JANET EVANOVICH

A szingli fejvadász 2.

Ulpius-ház KönyvkiadóBudapest, 2007

A fordítás alapjául szolgáló mű:Janet Evanovich: Two for the Dough

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:Stephanie Plum, a szingli fejvadász.

Copyright © 1996 by Janet EvanovichHungarian translation © Csáki Judit, 2007

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007

ISBN 978 963 254 078 8

1.

Tudtam, hogy Ranger ott van mellettem, mert a holdfényben megcsillant a fülbevalója. Egyébként az egész pasas egy merő feketeség volt – a pólója, a mellénye, hátrazselézett haja és a 9 mm-es Glock csupa éjsötét. Még a bőre is feketedett egy csöppet. Ricardo Carlos Manoso, a kubai-amerikai kaméleon.

Én ellenben, a kék szemű, világos bőrű nőnemű lény, egy szűk körű magyar-olasz unió termékeként távolról sem bírtam alkalmas álcát ölteni titkos éjszakai akciónkra.

Október vége volt, Trenton a vénasszonyok nyarának halálos ölelésében élvezkedett. Ranger és én egy hortenziabokor mögött lapultunk, és csöppet sem élvezkedtünk – sem a vénasszonyok nyarában, sem egymás társaságában, sem semmiben, ha belegondolok. Három órája kushadtunk, s ez némiképp lehervasztja a humorérzéket.

A Peterson 5023-as ház deszkaburkolatát bámultuk, mert azt a fülest kaptuk, hogy Kenny Mancuso itt tesz látogatást a barátnőjénél, Julia Cenettánál. Kenny Mancusót nemrégiben azért fogták le, mert térden lőtt egy benzinkutast (mellesleg a volt legjobb barátját).

Mancuso a Vincent Plum Óvadékügynökségen keresztül tette le az óvadékot, így aztán kiengedték a vizsgálatiból, egyenest a törvénytisztelő társadalom kebelébe. Szabadon

engedése után rögvest nyoma veszett, és három nappal később persze nem jelent meg az előzetes kihallgatáson. Ez pedig csöppet sem tette boldoggá Vincent Plumot.

Vincent Plum veszteségeiből én viszont hasznot húzok, ezért Mancuso eltűnését lényegesen megalkuvóbb nézőpontból szemléltem. Vincent Plum az unokatestvérem – és a főnököm is. Óvadékügynökként az a dolgom, hogy a törvény elől menekülő klienseket visszaráncigáljam az igazságszolgáltatás ölelő karjai közé. És Kenny visszaráncigálása az ötvenezer dolláros óvadék nettó tíz százalékával kecsegtet. Ennek egy része Ranger zsebébe vándorol, aki segít nekem, a többiből meg kifizetem az autómat.

Rangerrel amolyan laza munkakapcsolatunk van. Ranger ugyanis fantasztikus, hidegvérű, első osztályú óvadékügynök. Azért szoktam kérni, hogy segítsen, mert én még csak tanulom a szakmát, és minden segítségre szükségem van. Részvétele e pillanatban egy szánalmas kis kefélés várható helyszínén történt.

– Nem hiszem, hogy lesz itt valami – mondta.Az én ötletem volt az egész, ezért védekezni kezdtem, hátha

tényleg elszúrtam valamit. – Ma reggel beszéltem Juliával. Megmagyaráztam neki, hogy a végén akár bűntárs is lehet.

– És ettől rögvest segítőkész lett?– Rögvest nem. Csak amikor azt is elmondtam, hogy a

lövöldözés előtt Kenny olykor Denise Barkolowskival volt.Ranger elmosolyodott a sötétben. – Hazudtál?– Aha.– Büszke vagyok rád, bébi.Nem volt lelkifurdalásom a hazugság miatt, végtére Kenny

egy gennyes alak, és Julia amúgyis jobban tenné, ha magasabbra tenné a mércét.

– Lehet, hogy a csaj meggondolta magát a bosszúval

kapcsolatban, és inkább elhajtotta Kennyt. Tudod, hol lakik?– Költözik összevissza. Julia felhívni sem tudja. Azt

mondja, nagyon óvatos.– Ez az első balhéja?– Igen.– Nyilván fél beköltözni a rácsos hotelbe. Biztos hallott ezt-

azt a cellatársak barátkozásáról odabent.Elhallgattunk, mert bekanyarodott egy terepjáró. Vadiúj,

négykerék-meghajtású Toyota volt, nyilván egyenest a bemutatóteremből. Sötét színű. Ideiglenes rendszám. Antenna a rádiótelefonhoz. Rákanyarodott a felhajtóra a ház előtt. A sofőr kiszállt, odament a kapuhoz. Háttal állt nekünk, gyér világításban.

– Mit gondolsz? – kérdezte Ranger. – Szerinted Mancuso?Ilyen távolságból nem tudtam biztosan. Ugyanolyan magas,

a súlya is nagyjából annyi lehetett. Mancuso huszonegy éves, száznyolcvan centi, nyolcvan-nyolcvanöt kiló, sötétbarna hajú. Négy hónapja szerelt le a seregből, jó kondiban volt. És ugyan láttam róla jó néhány képet, amelyek akkor készültek, amikor az óvadékot befizették, de ebből a szögből nemigen tudtam azonosítani.

– Lehet, hogy ő, de nem esküszöm meg rá, míg az arcát nem látom.

Az ajtó kinyílt, a pasas belépett, és eltűnt.– Odamehetnénk, bekopoghatnánk, és szép udvariasan

megérdeklődnénk, ő-e az, akit keresünk – mondta Ranger.Bólintottam. – Lehet, hogy működik.Felálltunk, megigazítottuk a pisztolytáska szíját.Sötét farmer volt rajtam, hosszú ujjú fekete garbó, kék

golyóálló mellény, piros Keds cipő. Vállig érő, göndör hajam lófarokban összefogva betuszkoltam egy kék baseballsapka alá. 38-as Smith & Wessonom vízhatlan pisztolytáskában lógott az

övemen a bilincs és a paprikaspray társaságában.Átmentünk a füvön, és Ranger bekopogott az ajtón az

elemlámpájával. Brutális méretű darab volt, vagy negyven centi hosszú, a lámpája legalább húsz centi átmérőjű lehetett. Erős a fénye, és Ranger szerint kiválóan alkalmas mindenféle fejek beverésére. Szerencsére én még nem láttam ilyen irányú működésben. Tarantino Kutyaszorítóban című filmjén is simán elájultam – nem voltak illúzióim a tűréshatárommal kapcsolatban. Ha Ranger valaha is koponyát tör az elemlámpájával, hát erősen becsukom a szemem – aztán más munka után nézek.

Mivel senki nem felelt, oldalra léptem, és kézbe vettem a revolvert. Ezt kell tennie annak, aki biztosít. Az én esetemben ugyan ez többé-kevésbé üres gesztus volt. Igaz, vallásos áhítattal jártam lőgyakorlatra, de az a helyzet, hogy reménytelen eset vagyok. Eszméletlenül félek a fegyverektől, ezért többnyire üresen tartom az én kis pisztolyomat, nehogy véletlenül szétlőjem a lábujjamat. Amikor egyetlenegyszer mégis muszáj volt rálőnöm valakire, annyira izgultam, hogy nem vettem ki a pisztolyt a táskámból, és úgy húztam meg a ravaszt. Nem szeretném megismételni a mutatványt.

Ranger ismét kopogott, ezúttal erősebben. – Óvadékügynökség! – szólt be. – Nyisson ajtót!

Na, erre már jött válasz, kinyílt az ajtó, de nem Julia Cenetta vagy Kenny Mancuso állt mögötte, hanem Joe Morelli, a trentoni rendőrség civil ruhás nyomozója.

Egy csöppet csak álltunk ott kukán, mindenki meglepetten nézett mindenkit.

– Az a te kocsid? – szólalt meg végül Ranger.– Aha. Most vettem.Ranger bólintott. – Jól néz ki.Morelli meg én a Burgban nőttünk fel, Trenton melósok

lakta negyedében, ahol az alkeszeket még csavargónak hívták, és csak a buzik meg a puhányok jártak a Jiffy kúthoz olajcserére. Morellinek szép emlékei lehettek rólam: alaposan kihasználta a naivitásom annak idején. Aztán nemrégiben sikerült egyenlítenem, így momentán kapcsolatunk újraértékelésén dolgozunk, és ki-ki küzd a jobb pozícióért. Morelli mögül Julia pislogott kifelé.

– Mi történt? – kérdeztem. – Nem úgy volt, hogy Kenny beugrik ma este?

– Naná. Hiszen mindig azt teszi, amit ígér.– Telefonált?– Frászt. Egy szót sem. Biztos Denise Barkolowskival van.

Miért nem az ő szaros ajtaján dörömböltök?Rangernek arcizma sem rándult, de én tudtam, hogy

magában remekül szórakozik. – Na én húzok – mondta. – Nem szeretek belekeveredni az ilyen ügyekbe.

Morelli engem bámult. – Mi történt a hajaddal?– A sapka alatt van.Zsebre vágta a kezét. – Nagyon szexi.Morellinek minden szexi.– Késő van – szólalt meg Julia. – Holnap melózom.Az órámra néztem. Fél tizenegy. – Szólsz, ha hallasz

Kennyről?– Az tuti.Morelli jött utánam. Némán mentünk egymás mellett, és

néztük a kocsiját, a saját gondolatainkba merülve. Az előző autója egy Cherokee dzsip volt. Bomba robbant benne, szilánkokra hasadt. Mázlija volt, hogy épp nem ült benne.

– Mit keresel itt? – kérdeztem aztán.– Amit te. Kennyt.– Nem tudtam, hogy te is átnyergeltél az óvadékbizniszre.– Mancuso anyja Morelli-lány, és a család megkért,

keressem meg Kennyt, és beszéljek vele, mielőtt még nagyobb bajba keveredik.

– Te jó ég! Csak nem vagy rokona ennek a Kenny Man-cusónak?

– Én mindenkinek rokona vagyok.– Hát nekem aztán nem.– Van még valami tipped Julián kívül?– Semmi különös.Na, ezen járatta az agyát egy cseppet. – Dolgozhatnánk

együtt az ügyön.A szemöldököm végigszánkázott a homlokomon. Amikor

utoljára Morellivel dolgoztam, fenéken lőttek. – És mit hoznál te a buliba?

– A családot.Lehetséges, hogy Kenny olyan hülye, hogy a családhoz

fordul. – És mi a garancia, hogy a végén nem hagysz ki belőle? – Hajlamos ilyesmire, én csak tudom.

Kemény vonásai voltak. Az a fajta jóképű arc, amely a korral szépen karaktert kap. Bal szemöldökén hajszálvékony sebhely futott át. Néma tanúja a normálistól eltérő életvitelnek. Harminckét éves, kettővel több, mint én. Egyedül van. Jó zsaru. Emberi mivoltát tekintve még mozgásban van a mérleg…

– Kénytelen vagy bízni bennem – vigyorgott, és a sarkán hintázott.

– Nahiszen.Kinyitotta a Toyota ajtaját – kidőlt az újautó-szag. Beült és

indított. – Nem hinném, hogy Kenny még felbukkan ilyen későn.

– Nem valószínű. Julia az anyjával él. Az anyja nővér, éjszakai műszakban van a St. Francisban. Félóra múlva itthon lesz. Nem nagyon hiszem, hogy Kenny beszambázik hozzájuk

a mami érkezése után.Morelli egyetértőn bólintott. Elindult. Amikor a lámpája

eltűnt a sötétben, elindultam a háztömb túlsó sarka felé, ahol az én Jeep Wranglerem parkolt. Használtan vettem Skoogie Krienskitől, aki előzőleg pizzát szállított benne Pino pizzériájából, ezért aztán ha a kocsi bemelegedett, pizza és marinara szósz szaga volt. Sahara típus volt, homokszínű – még kapóra jöhet, ha egy katonai konvojba akarnék besorolni.

Valószínűleg helyesen tippeltem, amikor úgy gondoltam, Kenny nemigen bukkan fel, de úgy gondoltam, azért nem árthat még itt lebzselni egy kicsit. Lecsaptam a dzsip tetejét, hogy ne lehessen annyira belátni, majd hátradőltem és vártam. Távolról sem volt olyan jó rejtekhelyem, mint a hortenziabokor, de a célnak megfelelt. Ha Kenny felbukkan, azonnal hívom Rangert a mobilon. Nemigen mertem volna egyedül elfogni egy olyan pasast, akit súlyos testi sértésért köröznek.

Vagy tíz perccel később egy kis kocsi ment el a ház mellett. Lecsúsztam az ülésen, az autó elhúzott. Néhány perc múlva megint jött. Megállt a kapu előtt. A sofőr dudált – Julia kiszaladt a házból, és bepattant mellé.

Akkor gyújtottam be a motort, amikor már távolabb voltak, a lámpát meg csak akkor, amikor befordultak a sarkon. A Burg szélén voltunk, egy olcsóbb, családi házas környéken. Forgalom semmi, ilyenkor könnyű kiszúrni, ha követik az embert, ezért igyekeztem lemaradni. A kocsi rákanyarodott a Hamiltonra és keletnek fordult – most már szorosabban tapadtam rá, hiszen többen voltak az úton. A nyomukban maradtam, mikor lekanyarodtak egy bevásárlóközpont parkolójába, és megálltak a legsötétebb csücskében.

A parkoló üres volt. Nincs hová bújjon a kíváncsi kopó. Eloltottam a lámpát, és megálltam a parkoló másik végében.

Előhúztam a távcsövet a hátsó ülésről, és rájuk állítottam.Majd rögvest halálra rémültem, mert valaki megkocogtatta

az ajtóm.Joe Morelli volt; láthatóan igen élvezte, hogy rajtam ütött és

minden porcikámból kikergette az életet.– Éjszakai távcső kéne neked – mondta nyájasan. – Ezzel

semmit nem fogsz látni ilyen messziről.– Éjszakai távcsövem éppen nincsen, te meg mi a frászt

csinálsz itt?– Követtelek. Tudtam, hogy még vársz egy kicsit Kennyre.

Az elfogás-biznisz nem a te műfajod, de piszok szerencsés vagy, ráadásul olyan kitartó, mint a kutya, ha rácuppant a húsos csontra…

Nem kifejezetten hízelgő, de legalább pontos leírás. – Te jóban vagy Kennyvel?

Morelli vállat vont. – Nem ismerem nagyon jól.– Szóval nem akarsz odasétálni és köszönni neki.– Sajnálnám megzavarni Julia örömét, ha mégsem Kenny

az.Néztük az autót mindketten, és semmilyen távcső nem

kellett ahhoz, hogy lássuk, ütemesen rázkódik az egész. És ugyanolyan ritmusban nyögések és hörgések kergetőztek a parkolóban.

Fészkelődhetnékem támadt az ülésben. Leküzdöttem.– A francba! – mondta Morelli. – Ha nem lohadnak,

hazavágják a lengéscsillapítót.A kocsi abbahagyta a rázkódást, a motort beindították, a

lámpát felkapcsolták.– Hú!!! – tört ki Morelli. – Ez nem volt hosszú menet.Morelli átment a kocsi túloldalára. – Indulni kell máris. De

várd meg, amíg kimegy az útra, és csak utána kapcsold föl a lámpád.

– Nagyszerű ötlet, csak éppen sötétben nem látok semmit.– Egy parkolóban vagy. Mit kell itt látni a betonon kívül?Elindultam. – El fogod veszíteni – mondta Morelli. – Taposs

bele.Már vagy negyvennel hasítottam a sötétet, miközben

esküdöztem Morellinek, hogy semmit nem látok. Ő meg cicegett – na, erre padlóig nyomtam a gázpedált.

A Wrangler nagy hörrenéssel önállósította magát. Gyorsan a fékbe tapostam, hirtelen megállt. Bal oldala kissé megemelkedett, az egész járgány félrebillent a sötét semmi kellős közepén.

Morelli kiszállt és megnézte. – Felugrattál egy terelőszigetre. Tolass vissza, nem lesz semmi baj.

Óvatosan hátragurultam. A kocsi erősen balra húzott. Morelli megint vizsgálódott kicsit, miközben én átkoztam, szidtam, őt meg magamat, amiért hallgattam rá.

– Szar ügy – hajolt be az ablakon. – Elgörbült a felnid, amikor felugrattál. Van szerelőd?

– Direkt csináltad! Mert nem akarod, hogy elkapjam azt a szemét unokatesódat.

– Hé, husom, nehogy már engem okolj, amiért szarul vezetsz!

– Gennyes alak vagy, Morelli. Gennyláda.Elvigyorodott. – Tessék szépen beszélni a rendőr bácsival!

Még a végén megbírságollak figyelmetlen vezetésért.Kihalásztam a mobilomat a táskámból, és hívtam a szerelőt,

Alt. Al és Morelli persze jó haverok. Napközben Al tiszta üzletet vitt, de gyanítottam, hogy éjszaka a bontóbizniszben érdekelt: szétkapja a lopott kocsikat. Nem mintha érdekelne. Csak csinálja meg a kocsimat.

Egy óra múlva már úton voltam. Semmi értelme nem lett volna Kenny nyomába eredni. Nyilván rég eltűnt. Megálltam

egy kis boltnál, vettem egy fél kiló kalóriadús, érelzáró kávéfagyit, és hazaindultam.

A szüleim házától alig néhány kilométerre, egy háromemeletes téglaházban lakom. A kapu egy forgalmas utcára nyílik, ahol rengeteg kis üzlet van, hátul viszont családi házak nyújtóznak. A lakásom hátrafelé néz, a második emeleten, egyenest a parkolóra. Egy hálószoba, fürdőszoba, kis konyha és egy nappalival kombinált ebédlő – ennyi fér bele. A fürdőszoba mintha épp a teljes felújítás előtt állna, és az átmenetileg igen szűkös pénzviszonyok következtében a lakás bútorzatát leginkább eklektikusnak lehetne nevezni –, így mondják a sznobok, hogy semmi nem illik semmihez.

Amikor kiléptem a liftből, a harmadikon lakó Mrs. Bestler kolbászolt a lépcsőházban. Mrs. Bestler nyolcvanhárom éves, és álmatlanságban szenved, ezért éjszakánként lépcsőházi testgyakorlással múlatja az időt.

– Helló, Mrs. Bestler. Hogysmint?– Panaszkodhatnék, de minek? De maga ma sokáig

dolgozott. Elfogott valami bűnözőt?– Nem én. Ma este nem.– Milyen kár.– De előttem a holnap – feleltem, és beslisszoltam a lakásba.Rex nevű hörcsögöm épp a kerekét tornáztatta, kis lába

rózsaszín villanás. Üdvözlésképpen megkocogtattam az üvegketrec tetejét, ettől egy pillanatra leállt, csak a bajusza rezgett, nagyra nyitotta csillogó fekete szemét – figyelt.

– Szia, Rex – mondtam neki.Nem válaszolt. Hallgatag típus.Fekete válltáskámat a konyhapultra dobtam, és a fiókból

kihalásztam egy kanalat. Kinyitottam a fagyisdobozt, és miközben ettem, meghallgattam az üzeneteimet.

Mindegyik az anyámtól érkezett. Holnap estére fantasztikus

sült csirkét készít, menjek haza vacsorára. És ne késsek egy percet sem, mert Betty Szajack sógora meghalt, és Mazur nagyi hétre el akar menni a ravatalozóba a búcsúztatásra.

Mazur nagyi úgy olvassa a halálozási rovatot, mintha bulvárhíreket olvasna – szórakozásból. Más közösségek klubokat és különféle jótékonysági egyleteket szerveznek – a Burgban e célra a ravatalozók szolgálnak. Ha nem halnának meg az emberek, a Burg társasági élete azonmód összeomlana.

Megettem a fagylaltot, a kanalat bedobtam a mosogatógépbe. Adtam Rexnek némi hörcsögeledelt meg egy szem szőlőt, és lefeküdtem.

Arra ébredtem, hogy a hálószoba ablakán dobol az eső, és ugyancsak hangosan veri a vasból készült tűzlépcső fordulóját, amit én egyébként erkélynek használok. Nagyon szerettem az eső hangját éjszaka, kényelmesen az ágyamba vackolódva. Na de reggel?!

Muszáj volt ismét zaklatnom Julia Cenettát. És utána kell néznem a kocsinak, amely tegnap este felvette. Megcsörrent a telefon – azonnal nyúltam a drótnélküli készülék felé az ágyam mellett, miközben arra gondoltam, hogy kissé korán van még a telefonáláshoz: a digitális órám 7.15-öt mutatott.

Rendőr haverom, Eddie Gazzarra volt.– Jó reggelt – mondta. – Na, munkára.– Ez egy baráti jellegű hívás? – Gazzarrával együtt nőttünk

fel, és az unokatestvéremet, Shirleyt vette feleségül.– Ez egy tájékoztató jellegű hívás – és nem én hívtalak…

Még mindig üldözöd Kenny Mancusót?– Igen.– A benzinkutast, akit térden lőtt, ma reggel holtan találták.

Na, ettől felpattantam. – Mi történt?– Újabb lövöldözés. Schmidtytől hallottam. Ő volt a pultnál,

amikor bejött a hívás. Egy vevő találta meg a benzinkutast, Moogey Buest az irodában, egy jókora lyukkal a fejében.

– Jesszusom!– Gondoltam, hátha érdekel. Talán van kapcsolat a két dolog

között, talán nincs. Talán Mancuso úgy gondolta, nem volt elég térden lőni a haverját, ezért visszajött és alaposabb munkát végzett.

– Hálásan köszönöm – nem felejtem el, hogy tartozom neked ezért.

– Kéne egy bébiszitter pénteken.– Ennyivel azért nem tartozom.Eddie nyögött egyet, majd letette.Gyorsan lezuhanyoztam, megszárítottam a hajam, majd

beszuszakoltam egy New York Rangers sapka alá, a peremét hátrafelé fordítva, persze. Egy gombos Levist kaptam magamra, fekete pólót, rá piros kockás flanelinget, és az esőre tekintettel Martens bakancsot.

Rex még aludt a leveses konzervdobozban – hiába, nehéz éjszakája volt a kerékkel; lábujjhegyen eltipegtem mellette. Bekapcsoltam az üzenetrögzítőt, felkaptam a táskám és a lila-fekete Gore-Tex dzsekit, és bezártam magam mögött az ajtót.

Delio benzinkútja a Hamiltonon volt, nem messze tőlem. Odafelé beugrottam egy boltba, vettem egy nagy ibrik kávét, hozzá néhány csokis fánkot. Úgy gondoltam, ha már az ember New Jersey levegőjét szívja, nem muszáj úgy elpatkolni, hogy mindig egészségesen táplálkozik.

A benzinkútnál millió rendőr meg rendőrautó állt, és egy autómentő rátolatva az iroda ajtajára. Már alig szitált az eső. Kicsit arrébb parkoltam, és átverekedtem magam a tömegen, kezemben a kávé meg a fánk, és ismerős arcot vadásztam.

Az egyetlen ismerős arc Joe Morellié volt.Odaosontam, és a nyitott fánkos zacskót az orra alá dugtam.

Morelli kivett egyet, és a felét a szájába tömte.– Nem reggeliztél? – kérdeztem.– Az ágyból ugrasztottak.– Az hittem, csak helyettes vagy.– Az vagyok. Walt Becker a főnök. De tudta, hogy hajtom

Kennyt, és gondolta, hátha itt akarok lenni.Rágódtunk kicsit a fánkon.– És mi történt itt?Az irodában egy bűnügyi fotós dolgozott éppen. Mellette

két ápoló, várták, hogy behúzhassák a cipzárt a hullazsákon.Morelli a tükörüvegen át nézte a matatást. – Az orvos

szakértő szerint körülbelül hat harminckor állt be a halál. Körülbelül ekkor nyithatott az áldozat. Valaki föltehetően besétált és kinyírta. Három lövés az arcba, közelről. Rablásnak semmi jele. A pénztárgép sértetlen. Tanú még nincs.

– Rajtaütés?– Úgy néz ki.– Talán árulnak rendszámtáblát? Kábítószert?– Nem tudok róla.– Lehet, hogy személyes ügy. Talán dugta valakinek a

feleségét. Vagy tartozott pénzzel.– Lehetséges.– Vagy Kenny jött vissza, hogy végezzen vele.Morelli meg sem rezzent. – Lehetséges.– Szerinted Kenny csinálta?Vállat vont. – Nehéz megtippelni, mit csinál Kenny.– Megnézetted a tegnapi autó rendszámát?– Ja. Leóé, az unokatestvéremé.Rácsodálkoztam.– Nagy család a miénk – mondta. – De már nem nagyon

tartom velük a rokonságot.– Beszélsz Leóval?– Mihelyst szabadulok innét.Ittam egy kortyot a gőzölgő kávéból, miközben Morelli

keményen fixírozta a papírpoharat. – Jólesne egy kis finom, meleg kávé, mi? – kérdeztem.

– Ölni tudnék érte.– Kapsz egy kicsit, ha ott lehetek, amikor Leóval beszélsz.– Rendben.Még egy kortyot ittam, és odaadtam neki a poharat. – Juliát

ellenőrizted?– Arra kanyarodtam. Nem égett a villany. Nem láttam a

kocsit. Beszélhetünk vele is, Leo után.A fotós végzett, a hullaszállítók tették a dolgukat, a becip-

zározott zsákot egy hordágyra tették. A hordágy csattogott, amint tolták át a küszöbön, a zsák meg billegett rajta.

A fánk ült a gyomromban, mint a kő. Nem ismertem az áldozatot, de azért megérintett a veszteség. Fantomfájdalom.

Két gyilkossági nyomozó volt a helyszínen, profiknak néztek ki a ballonkabátban. Alatta öltöny, nyakkendő. Morelli kék pólót, Levi’st, tweedzakót és futócipőt viselt. Finom pára csillogott a haján.

– Nem úgy nézel ki, mint ők – mondtam. – Hol az öltönyöd?– Láttál valaha öltönyben? Úgy nézek ki benne, mint a

kaszinó teremfőnöke. Különleges engedélyem van, hogy nem kell öltönyben járnom. – Kulcsot vett elő a zsebéből, és odaintett az egyik nyomozónak, hogy elmegy. Az visszabólintott.

Most másik autóval volt. Egy öreg Fairlane szedánnal – a csomagtartóból antenna állt ki, a hátsó ablakban hawaii baba üldögélt. Úgy nézett ki, hogy a kocsi nemigen képes felmászni egy hegyre. Rozsdás volt, horpadt és koszos.

– Lemosatod olykor ezt a roncsot?– Soha. Nem vagyok kíváncsi rá, mi van a mocsok alatt.– A trentoni bűnüldözés igazi kihívás.– Aha. Nem szeretném, ha túl könnyű lenne. Így legalább

alaposan kiélvezem.Leo Morelli a szüleivel lakott a Burgban. Kennyvel egyidős

volt, és a sztrádafelügyeletnél dolgozott, mint az apja.A kocsifelhajtón egy rendőrautó állt, és az egész család ott

beszélgetett egy egyenruhással, amikor odaértünk.– Valaki ellopta Leo autóját – mondta Mrs. Morelli. –

Hallottak már ilyet? Hát merre tart a világ? Ilyesmi sosem történt a Burgban, most meg tessék.

Ilyesmi sosem történt a Burgban, mert ez volt a helyi maffia nyugdíjas negyede. Évekkel ezelőtt, amikor kitört a balhé Trentonban, senkinek nem jutott eszébe, hogy akár egyetlen rendőrautót ideküldjön, hogy megvédjék a Burgot. Minden öreg katona és maffiavezér csőre töltött puskával állt a padlásán.

– Mikor vettétek észre, hogy eltűnt? – kérdezte Morelli.– Ma reggel – mondta Leo. – Mikor indultam dolgozni. Már

nem volt itt.– Mikor láttad utoljára?– Tegnap este. Amikor hat óra körül hazaértem.– És mikor láttad utoljára Kennyt?Mintha mindenki meglepődött volna. Mintha.– Kennyt? – kérdezte Leo anyja. – Mi köze ehhez Kenny-

nek?Morelli zsebre vágott kézzel állt előtte. – Lehet, hogy

Kennynek kellett egy autó. Erre senki nem szólt.Morelli megismételte. – Szóval mikor beszéltetek utoljára

Kennyvel?– Te jó ég! – fordult Leo apja a fiához. – Ugye, nem

engedted, hogy az a seggfej elvigye a kocsit?– Megígérte, hogy mindjárt visszahozza – mondta Leo. –

Honnan tudhattam volna?– Te húgyagyú, te! – tört ki az apja. – Az vagy, fiam!

Húgyagyú!Szépen elszótagoltuk Leónak, hogyan segít éppen egy

bűnözőt, és hogyan fog görbén nézni ezért rá egy bíró. És ha már benne voltunk, hozzátettük azt is, hogy ha látja Kennyt, vagy hall felőle, hát azonnal szóljon Joe unokatestvérének, vagy Joe jó barátjának, Stephanie Plumnak.

– Szerinted szólni fog, ha megtud valamit? – kérdeztem, amikor ismét a kocsiban voltunk.

Morelli megállt egy lámpánál. – Nem. Szerintem Leo kiveri a szart is Kennyből egy emelővel.

– Ez a Morelli módi.– Úgy valahogy.– Férfias.– Aha. Férfias.– És miután kiverte a szart belőle, mit csinál? Felhív

bennünket?Morelli a fejét rázta. – Nem sokat tudsz az életről, mi?– Épp eleget tudok.Na, ezen Morelli elmosolyodott.– És most? – kérdeztem.– Julia Cenetta.Julia Cenetta a Trentoni Állami Egyetem könyvesboltjában

dolgozott. Először a lakásához mentünk. Senki nem nyitott ajtót, tehát továbbmentünk az egyetemre. Nagy forgalom volt, körülöttünk mindenki vallásos áhítattal tartotta magát a megengedett sebességhez. Semmi nem fegyelmezi úgy a kocsikat, mint egy jelzés nélküli rendőrautó.

Morelli behajtott a főkapun, egyenesen a könyvesbolt

földszintes téglaépülete felé. Elhaladtunk egy kacsaúsztató, néhány fa és egy jókora gyepszőnyeg mellett – utóbbi még nem adta meg magát a télnek. Az eső megint rázendített, és unalmas egyhangúsággal áztatta a világot. A diákok lehajtott fejjel, fölhúzott kapucniban mentek el mellettünk.

Morelli szemügyre vette a könyvesbolt parkolóját – csak néhány üres hely volt a legszélén –, majd gondolkodás nélkül megállt a tilosban a járda mellett.

– Rendőri intézkedés? – kérdeztem.– Van valami kifogásod ellene? – kérdezett vissza.Julia a pénztárban dolgozott, de mivel épp nem volt vevő,

csak állt a gépnek támaszkodva, és kapargatta a körömlakkját. Amikor észrevett bennünket, enyhe undor ült ki az arcára.

– Elég gyér a forgalom – szólt hozzá Morelli.Julia bólintott. – Az eső miatt.– Van hír Kennyről?A lány elpirult. – Hát, igen, összefutottunk. Amint maga

elment, ő fölhívott, aztán fölugrott. Mondtam, hogy hívja fel magát. Odaadtam a névjegyét is.

– Lehet, hogy ma este is eljön?– Nem. – Határozottan rázta a fejét. – Azt mondta, nem jön.

Azt is mondta, hogy meghúzza magát valahol, mert keresik.– A rendőrség?– Szerintem valaki másra gondolt, de nem tudom, kire.Morelli újabb névjegyet adott neki, és megkérte, azonnal

hívja föl akár éjjel, akár nappal, amint hall valamit Kennyről.A lány elég közömbös maradt – nem hiszem, hogy sok

segítséget várhatnánk tőle.Visszamentünk a kocsihoz. Amiben Morellin kívül egyetlen

rendőrségi cucc volt, egy kiszuperálás előtt álló walkie-talkie, amely a központi csatornára volt állítva. A folyamatos recsegés közben a diszpécser lökte a szöveget. Az én kocsimban is

hasonló rádió volt, és szerettem volna bevágni a rendőrségi kódokat. Mint az összes többi zsaru, akit ismertem, Morelli is ösztönösen, oda sem figyelve hallgatta az adást, és elraktározta magában az információkat.

Kikanyarodtunk az egyetemről, és föltettem az elkerülhetetlen kérdést. – És most?

– Te vagy az ösztönlény, te mondd meg.– Ma valahogy nem működnek az ösztöneim.– Oké, akkor vegyük végig, mit tudunk. Mit tudunk

Kennyről?Az elmúlt éjszaka óta például azt, hogy korai magömlése

van, de Morelli valószínűleg nem erre kíváncsi. – Idevalósi, érettségizett, jelentkezett a seregbe, négy hónapja szerelt le. Egyelőre munkanélküli, de láthatóan nem szenved pénzhiányban. Ismeretlen okból úgy döntött, hogy térden lövi barátját, Moogey Buest. Egy szolgálaton kívüli zsaru elkapta. Priusza nincs, óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Megszegte az óvadéki szerződést, és ellopott egy kocsit.

– Tévedés. Kölcsönvette. Csak még nem vitte vissza.– Szerinted ez fontos?Morelli megállt egy lámpánál. – Lehet, hogy történt valami,

ami megváltoztatta a terveit.– Például kinyírta a csóró Moogeyt.– Julia szerint Kenny attól félt, hogy valaki a nyomában van.– Leo apja?– Te nem veszed ezt komolyan.– Nagyon is komolyan veszem. Csak épp a sötétben

tapogatózom, te meg nem sűrűn osztod meg velem a gondolataidat. Például szerinted ki kajtat Kenny után?

– Amikor Kennyt és Moogeyt kihallgatták a lövöldözés után, mindketten azt mondták, hogy személyes ügy volt, és nem akarják kitárgyalni. Lehet, hogy valami sötét üzlet…

– És?– És ez minden. Ezt gondolom.Néztem egy kicsit rá, próbáltam eldönteni, vajon elhallgat-e

valamit előlem. Valószínűleg igen, de nem tudtam biztosan. – Oké – mondtam végül nagy sóhajjal –, van egy listám Kenny barátairól. Végigmegyek rajta.

– Honnan szerezted?– Bizalmas értesülés.Morelli fájdalmas arccal nézett rám. – Betörtél a lakásába,

és elloptad a kis noteszét.– Nem loptam el. Lemásoltam.– Erről egy szót sem akarok hallani. – A táskámra pillantott.

– Fegyver nincs nálad, ugye?– Nálam?– A francba! Nem vagyok normális, hogy veled állok össze.– A te ötleted volt!– Nem akarod ideadni azt a listát?– Nem. – Majd odaadom a szomszédomnak a nyertes

lottószelvényt, hogy elvigye a főnyereményt.Morelli lefékezett a kocsim mögött. – Akarok valamit

mondani, mielőtt kiszállsz.– Igen?– Rém ronda a cipőd.– Még valami?– Bocs a tegnapi kerékügyért.Vagy úgy.

Délután ötre átáztam és átfáztam, de végigmentem a listán. Kombináltam a telefont és a személyes találkozót, de nagyon kevésre jutottam. A legtöbb ember a Burgban lakott, és régóta

ismerte Kennyt. Senki sem vallotta be, hogy kapcsolatban állt volna vele a letartóztatása után, és nem volt okom azt hinni, hogy hazudnak. Senki sem tudott semmiféle üzletről vagy személyes konfliktusról Kenny és Moogey között. Többen is szót ejtettek Kenny kiszámíthatatlan természetéről és gátlástalan sefteléséről. Ezek a megjegyzések érdekesek voltak, de túl általánosak. Néhány beszélgetésben hosszú, feszengős csöndek voltak, amitől kényelmetlenül éreztem magam, mert nem tudtam, mit hallgatnak el.

A nap utolsó erőfeszítéseként eltökéltem, hogy ismét átnézem Kenny lakását. Két napja a házmester engedett be, amikor némiképp megtévesztette őt a felbukkanásom; azt hitte, valamiképpen a törvény őrei közé tartozom. Én pedig feltűnés nélkül zsebre vágtam egy pótkulcsot, miközben a konyhában bámészkodtam – így aztán bármikor bejuthatok. Ami a dolog törvényességét illeti… hát egy kicsit büdös a dolog – de ez legföljebb akkor számít, ha elkapnak.

Kenny az Egyes út mellett lakott, egy Oak Hill, vagyis „tölgyfa hegy” nevű lakótelepen, ahol azonban sem tölgyfa, sem hegy nem volt. Gyanítom, mindkettőt eltüntették a háromemeletes téglabunkerek kedvéért, amelyek a megengedhető luxus kategóriájába tartoztak.

Leparkoltam, és igyekeztem átlátni a sötéten és az esőn, a kapura. Megvártam, amíg egy pár a kocsitól a házba rohan. Kenny kulcsát és az önvédelmi sprayt kivettem a táskámból, a dzsekim zsebébe tettem, nedves hajamra húztam a kapucnit, és kiszálltam. Hidegebb volt, mint nappal, a nyirkos hideg áthatolt vizes farmeromon. Ennyit a vénasszonyok nyaráról.

Lehajtott fejjel és felhúzott kapucniban mentem át a kapualjon, mázlim volt, üres volt a lift. Felmentem a harmadikra, és egyenest a 302-es ajtóhoz siettem. Kicsit hallgatóztam – semmi. Kopogtam. Megint kopogtam. Semmi.

Dobolt a szívem, amikor kinyitottam a lakást és beléptem, és azonnal felgyújtottam a villanyt. A lakás üresnek látszott. Átmentem a szobákon, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy utolsó látogatásom óta Kenny nem jött haza. Ránéztem az üzenetrögzítőre. Semmi.

Megint hallgatóztam kicsit az ajtóban. Odakint nagy csönd. Eloltottam a villanyt, mély levegőt vettem, és kivágtattam a lépcsőházba, nagy megkönnyebbüléssel, hogy az egésznek vége, és senki nem vett észre.

Amikor leértem, egyenesen a postaládához mentem. Kennyé dugig volt. Gondoltam, hátha van benne olyasmi, ami a nyomára vezet. Sajnálatos módon a levéltitok megsértése is bűnnek számít. Levelet lopni meg egyenesen ajjaj. Nem szabad, mondtam magamnak. A posta – szent. Hát persze, de várjunk csak egy kicsit! Van kulcsom! Ezzel vajon nem jár némi jog is? Illetve hát ez is bűzlik, ugyanis a kulcsot is loptam. A réshez nyomtam az arcom, belestem. Egy telefonszámla. Ez segíthet. Az ujjaim szinte fájtak, annyira vágytak erre a számlára. Beleszédültem a kísértésbe. Pillanatnyi elmezavar, gondoltam. Ez kerített engem most a hatalmába. Hát jó!

Nagy sóhajtással bedugtam a kulcsot a parányi kulcslyukba, és a postát belelapátoltam hatalmas fekete táskámba. Bezártam a postaládát, és elhúztam a csíkot, hogy mire az elmezavar elmúlik, már az autómban üljek, és ne legyen visszaút.

2.

Bevágódtam a volán mögé, bezártam az ajtót, és gyorsan körbelestem, nem láttak-e meg, amint éppen súlyos bűnt követtem el. A táskám a mellemhez szorítottam, és kis fekete pöttyök táncoltak a szemem előtt. Oké, nem én vagyok a leglazább fejvadász. De mit számít ez, ha egyszer csak elkapom a fickót, nem igaz?

Indítottam, és kihajtottam a parkolóból. Benyomtam a magnóba az Aerosmith-t, és ráadtam a hangerőt, amikor ráfordultam az Egyes főútra. Sötét volt, esett, alig láttam, de hiszen Jerseyben vagyunk, itt nem lassítunk mindenféle apróság miatt. Féklámpák villantak előttem, én is beletapostam a fékbe. A lámpa zöldre váltott, padlógázzal indultunk mind. Átvágtam két sávon, hogy bekanyarodjak, közben megelőztem egy Beemert. A sofőr bemutatott nekem, és még a dudára is ráhasalt. Én egy laza olasz kézmozdulattal feleltem, és némi anyázással. Ha Trentonban születik az ember, az ilyesfajta helyzetekben zsigerileg jártas.

Lassan vonszolódott a forgalom az utcákban, míg végül megkönnyebbülten szeltem át a vasutat, és megéreztem a Burg közelségét, meg azt is, hogy szippant befelé. Elértem a Hamiltont, és a családi bűntudat már rá is akaszkodott a kocsimra.

Anyám kilesett a kapun, amikor leparkoltam. – Késtél – mondta.

– Két percet!– Szirénát hallottam. Nem keveredtél balesetbe, ugye?– Nem. Nem keveredtem balesetbe. Dolgoztam.– Kéne neked egy rendes állás. Rendes munkaidővel.

Marjorie unokatestvéred egy jó kis titkárnői állást csípett meg a J & J-nél. Sokat keres.

Mazur nagyi a hallban álldogált. A szüleimmel lakott, mióta Mazur nagyapa a túlvilágon lapátolja magába szokásos két tojásból és negyed kiló szalonnából álló rántottáját reggelire.

– Jó lesz igyekezni ezzel a vacsorával, ha oda akarunk érni a búcsúztatásra – mondta Mazur nagyi. – Tudod, hogy szeretek korán odaérni, hogy jó helyem legyen. És ma este az Üdvhadsereg összes ájtatos manója ott lesz – millióan. – Végigsimított a ruháján. – Hogy tetszik a ruhám? Nem gondolod, hogy kissé feltűnő?

Mazur nagyi hetvenkét éves, de egy nappal sem látszik többnek kilencvennél. Imádtam, de leginkább a levesben főtt csirkére emlékeztetett. A mai napra rendelt ruha egy tűzpiros ingblúz volt, csillogó aranyszínű gombokkal. – Tökéletes – mondtam. Különösen egy ravatalozóban, ahol úgyis túlteng a szürkehályog.

Anyám az asztalra tette a krumplipürét. – Gyertek enni, mielőtt kihűl.

– Mit csináltál ma? – kérdezte Mazur nagyi. – Helybenhagytál ma valakit?

– Kenny Mancusót kerestem egész nap, de nem sok szerencsével.

– Kenny Mancuso egy tróger – mondta anyám. – Minden Morelli meg Mancuso az. Egyben sem bízhatsz.

Anyámra néztem. – Hallottál valamit Kennyről? Őröl

valamit a pletykamalom?– Csak annyit, hogy egy tróger. Ez tán nem elég?A Burgban egyszerűen bele lehet születni a trógerségbe. A

Morelli és Mancuso lányok hibátlanok, de a pasasok mind szemetek. Isznak, káromkodnak, félredugnak és verik a kölykeiket.

– Sergie Morelli ott lesz a búcsúztatáson – mondta Mazur nagyi. – Ő is az Üdvhadsereggel jön. Majd jól kifaggatom neked. Trükkösen, hogy észre se veszi. Tudod, hogy mindig én voltam a gyengéje!

Sergie Morelli nyolcvanegy éves, és csupa szúrós szőr a füle, amely amúgy is feleakkora, mint a ványadt kobakja. Nemigen hittem, hogy Sergie tudná, merre bujkál Kenny, de olykor a legérdektelenebb információ is hasznosnak bizonyulhat. – Mi lenne, ha veled mennék, és együtt faggatnánk ki Sergie-t?

– Lehetséges. Csak ne zavarj bele a stílusomba, jó?Apám a szemét forgatta, aztán elszántan beledöfte a villát a

csirkébe.– Szerinted vigyek magammal valami fegyvert? Ha netán

szükségem lenne rá?– Te jó ég! – tört ki apámból.Desszertnek almáspite volt. A savanykás és fahéjas

tölteléket omlós és porcukros tészta övezte. Két darabot ettem, és orgazmusközeli állapotba kerültem tőle. – Cukrászdát kéne nyitnod – mondtam anyámnak. – Vagyont kereshetnél az almáspitéddel.

Anyám a tányérokat szedegette, az evőeszközt gyűjtögette össze. – Elég gondom van nekem a háztartással és apáddal. És ha mégis elmennék dolgozni, hát ápolónőnek mennék. Szerintem nagyon jó ápolónő lennék.

Hát ettől leesett az állunk. Ezt a vágyát még sosem közölte.

Sőt az új bútorhuzatokon és függönyökön kívül sosem közölte még más vágyát.

– Lehet, hogy megint iskolába kéne járnod – mondtam anyámnak. – Beiratkozhatnál egy nővérképző tanfolyamra.

– Én biztos nem lennék nővér – szólalt meg Mazur nagyi. – Azt a ronda fehér gumitalpú cipőt hordják, és egész nap ágytálat ürítenek. Ha én dolgozni mennék, filmsztár szeretnék lenni.

A Burgban öt ravatalozó van. Betty Szajack sógora, Danny Gunzer Stiva ravatalozójában feküdt.

– Ha meghalok, intézd el, hogy én is Stivához kerüljek – mondta Mazur nagyi útközben. – Engem ne az a pancser Mosel terítsen ki. Azt se tudja, mi fán terem a smink. Túl sok rúzst kenceficél mindenkire, mint a próbababákra. Azt meg nem akarom, hogy Sokolowski pucéron lásson. Beszélnek róla néhány furcsaságot. Stiva a legjobb. Ha valaki vagy, hát Stivához mész.

Stiva ravatalozója a Hamilton Roadon volt, nem messze a St. Francis Kórháztól, egy jókora, átalakított, tornácos viktoriánus házban. Fehérre volt festve, fekete redőnyökkel és a bizonytalan járású öreg törzsközönség kényelmére Stiva zöld szőnyeget terített le a főbejárattól egészen a járdáig. Kocsifelhajtó vitt hátra, ahol hatalmas garázsban álltak a szükséges járművek. A felhajtóval szemben a házhoz építettek egy téglából készült szárnyat, ebben volt a két búcsúztatóhelyiség. És ugyan még nem jártam be az egészet, de szerintem a balzsamozórészleg is ott lehetett.

Az utcán megálltam, és a másik ajtóhoz rohantam, hogy kisegítsem Mazur nagyit a kocsiból. Úgy döntött ugyanis, hogy

nem tudná alaposan megszorongatni Sergie Morellit a szokásos teniszcipőjében, ezért fekete magas sarkú lakkcipőben imbolygott, mert szerinte ilyent hordanak a menő csajok.

A könyökénél fogva felkísértem a lépcsőn a hallba, ahol az úri közönség már gyülekezett, közszemlére téve cifra kalapjukat és széles övüket. Halk beszélgetés folyt, a lépteket elnyelte az új szőnyeg. A vágott virág fullasztó illata összefolyt a mentolos cukorka aromájával, mindez azonban esélytelenül próbálta elnyomni a tekintélyes whiskymennyiség kipárolgását, amelyet az Üdvhadsereg tagjai már magába döntöttek.

Constantine Stiva harminc éve nyitotta meg az üzletet, és azóta pásztorolta a gyászolók gyülekezetét minden áldott nap. Ő volt a tökéletes temetkezési vállalkozó, szája részvétteljesre fixálva, magas homloka sápadt és megnyugtató, akár a hideg puding, mozgása sima és diszkrét. Constantine Stiva – titkok balzsamozója.

Újabban Stiva mostohafia, Spiro is befészkelte magát a temetkezési bizniszbe, ott téblábolt Constantine mellett az esti búcsúztatásokon és a reggeli temetéseken is. Constantine Stivának az élete volt a halál. Spirónak inkább látványosság. A részvétteli mosoly csak a száján látszott, a szemében soha. Ha találgatnom kellene, mi okozza számára a szakmai élvezetet, hát a kémiára tippelnék – a balzsamozóasztalra, a hasnyálmirigy-kutaszra, az eszközre, amivel matatnak odabent. Mary Lou Molnar húga együtt járt Spiróval elemibe, és azt mesélte Mary Lounak, hogy a fiú egy üvegben gyűjtötte levágott körmét.

Spiro alacsony volt, ujjain dús szőrzet sötétlett, orra és alacsony homloka vonzotta a tekintetet. A könyörtelen igazság az volt, hogy leginkább egy szteroiddal fölpumpált patkányra hasonlított, és ez a körömspájzolás nem sokat javított az imázsán.

Moogey Bues a haverja volt, de nemigen zavarta ez a lövöldözős história. Beszéltem vele pár szót, amikor végigmentem Kenny kis telefonnoteszén.

Spiro udvariasan válaszolgatott. Igen, olykor együtt lógtak Kennyvel és Moogeyval a középiskolában. És igen, barátok maradtak utána is. Nem, fogalma sincs, miért lőttek rá, miért lőtték agyon. Nem, nem látta Kennyt, mióta letartóztatták, és fogalma sincs, hol lehet.

Constantine-t nem láttuk a hallban, de Spiro ott állt, és sötét öltönyben, ropogós fehér ingben vezényelte a tömeget.

Mazur nagyi csak átnézett rajta, mintha egy szép ékszer vacak utánzatát látná. – Hol van Stiva? – kérdezte.

– Kórházban. Gerincsérv. A múlt héten.– Jaj, ne! – kapkodott levegő után Mazur nagyi. – És ki viszi

a boltot?– Én. Amúgyis leginkább én vezetem. És persze itt van

Louie is.– Ki az a Louie?– Louie Moon – mondta Spiro. – Valószínűleg nem ismeri,

mert általában reggelente dolgozik, és néha ő a sofőr. Már vagy hat hónapja nálunk van.

Egy fiatal nő jött be az ajtón, és megállt a folyosó közepén. Végigpásztázta a termet, miközben kigombolta a kabátját. Tekintete Spiróba akadt, aki a temetkezési vállalkozó hivatalos fejbiccentésével üdvözölte. A nő visszabólintott.

– Úgy látom, maga érdekli – mondta a nagyi Spirónak.Spiro elmosolyodott, ettől kivillantak tekintélyes

metszőfogai és a görbe alsók is – egy fogorvos vágyálma. – Sok nő érdeklődik irántam. Jó parti vagyok. – Széttárta a karját. – Egy napon ez mind az enyém lesz.

– Azt hiszem, ez még sosem jutott eszembe magáról – mondta Mazur nagyi. – Fölteszem, fejedelmien el tudná tartani

a feleségét.– Bővítésben gondolkodom. Talán továbbviszem a nevet,

üzletláncot csinálok belőle.– Na, mit szólsz ehhez? – fordult hozzám a nagyi. – Ugye

milyen remek ambíciói vannak a fiatalembernek?Ha még két percig tart a bájcsevej, biztos, hogy lehányom

Spiro öltönyét. – Azért jöttünk, hogy Danny Gunzert lássuk – mondtam. – Jót beszélgettünk, de sietnünk kell, mielőtt a nagyérdemű az összes jó helyet elfoglalja.

– Tökéletesen megértem. Mr. Gunzer a zöld teremben van.A zöld terem volt egykor a szalon. Ez lehetett az egyik jobb

szoba, de Stiva epezöldre festtette, és annyi lámpát szereltetett a plafonra, hogy egy futball-stadiont is megvilágított volna.

– Utálom ezt a zöld termet – mondta Mazur nagyi, miközben a sarkamban lihegett. – Abban a szobában minden egyes ránc látszik, annyi a fény. Így jár, aki Walter Dumbowskival szerelteti a villanyt. A Dumbowski testvérek mind pancserok. Én mondom neked, ha Stiva engem a zöld teremben terít ki, fogj meg, és vigyél haza. Ennyi erővel akár a járda szélén is heverhetnék, a csütörtöki szemétszállításra várva. Ha az ember valaki, hát az új termek egyikét kapja, a hátsó szárnyban, a faborítással. Ezt mindenki tudja.

Betty Szajack és a nővére a nyitott koporsó mellett állt. Mrs. Goodman, Mrs. Gennaro, az idős Mrs. Ciak és a lánya már leült. Mazur nagyi előrenyomult, és letette a táskáját egy székre a második sorban. Miután biztosítottnak látta remek helyét, odaimbolygott Betty Szajackhoz részvétet nyilvánítani, miközben én a terem hátulját térképeztem fel. Megtudtam, hogy Gail Lazar terhes, hogy Barkalowski élelmiszerboltjában razziázott a közegészségügy, és hogy Biggy Zarembát letartóztatták közszeméremsértésért. De semmit nem tudtam meg Kenny Mancusóról.

Lődörögtem a tömegben egy kicsit; folyt rólam a verejték a flaneling és a garbó alatt, és lelki szemeimmel láttam, ahogy nedves hajam hatalmas koronává göndörödik a fejemen. Mire Mazur nagyihoz értem, lihegtem, mint egy kutya.

– Nézd ezt a nyakkendőt – mondta a nagyi a koporsó fölé hajolva, miközben tekintete Gunzerre tapadt. – Kis lófejek vannak rajta. Hát ez csúcs. Szinte szeretném, ha férfi lennék, és ilyen nyakkendőben terítenének ki.

Mocorgás támadt a terem hátuljában, majd mindenki elhallgatott. Az Üdvhadsereg tagjai kettesével jöttek előre, és Mazur nagyi lábujjhegyen egyensúlyozott a magas sarkújában, hogy jobban lásson. A cipő sarka beakadt a szőnyegbe, és Mazur nagyi eldőlt, mint egy krumpliszsák.

És mielőtt odaértem volna, már bele is zuhant a koporsóba, karjával kapaszkodó után hadonászott, és végül megragadott egy drótállványt, amely egy hatalmas tejüveg vázát támasztott, tele kardvirággal. Az állvány bírta, a váza nem: egyenesen Gunzerre dőlt, és jól homlokon vágta. A víz a fülébe folyt, majd az állára csöpögött, a kardvirágok pedig színes összevisszaságban sötétszürke öltönyén landoltak. Mindenki megdermedt a rémülettől – vártuk, hogy Gunzer felpattan, és üvölteni kezd, de Gunzer nem csinált semmit.

Egyedül Mazur nagyi nem bénult le. Felállt, és megigazította a ruháját. – Na, szerintem nagy mázli, hogy halott – mondta. – Így legalább nem esett baja.

– Hogy nem esett baja?! – visította az özvegy. – És a nyakkendője? Külön fizettem ezért a nyakkendőért!

Bocsánatfélét motyogtam Mrs. Gunzer felé, felajánlottam, hogy kifizetem a nyakkendőt, de már nem volt magánál, és meg sem hallotta.

Az öklét rázta Mazur nagyi felé. – Magát be kéne zárni! Magát és a bolond unokáját! Egy fejvadász! Ki hallott már

ilyet?!– Tessék? – léptem egyet előre csípőre tett kézzel.Mrs. Gunzer erre hátralépett egyet (nyilván attól félt, hogy

szitává lövöm), én meg kihasználtam a helyet a visszavonulásra. Mazur nagyit megragadtam, fölkaptam a cuccát, és az ajtó felé kormányoztam, közben a nagy igyekezetben majdnem fellöktem Spirót.

– Baleset volt – mondta Mazur nagyi Spirónak. – Beakadt a sarkam a szőnyegbe. Bárkivel előfordul.

– Természetesen – mondta Spiro. – Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Gunzer is tudja.

– Nem tudok semmit! – rikácsolta Mrs. Gunzer. – Ez a nő közveszélyes!

Spiro kikísért bennünket a hallba. – Remélem, ez a kis baleset nem tartja majd vissza attól, hogy máskor is ellátogasson hozzánk – mondta. – Mindig szívesen fogadjuk a csinos hölgyek látogatását. – Majd hozzám hajolt, és belesutyorgott a fülembe nagy titokzatosan. – Négyszemközt szeretnék beszélni veled valami üzleti ügyről.

– Milyen üzletről van szó?– Szeretnék valamit megtalálni, és úgy hallom, igen

otthonosan mozogsz ezen a terepen. Tudakozódtam rólad, miután Kennyről érdeklődtél.

– Mostanában nagyon sok a dolgom. Ráadásul nem vagyok magánnyomozó. Nincs engedélyem.

– Ezer dollár. Ennyi jár a megtalálónak.Néhány szívverésnyire megállt az idő, miközben fejben

nagy dőzsölésbe csaptam. – Persze, ha köztünk marad, szívesen segítek barátilag – mondtam. – Mit keresünk?

– Koporsókat – suttogta. – Huszonnégy koporsót.

Mire hazaértem, Morelli már várt. Zsebre vágott kézzel támasztotta a falat, lába keresztbe vetve. Várakozón nézett rám, amikor kiléptem a liftből, és rámosolygott a kezemben lévő barna zacskóra.

– Hadd találjam ki – mondta. – Maradék.– Legalább tudom, miért lettél nyomozó.– Többet is tudok – beleszimatolt a levegőbe. – Csirke.– Csak így tovább, még a CIA kutyás nyomozócsoportjába

is bekerülhetsz.Megfogta a zacskót, míg kinyitottam az ajtót. – Nehéz

napod volt?– Mondhatni. Ha nem tépem le magamról rögvest ezt a

cuccot, mindjárt elolvadok.Belépett a konyhába, kivett a zacskóból egy halom fóliába

csomagolt csirkét, hozzá egy dobozból a tölteléket, egy másik dobozból a mártást, egy harmadikból pedig a krumplipürét. A mártást és a krumplit a mikróba tette, három percre állította. – Mi van a listával? Felbukkant valami érdekes?

Elővettem egy tányért, evőeszközt és a hűtőből egy doboz sört. – Semmi a világon. Senki sem látta.

– És van valami tuti tipped, hogy merre tovább?– Nincs. – Ja, de igen! A posta! Elfelejtkeztem a táskámban

lapuló levelekről. Előhalásztam, és kiterítettem a konyhapultra: telefonszámla, hitelkártyaszámla, egy csomó reklám és egy levelezőlap, mely szerint Kennynek ideje fölkeresni a fogorvosát.

Morelli megszemlélte, miközben mártást kanalazott a krumplira meg a csirkére. – Ez a te postád?

– Ne bámuld már!– Te jó ég! Hát előtted semmi sem szent?– Anyám almáspitéje. És most mit csináljak? Gőzöljem föl,

vagy mit?

Morelli leszórta a borítékokat a földre, és jól megtaposta. Én fölszedtem, és szemügyre vettem. Gyűröttek voltak és piszkosak.

– „Megrongált állapotban kézbesítve” – mondta Morelli. – Először a telefonszámlát nyisd ki.

Átfutottam, és meglepve láttam, hogy négy tengerentúli beszélgetés is szerepel rajta.

– Szerinted mi ez? Melyik ország száma?– A fölső kettő Mexikó.– Ki tudod deríteni, kié?Morelli a pultra tette a tányérját, és kezébe vette a

hordozható telefonomat. – Helló, Murphy – szólt bele –, keresd ki nekem a telefonszámokhoz tartozó neveket és címeket. – Beolvasta a számokat, és evett tovább, míg várt. Percek múlva Murphy már diktálta is. Morelli szenvtelen arccal nyugtázta, majd letette a kagylót. Rendőri fapofa.

– A második két szám El Salvador. Murphy nem tudott többet mondani.

Fölcsíptem egy kis darab csirkét a tányérjáról. – Miért telefonál Kenny Mexikóba és El Salvadorba?

– Lehet, hogy a nyári utazását szervezi.Amikor ilyen fapofát ölt, akkor nem bízom benne egy

szikrányit sem. A képén ugyanis mindig minden látszik.Kinyitotta a hitelkártyaszámlát. – Kenny igen szorgalmas

volt. Vagy kétezer dollárnyit költött a múlt hónapban.– Talán repülőjegy?– Semmi repülőjegy. – Odanyújtotta. – Nézd meg te is.– Ruhák. Mind helyi üzlet. – Letettem a számlát a

konyhapultra. – És azok a telefonszámok…Morelli bedugta a fejét a zacskóba. – Lehet, hogy almáspitét

látok ott?– Ha hozzáérsz, meghalsz.

Morelli megsimította az állam. – Bírom, amikor ilyen kemény vagy. Maradnék is szívesen, de sajnos mennem kell.

Kiment az ajtón, végig a lépcsőházon, majd eltűnt a liftben. És amikor a liftajtó becsukódott, akkor láttam, hogy magával vitte Kenny telefonszámláját. A homlokomra csaptam. – A francba!

Visszamentem a lakásba, bezártam az ajtót, és mindent ledobáltam magamról, mire a fürdőszobába értem – bevettem magam a zuhany alá. A zuhany után pedig flanel hálóingbe bújtam. Megtöröltem a hajam, és mezítláb kicsattogtam a konyhába.

Benyomtam két almáspitét, némi almamaradékot és a tészta sült szélét Rexnek adtam, majd ágyba bújtam, és Spiro koporsóin töprengtem. Nem mondott szinte semmit. Csak annyit, hogy a koporsók eltűntek, és meg kell találni. Nemigen tudtam biztosan, hogyan is veszít el az ember huszonnégy koporsót, de végül is minden lehetséges. Megígértem neki, hogy Mazur nagyi nélkül visszamegyek, és megbeszéljük a részleteket.

Hétkor tápászkodtam fel az ágyból, kipislogtam az ablakon. Az eső elállt, de az ég még sötét volt – tiszta világvége. Sortba és hosszú ujjú pólóba bújtam, futócipőt húztam. Mindezt annyi lelkesedéssel, amennyit az önfeláldozáshoz éreztem. Igyekeztem futni legalább háromszor egy héten. Föl sem ötlött bennem, hogy akár élvezhetném is. Azért futottam, hogy elégessem az olykori söröket, és nem árt, ha el bírok szaladni a rosszfiúk elől.

Öt kilométert futottam, bevánszorogtam a lépcsőházba, és lifttel mentem föl az emeletre. Azért nem kell túlzásba vinni ezt a fitnesz-marhaságot.

Kávét főztem, gyorsan lezuhanyoztam. Farmert vettem és farmeringet, bedöntöttem egy bögre kávét, és megbeszéltem

Rangerrel, hogy egy félóra múlva együtt reggelizünk. Nekem volt némi kapcsolatom a Burg alvilágához, de Rangernek az alvilág alvilágához is. Ismerte a dílereket, a striciket és a fegyverkereskedőket. És ez a Kenny Mancuso-féle buli kezdett nagyon kényelmetlenné válni – tudni akartam, miért. Nem mintha befolyásolta volna az én dolgomat. Az én dolgom nagyon egyszerű volt. Megtalálni Kennyt, és bevinni. A problémát Morelli jelentette. Nem bíztam benne, és utáltam a gondolatot is, hogy esetleg többet tud, mint én.

Ranger már ott volt, mire a kávéházba értem. Fekete farmer, kézzel varrott, fényes, fekete kígyóbőr Western-csizma volt rajta, fekete pólója szorosan ráfeszül a mellkasára és jelentős izomzatára. Széke hátulján fekete dzseki, az egyik oldala kissé mélyebbre lógott, mint a másik, a zsebe húzta le nyilván, benne a bizonyos tárgy.

Forró csokit rendeltem, és áfonyás palacsintát dupla sziruppal.

Ranger kávét kért és egy fél grépfrútot. – Mi újság? – kérdezte.

– Hallottál a lövöldözésről Delio benzinkútjánál?Bólintott. – Valaki kinyírta Moogey Buest.– Tudod, ki volt?– Nincs konkrét nevem.Megérkezett a kávé és a forró csoki. Megvártam, míg a

pincérnő elmegy. – És mid van?– Rossz érzésem, az van.Ittam egy kortyot. – Nekem is. Morelli azt állítja, azért

keresi Kennyt, mert Kenny anyjának akar szívességet tenni. De szerintem másról is szó van.

