1. rész Itt

1

SZEPTEMBER ELSŐ NAPJÁN elsötétült a világ.

Ám ott, ahol éppen állt, hátát a lift rezes hátának vetve, Lucy

Pattersonnak fogalma sem lehetett a feketeség kiterjedéséről.

Akkor még el sem képzelhette, hogy túlburjánzik azon az

épületen, ahol egész életében lakott, hogy kiterjed az utcákra, ahol

elsötétültek a közlekedési lámpák, és elnémult a légkondicionálók

zümmögése, vészjósló, lüktető csendet hagyva maga után. Máris

özönlöttek ki az emberek a Manhattan egész hosszában végignyúló

sugárutakra, úgy tülekedtek hazafelé, akár a folyó árjával szemben

úszó lazacok. Az egész szigeten dudáltak az autók, kitárultak az

ablakok, és több ezer mélyhűtőben kezdett olvadni a fagylalt.

Az egész város gyertyaként aludt ki, ám a lift fénytelen

kockájában Lucynak erről fogalma sem lehetett.

Lucy első reakciója nem az volt, hogy aggódjon a heves zökkenés

miatt, amellyel megakadtak a tizedik és a tizenegyedik emelet között,

és amitől az egész lift úgy zörgött, akár a hullámvasút a

vidámparkban. A menekülésük miatt sem aggódott, hiszen ha

valamire számíthatott ebben a világban – még a szüleinél is sokkal

jobban az a bérház portásainak kisebb hadserege volt, akik mindig

üdvözölték iskola után, mindig emlékeztették, hogy vigyen magával

ernyőt, ha lógott az eső lába, és mindig örömmel siettek fel hozzá az

emeletre, megölni egy pókot vagy kitisztítani a zuhanyzó eldugult

lefolyóját.

Inkább csak egyre jobban megbánta, hogy úgy sietett elérni pont

ezt a liftet, hogy átszaladt a márvány padlójú előcsarnokon, és

elkapta az ajtót, mielőtt az becsukódhatott volna. Ha megvárta volna

a következő liftet, most is odalent álldogálna, és George-dzsal, a

délutános portással spekulálna az áramszünet okáról, ahelyett, hogy

ebben a szűk térben senyved egy vadidegennel.

A fiú nem pillantott fel, amikor Lucy néhány perccel ezelőtt

besurrant a liftbe, a burgundi vörös szőnyegre szegezte a szemét,

miközben az ajtó egy hangos Csing!-gel becsukódott. A lány szintén

nem vett tudomást róla, ahogy a lift hátsó falához lépett, és az ezt

követő csendben hallotta a fiú fülhallgatójából kiszűrődő halk zenét,

miközben a srác platinaszőke fejével aprókat bólogatott, nem

egészen a ritmusra. Lucy már többször látta őt az épületben, de most

először tűnt fel neki, mennyire hasonlít egy madárijesztőre, hiszen

magas és vékony, végtagjai lazák, kész tanulmány: különböző

vonalak és szögek kuszasága egy kamasz fiú alakjában.

Csak a múlt hónapban költözött ide, és Lucy aznap a szomszédos

kávézóból figyelte, ahogy ő meg az édesapja ide-oda emelgettek

néhány bútort a rágóval borított járdán. Hallott az új házfelügyelőről,

de azt nem tudta, hogy az illető a fiát is magával hozza, aki ráadásul

nagyjából Lucyval egyidősnek tűnt. Hiába próbált többet kideríteni a

portásoktól, azok csak annyit tudtak mondani neki, hogy a férfi és a

fia valamiképpen rokonságban állnak a ház tulajdonosával.

Azóta látta párszor a srácot – a levélszekrényeknél, az

előcsarnokban, a buszmegállóban –, de még ha Lucy az a fajta lány

is lett volna, aki csak úgy odamegy valakihez bemutatkozni, a fiú

valamiért akkor is kissé megközelíthetetlennek tűnt. Talán mert

örökké be volt dugva a fülhallgatója, vagy mert Lucy még soha

senkivel nem látta őt beszélgetni; talán mert mindig olyan gyorsan

járt ki-be a házban, mintha rettegett volna, nehogy elkapják, vagy

mert olyan révedező tekintet ült a szemében, amikor a lány észrevette

a vágány túloldalán a metróban. Bármi is volt az oka, Lucy úgy

érezte, valószínűtlen, hogy megismerkedjenek – hogy akár csak egy

ártatlan köszönést váltsanak –, bár nem egészen tudta

megfogalmazni, miért.

Amikor a lift egy rándulással megállt, kettőjük tekintete

találkozott, és a helyzet dacára Lucy azon kapta magát, hogy

nevetséges módon kíváncsi, vajon a fiú is felismerte-e őt. De aztán

kihunytak felettük a lámpák, így mindketten csak pislogtak a

sötétségben, és a talpuk alatt még mindig remegett a padló.

Odafentről néhány fémes zaj hallatszott – két hangos csörgés és egy

éles csattanás –, majd mintha a lift lecsillapodott volna, és a fiú halk

zenéjét kivéve csönd támadt.

Lucy szeme lassan hozzászokott a sötéthez, látta, hogy a srác a

homlokát ráncolja, majd kiveszi a fülhallgatóját. A lány felé

pillantott, majd a gombok felé fordult, hüvelykujjal megnyomott

párat. Mivel egyik sem volt hajlandó felvillanni, végül megnyomta a

piros vészjelző gombot, és mindketten oldalra biccentett fejjel várták,

hogy recsegve megszólaljon a hangszóró.

Nem történt semmi, így a fiú újra megnyomta a gombot, aztán

még egyszer. Végül vállat vont.

– Nyilván az egész épületben nincs áram – mondta hátra sem

fordulva.

Lucy lesütötte a szemét, nem akart az ajtó fölötti kis piros nyílra

nézni, ami megakadt valahol a tízes és a tizenegyes szám között.

Amennyire tőle telt, igyekezett sem az alattuk lévő üres liftaknára,

sem a fölöttük elnyúló, vastag kábelekre gondolni.

– Már biztosan igyekeznek megoldani – szólt Lucy, bár egyáltalán

nem volt biztos ebben. Olyat tapasztalt már, hogy a lift megakadt, de

olyat még soha, hogy a fények is kialudjanak, és most elgyengült a

lába, görcsbe rándult a gyomra. Máris túl melegnek érezte a levegőt,

túl szűknek a teret. Megköszörülte a torkát. – George odalent van,

úgyhogy…

A srác felé fordult, és bár még mindig túl sötét volt, hogy jól ki

lehessen venni a részleteket, Lucy percről percre jobban látta őt. Egy

ötödikes fizikakísérlet jutott eszébe, amikor a tanáruk egy-egy

mentacukrot adott minden diák kezébe, aztán lekapcsolta a lámpát,

utasította őket, hogy harapjanak rá erősen a cukorkára, és az egész

helyiséget apró szikrák töltötték be. Így látta most a fiút: kivillant a

foga, valahányszor megszólalt, szeme fehérje rikított a sötétben.

– Igen, de ha az egész épületben elszállt az áram, akkor eltarthat

egy darabig, mire megoldják – mondta a srác, és a falnak dőlt. –

Ráadásul apám nincs itt ma délután.

– Az én szüleim sincsenek itthon – felelte Lucy, és alig látta a fiú

arckifejezését, a felé vetett furcsa pillantását.

– Arról beszélek, hogy apám a házfelügyelő – magyarázta. – De

csak Brooklynba ment, úgyhogy biztos hamarosan megjön.

– Szerinted… – kezdte Lucy, majd elhallgatott, nem volt biztos

benne, hogyan fogalmazza meg a kérdést. – Szerinted nem lesz

bajunk idefent, ha sokáig tart?

– Szerintem nem lesz semmi bajunk – felelte a srác megnyugtató

hangon; majd kicsit derűsen hozzátette: – Kivéve persze, ha félsz a

sötétben.

– Nem félek – mondta Lucy, és a falnak háttal lecsúszott, amíg le

nem ült a padlóra, könyökét a térdén nyugtatva. Megkísérelt

mosolyogni, kissé gyengén sikerült. – Úgy hallottam, a szörnyek

inkább szekrényekben szeretnek lapulni, nem liftekben.

– Akkor szerintem biztonságban vagyunk – ült le a fiú is, hátát a

szemközti saroknak vetve. Kivette a mobilját a zsebéből, és a

halvány fényben zöldnek tűnt a haja, ahogy fölé hajolt. – Nincs

térerő.

– Itt általában se szokott jó lenni – felelte Lucy, és ő is a

mobiljáért nyúlt, mielőtt rádöbbent, hogy a lakásban felejtette. Csak

a postát szaladt le megnézni, gyorsan le akart ugrani az előcsarnokba

és vissza, most viszont úgy érezte, kivételesen rossz pillanatban

találja magát teljesen üres kézzel.

– Na, szóval – döntötte hátra a fejét a srác. – Gyakran

megfordulsz itt?

Lucy elnevette magát.

– Hát igen, elég sok időt töltöttem már konkrétan ebben a liftben.

– Azt hiszem, most még többet fogsz – felelte a fiú gyászos

mosollyal. – Amúgy Owen vagyok. Szerintem be kéne

mutatkoznunk, hogy végül ne Liftes Csajként emlegesselek majd,

valahányszor elmesélem ezt a történetet.

– A Liftes Csaj nem is lenne rossz – válaszolta. – De a Lucy is jó.

A 24D-ben lakom.

A fiú egy pillanatig habozott, majd picit megvonta a vállát.

– Én meg az alagsorban.

– Ja, tényleg – felelte a későn kapcsoló lány, és most örült a

sötétnek, mert így nem látszott, hogy elpirult. Az épület önmagában

is olyan volt, akár egy kis ország, és az emelet volt a pénznem:

amikor megismerkedtek egy új lakóval, nemcsak a nevüket mondták

meg, hanem a lakásuk számát is, ám Lucynak kiment a fejéből, hogy

a házfelügyelő a kis, kétszobás lakásban él az alagsorban, ahol a lány

még soha nem járt.

– Ha esetleg azon gondolkozol, miért jöttem fel – szólt Owen pár

másodperc múlva –, hát azért, mert rájöttem, hogy a tetőről sokkal

jobb a kilátás.

– Azt hittem, oda senkinek sem szabad felmennie.

A fiú visszacsúsztatta a zsebébe a telefonját, és elővett egy

kulcsot, a tenyerén tartva mutatta neki.

– Ez igaz – felelte széles vigyorral. – Legalábbis elméletileg.

– Szóval magas beosztású barátaid vannak, mi?

– Inkább mély beosztású – tette zsebre a kulcsot Owen. – Alagsor,

rémlik?

Lucy erre elnevette magát.

– És mégis mi van odafenn?

– Az ég.

– Kulcsod van az éghez? – kérdezte a lány, Owen pedig

összekulcsolt ujjakkal a feje fölé emelte a karját, nyújtózkodott.

– Mindig ezzel nyűgözöm le a liftben megismert csajokat.

– Hát, tényleg lenyűgöző – felelte Lucy derűsen. Ahogy az elmúlt

hetekben a távolból figyelte a fiút, szégyenlősnek és

megközelíthetetlennek hitte. Ám most itt ültek, egymásra vigyorogva

a sötétben, és a lány rádöbbent, talán tévedett. Owen vicces volt, és

egy picit fura, márpedig jelen pillanatban ez nem tűnt a legrosszabb

személyiségnek, akivel össze lehetne zárva.

– Habár – tette hozzá – sokkal lenyűgözőbb volna, ha ki tudnál

szabadítani minket innen.

– Szerintem is – válaszolta a fiú, és a mennyezetre emelte a

szemét. – Azt hinné az ember, hogy legalább némi zenét juttatnak

nekünk.

– Ha juttatnak nekünk valamit, az remélhetőleg inkább hűvös

levegő lesz.

– Ja, ez az egész város olyan, akár egy kályha – helyeselt Owen. –

Egyáltalán nem érzem úgy, mintha szeptember volna.

– Pontosan. El sem hiszem, hogy holnap kezdődik a tanítás.

– Igen, nekem is – válaszolta a fiú. – Mármint ha kijutunk innen.

– Hova jársz suliba?

– Valószínűleg nem oda, ahova te.

– Hát, azt remélem is – felelte Lucy vigyorogva. – Az én sulim

lányiskola.

– Akkor tuti nem ugyanoda járunk – mondta Owen. – Bár ezt

előre tudtam.

– Hogy érted?

– Hát – intett körbe a fiú –, te itt laksz.

Lucy megemelte a szemöldökét.

– A liftben?

– Ebben az épületben – grimaszolt Owen.

– Ahogy te is.

– Szerintem pontosabb lenne úgy fogalmaznunk, hogy én az

épület alatt lakom – humorizált a fiú. – De lefogadom, hogy valami

puccos magániskolába jársz, ahol egyenruhát kell hordani, és

mindenki azon aggódik, nehogy ötös alát kapjon ötös helyett.

Lucy nagyot nyelt, nem tudta, mit feleljen erre, hiszen igaz volt.

A hallgatását beismerésnek vélve Owen oldalra biccentette a fejét,

mintegy azt jelezve: Nem megmondtam? Aztán kicsit megvonta a

vállát.

– Én a Századik meg a Tizenkettedik utca sarkán lévő gimibe

fogok járni, ami bunkernek néz ki, fémdetektoros kapun kell

bemenni, és mindenki örül, ha sikerül hármas alát kapnia.

– Biztos nem lesz olyan vészes – mondta Lucy, és a fiú arca

megfeszült. Arckifejezése miatt még a sötétben is sokkal idősebbnek

látszott, mint csupán pillanatokkal azelőtt; keserű és cinikus képet

vágott.

– A város vagy a suli?

– Úgy veszem ki, egyikért se rajongsz.

A fiú lenézett összekulcsolt kezére, amelyet a térdén nyugtatott.

– Mert, hát… nem ez volt a terv – válaszolta. – De apám itt kapott

állást, úgyhogy ideköltöztünk.

– Nem olyan rossz hely ez – győzködte Lucy. – Komolyan. Meg

fogod szeretni.

Owen a fejét csóválta.

– Túlságosan zsúfolt. Sehol sem lehet rendesen levegőhöz jutni.

– Szerintem összekevered a várost ezzel a lifttel.

A fiú szája sarka megrándult, de aztán ismét a homlokát ráncolta.

– Itt nincs nyílt tér.

– Egyetlen háztömbre van innen egy hatalmas park.

– Nem látni a csillagokat.

– Viszont van planetárium – vágta rá Lucy, és a srác akarata

ellenére elnevette magát.

– Mindig ilyen hajthatatlanul optimista vagy, még akkor is, ha

nem New Yorkról van szó?

– Egész életemben itt laktam – vont vállat a lány. – Ez az

otthonom.

– Nekem nem.

– Attól még nem kell eljátszanod a morcos új fiút.

– Nem eljátszom – felelte. – Tényleg a morcos új fiú vagyok.

– Legalább próbáld meg jól érezni itt magad, Bartleby.

– Owen – helyesbített felháborodottan a fiú, és Lucy elnevette

magát.

– Tudom – mondta. – De pont úgy beszélsz, mint Bartleby abból a

novellából. – Várt, hátha Owen jelzi, hogy ismeri a történetet, aztán

folytatta. – Herman Melville-től. A Moby Dick szerzőjétől.

– Azt ismerem – vágta rá Owen. – De ki az a Bartleby?

– Egy tollnok – magyarázta Lucy. – Olyan hivatalnokféle. De az

egész novellában, valahányszor valaki arra kéri, hogy csináljon meg

valamit, csak azt feleli: „Nem óhajtom.”

Owen elgondolkodott ezen.

– Igen – felelte végül –, alapvetően pont így érzek New Yorkkal

kapcsolatban.

Lucy bólintott.

– Nem óhajtod ezt a várost – mondta. – De csak azért, mert még

új neked. Amint jobban megismered, szerintem szeretsz majd itt élni.

– Most jön az a rész, hogy addig nem nyugszol, amíg városnéző

túrára nem viszel, ahol majd jókat nevetünk, a híres látnivalókra

mutogatunk, aztán veszek egy gagyi New York-os pólót, és boldogan

élünk, míg meg nem halunk?

– A póló nem kötelező – válaszolta Lucy.

Egy hosszú percig egymásra meredtek a szűk tér két sarkából, és

Owen végül megcsóválta a fejét.

– Ne haragudj! – kérte. – Tudom, hogy szemétkedem.

Lucy vállat vont.

– Semmi baj. Rákenhetjük a klausztrofóbiára. Vagy az

oxigénhiányra.

A fiú elmosolyodott, bár mosolya elég erőltetettnek tűnt.

– Nem, csak hát nagyon kemény nyaram volt. És azt hiszem, még

nem szoktam hozzá igazán, hogy itt vagyok.

Tekintetük találkozott a sötétben, és a lift hirtelen sokkal

kisebbnek érződött, mint csupán percekkel azelőtt. Lucynak eszébe

jutott, hogy az évek során hányszor zsúfolódott már be ide:

szőrmekabátos nőkkel és drága öltönyös férfiakkal, rózsaszín

pórázos fehér kiskutyákkal és kézikocsin nehéz dobozokat toló

portásokkal. Egyszer egy egész doboz narancslevet öntött a

szőnyegre – pont ott, ahol most Owen ült –, amitől napokig bűzlött

az egész lift, egy másik alkalommal pedig, még kislány korában, a

falra írta a nevét zöld filccel, anyja legnagyobb bosszúságára.

Itt olvasta el kedvenc könyvei utolsó oldalait, sírt egész úton

felfelé, és nevetett egész úton lefelé, ezernyi különböző szomszéddal

csevegett ezernyi különböző napon. Összeveszett itt a két bátyjával,

rúgták és karmolták egymást, míg az ajtó Csing!-gel ki nem nyílt, és

mindhárman békés angyalkaként léptek ki az előcsarnokba. Mindig

ezzel a lifttel ment le a földszintre, hogy az előcsarnokban köszöntse

az apukáját, valahányszor az hazaért egy üzleti útról. Egyszer még el

is aludt a lift sarkában, miközben arra várt, hogy a szülei megjöjjenek

egy jótékonysági árverésről.

Mégis hányszor zsúfolódott be ide az egész családja? Apu, hóna

alatt az újsággal, mindig az ajtó közelében, ugrásra készen; Anyu,

arcán halvány mosollyal, állandóan derültség és türelmetlenség közt

ingadozva velük szemben; az ikrek, vigyorogva, könyökkel böködve

egymást; és Lucy, a legkisebb, a sarokba húzódva, mindig a többiek

után kullogva, akár a pont-pont-pont egy mondat végén.

És most itt ült, ebben a dobozkában, ami kicsinek tűnt ahhoz,

hogy ennyi emléket őrizzen, a falak mintha ráborultak volna, és senki

sem sietett a megmentésére. A szülei Párizsban voltak, szokás szerint

az óceán túlsó felén, ezúttal is kettesben keltek útra, mint mindig. A

bátyjai – egyedüli barátai – pedig immáron több ezer kilométerre

voltak, Kaliforniában, egyetemen.

Amikor néhány héttel ezelőtt elutaztak – Charlie a Berkeley

Egyetemre, Ben pedig a Stanfordra –, Lucy hirtelenjében akaratlanul

is elárvultnak érezte magát. Az nem volt szokatlan, hogy a szülei ne

legyenek otthon; réges-régi szokásuk volt behavazott európai

városokba vagy egzotikus trópusi szigetekre röpülni édes kettesben.

De nem volt olyan rossz nélkülük, amikor még a gyerekek hárman

maradtak itthon, és Lucy bátyjai – ikrek, két bohóc, védelmező, jó

barát – mindig gondoskodtak róla, hogy ne essen szét az életük.

Egészen mostanáig. Lucy hozzászokott a szülei hiányához, ám a

bátyjai – és így tulajdonképpen a barátai – hiánya teljesen új érzés

volt, ráadásul igazságtalannak tűnt, hogy mindkettőjüket egyszerre

veszítette el. Most már reménytelenül szétszóródott az egész család,

és a maga nézőpontjából – egyes-egyedül New Yorkban – Lucy

most, itt ülve érezte át legelőször a világ nagyságát, végtelenséget.

A lift túloldalán Owen a falnak döntötte a fejét.

– Ez van, nincs mit tenni… – motyogta, egyre halkabban.

– Utálom ezt a kifejezést – jelentette ki Lucy, kicsit hevesebben,

mint akarta. – Mindig van mit tenni. Mindig van változás. Mindig

lehet javítani a helyzeten.

Owen ránézett, és a lány látta, hogy mosolyog, hiába csóválja a

fejét.

– Te totál hibbant vagy – közölte. – Egy meleg, fülledt liftben

ragadtunk, és valószínűleg fogy a levegőnk. Egyetlen kábel tart

minket, ami tuti, hogy vékonyabb, mint a csuklóm. A szüleid a jó ég

tudja, hol vannak, az én apám meg Coney Islanden. És ha mostanáig

nem jött értünk senki, akkor igencsak esélyes, hogy teljesen

megfeledkeztek rólunk. Szóval komolyan kérdezem: hogy lehetsz

még mindig ilyen optimista?

Lucy előredőlt a faltól, maga alá húzta a lábát, a fiú felé hajolt.

– Hogyhogy apukád Coney Islanden van? – kérdezte, elengedve a

kérdést a füle mellett.

– Az mindegy.

– A vidámpark miatt ment?

Owen a fejét csóválta.

– A hot dog miatt? – faggatta a lány. – Az óceán miatt?

– Te egyáltalán nem aggódsz, hogy talán nem jönnek értünk?

– Az úgysem segít – felelte Lucy. – Mármint az aggódás.

– Pontosan – mondta a fiú. – Ez van, nincs mit tenni.

– Nem – tiltakozott. – Épp ellenkezőleg.

– Rendben – hagyta rá Owen. – Ez nincs, van mit nem tenni.

Lucy hosszú pillantást vetett rá.

– Fogalmam sincs, mit beszélsz.

– Vagy talán csak nem óhajtod megérteni – vágta rá a srác előrébb

húzódva, és mindketten elnevették magukat. A kettőjük közti

sötétség egyszeriben hártyaszerűnek érződött, olyan vékonynak, akár

a selyempapír, sőt még annál is kevesebbnek. Owen szeme csillogott

a homályban, miközben egyre hosszabbra nyúlt köztük a csend, és

amikor a fiú végre megtörte, fojtott hangon szólalt meg. – Apám

azért ment Coney Islandre, mert ott ismerte meg anyukámat –

mondta. – Virágot is vett, hogy a parti sétányon hagyja az emlékére.

Ehhez egyedül akart lenni.

Lucy szólásra nyitotta a száját – talán kérdést akart feltenni, vagy

a részvétét nyilvánította volna, bár egy ilyen pillanatban úgysem

érhetett semmit egy jelentéktelen frázis –, ám a csend hirtelen

kényesnek tűnt, és sehogy sem jutott eszébe olyasmi, amiért érdemes

lett volna megszakítani.

A fiú lehajtotta a fejét, így nem lehetett kivenni az arckifejezését,

Lucy pedig hasznavehetetlennek érezte magát, csak ült ott, és

fogalma sem volt, mit tegyen. De aztán halk kopogás hallatszott, a

lánynak a torkában dobogott a szíve, Owennel a sötétség dacára

egymás szemébe néztek.

A zaj megismétlődött, és a fiú ezúttal felpattant, az ajtóhoz lépett,

odanyomta hozzá a fülét. Viszonozta a kopogtatást a liftajtón, és

mindketten hegyezték a fülüket. Bár Lucy még mindig a padló

közepén ücsörgött, onnan is hallotta odakintről a tompa hangokat,

majd a fémes csiszatolást. Egy másodperccel később ő is talpra

kászálódott, és szó nélkül, még csak egymásra sem nézve álltak

egymás mellett, vállvetve, akár két űrhajós egy hosszú utazás végén,

várva, hogy kinyíljon az ajtó, s kiléphessenek egy káprázatos új

világba.

2

A NAP ELEVE SÖTÉTSÉGGEL KEZDŐDÖTT. Owen még napfelkelte előtt

felébredt, mint az elmúlt negyvenkét reggelen mindig, felriasztotta az

érzés, hogy valami a mellkasára nehezedik, ökölként nyomja le a

súly. Pislogva nézte az ismeretlen mennyezetet, amelyen a halvány

repedések térképszerűséget alkottak, közöttük pedig egy légy

röpködött, mintha X-ként jelölné meg valami lelőhelyét.

Hallotta egy kávéscsésze koccanását a szomszéd szobából, és

tudta, hogy az apja is ébren van. Az elmúlt hat hétben egyikük sem

aludt rendesen, szemük állandóan fátyolos volt, nappalaik

ugyanolyan semmilyenek voltak, mint az éjszakáik, így a napszakok

egyszerűen összefolytak. Tulajdonképpen stimmelt, hogy most a föld

alatt laktak, hiszen mi lehetne ennél megfelelőbb hely két szellem

számára?

Owen új szobája feleakkora sem volt, mint a régi, a tágas,

napsütötte pennsylvaniai házukban, ahol minden reggel az ablaka

előtt csipogó verebek ébresztették. Most azt hallgatta, ahogy két

galamb civakodik a mennyezet közelében lévő keskeny üveglap

előtt, és a biztonsági fémrács miatt még a kevéske beszűrődő fény is

csak csíkokban hullott az ágyára.

Amikor kilépett a folyosóra, ami elválasztotta a szobáját az

apjáétól, és a kis konyhába meg nappaliba vezetett, Owen orrát

füstszag csapta meg, és annak jellegzetessége, az élénken felvillanó

emlék kis híján a földhöz vágta. Követte a szagot a nappaliba, apját a

kanapén találta, egy rögtönzött hamutartóként szolgáló bögre fölé

hajolt.

– Azt hittem, még nem vagy ébren – szólt a férfi, és bűntudatos

képpel elnyomta a cigarettát. Az Owenénál alig egy-két árnyalattal

sötétebb hajába túrt, aztán hátradőlt, és megdörgölte a szemét.

– Nem igazán aludtam – vallotta be a fiú, és lehuppant az apjával

szemben lévő hintaszékbe. Lehunyta a szemét, és lassan mély

levegőt vett. Nem bírt uralkodni magán; ez az édesanyja cigarettája

volt, és a szag a szívébe markolt. Az anyja halálakor nyolc szál cigi

maradt az összegyűrődött csomagban, amit a rendőrök a baleset

helyszínén találtak, és az asszony tárcájával, kulcsaival meg egyéb

személyes holmikkal együtt visszaszolgáltattak a családnak. Bár

Owen édesapja általában nem szokott dohányozni, mostanra már

csak két szál maradt. A fiú ez alapján ítélte meg a rossz napokat: a

reggeli, átható cigifüstből. A szag egyike volt a néhány dolognak,

ami még felidézte az anyukáját, a legjobb és legrosszabb emlékeztető

egyben.

– Mindig is utáltad ezt – emelte fel a majdnem üres dobozt, és a

két keze közt forgatta. Apja halványan elmosolyodott.

– Rémes szokás… az őrületbe kergetett vele – helyeselt a férfi,

aztán megcsóválta a fejét. – Mindig mondtam, hogy a cigizés fogja

sírba vinni.

Owen lesütötte a szemét, akaratlanul is maga előtt látta a

rendőrségi jegyzőkönyvet, az elméletet, miszerint az anyja figyelmét

elvonta vezetés közben, hogy épp cigarettára próbált gyújtani. Az

autót fejjel lefelé találták meg az útszéli árokban. A cigisdoboz tíz

méterrel arrébb hevert.

– Gondoltam, ma elmegyek Brooklynba – szólt az apukája,

erőltetett könnyedséggel, bár Owen pontosan tudta, igazából hogy

érti, tudta, hova megy és miért. – Megleszel egyedül?

A fiúnak megfordult a fejében, hogy megkérdezi, nem akarja-e,

hogy vele menjen, de előre tudta a választ. Tegnap este látta a

konyhapulton vázában álló csokrot, a még mindig celofánba

csomagolt virágok máris hervadoztak. Ma volt a szülei házassági

évfordulója; ez a nap nem tartozott Owenre. Végigfuttatta a kezét a

cigis dobozon, és bólintott.

– Vacsorázzunk együtt, miután hazaértem – mondta az apja, aztán

felvette az összehamuzott bögrét, és kiment a konyhába. – Azt

eszünk, amit csak akarsz.

– Csúcs – felelte Owen, és mielőtt meggondolhatta volna magát,

kivette a csomagból az utolsó két cigaretta egyikét, egyszer

megpörgette az ujjai közt, majd zsebre dugta, bár nem egészen tudta,

miért.

A szobája ajtajában megtorpant. Már majdnem egy hónapja laktak

itt, ám a helyiség falai mentén még mindig dobozok sorakoztak,

legtöbb félig nyitva, a kartonfülek szárnyként meredeztek. Az

anyukája ilyesmitől idegbajt kapott volna, és Owen akaratlanul is

elmosolyodott, ahogy elképzelte a reakcióját, elkeseredéssel vegyes

döbbenetét. Az asszony odahaza mindig gondosan ügyelt a rendre és

tisztaságra, a pultok csillogtak-villogtak, a padlón egyetlen porszem

sem maradhatott, Owen pedig egyszeriben örült, hogy az anyja nem

láthatja ezt a lakást, a tompa fényt meg a málló festéket, a fürdőszoba

csempéi közti penészt és az ütött-kopott holmikkal teli konyhát.

Valahányszor Owen panaszkodott, amiért ki kell takarítania a

szobáját vagy a vacsora után rögtön el kell mosogatnia, Anya

játékosan barackot nyomott a fejére.

– Az otthonunk önmagunk tükörképe – mondogatta dallamos

hangon.

– Pontosan – vágott vissza ilyenkor Owen. – Én meg rendetlen

vagyok.

– Nem is igaz – felelte az anyja nevetve. – Tökéletes vagy.

– Tökéletesen rendetlen – mondta erre mindig Apa.

Az édesanyja a házba belépve mindig levetette velük a cipőjüket,

csakis a hátsó tornácon dohányzott, és ügyelt rá, hogy a kanapé

párnái ne nagyon nyomódjanak össze. Apa elmondása szerint mindig

is ilyen volt, attól a pillanattól kezdve, hogy megvették a házat:

mindketten repestek a boldogságtól, hogy végre saját, állandó

lakhelyük van, miután annyit utazgattak.

Az azelőtti két évben egy rozoga furgonban rótták az utat, minden

földi javukat a kocsiba gyömöszölve. Bejárták az egész országot, a

csillagok alatt sátoroztak, vagy a kocsi hátsó ülésén összekuporodva

aludtak, csekélyke spórolt pénzükből Hawaii és Alaszka kivételével

minden államba eljutottak. Látták a Rushmore-hegyet meg a Grand

Tetőn Nemzeti Parkot, végighajtottak a kaliforniai tengerparton, és

horgásztak Florida déli szigetein. Jártak a louisianai New

Orleansban, a maine-i Bar Harborban, a michigani Mackinac-

szigeten, a dél-karolinai Charlestonban, a texasi Austinban és a

kaliforniai Napában, addig csavarogtak, míg ki nem fogytak a

látnivalóból, na meg a pénzből. Csak ekkor tértek vissza

Pennsylvaniába, ahol mindketten felnőttek – és ahol ideje volt újból

felnőniük –, hogy végleg letelepedjenek.

Ám hiába hallotta utazással töltött éveik rengeteg történetét, maga

Owen nem igazán járt sehol. Úgy tűnt, a szülei kiélték a

kalandvágyukat, mire ő megszületett, és boldogan maradtak meg egy

helyben. Volt egy tornácos házuk, kertjük almafával és hintával, a

szomszédos földeken lovak legelésztek. A kerek konyhaasztalnál

pont elfértek hárman, ajtójuk tökéletes méretű volt, hogy

karácsonykor koszorút akasszanak rá, és a házban annyi zeg-zug

akadt, hogy jó hosszan lehetett benne bújócskázni. Egyikük sem

vágyott soha máshová.

Egészen mostanáig.

Szobája magányában Owen hallotta, ahogy becsukódik a bejárati

ajtó, aztán várt pár percet, mielőtt fogta a mobilját meg a kulcsát, és

ő is elhagyta a lakást. Felkocogott a lépcsőn az alagsorból az

előcsarnokba, amelyen gyorsan, lehajtott fejjel vágott át. Nem volt

semmi baja az itteni lakókkal, de ő nem tartozott ide, ahogy az

édesapja sem. Owen csak arra várt, hogy ezt végre az apukája is

felfogja.

Egész délelőtt sétált. Ez volt a szabadsága utolsó napja, az utolsó

olyan nap, amikor még nem kell órákra járnia egy idegen suliban, és

azon kapta magát, hogy nyugtalan állatként járkál fel-alá a Hudson

folyó partján. Bedugta a fülhallgatóját, kirekesztette a város zajait, és

a hőség ellenére egyre csak menetelt. Ebédre hot dogot vett egy utcai

árustól, aztán átvágott a Central Parkhoz, ott üldögélt, figyelte a

fényképezőgépes, térképes és elkerekedett, csillogó szemű turistákat.

Követte a tekintetüket, nagy erőfeszítéssel igyekezett azt látni, amit

ők, de nem látott mást, csak rengeteg embert.

Már késő délután volt, amikor visszaért a Hetvenkettedik utca és a

Broadway sugárút sarkára, a díszes kőépülethez, amely immár az

otthona lett. Az előcsarnokba lépve megtorpant, vonakodott

visszamenni az alagsorba, ahol a következő néhány órában nem

akadt volna más lehetősége, mint egyedül üldögélni, és várni, hogy

az apja hazajöjjön. Inkább benyúlt a rövidnadrágja zsebébe, ahol a

kulcsot őrizgette.

Az első itteni héten nyúlta le az eredeti kulcscsomót az apja

komódjáról, pedig egy ilyen húzás egyáltalán nem vallott rá. Owen

mindig is túlzottan óvatos volt, sosem szokta megszegni a

szabályokat, ám alig néhány napot töltöttek itt, és a nyomasztóan

szűk tér máris kezdett elviselhetetlenné válni a számára, így keresett

egy lakatost, hogy másolatot készíttessen a kulcsról, amellyel

kijuthat a tetőre – látszólag az egész város egyetlen békés pontjára.

Amint belépett a liftbe, máris elképzelte, ahogy a hatalmas,

szélfútta, csöndes térben áll negyvenkét emelet magasban, fülébe

bömböl a zene, és lélekben messze jár. Megnyomta a gombot, várta,

mikor kezd emelkedni a lába alatt a padló, és annyira elmerült a

gondolataiban, hogy fel sem nézett, amint az utolsó pillanatban

valaki megállította a csukódó ajtót.

Ám most, kevesebb, mint egy órával később Owen egyszeriben

túlságosan is tudatában volt a lány jelenlétének, ugyanúgy bizsergett

tőle, akár a melegtől. Miközben az ajtó túloldaláról beszűrődő

zajokat hallgatták, a fiú lepillantott, és észrevette, hogy Lucy jobb

lába csak pár centiméterre van az ő baljától, így begörbítette a

lábujjait, a sarkára helyezte a súlypontját, és elfordította a fejét.

Rádöbbent, hogy visszafojtja a lélegzetét, és kíváncsi volt, vajon a

lány is ugyanígy tesz-e.

Épp, mielőtt a liftajtót felfeszítették volna, Owen hunyorogni

kezdett, arra számított, hogy hirtelen fényesség fogadja majd őket.

Ehelyett azonban a tizenegyedik emeletről lenéző alakok alapvetően

sötétbe borultak – maga az emelet a lift hosszában pont középen

kezdődött, az ajtót félig eltorlaszolta a vastag beton –, és csupán pár

zseblámpa világított, egyenesen az arcukba, így mindketten

pislogtak.

– Hahó! – szólt Lucy derűsen, úgy köszöntötte a két férfit, mintha

mindez teljesen hétköznapi volna, nem lenne abban semmi szokatlan,

hogy a portás négykézláb áll a fejük felett, holdszerűen sápadt arccal,

mellette pedig egy ezermester térdel, és kendővel törölgeti a

homlokát.

– Jól vagytok, gyerekek? – kérdezte George, és lenyújtott egy

üveg vizet, amit Owen gyorsan megragadott, majd átadott Lucynak.

A lány bólintott, miközben lecsavarta a kupakot, és nagyot húzott az

üvegből.

– Egy kicsit fülledt idebent – felelte, majd átadta a flakont

Owennek. – De jól vagyunk. Az egész épületben nincs áram?

Az ezermester felhorkant.

– Az egész városban!

Owen és Lucy egymásra néztek.

– Komolyan? – ámult a lány elkerekedő szemmel. – Lehetséges

ez?

– Úgy tűnik – válaszolta George. – Tiszta káosz van odakint.

– Se közlekedési lámpák, se semmi? – kérdezte Owen, mire a férfi

bólintott, majd összecsapta a kezét, az adott helyzetre koncentrált.

– Na jó! – mondta. – Gyerünk, másszatok ki onnan!

Lucy ment elsőnek, és amikor Owen megpróbált segíteni neki,

elhessegette, az emelet peremébe kapaszkodva felhúzta magát, majd

felállt, és leporolta fehér ruháját. Owen sokkal kevésbé kecses

mozdulatokkal követte, úgy puffant az emeletre, akár egy partra

vetett hal, majd talpra ugrott. A folyosó végén vörös fénnyel

világított egy vészjelzés, és idefent kissé hűvösebb volt, bár nem

sokkal; Owen tenyere izzadt volt, pólója pedig még mindig a hátához

tapadt.

– És kábé mikor lesz megint áram? – kérdezte, igyekezett

uralkodni idegességén, hogy ne csendüljön ki a hangjából.

Óhatatlanul az édesapja járt a fejében. Ha nincs áram, akkor nincs

metró. Ha nincs metró, akkor az apja semmiképpen sem érhet vissza

egyhamar. És egy ilyen helyzetben biztos, hogy nem marad

észrevétlenül a hiánya.

– Fogalmam sincs – felelte George, és lehajolt, hogy elpakolja a

szerszámokat. A fém csendülése visszhangzott a folyosón, megtörve

a baljós csendet. – A telefonvonalak mind túlterheltek, és az internet

se működik.

– Még térerő sincs – tette hozzá az ezermester. – Lehetetlen

bármit is megtudni.

– Én úgy hallottam, az egész keleti parton áramszünet van –

mondta George. – Állítólag Kanadában villám csapott egy erőműbe.

Az ezermester grimaszt vágott.

– Én meg úgy hallottam, hogy űrlények támadtak meg minket.

– Csak azt mondom, amit a rádióban közöltek – motyogta George,

és felegyenesedett. Lucy vállára tette a kezét, majd Owenre nézett. –

Tényleg jól vagytok, gyerekek?

Mindketten bólintottak.

– Rendben – szólt a portás. – Mindenkihez be kell kopogtatnom,

hogy meggyőződjek róla, nincs-e valakinek baja. Nektek van

zseblámpátok?

– Nekem igen – felelte Lucy. – A lakásban.

– Hallott esetleg apám felől? – kérdezte Owen olyan lazán,

amennyire csak bírta. – Csak mert…

– Igen, tudom – felelte a portás. – Pokoli egy szabadnapot

választott. Nem hallottam felőle, de attól még nincs ok aggodalomra.

Senki sem hall senki felől.

– Brooklynba kellett mennie – mondta Owen, és igyekezett

kiötölni valami kifogást, bármilyen magyarázatot, amit hozzátehetne

ehhez, ám az ezermester, aki már a lépcső felé indult, erre

megtorpant, visszafordult.

– A metró se jár – mondta. – Jó hosszú séta lesz a hídon át…

Owent ismét elfogta a nyugtalanság, bár már nem tudta biztosan,

hogy azért, mert az apja nincs itt segíteni, vagy inkább annak

lehetősége miatt, hogy a férfi talán egész Brooklynon átgyalogolva

próbál hazajutni. Habár az sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy apukája

épp az elsötétedett parti sétányon ül, emlékeibe feledkezve, az

áramszolgáltatás szeszélyeiről tudomást sem véve. De akkor is,

furcsa volt, hogy így elszigetelődtek egymástól, a nagyváros két

végén találták magukat, és hiába terült el kettőjük között utak és

folyók, hidak és sínek egész hálózata, mégsem szelhették át a

kilométereket.

– Vigyázzatok magatokra, gyerekek! – kiáltott oda nekik George,

mielőtt bement volna a lépcsőházba az ezermester után. – Szóljatok,

ha kell valami!

Becsukódott mögöttük a vastag ajtó, és Lucy meg Owen kettesben

maradtak a néma folyosón. Tekintetük az üres lift tátongó fekete

lyukára vándorolt, majd Lucy kicsit megvonta a vállát.

– Azt hittem, kicsit hűvösebb lesz idekint – mondta, felemelte a

karját, és laza lófarokba csavarta a haját, ami hamar kibomlott.

Owen bólintott.

– És talán egy kicsit világosabb.

– Hát, legalább elnyertük a szabadságot – viccelődött Lucy, és ez

a fiút is megmosolyogtatta.

– Igaz – felelte. – Tudod, mit mondanak a zárkáról.

– Mit?

Owen vállat vont.

– Hogy megőrül benne az ember.

– Szerintem az csak a magánzárkára vonatkozik.

– Aha – felelte a fiú. – Hát, végül is mi nem magánzárkába

kerültünk.

– Nem – csóválta a fejét Lucy. – Határozottan nem.

Owen a falnak dőlt a nyitott lift közelében.

– Na, és hogyan tovább?

– Nem tudom – felelte a lány, és a karórájára pillantott. – A

szüleim Európában vannak, és ott már későre jár. Biztos éppen

vacsoráznak, vagy valami partin vannak, vagy ilyesmi. Valószínűleg

fogalmuk sincs róla, mi történik itt…

– Biztosan hallottak róla – mondta Owen. – Ha tényleg az egész

várost érinti, akkor már tuti híre ment. A szüleid hagyták, hogy

egyes-egyedül itthon maradj?

– Rengeteget utaznak, nem érnek rá mindig keresni mellém

valakit – magyarázta Lucy. – És általában itt szoktak lenni a bátyáim

is.

– És most?

– Most nincsenek – felelte a lány. – De elég idős vagyok már,

hogy egyedül hagyjanak.

– Mennyi az az elég idős?

– Majdnem tizenhét.

– Szóval tizenhat – vigyorgott Owen, Lucy pedig grimaszolt.

– Micsoda zsenipalánta! Miért, te mennyi idős vagy?

– Tényleg tizenhét.

– Szóval végzős leszel?

– Már ha lesz holnap suli – pillantott körbe a srác. – És ezt

igencsak kétlem.

– Szerintem holnapra tuti megoldják a gondot. Biztos nem olyan

nehéz visszakapcsolni az áramot.

Owen elnevette magát.

– Micsoda zsenipalánta!

– Nagyon vicces – felelte Lucy, ám a hangja tompán szólt.

Mosolya lelohadt, ahogy a fiút nézte, és Owen azon kapta magát,

hogy fürkész tekintete láttán kihúzza magát.

– Mi az?

– Te megleszel egyedül?

– Szerinted bébicsőszre van szükségem? – kérdezte a fiú, ám a

poén nem jól sült el. Felszegte a fejét. – Megleszek – felelte. – És

apámnak biztosan sikerül valahogy gyorsan visszajutnia ide. Nyilván

aggódik a ház miatt.

– Nyilván érted aggódik – mondta erre Lucy, és a fiúnak elszorult

a szíve, bár nem tudta, miért. – Vigyázz magadra, jó?

Owen bólintott.

– Persze.

– Ha zseblámpa kéne, szerintem van nekünk jó pár.

– Boldogulok – felelte a fiú, miközben elindultak a folyosón. – De

azért kösz.

– Egyre sötétebb lesz – figyelmeztette Lucy, és körbeintett. –

Szükséged lesz…

– Boldogulok – ismételte Owen.

Amikor a fiú kinyitotta a lépcsőházba vezető ajtót, egyszerre

csapta meg őket a bezárt hőség és az áporodott levegő. Valahonnan

odafentről fojtott hangokat hallottak, aztán ajtócsapódást, ami

emeletről emeletre visszahangzott, míg el nem ért hozzájuk.

Bementek a lépcsőházba, ahol a vészvilágítás kis, fehér lámpái

halványan derengtek a fokok peremén, és Owen most először látta

tisztán a lány arcát: az orrnyergét pettyező szeplőket, sötétbarna

szemét, amelynek mély árnyalata szinte feketének tűnt. Lucy feljebb

lépett egy fokkal, hogy egy magasságba kerüljenek, egymás szemébe

néztek, és egy hosszú percig egyikük sem szólt. A lány fölött

végtelennek tűnő lépcsősor kígyózott fel a huszonnegyedikre. A fiú

mögött elterült a hosszú, lefelé vezető út az üres alagsori lakásba.

– Hát – szólalt meg végül Lucy, szeme csillogott a lámpák

fényében –, köszi a társaságot, Liftes Srác.

– Viszont – felelte Owen. – Mindenképp ismételjük meg a

legközelebbi óriási áramszünetkor.

– Benne vagyok – mondta a lány, majd sarkon fordult, és elindult

felfelé, szandálja hangosan csattogott a beton lépcsőfokokon. Owen

nézte a távolodó lányt, aki fehér nyári ruhájában kísértetnek,

álomképnek látszott, és megvárta, míg Lucy eltűnt a

lépcsőfordulóban, mielőtt maga is elindult volna, lassan lépkedve

lefelé.

Két emelettel lejjebb megállt, és hallgatta a feje fölül hallatszó

lépteket, amik egyre halkultak, ahogy Lucy távolodott. A fiú ismét

elgondolkodott a gyászos alagsori lakáson, a nagyváros káoszán, s az

ilyen éjszakában rejlő lehetőségeken, hiszen most minden új és

íratlan volt, az egész világ elsötétült, mintha egy elképesztő,

rémületes bűvésztrükk tanúi lennének. Teljesen mozdulatlanul állt,

fél kezével a korláton, belélegezve a meleg levegőt, aztán, mielőtt

meggondolhatta volna magát, megpördült, és felrohant a lépcsőn.

Csak három emeletet tett meg, és kénytelen volt megállni, zihált,

de amikor felemelte a fejét, Lucy a lépcsőfordulóban állt, lenézett rá.

– Mi baj? – kérdezte. – Jól vagy?

– Semmi baj – mondta Owen, és felmosolygott rá. – Csak

meggondoltam magam a zseblámpával kapcsolatban.

3

MIRE KILÉPTEK ODAFENT a sötét folyosóra – ami teljesen ugyanolyan

volt, mint a tizenhárom emelettel lejjebbi –, mindketten kifogytak a

szuszból. Lucy valahol a tizennyolcadik emelet környékén levetette a

szandálját, fél kézzel lógatta, a másikkal a fal mentén tapogatózott,

élénken tudatában annak, hogy Owen pár lépéssel lemaradva követi,

bár könnyed lépte alig hallatszott a padlószőnyegen. A 24D ajtajához

érve kihalászta a lakáskulcsot ruhája zsebéből, majd a zárral

vacakolt, miközben Owen hunyorogva a falnak dőlt mellette.

– Nem könnyű a sötétben – szólt a fiú, de Lucy nem felelt.

Majdnem tizenhat éve nyitogatta már ezt az ajtót. Tökéletesen

megtanulta a szükséges mozdulatokat, tudta, hogy a kulcs kicsit

beakad, így balra kell rángatni, jól ismerte a zár hangos kattanását,

amikor végre kinyílt. Bekötött szemmel is képes lett volna kinyitni

ezt a zárat. Álmában is képes lett volna rá.

Nem a sötétség miatt bénázott. Hanem a fiú miatt.

Miután a zár végre megadta magát, és az ajtó kitárult, Lucy

habozott. Rádöbbent, hogy még soha nem hívott meg fiút a lakásba.

Legalábbis nem így. Soha nem úgy, hogy kettesben lettek volna.

Sötétben meg pláne nem.

A bátyjai haverjai örökké itt lógtak, kifosztották a hűtőt, és úgy

üvöltették a zenét, hogy beleremegtek a falak. Lucy viszont

lányiskolába járt, így igazából soha nem is voltak fiú barátai.

Bár tény, ami tény, igazából barátnője se volt valami sok.

Tavaly, amikor az édesanyja kivételesen megjelent egy iskolai

eseményen, mivel kénytelen volt gardedámként részt venni a téli

bálon, észrevette, hogy Lucy pár kötelező tánc után kiosont a

folyosóra olvasni. Ezek után az asszony egyszeriben aggódni kezdett

lánya társas életének hiánya miatt. Ha Lucy nem a bátyjaival lógott,

akkor általában egyedül mászkált a városban, és az anyja szerint

ezeknek a tevékenységeknek egyike sem hasznos időtöltés. Így hát a

lány vonakodva beleegyezett, hogy elmenjen egy kosárlabdameccsre,

ahol a testvériskolájukba járó, Bernie nevű tizenegyedikes srác

odament hozzá a büfében, és megdicsérte a szoknyáját. Pontosan

ugyanolyan kockás szoknya volt, mint amit az összes többi lány

viselt a meccsen, de Bernie elég rendesnek látszott, és Lucy amúgy

sem tudta, ki mellé ülhetne a lelátón, így hagyta, hogy a srác

pattogatott kukoricát vegyen neki.

Nemsokára már mindennap a Metropolitan Művészeti Múzeum

mögött találkoztak suli után, és pont annyi ideig csinálták együtt a

házi feladatukat, hogy fenntartsák annak illúzióját, miszerint nem

csak smárolni jönnek össze. Ám Bernie egyszer sem hívta meg Lucyt

az Ötödik sugárúti otthonába, és a lánynak egyszer sem jutott eszébe

a lakásukba invitálni őt. Ez a kapcsolat semleges területre és

pártatlan környezetre épült: csakis a parkban, a padon, a szökőkútnál

és a fűre terített pléden játszódott le. Ha Lucy beengedi a fiút az

otthonába, azzal olyan terhet rak a kapcsolatukra, amit az

semmiképpen sem bírt volna el, és a lány úgy gondolta, a túlzott

teher mindennél gyorsabban tönkre tud tenni valamit. Pláne olyasmit,

ami rém könnyen tönkrement magától is, csupán két rövidke

hónappal később, amikor Bernie megismerkedett egy másik lánnyal,

másik szoknyában, egy másik meccsen.

Ám ez most egyedi szituáció volt, tulajdonképpen vészhelyzet, és

ez mindent megváltoztatott. Az átlagos délután kissé elmosódó

estébe hajlott, amelyet belengett a vakmerőség és némi szokatlan

fesztelenség. Lucy most először maradt teljesen egyedül – se szülők,

se tesók, a világon senki nem volt vele. És most itt találta magát, a

kitárt ajtó előtt, miközben a háta mögött egy szinte ismeretlen fiú

várakozott.

Az előszobába lépve ellátott egészen a konyháig, és be a

nappaliba, ahova így kora este már be szokott világítani az ablakon a

város rengeteg fénye, a sárga kockák végtelennek tűnő hálózata.

Most azonban semmi sem látszott az ablakban, csak egy világoskék

négyzet volt a hosszú, fekete folyosó végén.

A mögötte várakozó Owen megköszörülte a torkát. Még mindig

az ajtó előtt ácsorgott, mint aki nem biztos benne, hogy tényleg be

szabad lépnie.

– Akarod inkább csak kihozni nekem azt a zseblámpát, vagy…?

– Nem – felelte Lucy, és félreállt. – Gyere be!

A nappali ablakán beszűrődő, egyre halványuló fény el sem ért

odáig, így a lány kinyújtott karral, óvatosan lépett be a konyhába.

Owen a nappali felé indult, és Lucy csikorgást, majd puffanást

hallott, ahogy a fiú megbotlott valamiben.

– Jól vagyok! – kiáltotta Owen vidáman.

– Úgy megkönnyebbültem! – kiabálta neki Lucy, aki épp elért a

spájzhoz. A legalsó polcon megtalálta a hatalmas kék dobozt, benne

az összes olyan holmival, amit azért tartottak itt, mert máshova

sehogy sem illett. Az egész lakásban ez volt az egyetlen rendetlen

pont, igazi kincsesláda, telistele törött esernyőkkel és

napszemüvegekkel, illetve szállodai reklámtollakkal a világ minden

tájáról. Lucy addig kotorászott a dobozban, míg végre meglelt egy

zseblámpát, és amikor bekapcsolta, örömmel látta, hogy működik.

A spájzból kilépve körbepásztázott a konyhában a zseblámpával, a

fény által vetett alakok mintha a szemhéjára égtek volna. A

nappaliban találta meg Owent, az ablaknál álldogált, a párkányt

markolta. Amikor a lány felé fordult, a fénycsóva egyenesen az

arcába világított, és pislogni kezdett, így Lucy leengedte a

zseblámpát.

– Olyan furcsa odakint – szólt Owen, hüvelykujjal bökve az ablak

felé. – A fények nélkül teljesen kihaltnak tűnik.

Lucy odalépett mellé, orra csak néhány centire volt az üvegtől. Az

ég kékje egyre sötétedett, és a szemközti ablakok négyzetrácsa,

amelyet általában családi vacsorák ragyogó képe meg a tévé

villogása töltött be, most elhagyatottnak, gyanúsnak tűnt. Onnan,

ahol álltak, Lucy és Owen több tucat épületet láthattak be a

Hetvenkettedik utca egész hosszában, mindegyiken több száz ablak,

mögöttük több ezer ember, ki-ki a saját otthona mélyén megbújva.

Lucy mindig icipicinek érezte magát attól, ha szembenézett ezzel a

végtelen nagy várossal, ám most először kissé magányosnak is érezte

magát tőle, és egyszeriben nagyon hálás volt Owen társaságáért.

– Csak egy zseblámpát találtam – mondta, és a fiú lepillantott rá.

Lucy várta, hogy előrukkoljon valami poénnal a sötéttől való

félelemről, de hiába, Owen egyszerűen csak hallgatott, így a lány

hozzátette: – Úgyhogy talán inkább együtt kéne maradnunk.

A fiú visszafordult az ablak felé, és bólintott.

– Rendben – helyeselt. – De itt máris kezd meleg lenni. Nem

akarsz sétálni menni, mielőtt teljesen besötétedik?

– Ki akarsz menni?

– Hát, tényleg jó nagy ez a lakás, de azért…

– Mármint, úgy értettem, hogy… Úgy értem, szerinted

biztonságos kimenni?

– Ez a te városod – felelte Owen mosolyogva. – Mondd meg te!

– Azt hiszem, biztonságos – mondta Lucy. – És nem ártana

beszerezni pár dolgot.

– Mint például?

– Hát, például vizet, meg ilyenek. Nem tudom. Nem ezt kell

csinálni ilyen helyzetben?

Owen a zsebébe nyúlt, és előhalászott pár gyűrött bankjegyet.

– Annyi vizet veszel, amennyit csak akarsz – mondta. – Szerintem

viszont egy ilyen este fagyiért kiált.

A lány grimaszolt.

– Hiszen úgyis csak elolvad – ellenkezett, ám a srác nem tágított.

– Annál inkább meg kell mentenünk ettől a szomorú sorstól…

Mielőtt elindultak, megnézték a mobiljukat, ám egyiküknél sem

volt térerő, Owen készüléke pedig már majdnem lemerült. Lucy

laptopja egész nap az áramból kihúzva hevert az ágyán, az aksi

utolsó cseppjeit kihasználva a lány megpróbált e-mailt küldeni a

szüleinek, megüzenve, hogy nincsen semmi baja, de nem volt

internetkapcsolat. Bár úgysem számított, hiszen Párizsban hat órával

később volt, és ha a szülei nincsenek még mindig valami zsúfolt

partin, akkor már biztos alszanak.

