Jeanne-Marie Joёl

Ne nyeld le szó nélkül

ALBATROSZ KÖNYVEK BUDAPEST

2

© Zsámboki Mária, 1989

3

ISBN 80—7089—045—2

I. FEJEZET

1

Pizsamában állt az ablak előtt, dörzsölgette a szemét, mindhiába. A városon sűrű köd ült, az orránál sem látott tovább. Mint az állott tejbegríz, olyan — gondolta. A fejében is sűrű volt a köd: az esti konyakozás megtette a magáét.

Fele királyságomat egy doboz sörért!De hát honnan vegye, épp hogy hajnalodott, bár ezt csak az órájáról

tudta, amely bágyadtan lógott le az asztalról. Visszament az ablakhoz.Farkasok órája! Miért is? Miért éppen a farkasoké? — tűnődött el.

Mindig megmozgatták az agyát az efféle nyelvészeti problémák, most azonban nem jutott tovább. Föl sem merült benne, hogy elballagjon a!

könyvespolcig, s felüssön egy lexikont. Minden mozdulata fájt.Össze kell szednem magam — gondolta elgyötörten, s akkor hirtelen

eszébe jutott, hogy mégiscsak lennie kell két doboz sörnek, méghozzá, ha nem csal az emlékezete: a hűtőben! Olyan jókedvre derült, hogy futva indult a konyhába. Ám rögvest meg is torpant: mintha egyszerre legalább tíz kampósszeget vertek volna a fejébe.

Nagyon lassan folytatta hát az útját, s homályosan érezte csak, hogy valami rendkívül fontos dolog vár rá. Hogy mi, arról egyelőre sejtelme sem volt, csak azt tudta, hogy valamiképp összefügg a köddel.

Mégpedig nem igazán jól.Aztán valami női név merült föl, Mariette? Marqueritte? Martine,

Jeanne-Marie vagy egyszerűen csak Marie? Efféle mindenesetre. Egy igen fontos nő neve, nem értette, hogyan is felejthette el. Majd csak kialakul ~ reménykedett, s végre elérte a sört. Megtámadta a dobozt, de nem egykönnyen boldogult vele. Pohárral aztán végképp nem bíbelődött, itta a lyukon át, ahogy tudta. S ahogy a kortyok csúsztak le a torkán, úgy lett egyre világosabb.

Egyelőre csak a fejében. Odakint sűrű köd volt. Újra az ablakhoz vánszorgott, s megkísérelte megállapítani, hogy üldözői őrt állnak-e a ház előtt, avagy sem. Nem emlékezett rá, hogy az este sikerült-e leráznia őket. Látni azonban nem látott semmit.

Afelől nem voltak kétségei, hogy a két ürge, ha itt vár rá, már régen fölfedezte a hátsó kijáratot. Azt azonban, meglehet, nem tudják, hogy a hatodikon van egy átjáró a szomszéd házba. Ezzel sem nyer túl sokat, bár, ki tudja? A köd nemcsak nekik segít.

A második sörnek már a fürdőszobában esett neki. Állt a tükör előtt, és meglehetősen rosszalló pillantásokat vetett a pirospozsgás, ám most kissé petyhüdt arcú fiatalemberre, aki visszabámult rá.

Hiába a bajusz meg a szakáll, sohasem lesz ebből komoly felnőtt arc — gondolta csüggedten. Igyekezett elterelni a figyelmét erről a kellemetlen benyomásról, s akkor hirtelen rádöbbent, mi is a feladata.

4

Azon kívül persze, hogy észrevétlenül közelítse meg a kocsiját. Tehát hajtani keményen, legalább háromszáz kilométert, hogy elérje azt a nőt, akivel feltétlenül beszélnie kell. A neve most nem fontos, a lényeg, hogy végre tudja, ki az. De hogy sietnie miért olyan fontos, az az istennek sem jutott az eszébe. Csak azt tudta biztosan, hogy nagyon kell tekerni. Sebaj, majd csak kialakul — bátorította magát.

A zuhanyozás és az öltözködés már viszonylag könnyen ment, csupán a pulóverével bajlódott sokáig, míg rá nem jött, hogy az nem a farmerja. Jaj, csak konyakot ne lássak többé — nézett csüggedten és szinte rettegve az üresen meredező barna üvegre.

Milyen szerencse, hogy a kocsit a barátnője háza előtt hagyta!Biztos ez? Márminthogy ez olyan nagy szerencse volna? És ha azok ott

állnak lesben? Vagy itt is, ott is? Hiszen akárhányan lehetnek...Mindegy. Élj veszélyesen! Majd csak lesz valahogy!Fölment a hatodikra, át a szomszédba, ki a hátsó kapun.Végül is a ködben megbízhatom — gondolta ennyi siker után

elégedetten. Már-már biztos volt a dolgában; senki sem követi, puha csönd van, tej fehér. A fal mellett lépkedett, óvatosan. Elég terepszínű vagyok —  gondolta magabiztosan.

És utoljára.Mert ezután már nemigen gondolhatott semmire. Még érezte, hogy a

fejére rászakadt minimum három felhőkarcoló, aztán nem volt többé semmi. Csak talán a köd még egy darabig: a sűrű tejbegríz, s valami - zuhanás, nem is kellemetlen.

Csak puhára essen — villant még át az agyán, de úgy, mintha ezt valaki más gondolta volna helyette. Aztán már köd sem volt.

Semmi.Csak a legteljesebb, legkormosabb sötétség.

2

—    Miért kellene tudnom, hová tetted? Persze, ha csak egy kicsit rendesebb volnál... — nem folytatja. Maga is utálja, hogy így beszél. Tudja, csak tehetetlenségében teszi, hiszen Gabriel akkor is rendetlen lesz, ha a feje tetejére áll, tisztában van vele. Végül is világosan látja, hogy ez a rendetlenség mennyi mindennel összefügg, csupa olyasmivel, ami Gabrielben elbűvölő és lefegyverző. Nem, nem is akarja megváltoztatni. Még ha tudná, sem tenné. Mégis fölingerlik reggel az efféle mondatok. Amúgy is kapkodással telik az idő. Bibie ilyenkor bőg vagy visít, épp elég tényleg... És akkor még Gabriel üzembiztosan rajta keresi a cuccait, pedig ő szinte be sem megy a szobájába, csak ha tényleg dolga van ott, amúgy mindig kopog, a fene egye meg, elég!— Nem tudom, hol lehet, drágám — mondja, s visszatartja a haragját,

hiszen már rég rájött, hogy igazából nem a gyerekekre mérges.— Pedig van benne egy vers, mama. Hatalmas! Meg akartam mutatni

neked, bár persze biztos ismered, naná, éppen te ne ismernéd! — s már ellenséges is, maga sem igen tudja, miért.Jeanne-Marie nem fűz kommentárt a hallottakhoz. Elege van, tényleg.

Most még a fia lelke, épp ez hiányzott. Különben is ezerszer

5

végiggondolta már. S Bibie épp visítani kezd valami szoknya miatt, amit mégsem akar fölvenni.Közben elmúlt fél nyolc, ma megint el fog késni, ez is micsoda baromság,

hogy nyolckor bent kell lennie. Kaszárnya ez, nem szerkesztőség!Megnyugtatja a kicsit, rámosolyog a nagyra, s neki is mond valami

vigasztalót a műveltség rejtelmeiről, közben a cipzárját rángatja, és eszébe jut: jönnek a gázszerelők, valahogy be kell jutniuk a lakásba, ráadásul Bibie ceruzáit sem hegyezte ki az este. Vajon tényleg igazam van, amikor azt gondolom, hogy nőnek lenni nagyszerű dolog? — villan át rajta, nem először. Máskor a fantasztikus örömök emlékébe kapaszkodott, s hamar megnyugodott. Most azonban összeszorul a torka, érzi amint megnedvesedik a tenyere, s a szemét is befutja a pára. Megrázza magát, s igyekszik csupa remek dologra gondolni. Hasztalanul. Fakó most az is, amit pedig színesen Őrzött meg az emlékezetében.

— Hol hagytad, bébi, a humorérzékedet? — hallja a saját hangját, s látja Bibie elképedt arcát. Magában beszél?

Jeanne-Marie összeszedi magát végre, elhessegeti annak a csodálatos és csúfos végű hajnalnak az emlékét. Fantasztikus, mennyi csillag volt az égen azon az éjszakán! Mondta is akkor Juliennek: legalább kétszer annyi, mint rendesen.

Ellenőrzi Bibie táskáját, végignéz a fián is, gépiesen figyelmezteti őket erre-arra. Elbúcsúzik. A gyerekek leügetnek a lépcsőn, visszhangzik a ház. Jeanne-Marie mindig attól tart, hogy ezt a dübörgést a lakók közül egyszer már tényleg szóvá teszi valaki.

Végre csönd van, jó csönd, most mégis rohadt nehéz, súlyos. Áll benne egy percig bénán és tanácstalanul.

Hívjam fel mégis? Kényszerítsem, hogy beszéljen? Képtelenség!Vállára kapja a tarisznyáját, firkant egy levelet a szerelőknek, kiteszi az

ajtóra, a kulcsokkal átrohan a szomszéd nénihez, valahogy elszabadul a szóáradatból, s máris bent ül a rozoga Renault 4-ben. Indít, és nyomban bekapcsolja a magnót.

Gabriel legújabb kedvencei süvöltenek a kazettáról, nem is rossz,/ kábít rendesen. Jeanne-Marie igyekszik arra gondolni, ami odabent vár rá. A cikk, amit épp a sokcsillagos éjszaka miatt nem tudott megírni! Persze, magának könnyűszerrel bevallja, hogy egészen hidegen hagyják a sajtkészítés hagyományai és rejtelmei. Ezek a pedagogikus célzattal rárótt feladatok: a főnökének az a mániája, hogy nem lehet ennyire belebújni az irodalomba, olykor legalább kirándulásokat kell tenni az úgynevezett valóságos életbe. A sűrűjébe, ahogy mondani szokta. Jeanne-Marie hiába kap kiütéseket tőle, nincs mód visszaverni az „életszagú” riportmegbízásokat. Majd csak kivágom magam valahogy — gondolja, s már rég a lámpára sem figyel, megint az az arc, az a hajnal, az a… A fene egye meg! Ne nézz arra!

Kiáll az út szélére, előveszi a táskájából Margot levelet. Újra átfutja, nem emlékezett pontosan mikorra szól a meghívás. Valójában nincs is kedve elutazni, pedig most talán éppen ez tenne jót... Ennyi év után viszontlátni őket... talán tényleg ... Persze, nem veszélytelen. Hűséges barátja, Alex sem fog örülni, de mint mindenbe, ebbe is beletörődik majd. Alex, hát igen, mit is kezdjen vele, főleg most, Julien után ... A hűséges,

6

megadó, jó Alex... Jeanne-Marie azért persze tudja, mennyire fontos neki, hogy még sincs egészen egyedül.

3

— Már megbocsáss, a lökött barátaid miatt hagyjam abba? Most, amikor végre megvan, amit hosszú ideje hiába kerestem? Nem gondolod komolyan!

— Vilo, ne hülyéskedj, hogyhogy az én barátaim? Eddig szívesen jöttél. Készültél, számítottál rá ... Nem értem! A szobrot úgysem tudnád most befejezni, magad mondtad, hogy még legalább két hétre van szükséged...

Michel tanácstalanul téblábol a kertben, kedvenc veteményei között. Megint komolyan vette Violette hisztériáját, pedig igazán tudhatná már... Persze, neki nagyon fontos ez a találkozó, mindig is az volt; Jeanne-Marie-t is sikerült megtalálni. Legalább tizenöt éve nem látták, elbújt előlük, de most biztosan eljön, hiszen azt üzente. Jeanne-Marie, a féktelen, a veszedelmesen eleven lány, aki aztán tényleg tudta, mennyire fantasztikus dolog élni... Vajon milyen lehet most?Michel azelőtt vonzódott hozzá, de épp annyira féltette is magát. Nagyon hamar rájött, hogy ezt az egészet még akkor sem neki találták ki, ha élete végéig ácsingózna utána. Neki elsősorban biztonságra van szüksége, biztonságra minden fronton, s talán minden áron is. Ahogy elnézi Vilót, mennyire unja, nincs rá kifejezés, és mégis ... Mindent neki köszönhet. Pontosabban az apjának, a híres, vagy inkább hírhedt Ambroise professzornak, aki a családjáért oly sok mindenre képes. Ráadásul valóban elsőrangú tudós. És nemcsak az elméleti fizikában. A hatalom tudománya is a kisujjában van. Michel nem ismert senkit a környezetében, aki ilyen, szinte félelmetes módon terjesztette ki a befolyását és élt a hatalmával, amelyre saját rátermettsége, ügyessége és könyörtelensége folytán tett szert. Annak idején belőle is pillanatok alatt igen reményteljes fiatal kutatót csinált, a legjobb helyre nyomta be őt, ahol egyetlen gyors sebességgel haladhatott előre vagy inkább fölfelé a ranglétrán.

Mindezért cserébe semmit sem kért. Szavakkal legalábbis nem. Michel azonban pontosan tudta, mi az ára az ő döccenőmentes, felfelé törő karrierjének.

És ezt olykor igazán nem könnyű elviselni. Most sem. Haragszik Jeanne-Marie-ra, amiért a puszta emlékével így fölkavarta, legszívesebben tényleg itt hagyná ezt a remekül berendezett életét, és belerohanna, bele a sűrűjébe ...

Végigsimít a homlokán. Ez a mozdulat mindig megnyugtatja. Ismét Vilóhoz fordul, az asszonyt szemlátomást majd szétveti a méreg. Csak legalább tudná, hogy miért?

— Most miért nézel így rám, azt mondd meg? Mi a fenét akarsz? Elegem van belőled, meg az ostoba ötleteidből! Lefogadom, hogy Jeanne-Marie miatt vagy ilyen zsizsikes, akkor meg miért nem vele élsz, drágaságom? Azt azért persze nem, a zűrzavart, a pénztelenséget, azt persze nem, mi? Csak így komótosan az apám árnyékában, meg az

7

enyémben... Az meg aztán tényleg miért is jutna eszedbe, hogy én is ember vagyok, s vannak érzelmeim?!

Nem felel Michel, erre mit is mondhatna, ismeri már éppen eléggé az efféle jeleneteket, tudja, most várnia kell, békésen, megadón, amíg le nem csöndesül a vihar ... Ha már semmi sem táplálja a haragját, Violette elég hamar belefárad, feladja, s legjobb társasági modorába menekül. Michel tudja, hogy a hisztériák mélyén ott lapul az asszony megemésztetlen bánata, a gyerek utáni reménytelen sóvárgás, s az, hogy ebbe soha, soha nem tud beletörődni.

Megenyhül hát, odamegy hozzá, megsimogatja a haját; a haját, ami alig van neki, ez a mániája, ez a tüskés fiúfrizura, nem szólva a szörnyű darabos mozgásáról, milyen erőltetett és hiábavaló... És a féltékenységi rohamai! Van-e egyáltalán olyan nőismerősük, akivel ne hozta volna össze? Michel közben nagyon jól tudja, ennek inkább örülnie kell. Éppen az ilyen elvakult emberek azok, akik nem látnak az orruknál tovább. Hiszen még véletlenül sem a másikra figyelnek.

Vagy téved? Az utóbbi időben a felesége mintha megváltozott volna, kevesebb a jelenet, de nagyobb a lefojtott idegesség. Lehet, hogy figyeli? Eh, az sem olyan nagy tragédia! El kell oszlatni minden gyanúját, a ki nem mondottakat is. Ennyi az egész.

—    Ha ellenedre van; ne menjünk el, kedvesem. Nehéz lesz ugyan megmagyarázni, hiszen az idén én szerveztem a találkozót, de majd csak kitalálok valamit, és ...

—    Szó sem lehet róla, nem hoználak ilyen helyzetbe. A világért sem! Elviselem valahogy, ne aggódj. Csak legalább azt tudnám, hogy tényleg szeretsz! — és oda van minden gunyorossága, már potyognak is a könnyei.

Michel talán ezt szokta meg a legnehezebben, a kegyetlenség és a gyöngeség rohamainak ezeket a gyors váltásait. De ma már, ennyi év után ebben is otthon van, néhány gépies, de lágyra formált gesztussal meg tudja nyugtatni a feleségét, még mindig sokkal egyszerűbb, mint megbeszélni a dolgokat. Azt ne, azt tényleg ne! Legbelül nagyon is jól tudja, ő az erősebb, s végül úgyis mindig eléri, amit igazán akar. Alaposan ismeri Vilót, minden titkával együtt. (Biztos ez? — fut át az agyán, de elhessegeti a hívatlan ötletet.) Tudja kezelni őt. S arra eddig még nem volt szükség, hogy a nagyágyúit is bevesse. Nem is lesz, reméli. Eddig minden kapcsolatában ő volt a győztes. Most sem lehet másként, keresztülviszi az akaratát. Elmennek szépen a találkozóra. És minden a legnagyobb rendben lesz. Ahogy lennie kell. Miért is ne? Hiszen csak tőle függ!

Ismét fölrémlik előtte apósának szikár alakja. Elhúzza a száját. Ambroise professzor már régen nem a példaképe — lenézi őt, bár ezt a világért el nem árulná senkinek. Lenézi, mert durvának, nyersnek találja a módszereit. Ő maga sokkal finomabb és egészen láthatatlan eszközökkel tör a céljára mindig. És az eredmények — ha egyelőre nem is olyan látványosak — őt igazolják.

Mosolyogva öleli magához Vilót, bekíséri a házba. Büszke magára, hogy mindig megleli a szelíd, az emberséges megoldást, mindig fölül marad - anélkül, hogy valaha is erőszakosnak kellene lennie.

8

4

Josi kelletlenül, de engedelmesen csomagol. Egyáltalán nem szeret utazni. Minden percben szüksége van élete bevált és megingathatatlannak látszó kereteire, különben fenyegető szakadék szélén érzi magát. Minden erejét és harmóniáját abból meríti, hogy a dolgok mindig a megszokott kerékvágásban vannak, a legkisebb váratlan esemény is kizökkenti, szinte megrémíti.

Persze, nem volt ez mindig így! De visszaemlékezni sem szeret azokra az időkre! Újra hallja azt a gonosz, elkeseredett, utolsó mondatot: „Te már sínen vagy, öregem, csak vigyázz, nehogy jöjjön a vonat.” Tudta akkor is, megérdemli. De már nem tehetett semmit.

Azóta. tényleg csak vigyáz, nehogy... Gyorsan fölidézi Odile lágy, odaadó arcát, hogy elűzze vele azt a másikat, azt az ennyi év után is fölkavarót, s ha belegondol, hogy most viszont kell látnia... nem, nem tudná a maga megszokott precíz modorában kifejezni az érzelmeit. Leginkább nem is akar kifejezni semmit. Főleg azonban azt szeretné, ha nem volnának ezek a kifejezhetetlen érzelmei.

Ha nem volnának semmilyenek sem.Mennyivel szívesebben temetkezne a szakkönyveibe ezen a hétvégén

is, és közben várná a telefonokat, hogy rohanhasson a betegeihez. A gyógyítás, igen, ha olykor tényleg sikerül, mindennél fontosabb neki. Talán csak a gyerekei fontosabbak nála. Vagy ők sem? Ezt eddig még nem tudta, s meglehet, nem is akarja eldönteni.

Odile jön feléje, sugárzó arccal, mint mindig, milyen nagyon jó ez, s mégis mennyire nyugtalanító... Csak legalább egyszer, egyetlen egyszer lenne elégedetlen! De nem, mindig boldog, ha látja őt, s mindent nagyszerűnek talál. Csodálatos asszony, persze, ehhez kétség nem fér, csakhogy. . . Megint az a régi, az a másik arc úszik be az emlékezetébe, s nemcsak az arc... Megrohanja annak a fantasztikus évnek minden emléke... egyszerre, készületlenül, el kell fednie a szemét, nehogy Odile észrevegyen valamit, nem, ezt nem veheti észre, hiszen hosszú évek óta hazudik neki, ez volt az egyetlen, de nagyon nehéz engedmény, amit Odile-nak tennie kellett, hogy megtagadta Jeanne-Marie-t, mintha tényleg nem is létezett volna ...

—    Mi baj, kedves — kérdi az asszony derűsen, de már kicsit aggódva.—    Azt hiszem, a szemembe ment valami — feleli Josi, és már szégyelli

is ezt az otromba hazugságot.Odile viszont elemében van, tiszta zsebkendőért rohan, közben

kedvesen utasításokat ad, hogy mit is csináljon addig, amíg vissza nem tér.

Josi nem érti, csak hallja a szavakat. Arra gondol, hogy az a valami annak idején bőven nemcsak a szemébe ment, s mit is tehetne már, ha a mai napig sem tudta kikotorni...

5

— Nem kellene indulnunk már, Daniel? — kérdezi a fiatal nő, miközben lustán és nagy élvezettel nyúlik el a pamlagon.

9

Már legalább a harmadik kávéját issza, s közben valami színes magazint lapozgat. Most sem néz föl a lapból, ahogy férje sem a kéziratból, amelyben apróbb javításokat végez.

Békés hétvége, gyönyörű napsütés; Pauline most jött ki először a nyaralójukba ebben a szezonban. Szeret itt lenni, de csak akkor, amikor már tényleg jó idő van. Ki nem állhatja a nyirkos őszi napokat, a novemberi nedvességet és a váratlan fagyokat.

Olykor télen, ha szép nagy hó van, igen, el tudja képzelni, hogy ellenne itt. Persze, csak rövid ideig. De sokkal lustább annál, hogysem kiutazzon. Igazából mégiscsak Párizsban van otthon, az egyetemen, az évfolyamtársai között. Nem mintha megveszne a tudományokért. Csak éppen nagyon megfelel neki ez az állapot. Voltaképpen, ha rajta múlna, örökre diák maradna.

—    Még ráérünk, kedves. Heveréssz csak nyugodtan. Én meg talán befejezem ezt a munkát. Jó lesz így?

—    Oké, ahogy gondolod — felel a fiatalasszony, és álmosan nyújtózkodik.

Daniel most, amikor biztos benne, hogy Pauline minden figyelmét újra a magazinnak szenteli, fölpillant a kéziratból. Mindig egészen elérzékenyül, ha a feleségére néz. Persze, ezt a világért be nem vallaná, s bízik benne, hogy Pauline nem is tudja, mennyire odavan érte. Már több mint két éve élnek együtt, de Daniel még egyszer sem érezte, egy futó pillanatig sem, hogy Pauline a terhére volna.

A férfi valóban sikeresen játssza a szerepét. A felesége soha nem tudja pontosan, hányadán is állnak. Sokszor érzi úgy, hogy ő csupán egy mutogatni való csecsebecse a sikeres, elfoglalt író életében. Vagy inkább egy. formás, kedves és kecses, ritka háziállat, amit a gazda olykor kitüntet cirógatásaival.

Pedig Daniel tényleg megtesz mindent, amit kér. De olyan flegma, olyan megfontolt, szinte hűvös, mintha nem lenne benne egy fikarcnyi szenvedély sem.

Pauline homályosan érzi ugyan, hogy itt nem stimmel valami, hogy talán ez nem is így van egészen, de azért bizonytalan. És ez bosszantja is módfelett. A büszkesége, a hiúsága alig viseli el, hogy nem érezheti magát egyszer s mindenkorra pótolhatatlannak.

Pedig ha tudná, mennyire az.Daniel biztos benne: nem bírná elviselni, hogy elveszítse ezt az

asszonyt. És van annyi esze, hogy tudja: Pauline-t csak addig tarthatja meg, amíg nem omlik a lábai elé, amíg keményen tartja magát ahhoz, amit eddig elég sikeresen begyakorolt. Az asszony nem érezheti meg a gyöngeségét.

Bármilyen forrón szereti is őt, Danielnek nincsenek illúziói. Világosan látja, hogy Pauline azonnal visszaélne a gyöngeségével, mihelyt észrevenné.

Finom, kicsit unalmas barokk asztali zene szól, a fiatalasszony egészen elmerült a divatmagazin újdonságainak vizsgálatában, Dániel szüntelenül bámulhatja. Pauline hirtelen mégis megérzi a tekintetét. Felveti fejét az újságból.

—    Mi van? — kérdezi értetlenül.—    Semmi különös. Csak elgondolkoztam.

10

—    A munkádon, ugye?—    Nem. Most nem.—    Hanem? Megtudhatom?—    Hát csak arra gondoltam, vajon jól fogod-e érezni magad a régi

barátaim között? Nem lesz-e unalmas neked? Persze, ha az lesz is, kérlek, bírd ki valahogy. Nekem ők nagyon fontosak. Tavaly nagyon furcsállották, hogy nem vittelek magammal.

—    Tudom — biggyeszti le az ajkát a fiatalasszony. — És ne aggódj. Annyit meséltél róluk, hogy már tényleg kíváncsi vagyok rájuk. Az is érdekel, milyen voltál tizenöt évvel ezelőtt. Épp annyi idősen, mint én most. Szóval, biztos nem fogok unatkozni.

—    Kedves tőled, hogy így gondolod — mondja Daniel, mint aki már rég nem is figyel oda. Újra a kéziratba mélyed.

—    Daniel?—    Igen?Pauline hosszan nézi a férjét. Hosszan és ezúttal nagyon szerelmesen.—    Kérlek, gyere ide egy kicsit.A férfi kelletlenül áll fel, odalép a heverőhöz. Leül a szélére. Pauline

átöleli, és vadul megcsókolja.Daniel helyesebbnek látja, ha most nem viszonozza igazán felesége gyöngédségeit. Érzi, annyira kívánja, hogy most lelepleződne. Megsimogatja, szinte atyásan a haját, finoman eltolja magától.    

—    Bocsáss meg, kedvesem, de be kell fejeznem a javítást. Még postára is akarom adni a kéziratot, mielőtt elindulunk.

—       Rendben. De azért szeretsz, ugye?         —    Hát persze, magától értetődik — mondja a férfi szinte hivatalos

hangon.       Milyen jót mulatna ezen Pauline, ha egy kicsit érzékenyebb és egy kicsit

tapasztaltabb volna. Így azonban durcásan, de beletörődőn szólal meg:         —    Csak szólj, ha indulni akarsz. Én készen állok. Jó lenne, ha az

ebédet nem késnénk le.       —    Nem fogjuk. Különben is ott vagyunk egy bő félóra alatt.      

6

Nicole csak magának vallja be, mennyire nem szívesen mozdul el hazulról. Végre lett volna egy szabad hétvégéje a lányaival, mennyi klassz dolgot eltervezett, és most mehet mosolyogni a találkozóra. Tudta persze, hogy erre hamarosan sor kerül, de most is, ahogy minden évben, mégsem gondolta, hogy máris .... Nem, egyáltalán nem látja viszont szívesen a barátait. Hiszen olyan sikeresen elfelejtett mindent, és akkor évente egyszer újra emlékeznie kell... Vilót például amúgy is, soha ki nem állhatta, és ami azt illeti, Margot önelégült gyerekarcát végképp nem bámulja szívesen... Végül is neki mi köze van hozzájuk? És különben is, micsoda barátság az ilyen  évente egyszer, ez az erőltetett, jópofára hangolt találkozó!    

Jean-Pierre persze lázban van most is, napok óta a fényképek között matat, készül, beszámol majd olaszországi útjáról, sikereiről, gondjairól, mintha nem is volnának más barátai. Tényleg, ha belegondol, nincsenek is. Úgy látszik, igaz, hogy a nagy barátságok kamaszkorban köttetnek.

11

Vagy soha. Neki például Jean-Pierre-en és a gyerekeken kívül nincs is senkije.

Nicole eközben rendíthetetlen nyugalommal tesz-vesz a lakásban. Elbírja magát a rossz gondolataival együtt, pontosan tudja, mi a fontos és mi nem. A lányok úszni mentek. Hamarosan megérkezik a nagymama, hogy a kicsik ne maradjanak egyedül. Pedig már régen nem is kicsik, és imádnák, ha egyszer végre magukra hagynák őket, de akkor mi lenne a nagymamával?

Nicole, kezében egy tálca remek süteménnyel, ami mellesleg az ő évi rendes meglepetése a találkozón, megáll a nappali közepén. Azon tűnődik, hogy Jean-Pierre, akit hosszú neve ellenére sem szokott becézni, vajon mitől van még a szokásosnál is jobban feldobva. Finom ösztöneivel megérzi, hogy valami olyasmiről lehet szó, amibe őt nem véletlenül nem avatta be a férje. Pedig mindent meg szoktak, beszélni egymással.

Átmegy a műterembe, mennyire szívesen megkérdezné... De nem, az utolsó pillanatban, ahogy mindig, most is meggondolja magát. Bízik benne, hogy Jean-Pierre úgyis beavatja majd. Közben azzal vigasztalja magát, milyen nagyszerű is, hogy ennyire tiszteletben tartja a társa szabadságát. És persze elhessenti, hogy ez azért sovány vigasz. Derékig érő káprázatos vörös haját, amivel ha akarja, sakkban tartja a férfiakat, hátraveti, s beszól Jean-Pierre-nek, hogy felőle akár indulhatnak is. Csak laza emlékei vannak Jeanne-Marie-ról. Képek, elbeszélések, hiszen sohasem látta. Most mégis neki tulajdonítja a férje izgatottságát. Tényleg, vajon Jeanne-Marie-t mi készteti arra, hogy eljöjjön, ennyi év után? És Nicole nem állíthatná, hogy örül. Sem Jeanne-Marie-nak, sem a férje feldobottságának. Vagy téved? Lehetséges, hogy egészen másról van szó? Talán egyszerűen csak arról, hogy Jean-Pierre tényleg ilyen? S máris vádolja magát, miért is gyanakszik folyvást a férjére, igazán semmi oka rá, tudhatná ezer éve, hogy Jean-Pierre-nek előtte nincsenek igazi titkai...

Vagy mégis? Merthogy túl szép lenne? Lehet, hogy mégis vannak?

7

Louis Clairière azért is panziónak nevezi a kis szállodát, ahová oly szívesen vonul vissza a lármás világ elől, hogy dolgozni tudjon. Csak ha tényleg magának ír, akkor van szüksége erre. Mulat magán eleget, hiszen választhatna sokkal magányosabb megoldást is, akkor nem kellene füstölögnie azon, hogy a szállodában mások is vannak. Bár eddig igazán nyugalmas időket fogott ki, semmiféle zajos társasággal nem futott össze. S most még korábban is jött, mint szokott. Szerencsére az igazi fiatalokat valahogy nem vonzza ez a csodálatos táj, ez a fölbecsülhetetlen csönd, a természeté, a maga igen helyén való neszeivel, csillapító lármáival.

Monsieur Clairière most is, mint majdnem mindig, elégedett magával. Már rég sikerült megfeledkeznie kora hajnali borús kedvéről. A gondosan mérlegre tett baljós jeleket, amelyeket egy darabig kitartóan gyűjtögetett, csupán holmi ostoba véletlennek tekinti most, olyasvalaminek, ami nem vonatkozik rá. Pontosabban: nem rá vonatkozik.    

12

Mint már annyiszor, most is nyomban elvarázsolja őt ez a táj, mihelyt megpillantja az ismerős, szelíd dombhajlatokat. Az utat is alig-alig tartja szemmel, várja, hogy felbukkanjon a tó, abban a hasonlíthatatlanul melankolikus reggeli megvilágításban, amit annyira szeret.

Elhessegeti, mert utálja a saját igazán csak ritkán felbukkanó érzelgősségét, elhessegeti ezt a képet, s a könyvére gondol. Azt biztosan tudja, hogy itt kell elkezdenie, máskülönben nem lesz képes megírni. Arra még nem jött rá, nem is akar igazán, hogy miért nyűgözi le ennyire ez a táj, ez a hely, ez a vidék. Most is inkább a munkájára és hatalmas éjszakai sétáira gondol, a világért be nem kapcsolná a magnót, s ha mégis, bizonnyal legfeljebb Chopinig engedné le a mércét. Most is igyekszik görnyedten ülni, pedig nem látja senki. Rejtegetné széles vállát, izmos karját, gyönyörű, egészséges testét. Ormótlan, libegő ruhákban jár, csoszog és görnyed, s mi mindent ki nem eszelt még, hogy tényleg elrejtőzhessen! Nagy vívmánynak tartja, hogy megtéveszti az embereket, ez a menedéke, zord filológusnak adja ki magát, s persze, nem hazudik. Az is. Van azonban tényleg bőven mit letagadnia. Úgy döntött, hogy egyértelműre formálja magát, szépségét, amiről úgymond nem tehet, eldugja többek között a szemüvege mögé, amire nincs is szüksége, hiszen a látásával sincs tényleg semmi baj. Gyermetegen örül, hogy a megtévesztés ilyen jól sikerült. Újabb bizonyíték arra, hogy az emberek milyen felületesen ítélnek, s tényleg nemigen látják azt, amire néznek.

Louis-nak most eszébe jut az a lány, aki valami fordítással kereste fel, néhányszor lefeküdt vele később, de persze mindent csak módjával tett, nehogy eloszlassa a zord filológus jól bevált képzetét. Meg igazából nem is volt kedve többre. Most is elmulat magában ezen az emléken, de valahogy nem egészen olyan élvezettel, ahogy szokott. Csalja a világot, de nem öncsaló. Nagyon is jól tudja: egyébre vágyik, mint hogy valakinek végre megmutathassa magát. Azt, akit elrejtett, méghozzá talán túlságosan is sikeresen. Csakhogy a kockázatot igazán nem könnyű vállalnia.. S eddig nem is volt miért.    

Arra gondol most: meg fogja találni a megoldást, hiszen eddig még minden helyzetben megtalálta. És ekkor, az utolsó nagy kanyar után felbukkan a tó, fölötte lebeg a még mindig csak felszállni készülő hajnali pára, amelyen kedvtelve, a maga nemtörődöm módján süt át a reggeli nap.    

Louis-t lenyűgözi a látvány, annyira belebambul, hogy kishíján nekihajt egy görbe törzsű platánnak. Ettől magához tér, és a következő pillanatban már arra gondol: mindennek van megoldása, és semmi el nem tántoríthatja attól, hogy megtalálja a magáét. Anélkül hogy észrevette volna, egyenesen ül a volánnál, s az ajkán kendőzetlenül déli a mosoly.    

Persze, így nem nehéz.       Hiszen nem látja senki.      

8

Igazi fickós kedvében van, élvezi a saját mozdulatait, el is túlozza őket, szinte táncolva szedi össze a holmiját, s ha tudna, biztos         fütyörészne is.        

13

Oké, Margot Parachever, nagyon is oké. Csak azt ne felejtsd el, hogy céltudatos, okos nő vagy, kemény, aki minden bizonnyal eléri, amit akar! Most aztán tényleg minden jóra fordul, miért is lenne másként?

Új filmet tesz a gépbe, hátha kedve szottyan útközben ellőni néhány kockát, sohasem lehet tudni. Aztán a csomagtartóhoz cipeli a sporttáskáját meg a teniszfölszerelését, végül a videót, majd újra ellenőrzi, becsomagolta-e a tavalyi filmeket, s a régebbieket is, hiszen a találkozó fénypontja most is az, amikor ő levetíti a barátainak, milyenek voltak egy-két, tíz, tizenöt évvel ezelőtt. Mennyit hülyéskednek, vihognak, egymás szavába vágva hoznak elő csuda régi sztorikat, s hányszor hajbakapnak, hiszen tényleg mindenki egy kicsit — vagy olykor nagyon — másképpen emlékszik.

Hogy messzire ne menjen, itt van mindjárt ő maga, esküdni merne, hogy Jeanne-Marie kezdte el annak idején Balancelle-t Josinak becézni. Odile viszont ragaszkodik hozzá, hogy ő volt. Ez a végtelenül szelíd Odile ebben a kérdésben hajthatatlanul kitart az álláspontja mellett. Talán nem is helyes, hogy mindig újra előhozakodik ezzel a becézés dologgal, maga sem érti, miért teszi, pedig Josinak szemlátomást nincs ínyére a vita. Ez meg különösen nincs. Lehetséges volna, hogy még mindig, ennyi év után...

Mellesleg Jeanne-Marie-t meg többnyire Jamie-nak becézték valamennyien.

Margot ott áll a kocsija mellet, a kora délelőtti zuhogó napfényben a haját csavargatja, mint mindig, ha elábrándozik, erről egyszerűen képtelen leszokni. Újra maga előtt látja azt a régi képet: Jeanne-Marie és Josi kézenfogva rohannak feléje, a szemük tiszta könny a féktelen kacagástól, „Margot”, kiáltják, „drága Margot, látod, mi aztán alaposan egymásba gabalyodtunk!” És futnak, rohannak tovább, Margót emlékezetében örökre megállíthatatlanul.

Szórakozottan, figyelmetlenül vezet. Rá is dudál valaki. Ezért? Vagy egyszerűen csak jól néz ki? Tudja: ma is nagyon tetszik a férfiaknak, micsoda mázlista vagyok, gondolja, de ezt is csak felületesen. Képtelen megszabadulni attól az emléktől, ami fölidéződött benne, Jamie és Josi, Josi és Jamie, egész úton ők járnak a fejében, főleg képeket lát, színes, levegős képeket róluk, a boldogságuk tényleg zavarba ejtő és lefegyverző volt. Bár talán mégsem ez a legjobb kifejezés...

S ekkor tényleg meglátja őket! Rohannak most is, csak éppen háttal neki, de ugyanúgy, egy nyitott sportkocsi felé, tisztán hallani a kacagásukat...

Margot automatikusan nyúl a fényképezőgépért. Beéri őket, lassít, exponál... Egy darab időbe beletelik, amíg ráébred, hogy persze nem Jamie-t és Josit látja. De addigra már elragadta a szenvedély, zsákmányát nem ereszti, jó néhány képet csinál az önfeledt párról, reméli, hogy nem veszik észre, hiszen annyira csak egymással vannak elfoglalva.    

S aztán hirtelen, egy pillanat alatt foszlik szét a varázslat, Margot lecsapja a gépet az ülésre, gázt ad és kilő, nem is látja már, hogy a nő aggodalmas arccal, a férfi pedig szitkozódva néz utána.    

Hallom épp eleget, hogy milyen érzelgős vagyok! Erre tessék, most is csak a szerelmeseken csámcsogok — füstölög magában. Mintha nem volna épp elég fontos dolgom! Különösen ma, vagy esetleg csak holnap?

14

Sikerülnie kell, feltétlenül. Az ördögbe is, hiszen amit kérek, az jár nekem. Sőt az enyém! S ha nem adják jószerével, megvannak az eszközeim, de mennyire, hogy megvannak. Észnél légy, nagylány, s akkor menni fog, mint a karikacsapás.

Megnyugszik. Amikor az utolsó kanyart veszi, már újra magabiztos, jókedvű, szép és tettre kész fiatal nő. Olyan, akinek alkalmasint veszély esetén a helyén tud j lenni az esze.    

15

II. FEJEZET

1

Jeanne-Marie kilép volt férje szép, kertes házából. Rábízta a gyerekeket a hét végére. Sok töprengés után eldöntötte: elutazik a találkozóra. Még mindig jobb lesz, mint itthon egészen új sebeket nyalogatni. Szeretné nem látni végre Julien arcát, meg azt a rengeteg csillagot a sötét égen. Nem érti, hogyan történhetett meg vele ez az egész. Hiszen már biztos volt benne, hogy meg tudja védeni magát. Bizonnyal ostoba hiúsági kérdés csupán, többről szó sem lehet. Hogy is van az a halhatatlan Shakespeare-sor? Utána kell néznie majd, Rómeo és Júlia, úgy emlékszik. „Ha kutya mart meg, gyógyítsd szőrével?”

Nem rossz ötlet, tényleg. Máris megjelenik előtte az a kedves, link fiú a szomszéd utcából, a türkizkék Opelban, amint szemtelen, magabiztos tekintettel méregeti. Szép fiú, igazán szép kis csibész, miért is ne lehetne ő a szőre? — gondolja Jeanne-Marie. Nocsak, hová is lett az én legendás hűségem, hová? De kihez is kellene hűnek lennem? Julien... Julien nagyon csúnyán csapta be, az egész annyira készületlenül érte

A szép matróz, Jeanne-Marie így nevezi magában az Opelest, minthogy folyton kék-fehér csíkos trikóban jár, szóval a szép matróz éppen ebben a pillanatban bukkan föl a sarkon. Jeanne-Marie most nem kapja el a tekintetét, ahogyan szokta. Visszanéz rá álmosan és közönyösen. Nem telik bele sok idő, s máris ott üldögélnek a szemközti bisztróban. A fiú tényleg aranyos link, megállás nélkül dicsekszik, de barna bőrén finoman feszül a trikó, a szeme pedig semmivel sem ígér többet, vagy mást, mint amire Jeanne-Marie-nak most éppen a legnagyobb szüksége van....

Jóval később indul, mint ahogy eredetileg tervezte. Finom, szelíd délutánban. A szép matróz úgy-ahogy kiűzte belőle Julient, úgy érzi, megint végre egészben van. Kérdés persze, hogy meddig.

Igyekszik a barátaira gondolni, sorra fölidézi őket, Jean-Pierre kedves esetlenségét, Vilo szertelenségét, Michel magabiztos szelídségét, Margot gyermeteg tapintatlanságait, hogy fogja újra elviselni ennyi év után? Vajon mennyire változtak meg? A mókamester Philippe..., az elomló Odile ..., a nagyképű Daniel. És Josi... a drága szép Josi, hát tényleg nehéz még mindig elképzelnie őt. Hirtelen vadul és tömegesen rontanak rá annak a régi időnek legszebb emlékei, olyan erővel, hogy lassítania kell. Megdörzsöli a szemét, és megpróbálja a kavargó képeket úgy nézni, mintha csak moziban volna. Eszeveszett sebességgel pereg a film ... És este majd egy igazi filmet is végig kell néznie, róluk, az akkori formájukban, látnia kell majd Josit és önmagát is egészen fiatalon és ...

Micsoda perverz baromság ez a nosztalgiázás, vajon melyikük találta ki? Nem emlékszik. Margot? j Meglehet, rá vall ez a naivitásba csomagolt

16

tapintatlanság... Pedig neki sem lehet valami kellemes ... Kinek jó ez? S hogy bírja Odile, Nicole és Jean-Pierre?

Abban biztos volt, hogy Josi rettenetesen szenved tőle...Itt elakadnak a gondolatai: megérkezett. Behajt a szálloda

garázsföljárójára, megállítja a kocsit. Kiugrik belőle, a csomagok ráérnek később, gondolja, kellemes izgalom árad szét benne, vajon kivel fog legelőször találkozni? Ellenérzései, fenntartásai semmivé foszlanak.

A kert felé indul, annak idején is ezt az utat szerette jobban. Már messziről megpillant egy furcsa, gubbasztó alakot, a tulipánágyás mellett. Melyikük lehet? Találgatja, de nem tud rájönni.

Ahogy közelebb ér, látja, hogy a guggoló — férfi. Valami ormótlanul nagy, bőszárnyú, terepszínű vászondzseki lóg rajta. Szakadt tornacipője talpán hintázik, s a kabátnál is hosszabb inge a földre terül. A nadrágjába is legalább kétszer beleférne. Szörnyű lompos benyomást kelt, csak kékesfekete hajának nemes csillogása mond ellent gondosan megtervezett slamposságának. Az arca szigorú, zárt, szemüvege mögül fürkésző, kaján és éles pillantást vet Jeanne-Marie-ra.

Néhány másodpercig farkasszemeznek, mosolytalanul,—    Olvastam valahol, hogy a tulipánok elképesztő dolgokra képesek,

ha rendszeresen kapnak D-vitamint — szólal meg a férfi, és egyáltalán nem lehet tudni, komolyan beszél-e, vagy csak a hallgatóját akarja megetetni ezzel az abszurd szöveggel.

—    Ne mondja?! És a tablettákat lenyelik szó nélkül?—    Mi tagadás, ezt még nem próbáltam ki — felel komolyan a férfi, s

közben fölmutatja a kezében tartott fecskendőt.Jeanne-Marie úgy mered rá, mintha egy D-vitamintól dalra fakadó

tulipánt látna. Aztán végre kitör belőle a kacagás ... Nem hitte volna, hogy Louis Clairière ennyire különc, habókos figura. És tulajdonképpen most sem hiszi. Tényleg: egyáltalán nem a szemének hisz. Ismeri a férfi könyveit, olvasta mind a négyet, amikor riportot kellett készítenie Clairière-rel. Nem gondolta volna, hogy itt fogja viszontlátni.

A férfi közben fölegyenesedett. Otthagyja a virágait, és Jeanne-Marie-hoz lép.

—    Látom, megismert, de én is emlékszem magára. Jeanne-Marie Joёl, ha nem tévedek. Csókolom a kezét.

Milyen fiatal, milyen zseniális, miért beszél úgy, mintha korosodó gentleman volna vidéki nővére unalmas partiján? Remélhetőleg legalább a kézcsókot nem gondolta komolyan...

Jeanne-Marie maga sem érti, miért irritálja ennyire ez a fiatalember a fecskendőjével, a szemüvegével, az erőltetett, szertartásos modorával meg a vad ötleteivel? Nagyon szeretne valami meghökkentőt, oda nem illőt mondani neki, de semmi frappáns nem jut az eszébe.

Ha csak az nem, hogy hitetlenkedve megkérdezze, vajon tényleg ő írta-e a könyveit. De ezt azért mégsem teszi. Tűnődéséből egy mondat ragadja ki:

—    „Minden, amit el lehet hinni; egy kép az igazságról.”—    Hogyan? Ja persze, valami kínai bölcsesség, taoista avagy

konfuciánus? — kérdi a nő nem minden él nélkül.—    Ezúttal melléfogott. Szinte reméltem is, hogy beleesik a csapdába.

Blake, William Blake, drága hölgyem. A pokol közmondásainak egyike.

17

Apropó, bízom benne, hogy magára nem vonatkozik az, ami a rókára, hogy tudniillik, ha beleesik, a csapdát okolja, nem magát.

—    Ez is Blake, ugyanonnan, igaz? — kérdi Jeanne-Marie. — Mondja, maga gondolatolvasó, s azon felül meg is leckézteti mindazokat, akik helytelenül gondolkodnak?

—    Megbántottam?—    Dehogy, nem olyan könnyű engem megbántani. Mindenesetre

magának aligha fog sikerülni.—    Miért?—    Mert ez csupán a barátaim előjoga. Nos, akkor a viszontlátásra —

mondja Jeanne-Marie, és megy is már, de még visszaszól a válla fölött:—    „Szégyen a gőg ruhája", ez is Blake, éppúgy A pokol

közmondásaiból.Az ifjú sinológus elégedetten néz utána, arcán megint föltűnik a déli

mosoly.Jeanne-Marie persze már nem látja,.De ha látná, végképp nem tudná mire vélni.

2

A társaság még mindig az ebédlőben ül. Ott ragadtak, pedig már öt óra is elmúlt. Olykor-olykor valamelyikük megjegyzi, hogy átmehetnének a társalgóba, mindenki egyetért vele, és — maradnak.

Szelíd borozgatás és heves beszélgetés folyik.—    Ugyan, kérlek, viktimológia! Megint egy fölkapott műszó, üres

hóbort az egész. Divatos szólamok! Lapos pszichologizálás! Még hogy született áldozat! Badarság!

—    Nézd, Daniel, én értem, mire gondolsz, de azért nem merném ilyen határozottan kijelenteni, hogy semmi sincs benne — mondja halkan Michel. Nem tagadható hogy vannak emberek, akik valamilyen módon kihívják maguk ellen a sorsot és ...

—    A sorsot igen! De az egészen más! Nem a gyilkosukat biztatják ölésre.

—    Persze hogy nem. Közvetlenül legalábbis nem. De a sors is az emberi cselekedetek sokaságából i szabadul ránk, nem gondolod? — próbálkozik a fizikus.

Daniel szemlátomást ingerült. Mint mindig, ha vitatkoznak vele. És most valamiért az eleganciáját  sem tudja megőrizni.

— Nézd, kérlek, ezzel ugyebár, amit most mondani szíveskedtél, valamennyien tisztában vagyunk. Én mégis azt gondolom, hogy egy gyilkos legfeljebb a sors vak eszköze lehet, s így ama végzetes aktus során nincs olyan közvetlen kapcsolat közte és áldozata között, mint ahogy ez az újdonsült viktimológus pofa írja.    

Michel jobbnak látja, ha nem felel, nem szeretné Danielt egészen kihozni a sodrából. Sejti, hogy valami rejtett háttere lehet barátja indulatainak, föltehetően a könyv szerzője ellen vannak kifogásai, csakhogy ezzel nem érvelhet, mert az személyeskedésnek hatna.

—    Most akkor azt mondjátok meg, én melyik fajtába tartozom, a ragadozók vagy az áldozatok közé? — kérdi nevetve Margot.

18

—    Ide is, oda is, drágám — évődik vele Nicole, de az arca komoly, szinte feszes.

—    Ti nők általában az első fajtát gazdagítjátok! — próbál oldani a feszültségen Jean-Pierre.

— Ó, persze, szegény kicsike áldozataink, a derék férfiak! — kapcsolódik be Violette is, s elkezdődik a kölcsönös jókedvű évődés, mely végül is feloldja a feszültségeket, levezeti az ellenőrizhetetlenül támadó indulatokat.    

Olyan fergeteges jó kedvük kerekedik, hogy észre sem veszik, mikor lép be Jeanne-Marie. Odile látja meg elsőnek, váratlanul hallgat el, a többiek ránéznek, majd követik a pillantását. Néhány másodpercig néma csöndben merednek egymásra: Jeanne-Marie és a régi barátok, majd kitör a féktelen lelkesedés.

—    Nahát... Jamie... Mégis eljöttél. .. Mennyire vártunk... Már azt hittük, meggondoltad magad ... Semmit sem változtál, tényleg, csak a hajad, az lett rövidebb ... — egymás szavába vágva rohanják le rég nem látott barátnőjüket.    

Jeanne-Marie sokáig szóhoz sem, jut, sőt mozdulni is képtelen az ölelő karok, tapogató kezek között. Most érzi meg, hogy miért örülnek neki ennyire. Mert az, hogy régen látták, önmagában nem elég magyarázat. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy ez a csaknem váratlan felbukkanás ilyen hosszú távollét után élesebben mutatja meg nekik hajdani önmagunkat, mint megannyi film és fénykép. Élesebben és sokkal nagyobb intenzitással.

Most már igazán örül, hogy eljött, pontosan ugyanazt éli át, amit a többiek, s közben kívülről is látja az egész jelenetet. Tisztán és kicsit kajánul. Mintha Clairière szemével — jut eszébe, s egyszerre bosszús és elégedett, amiért éppen az a habókos és öntelt sinológus ártja bele magát a gondolataiba.

Beletelik egy kis időbe, amíg a társaság egyénekre válik szét előtte, s kezdi külön-külön is látni őket. Legelőször Josit. Ahogy állnak ott, szemközt egymással, ugyanúgy, mint régen és mégis egészen másként ... Nagy csönd lesz egy pillanatra. Arra elég, hogy fölfedezze Josi szája szögletében a keserű ráncot, arcán a megtörtség apró jeleit... Végtelen szomorúság önti el, pedig azt is látja, hogy a férfi arca éppen ezektől a változásoktól lett teljes, jelentékeny és öntörvényű.

— Szép vagy, Josi — mondja üdvözlés helyett, s átöleli a férfit.— Te is, Jamie, még szebb, mint... — elhallgat. Odilenek nyilván már ez

is éppen elég. Sok is bizonnyal. — Nos, akkor talán ülj le, üresen hagytuk a helyedet mindig, most végre elfoglalhatod.

Pauline, Daniel ifjú hitvese csúnya kis grimasszal nyugtázza az érzelmes jelenetet. Szerencsére a férje, még mielőtt az asszony hangot is adna nemtetszésének, az asztal alatt óvatosan a lábára lép.

Közben Michel karon fogja Jeanne-Marie-t, s a helyére kíséri, Jean-Pierre és Nicole közé.

Nicole tárgyilagosan figyel, az ő találkozásának Jeanne-Marie-val nincs semmi tétje és semmi múltja. El kell ismernie, hogy elfogultsága, amelyet évek óta táplált magában Jeanne-Marie ellen, nem indokolt. Kétségtelenül érzi, hogy van valami megfoghatatlanul sugárzó ebben a nőben. S főleg:

19

sokkal egyszerűbb és közvetlenebb, mint amilyennek képzelte. Vagy csak színlelés az egész? Ilyen jól tudna játszani?    

Akárhogy is, Nicole csöppet sem csodálkozik Josin, és nem szeretne Odile bőrében lenni. Bár ami azt illeti, most a sajátjában sem érzi igazán jól magát. Valami furcsa, megfoghatatlan balsejtelem kísérti. Hiába próbálja elhessegetni magától. Hiszen még a józan esze is azt mondja, nem szerencsés régi dolgokat hirtelen ennyire felkavarni. Nicole józan nő, egy csöppet sem babonás, azt azonban egészen biztosan tudja: ami egyszer volt, az sohasem múlik el.

3]

Legelőször a tejbegríz jutott eszébe. Semmi másra nem tudott visszaemlékezni. Szorosan összezárt szemhéja alatt végtelen sötétség terült el.

Akárcsak a fejében.    De a fejével nemcsak ez volt a baj. Hatalmas púp ékeskedett rajta,

efelől nem lehettek kétségei, bár megérinteni egyelőre nem merte. Lassan derengett a sötét, bekúszott a tejbegrízszerű köd, s mintha egy-egy emlékfoszlány is fel-felrémlett volna, ám akkor leküzdhetetlen, kínzó szomjúság kerítette hatalmába. Holmi szörnyű konyak jelent meg lelki szemei előtt, aztán a másik házra gondolt, amelynek kapuján át távozott, majd az ütésre, amelytől egész koponyája sajgott. Majd arra a nőre. Most már nem csak az arcát látta tisztán maga előtt, a nevét is. Méghozzá pirosán villogó betűkből kirakva

Philippe Barette óvatosan kinyitotta bedagadt szemét. Sötét volt a helyiségben, amelyben fogva tartották. Mert az egy percig sem lehetett vitás, hogy bezárták ide, és alighanem valami testes gorilla áll az ajtóban, minden eshetőségre fölkészülve. Sebaj, ez még nem tragédia. Alaposan körül kell néznem.

Ez a vállalkozás meglehetősen hiú ábrándnak bizonyult. Bár, mintha valamivel világosabb lett volna már a garázsban, kilátni egyáltalán nem lehetett. Philippe-nek sejtelme sem volt arról, vajon az ország melyik szögletébe vetette balsorsa, még azt sem tudta felbecsülni, mennyi idő telhetett el fejbecsapatása óta. Lassan rájött, hogy nappal van, méghozzá valószínűleg délelőtt. Megállt az ajtó előtt, mereven bámulta a sötét tömböt, mígnem kicsiny fénycsíkot látott behullani rajta, mely kisvártatva eltűnt, majd újra felbukkant, s ez ismétlődött szabályos időközökben.

Őre tehát fel-alá sétál odakint, s olykor eltakarja a kulcslyukat. Lépteinek puha visszhangját is hallani vélte. Egyedül van, állapította meg. Persze, könnyen lehet, hogy valahol a közelben mégis ott üldögél a másik, csak éppen nincs kedve se beszélgetni, se megmozdulni.

Philippe hirtelen úgy érezte, egyetlen percet sem bír ki többé ebben a fogdában, sürgősen tennie kell valamit. Megfeszítette, majd elernyesztette az izmait, megsuhogtatta a karját és a lábát, majd óvatos fejkörzést végzett. Ez utóbbi mozdulat nem volt igazán sikeresnek mondható: kis híján újra elájult, annyira megszédült tőle. Tartott egy kis pihenőt, majd amilyen óvatosan csak tudta, újra kezdte. Ezúttal nem szédült el annyira, csak a fájdalom okozta hirtelen megdermedést kellett legyőznie

20

Állt egy kicsit, laza tartásban, s erősen koncentrált. Visszagondolt arra az időre, amikor először ment le karateedzésre. Nagyon-nagyon megverték, pedig szünet nélkül azt mondogatta: nyugi, nyugi, az erő veled van. Úgyhogy most nem volt kedve ilyenformán biztatgatni magát; Valami fogódzóra pedig feltétlenül szüksége lett volna. Keresgélt az emlékei között, s ekkor újra felmerült az a női arc. Philippe sajgó fejében hatvan vészcsengő szólalt meg egyszerre, kis piros lámpák villogtak: mind azt jelezte: életveszély.

Vállaljuk a veszélyt, ám az élethez is ragaszkodunk — gondolta, s már tudta is, mit kell tennie.

Visszakuporodott a földre. Előbb halkan, majd egyre hangosabban kezdett nyöszörögni, mint akit hatalmas fájdalmak gyötörnek. Kisvártatva észrevette, hogy a kulcslyukon marad az árnyék, az őr nyilván fülel. Fokozta hát a nyöszörgés intenzitását és hangerejét.

—    Na, mi az isten van? Köll valami? — hallotta meg az érdes hangot. Kicsit várt, majd elhalón felelt.

—    Iszonyúan szomjas vagyok. Nem kaphatnék egy kis vizet?—    Feleségül ne vegyelek, öreg? — humorizált a gorilla. — Na, nem

bánom, de maradj a földön, oké? Ne ficánkolj, mert a farkadra lépek! Megértetted?! j

—    Hogyne, monsieur. Ha ilyen szépen megmagyarázzák. Meg hát nem is vagyok valami ficánkoló kedvemben — felelte Philippe keservesen, a földről.

De amint meghallotta a kulcs halk neszezését a zárban, az ajtó mögé került, miután ballonkabátját tetszetősen elterítette a saját hűlt helyén, alácsúsztatván egy fél ember nagyságú fémdobozt. Messziről, a hirtelen támadt sötétben a belépőt minden bizonnyal megtéveszti a látvány.

Így is lett. Philippe legszívesebben kurjantott volna egyet, amikor a gorilla a ballonja fölé hajolt, hogy fölhívja magára a figyelmet, és védekezésre ösztönözze ellenfelét, de legnagyobb sajnálatára ezt nem tehette, hiszen nem akarta, hogy a másik őr, ha volt, ilyen hamar gyanút fogjon és rárontson.

Ezúttal — fájó szívvel bár, de — mellőzzük a sportszerűséget, gondolta szomorúan, és ugyanebben a pillanatban hatalmasat sújtott a lehajló óriás nyakszirtjére a tenyere élével. A férfi némán csuklott össze, mint egy ormótlan bábu, amelyet mozgatója hirtelen sorsára hagy.

Philippe kirángatta alóla a kabátját, és betakarta vele. Még idejében ugrott hátra, ha nem is az ajtó mögé, csupán egy teherautó-motor takarásába.

A másik óriás nesztelen léptekkel közelítette meg a garázst, óvatosan kémlelt be az ajtórésen.

Pontosabban egy revolvercső nézett be először, szerencsére nem abba az irányba fordítva, ahol Philippe rejtőzködött.

A második számú hóhérlegény halkan szólongatta a társát, de nem kapott választ. Mintha egy kicsit elbizonytalanodott volna, de a fegyver nem remegett a kezében. Korántsem.

Ekkor váratlanul olyan velőtrázó ordítást hallott, hogy megperdült a sarkán, bár a pisztolyt most sem ejtette el.

Azt azonban, hogy valójában mi történt vele, még a hosszan tartó kórházi kezelés után sem sikerült kristálytisztán felidéznie. Szinte

21

ugyanabban a pillanatban hullott ki törött kezéből a pisztoly, mint amikor átbucskázott a saját fején, magasra emelkedett, majd hatalmas csattanással landolt társa eszméletlen testén, hasogató fájdalommal a jobb vállában. A bordatöréseket már csak a röntgenben konstatálták.

Philippe elegánsan kisétált a garázsból, megigazítván valaha hófehér, most inkább op-artos mintájú pulóverét, s kicsit sajnálva a vadonatúj türkizkék ballonkabátot, amelyet a két óriás közül már csak azért sem tudott kirángatni, mert sietnie kellett.

Egész lénye laza volt, mégis ugrásra kész, érzékelése kiszélesedett, mintha teste minden egyes pontján látna és hallana mindent. Még azt is, ami láthatatlan. Ezért kezdett el rohanni, látszólag teljesen váratlanul. Egy ismeretlen kisváros szélén találta magát, a garázs közelében két kocsi állott, egyik sem az övé, természetesen. Amikor megpillantotta a motorkerékpárt, már futó léptek dobogását is hallotta. Berúgta a motort, és kilőtt. Ugyanabban a pillanatban felberregett a Mercedes is.    

Eszeveszett iramban hajtott, de jól látta a visszapillantóból, hogy a kocsi egyre közelebbről követi. Megállítani nemigen fogják tudni, de a nyeregből lazán kilőhetik. Épp erre gondolt, amikor az első golyó elsüvített mellette. Nem is messze. A szele meglebbentette a haját.    

Nem szívesen végezném itt, hiszen mindig arra vágytam, hogy a tengeren, egy hajón búcsúzzam el ettől az árnyékvilágtól. Utálom a motort.    

S azzal már érkezett is a második küldemény, épp csak egy kicsit horzsolta a vállát, nyomában hatalmas, új piros minta keletkezett a fehér pulóveren.    

— Az anyátokat!Azzal a zsebébe nyúlt, egy zacskót halászott elő belőle, és tartalmát

maga mögé szórta az útra. A következő mozdulattal pedig bekormányozta a járgányt az erdőbe.    