– Aha… Már megint azokat a női ponyvákat olvasod?– Te mit gondolsz? Hallottál bármi érdekeset Kenny Man-

cusóról? Gondolod, ő nyírta ki Moogey Buest?– Mit törődsz te ezzel? Neked csak annyi a dolgod, hogy

megtaláld Kennyt, és bevidd.– Csak sajnos, elfogytak a kenyérmorzsák, amik nyomra

vezetnének.Megjött a palacsintám is, és Ranger grépfrútja.– Hú, ez istenien néz ki – böktem Ranger tányérjára,

miközben szirupot locsoltam a palacsintámra. – Legközelebb majd olyant kérek.

– Jó lesz, ha vigyázol. Nincs rondább, mint egy kövér fehér öregasszony.

– Sokat segítettél.– Mit tudsz Moogey Buesról?– Hogy halott.Evett egy kis grépfrútot. – Utánanézhetnél.– És míg én Moogey után szaglászok, te a földre tehetnéd a

füled…– Kenny Mancuso és Moogey Bues nem kifejezetten az én

környékemen cirkálnak.– Azért nem árthat.– Ez igaz. Ártani nem árt.Eltüntettem mindent, és azt kívántam, bárcsak egy kardigánt

vettem volna föl, akkor most kigombolhatnám a nadrágomat. Diszkréten böfögtem, és fizettem.

Visszamentem a bűntény helyszínére, és bemutatkoztam Cubby Deliónak, a tulajnak.

– Nem értem – mondta Delio. – Huszonkét éve enyém ez a kút, és soha nem volt semmi balhé.

– Mióta dolgozott itt Moogey?– Hat éve. Még iskolába járt, amikor idejött. Hiányozni fog.

Rendes gyerek volt, és nagyon megbízható. Reggel mindig ő nyitott, nem volt gondom semmire.

– Mondott valaha bármit Kenny Mancusóról? Tudja, min vesztek össze?

A fejét rázta.– A magánéletéről tud valamit?– Nem sokat. Nem volt nős. Most éppen barátnője sem volt.

Egyedül élt. – Kotort egy kicsit a papírok közt az íróasztalán, majd előhúzott egy pecsétes, gyűrött cetlit. – Itt a címe. Mercerville. Az iskola mögött. Nemrég költözött oda. Házat bérelt.

Felírtam, megköszöntem, és visszamentem a kocsihoz. A Hamiltonon végig, egészen a Klocknerig, ott el a Stienert gimnázium mellett, majd mögötte tényleg ott volt egy családi házas környék. Ápolt kertek, a gyerekek és a kutyák kerítés mögött. A házak legtöbbje fehér, hozzáillő konzervatív szegéllyel. Itt-ott pár kocsi állt a felhajtókon. Kétkeresős családok lakhatnak erre. Ilyenkor mindenki dolgozik, hogy megkeresse a fűnyírásra, a bejárónőre és az óvodára valót.

Elmentem Moogey házáig. Nemigen lehetett megkülönböztetni a többitől; nem jelezte semmi, hogy nemrégiben tragédia történt. Leparkoltam és bekopogtam. Semmi. Igaz, nem is vártam, hogy kinyitják. Belestem az ajtó melletti keskeny ablakon, de nem sokat láttam: fapadlós előszoba, szőnyeggel borított lépcső, az előszobából nyíló hall a konyha felé. Minden rendezettnek tűnt.

A garázshoz mentem. Egy kocsi állt bent, gondolom, Moogeyé. Piros BMW. Kissé drágállottam egy benzinkutasnak, bár mit lehet tudni. Felírtam a rendszámot, és visszamentem a dzsiphez.

Üldögéltem egy kicsit, törtem a fejem, és most mi legyen – amikor megcsörrent a telefon. Connie volt, a titkárnő az

irodából. – Van itt egy könnyű eset neked – mondta. – Ugorj be, ha erre jársz, odaadom a papírokat.

– Milyen könnyű az a könnyű?– Egy hajléktalan öregasszony. Tudod, a pályaudvaron

lakik. Ellop néhány fehérneműt, aztán elfelejt elmenni a tárgyalásra. Csak megfogod és beviszed.

– Ki fizette az óvadékot, ha hajléktalan?– Valami templomi gyülekezet fogadta örökbe.– Máris ott vagyok.Vinnie irodája a Hamiltonon volt, közvetlenül az utcáról

nyílt. Vincent Plum Óvadékkezelő Ügynökség. Leszámítva a perverz szex iránti erős érdeklődését, Vinnie tekintélyes embernek számított. Többnyire a keményen dolgozó trentoni munkáscsaládok elbitangolt kölykeit igyekezett kikaparni az előzetesből. Egy szökőévben egyszer beesett valami szaftos ügy is, de azok ritkán kerültek hozzám.

Mazur nagyinak meglehetősen romantikus elképzelései voltak a fejvadászokról, amint berúgják az ajtót hat mesterlövész kíséretében. A sivár valóság ezzel szemben úgy nézett ki, hogy különféle lúzereket tuszkoltam be a kocsimba, elfuvaroztam őket a rendőrségre, ahol kaptak egy új időpontot, és ismét elengedték őket. Egy csomó ittas vezetőt és garázdát szedtem össze így, és nagynéha egy-egy bolti szarkát vagy műkedvelő autótolvajt. Vinnie azért adta nekem Kenny Mancusót, mert eleinte nagyon sima ügynek tűnt. Kenny a Burg egyik jó családjából származott és amúgy büntetlen előéletű volt. Mellesleg Vinnie tudta, hogy lefülelésében Ranger segít majd nekem.

Fiorello büféje előtt parkoltam le. Rendeltem nála egy tonhalas szendvicset, és bementem a szomszédos ajtón Vinnie-hez.

Connie felnézett az íróasztala mögül, amely szinte

eltorlaszolta a Vinnie irodájába vezető utat. Haját jó magasra tupírozta, így méretes fekete lobonc keretezte az arcát. Néhány évvel idősebb lehetett nálam, vagy tíz centivel alacsonyabb, tizenöt kilóval súlyosabb, és ő is ismét a lánynevét használta egy pocsék házasság után. Rosollinak hívták, márpedig ezt a nevet a legjobb messzire elkerülni a Burg környékén, legalábbis amióta Jimmy nagybácsikája a világon van. Jimmy bácsi ugyan már kilencvenkét éves, és akkor sem találná a farkát, ha foszforeszkálna a sötétben, de azért semmit nem változott.

– Mi újság? – kérdezte Connie.– Erre most nem könnyű felelni. Készen vannak az öreglány

papírjai?Connie ideadta. – Eula Rothridge. A vasútállomáson

megtalálod.Belelapoztam a kötegbe. – Fotó nincs?– Nem lesz szükséged rá. Ott napozik a parkoló melletti

padon.– Egyéb?– Igyekezz nem szélirányba állni.Elfintorodtam és leléptem.Trenton a Delaware folyó két partján fekszik, és ez igen

kedvezett az iparnak és a kereskedelemnek. De az évek során a folyó hajózhatósága és fontossága alaposan csökkent, így aztán Trenton mára csak az egyik állomás volt az országot átszelő autópályarengeteg mellett. Ámbár mostanában csak némi másodosztályú baseballsiker dereng a láthatáron; lehet, hogy visszatér a hírnév és a gazdagság?

Az állomás előtt terült el a gettó – nem is lehetett másként odamenni, csak a lehangoló, kert nélküli sorházak előtt, ahol csupa krónikus depressziós ember élt. Nyaranta a környék verejtékben és nyílt agresszióban úszott. Aztán ahogy csökkent

a hőség, tompult a hangerő, és az indulatok visszaszorultak a falak mögé.

Zárt ajtókkal hajtottam végig ezeken az utcákon, és az összes ablakot is felhúztam. Inkább a szokás diktálta, mint a tudatos védekezés, hiszen egy éles késsel bárki felhasíthatta a vászontetőt.

A trentoni állomás kicsi és jelentéktelen. A bejárat előtt kanyargós felhajtó – ott szokott várni néhány taxi, és egy egyenruhás rendőr fürkészi a környéket. És ott vannak a padok is.

Eula a legtávolabbin üldögélt, számos télikabátban, lila kötött sapkában, edzőcipőben. Arca barázdált és puffadt volt, a sapka alól bozontos tincsek kandikáltak elő. Bokája nem volt, vastag oszlop fúródott bele a cipőbe, térdei hanyagul szétvetve – és feltárva azt, amit inkább eldugni kellett volna.

Közvetlenül előtte álltam meg, a tilosban, amiért is egy figyelmeztető pillantást zsebeltem be a zsarutól. Meglebegtettem a papírokat. – Csak egy perc – kiáltottam oda. – Csak beviszem Eulát a bíróságra.

Válaszul afféle „jó szerencsét”-pillantást küldött felém, majd ismét a távolba bámult, fürkészte a rendet.

– Nem megyek a bíróságra – harákolta Eula.– Miért?– Mert süt a nap. Szükségem van a D-vitaminra.– Veszek magának egy doboz tejet. Abban is sok D-vitamin

van.– És mit vesz még? Vesz szendvicset is?Kivettem a táskámból a tonhalas szendvicset. – Ez itt az

ebédem, de magának adom.– Milyen szendvics?– Tonhalas. Fiorellónál vettem.– Fiorello jó szendvicseket csinál. Van benne uborka is?

– Igen.– Hát nem is tudom. És mi lesz a holmimmal?Egy bevásárlókocsi volt mögötte, benne két nagy fekete

szemeteszsák, telitömve a jó ég tudja, mivel.– Betesszük a csomagmegőrzőbe az állomáson.– És ki fizeti ki? Nekem fix jövedelmem van, tudja.– Majd én.– De maga cipeli a holmimat! Fáj a lábam.A rendőrre néztem, aki merőn bámulta a cipőjét, és

mosolygott.– Nem akar kivenni valamit a zsákokból, mielőtt bezárom?

– kérdeztem.– Nem. Minden megvan, ami kell.– És ha bezárom a cuccát, és megveszem a tejet, és magának

adom a szendvicset, akkor velem jön, ugye?– Hát persze.Fölrángattam a kocsit a lépcsőn, végigcibáltam a folyosón,

és adtam némi jattot egy hordárnak, hogy segítsen beletuszkolni a zsákokat a szekrénybe. Egy zsák – egy szekrény. Bedobáltam egy csomó negyeddollárost, eltettem a kulcsot, és a falnak dőlve kiszuszogtam magam; közben eltökéltem, hogy ha törik, ha szakad, lemegyek az edzőterembe, és rágyúrok kicsit a felsőtestre. Visszamentem, be egyenesen a McDonald’sbe, ahol vettem egy doboz zsírszegény tejet. Majd visszatrappoltam a főbejárathoz. Eula sehol. Eltűnt. A zsaru is. És a szélvédőmön egy büntetéscédula virít: tilosban parkolok.

Odaléptem az első taxihoz, megkocogtattam az ablakát. – Hová tűnt Eula?

– Nemtom – mondta. – Beült egy taxiba.– Van rá pénze?– Naná. Elég jól keres.

– Tudja, hol lakik?– Ott, azon a padon. Jobbra az utolsón.Bingó. Behajtottam a parkolóba, megvártam, míg valaki

elmegy, beálltam a helyére, megettem a szendvicset, megittam a tejet, és karba tett kézzel vártam.

Két órát. Akkor jött meg Eula, kikászálódott a taxiból, odacsoszogott a padhoz, és tulajdonosi öntudattal letelepedett. Én meg kitolattam a parkolóból, odahajtottam elé. És mosolyogtam.

Ő visszamosolygott.Kiszálltam, odamentem. – Emlékszik rám?– Aha. Maga lépett le a cuccaimmal.– Betettem a csomagmegőrzőbe.– Hát elég sokáig tartott.Nyolc hónapra születtem, így aztán nem volt időm

megtanulni, mi az a türelem. – Látja ezt a két kulcsot? A holmija bent van a szekrényekben, és csak ezekkel a kulcsokkal lehet hozzáférni. És most vagy beszáll a kocsimba, vagy lehúzom a vécén a kulcsait.

– Így csúffá tenne egy szegény öregasszonyt?Nem volt több ötletem.– Hát jó – mondta. – Akár mehetünk is. Már úgysem süt a

nap.A trentoni rendőrség egy háromemeletes téglaházban van. A

mellette lévő épületben pedig a bíróság, és a hozzá kapcsolódó hivatalok. Körülöttük pedig minden irányban – a gettó. Ez meglehetősen praktikus így, a rendőröknek ugyanis sosem kell messzire utazni egy kis bűn után.

Megálltam a rendőrség parkolójában, bekísértem Eulát a hallba, ahol az ügyeletes a pult mögött állt. Munkaidő után, vagy ha nehezebben kezelhető szökevényt hoztam, egyenesen a hátsó kapuhoz hajtottam, a nyilvántartó tiszthez. Erre Eulával

nemigen volt szükség, ezért leültettem, és megpróbáltam föllelni a bírót, aki az óvadékot kirótta. Mivel nem találtam, mégiscsak a nyilvántartáshoz mentünk, ahol mindjárt ott is tartották.

Odaadtam neki a csomagmegőrző kulcsait, átvettem az igazolást, és a hátsó ajtón mentem ki.

Morelli a parkolóban várt, a kocsimnak támaszkodva, zsebre vágott kézzel játszotta a keményfiút, bár lehet, hogy nem is játszotta.

– Mi újság? – kérdezte.– Nem sok. Hát veled?Megvonta a vállát. – Nyugis nap.– Aha.– Találtál valamit Kennyről? – kérdezte.– Semmit, amit megosztanék veled. Tegnap lenyúltad a

telefonszámlát.– Nem nyúltam le. Csak véletlenül a kezemben maradt.– Aha. Akkor miért nem mesélsz a mexikói számokról?– Mert nincs mit mondanom.– Hát ebből egy szót sem hiszek. És azt sem hiszem, hogy

meg akarod találni Kennyt, hiszen mégiscsak rokonod.– Van okod a kételkedésre?– Érzem a gyomromban.Morelli elvigyorodott. – Na, ezzel aztán sokra mész.Vagy úgy. Változik a stílus. – Azt hittem, együtt dolgozunk.– Sokféleképpen lehet együtt dolgozni. Lehet egymástól

függetlenül is.Ment a pumpa fölfelé. – Na, ide figyelj. Most az van, hogy

én mindent elmondok neked, te meg nekem semmit. És ha megtaláljuk Kennyt, szépen elintézed magad, az én pénzem meg ugrik.

– Nem így van. Nem ugrik a pénzed.

– Hagyjál lógva, Morelli. De pontosan így van, és ezt mindketten tudjuk.

3.

Morelli meg én már régóta csatáztunk, rövidke győzelmekkel mindkét oldalon. Gyanítottam, hogy most ismét háború közeleg. És rájöttem, meg kell tanulnom kezelni. Ha frontálisan ütközünk, megnehezíti vagy inkább lehetetlenné teszi ez az én fejvadász karrieremet.

Arról nem is beszélve, hogy csinos lábtörlő lenne belőlem. Persze fontos, hogy az ember a megfelelő pillanatokban olyan legyen, mint egy lábtörlő. Úgy döntöttem, ez most nem a megfelelő pillanat, ezért az ideillő viselkedés a düh és a sértettség. Kihajtottam a rendőrségi parkolóból, eltökélten és határozottan, mint aki tudja, hová tart, miközben gőzöm sem volt róla. Majdnem négy óra volt; több ötletem nem lévén Mancuso előkerítésére, hazaindultam, és számba vettem, hol is tartok.

Tudtam, hogy el kellene mennem Spiróhoz, de nemigen bírtam rávenni magam. Csöppet sem osztottam Mazur nagyi lelkesedését a ravatalozók és a búcsúztatók iránt. Sőt kifejezetten úgy gondoltam, hogy a halál úgy ahogy van, hátborzongató, és biztosan tudtam, hogy Spiro rosszban sántikál. És mivel amúgy sem voltam virágos kedvemben, a halasztás mellett döntöttem.

Leparkoltam a házam mögött, és a lift helyett a lépcsőt

választottam, a reggeli áfonyás palacsinta ugyanis még mindig ott üldögélt a hasamban. Kinyitottam az ajtót, és majdnem rátapostam egy borítékra, amit az ajtó alatt csúsztattak be. Sima fehér boríték volt, ezüst betűkkel ráragasztva a nevem. Kinyitottam, kivettem belőle a fehér papírt, és elolvastam a kétmondatos üzenetet, amely ugyancsak ezüst öntapadós betűkből állt.

„Menj szabadságra. Jót tenne az egészségednek.”Nem találtam mellette semmiféle utazási prospektust, ezért

úgy döntöttem, nyilván nem világkörüli hajóútra invitálnak.Mérlegelni kezdtem a másik lehetőséget. Fenyegetés. Ha

netán Kennytől jött, ez legalábbis azt jelenti, hogy Trentonban van. Sőt még inkább azt, hogy tettem valamit, amitől ideges lett. Ha viszont nem Kenny, akkor lövésem sincs, kicsoda. Talán Kenny valamelyik haverja. Talán Morelli. Talán az anyám.

Köszöntem Rexnek, lecsaptam a táskám és a borítékot a konyhapultra, és lehallgattam az üzeneteket.

Az unokanővérem, Kitty telefonált a bankból, ahol dolgozik, hogy figyeli Kenny számláját, de nincs rajta mozgás.

A legjobb barátnőm, akivel a születésem pillanata óta jóban vagyunk, Mary Lou Molnar – illetve most Mary Lou Stankovic – azért telefonált, hogy vajon hová tűntem a föld színéről, mert évezredek óta nem hallott felőlem.

Az utolsó üzenet Mazur nagyitól jött.– Utálom ezeket a hülye masinákat – mondta. – Mindig úgy

érzem magam, mint egy félnótás, hogy a semmibe beszélek. Benne volt a lapban, hol lesz ma felravatalozva ez a benzinkutas, és nem bánnám, ha elvinnél. Elsie Farnsworth mondta, hogy elvisz, de nem szívesen megyek vele, mert reumás a térde, és néha görcsöt kap a gázpedálon.

Moogey Bues búcsúztatása. Ez talán megéri. Átmentem Mr.

Woleskyhez, és kölcsönkértem az újságját. Mr. Woleskynél éjjel-nappal bömbölt a tévé, ezért aztán muszáj volt dörömbölni az ajtaján. Aztán amikor kinyitja, mindig megjegyzi, hogy be fogom törni az ajtót. Amikor négy évvel ezelőtt infarktust kapott, kihívta a mentőt, de addig nem hagyta elvitetni magát, míg véget nem ért a tévében az esti vetélkedő.

Mr. Wolesky kinyitotta az ajtót, és rám bámult. – Be fogja törni egyszer – mondta. – Ha nem tudná, nem vagyok süket!

– Szeretném kölcsönkérni az újságját.– De csak ha rögtön visszahozza. Benne van a tévéműsor.– Csak a ravatalozásokat szeretném megnézni. –

Kinyitottam a gyászjelentéseknél: Moogey Buest Stivánál búcsúztatják. Hétkor. Megköszöntem Mr. Woleskynek, és visszaadtam az újságot.

Felhívtam a nagyit, és mondtam, hogy hétkor ott vagyok érte. Visszautasítottam anyám vacsorameghívását, megígértem, hogy nem farmerben megyek a búcsúztatásra, letettem, és a kalóriabombát ellensúlyozó könnyű kaja után néztem a hűtőben.

Salátát majszoltam, amikor csöngött a telefon. – Szia. – Ranger volt. – Mibe, hogy salátát vacsorázol?

Nyelvet öltöttem a telefonkagylóra, és belebandzsítottam. – Mancusóról akarsz mondani valamit?

– Mancuso nem lakik itt. Nem is jön ide. Semmi dolga itt.– Csak puszta kíváncsiságból kérdezem: ha meg kéne

találnod huszonnégy eltűnt koporsót, hol keresnéd?– Üres vagy teli?Jesszusom, ezt el is felejtettem megkérdezni.

Beleborzongtam. Add, istenem, hogy üres legyen. Letettem, és Eddie Gazarrát hívtam.

– A hívott számon előfizető nem kapcsolható – jópofásko-dott.

– Tudni szeretném, min dolgozik éppen Joe Morelli.– Derítsd ki. A főnöke is nagyon szeremé tudni.– Tudom, de te hallasz mindenfélét.Szívet tépő sóhaj. – Jó, majd próbálok kagylózni.Morelli bűnügyi nyomozó volt, ami azt jelentette, hogy

másik épületben dolgozott, Trenton egy másik részében, mint Eddie. A bűnügyiek sokat dolgoztak kábítószerrel és csempészettel kapcsolatos ügyeken, és erősen hallgattak a munkájukról. Azért persze kiszivárgott ez-az a bárokban, az irodai pletykákból, na meg otthon, a családban is.

Lehámoztam magamról a farmert, és bedobtam a harisnyás-kiskosztümös figurát. Magas sarkút húztam, a hajamat némi zselével és hajlakkal fölhabosítottam, szempillámat söprűsre festettem. Hátraléptem, végigmértem magam. Nem is rossz – bár nem valószínű, hogy Sharon Stone az irigységtől félrerántaná a volánt egy hídon, ha meglátna.

– Nézd ezt a szoknyát – hördült egyet anyám, amikor kinyitotta az ajtót. – Nem csoda, hogy ennyi a bűnözés manapság, amikor ilyen rövid szoknyában járnak a lányok. Hogy tudsz te ülni egy ilyenben? Mindened kilátszik.

– Öt centivel térd felett… Nem is olyan rövid.– Nem érek én rá arra, hogy egész nap itt a szoknyákról

fecsegjünk – szólt közbe Mazur nagyi. – Oda kell érnem a ravatalozóba. Látni akarom, hogy terítették ki ezt a pasast. Remélem, nem tüntették el egészen azokat a golyó ütötte lyukakat.

– Ne reménykedj nagyon – óvtam. – Szerintem zárt koporsó lesz. – Hiszen Moogeyt nemcsak lelőtték, de fel is boncolták. És nyilván rengeteg türelem és miegymás kellett ahhoz, hogy valamennyire összerakják.

– Zárt koporsó?! Na még csak az kéne! Ha híre megy, hogy Stiva zárt koporsóval ravataloz, úgy megritkul ottan a nép,

hogy csak na! – Magára kapott egy kardigánt, és hóna alá csapta a táskáját. – Az újság egy szót sem írt a zárt koporsóról.

– Gyere haza utána – mondta anyám. – Csokipudingot csináltam.

– Nem akarsz te is jönni? – fordult hozzá Mazur nagyi.– Nem ismertem Moogey Buest. És jobb dolgom is van,

mint hogy halott idegeneket bámuljak.– Én se mennék, csak muszáj segítenem Stephanie-nak

ebben a fejvadászatban vagy miben. Ha felbukkan Kenny Mancuso, jól jön majd Stephanie-nak egy kis túlerő. Mutatták a tévében, hogyan vájjuk bele az ujjunkat a másik szemébe, hogy lelassuljon egy kicsit.

– Te vagy a felelős érte – fordult hozzám anyám. – Ha bárkinek a szemébe belevájja az ujját, rajtad fogom számon kérni.

A dupla méretűre nyitott ravatalozóban is alig fértek el az emberek, akik Moogey Buest akarták látni. Mazur nagyi könyékkel szélsebesen utat vágott a tömegben. Én a nyomában csörtettem.

– Nézzenek oda – mondta, amikor előre értünk hát nem igazad volt? Lezárták a koporsót. – Szeme összeszűkült. – Honnan lehet tudni, hogy Moogey tényleg benne van?

– Valaki biztos ellenőrizte.– Akkor sem tudhatjuk biztosan.Némán bámultam rá.– Esetleg bekukucskálhatnánk, és akkor mi is látnánk –

mondta.– NEM!Na, erre csönd lett, és mindenki bennünket nézett.

Bocsánatkérően mosolyogtam, és erősen átkaroltam a nagyit.Halkan, de határozottan súgtam a fülébe. – Nem való

bekukucskálni egy zárt koporsóba. Ráadásul semmi közünk hozzá, és nem is számít, hogy Moogey Bues benne van-e, vagy sem. Ha nincs benne, a rendőrség dolga.

– A mi ügyünkben igenis számít – erősködött Mazur nagyi. – Köze lehet Kenny Mancusóhoz.

– Egyszerűen csak kíváncsi vagy. Látni akarod a lyukakat.– Hát igen.Észrevettem, hogy Ranger is eljött. Ranger mindössze két

színt ismert: a kekizöldet és a koromfeketét. Ma este a koromfekete volt műsoron, a monotóniát csak a fényben fel-felcsillanó dupla fülbevalója törte meg. A haját most is lófarokba fogta össze. És most is dzsekit viselt. Ezúttal fekete bőrből. És csak találgatni lehetett, mit rejt a dzseki alatt. Alighanem elég muníciót egy kisebb európai ország kipucolásához. A hátsó falnak támaszkodott, laza tartásban, karját keresztbe fonta, és figyelt.

Joe Morelli ugyanígy állt, pont szemben vele.Láttam, amint egy férfi átfurakszik az ajtóban álló tömegen.

Tekintete gyorsan átfutott a termen. Azután bólintott Ranger felé.

Csak aki jól ismeri Rangert, az látta, hogy válaszolt neki.Rangerre néztem, valamit tátogott felém. Sandman. A név

nem jelentett semmit. A mesebeli álommanót hívják így.„Sandman” odament a koporsóhoz, és némán nézte a fényes

fát. Arca nem árult el semmit. Úgy nézett ki, mint aki mindent látott, de semmit sem gondol. Sötét, mélyen ülő szeme körül ráncok barázdálták az arcát. Inkább a zülléstől, mint a naptól vagy a nevetéstől. Haja fekete, olajjal hátrasimítva.

Észrevette, hogy nézem; egy pillanatra összeakadt a pillantásunk, majd elfordult.

– Beszélnem kell Rangerrel – mondtam Mazur nagyinak. – Ha most magadra hagylak, megígéred, hogy nem csinálsz balhét?

Felhúzta az orrát. – Ezt kikérem magamnak. Ennyi idős koromra már csak tudok viselkedni, nem gondolod?

– Ne trükközz, ne próbálj belesni a koporsóba.– Hmmm.– Ki volt az a pasas, aki odament a koporsóhoz? –

kérdeztem Rangert.– A neve Perry Sandeman. És azért kapta a Sandman nevet,

mert aki felbosszantja, hát azt igen hosszú időre elaltatja.– Honnan ismered?– Felbukkan itt-ott. Jön-megy, vesz egy kis anyagot a

testvérektől.– És mit csinál itt?– A műhelyben dolgozik.– Moogey műhelyében, a benzinkútnál?– Igen. Úgy hallottam, éppen ott volt, amikor Moogeyt

térden lőtték.Valaki felsikoltott a terem első részében. És rögtön utána

lecsapódott egy nehéz tárgy. Csak nem egy koporsó teteje? Éreztem, hogy a vérnyomásom máris a gutaütés határára emelkedik.

Spiro bukkant föl az ajtóban, nem messze tőlem. Szemöldöke két szigorú ráncba gyűrődött. Előremasírozott, szétnyílt előtte a tömeg. Tisztán láttam, mi történik a ravatalnál, és amit láttam, az Mazur nagyi volt.

– A kabátom ujja volt – magyarázta Mazur nagyi. – Beleakadt a koporsóba, és ez a nyavalyás tető máris leesett. Bárkivel előfordulhatott volna.

Mazur nagyi hátranézett, rám, és fölfelé bökött a hüvelykujjával.

– A te nagymamád? – kérdezte Ranger.– Aha. Csak tudni akarta, benne van-e Moogey.– Isteni géneket örököltél, bébi.Spiro ellenőrizte, jól van-e a tető a koporsóra téve, majd

elrendezte újra rajta a virágokat. Előreverekedtem magam, hogy némileg megtámogassam ezt a „beleakadt a tetőbe a kabátujjam”-elméletet, de nem volt szükség a támogatásomra. Spiro igyekezett elsimítani a dolgot, mondott néhány vigasztaló szót a közeli hozzátartozóknak, és serényen törölgette a koporsó csillogó tetejéről Mazur nagyi ujjlenyomatait.

– Muszáj volt észrevennem, míg a koporsó nyitva volt, hogy maga milyen remek munkát végzett – fordult Mazur nagyi Spiróhoz. – Szinte egyáltalán nem is látni azokat a lyukakat, kivéve, ahol a tömés kicsit besüppedt.

Spiro tiszteletteljesen bólintott, de ujjhegyét Mazur nagyi háta közepére illesztve határozottan elkormányozta a koporsó közeléből. – A hallban teát szolgálunk föl – mondta. – Jól fog esni a nagy izgalomra.

– Egy csésze tea semmiképp sem árthat – hagyta rá Mazur nagyi. – Már úgysincs itt semmi dolgom.

Kikísértem Mazur nagyit az előtérbe, hogy megbizonyosodjam, tényleg teát iszik. Amikor letelepedett egy székre a csészéjével és néhány keksszel, egyedül indultam Spiro keresésére. Az oldalajtó mellett találtam, állt a fényben, és cigarettázott.

Lehűlt a levegő, de Spiro észre sem vette. Mélyen leszívta a füstöt, és lassan fújta ki. Úgy láttam, a lehető legtöbb kátrányt szippantja magába, hadd legyen vége mielőbb a nyomorult életének.

Megkocogtattam az üvegajtót. – Beszélhetünk most a… tudod…?

Bólintott, még egy hosszút szippantott, és kipöckölte a

cigarettát az úttestre. – Fel akartalak hívni ma délután, de úgy gondoltam, biztos itt leszel este. Nagyon sürgősen meg kell találni a dolgokat. – Gyorsan körülnézett, nem hall-e valaki bennünket. – a koporsó ugyanolyan áru, mint bármi más. A gyártónak fölöslege van, kiárusítást tart. Ha nagyban veszi az ember, jobb áron kapja. Vagy hat hónapja vettem egy nagyobb tételt, és áron alul kaptam huszonnégy koporsót. És mivel itt nincs elég nagy raktáram, egy bérraktárban helyeztem el őket.

Spiro egy borítékot húzott elő a zsebéből, kivett belőle egy kulcsot, és megmutatta. – Ez a raktár kulcsa. A cím a borítékban van. A koporsók műanyag fóliába vannak csomagolva a szállításhoz, és fakeretre rögzítve, hogy egymásra lehessen rakni őket. Tettem a borítékba egy fényképet is az egyik koporsóról – mind egyforma. Nagyon egyszerű darabok.

– Tettél feljelentést a rendőrségen?– Dehogy tettem. Vissza akarom kapni a koporsókat, a

lehető legkisebb feltűnés mellett.– Ehhez én nem értek.– Ezer dollár.– Te jó ég, Spiro, itt koporsókról beszélünk. Micsoda ember

az, aki koporsót lop? És hol kezdjem keresni? Van valami ötleted?

– Egy kulcsom van, és egy üres raktár.– Miért nem írod le a veszteséget, és mégy a biztosítóhoz?– Nem mehetek a biztosítóhoz rendőrségi feljelentés nélkül,

és a rendőrséget nem akarom bevonni.Az ezer dollár komoly kísértés volt, de a munka

meglehetősen bizarr. Lövésem sem volt, hogy fogjak hozzá. – Tegyük föl, hogy megtalálom a koporsókat… és akkor mi van? Hogy akarod visszaszerezni? Mert nekem úgy tűnik, ha valaki a koporsókra van rácuppanva, az elég sok mindenre képes,

hogy meg is tartsa.– Na várjunk csak, ne kapkodjunk. A pénzben nincs benne a

visszaszerzés. Az az én gondom.– Gondolom, kérdezősködnék egy kicsit.– Muszáj bizalmasan kezelnünk a dolgot.Naná. Mert én majd közhírré tenném, hogy koporsókat

keresek… Ugyan már. – Hallgatok, mint a sír. – Elvettem a borítékot, és zsebre vágtam. – Még valami. A koporsók üresek, ugye?

– Igen.Visszamentem a nagyihoz, és arra gondoltam, nem is rossz

buli ez. Spirótól megfújtak egy rakás koporsót. Azt nem olyan könnyű eldugni. Nem lehet benyomni a csomagtartóba, és tűnés… Valaki odament a raktárhoz egy kisteherautóval, platóssal vagy zárttal, és elvitte a koporsókat. Talán valami belső ember, a raktározóktól, talán ő lopta meg Spirót. És ugyan, mit csinál velük? A koporsópiac eléggé szűkös. Egy koporsót mégsem lehet virágládának vagy állólámpának használni. Nyilván egy másik temetkezési vállalkozónak adja el őket. Ezek a koporsótolvajok igazi csúcsbűnözők. A koporsó feketepiac sűrűjébe csöppentem!

Mazur nagyi éppen Morellivel teázgatott. Még sosem láttam Morellit teáscsészével a kezében – megdöbbentett a látvány. Tinédzsernek vad és fékezhetetlen volt. Aztán két év a tengerészetnél, majd tizenkettő a zsaruknál megtanította némi önmérsékletre, de mérget vettem volna rá, hogy legföljebb úgy lehet megszelídíteni, ha levágják a tökeit. Merthogy a felszín alatt azóta is ott sistergett benne ez a vadság. Amitől én cseppfolyósra olvadok, egyszersmind a jeges rémület szaladgál bennem.

– Na, itt is van – mondta Mazur nagyi, amikor meglátott. – Farkast emlegetnek…

Morelli vigyorgott. – Rólad beszélgettünk.– Nahiszen!– Hallom, titkos találkád volt Spiróval.– Üzleti ügyben.– Van ennek az üzleti ügynek köze ahhoz, hogy Spiro,

Kenny és Moogey már régóta barátok voltak?Felhúztam a szemöldököm – hadd lássa, mennyire

meglepett. – Barátok lettek volna?Felmutatta három ujját. – Mint ezek, itt.– Aha. – Ennyi elég is.Még szélesebb lett a vigyora. – Látom, még hadban állunk.– Te röhögsz rajtam?– Nem éppen.– Hát akkor?A sarkán hintázott, a kezét zsebre vágta. – Szerintem édes

vagy.– Te jó ég!– Kár, hogy nem dolgozunk együtt. Mert ha együtt

dolgoznánk, most mesélhetnék neked az unokatesóm kocsijáról.

– Mi van a kocsijával?– Ma, késő délután megtalálták. Otthagyták valahol. Se

hulla a csomagtartóban. Se vérnyomok. Se Kenny.– Hol hagyták?– A bevásárlóközpont parkolójában.– Lehet, hogy Kenny vásárolni ment.– Nem valószínű. A biztonsági emberek emlékeznek, hogy

már éjszaka is ott volt.– Az ajtaja be volt zárva?– Csak a sofőré nem.Ezen eltöprengtem egy hangyányit. – Ha otthagynám

valahol az unokatestvérem kocsiját, gondom lenne rá, hogy jól

becsukjam.Összenéztünk Morellivel, és a következtetést nem mondtuk

ki. Lehet, hogy Kenny már halott. Ennek a gyanúnak valójában a világon semmi alapja nem volt, mégis átfutott rajtam, és azon gondolkodtam, lehet-e köze ahhoz a levélhez, amit kaptam.

Morelli egy fintorral nyugtázta a fejemben rohangáló sejtelmeket. – Lehet – mondta.

Stiva jókora hallt alakított ki a nagy házban, azzal, hogy lebontatta az előszoba és az étkező közti falat. Szőnyegpadló nyelte el a léptek zaját. A juharfából készült asztalnál teát szolgáltak fel, közvetlenül a konyha előtt. Tompa fény világított, antik székek és zsúrasztalkák álltak egy csoportban, és mindenfelé kis virágdíszek fokozták az eleganciát. Egész kellemes ház lehetett volna, ha az embert nem zavarja a tudat, hogy Harry bácsi, Minnie néni vagy Morty, a tejesember ott fekszik pucéron valamelyik hátsó helyiségben, mereven, mint egy piszkavas, és éppen telepumpálják formaldehiddel.

– Kérsz egy kis teát? – kérdezte a nagyi.Nemet intettem. A tea nem vonzott. A friss levegő és a

csokipuding annál inkább. És megszabadultam volna már a harisnyától meg a kosztümtől. – Mennék – mondtam. – És te?

Nagyi körülnézett. – Még elég korán van, de szerintem már mindenkit láttam. – Letette a csészét, és felkapta a táskáját. – Én is ennék egy kis pudingot.

Morellihez fordult. – Ma este csokipuding a desszert. És még maradt belőle. Mindig dupla adagot készítünk.

– Nagyon régen ettem házi csokipudingot – mondta Morelli.Nagyi felkapta a fejét. – Valóban? Hát akkor jöjjön velünk.

Van bőven.Egy mély hörrenés készülődött odalent a torkomban, és

pillantással kérleltem Morellit, utasítaná vissza. Ő meg adta az értetlent, mint akinek fogalma sincs, mit akarnék mondani. –

Istenien hangzik. Szeretnék egy kis csokipudingot.– Hát akkor megállapodtunk – jelentette ki Mazur nagyi. –

Tudja, hol lakunk?Morelli biztosított bennünket, hogy csukott szemmel is

odatalál, de mert vigyázni akar ránk, hát követni fog.– Hát nem nagyszerű? – mondta nagyi, amikor egyedül

voltunk az autóban. – Hogy aggódik a biztonságunkért. És ismersz még egy ilyen udvarias fiatalembert? És milyen fess! És rendőr. Lefogadom, hogy pisztoly van a zakója alatt.

Hát szüksége is lesz arra a pisztolyra, ha anyám meglátja. Mert anyám majd kinéz a rácson, és nem azt a Joe Morellit látja majd benne, akit pudingra hívott meg a nagyanyám. És nem is azt a Joe Morellit, aki érettségi után beállt a tengerészethez. És nem is a rendőr Joe Morellit. Hanem azt a kanos kis nyolcévest, aki rádumált arra, hogy az apja garázsába menjek, és vonatost játsszak vele, amikor hatéves voltam.

– Szerintem neked is megfelelne – mondta nagyi, amikor megálltam a ház előtt. – Jól jönne már egy férfi.

– De nem ez.– Mi a baj vele?– Nem az esetem.– A férfiak terén aztán semmi ízlésed nincsen – mondta a

nagyi. – A volt férjed egy igazi tulok volt. És mi mind tudtuk, hogy egy igazi tulok, amikor hozzámentél, de te aztán nem hallgattál senkire.

Morelli megállt mögöttem, és kiszállt a kocsijából. Anyám kinézett a rácson, én meg már messziről láttam a beharapott száját, és tudtam, hogy egész teste megmerevedik.

– Mind jöttünk pudingot enni – jelentette ki Mazur nagyi anyámnak, amikor beléptünk. – Magunkkal hoztuk Morelli nyomozót is, mert nagyon régen nem evett már házi csokipudingot.

Anyám még keskenyebbre harapta a száját.– Remélem, nem zavarok – mondta Morelli. – Tudom, hogy

nem számított vendégre.Ez a mondat a Burg összes házának ajtaját nyitja. Egyetlen

valamirevaló háziasszony sem ismerné be, hogy háza ne állna vendégvárásra készen a nap huszonnégy órájában. Maga Hasfelmetsző Jack is bejutna bárhová, ha ezzel kezdené.

Anyám biccentett egy aprót, majd félreállt, mi meg betódultunk.

A balhétól tartva apámat sosem informáltuk a vonatozásról. Ezért aztán Morellit sem fogadta sem több, sem kevesebb érzelemmel, mint bármelyik udvarlójelöltet, akit anyám és nagyanyám bevonszolt az utcáról. Futólag végigmérte Morellit, váltott vele néhány közömbös mondatot, majd teljes figyelmével a tévé felé fordult. A nagyin, aki behozta a pudingot, szokása szerint átnézett.

– Moogey Bues koporsója tényleg zárva volt – mondta a nagyi anyámnak. – Én azért persze láttam, a balesetnek köszönhetően.

Anyám rémülten tátotta el a száját.– Baleset?Kibontakoztam a kiskabátomból.– A nagyi kabátujja beakadt a koporsó fedelébe, az meg

lecsúszott.Anyám az égnek emelte karját – fohászkodott, naná. –

Egész nap hívogattak a szomszédok telefonon, és a ravatalozóban hulló kardvirágesőről regéltek. Holnap a koporsófedélről fogok hallani.

– Nem nézett ki valami jól – mondta Mazur nagyi. – Azt mondtam Spirónak, hogy jó munkát végeztek, de ez csak kegyes hazugság volt.

Morelli zakót viselt fekete pólója fölött. Leült, a zakó

szétnyílt, és kivillant a pisztolya.– Isteni darab! – tört ki Mazur nagyi. – Mi ez? Egy

negyvenötös?– Kilenc milliméteres.– Biztos nem mutatja meg nekem. Pedig hogy szeretném

tudni, milyen érzés megfogni!– NEM! – ordította egyszerre mindenki.– Egyszer lelőttem egy csirkét, de már nem ártottam neki, itt

hevert a tálon – magyarázta nagyi Morellinek. – Baleset volt.Láttam, hogy Morelli lázasan kutat megfelelő válasz után.– Hol lőtte meg? – kérdezte végül.– A fejét. Szétlőttem, egyszerűen.Két pudinggal és három sörrel később Morelli végre

elszakadt a tévéről. Együtt mentünk el, és megálltunk még a járdán beszélgetni. Az ég csillagtalan és holdtalan volt, a házak sötétek. Az utca csöndes, sehol semmi. Trenton más környékein az éjszaka olykor veszélyes – a Burgban puha és biztonságos.

Morelli felhajtotta a galléromat – hideg lett. Ujj megérintették a nyakamat, szeme a számra tapadt.

– Kedves családod van – mondta. Szúrósan néztem rá.– Ha megcsókolsz, sikítok, és akkor apám kijön és orrba

vág.Persze, mielőtt mindez megtörténik, alighanem összepisilem

magam a gyönyörűségtől.– Elbírok apáddal.– Nem hinném, hogy megtennéd.Morelli keze még mindig a galléromon pihent. – Persze

hogy nem.– Mesélj még a kocsiról. Küzdelemnek semmi nyoma?– Semmi. A kulcs a helyén, a vezető ajtaja becsapva, de

kulccsal nem zárták be.

– Vér a járdán?– Nem mentem ki, de a laborosok körülnéztek, és nem

találtak semmit.– Ujjlenyomat?– Most próbálják azonosítani.– Személyes holmik?– Semmi.– Akkor nem a kocsiban lakott.– Lassan belejössz ebbe a fejvadász-bizniszbe. Jó kérdéseid

vannak.– Sokat nézek tévét.– Beszéljünk Spiróról.– Spiro felfogadott, hogy segítsek valami temetkezési

problémában.Morelli elnevette magát. – Temetkezési probléma?– Nem akarok beszélni róla.– Köze van Kennyhez?– Kizárt dolog.Az emeleten nyílt az ablak, és anyám dugta ki a fejét.– Stephanie – súgta hangosan –, mit csinálsz te ott? Mit

fognak szólni a szomszédok?– Ne aggódjon, Mrs. Plum – felelte Morelli. – Már megyek

is.

Rex épp dolgozott a kerékben, amikor hazaértem. Amikor felgyújtottam a villanyt, megtorpant, szeme tágra nyílt, a bajusza megremegett a rémülettől, hogy az éjszaka hirtelen elillant.

A konyha felé menet lerúgtam a cipőm, a pultra dobtam a táskám, és megnyomtam a rögzítő gombját.

Egyetlen üzenet volt. Gazarra szólt ide a műszak végén, hogy senki nem tud Morelliről semmi különöset. Csak annyit, hogy valami nagy ügyön dolgozik, ami kapcsolatban van a Mancuso-Bues nyomozással.

Máris tárcsáztam. Morelli kissé lihegve vette föl a hatodik csengetésre. Valószínűleg épp most lépett be a lakásba.

Nem volt értelme udvariassági köröket futni.– Patkány – vágtam rögtön a közepébe.– Hú, ez vajon ki lehet.– Hazudtál. Bár rögtön tudtam. Kezdettől fogva tudom, te

szemétláda.Csend telepedett közénk, és rájöttem, hogy a vád túl tágas,

ezért szűkebbre fogtam. – Tudni akarom, mi ez a nagy titkos ügy, amin dolgozol, és tudni akarom, mi köze Kenny Mancusóhoz és Moogey Bueshoz.

– Ja – sóhajtott Morelli. – Erről a hazugságról!– Szóval?– Erről a hazugságról nem tudok mit mondani.

4.

Kenny Mancuso és Joe Morelli miatt egész éjjel csak hánykolódtam. Reggel hétkor kikászálódtam az ágyból, rosszkedvű voltam és elgyötört. Lezuhanyoztam, farmert, pólót vettem, és csináltam egy kávét.

Az alapproblémám az volt, hogy Morelliről rengeteg dolog eszembe jutott, Mancusóról meg egy szál se.

Előszedtem egy tál müzlit, Donald kacsás bögrémet telitöltöttem kávéval, és átnéztem a borítékot, amelyet Spiro adott. A raktár közvetlenül az egyes út mellett volt, ipari környékből alakították át bevásárlóparkká. A koporsó fényképét valami szórólapról vagy brosúrából vágták ki – a legvacakabb áru volt, ez tuti. Sima fenyőfa ládánál alig több, se faragás, se ciráda, pedig a Burgban úgy szokás. Hogy miért vett Spiro ebből mindjárt huszonnégyet, az nem fért a fejembe. Hiszen az emberek a Burgban sok pénzt költenek a temetésre és az esküvőkre. Márpedig ilyen koporsóban temetkezni, ez kicsit lejjebb van, mint a koszcsík a galléron. Még a szomszéd Mrs. Ciak is ezreket tett félre a temetésére, pedig ő segélyből élt, és minden este kilenckor eloltotta a villanyt, hogy spóroljon.

Megettem a müzlit, elöblítettem a tálat és a kanalat, töltöttem még egy bögre kávét, szórtam némi müzlimaradékot

meg áfonyát Rex kis kerámiatáljába. Rex kiugrott a konzervdobozából, reszketett a bajusza az izgatottságtól. Odarohant a tálhoz, mindent betömött a pofácskájába, és nyargalt vissza a konzervdobozba, csak a boldogságtól és jó szerencsétől go-go táncot járó hátsója látszott ki belőle. Ez a legjobb a hörcsögben: nem kell sok hozzá, hogy boldoggá tegyük.

Felkaptam a dzsekimet és a nagy fekete táskámat, benne az összes fejvadász-kellékkel, és elindultam lefelé. Mr. Wolesky zárt ajtaja mögül a tévé hangjai bugyborékoltak kifelé a lépcsőházba, Mrs. Karwatt lakásából pedig a sült szalonna illata. Kiléptem a házból, és egy pillanatra megálltam, hogy belemerüljek a csípős reggeli levegőbe. Néhány levél még makacsul kapaszkodott a fákba, de a legtöbb ág már kopasz volt, és polipkarhoz hasonlóan nyúlt az ég felé. A ház mögött a szomszédban egy kutya ugatott, és becsapódott egy kocsi ajtaja. A külváros dolgozni indult. Stephanie Plum, a rendkívüli fejvadász pedig huszonnégy olcsó koporsó nyomába eredt.

A trentoni forgalom semmiség a New York-i Holland Tunnel péntek délutánjához képest – de akkor is elég hervasztó. Eldöntöttem, hogy megőrzöm kevés reggeli józanságomat, és elkerülöm a biztonságos, panorámás és teljesen bedugult Hamiltont. Két háztömbnyi araszolás után lefordultam a Linnertre, hogy átvágjak a városközpont körüli lepukkant területen. A vasútállomás felé kerültem, átvágtam a városon, egy kis darabon az Egyes úton haladtam, majd letértem az Oatland Avenue-nál.

Az R and J raktárak ott foglaltak el jókora területet. Tíz éve az Oatland Avenue óriási szeméttelep volt. A prérin mindenfelé törött üvegek, kupakok, kotonok, és a legkülönfélébb szétdobált szemét. De nemrégiben rátenyerelt

az ipar, és a valahai szeméttelepen most nyomda, szerelvényüzlet és raktár fészkelt. A préri aszfaltozott parkolóvá lett, de elhagyatott sarkaiban fölgyűlt azért továbbra is a törött üveg és mindenféle egyéb városi hulladék.

A raktártelepet erős drótkerítés védte, be- és kihajtó vezetett a garázsméretű épületegyütteshez. A kerítésen kis tábla hirdette, hogy a raktár reggel héttől este tízig van nyitva. A kapuk tárva, az üvegfalú kis iroda ajtaján is „nyitva” tábla lógott. Az épületeket ragyogó fehérre festették, világító kék peremmel. Vidám és hívogató, ha belegondolok. A legkiválóbb hely lopott koporsók elrejtésére.

Behajtottam, és lassan araszoltam a 16-os számig. Leparkoltam, a kulcsot a zárba tettem, és máris nyílt a hidraulikus ajtó. Felsimult a plafonra – a raktár pedig üres volt. Se koporsó, se nyom. Egy árva darab se.

Álltam ott egy pillanatig, és elképzeltem az egymásra rakott fenyőládákat. Az egyik nap még itt voltak, másnap már köddé váltak. Megfordultam, menni készültem – és majdnem beleütköztem Morellibe.

– Jézusom – tört ki belőlem, és a szívemhez kaptam. – Hogy utálom, amikor így osonsz utánam! Mi a fenét csinálsz itt egyáltalán?

– Téged követlek.– Nem akarom, hogy kövess. Csorbítod a személyi

szabadságomat. Rendőri zaklatás.– A legtöbb nő örülne, ha követném.– Én nem vagyok a legtöbb nő.– Na, mesélj – mutatott az üres térre. – Mi a helyzet?– Ha mindenáron tudni akarod… koporsókat keresek.Na, erre elvigyorodott.– Komolyan mondom! Spiro ide raktározott el huszonnégy

koporsót, és eltűntek.

– Eltűntek? Mármint ellopták? Tett feljelentést a rendőrségen?

A fejem ráztam. – Nem akarta bevonni a rendőrséget. Nem akarta, hogy bárki is megtudja, hogy bagóért felvásárolt egy csomó koporsót, aztán nyomuk veszett.

– Nem akarom az üzletedet rontani, de ez a dolog igencsak bűzlik. Ha az ember elveszít valamit, ami ennyit ér, rohan a rendőrségre, hogy kaszáljon a biztosítótól.

Bezártam az ajtót, eltettem a kulcsot. – Ezer dollárt kapok, ha megtalálom ezeket a koporsókat. Ennyi pénzért szívesen befogom az orrom. És semmi okom azt hinni, hogy zűrös a dolog.

– És mi van Kennyvel? Azt hittem, őt keresed.– Most éppen zsákutca.– Feladod?– Újratervezem.Kinyitottam a dzsip ajtaját, beültem. Mire elindítottam a

motort, Morelli már ott csücsült mellettem.– Hová megyünk?– Ami engem illet, én speciel az irodába, hogy beszéljek a

raktárossal.Morelli megint vigyorgott. – Lehet, hogy ez egy új és fényes

karrier kezdete. Ha most ügyes vagy, továbbléphetsz: nyomozhatsz sírrablók és sírgyalázók után.

– Nagyon vicces. Na, kifelé a kocsimból.– Azt hittem, együtt dolgozunk.Igen, persze. Megfordultam a kocsival. Megálltam az iroda

előtt, kipattantam a kocsiból, Morelli meg ott ügetett a sarkamban.

Megálltam, megfordultam, kinyújtottam a karom, hogy legalább ennyi legyen köztünk. – Állj. Ez nem csoportos meló.

– Hasznodra lehetnék – ajánlotta. – Méltóságot és tekintélyt

kölcsönözhetnék a kérdéseidnek.– Miért is tennéd?– Mert olyan rendes gyerek vagyok.Éreztem, hogy az ujjaim ráfeszülnek az ingére, hát

igyekeztem ellazulni. – Hogy mondtad?– Kenny, Moogey és Spiro össze voltak nőve a

gimnáziumban. Moogey halott. Érzésem szerint Julia, Kenny barátnője sincs a képben. Lehet, hogy Kenny meg Spiro összedolgozott.

– Én meg ugyancsak Spirónak dolgozom, és egy szót sem hiszel ebből a koporsó-sztoriból, mi?

– Nem tudom, mit hiszek a koporsó-sztoriból. Tudsz még valamit róluk? Hol vette őket Spiro? Hogy néznek ki?

– Fából vannak. Úgy kétméteresek…– Ha valamit utálok, hát az okoskodó fejvadászt, azt

nagyon…Megmutattam neki a képet.– Igazad van. Tényleg fából vannak, és nagyjából

kétméteresek.– És rondák.– Aha.– És nagyon gagyik – tettem még hozzá.– Mazur nagyi nemigen szeretne ilyenben heverészni –

mondta Morelli.– Nem mindenki olyan kifinomult, mint Mazur nagyi.

Stivánál szerintem mindenféle koporsó kapható.– Hagynod kéne, hogy én kérdezzem ki a raktárost – mondta

Morelli. – Ebben jobb vagyok, mint te.– Na, ebből elég. Menj vissza a kocsihoz.A folytonos veszekedés ellenére valójában kedveltem

Morellit. A józan eszem ugyan azt súgta, hogy tartsam magam távol tőle, de nem voltam én a józan eszem rabszolgája.

Kedveltem, hogy ilyen elszántan dolgozik, meg azt is, ahogy túlnőtt kamaszkori vadságán. Dörzsölt utcakölyökből dörzsölt zsaru lett. Meg egy öntelt macsó, de ez nem csak az ő hibája. Végtére is New Jerseyből való, ráadásul egy Morelli. Mindent összevetve, eléggé megállja itt a helyét.

Az iroda egy kis szoba volt, amelyet a pult vágott félbe. Egy nő állt a pult mögött, fehér R and J pólóban. Negyvenes évei végén, ötvenes évei elején járhatott, kellemes arca volt, és elkényelmesedett alakja. Közönyösen pillantott rám, azután Morellit mérte végig, aki persze nem hallgatott rám, és ott állt mellettem, egészen szorosan.

Morelli kopott farmert viselt, amely figyelemre méltóan domborodott elöl, hátul pedig New Jersey állam legformásabb seggét takarta. Barna bőrdzsekije csak a pisztolyát rejtette el. A raktárosnő láthatóan nagyot nyelt, majd elszakította tekintetét Morelli domborulatáról.

Mondtam neki, hogy egy barátom elraktározott holmiját ellenőriztem, és aggaszt a biztonságuk.

– Ki az a barát? – kérdezte.– Spiro Stiva.– Már bocsánat – fintorgott a nő –, de az a pasas telirámolta

a raktárt koporsóval. Azt mondta, üresek, de engem nem érdekel. Én ugyan a közelébe sem megyek, az tuti. Mit aggódik a biztonságukért? Ki a franc lopna koporsót?

– Honnan tudja, hogy koporsót tárol odabent?– Láttam, amikor bepakolták. Olyan sok volt, hogy

teherautóval hozták, és targoncával rámolták le.– Maga egész nap itt van? – kérdeztem.– Megállás nélkül – felelte. – A miénk ez a placc, a férjemé

és az enyém. Én vagyok az R az R and J-ben. Roberta.– Jött más nagyobb teherautó is az utóbbi néhány hónapban?– Jött néhány nagyon nagy kamion. Van valami probléma?

Spiro ugyan titoktartást fogadtatott velem, de nem láttam, hogyan faggathatnám ki Robertát, ha nem mondom el neki, mi a helyzet. Ráadásul neki nyilván van kulcsa az összes raktárhoz, és koporsó ide vagy oda, miután elmentünk, tuti, hogy benéz oda, és rá fog jönni, hogy üres.

– Stiva koporsói eltűntek – mondtam. – A raktár üres.– Az lehetetlen! Azt nem lehet csak úgy kirámolni! Egy

csomó koporsó van odabent! Telipakolták az egészet! Itt egyfolytában jönnek-mennek a teherautók, de azt csak tudnám, ha koporsót rámolnának!

– A tizenhatos raktár hátul van – mondtam. – Innen nem is látni. És lehet, hogy nem egyszerre vitték el.

– Hogyan jutottak volna be? – kérdezett vissza. – Fel volt törve a zár?

Nem tudtam, hogyan jutottak be. A zár nem volt feltörve, és Spiro hangsúlyozta, hogy a kulcs mindvégig nála volt. Lehet, persze, hogy hazudott.

– Szeretném látni a többi bérlő listáját – mondtam. – És segítene, ha megpróbálna visszaemlékezni azokra a teherautókra, amelyek Spiro raktára közelében jártak. A nagyobbakra, amelyekbe befér annyi koporsó.

– Volt biztosítása – mondta a nő. – Mindenkit biztosítunk.– De a biztosító nem fizet, ha nem tesz feljelentést a

rendőrségen, és egyelőre Mr. Stiva szeretné bizalmasan kezelni az ügyet.

– Megmondom őszintén, hogy nekem sem érdekem, hogy elterjedjen. Nem szeretném, ha azt hinnék az ügyfeleink, hogy a holmijuk nálunk nincs biztonságban. – Matatott a komputerben, és kinyomtatta a bérlők listáját. – Ez a jelenlegi bérlők listája. Ha valaki kicuccol innen, még három hónapig nyilvántartjuk, utána törli a gép.

Morellivel átfutottuk a listát, de egy név sem volt ismerős.

– Kérnek igazolványt? – kérdezte Morelli.– Jogosítványt, igen. A biztosító fényképes igazolványt

követel.Összehajtottam a listát, a táskámba süllyesztettem, és adtam

egy névjegyet Robertának, hogy hívjon fel, ha bármi eszébe jut. Aztán még eszembe jutott, hogy a mesterkulcsával megnézhetné az összes raktárt, hátha nem vitték ki a koporsókat a raktárterületről.

Amikor visszamentünk a dzsiphez, még egyszer végignéztük a listát – semmi.

Roberta kisietett az irodából, kezében a kulcsok, zsebében a telefonja.

– A nagy koporsóvadászat – jegyezte meg Morelli, miközben figyelte, hogy a nő eltűnik a raktárak mögött. Összegörnyedt az ülésben. – Nekem ez nem stimmel. Miért épp koporsót lopna valaki? Nagy és nehéz, és eladni sem egyszerű, a piac kicsi, ugyebár. És itt biztos van egy csomó olyan cucc, amit sokkal könnyebb lenne ellopni. Miért pont a koporsót fújták meg?

– Lehet, hogy épp arra volt szükségük. Lehet, hogy egy lecsúszott temetkezési vállalkozó vitte el. Mint Mosel. Amióta Stiva megnyitotta az új szárnyat, Moselnek egyre rosszabbul megy. Mosel tudta volna, hogy Stiva itt tárolja a koporsóit, egy csöndes éjszakán idesurrant, és elvitte mind?

Morelli úgy bámult rám, mintha a Marsról pottyantam volna mellé.

– Miért ne? Ez végül is lehetséges. Még furcsább dolgok is történnek. Szerintem el kéne mennünk néhány búcsúztatásra, hátha valamelyik hullát Spiro koporsójában ravatalozzák fel.

– Nahiszen.Feljebb húztam a táskámat a vállamon. – Tegnap este volt

ott egy Sandeman nevű pasas. Ismered?

– Elkaptam úgy két éve, kábítószer-birtoklásért. Egy razzián bukott meg.

– Ranger azt mondja, Sandeman Moogeyval dolgozott együtt a garázsban. Azt mondja, úgy hallotta, hogy Sandeman ott volt, amikor Moogeyt térden lőtték. Kíváncsi vagyok, beszéltél-e vele.

– Nem. Még nem. Scully volt szolgálatban aznap. Sande-man vallomást tett, de nem mondott semmi különöset. A lövöldözés az irodában történt, Sandeman pedig a műhelyben volt, és egy kocsin dolgozott éppen. Berregett valami fúró, nem hallotta a lövést.

– Lehet, hogy meg kéne kérdeznem, nincs-e valami ötlete Kennyvel kapcsolatban.

– Ne közelíts hozzá. Sandeman igazi nehézfiú. Pocsék a modora. Pocsék a híre. – Morelli kocsikulcsot vett elő a zsebéből. – Viszont remek szerelő.

– Vigyázni fogok.Morelli nyílt bizalmatlansággal nézett rám. – Tényleg nem

akarod, hogy veled menjek? Jól bánok a hüvelykszorítóval.– Én viszont nem vagyok oda érte, de azért kösz.A Fairlane-je az én autóm mellett állt. – Tetszik a hawaii

baba a hátsó ablakban. Feldobja a kocsidat.– Costanza ötlete volt. Antenna van alatta.Szemügyre vettem a babát, és tényleg, egy antenna tetejét

láttam a feje búbján. Morellire néztem.– Nem fogsz követni, ugye?– Csak ha megkérsz rá.– Azt lesheted.Morelli kétkedőn nézett vissza.Átvágtam a városon, és balra ráfordultam a Hamiltonra.

Mentem egy darabig, majd bekanyarodtam a műhely melletti parkolóba. A kútnál kora reggel és este nagy volt a forgalom –

ilyenkor szinte semmi. Az iroda ajtaja nyitva, de bent senki. Az iroda mögött három ajtó nyílt a szerelőaknák felé – a harmadikban állt egy kocsi.

Sandeman dolgozott mellette, egy kereket egyensúlyozott éppen. Fakó fekete trikó volt rajta, szabadon hagyta derekát az olajfoltos farmer felett. A karján és a vállán csomó tetoválás, kígyók, csupasz méregfoggal, kiöltött nyelvvel. Két kígyó közé egy piros szív szorult, benne: Szeretem Jeant. Szerencsés csaj lehet. Sandeman szépségét szerintem legföljebb még pár rothadó fog és gennyes pattanás fokozhatta volna.

Felállt, amikor észrevett, és a nadrágjába törölte a kezét. – Na?

– Maga Perry Sandeman?– Eltalálta.– Stephanie Plum – mondtam, mellőzve az udvariassági

kézfogást. – Kenny Mancuso óvadékügynökének dolgozom. Meg kell találnom Kennyt.

– Én nem láttam.– Úgy hallottam, jó barátok voltak Moogeyval.– Én is úgy hallottam.– Kenny sokat járt ide?– Nem.– Beszélt valaha Moogey Kennyről?– Nem.– Vajon csak az időmet fecsérlem?– Igen.– Maga itt volt aznap, amikor Moogeyt térden lőtték. Mit

gondol, véletlen volt?– Itt voltam a műhelyben. Nem tudok róla semmit. Nincs

több tízdolláros kérdés. Dolgom van.Adtam neki egy névjegyet, és mondtam, hívjon, ha eszébe

jut valami használható.

Kettétépte, és ledobta a betonpadlóra.Egy valamicskét is okos nő ilyenkor méltósággal

visszavonul – de ez itt New Jersey, ahol a méltóság sosem rúg labdába, ha kinéz egy kis ütésváltás.

Előredőltem kissé, és csípőre tettem a kezem.– Mi a gond?– Nem bírom a zsarukat. A női zsarukat sem.– Nem vagyok zsaru. Óvadékbehajtó ügynök vagyok.– Maga egy rohadék fejvadász picsa. Én meg nem tárgyalok

rohadék fejvadász picsákkal.– Ha még egyszer ilyet mond, mérges leszek.– És ettől meg kéne ijednem?Ott lapult egy flakon paprikaspray a táskámban, nagyon

jólesett volna a képébe fújni. És ott volt még a sokkolóm is. A helyi fegyverbolt tulajdonosnője rábeszélt, hogy vegyem meg, de eddig még ki sem próbáltam.

