

Lydia nem feledkezett meg arról, hogy Merytonba szándé-

kozott menni, s Maryt kivéve a többi nővér is hajlandó volt el-

kísérni, eltökélten, hogy megvédik testvérük életét az úton. Ap-

juk kérésére Mr. Collins is velük tartott. Mr. Bennet már alig

várta, hogy lerázza a tiszteletest, és egyedül maradhasson a

könyvtárszobában.

Mr. Collins a Merytonig tartó séta során kihasználta az időt,

és az út nagy részét Elizabeth oldalán tette meg, miközben a

lány a környező erdőket figyelte, készen arra, hogy a baj első

jelére előrántsa a mordályát. Jane és a többiek lemaradva kö-

vették őket, nekik is a kezük ügyében volt a fegyverük. Mr.

Collins, aki előszeretettel tartotta magát békés férfiúnak, sem

lőfegyvert, sem kardot nem viselt; boldogan szipákolva ele-


fántcsont és gesztenyefa pipáját – „ajándék őladységétől”, di-

csekedett vele minden adandó alkalommal.

Alig negyed mérfölddel hagyhatták el a régi croquetpályát,

amikor Elizabeth először megszimatolta a halál bűzét. Látván,

hogy nővérük teste megfeszül, a többi lány is lövésre emelte a

puskáját, és zárt alakzatba fejlődtek, hogy bármilyen irányból

fogadni tudják a támadást.

– Valami… valami gond van? – kérdezte Collins, és hirtelen

úgy nézett ki, mint aki menten elájul. Elizabeth a szája elé tett

ujjal csendre intette, és intett a húgainak, hogy kövessék. Elin-

dult velük egy szekérnyomon, olyan könnyű léptekkel, hogy a

legkisebb nyomot se hagyja maga után. A csapás pár méter

után az erdősáv felé kanyarodott, törött ágak jelezték, hogy

pontosan hol hagyta el a kocsi a kerekeit, és honnan csapódott

az úttal párhuzamos vízmosásba. Elizabeth lekémlelt a mély-

ségbe. Vagy tizenöt méterrel alattuk nyolc-kilenc véráztatta

zombi mászott fel a megtépázott kocsira és a rápakolt, szivárgó

hordókra. A többségük azzal volt elfoglalva, hogy a szekér elé

fogott ló belsőségeit szakítsa ki; de egy boldog szörnylény a

kocsis szétloccsant koponyájából csipegette ki az utolsó dara-

bokat. A kocsit egy fiatal lány hajtotta, a testvérek rögtön ráis-

mertek.

– Magasságos ég! – suttogta Jane. – Penny McGregor! Ó,

szegény szerencsétlen! Pedig hányszor a lelkére kötöttük, hogy

ne induljon útnak egyedül.

Penny McGregor lámpaolajat szállított Longbournba, és

szinte az összes egyéb birtokra Meryton harminc mérföldes

körzetében. Nagyon fiatal volt, még alig tanult meg beszélni.

McGregorék a várostól nem messze laktak szerény otthonuk-

ban, ahova naponta szállították a bálnazsírt, amelyből lámpa-

olajat és finom parfümöket készítettek. Elviselhetetlen bűz volt

náluk, különösen nyáron; de a készítményekre óriási szükség


volt, és McGregorékról mindenki tudta Hertfordshire-ben,

hogy nagyon kedves emberek.

– Könyörüljön az úr ezen a nyomorult lányon – mondta mel-

léjük érve Mr. Collins.

– Nem mehetnénk rögtön tovább? – kérdezte Lydia. – Most

már úgysem lehet segíteni rajta. Ráadásul gondoljatok bele,

hogy összekenjük a ruhánkat, ha abban az utálatos vízmosás-

ban kell harcolnunk.

Jane megütközött ezen a megjegyzésen, Kitty Lydiának

adott igazat, Elizabeth pedig kivette a pipát Collins szájából,

ráfújt a parázsra, és a szekér felé hajította.

– De hát őladységétől kaptam ajándékba! – tiltakozott Col-

lins, és a hangos szóra a zombik is felfigyeltek odalentről. Fel-

néztek, és szörnyű ordibálást csaptak, amelynek hirtelen vége

is szakadt, amint a pipa óriási robbanással a kifolyt olajba ér-

kezett. A zombikat rögtön elnyelték a lángok; összevissza tán-

torogtak, vadul hadonászva és rikoltozva sültek meg. Jane fel-

emelte mordályát, de Elizabeth ellökte a fegyver csövét.

– Hadd égjenek – mondta. – Legalább kapnak némi ízelítőt

az örökkévalóságból.

Az unokatestvéréhez fordult, aki eltakarta a szemét.

– Látja, Mr. Collins… Isten nem könyörül. És nekünk sem

szabad.

A férfi bosszankodott a blaszfém megjegyzés miatt, de

jobbnak látta, ha nem szól semmit, mert Elizabeth szemében

olyan sötétség – vagy talán üresség? – villant meg, mintha a

lelke épp messze járna, és se melegség, se együttérzés nem fér-

kőzhetne be a szívébe.

Mikor beértek Merytonba, és közölték a szörnyű hírt

McGregorékkal, Kitty és Lydia ide-oda pillogtak végig az ut-

cán, a tiszteket keresve, s legfeljebb egy igazán divatos kalapon

vagy újfajta muszlinon akadt meg a tekintetük valamelyik kira-


katban.

De a hölgyek figyelmét csakhamar lefoglalta egy igen úri

külsejű fiatalember, akit még sohasem láttak, s most az utca

másik oldalán sétált egy tiszttel. A tiszt neve Mr. Denny volt,

Lydia már ismerte. Mr. Denny köszöntötte a velük szemben el-

haladó hölgyeket. Az idegen valamennyiük figyelmét felkeltet-

te megjelenésével, s a lányok találgatni kezdték, vajon ki lehet.

Kitty és Lydia mindenáron tudni akarták a választ, s ezért nő-

véreiket áthívták a túlsó oldalra azzal az ürüggyel, hogy vásá-

rolni akarnak a szemközt levő boltban; szerencsére éppen ak-

kor léptek fel a járdára, amikor a két fiatalember odaért. Mr.

Denny azonnal megszólította őket, és engedelmet kért, hogy

bemutassa barátját, Mr. Wickhamet, aki – mint mondta – előző

nap érkezett vele a fővárosból, s örömmel közölheti, hogy

megkapta a tiszti kinevezését az ezredbe. Ennél jobbat kívánni

sem lehetett volna: a fiatalemberről csak az egyenruha hiány-

zott, hogy tökéletessé tegye megjelenését. Külseje mindenkit

megnyert – igazi férfiszépség volt, szép arcú, karcsú, tökéletes

modorú. Rögtön a bemutatás után élénken társalogni kezdett,

de viselkedése kifogástalan volt és szerény. Az egész társaság

még ott állt, kellemes csevegésbe merülve, amikor lódobogás

hallatszott, s Darcy és Bingley lovagolt végig az utcán.

Amint felismerték a csoportban a hölgyeket, rögtön feléjük

kanyarodtak, s udvariasan érdeklődtek hogylétük felől. Bingley

ragadta magához a szót, és elsősorban Jane Bennet felől érdek-

lődött. Éppen úton volt Longbournba – mondta –, hogy tuda-

kozódjék egészsége felől. Darcy néma főhajtással erősítette

meg barátja szavait, s éppen elhatározta, hogy rá sem néz Eli-

zára, amikor hirtelen megakadt a szeme az idegenen.

Elizabeth véletlenül mindkettőjük arcát látta, amint egymás-

ra pillantottak; bárki más figyelmét elkerülte volna ez a moz-

zanat, ha nem ilyen képzett. Mindkét fiatalembernek elválto-


zott a képe: az egyik elfehéredett, a másik elvörösödött. Pár pil-

lanatnyi habozás után Mr. Wickham megemelte kalapját,

Darcy pedig kelletlenül viszonozta a köszöntést. Elizabeth lát-

ta, hogy Darcy keze alig észrevehetően kardja felé kap, aztán

mégis lemond szándékáról. Vajon mit jelenthet ez?

Bingley észre sem vette a közjátékot. Rövidesen búcsúzott,

és ellovagolt barátjával.

Denny és Wickham a Philips-ház kapujáig kísérte a hölgye-

ket, s ott elköszöntek, hiába hívta be őket Lydia a házba; még

Mrs. Philips közbelépése sem használt, aki kitárta a nappali ab-

lakát, és hangos szóval segített Lydiának a rábeszélésben.

Mrs. Philips mindig szívesen látta unokahúgait, s a két leg-

idősebbnek, távollétük után, most különösen megörült. Üdvö-

zölte Mr. Collinst, akit Jane éppen bemutatott neki. Az asszony

a legnyájasabb udvariassággal fogadta a tiszteletest, amit az

még udvariasabban viszonzott, bocsánatot kérve, hogy előzetes

ismeretség nélkül rontott házába. Mrs. Philipset egészen levette

a lábáról ez a választékos modor; de alig foglalkozhatott az

egyik idegennel, unokahúgai máris izgatott felkiáltások között

a másik iránt kérdezősködtek. Róla azonban csak annyit tudott

nekik mondani, amit már úgyis tudtak – azt, hogy Mr. Denny

hozta magával Londonból, s hogy a jelenleg északon állomáso-

zó hadseregben nevezik majd ki hadnaggyá. Hozzátette, hogy

egy teljes órán át figyelte, amint az ismeretlen fel-alá sétált az

utcán. Ha Mr. Wickham történetesen újra felbukkan, Kitty és

Lydia követték volna nagynénjük példáját, de szerencsétlensé-

gükre csak néhány tiszt sétált el az ablak alatt, s ezek most az

idegenhez képest ostoba, kellemetlen fráterré váltak a szemük-

ben. A tisztek közül néhányan másnap vacsorára voltak hivata-

losak Philipsékhez, s a nagynéni megígérte, hogy férje tisztele-

tét teszi Mr. Wickhamnél, és őt is meghívja, ha a lányok is át-

jönnek Longbournból. Ebben tüstént megállapodtak, s Mrs.


Philips egy kis meleg vacsorát helyezett kilátásba. Ezek a ke-

csegtető ígéretek egészen felvillanyozták a leányokat, úgyhogy

a legjobb hangulatban búcsúztak el.

Hazafelé menet Elizabeth elmondta Jane-nek, mi történt a

szeme láttára a két fiatalember között. Jane ugyan akármelyi-

küket megvédte volna, még ha nem is lett volna igazuk, de vi-

selkedésüket éppoly kevéssé tudta megmagyarázni, mint a húga.

16. FEJEZET

fiatalok meghívását szüleik nem ellenezték, s a kocsi a

megfelelő órában elvitte Mr. Collinst és öt unokahúgát

Merytonba. Ahogy elhaladtak a croquetpálya és a felperzselt

liget mellett, amely Penny McGregor örök nyugvóhelye lett,

hirtelen elhalt a gondtalan csacsogás; hatuk közül senki sem

tudott másra gondolni, csak a hírre, amely aznap reggel ért

Longbournba. Penny bánattól félőrült apja egy kád lobogó par-

fümbe vetette magát. Mire a segédek kihúzták, csúnyán össze-

égett, és megvakult. A doktorok még nem tudták, vajon túléli-

e, és valaha is kimegy-e belőle a bűz. Mindannyian gyászos

csendben ültek, míg Meryton külterületére nem értek. Miután

megérkeztek, a tiszteletesnek bő alkalma nyílt, hogy körüljár-

tassa szemét a szobán, és mindent megcsodáljon. A szoba ará-

nyai és bútorzata annyira megnyerték tetszését, hogy állítása

szerint szinte Lady Catherine egyik szalonjába képzelte magát.

Mrs. Philips átérezte a bók teljes súlyát. Az urak megjelenéséig

Mr. Collins boldogan áradozott, milyen nagyúri hölgy Lady

Catherine, és milyen pompás a kastélya, amelyben alapos át-

építés révén fejedelmi edzőtermet alakítottak ki, és új szállást

A


húztak fel őméltósága nindzsákból álló testőrségének. Mrs.

Philipsben nagyon figyelmes hallgatóra talált, s egyre inkább

nőtt az asszony szemében, aki feltette magában, hogy az első

adandó alkalommal mindenről részletesen beszámol a szom-

szédasszonyoknak. A lányok hosszúnak találták a várakozást,

mert unokabátyjukat nem bírták hallgatni anélkül, hogy ma-

gukban számba ne vették volna, hányféle módszerrel tudnák őt

kivégezni. De egyszer csak vége lett a várakozásnak. Beléptek

az urak, köztük Mr. Wickham. Elizabeth úgy érezte, mintha

bénító erejű rúgást vittek volna be neki. Ilyen hatást tett rá: fel-

ébredt benne a nő, és minden képzettsége ellenére fogékonnyá

vált a hatására. A megyében állomásozó tisztek általában de-

rék, úri viselkedésű emberek voltak, de Mr. Wickham éppúgy

felülmúlta őket modor, fellépés, járás és jó külső tekintetében,

mint ahogy ők túltettek az utolsónak belépő, tányérképű, ne-

hézkes, borszagú Philips bácsin.

Mr. Wickham volt a boldog férfi, aki magára vonta szinte

minden nő tekintetét, Elizabeth pedig a boldog nő, aki mellé

Wickham végül leült. Rögtön kellemes modorban kezdett tár-

salogni, s bár csak arról beszélt, milyen nyirkos az este,

Elizabeth úgy érezte, hogy egy ügyes társalgó a legköznapibb,

legunalmasabb, legjobban elcsépelt témát is érdekessé teheti.

Collinsnak jelentéktelenségbe kellett süllyednie, ha olyan

vetélytársak versengtek vele a szebbik nem figyelméért, mint

Wickham és a tisztek. A fiatalabbja valóban ügyet sem vetett

rá, de időnként akadt hálás hallgatósága Mrs. Philips szemé-

lyében, aki arra ügyelt, hogy vendége bőven el legyen látva ká-

véval és meleg vajassüteménnyel. Mikor felállították a kártya-

asztalokat, a tiszteletesnek alkalma nyílt a háziasszony figyel-

mességét viszonozni azzal, hogy leült „kripta és koporsó”-zni.

Mr. Wickham nem „kripta és koporsó”-zott, s a másik asz-

talnál Elizabeth és Lydia örömmel ültették őt maguk közé. Ele-


inte az a veszély fenyegetett, hogy Lydia teljesen lefoglalja

Wickhamet, mert roppantmód szeretett társalogni. Mivel azon-

ban ugyanúgy rajongott a kártyáért, hamarosan annyira bele-

melegedett a játékba, hogy inkább az kötötte le a figyelmét,

hogy ez vagy az a játékos kísérteties, üres „kriptára” bukkant,

vagy épp boldogan nyugtázhatta, hogy tele van a „koporsó”.

Mr. Wickham csak névleg vett részt a közös szórakozásban, s

így bőven maradt ideje, hogy Elizával beszélgessen. A leány

szívesen is hallgatta, bár nem remélhette, hogy azt fogja tőle

hallani, amire leginkább kíváncsi volt, tudniillik Darcy és

Wickham ismeretségének történetét. Elizabeth említeni sem

merte ezt az úrnak. De kíváncsisága váratlanul kielégült, mert

Wickham maga hozta szóba a dolgot. Érdeklődött, milyen

messze van Netherfield Merytontól, majd Elizabeth válasza

után tétova hangon megkérdezte, mióta tartózkodik ott Mr.

Darcy.

– Körülbelül egy hónapja – mondta Elizabeth. – Úgy hal-

lom, sok öldöklés fűződik a nevéhez.

– Igen – felelte Wickham –, kétség sem férhet hozzá, meny-

nyire tehetséges harcos. Nem találkozhatott volna senkivel, aki

olyan pontos felvilágosítást tudna erről adni, mint én, hiszen

gyermekkorom óta szoros kapcsolatban állok a családjával.

Elizabeth nem tudta eltitkolni meglepetését.

– Nem csodálom, Miss Bennet, hogy meglepődött szavai-

mon, mert valószínűleg látta, milyen hidegen üdvözöltük egy-

mást tegnap. Ismeri közelebbről Mr. Darcyt?

– Nem kívánom őt közelebbről megismerni! – jelentette ki

Elizabeth hevesen. – Négy napot töltöttem vele egy házban, és

nagyon kellemetlen embernek tartom.

– Nekem nincs jogom, hogy véleményt mondjak, kellemes

ember-e Darcy vagy sem – mondta Wickham. – Nem vagyok

alkalmas erre, mivel nagyon is régóta ismerem s nagyon is jól,


semhogy pártatlanul ítéljem meg. Nem tudnék elfogulatlanul

beszélni róla. De azt hiszem, az ön véleményén sokan megle-

pődnének – máshol talán nem is fejezné ki magát ilyen nyíltan,

mint itt, családja körében.

– Szavamra, itt is csak azt mondom, amit bárhol másutt

mondanék, Netherfieldet kivéve. Hertfordshire-ben sehol sem

szeretik őt. Mindenki utálja kevélysége miatt. Remélem, az ő

ittléte miatt nem fog lemondani arról a szándékáról, hogy me-

gyénket válassza állomáshelyül.

– Ó, dehogy! Engem igazán nem fog innen elkergetni. Ha

Darcy nem akar velem találkozni, neki kell elmennie. Nem va-

gyunk barátok, mindig zavar, ha látom – de nincs okom kerülni

őt. Elvégre mindketten harcosok vagyunk – s emiatt méltósá-

gunkon aluli is volna meghunyászkodni bárki előtt. Az apja,

Miss Bennet, a megboldogult Mr. Darcy, az egyik legjobb

zombiölő volt, aki valaha élt, s mindig a legigazabb barátként

bánt velem. Valahányszor találkozom a fiával, ezernyi gyön-

géd, fájó emlék éled fel lelkemben. Az ifjabb Darcy botrányo-

san viselkedett velem, s úgy érzem, bármit könnyebben meg

tudnék neki bocsátani, mint azt, hogy meghazudtolta atyja re-

ményeit, és szégyent hozott emlékére.

Elizabeth egyre érdekesebbnek találta a beszélgetést, s oda-

adóan figyelt, de nem akart tovább kérdezősködni a kényes

tárgyról.

Wickham most általánosabb témákról kezdett beszélni:

Merytonról, a vidékről, a társaságról. Láthatólag nagyon meg

volt elégedve mindazzal, amit eddig tapasztalt, leszámítva ter-

mészetesen az egyre növekvő számú kimondhatatlant, ami két-

ségkívül egyenesen következik Manchester összeomlásából.

– Nem a katonai pályára szántak, a körülmények kényszerí-

tettek erre, hasonlóan annyi más férfiúhoz, akik másként ké-

szültek leélni az életüket. Eredetileg lelkésznek készültem,


egyházi pályára neveltek, s mostanra egy gazdag egyházközség

pásztora lennék, ha úgy akarta volna az az úr is, akiről az imént

beszéltünk.

– Valóban?

– Igen, a boldogult Mr. Darcy végrendelete szerint én kap-

tam volna a legjobb lelkészi állást birtokain. Keresztapám volt,

és nagyon szeretett; szavakkal nem is tudom kifejezni, milyen

jó volt hozzám. Bőkezűen akart gondoskodni rólam, s azt hitte,

szándéka meg is valósult; de amikor a második kenti csatában

levágták, más kapta meg az állást.

– Atyaisten! – kiáltott fel Elizabeth. – Hát hogy eshetett meg

ilyesmi? Hogy lehet, hogy a végrendeletet semmibe vették?

Miért nem fordult ön a törvényhez jogorvoslatért?

– Mert az öröklés feltételei közé alaki hiba csúszott, ami ki-

látástalanná tette a pereskedést. Becsületes ember nem kétel-

kedhetett az örökhagyó szándékában, de az ifjabb Mr. Darcy

jobbnak látta, hogy kételkedjék, s úgy állította be a dolgot,

mintha atyja csupán feltételesen ajánlott volna engem az állás-

ra, s kijelentette, hogy én minden igényemet eljátszottam pa-

zarlásommal, meggondolatlanságommal – ördög tudja, mi

mindent rótt még fel nekem. De tény az, hogy igen különböző

a természetünk, s hogy Darcy gyűlöl engem.

– Ez igazán felháborító! Megérdemelné, hogy egy Zatoichi

nádszálkard végére tűzzék.

– Előbb-utóbb úgyis ez lesz a sorsa, de én nem vállalkoznék

rá. Amíg az apja él az emlékemben, soha nem tudnám a fiát le-

leplezni vagy párbajra hívni.

Elizabeth nagyra, becsülte az ilyen érzéseket, s úgy találta,

hogy azok még szebbé teszik a fiatalember arcát.

– De mi indíthatta Darcyt erre? – kérdezte kis szünet után. –

Mi oka volt, hogy ilyen kegyetlenül bánjon önnel?

– Valami alaptalan, mély ellenszenv, amit bizonyos fokig


féltékenységnek kell tulajdonítanom. Ha a boldogult Mr. Darcy

kevésbé kedvelt volna engem, a fia talán jobban szível. De aty-

jának ragaszkodó szeretete irántam már gyermekkorában inge-

relte. Nem talált bennem konkrét kivetnivalót, de bátran állítha-

tom, hogy ezért magát a létezésemet kezdte zokon venni. Aztán

atyja halála után alkalma nyílt rá, hogy megtorolja rajtam, amit

éveken át igazságtalanságként élt meg.

– Ilyen gonosznak nem tartottam volna Darcyt. Sohasem ro-

konszenveztem vele, de azt azért nem hittem volna, hogy ilyen

alattomos bosszúra, ilyen igazságtalan és embertelen eljárásra

vetemedik!

Mr. Wickham elmondott egy történetet Elizabethnek az if-

júkorukból, mert így vélte legjobban szemléltethetőnek Darcy

embertelenségét. Még hétévesek sem voltak, mikor kettejük

közül az idősebb, Darcy már élénk lelkesedéssel vetette bele

magát a testgyakorlásba. Egy nap egy hajnali kung-fu edzés so-

rán a fiatal Wickham erőteljes rúgással küldte földre Darcyt.

Az idősb Darcy arra buzdította Wickhamet, hogy a torkára

mért csapással „végezzen” fiával. Mikor Wickham erre nem

volt hajlandó, idősb Darcy – ahelyett, hogy megbüntette volna

engedetlenségéért – a fiú nagylelkűségét magasztalta. Az ifjabb

Darcy még inkább zavarba jött az apja tetszésnyilvánításától,

miközben ő alulmaradt, ezért hátulról támadt rá Wickhamre –

elkaszálta a hosszúbottal, úgy, hogy a fiú mindkét lába eltört.

Csaknem egy év kellett, mire újra mankó nélkül tudott járni.

– Lehetséges, hogy az ilyen pokoli gőg valaha is javára vál-

hatott?

– Igen: gyakran arra bírta, hogy bőkezű és nagylelkű legyen,

hogy szórja a pénzt, hivalkodjék vendégszeretetével, segítsen

bérlőin, és enyhítse a szegények nyomorát. Testvéri büszkeség

is van benne, amihez némi testvéri szeretet is járul, ezért gon-

dos és figyelmes gyámja húgának.


– Milyen leány Miss Darcy?

Wickham a fejét csóválta.

– Szívesen mondanám róla, hogy kedves és bájos. Nehe-

zemre esik rosszat mondani a Darcy család bármely tagjáról.

De nagyon is hasonlít bátyjához: végtelenül kevély. Valamikor

melegszívű, kedves gyermek volt, s nagyon szeretett engem –

hány órát töltöttem azzal, hogy őt mulattassam! De most soha-

sem találkozom vele. Csinos leány, tizenöt-tizenhat éves, s úgy

hallom, rendkívül kiművelt a harcművészetekben. Amióta apja

meghalt, Londonban lakik egy hölggyel, aki felügyel a kikép-

zésére.

Többször elhallgattak, más témákkal is próbálkoztak, de

Elizabeth nem állhatta meg, hogy vissza ne térjen az elsőhöz.

– Nem értem, hogyan lehet ilyen bizalmas viszonyban

Bingley-vel! Mr. Bingley a jó kedély maga, s azt hiszem, való-

ban derék és jólelkű ember – hogyan választhatott hát ilyen ba-

rátot? Hogyan tudnak összeférni? Ismeri Mr. Bingley-t?

– Nem, nem ismerem.

– Szelíd, szeretetre méltó, aranyos ember. Fogalma sem le-

het Darcy jelleméről.

A „kripta és koporsó”-játszma hamarosan véget ért, s a kár-

tyázók a másik asztal köré gyülekeztek. Mr. Collins Elizabeth és

Mrs. Philips közé ült. Mrs. Philips szokott udvariasságával meg-

kérdezte, hogy szolgált neki a szerencse. A tiszteletes nem sok

sikerről számolhatott be, mert a legtöbb kriptája szinte nyüzsgött

a zombiktól. Mikor azonban Mrs. Philips vigasztalni kezdte,

Collins méltóságteljes komolysággal biztosította, hogy vesztesé-

ge semmit sem nyom a latban, hogy ő a pénzt puszta semmiség-

nek tekinti, s hogy Mrs. Philipsnek ez ne okozzon gondot.

– Nagyon jól tudom, asszonyom – jelentette ki –, hogy ha az

ember leül egy „kripta és koporsó”-játszmához, vállalnia kell a

kockázatot. Szerencsére nem olyan viszonyok között élek,


hogy öt shilling számítana nálam. Kétségtelenül sokan vannak,

akik nem mondhatják el ugyanezt magukról, de hála Lady

Catherine de Bourghnak, én távol állok attól, hogy törődnöm

kelljen az ilyen csekélységekkel.

Wickham felfigyelt, s néhány pillanatig nézte a tiszteletest,

majd halkan megkérdezte Elizától, bizalmas viszonyban van-e

rokona a de Bourgh családdal.

– Lady Catherine de Bourgh nemrég hívta meg a helyi gyü-

lekezet élére – felelte Elizabeth. – Nem tudom, hogyan mutat-

ták be neki Mr. Collinst, de annyi bizonyos, hogy nem régóta

ismeri.

– Bizonyára tudja, hogy Lady Catherine de Bourgh és Lady

Anne Darcy nővérek voltak, s hogy Lady Catherine ezek sze-

rint nagynénje a fiatal Darcynak.

– Nem, ezt igazán nem tudtam. Csak annyit tudok Lady

Catherine-ről, hogy állítása szerint a Sátánnak több szolgájától

szabadította meg Angliát, mint bármelyik másik nő.

– Leánya, Miss de Bourgh nagy vagyon várományosa, s az

általános vélemény, hogy ő meg az unokabátyja egyesíteni fog-

ják a két birtokot.

Elizabeth elmosolyodott erre a hírre, mert szegény Miss

Bingley jutott az eszébe. Hiábavaló minden figyelmessége,

hasztalan és meddő Miss Darcy iránti rajongása és bátyja ma-

gasztalása, ha Darcy már elhatározta, hogy mást vesz nőül.

– Mr. Collins el van ragadtatva Lady Catherine-től és a leá-

nyától – mondta Elizabeth –, de a hála elvakítja; Lady

Catherine, noha pártfogolja a tiszteletest és kiváló harcos, gya-

nítom, hogy gőgös és öntelt asszony.

– Azt hiszem, nagyon is – felelte Wickham. – Hosszú évek

óta nem láttam, de emlékszem jól, sohasem szerettem, mert

erőszakos és fennhéjázó modorú. Rendkívül edzett asszony hí-

rében áll; de az a gyanúm, hogy képességeit részben vagyoná-


nak és rangjának köszönheti.

Elizabeth nagyon ésszerűnek találta ezt a magyarázatot, s

ketten kölcsönös megértéssel beszélgettek tovább, amíg a va-

csora véget nem vetett a kártyázásnak; Mr. Wickham pedig a

többi hölggyel kezdett foglalkozni. Mrs. Philips vacsoravendé-

gei olyan zajt csaptak, hogy beszélgetésről szó sem lehetett; de

Wickham modora megnyerte mindenki szívét. Bármit mondott,

jól fejezte ki, s amit tett, szépen tette. Elizabeth úgy ment haza,

hogy a szíve csordultig volt a fiatalemberrel. Egész úton csak

őrá gondolt, csak az ő szavai jártak az eszében; de útközben

még a nevét sem említhette, mert a testvéreivel együtt meghal-

lotta a kimondhatatlanok jajgatását, amely a kocsi mindkét ol-

dalán visszhangzott az erdő koromsötétjéből. Nem közvetlen

közelről jöttek a hangok, tehát azonnali támadás nem fenyege-

tett, de azért elég közel lehettek a zombik, úgyhogy senki sem

akart szükségtelenül zajt csapni. Szótlanul utaztak, a lányok ta-

karosan az ölükbe fektették lőfegyverüket. Most az egyszer

még Mr. Collins sem kezdte el jártatni a száját.

17. FEJEZET

lizabeth másnap elmondta nővérének, mit tudott meg

Wickhamtől. Jane meglepetve és bánkódva hallgatta. Alig

tudta elhinni, hogy Darcy ennyire érdemtelen Bingley barátsá-

gára, de arra sem vitte rá a lélek, hogy kétségbe vonja

Wickham szavahihetőségét, aki olyan szeretetre méltó fiatal-

embernek tűnt. Az a lehetőség, hogy eltörték mindkét lábát,

meleg rokonszenvet ébresztett benne Wickham iránt; így hát

nem maradt más választása, mint hogy jót tételezzen fel mind-

E


kettőjükről, megvédje mindkettőjük viselkedését, s véletlennek

vagy tévedésnek tulajdonítsa, amit másképpen nem tudott

megmagyarázni.

– Esküdni mernék – mondta –, hogy mindkettőjüket megté-

vesztették valami úton-módon, vagy befeketítette őket egymás

előtt valaki, mert érdekében állt. Képtelenség tisztáznunk, mi

miatt idegenedtek el egymástól, anélkül, hogy legalább egyi-

küket hibáztatnunk kellene.

– Tökéletesen igazad van, de most halljuk, drága Jane, mit

tudsz mondani azok védelmében, akiknek feltehetőleg érde-

kükben állt összeveszíteni őket? Védd meg őket is, máskülön-

ben mégis kénytelenek leszünk valakiről rosszat gondolni.

– Nevess ki, nyugodtan, akkor is kitartok a véleményem

mellett. Gondold csak meg, drága Lizzy, milyen szégyenletes

fényt vetne Darcyra, ha így bánt volna apja kedvencével, azzal,

akit apja kiképzett a harcművészetekre, s akinek megígérte,

hogy gondoskodni fog róla. Ez lehetetlen.

– Én magam sokkal könnyebben elhiszem, hogy Bingley

megtévesztés áldozata, mint hogy Wickham agyalta volna ki a

történetet, amelyet tegnap este elmondott nekem – neveket, té-

nyeket, mindent gondolkodás nélkül sorolt fel. Ha nem mon-

dott igazat, Darcyn áll, hogy megcáfolja. Különben is

Wickham szeméből az igazság beszélt.

– Nehéz ügy… szinte kétségbeejtő. Az ember nem tudja,

mit gondoljon.

– Bocsáss meg, én pontosan tudom, mit gondoljak.

De Jane csak egy dolgot tudott bizonyosan: ha Bingley-t va-

lóban megtévesztették, mennyit kell majd szenvednie, amikor

az egész ügy nyilvánosságra kerül, sőt, talán párbajoznia is kell

majd, hogy helyreállítsa becsületét. Márpedig erre gondolni is

szörnyű.

A két leány eddig az edzőteremben beszélgetett, most azon-


ban behívták őket a házba, mert látogatók érkeztek, köztük

olyanok is, akikről éppen szó volt. Bingley és nővérei jöttek el,

hogy személyesen hívják meg őket a régóta várt netherfieldi

bálra, amelyet a következő keddre tűztek ki. Jane és Elizabeth

röstellte, hogy kung-fu ruhában kell fogadniuk a látogatókat, de

a Bingley nővérek szokatlan megjelenésük ellenére igen örül-

tek, hogy viszontláthatják őket, különösen kedves barátnőjüket,

Jane-t. A hölgyek – ahogy mondták – már ezeréve nem talál-

koztak, s többször megkérdezték, mivel töltötte idejét, amióta

nem látták egymást. A család többi tagját alig méltatták figye-

lemre, Mrs. Bennetet, amennyire tudták, elkerülték. Elizához

keveset szóltak, a többiekhez egy szót sem. Hamarosan el is

köszöntek, oly hirtelen pattanva fel székükről, hogy öccsük el-

csodálkozott, s oly sietve távoztak, mintha a háziasszony udva-

riaskodása elől menekülnének.

A család valamennyi nőtagja a legkellemesebb érzésekkel

tekintett a netherfieldi bál elé. Mrs. Bennet úgy fogta fel a bált,

hogy azt legidősebb leánya tiszteletére rendezik, s különösen

hízelgett neki, hogy Mr. Bingley nem szertartásos meghívón,

hanem személyesen hívta meg őket. Jane arról ábrándozott, mi-

lyen boldog estét fog tölteni két barátnője társaságában s fi-

gyelmes fivérükkel. Elizabeth annak örült, hogy sokat fog tán-

colni Wickhammel, s hogy Darcy arca és viselkedése mindent

igazolni fog.

Elizabeth ok nélkül nemigen beszélgetett Mr. Collinsszal, de

most virágos jókedvében nem állhatta meg, hogy meg ne kér-

dezze tőle, elfogadja-e Mr. Bingley meghívását, s ha elfogadja,

részt fog-e venni az esti táncmulatságon. Meglehetősen csodál-

kozott, mikor azt a választ kapta, hogy a tiszteletesnek e tekin-

tetben semmiféle aggálya nincs, s hogy egyáltalán nem fél az

érsek vagy Lady Catherine feddésétől, ha táncolni volna kedve.

– Higgye el, távolról sem osztozom abban a nézetben – je-


lentette ki –, hogy egy ilyen házibál, amelyet egy jellemes fia-

talember rendez, bármilyen ártalmas következményekkel jár-

hat. Remélem, az est folyamán valamennyi szép húgom meg-

tisztel azzal, hogy karját nyújtja nekem. Mindjárt meg is raga-

dom az alkalmat, Miss Elizabeth, hogy az első két fordulóra

felkérjem, bízva abban, hogy Jane húgom méltányolni fogja

indokaimat, s jelen felkérésemet nem fogja iránta való tisztelet-

lenségnek tekinteni.

Elizabeth úgy érezte, hogy csapdába került. Ezt a két első

fordulót Wickhammel akarta táncolni – s most Collinst kapja

helyette. S mindezt annak köszönheti, hogy rosszkor volt élénk

és kedélyes. De segíteni már nem lehetett. Mr. Wickham bol-

dogságát és az övét is kissé későbbre kellett halasztani, a tiszte-

letes felkéréséhez pedig jó képet kellett vágnia. Szinte egyből

erőteljes hányingere támadt, és illemtudóan a szája elé tette a

kezét, nehogy a társaság elborzadjon rosszulléte láttán. Szeren-

csére hamarosan elmúlt a késztetés, de a felismeréstől, amely

kiváltotta, továbbra sem tudott szabadulni. Ez a hájas pap azt

képzeli, hogy őt veszi majd feleségül? Teljesen elborzadt a

gondolattól, hogy olyasvalaki lehetne a férje, aki annyit ért a

pengéhez, hogy gorgonzolaforgácsokat tud vele hasítani.

Ha Netherfieldben nincs bál, nem lehet készülődni, s a fiata-

labb Bennet lányok most igazán siralmas helyzetben lettek vol-

na, mert a meghívás napjától egészen a bál napjáig állandóan

szakadt az eső, úgyhogy egyszer sem sétálhattak át Merytonba.

Újra felpuhult a föld, s holtak sokasága őgyelgett a környéken.

Se nagynéni, se tisztek, se hírek után nem lehetett szaladgálni.

Még Elizabeth türelmét is próbára tette az időjárás, mert meg-

fosztotta attól a lehetőségtől, hogy jobban összebarátkozzék

Wickhammel; Kittynek és Lydiának pedig csak a keddi bál tett

elviselhetővé egy ilyen pénteket, szombatot, vasárnapot és hét-

főt.


18. FEJEZET

lizabeth egy pillanatig sem számított rá, hogy Wickham

nem lesz ott a bálon – ez csak akkor jutott eszébe, amikor

belépett a netherfieldi szalonba, s hiába kereste őt a piros zub-

bonyosok csoportjában. A szokottnál nagyobb gondot fordított

öltözetére, s a legjobb hangulatban készült, hogy most már

végleg meghódítsa Wickham szívét, bízva abban, hogy az este

folyamán eléri célját. De most szörnyű gyanú ébredt benne: ta-

lán Bingley, barátja kedvéért, szándékosan hagyta ki Wickham

nevét a tiszteknek küldött meghívások közül. Aztán kiderült,

hogy ez nem egészen így történt: Denny határozottan kijelen-

tette, hogy barátja azért nem jelent meg a bálon, mert ügyei

előző nap Londonba szólították, hogy részt vegyen egy új zárt

kocsi bemutatóján, amely állítólag teljes biztonságot nyújt az

alávaló szörnylények támadásaival szemben. Ebből Elizabeth

megtudta, hogy nem Darcy a felelős Wickham távolmaradásá-

ért, de előbbi iránti ellenszenvét csalódottsága közvetlenül fo-

kozta.

Minden bánatát elpanaszolta Charlotte-nak, akit már egy he-

te nem látott, aztán témát váltva unokabátyja furcsaságairól

kezdett neki beszélni, s külön meg is mutatta őt barátnőjének a

teremben. Az első két tánccal azonban rosszkedve is visszatért;

ez a két tánc valóságos gyötrelem volt számára. Az ügyetlen és

szokatlanul testes Mr. Collins annyi szégyenteljes és kínos pil-

lanatot szerzett neki, amennyit csak egy állhatatlan partner két

tánc alatt szerezhet. Elizabeth valósággal fellélegzett, amikor

végre megszabadulhatott tőle.

A következő fordulót egy tiszttel táncolta, aki egészen fel-

üdítette, mert Wickhamről beszélt vele, s elmondta, hogy a fia-

talembert mindenki szereti. Tánc után visszament Charlotte-

hoz, és vele beszélgetett, amikor hirtelen odajött Darcy, s fel-

E


kérte a következő táncra. Elizát ez annyira meglepte, hogy ön-

kéntelenül ráállt. Darcy rögtön továbbment, Elizabeth pedig

szidta magát, amiért így elvesztette a lélekjelenlétét. Ha Liu

mester látta volna ezt a figyelemkihagyást! Legalább húsz os-

torcsapás, meg húsz menet fel és le a Kwan Hsi ezer lépcsőjén!

– Meglátod, milyen kellemes partner lesz Mr. Darcy – pró-

bálta vigasztalni Charlotte.

– Isten őrizz! Az lenne csak a tragédia!

Mikor azonban újrakezdődött a tánc, s Darcy visszajött,

hogy Elizabeth kezét kérje, Charlotte nem állhatta meg, és sut-

togva figyelmeztette, hogy ne legyen ostoba: ha tetszik is neki

Wickham, ne tegye magát kellemetlenné egy olyan ember

szemében, aki tízszer előkelőbb nála. Elizabeth nem felelt, ha-

nem elfoglalta helyét a párok között. Egy darabig szótlanul áll-

tak egymással szemben, s Elizabeth már-már azt hitte, hogy

hallgatásuk a két tánc végéig fog tartani. Először úgy döntött,

hogy nem töri meg a csendet, de hirtelen az jutott eszébe, hogy

nagyobb büntetés táncosának, ha beszédre kényszeríti, s ezért

valami futó megjegyzést tett a táncra. Darcy felelt, utána újra

elhallgatott. Pár percnyi szünet után újból Eliza szólalt meg:

– Most magán a sor, hogy mondjon valamit, Mr. Darcy. Én

már beszéltem a táncról, ön talán tehetne valami észrevételt a

terem nagyságáról vagy a táncoló párok számáról.

Darcy elmosolyodott, s biztosította Elizát, hogy szívesen

mond bármit, amit csak kíván tőle.

– Rendben van, egyelőre beérem ezzel a válasszal is. Ké-

sőbb talán majd megjegyzem, hogy a házibálok sokkal kelle-

mesebbek, mint a nyilvános táncmulatság.

– Én ellenben épp úgy vagyok vele, hogy minden bál sokkal

élvezetesebbé válik, mihelyt megszűnik házibál lenni.

Elizabeth akarata ellenére elpirult, de nem engedte, hogy ar-

cára a csodálkozás legkisebb szikrája is kiüljön.


– Úgy vettem észre, hogy gondolkodásmódunkban komoly

hasonlóság van – mondta ehelyett hamiskás mosollyal. –

Mindketten magányos, hallgatag természetűek vagyunk, nem

szívesen szólalunk meg, csak akkor, ha olyat mondhatunk,

amin elámul az egész tetem, s amit szokatlan éleslátásként le-

het elkönyvelni.

– Ez bizony nem valami híven adja vissza az ön jellemét –

jegyezte meg Darcy. – Hogy mennyire közelíti meg az enyé-

met, azt nem tisztem megítélni. Maga szerint persze ez az arc-

kép élethű.

– Nem bírálhatom el saját véleményemet.

Darcy nem felelt, s megint elhallgattak, amíg vége nem lett

a táncnak; ekkor megkérdezte Elizabethet, nem találkoznak-e

túl gyakran zombikkal, mikor gyalog mennek át Merytonba.

Elizabeth igennel válaszolt, de nem tudott ellenállni a kísértés-

nek, s hozzátette:

– Mikor minap ott találkozott velünk, éppen egy új ismerőst

szereztünk.

E szavak rögtön megtették hatásukat. Darcynak még egy ár-

nyalattal gőgösebb lett az arca, de nem szólt semmit, Elizabeth

pedig, bár korholta önmagát gyöngesége miatt, nem merte foly-

tatni a témát. Végül is Darcy szólalt meg, s elkínzott hangon

ezt mondta:

– Mr. Wickham olyan szerencsés modorral van megáldva,

hogy könnyen szerez barátokat, de hogy meg is tudja-e őket

tartani, az más kérdés.

– Az ön barátságát szerencsétlenségére elvesztette – vágott

vissza Elizabeth epésen –, s mint hallom, utána egy évig járni

sem tudott.

Darcy nem válaszolt, s úgy tűnt, szívesen témát váltana. Eb-

ben a pillanatban Sir William Lucas jelent meg mellettük, aki a

tömegen keresztül a terem másik végébe igyekezett; de amikor


megpillantotta Darcyt, szertartásos udvariassággal meghajolt

előtte, s elragadtatva nyilatkozott tánctudásáról és partneréről.

– Drága uram, igazán nagy örömöt szerzett nekem. Ilyen

magasrendű táncművészetet ritkán lát az ember. Meglátszik,

hogy ön a legelőkelőbb körökben forog. De engedje meg hoz-

zátennem, hogy szép partnere sem hoz szégyent önre, hiszen

éppoly vad, mint amilyen megkapó! Remélhetőleg még gyak-

ran lesz részem ebben a gyönyörűségben, különösen, drága

Miss Eliza, amikor egy várva várt esemény bekövetkezik (itt

Jane-re és Bingley-re pillantott). Mennyi jókívánsággal fogják

önöket elárasztani! Szeretném erről Mr. Darcy véleményét hal-

lani, de nem akarom zavarni, uram. Ön nem fogja nekem meg-

bocsátani, ha elragadom az elbűvölő fiatal hölgytől. Ó! Még

belegondolni is izgalmas, hogy ezt a képzettséget milyen jól

lehetne hasznosítani szerelmes célokra is!

Darcy komoly pillantást vetett Bingley és Jane felé, akik ép-

pen egymással táncoltak. De máris erőt vett magán, és így szólt

Elizához:

– Sir William annyira megzavart bennünket, hogy kiesett a

fejemből, miről is beszéltünk.

– Azt hiszem, semmiről. Sir William nem zavarhatott volna

meg senkit a teremben, akinek kevesebb mondanivalója lett

volna, mint kettőnknek. Már több témával próbálkoztunk siker-

telenül; hogy pedig ezután miről fogunk beszélni, azt el sem

tudom képzelni.

– Ne beszélgessünk talán a távol-keletiekről? – kérdezte

Darcy mosolyogva.

– Távol-keletiekről? Dehogy! Bizonyos vagyok abban, hogy

nem ugyanazokkal találkoztunk, és semmi esetre sem azonos

érzéseket váltottak ki belőlünk.

– De ha így áll a dolog, összehasonlíthatjuk különböző néze-

teinket. Én különös népeknek tartom őket, mind külső, mind


szokások tekintetében, igaz, kizárólag Japánban folytattam ta-

nulmányokat, így, elismerem, talán hiányosak a benyomásaim.

Rendkívül érdekes volna számomra, ha hallhatnék róla, önnek

milyen volt kínaiak társaságában időzni.

– Nem, bálteremben nem tudok keletiekről beszélni, mindig

más jár a fejemben.

– Ugye, magát ilyenkor mindig a jelen foglalja le?

– Igen, mindig – felelte Elizabeth gépiesen. Nem figyelt rá,

hogy mit válaszol, mert gondolatai messze kalandoztak: a fáj-

dalom jutott eszébe, amelyet akkor érzett, mikor Liu mester iz-

zó billogot nyomott a bőrébe; meg a kung-fu küzdelmek, ame-

lyeket a magasban, egy pengénél nem szélesebb gerendán ví-

vott a nővéreivel, s ha oldalra léptek, felmeredő dárdák szúrták

meg a talpukat. Aztán gondolatai visszatértek a jelenbe, és hir-

telen felkiáltott: – Emlékszem, Mr. Darcy, ön egyszer azt

mondta, hogy nagyon nehezen tud megbocsátani, s ha felbőszí-

tik, akkor nem enyhül meg egykönnyen. Ezek után felteszem,

hogy nagyon vigyáz, nehogy bárkire is megharagudjon.

– Vigyázok bizony – felelte Darcy szilárd hangon.

– És sohasem fordul elő magával, hogy tévesen ítél, és elra-

gadtatja magát?

– Remélem, soha.

– Azoknak, akik sohasem változtatják véleményüket, na-

gyon kell vigyázniuk, hogy már kezdetben helyesen ítéljenek.

– Szabad kérdeznem, mi célból kérdezősködik?

– Csak hogy felderítsem a jellemét – felelte Elizabeth, és

könnyebb hangot igyekezett megütni. – Próbálom összerakni a

képet.

– És sikerül?

Elizabeth a fejét csóválta.

– Egyáltalán nem. Annyira eltérő véleményeket hallok ön-

ről, hogy teljesen megzavarodtam.


– El tudom képzelni – felelte Darcy komolyan –, hogy kü-

lönböző emberek egészen másképp ítélnek meg. Jobban tenné,

Miss Bennet, ha nem a jelen pillanatban vázolná fel a jelleme-

met.

– De ha most nem rögzítem a képmását, más alkalom talán

sohasem kínálkozik.

– Nem akarom megfosztani semmilyen örömtől – felelte

Darcy hidegen.

Elizabeth nem szólt többet, eltáncolták a második fordulót,

és szó nélkül váltak el egymástól. Mindketten elégedetlenek

voltak, de nem egyenlő mértékben, mert Darcy lelkében elég

erős érzés szólt a lány mellett, úgyhogy hamar megbocsátott

neki, s más ellen fordította haragját. Elizabeth pedig megkeres-

te nővérét.

– Szeretném tudni, mit hallottál Wickhamről. De talán sok-

kal kellemesebben voltál elfoglalva, semhogy egy harmadik

személyre gondolj; ebben az esetben máris megbocsátottam

neked.

– Nem – válaszolta Jane –, nem feledkeztem meg róla, de

semmi jóval nem biztathatlak. Mr. Bingley nincs teljesen be-

avatva a történetbe, s egyáltalán nem ismeri a körülményeket,

amelyek leginkább felkeltették Darcy haragját. De hajlandó ke-

zeskedni barátja feddhetetlen becsületességéért, kifogástalan

viselkedéséért. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de közlése-

iből az tűnik ki, hogy Wickham távolról sem tisztességes em-

ber.

– Ugye, Bingley nem ismeri Wickhamet személyesen?

– Nem, akkor délelőtt látta őt először, Merytonban.

– Egy pillanatig sem kételkedem Bingley őszinteségében –

mondta Elizabeth felindultan –, de megbocsátasz, ha puszta vé-

leményekkel nem elégszem meg. Bingley rendkívül ügyesen

védte meg barátját, mivel azonban a történet fontos részletei


rejtve maradtak előtte, a többiről pedig maga Darcy világosítot-

ta fel, a két úrról továbbra is ugyanazt gondolom, mint eddig.

Elizabeth most mindkettőjük számára kellemesebb témára

tért át. Örömmel hallgatta Jane boldog, félénken reménykedő

szavait Bingley vonzalmáról, s amennyire tőle telt, erősíteni

próbálta nővére önbizalmát. Amikor Bingley csatlakozott hoz-

zájuk, Elizabeth félrevonult Miss Lucasszal; Charlotte megkér-

dezte tőle, kedvesen viselkedett-e Darcy a tánc alatt. Eliza alig

válaszolhatott, máris ott termett mellettük hájas unokatestvére,

Mr. Collins, és ujjongva mesélte el, milyen rendkívül fontos

felfedezést sikerült tennie pár pillanattal előbb.

– Vagy úgy! Nyilván megtalálta az asztalon az étkeket, vagy

tévedek? – vetette közbe Elizabeth nyersen.

– Nem! Különös véletlen folytán tudomásomra jutott, hogy

jelenleg a teremben tartózkodik pártfogóm és jótevőm egyik

közeli rokona. Az illető úr közelében álltam, s véletlenül hal-

lottam, amint unokahúga, Miss de Bourgh, és nagynénje, Lady

Catherine nevét említi a hölgy előtt, aki itt a háziasszony tisztét

tölti be. Milyen különös fintora a sorsnak! Ki gondolta volna,

hogy ebben a társaságban Lady Catherine de Bourgh egyik ro-

konával, talán az unokaöccsével találkozom! Szerfelett boldog

vagyok, hogy időben felfedeztem a dolgot, s még tiszteleghetek

nála, amit késedelem nélkül meg is teszek.

– Csak nem akar bemutatkozni Mr. Darcynak?

– Dehogyisnem. Elnézését fogom kérni, hogy eddig nem je-

lentkeztem nála. Úgy tudom, hogy Lady Catherine unokaöccse.

Elizabeth mindenáron le akarta beszélni a tiszteletest szán-

dékáról, próbálta megértetni vele, hogy Darcy vakmerő szaba-

dosságnak fogja tartani, ha bemutatás nélkül megszólítja, nem

pedig a nagynénje iránti tisztelet jelének; hogy az ismeretséget

legfeljebb Darcy kezdeményezhetné, mert rangban ő áll maga-

sabban. Mikor Elizabeth végzett, Mr. Collins így felelt tanácsa-


ira:

– Drága Miss Elizabeth, nekem a lehető legjobb vélemé-

nyem van kitűnő ítélőképességéről mindazokat a dolgokat ille-

tően, amelyek az ön értelmi körén belül esnek, különös tekin-

tettel a sátáni sereglet lemészárlására, de legyen szabad rámu-

tatnom, hogy a szertartásos érintkezés általánosan elfogadott

formáinak tekintetében lényegbeli különbséget kell tennünk

egyházi és világi személyek között. Végtére is Isten kardja az

ön kezében lehet, de a bölcsességét én hordozom. És, kedves

kuzinom, a bölcsesség az, amely végül majd megszabadít ben-

nünket jelen nehézségeinktől, amelyeket az élőholtak okoznak.

– Bocsásson meg, de szócsépléssel lefejezett zombit még

sosem láttam – és a közeljövőben nem is számítok rá.

– Engedje meg, hogy ez alkalommal lelkiismeretem paran-

csát kövessem, amely arra ösztökél, hogy jól felfogott köteles-

ségemet teljesítsem.

Ezzel mélyen meghajolt a lány előtt, s Darcy ellen indult

támadásra. Elizabeth kíváncsian figyelte, hogyan fogadja

Darcy a tiszteletes közeledését, s látta, hogy a váratlan megszó-

lítás elképesztette. Collins ünnepélyes meghajlással vezette be

beszédét, s bár Elizabeth egy szót sem tudott kivenni, mégis

úgy érezte, hogy hallja az egész szózatot, s olyasmiket olvasott

le a szájáról, mint „bocsánat”, „Hunsford” és „Lady Catherine

de Bourgh”. A lányt bosszantotta, hogy Collins ilyen ember

előtt teszi magát nevetségessé. Darcy leplezetlen álmélkodással

meredt a tiszteletesre, s amikor az végül szóhoz engedte jutni,

hűvös udvariassággal válaszolt. De Collins kedvét ez sem vette

el – újból belevágott, s Darcy lenézése szemmel láthatólag

egyenes arányban nőtt a második beszéd hosszúságával, amire

csak könnyed biccentéssel felelt, s rögtön faképnél hagyta a

tiszteletest.

Elizát a bálban más már nem érdekelte, s így szinte egész fi-


gyelmével nővére és Bingley felé fordult. Jane-t oly tökéletes

családi boldogságban látta, amely csak igazi szerelemből fa-

kadhat; ilyen körülmények között még arra is hajlandónak

érezte magát, hogy megbarátkozzon a Bingley nővérekkel.

Mrs. Bennet gondolatai nyilvánvalóan ugyanerre a rugóra jár-

tak; Elizabeth a közelébe se mert menni, nehogy túl sokat hall-

jon. Mikor tehát vacsorához ültek, bosszantó pechnek érezte,

hogy egymás mellé kerültek, s alaposan felzaklatta, hogy anyja

lyukat beszél Lady Lucas hasába, s egyetlen témája, hogy Jane

remélhetőleg hamarosan férjhez megy Bingley-hez. A tárgy

annyira tűzbe hozta, hogy Mrs. Bennet fáradhatatlannak bizo-

nyult a házassággal járó előnyök felsorolásában. Elsősorban az

vette le a lábáról, hogy Bingley milyen bájos fiatalember, mi-

lyen gazdag, s hogy csak három mérföldre lakik tőlük; az is el-

ragadó, hogy a Bingley nővérek rajonganak Jane-ért, s éppúgy

óhajtják a házasságot, mint ő maga. Amellett a kapcsolat a fia-

talabb Bennet lányoknak is ígéretes, mert Jane házassága révén

más gazdag kérőkkel is meg fognak ismerkedni. „Ó, minő

öröm lesz látni, hogyha mindegyiknek rendeződik a jövője!

Látni, hogy saját birtokukon telepednek le; saját gyermekeiket

nevelik, ehelyett a sok ostoba kiképzés meg harc helyett.” Elő-

adását azzal fejezte be, hogy tiszta szívből hasonló szerencsét

kíván Lady Lucasnak, mégpedig minél hamarabb, noha dia-

dalmas arckifejezésén látszott, hogy véleménye szerint semmi

kilátás nincs erre. Elizabeth hiába próbálta feltartóztatni ezt a

szóáradatot, s hiába könyörgött anyjának, hogy kevésbé hallha-

tó suttogással ecsetelje boldogságát; végtelen bosszúságára

ugyanis azt kellett tapasztalnia, hogy a velük szemközt ülő

Darcy szinte minden szót hall. Mrs. Bennet ráripakodott lányá-

ra, hogy ne ostobáskodjon. Leheletéből dőlt a hús- és portói-

aroma.

– Ugyan, ki az a Darcy, hogy megijedjek tőle? Igazán nem


lehetünk annyi tekintettel rá, hogy csak olyasmit mondjunk,

ami neki is tetszik.

– Az isten szerelmére, mama, beszéljen halkabban. Mi

haszna lehet abból, ha megsérti Mr. Darcyt? A barátjának sem

fog ez jólesni.

De hasztalan volt minden figyelmeztetés. Elizabeth nem

tudta, hova legyen szégyenében és bosszúságában. Nem állhat-

ta meg, hogy újra meg újra ne pillantson Darcyra, ámbár min-

den pillantás csak félelmét igazolta: Darcy nem nézett ugyan

állandóan Mrs. Bennetre, de Eliza érezte, hogy folyton anyját

figyeli. A felháborodott megvetés lassan egyértelmű rossz-

kedvvé mélyült az arcán.

Mrs. Bennet végre kifogyott a szóból; Lady Lucas már rég-

óta ásítozott, mert unta a sok boldogság felsorolását, amiben

neki nemigen lehetett része, s most a hideg sonkában és csirké-

ben keresett vigasztalást. Elizabeth végre fellélegzett. De nyu-

galma nem tartott sokáig, mert vacsora után egyetlen szolga

sem jött, hogy leszedje az asztalt. A vendégek nyugtalansága

láttán Mr. Bingley felállt helyéről, és kimentette magát – min-

den bizonnyal azért, hogy megdorgálja a komornyikot a kínos

helyzet miatt. Mikor visszatért, Elizabeth nyomban a lábszárára

erősített tőrhöz kapott. Mr. Bingley holtsápadt arca és zavart

viselkedése egyértelművé tette, hogy ez az ésszerű lépés.

– Mr. Darcy, ha volna olyan kedves a konyhába kísérni… –

kérte Mr. Bingley.

Darcy felállt, ügyelve, nehogy túlzott sietséggel megriassza

a vendégeket. Elizabeth is a nyomukba szegődött. Mikor Darcy

ezt észrevette, hozzáfordult.

– Szívesebben venném, ha a helyén maradna, Miss Bennet –

suttogta. – Magam is képes vagyok megoldani Mr. Bingley

gondját.

– Ehhez nem fér kétség, Mr. Darcy. Mint ahogy ahhoz sem,


hogy magam is meg tudom ítélni a helyzetet. Akkor tehát fel-

bolydulást szeretne, vagy kimehetünk a konyhába feltűnés nél-

kül?

Mr. Bingley egy titkos lépcsőházon keresztül a pincébe ve-

zette őket, amelyet egy hosszú folyosó osztott két részre: az

egyik oldalon a szolgák szállása és a fegyverraktár, a másik ol-

dalon edzőterem és a konyha. Utóbbi helyiségben borzasztó

látvány tárult eléjük. Két felnőtt kimondhatatlan – mindkettő

férfi – lakmározott a személyzet húsából. Hogy két zombi ho-

gyan végezhetett egy tucat szolgával, négy szobalánnyal, két

szakáccsal és a komornyikkal, az Elizabeth számára felfogha-

tatlan volt, azt viszont pontosan tudta, hogyan jutottak be: kinyi-

tották a pinceajtót, hátha a hűvös éjszakai levegő ellensúlyozza a

fatüzelésű kemencékből áradó elviselhetetlen forróságot.

– Hát, gondolom, muszáj lesz levágnunk mindenkinek a fe-

jét, nehogy a sötétség hatalmában szülessenek újjá – jegyezte

meg.

Mr. Bingley szemügyre vette a desszertet, amelynek elkészí-

tésén a szolgák éppen fáradozhattak, amikor beteljesült a vég-

zetük – csodás pitearzenál, egzotikus gyümölcsök és torták, de

sajnálatos módon mindent vér és agydarabok leptek be, úgy-

hogy az egész pocsékba ment.

– Nem bánja, ha egyes egymagam bonyolítom le az egész

szerencsétlen ügyletet? – ajánlkozott Darcy. – Sosem bocsáta-

nám meg magamnak, ha folt esne a ruházatán.

– Bontakozzon ki, Mr. Darcy.

Elizabeth mintha mosoly árnyékát vélte volna felfedezni a

férfiú arcán. Darcy kivonta pengéjét, és vad, mégis méltóságtel-

jes mozdulatokkal lekaszabolta a két zombit. Aztán fürgén lefe-

jezte a lemészárolt személyzet tagjait, miközben Mr. Bingley

udvariasan belehányt begörbített tenyerébe. Darcy harcosi eré-

nyei kétségbevonhatatlanok voltak.


„Bárcsak úriemberség tekintetében is elmondhatnánk róla

ugyanezt”, gondolta Elizabeth.

Mikor visszatértek a bálba, a jelenlevőket elég felkavart

hangulatban találták. Mary ült a zongoránál, és a türelmes hall-

gatóság fülét is próbára tette kornyikálásával. Elizabeth apjára

szegezte szemét, hogy lépjen közbe, különben Mary reggelig

sem hagyja abba. Mr. Bennet megértette a néma kérést, s mikor

Mary a második dalt is befejezte, fennhangon megszólalt:

– A jóból is megárt a sok, kislányom. Most már eleget szó-

rakoztattál bennünket, hagyd a többi hölgyet is szerepelni.

Elizabeth úgy érezte, hogy ha a család tagjai szándékosan

akarták volna lejáratni magukat az est folyamán, akkor sem te-

hették volna nagyobb sikerrel.

Az est hátralevő része sem hozott számára sok örömet:

Elizabeth torkig volt Collinsszal, aki nem tágított mellőle, s bár

újabb táncra nem tudta rábírni, lehetetlenné tette, hogy mások-

kal táncoljon, ugyanis vaskos potrohával egyszerűen eltakarta a

többi vendég szeme elől. Hiába ajánlkozott Elizabeth, hogy

bármelyik fiatal hölgynek bemutatja a teremben, Collins kije-

lentette, hogy teljesen hidegen hagyják a többiek: egyetlen cél-

ja, hogy gyöngéd figyelmességével megnyerje társnője tetszé-

sét, s ezért egész este a közelében óhajt maradni. Ilyen határo-

zott terv ellen mit sem használt az érvelés. Egyedüli enyhülést

barátnője, Miss Lucas jelentett, aki gyakran odament hozzájuk,

és jóindulatúan magának foglalta le a tiszteletest.

Elizabeth mindenesetre örült, hogy Darcy nem kínozza töb-

bé figyelmével; bár gyakran állt közelében, teljesen egyedül,

olyan közel sohasem jött, hogy beszélgetni kezdtek volna. „Ez

valószínűleg a Mr. Wickhamre vonatkozó célzásaim eredmé-

nye” – gondolta Eliza, s örült, hogy így alakult a dolog.

Amikor végre felálltak s búcsúzkodni kezdtek, Mrs. Bennet

tolakodó udvariassággal reményét fejezte ki, hogy hamarosan


az egész családot viszontlátja Longbournban; de elsősorban

Mr. Bingley-hez intézte szavait, biztosítva őt, hogy bármikor

örömükre szolgál, ha náluk fogyasztja el a családi vacsorát,

anélkül, hogy szertartásos meghívóra várna. Bingley hálás

örömmel, készségesen megígérte, hogy a legelső alkalommal

tiszteletét fogja náluk tenni, mihelyt visszaérkezik Londonból,

ahová másnap el kell utaznia, hogy részt vegyen egy ülésen,

amelyet az Úriemberek Társasága a Jelenlegi Helyzet Békés

Megoldására fog tartani, lévén a társaság tagja és támogatója.

Mrs. Bennet tökéletesen meg volt elégedve, s abban a bol-

dog meggyőződésben hagyta el a házat, hogy Jane lánya két-

ségtelenül elfoglalja helyét a netherfieldi kastélyban, és három-

négy hónapon belül végleg félreteszi a fegyvert. Hasonló bizo-

nyossággal számított arra, hogy másik leányát Mr. Collins fog-

ja elvenni, de ennek már nem örült annyira. Gyermekei közül

Elizabeth állt legtávolabb a szívétől, s bár ez a vőlegény és ez a

házasság Elizának elég jó volt, Mr. Bingley és Netherfield

minden mást beárnyékolt.

19. FEJEZET

ásnap örvendetes jelenetre került sor Longbournban.

Collins – a dolog módját megadva – szerelmet vallott.

Mikor Mrs. Bennetet, Elizát s egyik húgát reggeli után együtt

találta, e szavakkal fordult az anyához:

– Szabad-e remélnem, asszonyom, hogy szót emel érde-

kemben szép leányánál, Elizánál, midőn tisztelettel arra kérem

őt, hogy a délelőtt folyamán négyszemközt beszélhessek vele?

Elizának csak annyi ideje volt, hogy elpiruljon meglepetésé-

M


ben; Mrs. Bennet máris így felelt:

– Te jó isten!… Ó, hogyne… Lizzy bizonyára nagyon bol-

dog lesz… nem lehet semmi kifogása… gyere velem, Kitty, az

emeletre.

Összeszedte kézimunkáját, s máris el akart rohanni, amikor

Elizabeth felkiáltott:

– Ne menjen el, drága mama, kérem, ne menjen! Mr. Collins

meg fog bocsátani… semmi olyan mondanivalója nem lehet

számomra, amit más ne hallhatna. Inkább magukkal megyek én

is.

– Ne csacsiskodj, Lizzy… ott maradsz, ahol vagy. –

Elizabeth hajszolt és zavart tekintetéből rájött, hogy a lány va-

lóban menekülni készül, ezért hozzátette: – Lizzy, ragaszko-

dom hozzá, hogy itt maradj, és meghallgasd Mr. Collinst.

Mihelyt Mrs. Bennet és Kitty kimentek a szobából, Collins

rákezdte:

– Higgye el, drága Miss Elizabeth, hogy szerénysége csak

még inkább erősíti többi erényét. E kis húzódozás nélkül ke-

vésbé lenne szeretetre méltó szememben: de nyugtassa meg az

a tudat, hogy e pillanatban nagyra becsült édesanyja engedel-

mével szólok önhöz. Szavaim irányát és célját illetőleg aligha

lehetnek kétségei, bármennyire is lefoglalja, hogy visszaverje

az Ördög csapatait – amiért egyébként fogadja hódolatomat –

az önnek szentelt figyelmem volt annyira feltűnő, hogy nem

érthette félre. Alighogy beléptem a házba, önt szemeltem ki jö-

vendőbelimnek. Mielőtt azonban elragadtatnám magam, talán

tanácsos lesz előadnom, mik az okaim a nősülésre, s hogy mi-

ért jöttem éppen Hertfordshire-be feleséget választani.

Elizabeth alig bírta elfojtani a nevetést, akkora képtelenség-

nek látszott, hogy a tiszteletest, aki szertartásos nyugalommal

beszélt, elragadtathatná magát. Nem is tudott élni a kis szünet-

tel, hogy elhallgattassa Collinst, aki így folytatta:


– Első okom a házasodásra az: felfogásom szerint minden

lelkésznek, aki kedvező viszonyok között él, ahogy jómagam

is, példát kell adnia a házasságra egyházközsége számára. Má-

sodszor, meg vagyok róla győződve, hogy e lépés jelentősen

fokozza majd boldogságomat. Harmadszor, ez a kimondott ta-

nácsa és kívánsága annak a nemes hölgynek, akit pártfogóm-

ként tisztelhetek. Az utolsó szombat este, mielőtt Hunsfordból

elutaztam, azt mondta: „Feltétlenül nősüljön meg, Mr. Collins!

A magafajta lelkészeknek muszáj megnősülni. Válasszon jól,

válasszon úrilányt az én kedvemért; a saját kedvéért pedig egy

dolgos, szorgalmas nőt, aki nem előkelősködik, hanem jól be

tudja osztani a szerény jövedelmet. Fontolja meg! Keressen

ilyen asszonyt minél hamarabb, hozza el Hunsfordba, s én meg

majd meglátogatom.” Engedje meg, szép húgom, hogy hozzá-

tegyem: Lady Catherine kedvessége és figyelme nem a legki-

sebb előny, amit önnek nyújtani tudok. Meg fogja látni, a

harcművészeti jártassága felülmúl minden leírást. Bizonyára

méltányolni fogja az ön tehetségét a nyavalyatörősök kiirtásá-

ban, bár természetszerűleg elvárom, hogy a házasságba hajtva

fejét felhagyjon vele.

Elizabeth most már kötelességének érezte, hogy félbeszakít-

sa:

– Ne vágjon a dolgok elébe, tiszteletes uram! – kiáltotta. –

Elfelejti, hogy még nem válaszoltam. Nem is akarom tovább

vesztegetni az időt… köszönöm bókjait, teljesen átérzem,

mennyire megtisztelő az ajánlata… de sajnos, a leghatározot-

tabban nemet kell mondanom.

– Nem először hallom – felelte Collins –, hogy fiatal höl-

gyek az első megkérés alkalmával rendszerint elutasítják azt a

férfit, akit titokban vőlegénynek szeretnének, s a visszautasítást

néha másodszor, sőt harmadszor is megismétlik. Így aztán egy-

általán nem kedvetlenített el a szavaival, s remélem, hogy ha-


marosan oltár elé szabad vezetnem.

– Ne feledkezzen meg róla, uram, hogy Shaolin-tanítvány

vagyok! Hét Csillag mester! A visszautasítást egészen komo-

lyan gondoltam. Ön engem nem tehet boldoggá, s meg vagyok

róla győződve, én vagyok az utolsó nő a világon, aki boldoggá

tudná tenni önt. Ha pedig pártfogója, Lady Catherine megis-

merne engem, biztos neki is az lenne a véleménye, hogy sem-

milyen tekintetben nem felelek meg követelményeinek, mert

harcos vagyok, uram, és az is maradok, amíg utolsó leheletem

fel nem száll az Úrhoz.

– Hiszen ha bizonyos volna, hogy Lady Catherine valóban

így vélekedne önről… – felhősödön el a tiszteletes képe – de

nem… nem tudom elképzelni, hogy bármi kifogása legyen ön

ellen. Biztos lehet benne, ha újból tiszteletemet tehetem nála, a

legékesszólóbban fogom előtte dicsérni az ön szerénységét, ta-

karékosságát és egyéb megnyerő tulajdonságait.

– Ne fáradozzon, Mr. Collins, nem kell engem dicsérnie.

Engedje meg, hogy ebben a dologban magam ítéljek, s tisztel-

jen meg azzal, hogy hisz nekem. Sok boldogságot, nagy gaz-

dagságot kívánok önnek, azért utasítom vissza a kezét, mert

minden tőlem telhetőt meg akarok tenni, nehogy pórul járjon. –

Elizabeth e szavakkal felállt, s ki akart menni a szobából, de

Collins megállította.

– Ha legközelebb szerencsém lesz önnel ismét e tárgyról be-

szélni, remélhetőleg a mostaninál kedvezőbb választ fog adni.

Tisztában vagyok azzal az elfogadott szokással, hogy a nők el-

ső alkalommal elutasítják a kérőt.

– Ugyan, Mr. Collins, ne zavarjon össze! – kiáltotta

Elizabeth. – Ha eddigi szavaimból bátorítást olvas ki, akkor

igazán nem tudom, miképpen fejezzem ki a visszautasítást,

hogy ön is annak tartsa.

– Engedje meg, kedves kuzinom, hogy hízelegjek magam-


nak, s ajánlatom visszautasítását pusztán szóvirágnak tekintsem.

Erre a konok önámításra Elizabeth már nem tudott mit mon-

dani, s szó nélkül távozott a szobából. Elhatározta, ha Collins

önhitt módon továbbra is bátorításnak fogja tekinteni az ismé-

telt visszautasítást, akkor apjához fordul: ő talán majd olyan

formában mond nemet, ami minden kétséget eloszlat – apja vi-

selkedését legalább nem lehet a nagyvilági hölgyek kacérságá-

nak tekinteni.

20. FEJEZET

ollins nem sokáig elmélkedhetett egymagában szerelmé-

nek sikerén. Mrs. Bennet az előszobában szöszmötölt, ott

leste a megbeszélés végét. Mikor látta, hogy Elizabeth kinyitja

az ajtót, s gyorsan megindul a lépcső felé, azonnal lement a

reggelizőszobába, hogy túláradó stílusban gratuláljon a tisztele-

tesnek és önmagának is a küszöbönálló szorosabb rokoni kap-

csolathoz. Collins hasonló örömmel fogadta és viszonozta a

szerencsekívánatokat, és hozzálátott, hogy részletesen elmesél-

je a beszélgetést. Mrs. Bennet kissé riasztónak találta a beszá-

molót. Ő is szerette volna azt hinni, hogy leánya csak bátorí-

tásképp utasította vissza Collins ajánlatát, de nem nagyon bí-

zott ebben, s ezt meg is mondta a tiszteletesnek.

– De legyen nyugodt, Mr. Collins – tette hozzá –, jobb belá-

tásra térítjük Lizzyt. Rögtön megyek, és magam beszélek vele.

Felettébb önfejű, bolondos lány, s nem tudja, mi jó neki… de

majd én beszélek a fejével.

Mrs. Bennet rögtön szaladt a férjéhez, s már a könyvtárszo-

ba ajtajából így kiáltott:

C


– Ó, Bennet, sürgős szükség van magára, óriási felfordulás

kerekedett. Azonnal parancsoljon rá Lizzyre, hogy menjen fe-

leségül Collinshoz, mert esküdözik, hogy nem megy hozzá.

Mikor felesége belépett, Mr. Bennet felpillantott a könyv-

ből, amit éppen olvasott, s az érdeklődés teljes hiányával nézett

hitvesére.

– Sajnos, egy szavát sem értem – jelentette ki, mikor felesé-

ge befejezte a mondókáját. – Miről beszél?

– Collinsról meg Lizzyről. Lizzy azt mondja, hogy nem

megy hozzá Collinshoz, ő pedig máris kezd elállni a házassági

ajánlattól.

– S mi itt az én teendőm? Úgy látom, reménytelen a helyzet.

– Beszéljen Lizzy fejével. Mondja meg neki, hogy ragasz-

kodik a házassághoz.

– Hívassa le Lizzyt, majd közlöm vele a véleményemet.

Mrs. Bennet csengetett, s hívatta Elizát a könyvtárszobába.

– Gyere ide, gyermekem – mondta Mr. Bennet, mikor leá-

nya megjelent. – Fontos ügyben hívattalak. Úgy hallom, Mr.

Collins megkérte a kezedet. Igaz ez? – Elizabeth azt felelte,

hogy igaz.

– Helyes. És te visszautasítottad ajánlatát?

– Igen, uram.

– Rendben. Most jön a lényeg. Anyád azt kívánja, hogy

menj hozzá. Így igaz, Mrs. Bennet?

– Így… Máskülönben sose kerüljön a szemem elé!

– Szerencsétlen döntés előtt állsz, Elizabeth. Mától kezdve

egyik szülőd kitagad. Az anyád nem akar többé látni, ha nem

mégy feleségül Mr. Collinshoz, nekem pedig akkor ne kerülj a

szemem elé, ha hozzámégy; ugyanis nem engedhetem, hogy a

legjobb harcosom olyasvalaki szolgálatába álljon, aki kövé-

rebb, mint Buddha és tompább agyú, mint a gyakorlókard.

Elizabeth nem tudta elfojtani mosolyát, hogy ilyen jól vég-


ződött az eset; Mrs. Bennet mindeddig azt hitte, hogy férje az ő

oldalán áll, s most leesett az álla.

– Nem értem, Mr. Bennet, hogyan mondhatta ezt?

– Két aprócska szívességet kérek magától, kedvesem – felel-

te a férje. – Az egyik: spórolja meg nekem a fáradságot, ne

kelljen bevarratnom a száját; a másik: hadd használjam szaba-

don a szobámat. Boldog lennék, ha minél hamarabb egyedül

maradhatnék a könyvtárban.

Mrs. Bennet ezzel még nem adta fel a játszmát. Tovább rág-

ta Elizabeth fülét, felváltva fenyegette és hízelgett neki. Jane-t

is próbálta a maga oldalára állítani, Jane azonban szelíden egy-

értelművé tette, hogy nem avatkozik a dologba, Elizabeth pedig

hol őszinte komolysággal, hol játékos tréfákkal hárította el any-

ja támadásait. Különböző modorban felelgetett, de ugyanolyan

eltökélt maradt.

Még nem csitultak el a kedélyek a családban, amikor beállí-

tott Charlotte Lucas, hogy náluk töltse a napot. Az előszobában

Lydia fogadta, aki félig suttogva újságolta neki a fejleményeket:

– Örülök, hogy eljöttél, mert itt aztán áll a bál. Mit gon-

dolsz, mi történt ma reggel? Collins megkérte Lizzyt, de ő nem

akar hozzámenni.