A földszintre érve kirontottak az előcsarnok fullasztó hőségébe,

ahol majdnem ugyanolyan párás volt a levegő, mint feljebb. Kis

híján nekimentek egy bosszús dadusnak, aki a babakocsit fél kézzel

fogva álldogált a lépcsőház előtt, erőt gyűjtve a kaptatáshoz. Még

néhányan ácsorogtak a levélszekrények közelében, de úgy tűnt, a

legtöbb lakó vagy odafent van, a lakásában, vagy még mindig

hazajutni próbál valahogy.

Az ezermester, aki segített kimenteni őket, a portáspultnál ült, a

szerszámosládájára könyökölve hallgatott egy hordozható rádió

adóvevőt. Integetett, amint meglátta őket.

– Milyen a lépcsőház?

– Jobb, mint a lift – felelte Owen. – Van valami hír?

– Legkorábban holnap lesz áram – jelentette az ezermester, meg-

megránduló bajusszal. – Azt mondják, délen Delaware-ig, északon

meg egészen Kanadáig ér az áramszünet. – Egy pillanatra

elhallgatott, majd megcsóválta a fejét. – Nem semmi látvány lehet az

űrből.

– Veszünk pár holmit – mondta Lucy. – Hozzunk magának

valamit?

A férfi épp egy hatos csomag sört kért – Lucy meg készült

válaszolni, hogy azt kissé nehéz volna beszerezniük, hiszen jóval

huszonegy év alattiak mind a ketten –, amikor Owen megkocogtatta

a karját.

– Ezt figyeld! – szólt, és Lucy az épület Broadwayre néző ajtaja

felé fordult. Ám döbbenten látta, hogy a sárga taxik, fekete

limuzinok és hosszú buszok helyett az egész út emberek áradatával

van tele: a hatalmas tömeg fáradtan, de eltökélten tartott kifelé a

belvárosból.

Megálltak Owennel az ajtó előtt, tágra nyílt szemmel figyelték a

testek előttük elhaladó árját. Sokan mezítláb gyalogoltak, cipőjüket a

hónuk alá szorítva, mások pedig a hőség ellen védekezve a fejükre

csavarták az ingüket. A menetelők öltönyt és nyakkendőt vagy

elegáns kosztümöt viseltek, aktatáska meg laptop volt náluk, s

mindannyian a világ legfurcsább ingázásában vettek részt. Nem

irányította őket közlekedési lámpa, és egyetlen rendőr sem volt a

közelben, bár jóval előrébb a sugárúton Lucy megpillantotta a kék-

piros fények halvány villogását, ami természetellenesen ragyogónak

tűnt a sötétedő éghez képest.

– Hát ez hihetetlen – zihálta a fejét csóválva.

A sarkon az egyik bár zsúfolásig volt tömve emberekkel, sokan

már be sem fértek, előtte ácsorogtak. Talán feladták a

hazagyaloglást, vagy egyszerűen csak kijöttek az utcára, hogy

részesei legyenek a bajtársias hangulatnak, mindenesetre a tömeg

egész ünnepinek érződött. A fejük felett, az erkélyeken gubbasztó

lakók magazinokkal legyezték magukat, miközben figyelték az

odalent kibontakozó jelenetet. Mások a nyitott ablakból lógtak ki,

mögöttük sötétbe borult a lakás. Mintha az egész város a feje tetejére

állt volna.

– Gyere! – szólt Owen, és Lucy követte őt a sarokra, ahol egy

piszkos fényvisszaverő mellényt viselő építőmunkás egy

hajszálcsíkos öltönyös férfinak segített irányítani a forgalmat,

igyekeztek feltartani a csődületet, hadd jusson át néhány autó a

kereszteződésen, aztán intettek a gyalogosoknak, hogy folytassák

hosszú útjukat hazafelé.

Lucy és Owen a járdán haladtak, s amint elértek a kis

vegyesbolthoz a Hetvennegyedik utca sarkán – ahol dobozos üdítőtől

vécépapíron és kutyaeledelen át sorsjegyig mindent lehetett kapni –,

a lány megragadta a fiú karját, sietve behúzta az üzletbe. A boltban

csak néhány flakon ásványvíz maradt, azokat gyorsan mind kirakták

a pultra, aztán visszamentek a polcok közé, összeszedtek még egy

öngyújtót, pár gyertyát, meg tartalék elemeket a zseblámpába.

Miután Lucy átadott némi készpénzt a férfinak a kasszánál,

valószerűtlenül soknak tűnő visszajárót kapott tőle.

– Szerintem ez… – kezdte, ám a férfi fülig érő vigyorral nézett rá.

– Áramszüneti árengedmény – jelentette ki magától értetődően.

– Ki hitte volna? – nevetett Owen. – Gondolja, hogy ez a

fagyizókra is vonatkozik?

A férfi bólintott, miközben bepakolta a holmit két nejlonzacskóba.

– Úgy hallottam, a Hetvenhetediken ingyen osztogatják a fagyit.

Úgyis csak elolvadna.

Owen Lucyhoz fordult.

– Azt hiszem, elsötétülve sokkal jobban tetszik nekem ez a város.

Az üzletből kilépve, kezükben egy-egy nejlonszatyorral egy

pillanatra megálltak. A Hudson folyó felett eltűntek az ég utolsó

rózsaszín csíkjai is, koromsötét borult az utcára. Ahogy a

Hetvenhetedik utca felé gyalogoltak, hogy sorba álljanak az ingyen

fagyiért, az este továbbra is ünnepinek érződött. A fagylaltozó

melletti bárban zuhant a sör ára, ahogy a hordó egyre jobban

felmelegedett, az út túloldalán lévő étterem pedig gyertyafényes

vacsorát rögtönzött a vendégeinek. Néhány gyerek rohant el

mellettük lila fényrudakkal, és két lovas rendőr vágott át a tömegen

éber tekintetű paripáikon, a magasból figyelve a jelenetet.

Miközben a sor lassan haladt előre, Lucy Owenre pillantott, aki

kábán nézelődött körbe.

– Azt hinné az ember, hogy fosztogatás tör ki, vagy valami – szólt

a fiú. – Hogy egy ilyen helyen biztos teljes lesz a zűrzavar. De csak

egy nagy buli az egész.

– Mondtam én, hogy nem olyan rossz itt – felelte Lucy. – Csak

próbáld meg jól érezni magad!

– Rendben – hagyta rá kis mosollyal Owen. – Ha megígéred, hogy

minden este pontosan ilyen lesz.

– Mármint milyen? – kérdezte Lucy. – Sötét?

– Épp ez az – válaszolta Owen felnézve. – Nincs is olyan sötét.

Igazából nincs.

A lány követte a tekintetét, felpillantott az épületek homályos

körvonala fölött lebegő holdsarlóra, a vékony fehér ívre a sötétkék

égen, amit csillagok pettyeztek. Lucy egész életében itt lakott, de

még sosem látott ilyet: milliónyi fénypettyet, amelyeket általában

mind elnyomott a nagyváros vakító kivilágítása, a hirdetőtáblák és

utcai lámpák, a lézerek és villogók, a fénycsövek és neonégők, az

egészből összeálló fehér zaj, amelyen semmi sem hatolhatott át.

Ma este azonban elnémult a város. Nem látszott más, csak a fekete

égbolt meg a csillagok sokasága a fejük felett, olyan fényesen

ragyogtak, hogy a lány le sem bírta venni róluk a szemét.

– Igaza volt – mormolta. – Tényleg elképesztő látvány lehet az

űrből.

Owen sokáig nem felelt, és amikor végre megszólalt, fojtott volt a

hangja.

– Nem is tudom – mondta. – Szerintem idelentről még jobb.

4

MIRE MEGINT MEGMÁSZTÁK a huszonnégy emeletet – vörös képpel,

zihálva, az oldalukat fogva értek fel –, a lakás olyan lett, akár egy

kályha, így hát jobb híján lerogytak a konyha hűvös

padlócsempéjére. Semmit sem tehettek a hőség ellen, nem

kapcsolhattak be se ventilátort, se légkondit, az ablakokon nem jött

be szellő, és még a kerámiaburkolat is felmelegedett alattuk, ahogy

némán, lihegve hevertek rajta.

Végül Owen felült, az egyik vizespalackért nyúlt, és odaadott egy

másikat Lucynak, aki a hűtő mellett hevert, fehér ruhája szétterült

körülötte. A lány kézfejével letörölte a homlokát, aztán alkarjára

támaszkodott, hogy igyon egy kortyot.

– Soha többé – jelentette ki ivás után.

Owen ismét hanyatt dőlt.

– Mit soha többé?

– Soha többé nem megyek le.

– Legalábbis amíg meg nem szerelik a liftet…

– Talán még akkor sem – mondta a lány. – Azzal a lifttel nagyon

régre nyúlik vissza a kapcsolatom, de a ma történtek után nem biztos,

hogy képes leszek újra bízni benne.

– Szegény lift.

– Szegény én.

Egy mennyezeti ventilátor volt fölöttük, és Owen olyan sokáig

bámulta a körvonalát a sötétben, hogy szinte el tudta képzelni, amint

pörög. Egész teste bizsergett a hőségtől, még a szemhéja is, ami

elnehezedett, és mintha megdagadt volna. Szórakozottan a kettőjük

közt heverő zseblámpáért nyúlt, bekapcsolta, reflektorként pásztázott

körbe vele a konyhában: a fénycsóva körüljárta a mosogatót, a

szekrények között cikázott.

– Szinte semmi sincs itthon. Anyukám nem szokott főzni –

mondta Lucy, tekintetével követve a zseblámpa fényét. – Igazából

egyikünk sem szokott.

– Kár – felelte Owen. – Szuper konyhátok van.

– Na és nálatok?

– Nálunk is szuper-e a konyha?

– Nem, nálatok hogy van? – kérdezte Lucy, és megint hátradőlt,

fejük alig néhány centire volt egymástól, bár épp ellenkező irányban

feküdtek. – Szoktál főzni?

– Bizony – felelte Owen. – És takarítani is. Igazi polihisztor

vagyok.

A mosogatógépre, aztán a sütőre irányította a fényt, végül pedig a

hűtőre, amit beborítottak a képeslapok, mindegyiket élénk színű

mágnes tartotta. A fiú felült, hogy közelebbről is szemügyre vegye

őket, egyesével rájuk világított, elolvasta a lapokon álló

helységneveket: Firenze, Fokváros, Prága, Barcelona, Cannes,

Szentpétervár.

– Hűha! – szólt. – Ilyen sok helyen jártál?

Lucy elnevette magát.

– Szerinted saját magamnak küldözgetek képeslapokat?

– Nem – felelte Owen elpirulva. – Csak azt hittem…

– Mind a szüleimtől jöttek. Csodálatos helyekre utaznak, én meg

kapok egy darab kartont – magyarázta Lucy, és vállat vont. – Ez a

hagyomány. Az egyik bátyámnak mindig mágnest hoznak, a

másiknak meg hógömböt. Állítólag én egyszer, még kiskoromban

képeslapot kértem, úgyhogy ez lett a szokás.

Owen közelebb húzódott a hűtőhöz, marokra fogta a zseblámpát.

– Na és most hol vannak a szüleid?

– Párizsban – felelte a lány. – Csomószor utaznak oda.

– Még soha nem vittek magukkal? – kérdezte Owen meg sem

fordulva, és Lucy halkan válaszolt.

– Nem, soha.

– Ó – mondta Owen, és ismét hátradőlt. – Bár kinek kell Párizs,

ha itt élhet New Yorkban, nem igaz?

Lucy erre elmosolyodott.

– Hát igen – felelte, aztán a hűtőre mutatott. – Erről az útról még

nem kaptam lapot. Igazság szerint eredetileg pont ezért mentem a

földszintre. Megnéztem, nem jött-e posta.

A lány szavaiból szomorúság csendült, és Owen agyalt, hogy mit

válaszolhatna, mivel törhetné meg a konyha csendjét. Ismét a lapok

mozaikjára nézett.

– Amúgy se olyan jó képeslapot kapni.

– Ne mondd, tényleg? – emelte meg a szemöldökét Lucy.

– Hát ja, mert ugye mi a legrosszabb, amit közölhetünk azzal, aki

épp nincs velünk a csodás tengerparton?

Lucy vállat vont.

– „Bárcsak itt lehetnél!” – A fiú megkocogtatott egy görög

jelenetet ábrázoló lapot, ami a hűtőajtó aljánál díszelgett. – Most

komolyan. Ha az, aki ilyet ír valakinek, tényleg a másikkal szeretne

lenni, akkor eleve meghívta volna, nem? Ha jobban belegondolsz,

elég nagy kamu ez a duma. Igazából az kellene, hogy álljon ezen a

lapon: „Görögország: ahol az égvilágon senkinek sem hiányzol.”

Hosszú csend támadt, és ahogy a némaság egyre csak elnyúlt,

Owen rádöbbent, mekkora hibát követett el. Ő csupán viccnek szánta

ezt az egészet, de túl durván, túl személyeskedően fogalmazott, és

most hirtelen úrrá lett rajta a félelem, hogy sikerült még tovább

rontania a helyzeten.

Ám legnagyobb megkönnyebbülésére Lucy elnevette magát.

– „Róma: ahol minden olyan gyönyörű, hogy totál elfeledkeztünk

rólad” – mondta, és felült. Átfogta csupasz lábát, és elmosolyodott. –

„Sydney: ahol istenien érezzük magunkat nélküled.”

– Pontosan – helyeselt Owen. – Ez így sokkal őszintébb.

– Azt hiszem, tényleg igazad van – mondta Lucy, és ismét

elkomolyodott az arca.

– De lefogadom, hogy a szüleid igenis szeretnék, ha ott lehetnél

velük.

– Aha – szólt a lány tompa hangon. – Lefogadom.

Owen lekapcsolta a zseblámpát, majd megfordult, hogy háttal

legyen a hűtőnek, a lapok megrebbentek a feje fölött, és az

üzenetekre gondolt, amiket az anyja hagyott neki mindig, szerte a

házban: a kicsi, sárga, öntapadós cetlikre, rajtuk a kék tollal firkantott

emlékeztetőkkel, hogy takarítsa ki a szobáját, vagy melegítse meg

magának a ragut. Az asszony néha azelőtt írt egy-egy cetlit, hogy

elment otthonról az ügyeit intézni vagy Apával vacsorázni, máskor

viszont nem is volt messze, amikor Owen az üzenetét olvasta,

például csak a kertben gyomlált. Mindegy, hogy két percen, két órán

vagy két napon belül látták volna viszont egymást, az anyukája

mindig ugyanazzal zárta az üzeneteit: Gondolatban veled.

– Van egy ötletem! – szólt a fiú, és Lucy oldalra biccentett fejjel

mérte végig, szeme sötét, fürkész volt. Owen a zsebébe nyúlt, és

elővette a tetőre vezető ajtó kulcsát. – Jó sokat kell lépcsőzni –

mondta a lánynak. – De szerintem megéri.

Telepakoltak egy hátizsákot vízzel, harapnivalóval, gyertyákkal

meg egy pléddel, aztán elindultak vissza a lépcsőházhoz. Owen ment

elöl, kivont kardként tartotta a zseblámpát. A folyosón még mindig

csend honolt, és a fiú eltűnődött, vajon mit csinálna most, ha az apja

otthon lenne. Valószínűleg otthon várakozna, míg Apa sorra járná a

lakásokat, a tőle telhető legjobban alakítva a gondnok számára

teljesen új szerepét, ő pedig az alagsorban ücsörögne, úgy téve,

mintha észre sem venné, hogy az édesapja manapság magáról is alig

tud gondoskodni.

Gyors tempóban vágtak neki a lépcsőknek, ám hamar odalett a

lendületük, és mire eljutottak a harmincnegyedik emeletig, már

egymás mellett vánszorogtak, mindketten a korlátba kapaszkodtak,

izzadt tenyérrel vonszolva magukat felfelé. Amikor végre elértek a

legfelül lévő fémajtóhoz, Owen meglökte, de az meg sem moccant.

– Sokszor be se zárják – magyarázta. – Ezért nincs túl nagy

bűntudatom a kulcs miatt.

– Aha – felelte Lucy. – Ezek szerint nem is vagy olyan vagány,

amilyennek avatatlan szemmel tűnsz.

Owen elnevette magát.

– Egyáltalán nem vagyok vagány. Csak egy átlagos srác, kulccsal.

Miután kinyitotta az ajtót, botladozva mentek ki a sötét tetőre,

szemüket a lábuk elé szegezve lépkedtek a bitumenes felületen.

– Arra – mutatott Owen a délnyugati sarokra, és a lány a tető

peremén lévő párkányhoz lépett, megállt, a látványt csodálta.

– Hűha – suttogta, és lábujjhegyre állt. Owen letette a hátizsákot,

majd odalépett mellé, néhány centivel arrébb. A szél fellebbentette

Lucy haját a válláról, a fiú orrát pedig édes illat csiklandozta; mintha

virágok vagy a tavasz illatát érezte volna, és kicsit megszédült.

Némán figyelték a szokatlan kilátást: az általában karácsonyfaként

világító sziget most sötétbe borult. A felhőkarcolók csupán

árnyképek voltak a véraláfutás színét idéző égen, az egyetlen fénylő

pont egy ide-oda repkedő helikoptertől származott, amely ingaként

szállt fel-alá a horizonton.

Mindketten a párkány gránitfalának dőltek, két láthatatlan lélek a

láthatatlan városban, negyvenkét emelet szédítő magasságából néztek

le a lélegzetelállító mélységbe.

– El sem hiszem, hogy most először járok idefent – mormolta

Lucy anélkül, hogy levette volna a szemét a kihaltnak tűnő

épületekről. – Mindig mondtam, hogy a várost lentről a legjobb

nézni, de ez itt valami csodálatos. Mintha…

– Mintha egymillió kilométer magasan lennénk a világ fölött –

mondta Owen, és a lány felé fordult.

– Mintha egymillió kilométer messze lennénk a világtól –

helyesbített Lucy. – És az még jobb.

– Ha erre vágysz, akkor tuti nem megfelelő városban élsz.

– Ez nem igaz – csóválta a fejét Lucy. – Rengeteg módon lehet itt

egyedül az ember, még ha ilyen sokan veszik is körül.

Owen a homlokát ráncolta.

– Ez nagyon magányosnak hangzik.

Lucy mosolyogva fordult felé, bár arckifejezése kissé kemény

volt.

– A magányosság és az egyedüllét nem ugyanaz.

A fiú erre mondott volna még valamit, ám eszébe jutottak a

konyhában látott képeslapok, tucatnyi bizonyíték a két állapot –

magányosság vagy egyedüllét – bármelyikére, csupán nézőponttól

függően.

– Akkor azt hiszem, jó helyen jársz – mondta, és figyelte, ahogy a

lány szórakozottan dobol az ujjaival a párkány durva kövén. – Bár

jelen pillanatban elméletileg nem vagy egyedül.

– Ez igaz – felelte Lucy, ismét a szemébe nézve, és ezúttal szívből

jött a mosolya.

Leterítették a plédet a tető egyenetlen felszínére, aztán kirámoltak

a hátizsákból. A nap rég lement, de a meleg makacsul kitartott, még

idefent is, ahol a szél nagyon megnehezítette a gyertyagyújtást. Kis

idő múlva fel is adták, és inkább a sötétben vacsoráztak,

megosztoztak a különféle sütiken, rágcsálnivalókon meg

gyümölcsökön, Lucy szeme pedig két falat között folyton az égre

tévedt, mintha nem bízott volna benne, hogy az ismeretlen csillagok

nem vándorolnak el.

Miután jóllaktak, a plédet odahúzták a falhoz, hogy

nekidőlhessenek, egymás mellett ülve, hátradöntött fejjel, majdnem

összeérő vállal.

– Ha eljuthatnál a világon bárhová, hova mennél? – tette fel Lucy

a kérdést, amit Owen nagyon is jól ismert, hiszen örökké ez járt a

fejében, és mindig ez érdekelte elsőnek másokkal kapcsolatban, bár

még soha nem kérdezte meg senkitől.

– Mindenhova – felelte, és a lány elnevette magát, könnyed,

dallamos hangon.

– Ez nem válasz.

– Hogyne lenne az! – erősködött Owen, mert ez volt az igazság,

talán a legigazabb dolog saját magát illetően. Néha úgy tűnt, mintha

egész életében várakozna; nem pontosan arra, hogy mindent

hátrahagyjon, egyszerűen csak menni akart végre. Úgy érezte magát,

akár azok a halak, amik elképzelhetetlenül nagyra nőhetnének, ha

megfelelő méretű tartályba kerülnének. Az ő tartálya azonban mindig

is szűk volt, és akármennyire imádta az otthonát – akármennyire

imádta a családját –, örökké azt érezte, hogy saját élete falaiba

ütközik.

New York nem jelentett megoldást. Owen sokkal tágasabb, sokkal

óriásibb közegbe vágyott, és már ki is választott hat egyetemet a

nyugati parton, ahova jelentkezni készült, a Kalifornia délnyugati

csücskében lévő San Diegótól egészen a Kanadával határos

Washington államig. Alig várta a napot, hogy elindulhasson nyugatra

új életet kezdeni, keresztülvágva a sűrű magánhangzós államokon, a

végtelen papírlapként elterülő ég alatt, átkelve a csipkézett hegyek

hihetetlen csoportján, meg sem állva az ezüstösen csillogó óceánig.

Mióta csak az eszét tudta, Owen hallotta az út hívó szavát, lelke

mélyéről duruzsolt neki a vándorhajlam, amelyet talán szüleitől, az

egykori csavargóktól örökölt. Remélte, hogy egy nap ugyanúgy

békére lel, mint ők – saját otthonra, ami egyedül azért különleges,

mert ő annak látja –, de majd csak sokkal később, mert most ezernyi

helyre vágyott eljutni, és tudta, hogy a következő év csupán a kezdet.

Érezte, hogy Lucy figyeli, és amikor felé fordult, a lány bólintott.

– Hát jó – fogadta el a válaszát. – Szóval mindenhova.

– Na és te? – kérdezte Owen, és a lány pár másodpercig

gondolkodott.

– Valahova.

A fiú elvigyorodott.

– Ez mitől jobb válasz, mint a „mindenhova”?

– Konkrétabb – felelte Lucy, mintha ez magától értetődő lenne.

– Végül is igazad van. – Owen lenézett összekulcsolt kezére. –

Tudod, én még szinte sehol nem jártam. Jó, persze New Yorkban

igen. Meg Pennsylvaniában. Egyszer, még kiskoromban elmentünk a

delaware-i tengerpartra. És párszor átutaztunk New Jersey-n. Mennyi

ez? Négy állam. – Megcsóválta a fejét, és keserűen mosolygott. –

Szánalmas, mi?

– Na és mi lesz jövőre? – kérdezte Lucy. – Az egyetem tökéletes

lehetőségnek tűnik, hogy nekivágj a nagyvilágnak.

– Pontosan – helyeselt Owen. – Nyugaton néztem ki egyetemeket.

Kaliforniában, Oregonban, Washingtonban…

Lucy megemelte a szemöldökét.

– Ezek mind nagyon messze vannak.

– Hát igen – felelte Owen. – Éppen ez a lényeg. És mindegyiknek

remek természettudományi kara van.

– Aha! – szólt Lucy. – Szóval tényleg zsenipalánta vagy.

A fiú vállat vont.

– A zseni talán erős kifejezés.

– Na és mi lesz apukáddal?

– Mi lenne vele? – kérdezett vissza Owen, bár pontosan értette,

mire gondol a lány, és egészen elhűlt tőle. Sok mindentől tartott a rá

váró helyzetben – élete következő, magányos fejezetében –, főleg az

anyukájával kapcsolatban, aki nem fogja látni a ballagását, nem segít

majd neki se összecsomagolni a holmiját, se ugyanúgy megágyazni a

kollégiumi szobájában, mint otthon. De leginkább attól rettegett,

hogy miután elvitte az egyetemre az egyetlen fiát, az apjának egyedül

kell majd visszajönnie az itteni nyomorúságos alagsori lakásba.

Ez a gondolat volt az, amitől a lélegzete is elállt, valahányszor

eszébe jutott.

Nagyot nyelt, felemelte a fejét, és Lucy szemébe nézett.

– Nem fogsz nagyon hiányozni neki? – kérdezte a lány, és Owen

erőnek erejével vállat vont.

– Majd meglátogat – felelte olyan magabiztosan, ahogy csak tőle

telt. Oldalra nyúlt, ahol egy kis kődarabot érzett maga mellett, és

szórakozottan kapargatni kezdte vele a tető fekete felszínét. – Na és

te?

– Én is meglátogatlak-e? – kérdezte Lucy vigyorogva, és Owen

akaratlanul is elmosolyodott.

– Nem úgy értettem – felelte. – Te merre jártál?

– Hát, New Yorkban, ugyebár – kezdte sorolni a lány, ujjain

számolva az államokat. – Connecticutban, New Jersey-ben, Rhode

Islanden, Massachusettsben, Pennsylvaniában és Floridában. Pár

héttel ezelőtt, amikor a bátyáim elmentek az egyetemre, reméltem,

hogy eljuthatok velük Kaliforniába, de végül csak ketten autóztak

oda. Bár néhány hónap múlva esküvője lesz ott az unokatesómnak,

úgyhogy gondolom, akkor hozzáadhatom majd a listához.

– Elég jó lista – biccentett Owen.

– Ja, és Londonban is jártam – tette hozzá Lucy felderült arccal. –

Ezt majdnem kifelejtettem. Bár csak kétszer voltam ott. Az anyukám

odavalósi, szóval… – Vállat vont. – De részemről ennyi. Ez se

valami lenyűgöző.

Owen felsóhajtott.

– Miután a szüleim végeztek a gimiben, vettek egy furgont, és

bejárták az egész országot. Két évig utazgattak. Mindenhova

eljutottak.

– Én inkább külföldre szeretnék utazni – mondta Lucy, hangjából

nyilvánvaló vágyakozás csendült. – Látni akarom a képeslapokon

lévő városokat. Főleg Párizst.

– Miért pont Párizst?

– Nem is tudom – felelte a lány. – A sok gyönyörű épület meg a

katedrálisok miatt…

– Vagyis a képeslapok miatt.

– Hát, igen – vallotta be Lucy. – A képeslapok miatt. Nagyon

csábítóak.

– Mit akarsz a leginkább látni?

– A Notre-Dame-ot – felelte habozás nélkül.

– Miért? – kérdezte Owen, és arra számított, hogy a lány az

építészettel, a történelemmel vagy legalábbis a vízköpőkkel fog

érvelni, de tévedett.

– Azért – válaszolta Lucy –, mert pontosan Párizs közepén van.

– Tényleg?

A lány bólintott.

– Van előtte a földön egy kis, csillagos réztábla, körülötte „Point

zéró” felirattal, az jelzi a nulla kilométert és Párizs középpontját. Aki

rááll a csillagra, és kíván valamit, az egy szép napon esélyt kap, hogy

visszatérjen oda. Ez elég varázslatos, nem?

– Nem lenne rossz, ha minden helyen garantálnák az embernek a

visszatérést. – Owen előrehajolt, egy X-et vésett a kaviccsal kettőjük

közé, majd eldörgölte a sarkával, és inkább egy csálé csillagot rajzolt

helyette.

– Ezek szerint most pontosan New York közepén vagyunk? –

kérdezte Lucy a csillagra biccentve, és tekintetét magán érezve a fiú

egy pillanatra elbizonytalanodott.

– Azt hiszem – felelte halkan –, hogy most pontosan a világ

közepén vagyunk.

Lucy odanyújtotta felfelé fordított tenyerét, és beletelt pár

másodpercbe, hogy Owen rájöjjön, a kavicsot akarja megfogni, nem

pedig az ő kezét. Átadta neki a követ, a lány pedig kört rajzolt,

közepén a csillaggal, majd a vonal mentén köré írta: „Nullpont”.

– Tessék – mondta. – Most már hivatalos.

– Látod? Nem kell nekünk Párizs.

– Ma este legalábbis nem – felelte Lucy, és visszaadta a kavicsot.

– De akkor is szeretnék majd eljutni oda.

– Hogyhogy a szüleid soha nem vittek el?

A lány vállat vont.

– Nem tudom. Gondolom, nem könnyű három gyerekkel utazni. A

bátyáim irtó jó fejek, de ikrek, és amikor kicsik voltunk, állandóan

rosszalkodtak. Emlékszem, hogy amikor először mentünk Londonba,

fel-alá rohangásztak a repülőn a sorok között, meg bezárkóztak a

vécébe. – Mosoly játszott az arcán, de aztán megcsóválta a fejét. –

Bár nem ez az igazi ok. Szerintem a szüleim simán csak szeretnek

ketten egyedül utazgatni.

– Ketten egyedül – ismételte Owen. – Ez oximoron.

– Te vagy oximoron! – vágott vissza grimaszolva Lucy. – De

komolyan, mindig is ez volt a szokásuk. Részben apám munkája

miatt utaznak ennyit, másfelől viszont tényleg nagyon imádják.

Egyesek vásárolgatnak. Mások horgásznak. Az én szüleim

utazgatnak.

– Mivel foglalkozik apukád?

– Egy brit banknak dolgozik. Londonban ismerkedtek meg

anyukámmal, de Apu egy csomó más helyen is melózott már,

Sydney-ben meg Fokvárosban meg Rióban. Miután megszülettek a

bátyáim, Apu a New York-i kirendeltségnél vállalt állást, mivel ez a

szülővárosa, és szerintem úgy tervezték Anyuval, hogy

megállapodnak itt, de a tervnek ez a része nem igazán valósult meg.

Folyton csak utazgattak, minket meg a dadára bíztak.

– Nagymenő egy életstílus.

– Nekik igen – felelte Lucy. – De én is szerettem volna velük

tartani. Még mindig szeretnék. – Legyintett, elhessegetett néhány

szúnyogot. – Néha úgy érzem, sokkal jobban élvezték az életüket,

mielőtt gyereket vállaltak volna.

Owen a saját szüleire gondolt, akik abban a pillanatban gyökeret

eresztettek, amint kiderült, hogy gyermekük lesz.

– Valószínűleg nem volt az jobb élet – felelte. – Csak másmilyen.

Az én szüleim is ugyanezt csinálták, akkor állapodtak meg, amikor

bevállaltak engem, és boldogok voltak. – Elhallgatott, hevesen

pislogott. – Mindhárman boldogok voltunk.

Lucy a könyökét a térdére támasztva ült, és amikor Owen felé

fordult, lába a fiúéhoz ért. Owent ekkor hirtelen elöntötte a késztetés,

hogy közelebb húzódjon a lányhoz, hogy odasimuljon hozzá;

meglepte a heves vágy, mert mintha már nagyon rég nem akart volna

semmit.

– Részvétem – szólt Lucy felé nyújtva a karját, kezét a fiú

kézfejére simítva. – Anyukád miatt.

Tenyerének melege Owen velejéig hatolt, megrepesztette a szívét

bevonó kőkemény, jéghideg páncélt. Lucy feszülten figyelte, próbált

szemkontaktust teremteni vele, ám a fiú képtelen volt ránézni. Mert

csupán az érzéketlenség tartotta benne a lelket, csakis ez akadályozta

meg, hogy összeomoljon az apja előtt, aki kettőjük helyett is eléggé

összeomlott.

Ismét az égre nézett.

– Szinte hamisnak tűnnek, nem? – kérdezte.

Lucy követte a tekintetét.

– A csillagok? – kérdezte, de a fiú nem válaszolt. A régi szobája

mennyezetén lévő csillagokra gondolt, a kis műanyag darabkákra,

amik zölden világítottak a sötétben. Az édesanyja ragasztotta fel őket

még Owen kiskorában, amikor a fiúnak mániája lett az égbolt, és a

nyári éjszakákat hanyatt fekve töltötte a kertben, addig bámulva az

elszórt fénypettyeket, míg bele nem sajdult a szeme. Vettek neki

távcsövet, látcsövet, sőt még olyan glóbuszt is, amin látszott az

összes csillagkép. De végül semmi más nem tudta rávenni, hogy

feküdjön le szépen aludni, csak azok a sötétben világító, műanyag

csillagok, amelyeket az anyja ragasztgatott fel a mennyezetre.

– Nincsenek is jó helyen – mondta Owen azon az első estén,

szemét a plafonra szegezve, miután bebúj az ágyba.

– Hogyne lennének! – felelte az anyja. – Ezek különleges, ritkán

látható csillagképek.

A kisfiú a homlokát ráncolta.

– Hogy hívják őket?

– Nos – heveredett le mellé az anyja, és felmutatott a

mennyezetre. – Az ott a Nagy Owen.

A fiú oldalra hajtotta a fejét, hogy édesanyja vállán nyugodjon, és

fojtott hangon szólalt meg a sötétben.

– Van Kis Owen is?

– Persze – felelte az asszony. – Ott, ni! Az pedig a Buckley öve.

– Mint az Orion öve?

– Még annál is jobb – mondta az anyukája. – Mert ezt mindig

láthatod. Minden éjjel.

Most, a tetőn üldögélve, Owen hallotta Lucy hangján, hogy

mosolyog.

– Egyáltalán nem tűnnek hamisnak – jelentette ki a lány. –

Igazinak látszanak. Igazán igazinak. Ennél igazibb dolgot talán soha

nem is láttam.

Owen is elmosolyodott, lehunyta a szemét, ám még mindig látta a

csillagokat, a szemhéja belsején ragyogtak. És hetek óta most először

érezte, hogy fellángol benne a fény, pedig ez az éjszaka sötétebb nem

is lehetett volna.

5

AMIKOR LUCY FELÉBREDT, minden elmosódott volt körülötte. Amint

kinyitotta a szemét, az arca elé kapta a karját, hogy eltakarja a vakító

napfényt. De jó pár másodperc eltelt, mire eszébe jutott, hol van –

fent a magasban, a tetőn, a mészfehérnek tűnő ég alatt –, és még egy

kis idő kellett, hogy felfogja, magára maradt.

Megdörgölte a szemét, aztán alkarra támaszkodott, és maga mellé,

a plédre bámult, ahol tegnap este Owen elaludt, ám most már csupán

alakja lenyomata látszott, akár egy hóangyal a kockás gyapjún.

Eredetileg nem akartak idefent aludni, de ahogy az este éjszakába

hajlott, és a hangjuk elhalkult, szavaikat pedig egyre jobban

lelassította a meleg, illetve az elmúlt órák súlya, egyszer csak már

egymás mellett feküdtek, tekintetüket a csillagokra szegezve

beszélgettek.

Owen aludt el elsőnek, feje oldalra billent, így haja a szemébe

hullott, és jóval békésebbnek tűnt, mint ébren. Hajának enyhe

citromillata lett a nemrég tisztítószerrel felmosott konyhapadlótól,

Lucy pedig hallgatta a légzését, és figyelte, ahogy mellkasa kissé

emelkedik-süllyed.

Így, ilyen közel a fiúhoz, Lucy kénytelen volt emlékeztetni saját

magát, hogy ez az egész nem valódi. Ez nem randi volt, csak

véletlen. Nem romantikus, csupán praktikus. Két ember, akik

igyekeznek együtt átvészelni az éjszakát, semmi több.

Elvégre is a közösen eltöltött órák nem feltétlenül adódnak össze.

Az eltelt idő önmagában még nem jelent semmit. Nem lehet valami

sokat várni egyetlen éjszakától.

De azért Lucy arra akkor sem számított, hogy a fiú szó nélkül

eltűnik. Igaz, hogy nem beszéltek meg semmit másnap reggelre, nem

tettek ígéreteket a következő napra vonatkozóan. Semmi máson nem

osztoztak, csak a pléden, némi ételen meg egy kis fényen. Ám

valahogy ennél mégiscsak többnek tűnt a dolog… legalábbis Lucy

számára. És most, ahogy körülnézett a tetőn – ami a túloldalon

gyülekező galambokat kivéve teljesen kihalt volt –, óhatatlanul

sebzettnek érezte magát a fiú hiánya miatt.

Talpra állt, még mindig hunyorgott a reggeli fényártól, és a

párkányhoz lépett. A napsütésben teljesen másmilyennek tűnt a

város. Keleten narancssárga volt az ég, és arrafelé terült el a Central

Park, a hatalmas, gondosan rendezett vadon, amelyet egy-egy tó

pettyezett, akár szürkéskék festékpacák egy palettán. Lucynak arcába

fújt a szellő, és a lány azon tűnődött, vajon van-e megint áram a

városban. Ilyen magasról lehetetlen volt megállapítani.

Odalent, amikor kinyitotta a lakásuk ajtaját, hamar egyértelmű lett

a válasz. Visszafojtotta a lélegzetét az őt fogadó hőségben – a fülledt

meleg szinte falnak érződött, amit akár meg is érinthetne –,

végigment a fullasztó folyosón, be a konyhába, ahol megállt, és csak

bámulta a padlócsempét, ahol tegnap este hevertek, fejükkel olyan

szorosan egymás mellett, hogy testük szinte egyetlen idomot alkotott.

A szürke csempén még a halvány fényben is feltűnővé vált egy

vékony, fehér tárgy, és amikor Lucy lehajolt érte, meglepetten látta,

hogy egy szál cigaretta. Felvette, a száját elhúzva nézegette, próbálta

összeegyeztetni ezt az új tényt – miszerint Owen dohányzik – a

tegnap esti emlékeivel. Ismét megrendítette a felismerés, hogy

tulajdonképpen egyáltalán nem ismeri a fiút, és az együtt töltött

hosszú órák némiképp értéküket vesztették a nappal fényében.

Már épp ki akarta dobni a cigit, ám a szemetes előtt megtorpant.

Csak ez maradt meg a tegnap estéből. Így hát inkább felkapta a

tárcáját a konyhapultról, kicipzárazta az aprópénzes rekeszt, és

belecsúsztatta a cigarettát.

A hűtő ajtajára rögzített cetlin fel volt írva a szülei párizsi

szállodájának száma. Lucy úgy gondolta, mostanra biztosan ők is

hallottak már az áramszünetről. Kivette a vezeték nélküli telefont a

falra szerelt tartójából, be akarta pötyögni a hosszú számsort, ám a

vonalban csend honolt – áram híján a készülék lemerült, ezért nem

szólt a tárcsahang –, így hát sóhajtva visszarakta a kagylót a helyére.

Víz sem volt. Amikor Lucy kinyitotta a csapot, csak lassú

csöppekben jött belőle a víz, aztán már sehogy. Áram nélkül

képtelenség lett volna felpumpálni a vizet a huszonnegyedik

emeletre. A lány kézfejjel törölgette a homlokát, és a mosogató két

oldalát markolva tűnődött, hogy mégis mit tegyen.

A lakásban béke honolt, amit Lucy általában élvezni szokott, ha

egyedül volt itthon. A készülékek bugása híján viszont a hatalmas,

boltozatos helyiségek most furcsán ismeretlennek tűntek, mintha egy

idegen otthonába került volna.

Lucyt sosem zavarta az egyedüllét. Már rég hozzászokott, hiszen a

szülei rengeteget utaztak, a testvérei pedig általában nem voltak

otthon. Vele ellentétben, aki soha semmilyen tanítás utáni

aktivitásban nem vett részt, a bátyjai benne voltak a kosárlabda- meg

a lacrosse-csapatban és a diákönkormányzatban, különféle

szakköröket szerveztek, hétvégenként önkéntes munkát végeztek,

ráadásul tavaly még egy zenekarba is beszálltak, bár számaik

igencsak fülsiketítőre sikerültek, és inkább estek a zaj, semmint a

muzsika kategóriájába.

Lucy viszont kezdettől fogva észrevétlenül sodródott az iskola

árjában; olyan ügyesen vált láthatatlanná, hogy ezt szinte

természetfeletti adottságnak érezte, ami mindig is csak az övé volt.

Sosem érezte tehernek a magányt. Nem nyomasztotta, éppen

ellenkezőleg, lubickolt benne; egyedül szinte súlytalanná vált.

Egymagában függetlennek és szabadnak érezte magát.

Ma reggel azonban feszültség lett úrrá rajta, ahogy fel-alá járkált a

lakásban. Néhány évvel ezelőtt, az első hétvégén, amit hármasban,

nagykorú felügyelete nélkül töltöttek, a testvérei egyforma vigyorral

fordultak egymás felé abban a pillanatban, hogy az ajtó becsukódott

a szüleik mögött.

– Mit csináljunk legelőször? – kérdezte Charlie, Ben pedig úgy

tett, mintha komolyan megfontolná a választ, mutatóujjal kocogtatva

az állát.

– Nos, talán egészséges reggelit kéne elköltenünk.

– Mindenképpen – helyeselt Charlie, és nevetve elővett a

mélyhűtőből egy mirelit pizzát. Ezek után hagyománnyá vált, hogy

pizzát ettek reggelire. Pusztán azért, mert megtehették.

Lucy most a nyitott mélyhűtő előtt állt, kiengedve a maradék kis

hideget is, és végighúzta a kezét a mirelit pizza nyirkos, puha

dobozán. Saját magának vette a pizzát, direkt erre az alkalomra,

mivel először maradt itthon teljesen egyedül. Pár másodperccel

később sóhajtva csukta be a mélyhűtőt, és homlokráncolva pillantott

a naptárra. Ma lett volna az első tanítási nap, ám a város még mindig

bénult, elsötétült és bedugult volt, így Lucy biztosra vette, hogy a

sulikezdést elhalasztják. Ez a tudat nem töltötte el sem örömmel, sem

csalódottsággal; csupán annyit jelentett, hogy a tizenegyedik osztály

– valójában az egész középiskola – végéig tartó visszaszámlálás

holnap kezdődik majd, nem pedig ma.

Lucy mindig is élvezte az óráit, és elszenvedte az osztálytársait, ez

a két dolog pedig kioltotta egymást, így alapvetően semleges

hozzáállást tanúsított az iskola felé. Első osztályos kora óta a Szent

Andrásban tanult, és soha semmi nem változott: mindig ugyanazok a

lányok, mindig ugyanaz az egyenruha. Újra és újra ugyanazok a

drámák, viták és botrányok. Örökké ugyanazok a rosszindulatú

pletykák, könyörtelen csaták és felfoghatatlan célok. Mintha minden

évben ugyanaz az unalmas műsor ismétlődött volna, mindenki fel-alá

rohangászott Lucy körül, összemosódtak az emberek, a tervek és

párbeszédek, ő maga pedig egyedül állt középen, teljesen

mozdulatlanul.

Bement a szobájába, megállt a gardrób nyitott ajtaja előtt, kockás

szoknyája és fehér blúza kivasalva, iskolára készen várta. Ám némi

megkönnyebbüléssel inkább egy piros rövidnadrágot meg egy pólót

vett fel, hirtelen szörnyen sétálhatnékja támadt.

A lépcsőház most már ismerős hősége csípte a szemét, ahogy

ismét elindult lefelé, közben több szomszéd mellett is elment, akik

olyan fáradtak és izzadtak voltak, hogy legfeljebb felemelték a

kezüket köszönésképpen. Mindannyiukra teherként nehezedett a

meleg, és Lucy sem bírta lerázni az érzést, hogy belül hervadozik.

Minden egyes lépcsőfordulóban elé tárult a szürke ajtón rikító

piros szám, de csak a tizenhatodik emelet környékén döbbent rá,

hogy már nem is biztos a céljában. Eredetileg egész délelőtt a

környéken szándékozott bóklászni, ám mire elhagyta a tizediket,

tudatosult benne, hogy nem is akar kimenni a házból, a nyolcadikra

érve pedig felfogta: valójában az alagsorba tart. Egyenesen Owenhez

tartott.

Ám amikor kilépett az előcsarnokba – amelyen át kellett kelnie,

hogy a levélszekrények külön helyiségében lévő ajtón keresztül

lejuthasson az alagsorba –, megszólította Darrell, a legújabb portás,

aki verejtékben úszva ült a pult mögött.

– Úgy érzem, kötelességem figyelmeztetni – szólt papírtörlővel

itatva a verítéket a homlokáról –, hogy pokoli meleg van odakint.

Lucy megtorpant a lift és a portáspult között.

– A lakásunknál nem lehet rosszabb – felelte, és a levélszekrények

felé pillantott.

– Hát, én nem tudom – mondta Darrell. – Bronxból kutyagoltam

idáig, és…

A lány elkerekedett szemmel nézett rá.

– Komolyan?

– Na jó, csak fele úton – vallotta be Darrell. – A metró még

mindig nem jár, a buszok meg tömve voltak, de útközben sikerült

felkéredzkednem egy gyümölcsszállító furgonra.

– Szóval még mindig káosz van – mondta Lucy, és hangneme

hallatán Darrell arca ellágyult.

– Annyira azért nem vészes a helyzet – szólt bátorító mosollyal. –

Úgy hallottam, északabbra már van áram, még Bostonban is.

Lucy észrevette, hogy a levélszekrények túlsó felén lévő ajtó

kinyílik, és elállt a lélegzete, legnagyobb meglepetésére azonnal

zakatolni kezdett a szíve. Ám csak a tegnap estéről ismerős

ezermester lépett ki az ajtón, és integetett a lánynak, mielőtt eltűnt

szem elől.

Felsóhajtott.

– Akkor most remélhetőleg mi jövünk – mondta, Darrell pedig

bólogatott.

– Na és hová tartasz?

– Sehová – felelte a lány kissé túl gyorsan, mire a portás elnevette

magát.

– Remekül hangzik – humorizált. – Mindenképpen küldj majd

képeslapot!

Lucynak ismét elszorult a szíve, egy pillanatra habozott, az épület

főbejáratára nézett, aztán megint az alagsor ajtajára, remélve, hogy

Owen ront ki rajta. Sokkal jobb lett volna itt összefutni a fiúval. Lucy

félt bekopogtatni az alagsori lakásba, nehogy kiderüljön, Owen nem

is akarja viszontlátni. Pontosan el tudta képzelni a fájdalmasan kínos

jelenetet, amint a fiú vörös képpel igyekszik előhozakodni valami

udvarias kifogással.

Elvégre is Owen otthagyta őt ma reggel.

Lucy normál körülmények között makacsul hitt abban, hogy a

dolgok mindig jól alakulnak, és általában meg se szokott kottyanni

neki az optimizmus, ám most elgyengült a lába, miközben a

következő lépést fontolgatta. Még a gondolatba is belepirult, hogy

hívatlanul állítson be Owenhez. A fiú valamiért kizökkentette,

teljesen begörcsölt miatta a bizonytalanságtól, így mielőtt még olyat

tett volna, amit megbán, Lucy inkább az épület forgóajtaja felé

indult.

Odakint egyből világossá vált, hogy a tegnap esti ünnepségnek

hivatalosan is vége, csak a másnaposság maradt utána. A pusztán

órákkal azelőtt még egyetlen nagy bulinak tűnő utcákat most izzadt,

nyomorúságosan festő emberek töltötték meg, akik tegnapi újsággal

legyezgették magukat.

Menet közben Lucy látott pár kisgyereket, akik egymást kergették

a járdán, ám rajtuk kívül mindenki csüggedtnek, levertnek tűnt a

hőségben. A főbb kereszteződéseknél rendőrök irányították a

forgalmat, ám a haladás rendszertelen, lassú és nyomasztó volt.

Mintha az egész városból kiszívták volna az energiát.

Lucy a tömegen átfurakodva haladt az utcán, a belvárostól

távolodva, csak ment az orra után, mint már ezerszer azelőtt. A

cukrászda, ahol tegnap fagyiztak, most zárva volt, az üzletek

többségével egyetemben: leeresztett vasredőnnyel, néma csendben

sorakoztak egymás mellett. Néhány utcával arrébb Lucy elment az

iskolája előtt, és az impozáns kőépület kapuján kézzel írott

tájékoztató hirdette, hogy a tanítás holnap kezdődik, amennyiben

visszaáll az áramszolgáltatás, bár nem lehetett tudni, hogy a papírt

még az előző nap vagy ma reggel tették ki.

Végül, mivel már szinte a teljes környéket bejárta, és úgysem volt

hova mennie, Lucy hazaindult. Ahogy felkaptatott a lépcsőn,

megfordult a fejében, hogy visszatér a tetőre, hátha ott van Owen, és

ez a lehetőség szinte szárnyakat adott neki a következő hat emeleten

át, mielőtt meggondolta magát, pontosan ugyanazon okból, amiért

korábban is meghátrált.

Ebben a városban nőtt fel, számtalanszor tévedt már el itt éjszaka,

kétszer rabolták ki az utcán, és egyszer még a karját is eltörte a

Central Park szikláin mászkálva. Ám végül Owen – aki a legkevésbé

sem volt félelmetes, sőt, nagyon is kedvesen viselkedett vele – volt

az, akinek valahogy sikerült gyáva nyuszit csinálnia belőle.

A lakásba visszaérve leengedte az összes redőnyt, és megpróbált

szunyókálni a kanapén, ám a hőség nyomasztó, fullasztó volt.

Teljesen éberen és nekikeseredve nekiállt lapozgatni a Zabhegyező –

a New Yorkban céltalanul bolyongók bibliája – agyonolvasott

példányát, ám a szavak összefolytak a szeme előtt, ugyanolyan

homályossá váltak a hőségben, mint minden más. Végül nem bírta

tovább, megint lefeküdt a konyhapadlóra, de ott is csak egy picit volt

hűvösebb. Miközben a késő délután sötétségbe hajlott, egyre inkább

feketeségbe borítva a konyhát, Lucy a csempére szorította csupasz

karját-lábát, és igyekezett nem arra a tényre gondolni, hogy az előző

este még pont itt feküdtek mindketten.

Eltűnődött, vajon van-e olyan szó a magányosságra, ami nem

ennyire általános. Mert nem egészen ezt érezte; nem egyedüllét,

elhagyatottság vagy magány kínozta. Ennél konkrétabb hiányérzet

gyötörte, akár a pléd láttán ma reggel. Owen itt, a konyhában is maga

után hagyta alakja lenyomatát.

Így, arcát a csempére simítva szenderedett el, és ismét arra ébredt,

hogy minden elmosódik a fényben. Ám ezúttal a konyha

mennyezetén ragyogó égő vakította el, a villanykörte éles,

mesterséges és túlságosan erős fénye tűzött a szemébe.

Olyan gyorsan ült fel, hogy beleszédült, és megperdülve látta,

minden visszatért a régibe, minden visszakapcsolt: a mikró órájának

zöld villogása, az üzenetrögzítő vörös számai, a mennyezeti

ventilátor, és a konyhán kívül is, az egész lakásban felragyogtak az

égve hagyott lámpák.

Mindegyik óra kiakadt, így Lucynak fogalma sem volt, mennyi az

idő, de talpra ugrott, és szobáról szobára rohant, minden egyes

készüléket régen látott barátként üdvözölve. Még a légkondi is

bekapcsolt, és az áporodott levegő máris hűvösebbnek érződött,

mintha minden eszköz összefogott volna, hogy megint rá lehessen

ismerni a lakásra.

A szobájába érve Lucy bedugta tölteni a laptopját meg a mobilját,

majd a fürdőbe sietett, hogy ellenőrizze a vizet, ami még mindig csak

lassan csordogált, de az arca megmosásához már ez is elég volt. A

lány körülnézett, nem is tudta, mit csináljon először: zuhanyozzon,

próbáljon kapcsolatba lépni a szüleivel, vagy simán csak ücsörögjön

a ventilátor előtt, ami egyszeriben luxusnak tűnt.

Ám a fürdőszobából kifelé menet megtorpant a nappali ablakánál,

ahol még mindig le volt eresztve a redőny. Az ablakhoz lépett,

megragadta a gurtnit, két kézzel húzta, és centiről centire jelent meg

előtte a városkép: tündöklő ablakok vakító mozaikja, sakktáblaszerű

óda az elektromossághoz.

Lucy egy hosszú percig állt ott, gyönyörködve a városban, amely

ismét olyan fényes és melengető volt, mint az emlékeiben. Ám

amikor felnézett, váratlanul megsajdult a szíve. Az épületek felett

megváltozott az ég, most már csak a mély, nyugtalanító sötétség

borította, mintha a tegnapi látvány a feje tetejére állt volna. A

csillagok eltűntek, mind egy szálig semmivé lettek.

6

OWEN ÉPP A BROADWAY KÖZEPÉN ÁLLT, amikor felkapcsolódtak a

lámpák.

A kezében tartott nejlonzacskó épp akkor szakadt ki, miközben

átkelt az úton, és a három flakon langyos ásványvíz, amire végül a

park közelében, egy hot dogos standnál sikerült ráakadnia, elgurult a

járdaszegély felé. Gyorsan lehajolt a flakonokért, közben szeme a

sugárút elsötétedett keresztutcájára tévedt, és pont fölegyenesedett,

amikor megtörtént.

Olyannak tűnt, mintha valaki felkattintott volna egy kapcsolót.

Mintha a várost egyetlen mozdulattal ismét felkapcsolták volna.

Owen pislogva állt, miközben életre keltek a közlekedési lámpák, a

sugárút ablakai és neonfényei egy pillanattal később szintén

felragyogtak, ismét mesterséges tündökléssel árasztva el az utcát.

Szinte áhítatos dermedtség támadt, ahogy mindenki leesett állal

bámult, majd a melegtől elcsigázott tömeg ismét mozgásba lendült,

és óriási üdvrivalgás hallatszott. Az emberek éljeneztek, tapsoltak,

mintha hosszú aszály után végre eső hullott volna, és még a szigorú

képpel a sarkon álldogáló rendőrök sem bírták ki vigyorgás nélkül,

ahogy a közlekedési lámpák ismét felvillanó pirosára és zöldjére

pillantottak.

Néhányan elszaladtak Owen mellett, nyilván siettek haza, a

sarkon pedig táncot ropott egy pasas, kutyájával a hóna alatt.

Mindenki arcán ugyanaz a kifejezés ült, megkönnyebbülés és ámulat

keveréke, s egytől egyig hunyorogtak: csupán huszonnégy óra

leforgása alatt elszoktak saját városuk fényességétől, és most, hogy

megint eléjük tárult teljes ragyogása, leárnyékolták a szemüket,

mintha a napba néznének.

Owen magához szorította a flakonokat, megállt az áramló

tömegben, és arra gondolt, amit Lucy tegnap este mondott, hogy itt

rengetegen veszik körül az embert, de akkor is lehet egyedül.

Most belátta, hogy a lánynak igaza van, sőt, még magányosabb

érzés volt, mint képzelte. A Broadway és a Hetvenkettedik utca

sarkán álló épületre emelte a szemét azt kívánva, bár másmilyen

ember lenne, az a fajta srác, aki felrohan a huszonnegyedikre, csak

hogy viszontlássa a lányt, még ha csupán egy percre is.

Eredetileg nem akarta otthagyni Lucyt ma reggel. Ám amikor arra

ébredt, hogy az arcába tűz a nap, a lány pedig összegömbölyödve

alszik mellette, szemhéja meg-megrezzen álmában, Owent hirtelen

elfogta az aggodalom apja miatt, aki addigra talán visszaért, üresen

találva a lakást, és fogalma sem lehetett róla, hova tűnhetett a fia

ezen a kusza, őrült éjszakán.

Úgy tervezte, hogy leszalad a földszintre, benéz a lakásba, és ha

az apja még nincs ott, akkor üzenetet hagy neki, aztán ismét

megmássza a negyvenkét emeletet, s visszaér a tetőre, mielőtt Lucy

felébredne. Miközben a hosszú lépcsősoron csörtetett lefelé, máris a

pléden üresen hagyott helye járt a fejében, ahová ismét lefekszik

majd, várva, hogy Lucy kinyissa a szemét, és együtt kezdhessék a

napot.