Eltűnődtem, vajon megijesztené-e 45 ezer volt, bele a Harley-logójába.

– Jó lesz, ha nem hallgat el semmit, Sandeman. A felügyelő tisztje még ideges lenne.

Úgy vállon taszított, hogy hátratántorodtam.– Ha valaki köpni próbál a felügyelő tisztemnek, az rá fog

jönni, miért hívnak Sandmannak. Ezt vésse az eszébe.Vésem. Előbb-utóbb. Inkább utóbb.

5.

Kora délután jöttem el a garázsból. Nagyjából az egyetlen dolog, amit megtudtam Sandemanról, az volt, hogy rettentően utálom. Normális körülmények között el sem tudtam képzelni Kennyről, hogyan barátkozhat ilyen alakkal, de a körülmények távolról sem voltak normálisak, és a fickótól amúgy is vészjeleket küldött a radarom.

Körülszaglászni egy kicsit Sandeman életében – ezért nem nagyon rajongtam, de gondoltam, időt spórolok vele. A legkevesebb, hogy körülnézek otthona meleg fészkében, hátha megtudom, nem nála csövezik-e Kenny.

Végighajtottam a Hamiltonon, és Vinnie irodájához közel találtam is parkolóhelyet. Connie ott toporzékolt az irodában, csapkodta a fiókokat, és káromkodott, mint a vízfolyás.

– Az unokatestvéred egy szar alak! – ordított rám. – Stronzo!

– Ezúttal mit művelt?– Ismered azt az aktakukacot, akit most vettünk föl?– Valami Sally.– Igen: Sally, a kisegítő titkárnő.Körülnéztem. – Nincs itt.– Naná, hogy nincs itt! Vinnie unokabátyád épp akkor lépett

be, amikor negyvenöt fokban az iratrendező D betűs fiókja fölé

hajolt, és Vinnie megpróbálta becsempészni neki a lompost.– És Sally nem volt vevő a dologra…– De nem ám! Üvöltve rohant ki. Hátraordította, hogy a

fizetését utaljuk jótékony célokra. Most aztán nincs, aki az aktákat rendben tartsa, és mit gondolsz, kit jutalmaztak a többletmunkával? – Connie a helyére rúgta a fiókot. – Ő volt a harmadik kisegítő titkárnő két hónap alatt!

– Talán tennünk kéne valamit. Például kiheréltetni Vinnie-t.Connie benyúlt az asztala középső fiókjába, és egy

rugóskést vett elő. Megnyomta a gombot, és a penge halálos csattanással kipattant. – Elintézhetnénk mi magunk.

Megcsörrent a telefon, Connie visszatette a kést a fiókba. Amíg ő beszélt, én Sandeman kartonját kerestem. Nem volt neki; vagy nem fizetett óvadékot a letartóztatása után, vagy más állt jót érte. Megnéztem a trentoni telefonkönyvet. Nem volt szerencsém. Felhívtam Loretta Heinzet a járműnyilvántartóban. Lorettával régóta ismertük egymást. Együtt jártunk a cserkészcsapatba, és együtt vészeltük át életünk két legrémesebb hetét a sacajawea-i táborban. Loretta nyomkodta kicsit pofás kis zsebkomputerét, és íme: máris a kezemben volt Sandeman lakáscíme.

Némán búcsút intettem Connie-nak.Sandeman a Morton Streeten lakott, egy lerobbant telepen.

A kertek elhanyagoltak, a koszos ablakokon szakadt rolók lógtak, a házfalakon festékszóróval mindenféle banda-jelszavak, az ablakok körül pergett a vakolat. A legtöbb házat átalakították többlakásosra. Néhány szinte romokban hevert vagy elnéptelenedett – ezek be voltak deszkázva. És láttam pár felújítottat is, lakóik nyilván kínlódva próbálták visszacsalogatni a hajdani eleganciát.

Sandeman az egyik többlakásos házban lakott. Nem a legszebb, de nem is a legrondább volt az utcában. Az első

lépcsőn egy öregember üldögélt. Szeme fehérje elsárgult, szürkés borosta fedte beesett arcát, bőre színe akár a kátrány. Szája sarkában cigaretta lógott. Nagyot szívott belőle, és rám kacsintott.

– Rögtön felismerem ám a zsarukat – mondta.– Nem vagyok zsaru. – Mi a fenét akar mindenki ezzel a

zsaru-dumával? Lenéztem Martens bakancsomra, hátha attól van. Lehet, hogy Morellinek igaza van. Lehet, hogy meg kéne szabadulnom ettől a cipőtől. – Perry Sandemant keresem – nyújtottam előre a névjegyem. – Egy barátját akarom megtalálni.

– Nincs itthon. Egy szervízben dolgozik. De éjjel se nagyon van itthon. Csak amikor részeg, vagy be van lőve. És ha beiszik, nagyon durva tud lenni. De jó szerelő. Mindenki ezt mondja.

– Tudja, melyik lakásban lakik?– 3 C.– Van otthon valaki?– Nem láttam, hogy bárki lenne.Elléptem mellette, be a lépcsőházba, és vártam egy kicsit,

hogy megszokja a szemem a sötétet. Állt a levegő, benne a rossz csatorna bűze. Piszkos tapéta lógott a falról. A fapadló csikorgott a lábam alatt.

A paprikasprayt a táskámból a zsebembe tettem, és elindultam fölfelé. A harmadikon három ajtó volt. Mind zárva. Az egyik mögül tévé hangját hallottam. A másik két lakásban néma csend. Kopogtam a 3 C-n, és vártam. Megint kopogtam. Semmi.

Részint rettenetesen be voltam tojva attól, hogy szembeszálljak egy bűnözővel, és leginkább rögvest el szerettem volna tűnni. Részint viszont el akartam kapni Kennyt, és úgy éreztem, ezt végig kell csinálnom.

A lépcsőház hátuljában egy ablakot láttam, mögötte fekete rozsdás rácsot, talán tűzlépcső lehetett. Odamentem, kinéztem. Igen, tűzlépcső, tényleg, és határos Sandeman lakásával. Ha kimennék, valószínűleg beleshetnék Sandeman ablakán. Senkit nem láttam odalent. A hátsó épület összes ablakán le volt engedve a roló.

Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem. Mi történhet a legrosszabb esetben? Letartóztatnak, lelőnek, lelöknek, péppé vernek. És a legjobb esetben? Senki nem lesz odabent, és gyorsan szabadulok.

Kinyitottam az ablakot, és kidugtam a lábam. Profi vagyok tűzlépcső-ügyben, hiszen sok időt töltök a sajátomon. Gyorsan odamásztam Sandeman ablakához, és benéztem. Vetetlen matracot láttam, nyilván az ágyát, egy kis konyhaasztalt és széket, egy tévét fémállványon, és egy szobányi méretű frizsidert. A falban két kampó, rajtuk drótból hajlított vállfacsokor. Az asztalon egy rezsó, mellette összenyomott sörösdobozok, használt papírtányérok, zsíros papírok. Ajtó nem volt más, csak a bejárati; Sandeman nyilván a második emeleti vécét használja. Keleti kényelem.

És a legfontosabb: Kenny sem volt ott.Az egyik lábam kint volt a lépcsőház ablakán, amikor

lenéztem a rácsok között, és láttam, hogy az öregember ott áll alattam, kezével árnyékolja a szemét, a névjegyem még mindig a kezében.

– Van otthon valaki? – kérdezte.– Senki.– Mondtam én – szólt föl. – És egy darabig még nem is

jönnek haza.– Szép a tűzlépcső.– Ráférne már egy javítás – az összes csavar csupa rozsda.

Én nem másznák föl. Persze ha tűz van, az embert nem érdekli

a rozsda.Kényszeredett mosolyt villantottam rá, és bemásztam az

ablakon a lépcsőházba. Gyorsan levágtattam a lépcsőn, ki a házból. Beugrottam a kocsiba, bezártam az ajtókat, és kilőttem.

Félóra múlva már otthon voltam, és azon töprengtem, mit vegyek föl az esti nyomozáshoz. Csizma, hosszú farmering, fehér kötött szoknya – így döntöttem. Gyors smink, néhány meleg csavaró a hajamba. És amikor kivettem, jópár centivel magasabb lettem. Kosarasnak azért még így se mehetnék, de egy átlagos méretű pakisztánit azért alaposan zavarba hoztam volna.

Épp a Burger King és a Pizza Hut közt vívódtam, amikor csöngött a telefon.

– Stephanie – szólt bele az anyám. – Főztem egy nagy fazék töltött káposztát. És desszertnek püspökkenyér lesz.

– Jól hangzik, de más programom van ma estére.– Milyen program?– Vacsoraprogram.– Randevúd van?– Nem.– Akkor nincs is programod.– Létezik más is, nem csak a randevú.– Például?– Munka.– Stephanie, Stephanie, Stephanie, te annak a semmirekellő

Vinnie unokabátyádnak dolgozol, és csavargókra vadászol. Ez nem munka.

Képzeletben a fejemet csapkodtam a falhoz. – Van itthon vaníliafagyi is, a sütihez.

– Kalóriaszegény?– Nem, a drágábbik fajta, amelyik kis kartondobozban van.– Oké. Ott leszek.

Rex kiugrott a konzervdobozból, kinyújtózott, mellső lábát előretolta, a hátsó felét megemelte. Nagyot ásított, leláttam a torkán át a lábujjáig. A tálkája körül szimatolt, üresnek találta, hát továbbállt a kerékhez.

Gyorsan összefoglaltam neki az éjszakai programomat, ne aggódjon, ha későn jövök haza. A konyhában égve hagytam a villanyt, bekapcsoltam az üzenetrögzítőt, megragadtam a táskám és a barna bőr bomberdzsekim, és bezártam az ajtót. Kicsit korán van még, de nem baj. Legalább lesz időm átfutni a gyászjelentéseket, és eldönteni, hová megyek vacsora után.

Épp kigyulladtak az utcai fények, amikor megálltam a ház előtt. A telihold alacsonyan dagadt a füstszínű égen. Hidegebb lett délután óta.

Mazur nagyi az előszobában várt. Ezüstszürke haja kis loknikba csavarodva a feje tetején. Rózsaszín fejbőre kivillant a loknik között.

– Fodrásznál voltam ma – mondta. – Gondoltam, hátha megtudok valamit neked erről a Mancuso-ügyről.

– És? Sikerült?– Elég jól, látod, milyen szépen berakták. Norma Szajack,

Betty másodunokatestvére éppen a haját festtette, mindenki mondta, hogy nekem is kéne. Kipróbáltam volna, de mutatták a tévében, hogy ezektől a hajfestékektől rákot lehet kapni. Talán a Kathy Lee-show-ban? Volt ott egy nő, akkora rákja volt, mint egy kosárlabda, és azt mondta, a hajfestéktől.

– Mindegy, szóval ott beszélgettünk Normával. Tudod, Norma fia, Billy Kenny Mancusóval járt egy iskolába, és Billie most Atlantic Cityben dolgozik, az egyik kaszinóban. Norma azt mondta, hogy amikor Kenny leszerelt a katonaságtól, akkor kezdett járni Atlantic Citybe. Billy mondta neki, hogy nagyban játszott.

– És azt nem mondta, hogy volt-e ott mostanában Kenny?

– Nem mondta. Csak azt mondta, hogy három nappal ezelőtt Kenny felhívta Billyt, és pénzt kért kölcsön. Billy meg is ígérte, de aztán Kenny nem jelentkezett.

– És ezt Billy elmesélte az anyukájának?– Billy a feleségének mesélte el, és ő mondta el Normának.

Gondolom, nem nagyon örült, hogy, Billy pénzt ad kölcsön Kennynek.

– Tudod, mit gondolok? – folytatta Mazur nagyi. – Szerintem valaki agyonverte Kennyt. Réges-rég haleledel lett belőle. Mutatták a tévében, hogy ezek a vérbeli profik hogyan szabadulnak meg az emberektől. Az egyik ilyen ismeretterjesztő csatornán volt. Úgy csinálják, hogy elvágják a torkukat, aztán fejjel lefelé belógatják őket a zuhany alá, hogy az összes vér kicsurogjon belőlük, és ne mocskolják össze a szőnyeget. Aztán az a trükk, hogy kibelezik a hullát, és kiszúrják a tüdejét. Ha nem szúrnák ki a tüdejét, akkor a víz felszínén úszna, amikor bedobják a folyóba.

Anyám felnyögött a konyhában, és hallottam, ahogy apám csuklik az újságja mögött a nappaliban.

Ekkor csöngettek, és Mazur nagyi felkiáltott. – Vendég!– Vendég? – kérdezett vissza anyám. – Miféle vendég? Nem

várok vendéget.– Meghívtam valakit Stephanie-nak – mondta a nagyi. – Ez

aztán a jó parti. Nem különösebben jóképű, de pénze, az van.Nagyi kinyitotta az ajtót, és Spiro Stiva lépett be. Apám

kikukucskált az újság fölött. – Te jó ég! Egy istenverte temetkezési vállalkozó!

– Azt hiszem, inkább lemondok a töltött káposztáról – mondtam anyámnak.

Megveregette a karomat. – Nem is olyan rémes ez a Stiva. Különben sem árt egy kicsit jóban lenni vele. Hiszen a nagyanyád sem lesz fiatalabb, tudod.

– Meghívtam Spirót vacsorára, mert az anyja minden idejét a kórházban tölti a férje mellett, és szegény már rég nem evett finom házikosztot – kacsintott rám Mazur nagyi, majd suttogni kezdett. – És az se baj, ha néha az élők között van.

Nahiszen.Anyám még egy tányért tett az asztalra. – Mi mindig

szívesen látjuk a vendéget – mondta Spirónak.– Mindig mondjuk Stephanie-nak, hogy hozza el a barátait

vacsorára.– Igen, csak éppen az utóbbi időben olyan válogatós lett,

hogy nem sok minden adódik – magyarázta nagyi Spirónak. – Majd meglátja, milyen finom a püspökkenyér! Stephanie csinálta.

– Dehogyis!– A töltött káposztát is ő főzte – folytatta a nagyi. – Egyszer

nagyon jó feleség válik majd belőle.Spiro a csipkés abroszra és a rózsaszín virágokkal díszített

tányérokra pislogott. – Én már körülnéztem feleség-ügyben. Nekem az én pozíciómban már gondolnom kell a jövőre.

Körülnézett feleség-ügyben? Tessék?!Spiro mellém ült, én meg óvatosan kissé elhúztam tőle a

székemet, remélve, hogy ettől majd abbamarad az egész testemet kínzó hidegrázás…

A nagyi Spiro felé kínálta a káposztát. – Ugye nem bánja, ha a munkájáról beszélünk? Rengeteg kérdésem van. Például, mindig tudni szerettem volna, vajon ad-e a halottra fehérneműt. Mert nincsen rá nagy szükség, de azért…

Apám mozdulatlanná dermedt, egyik kezében a villa, a másikban a kés, és egy röpke pillanatig azt hittem, mindjárt leszúrja Mazur nagyit.

– Nem hinném, hogy Spiro fehérneműről szeretne beszélgetni – mondta anyám.

Spiro bólintott, és Mazur nagyira mosolygott. – Szakmai titok.

Hét előtt tíz perccel Spiro végzett a második süteménnyel, és kijelentette, hogy mennie kell az esti búcsúztatásra.

Nagyi integetett utána, ahogy elhajtott. – Szerintem egész jól ment – mondta. – Szerintem tetszel neki.

– Kérsz még fagyit? – kérdezte anyám. – Vagy még egy csésze kávét?

– Nem, köszönöm. Teli vagyok. És még dolgom van ma este.

– Milyen dolgod?– Meg kell néznem néhány ravatalozót.– Milyen ravatalozót? – kiabált be nagyi az előszobából.– Sokolowskyval kezdem.– Kit búcsúztatnak ma este?– Helen Martint.– Nem ismertem, de talán én is tiszteletemet tehetném, ha

egyszer olyan jó barátok voltatok – mondta.– Sokolowsky után Moselhez megyek, aztán az Örök

Nyugalom Házába.– Örök Nyugalom? Na, ott még sosem voltam. Új? Itt van a

Burgban?– A Stark Streeten túl.Anyám keresztet vetett. – Adj erőt, istenem – sóhajtotta.– A Stark Street nem olyan vészes.– Teli van drogdílerekkel és gyilkosokkal. Ott nem sétálgat

az ember. Frank, te hagyod, hogy a lányod este a Stark Streetre menjen?

Apám a neve hallatán felkapta tekintetét a tányérjáról. – Tessék?

– Stephanie a Stark Streetre megy.Apám azonban mélyen belemerült a desszertbe. – És

vigyem el?Anyám a plafonra emelte tekintetét. – Tessék: ez az én

keresztem.Nagyanyám már felpattant. – Máris kész vagyok. Csak

felkapom a táskám, és mehetünk.Az előszobatükör előtt kirúzsozta magát, „jó kis”

gyapjúkabátba bújt, fekete bőrtáskáját a karjára akasztotta. A „jó kis” gyapjúkabát harsány királykék darab volt, szőrmegallérral. Az évek során mintha megnőtt volna, éppen annyira, amennyire a nagyi összement – így aztán most a bokájáig ért. A nagyit könyökénél fogva óvatosan a dzsiphez kormányoztam, mintha attól félnék, összerogy a kabát súlya alatt. Lelki szemeim előtt láttam, amint tehetetlenül hever egy ragyogó kék tócsában, akár az Óz gonosz nyugati boszorkánya, és csak a cipője marad belőle.

Először, ahogy terveztük, Sokolowskyhoz mentünk. Helen Meyer elbűvölően nézett ki világoskék csipkeruhájában, a haja is hasonló árnyalatban ragyogott. Mazur nagyi a profi szakértelmével vizslatta a sminkjét.

– A szeme alatt zöldes tónusú alapozó kellett volna. Az ilyen erős fényben rengeteg alapozóra van szükség. Stiva új helyiségeiben tompított fény van, és az nagy különbség.

Magára hagytam a nagyit, és Melvin Sokolowsky keresésére indultam – a főbejárat melletti irodájában találtam rá. Az ajtó nyitva volt, Sokolowsky egy csinos mahagóni asztal mögött ült, és a laptopján kopácsolt. Halkan kopogtam, hogy fölhívjam magamra a figyelmét.

Negyvenes évei közepén járhatott, jóképű férfi volt, a szokásos sötét öltönyben, fehér ingben, visszafogottan csíkos nyakkendővel.

Rám emelte pillantását. – Tessék?– Temetési előkészületekről szeretnék beszélni magával –

mondtam. – A nagymamám bizony öregszik, és úgy gondoltam, nem ártana, ha tudnék valamit a koporsók áráról…

Előhalászott egy jókora, bőrbe kötött katalógust az asztal fiókjából, és kinyitotta. – Számos különféle koporsónk van.

Egy Montgomery nevű koporsóhoz lapozott.– Ez szép – mondtam –, csak kicsit drágának látszik.Visszalapozott a fenyőfa fejezethez. – Ezek itt olcsóbbak.

De, mint látja, még mindig csinosak, szép mahagóniárnyalat-ban és rézfogantyúkkal.

Végignéztem az olcsóbb fajtákat, de még csak hasonlót sem láttam a Stiva-féle eltűnt koporsókhoz. – Ez a legolcsóbb? Pácolatlan nincsen?

Sokolowsky fájdalmas arccal nézett rám. – Mit mondott, kinek lesz?

– A nagyanyámnak.– Kitagadta tán a végrendeletéből?Na még ez hiányzott. Még egy jó humorú temetkezési

vállalkozó. – Nincsen teljesen sima koporsója?– A Burgban senki sem vesz sima koporsót. Mi lenne, ha

megállapodnánk egy részletfizetési konstrukcióban? Vagy esetleg spórolhatunk valamit a sminken… vagy csak elöl csinálunk frizurát a nagymaminak…

Elindultam az ajtó felé. – Még gondolkodom rajta.Már ő is felpattant, és különféle prospektusokat nyomott a

kezembe. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni. Nagyon jó áron szereznék sírhelyet…

A folyosón Mazur nagyiba ütköztem.– Mit beszélt itt a sírhelyről? Nekünk már van sírhelyünk.

Közel a vízcsaphoz. Az egész család ott van eltemetve. Persze, amikor betették Marion nénikédet, kicsit lejjebb kellett engedni Fred bácsikádat, és a nénit a tetejére tenni, mert nem sok hely maradt. Szerintem én úgyis a nagyapádon fogom végezni…

Hát nem mindig ez van? Még a sírban sincs nyugta az embernek.

A szemem sarkából láttam, hogy Sokolowsky ott áll az ajtóban, és Mazur nagyit méregeti. Ezt persze Mazur nagyi is észrevette.

– Na, nézd már ezt a Sokolowskyt – mondta. – Képtelen levenni rólam a szemét. Biztos az új ruhám tetszik neki ennyire.

Ezután Moselhez mentünk. Aztán Dorfmanhoz, aztán pedig a Majestic Halottasházba. Mire az Örök Nyugalom Háza felé vettük az irányt, a halál némiképp megfeküdte a gyomrom. A vágott virág illata beleivódott a ruhámba, a hangom fékezett habzású suttogásba fúlt.

Mazur nagyi Moselt még nagyon élvezte, aztán Dorfman vége felé hervadni kezdett, a Majesticnél pedig már kint maradt a kocsiban, míg én odabent gyorsan tudakozódtam a temetkezési árakról.

Már csak az Örök Nyugalom Háza volt hátra. Átvágtam a városközponton, elhajtottam az állami hivatalok és a pennsylvaniai leágazások mellett. Már elmúlt kilenc, a belvárosi utcákat birtokba vették az éjszakai emberek – kurvák, dílerek, vevők és kölyökcsapatok.

Jobbra fordultam a Stark Streetre, és azonnal belemerültünk a lehangoló, lepukkant sorházak és koszos kis üzletek világába. A bárok ajtaja nyitva – füstös fénycsíkok vetültek a járdára. Férfiak álldogáltak a bárok előtt, ráérősen lebzseltek, üzleteltek, adták a nagymenőt. A hűvös este a lakókat bekergette a házakba – a lépcső a szerencsétlenebbjének maradt.

Mazur nagyi feszülten nyomta az orrát az ablakhoz. – Szóval ez a Stark Street – mondta. – Hallom, sok itt a kurva meg a drogos. Szeretnék látni párat. Egyszer láttam néhány

rosszlányt a tévében – aztán kiderült, hogy mind férfi. Az egyik feszes macskanadrágot viselt, és elmesélte, hogy a farkát be kellett ragasztani a lába közé, hogy ne dudorodjon elöl. El tudod képzelni?

Egy parkoló kocsi mellett álltam meg, és szemügyre vettem az Örök Nyugalom Házát. Egyike volt annak a kevés háznak, amelyen nem volt falfirka. Fehér fala ragyogott, fentről erős lámpa vetett széles fénypászmát elé. Néhány öltönyös férfi beszélgetett és dohányzott a fényben. Nyílt az ajtó, és két kiöltözött nő lépett ki rajta, két férfi csatlakozott hozzájuk, és elindultak az egyik kocsihoz. A többiek bementek a ravatalozóba – kihalt lett az utca.

Beparkoltam a megüresedett helyre, és gyorsan átgondoltam, mit fogok mondani. Azért jöttem, hogy megnézzem Fred „Ducky” Wilsont. Hatvannyolc éves korában halt meg. Ha kérdeznék, hát a nagyanyám barátja volt.

Mazur nagyival csöndben léptünk be az épületbe. Nem volt nagy. Három ravatalozóterem volt benne, és egy kis kápolna. De a háromból csak az egyik volt foglalt. A fény tompa, a berendezés olcsó, de ízléses.

Mazur nagyi a műfogsorát szívta, és végigmérte a Ducky terméből kiáramló tömeget. – Lyukra futottunk – állapította meg. – Nem jó a színünk. Úgy nézünk itt ki, mint disznó a tyúkólban.

Érdekes, ugyanez jutott eszembe. Azt hittem, mindenféle ember lesz itt. A Stark Streetnek ez a vége afféle olvasztótégely, balszerencse, ha a bőrszín a közös nevező.

– Mit is keresünk itt? – kérdezte Mazur nagyi. – Miért csináljuk ezt a ravatalozó-túrát? Lefogadom, hogy keresel valamit. Biztos megint fejvadászunk.

– Olyasmi. De nem mondhatok többet.– Ne aggódj. Hallgatok, mint a sír.

Futólag rápillantottam Ducky koporsójára, és így, távolról is láttam, hogy a családja nem sajnálta rá a pénzt. Tudtam, hogy kérdezősködnöm kéne, de elegem lett az árajánlatokból. – Eleget láttam – mondtam a nagyinak. – Ideje hazamenni.

– Isteni. Szívesen levenném már a cipőmet. Ez a fejvadászás nagyon kimerítő.

Kiléptünk az ajtón, és hunyorogtunk az erős fényben.– Hát ez vicces – mondta a nagyi. – Megesküdtem volna,

hogy itt állt a kocsi.Nagyot sóhajtottam. – Mert tényleg itt állt.– De most nem áll itt.És tényleg nem állt itt. Csak a hűlt helye. Előhalásztam a

telefonom a táskámból, és hívtam Morellit. Otthon nem felelt, hát a kocsijában próbáltam. Talált.

– Stephanie vagyok – mondtam. – Az Örök Nyugalom Háza előtt állok a Stark Streeten, és ellopták a kocsimat.

Választ nem hallottam, csak valami fojtott röhögést. – Bejelentetted? – kérdezte aztán.

– Most jelentem be, neked.– Megtisztelő.– Itt van Mazur nagyi is, és fáj a lába.– Repülök.Eltettem a telefont. – Morelli értünk jön.– Milyen kedves tőle.Némi cinizmussal arra tippeltem, hogy Morelli a házamnál

kempingezett, várta, hogy hazaérjek, és kikérdezzen San-demanról.

Az ajtóban álldogáltunk Mazur nagyival, és fürkésztük a sötétet, hátha arra jön a kocsim. Eseménytelen és unalmas várakozás volt, a nagyi csalódottnak tűnt, mert sem a dílerek, sem a kurvák nem szimatoltak kuncsaftot bennünk.

– Tényleg nem tudom, mire ez a nagy felhajtás – mondta. –

Tessék, itt van egy tökéletes este, és egyetlen aprócska bűntényt sem láttunk. Már a Stark Street sem az, aminek mondják.

– De hiszen egy szemétláda ellopta a kocsimat!– Ez igaz. Tényleg nem teljes a kudarc. De hát azt sem

láttam. És ha nem látod, amikor történik, az azért mégsem ugyanaz.

Morelli befordult a sarkon, odagurult elénk, megállt az úttesten, bekapcsolta a vészvillogót, és kiszállt. – Mi történt?

– Itt parkoltam. Tíz percig sem voltunk odabent. És amikor kijöttünk, a kocsi sehol.

– Tanú?– Senki. Igaz, nem kérdeztem végig a lakókat a környéken.

– Ha rövid fejvadász-pályafutásom során mást nem is tanultam, annyit biztosan, hogy a Stark Streeten soha senki nem lát és nem hall semmit. A kérdezősködés merő időpocsékolás.

– Amint felhívtál, beszóltam a diszpécsernek, tartsa rajta a szemét a dolgon. De holnap be kéne jönnöd, kitöltögetni a papírokat.

– Van rá remény, hogy visszakapjam a kocsim?– Remény az mindig van.– Láttam egyszer egy műsort a tévében a lopott kocsikról –

mondta Mazur nagyi. – Hogy beviszik az ilyen műhelyekbe, és szétszedik darabokra. Szerintem már legföljebb egy olajfolt maradt belőle valami ilyen műhely padlóján.

Morelli kinyitotta a kocsit, és besegítette a nagyit az ülésre. Én is bemásztam mellé, és győzködtem magam, hogy rózsaszínben lássam a világot. Talán nem is minden lopott kocsi végzi a bontóban… Az én kocsim igazán olyan jópofa, hogy biztos egy kis autókázásra kötötték el. Pozitív gondolkodás, Stephanie, mondogattam magamnak. Pozitív gondolkodás!

Morelli megfordult, és elindult a Burg felé. Megálltunk a szüleim háza előtt, de csak annyi időre, hogy a nagyit leadjuk, és megnyugtassuk anyámat, hogy semmi rémséges nem történt velünk a Stark Streeten… leszámítva az autólopást.

Kifelé menet anyám a kezembe nyomta a szokásos zacskót, teli kajával. – Csak néhány falat – mondta. – Egy kis püspökkenyér.

– Imádom a püspökkenyeret – mondta Morelli, amikor ismét a furgonjában ültünk, és a lakásom felé tartottunk.

– Verd ki a fejedből. Egy morzsát sem kapsz.– Dehogynem – mondta. – Odahagytam ma este csapot-

papot, hogy segítsek neked. Az a minimum, hogy adsz egy kis püspökkenyeret.

– Úgysem azt akarod. Hanem fel akarsz jönni, és kifaggatni Perry Sandemanról.

– Nem csak azt.– Sandeman nem volt beszédes kedvében.Morelli megállt egy lámpánál. – Mondott valamit

egyáltalán?– Hogy utálja a zsarukat. Utál engem. Én meg utálom őt.

Egy lift nélküli házban lakik a Morton Streeten, és kemény piás.

– És ezt vajon honnan tudod?– Elmentem a lakására, és beszéltem az egyik

szomszédjával.Morelli rám nézett. – Ez vagány dolog.– Semmiség – próbáltam kifacsarni mindent a hazugságból.

– Normál munka, semmi több.– Remélem, volt annyi eszed, hogy nem mondtad meg a

neved. Sandeman nem lesz boldog, ha látja, hogy szaglászol utána.

– Azt hiszem, hagytam ott egy névjegyet. – A tűzlépcsős

kalandról végül is nem kell tudnia. Nem akarom terhelni fölösleges részletekkel.

Morelli beszédes pillantást lövellt felém: „te aztán nem vagy normális, az tuti”. – Hallom, még lehet jelentkezni a Macy’s divatosztályán az „Átváltoztatjuk” programba.

– Leszállnál rólam ezzel a hülye dumával? Hibáztam. Na és?

– Szivi, az egész karriered egy súlyos hiba.– Ez a stílusom. És nem vagyok szivi.Vannak, akik könyvekből tanulnak, vannak, akik mások

tanácsaiból, és vannak, akik saját hibáikból. Én ebbe az utóbbi csoportba tartozom. Legalábbis ritkán követem el ugyanazt a hibát kétszer… mármint Morellit leszámítva. Morellinek ugyanis megvan az a jó szokása, hogy időről időre összezavarja az életemet. Nekem meg megvan az a jó szokásom, hogy ezt hagyom neki.

– Eredményes volt a ravatalozó-túra?– Nem.Leállította a motort, és hozzám hajolt. – Szegfűszagod van.– Vigyázz már! Összenyomod a sütit!A zacskóra nézett. – Ez rengeteg sütemény.– Aha.– Ezt mind megeszed? Az egész a csípődre rakódik.Nagy sóhaj szakadt ki belőlem. – Hát jó, ehetsz belőle. De

semmi trükközés, oké?– Ez meg mit jelent?– Tudod te azt nagyon jól!Elvigyorodott. Gondoltam, most előkapom a büszkeségem,

de aztán úgy döntöttem, késő van az ilyesmihez, meg úgysem jutnék vele semmire, így aztán lekászálódtam az ülésről, és elindultam befelé. Morelli szorosan a nyomomban. Némán lifteztünk fölfelé. Kiszálltunk a másodikon, és megtorpantunk:

az ajtóm résnyire nyitva. És rajta a nyomok, ahol valami szerszámmal fölfeszítették.

Hallottam, hogy Morelli kibiztosítja a fegyverét – ránéztem. Intett, hogy lépjek arrébb, szeme az ajtóra tapadt.

Előkaptam a. 38-asomat a táskámból, és eléje nyomakodtam. – Az én lakásom, az én bajom – mondtam, és ugyan nem vágytam hősszerepre, de azért éreztetni akartam, hogy itt én parancsolok.

Morelli megragadott a dzsekim nyakánál fogva, és rám hörrent. – Ne légy már hülye.

Mr. Wolesky kinyitotta az ajtaját, kezében egy zacskó szemét, mi meg ott sustorgunk éppen. – Mi folyik itt? – kérdezte. – Kihívjam a rendőrséget?

– Én vagyok a rendőrség – mondta Morelli.Mr. Wolesky erre hosszan végigmérte, majd felém fordult. –

Ha bántaná, csak szóljon nekem. Csak leszaladok a szeméttel a földszintre.

Morelli utánanézett. – Mintha nem bízna bennem.Okos ember.Óvatosan belestünk a lakásomba, majd beléptünk, csípőnket

egymáshoz feszítettük, pont, mint a sziámi ikrek. A konyhában és a nappaliban nem volt senki. Rögtön berontottunk a hálószobába és a fürdőszobába, benéztünk a szekrényekbe, az ágy alá, ki a tűzlépcsőre, ki az ablakon.

– Sehol senki – mondta Morelli. – Nézz körül, mi történt, nem hiányzik-e valami. Megpróbálom megcsinálni az ajtót.

Első pillantásra csak a hatalmas falfirkát láttam: festékszóróval fújtak női nemi szervekkel kapcsolatos és anatómiailag teljesíthetetlen, ám erélyes utasításokat a falamra. Az ékszeres dobozomból semmi nem hiányzott. Voltaképpen bosszantó, hiszen volt egy pár csodás hegyi kristály fülbevalóm – meg voltam győződve, hogy úgy néz ki, mintha gyémánt

lenne. Persze lehet, hogy a betörő nem ért hozzá. Hisz még azt a bizonyos női nemi szervet is rosszul írta.

– Az ajtót nem lehet becsukni, de a láncot megcsináltam – szólt be Morelli a lépcsőházból. Aztán hallottam, hogy átmegy a nappaliba és megáll. Nagy csönd támadt.

– Joe?– Igen?– Mit csinálsz?– A macskádat nézem.– Nincs macskám.– Hát mid van?– Hörcsögöm.– Biztos vagy benne?Rémület csapott belém. Rex! Berohantam a nappaliba, és

megláttam Rex ketrecét a kanapé melletti kisasztalon. Szoborrá merevedve álltam a szoba közepén, kezem a szám előtt: egy hatalmas fekete macska volt begyömöszölve a ketrecbe, melynek hálós tetejét ragasztószalaggal rögzítették.

A szívem kalapált, a torkom egyszerűen eldugult. Mrs. Delgado macskája kuporgott ott összehúzott szemmel, láthatólag rossz idegállapotban. Nem tűnt különösebben éhesnek – Rexet viszont sehol sem láttam.

– A francba – tört ki Morelli.Belőlem csak egy hang vágott utat magának, félig hörgés,

félig sírás – beleharaptam a kezembe, hogy ne fajuljon el egyik irányba sem.

Morelli átkarolt. – Veszek neked egy új hörcsögöt. Ismerek egy pasast, aki kisállatokat árul. Szerintem még ébren van. Kinyittatom az üzletet, és…

– Nem akarok új hörcsögöt. – Már bőgtem. – Rexet akarom. Őt szeretem.

Morelli magához szorított. – Értem, kedvesem. De hát…

szép élete volt. És lefogadom, hogy már benne volt a korban. Hány éves volt?

– Kettő.– Hm.A macska fészkelődött a szűk helyen, torokból morgott

hozzá.– Ez Mrs. Delgado macskája. Fölöttem lakik. A macska meg

a tűzlépcsőn.Morelli kiment a konyhába, és hozott egy ollót. Elvágta a

ragasztószalagot, fölemelte a hálótetőt, a macska kiugrott, és bevágtatott a hálószobába. Morelli utána, kinyitotta az ablakot, a macska irányt vett hazafelé.

Benéztem a ketrecbe, de semmiféle hörcsögmaradványt nem láttam. Sem szőrt. Sem apró csontokat. Sem parányi tépőfogakat. Semmit.

Morelli is a hűlt helyet bámulta. – Alapos munka.Na, erre megint bőgni kezdtem.Álltunk ott vagy egy percig, leguggoltunk a ketrec elé,

némán bámultuk a fenyőforgácsot és Rex levesesdobozának a hátulját.

– Minek az a konzervdoboz? – kérdezte Morelli.– Abban szokott aludni.Morelli megkocogtatta a dobozt, Rex kiszaladt belőle.Majdnem elájultam a megkönnyebbüléstől, és már félig

bőgtem, félig nevettem, de beszélni, azt nem tudtam.És szemmel láthatóan Rex is ugyanilyen túlpörgött érzelmi

állapotban volt. Rohangált a ketrec egyik végéből a másikba, orra rángatózott, mélyen ülő szeme lesett kifelé a fejéből.

– Szegénykém – mondtam, kiemeltem a ketrecből, az arcom elé, hogy alaposan szemügyre vegyem.

– Talán hagyhatnád pihenni egy kicsit – mondta Morelli. – Ki van bukva szegény.

Megsimítottam a hörcsög hátát. – Ki vagy bukva, Rex?Válaszul a kezembe mélyesztette éles tépőfogát. Nagyot

ordítottam, és mint egy frizbit, elhajítottam Rexet – ő átrepült a szobán, tompa puffanással landolt, pár másodpercig mozdulatlan volt, majd beiramodott egy könyvespolc mögé.

Morelli nézte a sebet a hüvelykujjamon, majd a könyvespolcra pillantott. – Akarod, hogy lelőjem?

– Nem, ne lődd le. Inkább hozd be a konyhából a nagy szűrőt, fogd meg Rexet, addig megmosom a kezem, és beragasztom.

Amikor öt perc múlva kijöttem a fürdőszobából, Rex a szűrő alatt kuporgott mozdulatlanul, Morelli pedig az ebédlőasztalnál ült, és a püspökkenyeret tömte magába. Nekem is adott egy szeletet, és töltött két pohár tejet.

– Azt hiszem, elég jó eséllyel meg tudjuk tippelni, ki lehetett ez a gazember – mondta Morelli, és a névjegykártyámra nézett, amelynek a közepét a nagy kenyérvágó késem fúrta át, és rögzítette a faasztalomhoz. – Szép asztaldísz – mondta. – Azt mondtad, ott hagytad a névjegykártyád Sandeman egyik szomszédjánál?

– Akkor jó ötletnek tűnt.Morelli megitta a tejet, megette a sütit, és hátradőlt.– Mennyire vagy megijedve?– A tízes skálán, mondjuk, hatost adnék.– Akarod, hogy itt maradjak, míg megcsináltatod az ajtót?Ezen eltöprengtem. Voltam rossz helyzetben már korábban

is. Nem egy népünnepély egyedül lenni és félni. Viszont ezt nem szívesen ismertem volna be Morellinek. – Gondolod, hogy visszajön?

– Ma éjjel biztos nem. És valószínűleg csak akkor, ha megint te lépsz.

Bólintottam. – Akkor rendben leszek. De azért kösz.

– Megvan a számom, ha szükséged van rám, hívj.Ez viszont nem állt szándékomban.Rexre nézett. – Segítsek Drakulát hatástalanítani?Letérdeltem, kiemeltem Rexet a szűrő alól, és gyöngéden

visszatettem a ketrecébe. – Általában nem harap. Csak most nagyon izgatott volt.

Morelli megsimogatta az arcom. – Néha velem is előfordul ilyesmi.

Miután elment, beakasztottam a láncot, és összeeszkábáltam egy riasztót: poharakat halmoztam az ajtó elé. Ha kinyitják, a piramis leborul, és az üveg zajára biztos fölébredek. És van egy plusz haszon, ha a betörő netán mezítláb jönne: összevágja magát az üvegcserepeken. Ez utóbbi valószínűsége csekély volt, tekintve a novemberi mínuszokat.

Fogat mostam, pizsamába bújtam, az ágyam mellé tettem a pisztolyt, és igyekeztem úgy ágyba bújni, hogy ne lássam a feliratot a falon. Reggel első dolgom lesz, hogy szólok a házmesternek, hogy csinálja meg az ajtót, én meg szerzek egy kis festéket.

Sokáig nem bírtam elaludni. Izmaim feszültek az izgalomtól, a fejem nehéz volt. Morellivel pedig nem osztottam meg azt a gyanúmat, hogy szerintem nem Sandeman dúlta fel a lakásomat. Az egyik szöveg a falon összeesküvést említ, és alatta egy ezüst K betű. Valószínűleg meg kellett volna mutatnom Morellinek azt az ezüst betűs levelet, amelyben szabadságra küldtek. Nem tudom, miért nem mutattam meg neki. Gyerekes hülyeség. Ha te nem mondod el a te titkodat, én sem mondom el az enyémet. Te jó ég!

Gondolataim vágtattak a sötétben. Azon tűnődtem, vajon miért ölték meg Moogeyt, vajon miért nem tudom megtalálni Kennyt, és vajon van-e lyukas fogam.

Hirtelen riadtam fel arra, hogy szálfaegyenesen ülök az ágyban. A nap betűzött a hálószobafüggöny résein, a szívem meg dörömbölt. Messziről valami kaparászást hallottam. Aztán feltisztult az agyam, és rájöttem, hogy a pohárpiramis dőlt le a földre, erre ébredtem.

6.

Talpra ugrottam, a pisztoly a kezemben, de fogalmam sem volt, merre induljak. Hívjam a rendőrséget, kiugorjak az ablakon, vagy kirohanjak, és próbáljam szitává lőni azt a rohadékot. Szerencsére megúsztam a döntést, mert hirtelen felismertem Morelli hangját az előszobából.

Az órára néztem. Nyolc óra volt. Elaludtam. Megtörténik az ilyesmi, ha az ember hajnalig nem hunyja le a szemét. Belebújtam a Martens bakancsba, és kicsoszogtam az előszobába, hogy szemügyre vegyem az üvegcseréptengert. Morelli leküzdötte a láncot a helyéről, és ott állt a nyitott ajtóban, bámulta a nem mindennapi látványt.

Majd rám emelte a tekintetét, alaposan végigmért. – Ebben a cipőben aludtál?

Sötét pillantást vetettem rá, és a konyhába indultam söprűért és lapátért. A söprűt a kezébe nyomtam, a lapátot elegánsan a földre ejtettem, és sarkon fordultam, átvágtam a cserepeken a hálószoba felé. Melegítőre cseréltem a pizsamát, és majdnem felordítottam, amikor megláttam magam a tükörben. Smink semmi, hatalmas táskák a szemem alatt, a hajam szanaszét. Nem voltam biztos benne, hogy a fésülködés segítene, ezért aztán inkább baseballsapkát vettem.

Mire kimentem, az üveg eltűnt, Morelli a konyhában kávét

főzött.– Gondoltál már a kopogásra? – kérdeztem.– Kopogtam. Semmi válasz.– Akkor hangosabban kellett volna kopogni.– És fölzavarni Mr. Woleskyt?Bedugtam a fejem a hűtőbe, előhalásztam a maradék

süteményt, és elfeleztem Morellivel. Álltunk a konyhapultnál, ettük a süteményt, és vártuk a kávét.

– Nem mondhatni, hogy jó formában vagy, bébi – mondta Morelli. – A kocsidat ellopták, a lakásodat feldúlták, és valaki ki akarta nyírni a hörcsögödet. Talán le kéne állnod, és inkább mással próbálkozni.

– Jézusom, te aggódsz értem.– Aha.Na, ettől feszengtük egy kicsit.– Kínos – mondtam.– Beszélj róla.– Hallottál valamit a kocsimról?– Nem. – A belső zsebéből összehajtott papírlapokat húzott

elő. – Itt a bejelentés. Nézd át, és írd alá.Gyorsan átfutottam, aláírtam, és visszaadtam. – Kösz. Hálás

vagyok.Morelli eltette a papírokat. – Vissza kell mennem. Mi a

terved mára?– Megcsináltatom az ajtómat.– Teszel följelentést a betörés és rongálás miatt?– Inkább mindent megcsináltatok, eltüntetek, és úgy teszek,

mintha meg sem történt volna.Morelli tudomásul vette, a cipőjét bámulta, nem mozdult.– Valami baj van?– Sok minden. – Nagyot sóhajtott. – Ez az ügy, amin

dolgozom…

– Ez a szupertitkos cucc?– Aha.– Ha mondasz róla valamit, nem árulom el senkinek.

Esküszöm!– Hát persze. Csak Mary Lounak.– Miért mondanám el Mary Lounak?– Mert a legjobb barátnőd. És a nők mindig mindent

megbeszélnek a legjobb barátnőjükkel.A homlokomra csaptam. – Jesszusom! Ez macsó baromság!

Szexista férfiduma.– Jelents föl.– Most akkor elmondod, vagy sem?– Ez tényleg titkos.– Hát persze.Morelli tétovázott. Zsaru satuban. Megint egy jókora sóhaj.

– Ha megtudják…– Nem tudják meg.– Három hónappal ezelőtt Philadelphiában megöltek egy

rendőrt. Golyóálló mellényt viselt, de néhány különleges golyó mégis a mellkasába fúródott. Az egyik a bal tüdejébe, a másik a szívébe.

– Zsarugyilkosok?– Pontosan. Páncéltörő lövedékkel. Két hónapja Newarkban

történt egy igazán eredményes autós akció, úgynevezett könnyű tankelhárító fegyverrel csinálták. Jelentősen csökkentette a Sherman Street-i Nagykutyák bandájának létszámát, és az egyik „nagykutya”, Lionel Simms új Ford Broncóját tésztaszűrővé lyuggatta. A rakétalövedék köpenye előkerült, és a nyomok Fort Braddockba vezettek. Braddock-ban csináltak egy alapos leltárt, és kiderült, hogy némi muníció hiányzik.

– Amikor Kennyt elkaptuk, ellenőriztük a fegyverét a

nyilvántartásban, és mit gondolsz?– Hogy Braddockból származik.– Igen.Ez aztán a titok. Mennyivel színesebb lett tőle az életem! –

És mit mondott Kenny a lopott fegyverről?– Hogy az utcán vette. És hogy nem ismeri név szerint azt,

aki eladta, de együttműködik velünk, hogy kiderítsük.– És aztán felszívódott.– A munkában több ügynökség is részt vesz. A Bűnügyi

Nyomozó Iroda titokban akarja tartani az egészet.– És miért döntöttél úgy, hogy elmondod nekem?– Mert nyakig benne vagy. Tudnod kell.– Mondhattad volna előbb is.– Eleinte úgy tűnt, jó nyomon vagyunk. Azt hittem,

hamarosan elkapjuk Kennyt, és rád nem lesz szükségünk.Gyorsan pörgött az agyam, megannyi csodás lehetőséget

találtam ki.– Elkaphattad volna ott a parkolóban, amikor Juliával volt.– Igen, elkaphattam volna – értett egyet.– De abból nem tudtad volna meg, amit tudni akarsz.– Vagyis?– Szerintem követni akartad, hogy megtudd, hol bujkál.

Szerintem te nem csak Kennyt keresed. Hanem a fegyvereket.– Folytasd csak.Elégedett voltam magammal – nehéz volt leküzdenem egy

önelégült vigyort. – Kenny Braddockban szolgált. Négy hónapja szerelt le, és hevesen költekezni kezdett. Vett egy kocsit. Készpénzzel fizetett. Bérelt egy viszonylag drága lakást, és berendezte. Új ruhákkal tömte teli a szekrényét.

– És?– És Moogeynak is elég jól ment, ahhoz képest, hogy

szerelő egy benzinkútnál. Luxusautó áll a garázsában.

– Mi következik ebből?– Kenny nem az utcán vette azt a fegyvert. Ő és Moogey

fújták meg Braddockból. Mit csinált Kenny Braddockban? Hol dolgozott?

– Szállítási tisztviselő volt. A raktárban dolgozott.– És az eltűnt fegyverek a raktárból tűntek el?– Valójában egy vele szomszédos épületben voltak, ahová

Kenny bejuthatott.– Vagy úgy!Morelli vigyorgott. – Azért ne lovald bele magad

túlságosan. Az, hogy Kenny a raktárban dolgozott, még nem megdönthetetlen bizonyíték a bűnösségére. Katonák százai juthattak be a raktárba. Ami pedig Kenny meggazdagodását illeti… lehet, hogy kábítószert árult, lóversenyezett, vagy zsarolta Mario bácsikámat.

– Szerintem fegyverrel üzletelt.– Szerintem is.– Tudod, hogy vitte ki a fegyvert?– Nem. És a Bűnügyi Nyomozó Iroda sem tudja. Lehet,

hogy egyszerre vitték ki, vagy apránként, hosszabb idő alatt. Senki sem ellenőrzi a leltárt, kivéve, ha kell neki valami, vagy valamiről kiderül, hogy lopott holmi. A Bűnügyi Nyomozó Iroda háttérnyomozást folytat Kenny katonatársai és kollégái körében. De egyelőre köztük nem bukkant föl semmi.

– És most hová megyünk?– Gondoltam, érdemes lenne beszélni Rangerrel.Felkaptam a telefont a konyhapultról, és benyomtam Ranger

számát.– Na – szólt bele Ranger. – Ajánlom, jó hír legyen…– Van rá esély. Ráérsz ebédre?– Tizenkettőkor Big Jimnél.– Hárman leszünk – tettem hozzá. – Te, én Morelli.

– Ott van most?– Igen.– És meztelen vagy?– Nem.– Korán van még.Hallottam, hogy letette a kagylót.Amikor Morelli elment, felhívtam Dillon Ruddickot, a

házmestert, aki ügyes fickó és jó haverom. Elmondtam, mi a baj, és félóra múlva meg is jelent megbízható szerszámkészletével, két liter festékkel és egyéb kellékekkel.

Ő dolgozott az ajtón, én festettem a falat. Három réteg kellett hozzá, hogy elfedje a sprayt, de tizenegyre a lakásom fala makulátlan volt, az ajtón meg új zár.

Lezuhanyoztam, fogat mostam, hajat szárítottam, és farmerba, fekete garbóba bújtam.

Felhívtam a biztosítót, és bejelentettem, hogy ellopták az autóm. Megtudtam, hogy a szerződés szerint nem jár nekem bérelt kocsi, és harminc nap múlva fizetnek, ha addig elő nem került a lopott autó. Nagyokat sóhajtottam – és megszólalt a telefon. Még mielőtt fölvettem volna, a visíthatnékom azt súgta, anyám lesz az.

– Meglett az autód? – kérdezte.– Nem.– Ne aggódj. Kitaláltuk a megoldást. Használhatod Sándor

bácsikád autóját.Sándor bácsikám a múlt hónapban költözött be egy öregek

otthonába, nyolcvannégy évesen – és a kocsiját egyetlen élő testvérének, Mazur nagyinak ajándékozta. Mazur nagyi viszont soha nem tanult meg vezetni. A szüleim és a szabad világ többi része ezt nem is nagyon forszírozta.

Miközben eléggé utálom ajándék lónak a fogát bámulni, nem nagyon kellett nekem Sándor bácsikám kocsija. Egy 1953-

as világoskék Buick volt, fényes fehér tetővel, hófehér felnikkel a hatalmas kerekeken, amelyek egy traktornak is dicsőségére váltak volna, és csillogó króm elefántfül-ablakokkal. Mérete és formája akár egy kék bálna, és jobb napjain négy liter benzint is megevett tíz kilométeren.

– Szó sem lehet róla – mondtam anyámnak. – Kedves, hogy erre gondoltatok, de ez Mazur nagyi autója.

– Mazur nagyi is szeretné, ha használnád. Apád már el is indult vele hozzád. Használd egészséggel.

A francba. Még visszautasítottam a vacsorát, majd letettem a telefont. Bekukucskáltam Rexhez, nem mutat-e késleltetett reakciókat a tegnap esti meg próbáltatás után. Úgy tűnt, jó hangulatban van, adtam hát neki egy brokkolirózsát és egy diót, felkaptam a dzsekimet, a táskámat, és bezártam a lakást magam mögött. Levonszolódtam a lépcsőn, és a ház előtt vártam apámat.

Egy óriásmotor agresszív hangja bődült föl a távolban – a falhoz lapultam, és imádkoztam némi haladékért, hátha nem a Buick kanyarodik be a parkolóba.

Egy turcsi orrú behemót fordult be a sarkon – éreztem, hogy a dugattyú ritmusára kalapál a szívem.

Persze hogy a Buick volt az, teljes pompájában – sehol egy pöttynyi rozsda. Sándor bácsikám újonnan vette 1953-ban, és azóta is őrzi azt az állapotát.

– Szerintem nem jó ötlet – mondtam apámnak. – Mi van, ha megkarcolom?

– Ez nem karcolódik – mondta apám, miközben leparkolt, és odébb csúszott a páholy méretű első ülésen. – Ez egy Buick.

– De én a kis autókat szeretem.– Ez a baj ezzel az országgal, a kis autók. Amint elkezdték

behozni ide ezeket a japán kis kocsikat, minden odalett. – Rácsapott a műszerfalra. – Mert ez még kocsi. Ez tartós. Az

ember büszke lehet, ha ilyent vezethet. Tökös kis járgány.Beültem apám mellé, és kilestem a kormány fölött – leesett

az állam, amikor megláttam, mekkora a motortér. Hát jó, nagy és ronda, de a fenébe is, legalább tökös.

Megmarkoltam a volánt, és lábam a padlót taposta hiába, amikor rájöttem – nincs kuplung.

– Automata – magyarázta apám. – Amerika erről szól.Kitettem apámat a házuk előtt, és mosolyt erőltettem a

képemre. – Kösz.Anyám kint állt a lépcsőn. – Légy óvatos! – kiáltotta. – Zárd

be az ajtókat!

Morellivel együtt mentünk be Big Jimhez. Ranger már ott volt, hátát a falnak vetve ült egy asztalnál, ahonnan jól látta az egész termet. Fejvadász-üzemmód, bár most alighanem pucérnak érzi magát, hiszen kelléktára nagy részét a kocsiban hagyta, Morellire tekintettel.

Nem volt szükség az étlapra. Ha van eszed, Jimnél steaket eszel, zöldséggel. Rendeltünk, és némán ültünk, míg hozták az italt. Ranger hátradőlt a széken, karját keresztbe fonta a mellkasán. Morelli kevésbé agresszív, lezser tartást öltött. Én meg a szék szélén ültem, könyököm az asztalon, készen arra, hogy felpattanjak és rohanjak, ha ezek itt úgy döntenek, hogy lövöldöznek egy kicsikét.

– Szóval – szólalt meg végül Ranger –, mi folyik itt?Morelli kissé előrehajolt. Halkan beszélt, épp csak odavetett

pár szót. – A hadsereg elvesztett néhány játékszert. Eddig Newarkban és Philadelphiában és Trentonban bukkant föl belőlük pár darab. Hallottál valamit arról, hogy kint vannak cuccok az utcán?

– Az utcán mindig van kint cucc.– De ez más. Profi fegyverek, M-16-osok, új 9 mm-es

Beretták, és mindegyiken rajta a stempli: „az amerikai kormány tulajdona”.

Ranger bólintott. – Tudok a newarki autós sztoriról, és a philadelphiai zsaruról is. De mi van Trentonban?

– Megvan a fegyver, amivel Kenny térden lőtte Moogeyt.– A lúzer! – Ranger hátravetett fejjel nevetett. – Ez egyre

jobb. Kenny Mancuso véletlenül térden lövi haverját, aztán rajtakapja egy zsaru, aki csak tankolni állt be a kúthoz, az ő kezében meg még füstöl a pisztoly, aztán kiderül, hogy nem akármi cucc a fegyvere…

– Beszélnek valamit? – kérdezte Morelli. – Mit tudsz?– Nada – mondta Ranger. – És Kenny?– Nada – mondta Morelli.A beszélgetés abbamaradt, míg félretoltuk az evőeszközt és

a poharakat, hogy legyen hely a steaknek és a zöldséges tálaknak.

Ranger egyre csak Morellit nézte. – Szerintem tudsz még valamit.

Morelli kivett egy darab húst, és látványosan beleharapott, mint egy oroszlán. – A cuccot Braddockból nyúlták le.

– Akkor, amikor Kenny még ott volt?– Valószínűleg.– Lefogadom, hogy sokan hozzáférhettek.– Eddig csak véletlenszerű dolgokat tudunk, semmi biztosat

– mondta Morelli. – Jó lenne a terítés nyomára bukkanni.Ranger végigpásztázta a termet, majd ismét Morellire

nézett. – Itt nyugi volt. De körbenézhetek Philadelphiában.A táskám mélyén bejelzett a személyhívóm. Beledugtam a

fejem, próbáltam megtalálni, de végül egyenként kipakoltam belőle mindent – a bilincset, az elemlámpát, a gázsprayt, a

pisztolyt, a hajlakkot, a hajkefét, a tárcámat, a walkmant, a svájci bicskát, aztán a hívót is.

Ranger és Morelli el voltak bűvölve.A kijelzőre néztem. – Roberta.Morelli felnézett az oldalasból. – Szeretsz fogadni?– Veled nem.Jimnél volt egy nyilvános telefon a vécé felé vezető keskeny

folyosón. Felhívtam Robertát, és támasztottam a falat, míg végül, számos csöngés után, fölvette. Reméltem, hogy megtalálta a koporsókat, de nem volt ekkora szerencsém. Megnézett minden raktárt, de semmi rendkívülit nem talált; viszont eszébe jutott egy teherautó, amelyik többször is fordult a 16-os raktár környékén.

– A hónap végén volt – mondta. – Emlékszem mert éppen a havi számlákat csináltam, és ez a teherautó többször is bejött és kiment.

– Emlékszik, milyen volt?– Elég nagy. Mint a kisebbfajta költöztetőké. Azért nem egy

kamion vagy ilyesmi. Belefér néhány szobányi bútor. És nem bérautó volt. Fehér volt, nagy fekete betűkkel az ajtaján, de túl messze állt ahhoz, hogy el tudjam olvasni.

– Látta a sofőrt?– Bocs, de ennyire nem figyeltem rá. A számlákat csináltam.Megköszöntem, letettem. Nehéz megtippelni ér-e valamit ez

az infó. Több száz teherautó futkároz Trentonban és környékén, amelyikre illik ez a leírás.

Morelli várakozón nézett rám, amikor visszamentem az asztalhoz. – Na?

– Nem talált semmit, de emlékszik, hogy látott egy teherautót, fekete betűkkel az ajtaján, és a hónap végén többször is fordult arra.

– Ez azért valami.

Ranger benyomta a húst. Az órájára nézett, és hátratolta a székét. – Találkoznom kell valakivel.

Morellivel elvégezték bonyolult kézfogási szertartásukat, majd Ranger elment.

Mi pedig csöndben ettünk egy ideig. Az evés például azon testi tevékenységek közé tartozott, amelyeket jól bírtunk együtt csinálni. Amikor az utolsó zöldség is eltűnt a tányérról, elégedett sóhajtással kértük a számlát.

Big Jim árai ugyan nem csillagászatiak, de azért nem sok pénzem maradt, miután kifizettem a részem. Lehet, hogy be kéne ugranom Connie-hoz, hátha akad valami könnyebb és gyorsabb munka is.

Morelli az utcán parkolt, én meg úgy döntöttem, hogy az óriást két háztömbnyire, egy nyilvános parkolóban hagyom. Az ajtóban elváltunk. Menet közben igyekeztem bebeszélni magamnak, hogy ez a kocsi mégis csak egy kocsi. És ugyan, mit számít, ha az emberek látják, hogy egy 1953-as Buickot vezetek? Hiszen ez is gurul. Naná. Hát ezért parkoltam vele egy föld alatti garázsban fél kilométerre. Pontosan.

Kiváltottam, majd végighajtottam a Hamiltonon, el Delio Exxon-kútja és Perry Sandeman mellett, és az irodánk előtt találtam helyet. A babakék motorháztetőt vizslattam, azon törtem a fejem, vajon hol ér véget. Előrefelé álltam be, felugrattam a járdára, oldalba böktem a parkolóórát. És úgy döntöttem, elég közel állok, tehát leállítottam a motort, és kiszálltam.

Connie az asztalnál ült, undokabb volt, mint rendesen, vastag fekete szemöldöke fenyegetően hajlott lefelé, a szája meg csak egy vékony vérvörös rúzscsík. Rendezetlen irathalmok álltak a szekrények t tején, az asztalán papírok és üres kávéscsészék szanaszét.

– Mi újság? – kockáztattam meg.

– Ne kérdezd.– Fölvett már valakit?– Holnap kezd. Addig viszont semmit nem találok, akkora

itt a kupleráj.– Vinnie segíthetne.– Vinnie nincs itt. Vinnie Észak-Karolinába ment Mo

Barnesszal, hogy elkapjon valakit.Kézbe vettem egy halom iratot, elkezdtem ábécébe rakni. –

Pillanatnyilag megtorpantam ezzel a Kenny Mancuso-üggyel. Nem tudsz valami könnyebb és gyorsabb bulit adni?

Átnyújtott néhány összetűzött papírlapot.– Eugène Petras tegnap nem jelent meg a bíróság előtt.

Biztos otthon van, tökrészeg, és azt sem tudja, milyen nap van.Átfutottam az óvadéki szerződést. Eugène Petras a Burgban

lakott. A vád: feleségverés. – Lehet, hogy ismernem kéne a pasast?

– Inkább a feleségét, Kittyt. A lánykori neve Lukács. Néhány évvel alattad járhatott a suliba.

– Ez az első balhéja?Connie a fejét rázta. – Már hosszú története van. Igazi

seggfej. Valahányszor lelök néhány sört, jól elkalapálja Kittyt. Néha túlságosan is, ilyenkor a csaj kórházba kerül. Néha följelenti, de végül mindig visszavonja. Szerintem be van tojva.

– Gusztusos ügy. Mennyit ér a pasas?– Kétezer dollár volt az óvadék. A családon belüli erőszak

nem megy följebb.A hónom alá csaptam az aktát. – Mindjárt jövök.Kitty és Eugène egy keskeny sorházban lakott a Baker és a

Rose sarkán, szemben a régi gombgyárral. A bejárati ajtó egyenesen a járdára nyílt, sem előkert, sem udvar. A ház kívülről vöröses beton, körben fehér perem. Az utcára nyíló szobában a függönyök behúzva. A felső ablakok sötétek.

A paprikasprayt a dzsekim zsebébe tettem, a bilincset és a pisztolyt a gatyámba. Kopogtam az ajtón, és belülről zajt hallottam. Megint kopogtam, válaszul egy férfi ordított valami érthetetlent. Megint, újabb hangok, majd nyílt az ajtó.

Egy fiatal nő pislogott rám a biztonsági lánc fölül. – Igen?– Maga Kitty Petras?– Mit akar?– A férjét keresem, Eugène-t. Itthon van?– Nincs.Férfihangot hallottam. Mintha Eugène-é lenne.Kitty Petras csontsovány volt, arca beesett, barna szeme

hatalmas. Smink semmi. Barna haja lófarokba fogva. Nem volt csinos, de ronda sem. Leginkább semmilyen. Felejthető vonásai voltak, mint azoknak, akik a rengeteg verés után igyekeznek láthatatlanok lenni.