Lydia észrevette, hogy Charlotte milyen vörös, ki van mele-

gedve, és eléggé zavarodott a tekintete.

– Charlotte, beteg vagy?

Mielőtt még Charlotte felelhetett volna, máris felbukkant

Kitty ugyanezzel a hírrel, mihelyt pedig a reggelizőszobába

léptek, ahol Mrs. Bennet üldögélt egymagában, ő is nyomban

erről kezdett beszélni, sajnáltatni akarta magát Charlotte-tal,

unszolta, vegye rá Lizzyt, hogy engedjen az egész család óha-

jának.

– Drága Miss Lucas, tegye meg ezt nekem – tette hozzá bá-

natosan –, mert teljesen magamra maradtam, senki nem fogja


pártomat. Kegyetlenül elbántak velem, nincsenek tekintettel a

nyúzott idegeimre.

Charlotte nem tudott mit mondani, mert Jane és Elizabeth

lépett be.

– Lám, itt jön, mintha mi sem történt volna – folytatta Mrs.

Bennet annyit sem törődik velünk, mint azokkal a nyüves ki-

mondhatatlanokkal, akikkel olyan szívesen foglalatoskodik. De

mondok neked valamit, Miss Lizzy: ha azt vetted a fejedbe,

hogy ezután is minden kérődet kikosarazod, akkor sohasem

fogsz férjhez menni, én meg igazán nem tudom, ki fog gondos-

kodni rólatok, ha édesapád meghal.

21. FEJEZET

ollins házassági ajánlata ezután már alig került szóba. Ami

a tiszteletest illeti, szinte egy szót sem szólt Elizához, s a

nap hátralevő részében Miss Lucast tüntette ki szüntelen fi-

gyelmességével, aki udvariasan hallgatta a tiszteletest, s ezzel a

legjobbkor könnyített az egész család, de kiváltképpen barátnő-

jének lelkén. Charlotte valóban szinte természetellenes figyel-

mességgel járt Mr. Collins kedvében.

Mrs. Bennet rosszkedve és rossz idegállapota másnapra sem

javult. Mr. Collins hangulatán szintén sértett büszkesége ural-

kodott ezután is. Elizabeth azt remélte, hogy a tiszteletes ne-

heztelése jeléül meg fogja rövidíteni látogatását, de kitűnt,

hogy terve mit sem változott. Kezdettől fogva szombaton ké-

szült visszautazni, s most is az volt a szándéka, hogy szombatig

marad.

Reggeli után a lányok visszavonultak az edzőterembe, ahol

C


túlestek a szokásos hétközbeni muskéta-szétszerelésen és -

tisztításon. A fegyverekkel aztán átsétáltak Merytonba, hogy

megtudják, visszajött-e már Wickham, s elpanaszolják, milyen

kár, hogy nem vett részt a netherfieldi bálon.

Még egy mérfölddel sem hagyták maguk mögött

Longbournt, amikor a csapat élén haladó Kitty hirtelen meg-

torpant, és jelzett a többieknek is, hogy álljanak meg. Felemelte

a muskétáját, Elizabeth és a többiek nem tudták eltalálni, miért,

hiszen az út veszélytelennek látszott. Pillanatnyi várakozás

után egyetlen mókus iszkolt elő az erdőből, jobb felől. Fürgén

szaladt át előttük az úton, aztán baloldalt újra eltűnt a fák kö-

zött. A kis állat láttán Lydia önkéntelenül elnevette magát.

– Drága Kittym, hogyan is köszönhetnénk meg, hogy meg-

kíméltél bennünket egy szerencsétlen lábujjcsiklandozástól!

De Kitty továbbra is készenlétben tartotta a puskáját, és egy

másodperccel később újabb mókus iszkolt át az úton, ugyan-

olyan sietősen. Ezt gyors egymásutánban követte két menyét,

aztán kisvártatva egy borz, aztán egy róka a kölykeivel együtt.

Egyre több állat menekült ki az erdőből, mintha maga Noé hí-

vogatná őket, s valami láthatatlan áradás elől nyújtana nekik

menedéket. Mikor már őzek vágtak át az úton, a többi lány is a

fák felé irányította a puskáját, felkészülten várva a zombi-

hordát, amely bármelyik pillanatban előbukkanhatott.

Az első egy frissen elhalt, fiatal zombinő volt, fehér csipke

menyasszonyi ruhát viselt, a bőre meglepően fehér – szinte

sokkolóan világított, leszámítva a szájából csöpögő fényes,

rubinpiros vért, amely a keblét fedő csipkét is összepettyezte.

Kitty az arcába lőtt, úgy terítette le, Lydia pedig a fejének sze-

gezte muskétája csövét, és azonnal pokolra küldte a teremt-

ményt. Olyan közelről tüzelt, hogy a menyasszony haját fel-

gyújtotta a fellobbanó puskapor.

– De kár érte – mondta Lydia, amikor bűzös füst csapott fel.


– Így elpocsékolni egy teljességgel használható menyasszonyi

ru…

Egy másik zombi jajveszékelése szakította félbe; ez öles

termetű, félig elfogyasztott arcú alak volt, ősz szakálla lobo-

gott, fegyverkovács-kötényét alvadt vér lepte. Elizabeth és Jane

egyszerre célzott és tüzelt. Jane golyója a teremtmény egyik

szemgödrébe fúródott, Elizabeth pedig nyakon találta – átszakí-

totta összeaszott húsát és letépte a fejét a testéről.

Az első két zombit még jó pár másik követte: ezeket is épp-

olyan gyorsan leterítették, mint az előzőket, míg végül az utol-

só porrá zúzódó test csikorgása is elült. A nővérek látták, hogy

túl vannak a veszélyen, leeresztették a muskéta csövét, és már

éppen tovább akartak indulni Meryton felé. De újra megtorpan-

tak, mert rémes, szokatlan zaj szűrődött ki a fák közül. Nyivá-

kolásszerű visítás volt, se nem emberi, se nem állati hang, leg-

inkább még a zombik jajongására hasonlított, amit már jól is-

mertek. Egymás után többször is megütötte a fülüket, és mind-

annyiszor közelebbről, úgyhogy megint lövésre emelt fegyver-

rel várakoztak. De amikor megpillantották a hang forrását, újra

leeresztették a muskétákat.

– Jaj, ne! Ó, ez nem lehet igaz! – mondta Jane döbbenten.

Egy régóta holt zombinő támolygott ki az erdőből, enyhén

megviselt, szerény öltözékben, összeszáradt haja olyan szoro-

san volt hátrafogva, hogy lassanként már letépte a bőrt a hom-

lokáról. Valami hihetetlenül furcsa dolgot tartott a karjában, a

nővérek még sohasem láttak ilyet: egy kimondhatatlan csecse-

mő volt. Ujjait a nő húsába vájta, és az elképzelhető legvissza-

taszítóbb módon vinnyogott. Elizabeth lövésre emelte a muské-

táját, de Jane meglökte a fegyver csövét.

– Ne tedd!

– Ne feledd az eskünket!

– De ez egy csecsemő, Lizzy!


– Zombicsecsemő. Szemernyivel sincs több élet benne, mint

a muskétában, amit ráfogtam.

Elizabeth újra felemelte a lőfegyvert, és célzott. A nőstény

szörnyeteg már félúton járt a túloldali erdősáv felé. Elizabeth a

fejére célzott, és a ravaszra tette az ujját. Nyomban leszedi, új-

ratölt, aztán a másiktól is megszabadul. Mindössze annyit kell

tennie, hogy meghúzza a ravaszt… mégsem tette meg. Furcsa

erő támadt fel benne, valamiről eszébe jutott a kislány kora,

mielőtt először utazott volna el Shaolinba. Különös érzés fogta

el, afféle sajnálat, de hiányzott belőle a vereség dicstelensége:

mintha olyan kár felett sajnálkozna, amely nem kiált bosszúért.

„Vajon a könyörület is lehet érdem?” – tűnődött el. Ez

mindennek ellentmondott, amit eddig tanult, és ellenkezett ösz-

töneivel is, amelyeket harcosként követett. De mégis, akkor

miért nem képes tüzelni? Elizabethen képtelenül ábrándos han-

gulat vett erőt; leeresztette a muskétát, a zombik beértek az er-

dőbe, és eltűntek a szemük elől.

Megállapodtak, hogy erről soha többet nem beszélnek.

A városba érve a nővérek találkoztak Wickhammel, aki el-

kísérte őket nagynénjükhöz. Mikor értesült róla, milyen sorsra

jutott Mr. Bingley háznépe, sajnálkozott, s elmondta, mennyire

bosszantja a dolog. Elizabethnek pedig őszintén megvallotta,

hogy saját elhatározásából maradt távol a bálról.

– Amint a bál napja közeledett, beláttam, hogy jobb lesz, ha

nem találkozom Darcyval. Talán mégsem tudtam volna elvi-

selni, hogy annyi órát töltsek egy teremben vele, aki vagy egy

évre rokkanttá tett. Nem kizárt, hogy összeszólalkoztunk volna,

az pedig mindenkinek kellemetlen.

Elizabeth igen nagyra értékelte ezt a hozzáállást, mint

mondta, ő nem ilyen visszafogott, s ha Mr. Wickham helyében

lett volna, csaknem biztos, hogy párbajra kerül sor. Wickham

és egy tiszttársa hazakísérték a lányokat Longbournba, s


Wickham útközben főleg Elizabethtel foglalkozott. Elizabeth

három okból is örült a közös sétának: hízelgett neki a figyelem,

alkalma nyílt bemutatni a fiatalembert apjának és anyjának, és

egy harcossal több volt köztük, arra az esetre, ha netán valami

nehézség támadna az úton.

Nem sokkal azután, hogy hazaértek, levelet hoztak Miss

Bennet részére; Netherfieldből jött. A borítékban finom merí-

tett levélpapír volt, teleírva szép, légies női kézírással.

Elizabeth látta, hogy nővére arca színt vált olvasás közben, s

hogy egyes helyeken tépelődve megáll.

– Caroline Bingley írt, s levele tartalma nagyon meglepett.

Már elutazott Netherfieldből az egész társaság, s útban vannak

London felé… nem is tervezik, hogy visszajönnek. Hallgasd

csak, mit ír!

Felolvasta az első mondatot, amelyben Miss Bingley értesí-

tette: úgy döntöttek, hogy azonnal Londonba utaznak öccsük

után, s már aznap este a Grosvenor Streeten szándékoznak va-

csorázni, Mr. Hurst házában. A levél így folytatódott: „Nem

mondhatnám, hogy bármitől is nehéz szívvel válok meg a ve-

szedelmes, zombiktól nyüzsgő vidéken, kivéve a maga társasá-

gát, drága barátnőm; de remélem, hogy a jövőben gyakran lesz

még alkalmunk felújítani élvezetes találkozásainkat, időközben

pedig sűrű és bizalmas levelezéssel enyhíthetjük a válás fáj-

dalmait. E tekintetben számítok magára.” Elizabeth hűvösen és

bizalmatlanul hallgatta ezeket a hangzatos fordulatokat, s bár

hirtelen elutazásuk őt is meglepte, nem látott rá okot, hogy

szomorkodjon.

– Kár, hogy nem találkozhattál a barátnőiddel, mielőtt el-

utaztak – mondta. – De vajon nincs remény arra, hogy a Miss

Bingley által említett boldog találkozás hamarabb bekövetkez-

hetik, mint ő gondolná, s hogy az élvezetes baráti eszmecseré-

teket még kellemesebb módon újíthatjátok fel mint sógornők?


Bingley-t úgysem tudják Londonban tartóztatni.

– Caroline egyértelműen azt írja, hogy a tél folyamán egyi-

kük sem tér vissza Hertfordshire-be. Felolvasom: „Mikor teg-

nap elutazott a fivérem, még azt hitte, hogy londoni ügyeit há-

rom-négy nap alatt el tudja intézni; mi azonban bizonyosan

tudjuk, hogy ez lehetetlen. Ismerőseink közül már sokan ott

vannak a téli idényre; bár magát is közéjük sorolhatnám; de er-

ről, sajnos, le kell mondanom. Őszintén remélem, hogy a kará-

csony Hertfordshire-ben is meg fogja hozni az időszakkal járó

vidám élvezeteket, nem úgy, mint két esztendővel ezelőtt, ami-

kor olyan borzasztóan alakult az ünnep.” Világos, hogy

Bingley a télen már nem jön vissza – tette hozzá Jane.

– Csak az világos, hogy Miss Bingley nem szeretné, hogy

visszajöjjön.

– Bingley a maga ura. Talán a vérbe fagyott személyzet lát-

ványa túl sok volt az érzékeny lelkének. De még nem tudsz

mindent. Felolvasom azt a részt is, amely különösen bánt en-

gem: „Mr. Darcy türelmetlenül várja, hogy viszontláthassa hú-

gát, s mi is éppoly szívesen találkoznánk már vele. Georgiana

Darcy valóban páratlanul kivételesnek tűnik szépség, előkelő-

ség és harcművészetek tekintetében egyaránt, s Louisa és én

annál inkább vonzódunk hozzá, mivel él bennünk a remény,

hogy egyszer majd ő lesz a sógornőnk. Fivérem máris nagy

csodálója Miss Darcynak, ezentúl pedig gyakran lesz alkalma,

hogy bizalmas körülmények között találkozzon vele. Ha ennyi

minden szól e házasság mellett és semmi sem szól ellene, vajon

rosszul teszem-e, drága Jane, ha reménykedem benne, hiszen

annyi ember boldogságát biztosíthatná?”

– Mit szólsz ehhez, kedves Lizzym? – kérdezte Jane, miután

befejezte az olvasást. – Egyértelmű, nem? Pontosan tudtomra

adja, hogy Caroline nem számít rá és nem is kívánja, hogy én

legyek a sógornője; teljesen meg van győződve arról, hogy fi-


vére közömbös irántam, s ha sejti is érzelmeimet, akkor (mi-

lyen bájos!) óva akar inteni? Hogy érthetném ezt másképp?

– Persze, hogy értheted. Én például egészen másképp értem.

Meghallgatod, hogyan?

– Örömmel.

– Röviden: Miss Bingley látja, hogy fivére beléd szerelmes,

de ő Miss Darcyt akarja vele elvetetni. Bátran állíthatom, az a

szándéka, hogy kiverjen téged a bátyja fejéből. Hogy helyreál-

lítsuk a becsületedet, le kell mészárolnunk.

Jane a fejét csóválta.

– Ne feledkezz meg magadról, Lizzy!

– Jane, aki csak egyszer is együtt látott benneteket, nem ké-

telkedhet abban, hogy Bingley szeret téged. Miss Bingley sem

kételkedik benne. Igaz, hogy nem harcos, de azért elég agya-

fúrt. Vedd tudomásul, kedves nővérem: boldogtalanságodra a

legjobb ír, ha sietősen elnyiszáljuk Miss Bingley nyakát.

– Még ha egyet is értenénk – felelte Jane –, akkor is csak

annak árán állíthatnánk helyre a becsületemet, ha örökre el-

vesztem Mr. Bingley gyengéd érzelmeit. És ugyan mire jut-

nánk az egésszel? Caroline senkit sem tudna szándékosan meg-

téveszteni; tehát csak abban reménykedhetek, hogy őt magát

tévesztették meg.

– Ő lenne az, akit megtévesztettek, vagy inkább te? Te ne

feledkezz meg magadról, Jane! Hagytad, hogy a Mr. Bingley

iránt táplált gyengéd érzelmeid elhomályosítsák az ösztöneidet,

amelyeket keleti mesterek plántáltak beléd.

Bár a teendőket illetően Jane és Elizabeth nem értettek

egyet, abban megállapodtak, hogy anyjukat csak a család távo-

zásáról értesítik, de Mrs. Bennetet még ez a hír is erősen nyug-

talanította, s rögtön sápítozni kezdett, micsoda szerencsétlen-

ség, hogy a hölgyek éppen most utaztak el, mikor már jó úton

voltak, hogy szépen összebarátkozzanak. De miután kiszomor-


kodta magát, abban talált vigasztalást, hogy Mr. Bingley majd

csak visszatér hamarosan, és újra náluk fog vacsorázni. Vége-

zetül leszögezte, hogy Bingley-t ugyan csak családi vacsorára

hívta meg, de gondja lesz rá, hogy az étkezés két bőséges fo-

gásból álljon.

22. FEJEZET

enneték a Lucas családhoz voltak hivatalosak vacsorára, s

Miss Lucas ismét jólelkűen arra áldozta a nap java részét,

hogy figyelmesen hallgassa a tiszteletest. Elizabeth alkalmat ta-

lált rá, hogy köszönetet mondjon ezért Charlotte-nak.

– A tiszteletesnek legalább jókedve van – felelte Charlotte. –

Én pedig elmondhatatlanul hálás vagyok neked.

Ez rendkívül nyájas válasz volt, de Charlotte kedvessége

még messzebbre terjedt, mint Elizabeth gondolta volna; célja

nem volt egyéb, mint hogy megmentse barátnőjét Collins újabb

házassági ajánlataitól, s helyette saját magára irányítsa ezeket.

Ez volt Miss Lucas terve, s látszólag olajozottan ment minden;

mikor este elbúcsúztak egymástól, Charlotte szinte bizonyos-

nak gondolta hódítását, ha Collinsnak nem kellett volna oly

hamar elutaznia a színhelyről. Charlotte azonban nem méltá-

nyolta eléggé a tiszteletes tüzes és független jellemét, aki más-

nap reggel elképesztő ravaszsággal kilopózott a longbourni

házból, és Lucasékhoz sietett, hogy Charlotte lába elé vesse

magát. Gondosan ügyelt, nehogy unokahúgai észrevegyék tá-

vozását, mert meg volt róla győződve, hogy okvetlenül talál-

gatni kezdenék, mi járatban van – azt pedig nem akarta, hogy a

kísérlet kitudódjon, mielőtt a sikert el nem könyveli. Igaz,

B


eléggé biztos volt a dolgában, s nem ok nélkül, mert Charlotte

viselkedéséből sok biztatást olvashatott ki, de amióta

Elizabethtől kosarat kapott, kissé megcsappant az önbizalma.

Most azonban kifejezetten hízelgő fogadtatásra lelt. Miss Lucas

az egyik emeleti ablakból észrevette, hogy Collins a házuk felé

siet, s rögtön leszaladt, hogy véletlenül találkozzon vele a kerti

ösvényen. Azt azonban nem is merte remélni, hogy ott ennyi

szerelem és ékesszólás vár majd rá.

Közös megelégedésükre oly rövid idő alatt minden kérdés-

ben megegyeztek, ahogy azt a tiszteletes szószátyár modora

megengedte, s mire beléptek a házba, Collins már egyenesen

arra kérte Miss Lucast, nevezze meg a napot, amikor a legbol-

dogabb emberré teszi őt a világon.

Collins tüstént Sir William és Lady Lucas beleegyezéséért

folyamodott, amit a szülők örömmel s készségesen meg is ad-

tak. A tiszteletes már jelenlegi körülményei között is igen elfo-

gadható parti volt leányuk számára, akinek csak kevés hozo-

mányt tudtak adni; a jövőbeli vagyoni kilátása pedig végképp

kecsegtető volt. Lady Lucas azon nyomban számolgatni kezdte

(noha eddig ez nem izgatta különösebben), hogy hány eszten-

deje lehet még hátra Mr. Bennetnek, Sir William pedig kikötöt-

te, hogy mihelyt a tiszteletesre száll a longbourni birtok, feltét-

lenül ide kell költözniük feleségével együtt, és haladéktalanul

megszabadulni attól a visszataszító edzőteremtől. Egyszóval az

egész család repesett a boldogságtól. Az ügy legkényelmetle-

nebb mozzanata az, hogy Elizabeth Bennet biztos nagyon meg

fog lepődni, pedig az ő barátságát Charlotte bárki másénál

többre becsülte. Elizabeth helyteleníteni fogja a döntését?

Vagy, ami még rosszabb, már nem is akarja fenntartani vele az

ismeretséget ezután? Charlotte ezért úgy döntött, hogy szemé-

lyesen közli vele eljegyzése hírét, Collinsnak pedig meghagyta,

mielőtt visszament Longbournba vacsorára, hogy egy árva szót


se szóljon a család előtt. A tiszteletes hűségesen meg is ígérte a

titoktartást, de csak nagy nehezen tudta állni a szavát. Hosszúra

nyúlt távolléte ugyanis kíváncsivá tette a háziakat, s Collins

csak bajosan tudott kitérni nyílt és leplezetlen kérdéseik elől.

Mivel másnap kora reggel kellett indulnia, amikor a többiek

még nem is keltek fel, az ünnepélyes búcsúzkodásra este került

a sor, mielőtt a hölgyek visszavonultak. Mrs. Bennet rendkívül

udvariasan és szívélyesen kijelentette, hogy örömmel látják is-

mét Longbournban, ha a tiszteletes egyéb elfoglaltsága megen-

gedi a látogatást.

– Drága asszonyom – felelte Collins –, ennek a meghívás-

nak különösen örülök, mivel reménykedtem benne. Biztos le-

het afelől, hogy igénybe is fogom venni, mihelyt lehet.

Mindnyájan elképedtek, s Mr. Bennet, aki nem kívánta egy-

hamar viszontlátni a tiszteletest, rögtön így felelt:

– De jó uram, nem jár ez azzal a veszéllyel, hogy Lady

Catherine helytelenítené? Még mindig jobb, ha rokonait ha-

nyagolja el, mint ha megbántja pártfogóját!

– Drága uram – felelte Collins –, rendkívül hálás vagyok a

baráti figyelmeztetésért, de megnyugtathatom, hogy őladysége

hozzájárulása nélkül nem szánnám el magam ilyen fontos lé-

pésre.

– Az ember sosem lehet elég körültekintő. Bármi mást koc-

kára tehet, de őt nehogy megharagítsa; ha úgy látja, hogy Lady

Catherine nem örülne annak, hogy ön újból ellátogasson hoz-

zánk – amit nagyon is valószínűnek tartok –, akkor nyugodjon

meg, mi biztos nem húzzuk fel az orrunk.

– Higgye el, kedves uram, forró hálával tölt el az ön szerető

gondoskodása; számíthat rá, hogy rövidesen levélben fogom

megköszönni ezt és nagyrabecsülésük minden egyéb jelét,

amellyel hertfordshire-i tartózkodásom alatt körülvettek. Ami

szép unokahúgaimat illeti, legyen szabad jó egészséget és bol-


dogságot kívánnom nekik, ami alól Elizabeth húgom sem kivé-

tel.

Elizabeth számított valami kis piszkálódásra, és eltökélte,

hogy a legkisebb sértettséget sem mutatja, nehogy bármilyen

győzedelmes érzésre adjon alapot Mr. Collinsnak.

– Én pedig, uram – mondta inkább mosolyogva – nagyon

biztonságos utat kívánok önnek, hiszen mostanában annyira

túltengnek a szörnylények az utainkon, hogy a találkozás szinte

elkerülhetetlennek tűnik. Mindazonáltal biztos vagyok benne,

hogy kivételképpen önt majd elkerülik.

A kölcsönös udvariaskodás után a hölgyek visszavonultak;

valamennyien ámultak rajta, hogy Collins ilyen gyorsan el akar

jönni újra. Mrs. Bennet szerette volna ezt úgy érteni, hogy a

tiszteletes most az egyik fiatalabb lányt fogja majd megkérni;

Maryt talán meg is lehetne győzni, hogy menjen hozzá felesé-

gül. De másnap reggel minden efféle remény szétfoszlott. Reg-

geli után hamarosan megjött Miss Lucas, s Elizabethnek négy-

szemközt elmondta, mi történt előző nap.

Az utóbbi egy-két nap folyamán egyszer felmerült Eliza-

bethben a gondolat, hogy Collins talán szerelmesnek képzeli

magát Charlotte-ba, de, hogy Charlotte bátorítsa, ezt szinte

éppoly lehetetlen volt feltenni róla, mint saját magáról.

– Eljegyezted magad Collinsszal?! Drága Charlotte, ez lehe-

tetlen!

Miss Lucas higgadtan kérdezett vissza:

– Miért vagy annyira meglepve, kedves Elizám? Annyira

hihetetlennek tartod, hogy Mr. Collins képes elnyerni egy nő

beleegyezését, csak mert te nem találtad rá alkalmasnak, hogy

egy olyan nagyszerű nő férje legyen, mint jómagad?

Ha bárki más ejt ki a száján ilyen sértő megjegyzést, ököllel

jött volna rá a válasz, de ez esetben Elizabeth baráti kötődése

többet nyomot a latban, mint az önérzete. Látva, hogy lebe-


szélni úgysem tudná, minden elképzelhető boldogságot kívánt

Charlotte házasságához.

– Megértem érzéseidet – mondta Charlotte –, s nem csodá-

lom, hogy ilyen nagy meglepetés ért, hiszen Collins nem sok-

kal ezelőtt még téged akart elvenni. De ha időd lesz átgondolni

az egészet, remélem, igazat fogsz adni nekem. Tudod, én nem

vagyok romantikus lélek – sosem voltam. Csak kényelmes ott-

hont szeretnék, s ha tekintetbe vesszük Collins jellemét, össze-

köttetéseit és társadalmi helyzetét, meg vagyok róla győződve,

hogy éppannyi kilátásom van vele a boldogságra, mint ameny-

nyivel a legtöbb leány dicsekedhet a házasság küszöbén – kü-

lönösen így, hogy… Ó, Elizabeth, könyörgök, ne dühödj be és

ne is kaszabolj le azon nyomban! De előtted nincsenek titkaim:

rajtam is kitört a nyavalya!

Elizabeth szóhoz sem jutott. Legjobb barátnőjén kitört a kü-

lönös ragály! A Sátán szolgálatára van ítélve! Ösztönösen hát-

rálni kezdett. Közben Charlotte elbeszélte a sajnálatos esetet,

amire szerdán került sor, miközben Longbournba igyekezett.

Egyedül, fegyvertelenül vágott neki, ezért sietve haladt, nehogy

összeakadjon valakivel, de aztán útjába került egy felborult

négylovas cséza. Nem látott kimondhatatlanokat a környékén,

ezért közelebb óvakodott, és letérdelt. Megacélozta lelkét, mert

arra számított, hogy mindjárt megpillantja a kocsis összeron-

csolt testét. Elborzadtan érezte, hogy valaki megragadja: egy

zombi volt, aki a cséza alá szorult: elkapta a lábát csontos ujja-

ival, és megharapta. Charlotte felüvöltött, kiszabadította magát,

és tovább iparkodott Longbournba, de a pokoli terv már betel-

jesült felette.

– Nincs sok időm hátra, Elizabeth. Csak annyit szeretnék,

hogy az utolsó néhány hónapom boldogan teljen, és olyan fér-

jet adjon nekem az ég, aki gondoskodik róla, hogy rendes ke-

resztény módjára, lefejezve temessenek el.


23. FEJEZET

lizabeth az anyjával és a testvéreivel üldögélt a hallottakon

tűnődve, s eldöntötte, hogy senkinek nem szól erről, ami-

kor megjelent Sir William Lucas, akit a leánya küldött, hogy

bejelentse a családnak az eljegyzést. Sir William szertartásosan

üdvözölte őket, majd előadta az ügyet – de szavait nemcsak

csodálkozás, hanem hitetlenség fogadta; Mrs. Bennet ugyanis

szinte már az udvariatlanságig kitartóan ismételgette, hogy Sir

William biztos teljesen félreértett valamit, Lydia pedig, aki

mindig szabadszájú volt és gyakran illetlen is, hangosan felki-

áltott:

– Atyaúristen, Sir William, hogy etethet bennünket ezzel a

mesével? Nem tudta, hogy Mr. Collins Lizzyt akarja elvenni?

Szerencsére Sir William nem azért tanult szabónak, nem pe-

dig harcosnak, hogy éppen most veszítse el a türelmét, ha már

tízezer tűt befűzött: ilyen bánásmód mellett sem gurult dühbe.

Elizabeth kötelességének érezte, hogy kimentse Sir Willia-

met a kínos helyzetből, s ezért átvette a szót, és megerősítette a

szomszéd úr közlését, hozzátéve, hogy Charlotte neki már el-

mondta mindezt. Mrs. Bennet teljesen elhűlt, s Sir William je-

lenlétében már nem is igen szólalt meg. De amint vendégük el-

köszönt, máris szabad folyást engedett indulatainak. Először is

leszögezte, hogy egy szót sem hisz az egészből; másodszor,

biztos benne, hogy a tiszteletest rászedték; harmadszor, hogy

ezek ketten nem lesznek boldogok, és negyedszer, hogy még

fel is bonthatják az eljegyzést. Mindebből két következtetést

vont le: egyszer azt, hogy mindenért Elizabeth a hibás, másod-

szor pedig azt, hogy ővele kíméletlenül bánt el az élet. A nap

hátralevő részében szinte folyamatosan csak ezen a két dolgon

háborgott. Semmivel sem lehetett megvigasztalni vagy lecsil-

lapítani. Még másnap is ugyanígy neheztelt.

E


Mr. Bennet lelkét sokkal kevésbé kavarta fel az eset: őt

ugyanis örömmel töltötte el, hogy Charlotte Lucas, akit eddig

viszonylag okosnak tartott, éppolyan tökkelütött, mint az ő fe-

lesége, és ostobább, mint a lánya!

Ami Elizabethet illeti, ha csak eszébe jutott a dolog, máris

könnyek szöktek a szemébe, hiszen egyedül ő volt tisztában a

hátborzongató igazsággal. Gyakran felmerült benne, hogy le

kellene taglóznia Charlotte-ot, felhúzni Tabbi csizmáit és az éj

leple alatt beosonni a hálószobájába, ahol könyörületesen véget

vethetne barátnője nyomorúságának egy Párduccsókkal. De

már a szavát adta, és az adott szó szent. Nem fog beavatkozni

Charlotte átváltozásába.

Mivel bánatos volt Charlotte miatt, még nagyobb szeretettel

és ragaszkodással fordult nővére, Jane felé, akinek boldogsága

miatt napról napra jobban aggódott, mert Bingley már egy hete

volt távol, és semmit sem hallottak visszatéréséről.

Jane hamarosan válaszolt Caroline levelére, s már számol-

gatta a napokat, hogy mikor kap hírt róluk újra. Collins előre

beígért köszönőlevele kedden érkezett meg (hazaútja Elizabeth

reményeivel ellentétben zombimentes volt), apjuknak címezve,

s olyan ünnepélyes hálálkodást tartalmazott, mintha a tisztele-

tes egy teljes évet töltött volna a családnál. Miután lelkiisme-

retét e tekintetben megnyugtatta, elragadtatottan számolt be

boldogságáról, hogy elnyerhette szeretetre méltó szomszédnő-

jük, Miss Lucas szívét, majd elmagyarázta, hogy csak Char-

lotte társasága kedvéért fogadta el oly készségesen újabb szíves

meghívásukat Longbournba, ahová remélhetőleg két hét múlva

hétfőn tér vissza; mert Lady Catherine – tette hozzá – teljes

szívéből pártolja házasságukat, s azt kívánja, hogy azt mielőbb

lebonyolítsák. Ennek az érvnek bizonyára a drága Charlotte

sem tud majd ellenállni, s hamarosan kitűzi a közeli napot,

amely a legboldogabb férfivá teszi őt. Elizabethet akarata elle-


nére elfogta az együttérzés: szerencsétlen hájpacninak fogalma

sincs, micsoda nyomorúságnak néz elébe.

De Collins visszatérése Hertfordshire-be már nem szerzett

örömet Mrs. Bennetnek. Ellenkezőleg, éppúgy panaszkodott

miatta, mint a férje. Mégiscsak furcsa, hogy a tiszteletes

Longbournban üti fel a tanyáját, nem pedig a Lucas-lakban; az

egész szerfelett kényelmetlen és terhes mindnyájuknak. Viszo-

lyog, ha vendég van a háznál, mikor ilyen törékeny az egészsé-

ge, főképp, hogy szerelmes ember, mert annál visszataszítóbb

nincs a világon. Mrs. Bennet így zsörtölődött magában, s pana-

szát csak Mr. Bingley egyre hosszabbra nyúló távolmaradása

tudta elnémítani, mert ez még jobban aggasztotta. Ritkán múlt

el egy óra, hogy ne beszélt volna Bingley-ről, ne mondta volna,

milyen türelmetlenül várja, sőt, Jane-től azt a vallomást szerette

volna hallani, hogy ő is úgy érezné, csúnyán kihasználták, ha a

fiatalember nem térne vissza. Jane-nek Liu mesternél megszer-

zett minden fegyelmét mozgósítania kellett hozzá, hogy na-

gyobb izgalom nélkül tudja elviselni az ilyen támadásokat.

Hétfőhöz két hétre Collins pontosan beállított, de Benneték

már nem fogadták oly nagy örömmel, mint bemutatkozó láto-

gatása alkalmával. Ő azonban sokkal boldogabb volt, semhogy

sokat törődött volna figyelmességükkel; a család szerencséjére

az udvarlással töltött idő miatt nagyrészt mentesültek társasá-

gától. A nap javát a Lucas-lakban töltötte, s néha olyan későn

jött vissza Longbournba, hogy már csak bocsánatot kérhetett

elmaradásáért, mielőtt a család aludni tért.

Mrs. Bennet igazán sajnálatra méltó állapotban volt. Az el-

jegyzésre tett legártatlanabb célzás is a végsőkig felingerelte,

márpedig bárhová ment, mindenütt erről volt szó. Miss Lucasra

rá sem tudott nézni. Irigykedő borzadással tekintett rá, mint sa-

ját háza jövendő úrnőjére. Ha Charlotte látogatóba jött, Mrs.

Bennet ebből azt szűrte le, hogy máris birtokon belül érzi ma-


gát; ha pedig sugdolóztak Collinsszal, biztos volt benne, hogy a

longbourni házról tárgyalnak, hogyan fogják őt meg leányait

Mr. Bennet elhunyta után azonnal kipenderíteni. Minderről ke-

servesen panaszkodott férjének.

– Jaj, férjuram – mondta az asszony –, képtelen vagyok be-

lenyugodni, hogy Charlotte Lucas fog parancsolgatni ebben a

házban! Nekem kell majd kimennem innen, és megérnem,

hogy ő rendezkedjen be a helyemen!

– Ne keseredjen el, drágám! Hátha jobban üt ki a dolog. Hi-

szen az a remény is megvan, hogy Mr. Collins, aki folyton

olyan előszeretettel locsog a Mennyekről, egyszer csak meg is

indul arrafelé egy zombihorda jóvoltából – még az én halálom

előtt.

24. FEJEZET

ztán megjött Miss Bingley levele, és eloszlatott minden

kétséget. Rögtön az első mondatban leszögezte, hogy a te-

let valamennyien Londonban fogják tölteni, s a levél azzal vég-

ződött, mennyire sajnálja az öccse, hogy elutazása előtt nem

tehette tiszteletét hertfordshire-i barátainál.

Végképp oda lett minden remény, teljesen oda, s mikor Jane

végre összeszedte magát, és elolvasta a folytatást, kevés vigasz-

talást talált benne azon kívül, hogy írója az iránta érzett vonzal-

mát ecsetelte. A levél nagyja Miss Darcyról áradozott. Caroline

újra sorra vette a hölgy összes vonzó tulajdonságát, s ujjongva

dicsekedett, hogy egyre közvetlenebb kapcsolatba kerültek.

Elizabeth, akivel Jane szinte nyomban megosztotta az olva-

sottakat, szótlanul, méltatlankodva hallgatta végig. Szívében

A


keveredett a nővére miatt érzett aggodalom és a késztetés, hogy

rögtön a városba induljon és leszámoljon az egész társasággal.

– Drága Jane! – kiáltott fel Elizabeth. – Te túlságosan jó

vagy. Kedves és minden érdektől mentes lelked angyali tiszta-

ságából kiindulva mindenkit becsületesnek gondolsz, és bánt,

ha csak szóba hozom, hogy jó okkal megölnék valakit. Ne félj

attól, hogy túlzásba esem, s hogy elvitatom az egyetemes jóin-

dulatra formált jogodat. Ilyesmitől nem kell tartanod. Kevés

embert szeretek igazán, s még kevesebbről van jó véleményem.

Minél jobban megismerem a világot, annál elégedetlenebb va-

gyok vele, s minden egyes zombi megerősít a hitemben, hogy

Isten elhagyott bennünket, büntetésképp az olyanok gaztettei

miatt, mint Miss Bingley.

– Drága Lizzym, ne hagyd, hogy elhatalmasodjon benned ez

az érzés, mert tönkreteszi a boldogságod. Nem látod be, meny-

nyire különbözőek tudnak lenni az emberek helyzet és termé-

szet szempontjából. Ahhoz képest, hogy milyen gyakran emle-

geted drága mesterünket, attól félek, egészen sokat feledtél a

bölcsességéből! Talán nem azt tanultuk, hogy zabolázzuk meg

érzéseinket? Nem szabad elhamarkodottan azt képzelnünk,

hogy a sértések mögött szándékosság van. Igen gyakran éppen

saját hiúságunk csal meg bennünket.

– Távol áll tőlem, hogy Bingley viselkedésében bármilyen

szándékosságot lássak – mondta Elizabeth –, de az ember aka-

ratlanul is tehet rosszat s boldogtalanná másokat – a tévedés is

sokszor szenvedést okoz. Meggondolatlanság semmibe venni

mások érzéseit vagy akaraterő híján cselekedni: mindkettő ko-

moly támadás a személy méltósága ellen!

– És te ezekkel vádolod őt?

– Az akaraterő hiányával mindenképpen. Inkább nem is

folytatom, mert rossz néven fogod venni, ha olyanokról mon-

dom meg a véleményem, akiket te nagyon becsülsz. Vágj a


szavamba, amíg nem késő.

– Látom, kitartasz amellett, hogy Bingley a nővérei befolyá-

sa alatt áll.

– Erről oly szilárdan meg vagyok győződve, hogy felaján-

lom kardomat a lekaszabolásukra.

– Nem hiszem, hogy így van. Miért próbálnák őt befolyá-

solni? Csak boldoggá akarják tenni, s ha ő engem szeret, más

nő nem teheti boldoggá.

– Már a kiindulópontod is téves. Sok mindent akarhatnak

még azon kívül, hogy boldog legyen; azt, hogy növelje gazdag-

ságát és rangját, hogy olyan lányt vegyen feleségül, akinek a

pénz, az előkelő rokonság és a gőg ad tekintélyt.

– Kétségtelenül szívesen vennék, ha Miss Darcyt választaná

– felelte Jane –, de talán nemesebb érzésektől indíttatva, mint

gondolod. Miss Darcyt sokkal régebben ismerik, mint engem;

nem csoda, ha jobban szeretik. De bármi legyen is az ő kíván-

ságuk, nem valószínű, hogy ellenszegülnének fivérük akaratá-

nak. Melyik nővér merné ilyesmire ragadtatni magát? Ha azt

hinnék, hogy öccsük szeret engem, nem próbálnának elválasz-

tani bennünket egymástól, s ha valóban így érezne, ez nem is

sikerülhetne nekik. Azzal, hogy feltételezed: Bingley szerelmes

belém, mindenkinek helytelen és természetellenes viselkedést

tulajdonítasz, engem pedig nagyon boldogtalanná teszel. Ne

kínozz tovább ezzel a gondolattal. Én nem szégyellem, hogy

tévedtem. Hadd lássam a dolgot a legkedvezőbb fényben.

Elizabeth alig tudta fékezni haragját; de Jane mégiscsak a

nővére volt, a Bennet Nővérek vezére. Kötelessége volt enge-

delmeskedni neki. Ettől kezdve Mr. Bingley-t csak elvétve em-

legették.

Mrs. Bennet tovább csodálkozott és háborgott amiatt, hogy

Bingley nem tér vissza, s bár ritkán múlt el nap, hogy Elizabeth

világosan meg ne magyarázta volna a dolgot, kevés kilátás volt


arra, hogy anyja megrökönyödése valaha is alábbhagy. Mrs.

Bennet legfőbb vigasza az volt, hogy Bingley feltétlenül visz-

szajön nyárra.

Mr. Bennet egészen másképp fogta fel a dolgot.

– Látom, Lizzy, a nővéred reménytelenül szerelmes – mond-

ta neki egyik nap. – Gratulálok neki. Ha már egy leány nem

megy férjhez, időnként jól jön neki egy kis boldogtalan szere-

lem. Lehet rajta tanakodni, s a barátnői is felnéznek rá miatta.

Kíváncsi vagyok, mikor kerül rád sor? Biztos nem sokáig fo-

god hagyni, hogy Jane lepipáljon. Itt a te időd! Elég tiszt van itt

Merytonban, hogy összetörje valamennyi lány szívét a környé-

ken. Választhatnád például Wickhamet? Megnyerő férfi, s ta-

lán megtanulod tőle, hogyan látja az élet dolgait, aki feleségnek

készül, hiszen te eddig ezeket az ügyeket minden testvérednél

inkább hanyagoltad.

– Köszönöm, uram, de én azzal is tökéletesen megelégszem,

ha a halál menyasszonya lehetek. Nem lehet mindenki olyan

szerencsés, mint Jane.

– Ez igaz – mondta Mr. Bennet –, mindenesetre vigasztaló

tudat, hogy ha ilyesmi történne veled, jó anyád örömmel fel-

fújná a dolgot.

25. FEJEZET

tiszteletes egy hetet töltött szerelmi vallomásokkal és

boldog tervezgetéssel, de mikor eljött a szombat, a köte-

lesség elszólította imádott Charlotte-ja mellől. Longbourni ro-

konaitól éppoly ünnepélyes búcsút vett, mint előző alkalom-

mal, ismét jó egészséget és boldogságot kívánt szép húgainak,

A


apjuknak pedig újabb köszönőlevelet ígért.

A rákövetkező hétfőn Mrs. Bennet örömmel látta vendégül

bátyját és sógornőjét, akik eljöttek, hogy szokás szerint Long-

bournban töltsék a karácsonyt. Mr. Gardiner értelmes, úri mo-

dorú férfi volt, s természeténél és neveltetésénél fogva egyaránt

sokkal elegánsabb, mint húga. A netherfieldi hölgyek aligha

hitték volna el, hogy egy kereskedőember, aki raktáraiban tölti

az életét, ennyire jól nevelt és kellemes társalgó lehet. Mrs.

Gardiner kedves, okos, mutatós asszony volt, néhány évvel fia-

talabb, mint Mrs. Bennet. Longbourni unokahúgai mind na-

gyon szerették, de legbensőségesebb kapcsolatban a két legidő-

sebb leánnyal állt. Gyakran bátorította őket arra, hogy folytas-

sák a kiképzést, amikor éppen súlyos nehézségekkel kerültek

szembe, és menedéket nyújtott nekik, amikor elviselhetetlenné

vált, hogy anyjuk gúnyosan becsmérli vad természetüket.

Mrs. Gardiner, amint megérkezett, rögtön szétosztotta az

ajándékokat, és beszámolt róla, hogy mi folyik a városban:

szerteágazó témákat érintett, így például az új divatot és a

nyomorult nyavalyatörősek fölött aratott legfrissebb győzelme-

ket. Mikor mindezzel megvolt, már nem sok mást tett. Helyette

inkább csak a többieket hallgatta. Mrs. Bennetet sok sérelem

érte, sok panaszra volt oka. Legutóbbi találkozásuk óta az

egész családra rájárt a rúd. Két lánya már a házasság küszöbén

állt, végül mindkettő hoppon maradt.

– Jane-re nem haragszom – folytatta –, mert ő, ha teheti,

meg is fogta volna Bingley-t. Bezzeg Lizzy! Hidd el, képtelen

vagyok belenyugodni, hogy már Collins felesége lehetne, ha

nem makacskodik ennyit. Itt, ezen a szent helyen kérte meg a

kezét a tiszteletes, Lizzy meg kikosarazta. Erre aztán Lady Lu-

cas előttem adja férjhez a lányát, a longbourni birtok pedig biz-

tosan kicsúszik a kezünkből. Ezek a Lucasék aztán a legdör-

zsöltebb népek. Csak az érdekli őket, mit kaparinthatnak meg.


Sajnálom, hogy ezt kell róluk mondanom, de ez az igazság.

Mrs. Gardiner a hírek nagy részéről már értesült a két idő-

sebbik leánnyal folytatott levelezés révén, ezért csak pár szó-

ban felelt sógornőjének, aztán unokahúgai érzéseire tekintettel

témát váltott.

Mikor később egyedül maradt Elizával, újból visszatért a

tárgyra.

– Úgy látom, kitűnő parti lett volna Jane-nek – mondta –,

kár, hogy füstbe ment. De gyakran megesik az ilyesmi! Egy

ilyen fiatalember, amilyennek Bingley-t leírtad, könnyen bele-

szeret pár hétre egy csinos lányba, de mikor a véletlen elvá-

lasztja tőle, éppoly könnyen el is felejti.

– Jó vigasz a maga nemében – mondta Elizabeth –, de itt

nem ez történt. Ritkán fordul elő, hogy egy anyagilag független

fiatalembert barátai győznek meg róla, hogy többé ne törődjön

azzal a lánnyal, akihez néhány nappal előbb még heves szere-

lem fűzte.

– Mondd csak, kérlek, milyen heves volt Mr. Bingley sze-

relme?

– Olyan heves, mint amilyen hevesen támadnak ellenségük-

re a sárkány-hegyi kolostor lakói. Minden találkozásuknál egy-

re világosabb és feltűnőbb lett.

– Szegény Jane! Sajnálom őt, mert nem olyan természet,

hogy könnyen kiheverné. Jobb lett volna, ha veled esik meg ez,

Lizzy! Te biztos felvágtad volna Bingley hasát, és a saját bele-

ivel fojtottad volna meg. Szerinted rá tudjuk venni Jane-t, hogy

eljöjjön velünk Londonba? Jót tenne neki a környezetváltozás –

talán az is megnyugtatná kissé, ha elszabadulna itthonról.

Elizabeth rendkívül megörült ennek az ajánlatnak, és biztos

volt benne, hogy nővére is kapni fog az alkalmon. Már régóta

lebegtek a szeme előtt az örömök, amelyeket London tartogat;

még így is, hogy karanténban van a város toronymagas falak


mögött, és a király seregei szektorokra osztották fel, bármilyen

más helynél pezsgőbb izgalmakat kínál.

– Remélem, nem fogja elvenni a kedvét, hogy a fiatalember

is Londonban tartózkodik – tette hozzá Mrs. Gardiner. – Mi

ritkán járunk társaságba; így hát nagyon valószínűtlen, hogy ta-

lálkoznánk, hacsak Bingley meg nem látogatja Jane-t.

– Az pedig teljességgel lehetetlen, mert most a barátja őrzi,

és Darcy a világért sem tűrné, hogy Bingley a keleti hatodik

szektorban felkeresse Jane-t!

– Annál jobb. Remélem, egyáltalán nem fognak találkozni.

Gardinerék egy hétig maradtak Longbournban. Mrs. Bennet

oly nagy figyelemmel gondoskodott bátyja és sógornője szóra-

koztatásáról, hogy egyszer sem ültek le egymagukban a családi

vacsorához. Ha otthon is maradtak, néhány tiszt mindig meg

volt hívva, és Wickham sohasem hiányzott közülük. Elizabeth

lelkesen dicsérte őt Mrs. Gardinernek, aki gyanút fogott, s ilyen

alkalmakkor mindkettőjüket szemmel tartotta. Annyi nyilván-

való volt, hogy tetszenek egymásnak, ami nyugtalanította kissé

a nagynénit, Mrs. Gardiner ezért elhatározta, hogy elutazása

előtt beszél Elizabethszel.

Wickham nemcsak közismert szeretetre méltó tulajdonsága-

ival, hanem egyébbel is szórakoztatta Mrs. Gardinert, aki tíz-

tizenkét évvel azelőtt, még lánykorában, hosszabb időt töltött

Derbyshire-nek azon a részén, ahol Wickham született. Ebből

kifolyólag sok közös ismerősük volt, s bár a fiatalember Darcy

apjának halála óta, vagyis öt éve nemigen járt arra, mégis fris-

sebb értesülésekkel szolgált az asszonynak régi ismerőseiről,

mint amikhez az hozzájuthatott.

Mrs. Gardiner annak idején járt Mr. Darcy birtokán

Pemberley-ben, s hallomásból igen jól ismerte a megboldogult

Mr. Darcyt, aki úriember és nagyerejű zombiirtó hírében állt.

Ez kimeríthetetlen beszédtémát jelentett nekik. Wickham arról


is felvilágosította, hogyan bánt vele a fiatal Darcy, mire Mrs.

Gardiner emlékezetébe próbálta idézni, hallott-e bármit is a

természetéről, s eszébe jutott, hogy Fitzwilliam Darcyt annak

idején úgy emlegették, mint nagyon gőgös, barátságtalan fiút.

26. FEJEZET

rs. Gardiner hamarosan megtalálta a módját, hogy négy-

szemközt beszélhessen Elizával. Miután őszintén meg-

mondta neki a véleményét, így folytatta:

– Sokkal okosabb lány vagy, Lizzy, semhogy beleszeress

valakibe csak azért, mert óvnak ettől – ezért merek veled nyíl-

tan beszélni. Komolyan figyelmeztetni akarlak, hogy vigyázz.

Személy szerint Wickham ellen semmi kifogásom; számtalan

zombit lekaszabolt, s ha annyi vagyona volna, amennyit meg-

érdemel, szerintem nem is kívánhatnál jobb férjet. De ahogy

manapság állnak a dolgok, jobb, ha nem éled bele magad túl-

zottan az egészbe.

– Ez aztán komoly beszéd, kedves néni!

– Igen, és remélem, komolyan is veszed.

– Megnyugtathatom, nincs ok az aggodalomra. Vigyázni fo-

gok magamra és Wickhamre is. Ha rajtam múlik, nem fog be-

lém szeretni.

– Látom, Elizabeth, most nem beszélsz komolyan.

– Bocsásson meg, megpróbálom újra elmagyarázni. Harcos

vagyok, néni, aki túlélte Shaolin harminchat próbatételét. Gan

Xian Tan tekercseinek őrzője vagyok; nem keresem a szerel-

met, és jelenleg nem vagyok szerelmes Wickhambe; ámbár ő a

legkedvesebb figura, akivel valaha találkoztam – külső, termé-

M


szet és fegyverforgatás tekintetében egyaránt. Belátom, milyen

meggondolatlanság volna vonzódni valakihez, aki ennyire va-

gyontalan. Nem fogom elhamarkodottan azt hinni, hogy egye-

dül én érdeklem. Ha vele vagyok, nem fogok epekedni. Egy-

szóval, megteszem, ami tőlem telik.

– Talán az is jó lesz, ha elveszed a kedvét attól, hogy túl

gyakran látogasson. Legalábbis ne emlékeztesd az édesanyádat,

hogy folyton meghívja.

– Hiszen tudja, hogy anyám szerint a vendégnek állandóan

társaság kell. De becsületszavamra igyekezni fogok, hogy azt

tegyem, ami a legokosabb; remélem, ezzel meg van elégedve.

Mrs. Gardiner meg volt elégedve, úgyhogy Elizabeth meg-

köszönte a kedves figyelmeztetést, s a beszélgetés véget ért.

Ritkán fordul elő, hogy valaki ilyen kényes kérdésben kap ta-

nácsot, s nem haragszik meg miatta.

Röviddel Gardinerék és Jane elutazása után Collins vissza-

tért Hertfordshire-be, de minthogy Lucaséknál szállt meg, ér-

kezése nem okozott nagyobb gondot Mrs. Bennetnek. Az eskü-

vő napja rohamosan közeledett, s végül Mrs. Bennet is kényte-

len volt beletörődni az elkerülhetetlenbe, sőt, zaklatott hangon

még azt is elismételte egyszer-kétszer, hogy „mind a ketten le-

gyenek boldogok”. Csütörtökre tűzték ki az esküvőt, és Miss

Lucas szerdán ment hozzájuk búcsúlátogatásra. Elizabeth szé-

gyellte, hogy anyja csak kelletlenül és szűkszavúan gratulál; ő

maga őszintén meg volt hatódva, s amikor Charlotte felállt,

hogy elbúcsúzzék, kikísérte. Miközben lementek a lépcsőn,

Charlotte megszólalt:

– Ígérem, amíg lesz hozzá erőm, írni fogok. Ugye, gyakran

hallok majd felőled, Eliza?

– Erre okvetlenül számíthatsz. Remélem, gyakran találko-

zunk majd Hertfordshire-ben.

– Nem hinném, hogy egyhamar elutazhatnék Kentből. Ne-


ked viszont el kell jönnöd hozzánk Hunsfordba.

Elizabeth nem utasította vissza a meghívást, bár tudta, hogy

nem sok örömét leli majd a látogatásban. Charlotte-on máris

kiütköztek az átváltozás első jelei, bár nagyon igyekezett, hogy

leplezze őket, ezért csak igazán gyakorlott szemmel lehetett

felfedezni az árulkodó nyomokat. A bőre kissé megsápadt, be-

széde egy fokkal akadozóbb lett.

– Édesapám és Maria márciusban készülnek hozzánk – tette

hozzá Charlotte –, s szeretném, ha te is velük tartanál. Hidd el,

Eliza, téged éppolyan szívesen látlak, mint őket.

Az esküvő lezajlott, és Elizabethen kívül láthatólag senki

sem gyanította, milyen állapotban van a menyasszony. Mr.

Collinst még sosem látták ennyire boldognak, annak ellenére,

hogy a vacsora közben többször is figyelmeztetnie kellett Char-

lotte-ot, hogy villával egyen. A fiatal pár, ahogy kiért a temp-

lomból, rögtön el is utazott Kentbe, a többiek pedig az ilyenkor

szokásos élénk locsogással foglalták el magukat. Elizabeth ha-

marosan hírt kapott barátnőjétől, éppolyan sűrűn és rendszere-

sen leveleztek, mint azelőtt, bár a régi szeretetteljes hang többé

nem tért vissza. Charlotte első leveleit mohó kíváncsisággal bon-

totta fel; természetesen érdekelte, mit ír barátnője új otthonáról,

megkedvelte-e Lady Catherine-t, s hogyan halad előre átváltozá-

sa. A ház, a bútorok, a környék, az utak – minden tetszett neki,

Lady Catherine viselkedése barátságos volt és megnyerő. Col-

lins meglátásai voltak ezek Hunsfordról és Rosingsról, csak ész-

szerűbb, visszafogottabb formában; úgyhogy Elizabeth tisztá-

ban volt vele, csak akkor tudja meg az igazságot, ha személye-

sen odalátogat. Charlotte boldogtalan sorsának egyedüli előfu-

tára egyre romló kézírása volt.

Jane már néhány sorban értesítette húgát, hogy szerencsésen

megérkeztek Londonba, s Elizabeth remélte, hogy újabb leve-

lében Bingley-ékről is írhat majd valamit.


Türelmetlenül várta ezt a levelet, de – mint az ilyenkor szo-

kásos – mindennemű eredmény nélkül. Jane egy teljes hetet

töltött Londonban, de Caroline-t nem látta, s nem is kapott hírt

felőle. Ezt annak tulajdonította, hogy utolsó levele, amelyet

Longbournból írt barátnőjének, valamilyen véletlen folytán el-

veszett.

„A néninek – folytatta Jane – holnap abban a városrészben

van dolga, s én felhasználom az alkalmat, hogy látogatást te-

gyek a központi négyes szektorban.”

Legközelebb a látogatás után írt, amikor már találkozott

Miss Bingley-vel. „Úgy láttam, hogy Caroline rosszkedvű – ír-

ta de nagyon megörült nekem, és szemrehányást tett, hogy nem

értesítettem őt előre londoni utamról. Tehát igazam volt: utolsó

levelemet nem kapta meg. Természetesen fivérük iránt is ér-

deklődtem. Jól van; Darcy annyira lefoglalja, hogy ők is alig

látják. Megtudtam, hogy aznap Miss Darcyt várják vacsorára.

Szeretnék vele megismerkedni. Látogatásom nem tartott soká-

ig, mert Caroline és Mrs. Hurst éppen el akartak menni hazul-

ról. Gondolom, hamarosan benéznek majd hozzám.”

Elizabeth a fejét csóválta ezen a levélen. Jane ügyes kezű

gyilkos, de nem jó emberismerő. Egyedüli gyengéje, hogy túl

engedékeny. Elizabeth meg volt győződve róla, hogy Caroline

Bingley-nek esze ágában sincs szólni a látogatásról bátyjának,

sőt, azt is el fogja hallgatni előle, hogy Jane Londonban tartóz-

kodik. Újra eszébe jutott, milyen elégtétellel töltené el, ha Miss

Bingley rubinpiros vére az utolsó cseppig kihullana a nyakán, s

bepettyezné ruhája kebelrészét.

Mint ahogy előre látta, eltelt négy hét, de Jane a színét sem

látta Bingley-nek. Igyekezett elhitetni magával, hogy nem bán-

ja, de nem hunyhatott szemet tovább Miss Bingley figyelmet-

lensége fölött. Két hétig minden délelőtt otthon várta, mire a

vendég végül is betoppant, de rövid látogatása s megváltozott


modora véget vetett Jane önámításának. Érzéseiről tanúskodik

a húgának írott levél:

Drága Lizzym!

Bizonyára nem fogsz éleslátásoddal kérkedni, mikor

megvallom, mekkorát csalódtam Miss Bingley-ben. Nem

szível engem, az események tehát téged igazoltak – de

azért ne gondold, húgocskám, hogy makacs vagyok, ha

most is kitartok amellett: éppoly joggal vetettem bizalmat

Caroline-ba, mint ahogy te gyanakodtál rá. Csak tegnap

viszonozta látogatásomat, addig levelet sem kaptam tőle,

egy sort sem írt. S mikor végre eljött, látszott rajta, hogy

nem szívesen teszi. Hidegen, futólag bocsánatot kért,

hogy nem látogatott meg előbb, egy szóval sem mondta,

hogy keressem fel újra, s annyira megváltozott minden

tekintetben, hogy távozása után elhatároztam, hogy utá-

namegyek az utcára, és kérdőre vonom, ahogy tanácsol-

tad; ha megfelelő öltözéket viseltem volna ahhoz, hogy

elmenjek itthonról, meg is tettem volna. Caroline elejtett

szavaiból arra kell következtetnem, hogy Bingley tud lon-

doni tartózkodásomról; de a nővére mégis úgy beszél,

mintha el akarná hitetni önmagával, hogy öccse valóban

gyengéd érzelmeket táplál Miss Darcy iránt. Nem értem

az egészet, s ha nem félnék attól, hogy igazságtalanul íté-

lem meg a helyzetet, hajlamos lennék elégtételt venni raj-

tuk. Igyekszem elűzni minden fájdalmas gondolatot, s

csak arra figyelek, ami örömöt szerez: a te szeretetedre s

drága nagybátyám és nagynéném változatlan kedvessé-

gére. Írj magadról mielőbb. Miss Bingley olyasmit is

mondott, hogy öccse vissza sem tér Netherfieldbe, hanem

felmondja a bérletet – de ebben nem volt biztos. Jobb, ha

nem szólunk róla másnak. Nagyon örülök, hogy olyan jó

http://netherfield.be/


híreid vannak hunsfordi barátainkról. Kérlek, látogass el

hozzájuk Sir Williammel és Mariával. Biztos jól fogod

magad érezni náluk.

Csókol szerető nővéred

Ez a levél kissé elrontotta Elizabeth kedvét, de újra felde-

rült, amikor arra gondolt, hogy legalább nem áltatják tovább

Jane-t, és nővére figyelme újra a harcra fog terelődni. Bingley-

től sem várt már semmit. Azt sem kívánta, hogy folytassa ud-

varlását. Minél többet tűnődött, annál rosszabb véleménnyel

volt róla; őszintén remélte, hogy valóban feleségül veszi Darcy

húgát, ami büntetés lesz neki, Jane-nek viszont esetleg előny.

Wickham szavaiból ítélve Bingley csakhamar keservesen meg-

bánná ebben a házasságban, hogy mit dobott el magától.

Mrs. Gardiner ez idő tájt emlékeztette Elizabethet ígéretére,

s levelében felvilágosítást kért Wickhamről. Elizabeth biztosí-

totta, hogy Wickham nyilvánvaló vonzalma ellanyhult, figyel-

mességei elmaradtak, másvalaki lett hódolatának célpontja. A fi-

atal hölgynek, aki körül Wickham legyeskedett, legfőbb varázsa

tízezer fontnyi váratlan örökség volt; de Elizabeth Wickham ese-

tét talán kevésbé éleslátóan ítélte meg, mint Charlotte-ét, és

nem rótta fel neki, hogy anyagi függetlenségre áhítozik. Ellen-

kezőleg, egészen természetesnek tekintette a dolgot. Feltételez-

te, hogy Wickham csak némi vívódás árán mondott le róla, de

elhatározását mindkettőjük szempontjából bölcs és kívánatos

lépésnek tartotta, s magában tiszta szívből kívánt neki boldog-

ságot. Minderről tájékoztatta Mrs. Gardinert, s a körülmények

részletes ismertetése után így folytatta: „Most már bizonyos

vagyok benne, kedves néni, hogy nem voltam komolyan sze-

relmes belé, mert ha valóban átéltem volna ezt a tiszta és lélek-

emelő szenvedélyt, akkor most a nevét is utálnám, és minden-

féle rosszat kívánnék neki. De nem ez foglalkoztat, hanem sze-


retett hazánk védelme, mert valóban nincs ennél nemesebb cél;

s ezzel összehasonlítva saját érzéseim igencsak jelentéktelen-

nek tűnnek. Tehetségemet nem tékozolhatom el, s ezekben az

időkben nagy szükség is van a szolgálataimra, így aztán meg

vagyok győződve róla, hogy királyságunk nagyobb hasznomat

látja a fronton, mint az oltár előtt.”

27. FEJEZET

ongbournban ilyen apró-cseprő családi ügyekkel telt el a

január és február, vajmi kevés változatossággal a merytoni

sétákon kívül (amelyeket most a keményre fagyott talajnak há-

la ritkábban zavartak meg a zombik). Márciusban volt esedékes

Elizabeth hunsfordi látogatása. Eleinte nemigen vette komo-

lyan a meghívást, de csakhamar rájött, hogy Charlotte küsz-

ködve próbálja megőrizni ép esze maradványait, ezért Eliza-

beth korábbi barátságuk emlékére rászánta magát az utazásra,

hogy még utoljára lássa. Észrevette, hogy a távollét tompította

Collins iránt érzett utálatát. Amellett alkalma nyílik majd arra

is, hogy benézzen Jane-hez, egyszóval a kitűzött idő közeledté-

vel bármilyen halogatás csalódást okozott volna Elizának. De

minden zökkenőmentesen alakult. Megbeszélték, hogy Eliza-

beth elkíséri Hunsfordba Sir Williamet és második legidősebb

lányát. Az útiterv idővel úgy módosult, hogy Londonban tölte-

nek egy éjszakát, és ezzel tervük tökéletesebb nem is lehetett.

Elizabeth baráti búcsút vett Wickhamtől, sőt, utóbbi modora

kifejezetten szívélyes volt. Jelenlegi udvarlása közepette sem

feledte, hogy Elizabeth volt az első, aki felkeltette és kiérde-

melte érdeklődését; az első, aki meghallgatta és megsajnálta; ő

L


volt Wickham hódolatának első tárgya.

Másnapi útitársai nem voltak alkalmasak arra, hogy megin-

gassák Elizabeth kedvező véleményét arról, milyen megnyerő

is Wickham. Sir William Lucas és a leánya, Maria – jó kedélyű

teremtés, de éppolyan üresfejű és harcművészetekben járatlan,

mint az apja – semmi olyat nem mondtak, amire érdemes lett

volna figyelni, s Elizabeth körülbelül annyi élvezettel hallgatta

őket, mint a postakocsi zötykölődését. Az út mindössze hu-

szonnégy mérföld volt, s korán indultak, hogy délben már

megérkezzenek a keleti hatos körzetbe. A kocsis a londoni

utakkor szokásos módon két fiatal muskétást bérelt, hogy üljön

mellé a bakra két oldalról. Annak ellenére is megtette ezt az

óvintézkedést, hogy Elizabeth állig fel volt fegyverezve, és

könnyűszerrel képes lett volna megvédeni mindannyiukat, ha

bármi nehézség támad.

Mikor már csak három mérföldre voltak Londontól, és Sir

William már másodjára kezdett fecsegni a lovagi rangjával

kapcsolatos apróságokról, a cséza hirtelen rándulással megállt.

Maria a zökkenéstől a kocsi másik végébe repült, és rögtön ez-

után ijedt kiáltozás és lőpordurrogás hallatszott odakintről. Ha

Elizabeth nem lett volna erős idegzettel megáldva, s nem erősí-

tette volna meg a lelkét hosszú évek és számtalan bevetés alatt,

akkor biztos levegőért kapkodott volna, mikor félrehúzta a

függönyt: legalább száz kimondhatatlan vette őket körül mind-

két oldalról. Az egyik fiatal muskétást már lerántották a kocsi-

ról, és épp most falták fel, a másik muskétás és a kocsis pedig

nehézkesen lődözött a tömegbe, miközben az élőholtak a nad-

rágszárukat rángatták. Elizabeth fogta a mordályt és Katana

kardját, és szólt Sir Williamnek és Mariának, hogy maradjanak,

ahol vannak. Kirúgta az ajtót, és felugrott a hintó tetejére. In-

nen egészében is fel tudta mérni szorult helyzetüket: most úgy

ítélte, hogy nem is száz, hanem kétszáz kimondhatatlan veszi


körül őket. Már több zombi is a kocsis lábát markolászta, és

lassan sikerült volna beleharapniuk a lábikrájába. Elizabethnek

nem volt más választása, kardjával lesújtott a férfi combjára:

ugyan levágja a lábát, de legalább magát a kocsist megmenti. A

lány egy kézzel a kocsi tetejére emelte a férfit, aki rögtön el-

ájult, csonkjából pedig ömlött a vér. Sajnos, mire ezzel meg-

volt, már nem tudta megmenteni a másik muskétást, akit köz-

ben lerángattak a bakról. Szerencsétlen hiába üvöltött, a

szörnylények lefogták, és elevenen tépték ki testéből a belső

szerveit, hogy abból falatozzanak. A zombik figyelme ezután a

rémült lovak felé fordult. Elizabeth tudta, hogy ha a lovak a Sá-

tán kezére kerülnek, akkor ők is lassú kínhalálra vannak kár-

hoztatva, úgyhogy felfelé elrugaszkodott, és ugrás közben a le-

vegőből tüzelve máris több kimondhatatlant leszedett a mor-

dállyal. Az egyik ló mellett ért földet, s talpra esve kardjával

úgy aprította a támadókat, hogy mozdulataiban Aphrodité ke-

csessége Heródes kegyetlenségével párosult.

Olyan fürgén mozgott és csapkodott, és olyan sebesen forgat-

ta a pengéjét, hogy már úgy tűnt, meghátrálásra készteti az eset-

len hordát. Ennek láttán Elizabeth hüvelyébe tolta Katanáját, a

kocsisülésbe ugrott, és megragadta a gyeplőt. A zombik közben

újra támadáshoz csoportosultak, de ekkor Elizabeth a kocsis

ostorával mozgásra ösztökélte a lovakat, és továbblódultak az

úton, mindaddig nyaktörő iramban vágtatva, amíg a lány meg

nem győződött róla, hogy a veszély elmúlt.

Kevéssel ezután odaértek a londoni városfal déli oldalához.

Bár sétált már a kínai Nagy Falon is, Elizabethet így is minden

alkalommal lenyűgözte a Brit Blokád látványa, amikor csak

megpillantotta. A szektorok egyesével nem sok mindennel di-

csekedhettek. A fal magasságra és megjelenésre a régebbi vár-

falakra emlékeztetett, itt-ott kiszögellő tornyok vagy ágyúál-

lások törték meg. Egészében azonban mégis a fal olyan robusz-


tus tömeget alkotott, hogy hihetetlen volt elképzelni: emberi

kéz műve. Elizabeth a déli őrtoronynál állította meg a hintót.

Előttük már tucatnyi vagy még több lovaskocsi sorakozott fel;

várták, hogy az őrség átkutassa a rakományt és ellenőrizze, hogy

az utasok közül senki sem mutatja a különös ragály tüneteit.

Sir William kidugta a fejét, közölte Elizabethszel, hogy a

kocsis meghalt, és megkérdezte, illendő-e az út szélén hagyni a

holttestét.

Jane a szalon ablakából leste érkezésüket, amint a Gardiner-

ház elé hajtottak, s mikor befordultak a kapun, meglepetten lát-

ta, hogy Elizabeth ül a bakon. Elizabeth felderült a nővére lát-

tán, aki szép és egészséges volt, mint azelőtt. Amennyire tudta,

rövidre fogta szerencsétlen utuk részleteit, és rögtön arra kérte

Jane-t, hogy ne is beszéljenek többet az esetről. Azt azért hoz-

zátette, hogy ennyi kimondhatatlant még nem látott összesereg-

leni a vidéken, és hogy nem érti, miért támadt ekkora sokaság

egyetlen lovaskocsira. A nap nagyon kellemesen telt el, ebéd

előtt a bevásárlás izgalmaival, este pedig színházzal.

Elizabeth úgy intézte, hogy nagynénje mellett üljön. Először

Jane felől érdeklődött, s aprólékos kérdezősködésére inkább

szomorúan, mint meglepetve hallotta, hogy nővére igyekszik

ugyan megőrizni jó kedélyét, de időnként azért erőt vesz rajta a

csüggedés. Megvolt azonban a remény, hogy ez utóbbi nem

lesz tartós. Mrs. Gardiner tüzetesen elmesélte Miss Bingley lá-

togatását is a keleti hatos szektorban, és felidézte Jane-nel foly-

tatott beszélgetéseit a témáról. Ezek tükrében úgy látja, Jane

valóban megszakította az ismeretséget Caroline Bingley-vel.

Mrs. Gardiner ezután tréfásan célzott Wickham elpártolásá-

ra, és gratulált Elizának, hogy ilyen jó képet vág hozzá.

– És miféle lány Wickham újabb kiszemeltje, Elizabeth? –

tette hozzá. – Nem szívesen hallanám, hogy barátunk anyagias

és pénzsóvár.


– Ugyan, kedves néni, mondja meg, mi a különbség pénzéh-

ség és előrelátás között a házassági ügyekben? Karácsonykor

még félt attól, hogy Wickham engem vesz el, s ezt meggondo-

latlanságnak nevezte; most pedig ki akarja sütni róla, hogy

pénzsóvár, mert olyan lánynak udvarol, akinek mindösszesen

tízezer fontja van.

– Csak azt mondd meg, miféle az a lány, s én már tudom,

mit gondoljak.

– Az hiszem, nagyon rendes, derék lány. Semmi rosszat nem

mondhatok róla.

Elizát még a színdarab vége előtt váratlan öröm érte, mert

nagynénje meghívta, kísérje el őt és férjét nyárra tervezett uta-

zásukon.

– Még nem határoztuk el végleg, milyen messzire utazunk –

mondta Mrs. Gardiner –, de talán eljutunk a tóvidékig.

Jobb tervvel nem is állhatott volna elő Eliza számára, aki

készségesen, hálálkodva fogadta el a meghívást.

– Kedves, jó nénim – kiáltotta elragadtatva –, milyen öröm,

milyen boldogság! Új erőt, új életet önt belém. Félre a csaló-

dott mélázással! Miért is búslakodnék férfiak miatt, ha ott van-

nak a sziklák, a hegyek! Ó, milyen gyönyörű órákat töltünk

majd kung-fuval a hegytetőkön! Hány bakot fogunk elejteni

villámgyorsan, puszta tőrrel!

28. FEJEZET

ásnap az úton Elizabeth mindent újnak és érdekesnek lá-

tott. Új kocsissal és megduplázott számú muskétással

vágtak neki Hunsford felé. Mikor megérkeztek (az út esemény-M


telenül telt), minden szem a paplakot kereste, s minden fordu-

lónál várták, hogy eléjük bukkan. Egyik oldalról a Rosings

Park szegélyezte az utat. Elizabeth mosolyogva gondolt mind-

arra, amit lakóiról hallott.

Végül feltűnt a paplak. Az út felé lejtő kert, a középen álló

ház, a zöld kerítés és a babérsövény – mind arra vallott, hogy

megérkeztek. Elizabeth rögtön megnyugodott, mert a hírek

alapján tudta, hogy Hunsfordban már évek óta nem járt zombi.

Ezt sokan Lady Catherine jelenlétének tudták be; ilyen nagyhí-

rű zombiölő otthonának a nyavalyatörősök még a közelébe sem

merészkedtek. Mr. Collins és Charlotte megjelentek az ajtóban,

s mikor a kocsi megállt a kis kerti kapunál, ahonnan rövid ka-

vicsos út vezetett a házhoz, mindenki mosolyogni és integetni

kezdett. A vendégek egy pillanat alatt kiszálltak a kocsiból, s

kölcsönösen örvendeztek a viszontlátásnak. De amikor Mrs.

Collins fogadta barátnőjét, Elizabeth mélységesen elszomoro-

dott annak láttán, hogy Charlotte mennyire leromlott. Már bele-

telt néhány hónap, mióta nem látta, és az idő nem bánt kegye-

sen Charlotte-tal: a bőre egészen elszürkült, ragyaverte lett, és

lehangolóan nagy erőfeszítésbe került neki a beszéd. Azt, hogy

a többiek ezt észre sem vették, Elizabeth csak a butaságuk

számlájára tudta írni – az élen Mr. Collinsszal, akinek látható-

lag sejtelme sem volt róla, hogy a neje háromnegyed lábbal

már a sírban van.

Bevezették őket a házba; s amint beléptek a nappaliba, Mr.

Collins újból nagyképű szertartásossággal üdvözölte őket sze-

rény hajlékában, és szóról szóra elismételt mindent, amit fele-

sége mondott, aki frissítőkkel kínálgatta őket.

Elizabeth számított rá, hogy teljes dicsőségében fogja látni a

tiszteletest, s amikor Collins a szoba arányos méreteiről, fekvé-

séről és bútorzatáról áradozott, nem tudott szabadulni az érzés-

től, hogy a tiszteletes elsősorban őhozzá beszél, mintha éreztet-


ni akarná vele, mit vesztett, mikor őt kikosarazta. Bár minde-

nen látszott, hogy csinos és kényelmes, Elizabeth egy árva

bűnbánó sóhajjal sem tudott Collins kedvében járni. Miután

eleget ültek a nappaliban, hogy megcsodáljanak minden egyes

berendezési tárgyat, a tiszteletes egy kis sétát javasolt a kert-

ben. A kertészkedés legtiszteletreméltóbb kedvtelései közé tar-

tozott, s Elizabeth ámulva hallgatta, hogy Charlotte milyen

igyekezettel dicséri ezt az egészséges testi munkát, bár igen

nehezen lehetett érteni a szavait.

A kert után Collins mindkét rétjén is körül akarta vezetni a

társaságot, de a hölgyek visszafordultak, mert féltek, hogy ci-

pőjük átnedvesedik az itt-ott megmaradt dértől. A tiszteletest

Sir William kísérte el útjára, Charlotte pedig húgát és barátnő-

jét kalauzolta végig a házon. Ez elég kicsi volt, de masszív és

kényelmes. Elizabeth örült ugyan, hogy a barátnője kényelme-

sen berendezkedett, összességében mégis gyászosnak tűnt a

helyzet, hiszen Charlotte nem valami sokáig fogja tudni élvezni

boldogságát.