Ám amikor leért az alagsorba, az apját a lakás előszobájában

találta, összeroskadva, izzadtan és a meleg ellenére dideregve.

Homlokát beborította a veríték, szeme lázasan csillogott.

Owen zakatoló szívvel térdelt le mellé.

– Apa! – szólongatta pánikkal teli hangon, kissé megrázva a férfit.

– Rosszul vagy?

Apja megcsóválta a fejét, és megpróbálkozott egy suta mosollyal.

– Csak kicsit elfáradtam – mondta, alig forgott a nyelve. –

Gyalog…

– Gyalogoltál? Egész idáig?

A férfi nyelt, mintha igyekezett volna összeszedni az erejét a

válaszhoz, aztán meggondolta magát, és inkább csak bólintott.

– Semmi baj – mondta Owen, bárgyún ismételgetve a szavakat,

miközben próbálta kitalálni, mit tegyen. – Semmi baj. Itt vagyok.

Édesapja motyogott még valamit, ám szavai összefolytak, arca

pedig szürkés árnyalatot öltött. Nyilván egész éjjel gyalogolt,

Brooklyn déli csücskéből egészen idáig; egyértelműen kiszáradt, és

valószínűleg hőgutát is kapott, sőt talán még súlyosabb volt az

állapota. Owen csak lassan, zavarosan bírt gondolkodni. Az

áramszünet miatt nem volt víznyomás, így nem tudta, hogyan hűtse

le az apját. Kétségbeesetten nézett körül a lakásban, bár fogalma sem

volt, mit keres; bármit, ami segíthet, ami jót tehet neki.

– Figyelj, Apa! – szólt, és megint leguggolt, hogy a férfi szemébe

nézzen. – Ágyba fektetlek, aztán elmegyek vízért, jó?

– Jó – suttogta apja kicserepesedett szájjal.

– Mindjárt hozok vizet – hajtogatta Owen. – Nem lesz semmi baj.

– Megcsóválta a fejét. – Nem hiszem el, hogy egészen idáig

gyalogoltál.

– Egész otthonig.

Owen a mennyezetre emelte a szemét, próbálta lenyelni a

torkában érzett gombócot. Ám csak arra bírt gondolni: Ez nem az

otthonunk.

– Jól van – szólt egy pillanat múlva, apja hóna alá nyúlt, átfogta a

hátát. – Háromra!

Miután sikerült talpra állítania, betámogatta apukáját a

hálószobába, alapvetően ő tartotta meg a csoszogó férfi súlyát.

Lefektette az ágyra, megígérte, hogy mindjárt visszajön, aztán

felkapta a kulcsát, és az előcsarnokba indult. Megfordult a fejében,

hogy segítséget kér valamelyik portástól, ám az apja tegnap a város

egyik legsúlyosabb válságának közepén vált köddé, így arra jutott,

jobb, ha most nem hívja fel a figyelmet magukra.

Sietve átvágott az előcsarnokon, aztán a sarokra szaladt,

ugyanabba a vegyesboltba, mint tegnap, ám már kifogytak a vízből,

ahogy a következő két üzlet is, ahova Owen betért. Kalapáló szívvel

gondolt az édesapjára. Nem sokat tudott a napszúrásról, csak azt,

hogy a gyengélkedővel sok vizet kell itatni, így miközben hiába

vándorolt boltról boltra, egyre jobban úrrá lett rajta a pánik. Végül

talált egy perecest, akinek még volt két üveg ásványvize, és szinte

hozzávágott az árushoz egy ötdolláros bankjegyet, majd

lélekszakadva rohant vissza.

Egész nap az apját figyelte. Az ágy melletti széken ült, vizes

törülközővel borogatta a férfi homlokát, és egy régi sportmagazinnal

legyezte az áporodott levegőt. Apja egyszer felébredt, és Owen ekkor

rögtön megitatta néhány korty vízzel. De szinte azonnal vissza is

aludt, így a fiú többet nem segíthetett neki, csak ült mellette, és

tehetetlenül nézte. Csak a délután közepén tért lassan vissza az

arcába a pír, és Owen végre sóhajtva hátradőlt, rádöbbenve, milyen

feszült volt egész nap.

Amikor az alkonyat beszivárgott az ablakon, kékes árnyalatokba

borítva a szobát, Owen úgy vélte, most már nyugodtan

kimerészkedhet megint vizet keríteni, és mintha egy örökkévalóságig

járta volna a környéket, mire belebotlott a hot dogosba, aki tíz dollárt

kért egy üveg vízért.

Így hát most a bérházzal szemközt állt, kezében a flakonokkal, és

figyelte az út túloldalán lévő áruház hatalmas óráját, ami minden

mással együtt szintén az imént kelt életre, lassú ketyegése teljesen

ellentétes volt saját lázas feszültségével, miközben várta, hogy

váltson a lámpa, és végre átkelhessen.

Az előcsarnokban még mindig elviselhetetlenül meleg volt,

viszont most jó néhányan álldogáltak a portáspult előtt, így Owen

lehajtott fejjel indult a levélszekrények felé, remélte, hogy

észrevétlenül lejut az alagsorba, sietett vissza az apjához. Ám mielőtt

besurranhatott volna az ajtón, megtorpant, amint a nevét hallotta.

– Owen Buckley!

Furcsamód Lucy volt az első gondolata. Hogy talán történt vele

valami – nem lett volna szabad magára hagynia a tetőn, vissza kellett

volna mennie hozzá, ahogy tervezte –, és elöntötte a félelem. Ám

amikor megpördült, rádöbbent, hogy nem Lucyról van szó, és a

tartása meggörnyedt.

Sam Coleman sietett felé, apja másod-unokatestvére, a ház

tulajdonosa, akitől Apa az itteni állást kapta.

Owen egyetlen egyszer látta őt, az édesanyja temetésén: a

szertartás után, a kézfogások és puszik, ölelések és

részvétnyilvánítások sűrűjében észrevette, hogy egy férfi

névjegykártyát nyújt oda az apjának, aki dermedt kézzel,

automatikusan biccentve vette át, és öltönye zsebébe süllyesztette.

Apukája csak néhány héttel később hozta szóba a dolgot.

– Nem tudom, találkoztál-e Sam kuzinommal a… – Elharapta a

mondatot, képtelen volt kimondani a temetés szót. Az előtte és utána

lévő napokon is sikerült valahogy elkerülnie, mindig úgy

fogalmazott, hogy ne kelljen kiejtenie, a szó maga volt az életük

közepén tátongó fekete lyuk.

Owen megcsóválta a fejét. A konyhaasztalnál ültek, kettőjük közt

az érintetlen raguval teli jénai, a hűtőben halomban álló, tucatnyi

egytálétel egyike.

– Állást ajánlott nekem. New Yorkban – mondta Apa, felnézve az

asztalról, amelynek vékony porrétegét reflektorként világította meg

az ablakon beáramló fény. A ház máris idegen helynek tűnt ahhoz

képest, ami tíz nappal azelőtt még az otthonuk volt.

– New Yorkba akarsz költözni?

Apja bólintott.

– Samnek van ott néhány társasháza – magyarázta. –

Házfelügyelő lehetnék az egyikben.

– De miért? – kérdezte Owen, és az apja egy pillanatig habozott a

válasszal. A kérdés elég fölösleges volt. A férfi már majdnem egy

éve munka híján volt, építési vállalkozóként egy olyan városban,

ahol már semmi sem épült. Ezermesterként vállalt megbízásokat itt-

ott, keresett annyit, hogy eléldegéltek, de rendes állást nem talált.

Már Anya balesete előtt is szüksége volt munkára, most pedig még

inkább.

– Azért – felelte halkan –, mert nem hinném, hogy itt

maradhatunk.

Owen nem ezt a választ akarta hallani, még csak nem is válaszolta

meg a kérdést. Nem tudta, hogy az apja üzleti vagy érzelmi okokra

céloz, hogy jól meggondolta ezt, vagy most először mondja ki, és

még abban sem volt biztos, ő maga mit érez ezzel kapcsolatban.

De akkor is megértette az édesapját.

– Akkor menjünk nyugatra! – mondta előrébb húzódva a széken. –

Üljünk be a kocsiba, és induljunk útnak, mint annak idején te meg

Anya.

Apja tekintetében fájdalom villant, ahogy felidézte ezt az emléket,

és megcsóválta a fejét.

– Ez nem játék, Owen – szólt. – Logikusan kell néznünk a dolgot.

Itt nem akad nekem munka. Ha eladjuk a házat… – Elhallgatott,

miután ettől elcsuklott a hangja, aztán erőt vett magán, és folytatta. –

Elég pénzünk lesz, hogy kihúzzuk egy darabig. De ki tudja, mikorra

sikerül eladni, viszont addig is, Sam lakást ajánl az állás mellé. És én

egyszerűen nem bírok…

– …itt maradni – fejezte be a mondatot Owen. Sóhajtott, majd

felemelte a fejét, apja szemébe nézett. – Megértem – mondta végül. –

Én sem.

Ez volt az igazság. Túl sok minden változott meg. Elvesztették

Anyát, és mintha már a ház sem lett volna ugyanaz. Még Owen két

legjobb barátja is megváltozott. A temetésen figyelte kettőjüket –

akik addig egyetlen rossz szót sem szóltak, és rendületlenül

támogatták –, ahogy akaratlanul nevetésben törtek ki, miután

egyikük megbotlott a saját lábában, és cséphadaróként hadonászott,

mielőtt sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Mindketten igyekeztek

viselkedni, magukba fojtani a nevetést, ám a gyep túlsó felén Owen

dermedten állt – egyedül, külön, komolyan, megtört szívvel és

reménytelenül, végtelenül, borzalmasan szomorúan –, s ekkor

hasított bele először a kétely, hogy talán soha többé semmi nem lehet

a régi.

Mindig hárman voltak legjobb barátok: Owen, Casey meg Josh,

egy biztos csapat, szoros egység. Együtt nőttek fel, eleinte

bújócskáztak, aztán fogócskáztak, majd fociztak az általánosban és a

gimiben; ezerszer tanultak együtt, és ezerféle ürüggyel lógták el a

tanulást; dumáltak lányokról, sportról meg a jövőjükről;

könyörtelenül cikizték és a legmeglepőbb módokon támogatták

egymást. Ám abban a pillanatban minden megváltozott. Ők ketten az

egyik oldalon álltak, Owen meg a másikon, és a köztük lévő távolság

máris áthidalhatatlanul nagyra nőtt.

És végül úgy alakult, hogy Owen meg az apja elhagyták a várost,

mielőtt a fiú egyáltalán megpróbálhatta volna áthidalni a távolságot,

így a két barátja is csak újabb tétellé vált a hátrahagyott dolgok

listáján.

Most úgy érezte, alig áll a lábán, miközben az előcsarnok túlsó

feléről felé közeledő Samet figyelte. A férfi alacsony, sötét hajú és

széles vállú volt, vagyis minden szempontból Owen meg az apja

ellentéte. Amint elég közel ért, a jobbját nyújtotta a fiúnak, aki

szorongva fogott vele kezet.

– Jó, hogy megint összefutunk – mondta Sam, pedig még sosem

találkoztak. – Szép kis helyzet, mi? – Meg sem várta a választ. –

Egész nap fel-alá futkosok, bejárom a házaimat. Ez a zűr persze egy

csomó fennakadást okozott. Nincs véletlenül itt apád?

Owen kinyitotta a száját, aztán ismét becsukta, nem tudta, mit is

feleljen. De nem számított, Sam úgyis tovább hadart, esélyt sem

adott neki megszólalni.

– Mert meg kell mondjam, rengeteg gond van a házban, a

portások egyedül biztos nem boldogulnak. – Kinyújtotta a karját,

húsos kezével megfogta Owen vékony vállát. – Figyelj, tudom, hogy

most nagyon nehéz nektek, de pont azért vettem fel házfelügyelőt,

mert kell itt valaki, aki felügyel a házra, tudod? És egy ilyen napon

nem fest valami jól, ha a házfelügyelő felszívódik.

– Szerintem Apa talán beteget…

– Jelentett? – emelte meg Sam a szemöldökét. – Nem.

Owen megcsóválta a fejét.

– Akkor biztos szabadnapos…

– Az első pár hét után? – kérdezte Sam, majd megvillantotta

mosolyát, ami igencsak gúnyosnak tűnt. – Nem hinném. Tuti nem

adtam volna neki szabadnapot, ha méltóztatott volna megkérdezni.

De fütyült az engedélyemre.

– Igazán sajnálom…

Sam legyintett.

– Visszajött már, vagy még mindig koktélt iszogat a tengerparton?

Owen a pult mögött álló George-ra pillantott, aki tehetetlenül

vonta meg a vállát.

– Már visszajött – mondta a fogát csikorgatva. – De nem érzi jól

magát.

– Hát, akkor add át neki az üzenetem, jó? – Sam kicsit közelebb

hajolt. – Mondd meg neki, hogy megint van víz, de továbbra sincs

nyomás. És mivel eleve ilyen vékony jégen jár – mutatta fel szinte

egymáshoz érintett hüvelyk- és mutatóujját –, jó lenne, ha még ma

megjavítaná. Rendicsek?

Owen nem tehetett mást, bólintott. Sam megveregette a vállát,

majd megfordult, és visszament a pulthoz, a fiú pedig rögtön sietett a

levélszekrények helyiségébe, át az ajtón, le a lépcsőn, magába fojtva

a Sam iránti dühét és az apja miatti bosszúságát.

El sem tudta képzelni, mi ütött az apjába, hogy a főnöke

engedélye nélkül egész napra elment, pedig csak pár hete dolgozik

itt. Ostobaság volt, teljesen meggondolatlan.

Ám amikor kinyitotta a lakás ajtaját, meglátta a konyhapultot,

ahol a minap még a váza állt, és ahogy eszébe jutott a virágcsokor,

majdnem elsírta magát.

Végiggondolta, mit mondott Sam. Az apja úgysem kapott volna

szabadnapot, hiába kéri.

De Owen megértette, miért kellett elmennie Coney Islandre.

Anya miatt ment oda; hogy megálljon azon a helyen, ahol

megismerkedtek, talpuk alatt a parti sétány durva fájával, mögöttük a

sós szagú óceánnal. Apa azért ment oda, hogy újra átélje azt a napot.

És hogy elbúcsúzzon.

A felesége miatt ment oda.

Aztán Brooklyntól Manhattanig gyalogolt a fia miatt.

Owen az előszobából hallotta, hogy az apja szólítja rekedt hangon.

Még mindig a hálószobában volt, de most már felült, néhány

párnának támaszkodott. Amint meglátta Owent, az éjjeliszekrényhez

nyúlt, és vigyorogva felkapcsolta a lámpát.

– Nézd! – mondta. – Van áram!

A fiú egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy nem szól neki

Samről, hadd maradjon egész éjjel megjavítatlanul a szivattyú.

Pontosan tudta, hogy ez mit jelentene: el kellene hagyniuk az

épületet. Talán még New Yorkot is itt hagynák. Kettesben nyugatra

autózhatnának, kereshetnének egy sokkal inkább nekik való helyet,

ahol több ég és kevesebb ember várja őket. Talán követhetnék azt az

útvonalat, amit a szülei oly sok évvel ezelőtt tettek meg. Akkor talán

Owen is képes lenne elbúcsúzni.

Ám ahogy a hálószoba ajtajában állva gondolkodott, tudta, hogy

muszáj szólnia. Meg kell próbálnia boldogulni itt, ha másért nem, hát

az apja kedvéért. Az anyja is ezt akarta volna. És így volt helyes.

Ráadásul a tegnap este után, Owen már nem is volt olyan biztos

benne, hogy tényleg el akarja hagyni New Yorkot. Legalábbis

egyelőre.

Úgyhogy inkább felkészült arra, hogy ki fogják cipelni a nehéz,

piros szerszámosládát a szivattyúhoz, apja egy pohár vízzel leül a

betonpadlóra, és megmutatja neki, mit kell csinálni. Majd együtt

kiokoskodják, hogy oldják meg a gondot. Majd kiokoskodják, hogy

oldják meg ezt az egészet.

Belépett a szobába, megállt a lámpa fénykörében, és odanyújtotta

apjának az egyik vizespalackot.

– Na – szólt vidám hangon –, most, hogy van áram, mit gondolsz,

tudnál nekünk vizet varázsolni?

7

A KÖVETKEZŐ KÉT NAPBAN Lucy felkelt az ágyból, és elment az

iskolába. Végigülte az óráit, és elviselte az osztálytársait. Minden

reggel és minden délután remélte, hogy összefut Owennel. Miután

hiába kereste őt az előcsarnokban, visszament a lakásba, igyekezett

nem csalódottnak érezni magát, és megvacsorázott egyedül.

Harmadnap George várta a lakás ajtaja előtt, hogy segítsen neki

levinni a bőröndjeit, aztán taxit fogni, ami kiviszi a reptérre.

Az áram visszatértének napján, nem sokkal éjfél előtt, a szülei

végre elérték telefonon. Lucy már aludt, és amikor a telefonért

nyúlva meglátta a számsort, ami olyan hosszú volt, hogy biztosan

nem lehetett helyi hívás, felvette a mobilt.

Párizsban már reggel volt, a szülei szállodai vonaluk két külön

készülékéről hívták, élénken, egyszerre beszéltek.

– Lucy – mondogatta az apja –, Lucy, jól vagy?

– Semmi bajom – felelte a lány kábán, felülve az ágyban. – Csak

álmos vagyok.

– Folyamatosan próbáltunk hívni – mondta az anyja, általában

pergő szavait ellágyította az aggodalom. – Borzasztóan

megijesztettél minket.

– Nem bírtalak elérni titeket – magyarázta a lány, most már

rendesen felébredve. – Túlterhelődött a hálózat. De nincs semmi baj.

Jól vagyok.

– Figyelj, Lucy – szólt Apu gyors, hivatalos hangon –, mindenre

kíváncsiak vagyunk. De mindenekelőtt tudnod kell, hogy felhívtam a

légitársaságot…

A lány várta, hogy azt mondják, korábban jönnek haza, foggal-

körömmel kiharcoltak maguknak két helyet egy New York-i járaton.

Este hallotta a híradóban, hogy a reptereken tolonganak a megrekedt

utasok, akiknek gépét az áramszünet miatt törölték, így sós perecén

élnek és a kapuknál alszanak, s napokba fog telni, hogy minden

visszatérjen a normál kerékvágásba. De az édesapja biztosan kitalált

valamit, biztos ismeri az illetékeseket, akik segíthetnek, vagy

legalábbis ismer olyanokat, akik ismerik az illetékeseket, és Lucyt

hirtelen hála öntötte el a szülei iránt, akik nyilván egész idő alatt

igyekeztek hazajutni hozzá.

– …és elintéztem, hogy pénteken Londonba repülhess – mondta

az apja, és Lucynak tátva maradt a szája, miközben még jobban a

füléhez szorította a telefont. – Tudom, hogy aznap suli van, de az

első héten még úgysem tanítanak semmit, nem igaz?

– Londonba? – kérdezte Lucy, és elcsuklott a hangja.

– Igen, Londonba – felelte Apu türelmetlenül, mintha ez

nevetséges kérdés lett volna. – Anyád meg én holnap utazunk oda, te

pedig pénteken ott találkozol velünk.

Lucy vívódott aközött, hogy egyszerűen helyeseljen – hátha majd

úgyis meggondolják magukat –, és aközött, hogy ezernyi kérdést

tegyen fel.

– Ööö, de miért?

– Látni akarunk, édesem – felelte az anyukája. – Meg akarunk

győződni róla, hogy jól vagy.

– Jól vagyok – ismételte a lány. – Csak…

– Az szóba sem jöhet, hogy mi utazzunk haza – szólt Apu ismét

hivatalosan. – Így hát szeretnénk, ha ott találkoznál velünk.

Lucy kis híján elnevette magát. A szülei ennél pontosabban nem is

érzékeltethették volna, hová esik az áramszünet a világméretű

vészhelyzetek skáláján: ahhoz nem elég vészes, hogy a szülei

megszakítsák az útjukat, de épp elég ijesztő, hogy vegyenek neki egy

repülőjegyet.

Megbeszélték a részleteket, és tisztázták a tervet: Lucy két napot

fog hiányozni az iskolából, viszont kulturális élményben lesz része,

ami megfelelő indoknak tűnt. A lány felidézte két korábbi londoni

utazását öt- és nyolcéves korából. Első alkalommal karácsonykor

utaztak Londonba; meglátogatták a nagymamáját az impozáns

belvárosi házban, ahol Anyu felnőtt, és együtt járták be a várost:

megnézték a díszes parlamentet meg a fölé magasodó hatalmas órát,

a girlandokkal és koszorúkkal díszített Oxford Streetet, valamint a

Szent Pál-székesegyházat, ahol Lucy karácsonyi dalokat énekelt, teli

tüdőből rikácsolva anyja szép, dallamos hangjához képest.

Három évvel később ismét elmentek Londonba, rögtön a

nagymamája halála után. Ez sokkal komorabb emlék volt, a gyerekek

szinte ki sem mozdultak a régi ház nappalijából, udvariasan

biccentettek a feketébe öltözött idegeneknek, és kártyáztak a padlón.

De Lucy imádta Londont. Ez a város lobbantotta fel – még a

képeslapoknál is jobban – az utazás iránti szenvedélyét. Kiskorában

azt hitte, hogy az egész világ – vagy legalábbis minden város –

pontosan úgy néz ki, mint New York: magas, egyenetlen, impozáns.

Nem volt más összehasonlítási alapja, és gyerekfejjel logikusnak

tűnt, hogy minden város egyforma, ahogy minden tanya meg hegy is.

Ám London teljesen másmilyennek bizonyult, mint amit elképzelt;

fenséges és bájos, pompás és elbűvölő volt, s Lucyt abban a

pillanatban elvarázsolta, hogy a lány betette a lábát a városba.

Vagyis most izgatottan várta, hogy visszatérhessen oda. Igaz, nem

Párizsba jut el, se Fokvárosba, Sydney-be vagy Rióba. Még csak nem

is új célt fedez fel.

De az biztos, hogy eljut valahova.

És mindenkinél jobban szerette volna ezt elmesélni Owennek. De

még mindig nem bírta rávenni magát, hogy bekopogtasson az

alagsori lakásba. És bár a lehető leggyakrabban időzött az

előcsarnokban, elcsevegve a portásokkal, csak nem sikerült

összefutnia a fiúval.

Még most is, miközben a járda szélén ácsorogva várta, hogy

George leintsen egy taxit, csak nem bírta megállni, és még egyszer,

utoljára hátranézett az előcsarnokra, remélve, hátha feltűnik Owen.

De a fiú nem mutatkozott, ahogy az elmúlt három napban sem.

Mintha csupán Lucy képzeletének szüleménye lett volna.

A repülőtéren ült a kapunál, és figyelte a felszálló gépeket az

ablakon át, próbálta eldönteni, idegesség vagy izgatottság miatt

háborog a gyomra. Hiszen pont erre vágyott, utazásra, de nem

egészen így képzelte el: a szülei utasítják, nem pedig meghívják,

odarendelik, nem pedig magukkal viszik.

A repülőn az ülésbe roskadt, kinézett az ablakon, miközben a

többi utas is felszállt. Megint Owen jutott eszébe, ahogy felcsillant a

szeme, amikor az ország beutazásáról beszélt. Lucy annyira a fiúra

összpontosított, annyira elmerült ebben az emlékben, hogy amikor

valaki lehuppant mellé, és a lány felé fordulva látta, nem Owen az –

hanem egy öreg angol bácsi vörös képpel és orrából kilógó szőrrel –,

sokkal jobban meglepődött, mint ami logikus lett volna.

Átaludta az Atlanti-óceánon átívelő egész utat, az éjszaka eltelt,

mire elsuhant alattuk a világtenger, és Lucy arra ébredt, hogy

utolérték a reggelt, a gép teljes hosszában beragyogott a fény az

ovális ablakokon. A lány megdörgölte a szemét, és hunyorogva nézte

a város fölött gomolygó felhőket, a leszálláskor a repülőre

ködfátyolként tapadó esőt.

Az érkezési csarnokból kilépve egy autó várta, Lucy beült a hátsó

ülésre, és igyekezett nyitva tartani álmos szemét, miközben

áthajtottak London esős utcáin. A lány rádöbbent, mennyit felejtett

az elmúlt nyolc évben; egy fél élettel ezelőtt járt itt legutóbb, és csak

most idézte fel a város érdekes részleteit: a színes ajtókat, a pubok

festett cégéreit, a körforgalmakat, a lámpaoszlopokat, a kanyargós

utcákon egymáshoz simuló épületeket.

A nagymamája belvárosi házát rég eladták, így a szülei a Ritzben

szálltak meg, valahányszor Londonban jártak. Lucy megbámulta a

fényárban úszó, csodás régi épületet, és amint megálltak előtte, egy

londiner ugrott elő a semmiből, hogy bevigye a bőröndjét. Miután

szólt a recepción, hogy a szüleit keresi, a portás megadta neki a

szobaszámot, majd a mögötte lévő ajtóra mutatott.

– A felvonót a sarkon túl találja! – tájékoztatta nagyon udvariasan,

Lucy pedig folyamatosan mosolygott, míg fel nem ért a hatodik

emeletig, kíváncsi volt, vajon felvonóban ragadni teljesen másmilyen

élmény lenne-e, mint liftben.

A szülei szobájához érve bekopogott. Amikor az ajtó kinyílt,

mindketten úgy álltak Lucy előtt, mintha már alig várták volna;

magas és karcsú édesanyja, akitől sötét haját örökölte, és hatalmas

termetű, hirtelenszőke édesapja, akinek komolyságát szemüvege meg

frizurája a lehető legjobban kihangsúlyozta. Általában mindketten

visszafogottak voltak, nem igazán szokták kimutatni a

gyengédségüket, ám az ajtó még be sem csukódott, amikor Lucy

ölelő karjukban találta magát. Kettőjük közé szorították, s ezt a lány

olyan biztonságosnak, olyan lehengerlőnek, és mindenekfölött olyan

meglepőnek érezte, hogy akaratlanul is elsírta magát.

– Úgy sajnáljuk! – szólt Anyu, elengedte, és aggódva nézett rá. –

Fogalmunk sem volt…

– Nem, semmi baj – mondta Lucy a szemét törölgetve. – Tényleg

nem volt nagy ügy. Nem is tudom, miért sírok. Én csak… Azt

hiszem, csak örülök, hogy látlak titeket.

– Mi is örülünk, hogy látunk – felelte Apu, behúzta a lány

bőröndjét a folyosóról, majd bezárta az ajtót. – Ugyanis… nos,

bizonyos megbeszélések miatt nem tudtunk hazautazni. De rémesen

éreztük magunkat, amiért egyedül kellett átvészelned egy ilyen

megpróbáltatást, és nagyon szerettünk volna látni.

Lucy kissé beleszédült, hogy teljesen a figyelmük középpontjába

került.

– Jól vagyok – mondta, mintha már ezredszerre ismételte volna,

miközben Anyu az ágyhoz terelte. Leültek a szélére egymás mellé,

összeért a térdük.

– Na, és milyen volt? – kérdezte Apu, kihúzva az íróasztal székét.

Miután leült, keresztbe tette a lábát, és hosszú pillantást vetett

Lucyra, ahogy otthon a vacsorára meghívott ügyvédekre meg

bankárokra szokott; ez a tekintet azt jelentette, hogy édesapja csakis

rá koncentrál, márpedig a lány ehhez nem volt hozzászokva.

– Sötét – felelte, mire Anyu elnevette magát. – Én pont a liftben

voltam, amikor elment az áram.

– Hallottuk – mondta Apu. – A fiúk mesélték.

Lucy az áramszünet utáni napon felhívta a bátyjait, előbb Charlie-

t, aztán Bent, és elmesélte nekik, hogy ki kellett másznia a liftből,

aztán gyalog felmennie a lakásba; elmesélte, hogy a portások

zseblámpával rohangásztak, és hogy az utcán óriási tömeg verődött

össze; mesélt nekik az ingyen fagyiról, a láthatóvá vált csillagokról

meg a hőségről. Owenről azonban nem mesélt. Részben

önvédelemből – tudta, hogy Ben halálra cikizné, Charlie pedig

aggódna érte –, részben viszont ösztönből. Ha elmeséli, az olyan lett

volna, mint elfújni a szülinapi torta gyertyáit, aztán rögtön elárulni,

hogy mit kívánt az ember; akár logikus, akár nem, úgy érezte, ha

beszél róla, nem fog valóra válni.

– Rémes volt? – kérdezte Anyu, aggodalomtól tágra nyílt

szemmel.

– Nem volt olyan vészes – felelte Lucy mosolyogva, remélte,

hogy nem veszik észre a pironkodását. – Csak kábé egy fél órára

ragadtunk a liftben. – Elhallgatott, most először tudatosult benne,

hogy tényleg ez volt az igazság: nem telhetett el több harminc

percnél. Hogy tűnhetett mégis sokkal többnek? – A hőség volt a

legrosszabb – folytatta. – Na, az tényleg elég rémes volt.

Mindketten bólintottak, mintha többet is szerettek volna hallani,

ám Lucy észrevette, hogy Apu a karórájára néz, Anyu pedig

rázogatni kezdi a lábfejét, mint néha olyankor, ha a

vacsoravendégeik még azután sem távoztak, miután már a

kávéscsészéket is leszedték az asztalról.

– De elképesztő látvány volt – folytatta Lucy. – Egyszerűen

elsötétedett az egész város. És az utcán hemzsegtek az emberek.

Hihetetlen volt.

Apu ezúttal meg sem próbálta leplezni, hogy azt nézi, mennyi az

idő, Anyu pedig megköszörülte a torkát.

– Figyelj, édesem! – mondta. – Este, a vacsoránál majd mindent

hallani szeretnénk az áramszünetről, de most biztos ledőlnél,

úgyhogy gondoltuk, addig elmegyünk elintézni pár dolgot.

– Ó! – szólt Lucy. – Hova?

Apu értetlenül nézett rá.

– Hogy érted?

– Hát úgy – emelte meg Lucy a szemöldökét –, hogy hova

mentek?

– Már megszerveztünk néhány dolgot, mielőtt úgy alakult, hogy

idejössz – felelte Anyu Apura sandítva. – Én fodrászhoz megyek,

apád pedig… megbeszélésre.

Lucy az apja felé fordult, őt viszont egyszeriben mintha csak a

cipője érdekelte volna.

– Na és hol lesz a megbeszélés? Talán veled mehetnék,

felfedezhetném a környéket…

A férfi köhécselt, kipirult.

– Azt hittük, fáradt leszel.

– Végig aludtam a gépen – válaszolta a lány, mire a szülei megint

egymásra sandítottak. – Na jó, most komolyan – szólt apjáról anyjára

pillantva. – Mi van?

– Semmi – vágta rá Apu, ám Anyu elhúzta a száját.

– Mondjuk el neki inkább most!

– Mit akartok elmondani? – kérdezte Lucy, és rögtön szorongani

kezdett.

Apu a jegygyűrűjét babrálta, mint mindig, ha ideges volt.

– Várni akartunk a vacsoráig…

– Figyelj, Lucy! – mondta Anyu, és megfogta a lánya kezét. –

Tudod, mennyire hiányzik nekem London.

A lány a homlokát ráncolva bólintott.

– És tudod, hogy apáddal mindig is úgy terveztük, elköltözünk

Amerikából, ha már mind a hárman egyetemisták vagytok, igaz?

Valóban így volt. Mióta csak Lucy az eszét tudta, anyukája arról

álmodozott, hogy visszatér Londonba. Az asszony sosem érezte

igazán otthon magát New Yorkban, a nyarat túl melegnek, az

embereket túl gorombának, a szemetet túl feltűnőnek, a kultúrát

pedig túl kevésnek találta. Csak idő kérdése volt, hogy a szülei

visszaköltözzenek Londonba, ahol annyi évvel ezelőtt

megismerkedtek, és Lucy meg a testvérei ezt mindig is tudták. De a

szülők megígérték, hogy addig nem mennek el, amíg mindhárom

gyerekük egyetemista nem lesz. Most viszont Anyu könyörögve

pillantott Lucyra, de hogy megértésre vagy megbocsátásra vágyott,

azt a lány nem tudta.

– Nos – szólt az asszony, kissé túl élénk hangon –, a vártnál kicsit

korábban merült fel a lehetőség.

– Megkerestek egy megüresedett állás ügyében itt, az angol

kirendeltségnél – vette át a szót Apu, tekintete csillogott a szemüvege

mögött. – Pletykáltak róla egy ideje, de nagyon-nagyon magas

beosztású pozíció, így nem gondoltam, hogy esélyem lehet rá…

– De úgy tűnik, talán mégis – fejezte be Anyu, büszkén nézve a

férjére. – És most már nem kell sokat várni, hogy végleg eldőljön.

– Úgy van – mondta Apu. – Lesz ma még néhány megbeszélésem,

aztán meglátjuk…

Lucy csak bámult rá.

– Szóval Londonba költöznénk?

– Igen – felelte apja sugárzó arccal.

– Jövőre?

Anyu a fejét csóválta.

– A jövő hónapban.

– A jövő hónapban? – kérdezte Lucy kissé megszédülve. Érezte,

hogy a hangja felment egy oktávval, a szeme pedig elkerekedett, de

nem bírta megállni.

A jövő hónapban – gondolta, megdöbbentette ennek közelsége.

– Nem lenne… – kezdte Apu, ám Lucy közbevágott.

– Mi lesz a lakással?

– Nos, azt természetesen megtartjuk – felelte az apja. – Arra az

esetre, ha vissza akarnánk menni New Yorkba a nyárra, vagy a fiúk

esetleg ott vállalnak gyakornoki állást…

Lucy rámeredt.

– Mi lesz a sulival?

– Utánanéztem – válaszolta Anyu halvány mosollyal –, és úgy

tűnik, itt is akad néhány. És mivel sosem rajongtál a régi iskoládért…

Persze igaza volt, de Lucy továbbra sem tudta biztosan, mit is

mondjon. Miután tizenhat teljes évet élt le New Yorkban, szinte nem

is számított, mit szeret és mit nem; a város a részévé vált, ahogy ő is

a város része lett. A lehetőség, hogy néhány rövidke héten belül

Londonban élhet, őrülten elképzelhetetlennek tűnt. Kinyitotta a

száját, aztán megint becsukta, a szüleire pislogott.

– Tudom, hogy ez így rengeteg hír egyszerre – mondta Anyu

kedvesen, és összevont szemöldökkel nézett Apura, aki előrehajolt,

és egymáshoz támasztotta az ujjait.

– És egyelőre még nem is biztos – tette hozzá a férfi. – Bár

remélem, hogy hamarosan lesz mit ünnepelnünk…

– Londonba költöznénk – ismételte Lucy, és Anyu biztatóan

mosolygott.

– Imádod Londont.

– New Yorkot is imádom.

Apu legyintett.

– New York már megvolt – felelte. – Eljött a változás ideje, nem

gondolod?

– Nem is tudom – mondta Lucy, keresgélte a szavakat. – Én…

– Majd vacsoránál folytatjuk, jó? – javasolta Apu, a térdére

csapott, majd felállt. – Lepihenhetsz, amíg Anyu a fodrásznál van,

aztán találkozhatnátok, és elmehetnétek vásárolni, vagy valami.

– Én nem… – Lucy azt akarta mondani, hogy nem fáradt, de úgy

tűnt, semmi értelme. Apu lesimította a nyakkendőjét, Anyu pedig

már fogta is a retiküljét. – Jól hangzik.

Lázasan magyarázva távoztak, a lelkére kötötték, hogy ha

szüksége lenne bármire, telefonáljon a portára, és nyugodtan

hozasson magának valamit a szobapincérrel, ha megéhezne; adtak

neki némi készpénzt, és megígérték, hogy hamarosan találkoznak;

mondogatták, hogy amíg nem tudnak meg többet, ne is törje a fejét

azon, amiről beszéltek, aztán elmentek, és Lucy ismét egyedül

maradt.

London – gondolta, a szó a lelke mélyéig hatolt.

Csak néhány percet várt, majd fogta a táskáját, és elhagyta a

szállodát, nem bírt egy helyben megmaradni. Séta közben hevesen

járt az agya, és azon kapta magát, hogy mindent megbámul, ami

mellett csak elmegy, legyen fehér oszlopos épület, átkelőhely,

gyógyszertár, gyümölcskereskedés, kávézó vagy pub: hirtelen az

egész világot új szemmel látta.

Itt minden más volt, és nemrég – csupán órákkal ezelőtt – még

pont ettől tűnt izgalmasnak. Most viszont idegennek, furcsának

érződött a város, tele szokatlan utcanevekkel meg zömök

épületekkel; Lucy nem ismerte az üzleteket, a forgalom fordítva

haladt, és bár még csak szeptember első hete volt, máris kabátban

jártak az emberek.

Lucy nem tudta biztosan, hol is van éppen, de azért ment tovább,

idegességében nem bírt mást tenni, csak gyalogolni. Köd borult az

utcákra, nyirkos és ezüstös lett tőle minden, így a lány a kézfejére

húzta kapucnis pulóvere ujját, rendületlenül nyomult előre.

Csak amikor a Piccadilly Circus közelében találta magát – a

ködön átragyogó, hatalmas kivetítők előtt –, akkor torpant meg

végre. Ez volt az első látvány, ami New Yorkra emlékeztette, és

ahogy megállt a járda közepén, a Times Square-re gondolva enyhült

benne a pánik szorítása. Mély lélegzetet vett, miközben szemügyre

vette a teret. A turisták összeverődtek a kirakatok előtt, élénk

hirdetések rikítottak a kivetítőkön, néhány galamb csipegetett a

szökőkút közelében, a hatalmas kőépületek pedig szinte barlangot

képeztek körülötte.

Csodaszép volt a maga módján. Olyan londoni módon. És ahogy

megint belegondolt – London –, ezúttal már nem tűnt olyan

súlyosnak, a város neve inkább sóhajtásnak, lehetőségnek érződött.

Épp visszafordult volna a szálloda felé, amikor észrevett az utcán

egy kis szuvenírboltot, melynek kirakatát kis piros buszok,

teáscsészék meg a királynő képei töltötték be. Odament a bolthoz,

hogy jobban megnézze a portékát, vonzotta az ajtó melletti,

képeslapokkal teli állvány, amit meg is pörgetett, így a képek színes

homályban suhantak el előtte: a Buckingham-palota, a westminsteri

apátság, a Big Ben meg egy sor piros telefonfülke.

Végül talált egy légi felvételt, amelyen az egész város látszott a

távolból, benne a Temze szürke, kanyargó szalagjával, és a képeslap

tetején vastag kék betűkkel ezek a szavak álltak: Bárcsak itt lehetnél!

A boltban egy ötfontos bankjegyet csúsztatott át a pulton.

– Ezt kérem – lobogtatta meg a képeslapot. – Meg egy bélyeget is.

Az eladó, egy lila hajú, orrkarikás fiatal nő grimaszt vágott, amint

meglátta a lapot.

– „Bárcsak itt lehetnél” – mondta ragozva. – Ja, persze.

Lucy csak mosolygott.

– Kölcsönkérhetnék egy tollat?

Miután megírta az üzenetet, visszament az utcára. A köd most már

kezdett feloszlani, itt-ott áthatolt rajta a napsugár. Lucy fél kézzel a

képeslapot szorongatta, hüvelykujját a szélén húzogatva, miközben

postaládát keresett. Már félúton volt a szálloda felé, amikor végre

észrevett egyet, és rádöbbent, miért tartott ilyen sokáig. Az ismerős,

New York-i kék színt kereste. Itt viszont a postaládák – akárcsak a

buszok meg a telefonfülkék – élénkpirosak voltak.

Egy pillanatra megdermedt, kezében a levélnyílás fölé tartott kis

kartonlappal. Az otthoni levélszekrényekre gondolt, a lakások

számával gravírozott, réz négyszögekkel beborított falra, ami mellett

az alagsorba vezető ajtó nyílt. De igazából Owen járt a fejében –

elképzelte, amint szőke fejét a képeslap fölé hajtja, mosolyogva

olvassa a szavakat –, és azon kapta magát, hogy akaratlanul

elmosolyodik ő maga is.

Épp abban a pillanatban, hogy a nap kibújt a felhők mögül,

elengedte a lapot.

8

VASÁRNAP OWEN MEG AZ APJA elmetróztak a Times Square-re.

– Ezzel a kiruccanással ünnepeljük, hogy túlélted az első hetet a

suliban – szólt Apa vidáman, ahogy feljöttek a föld alól, és azonnal a

térkép meg fényképezőgép mögé bújó turisták tengerében találták

magukat.

– A hangsúly azon van, hogy túléltem – mormolta Owen, bár

nyilván nem elég halkan, mert Apa az égre emelte a szemét.

– Nem lehet olyan rossz – ellenkezett hátradöntve a fejét, hogy

megcsodálja az őket körülvevő, villogó kivetítőket. A hatalmas

képernyőknek, folyamatosan futó tőzsdei árfolyamjelzőknek,

kivilágított hirdetőtábláknak és reklámoknak köszönhetően ez a

furcsa, elektronikus táj még fényes nappal is fehéren ragyogott.

– Dehogynem – felelte Owen anélkül, hogy apjára nézett volna.

Turisták tömege sietett el mellette, többen nekimentek, és

hátralökték.

– Ne légy már ilyen vidéki! – veregette háton Apa. – Most már

New York-i vagy.

– Aligha – felelte Owen halkan, de ha az apja meg is hallotta,

ezúttal nem szólt semmit. Inkább balra-jobbra nézett, mielőtt elindult

volna.

– Erre! – mondta, és olyan magabiztosan vágott neki a

Broadwaynek, mint aki pontosan tudja, hogy a jó irányba tart.

– Hova megyünk?

– Akárhova – felelte az apja derűsen. – Megnézzük a látnivalókat.

Mindent megcsodálunk. Kiélvezzük ezt a várost. Megismerkedünk

vele. Ráhangolódunk.

Megálltak egy útkereszteződésnél, hogy elengedjenek egy piros

városnéző buszt, amire Owen rábökött a hüvelykujjával.

– Nekik kéne dolgoznod, de tényleg.

– Ki tudja, talán arra is sok kerül – felelte Apa, bár Owen

legnagyobb megkönnyebbülésére továbbra is mosolygott.

Az áramszünet vége óta édesapja olyan komor elszántsággal látta

el a házfelügyelői munkáját, ami egyáltalán nem volt jellemző rá.

Még amikor hónapokon át munkanélküli volt, akkor is minden reggel

kijelentette, hogy talán ez lesz a nagy nap, talán ma minden

megváltozik. Hitt a tiszta lappal kezdésben és az új esélyekben, még

idén nyáron is, hiába kínozta a gyász – hiába borult rá a szomorúság

sűrű köde, amiből láthatóan nem lelt kiutat –, lelkesítette egy új állás

lehetősége. Mindenáron dolgozni akart. Mindegy, hogy házat épített,

vagy eldugult lefolyót tisztított, mindig is a munka éltette. Ám ezen a

héten még az is csak tehernek tűnt.

Nem volt nehéz kitalálni, mi történhetett. Owennek kétsége sem

volt, hogy Sam Coleman felkereste az apját, bár rühellte elképzelni,

amint a köpcös emberke Apával kiabál, ugyanúgy megfenyegetve őt,

mint korábban a fiút. Még aznap éjjel sikerült megjavítaniuk a

szivattyút, késő estig guggoltak előtte ketten, apja tartotta a

zseblámpát, miközben Owen a fogát csikorgatva markolta a

csavarkulcsot, és igyekezett követni az utasításokat. De tisztában volt

vele, hogy ezzel még nincs vége az ügynek, és most elnézve az apját

– akinek arcát beragyogta az őket körülvevő kivetítők fénye –

megértette: nem mindent lehet ilyen egyszerűen helyrehozni.

– Mit csináljunk először? – kérdezte Apa, ahogy a lámpa zöldre

váltott, és az emberek áradata átsodorta őket a túloldalra.

Owen vállat vont.

– Amit akarsz.

– Ne légy már ilyen! – felelte a férfi, és körbenézett. – Ne nézzünk

meg egy musicalt?

– Ööö…

– Vagy egy színdarabot?

Owen grimaszolt.

– Hát jó – nyögött fel Apa drámaian. – Akkor találj ki te valamit!

A fiú már épp tiltakozni akart, hogy nem az ő ötlete volt az egész

kiruccanás, és javasolni akarta, hogy egyszerűen menjenek haza. Ám

ekkor megközelítettek egy hatalmas ajándékboltot, melynek egész

kirakatát betöltötték a Szabadságszobrot utánzó, zöld habszivacs

koronák, a baseballmezek, a szuvenír tollak, ceruzák meg

papírnehezékek, valamint pont olyan gagyi NewYork-os pólók, mint

amiről Owen Lucynak panaszkodott.

– Nézzünk be ide! – kanyarodott a fiú jobbra, és bár apja

értetlenül nézett rá, szó nélkül követte.

A boltban óriási volt a tömeg, s míg Apa elment megcsodálni a

régi metrójegyek gyűjteményét, Owen eloldalazott egy egyforma

pólókba öltözött család mellett, és odafurakodott a hatalmas

képeslapállványhoz.

Ezen a héten mindennap kereste Lucyt. Mindennap megfordult a

fejében, hogy bekopogtat a lakása ajtaján. Először azért, mert

bocsánatot akart kérni, amiért otthagyta az áramszünet utáni reggel a

tetőn. Később pedig egyszerűen azért, mert borzasztóan szerette

volna viszontlátni a lányt. De mindig elment a bátorsága. Nem bírt

túllépni az aggodalmán, hogy az este Lucynak talán nem ugyanazt

jelentette, mint neki. Számára olyan volt, akár egy oázis: nemcsak a

lift, nemcsak a tető, hanem a puszta tény, hogy a lánnyal lehetett. És

amint meglátta az ajándékboltot, ismét ott érezte magát Lucy mellett,

a konyhája padlóján fekve, távoli helyekről beszélgetve.

Addig nézegette a képeslapokat, míg nem talált egyet, amin a

Bárcsak itt lehetnél! felirat virított élénk rózsaszín betűkkel a

manhattani városkép fölött. Amint megpillantotta, furcsamód

felvillanyozódott. Azon a bizonyos estén együtt nevettek ezen a

frázison, az üres szavakon, ám ahogy most itt állt, Owen nem is

emlékezett, miért találta olyan röhejesnek pusztán napokkal azelőtt.

Bárcsak itt lehetnél – gondolta, és egy pillanatra lehunyta a

szemét.

Amikor ismét kinyitotta, egy eladó állt előtte, egy idősebb férfi

felemás barkóval és unott képpel.

– Segíthetek? – kérdezte, bár nem kimondottan hangzott

segítőkésznek.

– Ezt kérem – felelte Owen, saját magát is meglepve. – És

kaphatnék egy bélyeget is?

A miniatűr sárga taxik és piros almák tengerén át látta, hogy az

apja felé tart. Mielőtt meggondolhatta volna magát, megragadott egy

Empire State Building alakú tollat, pár szót firkantott a képeslap

hátuljára, aztán fogta a bélyeget, átcsúsztatott a pulton pár dolcsit, és

megköszönte az eladónak.

– Találtál valamit? – kérdezte Apa, miután odalépett hozzá, de

Owen csak a fejét rázta.

– Ez turistáknak való cucc – felelte vállat vonva. – Mi itt lakunk.

A férfi hiába próbálta leplezni, Owen jól látta az arcára kiülő

vigyort, ami még az üzletből kiérve, az utcán sem lohadt le.

Elindultak visszafelé a Broadway-n, a fény felé tartottak, akár két

moly, ám a következő kereszteződés előtt Owen lemaradt, hagyta,

hogy az apja – aki mintha ezt észre sem vette volna – nélküle menjen

tovább. A járdaszegély közelében lévő lámpaoszlop mellett kék

postaláda állt, és mielőtt meggondolhatta volna magát, a fiú odalépett

hozzá, felemelte a levélnyílás fedőjét, s hagyta, hogy a lap kihulljon

a kezéből.

Később fáradtan és lesülve hazametróztak. Ahogy az utolsó

néhány utcát gyalog tették meg, Owen most először érzett hűvös

fuvallatot a levegőben, az évszakváltozás korai előjelét. Első

gondolata az otthona volt – nem is annyira a pennsylvaniai ház, mint

az édesanyja –, a második pedig természetesen az, hogy az otthona

nincs többé. Legalábbis úgy már nem létezik, ahogy az emlékeiben

őrzi.

Mintha mellette Apa is a gondolataiba merült volna, de amikor

Owen ránézett, elmosolyodott.

– Nem is volt rossz nap, igaz? – kérdezte. – Talán este is

kiruccanhatnánk. Elmehetnénk megnézni egy musicalt, vagy valami.

– Fia arckifejezését látva elnevette magát. – Csak vicceltem! Talán

elmehetnénk moziba… hű, vagy mit szólnál a planetáriumhoz? Az

valószínűleg jobban bejönne neked…

Ahogy a forgóajtó felé tartottak, Owen egy pillanatra nem talált

szavakat. Nem is tudta, hogy merjen-e reménykedni. Mióta csak

ideköltöztek, az édesapja vacsora után mindig bezárkózott a

hálószobába. Mindig is korán kelő típus volt, így az nem számított

szokatlannak, hogy korán feküdjön le, ám Anya balesete óta mintha

állandóan csak aludt volna, mintha az alvás valamiféle drog lett

volna, amivel nem bírt betelni. Ezen a héten még rosszabb volt a

helyzet, hiszen Apa még nem heverte ki teljesen a napszúrást, és

Owen azt hitte, a ma este sem lesz másmilyen, mint az addigiak.

De most úgy tűnt, mintha édesapja végre ébredezne.

A forgóajtón áthaladva – Apa ment előre, Owen a következő

rekeszben követte – a fiú kigondolta a választ: „Jól hangzik” –

készült mondani, miután beléptek az előcsarnokba. – „Szuper lenne.”

Ám amint átjutott a forgóajtón, rögtön nekiment az apjának, aki

szobormereven állt az előcsarnokban. Owen kinézett a férfi mögül,

és meglátta Sam Coleman széles hátát: a tulajdonos a portáspultra

támaszkodott, és egy kék egyenruhás fickóval beszélt, akinek

baseballsapkáján az SOS Vízszerelő felirat állt.

Owennek megfordult a fejében, hogy menekülniük kéne. Arra

gondolt, hogy a levélszekrényekhez taszigálja az apját, aztán

egyenesen le az alagsorba, ahol pizzát rendelnének, bekapcsolnának

egy filmet, és úgy tennének, mintha mindez meg sem történt volna:

sem a baleset, sem a költözés, sem az áramszünet, sem a Coney

Island-i zarándokút és annak szomorú, kimerítő következményei.

Ám ehelyett figyelte, ahogy Apa kihúzza magát, és felemeli a

fejét.

– Minden rendben, Sam? – szólt, és a két férfi felé fordult.

Sam elmosolyodott – bár ettől csak még fenyegetőbbnek tűnt –, a

vízvezeték-szerelő pedig leeresztette a csiptetős írótábláját.

– Ő az? – kérdezte, Sam pedig bólintott, és feléjük lépett.

– Hahó, fiúk! – mondta nyájasan, de kivillantva a fogait. – Hogy

ityeg?

– Kösz, jól – felelte Apa tömören. – Mi a helyzet?

Sam felvonta a szemöldökét, mintha meglepte volna, hogy a férfi

nincs csevegős kedvében.

– Te aztán mindig remekül választasz szabadnapot – mondta rövid

nevetést hallatva. – Akadt egy kis gondunk délután a csövekkel. –

Owenhez fordult. – Remélem, nem vagy hajlamos tengeribetegségre,

mert szinte csak csónakkal lehet közlekedni odalent.

– De megjavítottam – jelentette ki a vízvezeték-szerelő az

írótáblára nézve. – Most már nincs semmi gond.

Sam bólintott.

– Igen – mondta. – Sikerült megjavítani. Én viszont nagyon

szeretném tudni, miért volt kilazulva a szivattyú szelepe.

Owen eddig apja mellett állva, ökölbe szorított kézzel hallgatta a

felnőtteket, ám most elszorult a szíve. Rögtön az édesapjára

pillantott, és látta, hogy elsápadt. A férfinak azonban a szeme sem

rebbent; teljesen mozdulatlanul állt, Samre meredt.

– Nyilván nem húztam meg eléggé – felelte lassú, megfontolt

szavakkal.

– Hát, az biztos, hogy valaki lazán hagyta – szólt hozzá a

vízvezeték-szerelő, felpillantva a többiekre. – Elég nagy hiba.

– Az bizony – mondta Sam. – És elég drága is.

A vízvezeték-szerelő megrázta a fejét, halkan füttyentett.

Owen előrelépett.

– Figyeljetek… – kezdte, de Apa feltartotta a kezét, és a fiú

megtorpant, azonnal elhallgatott.

– Az én hibám – mondta az édesapja Samnek, aki bólintott.

– Azt meghiszem – helyeselt, arcáról eltűnt a műmosoly. – És

figyu, tudom, hogy egy család vagyunk, tudom, milyen nehéz most

nektek, de egyik ingatlanomban sem tűrhetem az ilyen hanyag

munkát, pláne nem a minap történtek után.

Apa semmit sem szólt, de tökéletesen egyenes gerinccel hallgatta

őt.

– Nagyon sajnálom, Patrick – folytatta Sam. – Nagyon-nagyon

sajnálom. De muszáj olyasvalakit találnom, akire számíthatok.

– Megértem – felelte Apa fojtott hangon.

Sam a tarkóját dörgölte, Owenre sandított.

– Nem kell sietnetek a kiköltözéssel, oké? Csak nyugodtan,

ráértek.

– Ez nagyon rendes tőled – válaszolta Apa. – De egy héten belül

elmegyünk.

– Oké – mondta Sam.

– Oké – mondta Apa.

– Oké – mondta a vízvezeték-szerelő, kitépte a számlát, és átadta

Samnek.

Owen még mindig dermedten bámulta az előtte lejátszódó

jelenetet, ám amikor az apja átvágott az előcsarnokon, az alagsor

ajtaja felé tartva, a fiú észbe kapott, és utána sietett.

A férfi egy szót sem szólt, miközben Owennel a nyomában lement

a lépcsőn, majd végig a betonfolyosón, fejét lehajtva, hogy bele ne

üsse a mennyezeten labirintusként futó csövekbe. Csak azután

sóhajtott egy nagyot, hogy beléptek a lakásba, és miután becsukódott

mögöttük az ajtó, tartása is meggörnyedt. A falnak dőlt, pontosan

ugyanott, ahol összeroskadt, miután hazaért Coney Islandről a minap,

láthatóan meg volt rendülve.

Owen szólalt meg elsőnek.

– Az én hibám – mondta. – Nekem kellett volna rendesen

meghúznom a szelepet.

Apa fáradtan mosolygott.

– Nekem kellett volna figyelmeztetnem téged, hogy húzd meg.

– Nem voltál jól.

– Az nem számít – felelte az apja. – Fogalmad sem lehetett róla,

hogy kell az ilyesmit csinálni. Ez az én dolgom volt, az én

felelősségem. Tehát az én hibám.

– Igen, de…

– Owen – vetett rá éles pillantást az apja –, semmi baj. Nem lesz

semmi baj.

A fiú nem szólt, csak figyelte, ahogy Apa ellökte magát a faltól,

bement a konyhába, kihúzta az egyik fiókot, és elővette a

cigarettásdobozt. Egy pillanatra csak fogta, csak nézte, aztán nagyon

óvatosan kinyitotta. De amikor látta, hogy csak egyetlen szál maradt,

gondosan visszatette a fiókba.