Még látta, hogy a Mercedes mintha egyet-kettőt ugrana, aztán, miként egy lomha állat, kifújja a levegőt, és bánatosan megáll. Philippe megtapogatta a zsebét. Volt benne, szerencsére még egy jókora zacskónyi szög. Kivergődött az erdőből a másik oldalon. Az első, ami a szemébe ötlött, egy útjelző tábla volt. St. André-sur Mer 15 kilométer.

Nocsak, ezek engem szinte háztól házig szállítottak! Mégsem kellett háromszáz kilométert tekernem.

Nem tartott sokáig az öröme. Megnézte az óráján a dátumot, s látnia kellett, hogy elkésett.

— Semmi sem tökéletes — idézte bölcsen, de nem örült neki.

4

A sportkocsis fiatal pár egy vastag törzsű fának támaszkodva ácsorgott az útszélen, tanácstalanul. A férfi idegesen szívta, szinte rágta a cigarettáját, az ifjú színésznő pedig vörösre bőgött szemét nyomogatta a zsebkendőjével.

André La Roche, a fiatal és ígéretes matematikus ritkán vesztette el a fejét. Általában gyorsan rájött a megoldásra a munkájában és a magánéletében egyaránt. Sikerei többek között ebből az adottságából származtak. Most azonban még ő sem tudta,

22

mitévők legyenek. Igyekezett megnyugodni és higgadtan végiggondolni az összes lehetőséget. Ebben azonban társnője minduntalan megzavarta.

Giulietta ugyanis vigasztalhatatlan volt. Sírni már nem sírt, de megállás nélkül ismételgette, hogy ő milyen szerencsétlen, hogy neki semmi sem sikerül, s tulajdonképpen nem érti, mi a fenének van a világon egy ilyen védtelen kis teremtmény, mint ő. Senkit olyan őszintén sajnálni nem tudott, mint saját magát.

André több kísérletet tett arra, hogy csókjaival megnyugtassa a lányt, de az, balsorsára hivatkozva, minden közeledést elhárított, s olyan tragikus pózba vágta magát, mint egy bölcs Ophélia, aki tökéletesen átlátja a helyzetét, mielőtt végleg átadja magát a folyónak. Giulietta még arra is ügyelt, hogy a szoknyája szép redőkbe rendezve terüljön el a földön, ahová végül is lerogyott. Fejér finoman és vigasztalhatatlanul hátravetette, s tökéletes szája szögletébe keserű ráncokat varázsolt. Párás, tragikusan mélykék szemét a férfire szegezte, mereven és szemrehányón, ám úgy, mint akinek már minden mindegy, s ebben a végső percben arra is futja emberi nagyságából,l hogy elveszejtőjének nemeslelkűen megbocsásson.

André nem tudta, merjen-e nevetni. Inkább nem mert.És azt sem tudta, mit egyen.Mi tagadás, őt is rendkívül kínosan érintette az, ami történt, bár nem

osztotta barátnője véleményét, miszerint szó sincs véletlenrl. Azt a fotós nőt a férje szabadította rájuk, hogy az ő hűtlenségéről bizonyságot szerezzen. S ha ez így van – márpedig minden erre mutat -, akkor neki egészen vége.

André sem örült a fotóknak, bár közben kajánul arra gondolt, milyen szépek lehetnek rajtuk. Ha kiderül a dolog, szembe kell néznie apósa haragjával, felesége hisztériájával és el sem tudja képzelni, legalábbis egyelőre, hogyan békíti meg őket. Ráadásul minimum azt fogják követelni tőle, hogy szakítson Giuliettával, ezt pedig nem tudná megtenni.

Biztos ez? – támadt fel benne a kérdés, ahogy elnézte szépséges, ám mos meglehetősen kellemetlen barátnőjét. Nem tartotta jó jelnek, hogy ez a gyanú fölmerült egyáltalán.

Elég ebből nincs értelme, most inkább azt kell kitalálnunk, hogy mitévők legyünk.

— Mondd Giulietta, nem nézted meg véletlenül a rendszámot?— Hogy mit? Mit nem csináltam? – kérdezte értetlenül a lány.—    Hát a nő kocsijának a rendszámát, érted, nem?—    Ja, de igen. Sőt még emlékszem is rá..—    Nagyszerű! Gyerünk.—    Ne hülyéskedj, nem érhetjük utol, rengeteg időt elvesztegettünk.—    Soha nem lehet tudni. Hátha ráakadunk valahogy.—    Nincs semmi értelme. Nekem már úgyis végem — vette fel ismét a

tragikus pózt a lány.André erre durván megragadta a karját, felrántotta a földről és

vonszolni kezdte. Giulietta belekapaszkodott egy fába, és közölte, hogy kikéri magának ezt a bánásmódot, és nem hitte volna, hogy így ér véget ez a szépnek ígérkező szerelem, de André most azonnal takarodjon, persze gyalog, hiszen a kocsira neki van szüksége.

A fiú szemében ádáz fény villant. Hatalmas pofont kevert le a lánynak.

23

Guilietta úgy meredt rá, mintha azonnal sóbálvánnyá akarna válni. A hang benne szakadt, legalább két percig nem tudott megszólalni. De engedelmesen beült a kocsiba, és bekapcsolta még a biztonsági övét is.

Gyönyörű tájakat látott az ablakból, lassan megnyugodott, s valami nem is remélt biztonságérzés költözött belé. Egyre nagyobb, egyre kellemesebb lett, mígnem elöntötte a gyöngédség, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megcsókolja vadállatmód viselkedett szerelmesét.

Meg is tette.Szerencsére egy benzinkút közelében, amely mellett szerelőműhely is

volt. Így aztán nem kellett sokáig tolni a kocsit. A mester viszonylag hamar kikalapálta a horpadást, a motorban nem esett komoly kár, úgyhogy potom félóra késéssel már indulhattak is.

A kis incidens azonban olyan fergeteges jókedvre derítette őket, hogy nem győzték a könnyeiket törölgetni a nagy kacagástól. Be nem állt a szájuk, viháncoltak a kocsiban, de André azért fékezett most már, amikor Giulietta egy-egy újabb ostrommal rohanta le.

S akkor megpillantották a tavat. Aranyhidat vont  fölébe a nap, békák daloltak a partján, ponttá zsugorodott fehér vitorlás ringott a közepén. Lélegzetelállító látvány volt!

Elcsöndesedtek, szelíd fények terültek szét arcukon.Giulietta szólalt meg elsőnek. —    Mondd, André, te még reménykedsz abban, hogy megtaláljuk a

csajt?       —       Igen. Sőt biztos vagyok benne!         —    Nos, jó, tegyük fel, hogy igazad lesz. Megtaláljuk ... És akkor,

akkor hogyan tovább? Akkor mihez kezdünk? Mit akarsz tenni?André arca elsötétült. Szájszögletében megjelent az a dacos, erőszakos

ránc, mely nem sokkal korábban a pofont is megelőzte. Szeme összeszűkült, tekintetét, mely eddig mereven az útra szegeződött, most Giuliettára emelte.    

A lány megborzongott. De megszólalni nem mert.—    Hogy mit takarok tenni? Hát azt majd meglátjuk. Teljesen attól

függ, ő hogyan viselkedik. De nem hiszem, hogy bármitől is visszariadnék, hogy a dolog végére járjak.

5

A szálloda egy kicsiny régi kastélyban kapott helyet. Az épület külsején nem változtattak semmit, eltekintve attól, hogy restaurálták és tatarozták természetesen. A kétszintes belső teret azonban alaposan átalakították, a történeti hűség elvének messzemenően elébe helyezvén a kényelem modern szempontjait. Mindezt azonban olyan finom hozzáértéssel, hogy semmi kivetnivalót nem lehetett találni benne.

Még Clairèire sem talált.A kis teraszon állt, s a május eleji színekben gyönyörködött. A hatalmas

park fái mind harsányan, erőszakosan zöldek voltak, mégis különböztek egymástól: szinte hihetetlen, hogy a zöldnek ennyi árnyalata legyen. Madarak lármáztak a fák között, s ha olykor-olykor támadt egy percnyi csönd, fölhallatszott a tóba igyekvő kis patak csobogása. A tó így, láthatatlanságában csak még sejtelmesebb és hatalmasabb volt,

24

érezni a jelenlétét, gondolta az ifjú tudós. Egy költő veszett el bennem, s milyen szerencse, hogy elveszett, tette hozzá még magában, majd hátat fordított a tájnak, s könyvekkel máris telezsúfolt íróasztalához sietett. A terasz ajtaját persze tárva-nyitva hagyta, így a természet finom és frissítő hangjai kényelmesen beáramlottak a szobájába. Elhelyezkedett a székén, s épp egyik fontos szakkönyvébe mélyedt, amikor váratlanul úgy érezte, valami nincs rendben a kinti hangokkal. Fülelni kezdett, s legnagyobb bosszúságára fölfedezte, hogy valamelyik nyitott ablakból az a rettenetes diszkózene szól, amit még a városban is nehezen viselt el, itt azonban végképp ki nem állhatott.

Na tessék! Vajon melyikük csinálja ezt a lármát? Egyedül az vigasztalta, hogy a váratlanul itt talált zajos társaság csak a hét végét tölti a kastélyban, ahogy a szálloda vezetőjétől sikerült megtudnia. De az is még két este és két teljes nap. Szerencsére közeledik a vacsora ideje, utána pedig úgy tudja, a társaság tagjai a szalonba vonulnak. Valami vetítésfélét rendeznek maguknak. Remélhetőleg némafilmjük van azokról a régi szép időkről...

Micsoda ostobaságokkal gyötrik magukat az emberek, s ráadásul mindezt vigasznak szánják — tűnődött a munkájából kizökkentett fiatalember.

Neki magának semmi köze nem volt a múltjához, megszakított vele minden kapcsolatot. Úgy ítélte, semmi szüksége rá. Nem mintha bármit is elfelejtett volna, nem, hiszen remek memóriája volt, s ezenfelül azt tartotta, hogy az emlékezés az ember egyik legnagyobb és leghasznosabb adománya. Csak éppen a múlt neki nem a személyes múltat jelentette, sokkal inkább mondjuk a sok ezer éve volt Kínát vagy bármi mást, ami nem ő. Ez is a kitervelt rejtőzködés egyik távoli eszköze volt. Clairiére nem kételkedett a hatékonyságában: valóban képes volt arra, méghozzá hiánytalanul, hogy a saját egészben látott előéletét úgy szemlélje, mintha nem ő szerepelne benne, hanem valaki más, akihez az érdeklődésen kívül semmi egyéb nem fűzi. Mindazonáltal a feledést az ember egyik leghaszontalanabb és legkárosabb tulajdonságának tartotta.

Egyre jobban hallotta a diszkózenét, s egyre kevésbé a madarakat. Az ajtóhoz lépett és fülelt, szerette volna tudni, honnan árad ez a kellemetlen hangorgia.

Úgy döntött, legegyszerűbb, ha kitalálja, ki az a társaságból, aki képes ilyesmire vetemedni ebben a csodálatos környezetben. Épp sorban fölidézte az arcokat, s úgy érezte, eredményre jutott, amikor hangos beszélgetés, vagy inkább veszekedés foszlányai jutottak a fülébe, de tisztán csak egy női hangot tudott kivenni. Már csaknem értette a szavakat is, ám ebben a döntő pillanatban valaki nagyon fölhangosította a magnót. Nem tudta, nem is akarta elhessegetni azt a gondolatot, hogy a két esemény egyazon színhelyen játszódik, s kétségtelennek tartotta azt is, hogy összefügg. Azért kellett fölhangosítani a magnót, hogy ne lehessen hallani a veszekedést. Mindezt már a nyitott ajtórés mögött állva állapította meg, ahonnan kiválóan láthatta csaknem az egész folyosót. Őt azonban nemigen lehetett volna észrevenni.

Most már tudta, amit tudni akart. Sőt tán valamivel többet is tudott.

25

Egy darabig elmerülve bámult maga elé, majd gépiesen a zsebébe nyúlt, elővette ormótlan zsebóráját, mely egy közönséges mosdóláncra volt fölerősítve. Hat óra negyven perc, állapította meg, kicsit még kedvtelve nézegette a tenyerében ketyegő kedvencét, mintha élőlény volna, aztán visszacsúsztatta a zsebébe. Csettintett egyet a nyelvével, mint aki lezárja az ügyet, s visszaült az asztalához, mint aki vár valamire.

6

Ekkor kopogtak az ajtaján.Nicole lépett a szobába. Hosszú vörös haja kis híján a derekáig ért,

elegáns kosztüm volt rajta, afféle angolos szabású, egyszerű darab, lábán puha, kényelmes, nem nagyon magas sarkú cipő. Arca kipirult, mintha nagyon sietett volna. Vagy inkább izgatott volt? Clairière az utóbbira tippelt.

Nicole ekkor pillantotta meg a fiatalembert, akit egyáltalán nem ismert, bemutatkoztak ugyan egymásnak a kertben, de fogalma sem volt róla, hogy végül is ki ez a férfi. Zavarba jött, úgy látszott, legszívesebben szó nélkül kifordulna a szobából, de hát ezt mégsem tehette.

—    Bocsásson meg, nyilván eltévesztettem az ajtót.—    Valami baj van? — kérdezte a férfi.—    Hát, ami azt illeti, nem tudom, de mintha... Szóval, mintha — s itt

lehalkította a hangját, közelebb is lépett egy kicsit —, mintha sírást hallottam volna az imént, és mintha fel is ismertem volna a hang gazdáját, azért jöttem nyomban, azt hittem, itt...

—    Veszekedést nem hallott?—    Veszekedést? Nem, azt nem. Valaki sírt, de egyedül lehetett, nem

szólt hozzá senki. Azért is gondoltam, hogy meg kellene vigasztalnom.—    Ezek szerint a hármas szobába igyekezett.—    Hát ezt meg honnan veszi?—    A kettesben vagyunk most, maguk pedig az egyesben laknak. Ha

hozzám véletlenül nyitott be, akkor csakis arra gyanakodhatott, hogy Balancelle doktor feleségének a zokogását hallja. Ha azonban eleve ide igyekezett, akkor meglehet, azt sem tudja, hogy ki sírt, de azt biztos nem, mitévő legyen. Úgy vélte talán, hogy jó tanácsot adhat ilyenkor egy idegen, akit nem kötnek gúzsba azok a kusza viszonyok, amelyek egy ilyen baráti körben óhatatlanul kialakulnak, s olykor netán el is mérgesednek.

—    Bravó, monsieur Poirot! Ez igen! — mondta végre jó néhány üres másodperc után Nicole. Kicsit feloldódott benne a feszültség, s megnyugodott, hogy helyesen választotta meg az emberét. Hát igen, az ösztöneim, az intuícióim még soha nem csaptak be — gondolta elégedetten.

—    De tévedhetett volna mégis ...—    Tessék?—   Úgy értem, csalódhatott volna bennem, bármilyen jók is az

ösztönei. Azért ezúttal elég vaktában cselekedett — mondta önelégült mosollyal Clairière.

—    Hát ez fantasztikus! Ha belelát a fejekbe, akkor tényleg jól választottam, maga segíthet ebben a zűrben. Méghozzá egyedül maga.

26

—    Nos, hallgatom — mondta a férfi, s karját a mellén összefonva elkezdett föl-alá járkálni a tágas szobában. — Foglaljon helyet, kedves ...

—    Nicole, azaz Mme Feurnil.—   Bocsásson meg, de a bemutatkozásnál nem értettem. Érdekes, nem

tartotta meg a saját nevét. A többiek mintha...—    Igen, annak idején úgy éreztem, Jean-Pierre-nek nem esne jól. Így

hát inkább. .. Végül is ez annyira lényegtelen.—    Igaza van. A döntése azonban lényeges. Nos, mi a baj?—    Hosszú, sajnos. Minthogy nem ismer bennünket, kénytelen leszek a

múltról is beszélni, különben teljesen érthetetlen az, ami ma van.—    Várjon, hadd segítsek. Ügy tudom, évek óta megrendezik ezt a

találkozót, minden alkalommal áldoznak a közös múlt emlékének, majd hazamennek. Meglehet, egyébként nem is igen tartják egymással a kapcsolatot. Eddig jó?

—    Igen, körülbelül stimmel.Clairière a „körülbelül”-re fölvonta a szemöldökét.—    Bocsánat. Azért fejeztem így ki magam, mert én sem vagyok biztos

a dolgomban. Eddig én is úgy gondoltam, ahogy maga mondja. De most olyan sejtéseim támadtak, amelyek azt sugallják, felületesen ítéltem meg a helyzetet. Biztos vagyok benne ugyanis, hogy vannak titkos kapcsolatok, egy minden bizonnyal — mondta Nicole, s a távolba meredt.

—    Értem. Nos, erre még visszatérünk. Folytatnám, ha megengedi. Ha van is titkos kapcsolat a társaság valamely tagjai között, kevéssé valószínű, hogy egészen új keletű lenne. Nem hiszem, hogy indokolná a maga izgalmát, sem pedig azt a bizonyos sírást. A tetejébe még volt egy veszekedés is. No meg az a szörnyű zene — Clairière átható pillantást vetett az asszonyra.

De az némán állta a tekintetét. — Nos, mindez olyan benyomást kelt bennem, mintha történt volna valami, aminek a hatását nem lehetett előre kiszámítani.

—    Hát ez tényleg fantasztikus. Minthogy pontosan erről van szó. Jeanne-Marie-ról.

—    Jeanne-Marie Joёlról, ha jól értem szavait. Érdekes.—    Ismeri talán?—    Csak felületesen. Van benne tényleg valami nyugtalanító, de hogy

így megbolygassa a társaságot? ... Hiszen csak nemrég érkezett meg.—    Igen. De a lényeg az, hogy megérkezett. Minthogy nem láttuk

tizenöt éve.—    Nem járt el a találkozókra? De hát miért nem?—    Jó oka volt rá — Nicole kicsit elgondolkodott, hol is kezdje, majd

belevágott a közepébe.—    A jó oka pedig Josi volt. A doktor. Tudja, melyik?—    Igen. Szóval őrá neheztelt a barátnőnk, és ezért...—    Bonyolultabb ennél. Jeanne-Marie és Josi szerették egymást, itt

kezdődött a szerelmük, ebben a kertben. Érettségi után itt töltött a társaság egy egész hónapot, s akkor...

—    Bocsásson meg, hogy közbevágok! Maga tehát nem volt itt?—    Nem, én akkor még nem ismertem közülük senkit. Két évvel

később azonban már itt voltam én is, Jean-Pierre feleségeként.—    Akkor maga most látta először Jeanne-Marie Joёlt?

27

—    Így van. A legendáját azonban annál jobban ismertem. A fiúk sokat beszéltek róla, nagy hatással lehetett rájuk. A nők kevesebbet, de a megjegyzéseik fullánkosak voltak. Egyedül Margot vette a védelmébe. Valamikor nagyon jó barátok voltak ők ketten, de úgy tudom, mostanra meglazult már ez a kapcsolat is. Ha fennáll még egyáltalán... Megvallom, távolról én sem rokonszenveztem Jeanne-Marie-val. Nem volt igazam.

Elhallgatott, és hosszasan elgondolkodott. Clairière türelmesen várt, nem zavarta meg. Vagy egy perc csönd után Nicole föleszmélt, és folytatta:

—    Szóval volt tehát az a nagy szerelem, tartott is több mint egy évig. Voltak más ügyek is, de azok ma már súlytalanok. Nem így Josiéké.. Odile, azaz a doktor felesége a mai napig sem heverte ki Jeanne-Marie-t.

—    Tudja, Nicole, ez csak úgy lehetséges, ha a doktor sem heverte ki.—    Meglehet. Vagyis tudom. Éppen erről van szó. Nos, Odile mindig is

vonzódott Josihoz, s végig kellett néznie ezt az őrült szenvedélyt.—    Őrült volt tényleg, vagy csupán a nagyságát akarja hangsúlyozni?Nicole eltűnődött, majd így folytatta:—    Nézze, én csak hallomásból ismerem a történetet, nem láttam

belőle semmit. De ha megengedi, hogy a benyomásaim szerint ítéljek, azt kell mondanom, mind a két értelemben őrült volt. Rossz lehetett Odile-nak, nagyon rossz, hiszen közelről kellett látnia az egészet. De helyén volt az esze, annyi szent. Odile afféle lassú víz partot mos alkat, és...

—    „Álló víztől mérget várhatsz...”—    Tessék?—    Semmi, semmi. Egy másik közmondás mindössze.—    Rendben. De én azt mondtam, lassú víz.—    Igaza van, a kis különbségeket sem hanyagolhatjuk el.—    Egyszóval: egy szép napon a szerelmesek összevesztek valami

ostobaságon, már senki nem tudja, hogy min... Azaz: mindenki másként tudja. Lényeg az, hogy mind a ketten nagyon fiatalok voltak még, gőgösek. Egyik sem akart kezdeményezni. S ekkor jött el Odile ideje. Addig sündörgött Josi körül, míg nélkülözhetetlenné nem tette magát. Szegény Josi, mire észbe kapott, már az anyakönyvvezető előtt állt. Nem mintha rossz volna a házasságuk, Odile imádja a férjét, valósággal isteníti, s Josi is szereti az asszonyt. Nagyon finoman bánnak egymással. Odile csupa áldozatkészség meg ilyesmi... De azért én mindig éreztem valami lappangó, visszafojtott feszültséget köztük. Különösen Josiban.

—    Az ápolónő feleség csinálja a gyönge, beteges férjet, hogy legyen kit ápolnia.

—    Hát ezt meg honban tudja? Mármint Odile szakmáját?—    Csak általánosság volt, amit mondtam. Folytassa, kérem,— Általánosság? — Nicole eltűnődött. — De mennyi igazság van benne!

Most, hogy ezt mondta, úgy érzem, Josit éppen ez zavarja annyira, ez az áldozatkészség, ez a túlápolás, ez a túllihegés... Csakhogy ezért hogyan lehetne kifogást emelni?... Nos, akkor lassan be is fejezhetem. A lényeg ebből maga előtt úgyis világos már, igaz? — hallgatott el Nicole.

—    Azt kívánja tehát, hogy én foglaljam össze a nyugtalanító eseményeket? Nos: megjelenik Jeanne-Marie, a rég nem látott szerető és barát. Ez mindenkit megzavar egy kissé, megváltoztatja a csoport

28

kialakult és megszokott mozgását. Ráadásul föltépi a doktor úgy-ahogy behegedt sebeit, Odile-ban pedig elszabadítja a zöld szemű szörnyet.

—    Hogy micsodát?—    Nem érdekes, Shakespeare nevezi így a féltékenységet, ugyebár.

Az Othelóban mellesleg.Nicole nyel egyet. Kezd elege lenni a férfi fölényéből és

tudálékosságából. De azért nagyon figyel arra, amit hall.—    Azt hiszem, egyelőre ennyi az egész. Csak azt nem tudom, miben

lehetnék a segítségére?—    Hát... Szóval az hittem, kérhetek valami tanácsot magától. Hogy

hogyan csillapítsam le a kedélyeket. Miképpen vegyem elejét annak, hogy a dolgok el ne mérgesedjenek. Rossz előérzetem van, és..

—    Igen, tudom. Maga vakon hisz az előérzetében.—    Úgy van. Eddig még sohasem csalt meg.—    Értem, Nicole. Sajnos azonban nem segíthetek — feleli Clarière. —

És most menjünk, még lekéssük a vacsorát.—    De hát... Hogyhogy nem segíthet? Nem értem, hiszen eddig is azt

tette, és késznek látszott arra, hogy...—   Így igaz. De nem szívelhetem, ha hülyének néznek. És maga

pontosan ezt teszi velem. Segítséget kér, de nem mondja el az igazat. Sajnálom, Nicole — s azzal kinyitja az ajtót a nő előtt.

7

— Josi, mi van veled? Bánt valami?A férfi egészen magába roskadva ül egy hatalmas fotel mélyén. Annyira

elmerült a gondolataiban, hogy ijedten rezzen össze az ajtónyitásra. Mekkorát csattan ez a rohadt kilincs. Odile jött be a szobába.

—    Hol voltál?—    Sokkal érdekesebb az, hogy veled mi van. — Odile-nak ezúttal

mintha kicsit keményebb volna a hangja. Inkább érezni, mint érzékelni lehet ezt. Josi érzi is, és azt is jól el tudja képzelni, mi következik. Arra pedig aztán igazán nincs most szüksége. Inkább választja a migrént. Kicsit szégyelli magát közben, de másként nem menekülhet ki a helyzetből. Odile ugyanis sohasem teszi meg, hogy valami testi bántalom során ne a bajra figyeljen. Mégpedig teljes odaadással.

—    Nagyon fáj a fejem, tudod, az a migrénes fejfájás kezdődik, ami annyira meg szokott gyötörni.

Josi elég elgyötörtnek látszik, tudja is, hitelesnek érzi hát a komédiát. Elfedi a szemét, mintha bántaná a fény, halkan beszél, majdnem suttog, ezzel akarván Odile-t is rábírni, hogy maradjon csendben. Hogy lehetőleg ne kelljen beszélni. Hogy lehetőleg ne essék szó.

A feleség mintha egy pillanatig habozna, részt vegyen-e a játékban vagy sem. Erős kísértést érez, hogy leleplezze Josit, rápirítson, megszégyenítse, és azért is előadja a mondókáját. Mégsem teszi. Odile-nak van arányérzéke. Tudja, túlságosan kiesne ezzel a megszokott szerepköréből: az efféle viselkedés végül is nem tartozik a repertoárjába.

—    Hová is tettem a gyógyszereket? Ja, igen. Nos, akkor beveszed szépen az adagodat, a vacsoráig van még közel húsz percünk. Talán jobban is leszel addigra.

29

Persze hogy jobban lesz. Különösen, ha még engedélyt is kap rá Odile-tól. Jó ötlet volt ez a migrén, annyi szent. Estére, a vetítés idejére teljesen magához kell térnie. Végül is mi oka van erre a kétségbeesésre? Jamie végre itt van a közelében, elérhető közelségben, láthatja, beszélhet vele. Igen, beszélnie is kell. Hiszen sohasem tisztázták, mi is történt közöttük valójában. Sohasem mondta meg neki, mennyire... De hát van ennek értelme, ennyi év után, amikor már úgysem lehet tenni semmit? Nemhogy jóvá, de semmi mássá sem Odile fürkésző tekintete zavarja. Érzi, hogy meg is fog szólalni a felesége, nem állja meg, faggatni fogja mégis, és ő ezt most aligha tudja elviselni.

—    Ne haragudj, Josi, de szeretném tudni, mit akart tőled Margot? Láttam, hogy ebéd előtt lázasan magyarázott neked valamit.

—    Ja, Margot? Mit is? Valami újabb csodadoktorról beszélt. Egy asszonyról, aki keleten kitanulta az akupunktúra minden fortélyát. Margot-t leszoktatta a dohányzásról. De ez még semmi. Annak is elejét vette, hogy az elvonás következtében beálló éhségérzetét ki kelljen elégítenie. Így hát nem is hízott el.

—    Akkor ezért illegette magát, hogy mutassa, milyen karcsú;—    Azt hittem, kedveled Margot-t. Hiszen szoktatok néha találkozni is.

Rosszul tudom?—    Hát, hébe-hóba. De azért csak felületesen ismerjük egymást. Ezt

sem mesélte el nekem... — mondja Odile kérdő hangsúllyal.Csak ne figyelne örökké. Mintha egy mikroszkóp lemezén élnék. — Josin

újra erőt vesz a csüggedés. Annyira, hogy Odile, aki tényleg le nem veszi róla a szemét, már-már azt gondolja, hogy talán mégis igazi a fejfájás. S már furdalja is a lelkiismeret; hogy magában így meggyanúsította a férjét.

—    Josi, drágám, nem volna szükséged egy borogatásra? Hozom máris.— Nem, nem, majd csak elmúlik, tudod, mennyire utálok mindenféle

borogatást, hiába látom be, hogy hasznos lehet.Kopognak. Jean-Pierre az. —    Nem láttátok Nicole-t? — kérdezi. Odile gyorsan felel, hogy nem,

sejtelmük sincs hol lehet, s közben kézzel-lábbal igyekszik a helyzetre fölhívni Jean-Pierre figyelmét. A férfi nagyjából érti is, mi van, csak éppen nem hajlandó igazán tudomásul venni. Látszik rajta, nagyon foglalkoztatja valami.

—    Hát ez igazán különös. Nicole szó nélkül eltűnt, mire a sétából visszatértem. Igaz, nagyon nyugtalan volt, de az istennek el nem árulta volna, hogy miért. S ez mind semmi. Az előbb bekopogott hozzám Margot, magából kikelve, de persze ő sem volt hajlandó elmondani, hogy mi a fene baja van. Szó nélkül a nyakamba borult, és azt hajtogatta: „ugye, nem vagyok buta liba? Ugye, nem?” Hiába faggattam, semmi felvilágosítással nem szolgált. Nehéz is volt megnyugtatni. Mert hát mit is tehettem volna, elmondtam neki legalább hússzor: „nem, már hogy lennél te buta liba, drágám, nagyon is a helyén van az eszed”. Akkor aztán kiviharzott a szobából. Én meg átjöttem hozzátok, mert nem értem, mi folyik itt. Michelék bezárkóztak, és nem felelnek a kopogásra. Azt sem tudom, Jamie hol lehet. Danielék meg még nem értek vissza a nyaralásukból.

Mondjátok, mi a fene van? Ti tudtok valamit, amit én nem? Vagy ti sem értitek az egészet? — hallgatott el az izgatott festő.

30

— Én azt nem értem, te miért vagy úgy oda? Mi különös van abban, hogy Michelék bezárkóztak, hogy Nicole nem kötötte az orrodra, hová megy, mondjuk, sétálni, hiszen ő aztán igazi nagy sétamániás. Jeanne-Marie is lehet akárhol, például tusol a vacsora előtt. Ami pedig Margot-t illeti, hát ő mindig is könnyen kiborult, lehet, Jeanne-Marie mondott valami kellemetlent neki, mert ő aztán tud ilyet... Azt hiszem, Jean-Pierre, eltúlzod ezt az egészet, amúgy is hajlamos vagy túl nagy jelentőséget tulajdonítani minden egyszerű, hétköznapi dolognak,

Odile befejezte a szóáradatot, s elégedetten szusszant egyet. A két férfi úgy bámul rá, mintha kísértetet látna fényes nappal. Hogy éppen az örökké másokért aggódó Odile mondja ezt? Éppen az, aki tényleg minden bolhából elefántot csinál? Mi oka lehet rá, hogy ilyen lazán elutasítja a kérdéseket, amelyek igenis szokatlanok. Ráadásul még életében nem beszélt ennyit egyhuzamban, ha csak otthon nem.

—    Ne, Odile, ne kenjük el a dolgokat. Én csak azt tartom: jobb félni, mint megijedni.

—    Jamie egyszer azt mondta erre: nem szeretek félni, s nem bánom, ha olykor megijesztenek kicsit — jegyzi meg ártatlanul Josi.

Odile arca megkeményedik, a vonásai szinte eltorzulnak, finom keze ökölbe szorul, elszánt, de fojtott hangon szólal meg:

—    Csak nehogy egyszer nagyon meg kelljen ijednie szegénykének!

8

Violette föl-alá sétál a kertben, egyre nyugtalanabb. Szeme vörös még a sírástól, s bár már nem könnyezik, messze van attól, hogy megnyugodott volna. Michel csakis őrá való tekintettel hagyta magára, tudván, hogy erre van szüksége. Milyen kedves tőle. De azért jöhetne már. Azt mondta, tíz perc múlva utánajön. A tíz perc letelt azóta rendesen, s Michel sehol.

A fák takarásában, egy távolabbi úton mintha elsuhant volna valaki, de éppen az ellenkező irányba tartott, nem lehetett a félje. És mintha sokkal alacsonyabb lett volna.

Egyébként akárki lehetett, Vilo szinte csak az elsuhanását érzékelte, semmi mást. Esze ágában sem volt azon törnie a fejét, ki az. Neki elég annyi, hogy nem Michel.

Ahogy így visszagondol arra a jelenetre, nagyon sajnálja, amiért elbőgte magát. Izgatott volt persze, magyarázta Michelnek aztán, fölzaklatták a ... Mik is? De hát az istenért, nem történt semmi, de semmi különös. Jeanne-Marie persze eljött, mellesleg Vilo ki nem állhatta őt, de ez akkor sem neki nehéz, hanem Odile-nak. Nyilván. Bár azt meg kell adni, Josi és a régi szerelme igazán civilizáltan viselkedett, semmi kivetnivaló nem volt a találkozásukban. Az természetes, hogy megbámulták egymást. Hiszen a többiek is sokáig csak Jeanne-Marie-val tudtak foglalkozni. Mi sem érthetőbb ilyen hosszú távollét után.

Így hát, mindent összevéve, nem valami meggyőző a magyarázat. Lehet, hogy Michel át is lát rajta? Tényleg, Michel! Olyan különös mostanában, mintha... Á, ostobaság! Hiszen épp olyan nyugodt, szelíd, figyelmes és kedves, mint máskor. És közben mindig tudja, mit kell tennie. Most is hogy megvigasztalta őt. Még így is! Nyilván nem gyanakszik, különben... Violette mégis nyugtalan. Mit mondjon neki? Közeledik a napja, ez igaz.

31

Erre a gondolatra egészen felderül. Szinte maga is elhiszi, hogy mindössze ez a baj. Annyira fontos neki, hogy tudjon érvényes magyarázatot találni. Minden riasztó, ami alaktalan, megfoghatatlan, rejtélyes. Ezért is fordult elő oly gyakran vele, hogy félreértette a dolgokat, hiszen mindenkor beérte a legelső és legközelebbi magyarázattal, amely persze korántsem volt mindig helytálló. S hiába múltak az évek, hiába jöttek a tapasztalatok, Vilo nem lett körültekintőbb, sem elővigyázatosabb. Hiszen tudatában sem volt annak, hogy milyen sokszor téved. Ha mégis ráébredt olykor-olykor, sohasem magában kereste a hibát.

Végre feltűnik Michel az útkanyarban. Ruganyosan, magabiztosan és mosolyogva közeledik.

—    Nos, minden rendben? — kérdezi már messziről. — Megnyugodtál, kedvesem?

—    Persze. Nincs semmi baj. Csak a szokásos. Ami minden hónapban... — feleli Vilo. De a mosolya erőltetett. Mintha valami különöset látna a férjén, de ez inkább csak megérzés, mely átsuhan rajta, megfoghatatlanul

—    Hát ez nagyszerű — lelkendezik Michel, akkor lassan mehetünk is vacsorázni. Nem akarsz átöltözni? Vagy járjunk még kicsit?

—    Hol voltál? — kérdezi váratlanul élesen és ellenségesen az asszony.Michel elképedve mered rá:—    Hát hol lettem volna? A fürdőszobában, nahát.—    De akkor miért kellett engem előreküldened?—    Vilo, ne viccelj, hát azt akartam, hogy összeszedd magad, a séta és

a friss levegő a legalkalmasabb az ilyesmire, mindig megnyugtat téged, ezért kértem, hogy a parkban várj rám. Mi más okom lehetett volna rá?

Tényleg, milyen egyszerű. Valóban mi más oka is lehetett volna rá? — gondolja Vilo, és mélyen beszívja Michel finom dezodorának friss illatát.

—    Bocsáss meg, olyan ostoba vagyok!—    Nincs semmi baj, drágám, csak nehogy megint sírni kezdj, bedagad

az a gyönyörű szemed, erre gondolj.Azzal Michel átöleli a feleségét. A nő úgy bújik hozzá, mint anyjához az

a kisgyerek, aki a boszorkánytól vagy a betörőtől fél, s csak itt lelhet biztonságra.

—    Remek vacsora lesz, lefelé jövet megnéztem az étlapot. Többek között valami gombás csodatál. Amit annyira szeretsz — és megsimogatja a tüskehajat.

—    Milyen kedves vagy, Michel, mennyire szeretlek... Szerencsére nem néz a férjére, miközben ezt mondja. Ha nézne, talán valami kelletlen kis fintort fedezne fel az arcán, amelyről nehéz volna azt gondolnia, hogy nem néki szól.

32

III. FEJEZET

1

Az ebédlő még üres, amikor Clairière belép. Kopog a szeme az éhségtől. Reméli, nem kell bevárnia a többieket, csak megszánja a pincér, és kihozza a vacsoráját. Az ifjú keletkutató, aki persze jógázik is rendszeresen, s nagy híve mind a természetnek, mind pedig a józan mértéktartásnak, hallatlanul sokat eszik. A vegetarianizmusra képtelen rászánni magát, nagyon is kedveli a húsokat, különös tekintettel a véresen fogyasztható bifsztekre. Nem is szólva a vadakról. Általában mindent szeret, ami jól van elkészítve. ínyenc a maga módján, talán nem túlzás gasztrománnak nevezni. De megveti az étkezések közötti oktalan rágcsálásokat, minden nassolásnak esküdt ellensége. Ebédjét, vacsoráját, azonban igen komótosan fogyasztja el, nagy körültekintésről tesz tanúbizonyságot a fogások megválasztásában, különös tekintettel a sorrendre, mely olykor meglehetősen egyéninek és szokatlannak tűnik fel, de kétségkívül van benne rendszer. A mai este egyik fénypontja a tejszínes, hideg ananászleves, amely a fogások között éppen a középső helyet foglalja el. Semmiképp sem lehet vele kezdeni, sem befejezni a vacsorát. Mellesleg, ezt az ételt sehol a világon nem készítik ilyen nagy hozzáértéssel, mint éppen itt. Clairière minden alkalommal az első estén kóstolja meg.

Ül és vár, egyre türelmetlenebbül. Képtelen üres gyomorral gondolkodni, pedig volna miről. Este még dolgozni, akar, s nem ártana elterveznie, ahogy szokta a munka következő lépéseit. Meg szívesen eltűnődne ezen a furcsa társaságon is, mely csak azóta keltette fel az érdeklődését, amióta Nicole lerohanta őt a szobájában.

Vagy már korábban is?Sok minden világos előtte, csak az nem fér a fejébe, miért nem volt

őszinte hozzá ez a nő, amikor tényleg tanácstalanságában segítségért kereste fel. Micsoda titka lehet? Kire van tekintettel és miért?

Bizonyára valami ostobaság. Gyermeteg dolog. Titkocskái mindenkinek vannak, s végtére is nem olyan nagyon nehéz kitalálni őket. Az igazi nagy titkokkal persze egészen más a helyzet. Azok látszólag annyira távol vannak őrzőjüktől, hogyha véletlenül kiderülnek, teljességgel hihetetlennek tűnnek fel. Épp ezért is derül fény rájuk olyan ritkán és nehezen. A nagy titkokat, lévén ilyen a természetük, a többiek is őrzik. Öntudatlanul persze. A többiek, akik rendszerint azt látják, amit mutatnak nekik, s csak kivételesen veszik észre azt, ami mintegy véletlenül kerül a szemük elé.

Ő, Louis Clairière persze kicsit másként van ezzel. Egészen pontosan: éppen megfordítva. Többnyire azt nem veszi igazán tekintetbe, amit

33

mutatnak neki, arra azonban, amit el akarnak rejteni, rendkívül érzékeny, így aztán szórakozottnak tartják az ismerősei.

A pincér áll az asztalánál, üdvözli, és éppen elnézést akar kérni, de akkor megpillantja a fiatal tudós távolba meredő tekintetét, s azt az önelégült mosolyt az arcán, amit még sohasem látott. Elakad a szava, s némán vár, amíg a vendég végre észre nem veszi.

Közben zajosan tódul be a társaság, szinte mind egyszerre jönnek. Pauline-ék is megérkeztek. Daniéinak valami hivatalos dolga akadt a közeli nyaralójukban, a felesége meg inkább elkísérte, mintsem egyedül maradt volna a többiekkel.

Csak Jeanne-Marie és Margot nincs még itt. Margot ezt mindig így csinálja. Rendkívül sokat ad a megjelenésére, nagy gondot fordít az öltözködésre, és makacs meggyőződése, hogy minden társasági összejövetelről kicsit el kell késnie, hiszen akkor minden szem feléje fordul, ha belép az ajtón, s míg az asztalához ér, kinek-kinek módjában áll megcsodálni a toalettjét, de főleg őt magát. Úgy véli, egyénisége igazából akkor érvényesül, ha valamilyen akcióban bontakozhat ki. Mozgásban. Legyen akármilyen egyszerű is az a mozgás. Nem szeret nyugton ülni, s talán ezért nem is tud igazán figyelni. Egy beszélgetést, amelyben nem jut szóhoz, képtelen követni. Hiszen akkor nincs sok oka arra, hogy használja az arcizmait, hogy bevesse egyébként jópofa, olykor azonban túlzásokba bonyolódó mimikáját. Elég kellemetlen beszélgetőpartner emiatt, sokszor közbevág, igyekszik elébe menni annak, amit a másik mondani akar, s így többnyire lelepleződik, hogy lényegében fogalma sincs, miről is van szó valójában.

A barátai azonban megszokták ezt, már rég nem akadnak fönn ezen, legfeljebb óvakodnak attól, hogy valami számukra lényeges, hosszabb beszélgetésbe bonyolódjanak Margot-val.

A Clairière melletti asztalhoz is megérkezik a pusmogó nászutaspár, egy káprázatosan szép olasz színésznő és a férje, s helyet foglal a bogaras öregúr is, aki csak monsieur Jaques-ként mutatkozott be az ebédnél. A fiatalember most azonban kevés figyelmet szentel közeli szomszédainak és távolabb ülő zajos ismerőseinek egyaránt. Csupán a szeme sarkából követi a mozgásokat, s fél füllel hallja a hangokat, amelyek közül alig-alig válnak ki értelmes szavak: egyöntetű zsongás az egész. Nem is kellemetlen. Ám az előételnek feltálalt különleges pástétommal töltött rókagomba most sokkal dúsabb élvezeteket ígér.

Mindazonáltal érzékeli, hogy befutott Margót, felfogja azt is, hogy a felerősödő zsivaj tetszésnyilvánítás, mely nyilván a nőnek szól. S amikor már harmadszor üti meg a fülét Jeanne-Marie neve, a furcsa becézés, Jamie, kelletlenül fölnéz, hogy lássa, mi lehet.

Jeanne-Marie nincs a helyén. A széke üres. Az asztal végén tanácstalanul álldogál Michel, nyilván őt bízták meg, hogy utánamenjen a szobájába,

—    Hol lehet? Nem mondta, hogy később jön? Pontos szokott lenni, hajói emlékszem — hadarja egy szuszra Jean-Pierre.

—    Bizonyára elkószált, s a régi szép időkön mereng a parkban — feleli Odile ellenséges, de megértőnek szánt arccal.

—    Ostobaság! Jamie nem az a fajta, aki... — el is hallgat rögtön Josi, érzi a felesége álnok pillantását.

34

—    Sebaj, gyerekek, majd megjön! Kezdjünk hozzá! Elvégre nagylány már, s miért is kötné az orrunkra, ha valami dolga akadt, de a nyugtalanság csak nem oszlik el.

Clairière ekkor már a hőn óhajtott ananászlevest szemléli asztalán, épp megkóstolná, amikor kipirulva megérkezik Jeanne-Marie. Mindenki rá mered, de mégsem kérdeznek tőle semmit.

—    Elnézést a késésért, gyerekek. Remélem, nem vártatok rám! — mondja kissé elfulladt hangon, gyorsan leül, s már bele is fog a vacsorába.

—    Csodálatos idő van, érthető, ha belefeledkeztél a rég látott parkba — mondja árulkodóan kérdő hangsúllyal Margot, de nem kap semmi választ.

Kínos csend támad, szinte tapintható a feszültség. Legalábbis Clairière így érzi a szomszédos asztalnál. Nem mondhatni, hogy elégedett volna, amiért figyelmét a várva várt ananászlevesről elterelték. Szinte haragosan néz Jeanne-Marie-ra, aki viszont kedvesen biccent neki. A zord tudós kelletlenül bólint busa fejével, de közben határozottan látja a nyugtalanságot a nő arcán. Mintha felizgatta volna valami, vagy inkább olyan, mint akinek nyomban ki kell találnia, hogy hogyan oldjon meg egy kellemesnek nem nevezhető feladatot? Persze, ki tudja, amilyen zárkózott most az arca, akármi lehet vele.

Megdöbbentő, hogy ez a gunyoros, nagyon is kifejező, gazdag mimikájú arc ennyire be tud zárulni. Clairière sosem gondolta volna. S most is éppoly kellemes elégtételfélét érez, mint az első találkozáskor a kertben, amikor Jeanne-Marie olyan talpraesetten visszavágott neki. Elszánt kis nő lehet, olyan, aki fogjon bár bele bármibe, mindenképpen a végére jár. Még akkor is, ha beletörik a bicskája.

Clairiére arra gondol, igazán nem bánná, ha ezúttal nem törne bele.

2

A kis társaságon közben váratlanul eluralkodott a féktelen jókedv. Mire a vacsora végére érnek, már szünet nélkül bolondoznak, csipkelődnek, s igaz, hogy olykor egy-egy poén valakinek épp elevenébe vág, mégis oldódik az iménti feszültség. Michel komótosan hátradől a székén, és meggyújtja a pipáját. Pauline cigarettát vesz elő, s megkínálja a többieket is. Margót elhárítja, s büszkén mondja, nemrég szokott le a dohányzásról. Nicole meg sohasem szokott rá.

Csipkelődnek, anekdotákat mesélnek, igazán nagyon oldott a hangulat. Tán egy kicsit túlságosan is az — gondolja futólag Clairière. Mire a régi barátok fölállnak az asztaltól, és szedelőzködnek, hogy átmenjenek a szalonba, már mindenki remekül érzi magát, és nagyon kíváncsi a filmre, amit Margot tavaly ilyenkor készített.

—    Minden évben filmeztél, Margot? — kérdezi Jeanne-Marie, s most, hogy már figyel, Clairière tisztán kihallja a hangjából az őszinte, s kicsit izgatott érdeklődést. Még valami mást is? Nem biztos benne.

—    Hogyne, persze, minden évben. Tudod, először mindig a legfrissebbet szoktuk megnézni, aztán a többit. Visszafelé haladva az időben. Így évről évre fiatalodunk. Nagyon mókás, majd meglátod!

35

—    Azt hiszem, drasztikus volna a legelső filmmel kezdeni. Különösen számodra, Jamie. Túlságosan hirtelen támadás lenne, ha így egyből szembetalálkoznál a tizennyolc éves arcoddal, nem igaz? — kérdi nyájasan Odile.

Nicole le nem veszi a szemét a két nőről, de bárhogy figyeljen is, Jeanne-Marie-n nem lát semmit, amit a múlt számlájára írhatna. Odile arca viszont annál árulkodóbb. Hogy lehet valaki ennyire elfogult és kicsinyes, gondolja Nicole, s meg van győződve róla, hogy adott esetben nem viselkedne így. Végül is az eset neki is adott, hiszen Margot minden évben itt van velük Persze, Jean-Pierre nem Josi. Neki végképp semmi köze nincs már ehhez a nőhöz. Bár, ha azt veszi, Margot milyen fesztelenül viselkedik, akkor akár azt is hihetné, hogy... Ah, ostobaság! Nem szabad, hogy átragadjon rám Odile hangulata — gondolja, s máris rendben van, arca fegyelmezett és kedvesen figyelő. Jeanne-Marie hangja zökkenti ki a gondolataiból/

—    Ugye megengeditek, hogy meghívjam régi kedves ismerősömet, monsieur Clairière-t — közben odalép a fiatalember asztalához —, remélem, nem utasít vissza, velünk tart a vetítésre.

—    Hogyne, készséggel, magától értetődik — feleli a férfi, s felálltában odaszól a pincérnek, hogy a kávét a társalgóba kéri.

Párosával, beszélgetve vonulnak át a szalonba. Legelöl Odile megy Michellel, mögötte Vilo Josival, aztán Clairière Jeanne-Marie-val az oldalán, majd Nicole és Margot, végül pedig Jean-Pierre, Pauline és Daniel.

A fiatal tudós érdeklődve figyeli újdonsült ismerőseit. Innen is, onnan is elcsípi a beszélgetés egyes foszlányait, éppen annyira, hogy az összefüggések világosak előtte. A doktor felesége egy új zöldségtermesztő eljárás részleteivel szórakoztatja partnerét, szemlátomást kitűnően értik egymást, akár két szenvedélyes bélyeggyűjtő, aki valami egészen kivételes példányra lelt.

Margot a gyerekeiről faggatja Nicole-t, egészen halkan, mintha attól kellene tartania, hogy meghallja őket valaki. Nicole kissé sajnálkozva állapítja meg, hogy a lányok túlságosan növekednek.

Daniel a festőnek magyaráz valami speciális nagyítóról, amely, amilyen helyes, olyan apró, egy szivarzsebben is elfér. Nemrégiben szert is tett egy ilyenre. Hogy mi szüksége van rá? Hát jó hasznát veszi, amikor könyvtárának régi, igen becses, kézzel írt darabjait közelebbről akarja tanulmányozni. Pauline szinte durván a férje szavába vág és kéri Jean-Pierre-t, mesélne valamit olaszországi útjáról.

Violette gyakori fejfájásairól panaszkodik Josinak, kikéri a tanácsát, a doktor szívesen felelne is a kérdéseire, de a szűnni nem akaró szóáradat minduntalan beléfojtja a választ.

Az általános fecsegés közepette Clairière-nek úgy szólván semmi sem kerüli el a figyelmét. Titokban igen nagy megelégedésére szolgál, hogy ilyen kiválóan képes egyszerre több dologra egyformán figyelni. S ezt még akkor sem kell abbahagynia, amikor Jeanne-Marie hirtelen odafordul hozzá, és faggatni kezdi, min dolgozik éppen.

Clairiére szívesen beszél a munkájáról, látnia kell, hogy általános tapasztalataival ellentétben az újságírónőt tényleg érdekli a dolog.

36

Megérkeznek.A teremben minden elő van már készítve a vetítéshez, vászon

kifeszítve, gép felállítva, a fotelek a vászon felé fordítva, hármasával egymás mellett. Elhelyezkednek, közben tovább folytatódik az élénk csevegés.

Jeanne-Marie és Clairière az utolsó sorban kap helyet, az izgatott Margót mellett, aki a világért le nem ülne, amíg vetít.

—    Hol van Philippe — kérdi váratlanul Jeanne-Marie, pedig Margot már kezdené tekerni a filmet.

—    Philippe éppúgy eltűnt, mint te. Pontosabban egyszer eljött még, de azóta mindig éppen ezeken a hétvégeken akad dolga. Kimenti magát, ezt soha nem mulasztja el, de valójában érthetetlen, miért nem tart velünk. Nem sikerült rájönnünk. Igaz, nem is nagyon erőltettük meg magunkat — feleli Michel.

—    Mégis, hol él, mi lehet vele? Honnan küldi a mentegetőzéseit, és kinek szokta címezni őket? — folytatja a kérdezősködést Jeanne-Marie.

—    Valami furcsa nevű kisvárosból, a csuda tudja. Persze, nem mindig onnan. És a levelek mindig annak szólnak, aki éppen a találkozót szervezi. Elég különös, most, hogy így érdeklődsz utána, rá kell jönnöm, hogy igazából semmit sem tudunk Phillippe-ről.

—    Hát a semminél azért valamivel többet — fűzi hozzá a doktor.Minden tekintet feléje fordul. A szemekben kétkedő kíváncsiság.—    Mennyivel többet, Josi? — szólal meg Odile. Nagyon bántja, hogy a

férje tud valamit, amiről neki sohasem beszélt, hogy itt fogja hallani ő is először, akárcsak a többiek.

Josi ezúttal megérzi, mire gondol a felesége, s már kész is a magyarázattal.

—    Ne haragudj, Odile, ma reggel kaptam egy levelet Philippe-től, de az utazási előkészületek, no meg a megérkezés teljésen kiverték a fejemből. Ezért nem szóltam neked sem. Annyira megszoktam, hogy Philippe nincs köztünk, hogy ha Jeanne-Marie nem hozza szóba, talán végképp meg is feledkezem róla.   — Nincs semmi baj, kedvesem, inkább mondd, mit üzent Philippe abban a levélben.

—    Hát ami azt illeti, azon kívül, hogy ezúttal sem jöhet el, üzenni éppen nem üzent semmit.

—    Hanem?—    Egy furcsa kéréssel állt elő. Legalábbis én elég furcsának találom.—    Ki vele Josi, ne csigázd a kedélyeket!—    Azt kérte, írjam meg neki a pontos születési adataimat.—    És?—    Semmi és. Nem indokolta meg, hogy miért van erre szüksége.—    Hát ez teljesen bedilizett? Igaz, mindig elég bolondos volt. Mit

akarhat a te adataiddal? És miért éppen tőled kéri ezt? Egy szót sem értek az egészből — heveskedik Vilo.

—    Hát én sem értek többet. Képtelen voltam megfejteni, miben sántikálhat.

—    Képtelenség. Vagy inkább marhaság — mondja Jean-Pierre.—    Bocsánat, szabad kérdeznem valamit? — fordul Josihoz Clairière.

37

—    Parancsoljon.—    Csak a dátumra volt kíváncsi a kedves barátjuk, vagy esetleg arra

is, hogy maga hány óra hány perckor született?—    Úristen, csak nem azt akarja mondani, hogy Philippe

horoszkópkészítésre adta a fejét? Tényleg kérdezte az órát, meg a percet is. Sajnos, ezzel nem szolgálhatok, hiszen halvány sejtelmem sincs róla.

—    De hát miért akarhat Philippe horoszkópot készíteni, és miért éppen Josiét? — fordul Nicole értetlenül a sinológushoz, mintha ez a vadidegen férfi a távol lévő Philippe fejébe is belelátna.

—    Megvallom őszintén, erre nem tudnék válaszolni. Pillanatnyilag legalábbis még nem. Talán ha a levelet láthatnám, s egy kicsivel többet tudnék monsieur Philippe-ről — mondja kérdőn a fiatal tudós.

—    Nos hát, Philippe amolyan mókamester volt itt a társaságban. Jókedélyű fickó, állandóan tréfákon járt az esze, számtalanszor beugratott bennünket, egyszerre is, külön-külön is, és mindig hatalmasakat derült a rovásunkra. Ő volt a lányok bizalmasa. Azt hiszem, nem vagyok indiszkrét, ha elmondom, soha sem vettük őt igazán komolyan, valahogy nem tekintettük igazán férfinak, későn érő típus, még húszéves korában is, amikor utoljára láttuk, egészen csecsemős volt az arca, pirospozsgás, nevető, s az állán épp csak pelyhedzett a szakáll. Már abban az időben remekül karatézott, ismerte a kung-fut és még egy sereg effélét, bokszolt, egyszóval kedvelte az önvédelmi sportokat. Annak idején, tornaórákon bemutatót is tartott nekünk, mégpedig nagyon meggyőzően. Jogi pályára készült, ha jól emlékszem, védőügyvéd szeretett volna lenni. Gyakran hangoztatta, hogy ebben a szakmában igen jó hasznát veheti majd a karaténak.

Végül aztán, ki tudja, miért, pályát változtatott, üzletember lett belőle. Még régebben írta, hogy sokat utazik, jól megy sora, s ha jól tudom, nem alapított családot.

Ami pedig a levelet illeti, nincs benne semmivel sem több, mint amennyit elmondtam. Véletlenül nálam van, megmutathatom. — Azzal Josi előhúz egy kissé megviselt borítékot a zsebéből, s átnyújtja Clairière-nek.

Csaknem valamennyien felállnak, és a fiatalember háta mögül kíváncsian fürkészik a levelet.

—    Hát valóban, mintha nem lenne rajta tényleg semmi különös. Hacsak a dátum nem! — mondja lassan Clairière.

—    Micsoda? Hát látja, azt meg sem néztem. Miért mi van a dátummal?

—    Nos, hát, május 3-ra van keltezve a levél, csak éppen az évszám nem stimmel, harmincöt évvel régebbi a kelleténél.

—    Bizonyára eltévesztette — véli Pauline.—    Nem hinném, olyan határozott az írása! És miért tévedne éppen

harmincöt évet? Mást gondolok, s talán így minden világos — kezdené Clairière, de Jeanne-Marie ezúttal nem engedi, hogy kiütéssel győzzön, közbevág:

—    Hát persze hogy világos! Ez a levél rejtett üzenet, és annak szól, aki ezen a napon született.

—    Bravó, madame, a számból vette ki a szót! — lelkendezik Clairière.

38

Jeanne-Marie gyanakodva néz rá, de semmi kajánság nincs az arcán, csupán őszinte öröm. így hát folytatja, ezúttal a fotóriporternő felé fordulva:

—    Mondd, Margot, ugye, ez a nap éppen a te születésed napja. Nem?—    De — feleli nagy sokára a kérdezett. Szavamra, nem értem. Mit

jelentsen ez?—    Ne aggódj, drágám, M Poirot nem marad adósod a válasszal, ez

aztán nem szokása!—    Ezúttal viszont téved, Mme Jóéi. Fogalmam sincs, mit üzen Margot-

nak a barátjuk.—    Azt azonban bizonyára tudja, miért éppen Josinak írt? — kérdezi

Odile kissé ellenséges hangon.—    Hát, megvallom, sejtelmem sincs róla. Nemigen stimmel a dolog.

Hacsak ...—    Hacsak...?—    Semmi, azt hiszem, rossz nyomon járok.—    Nem osztaná meg velünk a sejtéseit? Csak nem arra céloz, hogy

Josi és Margot, vagyis hogy... Ejnye, egészen összezavar. Miért játszik detektívet, hiszen itt aztán nincs semmiféle titok vagy bűntény! — kapcsolódik be Jean-Pierre is.

—    Ahogy parancsolja, monsieur. Kérdés azonban, lehetünk-e ebben bármikor is olyan nagyon biztosak?

3

Clairiére mondatát döbbent csönd követi. Aztán mindenkiből egyszerre törnek elő a szavak. Pillanatok alatt áttekinthetetlen hangzavar uralkodik el a teremben. Kérdések özöne zúdul Clairière-re, aki valljuk meg, nem tud semmi konkrét dologra hivatkozni, így hát nem is hivatkozik semmire, nem oszlatja el azt a bizonytalanságot, amelyet mondatával előidézett. Ezért aztán senki sem tudhatja, vajon blöffölt-e csupán, avagy tud valamit, amiről a többieknek fogalma sincs.

Senki sem vette észre, mikor járt bent a pincér a feketekávéval. A kávéscsészék mindenesetre most érintetlenül sorakoznak a tálcán. Jean-Pierre veszi észre, és kihasználja az alkalmat, hogy a társaság figyelmét elterelje Clairière baljóslatú kérdéseiről. Míg Pauline segítségével sorra adogatja a csészéket, nyugalomra inti barátait, mondván, hogy bátran elfelejthetik az iménti tréfát, minthogy meggyőződése, monsieur Clairière sem szánta egyébnek, és kezdhetik a vetítést.

Furcsa módon egy csapásra megnyugszanak a kedélyek, mintha mindenki csak egy efféle fölszólításra várt volna, szemlátomást megkönnyebbülnek, s lelkesen biztatni kezdik Margot-t indítsa el a gépet.

Az ifjú tudós is kényelmesen elhelyezkedik a foteljában, s kávéját kortyolgatva a vászonra mered. Felberreg a gép, s peregnek a filmkockák, a kis baráti kör egyre inkább megfeledkezik iménti kellemetlen érzéseiről. Alaposan belemelegszenek a néznivalókba, harsány magyarázatokkal kísérik a látottakat. Szemlátomást nemcsak Jeanne-Marie, Pauline és Clairière kedvéért, hanem igazán örömüket lelik benne. Már jó ideje mindenkit teljesen lefoglalnak a képek, amikor váratlanul sötét lesz, mintha szurokkal kenték volna be a vásznat.

39

—    Mi ez?    —    Ja persze, amikor ezt a filmet csinálta Margot, éppen itt lett

rosszul. Attól az erős kávétól... Emlékeztek? Ugye, Josi, amíg be nem adtad neki az injekciót, nem is tért magához. Sőt utána órákig aludt. Igaz, Margót? — fordult hátra Violette.

A gép mellől azonban nem érkezik semmi válasz. Furcsa, kellemetlen csönd ül a koromsötét szobán. Josi pattan föl elsőnek, felkattintja a lámpát, és a többiek mozdulatlan, feszült várakozása közepette a vetítőhöz szalad.

4

Margot eszméletlen teste a fotel mellett hever. A zuhanás zaját nyilván a finom, puha szőnyeg fogta fel, és a hangos beszélgetés nyomta el.

—    Úristen! Csak nem megint a kávé? — kérdezi Daniel aggodalmasan.Josi ekkor már Margot mellett térdel, a pulzust számolja.—    Te jó ég, kiugrik a szíve mindjárt, őrület! Michel, segíts, vigyük föl

a szobájába, feltétlenül le kell fektetnünk. Odile, kérlek, te meg hozd a táskámat gyorsan, be kell adjak neki valami erős nyugtatót. Menjetek egy kicsit arrébb, hiszen levegőt sem kap így!

Josi és Michel fölnyalábolja Margot alélt testét, fölmennek vele a lépcsőn, a szobájába, lefektetik az egyik ágyra.