Elizabeth már azt is megtudta, hogy Lady Catherine még a

birtokán tartózkodik. Vacsora alatt erről beszélgettek, és Col-

lins is nyilatkozott:

– Igen, Miss Elizabeth, jövő vasárnap abban a szerencsében

részesül, hogy a templomban láthatja majd Lady Catherine de

Bourghöt – mondanom sem kell, hogy el lesz tőle ragadtatva.

Viselkedése az én drága Charlotte-om irányában elragadó. He-

tenként kétszer vacsorázunk Rosingsban, s ő sohasem engedi,

hogy gyalog jöjjünk haza. Mindig rendelkezésünkre bocsátja a

hintóját… jobban mondva az egyiket, mert őladységének több

hintója van.

– Védi Kefri naggyon tiftevetrebévtó – nyökögte Charlotte –,

meg naggyon jó fomféd.

– Nagyon igaz, drágám, én is csak ezt mondom. Olyan asz-


szony, akire nem lehet elég hódolattal feltekinteni.

A vacsora ebben a stílusban folyt; Elizabethnek folyton mu-

száj volt Charlotte-ra néznie, aki a tányérja fölé görbedve ka-

nállal próbálta a libahúst és a szaftot nagyjából a szája irányába

lapátolni, mérsékelt sikerrel. Közben épp kifakadt az egyik

szeme mögött egy kelés, s ebből véres gennypatak csordogált

végig az orcáján, be a szájába. Láthatólag ízlett neki az újonnan

hozzáadott íz, mert ettől csak szaporábban habzsolt tovább.

Elizabeth viszont, nem tudva parancsolni magának, finoman

bele-beleöklendezett a szalvétájába.

Az este további része főleg azzal telt, hogy kitárgyalták a

hertfordshire-i eseményeket, és újra megbeszélték, amit már

úgyis tudtak egymás leveleiből. Miután asztalt bontottak,

Elizabeth szobája magányában eltűnődött barátnője romló álla-

potán, s azon, hogy senki sem vett észre semmit, még Lady

Catherine sem, pedig állítólag ő a legnagyobb zombiirtó.

Másnap délfelé éppen a szobájában volt, és sétára készülő-

dött, amikor hirtelen lárma hallatszott a földszintről, mintha

felfordult volna az egész ház. Hallgatózott egy pillanatig – va-

laki lélekszakadva rohant fel a lépcsőn, és az ő nevét kiáltozta.

Elizabeth megmarkolta Katana kardját, kinyitotta az ajtót, s a

lépcsőfordulóban Mariába ütközött, aki ezt kiáltotta:

– Ó, drága Eliza, siess, gyere le az ebédlőbe… ilyet még so-

sem láttál! Nem mondom meg, mit. Siess, gyere le rögtön.

Maria nem volt hajlandó semmi többet mondani. Leszalad-

tak hát az ebédlőbe, mely az útra nézett, hogy megbámulják a

csodát: csupán két hölgy volt, akik alacsony kocsijukkal a kerti

kapunál álltak meg.

– Ennyi az egész? – kiáltotta Elizabeth. – Azt hittem, leg-

alábbis egytucat kimondhatatlan lesz itt, de nem látok mást,

csak Lady Catherine-t és a leányát!

– Na de drágám! – mondta Maria egészen megütközve a té-


vedésen. – Hiszen ez nem Lady Catherine. Az öreg hölgy Mrs.

Jenkinson, aki náluk lakik, a másik pedig Miss de Bourgh.

Csak nézz rá! Milyen apró teremtés. Ki hitte volna róla, hogy

ilyen sovány és alacsony!

– Szörnyű modortalanság tőle, hogy Charlotte-ot kint tartóz-

tatja ebben a szélben. Miért nem jön be?

– Ó, Charlotte szerint ezt csak nagyon ritkán teszi meg. A

legnagyobb kegynek számít, ha Miss de Bourgh bejön.

– Kinézetre tetszik – mondta Elizabeth, akinek más jutott az

eszébe. – Betegesnek és kellemetlennek látszik. Igazán jól illik

Mr. Darcy-hoz. Éppen neki való feleség.

Collins és Charlotte a kerti kapunál álldogáltak, és beszél-

gettek a hölgyekkel; Sir William pedig, Elizabeth nagy mulat-

ságára, a ház bejáratánál helyezkedett el, onnan szemlélte ko-

moly képpel a megjelent előkelőségeket, s valahányszor Miss

de Bourgh arrafelé pillantott, mindig szertartásosan meghajtot-

ta magát.

Végül már nem volt mit mondaniuk, mire a hölgyek elhaj-

tottak, a többiek meg visszamentek a házba. Mihelyt Collins

meglátta a két lányt, rögtön gratulálni kezdett nekik szerencsé-

jükhöz. Mint mondta: másnap valamennyien Rosingsba hivata-

losak vacsorára. Charlotte látható lelkesedésében a földre ros-

kadt, és marokszám kezdte a ropogós őszi avart a szájába tömni.

29. FEJEZET

evallom, azon nem lepődtem volna meg, ha

őladysége vasárnap meghív bennünket teára, azzal,

hogy töltsük az estét is Rosingsban – mondta. – Félig-meddig – B


számítottam is rá, ismerve nyájasságát. De ki gondolt volna

ilyen figyelmességre? Ki képzelhette volna, hogy rögtön meg-

érkezésük után vacsorára hív meg bennünket!

– Engem kevésbé lep meg, ami történt – felelte Sir William

–, hiszen minden európai udvarban köztudott, őladysége mi-

lyen elsőrangú ismerője a harcművészeteknek, és jólneveltsége

milyen kifinomult.

Aznap és másnap délelőtt másról szinte nem is beszéltek,

csak a rosingsi látogatásról. Collins gondosan kitanította őket,

mi vár ott reájuk, nehogy teljesen levegye őket a lábukról a

pompás termek látványa, a szolgák hada, őladysége huszonöt

nindzsából álló testőrsége, és a nagyszerű vacsora.

Amikor a hölgyek öltözködni mentek, Collins így szólt Eli-

zához:

– Ne nyugtalankodjék, kedves unokahúgom, az öltözéke

miatt. Lady Catherine távolról sem követeli meg tőlünk azt az

eleganciát az öltözködésben, amely oly jól illik őhozzá és leá-

nyához. Csupán azt ajánlanám, öltse magára a legjobbik ruháját

– egyébre nincs szükség. Lady Catherine-nek nem lesz kegyed-

ről rosszabb véleménye csak azért, mert egyszerűen van öltöz-

ve, mint ahogy azért sem, mert a harcművészetekben sokkal já-

ratlanabb, mint ő.

Elizabeth keze ökölbe szorult a sértésre, de háromnegyed

lábbal már a sírban álló barátnőjére tekintettel csomót kötött a

nyelvére, s nem rántott kardot.

Míg öltözködtek, Collins kétszer-háromszor is odament

egyik-másik ajtó elé, hogy sürgesse őket, mert Lady Catherine

nagyon zokon veszi, ha megváratják a vacsorával.

Szép idő volt, s ez kellemessé tette a körülbelül fél mérföld-

nyi sétát a parkon keresztül.

Amint felmentek a lépcsőn az előcsarnokba, Mariát egyre

jobban elfogta az ijedelem, s még Sir William sem látszott tel-


jesen nyugodtnak. De Elizát nem hagyta cserben a bátorsága,

pedig sok történetet hallott Lady Catherine első diadalairól –

ezeket még akkor aratta, mikor alig volt elég idős ahhoz, hogy

tőrt ragadjon. A pusztán pénzen és rangon alapuló fensőbbsé-

get, úgy érezte, minden rettegés nélkül tudja szemlélni, de a ki-

látás, hogy találkozni fog azzal az asszonnyal, aki kilencven

zombit mészárolt le mindössze egy esőáztatta borítékkal, való-

ban kissé ijesztő volt.

Az inasok egy előszobán keresztül egy terembe vezették

őket, ahol ott ült Lady Catherine, a leánya és Mrs. Jenkinson.

Őladysége kegyes leereszkedéssel felállva üdvözölte őket.

Mivel Mrs. Collins előzőleg megbeszélte férjével, hogy ő fogja

bemutatni a vendégeket, csak komoly nehézségek árán boldo-

gult, hiszen csak nagy nehezen sikerült a többiek számára is

érthetően beszélnie.

Hiába fordult meg az udvarnál, Sir Williamet teljesen le-

nyűgözte a főúri környezet, s csak annyi mersze maradt, hogy

földig hajoljon, aztán leült, de egy szó sem jött ki a torkán. Le-

ánya szinte magánkívül volt rémületében, a szék sarkán fe-

szengett, és azt sem tudta, merre nézzen. Csak Elizabeth nőtt

fel a helyzethez, s teljes nyugalommal figyelte a szemben ülő

három nőt. Lady Catherine magas, termetes asszony volt, erő-

teljes arcvonásokkal, amelyek egykor szépek lehettek. Egykor

tökéletes alakját az idősödés kissé elpuhította, de a tekintete

még mindig éppoly metsző volt, mint ahogy Elizabeth számára

korábban már gyakran leírták. Látszott ezen a szempáron, hogy

tulajdonosának haragja annak idején Isten haragját testesítette

meg. Elizabeth eltűnődött, milyen villámgyors lehetett annak

idején ő ladysége elhíresült keze.

Miután szemügyre vette az anyát, akinek arca és viselkedése

Darcyra emlékeztette, Elizabeth a leányára fordította tekintetét,

s szinte osztozott Maria meglepetésében, hogy mennyire so-


vány és alacsony. Anya és leánya sem termetre, sem arcra nem

hasonlítottak egymáshoz. Miss de Bourgh betegesen sápadt

volt; arca nem volt csúnya, csak jelentéktelen; és alig szólalt

meg, csak néha mondott valamit halkan Mrs. Jenkinsonnak,

akinek megjelenése teljesen érdektelen volt, s aki kizárólag

Miss de Bourgh szavaira figyelt.

Néhány percig ülhettek csak együtt, mert az egész társaságot

az ablakhoz hívták, hogy csodálják meg a kilátást; Collins

megmutogatta és méltatta a táj szépségeit, Lady Catherine pe-

dig kedvesen megjegyezte, hogy nyáron az egész sokkal job-

ban fest.

A vacsora rendkívül nagyszabású volt – egy regiment szolga

és ezüstneműk garmadája, ahogy ezt Collins előre beígérte.

Egy másik jóslata is igazolódott: őladysége kívánságára ő ült

az asztal végén, s úgy nézett körül, mintha ennél nagyobb ki-

tüntetés nem érhetné az életben. Vacsora közben nemigen tár-

salogtak. Elizabeth szívesen beszélgetett volna, ha erre alkalom

nyílik – de Charlotte és Miss de Bourgh között ült, s az előbbi-

re folyton rá kellett szólni, hogy evőeszközzel egyen, az utóbbi

pedig egyetlen szót sem szólt hozzá az egész vacsora alatt.

Mikor a hölgyek visszamentek a szalonba, egyebet alig te-

hettek, csak Lady Catherine-t hallgatták, aki arról beszélt,

mennyit fáradozik azon, hogy a különös ragály tüneteit megál-

lító, vagy legalábbis lassító szérumot hozzon létre. Elizabetht

meglepte, hogy őladysége ilyesmivel foglalkozik, mert a ragály

ellenszerével való pepecselést a naivitás utolsó mentsvárának

szokták tekinteni. Ötvenöt éve Anglia legnagyobb elméi törik

magukat rajta. Lady Catherine bizalmasan és aprólékosan ér-

deklődött Charlotte-tól a háztartással kapcsolatban, és bősége-

sen osztogatta a tanácsokat, elmagyarázta, hogyan kell takaré-

kosan bonyolítani mindent. Elizabeth látta, hogy a nagy dáma

figyelmét semmi nem kerüli el, ha ezáltal alkalma nyílik bele-


szólni mások dolgába. Néha félbehagyta a beszélgetést Mrs.

Collinsszal, s különféle kérdéseket intézett Mariához és Eliza-

bethhez, különösen Elizabethhez, akinek rokonságáról sok

mindent nem tudott.

– Mr. Collinstól hallom, hogy járatos a harcművészetekben,

Miss Bennet.

– Az vagyok, de nem vetekedhetek őladységével.

– Ó! Akkor alkalomadtán szívesen látnám, hogyan küzd

meg az egyik nindzsámmal. A nővérei is ki vannak képezve?

– Igen, Lady Catherine.

– Bizonyára Japánban sajátították el a tudásukat.

– Nem, őladysége. Kínában.

– Kínában?! Azok a kolostorlakók még mindig bóvli kínai

kung-fuval szedik ki a pénzt az angolokból? Jól gondolom,

hogy a Shaolinokról beszél?

– Igen, őladysége. Liu mestertől tanultunk.

– Nos, gondolom, nem volt más választásuk. Ha az apjuk

tehetősebb lett volna, bizonyára Kiotóba vitte volna önöket.

– Anyánknak nem volt ellenvetése, de apánk ki nem állhatja

Japánt.

– Elszöktek a nindzsáik?

– Sosem voltak nindzsáink.

– Nem voltak nindzsáik?! Az meg hogy lehet? Öt gyereket

felnevelni egy házban nindzsák nélkül! Ez hallatlan! Az édes-

anyjuknak bizonyára rabszolga módjára kellett helytállnia éjjel-

nappal, hogy megvédelmezze önöket.

Elizabeth alig tudta leplezni mosolyát, mikor közölte őmél-

tóságával, hogy nem így volt.

– Akkor ki védelmezte önöket az első bevetésük során?

Nindzsák nélkül minden bizonnyal szánalmas látványt nyújt-

hattak.

– Más családokkal összevetve talán azok lehettünk; de olyan


erőteljes volt bennünk a vágy, hogy bizonyítsunk, és annyira

közel álltunk egymáshoz, hogy már legelső ellenségeinket is

gond nélkül kaszaboltuk le.

– Ha ismertem volna az édesanyjukat, nyomatékosan java-

soltam volna, hogy vegyen fel egy nindzsacsapatot. Mindig azt

szoktam mondani, hogy állandó és rendszeres oktatás nélkül

mit sem ér a nevelés. Ha a saját lányom alkalmasabb testfelépí-

téssel rendelkezne, már négyéves korában a legjobb japán

edzőtermekbe küldtem volna. A húgai is járnak már társaságba,

Miss Bennet?

– Igen, Lady Catherine, mind járnak.

– Mind! Hogyan, mind az öten egyszerre? Nagyon különös!

És maga csak a második lány. A fiatalabbak is társaságba jár-

nak, mielőtt az idősebbek férjhez mentek volna? Hiszen a leg-

fiatalabbak még kislányok lehetnek!

– Igen, a legkisebbik tizenhat éves sincs. Ő talán tényleg túl

fiatal ahhoz, hogy sokat forogjon társaságban. De véleményem

szerint, Lady Catherine, a fiatalabb testvérek nagyon megszen-

vednék, ha nem vehetnék ki részüket a társasági életből és a

szórakozásból, csak azért, mert az idősebbeknek nincs módjuk

vagy érkezésük hamar férjhez menni. Aki utolsónak született,

annak éppen annyi joga van a fiatalos szórakozáshoz, mint az

elsőszülöttnek. S ráadásul pont ebből az okból várnánk el tő-

lük, hogy otthon üljenek? Nem hiszem, hogy ettől jobban meg-

szeretnék testvéreiket s mélyérzésűbbek lennének.

– Szavamra – mondta Lady Catherine –, fiatal lány létére

nagyon határozottan fejezi ki a véleményét. Mondja, kérem,

hány éves?

– Mivel három felnőtt húgom van – felelte Elizabeth moso-

lyogva –, ladységed nem kívánhatja tőlem, hogy bevalljam a

koromat.

Lady Catherine-t láthatólag elképesztette, hogy nem kapott


egyenes választ, s Elizabethben felmerült a gyanú, hogy ő az

első, aki valaha tréfás hangot mert megütni ilyen méltóságteljes

neveletlenséggel szemben.

– Nem hinném, hogy több lenne húszévesnél, úgyhogy nem

kell titkolnia a korát.

– Még nem vagyok huszonegy éves.

Miután bejöttek a férfiak, és velük megteáztak, felállították

a kártyaasztalokat. Lady Catherine, Sir William, Collins és fe-

lesége leültek „kripta és koporsót” játszani, s mivel Miss de

Bourgh a „püföld el a papot” mellett döntött, a két leány abban

a kitüntetésben részesült, hogy Mrs. Jenkinsonnal együtt részt

vehettek a játékban. Az ő asztaluknál fokozhatatlanul ostoba

módon telt az idő. Alig hangzott el olyan szó, amely ne a

játszmára vonatkozott volna, kivéve mikor Mrs. Jenkinson

amiatt aggályoskodott, hogy Miss de Bourghnak melege van

vagy fázik, hogy túlságosan erős vagy túlságosan gyenge neki

a világítás. A másik asztalnál jóval eseménydúsabb volt az élet.

Rendszerint Lady Catherine beszélt – a többiek hibás ütéseire

hívta fel a figyelmet, vagy saját magáról szóló anekdotákat me-

sélt. Collins, bármit is mondott őladysége, bólogatott, megkö-

szönt minden üres kriptát, amit elnyert, és bocsánatot kért, ha

úgy érezte, túl sokat nyert.

Charlotte, miután a harmadik csésze teát is az ölébe öntötte,

kimentette magát a másik asztaltól, és a hasára szorította a ke-

zét. Látszott, hogy fájdalmai vannak.

– Bocsállatát kénem, ővédisége!

Lady Catherine nem méltatta figyelemre, Mr. Collins pedig

túlzottan belemerült a játékba, semhogy észrevegye, mi folyik.

Elizabeth látta, hogy Catherine kissé meghajol, aztán a szo-

ba legtávolabbi sarkába sántikál, felemeli a ruháját, megrogy-

gyan a térde, és leguggol. Elizabeth azonnal kimentette magát

(ügyelve, hogy feltűnés nélkül intézkedjen), karon ragadta


Charlotte-ot, és kikísérte a mosdóba. Ott végignézte, hogy nya-

valyatörős barátnője negyedórás heveny rosszulléten esik át,

amely olyan részletekben bővelkedett, hogy a jó ízlés nem en-

gedi összefoglalásukat e lapokon.

Nem sokkal ezután elvitették az asztalokat, és felajánlották a

hintót Mrs. Collinsnak, aki azt hálásan elfogadta, és rögtön pa-

rancsot adott, hogy fogjanak be. A társaság most körülállta a

kandallót, Lady Catherine-t hallgatva, aki eldöntötte, milyen

idő lesz másnap. Rendelkezéseinek az a bejelentés vetett véget,

hogy a hintó előállt, mire Collins terjengős hálálkodó beszéde

és Sir William megfelelő számú hajlongása után a vendégek el-

távoztak. Alig hajtottak el a kaputól, Collins máris felszólította

unokahúgát, mondja el véleményét mindarról, amit Rosingsban

látott, s Elizabeth, barátnője kedvéért, valóságos véleményénél

kedvezőbben nyilatkozott. A „Nagyszerű Lady Catherine”

minden szempontból csalódást okozott Elizabethnek, aki nem

tudta zsebre tenni a templomát és mesterét érintő lekicsinylő

megjegyzést.

30. FEJEZET

ir William csak egy hétig maradt Hunsfordban, de ennyi

idő is elég volt ahhoz, hogy meggyőződjék róla, leánya jól

van ellátva. Mr. Collins délelőttönként megkocsikáztatta apósát

a bricskáján, és mindent megmutatott neki a környéken. Sir

William elutazása után az egész család élete visszatért a meg-

szokott medrébe.

Olykor őladysége is megtisztelte Collinsékat látogatásával, s

ilyenkor semmi sem kerülte el figyelmét. Kikérdezte őket, mi-

S


vel foglalkoznak, megnézte munkájukat, s azt tanácsolta, csi-

nálják másképp; hibát talált a bútorok elrendezésében, vagy

hanyagságon kapta rajta a szobalányt. Ha elfogadta Charlotte

kínálását, azt is csak azért tette, hogy megállapíthassa: Mrs.

Collins túlságosan sok húst vásárol egy ilyen kis családnak.

Elizabeth hamarosan rájött, hogy ez a nagy dáma napi szin-

ten ugyan már nem vesz részt a környék védelmében, de az

egyházközség területét tevékenyen ellenőrzi, s a legapróbb

ügyekről is beszámoltat magának Mr. Collinsszal. Ha azt hal-

lotta, hogy a zsellérek közül bárki civakodó hajlamú, elégedet-

len vagy földönfutó szegény, rögtön megjelent a faluban, hogy

elsimítsa a viszályt, vagy, ha ez nem sikerült, maga tett rendet

még mindig tekintélyes kardjával.

A rosingsi vacsorameghívás általában hetenként kétszer is-

métlődött meg, s leszámítva, hogy Sir William már távozott,

továbbá azt, hogy este csak egy kártyaasztalt állítottak fel,

minden ilyen vacsora szakasztott mása volt az elsőnek. Egyik

alkalommal Elizabetht felkérték, hogy küzdjön meg őladysége

néhány nindzsájával a társaság szórakoztatására.

A bemutatóra Lady Catherine nagy edzőtermében került sor,

amelyet téglánként hoztak át Kiotóból, parasztok hátán, hogy

aztán itt újra felépítsék. A nindzsák hagyományos fekete öltö-

zéküket és maszkjukat viselték, lábukon Tabbi csizma;

Elizabethen a kung-fu ruhája, kezében pedig a megbízható

Katana kard. Mikor Lady Catherine felemelkedett ültéből,

hogy jelt adjon, s ezzel kezdetét vette az összecsapás, Elizabeth

dölyfösen bekötötte a szemét.

– Vedd komolyan ezt a próbatételt, drága leányom – mondta

őladysége. – A nindzsáim nem kegyelmeznek.

– Én sem, méltóságos asszony.

– Ms. Bennet, emlékeztetem, hogy nem rendelkezik megfe-

lelő felkészültséggel a harcművészetekben. A mestere holmi


kínai kolostorlakó volt, ellenben ezek a nindzsák Japán legki-

válóbb edzőtermeiben sajátították el tudományukat.

– Ha valóban alantasabb a jártasságom, akkor legalább

megkímélem ladységét attól, hogy túl hosszasan kelljen figyel-

nie.

Elizabeth megvetette a lábát, Lady Catherine pedig rádöb-

bent, hogy még életében nem találkozott ennyire csökönyös,

önfejű lánnyal, s csettintett. Az első nindzsa kivonta a kardját,

és egyenesen Elizabeth felé rontott. Amikor a pengéje már csak

pár centire volt a lány torkától, Elizabeth kitért támadója útjá-

ból, és Katanájával keresztben felmetszette a hasát. A nindzsa a

földre hanyatlott; belei gyorsabban omlottak ki a hasából, mint

amilyen sebesen vissza tudta őket tömködni. Elizabeth vissza-

tolta kardját hüvelyébe, letérdelt mellé, és a saját beleivel foj-

totta meg a harcost.

Lady Catherine másodszor is csettintett, és egy másik

nindzsa támadt a lányra; ez dobócsillagokat hajítva közeledett.

Elizabeth kihúzta a Katanáját, és kivédett három felé repülő

fegyvert, a negyediket pedig röptében elkapta és visszahajította

arra, amerről jött, combon találva a támadót. A nindzsa felkiál-

tott, és mindkét kézzel a sebhez kapott, Elizabeth pedig lesúj-

tott kardjával, és együtt vágta le a nindzsa két kézfejét a lábá-

val. A nindzsa a földre zuhant, mire a lány késedelem nélkül

lefejezte.

Lady Catherine elégedetlen volt ezzel a kezdéssel, de leg-

szebb reményeit a harmadik nindzsához fűzte, hiszen ő volt

hármuk közül a legveszélyesebb. De amint őméltósága csettin-

tett, Elizabeth máris átsuhant az edzőtermen, és átszúrva a

nindzsa mellét, egy faoszlophoz szögezte. Elizabeth ekkor le-

vette a szeméről a kötést, és szembenézett ellenfelével, aki

kardja markolatát szorongatva kapkodott levegőért. Irdatlan

ütést vitt be neki, amellyel áttörte bordáit, s mikor újra előbuk-


kant az ökle, már benne dobogott a nindzsa szíve. Lady

Catherine kivételével mindenki viszolyogva fordult el,

Elizabeth pedig beleharapott, a vér lefolyt az állán és kung-fu

ruháján.

– Érdekes – közölte tele szájjal. – Sok szívet kóstoltam már,

s mondhatom, a japánoké igen puha.

Őladysége anélkül vonult ki az edzőteremből, hogy méltatta

volna Elizabeth felkészültségét.

Egyéb programban alig volt részük, mivel Collinsék nem

tudták felvenni a versenyt a környékbeli előkelőségek életmód-

jával. Elizabethnek ez nem is hiányzott, összességében jól érez-

te magát itt. Félórás, fájdalmas, alig érthető beszélgetéseket

folytatott Charlotte-tal, s az évszakhoz képest oly szép volt az

idő, hogy gyakran talált felüdülést a szabadban. Kedvenc séta-

útvonala a park egyik oldalán végighúzódó erdőcske mellett

vezetett. Felfedezett egy szép árnyas ösvényt, amelyet rajta kí-

vül más nem kedvelt, s itt biztonságban érezte magát Lady

Catherine fürkésző tekintete elől.

A látogatása első két hete ilyen nyugalmasan telt el. Közele-

dett a húsvét, s az ünnep előtti héten vendégekkel bővült a

rosingsi család, ami ilyen kis körben mindig fontos esemény.

Elizabeth már röviddel megérkezése után hallotta, hogy néhány

hét múlva várják Darcyt, s kevés olyan embert ismert, akit ke-

vésbé látott volna szívesen, mégis azt gondolta, legalább lesz

egy aránylag új arc a rosingsi összejöveteleken; mulatságos

lesz majd azt is megfigyelni, hogyan viselkedik Darcy unoka-

húga iránt, mert ez megmutatja, mennyire reménytelen Miss

Bingley mesterkedése. Lady Catherine nyilvánvalóan Darcyt

szemelte ki vejéül, mert a legnagyobb örömmel beszélt a jöve-

teléről, nem győzte eleget dicsérni személyét, s szinte haragu-

dott, amikor megtudta, hogy Miss Lucas és Elizabeth már

többször találkoztak vele.


Darcy megérkezéséről a paplakban is hamar tudomást sze-

reztek, mert Collins, hogy minél frissebben értesüljön, egész

délelőtt a hunsfordi útra néző melléképületek közelében járkált,

s amikor a hintó befordult a parkba, a tiszteletes mély meghaj-

lással odaköszönt feléje, és rohant haza az óriási hírrel. Másnap

reggel átsietett Rosingsba, hogy tiszteletét tegye. Udvariasko-

dását Lady Catherine két unokaöccse fogadta, mert Darcy ma-

gával hozta Fitzwilliam ezredest, nagybátyja kisebbik fiát, s

amikor Collins hazament, az egész társaság nagy meglepetésé-

re a két úr is elkísérte. Charlotte a férje szobájából látta őket

jönni, mire rögtön beszaladt a másik szobába, közölte a leá-

nyokkal, milyen megtiszteltetés vár rájuk, majd hozzátette:

– Köfönöm, Evifa. Mr. Darfynak nem vett volna efébe en-

gem ilyen hamar megvátogatni.

Elizának alig volt ideje, hogy elhárítsa magától ezt a bókot,

amikor megszólalt a kapucsengő, s röviddel ezután belépett a

szobába a három férfi. Fitzwilliam ezredes jött elsőnek, egy

harminc év körüli férfi – csinos nem volt, csak kifogástalanul

úri a megjelenése és a modora. Darcy éppen úgy festett, mint

annak idején Hertfordshire-ben. Szokásos tartózkodó modorá-

ban üdvözölte Mrs. Collinst, s bármilyen érzelmeket táplált is

Elizabeth irányában, látszólag a legnagyobb hidegvérrel kö-

szöntötte. Elizabeth válaszul könnyedén meghajolt, de nem

szólt egy szót sem.

Fitzwilliam ezredes a világfi készségével és könnyedségével

elegyedett szóba velük, s nagyon barátságosan viselkedett;

Darcy viszont csak egy futó megjegyzést tett Mrs. Collinsnak a

házról meg a kertről, aztán egy ideig szótlanul ült a helyén.

Végül annyira mégis felébredt benne az udvariasság, hogy ér-

deklődött Elizabeth családjának hogyléte felől. Elizabeth a

szokásos módon felelt, majd egy pillanatnyi szünet után hozzá-

tette:


– A nővérem három hónapja Londonban van. Nem találko-

zott véletlenül vele?

Elizabeth jól tudta, hogy nem találkoztak, de látni akarta, el-

árulja-e Darcy viselkedése, hogy tud arról, ami Bingley-ék és

Jane között történt. Úgy látta, hogy Darcy szeme kissé meg-

rebben, mikor azt felelte, hogy egyszer sem volt szerencséje ta-

lálkozni Miss Bennettel. Tovább nem feszegették a kérdést, s a

két férfiú hamarosan el is búcsúzott.

31. FEJEZET

itzwilliam ezredes kifinomult stílusát mindenki csodálta a

paplakban, s a hölgyek úgy érezték, hogy jelenléte jóval

kellemesebbé fogja tenni a rosingsi összejöveteleket. De eltelt

néhány nap, és még nem hívták meg őket, mert ha vendégek

voltak a kastélyban, Collinsékra nem volt szükség. Csak húsvét

napján, majdnem egy héttel az ezredes megérkezése után került

sor erre a megtiszteltetésre, akkor is úgy, hogy az istentisztelet

után odaszóltak nekik, jöjjenek át este Rosingsba.

A meghívást természetesen elfogadták, s a kitűzött órában

csatlakoztak a Lady Catherine szalonjában üldögélő társaság-

hoz. Őladysége udvariasan fogadta őket, de látszott rajta, hogy

nem örül annyira társaságuknak, mint amikor más vendéget

nem kaphat.

Fitzwilliam ezredes tényleg megörült nekik, mint minden-

nek, ami üdítő változást jelentett Rosingsban; amellett Mrs.

Collins csinos barátnője nagyon is beindította a fantáziáját.

Rögtön melléje ült, s oly kellemesen csevegett a manchesteri

társasági összejövetelekről, az új, egyre tökéletesebb mechani-

F


kus fegyverekről és arról, melyek kedvenc módszerei a szeren-

csétlen nyavalyatörősök leöldösésére, hogy Elizabeth soha nem

szórakozott még ilyen jól ebben a szalonban. Olyan szelleme-

sen és pergőn csevegtek, hogy ez Lady Catherine és Darcy fi-

gyelmét egyaránt felkeltette. Utóbbi többször is kíváncsi tekin-

tettel fordult feléjük, s kis idő múlva őladységét is furdalni

kezdte a kíváncsiság; ezt el is árulta azzal, hogy nem átallott

közbekiáltani:

– Mit mondasz, Fitzwilliam? Miről beszélgettek? Mit mond-

tál Miss Bennetnek? Hadd halljam én is!

– A harcművészetekről beszélgettünk, asszonyom – mondta

Fitzwilliam, amikor már nem tudott kitérni a válasz elől.

– A harcművészetekről! Akkor beszélj, kérlek, hangosab-

ban. Nincs még egy tárgy, amiről ilyen örömest hallanék. Ne-

kem is részt kell vennem a társalgásban, ha harcművészetekről

van szó. Azt hiszem, kevesen vannak Angliában, akik nálam

jobban élvezik, vagy több természetes tehetségük van hozzá.

Anne-ből, ha egészsége megengedné, hogy komolyan foglal-

kozzék vele, biztos vagyok benne, hogy éppoly nagyszerű

zombiirtó lett volna, mint belőlem. Mondd, Darcy, hogyan ha-

lad Georgiana kiképzése?

Darcy melegen dicsérte húgát, hogy milyen jól bánik a pen-

gével, az öklével és a mordállyal egyaránt.

– Örömmel hallom – mondta Lady Catherine –, s üzenem

neki, gyakoroljon szorgosan, mert csakis úgy viheti sokra.

– Higgye el, néni – felelte Darcy –, neki nincs szüksége erre

a tanácsra. Szinte folyamatosan gyakorol.

– Annál jobb. Nem lehet eleget gyakorolni; s ha legközelebb

írok neki, lelkére kötöm, hogy semmi esetre se hanyagolja a

tréninget. Gyakran mondogatom a fiatal hölgyeknek, hogy a

harcművészetekben senki sem lehet kiváló állandó gyakorlás

nélkül. Miss Bennetnek is már többször megmondtam, soha-


sem lesz feleolyan képzett sem, mint én, ha nem gyakorol töb-

bet. Mrs. Collinsnak ugyan nincs edzőterme, de gyakran mond-

tam neki, szívesen látom, ha mindennap átjön Rosingsba, és

küzd a nindzsáimmal, feltéve, ha megígéri, hogy nem öl meg

többet közülük. Tudod, ott, a kastély másik részében igazán

nem zavarna senkit.

Darcy láthatólag kissé szégyenkezett nagynénje neveletlen-

sége miatt, de nem szólt semmit.

Kávé után Fitzwilliam ezredes emlékeztette Elizát ígéretére,

hogy bemutatja, milyen erősek az ujjai, játszani fog neki, s

Elizabeth azonnal megkötötte a szoknyáját a bokája körül,

hogy fel ne csússzon. Lady Catherine és a többiek figyelték,

hogy Elizabeth megtámaszkodik a padlón, és felfelé nyújtja a

lábát, s a ruháját helyén tartotta a zsineg. Megtartotta magát

kézállásban, aztán az egyik támaszkodó kezét felemelte a pad-

lóról, úgyhogy a másik tenyerére összpontosult egész testsúlya.

Darcy a maga szokásos, megfontolt módján odalépett a zongo-

rához, úgy állva meg, hogy szemtől szemben láthassa a lány

szép arcát. Ez Elizabeth figyelmét sem kerülte el, s az első kí-

nálkozó szünetben pajkos mosollyal fordult Darcy felé.

– Ön talán rám akar ijeszteni, Mr. Darcy, azért állt ide mel-

lém? Ettől nem riadok meg. Olyan makacs a természetem,

hogy nem tűri az ijesztgetést, akárhogyan is próbálkoznak vele.

Minél inkább meg akarnak félemlíteni, annál jobban felbátoro-

dom. – Hogy szavait alátámassza, a másik tenyerét is felemelte,

s már csak egy ujjhegyen támaszkodott a talajon.

– Nem mondom, hogy téved – felelte Darcy –, mert úgysem

gondolhatta rólam komolyan, hogy szándékomban állt magát

megijeszteni. Elég régóta van szerencsém ismerni kegyedet, s

így tudom, milyen örömét leli abban, hogy néha olyan véle-

ményt nyilvánít, amelyben saját maga sem hisz.

Elizabeth jót nevetett ezen a jellemzésen, s így szólt


Fitzwilliam ezredeshez:

– Mondhatom, unokaöccse szép kis képet festett rólam, s

most ön majd egyetlen szavamat se fogja hinni. Kész szeren-

csétlenség, hogy éppen itt kellett olyasvalakivel találkoznom,

aki le tudja leplezni az igazi jellememet – pedig már reméltem,

hogy jó színben tudom feltüntetni magam. Igazán, Mr. Darcy,

nem vall nagylelkűségre, hogy minden rosszat elmond, amit

megtudott rólam Hertfordshire-ben – s engedje megjegyeznem,

eljárása nem is diplomatikus, mert megtorlásra ingerel engem,

és olyan dolgok derülhetnek ki, amelyek megbotránkoztatják

rokonait.

– Nem félek én magától – mondta mosolyogva Darcy.

– Hadd halljam, mi a vád ellene! – kiáltotta Fitzwilliam ez-

redes. – Kíváncsi vagyok, hogyan viselkedik idegenek között.

– Elmondom hát, de készüljön el a legszörnyűbbre – lökte el

magát Elizabeth a talajtól ujjheggyel, ruganyosan talpra ugrott,

és leoldotta a zsineget a szoknyája aljáról. – Előrebocsátom,

hogy először életemben egy hertfordshire-i bálon találkoztam

vele – és mit gondol, mit művelt ezen a bálon? Csak négyszer

táncolt, pedig alig volt férfi a teremben, s biztosan tudom, hogy

nem egy lány árult petrezselymet partner híján. Mr. Darcy, ezt

a tényt ön sem tagadhatja.

– Akkor még egyetlen hölgyet sem volt szerencsém ismerni

a teremben, saját társaságomon kívül.

– Ez igaz, és persze nincs is rá mód, hogy egy urat bemutas-

sanak egy hölgynek a bálon. Nos, ezredes úr, most milyen gya-

korlatot kíván látni? Ujjaim az ön parancsára várnak.

– Talán jobban tettem volna, ha megkérem, hogy bemutas-

sanak – mondta Darcy –, de idegenekkel szemben nehezen

küzdöm le a feszélyezettségét.

– Kérdezzük meg unokaöccsétől, hogy miért? – mondta

Elizabeth, még mindig Fitzwilliam ezredeshez intézve szavait.


– Kérdezzük meg tőle, miért van az, hogy egy okos, művelt

ember, akit elsőrangú oktatás során neveltek gyilkossá, feszé-

lyezettséget érez idegenekkel szemben?

– Erre anélkül is tudok felelni, hogy megkérdezném –

mondta Fitzwilliam. – Azért feszélyezett, mert nem is próbál

változtatni ezen a tulajdonságán.

– Valóban nem vagyok képes arra, mint némelyek, hogy

könnyedén el tudjak beszélgetni azokkal, akiket még sohasem

láttam – ismerte el Darcy. – Nem tudom megütni a megfelelő

hangot a beszélgetéshez, nem tudok úgy feloldódni, mint ahogy

azt másoktól látom.

– Az én ujjaim – mondta Elizabeth – nem olyan izmosak,

mint a nagynénjéé. Nincs bennük annyi erő, annyi gyorsaság,

nem is érik el ugyanazt a hatást. De én azért mindig magamat

hibáztatom: nem vesződtem eleget a gyakorlással. Nem az ujja-

imat okolom, hogy nem képesek annyi mindenre.

Darcy elmosolyodott, és így felelt: – Önnek teljesen igaza

van: sokkal jobban használta ki az idejét.

Társalgásukat Lady Catherine kérdése szakította félbe, aki

tudni akarta, hogy miről beszélnek. Elizabeth rögtön újból fel-

kötötte a szoknyáját, és ujjhegyen járkálni kezdett a szobában.

Lady Catherine odament, pár pillanatig figyelte, aztán így szólt

Darcyhoz:

– Miss Bennet ügyesen meg tudná csinálni a leopárdkarmot,

ha többet gyakorolna, és elmenne egy japán tanárhoz. Nagyon

jó a technikája.

– Jó bizony – helyeselt Darcy olyan hangon, hogy Elizabeth

egészen belevörösödött.

Elizabeth Darcyra pillantott, mert látni akarta, milyen szívé-

lyesen bánik Miss de Bourgh-gel, de se most, se máskor nem

látta rajta szerelemnek semmi jelét. Miss de Bourgh iránti

egész viselkedéséből azt a vigasztaló tanulságot vonta le Miss


Bingley számára, hogy Darcy valószínűleg akár őt is elvehette

volna, ha történetesen ő a rokona.

Lady Catherine további megjegyzéseket tett Elizabeth telje-

sítményéről, s közben utasításokat adott, hogyan kell végrehaj-

tani a gyakorlatokat. Elizabeth elnéző udvariassággal hallgatta

végig, s az urak kérésére mindaddig ujjhegyen támaszkodott,

amíg elő nem állott őladysége hintója, hogy mindnyájukat ha-

zavigye.

32. FEJEZET

ásnap délelőtt Elizabeth magában üldögélt és meditált

(Mrs. Collinsnak és Mariának a faluban volt dolga),

amikor váratlanul megszólalt a kapucsengő. Mivel kocsizörgést

nem hallott, arra gondolt, hogy Lady Catherine áll a kapu előtt,

s ettől tartva eloltotta a füstölőt; de kinyílt az ajtó, és legna-

gyobb meglepetésére Darcy lépett a szobába, egyedül.

Darcy is csodálkozott, hogy egyedül találja Elizabetht, s bo-

csánatot kért az alkalmatlankodásért, mint mondta, úgy tudta,

hogy a hölgyek mind itthon vannak.

Aztán leültek, s miután Elizabeth érdeklődött a rosingsiak

iránt, az a veszély fenyegette őket, hogy teljes némaságba me-

rülnek. Feltétlenül szükséges volt valami témát találni, s ebben

a szorult helyzetben Elizának eszébe jutott, mikor látta Darcyt

utoljára Hertfordshire-ben, s mivel kíváncsi volt, a férfi hogyan

nyilatkozik hirtelen elutazásukról, megjegyezte:

– Milyen váratlanul, hagyták el valamennyien Netherfieldet

múlt novemberben, Mr. Darcy! Nagyon kellemes meglepetés

lehetett Mr. Bingley-nek, hogy oly hamar viszontlátta önöket;

M


ha jól emlékszem, ő csak egy nappal előbb utazott el. Remé-

lem, Mr. Bingley-t és nővéreit jó egészségben hagyta London-

ban.

– Köszönöm, kitűnő egészségben.

Elizabeth látta, hogy további választ nem kap, s rövid szünet

után hozzátette:

– Mintha azt hallottam volna, hogy Mr. Bingley nemigen

szándékozik visszatérni Netherfieldbe.

– Nekem nem mondott ilyet, de valószínű, hogy a jövőben

igen kevés időt fog netherfieldi birtokán tölteni. Eléggé fél a

zombiktól, és az önök vidékén folyamatosan gyarapszik a szá-

muk.

– Ha csak kevés időt szándékozik Netherfieldben tölteni,

jobb volna a szomszédságnak, ha végleg felmondaná a bérletet,

mert ebben az esetben talán odaköltözne egy másik család,

amelyik tevékenyebben műveli a harcművészeteket. De Mr.

Bingley valószínűleg nem a szomszédok, hanem a saját kedvé-

ért bérelte ki a házat, s bizonyára ezen elv szerint fogja megtar-

tani vagy túladni rajta.

– Nem lepődnék meg – mondta Darcy –, ha megválna a ház-

tól, mihelyt megfelelő vételi ajánlatot kap.

Elizabeth nem válaszolt. Bingley-ről már nem mert kérde-

zősködni, s egyéb mondandó híján elhatározta, hogy most

Darcyra bízza, törje a fejét ő újabb beszédtémán.

Darcy vette a lapot, s kisvártatva azt mondta:

– Ez a ház nagyon kényelmesnek látszik. Úgy tudom, Lady

Catherine alaposan rendbe hozatta, mikor Mr. Collins

Hunsfordba jött.

– Magam is azt hiszem; de mondhatom, hálásabb embert

nem is részesíthetett volna kegyében.

– Úgy látszik, Mr. Collins nagyon szerencsésen választott

feleséget.


Elizabethnek úgy tűnt, Darcy habozva ejti ki a száján a bókot.

„Talán észrevette, hogy Charlotte nyavalyatörős?”, tanako-

dott Elizabeth.

– Úgy bizony. Barátai örülhetnek, mert rajta kívül nem sok

értelmes nő akadna, aki hozzáment volna feleségül, Charlotte

pedig ráadásul boldoggá is teszi a tiszteletest. Barátnőm rend-

kívül megértő teremtés, bár nem merném állítani, hogy Mr.

Collinsszal kötött házasságát legbölcsebb cselekedetei közé so-

rolnám. De tökéletesen boldognak látszik, s józan számítás sze-

rint kétségtelenül nagyon jó partit csinált.

– Az is kellemes lehet számára, hogy ilyen közel lakik csa-

ládjához és ismerőseihez.

– Ön szerint ez közel van? Majdnem ötven mérföldnyire.

– És mi az az ötven mérföld, ha zombimentes az út? Alig

több félnapi utazásnál. Igen, szerintem egészen közel lakik.

– Sosem jutott eszembe, hogy a közelség egyik előnye en-

nek a házasságnak! – kiáltott fel Elizabeth. – Soha nem mon-

danám, hogy Mrs. Collins közel él a családjához.

– Ez csak azt bizonyítja, hogy milyen fontos önnek

Hertfordshire. Azt hiszem, az ön szemében minden távol van,

ami kívül esik Longbourn közvetlen környékén.

Beszéd közben valami mosolyféle villant fel az arcán, s

Elizabeth azt képzelte, hogy érti ezt a mosolyt: Darcy bizonyá-

ra azt hiszi, hogy ő Jane-re meg Netherfieldre gondol.

Elizabeth el is pirult, mikor így válaszolt a fiatalembernek:

– Uram, megfeledkezik róla, hogy kétszer elutaztam a keleti

világrész legsötétebb végeire, s mint tudja, az út félelmetesen

hosszú, és medvéktől hemzseg. Biztosíthatom, hogy nemcsak

Longbourn környéke alkotja a világomat. Collinséknak viszont

sosem volt rá szükségük, hogy ilyen kalandra vállalkozzanak,

úgyhogy gyanítom, meglehetősen átlagosak a távolságról alko-

tott fogalmaik. Meg vagyok róla győződve, hogy barátnőm


csak akkor érezné magát közel a családjához, ha legfeljebb fe-

leennyire lakna tőlük távol.

Darcy kissé közelebb húzta a székét.

Elizabeth láthatóan meglepődött. A fiatalember ezt észrevet-

te, visszahúzta a székét, egy újságot vett fel az asztalról, bele-

pillantott, aztán hidegebb hangon kérdezte:

– Elégedett a Sheffieldből érkezett hírekkel?

Röviden megbeszélték a győzelmet, amit a hadsereg nemrég

aratott, mindkét részről nyugodt hangon, szűkszavúan nyilat-

koztak. Beszélgetésüknek Charlotte és húga vetett véget, akik

most tértek haza sétájukról, s csodálkoztak, hogy együtt talál-

ják őket. Darcy elmondta, hogy tévedésből zavarta meg Miss

Bennetet, ott maradt még néhány percig, de alig szólt valaki-

hez, s aztán elment.

– Ef meg mit jelentfen? – vonította Charlotte, mihelyt Darcy

kitette a lábát. – Kedvef Evifám, biftof beléd feretett, különben

nem néfett vóna be.

De miután Elizabeth beszámolt Darcy szótlanságáról, ez a

magyarázat, Charlotte bármennyire óhajtotta volna, nem lát-

szott nagyon valószínűnek. Különböző feltevések után végül is

annak tulajdonították Darcy látogatását, hogy a fiatalember

nem tudta, mivel foglalja el magát. Maga az évszak is emellett

szólt; a talaj keményre fagyott, friss kimondhatatlanokra nem

volt kilátás, s tavaszig mindenfajta vadászat véget ért. A kas-

télyban pedig nem volt más, csak Lady Catherine, néhány

könyv és egy biliárdasztal, márpedig a férfiak nem ülhetnek

mindig a szobában. A paplak közelsége, a kellemes séta, vagy

a benn lakó rokonszenves emberek ettől a naptól fogva majd-

nem mindennap arra csábították őket, hogy átsétáljanak hozzá-

juk. Különböző órákban jelentek meg délelőttönként, néha kü-

lön, néha együtt, olykor nagynénjük kíséretében. Világos volt

mindnyájuk előtt, hogy Fitzwilliam ezredes azért jön, mert jól


érzi magát társaságukban, amitől persze még szimpatikusabb

lett nekik.

Azt már nehezebb volt megérteni, hogy Darcy miért jár

olyan sűrűn a paplakba. A társaság kedvéért aligha, hiszen

gyakran tíz percig ült ott egyfolytában, és ki sem nyitotta a szá-

ját, s amikor megszólalt, inkább kényszerűségből tette, mint jó-

szántából. Ritkán élénkült fel igazán, még az sem derítette jó-

kedvre, hogy Mrs. Collins saját kézfejét rágcsálja. Ami még

megmaradt Charlotte-ból, szerette volna azt hinni, hogy Darcy

azért változott meg, mert szerelmes, és a szerelem tárgya barát-

nője, Eliza. Ezért aztán figyelni kezdte őket, valahányszor

Rosingsban voltak, és valahányszor a fiatalember átjött

Hunsfordba, de nem sok sikerrel, mert folyton más témákra ka-

landoztak a gondolatai, például arra, hogy milyen meleg, íny-

csiklandó érzés lehet friss agyvelőbe harapni. Darcy kétségte-

lenül sokszor Elizabethen felejtette a szemét, de pillantását

nem volt könnyű meghatározni. Komolyan, kitartóan nézte, de

olykor nem sok bámulat látszott a pillantásán, máskor meg ép-

penséggel csak szórakozottnak tűnt. S ahogy idáig jutott a gon-

dolatmenetben, újra beugrott Charlotte-nak, hogy Darcy szóra-

kozottsága milyen sós, karfiolszerű agyban gyökerezik, ame-

lyet földöntúli gyönyör lenne megkóstolni.

Mrs. Collins egyszer-kétszer felvetette barátnőjének, hogy

talán mégis tetszik Darcynak, de Elizabeth mindig nevetett raj-

ta, Charlotte meg nem akarta tovább firtatni a dolgot, nehogy

olyan reményeket ébresszen, amelyek csalódásra vannak ítélve.

Baráti tervezgetése közben néha arra is gondolt, hogy

Elizabeth Fitzwilliam ezredessel is összeházasodhatna. A két

férfi közül feltétlenül ő a kellemesebb; szemmel láthatólag

csodálja Elizabetht, társadalmi helyzete is igen tekintélyes. De

előnyeit ellensúlyozza, hogy Darcynak nagyobb feje volt, úgy-

hogy tovább lehetett volna lakomázni az agyvelejéből.


33. FEJEZET

emegyszer megesett, hogy a parkban kóborolva Elizabeth

váratlanul összetalálkozott Darcyval. Úgy érezte, szeren-

csétlen véletlen folytán botlik bele Darcyba éppen ott, ahol a

madár sem jár; s hogy ez többet ne ismétlődjön meg, mindjárt

az első alkalommal tapintatosan közölte vele, hogy ez az ő leg-

kedvesebb helye. Nagyon furcsa volt hát, hogy a dolog másod-

szor is megesett. Sőt, harmadszor is! Darcy egyik alkalommal

sem beszélt sokat, s Elizabeth sem vesződött azzal, hogy szóval

tartsa, vagy nagyon figyeljen rá; de harmadik találkozásuk so-

rán feltűnt neki, hogy Darcy néhány különös, össze nem függő

kérdést intéz hozzá: jól érzi-e magát Hunsfordban, törte-e már

csontját, s mi a véleménye arról, ha magukfajta harcosok köt-

nek házasságot.

Egyik nap séta közben éppen Jane legutóbbi levelét olvas-

gatta, eltűnődött egyik-másik mondatán, amelyen érződött,

hogy nővére nincs valami jókedvében; s amikor felpillantott,

most nem Darcy lepte meg ismét, hanem Fitzwilliam ezredes.

Rögtön elrakta a levelet, s mosolyt erőltetett arcára.

– Nem is tudtam, hogy szokott erre sétálni – mondta.

– Körüljártam a parkot – felelte Fitzwilliam –, minden év-

ben meg szoktam ezt tenni, s a séta végén be akartam nézni

magukhoz. Messze megy még?

– Nem, már éppen vissza akartam fordulni.

Rögtön meg is fordult, s együtt sétáltak a paplak felé.

– Biztos már, hogy szombaton elutazik Kentből? – kérdezte

Elizabeth.

– Igen, ha ugyan Darcy nem halasztja el ismét az utazást. Ő

rendelkezik velem. Úgy intézi a dolgot, ahogy neki jólesik.

– És ha nem is esik neki jól, amit csinál, megvan legalább az

az öröme, hogy ő dönthet. Nem ismerek még egy embert, aki

N


jobban élvezné, mint Mr. Darcy, ha az akaratát érvényesítheti.

– Valóban szereti, ha az ő elképzelése szerint mennek a dol-

gok – felelte Fitzwilliam –, de mindnyájan ilyenek vagyunk.

Csak neki több érvényesülési lehetősége van, mert gazdag, jó-

képű, és az öldöklés rengeteg formáját ismeri. Tapasztalatból

beszélek, hiszen tudja, a fiatalabb fiúnak muszáj megtagadnia

önmagát, hiszen nem független anyagilag.

– Szerintem ebből egy gróf fiatalabbik fia nem sokat érez-

het. Na de komolyan, mikor kényszerült önmegtagadásra és

függésre? Mikor akadályozta meg a pénzhiány, hogy oda men-

jen, ahová akar, s megszerezzen bármit, amit kíván?

– Most az elevenemre tapintott. Talán nem mondhatom,

hogy sok ilyen természetű nehézségem lett volna. De fontosabb

dolgokban már sújthat a pénzhiány. Mint tudja, a fiatalabb fiú-

nak kötelessége szolgálni a király hadseregében.

– Azért, gondolom, nem sok időt töltött a fronton.

– Épp ellenkezőleg, Miss Bennet.

Az ezredes felhúzta az egyik nadrágszárát, és borzasztó dol-

got mutatott Elizabethnek: a nadrág alatt csak kőris és ólom

volt, térdtől lefelé hiányzott a lába. Elizabethnek már eddig is

feltűnt, hogy az ezredes enyhén sántít, de azt hitte, hogy valami

könnyebb sebesülés vagy tossz beidegződés miatt. Szünet kö-

vetkezett, s mivel Fitzwilliam ezt úgy érthette, hogy Elizabeth

elszörnyedt a látványtól, a lány csakhamar megszólalt:

– Úgy látom, unokaöccse főként azért hozta önt magával,

hogy legyen, vele valaki. Csodálom, miért nem nősül meg, hi-

szen akkor állandó társaságot biztosíthatna magának. De talán

egyelőre a húga is jó erre, s minthogy ő az egyetlen gyámja, azt

tehet vele, amit akar. Ezt persze a lehető legjobb értelemben

mondom, nem arra célzok, hogy bármiféle illetlen viszonyulás

állhatna fent kettejük között.

– Ha ilyesmi állna fenn, akkor azért én is ugyanannyira fele-


lős lennék – mondta Fitzwilliam ezredes –, ugyanis közösen

gyámkodunk Miss Darcy felett.

– Valóban? Ezt nem is tudtam. És mondja, kérem, hogyan

teljesítik kötelességüket? Sok baj van a gyámleányukkal?

Beszéd közben látta, hogy Fitzwilliam komolyan tekint rá, s

egyből visszakérdez, miért gondolja Elizabeth, hogy Miss

Darcy bármiféle nehézséget jelent nekik. Ez a kérdés a lányt

meggyőzte, hogy valamiképpen ráhibázott az igazságra. Tüs-

tént így felelt:

– Ne ijedjen meg. Nem hallottam róla semmi rosszat, és szí-

vesen elhiszem, hogy a legsimulékonyabb teremtés a világon.

Ismerőseim között van két hölgy, Mrs. Hurst és Miss Bingley,

akik rajonganak érte. Úgy emlékszem, ön is említette, hogy is-

meri őket.

– Csak futólag. A fivérük megnyerő modorú ember, jó ba-

rátja Darcynak.

– Ó, igen – mondta Elizabeth szárazon –, Mr. Darcy kivéte-

lesen jó Mr. Bingley-hez, és féltő gonddal vigyáz rá.

– Vigyáz rá! Igen, azt hiszem, valóban olyankor vigyáz rá,

amikor erre leginkább rászorul. Mikor ideutaztunk, útközben

mesélt nekem valamit, amiből azt kell hinnem, hogy Bingley-t

nagyon lekötelezte. De bocsánatot kellene tőle kérnem, mert

nincs jogom feltételezni, hogy valóban Bingley-re gondolt. Ré-

szemről ez puszta találgatás.

– Mit akar ezzel mondani?

– Olyasmiről van szó, amit Darcy bizonyára nem szívesen

terjesztene, mert rosszul venné ki magát, ha az illető hölgy csa-

ládjának fülébe jutna.

– Uram, ősi napkeleti titkok tudója vagyok, és azokat is ma-

gammal fogom vinni a sírba. Mr. Darcy sikeres beavatkozását

is nyugodtan rám bízhatja.

– Ne felejtse el, valójában semmi okom azt gondolni, hogy


valóban Bingley-ről volt szó. Nekem mindössze annyit mon-

dott, hogy gratulál önmagának, amiért nemrég megmentette

egyik barátját egy rendkívül meggondolatlan házasság minden

hátrányától – de nem közölt sem neveket, sem további részle-

teket. Csak azért jutott eszembe Bingley, mert olyan fiatalem-

bernek tartom, aki könnyen keveredhet efféle bajba, s mert tud-

tam, hogy együtt töltötték az egész nyarat.

– És Mr. Darcy meg is okolta, hogy miért lépett közbe?

– Úgy tudom, igen súlyos kifogások merültek fel a hölggyel

szemben.

– És hogyan választotta el őket egymástól?

– Nem fedte fel előttem, hogyan csinálta – felelte Fitz-

william mosolyogva –, csak annyit mondott, mint én most ma-

gának.

Elizabeth nem szólt semmit, csak ment tovább, de szívében

forrt a bosszú. Fitzwilliam nézte egy darabig, aztán megkérdez-

te, min tűnődik.

– Azon, amit az imént elmondott – válaszolta Elizabeth. –

Az az érzésem, hogy az unokaöccse eljárása nem volt megfele-

lő. Miért kellett neki ítélkeznie a helyzetben?

– Úgy látom, inkább okvetetlenkedésnek tartja a beavatko-

zását.

– Nem látom be, mi jogon döntötte el Mr. Darcy, helyes-e a

barátjának a vonzalma, és miért ő határozta meg és irányította,

saját ítélete alapján, hogy merre keresse barátja a boldogságot.

De mivel nem ismerjük a körülményeket – folytatta, hirtelen

észbe kapva –, nem volna méltányos elítélni, amit tett. Aligha

hihetjük, hogy mély lett volna a vonzalom az érintettek között.

– Ez a következtetés valóban adja magát – felelte

Fitzwilliam –, de jócskán levon az unokaöcsém diadalának ér-

tékéből.

Ezt csak tréfásan jegyezte meg, de Elizabeth annyira találó-


nak érezte Darcyval kapcsolatban, hogy nem is tudott rá mit

mondani, inkább témát váltott, és közömbös dolgokról beszélt,

amíg el nem érték a paplakot. A vendég távozása után rögtön

visszavonult a szobájába, ahol zavartalanul elmélkedhetett a

hallottakról. Nem lehetett szó másról, csak az ő ismerőseiről és

rokonairól. Nincs a világon még egy férfi, akire Darcynak ilyen

korlátlan befolyása volna. Eddig sem kételkedett benne, hogy

Darcy is közreműködött Bingley és Jane elválasztásában; de a

terv kifőzését és végrehajtását elsősorban Miss Bingley-nek tu-

lajdonította. Ha azonban Darcyt nem vakította el hiúsága, ak-

kor ő volt a bűnös, az ő gőgje és szeszélye volt az oka Jane

minden múltbeli és jelenlegi szenvedésének. Egy időre feldúlta

egy érző szívű, nemeslelkű leány minden reményét a boldog-

ságra, s ezért Elizabeth eltökélte: még mielőtt hazaindul Kent-

ből, Darcy dobogó szívét puszta kézzel fogja kiszakítani a

mellkasából.

„Igen súlyos kifogások merültek fel a hölgy ellen” – ezek

voltak Fitzwilliam ezredes szavai –, s e súlyos kifogások való-

színűleg abból álltak, hogy Jane egyik nagybátyja vidéki ügy-

véd, a másik londoni kereskedő, és a lány egy vita hevében

bármikor pozdorjává zúzhatja Bingley fejét, hiszen utóbbi nem

részesült semmiféle kiképzésben.

– Jane ellen senki sem emelhet kifogást… hiszen ő csupa

báj és jóság! – tört ki Elizabeth – Éles eszű teremtés, páratlanul

bánik a muskétával, a modora elragadó. Apám ellen sem hoz-

hatnak fel semmit: bár különc, mégis olyan jó képességű, hogy

maga Darcy is megirigyelhetné, becsületességben pedig való-

színűleg sohasem nőhet fel hozzá.

Mikor anyja jutott eszébe, kissé megcsappant az önbizalma,

de nem hitte, hogy ez a szempont lényegesen befolyásolta vol-

na Darcyt; meg volt győződve arról, hogy az előkelőség hiánya

új rokonságában mélyebben sértené Darcy büszkeségét, mint


az értelem hiánya. Végül arra a következtetésre jutott, hogy

Darcyt részben a legrosszabb fajta gőg irányította, részben pe-

dig az a kívánság, hogy a saját húga számára tartsa meg

Bingley-t.

Annyi aggodalommal járt a tanakodás, hogy Elizának bele-

fájdult a feje, és estefelé a fejfájás annyira erősödött (ehhez já-

rult az is, hogy nem a nagynénje szeme előtt akarta megölni

Darcyt, nehogy Lady Catherine beleavatkozzon a dologba),

hogy elhatározta: nem megy a többiekkel Rosingsba, ahová te-

ára voltak hivatalosak.

34. FEJEZET

ikor a többiek elmentek, Elizabeth – mintha minél job-

ban bele akarta volna lovalni magát a Darcy iránt érzett

dühébe – elővette és gondosan újraolvasta az összes levelet,

amelyet Jane írt neki Kentbe. Nem volt bennük kimondott pa-

nasz, nem elevenítették fel a múlt eseményeit, egyetlen szóval

sem céloztak mostani szenvedésére. De minden levélben, úgy-

szólván minden során meglátszott, hogy elszállt az a jókedv,

amely azelőtt Jane stílusából áradt. Elizabeth most sokkal na-

gyobb figyelemmel vizsgált meg minden egyes mondatot,

melyből nyugtalanság érződött ki, mint az első olvasáskor.

Darcy szégyenletes dicsekvése miatt, hogy mennyi fájdalmat

sikerült okoznia, Elizabeth még jobban átérezte a nővére gyöt-

relmeit. Kissé megvigasztalta az a gondolat, hogy hamarosan

kardhegyre tűzi Darcyt, s még nagyobb megkönnyebbüléssel

gondolt arra, hogy két héten belül ő maga újból együtt lesz

Jane-nel, s hozzájárulhat teljes lelki felépüléséhez – legelőször

M


is azzal, hogy elé teszi Darcy szívét és fejét.

Mikor Darcyra gondolt, eszébe kellett hogy jusson unoka-

bátyja is. Fitzwilliam ugyan kellemes ember volt, mégis ő az

egyetlen, aki Darcy legyilkolása után felelősségre vonhatná

Elizabetht. Tőle is meg kell szabadulnia.

Éppen ezt a kérdést tisztázta magában, amikor hirtelen meg-

szólalt a kapucsengő. Elizabeth szíve kissé megrebbent a gon-

dolatra, hogy talán Fitzwilliam ezredes van odakinn. De hamar

rájött, hogy nem erről van szó, s egészen megváltozott a hangu-

lata, mert elképedésére Darcy lépett be a szobába. Rögtön

egészsége iránt érdeklődött, szapora, izgatott szavakkal; csak

azért jött, hogy megtudja, jobban érzi-e már magát. Elizabeth

hideg udvariassággal válaszolt: alig hitte, mekkora szerencséje

van, hogy a véletlen ilyen hamar kezére játszotta áldozatát, s az

első adandó alkalomra várt, mikor kimentheti magát, és behoz-

hatja Katanáját. Darcy néhány pillanatra leült, aztán felugrott, s

járkálni kezdett a szobában. Néhány percnyi hallgatás után iz-

gatottan odalépett a lányhoz, és így kezdte:

– Hiába vívódtam… nem jutottam semmire. Nem tudom el-

fojtani érzéseimet. Meg kell mondanom, mennyire imádom,

milyen forrón szeretem magát.

Nem kifejezés, hogy Elizabeth mennyire megdöbbent. Csak

bámult, pirult, hitetlenkedve hallgatott. Darcy ezt elegendő biz-

tatásnak vélte, és nyomban kitört belőle a vallomás – mindaz,

amit már régóta érzett Elizabeth iránt. Jól beszélt, de nemcsak

arról, hogy mi gyújtotta lángra a szívét, ékesszólását nemcsak

gyöngéd vonzalma, hanem büszkesége is szította. Hogy

Elizabeth alacsonyabb rangú, hogy ez a szerelem lealázza őt,

hogy vannak családi akadályok, melyeket a józan ész mindig

szembeszegezett az érzelmekkel – minderről oly hévvel szóno-

kolt, melyet talán indokolt sebzett önérzete, de aligha segítette

elő a vallomás sikerét.


Bármilyen mélyen gyökerezett is vérszomja, Elizabeth nem

maradhatott érzéketlen a bókkal szemben, hogy ez a férfi szere-

tett belé, s noha elhatározása, hogy megöli, egy pillanatra sem

ingott meg, eleinte sajnálta, hogy fájdalmat fog okozni neki; de

Darcy későbbi szavai annyira felingerelték, hogy a harag el-

nyomott benne minden együttérzést. Mégis uralkodni próbált

magán, nehogy elárulja szándékát. Darcy befejezésül vonzalma

erejéről beszélt, amelyet minden igyekezete ellenére sem bírt

leküzdeni, majd azt a reményét fejezte ki, hogy jutalmul el-

nyerheti Elizabeth kezét. Amint ezt mondta, a leány világosan

látta rajta, hogy nem kételkedik a kedvező válaszban. Félelmet

és bizonytalanságot emlegetett ugyan, de arcán magabiztos ki-

fejezés ült. Ez a körülmény még jobban felbőszítette Eliza-

bethet, s amikor Darcy elhallgatott, a lánynak arcába szokott a

ver, úgy válaszolt neki:

– Ilyen esetekben, úgy tudom, az a bevett szokás, hogy kö-

szönetet fejezzünk ki a megnyilatkozó érzelmeiért, még akkor

is, ha nem tudjuk azokat viszonozni. Természetes lenne, hogy

lekötelezve érezzem magam, s ha megvolna bennem a hála ér-

zése, most köszönetet mondanék önnek. De ilyesmit nem érzek

– sohasem kívántam, hogy ön jó véleménnyel legyen rólam,

amelyben akarata ellenére részesített. Sajnálom, ha fájdalmat

okoztam önnek; nem volt szándékos. Még mielőtt besétált az

ajtón, már eldöntöttem, hogy lemészárolom, uram. Becsületem,

sőt, családom becsülete miatt a legkevesebb, hogy elégtételt

veszek.

Elizabeth ezzel boka fölé hajtotta ruháját, és felvette a daru

pozíciót, mert ezt látta a legcélravezetőbbnek a zsúfolt helyi-

ségben. Darcy, aki a kandallóhoz támaszkodva figyelte a lányt,

meglepetve és méltatlankodva fogta fel szavai értelmét. Arca

elsápadt a haragtól, minden vonása arról tanúskodott, hogy mi-

lyen feldúlt.


Végül, mikor sikerült nyugalmat erőltetnie magára, megszó-

lalt:

– Ez hát minden, amit válaszként remélhetek? Talán felvilá-

gosítást kérhetnék, miért nem törekszik legalább az udvarias-

ságra, amikor így visszautasít és provokál?

– Én is megkérdezhetném – felelte Elizabeth –, hogyan jut-

hatott eszébe ilyen nyilvánvalóan bántó és sértő szándékkal ki-

jelenteni, hogy akarata, esze, sőt jelleme ellenére szeret engem.

Ha csakugyan udvariatlan voltam, nem szolgálhat-e ez némi

mentségül? Azt hiszi, rábírhatna bármilyen megfontolás, hogy

feleségül menjek ahhoz az emberhez, aki tönkretette – talán

örökre – az én szeretett nővérem boldogságát?

E szavak hallatán Darcynak az arcába szökött a vér; de nem

sok ideje volt érzelmekre, mert Elizabeth azonnal rúgássorozat-

tal támadta le, s „részeg mosónő” védekezésbe kényszerítette.

– Minden okom megvan, hogy rossz véleménnyel legyek

önről – folytatta küzdelem közben. – Azt az igazságtalan és

lelketlen szerepet, melyet ön ebben az ügyben játszott, semmi-

féle indok nem mentheti. Nem tagadhatja, nem is meri tagadni,

hogy ön volt a legfőbb, ha nem is az egyedüli értelmi szerzője

annak, hogy két embert elválasztottak egymástól.

Az egyik rúgása betalált, és Darcy olyan erővel zuhant a

komódnak, hogy a bútor sarka letört. A férfi letörölte a vért a

szájáról, és hitetlenkedő mosollyal nézett Elizára.

– Tagadhatja, hogy ön tette ezt? – ismételte meg Elizabeth a

kérdést.

Darcy látszólagos hidegvérrel felelte:

– Nem kívánom tagadni, minden tőlem telhetőt megtettem,

hogy elválasszam barátomat az ön nővérétől, s örültem, hogy

ez sikerült. Bingley-nek többet használtam ezzel, mint magam-

nak.

Elizabeth nem méltatta figyelemre ezt az udvarias megjegy-


zést, hanem megragadta a kandalló melletti piszkavasat, és

Darcy felé böködött vele.

– De az én ellenszenvem nemcsak ezen alapszik – folytatta

Elizabeth. – Önről már jóval előbb kialakult a véleményem.

Abból a történetből bontakozott ki előttem az ön jelleme, ame-

lyet hónapokkal ezelőtt hallottam Mr. Wickhamtől. Ezzel kap-

csolatban mit tud felhozni? Milyen képzelt baráti szolgálat mö-

gé bújhat?

– Kegyed nagyon is érdeklődik annak az úrnak a fenntartá-

sai iránt – fortyant fel Darcy újból elvörösödve.

– Ki ne érezne vele, ha ismeri az ő szerencsétlen életét?

– Az ő szerencsétlen életét! – ismételte Darcy megvetően. –

Na igen, az ő élete valóban szerencsétlen.

Ezzel hátulról lesodorta a lábáról Elizabetht, s maga talpra

szökkent. Elizabeth olyan fürge volt, hogy a férfi nem tudott

lépéselőnyre szert tenni, máris újra felpattant ő is, és újult erő-

vel támadt Darcyra a piszkavassal.

– És ön tette azzá! – kiáltott fel Elizabeth hevesen. – Ön

döntötte őt a mostani szegénységbe, mert viszonylag szegény

ember. Megfosztotta őt mindazon előnyöktől, amelyekről pedig

tudta, hogy neki voltak szánva. Legszebb éveiben megfosztotta

őt attól a függetlenségtől, amely megillette, s amelyre rá is

szolgált. Mindez az ön műve! És mégis megvetően, gúnyosan

nyilatkozik a szerencsétlenségeiről.

– Ez hát a véleménye rólam! – kiáltotta Darcy, és kikapta a

lány kezéből a piszkavasat. – Ennyire becsül csak engem! Kö-

szönöm, hogy ilyen szépen kifejtette. Ha így nézzük a kérdést,

valóban súlyosak a hibáim. De talán – tette hozzá, miközben

megállt, és Elizabeth nyakának szegezte a vasat – ezeket a vét-

keket elnézte volna nekem, ha nem sértem meg büszkeségét

azzal, hogy becsületesen bevallom aggályaimat, amelyek miatt

hosszú ideig nem bírtam komoly elhatározásra jutni. Tartózko-


dott volna az ilyen keserű vádaktól, ha én gondosan eltitkolom

vívódásomat, és abba a hitbe ringatom kegyedet, hogy engem a

feltétlen, semmitől nem korlátozott szerelem vezérel, amelyet

az ész szava és minden más megfontolás egyaránt támogat. De

én irtózom mindenféle alakoskodástól. És nem szégyellem az

érzéseket, melyekről szóltam önnek. Természetesek és jogosak

voltak. Talán azt várta, örvendjek, hogy kevéssé jártas a harc-

művészetekben? Gratuláljak magamnak, hogy olyan családdal

kerülhetek rokoni kapcsolatba, amely társadalmilag annyival

alsóbbrendű, mint az enyém?

Elizabeth érezte, hogy egyre jobban elfutja a méreg, de

Darcy a falhoz szorította; a lány végső erőfeszítéssel igyekezett

megőrizni önuralmát, amikor így válaszolt:

– Téved, Mr. Darcy, ha azt hiszi, hogy vallomásának a jelle-

ge befolyásolt engem, legfeljebb csak annyiban, hogy egyálta-

lán nem kell bánkódnom amiatt, ha lefejezem, míg ha úribb

módon viselkedett volna irányomban, talán egy cseppet sajnál-

koztam volna.

Elizabeth látta, hogy Darcy összerezzen, de mivel a fiatal-

ember nem szólt semmit, így folytatta:

– Házassági ajánlatát semmiképpen nem öltöztethette volna

olyan szavakba, hogy kísértésbe essek: elfogadjam-e.

Darcy arca ismét megdöbbenést árult el, s olyan tekintettel

pillantott Elizabethre, melyben a hitetlenség sértődöttséggel

vegyült. A lány folytatta:

– Ismeretségünk legelejétől, mondhatnám, az első pillanattól

fogva gőgös, öntelt ember benyomását tette rám, aki önző mó-

don semmibe sem veszi mások érzéseit: ez volt kedvezőtlen

véleményem alapja, amely a későbbi események folytán szilárd

ellenszenvvé fejlődött; s alig ismertem egy hónapja, máris úgy

éreztem, hogy ön az utolsó férfi a világon, akihez valaha fele-

ségül tudnék menni.


– Éppen elég, amit mondott, hölgyem. Tökéletesen értem az

érzelmeit, s most csak szégyenkezhetem amiatt, amit én érez-

tem. Bocsássa meg, hogy annyi idejét igénybe vettem, és en-

gedje meg, hogy a legjobb egészséget és sok boldogságot kí-

vánjak magának.

E szavakkal a tűzbe hajította a piszkavasat, és sietve távo-

zott a szobából, s Elizabeth hallotta, hogy a következő pillanat-

ban kinyitja a kaput, és elhagyja a házat.

A lány lelkét fájdalmas háborgás töltötte be. Alig bírt meg-

állni a lábán, s női gyöngesége, amelyet mindig is nagy önfe-

gyelemmel igyekezett megzabolázni, kitört: leült, s félóra hosz-

szat sírt magában. Minél többször gondolta át a történteket, an-

nál inkább álmélkodott. Hogy Darcy megkérte a kezét! Hogy ő

nem ölte meg, mikor pedig becsülete megkövetelte volna!

Hogy Darcy már hónapok óta szerelmes belé! Annyira szerel-

mes, hogy feleségül akarja venni, mindazon kifogások ellenére,

amelyek miatt meghiúsította Jane és Bingley házasságát, s

amelyek Darcy esetében talán még súlyosabban esnek latba –

hiszen ez szinte hihetetlen! Hízelgett neki, hogy öntudatlanul is

ilyen erős vonzalmat ébresztett Darcyban. De a fiatalember

gőgje, visszataszító gőgje, szégyentelen elismerése annak, amit

Jane ellen elkövetett, az a megbocsáthatatlan fölényeskedés,

amellyel bevallotta tettét, bár igazolni nem tudta, a szívtelen

hang, ahogyan Wickhamet említette, kegyetlensége a fiatalem-

ber iránt, melyet tagadni sem próbált – mindez hamar elfojtotta

a pillanatnyi sajnálkozást, melyet Darcy szerelmének gondolata

keltett benne.

Ilyen nyugtalanító gondolatok űzték egymást agyában, amíg

Lady Catherine hintójának zörgése eszébe nem juttatta, hogy

teljesen képtelen volna Charlotte szeme elé kerülni, úgyhogy

felsietett a szobájába.