Bizalmatlanul nézett rám. – Ismeri Eugène-t?– Az óvadékügynöknek dolgozom. Eugène tegnap nem

jelent meg a bíróság előtt, és szeretnénk, ha új időpontot kérne. – Ez nem annyira hazugság, inkább féligazság. Előbb új időpontot kap, aztán becsukják egy büdös cellába, míg az új időpont elérkezik. Biztos, ami biztos.

– Hát… nem is tudom.Eugène úszott be a képbe a résnyire nyitott ajtóban. – Mi

van?Kitty arrébb lépett. – Ez a nő azt akarja, hogy új időpontot

kérj a bíróságtól.Eugène közelebb nyomta a képét. Csupa orr meg áll,

bandzsa, vörös szem és 100% alkohol dőlt ki belőle. – Micsoda?

Elismételtem a szöveget az új időpontról, és oldalt álltam, hogy ki kelljen nyitnia az ajtót, ha látni akar.

A lánc lecsúszott, az ajtó kinyílt. – Szórakozol velem?

Félig beléptem, megigazítottam a táskát a vállamon, és folytattam a mesét. – Csak néhány perc az egész. Bemegyünk a bíróságra, és kérünk egy új időpontot.

– Na ide figyelj, tudod, mit mondok én erre? – Hátat fordított, letolta a gatyáját, és lehajolt. – Csókold meg a szőrös valagam.

Testhelyzete nem tette lehetővé, hogy a sprayt használjam, ezért a zsebembe nyúltam, és elővettem a sokkolót. Még sosem használtam, de nem tűnt nagyon bonyolultnak. Előrehajoltam, a szerszámot Eugène fenekéhez nyomtam, és elsütöttem. Eugène megremegett, visított, majd eldőlt, mint egy liszteszsák.

– Te jó ég! – kiáltott Kitty –, mit csinált maga?Lenéztem Eugène-ra, mozdulatlanul hevert, a gatyája a

térdére csúszva. Kissé nehézkesen lélegzett, de gondoltam, ez a minimum, ha valaki akkora áramot kap, amivel egy szobát lehetne fényárba borítani. A képe akár a tészta – e téren semmi nem változott. – Sokkoló – mondtam. – A használati utasítás szerint nem hagy maradandó nyomot.

– Kár. Már reméltem, hogy megölte.– Felhúzhatná a gatyáját – javasoltam. Elég rondaság van

ebben a világban, ne kelljen már Eugène lottyadt szerszámát bámulnom.

Amikor a nő felhúzta a cipzárt, kissé megböktem a cipőm orrával, alig reagált. – Valószínűleg az lenne a legjobb, ha betennénk a kocsimba, mielőtt feltámad.

– És hogy csináljuk?– Szerintem vonszoljuk oda.– Azt már nem. Én ebben ugyan részt nem veszek. Istenem,

ez borzalmas. Kiveri belőlem a lelket is.– Nem tudja kiverni, ha börtönben ül.– Ki fog jönni.

– Hát, ha megvárja…Eugène szája mozogni kezdett, Kitty levegő után kapkodott.

– Fel fog állni! Csináljon valamit!Nem akartam még több voltot nyomni belé. Szerintem nem

állt volna jól neki, ha göndör hajjal vonszolom a bíróság elé. Megragadtam a bokáját, és az ajtó felé húztam.

Kitty felrohant az emeletre, és a zajokból ítélve heves pakolásba kezdett.

Sikerült kiráncigálnom Eugène-t a házból, már ott voltam vele a járdán a Buick mellett, de egyedül nem tudtam berángatni a kocsiba.

Láttam, hogy Kitty bőröndöket és sporttáskákat pakol halomba a nappaliban. – Kitty! – szóltam oda. – Segítségre van szükségem.

Kilesett a nyitott ajtón. – Mi a probléma?– Nem tudom betenni a kocsiba.Beharapta a száját. – Magánál van?– Nem nagyon. Egy kicsikét. De tényleg alig.Előrehajolt. – A szeme nyitva.– Igen, de a pupillája felkanyarodott a szemhéja mögé.

Szerintem nem lát.Mintha beleszólna a beszélgetésbe, Eugène hadonászni

kezdett a lábaival. Kittyvel megragadtuk a karját, és fölemeltük vállmagasságba.

– Könnyebb lenne, ha közelebb parkolna – mondta Kitty, levegő után kapkodva. – Az utca közepén áll.

Kitámasztottam, hogy bírjam a súlyt. – Csak akkor tudok a járda mellé állni, ha van parkolóóra, amit célba vehetek.

Közös lendülettel bekanalaztuk Eugène-t a hátsó ülésre, a kapaszkodóhoz bilincseltem, úgy lógott ott, mint egy zsák.

– Most mit fog csinálni? – kérdeztem Kitty. – Van hová mennie?

– Van egy barátnőm New Brunswickban. Nála ellehetek egy darabig.

– Majd hagyja meg a bíróságon a címét.Bólintott, és visszament a házba. Én a volán mögé ugrottam,

és irányt vettem a Hamilton felé. Eugène feje néhány kanyarban nagyot koppant, de ettől eltekintve eseménytelen utunk volt a rendőrségre.

Az épület hátuljához hajtottam, kimásztam a Buickból, csöngettem, és beleintegettem a biztonsági kamerába.

Szinte rögvest nyílt az ajtó, és a bolond Carl Costanza dugta ki a fejét. – Igen?

– Pizzafutár.– A rendőrséget félrevezetni bűncselekmény.– Segíts kivenni ezt a pasast a kocsiból.Carl nagyot nézett és elmosolyodott. – Ez a te kocsid?Szúrósan néztem rá. – Mert? Mi a baj vele?– Semmi, dehogy. Én aztán nem teszek megjegyzést. Egy

szót sem szólok arról, hogy a nők nagy autóval furikáznak. Tudom, mi a politikai korrektség.

– Áramot vezetett belém – szólalt meg Eugène. – Ügyvédet akarok.

Összenéztünk Carllal.– Rémes, mit tesz az ital egyesekkel – mondtam, miközben

kinyitottam a bilincset. – Észvesztő hülyeségeket képesek beszélni.

– Nem vezettél bele áramot, ugye?– Persze hogy nem!– Csak megsütötted az idegeit kicsit?– Fölvillanyoztam a seggét.Mire megkaptam az átvételi elismervényt, elmúlt hat óra.

Túl késő volt ahhoz, hogy bemenjek az irodába a pénzért.Ácsorogtam a parkolóban néhány percig, és a drótkerítés

felett bámultam a túloldalon a furcsa üzletsort. Egy templom, Lydia kalapboltja, egy használtbútor-üzlet, a sarkon egy fűszeres. Soha sehol egyetlen vevőt sem láttam, s azon tűnődtem, vajon miből élnek. Viszont régóta ott voltak, a portáljuk nem változott. Persze, a megkövült fa is mindig ugyanúgy néz ki…

Aggódtam, hogy a nap folyamán alighanem kórosan lezuhant a koleszterinszintem – úgy döntöttem, Popeye fűszeres sült csirkéjét szavazom meg magamnak vacsorára. Nekiindultam, és magamat meg a kaját a Paterson Streetre fuvaroztam, megálltam egy parkolóban Julia Cenetta házával szemben. Itt is pont olyan jól lehet enni, mint bárhol másutt, és ki tudja, talán szerencsém lesz, és felbukkan Kenny.

Felfaltam mindent, ittam is rá, és elégedetten nyugtáztam, hogy jobb nem is lehetett volna. Se Spiro, se edények, se cirkusz.

Égett a lámpa Julia házában, de a függöny be volt húzva, nem tudtam belesni. Két kocsi állt a felhajtón. Tudtam, hogy az egyik Juliáé, és feltételeztem, hogy a másik az anyjáé.

Egy új autó állt meg a járda szélén. Drabális fickó szállt ki belőle, és az ajtóhoz ment. Julia farmerban és blézerben nyitott ajtót. A válla fölött hátraszólt valakinek, és elment. Néhány percig a behemóttal smárolt a kocsiban. Majd a pasas begyújtotta a motort, és elindultak. Ennyit Kennyről.

Elmentem Vic videotékájába, és kivettem a Szellemirtókat, intellektuális magaslatban szárnyaló legkedvencebb filmemet. És vettem mikróban elkészíthető pattogatott kukoricát, egy KitKatot, egy zacskó mogyoróvajas süteményt és egy doboz instant forró csokit. Én aztán tudok mulatni, nemde?

Mikor hazaértem, villogott a piros lámpa a rögzítőmön.Spiro akarta tudni, vajon jutottam-e valamire a koporsókkal,

és vajon akarok-e vele vacsorázni holnap a Kingsmith-

búcsúztatás után. Mindkét kérdésre hangsúlyos nem a válaszom. Viszont vonakodtam ezt a tudtára adni, ugyanis már az üzenettől is hányingerem támadt.

A másik üzenet Rangertől jött. Hívj föl!Megpróbáltam otthon. Semmi. A kocsiban. – Igen – szólt

bele.– Itt Stephanie. Mi újság?– Buli lesz. Szerintem öltözz föl rendesen.– Magas sarkú, harisnya?– Inkább egy harmincnyolcas.– Szerintem azt szeretnéd, hogy találkozzunk.– A West Lincoln és a Jackson sarkán vagyok.A Jackson vagy négy kilométer hosszú volt, szeméttelepek,

roncstelepek és a régi Jackson csőgyár mellett vezetett, lepukkant bárok, szakadt kis panziók között. Olyan lehangoló része volt ez a városnak, hogy még a graffiti-bandák is kerülték. A második két kilométeren, a csőgyár után már alig-alig járt autó. Az utcalámpákat kilőtték, és soha nem csinálták meg, a tűz mindennapos esemény volt errefelé, és egyre szaporodtak a kiégett, bedeszkázott házak, köztük hegyekben állt a kihajított drog-kelléktár, fecskendők, ilyesmik.

Kivettem az igazi pisztolyomat a barnamedvés kekszesdo-bozból, ellenőriztem, töltve volt. A táskámba csúsztattam a KitKattal együtt, a hajam baseballsapka alá szuszakoltam, akár férfi is lehetnék, majd ismét a dzsekimbe bújtam.

Legalább jó okom volt rá, hogy elhalasszam a randit Bill Murrayvel. Ranger valószínűleg vagy Kennyről, vagy a koporsókról tudott meg valamit. Ha segítségre lenne szüksége ahhoz, hogy elfogjon egy delikvenst, hát nem engem hívna. Tizenöt perc alatt képes olyan csapatot összerántani, amellyel Kuvait lerohanása óvodai társasjátéknak tűnik. És nyilván nem kell mondanom, hogy ezen a Ranger-féle kommandóslistán

nem én szerepeltem az élen. Még leghátul sem.Viszonylag biztonságban éreztem magam, amint a Buickkal

hajtottam végig a Jacksonon. Aki akkora szarban van, hogy a Nagy Kékséget akarná elrabolni, az nyilván túl hülye ahhoz, hogy sikerüljön is neki. Attól sem kellett tartanom, hogy menet közben rám lőnek. Röhögőgörcs közben nagyon nehéz lehet célozni.

Ha nem fejvadászott, Ranger rendszerint egy fekete Mercedes sportkocsival járt. Ha vadászszezon volt, egy fekete Ford Broncóval. Kiszúrtam a Broncót egy mellékutcában, és aggódtam, hogy cseppfolyóssá válik minden a beleimben, ha a Jackson Streeten kell lecsapni valakire. Közvetlenül Ranger kocsija előtt álltam meg, eloltottam a lámpát, és néztem, amint felém tart.

– Mi történt a dzsippel? – kérdezte.– Ellopták.– Úgy tudom, valami fegyverbuli lesz itt ma éjjel. Katonai

fegyverek és ritka lövedékek. A cuccos pasi valószínűleg fehér.– Kenny!– Lehetséges. Gondoltam, megnézzük. A súgóm szerint a

Jackson 270-es számú ház kertjében lesz az adásvétel. Az a ház ott, a betört ablakkal.

Odanéztem. Egy rozsdás Bonneville parkolt kétháznyira a 270-től. A környék egyébként tök kihalt. Minden ház sötét.

– Nem akarjuk megzavarni az üzletet – mondta Ranger. – Itt maradunk, csöndben, nyugodtan, és alaposan megsasoljuk a fehér fickót. Ha Kenny, akkor követjük.

– Kicsit sötét van ahhoz, hogy jól lássuk.Ranger egy távcsövet vett elő. – Éjszakai.Naná, mi más.Már befordultunk a második órába, amikor egy zárt

kisteherautó hajtott végig a Jacksonon. Percek múlva megint,

és akkor megállt.A sofőrre irányítottam a távcsövet. – Fehérnek látszik –

mondtam Rangernek –, de maszk van rajta. Nem látom.Egy BMW húzott a kisteherautó mögé. Négy pasi szállt ki

belőle, és előrementek. Ranger lehúzott ablakán át hallottuk, amint nyílik az oldalsó ajtaja. Tompa hangok szálltak a levegőben. Valaki nevetett. Percek teltek el. Az egyik kivett egy nagy fadobozt a kisteherautóból, kinyitotta a BMW csomagtartóját, betette a fadobozt, visszament a másik autóhoz, és megismételte az egészet.

Hirtelen kivágódott az elhagyottnak tűnő ház kapuja, zsaruk ömlöttek ki rajta, parancsokat ordítoztak, fegyvereket töltöttek csőre, vágtattak a BMW-hez. Egy rendőrautó száguldott végig az utcán, csikorogva fékezett előttük. A négy pasas szétrebbent. Lövések dördültek. A teherautó motorja felbőgött, és kilőtt a járda mellől.

– Ne veszítsd szem elől – kiabálta Ranger, és rohant visszafelé a Broncóhoz. – Megyek mögötted.

Padlógázzal indultam. Kilőttem a keskeny sikátorból, és későn vettem észre, hogy a teherautót már üldözi egy autó, szorosan rátapadva. Csikorogtak a kerekek, én meg káromkodtam; az üldöző autó nagy puffanással visszapattant a Buickról. A tetejéről leröpült egy kis piros villogó, és mint egy hullócsillag, szállt el az éjszakában. Én meg sem éreztem a csattanást, de a másik kocsi – feltételeztem, a zsaruké – röpült vagy öt métert.

Láttam a teherautó hátsó lámpáit a távolban, töprengtem, hogy követnem kellene. Aztán úgy döntöttem, nem lenne helyes. Hogy is nézne ki, megpattanni a helyszínről, miután ócskavasat csináltam Trenton egyik legjobb jelöletlen zsaruautójából.

A táskámban kotorásztam, a jogsimat kerestem, amikor

felpattant az ajtóm, valaki kirángatott a kocsiból, és rázott erősen – persze hogy Morelli. Leesett állal bámultunk egymásra, nem hittünk a szemünknek, kicsit sem.

– Ilyen nincs! – tört ki belőle. – Ezt tényleg nem hiszem el! Mit csinálsz, mondd? Ülsz az ágyadban éjjel, és azon töröd a fejed, hogy cseszhetnéd el az életem?

– Ne képzelj ennyi magadról!– Majdnem megöltél!– Ez azért túlzás. Nem is neked szólt. Azt sem tudtam, hogy

ez a te kocsid. – És ha tudom, hát nem lebzselek itt. – Én sem siránkozok itt, hogy te meg az utamba álltál, pedig elkaptam volna a pasast, ha nem szerencsétlenkedsz…

Morelli a fejét ingatta. – El kellett volna költöznöm innen. Egy másik államba. A tengerészetnél kellett volna maradnom…

A kocsijára néztem. A hátsó elem egy része leszakadt, a lökhárító az úttesten hevert. – Nem olyan vészes – mondtam. – Szerintem tudsz vele menni.

Mindketten a Nagy Kékségre bámultunk. Egy karcolás sem volt rajta.

– Buick – mondtam mentegetőzve. – Kölcsön kaptam.Morelli a sötétségbe fúrta tekintetét. – A rohadt életbe.Egy rendőrautó állt meg mögötte. – Jól vagy?– Igen. Istenien. Ember jobban nem lehet.A rendőrautó továbbment.– Egy Buick – mondta Morelli. – Pont, mint a régi szép

időkben.Amikor tizennyolc éves voltam, egy kicsit áthatottam Mo-

rellin egy hasonló autóval.Morelli mögém pillantott. – Az ott nyilván Ranger a fekete

Broncóban.A sikátor felé néztem. Ranger ott ült, és a volánra borulva

röhögött.– Kitöltsek egy betétlapot? – kérdeztem Morellitől.– Nem hinném, hogy ennyivel elintézhetnéd.– Megnézted a pasast a teherautóban? Szerinted Kenny volt?– Olyan magas, mint ő, de vékonyabb.– Lehet, hogy lefogyott.– Nem tudom. Valahogy mintha nem ő lett volna.Ranger lámpája felvillant, odahúzott mellénk. – Azt hiszem,

lelépek. Nem akarok elefánt lenni.Segítettem Morellinek betenni a lökhárítót a hátsó ülésre, a

többi szemetet az út szélére rugdostam. A sarkon már a rendőrség is csomagolt.

– Vissza kell mennem az őrsre – mondta Morelli. – Ott akarok lenni, amikor kikérdezik ezeket.

– És ellenőrizni akarod a teherautó rendszámát.– Valószínűleg lopott.Visszamentem a Buickhoz, hátratolattam a sikátorba, hogy

elkerüljem az üvegcserepeket, majd kihajtottam a Jacksonra, és haza… De néhány háztömb után megfordultam – a rendőrség felé vettem az irányt. Egy árnyékos részen parkoltan le, szemben a bárral. Öt perc sem telt el, amikor két kék-fehér hajtott be a parkolóba, mögöttük Morelli a lökhárító nélküli Fairlane-nel, mögötte pedig egy kék-fehér kisbusz. A Fairlane ezzel a fazonnal hibátlanul passzolt a többi rendőrautóhoz – Trenton nem pazarolja a pénzt plasztikai sebészetre. Ha egy rendőrautó megsérül, hát úgy marad egy életre. Az összes kocsi olyan volt, mintha a roncsderbiről érkezett volna ide.

A parkoló ilyentájt viszonylag üres volt. Morelli a saját kocsija mellé parkolt, és bement az épületbe. A kék-fehérek oldalt álltak meg, hogy lepakolják a foglyokat. Én pedig odaálltam Morelli saját kocsija mellé.

Egy óra múlva a hideg már bekúszott a Buickba – mire

befűtöttem, hogy felforrt odabenn a levegő. Megettem a KitKat felét, és elnyúltam az ülésen. Elmúlt a második óra is – megismételtem a korábbi szertartást. És amikor az utolsó falatot is lenyeltem, nyílt egy oldalajtó, és a kiömlő fényben egy férfi körvonalait láttam. Még abból is rögvest felismertem Morellit. Aztán becsukódott mögötte az ajtó, és jött a kocsija felé. Félúton lehetett, amikor kiszúrt. Láttam, hogy mozog az ajka, és szinte hallottam, mit mond.

Kiszálltam a kocsiból, hogy nehezebb legyen csak úgy otthagyni. – Helló – vigyorogtam legangyalibb mosolyommal. – Hogy ment?

– A cucc Braddockból van. Ennyi. – Közelebb lépett, szimatolt. – Csokiszagot érzek.

– Megettem egy fél KitKatot.– És mi van a másik felével.– Azt már korábban megettem.– Kár. Lehet, hogy eszembe jutott volna még némi

kulcsfontosságú információ, ha ettem volna egy KitKatot.– Szerinted nekem kell etetnem téged?– Van még valami a táskádban?– Nincs.– És egy kis almáspite otthon?– Pattogatott kukorica és keksz. Egy filmet akartam

megnézni ma este.– Vajas?– Igen.– Oké. Azt hiszem, beérem vajas pattogatott kukoricával.– Ha megeszed a pattogatott kukoricám felét, valami

felejthetetlenül különlegessel kell fizetned érte.Morelli lassan elvigyorodott.– Információról beszéltem! – tettem hozzá gyorsan.– Hát persze.

7.

Morelli mögöttem jött hazafelé, vadiúj négykerék meghajtású járgányával, és nyilván az őrületbe kergette az a motorbőgés, amellyel a Buick brummogott végig az éjszakában.

Beálltunk a parkolóba a ház mögött, egymás mellé. Mickey Boyd cigizett a hátsó kapuban. Francine, a felesége, előző héten kapott nikotintapaszt, ezért most Mickey nem gyújthatott rá a lakásban.

– Húha – tört ki Mickeyből, miközben a cigi trükkösen tapadt az alsó ajkához –, micsoda Buick. Csodás autó. Ma már bizony nem gyártanak ilyent.

Morellire sandítottam. – Szerintem az ilyen elefántfüles, hatalmas autócsodák is efféle férfias kellékek.

– A méret a lényeg – mondta Morelli. – A férfiaknak kell ekkora, hogy vontatni tudjanak…

Lépcsőn mentünk föl, és félúton éreztem, hogy összerándul a szívem. Egyszer majd biztos elmúlik a szorongás, hogy megint feldúlták a lakásom, és visszatér a régi biztonságérzés. Egyszer majd. De nem ma. Mert ma alig tudtam uralkodni a rettegésemen Viszont nem akartam, hogy Morelli lássa, milyen gizda csaj vagyok. Szerencsére a bejárati ajtó érintetlen volt, és amikor beléptünk a lakásba, hallottam, hogy a hörcsög kereke pörög a sötétben.

Felkapcsoltam a villanyt, és a dzsekim és a táskám ledobtam a kisasztalra az előszobában.

Morelli utánam jött a konyhába, és nézte, ahogy a pattogatott kukoricát beteszem a mikróba. – Lefogadom, hogy olyan filmet vettél ki, ami illik a pattogatott kukoricához.

Föltéptem a mogyoróvajas kekszes zacskót, odakínáltam Morellinek. – Szellemirtók.

Morelli bekapta a kekszet. – A filmekről sem sokat tudsz.– Ez a kedvencem!– Libás mozi. Még De Niro sincs benne.– Mesélj inkább a ma esti rajtaütésről.– Megvan mind a négy pasas a BMW-ből, de egyik sem tud

semmit. Az üzletet telefonon kötötték.– És a teherautó?– Lopott. Ahogy mondtam. Helyi.Csöngetett a mikró, kivettem a pattogatott kukoricát. – Elég

nehezen hihető, hogy valaki felbukkan a Jackson Streeten az éjszaka kellős közepén, és lopott katonai fegyvereket vesz valakitől, akivel csak telefonon beszélt.

– Az eladó tudott neveket. Szerintem ez elég is volt ezeknek a fickóknak. Kispályások.

– Semmi szál Kennyhez?– Semmi.A kukoricát egy tálba borítottam, és odaadtam Morellinek. –

És milyen neveket mondott az eladó? Ismerem valamelyiket?Morelli bebújt a hűtőbe, és egy doboz sörrel bújt elő. –

Kérsz?Elvettem egyet, kipattintottam. – Szóval a nevek…– Felejtsd el a neveket. Nem segítenek abban, hogy

megtaláld Kennyt.– És a személyleírás? Milyen volt az eladó hangja? Milyen

színű a szeme?

– Átlagos külsejű, átlagos hangú fehér fickó, semmi feltűnő rajta. A szeme színére senki nem emlékszik. A kihallgatás a szokásos mederben folyt, a fiúk fegyvert vettek, nem randira mentek oda.

– Nem vesztettük volna el a pasast, ha együtt dolgoztunk volna. Föl kellett volna hívnod – mondtam. – Mint óvadéki ügynöknek, jogom van részt venni közös műveletekben.

– Tévedsz. A közös műveletekben való részvétel részünkről szakmai gesztus, amely adott esetben rád is vonatkozhat.

– Remek. És most miért nem vonatkozott?Morelli belemarkolt a tálba. – Mert semmi jel nem utalt arra,

hogy Kenny fogja vezetni a teherautót.– De azért volt rá esély.– Igen. Esély, az volt.– És te úgy döntöttél, hogy nem vonsz be. Kezdettől fogva

tudtam, hogy így lesz. Hogy ki fogsz hagyni belőle.Morelli bement a nappaliba. – Most mit akarsz ezzel

mondani? Megint háborúzunk?– Azt akarom mondani, hogy szar alak vagy. Továbbá azt is,

hogy add vissza a pattogatott kukoricámat, és menj el innen.– Nem.– Hogy érted ezt?– Megállapodtunk. Üzletet kötöttünk. Információért

pattogatott kukorica. Megkaptad az információt, tehát jogom van az én pattogatott kukoricámra.

Az első gondolatom a hallban heverő táska volt, és benne a sokkoló, amellyel egy Eugène-féle kezelést adhatnék Morellinek.

– Eszedbe ne jusson – szólalt meg. – Ha csak az előszoba közelébe mész, följelentelek tiltott fegyverviselésért.

– Ez undorító. Te meg visszaélsz a rendőri hatalmaddal.Morelli levette a film dobozát a tévé tetejéről, és

becsúsztatta a kazettát a helyére. – Most akkor megnézed ezt a filmet velem, vagy nem?

Rosszkedvűen ébredtem, és nem tudtam az okát. Gyanítottam, hogy Morelli tehet róla, meg az, hogy nem fújtam le gázsprayvel, nem ütöttem meg árammal, nem lőttem agyon. Akkor távozott, amikor vége lett a filmnek, és kiürült a tál is. Búcsúszavai ezek voltak: bíznom kellene benne.

– Hát persze – hagytam rá. Majd ha a disznó repül. Ha piros hó esik. Akkor.

Kávét főztem, és feltárcsáztam Eddie Gazarrát – üzenetet hagytam neki, hívjon vissza. Míg vártam, kilakkoztam a lábkörmömet, ittam egy kávét és elrágcsáltam egy ropogós müzliszeletet. Épp teli volt a szám, amikor csörgött a telefon.

– Mi van? – kérdezte Gazara.– Kellene a négy pasas neve, akiket tegnap elkaptak a

Jackson Streeten. És a kapcsolatok neve is, amelyeket a teherautó sofőrje mondott.

– A francba. Én ezekhez nem férek hozzá.– Még mindig kellene bébicsősz?– Bébicsősz mindig kell. Meglátom, mit tehetek.Gyorsan lezuhanyoztam, ujjaimmal végigszántottam a

hajamon, aztán farmert és flanelinget vettem. A pisztolyt kihalásztam a táskámból, és óvatosan visszapakoltam a helyére: a kekszesdobozba. Bekapcsoltam a rögzítőt, és bezártam magam mögött az ajtót.

Csípős volt a levegő, az ég szinte teljesen kék. A Buick ablakain fagy csillogott, mint valami finom porréteg. Beültem, elindultam, és teljes erővel nyomattam a meleg levegőt.

Van énnekem egy életfilozófiám – kis túlzással miszerint

jobb bármit csinálni, akármilyen apró, jelentéktelen dolgot, mint semmit. Ennek jegyében úgy döntöttem, hogy délelőtt végigjárom Kenny barátait és rokonait. Vezetés közben igyekeztem nagyon figyelni, hátha felbukkan a dzsipem, vagy a fehér teherautó fekete betűkkel. Nem találtam semmit, de a lista egyre hosszabb lett, ezért mégiscsak elkönyveltem némi előrelépést. Hiszen ha a lista elég hosszú, akkor előbb-utóbb csak találok valamit.

A harmadik tétel után föladtam, és bementem az irodába. Föl kellett vennem a pénzem azért, mert Petrast bevittem, és le akartam hallgatni az üzeneteimet is. Pár méternyire Vinnie-től találtam is egy helyet, és úgy döntöttem, belevágok a nagy kísérletbe: a járdával párhuzamosan leparkolok a Nagy Kékséggel. Alig kevesebb mint tíz perc alatt sikerült is, méghozzá egész jól, mindössze az egyik hátsó kerekem pihent a járdán.

– Szépen csináltad – dicsért Connie. – Féltem, hogy kifogy a benzin, mire abszolválod a kettes számú rutingyakorlatot.

Ledobtam a táskám a velúrkanapéra. – Egyre jobb vagyok. Már csak kétszer mentem neki a mögöttem álló kocsinak, és a parkolóórát pedig egyáltalán nem trafáltam el.

Egy ismerős arc bukkant föl Connie mögött.– Mázlid van, hogy nem az én kocsimnak mentél neki.– Lula!Lula előlépett, mind a száz kilójával, csípőre tett kézzel.

Fehér melegítőt és fehér edzőcipőt viselt. A haja narancsszínben játszott, és mintha boronával fésülte és tapétaragasztóval húzta volna egyenesre.

– Hát helló, szívecském. Miért húztad ide azt a girnyó beledet?

– A pénzemért, azért. És te mit csinálsz itt? Óvadékért jöttél?

– Csöppet sem, szívecske. Épp most léptem be, hogy gatyába rázzam itten ezt a kuplerájt. Rendbe szedem az aktákat.

– És mi lesz az eredeti szakmáddal?– Nyugdíjba vonultam. Átadtam a placcot Jackie-nek. Nem

tudtam volna visszamenni első osztályú kurvának, miután úgy helyben hagytak múlt nyáron.

Connie-nak fülig ért a szája. – Bízom benne, hogy kordában tartja majd Vinnie-t.

– De még mennyire! Ha csak egy hajszálnyit is bepróbálkozik, hát eltaposom a perverz kis csírát. Ha egy ekkora benga nagy nővel kezd, hát nem marad belőle több, mint egy büdös folt a szőnyegen.

Nagyon bírtam Lulát. Néhány hónappal ezelőtt ismerkedtünk meg, éppen csak nekikezdtem új és szépreményű fejvadász-karrieremnek, és éppen az ő utcasarkán nyomoztam valaki után.

– De azért még visszajársz néha? Hallasz ezt-azt?– Mire gondolsz?– Négy pasas próbált fegyvert vásárolni tegnap éjjel, de

lekapcsolták őket.– Ezt mindenki tudja. A két Long fiú, és Booger Brown és

az ő szarjancsi unokaöccse, Freddie Johnson.– Tudod, kitől akartak fegyvert venni?– Valami fehér köcsögtől. Többet nem tudok.– Én most a fehér köcsögöt szeretném becserkészni.– Baromi vicces a törvény innenső oldalán lébecolni –

mondta Lula. – Ehhez kell némi szoktatás.Felhívtam a lakásom, és lehallgattam az üzeneteket. Újabb

meghívás Spirótól, és egy lista Eddie Gazarrától. Az első négy név ugyanaz, mint amit Lula mondott. Az utolsó három egy fegyverkereskedő fülese. Leírtam, odaadtam Lulának.

– Mesélj valamit Lionel Boone-ról, Stinky Sandersról és

Jamal Alouról.– Boone és Sanders nagypályás díler. Ki-be járnak a rácsos

pihenőbe, mint a szanatóriumba. Szerintem nem lesz hosszú nyugdíjaskoruk, ha érted, mire gondolok. Alout nem ismerem.

– És te? – fordultam Connie-hoz. – Ismered valamelyiket?– Így fejből nem, de megnézheted az aktákat.– Na ne má’! Az az én dolgom! – szólt bele Lula. – Te csak

eressz itt gyökeret, és nézd, hogy csinálom.Addig én felhívtam Rangert.– Beszéltem Morellivel tegnap éjjel – mondtam neki. – Nem

sokat szedtek ki a BMW-s fickókból. Leginkább csak annyit, hogy a teherautó sofőrje Lionel Boone, Stinky Sanders és Jamal Alou nevét adta meg kapcsolatként.

– Egy csapat nehézfiú – mondta Ranger. – Alou a kézműves. Bármiből tud olyant csinálni, ami robban.

– Beszélnünk kéne velük, nem?– Ezt nem gondolod komolyan. Nem vagy te kíváncsi arra,

amit mondani akarnak neked, bébi. Jobb, ha ezt én csinálom.– Felőlem. Nekem van más dolgom is.– Egyik seggfejnek sincs aktája – mondta Lula. – Szerintem

nem a mi kuncsaftjaink.Megkaptam Connie-tól a pénzem, kiballagtam a Nagy

Kékséghez. Sal Fiorello jött ki a büféjéből, és bepislogott az ablakon. – Nézzenek oda, milyen cuki járgány – mondta csak úgy, bele a levegőbe.

Vágtam egy pofát, és indítani készültem. – Jó reggelt, Mr. Fiorello.

– Jó kis verdája van.– Ja. Nem mindenkinek jut ilyen.– Manni bácsikámnak is volt egy ötvenhármas Buickja.

Holtan találták benne.– Hú, részvétem.

– Összemocskolta a huzatot. Borzalom. Milyen kár.Stivához mentem, és a ravatalozóval szemben tettem le a

kocsit. Egy virágos teherautója húzott be a felhajtóra, majd eltűnt az épület mellett. Más mozgás nem volt. Az épület hátborzongatóan csöndesnek látszott. Constantine Stivára gondoltam, akit éppen csörlőkkel húznak a St. Francis Kórházban. Sosem hallottam, hogy valaha is szabadságra ment volna, és tessék, most fekszik mozdulatlanul egy ágyon, és az üzlet pedig a nyavalyás mostohafia kezében van. Biztos megőrül ettől. Eltöprengtem, vajon tud-e a koporsókról. Szerintem nem. Arra tippeltem, hogy Spiro jól elszúrt valamit, és megpróbálja eltitkolni Con elől.

Muszáj elmondanom Stivának, hogy egyetlen lépést sem haladtam előre, valamint muszáj visszautasítanom a vacsorameghívást is – de egyelőre nehezemre esett kiszállni a kocsiból. Valahogy megbirkózom a ravatalozóval este hétkor, amikor teli van emberekkel. De csöppet sem rajongtam az ötletért, hogy ott sertepertéljek délelőtt tizenegykor Spiro meg a hullák társaságában.

Üldögéltem még egy darabig, és azon gondolkodtam, hogy is lehettek jó barátok az iskolában: Spiro, Kenny és Moogey. Kenny, az észkombájn. Spiro, a csálé fogú, nehézfejű, akinek ráadásul temetkezési vállalkozó a mostohaapja. És Moogey, aki – amennyire meg tudtam ítélni – jó srác lehetett. Furcsa, hogyan sodor össze az élet különféle embereket, akiknek az egyetlen közös nevezője, hogy barátra pedig szükség van.

Moogey most halott. Kenny szökésben. Spiro pedig huszonnégy olcsó koporsó után nyomoz. Az élet olykor fura kanyarokat vesz. Az egyik pillanatban még gimnazista vagy, kosárra dobálsz, elszeded a kiskölykök tízóraiját, a következőben meg mindenféle gittel tömöd ki a ravatalozóban a legjobb barátod fejét.

Ekkor különös gondolatom támadt – felszárnyalt, mint egy főnixmadár. Mi van, ha ez mind összefügg? Mi van, ha Kenny ellopta a fegyvereket, és Spiro koporsóiban dugta el? Akkor mi van? Na, ezt nem tudtam. Hogy akkor mi van.

Bodros felhők ültek meg az égen, a szél is feltámadt, mióta eljöttem otthonról. Levelek nyargaltak az utcán, nekisodródtak a szélvédőmnek. Az volt az érzésem, ha még egy picikét ülök itt, mindjárt elbaktat mellettem Malacka.

Tizenkét órára világossá vált, hogy nem fogom rábírni magam, hogy átmenjek a túloldalra. Sebaj. Életbe lép a kettes számú terv. Hazamegyek a szüleimhez, megebédelek, és idevonszolom magammal Mazur nagyit.

Már majdnem két óra volt, amikor lefékeztem Stiva kis parkolójában, mellettem Mazur nagyi kapaszkodott, hogy kilásson a műszerfal felett.

– Általában nem járok délutáni búcsúztatókra – szedelőzködött mellettem. – Néha, amikor egy nyári délután sétálni van kedvem, nem mondom, bekukkantok, de inkább az esti közönséget kedvelem. Na persze, egészen más a helyzet, ha fejvadász az ember – mint mi most.

Kisegítettem a nagyit a kocsiból. – Most nem vadászom senkire. Spiróval kell beszélnem. Segítek neki egy probléma megoldásában.

– Naná. Mit vesztett el? Lefogadom, hogy elvesztett egy hullát.

– Nem vesztett el semmiféle hullát.– Kár. Szívesen nyomoznék egy hulla után.Fölmentünk a lépcsőn, be az ajtón. Megálltunk, hogy

megnézzük az aznapi menetrendet.

– Melyikre jöttünk? – kérdezte a nagyi. – Feinsteinhez vagy Mackeyhez?

– Nem mindegy? Valamelyik jobban érdekel?– Talán Mackeyhez mennék. Évek óta nem láttam. Amióta

már nem dolgozik abban a szupermarketben.Magára hagytam Mazur nagyit, és elindultam megkeresni

Spirót. Con irodájában találtam rá, a mahagóni íróasztal mögött ült, és éppen telefonált. Letette, és intett, hogy üljek le.

– Con volt – mondta. – Egyfolytában telefonál. Mindig mindent tudni akar. Az agyamra megy.

Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha Spiro kikezdene velem – adnék neki néhányszáz voltot. De talán amúgy is adhatnék a kis szemétládának. Ha, mondjuk, hátat fordítana, és a tarkójára nyomnám a sokkolót, aztán azt mondanám, nem én voltam. Hanem egy bekattant gyászoló berontott ide, odanyomta Spirónak a voltokat, és elszaladt.

– Mi újság? – kérdezte Spiro.– Igazad van a koporsókkal kapcsolatban. Tényleg eltűntek.

– Az asztalra tettem a raktárkulcsot. – Beszéljünk megint a kulcsról. Csak egy van belőle?

– Igen.– Lemásoltattad valaha?– Nem.– Odaadtad valakinek?– Nem.– Esetleg rátetted a kulcskarikádra, és úgy?– Senki sem férhetett hozzá. Otthon tartottam, a komód

felső fiókjában.– És Con?– Mi van vele?– Ő hozzáférhetett?– Con nem is tud a koporsókról. Ez az én bulim.

Na, ezen nem lepődtem meg. – Csak kíváncsiságból kérdezem: mi volt a szándékod azokkal a koporsókkal? Itt a Burgban nem tudod eladni senkinek.

– Afféle közvetítő vagyok. Volt rá vevőm.Vevő! Uhh! Ez aztán a fejbe csapás! – És a vevő tudja, hogy

a koporsók eltűntek?– Még nem.– És szeretnéd, ha nem is tudná meg. Hogy ne veszítsd el a

bizalmát, igaz?– Valahogy így.Nemigen akartam én többet tudni erről. És abban sem

voltam biztos, hogy tovább akarom keresgélni ezeket a koporsókat.

– Hát jó. Új téma. Kenny Mancuso.Spiro Con hatalmas székébe süppedt. – Barátok voltunk –

mondta. – Kenny, Moogey meg én.– Meglep, hogy Kenny nem kért tőled segítséget. Például,

hogy segíts neki elrejtőzni.– Nincs nekem olyan szerencsém.– Kifejtenéd?– El akar kapni.– Kenny?– Itt volt.Na, erre előredőltem kicsit. – Mikor? Találkoztál vele?Spiro kinyitotta az íróasztal középső fiókját, előhúzott belőle

egy papírlapot. Elém tolta. – Ezt találtam az asztalon, amikor ma reggel bejöttem.

Talányos üzenet volt. – Van valamid, ami az enyém, és most nekem is van valamim, ami a tiéd. – Ezüst öntapadós betűk voltak. Az aláírás egy ezüst K. Csak bámultam, és akkorát nyeltem, hogy visszhangzott. Spirónak meg nekem közös levelezőtársunk van.

– Mit jelent ez? – kérdeztem.Spiro még mindig a szék mélyén ücsörgött. – Nem tudom,

mit jelent. Azt jelenti, hogy megbolondult. Keresed tovább a koporsókat, ugye? Megállapodtunk.

Tessék: itt van Spiro, halálosan betojva Kenny furcsa üzenetétől, de a következő pillanatban már megint a koporsók miatt nyaggat. Gyanús ez, kedves dr. Watson.

– Öö… persze, hogy keresem tovább – de őszintén szólva elakadtam.

Mazur nagyit még a Mackey-teremben találtam, ott állt a koporsó fejénél „őrségben” Marjorie Boyerrel és Mrs. Mackeyvel együtt. Mrs. Mackey teát szürcsölgetett, és élettörténetének tömörített változatával szórakoztatta a nagyit és Marjorie-t, különös tekintettel a sötétebb fordulatokra. Szélesen gesztikulált és hadonászott, ezért aztán minden fordulatnál néhány csöpp ital a cipőjén landolt.

– Ezt látnod kell – mondta a nagyi. – George koporsójának a bélése sötétkék, mert a szabadkőművesek színei a kék és az arany. Hát nem fantasztikus?

– Az egész csapat eljön ma este – magyarázta Mrs. Mackey. – Szertartást rendeznek neki. És küldtek egy sprayt – ilyen nagy, ni!

– És micsoda gyűrű van rajta – lelkendezett a nagyi. Mrs. Mackey kilötyögtette a maradék teáját.

– Ez a szabadkőműves-gyűrűje, isten nyugosztalja, George-om azt akarta, hogy ezzel temessék el.

Nagyi odahajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Benyúlt a koporsóba, és megérintette a gyűrűt. – Ajjaj.

Nem mertünk kérdezni.Mazur nagyi fölegyenesedett. – Hoppá! Nézzétek csak –

mondta, és a kezében tartott egy kis rudacskát. – Lejött az ujja.Mrs. Mackey ájultan elvágódott, Marjorie Boyer pedig

visítva rohant ki a teremből.Közelebb hajoltam. – Biztos vagy benne? Hogy

történhetett?– Csak a gyűrűjét néztem, megsimítottam a sima felületű

üveget, és egyszer csak a kezemben maradt az ujja.Spiro vágtatott be a terembe Marjorie-val a háta mögött. –

Mi van ezzel az ujjal?Mazur nagyi az orra alá tolta. – Csak alaposabban

megnéztem, és a kezemben maradt az ujja.Spiro egy pillantást vetett a tárgyra. – Ez nem igazi ujj.

Viasz.– De lejött a kezéről – erősködött a nagyi. – Nézze csak

meg!Mind behajoltunk a koporsóba, és néztük az apró kis

csonkot, ahol valaha George ujja volt.– Az egyik este a tévében mutattak egy pasast, aki azt

mondta, hogy mindenféle idegenek, földönkívüliek elragadnak embereket, és tudományos kísérleteket végeznek velük – magyarázta a nagyi. – Lehet, hogy itt is ez történt. Az idegenek elvitték George ujját. És lehet, hogy más testrészét is. Akarja, hogy megnézzem, megvan-e a többi része?

Spiro rácsúsztatta a koporsóra a tetejét. – Néha történnek apróbb balesetek az előkészületek során. Olykor szükség van némi mesterséges kiigazításra.

Hátborzongató gondolat csapott belém hirtelen. Ugyan már, mondtam rögtön magamnak. Kenny Mancuso ilyesmit mégsem tenne. Ez azért már neki is sok.

Spiro átlépett Mrs. Mackeyn az ajtó melletti házitelefonhoz. Követtem, és hallottam, amint utasítja Louie Moont, hogy hívja a mentőket, és hozzon egy kis gittet a négyes terembe.

– Erről az ujjról… – szóltam Spiróhoz.– Ha tennéd a dolgod, már lakat alatt lenne – szólt közbe. –

Nem is tudom, miért bíztam rád a koporsók felkutatását, amikor Mancusót sem bírod megtalálni. Mi ilyen nehéz ebben? A pasas megőrült, hülye üzeneteket hagy, hullamerev testrészeket szabdal…

– Úgy érted, ujjakat vág le?– Csak egy ujjat.– Szóltál a rendőrségnek?– Komolyan beszélsz? Nem hívhatom ide a rendőrséget.

Azonnal szólnak Connak. És ha Con megtudja, hát rögvest megbolondul.

– Én ugyan még elég zöld vagyok a jogi finomságokban, de szerintem ezt köteles vagy bejelenteni a rendőrségen.

– Neked jelentem be.– Ugyan már, én nem vállalom ezért a felelősséget.– Az én dolgom, hogy bejelentek-e egy bűncselekményt –

mondta Spiro. – Nincs rá törvény, hogy mindent be kell jelenteni.

Spiro egy pontra meredt a vállam fölött. Megfordultam, és ijedten láttam, hogy centiméterekre tőlem Louie Moon áll. Könnyű volt azonosítanom, mert fehér melegítőjén, a mellén lévő zseb fölötti piros csíkba bele volt írva a neve. Átlagos termetű férfi, a harmincas éveiben járhatott. Nagyon sápadt volt, szeme halványkék. Szőke haja már hullani kezdett. Futólag rám nézett, majd odaadta Spirónak a gittet.

– Van kint egy ájult nő – mondta neki Spiro. – Irányítsd a mentősöket a hátsó kapuhoz, és vezesd föl őket ide.

Spiro hang nélkül távozott. Higgadt pasas. Talán mert halottakkal dolgozik. Úgy gondoltam, nyugis meló lehet, már ha túljut a testnedvek lecsapolásán.

Beszélgetni ugyan nem sokat lehet vele, de a vérnyomásnak ez sem árt.

– És Moonnal mi van? – kérdeztem Spirót. – Ő vajon

hozzáférhetett a kulcshoz? Tud a koporsókról?– Moon nem tud semmit. Intelligenciahányadosa egy

gyíkéval vetekszik.Nemigen tudtam, mit kéne erre felelnem, hiszen Spiro maga

is olyan gyíkszerű jelenség volt.– Menjünk végig az elejétől – javasoltam. – Mikor kaptad a

levelet?– Bejöttem ide telefonálni, és itt találtam az asztalon.

Néhány perccel tizenkettő előtt lehetett.– És az ujj? Mikor jöttél rá, hogy hiányzik?– Mindig átnézek mindent, közvetlenül a megtekintés előtt.

Akkor vettem észre, hogy az öreg George-nak hiányzik egy ujja, hát csináltam neki egyet.

– Szólnod kellett volna erről.– Az ilyesmiről nem szívesen mesél az ember. Nem

gondoltam, hogy kiderül. Nem tudtam, hogy a Végzet-nagymami is felbukkan.

– Szerinted Kenny hogy jutott be ide?– Nyilván egyszerűen besétált. Amikor este elmegyek,

bekapcsolom a riasztót. Akkor kapcsolom ki, amikor reggel nyitok. Napközben a hátsó ajtó mindig nyitva van, hiszen mindenfélét szállítanak. És rendszerint az első ajtó is nyitva van.

Délelőtt meglehetősen hosszan bámultam az első ajtót, és nem láttam semmi mozgást. Egy virágos hajtott be hátra. Semmi más. Persze Kenny jöhetett korábban is, mint én.

– Nem is hallottál semmit?– Louie és én általában a toldalékszárnyban dolgozunk. Ha

valaki akar valamit, a házitelefonon beszól nekünk.– És ki járt erre?– Clara jött, ő csinálja nekünk a frizurákat. Körülbelül fél

tízkor érkezett, hogy Mrs. Grasson dolgozzon. Egy óra múlva

mehetett el. Akár beszélhetsz is vele. Csak ne árulj el semmit. Aztán Sal Munoz hozott virágot. Itt voltam fent, amikor jött és ment – ő biztos nem tud segíteni.

– Jó lenne, ha körülnéznél. Hogy hiányzik-e más is.– Nem akarom tudni, mi más hiányzik.– És mi az, ami nálad van, de Kennyé?Spiro megragadta a tökét. – Az övé kicsi volt. Tudod, hogy

értem?Undorodó képet vágtam. – Viccelsz?– Nem. Sosem tudhatod, mi mozgatja az embereket. Néha

ilyesmi.– Hát jó, de ha eszedbe jut még valami, szólj.Visszamentem a terembe, összeszedtem Mazur nagyit. Mrs.

Mackey már állt a lábán, egész rendben volt. Marjorie Boyer kicsit zöldes volt, de lehet, hogy csak a világítástól.

Amikor kiléptünk a parkolóba, láttam, hogy a Buick furcsán félrebillen. Louie Moon ott állt mellette, komoly pofával, és a tekintete egy hatalmas csavarhúzóra meredt, ami az egyik kerékből állt ki. Mintha csak azt nézte volna, hogy nő a fű.

A nagyi közelebb hajolt. – Hát nem szép dolog ilyent csinálni egy Buickkal – mondta.

Utálom, ha úrrá lesz rajtam a paranoia, de azért egyetlen pillanatig sem hittem, hogy véletlen gazemberség, amit látok.

– Látott valakit? – kérdeztem Louie-t.A fejét rázta. Amikor megszólalt, a hangja halk volt, és

éppoly szenvtelen, mint a tekintete. – Csak kijöttem, hogy várjam a mentőt.

– Senki nem volt a parkolóban? Autót sem látott elhajtani?– Nem.Nagy sóhajtást engedélyeztem magamnak, és visszamentem,

hogy a segélyszolgálatot hívjam. Az előcsarnok nyilvános telefonját használtam, és lehangoltan vettem észre, hogy eléggé

remeg a kezem, amíg apróért kotorászok a táskámban. Hiszen csak egy kilyukasztott kerék, mondtam magamnak. Nem nagy ügy. Csak egy autó, az ég szerelmére – egy öreg autó…

Odahívtam apámat, hogy vigye haza Mazur nagyit, én meg vártam a segélykocsira. Közben elképzeltem, ahogy Kenny besurran az épületbe, és ott hagyja a levelet. Viszonylag egyszerű lehetett úgy végrehajtani, hogy ne vegyék észre. De lekaszabolni egy ujjat, az már nehezebb. Ahhoz idő kell.

8.

A ravatalozó épületének hátsó ajtaja egy kis előszobába nyílt, innen lehetett átmenni az előcsarnokba. Vagy egy másik ajtón át a pincébe, egy harmadikon a konyhába, egy negyediken Con irodájába. Con irodája és a pince között egy dupla üvegajtó vezetett a kocsifelhajtóra, majd a garázsokhoz. Ezen az ajtón indult legutolsó útjára minden halott.

Két évvel ezelőtt Con megbízott egy belsőépítészt, hogy dobja föl az egészet egy kicsit. Az új színvilág mályva és citromzöld árnyalatú, idilli tájképekkel pöttyözte a falakat. A padlón vastag szőnyegpadló – zéró nyikorgás. A cél az volt, hogy az egész házban semmi ne üssön zajt –, ezért aztán Kenny nyugodtan besurranhatott anélkül, hogy észrevették volna.

Az előtérben Spiróba botlottam. – Kennyről akarok hallani – mondtam neki. – Hová bújhatott? Valaki biztos segít neki. Kihez fordult vajon?

– A Morellik és Mancusók mindig a családjukhoz fordulnak. Ha egyvalaki meghal közülük, mintha mindenki meghalt volna. Ide özönlenek rémes fekete ruhájukban, és tengereket zokognak egymás nyakába. Szerintem valamelyik Mancuso padlásán bujkál.

Ebben én nem voltam ennyire biztos. Inkább úgy gondoltam, hogy Joe már tudná, ha Kenny ott rejtőzne. A

Mancusók és Morellik arról híresek, hogy képtelenek titkot tartani egymás előtt.

– És ha nem ott van?Spiro vállat vont. – Sokat jár Atlantic Citybe.– És van barátnője Julia Cenettán kívül?– Az egész telefonkönyvet át akarod nézni?– Annyi azért csak nincs…

Kiléptem az oldalajtón, és türelmetlenül vártam, hogy Al megérkezzen és megcsinálja a kereket. Mikor végzett, beletörölte a kezét a nadrágjába, úgy adta a számlát. – Nem egy dzsipet vezetett, amikor legutóbb javítottam a kerekét?

– Azt ellopták.– Gondolt már a tömegközlekedésre?– Hol a csavarhúzó?– Betettem a csomagtartóba. Sose tudhatja, mikor lesz rá

szüksége.Clara szépségszalonja három háztömbnyire volt, a

Hamiltonon. Találtam is egy helyet – összeszorítottam a fogam, és lélegzet-visszafojtva erőteljesen betolattam. Legjobb, ha túlesünk rajta. Amikor meghallottam az üvegcsörömpölést, máris tudtam: elég közel vagyok.

Kikászálódtam a Buickból, és fölmértem a kárt. A Buickban semmi. A másik kocsin összetört fényszórók. Ott hagytam egy betétlapot, és bementem Clarához.

Bárok, ravatalozók, pékségek és szépségszalonok a küllői annak a keréknek, amely a Burgot forgatja. A szépségszalonok kivált fontosak, ugyanis a Burg olyan környék, ahol az esélyegyenlőségek tekintetében nagyjából 1950-ben megállt az idő. Ez kábé annyit tesz, hogy a lányok a Burgban igen korán

rácuppannak a szépségápolásra. Tojnak az egyenjogúságra. Ha kislánynak születtél a Burgban, naphosszat a Barbie babád haját fésülgeted. Nézed az óriási fekete kunkori szempillát, a világítókék szemhéjfestéket, a hegyes ciciket és a platinaszőke hajkoronát. És pontosan ugyanilyent akarsz. Barbie még arra is megtanít bennünket, hogyan öltözködjünk. Testhezálló, fényes ruhába, felszabott sortba, olykor fehér szőrmeboába és persze szigorúan mindig tűsarkúba. Barbie persze tud mást is, de a kicsi lányoknak a Burgban eszük ágában sincs bedőlni a yuppie-Barbie-nak. Nem akarnak menő sportcuccba bújni, de nadrágkosztümbe sem. A burgbeli kislányok a csillogásra gyúrnak.

Szerintem annyira le vagyunk maradva, hogy voltaképpen meg is előzzük az ország többi részét. Sosem kellett például átverekednünk magunkat ezen az egész szerepproblémán. A Burgban az vagy, ami lenni akarsz. Itt nincs férfi-nő szembenállás. A Burgban mindig az erősek vannak a gyöngék ellen.

Kislány koromban Claránál vágatták a hajamat. Ő alkotta a frizurámat az elsőáldozásra és az érettségire. Mostanában Mr. Alexandernél vágatom a hajam, de olykor beugrom Clarához egy manikűrre.

A szépségszalon egy régi házban van, ma egyetlen nagy terem, és hátul a fürdőszoba. A váróhelyiség néhány krómozott-kárpitozott szék, itt lehet lapozgatni a szamárfüles magazinokat vagy a különféle frizurakatalógusokat. Ezekből a hajakból egyet sem lehet valóban megcsináltatni. A váró mögött a hajmosótálak és a székek. Közvetlenül a mosdó előtt pedig egy kis manikűr-asztalka. Körös-körül a plakátokon egzotikus és elérhetetlen hajviseletek – amelyek még meg is sokszorozódnak a rengeteg tükörben.

Amikor beléptem, minden fej felém fordult a búrák alól.

Hátulról a harmadik alatt ősellenségem, Joyce Barnhardt üldögélt. Amikor második elemibe jártunk, Joyce Barnhardt egy pohár vizet öntött a székemre, és mindenkinek azt mondta, hogy bepisiltem. Húsz évvel később in flagranti kaptam az ebédlőasztalomon, amint elragadtatottan lovagol a férjemen, mintha ő lenne a csodaparipa.

– Helló, Joyce – mondtam. – Régen nem láttalak.– Stephanie. Hogy vagy?– Elég jól.– Hallom, kirúgtak a bugyiárusításból.– Nem árultam bugyit. – A rohadék. – Fehérnemű-felvásárló

voltam E. E. Martinnál, és akkor hagytam ott, amikor összevonták a Baldicottal.

– A bugyikkal mindig bajod volt. Emlékszel, amikor másodikban bepisiltél?

Ha véletlenül vérnyomásmérő lett volna rajtam, biztos leugrik a karomról. Visszacsaptam a burát, és az arcába hajoltam, hogy orrunk szinte összeért. – Tudod-e, mi a foglalkozásom mostanában, Joyce? Óvadékügynök vagyok, fegyvert is hordok magammal, jó lenne, ha nem idegesítenél.

– New Jerseyben mindenki hord magával fegyvert – mondta Joyce. Benyúlt a táskájába, és elővett egy 9 mm-es Berettát.

Ez eléggé kínosan érintett, nemcsak azért, mert nem volt nálam a pisztolyom, hanem mert kisebb is volt, mint az övé.

A Joyce melletti bura alatt Bertie Greenstein üldögélt. – Én a negyvenötöst kedvelem – mondta, és előhalászta a coltját.

– Nagyot rúg – szólalt meg a terem másik végében Betty Kuchta. – És túl sok helyet foglal a táskában. Egy harmincnyolcassal jobban járnál. Nekem olyan van mostanában. Egy harmincnyolcas.

– Nekem is – mondta Clara. – Régebben negyvenötösöm volt, de olyan nehéz volt, hogy ízületi gyulladást kaptam tőle,

és az orvosom azt tanácsolta, váltsak könnyebb fegyverre. És paprikasprayt is hordok.

Mindenkinél volt paprikaspray, az öreg Mrs. Rizzolit kivéve, aki épp daueroltatott.

Betty Kuchta egy sokkolóval hadonászott. – Ilyenem is van!– Gyerekjáték – fitymálta Joyce, és elővett egy patronos

riasztópisztolyt. Ő nyert.– Szóval, mi lesz neked? – kérdezte Clara. – Manikűr? Most

kaptam néhány új lakkot. „Buja mangó.”Ránéztem a buja mangó üvegére. Voltaképpen nem

szándékoztam manikűröztetni, de a buja mangó, mint lehetőség, lenyűgözött. A szék hátára dobtam a dzsekimet és a táskámat, leültem a kisasztalhoz, és engedelmesen beáztattam az ujjaimat.

– Most ki után kajtatsz? – kérdezte az idős Mrs. Rizzoli. – Úgy hallottam, Kenny Mancusót kergeted.

– Látta véletlenül?– Én nem. De hallottam, hogy Kathryn Freeman látta

kijönni a Zaremba lány házából hajnali kettőkor.– Az nem Kenny Mancuso volt – szólt közbe Clara. –

Hanem Mooch Morelli. Magától Kathryntól hallottam. Szemben lakik, és éppen fent volt, mert kiengedte a kutyát. Mert hasmenése volt a csirkecsonttól. Mondtam már neki, hogy ne adjon csirkecsontot a kutyának, de nem hallgat rám.

– Mooch Morelli! – ismételte Mrs. Rizzoli. – Ehhez mit szólsz? És a felesége vajon tudja?

Joyce letolta a fejéről a burát. – Hallottam, hogy az asszony éppen válni akar.

Na, erre mind visszabújtak a bura alá, vagy beletemetkeztek az újságjukba, mert ez a kanyar már túl közel volt Joyce és az én történetemhez. Hiszen mindenki tudta, ki kit talált érdekes pózban az ebédlőasztalán, és senki nem akart holmi

lövöldözésbe keveredni hajcsavarókkal a fején.– És maga? – kérdeztem Clarát, aki éppen tökéletes oválisba

kanyarította a körmöm. – Látta Kennyt?A fejét rázta. – Már régen nem.– Hallottam, hogy valaki látta, amint besurrant Stivához ma

reggel.Clara keze megállt a levegőben. – Te jó ég! Pont ma reggel

voltam Stivánál.– És látott vagy hallott valamit?– Nem. Biztos azután történt, hogy elmentem. De azért nem

lep meg. Hiszen Kenny és Spiro jó barátok voltak.Betty Kuchta előrehajolt. – Sosem volt az normális, én csak

tudom. Az én Gailem tanította másodikos korában. A tanárok mind tudták, hogy óvatosan kell bánni vele.

Mrs. Rizzoli egyetértőn bólintott. – Rossz gének. Túl sok kegyetlenség, a vérében van. Mint Guido nagybátyjának. Pazzo.

– Jó lesz vigyáznod vele – figyelmeztetett Mrs. Kuchta. – Láttad már a kisujját? Amikor tízéves volt, levágta a végét az apja baltájával. Tudni akarta, fáj-e.

– Ezt Adele Baggione is mesélte – fűzte tovább Mrs. Rizzoli. – Meg még sok minden mást. Adele mondta, hogy csak nézte őt a hátsó ablakából, hogy mit akar azzal a baltával. És látta, amikor a kezét a farönkre tette, és levágta az ujja végét. Azt mondta nem is sírt. Csak nézte és mosolygott. Adele azt mondta, elvérzett volna, ha ő nem hívja ki a mentőket.

Majdnem öt óra volt, mire elmentem Clarától. Minél többet hallottam Kennyről és Spiróról, annál rémesebben éreztem magam. Kezdetben úgy gondoltam, Kenny igazi okostojás, de most inkább arra hajlottam, hogy őrült. És hát Spiro sem jobb.

Egyenesen hazafelé vettem az irányt, a kedvem meredeken zuhant a mélybe. Mire hazaértem, annyira frászban voltam,

hogy erősen markolásztam a paprikasprayt, miközben nyitottam az ajtót. Bevilágítottam, mielőtt beléptem, és kissé megnyugodtam, amikor minden rendben lévőnek látszott. A rögzítőn villogott a piros lámpa.

Mary Lou volt. – Mi a franc van veled? Összejöttél Kevin Costnerrel, hogy nincs időd felhívni?

Kibújtam a dzsekiből, és hívtam Mary Lout.– El voltam foglalva. De nem Kevin Costnerrel.– Akkor kivel?– Joe Morellivel, például.– Még jobb.– De nem úgy. És Kenny Mancusót hajkurászom, de nincs

szerencsém.– Letört a hangod. Manikűröztetned kéne.– Már megvolt, és nem segített.– Hát akkor csak egy dolog maradt.– A vásárlás.– Bingó! Hétkor a Quaker Bridge-nél. Macy’s cipőosztály.Mary Lou már nyakig a cipőkben kavart, mire odaértem.– Ez hogy tetszik? – kérdezte, és megpördült egy fekete

tűsarkú bokacsizmában.Mary Lou százhatvan centi magas, alkata akár egy téglából

épült budi. Rengeteg haja van, ezen a héten történetesen vörös; hozzá nagy karika fülbevaló és szájfény. Hat éve boldog házasságban él, két gyerekkel.

Bírom a gyerekeit, de egyelőre tökéletesen elégedett voltam a saját hörcsögömmel. Annak legalább nem kell pelenka.

– Ismerős cipő – mondtam. – Szerintem a vasorrú bába hord ilyent, amikor rajtakapja Jancsit és Juliskát, hogy a mézeskalács házikót kóstolgatják.

– Nem tetszik?– Valami különleges alkalomra kéne?

– Szilveszterre.– És miért nem valami flitteres cuccot veszel?– Mert cipőt akarok. Valami szexit.– Nekem nem kell cipő. Éjszakai látcső kell. Mit gondolsz,

lehet azt itt kapni valahol?– Te jó ég! – tört ki Mary Lou, és megragadott egy pár lila

velúr holdjáró cipőt. – Ezt nézd meg! Ezt neked csinálták!– Nincs pénzem. Le vagyok égve.– Ellophatnánk.– Ilyet már nem csinálok.– Mióta?– Régóta. Különben sem loptam soha semmi nagyobb

dolgot. Egyszer valami rágógumit Salnál, mert utáltuk Salt.– És a dzseki az üdvhadseregtől?– De hát az az ÉN dzsekim volt! – Tizennégy éves voltam,

amikor anyám a kedvenc farmerdzsekimet az üdvhadseregnek adta, és Mary Louval visszaszereztük. Anyámnak azt mondtam, hogy visszavásároltuk, de igazából elemeltük.