Josi. a táskájáért nyúl, előveszi a kellékeket, és odaadja Odile-nak.Addigra odaérnek a többiek is, figyelik, ahogy Odile felszívja a fiolából a

folyadékot, fölfelé fordítja a fecskendőt, kicsöppent belőle egy keveset, majd a férje kezébe nyomja. Fölemeli Margot bal kezét, megnézi a vénáját, majd egy gumicsővel elszorítja a karját a könyökhajlat fölött, és fertőtleníti a leendő szúrás helyét.

Néma csöndben adja be Josi az intravénás injekciót, majd vattát szorít a helyére, s visszahajlítja a kart. Közben Odile már le is vette a gumicsövet.

—    Nem jó vicc ez! Miért nem tud vigyázni magára? Az ő szívével... Voltaképpen egyáltalán nem volna szabad kávét innia. De erőset semmiképpen — mondja Josi, és betakarja Margot-t.

—    Nem volt az a kávé olyan erős, még bosszankodtam is miatta —jegyzi meg Clairière, de a többiek ezúttal ügyet sem vetnek rá. Josit faggatják, meddig fog Margot aludni. Mi lesz vele és így tovább.

—    Ha már aludna, nem volna ok az aggodalomra. Egyelőre eszméletlen, s ez nem ugyanaz. De pillanatokon belül hatni fog a gyógyszer, s akkor tényleg elalszik. Meglehet, előtte még magához is tér. De nem valószínű.

—    Mindenesetre várjuk meg — javasolja Odile.—   Hát persze hogy megvárjuk, az csak természetes — mondja Violette.—    Talán elég vagyok én is — ellenkezik Josi, de a többiek hallani sem

akarnak róla, hogy lemenjenek, amíg nem tudnak valami biztosat Margot állapotáról.

Lélegzetvisszafojtva várnak. Néhány perc telik csak el, de tényleg, mintha maga az örökkévalóság volna. Végre Josi odalép az ágyhoz, meghallgatja Margot szívét, méri közben a pulzusát is, majd visszaejtve nyakába a sztetoszkópot, a többiek felé fordul:

40

—    Nem lesz baj, gyerekek, már alszik, egyenletesen lélegzik, és alig szaporább a pulzusa a miénknél. Nyugodtan magára hagyhatjuk. Aligha ébred föl éjszaka. Én úgy 11 körül megnézem újra. Reggelre meg, remélem, kutya baja sem lesz, legfeljebb fáradtnak, levertnek érzi majd magát. De a kávéról szigorúan le kell szoknia. Nem árt, ha ráijesztünk egy kicsit.

—    Hát nem elég ijesztő ez így önmagában is? — kérdi sápadtan Odile.

5

Szótlanul jöttek ki Margot-tól. Tébláboltak kicsit a folyosón, szemlátomást egyiküknek sem akarózott visszavonulnia a szobájába. Végül Nicole döntötte el a helyzetet. Javasolta, hogy menjenek le a társalgóba, hiszen nincs még késő; s ott várják meg, amíg Josi újra megnézi Margot-t. Mindenki lelkesen helyeselt, s megkönnyebbülve fordult a lépcső felé. Valahogy senkinek sem volt kedve élete párjával kettesben maradni. Egyedül meg mégannyira sem.

Jeanne-Marie elnézésüket kérte, mondván, rögvest csatlakozik hozzájuk, csak valamiért beugrik a szobájába. Clairière nem nézett rá, de világosan érezte, az asszony neki címezte ezt az ügyetlen mentegetőzést. Bár meglehetősen furcsállotta a dolgot, úgy viselkedett, mint aki az egészről nem vesz tudomást.

A többiek valóban nem vettek. És később sem tulajdonítottak semmi jelentőséget annak, hogy Jeanne-Marie nincs közöttük. Most igazán volt elég más gondjuk.

A szalonban minden úgy volt, ahogy otthagyták. Csupán a feketéscsészék tűntek el. A vetítő bekapcsolva maradt, elmúlt a sötétség, vakítóan meredt rájuk az üres vászon.

Clairière kikapcsolta a gépet, és elcsomagolta, Nicole meg a vásznat szedte le, tekerte össze, s dugta bele a hosszú bőrtokba.

A többiek közben széttologatták a fotelokat, hogy nagyjából egymással szemben, kényelmesen foglalhassanak helyet.

Sokáig csönd volt, nem tudták, hogyan fogjanak bele a társalgásba. Igazából Margot körül kószáltak a gondolataik, csak éppen nem találták feltétlenül odaillőnek őket. Arról pedig, ami történt, nemigen lehetett már mit mondani. Azt egyikük sem vallotta volna be szívesen, hogy a váratlan esemény mennyire megzavarta. Sőt megijesztette!

Pedig olyan volt, mint egy rossz melodráma valamelyik vidéki színpadon. Egészen olyan — gondolta Daniel. De nem tudta igazából, hogy miért. Persze, ha megkérdezik tőle, nyilván rögtönöz valamit. De nem ezt kérdezték. És nem is tőle.

— Ne haragudjék, madame Amboise, volna egy kérdésem — szólalt meg Clairière tiszta hangon.

Violette nem örült neki. Nagyon ideges volt, remegett a kezében a cigaretta, melynek hamuja minduntalan lepotyogott a földre. Az asszony minden alkalommal későn vette észre, s zavartan taposta bele a szőnyegbe a puha szemetet. A fiatal tudós figyelmét nem kerülte el ez a nyugtalanság. De nemcsak az övét nem. Elég feltűnő volt ugyanis. Csak éppen nem lehetett tudni, mitől van.

41

—    Szóval, érdekelne, miért hitte azt, hogy a vetítés megszakadása egy tavalyi eseménnyel van összefüggésben? Mert valljuk meg, ez az elképzelés elég abszurd. Mármint az adott esetben.

—    Nem értem a kérdést. Vagyis azt értem, csak épp nem látom az értelmét — hadarta Violette.

—    Nos, aligha gondolhatta komolyan, hogy madame Parachever, ha tegyük föl, tavaly ilyenkor elrontott egy fölvételt a rosszulléte miatt, azt ne javította volna ki. Mellesleg a filmen ennek még akkor sem maradt volna nyoma, ha hozzá sem nyúl. Ilyen semmi esetre sem. Legfeljebb egy feltűnő váltást érzékelhettünk volna, amelyet a hölgy nyilván azonnal megmagyaráz. Szóval, a maga megjegyzése egyáltalán nem volt ésszerű.

—    Ésszerű, ésszerű! Hát ilyenkor az ember nem föltétlenül gondolja végig minden esetben, mit beszél. Ha hiszi, ha nem, azért mondtam, amit mondtam, mert hirtelenében ez jutott az eszembe. Ez, és nem más.

—    Rendben van. Elhiszem. Egyébként a dolognak nincs is semmi különös jelentősége. Maga, madame, amúgy sem igazán jó megfigyelő, igaz?

Violette természetesen azonnal megsértődött erre a megjegyzésre. Minthogy valóban nem volt jó megfigyelő. De ezt már szakmai okokból sem vallhatta be magának. Az arca pontosán tükrözte a lelkiállapotát.

—    Ne bántódjék meg. Pontatlanul fogalmaztam. Maga inkább a belső állapotokra koncentrál, a saját lelki életének legapróbb rezzenéseit is figyelemmel kíséri, ahogy egy művészhez illik is. Csak éppen előfordul, hogy mindazt, amit ott tapasztal, nem szembesíti a külső valósággal. A gyakorlati élettel, ugyebár. Most is így lehetett. Azt hiszem, maga tudta, mi történt, de csak az ösztöneivel tudta, ezért hozta szóba azt a tavalyi rosszullétet.

—   Így már sókkal jobban hangzik, monsieur — mondta Violette kicsit megnyugodva.

—    Hát, ízlés dolga — mormolta Clairière alig hallhatóan.Mielőtt még bárki megkérdezhette volna tőle, ezt hogy érti, föltett egy

újabb kérdést, de ezt már valamennyiükhöz intézte.—    Margot Parachever vajon egyedül él? Mintha azt hallottam volta,

hogy elvált. Vannak gyermekei?Furcsa csönd lelt. Violette mélyen lehajtott sárga feje világított a

félhomályban. A többiek is zavartan fészkelődtek. Clairière megszegte azt a hallgatólagos megállapodást, hogy ebben a társaságban ne essék szó gyerekekről. Persze, nem is tudhatott róla. Mindez csupán a Violette iránti tapintatból történt így. Csakhogy nem mondhatják el Clairière-nek. Most legalábbis nem.

Michel segítette ki a társaságot. Ő válaszolt a kíváncsi tudósnak.—    Margot valóban elvált. Már nagyon régen. A férje ... Nos, nem

annyira érdekes az egész. Nagyon nem illettek egymáshoz. Gyermekei pedig nem voltak,

—    Úgy van. De még mindig nem mondott le arról, hogy egyszer majd mégis lesznek — toldotta meg Michel mondatait Jean-Pierre.

—    Nevetséges. Sajnos nevetséges — Violette szinté csak lehelte ezeket a szavakat.

6

42

Senki nem szólt. Clairière megérezte, hogy a kérdése elevenébe vágott. S most már azt is tudta, kiébe. De semmi módon nem lehetett rendbe hozni a dolgot. Ha egész őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy olyan nagyon nem is akarja. De azért témát változtatott. Nem osztotta meg a többiekkel azt, amit Margot reményeiről gondolt. Különben sem tudta volna minden kétséget kizáróan előadni az álláspontját. Ahhoz azért még nem tudott eleget.

—    Ne haragudjanak, ha ostobaságokat kérdezek. Kíváncsi ember vagyok, ezt egy percig sem tagadom, már csak azért sem, mert nem tartom kárhoztatandó tulajdonságnak. És ha már voltak olyan kedvesek, és meghívtak erre a bizalmas összejövetelre, talán tartozom is azzal, hogy igyekezzek tájékozódni a körülmények felől. Mellesleg, soha nem lehet tudni, mikor veszi hasznát az ember az efféléknek. Szóval, most arra szeretnék választ kapni, vajon Margot ivott-e kávét az ebéd után. Én ugyanis, eléggé el nem ítélhető könnyelműséggel annyira elmerültem a gasztronómiai élvezetekben, hogy erre nem emlékszem kristálytisztán.

,Jó vicc, hiszen olyan messze ül tőlünk. Én Margot-val szemben foglaltam helyet, mégis... Szóval, fogalmam sincs, ivott-e feketét, vagy sem. Már megbocsásson, de nem ezzel voltunk elfoglalva. Hiszen épp csak megérkeztünk. Egy éve nem láttuk egymást. Volt miről beszélgetnünk — mondta Daniel.

—    Margot nem ivott kávét. Nicole sem, természetesen. És Josi sem, mert aludni akart egyet ebéd után. Ebből aztán persze nem lett semmi, mivel megérkezett Jeanne-Marie.

Ezt mind Pauline mondta, rezzenéstelen arccal, s közben kihívóan fürkészte Odile-t.

Az asszonynak azonban szeme sem rebbent, hanem éles, de nyugodt hangon, mintha csak felolvasna, kiegészítette Pauline beszámolóját.

—    Michel konyakot töltött a feketéjébe. Jean-Pierre három cukrot tett bele, némi bűntudattal a szemében. Violette két cigarettát is elszívott közben, olyan lassan fogyasztotta el a kávéját, a vörösboros üvegnek azonban hamar a végére járt. Josi kért egy sört, Daniel két keserű kávét ivott gyors egymásutánban, Pauline tejeskávét tejszínhabbal, Margot pedig armagnaqueot. Én egy fogpiszkálót rágcsáltam eközben.

—    Ez igen — csillant föl Clairière szeme. — Madame igazán remek megfigyelő. Egyenesen csodálatos, persze csak abban az esetben, ha megfelel a valóságnak.

—    Nyugodjék meg, megfelel — mondta élesen Josi, pedig nem is Clairière-re volt mérges. Pauline-t azonban csak egy lesújtó pillantásra méltatta.

—    Maga is ennyire megfigyelte? — kérdezte szinte naiv csodálkozást mímelve a fiatalember.

—    Szó sincs róla. Csak éppen ismerem a feleségem képességeit.Odile nyugodt, derűs arccal nézett a fiatal tudósra. De valami más is

volt a szemében. Olyasmi, hogy ,,nehéz ám túljárni az eszemen, ezt nem árt megjegyezni”.

Clairière meg is jegyezte. Ha nem is egészen így. Mert hát neki is megvolt a véleménye a saját eszéről. S ez a vélemény tényekre alapozódott. Azt azonban nagyon jól el tudta képzelni, hogy Odile, ha

43

egyszer úgy adódna, a segítségére lehetne. Ahogy most is. Még akkor is, ha nem igazán akarja. Mert nem valami beszédes fajta, az biztos. De azt az apró nehézséget Clairière elhanyagolhatónak tartotta.

Most néhány udvarias mondattal lezárta a témát, és hallgatásba merült. Alkalmi társaságát figyelte.

Akadozott a beszélgetés, és látszólag semmiről sem szólt. A fiatal tudós mégis nagyon sok mindent megtudott belőle. Élvezettel figyelte őket, s azt gondolta, olykor az emberek majdnem olyan érdekesek tudnak lenni, mint mondjuk a tulipánok vagy a denevérek. Majdnem. Később aztán megbánta ezt a könnyelműen kiosztott elismerést. De az érdeklődését mégsem tudta visszavonni soha.

Úgy féltizenegy felé került elő Jeanne-Marie, s bár fürkésző tekintetek meredtek rá, nem szolgált semmi, magyarázattal Igaz, kérdezni nem is kérdeztek tőle semmit. Különben is Josi épp akkor állt föl, mondván, hogy megnézi Margot-ot. Néhány perc múlva vissza is tért, s a társaság egyöntetű megkönnyebbülésére közölte, hogy mindent rendben talált: Barátnőjük édesen alszik, jó mélyen, szép egyenletesen lélegzik, és kutya baja sincs.

Ezzel nagyjából véget is ért az este. Szedelőzködtek, és párosával, egyesével ki-ki visszavonult a szobájába.

Clairière figyelmét nem kerülte el, hogy Jeanne-Marie-val valami nincs rendben. Bár a viselkedésében semmi föltűnő, az azért látni való, hogy valami igen komoly gondot okoz neki. És szemlátomást nem tudja, mit kell tennie. De rá fog jönni. Ez is látszik az arcán. Ha mégsem, majd ő segít neki.

Régóta nem érzett ilyesmit. Hogy valakinek csak úgy segíteni akarna. Mégpedig nagyon.

Ha Jeanne-Marie odafigyelt volna, elhűlve látja, mennyire megváltozott az arckifejezése, de még a mozgása is. A levegőt is másként vette. Mint amikor az ember hosszú kutyagolás után végre fölér egy dombtetőre, és egyszerűen csak körülnéz a napsütésben.

Jeanne-Marie Joёl azonban nem nézett rá.O pedig nem tudja, sajnálja-e ezt, vagy hálás legyen érte. így hát a

döntést bölcsen későbbre halasztotta.

44

IV. FEJEZET

1

Jeanne-Marie úgyszólván semmit sem aludt az éjjel. Szendergett, vagy inkább hánykolódott félálomban, újra meg újra lepergett előtte az a döbbenetes jelenet — tényleg, mintha holmi ócska vicc lett volna. Akkor is ezt érezte; kis híján odaszólt Margot-nak, ne hülyéskedj. Csupán a többiek riadalmát látva fogta vissza a nyelvét. Igazán pedig csak akkor hitte el, amit látott, amikor megpillantotta Josi gondterhelt arcát ott, Margot eszméletlen teste fölött.

Valahogy annyira valószínűtlen volt az egész. Tény és való, hogy Margot érzékeny a koffein ízére, mégpedig jó ideje, hiszen már akkor is az volt, amikor még szorosabb kapcsolatot tartottak egymással. Jeanne-Marie viszont azt is tudta, hogy volt barátnője — akivel máig is levelezésben állt, bár elég ritkán írtak egymásnak —, szóval, hogy Margot-t igazán tud vigyázni magára, legalábbis ami az egészségét illeti. Végül is az orvosa engedélyezett neki napi egy kávét, ő azonban csak kivételes alkalmakkor élt ezzel az engedéllyel. Éppen ezért szinte teljesen ki van zárva, hogy Margot aznap már kávézott volna. Akkor pedig hogy a csudába ártott meg neki ennyire az az egy fekete?

Lehet, hogy az évek múltával romlott az állapota?Feltétlenül beszélnie kell Josival, hiszen neki fogalma sincs róla, mit is

jelent valójában ez az érzékenység. Mi baja is van Margot-nak, s az mennyire súlyos? Romolhat-e tovább a helyzet? Josihoz azonban roppant nehéz lesz hozzáférkőznie.

Végül is nem tragédia, ott van Odile, csak éppen nem érez most túl nagy kedvet ahhoz, hogy hármasban legyenek.

Mindentől függetlenül is oly szívesen elbeszélgetne Josival, hiszen igazán volna mit mesélniük egymásnak. Micsoda ostobaság, hogy ezt nem lehet. Legalábbis. itt nem. De meg fogja találni a módját, hogy találkozhassék vele. Mi sem egyszerűbb ennél, hiszen a klinikán bármikor fölhívhatja.

Összevissza csaponganak a gondolataim, már megírni olyan szétszórt vagyok, hogy még nekem is rossz néznem. Szerencse, hogy nem látja más. Biztos, hogy ez olyan nagy szerencse? Jó volna most ezt az egész zűrös éjszakát megosztani — legalább utólag — valakivel, gondolja.

Furcsa módon most nem Julien arca jelenik meg előtte, hanem Louis Clairière-é. Nem töpreng sokáig azon, hogy miért, hiszen egy pillanat alatt elönti a méreg. Ez a felfuvalkodott alak, mint egy vészmadár, szinte beharangozta azt, ami történt.

Ugyan, butaság, hiszen Margot-val nincs semmi komoly baj. Legalábbis, ha van, nem annyira a szívével.

45

Elegem van ebből a Poirot-ból, miért is hívtam be a vetítésre, nem értem! Mit amatőrködik itt, miért ártja bele magát mindenbe, az a história Philippe levelével most így olyan, mintha ...

Ostobaság! Jeanne- Marie, térj észhez! Az a levél aztán igazán nem fontos most már. Persze az azért különös egy kicsit, hogy éppen Josi kapta. Philippe nem rajongott Balancelle-ért, soha annyira, hogy hihető legyen, éppen az ő horoszkópjára kíváncsi. Akkor? Akkor nyilván azért írt épp Josinak, mert azt gondolta, Margot így biztosan megkapja az üzenetet. Vajon miért gondolta ezt? Csak nem Josi az, akiről Margot...

Föl-alá járkált a parkban, kora reggel. Eredetileg futni akart, ahogyan ilyenkor mindig ezt tette, ha módjában áll. Most azonban nagyon fáradtnak és összetörtnek érezte magát, így hát beletörődött abba, hogy csak sétálni fog, jó mélyen beszívja ezt a finom levegőt, elnézegeti a csodálatos öreg fákat, megmártja az arcát ebben a hallatlanul frissítő hajnali harmatözönben... Egyáltalán: csak úgy élvezi, hogy van, hogy éppen most és itt van, egyébre pedig nem gondol.

Ám akárhogy szeretett volna a pillanatra összpontosítani, nem sikerült. A vacsora előtt történtektől még csak-csak el tudott tekinteni. De azt egyre erősebben érezte, amire reggel felriadt, hogy valami itt nincs rendben. Méghozzá nem is kicsit. Erőltette az emlékezetét, világosan érezte, hogy ezt a valamit ő meg is pillantotta tegnap, ha nem feltétlenül látvány volt is — még ezt sem tudta eldönteni —, de ott volt, jelen volt a gondolataiban vagy inkább az érzékeiben. Akkor nem tulajdonított semmi jelentőséget neki, most sincs oka rá, hogy eltúlozza, de tagadhatatlanul foglalkoztatja a dolog.

Tornacipője orrával könnyedén rugdosta a kavicsokat, s ahelyett, hogy fölnézett volna a különféle zöldek és kékek magasába, elmerülten bámulta a saját lábát.

—    Szép jó reggelt, Jeanne-Marie Joёl!Úgy rezzent össze a hangra, mintha váratlanul megütötték volna.

Ugyanabban a pillanatban meg is pördült a sarkán, hogy szembetalálja magát a hang gazdájával. A mozdulat kéretlenül is harcias és eltökélt volt, úgyhogy Clairière hangosan fölkacagott. Másodpercekig rázta a nevetés, hintázott a talpán, s furán ingatta hozzá a fejét. Elég mulatságos volt. Jeanne-Marie rámeredt:

—    De jó kedve van így hajnalok hajnalán! Ha volna szíves megosztani Velem, mi e nagy derültség oka? Csak nem becses személyem serkenti ilyen féktelen kacagásra? Vagy ezúttal is tévednék?

Clairière egyszeriben hirtelen hagyta abba a nevetést, s olyan komolyan és bánatosan nézett Jeanne-Marie-ra, hogy teljességgel hihetetlennek tűnt föl az iménti viháncolás.

—    Nem lehet, hogy ennyire haragudjék rám! Végtelenül elkeserít. Hiszen én ... én azt hittem, hogy maga ... — kereste a szavakat, szeretett volna még a szokásosnál is választékosabban és körültekintőbben fogalmazni. Ehelyett végül így fejezte be a mondatot:

—    Eh, szóval azt képzeltem, hogy maga tovább lát az orránál!—    Kösz, ez egyre jobb! Mi a csudát kellene látnom azon kívül, hogy

maga minden adandó alkalmat fölhasznál arra, hogy kioktasson? És ahogy elnézem, végül is nemcsak velem teszi ezt.

46

—    De hát kedvesem, egyáltalán nem erről van szó! No mindegy, úgysem tudom kellőképpen elmagyarázni. De biztos vagyok benne, hogy rá fog jönni. És akkor megbocsát nekem. Én persze azt szeretném, ha ezt máris megtenné. Lehetetlen?

Olyan gyerekesen esdeklő volt, olyan komikus, annyira túljátszottá a szerepét, hogy ezúttal Jeanne-Marie kezdett el nevetni.

—    No, nem bánom, legyen szent a béke, ha ennyire ragaszkodik hozzá. De tényleg nem egészen világos, hogy miről beszél.

—    Attól tartok, hamarosan az lesz.—    Attól tart? Hiszen az imént még mintha azt mondta volna: szeretné!—    Nem látom be, a kettő miért zárná ki egymást?—    Maga, mint a paradox gondolkodás híve, javítson ki, ha rosszul

mondom, szóval maga megengedheti ezt a luxust, én azonban ...—    Ugyan-ugyan, ne legyen ilyen szerény. Nem tartozik a szép erények

közé. Maga nagyon is hasonlóan látja a dolgokat, mint én. — Rendben van, ne vitatkozzunk. Amúgy is kezd kissé szofisztikus lenni az egész. Szinte már nem is tudom, mi a beszélgetés tárgya.

—    Megállapítása éles elmére vall.—    Már megint kezdi? Soha nem tudom, mikor tréfál, és mikor beszél

komolyan.—    Dehogynem tudja. Csak nem akarja tudni. Kérem, ne legyen

felületes, nem áll jól magának.A férfi hangja olyan szigorú volt, olyan kemény, hogy Jeanne-Marie-nak

a szó szoros értelmében fennakadt a szeme.—    Miért néz rám ilyen elképedve? Talán nincs igazam? — kérdezte

már egészen más hangon, nagyon is lágyan, a fiatalember.Jeanne-Marie maga sem tudta pontosan, miért, lehajtotta a fejét, és

szinte suttogva felelte:—    De igen, azt hiszem, mindenben igaza van.Clairière mellélépett, szelíden átfogta a vállát, s javasolta, sétáljanak

együtt tovább. Elindultak a park vége felé, a teniszpályák irányába.—    Szabad megkérdeznem, min töprengett eddig?—    Szabad, hogyne, csak éppen nem tudnám pontosan megmondani.

Rosszul aludtam, most valahogy olyan szétszórt vagyok.—    Segíthetek?Jeanne-Marie igen csúnyán nézett a keletkutatóra, de látván annak

ártatlan tekintetét, amelyből erre a pillanatra minden kajánság száműzve volt, megenyhült és elmosolyodott.

— Hogyne, igazán nem bánnám, ha...—    Azon a levélen töprengett, s gondolataiban Philippe kérése és

Margot rosszulléte között valami nyugtalanító, homályos kapcsolat keletkezett. Magát ez nagyon zavarja, mert nem látja az értelmét. De nem tudja kiverni a fejéből. így van?

—    Hát nagyjából igen.—    Van még valami más is?—    Igen, de azt végképp nem tudom megfogalmazni. Valamit tegnap

este, egy adott pillanatban nem tartottam odaillőnek. De halvány sejtelmem sincs róla, mivel lehetett kapcsolatban. Tárgy volt-e, vagy egy kérdés, furcsa szemvillanás, vagy egy félrecsúszott mozdulat? Még abban is bizonytalan vagyok, volt-e az a valami valóban.

47

—    Nem, Jeanne-Marie, az utóbbiban biztos. Ugye?—    Hát, végül is azt hiszem, igen.—    Azt javaslom, próbálja most elfelejteni. Ha ilyen elszántan erőlteti,

úgysem jut az eszébe. Aztán majd egyszerre előbukkan kéretlenül is. És remélem, nem csupán az, amit most keres. Inkább meséljen nekem egy kicsit Margot-ról, ha nincs ellenére. Úgy tudom, valaha nagyon jó barátnők voltak.

—    Maga honnan szerzi be az értesüléseit, mondja?—    Hadd maradjon ez egyelőre az én titkom. De ígérem, ha eljön az

ideje, megosztom magával.—    Ha eljön az ideje ... Ki tudja, minek mikor van itt az ideje... Van-e

egyáltalán ideje bárminek is?—    Hogyne volna! Most például itt a reggelié. Jöjjön, nem szeretem a

lágy tojást hidegen.

2

Némán ballagtak a főépület felé, ki-ki gondolataiba mélyedve. Jeanne-Marie azon töprengett, vajon az a meghittség, amit érez, hogyan és mitől keletkezett közte és a furcsa fiatalember között. Benne vannak valamiben, ami most mindkettőjük számára ugyanaz? De hiszen Clairière-nek semmi köze ehhez a baráti körhöz. Mégis olyan, mintha mindenről tudna, mindent értene.

Olykor mintha jobban, mint ő maga.Clairière igyekezett megzabolázni szétszóródó, összevissza tekergő

gondolatait. Hol a munkája járt a fejében, pontosabban egy-két idea, ami csak úgy jött, szinté magától, hol Nicole tanácstalan, izgatott arcát látta maga előtt, hol Margot szinte komikus ájulási jelenete csúszott élesen a szeme elé, s eközben megállás nélkül azon töprengett, mi baja lehet Jeanne-Marie-nak, mi nincs rendben vele. Bosszantotta, hogy erre nem jön rá azonnal, csupán sejt valamit, hiszen meglehetősen büszke volt arra, hogy, nagyon hamar átlát az embereken.

Így értek a bejárathoz. Némán. De minden feszélyezettség nélkül. Valahogy egészen természetes volt, hogy most nem kell beszélniük.

Még be sem értek a házba, már mind a ketten érezték, hogy valaminek történnie kellett. Egy pincér száguldott végig a folyosón. Amikor megpillantotta őket, hebegni kezdett, de a szavaiból semmi értelmeset nem lehetett kivenni. Az azonban látszott rajta, hogy egészen magánkívül van. Jeanne-Marie már-már belefogott, hogy megkérdezze, mi a baj, de érezte, hogy nem menne vele semmire. A dadogó pincér eltűnt az alsó szintre vezető lépcsőn.

Clairière a szobájáig kísérte Jeanne-Marie-t, de mégsem búcsúzott el tőle. Odaérve ugyanis különös lármát hallottak kiszűrődni a szomszéd szobából, Margót ajtaján.

Fülelni kezdtek, beszéd, kiáltozás, talán sírás foszlányait hallották, de nem lehetett tisztán érzékelni mást, csak valami hatalmas és baljós zűrzavart.

Kopogás nélkül rontottak be. A szoba tele volt, szinte nem is lehetett látni belőle semmit az emberektől. Mind jelen voltak. Michel és Vilo, Jean-Pierre és Nicole., Odile és Josi, Daniel és Pauline, valamint

48

a szállodaigazgató meg egy konyhalány, aki a halálesetet felfedezte: Odile arcát elfedve zokogott, Nicole tágra meresztett szemmel nézett maga elé, valami nernlétező űrbe, Michel azt hajtogatta, hogy: nem igaz, nem igaz, de ezt megállás nélkül, Daniel a felesége kezét szorongatta, és suttogott neki, mintha meg akarná vigasztalni. Jean-Pierre egy fotelba roskadva motyogott valami érthetetlen szöveget, mintha imádkozna, de úgy, mint aki szeretne minél előbb túl lenni rajta, Vilo magas fejhangon visítozta, hogy rosszul lesz rögtön, hogy ő ezt nem bírja idegekkel és hogy menjenek innen. Az igazgató a kezét tördelve magyarázott valamit arról, hogy ilyet még nem ért meg az ő szolid, jó hírű szállodája, meg hogy mennyire sajnálja, de meggyőződése, hogy nem tehet róla... Josi Margot ágya mellett állt, leszegett fejjel, révült tekintettel. A belépő Jamie-t nézte némán és tanácstalanul. A nyakában bánatosan lógott a kókadt sztetoszkóp.

—    Az istenért, mi történt? — kérdezte Jeanne-Marie, s közben rettegett attól, hogy valójában már tudja is.

—    Meghalt — tárta szét a karját Josi. — Egyszerűen meghalt.—    Mi? Hogy mit csinált? Margot?! Nem!—    De igen, Jamie — felelte Josi csillapító józan hangon. Margot

meghalt még az éjszaka, órák óta fekszik itt egyedül, anélkül, hogy bármelyikünk segíthetne rajta.

—    Mi történt vele, Josi? Meggyilkolták?—    Hogyan? Hogy meggyilkolták volna? Mi jut eszedbe? Nem, dehogy.

Nem tudom, hogyan történhetett.—    De hát azt csak tudod, hogy miben halt meg?—    Nem tudom. Semmit sem tudok. De olyan, mintha ... Szóval, azt

hiszem, a szíve ... Jamie, valójában én semmit sem értek. Ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, azt mondanám, hogy ... Á, ostobaság ...

Clairière közben észrevétlenül közelebb lépett az ágyhoz. Tekintete megakadt az éjjeliszekrényen, ahol mindenféle apró tárgyak hevertek. Többek között az esti injekció maradványai. A fiatalember szórakozottan nézte ezeket a tárgyakat, egyet-kettőt meg is érintett közülük. Aztán hirtelen odalépett Josihoz, és megkérdezte:

—    Mondja, doktor, végül is mit adott neki az este?Mindenki Clairière-ra meredt. Micsoda kérdés, hát számít ez most már?— Hogy mit? Béta-blokkolót, természetesen. Azaz Diazepamot. Vagyis

nyugtatót, hogy értse.—    Értem. És ez a nyugtató közömbösítette a koffein okozta

bántalmakat, a hölgy békésen elaludt. Jól mondom?—    Igen. Valahogy így történt.—    Mi lett volna, ha nem kap injekciót? — folytatta a kérdezősködést

Clairiére.—    Hát, valószínűleg egy darabig még rosszabbodott volna az állapota,

fokozott verejtékezés, végtelen gyöngeség, kibírhatatlanul heves szívdobogás. Jó ideig nem tért volna magához.

—    Mennyire lett volna ez életveszélyes?—    Valójában egyáltalán nem. A beavatkozásra két ok miatt van

szükség ilyenkor. Egyrészt mert az ájult állapotot minél előbb meg kell szüntetnünk, másrészt ez a rosszullét olyan mértékben veszi igénybe a szívet és az egész vérkeringést, hogy tartós károsodást okozhat.

49

—    Ha jól értettem az este, madame Margot tavaly ilyenkor is rosszul lett a kávétól. Pontosan ugyanúgy, ahogy most?

—    Hát nem éppen. Az valahogy nem ilyen hirtelen történt. Volt ideje még szólni is előtte. Éppen elindultam a táskámért, amikor mégis elvesztette az eszméletét.

—    Mondja, doktor, akkor sem tért magához?—    De, elég hamar. Tán egy órát aludt, majd felnyitotta a szemét.

Nagyon csodálkozott, nem emlékezett rá, hogy mi történt vele. De ez nem jelent semmit. A két rosszullét között orvosi értelemben lényeges különbség nem volt, ha erre kíváncsi.

—    Nem mondhatjuk, hogy ez a mostani hevesebb lett volna?—    Ha ragaszkodik hozzá! Talán tényleg valamivel. De ez nem fontos.

Lehetett a kávé erősebb, mint tavaly, de éppúgy elképzelhető, hogy Margot volt rosszabb kondícióban. Annyi mindentől függ ...

—    Értem. Még egy kérdést engedjen meg nekem. Este, amikor feljött hozzá, alaposan megvizsgálta?

—    Természetesen. Meghallgattam, még a vérnyomását is megmértem. Békésen aludt, minden rendben volt. A pulzusa is teljesen normális.

—    Egyszóval semmi jelét nem látta a tragédiának, amely bekövetkezett?

— Ugyan, kérem! — Josi méregbe gurult. — Gondolja, nem próbálok meg minden tőlem telhetőt, ha bármi furcsát észreveszek?

—    Ne haragudjék, hogy faggatom. De úgy gondolom, nem árt tisztáznunk a körülményeket, mielőtt ideér a rendőrség?

—    A rendőrség? — kiáltott fel Violette, és a többiek is értetlenül bámultak Clairière-re. — Mi keresnivalója volna itt a rendőrségnek?

—    Hát ez elkerülhetetlen. Minthogy a doktor nem biztos a dolgában, mármint a halált kiváltó okot illetően. Nyilván a halottkém sem lesz biztos. Szükségessé válik a boncolás s egyéb hercehurcák. Ezt pedig a rendőrség beavatkozása nélkül nem lehet végigcsinálni.

—    Hát magának elment a józan esze! Csak nem képzeli, hogy... Csak nem azt akarja mondani... Őrültség. Szegény Margot meghalt, mert gyönge volt a szíve, s ezúttal nem segített az orvosi beavatkozás. És akkor...

—    Valóban meghalt. De lássa be, tisztázatlan körülmények között.—    Ugyan, kérem! Hiszen semmi külső nyom nem támasztja alá a

maga elméletét. Egy alvót még megmérgezni sem lehet. Josi alaposan megnézte. Sértetlen minden porcikája. És mégis, hogy képzeli, ki tette volna, és főleg miért? Hiszen minden érintetlen, éppúgy van, ahogyan este itt hagytuk.

Clairière a szoba árnyékos sarkába lépett, a toalettasztalkához, s meggyújtotta a tükör fölött a lámpát.

—    Hát azért ezt nem mondanám! — s egy teátrális gesztussal az asztalra mutatott.

Mindenféle tárgyak hevertek ott, szépítőszerek, csatok, fésű és még ki tudja, mi nem. Ebben nem is lett volna semmi feltűnő. Csak éppen volt ott még valami. Egy doboz, tele filmekkel. Nyilván korábban szép rendben és becsukva. Most azonban a teteje a földön hevert, a filmek szanaszét, többségük letekerve, egymásba gabalyodva lógott le az asztalról.

50

Olyan csönd lett, mintha a halotton kívül nem tartózkodna senki a szobában. Clairière szigorúan és kissé kárörvendően nézett ki csillogó szemüvege mögül a döbbent társaságra.

—    Valakinek mégiscsak kellett ezt csinálnia. Nem hinném, hogy madame Margot így bánt volna a filmjeivel. Tudom is, hogy nem. Az este, amikor itt jártunk, a doboz tökéletesen rendben volt.

—    De hát ki tehette ezt? És miért? — Jeanne-Marie tanácstalanul meredt barátaira. — Érthetetlen. Margot nagyon is rendben tartotta a filmjeit. Az egészségén kívül semmire nem vigyázott úgy, mint ezekre az alkotásokra. Büszke volt rá, hogy ez is ilyen jól megy neki, nemcsak a fotózás. Barátságunk fénykorában nemegyszer ábrándozott arról, hogy filmrendező lesz. Hogy egy szép napon egyszerűen, minden felhajtás nélkül csinál egy igazi filmet. Ha valami kellemetlenség érte, feljött hozzám, és arról beszélt, milyen lesz az a film. Még azt is elterveztük, melyik szerepet ki fogja játszani. Mindig ebből tudtam meg, hogy valami bántja. Aztán elmesélte persze, hogy mi a baj, csak előbb szüksége volt erre a játékra, hogy megnyugodjék. Teljességgel ki van zárva, hogy ezt a felfordulást ő csinálta, volna.

—    Mint megjegyeztem az imént, aligha tehette! Hiszen, amikor rosszul lett, a doboz még rendben volt. Azután pedig, ha jól értettem a doktort, már nem tért többé eszméletre — mondta Clairière, és rosszallóan nézett Jeanne-Marie-ra, amiért nem figyelt rá az imént.

Daniel megelégelte ezt a tudálékoskodást, s keményen közbevágott:—    Ezt mondja maga! De ki látta még a dobozt? Meglehet, ott sem

volt! Hogy lehet filmeket ilyen hülye helyen tartani? Toalettasztalon. Még útban is vannak. Én azt hiszem, hogy magának, kedves ifjú barátom, kicsit élénkebb a fantáziája a kelleténél!

—    Valóban élénkebb, ha kelletén az átlagost érti. Csak éppen tudok élni vele. Amikor úgy a helyénvaló, kordában tartom. Mint most is éppen. Csupán a megfigyeléseimre és azok logikus következményeire hagyatkozom. Megjegyzem, a doboznak valóban nem ezen az asztalkán volt a helye. Csakhogy madame Margot-nak a vetítés után már nem állt módjában visszatennie. Ez a magyarázata annak, hogy ott találtuk, ahol van.

Erre senki sem tudott mit mondani. Megint csöndben voltak, Nicole-t azonban bántotta, hogy az imént Daniel ennyire alul maradt, így hát nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

—    Nem lepne meg, ha monsieur Poirot azt is megmondaná nekünk, hol volt a doboz helye egyébként!

—    Megmondhatom éppen — felelte szemrebbenés nélkül a fiatalember. Elővett egy tiszta zsebkendőt, s azzal fogta meg az akasztós gardróbszekrény gombját. Kinyitotta az ajtót, és a felső polcra mutatott. Volt ott két fényképezőgép, egy fénymérő, két teleobjektív meg még néhány kellék. És egy nagy doboznyi üres hely. Éppen akkora.

—    Nahát! — nevette el magát Nicole, aki nagyon jól tudott veszíteni. — Ha nem tudnám, hogy ma lát bennünket először, hogy nem is ismerte Margot-t, azt gondolnám, köze lehet ehhez az egyre sötétebb históriához.

—    Jól látja, madame. Közöm is van. Amennyiben az. a szándékom, hogy feltétlenül fényt derítsek rá!

51

3

Valamennyien az ebédlőben ültek. Az ételhez nemigen nyúltak, csüggedtek és fáradtak voltak.

Clairière a maga asztalánál azonban fáradhatatlanul pusztította sorjában a különféle fogásokat. Ügyet sem vetve arra, mi történik körülötte.

Csaknem mindenben igaza lett. Valóban bizonytalan volt a halottkém, elrendelték a boncolást. A rendőrség egész délelőtt a helyszínen foglalatoskodott, nem túl nagy meggyőződéssel ugyan, hiszen nem találtak semmi kézzelfoghatót. A szétszórt filmek esete ugyan szöget ütött a fejükbe, mivel azonban korántsem volt biztos, hogy kriminalisztikai értelemben is van áldozat, nem tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget a dolognak.

A baráti kör tagjaival elbeszélgettek, még csak ki sem hallgatták őket egyenként. Margót életmódjáról kérdezősködtek, kapcsolatai felől faggatóztak, meg töviről-hegyire elmeséltették az előző este történteket. Majdnem biztosak voltak benne, hogy valójában nem sok keresnivalójuk van itt.

Azért megkérték a társaságot, hogy a boncolás eredményét mindenki várja be, egy-két napról van szó csupán, azalatt tisztázódnak a dolgok.

Meglehetősen nyomott hangulatban kávéztak.Josi révetegen bámult maga elé, úgyszólván szavát sem lehetett venni

azóta, hogy Margot-val ez a szörnyűség történt. Jeanne-Marie ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy szóra bírja a férfit. Ebben a pillanatban Odile érzékenysége sem érdekelte, annyira biztos volt benne, hogy Josit nagyon bántja valami. Valami más is, nem csak a szörnyű haláleset.

Vajon mi lehet? Csupán az, hogy nem tudott segíteni? Az orvosi lelkiismeret? Igen, bizonyára ez is, de van még valami. Jeanne-Marie szinte a bőrén érezte. Szeretett volna rájönni, hogy mi az, de nem tudott.

— Josi, beszélni szeretnék veled. Nagyon fontos lenne — a második mondatot már Odile-nak szánta.

Furcsa módon Odile egészen fásult volt, szeme se rebbent, mintha nem is hallaná, mit mond Jeanne-Marie. Nem figyelt a férjére sem. Semmire. Csak befelé. Mintha valami szöget ütött volna a fejébe. Csak éppen képtelennek bizonyult rájönni, mi az. Látszólagos érzéketlenség mögött agya, mint egy leállíthatatlan motor, úgy járt. Sajnos, üresben.

—    Talán ha átmennénk a társalgóba — mondta Jeanne-Marie.—    Persze, menjetek csak! — felelte rá Odiíe.Josi azonban nem mozdult. Mintha nem jutna el hozzá semmi külső

hang, le nem vette a szemét Jeanne-Marie-ról, de szemlátomást nem értette, hogy mit beszél, mit akar. Beletelt egy időbe, amíg rájött, hogy valamiképpen róla van szó.

—    Mit mondtál, Jamie? — ocsúdott fel.—    Hogy gyere át a társalgóba, mert beszélnem kell veled.   

52

Josi mereven állt fel, s úgy indult el, mint egy kis robot, amelyet ceruzaelem működtet. Egy kis E. T. — gondolta kajánul Jeanne-Marie, csak sokkal szebb. Tényleg nincs rá jobb szó: Josi nagyon szép lett. Kívül, belül szép és végtelenül esendő. Drága öreg Josi. Mi lett volna velük, ha együtt maradnak? Micsoda hülye ötlet! Jeanne-Marie soha nem szokott ilyet játszani, ilyen „mi lett volna ha”-játékot. Azt gondolta, bölcsességből. Valójában félelemből is, hiszen nagyon sok fájdalommal járt számára az efféle kicsapongás. Mégis éppen ettől vagyunk mi ilyen szépek. Ő is meg én is. Még akkor is, ha ezt csak én látom — gondolta indulatosan, magát vigasztalva.

Átértek a társalgóba, Josi rögvest belesüppedt egy fotelba, és Jeanne-Marie-ra emelte kissé zavaros és távoli tekintetét. Jeanne-Marie nem bírta, nem is akarta megállni: odalépett hozzá, és ugyanazzal a mozdulattal, amivel régen, ujjai közé szorította a férfi arcát, s nézte, nézte egészen közelről: amíg ki nem csordul a könnyük — játszották ezt így régen. Most azonban csak egy-két másodpercig tartott a varázs. Jeanne-Marie elkapta a kezét, illedelmesen szembeült Josival, és nagyon egyszerűen megkérdezte:

—    Mi a baj?Josi nem felelt. Tekintete azonban már nem volt réveteg, inkább nagyon

is éber, sőt talán mintha gyanakvó is egy kicsit. Fürkészte Jeanne-Marie-t, bejárta az arcát sokszor, majd újra meg újra megállapodott a szemén.

—    Te kit szeretsz most? — kérdezte teljességgel váratlanul, szinte durván, mégis nagyon természetesen.

—    Nem tudom, Josi. Ha úgy érted ... hát persze van valakim, de ... Egyszóval, lebegek az űrben, s érzelmi készleteim nagy része raktáron hever. De téged nagyon szeretlek, ezt tudnod kell mindig.

—    Nem haragszol rám?—    Sohasem haragudtam. Te azt hitted?—    Igen. Azt, hogy nem fogsz megbocsátani nekem, meg azt is, hogy

piti kis alaknak tartasz, gyönge, szerencsétlen fráternak, akit kézen fogva kell vezetni, különben...

—    Ostobaság. Sohasem voltál ilyen. Nem gyönge vagy, Josi, hanem szépen és arányosan esendő! Nagy szavak, mondanád? Még mindig nem tudtam leszokni a nagy szavakról. Nem bánod?

— Drága Jamie!Kinyújtotta a kezét, hogy elérje a nő arcát, végigsimított finom ujjaival a

homlokán, szemöldökén, majd a száján, éppúgy, mint régen. Csak éppen ezer év tapasztalata és szomorúsága volt az érintésben. Jeanne-Marie egy pillanatra behunyta a szemét...

Aztán megrázta a fejét, mosolyogva nézett a férfira, s azt mondta:—    Történjék akármi, Josi, én mindig tudni fogom, hogy ki vagy te, és

képtelen volnék rád bármiért is haragudni. De most vissza kell térnünk a jelenbe, tényleg nagyon érdekel, mi a baj. Talán segíthetek.

—    Igen, talán igen. Bár nem hiszem. Odile sem tudna.. Nem is mondtam el neki, csak megzavarná, amúgy is olyan furcsán viselkedik. Néha meg sem hallja, ha szólok hozzá.

—    Nagyon megrázták az események, bizonyára erről van szó. Megjegyzem, engem is. Igazán kedveltem Margot-t. Még mindig nem bírom elhinni, hogy soha többé nem látom bejönni az ajtón, fényben

53

úszó, kislányos arccal, táncos léptekkel, amint örül magának, örül, hogy a látvány, amit kínál, mindenkinek jólesik. Tényleg volt valami lefegyverző Margot hiúságában. Ellenállhatatlan. Mindig azt hittem, hogy örökké fog élni, hogy nagymama korában is éppily ruganyosán toppan be a szobába majd, s akkor is a soha el nem készülő filmjéről ábrándozik... Josi, teljes képtelenség, ami történt, ugye? Annyira nem vág egybe semmi, nem így érzed?

—    De. Pontosan így! A baj pedig az, Jamie, hogy valóban képtelenség történt. Margot-t ugyanis ... Nos, a táskámból hiányzik három ampulla koffein.

— Micsoda? Biztos vagy benne?—    Igen, egészen biztos. Mielőtt eljöttünk, gondosan átvizsgáltam a

táskámat, pótoltam néhány gyógyszert, ami kifogyott, és tisztán a fejemben volt, hogy miből mennyi van nálam.

—    Miért nézted most meg, Josi? Mi késztetett rá?—    Jó kérdés, rád vall. Nos, először magam sem értettem, hogy miért.

De aztán elgondolkoztam rajta. Ott, Margot szobájában nagyon lefoglalt mindaz, ami történt, és amit tennem kellett. Nemigen figyeltem másra. Mégis úgy éreztem, volt ott valami tényleg nyugtalanító. Mármint a szétdobált filmeken kívül. Valami, ami számomra még megmagyarázhatatlanabb volt. Sokáig nem jöttem rá, mi az, de a táskámat mégis átvizsgáltam. Aztán most az ebédnél, amikor Violette bevette azt a fájdalomcsillapítót, s az üres papírdobozt otthagyta az asztalon, világossá vált a dolog.

—    Furcsa doboz volt, én is megfigyeltem. Éppolyan formájú, mint amilyenben az ampulla volt.  Mármint a Diazepam, vagy mi.

—    Igen. Pontosan erről van szó. Nos, amikor beadtam Margot-nak az injekciót, talán láttad, az előkészületeket Odile végezte. Odaadtam neki a dobozt, a fecskendőt meg a tűt. Ő kivette az ampullát, lereszelte a tetejét, felszívta az oldatot... Emlékszel?

—    Hogyne. Aztán kispriccelt belőle egy kicsit, és a kezedbe adta a fecskendőt.

—    Így volt. De azt láttad-e, mi történt a dobozzal? — Nem, Jósi, arra nem figyeltem. Várj csak! Hát persze, Odile letette ugyanarra az asztalkára, ahová a reszelőt és az üres ampullát is. Most már határozottan emlékszem.

—    Hát ez nagyszerű, Jamie! Mármint egyáltalán nem az, csak nagyon jó, hogy te is így emlékszel.

—    De hát miért olyan fontos ez?—    Azért, mert a doboz reggel már nem volt az asztalon.Nem volt sehol.—    Nem eshetett le? —    A rendőrök megtalálták volna.—    Igaz.—    Értem. Csak azt nem tudom, mi értelme van. Mit jelent?—    Tálán semmit. Bár mindenképpen különös. Szóval nyilván azért

néztem meg a táskámat, mert ez az apróság szöget ütött a fejembe. Nem mintha értettem volna, csak éppen volt benne valami nem odaillő, s ezért szemet szúrt. Rájöttem tehát, hogy hiányzik három ampulla koffein, s amikor Vilo az asztalra tette az üres gyógyszeres dobozt, akkor

54

lettem biztos benne, hogy a két doboz valahogy összefügg. Csak éppen sejtelmem sincs, hogyan.

—    Nincs semmi értelme. Hacsak... Mondd, tegnap este még nem hiányzott a táskádból az a...

—    De nem ám! Erre pontosan emlékszem. Hiszen, amikor a Diazepamot kerestem, a kezembe is került a koffein. Megvolt, az biztos. És így nincs semmi értelme annak, hogy eltűnt.

—    Hát igen. Így nincs. Bárhogy töröm a fejem, csak azt érzem, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Nem jön össze. Ugye, Josi, te mint orvos azt gondolod, hogy Margot-nak nem volt igazából komoly oka arra, hogy meghaljon? Ügy értem, nem volt annyira beteg, hogy...

—    Persze hogy nem volt, Jamie. Margot ezzel az érzékenységgel és ezzel a kicsit gyöngébb szívvel élhetett volna száz évig is. De gyakran előfordul, hogy a természet alaposan rácáfol az orvos elképzelésére. Szóval végső soron soha nem lehet tudni. A boncolás után okosabbak leszünk. De nem biztos, hogy örülni fogunk neki. Legalábbis nem hiszem.

—    Hogy érted ezt?—    Nézd, Jamie, teljesen képtelen ötlet, egészen lehetetlen. De ha nem

ismerem az előzményeket, ha nem én magam adom be a béta-blokkolót Margot-nak, ha nem vagyok a közelében, ha nem vizsgálom meg háromszor is... Nos, akkor azt mondanám...  Eh, elég sok beteget láttam, akit a szíve... Ez így képtelenség! — Josi a homlokát dörzsölte, mintha el akarná űzni a gondolatait.

— Azt akarod mondani, olyan volt, mintha ... — Jeanne-Marie sem bírta kimondani. Egyelőre nem. Nemcsak azért, mert félelmetes volt, hanem azért sem, mert lehetetlen, összeszedte magát, és megkísérelte, logikus menetben folytatni a beszélgetést. De ettől ő nyugodott meg a legkevésbé.

—    Nem bírod idegekkel. Nem bírod ezt a várakozást. Mert van valami homályos elképzelésed arról, mi történhetett valójában, csak éppen nem vágnak egybe a dolgok. Mert az mégsem történhetett. Mintha három kirakójáték egy-egy darabkája volna a kezedben, s nem illenének össze semmiképp. így van, Josi?

—    Pontosan így. Nézd, természetesen végiggondoltam azt az eshetőséget is, hogy Odile vagy én elcseréltük az ampullát. Ez persze képtelenség. Hiszen a kezemben volt a doboz, láttam, mi van ráírva. Ráadásul reflexszerben akkor is megnéztem az üres dobozi az asztalon, amikor már fogtam a fecskendőt. Ez afféle rutin, mindig így teszek. Egészen biztos, hogy Diazepam volt benne.

—    De tegyük fel hogy tévedtem. Tegyük fel, hogy a nyugtató helyett valami mást adtam be Margot-nak. Akkor két dolog nem stimmel. Az egyik az, hogy Margot, mint magad is láthattad, rendbe jött, elmúlt a rosszulléte, és édesdeden elaludt. Amikor késő este újra bementem hozzá, akkor is ugyanígy aludt, egyenletesen vette a levegőt, s a pulzusa nem volt se több, se kevesebb hetvenkettőnél. Ha valami olyasmit adok be neki, ami ártalmas, pláne ha méreg, ennyi idő alatt annak hatnia kell. Tehát nem cserélhettem el az ampullákat. Egyszerűen nem. De tegyük fel, hogy mégis. Csak tegyük fel. Akkor meg hová tűnt az üres doboz, amelyet pedig Odile az asztalra tett? Most is ott kellene lennie, a reszelővel meg

55

az üres ampullával együtt? De nincs ott. És így az egésznek nincs semmi értelme. Mégis azt hiszem, valahogy ezen az ösvényen kellene tovább menni. De nem látom az utat sem előre, sem hátra.

—    Szóval, egyre inkább az a meggyőződésed, hogy Margot nem természetes halállal halt meg. Csak éppen nem áll össze, hogy hogyan.

Némán, megdöbbenve bámultak egymásra. Igaz, Jeanne-Marie ezúttal sem mondta ki a gyilkosság szót, de ez a lényegen mit sem változtatott. Hiszen mind a ketten már rég arra a meggyőződésre jutottak, hogy Margot-t meggyilkolták.

De hogyan? Ki, és főleg hogyan?Merő ellentmondás volt minden, ami látszott. Ráadásul egy ennyire

megalapozatlan elképzeléssel nem lehet előállni. A nyomozók egyszerűen kinevetnék őket. Hiszen bizonyítani legfeljebb azt tudnák, hogy nem történt gyilkosság. De ha nem történt, akkor teljesen érthetetlen, a koffein ampullák eltűnése is, a Diazepamos doboz hiánya is. Nem mintha'. így nem lenne az. Ugyanakkor az is képtelenség, hogy gyilkosság történt volna.

Mindkettőjüknek ezek a zavaros gondolatok kavarogtak a fejében, sehogy sem bírták átlátni a helyzetet. Hosszú hallgatás után Jeanne-Marie szólalt meg először:

—    Josi, ki kell derítenünk, hogy mi történt. Meg kell találnunk a megoldást.

—    Igen, igen. Csak éppen fogalmam sincs, hogyan fogjunk hozzá.—    Vegyük sorra, mit tudunk és mit nem tudunk, és akkor...—    Drága Jamie, hiszen épp ez az, hogy nem tudunk semmit a világon!

4

Clairiére szokásos ebéd utáni sétájára indult a parkba. Szívesen ment volna le a tóhoz is, de most kicsit sajnálta rá az időt. Dolgozni szeretett volna, ehelyett azonban megállás nélkül az éjszaka, illetve a reggel történteken rágódott. Sok minden világos volt előtte, mégsem állt össze a kép.

Nincs ebben semmi különös. Egyszerűen nem vagyok még minden fontos információ birtokában. Az mindenesetre bizonyos, vagy legalább több mint valószínű, hogy nem a gondolkodásomban van a hiba — szögezte le magában. Mégsem volt elégedett. Kérdezősködnöm kellene, csak éppen félő, hogy ezzel megijesztem őket. Hiszen olyan ártatlankák szegények. Arcára kiült az a bizonyos kaján mosoly, amellyel Jeanne-Marie-t legelőször annyira zavarba hozta. Vajon mi lehet az, amit Jeanne-Marie látott, hallott, vagy csak észrevett, de nem tud fölidézni?

Méghozzá jóval a gyilkosság előtt.Merthogy gyilkosság történt, afelől Clairière-nak a legkisebb kétsége

sem volt. Méghozzá nagyon ravasz kis gyilkosság, amelynek kiagyalója két esélyre is játszott. Legalább. Első menetben el akarta hitetni, hogy Margót természetes halállal halt meg. De azzal az eshetőséggel is számolnia kellett, kiderülhet, hogy mégsem. S akkor feltétlenül életbe kell lépnie a második verziónak, nagyon határozottan.

56

Clairière szinte hangosan fölnevetett, de aztán éppoly hirtelen el is komorodott. Rájött, nincs oka arra, hogy olyan nagyon elégedett legyen magával, legalábbis egyelőre még nincs.

Mégis kérdezősködnie kell. Ha tetszik, ha nem. Szerencsére már alaposan bemutatkozott a kis társaságnak, nem fognak megütközni a stílusán; megtették már, s túl vannak rajta. Azt is érezte, minden fenntartásuk ellenére befogadták őt, nem tekintik illetéktelennek, akár kérdezősködhet is kedvére.

Legelőször Nicole-lal kell beszélnem. Lássam az ő titkocskáját, mi lehet. Mindenesetre hadd higgye azt, hogy erre vagyok kíváncsi — gondolta.

Letért a széles kavicsos útról egy kisebb ösvényre, és várt. Tudta, hogy Nicole hamarosan felbukkan majd az ellenkező irányból, hiszen mondta, hogy neki is ez a megszokott sétaútja.

Türelmesen várt, nyugodt volt, mint a vadász, ha már biztos a zsákmányban.

—    Nahát, monsieur Clairière, ezek szerint tényleg szeret sétálni. Szép időnk van. És ez a park valóban gyönyörű. Csak hát bármilyen kellemes is a környezet, a történtek után nem egykönnyen oldódik föl az ember. Szegény Margot! — ezt mind egy szuszra mondta Nicole, amint elég közel ért a fiatal tudóshoz.

A férfi egy pillanatig szúrós szemmel nézett rá, aztán végre megszólalt.—    A hölgy egy kissé ideges!—    Tessék?—    Igen. Miért olyan ideges, Nicole? Megengedi, hogy így szólítsam?—    Ideges? Én? Honnan veszi?—    Maga nem az a kifejezett „szép időnk van“-fajta. Miért fecseg?—    Szörnyű ember! Mondja, mindig ilyen szigorú?—    Szigorú? Dehogy. Csak nem szeretem a fölösleges köröket a

beszélgetésben. Magát is csak figyelmeztetni akartam, hogy nyugodtan elhagyhatja az effélét, minthogy nekem is, magának is meglehetősen kényelmetlen, azonkívül pedig mindenhova vezet, csak célba nem.

—    Azért ez sem volt rövid, ez a kis rögtönzés!—    Maga kért magyarázatot, kedvesem!—    Rendben van, egy nulla! De most én jövök. Miért akar beszélni

velem?—    Mert szeretnék megtudni egyet s mást.—    No nézd csak — mondta Nicole csalódott arccal —, meg sem

lepődik, hogy lelepleztem a szándékát?—    Miért kellene meglepődnöm? Azért, mert madame Feurnil képes

egy egyszerű dologból egy még egyszerűbb következtetést levonni?—    Oké, feladom! — mondta erre Nicole, de mosolytalanul. Arra

gondolt, nem szeretné, ha ez az ember az ellensége volna. Remélte, hogy erre nem is kerül sor. Mindenesetre azt megfogadta, mindent megtesz, hogy ne kerüljön.

—    Nos, mire kíváncsi a mesterdetektív?Clairiére elengedte a füle mellett a kéretlen címet, lassan elindult az

ösvényen, mélyen elgondolkodva. Sokáig egyikük sem szólalt meg. Nicole egyre feszültebbnek látszott. Idegesen csavargatta a jegygyűrűjét, az ajkát pedig beharapta, mint kisiskolás korában, amikor felelésre szólította

57

fel a tanár. Clairière figyelmét természetesen nem kerülte el a dolog, de esze ágában s sem volt megszánni az asszonyt.

—    Mondja, Nicole, miért hallgatózott?A kérdést nagyon gyöngéd hangon tette fel, mégis olyan volt, mint egy

ostorcsapás. Nicole hamarjában nem is tudott megszólalni. Végre összeszedte magát.

—    Hát ezt meg honnan a csudából veszi?—    Az most mellékes. Kérem, feleljen a kérdésemre őszintén.—    Nem értem magát! Megvádol egy ilyen kellemetlen dologgal, és

még el is várja tőlem, hogy kedvesen válaszolgassak a kérdéseire!—    Igen, Nicole, mi különöset talál ebben? Vannak kellemetlen

kérdések, amelyeket mégis föl kell tenni.—    Mondja maga! Én azonban azt tartom, senki sem kényszeríthet rá,

hogy egy ilyen utálatos emberrel őszintén elcsevegjek. —    Rendben van. Csupán két apróságra szeretném felhívni a figyelmét.

Maga tegnap segítséget kért tőlem, ez jogosít fel arra, hogy faggassam. A másik apróság, hogy minden, látszólag jelentéktelen dolog is fontos lehet ott, ahol egy gyilkosság körülményeit akarják tisztázni.

—    Egy gyilkosság körülményeit tisztázni? Most már aztán végképp semmit sem értek. Csak nem azt akarja mondani, hogy Margot-t... De hát hogyan állíthatja ezt ilyen határozottan?

—    Na, ugye, hogy magában is fölmerült a gyanú! Csak megzavarta, hogy sejtelme sincs róla, mi történhetett. Hiszen minden jel arra vall, hogy gyilkosság semmiképpen. Ha csak nem az a nyugtató injekció, a Diazepam ölte meg a barátnőjüket. Ez pedig ugyebár képtelenség. Mégsem fogadható el a természetes halálverzió. Egyetértek. Ebben az esetben nehezebb lesz rájönni a hogyanra, mint arra, hogy ki tette. Nos, Nicole, érti már? Nem kellemetlenkedni akarok, hanem a segítségét kérni.