35. FEJEZET

ásnap reggel Elizabeth fejébe ugyanazok a gondolatok és

tépelődések tértek vissza, mint amelyekkel nagysokára

lehunyta a szemét. Nem tudott napirendre térni a történtek fe-

lett, s nem is tudta elterelni a gondolatait az eseményekről, s

mivel képtelen volt bármivel is foglalkozni, mindjárt reggeli

után elhatározta, hogy kemény edzésbe kezd. Egyenesen ked-

venc sétahelye felé vette az irányt, de hirtelen eszébe jutott,

hogy Darcy is néha megjelenik ott. Nem ment be hát a parkba,

hanem a keskeny útra fordult be, amely elvezetett az országút-

tól.

Kétszer-háromszor végigsétált az útnak ezen a részén, ami-

kor a szép tavaszi reggel arra csábította, hogy megálljon a ka-

punál, és benézzen a kertbe. Öt hete tartózkodott már Kentben,

s ezalatt nagyon megváltozott a vidék képe: az eleinte alig rü-

gyező fák egyre jobban kizöldültek. Éppen folytatni akarta sé-

táját, mikor egy férfit pillantott meg a fák között, a parkot sze-

gélyező ligetben, aki feléje tartott, s Elizabeth tüstént vissza-

fordult, félve attól, hogy esetleg Darcyval találkozik. A férfi ta-

lán le akarja vágni őt? Elizabeth nem értette, hogyan lehetett

olyan ostoba, hogy a Katanája nélkül indult el a paplakból.

Darcy gyorsabb volt nála, elé tudott vágni a kapunál, s egy le-

velet nyújtott feléje, amelyet Elizabeth ösztönösen elvett.

Darcy gőgös pillantást vetett rá.

– Már egy ideje itt sétálgatok a ligetben, remélve, hogy ta-

lálkozom magával – mondta. – Megkérhetem arra a szívesség-

re, hogy elolvassa ezt a levelet?

Ezzel könnyedén meghajolt, visszafordult a liget felé, és

hamarosan eltűnt a szeme elől.

Elizabeth nem sok örömet várt a levéltől, mégis határtalan

kíváncsisággal bontotta fel. Elcsodálkozva látta, hogy a borí-

M


tékban két levélpapír van, sűrűn teleírva apró gyöngybetűkkel.

Megindult a sétányon, és belekezdett az olvasásba. A levél

Rosingsban kelt, reggel nyolc órakor, és az alábbiak álltak

benne:

Ne nyugtalankodjon, Miss Bennet, e levélben nem fo-

gok újból hangot adni az érzelmeimnek, sem megismétel-

ni ajánlatomat, melytől annyira viszolygott tegnap este.

Nem azért írok, hogy Önt gyötörjem, vagy megalázkod-

jak, ezért nem szólok kettőnk közös boldogságát illető vá-

gyaimról, amelyeket nem lehet elég hamar elfeledni.

Tegnap este két igen különböző természetű, de koránt-

sem egyenlő súlyú ügyben vádolt meg. Az egyik, hogy –

tekintet nélkül addigi érzelmeikre – Mr. Bingley-t elvá-

lasztottam az Ön nővérétől, a másik pedig hogy – dacol-

va Mr. Wickham jogaival éppúgy, mint a becsület és az

emberiesség parancsával – a szóban forgó urat megfosz-

tottam egy jövedelmező állástól, és tönkretettem jövőjét.

S ha a tetteimről és azok indokairól szóló magyarázat-

ban, amellyel önmagamnak tartozom, olyan érzéseket is

kénytelen vagyok érinteni, amelyek az Ön számára sértő-

ek, csak annyit mondhatok, hogy sajnálattal teszem. En-

gednem kell a kényszerűségnek, s minden további mente-

getőzés nevetséges volna.

Még nem sok időt töltöttem Hertfordshire-ben, amikor

másokhoz hasonlóan magam is észrevettem, hogy

Bingley-nek jobban tetszik az Ön nővére, mint bármely

más lány a környéken. De csak mikor megbetegedett, és

Netherfieldben maradt, akkor ébredtem rá arra, hogy

magát Miss Bennetet, aki addig sorra mészárolta az élő-

holtakat, is megfertőzte a különös nyavalya. Sem Önt,

sem mást nem akartam háborgatni ezzel a feltételezé-

semmel, inkább igyekeztem lelohasztani Bingley vonzal-


mát, hogy mérsékeljem majdani kínjait, amikor óhatatla-

nul tanújává válna, hogy kegyed nővére a Sátán szolgá-

jává válik. Miss Bennet felépülésétől kezdve, amelyet ide-

iglenesnek hittem, gondosan szemmel tartottam barátom

viselkedését, s látnom kellett, hogy Miss Bennet iránti

vonzalma mélyebb, mint amit bármikor tapasztaltam ná-

la. A Kegyed nővérét szintén megfigyeltem. Modora és

tekintete nyílt volt, vidám és megnyerő, mint mindig de

meg voltam győződve róla, hogy hamarosan megkezdi

alászállását a Sátán szolgálatába. Aztán telt az idő, a he-

tekből hónapok lettek, s lassan megkérdőjeleztem a meg-

figyelésemet: hogyhogy még mindig nem változott át Miss

Bennet? Vajon ekkorát tévedtem volna, hogy összekever-

tem egy közönséges lázat a különös ragállyal? Mire fel-

ismertem tévedésemet, már késő volt ahhoz, hogy jóváte-

gyem addigi mesterkedésemet. Mr. Bingley mind földrajzi

távolság mind érzelmek tekintetében igencsak messzire

került Miss Bennettől. Nem rossz szándéktól vezérelve,

mégis fájdalmat okoztam neki tévedésből, s ezért Kegyed

joggal neheztelhet rám. De nyugodtan állíthatom, a be-

tegség amely nővérén erőt vett, még a legélesebb szemű

megfigyelőt is meggyőzhette, hogy bármennyire szeretet-

re méltó is természete, a szívét már megkaparintotta a

gonosz. Nem tagadom, szerettem volna azt hinni, hogy

nyavalyatörős, de merem állítani, vizsgálódásaimban és

döntéseimben rendszerint nem befolyásol az, hogy mit

remélek, vagy mitől félek. Nem azért tartottam őt fertő-

zöttnek, mert ilyennek óhajtottam – elfogulatlan meggyő-

ződés alapján hittem annak, oly őszintén, ahogy az eszem

is ezt kívánta. De más okaim is voltak az idegenkedésre:

ezeket is meg kell említenem, ha csak röviden is. Édes-

anyja családjának társadalmi helyzete is kifogásolandó,


de ez semmi a modorbeli fogyatékossághoz képest, amely

oly gyakran megnyilatkozik nemcsak Mrs. Bennet, hanem

a Kegyed három húga viselkedésében is, sőt, amelytől

időnként édesapja sem mentes. Bocsásson meg. Kínos

ilyen bántó dolgot leírnom. De ha fájlalja is legközelebbi

rokonai modorbeli fogyatékosságait, szolgáljon vigaszta-

lásul az a tudat, hogy a Kegyedet és nővérét mind társasá-

gi viselkedés, mind harcosi erények tekintetében csak leg-

magasabb nagyrabecsülésemmel említhetem. Még csak

annyit teszek hozzá, hogy annak a bizonyos estének az

eseményei megerősítették véleményemet Miss Bennetről:

azt gondoltam, azért nem csatlakozik hozzánk a konyhá-

ban történt sajnálatos eset kivizsgálásakor, mert ő is

nyavalyatörős, s ez a körülmény még inkább arra ösztö-

kélt, hogy megmentsem barátomat a házasságtól, amelyet

szerencsétlennek ítéltem. Bingley másnap Londonba uta-

zott, mint erre bizonyára emlékszik, azzal a szándékkal,

hogy rövidesen visszatér Netherfieldbe.

Most meg kell magyaráznom, mi volt az én szerepem

ebben az ügyben. Bingley nővéreit tőlem függetlenül

ugyanúgy aggodalom fogta el, mint engem; csakhamar

rájöttünk, hogy egyezően ítéljük meg a helyzetet, s mivel

mindnyájan tudtuk, hogy nincs veszteni való időnk, ha el

akarjuk választani a párt, nyomban elhatároztuk, hogy

haladéktalanul követjük Bingley-t Londonba. El is utaz-

tunk, s én ott készséggel vállaltam, hogy felvilágosítsam

barátomat, milyen bajokkal járna a választása. Leírtam

és nyomatékosan hangsúlyoztam minden nehézséget. De

ha az én figyelmeztetésem talán meg is rendítette vagy

késleltette volna elhatározását, nem hiszem, hogy végül is

megakadályozta volna a házasságot, ha nem támogat

benne, hogy a Kegyed nővére közömbös őiránta. Addig


abban a hiszemben volt, hogy Miss Bennet, ha kevésbé

hevesen is, de őszintén viszonozza érzelmeit. Bingley

azonban kifejezetten szerény természet, s jobban bízik az

én ítéletemben, mint a sajátjában. Így hát nem volt nehéz

meggyőznöm arról, hogy csak áltatta magát. S miután ezt

elhitte nekem, arra már pillanatok alatt rá tudtam be-

szélni, hogy ne térjen vissza Hertfordshire-be. Nem hi-

báztatom magam, hogy ezt tettem. Az egész ügyben

mindössze egy mozzanat van, amit szégyellek: csalárd

módon nem restelltem eltitkolni előle, hogy a Kegyed nő-

vére Londonban tartózkodik. Magam is tudtam erről,

éppúgy, mint Miss Bingley, de öccse a mai napig sem sej-

ti ezt. Lehetséges, hogy nem járt volna szerencsétlen ki-

menetellel, ha találkoznak, de úgy éreztem, Bingley von-

zalma még nem hunyt ki eléggé, s hogy a viszontlátás

nem volna teljesen veszélytelen. Ez a titkolózás, ez az

alakoskodás talán nem volt méltó hozzám; de megtörtént,

s én a legjobb szándékkal jártam el az ügyben. Ezzel kap-

csolatban nincs több mondanivalóm, további bocsánatké-

réssel nem tartozom. Ha megsértettem nővére érzéseit,

csak barátom iránti elkötelezettségemből kifolyólag tet-

tem, s mert azt hittem, Miss Bennet immár arra van kár-

hoztatva, hogy agyak után kutatva kóboroljon a földön.

Ami a másik, súlyosabb vádat illeti, hogy én igazság-

talanul kárt okoztam Mr. Wickhamnek, ezt csak úgy cá-

folhatom, ha felvázolom Wickham egész kapcsolatát az

én családommal. Nincs tudomásom róla, hogy konkrétan

milyen vádakat hozott fel ellenem, de amiről most beszá-

molok, azt nem is egy kétségtelen szavahihetőségű tanú-

val tudom igazolni.

Mr. Wickham apja igen derék, becsületes ember volt,

aki sok éven át kezelte az egész Pemberley-birtokot, s a


rábízott feladatot oly kitűnően végezte, hogy apám is

természetesen szolgálatára akart lenni, s ezért elárasztot-

ta jóságával George Wickhamet, aki a keresztfia volt.

Apám anyagilag támogatta, amíg iskolába járt, majd Ki-

otóba küldte, s ezzel jelentős segítséget nyújtott, mert

édesapja költekező felesége oldalán egész életében pénz-

telen maradt, s nem tudott volna fiának úriemberhez mél-

tó keleti nevelést biztosítani. Apám nemcsak kedvelte a

mindig megnyerő modorú fiatalember társaságát, hanem

igen jó véleménnyel is volt a harcművészetek terén tanú-

sított tehetségéről, s mivel remélte, hogy az öldöklést vá-

lasztja hivatásának, ebben az irányban akart jövőjéről

gondoskodni. Én magam már hosszú-hosszú évek óta

egészen más fényben látom George Wickhamet. Romlott

hajlamai, elvtelensége, amit jótevője elől gondosan tit-

kolt, nem kerülhették el egy vele majdnem egykorú fiatal-

ember figyelmét, aki óvatlan pillanatokban is láthatta őt,

amire apámnak nem nyílt alkalma. Egy ilyen pillanatban

Mr. Wickham boldogan hencegett azzal, hogy a süket is-

tálló szolgán akarja gyakorolni a köríves rúgást, hátha

nyakát töri, méltó büntetésképpen, amiért fényesítés után

nem ragyogott eléggé a nyereg. Annyira megsajnáltam a

nyomorult szolgát, hogy nyomban eltörtem Mr. Wick-

hamnek mindkét lábát, nehogy kivitelezhesse gyalázatos

tervét. Most megint fájdalmat kell okoznom Kegyednek;

hogy milyen mértékben, annak csak Ön a megmondható-

ja. De bármilyen érzelmeket ébresztett is Mr. Wickham,

ha sejtem is természetüket, ez nem akadályozhat meg en-

gem abban, hogy fel ne tárjam az ő igazi jellemét; sőt,

még eggyel több okot szolgáltat erre.

Drága édesapám körülbelül öt éve halt meg s mindvé-

gig olyan szeretettel csüggött Mr. Wickhamen, hogy vég-


rendeletében külön lelkemre kötötte, teljes erőmből gon-

doskodjam előmeneteléről az alávaló szörnylények ellen

folytatott küzdelemben. Ezenkívül ezer fontot hagyott rá.

Mr. Wickham atyja nem sokkal élte túl az enyémet. Alig

fél évvel a két haláleset után Mr. Wickham levélben kö-

zölte velem, úgy döntött, haladó szintű lövészetet kíván

tanulni, s be kell látnom, hogy ezer font kamata erre nem

elegendő. Nem nagyon sikerült hinnem az őszinteségé-

ben, bár szerettem volna; mindenesetre kész voltam telje-

síteni kérését, s elintéztem, hogy kapjon háromezer fon-

tot. Úgy tűnt, ezzel minden kapcsolat megszűnt köztünk.

Rossz véleményem volt róla, ezért nem hívtam meg

Pemberley-be, és Londonban sem fogadtam. Úgy tudom,

nagyrészt a városban élt, de lövészeti tanulmányai csak

ürügy volt, s többé már semmi sem fogta vissza, henye,

kicsapongó életet élt. Körülbelül három évig alig hallot-

tam róla, de mikor a számára hozzáférhetővé tett forrás

megcsappant, újból írt nekem. Közölte, hogy sanyarú kö-

rülmények között él. Kiderült, hogy a lövészet kitanulása

nem hozott neki hasznot, ezért aztán elszánta magát,

hogy lelkész lesz, ha éves apanázst biztosítok számára.

Kegyed nem róhatja fel nekem, hogy ezt a kérést vissza-

utasítottam, s hogy hiába erősködött tovább, nem enged-

tem neki. Mr. Wickham felháborodása szorult helyzetével

állt arányban, s kétségtelenül pont olyan hevesen szidal-

mazott mások előtt, mint amilyen hevesek voltak nekem

tett szemrehányásai. Ezzel teljesen megszakítottuk isme-

retségünket. Hogy miből élt, azt nem tudom. De múlt

nyáron megint a legkellemetlenebb módon tolakodott be

az életembe.

Most olyasmit kell közölnöm, amit magam is szívesen

elfelejtenék, s ha nem kényszerítenének erre a jelenlegi


okok, soha nem tárnám fel semmilyen emberi lény előtt.

Ezt előrebocsátva nem kételkedem Kegyed titoktartásá-

ban. Húgomnak, aki több mint tíz évvel fiatalabb nálam,

anyám unokaöccse, Fitzwilliam ezredes és én vagyok a

gyámja. Körülbelül egy éve kivettük az iskolából, és la-

kást rendeztünk be neki Londonban. Múlt nyáron

Ramsgate-be utazott a házvezetőnővel, Mrs. Younge-gal

– s nyilván nem véletlenül odautazott Mr. Wickham is.

Kiderült ugyanis, hogy korábbról ismerték egymást Mrs.

Younge-gal, akinek jellemében keservesen csalódtunk. Az

ő csalárd segítségével Mr. Wickham teljesen húgom ke-

gyeibe férkőzött (Georgiana szerető szívében mély nyo-

mot hagyott, hogy kislány korában kedvesen bánt vele);

húgom szerelmesnek képzelte magát, és belement, hogy

Wickham megszöktesse. Még csak tizenöt éves volt, ami

mentségéül szolgálhat. Egy-két nappal a tervezett szökés

előtt váratlanul meglátogattam őket, s ekkor Georgiana,

nem bírván elviselni a gondolatot, hogy elkeserítse és

megsértse bátyját, akit szinte édesapjaként tisztelt, min-

dent bevallott. Képzelheti, mit éreztem, és hogyan csele-

kedtem. Húgom jóhíre és érzései miatt nem hoztam nyil-

vánosságra az ügyet, de a becsületem párbajt követelt

Mr. Wickhammel, aki azonnal elutazott, Mrs. Younge-ot

pedig természetesen szigorú verésben részesítettem az

egész háznép színe előtt. Mr. Wickham elsősorban két-

ségtelenül húgom harmincezer fontra rúgó vagyonát

akarta megkaparintani, de bizonyára sokat nyomott a

latban az a remény is, hogy bosszút állhat rajtam. Ez a

bosszú valóban teljes lett volna.

Ezzel híven beszámoltam Kegyednek minden esemény-

ről, amelynek kettőnk számára jelentősége lehet, s ha

nem utasítja el az egészet, mint valótlanságot, remélem,


ezentúl nem vádol azzal, hogy kegyetlenül bántam Mr.

Wickhammel. Nem tudom, mi módon, milyen hamis érte-

süléseket hitetett el Kegyeddel, de sikerén talán nincs is

mit csodálkozni. Mivel Kegyed eddig egyik ügy előzmé-

nyeiről sem tudott semmit, nem állhatott módjában felku-

tatni az igazságot, a gyanakvás pedig valóban nem ter-

mészete.

Talán csodálkozik, miért nem mondtam el mindezt

tegnap este. De akkor nem tudtam eléggé uralkodni ma-

gamon, ezért tanácstalan voltam, mit szabad és mit kell

feltárnom. Hogy igaz-e, amit itt előadtam, erre nézve el-

sősorban Fitzwilliam ezredes tanúságára hivatkozom, aki

mint közeli rokonom, állandó bizalmas barátom, s főleg

mint apám végakaratának egyik végrehajtója elkerülhe-

tetlenül megismerkedett az említettek minden részletével.

Ha az én állításaimat értéktelennek tartja, mert irtózik tő-

lem, az nem gátolhatja abban, hogy unokabátyámban

megbízzék: s hogy módja legyen őt megkérdezni, keresni

fogom az alkalmat, hogy a délelőtt folyamán átadjam

Kegyednek ezt a levelet. Isten áldja meg s oltalmazza

Angliát ezekben a vészterhes időkben.

Fitzwilliam Darcy

36. FEJEZET

ikor Darcy átadta a levelet, Elizabeth nem várta, hogy

megismétli benne vallomását, így aztán el sem tudta

képzelni, mi állhat benne. Olyan sebesen rohant végig a soro-

kon, hogy a szavak értelmét alig tudta felfogni; türelmetlenül

M


várta, mit tárhat fel a következő mondat, s ezért nem tudta

megérteni, amit éppen olvasott. Rögtön megállapította magá-

ban, nem lehet igaz, hogy Darcy nyavalyatörősnek tartotta vol-

na Jane-t; amit pedig igazi, legsúlyosabb kifogásairól írt a há-

zassággal szemben, az annyira felbőszítette Elizabetht, hogy

nem is kívánta igazságosan mérlegelni Darcy álláspontját.

De amikor Wickham ügyére tért át, amikor már kissé vilá-

gosabb fejjel olvasott olyan eseményekről, melyek, ha igazak,

semmissé kell hogy tegyék minden eddigi jó véleményét

Wickhamről (márpedig Darcy beszámolója ijesztően hasonlí-

tott mindahhoz, amit Wickham önmagáról mesélt), a lányon

még kínzóbb, még tisztázatlanabb érzések vettek erőt. Döbbe-

net, félelem, sőt borzadály fogta el. Teljes szívből tiltakozott a

vádak ellen, s újra meg újra felkiáltott: – Ez nem igaz! Képte-

lenség! Szemenszedett hazugság!

Feldúltan, nyughatatlanul csapongó gondolatokkal próbálta

folytatni a sétát, de hiába: fél perc múlva újra széthajtogatta a

levelet, amennyire tudta, összeszedte magát, s újból nekifogott

a Wickhamre vonatkozó részek gyötrelmes olvasásának, s már

annyira lehiggadt, hogy minden mondat értelmét egyenként

megvizsgálta. Wickham maga is pontosan ugyanígy vázolta

kapcsolatát a pemberley-i családdal, amit pedig Darcy édesapja

jóságáról írt (Elizabeth nem tudta eddig, hogy mi mindenre ter-

jedt ki), az is pontosan egyezett Wickham szavaival. De ilyen

büntetést forralni a süket istállószolga ellen! S ily csekély mu-

lasztásért! Szinte hihetetlen, hogy egy olyan kifinomult úriem-

ber, mint Mr. Wickham, efféle gazságra vetemedjen! Muszáj

volt elismernie, hogy az egyik vagy a másik fél nagyon kétszí-

nűen viselkedett. Néhány pillanatig abba a hitbe ringatta magát,

hogy vágyai nem tévesztették meg. De ahogy aprólékos figye-

lemmel újra meg újra követte az események sorát, közvetlenül

azután, hogy Wickham lemondott idősb Darcy minden remé-


nyéről, miszerint folytatja a kiképzést, s ennek fejében jelentős

összeget, háromezer fontot kapott – ez megint gondolkodóba

ejtette a lányt. Letette a levelet, igyekezett elfogulatlanul mér-

legelni minden körülményt, fontolóra vette mindkét állítás va-

lószínűségét, de nem sokra jutott. Mindkét részről puszta állítá-

sok voltak a kezében. Újra folytatta az olvasást. De a levél

minden sorából egyre jobban kiviláglott, hogy ez az ügy, me-

lyet eddig meggyőződése szerint semmiféle ravaszkodással

nem lehetett volna úgy beállítani, hogy Darcy szerepe ne tűnjék

fel gyalázatosnak, éppen ellenkezőleg, úgy is magyarázható,

hogy Darcy mindvégig kifogástalanul járt el.

Wickham korábbi életmódjáról semmit sem tudtak Hertford-

shire-ben, csak azt, amit ő maga elmondott. Valódi jelleméről

akkor sem tudakozódott volna, ha módjában áll ilyen értesülé-

seket szerezni. Wickham arca, hangja, modora révén rögtön

minden erény birtokosa lett a lány szemében. Próbált visszaem-

lékezni valami jó cselekedetére, a becsület vagy a jóakarat

bármilyen jelére, amely megvédhette volna őt Mr. Darcy táma-

dásaitól; vagy legalább értékes tulajdonságaira utalva ellensú-

lyozhatta mindazt, amit Mr. Darcy tunya és kicsapongó élet-

módnak nevezett. De semmi ilyen nem ugrott be neki.

Elizabeth pontosan emlékezett Wickhammel folytatott be-

szélgetésére, amikor első este találkoztak Philipséknél. Jó pár

szava frissen megmaradt emlékezetében; most hirtelen ráesz-

mélt, milyen illetlenség volt mindazt kitálalni egy idegennek, s

csodálkozott, hogy ez eddig nem jutott eszébe. Csak most vette

észre, hogy Wickham tapintatlanul, tolakodóan viselkedett, s

eljárása nem egyezett fennen hangoztatott elveivel. Hencegve

hangoztatta, nem tart attól, hogy találkozzon Mr. Darcyval, in-

kább Mr. Darcy hagyja el a környéket, ő biztos nem mozdul

onnan; s mégis, rögtön a következő héten távol maradt a

netherfieldi bálról. Eszébe jutott az is, hogy amíg Bingley-ék el


nem költöztek Netherfieldből, Wickham csak neki panaszolta

el sorsát, de elutazásuk után a történet szájról szájra járt – ak-

kor már minden fenntartás nélkül, gátlástalanul ócsárolta Darcy

jellemét, pedig előzőleg kijelentette, annyira tiszteli az apja

emlékét, hogy emiatt sohasem fogja rossz hírbe hozni a fiát.

Milyen másnak tűnt most Wickham minden viselt dolga! Az

őiránta tanúsított viselkedése mögött sem lehetett tisztes szán-

dék; vagy abban a hiszemben volt, hogy gazdag leány, vagy hí-

zelgett hiúságának, hogy bátoríthatja azt a vonzalmat, amelyet

Elizabeth igen óvatlanul elárult előtte. Hiába próbálta Wickham

pártját fogni magában, igyekezete mindinkább gyöngült. Darcy

igazolására kénytelen volt azt is elismerni, hogy Bingley már

régen kijelentette, amikor Jane nála kérdezősködött: barátja

nem hibás a Wickham-ügyben; bár gőgös és elutasító a modo-

ra, ismeretségük során – pedig az utóbbi időben sokat voltak

együtt, és Elizabeth közelebbről megismerhette gondolkodás-

módját – soha nem tapasztalt olyasmit, ami elvtelen vagy igaz-

ságtalan felfogásra vallott.

Elizabeth mélységesen elszégyellte magát. Akár Darcy, akár

Wickham jutott eszébe, muszáj volt úgy éreznie: vak, részre-

hajló, elfogult és nevetséges módon viselkedett. Ha nála lett

volna a tőre, akkor becstelensége miatt habozás nélkül hét vá-

gást ejtett volna magán.

– Milyen gyalázatosan viselkedtem! – kiáltott fel. – Én, aki

büszke voltam jó ítélőképességemre! Én, aki nagyra tartottam

szellemi és testi képességeimet! Hányszor lenéztem Jane-t,

amiért olyan nagylelkű, hányszor tetszelegtem haszontalan bi-

zalmatlanságomban! Milyen megalázó ez a felfedezés! Bárcsak

itt volna a mesterem, hogy véresre verje a hátamat a bambusz-

pálcájával!

Önmagáról Jane-re, Jane-ről Bingley-re tévedtek gondolatai,

s most eszébe jutott, hogy Darcy magyarázata ezen a ponton


nem látszott kielégítőnek, így aztán újra elolvasta a levél elejét.

A második olvasás egészen más hatást váltott ki belőle. Ho-

gyan is vonhatta kétségbe Darcy állításait az egyik esetben,

mikor a másikban muszáj hinnie neki? Darcy kijelentette, hogy

gyanakodott arra: Jane nyavalyatörős – s Elizabeth nem tagad-

hatta, ez az aggodalom valóban nem volt alaptalan, hiszen Jane

tényleg nagyon meghűlt, és benne is felmerült a gyanú egyszer-

kétszer.

Mikor a levélnek ahhoz a részéhez ért, amelyben családjáról

esett szó, telve gyötrelmes, de megérdemelt szemrehányások-

kal, Elizabeth legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

Darcy bókja, mely neki és nővérének szólt, nem hagyta érin-

tetlenül. Jólesett neki, de nem vigasztalhatta meg a lenézésért,

amelyet a család többi tagja vont magára. S amikor arra gon-

dolt, hogy Jane csalódását valójában legközelebbi rokonai

okozták, s hogy mennyit árt kettőjüknek a család illetlen modo-

ra, olyan lehangoltság fogta el, mint még soha életében.

Két óra hosszat kóborolt az erdei úton, s mindent meghányt-

vetett magában – újra felidézte az eseményeket; latolgatta az

esélyeket, s próbált belenyugodni, amennyire tőle telt, a várat-

lan és fontos változásba –, míg végre a kimerültség, s a felis-

merés, hogy milyen régóta van távol, hazatérésre bírta. Azzal a

szándékkal lépett be a házba, hogy ugyanolyan jókedvűnek

mutatja majd magát, mint máskor, s elfojt minden bánatos

gondolatot, amely alkalmatlanná tenné a társalgásra.

Rögtön azzal fogadták, hogy távollétében a két rosingsi úr

külön-külön megjelent náluk. Darcy csak néhány percre jött,

búcsúzni, de Fitzwilliam ezredes legalább egy órát töltött ve-

lük, Elizabetht várta, sőt, majdnem utánament, hogy megkeres-

se. Elizabeth úgy tett, mintha sajnálná, hogy elkerülték egy-

mást, pedig valójában örült. Fitzwilliam ezredes többé már nem

érdekelte; nem tudott másra gondolni, csak a levélre.


37. FEJEZET

két férfi másnap reggel elutazott Rosingsból. Mr. Collins

a melléképületek közelében várakozott, hogy búcsúzóul

meghajoljon, s most azzal az örvendetes hírrel tért haza, hogy

az urak igen jó színben voltak, és egész jó hangulatban, ahhoz

képest, hogy milyen szomorú búcsújelenet játszódott le előző

nap Rosingsban, az úriemberek küszöbönálló távozása miatt, és

mert Elizabeth legyilkolta őladységének jó pár nindzsáját. Az-

után a kastélyba sietett, hogy megvigasztalja Lady Catherine-t

és leányát a társaság megfogyatkozásáért, visszatérve pedig

nagy boldogan hozta az üzenetet: őladysége olyannyira unat-

kozik, hogy szívesen látja mindnyájukat ebédre.

Mikor Elizabeth megpillantotta Lady Catherine-t, rögtön az

jutott eszébe, hogy Darcy már menyasszonyaként mutatta vol-

na itt be, ha igent mond. Mosolyognia kellett, mikor arra gon-

dolt, mennyire fel lett volna háborodva őladysége. „Vajon mit

mondana? Hogyan viselkednék?” – ilyenféle kérdéseken szó-

rakozott magában.

Először az került szóba, hogy a rosingsi társaság meggyé-

rült.

– Higgyék el, rendkívül fájlalom – közölte Lady Catherine.

– Nem hiszem, hogy még valaki annyira zokon venné a jó ba-

rátok távozását, mint én. De ezt a két fiatalembert különösen

kedvelem, s tudom, hogy ők is nagyon szeretnek engem.

Mennyire sajnálták, hogy el kellett menniük! De ez mindig így

szokott lenni. A kedves jó ezredes elég jól tartotta magát, egé-

szen az utolsó pillanatig, de Darcy nagyon is szívére vette a vá-

lást, talán még inkább, mint tavaly. Látom rajta, hogy egyre

otthonosabban mozog Rosingsban.

Mrs. Collins itt elhelyezett egy bókot, s jutalmul nyájas mo-

solyt kapott az anyától és leányától, annak ellenére, hogy senki

A


nem értette, mit hörög.

Ebéd után Lady Catherine megjegyezte, hogy Miss Bennet

rosszkedvűnek látszik, s rögtön meg is adta a magyarázatot: bi-

zonyára nem szívesen megy haza ilyen hamar. Ezért hozzátette:

– De ha így áll a dolog, írjon édesanyjának, hogy egy kicsit

tovább maradhasson. Mrs. Collins is biztosan nagyon fog örül-

ni a társaságának.

– Ladysége lekötelez a kedves meghívással – felelte

Elizabeth –, de nem fogadhatom el. Jövő szombatra Londonban

kell lennem.

– De akkor mindössze hat hetet tölt itt, pedig arra számítot-

tam, hogy két hónapig fog maradni. Ezt még az érkezése előtt

mondtam is Mrs. Collinsnak. Semmi oka ekkora sietségre. Mrs.

Bennet könnyen meglesz maga nélkül még két hétig.

– De az apámnak már hiányzom. A múlt héten írt, és sürget-

te hazatérésemet, mert újra kezd felengedni a talaj, és Hertford-

shire-t el fogják özönleni a kimondhatatlanok.

– Az apja is meglehet maga nélkül. Már képet alkottam róla,

milyen szinten áll a harcművészetekben, kedvesem, és nem hi-

szem, hogy sokat számítana a jelenléte Hertfordshire vagy más

helyek sorsának eldöntésében.

Elizabeth alig hitte el, hogy mennyire sértő megjegyzést tett

Lady Catherine. Ha nem épp most állt volna helyre benne a

Mr. Darcy iránti vonzalom, akkor feltehetőleg párbajra hívta

volna őladységét ezért a becsületsértésért.

– Ha pedig maradnak még egy hónapot, egyiküket elvihe-

tem egészen Londonig, mert június elején odautazom egy hét-

re, stratégiai értekezletre Őfelségéhez, és a testőreim ragasz-

kodnak hozzá, hogy zárt kocsiban utazzunk, tehát bőven lesz

hely egyiküknek, sőt, ha hűvös lenne az idő, akár mindkettőjü-

ket is magammal vihetem, hiszen egyikük sem kövér, mint Mr.

Collins.


– Mérhetetlenül kedves, Lady Catherine, de meg kell ma-

radnunk eredeti tervünk mellett.

Úgy tűnt, Őladysége végre belenyugodott.

– Mrs. Collins, feltétlenül kísérje el őket az egyik nindzsám.

Tudja rólam, hogy mindig kereken megmondom a véleménye-

met: nem állhatom, ha két fiatal nő egyedül utazik postakocsin.

Nagyon helytelen dolog ezekben a zűrzavaros időkben. Úgy in-

tézze a dolgot, hogy valaki velük menjen. Semmit nem utálok

úgy a világon, mint az ilyesmit. A fiatal leányokat mindig kel-

lőképpen kísérni és gardírozni kell, kivéve, ha olyasvalakiről

van szó, mint például én, akit a legelismertebb mesterek képez-

tek ki Japánban, nem azok az elkeserítő kínai parasztok.

– A nagybátyám elküldi értünk az inasát, de biztosíthatom

őméltóságát, hogy én is képes vagyok…

– Ó! A nagybátyja! Szóval inast tart? Örülök, hogy van va-

lakije, aki erre gondol. És hol váltanak lovakat? Ó, persze,

Bromleyban. Hivatkozzék csak rám a Harang fogadóban, akkor

készségesebben bánnak majd önökkel.

Lady Catherine még sok mindent kérdezett az utazásról, s

mivel nem mindig ő maga felelt saját kérdéseire, Elizabethnek

figyelnie kellett – de nem is bánta, mert úgy tele volt a feje,

hogy különben azt sem tudta volna, hol van. A töprengés a ma-

gányos órákra való, s amikor Elizabeth magára maradt, gondo-

lataiban talált igazi megkönnyebbülést. Egy napja sem múlt el

magányos séta nélkül, amikor belemerülhetett a kellemetlen

emlékek özönébe.

Mr. Darcy levelét hamarosan szinte betéve tudta. Tanulmá-

nyozta minden mondatát, s időről időre élesen különböző érzé-

sekkel gondolt a levél írójára. Ha a levél felháborító hangvétele

jutott eszébe, arról álmodozott, hogyan ragyogna a férfi tekin-

tete, miközben Elizabeth kiszorítaná belőle a szuszt; de ha el-

gondolta, milyen igazságtalanul ítélte el és korholta Darcyt,


önmaga ellen fordult a haragja, és tőrével kapkodva újra hét

sebet ejtett magán szégyenében, pedig az előzőek még alig he-

gedtek be. Darcy vonzalma hálát ébresztett benne, jelleme tisz-

teletet – de nem vált szimpatikussá számára, egy pillanatra sem

bánta meg, hogy visszautasította, és semmi kedvet sem érzett

ahhoz, hogy valaha is találkozzanak. Saját korábbi viselkedése

állandó forrása volt a bosszúságnak és megbánásnak, családjá-

nak szerencsétlen hibái pedig még jobban elkedvetlenítették.

Az orvoslásra nem volt semmi remény. Apja megelégedett az-

zal, hogy kinevesse őket, de sohasem próbálta megfékezni leg-

fiatalabb leányainak zabolátlan könnyelműségét, anyjának vi-

szont fogalma sem volt a bajról, hiszen az ő modorában is any-

nyi volt a kivetnivaló. Elizabeth Jane-nel együtt gyakran ipar-

kodott beáztatott bambuszpálcával gátat vetni Kitty és Lydia

meggondolatlanságának, de amíg húgaikat anyjuk ténykedése

is támogatta, mi esélye lehetett, hogy észre térjenek? Kitty, ez a

gyönge egyéniségű, ingerlékeny leány teljesen Lydia befolyása

alatt állt, és mindig megsértődött, ha helyes viselkedésre pró-

bálták szoktatni; Lydia pedig önfejű volt és tompa eszű, s rá

sem hederített nővéreire. Tudatlan, lusta és hiú volt mindkettő.

Amíg Longbournból át lehet sétálni Merytonba, ez lesz a min-

dennapi sétájuk, és a zombikat csak akkor irtják ki, ha megaka-

dályozzák őket abban, hogy a tisztekkel flörtöljenek.

Elizabeth Jane miatt is nagyon aggódott. Darcy magyarázata

után megint a legjobb véleménye volt Bingley-ről, s most még

jobban érezte, mit veszített nővére. Bebizonyosodott, hogy

Bingley őszintén szereti Jane-t, hogy eljárása miatt nem hibáz-

tatható – legfeljebb azt lehet szemére vetni, hogy feltétlenül

megbízott barátjában. Milyen fájdalmas annak tudatában lenni,

hogy e minden tekintetben kívánatos házasságtól, mely annyi

előnyt ígért, annyi boldogsággal kecsegtetett, Jane-t családjá-

nak ostoba és illetlen viselkedése fosztotta meg! Ó! Bárcsak rá


tudná szánni magát, hogy egyszer s mindenkorra megszabadul-

jon tőlük!

E kínzó gondolatokhoz járult az is, hogy tisztába került

Wickham igazi jellemével – könnyen elképzelhetjük: Elizabeth

régebben töretlen jó kedélye most annyira megromlott, hogy

alig bírta a vidámságnak némi látszatát is megőrizni.

Az utolsó héten éppoly gyakran látogattak el Rosingsba,

mint hunsfordi tartózkodásuk elején. A legutolsó estét is ott töl-

tötték, s őladysége ismét leszólta a kínai kung-fu oktatás szín-

vonalát, tanácsokat adott, hogyan kell csomagolni, s oly erő-

szakosan taglalta a női ruhák összehajtásának egyetlen helyes

módját, hogy hazatérésük után Maria jobbnak látta, ha újból

elvégzi egész délelőtti munkáját, és elölről kezdi a csomago-

lást.

A búcsúzásnál Lady Catherine nagyon leereszkedően kívánt

jó utat a leányoknak, s meghívta őket, hogy jövőre ismét jöjje-

nek Hunsfordba, Miss de Bourgh pedig akkora nyájasságra ra-

gadtatta magát, hogy meghajolt, és mindkettőjüknek kezet

nyújtott.

38. FEJEZET

zombat reggel Elizabeth és Collins néhány perccel a többi-

ek előtt jöttek le a reggelihez, s a tiszteletes felhasználta az

alkalmat néhány udvarias búcsúszólamra, melyet feltétlenül

szükségesnek ítélt.

– Nem tudom, Miss Elizabeth – mondta –, vajon Mrs. Col-

lins kifejezésre juttatta-e már, milyen kedves kegyedtől, hogy

meglátogatta, de biztos vagyok benne, hogy elutazása előtt még

S


köszönetet fog mondani. Biztosíthatom, hogy jelenlétét nagyra

értékeltük. Tudatában vagyunk, hogy szerény hajlékunk vajmi

kevés vonzerőt gyakorolhat bárkire. Egyszerű életmódunk,

szűkös szobáink, szerény személyzetünk, nagyvilági tapaszta-

lataink hiánya felette unalmassá teheti Hunsfordot egy fiatal

hölgy szemében, aki már kétszer járt Napkeleten.

Elizabeth meleg szavakkal mondott köszönetet, és biztosí-

totta a tiszteletest, hogy örömmel időzött itt. Nagyon élvezte a

hatheti vendéglátást, azért pedig, hogy együtt lehetett Char-

lotte-tal és annyi kedves figyelemben részesült, csak ő lehet há-

lás. Mr. Collins így folytatta:

– Charlotte-nak és nekem mintha közös agyunk lenne:

ugyanarra a rugóra jár az eszünk. Jellemünk és gondolkozá-

sunk minden tekintetben egészen rendkívüli hasonlóságot mu-

tat. Úgy látszik, egymásnak vagyunk teremtve.

Elizabeth nyugodtan mondhatta volna, hogy – tekintve,

hogy Charlotte nyavalyatörős, Mr. Collins pedig olyan bor-

zasztóan visszataszító minden tekintetben – ő is teljes mérték-

ben egyetért ezzel a jellemzéssel. Végül csak annyit jegyzett

meg, hogy ő maga is látja a tiszteletes kényelmes családi életé-

nek örömeit, s ez megelégedéssel tölti el. De azért nem bánta,

hogy az örömök részletezése félbemaradt, mert belépett a

hölgy, a tiszteletes minden örömének forrása. Szegény Char-

lotte! Lesújtó volt látni, mennyire átváltozott! De ő maga vá-

lasztott, nyitott szemmel. S bár Mr. Collins hamarosan óhatat-

lanul fel fogja fedezni az állapotát, és lefejezni kényszerül

majd, Charlotte szánalomra nem tartott igényt. Az otthon és a

háztartás, a hívek és a baromfiudvar sem vesztette el varázsát,

sőt, egyre erősödő vérszomjjal, mélyülő vágyódással mérege-

tett minden élőlényt a környezetében, legszívesebben kihörpin-

tette volna az agyvelejüket.

Végre megérkezett a postakocsi, rászíjazták a bőröndöket,


belül elhelyezték a csomagokat, s a kocsis jelentette, hogy in-

dulhatnak. A barátnők érzékeny búcsúja után (Elizabeth tudta,

hogy már soha többé nem látja Charlotte-ot) Collins a kocsihoz

kísérte a lányt, s miközben végigmentek a kerten, kérte, adja át

legszívélyesebb üdvözletét az egész családnak, újból megkö-

szönte, hogy olyan szívesen látták Longbournban múlt télen, és

ismeretlenül is tiszteltette Mr. Gardinert és a feleségét. Aztán

besegítette a kocsiba Elizabethet, Maria is beszállt, és éppen be

akarták csukni az ajtót, amikor Collins némileg megrökönyödve

emlékeztette őket, hogy elfelejtettek üzenetet hagyni a rosingsi

hölgyek számára.

– De természetesen az a kívánságuk – tette hozzá –, hogy

alázatos tiszteletükről biztosítsam őket, és fejezzem ki hálás

köszönetüket a sok jóért, amiben részesültek.

Elizabethnek nem volt kifogása ez ellen, úgyhogy most már

becsukhatták az ajtót, s a kocsi elhajtott.

– Atyaisten – kiáltott fel Maria pár percnyi hallgatás után –,

úgy érzem, mintha csak egy-két napot töltöttünk volna itt! Pe-

dig mi minden történt!

– Bizony sok minden – felelte útitársnője sóhajtva.

– Kilencszer vacsoráztunk Rosingsban, s még kétszer teára

voltunk hivatalosak. Mennyi mindent el kell majd mesélnem!

„S nekem mennyi mindent kell eltitkolnom” – gondolta ma-

gában Elizabeth.

Az utazás első tíz mérföldje minden izgalom nélkül folyt le,

csendben utaztak. De mikor a Szent Ezra Gyülekezet régi fehér

templomához értek, Elizabeth rögtön megérezte, hogy a halál

szaga terjeng a levegőben, és szólt a kocsisnak, hogy álljon

meg.

Ahhoz képest, hogy milyen kicsi a falu, maga a templom

nagy volt; lekopaszított fákból álló vázra épült, és fehérre me-

szelt gerendák százaival volt berakva. St. Ezra polgárai áhítato-


san istenfélő népek, a templom padsorai minden csütörtökön és

vasárnap zsúfolásig megteltek a Sátán légióitól megszabadulni

vágyó hívekkel. Az épület mindkét oldalán ólomkristály ablak-

sor futott végig, amelyen Anglia alkonyát, a káoszba züllés tör-

ténetét mondták el; az utolsó képen a feltámadott Krisztus mé-

szárolja le az utolsó kimondhatatlant Excalibur kardjával.

A kocsis és a szolga idegesen vártak, Elizabeth pedig kardját

készenlétben tartva szaladt fel a templom lépcsőin a bezúzott

kapuhoz. Itt már förtelmesen erős volt a halál bűze, és látszott,

hogy az ólomkristály ablakok egy része is kitört. Valami ször-

nyűség történt, csak nem lehet tudni, hogy mennyi ideje.

Elizabeth harcra készen lépett a templomba, de ahogy kö-

rülnézett, visszatolta Katanáját a hüvelyébe. Itt már nem lesz rá

szükség. Úgy tűnt, az egész gyülekezet idebent barikádozta el

magát. Szanaszét hevertek a testek: a padsorokban, a sorok

közti folyosókon, a koponyája mindnek meg volt lékelve, agy-

velejük az utolsó cseppig kiszippantva. Üresen tátongott a fe-

jük, mint a töklámpáskészítéskor kikapart tök. Amikor a gyüle-

kezetet megtámadták, ezek az emberek az egyetlen biztonsá-

gosnak vélt helyre vonultak vissza, de ez sem volt elég bizton-

ságos. A zombik egyszerűen legyűrték őket, mert túlerőben

voltak, és kiapadhatatlan eltökéltség áradt belőlük. A férfiak

még mindig a vasvilla nyelét markolták, a nők a gyermekeiket

szorongatták. Elizabethnek könnybe lábadt a szeme, muszáj

volt önkéntelenül elképzelnie az utolsó pillanatok borzalmát. A

sikoltozást, ahogy egymás szeme láttára mindenkit darabokra

tépnek, és a kimondhatatlan gonosz élve falja fel a falu népét.

Elizabeth arcán végigfolyt egy könnycsepp. Gyorsan letö-

rölte, mintha valami szégyenletes dolog volna.

– Így megszentségteleníteni Isten házát! – méltatlankodott

Maria, miután továbbindultak. – Hát szemernyi jóérzés sem

szorult ezekbe a kimondhatatlanokba?


– Nem ismernek sem Istent, sem embert – felelte Elizabeth,

szórakozottan bámulva kifelé a kocsi ablakán, – úgyhogy ne-

künk is félre kell tennünk minden jóérzésünket velük szemben.

További bonyodalom nélkül érkeztek meg Mr. Gardiner há-

zába, ahol maradni akartak néhány napot.

Elizabeth jó színben találta Jane-t, de nem nagyon volt al-

kalma tanulmányozni nővére kedélyállapotát, mert nagynénjük

jóvoltából a legkülönbözőbb szórakozásokban kellett részt

venniük. De úgyis Jane-nel együtt készült hazamenni, Long-

bournban pedig bőven lesz alkalma, hogy megfigyelhesse.

Mégis alig bírta megállni, hogy még Longbourn előtt ne kö-

zölje nővérével, hogy Darcy megkérte a kezét. E titok birtoká-

ban, amelyről tudta, hogy Jane mennyire elképed majd tőle –

olyan kísértést érzett, hogy felfedje a történteket, hogy csak

azért bírta legyőzni, mert még nem határozott, mennyit mond-

hat el belőlük, s félt, ha egyszer a tárgyra tér, esetleg Bingley-

ről is kikotyogna valamit, és csak újra elszomorítaná nővérét.

39. FEJEZET

ájus második hetében történt, hogy a három fiatal hölgy

együtt elindult a keleti hatos szektorból Hertfordshire-be.

Amint a vendégfogadó felé közeledtek, ahol a megbeszélés

szerint Mr. Bennet kocsijának kellett várni rájuk, rögtön látták,

hogy a kocsis pontosan megérkezett, mert az emeleten Kitty és

Lydia dugták ki a fejüket az ebédlőablakon. A két leány már

több mint egy órája volt a fogadóban, s közben illetlen dobó-

csillag-bemutatóval szórakoztatták az őrt álló silbakot, a kocsi-

ba fogott ló megrökönyödésére, amely akaratán kívül célpontul

M


szolgált.

Miután üdvözölték nővéreiket, diadalmasan mutattak rá az

asztalra, melyen a vidéki fogadó éléskamrájának szokásos hi-

deg húsételei díszelegtek, s ujjongva kiáltották: – Hát nem re-

mek? Nem kellemes meglepetés?

– És megvendégelünk benneteket – tette hozzá Lydia –, de a

pénzt nektek kell kölcsönadni, mert mi már elköltöttük a mién-

ket az üzletben. – Aztán megmutatta a vásárolt holmikat: –

Nézzétek: most vettem ezt a kalapot.

S mikor a nővérei leszólták a kalapot, hogy milyen csúnya,

Lydia teljes lelki nyugalommal tette hozzá:

– Ó! De volt a boltban még kettő-három sokkal csúnyább.

Veszek majd hozzá valami szebb színű selymet, újra beszegem,

és úgy majd elmegy. Különben úgy sincs túl sok jelentősége,

mit fogunk hordani ezen a nyáron, hiszen az ezred nem lesz

Merytonban. Két hét múlva felkerekednek.

– Igazán elmennek? – kiáltott fel Elizabeth szívbeli öröm-

mel, nemcsak azért, mert akkor a húgainak eggyel kevesebb

dolog fogja elvonni a figyelmét a kung-furól, hanem azért is,

mert pusztán a tábor miatt jóval kevesebb kimondhatatlan ólál-

kodott Hertfordshire-ben.

– Brighton mellett fognak táborozni. Jaj, de szeretném, ha a

papa mindnyájunkat odavinne a nyárra! Olyan nagyszerű len-

ne, és úgyszólván nem kerülne semmibe. A mamának is ez az

egyetlen vágya! Gondolj csak arra, milyen szörnyű nyarunk

lenne különben!

„Igen – gondolta magában Elizabeth –, ha a nyári szezonban

nincs elég bál, az valóban nyomorúság annak a lánynak, aki

másra sem tud gondolni.”

– És most jön a legérdekesebb hír – mondta Lydia, amikor

asztalhoz ültek. – Találjátok ki, mi az. Pompás, nagyszerű hír,

és olyasvalakivel kapcsolatos, akit mindnyájan szeretünk.


Jane és Elizabeth egymásra néztek, és elküldték a pincért.

Lydia nevetve folytatta:

– Hiába, ti mindig ilyen szertartásosak és finomkodók vagy-

tok. Rögtön arra gondoltok: nehogy a pincér meghallja – pedig

törődik is ő ezzel! Higgyétek el, szokott cifrábbakat hallani an-

nál, mint amit most elmondok. De micsoda förtelmes alak!

Örülök, hogy elment. Ki látott ilyet? Szinte földig ér az álla.

Nos, halljátok a híreimet: a kedves Wickhamről van szó –

ugye, ez nem való a pincér fülének? Nem fenyeget a veszély,

hogy elveszi Miss Kinget. Na, mit szóltok hozzá? Miss King

elutazott a nagybátyjához, Liverpoolba, és ott is marad.

Wickham megmenekült.

– És Mary King is megmenekült! – tette hozzá Elizabeth. –

Megmenekült egy meggondolatlan, előnytelen házasságtól.

– Nagy szamár volt, hogy elment, ha szereti Wickhamet.

– De remélem, egyik részről sem erős a vonzalom – mondta

Jane.

– Wickham részéről semmi esetre sem. Kezeskedem arról,

hogy soha egy fikarcnyit sem törődött vele. Ki is törődnék egy

ilyen visszataszító, szeplős kis vakarccsal, aki a harcművésze-

tekhez sem ért?

Mihelyt befejezték az étkezést, s az idősebb nővérek fizet-

tek, odarendelték a kocsit, és némi ügyeskedés árán az egész

társaságnak, az összes bőrönddel, a kézimunkakosarakkal,

csomagokkal, valamint Kitty és Lydia felesleges új beszerzése-

ivel együtt, sikerült elhelyezkednie.

– Jól bezsúfolódtunk! – kiáltott Lydia. – Örülök, hogy meg-

vettem a kalapot, már csak azért is érdemes volt, mert így még

egy dobozzal több van! Most aztán helyezzük magunkat kénye-

lembe – lesz itt beszéd és nevetés bőven, amíg haza nem érünk.

Először is halljuk, mi történt veletek, mióta elmentetek. Talál-

koztatok csinos férfiakkal? Flörtöltetek velük? Én már teljesen


azt reméltem, hogy legalább egyikőtök fog magának férjet, mi-

re hazajöttök. Mondhatom, Jane-ből nemsokára vénlány lesz.

Már majdnem huszonhárom éves! Úristen, én elsüllyednék a

szégyentől, ha huszonhárom éves koromig nem mennék férj-

hez! Tudnátok csak, mennyire töri magát Philips néni, hogy

nektek férjet szerezzen! Azt mondja, Lizzynek Collinshoz kel-

lett volna hozzámennie – de nem hiszem, hogy abban sok örö-

me telt volna. Istenem, de jó volna, ha előttetek mennék férj-

hez! Akkor én vihetnélek benneteket az összes bálra. Uramis-

ten, milyen jót mulattunk a múltkor Forster ezredeséknél! Kittyt

meg engem egész napra meghívtak – Mrs. Forster megígérte,

hogy egy kis tánc is lesz este (egyébként Mrs. Forsterrel annyira

jóban vagyok!). Meghívta a két Harrington lányt is, de Harriet

megbetegedett, úgyhogy Pen kénytelen volt egyedül jönni…

Elizabeth ekkor kivonta a Katanáját, és levágta Lydia fejét,

ami belepottyant a nyitott kalapdobozba.

A többiek a szörnyülködéstől elnémulva nézték, ahogy a vér

szökőkútként lövellt ki Lydia nyakából, és összefröcskölte a

ruhájukat. Elizabeth visszacsúsztatta a kardot hüvelyébe.

– Nagyon kérem, bocsássatok meg, de már nem bírtam ezt a

sok locsogást – mondta halk, finom hangon.

Aztán újra Lydiára nézett, és látta, hogy a feje nagyon is raj-

ta van a nyakán.

– Istenem, mennyit nevettem! Hát még Mrs. Forster! Azt

hittem, belehalok a nevetésbe.

Elizabeth felsóhajtott. Bárcsak tényleg levághatná Lydia fe-

jét!

Ilyenfajta fáradhatatlan pampogással igyekezett szórakoztat-

ni útitársnőit Lydia egészen Longbournig; Kitty pedig egy-egy

megjegyzéssel egészítette ki szavait. Elizabeth lehetőleg nem fi-

gyelt oda, de így is gyakran megütötte a fülét Wickham neve.

Otthon kedvesen fogadták őket. Mrs. Bennet örömmel látta,


hogy Jane szépsége változatlan, Mr. Bennet pedig ebéd közben

több ízben is minden ok nélkül odaszólt Elizabethnek:

– Örülök, hogy megjöttél, Lizzy.

Az ebédlőben nagy társaság gyűlt össze, mert majdnem az

egész Lucas család átjött, hogy üdvözölje Mariát, és hallja, mi

újság. Az egybegyűltek a legkülönbözőbb témákról kérdezős-

ködtek: Lady Lucas az asztalon keresztül érdeklődött Mariától

legidősebbik leányának hogyléte iránt; Maria jelentette, hogy

kiváló egészségben és kedélyben van.

„Mindenkinek elment az esze? – hitetlenkedett magában

Elizabeth. – Hát nem látják, hogy már kilencven százalékban

elvitte a járvány?!”

Mrs. Bennet két irányban is el volt foglalva: egyrészt a leg-

újabb divatról számoltatott be magának Jane-nel, aki néhány

székkel lejjebb ült, másrészt rögtön továbbadta a felvilágosítá-

sokat az ifjabb Lucas leányoknak. De mindnyájukat túlharsogta

Lydia – ő az aznap délelőtti szórakozásokat sorolta fel mind-

azoknak, akiknek kedve volt őt hallgatni.

– Ó, Mary – mondta –, bár te is velünk jöttél volna, olyan jól

mulattunk! Odafelé Kittyvel kinyitottuk a hintó összes ajtaját,

és játékból a farmereket csúfoltuk, akik a felstószolt testek ége-

tésével voltak elfoglalva. Aztán megérkeztünk a George foga-

dóba, s ott igazán gavallér módon viselkedtünk, mert pompás

hideg ebéddel vendégeltük meg a másik három lányt – ha ve-

lünk jöttél volna, téged is megvendégelünk! És mennyit mulat-

tunk az indulásnál! Azt hittem már, be sem férünk a kocsiba.

Majd meghaltam a nevetéstől. És mennyit bolondoztunk egész

úton hazafelé! Olyan hangosan beszéltünk és nevettünk, hogy

tíz mérföldről is hallhattak bennünket a zombik!

Mary nagyon komolyan válaszolt:

– Mi sem áll távolabb tőlem, kedves húgom, mint hogy le-

nézzem az ilyen örömöket, hiszen kétségtelenül összhangban


vannak a női lélek általános természetével. De bevallom, szá-

momra nem bírnak vonzerővel, engem mérhetetlenül jobban

érdekel a jó kung-fu.

Ebből a válaszból Lydia már egy szót sem hallott. Ritkán fi-

gyelt bárkire fél percnél tovább, Maryt pedig sohasem méltatta

figyelmére.

Délután Lydia már tűkön ült, hogy a többi lánnyal együtt sé-

táljanak át Merytonba, és nézzék meg, hogyan folyik ott az

élet; de Elizabeth állhatatosan ellenezte ezt a tervet. Ne mond-

hassa senki, hogy a Bennet lányok fél napig sem képesek

megmaradni otthon, máris tisztek után szaladgálnak. Ellenke-

zésének más oka is volt. Rettegett attól, hogy viszontlássa

Wickhamet, és eltökélte, ha találkozna vele, jól szájon törli.

Neki valóban nagy örömére szolgált, hogy az ezred hamarosan

távozik. Két hét múlva indulnak, s ha már elmentek, Wickham

remélhetőleg nem okozhat neki több bosszúságot.

Nem sok időt töltött még otthon Elizabeth, máris hallotta,

hogy a brightoni nyaralás terve, amelyre Lydia a fogadóban

célzott, gyakran szóba kerül szülei között. Rögtön látta, hogy

apjának esze ágában sincs belemenni a dologba, de olyan bi-

zonytalan, kétértelmű válaszokat adott, hogy Mrs. Bennet még

mindig nem tett le arról, hogy akaratát ráerőszakolja.

40. FEJEZET

lizabeth türelmetlenül várta, hogy végre közölhesse a tör-

ténteket Jane-nel; mostanra úgy döntött, hogy elhallgat

minden részletet, ami nővérére vonatkozik, s másnap délelőtt

főbb vonalakban elmondta neki, mi játszódott le közte és Darcy

E


között.

Jane meglepetését hamarosan tompította nagy testvéri szere-

tete: egészen természetesnek találta, hogy Elizabethet minden

férfi csodálja. Sajnálta, hogy Darcy oly kevéssé vonzó modor-

ban vallotta meg érzelmeit, de még jobban bántotta az a gondo-

lat, hogy egymásra támadtak, és szétverték Mr. Collins komód-

ját.

– Nem volt helyes, hogy annyira bízott a sikerben – mondta

–, s ezt elárulnia semmiképpen nem lett volna szabad; de gon-

dold meg, hogy annál keserűbben csalódhatott.

– Igen – felelte Elizabeth –, s én szívből sajnálom őt; de más

érzések is élnek benne, melyek valószínűleg hamarosan elfe-

ledtetik vele, amit irántam érez. Csak nem haragszol rám, hogy

kikosaraztam?

– Rád haragudni! Ugyan!

– És azért sem hibáztatsz, hogy oly melegen nyilatkoztam

Wickhamről?

– Dehogyis! Nem tudok róla, hogy tévedtél volna, amikor őt

dicsérted.

– Majd rájössz, ha elmondom, mi történt másnap.

Elizabeth ezután rátért a levélre, és elismételte belőle mind-

azt, ami George Wickhamre vonatkozott – különös tekintettel

arra, milyen mostohán bánt a süket istállószolgával és Miss

Darcyval. Ez teljesen lesújtotta szegény Jane-t. Hiszen ő bejár-

hatta volna a világot, nem hitte volna, hogy az egész emberi-

ségben annyi gonoszság van, amennyi itt egy emberben egye-

sült. Örömmel töltötte el, hogy Darcy jelleme igazolódott, de

ez sem vigasztalhatta meg a Wickhamet érintő felfedezésért.

Minden igyekezetével azt próbálta bizonygatni, hogy itt való-

színűleg tévedésről van szó – szerette volna tisztázni az egyiket

anélkül, hogy a másikat besározná.

– Hiába próbálkozol – mondta Elizabeth. – Nem tarthatod


mindkettőjüket egyszerre jóravalónak. Válassz, melyikük ren-

des, mert be kell érned az egyikkel. Kettőjüknek csak annyi jó

tulajdonság jutott, amennyiből egy derék ember kitelik, s az

utóbbi időben az arány eléggé eltolódott. Én magam úgy látom,

hogy Darcy javára, de te ítélj a saját fejed szerint.

Időbe telt, míg Elizabeth szavai mosolyt csaltak nővére ar-

cára.

– Nem emlékszem, mikor döbbentem meg ennyire utoljára –

mondta. – Hogy Wickham ilyen gonosz ember! Szinte hihetet-

len. És szegény Mr. Darcy! Gondolj bele, drága Lizzy, mit

szenvedhetett! Micsoda csalódás! Hozzá még az a tudat, hogy

ilyen rossz véleménnyel voltál róla! Még a saját húga házveze-

tőnőjét is el kellett agyabugyálnia! Igazán kínos; fájdalmas

ügy, tudom, szerinted is az.

– Igazad van. De egyvalamiben tanácsot kell kérnem tőled.

Szeretném tudni, felfedjem-e ismerőseink előtt Wickham igazi

jellemét, vagy ne?

Jane azt felelte:

– Szerintem nincs semmi ok rá, hogy ilyen rettenetes hely-

zetbe hozzuk. Neked mi a véleményed?

– Az, hogy nem szabad megkísérelni. Mr. Darcy nem ha-

talmazott fel, hogy nyilvánosságra hozzam szavait. Ellenkező-

leg, a húgára vonatkozó adatokat egyedül nekem szánta; ha pe-

dig csak Wickham többi viselt dolgáról próbálnám tájékoztatni

az embereket, ugyan ki hinne nekem? Darcy ellen olyan mély-

séges elfogultság él mindenkiben, hogy a merytoni jó emberek

fele belehalna, ha valaki kedvező színben igyekezne őt feltün-

tetni. Nekem nincs hozzá elég erőm. Wickham nemsokára el-

megy, s az itteniek aztán már mit sem törődnek vele, milyen is

volt igazában. Egyelőre egy szót sem szólok az egészről.

– Teljesen igazad van. Ha Wickham vétkei nyilvánosságra

kerülnek, esetleg rákényszerül, hogy elégtételt vegyen Darcyn,


márpedig a párbajok ritkán szoktak szívderítő kimenetellel zá-

rulni. Nem kergethetjük kétségbeesésbe Wickhamet. Drága mes-

terünk szavaival: „a ketrecbe zárt tigris kétszer akkorát harap.”

Az Elizabethben összevissza kavargó gondolatokat lecsen-

desítette ez a beszélgetés. Megszabadult két titoktól, amely két

hét óta ránehezedett a kedélyére. De nyomasztotta még valami,

amit elővigyázatosságból eltitkolt. Nem mert beszélni Darcy

levelének másik feléről, nem merte közölni Jane-nel, milyen

őszintén becsüli őt Bingley.

Most, hogy egy ideje már megint otthon volt, alkalma nyílt

megfigyelni nővére igazi lelkiállapotát. Jane nem volt boldog.

Még mindig igen gyöngéd érzelmeket táplált Bingley iránt.

Azelőtt még sohasem képzelte magát szerelmesnek, s így von-

zalmából sugárzott az első szerelem minden melegsége, korá-

nál és természeténél fogva pedig állhatatosabb volt kötődése,

mint az első szerelmek általában. Oly tűzzel ápolta a fiatalem-

ber emlékét, annyival különbnek gondolta minden más férfinál,

hogy össze kellett szednie minden józan eszét, s állandóan

szeme előtt kellett tartania baráti kapcsolatait, nehogy elhatal-

masodjék rajta a búskomorság, amely aláásta volna egészségét

és megzavarta volna környezete nyugalmát.

– Mondd, Lizzy – kérdezte Mrs. Bennet egy nap –, hát most

mi a véleményed Jane szomorú ügyéről? Én a magam részéről

eldöntöttem, hogy egy szót sem szólok róla többé senkinek. A

minap mondtam is a nővéremnek, Mrs. Philipsnek. Úgy tűnik,

Jane nem is találkozott Mr. Bingley-vel Londonban. Igazán ha-

szontalan fiatalember; ezek után alig hiszen, hogy Jane valaha is

meg tudja őt fogni. Nincs is szó róla, hogy nyáron visszajönne

Netherfieldbe, pedig én végigkérdeztem mindenkit, aki tudhatja.

– Nem hiszem, hogy egyáltalán visszatérne Netherfieldbe.

– Hát, ez aztán végképp rá van bízva! Itt senki sem hiányol-

ja. Egyetlen vigaszom, hogy Jane-nek biztosan megszakad a


szíve, és belehal a bánatba – akkor majd sajnálhatja Bingley,

hogy mit művelt.

Elizabeth nem látott semmi vigasztalót ebben a kilátásban,

így aztán nem szólt semmit.

– Mondd, Lizzy – folytatta kisvártatva az anyja –, hát

Collinsék valóban nagy kényelemben élnek? Hát jól van, remé-

lem, így is marad minél tovább. És hogy főznek náluk? Char-

lotte biztos kiválóan tud bánni a háztartással. Ha csak feleany-

nyira ügyes, mint az anyja, akkor is eleget meg tud spórolni.

Az ő házukban persze nincs semmi rongyrázás.

– Bizony, nincsen – Elizabeth nem tudta rávenni magát,

hogy elárulja az anyjának: Charlotte dögrováson van. A nyo-

morult asszony még magát is alig tudta egyben tartam.

– Biztosan sokat emlegetik, hogy övék lesz Longbourn, ha

meghal apátok. Bármikor kerül erre sor, ők persze máris a ma-

gukénak tekintik.

– Ezt a témát nem hozhatták előttem szóba.

– Persze hogy nem, furcsa is lett volna. De amikor maguk

közt vannak, biztos sokszor szóba kerül. Nos, ha nyugodt szív-

vel beköltöznek egy olyan birtokra, amely törvényesen nem az

övék, csak rajta. Én bizony szégyellném magam, ha egy idős

asszonyt kellene kipenderítenem az otthonából.

41. FEJEZET

azaérkezésük után hamar eltelt az első hét, máris kezdő-

dött a második. Az ezrednek ez volt az utolsó hete

Merytonban, ezen búsult a környéken minden fiatal hölgy.

Majdnem mindenkin erőt vett a csüggedés. Csak az idősebb

H


Bennet kisasszonyok tudtak még enni, inni, aludni, és a min-

dennapi testgyakorlást folytatni – ebben az évszakban „csókolj

vad” játszmákat is játszottak. Ezt a játékot apjuk találta ki,

hogy a lányok kar- és lábizmait fejlessze. A játékszabály egy-

szerű volt: a közeli erdőben oda kellett lopakodni az egyik leg-

elésző bak mögé, a földre birkózni, és mielőtt elengednék, meg

kellett csókolni az orrát. Jane és Elizabeth rengeteg délutánt

nevetgélt végig játék közben. Kitty és Lydia gyakran szemükre

is vetették érzéketlenségüket – ők maguk pokolian szenvedtek,

és nem tudták megérteni, hogyan lehetnek mások ennyire fel-

villanyozva.

– Jóságos ég! Mi lesz velünk? Most mihez kezdjünk? – pa-

naszkodtak gyakran elkeseredésükben. – Hogy vagy képes mo-

solyogni ilyenkor, Lizzy?

Szerető anyjuk osztozott minden bánatukban. Eszébe jutott,

mit állott ki ő maga hasonló esetben, huszonöt évvel ezelőtt.

– Emlékszem – mondta –, két álló napig sírtam, mikor Mil-

ler ezredes serege elvonult. Azt hittem, megszakad a szívem.

– Az enyém okvetlenül megszakad – mondta Lydia.

– Csak legalább elmehetnénk Brightonba! – sóhajtott fel

Mrs. Bennet.

– Ó, bárcsak mehetnénk! De papa annyira ellene van.

– Pedig egy kis tengeri fürdő teljesen rendbe hozna engem.

– Philips néni szerint nekem is biztosan nagyon jót tenne –

fűzte hozzá Kitty.

Folyamatosan efféle lamentálástól visszhangzott a longbourni

ház. Elizabeth nevetni próbált rajtuk, de minden mulatságát el-

fojtotta a szégyenkezés. Megint éreznie kellett, hogy Darcy ki-

fogásai jogosak, s még sohasem szerette volna ennyire újra fel-

nyitni a hét vart a karján.

De Lydia borús kilátásai csakhamar nagyon is felderültek,

mert Mrs. Forster, az ezredes felesége meghívta, hogy látogas-


sa meg őket Brightonban. Ez a pótolhatatlan barátnő egészen

fiatal asszony volt, csak nemrég ment férjhez. Lydiához hason-

lóan jókedvű, dévaj teremtés volt, emiatt találtak egymásra, s

ismeretségük három hónapjából kettőt már bizalmas barátság-

ban töltöttek.

Alig lehet leírni Lydia elragadtatását a meghívás miatt, Mrs.

Forster iránt érzett rajongását, Mrs. Bennet örömét és Kitty

bosszankodását. Mit sem törődve húga érzéseivel, Lydia nyug-

hatatlanul, ujjongva futkosott a házban, arra számítva, hogy

mindenki gratulál neki, s még harsányabban beszélt és nevetett,

mint máskor; a szerencsétlen Kitty viszont óraszám ember

nagyságú íjjal vadászott bármiféle vadra, ami elé került: őzre,

nyúlra, vagy madárra, amely szerencsétlenségére közel me-

részkedett a házhoz.

– Nem értem, hogy Mrs. Forster miért nem hívott meg

Lydiával együtt engem is – háborgott. – Igaz, én nem vagyok

bizalmas barátnője, de azért nekem is ugyanannyi jogom van a

meghívásra, mint Lydiának.

Hiába próbálta Elizabeth jobb belátásra bírni, Jane is hiába

nyugtatgatta. Ami Elizabethet illeti, ő anyjával vagy Lydiával

ellentétben a meghívást távolról sem fogadta lelkesen: halálos

ítéletét látta benne minden reményének, hogy húgát valaha ész-

re lehessen téríteni. S bár e lépés gyűlöltté tette volna Lydia

szemében, ha kitudódik, mégis muszáj volt titokban azt taná-

csolnia apjának, ne engedje el húgát. Elmondta neki, milyen il-

letlen Lydia viselkedése, mennyire kevéssé előnyös számára

egy olyan asszony barátsága, mint az ezredesné, s hogy ilyen

barátnő oldalán valószínűleg még meggondolatlanabbul fog vi-

selkedni Brightonban, ahol több kísértésnek van kitéve, mint

otthon. Apja figyelmesen végighallgatta, aztán ezt felelte:

– Lydia addig úgysem nyugszik, míg valahol nyilvánosan le

nem járatja magát, márpedig nem számíthatunk arra, hogy má-


sutt oly kevés költséggel, családját oly kevéssé feszélyezve te-

gye ezt meg, mint a jelen körülmények között.

– Ha tudná, édesapám – mondta Elizabeth –, mennyi hát-

rányt szenvedünk majd mindannyian, ha az emberek felfigyel-

nek Lydia könnyelmű, meggondolatlan modorára, sőt, máris

mennyit ártott nekünk ezzel, akkor bizonyára másképp véle-

kedne a dologról.

– Máris mennyit ártott! – ismételte Mr. Bennet. – Mi az, ta-

lán elriasztotta egyik-másik udvarlódat? Szegény kis Lizzym!

Hát ez ne szegje kedved! Az olyan finnyás fiatalembert, akit

egy kis bohóckodás elriaszt, nem érdemes sajnálni. Hadd lás-

sam csak azoknak a szerencsétleneknek a lajstromát, akiket

Lydia bolondozása elrémisztett innen!

– Tévedés: nem a sértett hiúság beszél belőlem. Nem konk-

rét sérelmekről van itt szó, hanem az összbenyomás miatt ag-

gódom. Köztiszteletnek örvendő családunk előnyös helyzetét

rombolja le Lydia vad szeleburdisága, önteltsége, önuralmának

teljes hiánya. Bocsásson meg, de muszáj szókimondóan fogal-

maznom. Ha édesapám nem veszi a fáradságot, hogy megfé-

kezze Lydia szertelenségét, nem emlékezteti, hogy vérünkkel

esküdtünk fel a Korona védelmére, mindenekfelett, akkor rövi-

desen jóvátehetetlenül meg fog változni. Végelegesen ilyen

marad majd a jelleme, és tizenhat éves korában megrögzött ka-

cér teremtés lesz belőle, aki nevetségessé teszi önmagát és csa-

ládját, és szégyent hoz szeretett mesterünk becsületére. Kittyt

ugyanez a veszély fenyegeti. Vakon rohan, amerre Lydia veze-

ti, mert hiú, tudatlan, léha és teljesen zabolátlan! Ó, drága

apám, talán azt hiszi, nem fogják őket megszólni és megvetni,

bárhol is jelennek meg, nem kell-e nővéreiknek is gyakran osz-

tozni ebben a szégyenben?

Mr. Bennet látta, hogy leánya mennyire szívére vette a dol-

got; kedveskedve fogta meg hát a kezét:


– Ne gyötörd magad, szívem – válaszolta. – Aki csak ismer

téged és Jane-t, az kivétel nélkül tisztel és becsül: ezen az sem

változtat, hogy van még két – sőt, mondhatom, három – na-

gyon ostoba húgotok. Addig úgysem lesz nyugtunk itthon,

amíg Lydia el nem megy Brightonba. Hát akkor hadd menjen!

Forster ezredesnek van esze, nem fogja hagyni, hogy komoly

bajba keveredjék; Lydia meg szerencsére olyan szegény, hogy

senki sem fogja kivetni rá a hálóját. Brightonban még a kihívó

stílusa is kevésbé fog szemet szúrni, mint itthon. A tisztek majd

találnak nőket, akikkel érdemesebb foglalkozniuk. Reméljük,

ettől Lydia majd rájön, milyen jelentéktelen. Mindenesetre

sokkal jobban már nem szaladhat el vele a ló, hacsak azt nem

akarja elérni, hogy fejét vegyük.

Elizabeth kénytelen volt beérni ezzel a válasszal, bár kitartott

véleménye mellett, s csalódottan és szomorúan jött ki apjától.

Ha Lydia és Mrs. Bennet tudták volna, miről beszélgetett

Elizabeth apjával, felháborodásukat még fárasztó locsogásuk

sem fejezhette volna ki hűségesen. Lydia számára a brightoni

látogatás a tökéletes e világi boldogságot testesítette meg.

Élénk képzeletébe idézte a vidám fürdőhely utcáit, tele katona-

tisztekkel. Látta önmagát, amint tízen, húszan udvarolnak neki,

ma még ismeretlen férfiak. Látta önmagát egy sátor tövében,

amint finoman flörtöl egyszerre legalább fél tucat tiszttel, akik

próbálják rávenni, hogy tartson még egy harcművészeti bemu-

tatót.

Vajon mit érzett volna Lydia, ha tudja, hogy nővére ezektől

a lehetőségektől akarta őt megfosztani? Csak édesanyja értette

volna meg érzéseit, aki maga is majdnem ugyanígy érzett. Mrs.

Bennet csak Lydia elutazásában talált némi vigaszt bánatában,

hogy öt lánya közül még egy se ment férjhez.

De nekik fogalmuk sem volt minderről, s elragadtatásuk

szinte szünet nélkül tartott, amíg el nem jött az indulás napja.


Az ezred merytoni tartózkodásának utolsó napján Wickham

néhány tiszttársával együtt Longbournban vacsorázott. Eliza-

beth egyáltalán nem tartotta fontosnak, hogy jó hangulatban

váljanak el, s amikor Wickham érdeklődött, hogyan telt az idő

Hunsfordban, a lány megemlítette, hogy Fitzwilliam ezredes és

Mr. Darcy három hétig vendégeskedett a rosingsi kastélyban, s

megkérdezte Wickhamtől, ismeri-e az ezredest.