Owenre pillantott, aki az ajtóban ácsorgott, arca teljesen

kifejezéstelen volt.

– Megyek, ledőlök egy kicsit – mondta. – Majd később kitalálunk

mindent, jó? Ébressz fel, ha már vacsoráznál…

Owen bólintott, majd végigment a folyosón, be a szobájába,

feltúrta a nagy halom szennyesét, kihalászta azt a rövidnadrágot, ami

egy hete, az áramszünet napján volt rajta. Belenyúlt az egyik

zsebébe, aztán a másikba, majd mind a kettőt kifordította. Ám a

cigaretta, az édesanyja cigarettája, már nem volt meg.

Lehuppant az ágy szélére, érezte, hogy elönti az iszonyatos

fáradtság, és nem is küzdött ellene, hagyta, hadd sodorja magával.

Ledőlt, összegömbölyödött, lehunyta a szemét, és már ekkor tudta,

hogy nem fogja felébreszteni az apját, hagyja aludni, mert ő maga is

aludni fog, s némi szerencsével talán a holnap majd jobb lesz.

Másnap reggel, amikor a napsugár besütött apró ablakán, Owen

kikecmergett az ágyból, és végigcsoszogott a folyosón. Apját a

konyhában találta, a pultra kiterített térkép fölé görnyedt. A térkép

elhalványult, a sarka bepöndörödött, a hajtásoknál itt-ott már

szakadozott.

– Milyen öreg már ez a vacak? – kérdezte Owen elnyomva egy

ásítást.

– Öregebb, mint te – felelte az apja anélkül, hogy felnézett volna.

Ujjával követte egy autópálya vonalát, és amikor Owen is a térkép

fölé hajolt, látta, milyen irányban: nyugatra.

– Nahát, Kalifornia már akkor is létezett? – viccelődött, mire Apa

felpillantott rá, de vidáman, szinte boldogan, és Owen megérezte,

hogy tegnap este óta lehullott a lepel, megszabadultak valami súlytól,

amit egész mostanáig mindketten cipeltek.

– Arra gondoltam, hogy talán nekivághatnánk az országútnak.

– Tényleg?

– Aha – felelte Apa vigyorogva. – Gondoltam, beülünk a kocsiba,

és meglátjuk, milyen messze jutunk.

Owen igyekezett leplezni a mosolyát, de teljesen csődöt mondott.

– Ez egész jó tervnek hangzik.

– Szóval benne lennél? – kérdezte az apja. – Ha nem maradnánk

itt, de nem is mennénk vissza?

– Igen – bólintott határozottan Owen, és a szó visszhangzott az

elméjében: Igen, igen, igen. Mellkasa mintha kitárult és

megkönnyebbült volna, szíve repesett a gondolattól, hiszen olyan

ésszerűnek, olyan nyilvánvalónak tűnt – igen, nyugatra tartanak,

igen, elindulnak előre, mert ugyan hova máshova is mehetnének –,

hogy szinte átverésnek érződött, mintha Apa bármelyik pillanatban

azt mondhatná, csak egy rémes vicc volt az egész.

De nem mondta. Hanem összehajtotta a térképet, és kérdő

pillantást vetett Owenre.

– Kimaradnál egy darabig az iskolából…

– Túlélem – felelte Owen a térképre pillantva. – Azzal az izével

taníthatsz nekem földrajzot.

– De komolyan – mondta az apja. – Nem akarom, hogy emiatt

hátrányba kerülj.

– Akár holnap egyetemre mehetnék, ha akarnék – jelentette ki

Owen. – És útközben is beadhatom a jelentkezést. Nem lesz gond.

Tényleg.

Az apja elmosolyodott, bár ez a tekintetére nem hatott, az komoly

maradt.

– Szóval belevágunk.

Owen bólintott.

– Bele.

– Hát jó – mondta Apa, felemelte a kávéscsészéjét, és egy másikat

Owen felé tolt. Koccintottak a csészékkel, csendülésük visszhangzott

a szürke konyhában, és a kis lakás folyosóján.

Owen aznap alig érzékelt valamit a suliból, csakis a rájuk váró

útról álmodozott. Kiköthettek Chicagóban, Coloradóban vagy akár

Kaliforniában. Neki teljesen mindegy volt. Az volt a lényeg, hogy

újrakezdik. Nem egy nagyváros kastélyának tömlöcében, hanem

odaát nyugaton, ahol több a hegy, mint az ember, és az eget

beborítják a csillagok.

Tanítás után továbbra is zsongó fejjel ment haza, gondolatban

több időzónával arrébb járt. Átvágott az előcsarnokon, elsietett a

levélszekrények mellett, alig várta, hogy leérjen az alagsorba, és

megtudja, mi mást tervezett el az apja, míg ő iskolában volt. Csak

annyi időre állt meg, hogy kinyissa az ő lakásukhoz tartozó kis

postaládát. A két katalógust meg a kuponokkal teli borítékot azonnal

kihajította a szemétbe, és már épp becsapta volna a postaláda fedelét,

amikor észrevett benne még valamit, leghátul.

Már mielőtt érte nyúlt volna, tudta, hogy mi az. Fogalma sem volt,

honnan jött vagy mi állhat rajta, de tudta, hogy Lucy küldte.

Egyszerűen tudta.

A képeslap egy légi felvételt ábrázolt London városáról. Owen

rámeredt, megdöbbent, hogy a lányt egy óceán választja el tőle, és ő

még csak nem is tudott róla. Még mindig ezen hüledezett, amikor

megfordította a lapot, és a szíve olyan sebesen kezdett verni, mintha

egy kolibri szorult volna belé.

A lap hátulján pontosan ugyanazokat a szavakat látta meg,

amelyeket csupán tegnap ő maga is leírt:

De tényleg.

Owen döbbenten pislogott, és érezte, hogy szája lassan mosolyra

húzódik.

Lucy is küldött neki képeslapot, ráadásul pontosan ugyanazzal az

üzenettel, amit a fiú írt neki. Lehetetlennek tűnt, mégis itt volt a

kezében, és miközben leesett állal, tátott szájjal bámulta, Owen

megérezte, hogy áll valaki a helyiség ajtajában.

– Arra utal, ami a képre van írva – mondta a lány, és Owennek

beletelt pár pillanatba, hogy elvonja a tekintetét a kezében tartott

üzenetről. Amikor végre felnézett, meglátta Lucyt, aki a bőröndje

fogantyújára támaszkodott, arca kipirult, szeme csillogott. – Arra a

„Bárcsak itt lehetnél!” szövegre. – Megcsóválta a fejét, és lófarka

néhány tincse kibomlott. – Hülyeség. Nem számítottam rá… Nem

gondoltam, hogy itt leszek, amikor megkapod…

– Nem hülyeség – felelte Owen bénán feltartva a lapot. – Tök

szuper. Komolyan. Köszönöm.

– Csak most értem haza – mutatott a lány a bőröndre. – A szüleim

Londonba rendeltek pár nappal az áramszünet után.

– Kerestelek – mondta Owen, aztán megcsóválta a fejét, azt

kívánta, bárcsak eszébe jutna valami jobb, bár agya lépést tudna

tartani a dübörgő szívével. – Gondolom, ezért nem találtalak.

Lucy bólintott.

– Gondolom.

– Figyelj, nagyon sajnálom, hogy… hogy otthagytalak a tetőn

aznap reggel – hadarta Owen. – Visszamentem volna, de aztán…

– Nem, semmi baj – vágott közbe Lucy. – Nem is vártam, hogy…

– Csak hát apukám…

– Semmi gond – mondta a lány, és szavaik kardként ütköztek

kettőjük közt.

Owen lepillantott a képeslapra, a kis, zömök betűkkel írt üzenetre.

Aztán ismét megfordította a lapot, és a szavak az elméjében

kavarogtak: Bárcsak itt lehetnél.

Bárcsak. Most itt is voltak. Erre ő elmegy.

Felemelte a fejét, Lucy szemébe nézett, és mély levegőt vett.

– Az a helyzet… – kezdte, ám a lány ismét vele egyszerre szólalt

meg.

– El kell mondanom valamit – jelentette ki, és Owen bólintott.

Lucy elhúzta a száját. – Azt hiszem – szólt, aztán elhallgatott, és új

rákezdte. – Azt hiszem, el fogunk költözni.

Owen rámeredt.

– Tényleg?

– Még nem teljesen biztos, de úgy néz ki, igen.

– Hova?

– Hát, Londonba. A szüleim még mindig ott vannak, a részleteket

szervezik.

– Hűha – mondta a fiú a fejét csóválva. – Hát ez… hűha.

– Tudom – felelte Lucy. – Kész őrület. És jó gyors.

– Mennyire gyors?

– Valószínűleg a jövő hónapban költözünk – válaszolta Lucy, és a

fiú nyilván meglepettnek tűnt, mert sietve folytatta: – De megtartjuk

az itteni lakást, és apukám megígérte, hogy nyárra visszajöhetünk,

vagy legalábbis egy részére. Szóval talán…

Owen mosolyt erőltetett a képére.

– Igen – mondta. – Talán.

Lucy felsóhajtott.

– Még mindig nem tudom, mit is gondolok erről.

Owen dermedten bólintott; nem egészen értette, miért döbbenti

meg ennyire ez a hír, miért érzi magát hátrahagyottnak, amikor ő

maga is elköltözik.

– Hát – mondta –, sokkal közelebb van Párizshoz.

– Meg Rómához.

– Meg Prágához.

Lucy elvigyorodott.

– Szóval azt mondod, hogy nem kéne eljátszanom a morcos új

csajt.

– Dehogy – felelte Owen, kerékként forgatva a kezében a lapot. –

Nekem panaszkodhatsz, amikor csak akarsz.

– Könnyen lehet, hogy szavadon foglak – mondta Lucy, Owen

pedig mély levegőt vett, igyekezett összeszedni magát, hogy

elmondja a saját nagy hírét, hogy elmagyarázza, ő is elköltözik, mert

ezek szerint csak azért találkoztak ismét, hogy aztán ellenkező

irányba lökődjenek szét.

De nem találta a szavakat. Így hát csak álltak ott, csöndben nézték

egymást, a helyiség pedig hirtelen olyan néma lett, mint a lift volt,

olyan kényelmes, mint a konyha padlója, és olyan távoli, mint a tető.

Mert ez történik, ha két ember így egymásra talál: a világ pont a

megfelelő méretűre zsugorodik. Átalakul, hogy csak ők ketten

férjenek bele, semmi más.

Végül egy kisbabáját a csípőjén támasztó hölgy oldalazott el Lucy

bőröndje mellett, kulcsa megcsikordult a postaládáján, és mindketten

arrébb álltak, hogy elférjen. Mire elment, már megtört a varázs.

– Hát – szólt Lucy, és megfordította a bőröndjét, hogy az

ellenkező irányba nézzen –, nekem mennem kéne kipakolni. – A

képeslapra biccentett, amit Owen még mindig szorongatott. –

Tudom, elég gagyi…

– Nem, tényleg szuper – ellenkezett a fiú, és elnevette magát. –

Ami azt illeti, neked is figyelned kellene a postát.

Lucy oldalra döntötte a fejét, úgy méregette őt, mintha nem igazán

hinné el a dolgot.

– Komolyan?

– Komolyan.

– Hát, jó – felelte a lány mosolyogva.

Owen bólintott.

– Jó.

Figyelte, ahogy Lucy áthúzza a bőröndjét az előcsarnokon,

odamegy ahhoz a lifthez, amiben megismerkedtek. Amint

megnyomta a gombot, az ajtó egy hangos Csing!-gel kinyílt, ám épp

ahogy a lány belépett volna, Owen utánaszólt.

– Lucy! – kiáltotta, mire a lány megpördült, reménykedve nézett

rá. Mögötte ismét becsukódott az liftajtó, és a fiú úgy futott oda

hozzá, hogy nem volt semmiféle terve, előre kigondolt

mondanivalója, zseniális szövege, vagy egyáltalán bármi fogalma,

hogy mégis mit mondhatna. De valami ellenállhatatlan érzés öntötte

el a távolodó lány láttán, kétségbeesett és őszinte hév.

– Ha azt akarod javasolni, hogy inkább lépcsőzzek… – ugratta

Lucy, de a fiú csupán a fejét rázta.

– Csak azt akartam mondani… – Elhallgatott, tehetetlenül nézte a

lányt. El akarta mondani, hogy ő is elmegy, sőt, ő megy el hamarabb,

és hogy talán most látják egymást utoljára. Azt akarta mondani:

„Tartsuk a kapcsolatot.” vagy „Remélem, még találkozunk.” vagy

„Hiányozni fogsz”. Ám egyik frázis sem tűnt megfelelőnek.

Úgyhogy csak állt ott, megakadva, kukán, egyetlen egy szót sem bírt

kinyögni.

De nem számított. Egy másodperccel később a lány előrehajolt, a

vállára tette a kezét, majd Owen legnagyobb meglepetésére

lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta őt. A fiú szeme

elkerekedett, ahogy ajkuk összeért, és Lucy közelsége az egész

világot elhomályosította, aztán mégsem: hirtelen mindent élesen

látott, és semmi sem volt világosabb – semmi sem volt igazabb –,

mint az előtte álló lány. Így hát lehunyta a szemét, és viszonozta a

csókot.

Lucy túlságosan hamar elhúzódott, de amikor hátralépett, Owen

látta, hogy mosolyog.

– Ne aggódj – mondta a lány, mielőtt belépett volna a liftbe –,

küldök majd neked képeslapot!

2. rész Ott

9

CSAK EGYETLEN SZELET PIZZA maradt az asztalon kettőjük között, és

nem jelentett valami fényes díjat. A sajt elvesztette a gravitációval

szemben vívott harcot, oldalt félig lecsúszott a tésztáról, és az egész

szelet tocsogott a zsírban. De Owen csak azért sem volt hajlandó

feladni, könnybe lábadt szemmel meredt az apjára, akinek arca

eltorzult az erőfeszítéstől. Eltelt még néhány másodperc, és végül

Apa – félig zihálva, félig nevetve – lehunyta a szemét, majd megint

kinyitotta.

– Ez az! – mondta Owen, a szeletért nyúlt, a tányérjára

pottyantotta. Ő is pislogott párszor. – Szerintem még egyszer sem

sikerült legyőznöd. Másik játékot kéne kitalálnod.

Apja hátradőlt, megdörgölte a szemét.

– Mit szólnál a szkanderhez?

– Nem ér – felelte a fiú teli szájjal. Bár hónapok teltek el

legutóbbi építkezése óta, édesapja karja még mindig csupa izom volt

a munkától. Hozzá képest Owen karja ijesztően nyeszlett volt.

Apja elvigyorodott.

– Akkor talán ki kéne találnunk egy új játékot, amivel

eldönthetjük, milyen játékkal döntsük el a dolgokat.

– Kihűlne a pizza, mire jutnánk valamire.

– Lehet, hogy jót tenne neki – humorizált az apja, majd

körülnézett a helyiségben, amelyet kockás terítős asztalok töltöttek

be, és tucatszám világítottak meg a viasszal borított edényeikben

ferdén álló gyertyák. Az étterem teljes hosszában futó, hatalmas

ablakok kilátást engedtek Chicago borongós, szürke utcáira, a

délutáni esőtől még mindig síkos járdákra.

Owen megette a pizzát, és az ujjait nyalogatva követte apja

tekintetét a sarokban lévő asztalhoz, amely fölött egy régi plakát

romantikus olasz utakat hirdetett.

– Ott ültetek? – kérdezte. – Anyával?

Édesapja bólintott.

– Semmi se változott.

– Fogadok, Anya is elhappolta az utolsó szeletet – cukkolta Owen,

igyekezett elterelni apja figyelmét a múltról, és ez egyszer sikerült

neki. A férfi elnevette magát, visszafordult felé.

– Azt hiszed, nem bírtam farkasszemet nézni a saját

feleségemmel?

Owen bólintott.

– Azt.

– Akkor igazad van – felelte Apa mosolyogva.

Vacsora után kiléptek a hűvös chicagói estébe, felhajtott gallérral

védekeztek a tó felől fújó szél ellen. Kora délután érkeztek a városba,

a Michigan Avenue-n bóklásztak, hátrahajtott fejjel csodálták a

magas épületek egyenetlen vonalát, amíg el nem eredt az eső.

Behúzódtak egy állványzat alá, hogy kivárják, amíg eláll, meleg

pattogatott kukoricát falatoztak, és figyelték, ahogy a világ átázik.

Ugyanígy tettek a többi nagyvárosban is, először Philadelphiában,

aztán Columbusban, majd Indianapolisban. Délután megérkeztek,

aztán együtt járták az utcákat, amíg be nem sötétedett, ekkor a hátuk

mögött hagyták a város fényeit, és kerestek valami eldugott, kültelki

motelt, amire futotta szegényes költségvetésükből.

Ez csak a negyedik estéjük volt, mióta elhagyták New Yorkot, de

Owen úgy érezte, mintha sokkal régebben lennének úton. Nem

siettek, szép lassan haladtak át az országon, egyedül az hajtotta őket,

hogy megfelelő iskolát keressenek, bár ez is kissé fölösleges

aggodalomnak tűnt. Owen mindig is eltanuló volt, főleg

természettudományok terén, és mindketten tudták, hogy pár hét

kihagyás hosszú távon meg se kottyan neki.

De nem csupán a ráérős tempó miatt érezték céltalannak magukat,

úgy, mintha igazából csak sodródtak volna. Hanem inkább amiatt a

különös érzés miatt, hogy kiszakadtak a világba, és többé nem volt

mibe vagy kibe kapaszkodniuk.

Owen most már megértette, hogy a visszapillantó tükrökön

szereplő feliratok nem helytállóak. A tükörben látható tárgyak nem

közelebb vannak, mint ahogy tűnnek. Hanem sokkal távolabb.

Egyelőre úgy másfél ezer kilométer választotta el őket New Yorktól,

de ilyen erővel akár másfél millió kilométerre is lehettek volna tőle.

Csendben ballagtak vissza a kocsihoz, átkeltek a kissé sós vizű

Chicago folyó hídján, a város fényeit visszatükröző épületek lábánál.

Még mindig néhány utcára voltak a kocsijuktól, amikor elmentek egy

ajándékbolt mellett, amelynek kirakata a szokásos szuvenírekkel volt

tele – minden Chicagóról szólt, mégsem tűnt egyedinek semmi –, és

mielőtt Owen egyáltalán megállhatott volna, apja széles vigyorral

felé fordult.

– Hadd találjam ki…

Owen bosszankodott.

– Egy perc az egész – morogta, de az apja védekezően tartotta fel

két kezét.

– Csak nyugodtan! – mondta. – Ne siesd el, Rómeó!

– Nem erről van szó – erősködött Owen, miközben kinyitotta az

üzlet ajtaját, ám a képeslapok állványához lépve rádöbbent, hogy

igazából nem is olyan biztos ebben. Mostanra szinte minden eltűnt a

visszapillantó tükréből, de Lucy valahogy megmaradt. Ő volt az

egyetlen biztos pont Owen futóhomokkal teli életében.

Most is a lányra gondolt, ahogy a képeslapok között válogatott:

lábujjkörmének lepattogzott lakkjára, a vállára omló hajára, orra

mókás kis ívére, ami mintha megfogta volna a lebucskázni készülő

szeplőket.

Csak egyszer találkozott Lucyval, mielőtt az édesapjával útnak

indultak, csupán két nappal azután, hogy összefutottak a

levélszekrényeknél. Miután egész délelőtt pakoltak – amit csak

tudtak, bezsúfoltak ősrégi, piros Hondájukba, a többit meg kicipelték

a járdára –, Apa elment elintézni még néhány dolgot Sammel, aki

nem tűnt valami letörtnek a távozásuk miatt. Máris talált új

házfelügyelőt, hogy elfoglalja a lakást, amint ők kiköltöznek.

Ám egyelőre még az övék volt, és ahogy Owen egyedül állt a

maradék dobozok között, a mikró órájára pillantott, mint aznap talán

már milliószor. Amikor látta, hogy elmúlt három, felsietett az

előcsarnokba.

Nem kellett soká várnia. A két lift közötti padon ücsörgött, ügyet

sem vetve Darrellre, aki kérdőn figyelte a portáspult mögül, és

amikor Lucy bejött a forgóajtón az iskolai egyenruhájában, Owen

talpra ugrott.

– Szia – köszönt a lány a lehető legjobban elnyújtva a szót, és

értetlen tekintettel közeledett felé. Fehér blúza gallérjának közelében

foltot hagyott egy kék toll, és a tintapaca egy pillanatra elterelte

Owen figyelmét.

– Szia – felelte, és erőt véve magán Lucy szemébe nézett.

A lány átvette iskolatáskáját a másik vállára.

– Mi a helyzet?

– Semmi – felelte Owen, aztán megcsóválta a fejét. – Vagyis…

valami.

Lucy megemelte a szemöldökét.

– Szóval… egy cipőben járunk – bökte ki a fiú.

– Hogyhogy? – kérdezte a lány a homlokát ráncolva.

– Úgy, hogy én is költözöm – felelte Owen, Lucy pedig egy

pillanatig habozott, majd felkacagott. Ám amikor látta, hogy a fiú

nem viccel, elhúzta a száját.

– Komolyan? – kérdezte megemelt szemöldökkel.

Owen bólintott.

– Komolyan.

Hosszú ideig álltak ott, míg a fiú mindenről beszámolt neki:

Samről meg a szivattyúról, a pennsylvaniai házukról, amit még

mindig nem sikerült eladni, és arról, hogy előre akarnak lépni, nem

pedig hátra. Aztán valamikor – Owen nem is tudta, pontosan mikor –

leültek a padra, miközben mellettük nyílt-csukódott a két lift ajtaja,

az emberek pedig hol feltűntek, hol eltűntek.

Lucy egy idő után a lábánál heverő iskolatáskájáért nyúlt, elővett

egy tollat meg egy darab papírt, és Owen felé nyújtotta.

– Fogalmam sincs, hol fogunk kikötni – mondta a fiú, de Lucy a

fejét csóválta.

– Add meg az e-mail címed!

– Nincs okostelefonom – nyúlt a zsebébe Owen, hogy

megmutassa neki a mobilját. – Csak egy nagyon-nagyon buta

telefonom. Igazság szerint tök hülye a szerencsétlen.

– Hát, attól még használhatod a számítógéped – mondta a lány, és

továbbra is felé nyújtotta a tollat meg a papírt. – Vagy tudod…

küldhetsz képeslapot.

A fiú nem volt biztos benne, hogy viccnek szánja-e, mindenesetre

mosolyogva válaszolt.

– Ki ne akarna egy darab kartont kapni postán?

Lucy elnevette magát, aztán a háta mögött lévő levélszekrényekre

intett.

– Tudod, hol találsz.

– És ha tényleg Londonba költözöl?

– Majd megírom e-mailben az új címem.

– Én meg remélhetőleg megkapom.

– Pontosan – felelte a lány. – Különben csak a semmibe fogom

küldözgetni az e-maileket, reménykedve, hogy a buta telefonod egy

kicsit megokosodik.

– Azt kétlem – mondta Owen, miközben lefirkantotta az e-mail

címét a lapra. Sosem volt híve sem a chatelésnek, sem a közösségi

oldalaknak. Tudta, hogy az egyetemi jelentkezéshez szüksége lesz a

számítógépére, és valószínűleg – mailben kell majd felvennie a

kapcsolatot a régi iskolai tanácsadójával, de ezenkívül nem tervezett

valami sok netezést az útra.

Egész mostanáig nem igazán volt rá oka, hogy bárkivel is az

interneten tartsa a kapcsolatot. Mindenki, akit ismert, szinte

hallótávolságra lakott tőle. Ám lassan nyilvánvalóvá vált, hogy ez az

egész kommunikációs dolog nem az erőssége. Az elmúlt hetekben,

mióta csak elhagyták Pennsylvaniát, Casey meg Josh sok e-mailt

küldtek neki, Owen azonban egyszerűen nem bírt választ írni. És

mivel máshol nem lehetett megtalálni őt a világhálón, sehol nem vert

magának tanyát az internet végtelen labirintusában, a barátai mást

nem is hallhattak felőle, csak néma csendet: a vonal megszakadt,

végleg megsüketült. Owen soha életében nem járt még a Twitteren,

és azon kevesek közé tartozott, akiknek még mindig sikerült

elkerülniük a Facebookot. Szentül hitt abban, hogy az ember kössön

több barátságot a való életben, mint a világhálón, neki magának

viszont jelenleg sehol nem akadt valami sok barátja.

De azért amikor visszaadta a lapot, hevesen vert a szíve a

gondolatra, hogy talán hallhat Lucy felől. A lány gondosan

összehajtogatta a papírt, majd mosolyogva betette táskája elülső

zsebébe. Mosolya tökéletesen átlagos volt, de Owen gyanította, hogy

nagyon hosszú időbe telne elfelejtenie.

Az útjukon egyelőre csak olyan motelekben szálltak meg, ahol

nem volt internetkapcsolat – egyet kivéve, ahol viszont irreálisan

sokba került –, így Owen tegnap nézte meg először az e-mailjeit egy

indianapolisi bisztróban, ami internetkávézóként is funkcionált.

Miközben apja sorba állt, hogy vegyen pár szendvicset, Owen az

egyik gép előtt görnyedt, egy pasas mellett, aki éppen a guacamole

elkészítésének nézett utána a neten. Lucy csak egyetlen e-mailt

küldött, azt írta, mégsem költöznek Londonba. Édesapja végül nem

kapta meg az angliai állást, viszont felajánlottak neki helyette egy

másikat, méghozzá Skóciában. Úgyhogy Edinburghba fognak

költözni.

Alig várom, hogy igazi skót szoknyát viseljek, és megtanuljak skót

dudán játszani – írta Lucy. – A nagyon-nagyon angol anyukámat a

szívbaj kerülgeti, de szerintem remek lesz a környezetváltozás. És

izgatott vagyok, mert végre megyek Valahova. Remélem, te is a

várakozásaidnak megfelelő Valahova jutsz el. Azt is remélem, hogy

hamarosan hallok felőled. Ha nem, majd írok, amint megvan az új

címünk. Addig is mindenképpen át fogom adni az üdvözleted a Loch

Ness-i szörnynek!

Most, a kis chicagói ajándékboltban Owen felkapott egy

képeslapot, rajta a Michigan-tó fotójával – ahogy tündöklő, látszólag

végtelen kékjével elterül a város előtt –, és pillanatnyi tűnődés után

azt a néhány szót firkantotta a hátára: Bárcsak itt lehetne Nessie!

Amikor felnézett, meglepetten látta, hogy apja közvetlenül

mellette áll. A saját gondolataiba feledkezett Owen még csak nem is

hallotta, hogy a férfi bejött az üzletbe, és ösztönösen, azonnal

letakarta kezével a lapot. De már késő volt.

– Hát Nessie meg kicsoda? – kérdezte Apa őszintén értetlennek

tűnve, Owen pedig magába fojtotta a nevetést.

– Nem érdekes – mondta, és zsebre dugta a képeslapot. – Nem

ismered.

Együtt mentek oda a kasszához, ahol egy orrpiercinges, rózsaszín

csíkos hajú lány minden különösebb ok nélkül sugárzó mosolyt vetett

rájuk.

– Mi a helyzet? – kérdezte, miközben beütött pár adatot a

számítógépbe. – Biztos átutazóban vagytok.

– Pontosan – felelte Apa viszonozva a mosolyát.

– Hová tartotok?

Owen átadott neki néhány gyűrött bankjegyet.

– Valahova nyugatra.

– Zsír – bólogatott a lány. – Én Kaliforniából jöttem. Annál

nyugatabb nincs is.

– Legalábbis ebben az országban – helyeselt Apa. – Kalifornián

belül honnan?

– A Tahoe-tó mellől – felelte a lány. – Szóval igazából csak

éppenhogy Kaliforniából, mert a tó a nevadai határon fekszik. De

isteni hely. Hegyek. Fák. Meg persze maga a tó. – Feltartotta Owen

képeslapját, mielőtt bedugta egy nejlonzacskóba. – Lehet, hogy ez az

itteni sokkal nagyobb, a színét viszont össze sem lehet hasonlítani az

otthonival. A Tahoe-tó olyan kék, hogy nem is tűnik igazinak.

Apa Owenre sandított.

– Csodásan hangzik.

– Az is – vágta rá a lány. – Oda is el kéne mennetek!

– Mondd, bélyeget is árultok? – kérdezte Owen rádöbbenve, hogy

Indianában elhasználta az utolsót.

– Azt hiszem, igen – felelte a lány, majd kinyitotta a kasszát, és

kiemelte a bankjegyek kis tálcáját. Homlokát ráncolva turkált alatta,

majd visszatért az arcára a túlzottan derűs mosoly. – Megvan! –

emelt fel egy kis ívet. – Hány darabot szeretnél?

– Csak egyet – motyogta Owen, de az apja hátba veregette.

– Jaj, ne csapjuk be magunkat, fiam – mondta vidáman. –

Szerintem egynél többre lesz szükséged.

A fiú érezte, hogy elpirul.

– Tízet kérek – mondta, de képtelen volt felemelni a fejét.

– Szupi – felelte az eladó. – Amerikait vagy nemzetközit?

– Amerikait – mondta a fiú, ám amint megszólalt, eszébe jutott

Lucy e-mailje. Rádöbbent, hogy hamarosan igenis nemzetközi

bélyegre lesz szüksége. A lány hamarosan az óceán túlsó felén fog

élni.

Miután Owen fizetett, csendben indultak vissza a kocsihoz. A fiú

hálásan fogadta a hallgatást, agyát még mindig lekötötte a gondolat,

hogy hamarosan különleges bélyegre lesz szüksége, csak hogy

képeslapot küldhessen Lucynak. Tudta, hogy ez apróság.

Tulajdonképpen alig akadt ennél apróbb dolog. De valamiért mégis

óriásinak érezte.

Tudta, hogy ha valaki térképet rajzolna kettőjükről, találkozásuk

nullpontjától egészen odáig, ahol külön-külön kikötnek majd,

vonalaik úgy távolodnának kétfelé, akár az egymást taszító

mágnesek. És Owen arra gondolt, hogy ez így nagyon nem stimmel,

hogy a térképen köröknek, íveknek, kanyaroknak kéne szerepelnie,

bárminek, ami lehetővé tehetné a két vonal találkozását. Ehelyett

azonban a vonalaik teljesen ellentétes irányban haladtak. Mintha egy

ajtó zárult volna be kettőjük között. És az egész kép – kettőjük képe

– teljesen, reménytelenül rossz volt.

10

A NEGYEDIK EDINBURGHI NAPON, reggelizés közben, mielőtt még

Lucy elindult volna az új iskolájába, egy képeslap csúszott felé az

asztalon pörögve. A lány leeresztette a kanalát, figyelte, ahogy a lap

narancsleves poharának ütközik, majd megáll, és a fény megcsillan a

fényképen: a hegyekkel körülvett, búzavirágkék tó úgy festett, akár

egy ásító száj.

– Még a tegnapi postával jött, csak belecsúszott egy katalógusba –

mondta Apu, leülve az asztal túloldalán.

Anyu felnézett az újságjából – a Herald Scotland-ből, amire csak

átmenetileg fanyalodott, amíg el nem intézi az előfizetést a New York

Times-ra –, és tekintete megállapodott a képeslapon.

– Úgy látom, a lányod egy házaló ügynökbe zúgott bele – mondta

Apunak, aki túlságosan elmerült a Guardian-ben, hogy válaszoljon.

– Csak barátok vagyunk – felelte Lucy kissé túl gyorsan, és az

asztal szélére csúsztatta a lapot, majd felemelte a sarkát, hogy gyors

pillantást vessen az üzenetre, akár egy kártyáit rejtegető

pókerjátékos.

– Hát, szerintem ez romantikus – mondta Anyu. – Manapság már

nem írnak egymásnak az emberek. Csak e-maileznek meg faxolnak.

Apu felnézett.

– Már faxolni sem szokás.

– Az is a múlt zenéje – mondta Anyu nagyot sóhajtva, mire a férje

rákacsintott:

– Én bármikor faxolok veled.

Lucy felnyögött:

– Légyszi, csak ezt ne!

De valóban szokatlan volt. Owen sosem küldött e-mailt. Sem

levelet. Mindig, örökké csak a képeslapokat – hetente többet is,

amikor még úton volt, és a városok alapján Lucy követhette őt a

térképen, ahogy egyre haladt nyugat felé –, manapság viszont még

azokat se nagyon. Most, hogy Owen meg apja azt tervezték,

letelepszenek a Tahoe-tónál – ahogy azt a fiú néhány héttel ezelőtt

megírta neki –, Lucy úgy gondolta, a képeslapos szokásnak ezzel

valószínűleg vége. Arra is rádöbbent, hogy nyilván sokkal hosszabb

időbe telik, mire bármi, amit Owen postán küld neki, elér hozzá

Skóciába, körülbelül nyolcezer kilométerre a Kalifornia és Nevada

határán fekvő, tóparti kisvárostól. De remélte, hogy legalább e-

mailben folytatják az üzengetést. Az eszébe sem jutott, hogy a

kapcsolatuk teljesen megszakadhat.

Most először nem hallott Owen felől több mint egy hete, hiába

küldött neki három e-mailt, telis-tele kérdésekkel a fiú új, tahoe-i

otthonáról, illetve beszámolókkal a maguk edinburghi költözéséről.

Tisztában volt vele, hogy Owent biztosan lefoglalja az új iskolája

meg az új élete, de meglepte, milyen borzasztóan kíváncsi mindenre

a fiúval kapcsolatban, s milyen nehéz csak várni, várakozni, hogy

megtörjön végre a néma csönd.

Azt hajtogatta magának, hogy Owen talán csak nem szeret

levelezni. Elvégre Lucy bátyjai Kaliforniában éltek, és bár nem

igazán fogták fel az időeltolódást – főleg Charlie, aki többször

telefonált már az éjszaka közepén –, még ők is képesek voltak

néhány naponta küldeni egy-egy e-mailt. Lehetségesnek vélte, hogy

Owennek esetleg továbbra sincs internet-hozzáférése, de ezt még ő

maga is gyenge kifogásnak találta. Ki tudja, talán a srác egyszerűen

nem csípte az e-mailezést. Ez nem is lett volna meglepő, hiszen még

a képeslapjain sem szokott hosszú üzenet állni. Vagy talán csak

olyan ember volt, aki szemtől szemben van leginkább elemében.

(Lucy sejtette, hogy ő maga pedig távolból tudja a legjobb formáját

nyújtani, de erre nagyon elszántan igyekezett nem gondolni.)

Miután a szülei megreggeliztek, Lucy megfordította a rég várt

képeslapot, amelyen egyszerűen az állt:

Loch Ness mélysége: 230 m

Tahoe-tó mélysége: 500 m

Remekül érezné itt magát az új, szörnyű haverod. Fogadok, hogy

te is.

Mielőtt iskolába indult volna, Lucy a blézere zsebébe csúsztatta a

képeslapot. Amikor kilépett a sorház élénkpiros ajtaján, olyan hideg

és nyirkos szél fogadta, amilyet odahaza sosem tapasztalt

októberben, és kissé megborzongott. Mélyen zsebre dugta a kezét,

végighúzta az ujját a képeslap szélén, ettől valamiért megnyugodott.

Már majdnem nyolc óra volt, ám az övékkel szomszédos házak

félköríve előtt még végig égtek az utcai lámpák, kis fénypontokként

ragyogva a reggeli homályban. Amikor kiderült, hogy Edinburghba

költöznek, a lány szülei többek között a helyi fényviszonyokat is

csüggesztőnek találták.

– Úgy hallottam, télen csak öt-hatórányi napfény van – mondta

Anyu nekikeseredve. – Ilyen erővel akár Szibériába is küldhetnének

minket.

– Biztos nem lesz olyan vészes – nyugtatta Apu, de Lucy látta

elhúzott száján, hogy ő is csak igyekszik jó képet vágni a dologhoz.

Hallotta a szülei vitáját, miután az édesapja nem kapta meg a londoni

állást. Mintegy vigaszdíjul felkínáltak neki valami fontos állást az

edinburghi kirendeltségnél, amit a férfi furcsa kötelességtudatból

fogadott el, illetve remélte, hátha ez hamarosan jobb ajánlathoz

vezet.

– Skócia? – ismételgette Anyu, mintha el sem tudta volna hinni, és

Lucy nagy erőfeszítést tett, hogy el ne nevesse magát angol

akcentusán, ami a hosszú New York-i évek alatt kissé ellágyult,

ekkor viszont olyannyira precízen, határozottan csendült, mintha az

asszony a királynőhöz szólt volna.

– Úgy hallottam, szép hely – felelte Apu halkan, az asszony pedig

grimaszt vágott.

– Jártam ott egyszer, amikor annyi idős voltam, mint Lucy.

– És? – kérdezte a férfi reménykedve.

– És az egész városnak pörköltszaga volt.

– Pörköltszaga?

– Pörköltszaga – makacskodott Anyu.

Most, hogy már itt voltak, Lucy tulajdonképpen értette, mire

gondolt az anyja. Határozottan áthatotta valami a levegőt, szaga

levesre emlékeztetett, de a lány csak időnként érezte, amikor

megfordult a szél a város felé fújva az Északi-tenger sós illatát. Ám

Lucyt nem zavarta a szag. Ahogy a sötét sem. Ugyanúgy, ahogy a

napsütés meg a kék ég illik a nyaralóvárosokhoz, az állandó eső meg

az örökös felhők illettek a kőépületekkel és templomokkal teli

Edinburghhoz, egyenetlen, macskaköves utcáihoz, a mindenek fölé

magasodó várhoz. Végtelenül regényes környezet volt, mintha egy

tündérmesébe csöppent volna az ember.

Miután elért a Princes Streetre, Lucy odament a buszmegállóhoz,

szemben a várral, a hatalmas kőerődítménnyel, amely a régi és az

újabb városrészeket egymástól elválasztó kertek fölött, egy szirten

magasodott. Amikor megjött a busz, Lucynak szerencsére sikerült

ülőhelyet találnia, befurakodott két gyapjúkabátos nő közé, akik

zavartalanul beszédbe elegyedtek a feje fölött, szinte érthetetlen skót

akcentussal. Az első nap Lucy még magával hozta a Zabhegyező régi

példányát, New York e pici darabkájába kapaszkodva utazott át az

ismeretlen városon. Ám félúton az iskola felé leeresztette a könyvet,

hogy figyelje az ablak előtt elsuhanó épületeket, és azóta ki sem

nyitotta a kötetet. Túl sok látnivaló akadt itt.

Iskolája a város túlsó felén volt, a város és a tenger között

emelkedő nagy, kerek domb mögött bújt meg. Mire odaért, a nap már

magasabbra hágott, áthatolt a ködön, így a világ szürkéről aranyra

váltott, és miután a busz sziszegve lefékezett az iskolával szemközt,

Lucy leszállt egy csapat fiatalabb diák után, akik fecsegve siettek be

a kapun.

Nem egészen tudta, mire is számított, amikor idejött. Az Owennek

küldött e-mailben csak viccelt a skót szoknyáról meg a skót dudáról,

bár a lelke mélyén picit akkor is arra számított, hogy egy rakás vörös

hajú, skót mintás holmikba bújt, whiskyt vedelő osztálytárs fogadja

majd. Ám mint kiderült, a skót és az amerikai iskola nem is

különbözik annyira… legalábbis ami a lényeges dolgokat illeti. Az

egyenruha rosszabb volt – térdig érő szoknya és alaktalan blézer –, a

tanárok akcentusa miatt pedig nagyon kellett figyelnie az órán,

próbált kihámozni valami értelmeset a jól megpörgetett r-ek és furcsa

magánhangzók sűrűjéből. Ám a diákok szinte ugyanolyanok voltak,

mint odahaza. A srácok rögbiztek, nem pedig fociztak, és az

osztálytársai hétvégente nem a szüleik sörét, hanem whiskyjét

szokták lenyúlni, de ezek csak apróságok voltak.

Az egyetlen igazi különbség – az egyetlen nagy különbség – maga

Lucy volt.

Erre már az első napon rádöbbent, amikor is sikerült eltévednie.

Az igazgató elintézte vele az adminisztrációt, a kezébe nyomta az

iskola halvány térképét, aztán magára hagyta. Mire becsöngettek,

Lucynak sikerült valahogy elkavarnia a térképet, a folyosó pedig

észvesztő gyorsasággal kiürült, így mire észbe kapott, egyes-egyedül

ácsorgott, fogalma sem volt, hova kell mennie, és nem volt kitől

segítséget kérnie. Csak akkor talált végre valakit, amikor befordult a

sarkon.

A srác a szekrényénél állt, ráérősen nyúlt a könyveiért, az üres

folyosó dacára nem sietett, és Lucy azonnal tudta, hogy odahaza

gondosan elkerülte volna a fajtáját. Magas volt, széles vállú, sötét

hajú és szögletes állú, olyan jóképű, hogy megközelíthetetlennek

tűnt. De Lucy nem csupán emiatt tartott tőle. Totális lezserség

sugárzott róla, könnyed magabiztosság, ami elbizonytalanította a

lányt, még így a távolból, ismeretlenül is.

Az a fajta srác volt, aki ha akarna, sem bírna észrevétlen maradni.

– Szia! – lépett oda hozzá Lucy. – Tudnál segíteni, hol találom a

matekórát?

A fiú felé fordult, szája mosolyra görbült.

– Melyiket? – kérdezte lassan.

– A matekosat – mondta Lucy a homlokát ráncolva. – Nem a

matek a legerősebb tárgyam, de egész biztos vagyok benne, hogy a

matematikáról szól.

A srác ezúttal elnevette magát.

– Úgy értettem, hogy hanyadikos órát keresed? – hangsúlyozta, a

Lucy kezében tartott órarendért nyúlt, és szemügyre vette a lapot. –

Nem ezen az emeleten kéne lenned.

– Ó! – felelte a lány elpirulva. – Kösz.

– Nincs mit – mondta a fiú derűsen, aztán becsukta a szekrényét. –

Talán lesz majd közös óránk is.

– Igen – válaszolta Lucy. – Talán a töris töri. Vagy a bioszos

biosz.

A fiú hunyorítva nézett rá, ám amikor rájött, hogy csak viccel,

elvigyorodott.

– Ha más nem, találkozunk az ebédes ebédnél – mondta a

szemöldökét megemelve, majd elsétált.

A folyosón egyedül maradó Lucy nem állhatta meg mosolygás

nélkül. Rádöbbent, hogy életében először esélye sincs beolvadni a

tömegbe. Itt ő volt az, aki különbözött. Neki volt fura akcentusa. Ő

volt az új lány. A kíváncsiság tárgya. És legnagyobb meglepetésére

még csak nem is bánta. Talán ezért vágyott Owen annyira az

utazásra, és talán maga Lucy is ezért akart utazni, bár sosem tudta

megfogalmazni az okát. Nemcsak arról álmodtak, hogy teljesen

máshol lehessenek. Hanem arról is, hogy teljesen mások lehessenek.

Most, ahogy átkelt a diákok csoportjai között – miközben sokan

aggasztóan barátságos mosolyt villantottak rá –, meglátta a szekrénye

előtt rá váró fiút. Ez máris, ilyen hamar a kis szokásukká vált. Lucy

az első napján, a negyedik óra után ismét a srácba botlott, miközben

a következő termét keresgélte, és ezúttal a fiú el is kísérte. Miután

kicsöngettek arról az óráról, Lucy meglepetten látta, hogy a srác az

ajtó előtt ácsorog.

– Nem venném a lelkemre, hogy eltévedj, és lemaradj az ebédről –

mondta a fiú szinte vakító mosolyával, és Lucy hagyta, hogy a

menzához kísérje. Várta, hogy a srác bemutatkozzon, és mivel erre

nem került sor, végül kissé félszegen kezet nyújtott neki.

– Amúgy Lucy vagyok – mondta, és a fiú szeme vidáman csillant

fel, ahogy felé nyújtott karját nézegette.

– Tudom – felelte, majd megfogta a kezét, és túlzó mozdulattal

megrázta.

– Hogyhogy?

– Mindenki tudja – közölte a fiú. – Nem sokszor jön új diák év

közben. Pláne nem egy jenki.

– Ó! – pirult el Lucy. – És… téged hogy hívnak?

– Liam.

A menzán Liam megmutatta neki a kínálatot, beazonosítva az

előttük felsorakozó iskolai csemegéket.

– Paszternák és rósejbni – mondta, felemelve egy kanalat, és a

lány tányérjára halmozva jó pár sárgás-barnás hasábot, de mivel

Lucy értetlenül meredt rá, elmosolyodott. – Fehérrépa és sült

krumpli.

Lucy egy asztalhoz ült Liammel meg a rögbis barátaival, akik

elhalmozták kérdésekkel New Yorkról. Tudni akarták, hogy járt-e

valaha az Empire State Building tetején, hogy Amerikában

mindenkinek van-e úszómedencéje, és hogy utazott-e már sárga

taxiban. Lucy úgy érezte magát, mintha egy távoli bolygóról

csöppent volna ide, ám a többiek kíváncsisága barátságos volt,

őszinte érdeklődést sugárzott, és a lány életében először nem

bátortalanodott el attól, hogy a figyelem középpontjába került, sőt,

legnagyobb meglepetésére felvillanyozódott tőle.

Liam utána elkísérte a következő órájára, és kész, ilyen

egyszerűen ki is alakult az új rend. Lucy hálás volt a fiú társaságáért,

és jobban imponált neki, mint azt bevallotta volna, akár magának is.

Látta, hogy néz a többi a lány Liamre, hallotta hírét dicsőséges

pillanatainak a rögbipályán, és látta, milyen hatással van fesztelen

mosolya tanárokra-diákokra egyaránt. De akkor is, valahányszor

meglátta Liamet, ahogy a tanterem előtt várt rá, elfogta a bűntudat.

Nevetséges érzés volt, ezt jól tudta. Csak négy napja járt ide, és

máris több időt töltött Liammel, mint Owennel összesen. Az

amerikai fiú szinte már nem is írt neki, és amúgy sem tettek

egymásnak semmilyen ígéretet. Akkor mégis miért érezte úgy,

mintha lelke egy kicsi, ám létfontosságú darabját New Yorkban

hagyta volna?

Ma reggel Liam ismét a szekrényénél várt rá, ám amikor

tekintetük találkozott, és a fiú integetett, Lucy nem bírta rávenni

magát, hogy viszonozza a gesztust. Inkább a zsebébe nyúlt, és

megtapogatta a képeslapot, Owen hordozható emlékét.

– Van egy ötletem! – mondta Liam, amint a lány elég közel ért. –

Csinálsz valamit ma délután?

Lucy megcsóválta a fejét.

– Gondolom, még nem másztad meg Artúr székét.

– Kicsoda mijét?

– Artúr székét – ismételte a fiú csillogó szemmel. – Az a nagy

domb itt, a közelben. Nagyon híres, és remek kilátás nyílik a

csúcsról. Nem akarsz elmenni oda suli után?

Lucy lenézett a papucscipőjére.

– Szerintem nem vagyok kiránduláshoz öltözve.

– Nyugi – vigyorgott rá Liam. – Inkább séta, mint kirándulás.

Tanítás után a fiú vezetésével végigmentek a kis boltokkal

szegélyezett, kanyargós utcákon, a zömök, zöld dombok alatt, míg az

út lankás parkhoz nem ért. Elindultak az ösvényen, ami csak nyúlt

fel-fel-fel, amíg a szem ellátott.

Ahogy Liam ígérte, eleinte tényleg csupán séta volt, közben a

családjukról, az otthonukról, a testvéreikről beszélgettek.

– Eljönnek meglátogatni a testvéreid, vagy te mész majd vissza

hozzájuk? – kérdezte Liam. – Biztos fura, hogy ilyen messze vagytok

egymástól. A bátyám tavaly Londonba költözött, és anyám úgy

viselkedik, mintha Kínában lenne.

Lucy elmosolyodott, szemét a kavicsos ösvényre szegezte.

– Az unokatesómnak karácsonykor lesz az esküvője San

Franciscóban, úgyhogy majd akkor találkozunk a bátyáimmal –

válaszolta. – De tuti, hogy nyárra meg ők jönnek majd ide, persze a

szüleim költségén. A tesóim ki nem hagynák a lehetőséget, hogy

utazgathassanak, ha nekik egy centjükbe se kerül.

– Mármint pennyjükbe – helyesbített Liam.

– Tessék?

A fiú vigyorogva nézett rá.

– Egy pennyjükbe se kerül. Itt nincs cent.

Az ösvény nemsokára meredekebb lett, és hamarosan már úgy

kifulladtak, hogy nem bírtak beszélgetni. Lucy tüdejét megterhelte a

tengertől sós levegő, lába pedig meg-megcsúszott a sárban,

miközben a délután lassan estébe hajlott.

– Nem lesz túl sötét lefelé menet? – kérdezte, és hunyorogva

nézett fel Liamre, aki néhány lépéssel előtte járt.

– Ne aggódj! – felelte a srác. – Tudom az utat.

Tovább kaptattak, mindketten ziháltak, és Lucynak eszébe jutott,

ahogy az áramszünet alatt fel-le gyalogolt a lépcsőn. Eszébe villant

Owen nyakigláb alakja, amint egy seprűnyél kecsességével baktat

felfelé a lépcsőházban. Amikor felnézett, meglátta a lendületesen,

izmos lábbal és erős háttal menetelő Liamet, s elszorult a szíve,

végtelen keserűség öntötte el.

Elhaladt mellettük néhány lefelé tartó kiránduló, Lucy viszont úgy

érezte, egyedül ők mennek még mindig felfelé. A szája teljesen

kiszáradt, mellkasa sajgott, ahogy felfelé másztak. Tudta, hogy a

város elterül a háta mögött, és szeretett volna megfordulni, egy

pillantást vetni rá, de attól félt, akkor odavész a lendülete, vagy még

rosszabb, szem elől téveszti Liamet.

Végre befordultak az utolsó kanyarban, és bár Lucy látta, hogy

még nincsenek fenn a dombtetőn, Liam megállt egy lapos, kiszögellő

sziklánál, amolyan hevenyészett kilátónál, és kissé színpadiasan a

perem felé intett. A lány egy pillanatra nem bírt lenézni;

összegörnyedt, a térdére támasztotta a kezét, igyekezett úrrá lenni a

zihálásán. Liam alig izzadt meg, és egy röpke pillanatra Lucy úgy

döntött, utálja őt. Mégis mit képzelt ez a srác? Már majdnem

besötétedett, ez a hülye meg felrángatta valami hülye hegytetőre,

csak úgy, hülye poénból. Lucy soha életében nem érezte még magát

ennyire városi gyereknek, és egyszeriben biztos volt benne, hogy

nem tartozik ide. Neki tetőkön volt a helye, nem pedig hegyeken.

De amikor megfordult, valóban elé tárult Edinburgh városa: a lila

és arany árnyalataiban terült el, templomok, tornyok meg tündöklő

fények kavalkádjában. Lucy kilépett a szikla szélére, elkerekedett a

szeme, elszorult a mellkasa. A távolban fehéren derengett a vár,

körülötte az esti égre törtek az egyéb műemléképületek.

– Gyönyörű – suttogta a lány, és Liam odalépett mellé. Olyan

közel voltak egymáshoz, hogy Lucy hallotta a fiú légzésének halk

zörejét, érezte a belőle áradó hőt, ám ennek ellenére gondolatban

továbbra is nyolcezer kilométerre volt, egy másik helyen, egy másik

fiúval, és ennek az egésznek az igazságtalansága úgy a szívébe mart,

hogy sírhatnékja támadt tőle.

Mert mégis mit kellene most tennie? Semmi értelme sem volt

olyasvalakire várni, aki nem is kérte erre, és értelmetlen volt

olyasmit kívánni, ami sosem történhet meg. Ő meg Owen olyanok

voltak, akár két összeütközött aszteroida: egy pillanatra felszikráztak,

majd lepattantak egymásról, kissé megütődtek, talán kissé

megsérültek, de még sok-sok kilométert kell külön-külön

megtenniük. Mégis milyen sokáig tarthat egyetlen éjszaka? Milyen

hosszan lehet elnyújtani ilyen kevés percet? Owen csak egy fiú volt a

tetőn. Lucy csak egy lány volt a liftben. Talán ennyi volt az egész.

Érezte, hogy Liam mellette felmosolyog az égre, ami egy

árnyalattal még sötétebb lett, a fények pedig egy árnyalattal

világosabbak.

– Úgy néz ki, mint egy festmény, nem? – kérdezte a fiú, és szavai

megpendítettek valamit Lucyban. A lány nagyot sóhajtott, majd

megcsóválta a fejét.

– Inkább úgy – felelte –, mint egy képeslap.

11

HÁLAADÁSRA CSIRKÉT vettek pulyka helyett.

– Biztos nem tudnánk megenni egy egész pulykát – erősködött

Apa, miközben végigtolta a bevásárlókocsit az élelmiszerbolt

jéghideg mirelitrészlegén. Aztán, mintha ezt külön mondani kellett

volna, hozzátette: – Csak ketten vagyunk.

Owen erre beadta a derekát, és az előre elkészített töltelék

megvételébe is belement, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy ők

maguk főzzék a köretet, még a fehérrépát is.

– Utálom a fehérrépát – nyögte Apa.

– Én is – felelte Owen a kocsiba ejtve egy zacskóval. – De az volt

Anya kedvence.

– Lehet, hogy inkább új, saját hagyományokat kellene

teremtenünk.

– Benne vagyok – vágta rá a fiú –, de csak ha a csirke nem számít

közéjük.

Apja felsóhajtott, a pénztár felé irányította a kocsit.

– Jövőre jobb lesz a helyzet.

Owen nem felelt, semmilyen válasz nem jutott eszébe.

Egész délelőtt krumplipürét, fehérrépát meg áfonyamártást

készítettek bérelt – kicsi, kétszobás, vékony falú és sziszegő

radiátorú – lakásuk apró konyhájában. A sütőben piruló csirke illatát

elnyomta a földszinti mexikói étteremből feláramló salsaszósz szaga.

Majdnem két hónapja laktak itt, és Owen már hozzászokott, hogy a

padlószőnyegtől a kanapéig mindig mindennek kicsit fűszerszaga

volt. Még a ruháiból is áradt némi pikáns aroma, amit képtelen volt

dezodorral elnyomni.

– Ha minden kötél szakad – humorizált Owen az egyik fazék előtt

állva, kavargatás közben –, legfeljebb veszünk tacót.

– Jaj, ne mondd már! – felelte Apa. – Én is sokat főztem otthon.

Owen felhorkant, édesapja pedig elnevette magát.

– Na jó, nem – vallotta be. – De istenien melegítettem kaját a

mikrobán.

– Ahhoz még mindig nagyon értesz – ismerte el Owen. – Te vagy

a mikrózás mestere.

Mikor leültek vacsorázni, feszült csend támadt köztük. Ilyenkor

mindig Anya mondott áldást, és Owen meg az apja most némán

meredtek egymásra a csöpögő gyertya lángjánál, a gőzölgő körettel

teli tálak meg a kissé túl barnára sült csirke fölött. És egész nap most

először – valójában már hetek óta először – Apa arca megnyúlt,

tekintete elborult.

Végül a fiú megköszörülte a torkát. Igazából soha nem voltak

vacsora előtt imádkozós család, ez azonban különleges napnak

számított, és Owen mindig is imádta azt az egyszerű gesztust, ahogy

az édesanyja kezét fogta, miközben hallgatta, amint az asszony

felsorolta, mi minden teszi boldoggá. A fiú most kinyújtotta a kezét,

és édesapja tenyerére simította a tenyerét.