– Legalább próbáld föl – mondta Mary Lou, és odaintett egy eladót. – Ezt a cipőt kérjük harmincnyolcasban.

– Nem kell új cipő – mondtam. – Csomó más viszont kell. Például egy új pisztoly. Joyce Barnhardtnak is nagyobb van, mint nekem.

– Vagy úgy! Végre kibökted, mi bajod.Leültem, és kifűztem a bakancsomat. – Claránál láttam ma.

Legszívesebben megfojtottam volna.– Pedig szívességet tett neked. A volt férjed nagy barom

volt.– Attól még Joyce egy hernyó.– Tudtad, hogy itt dolgozik? A kozmetikumoknál. Épp

munkában volt, amikor bejöttem. Valami öregasszonyból csinált maskarát.

Fölpróbáltam a cipőt.– Hát nem szuper? – kérdezte Mary Lou.– Elég jól néz ki, de ezzel senkit nem lehet lelőni.– Amúgy sem lősz le senkit soha. Na jó, egyszer előfordult.– Szerinted Joyce Barnhardtnak van lila cipője?– Véletlenül tudom, hogy Joyce Barnhardtnak

negyvenegyes a lába, pont úgy nézne ki egy ilyen cipőben, mint egy tehén.

A tükörhöz mentem, és megcsodáltam a cipőt. Dögölj meg, Joyce Barnhardt.

Megfordultam, hogy hátulról is megnézzem, és egyenesen beleütköztem Kenny Mancusóba.

Megragadta a karomat, és magához rántott. – Meg vagy lepve?

Szólni sem bírtam.– Az agyamra mész, ha tudni akarod – mondta. – Azt

hiszed, nem láttalak a bokorban Julia házánál? Azt hiszed, nem tudom, hogy azt hazudtad neki, hogy Denise Barkolowskyt dugom? – Úgy megrázott, hogy összekoccantak a fogaim. – Most meg üzletelsz ezzel a Spiróval. És azt hiszitek, hogy a seggetekben is ész van.

– Be kell vigyelek a bíróságra. És ha Vinnie valaki mást jelöl ki erre a feladatra, az nem lesz veled ilyen gyöngéd.

– Nem hallottál még arról, hogy én különleges vagyok? Nem érzek fájdalmat. Talán halhatatlan is vagyok.

Te jó ég.Kés villant a kezében. – Üzentem is neked, de nem hallgatsz

rám – mondta. – Ha levágnám a füled, arra odafigyelnél?– Nem félek tőled. Gyáva seggfej vagy. Még egy bíróval

sem mersz szembe nézni. – Ezt a taktikát már másoknál is próbáltam. Néha bevált.

– Dehogynem félsz. Hiszen félelmetes vagyok.

Villant a penge, a ruhám ujjába hasított. – Na, hadd lám a füled – mondta Kenny, miközben szorította a dzsekimet.

A táskám, és benne az összes fejvadász kellékem Mary Lou mellett pihent egy széken, ezért azt tettem, amit minden intelligens, fegyvertelen nő tesz. Nagyra nyitottam a szám, és teljes erőből visítani kezdtem – ettől Kenny annyira megdöbbent, hogy feladta célját; néhány szál hajam árán megmaradt a fülem.

– Jézusom – mondta. – Tényleg az agyamra mész. – Nekilökött egy cipőállványnak, és lelépett.

Feltápászkodtam, és utánavágtattam, át a táska-, majd a gyerekruhaosztályon; hajtott az adrenalin, valamint a józan ész hiánya. Hallottam, hogy Mary Lou és egy eladó rohan utánam. Átkoztam Kennyt, és káromkodtam, amiért vastag talpú cipőben próbálom üldözni, amikor beleütköztem egy öregasszonyba a kozmetikai pultnál, és majdnem fellöktem.

– Jaj, bocsánat! – kiáltottam.– Fuss! – üvöltött utánam Mary Lou a gyerekruhaosztály

felől. – Kapd el a rohadékot!Lepattantam az öregasszonyról, és két másik nőbe

botlottam. Az egyikük Joyce Barnhardt volt, a kozmetikai osztály köpenyében. Mind egy kupacban zuhantunk le a földre, szitkozódva és összegabalyodott végtagokkal.

Mary Lou és a cipőosztály eladója segített szétválogatni bennünket, és a nagy kavarodásban Mary Lounak sikerült nagyot rúgnia Joyce vádlijába, amitől Joyce vinnyogva arrébb gurult, az eladónő pedig gyorsan fölsegített. Engem.

Kenny után néztem, de már rég eltűnt.– Te jó ég! – szólalt meg Mary Lou. – Tényleg Kenny

Mancuso volt?Csak bólintani tudtam, és kapkodtam levegő után.– Mit mondott?

– Randira hívott. Azt mondta, tetszik neki a cipőm.Mary Lou felhorkant.Az eladónő mosolygott. – Ha tornacipőben van, elkapta

volna.Őszintén szólva azt sem mertem biztosra megtippelni, mit

csináltam volna, ha elkapom. Kés volt nála, rajtam meg szexi cipő.

– Hívom az ügyvédemet – tápászkodott föl Joyce. – Rám támadtál! Úgy beperellek, hogy beledöglesz!

– Véletlen volt. Kennyt üldöztem, és az utamba kerültél.– Ez itt a kozmetikai osztály – üvöltött Joyce. – Itt nem

futkoshatsz, mint egy dilis, itt nem üldözhetsz mindenféle embereket.

– Nem vagyok dilis, hanem a munkámat végzem.– Dehogynem vagy dilis – mondta Joyce. – Egy horpadt

konzervdoboz. Bolond vagy te is, meg a nagyanyád is.– De legalább kurva nem vagyok.Joyce szeme kigúvadt, mint egy golflabda. – Kit nevezel te

kurvának?– Téged. – Előredőltem pazar cipőcskémben. – Téged

nevezlek kurvának.– Ha én kurva vagyok, akkor te ribanc vagy.– Te meg egy utolsó aljas hernyó.– Ringyó.– Kurva.– Mi legyen? – fordult hozzám Mary Lou. – Megveszed ezt

a cipőt?

Mire hazaértem, már nem voltam annyira biztos benne, hogy jól döntöttem a cipővel kapcsolatban. A hónom alá csaptam a

dobozt, míg kinyitottam az ajtót. Tényleg fantasztikus cipő, de mégiscsak lila. Mit csináljak én egy lila cipővel? Vennem kell hozzá egy lila ruhát. És a smink? Mégsem lehet valami uncsi régi sminket feltenni egy lila ruhához. Kell valami új rúzs és szemceruza is.

Felkapcsoltam a villanyt, és bezártam az ajtót magam mögött. A konyhapultra csaptam a táskám és az új cipőt, és összerezzentem, amikor megcsörrent a telefon. Elég volt mára a frászból, gondoltam. Túl vagyok töltve.

– Na hogy vagy? – szólt bele valaki. – Félsz? Vagy észre térsz végre?

A szívem kihagyott egy ütemet. – Kenny?– Megkaptad az üzenetemet?– Miféle üzenetet?– Hagytam egy üzenetet a dzsekid zsebében. Neked és az új

haverodnak, Spirónak.– Hol vagy?Letette.A francba.A kezem a dzseki zsebébe süllyesztettem, és kihúztam

belőle… egy használt papír zsebkendőt, egy rúzst, aprópénzt, csokipapírt, és egy ujjat. – FUJJJJJ!!

Mindent elhajítottam, és kirohantam a szobából. – Rohadék, fujj, a francba! – Betámolyogtam a fürdőszobába, rábuktam a fajanszra, és hányni próbáltam. Pár másodperc múlva úgy döntöttem, hogy mégsem hányok (ami bizonyos értelemben rossz döntés volt, tekintve a nagy adag tejszínhabos fagylaltot, amit benyomtunk Mary Louval).

Egy fél szappant elhasználtam a kézmosáshoz, hozzá jó sok forró vizet. Aztán visszamentem a konyhába. Az ujj ott hevert a földön. Szemmel láthatóan elég jól volt tartósítva. A telefon után nyúltam, és elhúzódtam az ujjtól, amennyire csak bírtam.

Hívtam Morellit.– Gyere ide – mondtam. – Valami baj van?– GYERE MÁR!Tíz perccel később nyílt a liftajtó, és Morelli lépett ki rajta.– Húha – mondta. – Nem jelent jót, ha a lépcsőházban vársz.

– A lakás felé nézett. – Ugye, nincs bent egy hulla?– Nem egészen.– Bővebben?– Egy halott ujj van a konyhában a földön.– És van hozzá még valami? Egy kéz? Esetleg egy egész

kar?– Csak egy ujj. Azt hiszem, George Mayeré.– Felismerted?– Nem. Csak éppen tudom, hogy George-nak hiányzik egy

ujja. Mrs. Mayer büszke volt arra, hogy George szabadkőműves, és a gyűrűjével együtt akarta eltemetni, és Mazur nagyi meg akarta nézni a gyűrűt, és miközben nézte, George ujja letört. És kiderült, hogy viaszból van. Kenny ma reggel valahogy bejutott a ravatalozóba, és levágta George ujját. És amikor ma délután Mary Louval a plázában voltunk, Kenny megfenyegetett a cipőosztályon. Nyilván akkor tette az ujjat a dzsekim zsebébe.

– Mondd, te ittál?Morcosan néztem rá, és a konyha felé mutattam.Morelli ellépett mellettem, és csípőre tett kézzel bámulta az

ujjat a földön. – Igazad van. Ez tényleg egy ujj.– Amikor beléptem, csöngött a telefon. Kenny volt, azt

mondta, hogy hagyott egy üzenetet a dzsekim zsebében.– És az ujj volt az üzenet.– Pontosan.– És hogy került a földre?– Hát úgy, hogy leesett, amikor berohantam a fürdőszobába

hányni.Morelli egy darab papírtörlővel megfogta az ujjat, és

fölvette. Adtam neki egy zacskót, beletette, lezárta, és a saját dzsekije zsebébe tette. Majd nekitámaszkodott a konyhapultnak, és keresztbefonta a karját a mellkasán. – Hát akkor kezdjük elölről.

Elmeséltem neki mindent, kivéve Joyce Barnhardtot. Beszámoltam az ezüstbetűs levélről, az ezüst K-ról a hálószobám falán, a csavarhúzóról a kocsim kerekében, és arról is, hogy úgy tűnik, mind Kennytől származik.

Hallgatott, amikor befejeztem. Aztán azt kérdezte, megvettem-e a cipőt.

– Aha.– Mutasd.Megmutattam.– Nagyon szexi – mondta. – Mindjárt izgalomba jövök.Gyorsan visszatettem a cipőt a dobozba. – Van valami

fogalmad arról, mire gondolhatott Kenny, amikor azt mondta, Spirónak van valamije, ami az övé?

– Nincs. Hát neked?– Nincs.– Megmondanád, ha lenne?– Talán.Kinyitotta a hűtőt, és nézte a polcokat. – Elfogyott a söröd.– Muszáj volt választanom a kaja és a cipő között.– Jól választottál.– Szerintem ez az egész összefügg az ellopott fegyverekkel.

Lefogadom, hogy Spiro is benne van. Talán ezért halt meg Moogey. Talán rájött, hogy Kenny és Spiro fegyvert loptak a hadseregtől. Vagy talán hárman együtt csinálták, csak Moogey betojt.

– Megdolgozhatnád Spirót egy kicsit – mondta Morelli. –

Elmehetnél vele moziba. Hagyd, hogy megfogja a kezed.– Na ne! Ezt talán mégsem!– Azt persze nem tűrném, hogy ebben a cipőben lásson. Tuti

bevadulna. A cipőt tartogasd nekem. És valami testhezállót vegyél föl hozzá. És harisnyatartót. Ehhez a cipőhöz az való.

Ha még egyszer egy ujjat találok a dzsekimben, hát lehúzom a vécén. – Eléggé zavar, hogy mi képtelenek vagyunk megtalálni Kennyt, ő viszont lazán a nyomomban jár.

– Hogy nézett ki? Szakállt növesztett? Befestette a haját?– Ugyanúgy nézett ki, mint máskor. Nem úgy, mint aki sötét

zugokban bujkál. Tiszta volt, frissen borotvált. Nem tűnt éhesnek. A ruhája is tisztának látszott. Egyedül volt. Egy kicsit… hogy is mondjam… dühös. Azt mondta, az agyára megyek.

– Na nem! Te? Az agyára? El sem bírom képzelni.– Szóval nem úgy néz ki, mint aki egyik napról a másikra él.

Ha fegyverrel seftel, nyilván van pénze. Lehet, hogy motelben lakik, valahol a városon kívül. Például New Brunswickban, vagy lent Burlingtonban, vagy Atlantic Cityben.

– A fotóját mindenütt kitették Atlantic Cityben. Semmi nyomra nem bukkantak. Őszintén szólva sehol nem bukkantak semmire. A hét legjobb híre, hogy te ennyire kiborítottad. Nincs más dolgom, mint téged követni, és megvárni, míg újra beindul.

– Isteni. Tetszik ez nekem: egy darabolós gyilkos csalija leszek.

– Ne aggódj. Majd vigyázok rád.Arckifejezésem nem leplezte a véleményemet.– Hát jó – mondta ő, felöltve a zsarupofát. – Elég a

jópofizásból és a rizsából. Beszéljünk komolyan. Tudom, mit beszélnek az emberek a Morelli és Mancuso család férfitagjairól… hogy linkek, piálnak és félredugnak. És

elsőként ismerem el, hogy mindez többé-kevésbé igaz is. De ez általánosítás. Ami nagyon megnehezíti a jófiúk dolgát, például az enyémet is…

Mindjárt leszakad a plafon.– Ráadásul ezt a Kenny gyereket született zseninek tartják,

pedig bárhol másutt szociopatának néznék. Amikor nyolcéves volt, felgyújtotta a kutyáját, és egy szikráját sem mutatta a szánalomnak. Egoista és mindenkit kihasznál. Nem fél, mert nem érez fájdalmat. És persze nem hülye.

– Igaz, hogy levágta a saját ujját?– Igen, igaz. És ha tudtam volna, hogy téged fenyeget, hát

másképp intézem a dolgokat.– Például?Bámult rám egy kicsit, mielőtt válaszolt. – Előbb

elmondtam volna neked ezt a szociopata-kiselőadást, például. És nem hagytalak volna egyedül egy nyitott lakásban, üvegpoharak védelmére bízva.

– Nem voltam teljesen biztos benne, hogy Kenny az, egészen ma délutánig.

– Mostantól az öveden hordd a paprikasprayt, ne a táskádban, jó?

– De legalább tudjuk, hogy Kenny itt van a környéken. Azt hiszem, bármije is van Spirónak, az itt tartja Kennyt. Kenny nem fog elmenekülni a nélkül a valami nélkül.

– Spiro ideges lett az ujj miatt?– Hát… inkább zavarban volt. Azért aggódott, hogy Con

megtudja, hogy nem mennek simán a dolgok. Spirónak tervei vannak. Át akarja venni a boltot, és egész üzletláncot akar.

Morelli elvigyorodott. – Üzletláncot? Egy ravatalozóból?– Igen. Mint a McDonald’s.– Talán hagynunk kellene, hogy Spiro és Kenny elintézzék

egymást, aztán ha vége, majd összekaparjuk a maradványaikat

a padlóról.– Ha már a maradványokról beszélünk, mi a szándékod az

ujjal?– Megnézem, illik-e George Mayer kezére. És közben

megkérdezem Spirót, mi a franc folyik itt.– Szerintem nem jó ötlet. Nem akarja bevonni a rendőrséget.

Nem jelenti be sem a csonkítást, sem a levelet, amit kapott. Ha beleavatkozol, engem kirúg.

– És akkor mit javasolsz?– Add nekem az ujjat. Holnap visszaviszem Spirónak. Hátha

megtudok valami érdekeset.– Ezt nem engedhetem.– Már hogyne engednéd! Ez az ujj az enyém, a francba. Az

én dzsekimben volt.– Hagyd már abba. Rendőr vagyok. A munkámat végzem.– Én meg óvadékügynök vagyok. Én is a munkámat

végzem.– Hát jó, neked adom az ujjat, de meg kell ígérned, hogy

mindent elmondasz. Ha csak megsejtem, hogy valamit elhallgatsz, mindent vissza.

– Rendben. Na add ide szépen az ujjat, és menj haza, mielőtt meggondolod magad.

Kivette a műanyag zacskót a zsebéből, és betette a mélyhűtőbe. – Csak óvatosságból – mondta.

Amikor Morelli elment, bezártam az ajtót, és ellenőriztem az ablakokat. Benéztem az ágy alá és az összes szekrénybe. Amikor meggyőződtem arról, hogy a lakás biztonságos, lefeküdtem, és aludtam, mint egy csecsemő, teljes fényárban.

Hétkor csöngött a telefon. Előbb az órára pislogtam, aztán a telefonra. Hajnali hétkor nem jelent jót semmiféle telefonhívás. Tapasztalataim szerint este tizenegy és reggel kilenc között minden telefon minimum elemi csapás.

– Halló – szóltam bele. – Mi baj?Morelli hangját hallottam. – Semmi baj. Legalábbis

egyelőre.– Hét óra van. Miért hívsz föl reggel hétkor?– A függönyök be vannak húzva. Tudni akartam, hogy

minden rendben van-e.– A függönyök azért vannak behúzva, mert még ágyban

vagyok. De honnan tudod, hogy be vannak húzva?– Mert itt vagyok, lent a parkolóban.

9.

Kikászálódtam az ágyból, elhúztam a függönyöket, és lenéztem. És tényleg: a rozsdabarna Fairlane közvetlenül Sándor bácsikám Buickja mellett parkolt. A lökhárítója még mindig a hátsó ülésen pihent, és valaki festékszóróval az ajtajára írta: disznó. Kinyitottam az ablakot, és kidugtam a fejem. – Menj el.

– Negyedóra múlva értekezletem van – kiabált vissza Morelli. – Legföljebb egy órát tarthat, aztán utána semmi dolgom mára. Szeretném, ha megvárnád, amíg visszajövök, és utána mennél Stivához.

– Semmi gond.Fél tíz volt, mire visszaért – már nyugtalan voltam. Az

ablakból néztem, amikor bekanyarodott a parkolóba, és villámgyorsan kint is voltam a házból, a táskámban ide-oda gurigázott az ujj. A Martens bakancsomat viseltem, hátha bele kell rúgni valakibe, és a sprayt is az övemre akasztottam, hogy kéznél legyen. A sokkolót fullra töltöttem, és zsebre vágtam.

– Sietsz? – kérdezte Morelli.– Idegesít George Mayer ujja. És megnyugtatna, ha

visszakerülne jogos tulajdonosához.– Ha szükséged van rám, csak hívj – mondta Morelli. –

Megvan az autótelefonom száma?

– Bevésve az agyamba.– És a személyi hívóm?– Az is.Elindítottam a Buickot, kidübörögtem a parkolóból. Morelli

tisztes távolságot tartott mögöttem. Félsaroknyira Stivától észrevettem egy motoros kísérő villogó lámpáját.

Nagyszerű. Temetés. Félrehúzódtam, és néztem, ahogy elhajt mellettem a halottaskocsi, mögötte egy, amelyik a virágokat viszi, majd egy harmadik, benne a legközelebbi családtagok. Belestem az ablakon, és fölismertem Mrs. Mayert.

A visszapillantó tükörben láttam, hogy Morelli közvetlenül mögöttem állt meg, és a fejét rázza, mintha azt mondaná, „eszedbe ne jusson”

Gyorsan felhívtam. – De hát George-ot az ujja nélkül temetik el!

– Nyugi. George-nak aligha hiányzik már az ujja. Visszaadhatod nekem. Elteszem a bizonyítékok közé.

– Mit bizonyít?– Hogy manipuláltak a holttesttel.– Nem hiszek neked. Szerintem kidobod a szemétbe.– Igazából arra gondoltam, hogy beteszem Goldstein

szekrényébe.A temető vagy három kilométernyire volt Stivától. Előttem

hét-nyolc kocsi poroszkált. Kint fagypont körül lehetett, az ég igazi téli kék, és úgy éreztem magam, mintha meccsre mennénk ekkora forgalomban, nem temetésre. Áthajtottunk a temető kapuján, egészen a sírhoz, ahol már állt néhány szék. Mire leparkoltam, Spiro már leültette Mayer özvegyét.

Odaférkőztem a közelébe. – Nálam van George ujja.Semmi válasz.– George ujja – ismételtem tagoltan. – Az igazi. Amelyik

hiányzik. Itt van a táskámban.

– Mi a nyavalyát keres George ujja a táskádban?– Hosszú történet. Mindenesetre a helyére kéne tennünk.– Megbolondultál? Nem fogom kinyitni a koporsót, hogy

visszategyem George ujját! Senkit nem érdekel már George ujja!

– Engem igen!– Miért nem csinálsz inkább valami hasznosat, például

megkereshetnéd végre a nyavalyás koporsóimat! Minek töltöd az idődet azzal, hogy olyasmiket találsz, amikre semmi szükségem? Remélem, nem várod el, hogy fizessek neked ezért az ujjért, ugye?

– Jesszusom, Spiro, te micsoda patkány vagy!– Szóval mit akarsz?– Azt, hogy találd ki, hogyan adjuk vissza az öreg George-

nak az ujját, különben jelenetet rendezek.Spiro még nem volt meggyőzve.– És szólok Mazur nagyinak – tettem hozzá.– Jézusom, csak azt ne!– Mi legyen az ujjal?– Csak akkor engedjük le a koporsót, amikor már mindenki

a kocsiban ül, és járnak a motorok. Akkor rádobhatjuk az ujjat is. Így megfelel?

– Rádobjuk az ujjat?– Nem nyitom ki a koporsót. Be kell érned azzal, hogy

ugyanoda temetjük.– Úgy érzem, mindjárt sikítani fogok.– Jesszusom. – Beharapta a száját. – Hát jó. Kinyitom a

koporsót. Az agyamra mész. Más még nem mondta neked?Arrébb mentem, oda, ahol Morelli állt. – Mindenki azt

mondja, hogy az agyára megyek.– Akkor biztos úgy van – karolta át a vállamat. – Sikerült

megszabadulnod az ujjtól?

– Spiro visszaadja George-nak a ceremónia után, amikor már elmentek a népek.

– És te maradsz?– Igen. Így módom lesz beszélni Spiróval.– Én elmegyek az élőkkel. De itt leszek a környéken, ha

szükséged lenne rám.Az arcomat a nap felé fordítottam, és hagytam, hadd

vágtassanak a gondolataim a rövid ima alatt. Ha túlságosan lehűlt az idő, Spiro nem húzta az időt a sírnál. Egyetlen özvegy sem viselt vastagtalpú cipőt a temetésen, és a temetkezési vállalkozó felelőssége volt, hogy a lábuk ne fázzon. Az egész nem tartott még tíz percig sem – még Mrs. Mayer orra sem lett piros. Néztem, amint az idős emberek átbukdácsolnak a kemény földön. Fél órán belül mind Mayeréknél lesz, aprósüteményt esznek, és whiskyt isznak szódával. És egy órára Mrs. Mayer egyedül marad, és azon tűnődik, ugyan mit is fog csinálni ezentúl abban a családi házban élete végéig egymaga.

Kocsiajtók csapódtak, felbőgtek a motorok. Az autók elhajtottak.

Spiro csípőre tett kézzel állt – a szenvedő temetkezési vállalkozó szobra. – Nos? – kérdezte.

Elővettem a zacskót a táskámból, és odaadtam.Két sírásó állt a koporsó két oldalán. Spiro az egyiknek

odanyújtotta a zacskót, és mondta, hogy nyissa ki a koporsót, és tegye bele.

A szemük sem rebbent. Ha valaki abból él, hogy sírokat ás és selyembélésű, hosszúkás ládákat helyez a földbe, valószínűleg nem nagyon érdeklődő típus.

– Szóval? – fordult hozzám Spiro. – Hogy került hozzád az ujj?

Elmeséltem Kenny támadását a cipőosztályon, és azt,

hogyan találtam meg az ujjat a zsebemben.– Látod, ez a különbség Kenny és köztem – magyarázta

Spiro. – Kenny szeret feltűnősködni. Megrendezi a mókát, aztán élvezi a felhajtást. Kennynek minden csak játék. Amikor gyerekek voltunk, én eltapostam a bogarakat, Kenny viszont tűre szúrta, hogy lássa, hogyan halnak meg. Szereti látni a vonaglást – én meg szeretem elintézni a dolgokat. Ha én lettem volna a helyében, elkaplak egy sötét, kihalt parkolóban, és a seggedbe dugom azt az ujjat.

Kicsit elszédültem.– Persze csak elméletben. Sosem tennék veled ilyesmit.

Hacsak nem akarnád te is.– Most mennem kell.– Amúgy találkozhatnánk. Vacsorázhatnánk együtt, vagy

ilyesmi. Attól mert az agyamra mész, és mert én egy patkány vagyok, még találkozhatunk, nem?

– Inkább a szemem szúrom ki.– Jössz te még hozzám – mondta Spiro. – Nálam van, ami

neked kell.Féltem megkérdezni, mire gondol. – Úgy tűnik, az is nálad

van, ami Kennynek kell.– Kenny egy faszfej.– A barátod volt.– Van ilyen.– Milyen?– Hát ilyen.– Az volt a benyomásom, hogy Kenny azt hiszi, valamit

közösen tervezünk ellene.– Kenny megőrült. Ha legközelebb látod, lődd le.

Megteheted, nem? Van fegyvered?– Most tényleg mennem kell.– Szia – mondta Spiro, és pisztolyt formázva a kezéből, lőtt

egyet a levegőbe.Futottam vissza a Buickhoz. Beültem, bezártam az ajtót, és

Morellit hívtam.– Lehet, hogy igazad van, tényleg át kéne nyergelnem a

kozmetikára.– Imádnád – mondta. – Egy csomó öregasszony

szemöldökét húzkodhatnád.– Spiro nem mondott semmit. Legalábbis semmi olyant,

amit hallani akartam.– Én viszont hallottam valamit a rádióban, míg vártam rád.

Tegnap éjjel tűz volt a Low Streeten. Az egyik olyan épületben, amelyik régen a csőgyárhoz tartozott. Egyértelműen gyújtogatás történt. A csőgyár évek óta bedeszkázva, de úgy tűnik, valaki mégis ott raktározott néhány koporsót.

– Azt akarod mondani, hogy valaki felgyújtotta a koporsóimat?

– Szabott Spiro valami feltételt a koporsók állapotára vonatkozóan, vagy mindenképpen fizet, akár egészben, akár hamuban találod meg?

– Ott találkozunk.A csőgyár a Low Street és a vasúti sínek közé szorult telken

állt valaha. A hetvenes években zárták be – azóta omladozik. Mindkét oldalán értéktelen telkek sorakoztak. Azokon túl néhány túlélő ipari hely: egy autótemető, egy szerelvényraktár és a Jackson Költöztető és Raktározási Telephely.

A csőgyárba vezető kapu nyitva rozsdásodott meg, a burkolat repedezett és ragyás, üvegcserép és szemét borította. Ólomszürke ég tükröződött a piszkos tócsákban. A parkolóban egy tűzoltóautó állt. Mellette egy hivatalosnak látszó kocsi. A rakodóhoz közelebb – a tűz voltaképpen ott történt – egy rendőrautó és a tűzoltóparancsnok kocsija állt.

Morellivel egymás mellett parkoltunk, és együtt mentünk

oda a beszélgető, írogató csoporthoz. Amikor közelebb értünk, felnéztek, és bólintottak Morelli felé.

– Mi történt? – kérdezte Morelli.Ismertem azt a férfit, aki válaszolt neki. John Petrucci.

Amikor apám a postán dolgozott, Petrucci volt a főnöke. Most meg ő a tűzoltóparancsnok. Na, erre varrjon gombot valaki.

– Gyújtogatás – mondta Petrucci. – Főleg az egyik állásra koncentrálódik. Valaki megáztatott benzinben néhány koporsót, és meggyújtotta. A nyomok erre utalnak.

– Gyanúsított? – kérdezte Morelli.Úgy bámultak rá, mint aki megbolondult. Morelli

elmosolyodott. – Csak úgy kérdeztem. Nem baj, ha körülnézek?

– Egész nyugodtan. Mi készen vagyunk. A biztosító embere is végzett. Nincs nagy szerkezeti kár. Minden betonból van. Valaki majd kijön és bedeszkázza.

Morellivel odamentünk a rakodóálláshoz. Elővettem a táskámból az elemlámpát, és rávilágítottam egy halom elszenesedett, víz áztatta szemétre középen. Csak a távoli szélén volt néhány olyan maradvány, amelyből föl lehetett ismerni, hogy itt koporsók égtek el. Belső és külső fadoboz. Semmi különös. Mindkettő elfeketedett a tűzben. Megtapogattam az egyik sarkát, mire az egész összeomlott.

– Ha lelkiismeretes vagy, szépen összegyűjtöd a maradványokat, és megtudod, hány koporsó égett itt el – mondta Morelli. – Aztán visszaviszed a cuccot Spirónak, hogy lássuk, tudja-e azonosítani.

– Mit gondolsz, hány koporsó lehetett itt?– Egy csomó.– Nekem ennyi elég. – Fölemeltem egy kapcsot,

becsomagoltam egy papír zsebkendőbe, és zsebre vágtam. – Miért lop el valaki egy csomó koporsót, és aztán miért égeti el?

– Viccből? Bosszúból? Lehet, hogy eleinte jó ötletnek tűnt a lopás, aztán nem tudott megszabadulni tőlük.

– Spiro nem lesz boldog.– Hát nem. És ez megmelengeti a te pici szíved, igaz?– Szükségem volt arra a pénzre.– Mit akartál vele csinálni?– Kifizetni a dzsipet.– Szívecském, neked nincs dzsiped.A koporsó fémkapcsa húzta a zsebemet. Persze csak

képletesen. Nem volt kedvem bekopogtatni Spiróhoz. Ha féltem, mindig halogattam a dolgokat.

– Arra gondoltam, hazamegyek ebédre – mondtam Morellinek. – És aztán visszahoznám magammal Mazur nagyit Stivához. Biztos lesz ott valaki a ravatalon George Mayer helyén, és a nagyi szereti a délutáni búcsúztatásokat.

– Igazán figyelmes tőled. Én is kapok ebédet?– Nem. Már ettél pudingot. Ha most hazaviszlek, akkor

sosem szállnak le rólam. Két étkezés már valóságos eljegyzés.Útban a szüleim felé megálltam benzint venni, és

megkönnyebbültem, hogy nem látom Morellit. Hátha nem is lesz olyan rémes, gondoltam. Valószínűleg nem kapom meg a kitűzött díjat, de legalább Spiróval végzek egyszer s mindenkorra. Befordultam a Hamiltonra, és elhajtottam Delio benzinkútja mellett.

Nagyot dobbant a szívem, amikor a High Streethez értem, és megláttam Morelli kocsiját a szüleim háza előtt. Megpróbáltam beparkolni mögé, de kicsit elmértem, így aztán ugrott a jobb hátsó lámpája.

Morelli kiszállt, és szemügyre vette a pusztítást.– Direkt csináltad – mondta.– Nem! Ez a Buick hibája. Nem lehet tudni, hol a vége. Te

mit csinálsz itt? Megmondtam, hogy neked nincs ebéd.

– Csak rád vigyázok. Itt várlak a kocsiban.– Remek.– Remek – mondta ő is.– Stephanie! – szólt ki anyám az ajtóból. – Mit csináltok

odakint a barátoddal?– Látod? – mondtam Morellinek. – Mit mondtam? Most már

a barátom vagy.– Nagy mázlid van, hallod-e.Anyám integetett felénk. – Gyertek be! Milyen kellemes

meglepetés. Még jó, hogy van még egy kis levesem. És van friss kenyér is, apád most hozta a pékségből.

– Szeretem a levest – mondta Morelli.– Na ne! Levest, azt ne – mondtam neki.Mazur nagyi tűnt föl az ajtóban. – Mit keres itt ez az ember?

– kérdezte. – Azt mondtad, nem az eseted.– Követett hazáig.– Ha tudtam volna, kirúzsozom magam.– Nem jön be.– Dehogynem jön be – mondta anyám. – Rengeteg leves

van. És mit szólnak a szomszédok, ha nem jön be?– Hát igen – bólogatott Morelli. – Mit szólnak a

szomszédok?Apám a konyhában volt, éppen a csapot szerelte a

mosogatónál. Megkönnyebbült, amikor észrevette Morellit az előszobában. Ő nyilván azt szeretné, ha valami hasznos emberrel állítanék be, mondjuk, egy hentessel vagy egy autószerelővel, de azért egy zsaru is följebb van egy lépcsőfokkal, mint egy temetkezési vállalkozó.

– Üljetek asztalhoz – mondta anyám. – Egyetek kenyeret és sajtot. Van felvágott is. Giovichinninél vettem. Nála vannak a legjobb felvágottak.

Míg mindenki a levessel és a felvágottal küzdött, én

elővettem a táskámból a koporsó fényképét. Nem volt ugyan nagyon részletes, de azért a fém alkatrész hasonlított rá.

– Mi az? – kérdezte Mazur nagyi. – Olyan, mint egy koporsó fényképe. – Alaposabban megnézte. – Ugye, nem ilyet akartok venni nekem? Én faragottat akarok. Nem ilyen katonai koporsót.

Morelli felkapta a fejét. – Katonai?– Az az egyetlen hely, ahol ilyen ronda koporsókat

használnak. Mutatták a tévében, hogy maradt egy csomó koporsó a Sivatagi vihar nevű hadműveletből. Nem halt meg elég amerikai, ezért most rengeteg van, amitől meg akarnak szabadulni, ezért a hadsereg kiárusítja. Ami – hogy is mondják ezt – fölösleg.

Egymásra néztünk Morellivel. Hű.Morelli az asztalra tette a szalvétáját, és hátratolta a székét.

– Telefonálnom kell – mondta anyámnak. – Használhatom a telefont?

Elég hajmeresztőnek tűnt a feltételezés, hogy Kenny koporsókban csempészte volna ki a fegyvert és a lőszert a bázisról. Pedig gyakran beigazolódnak. És ez megmagyarázná Spiro túlzott aggodalmát is.

– Na mi volt? – kérdeztem, amikor Morelli visszajött.– Marie most néz utána.Mazur nagyi kanala megállt a levegőben. – Rendőrségi

ügyben vagyunk? Nyomozás folyik? – kérdezte.– A fogorvoshoz kértem időpontot – felelte Morelli. –

Kilazult egy tömésem.– Olyan fog kellene magának, mint amilyen nekem van –

mondta a nagyi. – Postán küldöm a fogorvosomhoz.Rossz érzésem volt. Talán nem kéne odavonszolnom a

nagyit Stivához. Egy undorító temetkezési vállalkozót még elvisel – de egy veszélyes fajtára semmi szüksége.

Megettem a levest és a kenyeret, és belemarkoltam a kekszesdobozba, közben Morellit néztem, mi, a fenétől ilyen sovány. Megevett két tányér levest, egy fél vekni kenyeret vastagon megkenve vajjal, és hét süteményt. Számoltam.

Látta, hogy bámulom, és kérdőn nézett vissza.– Szerintem baromi sokat edzel. – Nem kérdeztem –

leszögeztem.– Futok néha, ha tehetem. Meg gyúrok. – Elvigyorodott. –

És a Morellik anyagcseréje gyors.Az élet szemét.Morelli hívója pittyegett, kiment a konyhába telefonálni.

Amikor visszajön, olyan pofát vágott, mint a macska, amikor lenyelte a kanárit. – A fogorvosom volt – mondta. – Jó hír.

Összeszedtem a tányérokat, és kivittem a konyhába. – Mennünk kell – mondtam anyámnak. – Sok a munka.

– Munka – sóhajtott anyám. – De micsoda munka…– Nagyon finom volt – mondta Morelli anyámnak. – Isteni

ez a leves.– Jöjjön máskor is – felelte ő. – Holnap sült lesz ebédre.

Stephanie, miért nem hozod el holnap is?– Mert nem.– Ez udvariatlanság. Hogy bánhatsz így az udvarlóddal?Az intő jel, hogy anyám hajlandó lenne elfogadni Morellit

udvarlómnak, azt mutatja, milyen nagyon, elkeseredetten és rettenetesen akarja, hogy férjhez menjek végre, vagy legalább legyen valami magánéletem. – Nem az udvarlóm.

Kezembe nyomott egy zacskó süteményt. – Holnap képviselőfánkot csinálok. Már régen nem csináltam.

Amikor kiléptünk, kihúztam magam, és keményen Morelli szemébe néztem. – Holnap nem jössz.

– Nem hát.– Mi volt a telefon?

– Braddockban rengeteg fölösleges koporsó volt. Hat hónapja kiárusították mindet. Az két hónappal Kenny leszerelése előtt volt. Stiva ravatalozója huszonnégyet vásárolt. A koporsókat ugyanott raktározták, mint a muníciót, de hatalmas területről van szó. Több raktár és több hektár szabad terület, mind kerítés mögött.

– A kerítés persze nem okozott problémát Kennynek, hiszen ő éppen ott dolgozott.

– Pontosan. És amikor megvették a koporsót, megjelölték, hogy majd elszállítják. Kenny tehát tudhatta, melyik Spiro koporsója. – Morelli kivett egy süteményt a zacskóból. – Vito bácsikám büszke lett volna rá.

– Vito is ellopott pár koporsót?– Vito inkább megtöltött néhányat. A rablás csak

melléktevékenység volt.– Szóval Kenny a koporsóban csempészte ki a fegyvereket a

bázisról?– Kockázatosnak és túl színpadiasnak tűnik, de igen,

szerintem lehetséges.– Oké, szóval Spiro, Kenny és talán Moogey ellopták a

cuccot Braddockból, és az R and J-ben raktározták. Aztán az egészet elnyeli a föld. Valaki trükközött egy kicsit, és azt tudjuk, hogy nem Spiro volt az, mert ő bérelt föl engem, hogy találjam meg a koporsókat.

– Valószínűleg nem is Kenny – mondta Morelli. Amikor azt mondta, Spirónál van valami, ami az övé, akkor szerintem az ellopott fegyverekre gondolt.

– Akkor ki marad? Moogey?– A hullák nemigen szerveznek éjszakai üzleti tárgyalásokat

a Long fivérekkel.Nem akartam áthajtani Morelli lámpájának üvegcserepein,

ezért összeszedtem a nagyobb darabokat, és jobb híján

odaadtam neki. – Gondolom, van biztosításod.Morelli szenvedő képet vágott.– Most is követni fogsz?– Igen.– Akkor vigyázz a kerekeimre, míg bemegyek Spiróhoz.Stiva kis parkolója zsúfolásig volt a délutáni közönséggel,

ezért az utcán kellett megállnom. Kiszálltam a kocsiból, és megpróbáltam csak úgy lazán fürkészni Morelli után. De nem láttam sehol. Mégis éreztem, hogy ott van a közelben, mert a gyomrom diónyira húzódott össze.

Spiro az előtérben volt, és igyekezett meggyőzően játszani a világegyetem urát.

– Mi újság? – kérdeztem.– Sok a dolog. Joe Loosey érkezett tegnap este. Vérömleny

az agyban. És itt van Stan Radiewski is. Ő is szabadkőműves. Ráadásul nagymester. Márpedig körülöttük mindig nagy a felhajtás.

– Van egy jó hírem, meg egy rossz – mondtam. – A jó hír az, hogy megtaláltam a koporsókat.

– És a rossz?Kivettem a zsebemből a kormos kapcsot.– A rossz hír az, hogy… ennyi maradt belőlük.Spiro a kapocsra bámult. – Nem értem.– Tegnap éjjel valaki felgyújtott egy csomó koporsót. A

csőgyár egyik rakodóállásában szépen egymásra pakolta őket, leöntötte benzinnel, és felgyújtotta. Mind elégett, egyetlen darabból lehetett arra következtetni, hogy koporsók voltak, ládában.

– És te láttad? Mi égett még le? Volt ott más is?Néhány páncéltörő fegyverre gondol vajon? – Abból, amit

láttam, úgy tűnik, csak a koporsók. De megnézheted magad is.– Jézusom! Most nem mehetek. Ki a fene őrizné itt addig a

nagymestert?– Louie?– Nahiszen! Louie semmiképp sem. Muszáj lesz neked.– Nem. Azt nem.– Csak arra kell figyelned, hogy elegendő forró tea legyen,

és mondjál mindenféle misztikus baromságot… Isten útjai kifürkészhetetlenek, meg ilyenek. Félóra múlva itt vagyok. – Elővette a kulcsát a zsebéből. – Ki volt ott, amikor odamentél a csőgyárhoz?

– A tűzoltóparancsnok, egy egyenruhás rendőr, még valaki, akit nem ismerek, és Joe Morelli, meg egy csomó tűzoltó rámolt éppen.

– Mondtak valami érdekeset?– Semmit.– Te mondtad, hogy a koporsók hozzám tartoznak?– Nem. És nem maradok itt. Kérem a díjamat, és már itt sem

vagyok.– Addig egy fillért sem kapsz, míg a saját szememmel nem

látom. Hiszen lehet, hogy másé volt a cucc. Vagy csak kitalálod itt ezt az egészet.

– Félóra! – kiabáltam utána. – Ennyi, és nem több.Szemügyre vettem a kisasztalt, amin a tea állt. Itt semmi

dolgom. Van elég teavíz és aprósütemény is. Leültem oldalt egy székre, és bámultam egy virágkölteményt. Az összes szabadkőműves az új szárnyban búcsúztatta Radiewskit, az előtér kényelmetlenül csöndes volt. Még egy újság sincs, amit olvashatnék. Se tévé. Halotti zene zümmögött a hangszórókból.

Kis idő múlva, ami legalább négy napnak tűnt, Eddie Ragucci lépett be. Eddie mérlegképes könyvelő volt, és szabadkőműves nagykutya.

– Hol az a tetű Stiva? – kérdezte.– El kellett mennie. Mindjárt jön.

– Túl meleg van Stan termében. Biztos elromlott a termosztát. Nem tudjuk kikapcsolni. Stan sminkje már olvad. Ilyesmi sosem történt Con idejében. Borzasztó, hogy Stan akkor halt meg, amikor Con épp kórházban van. Micsoda pech.

– Isten útjai kifürkészhetetlenek.– Milyen igaz.– Megnézem, hátha itt van Spiro segédje.Megnyomtam néhány gombot a házitelefonon,

belekiabáltam Louie nevét, mondtam, hogy azonnal jöjjön a hallba.

Louie betoppant, mire az utolsó gombhoz értem. – A műhelyben voltam – mondta.

– Van itt még valaki?– Mr. Loosey.– Nem hullára, hanem személyzetre gondoltam. Például

Clara a szépségszalonból?– Nincs. Csak én.Mondtam neki, hogy gond van a termosztáttal, nézze meg.Öt perc múlva visszabaktatott. – Elgörbült a kicsi bigyó.

Mindig ez történik. Az emberek nekidőlnek, és elgörbül.– Maga szeret itt dolgozni?– Azelőtt egy öregek otthonában dolgoztam. Ez itt sokkal

könnyebb, csak le kell mosnom itt az embereket. És amikor az asztalra teszem őket, legalább nem mozognak.

– Ismerte Moogey Buest?– Csak miután meglőtték, akkor láttam. Legalább fél kiló

gittet kellett a fejébe nyomnom.– És Kenny Mancusót?– Spiro azt mondta, Kenny Mancuso lőtte le Moogey Buest.– Tudja, hogy néz ki? Volt már itt?– Tudom, hogy néz ki, de egy ideje már nem láttam.

Mondják az emberek, hogy maga fejvadász, és Kennyt keresi.

– Mert nem jelent meg a bíróságon.– Ha látom, szólok magának.Adtam neki egy névjegykártyát. – Ezeken a számokon

elérhet.A hátsó ajtó nyílt, majd nagyot csapódott. Egy másodperc

múlva Spiro vonult be. Fekete cipője és az inge mandzsettája csupa hamu. Az arca egészségtelenül vörös volt, sunyi szemének pupillája óriásira tágult.

– Nos? – kérdeztem.Átnézett a vállam fölött. Megfordultam, és láttam, hogy

Morelli vág át a hallon.– Keres valakit? – kérdezte tőle Spiro. – Radiewski a

toldalékszárnyban van.Morelli megvillantotta a jelvényét.– Tudom, ki maga – mondta Spiro. – Van valami probléma?

Félórára kiteszem a lábam, és máris probléma van?– Semmi a világon – mondta Morelli. – Csak az elégett

koporsók tulajdonosát keresem.– Akkor megtalálta. És nem én gyújtottam föl. A koporsókat

tőlem lopták el.– Bejelentette a lopást a rendőrségen?– Nem akartam, hogy nyilvánosságra kerüljön. Fölbéreltem

hát Miss Sherlock Holmest, hogy találja meg a cuccot.– Az az egy koporsó, amelyet többé-kevésbé megmaradt, túl

szegényesnek tűnik ide a Burgba.– Kiárusításon vettem a hadseregtől. Fölösleg volt. Arra

gondoltam, talán eladom más környéken. Esetleg leviszem Philadelphiába. Ott sok szegény ember él.

– Érdekel engem ez a fölösleg téma. Hogy működik az üzlet ilyenkor?

– Az ember megteszi az ajánlatát a Védelmi Felszerelések Újrahasznosítási Osztályán. És ha őt választják, kap egy hetet,

hogy elszállítsa a cuccot, amit vett.– Honnan?– Braddockból.Morelli maga volt a fenséges nyugalom. – Kenny Mancuso

nem Braddockban teljesített szolgálatot?– De igen. Braddockban sokan teljesítenek szolgálatot.– Oké. Szóval elfogadták a maga ajánlatát. Hogy hozta el a

koporsókat?– Moogeyval elmentünk érte egy teherautóval.– Még egy utolsó kérdés. Nem sejti, miért lop el valaki egy

rakás koporsót, és aztán miért gyújtja föl?– De. Egy őrült lopta el. Most pedig dolgom van.

Végeztünk, nemde?– Egyelőre.Összenéztek, Spiro állán megrándult egy izom, majd

bemasírozott az irodájába.Az irodában találkozunk fordult hozzám Morelli, és ő is

elment.Spiro irodájának az ajtaja zárva volt. Kopogtam és vártam.

Még egyszer kopogtam, hangosabban. – Spiro – kiáltottam –, tudom, hogy bent vagy!

Spiro föltépte az ajtót. – Mi van?– A pénzem.– Jézusom, fontosabb dolgokon kell nekem gondolkodni,

mint a te szaros pénzed.– Például?– Például azon, hogy az az elmebeteg Kenny fölgyújtotta a

nyavalyás koporsóimat.– Honnan tudod, hogy Kenny volt?– Ki más lehetett? Ő tényleg őrült, és fenyegetett engem.– Miért nem szóltál Morellinek?– Hát persze. Még csak az kéne. Mert nincs nekem elég

bajom így is, hát jöjjön a nyakamra a rendőrség is.– Észrevettem, hogy nem nagyon bírod őket.– Csupa rohadék.Valaki a nyakamba lihegett, megfordultam, és Louie Moon

állt mögöttem, szinte rám tapadva.– Bocsánat – mondta. – Spiróval kell beszélnem.– Hát beszélj – mondta Spiro.– Loosey-ról van szó. Egy kis baleset.Spiro nem szólt, de a tekintetével szinte ledöfte Louie-t.– Mr. Loosey ott feküdt az asztalon – kezdte Louie épp föl

akartam öltöztetni, de akkor el kellett mennem megnézni a termosztátot, és amikor visszaértem, láttam, hogy Mr. Loosey-nak hiányzik a… micsodája. Nem tudom, hogy történhetett. Az egyik percben ott volt, a következőben meg nem.

Spiro egyetlen mozdulattal félrelökte Louie-t, és ordítva kirontott. – Te atyaúristen, a rohadék!

Percekkel később visszajött, vörös fejjel, ökölbe szorított kézzel. – Hát ezt nem hiszem el – szűrte a foga között. – Elmegyek egy félórára, és valaki besurran, és ellopja Loosey farkát. És tudod, ki volt az? Hát Kenny. Rád bízom ezt a kócerájt, és te hagyod, hogy Kenny bejöjjön, és ellopjon egy faszt.

Csöngött a telefon, Spiro belevakkantott. – Stiva.Majd ajka megfeszült – tudtam, hogy Kenny az.– Te nem vagy normális – mondta Spiro. – Túl sokat

kokszolsz. Vagy szívsz.Aztán Kenny beszélt egy darabig, majd Spiro közbevágott.– Fogd be! Nem tudod, miről beszélsz! És nem tudod, mit

csinálsz, ha velem kezdesz! Ha meglátlak itt, hát megöllek. Vagy ha nem öllek meg, hát megöletlek a kicsikével.

Kicsike? Ez rólam beszél? – Bocsánat – szóltam közbe – mit mondtál?

Spiro lecsapta a kagylót. – Szemét állat.Rátenyereltem az asztalra, és előredőltem kissé. – Nem

vagyok kicsike. És nem vagyok bérgyilkos. És ha testőrségre adnám a fejem, hát biztos nem őrizném a te ótvar testedet. Te egy csíra vagy, egy kelés, egy kutyaszar. Ha még egyszer azt mondod valakinek, hogy a parancsodra megölöm, szopránhangon fogsz beszélni a hátralévő életedben. Megértetted?

Stephanie Plum, az üres fenyegetőzés nagymestere.– Na várj csak… berágtál rám, vagy megjött?Jó, hogy nem volt nálam pisztoly, mert lehet, hogy szitává

lövöm.– Komoly ember egy vasat sem fizetne az elégett cuccért –

mondta Spiro. – De lásd, milyen jó a szívem, hát máris írom a csekket. Tekintsük előlegnek. Aztán majd meglátjuk, mire tudnálak még használni, bébi.

Eltettem a csekket, és leléptem. Nem láttam értelmét tovább fecsegni valakivel, akinél elmentek hazulról. Megálltam egy benzinkútnál – Morelli fékezett mögöttem.

– Ez egyre furcsább – mondtam neki. – Szerintem Kenny tényleg megkattant.

– Mi történt?Elmeséltem Loosey megkurtítását, és a telefont is.– Szervízbe kéne vinned ezt a kocsit – mondta Morelli. –

Kopog a motor.– Isten ments, hogy nálam romoljon el.– A fenébe! – mondta.Szerintem ez túlméretezett reakció volt az autóm állapotára

vonatkoztatva. – Akkora baj ez?A lökhárítónak támaszkodott. – Tegnap éjjel New Bruns-

wickban megöltek egy zsarut. Két lövés a mellényen át.– Katonai lövedék?

– Aha. – Rám nézett. – Meg kell találnom. Itt van valahol az orrom előtt.

– Gondolod, hogy Kennynek igaza lehet Spiróval kapcsolatban? Szerinted Spiro ürítette ki a koporsókat, és azért fogadott fel engem, hogy fedezzem?

– Nem tudom. Valahogy nem stimmel az egész. Valami azt súgja, hogy Kenny, Spiro és Moogey együtt kezdték, aztán valahogy belépett egy negyedik szereplő, és mindent összezavart. Lehet, hogy ez a negyedik megfújta a cuccot, aztán balhét kavart hármuk között. És az illető valószínűleg nem Braddockból van, mert a holmit darabonként adogatják el Jerseyben és Philadelphiában.

– Olyasvalaki lehet, aki bizalmas viszonyban van valamelyikükkel. Például… egy barátnő.

– Vagy aki véletlenül rájött vagy megtudta – mondta Morelli. – Valaki, aki kihallgatott egy beszélgetést.

– Például Louie Moon.– Igen. Például Louie Moon.– És aki hozzáfért a raktár kulcsához. Mint Louie Moon.– Valószínűleg sok ember van, aki Spirótól tudhatott erről,

és hozzáférhetett a kulcshoz is. A takarítónőtől Claráig. És ugyanígy Moogey körül is. Csak azért, mert Spiro azt mondta neked, hogy nem fért hozzá senki, ez még nem feltétlenül igaz. Nyilván mindhármuknak volt kulcsa.

– Akkor hol van Moogey kulcsa? Tudunk erről valamit? A kulcskarikáján volt, amikor megölték?

– A kulcsait sosem találták meg. Azt gondolták, letette valahol a műhelyben, és előbb-utóbb meglesz. Nem látszott fontosnak. A szülei hoztak pótkulcsot, úgy vitték haza a kocsiját. Most, hogy a koporsók előkerültek, van rá okom, hogy megszorongassam Spirót egy kicsit. Odamegyek, és satuba fogom. És akarok beszélni Louie Moonnal is. Most az

egyszer ne csinálj hülyeséget, jó?– Miattam ne aggódj. Rendben leszek. Talán elmegyek

vásárolgatni. Hátha találok ruhát is a lila cipőhöz.Morelli szája megfeszült. – Hazudsz. Valami hülyeségen

töröd a fejed, igaz?– Hát ez tényleg nagyon fáj nekem. Azt hittem, tényleg

fontos számodra, hogy legyen lila ruhám a lila cipőmhöz. És valami testhezálló, rugalmas anyagból. Sztreccs miniruha, lehetőleg flitteres.

– Ismerlek. Tuti, hogy nem vásárolni mész.– Esküszöm, amire akarod. Vásárolni megyek.Morelli szája két centiméteren meglazult kissé. – A pápának

is hazudnál.Majdnem keresztet vetettem. – Szinte soha nem hazudok. –

Csak ha feltétlenül szükséges. És ha az igazság nem célravezető.

Amikor Morelli lelépett, elindultam Vinnie irodájába, címekért.

10.

Amikor beléptem az irodába, Connie és Lula fennhangon veszekedtek.

– Dominic Russo maga csinálja a mártást! – visított Connie. – Koktélparadicsomból. Friss bazsalikommal. Friss fokhagymával.

– Nem tudom, mi a szarról beszélsz. Csak azt tudom, hogy a legjobb pizzát Trentonban Tiny csinálja, a First Streeten – kiabált vissza Lula. – Olyan pizzát nem csinál más, csak Tiny. A lelke is benne van.

– Miféle lelke? Minek a lelke a pizzába?És akkor mindketten felém fordultak.– Döntsd el te – mondta Connie. – Mondd el ennek az

agyasnak, mit tudsz Dominic pizzájáról.– Dom pizzája nem rossz – mondtam. – De én a Pino-féle

pizzát szeretem.– Pino! – hördült föl Connie. – De hát ők marinara szószt

tesznek bele, és a húszliteres konzervet használják!– Na és – hagytam rá. – Én nagyon bírom a konzerv mari-

naraszószt. – Lecsaptam a táskámat az asztalra. – Örülök, hogy ilyen jól kijöttök egymással.

– Hmmm – mordult rám Lula.Lerogytam a kanapéra. – Kellene nekem pár cím. Körbe

akarok szaglászni egy kicsit.Connie kézbe vett egy telefonkönyvet. – Kié kell?– Spiro Stiváé és Louie Mooné.– Hát én nem néznék be Spiro ágya alá. De a frizsiderébe

sem.Lula vágott egy pofát. – Ez a hullaházas pasas? Te, ugye

nem akarsz betörni egy ilyenhez?Connie fölírta a címet egy cetlire, és már kereste is a

másikat.Megnéztem. – Te tudod, hol van ez?– Century Court Apartments. A Klockneren mész a

Dembyig. – Átnyújtotta a második címet is. – Erről fogalmam sincs. Valahol a Hamilton környékén.

– Mit keresel? – kérdezte Lula.Zsebre vágtam a cédulákat. – Nem tudom. Talán egy

kulcsot. – Vagy néhány láda gépfegyvert a nappaliban.– Esetleg elmennék veled – mondta Lula. – Egy ilyen gizda

csaj ne járjon a tilosban egyedül.– Köszönöm az ajánlatot. De az nincs benne a munkaköri

leírásodban, hogy testőri feladatokat láss el az anyósülésen.– Nem is kaptam ilyesmit. Azt csinálom, amit meg kell

csinálni, most épp mindennel kész vagyok, legföljebb fölmoshatnám a padlót és kisúrolhatnám a vécét.

– A csaj született aktakukac – mondta Connie. – Az iratrendezés világbajnoka.

– Még semmit sem láttál – mondta Lula. – Majd akkor nézz nagyot, amikor fejvadász-asszisztens leszek.

– Na, hajts rá – biztatta Connie.Lula bebújt a kabátjába, és megragadta a táskáját. – Ez

király – mondta. – Olyanok leszünk, mint Cagney és Lacey*.A nagy falitérképen Moon címét kerestem. – Felőlem lehet,

* Amerikai tévésorozat két rendőrnőről (a ford. )

ha Connie is úgy gondolja, de én leszek Cagney.– Nem lehet! Cagney én vagyok! – mondta Lula.– Én mondtam először.Lula szeme résnyire szűkült. – Az én ötletem volt, ha nem

lehetek Cagney, nem megyek egy lépést se.Ránéztem. – Ez most nem komoly, ugye?– Csak a magad nevében beszélj.Mondtam Connie-nak, hogy ne várjon, aztán előre engedtem

Lulát. – Először Louie Moonhoz megyünk.Odakint Lula rámeredt a Nagy Kékségre. – Ezzel a benga

Buickkal megyünk?– Aha.– Egyszer ismertem egy stricit, na, annak volt ilyenje.– Sándor nagybátyámé volt.– Üzletember?– Tudtommal nem.Louie Moon a Hamilton városnegyed túlsó végében lakott.

Majdnem négy óra volt, amikor ráfordultam az Orchid Streetre. Néztem a házszámokat, a 216-ot kerestem, és csodálkoztam, hogy egy ilyen lírai nevű utcában ilyen fantáziátlan, kekszesdoboz házak sorakoznak. Ez a környék a hatvanas években épült, amikor hely még volt bőven, a telkek nagyok, ezért aztán a két hálószobás házak még kisebbnek tűntek. Az évek során a tulajdonosok igyekeztek egyénivé tenni ezeket az indigóval készült házakat, hozzátoldottak itt egy garázst, amott egy verandát. A házakat modernizálták, különböző színű műanyag redőny került az ablakokra. Feltűnt egy-egy loggia, másutt egy azáleabokor. És mégis: az egyformaság maradt.

Louie Moon háza mégis elütött a többitől: harsány türkizkék fal, rengeteg karácsonyi fényfüggöny tette feltűnővé, és egy ember nagyságú télapó támaszkodott rozsdás tévéantennájának.

– Jó korán ráhangolódik a dologra – jegyezte meg Lula.

A bágyadt égősorokból meg a fakó télapóból arra következtettem, hogy inkább egész évben rá van hangolva.

A házhoz nem tartozott garázs, és nem állt kocsi előtte. Az épület sötétnek és kihaltnak tűnt. Lulát a kocsiban hagytam, és az ajtóhoz mentem. Kétszer kopogtam. Semmi válasz. Egyszintes ház volt. A függönyök széthúzva. Louie-nak nyilván nincs rejtegetnivalója. Körbejártam a házat, belestem az ablakokon. Odabent rend, és lomtalanításból szerzett bútorok. Friss meggazdagodásnak semmi jele. Se tölténnyel teli dobozoknak a konyhaasztalon. Sehol egy árva puska. Úgy tűnik, egyedül él. Egy csésze és egy tányér a mosogatóban. A dupla ágy egyik oldalán ágynemű.

Könnyedén el tudtam képzelni, hogy Louie Moon elégedetten éldegél itt, az ő kis kék házikójában. Eljátszottam a törvényellenes behatolás gondolatával, de őszintén szólva nemigen tudtam volna igazolni, még magamnak sem.

A levegő nyirkos volt és hideg, a talaj kemény a lábam alatt. Felhajtottam a dzsekim gallérját, és visszamentem a kocsihoz.

– Ez nem tartott soká – jegyezte meg Lula.– Nincs sok látnivaló.– Akkor irány a temetkezési vállalkozó?– Igen.– Még jó, hogy nem ott lakik, ahol melózik. Nem akarom

látni, mit rámolnak azokba a vödrökbe az asztalok alatt.Erősen szürkült, mire a Century Courtshoz értünk.

Kétszintes, vörös téglás házak sorakoztak egymás mellett, fehér ablakkeretekkel. Az ajtók négyesével voltak egymás mellett. Ötször négy ajtó egy házban, ami húsz lakást jelentett házanként. Tíz fönt és tíz lent. Mindegyik ház bekötőúttal csatlakozott a Dembyhez. Egy bekötőúthoz négy ház tartozott.

Spiro lakása a földszinten volt, az egyik ház legszélén. Az ablakok sötétek, a kocsija nem állt a parkolóban. Most, hogy

Con kórházban volt, Spiro sokáig dolgozott. Nem akartam, hogy a Buickről egy pillanat alatt rajtakapjon, ha netán hazaugrik egy gyors zoknicserére, ezért egy bekötőúttal odébb álltam meg.

– Mibe, hogy itt aztán nagy szarba lépünk – mondta Lula, miközben kiszállt a kocsiból. – Érzem a gyomromban.

– Csak fölmérjük a helyzetet – mondtam. – Nem teszünk semmi törvénytelent… nem törünk be, nem kutatjuk át.

– Hát persze hogy nem. Tudom én azt.Átvágtunk a füvön az épület mellett, kényelmesen

sétálgatva, mintha ezért jöttünk volna. Elöl be voltak húzva a függönyök, ezért hátramentünk. De itt is ugyanez volt a helyzet. Lula megnyomta egy kicsit az oldalajtót és a két ablakot, de mindent zárva találtunk.

– Hát nem egy rohadék? – nézett rám. – Hogyan lehet így szaglászni? Pont most, amikor megérzésem van.

– Hát igen. Piszkosul szeretnék bejutni ebbe a lakásba.Lula meglendítette a táskáját, egyenesen bele Spiro

ablakába, az üveg csörömpölve kitört. – Ha szándék van, megoldás is van – mondta.

Tátva maradt a szám, és amikor meg tudtam szólalni, akkor is csak suttogtam. – Ezt nem hiszem el, tényleg! Te betörted az ablakot!

– Kérjetek, és megadatik néktek – mondta Lula.– Mondtam, hogy nem csinálunk semmi törvénytelent.

Ilyent nem lehet csinálni, csak úgy betörni egy ablakot.– De ha muszáj volt. Megérzésem van, mondom. Cagney is

megtette volna.– Cagney sosem tett volna ilyet.– De.– Nem.Bedugta a fejét a nyíláson. – Mibe, hogy senki nincs itthon.

Gyerünk már be, megnézni, nem tett-e kárt valamiben a sok üvegcserép. – Már félig bent is volt. – Csinálhatták volna nagyobbra ezt az ablakot – mondta. – Egy rendes méretű nő, mint én, alig fér be rajta.

Beharaptam a szám, és visszafojtottam a lélegzetem, nem tudtam, mit kéne most csinálnom: benyomni vagy visszahúzni. Pont úgy nézett ki, mint Micimackó a Nyuszi ajtajában.

Nyögött egy nagyot, és a hátsó fele hirtelen eltűnt Spiro függönye mögött. Egy perc múlva nyílt az oldalajtó, és Lula kidugta a fejét. – Egész nap itt fogsz ácsorogni, vagy mi?