Wickham meglepetten nézett rá, de egy pillanat múlva észbe

kapott, és újra mosolyogva felelte, hogy régebben gyakran ta-

lálkozott vele; majd megjegyezte, hogy Fitzwilliam jó modorú

úriember, és rákérdezett, Elizabethnek szimpatikus volt-e. A

lány meleg szavakkal dicsérte az ezredest. Kis idő múlva

Wickham közömbösen tette hozzá:

– Mit is mondott, mennyi időt töltött Fitzwilliam Rosings-

ban?

– Majdnem három hetet.

– És gyakran találkoztak?

– Igen, majdnem mindennap.

– Egészen más a stílusa, mint az unokaöccsének.

– Más bizony. De úgy látom, hogy Mr. Darcy megítélése is

javul, ha alaposabban megismeri az ember.

– Valóban!? – kiáltott fel Wickham, és arckifejezése nem

kerülte el a lány figyelmét. – És, ha szabad kérdeznem… – de

ekkor visszafogta magát, és könnyedebb hangot ütött meg: –

Vajon a viselkedése javul? Azt ugyanis nem merem remélni –

tette hozzá elkomolyodva, halkabb hangon –, hogy javult volna

a természete.

– Ó, nem! – felelte Elizabeth. – A természete, azt hiszem,

lényegileg most is nagyjából olyan, mint mindig is volt.

Mialatt beszélt, Wickham úgy nézett rá, mint aki nem tudja,

örüljön-e a szavainak, vagy bizalmatlanul fogadja a választ.

Volt valami a leány viselkedésében, ami arra indította Wick-


hamet, hogy nyugtalanul, aggodalmas figyelemmel lesse a

folytatást.

– Mikor azt mondtam, hogy Mr. Darcy megítélése javul, ha

alaposabban megismeri az ember, ezt nem úgy értettem, hogy a

gondolkodásmódja vagy a stílusa javul, hanem úgy, hogy aki

jobban megismeri, az jobban megérti egész jellemét. Különö-

sen a tekintetben, hogyan bánik az istállószolgákkal.

Wickham most elvörösödött és hajszoltnak tűnt, ezzel el-

árulva riadalmát. Néhány percig nem szólalt meg, de miután

leküzdötte zavarát, újból Elizához fordult, és kifejezetten simu-

lékonyan jegyezte meg:

– Kegyed jól ismeri a Mr. Darcy iránti érzéseimet, ezért

könnyen meg fogja érteni, milyen öröm számomra, ha ő most,

bölcsen, a helyes viselkedés látszatát meg akarja őrizni. Pusz-

tán attól tartok, hogy az efféle elővigyázatosságot, melyre, úgy

vélem, kegyed célzott, Darcy csupán nagynénje kastélyában

veszi fel: Lady Catherine jó véleményére és ítéletére ugyanis

nagyon sokat ad. Tudom, mindig is tartott tőle, valahányszor

együtt voltak, és eszerint viselkedett. Meg aztán nagy szerepe

van annak is, hogy Darcy siettetni akarja házasságát Miss de

Bourghgel – tudomásom szerint ezt nagyon a szívén viseli.

Elizabeth ezt már nem állhatta meg mosolygás nélkül, de

csak finom biccentéssel felelt. Látta, hogy Wickham a régi té-

mára, saját sirámaira szeretné terelni a beszélgetést, de a lány-

nak ehhez nem volt semmi kedve. Az est hátralevő részében

Wickham igyekezett megőrizni szokásos jókedvének látszatát,

de Elizabethszel nem próbált újból bizalmas beszélgetésbe

kezdeni. Végül is udvarias modorban váltak el egymástól, s va-

lószínűleg azzal a közös óhajjal, hogy soha többé ne találkoz-

zanak.

Mikor a társaság szétszéledt, Lydia Merytonba ment Mrs.

Forsterrel, ahonnan másnap kora reggel kellett útnak indulniuk.


Lydia búcsúja a családtól inkább lármás volt, mint megható.

Egyedül Kitty könnyezte meg, de ő is csak dühében és

irigységében. Mrs. Bennet túláradó jókívánságokkal vette körül

lányát, és többször is a lelkére kötötte, hogy használjon ki min-

den alkalmat, és mulasson minél jobban – márpedig minden jel

arra mutatott, hogy Lydia alaposan megfogadja majd ezt a ta-

nácsot; s a lány olyan harsány jókedvvel köszönt el, hogy nő-

véreinek szelídebb búcsúszavait senki sem hallotta.

42. FEJEZET

a Elizabeth csak a saját családjában szerzett tapasztalatai

alapján ítél, nem lehetett valami kedvező képe a házastársi

boldogságról és az otthon örömeiről. Apját annak idején rabul

ejtette a szépség és fiatalság, s a jó kedély látszata, melyet a

szépség és fiatalság kelteni szokott, s olyan nőt vett feleségül,

akinek korlátoltsága és kicsinyes természete már házasságuk

elején véget vetett minden igazi kötődésnek. A tisztelet, meg-

becsülés és bizalom örökre eltűnt, s Mr. Bennetnek a családi

boldogságról szőtt álmai mind összeomlottak. De nem olyan

fából faragták, hogy vigasztalást keresett volna a csalódásért,

melyet saját meggondolatlansága okozott. Inkább azt igyeke-

zett elkerülni, hogy lányai is haszontalan, ostoba neje nyomdo-

kaiba lépjenek. Öt ízben próbálta ezt elkerülni, és két alka-

lommal járt sikerrel. Jane-en és Elizabethen kívül vajmi keve-

set köszönhetett Mrs. Bennetnek. A férfi általában nem effajta

boldogságra vágyik feleségétől.

Ám Elizabeth sosem hunyhatott szemet afölött, hogy apja

nem viselkedik férjhez illően. Mindig fájdalmat okozott neki,

H


hogy ezt kell látnia, de tisztelte apja képességeit, hálás volt sze-

retetéért, s ami nem kerülhette el figyelmét, azt próbálta elfelej-

teni, és igyekezett kiverni a fejéből a házassági kötelesség és il-

lem állandó megszegését. Ez különösen a kínai utak során volt

megterhelő, amelyeket Mr. Bennet felesége nélkül bonyolított,

s amelyek során számtalan gyönyörű keleti nőt vitt ágyba. Liu

mester ezt a helyi szokásoknak tudta be, védelmébe véve Mr.

Bennet viselkedését, s Elizabeth nem egyszer érezte a hátán a

beáztatott bambuszpálcát, amiért meg merészelte kérdőjelezni

apja viselkedését. De soha nem érezte még ilyen erősen, hogy a

sikerületlen házasság káros hatást gyakorol a gyermekekre.

Mikor Lydia elutazott, megígérte anyjának és Kittynek,

hogy nagyon gyakran és nagyon részletesen fog írni; de a leve-

lekre mindig sokáig kellett várni, s igen szűkszavúak voltak.

Az anyjának írt levelek jóformán csak olyasmiről szóltak, hogy

most jöttek meg a könyvtárból, ahová ezek és ezek a tisztek kí-

sérték el őket; hogy új ruhája van vagy új napernyője, amelyet

bővebben is leírna, de most muszáj abbahagynia az írást, és

iszonyúan rohannia kell, mert Mrs. Forster várja, együtt men-

nek a táborba. A Kittyvel folytatott levelezésből még keveseb-

bet lehetett megtudni; ezek a levelek hosszabbak voltak ugyan,

de annyi vaskos fordulat volt bennük, hogy Kitty senkinek sem

mutatta meg őket.

Két-három héttel Lydia távozása után az egészség, a jókedv

és a vidámság visszatérőben volt Longbournba. Minden öröm-

telibbnek tűnt. Hazajöttek a családok, akik korábban a zombi-

dúlás elől elmenekültek, megjelentek a tarka nyári ruhák, s

emberemlékezet óta először újra elkezdődött a nyári vendéges-

kedés. Mrs. Bennet lehiggadt, s már csak annyit panaszkodott,

amennyi megszokott volt tőle, s június közepére Kitty is annyi-

ra magára talált, hogy könnyek nélkül át tudott sétálni Mery-

tonba. Ez az ígéretes fejlemény reményt élesztett Elizabethben,


hogy karácsonyra Kitty talán már kijózanodik majd annyira,

hogy naponta legfeljebb egyszer fogja emlegetni a tiszteket, ha

ugyan a hadügyminisztérium kegyetlen és kaján rendelkezése

folytán új ezredet nem szállásolnak el Merytonban.

Gyorsan közeledett az időpont, amikor Elizabethnek útra

kellett kelnie északra, s már csak két hét volt hátra, amikor le-

vél jött Mrs. Gardinertől, amely elhalasztotta s egyben meg is

rövidítette a kirándulást. Közölte, hogy a Birminghamben nem-

rég bekövetkezett bajok miatt a hadseregnek több kovára és

puskaporra van szüksége, ezért csak július közepén tudnak el-

indulni Londonból, s egy hónapon belül vissza kell térniük oda.

Mivel így nem marad elég idő, hogy olyan messzire utazzanak,

és annyi mindent megnézzenek, mint ahogy eredetileg tervezték

(legalábbis nem kényelmesen, sietség nélkül), kénytelenek vol-

tak lemondani a tóvidékről, és rövidebb útitervvel állni elő; most

arra gondolnak, hogy nem mennek északabbra Derbyshire-nél.

Ebben a grófságban is van annyi látnivaló, ami a háromhetes

szabadságuk legnagyobb részét kitölti, s Mrs. Gardinert külö-

nösen vonzza ez a vidék. A város, ahol életének néhány esz-

tendejét töltötte, s ahol most néhány napig fognak maradni, va-

lószínűleg legalább annyira érdekelte őt, mint Matlock,

Chatsworth, Dovedale; vagy a Peak híres természeti szépségei

együttvéve.

Elizabeth rendkívül nagyot csalódott, mert már teljesen be-

leélte magát, hogy látni fogja a tóvidéket, s most is úgy érezte,

hogy az időből futotta volna. De örült, hogy valahová egyálta-

lán elutazhat Hertfordshire-ből – így hát hamarosan helyreállt a

lelki békéje. A hátralevő időt siettetendő Elizabeth egyik reggel

felkerekedett, hogy megnézze az Oakham-hegyi égetőhelyet.

Már csaknem két éve nem járt itt, pedig a hegytető csak pár

mérföld járásra esett – s a hegy valójában alig volt több, mint

domb. Állandó füstoszlop emelkedett róla az ég felé. Ezek az


oszlopok Anglia egyik végétől a másikig bárhonnan látszottak,

bármilyen időjárás mellett. Mindig volt valami égetnivaló.

Elizabeth kevéssel reggeli után ért az égetőhelyre, és kissé

meglepte, hogy mekkora nyüzsgés van. Már több szekér meg-

érkezett és felsorakozott a Díjmester kunyhója előtt; mindegyik

kocsi hátulján nagy dobozforma ketrec volt. A ketrecekben

legalább egy, legfeljebb négy zombit tartottak (de nagy ritkán

ötöt vagy hatot is beléjük zsúfoltak). A zombik nagy részét

farmerek hozták, akik a mellékes jövedelem miatt ejtették fog-

lyul a kimondhatatlanokat. De voltak profi zombivadászok is,

úgynevezett Átnevelők, akik a vidéket járva ketreceket állítot-

tak fel. Elizabeth tisztában volt vele, hogy ezek közönséges

banditák, akik abból élnek, hogy ártatlanokat rabolnak el, meg-

fertőzik őket a járvánnyal, aztán eladják őket az égetőhelyen.

Igaz, még mindig jobb elégetni pár ártatlant, mint futni hagyni

a bűnösöket. A Díjmester kunyhójától nem messze látszott az

égetőgödör, a két ember magasságú lángok a Tűzmester lábától

alig fél méterre csaptak fel. A férfi mezítelen mellkasát izzad-

ság lepte; folyamatosan dolgozott: kátránnyal kente a rönköket,

gereblyézte a parazsat, vagy szénabálákat hajigált a tűzbe.

A Díjmesterrel lefolytatott alkudozás után akik zombit hoz-

tak, megkapták az ezüstpénzeiket, és a Kampómester állomá-

sához hajtottak tovább, ahol a ketreceket nagy, daruszerű me-

chanikus eszközzel leemelték a szekerekről, és a láng fölé len-

dítették. Elizabethen önkéntelen lelkesedés vett erőt, ahogy

egymás után ketrecszámra látta megégni a zombikat, hallotta

szörnyű sikoltozásukat, mikor a tűz (amitől mindennél jobban

féltek) nyaldosni kezdte a lábukat, aztán ahogy begyulladt

egész bűzlő húsuk, és újra visszaszálltak a Pokolra. Mikor a

zombikból nem maradt más, csak csont és hamu, a ketreceket

visszaemelték a szekerekre, s elvitték, hogy újra feltöltsék.

Az efféle kirándulásoktól eltekintve a következő négy hét


lassan telt, de végül is csak eltelt, s a Gardiner házaspár végre

megjelent Longbournban négy gyermekükkel. A gyermekeket,

egy hat- meg egy nyolcéves kislányt és két kisebb fiút unoka-

testvérük, Jane külön gondoskodására bízták, mindnyájuk ked-

vencére, akit kitartása és kedves természete szinte arra terem-

tett, hogy minden formában kedvére tegyen a gyermekeknek:

játsszon velük, tanítsa és szeresse őket.

Gardinerék csak egy éjszakát töltöttek Longbournban, s

másnap reggel útra keltek Elizával, hogy új benyomásokra lel-

jenek, és szórakoztassák magukat. Már eleve örömük telt ben-

ne, hogy tudták: egymáshoz illő útitársak lesznek, egészségük

és kedélyük jól tűri a kényelmetlenséget; vidám természetük

fokozza az élvezetet; s az, hogy szeretik egymást s belátással

vannak egymás iránt, vigaszul szolgálhat, még ha csalódások

érnék is őket az úton.

E műnek nem célja leírni Derbyshire-t vagy a nevezetes he-

lyeket, amelyeken útjuk keresztülvitt: Oxford, Blenheim,

Warwick, Kenilworth, Birmingham stb. eléggé ismertek. Az

sem célunk, hogy beszámoljunk arról a jó néhány esetről, ami-

kor útközben zombik bukkantak fel, s Elizabeth beavatkozására

volt szükség, ugyanis még csak meg sem kellett izzadnia, mi-

közben ellátta feladatát. Bennünket most Derbyshire-nek csak

egy kis része érdekel. Miután megtekintették a vidék legfőbb

látványosságait, Lambton városkája felé vették útjukat, ahol

Mrs. Gardiner régebben lakott, s ahol (ezt nemrég tudta meg)

néhány ismerőse most is élt. Ő közölte Elizabethszel azt is,

hogy Pemberley alig ötmérföldnyire van Lambtontól. Közvet-

lenül nem esik útjukba, de mindössze egy-két mérföld kerülőt

jelent. Mikor előző este megbeszélték útitervüket, Mrs. Gardi-

ner óhaját fejezte ki, hogy szeretné újra látni Pemberley-t. Mr.

Gardiner szívesen belement ebbe, úgyhogy Elizabeth hozzájá-

rulását kérték.


– Mondd, szívem, nem szeretnéd látni ezt a helyet, amelyről

már annyit hallottál? – kérdezte a nagynénje. – Hiszen ismerő-

seid közül is sokan ide kötődnek. Tudod, Wickham ott töltötte

egész ifjúságát.

Elizabethen csüggedés vett erőt. Úgy érezte, semmi dolga

Pemberley-ben, és kénytelen úgy tenni, mintha idegenkedne a

látogatástól. Be kell vallania, mondta, hogy megunta a vidéki

kastélyokat: annyit látott belőlük, hogy többé nem örvendezteti

meg a szép szőnyegek meg a selyemfüggönyök látványa.

Nagynénje leszidta őt ostobasága miatt.

– Ha csak szép, gazdagon bútorozott ház volna – közölte –,

akkor engem se izgatna; de a parkja gyönyörű. Ott vannak a

környék legszebb erdői!

Elizabeth nem szólt többet, de még mindig nem törődött be-

le a látogatásba. Rögtön az ugrott be neki, mi lesz, ha kastély-

nézés közben összetalálkozik Darcyval. Az rettenetes volna!

Ennek megfelelően este lefekvés előtt megkérdezte a szo-

balányt, valóban szép hely-e Pemberley. É mi a tulajdonos

neve? Aztán (folytatta riadtan) vajon ott tölti-e a család a nya-

rat? Az utolsó kérdésre örömmel hallotta a nemleges választ:

Mr. Darcy állítólag Londonba ment, hogy részt vegyen a Leg-

visszataszítóbb Ellenségünk Elleni Kiújult Küzdelmet Támo-

gató Úriemberek Ligájának találkozóján. Mivel riadalma így

elmúlt, Elizabethet is elfogta a kíváncsiság, hogy lássa a kas-

télyt; így aztán, mikor másnap reggel visszatértek a kérdésre,

és őt is megkérdezték újra, könnyedén válaszolhatta közöm-

bös hangon, hogy valójában semmi kifogása nincs a terv el-

len.

Úgy döntöttek tehát, hogy elmennek Pemberley-be.


43. FEJEZET

lizabeth izgatottan figyelte a kocsiból, mikor tűnik fel a

pemberley-i erdő, s amikor befordultak végre a porta mel-

lett, már alig bírt magával.

A park igen nagy volt, változatos tájak tarkították. A lapá-

lyos felén hajtottak be, s egy ideig hosszan elnyúló, szép erdőn

át haladtak; ügyeltek rá, hogy hallgatózzanak, nem kíséri-e út-

jukat nyögdösés vagy ágzörgés, mert az a szóbeszéd járta, hogy

nagy horda sírjából frissen kimászott szörnylény garázdálkodik

errefelé.

Elizabeth annyira elmélyedt gondolataiban, hogy nem is na-

gyon hegyezte a fülét, de azért meglátott és megcsodált minden

természeti szépséget, minden kilátást. Fél mérföldön át egyre

fölfelé vitt az útjuk, s végül elég magas dombtetőre jutottak,

ahol véget ért az erdő, s hirtelen eléjük tárult a kastély a völgy

másik oldalán, ahová kanyargósan ereszkedett le az út. Szép,

nagy, kies fekvésű kőépület volt a legszebb kiotói paloták stílu-

sában, mögötte magas, erdős hegygerinc húzódott, előtte egy

eredetileg is nagy patak medrét szélesítették ki szemből érkező

támadás ellen, a mesterkéltség minden látszata nélkül. A park

kiképzése nem volt sem merev, sem hivalkodóan díszített.

Elizabeth el volt ragadtatva. Soha nem látott még ilyen helyet,

amelyért annyit tett a természet, s ahol a természetes, napkeleti

szépséget oly kevéssé rontotta el az angol ízlés. Mindannyian

rajongva dicsérték a látványt, s e pillanatban Elizabeth úgy

érezte, mégsem megvetendő dolog, ha valaki Pemberley úrnője

lehet!

Leereszkedtek a domb oldalán, s a hidat két oldalról szegé-

lyező kősárkányok között a masszív jádeajtóhoz hajtottak; de

mialatt közelebbről szemlélték a házat, Eliza újfent megijedt,

hátha találkozik a kastély urával. Rettegve jutott eszébe, hogy a

E


szobalány tévedhetett. Megkérdezték, megtekinthetik-e a házat,

mire bebocsátották őket a hallba. Miközben a kulcsárnőre vár-

tak, Elizabethnek volt ideje eltűnődnie rajta, hogyan is került

ide.

Előjött a kulcsárnő; jóravaló külsejű, idősebb asszony volt,

aki bekötött lábbal, kimonóban csoszogott. Követték a szalon-

ba. Tágas, arányos szoba volt, szépen berendezve a Darcy által

imádott japán műtárgyakkal és bútorokkal. Elizabeth futólag

körülnézett, aztán az egyik ablakhoz ment, hogy megcsodálja a

kilátást. Pompás látvány tárult eléje: az erdővel borított domb-

oldal, amelyen leereszkedtek, s amely még meredekebbnek lát-

szott a távolból. De minden szép volt a környéken, s Elizabeth

gyönyörködve nézte az egész tájképet: a folyót, a parton elszórt

fákat, a kanyargó völgyet, ameddig csak szemével követhette.

Amikor átmentek a többi szobán, mindent új irányból látott, s

minden ablakból új szépségeket fedezett fel. Magas, szép ter-

mek voltak ezek, berendezésük a tulajdonos keleties ízlésére

vallott; de Elizabeth Darcy visszafogottságát csodálta, azt,

hogy semmi sem cifra vagy túldíszített – kevesebb volt itt a

pompa, de több az igazi előkelőség, mint Rosingsban.

„És én lehettem volna itt az úrnő! – gondolta. – Tüzetesen

megismerhettem volna ezeket a termeket! Ahelyett, hogy ide-

genként bámuljam, magaménak vallhatnám a házat, és én lát-

hatnám benne vendégül nagybátyámat és nénémet. De nem! –

kapott észbe. – Ez úgyis lehetetlen: nagybátyám és néném el-

vesztek volna számomra, soha nem hívhattam volna meg őket

ide.”

Szerencse, hogy erre gondolt, mert már-már megbánta a

döntését.

Szerette volna megkérdezni a kulcsárnőtől, valóban távol

van-e a gazdája, de nem merte. Végül aztán nagybátyja feltette

ezt a kérdést, s Elizabeth riadtan elfordult, mialatt Mrs. Rey-


nolds azt felelte, hogy gazdája nincs itthon, s rögtön hozzátette:

– De holnapra várjuk, nagy baráti társasággal. – Milyen boldog

volt Elizabeth, hogy az ő látogatásuk nem halasztódott el vala-

mi okból egy nappal!

Nagynénje most odahívta egy képhez, hogy nézze meg.

Elizabeth odalépett, s látta, hogy néhány más miniatűrrel együtt

a hóna alatt két mankóval álló Wickham képe függ a kandalló

felett. A néni mosolyogva kérdezte Elizát, hogy tetszik-e neki.

A kulcsárnő is odament, s elmondta, hogy a kép egy fiatalem-

bert ábrázol, a néhai gazda fegyvertisztítójának fiát, akit az úr

saját költségén neveltetett.

– Nemrég katonának állt – tette hozzá –, de sajnos, nagyon

vad alak lett belőle.

Mrs. Gardiner mosolyogva nézett unokahúgára, de Elizabeth

nem tudta a mosolyt viszonozni.

– Ez pedig a gazdám – mondta Mrs. Reynolds egy másik

miniatűrre mutatva –, a kép igazán élethű. Ugyanakkor készült,

mint a másik, úgy nyolc évvel ezelőtt.

– Sokszor hallottam, milyen finom ember a gazdája – mond-

ta Mrs. Gardiner a képet nézve –, és a képen tényleg csinos az

arca. Te meg tudod mondani, Lizzy, hasonlít-e hozzá vagy sem.

Mrs. Reynolds láthatólag jobban kezdte tisztelni Elizát, mi-

helyt kiderült, hogy ismeri a gazdáját.

– Hát a kisasszony ismeri Mr. Darcyt?

– Egy kicsit – felelte Elizabeth elpirulva.

– És nem tetszik gondolni, hogy nagyon jóképű férfiú?

– Igen, nagyon jóképű.

– Én bizony nem ismerek nála szebbet; de fönn a képtárban

egy szebb, nagyobb képet is látnak majd róla. Ez itt a megbol-

dogult gazdám kedvenc szobája volt, és a miniatűr portrék is

mind úgy maradtak, mint az ő idejében. Nagyon szerette őket.

Most már tudta Elizabeth, miért függ itt Wickham arcképe


is. Mrs. Reynolds aztán Miss Darcy képmására hívta fel fi-

gyelmüket, amely még nyolcéves korában készült.

– És Miss Darcy is olyan szép, mint a bátyja? – kérdezte Mr.

Gardiner.

– Bizony! A legszebb kisasszony a világon! És milyen jól

teljesít! Még egy hónappal sem múlt el a tizenegyedik szüle-

tésnapja, mikor életében először lefejezett egy kimondhatat-

lant! Igaz, Mr. Darcy a fához láncolta a szörnyeteget, de ettől

függetlenül impozáns módon ölte meg. A szomszéd szobában

van az új Katana, most érkezett meg, a gazdám ajándéka. Miss

Darcy is idejön holnap a bátyjával.

Mr. Gardiner közvetlen, kellemes modorú ember volt; kér-

déseinek és megjegyzéseinek köszönhetően Mrs. Reynolds

nyelve egészen megoldódott: nem tudni, dicsekvésből vagy ra-

gaszkodásból, mindenesetre a kulcsárnő láthatólag nagy öröm-

mel beszélt gazdájáról és Miss Darcyról.

– Sokat van a gazdája Pemberley-ben az év folyamán?

– Annyit nem, uram, mint amennyit szeretném. Talán az év

felében tartózkodik itt, Miss Darcy pedig mindig itt tölti a nyári

hónapokat.

„Kivéve, mikor Ramsgate-be megy” – gondolta Elizabeth.

– Ha megházasodna a gazdája, talán többet látná itthon.

– Biztosan, uram; de ki tudja, mikor kerül erre sor? Nem tu-

dom, ki volna elég jó neki.

Mr. Gardiner és a felesége elmosolyodtak. Elizabeth pedig

nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

– Mindenképp Mr. Darcy javára lehet írni, hogy így beszél

róla.

– Én csak az igazat mondom. Aki ismeri, mind egyetértene

ezzel – válaszolta a kulcsárnő. Elizabeth úgy vélte, hogy ez

erős túlzás, s növekvő csodálkozással hallgatta, hogy a kul-

csárnő még hozzáteszi: – Soha életemben nem hallottam tőle


egy rossz szót, pedig már négyéves kora óta ismerem. Egész

idő alatt csak egyetlen szolgának látta el a baját alaposan, és

teljesen megérdemelten. Mondhatom, ő a legszelídebb ember

egész Britanniában.

Ez a dicséret lepte meg legjobban Elizabethet, mert legin-

kább ez ellenkezett a Darcyról alkotott képével. A lány szilár-

dan meg volt róla, győződve, hogy Pemberley ura mogorva

ember. A kulcsárnő szavai felébresztették a kíváncsiságát, töb-

bet akart róla hallani, s hálás volt nagybátyjának, mikor az így

szólt:

– Ezt bizony kevés emberről lehet elmondani. Szerencsés,

hogy ilyen gazdája van.

– Tudom, hogy az vagyok, uram. Bejárhatnám a világot, ak-

kor sem találhatnék jobbat Mr. Darcynál. De mindig is azt ta-

pasztaltam, hogy a jólelkű gyerekből, ha felnő, jólelkű ember

lesz – ő pedig mindig a legkedvesebb természetű, a legjobb

szívű fiú volt a világon.

Elizabeth alig állhatta meg, hogy nagy szemeket ne meresz-

szen felé.

„Ilyen volna Darcy?” – álmélkodott.

– Nagyon derék férfiú volt az édesapja – mondta Mrs.

Gardiner.

– Igen, asszonyom, az volt, és a fia is szakasztott olyan, pont

annyira jó és nyájas a szegény emberekkel. Még az élet bor-

zasztó tévedéseivel, a bénákkal és a süketekkel is kedves.

„Ez aztán tényleg jó fényt vet Darcyra!” – gondolta

Elizabeth.

– Ez a dicshimnusz – súgta oda a nagynénje menet közben –

nem igazán vág egybe azzal, ahogyan szegény barátunkkal vi-

selkedett.

– Talán tévedtünk.

– Alig hiszem. Igen jó forrásból szereztük az értesülést.


Fölértek a tágas emeleti folyosóra, s a kulcsárnő bevezette

őket egy otthonos szalonba, amelyet csak nemrég rendeztek be,

könnyedebb eleganciával, mint a földszinti termeket. Megtud-

ták, hogy az átalakítás most történt, hogy Miss Darcynak örö-

met szerezzen, aki legutóbbi látogatása idején megszerette ezt a

szobát.

– Kétségtelenül nagyon jó fivér – mondta Elizabeth, s az

egyik ablakhoz lépett.

Mrs. Reynolds már előre lelkendezett, mennyire fog örülni

Miss Darcy, ha meglátja a szobát.

– És a gazdám mindig ilyen – tette hozzá. – Ha örömet sze-

rezhet valamivel a húgának, rögtön megteszi. Nincs semmi a

világon, amit meg ne tenne érte.

Már csak a csatagaléria volt hátra, meg két-három nagyobb

hálószoba. Előbbiben sok klassz zombifej volt, és szamuráj-

páncélok, de Elizabethet nemigen érdekelték ezek a trófeák,

inkább Miss Darcy krétarajzait kezdte nézegetni, amelyek kivé-

tel nélkül férfiaktok voltak.

Miután a ház minden részét végigjárták, amit meg szoktak

mutatni a látogatóknak, lementek a földszintre, és elbúcsúztak

a kulcsárnőtől. Mrs. Reynolds a kertész gondjaira bízta őket,

aki a bejáratnál várt rájuk.

A kertész a folyó mentén vezette őket, hogy külön-külön

megmutasson minden tavacskát, amelyben csalihalak úszkál-

tak, és sziklakertet. Elizabeth megfordult és visszanézett, hogy

távolabbról is szemügyre vegye a házat, s ekkor megrökönyöd-

ve kapott a kardja felé, de elfelejtette magával hozni: ugyanis

gyorsan közeledett feléjük egy horda kimondhatatlan, szám

szerint legalább huszonöt. Elizabeth rögtön visszanyerte lélek-

jelenlétét, és szólt a többieknek erről a sajnálatos fejleményről,

rájuk parancsolt, hogy fussanak és bújjanak el, amit ők sietősen

meg is tettek.


Már majdnem odaért hozzá a csoportosulás; Elizabeth felké-

szült a küzdelemre: egy közeli fáról letört egy ágat, és megállt

a Szélfútta Paraszt módszer egyes számú pozíciójában. A rúd-

dal való küzdelem sosem volt az erőssége, de minthogy egyéb

fegyver nem volt nála, ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak, te-

kintve az ellenfelek magas létszámát. A zombik kellemetlenül

ordibálva rontottak felé, s ahogy harapótávolságra kerültek,

Elizabeth is csatakiáltást hallatva indította el az ellentámadást.

Le is csapta az első ötöt-hatot, ám ekkor puskaropogást hallott,

és a kimondhatatlanok maradéka szétszéledt. Elizabeth védeke-

ző állást vett fel, s megvárta, hogy a zombik sietősen eltéblá-

boljanak az erdő fedezékébe, aztán, mikor egyértelművé vált,

hogy már nem fenyegetnek, abba az irányba fordult, amerről a

muskétalövések jöhettek. Újra megrökönyödött, bár ez most

más természetű sokk volt: nem más ült ott lován, kezében a

füstölgő mordállyal, mint a lábuk alatt levő birtok tulajdonosa.

A muskéta csövéből feltörő füst Darcy körül terjengett, szállin-

gózott fel a mennyek felé a férfi dús gesztenyebarna haján ke-

resztül. Tüzes paripája óriásit nyerített, és hátsó lábán ágasko-

dott, gyengébb lovasokat levetett volna a nyergéből a mozdu-

lattal. De Darcy a másik kezével megmarkolta a gyeplőt, és új-

ra a földre parancsolta a rémült állatot. Okvetlenül észre kellett

venniük egymást. Tekintetük rögtön találkozott, s mindkettőjük

arcát mély pír öntötte el. Darcy láthatóan összerezzent, s egy

pillanatig moccanni sem tudott a meglepetéstől, de aztán gyor-

san erőt vett magán, Elizabeth felé indult, leszállt a nyeregből,

s ha nem is teljesen összeszedetten, de legalább kifogástalan

udvariassággal szólította meg a lányt. Közben a társaság többi

része is előkerült rejtekhelyéről, és csatlakozott hozzájuk.

Elizabeth egészen elámult, mennyire megváltozott Darcy

modora utolsó találkozásuk óta – minden szó, amit tőle hallott,

fokozta zavarát, s mivel folyton az járt az eszében, milyen illet-


lenség a részéről, hogy Darcy itt találta őt, a néhány perc, ame-

lyet most együtt töltöttek, életének legkínosabb percei közé tar-

tozott. De Darcy sem tűnt sokkal nyugodtabbnak; beszédéből

teljesen hiányzott a megszokott higgadtság. Többször is meg-

kérdezte a nagynénit és a nagybácsit, hogy hogy vannak, oly

gyakran és oly kapkodva, hogy nagyon is nyilvánvaló volt,

mennyire elkalandoztak a gondolatai.

Végül már teljesen cserbenhagyták a szavak – néhány pilla-

natig némán állt ott, majd hirtelen átadta Elizabethnek a mor-

dályt, nyeregbe szállt és elköszönt.

Gardinerék most csatlakoztak Elizához, és dicsérni kezdték

Darcy termetét; de a leány egy szót sem hallott, s teljesen elme-

rülve érzéseiben, hallgatagon követte őket. Lelkében szétáradt

a szégyen és a bosszúság. Nem is cselekedhetett volna szeren-

csétlenebb, meggondolatlanabb dolgot, mint hogy idejön! Meny-

nyire furcsállhatja ezt Darcy! Milyen szégyenletes fényt vet ez

őrá ennek a hiú embernek a szemében! Úgy látszhat, mintha

szándékosan tolakodott volna ismét az útjába! Ó! Miért is jött

ide? És Darcy miért érkezett meg egy nappal előbb, mint vár-

ták? Ha csak tíz perccel hamarabb távoznak, Darcy már nem

vette volna őket észre – hiszen egyértelmű, hogy abban a pilla-

natban érkezett meg a birtokra. Találkozásuk visszás körülmé-

nyei újra meg újra arcába kergették a vért. S hogy modora oly

feltűnően megváltozott: vajon mit jelentsen ez? Már önmagá-

ban az is meglepő, hogy egyáltalán segítségére sietett! De rá-

adásul ilyen udvariasan beszélt, a hogyléte iránt is érdeklődött!

Soha életében nem látta még Darcy modorát ily kevéssé me-

revnek, soha nem beszélt vele oly kedvesen, mint ezen a várat-

lan találkozáson. Mennyire másképp viselkedett! Nem tudta,

mit gondoljon, hogyan könyvelje el magában a dolgot.

Betértek az erdőbe, s felfelé igyekeztek a hegyoldalon, ahol

a száraz izomzatú, törékeny csontú zombik kevéssé valószínű,


hogy háborgatják őket. Mr. Gardiner azt az óhaját fejezte ki,

hogy járják körül az egész parkot, de attól tartottak, hogy – te-

kintve a horda közelségét – ez veszélyes volna. A közelükből

hallatszott a Sátán egyik szolgájának üvöltése, s ez eldöntötte a

kérdést: csak a szokásos körsétát tették meg, amely egy idő

múlva a meredek, erdős lejtőn leereszkedve visszavitte őket a

víz partjára, a folyó egyik legszűkebb szakaszához. Átkeltek

egy egyszerű hídon, amelyet, mint megtudták, Pemberley fel-

dúlt sírköveiből építettek. A vidék itt kopárabb volt, mint más-

hol, a völgy szurdokká szűkült, amelyben a patak mellett csak

egy szűk ösvény húzódott a bozótos cserjék mentén. Elizabeth

szerette volna kikutatni a patak kanyarulatait, de amikor átmen-

tek a hídon, és meglátták, milyen messze vannak a háztól, Mrs.

Gardiner, aki még mindig meg volt ijedve a történtek után, nem

akart továbbmenni, s csak azt kérte, térjenek vissza minél gyor-

sabban a kocsihoz. Unokahúga kénytelen volt engedni, így az-

tán a legrövidebb úton megindultak a kastély felé, a folyó túlsó

partján. Csak lassan haladtak előre, mert Mr. Gardiner szenve-

délyes horgász volt, noha ritkán áldozhatott e hajlamának.

Folyton leste, mikor bukkan fel egy-egy pisztráng a vízből, er-

ről beszélgetett a kertésszel, közben meg-megállt.

S míg így araszoltak tovább, ismét meglepetten látták, hogy

Darcy közeledik feléjük, s már nincs is tőlük messze. Az utat

itt nem szegélyezték sűrűn a fák, mint a másik parton, így ha-

marabb vehették őt észre. Elizabeth megrökönyödése ellenére

legalább jobban el volt készülve a beszélgetésre, mint az előbb,

és elhatározta, hogy nyugodtan fog viselkedni és beszélni, ha

Darcy valóban találkozni akar velük. Néhány pillanatig úgy

érezte, hogy Darcy valószínűleg átvág egy másik ösvényre. Ta-

lán csak azért tért vissza, hogy levadássza a szétszóródott ki-

mondhatatlanokat. De csak addig hihette ezt, amíg az útkanya-

rulat eltakarta őt szemük elől: a forduló után a fiatalember rög-


tön ott termett előttük. Elizabetht egy pillantás meggyőzte ar-

ról, hogy Darcy iménti udvariassága mit sem változott, ő is ha-

sonlóan illedelmesen társalogni kezdett, és a kastély szépségét

kezdte dicsérni; de alig mondta róla, hogy „bájos” és „elraga-

dó”, máris kellemetlen emlékek rohanták meg, és azt képzelte,

hogy Pemberley dicséretét az ő szájából félre lehet magyarázni.

Elpirult, és elhallgatott.

Mrs. Gardiner kissé hátrább maradt, és amikor Elizabeth el-

hallgatott, Darcy megkérte, legyen szíves bemutatni őt ismerő-

seinek. Erre az illedelmes gesztusra Elizabeth egyáltalán nem

volt elkészülve; alig tudta elfojtani mosolyát, hogy Darcy most

olyanok ismeretségét keresi, akik ellen gőgje lázadozott, mikor

megkérte kezét. „Mennyire meg fog lepődni – gondolta magá-

ban –, ha megtudja, kicsodák! Most persze azt hiszi róluk,

hogy előkelő, nagyvilági emberek.”

De a bemutatás rögtön lezajlott, s amikor Elizabeth elárulta,

milyen rokonságban állnak egymással, lopva, hamiskásan

Darcyra pillantott, mert látni akarta, hogyan fogadja az értesü-

lést – szinte várta, hogy minél hamarabb lerázza magáról ezt a

szégyenletes társaságot. Darcyt nyilvánvalóan meglepte a ro-

koni kapcsolat; de bátran tudomásul vette, nem futamodott

meg, hanem velük együtt visszafordult, és beszélgetni kezdett

Mr. Gardinerrel. Elizabethnek ez csak öröm lehetett, csak dia-

dal. Vigasztaló volt, hogy Darcynak olyan rokonokat is bemu-

tathatott, akik miatt nem kell pirulnia. Figyelmesen hallgatta

beszélgetésüket, s büszke volt nagybátyjának minden kifejezé-

sére, minden mondatára, amely eszéről, ízléséről és jó modorá-

ról tanúskodott. A beszélgetés csakhamar a muskétás horgá-

szásra terelődött, s Elizabeth hallotta, amint Darcy nagyon ille-

delmesen meghívja nagybátyját, hogy amíg itt tartózkodik, lő-

jön halakat a birtokon, amikor csak kedve tartja – azt is felaján-

lotta, hogy ellátja őt halászmuskétával, és megmutatja, merre


van a legtöbb hal a patakban. Mrs. Gardiner, aki karonfogva

ment Elizával, csodálkozva pillantott húgára. Elizabeth nem

szólt semmit, bár rendkívül megörült Darcy előzékenységének,

amely csak neki szólhatott. Ezzel együtt nagyon meg volt rö-

könyödve, s folyton ezt kérdezte magától: „Vajon miért válto-

zott így meg? Mi lehet ennek az oka? Biztos nem miattam;

nem az én kedvemért szelídült meg így a modora. Kizárt, hogy

még most is szeressen, kivéve, ha attól állt be lényegi változás

a viselkedésében, hogy nekirúgtam a komódnak a hunsfordi

párharcunk során.”

Egy darabig úgy sétáltak, hogy a két hölgy ment elöl, a két

férfi pedig mögöttük; de később lementek a folyópartra, hogy

jobban megnézzenek valami zombipotyadékot, s amikor újból

elindultak, az elrendezés véletlenül kissé módosult. Ezt Mrs.

Gardiner kezdeményezte, akit kifárasztott a délelőtti séta; uno-

kahúga karját nem találván elegendő támasznak, inkább a fér-

jébe karolt. Helyét Darcy foglalta el Elizabeth oldalán, és

együtt sétáltak tovább. Rövid hallgatás után a leány szólalt meg

először. Tudtára akarta adni Darcynak, hogy csak azért jött el

Pemberley-be, mert bizonyos volt a gazda távollétében. Így hát

azzal a megjegyzéssel kezdte, hogy Darcy egészen váratlanul

érkezett meg.

– A kulcsárnő ugyanis azt mondta – tette hozzá –, hogy leg-

korábban holnapra várják önt haza; mielőtt pedig elindultunk

Bakewellből, úgy értesültünk, hogy a közeli jövőben nem is

fog a birtokán tartózkodni.

Darcy elismerte, hogy mindez tejesen igaz; de a tiszttartóval

valamit meg kellett beszélnie, s ezért néhány órával hamarabb

indult el, mint a társaság, mellyel addig együtt utazott.

– Holnap korán reggel ők is megérkeznek – folytatta –, s

kegyed ismerősöket is fog köztük találni: Mr. Bingley-t és a

nővéreit.


Elizabeth csak könnyed biccentéssel felelt. Rögtön arra az

alkalomra terelődtek a gondolatai, amikor Bingley neve utoljá-

ra hangzott el köztük, s Darcy arckifejezéséről ítélve neki sem

igen juthatott eszébe más.

– Van még valaki a társaságban – folytatta a férfi kis szünet

után –, aki különösen szeretne kegyeddel megismerkedni.

Megengedi, hogy bemutassam kegyednek a húgomat, amíg

Lambtonban tartózkodnak? Vagy túl sokat kérek ezzel?

A kérés valóban meglepő volt, olyannyira, hogy Elizabeth

később nem is emlékezett, hogyan mondott rá igent. Rögtön

érezte, hogy ha Miss Darcy meg akar vele ismerkedni, az csak

bátyja műve lehet, ami már önmagában is megelégedéssel töl-

tötte el. Jó érzés volt tudni, hogy Darcy minden haragja ellené-

re sincs róla igazán rossz véleménnyel.

Némán sétáltak tovább, mindketten mélyen gondolataikba

merültek. Elizabeth nem érezte magát kényelmesen, ez lehetet-

len is lett volna; de hízelgett neki a helyzet, és elégedett volt.

Ez a legfinomabb bók volt, hogy Darcy be akarja mutatni

Elizabethnek a húgát. Hamarosan lehagyták a többieket, s mire

a kocsihoz értek, Mr. és Mrs. Gardiner jó kétszáz méterrel hát-

rébb voltak.

Darcy most kérte, jöjjön be a házba, de a lány közölte, hogy

nem fáradt, s így együtt álldogáltak a pázsiton. Ebben a pilla-

natban sok mindent elmondhattak volna egymásnak, mégis

csendben voltak. Elizabeth és Darcy kínos szótlanságban néz-

ték egymást, mígnem a férfi a lány köré fonta karjait. Elizabeth

teljesen ledermedt: „Mit akar ezzel?” – gondolta. De a férfi

szándéka tisztességes volt, csak mordályát kívánta átvenni a

lánytól, amit Elizabeth séta közben a vállára akasztott. A lány-

nak eszébe jutott, hogy a töltényeket zsebre tette, és most a fér-

fi felé nyújtotta őket.

– A golyói, Mr. Darcy! – adta át őket, a férfi pedig átfogta a


lány kezét.

– Legyenek az önéi, Miss Bennet – felelte. Mindketten elpi-

rultak, és el kellett kapniuk egymásról a tekintetüket, nehogy

elnevessék magukat. Amikor Gardinerék odaértek, Darcy

mindnyájukat meghívta, hogy menjenek be a házba, és egyenek

pár falatot, de a meghívást elhárították, s mindkét részről a leg-

nagyobb udvariassággal búcsúztak el. Darcy besegítette a höl-

gyeket a kocsiba, s amint elhajtottak, Elizabeth látta, hogy las-

san megindul a ház felé.

A bácsi és a néni most róla kezdtek beszélgetni, s mindket-

ten kijelentették, hogy Darcy sokkalta különb, mint amilyennek

várták.

– Rendkívül jól nevelt, udvarias és nem rátarti – mondta a

bácsi.

– Tényleg van benne valami szertartásosság – válaszolta

Mrs. Gardiner –, de inkább csak a fellépésében, és ez nem visz-

szatetsző. Én is csak azt mondhatom, amit a kulcsárnő: ha

egyesek büszkének tartják is, én nyomát sem láttam benne

ilyesminek. Micsoda lovas! Micsoda lövész!

– Engem legjobban az lepett meg, ahogyan velünk viselke-

dett: nemcsak illedelmes volt, hanem igazán figyelmes is, pe-

dig erre nem volt semmi oka. Hiszen Elizabethet csak felülete-

sen ismeri.

– Mi tagadás, Lizzy – mondta a nagynénje – nincs annyira

jóvágású, mint Wickham; illetve nem olyan megnyerő a kedé-

lye, viszont a vonásai szabályosak és szépek. De hogyan mond-

hattad róla, hogy kellemetlen alak?

Elizabeth a lehetőségekhez mérten próbált mentegetőzni:

Darcy már Kentben is jobban tetszett neki, mint régebben,

olyan szívélyesnek pedig még sohasem látta, mint ma délelőtt.

– De a modora talán kissé a szeszélyeitől is függ – felelte a

bácsi. – Az ilyen nagyurak gyakran szeszélyesek. Nem is aka-


rom őt szaván fogni a horgászás dolgában, mert meggondolhat-

ja magát, és még muskétával esik nekem, amiért pisztrángot

orzok az állományából.

Elizabeth érezte, hogy társai teljesen félreismerik Darcy jel-

lemét, de nem szólt semmit.

– A mai viselkedéséből kiindulva el sem tudnám képzelni,

hogy bárkivel olyan kegyetlenül elbánjon, mint szegény

Wickhammel – folytatta Mrs. Gardiner. – Nyoma sincs rossz-

indulatnak a tekintetében. Ellenkezőleg, amikor beszél, valami

kedvesség bujkál a szája körül. És valami nemesség tükröződik

abban is, ahogy a nadrág a legangolabb testrészére tapad. A de-

rék asszonyság, aki megmutatta nekünk a házat, persze jól

agyondicsérte! Néha már alig álltam meg, hogy hangosan fel

ne kacagjak. De bizonyára szabadelvű gazda, s a cselédség

ezért túlzott bókokra ragadtatja magát, hogy megmaradhassa-

nak jó sorukban.

Elizabeth ekkor úgy érezte, muszáj legalább néhány szóval

megvédenie Darcy viselkedését Wickhammel szemben; ezért

értésükre adta, amilyen óvatosan csak lehetett, hogy azok után,

amit a fiatalember kenti rokonaitól hallott, Darcy eljárását egé-

szen másképp is fel lehet fogni, s hogy Darcy távolról sem

olyan sötét jellem, Wickham pedig nem olyan jótét lélek, mint

ezt Hertfordshire-ben gondolták. Állításának bizonyságául

részletesen beszámolt arról, mi történt az istállószolgával, a

forrást nem nevezte ugyan meg, de kijelentette, hogy teljesen

megbízható.

Mrs. Gardinert ez meglepte és elszomorította; de ahogy

egykori örömeinek színhelyéhez közeledtek, a kedves emlékek

töltötték be gondolatait. Csak azzal törődött, hogy férjének

megmutasson minden nevezetes helyet, ahol az előző szerető-

jével hetyegett végig számtalan nyári délutánt, míg a körülmé-

nyek miatt fel nem kellett számolni a viszonyt. Bármennyire


kifárasztotta a délelőtti séta, ebéd után rögtön elindult felkeres-

ni régi ismerősét, az este pedig (az alvó Mr. Gardiner tudtán

kívül) azzal telt, hogy alaposan kiélvezte a hosszú esztendők

után felújított együttlét minden örömét.

A nap eseményei sokkal érdekesebbek voltak, semhogy

Elizabeth sok figyelmet szentelhetett volna nagynénje kicsa-

pongásának. Csak egyvalami járt a fejében: csodálkozva gon-

dolt Darcy figyelmességére, s mindenekfelett arra, hogy össze

akarja ismertetni őt a húgával.

44. FEJEZET

lizabeth arra számított, hogy Mr. Darcy a húgát utóbbi

Pemberley-be érkezése után rögtön másnap elhozza majd

magával; elhatározta hát, hogy aznap egész délelőtt a fogadó

közelében marad. De rosszul számított, mert a látogatók már a

Lambtonba való érkezésük délelőttjén megjelentek. Mr. Gardi-

ner elégedetlenségére Mrs. Gardiner előzőleg régi „barátjával”

sétálgatott a városban, egy lengyel származású úriemberrel,

akit egyszerűen „Sylak”-nak szólítottak, és éppen visszatértek a

fogadóba, hogy átöltözzenek, mielőtt ebédelni mennek ugyan-

csak vele, amikor kocsizörgés csalta őket az ablakhoz – látták,

hogy egy úr és egy hölgy hajt feléjük az utcán. Elizabeth rög-

tön felismerte a libériát, kitalálta, hogy mit jelent, s rokonainak

nem csekély meglepetésére közölte velük, milyen megtisztelte-

tés vár rá. Nagybátyja és nénje szóhoz sem jutottak az álmél-

kodástól; Elizabeth zavart modora és szavai, maga a látogatás s

az előző nap számos apró eseménye egészen más megvilágí-

tásba helyezték előttük a dolgot. Eddig ez meg sem fordult a

E


fejükben, de most érezték, hogy ennyi figyelmesség Darcy ré-

széről nem magyarázható másképp, mint hogy érdeklődik uno-

kahúguk iránt. Mialatt ezek a frissen ébredt feltételezések jár-

tak az eszükben, Elizabeth zavara pillanatról pillanatra nőtt. Ő

maga is csodálkozott, hogy csatákban edzett idegzete ellenére

ilyen izgatott a lelkiállapota, s egyéb nyugtalanító okok mellett

attól is tartott, hogy Darcy elfogultságában túlságosan is feldi-

csérte őt a húga előtt. Mivel most jobban akart tetszeni, mint

máskor, természetesen attól félt, hogy igyekezete teljes ku-

darcba fullad.

Elhúzódott az ablaktól, nehogy meglássák; s amint fel-alá

járkált a szobában, hogy kissé összeszedje magát, olyan megle-

pett, fürkésző pillantást látott nagybátyja és nénje szemében,

ami csak rontott a helyzeten.

Miss Darcy megjött a bátyjával, s lezajlott a félelmetes be-

mutatkozás. Elizabeth ámultan látta, hogy új ismerőse legalább

olyan zavarban van, mint ő maga. Mióta Lambtonban tartózko-

dott, Elizabeth már hallotta hírét, hogy Miss Darcy rendkívül

büszke, de néhány percnyi megfigyelés után meggyőződött ró-

la, hogy csak rendkívül félénk. Alig lehetett valamit kihúzni

belőle.

Miss Darcy magas volt és erőteljesebb alkatú, mint

Elizabeth; bár alig múlt tizenhat éves, az alakja telt volt, megje-

lenése nőiesen lágy. A mozgásában volt valami természetes

kecsesség, s bár még nyilvánvalóan sok tanulnivalója volt a

harcművészetek terén, nem tűnt ügyetlennek, mint a hasonló

korú lányok többsége. Ujjai és lábai szokatlanul nyúlánkak vol-

tak, Elizabeth önkéntelenül arra gondolt, milyen jó segéd válna

belőle, ha állhatatosabban követné bátyja példáját. Nem volt

olyan csinos, mint a bátyja, de arcáról értelem és jókedv sugár-

zott, a modora pedig tökéletesen szerény volt és kedves.

Még nem sok időt töltöttek együtt, mikor Darcy közölte


Elizabethszel, hogy Bingley is tiszteletét fogja tenni. Elizának

csak annyi ideje maradt, hogy kifejezze örömét, és felkészüljön

a vendég fogadására, máris meghallották a lépcső felől Bingley

ügyetlen, a harci kiképzés teljes hiányáról árulkodó lépteit, s

egy pillanat múlva benyitott a szobába a férfi. Elizabeth már

rég nem haragudott Bingley-re, de ha maradt volna is a szívé-

ben ellenérzés, rögtön feloldotta volna az őszinte melegség,

amellyel Bingley üdvözölte, mikor megpillantotta. Csak általá-

nosságban, de azért barátságosan érdeklődött, hogy van

Elizabeth családja, s ugyanolyan fesztelen szívélyességgel né-

zett a lányra és beszélt hozzá, mint korábban mindig is.

Bingley láttán Elizabeth gondolatai természetesen nővérére

terelődtek, s ó, mennyire égett a vágytól, hogy megtudja, vajon

a fiatalembernek is Jane jár-e a fejében! Néha azt képzelte,

hogy Bingley kevesebbet beszél, mint azelőtt, egyszer-kétszer

felötlött benne, hogy amikor Bingley őrá tekint, hasonlóságot

keres kettejük között. Lehet, hogy ez puszta képzelődés volt –

de abban már nem tévedhetett, hogyan viselkedik Bingley Miss

Darcy irányában, akit megtettek Jane vetélytársának. Egyetlen

pillantás sem árulta el egyikük részéről sem, hogy vonzódná-

nak egymáshoz. Semmi sem játszódott le közöttük, ami igazol-

ta volna Miss Bingley reményeit. Erről Elizabeth hamar meg-

győződött, s a látogatás során még két-három apróságot tapasz-

talt, amelyeket hő reménykedéssel igyekezett úgy magyarázni,

hogy Bingley-t gyengéd emlékek fűzik Jane-hez, hogy szeretne

többet is mondani, amivel Jane-re terelhetné a szót, csak nincs

hozzá bátorsága. Mialatt a többiek egymással beszélgettek,

Bingley megjegyezte (s hangjából őszinte sajnálkozás csendült

ki), hogy már nagyon régóta nem volt szerencséje

Elizabethhez, s még mielőtt a lány felelhetett volna, hozzátette:

– Több mint nyolc hónapja. Utoljára november huszonhato-

dikán találkoztunk, amikor a személyzetemet oly tragikus mó-


don elfogyasztották Netherfieldben.

Elizabeth örült, hogy Bingley ilyen pontosan emlékszik az

eseményre; később, amikor a többiek nem figyeltek oda, a fia-

talember megkérdezte tőle, hogy valamennyi testvére Longbo-

urnban van-e. A kérdés nem mondott sokat, mint ahogy az elő-

ző megjegyzés sem, de ahogyan mondta, s a pillantás, amellyel

kísérte, mégis jelentőséget adott neki.

Elizabeth nem akart gyakran Darcyra nézni, de valahányszor

odapillantott, izgalmat érzett, még hevesebb izgalmat, mint mi-

kor a Halál légióival kell szembeszállnia, s amikor a fiatalem-

ber beszélt, hanglejtésében nem volt semmi gőg vagy lenézés a

jelenlevők iránt; ami a lányt meggyőzte arról, hogy Darcy jobb

modora, melynek előző nap tanúja volt, egy napnál minden-

esetre tovább tartott. Amikor látta, hogy Darcy olyanoknak

igyekszik a kedvében járni, akikkel néhány hónappal azelőtt

szégyellt volna érintkezni; amikor látta, milyen udvarias, nem-

csak vele, hanem a lány rokonai iránt is, akikről leplezetlen

megvetéssel nyilatkozott; a különbség, a változás oly nagy volt,

s oly erővel ragadta meg Elizabetht, hogy alig hihette, hogy

nem került a csésze sárkánytejes tea hatása alá, amelyet fo-

gyasztott. Soha, még kedves netherfieldi barátai vagy az előke-

lő rosingsi rokonok körében sem tapasztalta, hogy Darcy eny-

nyire előzékeny, mint most, amikor igyekezete nem vezethet

semmi komoly eredményhez, sőt, amikor azoknak az ismeret-

sége, akiket elhalmozott figyelmességeivel, csak csúfondáros

megjegyzésekre késztette volna a netherfieldi és a rosingsi höl-

gyeket.

A vendégek több mint fél órát maradtak, s amikor búcsúz-

kodva felálltak, Darcy megkérte húgát, hogy mielőtt Mr. és

Mrs. Gardiner és Miss Bennet továbbutaznának, hívják meg

őket Pemberley-be ebédre. Miss Darcy erre készséggel ráállt,

bár félénksége elárulta, hogy meghívások ügyében még nem


valami járatos. Mrs. Gardiner az unokahúgára pillantott, mert

szerette volna tudni, hogyan érez a meghívással kapcsolatban

ő, akinek ez elsősorban szólt; de Elizabeth elfordította a fejét.

Mrs. Gardiner mindazonáltal úgy vélte, hogy ez a kitérő moz-

dulat inkább pillanatnyi zavarra vall, semmint vonakodásra, s

mivel férjén, aki nagyon kedvelte a társaságot, látta, hogy szí-

vesen menne, a maga felelősségére elfogadta a meghívást, s az

ebédet harmadnapra tűzték ki.

Bingley őszinte örömét fejezte ki, hogy ismét látni fogja

Elizabetht, mert még sok mondanivalója van számára, és sok

mindent meg szeretne tudni hertfordshire-i közös barátaikról is.

Elizabeth ezt úgy értette, hogy a fiatalember Jane-ről akar tőle

hallani, s nagyon megörült; ezért, meg egyébiránt is, ugyanis a

vendégek távozása után úgy gondolhatott vissza az elmúlt fél-

órára, mint amely kifejezetten vidáman, noha sajnos vérontás-

mentesen telt. Alig várta, hogy egyedül maradhasson, s mivel

félt nagybátyja és nénje kérdéseitől és célzásaitól, csak addig

maradt velük, amíg meghallgatta, milyen jó véleménnyel van-

nak Bingley-ről, aztán a szobájába sietett, hogy átöltözzön.

Pedig nem kellett tartania Gardinerék kíváncsiságától, min-

den lében kanál anyjával ellentétben ők nem akarták minden-

áron szóra bírni. Világos volt előttük, hogy a lány sokkal job-

ban ismeri Darcyt, mint azt eddig hitték; világos lett számukra

most már az is, hogy a fiatalember valóban szerelmes Eliza-

bethbe. Sok mindent láttak, ami érdekelte volna őket, de semmi

olyat, ami miatt faggatózni kezdhettek volna.

Darcyra most már minden erejükkel igyekeztek jó szívvel

gondolni, s amennyire megismerték, nem is találtak benne sem-

mi hibát. Megható módon sietett megmentésükre Pemberley-

ben, ezt követően udvariasan bánt velük, s ha csupán saját ér-

zéseik és a kulcsárnő beszámolója alapján alkottak volna ma-

guknak képet jelleméről, a fiatalember hertfordshire-i ismerő-


sei rá sem ismertek volna Darcyra.

Wickhamre vonatkozólag Gardinerék hamar megtudták,

hogy a környékbeliek nem sokra tartják; legfontosabb kapcso-

latáról – közte és jótevőjének fia között – ugyan tökéletlenül

voltak tájékoztatva, de az közismert volt, hogy Derbyshire-ből

távozva Wickham sok adósságot hagyott maga után, amit ké-

sőbb Darcy fizetett ki. Azt is széltében-hosszában pletykálták,

hogy Wickham tisztességtelen kapcsolatba keveredett két hely-

béli lánnyal, akik azután sajnálatos módon mindketten áldoza-

tul estek a járványnak, és meg kellett égetni őket, még mielőtt

vádjaik elhangozhattak volna.

Ami Elizát illeti, többet járt az esze Pemberley-n, mint előző

este; s bár az este lassan telt, ahhoz mégsem tűnt elég hosszú-

nak, hogy tisztába jöjjön érzéseivel a kastély egyik lakója iránt;

két teljes órát feküdt álmatlanul, hátha kibogozhatja, hogy mit

is akar. Gyűlölni semmi esetre sem gyűlölte őt. Ez az érzés már

rég elenyészett, s nem sokkal utána már azt is szégyellni kezd-

te, hogy valaha ki akarta szürcsölni Darcy vérét a koponyase-

béből. Darcy értékes tulajdonságai iránt tisztelet ébredt benne –

eleinte kelletlenül ismerte el, de egy ideje már nem ódzkodott a

fiatalembertől. S a tisztelet most barátibb érzéssé mélyült, hi-

szen a körülmények annyira mellette szóltak, a tegnapi esemé-

nyek vitathatatlanul kedvező fényt vetettek Darcy szándékaira.

Mindenekfelett, túl a tiszteleten és a becsülésen, valami olyan

jóindulat támadt a leány lelkében, amiről tudomást kellett ven-

nie. Hálás volt neki; nemcsak azért, hogy Darcy valamikor sze-

rette, hanem még most is szereti annyira, hogy meg tudja bo-

csátani neki, milyen ingerülten és keserűen kosarazta ki, hogy

fejbe rúgta, s igazságtalan vádakkal illette. Azt hitte, hogy

Darcy kerülni fogja őt, mint a legnagyobb ellenségét, de most,

e véletlen találkozásnál kiderült, hogy mindenáron fenn akarja

tartani ismeretségüket; nem mutatja tapintatlanul a vonzalmát,


nem tolakodóan bizalmas, amikor kettejükről van szó, hanem

az ő rokonainak jó véleményét igyekszik elnyerni, s a húgával

akarja őt jobban megismertetni. Ez a változás egy ilyen büszke

emberben nemcsak meglepte Elizabetht, hanem hálát is ébresz-

tett benne – ezt ugyanis csak a szerelemnek, a forró szerelem-

nek lehetett tulajdonítani; s nagyon jólesett neki Darcy bánás-

módja, még ha saját jóérzését nem is tudta pontosan hova tenni.

Tisztelte, becsülte a fiatalembert, hálás volt neki, szívből kí-

vánta, hogy boldog legyen; noha eddig azt tanulta, hogy érzé-

seit, izgalmát mindig tegye félre, most egyszeriben mindkettő

túltengett keblében. Milyen különös! Minél tovább töprengett a

kérdésről, annál inkább úgy érezte, nő a hatalma, de nem a

harcművészetek terén, hanem a másik szíve fölött is. Micsoda

hatalom! De hogyan éljen vele? Ezt a fegyvert ismerte

Elizabeth legkevésbé az összes közül: nem tudta, hogyan bán-

jon a szerelemmel, márpedig a világ minden fegyvere közül ez

a legveszedelmesebb.

A nagynéni és unokahúga abban állapodtak meg, hogy Miss

Darcy kivételes figyelmességét, aki mindjárt megérkezése nap-

ján eljött hozzájuk, ha nem is lehet hasonlóval viszonozni, leg-

alább valamilyen udvarias gesztussal meg kellene hálálni, s

ezért kifejezetten illő volna, ha másnap délelőtt tiszteletüket

tennék nála Pemberley-ben. Úgy határoztak, hogy átmennek.

Elizabeth örült, bár amikor ennek az okát tudakolta, alig volt

képes számot adni róla önmagának.

Mr. Gardiner röviddel a reggeli után magukra hagyta őket.

Előző nap újra szóba került a halfogás, s megbeszélték, hogy a

délelőtt folyamán találkozik a pemberley-i társaság néhány fér-

fi tagjával.


45. FEJEZET

lizabeth most már biztos volt benne, hogy Miss Bingley el-

lenszenve féltékenységből eredt, s így nem tudott megsza-

badulni az érzéstől, hogy Caroline nagyon nem szívesen fogja

látni Pemberley-ben. Kíváncsi volt, milyen nyájas arcot vág

majd, amikor viszontlátják egymást.

A házhoz érkezve a hallon keresztül a Shinto szentélyhez

vezették őket, amely északra nézett, és különösen nyáron volt

kellemes. A szentély ablakai a parkra nyíltak, üdítő látványt

nyújtottak a magas, erdős hegyek a távolban, és számtalan

szent tükör tisztelgett az isteneknek, s egyben nagyon kellemes

fényárt biztosított.

Ebben a szentélyben fogadta őket Miss Darcy, akinek a tár-

saságában ott ült Mrs. Hurst és Miss Bingley, meg az a hölgy,

akinek felügyelete alatt élt Londonban. Georgiana nagyon ud-

variasan fogadta őket, de zavarban volt, ami félénkségéből és

aggályaiból adódott ugyan, s emiatt a társadalmilag alatta állók

mégis könnyen azt hihették róla, hogy büszke és tartózkodó.

Mrs. Gardiner és unokahúga viszont nem értették félre Miss

Darcy viselkedését, és sajnálták őt.

Mrs. Hurst és Miss Bingley csak biccentéssel üdvözölték a

vendégeket, s mikor leültek, néhány pillanatnyi csend követke-

zett, ami mindig kínos ilyenkor. A hallgatást Mrs. Annesley

törte meg, egy finom, jóravaló kinézetű asszony, aki próbált

valahogy életet lehelni a társalgásba, s ezzel illemtudóbb visel-

kedésről tett tanúságot, mint a két nővér. Ő meg Mrs. Gardiner

vitték a szót, néha Elizabeth is közbeszólt. Miss Darcyn lát-

szott, hogy szívesen bekapcsolódna, ha volna hozzá bátorsága;

néha meg is kockáztatott egy-egy rövid mondatot, amikor leg-

kevésbé kellett attól tartania, hogy meghallják. Elizabeth ész-

revette, hogy Miss Bingley minden mozdulatát figyeli; egy szót

E


sem szólhatott, főképp Miss Darcyhoz nem, úgy, hogy magára

ne vonja Caroline tekintetét. „Ó! Mennyire vágyhat rá, hogy

behúzzon nekem egyet-kettőt az ügyetlen, képzetlen öklével,”

gondolta Elizabeth. „Milyen mókás volna látni, hogy megfe-

ledkezik magáról, és nekem ront!”

Aztán az inasok belépése vitt színt a látogatásba, akik hideg

húst, süteményt s japán ínyencségeket hoztak be. Most már

volt, ami az egész társaságot foglalkoztassa, mert beszélni

ugyan nem mindenki beszélt, de enni mindenki tudott, s a szé-

pen halomba rakott sonka, cukormáz és szusihal csakhamar az

asztal köré csalta őket.

Elizabethnek eközben bőven volt alkalma eldönteni, hogy

fél-e találkozni Darcyval, vagy vágyik rá – és ezt lemérhette

érzésein, amikor Darcy a szobába lépett; s bár egy pillanattal

előbb még azt hitte, hogy erősebb benne a vágy, aztán mégis

sajnálni kezdte, hogy a fiatalember megjelent, mert rájött, hogy

biztos érződik a leheletén az elfogyasztott édesség és nyers an-

golna.

Darcy töltött némi időt Mr. Gardinerrel – aki a kastély két-

három férfi vendégével muskétával halászott a folyónál –, s

csak akkor vált el tőle, amikor értesült, hogy a hölgyek aznap

délelőtt látogatóba jönnek húgához. Mihelyt Darcy megjelent,

Elizabeth megfontoltan elhatározta, hogy nyugodtan, zavar-

mentesen fog viselkedni, mert látta, hogy az egész társaság

gyanút fogott, s alig van szem, mely ne figyelné Darcy viselke-

dését, amint belépett a helyiségbe. De egyetlen arcra sem ült ki

olyan mohó kíváncsiság, mint Miss Bingley-ére, noha mindig

széles mosoly terült el az arcán, valahányszor Darcyhoz vagy

Elizabethhez fordult. A féltékenység még nem kergette kétség-

beesésbe, s egyáltalán nem tett le Darcyval kapcsolatos tervei-

ről. Miss Darcy bátyja megjelenése után sokkal többször igye-

kezett megszólalni; Elizabeth látta Darcyn, mennyire szeretné,


ha a húga meg ő jobban összebarátkoznának, s ezért mindent

megtett, hogy Miss Darcyt társalgásra bírja. Mindezt Miss

Bingley is látta, s az első adandó alkalmat megragadva dühö-

sen, türelmetlenül, gúnyos udvariassággal kérdezte meg:

– Mondja, kérem, Miss Eliza, hát a nemzetőrezredet valóban

elhelyezték Merytonból? Képzelem, mekkora veszteség lehet a

kegyed családjának!

Darcy jelenlétében nem merte kiejteni Wickham nevét, de

Elizabeth érezte, hogy Miss Bingley elsősorban őrá gondol, s

erőt kellett vennie magán, hogy nyomban ne illesszen monoklit

Miss Bingley szeme alá ezért az arcátlanságért. Aztán inkább

szóban, nem az öklével hárította el a rosszindulatú támadást, s

rögtön megfelelt a kérdésre, eléggé elfogulatlan hangon. Be-

széd közben önkéntelenül Darcyékra pillantott, s látta, hogy a

fiatalember kipirult arccal nézi őt, s jobbja viszket, hogy kard-

jához kapjon vele, a húga viszont zavarában végig lesüti a

szemét. Ha Miss Bingley tudta volna, milyen fájdalmat okoz

szeretett barátnőjének, semmi esetre sem kockáztatja meg ezt a

célzást; ő csak Elizabetht akarta kihozni a sodrából, eszébe jut-

tatva egy férfit, akiről azt hitte, hogy tetszik a lánynak – bízott

benne, hogy Elizabeth elárulja érzelmeit, s ez talán árt neki

Darcy szemében na és hátha Darcy visszaemlékezik arra az os-

toba és nevetséges viselkedésre is, amelyre a merytoni ezred a

Bennet család egyes tagjait késztette. Miss Darcy tervezett

szökéséről ellenben Miss Bingley soha egy szót sem hallott.

Elizabeth nyugodt viselkedése csakhamar lecsillapította

Darcy feldúltságát, s mivel Miss Bingley, csalódottan és bosz-

szúsan, nem mert tovább célozgatni Wickhamre, Georgiana

egy idő múlva szintén összeszedte magát, bár annyira azért

nem, hogy ezek után akár egy szót is szóljon. Kerülte bátyja

tekintetét, noha Darcy már alig gondolt Georgiana szerepére az

egész ügyben, s így ez a manőver, amellyel Miss Bingley el


akarta terelni Darcy gondolatait Elizabethről, csak arra volt jó,

hogy még többet és még nagyobb örömmel gondoljon reá. A

Tumu erőd elleni ostrom óta nem látott a világ ilyen szánalma-

san összetákolt haditervet.

Az előbb említett közjáték után a látogatás már nem tartott

sokáig; s mialatt Darcy a kocsihoz kísérte a vendégeket, Miss

Bingley érzelmeinek szabad folyást engedve Elizabeth szemé-

lyét, viselkedését és ruháját szapulta. Georgiana viszont nem

volt hajlandó ebben részt venni. Ha bátyja dicsért valakit, az

elegendő volt, hogy ő is megszeresse, hiszen az ő bátyja nem

tévedhet. Márpedig Darcy úgy magasztalta előtte Elizabetht,

hogy Georgiana nem is tarthatta másnak, csak bájosnak és el-

ragadónak. Amikor Darcy visszatért a szentélybe, Miss

Bingley nem állhatta meg, hogy legalább részben ne ismételje

el előtte, amit a húgának már elmondott.

– Ugye, Mr. Darcy, milyen rettenetesen festett Eliza Bennet

kisasszony ma délelőtt? – kiáltott fel. – Még életemben nem

láttam senkit így megváltozni, mint őt a tél óta. Milyen barna

és cserzett lett az arca! Louisa meg én megállapítottuk, hogy rá

sem ismertünk volna.

Bármennyire rosszul eshetett Darcynak ez a megjegyzés,

mindössze hidegen annyit válaszolt, hogy ő nem vett észre rajta

egyebet, mint hogy Miss Bennet kissé lebarnult – ez pedig nyá-

ri utazásnál nem csoda.

– A magam részéről be kell vallanom – folytatta Miss

Bingley –, hogy én soha nem láttam semmi szépet benne. Túl-

zottan kidudorodik a hasizma, a karján nincs semmi puha hús,

a lába túl hosszú és hajlékony. Az orra jelentéktelen, kibírhatat-

lanul aprócska. A fogsora tűrhető, de nem különleges; ami pe-

dig a szemét illeti, melyet néha dicsérni szoktak, én nem látok

benne semmi rendkívülit. Éles, fürkésző nézése van, s ez nem

tetszik nekem; az egész fellépésében van valami öntelt vonás,


ami kibírhatatlan.

Miss Bingley tudta, hogy Darcy Elizabeth csodálója, s nem

ez a legjobb mód arra, hogy önmagát kedvessé tegye előtte. De

mérgében félretette a józan megfontolást, s amikor végre sike-

rült Darcyt kissé felingerelnie, ezt sikerként könyvelte el. A

fiatalember azonban eltökélten hallgatott, s mivel Miss Bingley

szóra akarta bírni, így folytatta:

– Emlékszem, mikor megismerkedtünk vele Hertfordshire-

ben, mindnyájan elcsodálkoztunk, hogy elismert szépség híré-

ben áll. Élesen emlékszem, mit mondott ön egyik este, amikor

nálunk vacsoráztak Netherfieldben: „Szépség! Ennyi erővel az

anyja meg szellemes asszony!” De úgy látszik, azóta már jobb

véleménnyel van róla – azt hiszem, egyszer meg is jegyezte,

milyen csinosnak tartja.

– Igen – felelte Darcy, aki már nem bírta tovább türtőztetni

magát –, ez akkor volt, amikor először láttam, de most már hó-

napok óta az egyik legszebb nőnek tartom, akivel valaha talál-

koztam.

Ezzel faképnél hagyta, s Miss Bingley magában örülhetett,

hogy olyan kijelentésre késztette Darcyt, amellyel csak magá-

nak okozott fájdalmat.

Hazafelé menet Mrs. Gardiner és Elizabeth mindenről be-

széltek, ami a látogatás folyamán történt, csak éppen arról nem,

ami legjobban érdekelte mindkettőjüket. Megvitatták minden

egyes jelenlevő külsejét és viselkedését, kivéve azét, aki leg-

jobban lekötötte figyelmüket. Beszéltek a húgáról, az ismerőse-

iről, a szentélyről, a felszolgált szusihalról, mindenről, csak

őróla nem. Pedig Elizabeth nagyon szerette volna tudni, ho-

gyan vélekedik róla a nagynénje, Mrs. Gardiner meg szerfelett

örült volna, ha unokahúga hozza szóba a témát.


46. FEJEZET

lizabeth nagyot csalódott, hogy nem várta ott Jane levele,

amikor először Lambtonba érkeztek. Ez a csalódás minden

délelőtt megújult, de a harmadik napon már nem elégedetlen-

kedett, és nővérének is megbocsátott, mert egyszerre két levelet

kapott tőle; az egyikre rá volt írva, hogy előbb egy olyan pos-

takocsival küldték, amelyet lerohantak a zombik, ezért továbbí-

tották késéssel.

Éppen sétálni készültek, amikor a levelek megérkeztek, így

aztán nagybátyja és nagynénje kettesben indultak el, hogy

Elizabeth nyugodtan élvezhesse az otthoni híreket. Először a

megkésve érkezett levelet bontotta fel; öt nappal ezelőtt kelt.

Az elején Jane beszámolt kis összejöveteleikről és szórakozá-

saikról, mindazokról a hírekről, amelyeket a vidéki élet szol-

gáltatott; de a levél második része, amelyet Jane egy nappal ké-

sőbb nyilvánvalóan izgatottan írt, fontosabb dolgot közölt. Ez

állt benne:

Drága Lizzy, amióta a fentieket írtam, valami nagyon

váratlan és komoly dolog történt. Amit mondani akarok,

szegény Lydiát érinti. Tegnap éjjel tizenkettőkor, éppen

mikor aludni tértünk, küldönc jött Forster ezredestől. Ar-

ról értesített bennünket, hogy Lydia Skóciába szökött az

egyik tiszttel – de minek is kerteljek: Wickhammel! Kép-

zeld, mennyire meglepődtünk. Nagyon, nagyon sajnálom.