—    Miért? Maga akar rájönni?—    Alighanem így kell történnie — felelte a fiatalember végtelenül

szerényen.—    Nos, rendben, nem kötözködöm tovább. De azért azt árulja el,

honnan tudja, hogy hallgatóztam? Mert általában nem szokásom, és remélem is, hogy nem feltételezi rólam...

—    Ugyan, erről szó sincs. Egyszerű kis következtetés. Történetesen tudtam, hogy a mellettem lévő szobában nincs senki. Azt is, hogy hol vannak a szoba lakói. Láttam Balancele doktort kimenni, és még hallottam is, hogy visszaszól a feleségének, mondván, jár egyet a kertben. Alig lépett ki az ajtón, újra lenyomták a kilincset, kellemetlen csattanó hangja van, és kisvártatva Odile Jaqumin, ha jól emlékszem a nevére, bekopogott Jeanne-Marie Joёl szobájába, ahová azonnal bebocsátást is nyert.

—     És ezt honnan tudja?—    Természetesen onnan, hogy láttam. Minthogy kíváncsi ember

vagyok, és mint már említettem, semmi kivetnivalót nem találok abban, ha finom keretek között engedek ennek a kíváncsiságnak. Résnyire nyitottam az ajtót, mert hallottam valamit. Aztán már érdekelt, hova siet ennyire madame Odile. Ez pedig azért érdekelt, ha már mindent tudni

58

akar, mert feltűnt, milyen készségesen engedi, sőt szinte küldi el a férjét. Pedig nem az a fajta asszony, aki...

—    Elképesztő megfigyelő maga, ebből arra következtetett, hogy Odile nem szívesen kötné a férje orrára, miben sántikál?

—     Így igaz. És amióta magával beszéltem, világos, hogy miért.—    Renden van, ezt értem, csak az nem fér a fejembe, hogyan

következik mindebből, hogy én hallgatóztam.—    Pedig egyszerű. Maga bejött hozzám, elég feldúltan és úgy tett,

mintha eltévesztette volna az ajtót. Látta, hogy tartozik valamiféle magyarázattal, ami izgatottságát és szórakozottságát egyaránt indokolja, ezért állt elő azzal a mesével, hogy sírást hallott. Amikor én felkínáltam azt a lehetőséget, hogy maga nem véletlenül nyitott be hozzám, hanem velem akart beszélni, azonnal elfogadta. Nagyon jól csinálta, Nicole. Maga az a fajta nő, aki minden helyzetben föltalálja magát. Bármilyen sebesen peregjenek is az események, maga mindig talál egy kis időt, hogy előbb gondolkozzék, ne későn. Igazam van?

—    Hát ami azt illeti, nem tiltakozom. Bár nem vagyok biztos benne, hogy bóknak szánta-e, amit mondott.

—    Nem szántam annak. Egyszerűen csak ez a benyomásom magáról, amit a tények igazolni látszanak. Nos, akkor folytatnám. Feltételezésem szerint a következő történt: Maga elindult a folyosón, talán a konyhába akart lemenni valamiért, mert a hátsó lépcsőt célozta meg, de az is lehet, hogy sétálni indult, és nem a belső kert felől akarta megközelíteni a parkot. Mindegy, sok oka lehetett annak, hogy nem a főlépcsőt választotta, amely pedig a maguk szobájával csaknem szemben van. Amikor Jeanne-Marie Joёl ajtajának közelébe ért, heves szóváltás hangjai ütötték meg a fülét. Nyilván megismerte Odile hangját. Feltételezésem szerint ez a hang feldúlt és szemrehányó lehetett. Maga, kedvesem, nem bírt ellenállni a kísértésnek, és megállt, hogy megtudja, miről folyik a vita. így volt?

—    Igen.—    Köszönöm.—    Odile aztán elég viharosan távozott Jeanne-Marie-tól, magának már

nem maradt ideje visszarohanni a szobájába. Megpróbálta a mosdót, de az foglalt volt, monsieur Jaques, az a fura kis öregúr zuhanyozott benne. Akkor már szinte semmi ideje nem volt, gyorsan kellett döntenie. Nem maradt más választása, mint bekopogni hozzám. Mondja, Nicole, nem szólt valami magnó Jeanne-Marie Joёl-nál?

— Hogy micsoda?—    Valami diszkózene, efféle. Szörnyű hangzavar.—    Nem, dehogy. Csönd volt. Minden szavukat értettem. Pontosabban

Odile-t. Jeanne-Marie-t nem mindig, mert ő halkan beszélt. De miért kérdezi?

—    Nem fontos. Gondoltam, hogy így volt. De talán térjünk rá a beszélgetésre. Feltételezem, hogy Odile Jaqumin szemrehányásokat tett madame Joёlnak, mondván, felkavarja a férje életét, miért jött ide, legjobban tenné, ha elmenne, vagy valami effélét. Nem?

—    De igen. Nagyjából. De azért többről volt szó.—    Hallgatom.

59

Nicole eltűnődött egy darabig, látszott rajta, most érkezett el arra a pontra, ahonnan nem szívesen lép tovább. De erőt vett magán, és mondta:

—    Odile megfenyegette Jeanne-Marie-t. Én nagyon megijedtem, nem csodálkozna ezen, ha ismerné Odile-t. Nála csöndesebb, kedvesebb és szelídebb teremtést talán még sosem láttam. Eddig egyetlen kemény mondatot sem hallottam tőle, bármiről esett is szó. Most pedig... Egészen elváltozott a hangja és...    

—    Próbálja szó szerint elmondani, legyen olyan kedves.—    Azt mondta: Nézd, Jeanne-Marie, talán nem tudod, de nekem

megvannak az eszközeim. Ápolónő vagyok. És a házasságomért mindenre képes. Ezt jól jegyezd meg.

—    Nem azt mondta, Josiért?—    Nem, nem.—    Miért ilyen biztos benne?—    Mert akkor arra gondoltam, annak idején én így mondtam: Jean-

Pierre-ért. És nem pedig a házasságomért.—    Ja vagy úgy! Hát ezért nem akart beszélni róla? Mert maga is volt

egyszer egy éppen ilyen helyzetbe? Kivel? Nicole mélyen leszegezte a fejét. Hallgatott egy sort, aztán még mindig

nem nézve Clairière-re, egészen halkan mondta:—    Margot-val.—   Köszönöm, hogy ilyen őszinte, pedig most kellemetlenebb a helyzet,

mint tegnap lett volna, igaz?—    Nézze, én tegnap merő ostobaságból nem akartam beszélni erről.

Nagyon szégyelltem magam Odile helyett is, s közben azt éltem át, hogy semmi jogom megvetni őt. Meg aztán meg is ijedtem. Odile szájából egy ilyen fenyegetés nem kis dolog, ebben biztos vagyok. És miközben szívesen vettem volna, ha megnyugtat, mégsem akartam magát ennyire beavatni kis körünk egyáltalán nem felemelő bonyodalmaiba.

—    Semmi baj, Nicole, tökéletesen megértem. Nos, volna még egy kérdésem. Célzott arra, hogy a társaság tagjai között lehetnek, hogy úgy mondjam, titkos kapcsolatok. Azt mondta, egyről biztosan tud. Akkor tehát a kedves férjére és Margot-ra gondolt, ha jól értettem.

—    Hogy képzeli! — Nicole egészen kikelt magából. — Még hogy Jean-Pierre! Szó sincs róla, teljes képtelenség. Ő soha nem tenne ilyet. Ami volt, elmúlt. Egyszer s mindenkorra.

—    Ejnye, ilyen balfogást! Bocsásson meg, ha ügyetlen kérdésemmel felzaklattam. De hát nem tudhattam... Mindabból, amit elmondott, ez logikusan következhetett volna.

—    Már miért következhetett volna? Azért, mert én ostoba módon féltékenykedtem Margot-ra? Ne feledje, hogy ez évekkel ezelőtt történt. Jean-Pierre hűséges hozzám.

—    Hogyne, természetesen. Egyébként sem az ő hűségét vontam kétségbe. Csak feltételeztem, hogy magában fölmerül a gyanú. így hát tévedtem volna?

—    Áthatóan nézett a nőre. Az állta a tekintetét.—  Hát akkor még mindig nem tudom, mire célzott az első

beszélgetésünk során.—    Nos, az az igazság, hogy én is nagyon bizonytalan vagyok ebben az

egészben. Csak azt tudom biztosan, hogy Margot... Persze meglehet,

60

hogy tévedés, hogy félreértelmeztem bizonyos dolgokat. Szóval, hogy kivel volt jóban, arról sejtelmem sincs, sajnos. Vagy talán az a horoszkópos levél adna választ? Ugyan, ostobaság — hirtelen elhallgatott.

—    Folytassa, kérem — unszolta Clairière.—    Nincs tovább. Erről valóban fogalmam sincs. És ennyi az egész. Ja

és még valami apróság. Mintha sírást tényleg hallottam volna, csak azt nem tudom, honnan. 

Elég határozatlan dolog volt, épp csak átfutott rajtam, hogy valaki zokog, de nem ragadott meg igazán. Akkor jutott újra eszembe, amikor maga megkérdezte tőlem, mi baj van.

—    Semmi más mondanivalója nincs?—    Nincs, monsieur Clairère. Ennyi az egész.—    Biztos ebben, madame?—  Igen. Biztos vagyok — mondta Nicole csaknem dacosan, és

keményen állta a férfi szigorú és szomorú pillantását.—    Kár, igazán kár. Így hát nem leszünk szövetségesek.Majd kisvártatva hozzátette.—    Csak ellenségek ne legyünk.

5

Philippe Barette elnyűtt pulóverjában hevert a fogadó egyik kis szobájában egy kényelmes, széles ágyon. Messziről nézve mintha aludt volna, a szeme behunyva, izmai elernyedve. Csak az alapos szemlélő vehette volna észre, hogy milyen megtévesztő ez a látvány. A pihenés álcája alatt minden idegszálával koncentrált. Szemlélője azonban ezúttal szerencsére nem akadt. Ennek most őszinte szívből tudott örülni. A feje még mindig keményen hasogatott.

Késő éjszaka volt, finom falusi sötétség odakint, kellemes, tompa fény a szobában. De elég hűvös is. Philippe bánatosan gondolt a vadonatúj türkizkék ballonkabátra. Bár, ki tudja, nem szerencsés-e, hogy a banditák martalékául hagyta? Ha őszintén szépen harmonizál a szemével, rendkívüli módon fiatalítja és lágyítja amúgy is tejfeles vonásait. Erre pedig igazán nincs semmi szüksége. Bár, ki tudja? Még jól is jön néha. Hiszen ki nem néznék belőle, ami az öklében van. Sőt még azt sem, ami a fejében! Így hát eldönthetetlen, hogy keseregnie kell-e a kabát vesztén, vagy örülnie neki.

Azt azonban el kell végre dönteni, hogy mitévő legyen. Föltápászkodott, nyújtózott egyet, majd leballagott a recepcióra. Sehol egy lélek, bánatosan lógtak a táblán az üres szobák kulcsai. Rövid tétovázás után elhatározta, hogy nem nézi meg az óráját, egyszerűen csak felkölti a fogadóst.

Így is tett. A kövér férfiú álmosan csoszogott elő irdatlan papucsában. A szeme sem állt jól. Egész pontosan keresztbe állt. És látszott rajta, hogy nem a kialvatlanság miatt. Philíppe szerette volna elkerülni, hogy bebizonyítsa neki, nem egy kis taknyossal áll szemben. Ezért hamar bocsánatot kért, végtelenül udvariasan. Meg egy méregerős kávét. Az utóbbit kevésbé szívesen adták, de azért elég forró és finom volt.

Nagy léptekkel indult el a hotel felé, ahol régi barátai az igazak álmát aludták. Erre a gondolatra ökölbe szorult a keze a zsebében. Arra

61

azonban vigyázott, hogy a vérnyomása ne menjen fel. Ellazította magát, és meggyorsította a lépteit. A kocsibejáraton ment be a parkba, koromsötétben. Zord felhők takarták el a teliholdat, mely alig egy órával ezelőtt még ezüstös fénybe vonta a hatalmas, ám most szinte láthatatlan, virágzó szelídgesztenyefát. Ez bántotta őt. A kocsikkal elboldogul sötétben is, de a fákat nem látja. Ehhez nem elég élénk a fantáziája.

Közben már sikerült is egyik álkulcsával kinyitnia a hozzá legközelebb parkoló autót, egy vajszínű Mercedest. Vajon melyikük engedhet meg magának ilyen flancot? Michelék? Balancelle? Vagy Daniel? Bármelyik lehetett volna. És ez most édes mindegy. A lényeg az, hogy legyen elég benzin, ne kelljen tankolással tölteni az időt.

A Mercedesnek gondos gazdái lehetnek, a tartály színűltig töltve. Épp csak annyi hiányzott belőle, amennyi a legközelebbi benzinkúttól idáig vezető úton elfogyott. Derék dolog. Igazán dicséretes — mormogta Philippe, persze az esze rég egészen máshol járt.

Kihátrált a kapun, rákanyarodott az országútra. Előkapart egy térképet a kesztyűtartóból, és megkereste a legrövidebb utat. Ez egyszer nem az erdőn át. Szerette volna a lopott kocsit épségben visszaadni jog szerinti tulajdonosának. Jó két órát vezetett eszeveszett iramban, mire visszatalált fogsága színhelyére. A hold közben többször is kibukott a felhők mögül, kicsit megmutatta magát, majd mint fázós aggastyán, újra betakarózott. Most éppen kilátszott egy rongyos felhőfoszlány alól.

Philippe leállította a motort, nagyjából ott, ahol üldözői elől az erdőbe menekült, és várt. Meggyőződött róla, hogy közvetlenül semmi veszély nem leselkedik rá, kiszállt, s óvatosan elindult a garázs felé. Ha csak az a kettő van itt, elboldogulok valahogy. Persze csak akkor, ha én látom meg őket előbb. Máskülönben rögtön lőnek. Ők már csak ilyenek. Nem igazán a szavak emberei. Pedig most nem ököllel kellene elbeszélgetni.

Töprengéséből arra neszelt fel, hogy a garázsból fény szűrődik ki, és hangok foszlányai hallatszanak. Meghúzta magát egy vastag törzsű útszéli fa takarásában. Onnan jól látta a garázsajtót. Erősen reménykedett benne, hogy őt viszont nem látják olyan nagyon jól.

Hamarosan csikordult a zár, és két férfi lépett ki a rozoga épületből. Az alacsonyabbik ismerős volt, és ott virított rajta Philippe kedvenc ballonkabátja. Ez még mind semmi, de Barette rádöbbent arra, hogy a pulóverját is le kell vetnie. Ha megfagy, ha nem. Minthogy nincs nála semmiféle fehér zsebkendő. Ám vajon ez a pulóver nevezhető-e még fehérnek? Mindegy, a kérdés merőben spekulatív, minthogy nincs más választása. Az sem biztos, hogy ez az egy, ami van, célravezető lesz. Mindenesetre meg kell próbálnia.

Kibújt a pulóverból, a feje fölé emelte a göncöt, és egyfolytában lobogtatta, mialatt kijött a fa takarásából. Nem vették észre azonnal, s talán ez nem is volt baj. Épp a kocsijukba akartak beszállni, amikor a magasabbik megpillantotta. Mire előkapta a stukkert, a ballonkabátos már azt is látta, mi van Philippe kezében. Viszonylag, hamar megértette, mit jelent, és félrelökte társa kezét, aki már éppen tüzelt volna.

Hagyták, hogy Philippe egészen közel menjen hozzájuk. Zsebre tett kézzel és nem valami szívélyes arccal várták.

62

De nem ütötték le azonnal. Nem akarták kiölni a szívéből minden reményt. Azt még elmondhatta, hogy a nagyfőnökkel akar beszélni. Hogy miért, arra már nem volt kíváncsi senki.

6

Philippe ismét eszméletlenül tett meg jó néhány kilométert, s amikor magához tért, megint nem tudta, tavasz van-e avagy ősz. De az, aki előtte állt, minden kétséget kizáróan ősz volt. Egy finom úr — gondolta Philippe, de tovább nem jutott. Újra elveszítette az eszméletét.

Ez a második menet azonban már csak néhány pillanatig tartott. Arra riadt fel, hogy egy fotelhoz kísérik, leültetik, eloldozzák a köteleit, s az ősz hajú erősen faggatja, hogy vajon whiskyt kér-e jéggel, avagy inkább konyakot. De kávéval is szolgálhat. Philippe önkéntelen és szünet nélküli bólogatásával, amely a fejbekólintás kellemetlen következménye volt, alaposan zavarba hozta vendéglátóját. Kisvártatva ott gőzölgött előtte a méregerős fekete, mellette a jégtől kellemesen csilingelő whiskys pohár, s már hozták is a konyakot.

Barette bambán meredt házigazdájára, végül azonban mégis a whiskyért nyúlt. Még elevenen éltek benne azok az emlékek, amelyeket egy üveg finom konyaknak köszönhetett. Olyan elevenen, hogy most még a whiskytől is elment a kedve. Úgyhogy letette a poharát, és megkérdezte, nem kaphatna-e inkább egy doboz sört, de feleségül nem kell őt venni, tette hozzá bocsánatkérőn, amikor kedvenc gorillája félre nem érthető mozdulatát megpillantotta a szeme sarkából

—    Milyen szellemes, kedves barátom. Merem remélni azonban, hogy fáradságot és testi épséget nem kímélve, nem azért keresett fel bennünket, hogy ezt közölje velünk — mondta a disztingvált ősz halánték, s közben saját kezűleg kotort elő a hűtőből egy doboz jéghideg sört.

Philippe mohón ivott. Ha leütötték, mindig órákig szomjazott utána. A három férfi türelmetlenül, de azért aránylag udvariasan várt. Csak egyikük vakargatta a feje búbját a pisztolyával. Mintegy véletlenül.

—    Nos? — kérdezte egy ragadozó nyájasságával az ősz hajú. Remélhetőleg a nagyfőnök. Vagy a majdnem nagyfőnök. Philippe nem átallotta megkérdezni. És még erre sem lőttek. Igazán rendesen bántak vele.

Ám amikor minden átmenet nélkül gyilkossággal vádolta meg őket, elfogyott a türelmük. De nagyon. És az új ütés pontosan eltalálta a régi helyét. Philippe, mielőtt békésen összeesett volna, ezt még világosan érezte. Aztán egy teljes napig nem érzett semmit. Azt sem, természetesen, hogy mindenét átkutatták. És a túl hosszú pantalló sokszor felgyűrt szárában hiánytalanul meg is találták, amit kerestek. Pedig Philippe, ha hagyják érvényesülni, önként is odaadta volna.

Amikor a nagyfőnök, akinek, úgy látszik, ez a stílus jobban megfelelt, kinyitotta az öt kicsi zacskó egyikét, és nyelve hegyével ellenőrizte a minőséget, kacsintott elégedettsége jeléül.

63

Annyira elégedett lehetett, hogy nem vonta meg vendégétől az egyszer már tanúsított előzékenységét. Philippe másnap éjjel a saját lopott kocsijában ébredt, amelynek épek voltak a kerekei, működött a fékje, és volt benne elég benzin is. Ráadásul a volánba tűzve egy doboz remek sör sandított rá. Sajnos, időközben kicsit megmelegedett. Philippe szerencsére nem volt kicsinyes természetű. Hálásan gondolt vendéglátójára, miközben a nedűt kortyolgatta. Csak azt rótta fel neki, hogy rosszul válogatja meg a munkatársait.

Elégedetten nyúlt a zsebébe, de cigaretta helyett egy papírlapot húzott ki belőle. Csinos kis fenyegetés állt rajta, gondosan fölragasztott betűkből. Mely akkor lép életbe, úgymond, ha Philippe véletlenül nem törli a memóriájából mindazt, amit e díszes társaságról megtudott.

A magánnyomozó fölrántotta a szemöldökét, és igen harcias ábrázatot öltött. A fenyegetéseket ki nem állhatta ugyanis. Nyomban el is határozta, hogy amint végez ezzel a botrányos gyilkossággal, a banda nyomába ered. És nem nyugszik addig, míg el nem kapja őket.

Az elszántság, mely gondolatait kísérte, nagyon határozottan kiült az arcára is. A tükörbe azonban a világ minden kincséért sem nézett volna.

Nem tette helyesen.Egész marcona férfiú pillantott volna vissza rá, ha megteszi. Egy igazi

negyvenes, méghozzá türkizkék ballonkabátban.

64

V. FEJEZET

1

Nicole elgondolkozva ült a mély fotelban, kezére támasztotta finom állát, haja az arcába hullott. Tudta jól, hogy nagyon kellemes látványt nyújt, nem is mozdult, így várta a férjét. Vonzó, elzárkózó, távoli akart lenni, szerette volna — igaz, nem egészen tudatosan — megkínozni Jean-Pierre-t, ahogy őt is kínozta a gondolat: férje hűtlenségének gondolata. Mert ez már nem puszta gyanú volt, hanem tény. Akkor is, ha Clairière-nak a világért be nem vallotta volna.

És hiába, hogy szegény Margot már nincs az élők sorában. Nicole tudta, egy halottal olykor sokkal nehezebb megküzdeni. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy eddig nem vette észre, mi folyik a háta mögött. Nem tudta azt sem, mitévő legyen, hiszen nagyon jól látta, mennyire szenved Jean-Pierre, hogy inkább kíméletre szorulna, mintsem szemrehányásokra. De nem volt egészen biztos benne, hogy meg bírja állni, és nem ad hangot sértettségének. Mindenesetre elhatározta, hogy uralkodik magán, annál is inkább, mert megalázónak érezte a helyzetét, s azt még inkább, hogy ezt a megalázottságot még kifejezésre is juttassa.

Jean-Pierre visszatért a fürdőszobából. Nicole nem nézett rá, a semmibe meredt, kicsit felvonta a vállát, lekicsinylő arckifejezést öltött, és igyekezett közönyösnek látszani.

A férfi le nem vette róla a tekintetét. Sejtette, hogy mi járhat az asszony fejében, de hallgatott. Semmi esetre sem tartotta helyénvalónak, hogy ő robbantsa ki a vihart. Vészjósló csönd ülte meg a szobát. Végül mégis Jean-Pierre szólalt meg elsőnek, hiszen majd szétvetette a feszültség. Szelídnek szánta, mégis durva lett a kérdés.

—    Mi van? Hát most meg mi van, Nicole?A felesége komolyan és szomorúan nézett vissza rá.—    Miért tőlem kérded ezt, Jean-Pierre? Miért tőlem?—    Hát ki az istentől kérdezném? — robbant ki a férfi. — Margot

meghalt. Érted?! Meghalt, nincs többé! És akkor te itt ülsz sértetten, szemrehányóan, mintha legalábbis én tehetnék róla! Mintha nem nekem lenne a legrosszabb az egész. Hiszen mégiscsak én álltam a legközelebb hozzá!

—    Örülök, hogy így megkönnyíted a dolgomat. Nos, hát akkor kérdeznem sem kell semmit. Legfeljebb arra felelj, mikor jöttetek össze újra? Vagy talán mégsem szakítottál vele soha? Mindvégig az orromnál fogva vezettél? Igen, Jean-Pierre? Igen?

—    Micsoda? Hogy mit csináltam? Te egészen elvesztetted a fejedet! Mi ütött beléd, Nicole? Honnan veszed, hogy én... Meg vagy Őrülve!

65

— Nézd, öregem, durvasággal nem mégy semmire. A tények akkor is tények maradnak.

—    Miféle tények? Miről beszélsz? Hiszen én Margot-val csak barátilag... És igen ritkán... Hiszen pontosan tudod... Mindig minden lépésemről önként számoltam be neked. Önként, én ökör!

—    Szóval most már ezt is visszavonod. Az egyezségünket, hogy mindig őszinték leszünk, utólag semmisnek nyilvánítod. Szépen vagyunk.

—    Ugyan, Nicole, ne butáskodj, hagyjuk ezt abba, hiszen nincs semmi, amiért szemrehányást kellene tenned nekem. Most különben sem rólunk van szó. Margót nincs többé, értsd meg, az első szerelmem volt, húsz éve ismerem, együtt jártunk gimnáziumba, mindig kedves jó barát maradt, s most meghalt. Mit gondolsz, nem lehet, hogy ...

—    Hogy mi? Mi nem lehet? — kérdezte ádáz hangon Nicole.Jeanne-Pierre elfáradt a nagy heveskedésben. - Egészen összeomlott.

Lehajtott fejjel, csüggedten számlálgatta a szőnyeg rojtjait. Sokáig nem is tudott válaszolni a felesébe kérdésére.

—    Nem érdekes. Ostobaság. Az ember ilyenkor mindenféle képtelenségre gondol, csak azért, mert nem tud beletörődni — legyintett végül lemondóan. — Bocsáss meg, Nicole, igazán nem akartalak megbántani.

—    Nem tesz semmit, kedvesem. Kibírom. Miért éppen ezt ne bírnám ki?

—    Hogy mondod? Mit kell neked kibírnod? Általában mit kell neked kibírnod? Mi bajod van? Még sohasem láttalak ilyennek. Sohasem mondtad, hogy nehéz neked mellettem. Vagy mi a fenéről van szó? Nicole, semmit sem értek — zúdította a kérdéseket a feleségére a férfi, egészen kétségbeesetten.

Nicole megdöbbent, egy pillanatra meglegyintette a gondolat, hogy Jean-Pierre hátha ártatlan, meg az is, hogy talán kegyetlenség éppen most efféle dolgokkal gyötörnie, de már nagyon benne volt a lendület, évek sikeresen elfojtott gyanakvása sűrűsödött most össze ebben a kritikus helyzetben, s ő nem bírt többé megálljt parancsolni feltörő indulatainak, hiszen oly sokszor megtette már, hogy most inkább túl akart lenni rajta, szinte bármi áron.

—    Hogy mit? Azt kérded, mit kell kibírnom? Hát az egész képmutató életünket, azt!

—    Ezt komolyan mondod? Komolyan mondod ezt, Nicole? Nézz rám, kérlek!

Az asszony továbbra is makacsul elfordította a fejét, a könnyeivel küszködött, de visszanyelte őket, s könyörtelenül megismételte.

—    Jól hallottad. Komolyan mondom.—    Hogy lehetsz ilyen kegyetlenül igazságtalan? Talán még Médeiának

is több mentsége volt arra, hogy mindent elemésztett maga mögött, hiszen őt elhagyták, becsapták!

—    Miért? Engem talán nem? Engem talán nem csaptak be? Egyébként is jobb lenne, ha ezúttal mellőznéd a mitológiai párhuzamokat!

—    Nicole, mire gondolsz? Hogy mondhatsz ilyet? Mikor csaptalak be téged?

66

Jean-Pierre őszinte elkeseredése nem enyhítette meg az asszonyt, inkább csak olaj volt a tűzre... És elégtétel is egyúttal, mely újabb győzelmekre sarkall.

Nicole felállt, s az asztalhoz ment. A táskájából elővett valamit, s odalökte Jean-Pierre elé. A valami egy kis kártya volt, finom, rózsaszín kártyácska; írógéppel a következő szöveg állott rajta:

„Újjászületésünk emlékére, szeretettel a kicsi Margot-nak.”—    Mivel a dátum hiányzik a kis vallomásodról, nem tudom

megmondani, hogy mikor csaptál be. De talán nem is ez a lényeges.A férfi, miután elolvasta a kártyát, döbbenten és némán meredt a

feleségére. Eszébe sem jutott, hogy bizonygassa, miszerint az aláírást nélkülöző, gépelt mondat nem tőle származik. Egészen más nyugtalanította. Sokáig egyetlen szót sem tudott kinyögni, majd egészen halkan és végtelenül elgyötörtén megszólalt. Lassan, szinte szótagolva:

—    Mondd meg őszintén, Nicole, hogyan... azt kérdezem, hogyan jutottál hozzá ehhez a papírhoz? Nos?

Az asszony rámeredt. Pupillája egészen kitágult. Lehet, hogy életében először ordítozni fog a férjével?

Vágni lehetett volna a csöndet. S akkor ebbe a csöndbe élesen, könyörtelenül beledübörgött egy türelmetlen kopogás. Hosszantartó kopogás, mert jó idő telt el, mire a házaspár felfogta, hol van és mi történik. Akkor egyszerre kiáltották:

— Szabad.

2

Violette dugta be a fejét az ajtórésen. Dúlt volt az arca, szinte elkenődtek a vonásai. A hangja rekedten, erőltetetten csengett.

—    Bejöhetek?—    Hát persze, gyere csak — biztatta Nicole.— A legjobbkor! — fűzte hozzá kétértelmű hangsúllyal Jean-Pierre.Violette azonban nem vett róla tudomást. Zavartan álldogált a szobában,

szemlátomást nem tudta rászánni magát, hogy beljebb menjen. Nicole-ban feltámadt az érdeklődés, hiszen az efféle viselkedés — eddig legalábbis azt hitte — a lehető legtávolabb áll a magabiztos, határozott Vilótól. Mi történhetett?

—    Mi a baj, Violette?—    Ó, semmi, igazán semmi, csak gondoltam, benézek. Nem jó most

egyedül lenni, ki tudja, mi történhet az emberrel... Szóval.. . Nos, Michel azzal a Clairière-rel, vagy kicsodával beszélget. Azt hittem, Jean-Pierre is ... Tényleg, mit gondoltok, mit akar tőlünk az az ürge? Miért ártja bele magát a dolgainkba?

— Azt hiszem, jót akar. Bár kissé erőszakosan teszi, de lehet, hogy neki van igaza. Mindenesetre nem tehetségtelen ember, az biztos — mondta erre Jean-Pierre.

— Lehet, hogy igazad van. Nekem mégsem szimpatikus. Olyan végtelenül nagyképű. Meg azt sem értem, mire föl van olyan jóban Jeanne-Marie-val? Miért éppen vele? Na, de mindegy, ez egyáltalán nem is érdekes.

67

Violette leült közben. Mégpedig olyan félszegen, mint egy elsőáldozó a diszkóban.

Nicole figyelmét nem kerülték el ezek a részletek. Nagyon ideges valamiért, ehhez nem is fér kétség. Az ifjú önkéntes Poirot bizonnyal méltányolná az észrevételét — gondolta az asszony elégedetten.

—    Az az igazság, hogy nem fér a fejembe, ami Margot-val történt. Pontosabban azt nem értem, nem tudom fölfogni, hogy halhat meg valaki ilyen fiatalon, méghozzá orvosi felügyelet mellett? Pedig tudom, hogy volt már ilyesmire elég példa, mégsem bírom elhinni...

—    Talán éppen az orvosi felügyeletben volt a hiba — kapott a szón Jean-Pierre.

—    Hát ezt meg hogy érted? — kötött bele meglehetős ellenségesen a felesége.

—    Hogy értem? Hogy értem? Sehogy sem értem. Épp csak arra gondoltam, hátha Josi eltolt valamit. Vagy akár Odile.

—    Eltolt valamit? Mi a fenét tolhatott volna el? Hiszen Josi épp azt tette, amit tavaly ilyenkor. És akkor nem lett belőle semmi baj.

—    Tudom is én — nézett kétségbeesetten Jean-Pierre a feleségére. — Nem lehet, hogy összekevertek valamit? Hogy elcseréltek egy ampullát, és nyugtató helyett valami mást adtak be Margot-nak? Mondjuk, éppen olyasmit, ami tovább növelte a rosszullétét, mígnem a végén belehalt? Hiszen ez is megtörténhetett volna...

A két nő döbbenten nézett a férfira, mint akik még nem döntötték el, hogy elfogadhatják-e a feltételezését, avagy pedig tartsák őt inkább közveszélyes elmeháborodottnak. Végül a második megoldás mellett maradtak.

—    Ugyan, kedvesem — kezdte Nicole —, semmi nem támasztja alá az elképzelésedet. Hiszen a magunk szemével láttuk, hogy a kis Margót, ugye jobban lett. Sokkal jobban. És Josi még később is megnézte. Édesdeden aludt akkor, békésen. Képtelenségeket beszélsz.

—    Úgy van. Nicole helyesen mondja — kontrázott Vilo.—    Nem értitek. Lehet még számtalan verzió. A szer csak később

fejtette ki pusztító hatását. Vagy mondok mást. Amennyiben nem véletlen balesetről van szó, hanem, mondjuk, Josi szándékos tettéről, akkor történhetett később is a dolog, bár nem tudom, hogyan. De az biztos, amit Josi látott az éjjel, azt ő látta, és nem én.

—    Megőrültél, Jean-Pierre! Miért tett volna Josi ilyet? Most azt mondd meg, hogy miért? —- meredt a férjére Nicole.

—    Nem, ez teljes képtelenség. Hiszen Margot tényleg aludt. Békésen aludt az éjjel, a saját szememmel láttam — bizonygatta Violette.

Hirtelen vészterhes, feszült csönd lett. Nicole is, Jean-Pierre is rámeredt Violette Ambroise mészfehér arcára, amelyből látványosan futott ki a vér.

—    Látod, Jean-Pierre, micsoda ostobaságokat beszélsz! Egészen összezavarod az embert. Már azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Hát hogyan is láthattam volna én Margot-t éjszaka! Michel a megmondhatója, hogy... Na tényleg, Michel.. . Megyek is, már biztosan végzett azzal a keletkutatóval vagy kicsodával, és nem tudja mire vélni, hogy nem vagyok a szobában. Hát akkor szervusztok. És ne rágódjatok ennyit a

68

dolgon. Látjátok, hogy mire vezet. A lényeg az, hogy ne veszítsük el a fejünket — hadarta Vilo, és kihátrált az ajtón.

A házaspár értetlenül nézett egymásra. Hosszú percekig nem tudtak megszólalni, de az biztos, hogy ugyanarra gondoltak.

3

Clairière mélyen elgondolkodva, állát két tenyerébe süllyesztve könyökölt'az íróasztalon. Körülötte szétszórt papírok, különféle fura jelzésekkel ellátott nyitott könyvek hevertek. Olykor-olykor fölkapta a fejét, arca megélénkült egy pillanatra, majd csüggedten zuhant vissza a töprengésbe. Néha ilyeneket morgott a bajusza alatt:

„Ennek nincs semmi értelme!”Vagy:„Hát persze hogy! Magától értetődik! Miért is épp ő nem?”És így tovább.Érezte, hogy eképpen nem boldogul, mozognia kellene, hogy végre a

gondolatai is hajlandók legyenek meglódulni. Hiszen körbe-körbe járnak egész idő alatt.

Felpattant az asztaltól, kicsit beljebb sodorta a könyveit, melyek lezúdulással fenyegették, majd elégedetten csettintve nyelvével, előhúzta a zsebóráját. Elmerülten bámulta a mutatókat, egy hosszú percig mozdulatlanul állt, majd hangosan azt mondta: „ez mindent megmagyarázd Nem történhetett másként.”

Ruganyos léptekkel indult az ajtó felé. Kikémlelt, majd kényelmesen, sétálgatva elhagyta a szobáját. Libegett rajta a finom anyagból készült, ám tomposra szabott világoskék ing. Kezét az órával együtt mélyen a zsebébe süllyesztette, és még fütyörészett is, mint akinek valóban egyéb gondja sincs: levegőzni megy a csodálatosan szép parkba, madárdalt és patakcsobogást hallgatni, netán pillangót fogni. Ilyesmi.

Leballagott a kényelmes, diszkréten nyikorgó falépcsőn, kilépett a kapun, s kisvártatva a tulipánokhoz ért. Megállt kicsit, elmerengett azon a kora délutánon, amikor Jeanne-Marie meglepte itt guggoltában a fecskendőjével: Úristen, hogy meredt rá, mekkora szemekkel!

A fiatalember önkéntelenül elmosolyodott, most nem volt az arcán semmi kajánság, se magabiztosság (amelyet általában önteltségnek néztek az emberek), ez a mosoly meglágyította vonásait, finoman terült szét az arcán, ez a mosoly nem befelé áradt, nem őrá vonatkozott.

Sokáig így maradt, mozdulatlanul a délelőtti lágy napfényben. Aztán hirtelen elégedetlen hevességgel rázta meg magát, kis grimaszt is vágva hozzá, majd lehajolt a virágágyáshoz, s alapos szemlélődésbe merült. Gondosan végigtapogatott a tekintetével minden egyes palántát, minden tenyérnyi földet. Módszeresen, nyugodtan, ahogy gondolkodni is szokott. Szemlátomást hitetlenkedve emelte föl a fejét, majd felderült, s félhangosan megjegyezte:

—    Lám, előtte járok!Aztán felhagyva a sétálók nemtörődöm lazaságával, céltudatos és

hatalmas léptekkel átvágott a belső kerten, a ház másik oldalára került, s fellépett a teraszra. Szakadt tornacipőjében oly halkan közeledett, hogy

69

Odile, aki lehunyt szemmel, de korántsem gondtalanul hevert az egyik nyugágyban, felsikoltott, amikor a férfi a közelébe érve megszólította.

—    Bocsásson meg, ha megijesztettem! Igazán nem állt szándékomban — szabadkozott ártatlan arccal a fiatalember.

—    Nem a maga hibája, kissé megviseltek az események. Aludni sem tudtam az éjszaka — felelte Odile.

—    Érthető, nagyon is érthető — bólogatott részvevőn Clairiére. — Hogy valaki ilyen fiatalon, ilyen hirtelen... Nagy megrázkódtatás lehet ez mindannyioknak. Még akkor is, ha megpróbálnak eltekinteni attól, ami valójában történt.

—    Eltekinteni attól, ami valójában történt? Hát ezzel meg mit akar mondani? — nézett rá értetlenül az asszony.

—    Nézze, kedves madame Balancelle! Én ...Odile hirtelen közbevágott:    —    Talán nem tudja, monsieur, de én nem vettem fel a férjem nevét.

Jaqumin-nak hívnak, Odile Jaqumin-nak.   — Ó, micsoda tapintatlanság tőlem, megfeledkeztem róla — szabadkozott Clairière, s arcán már ott is ült a kaján vigyor, mely szelíd Odile-t hallatlanul megzavarta, hiszen ritkán érzett indulatokat keltett benne, amelyeket jólneveltsége kényszerített elfojtania.

Clairiére folytatta:—    Nos, kedves madame Jaqumin, távol áll tőlem, hogy bárkit

szándékosan zavarba hozzak, netán kioktassak, mégsem mulaszthatom el megjegyezni, nem hiszem, hogy okosan viselkedik. Akkor sem, ha csupán előttem kívánja leplezni gondolatait és kétségeit, de akkor még kevésbé, ha önmaga előtt is. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ezt megengedhetnénk magunknak.

Odile némán mérlegelte a fiatalember szavait, s igyekezett nem tudomást venni arról a gunyoros hangsúlyról, amely kísérte őket. Hiszen úgy érezte, valóban bajban van, s gondjait nem oszthatja meg senkivel. Ezúttal még Josival sem. Belátta, szüksége lehet Clairiére tisztánlátására, netán még a tanácsaira is. Bármilyen kellemetlen, de így van. Ezért megpróbált elfogulatlanul, sőt kedvesen válaszolni.

—    Alighanem igaza van, monsieur. Hiszen éppen a kimondatlan gondolataimtól nem tudok aludni.

—    Maga nem kedvelte az áldozatot, ha jól sejtem.—    Mármint Margot-t? Hová gondol? Miért ne kedveltem volna!

Hiszen oly szeretetre méltó volt...—    Bocsásson meg, de így nem megyünk semmire. Akkor inkább

csevegjünk az időjárásról.A fiatalember félig hátat fordított az asszonynak, és elmerült a táj

szemlélésében.Odile hallgatott. Kereste a szavakat, amelyekkel megbékíthetné,

közben azonban egyre jobban haragudott rá.—    Nos, nem voltunk baráti kapcsolatban, ha erre gondol. Nemigen

találkoztunk, csupán itt, évente egyszer. így hát nem is lehetett módunk közelebb kerülni egymáshoz. Nem látom be, miért volna ez baj?

—    Dehogy, dehogy ez a baj. Csak éppen azt kellene tisztán látnunk, hogy mi bántja magát ennyire. Mert, hogy nem Margot halála, abban bizonyos vagyok.

70

Odile belepirult ebbe a kioktatásba, de lenyelte szó nélkül, fegyelmezetten. ClairiÉre kegyetlenül folytatta, tudta, ha vesztegeti az idejét, elröppenhet az asszony engedékeny hangulata, s akkor nem tud meg tőle semmit a világon.

—    Szóval, maga is világosan látja, hogy ezzel a halálesettel, hogy úgy mondjam, nincs rendben valami. Egyáltalán nincs rendben. Tisztában van vele, hogy gyilkosság történt. Csupán arról nincsenek pontos elképzelései, hogy hogyan. Mondja, Odile, ugye megengedi, hogy így szólítsam, mondja, azzal a nyugtatós fiolával minden rendben volt? Úgy értem, nem vett észre semmi különöset, szokatlant azalatt, míg a férje előkereste azt a Diazepamot, maga pedig előkészítette a fecskendőt? Minden úgy történt, mint máskor?

—    Hát éppen ez az. Minden szóról szóra ugyanúgy történt. Éppen ez az, amit egyáltalán nem értek. S még valamit nem tudok felfogni. De az talán csak képzelődés. Mindenesetre félek, hogy maga annak fogja minősíteni.

—    Azért csak mondja el, soha nem lehet tudni. Kérem!—    Nos, a fecskendő... Kicsit szétszórt vagyok, ne haragudjék.

Egyszóval, amikor mind ott voltunk Margot szobájában a gyilkosság fölfedezése után, én nem is tudom megmagyarázni, miért, alaposan megnéztem azt az asztalkát, amelyre este Josi az üres ampullát és a fecskendőt letette. Az ampulla most nem volt sehol, de még a papírdoboz is eltűnt. Ezzel szemben ott volt a fecskendő, pedig azt Josi nem szokta elöl hagyni, no meg az alkoholos vattadarab, a gumicső és a reszelő is. Először nem értettem, miért foglalkoztat ez annyira. Csak lassan fogtam fel, mi mindent jelenthet.

—    Kiváló megfigyelő, asszonyom. Magam is éppen ezt vettem észre. De úgy látom, még nem fejezte be.    

—    Valóban, van még valami. Szóval elképzelhető, hogy Josi izgalmában ottfelejtette a fecskendőt. Ez egyáltalán nem zárható ki.

—    Gondolom, madame, megkérdezte tőle.—    Nem. Nem kérdeztem meg. Amilyen állapotban van! Helyesebbnek

láttam, ha nem izgatom fel fölöslegesen. így is magát okolja, mint mindig, ha meghal egy betege. S ez a beteg ráadásul Margot volt!

Hosszú csönd következett, amelyben nem annyira az elhunyt emlékének adóztak, mint inkább igyekeztek kidolgozni a leghatásosabb taktikát ahhoz, hogy a másiktól — az udvarias beszélgetés leple alatt — mind többet megtudjanak.

Odile szólalt meg ismét:—    Visszatérve a fecskendőre. Nem az volt vele az igazi baj, hogy az

asztalon hevert. De nem ám! Hanem hogy egy másik fecskendő volt. Maga biztos nem hisz nekem, hiszen egy laikus úgy látja, egyik fecskendő épp olyan, mint a másik. Nekem azonban, aki állandóan ezzel dolgozom, egészen más a véleményem. Az a tapasztalatom, hogy mind különböznek, nincs két egyforma fecskendő a világon. S mielőtt még szakmai elfogultsággal vádolna, hadd jegyezzem meg: a Josinak volt egy alig látható ismertetőjele. Az üvegen egy finom karcolás, mely egy árnyalatnyit megsötétedett.

Szerettem ezt a karcolást. Olyan biztonságos volt, annyira megszokott. Most is rögtön ezt kerestem a szememmel. S nem találtam. Bármilyen

71

alaposan néztem is meg, nem volt rajta, erre meg is mernék esküdni — folytatta Odile.

—    Fölösleges volna, kedvesem, hiszen én tudom, hogy igazat beszél. Magam is erre az álláspontra jutottam, ha más megfontolásból is. Az bizony nem Balancelle doktor fecskendője volt!

—    Hát akkor kié? Lehet, hogy maga még ezt is tudja?—    Már hogyne tudnám! Az enyém.Odile annyira nem számított erre a válaszra, hogy bandzsítani kezdett,

mint mindig, ha olyasmit hall, ami meghaladja a képzeletét. Clairière nagyon komoly arcot vágott, de belülről rágta a száját, nehogy kitörjön belőle a nevetés. Nem is várt ekkora hatást, bár remélte azért, hogy sikerül meghökkenteni beszélgetőtársát. De hogy ennyire...?

—    A magáé? Éppen a magáé? De hát mi szüksége lehet egy sinológusnak fecskendőre? — kérdezte elhűlten Odile.

—    Igazából nem is annyira nekem volt szükségem rá, hanem a tulipánoknak — felelte Clairiére a világ legtermészetesebb hangján.

Látnia kellett azonban, hogy beszélgetőpartnere ezt nem is találja annyira természetesnek. Legalábbis erre vallott a szűnni nem akaró bandzsítás, nem is beszélve az elfehéredésig szorosan összezárt ajkakról.

Nyilvánvaló volt, hogy Odile egy darabig nem fog megszólalni. Az ifjú tudós pedig nem szerette volna, ha elakad a társalgás. így hát kihasználta a pillanatot, és nekitámadt az asszonynak:

—    Nos, eddig rendben volnánk. Már csak azt kellene tudnom, mi az, amit még észrevett; s amivel szemlátomást nem boldogul, mert nem találja az értelmét.

A bandzsítás erre sem maradt abba, sőt!Aztán az asszony lehajtotta a fejét, mint aki megadja magát a sorsának,

s csak erőszakosan megránduló szája széle mutatta, hogy e megadás a küzdelem álcája lesz csupán. A fiatalember figyelmét nem kerülte el ez az apróság.

—    Nézze, monsieur, én az egésznek nem látom az értelmét. Ezt valóban nagyon is észrevettem. Mondhatnám azt is, semmit sem értek, semmire nem tudom a választ. Ez minden.

—    Milyen kár! Arra nem gondolt, hogy ilyenkor minden tudás veszélyes lehet? Különösen az olyanfajta, amelynek nem értjük a jelentését. Bár magam sem viszem túlzásba a detektívregény-olvasást, ennyit azért megtanultam.

Odile azonban bezárult. Clairière látta, hogy semmivel sem húz ki többet belőle most. Nem is erőltette.

Kivárja, míg eljön az ideje ennek is. Ha jól számolt, akkor hamarosan el kell jönnie. Hacsak nem csinál valami ostobaságot az asszony. Valami jóvátehetetlen ostobaságot.

4

Megint eltartott egy darabig a csönd, s már úgy látszott, vége a beszélgetésnek, Clairière azonban várt. Érezte, hogy lesz még valami. Ha nem is az, amit szeretett volna. Nyugodtan, könnyedén sétálgatott, bámészkodott, de belül feszesen, ugrásra készen állt. Odile

72

lassan fölemelte a fejét, s kissé teátrális hangsúllyal akadozva préselte ki magából a szavakat.

—    Nagyon féltem Josit. Minden bizonnyal őt fogják gyanúsítani...—    Vagy magát, kedvesem! Nem igaz? — mondta álnokul, társasági

hangnemben a fiatalember.Az asszony rámeredt, bandzsítani is elfelejtett a döbbenettől. Clairière

tiszta, kaján kis mosollyal nézett vissza rá. Még csettintett is egyet önfeledten.

Ekkor lépett melléjük Josi. Izgatott volt, arca kipirult, hevesen szedte a levegőt, s egy szuszra próbált elmondani mindent.

—    Margot éjfél és 1 óra között halt meg, a vére tele volt koffeinnel. Ahogy gondoltam, hatalmas adagot kaphatott, az végzett vele. Terhes is volt, a harmadik hónap végén járt. Tudta ezt valaki, Odile? A bétablokkolónak alig van nyoma, a rendőrség álláspontja szerint legfeljebb bevett egy-két tabletta Seduxent, de a koffeint szerintük közvetlenül a vénájába kapta. így hát nem is kétséges, hogy engem le fognak tartóztatni.

—    De maga nem koffeint adott neki, ugye? — kérdezte ártatlanul a fiatalember.

Josi rámeredt. Alig kapott levegőt. Aztán sóhajtott egyet, mint akinek mindegy, s halkan mondta:

—    Hát persze hogy nem. Csak a rendőrséget nem fogom tudni meggyőzni erről. Sehogyan sem tudom bebizonyítani.

—    Bizonyítania nem magának kell — szánta meg az orvost Clairière. — És van néhány körülmény, ami a maga bűnösségét kétségessé teheti.    

—    Ugyan, ugyan. Mire gondol?—    Hát, néhány apróságra. Adva van ugyebár a szétdobált filmek

tisztázatlan esete, az eltűnt fiola és doboz esete, nem is beszélve az idegen fecskendőről.

—    A micsodáról? — tátotta el a száját a doktor.—   Ne mondja, hogy magának nem tűnt föl, hiszen láttam, hogy

alaposan szemügyre vette azt a kis asztalt. Az nem a maga fecskendője volt.

—    Nem? Hát akkor ki az ördögé? És hol az enyém?—    Alighanem tudom, hol fogom megtalálni.Odile undok pillantást vetett a fiatalemberre, Josi azonban nem vette

észre az önteltség újabb megnyilvánulását, hanem csüggedten folytatta:—    És ha ez mind igaz is, mit segít rajtam? Hiszen én adtam az

injekciót Margot-nak, senki más. A nyomokat pedig összekuszálhattam én is. Mi sem volna természetesebb ennél, hiszen mentenem kellene a bőrömet.

—    Igaza van. Mentenie kellene a bőrét, csakhogy nem ilyen fejetlenül. Mert ha feltételezzük, hogy maga előre megfontolt szándékkal meggyilkolja Margot-t, hogyan jár el ésszerűen? Nos, hogyan?

—    Először is jó előre a nyugtatós dobozba rejti a koffeines ampullát, hogy se Odile, se senki ne vegyen észre semmit. így nincs szüksége rá, hogy eltűntesse a dobozt. Az inkább maga mellett vall ugyanis. Az ampullát kidobja, természetesen persze, nem a szobában. Mondjuk, visszateszi a táskájába, gondosan, a fecskendővel együtt. Legfeljebb az alkoholos vattát és a kis reszelőt hagyja ott. Később azután alaposan

73

kimossa, fertőtleníti a fecskendőt meg az ampullát is, mely utóbbiba, ha igazán körültekintő, belecsempészhet egy kis Diazepamot, s úgy dobja ki, hogy könnyen ráakadjanak. A filmeket feltúrhatja éppen, ha ezzel valakire rá akarja terelni a gyanút. De nem akarja. Maga az orvos. Maga dönti el majd, mi történt. És maga természetes halálra focizik. Igaz?

Farkasszemet néznek. Josinak kiszalad a vér az arcából. Odile attól tart, hogy a férje nyomban összeesik. Már épp a védelmébe venné, amikor Clairière újra megszólal, könyörtelenül:

—    Nagyon kínos tud lenni, ha valaki akaratlanul vagy szándékosan, egyre megy, összezavarja a jól elhelyezett nyomokat. Nem találja, monsieur Balancelle?

—    Hagyja abba, kérem, nem látja, hogy rosszul van? Különben is, hogy meri meggyanúsítani a férjemet? Honnan veszi a bátorságot?

—    Ugyan, Odile, miért heveskedik? Gondolatkísérlet volt ez csupán. Vagy jobban szeretné, ha — a maga szavaival élve — magát gyanúsítanám? Épp ilyen könnyűszerrel megtehetném. És egyáltalán nincs kizárva, hogy a rendőrség nem teszi meg.

5

Clairière némán járt föl-alá a teraszon. A meggyötört házaspár távozása után gyorsan lecsillapította háborgó lelkiismeretét, mondván, szükség volt a kínzásra, hogy az események felgyorsuljanak. Az mindenkinek csak a javára válhat. Sietni kell, nem engedhető meg, hogy még egy áldozat legyen. Bár, hogy hogyan lehetne ezt biztosan megakadályozni, azt az ifjú tudós még nem látta kristálytisztán. S ez nagyon bosszantotta. Irtózott attól, ha valamit a véletlenre kellett bíznia, valamit, amit maga is a befolyása alá vonhatott volna.

Jeanne-Marie már messziről látta ezt a töprengést, óvatosan közeledett a férfihoz, s nem merte hangosan megzavarni. A háta mögé került, és finoman megérintette a vállát. Arra számított, hogy Clairière összerezzen, és villámgyorsan megfordul majd. Már készült is a nyugtató s egyúttal gúnyos köszöntőre. A férfi azonban nem perdült meg a sarkán, hanem nyugodtan hátranyúlt, szelíden, de határozottan megfogta és a vállára szorította a nő kezét, s csak ennyit mondott:

—    Már vártam magát.A meglepő fordulat kellemesen érintette Jeanne-Marie-t. Eszébe sem

jutott bosszankodni, jóleső biztonsággal töltötte el, hogy a férfi rá gondolt itt a magányos teraszon, s az is, ahogy meleg tenyerét a kezére borította. Maga sem értette, hova tűntek hirtelen az ellenérzései. Persze, amikor megszólalt, ügyelt, hogy el ne árulja magát.

—    Mister Holmes tán arra készült éppen, hogy szerencsétlen Watsonjának a fejébe egy kis tudást csöpögtessen a maga kimeríthetetlen készleteiből?

—    Ez meg mire jó most, kedvesem? Olyan csekélyke volna magában az önbizalom, hogy nem fejezheti ki azt, amit éppen érez?

És Clairière most perdült meg a sarkán váratlanul, hirtelen került szembe Jeanne-Marie-val, s egy másodpercet sem adott neki. Magához rántotta, és vadul megcsókolta. Olyan szenvedéllyel, amit a nő soha

74

ki nem nézett volna belőle. Jeanne-Marie lehunyta a szemét, s színes foltokat látott, szivárványfoszlányokat, és még véletlenül sem Julién arcát.

—    Jöjjön, sétáljunk egyet — mondta aztán szelíden a férfi, átfogta a vállát, erősen, mintha attól félne, elszalad. Jól sejtette, barátnője legszívesebben elmenekült volna, annyira megzavarta őt, ami történt. Időtkell hagynom neki — gondolta a fiatalember, de a szorítást nem lazította meg.

—    Most már komolyan meg kell beszélnünk a dolgokat. És nagyon kérem, ezúttal, ne hallgasson el előlem semmit, nem venném jó néven. Hiszen maga nem képtelen belátni, hogy mindent tudnom kell. Nos, hallgatom, Jeanne-Marie.

—    Mire kíváncsi?—    Hát mindenekelőtt a véleményére. Aztán néhány apró részletre,

amelyeket maga figyelt meg. És természetesen minden ötletecskére, ami csak fölmerült magában. Meg egy-két információra a barátnőjéről és így tovább.

—    Nem kevés. Nos, vágjunk hát bele! Abban megegyezhetünk, hogy Margot Parachever gyilkosság áldozata lett, ugye?

Clairière türelmetlenül bólintott, s intett, hogy folytassa.—    Nem világos, hogyan követték el ezt az aljas tettet, de valaki

elkövette. Úgy hallom, a boncolás egyértelműen kiderítette, hogy a tragédiát nagy mennyiségű koncentrált koffein idézte elő. De a nyugtatónak is megvoltak a maradékai a szervezetben. Márpedig ha ez igaz, akkor Balancelle nem követett el semmiféle hibát, holott ő attól tart, hanem a koffein más módon került Margót szervezetébe.

—    Hogyan? Mit gondol, hogyan?—    Hát, innen kezdve kicsit meredek a dolog, túl sok benne a

bizonytalanság, a feltételezés.—    Bocsásson meg, hogy megszakítom érdekes okfejtését, ne feledje,

mert hamarosan visszatérünk rá. De szeretnék előbb kérdezni valamit. Mondja, mi történt magával azon az első estén? Mi nyomasztotta, izgatta fel? Úgy is kérdezhetném: miért késett el a vacsoráról?

—    Hát észrevette — sóhajtott szinte megkönnyebbülve Jeanne-Marie. Tudja, akkor ígéretet tettem, hogy nem mondom el senkinek. De a történtek után, azt hiszem, ostobaság lenne az adott szóhoz ragaszkodni. Mégsem szeretném, ha nagyon elterjedne a dolog. Margot miatt nem akarom. Vagyis az emléke miatt.

—    Folytassa, kérem.—  Nos, közvetlenül előtte... ah, összevissza beszélek. Nézzük

nyugodtan. Úgy háromnegyed hét tájban, vagy valamivel előbb, ezt nem tudnám megmondani...

—    Hat óra negyven perckor, pontosan — vágott közbe Clairiére.Jeanne-Marie csak egy kis grimasszal nyugtázta a megjegyzést, azért

sem csodálkozott. — Rendben, szóval akkor hat óra negyven perckor bekopogott hozzám

Odile. Nagyon fel volt dúlva, fénylett az arca a haragtól, először nem tudtam mire vélni a dolgot. De hamarosan olyan szóáradatot zúdított a nyakamba, hogy minden világos lett. Még mindig féltékeny rám, ezt nem hittem volna. Ugyanis hajdanán Josi meg én... Nagyon régen volt, éppen tizenhét éve ... nem hittem volna, hogy Odile most is... Egyszóval

75

felelősségre vont, amiért eljöttem, lehetett volna bennem annyi tapintat, úgymond, hogy nem zavarom meg az ő békés kis körüket, s lássam be, ahová beteszem a lábam, ott zűrzavar támad, sugárzik belőlem valami kártékony erő... és így tovább, csak mondta, megállás nélkül. Én nem is jutottam szóhoz. Csak akkor válaszoltam néki, amikor felszólított, hogy haladéktalanul utazzam el. Nem akartam még jobban felizgatni, nagyon szelíden feleltem, de arról, hogy elutazzam, szó sem lehetett. Csak annyit mondtam: „ne haragudj, Odile, de inkább maradnék". Erre megfenyegetett. Vagy inkább figyelmeztetett, mondván, hogy megvannak az eszközei, ápolónő ugyanis, és a házasságáért mindenre képes. Kínomban csak mosolyogtam, ami nyilván olaj volt a tűzre: Odile ekkor kiviharzott a szobámból, én meg ott maradtam egyedül, meglehetősen keserű hangulatban.

—    Nem érezte úgy, hogy Odile kifakadása jogos?—    Miért éreztem volna?—    Hiszen Balancelle — a vak is látja — ma is szerelmes magába —,

mondta zord ábrázattal az ifjú.Jeanne-Marie felkacagott, inkább elégedetten, mint gúnyosan.—    Louis, csak nem? Csak nem féltékeny? Nem áll jól magának.Clairière nem felelt. Annyira jól esett neki, hogy Jeanne-Marie a

keresztnevén szólította... Hagyta, hadd rezegjen sokáig a fülében az a szó.

—    Megbántottam? Bocsásson meg — ezúttal riadt volt a nő hangja, nem értette a férfi viselkedését, hiszen elmaradt a gúnyos visszavágás, s az arcán meg mintha szomorúságot látott volna.

—    Ellenkezőleg, boldoggá tett. Hiszen számít a féltékenységemre — talált a régi hangjára Clairière.

Egyszerre kezdtek nevetni, és Jeanne-Marie önkéntelen mozdulattal simogatta meg a vállát szorító kezet.

—    Folytassuk, jó? — kérte a férfi kissé zavaros tekintettel.—    Igen. Szóval, nagyon elkeseredtem, nem tudtam hirtelenjében mit

kezdeni magammal, lementem hát a kertbe sétáim. Az mindig megnyugtat. És akkor váratlanul találkoztam valakivel. Sejtelmem sem volt róla, hogy kerül ide, amikor...

—    Várjon, hadd találjam ki.. . Philippe Barette volt, igaz?— Hát ezt meg honnan tudja?—    Ha jól emlékszem, a vetítés előtt maga egészen váratlanul szóba

hozta őt. Pedig már mindenki a filmre volt kíváncsi. így került elő az a levélhistória is. Megfigyeltem, hogy le nem veszi a szemét Margotról, s még azt is, nem feltétlenül elégedett azzal, amit lát. Csak éppen nem értettem, miért teszi. Persze, amikor kiderült, hogy Barette neki üzent, már világosabb volt a dolog. Akkor fogant meg bennem a gondolat, hogy magának Philippe-pel kellett összefutnia, s ez az egész Margot-val függ össze. Jól következtettem?

—    Igen. Nagyon pontosan. Philippe tényleg Margot-val akart találkozni, sürgősen és titokban. Olyasmit mondott, hogy Margot bajban van, segítenie kell rajta, ezért akar beszélni vele. Szervezzem meg, hogy észrevétlenül meg is tehesse. És még azt is mondta: „Ha magammal viszem, talán akkor még nincs minden veszve.” Megkérdeztem

76

tőle:    „Margot-t?” „Ugyan, dehogy őt, a szajrét” — felelte, s egy árva szót sem tudtam többé kihúzni belőle.

—    Értem. Gondolom, úgy érezte, fel van adva a lecke, ki kell találnia, mit akart elvinni Philippe. Rájött, Jeanne-Marie?

—    Igen, azt hiszem. Persze, nem tudhatom biztosan.—    Jó erre még visszatérünk. Mit csinált azután?—   Bár már nagyon kevés idő volt a vacsoráig, Phillippe mégis

ragaszkodott hozzá, hogy azonnal kerítsem elő a barátnőmet. Meg is próbáltam. De nem találtam sehol. Visszamentem a parkba, hogy új időpontot beszéljek meg Philippe-pel. Abba maradtunk, hogy a vetítés után fölmegy majd Margot-hoz, a szobájába. Én meg szólok a barátnőmnek, mihelyt alkalom nyílik rá.