– Hálás vagyok, hogy együtt lehetünk – szólt fojtott hangon.

Többet is akart mondani, de a szívét hála helyett inkább kívánságok

töltötték meg: bárcsak találna az apja egy hétnél tovább tartó munkát,

bár megvenné valaki a pennsylvaniai házukat, bár ne lenne olyan

hideg a lakásukban, és mindenekfölött bárcsak velük lenne az

édesanyja is.

Egy pillanattal később felnézett Apára, aki lehunyta a szemét.

– És hálás vagyok ezért a csirkéért – mondta befejezésül –, aki

életét áldozta, hogy megmentsen egy pulykát.

Apa lassan, sokáig csóválta a fejét, de Owen látta, hogy közben

mosolyog is.

– Ámen! – szólt az apja, és fogta a villáját.

Vacsora után Apa felajánlotta, hogy majd ő elmosogat, Owen

pedig nem tiltakozott.

– Elugrom egy kicsit – vette a fiú a kabátját, és apja bólintott.

– Ne gyere nagyon későn! – felelte. – Holnap korán szeretnék

indulni. – Aztán, mielőtt az ajtó becsukódott volna a fia mögött,

hozzátette: – Üdvözlöm Paisley-t!

Owen arra lépett ki az utcára, hogy esik a hó, lassú, sűrű

pelyhekben. Mielőtt ideköltöztek volna, sosem tapasztalt ilyen

időjárást. Odahaza, Pennsylvaniában jeges-csúszós foltokban esett a

hó, de alig ült meg a földön, máris szürke latyakká változott. Itt, a

hatalmas kék tó partján viszont vastag rétegben, rendületlenül

havazott, fehérbe vonva a világot, eltompítva mindent, amihez csak a

hó hozzáért.

Ma este csönd honolt az utcán. Mindenki begubózott az

otthonába, az ablakokon kiszűrődött a fény, ahogy az emberek

odabent pulykát falatoztak. Owen csizmája mély lábnyomokat

hagyott a hóban, ahogy átgázolt a városon, ami úgy festett, akár egy

régi western díszlete, tele kocsmaszerű bárokkal és gazdagon

díszített faajtós galériákkal. Ezt a várost télen síelők, nyáron

vakációzók töltötték meg, annyi turista nyüzsgött itt, hogy soha nem

tűnt igazán valódinak. Minden szezonális volt, és mindenki csak

átmenetileg maradt. Ideiglenes tartózkodási hely volt, és ez Owennek

teljesen meg is felelt.

Amikor elért a vagon alakú, vén bisztróhoz, megkerülte, és

megállt a hatalmas fenyők alatt, amelyek ernyőként védték a hótól.

Esténként általában itt dolgozott: a szűk konyhában könyökig

merítette karját a mosogatóvízbe, szemét csípte a szappan és a zsír,

ujjai nehézkesen mozogtak a nedves gumikesztyűben. Ma viszont az

ünnep miatt szabadnapja volt.

Az ablakon át látta, hogy meglepően sok embert csábított be a

bisztróba a pulykás specialitás. Leült a falépcsőre, de az nagyon

hideg volt, így ismét felállt, és fel-alá járkált, míg meg nem hallotta,

hogy nyikorogva kinyílik mögötte az ajtó.

– Szia! – köszönt Paisley a lépcső tetejéről. A kabátját csak a

vállára kapta, de nem cipzározta be, és kipirult a konyha melegétől.

Owen érezte, hogy a látványtól szívverése felgyorsul. Paisley-nél

szebb lányt talán életében nem látott, és biztosan ő volt a

leggyönyörűbb, akit valaha megcsókolt. Világoskék szeme és

lehetetlenül hosszú haja volt, amit szórakozottan be szokott fonni,

valahányszor felhúzta magát valamin – a Tahoe-tó szennyezettsége, a

rőt farkas siralmas helyzete, vagy Afrika (bármely térségének)

különféle problémái miatt –, és utólag mindig meglepetten látta, mit

csinált.

Nem járt egy suliba Owennel, mert az édesanyja és annak élettársa

– egy Rick nevű pasas, a bisztró tulajdonosa, akinek mindig enyhe

marihuánaszaga volt – kivették az iskolából, hogy inkább

magántanuló legyen, azaz a nyugisabb műszakokban saját maguk

oktatgatták. De úgy tűnt, Paisley nem bánja. Owen a bisztróban

ismerkedett meg vele, a városba érkezése első hetében, amikor egy

újabb hasztalan álláskereséssel töltött nap után rávette az apját, hogy

vigasztalják magukat turmixszal. Az ajtó közelében lévő

hirdetőtáblán észrevette, hogy az étterem mosogatót keres, és

miközben apja kifizette a számlát, Owen zsebre tett kézzel olvasta a

papírt.

– Nem kimondottan előkelő meló – szólalt meg Paisley a háta

mögött, és amikor a fiú megpördült, egy pillanatra elállt a szava. A

lány vakító mosolyt villantott rá. – De egy csomó ingyen kaját

kaphatsz. Már ha bejön a főztünk.

Csak heti néhány napra kellett nekik valaki, és Owen anélkül

jelentkezett az állásra, hogy szólt volna az apjának. Akkoriban még

mindketten reménykedtek benne, hogy Apának talán sikerül munkát

találnia valamelyik építkezésen, de Owen tudta, a férfi addig is

elvállalna bármit, és ha csak elképzelte, amint helyette sikál

gumikesztyűben minimálbérért fazekakat, elszorult a torka.

Apjának csak akkor árulta el, amikor már egy hete dolgozott a

bisztróban. A férfi felsóhajtott, beletörődve csupán annyit mondott:

– Jól van. De a pénz a tiéd, rendben?

Owen helyeselt, de azért a fizetése nagy részét mindig bedugta

apja pénztárcájába. Ha az apja észre is vette a dolgot, egy szóval sem

említette, ami tökéletesen megfelelt a fiúnak. Úgysem a pénz volt

számára a lényeg. Élvezte, hogy a munka eltereli a figyelmét, hogy

van mit csinálnia suli után. Élvezte, hogy fizetést és ingyen kaját kap.

Még azt is élvezte, ahogy együtt dúdolt a rádióval a párás

konyhában, miközben a tányérokat tintapacaként pettyező, rászáradt

ketchupfoltokat sikálta.

De leginkább azt élvezte, hogy láthatja Paisley-t.

A lány ki-be járt a konyhában, cikizte Owent, amiért munka

közben próbált tanulni, tankönyvét a mosogató közelében

megtámasztva, így összefröcskölte a víz, és a lapok egy idő után

merevek, hullámosak lettek.

– Mindig csak fizikát magolsz! – jegyezte meg Paisley egy nap a

pulton ülve, lógatva a lábát, miközben almát majszolt, és Owent

figyelte.

A fiú vállat vont.

– Érdekes.

– Melyik része?

Owen alkarral törölte le arcáról a szappant.

– Legjobban az asztronómia érdekel.

– A horoszkópok meg ilyesmi? – kérdezte Paisley a szemöldökét

megemelve.

– Nem, az az asztrológia.

– Na és mi a csillagjegyed?

– Fogalmam sincs – válaszolta a fiú. – Az nem…

Paisley elvigyorodott.

– Ki kéne derítenünk.

– Az asztrológia teljesen más – magyarázta Owen, és felnézett,

látni akarta, zavarba jött-e Paisley a tévedése miatt, mert akkor még

nem ismerte a lányt eléggé, hogy tudja: őt a világon semmivel sem

lehet zavarba hozni.

– Van egy könyvem a csillagokról – mondta a lány. – Gyere át

hozzánk ma este, és megnézzük, mi a horoszkópod.

– Nekem is van könyvem a csillagokról – incselkedett Owen,

szappanos kesztyűjével a tankönyvére mutatva. – És az enyémben

valós tények vannak.

– A tények sokkal kevésbé érdekesek – mondta Paisley, miközben

leszállt a pultról. Owen már majdnem megkérdezte: „Mint

micsoda?”, ám ekkor a lány megfordult, és rákacsintott. – Este

várlak!

Paisley most megállt a legfelső lépcsőfokon, a bisztró fénye

glóriát vont a feje köré, és Owen megvárta, amíg becipzározta a

kabátját. Utána a lány leszökdécselt a lépcsőn, bele a porhóba.

– Boldog hálaadást! – mondta Owen, Paisley pedig grimaszolt.

– Boldog ünneplését annak a napnak, amikor a zarándokok jól

kiszúrtak az indiánokkal!

– Egész biztos vagyok benne, hogy ezen a napon csak

összegyűltek, és szépen megvacsoráztak együtt.

– Ja, tényleg – mondta Paisley, és odahajolt hozzá, hogy gyorsan

megcsókolja. – Csak később szúrtak ki velük.

– Minden rendben odabent? – kérdezte Owen, miközben a lány

felhúzta az egyujjas kesztyűjét. – Neked is jutott pulyka?

– Nem eszem húst – méltatlankodott Paisley, ám amikor látta,

hogy a fiú viccel, megfogta a kezét. – Menjünk!

A csöndes utcákon át a tó felé sétáltak. A legtöbb strand zárva volt

az évnek ebben a szakában, de Owen meg Paisley gyakran

belopóztak a magánházak mögé, leültek a mólón, és a befagyott tavat

nézték. Ma este is találtak egy sötét házat, megkerülték, és figyelték,

amint a hó megül, majd eltűnik a jeges felszínen. A tó olyan mély

volt, hogy sosem fagyott be teljesen, csak hideg és békés volt,

miközben a hóval borított hegyek őrt álltak körülötte.

– Na, és hogy ment? – kérdezte Paisley, miközben szorosan

egymáshoz bújtak.

– Igazság szerint rendben. Apa egész jókedvű, a körülményekhez

képest.

– Munkaügyben továbbra sincs szerencséje?

Owen a fejét rázta.

– És most már holtszezon van.

– Az építőiparban talán igen. De a sí szezonban rengeteg másféle

munka van itt.

– Úgy tűnik, mégsem olyan rengeteg – mondta Owen a lány

hajához nyúlva, hogy lesöpörje róla a havat. A hidegtől

elgémberedett a keze meg az arca, de a dermesztő hegyi levegő

valamiért felélénkítette a szívét és kitágította a tüdejét. Arra gondolt,

hogy New York teljesen ellentétes hatással volt rá, klausztrofóbiássá

tette a sok fölé magasodó épület meg a fullasztó hőség. Ott úgy

érezte, mintha az egész világ összement volna körülötte.

Kivéve, amikor a tetőn volt. Kivéve, amikor Lucyval volt.

Egy pillanatra megengedte magának, hogy a lányra gondoljon. Öt

hét telt el a legutóbbi tőle kapott e-mail óta. Lucy nem mondott

búcsút neki, nem igazán, egyáltalán nem volt ilyen drámai. Nem

köszönt el, nem faggatta Owent keserűen, hogy miért nem ír neki.

Egyik nap küldött egy teljesen, abszolút normális e-mailt, aztán

egyszerűen megszakadt a levelezésük, a kapcsolatuk ugyanúgy ért

véget, ahogy kialakult: egy szempillantás alatt.

De nem Lucy volt a hibás. Egy nap, nem sokkal azután, hogy

Owen a második képeslapot küldte neki Tahoe-ból, a lány írt egy e-

mailt, miszerint imádja Edinburghi, már járt is a várban, és

megcsodálta a kilátást egy Artúr széke nevű hegy csúcsáról. Miután

elolvasta a levelét, Owen bement a város rengeteg ajándékboltjának

egyikébe, és szemügyre vette a képeslapkínálatot. Az első lap, amit

Lucynak küldött, napnyugtakor ábrázolta a tavat, és Owen azon írta

meg, hogy itt fognak maradni egy darabig. A második szintén a tavat

ábrázolta zöldes-kékes árnyalatokban, és a fiú egy Loch Ness-i

szörnyes viccet írt rá. Most viszont, ahogy a többi képeslapot

nézegette, rádöbbent, hogy mind egyforma: a tó a rózsaszín ég alatt,

a narancssárga ég alatt, olyan tiszta ég alatt, hogy a víz üvegnek tűnt.

Egy idő után Owen szemét már bántotta az állandó ismétlődés,

miközben a választékot nézegette, és felfogta, hogy itt már nincs

semmi új, amit Lucynak mutathatna, s hogy a képeslapok

küldözgetésének ideje talán lejárt.

Ám a lakásba visszatérve arra sem tudta rávenni magát, hogy

válaszoljon a lány e-mailjére. Már kialakult a ritmusuk: az ő

képeslapja e-mailírásra inspirálta Lucyt, és fordítva. Owen mindig

rövid, vidám üzeneteket küldött az útba ejtett városokból,

mondanivalóját behatárolta a képeslapok hátán lévő kevéske hely,

Lucy pedig hosszú, kissé összefüggéstelen leveleket írt, hiszen őt

nem kötötte a papír limitáltsága. De ahogy Owen a gép előtt ült, és a

villogó kurzort figyelte, nem is tudta, mit írhatna. Az e-mail

túlságosan közvetlennek tűnt, hiszen a lány puszta pillanatokon belül

megkaphatja az üzenetét, az egér egyetlen kattintásával azonnal

megjelenhet a levele Lucy képernyőjén, mintegy varázsütésre. Owen

rádöbbent, hogy sokkal jobban szereti a képeslap biztonságát,

kézzelfoghatóságát, a távolságot, amit be kell járnia, mielőtt célba

érhetne a lánynál: mindettől sokkal őszintébbnek és valahogy

valódibbnak tűnt.

Azon a héten Owen minden reggel leült a számítógépe elé,

teljesen elszántan, hogy e-mailt ír Lucynak. Ám a napok úgy teltek

el, hogy még egy piszkozatot sem fogalmazott meg. Félig-meddig

arra várt, hátha a lány ismét ír neki, mond valami újat, ami reakciót

válthat ki belőle, ám semmit sem kapott, és Owen kezdett aggódni,

hogy Lucy talán továbblépett. Elvégre ő is új iskolát és új életet

kezdett itt,Tahoe-ban, s tudta, hogy nyolcezer kilométerre innen

Lucyt is hasonló változások foglalják le.

Aztán, egy héttel Lucy utolsó e-mailjét követően, Owen

megismerkedett Paisley-vel.

Es most itt ült a lány mellett, aki összedörgölte egyujjas kesztyűbe

bújtatott kezét. A hold alacsonyan állt a tó felett, és amikor Owen

kilélegzett, lehelete meglátszott a levegőben.

– Szóval apukád még mindig költözni akar? – kérdezte Paisley, és

Owen bűntudatosan bólintott, bár tudta, hogy a lány hozzá van

szokva az ilyesmihez: ez a város kész forgóajtó volt, és azok

számára, akik Paisley-hez hasonlóan születésüktől fogva itt laktak,

egyszerűen természetesnek tűnt ez az életforma: az állandó érkezés

és távozás, üdvözlés és búcsú. De Owen tudta, hogy a lánynak ez

akkor sem lehet könnyű.

– Hacsak nem kap varázslatos módon munkát a következő pár

hétben – válaszolta. – Vagy nem sikerül eladni a házunkat.

– Akadt érdeklődő? – kérdezte Paisley reménykedve, de Owen

csak a fejét rázta. Ez volt a legrosszabb az egészben: a tudat, hogy a

ház – a házuk – csak áll ott, teljesen üresen, pedig minden

problémájukra megoldást jelenthetne, ha akadna rá vevő. De nem

csak a pénzről volt szó. Owen és az apja szemében ez nem csupán

egy ház volt, hanem álmaik otthona, emlékmű, kegyhely. És nem

bírták megérteni, mások miért nem így néznek a házra. Nehéz volt

nem magukra venni a dolgot.

– Ami azt illeti, úgy döntöttünk, San Franciscóba megyünk a

hétvégére – mesélte Paisley-nek. – Meglátjuk, hogy tetszik.

A lány megemelte a szemöldökét.

– És ha tetszik?

– Azt hiszem – vont vállat Owen –, jó esély van rá, hogy

hamarosan odaköltözünk. Valószínűleg még karácsony előtt, hogy a

téli szünet után már ott járhassak suliba.

Paisley bólintott, arckifejezését nehéz volt megfejteni.

– Még sosem jártál ott, igaz?

Owen a fejét rázta.

– Tudod, apám arrafelé él – mondta a lány. – Úgyhogy általában

ott szoktam tölteni a nyarat. Az a város az egyik kedvenc helyem a

világon. – Owen szemébe nézett, tekintete a fiúéba mélyedt. –

Lefogadom, hogy te is imádni fogod.

Olyan lemondó volt a hangja, hogy Owen a kesztyűjére tette a

kezét.

– Még nem teljesen biztos, hogy odaköltözünk – mondta, de

Paisley csak a vállát vonogatta.

– Imádni fogod – ismételte, és pislogott a vastag hópelyhek miatt.

– Azt a várost mindenki a szívébe zárja.

Owen határozottan meg volt róla győződve, hogy ő meg az apja a

régi otthonukkal együtt a szívüket is Pennsylvaniában hagyták, de ezt

nem mondta ki. Paisley-vel mindig hosszasan el tudtak beszélgetni

az olyan témákról, mint az olajömlések vagy a Közel-Kelet háborúi,

ám Owen sosem bírta szóba hozni a személyes ügyeit: Anyám

meghalt, apám szomorú, és megismertem New Yorkban egy lányt…

Vállat vont.

– Meglátjuk, hogy alakul.

– Gondolom, apukádnak sokkal könnyebb lesz állást találnia egy

nagyvárosban – mondta Paisley, és a fiú szinte érezte, mennyire

küszködik ezzel a komoly társalgással. Ő meg Paisley sosem szoktak

ilyesmit csinálni. Elmentek síelni és hótalpazni; belógtak a moziba,

és jéghideg sört ittak a bisztró mögött; kirándultak a hegyi

ösvényeken, és horgásztak a Truckee folyóban; esténként pedig

idegenek mólóira kiülve nevettek, viccelődtek, és olyan dolgokról

beszélgettek, amelyek egyiküket sem érintették személyesen.

Paisley társaságában Owen mindig súlytalannak érezte magát, és

az elmúlt hetekben pontosan erre volt szüksége. De ez… ez most

súlyos volt.

– Úgy érzem, mintha csak most jöttél volna – folytatta a lány

szemét a tóra szegezve. – Még rengeteg mindent nem csináltunk

együtt. – Egy pillanatra elhallgatott, de amikor visszafordult Owen

felé, a fiú megkönnyebbülten látta, hogy mosoly játszik az ajkán. –

Mármint, nézd csak meg azt a sok mólót! Legfeljebb kábé három

százalékukra lógtunk be. Ami azt jelenti, hogy még több ezer móló

várja, hogy árulkodó jelet hagyjunk rajta.

– Igen? – kérdezte Owen. – Mégis miféle jelet?

A lány talpra ugrott, óvatosan arrébb lépett, majd kissé színpadias

mozdulattal a szív alakú foltra mutatott a fán, ahol az imént ült.

– Ez sokkal árulkodóbb, mint az ujjlenyomat – mondta, és Owen

nem állhatta meg nevetés nélkül. Amikor felállt, hogy odalépjen

Paisley-hez, a lány kétrét görnyedt a nevetéstől a mólón hagyott

keskeny folt láttán, Owen pedig átfogta a derekát, úgy tett, mintha be

akarná lökni a jeges tóba, míg végül mindketten elvesztették az

egyensúlyukat, megcsúsztak, és esetlenül, egymás hegyén-hátán a

hóba zuhantak. Csak miután abbahagyták a nevetést, hajolt végre oda

hozzá Owen, a lány hideg nózijához érintette az orrát, és

megcsókolta.

– Ha tényleg elköltözünk – mondta később, miután felsegítette

Paisley-t –, sok minden fog hiányozni nekem innen.

– A tó? – kérdezte a lány, és lesöpörte a havat a kabátjáról.

Owen megcsóválta a fejét.

– Te.

Maguk mögött hagyták a vizet, merev tagokkal, dermedt lábfejjel

ballagtak vissza a város felé. Már majdnem elállt a havazás, ám az

útra visszavezető ösvényt legalább harminc centis hóréteg fedte, és

kesztyűs kézzel egymásba kapaszkodva botladoztak át rajta.

– Na és szerinted mit nézzünk meg apámmal a hétvégén? –

kérdezte Owen. – Az Alcatrazt? A 39-es mólót?

Paisley az égre emelte a szemét, ahogy azt a fiú előre tudta.

– Ne csak a gagyi turistás helyekre menjetek! A Haight

negyedben van egy szupi kis bolt…

Amikor a bisztróhoz értek, Owen ismét megcsókolta a lányt.

– Boldog hálaadást! – mondta, ám Paisley szédítő mosollyal

elhúzódott tőle.

– Abbahagyhatnánk az ártatlan pulykák lemészárlásának

ünneplését?

– Ha ettől jobban érzed magad, én meg apám csirkét ettünk.

Paisley megcsóválta a fejét.

– Az is rémes.

– Az is fincsi – vágta rá Owen, és ezúttal istenigazából

megcsókolta a lányt.

Utána Paisley megfordult, és elindult fel a lépcsőn, a bisztró hátsó

ajtaja felé.

– Jó utat! – szólt hátra, hangja elérte Owent, aki integetett neki,

hiába nem láthatta őt Paisley. – De azért mégse túl jót…

– Hozok neked ajándékba egy alcatrazos hógömböt!

– Nagyon vicces – mondta Paisley, mielőtt becsukódott volna

mögötte az ajtó.

Ahogy hazasétált a talpa alatt ropogó havon, Owen próbálta

elképzelni San Franciscót. De csak egyetlen látványosságát ismerte,

csupán egy dolgot idézett fel lelki szemei előtt: a Golden Gate hidat,

a ködbe burkolózó, vörös íveket. Fogalma sem volt, hol látta már ezt

a képet, de még most, a hegyek sötétjében is – az arcát csípő

hidegben, a szinte ragyogóan fehér hóban – csak ezt látta, a hatalmas

vörös hidat a kékes ég négyszögével a háttérben.

Csak amikor már otthon volt, ágyban, félálomban, akkor döbbent

rá, miért nem látott semmit a négyszög szélén túl.

Egy képeslapot képzelt el.

12

MÁR HAT NAPJA BEKÖSZÖNTÖTT A DECEMBER, de Lucy most először

látta világosban. Minden reggel sötétben buszozott az iskolába, mivel

a nap csak fél kilenc körül kelt fel, amikor ő már bent volt a suli

téglaépületében, fél négy körül pedig már le is ment, így Lucyt az

alkonyat fogadta, amikor kilépett a kapun.

Ma azonban szombat volt, és bár a fény csak itt-ott derengett át a

felhőkön, és bár Lucy kapucnis pulcsit viselt a kabátja alatt, az elmúlt

néhány héthez képest mégiscsak úgy érezte kissé, mintha a

tengerparton volna, így lehunyta a szemét, s hátrahajtotta a fejét,

hogy magába szívja a napfényt.

Amikor a tömeg éljenezni kezdett körülötte, Lucy kinyitotta a

szemét, és a pályán lévő alakokra hunyorgott, próbálta értelmezni a

játékot. Imogen nevű osztálytársnője, akinek Chicagóban élt a

nagybátyja, újra és újra odahajolt hozzá, megpróbálta az amerikai

futball alapján elmagyarázni a szabályokat: a kísérlet olyan, mint a

touchdown, a rögbiben is van irányító, a mélyfogás olyan, mint a

szerelés. Lucynak nem volt szíve bevallani Imogennek, hogy a

tojásfociról se tud valami sokat.

A fiúk rövidnadrágban játszottak, hiába voltak benne már jócskán

a télben, lábuk rózsaszín pacának tűnt, ahogy fel-alá rohangásztak a

pályán, érthetetlen pillanatokban megtorpantak, és elrúgták a labdát,

fellendítették egymást a levegőbe, hogy elkapjanak egy erős dobást,

nagy csomóban tolongtak, rugdosódva-lökdösődve, amivel mintha

soha nem értek volna el semmit. Lucy iskolatársnői – akiket

tulajdonképpen, úgy általánosságban akár a barátnőinek is

nevezhetett volna – mellette ültek, szemükkel követték a játékosokat

fel-alá a pályán, lebilincselte őket a meccs, láthatóan immúnisak

voltak a hidegre. Lucy nagyon igyekezett Liamen tartani a szemét, de

a fiú folyton beleolvadt a csíkos mezek sűrűjébe.

Miután a meccs véget ért, Liam feléjük kocogott, és Lucy érezte,

hogy a körülötte lévő lányok szinte remegnek az izgalomtól. Liam

egy évvel idősebb volt náluk, végzős, és a pletykák szerint jó esélye

volt bejutni a skót ifjúsági rögbicsapatba, ahonnan aztán a nemzeti

válogatott tagjai kerültek ki. Amikor Lucy korábban erről kérdezte, a

fiú csak vállat vont.

– Ki tudja, talán nem jön össze – mondta, de sugárzott róla a

büszkeség, és Lucy tudta, hogy ezek szerint igaz a hír.

Most Liam elébe ment, odasétált a pálya széléhez. A fiú képe

pirospozsgás volt, és tetőtől talpig sár borította: a térdétől a mezén át

az arcáig, ami szeplősnek tűnt a sárpettyektől. Poénból kitárta a

karját, mintha magához akarná ölelni a lányt, aki felkacagott, és

elhúzódott tőle.

– A mezed alapján nehéz elhinni, hogy ti nyertetek – mondta

Liamnek.

– A másik csapat sokkal rosszabbul fest – jelentette ki a srác a

válla fölött hátramutatva. – Na, és hogy tetszett?

– Kicsit zavaros volt – felelte Lucy. – És elég durva.

– Ezért hagyják ránk az amcsik – mondta Liam, és vigyorogva

megdöngette a mellkasát. A lelátó lassan kiürült, mindkét csapat

játékosai az öltöző felé indultak. Liam hátranézett. – Megyek,

átveszem a cuccomat. Megvársz?

Lucy bólintott, figyelte, ahogy a fiú futva beérte a csapattársait,

lökdöstek egymást, a sarat rugdosták. A lány visszaült, kinyitotta új

könyvét – a Trainspotting-ot, mivel úgy vélte, ideje lecserélnie

Holden Caulfieldet valami skótabbra –, és olvasott, amíg Liam vissza

nem ért, szappantól illatozva, vállára vetett sporttáskával. A

szurkolók mostanra rég eltűntek, az ég sötétedett, máris lilás volt az

alja.

– Hogy lehet hozzászokni ehhez? – kérdezte Liamet, ahogy a fiú

átfogta a vállát. Lucy megborzongott. – Olyan borongós.

– Nekünk, skótoknak jót tesz egy kis borongás – felelte Liam. –

Na de komolyan, látnod kéne itt a nyarat! A nap már fél ötkor feljön,

és majdnem éjfélig le sem megy. Eszméletlen az itteni nyár. Majd

meglátod!

Miután elértek a rögbipályával határos útra, a buszmegállóban

vártak, egymás mellett. Ám Liamnek még egy heves meccs után is

bőven maradt energiája, így fel-alá kezdett járkálni a füvön,

miközben a lány csak nézte.

Időről időre, főleg az ilyen pillanatokban, Liam egyszerűen

megdöbbentette Lucyt. Annyira valószínűtlennek tűnt az egész srác:

a rögbizés, a skót akcentus, a laza magabiztosság, az ellenállhatatlan

mosoly. A lány néha úgy vélte, ő is ugyanígy megdöbbenti Liamet:

amikor elutasít egy meghívást valami buliba, vagy épp annyira

belemerül egy könyvbe, hogy csak nagy sokára veszi észre az orra

előtt álldogáló srácot. Teljesen különböztek egymástól, és a lány attól

tartott, Liam előbb-utóbb rádöbben, hogy hiba ez az egész; talán

amint Lucyról lekopik az újdonság varázsa, mint a váratlanul

felbukkant amcsi; a fiú felfogja, ki is ő valójában – egy magának

való, kocka könyvmoly –, és továbblép.

De valahogy mégis működött a dolog. Ha nem különböznének

ennyire, talán eleve észre sem vették volna egymást. A felszín alatti,

további különbségek kettőjük között csak még érdekesebbé tették a

kapcsolatukat.

– Mi lesz már? – fürkészte Lucy az egyre sötétedő utat, hátha jön

végre a busz.

Liam vállat vont.

– Mehetünk lábbusszal is.

Lucy elhúzta a száját, de aztán elmosolyodott, végül kitört belőle

a nevetés.

– Ez a helyi buszok csúcsa? A lábbusz?

Liam úgy tett, mintha megsértődött volna.

– Miért, mi bajod van vele?

– Nesze neked skót busz – mondta Lucy még mindig kacagva.

– Talán nem szeretsz lábbuszozni?

– Ami azt illeti, imádok lábbuszozni – vágta rá a lány. – Menjünk!

Az igazi busznál úgyse lehet rosszabb.

– Már nem Manhattanben vagy – emlékeztette Liam, ahogy

elindultak az utcán. – Itt nincsenek sárga taxik.

– Hidd el nekem, tisztában vagyok vele.

Egyszerűen átvághattak volna a város újabb részén, elkerülve a

középen lévő hatalmas dombot, ám Liam ehelyett átvezette a lányt

Holyroodon, a Royal Mile felé, ahol a várhoz vezető macskaköves

utcákat kis üzletek és pubok szegélyezték. Megálltak sült halat és sült

krumplit enni, a párás ablak mögül nézték a sétálgató turistákat, majd

miután végeztek, elindultak a West End felé, ahol Lucyék laktak.

Ahogy befordultak a lány utcájába, ahol a sorházak kis gyep körül

vontak félkörívet, Liam megköszörülte a torkát.

– Gondolom, a szüleid otthon vannak…

Lucy sietve bólintott.

– Kár – mosolyodott el a fiú, és megállt néhány méterre a piros

bejárati ajtótól. – Akkor azt hiszem, itt búcsúzom el.

Kinyújtotta a karját, Lucy hátára simította nagy kezét, odahúzta őt

magához, és még akkor is, amikor lehajolt, hogy megcsókolja, a lány

csak arra tudott gondolni: Mégis mi bajom van?

Lehetséges, hogy ki lehet emelni valakit a saját életéből, majd

lepottyantam őt egy idegen hely közepére, és az illető teljesen

másmilyennek fog tűnni. De még ha így is alakul, az adott személy

valójában nem változik meg, csak más a környezete, mások a

körülmények és a szereplők. Csak mert egy házat átfestenek, attól

még a benne lévő bútorok nem változnak meg. Az emberekkel is

biztosan ugyanez a helyzet. A felszín alatt, a lelke mélyén az ember

mindig ugyanolyan, akárhol is van, nem?

Ahogy ott állt, és az utcai lámpa fényében csókolta Liamet, Lucy

egyre inkább elhitte, hogy ez az igazság.

Amikor végül elváltak, még néhány csók után, lelkesen ígérgetve,

hogy holnap hívják egymást, Lucy bement a házukba, majd a csukott

ajtónak dőlt, nagyot sóhajtott. A házban sötét volt, ahogy azt előre

tudta. A szülei még mindig Londonban voltak, és holnapig nem is

jönnek haza.

A lány egész délután azon tűnődött, mit kezdjen ezzel: az üres ház

ígéretével. Nézte Liamet a rögbipályán, megfogta a kezét, miközben

Edinburgh utcáit járták, viccelődött vele a zsíros hasábburgonya

fölött, majd megcsókolta az utcasarkon, de mégsem… mégsem…

mégsem volt képes rávenni magát, hogy behívja a házba.

Mégis mi bajom van? – gondolta ismét.

Liam tökéletes volt. Ő maga pedig idióta.

A szüleinek eszébe sem jutott a lelkére kötni, nehogy meghívjon

valakit, hiszen azt hitték, ugyanúgy tölti az itteni délutánjait, mint

odahaza, New Yorkban: céltalanul sétál, könyvesboltokban piszmog,

felfedezi a várost, olvasáshoz tökéletes helyeket keres. Lucy nem

említette a szüleinek Liamet, nem is igazán tudta, miért. Az elmúlt

hat hétben félig-meddig azt várta, úgyis tönkremegy az egész, hiszen

két ennyire különböző ember kapcsolata nyilván nem tarthat sokáig.

De tudta, hogy őszintén megvallva ez csak részben magyarázta a

dolgot. A másik ok sokkal bonyolultabb volt.

Owent sem említette soha a szüleinek, de a fiú valahogy mégis

jelen volt, a légkörben, a házban, Apu és Anyu megemelt

szemöldökében, valahányszor megjött a posta, de nem volt közte

képeslap. Nem tudtak Owenről, Lucy nem árulta el nekik az igazat,

de maguktól is rájöttek a sorra felbukkanó lapok alapján, és most,

hogy nem érkezett több, a lány némi együttérzést észlelt a

tekintetükben.

Úgyhogy talán valami Owen iránti fura, fölösleges hűség miatt

nem szólt nekik Liamről. Vagy talán a bűntudat miatt. Ő maga sem

bírt rájönni.

Amikor a kapcsolóhoz nyúlt, hogy villanyt gyújtson, észrevette a

kis halom postát a lábánál, ami a levélnyíláson át pottyant az ajtó elé.

Lehajolt, fölvette a küldeményeket, a konyhába menet átlapozta a

katalógusokat meg számlákat, és amikor ledobta a faasztalra az egész

paksamétát, egy képeslap csúszott ki a halomból.

Lucy megdermedt, a lap sarkát bámulta, ahol kilátszott a kék

égbolt kis szelete. Tudta, hogy Owentől nem jöhetett – már vagy két

hónapja nem hallott felőle –, de akkor is, a szíve őrülten kalapált.

Megbökte a képeslapon fekvő borítékot, így elé tárult a Golden Gate

híd fotója, és bármi is lángolt fel benne, most egy szempillantás alatt

lelohadt.

Hát persze – gondolta. Az esküvőről lehetett szó. Az

unokatestvére, Caitie karácsony előtt fog férjhez menni San

Franciscóban, így Lucy a szüleivel pár héten belül készült

odarepülni, hogy találkozzanak a bátyjaival. A lány már alig várta.

Nem magát az esküvőt, hanem hogy ismét Amerikában lehet. Nem is

számított rá, hogy ennyire bele fog szeretni Skóciába, de attól még

izgatottan várta a visszatérést az ismerős dolgokhoz: a

mogyoróvajhoz, a perechez, a fahéjas rágóhoz meg a gyökérsörhöz.

A hideg és meleg vizet elegyítő csapokhoz, olyan akcentusokhoz,

amelyeket erőlködés nélkül is meg tud érteni, valamint rendes – vagy

akár csak tűrhető – mexikói kajához. Úgy tervezték, szilveszter előtt

térnek vissza Edinburghba, és Lucy előre tudta, hogy mire eljön

ennek az ideje, már nagyon fog neki hiányozni Skócia, de akkor is

lelkesen várta az utat, főleg a bátyjaival való találkozást.

Megfordította a lapot, azt hitte, az esküvői próbavacsoráról vagy

villásreggeliről lesz szó, ám döbbenten pillantotta meg Owen pirinyó

betűs kézírását, a fehér négyszögbe zsúfolt szavakat. Közelebb

emelte a lapot az arcához, tágra nyílt szemmel, pislogás nélkül

olvasta a képeslapot.

Nem érkezhettem új városba anélkül, hogy írnék neked. Úgy néz

ki, a félév végén ideköltözünk. Remélhetőleg hosszú távra, de majd

meglátjuk…

Remélem, te meg Nessie jól vagytok.

U.i. Útközben magunkhoz vettünk egy kóbor teknőst. Bartlebynek

neveztem el. (Elég sok mindent nem óhajt megtenni.)

Lucy másnap reggel az előszobában, az ablak közelében várt, és

amikor megállt a ház előtt egy fekete taxi, türelmetlenül figyelte,

ahogy szülei kiszállnak. Alig értek fel a lépcsőn, Lucy már ki is tárta

az ajtót, még pizsamában.

– Szia! – köszönt Anyu, láthatóan meglepődött ezen a

fogadtatáson. Ezután olyasmi folytatás adta volna magát, hogy

Hiányoztunk?, de Lucy szülei már rég nem kérdeztek ilyesmit, és a

lány már rég nem is várta el.

– Jó utatok volt? – érdeklődött, ahogy szülei beléptek az

előszobába. Apu letette a csomagokat, és furcsa pillantást vetett a

lányra.

– Mi történt? – kérdezte, levette a szemüvegét, és kimerülten

dörgölte meg az orrnyergét. – Túlságosan emlékeztetsz most a

bátyáidra. Bulit rendeztél? Eltört valami?

– Nem, szó sincs róla – mondta Lucy, bár tudta, hogy apja nem

gondolja komolyan. – Csak azon agyaltam, mi a helyzet San

Franciscóval.

– Nagyváros Kaliforniában – vágta rá Apu, Lucy pedig

grimaszolt.

– Nem, úgy értem… lesz ott némi szabadidőnk, nem?

Szülei a konyha felé indultak, Lucy ment utánuk.

– Maga az esküvő igazából Napában lesz – felelte Anyu. – Egy

szőlőhegyen.

– Napa: szőlővidék San Franciscótól északra – tette hozzá Apu

teljesen fölöslegesen.

– Csak egy estére maradunk a városban, hogy hozzászokjunk az

időeltolódáshoz – folytatta Anyu, letéve a retiküljét a konyhapultra. –

Másnap indulunk is Napába az esküvőre, meg hogy a bátyáiddal

töltsük a karácsonyt. – Megfordult. – Miért kérded?

De Lucy már ott sem volt.

Egy este – gondolta, ahogy felrohant a lépcsőn. Egyetlen este.

13

MIUTÁN HÁROM HÓNAPIG egy mexikói étterem fölött lakott, Owen

nem bánta volna, ha életében soha többé nem lát egyetlen tálka

salsaszószt sem. Most mégis itt ült egy mexikói étteremben, Lucyra

várva, orra előtt egy kosár burgonyaszirommal, a bárnál játszó

mariachi zenekart hallgatva, miközben lába idegesen dobolt az asztal

alatt.

Nagyon megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy új lakásuk egy

kézimunkabolt fölött helyezkedik el, vagyis hála istennek teljesen

szagtalan volt, kivéve Bartleby enyhe földszagát. A kis teknősbékát

Sacramento határában, egy parkolóban találták. Miután majdnem

elgázolták, az út hátralévő részére egy zöldségekkel és

gyümölcsökkel teli cipősdobozban – Apa megfogalmazása szerint „a

luxuslakosztályban” – helyezték el, de most szabadon mászkált a

lakásban, s időnként beszorult a bérelt lakással együtt járó, viharvert

kanapé alá. A főbérlőjük láthatóan nem bánta, hogy Owen meg az

apja megszegik a „Háziállat tartása tilos” szabályt, ahogy azért sem

izgatta magát, mert nem tudtak hosszú távú bérleti szerződést aláírni.

– Nekem hétről-hétre teljesen megfelel – biztosította őket, amikor

felhívták az interneten talált hirdetése miatt. – Anyám lakása volt. Én

csak szeretnék begyűjteni némi lakbért, mielőtt eladom.

Ez Owenéknek tökéletes volt, hiszen nem tudták, meddig

maradnak a városban. Apa esküdözött, hogy legalább a második

félévet biztosan itt töltik, hogy Owen egy helyen fejezhesse be a

középiskolát.

– Biztos hamar találok valamit – ígérgette a férfi. – Cseppet sem

aggódom.

Owen tudta, hogy ez nem igaz, de nem bánta. Már attól is

megkönnyebbült, hogy hallotta az apja hangjából kicsendülő

elszántságot.

Új lakásuk a kikötő közelében volt, az ablakukból hallani lehetett

a mólókhoz ütődő hajók és az egymásnak rikoltozó sirályok hangját.

Owen kíváncsi volt, mit szólnának otthoni barátai az új életéhez,

amit össze sem lehetett hasonlítani a pennsylvaniai múltjával. Két

legjobb barátja alapvetően leszokott az e-mailezésről – Owen

tisztában volt vele, hogy mostanra biztosan lemondtak róla –, de még

mindig pontosan el tudta képzelni a napjaikat odahaza, mintha ő is

velük lett volna: pontosan látta maga előtt a szekrényeiket a

végzősök folyosóján, az asztalukat a menzán, a helyüket az

osztályterem utolsó padsorában. Furcsa és kissé nyugtalanító

gondolat volt, milyen könnyen ott lehetne velük maga Owen is, s a

fiú próbált erre összpontosítani, valahányszor túlzottan aggódott

jelenlegi helyzetük miatt. Mert az édesanyja halála óta történtek

ellenére, a sok jó és balszerencse dacára Owen még mindig örült,

hogy apjával megtapasztalták mindazt, amit megtapasztaltak.

Az elmúlt néhány reggel, míg az édesapja a számítógépnél ült,

fátyolos szemmel nézegetve a legújabb állásajánlatokat, Owen útnak

indult, gyalog fedezte fel a várost. Egyáltalán nem hasonlított a kis

szigeten összezsúfolódott New Yorkra, ami zsúfolt épületeivel úgy

festett, akár egy túlburjánzott kert. San Francisco viszont jól

elterpeszkedő, változatos és színes volt. Csak pár napja laktak itt, de

Owen máris beleszeretett a városba, akárcsak Tahoe-ba, meg még

sok másikba, amit útközben láttak. És most, itt ülve, Lucyra várva, a

fiú rádöbbent, hogy az egyetlen hely, amibe nem szeretett bele – az

egyetlen város, amit igazság szerint elszántan igyekezett még csak

meg sem kedvelni –, nem volt más, mint New York, ahol

megismerkedtek.

Kíváncsi volt, vajon jelent-e ez valamit. Biztosra vette, hogy a

világon bárhol várhatja az embert varázs, de azért nem sokkal

valószínűbb egy párizsi kávézóban rálelni, mint egy mumbai

nyomortelepen? Paisley-vel egy csillagos estén, a hegyekben

ismerkedett meg. Lucyval viszont egy dohos liftben, egy még

dohosabb épületben, a világ legdohosabb városában. És mégis…

Tudta, hogy nem lenne szabad így gondolkodnia. Felkapta a

villáját, és szórakozottan pörgette az ujjai közt. Ám amikor a

pincérnő megjelent az asztalánál, elejtette az evőeszközt, és az

csörömpölve a padlóra esett.

– Hozhatok még egy kis krumplit, amíg vársz? – kérdezte a

pincérnő, lehajolva, hogy felvegye a villát.

– Bocsánat – szabadkozott Owen zavartan. Az előtte álló kosárra

pillantott, amiben már csak pár morzsa maradt. Észre sem vette, hogy

megette az összes burgonyaszirmot. – Nem kérek, köszönöm.

Amint a pincérnő elment, Owen kihúzta magát, a nyakát

nyújtogatva igyekezett átlátni a bejáratnál lévő kaktuszos dekoráció

fölött, tűnődött, vajon hol lehet Lucy. A lány a legutóbbi e-mailjében

javasolta, hogy egyenek mexikóit, ugyanis azt írta, Edinburghban

nem lehet rendes tacót kapni, így Owen útba igazította ehhez az

étteremhez, ami csak egy sarokra volt az új lakásuktól. Fogalma sem

volt, hol szállt meg a lány, vagy hogy mikor ér a városba. Lucy

amerikai mobilszáma már nem élt, így a fiú még csak fel sem tudta

hívni, hogy nem késett-e a gépe. Hátradőlt a széken, egy hajtásra

megitta az egész pohár vizet, aztán farmerjába törölte izzadó kezét.

Mióta csak e-mailt kapott Lucytól pár héttel ezelőtt, próbálta

kitalálni, mit mondjon róla Paisley-nek. Az volt a baj, hogy maga

sem tudta pontosan, hogy is áll a kapcsolata Paisley-vel. A Tahoe-ból

való elköltözése előtti napokban kerülték a jövő témáját; a lány

inkább éttermeket ajánlott neki San Franciscóban, a fiú pedig

megkérdezte tőle, mit tervez karácsonyra. Inkább olyasmikről

beszélgettek, mint a sípályák meg a bisztró új menüje. Owen

egyszerűen úgy gondolta, hogy a többit majd valamikor később

találják ki.

Ám amikor a városból kifelé menet megállt a bisztrónál, hogy

elköszönjön, Paisley várakozásteljesen nézett rá, mintha ott helyben,

az ebédes műszak közepén megoldhatták volna az idő és távolság

összes problémáját, miközben a levegőt betöltötte a hagymaszag, s a

nyolcas asztal rendelése kihűlt a pulton.

– Hát – szólt végül Paisley, és kissé úgy tűnt, mintha csalódott

volna Owenben –, biztos hamarosan meglátogatom apámat. Addig

meg majd beszélünk, gondolom.

– Aha – vágta rá Owen. – Majd beszélünk.

És akkor komolyan is gondolta. Ott állva, a lány világoskék

szemébe nézve, máris arra gondolt, hogy felhívja, amint megérkeztek

San Franciscóba. Talán még hamarabb is. Még útközben felhívja.

SMS-t küld neki, amint beül a kocsiba. Még a bisztróból kifelé menet

is csak rá gondolt.

Ám akkor még fogalma sem volt, hogy Paisley-vel való

kapcsolata a közvetlen közelségről szólt. Amikor vele volt,

reflektorfényben érezte magát. Ez a fajta ragyogás szinte vakító volt,

és az elmúlt hónapokban Owennek pontosan erre volt szüksége.

De amint elindultak a városból, máris tompulni kezdett.

Mióta megérkeztek San Franciscóba, alapvetően csak hangpostán

kommunikáltak Paisley-vel. Owen igazából nem kerülte direkt a

Paisley-vel való beszédet, de nem is sietett felvenni a telefont, ha a

lány hívta, és gyanította, hogy ez kölcsönös. Most, mivel nem voltak

egymás közelében, a Paisley iránti érdeklődése, vonzalma

egyszerűen szertefoszlott, és valahányszor meglátta a lány nevét a

mobilja képernyőjén, nem fogta el más, csak némi vonakodás a

puszta gondolattól, hogy beszélnie kelljen vele.

Tudta, hogy ha még mindig Tahoe-ban lenne, valószínűleg más

volna a helyzet, és ha túlzottan belegondolt, kínozta a tó mellett

töltött tiszta, jéghideg esték meg a bisztró párás ablakai mögött

kakaózással elütött délutánok emléke. De Paisley-vel a kapcsolatuk

csakis az adott pillanatban létezett. És Owen kezdte felfogni, hogy az

a pillanat már elmúlt. Úgy tűnt, egyszerűen ez történik, ha az ember

eltávolodik valakitől. A másik eltűnik a háta mögött, akár a hullám

egy csónak nyomában.

Ám ebben a mexikói étteremben ülve, könyökét a ragadós

abroszra támasztva Owen teljességgel tudatában volt, hogy Lucy

esetében mégsem ez történt.

És abban a másodpercben eldöntötte, hogy semmi oka szólni

Lucynak Paisley-ről. Amúgy sem tartozott a lánynak magyarázattal.

Az eszébe véste, hogy csak barátok, bár talán még annak is túlzás

nevezni magukat.

Még mindig lehajtott fejjel, a gondolataiba merülve ült, amikor

Lucy végre megérkezett. A nagy zajban, a megállás nélkül szóló

zenében és zsivajban Owen észre sem vette a lányt, amíg közvetlenül

előtte nem állt, s amikor felnézett, az étterem éles, vakító fényében a

másodperc törtrészére nem is volt biztos benne, hogy tényleg Lucy

az. A lány haja hosszabb volt, mint legutóbb, és sápadtabb is lett,

jobban kiütköztek orrán a szeplők. Átható tekintettel meredt Owenre,

zavaros szemmel méregette, és hosszú ideig egyikük sem szólalt

meg.

Végül a zenekar csak befejezte a dalt, felcsendült az utolsó

hangjegy, Lucy pedig rámosolygott a fiúra, egy pillanat alatt

megváltoztatva a hangulatot, mire megkezdődött a következő szám.

Owen hátratolta a székét, sietve felállt, s már meg is ölelte a lányt,

vékony lapockájára simítva a kezét, mire észbe kapott, hogy igazából

még sosem csináltak ilyet, és tulajdonképpen akaratlanul hátralépett,

elhátrált tőle, mintha áramütés érte volna. Lucy néhányszor pislogott,

majd újból elmosolyodott.

– Örülök, hogy látlak – szólt, kihúzva magának a széket, és

miután helyet foglalt, Owen is visszaült. – Bocs, hogy késtem.

A fiú még mindig a szemébe nézett, kinyitotta a száját, aztán újra

becsukta.

– Semmi baj – mondta egy pillanattal később. – Csak most értem

ide.

Lucy az üres burgonyaszirmos kosárkára nézett, de nem szólt

semmit.

– Szóval… – kezdte Owen, majd megköszörülte a torkát. A

vizespoharáért nyúlt, de rádöbbent, hogy már üres. – Minden

rendben volt?

– Igen, nem is volt rossz a repülőút – felelte Lucy, majd

elhallgatott, és megcsóválta a fejét. – Várj, bocs, úgy értetted, hogy

rendben idetaláltam-e?

– Igen. Nem. Mármint… bármi.

– Ö, igen, nem volt semmi gond – válaszolta Lucy, és körülnézett.

Egy másodperccel később mintha eszébe jutott volna, hogy még

mindig rajta van a kabátja, gyorsan lecsúsztatta a válláról, és a széke

hátára terítette. Fekete kardigánt viselt, alatta egy lila felsőt,

Owennek pedig eszébe jutott a fehér nyári ruha, ami a liftes napon

volt rajta, emlékezett, hogy úgy követte a lányt a sötét folyosón, akár

egy kísértetet.

– Na szóval… – mondta Lucy, mosolyt erőltetve az arcára, és

Owen most már óriásinak érezte a nyomást: feszültek voltak, pedig

korábban oly könnyedén szót értettek. Hirtelen és teljesen

szertefoszlott az izgalom, amit a lány viszontlátása miatt érzett, nem

maradt más utána, csak a létező legrosszabb feszengés. Őrülten járt

az agya, igyekezett összeszedni zavaros gondolatait, próbálta

kitalálni, mit mondhatna, de csakis a köztük tátongó űrnek volt

tudatában.

Talán soha nem is járt nekik más, csak az az egyetlen este. Végül

is nem minden tarthat sokáig. Nem mindennek kell, hogy jelentősége

legyen.

És erre mi bizonyíték kellhet még a jelen pillanaton kívül? Lucy

körbenézett a pincérnőt keresve, Owen pedig a szalvétájával játszott

az asztal alatt, idegességében darabokra tépkedte. Ez volt a

világtörténelem legrosszabb randija, pedig még csak nem is volt

rendes randevú.

– Szóval – mondta végül a fiú, és a lány kissé rémülten pillantott

rá.

– Szóval – ismételte Lucy, és sikerült megint elmosolyodnia. –

Hogy vagy?

– Jól. – Owen túl hevesen bólogatott. – Nagyon jól. És te?

– Remekül – felelte Lucy. – Minden csodás.

A fiúnak úgy görcsbe rándult a gyomra, hogy szinte kétrét

görnyedt tőle. Ez a párbeszéd olyan érzés volt, mint homokban

kaptatni: lassú, fárasztó, óriási erőfeszítést igénylő. Owen tudta, hogy

mindketten belesüllyednek. Hamarosan végleg elnyeli őket.

Lucy az ajkát harapdálta, és Owen érezte, hogy az asztal alatt

remeg a lány térde.

– Tetszik San Francisco? – kérdezte Lucy, és a fiú bólintott.

– Egyelőre nagyon bejön – felelte, gyűlölve béna válaszát.

A pincérnő a megmentésükre sietett, legalábbis néhány

másodpercre.

– Hozhatok nektek valamit inni? – kérdezte, tolla írásra készen állt

a jegyzettömbje fölött.

– Én csak vizet kérek – felelte Lucy, és Owen feltartotta két ujját.

– Én is.

A pincérnő aprót sóhajtott, majd elment, hogy vizet hozzon nekik,

és az asztalra megint csönd borult, ezúttal még rémesebb, mint az

előbb. A szomszéd asztalnál egy nő kacagva hátravetette a fejét, a

sarokban pedig éljenezni kezdett egy csapat. Az éttermet randizó

párok meg gyerekek szülinapját ünneplő családok töltötték meg; a

bárnál feleseket iszogattak az emberek, Owenék mögött pedig

néhány férfi épp sörösüvegekkel koccintott. A mariachi zenekar

orrhangú gajdolása egyszeriben túl lármásnak érződött, a falak túl

közelinek tűntek.

A vele szemben ülő Lucy előrehajolt, arca merő elszántság volt.

– Na, és jártál már itt? – kérdezte, s mielőtt erőt vehetett volna

magán, Owen hátravetette a fejét, és felnyögött. Amikor ismét

Lucyra nézett, a lány meglepetten meredt rá, és Owen állta a

tekintetét. Aztán felpattant.

– Ez a hely borzalmas – jelentette ki, és a lány ezúttal őszintén

mosolyodott el.

– Nem valami jó – helyeselt, és ő is felkelt, hogy továbbra is

egymás szemébe nézzenek, kettőjük között az asztallal meg az üres

chipses kosárkával.

– Odakint a kikötőnél van egy tacós büfé – mondta Owen, és a

lány mosolya még szélesebb lett. – Érdekelne? – Mivel Lucy nem

válaszolt azonnal, a fiú megemelte a szemöldökét. – De ha nem

óhajtod…

A lány elnevette magát.

– Menjünk, Bartleby! – mondta, úgyhogy kimentek.

14

ODAKINT JOBB VOLT.

Odakint ők maguk is jobbak voltak.

Ahogy a kikötő felé ballagtak, néhány centi távolságot tartva

kettőjük között, Lucy érezte, hogy lassan szertefoszlik a rémes

feszengésük. Maguk mögött hagytak minden rosszat: a zsíros

éttermet, a fojtogató szagot, a fülsiketítő zenét, a kettőjüket

elválasztó hatalmas asztalt, a mesterkélt beszélgetést.

Idekint megint kaptak levegőt. És miközben elmentek a

kivilágított éttermek meg a félhomályos bárok mellett, Lucy nem

állhatta meg, hogy Owenre sandítson. Megnyugtatta a fiú látványa:

platinaszőke haja, ami jól megnőtt, és a vége göndörödött; ruganyos

léptei, amelyektől úgy festett, akár egy dróton rángó bábu. Az

étteremben Owen csak idegesen, lopva pillantott rá az asztal

túlfeléről, de most ugyanolyan csillogó tekintettel nézett Lucy

szemébe, mint ahogy a lány korábbról emlékezett.

Owen felemelte hosszú karját, és egy meredek dombon felfutó

utcára mutatott.

– Arra van a lakásunk – mondta. – A fürdőszobaablakból

nagyjából látni lehet a vizet.

– Annál jobb helyről nem is nyílhatna óceáni kilátás.

A fiú megemelte a szemöldökét.

– Azért nekem lenne pár jobb ötletem.

– Na de a fürdőszobában beülhetsz a kádba, és azt játszhatod,

hogy kalóz vagy – magyarázta Lucy, mintha ez magától értetődő

volna, a fiú pedig elnevette magát.

– Már csak a papagáj meg a rum hiányzik – felelte, aztán egy ír

pub előtt parkoló, zömök, kék kisteherautó felé vette az irányt. Az

egyik oldalán végignyúló, nagy, nyitott ablakban két fehér kötényes

pasi vette fel a rendeléseket, és a kocsi oldalán kifeszített, csíkos

ponyvatető verdesett a vízparton fújdogáló szélben. – Imádni fogod

ezt a tacót. Csak pár napja vagyok itt, de már vagy egymilliót

megettem.