Milyen meggondolatlan házasság mindkét részről! De

azért a legjobbat remélem, hátha mégis félreismertük

Wickham jellemét. Elhiszem róla, hogy könnyelmű és

meggondolatlan, de ez a lépés (és ennek örülnünk kell)

nem vall romlott szívre. Mindenesetre nem érdekből vá-

lasztott feleséget, mert tudnia kell, hogy édesapánk nem

E


adhat hozományt. Szegény mama roppantul bánkódik.

Apám jobban viseli a dolgot. Hálát adok az égnek, amiért

nem meséltük el nekik, hogy Wickham összeveszett

Darcyval, és hogy hogyan bánt a sükettel – mindezt ma-

gunknak is el kell felejtenünk.

Elizabeth, amint végzett a levéllel, rögtön a másik után ka-

pott, türelmetlenül bontotta fel, s a következőket olvasta (ez a

levél egy nappal később kelt, mint az elsőnek a vége):

Drága Lizzy, nem is tudom, hogyan írjam meg – rossz

hírem van, és nem késlekedhetek. Akármilyen esztelenség

volna is Wickham és szegény Lydiánk házassága, most

már afelől szeretnénk nyugodtak lenni, hogy megvolt az

esküvő, mert okunk van attól tartani, hogy Lydiát talán

akarata ellenére ragadták el. Forster ezredes tegnap

megérkezett; előző nap indult el Brightonból, néhány

órával a küldönc után. Lydia azt írta ugyan Mrs. F.-nek

rövid levelében, hogy házasságkötés miatt szöktek meg

egy másik tiszt azonban elejtett valami célzást, hogy sze-

rinte Wickhamnek esze ágában sem volt semmi ilyesmi.

Ahogy az ezredesnek is fülébe jutott ez a megjegyzés,

megijedt, és rögtön elindult B.-ből, hogy nyomukba ered-

jen. Claphamig követte is őket, de tovább nem – ott ugyan-

is golyózápor fogadta őket, és fedezéket kellett keresniük,

Wickham és Lydia pedig bérkocsit fogadott és elszelelt.

Ezután csak annyit sikerült megtudni, hogy a londoni or-

szágúton látták őket. Nem tudom, mit gondoljak. Miután

Londonnak ezen az oldalán tűvé tett mindent, F. ezredes

továbbjött Longbournba, és olyan módon tárta fel előt-

tünk aggodalmait, ami igazán becsületére vált jó szívé-

nek. Őszintén sajnálom őt és feleségét, de őket nem hibáz-

tathatjuk. Mindnyájan le vagyunk sújtva, drága Lizzym.


Mama és édesapánk a legrosszabbtól tartanak, de én nem

hiszem, hogy Wickham ennyire gonosz lenne. Több min-

den is indokolhatja, hogy inkább Londonban esküsznek

meg titokban, és nem ragaszkodnak eredeti tervükhöz. S

még ha W.-nek tisztességtelen szándéka volna is (ami

nem valószínű), képes-e véghezvinni Lydia ellen, aki

mégiscsak harcművészetekben képzett leány; meg aztán

feltételezhető-e, hogy ennyire félreismertük Wickham jel-

lemét? Lehetetlen! Apánk haladéktalanul Londonba uta-

zik Forster ezredessel, hogy rátaláljon Lydiára. Hogy mit

akar tenni, arról semmi bizonyosat nem tudok, de feldúlt

lelkiállapotban aligha intézkedhet majd a legjobb és leg-

célszerűbb módon – Forster ezredesnek pedig holnap es-

te vissza kell térnie Brightonba. Ebben a szörnyű helyzet-

ben nagybácsim tanácsa és segítsége mindennél többet

érne. Ő biztos egyből meg fogja érteni érzéseimet, s én

számítok az ő jóságára.

– Jaj, hol van a bácsim? Hol van? – kiáltotta Elizabeth, fel-

ugorva székéről, amint végigolvasta a levelet, nehogy egy pil-

lanatnyi időt is vesztegessen; de mire az ajtóhoz ért, az inas

nyitott be, és Darcy jelent meg. A fiatalember döbbenten látta,

milyen sápadt Elizabeth arca és milyen izgatott a viselkedése,

de mielőtt még szóhoz juthatott volna, a lány hevesen felkiál-

tott: – Bocsásson meg, de mennem kell. Rögtön meg kell ke-

resnem Mr. Gardinert, a dolog nem tűr halasztást. Egy pillana-

tot sem veszíthetek.

– Jóságos ég! Mi baj? – kiáltotta Darcy. – Egy percig sem

akarom tartóztatni, de engedje meg, hogy én vagy az inas ke-

resse meg Mr. és Mrs. Gardinert. Kegyed nincs elég jól, így

nem mehet utánuk.

Elizabeth tétovázott, de remegett a lába, s maga is érezte,

mennyire hiábavaló lenne, ha próbálna utánuk szaladni. Visz-


szahívta hát az inast, és megbízta, kifulladt és szinte érthetetlen

hangon, hogy azonnal hozza vissza a házba urát és asszonyát.

Mikor az inas elment, Elizabeth leült, mert nem tudott állni

a lábán, s olyan siralmas állapotban volt, hogy Darcy nem

hagyhatta magára.

– Hadd hívjam be a szobalányt! – szólongatta a lányt gyen-

géd, részvétteljes hangon. – Nem szeretne inni valamit, amitől

kissé rendbe jönne? Ne hozzak Kampo gyökeret? Látom, na-

gyon rosszul van.

– Nem, köszönöm – felelte Elizabeth, igyekezve összeszed-

ni magát. – Nincs nekem semmi bajom, csak egy szörnyű hír

taglózott le, amit az imént kaptam Longbournból.

Könnyekben tört ki, s néhány percig meg sem tudott muk-

kanni. Darcy kínos bizonytalanságában csak néhány szót mo-

tyogott, aggodalmáról biztosítva a lányt, aztán néma részvéttel

nézte tovább.

Végül Elizabeth újra szóhoz jutott:

– Most jött meg Jane levele a szörnyű hírrel. Hiába is titkol-

nánk bárki elől. Legifjabb húgom kiszolgáltatta magát… Mr.

Wickhamnek. Együtt szöktek el Brightonból. Ön jól ismeri ezt

a férfit, biztos sejti, mi a helyzet. Lydiának nincs pénze, nincs

előkelő rokonsága, nincs semmije, ami arra bírhatná a férfit,

hogy feleségül vegye… a húgom örökre elveszett.

Darcy a hír hallatán megdermedt.

– Ha arra gondolok – folytatta Elizabeth, akin még inkább

úrrá lett az aggódás –, hogy mindezt megakadályozhattam vol-

na! Hiszen tudtam, milyen ember! Bár elmondtam volna a csa-

ládomnak, legalább részben, amit megtudtam róla! Ha ismerték

volna a jellemét, akkor ez nem történik meg. De most már ké-

ső… sajnos késő!

– Borzasztóan sajnálom – kiáltott fel Darcy –, sajnálom, és

fel vagyok háborodva. De biztos ez, teljesen biztos benne?


– Sajnos igen. Vasárnap éjjel indultak Brightonból, s majd-

nem Londonig sikerült követni a nyomukat, de tovább nem;

Forster ezredes kétli, hogy lányszöktetésről lenne szó, és arra

gyanakszik, hogy Wickham akarata ellenére ragadta el Lydiát.

– És eddig mit tettek, mivel próbálkoztak, hogy megtalál-

ják?

– Apám Londonba ment, Jane pedig a levélben kéri nagybá-

tyámat, siessen a család segítségére – remélem, egy félórán be-

lül indulunk. De nincs mit tenni. Egyáltalán hol keressük őket?

Szerintem még remény sincs rá, hogy megtaláljuk.

Darcy szótlanul bólintott.

– Amikor felnyitotta a szemem, s rádöbbentem Wickham

igazi jellemére… Ó! Bár tudtam volna, mit kell tennem, s meg

is mertem volna tenni! De nem tudtam, attól féltem, hogy túl-

zásba esek. Szörnyű, végzetes tévedés!

Darcy nem felelt. Úgy látszott, mintha alig hallgatna rá –

töprengve járkált fel-alá a szobában, homlokát ráncolva, komor

képpel. Elizabeth hamar felfigyelt erre, és rögtön megértette,

miért. Darcynak leromlott a róla alkotott véleménye: egy ilyen

ballépés, ez a nyilvánvaló, tagadhatatlan családi szégyen min-

den vonzalmat megöl. Soha nem érezte még ilyen őszintén,

hogy szeretni tudná, mint most, amikor már hiábavaló minden

szerelem.

Zsebkendőjébe temette arcát, s csakhamar megfeledkezett

mindenről; csak néhány perccel később ocsúdott fel, amikor

vendége részvevő, de tartózkodó hangon megszólalt:

– Bár adná az ég, hogy mondhatnék vagy tehetnék valamit,

ami megvigasztalná ebben a bánatban. De nem gyötröm hiú

óhajokkal, amelyek úgy tűnhetnek, mintha köszönetet akarnék

kierőszakolni. Tartok tőle, hogy e szerencsétlen ügy miatt hú-

gom nem üdvözölheti ma önöket Pemberley-ben.

– Ó, igen, legyen olyan kedves, mentsen ki bennünket Miss


Darcynál. Mondja neki azt, hogy valami sürgős ügy miatt

azonnal haza kell utaznunk. Titkolja el a fájdalmas valóságot,

ameddig lehet – tudom, sokáig úgysem lehet.

Darcy készséggel biztosította titoktartásáról, újból kifejezte

mély sajnálkozását, szerencsésebb kimenetelt kívánt, mint amit

jelen pillanatban remélni lehetett, megkérte, hogy adja át üd-

vözletét rokonainak, majd egyetlen komoly pillantással búcsút

véve elment.

Amint Darcy kilépett a szobából, Elizabeth érezte, hogy va-

lószínűleg soha többé nem lesz már köztük ilyen szívélyes, ba-

ráti viszony; s amikor visszatekintett egész, ellentmondással és

váratlan fordulatokkal teli ismeretségükre, sóhajtva gondolt sa-

ját érzelmeinek átváltozására, hiszen most szívesen folytatta

volna az ismeretséget, noha korábban örült volna, ha vége sza-

kad.

Elizabeth fájdalommal látta, hogy Darcy távozik. Ez volt az

egyik legelső dolog, amit Lydia szégyene okozott, s Elizabeth

most még kínosabb gyötrődéssel gondolt erre a szerencsétlen

ügyre. Amióta Jane második levelét elolvasta, már egy pillanat-

ra sem remélte, hogy Wickham feleségül akarja venni Lydiát –

ilyesmivel csak Jane áltathatja magát. Egyáltalán nem lepték

meg a fejlemények. Az első levél olvasása közben tele volt

ámulattal és csodálkozással: hogyan ejthet foglyul Wickham

egy Shaolin-tanítványt, mégha ilyen gondatlant is, mint Lydia.

De most már ez is magától értetődőnek tűnt. Lydia annyira szí-

vesen kereste a jóképű tisztek társaságát, hogy nagyon ala-

csony szinten állt az ébersége; így eshetett meg ez a szégyen.

Egyetlen vágya volt csak: hogy otthon lehessen, halljon, lás-

son mindent, a helyszínen legyen, megoszthassa Jane-nel a

gondokat, melyek most mind őrá szakadtak ebben a felbolydult

családban, ahol az apa távol van, az anya mostanra már bizto-

san okádik, s maga is állandó gondozásra szorul. Bár szinte bi-


zonyosra vette, hogy semmit sem tehetnek Lydiáért, mégis

nagybátyja közbelépésétől várt mindent, s amíg ő meg nem je-

lent a szobában, Elizabetht gyötrő türelmetlenség kínozta.

Gardinerék rémülten siettek vissza, mert az inas szavaiból azt

vették ki, hogy unokahúgukat valami ismeretlen ellenség mé-

szárolta le, de Elizabeth ezzel kapcsolatban rögtön megnyugtat-

ta őket, aztán gyorsan elmondta, miért küldött értük, és felol-

vasta a két levelet. Gardinerék teljesen elhűltek. Ez nemcsak

Lydia ügye volt, hanem mindnyájuké; s az első meglepett és

felháborodott felkiáltások után Mr. Gardiner készségesen meg-

ígérte, hogy megtesz minden tőle telhetőt. Elizabeth számított

ugyan erre, mégis hálakönnyekkel a szemében mondott köszö-

netet; s mivel mindhármukat ugyanaz a vágy űzte, hamar meg-

állapodtak az elutazás dolgában. Indulni kell, méghozzá minél

hamarabb.

– De mi lesz a pemberley-i meghívással? – kiáltotta Mrs.

Gardiner. – John azt mondta, hogy Mr. Darcy itt volt, mikor ér-

tünk küldtél, igaz?

– Igaz, és már szóltam is neki, hogy nem tudunk ott lenni az

ebéden. Ez már el van intézve.

– De mit mondjunk a többi ismerősünknek? – tanakodott

Mrs. Gardiner, miközben felszaladt a szobájába, hogy összeké-

szüljön az utazásra. – Ó, bárcsak láthatnám Sylakot még egy-

szer!

De ez hiábavaló kívánság volt, legfeljebb arra jó, hogy a kö-

vetkező óra lázas sietségében lekösse vele a gondolatait. Ha

Elizabeth ölbe tett kézzel ül, biztos meg lett volna győződve ar-

ról, hogy ilyen boldogtalan lelkiállapotban semmit nem lehet

tenni. De neki is kijutott a munkából, éppúgy, mint a nagynén-

jének; többek között levelet kellett írnia minden lambtoni isme-

rősüknek, ürügyet találva a hirtelen elutazásra. Egy óra alatt

azért mindennel elkészültek, közben Mr. Gardiner is rendezte a


számlát a fogadóban, s már csak az indulás volt hátra. A bor-

zasztó délelőtt után Elizabeth egyszerre csak a kocsiban találta

magát, hamarabb, mint gondolta, s máris útban voltak Longbo-

urn felé.

47. FEJEZET

indent átgondoltam újra, Elizabeth – mondta a

nagybátyja, amint kiértek a városból –, és alaposan

fontolóra véve az ügyet most már én is inkább hajlok rá, hogy

egyetértsek a nővéreddel. Nagyon valószínűtlennek látszik,

hogy egy fiatalember ilyen tervet forraljon az ellen a leány el-

len, aki számíthat barátai védelmére, s aki éppen ezredesének

vendége volt – ezért bízom benne, hogy minden jóra fordul.

Wickham vajon azt hitte volna, hogy Lydia ismerősei nem lép-

nek közbe? Hogy nővérei nem üldözik kardjukkal a világ végé-

re is? Hogy újból az ezred szeme elé kerülhet, miután így meg-

sértette Forster ezredest? Ez a kaland nem ér meg neki ekkora

kockázatot.

– Valóban így látja? – kiáltott Elizabeth, s egy pillanatra

felderült az arca.

– Becsületszavamra: szerintem is igaza van nagybátyádnak

– mondta Mrs. Gardiner. – Miért vállalkozott volna arra, hogy

ennyire lábbal tiporjon minden illemet, becsületet, érdeket?

Nem hiszem, hogy Wickham ilyen elvetemült lenne. Mondd,

Lizzy, te akkorát csalódtál benne, hogy képesnek tartod mind-

erre?

– Arra talán nem, hogy saját érdekei ellenében cselekedjen,

de arra igen, hogy ne törődjön semmi egyébbel. Bárcsak önök-

– M


nek lenne igaza! De ezt remélni sem merem. Ha úgy áll a do-

log, akkor miért nyitott tüzet az ezredesre?

– Először is – felelte Mr. Gardiner – nincs rá bizonyíték,

hogy nem akarnak összeházasodni.

– De akkor miért titkolóznak ennyire? Miért félnek attól,

hogy rájuk találnak? És miért titokban kell megesküdniük? Ó,

nem… ez egyáltalán nem valószínű. Hiszen Jane leveléből is

kiderül, s legjobb barátja is meg van győződve arról, hogy esze

ágában sincs elvenni Lydiát. Wickham sohasem fog olyan nőt

feleségül venni, akinek nincs pénze. Egyszerűen nem engedheti

meg magának. És mit nyújthat neki Lydia, milyen varázsa van

a fiatalságán és nyúlánk csontozatán kívül, ami rávehetné

Wickhamet, hogy lemondjon egy előnyös házasság révén elér-

hető kilátásokról? A másik ellenvetésnek, attól tartok, alig van

alapja. Nővéreim és én aligha tölthetünk túl sok időt azzal,

hogy Wickham után kutatunk, hiszen Őfelsége parancsa szerint

Hertfordshire-t kell védelmeznünk életünk árán is, mindaddig,

amíg le nem rokkanunk, vagy meg nem házasodunk.

– De te valóban azt hiszed, hogy Lydia annyira tehetetlen,

hogy hagyja, hogy megbecstelenítsék, sőt, az egész család be-

csületét megtiporják?

– Botrányosnak tűnik, és valóban az is – felelte Elizabeth

könnybe lábadt szemmel –, hogy kétségbe lehessen vonni hú-

gom képzettségét a harcművészetek terén. De tényleg nem tu-

dom, mit mondjak. Talán igazságtalan vagyok Lydiával szem-

ben. Viszont még nagyon fiatal; soha nem tanították arra, hogy

komoly dolgokkal foglalkozzon, s az utolsó fél évben – nem,

már egy teljes éve – máson sem járt az esze, csak a szórakozá-

son és a páváskodáson. Hagyták, hogy tétlenül és léhán fecsé-

relje el az idejét, és elhanyagolja a napi kung-fu edzést, medi-

tációt, de akár az olyan egyszerű játékokat is, mint a „csókolj,

vad”. Amióta Merytonban szállásolták el az ezredet, csak a sze-


relemmel, a flörttel, a tisztekkel volt tele a feje. Azt pedig

mindnyájan tudjuk, hogy Wickham személye és modora van

olyan sármos, hogy könnyen elszédítsen egy nőt.

– De látod, hogy Jane sem tartja gonosznak, és nem hiszi,

hogy képes ilyen aljasságra – mondta a néni.

– Ugyan, Jane kit tart gonosznak? Láttam már, amint ki-

mondhatatlant ölelt magához, és bocsánatukért esedezett, ami-

ért leszakította a végtagjaikat, még akkor, is, ha azok utolsó

erejükkel beleharaptak volna. Pedig Jane éppolyan jól tudja,

mint én, hogy valójában milyen ember Wickham. Mindketten

tudjuk róla, hogy minden szempontból erkölcstelen, nincs ben-

ne tisztesség és becsület.

– És ezt biztosan tudod? – kiáltott fel Mrs. Gardiner.

– Biztosan – felelte Elizabeth elpirulva. – Múltkor már el-

mondtam, milyen gyalázatosan viselkedett Mr. Darcyval szem-

ben; Longbournban pedig legutóbb saját fülével hallotta a néni,

hogyan nyilatkozott arról az emberről, aki elnéző és bőkezű

volt vele. És vannak egyéb körülmények is, amelyekről nem

szabad, jobban mondva nem érdemes beszélnem; de elképesz-

tő, mennyit hazudozott összevissza az egész pemberley-i csa-

ládról.

– És Lydia minderről nem tud semmit? Ha te meg Jane

olyan jól értesültek vagytok, miért nem avattátok őt is be?

– Hát, igen. Ez a legszomorúbb az egészben. Mielőtt Kentbe

érkeztem, és több ízben találkoztam Mr. Darcyval és rokoná-

val, Fitzwilliam ezredessel, magam sem tudtam az igazságot –

fogalmam sem volt róla, s emiatt megérdemeltem volna, hogy

hét vágást ejtsek magamon. Mikor pedig hazamentem, úgy

volt, hogy egy-két hét múlva az ezred elhagyja Merytont. Eb-

ből kifolyólag sem Jane, akinek mindent elmondtam, sem én

nem tartottam szükségesnek, hogy nyilvánosságra hozzuk, amit

megtudtunk róla; mit használunk vele, gondoltuk, ha lerombol-


juk a jó véleményt, amelyet a környéken mindenki táplált irán-

ta? Sőt, még akkor sem jutott eszembe, hogy felvilágosítsam

Lydiát Wickham jelleméről, amikor megbeszélték, hogy Lydia

Brightonba megy az ezredesnével.

– Ezek szerint semmi okod nem volt azt hinni, hogy Lydia

és Wickham megtetszettek egymásnak, amikor az egész társa-

ság Brightonba ment?

– Semmi a világon. Egyikükön sem vettem észre a vonza-

lom legcsekélyebb jelét sem, leszámítva, hogy Lydia a férfi

nevét tőrrel belevéste a köldöke köré, de ez nála szokásos eljá-

rás. Amikor Wickham belépett az ezredbe, Lydiának persze

mindjárt megtetszett – de így voltunk vele valamennyien. Az

első két hónapban minden lány érte bolondult Merytonban meg

a környékén; de ő sohasem tüntette ki Lydiát különösebb ér-

deklődésével, s így a túlzott és féktelen rajongás rövid időszaka

után Lydia vonzalma ellanyhult, s megint más tisztek lettek a

kedvencei, akik figyelmesebben bántak vele.

Az érdekes kérdés meg-megújuló vitája során új aggályok,

remények és feltevések nemigen merültek fel, mégis természe-

tes, hogy szinte másról sem tudtak beszélni az egész úton.

Elizabeth szüntelenül erre gondolt. A leggyötrőbb fájdalom, az

önvád fájdalma égett szívében, s pillanatokra sem hagyta nyu-

godni.

Olyan gyorsan haladtak, amint csak lehetett, amíg a Lowe

nevű faluhoz nem értek, ahol nemrég összetűzésre került sor a

királyi sereg és a pokol hordái között. Itt az út annyira tele volt

holttestekkel (emberekkel és kimondhatatlanokkal egyaránt),

hogy szinte járhatatlanná vált. Minthogy kockázatos lett volna

hozzáérni a tetemekhez, a kocsis kénytelen volt felemelni a ko-

csi alól a vascsőrt, és a lovak elé erősíteni, hogy a lábuk előtt

ekét formálva kétoldalra lökje a testeket, miközben tovább-

mennek.


Eltökéltek voltak, hogy ne veszítsenek több időt, úgyhogy

Elizabeth mordállyal a kezében felült a bakra a kocsis mellé,

hogy a gond legkisebb jelére puskaporral válaszoljon. Megpa-

rancsolta a kocsisnak, hogy semmilyen okból ne álljon meg;

még a dolgukat is menet közben végezték. Egész éjszaka haj-

tottak, s másnap délfelé már meg is érkeztek Longbournba.

Elizának jólesett a tudat, hogy a szükségesnél egy perccel sem

hosszabban várakoztatják meg nővérét.

A Gardiner gyerekek felfigyeltek a postakocsira, s a ház

lépcsőjéről lesték, mint fordul be a kertbe; s amikor a kocsi a

kapu elé ért, boldog meglepetés sugárzott arcukról: ez volt a

szíves fogadtatás első, jóleső jele.

Elizabeth kiugrott a kocsiból, sietve megcsókolta mindegyik

gyereket, s rohant a hallba, ahol rögtön Jane-nel találkozott.

A két testvér könnyezve, szeretetteljesen ölelkezett össze, s

Elizabeth nyomban rákérdezett, van-e hír a szökevényekről.

– Még nincs – felelte Jane. – De most, hogy drága nagybá-

csink megjött, remélem, minden rendben lesz.

– Apa Londonban van?

– Igen, kedden utazott, ahogy írtam is neked.

– És gyakran kaptok tőle hírt?

– Eddig csak kétszer üzent. Szerdán néhány sort írt, közölte,

hogy szerencsésen megérkezett, és utasításokkal látott el, mert

külön megkértem rá. Még csak annyit tett hozzá, hogy addig

nem ír, amíg nincs valami fontos híre.

– És anya hogy van? Hogy vagytok mindnyájan?

– Anya, azt hiszem, elég jól van, bár elég gyakran és sokat

okádik, de erre biztos számítottál. Fent van a szobájában, és

nagyon fog örülni mindnyájatoknak. Még nem szokott lejönni

a szalonba. Mary és Kitty, hála istennek, egészen jól érzik ma-

gukat, és mindketten véres fogadalmat tettek Mr. Wickham el-

len, áldja meg őket az Isten.


– Na és te… hogy vagy? – kiáltotta Elizabeth. – Olyan sá-

padt vagy… Mennyi mindenen mehettél keresztül!

De Jane megnyugtatta húgát, hogy teljesen jól van; s beszél-

getésüknek ezzel vége szakadt, mert bejöttek Gardinerék is,

akik eddig a gyerekekkel foglalkoztak. Jane odaszaladt nagy-

bátyjához és nénjéhez, s hol mosolyogva, hol könnyek között

hálálkodott nekik, amiért eljöttek.

Amikor mindnyájan leültek a szalonban, a többiek is újra

feltették a kérdéseket, amiket Elizabeth már feltett, s hamaro-

san látták, hogy Jane már nem tud további újdonsággal szol-

gálni. Ő még mindig vérmes reményeket táplált, hogy minden

jóra fordul, s bármelyik reggel levél érkezhet Lydiától vagy

édesapjuktól, amelyből kiderül, mit végeztek, s talán hírt ad az

esküvőről is.

Néhány percnyi beszélgetés után valamennyien felmentek

Mrs. Bennet szobájába, aki pontosan úgy fogadta őket, ahogy

azt tőle várni lehetett: sírt és jajveszékelt, átkozta Wickhamet

aljas viselkedéséért, és hányt vagy félvödörnyit; és mindenkit

hibáztatott, kivéve azt az egy személyt, aki rövidlátó majom-

szeretetével legfőbb oka volt Lydia minden ballépésének.

– Ha sikerült volna keresztülvinnem az akaratomat – mondta

–, és az egész család lemegy Brightonba, akkor ez sohasem tör-

ténik meg; de nem volt senki, aki az én szegény, drága Lydiámra

vigyázzon. Miért is nem tartották őt szemmel Forsterék? Biztos

az ő hanyagságukból ered az egész, mert Lydia nem olyan

lány, hogy ilyesmit tegyen, ha figyelnek rá. Mindig gondoltam,

hogy alkalmatlanok erre, nem lehet rájuk bízni Lydiát; de most

is letorkoltak, mint mindig. Szegény, drága kislányom! És most

Bennet is elment, és tudom, meg fog verekedni Wickhammel,

bárhol akad is rá, az pedig megöli őt – hiába van tele a feje

azokkal a keleti fortélyokkal, a törékeny vén teste már nem

olyan ügyes, mint régen. És akkor mi lesz velünk? Még ki sem


hűlt a sírban, és Collinsék máris kikergetnek bennünket a ház-

ból, s ha te nem leszel jó hozzánk, bátyám, nem tudom, mité-

vők leszünk!

Mindnyájan tiltakoztak ezek ellen a szörnyű gondolatok el-

len, s Mr. Gardiner, miután biztosította húgát és az egész csa-

ládot, mennyire szereti őket, kijelentette, hogy már másnap

Londonba akar utazni, és mindenben Mr. Bennet segítségére

lesz, hogy megtalálják Lydiát.

– Ne kínozzátok magatokat hiába – tette hozzá –, míg nem

bizonyos, hogy nem esküdtek meg, és nincs is szándékukban

megesküdni, ne tekintsük a dolgot reménytelennek. Amint

Londonba érek, felkeresem a sógoromat, elviszem hozzánk a

keleti hatos szektorba, s ott megbeszéljük, mi a teendő.

– Ó, drága bátyám – felelte Mrs. Bennet –, én is éppen erre

szerettelek volna megkérni. Ha Londonba érsz, kutasd fel őket,

és ha még nem esküdtek meg, vedd rá őket a házasságra. Ami a

kelengyét illeti, arra ne várjanak, mondd meg Lydiának, annyi

pénzt kap, amennyit akar, majd megveheti az esküvő után. És

ami a legfőbb, ne engedd Mr. Bennetet párbajozni. Mondd el

neki, milyen szörnyű állapotban vagyok – hogy halálra rémül-

tem a nagy ijedségtől –, úgy remegek, úgy szédülök, úgy nyi-

lallik az oldalam, fáj a fejem, meg szüntelen hányásrohamaim

vannak, hogy le se hunyom a szemem se éjjel, se nappal.

Mr. Gardiner újra biztosította, hogy tényleg mindent meg

fog tenni az ügy érdekében, és egészen addig nyugtatgatta,

amíg be nem hozták az ebédet; ekkor mindnyájan lementek,

magára hagyva Mrs. Bennetet – most a házvezetőnő társaságá-

ban okádott tovább, aki a lányok távollétében gondozta.

A bátyja és a sógornője meg volt ugyan győződve róla, hogy

Mrs. Bennetnek valójában semmi oka nincs, hogy így elzár-

kózzon a családtól, mégsem próbálták lebeszélni. Csakhamar

Mary és Kitty is lejött az ebédlőbe – annyira el voltak foglalva


a kung-fuzással, hogy eddig nem is mutatkoztak. Véres foga-

dalmuk óta szinte mással sem töltötték az időt. Mary, miután

asztalhoz ültek, kisvártatva odasúgta Elizabethnek:

– Ez valóban szerencsétlen ügy, és valószínűleg még sok

szóbeszédre ad majd alkalmat. A mi feladatunk, hogy gátat

vessünk a rosszindulat árjának, és egymás szívébe csepegtes-

sük a bosszú enyhítő balzsamát.

Mikor látta nővérén, hogy nincs kedve válaszolni, még hoz-

zátette:

– Bármilyen súlyos csapás ez Lydiának, mi azt a hasznos

tanulságot meríthetjük belőle, hogy a női erény elvesztése épp-

oly könnyű, mint levetni egy ruhadarabot – hogy egyetlen bal-

lépés vég nélküli romlásba dönt – hogy a becsületen ejtett folt

egyetlen ellenszere annak vére, aki a foltot ejtette.

Elizabeth ámultan nézett rá, de nyomott hangulatában nem

tudta, mit feleljen. Mary viszont továbbra is azzal vigasztaló-

dott, hogy efféle erkölcsi tanulságokat vont le a családot ért

bajból.

Délután a két idősebb Bennet lány módot talált arra, hogy

fél órára kettesben maradjon: egy ideig együtt keseregtek hú-

guk becsületének szörnyű elvesztésén, amit Elizabeth szinte

biztosra vett, s Jane sem tartott teljesen kizártnak majd tovább

fűzve a beszélgetést, Elizabeth így folytatta:

– De most mondj el tüzetesen mindent, amit még nem hal-

lottam. Minden apróságra kíváncsi vagyok. Mit mondott

Forster ezredes? A szökés pillanatáig nem sejtettek semmit?

– Forster ezredes megvallotta, ő többször is gyanakodott ar-

ra, hogy szerelmesek, különösen Lydia, de semmi okot nem lá-

tott riadalomra. Szívből sajnálom őt! Végtelenül figyelmes és

jó volt hozzánk. Még nem is sejtette, hogy Wickhamnek nem

volt házassági szándéka, máris ide készült, hogy rokonszenvé-

ről biztosítson bennünket; mihelyt pedig felmerült ez a gyanú,


még sietősebbre fogta az útját.

– És a másik tiszt meg volt győződve róla, hogy Wickham

nem akarja elvenni Lydiát? Tudta előre, hogy szökni készül-

nek?

– Igen, de az ezredes kérdéseire a tiszt azt felelte, hogy nem

tudott semmit a tervükről, a saját véleményét pedig még azután

sem volt hajlandó megmondani, hogy az ezredes megfenyeget-

te: a kimondhatatlanokkal eteti meg legnemesebb s egyben leg-

angolabb szerveit. Nem ismételte meg azt a kijelentését, hogy

megesküdni nem fognak – s ezért hajlandó vagyok azt remélni,

hogy előbb talán félreértették szavait.

– És amíg Forster ezredes ide nem jött, persze egyikőtök

sem kételkedett abban, hogy valóban sebtében megesküdtek?

– Hogyan is juthatott volna ilyesmi az eszünkbe! Én magam

kissé kényelmetlenül éreztem magam, attól tartottam, Lydia

nem lesz boldog ebben a házasságban, mert tudtam, hogy

Wickham viselkedése nem mindig kifogástalan. A papa és a

mama nem tudtak erről semmit, ők csak annyit láttak, milyen

meggondolatlan ez a házasság. Kitty ekkor bevallotta – érthető

diadallal, mert mindnyájunknál jól értesültebb volt –, hogy

Lydia utolsó levelében már felkészítette őt erre a lépésre. Úgy

látszik, Kitty már hosszú hetek óta tudta, hogy szerelmesek

egymásba.

– De addig nem, amíg el nem utaztak Brightonba?

– Azt hiszem, nem.

– És mit gondolsz, Forster ezredes jó véleménnyel van

Wickhamről? Tudja róla, milyen ember valójában?

– Be kell vallanom, nem nyilatkozott róla olyan kedvezően,

mint azelőtt. Azt mondta, hogy meggondolatlan és tékozló. S

amióta ez a szomorú ügy felszínre került, úgy hírlik, hogy sok

adósságot hagyott hátra Merytonban és legalább egy tejeslányt

másállapotban hagyott; de remélem, ez nem igaz.


– Ó, Jane, ha elmondtuk volna, amit tudtunk róla, akkor ez

nem történt volna meg!

– Talán jobb lett volna – felelte Jane. – De nem tűnt igazsá-

gosnak, hogy kipellengérezzünk valakit régi hibái miatt, ami-

kor nem tudjuk, hogyan érez mostanában. Bennünket a legjobb

szándék vezetett.

– Forster ezredes elismételte a részleteket is, amiket Lydia

írt a feleségének?

– Elhozta magával a levelet, hogy mi is elolvashassuk.

Jane kivette zsebkönyvéből, és átadta Elizának. Ez állt ben-

ne:

Drága Harriet,

nevetni fogsz, ha megtudod, hova mentem, s nekem is

nevetnem kell, hogy milyen meglepetés lesz holnap reg-

gel, mikor hiába kerestek. Gretna Greenbe utazom, s ha

el nem találod, hogy kivel, egy zombi fél fogára sem elég

az agyad, mert csak egy embert szeretek a világon, és ő

egy angyal. Nélküle sosem tudnék boldog lenni, s ezért

nem esik nehezemre, hogy megszökjek. Ha nem akarod,

ne is értesítsd a longbourniakat távozásomról, mert an-

nál nagyobb lesz a meglepetés, ha majd írok nekik, és így

írom alá a nevemet: Lydia Wickham. Milyen pompás tré-

fa lesz! Alig bírok írni, úgy kell nevetnem.

A ruháimért majd elküldök, ha visszaérek Longbo-

urnba; de hálás volnék, ha szólnál Sallynek, hogy a hím-

zett muszlinruhámat varrja meg mert valami vadállat ki-

hasította a karmával, hozza rendbe, mielőtt becsomagol-

ná. Isten veled. Forster ezredest sokszor üdvözlöm. Re-

mélem, isztok a mi szerencsés utazásunkra.

Szerető barátnőd

Lydia Bennet


– Ó, milyen meggondolatlan ez a Lydia! – kiáltott fel

Elizabeth, miután elolvasta a levelet. – Hogy írhat valaki ilyen

pillanatban ilyen levelet! De az legalább látszik belőle, hogy ő

komolyan vette az utazás célját. Ha Wickham később másra is

beszélte rá, Lydia eredeti szándéka nem volt szégyenletes. Sze-

gény édesapám! Milyen érzés lehetett ezt olvasnia!

– Soha nem láttam még senkit annyira lesújtva. Teljes tíz

percig meg sem tudott szólalni. A mama rögtön rosszul lett,

felfordulás volt az egész házban!

– Ó, Jane! – kiáltotta Elizabeth. – Nem vagy valami jó szín-

ben. Bár melletted lehettem volna! Így minden gond és aggoda-

lom egyedül rád szakadt.

– Mary és Kitty nagyon szépen viselkedtek… tudom, szí-

vesen megosztottak volna velem minden fáradságot, ha nem

azzal lettek volna elfoglalva, hogy tüzetesen kidolgozzák, ho-

gyan végezzenek Mr. Wickhammel. Philips néni átjött hoz-

zánk kedden, a papa elutazása után, és volt olyan rendes, hogy

egészen csütörtökig maradt. Sokat segített, és kissé megvi-

gasztalt bennünket. Lady Lucas is nagyon jó volt hozzánk;

szerda délelőtt átjött, hogy kifejezze részvétét, és felajánlotta,

hogy akár ő, akár valamelyik leánya amiben csak lehet, szíve-

sen segít.

Lady Lucas említésére Elizabethnek eszébe jutott Hunsford.

Azon tűnődött, vajon Charlotte önmaga-e még egyáltalán, és

Mr. Collins már észrevette-e nején a kórt. Elvégre már jó ideje,

hogy levél érkezett a paplakból. Vajon él még barátnője? Túl-

zottan ijesztő kérdés volt ez, semhogy hosszasan időzhettek

volna rajta a gondolatai. Inkább az iránt érdeklődött, milyen lé-

péseket szándékozik tenni édesapja Londonban, hogy megtalál-

ja leányát.

– Úgy tudom, Epsomba akart menni – felelte Jane –, ahol

utoljára váltottak lovakat. A bérkocsi számát szerette volna el-


sősorban kinyomozni, amelyen továbbmentek Claphamből,

miután Mr. Wickham rálőtt az ezredesre. A kocsi Londonból

vitt oda egy utast; s mivel a papa úgy gondolta, hogy eléggé

feltűnő, ha egy férfi és egy nő átszáll egyik kocsiból a másikba,

Claphamben akart érdeklődni.

48. FEJEZET

ásnap reggel az egész társaság azt remélte, hogy levél

jön Mr. Bennettől, de megjött a posta, s egy árva sort

sem hozott tőle. Családja tudta, hogy hanyag és késedelmes le-

vélíró, de azt remélték, hogy ilyen esetben megembereli magát.

Arra kellett hát következtetniük, hogy nincs semmi jó híre,

amit megírhatott volna, de még ezt is szerették volna biztosan

tudni. Mr. Gardiner csak a postát várta meg, utána rögtön útnak

indult három bérelt fegyveressel, hogy biztosítsa a fennaka-

dásmentes utat.

Mrs. Gardiner még néhány napig Hertfordshire-ben szándé-

kozott maradni gyermekeivel, mert úgy gondolta, hogy jelenlé-

te hasznos lehet unokahúgainak. Velük együtt ápolta és gon-

dozta Mrs. Bennetet, szabad óráikat pedig kellemesebbé tette.

Másik nagynénjük is gyakran meglátogatta őket, azzal a kifeje-

zett szándékkal, hogy – mint mondta – lelket öntsön beléjük és

felvidítsa őket; mivel azonban mindig újabb híreket hozott

Wickham kifizetetlen számláiról és zabigyerekéről, ritkán tá-

vozott anélkül, hogy unokahúgait ne hagyta volna még csüg-

gedtebb hangulatban.

Egész Meryton azon igyekezett, hogy befeketítsék azt az

embert, akit három hónappal előbb ünnepeltek, s áldásra érde-

M


mesebbnek neveztek Jézus Krisztusnál. Kiderítették, hogy

minden boltosnak tartozik, szerelmi ügyeit kivétel nélkül a nő-

csábítás rangjára emelték, s az a hír járta, hogy minden szatócs

családja érdekelve van ebben. Mindenki kijelentette, hogy

Wickham a leggonoszabb fiatalember a világon, s mindenki rá-

jött, hogy őt sohasem tévesztette meg látszólagos jósága.

Elizabeth ugyan a felét sem hitte el a szóbeszédnek, de ez is

elég volt ahhoz, hogy még bizonyosabbnak tekintse Lydia

vesztét; sőt, Jane is, aki még kevésbé hitt a híreszteléseknek,

szinte teljesen feladta a reményt, annál is inkább, mert ha Lydia

és Wickham csakugyan összeházasodtak, most már itt az ideje,

hogy hírt kapjanak tőlük.

Mr. Gardiner vasárnap utazott el Longbournból; kedden a

felesége levelet kapott tőle, amelyből kiderült, hogy megérke-

zése után rögtön felkereste sógorát, és rávette, hogy költözzön

hozzájuk a keleti hatos szektorba. Mr. Bennet előtte már járt

Epsomban és Claphamben, de nem tudott meg semmi haszno-

sat. Most elhatározta, hogy érdeklődik London összes nagyobb

szállodájában. A levél végén ez az utóirat állt:

Írtam Forster ezredesnek, és megkértem, lehetőleg

tudja meg a fiatalember bizalmasaitól az ezredben, van-

nak-e Wickhamnek rokonai vagy ismerősei, akik esetleg

tudnák, hogy Londonnak melyik részében rejtőzik. Ha

ilyen személyhez fordulhatnánk és ilyen útbaigazítást

kapnánk, az döntő fordulatot jelenthet. Pillanatnyilag

nincs semmi támpontunk. Forster ezredes bizonyára min-

dent megtesz, hogy együttműködjön velünk. De jobban

meggondolva a dolgot, talán Lizzy is meg tudja mondani,

hamarabb, mint bárki más, hogy Wickhamnek milyen ro-

konai vannak még életben.

Elizabeth sohasem hallott Wickham rokonairól, apját és


anyját kivéve, akik már sok évvel ezelőtt meghaltak. Az vi-

szont lehetséges, hogy egyik-másik tiszttársa többet tud, bár

Elizának nem voltak vérmes reményei.

Elizabeth és Jane még a szarvasok lebirkózásában sem talált

enyhülést, se fiatalabb húgaik társaságára nem számíthattak,

ugyanis ők még mindig újabb és újabb eljárásokat dolgoztak ki

Mr. Wickham kibelezésére. Longbournban most minden újabb

nap gyötrő aggodalmakat szült, s azok voltak a leggyötrelme-

sebb percek, amikor a postára vártak. A levelek érkezése jelez-

te minden reggel a türelmetlenség tetőpontját. Minden hír, akár

jó, akár rossz, csak levél útján jöhetett, s minden egyes nap azt

várták, hogy valami fontos újság érkezik.

De mielőtt Mr. Gardiner újra írt volna, levél érkezett apjuk-

nak, máshonnan, mégpedig Collinstól. Jane utasítást kapott,

hogy bontson fel minden levelet, amely apja távollétében az ő

nevére érkezik, úgyhogy ezt is elolvasta; Elizabeth pedig, aki

tudta, milyen egyedi leveleket szokott Collins írni, Jane válla

felett nézett bele, és ő is végigolvasta. A levél így hangzott:

Kedves Uram!

Rokoni kapcsolatunk és élethivatásom egyaránt arra

indít, hogy részvétemet fejezzem ki az Önt ért súlyos csa-

pás miatt, s egyúttal tájékoztassam a bennünket ért csa-

pásról, nevezetesen szeretett feleségem, Charlotte tragi-

kus körülmények között bekövetkezett haláláról. Szomorú

kötelességemnek teszek eleget, amikor megírom, hogy ne-

jem már nincs az élők sorában: valami módon rajta is ki-

tört a különös nyavalya, s állapotát addig nem is észlel-

tük, míg Lady Catherine de Bourgh nem kegyeskedett fel-

hívni rá a figyelmemet a lehető legméltóságteljesebb mo-

dorban. Hadd tegyem hozzá, őladysége felajánlotta, hogy

az ilyenkor szokásos lefejezésről és égetésről is gondos-


kodik, de én úgy éreztem, házastársi kötelességem, hogy

magam végezzem el mindezt – ámbátor remegő kézzel

tettem. Legyen meggyőződve, Kedves Uram, hogy bénító

gyászom ellenére őszintén együtt érzek Önnel és nagyra

becsült családjával jelen keserves megpróbáltatásuk so-

rán. Leányának halála ehhez képest valóságos áldás lett

volna, éppúgy, mint a lefejezés és elégetés becses nejem-

nek, amely elviselhetőbb sorsot jelent számára, mintha

Lucifer brigádjába szegődött volna. Önöket mélységes

sajnálat illeti meg s e nézetemben nemcsak Mrs. Collins

osztozik, hanem Lady Catherine és leánya is, akiknek el-

mondtam a történetet. Velem együtt ők is attól tartanak,

hogy egyik leányának becsületvesztése hátrányosan fogja

befolyásolni a többiek sorsát, mert – amint ezt Lady

Catherine leereszkedően megjegyezte – vajon ki szánná

el magát arra, hogy ilyen családdal rokoni kapcsolatba

kerüljön? S e megfontolás engem is arra indít, hogy foko-

zott megelégedéssel gondoljak vissza Elizabethnek múlt

év novemberében tett ajánlatomra, hiszen ha ő másként

felelt volna, jelenlegi bánatom helyett most nekem is részt

kellene vállalnom az Önök szégyenéből. Fogadja meg te-

hát tanácsomat, Kedves Uram, vesse ki örökre szívéből

méltatlan gyermekét, hadd viselje egymaga förtelmes vét-

kének következményeit. Hadd zárjam soraimat gratuláci-

ómmal, hiszen az Ön halálakor immár nem fogok igényt

formálni Longbournra, hiszen magam is holt leszek, mire

ön ezeket a sorokat kézhez veszi: Charlotte kedvenc fájá-

ra kötöm fel magam itt a kertben, amelyet őladysége volt

oly nagylelkű, hogy rendelkezésünkre bocsátott.

Maradok, Kedves Uram stb., stb.

Mr. Gardiner csak akkor írt újra, amikor már választ kapott


Forster ezredestől, de még ekkor sem tudott kedvező hírrel

szolgálni. Úgy látszott, Wickhamnek nincs egyetlen rokona

sem, akivel tartja a kapcsolatot, az pedig bizonyos volt, hogy

közeli rokonai közül senki nincsen életben. Régebben sok is-

merőse volt, de mióta a katonaságnál szolgált, ezek közül

egyikkel sem tartott fenn szorosabb baráti kapcsolatot. Így hát

nem volt senki, akitől felvilágosítást kérhettek volna róla.

Wickham nemcsak attól félt, hogy Lydia rokonai rátalálnak –

rendezetlen anyagi ügyei is bőséges okot szolgáltattak a titko-

lózásra. Kiderült ugyanis, hogy fattyakat és igen tekintélyes

összegű kártyaadósságot hagyott hátra. Forster ezredes véle-

ménye szerint több mint ezer fontra lenne szükség, hogy ki-

egyenlítsék brightoni tartozásait, és még ezerre, hogy kárpótol-

ják a szerencsétlen lányokat, akiket szégyenben hagyott. Mr.

Gardiner nem próbálta titkolni ezeket az adatokat a longbourni

család előtt, s Jane elrémülve hallgatta.

– Kártyás! Fattyúgyáros! – kiáltott fel. – Erre igazán nem

számítottam… sejtelmem sem volt róla.

Mr. Gardiner azt is megírta, hogy másnapra, vagyis szom-

batra valószínűleg apjuk is hazaérkezik. Mr. Bennetet elcsüg-

gesztette a sok hiábavaló próbálkozás, s engedett sógora rábe-

szélésének, hogy térjen vissza családjához. Mikor Mrs. Bennet

erről értesült, nem örült annyira, mint ezt gyermekei várták, te-

kintve, hogy eddig mennyire féltette férje életét.

– Micsoda, hát hazajön?! Szegény Lydia nélkül?! – kiáltotta.

– Csak nem hagyja el Londont, amíg rájuk nem talált! Ki fog

párbajozni Wickhammel, ki veszi rá a házasságra, ha ő otthagy

csapot-papot?

Mivel Mrs. Gardiner már vágyódott haza, megbeszélték,

hogy gyermekeivel együtt akkor indul el Londonba, amikor

Mr. Bennet visszajön onnan. Így hát a kocsi elvitte őket egy

darabig, és hazahozta a ház urát Longbournba.


Mrs. Gardiner most is ugyanolyan zavarban volt, ha

Elizabethre és Mr. Darcyra gondolt, mint a pemberley-i látoga-

tás óta egyfolytában. Unokahúga sohasem ejtette ki önszántá-

ból előttük Darcy nevét, és Elizabeth hazatérése óta nem kapott

olyan levelet, amelyet Pemberley-ben adtak volna fel.

A család mostani szerencsétlen helyzetében Elizabeth levert

kedélyállapota nem szorult különösebb magyarázatra.

Elizabeth, aki most már eléggé kiismerte saját érzéseit, teljesen

tudatában volt annak, hogy Lydia szégyenét valamivel köny-

nyebben bírta volna elviselni, ha egyáltalán nem ismeri Darcyt.

Nem okozott volna neki feleannyi álmatlan éjszakát sem ez a

csapás.

Mr. Bennet megjött, s látszólag mit sem vesztett szokott fi-

lozofikus nyugalmából. Éppoly keveset beszélt, mint azelőtt,

egy szóval sem említette az ügyet, ami miatt Londonba kellett

mennie, és időbe telt, amíg leányai célozni mertek előtte a té-

mára.

Délután ő is lement teázni, s Elizabeth csak akkor merte

szóba hozni a kérdést. Néhány sajnálkozó szót mondott, hogy

mit kellett apjuknak szenvedni, mire Mr. Bennet így felelt:

– Ne is mondd! Ki szenvedjen, ha nem én? „Minden bam-

buszütés után, ami a tanítvány hátát éri, a tanár kettőt érdemel.”

Talán nem megmondta Liu mester?

– Ne legyen olyan szigorú önmagához! – felelte Elizabeth.

– Jó, hogy figyelmeztetsz, az emberi természet nagyon is

hajlamos erre a hibára! Nem, Lizzy, hadd érezzem én is egy-

szer életemben, mennyi felelősség terhel. Hiszen én döntöttem

úgy, hogy harcost faragok belőletek, nem úrhölgyet. Én láttam

neki, hogy megtanítsak nektek mindent az öldöklésről, miköz-

ben az élettel kapcsolatos tanítást elhanyagoltam. Ez az én szé-

gyenem, s bizony, jól megérdemeltem.

– Gondolja, hogy Londonban vannak?


– Persze; hol lehet még olyan jól elrejtőzni?

– És Lydia mindig Londonba vágyott – tette hozzá Kitty.

– Akkor most boldog – mondta apja szárazon –, mert egy

darabig valószínűleg ott is marad.

Rövid szünet után így folytatta:

– Nem haragszom rád, Lizzy, hogy májusban adott tanácsod

ennyire beigazolódott. Az események tükrében nem kevés éles-

látás volt benne.

A beszélgetést Kitty szakította félbe, aki bejött, hogy anyjá-

nak felvigye a teát.

– Ez aztán a hajcihő! – kiáltott fel Mr. Bennet. – Hát már a

bajt sem lehet csendben elviselni? Holnap én is beülök a

könyvtárszobába, felveszem a hálósapkát és a köntösömet, és

addig ki sem jövök, amíg Kitty is megszökik.

– Eszem ágában sincs megszökni, papa – felelte Kitty dur-

cásan. – Ha engem elengednétek Brightonba, én jobban visel-

kednék, mint Lydia.

– Téged Brightonba! Még Eastbourne-ig sem engednélek el,

semmi pénzért! Nem, Kitty végre megtanultam, hogy óvatos

legyek, s ezt a magad bőrén fogod tapasztalni. Az én házamba

katonatiszt többé be nem teszi a lábát – még a falun sem mehet

keresztül. A báloknak egyszer s mindenkorra végük, legfeljebb

a nővéreiddel táncolhatsz. És addig egy nap sem mozdulhatsz

ki a házból, amíg be nem bizonyítod, hogy naponta tíz órát a

tanulmányaidnak szenteltél.

Kitty komolyan vette ezt a fenyegetőzést, és sírva fakadt.

– No, azért nem kell kétségbeesni – mondta az apja. – Ha tíz

évig jó kislány leszel, utána elviszlek magammal egy dísz-

szemlére.


49. FEJEZET

ét nappal Mr. Bennet hazaérkezése után Jane és Elizabeth

éppen egy bak nyomát követték a ház mögötti bozótos-

ban, amikor látták, hogy a házvezetőnő jön feléjük. Mivel azt

hitték, hogy anyjuk legújabb okádórohamáról akar tudósítani,

ők mentek elébe; de mikor a közelébe értek, kiderült, hogy a

házvezetőnő nem Mrs. Bennetről hozott üzenetet, mert így

szólt Jane-hez:

– Bocsánatot kérek a zavarásért, kisasszony, de reméltem, jó

hírek jöttek Londonból, ezért bátorkodom érdeklődni.

– Hogy érti ezt, Mrs. Hill? Semmiféle hírt nem kaptunk

Londonból.

– Jaj, drága kisasszony! – kiáltotta Mrs. Hill álmélkodva. –

Hát nem tudja, hogy küldönc jött Mr. Gardinertől? Már vagy

félórája itt van, levelet hozott az úrnak.

A lányok nekiiramodtak, szóhoz sem jutva az izgatottságtól.

A hallon keresztül a reggelizőszobába rohantak, onnan a

könyvtárba, de apjuk nem volt sehol; már az emeleten akarták

keresni, anyjuk szobájában, amikor szembejött velük az inas,

és így szólt:

– Ha a gazdámat tetszik keresni, az imént láttam az edzőte-

rem felé menni.

Erre a hírre megint keresztülrohantak a hallon, és a pázsiton

át apjuk után szaladtak, aki megfontolt léptekkel ment a sze-

rény építmény felé.

Elizabeth, utolérve apját, izgatottan kiáltotta:

– Ó, papa, mi újság, mi újság? Jött valami hír a bácsitól?

– Igen, levelet küldött, gyorspostával.

– És milyen a hír? Jó vagy rossz?

– Milyen jó hírt lehetne várni? – kérdezte az apja, előhúzva

zsebéből a levelet. – Talán az lesz a legjobb, ha magad olvasod

K


el.

Elizabeth türelmetlenül kapta ki a kezéből. Ekkor ért oda

Jane is.

– Olvasd hangosan – mondta az apja –, magam is alig tu-

dom, mi van benne.

Keleti hatos körzet, augusztus 2., hétfő

Kedves sógorom,

végre hírt adhatok unokahúgomról, s remélem, hogy

amit közlök, egészében véve kielégítőnek fogod találni.

Alighogy elutaztál szombaton, sikerült megtudnom, hogy

Londonnak mely részében bujkálnak. A részleteket majd

elmondom, ha személyesen találkozunk. Most csak any-

nyit, hogy megtaláltam őket, és beszéltem mindkettőjük-

kel…

– Akkor úgy lett, ahogy végig reméltem! – kiáltotta Jane. –

Megesküdtek!

Elizabeth tovább olvasott:

…beszéltem mindkettőjükkel. Nem esküdtek meg és

úgy látom, eddig nem is állt szándékukban; de örömmel

jelentem, hogy Mr. Wickham a közelmúltban gyökeres

változáson esett át e tekintetben, és sürgősen nősülni kí-

ván. Ugyanakkor borzasztó állapotban van, balesetet

szenvedett a kocsi, amelyben ült, s most ágyhoz kötött,

mozgásképtelen, nem tudja ellátni magát. A doktorok, at-

tól tartok, nem is tartják valószínűnek, hogy javulhat az

állapota: élete végéig így fog maradni. Képzelje csak,

micsoda megkönnyebbülést jelenthet neki a tudat, hogy

egy odaadó feleség fogja lesni minden szükségletét, míg a


halál el nem választja őket. Nem kéri a lánya ötezer fon-

tos jussát sem, és ezenkívül is csak évi öt fontot kíván,

amelyből az ágyneműk mosatását akarja fedezni. Ezek a

feltételek, amelyeket én – tekintettel a körülményekre –

habozás nélkül elfogadtam, amennyiben feljogosítva

éreztem magam, hogy helyetted intézkedjem. Gyorspostá-

val küldöm ezt a levelet, hogy haladék nélkül választ

kaphassak. Ha olyan meghatalmazást küldesz nekem – s

ezt biztosra veszem –, hogy teljes joggal járjak el helyet-

ted az egész ügyben, semmi szükség rá, hogy ismét Lon-

donba jöjj; maradj csak nyugodtan Longbournban, én

majd sietősen és gondosan elintézek mindent. Küldd el a

választ, amilyen gyorsan csak lehet, és egyértelműen fog-

lald írásba, hogy döntöttél. Úgy ítéltük meg az lesz a leg-

jobb, ha unokahúgom Wickham betegágyánál esküdik –

remélem, nincs ellene kifogásod, minthogy a beteg nem

nagyon mozdítható. Amint újabb fejleményekről számol-

hatok be, azonnal írok. Szerető sógorod stb.

Edw. Gardiner

– Lehetséges? – kiáltott fel Elizabeth, mikor befejezte az ol-

vasást. – Lehetséges, hogy mégis elveszi Lydiát?

– Akkor nem is olyan semmirekellő, mint gondoltuk. Ó!

Kocsibalesetben lebénult – mondta Jane. – Drága papa, gratulá-

lok.

– Papa, válaszolt már a levélre? – kérdezte Elizabeth.

– Még nem, pedig sürgős volna.

– Ó, drága édesapám! – kiáltotta. – Jöjjön vissza velünk, és

írjon azonnal. Gondolja meg, hogy ilyen esetben minden pilla-

nat számít.

– Hadd írjam meg én a levelet – mondta Jane –, ha papának

nehezére esik az írás.


– Nagyon nehezemre esik – felelte Mr. Bennet –, de mégis

meg kell tenni.

Ezzel visszafordult, és leányaival együtt elindult a ház felé.

– Kérdezhetek valamit… – kezdte Elizabeth – ugye, a felté-

teleket úgyis teljesíteni kell.

– Teljesíteni! Én csak azt szégyellem, hogy Wickham olyan

keveset kér.

– Ó! Nyomorult Lydia! Hát ápolónő lesz ezentúl! Mégis

meg kell esküdnie! Ráadásul egy nyomorékkal!

– Igen, igen, muszáj megesküdniük, nincs mit tenni. Én vi-

szont két dolgot nagyon szeretnék tudni: az egyik az, mennyi

pénzt tett le a nagybátyátok, hogy ezt nyélbe üsse; a másik pe-

dig, hogyan fogom neki valaha visszafizetni.

– Pénzt! A bácsi! – kiáltotta Jane. – Hogy érti ezt, papa?

– Úgy értem, hogy épeszű ember nem venné feleségül

Lydiát, ha csak azt ígérik neki, hogy halálomig öt fontot kap

évente, halálom után meg semmit.

– Teljesen igaz – mondta Elizabeth –, bár eddig ez eszembe

sem jutott. Kiegyenlítik az adósságait, és még marad is valami!

Biztos a bácsi intézett el mindent! Áldott jó ember, attól félek,

saját magát sodorja nélkülözésbe. Nem kis pénz rámehetett erre.

– Nem – mondta az apja. – Wickham tökfilkó volna, ha egy

fillérrel is kevesebbet fogadna el, mint tízezer fontot, főleg így,

hogy ezek után már esélye sem lenne vagyont szerezni. Sajnál-

nám, ha már rokonságunk kezdetén ilyen rossz véleménnyel

kellene róla lennem.

– Tízezer font! Isten ments! Hiszen annak a felét sem tud-

nánk visszafizetni!

Mr. Bennet nem felelt, s mindhárman gondolataikba mé-

lyedve, némán mentek tovább, amíg a házhoz nem értek. Apjuk

a könyvtárszobába vonult vissza, hogy megírja a levelet, a leá-

nyok pedig bementek a reggelizőszobába.


– Hát mégis megesküsznek! – kiáltotta Elizabeth, amint a

két leány magára maradt. – Milyen furcsa az egész! És még há-

lásnak is kell lennünk érte! Örülnünk kell, hogy meglesz az es-

küvő, bármilyen kevés esélyük van a boldogságra, akármilyen

silány is a nyomorék teste! Ó, Lydia!

– Engem csak az vigasztal – felelte Jane –, hogy nem venné

feleségül Lydiát, ha nem érezne iránta igazi vonzalmat. S jó

nagybácsink segíthetett ugyan rendezni adósságait, de nem tu-

dom elhinni, hogy tízezer fontot vagy ilyenféle összeget előle-

gezett volna. Neki is vannak gyerekei, talán még több is lesz.

Hogyan tudna nélkülözni akár feleekkora összeget?

– Ha valaha megtudjuk, mennyi volt Wickham adóssága –

mondta Elizabeth –, s mennyit íratott Lydia nevére, akkor pon-

tosan ki tudjuk majd számítani, mennyit áldozott Mr. Gardiner,

mert Wickhamnek egy lyukas krajcárja sincs. Nagybátyánk és

nénénk jóságát sohasem tudjuk viszonozni. Házukba fogadták

Lydiát, védelmezik és támogatják – olyan áldozat ez tőlük, hú-

gunknak pedig olyan szerencse, hogy évekig sem tudja leróni a

háláját. Ha ez a jóság porig nem sújtja őt, nem érdemli meg,

hogy valaha is boldog legyen. Mit érezhet Lydia, mikor először

találkozik nagynénjével?

– Próbáljuk elfelejteni mindkettejüknek, amit elkövettek –

mondta Jane. – Remélem és bízom benne, hogy még boldogok

lesznek. Wickham ráállt a házasságra, remélem, ez annak a bi-

zonyítéka, hogy most már jó útra tért. A kölcsönös szeretet

majd állhatatossá teszi őket, s én azzal biztatom magam, hogy

megállapodott életük lesz – Wickham az ágyban, Lydia az ágy

mellett, és esztelenségük idővel feledésbe merül.

– Mindketten úgy viselkedtek – felelte Elizabeth –, hogy se

te, se én, se mások nem tudják soha elfelejteni. Kár is erre szót

vesztegetni, csak a húgainkat kell meggyőznünk, hogy vonják

vissza véres esküjüket mihamarabb.


A lányoknak csak most jutott eszükbe, hogy anyjuk valószí-

nűleg még nem is tud a történtekről. Így hát bementek a könyv-

társzobába, és megkérdezték apjukról, nincs-e kifogása ellene,

hogy őt is értesítsék. Mr. Bennet éppen írt, s fel sem emelve fe-

jét hűvösen ennyit válaszolt:

– Ahogy jónak látjátok.

– Odavihetjük a bácsi levelét, hogy felolvassuk neki?

– Vigyetek, amit akartok, csak menjetek már.

Elizabeth elvette a levelet az íróasztalról, s együtt felmentek

anyjukhoz. Mary és Kitty éppen nála voltak, így aztán egy füst

alatt mindnyájuknak elmondhatták a dolgot. Röviden előrebo-

csátották, hogy jó hír jött, majd Jane felolvasta a levelet. Mrs.

Bennet alig bírt uralkodni magán. Mihelyt meghallotta, hogy

bátyja bizakodik Lydia közeli esküvőjében, kitört belőle az

öröm, mely minden következő mondattal magasabbra csapott.

Az örvendetes hír most éppolyan heves izgalomba hozta, mint

azelőtt az ijedtség és a bánat. Neki elég volt az a tudat, hogy

leánya megesküszik, boldogságát örökös ápolónőszerepre kár-

hoztatva, nincstelen, béna férje mellett sem féltette, ballépés-

ének emléke nem kínozta.

– Drága, édes Lydiám! – kiáltotta. – Ez aztán pompás hír!

Hát mégis férjhez megy… Újra fogom őt látni! Férjhez megy,

tizenhat éves korában! Az én derék, jó bátyám! Tudtam, hogy

így lesz… Hogy ő mindent rendbe hoz! Hogy szeretném már

Lydiát látni… És a kedves Wickhamet is! Kedves, nyomorék

Wickham! Micsoda férj lesz belőle! Nemsokára férjnél lesz az

egyik lányom. Mrs. Wickham!… Milyen jól hangzik! És csak

júniusban múlt tizenhat éves. Drága Jane, olyan izgatott va-

gyok, hogy írni sem vagyok képes… majd én diktálok, s te

megírod a levelet. A pénzről majd később megegyezünk apá-

tokkal… de a holmikat nyomban meg kell rendelni!

Máris sorolta a gyolcs és muszlin különféle fajtáit, az ezüst


ágytálakat, s hamarosan egész jegyzéket állított volna össze a

rendelésekből, ha Jane nagy nehezen rá nem veszi, hogy vár-

jon, amíg apjával nyugodtan meg nem beszélik a dolgot.

– Egy nap késedelem már nem sokat számít – jegyezte meg

Jane, és Mrs. Bennet olyan boldog volt, hogy nem makacsko-

dott annyit, mint rendesen. Közben más tervek is megfordultak

a fejében.

– Mihelyt felöltöztem, Merytonba megyek, s elmondom az

örömhírt nővéremnek; visszafelé pedig benézek Lady Lucas-

hoz. A Charlotte miatti gyászát nagyban enyhíti majd ez az

örömteli fejlemény! Kitty, szaladj, és rendeld meg a kocsimat.

Tudom, jót fog tenni nekem a friss levegő. Mondjátok, lányok,

nem kell nektek semmi Merytonból? Ó, itt jön Hill! Kedves

Hill, hallotta már az örömhírt? Miss Lydia férjhez megy, és

maguk mind kapnak egy pohár puncsot, hogy megünnepeljük

az esküvőt.

50. FEJEZET

r. Bennetnek azelőtt is gyakran megfordult a fejében,

mennyivel helyesebb volna, ha nem élné fel egész jöve-

delmét, hanem minden évben félretenne valamit: így több ma-

radna gyermekeinek és feleségének, ha Mrs. Bennet túlélné őt.

Ez a gondolat most jobban kínozta, mint valaha. Ha teljesítette

volna kötelességét e tekintetben, most nem a nagybácsi pénzén

kellene megvásárolni Lydia jó hírének és becsületének romjait.

Ez esetben hangyányival kevésbé lett volna csalódást keltő,

hogy Nagy-Britannia egyik leghaszontalanabb fiatalemberét

rávegye a Lydiával kötendő házasságra.

M


Mr. Bennetet komolyan aggasztotta, hogy sógora egyedül

viseli az ügy költségeit, amelyből igazából senki sem húzhat

komoly hasznot, s elhatározta: ha lehet, megtudja, mennyit ál-

dozott Mr. Gardiner, és minél hamarabb lerója nála adósságát.

Amikor Mr. Bennet megházasodott, nejével teljesen fölösle-

gesnek érezték a takarékoskodást, hiszen úgyis fiuk fog szület-

ni. S mihelyt nagykorú lesz a fiú, a kötött birtok is felszabadul,

s az özvegy és a fiatalabb gyermekek majd gond nélkül élhet-

nek. Öt leány jött egymás után, de a fiú egyre késett, bár Mrs.

Bennet még sok évvel Lydia születése után is bízott a jövetelé-

ben. Végül letettek erről, de akkor már késő lett volna takaré-

koskodni. Mrs. Bennetnek semmi érzéke nem volt a gazdálko-

dáshoz, s csak férje független, elvonult életmódjának köszön-

hették, hogy nem keveredtek adósságba.

A házassági szerződés ötezer fontot biztosított Mrs.

Bennetnek és a gyermekeknek. De hogy milyen arányban osz-

lik meg az összeg a leányok között, ez a szülők akaratától füg-

gött. Ez volt az egyik pont, amelyet most, legalább Lydia ese-

tében, tisztázni kellett, s Mr. Bennet nem érezte úgy, hogy akár

egy fityinget is hagynia kellene rá. Hálás, de tömör szavakkal

köszönte meg sógorának jóságát, aztán közölte vele, hogy tel-

jes mértékben helyesli eddigi lépéseit, és szívesen teljesíti az ő

nevében vállalt kötelezettségeket. Soha nem gondolta volna,

hogy ha Wickhamet rá lehet bírni a házasságra, ez olyan kevés

áldozattal jár majd, mint a jelenlegi megegyezés. Nagyon kel-

lemesen lepte meg Mr. Bennetet az is, hogy ily csekély erőfe-

szítést kívánnak tőle; mert legfőbb vágya jelenleg az volt, hogy

minél kevesebbet zaklassák ezzel az üggyel. Első dührohamá-

ban buzgón nekilátott a nyomozásnak, de dühe már lelohadt, s

természetesen visszasüllyedt a régi letargiába. A levelet hamar

megírta, mert amilyen nehezen kezdett valamihez, oly gyors

volt az elintézésben. Pontosan tudni kívánta a részleteket, hogy


mennyivel tartozik sógorának, de Lydiára annyira haragudott,

hogy neki nem üzent semmit.

A jó hír gyorsan bejárta a házat, s hamarosan híre ment a

környéken is, ahol bölcs egykedvűséggel fogadták. Persze ér-

dekesebb lett volna, ha arról fecseghetnek, hogy Miss Lydia

Bennetnek Londonban sem volt maradása, de azt is örömhír-

ként üdvözölték volna, ha távol a világtól, messze földön kele-

ten senyved. De pletykálni az esküvőről is bőven lehetett, és az

a sok nyájas jókívánság, amely a rosszmájú merytoni vénasz-

szonyok ajkán régebben elhangzott, a megváltozott körülmé-

nyek között sem vesztett sokat éléből, hiszen biztosra vették,

hogy ilyen nyomorék, eladósodott férj oldalán Lydiának keser-

ves lesz a sorsa.

Mrs. Bennet már két hete nem jelent meg a családi körben,

de a boldog nap örömére újból elfoglalta helyét az asztalfőn,

bosszantóan vidám hangulatban. Diadalát nem tompította

semmiféle szégyenérzés. Férjhez adni egyik leányát: ez volt

Mrs. Bennet leghőbb óhaja, amióta Jane elmúlt tizenhat éves, s

e vágy most beteljesülés előtt állt; minden gondolata, minden

szava akörül forgott, ami együtt jár a nagyvilági esküvőkkel:

folyton csak a finom muszlinruhákról, az új muskétákról és a

személyzetről beszélt. Gondolatban buzgón átkutatta a környé-

ket, hol találhat megfelelő házat leánya számára, s bár nem tud-

ta és nem is számolgatta, mennyi jövedelmük lesz, sok házról

máris kijelentette, hogy számukra nem elég nagy vagy nem

elég előkelő.

– Haye Park talán megfelelne, ha Gouldingék kiköltöznének

– mondta –, esetleg a stoke-i kastély is, ha tágasabb volna a

szalonja. De Ashworth túl messze van! Nem bírnám elviselni,

hogy Lydia tíz mérföldre lakjon tőlem. A Purvis-lakkal meg az

a baj, hogy a manzárdszobák borzasztóak.

Férje nem szakította félbe, amíg a személyzet felszolgált az


asztalnál. De miután azok elhagyták a szobát, így szólt felesé-

géhez:

– Mrs. Bennet, mielőtt kivenné az egyik házat, vagy akár

valamennyit a vejének meg a lányának, egy dolgot szeretnék

tisztázni. Van a környéken egy ház, ahová soha be nem teszik a

lábukat. Egyik alá sem adok lovat azzal, hogy fogadom őket

Longbournban.

Ezt a kijelentést hosszú vita követte, de Mr. Bennet hajtha-

tatlan maradt, sőt hamarosan még egy kijelentést tett, és Mrs.

Bennet ámultan és elszörnyedve hallotta, hogy férje egy fontot

sem hajlandó szánni Lydia menyasszonyi ruhájára. Mr. Bennet

kerek perec kinyilvánította, hogy leánya a szeretet legcseké-

lyebb jelét sem várhatja tőle ez alkalomból. Mrs. Bennet alig

hitt a fülének. Hogy férje ilyen képtelenségre vetemedjék esze-

veszett haragjában! Megtagadja saját leányától azt a kiváltsá-

got, ami nélkül a házasság alig tekinthető érvényesnek! Megáll

az ész! Sokkal jobban szégyellte, hogy leánya nem jelenhet

meg új ruhában az esküvőn, mint azt, hogy két héttel az esküvő

előtt megszökött a jövendőbelijével.

Elizabeth már szívből bánta, hogy pillanatnyi kétségbeesés-

ében beavatta Darcyt a húgával kapcsolatos félelmeibe; mivel

Lydia szökése rövidesen szerencsés véget ér az esküvővel, a

kellemetlen előzményeket valószínűleg el lehetett volna titkol-

ni mindazok elől, akik nem voltak közvetlen szemtanúi az

eseményeknek.

Attól nem tartott, hogy a hír Darcy révén tovább terjed. Ke-

vés ember titoktartásában bízott meg ily feltétlenül, mégis

mindennél jobban gyötörte, hogy éppen Darcynak van tudomá-

sa Lydia ballépéséről. Nem mintha attól félt volna, hogy ez az

ő saját személyére hátrányos, hiszen ők ketten a továbbiakban

úgysem fogják tartani a kapcsolatot. Ha Lydia házassága a leg-

illendőbb formák között zajlik is le, akkor is képtelenség felté-


telezni, hogy Darcy rokonságot vállaljon egy olyan családdal,

mely, az összes eddigi akadályokon kívül, összeköttetésbe hoz-

za azzal az emberrel, akit ő teljes joggal megvet.

„Micsoda diadal volna Darcynak,” jutott eszébe gyakorta,

„ha megtudná, hogy most örömmel és hálásan fogadná ajánla-

tát, melyet négy hónappal ezelőtt még büszkén visszautasított.”

Tudta róla, hogy nagylelkű, amilyen nagylelkű férfi csak lehet

– de mégiscsak földi halandó, és büszkén diadalmaskodna.

Most kezdte belátni, hogy beállítottság és tehetség szem-

pontjából Darcy az a férfi, aki legjobban illene hozzá. Megértő

természete és higgadt kedélye, ha más típusú is, mint az övé,

megfelelt volna minden kívánságának. Ez a frigy javára szol-

gált volna mindkettejüknek, az ő könnyed, élénk szelleme bi-

zonyára enyhítette volna Darcy komorságát, feloldotta volna

tartózkodó modorát, Elizabeth pedig még sokkal többet tanul-

hatott volna Darcy ítéletéből, tudásából, emberismeretéből.

Micsoda harcospárt alkothatnának! Kung-fuznának a folyópar-

ton Pemberley-ben; átkelnének az Altaj hegységen díszes ko-

csiban, útban Kiotó vagy Sanghaj felé: a gyermekeik éppoly

mohón öldökölnének, mint a szüleik.

De ilyen szerencsés házasság most nem mutathat példát a

csodáló tömegeknek, hogy milyen is az igazi családi boldog-

ság. Rövidesen egészen más jellegű frigyet fognak megkötni

családjukban, amely a másiknak még a lehetőségét is kizárja.

El sem tudta elképzelni, hogyan fog Wickham és Lydia akár

szerényen is megélni saját lábán. De egyvalamit érzett: nem

sok reménye lehet a tartós boldogságra egy olyan párnak, akik

csak emberrablás, gyilkossági kísérlet és kocsibaleset révén ke-

rültek össze.

Mr. Gardiner hamarosan újra írt sógorának. Levele elsősor-

ban azt akarta tudatni velük: Wickham elhatározta, hogy ott-

hagyja a nemzetőrséget.


Én kezdettől fogva próbáltam rábírni erre, mihelyt az

esküvő ügyében megegyeztünk. Bizonyára egyetértesz ve-

lem, hogy jelen állapotában nem sok hasznot hajthat a

zombik ellen folytatott harcban. Mr. Wickhamnek most az

a szándéka, hogy pap lesz, s régebbi barátai között van-

nak még akik tudnak és hajlandók is tenni valamit érte a

hadseregben. Megígérték, hogy felveszik egy speciális,

bénák számára indított szemináriumba, amely Írország

legészakabbi szegletében működik. Az is előnyös, hogy

messze lesznek a mi vidékünktől. Wickham most nagyon

igyekszik, s én remélem, hogy az új környezetben, ahol

vigyázniuk kell jó nevükre, mindketten megfontoltabban

fognak viselkedni. Írtam Forster ezredesnek, közöltem ve-

le az újabb fejleményeket, és kértem, nyugtassa meg Mr.

Wickham hitelezőit Brightonban és a környéken, hogy

hamarosan megkapják a pénzüket, ezért én személyesen

jótállok. Megtennéd ugyanezt a merytoni hitelezőkkel?