—    De nem nyílt, igaz?—  Nem bizony. Mire szólhattam volna, Margot elvesztette az

eszméletét.Aztán maga megpróbálta előkeríteni Philippe-et, hogy beszámoljon neki

a történtekről. Igaz?—    Hát erre is rájött!—    Igazán nem volt nehéz. Ugyan mi más dolga lehetett volna, amikor

valamennyien Margot-ért aggódva vártuk, hogy a doktor jó hírei megnyugtassalak. De nem találta meg, igaz, Jeanne-Marie?

—    Nem bizony. Philippe eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. És ami a legfurcsább, azóta sem került elő... Lehet, hogy megtudta valahogy mi történt, s fél, hogy belekeveredik?

—    Ebben az esetben nagyon meg kell bíznia magában.—   Igaza van, ennek így nincs sok értelme. De ilyen helyzetben

gyakran előfordul, hogy az ember elveszíti a fejét.—    Maga, Jeanne-Marie nem veszítette el?—    Mire gondol? — kérdezte a nő kissé szorongva. Nem lett volna

kedvére váló, ha most a saját érzelmeikkel kezdenek el foglalkozni. Szerencsére Clairière sem ezt akarta. De amit akart, az is épp elég kínos volt.

—    Kíváncsi vagyok rá, mi volt késő este. Hogy mit csinált? Feltételezem, hogy az a bizonyos feladott lecke nem hagyta nyugodni. Mondja, mikor osont be Margót szobájába? A gyilkosság előtt vagy után?

—    Tessék? Hogy én? Hát persze, hogy előtte!—    Nem látom be, mi oka van ennek olyan nagyon örülni. A kérdés

csak az, mennyivel előtte?—    Ugyan, kérem, hiszen Margot-t nem éjszaka ölték meg. Vagy mit is

beszélek! Ügy értem, a mérget még este kellett magához vennie. Annak, ami később történt, semmi köze az egészhez.

—    Igazán? Érdekes teória. Mivel tudja alátámasztani?—    Egyszerű. Igazán egyszerű és kézenfekvő — felelte kajánul a nő.

Élvezte, végtelenül élvezte, hogy egyszer sikerült megdöbbentenie a magabiztos Clairiére-t.

—    Minthogy nem is fér hozzá kétség. Margot a koffeint a kávéval vette magához.

—    Bölcs meglátás! Mindannyian ezt tettük, mi mégis élünk — élcelődött a tudós. Sajnálta, hogy Jeanne-Marie elképzelése hamarosan

77

össze fog omlani, azért játszotta el neki, hogy nem vette észre azt, amit ő. Pici, kegyes csalás, ennyit tán ezúttal megengedhet magának.

—    Lássa be, most maga a felületes. Természetesen nem a kávéra gondoltam. Pontosabban nagyon is arra. Mint hogy Margot kávéjába valaki halálos adag koffeint tett. Arra, hogy ezt észrevegyem, éppen maga hívta fel a figyelmemet.

—    Valóban?—    Valóban — ismételte undokul Jeanne-Marie. — Nem emlékszik, azt

mondta akkor este, már a rosszullét után, hogy „pedig nem is volt az a kávé olyan erős. Még bosszankodtam is.” Csakhogy akkor senki sem magára figyelt.

—    Hálás vagyok a kivételnek — gúnyolódott Clairière, de hiába. Jeanne-Marie nagyon is jól látta, hogy tényleg hálás. S főleg érezte az önkéntelen kis szorítást a vállán. Nem tett rá semmi megjegyzést.

—    Még mást is észrevettem — dicsekedett, tovább, mint egy kislány a tanítójának. — Mégpedig azt, hogy Margot, aki mindig borzasztó nagy élvezettel itta a kávét, minthogy szerette, és csak nagyon ritkán engedhette meg magának, most az első korty után kesernyés grimaszt vágott, majd egy hajtásra leöntötte a többit a torkán. Ez nekem sok mindent elárult.

—    Nos, igen meggyőző, amit mond. Bár nekem azért még vannak más elképzeléseim is. Kevés dologra mondhatjuk, hogy már tisztába jöttünk vele.

—    De ez legalább biztos nem — kérdezte Jeanne-Marie bizakodva.Clairière nem felelt. A szakadt tornacipőjét vizsgálgatta csüggedt

arccal. Világos volt, hogy a kedvenc lábbeli már nem húzza sokáig. A fiatal tudóst komolyan megviselte, ha valamelyik agyonhordott ruhadarabjától meg kellett válnia. Irtózott a nyikorgóan új holmiktól, úgy érezte ilyenkor, mintha jelmezviselésre kényszerítené valamely ismeretlen hatalom. A cipőit pedig tényleg addig hordta, míg a szó szoros értelmében le nem szakadtak a lábáról. Most is éppen ez a közeli veszély fenyegette. Hirtelen irigyelni kezdte Daniel Clément-t. Maga előtt látta az író finom, puha bőrcipőit — megfigyelte, hogy épp olyan csöndes járás esik bennük, mint az ő tornacipőjében. S azt is jól látta, milyen különös élvezetet talál Daniel e csillogóra fényezett lábbelikben.

—    A kavics persze a puha bőrcipő alatt is csikorog — mondta ki véletlenül a gondolatát.

—    Tessék? — bámult rá Jeanne-Marie.—    Semmi, semmi. Mondja, Jeanne-Marie, mi volt Philippe Barette

lábán?Úgy érti, milyen cipőt viselt?—    Pontosan úgy.—    Nos, fogalmam sincs róla! Igazán nem az volt a legfőbb gondom,

hogy ezt megfigyeljem.—    Persze, persze, de azért ettől még nyugodtan megnézhette volna.—    Miért? Miért néztem volna meg?—    Mert az, hogy mi fontos és mi nem, többnyire csak utólag derül ki.

Akkor, amikor már nem áll módunkban az elmulasztott megfigyelést pótolni — mondta oktató hangon Clairière.

78

Közben a belső kert felé kerültek, megálltak a tulipánok mellett. Louis Clairière az ágyásokat nézte, majd halkan, alig érthetően valami olyasfélét mondott: hát igen, majd lehajolt, fölemelt valamit a virágok közül.

Jeanne-Marie ámulva bámult rá.Egy fecskendő volt a kezében, éppúgy, mint az első napon.    Csakhogy most egészen baljós látványt nyújtott.A férfi társnőjére nézett, s könnyedén kitalálta a gondolatait.    — Igen majdnem olyan, mint akkor, ugye? Csak éppen ez a fecskendő

nem vitamint tartalmaz. Alighanem tömény koffeinoldat lapul az alján.

6

Jeanne-Marie megadóan meredt a fecskendőre. A fejébe vette, hogy ezentúl semmin nem csodálkozik. Bármi történjék, bármit fedezzenek is fel, elfogadja, puszta ténynek tekinti, és beletörődik, hogy nem ez az a helyzet, amelyben a dolgok rendben lehetnek. Hiszen itt aztán tényleg semmi sincs rendben. De ő feladja.

Clairière talán majd megoldja ezt az egészet, persze sejtelme sincs róla, hogy hogyan. De benne, legalább benne nem kételkedik. Ezt már meg sem engedhetné magának. Hiszen a többiekről egyre-másra derül ki, hogy rejtegetnek valamit, eltitkolnak fontos dolgokat, s egyáltalán nem olyanok, mint amilyeneknek hitte őket.

Még az is lehel, hogy Philippe nem tévedett. Ha Margot arra képes volt, hogy... Mindegy. Josi miért ne lehetett volna képes? Hátha Odile féltékenység! jelenete csak elterelő hadművelet? Hogy valójában nem is tőle féltette Josit! S akkor mindjárt érthető, Philippe miért Balancelle-nak címezte azt az ostoba horoszkópos levelet.

Maga sem értette, hogyan keltett benne ez a tulipánok között talált képtelen lelet ennyi oda nem illő asszociációt. Clairière kezét nézte, amelyben még mindig égnek meredt a zsebkendővel óvatosan tartott csillogó tárgy. Ekkor vette csak észre, hogy a férfi másik kezét ő szorongatja, elveszetten. Hirtelen elengedte, és hátralépett.

—    Bocsásson meg, azt hiszem, az idegeim nincsenek a legjobb állapotban. Már nemcsak nem értek semmit, de nem is akarok érteni. Elég volt.

—    Hogy mondhat ilyet, Jamie? — A férfi lágy hangon, először szólította a becenevén. Ha maga elveszíti a türelmét és a bizalmát, akkor talán ki sem derül soha az igazság.

—    Tessék? Hogy én? Ugyan, mire megy velem? Most is egészen ide nem illő dolgokon jár az eszem, én nem tudok magának segíteni. Mellesleg már többször kiderült, hogy erre a segítségre nem is tárt igényt.

—    Megértem, hogy elkeseredésében igazságtalan velem. De szeretném, ha maga is értené, miről van szó. Nézze, azt tudnia kell, hogy én soha nem csapok be senkit. Legkevésbé magát.

Folytatta volna, a nő világosan érezte, folytatta volna szívesen, de elharapta a mondatot, talán az érzelmeit is. így tartja helyénvalónak —

79

gondolta Jeanne-Marie, s bár igazat adott neki, mégis fájt egy kicsit, hogy nem mondja ki azt, amit mindketten annyira szerettek volna hallani.

Vagy ő nem? Lehet, hogy ő nem?Clairière úgy gondolta, Jeanne-Marie-nak kell eldöntenie. A szavak

kétes segítsége nélkül. Így hát nem nyugtatta meg, inkább föltett neki egy kérdést, hogy kizökkentse egy kissé:

—    Mondja, mi a véleménye arról, hogy Philippe Barette azt a bizonyos levelet éppen a doktornak címezte? Mi oka lehetett rá? Hiszen, amint mondotta, nem voltak éppen jó barátok.

Jeanne-Marie bambán nézett rá. A férfi azt gondolta, nem elég világos, hogy hová akar kilyukadni. Ezúttal sejtelme sem volt arról, hogy a nő néhány másodperccel ezelőtt éppen ezen töprengett, s most ez az elképedt arc annak szól, hogy így visszahallja a saját kérdéseit.

—    Hogy világosabban fogalmazzak: el tudja képzelni, hogy Margot és a doktor között volt valami... Hogy úgy mondjam... Szóval... Ugye, magának ez már nem esik rosszul?

—    Ugyan, dehogy. Talán még örülnék is neki, ha Josi olykor kiszökne Odile nyomasztó szeretetének szorításából. De hogy éppen Margot-hoz? Nos, persze, miért lenne ez lehetetlen? Hiszen ennyi év alatt oly sokat változik az ember. Te jó ég, hogy én milyen ostoba vagyok! Miért nem állt ez eddig össze? Margót beavatott engem a magánéletébe, legalábbis egy bizonyos mértékig. És én mégsem jöttem rá, hogy ...

—    Mit jelent a bizonyos mértékig?—    Ja, igen... Nos, hát tudtam, hogy Margot-nak van egy komoly,

számára igen sokat jelentő kapcsolata ... Persze, mindig voltak efféle kapcsolatai... És mindegyik sokat jelentett neki, teljesen egyformán sokat... Nem igazán tudott eligazodni a saját érzelmeiben. Meglehet, ezért nem tulajdonítottam nagy fontosságot ennek a viszonynak sem. Mellesleg most sincs semmi okom rá, hogy túl komolyan vegyem.

—    Hacsak az nem, hogy Margot-t meggyilkolták — figyelmeztette Jeanne-Marie-t Clairiére.

—    Nem hinném, hogy ennek köze van a dologhoz. Hiszen Philippe szerint...

—    Jó, erről beszélünk még, kérem, folytassa ...—    Igen, szörnyű, hogy mindig elveszítem a fonalat. Szóval Margot-nak

most is volt valakije, ez a kapcsolat, ahogy láttam, meglehetősen tartósnak bizonyult. Azt azonban Margot soha nem árulta el, hogy ki a férfi. Nyilvánvalóan nős volt, de ez még nem magyarázza meg, hogy miért nem mondta el nekem, önmagában nem. Csak akkor, ha ismertem az illetőt. Hát persze... Hiszen arról egyszer elejtett egy megjegyzést a barátnőm, hogy rettenetes kellemetlen lenne, ha kiderülne a dolog. Sokkal kellemetlenebb, mint általában az ilyesmi. „Hallatlan családi bonyodalmakat okozna, és nemcsak családiakat” — írta a levelében, világosan emlékszem a szavaira. Így hát most minden egybevág...

—     Tehát mégis feltételezhetjük, hogy Margot és Josi...—    Igen, feltételezhetjük, sőt aligha lehet más magyarázat ...

Csahkogy... — Jeanne-Marie elhallgatott. De amit Clairière kérdésére mondott, abban sem volt túl sok meggyőződés.

80

—    Csakhogy maga mégsem hiszi...—    Hát... Végül is nem hit kérdése .. . Csak azt nem értem, Philippe

honnan tudhatta? Aligha lehetséges, hogy Margot elmondta volna neki.—    Ha magának nem mondta el.— Ne higgye, hogy ez bántana engem. Csakhogy tényleg

elképzelhetetlennek tartom. Főként azért, mert Margot... Nos, ennyire azért nem volt tapintatlan.

—    Hát ezt meg hogy értsem?!—    Egyszerűen Philippe — legalábbis régen — nagyon komolyan

vonzódott Margot-hoz. Erről ugyan soha nem beszélt, de én észrevettem. Egyszer szóba is hoztam a barátnőmnek. Kiderült, hogy ő is tudja, s bár nagyon meghatónak tartja, képtelen volna valaha is viszonozni. Abban azért megegyeztünk, nem szabad hagyni, hogy ezért Philippe megint a társaság céltáblája legyen. Margot nem akarta volna megbántani Barette-et, hiszen kedvelte, kicsit még a szívén is viselte a sorsát. Egyszer meg is próbálta összehozni őt valami kolléganőjével, persze, sikertelenül. Úgyhogy ki van zárva. Ő nem beszélhetett titkos viszonyáról Philippe-nek. Neki különösen nem.

Clairière ezalatt szépen becsomagolta a fecskendőt a hatalmas zsebkendőbe, és elsüllyesztette egyik feneketlen zsebében. Szabaddá vált karja most sután lógott a teste mellett. Jeanne-Marie megérezte, hogy egy olyan mozdulat lehetőségét rejti, amely most túlságosan bizalmas volna. Legalábbis a férfi ezt gondolhatta. Ő pedig nem tudta, mi módon bírhatná jobb belátásra. Sőt most azt sem tudta, hogy vajon tényleg akarná-e.

—    Ne töprengjen ezen, Jamie. Philippe Barette megtudhatta a dolgot úgy, hogy egyszerűen észrevette. Hiszen, ha szerette Margot-t... A legapróbb áruló jel elég ilyenkor, maga tudja.

Jeanne-Marie zavarba jött, megint azt érezte, hogy a férfi belelát a gondolataiba. Csakhogy most nem találta kellemetlennek, sőt! Szerette volna ezt valahogyan Clairière tudtára adni, de nem volt hozzá elég bátorsága.

A férfi folytatta:—    Csak éppen... Nos, maga jól ismeri a doktort. Ha megkérdezem,

hogy jó színésznek tartja-e, mit felel?Jeanne-Marie elnevette magát.—    Hogy jó színésznek? Josit? Te jóságos ég! Csapnivalónak, szegényt.

Olykor megpróbálkozik ilyesmivel. Egészen egyszerű kis füllentéseket akar elhitetni a környezetével. Soha eddig még nem sikerült neki. Egy idő után mindenki megkönyörült rajta a társaságban, és úgy tett, mintha bevenné a dolgot. Josi talán soha nem olyan esendő, mint amikor ilyen végtelenül ügyetlenül hazudik. Valahogy nem is tekintettük hazugságnak az efféléket. Annyira látszott, hogy mitől akar menekülni a segítségükkel. Soha senki nem haragudott rá ezért, belementünk a játékba. És ő tudta ezt. El is fogadta, sőt a szíve mélyén hálás is volt érte.

Persze mindez réges-régen volt így, de aligha változott meg. Ha valaki születésétől fogva ennyire tehetségtelen színész, az nemigen tudja már megtanulni ezt a mesterséget, még ha szeretné sem.

—    Köszönöm, Jeanne-Marie. Bennem is ez a benyomás alakult ki. No és Odile? Róla mit gondol?

81

—    Hát Odile teljesen más eset. Épp az ellenkezője. Ha nem örülne is annak, hogy ezt tudni lehet róla. Azt hiszem, bármelyik színpadon megállná a helyét. Más kérdés, hogy a játékstílusát akkor sem tudnám soha szeretni.

—    Mert?—    Semmi különös. Ez csak ízlés dolga — mondta gyorsan Jeanne-

Marie, és nem nézett Clairière-re. Szerette volna elkerülni azt a gonosz kis megjegyzést, amelyre számíthatott. De nem sikerült.

—    Érthető ez az elfogultság, ha meggondolom, hogy Odile annak idején, amikor maga összekülönbözött a doktorral... Illetve akkor még korántsem volt doktor...

Jeanne-Marie indulatosan szakította félbe:-— Ennek ehhez semmi köze! Kérem, hagyja abba a pszichologizálást,

jó! Egyszerűen nem szeretem ezt a stílust, és kész.—    Ejnye, már megint milyen bizalmatlan velem. Miért nem veszi

komolyan, amit lát? Tudhatná végre, hogy... Nos, hogy én egészen értem, amit... Egyszóval ...

Az az egy szó azonban most sem hangzott el.Clairière, hogy ennyire képtelen volt felülkerekedni hirtelen támadt

zavarán, inkább elhallgatott, mereven egy pontra nézett Jeanne-Marie háta mögött, majd hirtelen egy kemény mondattal helyrebillentette saját kizökkent hangulatát.

— Egyszóval arra kérem, ne tegyen úgy, mintha maga sem tudna felülkerekedni a hiúságán. Hiszen nemegyszer megtette már.

Furcsa módon Jeanne-Marie-t ezúttal nem hozta ki a sodrából a kioktatás. Ellenkezőleg. Clairière döbbenten vette észre ajkán azt az önelégült kis mosolyt, amelyet eddig még ilyen jól sikerült formában kizárólag a sajátján tudott. Csak kis híja volt, hogy ki nem fejezte őszinte elismerését.

De annyi volt, szerencsére.

7

— Megint sakk, kedvesem! Ejnye, milyen szórakozott vagy ma! Történt valami? Vagy csak azért, mert rosszul aludtál?

Violette párás szemmel nézett a férjére a sakktábla fölött. A kis teraszon ültek, mely a szobájukhoz tartozott. Melegen sütött a nap, de még nem volt kellemetlen, nem égetett.

Közvetlenül ebéd után Michel azt javasolta, hogy üljenek le sakkozni. Ez volt az egyetlen közös szenvedélyük, amelybe egyforma lelkesedéssel vetették bele magukat. Különösen válságos helyzetekben bizonyult megoldásnak a játék, mely megnyugtatta őket, és arra is alkalmas volt, hogy a felgyűlt agressziót minden baj nélkül levezesse.

Most azonban mintha nem vált volna be a kipróbált recept. Violette rendkívüli figyelmetlenséget tanúsított, pedig kettejük közül ő volt a jobb játékos. Máshol járt az esze, ez tagadhatatlan, s minél inkább igyekezett koncentrálni, annál szórakozottabb lett. Már-már azon volt, hogy feladja, de mégsem tette meg. Valahogy félt most egyedül maradni Michellel. El sem tudta képzelni, mi másról beszélhetnének, mint arról, ami történt. Arról pedig jobb nem beszélni.

82

Mert hát mi volt Jean-Pierre-éknél is! Hogy elszólta magát, Úristen! Vajon mennyire vették komolyan? Igazán szörnyű lenne, ha úgy értelmeznék a szavait, hogy bent járt Margot-nál. De talán ez önmagában még nem is volna a legszörnyűbb. Csakhogy akkor azt is meg kellene mondania, mi a csuda keresnivalója volt ott. Ezt persze a világ minden kincséért sem fogja elárulni. Violette-et annyira fogva tartotta a rettegés, hogy képtelen volt bármit is józanul végiggondolni. így persze a sakklépéseit sem.

Azt sem vette észre, hogy Michel egész nap figyeli őt, fürkészi az arcát. Pontosabban nem akarta észrevenni. Nagyon kínos lett volna, ha a férje rájön valamire. Eddig oly sikeresen eltitkolt előtte mindent. Igaz, ez az egyetlen titka Michel előtt, de ez aztán titok a javából. Semmiképp sem osztható meg. Violette ezt még az apjának sem árulta volna el, pedig senkivel nem állt oly önfeledt, bizalmas kapcsolatban, mint Ambroise professzorral. Most is vágyott rá, bárcsak itt lenne az ő nagy, erős apja! De azt is tudta, ezúttal nemigen segíthetne rajta. Bent járt Margot szobájában. Amikor belépett, - Margot még élt és édesdeden aludt. De kisvártatva meghalt, meghalt bizony, talán éppen ő, Violette látta utoljára elevenen.

Ráadásul azt, amiért ment, nem találta meg.Úristen, és ha rájönnek, hogyan történt a gyilkosság? Akkor, ha minden

egybevág, őt fogják gyanúsítani. S bármilyen képtelenség is elképzelnie ezt, meglehetősen logikus.

Érezte, hogy a verejtékcseppek, amelyek eddig csak finoman gyöngyöztek a homlokán, most menthetetlenül végigperegnek az arcán, s a nyakán összegyűlve egész kis patakot alkotnak. Gépiesen nyúlt a zsebkendőjéért, de félúton elakadt a mozdulata. Tekintete találkozott Michelével.

—    Nos, nem lépsz? Fel akarod adni? Pedig két lehetőséged is van...—   Kettő? Egyiket sem látom — mondta Violette elveszetten, és minden

átmenet nélkül zokogni kezdett.Michel felállt, mellélépett, magához vonta a fejét, és szelíden simogatta.

Közömbös, nyugtató szavakat sugdosott neki, és nem kérdezett semmit. Ez a finom gesztus, amelyet minden más esetben méltányolt volna, most megijesztette, sőt rémülettel töltötte el az asszonyt. Hátha azért nincs kérdés, mert a férje mindent tud? S csak kíméletből nem csap le rá. Kíméletből. Egyelőre.

Olyan sebesen kezdte keresni a kiutat, úgy cikáztak a gondolatok a fejében, hogy kisvártatva megfeledkezett a zokogásról is. Fejét a férje erős testének támasztva mereven bámult bele a tájba, anélkül hogy bármit is látott volna belőle. Legalább három perc telt el néma csöndben. Aztán mégis Michel szólalt meg.

—    Nem tudom, mi zaklatott föl ennyire, Vilo, de ne félj! Biztos vagyok benne, hogy nem lehet olyan súlyos a dolog, mint amilyennek most látod.

—    Tudod, amíg te azzal a csodabogárral beszélgettél, nagyon feszült és türelmetlen voltam, úgyhogy végül is bekopogtam Nicole-hoz. Azt reméltem, egyedül találom. Szükségem lett volna az ő higgadt, megfontolt szavaira. Hisz ismered, ő mindig olyan nyugodt, olyan reális. De semmi sem úgy történt, mint szerettem volna.

83

Ott volt Jean-Pierre is, szinte magánkívül. És Nicole-ra is mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy nyugodt és megfontolt. Megfordult a fejemben, hogy netán veszekedtek az érkezésem előtt. Furcsa lenne, hiszen ők egyáltalán nem szoktak veszekedni. Persze, ebben a rendkívüli helyzetben... Soha nem lehet tudni, ki hogyan reagál...

Ugye, Michel, ez nagyon-nagyon nehéz helyzet? Ugye, nem csak én fújom fel, nem csak én túlzom el a dolgokat?

—    Nyugodj meg, kedvesem! Valamennyiünket borzasztóan megviselt mindaz, ami történt. Csak éppen nem vagyunk egyformák. Nem egyforma választ adunk az efféle kihívásokra. Nekem például azóta fáj a gyomrom, mégpedig nem is kicsit. Odile álmatlanságban szenved, Josi a sírás határán van, s úgy tudom, Jean-Pierre is egészen összeomlott. Daniel tartja magát, de látszik rajta, hogy nehezen. Mintha egyedül Jeanne-Marie őrizte volna meg a nyugalmát. No, meg persze a barátja, az a monsieur Clairière.

—    Te sem kedveled azt a fickót?—    Ezt azért nem mondanám. Azt hiszem, nagyon méltó ellenfélre talál

benne a gyilkos. Emberére talál, hogy mondjam. Kiváló koponya az a kis tudós.

—    Kicsi? Hiszen hatalmas! Erős ember.—    Jó, hát nem úgy gondoltam. Csak éppen olyan fiatal még...—    Értem. És igazad is van mindenben. Például Jean-Pierre ... Hát

láttam, mennyire ki van borulva. És Nicole nyilván... Nem gondolod, hogy féltékeny?

—    Nem gondolom. Biztos vagyok benne. Az volna a különös, ha nem lenne az!

—    Hogyhogy? Azt hiszed, hogy Margot meg Jean-Pierre ... Hogy még mindig? Vagy újra? Úristen, akkor ez sok mindent megmagyaráz. Hát persze, hiszen csak rájuk kellett nézni, milyen fesztelenek, milyen bizalmasak voltak, valahányszor láttam őket. No de Michel, ez lehetett csak a régi barátság miatt... Van ilyen, nem?

—    Persze hogy van. Miért ne lenne? Csakhogy . ..Michel elmerengett. Az arca kicsit mintha elborult volna, de hamar ki is

derült, s mosolyogva folytatta...—    Tudod, talán nem is helyes, hogy elmondom neked. De az az

igazság, hogy láttam őket együtt. Úgy értem, kettesben. És a helyzet nem volt félreérthető. Egyáltalán nem...

—    Szegény Nicole, milyen megalázó. Ugye, Michel, te nem tennél soha ilyet, hogy a baráti körből ... Az ember egészen nevetségessé válik.

—    Ne aggódj már megint, kedvesem. Ugyan, ugyan... Hiszen ismersz. Egyébként nem látom be, miért lenne Nicole nevetséges? .

—    Nem, persze hogy nem az, de ő azért érezheti úgy. Nem igaz?—    Meglehet. Nem tudom. Nem vagyok féltékeny természetű.Elakadt a beszélgetés. Violette gondolatai elterelődtek a félelemről, s

Michel utolsó mondata körül kószáltak.Tényleg, hogy mennyire nem féltékeny. Szinte bántó. Hányszor tette őt

próbára, de tetten érni sohasem tudta: a férje valóban nem tekintette őt a birtokának, és meghagyta a szabadságát. Nem volt szüksége rá, hogy elvegye. Violette csak lassan értette meg, hogy ez mennyire jó, s bár sohasem élt vissza a szabadságával, biztos lehetett benne, hogy

84

bármikor megtehetné. Fordítva már nem egészen így állt a dolog. Vagy legalábbis nem lehetett igazán tudni, hogy áll. Violette állandóan gyanakodott Michelre, de bizonyítékai soha nem voltak. A saját féltékenysége kétszeresen gyötörte meg őt. Hiszen önmagában is éppen elég fájdalmat okozott neki, de még szégyellnie is kellett, alaposan szégyellnie, hiszen Michel soha nem viszonozta hasonlóval.

Mégsem bírt úrrá lenni fölötte. S talán éppen ezért maradt meg benne, minden józan belátás ellenére az az érzés, hogy Michel nem szereti őt igazán. Mert ő maga nem tudott szeretetet féltékenység nélkül elképzelni.

Nagyon jól bele tudta élni magát most Nicole állapotába. Elképzelte, mennyi energiával fojtotta vissza, kényszerítette a nyugalom és a derű álarca mögé fájdalmát Jean-Pierre felesége. S hogy éppen most robbant ki, ilyen szerencsétlenül... Nos, az is érthető... Az efféle megrázkódtatások hatása teljességgel kiszámíthatatlan és ellenőrizhetetlen. Szegény Nicole. — gondolta Violette, de ezt mondta:

—    Szegény Jean-Pierre! Te jó ég, most jut eszembe, valaki azt mondta, hogy Margot terhes volt! Hallod, Michel? Három hónapos terhes. Hát akkor aztán tényleg érthető, hogy Nicole kiborult...

—    Miért, azt gondolod, Jean-Pierre lett volna az apa?—    Hát, persze hogy Jean-Pierre, ki más? Nem igaz?Alattuk megcsikordult a kavics. Lenéztek. Odile állt ott lent, siralmas

állapotban.—    Feljöhetek? — kérdezte rekedten.— Persze, gyere csak, várunk! — felelt neki Violette

megkönnyebbülten, hiszen így vége szakadt a ki tudja, hová nem kanyarodó, veszélyes beszélgetésnek.

A házaspár egyszerre állt föl és ment be a szobába. Kisvártatva beesett az ajtón Odile. Felszólítást sem várva roskadt bele az egyik fotelba, és azonnal hadarni kezdett. Michel figyelmét nem kerülte el a határozott bandzsítás, Vilo azonban nem vette észre.

A férfi a vendég vállára tette kezét, megállította a szóáradatot, mondván:

—    Odile, kedves, vegyél be egy nyugtatót. Sürgősen vegyél be, hiszen egészen magadon kívül vagy. Hozom. Addig is lélegezz mélyeket, meg kell nyugodnod egy kicsit. Így még azt sem értjük meg, mi történt.

Az asszony engedelmeskedett. Lehunyta a szemét, s ha nem is egyenletesen, de azért egyre tudatosabban szedte a levegőt. Michel visszatért a tablettával, szelíden átnyújtotta Odile-nak, egy pohár jéghideg tonik kíséretében. Aztán leült, minden sietség nélkül kényelmesen elhelyezkedett, s várta az előadást. Igyekezett minden egyes mozdulatával, gesztusával lecsendesíteni a két asszonyt.

Valamelyest sikerült is. Odile sokkal nyugodtabban fogott bele, mint először.

—    Szóval, Josit őrizetbe vették. Amikor tiltakozni kezdtem, azt mondták, örüljek, hogy engem egyelőre nem visznek magukkal. Nagyon hangsúlyozták, hogy egyelőre. Nem volt valami kellemes érzés. Bár ugyanakkor szívesen mentem volna Josival. De aztán eszembe jutott valami, s úgy találtam, a leghelyesebb, ha itt maradok, és alaposan, kinyitom a szemem. Be fogom bizonyítani nekik, hogy Josi ártatlan. Be fogom bizonyítani. Ha addig élek is.

85

—    Jaj, de rosszul hangzik ez! Ha addig élek is ... — suttogta Violette hamuszürkén.

—    Ugyan, kedvesem, hiszen ez csupán egy közkeletű, nyomatékosító fordulat! De mondd, Odile, mi történt? Mert valaminek csak kellett történnie, ha most egyszerre Josit vették célba a rendőrök — kérdezte higgadt, társasági modorban Michel.

—    Igen, igen. Bocsáss meg, hogy ilyen dekoncent-rált vagyok, de... Nem mintha eddig is nem őt gyanúsították volna. Nos, egyszóval találtak egy fecskendőt. A laborvizsgálat kimutatta, hogy utoljára tömény koffein volt benne. Én pedig igazoltam, hogy a fecskendő Josié.

—    Ebből egy szót sem értek. Hiszen a fecskendő ott volt a szobában, s abban — ha jól tudom — semmi gyanús nem volt — ámult el Michel.

Odile, türelmetlenül hadarta:—    Na igen, igen... Csakhogy az a fecskendő mégsem az a fecskendő

volt. Vagyis... Egészen összezavarom a dolgokat. Nos, a nyugtatós nem Josié. A koffeines viszont igen.

—    Hát ez elég zűrös, nem? Michel, te érted?—    Ravasz, milyen ravasz! Két verziót dolgozott ki a tettes. Ha az

egyik nem válik be, ott a másik. Biztonságban érezheti magát.—    Ezt meg hogy gondolod? Nekem egyáltalán nem világos:—    Nem fontos. Inkább azt mondd meg, Odile, hónnap került elő a

fecskendő. Mármint ez a második?—    Hát ez is különös. Tűvel együtt a tulipánágyás földjébe szúrva,

Clairière azt mondja, elég feltűnő helyen ... Minthogy ő találta meg ...—    Lám, lám, mister Holmes akcióba lépett — mosolyodott el Michel.

— Ezt már szeretem.—    És tudod, mit mondott még? Hogy nem kedveli az efféle

üzeneteket, s hogy eddig még nem fordult elő, hogy méltóképpen meg ne válaszolta volna őket. Most sem lesz másként.

—    Kinek mondta ezt? A rendőröknek?—    Nem, dehogy! Várj csak, ki is volt ott? Hát Nicole, Josi, Jeanne-

Marie, Danielék, Jean-Pierre és én. Szóval csak ti nem.—    Akkor ez azt jelenti, Michel, hogy közöttük van a gyilkos? —

mondta szinte sikoltva Violette.Michel a feleségére emelte a tekintetét. Olyan átható, mélyrenéző

szemmel figyelte az asszonyt, hogy az belepirult. Sokáig tartott ez a kellemetlen némaság, Violette-nek legalább maga volt az örökkévalóság. Végre megszólalt a férfi, de abban aztán, amit mondott, végképp nem volt semmi köszönet: — Nem egészen, drágám, nemcsak közöttük, hanem közöttünk van a gyilkos.

Violette úgy érezte, ezt a gúnyos, hideg arcot soha \ nem bírja elfelejteni többé.

86

VI. FEJEZET

1

A természet egészen közömbös maradt a kis baráti kör borús, vészterhes hangulata iránt. Éppoly káprázatos volt a reggel, mint az elmúlt napok mindegyikén, a madarak megállás nélkül kürtölték világgá boldogságukat, a virágok egyik percről a másikra nyíltak ki, s változatos színpompával ejtették ámulatba a szemlélőt. A patak pedig mintha még csilingelőbb, csábítóbb hangon csobogott volna az árnyas, fényáztatta fák alatt. Méhek dongtak, pillangók táncoltak az illatos levegőben, szinte hihetetlen volt, hogy ebben a paradicsomi környezetben gyilkosság történt, kegyetlen, előre megfontolt gyilkosság. És ami még talán ennél is nyomasztóbb; a gyilkos, ismeretlenül, tehát hatalmas helyzeti előnnyel, itt járkál közöttük, talán még élvezi is a csodálatos tájat, a finom reggeli párát, a bőrt bizsergető, pimasz tavaszi szeleket, a dús ebédeket: a nyugalmat. Mert a Balancelle-verziót valahogy nem lehetett igazán komolyan venni.

Mindannyian úgy érezték, ez a megoldás túlságosan egyszerű volna. A doktor annyira gyanús, hogy az már sok a jóból. Van az egészben valami kiterveltség, valami aprólékos megfontoltság. Persze ez még nem jelenti azt, hogy Balancelle minden gyanún felül állna. Csakhogy... Mellesleg senki nem volt a társaságban, aki Josiról el tudta volna képzelni, hogy kiterveljen és végre is hajtson egy gyilkosságot. Vagy ha mégis, akkor nem ilyen fejetlenül. Ennek az egésznek így nem volt semmi értelme

Igen, Jeanne-Marie is úgy képzelte, hogy a gyilkos egyelőre teljesen nyugodt. Nincs mitől tartania. Alighanem alábecsüli Louis-t, gondolta, s belepirult, amikor rájött, hogy nem csupán keresztnevén emlegeti magában a férfit, hanem rátermettségét, éles eszét és remélt győzelmét mintha a magáénak érezné. Kicsit a magáénak.

Nocsak, nocsak: Hát a szép Julien? A szép, hűtlen Julien arca hova tűnt? Mennyire biztos voltam benne!

Hogy sajnáltam magát, kedves Jeanne-Marie Joёl, hiszen azt hitte, végre megtalálta azt, akivel... És nyomban el is kellett veszítenie.

87

Hogy sajnáltam magam. S lám, most alig-alig értem, miért gondoltam, hogy Julien? Hogy éppen Julienre van szükségem? Még csak föl sem merült bennem, hogy meg kellene ismernem. Azt hittem, ismerem ezer éve. Buta liba vagy, Jeanne-Marie. De szerencsére ebből ezúttal véletlenül nem lesz semmi baj.

Önkéntelenül elmosolyodott. Olyan biztonságérzés áradt el benne, mint utoljára egészen kislány korában, amikor imádott nagybátyja cinkos kacsintás kíséretében lenyúlt a kicsi kézért, hatalmas tenyerébe vette, és sétálni vitte Jamie-t, sétálni talán nem is az igazi utcákra, rétekre, hegyekbe, hanem azokra a mesebeli tájakra, amelyek a könyvek lapjairól elevenedtek meg, ezer szépséggel, csodával és veszéllyel. Igen, veszéllyel, sárkánnyal, kiéhezett oroszlánnal, gonosz vasorrú bábával. Csakhogy a nagybátyja minden legkisebb királyfin túltett, minden szörnyet legyőzött, minden kincset megtalált, s a kicsi királylány lába elé rakta. És nem fantasztikus? Őt is Louis-nak hívták.Jeanne-Marie nem szégyellte magát gyerekes gondolataiért és vágyaiért. Egészen természetesnek találta, hogy vannak ilyenek. Csak éppen nem beszélt erről soha senkinek. Talán azért nem, mert attól tartott, ha megosztja őket valakivel, semmivé fosztanak. A valóság éles fényében elvesztik körvonalaikat, így hát megtartotta magának most is a gondolatait, pedig Jean-Pierre oly kedvesen szólította meg, s faggatta, mivégre az üdvözült mosoly, vajon miről ábrándozik.

Elhárította a kérdést, s a férfi felé fordulva, komolyan mondta:—    Nagyon megviselt vagy, Jean-Pierre. Szeretted őt, ugye?A férfi állta Jeanne-Marie tekintetét, csak éppen a pupillája szűkült

össze kicsit. Nem felelt. Legalábbis nem erre felelt.—    Bajban vagyok, Jamie. Nicole halálosan féltékeny, agyongyötört,

még csak meg sem gyászolhatom Margot-t. Nem hagyja. Mit csináljak, azt mondd meg. Mit?

—    Szegény jó öregem, nem tehetsz semmit, ki kell várnod, amíg elmúlik. Nincs más megoldás. Hidd el, Nicole-nak sem lehet egyszerű. Tényleg, mintha az, ami történt, elszabadította volna a poklot, mindenkit kihozott a sodrából. Nem is csoda, ha belegondolok. De azért neked most mégis az volna a dolgod, egy kicsit megnyugtasd a feleségedet, hiszen Margot-n már nem tudsz segíteni. Hallod, amit mondok, Jean-Pierre?

A férfi földre szegezett tekintettel baktatott Jeanne-Marie mellett, olyan mereven és távolian, mint akihez többé soha nem juthat el már emberi szó. Nem válaszolt a kérdésre, s beletelt egy időbe, amíg a furcsa csönd magához terítette:

—    Mit is kérdeztél, Jamie?—    Nem fontos. Inkább azt szeretném, ha csak úgy mondanád, ami a

szívedet nyomja.—    Folyton azt az utolsó mondatot hallom, az utolsót, amit csak nekem

mondott: „Leírom, Jean-Pierre, majd neked leírom.” Érted te ezt? Miért akarta leírni, hiszen szoktunk találkozni, és... és... Szóval egészen nyugodtan el is mondhatta volna. És mit akart a tudomásomra hozni? Rettenetesen zaklatott volt, berontott hozzám, ezer szerencse, hogy Nicole sétált vagy mit csinált akkor éppen... Szóval bejött, mit bejött,

88

bezuhant az ajtón, a nyakamba borult, s azt hajtogatta, „ugye, Jean-Pierre, ugye, nem vagyok buta liba?”

—    Micsoda? De hát miért kérdezte ezt? Mi ütött belé? Ez, ugye, a vacsora előtt történt?

—    Igen, igen, nem sokkal a vacsora előtt. Olyan nyugtalan lettem, pedig akkor nem is vettem igazán komolyan. Amint elviharzott, bekopogtam Michelék-hez, de ők vágy bezárkóztak, vagy nem voltak a szobában, mindenesetre nem nyitottak ajtót. Aztán hozzád akartam bemenni, de te sem voltál ott. Akkor meglátogattam Josiékat, no, mondhatom, ott sem volt valami idilli a hangulat.

—    Várj csak, hadd gondolkozzam. Tehát meglehet, hogy amikor én kerestem Margot-t, éppen nálad volt. Korábban a szobájában lehetett, mert hallottam a magnót, valami új együttes, tudod, Margot mennyire bolondult értük... Hiszen, ha megnéztük volna az óránkat!

—    Ugyan, Jamie, akkor sem lennénk okosabbak.Mit számít néhány perc ahhoz képest, hogy sejtelmünk sincs róla, mi

izgatta föl Margot-t? Sőt még azt sem tudjuk, van-e valami jelentősége a dolognak.

— De te azért azt hiszed, hogy van, ugye?— Hát nem is tudom, miért. De ez a meggyőződé-1 sem.— Mondd, Jean-Pierre, ugye te vagy a gyerek apja? Vagy tévedek?

 — Tessék? Miféle gyereké? — Talán nem tudtad? Margót terhes volt!—   Micsoda? Terhes? Az lehetetlen, hiszen védekezett.—   Szóval akkor igazam van. És lehet, hogy Nicole tudja ezt. Nincs mit

csodálkoznod hát a viselkedésén.—    Ha tudná, meg nem állja ... Akkor már rég a fejemhez vágta volna.

És különben is... Nézd, én igazán csak baráti kapcsolatban voltam Margot-val. Kedveltem őt, annak ellenére, hogy régen... Hogy bizonyos szempontból tényleg nem voltunk egymáshoz valók. Ezért szakítottunk sok évvel ezelőtt, hisz tudod. De azért mindig jó viszonyban ... És megesett, hogy olykor-olykor, ha úgy alakult, lefeküdtünk egymással... Nem találok ebben semmi kivetnivalót, hiszen... Egészen belezavarodtam.

—    Nyugalom, édes öregem, nincs semmi baj. Csak éppen ha ez kiderül, nos, akkor esetleg lesz, akinek eszébe jut, hogy neked éppenséggel jókora indítékod volt. Már ha Margot...

—    Megőrültél, Jamie! Csak nem képzeled! Nem mondom, nem lett volna könnyű, de megoldottam volna. Afelől nyugodt lehetsz. Gondoskodtam volna róluk, a gyerekekről is, róla is. És Nicole-lal sem lett volna semmi baj, hiszen előbb-utóbb belátja, hogy ez az egyetlen lehetséges megoldás. Hogy is jut ilyesmi az eszedbe! Ráadásul nem is tudtam róla.

—    Én elhiszem, Jean-Pierre, de nem biztos, hogy a rendőrség előtt is ekkora a hiteled.

—    Ha jól értelek, te Josit teljesen ártatlannak tartod, ugye, Jamie?—    Hát persze... Vagy nem is tudom. Ha belegondolok, nem

lehetetlen. Illetve... Szinte más megoldás nem is lehet. Csakhogy ismerem Josit.

—    És engem tán nem ismersz?

89

—    De, Jean-Pierre, téged is ismerlek. Épp ezért hadd kérdezzek még valamit. Mondd, nem kísérelted meg valahogy kideríteni, mi zaklatta fel Margot-t azon az estén?

— Hát te aztán nem teketóriázol! Ezt nevezem! Jó, most már úgyis mindegy. Megmondom őszintén. Hát bementem Margot-hoz. Azt reméltem, hogy könnyűszerrel felébreszthetem. Vagy legalább találok valamit. Netán megírta azt a bizonyos levelet, amit ígért. Hiszen alaposan elkésett a vacsoráról. Lett volna rá elég ideje.

— Éjfél előtt vagy után jártál ott?— Nem sokkal, de még éjfél előtt — mondta lehajtott fejjel a férfi.

Egyszer sem nézett Jeanne:Marie-ra.— Akkor lehet, hogy te láttad utoljára életben?— Hogyan? És a gyilkos?— Igaz is, bocsáss meg, ha tudsz. Otromba kérdés volt. Miközben ezt

mondta, Clairière-re gondolt, de nem tudta eldönteni, hogy a férfi megdicsérné-e, vagy éppen ellenkezőleg ...

— Na azért! — dohogta Jean-Pierre, és végre Jeanne-Marie-ra emelte elveszett tekintetét. — Kérlek, ne csináld ezt! Ne gyanúsíts, elviselhetetlen. Hiszen van most nekem épp elég!

— Ne bolondozz, öregem. Én egyáltalán nem gyanúsítalak, csak latolgatom a lehetőségeket. Ahogy egy kívülálló tenné. És tán teszi is. Hidd el, nem bántani akarlak. De gondolom, te sem bánnád, ha mihamarabb fény derülne erre a vérlázító disznóságra.

— Rendben, igazad van. Kérdezz, ha akarsz,— Nos, mi történt odabenn? Mármint Margot-nál? Vissza tudsz

emlékezni? Nem bánnám, ha pontosan mondanád-el!— Hát alaposan körülnéztem a folyosón. Nicole aludt, nem riadt fel.

Néhány lépéssel elértem az ajtót és óvatosan lenyomtam a kilincset. Nagyon jól lehetett látni az erős holdfényben. A szoba teljesen rendben volt, úgy látszott, minden a helyén. Kicsit füleltem, majd meghallottam Margot egyenletes lélegzetét. Halkan, szelíden mondtam a nevét, nehogy megijesszem. Aztán hangosabban, de arra sem felelt. Odaléptem az ágyához, és megérintettem a vállát. Mordult kicsit, de nem ébredt fel. Láttam, hogy nem boldogulok vele, tétován álltam a szoba közepén egy darabig, majd körülnéztem.

—    Mit jelent, hogy körülnéztél? Kutattál? Mit fogdostál össze? Tele lesz a szoba az ujjlenyomataiddal!

—    Ugyan, Jamie, hisz valamennyien megérintettünk ezt-azt Margot-nál, aligha lehetséges, hogy legyen köztűnk valaki, akinek nincs ott az ujjlenyomata.

—    Hogy mondod? Aha, értem. Hát ez nagyszerű, Jean-Pierre! — mondta Jeanne-Marie csaknem kiáltva. Ugrott egyet örömében, és jobbról-balról megcsókolta a férfit. Aztán, mint aki eszét vesztette, rohanni kezdett, miközben búcsút intett a kezével.

—    Hé, Jamie, hova az ördögbe futsz? Hiszen még nem fejeztem be. Hallod? Nem találtam semmit! Semmiféle levelet! — Nem derült ki, elérték-e Jeanne-Marie-t ezek a szavak. Jean-Pierre ostobán bámult a nő után, majd elkeseredetten belerúgott egy nagy kőbe, mely épp a lába előtt hevert. Később aztán nem győzte magyarázni, hogy mitől sántult le hirtelen.

90

2

— Nem gondolod, drágám, hogy ideje volna felöltöznöd? Utálom a hideg teát. Hiszen tudod.

—    Tudom — felelte Pauline, de mindössze egyet nyújtózkodott lustán. Azt is csak azért, hogy még kihívóbban feszüljön rajta a vörös, egészen szorosan testre szabott kezeslábas. A mozdulat megtette a magáét. Daniel már oda is lépett hozzá, s kis híján a karjaiba kapta, de akkor hirtelen meggondolta magát. Elment az ágy mellett, mintha határozott célja volna, amelyet csak a szoba másik sarkában érhet el. Szerencsére hevert egy magazin az éjjeliszekrényen, így minden további nélkül el lehetett játszani, hogy eleve azért indult oda.

Gyűlölte ugyanis a kiszolgáltatottságát. És bármilyen sok mindenben mutatkozott is hiúnak, annyira azért ismerte magát, hogy tudja, Pauline-nak végtelenül és védtelenül ki van szolgáltatva. A testének, természetesen, vigasztalta magát emigyen. Persze nagyon is tisztában volt vele, hogy ez azért sovány vigasz. Minden reményét abba vetette, hogy ha magát nem is, Pauline-t és a világot esetleg még meg tudja tévesztem.

Felvette az újságot, összegöngyölte, és az ajtó felé indult. Aztán mintegy észbe kapva megállt, s kijelentette, hogy lemegy a társalgóba olvasgatni, amíg Pauline elkészül. Az asszony azonban ezt most nem hagyta ennyiben. Viharsebesen gondolkodott, hogy mivel tarthatná ott a férjét. És meg is találta a megoldást.

— Várj csak, Daniel. Szeretnék kérdezni valamit. De ne sértődj meg, kérlek. Mondd, neked melyik csajjal volt viszonyod annak idején?

Az elszánt regényíró megtorpant, és heves mozdulattal fordította vissza a fejét. Látszott rajta, hogy nem igazán boldog.

— Hát ezt meg miért kérdezed? Nem szoktam meg az efféle faggatózást.

— Na, nem is azért, mintha olyan ellen állhatatlanul kíváncsi volnék rá. Csak éppen feltűnt nekem valami

Daniel még mindig az ajtóban állt, de már nem fogta a kilincset. Mereven nézte a feleségét, minden zavar nélkül, de most tényleg nagyon hidegen.

—    Igazán? Nem hittem volna, hogy ilyesmi előfordul veled. Kivéve persze, ha rólad van szó. Nos, ki vele. Mire lenne szükséged?

Pauline igyekezett nem megsértődni, sőt még élvezni is a helyzetet. Nagyon remélte, nem lesz tartós Daniel fölénye. És ez gyerekes boldogsággal töltötte el. Lassan,, vontatottan beszélt, mint aki unja az egészet.

—    Félreértettél, Daniel, nincs szükségem semmire. Jól vagyok. Éppen csak unatkozom egy kicsit. Aztán, hogy elüssem az időt, hát beszélgetek, nézelődöm. Főleg nézelődöm...

Hatásszünetet tartott. Világos volt, hogy még nem fejezte be. De a férjének ehhez most nem volt elég türelme. Elrontotta a jelenet dramaturgiáját. Szinte gorombán vágott közbe:

91

—    Unatkozol? Igazán? Egy csöppet sem zavar, hogy az egyik barátnőnket meggyilkolták, Josit pedig letartóztatták? Ennyire semmi közöd hozzám?

Pauline szeme kikerekedett, de nem játszotta valami meggyőzően a csodálkozót. Daniel azonban ezt most nem tette szóvá. Az asszony ugyanis így is tetszett neki.

—    Egészen furcsán hozod kapcsolatba a dolgokat, kedvesem. Nem látom be, miért ne lehetne unatkozni egy olyan társaságban, amelyben gyilkosság történt, Ez ugyanis nem annyira érdekes, mint inkább borzalmas. Arról pedig, hogy nekünk mi közünk van egymáshoz, nem most kellene beszélni.

Daniel nem felelt. De Pauline jól látta, hogy az érdeklődése kezd alábbhagyni, a keze megint ott van a kilincsen. Űristen, csak most ne — gondolta —, csak most ne kezdjek el hisztériázni. Annyira bosszantotta őt a férfi fölénye, rendíthetetlen nyugalma és eltökélt hidegsége, hogy legszívesebben sikoltozott volna tehetetlen dühében. És főleg: nem értett semmit az egészből. Hiszen azt azért érezte, hogy Daniel szereti őt. Vagy tévedne? Ilyenkor hajlamos volt ebben is kételkedni. Igyekezett nagyon nyugodt és közömbös hangon megszólalni:

—    Még nem feleltél, Daniel.—    Bocsáss meg, mi is volt a kérdés?Daniel olyan távoli volt, olyan zárt és hideg, hogy Pauline nem bírta

tovább. Szinte kiabálva mondta:—    Elegem van ebből. Érted? Elegem. Csak azt tudnám, miért csinálod

ezt? Most mondd meg, miért?—    Nem csinálok semmit. Csak éppen szívesen lemennék újságot

olvasni, amíg...—    Hát akkor csak menj, egész nyugodtan. Voltaképpen... Nos,

egyáltalán nem az érdekel, ki is volt a szeretőd annak idején. Arra pedig, amit valójában tudni szeretnék,, majd csak rájövök magamtól is. Hiszen nincs is olyan sok lehetőség. Kicsi ez a kastély.

—    Nem értem, miről beszélsz. Mire kellene rájönnöd? Csak nem nyomozol te is?

—    Ne, aggódj! Utánad semmi esetre sem. Bár azt azért ki fogom deríteni, hol kószáltál az éjszaka. A rendőrség úgyis rájön, jó lenne addigra kidolgozni valami elfogadható magyarázatot.

Most Danielen volt a sor a dühöngésben. De nagyon igyekezett fegyelmezni magát. A hangja azonban mégis csikorgott a visszafojtott indulattól.

—    Mi ütött beléd? Hogy képzeled ezt? Vagy megfertőzött ez a kelekótya kis tudós? Így akarsz neki imponálni?

—    Én kérdeztem, Daniel.—    Igaz. Csak éppen ostobaságot kérdeztél. Nagyon jól tudod, hogy

mindössze zuhanyozni voltam. Még tettél is egy kedves megjegyzést az új desodorom illatára. Ha elfelejtetted volna.

—    Nem felejtettem el. Csakhogy ez nem sokat segít rajtad.—    Miért kellene rajtam segíteni? Hiszen egyáltalán nem vagyok

bajban.—    Olyan biztos ez, Daniel? — kérdezte álnokul, ártatlanra meresztett

szemekkel a fiatalasszony, s mint aki jól végezte dolgát, ismét nyújtózott

92

egyet, majd fölvett az asztalról egy könyvet, s minden átmenet nélkül elmerült benne.

Daniel nézte egy darabig. Ügy nézte, mintha eddig még soha nem látta volna. Aztán egy heves mozdulattal feltépte, majd durván becsapta maga mögött az ajtót.

3

Annette, a kis konyhalány, aki viszonylag új munkaerő volt a szállodában, aznap már másodszor igyekezett a zöldséges kertbe. Nagyon sietett, hiszen csaknem későn vette észre, hogy hajnalban kevés újhagymát szedett, pedig az étlapon ezt ígérték a reggelihez. Igencsak tartott attól, hogy a szakácsnő megint egy ilyen ostoba mulasztáson kapja, és akkor ismét hallgathat egy félórás prédikációt. A múltkor is milyen nagyon kínos volt...

Eszébe jutott, hogy a hagymát még meg is kell tisztítania, megmosnia és szétosztania a vendégek asztalán. Igazán nincs sok ideje. Meggyorsította hát a lépteit.

Persze egyáltalán nem csoda, hogy korábban kevés hagymát szedett. Hiszen annyira félt ott egyedül a nagy parkban. Amióta az a haláleset történt!... Mit, haláleset! Neki aztán beszélhetnek. Tudja ő, amit tud! Gyilkosság volt az a javából.

Beleborzongott, amikor felidéződött benne az a reggel. Amint ott áll a tálcával az ajtó előtt, és hiába kopog. De jó alvókája van — gondolta akkor, és benyitott. A madame tényleg mintha csak aludt volna. De hiába szólongatta. Hiába bizony. És amikor hozzáért, akkor... Űristen, még most is érzi a kezén azt a jéghideget! Még most is hallja a saját sikoltozását.

Volt is aztán nagy felfordulás! És a szegény doktor mennyire elkeseredett.

Annette egy percig sem hitte, hogy a szelíd orvos követte volna el a gyilkosságot. Hiszen az a gyógyításra esküdött föl, az eskü pedig — Annette vakon hitt ebben — szent dolog.

De nem csak erről van szó. Látta ő, amit látott. Nagyon is jól látta.Összerezzent a gondolatra, hogy netán épp a gyilkosnak szedi most a

hagymát, aki épp oly békésen fogyasztja Jeanne néni főztjét, mint a többiek. Micsoda megátalkodott, elvetemült emberek vannak! S ha kiderül, hogy ő látott valamit? Ha az a szörnyeteg rájön...? Még belegondolni is borzasztó. Mit kellene tennie? Egyáltalán kell-e tennie valamit?

Miközben rohanva közeledett a konyhakerthez, végiggondolta a helyzetét. Arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen reménye lehet megúszni ezt a rémséget, az pedig az, ha hallgat, mint a sír.

Na, tessék! Most meg a sír! Miért a sír? Miért mindig a halál jár az eszében?

Csak rohant, még a szemét is becsukta rémületében. Megtehette, elég jól ismerte már a járást.

S akkor hirtelen belebotlott valamibe.Megtorpant, s lenézett a földre.    

93

A lába előtt egy szemlátomást mozdulatlan, élettelen test hevert. Arra sem volt ideje, hogy igazán felismerje, hatalmasat sikoltott, és beleájult a mellette fekvő hagymaágyásba.

Louis Clairiére, aki azt remélte, ezen az eldugott helyen senki sem fogja megzavarni meditációs gyakorlatait, éppen a savászanát végezte, azaz hullapózt vett fel, egész teste ellazult már, igen lassan és felületesen lélegzett, végtagjaiból kiszállt minden erő. Ajka, ahogy kell, lefittyedt, szeme mozdulatlanul, mereven, kifejezéstelenül meredt az égre: egyszóval a gyakorlat kivitelezése a megtévesztésig tökéletes volt. A léptek zaját nem hallotta, az oldalát ért rúgást nem érezte, a sikoltásra azonban felocsúdott.

Hamarosan megpillantotta az ájult lányt. Odalépett hozzá, és élesztgetni kezdte. Annette lassanként magához tért, és nagyon óvatosan kinyitotta a szemét. Amit látott, az aztán minden eddigi szörnyűséget felülmúlt. Egy megelevenedett halott karjában találta magát. Még nagyobbat sikoltott, mint az imént, s újra elvesztette az eszméletét.

Clairière nem élesztgette többé, hanem felnyalábolta, és besietett vele a házba. Mintha hallotta volna, hogy a kertészhez, aki belázasodott, reggel kijön az orvos. Remélte, jókor érkezik. Szerencsére a doktor épp kávézott a kis társalgóban, és Nicole-lal beszélgetett. A kertészt nyilván ellátta már, mert ráérősen kavargatta a feketét, és a koffein különféle hatásait elemezte — szemlátomást nagy élvezettel — a szép fiatalasszonynak, aki mohó érdeklődésével egészen felvillanyozta az öregurat.

Amikor Clairière belépett, az élettelen testtel a karjában, a beszélgetők felpattantak.

—    Csináljon vele valamit, doktor.—    De hát mi történt már megint, az istenért? — kérdezte rémülten

Nicole.—    Nyugodjék meg, semmi baj. Csak megijesztettem szegényt.—    No de ennyire, monsieur? — csóválta a fejét rosszallóan az orvos, s

közben már. Elő is szedett egy fecskendőt a táskájából, letette az asztalra, s nekilátott, hogy lereszelje az ampullát.

—    Nemigen tehetek róla — mentegetőzött a tudós. Alighanem hullának nézett. S az aztán végképp nem tett jót neki, hogy életre keltem.

—    Maga szörnyeteg! Mit művel! Csak nem próbára akarta tenni ezt a lányt? — méltatlankodott Nicole.

—    Ugyan, madame, hova gondol. Csupán... Nos, mindennek a savászana az oka. Meg persze az, hogy tökéletesen a birtokában vagyok a tudásnak.

—    Micsoda! Nem átall most is nagyképűsködni, egy ilyen helyzetben!—    Nicole, kedves, tudja, mi az a savászana?—    Valami hindu dolog, nem? Egyébként sejtelmem sincs.—    Hullapóz. Újabban pihenőpóznak fordítják. És csak tökéletesen

szabad csinálni.—    S maga persze, úgy csinálja. Nem gondolja, hogy akkor lett volna

tényleg tökéletes, ha nem támad fel belőle?— Kérem, kérem, nincs ennek értelme. Inkább, kedves asszonyom,

kérem, segítsen nekem. Fogja ezt a gumicsövet, és a könyöke fölött

94

szorítsa el jó erősen a lány karját. Úgy, kiváló — vezényelt a doktor. Fertőtlenítette a bőrt, és beledöfte a tűt.

—    Most engedje el, kérem, gyorsan. És szorítsa a vattát a szúrás helyére. Erősen, erősebben. Hajlítsa vissza a kart. Különben szegény lány tele lesz véraláfutásokkal. Mit szól majd a vőlegénye!

Clairière elmerülten bámulta a doktort, a lány karját, a gumicsövet, de úgy, mintha nem is lenne ott. Szemlátomást máshol jártak a gondolatai.

Aztán egészen váratlanul fölpattant, felborított egy fotelt, lerántotta az asztalterítőt, köszönni nem köszönt, csak kirepült a szobából, s mintha valami olyasmit mondott volna: „még jó, hogy itt is van biokertészet”.

4

Halk kolompolás jelezte, hogy tálalva van.Újabban senki sem kérte a szobájába a reggelit. Mindenki egyszerre

akart benyomulni az ebédlőajtón, nem mintha olyan éhesek lettek volna, de együtt akartak lenni. Valahogy ösztönösen irtóztak attól, hogy magukra maradjanak. És az sem volt már kedvükre, ha véletlenül kettesben kellett lenniük valakivel. A gyanakvás lassan beszivárgott a pórusaikba, mindent átjárt, átitatott. Amíg reggeliznek, addig legalább mindenki szem előtt van, nem történhet semmi baj. Hiába tartóztatták le a doktort. A kedélyek nem nyugodtak meg.