– Alig várom – felelte Lucy, ahogy beálltak a rövid sorba. –

Mindenért totál odavagyok Edinburghban, kivéve a kaját.

– Még a haggis sem jön be? – viccelődött Owen, a lány pedig

grimaszt vágott.

– A haggis pláne nem jön be – felelte. – Tudod egyáltalán, mit

raknak abba?

– Csakis a legeslegjobb hozzávalókat – válaszolta a fiú, miközben

előhalászta a zsebéből a pénztárcáját, szemét a kínálatra szegezve. –

Birkaszív, birkamáj, birkatüdő…

Lucy elhúzta a száját.

– A tüdőről még én sem tudtam.

– Pedig ínyencség – vigyorgott Owen. – Igazi skót ínyencség.

– Azt hiszem, én maradok inkább a teánál meg a keksznél.

Amikor sorra kerültek, Owen ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen,

Lucy pedig belement, bár nem volt biztos benne, talált-e már a fiú

apja munkát, és úgy sejtette, még mindig szűkölködnek. De olyan

aranyos volt, ahogy Owen erősködött, és miután végre sikerült

megint felvenniük a régi ritmusukat, a lánynak nem volt szíve most

néhány dollár miatt mindent elrontani.

Ahogy a kikötő felé sétáltak, hallották, amint a hullámok a mólót

csapkodják. Néhány sirály körözött lustán a fejük felett, és amikor

közelebb értek a vízhez, Lucy meglátta a horizonton cikkcakkban

hajókázó rengeteg vitorlás magas árbocait. Találtak egy szabad padot

a biciklistákkal és kocogókkal teli út mentén, és letelepedtek a két

végére, kettőjük között a tacós zacskóval.

– Ez így sokkal jobb – dőlt hátra Owen boldog sóhajjal.

– Szerintem hozzánk, kettőnkhöz sokkal jobban illik a piknikezés.

– Úgy tűnik – felelte Owen, és átadott a lánynak egy alufóliába

csomagolt tacót, ami még meleg volt Lucy kissé elgémberedett

kezében. Itt nem volt olyan hideg, mint Skóciában, nem fújt heves,

rideg szél, de azért csípős volt az esti levegő. Lucy ennek örült is.

Skóciában most az éjszaka közepe volt, és a hűvös idő segített neki

ébren maradni.

Nem sokat aludt a hosszú repülőúton, és amikor néhány órával

ezelőtt megérkeztek a szállodába, az idegességtől nem bírt

szunyókálni. A szülei azonnal bevették magukat az övével szemközti

szobába, azt állítva, menten elájulnak, de Lucy tudta, hogy ez nem

igaz. Apukája le sem tette a mobilját, mióta csak leszállt a gépük.

Még amikor a csomagjaikat várták, a férfi akkor is fel-alá járkált a

futószalag mellett, és miközben a szállodába fuvarozták őket,

egyfolytában az okostelefonja fölé görnyedt, vadul pötyögte az e-

maileket. Lucy megemelt szemöldökkel, néma kérdést feltéve nézett

az édesanyjára, ám a nő csak a fejét rázta.

A szállodában búcsút intettek neki, mielőtt bezárkóztak volna a

szemközti szobába.

– Jó mulatást a barátoddal! – mondta Apu, és mielőtt becsukódott

volna mögötte az ajtó, a lány már hallotta is, hogy ismét csörög a

mobilja.

Lucy azt mondta a szüleinek, hogy egy régi barátjával vacsorázik,

aki San Franciscóba költözött. A tény, hogy ők meg sem

kérdőjelezték ezt, pontosan illusztrálta, mennyire elvonta

mostanában a figyelmüket valami. Mindenkinél jobban tudniuk

kellett volna, hogy Lucynak nem voltak barátai New Yorkban.

De akkor sem egészen értette, miért hazudott, vagy hogy miért

vált mostanra természetessé számára az igazság elkendőzése. Két

nappal ezelőtt, Edinburghban ugyanígy hazudott Liamnek, amikor

este elmentek moziba.

– Ez hazai film, nem amcsi gagyi – cukkolta Liam, ahogy

beléptek.

– Ti csak irigykedtek a filmjeinkre – vágott vissza Lucy. – Mert

nálatok nincs Hollywoooood.

Liam grimaszolt.

– Nem is hiányzik – felelte, majd a büfére mutatott. – Gondolom,

kérsz pattogatott kukoricát.

– Igen, jöhet a pop-corn – vigyorgott Lucy, a fiú pedig lemondóan

legyintett.

A félhomályos teremben beszélgettek, miközben várták, hogy

elkezdődjön a film. Liam családja a téli szünetben rokonokhoz

készült utazni Írországba, és Lucy épp elhalmozta bugyuta

kérdésekkel ír lóherékről meg szivárványokról, amikor a fiúnak

végre sikerült szóhoz jutnia.

– Na és a te utaddal mi van? – kérdezte, egy zacskó édességet

rázogatott, majd megkínálta vele Lucyt. – Gondolom, alig várod,

hogy találkozhass a tesóiddal.

– Bizony – felelte a lány. – Már nagyon hiányoznak.

– Mindig is el akartam jutni San Franciscóba.

– Az esküvő igazából Napában lesz.

– Ó! – felelte Liam, és rápillantott. – Szóval nem is fogod tudni

megnézni a várost?

Eddig egymás felé fordultak, de Lucy most vállat vonva a

vászonra nézett.

– Nem igazán – felelte, és ennyiben hagyták.

Am a film alatt Lucy folyton azon kapta magát, hogy lopva

Liamre sandít, álla markáns vonalát, gondosan nyírt haját, határozott,

nyílt tekintetét figyeli. A lelke mélyén tudta, hogy Owennel

hasonlítja össze, bár a különbségeik olyan nyilvánvalóan kiütköztek,

mintha ennek nem is lett volna értelme. Egyébként is, Liam ott volt

vele. A másik fiút illetően kicsit ködösebb volt a helyzet. Owen hang

volt a sötétben. Egy test mellette a konyhapadlón. Képeslapokra írt

üzenetek sorozata.

Liam lehetőség volt. Owen csak egy emlék.

Akkor miért járt még mindig Owen a fejében?

Még most is, itt ülve mellette a padon, Lucy képtelen volt

uralkodni a gondolatain, amik üveggolyóként gurultak szét a fejében.

Csak akkor higgadt le, amikor Owennel ismét egymás szemébe

néztek, csak ekkor öntötte el az ismerős nyugalom. Elég volt

egyszerűen megint a fiú társaságában lenni, Lucy szinte azt is

elfelejtette, hogy mindez csak átmeneti.

Evés közben beszámolót tartottak egymásnak.

Owen mesélt az útjukról (az egyre kisebbedő városokról, és a

köztük egyre növő távolságról; az olcsó motelekről és

gyorskajáldákról; a végtelen búzaföldekről és a magas égboltról;

arról, hogy nem volt más, csak ő meg az apja meg az út szalagja meg

egy jó szám a rádióban), Tahoe-ról (a kék tóról és a körülötte lévő

hegyekről; a pici lakásról és az alatta lévő étteremről; a hiábavaló

munkakeresésről; a rövid és eseménytelen időszakról az ottani

iskolában), végül pedig San Franciscóról (ahol talán minden más

lesz).

Lucy pedig mesélt New Yorkról (a csomagolásról, az

elköltözésről és az ezzel járó furcsa érzelmi kavalkádról) meg

Edinburghról (a ködös reggelekről és a mesébe illő várról; az apja új

munkájáról és az új házukról; a pörköltszagról meg a sötétségről; az

állandóan érzékelhető tengerről, ami nem is volt nagyon más, mint a

most eléjük táruló víz, sok-sok hajóval és néhány madárral).

Ahogy beszélgettek, az ég rózsaszínűről lilára, majd sötétkékre

váltott, és le kellett szorítaniuk a kettőjük között felhalmozódó,

kiürült alufóliát, nehogy elfújja a feltámadt szél. Lucy fázó kézfejére

húzta kabátja ujját, és hallgatta, amint Owen mesélt neki Bartlebyről,

a kóbor teknősről, akit idefelé jövet vettek magukhoz.

– Próbálom megtanítani labdázni – mondta a fiú –, vagy hogy

legalább lábhoz jöjjön, de nem sok mindent tud.

Lucy elmosolyodott.

– Nem hajlandó.

– Pontosan.

– És apukád nem bánja, hogy veletek lakik?

– Folyton belebotlik – vont vállat Owen –, de elég jó, hogy nem

csak ketten vagyunk, tudod?

Lucy nagyot nyelt, mielőtt sikerült biccentenie.

– Még ha csak egy teknős is a harmadik – tette hozzá a fiú.

– Attól még számít – felelte Lucy. – És szuper, hogy így

apukádnak jövőre is lesz lakótársa. Hallottál már valamelyik egyetem

felől?

Owen a fejét rázta.

– Még korai volna.

– Végül hova jelentkeztél?

– Mindenhova – felelte halvány mosollyal, ám a tekintete nem

igazán volt derűs. – De nem biztos, hogy jövőre egyetemre megyek.

– Miért? – kérdezte Lucy. – Azért, mert olyan sokat hiányoztál

idén?

– Nem, nincs ilyen gondom – felelte Owen. – Bőven elég

kreditem van. Csak hát…

A lány elhúzta a száját.

– Apukád miatt?

Owen bólintott.

– De biztos ő is azt akarná, hogy menj…

– Halaszthatok egy évet – felelte Owen. – Megvárhatom, hogy

jobban kialakuljanak a dolgok.

Lucy hosszasan nézte.

– És apukád nem bánná?

– Még nem tud róla – válaszolta Owen, és a következő pár szónál

elcsuklott a hangja: – De hát hogy hagyhatnám én is magára?

Annyira szomorúnak tűnt, ahogy ott ült, görnyedten, akár egy

zárójel, komor tekintettel és sápadt arccal. Lucynak fogalma sem

volt, mit mondjon. Az ő családjában az elválás ugyanolyan

természetesnek érződött, mint az együttlét, bár a lány tudta, hogy ha

bármi baj történne, ha igazán szüksége volna a többiekre,

számíthatna rájuk. De mégis miként közölhette volna egy fiúval, aki

elvesztette az édesanyját, hogy nyugodtan otthagyhatja az apukáját?

– Még nem tudom biztosan – szólt Owen, mielőtt Lucy

kigondolhatta volna a választ. – Végül is még van időm kitalálni, mi

legyen.

– Igen – mondta Lucy, mert többet nem bírt kinyögni.

A fiú féloldalas mosolyt vetett rá.

– Kösz.

– Mit? – kérdezte Lucy meglepetten.

– Nem is tudom – felelte Owen. – Csak… kösz.

A beszélgetés során valamikor közelebb húzódtak egymáshoz, és

Lucy csak most döbbent rá, hogy összeér a térdük. Kettőjük közé a

padra egykor a TALÁN szót véste valaki egyenetlen betűkkel, és a

lány kíváncsi volt, vajon Owen is látja-e. Lehunyta a szemét egy

pillanatra, és hagyta, hogy a szó eluralkodjon az elméjén: talán.

Talán a hideg, vagy talán a beszélgetés, vagy talán valami más

vonzotta őket ilyen közel egymáshoz. De tényleg nagyon közel

voltak, egymás felé fordultak, arcuk szinte összeért, és Lucy

lehajtotta a fejét, félt Owen szemébe nézni. Túl hosszúra nyúlt

köztük a csend, hogy bármi másnak tettessék, mint ami valójában

volt. Már nem voltak szavak; nem maradt más, csak két halkan

lüktető szív.

Egy pillanatra, ahogy egymás felé hajoltak, Lucy teljesen

elfeledkezett Liamről, mintha a fiú soha nem is létezett volna, mintha

nem csókolta volna meg több százszor, mintha semmit sem jelentett

volna. Ködös és zavaros lett az agya, mindent kitörölt belőle a vele

szemben ülő, delejes tekintetű srác.

De valahol a mozdulat közben – ahogy lassan egymás felé

hajoltak, ahogy fellángolt az izgalom –, Lucy hirtelen észbe kapott,

és szinte akaratlanul hátradőlt, csak egy picit. Hátrahajlása alig volt

észrevehető, csupán pár milliméternyi lehetett, ám ahhoz elégnek

bizonyult, hogy a lassulásból mindent visszaváltoztasson a

hétköznapok rémes, átlagos sebességébe, és ugyanilyen hirtelen

Owen is elhúzódott tőle.

Egymásra bámultak. A fiú tekintete másmilyen lett, és a változás

meglepő volt. Lucy akadályozta meg a csókot, de Owen olyan

megkönnyebbültnek tűnt, hogy a lány elpirult, és csak pislogott,

szédelegve a történtektől: a fiú közelségétől, illetve most a

távolságától.

– Bocsánat – mondta Owen, és Lucy kicsit jobban kihúzta magát.

Igaz, nem volt teljesen tisztában a majdnem-csókolózás etikettjével,

de úgy vélte, ha ő húzódott el elsőnek, akkor neki kellene bocsánatot

kérnie.

– Semmi baj – szólt a fejét csóválva, még közelebb húzódva a pad

széléhez. – Én tehetek róla, nem lett volna szabad…

– Én igazán nem…

– Nem akartam…

Megint egyszerre szólaltak meg, és egyszerre is hallgattak el. Más

helyzetben nevettek vagy legalábbis mosolyogtak volna ezen, de

jelen pillanatban túl sok minden feszült kettőjük közé.

Owen felemelte a kezét, tehetetlen mozdulattal.

– Már korábban el kellett volna mondanom – szólt kimérten. –

Van ez a lány, akivel Tahoe-ban randizgattam…

– Neked barátnőd van? – kérdezte Lucy, képtelen volt uralkodni

magán. Érezte, hogy tátva maradt a szája, gyorsan becsukta.

Owen a fejét rázta, aztán bólintott, majd megint megrázta.

– Nem. Mármint, igen. Nem tudom. Ez elég…

– Bonyolult? – kérdezte Lucy, hűvösebb hangon, mint akarta.

– Igen – felelte Owen. – Most, hogy itt vagyok, már nem egészen

tudom, hányadán is állunk. És igazán nem akarok olyasmit tenni,

ami…

– Nem történt semmi – felelte Lucy, bár pont az ellenkezőjét

gondolta: hogy nagyon is sok történt. – Úgyhogy nincs miért

aggódnod.

A fiú lehajtotta a fejét.

– Nagyon sajnálom.

– Nem számít – felelte a lány. – Úgyis van barátom.

– Tényleg? – nézett fel Owen hirtelen.

Lucy a homlokát ráncolta.

– Olyan nehéz ezt elhinni?

– Nem – csóválta a fejét a fiú. – Persze, hogy nem. Csak hát…

– Szinte azóta együtt vagyunk, hogy Edinburghba költöztem –

mondta a lány, és bár semmi oka nem volt folytatni, hozzátette: – Irtó

szuper srác.

– Hát ez remek – mondta Owen sértett tekintettel. – Sok

boldogságot kívánok nektek.

– Én is nektek – nyögte ki Lucy, bár sírhatnékja volt. – Hogy

hívják?

– Paisley – felelte a fiú, és a lány akaratlanul is felkacagott.

– Komolyan?

Owen felkapta a vizet.

– Mi bajod van vele?

– Semmi – felelte a lány derűsen. – Csak még sosem hallottam ezt

a nevet.

– Miért, a te pasidat hogy hívják? – kérdezte Owen, szinte köpve a

pasidat szót.

Lucy habozott, meglepte a fiú bosszús hangneme.

– Liam – mondta halkan, és Owen felhorkant.

– Liam és Lucy? – kérdezte. – Hát ez édes.

– Nem kell szemétkedni.

– Tudja a pasid, hogy velem vacsorázol? – kérdezte Owen villogó

szemmel.

– Miért, a csajod tudja? – vágott vissza Lucy.

– Paisley nem a csajom.

– Csak nem akarná, hogy valaki mást próbálj megcsókolni.

– Te próbáltál megcsókolni engem.

– Nem – ellenkezett Lucy. – Én akadályoztam meg a csókot.

– Ez nevetséges – pattant fel hirtelen Owen. – Nem fogok itt ülni,

és vitatkozni ezen.

– Hát jó! – ugrott fel Lucy is. Ismét frusztráltság lett úrrá rajta,

felkapta a taco alufóliáját, és gombóccá gyűrte, amit a markában

szorongatott. – Üdvözlöm a barátnődet! – Ostoba, gyerekes szöveg

volt, de nem bírt uralkodni magán. Owen válaszul gúnyosan

vigyorgott, és bár ettől még jobban fel kellett volna dühödnie, a lány

egyszeriben csak elcsüggedt. A szél Owen szemébe fújta a haját, a

fiú széles terpeszben, szorosan karba tett kézzel állt. Nehéz lett volna

megmondani, hogy feldúlt, féltékeny vagy mindkettő.

– Ja, én is melegen üdvözlöm a Rettenthetetlent!

– Az William Wallace – javította ki Lucy automatikusan. – És

természetesen semmi köze…

– Hagyjuk! – vágta zsebre a kezét Owen. – Úgyis mennem kéne.

A lány összeharapta a száját, megdöbbentette, milyen gyorsan

tönkrement ez az este. Végül vállat vont.

– Azt hiszem, nekem is.

– Jó – mondta Owen.

– Jó – mondta Lucy.

A fiú hosszúnak tűnő ideig bámult rá, majd végezetül megvonta a

vállát.

– Kösz, hogy eljöttél.

A lány biccentett.

– Kösz a tacót.

– Nincs mit – felelte Owen tompa hangon. – Jó mulatást az

esküvőn!

És ezzel elváltak, úgy, mint két idegen, teljesen ellentétes irányba

indulva el, akárcsak a múltban, mintha ez rossz szokásuk lett volna,

vagy talán csak átok.

3. rész Mindenhol

15

NAPÁBAN LUCY MEGJÁTSZOTTA MAGÁT.

Csevegett a rokonokkal, és megcsodálta az unokatestvére ruháját.

Mosolygott, ha fényképezték, és ivott az ifjú pár egészségére,

valahányszor valaki pohárköszöntőt mondott. Evett tortát, és

hajlandó volt táncolni az apukájával. Megitta a pezsgőt, amit a

bátyjai odacsempésztek neki, és örült, hogy megint velük lehet, még

ha csak rövid időre is.

Amikor a költözésről kérdezték, elmesélte, mit imád

Edinburghban, és mi hiányzik neki New Yorkból, bár egyik

beszélgetés során sem említette azt a két nevet, ami elárulta volna az

igazságot.

Amikor Liamre gondolt, érezte, hogy az egyik irányba húzza a

szíve. Amikor pedig Owenre, akkor a másikba.

Az utolsó Napában töltött reggelen, egy egész heti ünneplés után,

az esküvő és karácsony után, a szőlőhegy bejárása és a rokonokkal

elköltött étkezések után, Lucy megállt bérelt házuk előtt, és figyelte a

szántóföldek felett elrepülő, a sófehér eget borsként telehintő

madársereget. A madarak hirtelen irányt változtattak, összehangoltan

és kecsesen, akár a szárnyas balett-táncosok. Ám volt egy, amelyik

folyton lemaradt, kicsit lassan fordult meg, kicsit alacsonyan repült,

és Lucy figyelmét ez a madár kötötte le.

Egész nap, visszafelé autózva San Franciscóba, órákat várva a

reptéren, a hosszú repülőúton – először New Yorkba, aztán

Londonba, végül vissza Edinburghba –, Lucy végig arra a kismadárra

gondolt.

Nyilván mások is látták, hiszen a madárraj akkora volt, hogy

befestette a színtelen eget. Az emberek biztosan abbahagyták, amit

éppen csináltak, és hátrahajtott fejjel csodálták a madarakat,

döbbenten figyelve a csapat összhangját, a kecses fordulatokat és

szabályos köröket, az egyszerre verdeső szárnyakat.

Lucy azonban egyre csak a kis csellengőre tudott gondolni, a

lemaradóra, a kilógóra. Az árva pöttyre az ég legüresebb részén.

Remélte, hogy bárhol is legyen most a madárka, jól van.

16

SAN FRANCISCÓBAN OWEN SÉTÁLT.

Nap mint nap bejárta a hatalmas várost. Apja a lakásban maradt,

az újságokat és az internetet böngészve keresett állást, miközben

Owen egyre csak rótta furcsa útját, megszemlélve több ezer valós

vagy elképzelt képeslap hátterét. Nem csupán az óriási vörös hidat,

hanem sok minden mást is: a kábelvasutat és a kígyózó utcákat, a

Fishermans Wharf és a Haight negyedet, a Golden Gate Parkot és

Chinatownt.

Az egyetlen hely, ahol nem járt – az egyetlen hely, amit gondosan

elkerült – a gyep azon kis darabja volt a kikötő mentén, amelyen egy

pad állt a vízzel szemben, a lehetőségeken elmerengve azzal az

egyetlen szóval: talán.

Ha valaki megkérdezte volna, miért sétál annyit, Owen nem tudott

volna válaszolni. Az okokat túl nehéz lett volna megfogalmazni, túl

személyes megmagyarázni. Nem azért sétált, hogy megcsodálja a

látnivalókat, sem azért, mert lett volna hova mennie. Ennél sokkal

egyszerűbb volt a dolog. Azért sétált, mert jobb volt, mint egy

helyben ülni, és mert ez tűnt a legjobb menekvésnek saját gondolatai

elől, amelyek úgy gomolyogtak a fejében, akár a köd az öbölben,

olyan sűrűn, akár a gyapjú, mindent belepve.

Valahányszor Paisley jutott eszébe, gyorsan elhessegette a

gondolatot. Ám ezzel csak azt érte el, hogy még többet gondolt

Lucyra, akit sokkal nehezebb volt kiűzni a fejéből. Mindig

megengedte magának, hogy elmerengjen egy kicsit a lányon, azon az

egyetlen, valószínűtlen New York-i estén, amíg magához nem

térítette múltkori vitájuk emléke, ilyenkor sűrűn pislogott, a fogát

csikorgatta, és sietett tovább.

Egy este, útban hazafelé, megállt az utcájuk sarkán. Már

lemenőben volt a nap, halvány, téli narancssárga fénnyel derengett.

Owen hat napja mindig balra fordult ezen a sarkon, felment a domb

tetejére, ahol apja vacsorával várta.

De ma este, a hetedik napon azon kapta magát, hogy a kikötő felé

tart. Akárhogy is alakult a találkozásuk, utoljára ott látta Lucyt. És ez

a fiúnak bőven elegendő indok volt.

17

EDINBURGHBAN LUCY ALUDT.

A szülei először az időeltolódásra fogták a dolgot. Ám ahogy

teltek-múltak a napok, kezdtek aggódni. Lucy korán lefeküdt és

sokáig aludt, a rejtőzködő téli naphoz igazodva, és ébrenléte óráiban

pizsamában meg papucsban mászkált a lakásban. Valahányszor

lement a földszintre, anyukája ragaszkodott hozzá, hogy a homlokára

tapassza hűvös tenyerét, de nyilvánvaló volt, hogy a lánynak nincs

láza.

– Hadd aludjon! – hallotta egy nap Lucy az apja hangját, miután

kiment a konyhából. – Téli szünete van. És jó tudni, hogy hol van, a

változatosság kedvéért.

Szilveszterkor vészesen feltámadt a szél, ezért elmaradt az

utcabál, nehogy elfújja a vihar. Így Lucy szülei inkább csináltak egy

hatalmas fazék chillit, és hármasban társasoztak egész este,

miközben a szél a házuk ablakait zörgette.

De Lucy képtelen volt koncentrálni.

Csak arra tudott gondolni, hogy Liam másnap jön vissza

Edinburghba.

A fiú többször e-mailezett neki az elmúlt tíz napban – az írországi

utazásáról meg a nagyszülei farmjáról, de azt is írta, alig várja, hogy

viszontláthassa őt, nagyon hiányzik neki, gyakran gondol rá –, Lucy

viszont egyszer sem válaszolt. Nem érezte volna tisztességesnek,

hiszen egyszeriben teljesen elbizonytalanodott mindenben.

Még akkorra sem találta ki, mit tegyen, amikor viszontlátta

Liamet.

Egész délelőtt szemmel tartotta a mobilját, azt hitte, a fiú majd

SMS-t küld neki, amint visszaér a városba. De még mindig

pizsamában volt, amikor csöngettek.

A lány a szobájából hegyezte a fülét, igyekezett kihallgatni, mit

beszélnek odalent. Pár másodperccel később az apja fölkiabált:

– Lucy, egy Liam nevű fiatalember keres! – Megemelte a

szemöldökét, amikor a lány megjelent a lépcsőn.

– Köszi – mondta Lucy, majd lebattyogott a földszintre pöttyös

pizsamanadrágjában és lila kapucnis pulcsijában. Liam a nyitott

ajtóban állt, elterült mögötte a még mindig éjszakát idéző,

koromfekete és jéghideg Edinburgh, s lehetetlenül vonzó volt

gyapjúpulcsijában. Amikor Lucyra mosolygott, a lány majdnem

lebucskázott a lépcsőn.

Amikor leért az utolsó fokra, Liam felé lépett, mintha meg akarná

csókolni, de a lány feltartotta a kezét, és a konyha felé pillantott,

biztos volt benne, hogy a szülei ott rejtőznek, így inkább behúzta a

fiút a könyvtárba, becsukva maguk mögött az üvegajtót.

– Hű! – nyúlt felé Liam. – Nagyon meghitt.

Lucy ideges nevetést hallatott.

– Visszajöttél.

– Visszajöttem – felelte a fiú, és közelebb lépett, így arcuk csak

centikre volt egymástól. – Hiányoztál.

Amikor Liam megcsókolta, Lucy egy pillanatra megszédült,

elszántsága erejét vesztette, könnyedén lebegett, akár a pezsgő

buborékjai, melyek csak akkor pattantak szét, amikor a lánynak

végül sikerült elhúzódnia. Egy pillanatra csupán bámulták egymást,

és Lucynak görcsbe rándult a gyomra. Olyan könnyű lett volna így

folytatni, egyszerűen elveszni a finoman metszett állú, laza és

elbűvölő srácban. Egyszerűen csak úgy tenni, mintha mi sem történt

volna Kaliforniában. Hiszen ez volt az igazság: semmi sem történt.

De ha Lucy őszinte volt magával, tudta, hogy ez mégsem teljesen

igaz. És hirtelen elöntötte a düh, nem Liam, hanem Owen iránt,

akinek nagyobb erőfeszítést kellett volna tennie. Ezúttal neki kellett

volna kezdeményeznie a csókot. Előre kellett volna hajolnia, amikor

Lucy hátradőlt, a karjába kellett volna zárnia, nem pedig elengednie.

Ahogy itt állt ebben az edinburghi szobában, ahol az ablakon még

késő délelőtt is csak a sötétség áradt be, Lucy utálta Owent, amiért

olyan messze van, amiért nincs itt. És rádöbbent, hogy akármit is tett

Owen, mindenesetre megváltoztatta őt: mert bár szörnyen elrontották

az egészet, és bár talán soha többé nem látja viszont a fiút, Lucy most

már megértette, milyen akarni valakit. És most, itt állva Liam előtt,

tudta, hogy iránta nem ezt érzi.

És ez nem volt tisztességes a skót fiúval szemben.

Amikor megköszörülte a torkát, Liam mosolya lelohadt.

Észrevehetett valamit a lány szemében, ami mindig elárulta őt.

– Liam – kezdte, és a fiú arca elkomorodott.

A háta mögött épp felkelt a nap.

18

BERKELEY-BEN OWEN A NAPLEMENTÉT FIGYELTE.

A nap hosszú ideig gubbasztott egy fa csupasz ágai közt, vakító

narancssárgán lüktetve, és a fiú a kávézó piszkos ablakán keresztül

bámulta. Körös-körül diákok pötyögtek a laptopjukon, bedugott

fülhallgatóval, mellettük üres kávéspohárral. Most kezdődött az új

félév, és mindenki szorgosan dolgozott.

Owen hónapokkal ezelőtt beadta a jelentkezését a Berkeley

Egyetemre, és most körülnézett a kávézóban, próbálta elképzelni,

milyen lenne idejárni. Az asztronómia szak asztrofizikai és

planetológiai órákat kínált, a legkorszerűbb laboratóriumokról és

obszervatóriumokról nem is beszélve, s Owen egy pillanatra szinte

látta maga előtt, ahogy pontosan ebben a kávézóban ülve elmélyed

egy rakás könyvben. De aztán megint az édesapjára gondolt, és a kép

elhomályosult. Még mindig túl sok volt a kérdőjel. Még mindig túl

sok minden aggasztotta.

Az ajtóra szegezte a szemét, lábát az asztal alatt rázva várt. Ma

délután ellógott az utolsó két órájáról, elbuszozott a belvárosi

vasútállomásra, később átszállt Oaklandben, végül pont akkor ért

Berkeley-be, amikor halványodni kezdett a délutáni napsütés.

Kocsival sokkal gyorsabban ideért volna, de csak ha elmagyarázza

kiruccanása okát az apjának, kitéve magát a végtelen sok kérdésnek,

amire nem tudta a választ. Így inkább azt mondta Apának, hogy

délután kosarazni megy néhány új haverjával a suliból, és

valószínűleg csak későn ér haza. A napilap álláshirdetéseit fürkésző

férfi válaszul csak intett a kezében tartott pirítóssal.

Amikor a számítógépek halk zümmögése és a kávéfőző fütyülése

közepette felhangzott az ajtó fölötti csengő csilingelése, Owen kissé

vonakodva nézett fel.

Nem arról volt szó, hogy nem akart találkozni a lánnyal. Hanem

arról, hogy mióta csak megkapta az e-mailjét pár héttel ezelőtt –

január elsején, mintha ő maga lett volna a lány újévi fogadalma,

mintha vele akarta volna jól kezdeni az új esztendőt –, előre tudta,

így fogja érezni magát, amikor találkozik vele.

Ahogy a lány ott állt az ajtóban, piros kabátban, két hosszú copfba

font hajjal, Owenben felgyúlt a fény, pontosan úgy, ahogy azt előre

sejtette. Gyönyörű volt, döbbenetesen szép, élénken kitűnt a kávézó

hátteréből, és szélesen elmosolyodott, amint meglátta a fiút.

Ő hívta Owent találkozóra. Miután hetekig csak semmitmondó

hangpostaüzenetekkel meg időnként egy-egy SMS-sel tartották a

kapcsolatot, a lány írt, hogy pár napra Berkeley-be jön. Owen úgy

gondolta, az egyetem miatt, de nála sosem lehetett tudni. Ugyanolyan

könnyen lehetséges, hogy barátokat látogatni, tüntetésre menni vagy

jósnővel konzultálni érkezett a városba. És ha tényleg csak Owen

kedvéért jött, akkor is ugyanúgy elképzelhető volt, hogy szakítani

akar vele, mint az, hogy férjül akarja kérni. Paisley-t tényleg

lehetetlen volt kiismerni.

Amikor a lány elég közel ért az asztalhoz, Owen bizonytalanul állt

fel, nem egészen tudta, hogyan üdvözölje. Ha van is illemszabály

arra az esetre, amikor az ember viszontlátja a még nem egészen volt

barátnőjét, miután hat hétig nem egészen direkt kerülték egymást,

Owen még sosem hallott róla.

– Örülök, hogy látlak – mondta Paisley, kihúzva a vele szemközti

széket, majd a fiú kávéjáért nyúlt, még csak meg sem kérdezte előbb,

ihat-e belőle. Illatában hideg levegő, cigaretta és fenyő keveredett, és

a csésze pereme fölött Owent méregette, miközben nagyot kortyolt.

– Én is – felelte a fiú kissé kimérten. – Mi szél hozott?

– El kell intéznem pár dolgot – válaszolta a lány, majd vállat vont.

– És már olyan rég nem találkoztunk.

– Az igaz – bólogatott Owen, és próbálta kitalálni, mit mondhatna

ezután, de Paisley megoldotta a gondját, mert hátratolta a székét, és

felállt.

– Kérsz még valamit? – kérdezte, és a táblára írt kínálatra intett.

A fiú a fejét rázta.

– Nem, kösz.

Figyelte, ahogy Paisley átvág a zsúfolt kávézón, majd nevet

valamin, amit a pultos srác mond neki. Owen várta, hogy belemarjon

a bosszúság, de semmit sem érzett, csak akkora fáradtságot, ami a

sok koffein ellenére is elálmosította.

Az ablakra nézett, a nap már majdnem lement, a fény rideg és

szürke lett.

Elgondolkodott, mennyi lehet most az idő Edinburghban.

Amikor Paisley visszajött, letette a bögréjét, és Owenre

mosolygott, ám a fiú szívverése ahelyett, hogy felgyorsult volna,

inkább még le is lassult. És ekkor tudta, biztosan érezte, hogy amit a

távolságra fogott, az sokkal mélyebb probléma. Mert még ez –

Paisley közelsége – sem volt rá ugyanolyan hatással, mint azelőtt. Az

a fény, ami a lány láttán gyúlt benne… most már megértette, hogy

csupán egy villanykörte volt. Gyorsan és könnyen felizzott, de

mesterséges fény volt.

Owen tüzet akart: forró, szikrázó lángot.

Az asztal túlfelén Paisley az útjáról mesélt valamit, de amikor

Owen a szemébe nézett, a tekintete láttán a lány elhallgatott. Szája O

betűt formált – nyilván kérdést akart feltenni neki –, de mielőtt

megszólalhatott volna, a fiú előrehajolt.

– Paisley – mondta halkan, és a lány arcán meglepetés suhant át.

Odakint épp besötétedett.

19

PRÁGÁBAN LUCY SÉTÁLT.

Most először járt a kontinentális Európában. Először ment

operába, és először pillantotta meg a Károly hidat. Először látogatott

el a világ legnagyobb várába, és szülői engedéllyel először kóstolt

sört, méghozzá akkora korsóból, hogy két kézzel kellett fognia.

Először látott igazi bábjátékot – a marionett vadul táncoltatta

zsinóron lógó lábát a kedves tekintetű, ráncos kezű utcai művész

irányításával és először olvasott Kafkát. Még a reptérről sem értek ki,

amikor Lucy elég cseh koronát kért az apjától, hogy megvehesse Az

átváltozást.

A lány egyáltalán nem táplált illúziót, hogy miért hozták

magukkal a szülei életében legelőször az egyik útjukra. Néhány

héttel ezelőtt közölték vele a hírt, hogy ismét költöznek. Ezúttal

Londonba.

– Ugyanarról az állásról van szó – magyarázta Apu a

nyakkendőjét nézegetve –, amiről a múltkor is. A másik pasas nem

vált be, úgyhogy ismét megüresedett a pozíció…

– És felajánlották neked – mondta Lucy színtelen hangon.

– És felajánlották nekem.

– És el akarod fogadni.

Apu köhécselt.

– Igazság szerint már el is fogadtam.

Lucy tudta, hogy a szülei arra számítanak, dühös lesz. Hiszen alig

öt hónappal azután, hogy bedugták egy új iskolába, már ki is veszik,

megint magukkal rángatják, alig félévvel azután, hogy elszakították

otthonról.

De egyszerűen képtelen volt felszítani magában a szülei által várt

haragot. Túlságosan fájt még a szíve, hogy vitatkozzon vagy

drámázzon; inkább csak ült ott, beletörődve – sok mindenre

gondolva: Liamre, aki azóta nem bírt ránézni, hogy a lány szakított

vele; meg Artúr székére, ahonnan be lehetett látni az egész várost; és

a piros ajtajú sorházra a kifli alakú utcában –, miközben hallgatta,

ahogy a szülei ígéretek hosszú sorát adják elő.

– Találtunk egy remek Notting Hill-i lakást – mesélte apu. –

Igazán csodás kis hely.

– És van a közelben egy szuper iskola – tette hozzá Anyu.

– És várunk a költözéssel a tavaszi szünetig – folytatta Apu –,

hogy könnyebb legyen sulit váltanod.

– És hogy kárpótoljunk, arra gondoltunk, talán örülnél egy kis

kirándulásnak – mondta Anyu túlzottan derűs mosollyal. – Mit

szólnál Prágához?

A hosszú hétvége tehát nem volt más, mint háromnapos

mentegetőzés a szülei részéről. De még ez sem bírta lelohasztani

Lucy lelkesedését a nagy, nyüzsgő város iránt, amely tele volt

hatalmas terekkel, furcsa alakú épületekkel és részeg turisták

dülöngélő csoportjaival.

Mint kiderült, a február Prágában borús, szürke eget és csípős

zivatarokat jelent, ám Lucy ezt sem bánta. Egész hétvégén

múzeumról múzeumra meg képtárról képtárra jártak, emberekkel és

ernyőkkel teli tereken vágtak át. Lucyt világéletében körülvette a

szépművészet: olyan intézményektől nőtt fel néhány kilométerre,

mint a Metropolitan Művészeti Múzeum, a Guggenheim Múzeum, a

Whitney Múzeum, a Modern Művészetek Múzeuma és a Frick-

gyűjtemény. De még sosem mentek együtt múzeumba. Egyszer sem.

A szülei élete mintha mindig is párhuzamosan futott volna az övével

meg a testvéreiével. Ők öten sosem alkottak csillagképet, sokkal

inkább elszórt csillagok voltak. A családjuk örökké szerteágazó volt,

még akkor is, ha éppen egy helyen tartózkodtak mindannyian.

Most mégis itt voltak, hármasban bolyongtak a Prágai Nemzeti

Galériában, szétszóródtak egy hosszú márványfolyosón, míg egyikük

oda nem szólt a többieknek, ekkor mindhárman összegyűltek egy

bekeretezett festmény előtt, halkan megbeszélve, ki mit gondol róla.

– Hogy tetszett? – kérdezte utána Anyu Lucytól, mellé lépve,

hogy megosztozzanak egy ernyőn, miután kiléptek az ezüstös esőbe.

– Imádtam – felelte, aztán kibuktak belőle a szavak, mielőtt esélye

lett volna megfontolni őket: – Gyakrabban kellett volna ilyesmit

csinálni otthon.

– De hisz folyton a Metbe jártál – mondta Anyu a lányra pillantva.

Az eső az ernyőt verte, Lucynak úgy kellett szólnia, hogy ne

nyomja el a hangját a zaj.

– Úgy értem, együtt.

Anyu megállt, csak néhány másodpercre, de az is elég volt, hogy

lemaradjon. Amikor Lucy megfordult, látta, hogy az eső vörös

pöttyöket fest piros kabátja vállára. Az asszony egy pillanattal

később megcsóválta a fejét, mintha vizet akarna kirázni a füléből,

aztán előrelépett, hogy ismét beálljon az ernyő alá. Apu jóval előttük

járt, már a tömegen furakodott át, fekete kabátja eltűnt szem elől.

– Londonban is jó sok múzeum van – mondta Anyu, átkarolta

Lucy derekát, és így, együtt siettek Apu után, miközben az eső

függönyt vont köréjük.

20

PORTLANDBEN OWEN ÁLMODOTT.

Az eső hangosan verte a motel vékony tetejét, és a fiú felriadt,

lelki szemeivel még mindig az édesanyját látva. A vekkerért nyúlt,

megfordította, hogy a vörös számok felé világítsanak. Hajnali 5:43

volt, a barna függönyökön halvány, friss fény derengett át.

A szomszéd ágyban fekvő apja még aludt, halkan szuszogott.

Owen alkarra támaszkodott, felzaklatta az álma, amelyben anyukája

teletűzködte a piros Honda tetejét műanyag csillagokkal, de azok

sorban lehullottak, és szétszóródtak a szélben, ahogy a fiú meg az

apja elhajtottak Anyától.

Owen felült, a padlóra tette a lábát, és a szemét dörgölte. Lent a

földön Bartleby mozgolódott a cipősdobozban. A fiú felkelt, felhúzta

az edzőcipőjét, fogott egy melegítőfelsőt, majd kinyitotta a folyosóra

nyíló ajtót, és halk kattanással csukta be maga után. Az egyforma

ajtók tucatjaival teli folyosó végén volt egy kis terasz

cigarettacsikkekkel teleszórva. Owen kiment a teraszra, leült a

szélén, így a feje védve volt az esőtől, még ha az edzőcipője orra

hamar át is ázott. Nem bánta; jólesett neki a hűvös levegő, az eső

szaga pedig a reggelt idézte.

A terasz kék szemetesek tömkelegére nézett, amiket tessék-lássék

toltak össze a parkoló szélén. Ám mögöttük és a fák koronája fölött,

Owen látta a hegyeket. Ahogy világosodott körülöttük az ég, úgy

váltak egyre tisztábbakká a körvonalaik, akár egy élesedő fénykép.

Owen előrehajolt, lecsippentett egy kilógó szálat a cipőjéről, akkorát

sóhajtott, mintha az már napok óta kikívánkozott volna belőle.

Nem régóta voltak itt. Ezúttal nem béreltek lakást. Iskolát sem

kerestek. Mostanra teljesen gyakorlottak lettek. Ügyeltek, nehogy

kötődjenek ahhoz a helyhez, ahová útjuk éppen sodorta őket. Nem

adtak időt maguknak, hogy elképzeljék ott az életüket, tervezgessék a

jövőjüket. Nem alakítottak ki szokásokat. Senkivel sem kerültek túl

közeli ismeretségbe.

Sosem álltak meg teljesen.

Végül pár héttel rövidebb ideig maradtak San Franciscóban, mint

Tahoe-ban. Rögtön szilveszter után Apa ideiglenes állást kapott egy

irodaszeres cégnél Oaklandben, ahol leginkább hívásokat továbbított

és végtelen hosszú táblázatokba rögzített számokat. De amikor ez a

megbízás egy hónappal később véget ért, nem akadt helyette más, és

nemsokára ideje volt megint továbbállniuk. Így hát most úton voltak

az esős Seattle-be, ahol halványan felderengett egy rendes építőipari

állás lehetősége. De útközben úgy döntöttek, megállnak három napra

Portlandben, hátha akad itt valami meló. Mert a gondolat, hogy

elmenjenek egészen Seattle-ig, aztán dugába dőljön az ottani munka,

szinte elviselhetetlen volt.

Apa ragaszkodott hozzá, hogy várják meg Owen tavaszi szünetét,

csak akkor induljanak útnak. Úgy egy egész hetük lesz kitalálni, mi

legyen, anélkül, hogy a fiú túl sokat mulasztana az iskolában.

Owennek nem volt szíve megmondani neki, hogy nem minden

iskolakörzetben van ugyanakkor a szünet, így mire kikötnek valahol,

az ottani suliban talán már megkezdődött a tanítás. De úgysem

számított. Mindketten tudták, hogy könnyen elballaghat. Nem ez volt

a lényeg. Azon volt a hangsúly, hogy találjanak egy ballagást, amin

részt tud venni.

– Engem ez nem érdekel – mondta Owen. – Hidegen hagy a sapka

és a talár, meg a bizonyítvány átvételének cirkusza. Úgyse jelent

semmit az egész.

– Szimbolikus – makacskodott Apa. – Fontos pillanat.

Amit nem mondott ki, bár mindketten tudtak, az volt, hogy Owen

anyukája imádta volna a ballagást: a sapkát meg a talárt, az

átvonulást a színpadon, az összecsavart bizonyítványt, az egész

felhajtást. Owen tudta, hogy Anya az első sorban ült volna. Ő tapsolt

volna a leghangosabban.

És a fiúnak semmi kedve nem volt részt venni egy olyan

ünnepségen, amelyen az édesanyja nem lehet ott.

Ezt biztosan tudta. A többit kicsit nehezebb volt most rögtön

kiokoskodni. Honnan tudhatta volna, mit tartogat a jövő év, amikor

még a jövő hétről sem tudott semmit? Előbb-utóbb csak találnak

majd egy várost, abban a városban találnak majd egy lakhelyet, az új

lakhelyük közelében pedig találnak majd iskolát. Owen megint új

barátságokat fog kötni, amelyek nem tartanak majd sokáig, és olyan

órákra fog járni, ahol mindenre tudja a választ, és végezetül jön majd

a ballagás, amelyen semmi kedve részt venni.

De hogy mi lesz azután? Fogalma sem volt. Heteken belül hat

választ kap majd a hat kérdésre, amiket kiküldött a nagyvilágba,

egyetemi jelentkezések formájában. E-mailje fog jönni, benne egy

linkkel, hogy megtudja az eredményt, és ezzel egy időben hat

különböző boríték érkezik majd a pennsylvaniai házhoz, ami még

mindig hóval beborítva, üresen áll, a kertben lévő ELADÓ tábla

valószínűleg már rozsdásodni kezdett. Az egyik szomszédjuk el

szokta küldeni a postájukat, valahányszor elég hosszú ideig maradtak

valahol, hogy megkapják, és remélhetőleg addigra már kicsit

biztosabb címük lesz. Bár egyelőre Owen nem is volt biztos benne,

hogy számít mindez. A jövőjét nem egy kattintás vagy egy boríték

vastagsága fogja meghatározni. Minden attól függ, mikor kap állást

az apja, és hogy végül hol telepszenek le; nem a csoportlétszám, a

kollégium vagy a menzai kaja lesz a döntő, hanem az, hány nap telik

el anélkül, hogy az apja elővenné az utolsó cigarettát a dobozból,

mikor jön el az a pillanat, amikor képes anélkül hallgatni egy

bizonyos dalt a rádióban, hogy könnybe lábadna a szeme, és

szorosabban markolná a kormányt.

Jövőre Owen talán Portlandben, Seattle-ben, San Franciscóban

vagy San Diegóban lesz. Talán az apjával lesz valami lerobbant

lakásban, vagy talán még mindig úton, vagy esetleg egy egyetemi

előadóteremben fog ülni. Itt, ebben a parkolóban, az eső függönye

mögött fogalma sem lehetett, hogy alakul majd.

Csak azt tudta: holnap megint beszállnak majd a piros Hondába.

Felváltva választanak rádióállomást; ha megéheznek, megállnak

hamburgert enni; a zsíros papírt a padlóra hajítják, bár mindketten

tudják, hogy ez Anyát az őrületbe kergette volna. Élvezték láthatatlan

bosszúságát, mintha ez bizonyította volna, hogy még mindig velük

van. Mire megérkeznek Seattle-be, már nagyon rájuk fog férni a

zuhanyzás meg az alvás, aztán nekilátnak majd ugyanannak a

fárasztó keresgélésnek, hogy munkát, sulit meg lakást találjanak:

igyekeznek megtalálni a különböző darabkákat, amikből valahogy

összeáll egy élet.

De a fiú most maga mögött hagyta az esőáztatta hegyeket és a

hideg parkolót, visszament a néma folyosón a szobájukba. Ahogy

lábujjhegyen elosont alvó apja mellett – a takaró alól csak a férfi

szalmaszőke haja, a feje búbja látszott ki –, Owen nem gondolt a

holnapra. Nem gondolt az egyetemi felvételi értesítőkre, sem a

ballagásra, még Seattle-re sem. Most az egyszer, ahogy lerúgta

átázott edzőcipőjét, és magára húzta a durva takarót, egyszerűen csak

megkönnyebbült, hogy itt lehet, ebben a pillanatban, mindössze az

apja meg egy teknős társaságában, furcsa és lassú triót alkotva, ebben

a sivár, színtelen motelszobában, amit átmenetileg otthonnak

nevezhet.

21

RÓMÁBAN LUCY OLVASOTT.

Március végéhez képest szokatlanul meleg volt, a nap a lány

csupasz vállát sütötte. A szülei vásárolni mentek, magára hagyták

Lucyt a Spanyol lépcsőn a könyvével (a Július Caesart olvasta, mert

ugyebár ha Rómában vagy…), és megígérték, hogy egy óra múlva

jönnek. De a lány nem siettette őket; akár egész nap el tudott volna

üldögélni itt.

Amikor egy árnyék hullott rá, felnézett, és egy fekete, lenyalt hajú

férfit pillantott meg, aki egy kosár virággal a karján mosolygott rá.

– Kér rózsa a bella signorina? – kérdezte erős akcentussal, és

próbált Lucy kezébe nyomni egy szál virágot, de a lány a fejét rázta,

és ismét a kötet fölé hajolt. A férfi korábban már megpróbálta eladni

neki ugyanezt a virágot. Ami azt illeti, az elmúlt hat napban, mióta

Olaszországban voltak – először jött Firenze, aztán a Cinque Térre,

majd Siena és végül Róma, így Lucy egész tavaszi szünetét gyönyörű

műalkotások, lélegzetelállító épületek, döbbenetes szirtek meg

tengerpartok töltötték ki, valamint pizza, tészta és még egy kis bor is

–, már legalább két tucat árus kínálta virággal. Letették az asztalra az

étteremben, megpróbálták menet közben a táskájába csempészni,

igyekeztek sarokba szorítani a tereken, aztán pár eurót követelni. Az

édesapja a legelső napon vett pár rózsát Lucynak meg anyunak, és ők

a hajukba tűzték a virágot, elbűvölte őket a dolog újszerűsége. De

hamarosan rájöttek, hogy az árusok mindenütt jelen vannak,

teljességgel lehetetlen elkerülni őket, nemcsak virágot kínálnak,

hanem napszemüveget, pénztárcát, zászlót és kitűzőket, sőt, még kis

üveg olívaolajat is. Olaszország utcái egyetlen hatalmas piacnak

tűntek.

Folytatta az olvasást. Tavaly már tanulták a darabot irodalomból,

és bár az osztálytársai unalmasnak találták, Lucyt lebilincselte a

római történelemből vett politikai dráma. De valahogy más volt az

eseményekről itt olvasni, ahol megtörténtek, több ezer évvel ezelőtt.

A lány egyre inkább megértette, hogy a könyvek tényleg képesek

gondolatban teljesen máshova repíteni az embert; viszont ez nem

ugyanaz, mint személyesen ellátogatni az adott helyre.

Néhány perccel később ismét megzavarták, és Lucy bosszús

képpel nézett föl. Ám meglepetten látta, hogy ezúttal egy öregember

áll előtte, görnyedt és ráncos bácsi, akinek mosolygáskor kilátszott

maradék néhány foga.

– Kér egy ilyen, bellissima? – kérdezte a bácsi, és kinyitott egy

dobozt teli egyszerű fehér képeslapokkal, mindegyiken kézzel

rajzolva egy-egy híres római látnivaló: a Colosseum, a Pantheon, a

Trevi-kút, a Szent Péter-bazilika. Még a lépcső is, ahol a lány éppen

ült.

Miután Lucy megcsóválta a fejét, a bácsi a homlokát ráncolta,

még jobban felé tolta a dobozt.

– Nincs fiú, amore, aki kap? – kérdezte, megemelve ősz

szemöldökét, de Lucy ismét csak a fejét rázta.

– Sajnálom, grazie – motyogta, és az öregember vállat vonva

becsukta a dobozt, majd elcsoszogott megkeresni a következő

lehetséges vevőt.

Lucy egy hosszú percig csak ült ott, a nyüzsgő teret nézte, még

mindig látta lelki szemei előtt a bácsi rajzait. Aztán ismét kinyitotta a

könyvét.

A képeslapok gyönyörűek voltak.

De nem volt hova küldenie őket.

22

TACOMÁBAN OWEN VÁRT.

Éppen ő vezetett, amikor a kocsi rémes, kalapáló hangot kezdett

adni, fémes, makacs zörejt. Apa körülbelül egy órával azelőtt

elszunyókált, de a zajra felriadt, zavartan nézett körül.

– Húzódj le! – krákogta az út szélére mutatva, ahol egy kaviccsal

felszórt, rövid lehajtó vezetett a kilátóhoz, ahonnan a turisták

lefotózhatták a Rainier-hegyet, a látóhatárt uraló hatalmas

sziklacsúcsot.

Owen elfordította a kormányt, és a leállósáv felé tartott, amikor az

autó még egy utolsó, haldokló nyögést hallatott, majd megtorpant,

farával még mindig az országúton. Kettőjüknek kellett letolniuk az

útról, miközben dudálva húztak el mellettük a kocsik.

Most együtt ültek a motorháztetőn, az autómentőre vártak,

megosztoztak egy zacskó perecén, és a lila, hósapkás hegyet nézték.

– Mi lesz, ha végleg kipurcant? – kérdezte Owen ujjaival dobolva

a piros festéken, amit vastag réteg por és kosz vont be.

– Majd feltámad.

Owen elnevette magát.

– Nagyon optimista vagy.

– Jó sok kilométert lehúzott már – felelte Apa mosolyogva. – De

ha tényleg meg kell szabadulnunk tőle, majd kitalálunk valamit.

– Most igencsak alkalmas lenne, hogy telefonáljanak a ház

ügyében.

Most az apja nevette el magát. Farmerja zsebéhez nyúlt, amiből

kidudorodott a telefon, és megpaskolta.

– Tuti, hogy bármelyik percben hívhatnak.

– Egy centet se engedünk az árból.

Apa bólintott.

– Egy centet se.

– Aztán veszünk egy óriási házat Seattle-ben – folytatta Owen. –

Talán a vízparton.

– Naná – helyeselt Apa. – Legalább négy szobával.

– Még Bartlebynek is lehet saját szobája.

– Ha szeretné, akár saját szárnya is lehet.

– Valószínűleg nem óhajt szárnyat – felelte Owen, és Apa

komolyan bólintott. Egy darabig hallgattak. A szél megzörgette a

fákat, fenyőillatot hozott magával, és egy madárraj körözött felettük.

Owen figyelte, ahogy csapkodtak a szárnyukkal, egyként mozogtak,

fekete pöttyök csillagképeként a felhőtlen égen. Ahogy irányt

váltottak, észrevette, hogy egy madár lemaradt, és hosszú ideig

követte szemmel. Észre sem vette, hogy lélegzet-visszafojtva vár,

amíg Apa ismét meg nem szólalt.

– Ugye tudod, hogy nem lesz baj? – kérdezte, és Owen bólintott,

továbbra is a madarat figyelve.

– Igen – felelte. – Tudom.

23

LONDONBAN LUCY SÍRT.

A világon semmi oka nem volt sírni, legalábbis egyelőre. Csak

most érkeztek meg. Még nem látta sem a környéket, sem az iskoláját.

Még a házat sem látta belülről. Mégis, amint lefékezett a taxijuk a

szinte eldugott utcácskában álló, kis téglaház élénksárga ajtaja előtt,

Lucynak könnybe lábadt a szeme.

– Mi a baj? – kérdezte Apu miután a taxi elhajtott, és ott álltak

hárman az ajtó előtt a bőröndjeikkel. A többi holmijukat

ideszállították nekik, míg ők Olaszországban voltak, minden odabent

várt rájuk.

– Hiányzik neki Skócia – mondta Anyu, éles pillantást vetve a

férjére.

– Alig voltunk ott – felelte Apu a kulccsal vacakolva. – Akkor

már inkább New York hiányozhat neki.

– Az embernek egyszerre két hely miatt is lehet honvágya – szólt

Anyu dühösen, de végre elfordult a kulcs, Apu vállal belökte a sárga

ajtót, és a két felnőtt besietett a házba, szinte megszédítette őket,

hogy ismét egy új hely, új otthon, új kezdet vár rájuk. És nem ám

akármilyen hely, hanem London, ami számukra mindig is az igazi

otthont jelentette.

Lucy viszont még egy percig ácsorgott a küszöbön, még mindig

könnyes szemmel, és tűnődött, vajon miért van honvágya. Talán

New York hiányzott neki, vagy talán Edinburgh. Esetleg valóban

mindkettő.

Vagy talán – talán – nem is valamilyen hely miatt volt honvágya.

24

SEATTLE-BEN OWEN NEVETETT.

Amikor meglátta a helyet, ahol hamarosan lakni fognak, nem bírta

megállni. Kis faház volt a város szélén, de inkább tűnt kerti

szerszámos kamrának vagy apró pajtának a maga viharvert, piros

falaival és megereszkedett ablakaival.