– Ezért letartóztathatnak bennünket!– Na ne! Te még sose slisszoltál be sehova?– De nem törtem össze semmit.– Most sem. Én törtem be. Neked csak be kell jönnöd.Úgy gondoltam, igaza van. Mondhatjuk így is.

Becsusszantam az oldalajtón, és szoktattam szememet a sötétséghez. – Tudod, hogy néz ki Spiro?

– Patkányképű kis csávó?– Igen. Nézz körül elől. És kopogj hármat, ha látod, hogy

jön.Lula kinyitotta az első ajtót, és kikukucskált. – Minden

tiszta – mondta. Majd kiment, és becsukta az ajtót.Én be is zártam mindkettőt, majd felkapcsoltam a villanyt az

ebédlőben – félhomályra vettem a fényerőszabályozót. A konyhában kezdtem a munkát, módszeresen kutattam végig a szekrényeket. Benéztem a frizsiderbe is, álcázott üvegeket keresve, aztán belekotortam a konyhai szemetesbe.

Az ebédlőben és a nappaliban sem találtam semmi érdekeset. A reggeli edény még ott volt a mosogatóban, az újság az asztalon hevert. Egy pár fekete alkalmi cipő a tévé előtt lerúgva. Ettől eltekintve a lakásban rend honolt. Se fegyver, se kulcs, se fenyegető üzenetek. Kapkodva felírt címet

sem találtam a konyhai fali telefon melletti jegyzettömbön.A fürdőszobában is villanyt gyújtottam. Piszkos ruhák

hevertek halomban a közepén. És annyi pénz a világon nincsen, hogy én hozzáérjek Spiro koszos cuccaihoz. Ha netán ott lapul a kulcs a zsebében, ami engem illet, ott is marad. Átnéztem a gyógyszerszekrényt és a szemetest. Semmi.

A hálószoba ajtaja zárva. Visszafojtott lélegzettel nyitottam be, és majdnem elájultam a megkönnyebbüléstől, hogy üres. A bútor skandináv stílusú, az ágytakaró fekete szatén. Az ágy fölött a plafont öntapadós tükörcsempék borították. Az ágy melletti széken pornólapok hevertek. Az egyik borítója alatt pedig egy használt koton lapult.

Amint hazaérek, forró vizes zuhany következik. Sokáig.Az ablak alatt asztal állt. Ezt ígéretesnek tartottam. Leültem

a fekete bőrfotelbe, és óvatosan átpörgettem az asztalon heverő postát, hirdetések, szórólapok, számlák, személyes levelek… A számla ésszerű összegekről szóltak, a legtöbb levél a temetéssel kapcsolatos. Köszönőkártyák a hozzátartozóktól. „Kedves Spiro, köszönöm, hogy osztozott nagy fájdalmamban…” A telefonüzeneteket ráfirkálta bármire, ami kéznél volt, borítékok hátuljára, levelek szélére. Egyik üzenet sem volt „halálos fenyegetés Kennytől”. Írtam egy listát az ismeretlen telefonszámokról, és a táskámba gyömöszöltem – majd később átnézem.

Kinyitottam a fiókokat, belematattam a gemkapcsokba, gumikba, egyéb írószerfélékbe. A rögzítőjén nem volt üzenet. Az ágya alatt sem láttam semmit.

Nemigen akartam elhinni, hogy a lakásban nincs fegyver. Spiro olyan embernek tűnt, aki gyűjti a trófeákat.

Átnéztem a ruháit is. A szekrényben rogyásig álltak a temetési öltönyök, ingek, cipők. A padlón hat pár fekete cipő sorakozott, mellettük hat cipősdoboz. Hm. Kinyitottam az

egyiket. Bingo. Fegyver. Egy 45-ös colt. Kinyitottam a másik ötöt, és a végén három kézifegyvert találtam, és háromdoboznyi töltényt.

Kinyitottam a hálószoba ablakát, és kilestem Lillára. A lépcsőn üldögélt, a körmét reszelte. Kicsit megkocogtattam az ablakkeretet, mire elhajította a reszelőt. Szerintem ő sem olyan nyugodt… Intettem, hogy hátul találkozunk.

Még ellenőriztem mindent, hogy úgy legyen, ahogy találtam; eloltottam a villanyokat, és az oldalajtón távoztam. Spiro rögvest tudni fogja, hogy betörtek hozzá, de jó eséllyel Kennyt gyanúsítja.

– Na, lökjed – mondta Lula. – Találtál valamit?– Néhány fegyvert.– Na ne kábíts! Fegyvere mindenkinek van.– Neked van?– Naná. – Ezzel egy hatalmas pisztolyt húzott elő a

táskájából. – Kékacél – mondta. – Csődör Harry-től szereztem, még kurva koromban. Akarod tudni, miért neveztük Csődör Harrynek?

– Inkább nem.– Anyám, az félelmetes volt. A pasas egyszerűen sehová

nem fért be. Mind a két kezemre szükség volt, hogy a szegény ember örömét megadjam neki.

Kiraktam Lulát az irodánál, és hazamentem. Mire beálltam a parkolóba, elfeketedett az ég, és esni kezdett. Besiettem a házba, örültem, hogy végre itthon vagyok.

Mrs. Bestler a járókeretével rótta a köröket a lépcsőházban. Lép, lép, kopp. Lép, lép, kopp.

– Még egy nap, még egy este – mondta.– Így van – feleltem.Hallottam a közönség felhorgadását és elcsöndesedését Mr.

Wolesky csukott ajtaja mögül a tévéből.

Kinyitottam az ajtót, és gyanakvó pillantással fölmértem a helyzetet. Minden rendben. Üzenet sem volt a rögzítőn, posta sem lent.

Forró csokit csináltam, hozzá mogyoróvajas-mézes kenyeret. A tányért a bögre tetejére tettem, a telefont a hónom alá, kezemben a Spirónál talált számokkal teli lista, és behurcolkodtam az ebédlőasztalhoz.

Tárcsáztam az első számot, egy nő vette föl.– Kennyt keresem – mondtam.– Téves. Itt nincs Kenny.– Nem a Colian Grill?– Nem. Magánlakás.– Bocsánat.Hét számot kellett ellenőriznem. Az első négy pontosan így

zajlott. Mind magánlakás. Nyilván ügyfelek. Az ötödik egy pizzafutár. A hatodik a St. Francis Kórház. A hetedik egy motel Bordentownban. Ebben láttam némi lehetőséget.

Rexnek adtam a szendvics maradékát, és nagy sóhajjal bújtam a dzsekimbe, hogy ismét el kell hagynom lakásom biztonságos melegét és kényelmét.

A motel a 206-os úton volt, nem messze az autópálya-felhajtótól. Olcsó motel volt, még a motelláncok elszaporodása előtt épült. Negyven földszinti szobája mind az udvarra nyílt. Kettőben égett a lámpa. Az út mellett világító neon szerint volt üres szoba. A külseje rendezett volt, de már ránézésre tudni lehetett, hogy odabent minden avítt, a tapéta fakó, a szőnyeg kopott, a fürdőszobában a mosdó itt-ott rozsdás.

Az irodához közel leparkoltam és bementem. Egy idősebb férfi ült a pult mögött, egy kis tévét nézett.

– Jó estét – mondta. – Maga itt a főnök?– Aha. A főnök, a beosztott, a tulaj.Elővettem Kenny fényképét a táskámból.

– Ezt a férfit keresem. Látta?– Megmondaná, hogy miért?– Megsértette az óvadéki szerződést.– Az mit jelent?– Hogy bűnöző.– Maga zsaru?– Óvadéki ügynök vagyok. Ennek az ügynökségnek

dolgozom.A férfi a képre nézett, és bólintott. – A tizenhetesben van.

Már néhány napja. – Egy nagy könyvben lapozott. – Igen, itt van. John Sherman. Kedden érkezett.

Hát nem hittem a fülemnek! Ekkora mázlit!– Egyedül van?– Amennyire én tudom.– A járművéről tud valamit?– Ezzel nem foglalkozunk. Rengeteg a parkolóhely.Megköszöntem, és mondtam, itt leszek még egy ideig.

Odaadtam a kártyámat, és kértem, ne áruljon el, ha látja Shermant.

A parkoló egyik sötét sarkába hajtottam, leállítottam a motort, bezártam az ablakokat, és berendezkedtem a várakozásra. Ha Kenny felbukkan, hívom Rangert. Ha őt nem érem el, Joe Morellit.

Este kilencre többé-kevésbé tudtam, hogy mégiscsak rossz pályát választottam. A lábujjaim elfagytak, és pisilni kellett. Kenny nem bukkant föl, és egyéb mozgás sem volt a motelben, ami megtörte volna a várakozás unalmát. Beindítottam a motort, hogy átmelegedjek, és kicsit megmozgattam magam. És arról fantáziáltam, hogy ágyba bújok Batmannel. Kicsit ugyan sötét fazon, de tetszett nekem a nagy kidudorodás a gatyáján elől.

Tizenegykor kikönyörögtem a pasastól, hogy hadd menjek

be a mosdóba. Egy csésze kávét is szereztem tőle, és visszamentem a Nagy Kékséghez. És őszintén bevallottam magamnak, hogy a várakozás ugyan kényelmetlen, de mégis sokkal jobb, mintha az én kis dzsipemben kellett volna abszolválni. Mintha bevackolódtam volna. Mintha egy mozgó óvóhelyen ültem volna, ablakokkal és túlméretezett bútorokkal. Az első ülésen még a lábam is teljesen ki tudtam nyújtani. És mögöttem a hátsó ülésen egy egész budoár, ha netán kellene.

Fél egykor kicsit elszundítottam, és negyed kettőkor ébredtem. Kenny szobája még sötét volt, és nem állt új autó a parkolóban.

Számos lehetőség közül választhattam. Kitarthattam volna tovább én magam, vagy felhívhattam volna Rangert, hogy váltsuk egymást, vagy hazamegyek éjszakára, és hajnalban visszajövök. De ha megkérem Rangert, hogy szálljon be, nagyobb szeletet kell adnom neki a tortából, mint amekkorát eredetileg akartam. Viszont ha megpróbálok én kitartani, lehet, hogy elalszom, és halálra fagyok, mint a kis gyufaáruslány. A harmadik lehetőséget választottam. Ha Kenny éjjel mégis hazatér, hát reggel hatkor is itt lesz.

Hazafelé fennhangon énekeltem az Ég a város, ég a ház is-t, hogy el ne aludjak. Bevonszolódtam a házba, fel a lépcsőn, be a lakásba. Bezártam magam mögött az ajtót, és ruhástul, cipőstől zuhantam az ágyba. És moccanás nélkül aludtam reggel hatig, amikor is a belső órámra ébredtem.

Kimásztam az ágyból, megkönnyebbülten láttam, hogy fel vagyok öltözve, ezzel tehát nem kell törődnöm. A fürdőszobában minimálprogramot hajtottam végre, felkaptam a táskám és a dzsekim, és már indultam is a parkolóba. Koromsötét volt még, nyirkos hideg, a jég ráfagyott az ablakra. Isteni. Elindítottam a motort, felcsavartam a fűtést, és a kaparóval megtisztítottam az ablakokat. Mire ezzel végeztem,

már egészen ébren voltam. Megálltam egy éjjel-nappali büfénél, Bordentown felé, és betáraztam némi kávét és fánkot.

Még akkor is sötét volt, amikor a motelhez értem. Sehol nem égett a villany, és nem volt új kocsi a parkolóban. Az iroda mellett parkoltam le, és kinyitottam a kávéspohár tetejét. Ma valahogy kevésbé voltam optimista, és még az is megfordult a fejemben, hogy az öregember az irodában kissé megszívat. Ha Kenny délutánig nem bukkan fel, megkérem, engedjen be a szobájába.

Ha lett volna egy csepp eszem, hát zoknit cserélek, és hozok egy takarót is. És ha sok eszem lenne, adok a pasinak az irodában egy húszast, és megkérem, hogy hívjon föl, ha Kenny fölbukkan.

Hét előtt tíz perccel egy nő érkezett egy Ford teherautóval, és megállt az iroda előtt. Kíváncsi pillantást vetett rám, majd bement. Tíz perccel később az öreg jött ki, és odabaktatott egy lepukkant Chevy-hez. Intett nekem, mosolygott rám, majd elment.

Nem tudhattam, szólt-e vajon rólam a nőnek, viszont nem akartam, hogy a nő beszóljon a rendőrségre azzal, hogy egy idegen várakozik odakint, ezért bementem, és eljátszottam ugyanazt még egyszer, amit a múlt éjjel.

És ugyanazokat a válaszokat kaptam. Igen, felismerte a fotót. Igen, John Sherman néven jelentkezett be.

– Jóképű pasas – mondta. – De nem valami barátságos.– Nem tűnt fel, milyen kocsija van?– Kedvesem, nekem minden feltűnik. Egy kék kisteherautót

vezetett. Nem a menőbb fajtából, hanem egy furgont. Aminek nincs is ablaka.

– Nem tudja a rendszámát?– Na, azt nem. Az ugyanis nem érdekel.Megköszöntem, és visszamentem a kocsihoz, hogy

megigyam a hideg kávét. És időnként kiszálltam, megmozgattam magam, nyújtóztam néhányat. És tartottam egy félórás ebédszünetet – mikor visszaértem, semmi sem változott.

Morelli állt meg mellettem a rendőrségi kocsijával. Kiszállt, és becsusszant mellém az ülésre.

– Te jó ég! – mondta. – Itt meg lehet fagyni.– Mi van, véletlenül erre jártál?– Kelly erre jár dolgozni. Látta a Buickot, és körbekérdezte,

hogy vajon kivel álltál te össze.Összeszorítottam a fogam. – Hú.– Szóval mit csinálsz itt?– Fantasztikus nyomozás eredményképp kiderítettem, hogy

Kenny itt lakik, John Sherman néven.Izgalom suhant át a máskor oly rezzenetlen zsarupofán. –

Biztosan tudod?– Az éjszakai portás és a nappali is felismerte a fényképét.

Egy kék kisteherautóval jár, és utoljára tegnap reggel látták. Én tegnap kora este jöttem, és éjjel egyig ültem itt. Aztán ma reggel fél héttől megint.

– És Kenny sehol.– Sehol.– Átnézted a szobáját?– Még nem.– Kitakarították?– Nem.Morelli kinyitotta az ajtót. – Nézzük meg.Igazolta magát a portán, és kapott egy kulcsot a tizenhetes

szobához. Kétszer kopogott az ajtón. Semmi válasz. Akkor kinyitotta, és mindketten beléptünk.

Az ágy vetetlen. Egy tengerész hátizsák hevert nyitva a padlón. A zsákban zokni, gatya és két fekete póló. A szék

karfáján egy flaneling és egy farmer. A fürdőszobában borotválkozó cucc.

– Úgy tűnik, mintha elijesztették volna – mondta Morelli. – Szerintem kiszúrt téged.

– Lehetetlen. A parkoló legsötétebb részén álltam. És honnan tudhatta volna, hogy én vagyok az?

– Édesem, mindenki tudja, hogy te vagy az.– Ez a rohadt kocsi! Tönkreteszi az életemet! Akadályoz a

munkámban!Morelli vigyorgott. – Ez azért túl sok egy kocsitól.Igyekeztem megvetően nézni rá, de vacogó fogakkal elég

nehéz volt. – És most? – kérdeztem.– Most beszélek a portással, megkérem, hogy hívjon föl, ha

Kenny megjön. – Végigmért tetőtől talpig. – Úgy nézel ki, mint aki felöltözve aludt.

– Mi volt tegnap Louie Moonnal és Spiróval?– Nem hiszem, hogy Louie Moon benne van. Ami ehhez

kellene, az neki nincsen.– Agya?– Kapcsolatai – mondta Morelli. – Bárkinél is vannak a

fegyverek, eladogatja őket. Ellenőriztem. Moon nem a megfelelő körökben mozog. Még azt sem tudná, hogy találja meg a megfelelő köröket.

– És Spiro?– Nem érzett késztetést a vallomástételre. – Lekapcsolta a

villanyt. – Menj haza, zuhanyozz le, és öltözz át a vacsorához.– Vacsorához?– Este hatkor: egybesült hús.– Te viccelsz.A vigyor újra kiült az arcára. – Háromnegyed hatkor érted

megyek.– Nem! Majd megyek magam!

Morelli barna bomberdzsekit és piros gyapjúsálat viselt. Levette a sálat, és a nyakamba tette. – Át vagy fagyva – mondta. – Menj haza, melegedj át. – Ezzel elindult a motel irodája felé.

Még mindig nyirkos volt az idő. Az ég fémesszürke – akárcsak a hangulatom. Jó nyomon voltam Kenny után – és elszúrtam. Homlokomra öklöztem. Hülye, hülye, hülye. Ott ültem kint ebben a nagy ronda Buickban. Mégis hogy képzeltem?

A motel majdnem húsz kilométerre volt a lakásomtól, és egész úton átkoztam magam. Megálltam egy szupermarketnél, tankoltam is a Buickba, és mire behajtottam a parkolóba, már teljesen ki voltam borulva. Három lehetőségem is volt, hogy Kennyt elkapjam: egyszer Julia házánál, egyszer a bevásárlóközpontban és most a motelban – és mind a hármat elszúrtam.

Nagyon valószínű, hogy pályám jelenlegi szakaszában inkább a kispályásokra kéne gyúrnom: a zsebtolvajokra és az ittas vezetőkre. De sajnálatos módon az utánuk járó pénzből nemigen tudnék megélni.

Önostoroztam még egy kicsit, a liftben, a lépcsőházban. Az ajtómon üzenet Dillontól: csomagom érkezett, nála van.

Visszamentem a lifthez, le az alagsorba. A lift egy kis helyiségbe vezetett, ahonnan négy újonnan tankszürkére mázolt ajtó nyílt. Az egyiken át a lakók számára fenntartott raktárba lehetett jutni, a másodikon a morgó-zakatoló kazánházba, a harmadikon egy hosszú folyosóra, ahol a ház rendben tartásához szükséges különféle helyiségek voltak, és a negyedik ajtó mögötti kis cellában lakott Dillon. Igaz, ingyen.

Mindig fojtogatott a szűk tér, valahányszor lejöttem ide, de Dillon azt mondta, ő jól érzi itt magát, és megnyugtatónak találja a kazánház zajait. Az ajtaján lévő cédulából arról

értesültem, hogy csak ötkor lesz itthon.Visszamentem a lakásba, adtam Rexnek némi mazsolát és

kekszet, és hosszú, forró zuhanyt vettem. Vörös lettem, mint a főtt rák, és agyam eltompult a párától. Lerogytam az ágyra, és a jövőmön merengtem. Egészen rövid merengés volt. Amikor fölébredtem, háromnegyed hat volt, és valaki dörömbölt az ajtón.

Köntöst vettem, és kicsattogtam az előszobába. Kilestem a kukucskálón. Joe Morelli volt. Résnyire nyitottam az ajtót, és a lánc fölött néztem rá. – Most jöttem ki a zuhany alól.

– Bírnám, ha beengednél végre, mielőtt Mr. Wolesky kitódul, és utolsó figyelmeztetésben részesít.

Beengedtem. Megint vigyorgott. – Félelmetes frizura.– Elaludtam egy kicsikét.– Nem csoda, hogy zéró a szexuális életed. Egy pasit

padlóra küld, ha erre ébred.– Menj be, ülj le a nappaliban, és ne állj fel, amíg nem

szólok. Ne edd meg a kajámat, ne ijeszd meg a hörcsögömet, és ne bonyolíts távolsági telefonhívást.

Amikor tíz perc múlva kijöttem a hálószobából, tévét nézett. Hosszú, nagyanyós ruhát vettem fehér pólóra, rá egy jó bő, laza kötésű kardigánt, hozzá fűzős bokacsizmát. Annie Hallra vettem a figurát, nagyon nőiesnek éreztem magam, de sajnos az ellenkező nemre mindig ellenkező hatást tett ez a gönc. Annie Halltól a legelszántabb farok is lehervad.

A nyakamra tekertem Morelli sálját, és begomboltam a dzsekimet. Felkaptam a táskám, és eloltottam a villanyt. – Otthon kitör a balhé, ha késünk – mondtam.

Morelli jött utánam. – A helyedben nem aggódnék. Ha anyád meglát ebben a rongyban, hát megfeledkezik az időről.

– Ez az Annie Hall-figurám.– Szerintem inkább olyan, mintha lekvárt tennél az ecetes

üvegbe.Átnyargaltam a lépcsőházon, és gyalog mentem le. A

földszinten eszembe jutott a csomag Dillonnál. – Várj egy percet – kiáltottam oda Morellinek. Mindjárt jövök.

Lementem a lépcsőn, és kopogtam Dillon ajtaján.Kikukucskált.– Nagyon sietek, és kérem a csomagot – mondtam.Ideadta a vaskos, nagy borítékot, és rohantam fel a lépcsőn.– Három perc késés tönkre teszi a sültet – hadartam anyám

mondókáját Morellinek, megragadtam a kezét, és vonszoltam a kocsijához. Eredetileg nem akartam vele menni, de aztán arra gondoltam, hogy ha nagy a forgalom, hát majd használja a megkülönböztető jelzést, és tűz. – Van villogó ezen a kocsin? – kérdeztem, miközben bemásztam.

Bekapcsolta magát. – Igen, van, de gondolom, nem akarod, hogy az egybesült hús miatt használjam, ugye?

Megfordultam az ülésen, és hátranéztem.Morelli a visszapillantóba pislogott. – Kennyt keresed?– Érzem, hogy itt van valahol.– Nem látok senkit.– Azt nem jelenti azt, hogy nincs itt. Profi a sündörgésben.

Besétál Stivához, levagdos különféle testrészeket, és senki nem veszi észre. A plázában is a semmiből toppant elém. És kiszúrt Julia Cenetta házánál, és a motel parkolójában is, és én sosem jöttem rá. És most itt kapar bennem az érzés, hogy figyel, és követ mindenfelé.

– Miért tenné?– Először is azért, mert Spiro azt mondta neki, hogy én

megölöm, ha továbbra is zaklatja őt.– Te jó ég.– És valószínűleg üldözési mániám is van.– Néha jogos.

Morelli megállt egy lámpánál. Két perc múlva hat óra. Megroppantottam az ujjaimat, és Morelli felhúzott szemöldökkel nézett rám.

– Oké – mondtam – az anyám idegesít.– Ez a dolga – mondta ő. – Nem kéne mellre szívnod.Lefordultunk a Hamiltonról, be a Burgba – és eltűntek a

kocsik, semmi forgalom. Mögöttünk sem jött senki, mégis úgy éreztem, hogy Kenny figyel.

Anyám és Mazur nagyi ott tömörültek az ajtóban, amikor megérkeztünk. Érdekes: ha eddig egymás mellett láttam őket, mindig a különbségekre figyeltem föl, most meg a hasonlóságokra, mert azok látszottak erősen. Egyenesen álltak, hátrafeszített vállal. Kihívó és gyanakvó testtartás ez – és tudtam, hogy az enyém is ilyen. A kezüket összekulcsolták elől, tekintetük szúrósan Morellire és rám szegeződött. Arcuk kerek, szemük mélyen ülő. Mongolos szemek. Magyar őseim a sztyeppékről jöttek. Egyetlen városlakó sem volt köztük. Anyám és nagyanyám kistermetű asszony volt, s a korral még kisebbek lettek. Vékony csontúak, hajuk mint a babapihe. Cigányasszonyok leszármazottai lehettek, akiket egy egész karaván kényeztetett.

Én viszont alighanem visszacsapás voltam: egy barbár földművelő erős csontú, ekehúzó feleségére ütöttem.

Felhúztam a szoknyám, hogy leszálljak a kisteherautóról, anyám és nagyanyám ösztönösen összerándult a látványtól.

– Miféle gönc ez? – kérdezte anyám. – Nem telik rendes ruhára? Mások ruháit hordod? Frank, adj pénzt Stephanie-nak. Ruhát kell vennie.

– Nincs szükségem ruhára – mondtam. – Ez új. Most vettem. Ez a divat.

– Hogy fogsz te valaha is megfogni egy férfit, ha így öltözöl? – Morellihez fordult. – Igazam van?

Morelli vigyorgott. – Szerintem édes. Ez a Monty Hall-figura.

A csomag még a kezemben volt. Letettem az előszobában az asztalra. – Annie Hall!

Mazur nagyi kézbe vette a borítékot, és tanulmányozni kezdte. – Gyorsposta. Nyilván valami nagyon fontos. Szerintem egy doboz van benne. A feladó egy bizonyos R. Klein New Yorkból, a Fifth Avenue-ról. Kár, hogy nem nekem jött. Szeretnék gyorspostát kapni.

Mostanáig nemigen gondoltam a csomagra. Nem ismertem semmiféle R. Kleint, és nem rendeltem semmit New Yorkból. Elvettem a borítékot a nagyitól, és feltéptem. Tényleg egy kis papírdoboz volt benne. Le volt ragasztva. A kezemben tartottam. Nem volt különösebben nehéz.

– Fura szaga van – mondta a nagyi. – Mint a rovarirtónak. Biztos valami új, divatos parfüm.

Föltéptem a szalagot, kinyitottam a dobozt – és elakadt a lélegzetem. Egy pénisz volt benne. Akkurátusan tőből levágva, tökéletesen bebalzsamozva, és egy kalaptűvel egy kis darab hungarocellhez erősítve.

Mindenki megkövült rémülettel bámulta.Mazur nagyi szólalt meg először, és némi sóvárgás rezgett a

hangjában. – Nagyon régen nem láttam már ilyesmit – mondta.Anyám visítani kezdett, a keze a levegőben, a szeme majd’

kiugrott a fejéből. – Azonnal vidd ki a házamból! Hát mivé lesz ez a világ? Mit gondolnak az emberek?

Apám feltápászkodott a székéből a nappaliban, és kislattyogott az előszobába, megnézni, mi ez a cirkusz már megint. – Mi folyik itt? – kérdezte, és közelebb dugta a fejét.

– Ez egy pénisz – mondta a nagyi. – Stephanie kapta, postán. Elég szép darab, ami azt illeti.

Apám hátrahőkölt. – Atyaúristen!

– Ki csinál ilyesmit? – kiabálta anyám. – Ki ez? Gumiból van talán? Ez egy olyan műmicsoda?

– Nem guminak nézem – mondta Mazur nagyi. Hanem igazinak, kivéve, hogy el van színeződve. Nem emlékszem, hogy ilyen lenne a színe.

– Ez egy őrült! – mondta anyám. – Ki az, aki a saját… hm… a sajátját küldi el postán?

Mazur nagyi a borítékra nézett. – A feladó valami Klein. Mindig azt hittem, hogy az egy zsidó név, de ez nem úgy néz ki, mintha zsidó pénisz lenne.

Mindenki Mazur nagyi felé fordult, nagy érdeklődéssel.– Nem mintha olyan sokat tudnék erről – magyarázta. –

Csak talán egyszer láttam egyet a National Geographicban.Morelli elvette tőlem a dobozt, és rátette a tetejét.

Mindketten tudtuk, kié: Joseph Loosey-é.– Sajnos ki kell hagynunk ezt a vacsorát – mondta. – Attól

tartok, ez rendőrségi ügy. – Elvette a táskámat az asztalról, és a vállamra akasztotta. – Stephanie-nak is velem kell jönnie, hogy bejelentést tegyen.

– Ennek is a fejvadászság az oka – fordult hozzám anyám. – Hogy annyi rossz emberrel találkozol. Miért nem mész olyan állásba, mint Christine unokatestvéred? Neki sosem küldözgetnek ilyeneket.

– Christine egy vitamingyárban dolgozik. Egész nap a vattatöltőt bámulja, nehogy elromoljon.

– De jól keres.Felhúztam a cipzáramat. – Én is jól keresek… néha.

11.

Morelli felrántotta a kocsi ajtaját, a borítékot a hátsó ülésre tette, és türelmetlenül intett, hogy siessek. Arca rezzenéstelen volt, de azért éreztem, hogy hullámzik benne a feszültség.

– Rohadjon meg! – mondta, és sebességbe tette a kocsit. – Azt hiszi, hogy ez olyan vicces. Ő meg az ostoba játékai. Amikor gyerekek voltunk, mindenféléket mesélt arról, hogy miket csinált. Sosem tudtam, mi igaz, és mi nem. Szerintem ő sem tudta. De lehet, hogy mind igaz.

– Komolyan mondtad, hogy ez rendőrségi ügy?– A posta elítéli az emberi testrészek postai továbbítását.– Ezért tereltél ki gyorsan anyámék házából?– Azért tereltelek ki anyádék házából, mert nemigen bírtam

volna ki egy kétórás vacsorát úgy, hogy mindenki Joe Loosey farkáról beszél, ami ott csücsül a hűtőben, közvetlenül az almaszósz mellett.

– Szeretném, ha nem vernéd nagydobra ezt az egészet. Nem bírnám, ha az emberek még a végén valami ostobaságot gondolnának rólam és Mr. Loosey-ról.

– Jó helyen van a titkod, ne aggódj.– Gondolod, hogy el kell mondanunk Spirónak?– Azt gondolom, hogy neked kell elmondanod Spirónak.

Hadd higgye, hogy ebben az ügyben egy hajóban ültök. Hátha

megtudsz tőle valamit.Morelli behajtott egy Burger Kingbe, és vett néhány zacskó

táplálékot. Majd felhúzta az ablakot, visszament az útra, és az autó egyből teli lett Amerika szagával.

– Hát ez nem egybesült hús – mondta.Így igaz, de a desszertet kivéve az étel az étel. Belenyomtam

a szívószálat a turmixba, és belekotortam a zacskóba, sült krumplit keresve.

– Ezek a történetek, amiket Kenny mesélt… miről szóltak?– Semmi olyasmiről, amit hallani szeretnél. Én sem

szeretnék emlékezni rá. Csupa beteg baromság.Kivett egy marék sültkrumplit. – Még nem mesélted el,

honnan tudtad meg, hogy Kenny abban a motelban van.– Szerintem nem kéne megosztanom veled a szakmai

titkaimat.– Szerintem meg kéne.Oké, hát akkor próbálkozzunk. Lenyűgözöm Morellit

néhány értéktelen információmorzsával. Ráadásul belekeverem egy törvénytelen cselekedetbe.

– Betörtem Spiro lakásába, és átnéztem nála a szemetet. Találtam néhány telefonszámot, végigpróbáltam, és köztük volt a motelé.

Morelli megállt egy lámpánál, és felém fordult. Nem láttam az arcát a sötétben. – Betörtél Spiro lakásába? Netán véletlenül nyitva találtad az ajtót?

– Nem. Véletlenül betört egy ablak egy táskától.– A fenébe, Stephanie! Ez törvénytelen behatolás. Ilyenért le

szokás tartóztatni az embereket. Börtönbe kerülnek.– Óvatos voltam.– Hű, de megnyugodtam.– Úgy gondoltam, Spiro azt hiszi majd, hogy Kenny volt, és

nem jelenti be.

– Szóval Spiro tudta, hol van Kenny. Meglep, hogy Kenny nem óvatosabb ennél.

– Spiro telefonján a ravatalozóban van hívóazonosító. Lehet, hogy Kenny nem is tudta, hogy kiírja a számát.

Váltott a lámpa, Morelli elindult, és ettől kezdve némán utaztunk. Behajtott a parkolóba, leparkolt, és eloltotta a lámpát.

– Be akarsz jönni, vagy szeretnél inkább kimaradni az egészből? – kérdezte.

– Inkább kimaradnék. Itt várok.Fogta a borítékot, és az egyik kajás zacskót is.– Sietek, amennyire lehet.Odaadtam neki a papírt, amire a Spirónál talált fegyverekről

és töltényekről szóló információt írtam. – Találtam némi cuccot Spiro hálószobájában. Gondoltam, hátha ellenőrizni akarod, hogy Braddockból valók-e. – Nem voltam elragadtatva az ötlettől, hogy segítek Morellinek, miközben ő még mindig eltitkol előlem ezt-azt, de én magam nem tudtam volna lenyomozni a fegyvereket, és ráadásul, ha a cucc lopott, Morelli még tartozik is nekem.

Néztem, ahogy beüget az oldalajtón. Kinyílt az ajtó, és egy téglalapnyi fény vetült az amúgy sötét téglafalra. Az ajtó becsukódott, én meg kicsomagoltam a sajtburgeremet. Közben azon tűnődtem, vajon Morelli behív-e valakit, hogy azonosítsa a testrészt. Louie Moont vagy Mrs. Loosey-t. Reméltem, hogy legalább a kalaptűt kiveszi, mielőtt megmutatja Mrs. Loosey-nak.

Befaltam a sajtburgert és a sült krumplit, és nekiálltam a turmixnak. A parkolóban és az utcán nem volt semmi mozgás – szinte süket csönd ült Morelli kocsijában. Egy ideig a saját lélegzetem hallgattam. Aztán átnéztem a kesztyűtartót és az oldalzsebeket. Semmi érdekeset nem találtam. Az óra szerint Morelli tíz perce ment el. A turmixszal is végeztem, a

papírokat és a szemetet visszagyömöszöltem a zacskóba. És most?

Majdnem hét óra volt. Csúcsforgalom Spirónál. A legjobb alkalom, hogy beszámoljak neki Loosey farkáról. De sajnos nem tehetem, itt kell malmoznom Morelli kocsijában. Egyszer csak megakadt a szemem a slusszkulcson. És ha kölcsön venném a kocsit, és átszaladnék a ravatalozóba? Elintézném a dolgot. Végül is ki tudja, meddig piszmog Morelli a papírokkal? Akár órákig is eltarthat. Morelli pedig nyilván hálás lesz nekem, hogy elintéztem ezt a dolgot. Persze lehet, hogy nagyon begurul, ha kijön, és nem találja a kocsiját.

Kotorásztam a táskámban, és elővettem egy fekete filctollat. Papírt nem találtam, ezért a kajás zacskóra írtam. Kissé hátratolattam, az üres parkolóhelyre letettem a zacskót, visszaszálltam, és elhajtottam.

Stivánál égtek a fények, és embertömeg hullámzott a ház előtt. A parkoló teli volt, és távolabb sem találtam helyet, ezért beálltam a felhajtóra, ami egyébként tilos. Úgyis csak néhány perc, és nem hinném, hogy elszállítanának egy olyan autót, amin rendőrségi jelzés virít a hátsó ablakban.

Spiro igencsak meglepődött, amikor meglátott. Először megkönnyebbült, utána elképedt a ruhámon.

– Jó szerkó – mondta. – Mintha most hozott volna a busz egyenesen a rezervátumból.

– Híreim vannak.– Az jó, nekem is. – Az iroda felé bökött a fejével. – Gyere

be.Beiramodott, kivágta az ajtót, majd mögöttünk jól becsapta.– Nem fogod elhinni – mondta. – Az a seggfej Kenny, az a

barom! Tudod, mit csinált? Betört a lakásomba.A hírre elkerekedett a szemem. – Nem mondod!– De igen. Mit szólsz? Betörte az egyik ablakot.

– Miért tört be?– Mert elmebeteg, azért.– Biztos, hogy Kenny volt? Nem tűnt el valami?– Hát persze hogy Kenny volt. Ki más lehetett volna?

Semmit nem vitt el. A videó is ott van. A fényképezőgép, a pénzem, az ékszereim, minden. Kenny volt, egészen biztos. Az a tetű rohadék, az.

– És bejelentetted a rendőrségen?– Ami Kenny és köztem történik, az magánügy. Semmi

rendőrség.– Lehet, hogy változtatnod kell a játékszabályokon.Spiro szeme összeszűkült, és rám meredt. – Hogyan?– Emlékszel arra a tegnapi kis incidensre Mr. Loosey

péniszével kapcsolatban?– Igen?– Kenny elküldte nekem postán.– Tényleg?– Expressz.– És most hol van?– A rendőrségen. Morelli ott volt, amikor kinyitottam a

csomagot.– A kurva életbe! – belerúgott a papírkosárba, hogy az

átrepült a szobán. – Az istenit! Bassza meg, bassza meg!– Nem tudom, miért vagy úgy kiakadva ezen az egészen –

csitítottam. – Szerintem ez az elmebeteg Kenny problémája. Hiszen te semmit nem követtél el. – Mindent ráhagyok erre a görényre. Meglátjuk, mi lesz ebből.

Spiro abbahagyta az őrjöngést, és rám nézett – én meg szinte hallottam, ahogy a fejében zakatolnak a kerekek. – Így igaz – mondta. – Én semmit nem követtem el. Én vagyok az áldozat. Tudja Morelli, hogy a csomagot Kenny küldte? Volt hozzá levél is? Vagy a feladó címe?

– Nem. Sem levél, sem cím. Azt meg nehéz megtippelni, mit tud Morelli.

– Te nem mondtad, hogy Kennytől jött?– Nincs bizonyítékom, hogy tőle jött, viszont rendesen be

van balzsamozva, ezért aztán a rendőrség biztos ellenőrzi majd a temetkezési vállalkozókat. És biztos megkérdezik majd, miért nem jelentetted be a… szóval ezt a lopást.

– Lehet, hogy mindent el kéne mondanom nekik. Hogy milyen őrült gazember Kenny. És elmondani az ujjat, meg hogy betörtek hozzám.

– És mi lesz Connal? Neki is elmondasz mindent? Még mindig kórházban van?

– Ma jött haza. Még egy hétig lábadozik, aztán visszajön dolgozni, de csak naponta pár órát.

– Nem lesz elragadtatva, ha megtudja, hogy lopkodják az ügyfelei testrészeit.

– Na mondd már! Eleget hallottam tőle ezt „a test, az szent”-dumát. Mit kell ebből ügyet csinálni. Loosey amúgy sem akarta használni a farkát.

Spiro belerogyott a párnázott karosszékbe az asztal mögött, és elengedte magát. A nyájas maszk lefoszlott az arcáról, sárgás bőre rátapadt kiugró pofacsontjára. Igazi patkánypofa lett, kilátszottak hegyes fogai… Alattomos volt, ronda és gonosz. Már nem lehetett megállapítani, hogy annak is született, vagy az iskolai megpróbáltatások igazították a lelkét az arcához.

Előrehajolt. – Tudod, hány éves Con? Hatvankettő. Más már rég a nyugdíjon töri a fejét, de Constantine Stiva aztán nem. Én majd meghalok végelgyengülésben, és Con még mindig segget nyal a búcsúztatásokon. Olyan, mint egy kígyó – tizenkettes a pulzusa. Lelassítja magát. Beszívja a formaldehidet – az neki az életelixír. Csak azért él, hogy engem szívasson.

– Bár lenne rákja – de neki csak gerincsérve van. Az pedig mire jó? Abba még nem halt bele senki.

– Azt hittem, jól megvagytok egymással.– Megbolondulok tőle. Tőle, a szabályaitól, meg a méz-máz

modorától. Látnod kéne lent a balzsamozóban. Na, az olyan neki, mint egy szentély. Constantine Stiva a hulla oltára előtt. Tudod, mit gondolok én a hullákról? Hogy büdösek.

– Akkor miért dolgozol itt?– Mert pénzt kell keresni, kicsikém. És én szeretem a pénzt.Erősen tartottam magam, nehogy már elhányjam magam, ott

rögtön. Íme, Spiro lelkének minden mocska és ocsmánysága, amint dől kifelé minden nyíláson, csorog lefelé eres nyakán, rá a makulátlan temetkezési vállalkozó-ingre.

– Hallottál Kennyről, amióta betört a lakásodba?– Nem. – Spiro elmélázott. – Barátok voltunk. Ő, Moogey

és én mindent együtt csináltunk. Aztán Kenny bevonult és megváltozott. Azt hitte, okosabb, mint mi. Mindenféle nagy ötletei voltak.

– Mint például?– Nem mondhatom el neked, de nagyok, hidd el. Nem

mintha nekem nem juthattak volna eszembe ilyen nagy ötletek, de mással voltam elfoglalva.

– Veled is megosztotta a nagy ötleteket? Te is csináltál pénzt belőlük?

– Néha, igen. Kennynél sosem lehet tudni… Dörzsölt fickó. És közben megvoltak a maga kanyarjai, de azokról sem lehetett tudni. A nőkkel is így volt. Mind azt hitte, hogy itt van álmai pasija. – Elmosolyodott. – Halálra röhögtük magunkat azon, ahogy minden tyúknak eljátszotta a leghűségesebb szerelmest, közben pedig szanaszét kefélt. Nagyon megszívatta a nőket. És amikor átvágta őket, azok mindig visszajöttek, egy újabb körre. Pofára esni még egyszer. És mégis, muszáj volt csodálni a

pasast. Tudott valamit. Láttam, amikor cigarettával égette a nőket, meg tűvel szurkálta őket, és azok mégis lógtak rajta.

A sajtburger megmozdult a gyomromban. Nem tudtam, melyikük a gusztustalanabb… Kenny, aki tűvel szurkálja a nőket, vagy Spiro, aki csodálja ezért. – Mennem kell – mondtam. – Dolgom van. – Úgy éreztem, sürgősen ki kell szellőztetnem az agyamat ez után a beszélgetés után.

– Várj egy kicsit. A védelmemről akartam beszélni veled. Te értesz ehhez, nem?

Nem értek én semmihez. – Hát persze.– Mit csináljak Kennyvel? Azt hiszem, testőrre lenne

szükségem. Csak éjszakára. Valakire, aki idejön, segít bezárni, aztán gondoskodik róla, hogy biztonságban hazajussak. Szerintem mázlim van, hogy Kenny nem várt meg.

– Félsz tőle?– Olyan, mint a füst. Megfoghatatlan. Mintha árnyék lenne,

láthatatlanul rád tapadva. Figyeli az embert. Mindig tervez valamit. – A tekintetünk összeakadt. – Te nem ismered Kennyt. Néha igazán vicces, néha meg színtiszta gonoszság. Hidd el nekem, már láttam, hogy működik… Ha kipécéz magának, azt nem könnyű megúszni.

– Mondtam már: nem akarlak őrizni.Elővett egy köteg húszdollárost a fiókból, és leszámolta. –

Száz dollár egy éjszakára. Csak annyi a dolgod, hogy biztonságosan bejuttass a lakásomba. Ott már meg tudom védeni magam.

Hirtelen felvillant előttem a lehetőség: jelen lehetnék, amikor Kenny felbukkan. Információra tehetnék szert – rám fér. És teljesen legálisan nézhetném át Spiro lakását minden este. Persze nagyárat fizetek én is, de rosszabb is lehetne. Ha például csak ötvenet adna. – Mikor kezdek?

– Ma este. Tízkor zárok. Öt-tíz perccel korábban legyél itt.

– Egyébként miért én? Miért nem valami nagydarab, nyakatlan őrzővédő?

Spiro visszatette a pénzt a fiókba. – Akkor buzinak néznének. Mégiscsak jobb, ha azt hiszik, hogy te tekersz utánam. Jobb az imázsomnak. De csak akkor, ha nem ilyen cuccot hordasz. Mert akkor még meggondolom a dolgot.

Hát ez isteni…Kiléptem az irodájából, és Morellit pillantottam meg, a

falnak dőlve állt ott, keze a zsebében, és baromi pipa volt. Amikor észrevett, az arca nem változott, de mintha gyorsabban vette volna a levegőt. Gyorsan felöltöttem a legszélesebb bájvigyoromat, és kisüvítettem hozzá, bevágva magam mögött az ajtót, mielőtt Spiro megláthatott volna bennünket együtt.

– Látom, megkaptad az üzenetem – mondtam, amikor kiértünk a kisteherautóhoz, és még szélesebbre tekertem a mosolyt.

– Nemcsak elloptad a kocsimat, de még tilosban is parkoltál.– Te mindig tilosban parkolsz.– Csak akkor, ha hivatalos ügyben járok, és nincs más

lehetőségem… vagy ha esik az eső.– Miért vagy úgy kibukva? Te akartad, hogy beszéljek

Spiróval. Hát pontosan ezt tettem. Idejöttem, és beszéltem Spiróval.

– Először is, le kellett intenem egy járőrkocsit, hogy idehozzon. Másodszor pedig nem szeretem, ha egyedül mászkálsz. A látóteremben kell maradnod, míg el nem kapjuk Mancusót.

– Meghat, hogy ennyire aggódsz a biztonságomért.– Ennek semmi köze a biztonságodhoz, picinyem. Rejtélyes

módon te mindig belebotlasz azokba, akiket éppen hajtasz, de tökéletesen alkalmatlan vagy arra, hogy el is kapd őket. Nem akarom, hogy még egy alkalmat elszúrj. Ott akarok lenni,

amikor legközelebb Kennybe botlasz.Nagy sóhajtással másztam be az ülésre. Ami igaz, az igaz.

És Morellinek most igaza volt. Nem vagyok valami remek fejvadász.

Hallgattunk, és mentünk hazafelé. Úgy ismerem ezeket az utcákat, mint a tenyeremet. Többnyire öntudatlanul vezetek haza, és egyszer csak rádöbbenek, hogy már a parkolóban vagyok – és fogalmam sincs, hogy az ördögbe jutottam ide. De ma este jobban figyeltem. Ha Kenny itt van valahol, hát nem akarom elszalasztani. Spiro azt mondta, Kenny olyan, mint a füst, mint az árnyék. Én nem vagyok ilyen romantikus. Szerintem Kenny egy közönséges szociopata, aki istennek képzeli magát.

Feltámadt a szél, felhők gyülekeztek a fejünk fölött, s minduntalan eltakarták a holdat. Morelli a Buick mellé parkolt, és leállította a motort. Felém fordult, a galléromat birizgálta. – Van valami terved ma estére?

Elmondtam neki a testőr-bulit.Csak bámult rám. – És hogyan képzeled? – kérdezte. –

Hogyan mászol bele ilyenekbe, mondd? Ha tudnád, mit csinálsz, közveszélyes lennél.

– Szerintem egyszerűen mázlista vagyok. – Az órámra néztem. Fél nyolc volt, és Morelli még dolgozott. – Sokat túlórázol – mondtam. – Azt hittem, a zsaruk nyolcórás műszakban dolgoznak.

– Nekem rugalmas munkaidőm van. Akkor dolgozom, amikor kell.

– Nincs magánéleted.Vállat vont. – Szeretem a munkám. Ha úgy érzem, hogy

elég, hát elhúzok egy hétvégére a tengerpartra, vagy egy hétre a Karib-szigetekre.

Ez elég érdekesen hangzott. Morelli nem egy nyaralós típus.

– És mit csinálsz ott? Miért mész oda?– Szeretek búvárkodni.– És lenn a parton mit csinálsz?Morelli elmosolyodott. – Elbújok a fasétány alatt, és

magamhoz nyúlok. A régi szokások nehezen múlnak.Nem volt könnyű elképzelnem, ahogy Morelli merül a

martinique-i partok mellett, de azt kristálytisztán láttam, ahogy elbújik a fasétány alatt, és maszturbál. Azt is láttam magam előtt, ahogy kanos kiskamaszként ott lóg a tengerparti bárokban, hallgatja a zenét, és bámulja a feszes topban és aprócska sortban riszáló csajokat. Később az unokatesójával, Mooch-csal mászott a fasétány alá, és együtt verték a farkukat, míg fölbukkant Manny bácsi és Florence néni, hogy ideje már hazamenni a nyaralóba. Két évvel később Mooch helyét elfoglalta a másik unokatesó, Sue Ann Beale, de a lényeg maradt…

Kiszálltam a kocsiból. A szél fütyült Morelli antennái körül, be egyenesen a szoknyám alá. A hajam elszabadult bodrokban csapkodott az arcom körül.

A liftben megpróbáltam rendbe szedni, miközben Morelli bámult; nyugodtan szemlélte, hogyan küszködöm a zsebemben talált hajgumival. Amikor a lift megállt, kiléptünk a lépcsőházba. Türelmesen várta, míg kikotorászom a kulcsomat.

– Mennyire fél Spiro? – kérdezte.– Eléggé ahhoz, hogy fölbéreljen engem.– Lehet, hogy ez csapda, hogy odacsaljanak a lakásába.Beléptem az előszobába, kibújtam a dzsekimből. – Hát

annak elég drága.Morelli egyenesen a tévéhez lépett, és bekapcsolta a

sportcsatornát. A Rangers kékben villogott a képernyőn. A hazai csapat, a Caps pedig fehérben. Megnéztem egy kezdést, majd kimentem a konyhába, hogy a rögzítőmre is vessek egy

pillantást.Két üzenet volt. Az elsőt anyám hagyta; hallotta, hogy a

First National Bankban pénztárosokat keresnek, valamint föltétlenül mossak kezet, ha hozzáértem Mr. Loosey-hoz. A másodikat Connie. Vinnie visszajött Észak-Karolinából, és azt kéri, holnap ugorjak be az irodába. Na, ezt inkább nem is hallottam. Vinnie aggódik a Mancuso-pénzért. Ha beugrom, elveszi tőlem az ügyet, és odaadja valaki tapasztaltabbnak.

Kikapcsoltam a masinát, felkaptam egy nagy zacskó chipset és néhány sört, visszamentem a nappaliba, és lerogytam Morelli mellé a kanapéra. Óvatosan kettőnk közé helyeztem a chipset. Mami és papi vasárnap este.

Az első harmad felénél csöngött a telefon.– Na, hogy megy? – érdeklődött a hívó. – Hátulról

csináljátok Joe-val? Úgy hallottam, azt szereti. Nem vagy ám semmi. Spiróval is, meg Joe-fiúval is.

– Mancuso?– Gondoltam, fölhívlak, és megkérdezem, tetszett-e a

meglepetés-csomag.– Fantasztikus volt. És mit akartál vele?– Semmi. Csak a móka. Néztelek, amikor kinyitottad ott, az

előszobában. Szuper ötlet volt bevonni az öreglányt is a mulatságba. Bírom az öreglányokat. Ők az én gyengém. Megkérdezhetnéd Joe-t, mit szoktam csinálni velük. Vagy várj csak, inkább megmutatom neked személyesen, jó?

– Mancuso, te beteg vagy. Kezeltesd magad.– Majd kezelteti magát a nagyanyád. Meg te is. Nem

szeretnélek kihagyni a buliból. Az elején ki voltam akadva rád. Rühelltem, hogy egyre csak körülöttem szimatolsz. De most már másképp látom az egészet. Istenien elszórakozhatnék veled és a féleszű nagyanyáddal. Mindig az a legjobb, ha valaki nézi az akciót, míg vár a sorára.

– És akkor mesélnél Spiróról, meg arról, hogyan lopja meg a barátait?

– Honnan tudod, hogy nem Moogey lopta meg a barátait?– Mert Moogeynak ahhoz nem volt elég esze.Hallottam a kattanást: letette.Morelli már ott állt mellettem a konyhában, kezében a

sörösdoboz, nyugodtnak tűnt, csak a tekintete volt komor.– Az unokatestvéred volt – mondtam. – Tudni akarta,

tetszett-e a csomag, amit küldött, és jelezte, hogy elszórakozik majd velem és Mazur nagyival.

Azt hittem, jól adom a kemény fejvadászt, közben meg belül reszkettem. És egyáltalán nem szándékoztam megkérdezni Morellit, hogy mit szokott csinálni Kenny az öregasszonyokkal. Nem akartam tudni. De bármi is az, nem akartam, hogy Mazur nagyival is csinálja.

Hazatelefonáltam és megkérdeztem, otthon van-e Mazur nagyi. Igen, tévét néz, mondta anyám. Mire én megnyugtattam, hogy kezet mostam, és elhárítottam, hogy hazaszaladjak desszertet enni.

Átöltöztem, farmert, tornacipőt és flanelinget vettem. Kihalásztam a 38-asomat a kekszesdobozból, megnéztem, töltve van-e, majd zsebre vágtam.

Amikor beléptem a nappaliba, Morelli épp chipsszel etette Rexet.

– Látom, akcióhoz öltöztél – mondta. – Hallottam, amikor fölemelted a kekszesdoboz tetejét.

– Mancuso a nagyanyámat fenyegette.Levette a hangot a tévéről. – Frusztrált és lassan bepánikol –

és egyre hülyébb lesz. Már az is hülyeség volt, hogy odament hozzád a plázában. Hülyeség volt besurranni a ravatalozóba. És hülyeség volt fölhívni téged. Valahányszor ilyet csinál, a lebukást kockáztatja. Kenny dörzsölt és ügyes, amikor jó

formában van. De ha nem, akkor csak ösztönből és zsigerből működik. És nyilván ki van akadva, mert a fegyverbuli nem jött össze. Most bűnbakot keres, valakit, akit jól megbüntethet. Vagy volt egy vevője, aki előleget is fizetett neki, vagy csak pár vackot adott el, mielőtt a többit ellopták. Szerintem az előbbi történt. És azért van nagy bajban, mert nem tudja teljesíteni a szerződést, az előleget meg már elköltötte.

– Ő azt hiszi, Spirónál van a cucc.– Ezek ketten kinyírnák egymást, ha lehetőségük lenne rá.Már a kezemben volt a dzsekim, amikor ismét csöngött a

telefon. Louie Moon volt.– Itt járt – mondta. – Kenny Mancuso. Visszajött, és

megvágta Spirót.– És hol van most Spiro?– A St. Francisben. Én vittem oda, aztán visszajöttem, hogy

elrendezzem a dolgokat, bezárjak meg minden.Negyedóra múlva a St. Francisben voltunk. Két egyenruhás

állt teljes fegyverzetben az ambulancián, a felvételi pult előtt. Vince Roman és egy új fiú, akit nem ismertem.

– Mi újság? – kérdezte Morelli.– Jegyzőkönyvet vettünk föl ettől a Spiro gyerektől. Az

unokatestvéred vágta meg. – Vince az ajtóra nézett. – Idejött és megstoppolták.

– Mennyire súlyos?– Rosszabb is lehetett volna. Szerintem Kenny megpróbálta

levágni a kezét, de a penge megcsúszott a kis patkány dögcédulás arany karkötőjén. Na, ha azt meglátod! Akkora, mint egy bilincs.

Ezen röhögött egy kicsit a két rendőr.– Gondolom, Kennyt nem kaptátok el.– Elfújta a szél.Spiro az ágyban üldögélt, amikor rátaláltunk. Még két

ember volt a kórteremben, akiktől függöny választotta el. A jobb karján nagy kötés, a kézfejtől könyékig. Fehér inge vérpöttyös, és a nyakán kigombolva. Mellette a padlón véráztatta nyakkendő, és egy konyhai törlőrongy.

Spiro azonnal kijött a kábulatból, amint meglátott. – Meg kellett volna védened! – üvöltötte. – Hol a francban voltál, amikor szükségem volt rád?

– Csak tíz előtt tíz perccel kezdődik a munkaidőm, emlékszel?

Morellire nézett. – Kenny megőrült. Teljesen bekattant, és engem is megőrjít. Az állatja megpróbálta levágni a kezemet. Be kéne zárni. Már rég a vigyorgóban volna a helye. Az irodában dolgoztam, Mrs. Mayer számláját állítottam ki, amikor fölnézek, és ott áll Kenny, és azt hajtogatja, hogy megloptam. Fogalmam sincs, mi a fenéről beszél. Tiszta zizi. Azt mondja, feldarabol, egyenként vagdos le belőlem ezt-azt, míg meg nem mondom, amit tudni akar. Még jó, hogy rajtam volt ez a karkötő, különben most tanulhatnám, hogyan kell balkézzel írni. Kiabálni kezdtem, Louie bejött, Kenny meg elfüstölt. Rendőri védelmet akarok – mondta Spiro. – A szuperzsaru kisasszony nemigen működik.

– Hívhatok egy rendőrautót, hogy hazavigyen – mondta Morelli. – De utána magad maradsz. – Odaadta a kártyáját Spirónak. – Ha bármi történik, hívj fel. Ha gyors segítségre van szükséged, hívd egyenesen a rendőrséget.

Spiro gúnyosan sóhajtott, és rám nézett. Én meg kedvesen mosolyogtam, és a sarkamon hintáztam. – Holnap találkozunk?

– Igen – mondta. – Holnap.A szél elnyugodott, és szemerkélt az eső, mikor kimentünk.– Jön a melegfront – mondta Morelli. – Az eső után szép idő

lesz.Beszálltunk Morelli kocsijába, és vártunk. Roman autója ott

állt a mentőknek szolgáló felhajtón. Vagy tíz perc múlva Roman és társa kikísérte Spirót. Követtük őket, és megvártuk, míg ellenőrzik Spiro lakását.

Aztán kihajtottak a parkolóból, és mi vártunk még néhány percig. A lámpák égtek odabent, és gyanítottam, hogy ez egész éjjel így lesz.

– Figyelnünk kéne – mondta Morelli. – Kenny tényleg bekattant. Addig jár Spiro nyakára, míg meg nem kapja, amit akar.

– Hiába jár. Nincs Spirónál, amit akar.Morelli nem mozdult, csak meredten nézte az eső csíkozta

szélvédőt. – Másik kocsira van szükségem. Kenny ezt ismeri.Arról nem történt említés, hogy a Buickomat is ismeri.

Naná. Az én Buickomat az egész világ ismeri. – Egy homokszínű rendőrautóra?

– Nyilván már azt is ismeri. Olyan kéne, amiben jobban el lehet rejtőzni. Egy zárt teherautó, vagy egy Bronco sötétített ablakokkal. – Begyújtotta a motort. – Tudod, mikor nyit reggel Spiro?

– Rendszerint kilenc körül kezd.

Morelli fél hétkor kopogott az ajtómon, de én is igyekeztem. Már lezuhanyoztam, és felvettem, amit a legjobb egyenruhafélének gondoltam. Farmer, meleg blúz, cipő az időjáráshoz igazítva. Kipucoltam Rex ketrecét, és már főtt a kávé.

– A terv a következő – kezdte Morelli. – Te követed Spirót, én pedig téged.

Ez nekem nem hangzott különösebben eredeti tervnek, de mivel jobbat nem tudtam, hát nem cikiztem. Telitöltöttem a

termoszt kávéval, csomagoltam két szendvicset és egy almát, és bekapcsoltam a rögzítőt.

Még sötét volt, amikor a kocsihoz értem. Vasárnap reggel. Forgalom semmi. Egyikünk sem volt beszédes hangulatban. Nem láttam Morelli kisteherautóját.

– Mivel vagy? – kérdeztem.– Egy fekete Explorerrel, az utcán parkolok, a ház oldalán.Kinyitottam a kocsit, mindent bedobáltam a hátsó ülésre,

még egy plédet is, noha erre aligha lesz szükség, gondoltam. Tényleg elállt az eső, és sokkal melegebb lett. Tíz fok körül.

Nem tudtam biztosan, hogy Spiro vasárnap is a szokásos munkarendje szerint dolgozik-e. A ravatalozó persze mindennap nyitva volt, de feltételeztem, hogy a hétvége a forgalomtól függ, mármint a halottak számától. Spiro szerintem nem jár templomba. Keresztet vetettem. Nem emlékeztem, mikor voltam utoljára misén.

– Hát ez mi? – kérdezte Morelli. – Miért vetettél keresztet?– Vasárnap van, és nem megyek templomba… már megint.Morelli a fejem tetejére tette a kezét. Jó érzés volt,

megnyugtató, keze melege szétáradt a fejemben.– Isten azért szeret téged – mondta.Keze a tarkómra csúszott, magához húzott, és homlokon

csókolt. Megölelt, majd hirtelen eltűnt – átvágott a parkolón, és nyoma veszett az árnyékban.

Befészkelődtem a Buickba, oldott voltam és nyugodt; azon tűnődtem, vajon történik-e valami köztem és Morelli közt. Végül is mit jelent egy csók a homlokra? Semmit, győzködtem magam. Semmit a világon. Legföljebb azt, hogy Morelli néha normális. Oké, de akkor miért vigyorgok, mint egy idióta? Mert rémes helyzetben vagyok, azért. A magánéletem egyszerűen nem létezik. Egy hörcsöggel élek együtt. Persze ennél rosszabb is lehetne. Ha például még mindig a faszkalap

Dickie Orr felesége lennék.Békésen hajtottunk a Century Courtig. Már világosodott.

Fekete felhők, és közöttük kék égcsíkok. Spiro háza sötét volt, kivéve az ő lakását, ahol égett a villany. Leparkoltam, és a visszapillantó tükörben vártam, hogy feltűnjön Morelli lámpája. Semmi. Megfordultam, és végignéztem a parkolón. Sehol egy Explorer.

Nem baj, mondtam magamnak. Morelli itt van valahol a közelben. Remélhetőleg.

Nem volt sok illúzióm a saját szerepemet illetően. Én voltam a csali, ott parádéztam feltűnően a Buickban, ezért aztán Kenny nemigen keres másik kocsit vagy embert.

Kávét töltöttem, és hosszas várakozásra rendezkedtem be. Egy narancsszín sáv tűnt föl a horizonton. Fény gyúlt a Spiro melletti lakásban. Aztán máshol is. Az éjfekete ég azúrba fordult. Reggel lett.

Spiro függönyei behúzva. Az életnek semmi jele. Már éppen aggódni kezdtem, amikor nyílt az ajtó, és Spiro lépett ki rajta. Gondosan bezárta, majd a kocsijához sietett. Sötétkék Lincolnja volt. A legmegfelelőbb autó fiatal temetkezési vállalkozóknak. Nyílván lízingeli, és leírja költségként.

Most lezserebbül volt öltözve, mint rendesen. Koptatott fekete farmer és edzőcipő. Vastag, sötétzöld pulóver. Kezén fehérlett a kötés, kikukucskált a pulóver ujja alól.

Kihajtott a parkolóból, és ráfordult a Klocknerre. Vártam volna legalább egy apró biccentést, de a fejét sem fordította felém, amikor elhúzott mellettem. Bizonyára erősen koncentrált, nehogy összepisilje magát.

Kényelmesen követtem. Nem volt sok autó az úton, és tudtam, hová tart. Fél háztömbnyire a ravatalozótól megálltam; innen láttam a főbejáratot, az oldalajtót, és még a kis parkolót is, a hátsó ajtóhoz vezető ösvénnyel.

Spiro az épület mellett parkolt, és az oldalajtón ment be. Az ajtót nyitva hagyta, míg beütötte a riasztó kódját. Aztán az ajtó becsukódott, és fény gyúlt az irodájában.

Tíz perc múlva feltűnt Louie Moon.Töltöttem még kávét, és megettem egy fél szendvicset.

Semmi mozgás. Fél tízkor Louie Moon elhajtott a halottaskocsival. Egy óra múlva jött vissza, és valakit begurított a hátsó ajtón. Úgy tippeltem, ezért kellett bejönnie Spirónak és Louie-nak vasárnap reggel.

Tizenegykor felhívtam a mobilon anyámat, hogy meggyőződjem arról, hogy Mazur nagyival minden rendben van.

– Nincs itthon – mondta anyám. – Tíz percre kiteszem a lábam, és tessék! Apád elengedi nagyanyádat Betty Green-burggel.

Betty Greenburg nyolcvankilenc éves, és maga a keréken gördülő katasztrófa.

– Amióta tavaly augusztusban agyvérzést kapott, nem emlékszik semmire – mondta anyám. – A múlt héten elment Asbury Parkba. Azt mondta, a szupermarketbe indult, csak rossz irányba kanyarodott.