Mégsem volt mindenki szem előtt. Hogy Josi és Margot nincs közöttük, azt ha helyénvalónak nem tartották is, megszokták már. Vagy legalábbis tudomásul vették. De most hiányzott Jeanne-Marie és Odile is. Ráadásul Clairière sem ült a megszokott helyén a szomszédos asztalnál.

Igazából jó tíz perc telt el, mire türelmetlenkedni kezdtek. Michel fel is szaladt Jeanne-Marie-hoz, de üresen találta a szobáját. Odile ajtaja pedig kulcsra volt zárva. Ezalatt a többiek odalent baljós gondolatokat forgattak a fejükben. Nem is igen hozták szóba hangosan a dolgot, nem találgatták, hogy mi történhetett, csak végtelenül nyomott hangulatban majszolták a pirítóst, és kötelességszerűen kortyolgatták hozzá a teát.

Végre nyílt az ajtó, de nem a megkésett reggelizők érkeztek. Az ajtókeretben egy bozontos, elhanyagolt és megviselt férfi állott, valaha fehér pulóverben, amelynek egyik ujja csaknem leszakadt, a másikat meg a válla környékén barnáspiros folt éktelenítette.

Senkinek sem volt kétsége afelől, hogy az a valami — vér. Már réges-rég megszáradt, s elvesztette élénkpiros színét, de azért jól felismerhető volt.

Philippe Barette némán állt az ajtófélfának dőlve, és éles, szemrehányó pillantásokkal méregette volt barátait.

Sokáig nem szólalt meg senki sem. Végre a jövevény szedte össze magát, és köszönés helyett ezt mondta:

—    Ilyen sokan vagytok, és mégsem tudtatok vigyázni rá!A hangja haragos volt és végtelenül szomorú egyszerre. Nem várt

választ, beljebb jött, és éppen Margot üres helyére telepedett le. Teát töltött magának, és mohón szürcsölni kezdte.

A többiek bénán figyelték. Még nem határoztak afelől, hogy fölháborodjanak és méltatlankodjanak-e, avagy szégyelljék magukat. Nyilvánvalóan nem szívesen választották volna az utóbbit.

95

Violette eldöntötte a kérdést. Méghozzá nagyon ellenségesen.—    Ha szabad érdeklődnöm, te hogy kerülsz ide? És mikor érkeztél?

Micsoda stílus ez? Titokban jönni a találkozóra, miután megüzented, hogy nem áll módodban? Nos, miért jöttél el mégis?

—    Csak nem képzeled, hogy megmondja! — toldotta meg Daniel. — Hiszen nyilván nem azért tartotta titokban, hogy most kifecsegje.

—    Ha éppen tudni akarjátok, hát Margot-val akartam beszélni. Most már, sajnos, igazán nincs mit titkolni rajta.

—    Igen? És ezt honnan tudod? Mert tőlünk nem, annyi szent! Vagy valamelyikőtök megmondta neki? — fordult társaihoz Michel.

— Ne nevettesd ki magad! Másról sem beszélnek a környéken. Hülyének nézel?

Philippe már nagyon ingerült volt, legszívesebben nekiment volna az egész bandának, de visszafogta magát. Pedig könnyűszerrel elbánnék velük, csupa puhány alak — gondolta utálkozva.

Igen, most utálta őket. Utálta elsősorban Margoért, de a régi megalázásokért is, otromba fölényükért, hülye vicceikért, s főleg azért, mert soha, de soha nem vették emberszámba, soha nem váltottak vele egyetlen komoly szót sem. És hogy kiröhögték volna, ha bevallja nekik titkolt szerelmét! Még hogy ő, Philippe és a szerelem... És mégsem verte meg egyiket sem, soha. Pedig már akkor is mestere volt a karaténak, egészen egyéni fogások ismerője, fekete öves, az egyesületében a legsikeresebb.

Farkasszemet néztek. Philippe és a többiek. A baráti társaság föllélegzett. Megvolt a bűnbak. Bár valaha közéjük tartozott, a kapcsolat annyira meglazult már, hogy nyugodtan tekinthették őt kívülállónak. S milyen megnyugtató, ha a gyilkosságot egy kívülálló követte el.

Látszott az arcukon, ahogy sorban megérlelődik bennük ez a gondolat. Philippe legalábbis nagyon jól látta. De nem ijedt meg. Nem, annak az időnek végképp vége, hogy őt ezek a senkiházi népek megijesszék, vagy pláne megfélemlítsék. Kapásból zsebre vágom őket, akár logikával, akár ököllel kell is harcolnom — gondolta elszántan. Az elszántság egészen határozottan kiült az arcára.

A többiek nem örültek neki. Valahogy nem ezt várták. Egyszerűbbnek képzelték a dolgot. Hogy mondjuk, Philippe hamar megtörik a vádló tekintetek súlya alatt, és vallani fog. Mindent elmond majd részletesen, hogyan és miért ölte meg Margot-t. De erről az ábrándról le kellett tenniük, semmiféle vallomás nem készülődött, ellenkezőleg.

—    Azért jöttem, hogy megvédjem Margot-t, mert megtudtam, hogy veszélybe került. De későn tudtam meg, ráadásul háromszáz kilométerre innen. Ti pedig itt voltatok vele, egy fedél alatt, és hagytátok, hogy lemészárolják!

—    Nem mészárolták le — szúrta közbe fölényes hangon Michel. — Nem tudjuk még, hogy hogyan, de finoman gyilkolták meg.

Philippe felugrott a székből, neki Michelnék. Elkapta a gallérját, és keményen maga felé húzta. Michel nyakán kidagadtak az erek.

—    Finoman? Igen? Szóval nem mészárolták le, csak finoman megölték, mi? Talán olyan finoman, hogy bele sem halt?

96

—    Ereszd el, Philippe — szólt rá nyugodt hangon Nicole. — Hiszen nem ezt akarta mondani. Csak a mészárlás tényleg olyan drasztikus kifejezés.

— Ó, igen, el is felejtettem, ti is finomak vagytok, finom emberek. Nem kedvelitek a nyers kifejezéseket. Netán a gyilkosságot is tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halálnak vagy még inkább elszenderülésnek nevezitek? Igen?

—    Philippe, kérlek, hagyd már abba! Láthatod, hogy mindenki teljesen ki van borulva, az idegeink...

—    Ja persze, a ti idegeitek? Margot meg halott. A lényeg azonban az, hogy mi van a ti becses és érzékeny idegeitekkel, ugye?

Erősen fogta Michel ingnyakát, s minden szónál rántott rajta egyet. Michel szó nélkül tűrte az inzultust, csak á feje lett egyre vörösebb.

Ekkor az öregúr, aki eddig soha egyetlen szót sem szólt hozzájuk, sőt rájuk sem nézett, felállt a szomszédos asztaltól, határozott léptekkel odasietett, és szelíden megfogta Philippe karját.

—    Kérem, monsieur, nincs ennek semmi értelme. Talán inkább, ha arra törekednének, hogy kiderítsék végre, mi történt. Maga nyilván sokat segíthetne nekik.

S azzal a kis öreg, mint aki jól végezte dolgát, se jobbra, se balra nem nézve visszabaktatott a helyére.

Szavait döbbent csend követte. Philippe lassan elengedte Michelt, és visszaereszkedett a székre. Michel elmosolyodott kínjában, megigazította az ingét, végigsimított a haján, s azt mondta, elment az étvágya, inkább jár egyet a kertben.

A zavart csöndet Jean-Pierre törte meg. Nem bírta tovább, és megszegte a hallgatólagos megállapodást.

—    Hol az ördögben van Jeanne-Marie és Odile? Hát a szépreményű sinológus? Pedig ő aztán mindig derekasan kiveszi a részét a kulináris élvezetekből.

—    Hogy mit csinál? És kicsoda? — bámult rá Philippe. Egyáltalán nem tért még magához.

—    Van itt egy fiatalember. Magas, erős, fekete hajú, slampos férfiú. Jártas a távol-keleti tudományokban, a gasztronómiában, a botanikában, a pszichológiában, a filozófiában és a női lélek rejtelmeiben. Egyébként minden tudományát nem is lehet felsorolni. Önjelölt detektívet játszik. Mellesleg nem rajongunk érte — hadarta egy szuszra Jean-Pierre.

— Ja, Louis Clairiére? Őt már ismerem — mondta unottan Philippe, és elővette a pipáját. — Nem sok vizet zavar, bár valóban erősnek és szívósnak látszik. Na de a kérdései?'

—    Mi? Csak nem azt akarod mondani, hogy már beszéltél vele?—    De éppen azt. S tudjátok, mire volt kíváncsi?—    Nos?—    Miután udvariasan kifaggatott arról, hogy kellemesen utaztam-e,

megkérdezte, hogy jártas vagyok-e a kínai asztrológiában, avagy csak az európait ismerem.

—    Igazán? És te miért csodálkozol ezen, azt mondd meg! — Violette újra ellenséges hangon fordult Philippe-hez.

—    Már megbocsáss, honnan veszi ez az ürge, hogy engem egyáltalán érdekel bármilyen csillagjóslás? Akár kínai, akár más.

97

—    Ezt komolyan kérdezed? Netán nem te írtad Josinak azt a levelet?—    Mármint Balancelle-nak? Én? Milyen levelet?—    Elég legyen, Philippe, ne játszd meg magad! — förmedt rá Jean-

Pierre. — Abban a levélben Margot-nak üzentél, a dátum helyére az ő születésnapját írtad. Rájöttünk. Nem vagyunk hülyék.

—    Aha, értem. Nos, akkor elszámítottam magam. Mégpedig alaposan. De hát hogy is képzeltem, hogy ez a mafla hólyag...    

—    Micsoda? Kiről beszélsz?—    Semmi, semmi, igazán nem érdekes most már!—    Hogyne volna! Lennél szíves megmondani, mit akartál Margot-tól?

Merthogy ő sem értette. Mármint azt az üzenetet.—    Már hogyne értette volna! Értenie kellett! Hacsak ...—    Mit hacsak! És miért e titokzatoskodás? Írhattál volna egyenesen

neki is.—    Igaz. Jobb lett volna. Csakhogy akkor még nem tudtam az új címét,

és már nem is volt időm kiderítem.—    Ennyire sürgős lett volna?—    Még ennél is sürgősebb, láthatod!Philippe elhallgatott. Csüggedten leeresztette imént még gesztikuláló

kezét, s végignézett magán. A többiek követték a tekintetét. Nicole szólalt meg, igazán szelíd hangon.

—    Mi történt veled?—    Semmi különös, csak.... — Philippe megsimogatta a púpot a fején.

Nem szisszent fel, pedig igencsak beléhasított a fájdalom. Újra ott volt a köd, a sűrű tejbegríz. Elhessegette egy láthatatlan mozdulattal, s ültében kissé kihúzva magát, halkan megjegyezte:

—    A lényeg az, hogy sikerült leráznom őket. Nem bukkantak Margot nyomára, annyi szent. Erről meg is győződtem. Ti azonban ennek ne örüljetek! Mért ez azt jelenti, hogy a gyilkos itt ül közöttetek, itt bizony.

5

Clairière sebesen futott a fűben, tekintet nélkül a friss, sárga pitypangokra, s az alig kinyílt bájos nefelejcsekre, amelyeket kegyetlenül széttaposott szakadt fehér tornacipőjével. A szemüvegét izgalmában zsebrevágta, a haja a homlokába hullott, minden szigorúság eltűnt az arcáról, vonásai fellazultak, a halántéka finoman verejtékezett. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki fontos felfedezést tett, s most rohan, hogy titkát megossza valakivel.

A valaki szintén vakon száguldott, átvágva a pázsiton, hasonló arckifejezéssel. Amikor összeütköztek, felsikoltott. Fogta a fejét, s alulról fölfelé bámult az ifjú tudósra. Blúza kicsúszott a szoknyájából, s hullámokat vetett benne a szél. A haja borzas volt, mintha nem érte volna fésű hetek óta. Álltak így egy pillanatig egymással szemben, aztán Jeanne-Marie hadarva beszélni kezdett, de Clairière erősen megmarkolta a karját, s vonszolta magával. Nem esett ki az iménti lendületből. A nő engedelmesen futott vele tovább. Elhallgatott, s egész úton nem kérdezett semmit

Végre egy tisztáson megálltak, kifulladva, tanácstalanul. Jeanne-Marie nem értett semmit az egészből, de ezt még mindig nem tette szóvá.

98

Clairiére mélyen elgondolkozva nézett rá. Aztán hirtelen meglátta érteden arcát, kérdő tekintetét, és elmosolyodott.

—    Ne legyen olyan rémült, kedvesem. Remélem, hogy tévedek, és nincs semmi baj. Csak éppen ... Sajnos, minden egybevág.

—    Nem értem, semmit sem értek abból, amit mond. Én csak azt tudom, hogy... Szóval az előbb még azt hittem, nagyon fontos... Azért rohantam. De talán nincs is jelentősége. Ahogy a múltkor a kávéügynek sem volt. Vagy ha igen, maga bizonyára réges-régen rájött már.

—    Félre a kishitűséggel, Jeanne-Marie. Hallgatom — mondta a férfi, s mindkét kezével megfogta a nő vállát, közel hajolt hozzá, a homlokuk majdnem összeért. Jeanne-Marie lehajtott fejjel állt, igyekezett leplezni zavarát. Mellesleg tudta, hogy hiába igyekszik. Louis úgyis észreveszi. De hát miért is irigyelném tőle — gondolta, amikor fejét fölvetve belenézett a másik csillogó, boldog szemébe.

—    Szóval arra gondoltam, hogy ... Pontosabban: Jean-Pierre mondott valamit, ami... A lényeg az, hogy tudom, ki a gyilkos.

—    Csak nem? — kérdezte Clairiére, és nem tudott uralkodni kajánságán, bár ezúttal szeretett volna: a hangja mégis elég gúnyosan csengett, Jeanne-Marie azonban nem bántódott meg, szinte helyénvalónak érezte, hogy a férfi nem veszi komolyan. Legalábbis egyelőre.

—    De bizony. Az a gyilkos, akinek az ujjnyomait nem fogjuk megtalálni Margot holmiján.

— Ja vagy úgy. Értem. Ezek szerint elvetette a koffeines kávéelméletét. Azt gondolja, hogy az illető kesztyűben tevékenykedett, s így nem hagyott nyomokat? Hát a fecskendőn tényleg nem, az biztos. De később, a felfedezés alkalmából, gondot kellett fordítson arra, hogy ezt-azt összefogdosson ő is. Ha csak egy kis esze is van, így cselekedett. Márpedig nem kis esze van, ezt már tudjuk. Egyáltalán nem lebecsülendő.

—    Megint nem értem magát. Rendben van, belátom, hogy kellett nyomokat hagynia. De hát a fecskendőn? Hogy jön az ide? Hogy került volna rá az ujjlenyomata? Nem világos.

Nem világos.—    Igaza van, ez így tényleg nem világos. De most nincs időnk, hogy

pontosabban kifejtsem. Sietnünk kell, mert ha nem tévedtem, akkor ki tudja, mi vár ránk még ma reggel.

—    Nem mondaná meg végre, mit keresünk?—    Kit, Jeanne-Marie! Kit! Odile-t keressük. Legalábbis remélem, hogy

Odile-t és nem csupán ...—    Mit, akar ezzel mondani, Louis — borzongoít meg a nő. Clairière

karon fogta, és nagy léptekkel megindult az úton.—    Jöjjön. Hátha ott megtaláljuk! — tért ki a válasz elől a fiatalember.—    Odile-t? Hol ott?—    Hát az új biokertben. Nem tudott Odile hobbijáról? Bár talán

szenvedélynek is bátran nevezhetném. Nos, ő is biokertészettel kísérletezik.

—    O is? Miért, még ki? — kérdezte Jeanne-Marie egészen értetlenül. De erre sem kapott választ.

—    Nagyon büszke az eredményeire. Szóval az egész család zöldségszükségletet maga fedezi. Nem használ semmilyen vegyszert, nem

99

Öntözi a földjét és föl se szántja, csak kicsit fellazítja a talajt. És takarja a palántákat, mondjuk szalmával, vagy valamely bokrosabb zöldséggel. Van egy ismerősöm, az minden második sorba parajt ültet. A paraj gyorsan nő, és alkalmas arra, hogy a többi növényt befedje.

—    Mire jó ez a takarás? — kérdezte jobb híján Jeanne-Marie.—    Hát, azt hiszem a föld így megőrzi természetes nedvességét, s

ezért még a szárazabb időszakokban sincs szükség öntözésre.—    Azt gondolná az ember, hogy az öntözés az emberiség egyik

legfontosabb felfedezése volt, s lám most kiderül ...—    Hát igen, így megy ez, oda-vissza. Ilyenkor vannak bajban az

evolúció szélsőséges hívei. Szóval az öntözés nyomán kilúgozódik a föld, és így.. .

Elhallgatott. Odaértek a veteményeskerthez. Odile az egyik ágyás mellett térdelt, az úton. A hátát egy padnak döntötte, bal kezével a földre támaszkodott, a feje kissé előrebillent, mint aki nagyon elmerül a növények szemléletében. A jobb kezében valami apró tárgy lehetett. Megcsillant rajta a napfény.

6

Jeanne-Marie kiáltozni kezdett, a nevén szólította, de választ nem kapott. Közelebb mentek a térdelő alakhoz, Clairiére finoman megérintette a vállát. Odile teste megbillent, s arccal a veteményesbe bukott. Mereven, mint a kő. Jobb keze felfelé mutatott, ujjai most is görcsösen szorították azt a bizonyos tárgyat, mely nem volt más, mint egy csillogó orvosi fecskendő.

Jeanne-Marie önkéntelenül hátralépett. Clairiére pedig leguggolt a holttest mellé. S akkor meglátta a szép nyelű veretes kést, amelyet valaki tövig mártott Odile hátába

Kísérője követte a tekintetét, s halkan felsikoltott. Szorosan a férfi mellé állt, Louis magához ölelte, Jeanne-Marie a széles mellkasba fúrta az arcát.

—    Jean-Pierre! Ez a kés... Jean-Pierre-é — motyogta, és sírni kezdett.—    Nyugodjék meg, kedves. Ejnye, jöjjön a kúthoz, igyon egy kis vizet,

és mossa meg az arcát,Jeanne-Marie engedelmesen hagyta vonszolni magát, tényleg

megnyugodott kissé a hideg víztől, majd Louis-ra emelte rémült tekintetét. Várt. Jó kérdéseket és még jobb magyarázatokat, hogy eloszoljon valahogy a félelem. De a férfi hallgatott.

Leültek egy padra, háttal Odile-nak. Jeanne-Marie úgy érezte, nem bírná ki, ha még egyszer bele kellene néznie abba a dermedt arcba. S biztos volt abban, hogy soha többé nem felejti el ezt a szörnyű reggelt, a békés parkban a lágyan ringó faágak alatt. Szemét Clairière szemébe fúrta, nem akart látni semmi, de semmi mást. A kezét lassan a férfi erős tenyerébe csúsztatta, és a nagybátyjára gondolt. Meg arra a kislányra, akiért lehullottak a sárkányfejek, megbűnhődtek a vasorrú bábák, aki akkor mindig biztonságban volt, ha a nagy ember lehajolt és kézen fogta őt.

Clairière mintha olvasott volna a gondolataiban, éppen úgy viselkedett, ahogy az a másik Louis is tette volna ebben a helyzetben. Kisimította

100

Jeanne-Marie homlokából a haját, majd a puha szájával gyöngéden megérintette mind a két szemét. Eltűnt a gonosz varázslat, Jamie-ból kiszállt minden rémület. Újra tárgyilagos fiatal nő volt, a reggel nagyon is valóságos éles fényében.

—    Tudja, amikor Jean-Pierre az ujjnyomokról beszélt, úgy félórával ezelőtt, hirtelen rájöttem, hogy ez fontos lehet, és szó nélkül faképnél hagytam őt. Visszarohantam a házba, magát kerestem. De nem volt sehol. Újra kijöttem a kapun, tanácstalanul álldogáltam, amikor megszánt a portás, s megkérdezte, segíthetne-e. Mondtam, hogy magát keresem. Erre fontoskodó arcot vágott, és nagy tisztelettel a következőket mondta: — Monsieur Louis Clairière nyilván szokásos meditációs gyakorlatait végzi a hagymáskert melletti tisztáson.

—    Megköszöntem a felvilágosítást, és rohantam vissza. Bár, sejtelmem sem volt róla, hol lehet a hagymáskert, de reménykedtem benne, hogy megtalálom. Bolyongtam egy kicsit erre-arra. Úristen, micsoda szerencse, hogy ide nem jöttem! Szóval végül megláttam azt a helyet, de maga ott sem volt. Kicsit toporogtam, vártam, hátha előbukkan, de nem. Akkor elindultam visszafelé. Gondoltam, talán elkerültük egymást. Láttam, hogy már rég itt a reggeli ideje. Akkor futni kezdtem, hogy még mielőtt kihozzák a lágy tojást, beszélhessek magával. Tudtam, hogy utána sokáig nem lehet.

Elmosolyodott, és végigsimított a férfi tenyerén. A kezét aztán ott is felejtette.

—    A többit már tudja. Nekem még mindig fáj a fejem az összeütközéstől.

—    Legalább emlékezetes marad a találkozásunk.—    Hát én biztos nem felejtem el! — mondta Jeanne-Marie elfogódott

hangon. De hogy Clairière ne örüljön annyira, gyorsan hozzátette:—    Na, hallja, két halott!—    Ha az a szegény lány egy nappal előbb rémül halálra, akkor most

eggyel többen élnénk — mondta erre szomorúan a férfi. Pedig figyelmeztettem Odile-t. Csak éppen nem tudtam kiszedni belőle, milyen titkot őriz oly elszántan. Csupán az volt világos, hogy veszélyeset. Most már persze értem. Csakhogy nem sokra megyek vele. Odile-t nem sikerült megvédenem.

—    Ne okolja magát, Louis, igazán nem tehet róla. Bár nem mindent értek abból, amit elmondott, azt azért látom, hogy nem akadályozhatta meg ezt a gyalázatot. Hiszen ha Odile nem avatta be magát... Arról van szó, hogy észrevett valamit, ami a gyilkosra nézve végzetes lehetett, ugye?

—    Igen, nagyjából igen. Tudja, Jeanne-Marie, nem is az az érdekes, hogy mit vett észre. Hiszen ő majdnem mindent észrevett. Nézzünk egy példát? Emlékszik, amikor megkérdeztem magától, milyen cipőt viselt Philippe Barette?

— Hogyne! És én nem tudjam rá felelni.—    De ha tudott volna, akkor sem jutunk előbbre. Minthogy ebből

semmiféle következtetés nem adódik, legalábbis olyan nem, ami előbbre vihetne.

— Nem adódik, vagy nem látjuk. Ez nem ugyanaz! — vetette közbe Jeanne-Marie.

101

—    Helyes! Nagyon helyes! Éppen erről beszélek. Abból, amit Odile megfigyelt, le lehetett vonni egy fontos következtetést. Ez itt a lényeg. És ő le is vonta. Hiszen ápolónő volt. Aki tudja, mi mit jelent.

—    Mint a példa mutatja, azt azért mégsem tudta rögtön, hogy ez neki mit jelent. Igaz?

—    Nem, de az igazsághoz közel kellett járnia. A fecskendő is azért volt nála.

—    Nem gondolja, Louis, hogy kicsit sok itt a fecskendő?A férfi azonban gondolataiba merült, már egyetlen szót sem lehetett

kihúzni belőle. Jeanne-Marie nem is erőltette. Inkább megpróbált a mozaikdarabkákból összerakni valamit, valami határozott képet. Nemigen boldogult, szüksége lett volna még néhány információra, de nem kérdezett semmit.

Lassan ballagtak az épület felé, mintha mind későbbre szerették volna halasztani a többiekkel való találkozást. Clairière egy turbolyaszálat rágcsált nagy élvezettel, az arca váratlanul földerült. Megállt, és társnőjére nézett.

—    Ha jól látom, és miért ne látnám jól, akkor még egy fecskendőnek kell lennie, Jamie.

7

A nászutaspár jól leplezett, de annál nagyobb figyelemmel hallgatta a reggeliző társaság érdekfeszítő vitáját. A jóízű falatozás és az egymáshoz intézett közömbös megjegyzések egy percre sem vonták el figyelmüket a kis baráti kör háborúskodásáról, mely inkább elszórakoztatta, mintsem megijesztette volna őket.

Csak akkor ült ki a riadalom és a kétségbeesés az arcukra, amikor az öregúr beavatkozásának lehettek a tanúi. Mindketten bambán meredtek a visszatérő aggastyánra, majd villámgyorsan befejezték a reggelijüket, és sebesen elköszönve kiviharzottak az ebédlőből.

—    Hát ez szörnyű, most mit csinálunk? — kérdezte szemrehányó hangon Giulietta. — Az öreg se nem hülye, se nem süket, Mi meg azt hittük... Mert soha nem bírod tartani a szádat, André.

—    Ugyan, csak nincs azért olyan nagy baj. Gondolkodjunk. Mit hallhatott meg a beszélgetéseinkből?

—    Hát azt, hogy valamit szeretnénk megtalálni. Azt biztosan. S talán a nőt is túl sokszor emlegettük előtte. Ráadásul, te, amilyen meggondolatlan vagy, beszéltél a feleségedről is. Ebből, ha van esze — és miért ne lehetne, ezek után —, akár rá is jöhetett, hogy miben sántikálunk. Már csak az kell, hogy szóba hozza a többiek előtt. Szépen vagyunk. Nyakig benne a pácban. Mondd, André, mikor lesz már ennek vége?

Giulietta sírósan elnyújtotta az utolsó szavakat, és teátrális mozdulattal simította végig gondterhelt homlokát. André épp felelni akart neki, amikor megszólította őket valaki.

A hibbantnak nézett öregúr állt előttük, szálfaegyenesen és elegánsan. Okos szemében aranyos fények csillogtak, ajka körül gunyoros, mégis elnéző mosoly játszadozott. A hangja azonban visszafogott volt, és meglehetősen szigorú.

102

—    Ha nem akarnak a rendőrséggel kapcsolatba kerülni, van más megoldás is. Keressék meg monsieur Clairière-t. Igen figyelemreméltó férfiú. Hibátlan logikai képességekkel. Azok a fényképek is rendkívül figyelemreméltók, amelyeket tegnap este volt szíves megmutatni nekem. Én hoztam el őket a fotóstól, a filmet is velem küldte el. Nos, remek felvételek. Élesek, szépek, jól megkomponáltak ... S ez a sportkocsi sem utolsó... Csak a színével nem tudok megbarátkozni. Ez az élénk rózsaszín mindig irritált.

—    Úristen, hát hogy kerültek ezek a képek... Akarom mondani, Clairiére hogyan találta meg a filmet, amikor... — André hirtelen elhallgatott.

—    Amikor maguk hiába keresték, igaz? Clairière nemcsak megtalálta, hanem azt is megmondta előre, mi lesz a képeken. Tisztelem ezt a fiatalembert. Még sokra viheti. No, Isten áldja magukat, fiam. És ne feledjék, a monsieur sokkal finomabb módszerekkel dolgozik, mint a rendőrség. Fogadják meg egy öregember tanácsát. Öntsék ki a lelkűket neki. Egyébként sincs igen más választásuk. A vizsgálati fogság nagyon kellemetlen. Ráadásul a rendőrség diszkréciójára számítani olyan, mint... — nem fejezte be, csak legyintett, majd méltóságteljes léptekkel faképnél hagyta tátott szájú hallgatóit.

Giulietta megint hisztériázni kezdett, de ránézett szerelmére, és egyik pillanatról a másikra abbahagyta. Ügy döntött, ezúttal elkerüli a pofont. Semmi jót nem várhatott most André-tól. Igyekezett hát lecsillapítani őt azzal, hogy nyugodt maradt, sőt még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy gondolkodjék.

Némán járkáltak az ajtó előtt, s törték a fejüket, mitévők legyenek. Végül mindketten arra az elhatározásra jutottak, hogy feltétlenül beszélnek Clairière-rel. Már készültek is, hogy bekopogjanak a szobájába, hátha előkerült már, amikor sietős léptek zaját hallották. Jeanne-Marie és a fiatal tudós süvített el mellettük, anélkül hogy egyetlen pillantásra is méltatta volna őket.

Egy darabig álltak bambán, aztán egyszerre kezdtek rohanni. A zsigereikben érezték, hogy történnie kellett valaminek.

Úrrá lett felettük a fiatalos kíváncsiság. Annyira, hogy egy pillanatra még a fényképekről is tökéletesen megfeledkeztek.

8

Mielőtt beléptek volna az ebédlőbe, Louis megállt és megszorítva Jeanne-Marie karját, maga felé fordította barátnőjét.

—    Biztos benne, Jamie, hogy menni fog? Úgy várta a választ, mintha az élete függne attól.

—    Azon leszek, Louis. Feltétlenül. Végül is egy kis koncentráció és kész — bátorította magát Jeanne-Marie.

—    Rendben, Igyekszem majd a segítségére lenni. Nem bánnám, ha inkább engem nézne, mint a többieket. Legfeljebb gyanakodni fognak ránk. Még mindig jobb, mintha...

—    Oké, ez nem fog nehezemre esni — mondta a nő, és nagyon komolyan nézett a fiatalember szemébe.

103

Clairière már épp lenyomta volna a kilincset, amikor a portás lépett oda hozzájuk.

—    Bocsánat, de ez a kis madame-nak jött — mondta, és Jeanne-Marie kezébe nyomott egy világoskék borítékot. A nő egyetlen pillantást vetett a feladóra, majd zavartan kettéhajtotta a levelet.

—    El sem olvassa? — kérdezte közömbösnek szánt hangon a tudós.—    Nem fontos. Igazán ráér — tért ki Jeanne-Marie.—    Biztos ez, kedves? Egészen biztos? — a hangja lágy volt, megértő

és rábeszélő. Mintha azt akarná mondani: „nyugodtan és megfontoltan dönts, én ráérek. És tudok várni.”

Jeanne-Marie megértette, és ki tudja, hány év után, elpirult. Hálásan nézett Clairière-re, s biztos volt benne, hogy már nincs mit meggondolnia és eldöntenie. Egy' darabig töprengve tartotta a kezében a felbontatlan levelet, aztán gyors elhatározással a férfi kabátzsebébe dugta, mondván, hogy neki, sajnos, nincs hová tennie, a táskáját nem hozta magával.

A fiatalember megértette a gesztust, szélesen elmosolyodott, s halkan ennyit mondott:

—    Csak meg ne bánja! — azzal lenyomta a kilincset.A többiek szinte mozdulatlanul ültek az asztalok körül Michel sápadtan

rágcsált egy fogpiszkálót, Nicole a haját csavargatta föl-le a mutatóujjára, Jean-Pierre mereven nézett maga elé, és idegességében szinte szünet nélkül vizet ivott, Philippe csukott szemmel ült, mintha aludna, Violette pedig a körmét rágta, lehetőleg észrevétlenül, nehogy Michel rászóljon. Michel azonban úgy festett, mint aki soha többé nem akar megszólalni. Daniel igyekezett közömbösen viselkedni, még fütyörészésre is vetemedett volna, ha Pauline szépen meg nem kéri, hogy ezt azért ne tegye. A felesége ezúttal feszült volt; ahhoz mérten, hogy nem sokkal korábban még az unalomra panaszkodott, meglehetősen feszült.

Az ajtónyitásra egyszerre fordították fejüket a belépők felé, s megkönnyebbült sóhaj is egyszerre szakadt ki belőlük. Nem vették rögtön észre, hogy Odile nincs az újonnan érkezettek között.

—    Bocsássanak meg a késésért, elbeszélgettük az időt — mondta fesztelenül Clairière, majd megdörzsölte a kezét, kedvtelve nézett végig az ételmaradékon, mintha legalábbis valami fejedelmi asztalt mustrálgatna, s engedelmet kért, hogy ezúttal újdonsült barátaival együtt ehessen, minthogy úgyis van — sajnos — két üres helyük.

—    Úgy látom, monsieur, már három van — figyelmeztette őt Jeanne-Marie.

—    Mit akarsz ezzel mondani? — csattant fel Nicole. — Odile bármelyik pillanatban megjöhet.

Jeanne-Marie lehajtotta a fejét, s minden figyelmét a vajnak szentelte, amellyel épp megkent egy pirítóst.

Úgy érezte, meghal, ha bele kell harapnia a kenyerébe, forgott vele a szoba, s alig tudta visszatartani a könnyeit. Clairiére észrevette, hogy barátnője kis híján rosszul van, és a segítségére sietett.

—    Nagyon érdekes beszélgetést folytattam az imént madame Joёl-lal. A biokertészetről. Hallottak már erről? Nem? Hát ez remek, akkor talán röviden Összefoglalnám, mi a dolog lényege.

104

Azzal hosszas előadásba fogott a természetes növénytermesztés módszereiről és hasznáról, az egész társaság legnagyobb ámulatára. Most mindenki hibbantnak nézte az ifjú keletkutatót, mégis valamiképpen hálát is érzett iránta, amiért ilyen közömbös ostobaságokkal eltereli a figyelmet saját szorongásairól.

—    Nos, gondoltuk, megnézzük mi is, milyen a biokert – ért lassan beszámolója végére Clairière.

Hatásszünetet tartott. A többiek értetlenül bámultak rá. Végül Violette törte meg a csendet.

— Miféle biokert? Akarom mondani, hol akarták megnézni?— Lehet, hogy madame nem tudja? Itt, a park végén is van egy efféle

újmódi palántaágyás. Igen, én is csak nemrég értesültem róla madame Odile Balancelle; akarom mondani Jaqumin jóvoltából. Ő ugyanis már rég bevezette ezt a módszert a saját konyhakertjében. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy rendkívül büszke az eredményeire. Nos, ő magyarázta el nekem, hogy miért nem tökéletes az itteni eljárás. Őszintén megvallom, nem mindent értettem kristálytisztán, de azért világos volt, hogy a takarással vannak problémák. Egyszóval madame Joёl volt szíves velem tartnai, mondván, lehet, hogy Odile-t is ott találjuk a veteményesben, hiszen gyönyörű idő van, s őt az egész parkból ez a rész érdekelte a legjobban.

— Na és ott találták? – kérdezte élesen Philippe, aki már nagyon szerette volna végét vetni ennek az ostoba locsogásnak.

— Úgy van, monsieur, ott találtuk.— És mit mondott? Miért nem jött magukkal reggelizni?— Legnagyobb sajnálatomra, nem tudtunk vele beszélni. Pedig

rendkívül fontos lett volna, hogy ott a helyszínen föltegyek neki néhány kérdést – mondta szomorúan Clairière, s közben átható pillantást vetett hallgatóira.

Jeanne-Marie is nagyon figyelte őket, de semmi különöset nem vett észre. Hát persze, aki ezt az egészet eddig végigcsinálta, miért éppen most veszítené el a fejét? Nyilván kitűnően képes uralkodni magán, és a meglepetésekre is fel van készülve.

— Miféle helyszínről beszél? – pattant fel paprikavörösen Jean-Pierre. Egyik pillanatról a másikra lett ilyen ingerült, semmi előzményét nem lehetett észrevenni. – Miféle helyszínről? Hát mit játszunk mi itten? Detektívregényt, vagy mi az isten?

— Ne ordíts, légy szíves? Tudom, hogy nagyon összejött neked, de azért uralkodhatnál magadon, te szerencsétlen! – Nicole hangja olyan ellenséges volt, hogy Michel is felkapta rá a fejét. Mint aki most ébred, csodálkozva kérdezte:

— Mit beszélsz, Nicole? Mi jött össze neki? – kérdeztet értetlenül.— Hát sok minden, ne részletezzük!— Csak részletezzük inkább! Ragaszkodom hozzá! Most például nem

találom a késem. S ennek egyáltalán nem örülök. Nagyon veszélyes jószág, talán emlékeztek még rá, sokszor megmutattam.

— Az a szép nyelű, háromélű, finom reneszánsz tőr? Ne hülyéskedj? Hogyan tűnt volna el? Talán el sem hoztad, Jean-Pierre. Csak most a sok izgalom miatt rémeket látsz – nyugtatgatta Violette a férfit.

105

— Nem, Vilo, biztos, hogy elhoztam. És most nincs sehol. Pedig tűvé tettem érte az egész szobát. Úgy érzem, mintha minden összeesküdnék ellenem. Mintha öntudatlanul a vesztembe rohannék.

— Hát, öregem, neked aztán tényleg rosszak az idegeid – csóválta a fejét Philippe. – Nyugodj meg, majd előkerül a késed. Különben is, mi szükséged rá?

— Remek kérdés, monieur Barette.— Köszönöm – morogta Philippe, de nem lehetett volna ráfogni, hogy

hálásan. Ám Clairière erről nem vett tudomást.— Kedves Jean-Pierre, ugye, nem bánja, ha így szólítom? Szóval

hogyan jutott eszébe utánanézni, hogy merre van az a kés?— Mindenki a festőre meredt. Nem mondhatni, hogya férfi jól érezte

magát a várakozó tekintetek kereszttüzében.—    Hát... Tudom is én... Nem találok rá semmi elfogadható

magyarázatot. Úgy éreztem... Egyszerre azt gondoltam... Ugyan kérem, nevetséges, hát miért is tartoznék én magának magyarázattal?

—    Csak azért, monsieur, mert megleltem azt a kést.—    Tessék? Hol van? Kérem, adja ide!—    Sajnos, a kérését nem áll módomban teljesíteni. Minthogy a kés —

amennyiben valóban az ön tulajdonát képezi — Odile Jaqumin hátában található.

Másodpercekig nem tért magához senki a döbbenettől. Végre Michel szólalt meg, olyan sápadt volt, hogy az arca szinte beleolvadt a frissen meszelt háttérbe, pupillája kitágult, úgy meredt Jeanne-Marie-ra, mintha tőié várna magyarázatot.

—    Hogy mondja? Kérem, ne csinálja ezt! Nem bírom!—    Ugyan, hiszen ez csak egy rossz vicc. Idézet egy könyvből. Csak ott

éppen egy matróz hátában marad a kés — próbált kedélyeskedni Pauline. A többiek azonban, mintha nem hallották volna. Csak Daniel nézett rá nagyon-nagyon csúnyán. De ő sem szólt.

—    Odile! Úristen, lehet, hogy... Mondd, Jeanne-Marie, te is láttad? — kérdezte sírós hangon Violette.

Jeanne-Marie bólintott.—    Odile meghalt. A biokertben. Valami bátor ember hátulról

markolatig döfte belé azt a kést.—    Lehetetlen, hiszen reggel még beszéltem vele! Nagyon jókedvű

volt, az utóbbi időben nem is láttam ilyennek, mint aki jó hírt kapott, vagy tudom is én — suttogta Michel.

— Én is találkoztam vele a folyosón, amikor az újságokért mentem. Ő már fel volt öltözve, még is kérdeztem is, hova megy, de nem árulta el. Mosolygott, és valami olyasmit mondott, hogy jár egyet vagy mi. Őrület. Én már semmit sem értek. — Jean-Pierre a kezébe temette az arcát. — És az én tőrömmel gyilkolták meg! Ugye, mondtam, hogy üldöz a balszerencse. Az én tőrömmel, Úristen!

— Michel, azonnal utazzunk el, nem bírok tovább itt maradni. Egy percig sem. Hát mi folyik itt? Mondjátok meg, mi folyik itt? — zokogott hisztérikusan Violette.

— Attól tartok, madame, hogy az utazást egyelőre el kell halasztania — mondta hidegen Clairière.

106

Egy csöppet sem hatották meg az asszony könnyei, sőt! Hirtelen olyan ingerült lett tőlük, hogy csak nehezen tudta megőrizni legendás nyugalmát. Elege volt ebből a finom társaságból. Elege a halottakból, akiknek semmi igazi okuk nem volt arra, hogy meghaljanak. Csak éppen sértették valakinek az érdekeit. Tán még csak nem is tudtak róla. Mégis megfosztották őket az életüktől.

A fiatal tudós egyetlen tekintettel átfogta az egész társaságot. De ez a tekintet olyan volt, hogy senki nem bírta elkerülni. Sőt! Mint az országútra tévedt mezei nyúl a reflektor bűvöletében, a díszes társaság egyik tagja sem bírt megmozdulni, sem a szemét levenni a tudósról. Pocsékul érezték magukat. A sinológus nagyon jól látta ezt. De az volt a véleménye, hogy még mindig nem eléggé.

9

Délután Clairière hazafelé tartott a postáról. Elégedett volt. Meglehetősen. Az öntelt mosoly ki is ült az arcára. Csakhogy most nem látta senki. Azért így is i jólesett neki. A zsebében egy távirat lapult, amelyet éppen az imént adtak a kezébe. A telefonjai is mind sikerültek.

Lassan összeállt minden. Szerencsére a fiatal nyomozóval is szót értett. Igaz, cserébe odaígérte neki a leleplezés dicsőségét. Mindenesetre szabad kezet kapott. Legalábbis erre a mai estére. És ennyi neki elég is. Hiszen most már igazán csak egészen apró részletek lehetnek, amelyek hiányoznak a képből. A lényeggel teljes mértékben tisztában van.

A kocsibejáró felől ment be a parkba, szerette volna megnézni kedvenc gesztenyefáját. Holnap reggel már nem lesz erre ideje. Hiszen utaznak haza. Ő sem marad itt, pedig valamivel hosszabbra tervezte. A történtek után azonban úgy érzi, ebben a fertőzött levegőben megfulladnának a gondolatai. Persze, nem csak erről van szó. Sőt! Clairière most sem csapta be magát. Miért is tette volna? Inkább szépen eltervezte a hazaút részleteit. Tekintetével nemcsak a gesztenyefát cirógatta meg, hanem a saját kocsiját is, amelyben, ha számításai beválnak, holnap Jeanne-Marie is ott fog ülni.

Ábrándozásából egy ismerős, ám a szokásosnál sokkal megdöbbentebb hang verte fel. Violette-é.

—    Nézzenek ide! Michel azt mondta, ellopták az autót. Hát nem visszahozták? Méghozzá, úgy látszik, teljes épségben. Gondolja, monsieur Clairière, hogy a rendőrség találta meg? De akkor miért nem értesítettek róla?

—    Bonjour, madame. Kellemes délelőtt, ugyebár. Igaz, estére alighanem kitör a vihar.

—    Csak nem? Szinte hihetetlen, olyan tiszta az ég. Mondja, maga mindent tud előre?

—    Ezt véletlenül tényleg tudom — mondta minden büszkeség nélkül a tudós. De nem akarta tovább feszegetni a dolgot. Violette-nak amúgy sem volt érzéke az ilyesmihez. Most sem értette, miről van szó. Úgyhogy Clairière visszakanyarodott az ellopott és váratlanul megkerült Mercedes témájához.

—    Ami pedig a kocsit illeti, madame, igazából nem tolvaj lopta el. Ha jól sejtem.

107

—    Nem értem. Eddig azt hittem, aki lop, az tolvaj.—   Nem mindig. Vannak egészen szélsőséges helyzetek, amikor nem

tehet mást az ember...—    Ugyan, kérem, velem ilyesmi nem fordulhatna elő. —    Ha így van, legyen hálás érte a sorsának — felelte Clairière

fáradtan. Semmi kedve nem volt tovább csevegni a szobrásznővel. Még azt is jobban elviselte volna, ha a műtermét kell megcsodálnia. Mindig nagyon kimerítették a fantáziátlan emberek.

De Violette nem hagyta annyiban a dolgot.—    Nem magyarázná meg, kérem, hogy értette, amit az imént

mondott? Arról, aki lop, de mégsem tolvaj?Clairière csüggedten nézett az asszonyra. De nem volt udvarias

kedvében. Még szerencse, hogy gorombában sem. így csak ennyit mondott:

—    Azon leszek, madame, hogy haladéktalanul megtudja a választ, mégpedig attól, aki ebben a dologban illetékes. Jó lesz így?

Violette egészen megzavarodva nézett rá. Most már végképp nem értett semmit. Ha csak azt nem, legjobb, ha nem kérdezősködik tovább.

Némán ballagtak a kastély felé, ki-ki a saját gondolataiba merülve. Csak az volt a különbség, hogy egyikük jól érezte magát ezen foglalatosság közepette, míg a másikuk pocsékul. Utóbbi szerencséjére szembejött velük az a fiatal matematikus, aki ifjú feleségével szokott turbékolni a szomszédos asztalnál.

Clairière igen szívélyesen köszöntötte, majd engedelmet kért, de halaszthatatlanul szükséges, hogy André La Roche-sal elbeszélgessen. Egyébként is Violette nyilván siet a jó hírrel a férjét megnyugtatni.

— Jöjjön, fiam — mondta a tudós nála mindössze két évvel ifjabb matematikusnak, és atyai mozdulattal a vállára tette a kezét.

André azonban, bármennyire erőltette is, nem tudott annyira lelkesedni, mint alkalmi sétapartnere. Sőt! Az igazat megvallva, igen kényelmetlenül érezte magát. Csak lassan fogta fel, hogy erre semmi oka nincs. Legnagyobb csodálkozására ugyanis Clairière nem kérdezett tőle semmi kellemetlent. Mindössze a munkájáról és a munkatársairól faggatta, egyébre nem is volt kíváncsi. Erre viszont olyan hevesen, hogy a fiatal matematikus egyszerre csak azon kapta magát, hogy képleteket rajzol a homokba, s az ábrákat kimerítő magyarázatokkal kíséri.

Clairiére azonban nem merült ki. Rendületlenül és egyöntetű lelkesedéssel figyelt. És nemcsak a matematikára. Hogy még mire, azt nem kötötte André orrára.    

108

VII. FEJEZET

1

Baljós fellegek gyülekeztek az égen, egyre sűrűbb rohamokat indítva a fény ellen. A nap még hősiesen küszködött velük egy darabig, azután feladta. Sötétség borult a parkra, a fák némán hajladoztak az egyre erősödő szélben, mint megannyi óriás öregember. Nem volt a látványban semmi kellemes: a feketével kevert mélyzöld színek lehangolok, sőt riasztók. Csak képzelni lehetett közéjük a láthatatlan, elnémult madarakat.

Clairière mély lélegzetet vett, majd becsukta az erkélyajtót. Lassú, megfontolt léptekkel az asztalához ment, felkattintotta az olvasólámpát, s anélkül, hogy leült volna, a jegyzeteibe mélyedt. Az iratok ezúttal nem a régi Kínába, nem is Indiába kalauzolták el; egészen közeli eseményekről számoltak be. Mégpedig úgy, hogy azt a fiatal tudóson kívül aligha érthette bárki más. Számok, furcsa félmondatok, rövidítések töltötték meg a jegyzetlapokat, és kérdőjelek, olykor egy-egy felkiáltójellel kísérve.Monsieur Clairière elégedettnek látszott. Ajka széles mosolyra húzódott, szeme ádázul csillogott a fémkeretes szemüveg mögött. Visszatette a papírokat egy dossziéba, összedörzsölte a kezét, s nyugtázta magában a sikert. Ezúttal is megfejtette, vagy inkább logikusan rekonstruálta az eseményeket, mégpedig ugyanazzal a módszerrel, amelyet egyéb munkáiban is alkalmazott: így hát a megfejtés nem csupán rátermettségét bizonyítja, hanem módszerének hibátlan voltát is. E kettős sikerélmény fényében az odakint csapkodó villámok csupán gyertyapislákolásnak hatottak. A fiatalember ügyet sem vetett a viharra.    

A tükörhöz lépett, megigazította a haját, begombolta az ingét és begyűrte a nadrágjába. Hiába, mert ettől nem lett kevésbé lompos: éppúgy lógtak rajta a több mérettel nagyobb göncök, mint amikor Jeanne-Marie először pillantotta meg őt a tulipánágyások mellett. Tornacipője a

109

sok megpróbáltatás közepette még szakadtabb volt, mint az első napon, de a talpán éppoly kiválóan lehetett hintázni most is. A nadrágzsebből kilógott a mosdólánc, melynek végén egykedvűen ketyegett a kedvenc zsebóra. Clairière nem tudta, melyik őséé lehetett e jószág, de az ügyes kis! szerkezet iránt érzett megbecsülésének ez egy fikarcnyit sem ártott. Előhúzta az órát, szeretettel nézegette egy darabig, majd visszacsúsztatta a zsebébe és kilépett az ajtón.    

A huzat kis híján kitépte a kezéből a kilincset. Valaki nyitva felejtett egy ablakot a folyosón. A férfi j gondosan becsukta, majd hangtalan macskaléptekkel lesietett a lépcsőn.    

A társalgó ajtaja előtt egy pillanatra megállt. Elmerülten koncentrált, s nagy odaadással rendezte el arcvonásait. Mire belépett, komoly, szigorú és kérlelhetetlen detektív volt, az igazság elszánt bajnoka. Senki sem vehette észre azt a kaján kis mosolyt, mellyel saját szerepét díjazta a tudós.    

A társaság tagjai csaknem szabályos kört alkottak foteljaikból, mintha érdeklődésüket hangsúlyozandó, körülülnének valakit. Ám a kör közepén nem volt senki.

Legfeljebb Margot és Odile emléke, Vagy az elfojtott, vad rettegés.    Violette igyekezett olyan tartást felvenni, amellyel hangsúlyozhatta

kívülállását. Neki az egészhez semmi köze, nem rajta múlott, hogy még mindig itt van, hiszen a rendőrség nem engedte haza. Nem, ő egyáltalán nem akarta, hogy bármire is fény derüljön. Megelégedett volna azzal, ha elmehet, s aztán egyszer s mindenkorra fátylat boríthat erre a szörnyű és hosszú víkendre. Most az sem érdekelte, mit gondolhat Michel, mi a véleménye a viselkedéséről. S még kevésbé vágyott arra, hogy meghallgassa az öntelt fiatalember nagyképű beszámolóját az eseményekről. Jó vicc, hiszen mit tudhat, mit tudhat ez a tapasztalatlan tejfölösszájú kis tudós, mi olyat, amit a többiek nem? Sőt még a rendőrség sem?!

Philippe ült mellette, meglehetősen morózus hangulatban. Egyre azon törte a fejét, mennyire avassa be Clairière-t. Mert afelől nem voltak kétségei, hogy a fickó nem éri be majd azzal, amit a rendőrség készséggel elfogadott. Philippe Barette időközben rájött, kivel áll szemben. És nem örült, ha arra gondolt, hogy ezt a szembenállást egyszer talán szó szerint kell értenie. Igyekezett kigondolni, hogyan kerülhetné el.

Cigarettára gyújtott, s elszántan fújta a füstöt egyenesen Jeanne-Marie orra alá. A nő nem tett semmi megjegyzést, bár már kaparta a torkát a kellemetlen szagú dohány. Elmerült gondolataiban. Látta maga előtt Margot élettelen arcát, védtelenül lelógó karját, Josi kétségbeesését, a dobozt az összevissza dobált filmekkel, majd a szép nyelű tőrt az éles napfényben, Odile előrebukó testét és egy fecskendőt. Az események bármelyik részletét idézte is föl, mindig felbukkant egy fecskendő, s már azt sem lehetett tudni, melyik kié, hogy került oda, s főleg hogy mi értelme van? Mi értelme van azonkívül, hogy a Josira vetődő gyanút egyre jobban megerősíti? És Odile, a tőr meg Jean-Pierre? Ez már végképp nem fért a fejébe. Nem volt semmi értelme.

Bár Jeanne-Marie is biztos volt benne, hogy Margot gyilkosság áldozata lett, de azt nem látta világosan, mi történt. Képtelennek érezte a Josi ellen emelt vádat, és mégsem adódott más, elfogadható magyarázat.

110

Nyilvánvaló volt, hogy Josi nem tesz ilyet, de az is épp ilyen nyilvánvaló volt, hogy csakis ő tehette. Illetve, dehogy az, hiszen Odile-t semmiképp sem ölhette meg.    

Jeanne-Marie feladta. Úgy érezte, ő ezt a kérdést nem tudja megoldani. Még akkor sem, ha Clairière-nek csalódást fog okozni. S vajon a rendőrség mire  megy az ő szakadozott vallomásukkal? Hiszen ő sem mondott el mindent, de nem ám. Még ClairiÉre-nek sem. Persze meglehet, hogy az elszánt sinológus rájött már rég, mit hallgat el.

Hirtelen összerázkódott. Most jutott eszébe, hogy őt éppúgy meggyanúsíthatják, mint ahogy ő is hajlamos valamennyiüket megvádolni magában. Hiszen mind megtehették volna. S ez pontosan annyira valószínű, mint amennyire teljes képtelenség. Teljes képtelenség, de a gyilkosságok megestek. Ez viszont bizonyosság. így hát bármelyikük, ő maga is... Elhessegette a gondolatait, s megpróbált segítséget kérni Louis-tól, aki időközben az üres félkör közepébe került. Pillantására azonban nem kapott választ, ClairiÉre közömbös tekintete róla éppúgy lesiklott, akárcsak Jean-Pierre-ről vagy Nicole-ról.    

Nicole magába roskadtan ült, szinte összegömbölyödve, mint egy riadt sündisznó. Mindkét térdét felhúzta, karjával átfogta őket, s fejét rajtuk nyugtatva pislogott fölfelé, állandóan a sírás küszöbén. Maga is félt, hogy egészen elveszíti az önuralmát. Borzalmasan egyedül érezte magát a szörnyűségek közepette, mint akit a legnehezebb pillanatban hagytak magára, s már többé nem remélheti, hogy valaki is kézen fogja és megnyugtatja. Mintha kiürült volna körülötte a világ, s ő maga is csak az űrt érezne a fejében. Vajon ki lehet-e ebből keveredni, vajon lesznek-e még normális hétköznapok, uszoda a lányokkal, békés színházlátogatások, meghitt beszélgetések esténként Jean-Pierre-rel a műteremben, a jól végzett munka után? Hová lett az a szép, harmonikus, biztonságos élet? Hazugság volt? Az egész csak szemfényvesztés? Úristen, de hát minden azért történt, mert annyira szeretem Jean-Pierre-t. Csakis azért. S a szeméből kibuggyantak az önsajnálat őszinte könnyei.

Clairière figyelmét ez sem kerülte el, de semmilyen megjegyzést nem fűzött ahhoz, amit látott. Sétált fel-alá, gondolataiba merülve, de látszott, hogy kifelé is éppúgy figyel: átható tekintetét olykor hirtelen fölvetette, s a jelenlévők valamelyikének a szemébe fúrta. Akit eltalált ez a tekintet, az nem mondhatta volna, hogy remekül érzi magát. Vagy ha igen, akkor az nem lett volna igaz.

Michel épp erre gondolt, amikor Clairière pillantása végre elugrott az arcáról. Föl is sóhajtott megkönnyebbülésében. De végeredményben nem bántotta, inkább mintha mulattatta volna őt ez a helyzet. A fontoskodó mesterdetektív, aki azonban — efelől nem voltak kétségei — valóban alapos munkát végez. Jó munkát. Nyilván kiderít mindent, amit csak ki lehet deríteni. A kérdés csupán az, vajon mindent ki lehet-e? Michel erre a kérdésre nem tudott volna válaszolni. De talán ő érezte a legkevésbé rosszul magát. Furcsa izgalommal várta, mi lesz a megfejtés. Éppúgy, ahogy egy-egy jó krimi olvasása közben. Amikor minden esetben egyformán azonosult a gyilkossal és a detektívvel, s mindig annak drukkolt, aki éppen lépéselőnyben volt. Most azonban sejtelme sem lehetett róla, valójában melyik van lépéselőnyben. Vadul

111

koncentrált, legalább azt szerette volna, ha ő jön rá elsőnek, mihelyt Clairiére belefog az okfejtésébe. Mert az egészen nyilvánvalónak látszott,hogy az ifjú sinológus ezért hívta össze őket. Éppúgy, ahogy a klasszikus krimikben szokás. Hát megadja a módját, annyi szent.

Egyszerre képes önmaga és önmaga finom paródiája lenni. De ezt már nem Michel gondolta, hanem Daniel, s közben igyekezett jól eszébe vésni a fiatalember minden mozdulatát. Nem kétséges, hogy nagyszerű modellre lelt Clairière személyében ahhoz a figurához, amellyel eddig nem boldogult. Pedig az új regény egyik legérdekesebb és legfontosabb szereplőjének szánta. Még nem kezdte el a könyvét, csupán alapos vázlatokat készített hozzá, rendezgette őket az íróasztalán csakúgy, mint most a fejében.

Bármennyire megviselte is Margot halála, Josi letartóztatása, Odile meggyilkolása — ez utóbbi tette rá a legnyomasztóbb hatást —, képes volt minden személyes érdekeltségét tökéletesen felfüggeszteni, ha a regényére koncentrált. Szándékosan nem hagyta hát elkóborolni a gondolatait, inkább azon fáradozott, hogy meglelje végre a megoldást. Azt, hogy miképpen illeszthetné be a könyvbe azokat a krimi elemeket, amelyekkel most a való élet szolgált neki. Persze amit ő írni akar, az épp a krimi ellentéte, annak a metafizikáját tagadja. Nem, az ő történetének nem lesz megnyugtató, lineáris logikája, nem fog győzedelmeskedni benne az igazság, sem az igazságszolgáltatás. S itt vajon fog-e?

Mindenesetre nagy érdeklődéssel várta a fejleményeket, azzal áltatván magát, hogy az egész csupán a regényhez lesz adalék, más jelentősége nincs már, hiszen az áldozatokat megannyi Clairière és megannyi kiderített igazság sem támaszthatja fel.

Azt azért nem bánta volna, ha Josi tisztázódik a vád alól. Kedvelte a doktort, ráadásul azt semmiképp sem tartotta valószínűnek, hogy a két gyilkosságot két különböző személy követte volna el. Igaz, elvileg lehetett Balancelle-nek cinkosa is, de azt azért egészeit abszurd lett volna elképzelni, hogy a doktor éppen Odile-t tétesse el láb alól. Persze hallottunk már ilyet: a látszólag tökéletes házasság, tele belső feszültséggel, éveken át növesztett elégedetlenséggel... Nos, és akkor jön a harmadik, vagy nem jön, de éppenséggel jöhetne is... Ugyan, teljesen lehetetlen. Hiszen manapság mégis egyszerűbb elválni...

Daniel meglehetősen büszke volt emberismeretére, azt gondolta, hogy mint írónak is ez a legnagyobb erénye, ez a kiapadhatatlan forrás, amiből könyvei mindig táplálkozni és felfrissülni tudnak. Felfújta amúgy vékony arcát, keskeny szája — mintha duzzogna — megtelt, félig leeresztett pillái alól az olümposziak szelíd megvetése áradt. Mindig így tett, ha alkalma nyílt írói nagyságán elmerengenie.

Pauline éppen ebben a pillanatban nézett a férjére. Elhúzta a száját, még csak nem is ügyelt rá, hogy megláthatják-e a többiek. Ki nem állhatta Daniel önelégült arcát.

És most végképp elege volt mindenből. És nagyon-nagyon szerette volna, ha sikerül végre Danielt úgy istenigazából kihozni a sodrából. Hozzá is látott. Bár hiányzott belőle a belső meggyőződés, szemezni kezdett Jean-Pierre-rel. A dolog mindvégig egyoldalú maradt, a festő nem nézett rá, vagy ha olykor mégis, nem látta őt. De Pauline nem

112

adta föl, le nem vette a szemét róla, mégsem látta meg a férfiban egyre növekvő, kitöréssel fenyegető indulatokat. Ő csak kicsinyes bosszúja eszközét szemlélte benne, révetegen.

Jean-Pierre egyszer csak felpattant, és minden átmenet nélkül handabandázni kezdett.

Elég összefüggéstelenül. Bár a dolgok messzemenően összefüggtek.Mert a levél, a buta libaság, a tőr, Margot halála, Odile biokertje, Nicole

féltékenysége mind ugyanazon a szálon függött, s az is idetartozott, hogy ezt az egészet Jean-Pierre nem bírja tovább elviselni. Mégis, amikor összevissza hányva a szavakat, elhadarta indulatos monológját, mindenki értetlenül és gyanakodva nézett rá. Gyanakodva végre, átváltván így a „mindenki tehette” mindennél nyomasztóbb érzését, egy konkrét, mindjobban megizmosodó vádra, amely vád egyértelműen Jean-Pierre-t célozta meg. A festő a tekintetek kancsal kereszttüzében mindjobban zavarba jött, homlokán verejtékcseppek buggyantak elő, szaporán szedte a levegőt, s kis hebegés után elhallgatott. Döbbenten meredt társaira: megértette, mi zajlott le bennük. Tanácstalanul nézett Nicole-ra, de az asszony továbbra is ellenséges maradt.

Philippe-nek esett meg a szíve rajta, és bár a szereplés kedve ellenére volt, nem állta meg, hogy Jean-Pierre segítségére ne siessen. Ingerülten pattant fel, s úgy ráförmedt Clairière-re, hogy a többiek egy pillanatra minden másról megfeledkeztek. S nyomban egyet is értettek Philippe-el, mondván, miért húzza az időt, adja végre elő a mondókáját, minek terelte ide őket, hagyja végre abba ezt az oktalan, gyerekes és hatásvadászó fontoskodást.

Mindenki felszabadultan kiabált, a céltábla most egyértelműen a sinológus lett egyedül. Louis Clairière egy darabig békésen, ám kaján mosollyal hallgatta az izgatott társaság ricsajozását, s várta, hogy elérkezzék az ő pillanata. Az a pillanat, amikor kimerülnek a többször is elismételt, ám válasz nélkül hagyott indulatos mondatok, s beáll a csend.