– Csak ki kell pofozni kicsit – mondta apa sugárzó mosollyal.

Képtelenség volt lelohasztani a lelkesedését. Megkapta a munkát,

amiért idejött; része lesz a brigádnak, amely egy hatalmas régi

raktárát fog felújítani a belvárosban, több száz jutányos árú lakássá

alakítva át az épületet. Miután a maradék pénzüket a kocsi

megjavíttatására költötték, két éjszaka ágynak is használták, egy

Starbucks parkolójában aludtak, a lehajtott üléseken. De mostanra az

apja előleget kapott az első fizetéséből, és kiderült, hogy a brigád

egyik tagja ki akarja adni ezt az ingatlant, így végre megint volt

házuk. Vagy legalábbis valami olyasmi.

– Jó móka lesz – jelentette ki Apa, hátba veregetve Owent. – Azt

kezdünk vele, amit csak akarunk.

A ház előtt kis gyep volt, körülötte elszórtan egy-egy fa, mögötte

pedig kert. A kis, dobozszerű házat tornác futotta körbe. Ahogy

Owen a házat nézte, az a határozott érzése támadt, hogy akár

tudatosan, akár nem, apja egész idő alatt pontosan ezt kereste.

Hosszú hónapok vándorlása után úgy érezte, végre célba értek.

– Jobb, mint a kocsi, mi? – kérdezte Apa nyilvánvaló

büszkeséggel. – És össze sem lehet hasonlítani azzal az alagsori

lakással.

Owen bólintott, és eltűnődött, vajon hogy nézhetnek ki itt a

csillagok. Eszébe jutott a ragyogásuk az elsötétedett város fölött azon

a bizonyos estén, amikor ő meg Lucy a tetőn álltak, távol

mindenkitől és mindentől.

Mióta kiszálltak a kocsiból, a hóna alatt szorongatta a

cipősdobozt, de most lehajolt, és kiengedte Bartlebyt a fűre.

Figyelték apjával, ahogy a kis teknős elmászott a tornác lépcsőjéig.

Hajlamos volt mindennek nekimenni, így egyiküket sem lepte meg,

hogy amint nekikoccant a fának, rögtön a földre huppant apró

házikója, és mindene eltűnt, azonnal berántotta a teknőjébe a fejét

meg négy pici lábát. Owen már ezerszer látta, amint ezt csinálja, de

még mindig elámult rajta, csodálta ezt a védettséget, Bartleby

képességét, hogy bármikor el tud bújni a világ elől, a saját kis

kuckójába.

– Biztos jó lehet – szólt az apja. – Hogy mindig így kéznél van a

háza.

– Tulajdonképpen nem is nagyon különbözik tőlünk – felelte

Owen a kocsira mutatva. – Nekünk is végig kéznél volt az otthonunk.

Egy pillanatig mindketten hallgattak, majd Apa lassan

elmosolyodott.

– Az már a múlté – mondta, azzal bementek a házba.

25

A SÁRGA AJTAJÚ HÁZBAN LUCY KINYITOTT EGY ÚJSÁGOT.

Azonnal észrevett egy San Franciscóról szóló cikket.

– Tudtad, hogy a San Francisco-öbölben tizenegy különféle

cápafaj él? – kérdezte az anyukáját, aki megemelte a szemöldökét.

– Lenyűgöző – felelte.

26

A PIROS FALÚ, MÁLLÓ FESTÉKŰ HÁZBAN Owen egy magazint

lapozgatott.

Megakadt a szeme a Skócia szón, és elolvasta a szöveget.

– Tudtad, hogy az Edinburghtól északra lévő folyótorkolatot úgy

hívják: Firth of Forth? – kérdezte az apjától, aki furcsán nézett rá.

– Nagyon érdekes – felelte.

27

A BUSZRA VÁRVA LUCY ÁLMODOZOTT.

Hegyekre, jó tágas terekre és autózásra gondolt.

De igazából New Yorkon járt az esze.

28

EGY KÁVÉZÓBAN ÁLLVA OWEN ELTŰNŐDÖTT.

Várakra, jó magas dombokra és teázásra gondolt.

De igazából azon a liften járt az esze.

29

AZ ISKOLÁBAN LUCY NÉMÁN ült a padjában, ami nyugatra nézett.

30

KÉT TANÓRA KÖZÖTT OWEN megtorpant egy pillanatra kelet felé

fordulva.

31

AZNAP ESTE AZ ÁGYBAN LUCY BELÉLEGZETT.

32

AZNAP DÉLUTÁN A KOCSIBAN OWEN KILÉLEGZETT.

33

LONDONBAN LUCY OWENRE GONDOLT.

34

A MESSZI SEATLLE-BEN OWEN LUCYRA GONDOLT.

4. rész Valahol

35

LONDONBAN, EGY BORÚS SZOMBAT REGGELEN – amit egy borús

péntek előzött meg, azt pedig egy borús csütörtök – Lucy az új házuk

konyhájában ült, és figyelte, ahogy az anyukája teát főz.

– Egész évben ilyen az idő? – kérdezte, homlokráncolva pillantva

az ablakra, amin át csakis a szürkés ég látszott. Csak két hete éltek a

városban, de Lucy már majdnem el is felejtette, milyen a napsütés; itt

minden nyirkos és nedves volt, a levegő pedig olyan csípősnek

érződött, hogy sokkal inkább illett volna télhez, mint most a

tavaszhoz.

Anyu bólintott, és az asztalhoz vitt két bögrét.

– Gyerekként igazából észre sem vettem. De miután annyi évig

máshol éltem, bevallom, kissé nyomasztónak találom. – Elhallgatott,

nagyot kortyolt a teájából. Csak ketten voltak, ahogy manapság

általában. – Próbáltam meggyőzni apádat, hogy ideje kicsit

elruccannunk melegebb éghajlatra, de túlságosan lefoglalja

mostanában a munka. – A sütő órájára nézett. – Úgy tűnik, még

szombat reggel is.

Igaza volt. Apu még a szokásosnál is többet dolgozott, mióta

Londonba érkeztek, de Lucy nem bánta. Így a szüleinek kevesebb

ideje maradt nélküle utazgatni, vagyis Anyu sokkal többet volt

otthon. Az viszont mindenkit meglepett, legjobban magát Lucyt,

hogy a lány még azt sem bánta, amikor kiderült, mégsem New

Yorkban töltik a nyarat. Apu nem bírt elég szabadságot kivenni,

hogy értelme legyen elutaznia, Anyunak pedig semmi kedve nem

volt visszamenni, ráadásul mindenki legnagyobb örömére Lucy

bátyjainak sikerült Londonban találniuk gyakornoki állást, így évek

óta először az egész család együtt lesz majd itt. Es Lucynak ez

tökéletesen megfelelt. Néha hiányzott neki New York – hiszen

teljesen megszokta, alaposan kiismerte –, de igazából már semmi

sem kötötte oda.

Anyu még mindig arról beszélt, hogy elmenekülne a monoton

londoni időjárás elől.

– Mondtam apádnak, hogy Athénba kéne mennünk a hétvégére,

de állítólag most nem tud elszabadulni, még pár napra sem.

– Görögország – mormolta Lucy, a bögrén melengetve a kezét. –

Jól hangzik.

– Ugye?

– De nem olyan jól, mint Párizs.

Anyu felnézett, a homlokát ráncolta.

– Párizs?

– Mindig is el akartam jutni oda – vont vállat Lucy. – Nem tudom,

miért. Egyszerűen csak vonzza az embert, nem?

– De – felelte Anyu, és kíváncsi arckifejezéssel nézte a lányát. –

Boldogan elvittelek volna. Miért nem kérdezted soha?

Lucy összevonta a szemöldökét.

– Mit?

– Hogy velünk jöhetsz-e.

– Azért… – kezdte Lucy, és keresgélte a szavakat. Egyszeriben

úgy érezte, nincs felkészülve erre a beszélgetésre. – Mert az utazás

mindig is a kettőtök szokása volt.

Anyu tekintete ellágyult.

– Nem szerettük volna megzavarni az életeteket – magyarázta. –

Nem akartunk örökké elrángatni titeket a suliból, csak azért, hogy

utazgathassunk. Nem lett volna valami praktikus, felelőtlenség

viszont annál inkább. – Amikor meglátta, milyen képet vág Lucy,

elnevette magát. – Tisztában vagyok vele, hogy ez most kissé

képmutatóan hangzik, figyelembe véve az elmúlt időszakot. De

komolyan mondom, igazából nem is gondoltuk, hogy élveznétek az

üzleti útjainkat. Elvégre is nem épp a Disneylandbe jártunk, ugyebár.

– Tudom – mondta a lány. – És mi az agyatokra mentünk volna.

– Az lehetetlen – felelte Anyu, és a szája sarka felfelé görbült, de

csak halvány mosoly villant az arcán, mielőtt elkomolyodott a képe,

Lucyéhoz hasonlóan. Kinyújtotta a karját, és megpaskolta a lánya

kezét. – De édesem, bár tudtam volna! Bárcsak megkérdezted volna,

nem jöhetsz-e velünk!

– Mi, csak így? – nézett a szemébe Lucy. – Ilyen egyszerűen?

Anyu úgy mosolyodott el, hogy a lány már nem is tudta, biztosan

ugyanarról beszélnek-e.

– Talán igen – felelte megszorítva Lucy kezét. – Addig nem

tudhatod a választ, amíg fel nem teszed a kérdést.

Így hát feltette a kérdést.

Egy héttel később, egy újabb borús szombat reggel Apu búcsút

intett nekik az ajtóból, ahogy a lány és az édesanyja beszálltak egy

fekete taxiba. A St. Pancras pályaudvaron, a hatalmas üvegkupola

alatt felszálltak a vonatra, ami kivitte őket Londonból, át a La

Manche csatorna alatt, és néhány órával később ki is gördültek a

francia vidék vakító napsütésébe. Miután megérkeztek a Gare du

Nord-ra, és Lucy leszállt a vonatról, az első gondolata az volt: Végre!

Ennek semmi köze nem volt az út hosszához, csakis az idáig vezető

évekhez.

Anyu a vonaton listát írt a kedvenc párizsi látnivalóiról, taxival a

szállodába menet pedig Lucy tollal a kezében végigolvasta, és a

felsoroltak felét kihúzta.

– Múzeumról szó se lehet – jelentette ki. – Se idegenvezetőről. Se

sorbaállásról.

Anyukája megemelte a szemöldökét.

– Akkor mit akarsz csinálni?

– Csak sétálni.

– Meg enni, remélem.

Lucy elvigyorodott.

– Meg enni.

Úgyhogy nekivágtak a kígyózó utcáknak a felhős, szürke ég alatt.

A szél időnként irányt váltott, és a nap vakító fénnyel tört át a

felhőkön, reflektorfénybe vonva a város számtalan látnivalóját, így

Lucy akaratlanul is úgy érezte, Párizs direkt neki mutogatja magát.

Ilyen sok mindent nem is lehetett egyszerre szemügyre venni,

ahogy átsétáltak a Pigalle-on, és felmentek a Montmartre-ra,

amelynek tetején a Sacré Coeur fehér kupolája magasodott. Bejárták

a macskaköves, dimbes-dombos utcákat, ahol egymás mellett

sorakoztak a trüffelt és vastag vekniket árusító kis boltok, meg a

zsúfolásig teli kávézók, ahonnan az italukat kortyolgató vendégek

békésen figyelték az elhaladókat. Végül a dombtetőn nekidőltek a

korlátnak, és nézték az alattuk elterülő várost, az Eiffel-torony

csillogott-villogott a napfényben.

Később, ahogy a Notre-Dame felé sétáltak, Lucynak eszébe jutott

Owen, ahogy manapság sokszor, meg a tetőn folytatott beszélgetésük

hosszú hónapokkal azelőtt. A metrón lehunyta a szemét, és próbálta

elképzelni a rézcsillagot az óriási székesegyház lábánál, de egyre

csak egy másik csillagot látott: a csálé krétavonalakat a tető fekete

felszínén.

Amikor végre megpillantották a székesegyházat, Lucy levegő után

kapkodott, aztán elfelejtett kilélegezni. A felhők feloszlottak, s a

napsütésben az épület még gyönyörűbb volt, mint a lány valaha is

képzelte, hatalmas és fenséges, ugyanakkor finoman, hihetetlenül

aprólékosan kidolgozott. Az óriási bolthajtások, az ívelt ablakok, a

bámuló vízköpők; Lucy hátrahajtott fejjel, kalapáló szívvel csodálta a

grandiózus látványt.

– Azt hinné az ember, hogy New Yorkot megszokva ez már nem

is tűnik olyan nagynak – szólt Anyu halkan a templomra hunyorítva.

– Hiszen ott éltünk a felhőkarcolók között. De ez mindennél

nagyobb. Valahányszor látom, mindig lenyűgöz.

Előkotorta a táskájából a fényképezőgépét, vacakolt a

beállításokkal, majd tett hátra néhány lépést, próbálta egyetlen fotón

megörökíteni az egész székesegyházat.

– Mindjárt jövök! – mondta Lucy, majd elindult a galambok és

emberek, padok és fák, sorban álló turisták és térképeket kínáló

árusok között, míg be nem ért a tömeg sűrűjébe, a hatalmas kapu

közelébe. Mindössze néhány méterre megpillantotta a kopott

rézcsillagot egy kör közepén, körülötte a „Point zéró” szavakkal.

Ha az ember felnézett a székesegyházra, ahogy a legtöbben, a

földön lévő csillag könnyen elkerülhette a figyelmét. De Lucy

pontosan tudta, hol keresse. Amint odaért hozzá, hezitált, de csak egy

pillanatra, aztán ráállt a csillagra: lassan, óvatosan, mintha az

ismeretlenbe lépne.

Nem gondolta volna, hogy állt már valaha is bárminek pontosan a

közepén, de most biztosan Párizs középpontjában helyezkedett el.

Elhúzott fölötte egy repülőgép, és a székesegyház ereszéről néhány

galamb figyelte őt, a vízköpőkkel együtt. De más ügyet sem vetett rá.

Senki sem figyelt Lucyra, amikor lehunyta a szemét, és kívánt

valamit.

Amikor édesanyja rátalált, a lány még mindig a csillagon állt,

amire az asszony csak egy futó pillantást vetett, majd el is fordult,

nyilvánvalóan fogalma sem volt a jelentőségéről. Lucy kicsit büszke

volt rá, hogy ezek szerint tud valamit erről a városról, amit az

anyukája nem. A cipője körül futó vonalakat nézte. Kis kör volt, de

csak az övé.

– Biztos, hogy nem akarsz bemenni? – kérdezte Anyu, az épület

egész hosszában elnyúló sor felé biccentve. Lucy megcsóválta a

fejét, és óvatosan lelépett a csillagról. Inkább megkerülték a

templomot, megcsodálták a Szajna elágazására néző vékony

oszlopait. Hidakon keltek át, kis szigeteket jártak be lassú

zarándokútjukon, és amikor elértek a folyó túlsó partjára, betértek

egy pici könyvesboltba, teli papír-, bőr- és porszagot árasztó,

roskadozó polcokkal, ahol Lucy megvette A kis herceg vékony

kötetét.

Odakint egy férfi vízfestményeket árult a folyóparton, és Anyu

végignézte őket. Kicsik, de pompásak voltak, különféle szögekből és

az összes létező időjárásban ábrázolták a Notre-Dame-ot: szürke

vagy épp kék ég alatt, esőben, hóban és napsütésben.

– Ez csodaszép – mutatta az egyiket Anyu Lucynak, aki a

közelben álldogált, és máris olvasni kezdte új könyvét. A festményen

a székesegyház olyan erős napsütésben ragyogott, mint ami most

sugárzott rájuk, minden egy árnyalattal jobban tündökölt tőle a

reálisnál.

– Arról mágnes is van – mondta az árus, és a kis asztala alatti

dobozért nyúlt. – Meg képeslap.

Lucy a könyvét bámulva megdermedt.

– Mit gondolsz, Lucy? – kérdezte Anyu kissé feszült hangon. –

Nem akarsz képeslapot küldeni valakinek?

Amikor a lány végül felemelte a fejét, meglepetten látta a halvány

reményt édesanyja fürkész szemében, és azonnal megértette, mi a

helyzet.

Az anyukája tudott Owenről.

Nemcsak a képeslapokról, hanem minden másról is. Biztosan

tudta, valójában kivel ment vacsorázni azon a San Franciscó-i estén.

Nyilván megértette, miért volt Lucy annyira magába roskadva

Napában. Biztos a konyhából hallgatózott, miközben a lány búcsút

mondott Liamnek Edinburghban, és biztos megértette, mi volt a

szakítás igazi oka. Nyilván mindent tudott; ha a pontos részleteket

nem is, legalább a lényeget.

És hosszú idő óta most először Lucy nem érezte magát teljesen

egyedül.

A festő még mindig feléjük tartotta a képeslapot, keze kicsit

remegett, és Lucy szeme könnybe lábadt, ahogy odanyúlt érte.

– Addig nem tudhatod a választ, amíg fel nem teszed a kérdést –

szólt Anyu mosolyogva, de Lucy még mindig a férfit nézte.

– Köszönöm – mondta, ahogy elvette tőle a képeslapot, bár ez

igazából az anyjának szólt; Lucy biztos volt benne, hogy Anyu erre

is rájön magától.

Másnap, miközben a Szajna bal partján sétálgattak, és felfedezték

a környéket, Lucy végig csak A kis herceg közepébe dugott

képeslapra gondolt. Aznap este, hazafelé vonatozva, édesanyja a

mellette lévő ülésen szunyókált, míg Lucy a tolla végét rágcsálta, a

képeslap hátán lévő üres helyet bámulta. Csak akkor írt végre

valamit, miután késő este hazaértek, a legegyszerűbb és legigazabb

gondolatát vetette papírra: Bárcsak itt lehetnél!

Nem volt meg neki a fiú San Franciscó-i címe. Azt sem tudta, ott

lakik-e még egyáltalán. Lehet, hogy visszament az apjával Tahoe-ba,

vagy talán egész máshova költöztek. Az lett volna logikus, ha e-mailt

ír neki, de mégis hogyan kérhette volna el a címét, meg sem említve

mindazt, ami a vitájuk óta járt az eszében, mint például „Szia” és

„Ne haragudj” és „Nem gondoltam komolyan” és „Hiányzol” és

„Miért nem csókoltál meg?”. Az e-mail túlzottan gyors volt, és azt a

tudatot, hogy miután ő elküldi a levelét, Owen csupán percekkel

később megnyithatja, aztán úgy dönthet, nem válaszol rá – vagy ami

még rosszabb, egyenesen ki is törli –, Lucy szinte elviselhetetlennek

találta.

Sokkal szívesebben bocsátott volna lassú útra egy képeslapot,

hogy aztán remélje a legjobbakat.

Így hát másnap iskola után leült a konyhapulthoz, és felhívta régi

New York-i bérházuk központi számát. Ahogy hallgatta, amint

kicsöng, elképzelte a portáspultot az előcsarnokban, és úrrá lett rajta

a honvágy. Lehunyta a szemét, várta, hogy valaki felvegye a telefont,

és amikor megtörtént, azonnal felismerte az illető hangját.

– George! – kiáltotta, és a vonal végén rövidke csend támadt.

– Ööö…

– Lucy vagyok – magyarázta a lány gyorsan. – Lucy Patterson.

– Lucy! – zengte a portás. – Hogy vagy, kislány?

Elmosolyodott.

– Jól – felelte. – Most Londonban élünk. Hiányoztok, fiúk.

– Te is hiányzol nekünk – mondta a portás. – Nélkületek nem

ugyanaz ez a ház. Nem jöttök esetleg haza a nyárra? Esetleg a

bátyáid?

– Nem hinném – válaszolta Lucy. – Ami azt illeti, úgy néz ki,

hogy mind itt leszünk a nyáron, Londonban.

– Hát, az biztos remek lesz – mondta George. – Nem gyakran

vagytok mind az öten egy helyen.

Lucy mosolygott.

– Tudom – felelte. – Kész őrület, mi?

– Na, és mondd – szólt a férfi –, csak azért hívsz, mert nem akarsz

lemaradni az itteni pletykákról? Mert van pár remek sztorim…

– Abban biztos vagyok – nevetett Lucy. – De szerintem apám

szívrohamot kapna a telefonszámlától, ha csak a felét is elmesélnéd.

Igazából azért telefonálok, mert szeretnék kérni egy szívességet.

Nem hagyták meg véletlenül a címüket Buckley-ék?

Rövid csend támadt.

– A volt házfelügyelő címe kéne?

Lucy bólintott, bár George nem láthatta.

– Aha.

– Meg se kérdezem, miért – közölte a portás. – Ezt nevezem én

pletykának…

– Ne már, George!

– Jól van na – mondta a férfi, és hallani lehetett, ahogy pötyög a

billentyűzeten. – Van itt egy pennsylvaniai cím.

Lucy pislogott.

– Tényleg? Ezek szerint még nem adták el a házat.

– Nem tudom. Én csak ezzel a címmel szolgálhatok. Mondjam?

– Igen – felelte Lucy. – Pillanat, keresek egy tollat.

Ahogy a telefon alatti fiókban kotorászott, Lucy a másik

lehetőségre gondolt. Hogy Owenék már találtak vevőt, csak nem

értesítették a New York-i bérházat az új címükről. Végül is több mint

hat hónap telt el, mióta elköltöztek, és valószínűleg nem igazán

kapnak már oda postát. A lány a pulton heverő képeslapra nézett,

hirtelen elcsüggedt. A lap talán soha nem fog eljutni Owenhez, aki

mostanra már bárhol lehet. Talán nem is érdemes megpróbálni.

De ekkor George megköszörülte a torkát a vonal túlsó végén.

– Mehet? – kérdezte, épp abban a pillanatban, hogy Lucy ujjai egy

ceruzához értek a fiókban. Mély levegőt vett, és a papír fölé tartotta a

cerkát.

– Mehet – felelte.

36

EGY AUTÓÚT SOSEM TELJESEN NÉMA. Mindig van valami zaj – az

ablaktörlő halk susogása, a kerekek surrogása, a motor duruzsolása –,

ami megtöri a csendet. De itt, most, valahol Pennsylvania szívében,

az apja által vezetett, túlságosan kicsi bérelt autóban olyan tökéletes

csend honolt, amit Owen még sosem tapasztalt.

Amikor nyugatra mentek, aztán fel északra, San Franciscótól

Seattle-ig, megesett, hogy kikapcsolták a rádiót, hadd aludjon,

amelyikük nem vezet. Máskor hosszú ideig hajtottak egyetlen szó

nélkül, csak figyelték, ahogy a kocsi elnyeli az utat. Am ezek

kellemes csendek voltak, amelyeket egy-egy kóbor gondolat és

időnként felcsattanó nevetés pettyezett, s egy torokköszörülés

könnyedén megtört.

Ez a csend most másmilyen volt. Törékeny, éles szélű hallgatás

volt, merevsége betöltötte az apró kocsi minden szegletét, és Owen

feszengve izgett-mozgott az anyósülésen. Az autókölcsönzőben

felajánlotta, hogy majd ő vezet. Tudta, hogy apja nem aludt a repülőn

– egy zsúfolt éj szakai járaton Seattle-ből Philadelphiába –, és a

kölcsönzőben a pultnak dőlt, vizenyős szemét dörgölte. De a férfi a

fejét rázta.

– Nem gond – válaszolta rekedten. – Vezetek én.

Ahogy elhajtottak a reptérről, Owen arra gondolt, milyen furcsa ez

az út. Pedig elméletben jónak kellett volna lennie. Amikor

megtudták, hogy végre sikerült vevőt találni a házra, almalével

koccintottak. Utána, új seattle-i otthonuk mögött, bejárták az udvart,

beszélgettek és tervezgettek, hogy mi mindent kezdenének vele,

mivel végre lesz rá pénzük.

De igazából nincs olyan, hogy teljesen tiszta lap. Minden új

valami régi nyomában következik, és minden kezdetnek egy vég az

ára. Nem csak azért jöttek, hogy lezárják a pennsylvaniai ház ügyét,

aláírják a papírokat, és összecsomagolják a maradék holmijukat;

hanem azért is, hogy szembenézzenek az itteni szellemekkel, és

elbúcsúzzanak. Kénytelenek voltak farkasszemet nézni a múlttal,

hiába menekültek előle az elmúlt hónapokban.

Es Owen nem volt teljesen biztos benne, hogy készen állnak erre.

– Legelőször oda kéne mennünk – jelentette ki Apa a gépen,

miután leszálltak. Körülöttük talpra ugrottak az emberek, levették

táskáikat a felső poggyásztartóból, de Owen meg az édesapja ülve

maradtak. – Még a ház előtt.

– Hova? – kérdezte Owen, de amint kimondta, megértette. – Ó!

Igen. Igazad van.

Legutóbb New Yorkba indulva mentek el az édesanyja sírjához,

lehajtott fővel, összekulcsolt kézzel és üres tekintettel álltak előtte.

Egyikük sem sírt. A könnyeket mindketten azokra a pillanatokra

tartogatták, amikor úgy érezték, mintha az asszony tényleg mellettük

lenne, márpedig azon a hűvös szeptemberi napon, a szeles dombon

nem volt velük más, csak a durva sírkő, a lenyírt fű és a hatalmas

temető végtelen üressége.

De a mai napon ismét oda készültek. Úgy tervezték, hogy a

házhoz menet egyedül a temetőben állnak meg, ám amikor feltűnt

előttük egy benzinkút az országút jobb oldalán, Apa magyarázat

nélkül felé rántotta a kormányt. Owen a nyakát nyújtogatta, hogy

megnézze a benzinszintmutatót, ami természetesen azt jelezte, hogy

tele van a tank; még húsz kilométerre sem lehettek a reptértől.

Ahelyett, hogy az egyik töltőhöz állt volna, Apa leparkolt a kisbolt

előtt, aztán szó nélkül kiszállt az autóból.

Owen kihúzta magát az ülésen, figyelte, ahogy az apja eltűnik

odabent, és pár perccel később egy celofánba csomagolt

virágcsokorral lép ki az üzletből. Óvatosan letette a virágot a hátsó

ülésre, becsukta a kocsiajtót, majd visszaült a volán mögé, és

beindította a motort. Egyikük sem szólt, ahogy visszakanyarodtak az

országútra.

Ahogy a temetőhöz közeledtek, és egyre ismerősebb lett a

környék, az autóban továbbra is tapintható volt a feszültség, de

Owennek legalább kezdett olyan érzése lenni, mintha

összetartoznának, hiszen természetesen így is volt. A piros lámpánál

Apa még komoran rá is mosolygott. Részben bocsánatkérésnek,

részben beismerésnek szánta; jelenleg mindössze ennyivel

szolgálhatott, és Owen pontosan tudta, mekkora erőfeszítés ez a

részéről.

Befordultak a rácsos kapun a temetőbe, amely kis dombokon át

terült el, és mindegyiket szürke sírkövek pettyezték, akár a

morzejelek. Szerda délelőtt fél tizenegy volt, és a temetőben szinte

senki sem járt rajtuk kívül. Owen nagyon hálás volt ezért. Mikor

először jöttek ide, a temetésre, még egyikük sem tért magához a

gyászból. A második alkalommal, csupán két hónappal később, még

mindig fásultak voltak. Mostanra viszont hosszú hónapok és hosszú

kilométerek álltak mögöttük, és Owen nem volt biztos benne, mit is

érezzen. Miután leparkoltak, elindultak a keskeny ösvényen a

régebbi sírkövek között, és bár a fiúnak kiszáradt a szája és nyirkos

lett a tenyere, óvatos szíve nem tett mást, csak egy ritmusra dobbant

óvatos lépteivel.

Amikor megérkeztek édesanyja nyughelyéhez, alig egy méterre

álltak meg az egyszerű sírkőtől, amire csak az asszony nevét vésték

fel, csupa nagybetűvel. Owen hosszú ideig nézte a sírt, és várta, hogy

béna szíve tegyen végre valamit, rukkoljon elő az alkalomnak

megfelelő reakcióval: várta, hogy kiugorjon, zakatoljon, elszoruljon

vagy megszakadjon; várta, hogy kővé dermedjen, vagy nagy kő

essen le róla; várta, hogy kalapáljon vagy lelassuljon. Ám a szíve

ugyanúgy vert tovább, mint addig, ahogy szokott, ugyanolyan

illedelmesen és kiszámíthatóan, mint a gazdája.

Édesapja pár lépésre állt tőle, még mindig a csokrot szorongatta.

– Szerinted nem bánná? – kérdezte kis idő múlva, és Owen felé

kapta a fejét. Majdnem egy óra telt el, mióta bármelyikük is

megszólalt. – Tudod, itt maradhattunk volna. Megbirkózhattunk

volna a helyzettel, élhettünk volna a házban. Előbb-utóbb biztosan

találtam volna munkát. De hogy így elmenekültünk… – Megvonta

csontos vállát. – Szerintem nem bánta volna a New Yorkba költözést,

ha bevált volna, de a többit már nem biztos, hogy jó szemmel nézné.

– Nem haragudna miatta – mondta Owen halkan. – Imádta az

utazgatással töltött éveiteket.

Apa a homlokát ráncolta.

– Igen, de mi felnőttek voltunk.

– Éppenhogy.

– Kalandoztunk.

– Ahogy mi is – felelte Owen kis mosollyal.

– Idén négy különböző iskolába jártál. Anyád ezt utálta volna. Azt

akarta volna, hogy normális végzős éved legyen.

– Ez az egész nem normális – nézett Owen a sírra. – Vagy talán

nagyon is az. Már nem tudom megmondani.

Hosszú ideig álltak ott. Pár mókus szaladt el mellettük, a sírkövek

mögött bújócskázva, és amikor feltámadt a szél, megzörgetve a

csokor celofánját, Apa meglepetten nézett le a kezében tartott

virágra. Tett egy lépést előre, és a sírra fektette, aztán elhátrált, míg

vissza nem ért Owen mellé.

– Menjünk – mondta halkan, de a fiú megértette ki nem ejtett

szavát: haza.

Rövid autóút volt, korántsem elég hosszú, hogy magukhoz

térjenek előző megállójukból, és felkészüljenek a következőre.

Amikor befordultak régi utcájukba, Owen látta, hogy apja

szorosabban markolja a kormányt, és amint meglátták a házat, a fiút

sokkal hevesebben öntötte el a szomorúság, mint a temetőben.

Azonnal látta, hogy bár a ház ugyanaz, többé már nem az otthonuk.

Talán abban a pillanatban kezdődött a változás, hogy az anyja

meghalt, vagy talán akkor, amikor elköltöztek. De most, miután

leparkoltak a ház előtt, és kiszálltak a kocsiból, Owen látta, hogy

teljes az átalakulás. A ház, amit úgy szerettek, amiről a szülei mindig

is álmodtak – zöld deszkaburkolatával, fehér szegélyével, az épületet

körbeölelő tornácával –, túl soká állt üresen. Egyik szomszédjuk

benézett időről időre, és az ingatlanos hébe-hóba elhozott ide egy-

egy érdeklődőt, de a ház alapvetően hónapokig csak árválkodott:

halloweenkor nem kopogtattak az ajtaján jelmezes gyerekek,

hálaadáskor nem illatozott benne pulykasült, karácsonykor nem

világítottak az ablakai körül az égősorok, amiket Apa mindig

egyenetlenül rakott fel.

Amikor kinyitották az ajtót, egyszeriben idegennek érezték

magukat, mintha szomszédok, látogatók lettek volna. A ház hideg és

levegőtlen volt, és ahogy végigmentek rajta, Owen rádöbbent, hogy

hiába van még itt annyi holmijuk – a bútorok, a háztartási eszközök,

a függönyök, a képkeretek, az ágyhuzatok és a könyvek –, itteni

életük valódi meghatározói egyszer és mindenkorra eltűntek.

A konyhaasztalon ferde halomban állt a posta. Katalógusok,

számlák és borítékok tömkelege volt, a nagy része valószínűleg

szemét, de Owen tudta, hogy az egyetemi értesítői is közte lapulnak.

Ha akarta volna, az interneten már megnézhette volna a felvételi

eredményt; hosszú sorban kapta az e-maileket minden egyetemtől,

felhasználónevekkel és jelszavakkal, az időpontokat kijelölő, gondos

útmutatókkal, de Owennek nem volt sürgős a tájékozódás. Tudta,

hogy alaktalan jövője előbb-utóbb úgyis valami biztosabbá

formálódik. De nem akarta siettetni a dolgot.

Az elmúlt hónapokban a szomszédjuk – egy idős férfi, aki azelőtt

minden tavasszal frissen vágott virágot ajándékozott nekik a

kertjéből – továbbította a postájukat, valahányszor elég hosszú időre

megállapodtak valahol, hogy tudassák vele a legújabb címüket. De

amikor kiderült, hogy a ház vevőre talált, Apa felhívta a bácsit, és

szólt neki, ne küldözgesse tovább a leveleiket. Hamarosan

személyesen mennek el értük.

És el is jöttek.

Apa a halomhoz lépett, végighúzta az ujját a tetején, és Owen látta

rajta, hogy örül a tennivalónak, hogy van mire összpontosítaniuk,

mielőtt a ház falai maguk alá temethetnék őket.

– Nagy pillanat – mondta halkan, és Owennek hirtelen

nevethetnékje támadt. A régi házukban állva, épp, miután az

édesanyja sírjánál jártak, úgy gondolta, ez a pillanat kisebb már nem

is lehetne.

– Gondolom – nyögte ki, apukája pedig megbökte a halmot.

– Na, horgásszunk?

– Csak ha szerinted fogunk valamit.

– Jó előérzetem van – felelte Apa, és félrelökött egy katalógust,

ahogy nekiállt feltúrni a halmot. Először egy nagy, vastag borítékot

halászott elő, amelynek sarkában a Berkeley Egyetem emblémája

díszelgett. Amikor apja a konyhaablakon besütő fény felé tartotta a

borítékot, Owen látta a körülötte táncoló porszemeket. – Ez

ígéretesnek tűnik – csúsztatta felé a borítékot a férfi. – Lássuk, mi

van még itt!

Nemsokára hat borítékot raktak szépen egymásra, mind nagyjából

egyforma méretű és vastagságú volt. Pár pillanatig csak bámulták

őket, és Owen néhányszor pislogott.

– Nahát – mondta végül.

Apa elvigyorodott.

– Nahát!

Owen tudta, hogy a korabelieknek ez nagyon nagy ügy. A vastag

boríték érkezését egyenesen követi a sikeres felvételiről értesítő levél

elolvasása, az örömteli fel-le ugrálás, a következő év miatti izgatott

várakozás. Ő azonban hiába próbálta magára erőltetni a boldogságot,

a könnyedséget, amit ilyen pillanatokban kellene érezni, makacs

szíve nem volt hajlandó lelkesedni.

Komoran nyitotta ki sorra a borítékokat, mindegyikből kihúzta a

papírokat, és minden egyes alkalommal ugyanaz volt az üzenet: igen,

igen, igen. Igent mondtak a jelentkezésére Berkeley-ben, Los

Angelesben, Portlandben, San Diegóban és Santa Barbarában is.

Owen mindegyik értesítőt továbbadta az apjának, de amíg el nem ért

a Seattle-ben található Washingtoni Egyetem gratuláló leveléhez,

nem vette észre, hogy Apa sír szőke fejét a halom fölé hajtva.

Owen megdermedt, feszülten várta, hogy azt mondja: „Anyának is

itt kéne lennie” vagy „Anya úgy örülne” vagy „Anya olyan büszke

lenne rád”. Ám apja ehelyett halvány mosollyal nézett fel rá.

– Hatból hat – mondta a fejét csóválva. – Mégis honnan a

csudából szalajtottak téged?

Owen elvigyorodott, körbenézett a konyhában.

– Ami azt illeti, pontosan innen.

– Hát, akármennyire is hiányzik majd nekem ez a hely – mondta

apa –, örülök, hogy jövőre nem kerülünk nagyon messze egymástól.

– A levelek halmára intett. – Egy időzónában leszünk, bárhogy is

alakul.

Owennek elszorult a szíve.

– Bárhogy is alakul – mondta.

– És jó lesz úgy menned a ballagásra, hogy már tudod,

válogathatsz az egyetemek közül.

A fiú lehajtotta a fejét.

– De tényleg, komolyan mondom – dőlt előre az apja. – Tudod,

hány gyerek fogja teljes pánikban átvenni a bizonyítványát? Neked

meg ilyen sok választási lehetőséged van. – A levelekre pillantott, és

megcsóválta a fejét. – Hat egyetem. Hat.

– Tudom – mondta Owen. – Csak nem vagyok biztos…

– Anya olyan büszke lenne rád – mondta Apa végül,

elkerülhetetlenül, majd felállt, és nagy tenyerét Owen vállára

helyezte. Aztán lehajolt, és megpuszilta a feje búbját. – És én is az

vagyok.

Owen nem tudott mást tenni, csak bólintott.

– Köszönöm.

Miután apja kiment a konyhából, és nekiállt felmérni a ház többi

helyiségét, Owen csak ült, és hallgatta a padlón visszhangzó lépteit.

Az ablakon át látta, hogy egy felhő lebeg a nap elé, kioltva a fényt,

hirtelen félhomályba vonva a konyhát. A falon ismerős ritmusban

ketyegett az ismerős óra, és amikor Owen mély levegőt vett, szinte

arra számított, hogy megérzi a cigarettafüst enyhe szagát.

De persze semmit sem érzett.

A felvételi értesítők zilált halmához nyúlt, gondosan egymásra

rakta a papírokat. Aztán az egész rakást félretolta, és maga elé húzta

a maradék postát. Ahogy a karácsonyi meg születésnapi üdvözletek,

számlák, kuponok és magazinok között válogatott, akaratlanul

eltűnődött, vajon a barátai – ha egyáltalán még annak nevezhette őket

– is megkapták-e az értesítőiket. Mindketten ezen a környéken

laktak, és furcsának tűnt, hogy ebben a pillanatban csupán pár utcára

voltak Owentől, bár erről fogalmuk sem lehetett.

Tavaly alig említették az egyetemet, és Owen tudta, egyedül ő

álmodott arról, hogy kijusson Pennsylvaniából. De még ha Casey

meg Josh közelebb is mennek egyetemre, biztosan elválnak az ő

útjaik is, óhatatlanul, és Owen most rádöbbent, hogy hármójuk

eltávolodása eleve elkerülhetetlen volt. Mindenképpen sor került

volna rá. Csak éppen ő a vártnál egy évvel korábban elment. Még ha

nem is változott volna semmi, hamarosan ugyanúgy megváltozna

minden: ha Owen itt maradt volna, most akkor is búcsúzkodni

készülnének. Mindhárman egyetemre mennének, elmerülnének új

életükben, és csak hálaadáskor, karácsonykor vagy a nyári szünetben

látnák viszont egymást. Olyankor azonban minden visszatérne a régi

kerékvágásba, ahogy az a régi jó barátoknál lenni szokott. Mintha el

sem váltak volna.

Nem az eltávolodás volt a lényeg. Hanem a hazatérés.

Egy katalógus akadt a kezébe, a borítón lévő fényképet bámulta:

anyuka és apuka, meg a kicsi fiuk. A tökéletes család. Amikor

felnézett, úgy érezte, még nem képes bemenni a ház más

helyiségeibe. Nem akart az egyetemre vagy a ballagásra gondolni,

sem az anyjára vagy az apjára, sem Seattle-re vagy Pennsylvaniára

vagy bármilyen helyre a kettő között.

Inkább a mobiljáért nyúlt. Fel akarta hívni a barátait, hogy

találkozzanak a kedvenc pizzériájukban, ahol mesélne nekik

mindenről: New Yorkról, Chicagóról, Iowa és Nebraska végtelen

útjairól, aTahoe-tó menti hóról, a bisztróról, ahol dolgozott, a San

Franciscó-i hónapokról, meg a seattle-i új házukról.

Először Casey számát hívta, és miközben kicsöngött,

szórakozottan nézegette tovább a postát, átlapozva a halmot. Már

majdnem elért a legaljáig, amikor észrevette a párizsi képeslapot.

Gondolkodás nélkül megszakította a hívást, letette a telefont, mielőtt

Casey egyáltalán fölvehette volna, aztán csak ült, és a konyha

halványuló fényében bámulta a képet: a város kellős közepén lévő

székesegyházat.

Már mielőtt megfordította volna a lapot, hogy elolvassa az

üzenetet, ő maga is ugyanazt gondolta: ő is mindennél jobban arra

vágyott, bárcsak itt lehetne vele a lány. Es csak ennyi kellett, hogy a

szíve – az a halott valami a mellkasában – új életre keljen.

37

AMIKOR A LIFT EGY ZÖKKENÉSSEL MEGAKADT, Lucy első reakciója az

volt, hogy elnevette magát.

Még mielőtt megszűnt volna a remegés a lábuk alatt, félúton a

londoni Liberty áruház harmadik és negyedik emelete között, a

liftben állók – egy kötött mellényt viselő idős férfi és egy ifjú anyuka

a fiával, aki nem lehetett több háromévesnél – furcsán néztek Lucyra,

mintha máris megtört volna a nyomás alatt, négy másodperc alatt

beleőrült volna a helyzetbe.

– Nem megy a lift – tájékoztatta őket a kisfiú, majd hátrahajtotta a

fejét, hogy a gazdagon faragott mennyezetet tanulmányozza. Még

égett a villany, és miután a nő megnyomta a piros gombot,

hamarosan megszólalt a recsegő hangszóró.

– Miben állhatok rendelkezésükre? – kérdezte egy nagyon

udvarias hang.

– Nem megy – ismételte a fiúcska, ezúttal sokkal határozottabban.

Még dobbantott is hozzá apró lábával.

– Elakadt a lift – magyarázta az anyuka a hangszóróhoz hajolva.

– Értem – felelte a hang. – Azonnal intézkedünk. Máris

megoldjuk.

Lucy a fejét csóválta, képtelen volt úrrá lenni a mosolyán. A nő

úgy nézett rá, mintha azt akarta volna jelezni, hogy nem veszi elég

komolyan a dolgot, ám hamar elvonta a figyelmét a kisfia, aki sírni

kezdett, ziháló mellkassal zokogott. A kis térben olyan élessé vált a

bőgése, hogy az idős férfi a fülére tapasztotta a tenyerét.

– Kér valaki mentolos cukorkát? – kérdezte Lucy a táskájában

turkálva, és a bácsi ránézett, leengedve a kezét.

– Jól felkészültél – mondta, a lány pedig elmosolyodott.

– Profi vagyok – felelte, és még mindig viccesnek találta a

valószínűtlen helyzetet. Csupán percekkel ezelőtt még az anyja

nyomában bandukolt az előkelő áruházban, szórakozottan meg-

megsimítva az élénk színű anyagok végtelen választékát. De

hamarosan elunta magát, és amikor észrevett egy táblát, ami a

harmadik emeleti rőfösüzletet reklámozta, a lány rögtön elhatározta,

hogy szemügyre veszi azt. Tudta, hogy valószínűleg ott is csak textil

lesz, és sokkal jobban érdekelték az alsóbb emeleteken található

áruk, például az utazási kellékek meg a noteszok, de mégis milyen

gyakran van az embernek esélye rőfösüzletet látni? A lépcső az üzlet

túlsó oldalán volt, Lucy viszont pont a lift mellett állt, úgyhogy

gondolkodás nélkül beszállt.

Erre tessék: megint egy elakadt liftben kötött ki.

Csakhogy ezúttal kissé viccesnek tűnt a dolog. A bácsi a lift

faburkolatát kocogtatta, a nő a kezével legyezgette magát, pedig nem

is volt olyan meleg – tulajdonképpen egész hűvös volt Lucy

legutóbbi liftes elakadásához képest –, és a kisfiú most már csuklott,

miközben kövér könnycseppek gördültek le kipirult arcán. Tényleg

teljesen valószerűtlen volt, hogy Lucy ilyen rövid időn belül kétszer

is ebben a helyzetben találja magát, és az egyetlen személy, akivel

ezt meg akarta osztani – az egyetlen, aki igazán értékelhette volna a

dolgot –, nem volt más, mint Owen.

Két hete küldte neki a képeslapot, és azóta nem kapott választ.

Nem mintha számított volna rá; még ha Owen esetleg már nem is

haragudott rá a San Franciscó-i vitájuk miatt, és még ha esetleg már

szakított is Paisley-vel, Lucy akkor is olyan helyre küldte a

képeslapot, ahonnan a fiú hónapokkal ezelőtt elköltözött. És a lány

csak most döbbent rá – pedig hirtelen teljesen nyilvánvalónak tűnt –,

hogy a képeslap a létező legbénább kommunikációs eszköz. Ezernyi

dolog üthetett ki balul, ezernyi módon veszhetett el, ezernyi oka volt,

hogy sose érjen célba. Mintha Lucy nem is akart volna kapcsolatba

lépni a fiúval. A képeslap feladása egyszeriben nagyjából olyan

hasznosnak tűnt, mintha kihajított volna egy papírrepülőt az ablakon.

Gyáva húzás volt, úgy tett valamit, hogy igazából ne kelljen tennie

semmit.

A mellette álló bácsi felvonta a szemöldökét, majd megütögette a

mellkasát, a tompa hang mintha vibrált volna a zsúfolt térben.

Lucy riadtan nézett rá.

– Mi a baj?

– Szívpanaszok – motyogta az idős férfi.

– Talán tessék inkább leülni – javasolta a lány, és igyekezett nem

bepánikplni, de a bácsi a fejét csóválta.

– Nem nekem vannak – magyarázta. – A feleségemnek.

Lucy a nőre nézett, aki csak vállat vont.

– Elosontam parfümöt venni neki – mesélte könnyes szemmel a

bácsi. – Odalent nézegeti a textíliákat. Aggódni fog, ha nem talál, és

a szíve…

Lucy a férfi vállára tette a kezét.

– Nem lesz semmi baj – mondta, és meglepte, mennyire

elérzékenyült a hangja. – Biztosan hamarosan kijutunk innen.

Gombócot érzett a torkában, miközben a mellénye gombjait

birizgáló bácsit figyelte, és rádöbbent, hogy ez a legigazabb

kedvesség, a legalapvetőbb szeretet: aggódni azért, aki aggódik

értünk.

Mindössze hét perc telt el, ám azok lassú, hosszú és idegtépő

percek voltak. A lány Owenre gondolt, és arra, hogy milyen gyorsan

telt az idő, amikor vele ragadt bent a liftben. Nélküle hiányérzete

támadt.

Bátrabbnak kellett volna lennie. E-mailt kellett volna írnia a

fiúnak. Nem számított volna, ha Owen nem válaszol; nem ez volt a

lényeg. A feleségéért aggódó bácsi nem tudhatta, hogy az asszony

tényleg aggódik-e érte. De egyszerűen nem is gondolt saját magára.

Nem törődött mással, csak a szerelmével, aki őrá várt valahol.

A kisfiú beleöklözött a falba, és mind megdermedtek egy

pillanatra, de nem jött válasz.

– Gyerünk már – motyogta Lucy a hangszórót bámulva. Egyik

lábáról a másikra állt, egyre feszültebben, aztán nagyot sóhajtott, és

lehunyta a szemét. Tudta, hogy amint kilép ebből a liftből, azonnal

elpárolog majd a türelmetlensége. De most, egy faburkolatú

dobozban állva három idegennel, semmit sem akart jobban, mint

valahogy elérni Owent.

Legutóbb, amikor a fiúval kettesben találta magát ilyen

helyzetben, az ajtók kinyílása mintha Varázst tört volna meg. Ezúttal

viszont, amikor a lift hirtelen életre kelt, és a megakadás nyolc

hosszú perce után elindult lefelé, Lucy csak megkönnyebbülést

érzett. Kinyitotta a szemét, párszor pislogott, tekintete találkozott a

bácsiéval, aki egyszeriben békésnek tűnt: úton volt hazafelé.

Lucy irigyelte ezért.

A földszinten az ajtó két rövid Csing!-gel nyílt ki, és egy kis

csapat várta őket: az áruház igazgatója mintás nyakkendőben, egy

karbantartó khakiszínű ingben, egy idős néni ősz hajkoronával, aki

sietett átölelni a bácsit, és végül Lucy anyukája, aki lassan

elmosolyodva csóválta a fejét.

– Lehetőleg ne csináljunk ebből rendszert – mondta, és átkarolta

Lucy vállát. – Jól vagy?

A lány szórakozottan bólintott, miközben édesanyja nekiállt

elmesélni a sztorit a saját szemszögéből, miszerint elsietett mellette a

karbantartó az igazgatóval, ő pedig rögtön sejtette, hogy a lányának

köze lehet a dologhoz. Úgyhogy lerakta a textilt, amelynek

megvételén gondolkodott, követte a férfiakat, és velük együtt várt a

földszinten.

– Szerintem komolyan fontolóra kéne venned, hogy mostantól

csak lépcsőn közlekedsz – mondta Anyu. – Liftezés terén elég

balszerencsés vagy.

Normál helyzetben Lucy erre valami vicceset felelt volna.

Sütkérezett volna édesanyja nagy nehezen kivívott figyelmében,

amiben régen oly ritkán volt része, mostanra viszont – bár ez még

mindig kissé hihetetlennek tűnt – természetessé vált. A lány nem

tudta, hogy édesapja új munkája miatt, vagy azért, mert másik

országba költöztek, vagy egyszerűen csak mert mindhármuknak

hiányoztak a fiúk, akik olyan távol kerültek tőlük. De bármi is volt a

változás oka, egyszeriben megint családdá váltak: hármasban

vacsoráztak, hétvégenként utazgattak, múzeumba jártak, viccelődtek,

nevettek, együtt voltak. Talán csak környezetváltozásra volt

szükségük. Vagy talán el kellett jönniük hazulról, hogy valódi

otthonra leljenek.

Most azonban Lucy nem bírt új keletű összhangjukkal

foglalkozni. Lefoglalta, hogy megfogalmazza a kellő szavakat, amik

nem fértek volna rá egy képeslapra, túl súlyosak lettek volna egy

vékony kartondarabhoz. Egyfolytában a szavakat gyűjtögette,

miközben kimentek az épület faajtaján, végigmentek a West End

kanyargós utcáin az Oxford Circusig, és elmetróztak a Notting Hill

Gate-ig. A megállóból feljőve elindultak az acélszürke londoni ég

alatt, végigsétáltak a Portobello Roadon, el a húsvéti tojások

színeiben pompázó épületek és az égegyadta világon mindent áruló

standok mellett, egészen az eldugott kis téglaházig, ami ékkőként

rejtőzött a Lucy által oly hamar megszeretett nagyváros szívében.

Miközben felment az emeletre, a szavak minden egyes

lépcsőfoknál megtöbbszöröződtek – milyen sok mondanivalója lett

hirtelen! –, és Lucy rádöbbent, nagyon is régóta hordozza őket

magában, legalább San Francisco, sőt talán már Edinburgh vagy New

York óta. Mire rohanva megtette az utolsó néhány lépést, készen állt

rá, hogy egyesével leírja mindet, betöltse velük a képernyőt,

kimondja az igazat, a tőle telhető legőszintébb szavakat: hogy hiába

rekedt bent abban a liftben, csakis a messzi-messzi fiúra tudott

gondolni; hogy nem a saját szíve miatt aggódott… hanem Owen

szívéért.

Ám amikor kinyitotta a laptopját, döbbenten pillantotta meg a fiú

nevét, és ismét a saját szíve szorult megmentésre.

38

AZ E-MAIL ELKÜLDÉSE UTÁN OWEN hosszú ideig csak ült a gép előtt,

és próbálta eldönteni, van-e oka pánikra.

A házban csönd honolt. Szombat volt, de Apa alig várta, hogy

útjuk után megint munkába állhasson. Ma reggel végtelen

megelégedettséggel az arcán indult el az építkezésre, láthatóan

lelkesítette, hogy végre egész nap kalapálhat, miután hetekig

buborékfóliával, kartondobozokkal és ragasztószalaggal foglalkozott.

– Nem sok minden van ezen a világon, amit ne oldana meg egy jó

kis kalapálás – mondogatta mindig Apa, és Owen tudta, hogy ma

minden eddiginél inkább szüksége van rá, miután ilyen sok időt

töltött régi életük utolsó emlékeinek elpakolásával.

Apja a szokottnál korábban indult el munkába, de előtte még

berakott egy adag mosást, és Owen hallotta odalentről a mosógép

dübörgését, amit biztató jelnek vett. Hónapokon át ideiglenes

szállásokon húzták meg magukat, akár két kamasz; örökké fogkrém

volt a mosdóban, rengeteg morzsa a konyhában, és vastag koszréteg

minden háztartási gépen. Am a régi pennsylvaniai otthonuk látványa

nyilván hideg zuhanyként hatott Apára. Miután tegnap este

megjöttek a reptérről, Owen figyelte, ahogy az apja bejárta az egész

házat, összeszedte a szennyes zoknikat, lesikálta a csapokat. A

háztartás még mindig nem felelt volna meg Anyának, de már sokkal

közelebb járt hozzá.

Owen most ült, és hallgatta, ahogy lejárt a mosógép, majd

pityegni kezdett, a hang még az emeletre is elért. Kipillantott az

ablakon, épp elhajtott a ház előtt egy autó, és néhány madár

csicsergett egymásnak, de itt nem volt más, csak ő maga: egyedül

ücsörgött a számítógépe előtt, a képernyőre meredt, és próbált

rájönni, hogy mégis mit képzelt.

Nem létezett logikus magyarázat az e-mailre, amit az imént

elküldött, és Owen hirtelen rádöbbent, miért is ragaszkodott egészen

mostanáig a képeslapokhoz. Azoknál bőven van ideje az embernek

meggondolni magát: miután leteszi a tollat, útban a postaláda felé,

vagy bármely ponton a kettő között. De az e-mail esetében nem volt

mit tenni. Az üzenete egyetlen kattintással átszelte a kilométereket,

meg sem állt Lucy számítógépéig, és Owen már nem vonhatta vissza.

Lehunyta a szemét, és épp megdörgölte a homlokát, amikor

eleredt az eső. Itt örökké lógott az eső lába, az időjárás mindig

félúton volt a köd és a szemerkélő cseppek között, mintha az ég

állandóan köpködött volna rájuk. Owen néhány percig figyelte az

esőt, másra nem is gondolt, aztán felkelt, fogta az esőkabátját, és

kiment a házból.

A sarkon felszállt a buszra, nézte, ahogy az esőcseppek mintát

rajzolnak az ablakra, és mire húsz perccel később leszállt, a nap

elszántan igyekezett előbukkanni, aranyszegélyt vonva a felhőkre.

A seattle-i halpiac zsúfolt volt, mint az első hétvégén is, amikor

Owen idejött az apjával, és megálltak ketten a bejáratnál, hogy

megcsodálják az egészet: a halak csattanását a papíron, a lelkesen

kiabáló embereket, az oldalt harmonikázó pasast. Halak röpködtek a

levegőben, mivel a foltos kötényt viselő árusok olyan lazán

dobálgatták őket, akár a kosárlabdát, és a szag még az ember szemét

is csípte, de Owen azonnal megszerette a helyet, ahogy a városba is

beleszeretett már a megérkezésük pillanatában. Nem egészen érezte

az otthonának – egyelőre –, de amikor tegnap este iderepültek, a fiú

kinézett a gép ablakán Seattle narancssárga fényeire, a környező

vízre és hegyekre, s a lelke mélyén megbékélt.

Utazásaik során most először Owen úgy vélte, hogy el tudja itt

képzelni a jövőjét.