Jegyzéküket Wickham közlése szerint csatolom. Azt

mondja, hogy ez minden tartozása – legalábbis remélem,

nem ültet fel bennünket. Feleségem tudtomra adta, hogy

Lydia nagyon szeretne látni mindnyájatokat, mielőtt el-

utazik Írországba. Jól van, és szerető gyermeki üdvözletét

küldi Neked és édesanyjának. Ölel sógorod

E. Gardiner

Mr. Bennet és leányai éppoly világosan látták, mint Mr.

Gardiner, milyen előnyökkel jár, ha Wickham otthagyja Angli-

át. Mrs. Bennet viszont már nem annyira örült ennek. Hogy

Lydia északon telepedjen le, éppen most, amikor legjobban

tudna vele szórakozni és büszkélkedni – ennél keservesebb csa-

lódás nem is érhette; ráadásul milyen kár, hogy Lydiát elszakít-

ják attól az ezredtől, ahol mindenkit ismer, és ahol okíthatná a

katonákat, hogy milyen új módokon semmisítsék meg az élő-


holtakat!

– Úgy szereti Forster ezredesnét – mondta –, megszakad a

szíve, ha itt kell hagynia! És a fiatalemberek közül is jó néhány

a szívéhez nőtt.

Mr. Bennet eleinte hallani sem akart Lydia kéréséről (mert

csak kérésnek lehetett magyarázni), hogy a család ismét befo-

gadja őt, mielőtt északra indul. De Jane és Elizabeth egyetértet-

tek abban, hogy tekintettel Lydia érzéseire és társadalmi hely-

zetére, a szülőknek meg kell bocsátaniuk a házasság alkalmá-

ból; ezért komolyan és okosan, de szelíden meggyőzték, hogy

rögtön az esküvő után férjével együtt fogadja őt Longbo-

urnban. Apjuk végül meghajolt érveik előtt, és teljesítette a kí-

vánságukat. Anyjuknak megvolt hát az öröme, hogy végigmu-

togathatja férjezett leányát az egész szomszédságban, mielőtt

Lydia megkezdené északi száműzetését a Szt. Lázár Bénák

Szemináriumában Kilkennyben. Amikor tehát Mr. Bennet új-

ból írt sógorának, megadta az engedélyt, hogy jöhetnek, s ab-

ban állapodtak meg, hogy a szertartás után azonnal indulnak

Longbournba. Elizát azonban meglepte, hogy Wickham is be-

leegyezett a tervbe, tekintve, hogy milyen nyomorult látvány

lehet jelenlegi keserves állapotában.

51. FEJEZET

lérkezett az esküvő napja, s Jane és Elizabeth valószínűleg

jobban meg volt hatódva, mint maga a menyasszony. A fi-

atal pár elé küldték a kocsit, és ebédidőre várták őket. Az idő-

sebb Bennet lányok rettegve néztek jövetelük elé, kettejük kö-

zül is különösen Jane, aki feltételezte Lydiáról, hogy ugyanazt

E


érzi, amit ő érezne, ha nyomorék elrablójához lenne kénytelen

hozzámenni, s gyötrődve gondolt arra, mit kell majd szenved-

nie a húgának hátralevő nyomorult élete során.

Aztán megérkeztek. A család a reggelizőszobában gyűlt ösz-

sze fogadásukra. Mrs. Bennet arca széles mosolyra derült, mi-

kor a kocsi megállt a kapunál; Mr. Bennet kifürkészhetetlenül

komolynak látszott, a leányok pedig riadtnak, izgatottnak és

nyugtalannak.

Az előszobában felcsendült Lydia hangja; kivágódott az aj-

tó, s ő berontott a szobába. Anyja odalépett hozzá, megölelte,

és kitörő örömmel üdvözölte, majd nyájas mosollyal nyújtott

kezet Wickhamnek, akit szolgák hoztak be az ajtón. Bőrszíjak

rögzítették az utazóágyhoz, amelynek állott húgyszaga volt;

Elizabeth, bár már eleve sejtette, hogy Wickham sérülése sú-

lyos, még így is megrökönyödött. A férfi arcát zúzódások borí-

tották, fél szemét alig tudta kinyitni, annyira be volt dagadva.

A lába eltört, s olyan görbén állt, hogy ha össze is forr, aligha

lesz a régi, s beszélni sem nagyon tudott.

– Édes, kedves Wickham! – kiabálta Mrs. Bennet. – Micso-

da nagyszerű pap lesz magából!

Wickham udvarias nyögéssel válaszolt.

A fiatalok most Mr. Bennethez fordultak, de az ő részéről a

fogadtatás már nem volt olyan szívélyes. Mr. Bennet arca még

szigorúbbá merevedett, s alig nyitotta ki a száját. A Wickham

ágyából áradó bűz még jobban felbőszítette. Elizabetht undor

fogta el, s még Jane is meg volt botránkozva. Lydia a régi ma-

radt: szilaj, zabolátlan, lármás, vad és szemérmetlen. Egyik nő-

vérétől a másikhoz fordult, számon kérte a gratulációjukat, s

amikor végre mindnyájan leültek – kivéve Wickhamet, akit a

tűz közelébe toltak –, gyorsan, fürkészve körülnézett a szobá-

ban, megállapította, hogy egy-két kisebb változást lát, aztán

nevetve jelentette ki, hogy bizony már régóta nem járt itt.


Társalgásban nem volt hiány. A fiatalasszonynak és édes-

anyjának szaporán pergett a nyelve. Úgy látszott, mintha a vi-

lágon mindenről csak szép emlékeket őriznének. Semmire nem

gondoltak vissza fájdalmasan, s Lydia önszántából olyan témá-

ra terelte a szót, amelyre nővérei a világért sem mertek volna

célozni.

– Ha arra gondolok, hogy három hónapja mentem el innen!

– kiáltotta. – Esküszöm, mintha csak két hete lett volna, pedig

mi minden történt azóta! Te jó isten! Mikor elmentem, még

halvány dunsztom se volt róla, hogy mire visszajövök, már

férjnél is leszek! Pedig átfutott rajtam, milyen muris lenne, ha

mégis így alakulna!

Apja felemelte tekintetét. Jane zavarba jött. Elizabeth so-

katmondó pillantást vetett húgára. De Lydia sohasem látott és

hallott meg olyat, amiről nem akart tudomást venni, s most is

derűsen folytatta:

– Jaj, mama, tudják egyáltalán a helybeliek, hogy ma volt az

esküvőm? Attól tartottam, hogy nem is tudják, s amikor útköz-

ben elhagytuk William Goulding kocsiját, láttuk, hogy felfor-

dult és a lovait felfalták, én meg bizony tudtára akartam adni…

leengedtem hát az ablakot, lehúztam a kesztyűmet, és odatet-

tem a kezem az ablakrámára, hadd lássa az ujjamon a jegygyű-

rűt… közben bólogattam és szélesen mosolyogtam. Utánunk is

kiabált – mintha úgy értettem volna, azt mondta, beszorult a fia

– de abban biztos vagyok, hogy észrevette a gyűrűmet! Ó, ma-

ma! Úgy híre fog menni!

Elizabeth nem bírta tovább. Felállt, és kiszaladt a szobából,

s vissza sem jött, csak amikor hallotta, hogy az előszobán ke-

resztül átvonulnak az ebédlőbe. De még éppen látta, hogy

Lydia nagy ünnepélyesen édesanyja jobbjára kerül, aztán így

szól legidősebb nővéréhez:

– Na, Jane, most én ülök a helyedre, te pedig csússz lejjebb,


mert én vagyok a férjes asszony.

Nem volt semmi remény, hogy Lydiát idővel elfogja az a

szemérmes zavar (ha másért nem is, esetleg az átható húgyszag

miatt), melynek kezdettől fogva nyomát sem lehetett felfedezni

benne. Egyre fesztelenebb és vidámabb lett. Látni akarta Mrs.

Philipset, Lucasékat, az összes szomszéd családot, szerette vol-

na hallani, hogy mindenki Mrs. Wickhamnek szólítja, ebéd

után lement Mrs. Hillhez és a két szobalányhoz, hogy megmu-

tassa a jegygyűrűjét, és eldicsekedjen házasságával.

– Nos, mama – mondta, mikor mindnyájan visszatértek a

reggelizőszobába –, hát mit szól az én uracskámhoz? Ugye, bá-

jos ember? Fogadni mernék, a nővéreim mind irigykednek rám.

Remélem, legalább feleannyi szerencsével járnak majd, mint

én. Menjenek Brightonba, ott lehet jól férjet fogni. Milyen kár,

mama, hogy nem együtt mentünk mindnyájan.

– Igazad van, szívem; ha tőlem függne, mennénk is. De drá-

ga Lydiám, az már nem tetszik nekem, hogy olyan messzire

költöztök. Feltétlenül muszáj ez?

– Muszáj bizony. De sebaj, nekem nagyon megfelel. Majd

eljönnek a papával meg a lányokkal látogatóba a szeminárium-

ba. A következő három évet Kilkennyben töltjük, és ott minden

testvéremnek szerzek férjet. ……

– Jaj, az pompás lenne! – mondta az anyja.

– Hú, annyi fiatal pap van ott! Mindnek sürgősen szüksége

van szerető, odaadó feleségre. Megígérem, férjhez adom őket,

mielőtt még vége lesz a télnek.

– Köszönöm, hogy rólam is gondoskodni akarsz – mondta

Elizabeth –, de nem nagyon lenne az ínyemre, hogy egész hát-

ralevő életemben ágytálat kelljen ürítenem.

A látogatók csak tíz napot tölthettek Longbournban.

Wickham levelet kapott, hogy felvették Kilkennybe, és állapo-

tából adódóan rémisztően lassan érnek majd északra.


A családban egyedül Mrs. Bennet sajnálta, hogy ily rövid

ideig maradnak; alaposan ki is használta az időt, mindenhová

elvitte a lányát látogatóba, és ő is sűrűn hívott vendégeket,

hogy a szomszédok gratulálhassanak Mr. Wickhamnek, aki

egész végig egy helyben maradt a tűz mellett.

Lydia valóságos imádattal csüggött rajta. Folyton csak őt

emlegette: „az én drága Wickhamem.” Lydia szerint ő értett

legjobban mindenhez a világon; abban is biztos volt, hogy több

zombit fog lőni ebben a szezonban, mint bárki más az ország-

ban, annak dacára, hogy hasznavehetetlen mindkét karja. Egy

reggel, röviddel megérkezésük után, amikor együtt üldögélt két

idősebbik nővérével, így szólt Elizabethhez:

– Azt hiszem, Lizzy, neked még el sem mondtam rendesen,

hogy zajlott az esküvő. Nem is érdekel, mik voltak?

– Nem nagyon – felelte Elizabeth. – Minél kevesebbet be-

szélünk róla, annál jobb.

– Jaj, de fura vagy! Azért csak muszáj elmesélnem, hogy

alakult. Tudod, a St. Clement-templomban esküdtünk, mert an-

nak a templomnak van a legkevesebb lépcsője, s így könnyebb

volt felcipelni rajta az imádottamat. Megbeszéltük, hogy tizen-

egyre mindnyájan ott leszünk – én a bácsival meg a nénivel

megyek, a többiek pedig a templom előtt várnak ránk. Na, el-

érkezett a hétfő reggel, alig bírtam magammal! Féltem, hogy

valami közbejön, mert mostanában többször is gond volt a ke-

leti falnál. És mialatt öltözködtem, egész idő alatt ott állt mel-

lettem a néni, szónokolt és papolt, mintha valami prédikációt

olvasott volna fel. Igaz, hogy csak minden tizedik szavát hal-

lottam, mert képzelheted, nem tudtam másra gondolni, csak az

én drága Wickhamemre. Egyre az járt a fejemben, hogy a kék

kabátját veszi-e fel az esküvőre, vagy azt is összecsúnyázta,

mint a többit.

– Szóval, a szokott időben, tízkor nekiültünk a reggelinek;


azt hittem, sohasem lesz már vége; mellesleg azt tudnod kell,

hogy a bácsi meg a néni szörnyen viselkedtek velem egész idő

alatt, amíg a vendégük voltam. Akár hiszed, akár nem, egyet-

lenegyszer se tettem ki a lábam a házból, pedig két hetet töltöt-

tem náluk. Se társaság, se mulatság, semmi. Igaz, hogy London

elég unalmas ilyenkor a támadások miatt, de a Kis Színház

azért nyitva volt. Na és éppen megjött értünk a kocsi, amikor a

bácsit üzleti ügyben elhívták abba a szörnyű lőporgyárba. Úgy

megijedtem, azt sem tudtam, mitévő legyek, hiszen a bácsi volt

a násznagyom, és ha elkésünk, aznap már lőttek az esküvőnek.

De szerencsére tíz perc múlva megjött, s akkor mind felültünk

a kocsira. Csak később jutott eszembe, hogy a bácsi nélkül sem

kellett volna elhalasztani az esküvőt, mert Mr. Darcy éppolyan

jól megfelelt volna.

– Mr. Darcy! – ismételte Elizabeth teljesen elhűlve.

– Igen, ő! Úgy volt, hogy ő meg Wickhammel jön, tudod.

Uram-atyám! Kiszaladt a számon! Erről nem lett volna szabad

szólnom egy szót sem. A szavamat adtam rá! Mit fog Wickham

szólni? Annyira titokban akarták tartani!

– Ha olyan nagy titok – mondta Jane –, akkor egy szót se

többet. Nem kell félned, nem faggatunk tovább.

– Nem bizony – tette hozzá Elizabeth, pedig égett a kíván-

csiságtól –, mi nem fogunk kikérdezni.

– Köszönöm – mondta Lydia –, mert ha kérdeznétek, bizto-

san kifecsegnék mindent, és akkor Wickham büntetésből iszo-

nyatosan összecsúnyázna mindent.

Ilyen bátorítás után Elizabeth csak úgy tudta leküzdeni a kí-

váncsiságát, hogy kiszaladt a szobából.

De lehetetlen, hogy ne tudjon semmit erről a kérdésről; vagy

legalábbis lehetetlen, hogy ne próbáljon értesülést szerezni.

Darcy ott volt a húga esküvőjén! Ugyan mi oka lehetett rá?

Vadabbnál vadabb képtelenségek ötlöttek fel benne, hogy mit


jelenthet ez – de egyik magyarázattal sem volt megelégedve.

Ami legjobban kielégítette volna, mert a legnemesebb fényben

tüntette fel Darcy viselkedését, az látszott a legkevésbé való-

színűnek. Nem bírta tovább ezt a bizonytalanságot, gyorsan

papírt vett elő, és rövid levelet írt nagynénjének, magyarázatot

kérve Lydia elejtett szavairól.

„Megfogja érteni,” írta, „mennyire gyötör a kíváncsi-

ság hogy mit kereshetett maguk között ilyen alkalommal

az az úr, akit egyikünkhöz sem fűz rokoni kapcsolat, sőt,

aki többé-kevésbé idegen családunkban. Nagyon kérem,

írjon azonnal, és világosítson fel – ha ugyan nincsenek

nagyon nyomós okok a titoktartásra, ahogyan erre Lydia

utalt. Utóbbi esetben bele kell törődnöm, hogy a dolog

homályban marad.”

– És biztosíthatlak, kedves néni – tette hozzá magában

Elizabeth, miközben összehajtotta a levelet –, ha nem mondod

meg nekem egyenesen, akkor cselhez és fortélyhoz fogok fo-

lyamodni, hogy kiderítsem.

52. FEJEZET

lizabeth nagyon megörült, mert a lehető leggyorsabban vá-

laszt kapott levelére. Alig volt kezében a levél, máris sza-

ladt az edzőterembe, ahol legkevésbé kellett tartania a zavarás-

tól. Leült, és jóleső érzéssel fogott neki az olvasásnak, mert

már a levél terjedelméből is látta, hogy nagynénje nem tagadta

meg kérését.

E


Keleti hatos körzet, szeptember 6-án.

Kedves húgom,

most kaptam meg leveledet, s az egész délelőttöt arra

szánom, hogy válaszoljak neked, mert előre tudom, hogy

egy pár soros üzenetbe nem férne bele mindaz, amit el

kell mondanom.

Aznap, mikor Longbournból hazaérkeztem, nagybá-

tyádnak igen váratlan látogatója volt. Mr. Darcy kereste

fel, és órák hosszat tárgyaltak zárt ajtók mögött. Mire én

megjöttem, a megbeszélésük már véget ért, s így nem kel-

lett oly borzasztóan szenvednem a kíváncsiságtól, mint

neked. Mr. Darcy közölte nagybátyáddal, hogy sikerült

megtudnia, hol rejtőzik Lydia és Mr. Wickham. Úgy em-

lékszem, hogy Mr. Darcy már egy nappal miutánunk el-

utazott Derbyshire-ból, és egyenesen Londonba jött, az-

zal a szándékkal, hogy felkutatja őket. Hibásnak érezte

magát, amiért Wickham jellemtelenségét nem hangsú-

lyozta egyértelműben, hiszen akkor egyetlen tisztességes

fiatal leány sem ajándékozta volna meg szerelmével és

bizalmával ezt a semmirekellőt. Nagylelkűen saját túlzott

büszkeségének tulajdonította ezt az egész szerencsétlen

ügyet – mint mondta, régebben méltóságán alulinak tar-

totta volna, hogy nyilvánosan kiteregesse Wickham tetteit

vagy indokait. Most azonban kötelességének érzi, hogy a

sarkára álljon, és tőle telhetőleg orvosolja a bajt, ame-

lyet saját maga idézett fel.

El a városban egy Mrs. Younge nevű asszony, aki ré-

gebben nevelőnője volt Miss Darcynak, de később valami

mulasztás miatt elbocsátották – hogy miért, arról Mr.

Darcy nem beszélt. Ez a nő aztán kibérelt egy nagy házat

az Edward Streeten, és azóta abból tartja fenn magát,


hogy szobákat ad ki albérletbe. Mr. Darcy tudta róla,

hogy bizalmas viszonyban van Wickhammel, s Londonba

érkezve egyenesen hozzá ment értesülésekért. Két-három

perc durva ütlegelés révén sikerült is megtudnia, amit

akart. Azt hiszem, Mrs. Younge pár fejre és nyakra mért

ütés nélkül nem akart méltatlan lenni a beléje vetett biza-

lomra. De jóságos barátunk végre is megszerezte a kívánt

útbaigazítást: a Hen’s Quarry utcában szálltak meg. Mr.

Darcy felkereste Wickhamet, és az erőszakot sem félreté-

ve ragaszkodott ahhoz, hogy Lydiával is beszélnie kell.

Saját bevallása szerint eredetileg az volt a terve, hogy

rábeszéli Lydiát, változtasson szégyenletes helyzetén, és

térjen vissza családjához, mihelyt hajlandók ismét befo-

gadni, sőt, azt is felajánlotta, hogy ebben tőle telhetőleg

segítségére lesz. Lydia viszont kereken kijelentette, hogy

ő bizony nem marad, ahol van. Nem érdekli senki más,

nem kell neki Darcy segítsége, hallani sem akar róla,

hogy elhagyja Wickhamet, akit, noha elrabolta, elmondá-

sa szerint a világon a legjobban szeret. Minthogy Lydia

így állt hozzá a dologhoz, Darcynak egy választása ma-

radt, hogy visszaszerezze a lány becsületét: biztosítani és

siettetni a házasságot. Wickhamnek esze ágában sem volt

megesküdni, és jövőbeli helyzetére vonatkozólag alig tu-

dott tervekkel előállni. Valahová majd csak elmegy, de

még nem tudja, hová; azt viszont igen, hogy nincs miből

megélnie.

Mr. Darcy megkérdezte tőle, miért nem esküdött meg

Lydiával egyből. Ha Mr. Bennet nem is áll gazdag ember

hírében, mégis segíthette volna őt valamivel, s a házas-

ság javított volna a helyzetén. De a válaszból azt vette ki,

hogy Wickham még mindig valami gazdag házasságban

reménykedik, ezzel egy módosabb családban alapozza


meg a szerencséjét.

Mr. Darcy lehetőséget látott arra, hogy a helyzetet

minden érintett számára előnyösen oldják meg s

Wickham hosszas tanakodás után ráállt a dologra.

Miután egymás között minden kérdésben megállapod-

tak, Mr. Darcy következő lépése az volt, hogy nagybátyá-

dat is beavatta a megállapodásba. Először a megérkezé-

sem előtti este jött el hozzánk a keleti hatos körzetbe, és

hosszú ideig tárgyaltak egymással.

Vasárnap megint összeültek, s akkor én is találkoztam

vele. De egyes kérdések hétfőre maradtak. Aztán, mikor

végleg elintéztek mindent, nagybátyád rögtön gyorspostát

küldött Longbournba. A feltételek az alábbiak: rendezik

Wickham több mint ezer fontra rúgó adósságait, plusz

biztosítanak számára évi ezer fontot, amiből fenntarthatja

magát. Ezért cserében elveszi Lydiát, ezzel helyreállítva a

lány és a Bennet család becsületét. Másodszor, belemegy,

hogy Mr. Darcy büntetésül egy élet gaztetteiért és árulá-

saiért megnyomorítsa, így győződve meg róla, hogy töb-

bet senkire nem emel kezet mérgében, és nem nemz faty-

tyakat. Mentendő, ami kis hírneve még maradt, kocsiba-

lesetnek állítják be a sérüléseit. Végül pedig el kell sze-

gődnie papnak, hátha a krisztusi tanítások összességében

javítanak a jellemén. Darcy személyesen ellenőrizte a fel-

tételek betartatását. (Mondhatom, különös örömmel bán-

talmazta Mr. Wickhamet olyan súlyosan, hogy örökre

nyomorékká tegye.)

Azt hiszem, Lizzy, hogy a makacsság az igazi hibája

jellemének. Sokféle hibát vetettek a szemére, ki ezt, ki azt,

de ez az ő igazi baja. Ragaszkodott hozzá, hogy az egész

ügyet magára vállalja, pedig biztos vagyok benne (s ezt

nem azért mondom, mintha köszönetet várnék, ezért ne is


említsd senkinek), hogy a nagybátyád nagyon szívesen

fedezte volna az összes költséget.

Darcy és nagybátyád hosszú ideig vitatkoztak ezen,

pedig az érdekeltek közül sem az úr, sem a kisasszony

nem volt rá érdemes. Végül nagybátyád kénytelen volt

engedni, s ahelyett, hogy segíthetett volna unokahúgának,

be kellett érnie a látszattal, pedig ez ellenkezik természe-

tével. Meggyőződésem, hogy ma reggel nagyon megörült

levelednek, mert e magyarázat után nem kell idegen tol-

lakkal ékeskednie, s a dicséret arra száll, akit megillet.

De ígérd meg Lizzy, hogy ezt senkinek sem árulod el, leg-

feljebb Jane-nek.

Hogy miért vállalta Mr. Darcy egymaga mindezeket a

költségeket, azt már az előbb kifejtettem. Szerinte ő volt a

hibás, az ő visszafogottsága okozta, hogy Wickham jelle-

mét teljesen félreismerték. Ebben talán van is némi igaz-

ság bár én kételkedem benne, hogy akár Darcy, akár

másvalaki visszafogottsága ilyen botrányos dolgokat

okozhatott volna. De bármilyen ékesszólóan beszélt Mr.

Darcy, abban egészen biztos lehetsz, drága Lizzym, hogy

nagybátyád semmi esetre sem adta volna be a derekát, ha

nem sejtettük volna, hogy Mr. Darcynak egészen más ér-

deke is fűződik ehhez az ügyhöz.

Miután mindezt tisztázták, Mr. Darcy visszautazott a

barátaihoz, akik még Pemberley-ben tartózkodtak, de

megegyeztek, hogy az esküvő napjára megint leutazik

Londonba, s az összes pénzügyet akkor fogják véglegesí-

teni. Azt hiszem, most már mindenről beszámoltam. Leve-

ledből úgy látom, nagy meglepetést fogok okozni neked,

de remélem, azért nem kedvetlenítelek el. Lydia hozzánk

költözött, a frissen megnyomorított Wickhamet pedig

odahozták, hogy lábadozzon, és elhelyezhessék utazó-


ágyában, amelyet Mr. Darcy nagylelkűen kifizetett. Hogy

mennyire elégedetlen voltam Lydia viselkedésével, mia-

latt a vendégünk volt, azt el sem mondanám neked, ha

nem olvastam volna ki Jane múlt szerdai leveléből, hogy

hazaérkezése után ugyanolyan visszatetsző módon visel-

kedett otthon is, úgyhogy bizonyára nem okozok neked új

fájdalmat azzal, amit itt elmondok.

Mr. Darcy pontosan visszajött Londonba, s amint

Lydiától megtudtad, jelen volt az esküvőn. Másnap ná-

lunk ebédelt, gratulált a párnak, aztán hazautazott. Na-

gyon haragszol rám, kedves Lizzym, ha most levélben

megragadom az alkalmat, és megvallom, hogy mennyire

tetszik nekem? Most is éppolyan kellemesen viselkedett

velünk szemben minden tekintetben, mint derbyshire-i lá-

togatásunk idején. Eszéről és nézeteiről a legjobb véle-

ménnyel vagyok; nem hiányzik belőle semmi, csak vala-

mivel több élénkség – erre pedig ha okosan nősül, a fele-

sége megtaníthatja. Látom rajta, hogy nagyon ravasz, a

te nevedet alig említette. De úgy tűnik, manapság a ra-

vaszság a divat.

Bocsáss meg kérlek, ha nagyon tapintatlan voltam –

azzal semmi esetre se büntess, hogy nem hívsz meg

Pemberley-be. Addig úgysem lesz nyugtom, amíg nem

láttam az egész parkot. Egy alacsony kis kocsi, amelyet

egy pár foglyul ejtett zombi húz – ezen lehetne legjobban

végignézni.

De most abba kell hagynom, hangoskodnak az utcán,

félek, újra bevették a keleti falat. Szeretettel csókol

M. Gardiner

A levél tartalma felkavarta Elizabetht, s nehéz lett volna

meghatározni, mi került túlsúlyba a lelkében: az öröm vagy a


fájdalom. Eddig homályos és határozatlan sejtelmek gyötörték,

kínozta a bizonytalanság, mennyire segíthette elő Lydia házas-

ságát Darcy – félt reménykedni benne, hiszen ennyi jóságot

nem várhatott tőle, közben attól is rettegett, hogy reményei be-

igazolódnak –, de ami most történt, legvérmesebb reményeit is

felülmúlta! Darcy önszántából követte őket Londonba, magára

vállalta, hogy be kell piszkítania kezét egy olyan asszony véré-

vel, akit soha többé nem akart viszontlátni, kénytelen volt is-

mételten találkozni egy emberrel, akit mindig került, s a nevét

sem vette szájára – most tárgyalnia kellett vele, a lelkére be-

szélni, s végül is meg kellett vásárolnia. S mindezt Lydia ked-

véért tette, akit nem szeret, és nem is becsül. Wickham sógorá-

vá válni! Nem csoda, ha büszkesége fellázad ez ellen a kötelék

ellen. Darcy kétségtelenül sokat tett értük. Elizabeth szégyen-

kezve gondolt arra, milyen sokat. Ó, mennyire vágyott rá, hogy

újra felnyissa hét sebét, s csorogjon belőlük a vér. Igaz, Darcy

megmondta, miért lépett közbe, s magyarázatában nem volt

semmi hihetetlen. Természetes, hogy hibásnak érezte magát; s

bár Elizabeth nem képzelte, hogy Darcy elsősorban őmiatta

hozott áldozatot, abban talán nem téved, hogy vonzalmának

emléke is közrejátszhatott egy olyan ügy elsimításában, amely

feldúlta Elizabeth lelki nyugalmát. Kínos, rendkívül kínos ez a

tudat, hogy olyan embernek vannak lekötelezve, akinek jóságát

nem tudják viszonozni. Visszakapták Lydiát, megmenekült a

lány jó híre: s mindezt Darcynak köszönhetik! Ó, mennyire fájt

most neki minden vádaskodó gondolat, minden csípős meg-

jegyzés, amelyet valaha Darcyhoz intézett! Elizabetht elfogta

az alázat, de Darcyra büszke volt. Büszke, hogy amikor más

becsülete forgott kockán, a férfiből ilyen jótettet hozott ki az

együttérzés. Újra meg újra elolvasta nagynénje dicsérő sorait

Darcyról. Ez sem volt elég, de azért jólesett. Az is örömet szer-

zett Elizabethnek, bár örömébe sajnálkozás vegyült, hogy


nagynénje és nagybátyja szilárdan meg vannak győződve arról,

hogy a szeretet és a bizalom köteléke fűzi őt Mr. Darcyhoz.

Léptek zaja zavarta meg a tűnődésben, s Elizabeth gyorsan

felkelt. Alig volt ideje összehajtogatni és eltenni a levelet, két

szolga máris becipelte az utazóágyon heverő Wickhamet az

edzőterembe. Letették a földre a lány mellé, és távoztak.

– Attól tartok, kedves sógornőm, hogy megzavartam magá-

nyos tanakodását – nyögte ki a törött állkapcsú Wickham.

– Valóban, immár nem vagyok magam – felelte Elizabeth

mosolyogva –, de ebből nem következik, hogy zavar is.

– Sajnálnám is, ha alkalmatlan volnék. Gondoltam, az edző-

terem nyugalma frissítő változatosság lesz a kis sarok után a

reggelizőszobában.

– A többiek is idejönnek?

– Nem tudom. Mrs. Bennet és Lydia Merytonba készülnek a

hintón. De mondja csak, kedves sógornőm… Gardineréktől

úgy hallom, hogy időközben Pemberley-t is meglátogatta.

Elizabeth igennel felelt.

– Szinte irigylem magától ezt az örömöt, bár azt hiszem, en-

gem jelenlegi állapotomban nagyon megviselne. Gondolom, az

öreg kulcsárnővel is találkozott. Szegény Reynolds, mindig na-

gyon szeretett engem; egészen megrázná, ha látná, mi lett belő-

lem. Maga előtt persze nem említett engem.

– De igen.

– És mit mondott rólam?

– Hogy belépett a hadseregbe, s hogy attól tart… maga rossz

útra tért. Tudja, különös, hogy ilyen távolságra mennyire elfer-

dítve jutnak el a hírek.

– Hát persze – felelte Wickham, ajkát harapdálva. Elizabeth

már remélte, hogy sikerült elhallgattatnia, de a fiatalember

csakhamar újra rákezdte:

– És mondja, találkozott Darcyval, amíg ott volt? Mintha azt


hallottam volna Gardineréktől, hogy találkoztak.

– Igen; a húgának is bemutatott bennünket.

– És hogy tetszett magának Miss Darcy?

– Nagyon tetszett.

– Én is úgy hallom, hogy az utóbbi egy-két év alatt páratla-

nul sokat változott az előnyére. Mikor utoljára láttam, nem sok

jót néztem ki belőle. Igazán örülök, hogy tetszett magának.

Remélem, derék leány válik belőle.

– Minden bizonnyal. Már eddig is rendkívüli megméretteté-

seket teljesített.

– Nem mentek el véletlenül Kympton falu mellett?

– Erre nem emlékszem.

– Csak azért kérdem, mert azt szánták nekem a lakóhelyül.

Micsoda gyönyörű hely! És milyen szép a ház! Minden tekin-

tetben tökéletesen megfelelt volna.

– Megbízható forrásból hallottam, hogy csak feltételesen

ígérték magának, amennyiben a jelenlegi gazda is beleegyezik.

– Szóval ezt hallotta? Hát igen, van benne valami… biztos

emlékszik, én is így mondtam, mindjárt kezdettől fogva.

– Sőt, azt is hallottam, hogy maga égetnivaló rossz gyerek

volt, kínozta az idősebb Darcy szolgáit, az úr kéréseit pedig

semmibe vette. Ami újabban tanúsított viselkedését illeti, szin-

tén nem úgy tűnik, hogy javult volna; sem becsületbeli adóssá-

gok, sem az Őfelsége birodalmában szerteszét hátrahagyott

fattyak tekintetében nem teljesített valami fényesen.

Erre Wickham nem tudott mit mondani, úgyhogy nemes

egyszerűséggel odabüdösített Elizabeth orra alá. A lány felállt,

és megragadta az utazóágy egyik végét, ezzel Wickhamet csí-

pőmagasságba emelte. Aztán derűs mosollyal azt mondta:

– Jöjjön, Mr. Wickham, hiszen most már sógorságban va-

gyunk. Ami elmúlt, azon nem érdemes civakodni, a jövőben

pedig, remélem, mindig egy véleményen leszünk.


Kirángatta az edzőteremből az ágyat, s a füvön át megindult

vele a ház felé.

53. FEJEZET

r. Wickham egyáltalán nem volt megelégedve ezzel a

beszélgetéssel, úgyhogy soha többé nem tért vissza a

tárgyra – magát sem akarta kínos helyzetbe hozni, és kedves

sógornőjét sem kívánta megharagítani.

Wickham és Lydia elutazásának napja hamarosan elérkezett,

és Mrs. Bennet kénytelen volt beletörődni az elválásba, noha

tudta, hogy egy évnél hamarabb aligha látják viszont egymást,

mert férje hallani sem akart arról, hogy mindnyájan ellátogas-

sanak Írországba.

– Ó, drága Lydiám! – kiáltotta Mrs. Bennet. – Mikor látjuk

egymást újra?

– Tudja a jó ég, mama. Talán csak két-három év múlva.

– Írjál minél gyakrabban, szívem.

– Majd igyekszem. De a mama is tudja, hogy a férjes asz-

szonynak nincs sok ideje a levélírásra. Inkább a nővéreim írja-

nak nekem, hiszen úgy sincs egyéb dolguk.

Mr. Wickham sem búcsúzott érzelmesebben, mint a felesé-

ge. Nem sokat beszélt, mikor az utazóágyat a kocsira lódítot-

ták, s váltás ágyneműt meg etetőedényeket tettek mellé.

– Olyan mutatós fiú, hogy párját ritkítja – mondta Mr.

Bennet, mihelyt a fiatalok elmentek. – Mondhatom, jót tett ne-

ki, hogy ilyen nyugis állapotba került.

Lydia elutazása napokra lehangolta Mrs. Bennetet.

– Gyakran eszembe jut – mondta –, hogy nincs szomorúbb

M


dolog a világon, mint ha a szeretteinktől el kell válnunk. Az

ember olyan elveszettnek érzi magát.

– Így jár, aki férjhez adja a lányát – mondta Elizabeth. –

Annál nagyobb lehet az öröme, hogy mi négyen még a nyakán

ülünk.

– Ne beszélj bolondokat! Lydia nem azért hagyott itt, mert

férjhez ment, hanem csak azért, mert Szent Lazarus olyan

messze van. Ha közelebb volna, nem ment volna el ilyen ha-

mar.

De a csüggedt hangulat, amelybe ez az esemény sodorta,

csakhamar megenyhült, s lelkét remény hozta izgalomba, mert

új hír terjedt a környéken. A netherfieldi kulcsárnő utasítást

kapott, hogy hozzon mindent rendbe, mert a gazda egy-két nap

múlva megérkezik, hogy szemlét tartson az új személyzet fö-

lött, és ellenőrizze, hogy erősítették meg a konyhát. Mrs.

Bennetet nyughatatlan idegesség fogta el. Jane-re nézett, fel-

váltva mosolygott, és csóválta a fejét.

– Hát így állunk, Mr. Bingley mégis lejön a birtokára! Nem

mintha sokat törődnék vele. Tudod, Mr. Bingley már nem léte-

zik számunkra… én aztán a magam részéről látni sem akarom

többé. De nem baj, jöjjön csak Netherfieldbe, ha kedve tartja.

Egészen biztos, hogy jön?

– Mérget vehetsz rá – mondta a nénje –, mert Mrs. Nicholls

Merytonban volt tegnap este; láttam az ablakból, és rögtön utá-

namentem, mert meg akartam tudni, mi igaz az egészből: tőle

hallottam, hogy szóról szóra igaz. Legkésőbb csütörtökön ér-

kezik, de valószínűbb, hogy már szerdán. Mrs. Nicholls éppen

a mészároshoz ment, húst akart rendelni szerdára, három pár

szép kövér kacsát is vett.

Mikor Jane meghallotta, hogy Bingley eljön, nem tudott

uralkodni magán, és elpirult. Hónapok óta ki sem ejtette a fia-

talember nevét Elizabeth előtt, de most, amint magukra marad-


tak, így szólt:

– Láttam, hogy engem nézel, Lizzy, amikor nagynénénk el-

újságolta a dolgot; azt is tudom, hogy zavarba jöttem. De ne

gondold, hogy ennek komolyabb oka van. Csak egy pillanatra

vesztettem el a lélekjelenlétemet, mert tudtam, hogy mindenki

rám fog nézni. Hidd el, nem okoz nekem sem örömet, sem fáj-

dalmat ez a hír. Annak az egynek örülök, hogy egyedül jön,

mert így kevesebbet fogjuk látni.

Elizabeth nem tudta, mire vélje mindezt. Ha nem találkozik

Bingley-vel Derbyshire-ben, akkor talán ő is elhitte volna,

hogy a fiatalember csak azért jön a birtokára, hogy vadásszon;

így azonban az volt az érzése, hogy Bingley még mindig sze-

relmes Jane-be, s csak azt nem tudta eldönteni, vajon barátja

engedélyével jön-e Netherfieldbe, vagy pedig megemberelte

magát, és nem kérte ki Darcy beleegyezését.

„Mégiscsak keserves dolog – gondolta néha –, hogy ez a

szegény ember ne is jöhessen el a házába, amelyet pedig jog

szerint kibérelt, anélkül, hogy ne adna okot mindenféle találga-

tásra! Én bizony békén hagyom!”

Jane kijelentette ugyan, és őszintén hitte is, hogy Bingley

érkezése nem érinti érzelmeit, Elizabeth mégis azt tapasztalta,

hogy nővérének kedélye megváltozott. Idegesebb és nyugtala-

nabb volt, mint amilyennek általában ismerte. Délelőttönként

már nem mondta, hogy menjenek ki „csókolj vad”-ozni, estén-

ként pedig nem akart „Kripták és koporsók”-at játszani. Annyi-

ra elmerült a gondolataiban, hogy életében először Marynek si-

került a sarokba szorítania délutáni kézitusa közben.

A kérdés, amelyről szüleik oly hevesen vitatkoztak körülbe-

lül egy évvel ezelőtt, most újból terítékre került.

– Mondanom sem kell, drágám – kezdte Mrs. Bennet –,

hogy azonnal fel kell keresnie Mr. Bingley-t, mihelyt megérke-

zik.


– Szó sem lehet róla. Tavaly kényszerített, hogy menjek el

hozzá látogatóba, s ennek fejében megígérte, hogy Bingley fe-

leségül veszi egyik lányomat. De semmi sem lett az egészből,

úgyhogy most nem fogja velem megint a bolondját járatni. Rá-

adásul a maga bolondsága miatt.

Mrs. Bennet próbálta megmagyarázni, hogy Mr. Bingley-t

minden szomszéd részéről feltétlenül megilleti ez a gesztus, ha

visszatér Netherfieldbe.

– Teszek az ilyen udvariaskodásra – mondta Mr. Bennet. –

Ha hiányzik neki a társaságunk, akkor jöjjön el hozzánk. Tudja,

hol lakunk. Én bizony nem fecsérlem arra az időmet, hogy a

szomszédaim után rohangásszak, valahányszor elmennek meg

visszajönnek.

– Márpedig vegye tudomásul, borzalmas gorombaság, ha

nem keresi fel. Ettől függetlenül én már elhatároztam, hogy

meghívom ebédre.

Mr. Bingley megérkezett. Legkorábban Mrs. Bennet értesült

az eseményekről a cselédek révén, de ez csak arra volt jó, hogy

tovább izgult és idegeskedett, mint bárki más. Számlálgatta a

napokat, mikor illik elküldeni a meghívót, mert nem remélte,

hogy addig a színét is látja. De megérkezése után harmadnap

reggel egyszerre csak megpillantotta Bingley-t öltözőszobája

ablakából, amint lóháton befordul a kapun, és egyenesen a ház

felé tart francia muskétájával.

Mrs. Bennet nyomban az ablakhoz hívta leányait, hogy ők is

osztozzanak örömében. Jane dacosan ülve maradt az asztalnál,

de Elizabeth, anyja kedvéért, odament az ablakhoz; kinézett, és

látta, hogy Darcy is vele van, mire visszaült a nővére mellé.

Hirtelen megmagyarázhatatlan riadalom fogta el.

– Mama, egy másik férfi is jön vele – szólalt meg Kitty. –

Ki lehet az?

– Gondolom, valami ismerőse, szívem… én bizony nem tu-


dom.

– Hű! – folytatta Kitty –, mennyire hasonlít ahhoz az em-

berhez, aki azelőtt is mindig vele volt… Mr. Hogyishívják…

az a magas, kevély férfi.

– Te jó isten! Csak nem Mr. Darcy!… Tényleg ő az. Nos,

Mr. Bingley barátait mindig szívesen látjuk, de azért meg kell

mondanom, hogy látni se bírom ezt az utálatos férfiút – jelen-

tette ki Mr. Bennet.

Jane meglepetten, aggódva pillantott Elizabethre. Vajmi ke-

veset tudott húga és Darcy derbyshire-i találkozásáról, s csak

azt érezte, milyen kínos helyzetben lehet Elizabeth, hogy a ki-

magyarázkodó levél óta most szinte először találkozik Darcy-

val. Mind a két nővér eléggé zavarban volt. Mindkettő átérezte

a másik helyzetét, s persze a magáét is; közben anyjuk locso-

gott tovább, mint a vízfolyás, hogy ő nem szenvedheti Darcyt,

hogy csak azért lesz hozzá udvarias, mert Bingley-nek a barátja

– a két leány oda sem figyelt. De Elizabethnek olyan okai is

voltak a nyugtalanságra, amelyeket Jane nem is sejthetett –

Elizabeth sosem merte megmutatni neki Mrs. Gardiner levelét,

nem mert neki beszámolni saját megváltozott érzéseiről. Jane

szemében Darcy egyszerűen az a kérő volt, akit húga kikosara-

zott, és fejjel nekilökött a komódnak; Elizabeth viszont jobban

értesült, és tudta, hogy az egész család lekötelezettje Darcynak

jóságáért, s maga is éppolyan érdeklődéssel várja, ha nem is

oly gyöngéden, de legalább olyan helyénvaló és jogos vonza-

lommal, mint Jane Bingley-t. Hogy Darcy eljött – eljött

Netherfieldbe, Longbournba, megint önszántából keresi őt –,

Elizabeth ezen majdnem annyira meglepődött, mint amikor

először tapasztalta Derbyshire-ben, mennyire megváltozott a

fiatalember viselkedése. Hol elsápadt, hol elpirult, s szemében

öröm csillant, mikor arra gondolt, hogy Darcy érzelmeit és vá-

gyait nem rendítette meg az idő. De még semmiben sem volt


biztos.

„Először lássuk, hogyan fog viselkedni” – mondta magában.

Belemerült a fúvócsőhöz való röppentyűk farigcsálásába, igye-

kezett megőrizni nyugalmát, s a szemét sem merte fölemelni,

amíg végre győzött benne az aggódó kíváncsiság: nővére arcá-

ra pillantott, mikor már hallotta az inas közeledő lépteit. Jane

kissé sápadtabb volt a megszokottnál, de nyugodtabb, mint

Elizabeth várta. Amikor a két férfi megjelent, Jane kissé elpi-

rult, de azért eléggé fesztelenül fogadta őket, s tökéletes modo-

rába sem neheztelés, sem túlzott nyájasság nem vegyült.

Elizabeth csak annyit mondott mindkettőjüknek, amennyit

az udvariasság megkívánt, aztán a szokásosnál sokkal nagyobb

buzgalommal folytatta a farigcsálást. Mindössze egy pillantást

vetett Darcyra, aki komoly volt, mint mindig, s inkább

hertfordshire-i viselkedésére emlékeztette a leányt, mint ami-

kor Pemberley-ben találkoztak. De meglehet, hogy Mrs.

Bennet jelenlétében nem volt olyan felszabadult, mint Gardi-

nerék előtt. Ez a feltevés kínos volt, de nem valószínűtlen.

Bingley-t is csak egy pillanatra látta, de ez a rövid idő is el-

árulta a fiatalember örömét és zavarát. Mrs. Bennet olyan túl-

zott előzékenységgel fogadta, hogy két lánya valósággal elszé-

gyellte magát, kiváltképpen a hűvös, szertartásosan udvarias

biccentéssel és szavakkal összevetve, melyekkel Darcyt üdvö-

zölte.

Mivel Elizabeth tudta, hogy Mrs. Bennet legkedvesebb leá-

nyát Darcy mentette meg a helyrehozhatatlan szégyentől, még

inkább bántotta és rendkívül fájdalmasan érintette őt ez a tapin-

tatlan megkülönböztetés.

Darcy megkérdezte tőle, hogy vészelte át Mr. és Mrs.

Gardiner a keleti kapu bevételét. Elizabeth ezt nem tudta; s a

fiatalember ezután már alig nyitotta ki a száját. Mással nem is

volt kedve beszélgetni, csak Darcyval; ehhez viszont nemigen


volt bátorsága.

„Nekem! – gondolta megrökönyödve. – Aki senkitől se fél,

még a haláltól sem! És mégsem vagyok képes két szót kinyög-

ni!”

– Milyen hosszú ideje, Mr. Bingley, hogy innen elment –

kezdte Mrs. Bennet.

A fiatalember rögtön ráhagyta, hogy úgy van.

– Már attól féltem, hogy vissza sem jön többé. Azt rebesget-

ték itt, hogy végleg felmondja a bérletet, de remélem, ebből

egy szó sem igaz. Amióta elutazott, mi minden történt itt a

környéken! Ahhoz képest, mennyi kimondhatatlan volt itt,

amikor ön itt járt, most csak a töredékük garázdálkodik errefe-

lé. Miss Lucast eltemették, a járvány vitte el. Én is férjhez ad-

tam az egyik lányomat – bizonyára hallott róla, persze, hiszen

benne volt az újságban. A Times és a Courier is hozta a hírt,

bár nem úgy, ahogy kellett volna. Az újságban csak ez állt:

„George Wickham úr házasságot kötött Miss Lydia Bennettel”

– egy árva szó sem volt Lydia apjáról, sem arról, hogy Lydia

Őfelsége szolgálatában állt… egyszóval semmiről! Látta az új-

ságban?

Bingley azt felelte, hogy igen, és gratulált Mrs. Bennetnek.

Elizabeth föl sem mert nézni, s így nem is láthatta, milyen ké-

pet vág Darcy a dologhoz.

– Bizony, nagy öröm, ha az ember férjhez adja a lányát –

folytatta Mrs. Bennet –, de higgye el, Mr. Bingley, megszakad

a szívem, hogy Lydia ilyen messze került tőlem. Kilkennybe

mentek… azt mondják, az messze fönt van Írországban, és a jó

ég tudja, meddig maradnak ott. Ott van a Szent Lázár szeminá-

rium a bénáknak, mert biztosan hallotta, hogy Wickham kocsi-

balesetben megsérült, és most az a szándéka, hogy papnak áll.

Ó, szegény Wickham! Bár lenne annyi barátja, amennyit meg-

érdemel!


Elizabeth tudta, hogy ez Darcynak szól, s úgy elfogta a szé-

gyen, hogy alig bírt megmaradni ültében a helyén. Gyötrelme

azonban hamarosan jócskán enyhült, mert látta, hogy nővére

szépsége megint lángra lobbantja az egykori udvarló szerelmét.

Bingley eleinte alig beszélt Jane-nel, de szinte percről percre

többet foglalkozott vele. Éppolyan szépnek találta, mint előző

évben, éppoly kedvesnek és közvetlennek, bár a leány most

nem volt olyan beszédes. Jane azon igyekezett, hogy semmi

változás ne látsszon rajta, s ő maga őszintén azt hitte, hogy

most sem beszél kevesebbet, mint máskor. De gondolatai any-

nyira lekötötték, hogy maga sem tudta mindig, mikor hallgat.

Amikor a vendégek felkeltek, hogy távozzanak, Mrs. Bennet

nem feledkezett meg a tervezett meghívásról, s mindkettőjük-

kel megígértette, hogy néhány nap múlva eljönnek

Longbournba ebédre.

– Ön úgyis tartozik nekünk egy látogatással, Mr. Bingley –

tette hozzá –, mert amikor múlt télen elutazott Londonba, meg-

ígérte nekem, hogy eljön hozzánk egy családi ebédre, mihelyt

visszatér. Látja, én nem felejtettem el, és meg kell mondanom,

nagyon csalódott voltam, hogy nem jött el, és nem tartotta be

az ígéretét.

Bingley kissé bárgyún fogadta a szemrehányást, s valamit

motyogott, hogy sajnálja, de nem engedte az elfoglaltsága.

Ezek után a két férfi elköszönt.

Mrs. Bennetnek nagy kedve lett volna mindjárt ott fogni

őket ebédre; mert nála mindig nagyon jó volt a konyha. Mégis

úgy vélte, hogy legalább két fogás megillet egy olyan fiatalem-

bert, akivel messzemenő tervei vannak, s hogy kevesebb nem

elégítené ki a másik férfi étvágyát és büszkeségét, akinek tíz-

ezer font az évi jövedelme.


54. FEJEZET

ihelyt a férfiak távoztak, Elizabeth kiment a kertbe, hogy

megnyugodjon. Darcy viselkedése meglepte és felbosz-

szantotta.

„Ha csak azért jött ide – mondta magában –, hogy szótlan,

komor és közömbös legyen, akkor egyáltalán miért jött el?”

Akárhogy morfondírozott, erre nem talált kielégítő választ.

„Londonban még kedves és barátságos tudott lenni a nagybá-

tyámhoz és nénémhez, miért nem viselkedik velem is így? Ha

fél tőlem, minek jött ide? Ha már nem szeret, miért olyan hall-

gatag? Ezek a férfiak mindig csak gyötrik az embert! Legjobb,

ha nem is gondolok rá többet. Elvégre a Halál jegyese vagyok.

Felesküdtem a becsületemre, hogy csak a harcosok törvényei-

nek és Liu mesternek engedelmeskedem.”

Ezt az elhatározást kis ideig akaratlanul is betartotta, mert

Jane jelent meg a kertben, s vidám arccal csatlakozott hozzá.

– Most, hogy túl vagyok az első találkozáson – mondta Jane

–, annyira megnyugodtam. Felfedeztem, milyen erős vagyok,

soha többé nem hoz majd zavarba, ha idejön. Örülök, hogy

kedden nálunk fog ebédelni. Legalább mindenki láthatja majd,

hogy mindkét részről csak a szokásos, közömbös ismeretségről

van szó.

– Persze, nagyon is közömbös – nevetett Elizabeth. – Jaj,

Jane, jó lesz vigyázni!

– Csak nem tartasz engem oly gyöngének, drága Lizzy?

– Gyöngének, dehogy! Én úgy látom, nagyon is erős a

vonzerőd, s Bingley jobban beléd fog szeretni, mint valaha.

Keddig nem is látták a két férfit. Mrs. Bennet közben telje-

sen átadta magát a boldog tervezgetésnek, amelyet Bingley jó

kedélye és szokásos udvariassága élesztett fel benne a félórás

látogatás során.

M


Kedden nagy társaság gyűlt össze Longbournban, s a két

vendég, akit a legnagyobb izgalommal vártak, pontosan érke-

zett meg. Mikor átmentek az ebédlőbe, Elizabeth feszülten fi-

gyelt, hogy Bingley vajon arra a helyre fog-e ülni, amelyet ed-

digi összejöveteleiken mindig elfoglalt: Jane mellé. Előrelátó

édesanyjának ugyanez járhatott a fejében, mert Bingley-t nem

kínálta hellyel maga mellett. A fiatalember belépett, s mintha

habozott volna egy pillanatig, de Jane véletlenül éppen akkor

nézett oda, s véletlenül elmosolyodott – ezzel a kérdés el is

dőlt. Bingley leült Jane mellé.

Elizabeth diadalmas pillantást vetett Darcyra, aki nemes kö-

zönnyel fogadta a dolgot. A lány már-már azt hitte: Bingley

engedélyt kapott barátjától, hogy Jane-nel foglalkozzon, ha

nem látta volna, hogy a fiatalember – félig ijedten, félig nevet-

ve – szintén Darcyra tekint.

Az ebéd ideje alatt Bingley-n látszott, hogy most is csodálja

Jane-t, s Elizabeth érezte, hogy ha Bingley csak a szívére hall-

gat, többé semmi akadálya nem lenne kettőjük boldogságának.

Bár nem mert bízni ilyen távoli kilátásokban, mégis örömmel

figyelte a fiatalember viselkedését. Fel is élénkült, már persze a

körülményekhez képest, mert Elizabeth nem volt vidám hangu-

latban. Darcy majdnem a lehető legtávolabb ült tőle, az asztal

túloldalán, Mrs. Bingley mellett. Elizabeth tudta, hogy ez egyi-

küknek sem szerez örömet. Nem hallotta anyja és Darcy szava-

it, de látta, hogy csak ritkán szólnak egymáshoz, akkor is hűvös

és szertartásos modorban. Anyja barátságtalan viselkedése még

fájdalmasabban emlékeztette, milyen sokkal tartoznak Darcy-

nak; néha a világ minden kincsét odaadta volna, ha az asztalra

ugorhat, és Mr. Darcy szeme láttára szégyenében hét vágást

ejthet a karján, és a férfi tányérjára csorgathatja a vérét, kárpót-

lásul anyja előítéletességéért.

Elizabeth remélte, az est folyamán még lesz rá alkalom,


hogy egymás mellé kerüljenek, és a látogatás során egyebet is

mondhatnak egymásnak, mint a vendég érkezésekor váltott

szertartásos üdvözlő szavakat. Izgatott volt és nyugtalan, s mie-

lőtt a férfiak bejöttek a szalonba, oly unalmasnak és fárasztó-

nak találta a várakozást, hogy majdnem udvariatlanul viselke-

dett a vendégekkel. Úgy várta ezt a pillanatot, mintha ettől

függne, jól fogja-e magát érezni aznap este.

„Ha most nem lép ide hozzám – mondta magában –, akkor

örökre lemondok róla, és többé sosem veszem le a szemem a

pengémről.”

Bejöttek a férfiak, s Elizabeth azt olvasta le Darcy arcáról,

hogy reményei teljesülnek. De sajnos, a hölgyek oly szorosan

vették körül az asztalt, ahol Jane teát készített, húga meg kávét

töltött a csészékbe, hogy talpalatnyi hely sem volt Elizabeth

mellett, ahová széket lehetett volna állítani.

Darcy továbbment, a szoba másik végébe, Elizabeth követte

őt a szemével, irigyelt mindenkit, akivel szóba állt, alig volt tü-

relme kávét tölteni; s végül megharagudott önmagára, amiért

ilyen ostoba.

„Egy ember, akit egyszer már kikosaraztam, megrúgtam és

megütöttem! Micsoda őrültség azt várni, hogy újból belém sze-

ressen! Hát van férfi a világon, aki ne riadna vissza a gyönge-

ségtől, hogy másodszor is feleségül kérje ugyanazt a nőt? Ha-

marabb kéri meg egy zombi kezét!”

De amikor Darcy maga hozta vissza a kávéscsészét, kissé

mégis felélénkült, és megragadta az alkalmat, hogy megkér-

dezze:

– A húga még Pemberley-ben van?

– Igen, ott is marad karácsonyig.

– És egészen egyedül? Az ismerősei mind elutaztak?

– Csak a szolgák és a személyi testőre van vele.

Elizabethnek semmi egyéb nem jutott eszébe; de ha Darcy


beszélgetni akart volna vele, talált volna más témát. Csakhogy

Darcy is szótlanul állt mellette néhány percig, aztán odébb

ment.

Mikor a terítéket leszedték, és felállították a kártyaasztalo-

kat, a hölgyek mind felkeltek, s Elizabeth várta, hogy Darcy

most hamarosan csatlakozik hozzá. De minden reménye meg-

hiúsult, amikor látta, hogy Darcy áldozatul esik, mikor anyja

mohón „Kripta és koporsó”-játékosokat toboroz. Most már

semmi reménye nem maradt, hogy jól érezze magát. Egész este

más-más asztalhoz voltak láncolva, s Darcy hiába tekingetett

oly gyakran feléje, a szoba másik végébe, egyiküknek sem

ment a játék.

Mrs. Bennet úgy tervezte, hogy a két netherfieldi urat ott

fogja vacsorára. De szerencsétlenségére azok korábbra rendel-

ték oda a hintót, mint a többi vendég, s az asszonynak nem is

volt alkalma tartóztatni őket.

– Na, lányok – mondta, mikor magukra maradtak –, mit

szóltok a mai naphoz? Úgy érzem, minden pompásan sikerült.

Ilyen jó ebédet nem egykönnyen kap az ember. Az őzpecsenye

tökéletesen volt megsütve, mindenki azt mondta, sosem láttak

még ilyen kövér combot. Köszönöm Lizzy, hogy ilyen pompás

bakot birkóztál le. A leves százszorta jobb volt, mint amit

Lucaséknál adtak múlt héten, és még Mr. Darcy is elismerte,

hogy a fogoly remekül van elkészítve, pedig ő legalább két-

három francia szakácsot tart. És te, drága Jane… ilyen szép

még nem voltál soha életedben.

Tehát Mrs. Bennet tökéletesen elégedett volt; Bingley visel-

kedése meggyőzte őt, hogy Jane végül is elveteti magát vele; s

mivel reményei mindig oktalanul magasra csaptak, valahány-

szor jókedvében volt, másnap már valóságos csalódást érzett,

hogy Bingley nem jelentkezik, és nem kéri meg leánya kezét.

– Nagyon kellemesen telt a nap – mondta Jane Elizabethnek.


– A társaság szerencsésen volt összeválogatva, a vendégek jól

illettek egymáshoz. Remélem, gyakran leszünk még együtt.

Elizabeth elmosolyodott.

– Lizzy, ne csináld! Ne gyanúsítgass… nagyon rosszul esik.

Hidd el nekem, most már megtanultam, hogy minden hátsó

gondolat nélkül élvezzem a társalgását, mert kellemes, értelmes

fiatalember. A viselkedéséből most már teljesen világos, hogy

soha nem is próbálta meghódítani a szívemet. Csak arról van

szó, hogy kedvesebb, megnyerőbb a modora, mint bárki másé,

és szereti, ha mindenütt tetszést arat.

– Nagyon kegyetlen vagy, Jane – mondta a húga. – Még

mosolyogni sem engedsz, pedig erre kényszerítesz minden pil-

lanatban. Alig tudom megállni, hogy ki ne húzzam belőled:

szerelmes vagy!

– Milyen nehéz elérni néha, hogy higgyenek az embernek!

– Néha meg egyenesen lehetetlen.

– De miért akarod velem elhitetni, hogy másként érzek irán-

ta, mint ahogy mondom?

– Csökönyösebb vagy, mint egy kínai öszvér! Ha továbbra

is a közömböst adod, akkor mást tüntess ki a bizalmaddal.

55. FEJEZET

éhány nappal e látogatás után Bingley ismét megjelent,

mégpedig egyedül. Barátja aznap reggel Londonba uta-

zott, azzal, hogy tíz nap múlva tér vissza. Bingley több mint

egy órát töltött velük, és feltűnően jókedvű volt. Mrs. Bennet

ott akarta fogni ebédre, de a fiatalember nagy sajnálkozva kö-

zölte, hogy már elígérkezett máshová.

N


– Ha legközelebb eljön, remélem, több szerencsénk lesz –

mondta Mrs. Bennet.

Bármikor nagyon örülne, stb., stb., jelentette ki Bingley, és

ha Mrs. Bennet megengedi, hamarosan tiszteletét teszi náluk.

– El tudna jönni holnap?

Hogyne, másnapra még nem kötelezte el magát, örömmel

fogadja a meghívást.

El is jött, méghozzá olyan korán, hogy a hölgyek még kung-

fu ruhában voltak, és mind rendesen le voltak izzadva a gya-

korlatozástól. Mrs. Bennet pongyolában, félig fésületlenül ro-

hant be lányához.

– Jane, szívem, siess, és menj le rögtön. Máris itt van… Mr.

Bingley van itt… már meg is érkezett. Kapkodd magad, siess!

Jöjjön, Sarah, azonnal… ide, Miss Bennethez, segítsen neki

kimosakodni az izzadságból, és adja rá a ruháját. Hagyja most

Miss Lizzy frizuráját.

– Mihelyt készen vagyunk, rögtön lemegyünk – mondta

Jane –, de Kitty biztos sokkal hamarabb leér majd, mint mi,

mert már egy félórája felment a szobájába.

– Az ördög vigye Kittyt! Neki ugyan mi köze az egészhez?

Igyekezz már, az istenért! Mondd, hova tetted az övedet, drá-

gám?

De miután anyja távozott, Jane nem volt hajlandó lemenni,

csak az egyik testvérével.

Este Mrs. Bennet megint csak azon buzgólkodott, hogy

Bingley egyedül maradjon Jane-nel. Tea után Mr. Bennet szo-

kása szerint visszavonult a könyvtárszobába, Mary pedig fel-

ment súlyzózni. Miután az öt kölönc közül kettőtől megszaba-

dult, Mrs. Bennet jó ideig csak ült, és a szemével integetett

Elizabethnek és Kittynek, de minden eredmény nélkül. Eliza-

beth nem volt hajlandó észrevenni a figyelmeztetést, Kitty pe-

dig, amikor végre észrevette, teljesen ártatlan hangon szólalt


meg:

– Mi baj, mama? Miért kacsingat rám folyton? Akar tőlem

valamit?

– Semmit, kislányom, semmit a világon…. Dehogyis ka-

csingattam rád. – Öt percig csöndben ült a helyén, de mivel

nem akarta elszalasztani ezt a kitűnő alkalmat, hirtelen felkelt,

és odaszólt Kittynek:

– Gyere, szívem, mondani akarok neked valamit – s ezzel

kivitte magával a szobából. Jane rögtön Elizára pillantott, szé-

gyenkezve anyja kimódolt trükkjei miatt, és szemével kérve

húgát, hogy ne hagyja őt cserben. Néhány perc múlva Mrs.

Bennet kissé benyitott, és így szólt:

– Lizzy, drágám, szeretnék neked valamit mondani.

Elizabeth kénytelen volt engedelmeskedni.

– Tudod, legjobb, ha magukra hagyjuk őket – mondta az

anyja, mihelyt az ajtó becsukódott. – Kitty meg én felmegyünk

az öltözőszobámba.

Elizabeth nem is szállt vitába az anyjával, hanem szép nyu-

godtan ott maradt a hallban, amíg Mrs. Bennet Kittyvel együtt

el nem tűnt, aztán visszament a szalonba.

Mrs. Bennet aznapi mesterkedésének nem volt foganatja.

Bingley elragadóan viselkedett, de nem kérte meg leánya kezét.

Könnyed és vidám természete nagyban hozzájárult az est sike-

réhez, jól tűrte az asszony tolakodó fontoskodását, s oly elné-

zően, komoly képpel hallgatta végig sületlen megjegyzéseit,

hogy Jane már ezért is hálás volt.

Nem is nagyon kellett marasztalni vacsorára, s búcsúzás

előtt megbeszélték, főleg Bingley és Mrs. Bennet kezdeménye-

zésére, hogy a férfi másnap eljön vadászni a ház urával, kilőni

az első őszi zombikat.

Ettől a naptól fogva Jane nem beszélt többé közömbösség-

ről. Sőt: Bingley neve szóba sem került a két nővér között;


Elizabeth mégis azzal a boldog tudattal tért nyugovóra, hogy a

dolog csakhamar szerencsés véget ér, ha ugyan Darcy nem jön

korábban vissza. Viszont félig-meddig azt is biztosra vette,

hogy mindez nem történhetett volna meg az illető úriember

hozzájárulása nélkül. – Bingley másnap pontosan megjelent,

hogy Mr. Bennettel töltse a délelőttöt, s amint azt megbeszél-

ték, levadászták az első kimondhatatlanokat, amelyek lazább

talaj reményében délre tévedtek. Mr. Bennet Longbourn

legészakibb rétjére vitte ki vendégét, ahol majd egy órán ke-

resztül csapdákat helyeztek el (ezeket Mr. Bennet tervezte),

csalinak egy nagy fej karfiolt tettek mindegyikbe. Időnként

egy-egy zombi tántorgott elő az erdőből a rétre, nem vették

észre Mr. Bennetet és Mr. Bingley-t, mert ők ágakkal álcázták

magukat. Megvárták, amíg a zombik észreveszik a karfiolt, és

– abban a hitben, hogy nagy, lédús agyat találtak – odakapnak,

hogy felvegyék a földről. A csapda ekkor rákattant a kezükre,

és a két vadász előjött, ellátták a pokolfajzatok baját puskatus-

sal, lelőtték és felgyújtották őket.

Mr. Bennet sokkal kellemesebb társnak bizonyult, mint

vendége várta. Bingley nem volt se öntelt, se ostoba, így a há-

zigazdának sem volt rá oka, hogy gúnyolódjon rajta, vagy hall-

gatásban keressen menedéket. Mr. Bennet beszédesebb volt és

kevésbé különcködő, mint amilyennek a fiatalember valaha lát-

ta. Bingley természetesen visszajött vele ebédre, este pedig

Mrs. Bennet újra mesterkedni kezdett, hogy mindenkit eltávo-

lítson tőle és leányától. Elizának levelet kellett írnia, s ezért tea

után mindjárt bement a reggelizőszobába.

De mikor befejezte a levelet, és visszatért a szalonba, látta,

hogy nővére és Bingley a kandalló előtt állnak, mintha komo-

lyan beszélgetnének; s ha ez nem is ébresztett volna gyanút

benne, mindent elárult az arcuk, ahogy hirtelen hátrafordultak

és szétrebbentek. Az ő helyzetük is elég kínos volt, de Eliza-


beth úgy érezte, az övé még kellemetlenebb. Egyikük sem szólt

egy szót sem, s Elizabeth már éppen vissza akart vonulni, ami-

kor Bingley hirtelen felugrott (közben mindketten leültek), né-

hány szót súgott Jane fülébe, aztán kirohant a szobából.

Jane-nek nem lehetett titka Elizabeth előtt, amikor örvende-

tes hírt közölhetett vele. Rögtön nyakába borult húgának, és

felindultan vallotta be, hogy ő a legboldogabb teremtés a vilá-

gon.

– Sok nekem ez – tette hozzá. – Túlságosan sok! Nem is ér-

demlem meg. Ó, miért nem jut mindenkinek ilyen boldogság?

Elizabeth oly őszintén gratulált, hogy szavakkal alig lehet

azt kifejezni. Szívből jövő kedvessége csak növelte Jane bol-

dogságát. De mégsem maradhatott tovább húgával, pedig felét

sem mondta el annak, amit mondani akart.

– Rögtön anyámhoz kell mennem! – kiáltotta. – A világért

sem engedhetem, hogy mástól tudja meg a hírt. Bingley már

ment is, hogy beszéljen édesapámmal. Ó, Lizzy, ha arra gondo-

lok, hogy fog ennek örülni az egész család! Nem is tudom, ho-

gyan fogok elbírni ennyi boldogságot!

Ezzel felsietett az emeletre anyjához, aki a szobájában ült

Kittyvel. Elizabeth, ahogy magára maradt, elmosolyodott: mi-

lyen gyorsan és könnyen megoldódott az ügy, amely hosszú

hónapokon át kínos várakozásban tartotta a családot.

Ebben a pillanatban vajmi kevéssé számított Elizabethnek,

hogy ezzel legjobb harcostársát és legközelebbi bizalmasát ve-

szíti el, egyetlen testvérét, akitől sosem kellett tartani, hogy os-

tobaságot követ el. Teljesen eltöltötte a diadal; Darcy minden

féltő óvatossága, Miss Bingley minden hamissága és cselszö-

vése ellenére az ügy a legjobb, legbölcsebb, legésszerűbb befe-

jezést érte meg.

Néhány perc múlva lejött hozzá Bingley, aki rövid és célra-

törő megbeszélésen volt túl Mr. Bennettel.


– Hol van a nővére? – kérdezte.

– Fent van anyámnál. Biztos itt lesz egy pillanat múlva.

Bingley becsukta maga mögött az ajtót, odament hozzá, és

kérte, hogy fogadja jó szívvel sógorának. Elizabeth őszinte és

meleg szavakkal mondta el, mennyire örül, hogy családtagok

lesznek. Barátságosan kezet fogtak, s amíg Jane le nem jött,

Elizabeth mást sem hallott Bingley-től, csak azt, hogy milyen

boldog, és hogy Jane milyen tökéletes; s ámbár Bingley képzet-

len volt a harcművészetekben, Elizabeth szilárdan hitte, hogy

az ész szava is jövendő boldogságot ígér, mert Bingley és Jane

annyira hasonlók minden egyéb elképzelhető szempontból.

Régen töltöttek már együtt ilyen boldog estét; a benső meg-

elégedés lelkes pírral vonta be Jane bájos arcát, aki most

szebbnek tűnt, mint valaha. Kitty szüntelenül somolygott, ab-

ban reménykedett, hogy hamarosan őrá kerül a sor. Mrs.

Bennet nem talált szavakat, amelyek elég lángoló színekkel

ecsetelték volna érzéseit, hogy milyen szívesen adja beleegye-

zését, és mennyire kedvére van ez a házasság; s amikor Mr.

Bennet csatlakozott hozzájuk a vacsoránál, az ő hangja és vi-

selkedése is elárulta, hogy ő is valóban örül.

De azért egyetlen szóval sem célzott az eljegyzésre, amíg

vendégük el nem búcsúzott aznapra. Mihelyt azonban Bingley

eltávozott, Mr. Bennet e szavakkal fordult leányához:

– Jane, gratulálok neked. Nagyon boldog asszony leszel.

Jane rögtön odament apjához, megcsókolta, és köszönetet

mondott jóságáért.

– Derék leány vagy – mondta az apja –, s én szívből örülök,

hogy ilyen szerencsésen mégy férjhez. Egy pillanatig sem ké-

telkedem, hogy nagyon jól megfértek majd egymással. Neki is

körülbelül olyan a természete, mint a tied. Mindketten olyan

alkalmazkodóak vagytok, hogy soha nem fogtok elhatározni

semmit, olyan elnézőek, hogy minden cseléd be fog csapni


benneteket, és olyan bőkezűek, hogy sohasem fogtok kijönni a

jövedelmetekből.

– Remélem, papa, téved. Könnyelműsködni, pazarolni: ezt

soha nem bocsátanám meg magamnak.

– Nem fognak kijönni a jövedelmükből! Kedves Mr.

Bennet, hova gondol? – kiáltott a felesége. – Hiszen neki évi

négy-ötezer fontja van, valószínűleg több is. – Aztán leányához

fordult: – Ó, drága, drága Jane, olyan boldog vagyok! Tudtam

én, hogy nemhiába vagy ilyen szép! Emlékszem, amikor őt

megláttam, tavaly, amikor először jött Hertfordshire-be, rögtön

az jutott eszembe, hogy ezek valószínűleg még egymáséi lesz-

nek. Ó, Mr. Bingley a legcsinosabb fiatalember a világon!

Wickham és Lydia teljesen kimentek a fejéből. Vitán felül

Jane lett a kedvenc lánya. E pillanatban más nem is létezett

számára. A fiatalabb testvérek pedig máris igyekeztek maguk-

nak olyan előnyöket biztosítani, amelyek felett a jövőben Jane

rendelkezhet.

Marynek az volt a kérése, hogy használhassa a netherfieldi

könyvtárat, Kitty pedig azért könyörgött, hogy rendezzenek bá-

lokat minden télen.

Bingley ettől fogva persze mindennapos vendég volt

Longbournban. Gyakran már reggeli előtt megjött, és mindig

vacsora utánig maradt, kivéve, amikor valami neveletlen szom-

széd utálatos módon meghívta ebédre, s a meghívás elől nem

lehetett kitérni.

Ahogy rövidültek a napok, egyre több zombi bukkant fel

Hertfordshire-ben. Már egymást érték a zombihordák, délre űz-

te őket a szikkadó talaj és Őfelsége muskétásai. Elizabethnek

alig nyílt alkalma beszélgetni nővérével, mert neki, Kittynek és

Marynek mindennap gondoskodnia kellett ilyen-olyan problé-

mákról, s ha Bingley jelen volt, Jane nem törődött senki más-

sal. De Elizabeth látta, hogy mindketten hasznát veszik a távol-


lét kényszerű óráiban. Ha Jane nem volt ott, Bingley mindig

Elizabethhez csatlakozott, mert szívesen beszélgetett vele, ha

pedig a vőlegény ment el, Jane szintén húga társaságában kere-

sett felüdülést.

– Nagyon boldoggá tett engem – vallotta meg Jane egyik es-

te –, mert elmondta, hogy tavasszal semmit sem tudott az én

londoni tartózkodásomról. Nem is hittem volna, hogy ez lehet-

séges.

– Pedig én sejtettem – felelte Elizabeth. – De mivel magya-

rázta, hogy nem tudta?

– Miss Bingley keze lehetett benne. Nővérei nem jó szem-

mel nézték a velem szövődő ismeretséget, amin nem is lehet

csodálkozni, hiszen ő sok tekintetben jóval előnyösebben vá-

laszthatott volna. De ha majd látják, s én remélem, látni is fog-

ják, hogy fivérük boldog velem, akkor szépen belenyugszanak,

és megint jóban leszünk; bár olyan bizalmas barátnők sohasem

lehetünk, mint azelőtt.

– Ez a legharagtartóbb beszéd, amit valaha hallottam tőled –

mondta Elizabeth. – Jól van, Jane! Igazán bosszantana, ha

megint bedőlnél Miss Bingley állítólagos szeretetének.

– El sem hinnéd, Lizzy, hogy amikor múlt novemberben

Londonba utazott, komolyan szerelmes volt belém, és csak

azért nem jött vissza, mert azt hitte, hogy én közömbös vagyok

iránta, és mert Londont újra ostrom alá vették!

Elizabeth örömmel látta, hogy Bingley nem árulta el barátja

közbelépését, mert Jane-nek aranyszíve volt ugyan, s minden-

kinek megbocsátott, de ez a körülmény azért bizonyára Darcy

ellen hangolta volna.

– Nálam szerencsésebb teremtés nem élt a földön! – kiáltott

fel Jane. – Ó, Lizzy, miért szemelt ki engem a sors, miért jutott

nekem a legtöbb boldogság az egész családban? Bárcsak azt

látnám, hogy te is ilyen boldog vagy! Ha volna még egy ilyen


férfi a te számodra!

– Ha negyven ilyen férfit adnál is nekem, akkor sem lehet-

nék annyira boldog, mint te. A te boldogságod a jóságodból, a

szerencsés természetedből adódik. Nem, nem, én majd csak

megleszek valahogy, aprítom a zombikat, és ha nagyon szeren-

csés leszek, idővel talán összetalálkozom a magam Mr. Collin-

sával.

A longbourni család ügyei nem maradhattak sokáig titok-

ban. Mrs. Bennet nem állhatta meg, hogy meg ne súgja Mrs.

Philipsnek, ő pedig minden felhatalmazás nélkül megsúgta az

összes többi merytoni szomszédnak.

Bennetékről rögtön megállapították, hogy a legszerencsé-

sebb család a világon, pedig néhány héttel előbb, amikor Lydia

megszökött, az általános nézet szerint a családot még örökké

üldözte a balsors.