Nem is kellett sokáig várnia. Rendíthetetlen nyugalommal rótta tovább az útját, föl és alá, miközben szemlátomást arra készült, hogy belefogjon az előadásba. De még mindig lassan készült.

A vihar nem csendesedett, ellenkezőleg, iszonyúan villámlott, s a dörgések egész közelről remegtették meg az épület vastag falait. Vágni lehetett a feszültséget is.

Szakadt az eső, tombolt a szél, az ablakokat nem volt tanácsos kinyitni. Pedig igen jó hatással lett volna mindenkire egy kis friss levegő. A kifinomult szaglású, kényes orrú Danielt már az ájulás környékezte.

Clairière pontosan tudta, hogy meddig feszítheti a húrt anélkül, hogy elpattanna. És addig feszítette is.

2

Végre megszólalt.— Kedves barátaim, nézzék el nekem ezt a megszólítást, hiszen én is

merőben formálisnak tekintem. Önök több szempontból nézve sem a barátaim, bár e szempontok nem mozdíthatatlanok. Nem is ezért tartom semmitmondónak ezt a megszólítást, hanem azért, mert egy gyilkos ül maguk között. Itt, most, szemben velem.

113

Clairière megperdült a sarkán úgy, hogy nem nézett határozottan senkire, azonban tekintetével mégis végigpásztázott minden arcon. így a durva gyanúsítást bárki magára vehette, de bárki el is hessenthette magáról. Persze nem az utóbbi történt. A döbbent csendben úgy meredtek a tudósra, mintha valami különleges természeti csodát szemlélnének, melyről biztosan lehet tudni, hogy katasztrófába sodorja őket. Jean-Pierre például hang nélkül hápogott, Nicole sírni kezdett, Violette azt suttogta Michelnek: hogy képzeli, ezt meg hogy képzeli, most azt mondd meg! Michel bambán nézett a feleségére, és visszakérdezte: ki hogy képzeli? Mit?

Leginkább Philippe-nek sikerült megőriznie a nyugalmát, bár amikor megszólalt, a szokásosnál is sokkal reszelősebb volt a hangja:

—    Nézze, monsieur, a magam részéről semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy maga, mint e szomorú história önjelölt megfejtője tárgyilagosságra törekszik, sőt ezt tartom egyedül helyénvalónak. Ám arra mégis figyelmeztetnem kell, hogy megállapítása nem merítette ki egészen az objektivitás kívánalmait. Egy személyt ugyanis kizárt a gyanúsítottak köréből. S ez a személy maga, Clairière.

Philippe elhallgatott. Egészen kimerítette ez a kis rögtönzés, oly nagyon igyekezett, hogy a fiatal tudós stílusában fogalmazza meg. Milyen fárasztó lehet neki a beszéd — gondolta, de tudta közben, hogy nem így van. Keze fejével megtörölte a homlokát, s a többiekkel együtt leste, mi lesz a felelet.

—    Úgy van, monsieur Barette. Helyesen látja. Nos, ez a kétségtelenül kissé bántó megállapítás azért hangzott el éppen ilyen formában, mert kíváncsi voltam rá, vajon számíthatok-e a teljes és elfogulatlan figyelmükre. Köszönöm, hogy megnyugtatott.

Violette szólalt meg, kissé megkésve, de annál indulatosabban:—    Mondja, Clairière, honnan veszi maga a bátorságot? Hogy

merészel velünk így beszélni?—    Kedves madame, úgy látom, bátorságot inkább önnek kellene

vennie, ahogy volt szíves kifejezni magát. Venni azt kell, ami nekünk magunknak hiányzik. Nincs igazam? Nos, nincs kedvem magyarázkodásokba bonyolódni, de ha Önöknek úgy tetszik, nem tárok fel semmiféle összefüggéseket, nem tárom fel az önök előtt rejtélyesnek tűnő, ám valójában egészen egyszerű és logikus sorban következő eseményeket. Beérem azzal, hogy leleplezvén a gyilkost, a bizonyítékokkal együtt átadom őt az igazságszolgáltatásnak, s végre visszatérek tudományos munkámhoz, melyet - amióta a maguk kis társasága megzavarta a dolgok rendjét -, nem állt módomban olyan intenzitással folytatni, amilyennek mindenkor szoktam. Kérem, döntsék el, melyik megoldást választják.

Senki sem felelt. Violette-nek azonban kijutott néhány rosszalló pillantás. Elsősorban Jeanne-Marie-é.

A nászutaspár is ott ült a szalonban. André La Roche, matematikus és felesége, Giulietta Montana, a szép olasz színésznő. Ennyit árultak el magukról, semmi többet. Ezenkívül még azt lehetett látni rajtuk, hogy nagyon fiatalok, de még annál is jobban meg vannak ijedve. Senki sem tudta, vajon Clairière miért hívta ide őket, de nem sokat foglalkoztak velük. Volt bajuk anélkül is épp elég. Az ifjú pár mindeddig nem adta

114

semmi jelét annak, hogy részt kívánna venni a beszélgetésben. Most azonban e hosszúra nyúlt, kínos csöndben André szemlátomást egyre jobban feszengett, mint aki nem tudja eldönteni, melyik a rosszabb megoldás, ha hallgat, vagy ha mégis pártfogásába veszi Clairière-t. Hosszú habozás után az utóbbi lehetőség mellett döntött. Végre megszólalt, feladván eddigi igyekezetét, hogy ő is, és szépséges hitvese is egészen észrevétlen maradjon. Mélyen átélte, milyen illetéktelenül pottyant bele ebbe a históriába, s meggyőződése volt, hogy a többiek rossz szemmel nézik jelenlétét. Ebben mellesleg nem is tévedett. Szerencsére azonban eddig nem jutott eszükbe komolyabban gyanúsítani őt. De szép is lenne, ha később sem jutna eszükbe.

— Nem egészen illendő, hogy én szóljak a többiek nevében is, de azt hiszem, valakinek mégis meg kell tennie. Kérem, monsieur, avasson be bennünket abba, amit sikerült megtudnia, mert elviselhetetlen, hogy mindannyiunkra gyanú árnyéka hulljon, s képlékennyé tegye a kapcsolatokat, rettegéssé az együttlétet.

Clairière megdicsérte, ahogy az eminenseket szokás.—    Milyen találó megfogalmazás, monsieur — mondta mosolyogva, s

ember legyen a talpán, aki megmondja, gúnyosan vagy komolyan-e. — Képlékeny kapcsolatok, remek, úgy találja, monsieur Daniel? Akár regénycímnek is beválna, nem igaz?

Daniel nem felelt. Sejtette, hogy az amatőr detektív nem is vár kérdésére választ. De azért nem érezte jól magát. Nem kedvelte az efféle kétértelmű kedélyeskedést. Különösen nem egy ennyire kétértelmű helyzetben.

Az ifjú keletkutató ráérősen folytatta.—    Nos, igen. Alighanem ezzel kezdődött minden. A viszonyok

képlékennyé és így veszedelmessé váltak. Erre célzott monsieur La Roche, ugyebár. Igen figyelemreméltó, ha meggondoljuk, hogy ön, ha nem tévedek, egészen mostanáig senkit sem ismert ebből a társaságból. Madame Giuliettát kivéve, természetesen. Vagy mégsem ez az igazság? Nos?

Éles, kaján tekintetét szinte André agyába fúrta, olyan követelőn és könyörtelenül, hogy a fiú képtelen volt megszólalni. Hosszas krákogás és torokköszörülés után csak ennyit nyögött ki:

—    De hiszen, mondtam már önnek, sohasem láttam őket addig, míg...—    Igen, barátom, mondta, persze. Ne higgye, hogy megfeledkeztem

róla. Csak éppen... Nos, vegyünk egy kicsi kis példát. Valakitől megkérdeztem, hallott-e az első napon a vacsora előtt diszkózenét, s ő azt mondta, nem. Nagyon határozottan mondta. Nem rögtön jöttem rá, miért állított valótlant. De rájöttem.

Nicole közben akart szólni, Clairiére azonban ügyet sem vetett rá, sietve folytatta:

—    Vagy egy másik példa. Madame Odile kiváló megfigyelő volt. Ezt többször is alkalmam nyílt észrevenni. Nos, a végzetes éjszakát követő reggelen is megfigyelt valamit. Mégpedig olyan valamit, ami betölthette volna a banánhéj szerepét, amelyen még a legagyafúrtabb gyilkosok is el szoktak csúszni előbb-utóbb. Ám hiába kértem, titkát nem osztotta meg velem. S most alighanem a boncasztalon fekszik, marcona mészárosok kése alatt.

115

Clairière hatásvadászó mondatai célba találtak. Senkinek sem támadt kedve kifogásokat emelni.

André is hamar beadta a derekát. Érezte, hogy nincs értelme szembeszegülni ezzel az emberrel, úgyis mindenre rájön, s ha nem, akkor sem árt elkerülni, hogy ujjat húzzon vele. Pontosan maga előtt látta Odile előrebukó, merev testét, s a tőrt a hátában. Hirtelenjében maga sem tudta biztosan, vajon ott volt-e a biokertben, vagy csak ilyen élénk a vizuális fantáziája. Azt azonban szilárdan eltökélte, hogy ezt a kétségét nem osztja meg senkivel.

—    Nos, hát ami azt illeti... Madame Pauline Clée-t régebbről ismerem. Még utolsó éves egyetemista koromból. Egy sportklubban kötöttünk ismeretséget, és egész jól összebarátkoztunk. Aztán ő hamarosan férjhez ment, s így vége szakadt a kapcsolatunknak. Hát ennyi. ..

—    Ejnye, monsieur La Roche! Még hogy vége szakadt ?—    Maga csak ne okvetetlenkedjék — vágott közbe Pauline. — Igenis,

vége szakadt, megszakadt, abbamaradt, vagy, ahogy önnek a legjobban tetszik. Több, mint két éve nem láttam André-t. Ha hiszi, ha nem.

—    Ahogy parancsolja, madame — hajolt meg a fiatal nő felé a tudós, olyan mesterkélt grandezzával, hogy Jeanne-Marie önkéntelenül elnevette magát. Kapott is Pauline-tól egy gyilkos pillantást cserébe.

Pauline talán ezért nem vette észre, hogy néz rá a férje.Pedig igen figyelemreméltó látvány volt. Épp olyan, amilyet szeretett

volna látni.—    Befejezte, monsieur La Roche? — kérdezte egyszerűen Clairiére.—    Ó, igen, hogyne, természetesen! — felelte kapkodva a fiú.—   Nem tette helyesen, fiam! Avagy lehetséges volna, hogy nem ismert

meg? — emelte meg a hangját Michel, mindenki nagy csodálkozására. Eddig úgy viselkedett, mintha egyáltalán nem jutnának el hozzá a szavak, legfeljebb hangok, értelmüktől megfosztott hangok formájában. S most egyszerre egészen éber lett a fizikus, átható és rosszalló pillantással tartotta fogva a fiatal matematikus zavart tekintetét, s állhatatosan várta a választ.

André azonban nem tudott mit mondani. Nem értette az egészet. Lesütötte a szemét, és beharapta az ajkát. Megszégyenítettségében legszívesebben kirohant volna a szobából. A házból, sőt most úgy érezte, készséggel az egész világból is. Annyira megzavarodott, hogy képtelen volt végiggondolni, vajon Michel miért csinálja ezt vele. Clairière mentette ki, ha nem is végleg, ebből a kínos helyzetből. Amitől aztán még jobban megzavarodott. A tudós ugyanis így szólt:

—    Nagyon kedves öntől, monsieur Deville, hogy ilyen buzgón a segítségére sietett. De fiatal barátunk védelmében meg kell mondanom, ezúttal nem hallgatott el semmit, hiszen az önnel való ismeretségének valamennyi részletébe engem már beavatott egy korábbi beszélgetésünk során. Én azonban átmenetileg célravezetőnek tartottam, ha ezt nem hozzuk itt szóba. Átmenetileg, természetesen.

Michel paprikavörös lett mérgében. De nemigen tudott mit kezdeni ezzel a méreggel. Azonkívül, hogy háromszor is elismételte, igaz, egyre halkabban:

—    Hát ez hallatlan!

116

—    Mi ez az egész, Michel? — kérdezte értetlenül Violette, akinek bámulatra méltó érzéke volt ahhoz, hogy a lehető legrosszabb pillanatokban tegye fel ügyefogyott és akaratával ellentétben igen kínos kérdéseit.

Michel nem felelt, csak mordult egyet, mint egy kutya, ha az utolsó másodpercben elkapják az orra elől a hőn vágyott velős csontot. Ám a felesége nem hagyta ennyiben a dolgot.

—    Miért nem felelsz? Honnan ismered ezt a fickót. És én miért nem tudok erről?

Clairière nagy érdeklődéssel figyelte az alkalmi főszereplők. arcát, aztán mégis megszánta Michelt, vagy legalább úgy tett, nagyon hitelesen, s lecsendesítette az asszonyt, mondván, hogy erre még feltétlenül visszatérnek, de a madame megnyugodhat, nincs a dolognak igazán jelentősége. Mármint a gyilkosság szempontjából nincs.

— Hála Istennek, akkor legalább Michel gyanún felül áll — sóhajtott Violette.

—    Lehetséges, hogy ennyire pontatlanul fogalmaztam volna? — érdeklődött őszinte kíváncsisággal a tudós. — Ha jól emlékszem, semmi effélét nem mondtam. Nem tartunk még ott, hogy bárkit is felmenthetnénk a gyanú alól. Nemcsak a maga férjét nem. Önt sem, madame.

—    Nahát, ezt aztán végképp kikérem magamnak! Hogy képzeli! Rágalmaz, gyanúsítgat kedvére, mi meg hallgatunk. Mondjátok meg őszintén, miért hagyjuk ezt? Ráadásul csak megy a szócséplés! Fölöslegesen, hiszen semmit meg nem tudtunk eddig.

—    Valóban így gondolja, madame? Nos, akkor megkérdezném öntől, hová rejtette a fecskendőt?

3

Violette szája tátva maradt, de így sem igen kapott levegőt. Felszaladt a szemöldöke, az arca elrajzott kérdőjelet formázott, de hang nem jött ki a torkán. Mindenki nagy érdeklődéssel fordult feléje. Sőt, amennyire meg lehet ítélni, a férje nem kis kárörömmel kezdte unszolni, hogy feleljen csak monsieur Clairière kérdésére. De hiába. Violette néma maradt. Ha ránézett az ember, azt hihette, hogy örökre. Mi tagadás, Michel ezt egy csöppet sem bánta volna.

Végre mégis megemberelte magát, s megszólalt az aggódó férj nem teljesen őszinte hangján:

— Mit akar ezzel mondani Poirot? A feleségem elrejtett volna egy fecskendőt? Mondja, az a három, ami forgalomban volt, magának nem elég?

— Sok is, monsieur, valóban. Jól látja. Ugyanakkor van az éremnek másik oldala is, mint rendesen. Nos, mégis helyesnek tartanám, ha madame Violette megmutatná azt a fecskendőt. Alighanem érdekes tapasztalatokat szereznénk, ha a laboratóriumba küldenénk. Bár hovatovább már valamennyien sötétben is megismerjük a koffeint.

— Egy szót sem értek ebből, Louis! – kiáltott fel Jeanne-Marie – Hiszen ennek végképp semmi értelme nincs.

117

—    Igaza van — helyeselt csillogó szemmel á tudós. Valóban nem sok értelme van, ám mégis létezik. Léteznie kell.

—    Honnan veszi, hogy Violette-nak köze lehet holmi fecskendőkhöz? Hiszen a varrótűvel sem tud bánni, nemhogy ilyen kényes jószággal! — tartott ki Michel az álláspontja mellett.

— Úgy van. Kizárt dolog, hogy Violette ilyen holmikkal játszadozna — vette védelmébe az asszonyt Jean-Pierre is.

— Hát attól tartok, nem is nevezhetjük játszadozásnak a dolgot — komorodott el Clairière. — Kérem, madame, feleljen a kérdésemre. Mikor járt Margot Parachever szobájában?

Violette szemlesütve hallgatott, keze görcsösen szorította a fotel karfáját, mintha legalábbis fogorvosnál lenne, s várná az első injekciót.

—    Nem kell feltétlenül megmondania a pontos időt. Elég, ha arra felel, életben volt-e még a fiatal hölgy, avagy...

Vilo felsikoltott. Majd egészen halkan azt mondta:—    Kérem, kérem, monsieur, miért csinálja ezt velem? Tönkre akar

tenni egészen?—    Ugyan, ugyan, hát nem látja? Tisztázni szeretném önt, hiszen az

előbb rágalmazással vádolt, ugyebár!—    Tisztázni! na mondhatom. Ennél még az is jobb volt, amikor

gyanúsított!—    Na, ebből elég, kedvesem! — csattant föl Michel. — Felelj szépen

Poirot-nak, úgysem hagy békén addig, amíg mindent ki nem szedett belőled. Mellesleg, ha nem veszed rossz néven, engem is érdekelne, mivel töltőd az éjszakáidat, míg én édesen alszom vélt oldaladon.

—    No, te csak hallgass, Michel. Amikor fölébredtem, úgy... hánykor is lehetett? Sejtelmem sincs. Nos, nem voltál a helyeden. Most erre mit tudsz mondani?

—    Képzelődsz. Különben is én kérdeztem először!—    Hagyjátok abba, így nem megyünk semmire. Kérlek, Vilo, válaszolj

előbb te a kérdésekre, aztán majd tisztázhatja magát a férjed is — mondta higgadtan Jeanne-Marie.

—    Köszönöm, madame — mosolygott rá az önjelölt nyomozó. — Nos, hallgatjuk Violette.

Az asszony felvetette a fejét, s minden erejét összeszedve belefogott a vallomásba. De épp csak valami indulatszócska rebbent fel reszkető és nikotintól sárga szájszéléről, s máris elakadt. Könyörögve nézett a többiekre, hátha valaki a segítségére siet. Végül Clairière-en állapodott meg elveszett tekintete.

—    Képtelen vagyok, monsieur — hebegte, s újra lehajtott a feje, mint valami vihartól tépett napraforgó.    

—    Semmi baj! Csak arra kérem, figyeljen jól. És állítson meg, ha valamit netán rosszul mondanék. Bár erre aligha kerülhet sor — nézett körbe diadalittasan a fiatalember. Ahogy sűrűn forgatta a fejét, szemüvegén oly élesen villogott a fény, mint hajdani párbajozók tőrén a kora reggeli napsütés.

— Mint talán észrevették, szeretem megfigyelni az emberek viselkedését. Érdekes összehasonlításokat teszek, olykor meglepő következtetésekre jutok. Mellesleg éppígy érdekelnek az állatok és a növények is.

118

—    Különös tekintettel a tulipánokra, igaz? — szólalt meg végre az időközben valamelyest megnyugodott Nicole. De senki sem mondta neki, hogy okos kislány. Sőt

—    Nos, olykor kísérleteket is végzek. Elég jó eredménnyel — ennyi volt a válasz, ha ez annak tekinthető egyáltalán.

Clairière megszakítás nélkül folytatta.       —    Feltűnt nekem, hogy madame Violette melegben is hosszú ujjú

ingeket visel, míg a hölgyek többsége egészen szellős trikókban jár. Ez persze önmagában még nem jelent semmit. Csakhogy madame felgyűrte az inge ujját. Ám soha nem a könyöke fölé. Olykor öntudatlanul tekergette a kelmét, majd riadtan húzogatta vissza. Nem értettem ezt a gyakran ismétlődő mozdulatot. Sok apró megfigyelést kellett még tennem, hogy rájöjjek a dolog nyitjára.    

—    És rájött? — kérdezte kétértelmű hangsúllyal Philippe Barette.    —    Bármilyen hihetetlen is, monsieur, rájöttem. Igen. Kérem,

madame, gyűrje az ingujját a könyöke fölé. Ha lehet, a bal karján.    

Az asszony bénultan ült a fotelban, egészen beleolvadt, mintha a huzattal egyneművé szeretne válni, s eltűnni egy egyszerű funkcióban, hogy soha többé ne foglalkozzon vele senki. Ez persze nem ígérkezett könnyű mutatványnak, s talán nem is kell mondani, hogy az eredmény lehangoló volt. Violette olyan lett, mint egy görbe, falhoz kent, de még elég elevenen pislogó nagy sárga rovar. Clairiére nem szánta meg, hanem megismételte a kérését:

—    Na, mi lesz? — mordult rá szokatlanul durván Michel.Vilo lassan felhúzta az inge ujját, de a szemét becsukta közben. A

sinológus odalépett mellé, gyöngéden megfogta és kifordította a karját. A többiek köréje gyűltek. Violette vénáját számtalan apró tűszúrás halovány helye ékesítette.

Senki sem akadt, aki ne tudta volna, mit jelent ez. Giulietta is tudta, persze. Mégis ezt a pillanatot látta alkalmasnak arra, hogy fölhívja magára a figyelmet. Még azon az áron is, hogy a többiek ostobának tarthatják. Megtérül ez még nekem, jól jön. Inkább libának higgyenek, mintsem kiderüljön, hogy helyén van az eszem — gondolta elégedetten.

—    Mit jelent ez, monsieur Clairière ? — kérdezte ártatlan pislogások kíséretében.

—    Milyen gyönyörű szeme van a signorénak. Igazán figyelemreméltó. Bár, úgy tesz, mintha nem látásra használná! Gondolja, hogy érdemes?

—    Bocsásson meg, nem értem, mit akar ezzel mondani — felelte Giulietta, s még tágabbra meresztette valóban csodaszép szemét, miközben egyik kedvenc szerepére koncentrált. Arra a fiatal lányra, akinek szépségével egyes-egyedül csak a butasága vetekedett, mígnem fölényes győzelmet is aratott fölötte. Clairière azonban nem volt erre a kétségkívül impozáns attrakcióra komoly vevő. Undokul csóválta a fejét, majd legyintett egyet, mint aki így is, úgy is célba ér, fölösleges hát efféle apróságokon fennakadnia.

— Nos, Violette, felvilágosítaná kedves barátnőnket? Valószínűleg nyelvi akadályok miatt ilyen értetlen. Maga tud olaszul, ha jól hallottam.

119

Violette azonban meg volt győződve róla, hogy franciául sem tud. így hát meg sem kísérelte, hogy válaszoljon.

— Nos? Mi ez? Morfium? Heroin? Vagy mi is van meg? — gonoszkodott Michel nem csekély élvezettel.

— Alighanem morfium. Sajnos, madame Margot-tól már nem kérdezhetjük meg. Tőle kellene, igaz, Violette?

Az asszony csüggedten bólintott.— De Odile Jaqumin is kielégítő válasszal szolgálhatna, ugye? Furcsa

módon azonban őt sem faggathatjuk ki többé. Nagyon érdekes.Violette értetlenül bámult Clairière-re. Ezúttal valóban sejtelme sem

volt arról, hogy mit akarnak tőle. A tudós szerencsére azonnal észrevette ezt, és történetesen hajlandó volt el is hinni. Így hát Odile-lal nem gyötörte tovább.

Madame Violette Ambroise egy szép napon rákapott, a morfiumra. Valószínűleg egy ártatlannak látszó véletlen segítette hozzá, a részletek nem nagyon érdekesek. A lényeg az, hogy kipróbálta, és megdöbbenve tapasztalta, milyen jó hatással van rá. Sokkal jobb hatással, mint az alkohol, amelyet valóban nem is szeretett, bár egyre gyakrabban folyamodott hozzá, így hát elhatározta, hogy szorongásait, melyek a legváratlanabb pillanatokban vad rohamokkal támadtak rá, ezentúl morfiummal fogja oldani. A kérdés csak az volt, hogyan szerezze be az egyre nagyobb mennyiségben szükséges adagot. Eleinte az idős háziorvossal próbálkozott, nem igazán tartós sikerrel. Az öregúr hamarosan rájött, hogy kedvence miben sántikál. Felelősségre vonta, mondván, megőrzi a titkát, ha cserébe komoly ígéretet tesz, hogy felhagy a méreg élvezetével. Violette a szavát is adta, ám nem tudta sokáig betartani.—    Hát ezt meg honnan az ördögből tudja! Micsoda élénk fantázia. Meseírónak is beválna, mister Holmes — gúnyolódott vele Daniel. — Szavamra, lenyűgöző történet.

—    Nos, ha arra kényszerülnék, meglehet, képes volnék holmi meséket is írni. Persze színvonalasakat. Az efféle banalitásokat bizonnyal széles ívben elkerülném, monsieur — mondta Clairière, szelíd rosszallással a hangjában.

—    Ám ezúttal szó. sincs erről — folytatta. — Természetesen mindaz, amit elmondtam, s amit még mondandó vagyok, tényekkel alátámasztott hipotézis. Azaz, bizonyossággá vált feltételezés. Kis nyomozással sikerült megtalálnom Violette Ambroise háziorvosát, aki belátván, hogy ezúttal kénytelen eltekinteni a titoktartástól, töviről hegyire elbeszélte nekem, amire kíváncsi voltam. Tegnap, telefonon értekeztünk. Nos, elégedett, mister Stevenson?

—    Ezzel meg mit akar? — kérdezte felcsattanó hangon az író.— Nyugodjék meg, semmi különöset. Csupán nem szeretném

viszonzatlanul hagyni a bókját — felelte ártatlanul a tudós. — Csak nem attól ijedt meg, hogy doktor Jekyll és Mr. Hyde különös esete jutott az eszébe, he?

Daniel nem felelt. Bánta már, hogy az imént kinyitotta a száját. Elhatározta, hogy ezentúl csak akkor szólal meg, ha kérdezik. De akkor sem biztos. Zavarát leplezendő, szórakozott ábrázatot öltött, s mélázva

120

tekergette ujján ellenszenves pecsétgyűrűjét.Pauline lélegzetvisszafojtva figyelte. Még soha nem látta ilyen

elveszettnek a férjét. Csak nem csinált valamit ez az őrült? De hát miért tette volna? Mi a fene oka lett volna rá? Pauline simán el tudta képzelni bárkiről, hogy embert öl, beleértve hőn szeretett hitvesét is. Csak azt nem tudta elképzelni, hogy egy gyilkosságnak ne legyen jól megfogható indítéka. Legalábbis annyira megfogható, hogy a tettest tettre indítsa. Mert, hogy kinek mi az elég ok, az már más kérdés. Teljességgel egyéni dolog, gondolta az ifjú hölgy. Így hát semmilyen magyarázaton nem akadt volna fönn, csak azt tartotta fontosnak, hogy legyen magyarázat. Például azért utálta Daniel könyveit, holott rövid házasságuk ideje alatt valamennyit el kellett olvasnia, mert Danielnél soha nem volt válasz a miértekre. Soha nem derült ki, valójában mi is történt, s főleg miért. Igaz, Daniel nem krimiket írt, de ezt az apró különbséget Pauline őszintén elhanyagolhatónak tartotta.

Hirtelen arra lett figyelmes, hogy Clairière hozzá beszél. Nem értette, hogyan kerül bele a buliba, s kérte, ismételné meg a kérdést.

— Csak annyi volt madame, hogy ugyebár nagyon nehéz leszokni a morfiumról? Még akkor is, ha az ember veszettül fiatal. De nem lehetetlen.

Pauline-t mulattatta a dolog. Soha nem szégyellte morfinista múltját, hisz könnyűszerrel gyermekkori botlásnak volt minősíthető. Amilyen kitartó elfogultsággal szerette önmagát, még bájosnak is találta, pontosabban bájosan pikásnak, hogy éppen egy, a századelőn divatos, lassan kivesző kábítószer ejtette rabul annak idején. Igaz, Danielnek soha nem szolgált részletes beszámolóval, de ez inkább csak azért volt így, mert nem került szóba semmi olyasmi, ami eszébe juttatta volna. Ilyen szempontból egy percig sem tartott a férjétől, vakon megbízott a nagyvonalúságában. Bele is fogott hát, hogy töviről hegyire elbeszélje a maga históriáját. Clairière azonban udvariatlan sietséggel leintette, mondván, hogy csupán egy igenre, avagy egy nemre volt kíváncsi, nem érnek rá úgymond beleveszni holmi részletekbe. Pauline duzzogva vonult vissza, és sokáig azon törte a fejét, hogyan törlesszen majd adandó alkalommal a pökhendi tudósnak.

Clairière azonban már rég ügyet sem vetett rá. A szerencsétlen Vilót figyelte, nem volt benne valami sok könyörület. Egyébként nemcsak Violette iránt nem. Ügy érezte, egyedül a halottak kivételek. A jelenlévők rászolgáltak az ő keménységére. Mégpedig alaposan. És furcsa módon ezek a halottak sokkal elevenebbek voltak a képzeletében, mint az élők. Odile-t fehér köpenyben látta Balancelle doktor magánklinikájának folyosóin, és nem fecskendő volt a kezében, hanem egy csokor virág, amelyet valamelyik beteg kérésére vázába rakott. A másik helyszín, amelyen Odile Jaqumin a fiatalember képzeletében tevékenykedett, a kert volt. Egy meghatározatlan kert, felruházva a parkbéli vonásaival, csakúgy, mint az asszony elképzelt otthoni földjének tulajdonságaival. A kert ideája — gondolta felületesen Louis Clairière.

Persze, Odile-t nem egy idea ölte meg. És nagyon is konkrét volt az a kert, amelyben holtan találták. Még annál is több. Üzenet volt, az áldozat

121

önkéntelen üzenete. Amellyel megjelölte gyilkosát. Ebben Clairière egy pillanatig sem kételkedett.

4

Eközben túlságosan hosszúra nyúlt a csend, a sinológus ráeszmélt, hogy ezzel most már a kívántnál jobban meggyötri Violette-et, így hát újra beszélni kezdett. Annál is inkább, mert nem kerülte el a figyelmét Michel rejteni próbált, ám mégis nyilvánvaló kárörvendezése felesége lelepleződésen és zavarán. Ez meglehetősen bosszantotta a fiatal tudóst, bár őszintén szólva Vilo iránt sem érzett egy csipetnyi személyes vonzalmat sem.

—    Kedves madame, ne legyen, kérem, ennyire elkeseredve. Legalábbis e káros szenvedélye miatt ne. Igazán távol áll tőlem, hogy e sajnálatos pótcselekvés jelentőségét lebecsüljem, de teljesen biztos vagyok benne, hogy önnek meglesz a kellő lelkiereje ahhoz, hogy megszabaduljon tőle. Természetesen ehhez a környezete segítségére van szüksége. Ez pedig már bonyolultabb kérdés. Hiszen többek között éppen ez e környezet kergette bele a méreg élvezetébe. Nem találja, monsieur Deville.

Michelnek az arcára fagyott a sejtelmes, kárörvendő vigyor.—    Mit akar ezzel mondani? — kérdezte méltatlankodva, pedig tudta.

Sőt látta Clairière arcán, hogy lehetetlen lesz eloszlatni azt a meggyőződést, miszerint őt komoly felelősség terheli felesége egyre határozottabbá való neurózisáért. Világos volt, hogy a keletkutató tudja, mit beszél, sokkal inkább tudja, mint Violette valaha is. Ám a kérdésre nem felelt, mintha el sem hangzott volna. Mellesleg a többiek sem vettek róla tudomást.

—    Hol is hagytam el? — kérdezte tettetett feledékenységgel a tudós. — Igaz is, Violette, megtalálta, amit Margot szobájában keresett? Aligha, ugye?

Violette egy szót sem szólt, csak elveszetten ingatta a fejét..Giulietta hirtelen úgy érezte, itt az ideje, hogy helyrehozza iménti

baklövését. Haladéktalanul bele is fogott:—    Ugyan, ugyan! Csak nem ad hitelt ennek a gyöngécske

védekezésnek? Hiszen így sincs semmi értelme az egésznek. Nyilvánvaló, hogy Violette megtalálta, amit keresett, és valamilyen okból azonnal használta is. Gondolom, maradt még neki így is elég.

—    Szóval úgy véli, hogy meg is van a gyilkos?— Pontosan.Clairière már-már kedvesen mosolygott. Giuliettát csak az zavarta,

olyan kedvesen, ahogy egy kisgyermekre szokás, aki valami éktelen butaságot mondott.

—    Nos, dicséretes ez a buzgalom, signora. És nem is feltétlenül nélkülözi a logikát. Csakhogy elvont egy kicsit. A valóság ismeretét ugyanis nélkülözi.

— Már miért nélkülözné, ahogy maga mondja? Hiszen végtére is semmit sem tudunk arról, hogyan ölték meg Margot-t.

122

—    De azért a jelen esettel kapcsolatban három dolgot mégis tudunk. Az első egyébként már feleslegessé is teszi, hogy a másik kettőt megemlítsük.

—    Éspedig?—    Nos, meglehet, ismét nyelvi problémái voltak a megértés terén,

signora, de Margot Parachever-t, mint tudjuk, nem morfiummal ölték meg. Így hát... Igazán sajnálom — Clairière széttárta a karját és látszott rajta, hogy őszintén beszél. Valóban sajnálta, ha az idejét ostobaságokra kellett fecsérelnie.

—    Belátom, igaza van, de azért ha mégis elmondaná azt a másik két dolgot, amire célzott. Hátha akkor okosabb leszek — kérlelte Giulietta, akin egyáltalán nem látszott, hogy felfogta volna, mekkora baklövést követett el.

—    Aligha — mormolta Clairière, de azért nem tagadta meg a színésznő kérését.

—    Ám legyen. Tudjuk, hogy az áldozat testén semmi nyoma még egy tűszúrásnak sem. Leszámítva persze azt, amelyet Balancelle doktor okozott neki. Ezért is tartóztatták le őt.—    Mintha tegnap este azt mondta volna, hogy már a rendőrség is hajlamos belátni, nem Josi volt a tettes — kapcsolódott bele Daniel.

—    Pontosabban: a doktor nem lehetett a tettes. Legalábbis az az injekció, amelynek szemtanúi voltunk, nem végezhetett Margot Parachever-val

—    Bizonyos ez? — kérdezte Michel.—    Már megint Josi ellen beszélsz! — nézett rá szemrehányón Jeanne-

Marie.—    Nem ellene. Csak éppen kétségeim vannak. Mire alapozza, kedves

Poirot, hogy nem Josi tette?—    Alig hiszem, hogy ezt mondtam volna. Mindössze annyit állítottam,

hogy az a bizonyos injekció, amelyről szó van, nem lehetett a gyilkos méreg. Ez a doktort egészében még nem menti fel.

—    Hogyhogy nem lehetett? Hiszen a fecskendő, mármint az igazi megőrizte a koffein nyomait, ha jól tudom.

—    Jól tudja. Csakhogy bárki játszhatott azzal a fecskendővel. Különösen az, aki éppen Josira utazott ebben a mocskos menetben. De akár még ő maga is megtehette volna... Igen, nem is rossz módszer, ha meggondoljuk... — elharapta a mondatot, majd így folytatta.

—    Nos, ezt egyelőre hagyjuk. Még nem tartunk ott. Ha megengedik, folytatnám.

—    Kérem, monsieur Clairière, mintha az imént két apróságot emlegetett volna. Nagyon szeretném tudni, mi a másik — érdeklődött tovább Giulietta.

—    Rendben van, signora. Tudniillik a másik...Michel vágott közbe, nagyon erőszakosan.—    Hiszen még az egyiket sem értjük! Minek ez a nagy sietség?—    Feltétlenül visszatérünk rá, ne aggódjék. Most azonban szívesen

válaszolok a signorának. Bár jobban örültem volna, ha ezt a másik kis bizonyítékot maguk találják ki — csüggedten hordozta körbe a tekintetét, úgy nézett rájuk, mint megannyi dísztökre, amelyektől sajnálatos módon nem várhat semmi értelmes megnyilvánulást.

123

—    Milyen különös . .. próbálkozott újra. Pedig valamennyiük szeme láttára győződtem meg arról, hogy madame Violette nem találhatta meg azt a morfiumot.

—    Várjunk csak! Hát persze ... — szólalt meg gyorsan Jeanne-Marie.—    Amikor megnézte a karját... Mármint Violette-ét... Illetve

megmutatta nekünk... Nem csupán azért, tette, hogy bizonyítson.... Hanem akkor győződött meg róla, hogy azon a karon vannak friss szúrásnyomok vagy nincsenek. Ezek szerint nem voltak.

—    Úgy van, Jeanne-Marie. Na, végre!—    De hát mit bizonyít ez? — próbált kötözködni Giulietta.—    Éppen azt, amit bizonyítottunk vele, mia cara. Nem kell hozzá túl

nagy képzelőerő, hogy belássuk. Adva van egy kétségbeesett asszony, aki már jó ideje nem jutott hozzá az adagjához. Minden reménye, hogy azon a bizonyos estén megkapja végre Margot-tól. Legnagyobb bánatára a dolgok váratlan irányt vesznek. Margot eszméletlenül hever a szobájában, és már éjszaka van. Violette nem bír magával. Belopakodik abba a szobába, és elkeseredett kutatásba fog. Elképzelhető-e, hogyha megtalálja a kábítószert, szépen visszamegy a saját szobájába, és elrakja valami biztos helyre? És egész idő alatt nem veszi elő?

Senki nem szólt egy szót sem. Így hát Clairière folytatta:—    Nos, hát lássák be, nem képzelhető el. Violette-nek, ha megtalálja, amit keresett, első dolga az lett volna, hogy végre beadja magának a régóta nélkülözött adagot. Annak, hogy nem ezt tette — ahogyan madame Joёl találóan rávilágított az imént —, egyetlen magyarázata van. Mégpedig az, hogy nem találta.

Egy darabig mélységes csönd volt a teremben. Nem mintha ezt az okfejtést olyan zseniálisnak találta volna bárki is. Ellenkezőleg. Nagyon is kézenfekvő volt az egész. Szinte mindenki azon bosszankodott, hogy miért nem ő jött rá, egyedül.

Philippe mindvégig olyan ábrázattal ült, mint aki egyáltalán nincs jelen. Mint aki semmi jelentőséget nem tulajdonít annak, ami itt elhangzik, hanem valami sokkal fontosabb problémán töpreng. Végre megszólalt, mintha fölriadt volna, olyan hirtelen.

—    Nos, ez mind nagyon szép. Sokáig el lehet játszadozni azzal, hogy sorban leleplezzük azokat a kisebb, nagyobb titkokat, amelyeket úgy látom, itt elég sokan rejtegetnek. Kérdés azonban, hogy közelebb kerülünk-e ezáltal a megoldáshoz.    

Clairière bátorítóan bólogatott. Philippe folytatta: —    Azt gondolom, helyesebb volna előbb tisztázni, hogyan is történt a

gyilkosság, mármint az első. Mert erről egyelőre szó sem esett. Pedig enélkül nehéz bármilyen épkézláb elképzelést kidolgozni. Nem igaz ?    

—    Hát ami azt illeti, nem szívesen vágnék a dolgok elébe, kedves kolléga.   

—    Hogy micsoda? — képedt el Nicole. Hogy-hogy kolléga? Philippe? —    Hát erre is rájött! — mondta megkönnyebbülve Barette. —

Gondolom, azóta ellenőrizte is.—    Úgy van! Mégpedig monsieur Jacques segítségével, aki egy sereg

telefont és táviratot elintézett helyettem. És mindannyiunk nevében köszönöm, amit tett. Nem magán múlott, hogy Margot mégis ilyen

124

csúnyán végezte. Mindenesetre abban bizonyosak lehetünk, hogy nem azok lelkén szárad a gyilkosság, akik magát olyan szépen helybenhagyták.

—    Hát ebből aztán végképp nem értek egy büdös szót sem — zúgolódott Daniel.

—    Igazán sajnálom, monsieur — mondta ellentmondást nem tűrő hangon az ifjú tudós —, de nem áll módomban az önök logikáját követni- Kérem, végre bízzák rám, hogy milyen módon haladok. Biztos lehet benne, hogy egy pillanatra sem tévesztem szem elől a célt. Én ugyanis látom. Ahhoz azonban, hogy maguk is megpillanthassák, néhány akadályt el kell hordanom az útból.

— Daniel némán tudomásul vette a kioktatást, sértődött arccal nézett a semmibe, és ezentúl megfogadta — ki tudja, hányadszor —, hogy ezentúl még akkor sem nyitja ki a száját, ha őt kérdezik.

Clairière hallgatott egy sort, fel-alá járkált előttük.—    De hát akkor is! Értse meg, teljesen elképesztő újdonságokat hoz a

tudomásunkra. Érthető, ha mindannyiunkat kíváncsivá tesz.—    Ne aggódjék, madame Fournil. Itt ma kíváncsiság nem marad

kielégítetlenül.

5

Clairiére könyörtelenül éles pillantással vizsgálgatta Nicole arcát. Aztán nagyon kemény hangon folytatta.

—    Merem remélni, hogy ezúttal az enyém sem. Nos, hallgatom, Nicole.

—    Tessék? Mit akar tőlem hallani? Hiszen én az égvilágon semmit sem tudok. És még annál is kevesebbet értek. Sejtelmem nincs, hogy ...

—    Megint milyen ideges. Nem volna egyszerűbb, ha beszélne végre?Nicole hallgatott. Ellenségesen és megtörhetetlenül. Legalábbis ez volt

a látszat.—    Így is jó. Akkor inkább kérdeznék. Nos, mondja meg nekünk, maga

mit keresett azon az éjszakán Margot-nál? Csak nem akarja elhitetni velünk, hogy ugyanazt, amit Violette? Hiszen önnek nincs semmi pusztító szenvedélye!

Nicole nem értette, ezzel mit akar a férfi. Résen volt, szinte ugrásra készen, de nem szólt egy szót sem.

—    Vagy mégis volna? Valami leküzdhetetlen, önmagát tápláló szenvedély?

A többiek lélegzetvisszafojtva figyeltek. Senki sem hitte volna, hogy Nicole is belekeveredik ebbe az ügybe.

—    Veszélyes dolog! Az ember könnyen elveszti a fejét, ha a hatalmába keríti... — mondta mintegy magának Clairière.

—    Kérem, monsieur. Miért bánik ilyen kegyetlenül a feleségemmel? Hiszen ő teljesen ártatlan, ha elkövetett is egy kis hibát, azért még nem kellene... Szóval... Nicole, mondj el szépen mindent. Hiszen a hallgatásoddal csak gyanúba kevered magad.

Az asszonynak mintha hatalmas kő gördült volna le a szívéről. Jean-Pierre tehát mégsem hagyja egyedül, a védelmébe veszi most is, pedig ő

125

mennyire megkínozta. Hálásan nézett a férjére, egy csapásra eltűnt belőle minden bizonytalanság, magányosság és elesettség. Megnyugodott. És szép lassan, megfontoltan beszélni kezdett.

—    Igazatok van. Nincs értelme tagadnom, még ha  szégyellem is,, ami történt. Valóban jártam Margot szobájában. És az a szenvedély, amely odaűzött, éppen olyan kínzó és megalázó, mint Violette-é. És nem enyhíti semmiféle morfium.

Elhallgatott. Átvillant az agyán, hogy most még talán volna menekvés. De rögtön belátta, hogy téved. Itt nincs visszaút. Talán jobb is így.

—    Kezdje a legelején, madame — mondja majdnem kedves, de mindenképpen tárgyilagos hangon Clairière.

—  Nos, bizonyos jelekből arra következtettem...  Szóval, gyanakodni kezdtem, hogy Margot és Jean-Pierre, hogy is mondjam? Kibékültek. Vagy talán soha nem is szakítottak egymással. Hogy az orromnál fogva vezettek sok-sok éven át. És akkor most itt még látnom is kellett, milyen bizalmas viszony van közöttük... De ez talán nem annyira érdekes... A lényeg az, hogy meg akartam végre bizonyosodni róla. Nem mintha nem lettem volna biztos benne. De szerettem volna valami kézzelfogható bizonyítékot, amellyel a férjem elé állhatok, és felelősségre vonhatom őt.

Azon a végzetes estén már úgy elhatalmasodott bennem ez a vágy, hogy semmi áron le nem mondtam volna a tervemről. Bizony, be kell vallanom, szegény Margot rosszulléte kapóra jött nekem. Elhatároztam, hogy meglátogatom éjszaka. És megszerzem azt a bizonyítékot. Makacsul hittem, hogy kell lennie ilyesminek.

—    Ühüm. És azzal nem számolt, mit tesz majd, ha Margot véletlenül fölébred?

—    De. Erre is gondoltam. A lényeg azonban az, hogy nem ébredt fel.—    Mondod te! — szólt rá váratlanul Violette, akinek igen jót tett, hogy

végre nem magát látta a vádlottak padján.—    Ezt meg hogy érted? — nézett rá csodálkozva Nicole.—    Egyszerű. Tegyük fel, hogy felébredt. Tegyük fel, hogy alaposan

összevesztetek. Te amúgy is, hogy úgy mondjam, nagyon különös állapotban voltál. Meglehet, hogy egyszerűen elhallgattattad őt. Miért is ne? Hiszen tele voltál gyűlölettel.

—    Őrültségeket beszélsz, Vilo! Hogy képzeled? Miért tettem volna?— Nem jó a kérdése, madame. A miértre volna éppen válasz. De a

hogyanra már sokkal nehezebben. Bár azt is meg lehetne találni. De meg ám! Hamarosan látni fogják, hogy a tisztázott alibikkel sem mennek sokra.

—    Egyébként, Violette, én a helyedben örülnék, hogy megúsztam. Hiszen már tudjuk, nem kaptad meg az adagodat. Lehetséges, ez annyira felingerelt, hogy te fojtottad Margot-ba a szót! — gonoszkodott Pauline, de Clairière egyáltalán nem vett róla tudomást.

—    Ne vágjunk az események elébe. Kérem, Nicole, meséljen tovább. Ott hagyta abba, hogy elhatározta, bizonyságot keres a gyanújára madame Margot szobájában. Hogyan látott hozzá? Mit mondott a férjének, hova megy?

—    Szerencsére nem kellett semmit mondanom. Jean-Pierre nagyon nyugtalan volt azon az estén. Sejtette, hogy nem tudna elaludni. Lement a társalgóba. Hívott engem is, én persze azt mondtam, hogy álmos vagyok.

126

Alighogy kitette a lábát, kibújtam az ágyamból, és kilestem a folyosóra. Már éppen el akartam indulni, amikor megláttam...

Nicole zavartan elhallgatott. Szerette volna lenyelni azt a félmondatot, amely véletlenül csúszott ki a száján, de már késő volt.

—    Folytassa kérem. Szóval látott valakit a folyosón. És?Nicole egészen kétségbeesett. Szemlátomást alig bírta elviselni, hogy

most így véletlenül elárult valakit. A valaki azonban bátrabb volt, mint gondolta. A segítségére sietett. Örömmel nyugtázta, hogy nem méltatlanra pazarolja a rokonszenvét.

Jeanne-Marie szólalt meg. Minden tekintet feléje fordult. — Nicole, mikor volt ez? Vissza tudsz emlékezni?

—    Hát, egész pontosan nem. De azt tudom, hogy Jean-Pierre háromnegyed tizenkettőkor ment le a társalgóba. Ő mondta, hogy már ilyen késő van. Én pedig szinte azonnal indultam volna...

—    Akkor engem láttál. Igaz? És azért nem akartad megmondani, mert nem egyszerűen a folyosón láttál, így van?

—    Aha.—    Valóban, én éppen akkor léptem ki Margot szobájából, én amint a

fényre értem, megnéztem az órámat.

6

Döbbenten meredtek Jeanne-Marie-ra. Hát mi folyt itt azon az éjszakán? Mindenki megbolondult? Csak úgy ki-be mászkáltak Margót szobájába, s közben valamelyikük — mintegy mellékesen — megölte a fiatalasszonyt? Hogy lehetséges, hogy ez a kedves, de alapjában véve nem igazán súlyos egyéniség, akit Margot-nak neveztek, ennyi titkot őrzött, ennyi mindent, ami a többieknek olyan fontos volt, hogy efféle éjszakai besurranásokra is vállalkozni kényszerítette őket?

Többen arra a beszélgetésre gondoltak, amelyet Michel és Dániel folytatott az első napon. A viktimoIógiára. Lehet, hogy Margot a klasszikus eset? A született áldozat? Mégis Michelnek volt igaza? Van ilyen?

Azért tán a születés önmagában mégsem elég ehhez. Tenni is kell valamit. És Margot ezek szerint meg is tette azt a valamit. Gyűjtő volt. Titkokat gyűjtött. Nem, zsarolni nem zsarolt tán senkit, csak éppen... Nos, ilyen titkokkal akkor is sakkban lehet tartani az embert, ha nem történik semmi fenyegetés. És könnyen előfordul, hogy valamelyik érintett nem bírja tovább idegekkel. Hogy végét akarja vetni a kiszolgáltatottságának. És ezt csak úgy teheti, ha Margot-nak is véget vet.    

Hogy lehet valaki ennyire elővigyázatlan? Érthetetlen. Hiszen Margot olvasott éppen elég krimit, ha máshonnan nem, azokból tudhatta volna, hogy szoktak járni a zsarolók. Csakhogy ő hihette, nem tartozik közéjük. Minthogy nem zsarolt. Csak éppen sok mindent tudott...

Biztos ez? Ki mondja, hogy biztos? Hiszen nem tudhatjuk. A gyilkos nem fogja az orrunkra kötni, hogy...

Daniel elhessegette a gondolatait. Szerette volna, ha őrá nem kerülne sor. Ha semmiképp nem kevernék bele ebbe a szörnyűségbe. Remélheti-e,

127

hogy megússza? Mindenesetre az bizonyos, hogy önként nem tesz semmiféle vallomást.

— Nagyon kedves öntől, Jeanne-Marie, hogy megkönnyíti a dolgunkat. Madame Nicole bizonyára megengedi, hogy most a maga beszámolóját hallgassuk meg. Helyesnek látszik ugyanis figyelembe vennünk az időrendet. Ha jól számolom, legelőször Violette kereste fel az áldozatot, azután madame Joёl, s csak őt követte Nicole. Kérem, mondja el, mi késztette arra, hogy beosonjon abba a szobába?

—    Bocsásson meg, monsieur, de osonásról szó sem volt. Feltétlenül beszélni akartam Margot-val, eszembe sem jutott, hogy ezt így félre lehet magyarázni — jegyezte meg nyugodtan Jeanne-Marie.

—    Nem én magyarázom félre. Csak éppen olyan irányt vettek az események, hogy ...

—    Jól van, nincs semmi baj. Különben is magának már elmondtam, mi járatban voltam.

—    De azért van egy olyan érzésem, hogy nem mondott el mindent, igaz?

—    Igaz.—    És miért nem?—    Tekintettel voltam Nicole-ra és Jean-Pierre-re. Ennek azonban már

nincs értelme, minthogy Nicole beavatott bennünket problémájukba, egyszóval...

—    Csak azt ne mondd, hogy te is Jean-Pierre hűtlenségére kerestél bizonyítékokat — vetette közbe gúnyos hangon Michel.

—    Hát persze hogy nem. Én Philippe kérésére, vagyis miatta akartam beszélni Margot-val.

— Micsoda? Hiszen Philippe akkor még itt sem volt!—    De igen. Csakhogy nem akarózott neki az egész díszes társasággal

találkoznia. Mellesleg, kezdem osztani a véleményét.—    Nocsak, nocsak! Te, mint kívülálló. Úgy teszel, mintha semmi közöd

sem volna hozzánk. Mintha nem te lettél volna az, aki itt alaposan fölkavarta a kedélyeket.

— Igazán sajnálom, ha így történt. De Margot tragédiájának ehhez aligha lehet köze.

—    Már megint ez a kötözködés. Összevissza beszéltek! Talán inkább, ha megmagyaráznátok, mit keresett itt Philippe, mi dolga lehetett Margot-val és így tovább ... — hadarta egy szuszra Jean-Pierre, és le nem vette a szemét Philippe-ről.

—    A közbevetés jogos. Nos, röviden. Monsieur Barette-nek tudomására jutott, hogy Margot Parachever nagy bajban van. Belekeveredett valami komoly kábítószeres ügybe, s elkövette azt a hibát, hogy a nehéz fiúkat be akarta csapni. Egyszerűen azért, mert pénzre volt szüksége. Ezek a fickók azonban nem hagyják, hogy bárki vicceljen velük. Most sem akarták hagyni, rá is akaszkodtak a monsieur-re. A kolléga azonban elhatározta, hogy megelőzi őket, visszaszerzi Margot-tól az ellopott heroint, és rábeszéli a derék legényeket, hogy érjék be ennyivel. Talán be is érték volna, ha elhiszik, hogy monsieur Barette leszáll róluk. Ezt már soha nem fogjuk megtudni, mivelhogy valaki megelőzte őket.

—    Te jóságos ég! Az előbb morfium, most meg már heroin! Ennyire nem ismertük Margot-t? — kérdezte őszinte szomorúsággal Nicole.

128

—    Miért, azt hiszed, a többieket ismered? Gondoltad volna, hogy egy gyilkos ül közöttünk? Bár, ami azt illeti...

—    Pauline, azért nem kellene ennyire durvának lenned.—    Már miért volnék durva? Mondtam olyasmit, ami ne felelne meg a

tényeknek?—    Hiszen nem tudunk még semmit. Ha tényleg nem Josi volt a tettes,

akkor akárki lehetett. Egy idegen is. Mondjuk, ebből a heroinos bandából valaki. Honnan veszik, hogy a csempészeket megelőzték?

—    Nézze, madame, ezt megint csak két forrásból tudhatjuk biztosan. Az efféle nehéz fiúk nem bíbelődnek holmi koffeinnal, alibikkel, finomságokkal. Fegyver van náluk. És tudnak is vele bánni. Igaz, kolléga?

Philippe önkéntelenül megtapogatta még mindig sajgó vállát, és hozzátette:

—    Szerencsére mozgó célponttal nem boldogulnak mindig tökéletesen.

—    Ám, ha a tényeknek hinni lehet, szegény Margot egyáltalán nem mozgott. Nagyon is nyugodtan feküdt. Gyerekjáték lett volna egy ilyen bandita számára, hogy...

— Jól van, értjük, de melyik,a másik forrás? — kérdezte Michel.A hangjában nem volt semmi más, csak őszinte kíváncsiság. Clairière

hosszan nézett rá, üres, semmitmondó arccal. De azért érezni lehetett, hogy az agya nem tétlenkedik.Philippe válaszolt Michelnek. Voltaképpen megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy a fiatalember mindent tud. Bár arról sejtelme nem volt, hogy honnan. Eszébe sem jutott, hogy Clairière blöffölhet is.

—    A kábítósok rám akaszkodtak, mert megtudták, hogy kapcsolatban vagyok Margot-val. Így akarták megtalálni. Elkaptak, leütöttek, és bezártak egy garázsba. Szerencsére nem elég jól. Onnan egyből idejöttem. Messziről figyeltem a házat, majd a parkban bujkáltam és reméltem, hátha felbukkan Margot. Semmiképp sem akartam feltűnést kelteni. Szerettem volna, ha ti nem szereztek tudomást erről a sötét ügyről. Margot azonban nem került elő.

Akkor véletlenül megpillantottam Jeanne-Marie-t. Gyorsan döntöttem. Megszólítottam, és megkértem, küldje ki hozzám Margot-t. Úgy éreztem, benne megbízhatom. Jeanne-Marie meg is ígérte, de végül is nem találta meg a barátnőjét. Visszajött a parkba, s kérdezte, mi legyen. Abban maradtunk, hogy szól Margot-nak, és én majd a vetítés után fölkeresem őt a szobájában. Aztán jobbnak láttam eltűnni a környékről. Roppant nagy volt ott a forgalom. Féltem, hogy észrevesztek.

—    Álljon meg a menet, Philippe! Szeretnék valamit kérdezni. Mondd, miért küldted azt a bizonyos levelet Josinak? Éppen neki? És főleg mit jelentett az a kérdés a születésnapjáról? Újabban ennyire érdekelne téged az asztrológia? — faggatózott élénken Michel.

—    Ugyan, kérlek! Soha nem értettem az asztrológiához. Fütyülök rá most is. Az a kérdés semmit sem jelentett. A világon semmit. Egy célja volt: hogy megdöbbentő legyen. Érthetetlen.

—    Nagyszerű! És milyen logikus, nem? — élcelődött Pauline. — És ha szabad érdeklődnöm, miért? Miért kellett, hogy érthetetlen legyen?

—    Azért, hogy Josi megmutassa Margot-nak. Mert nem tudtam az új címét, és így...

129

—    Margot-nak? Éppen neki? — csodálkozott Dániel.—    Igen, mert azt hittem... Nos, tévedtem, Margot mégsem Josival

volt jóban.—    Honnan tudod? — kérdezte közömbös hangon Michel.—   Ne hülyéskedj! Ezt komolyan kérdezed? Mindegy most már,

Margot így is megkapta... Csak egy kicsit későn. Egyszer, nagyon régen megállapodtunk abban, hogyha ezt az üzenetet kapja...

—    A saját születésnapja pontos dátumát?—    Igen. Szóval, hogy akkor azonnal felhív telefonon. Most azonban

hiába vártam a hívást hajnalig. Ezért jöttem aztán ide. Most már minden világos?

—    Nem egészen. Mondd, hol voltál mostanáig? — kérdezte Daniel.—    Elkutyagoltam a fogadóba. Szerettem volna rendbe szedni magam.

Ez csak félig-meddig sikerült. Minden üzlet zárva volt már, nem tudtam rendes ruhát venni. Épp csak megmosakodtam, és pihentem egy keveset. El is aludtam. Még mindig nagyon fájt a fejem. Alaposan fejbekólintottak ugyanis.

—    Azután pedig vészesen felgyorsultak az események.

7

Philippe elhallgatott, és kérdőn nézett Clairère-re. Mivel a sinológus nem szólt egy szót sem, ő figyelmeztette Jeanne-Marie-t, hogy folytassa. Ha már ragaszkodnak az időrendhez.

— Nos, valóban nem találtam meg Margot-t, s egész este, minthogy a vacsoráról is elkéstem, nem tudtam beszélni vele. Azért mentem be hozzá éjszaka, mert reméltem, hogy fel tudom ébreszteni, és átadhatom neki Philippe üzenetét.

—    És persze nem tudtad felébreszteni. Milyen érdekes. Mi a csudát adhatott neki Josi, amitől ilyen mélyen aludt? Nem lehet, hogy mégis...

—    Nem tudom. Én mindenesetre nem hiszem. Egy percig sem hittem. Látod, már a rendőrség sem így gondolja. Csak éppen fogalmam sincs róla, mire alapozzák ezt az új ötletüket. Mert azt el kell ismerni, bármilyen fájdalmas is, hogy a Josi-verzió mindent megmagyarázna. Kivéve persze Odile-t.

—    Megint holtpontra jutottunk. Mondja, Clairière, ugye, magának sejtelme sincs róla, mi történt? Csak járatja itt velünk a bolondját, s tán azt reméli, a tettes nem bírja idegekkel, megtörik, vagy legalábbis elárulja magát. Hát, ami engem illet, nem hiszem, hogy ilyen gyönge fickó volna — mondta a fizikus, és megszívta a pipáját.

—    Fickó? Érdekes. Te vajon miért vagy olyan biztos benne, hogy férfi volt? — kérdezte Jeanne-Marie szinte csodálkozva.

Az arcára pedig valami furcsa kifejezés ült. Leginkább elgondolkodónak és hitetlennek látszott. Ezt azonban csak Clairière vette észre. Sejtette is, mi történhetett. Nagyon szerette volna azonban, ha Jeanne-Marie egyelőre nem beszél erről.

130

— Nos, megint elkanyarodtunk madame Joёl érdekfeszítő beszámolójától — szólalt meg gyorsan, és igyekezett átható tekintetével Jeanne-Marie-t arra bírni, hogy ki ne mondja, ami éppen csak az imént ötlött az eszébe. Michel gorombaságát megjegyzésre sem méltatta. A nőt figyelte, és megnyugodva látta, hogy értik egymást.

—    Igen, hol is hagytam el. Szóval beszélni nem tudtam Margot-val, de azt gondoltam, azért talán tehetek valamit. Hátha megtalálom a lopott holmit, s egyszerűen átadom Philippenek. Féltem ugyanis, hogy ő sem jár majd nagyobb szerencsével. Ő sem fogja tudni felrázni Margot-t – kis szünetet tartott. – Persze nem találtam meg, amit kerestem.

— Azt ugyan nem, de talált valami mást. Ha jól sejtem – mondta Clairière.

— Úgy van. Ez a más volt az, amit még maga előtt is elhallgattam. Nos, egy levélfélére bukkantam. Pontosabban egy megkezdett levélre, avagy piszkozatra, ezt már nehéz volna eldönteni.

Azzal a táskájába túrt és előhúzott belőle egy megviselt, szakadozott papírlapot. Átnyújtotta Clairière-nek.

A Fiatalember felolvasta az írást:„Jean-Pierre, kedves, mégis megpróbálom leírni, mi a helyzet, mert már

nem bírom tovább. Sajnos, azonban nemigen fogok a végére érni, már az ebédlőben kellene lennem. Amúgy is nagyon feldúlt vagyok… Ami azt illeti, nem mondhatnám, hogy túl jó az előérzetem… Na nem, azt azért ne hidd, hogy félek, csak éppen…”

— Ennyi az egész? És vajon mit jelent? – kérdezte Nicole, igyekezvén, hogy a hangja elfogulatlanul csengjen.