– Mikor ment el a nagyi?– Majdnem két órája. Állítólag csak ide mentek, a pékségbe.

Talán kéne hívnom a rendőrséget.A háttérben ajtócsapkodás, kiabálás hallatszott.– Na, itt a nagyanyád – mondta anyám. – És a keze be van

kötve.– Hadd beszéljek vele.Mazur nagyi átvette a kagylót.– Hát ezt nem fogod elhinni – mondta dühtől és

felháborodástól remegő hangon. – Szörnyű dolog történt velem. Jöttünk ki Bettyvel a pékségből, egy doboz friss olasz

süteménnyel, és ki lép elő a kocsi mögül? Az a pofátlan Kenny Mancuso! És egyenesen felém tart.

– Nicsak – mondja –, hiszen ez Mazur nagyi. – Ahogy mondod, és azt is tudom ám, te ki vagy! – mondom én. – Az a semmirekellő Kenny Mancuso.

– Pontosan. És örökre megemleget.Kis szünetet tartott, hallottam a zihálását. Igyekezett

összeszedni magát.– Anya azt mondja, be van kötve a kezed – próbáltam

finoman továbblendíteni a történetben.– Kenny megszúrt. Megfogta a kezem, és beledöfött egy

jégcsákányt – mondta a nagyi sírósan, természetellenesen magas hangon az élmény hatása alatt.

Hátralöktem az óriási, padszerű ülést, és a fejem a térdem közé temettem.

– Halló, ott vagy még? – kérdezte.Mély levegőt vettem.– És hogy vagy? Nem fáj?– Hát persze, rendben vagyok. Nagyon jól elláttak a

kórházban. Adtak valami fájdalomcsillapító koktélt. Most akár egy teherautó is átmehet rajtam, akkor sem érzek semmit. Aztán tekintettel az idegállapotomra, még nyugtatót is adtak. Azt mondták az orvosok, hogy szerencsém van: semmi fontosat nem talált el. Csak beszaladt a csontok közé. Mint kés a vajba.

Megint mély levegő.– És Kenny?– Elvágtatott a piszok csirkefogó. Azt mondta, még

visszajön. Hogy ez még csak a kezdet volt. – Elfúlt a hangja. – El tudod képzelni?

– Legjobb, ha egy darabig ki sem mozdulsz a házból.– Én is azt hiszem. És fáradt is vagyok. És innék egy csésze

forró teát.Anyám vette át a kagylót. – Micsoda egy világban élünk? –

kérdezte. – Egy öregasszonyt fényes nappal megtámadnak, a mi környékükön, amikor kijön a pékségből!

– Be lesz kapcsolva a mobilom. Tartsd a nagyit otthon, és hívj, ha bármi történik.

– Mi történhet még? Ez nem elég?Letettem, és bedugtam a telefont a töltőbe. A szívem

háromszoros tempóban kalapált, a tenyeremről csorgott a verejték. Győzködtem magam, hogy higgadtan gondoljam végig, de túlcsordult bennem az érzelem.

Kiszálltam a Buickból, megálltam a járdán, Morellit kerestem. Integettem a fejem fölött, hátha észrevesz.

A kocsiban megszólalt a telefon. Morelli volt, a hangja türelmetlen vagy ideges. Nem tudtam eldönteni, melyik.

– Mi van?Elmeséltem mindent Mazur nagyiról, és vártam. Pattanásig

feszült köztünk a csönd. Végül undorral nyögött egyet és káromkodott egy cifrát. Nehéz lehetett neki. Végül is Kenny a rokona.

– Sajnálom – mondta aztán. – Segíthetek valamiben?– Igen. Kapjuk el Mancusót.– El fogjuk kapni.Arról nem beszéltünk, noha gondoltunk rá, hogy vajon

idejében sikerül-e.– Követjük tovább a tervet? – kérdezte Morelli.– Hatig. Akkor hazamegyek vacsorázni. Látni akarom

Mazur nagyit.Egyig semmi mozgás nem volt – akkor nyitott a ravatalozó a

délutáni búcsúztatásra. Az első termet pásztáztam a távcsövemmel, és kiszúrtam Spirót, öltönyben, nyakkendőben. Nyilván bent is tartott ruhát. Folyamatosan jöttek-mentek az

autók a parkolóban, és rájöttem, mennyire könnyű Kennynek bárhol elrejtőzni. Ha bajuszt vagy álszakállt ragaszt, parókát vagy kalapot vesz, senki észre nem veszi, hogy még valaki bejött a főbejáraton, az oldalajtón vagy hátul.

Kettőkor átmentem az úttesten.Spiro meghökkent, amikor meglátott, és ösztönösen

magához húzta sérült karját. Természetellenesen kapkodva mozgott, arcán komorság ült, úgy éreztem, szét van esve. Futkosott az akadályok közt, akár a patkány a labirintusban, minduntalan zsákutcába futott, egyre kétségbeesetten kereste a kijáratot.

Negyvenes, középmagas, kidolgozott felsőtestű férfi állt egyedül a kis teázó asztalnál. Sportöltöny volt rajta.

Mintha már láttam volna valahol. Egy percbe telt, míg rájöttem. Ott volt a műhelynél, amikor kitolták a letakart Moogeyt. Nyilván a gyilkosságiaknál van, vagy a szervezett bűnözés ellenieknél, de az is lehet, hogy szövetségi.

Odamentem, bemutatkoztam.Kezet nyújtott. – Andy Roche.– Maga Morellivel dolgozik.Egy pillanatra lemerevedett, de gyorsan összekapta magát. –

Előfordul.Tippeltem. – Szövetségi.– Gazdasági.– Itt marad bent?– Amíg lehet. Idehoztunk egy ál-hullát tegnap. Én vagyok a

gyászoló fivér.– Nagyon trükkös.– Ez a Spiro mindig ilyen beszari?– Rossz napja volt tegnap. És nem sokat aludt az éjjel.

12.

Hát jó. Morelli egy szót sem szólt erről az Andy Roche-ról. De mi ebben az új? Magához szorítja a lapjait. Ez a stílusa. Senkinek nem enged teljes bepillantást. Sem a főnökének, sem a társának, és nekem meg egész biztosan nem. Persze nincs ebben semmi személyes. Naná. A cél végül is az, hogy elkapjuk Kennyt. Már nem is érdekelt, hogyan hajtjuk végre.

Otthagytam Roche-t, és beszéltem néhány szót Spiróval. Igen, továbbra is akarja, hogy őrizzem. És nem, semmit nem hallott Kennyről.

Kimentem a mosdóba, majd vissza a Buickhoz. Ötkor abbahagytam, képtelen voltam szabadulni a képtől, ahogy Mazur nagyit megszúrják egy jégcsákánnyal. Hazamentem, bedobáltam pár ruhát, némi sminket, kis zselét és a hajszárítót egy szennyeskosárba – és kicuccoltam a kocsihoz. Visszamentem Rex ketrecéért, bekapcsoltam a rögzítőt, égve hagytam a konyhában a lámpát, és bezártam magam mögött az ajtót. Csak akkor tudok vigyázni Mazur nagyira, ha hazaköltözöm.

– Mi ez? – kérdezte anyám, amikor meglátta az üvegketrecet.

– Hazajövök pár napra.– Csakhogy otthagytad ezt az állást! Hála istennek! Mindig

tudtam, hogy egyszer észhez térsz.– Nem hagyom ott. Csak változásra van szükségem.– A szobádban van a varrógép és a vasalódeszka. Azt

mondtad, többé nem jössz haza.Mindkét karommal átfogtam Rex ketrecét.– Tévedtem. Majd elleszünk.– Frank! – kiáltott anyám. – Gyere, és segíts Stephanie-nak,

újra hazaköltözik.Elnyomakodtam mellette, nekivágtam a lépcsőnek. – Csak

pár napra. Átmenetileg.– Stella Lombardi lánya is ezt mondta, és már három éve

velük lakik.Torkom mélyéről egy ordítás kívánkozott kifelé.– Ha előre szólsz, kitakarítok – mondta anyám. – Vettem

volna új ágytakarót.A térdemmel löktem be az ajtót. – Nem kell új ágytakaró.

Ez nagyon jó lesz. – Átbukdácsoltam a kuplerájon, és letettem Rex ketrecét az ágyra, míg lepakoltam a kisszekrény tetejét. – Hogy van a nagyi?

– Alszik.– Nem, már nem alszom – szólt ki a nagyi a szobájából. –

Ekkora zajra a halottak is fölébrednek. Mi folyik itt?– Stephanie hazaköltözik.– Ugyan, miért akarna hazaköltözni? Itt szörnyű unalmas. –

A nagyi benyomakodott a szobámba. – Nem vagy terhes, ugye?

Mazur nagyi hetente egyszer a fodrásznál rakatta be a haját. Utána valószínűleg egy hétig fejét az ágyról lelógatva aludt, mert a kis hullámok lanyhultak ugyan, de sosem jöttek ki teljesen a sodrukból. Ma úgy nézett ki, mint aki lakkal lőtte be betonkeményre a haját, majd beállt egy szélcsatornába. A ruhája összegyűrődött az alvástól. Rózsaszín papucs volt a

lábán, és a bal keze bebugyolálva.– Hogy van a kezed? – kérdeztem.– Most kezd lüktetni. Azt hiszem, beveszek még néhány

pirulát.A varrógépet és a vasalódeszkát leszámítva a szobámban

nem sok minden változott az elmúlt tíz évben. Kis szoba volt, egyetlen ablakkal. A fehér, bélelt függönyt május első hetében nejlonfüggöny váltotta föl. A fal fakó rózsaszín volt. A pereme fehér. Az ágyon steppelt, rózsaszín virágos ágytakaró, színét és tapintását az idő és a mosógép centrifugája elhalványította és megpuhította. Egy kis szekrényem volt, teli ruhával, egy juharfa komód, és egy juharfa éjjeliszekrény tejüveges lámpával. Érettségiző képem még mindig a falon lógott. Még egy kép: ugyancsak én, mazsorett-jelmezben. A bot forgatását ugyan sosem vittem tökélyre, de jól mutattam a csizmában, amint masíroztam a futballpályán. Egyszer kipördült a kezemből a bot, egyenesen a harsonák közé – az emléktől még ma is végigfut rajtam a hideg.

A ruháskosarat a sarokba toltam. A házat ételszag és edénycsörgés töltötte meg. Apám a tévécsatornák között szörfölt, és felhangosította, hogy elnyomja a többi zajt.

– Kapcsold már ki! – kiabált rá anyám. – Megsüketülünk mindannyian.

Apám a képernyőre tapadt, és úgy tett, mint aki nem hall semmit.

Mire asztalhoz ültem, mindenem remegett, még a fogtöméseim is, és tikkelt a bal szemem.

– Hát nem csodás? – kérdezte anyám. – Mind együtt vacsorázunk. Kár, hogy Valerie nincs itthon.

Valerie nővérem ugyanannak a pasasnak a felesége már száz éve, és van két gyerekük. Valerie a jó kislány.

Mazur nagyi pont szemben ült velem, és eléggé ijesztően

nézett ki, a haja égnek állt, zavaros tekintete ide-oda ugrált. Ahogy apám szokta mondani, a villany égett nála, de senki nem volt otthon.

– Mennyit vett be a nagyi abból a fájdalomcsillapítóból? – kérdeztem anyámat.

– Én csak egyről tudok – felelte.Úgy éreztem, hogy kiugrik a szemem, oda kellett szorítani

az ujjam. – Eléggé… zavartnak látszik.Apám éppen vajat kent a kenyerére, megállt a kezében a

kés, és felnézett. Szája szóra nyílt, de aztán meggondolta magát, és csak kente a vajat.

– Mama – szólt oda anyám a nagyinak –, hány tablettát vettél be?

A nagyi feje anyám felé billent. – Tablettát?– Szörnyű, hogy egy idős nő nincs biztonságban az utcán –

mondta anyám. – Mintha csak Washingtonban élnénk. Legközelebb majd ránk lőnek egy autóból. A régi szép időkben ilyesmi sosem történt a Burgban.

Nem akartam lelombozni őt, de a helyzet az volt, hogy a „régi szép időkben” minden harmadik autófelhajtón egy maffiatag kocsija állt. Férfiakat vezettek ki az otthonukból, olykor akár pizsamában is, és vitték a Meadowlandsre vagy a Camdenre a szertartásos leszámolásra. A családok és a szomszédok persze általában tényleg nem voltak veszélyben, de azért mindig előfordulhatott, hogy egy golyó gellert kapott, és a rossz testben végezte.

És a Burg sosem volt biztonságban a Mancusók és Morellik férfitagjaitól. Kenny bolondabb és pofátlanabb volt, mint a legtöbb, de szerintem nem ő volt az első Mancuso, aki sebet ejtett egy nőn. Tudomásom szerint még senki sem szúrt meg jégcsákánnyal egy idős asszonyt, de azért a Mancusók és a Morellik közismerten kegyetlen és iszákos férfiak voltak, akik

gátlástalanul dumálták rá a nőket durva és egyenlőtlen kapcsolatokra.

Ebből egy-egy fejezetet személyesen is ismertem. Amikor Morelli tizennégy évvel ezelőtt lebűvölte rólam a bugyimat, nem bántott ugyan, de azért kedves sem volt.

A nagyi este hétkor már mélyen aludt, és úgy horkolt, mint egy részeg matróz.

Fölvettem a dzsekimet, és a vállamra akasztottam a táskámat.

– Hová mész? – kérdezte anyám.– Stivához. Megbízott, hogy segítsek neki.– Na, ez már munka – mondta anyám. – Rosszabbat is

csinálhatnál annál, mint hogy Stivának dolgozol.Becsuktam magam mögött az ajtót, és nagy, mély levegőt

vettem. A hideg csípte az arcom. A szemem viszont megpihent a sötét éjszakai ég alatt.

Stivához megálltam a parkolóban. Odabent Andy Roche visszaszerezte pozícióját a teásasztalnál.

– Hogy ment? – kérdeztem.– Egy öregasszony épp most mondta, hogy hasonlítok

Harrison Fordra.Elvettem egy aprósüteményt az asztalról. – Nem a bátyja

mellett kellene lennie?– Nem álltunk annyira közel egymáshoz.– És hol van Morelli?Roche pillantása lazán végigfutott a termen. – Erre a

kérdésre senki nem tudja a választ.Visszamentem a kocsihoz, és rögtön megcsörrent a telefon.– Hogy van Mazur nagyi? – kérdezte Morelli.

– Alszik.– Remélem, hogy csak átmenetileg költöztél vissza a

szüleidhez. Terveim voltak azzal a lila cipővel.Ez alaposan meglepett. Azt hittem, Morelli tovább figyeli

Spirót, ehelyett engem követett. És én nem vettem észre. Összeszorítottam a szám. Pocsék egy fejvadász vagyok, az tuti. – Nem láttam más lehetőséget. Aggódom Mazur nagyiért.

– Fantasztikus a családod, de te két napon belül zabálni fogod a nyugtatót.

– A Plumok nem szednek nyugtatót. Túrótortában utaznak.– Minden jó, ami használ – mondta Morelli, és letette.Tíz perccel tíz előtt odahajtottam a kocsifeljáróhoz,

megálltam oldalt, hogy Spiro elférjen mellettem. Bezártam a Buickot, és az oldalajtón át bementem.

Spiro idegesnek látszott, búcsúzkodott. Louie Moont nem láttam sehol. És Andy eltűnt. Besurrantam a konyhába, és felcsatoltam a pisztolytáskát az övemre. Megtöltöttem a 38-asomat, és beledugtam a táskába. Aztán egy másik tokot is felcsatoltam, a paprikaspraynek, és egy harmadikat az elemlámpának. Úgy gondoltam, esténként száz dollárért Spiro teljes körű szolgáltatást érdemel. Ha használnom kell a fegyvert, amitől ugyan a szívroham környékez, de maradjon ez az én kis titkom.

Csípőig érő kabátot viseltem, ez többé-kevésbé takarta a kelléktáram. Ezzel gyakorlatilag megvalósítottam a tiltott fegyverviselés tényállását, ami jogilag ugyebár aggályos. Sajnálatos módon, ha nem dugom el, azonnal körtelefon menne szanaszét a Burgban, hogy talpig fegyverben járok Stivánál. A letartóztatás réme még mindig vonzóbbnak tetszett. Amikor az utolsó gyászoló is elhúzott, elkísértem Spirót, és ellenőriztük a ház két felső szintjén a nyilvános helyiségek ajtóit, ablakait. Csak két szobában voltak. Az egyikben az áltestvér.

A csönd hátborzongató volt, és a holtak keltette rossz érzésemet csak fokozta az élő Spiro. Spiro Stiva, a démonikus temetkezési vállalkozó. Ujjam a kis Smith and Wesson ravaszán pihent, és úgy gondoltam, igazán nem árt kis ezüst golyókkal fölfegyverkezve lenni.

Átmentünk a konyhán, vissza a hátsó hallba. Spiro kinyitotta a pince ajtaját.

– Várj – szóltam rá. – Hová mész?– Ellenőriznünk kell a pince ajtaját.– Nekünk?– Naná. Nekem, meg a nyavalyás testőrömnek.– Nem hinném.– Akarsz pénzt vagy nem?Na, ez nem rossz. – Vannak lent hullák?– Sajnálom, teljesen ki vagyunk ürülve.– Akkor mi van lent?– A kazán, az ég szerelmére!Kivettem a pisztolyt a táskából. – Itt vagyok, mögötted.Spiro a pisztolyra nézett. – Jesszusom, mi ez, játék pisztoly?– Lefogadom, hogy megtanulod tisztelni, ha a lábadba

eresztek egy golyót.Sötéten bámult rám. – Hallottam, hogy megöltél valakit

ezzel a pisztollyal.Nem gondoltam, hogy ezt épp Spiróval akarnám

megbeszélni. – Akkor most lemegyünk, vagy mi lesz?A pince voltaképpen egyetlen nagy helyiség volt, nagyjából

olyan, amit egy pincétől elvár az ember. Mármint annyi különbséggel, hogy koporsók álltak feltornyozva az egyik sarokban.

A kifelé vezető ajtó közvetlenül a lépcső aljánál nyílt. Megnéztem, zárva volt. – Nincs itt senki – mondtam Spirónak, a fegyvert markolva. Bár nem tudom, kit akartam volna lelőni.

Kennyt, fölteszem. Esetleg Spirót. Vagy a kísérteteket.Visszamentünk a földszintre, és a hallban vártam, míg Spiro

összepakolt az irodájában, és végül kijött, kabátban, kezében sporttáska.

Követtem a hátsó ajtóhoz, és kitámasztottam, míg ő benyomta a riasztót, és beállította a kapcsolókat. Odabent elhalványultak a fények. Idekint égve maradtak.

Spiro becsukta az ajtót, és elővette a kocsikulcsát a kabátzsebéből. – Az én kocsimmal megyünk. Te mellém ülsz.

– Mi lenne, ha két kocsival mennénk?– Nem létezik. Száz dollárt fizetek. Azt akarom, hogy a

testőröm mellettem üljön. De elviheted a kocsimat, és reggel értem jössz.

– Ez nem volt benne a megállapodásban.– Úgyis odajössz. Láttalak ma reggel is, vártad, hogy Kenny

felbukkanjon, és berángathasd a sittre. Mi ebben a probléma? Legföljebb te hozol be reggel.

Spiro Lincolnja az ajtó közelében állt. A távirányítóval kinyitotta, és amikor beszálltunk, meggyújtotta a lámpát.

Ott ültünk a fényárban egy elhagyott kocsifelhajtón. Nem túl jó hely. Kivált akkor nem, ha Morelli nem is látja ezt a területet.

– Indulj már – szóltam Spiróra. – Túl könnyű dolga lesz Kennynek, ha itt akar elkapni bennünket.

Már járt a motor, de nem mozdult. – Mit csinálnál, ha hirtelen Kenny itt teremne, és pisztolyt fogni rád?

– Nem tudom. Sosem tudja az ember előre, mit csinálna egy ilyen helyzetben, de aztán mindig csinál valamit.

Na, ezen járatta egy kicsit az agyát. Aztán még egyet szívott a cigarettájából, majd elindultunk végre.

Megálltunk egy lámpánál a Hamilton és Gross sarkán. Spiro feje meg sem mozdult, de szeme azért Delio benzinkútjára

villant. Ahol égtek a lámpák, az irodában is. A műhely viszont zárva, állásai sötétek voltak. Több autó és egy teherautó is állt az utolsó beálló előtt. Reggel nyilván ezeket veszik előre.

Spiro némán bámult előre, arcán semmi érzelem, képtelen voltam kitalálni, mire gondolhat.

Váltott a lámpa, átmentünk a kereszteződésen. Már mentünk vagy fél háztömbnyit, amikor nekem beugrott valami. – Te jó ég! – mondtam. – Menj csak vissza a benzinkúthoz!

Spiro lefékezett, félrehúzódott. – Nem Kennyt láttad, ugye?– Nem. Egy teherautót! Nagy fehér teherautót, fekete

betűkkel az oldalán!– Ez talán nem akkora durranás, hogy vissza kéne mennünk,

nem?– A nő a raktárban azt mondta, hogy emlékszik egy fehér

teherautóra fekete betűkkel az oldalán, amelyik többször is megfordult a te raktáradnál. De akkor ez túl kevésnek tűnt.

Spiro megfordult, visszament, és a kocsik mögött megállt. Nem sok esély volt rá, hogy Sandemant még ott találjuk a kútnál, de azért belestem az irodába. Nem szívesen találkoztam volna vele. Kiszálltunk, és megnéztük a teherautót. A Macko Bútor kocsija volt. Ismertem az üzletet. Kis családi vállalkozás, amely makacsul trónolt a város közepén, akkor is, amikor a többiek már kiköltöztek az autópályák mellé.

– Ismered? – kérdeztem.A fejét rázta. – Nem. Senkit nem ismerek a Macko Bútornál.– Pont jó méret a koporsóknak.– Legalább ötven teherautó lehet Trentonban, amelyik így

néz ki.– Igen, de ez áll annál a műhelynél, ahol Moogey dolgozott.

És Moogey tudott a koporsókról. Ő ment le Braddockba, és ő hozta föl neked.

– Szóval úgy gondolod, hogy Moogey ismert valakit a

Macko Bútornál, és elhatározták, hogy ellopják a koporsóimat.– Lehetséges. Vagy az is lehetséges, hogy Moogey

kölcsönvette, amíg itt volt szervízben.– Mire kellett volna Moogeynak huszonnégy koporsó?– Ezt neked kéne tudnod.– Még ha volt is hidraulikus emelőjük, akkor is legalább két

ember kellett ahhoz, hogy mozgatni tudják.– Nem hiszem, hogy ez probléma. Keresel egy nagydarab

állatot, kifizeted neki a minimum óradíjat. Ő meg segít bepakolni a koporsókat.

Spiro zsebre vágta a kezét. – Nem tudom – mondta. – Valahogy nehéz elképzelni, hogy Moogey ilyesmit csinálna. Két dologra mindig lehetett számítani Moogeynál. Hogy lojális és hogy buta. Hihetetlenül ostoba fickó volt. Kennyvel azért hagytuk, hogy velünk lógjon, mert jókat lehetett röhögni rajta. Mindent megcsinált, amit mondtunk neki. Például amikor azt mondtuk, hogy te, Moogey, mi lenne, ha áthajtanál a farkadon a fűnyíróval… Mire ő, hát persze, de előbb felállítsam?

– Talán mégsem volt olyan ostoba, mint hitted.Spiro egy ideig nem felelt, majd sarkon fordult, és

visszament a Lincolnhoz. Az út hátralévő részében nem beszéltünk. Amikor a lakásához értünk, nem álltam meg, hogy még egy célzást tegyek a koporsókra.

– Vicces dolog ez, Kenny, Moogey meg te. Kenny azt hiszi, van nálad valami, ami az övé. És mi azt hisszük, hogy Moogeynál volt valami, ami a tiéd.

Spiro leparkolt, és felém fordult. A bal karját fölemelte, a kabátja szétnyílt, és egy pisztoly agyát és a pisztolytáskát pillantottam meg.

– Mire célzol? – kérdezte.– Semmire. Csak hangosan gondolkodom. Azon, hogy sok

közös tulajdonságotok van Kennyvel.

A tekintetünk összeakadt, és jeges rémület futott végig a gerincemen, majd gombóccá gyűlt a gyomromban. Igen, Morellinek igaza volt Spiróval kapcsolatban. Nincsenek gátlásai, habozás nélkül golyót ereszt ebbe az én értéktelen agyamba. Csak reméltem, hogy nem nyomultam túlságosan.

– Talán nem kéne hangosan gondolkodnod. Talán gondolkodnod sem kéne – mondta.

– Ha bedurvulsz, tarifát emelek.– Na ne! Már így is baromira túl vagy fizetve. Esténként egy

százasért bónuszként egy szopást is bedobhatnál.Én viszont leginkább azt dobtam volna be, hogy néhány

szép hosszú évre rács mögé küldjem. Ez vigasztaló gondolat volt, ki is tartott addig, míg leróttam a kötelező köröket, és mint jó testőr, ellenőriztem a lakását, felgyújtottam a villanyokat, bekukucskáltam a szekrényekbe, megszámoltam a pormacskákat az ágya alatt, és legyűrtem a hányingeremet a kádra rászáradt szappantrutyi láttán a zuhanyfüggönye mögött.

Mindent rendben találtam, visszavittem a kocsiját a ravatalozóhoz, és átültem a Buickba.

Fél háztömbnyire a szüleim házától kiszúrtam Morelli lámpáját a visszapillantóban. Smullenék háza előtt várt, míg leparkolok. Amikor kiléptem a kocsiból, előrejött, és megállt mögöttem. Megértettem, hogy óvatos – megjárta már néhányszor.

– Mit csináltál Deliónál? – kérdezte. – Gondolom, odavitted Spirót a teherautóhoz, hátha kijön belőle valami.

– Jól gondolod.– És?– Azt mondta, nem ismer senkit a Macko Bútornál. És nem

hiszi, hogy Moogey fújta meg a koporsókat. Moogey láthatóan a banda bohóca volt. Abban sem vagyok biztos, hogy bevették a buliba.

– Moogey hozta a koporsókat New Jerseybe.A Buicknak támaszkodtam. – Lehet, hogy Kenny és Spiro

nem vonta be Moogeyt az igazi tervbe, de ő valahogy kiszagolta, és elhatározta, hogy mégis bejátssza magát.

– És szerinted kölcsönvette a teherautót, hogy megfújja a koporsókat.

– Ez az egyik lehetőség. Mennem kell. Holnap nyolckor fölszedem Spirót, és viszem dolgozni.

– Az ő parkolójában találkozunk.Bementem a sötét házba, és megálltam egy percre az

előszobában. Mindig akkor volt itt a legjobb, amikor mindenki aludt. Éjszaka valami mély elégedettség ülte meg a házat. Talán napközben nem ment minden tökéletesen, de a nap legalább eltelt, és a ház menedékül szolgált.

Beakasztottam a kabátom az előszobaszekrénybe, és lábujjhegyen a konyhába mentem. A saját konyhámban legalábbis kétesélyes volt, hogy van-e kaja a hűtőben. Anyámnál tuti tipp. Nyikorgott a lépcső, a lépésekből anyámat sejtettem. Nyertem.

– Mi volt Stivánál? – kérdezte.– Rendben. Segítettem bezárni, és hazavittem.– Gondolom, nehéz lenne most neki vezetni. Hallottam,

hogy huszonhárom öltéssel varrták össze.Kivettem a hűtőből egy kis sonkát meg sajtot.– Hadd csináljam én – lépett közbe anyám, és elővett egy

vekni rozskenyeret is.– Meg tudom csinálni magamnak.Elővett egy éles kést. – Nem tudod elég vékonyan szeletelni

a sonkát.Készített egy szendvicset mindkettőnknek, töltött két csésze

tejet, és az asztalra tette. – Behívhattad volna egy szendvicsre – mondta.

– Spirót?– Joe Morellit.Anyám mindig szolgál meglepetésekkel. – Volt idő, amikor

ezzel a késsel kergetted volna ki a házból.– Megváltozott.Beleharaptam a szendvicsbe. – Ő is ezt mondja.– Úgy hallom, jó rendőr.– A jó rendőr és a jó ember nem egészen ugyanaz.

Ébredéskor nem is tudtam, hol vagyok, bámultam régi életem plafonját. Mazur nagyi hangja rángatott vissza a jelenbe.

– Ha nem jutok be azonnal a fürdőszobába, hát nagy mocsok lesz itt a hallban – kiabálta. – A tegnapi vacsora úgy szaladt át rajtam, mint libazsír a csövön.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó. Hallottam, hogy apám motyog valamit. Az egyik szemem rángatózni kezdett, szorosan becsuktam. A másikkal az órára pislogtam. Fél nyolc. A francba. Korán akartam odaérni Spiróhoz. Kiugrottam az ágyból, és tiszta farmer és ing után kotorásztam a ruháskosárban. Végighúztam a kefét a hajamon, és felkaptam a táskám. Kivágtattam a hallba.

– Nagyi! – kiabáltam be az ajtón. – Sokáig vagy még bent?– Katolikus a pápa? – kiabált vissza.Oké, a fürdőszobai kört végül is várathatom egy félórácskát.

Ha például kilenckor ébredtem volna, még másfél óráig nem mennék oda.

Anyám elkapott kifelé menet. – Hová mész? Nem is reggeliztél.

– Megígértem Spirónak, hogy beviszem.– Spiro várhat. A halottak sem bánják, ha késik tizenöt

percet. Gyere reggelizni.– Nincs időm.– Készítettem zabpelyhet. Az asztalon van. Töltöttem

narancslét. – A cipőmre nézett. – Miféle cipő ez?– Martens bakancs.– Apád hordott ilyet a katonaságnál.– Nagyon jó cipő. Nagyon szeretem. Mindenki ilyent hord.– Ha egy nő férjhez akar menni egy rendes emberhez, nem

visel ilyen cipőt. Azok a nők viselnek ilyent, akik a nőket szeretik. Ugye te nem vagy olyan?

A szememre tettem a kezem.– Mi baj van a szemeddel?– Tikkel.– Mert túl ideges vagy. A munkád miatt. Hát tessék, így

kirohanni a házból. És mi van az öveden?– Paprikaspray.– Valerie nővéred nem visel ilyesmiket az övén.Az órámra néztem. Ha tényleg gyorsan eszem, nyolcra

odaérhetek Spiróhoz.Apám az asztalnál ült, újságot olvasott, kávét ivott. – Na,

milyen a Buick? – kérdezte. – Megfuttattad már?– A Buick remek. Semmi gond vele.Megittam a narancslét, és megkóstoltam a zabpelyhet.

Valami hiányzott belőle. Talán csokoládé. Vagy fagyi. Tettem bele három kanál cukrot és kis tejet is.

Mazur nagyi leült az asztalhoz. – A kezem jobb – mondta. – De pokoli fejfájásom van.

– Maradj ma itthon – mondtam. – Pihenj.– Majd Claránál pihenek. Szörnyen nézek ki. Nem is tudom,

mitől lett ilyen a hajam.– Ha nem mész ki a házból, nem látja senki – győzködtem.– És mi van, ha jön valaki? Például megint az a jóképű

Morelli fiú? Még csak az hiányzik, hogy így lásson! Különben is muszáj elmennem, míg ez a kötés rajtam van, mert most én vagyok a nagy újság. Nem mindennap támadnak meg valakit a pékségnél.

– Most el kell intéznem valamit, de aztán hazajövök, és elviszlek Clarához. Ne menj nélkülem!

Befaltam a maradékot, és gyorsan bedöntöttem egy fél csésze kávét. Felkaptam a cuccom, és már kint is voltam a házból. Még az ajtóban voltam, amikor szólt a telefon.

– Téged keresnek – szólt utánam anyám. – Vinnie.– Nem akarok beszélni vele. Mondd, hogy már elmentem.Amikor a Hamiltonra értem, megcsörrent a mobil.– Inkább otthonról kellett volna beszélnünk – mondta

Vinnie. – Sokkal olcsóbb.– Rosszul hallak… nincs térerőm.– Ne nyomd nekem itt ezt a térerő-dumát.Sípoltam néhányat.– És ne sípolj. És húzd ide a beled, de rögtön.Nem láttam Morellit Spiro parkolójában, de feltételeztem,

hogy ott van. Volt ott két kisteherautó, meg egy nagyobb. Mind sanszos.

Fölszedtem Spirót, és mentünk a ravatalozó felé. Amikor a Hamilton és Gross sarkára értünk, mindketten a benzinkút felé néztünk.

– Meg kéne állnunk és kérdezősködni kicsit – mondta Spiro.– Aztán miről?– A bútorszállítóról. Csak úgy. Gondolom, érdekes lenne

tudni, tényleg Moogey nyúlta-e le a koporsókat.Van néhány lehetőségem, gondoltam. Például kínozhatnám

még egy kicsit azzal, hogy mi értelme van ennek. Inkább törődjünk a magunk dolgával. És szépen továbbhajtanék. Vagy belemehetnék, aztán meglátjuk, hogy alakul. Vonzónak tűnt,

hogy kínozzam Spirót egy kicsit, ösztöneim mégis azt súgták, hogy tegyük, amit mond.

A műhely nyitva volt. Nagyon valószínű, hogy Sandeman is dolgozott. Nagy dolog. Kennyhez képest gyönge kezdő. Az irodában Cubby Delio ült. Spiróval együtt mentünk be.

Cubby összekapta magát Spiro láttán. Akármilyen hólyag, mégiscsak Stiva ravatalozóját képviseli, és Stiva komoly üzletet jelent itt. Minden kocsiját ide hordja szervízbe, és itt tankolja.

– Hallottam, mi történt a kezeddel – mondta Spirónak. – Micsoda botrány! És tudom, hogy barátok voltatok Kennyvel. Szerintem egyszerűen megőrült. Mindenki ezt mondja.

Spiro csak legyintett, ugyan már, semmiség. Lábujjhegyre állt, és az ablakon át lenézett a teherautóra, amely még mindig ott állt a szerelőállás előtt. – A Macko teherautóról akartalak kérdezni. Mindig ti szervizelitek? Rendszeresen idejár?

– Igen. Mackónak számlája van, akárcsak nektek. Két nagy teherautójuk van, mindkettővel hozzánk járnak.

– És általában ki hozza be? Ugyanaz a fickó?– Általában Bucky vagy Biggy. Sok éve ők vezetik. Valami

probléma van? Bútort akarsz venni?– Gondolkodom rajta.– Jó cég. Családi biznisz. És vigyáznak a kocsijaikra.Spiro a zakója gombjai közé dugta sebesült kezét. A

kisember Napóleont játszik. – Látom, még nem találtál Moogey helyett embert.

– Már próbálkoztam, de nem vált be. Moogeyt nehéz pótolni. Amikor ő itt volt, én szinte alig voltam itt. Heti egy napot ki is tudtam venni. Még amikor térden lőtték, utána is dolgozott. Megbízható volt.

Gyanítottam, hogy Spiro meg én ugyanarra gondolunk – én arra gondoltam, hogy Moogey talán kölcsönvette az egyik

kocsit. Persze amíg ő távol volt, valakinek itt kellett lennie. Vagy pedig valaki más vezette a kocsit.

– Nehéz jó munkást szerezni – mondta Spiro. – Nekem is ez a gondom.

– Van jó szerelőm – mondta Cubby. – Sandemannak rémes a modora, de baromi jó szerelő. A többi jön és megy. Nem kell nekem egyetemi tanár, hogy nyomja a benzinpumpát, vagy kicseréljen egy kereket. Ha találnék valakit ide, az irodába, már meg lennék elégedve.

Spiro még fecsegett vele egy kicsit, majd kimentünk.– Ismersz közülük valakit? – kérdezte tőlem.– Sandemannal beszéltem már. Érdekes stílusa van. És kicsit

rá van kattanva a szerre.– Jóban vagytok?– Nem vagyok a legjobb barátja.Spiro pillantása a cipőmre esett. – Lehet, hogy a cipő miatt.Kivágtam a kocsi ajtaját. – Van még hozzászólás? Például

néhány szót a kocsimról?Spiro beült. – Te, a kocsi isteni. Legalább azt tudod, hogyan

kell kocsit választani.Elfuvaroztam a ravatalozóba, ahol a biztonsági rendszer

érintetlennek látszott. Megvizsgáltuk a két békésen heverő kuncsaftot is; úgy tűnt, egyetlen testrészt sem nyestek le róluk az éjszaka folyamán. Mondtam Spirónak, hogy estére itt vagyok, és hívjon, ha előbb szüksége van rám.

Szerettem volna egyfolytában szemmel tartani. Biztos voltam benne, hogy rácuppan erre a szálra, amit a kezébe nyomtam, és ki tudja, mit talál? És ennél is fontosabb, hogy ha ő mozgolódni kezd, Kenny is vele mozog. De sajnos, a Nagy Kékségből nem lehet megfigyelést végezni. Másik kocsit kell szereznem, ha Spiro nyomában akarok maradni.

A fél csésze kávé megtette a magáét, ezért elhatároztam,

hogy hazamegyek a szüleimhez. Zuhanyozás közben törhetem a fejem ezen a kocsi-problémán. Tízkor pedig elviszem Mazur nagyit Clarához nagyjavításra.

Amikor hazaértem, apám volt a fürdőszobában, anyám pedig a konyhában zöldséget vágott a minestronéhoz.

– Be kéne mennem a fürdőszobába. Szerinted apa sokáig marad?

Anyám égnek emelte a tekintetét. – Fogalmam sincs, mit csinál odabent. Magával viszi az újságot, és órákig nem látjuk.

Elvettem egy darab sárgarépát és egy darab zellert Rexnek, és fölmentem a lépcsőn.

Kopogtam a fürdőszoba ajtaján. – Sokáig vagy még bent? – kérdeztem.

Semmi válasz.Hangosabban, még egyszer. – Mondd, jól vagy?– Istenem – morgott. – Az embert már tojni sem hagyják

ebben a házban.Bementem a szobámba. Anyám bevetette az ágyam, és

összehajtogatta a ruháimat. Mondtam is magamnak, milyen jó újra itthon, mert ilyen apró figyelmességekben van része az embernek. Hálásnak kellene lennem. Elvezni a jó dolgomat.

– Hát nem csodás? – mondtam az alvó Rexnek. – Nem mindennap jössz látogatóba nagymamihoz és nagypapihoz. – Leemeltem a ketrec tetejét, hogy odaadjam a reggelijét, de annyira rángatózott a szemem, hogy mellédobtam a répát, le a padlóra.

Tízkor apám még nem jött ki a fürdőszobából, én meg már ott ugrándoztam a hallban. – Siess! – mondtam Mazur nagyinak. – Szétrobbanok, ha nem jutok valahol vécéhez.

– Claránál igazán szép a mosdó. Potpourri is van benne, és egy horgolt baba ül a tartalék vécépapírgurigán. Biztos megengedi, hogy használd.

– Tudom, tudom. Csak siessünk, jó?A kék gyapjúkabátjába bújt, a fejére szürke sálat tekert.– Meleged lesz. Enyhe az idő.– Nincs semmi másom. Már mindenem elrongyolódott.

Gondoltam, Clara után talán elmehetnénk vásárolni. Megkaptam a nyugdíjam.

– Biztos, hogy olyan jól érzed magad?Az arca elé emelte bekötözött kezét. – Egyelőre egész jó. A

lyuk nem is olyan nagy. Őszintén szólva nem is éreztem, hogy mekkora, míg a kórházba nem értünk. Olyan gyorsan történt. Azt hittem, eléggé tudok vigyázni magamra, de ezek után… nem is tudom. Már nem úgy mozgok, mint régen. Csak álltam ott, mint egy hülye, és hagytam, hogy megszúrjon.

– Semmit nem tehettél volna, nagyi. Kenny sokkal nagyobb darab, mint te, és te fegyvertelen voltál.

Szemét elfutotta a könny. – Úgy éreztem magam, mint egy bolond öregasszony.

Morelli a Buickot támasztotta, amikor kijöttem Clarától.– Kinek az ötlete volt Cubby Delio?– Spiróé. És nem hiszem, hogy megáll Cubby Deliónál. Meg

akarja találni a fegyvereket, hogy megszabaduljon Kennytől.– Megtudtál valamit?Elmeséltem neki az egész beszélgetést.– Ismerem Buckyt és Biggyt – mondta. – Ők nem

keverednének semmi ilyesmibe.– Lehet, hogy rossz nyomon vagyunk ezzel a

bútorszállítóval.– Azt nem hiszem. Ma reggel megálltam a kútnál, és

lefényképeztem a kocsit. Roberta azt mondja, ez volt az.

– Én meg azt hittem, engem követsz! Mi lett volna, ha rám támad? Mi van, ha Kenny most engem üldöz a jégcsákánnyal?

– Olykor téged is követtelek. És Kenny szeret sokáig aludni.– Ez nem magyarázat! Legalább mondhattad volna, hogy

tudjam, csak magamra számíthatok!– Most mit akarsz csinálni?– A nagyi egy óra múlva kész. Megígértem, hogy elviszem

vásárolni. És ma még valamikor be kell ugranom Vinnie-hez.– Le akar állítani az ügyről?– Nem fog. Magammal viszem Mazur nagyit. Ő majd

ráncba szedi.– Gondolkodtam Sandemanról…– Igen, én is. Eleinte azt hittem, ő rejtegeti Kennyt. De lehet,

hogy épp ellenkezőleg. Talán pont ő verte át.– Szerinted Moogey összeállt Sandemannal?Vállat vontam.– Lehetséges. Akárki lopta is el a fegyvereket, vannak utcai

kapcsolatai.– Azt mondtad, Sandeman körül semmi jele nem volt a

hirtelen jött pénznek.– Mert ő a pénzt rögtön felszippantja az orrán.

13.

– Sokkal jobban érzem magam, most, hogy megcsinálták a hajam – mondta nagyi, miközben bemászott a Buickba. – Még egy kis színezőt is rakattam rá. Észrevetted?

Acélkékből sárgabarack színűvé változott.– Barackszőke – mondtam.– Ez az. Barackszőke. Mindig ilyent szerettem volna.Vinnie irodája a közelben volt. Leparkoltam a járda mellett,

és bevittem a nagyit magammal.– Még sosem voltam itt – mondta, miközben fölmérte a

terepet. – Ez aztán a valami!– Vinnie éppen telefonál – mondta Connie. – Mindjárt jön.Lula odajött, és közelről szemügyre vette a nagyit.– Szóval maga Stephanie nagymamája – mondta. – Sokat

hallottam már magáról.A nagyi szeme felcsillant. – Igen? És mit?– Például azt, hogy megszúrták egy jégcsákánnyal.A nagyi Lula orra alá dugta bekötözött kezét. – Ide szúrta és

majdnem keresztüldöfte.Lula és Connie bámulták.– És ez még nem minden – folytatta a nagyi. – Az egyik este

Stephanie egy pasas micsodáját kapta expressz csomagban. A szemem láttára nyitotta ki. Az egészet láttam. Egy hajtűvel volt

a dobozhoz erősítve.– Ne már! – tört ki Lula.– De, ha mondom! A postával jött – erősködött a nagyi. –

Úgy volt lenyiszálva, mint a csirke nyaka. A férjemére hasonlított.

Lula előrehajolt és suttogva kérdezte. – Mármint… a mérete? A férjéé olyan nagy volt?

– Nem éppen. Olyan halott.Vinnie kidugta a fejét az irodából, és nagyot nyelt, amikor

meglátta a nagyit. – Húha! – mondta.– Elmentem nagyiért a fodrászhoz. És most megyünk

vásárolni. Gondoltam, beugrom, hogy megtudjam, mit akarsz, hiszen úgyis erre jártam.

Vinnie kicsit összement hirtelen. Vékonyodó, hátranyalt fekete haja épp úgy ragyogott, mint a cipője. – Tudni akarom, hogy állsz Mancusóval. Egyszerű begyűjtésnek indult, és túl sok pénzem áll benne.

– A vége felé járok. Néha idő kell az ilyesmihez.– Az idő pénz. Az én pénzem.Connie a szemét forgatta.Lula viszont megszólalt. – Tessék?!Mind tudtuk, hogy Vinnie óvadékügyleteit egy biztosító

finanszírozza.Vinnie lábujjhegyen egyensúlyozott, a karja az oldalán

lógott. Városi ficsúr. Petyhüdt. Beszari. – Ez az ügy már nem hozzád tartozik. Átadom Mo Barnesnak.

– Én nem tudom, ki fia borja ez a Mo Barnes – mondta a nagyi –, de azt tudom, hogy az unokámnál kisinas sem lehetne. Ő itt a legjobb, ha erről a fejvadászásról van szó, és nagy marha lennél, fiam, ha elvennéd tőle ezt a Mancuso-ügyet. Különösen most, hogy együtt dolgozunk. Hamarosan teljesen felgöngyölítjük az esetet.

– Nem akarok senkit megsérteni – kezdte Vinnie –, de maga és az unokája egy köteg pamutot sem tud felgöngyölíteni, nemhogy behozni Mancusót.

A nagyi kihúzta magát, fölszegte az állát.– Ajjaj – szólalt meg Lula.– Szörnyű dolgok történnek ám azokkal, akik elbitangolnak

a családtól – mondta a nagyi.– Miféle szörnyű dolgok? Kihullik tán a hajam?

Megrohadnak a fogaim?– Még az is lehet – hagyta rá a nagyi. – De lehet, hogy

inkább megátkozlak. Vagy beszélek Bella nagyanyáddal. És elmondom neki, hogyan beszélsz te egy idős asszonnyal.

Vinnie úgy toporgott, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Bella nagyanyjával a világért sem akaszkodott volna össze. Bella nagyi még Mazur nagyinál is félelmetesebb volt. Felnőtt férfiakat is gyakorta fülön fogott, és térdre kényszerítette őket. Vinni felnyögött, és összehúzta a szemét. Aztán félhangosan motyogott valamit, majd visszahátrált az irodájába, és becsapta az ajtót.

– Na, ez meg van oldva – mondta a nagyi. – A Plum-famíliában így intézik a dolgokat.

Késő délutánra fejeztük be a vásárlást. Anyám ajtót nyitott, és elfintorodott.

– A hajához semmi közöm – mondtam gyorsan. – Azt a nagyi teljesen egyedül csinálta.

– Ez az én keresztem – mondta anyám. Majd a nagyi cipőjére nézett, és térdre rogyott.

Mazur nagyi ugyanis Martens bakancsot viselt. Hozzá új, csípőig érő pufi sí-dzsekit, alul felhajtott szárú farmerral, és flanelinget, amely passzolt az enyémhez. Úgy néztünk ki, mint az ikrek.

– Szundítok egyet vacsora előtt – mondta a nagyi. –

Elfáradtam a vásárlásban.– Te meg segíthetnél a konyhában – mondta anyám.Ez rosszul kezdődött. Anyámnak ugyanis sosem volt

szüksége segítségre a konyhában. Csak olyankor kért segítséget, amikor valamin járt az agya, és valamely szerencsétlen lelket a teljes kétségbeesésbe akart kergetni. Vagy ha meg akart tudni valamit. Egyél egy kis csokipudingot, mondta. Egyébként Mrs. Herrel látta, amikor bementél Morelliék garázsába Joe Morellivel. És miért van rajtad kifordítva a bugyi?

Engedelmesen kullogtam utána a barlangjába, ahol a tűzhelyen főtt a krumpli, állt a gőz, és csupa pára volt a mosogató fölötti ablak. Anyám kinyitotta a sütő ajtaját, hogy megnézze a sültet – és mellbe vágott a báránycomb illata. A szemem elhomályosult, a szám tátva maradt a várakozástól.

A sütőből a frizsiderbe vette az útját. – Jó lenne egy kis répa a sülthöz. Megpucolhatnád – nyomta a kezembe a zacskót és a hámozót. – Egyébként minek küldött neked valaki egy péniszt?

Majdnem levágtam az ujjam végét. – Hát…– A feladó címe New York volt, de a bélyegző helyi –

mondta.– Nem mondhatok semmit a péniszről. Rendőrségi vizsgálat

folyik.– Thelma Biglo fia, Richie azt mondta Thelmának, hogy a

pénisz Joe Loosey-é volt. És hogy Kenny Mancuso vágta le, mikor Stivánál öltöztették Loosey-t.

– Honnan tudja ezt Richie Biglo?– Richie a csapos Pino pizzériájában. Richie mindent tud.– Nem akarok a péniszről beszélni.Anyám elvette tőlem a hámozót. – Nézd meg ezeket a

répákat – ezeket nem tálalhatom föl. Itt-ott rajta hagytad a héját.

– Nem is szabadna meghámozni. Csak kefével megsúrolni egy kicsit. A vitamin ugyanis a héjába van.

– Apád nem eszi meg a héját. Tudod, milyen kényes.Apám a macskaszart is megeszi, ha megsózzák megsütik

vagy megcukrozzák, de zöldségfogyasztásra csakis a törvény erejével lehetne kényszeríteni.

– Úgy látom, Kenny Mancuso haragszik rád – mondta anyám. – Nem szép dolog péniszt küldözgetni egy nőnek. Tiszteletlenség.

Körülnéztem a konyhában, hátha megakad a szemem valami új tennivalón, de semmit sem láttam.

– És azt is tudom, hogy mi történik a nagyanyáddal – folytatta. – Kenny Mancuso rajta keresztül akar ártani neked. Ezért támadta meg a pékség előtt. És te ezért jöttél haza… hogy a közelében legyél, ha újra megtámadná.

– Kenny őrült.– Hát persze hogy őrült. Mindenki tudja, hogy őrült. Az

összes Mancuso őrült. A nagybátyja, Rocco felkötötte magát. A kislányokat szerette. Mrs. Ligatti rajtakapta az ő Tinájával. És másnap Rocco felakasztotta magát. Bár tán így járt jobban. Ha Al Ligatti elkapta volna Roccót… – Anyám a fejét rázta. – Ebbe jobb nem belegondolni. – Elzárta a gázt a krumpli alatt, és felém fordult. – Mennyire megy neked ez a fejvadászat?

– Tanulom.– Elég jó vagy ahhoz, hogy elkapd Kenny Mancusót?– Igen. – Talán.Lehalkította a hangját. – Azt akarom, hogy kapd el azt a

szemetet. Hogy takarítsd el az utcáról. Nincs az rendjén, hogy egy ilyen ember szabadon mászkál, és öregasszonyokra támad.

– Megteszem, amit tudok.– Akkor jó. – Egy doboz áfonyát vett elő. – És most, hogy

mindent megbeszéltünk, megterítenéd az asztalt?

Morelli egy perccel hat előtt állított be.Én nyitottam ajtót, és elálltam az útját, hogy ne léphessen

be. – Mi van?Morelli rám hajolt, muszáj volt hátrébb lépnem. – Csak

biztonsági ellenőrzést tartottam, és megéreztem a sült illatát.– Ki az? – kiabált ki anyám.– Morelli. Erre járt, és megérezte a sült illatát. De már megy

is. Most rögtön!– Nincs modora ennek a lánynak – mondta anyám Morel-

linek. – Nem tudom, mi történt, nem így neveltem. Stephanie, tegyél az asztalra még egy tányért.

Morellivel fél nyolckor hagytuk el a házat. A homokszínű furgonnal követett, és Stiva parkolójában állt meg, én meg a kocsifelhajtón. Bezártam a Buickot, és odamentem hozzá. – Nem akarsz mondani nekem valamit?

– Átnéztem a számlákat a műhelyben. A teherautó a hónap végén került oda, olajcserére. Bucky vitte reggel hétkor, és másnap ment érte.

– Hadd találjam ki. Cubby Delio aznap nem volt bent, csak Moogey és Sandeman.

– Igen. Sandeman végezte el a munkát. Az ő neve szerepelt a számlán.

– És beszéltél vele?– Nem. Pont azután értem oda, hogy ő elment. Kerestem

otthon és néhány bárban, de nem találtam. Gondoltam, később még egyszer megnézem.

– És találtál valamit a szobájában?– Zárva volt az ajtó.– És nem néztél be az ablakon?

– Gondoltam, ezt a kis kalandot meghagyom neked. Tudom, mennyire imádod az ilyesmit.

Szóval Morelli nem akarta, hogy elkapják a tűzlépcsőn. – Itt leszel, amikor bezárok Spiróval?

– Hat lóval sem tudnál elvontatni innen.Átvágtam a parkolón, és az oldalajtón mentem be a házba.

Kenny Mancuso bizarr ötleteinek híre gyorsan terjedt, mert Joe Loosey – a pénisze nélkül – a VIP-teremben volt kiterítve, és az összegyűlt tömeg mérete rávert Silvestor Bergen rekordnak számító búcsúztatására, pedig ő nagy fejes volt a háborús veteránok szövetségében.

Spiro a terem túlsó végében álldogált, ringatta sebesült karját, és igyekezett a legtöbbet kihozni a sztár temetkezési vállalkozó szerepköréből. Fürtökben lógtak rajta az emberek, és feszülten figyelték, amint elszántan hablatyol nekik.

Néhányan felém néztek, és összesúgtak kis programkártyájuk mögött.

Spiro kibontakozott a hallgatóságából, és intett, hogy kövessem a konyhába. Kifelé menet felkapott egy ezüst süteményestálat, és rá se hederített Roche-ra, aki ismét ott szobrozott a teás asztal mellett.

– Láttál már ilyen lúzereket? – kérdezte, miközben olcsó, kilós aprósüteményt szórt a tálra egy zacskóból. – Szétszedik a fejemet. Túlóradíjat kéne felszámolnom, és mutogatni Loosey csonkját.

– Van valami híred Kennyről?– Semmi. Azt hiszem, ő kifújt – ennyi. Ami azt jelenti, hogy

foglalkozhatom a dolgommal. Nincs már szükségem rád.– Mitől ez a hirtelen változás?– Lenyugodtak a dolgok.– Ennyi?– Aha. Ennyi. – Kivágta a konyha ajtaját, lecsapta a tálcát az

asztalra. – Hogy van? – kérdezte Roche-t. – Látom, hogy a bátyja némi plusz közönséghez jut Loosey-tól. Valószínűleg nagyon kíváncsiak a bátyja testi épségére – ha érti, mire gondolok. Mint látja, a koporsót félig lezártam, nehogy bárkinek eszébe jusson tapizni.

Roche-nak torkán akadt a falat. – Kösz. Örülök, hogy ilyen körültekintő.

Odamentem Morellihez, és elmeséltem az újságot.Morelli a teherautó árnyékában bújt meg. – Hirtelen történt.– Szerintem Kenny megtalálta a fegyvereket. Azt hiszem,

Spirónak adtunk egy tippet, merre keresgéljen, ő továbbadta Kennynek, és Kenny szerencsével járt. Így aztán Spiro megkönnyebbült.

– Lehetséges.A kezemben volt a kocsikulcsom. – Megnézem Sandemant.

Hátha már hazament.Fél háztömbnyire parkoltam Sandeman lakásától, a

túloldalon. Morelli meg közvetlenül mögöttem. Álltunk egy kicsit a járdán, és bámultuk a hatalmas házat, az éjszakai ég alatt. Egy földszinti függöny nélküli ablakból éles fény dőlt kifelé. Az emeleten két sárga téglalap tanúskodott arról, hogy élet zajlik az utcai szobákban.

– Milyen kocsija van? – kérdeztem Morellit.– Egy motor és egy nagy Ford.Egyiket sem láttuk az utcán. A kocsifelhajtón a ház mögé

kerültünk, és ott állt a Harley. A hátsó szobákban sehol nem égett a villany. Senki nem ült a hátsó lépcső alján. Az ajtó nyitva volt. A hátsó lépcsőházban félhomály honolt, csak egy negyvenes égő lógott a plafonról. Az egyik felső szobából tévé hangja hallatszott.

Morelli egy percre megállt a lépcsőházban, hallgatta a ház apró neszeit, mielőtt elindultunk az első, majd a második

emeletre. A második emelet sötét volt. Morelli hallgatózott Sandeman ajtajánál. Majd nemet intett a fejével. Sandeman lakásából semmi zaj nem szűrődött ki.

Az ablakhoz lépett, kinézett. – Nem lenne etikus, ha betörnék a lakásába – mondta.

Ami viszont engem illet, számomra teljességgel törvénytelen.

Morelli a súlyos elemlámpára nézett a kezemben. – Persze, egy fejvadásznak joga lenne bemenni az embere után.

– Mármint ha meg van győződve arról, hogy az embere tényleg odabent van.

Morelli várakozó pillantással nézett rám. Kilestem a tűzlépcsőre. – Meglehetősen rozoga – mondtam.

– Igen, észrevettem. Engem aligha bírna el. – Ujját az állam alá tette, fölemelte a fejem. – Lefogadom, hogy egy ilyen kecses, könnyű teremtést, mint te, elbírna.

Rám elég sok jelző illik. A kecses, az speciel nem. Mély levegőt vettem, és kitornásztam magam a tűzlépcsőre. Az illesztékek recsegtek, és pergett róla a rozsda. Imát rebegtem, majd Sandeman ablaka felé mozdultam.

Kezemmel ernyőt formáltam az arcom mellé, és benéztem az ablakon. Odabent koromfeketeség ásított. Megnyomtam az ablakot. Nem volt becsukva. Az alsó ablakot felhúztam, félig feljött, és ott maradt.

– Be tudsz menni? – kérdezte Morelli.– Nem. Be van akadva. – Lehajoltam, belestem, és a

nyíláson át bevilágítottam. Amennyire láttam, semmi nem változott. Ugyanaz a rendetlenség, ugyanaz a mocsok, mosatlan ruhák bűze és túlcsorduló hamutartók. Verekedésnek, menekülésnek, vagyonnak semmi jele.

Gondoltam, még egyszer megpróbálom feljebb húzni az ablakot. Kitámasztottam a lábam, és erősen meghúztam a régi

fakeretet. A málladozó téglafalból kilazultak a tűzlépcsőt rögzítő csavarok, és a rácsos szerkezet negyvenöt fokban megbillent. A lépcsők elcsúsztak, a korlát kiszakadt az illesztésből, a sarokvasak ugyancsak, és előbb a lábam, majd a fenekem is lecsúszott a semmibe. A kezem egy keresztrúdon volt, abba kapaszkodtam ösztönösen és pánikban, tiszta erőből… tíz egész másodpercig. A tizedik másodpercben az egész második emeleti tűzlépcső az első emeleti tűzlépcsőre zuhant. És volt egy kis szünet. Ahhoz elég, hogy elrebegjek egy káromkodást.

Fölöttem Morelli hajolt ki az ablakon. – Ne mozogj!Bang!!! Az első emeleti tűzlépcső búcsút mondott az

épületnek, lezuhant a földre, és engem is vitt magával. A hátamon landoltam, akkora puffanással, hogy az összes levegő kiszorult belőlem.

Ott feküdtem kábultan, míg egyszerre csak Morelli arca hajolt fölém, alig néhány centire.

– Te úristen! Stephanie, mondj valamit!Csak bámultan kifelé a fejemből, beszélni nem tudtam, mert

egyelőre lélegezni sem.Kitapintotta a pulzust a nyakamon. Majd a lábfejemre tette a

kezét, és vitte egyre följebb. – Tudod mozgatni a lábujjadat?Hát amikor a keze a combom belső oldalán pihen,

semmiképpen. A bőröm mintha megperzselődött volna az érintésétől, a lábujjaim görcsbe rándultak. Valami hördülésféle jött ki a számon: – Ha még egy centivel följebb nyúlsz, följelentelek szexuális zaklatásért.

Morelli felállt, és megtörölte a homlokát. – Baromira megijesztettél.

– Mi folyik ott? – szólt ki egy hang az egyik ablakon. – Hívom a rendőrséget. Ezt nem lehet kibírni. Ezen a környéken ilyenkor csendrendelet van.

Felkönyököltem – Vigyél el innen.Morelli gyöngéden talpra segített. – Biztos, hogy jól vagy?– Úgy tűnik, nem tört el semmim. – Fintorogni kezdtem. –

Mi ez a bűz? Te jó ég, csak nem szartam össze magam?Morelli megfordított. – Húha! Valakinek ebben a házban

egy hatalmas kutyája van. Egy hatalmas, hasmenéses kutyája. És te pont a közepébe…

Leráztam magamról a dzsekimet, és eltartottam magamtól. – Most rendben vagyok?

– Valamennyi a farmerod hátuljára is fröccsent.– És máshová?– A hajadra.Átmenet nélkül lett úrrá rajtam a hisztéria.– Azonnal szedd ki belőle! Azonnal!Morelli befogta a számat. – Hallgass!– Szedd ki a hajamból!– Nem tudom kiszedni. Ki kell mosnod. – Az utca felé

húzott. – Tudsz járni?Tettem néhány lépést.– Ez jó lesz. Csináld még. Mindjárt az autónál leszünk. És

aztán mindjárt a zuhany alatt. Egy óra intenzív sikálás, legföljebb kettő, és olyan leszel, mint új korodban.

– Olyan… – A fülem csöngött, a hangom messziről jött, mintha üveg alól beszéltem volna. – Mint új koromban… – ismételtem.

Amikor az autóhoz értünk, Morelli kinyitotta a hátsó ajtót. – Nem baj, ha hátul ülsz, ugye?

Tompán meredtem rá.Morelli az elemlámpával a szemembe világított. – Biztos,

hogy jól vagy?– Mit gondolsz, milyen kutya volt?– Nagy.

– Milyen fajta?– Rottweiler. Hím. Öreg és kövér. Rossz fogak. Sok tonhalat

evett.Sírni kezdtem.– Jaj, ne! Ne sírj. Utálom, ha sírsz.– Rottweiler szar van a hajamban.A hüvelykujjával törölte le a könnyeket az arcomról. –

Semmi baj, kedvesem. Nem is olyan vészes. A tonhal csak vicc volt. – Besegített hátra a furgonba. – Kapaszkodj erősen. Mindjárt otthon leszünk.

Hazavitt, az én lakásomba.– Úgy gondoltam, ez lesz a legjobb – mondta. – Gondoltam,

nem akarod, hogy anyád így lásson. – Kikotorta a táskámból a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.

A lakás hideg volt és elhagyatott. Túl csöndes. Rex sem pörgette a kerekét. Nem maradt égve kislámpa, hogy hazavárjon.

A konyha barátságosabbnak tűnt. – Innék egy sört – mondtam Morellinek. Nem rohantam a zuhany alá. Már nem éreztem a bűzt sem. És beletörődtem, hogy kutyaszaros a hajam.

Kibotorkáltam a konyhába, és kinyitottam a hűtő ajtaját. Az ajtó kitárult, a lámpa felgyulladt, és én néma csöndben bámultam egy lábat… egy nagy, mocskos, véres lábfejet, amelyet közvetlenül a boka fölött vágtak le egy lábról, és betették a margarin és egy háromnegyedig telt áfonyaszörpös palack mellé.

– Egy láb van a hűtőmben – mondtam. Harang kondult, fények villantak, a szám elzsibbadt, és a padlóra zuhantam.

Felkapaszkodtam az ájulásból, és kinyitottam a szemem. – Anya?