56. FEJEZET

gyik reggel, körülbelül egy héttel azután, hogy Bingley el-

jegyezte Jane-t, a fiatalember meg a család nőtagjai éppen

az ebédlőben ültek, amikor hirtelen kocsizörgésre figyeltek fel;

mindnyájan az ablak felé néztek, s látták, hogy egy négylovas

hintó hajt a ház elé. A lovakon látszott, hogy postalovak; és

sem a kocsi, sem a bakon ülő inas libériája nem volt ismerős

nekik. Annyi azonban biztos volt, hogy vendég érkezik, ezért

Bingley rögtön rábeszélte Jane-t, hogy térjenek ki a hívatlan lá-

togató elől, és sétáljanak el a bozótosba, mert Jane előzőleg

megígérte neki, hogy megtanítja, hogyan birkózza le a bakot.

El is indultak, a hátramaradó három nő pedig tovább találgatta,

E


bár minden eredmény nélkül, hogy ki ülhet a kocsiban, amikor

feltárult az ajtó, és belépett rajta a látogató, oldalán két

nindzsával. Lady Catherine de Bourgh volt az.

Persze, mindnyájan el voltak készülve arra, hogy meglepe-

tés éri őket, de ámulatuk a vártnál is nagyobb volt.

Lady Catherine a szokásosnál barátságtalanabb arccal lépett

a szobába. Elizabeth köszönésére csak könnyed biccentéssel fe-

lelt, aztán leült, de nem szólt egy szót sem. Mikor bejött,

Elizabeth megmondta az anyjának, hogy ki a vendég, bár

őladysége egy szóval sem kérte, hogy mutassa be.

Mrs. Bennet odavolt a csodálkozástól; ezzel együtt hízelgett

neki, hogy ilyen előkelő látogató fordul meg a házában, és túl-

áradó udvariassággal fogadta. Lady Catherine szótlanul ült egy

pillanatig, aztán nagyon mereven Elizabethhez fordult:

– Remélem, jól van, Miss Bennet. Ez a hölgy bizonyára az

édesanyja.

Elizabeth nagyon kurtán azt felelte, hogy igen.

– Ő pedig bizonyára az egyik húga.

– Igen, mylady – szólt közbe Mrs. Bennet, aki boldog volt,

hogy Lady Catherine-nel beszélhet. – Nála csak egy lányom fi-

atalabb. A legkisebb nemrég ment férjhez, a legidősebb pedig

kint sétál azzal a fiatalemberrel, aki nemsokára már a csalá-

dunkhoz fog tartozni.

– Látom, nagyon kicsi a parkjuk – szólalt meg ismét Lady

Catherine, rövid szünet után.

– Igen, persze, hogy kicsi Rosingshoz képest.

Elizabeth most azt várta, hogy Lady Catherine részvétet

nyilvánít Charlotte és Mr. Collins elhalálozása miatt, mert ez

lett volna a látogatás egyetlen valószínű oka. De semmi ilyesmi

nem történt, úgyhogy Elizabeth teljesen tanácstalan volt.

Mrs. Bennet igen előzékenyen frissítőket kínált őladysé-

gének, de Lady Catherine nagyon határozottan s nem valami


udvariasan kijelentette, hogy nem eszik semmit. Aztán felállt,

és odaszólt Elizabethnek:

– Úgy látom, Miss Bennet, hogy a gyep egyik oldalán egész

szép kis edzőterem van. Szívesen megtekinteném, ha megtisz-

telne a társaságával.

– Menj csak, drágám – kiáltotta az anyja –, mutasd meg

őladységének! Bizonyára meg fogja nyerni a tetszését váloga-

tott fegyvertárunk.

Elizabeth engedelmeskedett, felszaladt a szobájába a naper-

nyőjéért, aztán lekísérte az előkelő vendéget a lépcsőn. Amint

keresztülmentek a hallon, Lady Catherine benyitott az ebédlőbe

és a szalonba, rövid szemle után megállapította, hogy egész

rendes szobák, és ezzel továbbment.

A hintó a ház előtt várt, s Elizabeth látta, hogy benne ül

őladysége gésája. Szótlanul mentek az edzőteremhez. Elizabeth

elhatározta, hogy nem kezd beszélgetést ezzel az asszonnyal,

aki most még fennhéjázóbb és kellemetlenebb volt, mint rende-

sen.

„Hogyan is gondolhattam, hogy hasonlít az unokaöccsé-

hez?” – gondolta, mikor az asszony arcára pillantott. Mihelyt

beléptek az edzőterembe, Lady Catherine rögtön elkezdte:

– Bizonyára tisztában van vele, Miss Bennet, mi bírt engem

arra, hogy ideutazzam. A szíve, a lelkiismerete megsúgta ön-

nek, miért jöttem ide.

Elizabeth őszinte csodálkozással nézett rá.

– Nem, Lady Catherine, ön téved. El sem tudom képzelni,

minek köszönhetjük a megtiszteltetést, hogy idelátogatott.

– Miss Bennet – felelte őladysége ingerült hangon –, tudnia

kell, hogy velem nem lehet tréfálni. De bármennyire alakosko-

dik is, én nem követem példáját. Engem mindig őszinte és szó-

kimondó jellemnek ismertek, harcművészetek terén pedig pá-

ratlan jártasságomat ünnepelték. Két nappal ezelőtt riasztó hír


jutott a fülembe. Értesülésem szerint nemcsak az ön nővére ké-

szül igen előnyös házasságot kötni, hanem arról is szó van,

hogy ön, vagyis Miss Elizabeth Bennet, minden valószínűség

szerint nemsokára férjhez megy az én tulajdon unokaöcsémhez,

Mr. Darcyhoz. Én persze tudom, hogy ez szemenszedett ha-

zugság, s meg is bántanám unokaöcsémet, ha feltételezném,

hogy ilyen alacsony sorból származó lány után érdeklődne,

mégis rögtön úgy döntöttem, hogy ideutazom, és megmondom

magának a véleményemet.

– De ha tudta, hogy lehetetlen és nem igaz – mondta

Elizabeth, miközben arcába kergette a vért a csodálkozás és a

harag –, igazán nem értem, miért vállalkozott ladységed a

hosszú, fárasztó utazásra. Mit akar ezzel elérni?

– Azt akarom, hogy a hírt megcáfoljuk a világ előtt.

– De hiszen azzal, hogy eljött hozzám és a családomhoz,

csak még jobban megerősíti a híresztelést – felelte Elizabeth

hűvösen –, feltéve, hogy egyáltalán van ilyen.

– Feltéve! Hát úgy tesz, mintha nem tudná? Hát nem maguk

terjesztik a legnagyobb buzgalommal? Nem tudja, hogy min-

denütt ezt beszélik?

– Én sohasem hallottam róla.

– És azt is határozottan kijelenti, hogy a hírnek nincs semmi

alapja?

– Én nem törekszem olyan őszinte szókimondásra, mint la-

dységed. Lehetnek olyan kérdései, amelyekre nem óhajtok vá-

laszolni.

– Ez tűrhetetlen! Ragaszkodom hozzá, hogy válaszoljon,

Miss Bennet! Igaz-e, hogy unokaöcsém megkérte az ön kezét?

– Ladységed már kijelentette, hogy ez lehetetlen.

– Igazság szerint az is; nem tehet ilyet, amíg el nem veszti a

józan eszét. De lehet, hogy az ön csábítása és mesterkedése egy

gyönge pillanatában elfeledtette vele, mivel tartozik önmagá-


nak és egész családjának. Lehet, hogy ön behálózta az unoka-

öcsémet az olcsó kínai szalontrükkjeivel.

– Ha ezt tettem, én volnék az utolsó, aki bevallaná.

– Miss Bennet, tudja maga, hogy ki vagyok én? Nem hallot-

ta, hogy a Sátán légiói fölött aratott győzelmemet dalba foglal-

ták? Nincs tisztában vele, hogy harci tehetségemnek nincsen

párja? Majdnem én vagyok Mr. Darcy legközelebbi rokona a

világon, s jogom van tudni legbensőbb ügyeiről.

– Micsoda kivételes jártasság! Micsoda híres zombiirtó! De

amikor ott volt egy az otthonában, hogyhogy nem vette észre?

– Olyan dőre, hogy azt hiszi, nem tudtam, mi lelte Char-

lotte-ot? Képtelen volt felfogni, milyen nagylelkű okokból cse-

lekedtem? Hogy az új papomnak is jusson valamicske boldog-

ság? Mondja csak, mit gondol, miért folyt le olyan lassan az

átváltozása? Miért hívtam meg őket magamhoz teára olyan

gyakran – talán mert élveztem a társaságukat? Nem! Csak a

szérumomnak köszönhette, hogy abban a pár hónapban életben

maradt. Mikor senki nem figyelt, mindig beletettem pár cseppet

a teájába.

– Aligha vehetjük nagylelkűségnek, hogy kísérleti nyulat

csinált belőle. Csak meghosszabbította a szenvedését!

– Értsünk szót végre! Ebből a házasságból, melyről ön ál-

modozni mer, soha nem lesz semmi. Nem, soha! Mr. Darcy az

én leányom vőlegénye. Hát ehhez mit szól?

– Csak ennyit: ha ez igaz, akkor nincs oka feltenni, hogy

megkéri a kezemet.

Lady Catherine habozott egy pillanatig, aztán így felelt:

– Őket különleges eljegyzés köti egymáshoz. Már gyermek-

koruktól egymásnak vannak szánva. Ez volt Mr. Darcy édes-

anyjának leghőbb kívánsága és az enyém is. Még a bölcsőben

feküdt a két gyermek, s mi már frigyükről szőttünk terveket. És

most, amikor a két testvér leghőbb vágya valósulna meg kette-


jük házasságában, egyszerre közbelép egy alacsony származású

lány, aki társadalmilag nem is számít, s aki ráadásul Kínában

tanult harcművészetet! Kiveszett önből minden jóérzés és ta-

pintat? Hát nem megmondtam magának, hogy Mr. Darcy már

csecsemőkorától leányomnak volt szánva?

– Igen, ezt már az előbb is hallottam. De mit érdekel en-

gem? Ha más akadálya nincs, hogy feleségül menjek az ön

unokaöccséhez, az igazán nem fog visszatartani, hogy az édes-

anyja és a nagynénje Miss de Bourghgel akarták összeházasíta-

ni. Ha Mr. Darcyt nem köti unokahúgához sem az adott szó,

sem a vonzalom, miért ne választhatna más leányt? És ha rám

esne a választása, miért ne fogadhatnám el az ajánlatát?

– Mert a becsület, az illem, a belátás, sőt az érdek is tiltja

ezt. Igen, Miss Bennet, az érdek, mert ne gondolja, hogy Mr.

Darcy családja és barátai szóba állnának önnel, ha semmibe ve-

szi valamennyiünk akaratát. Mr. Darcy minden rokona, minden

ismerőse megróná, lenézné, megvetné önt. Mindenki irtózva

fordulna el ettől a házasságtól; a családban ki sem ejtenék az

ön nevét.

– Mindez valóban súlyos csapás volna – felelte Elizabeth. –

De aki Mr. Darcy felesége lehet, annak helyzetéből olyan kivé-

teles boldogság adódik, hogy – mindent mérlegre téve – nem

lesz oka megbánni lépését.

– Önfejű, konok leány! Az ön helyében szégyellném ma-

gam! Hát ez a hála, hogy annyi figyelemmel halmoztam el ta-

vasszal? Nem érzi, hogy ezért is tartozik nekem valamivel?

Nem szoktam meg, hogy ellenkezzenek velem.

– Én meg nem szoktam visszariadni.

– Ne vágjon a szavamba, hallgasson csendben végig! Leá-

nyom és unokaöcsém egymásnak vannak teremtve. A vagyon

is jelentékeny mindkét oldalon. A két család minden tagja egy-

hangúan óhajtja, hogy egymáséi legyenek – és mi választaná


őket széjjel? Egy fiatal nő nagyra törő becsvágya, akinek a hú-

gát nemrég megszöktette a néhai Darcy muskétafényesítőjének

fia? Akinek se családja, se rokonsága, se vagyona.

– A lány valóban pompás vagyonnal rendelkezik. De ezen

kívül ugyan mit mondhat el magáról: elragadó? Képzett a

harcművészetek terén? Egyáltalán meg tud emelni egy

Katanát?

– Micsoda arcátlanság! Mondja meg végre: eljegyezte önt

Mr. Darcy?

Elizabeth nem felelt volna erre a kérdésre pusztán azért,

hogy Lady Catherine-t lekötelezze; de pillanatnyi gondolkodás

után mégis így válaszolt:

– Nem, nem jegyzett el.

Lady Catherine szemmel láthatólag meg volt elégedve.

– És megígéri nekem, hogy soha nem jegyzi el magát vele?

– Előbb halok meg, mint hogy így megalázkodjam.

– Akkor, Miss Bennet, halállal fog lakolni – helyezkedett

párbajalapállásba Lady Catherine.

– Párbajra akar hívni engem őladysége? Itt a családi edzőte-

remben?

– Csak megszabadítom a világot egy akadékoskodó lánytól,

és megőrzöm egy felsőbbrendű férfi méltóságát, nehogy

Pemberley-t örökre beszennyezze a bűzöd.

– Ez esetben legyen ez az első és utolsó küzdelmünk – dobta

el a napernyőt Elizabeth, és ő is beállt párbajhoz.

A két hölgy között több mint ötven év korkülönbség volt, de

képességek tekintetében szinte azonos szinten álltak; egy dara-

big egy helyben maradtak, aztán Lady Catherine teljesen kifor-

rott tervvel támadásba ment át, s hajlott korát meghazudtoló,

erőteljes szökelléssel rugaszkodott el a talajtól. A levegőben

úszva Elizabeth feje fölé került, és olyan elemi erejű csapást

mért a lány koponyájára, amitől az térdre esett. Ha Elizabeth


nincs ilyen tökéletes formában, akkor a csapás szilánkokra ha-

sította volna a gerincét.

Lady Catherine puhán a talpára huppant, s látva, hogy ellen-

fele felemelkedik, az edzőterem hosszában előreszökellve iszo-

nyúan hátba rúgta. Elizabeth levegőért kapkodva próbált talpra

kecmeregni, miközben az idős harcos máris újra rárontott.

– Nincs tekintettel az unokaöcsém becsületére és jóhírére!

Érzéketlen, önző leány! Eszébe sem jut, hogy ha magával ke-

rülne összeköttetésbe, az mindenki szemében szégyenletes len-

ne a számára?

Őladysége megmarkolta Elizabeth ruháját, és talpra rántotta

a lányt.

– Nos? Kíván mondani valamit, mielőtt a pokolra küldöm?

– Igen… csak egyvalamit… őladysége…

Lady Catherine szeme elkerekedett; éles fájdalmat érzett a

hasában. Elengedte Elizabethet és hátratántorodott. A lány tő-

rének markolata meredt elő a hasából. Ifjú ellenfele kihasználta

a lady zavarát, és bonyolult ütéskombinációval fejbe, nyakon

és mellbe vágta, s végül egy utolsó rúgást mért rá, amely olyan

magasra ért, hogy két tetőgerendát is összetört vele.

Kívül a robaj hallatán Lady Catherine nindzsái riadtan for-

dultak az edzőterem felé.

Odabent őladysége mozdulatlanul feküdt a padlón. Eliza-

beth megállt fölötte, s várta, hogy valami életjelet adjon, de hi-

ába.

„Atyúristen – gondolta –, mit tettem? Hogy fogja nekem

Darcy valaha is megbocsátani, hogy megöltem szeretett nagy-

nénjét?”

Mire ezt meggondolta, már a földre is hanyatlott, mert Lady

Catherine elgáncsolta. Az idős hölgy talpra ugrott, és szívből

jövő kacajjal rántotta ki a tőrt a hasából, hogy a lány kezébe

döfje, s ezzel a földhöz szegezze.


– Sokkal komolyabb harcművészeti képzettségre lenne szük-

sége ahhoz, hogy akárcsak egyetlen verejtékcseppet is kisajtol-

jon belőlem! Gyenge, ostoba leány! Amíg szemernyi élet is van

ebben az öreg testben, addig többé nem látja az unokaöcsémet!

Bejöttek Lady Catherine nindzsái, kezük ügyében a dobó-

csillagok, de látva, hogy gazdájuk kézben tartja a párbajt, nem

avatkoztak be.

– Maradjatok veszteg, kedves nindzsák. Ha majd lemetszet-

tem a lány fejét, nyugodtan azt tehettek a testével, amit csak

akartok.

Elizabeth nagy nehezen feltápászkodott, Lady Catherine pe-

dig levette az egyik kardot a terem faláról. Kihúzta hüvelyéből,

és megvizsgálta a csillogó pengét.

– Figyelemreméltó. Utoljára Kiotóban láttam ilyen szép

Katanát. Kár, hogy ennyi évet ilyen méltatlan kezekben töltött.

Lady Catherine újra feltekintett, arra számítva, hogy az el-

lenfelére néz, de ő nem volt sehol. Helyette csak a két nindzsa

élettelen teste hevert az edzőterem padlóján. Lady Catherine

ennek láttán újra örömteli kacajt hallatott.

– Na, ez aztán a móka! El kell ismerni, csalódtam volna, ha

ilyen könnyen sikerül eltennem láb alól.

Lady Catherine a karddal a kezében az edzőterem közepére

lépett. Támadást várva megperdült, de a támadás nem jött.

– Micsoda gyávaság! – kiáltotta. – Ahhoz sincs bátorsága,

hogy szembenézzen velem? A mestere nem tanított mást, csak

a visszavonulást?

– A mesterem tanítása szerint – felelte Elizabeth, – a leg-

könnyebben az rohan a vesztébe, aki alulbecsüli ellenfelét.

Őladysége felnézett a feje fölé, és meglátta, hogy Elizabeth

a mestergerendán kuporog, karddal a kezében. Leugorva Lady

Catherine-re támadt, utóbbi pedig felszökkenve rohant elé:

kardjuk pengve találkozott, a hang betöltötte az edzőtermet.


Ádáz párbaj kezdődött, penge a pengén. Tudás tekintetében

egyenrangúak voltak, de Elizabeth mellett szólt ifjúsága: las-

sabban fáradt ki a küzdelemben, mint Lady Catherine.

Már több perce röpködtek fel-alá a teremben, és mindannyi-

szor olyan szilajsággal rontottak egymásra, hogy gyengébb har-

cosokat egyetlen csapással sírba küldhettek volna, mikor Eliza-

beth egy jól irányzott pillangórúgással elválasztotta Lady Cathe-

rine-t kardjától. Őladysége védtelenül hátrált vissza a falhoz,

amelyen különböző fegyverek lógtak, és sietve lekapott róla egy

nuncsakut, de ezt Elizabeth Katanája nyomban kettémetszette.

A lány a falhoz szorította őladységét, és ráncos torkának

szegezte a kard hegyét.

– Nos? Ne gatyázzon, suhintsa le a fejemet egyből – mondta

Lady Catherine.

Elizabeth leeresztette a kardot.

– Ugyan minek, őméltósága? – kérdezte kimerültségtől zi-

hálva. – Hogy kivívjam annak a férfinak a megvetését, akinek a

véleménye olyan sokat számít nekem? Nem. Nem, őladysége:

nem tudom, hogy a lányát fogja elvenni, vagy engem, de ha

rajtam múlik, ön mindenképpen megéli az esküvőt. És hátrale-

vő napjaiban nem fogja elfelejteni, hogy olyasvalaki győzte le,

mert különbnek bizonyult magánál, akit mindig is lebecsült, s

akinek családját és mesterét mindig is a legdurvább sértésekkel

illette. És most, kérem, távozzon.

Elizabeth a hintóhoz kísérte Lady Catherine-t, aki, mielőtt

beszállt volna, hirtelen hátrafordult és hozzátette:

– Álláspontom változatlan. Nem búcsúzom el öntől, Miss

Bennet… anyjának sem küldök üdvözletet… Ön nem érdemli

meg ezt a figyelmességet. Nagyon megbántott engem.

– Őladysége bölcsebben tenné, ha bemászna a hintóba, ne-

hogy én gondoljam meg magam, és mégis lemetsszem a fejét.

Az idős hölgy arcára kiült az undor, de engedelmeskedett.


Elizabeth a legcsekélyebb meghajlás nélkül fordult sarkon, és

visszaindult a ház felé. A lépcsőn fölfelé menet hallotta, hogy a

hintó elrobog. Édesanyja türelmetlenül eredt a nyomába – tudni

akarta, miért nem jött vissza Lady Catherine, hogy kissé kipi-

henje magát.

– Nem volt kedve hozzá – mondta Elizabeth.

– Milyen szép, előkelő asszony! És mennyire roppant ked-

ves gesztus tőle, hogy eljött hozzánk! Bizonyára azért állított

be, hogy részvétet nyilvánítson Collinsék elhunyta miatt. Való-

színűleg úton van valamerre, és Merytonon átutazva eszébe ju-

tott, hogy benéz hozzád is. Ugye, nem volt semmi különös

mondanivalója számodra, Lizzy?

Elizabeth most kénytelen volt egy kis füllentéshez folya-

modni, mert nem tudathatta anyjával, mi zajlott le köztük.

57. FEJEZET

z a szokatlan látogatás rettentően feldúlta Elizabeth lelki

nyugalmát; alig bírt magához térni, s miután eltemette a

nindzsákat, folyton csak erre gondolt. Úgy látszik, Lady

Catherine egyedül azért vállalta az utazás fáradalmait

Rosingstól Longbournig, hogy felbontassa az ő állítólagos el-

jegyzését Darcyval. De Elizabeth el sem tudta képzelni, honnan

eredhetett az eljegyzés híre: végül arra gondolt, hogy mivel

Darcy bizalmas barátja Bingley-nek, ő maga pedig Jane húga,

ez elegendő alapot adhatott a feltevésre, hiszen ha egy esküvő

küszöbön áll, az emberek rögtön másikat várnak. Elizabeth ar-

ról sem feledkezhetett meg, hogy Jane házassága révén ezentúl

gyakrabban fog találkozni Darcyval.

E


Akaratlanul is nyugtalansággal töltötte el, milyen követ-

kezményekkel járhat a párbaja a ladyvel. Hiszen kijelentette,

hogy mindenáron megakadályozza ezt a házasságot, s Eliza-

bethnek az jutott eszébe, hogy bizonyára elmeséli összecsapá-

sukat az unokaöccsének; és Darcy talán meg is tántorodik cso-

dálattal övezett nagynénje érvelésének hatására.

Ha a fiatalember tétovázott a múltban, nem tudva, mire ha-

tározza el magát (s viselkedése gyakran erre vallott), meglehet,

hogy a közeli rokon tanácsa és kérése eloszlatja minden kéte-

lyét, s rábírja arra, hogy a méltóság és a rang csorbulása nélkül

keressen boldogságot. Ebben az esetben Darcy többé nem tér

vissza. Lady Catherine valószínűleg útba ejti Londont, beszél

unokaöccsével, s a friss sebekből vérző nagynénje látványa

biztosan felkavarja majd Darcyt – és nem lehetetlen, hogy az

ellen fordítja, aki a sebeket ejtette.

A család többi tagja is nagyon meglepődött, amikor értesül-

tek róla, hogy ki volt a vendégük; de ők is készségesen elfo-

gadták a magyarázatot, amellyel Elizabeth lecsillapította édes-

anyja kíváncsiságát, s nem faggatták tovább Elizabetht.

Másnap reggel, amikor a lány lement a lépcsőn, találkozott

apjával. Mr. Bennet a könyvtárszobából jött ki, és levelet tartott

a kezében.

– Éppen téged kereslek, Lizzy – mondta. – Gyere csak be a

szobámba.

Elizabeth követte apját a könyvtárba; kíváncsi volt, mit fog

hallani, s kíváncsiságát növelte a sejtelem, hogy a közlés vala-

miképpen kapcsolatos a levéllel, melyet Mr. Bennet a kezében

tart. Hirtelen rádöbbent, hogy a levelet Lady Catherine írhatta, és

szorongással töltötte el, hogy talán magyarázkodnia kell majd.

Apja odament a kandallóhoz, Elizabeth utána, s mindketten

leültek. Mr. Bennet így szólt:

– Ma reggel levelet kaptam, amely rendkívül meglepett. Mi-


vel főleg rád vonatkozik, neked is meg kell ismerned a tartal-

mát. Eddig nem is tudtam, hogy két leányom áll a házasság kü-

szöbén. Engedd meg, hogy gratuláljak a nagyszerű hódításhoz.

Elizának arcába szökött a vér, mert első gondolata az volt,

hogy a levelet nem a nagynéni írta, hanem az unokaöccse, s

most nem tudta, örüljön-e inkább, hogy Darcy egyáltalán nyi-

latkozik, vagy pedig sértődjék meg, hogy nem őhozzá intézte

levelét. De apja így folytatta:

– Úgy látom, nem lep meg a dolog. A fiatal hölgyek igen

könnyen megérzik az ilyesmit, de azt hiszem, még a te éleslátá-

soddal sem tudod kitalálni, ki az imádód. A levél Fitzwilliam

ezredestől jött.

– Fitzwilliam ezredestől! Hát ő mit mondhat?

– Természetesen nagyon lényeges dolgot. Azzal kezdi, hogy

gratulál Jane közelgő nászához, amelyről nyilván valami jólel-

kű úriember értesítette. Nem akarom próbára tenni türelmedet,

s ezért nem olvasom fel, amit erről ír. A rád vonatkozó rész a

következő:

Miután őszinte szerencsekívánatomat fejeztem ki a

boldog esemény alkalmából, legyen szabad most röviden

érintenem egy másik ügyet, amelyről ugyanazon forrás-

ból értesültünk. Azt rebesgetik, hogy másik leánya,

Elizabeth sem fogja már sokáig viselni a Bennet nevet,

amelytől nővére is megválik, s hogy olyan élettársat vá-

laszt, akiben joggal tisztelhetjük az ország egyik legtekin-

télyesebb személyiségét.

– Na, Lizzy, kitalálod, kire gondol?

Az illető úriember bőségesen meg van áldva minden-

nel, amit a halandó szív kívánhat: hatalmas vagyon, fő-

rangú rokonság kiterjedt befolyás. De bármilyen nagy a


kísértés, hadd figyelmeztessem Elizabeth húgomat és Önt

is, milyen veszélyekkel járhat, ha elhamarkodottan kap-

nak, az illető úriember ajánlatán, noha nem kétlem, hogy

Önök, érthető módon, rögtön ki akarnák aknázni.

– El tudod képzelni, Lizzy, ki ez az úriember? No, most

mindjárt kiderül!

A következő miatt figyelmeztetem Önöket: Alapos okunk

van feltételezni, hogy az illető úriember nagynénje, Lady

Catherine de Bourgh, nem nézné jó szemmel a házasságot.

– Tehát Mr. Darcyról van szó! Nos, Lizzy, azt hiszem, most

tényleg megleptelek. Hát találhatott volna még olyasvalakit az

ismeretségi körünkben, akinek már a neve is meghazudtolja az

egész koholmányt? Mr. Darcy, aki csak azért vet szemet bár-

melyik nőre, hogy hibát találjon benne, s aki talán soha életé-

ben rád sem nézett! Hát nem elképesztő?

Elizabeth próbált osztozni apja jókedvében, de csak egy

kényszeredett mosolyra futotta tőle. Mr. Bennet élcelődése so-

ha nem esett még ilyen rosszul neki.

– Nem is lepődtél meg?

– De igen. Kérem, papa, olvassa tovább.

Miután tegnap este említettem őladységének, hogy ki-

látás van erre a házasságra, Lady Catherine azonnal ki-

fejezésre juttatta, milyen érzelmeket keltett benne a hír.

Szavaiból azt vettem ki, hagy bizonyos kifogásokat táplál

unokahúgom családja ellen, s ezért soha nem egyezne be-

le – az ő szavaival élve – ilyen szégyenletes frigybe. Köte-

lességemnek éreztem, hogy erről önt haladéktalanul érte-

sítsem, mivel kívánatosnak tartom, hogy Elizabeth és elő-

kelő imádója tudatában legyenek, mi a helyzet, s ne ro-


hanjanak hanyatt-homlok egy házasságba, amely nem

nyerte el a kellő jóváhagyást.

– A levél további része csak sajnálkozás Charlotte lefejezése

és Mr. Collins öngyilkossága felett. De úgy látom, Lizzy, téged

nem mulattat a dolog. Remélem, nem húzod fel az orrod egy

ostoba pletyka miatt.

– Jaj, dehogy! – kiáltotta Elizabeth. – Nagyon is szórakozta-

tó. Csak olyan furcsa az egész!

– Persze hogy az, de épp ettől olyan muris. Ha bárki mást

pécéztek volna ki, egy szót sem szólnék; de Darcy teljes kö-

zömbössége és a te nyilvánvaló ellenszenved olyan nevetsége-

sen képtelenné teszi a dolgot. És mondd, Lizzy, mit szólt Lady

Catherine ehhez a híreszteléshez? Talán azért járt itt, hogy

megtagadja beleegyezését?

A lány válasz helyett csak nevetett, minthogy apja teljesen

gyanútlanul kérdezett rá a dologra. Elizabethnek sohasem esett

még ilyen nehezére színlelni az érzéseket. Kénytelen volt ne-

vetni, amikor inkább sírhatnékja volt. Apja kegyetlenül meg-

gyötörte, amikor Darcy közömbösségéről beszélt, s Elizabeth

csak csodálkozott, hogyan lehet valaki ennyire rövidlátó, bár

néha elfogta a rettegés, hogy talán nem is az édesapja lát keve-

set, hanem ő képzelt sokat.

58. FEJEZET

lizabeth nagy meglepetésére Mr. Bingley már néhány nap-

pal Lady Catherine látogatása után magával hozta Darcyt

Longbournba. Az urak korán jöttek, s mielőtt Mrs. Bennetnek E


lett volna ideje szóba hozni, hogy őladysége járt náluk (Eliza-

beth minden pillanatban ettől rettegett), Bingley azt javasolta,

hogy mindnyájan tegyenek egy kis sétát, mert kettesben akart

maradni Jane-nel. Örömmel fogadták az ötletet. Mrs. Bennet

nem szokott sétálni, Marynek meg sohasem volt ideje, így hát

öten vágtak neki. Bingley és Jane hamarosan előreengedték a

többieket. Ahogy hátra maradtak, Elizabeth, Kitty és Darcy

hármasban kellett, hogy mulattassák egymást. De alig szólaltak

meg. Kitty úgy tartott Darcytól, hogy meg se mukkant,

Elizabeth pedig titokban döntő lépésre határozta el magát, s ta-

lán Darcy is ilyesmin töprengett.

Lucasék háza felé sétáltak, mert Kitty meg akarta látogatni

Mariát. Elizabeth nem látott rá okot, hogy Darcy és ő is benéz-

zenek, s amikor Kitty magukra hagyta őket, bátran folytatták

útjukat kettesben a fiatalemberrel. Most következett el a pilla-

nat, hogy végrehajtsa elhatározását, s amíg még nem párolgott

el a bátorsága, gyorsan megszólalt:

– Mr. Darcy, én nagyon önző teremtés vagyok. Könnyíteni

szeretnék a szívemen, s azt sem bánom, ha ezzel megsértem az

ön érzéseit. Nem halogathatom tovább, hogy ne mondjak kö-

szönetet, amiért olyan végtelenül jó volt az én szegény húgom-

hoz. Amióta tudomásomra jutott, csak egy vágyam volt: hogy

megmondjam, mennyire hálás vagyok a közbenjárásáért. Ha a

családom is tudna erről, akkor most nemcsak a saját nevemben

beszélnék.

– Sajnálom, őszintén sajnálom – felelte Darcy meglepetten

és felindultan –, hogy olyasmiről értesült, ami félreértésre és

nyugtalanságra adhatott önnek okot: nem gondoltam volna,

hogy Mrs. Gardinerben ily kevéssé lehet megbízni.

– Nem nagynéném a hibás. Lydia elejtett szavából derült ki

számomra, hogy önnek is része volt az ügyben, s én persze

nem nyugodtam addig, amíg minden részletet meg nem ismer-


tem. Hadd köszönjem meg önnek újra és újra az egész család

nevében, hogy ilyen nemeslelkűen és részvevően magára vál-

lalt ennyi gondot, és hadd ajánljam fel, hogy ön elé térdelve hét

vágást ejtek magamon, s ezáltal abban a megtiszteltetésben ré-

szesíthessem, hogy véremben tocsogjon.

– Ha mindenáron köszönetet akar mondani – felelte Darcy –,

csak saját nevében tegye. Nem tagadom, hogy egyéb okaim mel-

lett főképp az a vágy sarkallt, hogy örömet szerezzek önnek. A

családja nem tartozik nekem semmivel. Tisztelem és becsülöm

őket, de meg kell mondanom, egyedül csak önre gondoltam.

Elizabeth annyira zavarba jött, hogy egy szót sem tudott ki-

nyögni. Rövid szünet után Darcy hozzátette:

– Ön sokkal nemeslelkűbb, semhogy tréfát űzzön velem. Ha

most is úgy érez, mint áprilisban, mondja meg rögtön. Az én

érzéseim és vágyaim változatlanok, de önnek csak egy szavába

kerül, s én soha többé nem szólok erről a tárgyról.

Elizabeth erőt vett magán, s ha nem is nagyon összefüggően,

de késedelem nélkül tudtára adta, hogy az ő érzelmeiben olyan

lényeges változás állt be, hogy most már hálásan és örömmel fo-

gadja a fiatalember előbbi közlését. E válasz hallatán Darcyt

olyan boldogság fogta el, amilyet talán még sohasem érzett, s az

alkalom olyan ékes és meleg szavakat csalt az ajkára, amilyenre

csak az képes, aki fülig szerelmes. Ha Elizabeth Darcy szemébe

mert volna nézni, láthatta volna, milyen jól illik hozzá a szívből

fakadó öröm, amely csak úgy sugárzott arcáról; de nem mert rá-

nézni, csak hallgatta, hogy a fiatalember az érzéseiről beszél, és

megértette, menyire sokat jelent Darcy számára, s pillanatról pil-

lanatra többre becsülte a férfi szerelmét.

Továbbsétáltak, maguk sem tudták, merre. Annyi mindennel

volt tele a fejük és a szívük, annyi mindent el kellett mondaniuk

egymásnak, hogy egyébre már nem is terjedt ki a figyelmük.

Elizabeth hamarosan megtudta, hogy egymásra találásukat Lady


Catherine erőfeszítésének köszönhetik, aki Londonon átutazva

csakugyan felkereste unokaöccsét, beszámolt neki longbourni lá-

togatásáról, arról is, hogy mi célból járt ott, s elmondta, miért

párbajozott Elizabethszel, külön kiemelve, hogy Miss Bennet

nem ölte meg, mikor pedig alkalma lett volna rá, s ez őladysége

nézete szerint olyan gyöngeség jele volt, amely örökké vissza-

tetszővé teszi a lányt Darcy szemében. De őladységének nem

volt szerencséje, mert közbelépésével éppen az ellenkező hatást

érte el.

– Reményt ébresztett bennem – mondta Darcy –, ahogy ad-

dig talán még sohasem reménykedtem. Ismertem annyira az ön

természetét, hogy ha végérvényesen és visszavonhatatlanul el-

lenem döntött volna, akkor habozás nélkül lefejezte volna Lady

Catherine-t.

Elizabeth elpirult és nevetve válaszolta:

– Igen, eléggé hevesnek ismert ahhoz, hogy erre is képesnek

tartson. Ha olyan gyalázatosan lehordtam szemtől szembe, mi-

ért húzódoztam volna attól, hogy akár az összes rokonát lefe-

jezzem?

– Hát mondott rólam olyat, amit meg nem érdemeltem? Ha

alaptalanok voltak is a vádjai, mert téves feltevésekre hagyat-

kozott, az én viselkedésem viszont rászolgált a legszigorúbb

megrovásra. Sohasem tudom magamnak megbocsátani, s irtó-

zattal gondolok rá vissza.

– Ne civakodjunk azon, hogy kit terhel több felelősség azért

az esetért – mondta Elizabeth. – Ha szigorúan nézzük a dolgot,

egyikünk viselkedése sem volt kifogástalan; de remélem, azóta

mindketten jobb modort tanultunk.

– Én bizony nem tudok ilyen könnyen kibékülni önmagam-

mal. Ha eszembe jut minden, amit akkor mondtam, ha a visel-

kedésemre, modoromra, szavaimra gondolok, az emlék most is

kimondhatatlanul kínos nekem, mint ahogy hosszú hónapokon


keresztül az volt. Sohasem fogom elfelejteni a megérdemelt

rendreutasítást: „Ha úribb módon viselkedett volna irányom-

ban.” Ezek voltak az ön szavai. Nem tudja, talán el sem bírja

képzelni, mennyit rágódtam ezen, bár be kell vallanom, időbe

telt, míg beláttam, hogy önnek volt igaza.

– Tényleg nem hittem volna, hogy ez ilyen nagy hatással

lesz önre. Eszembe sem jutott, hogy ennyire a szívére veheti a

megjegyzésemet.

Darcy most szóba hozta a levelét.

– Mondja, legalább utána jobb véleménye lett rólam?

Elizabeth elmondta, hogyan hatott rá a levél, s hogyan osz-

latta el lassanként minden addigi balítéletét.

– Tudtam, hogy fájdalmat okozok vele önnek, mégis meg

kellett írnom – mondta Darcy. – Remélem, megsemmisítette.

Különösen egy rész volt benne, az elején – mindig félek, hogy

újra elolvashatja. Emlékszem, van ott néhány kifejezés, melyek

miatt joggal gyűlölhet engem.

– Ne gondoljunk többé a levélre. Annak is, aki írta, annak is,

aki kapta, időközben annyira megváltoztak az érzései, hogy el

kell felejtenünk minden kellemetlen kísérő körülményt. Meg

kell tanulnia ezt a bölcsességet: a múltból csak arra gondoljunk

vissza, aminek az emléke örömet szerez.

– Nálam ez másképp van. Kínos emlékek tolulnak fel, ame-

lyeket nem lehet és nem is szabad elfojtani. Egész életemben

önző voltam – ha elvek tekintetében nem is, de gyakorlatban

mindenképp. Gyermekkoromban megtanítottak rá, hogy mi jó

és helyes, de arra nem, hogyan uralkodjam a természetemen.

Helyes elvekkel láttak el, de hagyták, hogy gőgös és önhitt le-

gyek. Szerencsétlenségemre mint egyetlen fiút (hosszú éveken

át mint egyetlen gyermeket), elkényeztettek a szüleim. Ők ma-

guk derék emberek voltak (édesapám különösen maga volt a

megtestesült jóindulat és kedvesség); mégis engedték, bátorí-


tották, szinte ösztönözték bennem az önzést és gőgöt, úgyhogy

családi körömön kívül nem törődtem senkivel, lenéztem az

egész világot. Így éltem nyolcéves koromtól huszonnyolc éves

koromig, és most is ilyen lennék, ha nem találkozom magával,

drága, édes Elizabeth! Hiszen mindent magának köszönhetek!

Hogy megleckéztetett! Eleinte kemény lecke volt, de annál

hasznosabb. Megalázott, de megérdemeltem. Úgy álltam oda

ön elé, mint aki egy pillanatra sem kételkedik a válaszban. Ma-

ga megmutatta nekem, milyen üres minden fennhéjázásom,

hogy tetsszek annak a lánynak, akinek érdemes tetszeni.

Több mérföldet sétáltak már szép lassan, de észre sem vet-

ték, úgy belefeledkeztek a beszélgetésbe. Végül mégis a sze-

mükbe ötlött, hogy milyen alacsonyan jár a nap, és rájöttek,

hogy ideje hazamenni.

– De mi lett Bingley-vel és Jane-nel? – e csodálkozó felkiál-

tás révén terelődött a szó az ő ügyükre. Darcy kijelentette, hogy

nagyon örül az eljegyzésnek, amelyről először a barátja értesí-

tette.

– Hadd kérdezzem meg: nem lepődött meg rajta? – kérdezte

Elizabeth.

– Cseppet sem. Amikor elutaztam Netherfieldből, már érez-

tem, hogy hamarosan bekövetkezik.

– Más szóval engedélyezte. Mindjárt gondoltam.

S bár Darcy felkiáltott a furcsa kifejezés hallatára, Elizabeth

megtudta tőle, hogy lényegében így történt.

– Aznap este, mielőtt Londonba utaztam – mesélte a fiatal-

ember –, bevallottam Bingley-nek, amit már hamarabb be kel-

lett volna vallanom. Elmondtam mindent, azzal kapcsolatban,

hogy korábban tolakodó és indokolatlan módon beavatkoztam

az ügyeibe. Bingley rendkívül meglepődött. Sejtelme sem volt

az egészről. Azt is elmondtam neki, hogy tévedtem feltevé-

semben, mintha Jane közömbös volna iránta; s mivel láttam


rajta, hogy vonzalma töretlen maradt, biztos voltam benne,

hogy hamarosan révbe érnek egymás oldalán.

Elizának mosolyognia kellett annak láttán, hogy Darcy mi-

lyen könnyűszerrel irányítja a barátját.

– És mondja, saját megfigyelésére támaszkodva közölte ba-

rátjával, hogy Jane szereti őt, vagy pedig arra alapozva, amit

tavasszal megtudott tőlem?

– Saját megfigyelésem alapján. Két utolsó látogatásom al-

kalmával gondosan figyeltem nővérét, és meggyőződtem arról,

hogy szereti Bingley-t.

– És ezt persze Mr. Bingley is rögtön elhitte, amint az ön

szájából hallotta.

– Igen, el. Bingley rendkívül szolid ember. Annyira félénk,

hogy nem mert a saját ítéletére támaszkodni ilyen kényes ügy-

ben, de mivel bennem bízik, minden zökkenőmentesen alakult.

Muszáj volt megvallanom neki még valamit, ami egy ideig, tel-

jes joggal, nagyon bántotta. Nem titkolhattam tovább, hogy

Jane múlt télen három hónapot töltött Londonban, s én tudtam

róla, de szándékosan elhallgattam előtte. Bingley mérges lett.

De biztos vagyok benne, hogy csak addig tartott a haragja,

amíg tisztába nem jött Jane érzelmeivel. Azóta már szívből

megbocsátott nekem.

A ház felé menet Elizabeth és Darcy egy zombihordába bot-

lott, szám szerint nem lehettek többen, mint tucatnyian, az úttól

alig tíz méterre eső kertben szállásolták el magukat. Négykéz-

láb mászkáltak fel-alá, és az érett karfiolokat harapdálták, mert

agynak nézték őket.

Elizabeth és Darcy jót mulattak rajtuk, és először továbbin-

dultak, mert a zombik nem vették észre őket. Aztán mégis

megtorpantak, és beszédes pillantást vetettek egymásra: hirte-

len ráébredtek, hogy még sosem gyilkolásztak együtt.

Hamar neki is láttak, és felaprították az egész kompániát.


59. FEJEZET

rága Lizzym, hát ti merre jártatok? – ezzel a kérdés-

sel fogadta Jane Elizabetht, amint húga belépett a

szobába, s a többiek is mind ezt kérdezték, mikor leültek az

asztalhoz. Elizabeth nem tudott egyebet válaszolni, mint hogy

beszélgetés közben elkóboroltak, a végén maga sem tudta, mer-

re járnak. Miközben beszélt, elpirult, de sem pirulása, sem sza-

vai nem keltettek semmiféle gyanút.

Az est csöndesen telt. A hivatalos jegyesek beszélgettek és

nevetgéltek, a titkos mátkapár hallgatott. Darcy nem volt az a

természet, akinél a boldogság kitörő jókedvben nyilvánul meg;

Elizabeth pedig izgatott és zavart lelkiállapotában arra gondolt,

mit fog szólni a családja, ha értesülnek az eljegyzésről.

Elizabeth este feltárta szívét Jane előtt. Miss Bennet általá-

ban nem hajlott a gyanakvásra, de most egy szavát sem hitte el.

– Ne tréfálj velem, Lizzy! Ez lehetetlen! Eljegyezted magad

Mr. Darcyval! Nem, nem, engem ugyan nem szedsz rá! Tu-

dom, hogy ez képtelenség.

– Na, ez jól kezdődik! Tebenned bíztam egyedül; ha te sem

hiszel nekem, akkor a többiek sem fognak. De hidd el, hogy

komolyan beszélek; amit mondok, az színtiszta igazság. Még

most is szeret, és eljegyeztük egymást.

Jane kételkedve nézett húgára.

– Ó, Lizzy, ez lehetetlen! Hiszen tudom, hogy egyáltalán

nem szíveled őt.

– Nem jól tudod. Ezt mind el kell felejtenünk. Korábban ta-

lán nem szerettem őt annyira, mint most. De ilyen esetekben a

jó emlékezőtehetség csak bajt csinál. Én is most utoljára idé-

zem fel a múltat.

Miss Bennet nem tudott magához térni az álmélkodásból.

Elizabeth újra biztosította nővérét, most már komolyabb han-

– D


gon, hogy igazat beszél.

– Jóságos isten! Hát csakugyan így van? Igen, muszáj hin-

nem neked! – kiáltotta Jane. – Lizzy, drágaságom, én igazán…

szívből gratulálok… de biztos vagy benne?… Bocsáss meg a

kérdésért… Egészen biztos vagy abban, hogy boldog leszel ve-

le?

– Efelől semmi kétség. Eldöntöttük, hogy mi leszünk a leg-

boldogabb házaspár a világon. De mondd, örülsz neki, Jane?

Meg leszel elégedve ilyen sógorral?

– Persze, nagyon. Nagyobb örömet nem is szerezhettél vol-

na Bingley-nek meg nekem. Köztünk ez már szóba is került, de

azt hittük, hogy lehetetlen. És mondd, tényleg szereted annyi-

ra? Ó, Lizzy, tégy akármit, csak ne menj férjhez szerelem nél-

kül. Biztos vagy benne, hogy azt érzed iránta, amit kell?

– Persze. Sőt, ha mindent elmondok, azt fogod mondani,

hogy jobban szeretem őt, mint kellene.

– Ezt meg hogy érted?

– Hát, be kell vallanom neked, hogy még a „csókolj, vad”

játéknál is jobban szeretem. Most aztán félek, hogy megharag-

szol rám.

– Drága húgocskám, ezt most ne vicceld el! Komolyan kell

beszélnünk egymással. Mondj el mindent, amit tudnom kell,

mégpedig rögtön. Mondd csak, mióta vagy szerelmes belé?

– Az egész olyan fokozatosan jött rám, hogy azt sem tudom,

mikor kezdődött. De talán onnan lehet keltezni, amikor megpil-

lantottam, hogyan feszül a nadrágja a legangolabb testrészén.

Jane most még egyszer kérte húgát, hogy beszéljen végre

komolyan, s ennek meg is volt a foganatja; Elizabeth ünnepé-

lyes fogadkozása meggyőzte nővérét, hogy itt komoly vonza-

lomról van szó. Miután erről megbizonyosodott, Miss Bennet

többet nem is akart tudni.

– Most nagyon megörültem – mondta –, mert te éppolyan


boldog leszel, mint én. Mindig nagyra becsültem Darcyt, ha

másért nem, azért, mert beléd szerelmes; de most, mint Bingley

barátja és a te férjed, nála csak Bingley meg te lehettek nekem

kedvesebbek. De milyen ravasz voltál, Lizzy, mennyit titkolóz-

tál előttem! Milyen keveset mondtál el abból, ami Pemberley-

ben és Lambtonban történt!

Elizabeth elmondta, miért titkolózott. Most azonban nem

hallgathatja el többé Jane elől, mekkora része volt Darcynak

Lydia házasságában. Elizabeth mindenről beszámolt nővéré-

nek, s beszélgetéssel telt el a fél éjszaka.

– Te jó ég! – kiáltott fel Mrs. Bennet, mikor másnap reggel

az ablaknál állt. – Hát nem az a kiállhatatlan Mr. Darcy jön

megint ide a mi kedves Bingley-nkkel! Mi jár a fejében, hogy

ilyen fárasztó módon folyton nálunk lebzsel? Én azt hittem,

hogy csak vadászni fog itt, meg miegymás, és nem terhel majd

bennünket a társaságával. Mit kezdjünk vele? Lizzy, vidd el

megint sétálni, nehogy útban legyen Bingley-nek.

Elizabeth majdnem elnevette magát, annyira kapóra jött neki

anyja ötlete; de azért bosszantotta, hogy Mrs. Bennet mindig

ilyenformán emlegeti vőlegényét.

Mikor a férfiak beléptek, Bingley oly sokatmondóan nézett

Elizabethre, és oly melegen szorította meg a kezét, hogy kétség

nem fért hozzá: hallotta a hírt; nemsokára pedig megkérdezte:

– Mrs. Bennet, nincs még a környéken egy-két erdei ösvény,

ahol Lizzy ma megint eltévedhet?

– Én azt javasolnám, hogy Mr. Darcy, Lizzy és Kitty men-

jenek fel délelőtt az Oakham Mount-i égetőhöz – felelte Mrs.

Bennet. – Szép hosszú séta, és Mr. Darcy úgysem látta még a

lángokat.

– A többiek élveznék – jegyezte meg Bingley –, de Kittyt

bizonyára nagyon kifárasztaná. Nem, Kitty?

Kitty elárulta, hogy szívesebben marad otthon.


Darcy kijelentette, hogy nagyon kíváncsi, milyenek a lángok

a dombtetőn, Elizabeth pedig hallgatólag beleegyezett. Amikor

felment a szobájába, hogy rendbe szedje magát, Mrs. Bennet

utána sietett, és ezt mondta:

– Igazán sajnálom, Lizzy, hogy egyedül kell elkísérned azt a

kiállhatatlan embert. Remélem, nem bánod… hiszen tudod,

csak Jane kedvéért van az egész. Nem is muszáj beszélgetned

vele, elég, ha néha váltotok egy-két szót. Szóval, nem kell

megerőltetned magad.

Séta közben megállapodtak, hogy aznap este Darcy megkéri

Mr. Bennettől leánya kezét: Elizabeth pedig elvállalta, hogy ő

fog Mrs. Bennet beleegyezéséért folyamodni. A leány nem tud-

ta eldönteni, hogyan fogadja majd édesanyja a hírt; néha arra

gondolt, hogy Darcy minden gazdagsága és rangja sem győzi

majd le Mrs. Bennet ódzkodását.

Este, nem sokkal azután, hogy Mr. Bennet visszavonult a

könyvtárszobába, Elizabeth látta, hogy Darcy is felkel és utá-

namegy, s ez felfokozott izgalommal töltötte el. Nem attól félt,

hogy Mr. Bennet ellenezni fogja a házasságot, hanem attól,

hogy apját boldogtalanná teszi a hír, hogy el fogja őt szomorí-

tani legjobb harcosának választása, s hogy csak félve és aggód-

va fog megválni tőle. Szorongva és szerencsétlenül ült a he-

lyén, amíg Darcy újra fel nem bukkant; ekkor Elizabeth rápil-

lantott, s kissé megkönnyebbülten látta, hogy a fiatalember mo-

solyog. Néhány perc múlva Darcy odament az asztalhoz, ahol

Elizabeth együtt ült Kittyvel; úgy tett, mintha a kézimunkáját

csodálná, de közben odasúgta neki:

– Menjen az édesapjához a könyvtárba, szeretne magával

beszélni.

Elizabeth már indult is.

Apja komor, aggodalmas arccal járkált fel-alá a könyvtár-

ban.


– Mondd, Lizzy – szólalt meg –, mit művelsz? Elment az

eszed, hogy férjednek akarod ezt az embert? Hiszen mindig is

utáltad!

Mennyire bánta most Elizabeth, hogy korábban nem nyilat-

kozott visszafogottabban Darcyról, és nem válogatta meg job-

ban a szavait! Ez megkímélte volna a magyarázkodástól és apja

győzködésétől, ami most rendkívül nehezére esett, de nem tér-

hetett ki előle. A leány kissé zavartan kijelentette apjának,

hogy vonzódik Darcyhoz.

– Tudom én, hogy gazdag ember, és több szép ruhád, több

szép hintód lesz, mint Jane-nek. De ez fog boldoggá tenni?

– Van a papának egyéb kifogása is, mint az, hogy engem

közömbösnek hisz iránta és hogy le kell mondania a kardom-

ról?

– Nincs. Mindnyájan gőgös, kellemetlen embernek ismer-

jük, és Longbourn, sőt, valójában egész Hertfordshire meg fog-

ja szenvedni a hiányodat; de ez mit sem számít, ha tényleg sze-

reted.

– Igen, tényleg szeretem – felelte Elizabeth, s könnybe lá-

badt a szeme. – Szívből szeretem. Higgye el, papa, nincs benne

mértéktelen gőg. Nagyon kedves természet. Édesapám nem

tudja, milyen ő valójában… kérem, ne bántson meg azzal, hogy

ilyeneket mond róla.

– Lizzy – mondta Mr. Bennet –, már áldásomat adtam a

nászra. Mr. Darcy olyan ember, akitől semmit sem mernék

megtagadni, ha ő leereszkedik, hogy kérjen. Te is megkapod a

jóváhagyásomat, ha mindenáron hozzá akarsz menni. De azt

tanácsolom, hogy gondold meg még egyszer. Ismerem a termé-

szetedet, Lizzy. Tudom, hogy csak úgy lehetsz boldog és tiszte-

lettudó, ha őszintén nagyra becsülöd a férjedet, ha felnézel rá.

A te kivételes ismereteid a harcművészetek terén óriási ve-

szélybe sodornak, ha hozzád nem illő házasságot kötsz. Aligha


tudnád elkerülni a szégyent és a szenvedést. Nagyon elszomo-

rítana, gyermekem, ha olyan élettársat választanál, akit nem

tisztelsz.

Elizabeth még jobban meghatódott, s most komoly, jámbor

választ adott édesapjának, többször megismételte, hogy Darcy

az ő szívének választottja, elmagyarázta, hogyan változott meg

lassanként a véleménye a fiatalemberről, biztosította apját,

hogy Darcy szerelme nem pillanatnyi fellobbanás, hanem már

hosszú hónapok próbáját is kiállta, s olyan lendületesen sorolta

fel Darcy összes erényét, hogy végül meggyőzte hitetlenkedő

édesapját, és megértette vele választását.

– Hát, kislányom – mondta Mr. Bennet, miután Elizabeth a

végére ért –, ezek után nincs mit mondanom. Ha így áll a do-

log, akkor Darcy megérdemel téged. Kevésbé érdemes ember-

nek nem is adnálak oda, kis Lizzym.

Elizabeth, hogy teljessé tegye a kedvező benyomást, el-

mondta, mit tett Darcy Lydiáért a saját jószántából. Apja elké-

pedten hallgatta.

– Ez valóban a csodák estéje! Szóval Darcy csinált mindent:

ő adta a pénzt, ő fizette ki annak az alaknak az adósságait, ő

nyomorította meg! Annál jobb. Így legalább megkímél egy

csomó gondtól és kiadástól. Ha a nagybátyád keze lett volna a

dologban, akkor vissza kellett volna fizetnem a tartozást, és

vissza is fizettem volna; de az ilyen forróvérű fiatal szerelme-

sek mindent a maguk feje szerint intéznek. Holnap majd fel-

ajánlom neki, hogy kifizetem az összeget; ő pedig arról fog

áradozni, hogy mennyire imád téged, és ezzel pont is kerül az

ügy végére.

Mr. Bennetnek most eszébe jutott, milyen zavartan viselke-

dett leánya néhány nappal ezelőtt, amikor felolvasta neki

Fitzwilliam ezredes levelét; egy ideig ezzel ugratta Elizát, aztán

elengedte, de utánaszólt:


– Ha újabb fiatalemberek jelentkeznének Maryért vagy

Kittyért, küldd csak be őket, most éppen ráérek.

Elizabethnek ezzel nagy kő esett le a szívéről, s miután fél

óra hosszat meditált a szobájában, már elég erősnek érezte ma-

gát, hogy nagyobb felindulás nélkül csatlakozzék a többiekhez.

Tréfás kedvét még nem nyerte vissza – ehhez túl frissek voltak

az események; de az este nyugodtan telt el. Nem volt már

semmi olyasmi, amitől rettegnie kellett volna, azt pedig tudta,

hogy a közvetlen és bizalmas viszony idővel úgyis kialakul.

Amikor anyja felment este az öltözőszobájába, Elizabeth

követte, és közölte vele a nagy hírt. A hatás rendkívüli volt –

Mrs. Bennet először csak dermedten ült a helyén, és egy árva

szót sem tudott kinyögni. Hosszú percek teltek el, míg végre fel

tudta fogni a hallottakat; végül lassan magához tért, fészkelőd-

ni kezdett a székén, felkelt, megint visszaült, és azt sem tudta,

hová legyen a csodálkozástól.

– Atyaég! Uramisten! No de ilyet! Mr. Darcy a kérőd? Ki

gondolt volna erre! Hát valóban igaz?! Ó, drága, édes Lizzym!

Milyen gazdag és milyen előkelő leszel! Mennyi tűpénzed lesz,

mennyi ékszered, micsoda hintóid! Jane szerencséje ehhez ké-

pest semmi, szóra sem érdemes. Úgy örülök, olyan boldog va-

gyok. És micsoda bájos férfi! Milyen szép! Milyen magas! Ó,

drága Lizzym, bocsáss meg nekem, hogy eddig annyira nem

szíveltem. Remélem, ő is el fogja felejteni. Édes, drága Lizzy!

Házad lesz Londonban! Mindened meglesz! Három lányom

férjhez megy! Évi tízezer font, valószínűleg még több. Hisz ez

olyan, mintha egy grófhoz mennél feleségül! Külön diszpenzá-

ció kell, nem is esküdhettek másképp, csak külön diszpenzáci-

óval. De most mondd meg nekem, drága szívem, micsoda Mr.

Darcy kedvenc étele, hogy holnapra azt főzessem!

Ez már rossz előjel volt arra, hogyan fog Mrs. Bennet a vőle-

génnyel viselkedni, s Elizabeth úgy érezte, hiába biztos Darcy


forró szerelmében, hiába nyerte el a szülői áldást, még mindig

van mire vágynia: hogy béke legyen Angliában, hogy Darcy

rokonsága is belemenjen a frigybe, és egy olyan anyára, akivel

legalább néhány dologban egy húron pendülnek. De a követke-

ző nap sokkal jobban alakult, mint remélte, mert Mrs. Bennet

szerencsére olyan áhítatosan nézett jövendő vejére, hogy szólni

sem mert hozzá, legfeljebb akkor, ha teával kínálhatta, vagy ha

lesöpörhette a morzsát a nadrágjáról.

Elizabeth örömmel látta, hogy édesapja igyekszik jobban

megismerkedni Darcyval, s Mr. Bennet hamarosan közölte lá-

nyával, hogy Mr. Darcy iránti megbecsülése óráról órára nő.

– Mindhárom vőmtől el vagyok ragadtatva – mondta Mr.

Bennet. – De azért mégis csak Wickham a kedvencem köztük –

tette hozzá ravasz mosollyal –, ő legalább nem sokat fickándo-

zik.

60. FEJEZET

lizabeth gyorsan visszanyerte játékos kedélyét, s megkérte

Darcyt, mondja el, miért szeretett belé.

– Hogyan kezdődött az egész? – kérdezte. – Azt értem, hogy

miután elkezdődött, akkor már minden gond nélkül lezajlott; de

mi indíthatta el a dolgot?

– Nem tudnám megnevezni az órát, a helyet, a pillantást, a

szót, amelyből az egész kibontakozott. Túl régen történt. Mire

észrevettem, már benne voltam nyakig.

– A szépségem nem válthatta ki, sem az öldöklésben tanúsí-

tott ügyességem, hiszen abban maga is ugyanolyan képzett.

Ami pedig a modoromat illeti – legalábbis az ön irányában

E


mindig az udvariatlanság határát súroltam, s ha meg is szólítot-

tam, legtöbbször azért tettem, hogy megbántsam. Őszintén: a

szemtelenségemért kezdett csodálni?

– Nem, az élénk kedélyéért.

– Nyugodtan nevezheti szemtelenségnek, nagyon kevéssé

különbözött attól. Tény, hogy ön megunta az udvariaskodást, a

hódolatot, a tüntető figyelmet. Megcsömörlött azoktól a nőktől,

akiknek minden szavát, gondolatát és pillantását csak az diktál-

ta, hogy önnek tetsszenek. Én felráztam önt, és érdekelni kezd-

tem, mert annyira más voltam, mint a többiek. Hiszen én jól

ismerem az örömöt, ami akkor tölt el, ha lekaszabolt ellenfél

fölött állunk, ha az arcunkat és a karjainkat bekenjük meleg vé-

rével, és üvöltünk fölfelé a mennybe, kérlelve Istent, hogy

küldjön még ellenséget, akit lemészárolhatunk. Ezek a finom

hölgyek, akik olyan lankadatlanul legyeskedtek ön körül, mit

sem sejtenek minderről, ezért aztán hogy is kínálhatnának ön-

nek valódi boldogságot. Látja, már magyarázatot is adtam a do-

logra ön helyett, és mindent összevéve, egészen ésszerűnek is

tűnik. Hiszen annyi bizonyos, hogy nem tudott semmilyen jó

tulajdonságomról – de erre senki sem gondol, amikor belesze-

ret valakibe.

– Hát az nem jóság volt, hogy annyi szeretettel ápolta Jane-t,

amikor betegen feküdt Netherfieldben?

– Drága Jane! Ennél kevesebbet senki sem tehetett volna ér-

te. Mindenesetre ezt a javamra írhatja. Az én jó tulajdonságaim

mind az ön védnöksége alatt állnak, túlozza el őket, amennyire

csak jólesik; cserében megígérem, minden alkalmat meg fogok

ragadni, hogy huzakodjak és civakodjak önnel. Apropó, hadd

kérdezzem csak meg: miért határozta el magát oly nehezen,

hogy végre nyilatkozzék? Miért volt annyira tartózkodó, ami-

kor először eljött, és később is, mikor nálunk ebédelt? Miért vi-

selkedett úgy, különösen az első látogatáskor, mintha egyálta-


lán nem foglalkozna velem?

– Mert maga komoly volt és hallgatag, és egyáltalán nem

bátorított.

– Zavarban voltam!

– Én is.

– Legalább akkor lehetett volna beszédesebb, mikor eljött

ebédre.

– Aki kevesebbet érez, az talán beszédesebb.

– Milyen baj, hogy ön mindig kész valami ésszerű választ

adni, s hogy én is hajlandó vagyok belátni az ésszerűségét! De

kíváncsi vagyok, meddig halogatta volna a dolgot, ha csak ma-

gán múlik. Mikor szólalt volna meg végre, ha én nem kérde-

zem?

– Lady Catherine indokolatlanul közbelépett, hogy elválasz-

szon bennünket egymástól, s egyúttal az ön fejét is a testétől, s

ezzel eloszlatta utolsó kételyeimet is. Az, hogy nem végzett

nagynénémmel, felkeltette bennem a reményt, s én elhatároz-

tam, hogy azonnal tisztázok mindent.

– Lady Catherine-nek ezek szerint végtelenül sokat köszön-

hetünk, s ennek ő bizonyára örülni fog, hiszen imádja hasznos-

sá tenni magát. De mondja, miért jött Netherfieldbe? Csak

azért, hogy átlovagoljon Longbournba, és itt kényelmetlenül

érezze magát? Vagy volt valami komolyabb szándéka is?

– A valódi célom az volt, hogy magát lássam, és ha lehet,

megtudjam, van-e remény, hogy valaha is elnyerjem szerelmét.

Bevallott szándékom, vagyis amit magamnak bevallottam, az

volt, hogy meggyőződjek róla, vonzódik-e még Jane Bingley-

hez, s ha igen, akkor mindent elmondjak barátomnak, ami az-

óta meg is történt.

– Kíváncsi vagyok, lesz-e bátorsága közölni Lady Catherine-

nel, hogy mi vár rá.

– Bátorságban nem szenvedek hiányt, ahogy ön sem,


Elizabeth, inkább időszűkében vagyok. De ennek is meg kell

lenni, s ha ad nekem egy lap papírt, rögtön megírom.

– És ha nem kellene nekem is levelet írnom, maga mellé ül-

nék, és csodálnám, milyen szép egyenletesen ír, ahogy ezt egy-

szer egy másik fiatal hölgytől láttam. De nekem is van egy

nagynéném, akit nem szabad tovább váratnom.

Elizabeth eddig nem válaszolt Mrs. Gardiner hosszú levelé-

re, mert nem akaródzott neki bevallani, mennyire túlbecsülik a

bizalmas barátságot közte és Mr. Darcy között. De most olyan

örvendetes hírt közölhetett velük, hogy szinte szégyellte, miért

fosztotta meg nagybátyját és nénjét háromnapi boldogságtól.

Rögtön tollat fogott, és ezt írta:

Drága néném, már régen akartam írni, mert meg kel-

lett volna köszönnöm hosszú, kedves levelét, amelyben

kimerítő felvilágosítást adott mindenről; de őszintén

szólva kicsit haragudtam, azért nem írtam. Többet kép-

zeltek, mint amennyi akkor igaz volt. De most már gon-

dolhat, amit akar – szabadjára engedheti a fantáziáját,

hadd csapongjon merészen, amerre tetszik – csak azt ne

gondolja, hogy máris férjhez mentem, máskülönben sokat

nem tévedhet. Kérem, írjon megint, minél hamarabb, és

dicsérje Darcyt sokkal melegebben, mint előző levelében.

Nem tudom eléggé megköszönni, hogy nem vittek el a tó-

vidékre. Milyen ostoba voltam, hogy oda vágytam! És mi-

lyen pompás ötlet, amit a hintó elé fogott zombikról ír!

Minden áldott nap kocsikázni fogunk körbe-körbe a

parkban, s addig ütjük őket az ostorral, amíg le nem esik

a lábuk. Én vagyok a legboldogabb teremtés a világon.

Talán mások is mondták ezt már előttem, de senki annyi

joggal, mint én. Még Jane-nél is boldogabb vagyok – ő

csak mosolyog én nevetek. Mr. Darcy szíve egész mele-

gével üdvözli a néniéket – már amennyit meghagyok neki.


Karácsonykor mindnyájukat várjuk Pemberley-be.

Szerető húga stb.

Miss Darcy levele éppolyan őszinte örömet fejezett ki az új-

ság hallatán, mint az a levél, amelyben bátyja megírta neki,

hogy feleségül veszi Elizabetht. Georgiana négy oldalon sem

bírta kellőképpen elmondani, mennyire örül a házasságnak, és

milyen komolyan óhajtja elnyerni sógornője szeretetét, és

együtt edzeni vele.

61. FEJEZET

rs. Bennet anyai keble büszkén dagadt a boldog napon,

amikor az esküvő folytán megszabadult két legérdeme-

sebb leányától. Hogy később milyen örömteli fennhéjázással

látogatta meg Mrs. Bingley-t, és beszélt az újdonsült Mrs.

Darcyról, nem nehéz elképzelni. Bárcsak azt is elmondhatnám,

családjára gondolva, hogy e fegyvertény révén, ennyi leányát

sikerrel férjhez adva ő is okos, kedves, művelt asszonnyá vált

egész életére; noha férje szempontjából – aki kifejezetten örö-

mét lelte benne, hogy csúfolódhat rajta – talán kész szerencse,

hogy Mrs. Bennet időnként még mindig ideges és változatlanul

ostoba.

Mr. Bennetnek rettentően hiányzott második leánya. Eliza-

beth iránti szeretete gyakrabban csalta el otthonról, mint bármi

más ok. Mindig szívesen ment Pemberley-be, különösen

olyankor, amikor legkevésbé számítottak rá.

Mint azt Mr. Bennet előre látta, Hertfordshire megsínylette

két legrettenthetetlenebb védelmezőjének hiányát. A következő

M


napokban és hónapokban csak a két kisebb Bennet lány tett ki

magáért a zombiirtás terén, s a kimondhatatlanok egyre na-

gyobb számban kóboroltak a környéken, mígnem Forster ezre-

des visszatért seregével, és újra begyújtotta az égetőhelyet.

Mr. Bingley és Jane csak egy évig maradtak Netherfieldben.

Jane férjes asszonyként nem tudta elviselni Longbourn közelsé-

gét, mert mindannyiszor, amikor a kimondhatatlanok felütötték a

fejüket, szíve szerint karddal rohant volna rájuk. Aztán teljesült a

két idősebbik nővér szívbeli óhaja: Bingley Derbyshire közelé-

ben vásárolt birtokot, s Jane és Elizabeth boldogságát még az is

tetézte, hogy mindössze harminc mérföldre laktak egymástól.

Elhatározták, hogy nem hagyják magukat eltunyulni a harcmű-

vészetek terén, s bár Őfelsége a továbbiakban nem tart igényt a

szolgálataikra, a két férj pontosan a két birtok között félúton

épített egy kung-fu termet, ahol a nővérek gyakran találkozhat-

tak, és hódolhattak kedvtelésüknek.

Kittynek nagyon javára vált, hogy ideje java részét két idő-

sebbik nővérével töltötte. Mivel ez a társaság sokkal kifinomul-

tabb volt, mint amilyenben általában forgott, rengeteget fejlő-

dött. Kitty nem volt olyan féktelen természet, mint Lydia, s miu-

tán mentesült húga példájától és befolyásától, s amellett kellő fi-

gyelemben és irányításban részesült, egészen megváltozott: ke-

vésbé ingerlékeny, kevésbé tudatlan, kevésbé unalmas lány lett.

Mikor bejelentette, hogy szívesen visszatérne Shaolinba két-

három évre, hátha belőle is olyan kiváló harcos válhat, mint

Elizabethből, Mr. Darcy örömmel állta az út minden költségét.

Mary maradt egyedül otthon a lányok közül, egyrészt, mert

legalább egy harcosra szükség volt Hertfordshire védelméhez,

másrészt Mrs. Bennet sem bírta az egyedüllétet. S mivel arra

sem kellett többé keserűen gondolnia, mennyivel szebbek nála

nővérei, Mary egyre többet járt el otthonról, s lassanként intim,

de rendszertelen kapcsolatokba bonyolódott a megyébe idő-


közben visszatért milícia nem egy katonájával.

Ami Wickhamet és Lydiát illeti, az ő jellemükön mit sem

változtatott a két nővér férjhezmenetele. Mindennek ellenére

nem tettek le a reményről, hogy Darcy segítségével végül is

megcsinálhatják a szerencséjüket. A gratuláló levél, amelyet

Elizabeth az esküvő alkalmából kapott húgától, arra vallott,

hogy ha férje nem is, de Lydia mindenesetre ilyen reményeket

táplál. A levél így hangzott:

Édes Lizzym,

sok boldogságot kívánok. Ha csak feleannyira szere-

ted Mr. Darcyt, mint én az én drága, béna Wickhamemet,

akkor nagyon boldog lehetsz. Milyen jólesik tudni, hogy

így meggazdagodtál, s ha más dolgod nincs, remélem, mi

is eszedbe jutunk. Tudom, Wickham nagyon szeretne va-

lami lelkészi állást egy gyülekezetnél, mihelyt elvégzi a

szemináriumot, és azt hiszem, nem lesz annyi pénzünk,

hogy ne szorulnánk rá egy kis segítségre. Akármilyen lel-

készi állás megfelelne, ami évente három-négyszáz fontot

hoz; de ha nehezedre esik, akkor ne említsd ezt Mr.

Darcynak. Most szaladok, mert szerelmem megint becsú-

nyázott.

Szerető húgod stb.

Elizabeth próbált úgy fogalmazni válaszában, hogy egyszer

s mindenkorra véget vessen minden efféle zaklatásnak és re-

ménynek. Amit azonban saját maga nélkülözni tudott, abból

gyakran juttatott nekik, így például sózott marhahúst és friss

ágyneműt. Mindig tisztában volt azzal, hogy Wickhamék jöve-

delme, két nagy igényű ember kezében, akik a jövőre soha nem

gondolnak, nem futja majd a megélhetésre. Valahányszor a

nyomorék Wickham tanulmányai szükségessé tették, hogy új


imádságoskönyvet vegyenek neki, vagy pulpitust, vagy oltárt,

Jane vagy Elizabeth okvetlenül számíthattak arra, hogy az ő

segítségüket fogják kérni a számlák rendezéséhez.

Darcy ugyan soha nem fogadta Wickhamet Pemberley-ben,

de Elizabeth kedvéért továbbra is támogatta pályáján. Lydia

időnként ellátogatott hozzájuk, amikor férje londoni szanatóri-

umokban prédikált. Bingley-éknél viszont mindkét nővér sok

időt töltött, és gyakran oly hosszúra nyúlt a látogatásuk, hogy

még a derűs Bingley is kijött a sodrából, és néha már szóvá tet-

te: értésükre kellene adni, hogy a jóból is megárt a sok.

Miss Bingley-nek végtelenül kedvét szegte Darcy házassága,

mivel azonban nem szeretett volna lemondani a pemberley-i lá-

togatásokról, elfojtott magában minden ellenérzést – még job-

ban rajongott Miss Darcyért, s majdnem olyan figyelmes volt a

bátyjával, mint azelőtt, Elizával szemben pedig törlesztette

mindazt az udvariasságot, mellyel eddig adós maradt.

Most Georgiana is Pemberley-ben lakott, s a két sógornő vi-

szonya pontosan úgy alakult, amint Darcy remélte. Úgy meg-

szerették egymást, ahogy kezdettől fogva szándékukban állt.

Georgiana rendkívül nagyra becsülte Elizabetht, bár eleinte

rémülettel vegyes csodálkozás fogta el, amikor sógornője

élénk, játékos modorban beszélt Darcyval, és borzongva hall-

gatta a lány történeteit, hogy hogyan tépte ki ellenfelei dobogó

szívét mellkasukból. Elizabeth irányítása alatt Miss Darcyból

kiválóbb harcos lett, mint valaha is remélte: jobb lövész és vívó

lett, és azt is megtanulta, hogy egy asszony sok mindent meg-

engedhet magának a férjével szemben, amit egy férfi nemigen

tűrne el a húgától, kivált, ha az több mint tíz évvel fiatalabb ná-

la.

Lady Catherine borzasztóan fel volt háborodva, amikor érte-

sült unokaöccse házasságáról; a levélre adott válasza nem írá-

sos formában érkezett, hanem tizenöt nindzsa személyében,


akik megtámadták Pemberley-t. Ezután egy darabig minden

érintkezés megszakadt közte és Darcyék között. Végül azonban

Elizabeth rábeszélésére Darcy hajlandó volt kezdeményezni

nagynénjével a kibékülést. Lady Catherine kissé még ellenke-

zett, de aztán mégis legyőzte haragját – vagy azért, mert szeret-

te unokaöccsét, vagy mert kíváncsi volt, hogyan viselkedik a

felesége. Nagy leereszkedően meg is látogatta őket Pemberley-

ben, noha az ősi ház erdőit nemcsak az új úrnő jelenléte szent-

ségtelenítette meg, hanem a londoni nagybácsi és nagynéni lá-

togatásai is – hiszen Gardinerékkel a fiatal pár állandó, közvet-

len kapcsolatban maradt.

Őladysége széruma, mint már oly sok próbálkozás ezelőtt,

végül is haszontalannak bizonyult; bár lassította a különös ra-

gály lefolyását, a végzetes kimenetelt nem tudta visszafordíta-

ni. Angliára továbbra is a Sátán árnyéka vetült. A holtak ezután

is kitörtek a kriptákból és a koporsókból, és brit agyvelőkből

lakomáztak. A felettük aratott győzelmeket ünnepelte az or-

szág, a vereségeket siratta. A Bennet testvérek, Őfelsége szol-

gái, Hertfordshire bátor védelmezői, Shaolin titkának őrzői és a

halál menyasszonyai közül immár hárman férjhez mentek, s

kardjukat lecsillapította az egyetlen erő, amely a harci szellem-

nél is hatalmasabb.

VÉGE

jane austin seth grahame smith - buszkeseg es balitelet meg a zombik

Documents