— Valójában sejtelmem sincs róla. Eleinte azt gondoltam, hogy a kábítószerüggyel lehet kapcsolatban. Netán Margot már Philippe rejtélyes üzenetéből is rájött, hogy a nyomában vannak, és egyszerűen megijedt. Talán tanácsot akart kérni Jean-Pierre-től, talán csak megnyugtatást, ki tudja.

— Igen, ez elég hihetően hangzik – mondta elgondolkodva Michel, és újra meggyújtotta a pipáját.

— Sokáig így gondoltam én is. De aztán rá kellett jönnöm, hogy valami másról van szó.

— Mi másról? Hát jöhet még valami újdonság? Nem volt éppen elég már eddig? – kérdezte Violette tanácstalan arccal.

— Nem hiszem, Violette, hogy megnyugtathatlak. Egyenlőre nem állíthatom, hogy tudnám, mi az a más. De sejtem, hogy valami…

—    Álljon meg a menet! — kiáltott közbe Michel. — Mondd csak, Jamie, miért hoztad el ezt a levelet? Lehetséges, hogy megérezted, utánad Nicole következik, és nem akartad, hogy ő találja meg? Még kinézné belőled az ember, amilyen önzetlenül viselkedsz ebben az egész dologban.

—    Hiába gúnyolódsz Michel, nem tudok igazából felelni a kérdésedre. Egyszerűen zsebre vágtam a levelet. Menten be akartam rontani Jean-Pierre-ék-hez, de aztán megnéztem az órámat, és meggondoltam magam. Egyszerűen úgy találtam, hogy túlságosan késő van már. Meg kell mondjam neked, akkor föl sem merült bennem, hogy ez a levél bárkinek is féltékenységre adhat okot.

131

—    Márpedig elég egyértelmű kis írás, nem gondolja monsieur Clairière? — kapcsolódott bele a beszélgetésbe Pauline.

Nem bánta volna, ha a házaspár között frissen kitört békét újra sikerül megzavarni valamivel.

—    Egyértelmű annak, aki a dolgoknak csupán egyféle értelmét képes meglátni, asszonyom. Szerencsére nem mindannyian vagyunk ilyen felületesek. Különben nehezen boldogulnánk ezzel a rejtéllyel is.

—    Miért, maga úgy érzi, hogy boldogulunk? — kelt a felesége védelmére Daniel.

—    Milyen szerencse, hogy nem használtál igekötőt, Daniel. Bár talán akkor hívebb maradtál volna a tényekhez.

—    Ugyan kérem — tiltakozott Giulietta, aki hirtelen visszatalált eredeti nyelvismeretéhez. — Hiszen ez már az utolsó felvonás. Amikor a mesterdetektív minden kétséget kizáróan bebizonyítja, mi történt, ki és mit követett el. Ebben a szakaszban már nem szokott senki megboldogulni. Bár a múltkor olvastam egy krimit, amelyben a detektív éppen akkor…

— Ezt talán most inkább ne meséld el — kérte ingerülten André.— Azt hiszem, érdekesebb volna, ha Jamie folytatna - szólt közbe Jean-

Pierre. - És volna is hozzá egy kérdésem. Mondd, miért nem adtad ide nekem ezt a levelet? Ha már elhoztad. Hiszen engem illet.

— Nos, amikor beszélgettem veled, magadtól adtál választ a rejtélyre. Pontosabban nem választ, legfeljebb azt az elképzelésemet oszlattad el, hogy Margot a kábítószerügyet akarta volna föltárni előtted Emlékszel?

— Hogyne emlékeznék. A vacsora előtt Margot váratlanul bezuhant a szobámba, a nyakamba vetette magát es egyre csak azt zokogta: „ugye, nem vagyok buta liba, ugye, nem.” Hiába faggattam, hogy mi történt, nem lehetett beszélni vele. Egy szó nem sok, annyit sem húztam ki belőle. Ahogy jött, épp oly hirtelen ki is penderült a szobából. Még visszaszólt hogy ne aggódjak, leírja nekem, mi bántja, hiszen beszélni itt úgysem nagyon fogunk tudni. De nem kaptam, persze, semmiféle levelet.

—    Mondod te! — kapott a szón Michel. — És ha Jamie valójában csak egy elrontott piszkozatot talált? Ha Margot megírta volna, mi a baja, csak éppen te helyesebbnek látod, ha ezt nem kötöd az orrunkra?

—    Ennek meg mi értelme van? — kérdezte Nicole. — Ugyan már, kedvesem! Elkerülte volna a figyelmedet hogy mi derült

ki a boncolásnál? Margot három hónapos terhes volt - szögezte le szenvtelen arccal Pauline.

— Na és? Mi köze lehet ehhez annak a levélnek?—   Még hogy mi köze? Hogy lehet valaki ennyire naiv! Ugyan, Nicole,

ne játszd meg magad. Mintha neked nem jutott volna az eszedbe! És ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy Odile-t Jean-Pierre késével ölték meg…

—    Milyen sunyi gyanúsítgatásokra vagy képes! Clairière legalább tiszta lapokkal játszik. Neked mi a célod, Pauline? — kérdezte Jean-Pierre magából kikelve.

—    Nyugalom, kérem, nyugalom! Ne veszítsék el a fejüket. Nézzük csak. Ha jól látom, a madame megmaradt eredeti elképzelése mellett. Az a meggyőződése, hogy a születendő gyermek szoros rokoni kapcsolatban

132

áll a festővel. Bocsásson meg, Nicole, ez is csak egy gondolatkísérlet, mint a többi. Ne vegye a szívére.

Nicole megadóan bólintott, de az arca feszes volt, a bőrén pedig apró piros foltok keletkeztek az idegességtől.

—    Nos, tegyük fel, hogy ez a helyzet — folytatta könyörtelenül a tudós. — Akkor természetesen egészen mást jelent a levél. Mondjuk, azt, hogy madame Margot-nak hirtelen elege lett. Úgy érezte, ahogy írja is, nem bírja tovább. Mármint a titkolózást, a bujkálást. Holott nyilván megígérte leendő gyermeke apjának, hogy nem csinál semmi butaságot. De megváltoztatta a véleményét. Készült valamire, ha hinni lehet sorainak. Készült bizony, de rossz volt az előérzete. Nem hitt benne eléggé, hogy sikerül keresztülvinnie a tervét. Nagy kérdés persze, hogy miért volt szükség a levélre. Ám azt hiszem, erre is tudom a választ.

— Nocsak! — próbálta tréfára fordítani a dolgot szorongatottságában Jean-Pierre. — Nemcsak az elevenek gondolataiba lát bele, hanem...

—    Ne ízetlenkedj, jó! — ordított rá Michel. — Ez azért már mégiscsak túlzás!

Clairière nem vett tudomást az incidensről, de oly határozottan folytatta, hogy Jean-Pierre-nek nem jutott idő a válaszra.

— Szóval, ha belegondolnák, elég csinos kis indíték. Egy asszony, aki még fiatal és szép, de már túl van a legjobb évein, végre gyereket vár. A gyermek apja azonban nős ember, és esze ágában sincs elválni. Alighanem soha nem is szédíti ilyesmivel az asszonyt. Az bele is törődik a dologba. Annyira vágyik a gyermek után. Gondolja, majd csak sikerül így is fölnevelnie. Aztán mégis mást gondol. Tán valami olyasmit, hogy miért is mondjon ő le azokról az előnyökről, amelyeket a törvényes feleség élvez. S különösen miért mondjon le róluk a gyermeke? Közli hát a férfival, hogy nyilvánosságra fogja hozni a viszonyaikat. Talán előbb megkéri, hogy beszéljen a feleségével. Hátha simán is el lehet intézni a dolgot. Elvégre nem élünk a középkorban. A férfi azonban hallani sem akar erről. Csúnyán összevesznek. Az asszony hajthatatlannak bizonyul és…

—    Hát ezt meg honnan veszi? Mintha csak ott lett volna. Tán még azt is hallotta, hogy veszekednek?

Nicole rámeredt Michelre, mintha most látná először. Halkan szólalt meg:

—    Bizony hallotta. Tanúsíthatom. Csak éppen ... Nos, akkor fogalmam sem volt róla, hogy hányadán állunk. Bár azt tudtam, hogy Jean-Pierre bent van Margot-nál, de ...

—    Hát ez elképesztő! Az egyik tudta, a másik hallotta... Nekem azonban sejtelmem sincs róla, hogy mi történt. Még azt is csak a boncolás után tudtam meg, hogy Margot gyermeket vár! — mondta magából kikelve a festő.

Clairière azonban semmit sem felelt neki. Nicole-hoz fordult, és nagyon szelíden kérdezte meg:

—    Szóval, ezért nem árulta el nekem. Tudta, hogy a férje ... És nem akarta, hogy más is megsejtse... Akkor még vigyázott rá. Erős asszony maga, Nicole. Megvallom őszintén, nem tudtam, mire vélni, miért állít valótlant. Hiszen hallania kellett azt a veszekedést, nem is beszélve a

133

kísérő diszkózenéről, minthogy a szomszédos szoba ajtaja előtt állt. Nem értettem, miért... Igaz, akkor még nem ismertem magát.

—    Hát, ha így áll a dolog — mondta Michel, akkor sajnos, öregem, minden világos. Együtt vannak a kellékek. Az indíték alaposnak látszik. És milyen elővigyázatos voltál! Hogy elsírtad a bánatodat a tőröd miatt. Holott akkor nemrég értél vissza a kertből, ahol is szegény Odile-t... Mondja, Clairière, Odile mire jött rá?

De Clairière nem tudott válaszolni. Jean-Pierre ugyanis felugrott, és olyan váratlan gyorsasággal, hogy senki nem tudta megakadályozni, szabályosan kiütötte Michelt a fotelból.

Philippe önkéntelenül elismerően csettintett. Daniel azonban odalépett az őrjöngő festőhöz, és megpróbálta lefogni. Nem boldogult volna vele, ha Jean-Pierre nem hagyja magát. De hagyta. A hatalmas ütéstől ugyanis minden mérge elpárolgott. A helyére kullogott, és azt mondta.

— Bocsánat.Michel is feltápászkodott, s bár jó erőben volt, azt azért régi emlékeiből

tudta, hogy jobb nem ujjat húzni a festővel. Már sráckorukban is mindig amaz volt az erősebb és a gyorsabb. így hat inkább megvető arcot vágott, finnyásan leporolta a ruháját, visszaült a fotelba, és mintha mi sem történt volna, meggyújtotta a pipáját. Annyira remegett a keze, hogy a homlokába hullott haja tüzet fogott.

—    Lám-lám, nem jó a tűzzel játszadozni — mondta rosszallóan Clairière, de mindvégig Jean-Pierre-re nézett közben.

Nicole összetörve ült a helyén. Alig bírt megszólalni, pedig nagyon akart. Néhány torokköszörülés után végre mégis sikerült neki.

—    Nem, egy pillanatig sem tudom elhinni, hogy a férjem tette volna! De ha mégis, ha esetleg mégis, nos, akkor ennek csakis én vagyok az oka. Vagy nem is én. Hanem az az átkozott féltékenység.

Nicole ennyi engedményt tett magának. Mintha a féltékenysége egy rajta kívül létező fenevad lett volna, nem volt hajlandó azonosulni vele. Egyébként valóban mindent vállalt volna Jean-Pierre helyett. Csak azt nem, hogy elveszítse.    

—    Ugyan, Nicole, ne beszélj butaságokat! — próbálta megnyugtatni Jeanne-Marie. De a hangja nem volt valami meggyőző. Inkább kétségbeesett, szinte a sírás határán.    

—    Természetesen nincs szó arról, mintha valaki is azt állítaná, hogy Jean-Pierre volt a tettes. Ha megfigyeltétek, a mesterdetektív mindvégig egy férfiról beszélt, akit nem határozott meg közelebbről. Valamint, egy szóval sem mondta, hogy így történt a dolog, hanem csak azt, hogy akár így is történhetett. Ez nem ugyanaz.

—    Madame Joёl nagyon helyesen látja a kérdést. Pontosan erről van szó. Még nem tartunk ott, hogy egyértelműen tisztáztuk volna, mi, hogyan és miért történt. De hamarosan erre is sor kerül.

—    Ezek szerint nem Jean-Pierre tette? — kérdezte értetlenül Giulietta. Durcás arcot vágott, szentül meg volt győződve róla, hogy becsapták, éppen úgy, mint azok a jobb krimi szerzők, akik mindig is túljártak az eszén.

— Signora megint félreértelmezi a szavaimat. Én ezt sem mondtam.    — Nesze semmi, fogd meg jól! - csattant föl Daniel - Maga játszik itt a

tűzzel, nem más. Hiszen ezt már aligha lehet bírni idegekkel.

134

— Reméltem is, hogy nem bírja sokáig. Hallgatom, monsieur.

VIII. FEJEZET

1

— Hogy engem? Dehát nincs nekem semmi mondanivalóm. Én nem jártam Margot-nál, nem okoztam neki gyereket, nem tettem el őt láb alól, és nem döftem kést Odile hátába. Mi a fenét akar tőlem?

—    Hogy mi mindent követtél el, s mit nem, azt nem tudhatom. Azt azonban cáfolom, hogy ne jártál volna abban a szobában a végzetes éjszakán. Miért hazudsz, Daniel?    

A férfi döbbenten nézett a feleségére. Nem tudta mire vélni a viselkedését. Vajon mivel vívta ki asszonya haragját?

—    Hát akkor most járt ott, vagy nem járt ott? —    kérdezte dúltan Giulietta. — Remélem, erre a kérdésre csak lehet végre igennel vagy nemmel felelni.

—    Erre lehet, signora. Nos? — fordult az író felé Clairière.—    Hát igen. Persze azt mondani, hogy jártam ott, talán túlzás.—    Na tessék, már maga is kezdi. Az ember képtelen itt eligazodni —

méltatlankodott az olasz színésznő.— Igen, mert az én mesém — Daniel megnyomta a szót, az én mesém a

leghitetlenebb. Én ugyanis véletlenül nyitottam be abba a szobába. Ha hiszitek, ha nem.    

135

—    Ahhoz képest elég sokára jöttél ki belőle —   jegyezte meg epésen a felesége.— Persze, mert nem is vettem rögtön észre a dolgot. Hiszen a

berendezés hajszálpontosan megegyezik a mi szobánkéval. Sötét volt, még szólongattalak is. Csodálkoztam, hogy ilyen hamar elaludtál. Aztán közelebb mentem, és rájöttem a tévedésemre. Erre csöndben kihátráltam az ajtón. De hiszen mondtam neked.

—    Nem mondtad — szólt keményen Pauline.Daniel sűrű pislogásba fogott, de a száját nem tudta kinyitni.Clairière megszánta, és a segítségére sietett. Bár abban sem volt sok

köszönet.—    Mondja, monsieur, miért nem viseli a szemüvegét? Merő

hiúságból, igaz? Helytelen. Mi minden megeshet az emberrel, ha nem látja jól, mi vagy ki van előtte. Ugyebár.

A tudós mereven nézte Pauline-t, míg ezt mondta. Daniel megértette a célzást, de nem lehet azt mondani, hogy nagyon hálás lett volna érte.

—    Igaza van. Hiszen csak magamat csapom be. Ezek szerint hisz nekem?

—    Hát, ami ezt a kis véletlent illeti, akár el is hihetem. Csakhogy ez még nem sokat jelent.

Danielt végtelenül elcsigázta a saját szereplése. Ahhoz sem volt ereje, hogy rákérdezzen, miképpen kell Clairière szavait érteni. A többiek is hallgattak. Minden zavarosnak és piszkosnak látszott. Már senki nem hitte el a másik egyetlen szavát sem. Szerettek volna végre túllenni az egészen. Az imént, amikor ráadásul már másodszor a gyanú olyan határozottan Jean-Pierre-re terelődött, már-már föllélegeztek. Most azonban megint nem tudták, hányadán állnak.

A festő törte meg a csöndet. Nagyon nyugodtan beszélt, mint akinek már minden mindegy.

—    Mielőtt rám bizonyítja, elárulom, hogy én is bent voltam Margot-nál. Tisztában vagyok vele, hogy senki nem ad hitelt a szavaimnak. Margot akkor még élt. Erre meg is esküszöm. Mármint... Szóval akkor is élt, amikor elhagytam a szobáját. De beszélni nem tudtam vele. Nem tudom megmagyarázni, miért éreztem olyan sürgősnek, hogy elmondassam vele, mi a baja. Mert az a buta liba dolog igaz volt. És az is, hogy meg akarta nekem írni. Őszintén kedveltem Margot-t. Nem volt köztünk már régen semmi említésre érdemes, de a szívemen viseltem a sorsát. Máskor is fordult hozzám bizalmas problémáival. És mindig igyekeztem segíteni neki. Már amennyire lehetett. Minthogy meglehetősen önfejű volt, és ...

—    Még ilyet! Hogy semmi említésre méltó — kapcsolt kicsit lassan Violette. — Neked, Jean-Pierre, egy gyerek szóra sem érdemes?

— Ne kezdjétek újra! Lehetetlen, hogy én legyek annak a gyereknek az apja, hiszen ...

Hirtelen a fejéhez kapott. Kisodorta a homlokából a haját, majd mereven belebámult Clairière arcába.

— Tudom, hogy volt valakije.. Valakije, akire komolyan számított.—   Persze hogy volt. Méghozzá Josi! — kiáltott Philippe. — Az egész

szépen kidolgozott verzió őrá illik. Akármit mondjon is a rendőrség. Csak éppen így nincs magyarázat Odile-ra. Nem hihetjük, hogy Josi-nak cinkosa

136

volt. Ez nagyon valószínűtlen. Úgyhogy megint ott vagyunk, ahol a part szakad.

—    Hát ez őrület! Mondd, Philippe, ezt most miért csinálod? A helyedben én nem lennék ilyen magabiztos. Neked is bent kellett lenned abban az átkozott szobában, hiszen én nem tudtalak figyelmeztetni. Elkerültük egymást.

— Bent voltam, Jamie, eszembe sincs tagadni. És még tudok mondani valami újat is, amit a többiek eddig nem mondtak. Azt tudniillik, hogy Margot akkor már hallott volt.

—    Micsoda?—   Így igaz, madame — nézett Violette-ra André La Roche, a fiatal

matematikus— Hát maga meg honnan tudja?— Nos ... Szóval.. . Eh ... Hát én akkor éppen madame Margot

szekrényében tartózkodtam.

2

— Hogy mit csinált? Hát itt tényleg megáll az ész! Mondd, Michel, lehet, hogy csak mi ketten nem jártunk abban az istenverte szobában? — kérdezte Pauline.

Michel tanácstalanul mosolygott rá, de nem felelt, mert várta, hogy André mondja el a maga kis történetét. Mindenki ezt várta. Mégpedig visszafojtott lélegzettel. Hátha kisül belőle valami. És akkor mégiscsak egy kívülálló... Mégsem egy közülük.

De semmi ilyesmi nem sült ki, bár nagyon próbálkoztak vele.André képtelen volt értelmesen beszámolni az eseményekről, többszöri

nekifutása ellenére is minduntalan belezavarodott, így hát Clairière megszánta, és ügyes kérdésekkel segítette ki.

A többiek kénytelen-kelletlen elismerték, hogy Andrénak nem volt elég indítéka. Hiszen a keresett fotókat megtalálhatta volna, ha Philippe nem zavarja meg. Csakhogy a szekrényben tisztán hallotta, hogy a magánnyomozó keltegeti Margot-t, nem jár eredménnyel, majd egyszer csak önkéntelenül hangosan így szól:„Te jóságos Isten, hiszen halott!”Ezek után alig várta, hogy kiszabaduljon a szekrényből. Sokáig kellett

várnia, mert Philippe Barette jócskán elidőzött odabent. Hogy mit csinált, André a szekrényből nem láthatta. Aztán végre ki a szobába, anélkül hogy kiürítette volna a fényképezőgépet. Pedig ezt tervezte. Minthogy Philippe érkezése előtt már feltúrta a filmes dobozt, amiért kárhoztatta is magát eleget. Hiszen gondolhatta volna, hogy amit keres, az még a gépben van.

Hogy miért volt olyan fontos neki ez a film?Hát, hogy egészen őszinte legyen, el kell oszlatnia azt a feltevést, hogy

az itt jelenlévő bájos színésznő a hitvese volna. Az ő felesége most éppen búcsúkiránduláson van az osztályával. Tanárnő ugyanis. És a dolog roppant kellemetlen. Hiszen az áldozat, amikor még nagyon is eleven volt, véletlenül készített róluk néhány felvételt. Nos, azok a képek. .. Szóval egészen világosan beszéltek... És ha napvilágra is kerültek volna ... Nos, abba jobb nem belegondolni... Az olasz férfiak még ma sem veszik tréfának az ilyesmit. Giulietta férje ráadásul egy őrült szicíliai.

137

A fiatal színésznő megborzongott, és buzgón helyeselt a fiújának. Olyan együgyűek voltak, senki nem gondolta volna komolyan róluk, hogy nem mondanak igazat.

Tanácstalan csönd ült a termen. Odajutott a társaság, hogy már azt sem tudta, mit kellene kérdezni. Clairière-t kivéve, aki akár önhittnek is nevezhető mosollyal ajkán egykedvűen sétálgatott föl s alá, mindenki elveszítette a fonalat.

Mit, elveszítette? Hiszen nem lehet elveszíteni azt, ami nincs. Ilyen fonal pedig nem volt. A dolog inkább egy gondatlan háziasszony varrókészletére emlékeztetett, amelyben a sok, különböző színű cérna és fonal menthetetlenül össze van gabalyodva. Ha ránéz az ember, el sem tudja képzelni, hogy itt egyáltalán rendet lehet csinálni.

Clairière még mindig csöndesen járkált, hintázott egyre bánatosabban foszladozó tornacipője talpán, és elszántan villogtatta a szemüvegét. De hiába adott időt nekik. Mintha megbénultak volna, senki sem tudott, vagy nem mert megszólalni. Mintha nem is lett volna kérdésük. Pedig egyebük sem volt most nekik.

—    Meglehet, kissé kuszának érzik a dolgokat - kezdte nagy élvezettel a fiatal tudós —, pedig itt aztán minden nagyon is érthető. Csak éppen megzavarja az embert a sokféle látszat. Holott olyan mesterien kitervelt gyilkossággal állunk szemben, amely tiszta logikával jól megközelíthető. Talán nem volna fölösleges, ha összefoglalnánk, amit eddig tudunk, és...

—    Na nem! Csak azt ne! Akkor aztán kezdődik minden elölről, ki miért, mennyi ideig volt abban az istenverte szobiban, megtalálta-e vagy sem, amit keresett és így tovább. Soha nem lenne vége – szólt közbe udvariatlanul Daniel.

—    Úgy van! Itt aztán már minden kiderült. Még az is, ki mennyire hiú és miért nem hord szemüveget. Csak éppen a lényegről nem tudtunk meg semmit erősködött Pauline is, ezúttal a férje mellett, de ebben sem volt sok köszönet.     —    Ráadásul minimum három komoly gyanúsítottunk van, ha jól

számolom. Szerintem egy több volna — toldotta meg a zúgolódást Michel. —    Három?—  Úgy van. Josi, Jean-Pierre és persze Philippe — hadarta

bocsánatkérően Michel, és közben szelíd pillantásokat vetett a festőre.Jean-Pierre most nem pattant föl és nem ütött. Nagyon is nyugodt volt.

Vagy inkább fásult. Mozdulatlanul ült, és a füstöt nézte nagy odaadással, mely a fizikus pipájából gomolygott elő.— Ha szigorúan vesszük, ennél is több résztvevőt foghatunk gyanúba.

Különösen, ha már tudjuk, mi hogyan történt.Clairiére szemlátomást elkezdte a nagy monológot, de nem volt

szerencséje.Hirtelen Pauline szólalt meg olyan öntudattal és büszkeséggel, amitől a

többieknek tátva maradt a szája.— Hiszen ki ne tudná ezt? Világos, mint a nap. Nem is értem, minek

húzzuk itt az időt mellékes események felsorolásával. Margot-t egyszerűen megmérgezték. A mérget nyilvánvalóan a kávéjába tették, bár az is lehet, hogy a borába. Így tehát teljesen érdektelen, hogy ki járt nála és mikor.

138

— Ostobaság. Ha így lett volna, Margot nem lesz jobban az injekció után — jegyezte meg Philippe. —    És honnan tudod, hogy jobban lett? Jositól. Kizárólag Jositól. Ez

neked bizonyíték?       —    Ugyan, ez akkor is teljes képtelenség. Azt mondták a boncolás után,

hogy a méreg intravénásan jutott az áldozat testébe. És különben is, ennyi   koffeint nem lehet csak úgy lenyelni szó nélkül. Van fogalmad róla, milyen keserű? — nézett Clairière-re helyeslést remélve Nicole.

Mindenki legnagyobb ámulatára azonban Clairière nem intette le Pauline-t. Mintha meg is dicsérte volna, bár ebben soha nem lehetett biztos az ember.

—    Madame, úgy látszik, elkezdte használni a szemét. Nem is jár rossz nyomon. Persze azért nem állítanám, hogy így történt a dolog...    

—    Csak történhetett volna. Na, ebből nekem már teljesen elegem van — füstölgött Dániel.

—    Nem, monsieur, nem történhetett volna így. És nem is történt.—       Hanem?         — Mindössze arról van szó, hogy valami nem stimmelt azzal a

kávéval.         — A világon semmi baja nem volt. Nekem nagyon jólesett —

kötözködött Michel.         — A magáé nyilván teljesen rendben volt. Csakhogy Margot-éval

babrálhatott yalaki.—    Honnan veszi?— Két, egymástól független megfigyelés is ezt támasztja alá. Amikor

madame Parachever rosszul lett, mindenki az erős kávét okolta. Én azonban még bosszankodtam is, hogy milyen gyönge löttyöt kaptunk. A másik megfigyelést nem én tettem, hanem madame Joёl. Mellesleg, erre a fontos epizódra ő derített fényt, egyik beszélgetésünk során. Nos, szerinte Margot, minthogy ritkán tehette, mindig igen nagy élvezettel itta a kávét. Nagyon szerette ugyanis. Most azonban rögtön az első korty után vágott egy furcsa kis grimaszt, majd egy hajtásra kiitta a többit, mint aki gyorsan túl akar lenni rajta.

— Madame Joёl mindebből azt a következtetést vonta le, hogy az áldozat kávéja valóban erős volt, sőt a megszokottnál sokkal keserűbb, s ő lenyelte szó nélkül — fordult Nicole felé a férfi.

—    Ugyan kérem! Ez csak feltételezés. Nem tudja bizonyítani — szólt közbe Michel.

—    Úgy van. Nem tudom bizonyítani, ugyanis a csészéket elmosták, senkinek sem jutott volna eszébe akkor alaposan megvizsgálni a tartalmukat. Még nekem sem. Ennek ellenére nem történhetett másként a dolog.

—    Szóval Pauline-nak ad igazat? Margot-t mégiscsak a kávéval mérgezték meg, a sok fecskendő pedig csupán szemfényvesztés volt, arra való, hogy...

—    Nem, dehogy... Szó sincs róla. Nem a kávéban volt a méreg. Legalábbis nem olyan mennyiség, amely végzetes lehetett volna. Csak egy kis koffein volt benne.

139

— Na tessék. Ez aztán igen. Ha nem mondja, hülyén halok meg — ez Pauline volt. Annyira kihozta a sodrából a kelet-kutató, hogy eleddig jól leplezett közönségességén sem tudott többé uralkodni.

—    Ez még így is megtörténhetik magával — mosolygott nyájasan Clairière, és nyugodtan folytatta.

— Nos, madame Parachever kávéjába valaki belecsempészett egy jó adag koffeint. Természetesen azon felül, ami már eleve benne volt.

— Miért tette volna? Hiszen ennek nincs semmi értelme! – ámuldozott az olasz színésznő.

— Lehetetlen, hogy ne jöjjenek rá! – bosszankodott Clairière – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ennyire képtelenek volnának helyes következtetéseket levonni.

— Könnyű magának! Összevissza kérdezősködött, alkalmatlankodott, telefonálgatott, adatokat egyeztetett, hát persze, hogy tudja. Mi azonban csak féltünk – mondta Violette, de azért nagyon érezte, hogy nem ez az igazi válasz.

Clairière nem is vett róla tudomást.Ekkor Jeanne-Marie szólalt meg, halkan, de annál határozottabban.— Hát nem értitek? Minden arra mutat, hogy Margot rosszullétét

megrendezték. Akarom mondani szándékosan idézték elő.— De hát miért? És micsoda kockázat! Még bele is halhatott volna –

sopánkodott Giulietta.Michel recsegő, erőltetett nevetésbe tört ki.— Hát ez jó! Bele is halhatott volna! Mintha nem ez lett volna a cél!Most Philippe-nek villogott csúnyán a szeme, úgyhogy a fizikus azonnal

abbahagyta a röhögést. Mintha elvágták volna.Feszült csönd lett. Végre is megint Pauline szólalt meg:— Egyszerű. A rosszúllétre azért volt szükség, hogy ti valamennyien

könnyűszerrel besétálhassatok Margot-hoz. Hogy tisztázhassátok mocskos kis ügyecskéiteket. Te meg Michel csak ne mulass olyan jól. Ahogy el nézlek, most már biztos vagyok benne, hogy te is bent voltál.

3

Clairière érdeklődve hallgatott. Helyesnek látta, ha ezúttal hagyja szereplőit kibontakozni, minden irányítás nélkül. Jól szórakozott.

— Nagyon tévedsz, Pauline. Nagyon tévedsz. Én nem volt ott.— Nem-e? – nézett rá gonoszul Philippe.— Nem.— Érdekes. Pedig én láttalak.— Csak gyanúba akarsz keverni. Nem bírod elviselni, hogy

kimaradhatok.— Csak nem azt akarod mondani, hogy hazudok? – kérdezte Philippe,

és fenyegetően közeledett a fizikushoz.Clairière nem szerette volna, ha Michel újra kidől a fotelból, gyorsan

közbevágott:— Nincs értelme, monsieur Deville. Hiszen valamennyien tudjuk, hogy

magának megvolt az oka rá…— Ezt meg hogy érti? – kérdezte elhűlve a fizikus.— Nyilvánvaló. Egészen nyilvánvaló.

140

Clairière hatásszünetet tartott. Megint érezni lehetett a feszültséget. Michel sápadtan, ugrásra készen várt. De a többiek is. Philippe karja még mindig ütésre emelve, Jean-Pierre majd kiesett a székből, az asszonyok tágra meredt szemmel bámultak. Egyedül Daniel őrizte meg a nyugalmát. Nem bánta volna, ha kiderül végre valami disznóság erről a feddhetetlen Michelről. Ki nem állhatta ugyanis.

— Halljuk! – monta, és kényelmesen elnyújtózott a foteljában.— Nos, a monsieur-nek már egy jó ideje gyanús lehetett a felesége.

Nehéz egy ilyen szenvedélyt eltitkolni a házasságban. Láthatta, hogy Violette milyen nyugtalan egész nap. Azt is láthatta, amikor kiosont az ajtón. Utána is nézhetett. S később, amikor az asszony már aludt, át is mehetett Margot-hoz. Meg akarhatta tudni, jól sejti-e, hogy mi folyik a háta mögött. Hát így is történhetett — fejezte be Clairière.

—    Valóban így is történt. Csak nem akartam újra előhozni ezt a dolgot. Hiszen a gyilkosság szempontjából nincs semmi jelentősége. Vilót pedig már éppen eléggé megkínoztuk az imént, úgyhogy...

Michel elgondolkozott. Arca kisimult, egészen ártatlannak látszott. Mint aki nagyon megkönnyebbül, hogy végre elmondta az igazságot.

—    Köszönöm, hogy kisegített, Clairière — mondta egészen halkan.—  Nyugtával dicsérjük a napot, monsieur. Még nem végeztünk.

Remélem, most már nincs ellenvetésük, és megengedik, hogy végre összefoglaljam az eseményeket.

A választ nem várta meg, azonnal folytatta. Nyilvánvaló volt, hogy most már semmiféle okvetetlenkedéssel nem terelheti céljától. Elege lett ugyanis. Olyan mélységes undor fogta el, olyan csömör, hogy azt hitte, menten kifordul a szobából, és végképp sorsára hagyja újdonsült ismerőseit. Szeretett volna végre ismét biztonságos könyvei között lapozgatni, behúzódni tudománya erődjébe, ahonnan csak távoli kilátás nyílik az életre, és még távoli sem a gyilkosságokra.

—    Előbb azonban kérdeznék valamit madame Joёl-tól. Kérem, gondolkozzék, mielőtt válaszol — átható pillantást vetett Jeanne-Marie-ra, és lélegzetvisszafojtva várt. A nő nem értette, miért ez a nagy izgalom. Aztán rájött. És akkor már tudta is, hogyan feleljen. De azért megvárta a kérdést.    

—    Talán emlékszik, madame, hogy a tragédiát követő reggelen mit mondott nekem.

—    Emlékszem, persze. Már ha ugyanarra gondolunk. Szóval arról beszéltem, hogy még az este, a vetítés előtt észrevettem valamit. Pontosabban érzékeltem. Még azt sem tudtam, az a valami tárgy volt-e, beszéd, benyomás vagy mi a csuda. Csak abban voltam bizonyos, hogy valahogy nem illett oda. De képtelen voltam fölidézni.

—    Úgy van. De már rájött, ugye?—    Igen. Azt hiszem. Bár most már egyáltalán nem vagyok biztos

benne, hogy fontos — mondta Jeanne-Marie olyan meggyőző sutasággal, hogy Clairière kivételével mindenki elhitte neki. — Nos, egy illat... Hogy világosabban fejezzem ki magam, amikor Philippe kérésére Margot keresésére indultam először, természetesen a szobájába nyitottam be. És átható, ismerős dohányszagot éreztem.

—    Mi különös van ebben? Hiszen Margot erős dohányos volt.

141

—    Ebben téved, madame Ambroise, Margot éppen most szokott le a cigarettáról. Hallottam, amint elhárította a doktort a vacsoránál. Rendkívül büszke volt a teljesítményére. Mint mondotta, már egy hónapja ellenáll a kísértésnek.

—    Jeanne-Marie-nak igaza van. Lényegtelen a dolog. Hiszen itt csaknem mindenki dohányzik. A gyanúsítottak mindenesetre,

—    Hagyjuk ezt, Michel. Itt mindenki gyanús még, ha nem vetted volna észre.

— Nos — folytatta Clairiére —, ez a dolog mégis sok mindent megmagyaráz. Feltétlenül visszatérünk rá.

—   Most azonban előreugrunk egy kicsit. Egyelőre nem tudjuk, hogyan gyilkolták meg madame Margot-t, csak azt, hogy a rosszullétét megrendezték. Kézenfekvő lenne, hogy a doktor alaposan benne van a dologban, hiszen büntetlenül megszúrhatja Margot-t, s még el is cserélheti — véletlenül — az injekciós oldatot. De nem ez történik. Hiába gyanakszik a rendőrség annyira, hogy őrizetbe is veszi Balancelle-t, mi már tudjuk, hogy nem ez történt. Hiszen oly sokan jártak éjszaka a szobában. És Margot mindvégig csupán mélyen aludt. Egészen addig, amíg Philippe Barette oda nem ért.

—    Nana, kérem, ne fogalmazzon ilyen félreérthetően — mondta villámló szemekkel a magándetektív.

—    Bocsásson meg, talán kissé elsiettem a dolgot, de szeretnék végre már túllenni rajta. Szóval azt akartam csak mondani, hogy maga vette észre...

—    Igen. És hogy segítsek, egészen pontosan tudom, hány óra volt. Hajnali egy múlt öt perccel — buzgólkodott Philippe.

—    Nos, hosszas töprengés után a rendőrség is erre az álláspontra jutott. Eszerint madame Margot éjjel 12 és 1 óra között halt meg. Azt is kiderítették, hogy ez a halál eléggé hirtelen állt be. Tehát aligha okozhatta az az injekció, amelyet a doktor este kilenckor adott neki. Ezért mentették fel — elhamarkodottan — Balancelle-t. Mintha bizony később nem mehetett volna be abba a szobába. Hiszen tudjuk is, hogy bement. Ellenőrizte, hogy rendben van-e a betege. Ügy féltizenegy tájban.

—    Nos, ott tartunk, hogy szinte bárki elkövethette a gyilkosságot, csak azt nem tudjuk, hogyan. Én hamar rájöttem arra, hogy ki volt a tettes, csak éppen...

—    Na ne mondja! És ilyen remekül tud titkot tartani? — acsarkodott Daniel.

—    És hogy az ördögben jött rá, ha nem vagyok indiszkrét? Hiszen nem is ismert bennünket — bátorodott fel Pauline is.

—    Arra viszont nem jöttem rá rögtön, hogyan történt a dolog — folytatta Clairière, mintha meg sem szakították volna. — Ebben madame Odile megelőzött. Bár ne tette volna. Ráadásul hazardírozott is. Nem tudta, ki az ellensége, de talán sejtette. Erre vall a helyszín.

— Miféle helyszín?    — Ugyan kérem! Hát a biokert. Talán elfelejtette?    — Nem. Csak éppen nem értem.    — Nem baj. Legyen türelemmel.

142

— Szóval, vesztére a felismerését nem velem osztotts meg. Pedig mennyire kértem. Nem velem, hanem a gyilkosával. Mire én is rájöttem a kis konyhalány szerencsétlen esetéből arra, mit tudhat Odile, már késő volt. Mellesleg szegény Annette ráadásul azt képzelte, a gyilkos karjába ájult. Mint később kiderült, látott engem egy fecskendővel.

Jeanne-Marie megborzongott. Újra előtte volt az egész jelenet. Még a saját lihegését is hallotta, a saját verejtékcseppjeit is látta, hát még Odile üveges tekintetét! Behunyta a szemét.

—    Az isten szerelmére, árulja már el, hogy mit vett észre Odile? — kérlelte Violette a tudóst.

—    Véraláfutásokat. Méghozzá Margot karján.—    Na és?—    No igen. Csakhogy Odile ápolónő volt. És ő  segédkezett a

doktornak. Pontosan tudta, hogy azok a véraláfutások nem lehetnek ott. Mégis voltak.  — Beletelt egy időbe, amíg megfejtette, mit jelentenek — vette át a szót révülten Jeanne-Marie.

—    Na és mit?—    Hát csak annyit, hogy Margot-t nem egyszer szúrták meg.—    De hát az lehetetlen. Hiszen a rendőrség, a kórboncnok, mindenki

ezt a másik szúrást kereste és nem találta meg.—    Persze hogy nem. Mert ennek a másik szúrásnak nem maradt

nyoma.—    Az nem létezik. Ilyen, nincs.—    De van, Daniel. Egyetlen egy esetben van. Csak éppen kinek jutna

az eszébe? — Jeanne-Marie egy pillanatra elhallgatott, majd őszinte csodálattal éppen folytatta volna, de akkor Clairière-re nézett, és rögtön látta, hogy át kell engednie a szót.

A férfi a zsebében kotorászott, és egy finom, lapos dobozkát húzott elő belőle. A tenyerébe fektette a kis tárgyat, és kedvtelve nézegette.

—    Hát ez meg hogy kerül magához? — kérdezte Pauline.Daniel is közelebb hajolt, és felkiáltott.—    Az én nagyítóm. Hol találta meg? Mennyit kerestem.—    Nos, ez volt ez első hiba, amelyet a gyilkos elkövetett. Igaz, nem

számolhatott előre azzal, hogy velem hozza majd össze a sors. De akkor is hiba volt. Mint minden túlbiztosítás — mondta Clairière.

—    Vagy rögtönzés. Hiszen ez a nagyító nem szerepelhetett az eredeti tervben. Hallottam, amikor Daniel dicsekedett vele. A vacsora előtt — élénkült meg Jeanne-Marie.

—    Na, tessék, most már ketten olyan okosak! Nem beszélhetnének egy kicsit világosabban? — mérgelődött az író.

—    Persze nem rögtönzés, ha te használtad, Daniel. Akkor nem az. De ennek nem érdemes örülnöd — folytatta rendületlenül Jeanne-Marie.

—    Akkor az én késemet is ő használta? — kérdezte bamba arccal a festő, mutatván, hogy az összefüggéseket érzékeli, de érteni semmit sem ért.

—    Nos, a dolog roppant egyszerű. Ezt az ügyes jószágot az áldozat szobájában találtam, az éjjeliszekrényen, a fecskendő mellett. A tettes igencsak lekötelezett vele, hiszen ennek köszönhetem, hogy rájöttem, hogy követték el a gyilkosságot — mondta Clairière végre, és a

143

szemét továbbra is a nagyítón nyugtatta. Majd hirtelen előrenyújtotta a kezét és Danielre nézett.

— Parancsoljon — mondta.—    Hogyan? — értetlenkedett az író.—    A magáé, nem?—    De igen. Csak... Nem kellene megnézni... úgy értem, ha tényleg

olyan fontos ... szóval, hogy vannak-e rajta ujjnyomok, ilyesmi...—    Nyugodjék meg, nincsenek. Egyáltalán nincsenek. Hacsak az

enyémek nem.—    Én még akkor sem értem! Miért kellett az a nagyító? Miért kellett

a gyilkosnak? — kérdezte elkeseredve Giulietta.—    Hogy lásson! — felelte gondolkozás nélkül Jeanne-Marie. — Hogy

jól lásson. Hát ez fantasztikus.—    Ügy van — helyesel Clairiére.—    A gyilkos tehát ugyanabba a lyukba szúrt. Abba, amelyet Josi tűje

hagyott Margot karján. Fantasztikus.Néma csönd volt. Senki sem mondta Jeanne-Marie-nak, hogy

ostobaságokat beszél. Megint azt érezték, a megoldás ott hevert előttük, csak éppen nem vették észre. Milyen egyszerű.

—    Hát ez tényleg mindent megmagyaráz. Egy csapásra megvan az értelme annak is, hogy miért kellett azt a rosszullétet megrendezni. Így hát Josi semmiképp sem tehette — töprengett Jean-Pierre.

—    Már miért ne tehette volna? Ennél jobb alibit el sem tudok képzelni. Otrombán magára tereli a gyanút, hogy aztán tisztázódjon a vád alól, hiszen... — Michel elhallgatott. Majd Clairière-re nézett, és megkérdezte:

—    Rosszul mondom, Poirot?—    Nem, logikusan okoskodik. A gyilkos rendkívül körültekintő volt.

Valóban belekalkulálta ezt az eshetőséget is, végszükség esetére. Ha nem válna be a természetes halál verzió, sem az első számú változat Josival.

—    Csakhogy Odile-t nem kalkulálhatta be. És így kénytelen volt hibát hibára halmozni — vetette közbe Jeanne-Marie.

—    Hogyhogy? — érdeklődött Jeanne-Pierre.—    Persze, Odile maga is egy hiba következménye volt. Azaz, szóval,

amit Odile észrevett, az volt a hiba. S ebből már egyenesen következik, hogy a tettes nem lehetett orvos. Egy orvos pontosan tudja, hogyan nem keletkezik véraláfutás. Erre gondolnia sem kell. Automatikusan jól adja be az injekciót. Aligha jut eszébe épp egy ilyen nyomot hagyni, még véletlenül sem. Most ne gondoljanak kontár laboránsokra.

—    És milyen hibát követett el a gyilkos, amikor Odile-t... — kérdezte Michel.

—    Hát mindenekelőtt azt, hogy megölte.—    Jó vicc, mi mást tehetett volna ezek után? — nyilatkoztatta ki

Daniel.—    Aztán az a tőr. Az sem volt valami ügyes választás.Mindenki Jean-Pierre-re meredt. Szóval mégiscsak ő lett volna?    —    No és az indíték? Arról mi a véleménye? — kérdezte Jeanne-Marie.Clairière hálás volt neki, pontosan tudta, hogy szándékosan tereli el a

beszélgetés fonalát. Minthogy megérezte, Clairère még nem akarja kiteríteni az utolsó kártyáját.

144

— Igen, igen, az indíték. Nos, amit arról korábban mondtunk, megfelel a valóságnak.

—    Az isten szerelmére Clairière, higgye el, hogy nem én tettem. Sohasem lennék ilyesmire képes. És nem is lett volna rá szükségem. Fölneveltem volna azt a gyereket. Biztos vagyok benne, hogy egy idő után Nicole is megenyhült volna és ...

—    Mikor volt együtt utoljára madame Parachever-val? — csapott le rá a kérdéssel a mesterdetektív.

—    Egészen pontosan nem tudom, de legalább négy hónapja. Meglátogattam, elbeszélgettünk a régi szép időkről és... Nos... Megjegyzem, Margot azt mondta... Szóval elhittem neki, hogy védekezett. Közben még azt is elmesélte, hogy van egy igen komoly kapcsolata, de nem beszélt róla. Ehhez képest nagyon sok mindent elárult, azt persze nem, hogy ki az illető. Csak sejtette, hogy én is ismerem. Mellesleg, Nicole, az a kártya az „újjászületésről”, nem az én művem volt. Margot említette, hogy szakított a kedvesével, de hamarosan kibékültek, mert nem bírta nélküle. így hát alighanem...

—    Ugyan-ugyan. Ezt az egészet most találod ki — méltatlankodott Michel.

—    Nem, monsieur, festő barátunk ezúttal a színtiszta igazságot mondja.

—    Honnan ilyen biztos benne?—    Utánajártam.—    Hogyan, hiszen a postánál soha nem ment messzebbre — segített

Michelnek Dániel.—    Úgy van. De a telefon is igen jó szolgálatot tehet időnként. Madame

Nicole egy ízben megemlítette, hogy a férje nemrégiben jött haza Olaszországból. Nem is értem, hogy maga Jean-Pierre miért feledkezett meg erről? Hiszen amikor az a gyermek fogant, maga Itáliában süttette a hasát a nappal, erre aztán van elég tanú.

—    Igen, de azért... Hát együtt voltam Margot-val és ...—    Persze, persze ne veszekedjen már. A terhesség ugyanis mindössze

három hónapos. Ki van zárva tehát, hogy maga lett volna az apa.—    Na jó, de akkor miért veszekedett Margot-val? Az csak nem

érzékcsalódás? Hiszen maga is, Nicole is hallotta — akadékoskodott Daniel.

—    Hát mondjuk, megtudta, hogy Margot megcsalta őt, mialatt — próbálkozott Pauline, de Clairière nem hagyta őt kibontakozni. — Így is történhetett volna. Csakhogy nem így történt. Margot ugyanis nem Jean-Pierrel-rel veszekedett.

—    Hogyan? De hát akkor kivel? — kérdezte csodálkozva Nicole.Clairière nem felelt rögtön. Végignézett az elhűlt tanácstalan arcokon.

Mindegyiken látszott a feszült figyelem, de volt egy közöttük, amelyről a kihívás vonásai sem hiányoztak. Még mindig biztonságban érzi magát? Vagy most megint? Vajon miért? Ám az újdonsült detektív hamar rájött, hogy nem erről van szó. Inkább rosszul palástolt félelemről. De azért esze ágában sem volt megsajnálnia, sőt!

—    Nos, magával, Michel Deville!

4

145

A fizikus olyan fölényes volt, amilyen csak lehetett.—    Ugyan kérem, nevetséges. Bizonyítsa be!—    Készséggel — mondta egészen magától értetődőn a kelet-kutató, és

Jeanne-Marie-ra nézett.—    Nézd, Michel, az az igazság, hogy... szóval ezúttal a finom holland

dohány iránti szenvedélyed árult el. Margot szobájában ugyanis a te pipád füstjének illatát éreztem. És nem mást.

—    Ugyan kérlek! Mit bizonyít ez? Még ha hiszünk neked, akkor is legfeljebb azt, hogy jártam abban a szobában. De hogy veszekedés lett volna? Nevetséges.

—    Úgy találja, monsieur? — kérdezte ártatlanul Clairière.—   Úgy találom. És maga sem gondolhatja másként. Annál azért

intelligensebb. Nos, akkor nincs bizonyíték?—    Hát ami azt illeti — szerénykedett a fiatal tudós —, valóban csak a

szerencse van a segítségemre. Vagy inkább a technika ördöge. Margot magnója ugyanis rossz volt.

—    Na és? — bámult Michel.—   Nem értem, hiszen maga is hallotta, hogy abból szólt az a

diszkózene vagy mi — kapcsolódott be Nicole.—    Úgy van. Mégis rossz volt. Ezt Margot a vacsora alatt el is mesélte

maguknak. Igaz, azt mondta, már megjavították a masinát. A jelek szerint azonban szerencsére nem eléggé.

—    Nem hiszem, hogy helyesen okoskodik. Hiszen ha a magnója rossz az embernek, akkor nem a kazettáit, hanem a rádióját hallgatja. Ennyi az egész.

—    Igen. De azért nem csupán ennyi. Margot valóban a rádiót hallgatta, de berakott a masinába egy üres kazettát, hogy fölvegye a zenét. Eszébe sem jutott, hogy a magnója rossz lehet, hiszen megjavíttatta.

—    Na és?—   Csakhogy a magnetofon hibája az volt, hogy valami furcsa

kapcsolási zavar folytán nemcsak a zenét vette fel.—    Azt akarja mondani, hogy az egész vitát?—    Pontosan. Nagyon tanulságos. Akarja, hogy meghallgassuk? —

nézett gonosz szemmel Michelre.—    Nem akarom. Amúgy sem bizonyít semmit egy efféle futó

veszekedés. Semmit a világon.— De azt azért nem tagadja, hogy közeli kapcsolatban állt az

áldozattal, ugyebár?    — Nem tagadhatom. De semmi más mondanivalóm nincs. Nevetséges

feltételezés. Egy könnyű kis viszony jó barátok között. Ennyi volt az egész. Csak nem képzeli, hogy a gyilkosságokat is elvállalom?

—    Pedig elég világosan megfenyegette Margot-t.—    Méregbe gurultam. A nyakamba akarta varrni azt a gyereket, és ,..—    Ugyan, kedves monsieur, hiszen maga is tudja, hogy ilyesmit nem

lehet csinálni. Az orvostudomány mai állásának köszönhetően pontosan megállapítható az apaság. Tévedés kizárva.

— Erre nem gondoltam. Csak nagyon dühös lettem, és azért fenyegetőztem, hogy jobb belátásra bírjam őt.

146

—    Sikerült, mi? — kérdezte vészjósló hangon Philippe.Clairiére gyorsan közbeavatkozott.    — Én azonban arra is gondoltam, amire maga nem. Épp ma reggel jött

meg a távirat, mely semmi kétséget nem hagy afelől, ki a gyermek apja. Nos hát nem Jean-Pierre, nem is Josi, sem más. Hanem ön, monsieur.

5

Michel még mindig bírta cérnával. Nem adta föl. Közönyös hangot erőltetve szólalt meg:

— Nos, meglehet. Fatális véletlenek mindig vannak. De ez még akkor sem ok arra, hogy az ember ; elkövessen egy kettős gyilkosságot.

— Van akinek nem. De magának mégis ok volt. Hiszen pontosan tudta, mit veszít, ha kitör a botrány. És nem madame Violette lett volna    a legnagyobb  veszteség, igaz? Hanem az egész karrierje, s vele együtt az anyagi biztonsága is oda lett volna. Tisztában volt vele, hogy Ambroise professzor mindenre képes a lányáért. Ráadásul meg is vannak az eszközei. Fiatal matematikus barátunk, a konkurrens cég alkalmazottja tudna mesélni arról, milyen vihart kavart kezdődő munkakapcsolatuk. Maga még annyira félt az apósától, hogy megkérte André La Roche-t, ne árulja el, hogy ismerik egymást. A fiatalember tartotta is magát a megállapodáshoz, de maga, hogy nekem is vessen egy koncot, leleplezte az ismeretségüket. Gondolta, így győz meg engem őszinte segítőkészségéről. Kénytelen voltam monsieur Andrét a védelmembe venni, hiszen ő erről az egészről egyáltalán nem tehet. Visszatérve az apósára, nos, a professzor kemény ember. Nagy fizikust csinált a vejéből, de elvárta, hogy mindenben engedelmeskedjék neki. Ambroise professzor nem tűri a legkisebb önállóságot sem. El lehet képzelni, mire nem vetemedne, ha egy ilyen apasági botrány napvilágra kerülne. Jól mondom, madame?

—    Jól, mondja, nagyon is jól. Te átkozott gazembert — ordította Vilo magából kikelve. Te háromszoros gyilkos! — vad zokogásban tört ki. Jeanne-Marie ölelte át, és vigasztalgatta, de a szemét le nem vette Clairièről.

—    Nincsenek bizonyítékai, maga nagy okos. Holmi veszekedések meg apasági bizonyítványok nem elegendők. Nincs az a bíróság, amely elfogadná ezt az érvelést — mondta ezúttal már nagyon fátyolos hangon Michel.

Ekkor kopogtak az ajtón. Az egyik fiatal nyomozó lépett be a társalgóba, a karján egy finom szövetnadrággal. A kezében valami iratot lóbált.

Michel úgy meredt rá, mintha kísértetet látna. Még nem tudta, mire megy ki a játék, de sejtette, hogy a vesztét jelenti. A fiatal nyomozó ráérősen odasétált Clairière-hez, és megállt előtte. A

tudós biccentett, és csak annyit kérdezett:—    Nos?—  Jól gondolta, monsieur Clairière. A nadrág jobb zsebében

elmosódott, de azért jól kivehető nyomokat találtunk—    Miféle nyomok ezek?

147

—    Pontosan megegyeznek azzal a mintával, amelyet a reneszánsz tőr tokjából nyertünk. Valamint azzal, amelyet, ha nem is ilyen határozottan, de megtaláltunk a késen is. Dacára annak, hogy az áldozat vére egészen elborította.

—    Mégis miféle nyomok ezek? Honnan származnak?—    Egy különleges, nagyon ritka fenyőfajta gyantanyomai. Akkor

kerültek a tőrre, amikor azt a fát megfaragták. A szobrocska — köztünk maradjon, nem valami műremek —, mely a fából készült! Jean-Pierre FourniI festőművész alkotása. A párizsi műtermében található.

—    Nagyszerű. Remek munkát végzett monsieur Denis.—    Köszönöm, uram.—   Még egy kérdést engedjen meg nekem. Mindaz, amit itt elmondott,

mit jelent?— Nemcsak jelent, hanem minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a

tőr, mielőtt az áldozat hátába szúrták, ebben a zsebben lapult — mondta a fiatal nyomozó, és meglengette a nadrágot.

—    Ne haragudjék, hogy okvetetlenkedem. De feltételezem, hogy ez a pantalló nem a tőr gazdájáé.

—    Nem bizony, uram.—    Hanem?— Monsieur Michel Deville hamisítatlan tulajdona.

IX. FEJEZET

Rekken hőség köszöntött rájuk másnap. Mintha egyáltalán semmi vihar nem lett volna. A levegő nemhogy le nem hűlt, inkább olyan forró volt, mint a legnagyobb júliusi kánikulák idején.

Ambroise professzor gondterhelt homlokán finom izzadságcseppek gyöngyöztek. Éppen a csomagokat helyezte el a hatalmas kocsiban. Sofőr nélkül jött, így látta helyesnek, amikor megtudta, mi történt. Rendkívüli módon megviselte a hír, hiszen vejében szinte vakon megbízott, fiaként, szerette őt. Csalódásánál azonban még nagyobb volt leánya sorsán érzett aggodalma. Végtelen gyöngédséggel vette körül Violette-et, meghatóan csetlett-botlott körülötte, ez a jól megtermett óriás, akinek az évek súlya nem görbítette még szálegyenes gerincét. Inkább kiöregedett atlétának látszott, mintsem az elméleti fizika világhírű és igen befolyásos tudósának.

Violette megadóan fogadta apja kényeztetését, teljesen elhagyta magát, jártányi ereje sem volt. A professzor kis híján az ölében vitte a kocsihoz.

Végre beszálltak. Jeanne-Marie, maga sem tudta, miért, alig várta már, hogy elmenjenek. Mindenesetre hosszan integetett utánuk, Philippe-el együtt, aki az ócska Renault 4-et törölgette éppen az előző éjszaka ráfröcskölődött sártól.

148

—    Na végre — mondta Jeanne-Marie helyett Philippe. — Nem bírom az ilyen fülledt dolgokat.

Jeanne-Marie bólintott. Pontosan értette.—    Úgy hiszem, a professzor nem fogja sokáig ölbe tett kézzel nézni

lánya sanyarú sorsát. Hamarosan választ neki egy férjet, s ha az illető nem elég jó parti, majd ő azt csinál belőle. Ezt tette Michellel is. Rendkívül energikus fickónak látszik. Azért csöppet sem szeretnék a lánya lenni.

—    Én sem — mondta Philippe, és nem értette, miért vihog rajta Jeanne-Marie. Már régen egészen máshol jártak a gondolatai.

Te, Jamie, valamit azért nem értek. Miért mondta Clairière, hogy Odile a kerttel megjelölte a gyilkosát. Ez csak amolyan romantikus fordulat volt, mi?

—    Dehogy! Teljes mértékben megfelelt a valóságnak. Persze én is csak akkor kapcsoltam, amikor Louis felhívta rá a figyelmet. Szóval, tudod, Michel és Odile egész jó barátságba keveredtek, amióta ez a közös szenvedélyük támadt: Mindketten lelkes hívei voltak a biokertészetnek, különféle növényekkel kísérleteztek, meg effélék... Ennyi az egész... Te Phillippe, mondd, tényleg láttad Michelt? Mármint, amikor bement Margot-hoz? Nem értem, hogy akkor ...

—    Dehogy láttam! Blöff volt az egész!De milyen találó! Nem lehetsz rossz detektív, öregem. És most mihez

kezdesz? —    Na, mit gondolsz? Hát mihez kezdhetnék? Elkapom azt a

kábítószeres bandát, bármilyen vendégmarasztaló fogadtatásban részesítettek is legutóbb. Előbb azonban veszek egy fehér pulóvert. Olyat, amelyen nincsenek vérnyomok. Mondd, tényleg tudod nélkülözni a kocsit? — kérdezte fölösleges aggályossággal.

— Ugyan, Philippe, hiszen mondtam már. Monsieur Clairière volt olyan szíves, és fölajánlotta nekem a magáét.

Ezt mar az ifjú tudósnak mondta, aki hunyorogva jelent meg a kapunyílásban.

Philippe erre gyorsan elbúcsúzott, sűrű hálálkodások közepette, gázt adott, és hamarosan eltűnt az országúton. Clairière Jeanne-Marie mellett állt, egészen szorosan, de nem érintette meg. Nagyon gyöngéden megkérdezte:

—    Sikerült elbúcsúznia tőle?—    Igen, Louis.—    Nehéz volt?—    Mi tagadás, nem volt könnyű. Ráadásul valamelyik nagyokos azt is

megmondta neki, hogy Odile dézsmálgatta a klinikán a morfiumkészletet! Otthon feltétlenül fölkeresem majd, hiszen szüksége van rám. Nagyon-nagyon összetört.

—    Gondolja, hogy helyesen teszi?Jeanne-Marie eltűnődött. Sokáig nem válaszolt. Tanácstalan volt

egészen, hiszen értette, miért kérdezi ezt tőle a férfi.— Felelős vagyok érte. Legalábbis így gondolom.—    Talán igen. Akkor is meggondolandó. Nemcsak hazug vagy

meggondolatlan szavakkal tudjuk becsapni egymást, Jamie. Ha félti őt, inkább kerülje.

149

—    De mihez kezd egyedül? Drága Josi, soha nem tudott magányosan élni. És most még ráadásul a gyerekek gondja is a nyakába szakadt.

—    Nem gondolja, hogy az a kedves, energikus fiatal hölgy, aki eljött érte, az asszisztensnője, ha nem tévedek, szívesen lenne a segítségére?

—    Milyen igaza van. Josi meg fogja szokni, miért is ne? Talán még meg is szereti. Igen hálás természetű.

—    Örülök, hogy felvidítottam. Mit szólna hozzá, ha elindulnánk?—    Mehetünk. Alig várom, hogy végre otthon legyek. Nem hiszem,

hogy egyhamar eljövök ide. Sőt talán, soha többé.—    Kár, hogy így gondolja.—    Miért?Clairière olyan szemrehányón nézett rá, mint egy rászedett kisgyerek.

Jeanne-Marie alig bírta visszatartani a nevetést. Ám ahogy tovább nézték egymást, egyre komolyabb, egyre súlyosabb lett a tekintetük. Jeanne-Marie adta föl hamarabb. Szerette volna elviccelni a dolgot.

—    Mondja, magának nincs szüksége egy asszisztensnőre? Úgyis szeretnék végre állást változtatni. Ha megnyitja a magánnyomozó irodáját, gondoskodnia kell valami megbízható titkárnőről...

Clairière nem mosolyodott el, egyáltalán nem tartotta viccesnek a dolgot. Éppolyan komolyan nézett, mint az imént.

—    Nos, ami azt illeti, erre még nem gondoltam. De egy útitársnőre hamarosan szükségem lesz. Ugye, velem tart Indiába?

—    És a gyerekek — kérdezte alig hallhatóan Jeanne-Marie.—    Ha jól látom, négy hely van a kocsiban — felelte a férfi, és végre

meglágyultak a vonásai. Mosolya hamisítatlanul déli volt, az önteltség és a kajánság leghalványabb nyoma nélkül.

De azért nem várt választ. Biztos volt benne, hogy Jeanne-Marie nem mond nemet.

Vége

150