– Nem éppen – felelte Morelli.– Mi történt?– Elájultál.– Túl sok volt, azt hiszem. A kutyaszar, aztán a láb…– Megértem – mondta Morelli.Felálltam, remegett a lábam.– Állj be a zuhany alá, addig én itt elrendezem a dolgokat –

javasolta. Odanyújtott egy sört. – Beviheted magaddal ezt is.A sörre néztem. – A hűtőből van?– Nem. Máshonnan.– Akkor jó. Nem tudnám meginni, ha onnan vetted volna ki.– Tudom – felelte, és közben a fürdőszoba felé tuszkolt. –

Zuhanyozz le, és idd meg a sört.Két egyenruhás rendőr, egy fickó a bűnügyi laborból és két

öltönyös állt a konyhámban, amikor kijöttem a zuhany alól.– Van egy tippem, ki lehet a lábfej tulajdonosa – mondtam

Morellinek, aki éppen egy papírt töltött ki.– Nekem is ugyanaz a tippem – mondta, és idenyújtotta a

papírt. – Itt írd alá.– Mit írok alá?– Egy előzetes bejelentést.– Hogy tette Kenny ezt a lábat a frizsiderembe?– Betörte a hálószoba ablakát. Riasztóra van szükséged.Az egyik egyenruhás elment, egy jókora hűtőtáskát cipelt.

Visszanyeltem a hányingerem. – Ez az? – kérdeztem.Morelli bólintott. – Nagyjából kitakarítottam a hűtődet. De

te biztos alaposabban is megcsinálod majd, ha lesz időd.– Köszönöm.– Körülnéztünk a lakásban. Nem találtunk semmit.A második egyenruhás is elment, aztán a két öltönyös és a

laboros is.– És most? – kérdeztem. – Nem sok értelme van Sandeman

lakását figyelni.– Most Spirót figyeljük.– És Roche?– Ő ott marad a ravatalozóban. Mi rátapadunk Spiróra.Egy nagy műanyag szemeteszsákot ragasztottunk a betört

ablak helyére, majd eloltottuk az összes villanyt, és bezártuk a lakást. A lépcsőházban némi tumultus volt.

– Na? Mi történt? – kérdezte Mr. Wolesky. – Senki nem mond semmit.

– Csak egy betört ablak, semmi több. Azt hittem, valami komolyabb történt, ezért kihívtam a rendőrséget.

– Kirabolták?Nemet intettem. – Semmit nem vittek el. – Amennyire

tudtam, ez volt az igazság.Mrs. Boyd persze egy szót sem hitt az egészből. – Na és a

hűtőtáska? Láttam, hogy az egyik rendőr betette a kocsijába.– Sör volt benne – mondta Morelli. – A barátaim voltak.

Még buliba is megyünk később.Igyekeztünk a kocsihoz. Morelli kinyitotta az ajtaját – kidőlt

belőle a kutyaszar bűze, azonnal hátrahőköltünk.– Nyitva kellett volna hagynod az ablakokat – mondtam

Morellinek.– Várunk egy kicsit, mindjárt kimegy.Néhány perc múlva ismét közelítettünk.– Még mindig büdös van – mondtam.Morelli csípőre tett kézzel állt. – Nincs időm most

kipucolni. Majd nyitott ablakkal megyünk. Hátha kiviszi a huzat.

Percekkel később a bűz még tartotta magát.– Elegem van – mondta Morelli. – Nem bírom tovább.

Lecseréljük.– Hazamész a saját kocsidért?Ráfordult a Skinner Streetre. – Nem tudok. Annál a pasasnál

van, akitől ezt kölcsönkértem.– Az álcázott rendőrautó?– Szerelőnél. – Kanyar a Greenwoodra. – A Buickot

visszük.Hirtelen nagyot nőtt a szememben a Buick.Morelli fékezett a Nagy Kékség mögött – de én már akkor

félig kiszálltam, amikor még meg sem állt. Nagyokat szívtam a csípős levegőből, legyeztem a karom, ráztam a fejem, hogy megszabaduljak a szagtól.

Beszálltunk a Buickba, és csak ültünk egy ideig, élveztük a szagtalanságot.

Indítottam. – Tizenegy óra. Egyenesen Spiro lakásához akarsz menni, vagy előbb a ravatalozóba?

– A ravatalozóba. Beszéltem Roche-sal, mielőtt kijöttél a zuhanyból, azt mondta, hogy Spiro még bent van.

A parkoló üres volt, amikor odaértünk. Az utcán állt néhány kocsi. Egyikben sem ültek. – Hol van Roche?

– Egy lakásban a túloldalon. A közért fölött.– Onnan nem látja a hátsó bejáratot.– Az igaz, de a világítás a mozgásra bekapcsol. Ha valaki a

hátsó ajtóhoz közelít, meggyullad a villany.– Szerintem Spiro azt ki tudja kapcsolni.Morelli meggörnyedt az ülésben. – Nincs olyan pont,

ahonnan jól szemmel lehetne tartani a hátsó ajtót. Ha Roche a parkolóban ülne, akkor sem látná.

Spiro Lincolnja a felhajtón állt. Az irodájában égett a villany.

A járda mellé húztam, és leállítottam a motort. Sokáig dolgozik. Ilyenkor már nem szokott itt lenni.

– Nálad van a mobilod?Odaadtam neki, telefonált. Valaki fölvette, Morelli

megkérdezte, van-e otthon valaki. Nem hallottam választ. Letette, visszaadta a telefont.

– Spiro még bent van. Roche senkit nem látott bemenni, amióta tízkor bezárták a kaput.

A mellékutcában parkoltunk, az utcai lámpa fénykörén kívül. Az utcában szerény sorházak álltak. A legtöbb sötét volt. A Burgban korán feküdtek, korán keltek az emberek.

Kényelmes csöndben üldögéltünk egy félórát, néztük a ravatalozót. Egy összeszokott zsarupáros nyugalmával.

Elmúlt éjfél. Semmi változás, én meg nyugtalankodni kezdtem. – Itt valami nem stimmel – mondtam. – Spiro sosem marad ilyen sokáig. A könnyen jött pénzt szereti. Nem lelkiismeretes fajta.

– Lehet, hogy vár valakit.A kilincsen volt a kezem. – Körülszaglászok egy kicsit.– NEM!– Tudni akarom, működnek-e a hátsó érzékelők.– Mindent elszúrsz. És elijeszted Kennyt, ha netán ott van.– Lehet, hogy Spiro kikapcsolta az érzékelőt, és Kenny már

bent van a házban.– Nincs.– Honnan vagy ebben ilyen biztos?Vállat vont. – Ösztön.Megropogtattam a kezem.– Néhány igen fontos tulajdonság hiányzik belőled ahhoz,

hogy jó fejvadász legyél – mondta.– Például?– A türelem. Nézd meg magad. Csupa görcs vagy.Megnyomta hátul a nyakamat, és a hüvelykujját végighúzta

fölfelé, a nyakam tövéig. Lehunytam a szemem, a légzésem

lelassult.– Jobb? – kérdezte Morelli.– De mennyire!Aztán két kézzel dolgozott a vállamon. – El kell engedned

magad.– Ha még jobban elengedem magam, elolvadok, és lefolyok

az ülésről.Megállt a keze. – Azt bírnám.Ránéztem, találkozott a tekintetünk.– Nem – mondtam.– Miért nem?– Mert ezt a filmet már láttam, és utálom a végét.– Lehet, hogy most más a vége.– Vagy nem.Végigsimított a tarkómon, és amikor megszólalt, a hangja

mély volt és rekedt.– És a film közepe? Az tetszett?A film közepe ütős volt. – Láttam már jobbat is.Morelli szélesen elvigyorodott. – Hazudsz.– Különben is azért vagyunk itt, hogy Spirót és Kennyt

lessük.– Ezen ne tipródj. Roche figyel. Ha bármit lát, megcsörgeti

a hívómat.Ezt akartam vajon? A Buickban kefélni Joe Morellivel? Na

nem! Vagy mégis.– Félek, hogy megfázom – mondtam. – Ez tán nem a

legjobb alkalom.Morelli cicegett.Én meg a plafonra bámultam. – Ez olyan gyermeteg. De

pont ilyen reakcióra számítottam tőled.– Nem, nem igaz. Akciót vártál. – Előrehajolt és

megcsókolt. – Hát ehhez mit szólsz? Ez jobb reakció?

– Ühüm.Megint megcsókolt, én meg azt gondoltam, hát legyen, a

francba, ha meg akar fázni, az ő baja, nemde? Talán mégsem fázom meg. Lehet, hogy tévedtem.

Morelli félrehúzta a blúzomat, és lehúzta a melltartóm pántját.

Borzongás futott végig rajtam, vajon a hidegtől… vagy a rossz előérzettől? – Szóval biztos, hogy Roche rád csörög, ha meglátja Kennyt? – kérdeztem.

– Igen – hajolt rá Morelli a mellemre. – Ne aggódj.Ne aggódjak! A keze a bugyimban, és azt mondja, ne

aggódjak!Mi a fene bajom van? Felnőtt vagyok. Szükségleteim

vannak. Mi a rossz abban, ha olykor-olykor kielégítem ezeket a szükségleteket? Íme itt a minőségi orgazmus lehetősége. Nem ringatom magam hamis reményekbe. Elvégre nem hülye tizenhat éves fruska vagyok, aki rögvest menyegzőre számít. Én csak egy isteni orgazmusra számítok. És ezt aztán tuti megérdemlem. Ilyesmiben kábé Reagan elnöksége óta nem volt részem.

Gyorsan megnéztem az ablakokat. Teljesen belepte a pára mindet. Ez jó. Oké, mondtam magamnak. Hát csapjunk bele. Lerúgtam a cipőm, és lerángattam magamról mindent, a bugyit kivéve.

– Most te jössz – mondtam Morellinek. – Látni akarlak.Tíz másodpercbe sem telt neki levetkőzni, és abból is ötöt a

fegyverek és bilincsek elrámolására használt.Befogtam a szám, és titokban élvezettel végigmértem. Még

fantasztikusabb volt, mint amire emlékeztem. Pedig úgy emlékeim szerint is őrületes teste volt.

Beakasztotta ujját a bugyim pántja alá, és egy pillanat alatt már le is húzta. Megpróbált fölém keveredni, és beütötte a fejét

a kormányba. – Elég régen nem csináltam már kocsiban – mondta.

A hátsó ülésre másztunk, Morelli kigombolt farmeringben és fehér frottírzokniban, én meg egy újabb bizonytalansági hullámban.

– Spiro kikapcsolhatja a villanyt, és Kenny besurranhat a hátsó ajtón – mondtam.

Morelli megcsókolta a vállam. – Roche tudni fogja, ha Kenny bejut a házba.

Ellöktem magamtól. – Ezt nem is mondtad! Mióta van bedrótozva a ravatalozó?

– Ebből most nem fogsz cirkuszt csinálni, ugye?– Van még valami, amit nem mondtál?– Semmi. Esküszöm.Egy pillanatig sem hittem neki. Megint felöltötte a

rezzenetlen zsarupofát. Eszembe jutott a vacsora, és ahogy rajtaütésszerűen megjelent. – Honnan tudtad, hogy anyám bárányt süt?

– Megéreztem az illatát, amikor kinyitottad az ajtót.– Egy frászt! – Felkaptam az első ülésről a táskámat, és

közénk döntöttem a tartalmát. Hajkefe, hajlakk, rúzs, paprikaspray, papír zsebkendő, sokkoló, rágógumi, napszemüveg… fekete műanyag kis trafó. Anyád!

Felkaptam a poloskát. – Te rohadék szemétláda! Bedrótoztad a táskámat!

– A te érdekedben. Aggódtam érted.– Micsoda aljasság! Beletenyerelsz a magánéletembe! Hogy

merészelted ezt, anélkül hogy megkérdeztél volna? – Különben is hazugság volt. Attól félt, hogy elkapom Kennyt, és nem szólok neki. Letekertem az ablakot, és kihajítottam a poloskát az utcára.

– Az istenit – mondta Morelli. – Ez a kis cucc négyszáz

dollárba került. – Kinyitotta az ajtót, és kilépett, hogy fölvegye.Én meg becsuktam, és lenyomtam a gombot. Rohadjon

meg! Több eszem lehetett volna annál, hogy egy Morellivel próbáljak együtt dolgozni. Visszamásztam a volán mögé.

Morelli megpróbálta kinyitni az ajtót – nem sikerült neki. Az összes ajtót bezártam, és úgy döntöttem, így is hagyom. Felőlem lefagyhat a farka is. Megérdemli. Begyújtottam a motort, és elindultam, ott hagytam az út közepén ingben és zokniban, félig álló farokkal.

Mentem egysaroknyit a Hamiltonon, és meggondoltam magam. Talán nem jó ötlet egy zsarut pucéron hagyni az utca közepén? Mi van, ha egy rosszfiú jár arra? Morelli még futni sem tud ilyen állapotban. Oké, gondoltam, segítek rajta. Visszafordultam, és behajtottam a mellékutcába. Morelli ott volt, ahol hagytam. Csípőre tett kézzel – utálatos látvány.

Letekertem az ablakot, és odadobtam a pisztolyát. – Hátha szükséged lesz rá – mondtam. Majd padlógázzal elhajtottam.

14.

Halkan osontam föl a lépcsőn, és megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor biztonságban bent voltam szobámban. Semmi kedvem nem volt anyámnak magyarázkodni a „Buickban keféltem kócosra a frizurám” témában. És azt sem akartam, hogy röntgenszeme kiszúrja, hogy a bugyimat a dzsekim zsebébe gyűrve hozom haza. Sötétben levetkőztem, be bújtam az ágyba, és nyakig felhúztam a takarót.

Ébredéskor két dolgot sajnáltam. Az egyik, hogy elhagytam az őrhelyemet, és nem tudtam, elkapták-e Kennyt. A másik, hogy nem mentem ki idejében fürdőszobába, és már megint utolsó voltam a sorban.

Feküdtem az ágyban, és hallgattam a többiek ki be mászkálását… először anyám, aztán apám, aztán a nagyanyám. Amikor Mazur nagyi is lenyikorgott a lépcsőn, bebújtam a tizenhatodik születésnapomra kapott rózsaszín köntösömbe, és bementem a fürdőszobába. A kád fölötti ablak zárva volt a hideg miatt a levegőt idebent megülte a borotvahab és a fertőtlenítő illata.

Gyorsan lezuhanyoztam, megtöröltem a hajam, farmerba és egy ócska egyetemi pólóba bújtam. Nem volt különösebb tervem mára, azonkívül, hogy szemmel tartsam Mazur nagyit és Spirót is. Föltéve, hogy Kennyt tegnap éjjel nem kapták el.

Mentem az orrom után a konyha és a kávé felé – Morelli ott ült a konyhaasztalnál, és reggelizett. A tányérjából úgy tűnt, most nyelte le a szalonnás rántotta utolsó falatját, hozzá némi pirítóst. Amikor meglátott, mintha kissé lejjebb csúszott volna a széken, a kezében kávésbögre. Arca tűnődő.

– Jó reggelt – mondta közönyösen, a szeme sem árult el semmit.

Kávét töltöttem magamnak. – Jó reggelt. – Nekem is sikerült közönyösen. – Mi újság?

– Semmi. A bevételed forrása még szabadlábon van.– Ezért jöttél? Hogy ezt elmondd?– A tárcámért jöttem. Azt hiszem, a kocsidban hagytam

tegnap este.– Igen. – Néhány ruhadarabbal együtt.Ittam egy kortyot, és letettem a bögrét a pultra. – Hozom a

tárcád.Morelli felállt. – Köszönöm a reggelit – mondta anyámnak.

– Isteni volt.Anyám ragyogott. – Bármikor nagyon szívesen. Mindig

öröm, ha eljönnek Stephanie barátai.Morelli jött utánam, és várt, amíg kinyitottam a kocsit, és

összenyaláboltam a cuccait.– Igazat mondtál Kennyről? Nem bukkant föl tegnap éjjel?– Spiro valamivel kettő utánig maradt. Valószínűleg játszott

a komputeren. Legalábbis Roche szerint úgy hallatszott. Telefon nem volt. Kenny nem jött.

– Spiro nyilván várt valamire, ami nem történt meg.– Úgy tűnik.Egy homokszínű, lepukkant rendőrautó állt a Buick mögött.

– Látom, visszakaptad a kocsid – mondtam. Minden régi horpadás, karcolás rajta volt még, a lökhárító is a hátsó ülésen pihent. – Mintha azt mondtad volna, hogy szerelőnél van.

– Ott is volt. A lámpákat csinálták meg. – Mögém pillantott, a házra, majd megint rám. – Anyád az ajtóban áll, minket néz.

– Szokta.– Ha nem nézne, most addig ráználak, míg az összes tömés

kiesik a fogadból.– Rendőri brutalitás.– Nem azért, mert rendőr vagyok. Hanem mert olasz

vagyok.Átnyújtottam a cipőjét. – Tényleg szeretnék ott lenni,

amikor elkapjátok.– Mindent megteszek, hogy ott legyél.Egymásra néztünk. Hittem neki? Nem.Előhalászta a zsebéből a kulcsot. – A helyedben egy hihető

történeten gondolkodnék. Anyád biztos tudni akarja majd, miért voltak a ruháim a kocsidban.

– Semmi rosszra nem fog gondolni. Mindig van néhány férfiruha a kocsimban.

Morelli elvigyorodott.– Mik voltak azok a ruhák? – kérdezte anyám, mikor

beléptem a házba. – Gatya, cipő?– Jobb, ha nem tudod.– De én tudni akarom – szólt közbe Mazur nagyi. –

Lefogadom, hogy valami zaftos kis történet.– Hogy van a kezed? – kérdeztem. – Nem fáj?– Csak ha ökölbe szorítom, de azt nem is bírom ezzel a nagy

kötéssel. Nagy bajban lennék, ha a jobb kezemmel történt volna.

– Mit akarsz ma csinálni?– Estig semmit. Joe Loosey még mindig ki van terítve. És

eddig csak a péniszét láttam, tudod, szóval azt gondoltam, megnézem a többit is, hétkor van a búcsúztatás.

Apám a nappaliban ült, az újságot olvasta. – Ha meghalok,

hamvasszatok el. És ne legyen búcsúztatás.Anyám hátrafordult a tűzhelytől. – Mióta gondolod így?– Amióta Loosey-t megszabadították a farkától. Szeretnék

biztosra menni. Ahol feldobom a talpam, onnan egyenesen a krematóriumba szállítsatok.

Anyám rántottát tett elém. Mellé szalonnát, pirítóst és egy pohár narancslét.

Evés közben végiggondoltam a lehetőségeket. Bevackolhatnám magam a házba, és őrizhetném Mazur nagyit. Vagy vihetném magammal ide-oda, és közben őrizhetném. Vagy esetleg mehetnék a dolgomra, és reménykedhetnék, hogy a nagyi nem szerepel Kenny mai tervei közt.

– Kérsz még tojást? – kérdezte anyám. – Vagy még egy pirítóst?

– Köszönöm, semmit.– Csont és bőr vagy. Többet kéne enned.– Nem vagyok csont és bőr. Kövér vagyok. Ne tudom

begombolni a farmerom fölső gombját.– Harmincéves vagy. Ebben a korban az ember

terebélyesedik egy kicsit. Különben meg minek hordasz még mindig farmert? A te korodban már nem kéne úgy öltöznöd, mint egy kamasz. – Előrehajolt, az arcomat nézte. – Mi van a szemeddel? Megint tikkel?

Hát jó. Az első lehetőség kilőve. – Valakit szemmel kell tartanom – mondtam Mazur nagyinak. – Jössz velem?

– Szerintem igen. Gondolod, hogy durva lesz?– Nem. Azt gondolom, hogy unalmas lesz.– Hát, ha unatkozni akarok, itthon is ülhetek, a piszok

Kennyt akarod figyelni?Igazándiból Morelli sarkában akartam lenni. Bár kis

kerülővel ez is ugyanaz. – Igen, Kennyt.– Akkor megyek. Elszámolnivalóm van vele.

Félóra múlva elkészült: farmer, sídzseki és Martens bakancs.

Egy háztömbnyire Stivától, a Hamiltonon kiszúrtam Morelli kocsiját. Morellit nem láttam benne Valószínűleg Roche-sal volt, és háborús történeteket meséltek egymásnak. Mögötte parkoltam le; vigyáztam, hogy ne menjek túl közel, és ne törjem össze megint a lámpáját. Ráláttam a ravatalozó főbejáratára és oldalsó ajtajára, és Roche házának a bejáratára.

– Mindent tudok az ilyen megfigyelésekről – mondta a nagyi. – Az egyik este mutattak a tévében néhány magándetektívet, azok mindent elmeséltek. – Bedugta a fejét a vászonzsákjába, amit magával hozott. – Minden van itt, amire szükségünk lehet. Magazinok, hogy ne unatkozzunk. Szendvicsek, üdítők. Még egy üveget is hoztam.

– Milyen üveget?– Olajbogyó volt benne eredetileg. – Az orrom elé dugta. –

Ha netán pisilni kéne. A magánnyomozók mind ezt csinálják.– Én nem tudok üvegbe pisilni. Csak a férfiak tudnak

üvegbe pisilni.– A szentségit! – mondta a nagyi. – Hogy erre nem

gondoltam! Pedig kidobtam belőle az összes olajbogyót, hogy el tudjam hozni.

Olvasgattuk az újságot, kitéptünk belőle néhány receptet. Megettük a szendvicseket, megittuk az üdítőt. Utána mindkettőnknek pisilni kellett, tehát visszamentünk anyámékhoz, rövid szünetet tartottunk. Majd vissza a Hamiltonra, ugyanoda parkoltam, és vártunk tovább.

– Igazad van – mondta a nagyi egy óra múlva. – Ez tényleg unalmas.

Akasztófát játszottunk, számoltuk az elhaladó kocsikat, szóban feltrancsíroztuk Joyce Barnhardtot. Éppen belekezdtünk a kérdezz-felelekbe, amikor kinéztem az ablakon, és

megpillantottam Kenny Mancusót. Egy kétszínű Chevy Suburbant vezetett, akkora volt, mint egy busz. Döbbenten néztük egymást egy hosszú pillanatig.

– A francba! – kiáltottam, miközben a kulccsal matattam, és forogtam az ülésen, hogy szemmel tartsam.

– Indíts már! – kiabált rám a nagyi. – Ne hagyd, hogy elhúzzon ez a szemétláda!

Sebességbe tettem, és épp indulni akartam, amikor láttam, hogy Kenny megfordult, és felénk tart. Mögöttem nem állt autó. Láttam, hogy a Suburban a járda mellé húz, mondtam a nagyinak, hogy kösse be magát.

A Suburban hátulról belénk jött, és belelökött bennünket Morelli kocsijába, amely az előtte állóba ütközött. Kenny hátratolatott, a gázra lépett, és megint belénk jött.

– Na, ebből elég volt – mondta a nagyi. – Ehhez a zötykölődéshez én túl öreg vagyok. Az én koromban könnyen törnek a csontok. – Ezzel egy negyvenötöst húzott elő a zsákjából, kinyitotta az ajtót, és kikászálódott a járdára. – Na, most mutatok neked valamit – mondta, a Suburbanre célzott, meghúzta a ravaszt, a cső végén láng csapott ki, és a visszarúgástól a nagyi a fenékre ült.

Kenny erre tolatni kezdett, egészen a sarokig, majd elhúzott.– Eltaláltam? – kérdezte a nagyi.– Nem – mondtam, és fölsegítettem.– De legalább majdnem?– Ezt nehéz megmondani.A homlokára tette a kezét. – Megütött ez a nyavalyás

pisztoly. Nem tudtam, hogy ekkorát rúg vissza.Körbesétáltuk a kocsikat, szemügyre vettük a rombolást. A

Buickon a világon semmi nem látszott. Egy aprócska karcolás a hátsó fém lökhárítón. Elöl semmi.

Morelli kocsija – akár egy harmonika. A motorháztető és a

csomagtartó teteje felgyűrődött, az összes lámpa eltört. A sorban az első kocsi kicsit előbbre került, de más nemigen látszott rajta. Kis horpadás a hátsó lökhárítón, ami vagy most keletkezett, vagy nem.

Végignéztem az utcán, arra számítva, hogy Morelli futva közeleg, de nem láttam.

– Jól vagy? – kérdeztem Mazur nagyit.– Naná – felelte. – És szitává lőttem volna ezt a csirkefogót,

ha nem vagyok megsérülve. Így egy kézzel kellett céloznom.– Honnan szerezted ezt a negyvenötöst?– Elsie barátnőm adta kölcsön. Egy garázs-kiárusításon

vette, amikor még Washingtonban lakott. – A homlokára mutatott. – Vérzik?

– Nem, de lett rajta egy púp. Hazaviszlek, és pihenj le.– Jó ötlet – hagyta rám. – A térdem mintha gumiból lenne.

Azt hiszem, mégsem vagyok olyan kemény, mint ezek ott a tévében. Lövöldöznek, de meg se látszik rajtuk.

Besegítettem a kocsiba, bekapcsoltam rajta a biztonsági övet. Még egyszer szemügyre vettem a többi kocsit, és eltűnődtem, vajon ki a felelős az első kocsi sérüléséért. A kár ugyan minimális, vagy annyi sem, de azért ott hagytam a névjegyem az ablaktörlő alatt, ha netán a tulaj mégis észreveszi, és magyarázatot akar.

Úgy gondoltam, semmi szükség rá, hogy Morelliére is tegyek egyet – úgyis én jutok először eszébe.

– A legjobb, ha nem nagyon mesélünk otthon a pisztolyról – mondtam a nagyinak. – Tudod, milyen anya, ha fegyverekről van szó.

– Felőlem rendben. Sőt az egészet elfelejthetjük. Nem hiszem el, hogy képes voltam elhibázni a kocsiját. Még a kerekét sem lyukasztottam ki.

Anyám felhúzta a szemöldökét, amikor meglátott

bennünket. – Most mi történt? – kérdezte. A nagyanyámhoz fordult. – Mi történt a fejeddel?

– Megütöttem egy üdítős dobozzal. Véletlen volt.Félóra múlva Morelli kopogott az ajtón. – Beszélni akarok

veled… odakint – mondta, megragadta karomat, és már vonszolt is kifelé.

– Nem az én hibám. A nagyival ültünk a Buickban, amikor Kenny hátulról direkt belénk jött, és belelökött a te kocsidba.

– Most ezt a rizsát akarod beadni nekem?– Egy kétszínű Suburbanben ült. Meglátta, hogy a nagyival

ott parkolunk a Hamiltonon. Megfordult, és hátulról belénk hajtott. Kétszer. Akkor a nagyi kiugrott a kocsiból, és rálőtt – erre elhúzott.

– Hát ez a legbénább sztori, amit valaha hallottam.– Viszont igaz!A nagyi kidugta a fejét az ajtón. – Mi folyik itt?– Azt hiszi, hogy csak kitaláltam ezt a történetet, hogy

Kenny belénk jött a Suburbannel.A nagyi a zsákja után nyúlt a hall asztalán, belekotort, és

kihalászta a negyvenötöst, és egyenesen Morellire célzott vele.– Te jó ég! – hajolt el Morelli, és elvette a pisztolyt a

nagyitól. – Honnan szerezte ezt az ágyút?– Kölcsön kaptam. És rálőttem arra a semmirekellő

unokatestvérére, de sikerült elmenekülnie.Morelli egy kicsit a cipője orrát bámulta, mielőtt megszólalt.

– Gondolom, erre nincs engedély, igaz?– Hogy érti ezt? Kitől?– Tüntesd el – fordult hozzám Morelli. – Vidd a szemem

elől.Betuszkoltam a nagyit a házba a pisztollyal együtt, és

becsuktam az ajtót. – Majd elintézem – mondtam Morellinek. – Visszaadom a tulajdonosának.

– Szóval ez a röhejes történet igaz?– Hol voltál? Miért nem láttál ebből semmit?– Helyettesítettem Roche-t. A ravatalozót figyeltem. A

kocsimat nem. – A Buickra pillantott. – Semmi sérülés?– Egy karcolás a hátsó lökhárítón.– Tud a hadsereg erről az autóról?Úgy gondoltam, ideje emlékeztetni Morellit arra, milyen

hasznos vagyok én. – Ellenőriztetted Spiro fegyvereit?– Mind tiszta. Engedély, papírok. Ennyit a

hasznosságomról.– Stephanie – szólt ki anyám. – Kabát nélkül vagy odakint?

Halálra fagysz.– Ha már a halál került szóba: találtak egy hullát, akihez

stimmel a lábad. Nekiúszott az egyik hídpillérnek ma reggel.– Sandeman?– Aha.– Gondolod, hogy Kenny átment önpusztítóba, és arra vár,

hogy elkapják?– Szerintem nem ilyen bonyolult. Mohó. Eleinte úgy nézett

ki, ebből nagy pénzt lehet szakítani. Aztán valami félrement, amitől az egész beszart, és Kenny nem bírta kezelni. És most nagyon szorult helyzetben van, és keresi a bűnbakokat… Moogeyt, Spirót, téged.

– De veszített, igaz?– Nem is keveset.– És szerinted Spiro ugyanolyan őrült, mint Kenny?– Spiro nem őrült. Spiro kispályás.Ez igaz volt. Spiro egy pattanás a Burg fenekén. Morelli

kocsijára néztem. Nem látszott mozgásképesnek. – Elvigyelek valahová?

– Megoldom.

Stiva parkolója hétkor már tele volt, és a járda mellett is álltak a kocsik vagy két háztömb hosszan. Megálltam egy parkoló autó mellett a behajtó közelében, és mondtam a nagyinak, hogy menjen be nélkülem.

A fejvadász öltözéket ruhára cserélte, arra fölvette a nagy kék kabátját – igen színpompás látvány volt, ahogy sárgabarack színű hajkoronával masírozott fölfelé a lépcsőn. Fekete lakktáskáját a hóna alatt szorongatta, bekötött karját úgy tartotta, akár egy zászlót; bárki láthatta, hogy sebesülten is elszántan nyomul előre a Kenny Mancuso elleni háborúban.

Két kört tettem, mire találtam egy helyet. Odasiettem a ravatalozóhoz, bementem az oldalajtón, és lelkileg rákészültem a klausztrofóbiás melegház-fílingre és a tömeg morajára. Ha egyszer ennek vége, sose jövök többé ravatalozóba. Nem érdekel, ki lesz kiterítve. Nem veszek részt ilyesmiben, az tuti. Akár az anyám, akár a nagyanyám – akkor sem. Muszáj lesz nélkülem boldogulniuk.

Odamentem Roche-hoz. – Látom, holnap reggel temetik a bátyját.

– Aha. Tudja, aztán hiányozni fog nekem ez a hely. A száraz, olcsó kilós keksz. És a tea. Hú, azt imádom, de tényleg. – Körülnézett. – Nem is tudom, miért panaszkodom. Voltak már rosszabb munkáim is. Tavaly egy megfigyelésen öreg hajléktalan asszonynak voltam öltözve. Megtámadtak és kiraboltak. Eltört két bordám.

– Nem látta a nagyanyámat?– De. Láttam bejönni, és aztán elvesztettem a tömegben.

Szerintem próbál odaférkőzni a pasashoz, akinek… hm… levágták…

Lehajtott fejjel törtem utat előre, Joe Loosey felé. Addig könyököltem, míg a koporsóhoz és Loosey özvegyéhez értem. Arra számítottam, hogy Mazur nagyi már odaügyeskedte

magát, a közeli rokonoknak fenntartott helyre, azon az alapon, hogy ő látta Joe péniszét, tehát mondhatni, közeli viszonyban van vele.

– Sajnálom, őszinte részvétem – mondtam Mrs. Loosey-nak. – Nem látta Mazur nagyit?

Mintha megijedt volna. – Edna itt van?– Úgy tíz perce tettem ki a kocsiból. Azt hittem, idejött

részvétet nyilvánítani.Mrs. Loosey védőn tette tenyerét a koporsóra. – Nem láttam.Ismét átnyomakodtam a tömegen, és odamentem Roche

álbátyjához. A terem végében álldogáltak néhányan. A hangerőből arra következtettem, hogy a nagy farokbotrányról beszélgetnek. Körbekérdezősködtem, látták-e a nagyit. Senki sem látta. Visszamentem a hallba. Kerestem a konyhában, a női vécében, az oldalajtó melletti teraszon. És útközben mindenkit megkérdeztem.

Senki nem látta a kis öregasszonyt a nagy kék kabátban.A gerincemben rossz érzés kezdett bizseregni. Ez nem

jellemző a nagyira. Ő szeret az események sűrűjében lenni. Láttam bejönni Stiva ajtaján, tehát tudtam, hogy bent van a házban… legalábbis bent volt egy ideig. Ismét kiment volna? Képtelenség. Nem is láttam az utcán, míg parkolóhelyet kerestem. És nem tudtam elképzelni, hogy elment volna anélkül, hogy egy pillantást vessen Loosey-ra.

Fölmentem az emeletre, és végigjártam a szobákat, ahol koporsók és akták álltak halomban. Bementem az irodába is. Felgyújtottam a villanyt. Senki. Az emeleti fürdőszobában sem volt senki. A gardróbhelyiség teli volt irodai holmikkal, egyébként senki.

Visszamentem a hallba, és észrevettem, hogy Roche eltűnt. Spiro egyedül álldogált a bejárati ajtóban, savanyú képpel.

– Nem találom Mazur nagyit – mondtam neki.

– Gratulálok.– Ez nem vicces. Aggódom.– Nem csodálom. Bolond szegény.– Nem láttad?– Nem. És ez az egyetlen jó dolog, ami az elmúlt két napban

történt velem.– Szeretnék körülnézni a hátsó termekben.– Nincsen hátul. Az ajtókat zárva tartom, amikor műsor van.– A nagyi nagyon leleményes tud lenni, ha a fejébe vesz

valamit.– Ha sikerült bemennie oda, hát úgysem marad sokáig. Az

egyes asztalon Fred Dagusto fekszik – nem valami szép látvány. Százhatvan kiló ronda hús. Elképesztően kövér. Jól meg kell majd olajoznom, hogy be tudjam préselni a koporsóba.

– Be akarok nézni oda.Spiro az órájára nézett. – Meg kell várnod, amíg ennek itt

vége. Nem hagyhatom magukra ezeket a vámpírokat. Ilyen nagy tömegben az emberek elkezdenek apró ajándékokat gyűjtögetni. Ha nem tartom szemmel az ajtót, az inget is leszedik rólam.

– Nem kell elkísérned. Csak add ide a kulcsot.– Ki van zárva. Ha hulla van odabent, azért felelős vagyok.

És Loosey után semmiféle kockázatot nem vállalok.– És hol van Louie?– Szabadnapos.Kimentem a teraszra, és átnéztem az út túloldalára. A

megfigyelő lakásban sötét volt. Roche valószínűleg ott volt, figyelt, hallgatott. És lehet, hogy Morelli is vele van. Aggódtam Mazur nagyiért, de egyelőre valamiért nem akartam belerángatni Morellit. Egyelőre jobb, ha az épület külsejét tartja szemmel.

Elindultam az oldalajtóhoz. Szemügyre vettem a parkolót, majd mentem tovább a garázsok felé hátra; belestem az ablakon, láttam a nyitott rakterű virágos kocsit, és megkocogtattam Spiro Lincolnjának a csomagtartóját is.

A pinceajtó zárva volt, de a konyhába nyíló oldalajtó nyitva. Bementem, és még egyszer végigfutottam a házon, lenyomtam a műhelyek kilincsét is, de tényleg zárva volt, ahogy Spiro mondta.

Beléptem Spiro irodájába, és hazatelefonáltam.– A nagyi otthon van? – kérdeztem anyámat.– Te jó ég! Elvesztetted a nagyanyádat? Hol vagy?– A ravatalozóban. Biztosan itt van a nagyi valahol. Csak

éppen rengeteg az ember, ezért nehezen találom.– Itthon nincs.– Ha hazamenne, hívj föl Stivánál.Rangert tárcsáztam, elmeséltem a helyzetet, mondtam, hogy

segítségre lenne szükségem. Visszamentem Spiróhoz, és azt mondtam, ha nem visz be a balzsamozóba, áramot vezetek a lottyadt hátsójába. Ezen elgondolkodott egy percig, majd sarkon fordult, és átvágtatott a termeken. Nagy csattanással kivágta az ajtót, és odavetette, hogy gyors legyek.

Mintha bizony Fred Dagustónál akartam volna tölteni az időt.

– Nincs itt – mondtam, amikor visszamentem hozzá; az ajtófélfát támasztotta, és meredten bámulta a szokatlan dudorokat a kabátok alatt, hátha egy gyászoló megfúj egy tekercs vécépapírt.

– Nagy meglepetés.– Egyedül a pincében nem néztem még körül.– Nincs a pincében. Az ajtó zárva. Ahogy ez is zárva volt.– Látni akarom.– Ide figyelj, szerintem elment valami másik öreg tyúkkal.

És üldögél egy étteremben, és éppen az őrületbe kerget egy szerencsétlen pincérnőt.

– Engedj le a pincébe, és esküszöm, nem piszkállak többet.– Na ez jól hangzik.Egy idős ember csapott Spiro vállára. – Hogy van Con?

Kijött már a kórházból?– Igen – felelte Spiro. – Már kijött. Jövő héten már dolgozik

is. Hétfőtől.– Maga biztos örül, hogy már visszajön.– De mennyire! Már a gondolattól is ugrándozom

örömömben.Spiro átment a hallon, kerülgette az embereket, egyeseken

átnézett, másoknak hízelgett egy kört. Mentem a nyomában a pinceajtó felé, és türelmetlenül vártam, míg a kulcsok közt válogatott. A szívem kalapált, féltem attól, mit találok a pincében.

Szerettem volna, ha Spirónak igaza van. Ha a nagyi egy étteremben üldögél valami barátnőjével – de ezt nemigen tartottam valószínűnek.

Ha erőszakkal kivitték volna a házból, Morelli vagy Roche lépett volna. Ha csak nem a hátsó ajtón vitték ki. A hátsó ajtó környéke ugyanis vakfolt számukra. Viszont cserébe bedrótozták a házat. És ha a mikrofonok élnek, akkor Morelli és Roche hallotta, hogy a nagyit keresem, és teszik a dolgukat, akármi is az.

Felkapcsoltam a pincelépcső villanyát, és leszóltam. – Nagyi?

Valahol távol a kazán mormogott, és hangokat is hallottam a mögöttem lévő termekből. Egy kis fénykör világított a lépcső alján a pince padlóján. Próbáltam mögé nézni, és feszülten füleltem bármely halk kis hangra a pince felől.

A csönd hallatán összeugrott a gyomrom. Valaki volt

odalent. Éreztem. Éppoly határozottan éreztem, mint Spiro leheletét a nyakamban.

Az az igazság, hogy nem vagyok valami hősies típus. Félek a pókoktól, a földönkívüliektől, és néha muszáj benéznem az ágy alá, nincs-e ott valami szörnyeteg. Ha egyszer találok egyet, hát kirohanok a lakásból, és sosem megyek vissza, az tuti.

– Megy az idő – mondta Spiro. – Lemész, vagy mi lesz?Előkotortam a táskámból a harmincnyolcasomat, és

elindultam lefelé a lépcsőn. Stephanie Plum, a szánalmas kis fejvadász egyszerre csak egy fokot megy lefelé, és szinte teljesen vak, mert a szíve olyan erővel dobog a torkában, hogy ide-oda rángatja a fejét, és összefolyik előtte minden.

Megálltam az alsó lépcsőfokon, balra nyúltam, és felkapcsoltam a villanyt. Mármint a kapcsolót. Semmi nem történt.

– Hé, Spiro – szóltam föl. – Nem ég a villany.Spiro lekuporodott a lépcső tetején. – Biztos a megszakító –

szólt vissza.– Hol a doboza?– Jobbra a kazán mögött.A fenébe is. Jobbra minden koromfekete. Az elemlámpám

után nyúltam, és még mielőtt visszahúzhattam volna a kezem a táskámból, Kenny ugrott elő a sötétségből. Oldalról támadott nekem, mindketten a földre estünk, belém szakadt a szusz, ráadásul a pisztolyom is kiesett a kezemből, és jó messzire szánkázott. Valahogy lábra álltam, de azonnal lerántott újra. Egy térd nyomult a lapockáim közé, és egy éles tárgy hegye bökte a nyakamat.

– Meg ne mozdulj – mondta Kenny. – Ha csak megmoccansz, a torkodba vágom a kést.

Hallottam, hogy odafent csapódik az ajtó, és Spiro siet

lefelé. – Kenny? Mi az istent csinálsz te ott lenn? Hogy jutottál be?

– A pinceajtón keresztül. Azzal a kulccsal, amit adtál. Hogy másképp, mit gondolsz?

– Nem tudtam, hogy visszajössz. Azt hittem, tegnap éjjel mindent bepakoltál.

– Visszajöttem, hogy ellenőrizzem a dolgokat. Meg akartam győződni róla, hogy minden megvan.

– Mi a fenét akarsz ezzel mondani?– Azt, hogy idegesítesz.– Én idegesítelek téged? Te vagy sunyi és kiszámíthatatlan,

és még én idegesítelek?– Vigyázz a szádra! Tudod ám, ki a sunyi!– Na idefigyelj. Tudod, mi a különbség közted és köztem?

Hogy ez számomra csak üzlet. Úgy viselkedem, mint egy profi. Valaki ellopta a koporsókat, hát fölfogadtam egy szakembert, hogy találja meg. És nem lőttem térden a haveromat, csak azért, mert ki voltam akadva. És nem voltam olyan hülye, hogy lopott fegyverrel lőjem térden, aztán elkapjon egy szolgálaton kívüli rendőr. És nem én fantáziáltam, hogy a társaim összeesküsznek ellenem. Összeesküvés! Szánalmas! És nem én rágtam be erre a csajszira sem, itten. Tudod, mi a te bajod, Kenny? Hogy rákattansz valamire, és nem tudsz leszállni róla. Teljesen belecsavarodsz, és nem látsz a szemedtől. Ráadásul a kirakatba teszed a baromságaidat, te idióta. Szép csöndesen is megszabadulhattál volna Sandemantól, de nem, neked muszáj volt levágni a rohadék lábfejét…

Kenny kuncogott. – Én pedig megmondom, mi a te bajod, Spiro. Te nem élvezed az életet. Túl komolyan veszed. Agyadra ment a temetkezés. A változatosság kedvéért azt a nagy tűdet egyszer egy élőbe is beleszúrhatnád.

– Te beteg vagy.

– Lehet, de te sem vagy egészséges. Túl sokáig nézted a mutatványaimat.

Hallottam, hogy Spiro mögém lép. – Túl sokat beszélsz.– Nem számít. Cicamica már úgysem meséli el senkinek. Ő

és nagyikája eltűnnek.– Felőlem! Csak ne itt csináld. Nem akarok belekeveredni.Spiro a biztosítékhoz lépett, és felgyújtotta a villanyt.Az egyik fal mellett öt, ládába csomagolt koporsó volt, a

kazán és a vízmelegítő a pince közepén állt, a hátsó ajtó mellett pedig nagy összevisszaságban ládák és dobozok. Nem kellett sok ész kitalálni, mi lehet bennük.

– Nem értem – mondtam. – Miért hoztátok ide a cuccot? Con hétfőn bejön dolgozni. Hogy dugjátok el előle?

– Hétfőre eltüntetjük a cuccot – mondta Spiro. – Tegnap mindent idehoztunk, és leltárt csináltunk. Sandeman hurcolászta az egész rohadt rakományt a teherautóján, és onnan árulta. Szerencsénkre te kiszúrtad a bútorszállítót Deliónál. Ha Sandeman még néhány hétig szabadon lófrál, hát semmi nem marad az egészből.

– Nem tudom, hogy hoztátok be ide, de kivinni nem fogjátok. Morelli figyeli a házat.

Kenny fölhorkant. – Úgy megy ki, ahogyan bejött. A hússzállítóban.

– Az isten szerelmére! Az nem hússzállító – mondta Spiro.– Ja, persze, elfelejtettem. A hálókocsiban, a

koporsószállítóban. – Kenny fölállt, és engem is talpra rántott. – A zsaruk Spirót figyelik, és a házat. De a hálókocsit és Louie Moont nem. Vagyis akit Louie Moonnak hisznek. Egy madárijesztőre is kalapot tehetsz, és beültetheted a sötétített ablak mögé, a zsaruk azt hiszik, ő Louie Moon. És a jó öreg Louie igazán szolgálatkész. Ha a kezébe nyomsz egy slagot, és megparancsolod, hogy takarítson, órákig színét sem látod.

Fogalma sincs róla, ki vezeti a nyavalyás hálókocsiját.Nem rossz. Felöltöztették Kennyt úgy, hogy Louie Moonra

hasonlítson, a fegyvert és a lőszert a halottaskocsiban hozták a ravatalozóba, beparkoltak a garázsba, és onnan mindössze csak a garázs és a hátsó ajtó közt kellett idehozni a cuccot. És Morelli meg Roche nem látja a pincébe vezető hátsó ajtót. És a pincéből valószínűleg nem hallanak semmit. Roche a pincét valószínűleg nem drótozta be.

– Szóval hol az öregasszony? – kérdezte Spiro Kennyt.– A konyhában keresgélt teát, amikor meglátta, hogy

átmegyek az udvaron.Spiro arca megfeszült. – És szólt valakinek?– Nem. Kirontott a házból, és elkezdett üvöltözni velem,

amiért megszúrtam. Azt mondta, hogy megtanulhatnám tisztelni az öregeket.

Amennyire láttam, a nagyi nem volt a pincében. Reméltem, hogy ez azt jelenti, hogy Kenny a garázsba zárta be. Ha a garázsban van, talán még él, és talán sértetlen. Ha benyomta valahová a pincében, ahol nem láthatom, hát akkor túlságosan csöndben van.

Nemigen akartam belegondolni a csönd lehetséges okaiba, hátha így sikerül elűzni a gyomromat szorító pánikot, és helyette valami ideillőbb érzelmet működésre bírni. És ha gondolkodnék? Semmi. Nem megy. Ha trükköznék? Az sem megy. Ha bedühödnék? Érzek esetleg dühöt? Naná! Annyi düh feszít belülről, hogy majd szétrepedek. Dühöt érzek a nagyi miatt, az összes nő miatt, akiket Mancuso megkínzott, a zsaruk miatt, akiket megölt a lopott lőszerrel. Csőre töltöttem magam a dühömmel.

– És most? – fordultam Kennyhez. – Hová megyünk?– Először is jégre teszünk egy kicsit. Amíg kiürül a ház.

Aztán majd meglátjuk, milyen kedvemben leszek. Úgyis

ravatalozóban vagyunk, számos lehetőség kínálkozik. Például leszíjazhatunk az asztalra, és bebalzsamozhatunk élve. Az jó buli lenne. – A kés hegyét a nyakamhoz nyomta. – Gyerünk.

– Hová?Intett a fejével. – Oda a sarokba.A ládába csomagolt koporsók álltak ott. – A koporsókhoz?Mosolygott, és taszított egyet rajtam. – A koporsók később

jönnek.Alaposabban szemügyre vettem az árnyékos sarkot, és

rájöttem, hogy a koporsók nincsenek egészen a falra tolva. Mögöttük egy kétfiókos hűtő állt. A fiókok zárva, a fém tálcák vastag fémajtók mögé tolva.

– Finom sötét lesz odabent – mondta Kenny. – Lesz időd elgondolkodni.

Félelem nyilallt a gerincembe, és összerántotta a gyomrom. – Mazur nagyi…

– Épp jégkrém készül belőle.– NEM! Engedd ki! Nyisd ki a fiókot, és bármit megteszek,

amit akarsz.– Amúgyis bármit megteszel, amit akarok – mondta Kenny.

– És nem leszel valami fürge, ha eltöltesz odabent egy órát.Ömlött a könny az arcomon, testemen meg a verejték. –

Öreg. Nem jelent veszélyt számodra. Engedd el.– Nem jelent veszélyt? Viccelsz? Az öreglány a szó szoros

értelmében bolond! Tudod, milyen nehéz volt betenni a fiókba?– Mostanra biztos meghalt – szólt közbe Spiro.Kenny ránézett. – Gondolod?– Mióta van benne?Kenny az órájára nézett. – Tíz perce lehet.Spiro zsebre vágta a kezét. – Levetted a hőmérsékletet?– Nem. Csak betuszkoltam.– Üresen nem szoktuk bekapcsolni a hűtést – magyarázta

Spiro. – Spórolunk az árammal. Szobahőmérséklet lehet odabent.

– Lehet, de meghalhatott a rémülettől is. Mit gondolsz? – fordult hozzám Spiro.

Bennem rekedt a sírás.– Cicamica megkukult – mondta Kenny. – Nyissuk ki a

fiókot, és nézzük meg, lélegzik-e még a nyanya.Spiro kiengedte a kallantyút, és kinyílt az ajtó. Megfogta az

acéltálca végét, és lassan húzta kifelé, ezért aztán először Mazur nagyi cipőjét láttam meg, orral fölfelé, majd csontos lábszárát, aztán a nagy kék kabátot, aztán a karjait szorosan a teste mellett, keze a kabátujjba csúszva.

Elöntött a fájdalom. Erőlködtem, hogy lélegezzek, pislogtam, hogy tisztán lássak.

A tálca teljesen kijött, és a helyére kattant. A nagyi rezzenéstelenül bámulta a plafont, szája csukva, teste merev.

Némán néztük pár pillanatig.Kenny szólalt meg először. – Hát erősen halottnak látszik –

mondta. – Told vissza.Fura hangot hallottunk a sarokból. Sziszegést. Hegyeztük a

fülünket. Aprócska rándulást láttam a nagyi szeme körül. Aztán megint a sziszegés. Ezúttal hangosabban. A nagyi a levegőt szívja be a műfogsorán keresztül!

– Hmmm – mondta Kenny. – Lehet, hogy még nem halt meg.

– Be kellett volna állítanod a hűtést – mondta Spiro. – Jó kis szerkentyű ez, nulla fokon is hűt. Tíz percig sem bírta volna.

Nagyi tett néhány erőtlen mozdulatot a tálcán.– Mit csinál? – kérdezte Spiro.– Megpróbál felülni – felelte Kenny. – De túl öreg hozzá.

Már nem engedelmeskednek azok az öreg csontok, igaz, nyanya?

– Öreg – suttogta a nagyi. – Megmutatom, ki az öreg.– Told vissza a tálcát – mondta Kenny Spirónak. – És állítsd

be a hűtést.Spiro elkezdte tolni a tálcát, de a nagyi rúgott egyet, és

megakasztotta. Felhúzta a térdét, és ütötte a fémet a lábával, és belül is a kezével.

Spiro nagy nyögéssel beljebb taszította a tálcát, de az nem kattant a helyére, és nem tudta bezárni az ajtaját.

– Valahol elakadt – mondta. – Nem csúszik be teljesen.– Húzd ki – mondta Kenny. – Nézzük meg, mitől akad.Spiro kihúzta.Nagyi arca is előbukkant, az orra, a szeme. A kezét ezúttal

felnyújtotta a feje fölé.– Már megint problémázunk, nyanya? – kérdezte Kenny. –

Megakasztja a fiókot valamivel?A nagyi nem válaszolt, de láttam, hogy mozog a szája,

műfogsora összefeszül.– Tegye a karját a teste mellé – mondta Kenny. – És ne

bosszantson tovább. Elveszítem a türelmemet.A nagyi küszködve húzta előre a karját, végül előbukkant

bepólyált keze. Utána a másik is, és abban a jókora negyvenötöst szorongatta. Vállból lendítette a karját, és tüzelt.

Mind hasra vágódtunk, ő pedig újra lőtt. A második lövést csönd követte. Senki sem mozdult – csak a nagyi. Felült, és elhelyezkedett.

– Tudom, mi jár a fejetekben – mondta bele a csöndbe. – Hát az, hogy van-e még golyó ebben a puskában! Hát ebben a nagy keveredésben itt, meg bezárva a jégszekrénybe, majdnem elfeledkeztem arról, mit akartunk itt eredetileg! Különben meg ez itten egy negyvenötös Magnum, a világ legerősebb kézifegyvere, és mindenestül leviheti a fejeteket, szerintem másra kéne gondolnotok. Arra, hogy vajon szerencsétek van-e?

Na, seggfejek?– Te jó ég – szólalt meg Spiro. – Azt hiszi, ő Clint

Eastwood.Bumm! A nagyi tüzelt, és egy lámpa elaludt.– Puff – mondta –, valami baj van itt a világítással.Kenny a lőszeres ládák felé kúszott, hogy fegyvert

szerezzen, Spiro rohant a lépcső felé, én meg hason csúsztam a nagyihoz.

Bumm! Újabb lövés. Kennyt elhibázta, de az egyik ládát eltalálta. Robbanás hallatszott, tüzes gombóc kúszott a plafon felé.

Talpra ugrottam, és lehúztam a nagyit a tálcáról.Egy másik láda is felrobbant. Tűz pattogott a padlón, és a

fakoporsók irányába kígyózott. Nem tudtam, mi robbant föl, de úgy gondoltam, nagy mázli, hogy nem talált el bennünket egy-két repülő szilánk. Füst hömpölygött az égő dobozokból, el-eltakarta a fényt, csípte a szemem.

A hátsó ajtó felé taszigáltam a nagyit, ki az udvarra.– Jól vagy? – kiáltottam rá.– Meg akart ölni – mondta. – És téged is meg akart ölni.– Igen.– Borzalmas, mire képesek az emberek. Nem tisztelik az

életet!– Igen.A nagyi hátra nézett a házra. – Szerencsére nem mindenki

olyan, mint Kenny. Szerencsére vannak rendes emberek is.– Mint mi – mondtam.– Hát én inkább a Piszkos Harryre gondoltam.– Micsoda beszédet vágtál le!– Ezt már régóta szerettem volna elmondani. Minden

rosszban van valami jó, nem?– Ki tudsz menni az épület elé? Próbáld megkeresni

Morellit, és mondd meg, hogy itt vagyok!A nagyi bizonytalanul megindult a kocsifelhajtó felé. – Ha

ott van, megtalálom.Kenny a pince túlsó felében volt, amikor mi kirohantunk.

Vagy ő is feljött a lépcsőn, vagy még mindig bent van, és laposkúszásban próbálja elérni a hátsó ajtót. Az utóbbira fogadtam volna. Túl sok ember volt a lépcső tetején.

Vagy öt méterre álltam az ajtótól, és nem tudtam, mit tennék, ha meglátnám Kennyt. Sem fegyver nem volt nálam, sem spray. Még elemlámpa sem. Valószínűleg el kéne tűnnöm innen, és hagyni Kennyt a francba. A pénz nem éri meg, mondtam magamnak.

Hogy micsoda?! Hiszen ez már nem a pénzről szólt. Hanem a nagyiról.

Újabb kisebb robbanást hallottam, és lángokat láttam a konyha ablakában. Az utcán emberek ordibáltak, a távolból sziréna vijjogott. Füst ömlött ki a pinceajtón, és egyszer csak emberi alakot öltött. Pokoli jelenség, hátulról a tűz világította meg. Kenny.

Lehajolt, köhögött, levegő után kapkodott. Karja ernyedten lógott az oldalán. Nem úgy nézett ki, mint aki képes lenne fegyvert használni. Mázli. Jobbra-balra pislogott, majd nyílegyenesen elindult felém. A szívem majd’ kiugrott a mellkasomból, mire rájöttem, hogy nem lát. Ott álltam az árnyékban, az ő menekülési útvonalában. Meg akarta kerülni a garázst, és eltűnni a Burg keskeny sikátoraiban.

Előrelopakodott. Hátul dübörgött a tűz – itt csönd volt. Már alig másfél méternyire lehetett, amikor észrevett. Döbbenten állt meg, egymásra néztünk. Azt hittem, kikerül és elrohan, de átkozódva egyenesen nekem rontott. Mindketten a földre estünk, rúgtuk, karmoltuk egymást. Adtam neki egyet a térdemmel, és a hüvelykujjam a szemgödrébe mélyesztettem.

Kenny üvöltött és ellökött, majd felguggolt. Megragadtam a lábát, ettől újra a földre került. Gurultunk összevissza. Rúgás, karmolás, káromkodás.

Nagyobb és erősebb volt, mint én, és biztosan őrültebb is. Bár talán akad, aki ezt vitatná. De a düh az én oldalamon állt. Kenny kétségbeesett volt, nekem viszont elborította az agyamat a düh.

Nem megfékezni akartam…, hanem megsebesíteni. Nem esik jól ezt beismerni. Sosem gondoltam, hogy kegyetlen és bosszúszomjas lennék – erre tessék.

Ökölbe szorítottam a kezem, és akkorát bokszoltam bele, hogy a karom is belefájdult. Reccsenés hallatszott, zihálás, azután széttárt karral elterült a sötétben.

Megragadtam az ingét, és segítségért kiabáltam. A keze hirtelen a nyakamra kulcsolódott, forró lélegzete az arcomba ömlött. Hangja mély volt. – Meghalsz.

Lehet, de velem jön ő is. Egyre szorítottam az ingét. Csak akkor tud szabadulni belőle, ha leveszi. Ha addig fojtogat, míg elájulok, akkor is szorítom az ingét.

Annyira rákattantam az ingére, hogy jó időbe telt, míg rájöttem, már hárman vagyunk a színen.

– Jézusom! – ordított Morelli a fülembe. – Engedd már el az ingét!

– De akkor elmegy!– Nem megy el. Fogom.Morelli mögé néztem, és Rangert meg Roche-t láttam a ház

sarkánál két egyenruhással.– Szedjétek le rólam ezt a nőt! – üvöltött Kenny. – Ezek a

Plum kurvák mind állatok! Állatok!Újabb reccsenést hallottam a sötétben, és gyanítottam, hogy

Morelli véletlenül eltört valamit, ami Kennyhez tartozott. Például az orrát.

15.

Rex ketrecét nagy kék pokrócba csavartam, hogy ne fagyjon meg, míg hazaszállítom. Kivettem a Buick első üléséről, majd a fenekemmel belöktem az ajtót. Jó érzés volt hazaköltözni a saját lakásomba. Jó érzés volt biztonságban érezni magam. Kennyt becsukták, mégpedig jó hosszú időre. Remélhetőleg egy életre.

Lifttel mentünk föl. Kinyílt az ajtó, és jól éreztem magam, amikor kiléptem a lépcsőházba. Szerettem a lépcsőházat, és szerettem Mr. Woleskyt, és szerettem Mrs. Bestlert. Reggel kilenc óra volt, és arra készültem, hogy zuhanyozni fogok a saját fürdőszobámban. Szerettem a fürdőszobámat.

Ajtónyitás közben a csípőmön egyensúlyoztam Rexet. Később – ezt terveztem – majd bemegyek az irodába, felveszem a díjamat. Aztán vásárolni megyek. Talán egy új hűtőt.

Letettem Rexet a kanapé melletti asztalra, és elhúztam a függönyöket. Szerettem a függönyeimet. És álltam ott egy darabig, bámultam a parkolóra nyíló csodás kilátást, és arra gondoltam, hogy a parkolót is szeretem.

– Itthon – mondtam. Kellemes, szép, nyugodt. Az enyém.Kopogtak az ajtón.Kilestem a kukucskálón. Morelli volt.

– Gondoltam, biztos érdekelnek a részletek – mondta.Kinyitottam az ajtót. – Kenny beszélt?Morelli belépett. Tartása laza volt, de a szeme sarkából azért

gyorsan fölmérte a környezetet. Mindhalálig zsaru. – Valamennyit, de abból összeállt a kép – mondta. – Kiderült, hogy hárman csinálták, ahogy sejtettük is, Kenny, Moogey és Spiro. És mindegyiknek volt kulcsa a raktárhoz.

– Egy mindenkiért, mindenki egyért.– Inkább senki senkiért. Senki nem bízott a másikban. Az

egész mögött Kenny volt az agy. Ő tervelte ki a lopást, és szerzett egy tengerentúli vevőt a lőszerre.

– A mexikói és El Salvador-i telefonszámok…– Igen. És kapott szép előleget is…– Amit rögvest el is költött.– Igen. Aztán elment a raktárba, hogy előkészítse a

szállítmányt a behajózásra, és mi történt?– Nem volt ott a cucc.– Igen. Mondd, miért vagy dzsekiben?– Most értem haza. – Sóvárogva néztem a fürdőszoba felé. –

Éppen zuhanyozni akartam.– Hmmm.– Semmi hmmm. Mesélj Sandemanról. Ő hogy került a

képbe?– Véletlenül hallott egy beszélgetést Spiro és Moogey

között, és kíváncsi lett. Ezért hosszú bűnözői pályafutásának egyik jól bevált eszközéhez folyamodott, lemásolta Moogey kulcsát, hosszas keresgélés után megtalálta a raktárt.

– Ki ölte meg Moogeyt?– Sandeman. Ideges lett. Arra gondolt, Moogey rájön, mi a

helyzet a kölcsönvett bútorszállítóval.– És Sandeman ezt mind elmesélte Kennynek?– Kenny nagyon meggyőző tud ám lenni.

Ebben nem kételkedtem.Morelli a dzsekim cipzárjával játszott. – A zuhanyozás…Kinyújtott karral az ajtóra mutattam. – Kifelé.– Nem akarsz Spiróról is hallani?– Mi van Spiróval?– Őt még nem fogtuk el.– Valószínűleg a föld alá bújt. Morelli arca megvonaglott.– Ez a temetkezési vállalkozók humora – mondtam.– Még valami. Kenny nagyon érdekeset mesélt arról, hogy

kezdődött a tűz.– Hazugság. Csupa hazugság.– Az egész szörnyűséget megúszhattad volna, ha benne

hagyod azt a kis kütyüt a táskádban.A szemem összeszűkült, a karom összefontam a

mellkasomon. – Ezt talán hagyjuk.– Csupasz seggel hagytál ott éjjel az utca közepén!– Odaadtam a pisztolyod, nem?Morelli vigyorgott. – Adtál volna te többet is, szivi.– Felejtsd el.– Dehogy felejtem. Tartozol nekem.– Semmivel nem tartozom neked! Ha itt valaki tartozik, hát

az te vagy! Elkaptam neked az unokatestvéred!– És közben porig égetted Stiva ravatalozóját, és

elpusztítottál több ezer dollár értékű állami tulajdont.– Hát ha ilyen finnyás vagy ezzel a…– Finnyás? Szivi, te vagy a világtörténelem legrosszabb

fejvadásza.– Na, ebből elég. Van nekem jobb dolgom is, mint hogy

hallgassam a sértéseidet.Kitaszigáltam az előszobába, a lépcsőházba – becsaptam

mögötte az ajtót, és be is zártam. Aztán kilestem a kukucskálón.

Morelli vigyorgott rám.– Kiástam a csatabárdot! – üvöltöttem az ajtón keresztül.– Ez az én szerencsém – felelte. – Háborúban jó vagyok.

KEDVES OLVASÓNK!

Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthető awww.ulpiushaz.hu

című honlapon.

Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkrólhírlevélben

tájékoztatjuk olvasóinkat,amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

Ulpius-ház Könyvkiadó, BudapestFelelős kiadó: Kepets AndrásSzerkesztette: Merényi Ágnes

Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., DebrecenFelelős vezető: György Géza vezérigazgató