Ezt néhány nappal ezelőtt elmondta a barátainak is, egy hatalmas

pizza fölött, ők pedig a kompokról, a halpiacról meg az egyetemről

kérdezték, és miután mindent elmesélt, megosztották vele a jövő

évről szőtt terveiket. A többi dolog fölött egyszerűen átugrottak, akár

egy akadozó lemez, meg sem említették az Owen életében tátongó

lyukakat, amik a barátságukon is lyukat ütöttek. Aztán teljesen fel is

hagytak a beszéddel, egyszerűen csak videojátékoztak késő estig, és

végül azzal az ígérettel váltak el, hogy eztán rendesen tartják a

kapcsolatot.

– Te vagy a bűnös – ugratta Josh. – Te vagy köztünk a

leggyengébb láncszem.

– A mobilom tehet róla – felelte vigyorogva Owen. – Nem jó

semmire. Inkább majd képeslapot küldök.

Mindkét barátja nevetett; fogalmuk sem lehetett róla, hogy

komolyan mondja.

Owen most maga mögött hagyta a halpiac káoszát, a vízpart felé

indult, és séta közben arra gondolt, amit Lucy mondott New Yorkról,

miszerint azt a várost lentről a legjobb nézni. Amikor meglátta a

Puget-szoros szürke, kompokkal pettyezett vizét, azon kapta magát,

hogy a San Franciscó-i kikötőre gondol, meg a Hudson folyó melletti

ösvényre New Yorkban, és rádöbbent, ezen a sok különböző helyen

valami mindig ugyanolyan: a kékes-szürkés víz, a hullámok

emelkedése-süllyedése, a só meg a hal szaga.

Kíváncsi lett, vajon Edinburghban is ugyanilyen-e a vízpart.

Remélte, hogy igen.

Megint eleredt az eső, és Owen felhajtotta a kapucniját. Muszáj

volt kitalálnia, mégis mit kezdjen azzal az e-maillel.

A baj persze igazából nem is az volt, amit ő írt; hanem hogy

mihez kezd majd, ha Lucy válaszol.

Nem bánta meg, amit írt. Miután megtalálta a Párizsból küldött

képeslapot, egész héten magával hordozta, a farzsebébe dugta, akár

egy szerencsehozó talizmánt, mentőövet azokra a pillanatokra,

amikor úgy érezte, a mélybe húzza a feladat súlya: minden emlékük

bedobozolása. És mire tegnap este visszaért Seattle-be, fejben már

annyiszor meg- és átírta az e-mailt, hogy kívülről fújta.

Bocsánatot kért a San Franciscóban történtekért, elmagyarázta,

hogy szakított Paisley-vel, és bevallotta, hogy azóta is csak Lucyra

gondol, hiába nem tartották a kapcsolatot.

Hiányzol – írta végül. Én is azt kívánom, bárcsak itt lehetnél!

És ekkor kellett volna elküldenie az e-mailt.

De valamilyen oknál fogva azon kapta magát, hogy ír még egy

sort: Egyébként nem tudom, még mindig úgy tervezitek-e, hogy New

Yorkban nyaraltok, mindenesetre én biztosan ott leszek június első

hetében, szóval ha jó neked, esetleg találkozhatnánk…

És pontosan ez volt a probléma.

Ugyanis Owennek nemhogy egyáltalán nem akadt oka New

Yorkba menni június első hetében, de még csak pénze vagy odajutási

lehetősége sem volt.

És fogalma sem volt, mit tenne – bármilyen esélytelen is –, ha

Lucy tényleg találkozni akarna vele.

Rengeteg oka volt az aggodalomra: Lucy talán haragszik rá, vagy

esetleg még mindig Liammel jár, a találkozó felvetése olyan

nevetséges, hogy az kész őrület, ráadásul a lány esetleg még igent is

mondhat rá.

De a szíve mélyén Owen tudta, hogy ezek egyike sem az, ami a

leginkább aggasztja.

Hanem valami sokkal rosszabb.

Leginkább az aggasztotta, hogy Lucy talán nemet mond.

39

LUCY HOSSZÚ IDEIG BÁMULTA A SZÁMÍTÓGÉPÉT, mielőtt a

billentyűzet fölé emelte az ujjait, és dübörgő szívvel leütötte a négy

különböző betűt, lassan, egyesével, idegesen figyelve, ahogy

megjelennek a képernyőn:

Igen.

5. rész Otthon

40

LUCY ELEINTE ÚGY TERVEZTE, hogy elmondja Owennek az igazat.

De az igazság nem volt valami tetszetős.

Az igazság azt jelentette volna, hogy június első hetében egyedül

ücsörög Londonban, és elképzeli, mit csinálhat Owen New Yorkban:

a Central Parkban sétál, sorba áll egy fagylaltosnál, a Hudsonon sikló

vitorlásokat figyeli. Az igazság azt jelentette volna, hogy nem csinál

semmit. Hogy lemarad mindenről. És mindenekfölött azt, hogy nem

láthatja viszont Owent.

Így hát inkább igent mondott.

Aztán bepánikolt.

Az év elején, amikor még Edinburghban éltek, úgy tervezték,

hogy nyár elején visszamennek New Yorkba, de minden

megváltozott, amikor Apu megkapta az új állást Londonban. Most

olyan sokat dolgozott, hogy még egy hosszú hétvégére sem tudott

elszabadulni, nemhogy egy egész hónapra. Lucy meg Anyu egy

darabig még tervezgették, hogy kettesben utaznak el, mivel azt

hitték, így találkozhatnának a fiúkkal, de miután az ikrek Londonban

szereztek gyakornoki állást a nyárra, végképp nem maradt okuk New

Yorkba repülni.

– A nyár úgyis mindig túl meleg New Yorkban – jelentette ki

Anyu. – Sokkal jobban fogod érezni magad Londonban.

Lucy úgy vélte, édesanyjának igaza lehet. Egyelőre mindent

imádott ebben a városban: a piacokat és a színes épületeket, a

kanyargós utcácskákat és tágas parkokat, meg hogy majdnem

mindenki az anyukájához hasonlóan beszélt. Még az iskolatársait is

megkedvelte, Anglián kívül nemcsak Amerikából akadtak ott

kortársai, hanem szerte a világból: Indiából, Dél-Afrikából,

Ausztráliából és Duhajból. New Yorkban kívülálló volt,

Edinburghban pedig kilógott a sorból; itt viszont egyszerűen

belesimult a közegbe, és ez kellemes volt, most az egyszer be tudott

illeszkedni.

Lucy még az itteni időjárást is megszerette, ami mindig borús és

nyirkos volt, sosem túl hideg és sosem túl meleg, így nyilván tényleg

élvezte volna a londoni nyarat. De akkor is, miközben édesanyja a

kánikulára panaszkodott, amit hosszú éveken át el kellett tűrniük

New Yorkban, a lánynak hirtelen eszébe jutott a tetőn töltött, fülledt

éjszaka, amikor Owennel a felhőtlen ég alatt feküdtek az izzasztó

melegben, és vigyorogtak minden enyhe szellőn, aminek sikerült

elérnie hozzájuk, s egy pillanatra Lucy akaratlanul is azt kívánta, bár

visszatérnének oda.

De semmi okuk nem volt New Yorkba utazni.

Egészen tegnapig, amikor is a lány megkapta Owen e-mailjét, és

úgy döntött, hogy – legalábbis ebben az esetben – a hazugság sokkal

izgalmasabb az igazságnál.

Úgyhogy azt írta vissza: Ott leszek. Mi a terv?

Owen csak egy nappal később válaszolt, és Lucy az addig eltelő

órákban görcsbe rándult gyomorral várakozott, megdöbbentette a

találkozás lehetősége. Nem mintha azt gondolta volna, hogy soha

többé nem látja a fiút, mert ennél azért nagyobb volt az életbe vetett

hite. De az elmúlt hónapokban annyit vacakoltak, annyi lehetőséget

elpuskáztak és annyi időt elvesztegettek, hogy nehezen tudta elhinni,

talán kapnak még egy esélyt.

Tudta, hogy talán nem lesz jó vége. Lehet, hogy megint úgy sül

majd el, mint San Franciscóban. Talán abszolút, totális katasztrófa

lesz belőle: vitatkozni fognak, vagy túl udvariasak lesznek;

feszengenék vagy idegeskednek, vagy mindkettő; rájönnek, hogy a

távolból jobban ment a dolog, és a jövőben inkább csak barátok vagy

levelezőtársak maradnak, esetleg végleg megszakítják a kapcsolatot.

De találkozniuk kellett, hogy kiderüljön.

Amikor másnap késő este Owen végre válaszolt, Lucy az ágyban

feküdt, a mobilját bámulta, és próbálta kikalkulálni a San Francisco

és London közti időeltolódást. Amint meglátta a fiú nevét felvillanni

a képernyőn, felült, hogy elolvassa a levelét, ami csupán öt szóból

állt.

Június 7-én, délben, az előcsarnokban.

Az okostelefon világító képernyője szinte lüktetett a sötét

szobában, fényében a plafon mintha fehéresen izzott volna. Lucy

sokáig bámulta az üzenetet, jót derült tárgyilagos hangnemén, majd

beírta a válaszát – Nem az Empire State Building tetején? –, és

elküldte, mielőtt meggondolhatta volna magát.

Aztán tovább üldögélt a sötétben, várta Owen válaszát, remélve,

hogy a fiú nem veszi komolyan viccnek szánt kérdését. A

képeslapokhoz, a levelek közti végtelen sok időhöz voltak

hozzászokva, nem pedig a képernyő végtelen sok helyéhez, így a

stílusuk még nem alkalmazkodott az új felálláshoz.

Végre, nagyon hosszúnak tűnő szünet után új e-mailje érkezett.

Mit szólnál ahhoz, hogy a Szabadság-szobornál, éjfélkor? – szólt

az üzenet, és Lucy elnevette magát, elképzelte, ahogy Owen a

számítógépe előtt ül, féloldalas vigyorral dől hátra a székén,

miközben az ő válaszát várja. A lány megint felült, és a háta mögé

tett néhány párnát.

Még jobb lenne – írta – egy csónakban a Central Parkban,

alkonyatkor.

Egy taxiban a Broadway-n, napkeltekor.

Egy lovas kocsiban a Plaza Hotelnél, fényes délben.

Mustár ezredes a kötéllel a dolgozószobában – írta Owen, és Lucy

ismét elnevette magát, kacagása hangosnak tűnt a csöndes házban.

Ezután megint könnyen ment. Órákig írogattak egymásnak, két

üzenet közt rövid szünetekkel és várakozással, amikor Lucy lélegzet-

visszafojtva figyelte a telefonját, kárhoztatva a technológia korlátait,

a távolság miatti határokat.

Egész éjjel leveleztek, gondolatok, aggodalmak és emlékek

végtelen sorát osztva meg egymással, az információ fel-alá cikázott

köztük, a földgolyó egyik feléről a másikra. Lucy beszámolt a

szakításáról Liammel, Owen pedig részletezte, mi lett Paisley-vel. A

fiú megint bocsánatot kért a San Franciscóban történtekért, a lány

pedig viszonozta a bocsánatkérést. Miközben az éjszaka hajnalba

fordult, Lucy ujjai egyre csak a telefonon táncoltak, és a lány

kénytelen volt töltője összegabalyodott zsinórja után nyúlni, nehogy

elsötétüljön a fény, nehogy elhaljon a társalgás lángja. Viccelődtek,

incselkedtek, biztatták egymást, és egész éjjel beszélgettek a világ

két végéből.

Miért nem csináltuk ezt korábban? – írta aztán Lucy, miközben

elnehezedett a szemhéja, és kezdett elmosódni előtte a képernyő.

Támogatni akartuk a postát? – vetette fel Owen. Régimódiak

vagyunk? Sose bírtuk kiokoskodni az időeltolódást?

Talán csak idióták vagyunk.

Lehet – felelte Owen. De legalább együtt vagyunk idióták. Végül,

miután már szinte mindent elmondtak, nem maradt más hátra, csak a

búcsú.

Hamarosan találkozunk, Bartleby! – írta Lucy.

Alig várom, Mustár ezredes.

Amint letette a mobilját az éjjeliszekrényre, Lucy rádöbbent,

mégiscsak van valami, amit nem mondott el Owennek: hogy

igazából nem is készül New Yorkba utazni.

De nem számított. Miközben a lány szédelegve, elnehezült

tagokkal és ésszerűtlenül boldogan álomba merült, tudta, valahogy

igenis el fog jutni oda.

41

A SZÁZ E-MAIL NAPJÁIG OWEN nem volt teljesen biztos benne, hogy

tényleg belevág. Még mindig lett volna ideje visszakozni, azt

mondani Lucynak, hogy elmarad az útja vagy változott a terve. Ám

tegnap este, annyi tovaszálló óra meg üzenet után, mire elállt az eső,

és szürke alkonyat szállt le Seattle-re, Owen végre magához tért,

csak pislogott, szédelgett, idiótán vigyorgott, és teljesen biztosan

tudta, hogy elmegy New Yorkba.

Látni akarta Lucyt.

Ilyen egyszerű volt. És ilyen bonyolult.

Másnap vasárnap volt, vagyis az apja nem ment munkába, és

Owen palacsintaillatra ébredt. Apa már hosszú ideje nem készített

reggelit, de mióta visszajöttek Pennsylvaniából, folytatták a régi

vasárnapi hagyományt. Owen emlékezett, hogy amikor kicsi volt, ő

mindig egér alakú palacsintát kapott, Anya meg mindig kissé csálé

szíveket. Manapság a palacsinták általában egyszerű kört formáltak,

de nem is az alakjuk volt a lényeg, hanem hogy az édesapja

egyáltalán nekiállt megsütni őket. Owen tudta, hogy ez kis dolog, de

akkor is óriásinak érezte; mintha nagyon hosszú utat tettek volna

meg, csak hogy eljussanak ide, ebbe a konyhába, a barnuló

palacsintatésztához és a juharszirup illatához.

Ahogy Owen leült a konyhaasztalhoz, Apa integetett neki a

spatulával.

– Jól aludtál? – kérdezte, a fiú pedig szórakozottan bólintott. Fel

akart tenni egy kérdést, és próbálta kitalálni, hogy lenne a legjobb

megfogalmazni. De Apa túl jókedvű volt, hogy észrevegye a

szórakozottságát. Vigyorogva letett elé egy tányér meleg palacsintát.

– Az én kedvenc fiamnak.

– A te egyetlen fiad nagyon hálás érte – felelte Owen, és a

szirupért nyúlt. Mialatt az apja tett-vett az apró konyhában – elzárta a

platnit, visszatette a tésztát a hűtőbe, közben halkan dúdolgatott egy

rövid dallamot –, a fiú lassan rágott, még mindig agyalt.

Nem volt megtakarított pénze… most már. Eleve sem volt valami

sok, de amikor az útjuk során egyre szűkösebb lett az anyagi

helyzetük, Owen rászokott, hogy saját zsebből fizessen. Nem nagy

dolgokért, csak időnként a benzinért, meg az élelmiszerért, ha rajta

volt a sor, hogy vásárolni menjen. Aztán Tahoe-ban ugyanerre

költötte a mosogatással keresett pénzét, meg minden mást is, amihez

azóta sikerült hozzájutnia. Sosem említette ezt az apjának, aki

akkoriban még túl zaklatott volt, hogy bármit is észrevegyen, de jó

érzés volt segíteni neki, főleg, miután egyre csak múltak a hetek, és

gyűltek a kiadásaik.

De most hirtelen gondot jelentett, hogy nem maradt spórolt pénze.

Megnézte a repülőjegyárakat a neten, és nem voltak olyan vészesek,

mint hitte: talán néhány száz dollárba került volna New Yorkba

utaznia, de az akkor is néhány száz dollárral több volt, mint amit

megengedhetett magának. A szobájában, az egyik fiókban lapult a

bérház tetőjére vezető ajtó kulcsa, úgyhogy szálláshely miatt nem

kellett aggódnia. Ha minden kötél szakad, simán elalhat odafent pár

napig; elég meleg lesz, és Owen biztos volt benne, hogy senki sem

venné észre. Szóval tényleg csak a repülőjegyet meg pár egyéb

elengedhetetlen dolgot kellett megvennie, de már kitalálta a tervet,

hogyan keresse meg rájuk a pénzt, és két teljes hete volt

megvalósítani. Csak össze kellett szednie a bátorságát, hogy fel

merje tenni kérdését az apjának.

– Na – szólt, miután Apa végre leült vele szemben –, és hogy

megy az építkezés?

– Jól – felelte a férfi sugárzó mosollyal. – Gyorsan haladunk.

Ráadásul a művezető tegnap azt mondta, már megvan a következő

megbízásuk, rögtön ezután, és az ottani brigádba is be akar venni

engem.

– Ez csúcs – mondta Owen, és figyelte, ahogy apja nagyot húzott

a narancsléből. – Na, és… van elég kéz?

– Kéz? – kérdezte az apja, fel sem nézve a reggelijéből.

– Igen, tudod… elég munkás.

– Bőven – bólintott Apa, majd a homlokát ráncolta, és szájától pár

centire megállt a villája. – Miért kérded?

– Csak arra gondoltam, hogy ha esetleg kéne nekik plusz

munkaerő vagy valami, talán én…

Édesapja rövid nevetést hallatott.

– Te?

– Ja – felelte Owen, és érezte, hogy elpirul. – Mármint, besegítek

neked a ház körül, és nagyon élvezem…

Ez így nem egészen volt igaz, és ezt mindketten tudták. Az elmúlt

hat hétben, mióta itt éltek, szépen átalakult a ház, de ez alapvetően

Apa keze munkája volt. Új ablakokat rakott be, megjavította a

bejárati ajtóhoz vezető lépcsőt, átfestette a tornácot meg az ajtó

körüli szegélyt, kicserélte a mosogatót, és átlakkozta a parkettát.

Owen mindig a nyomában járt, szerszámokat adogatott neki, és ha

kellett, elvégzett apróbb feladatokat, de nem volt tehetsége ehhez a

fajta munkához. Gyakran kilötykölte a festéket, és ritkán találta el a

szöget. Nem igazán illett a kezébe kalapács meg fúró, nem úgy, mint

Apának, akinek mindennap kimerülten kellett volna megjönnie az

építkezésről, ehelyett mindig olyan energikusan tért haza,

amilyennek Owen a baleset óta nem látta, és őszinte lelkesedéssel állt

neki az otthoni feladatoknak.

Most megemelt szemöldökkel figyelte fiát az asztal túloldaláról.

– Utálod az ilyen melót – mondta végül, és Owen felvonta a

vállát.

– Csak jó lenne, ha volna egy kis plusz pénzem.

– Ez a családi mottónk, mi? – mosolygott Apa, de amint meglátta

Owen arckifejezését, elkomolyodott. – Figyelj, most jól állunk,

úgyhogy ha az egyetem miatt aggódsz…

– Nem, amiatt nem aggódom – felelte Owen, most az egyszer

őszintén. Az elmúlt néhány hétben felmérte a diákkölcsön- és

ösztöndíj-lehetőségeket, tervezgetett, még ha ezt nem is vallotta be

magának. És végül meghozta a döntést. – Igazság szerint már

utánanéztem – mondta –, és a Washingtoni Egyetem remek anyagi

támogatást nyújt.

Apa rámeredt.

– Ez azt jelenti…?

– Igen – felelte Owen vigyorogva. – Seattle-ben fogok egyetemre

járni.

– Szóval itt leszel…

– A város túlfelén.

Apja az asztalra csapott, beleremegtek a tányérok.

– Hát ez remek hír! – szólt derűs képpel, de aztán lelohadt a

mosolya, és aggódó arckifejezéssel dőlt előre. – De nem miattam,

ugye? Mert tudod, oda mész, ahova akarsz. Én jól elleszek. És majd

úgyis meglátogatlak.

– Nem miattad maradok – jelentette ki Owen, és megfogta a

villáját. – Hanem a palacsintád miatt.

Apa elnevette magát.

– De komolyan.

– Komolyan – felelte Owen, és a szemébe nézett. – Szeretem ezt a

várost.

– Én is. – Apukája megdörgölte az állát, és az ablak felé nézett. –

És arra gondoltam… mivel végre van munkám, meg a házat is

sikerült eladni, most egész jól állunk, ráadásul te is csupa remek

hírrel szolgálsz, úgyhogy szerintem megérdemelnél valami ballagási

ajándékot…

– Apa… – kezdte Owen fojtott hangon, de hagyta, hogy a férfi

végigmondja.

– És tudom, mit csináltál – mondta apja csillogó szemmel. – A

spórolt pénzeddel. Az úton. És amiatt is nagyon büszke vagyok rád.

Úgyhogy szeretnék most adni neked egy kis pénzt, hogy… Nem is

tudom. Hogy szórakozhass egy kicsit, gondolom, vagy amolyan

kezdőtőkének, tudod?

Owen lehajtotta a fejét, a palacsintáját döfködte.

– Apa, nem fogadhatom el.

– Még azt sem tudod, mennyi pénzről van szó, így igazán nem

mondhatod, hogy túl sok – felelte apukája széles mosollyal. –

Eredetileg arra gondoltam, úgy kétszáz dolcsi elég lenne, de aztán

eszembe jutott, hogy ez igencsak különleges helyzet, és azt hiszem,

hogy egy olyan srácnak, aki hatból hat egyetemre bejutott, ötszáz

dollár jóval megfelelőbb volna.

Owen egy röpke pillanatra komolyan fontolóra vette a dolgot:

végigcsinálta volna a ballagást, csak hogy megkapja a pénzt. Máris

elképzelte, ahogy a Broadway-n sétál, befordul a sarkon, belép az

épület előcsarnokába, és ott találja Lucyt az előtt a lift előtt, amiben

megismerkedtek. Majdnem megérte volna, csak hogy viszontláthassa

a lányt.

De ez nem vallott rá. Ő egyszerűen nem volt ilyen. És még mindig

nem tudta elképzelni, hogy a ballagási ünnepségen vegye át a

bizonyítványát, ha az édesanyja nem lehet ott a közönség soraiban.

Egyébként is, nem véletlenül javasolta Lucynak június hetedikét.

Június hetedikén volt a ballagás.

Sokáig tartott, mire apja szemébe tudott nézni.

– Köszönöm – mondta halkan. – Tényleg. De nem lehet…

Apa oldalra döntötte a fejét, láthatóan nem értette a dolgot. Az

egész beszélgetés azzal kezdődött, hogy Owennek pénzre volt

szüksége, erre most visszautasítja.

– Miért nem?

– Mert nem fogok elballagni. – Owen megcsóválta a fejét. –

Mármint… elméletben igen. De nem veszek részt az ünnepségen.

– Miért nem? – kérdezte az apja. – Hiszen olyan nagy ügy.

– Számomra nem az – felelte Owen. – Többé már nem.

Apa tekintete ellágyult a szemüvege mögött, ahogy végre

megértette.

– Ó! – szólt néhányszor pislogva.

Odakint előbukkant a nap a felhők mögül, és miközben ők csak

ültek, a palacsinta kihűlt a tányérjukon, a falióra – ugyanaz, ami

odahaza lógott a konyhában – pedig rendületlenül ketyegett.

Apa végül vállat vont.

– Hát, végül is kit érdekel az a hülye sapka meg talár?

– Köszi – szólt Owen hálásan.

– Egyébként is, anyád utálta volna – mondta a férfi. – Az agyára

ment volna az a „Fény meg pucc” induló.

– Pompa. „Fény és pompa” induló.

– Tök mindegy – legyintett az apja. – Akkor is csak egy puccos

induló.

Owen elnevette magát.

– Anya imádta volna.

– Igaz – helyeselt az apja. – Imádta volna. De mindenképp büszke

lenne rád, ballagás ide vagy oda. Akárcsak én.

Owen legnagyobb meglepetésére Apa ekkor hátratolta a székét,

odament a pirítóhoz, és kihúzta az egyik alatta lévő fiókot. Egy

pillanatig csak állt ott, válla felemelkedett, majd lesüllyedt, aztán

visszafordult a fiú felé, és odanyújtott neki egy halványkék dobozt.

– Bocs, hogy nincs becsomagolva – mondta. – Várni akartam a

ballagásig, így viszont…

Owen elvette tőle a dobozt, és megfordította, így az áttetsző

oldalán át látszott, hogy teli van a sötétben világító csillagokkal.

Csak bámulta a csillagokat, és olyan erősen markolta a dobozt, hogy

benyomódott a széle az ujjai alatt.

– Próbáltam leszedni a régieket a plafonról odahaza – mesélte

Apa, és visszaült a helyére. – De nagyon erősen odaragadtak. Szóval

bárkié is lesz majd az a szoba, ő is azok alatt a csillagok alatt fog

aludni.

Owen gombócot érzett a torkában.

– Ez elég király.

– Na mindegy, gondolom, egy valamirevaló asztronómushallgató

nem aludhat műcsillagok alatt – intett Apa a dobozra –, de itt azért

felragaszthatod őket, hogy láthasd, ha hazalátogatsz.

– Köszönöm szépen – mondta Owen, kissé reszkető hangon. –

Nagyon tetszik.

Pár másodpercre mindketten hallgattak, ki-ki elmerült a saját

pillanatában, de aztán a fiúnak eszébe jutott, hogyan is kezdődött ez

az egész, és megköszörülte a torkát.

– Apa?

A férfi felnézett.

– Igen?

– Ez nagyon szuper – rázta meg Owen a dobozt. – Komolyan. Es

nem akarok kapzsinak tűnni, de… Attól még szükségem lenne arra a

pénzre. Vagy legalábbis egy részére.

– Minek? – Ráncolta a homlokát Apa, a fiú pedig kezét a szája elé

téve köhintett párat.

– Hát, csak…

– Mi az?

Owen felsóhajtott.

– Van ez a lány…

Végtelen döbbenetére Apa elnevette magát. Levette a szemüvegét,

és megdörgölte a szemét, rázkódott a válla.

– Mi van? – értetlenkedett a fiú. – Mi olyan vicces?

– Semmi – felelte az apja. – Csak már nagyon kíváncsi voltam,

mikor fogsz végre beszélni nekem róla.

Owen csak bámult rá, képtelen volt leplezni meglepődését.

– Te tudtad?

– Hogyne tudtam volna?

– Azt hittem, teljesen lefoglal a…

– Szomorkodás?

A fiú gyászosan mosolygott.

– Hát… igen.

– Tudod, mi enyhített a szomorúságomon?

– Mi?

– Hogy boldognak láttalak – felelte Apa. – És egy darabig úgy

tűnt, egyedül azok a képeslapok képesek boldoggá tenni.

Owen nem is tudta, mit mondjon, de mielőtt megtalálhatta volna a

kellő szavakat, Apa előredőlt a széken, a farzsebébe nyúlt repedezett

bőrtárcájáért, amit leejtett az asztalra. Nagyot puffant a juharszirup

üvege mellett, és egy pillanatig mindketten csak bámulták. Aztán

Apa megemelte narancsleves poharát Owen tiszteletére.

– Gratulálok a ballagásodhoz! – mondta. – Most pedig eredj a

lányhoz!

42

LUCY A REPÜLŐÚT UTOLSÓ ÓRÁJÁBAN ÉBREDT FEL, pislogott a

csöndes gép szürke homályában. Pár centire fel volt tolva mellette az

ablak sötétítője, és a lány ásítva nézett ki a felhők meredek halmaira,

amelyek álomszerű hegységekként suhantak el mellettük. Az előtte

lévő képernyőn egy óra visszaszámolta, hogy hány perc múlva érik el

New Yorkot. Nem sok idő volt hátra.

Tizenhat évig Lucy alig merészkedett ki Manhattan szigetéről, s

most, nyolc hónappal és öt országgal később végre visszatér. A

lábánál heverő táskába nyúlt, kivette a Zabhegyező viharvert

példányát – ami számára a biztonságérzetet adó kis takarót,

plüssmackót jelentette –, de ahelyett, hogy kinyitotta volna, csak az

ölében tartotta, a szélét szorongatta.

Hamarosan viszontlátja a lakást, amiben felnőtt, az épületet, ahol

egész életében lakott, a környéket, amit olyan jól ismert, de mindez

mégsem olyan érzés volt, mint ahogy elképzelte. Nem úgy érezte

magát, mint aki hazatér.

A szíve mélyén mindig is szeretni fogja New Yorkot, de

Edinburght is szerette, és most már Londont is. És ha tanyát kéne

ütnie Párizsban, Rómában, Prágában vagy bármely egyéb városban,

ahová ellátogattak, Lucy biztos volt benne, hogy azokba is bele tudna

szeretni.

Hosszú éveken át azt hitte, hogy a szülei azért járják a világot,

mert a lehető legtöbbet akarják kicsikarni belőle: a lehető legtöbb

fényképet, történetet és emléket, a lehető legtöbb pipát az országok

listáján, a lehető legtöbb zászlót a földgömbön. Mostanáig nem

értette meg, hogy bárhová mentek, a szülei saját magukból is hagytak

ott egy apró darabkát. Kis otthonokat teremtettek maguknak szerte a

világban, és most Lucyn volt a sor, hogy kövesse a példájukat.

De legelőször várta New York. A rajzolt kis repülőgép-figura a

képernyőn lassan átaraszolt az óceán kékjén, és a zöldellő szárazföld

felé igyekezett, Lucy pedig végighúzta az ujját az ölében lévő könyv

megtört gerincén, s lehunyta a szemét.

Először próbálta azt mondani a szüleinek, hogy egyszerűen

meggondolta magát a New York-i nyaralással kapcsolatban.

– Nem egész nyárra mennék – mondta egy délután, miközben a

Kensington Parkban sétáltak, kiélvezve a ritka napsütést, illetve azt a

még ritkább jelenséget, hogy Apu velük volt a nappali órákban. –

Csak arra gondoltam, mégis jó lenne visszamenni egy kicsit, értitek?

A tó szélén három kacsa üldögélt, vadul hápogtak minden

elhaladó ember láttán, és Apu elmélyülten figyelte őket, szája széle

lefelé görbült.

– Bárcsak én is visszamehetnék egy kicsit! – mondta a vízre

hunyorogva.

Anyu azonban csak megemelte a szemöldökét.

– Miért akarsz visszamenni?

– Nem is tudom – felelte Lucy. – Talán csak nézelődnék egy

kicsit… esetleg találkoznék pár barátommal.

Édesanyja erre megtorpant, és csípőre tette a kezét.

– Pár barátoddal?

Lucy bólintott.

– New Yorkban? – kérdezte az asszony, aztán a választ meg sem

várva Apuhoz fordult. – Te beveszed ezt?

A férfi értetlen képpel fordult felé.

– Mit?

– Anyu! – morogta Lucy. – Csak néhány napról lenne szó.

– És teljesen egyedül lennél.

A lány lehajtotta a fejét.

– Igen – mondta a kavicsos útnak.

– Nem – vágta rá Anyu. – Szó sem lehet róla.

Apu úgy meredt rájuk, mintha ez valami sportesemény lett volna,

ahol ő nem egészen értette a szabályokat.

– Szerintem Lucy abszolút képes egyedül meglenni New Yorkban

– mondta. – Hiszen nem először fordulna elő.

– Igen – felelte Anyu kimérten –, de ezúttal egy fiú is van a

képben.

Lucy felnyögött.

– Egy fiú? – hüledezett Apu, mintha ez a lehetőség még soha nem

merült volna fel benne. – Miféle fiú?

– Június első hetében a városban lesz – vallotta be Lucy, apjára

ügyet sem vetve édesanyja felé fordult. – Azt hiszi, hogy én amúgy is

ott leszek, mert ezer évvel ezelőtt még azt mondtam neki, és

találkozni akar velem…

Anyu megfejthetetlen arckifejezéssel figyelte.

– És nagyon szeretnéd viszontlátni.

Lucy elkeseredetten bólintott.

– És nagyon szeretném viszontlátni.

Apu a fejét csóválta.

– Miféle fiú?

Hosszú csend támadt, miközben Anyu mintha megfontolta volna a

dolgot, majd – végre, csodával határos módon – ellágyult az

arckifejezése.

– Miféle fiú? – kérdezte ismét Apu.

Lucy ülése most megremegett, ahogy édesanyja áthajolt rajta a

mögötte lévő sorból.

– Hahó! – köszönt. – Jól aludtál?

A lány megfordult, hogy ránézzen.

– És te?

– Én nem – felelte Anyu, de a szeme csillogott. – Túlságosan

izgatott vagyok.

– Tényleg?

– Tényleg – vigyorgott az asszony. – Úgy tűnik, a távolság

valóban növeli a dolgok megbecsülését.

– Szerintem az a távollét, amire te gondolsz.

Anyu vállat vont.

– Mindegy.

Lucy visszafordult az ablakhoz, és látta, hogy a gép már elhagyta

a felhőket, a kékesszürke óceán terült el alattuk. Amikor az üveghez

nyomta az arcát, már azt is megpillantotta, hol ér a víz szárazföldhöz,

a kékség hirtelen megakadt New York peremén.

– Már nincs hátra nagy távolság – mondta.

– Nem baj – felelte Anyu, és visszaült, így most a székek közti

hézagon át beszélt, hangja Lucy füléhez közel duruzsolt. – Valaki

egyszer azt mondta nekem, hogy egy várost lentről a legjobb nézni.

Hátrahagyták a vizet, az alattuk elterülő kép szürke épületek

hálózatává változott, majd nagy ívben elkanyarodtak, a szárazföld

belseje felé, és a repülő komótosan oldalra billent, így Lucy láthatta a

talajt erezetként átszelő folyókat.

Miközben a föld feléjük közeledett, a lánynak eszébe jutott

édesapja tanácsa, hogy hívja a sofőrszolgálatot, amint leszálltak, így

előredőlt, és a táskájáért nyúlt. A pénztárcájában volt a cég névjegye,

amelyet édesapja éveken át tartott magánál minden útján.

Bepöndörödött a sarka, és középen meghajlott, de Apu büszkén adta

át neki.

– Minden utunk után ők vittek haza minket hozzád – mondta. –

Most, hogy te is világutazó lettél, hivatalosan átadom neked a

stafétabotot. – Megölelte a lányt, és puszit nyomott a homlokára. –

Üdvözlöm New Yorkot!

Ahogy Lucy óvatosan kicsúsztatta a tárcájából a névjegykártyát,

megérezte a dudort az aprópénzes rekesz alján. Az elmúlt

hónapokban annyira hozzászokott ehhez az alakhoz, hogy szinte el is

felejtette, mi az, de most elővette, az ujjai közt görgette a cigarettát.

Mostanra egy kissé kilapult, összenyomták a hosszú hónapokig rajta

heverő, nehéz brit érmék, de alapvetően még mindig ép volt. Lucy

nézegette, visszaemlékezett az áramszünet utáni reggelre, amikor

megtalálta. Az orrához emelte, mély levegőt vett, arra gondolt, a

szaga kicsit Owenre emlékezteti, aztán – mielőtt a légi utaskísérő

rászólhatott volna, hogy a repülőn tilos a dohányzás – visszadugta a

pénztárcájába, egyszeriben könnyebb lett a szíve.

Az ablakon kinézve látta, hogy most már Brooklyn felett

köröznek, de a távolban feltűnt Manhattan tornyos kontúrja, a

hegyként magasodó épületek és völgyeket formáló hatalmas zöld

parkok egysége, amelyet ölelő karként határolt két folyó. És ahogy

egyre lejjebb ereszkedtek az égen, Lucy megpillantotta az utak,

parkolók meg udvarok alakját, mindazt, ami körbevette a nagyváros

szívét, ahol az emberek elfoglalt életüket élték, sétáltak, ettek,

nevettek, dolgoztak. És valahol odalent, mindennek a közepén, ott

volt Owen: odafentről nem lehetett több egy sárga pöttynél, de csak

Lucyra várt.

43

A REPTÉRTŐL A VÁROS FELÉ menet nagy volt a forgalom. Owen az

ablaknak dőlt, miközben a busz a Lincoln-alagút felé araszolt,

figyelte a délutáni hőségbe kipufogógáz-felhőket püfögő autók

hosszú sorát. Az alagút túlsó végén, a Hudson folyó túlpartján

magasodó város mintha vibrált volna. A piszkos üveg mögött ülő fiú

szemében szinte délibábnak tűnt, olyan helynek, ami egyre csak

hívogatja az embert, de hiába, mert soha nem lehet elérni.

De Owen tudta, hogy előbb-utóbb odaér. És bőven volt ideje.

Csak másnap délben lesz a találkozója Lucyval, vagyis előtte állt az

egész nap, hogy felkészüljön. Az apjától kapott pénzből futotta volna

olcsó motelszobára, de Owen akkor is a tetőn akart éjszakázni; ha

akadt olyan hely ebben a városban, ahol valaha is otthon érezte

magát, hát ez volt az, és ma este sehol sem lett volna szívesebben,

mint odafent.

A terve egyszerű volt. Miután megérkezik a Port Authority

buszpályaudvarra, elmetrózik a Hetvenkettedik utcához, és megnézi,

nincs-e nyitva a bérház hátsó ajtaja. Ha az ember ügyesen elkerülte a

karbantartókat, könnyen be lehetett ott surranni a házba, és Owen ezt

gyakran ki is használta, amíg itt lakott, csak hogy elkerülje az

előcsarnok nyomasztó pompáját. Ha az ajtó véletlenül zárva volna, a

fiú úgy tervezte, hogy a főbejáraton át megy be a házba, köszön az

épp szolgálatban lévő portásnak, majd egyenesen a lifthez indul,

mintha tökéletesen illene ebbe a közegbe, bár nyilvánvaló volt, hogy

sosem illett ide. Ha valaki megkérdezi, hova megy, akkor megadja

Lucy nevét – ami nem hazugság, hiszen másnap úgyis vele

találkozna –, aztán a tetőig meg sem áll.

Reggel majd lemegy a sarkon lévő edzőterembe, amit ingyen

lehetett kipróbálni, ott lezuhanyozik, átöltözik tiszta ruhába, aztán

visszafelé jövet virágot vesz Lucynak, és megvárja az előcsarnokban.

Beleszédült, mire mindezt végiggondolta, és a zsúfolt buszon

üldögélve az előtte lévő ülés hátának ütögette a térdét. Ilyen ideges

volt, mióta csak Apa ma reggel kitette a reptéren, megölelte, és sok

szerencsét kívánt neki. A repülőgépen kiöntötte a narancslevét,

nemcsak saját magát áztatva el, hanem a mellette ülő hölgyet is.

Kicsit még mindig fanyar gyümölcsillata volt.

Nem amiatt idegeskedett, hogy viszontlátja Lucyt. Hanem azért,

mert nem tudta, mit jelent ez az egész a lánynak, és ez valamiért

ijesztő volt. Csak mert ő maga tudta, mit akar, még nem biztos, hogy

Lucy is tudja. És csak mert ő egy mondvacsinált ürüggyel az egész

országot átrepülte a kedvéért, még nem biztos, hogy a lány is

ugyanilyen izgatott.

A legelső alkalommal, az áramszünet alatt, idegenekként kerültek

szembe egymással. Később, San Franciscóban, barátokként

találkoztak, és mindenképpen ki akarták deríteni, hogy a kettőjük

közti ellenállhatatlan vonzalom vajon valódi, vagy csupán illúzió.

Ám ezúttal Owennek fogalma sem volt, mire számítson.

Ha két ember között nincs más, csak tér, akkor minden lépés

ugrásnak érződik.

Ahogy a busz lassan begördült a Lincoln-alagútba, Owennek

eszébe jutott az a bizonyos kifejezés, visszhangként csendült fel az

emlékeiből: Ez van, nincs mit tenni.

Mosolyogva idézte fel, milyen hevesen tiltakozott Lucy a szavak

ellen, de most rádöbbent, hogy a lány tévedett. Igaz, hogy mindig

van változás. De az is igaz, hogy egyes dolgok sosem változnak, és

ez is közéjük tartozott: Owen kilenc hónappal ezelőtt megismert a

liftben egy lányt, és nincs mit tenni, azóta is folyton ő jár a fejében.

Körülötte mindenki pislogott az alagút éjfeketeségében, Owen

viszont nem. Ő pontosan tudta, mit akar, és a sötétben is ugyanolyan

tisztán látta.

44

MEGÁLLTAK A NÉMA LAKÁSBAN, a nap utolsó sugarai rézsútosan

tűztek be az ablakon, és egyikük sem szólt. Végül Lucy leejtette a

táskáját a földre, és a zaj mintha sokáig visszhangzott volna.

– Ugyanolyannak tűnik – mondta a lány, és maga sem tudta, hogy

ezt jónak vagy rossznak találja-e. A lakásban csönd honolt,

elhagyatott volt, csupán a takarítónő járt itt időnként. Lucy mégis

szinte arra számított, hogy a bátyjai nevetését hallja a szomszéd

szobából, vagy a bejárati ajtó nyikorgását és édesapja hangját. – De

mégsem érzem ugyanolyannak.

– Csak mert olyan régóta nem voltunk itt – mondta az anyja, és

végighúzta a kezét a kanapé hátán, ahogy az ablakhoz lépett. – Túl

régóta.

Lucy anyukájára pillantott, alakja kirajzolódott a narancssárga ég

előtt, a lemenő nap odakint lángolva tükröződött az épületeken.

– Egy örökkévalóság óta – mondta a lány, és édesanyja

hátranézett a válla fölött.

– Nem egészen – felelte mosolyogva. – Talán csak egy fél

örökkévalóság óta.

Miután bejárták az egész lakást – bekukkantottak a fürdőszobába,

nevettek az itt hagyott holmikon, szemügyre vették a hálószobákat,

és feltúrták a gardróbokat, a saját otthonukban turistaként

gyűjtögették az emlékeket meg a szuveníreket, csak ámultak-

bámultak, milyen furcsa ilyen hosszú idő után megint itt lenni –,

Lucy közölte, hogy elmegy egy kicsit.

– Nyugodtan velem jöhetsz, ha… – kezdte, de úgy elharapta a

mondatot, hogy Anyu elnevette magát.

– Menj nyugodtan! – mondta. – Tudom, hogy úgyis csak

bolyongani fogsz a végtelenségig, nekem meg hamar belefáradna a

lábam. – Elhallgatott, kinézett az ablakon, az ég mostanra

rózsaszínűről szürkére változott. – De légy óvatos, jó? Már rég nem

voltunk ebben a csúnya, gonosz városban.

Lucy elmosolyodott.

– Nem is olyan vészes.

– Na és hova szoktál menni? – kérdezte Anyu. – Amikor

sétálgatsz?

– Sehova – vont vállat a lány, aztán meggondolta magát. –

Mindenhova – mondta, és anyja ezt annyiban hagyta.

A folyosón Lucy megnyomta a lift gombját, és máris próbálta

eldönteni, hova menjen először – a Riverside-ra vagy a Central

Parkba, a belváros felé, vagy inkább az ellenkező irányba –, de

amikor az ajtó az ismerős Csing!-gel kinyílt, s a lány belépett,

hirtelen nem tudta, hogyan tovább. Az ujja centikre volt a gombtól,

ami levitte volna az előcsarnokba, ám ehelyett – gondolkodás nélkül

– felfelé irányította a liftet. Egyre magasabbra emelkedett, és állát

felszegve figyelte, ahogy a mutató a huszonnegyedikről a

huszonötödikre fordul át, majd így tovább, míg az ajtó ki nem nyílt a

kis folyosón, ahonnan ki lehetett jutni a tetőre.

Fogalma sem volt, miért jött fel ide. Tudta, hogy holnap

viszontlátja Owent. Kevesebb mint huszonnégy óra múlva együtt

lesznek. Nem kellett sokat várnia. De akkor is, amikor az elmúlt

hónapokban a fiúra gondolt, mindig ezt a hátteret képzelte hozzá, ezt

az ismeretlen és kissé varázslatos környezetet, így most nem bírta

megállni, hogy még egyszer megnézze.

Owen egyszer azt mondta neki, hogy a tető ajtaját nem mindig

zárják be, és Lucyt ez teljesen megdöbbentette: elképedt azon, hogy

egész életét ebben az épületben élte le, mégsem tudott e hely

létezéséről.

Most lélegzet-visszafojtva fogta meg a fémkilincset, és miután

sikerült lenyomnia, a vállával tolta be az ajtót. Aztán fogott egy

közeli téglát, azzal támasztotta ki néhány centire, hogy ne záródjon

be mögötte.

Amikor megfordult, érezte, hogy kitágul a tüdeje, elöntötte a

boldogság, egyszerűen azért, mert egyedül lehetett idefent az ég

fekete táblája alatt, az új és íratlan estében. Elterült előtte az egész

város, tündöklő fényeivel és felfoghatatlan mértékével. Az arcába

fújt a szellő, és ködként szivárgott fel a lenti, távoli zaj, így amikor

kattanást hallott a háta mögül, csak pár pillanat múlva fogta fel, hogy

az ajtó csukódott be. Megpördült, agya ugyanúgy megvadult, mint a

szívverése – azt hitte, idefent ragad, átkozta magát, amiért nem elég

jól rakta oda a téglát –, ám ekkor meglátta az ajtó előtt álló alakot, és

szertefoszlott minden aggodalma.

– Jó korán jöttél – mondta a fiú, de Lucy nem így érezte.

Ő úgy érezte, mintha egy örökkévalóság óta erre várt volna.

45

NEHÉZ LETT VOLNA MEGMONDANI, pontosan mi történt, vagy ki

mozdult meg elsőnek, de egyszeriben itt találták magukat: csupán

centikre álltak egymástól a koromsötét tető közepén, és szikrázott

közöttük a levegő. Owen kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit,

elmagyarázza, mit keres itt, vagy elsüssön egy viccet, de aztán

meggondolta magát, mert elege volt a beszédből, legalábbis egyelőre,

elege volt a kettőjük között váltott szavakból. Most nem akart semmi

mást, csak megcsókolni Lucyt.

Úgyhogy – végre – pontosan ezt tette.

Amikor közelebb lépett, a lány tekintetében meglepetés villant,

majd behunyta a szemét, ahogy Owen is. Így hát, amikor ajkuk

összeért, és kezük megtalálta egymást, megint csupán ketten voltak a

sötétben, s a teljes feketeségben a fiú nem látott mást, csak a

szikrákat a szemhéja belsején, amik olyan fényesen ragyogtak, hogy

akár csillagok is lehettek volna.

46

– DE KOMOLYAN – mondta Owen, miután Lucy véleménye szerint túl

hamar hátrahúzódott. – Nagyon korán jöttél. Pedig én mindent

elterveztem. Az előcsarnokban találkoztunk volna, utána piknikezni

akartam a parkban, aztán fagyit venni ott, ahol az áramszünetben

ingyen osztogatták, azután meg feljönni ide, hogy itt együk meg, és

utána…

Lucy, még mindig csupán centikre a fiú arcától, mosolyogva dőlt

hátra.

– Hát, most már úgyis idefent vagyunk, szóval…

– De lett volna fagyi.

– Nem érdekel a fagyi.

– Na és a piknik?

– Owen! – kacagott a lány.

– Hanyatt feküdtünk volna, hogy az eget bámuljuk, és csillagokat

keressünk rajta.

– Egyáltalán nem látszanak a csillagok – mutatott rá Lucy –, de

természetesen bámulhatjuk az eget.

Owen tehetetlenül nézett rá.

– De hát mindent elterveztem…

– Semmi baj – mondta a lány, és ismét megfogta a kezét. – Ez

sokkal jobb.

47

EGYÜTT ÜLDÖGÉLTEK A PÁRKÁNYNÁL, összeért a térdük.

– Gyakran szoktál feljönni ide? – kérdezte Owen, és Lucy

rápillantott, nehéz volt megfejteni az arckifejezését. Mintha

fontolgatott volna valamit, és eltartott pár másodpercig, mire

eldöntötte, mit válaszol.

– Igazság szerint – mondta – csak ma érkeztem a városba.

Owen rámeredt.

– Azt hittem, hogy ti…

– Nem – felelte a lány. – Változott a terv.

– Szóval te csak…

– Néhány napra jöttem – hajtotta le a fejét Lucy. – Azért, hogy

lássalak.

A fiú elmosolyodott.

– Tényleg?

Lucy bólintott, máris elhúzta a száját, és Owen megértette, miért;

bárkinél jobban tudta, hogyan hangzik ez, felfogta, micsoda őrültség

átrepülni a fél világot csak azért, hogy az ember találkozzon

valakivel, akit alig ismer. De azt is pontosan tudta, mit mondjon,

hogy felvidítsa Lucyt.

– Én is – szólt még közelebb húzódva, s már nem hallatszott más,

csak a ruhák és végtagok susogása, meg a saját szívük dobogása,

ahogy átkarolta Lucy vállát. – Csak azért jöttem, hogy lássalak.

48

– NA – SZÓLT LUCY KÉSŐBB, miután teljesen besötétedett, a madarak

mind elaludtak, és a nagyváros fényei beragyogták az egész világot.

– Mi mindent nem tudok még rólad?

Owen eltűnődött.

– Tudok zsonglőrködni.

– Nem, úgy értem… Várj, hogy mi?

– Bizony. És utálom a mogyoróvajat.

– Mégis ki utálja a mogyoróvajat?

– Az igényes ízlésű emberek – vágta rá Owen. – És tudok néhány

csúcs kártyatrükköt. Meg jó sok viccet.

– Mint például?

A fiú pár pillanatig gondolkodott.

– Hogy hívják a Húsvét-szigetek fővárosát?

– Na hogy? – kérdezte a homlokát ráncolva Lucy.

– Nyúl York.

A lány nem bírta megállni a nevetést, de Owen ismét komoly

képet vágott.

– És úgy döntöttem, hogy megyek jövőre egyetemre.

Erre Lucy kihúzta magát.

– Tényleg?

– Tényleg – felelte a fiú mosolyogva. – A Washingtoni Egyetemre

fogok járni.

– Ez csodás! – mondta Lucy. – Apukád biztos nagyon örül.

– Igen – válaszolta Owen. – Mindketten nagyon örülünk neki.

– Hát jó – csóválta a fejét a lány. – Ezek szerint egy csomó

mindent nem tudok rólad. De én igazából a cigizésre gondoltam.

A fiú megdermedt.

– Hogyhogy a cigizésre?

– Az áramszünet utáni reggelen – magyarázta Lucy – találtam egy

szál cigit a konyha padlóján. Teljesen megfeledkeztem róla, de a

repülőn megint a kezembe került, és…

Owen elsápadt.

– Megtartottad?

– Igen – felelte a lány kissé feszengve. – Azt hiszem, olyan

szuvenírféleségként…

– Szóval még mindig megvan – mondta Owen, és feszülten

figyelte.

Lucy bólintott.

– Odalent van, a pénztárcámban.

Legnagyobb meglepetésére a fiú arcát őszinte megkönnyebbülés

öntötte el.

– Köszönöm!

– Nincs mit – ráncolta a homlokát a lány. – De miért olyan

fontos? Alig várod, hogy rágyújthass?

– Olyasmi – felelte Owen csillogó szemmel, és Lucy rádöbbent,

tényleg mennyi mindent nem tud róla. A fiú olyan volt, akár az egyik

regénye, amit még nem olvasott ki, amit csak a megfelelő helyen, a

megfelelő időben lehetett igazán megérteni.

Alig várta, hogy elolvassa a hátralévő oldalakat.

49

KÉSŐBB HANYATT FEKÜDTEK, válluk egymáshoz ért, a koromfekete

eget nézve nevettek. Owen arcán könnyek csorogtak le.

– Ácsi! – zihálta, megmagyarázhatatlanul röhejesnek találta az

egészet. – Te most Londonban élsz?!

– Ja – bújt hozzá Lucy, aki nem bírta abbahagyni a kuncogást. –

Te meg Seattle-ben?!

– Ja – válaszolta Owen. – Mi olyan vicces ebben?

– Semmi – mondta a lány. – Mi olyan vicces Londonban?

– Semmi – mondta a fiú, és erre megint elnevették magukat.

50

– OTT, NI! – mutatott később az égre Owen.

– Tényleg?

– Igen, látok egyet.

Lucy hunyorgott.

– Hol?

– Te nem látod? – kérdezte a fiú, és ujjával követte valaminek a

vonalát az éjszakai égen, ami fedélként borult a csendesen fortyogó

városra. – Pont ott van.

– Ez nem sokat segít – mondta Lucy, és felkönyökölt.

– Szerintem… igen… talán… – Owen hatásszünetet tartott. –

Bizony, az a Göncölszekér.

A lány kétkedve nézett rá.

– De komolyan! – erősködött a fiú, megragadva Lucy kezét, és

vonalakat húzva vele a teljes feketeség közepére.

– Ott a rúdja, az meg a kocsija. Azt a részt kocsinak hívják, nem?

– Szerintem egy szekérnek platója van – felelte a lány. – De te

vagy a csillagszakértő.

– Akkor legyen kocsi – jelentette ki Owen, majd balra húzta Lucy

kezét, és három pontra mutatott. – Az meg ott az Orion öve.

– Te megörültél – közölte a lány. – Nincs ott semmi.

– Mi lett a hajthatatlan optimizmusoddal? – kérdezte Owen. – Azt

hittem, kettőnk közül én vagyok a pesszimista.

– Jól van, na – válaszolta Lucy, és ismét felnézett az égre. –

Igyekszem.

A fiú elmélyülten figyelte.

– Látsz valamit?

– Azt hiszem, talán… igen, látok egyet!

– Hol?

Lucy megfogta a kezét, és közvetlenül a fejük fölé mutatott vele.

– Pont ott – mondta. – Jó nagy. És nagyon fényes…

Amikor Owen megszólalt, nevetés csendült a hangjában.

– Az a hold.

– Tényleg?

– Tényleg – erősítette meg a fiú, és Lucy elmosolyodott.

– Az még jobb.

51

– VAN MÉG VALAMI, AMIT NEM TUDSZ – mondta később Owen.

Lucy feje a mellkasán nyugodott, és a fiú a haját cirógatta.

– Mi az? – kérdezte a lány, az ásítást elnyomva.

– Te még nem tudod – suttogta a fülébe a fiú –, de csodás hetünk

lesz. Átsétálunk majd a Brooklyn hídon, megnézzük a Szabadság-

szobrot, és a Times Square-en mászkálunk majd, mint két turista. –

Szünetet tartott. – Vagy mint két galamb.

Lucy mosolyogva válaszolt:

– Aztán veszünk neked egy gagyi New York-os pólót.

– A póló nem kötelező – válaszolta Owen, és a lány elnevette

magát.

– És aztán mi lesz? – kérdezte Lucy, bár ezúttal halkabb,

visszafogottabb szavakat használt. Owen így is érezte, milyen súlyos

mindaz, ami kimondatlanul maradt: a válaszok nélküli kérdések és a

bizonyosság nélküli ígéretek.

Szerette volna azt felelni: Aztán örökké együtt leszünk.

Vagy ezt: Aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk.

De nem felelhette. Inkább az üres égre szegezte a tekintetét, és

érezte, hogy valaha oly nehéz szíve léggömbként száll fel.

– Aztán haza kell majd térnünk – mondta végül, mert ez volt az

igazság, és mindazok után, amin ők ketten keresztülmentek, semmi

mással nem szolgálhatott Lucynak.

Hosszú ideig mindketten hallgattak. A lány Owen pólóját

gyűrögette, majd elengedte, és a mellkasára simította a tenyerét,

pontosan a szíve fölé. A fiú pedig egyszeriben megint érezte a

szívverését: a biztos lüktetés minden gondolatát elnyomta. Sokkal

inkább dobverés volt, nem pedig visszaszámlálás, inkább metronóm,

nem ketyegő bomba, és Owen érezte, hogy minden egyes tompa

dobbanás előrébb viszi, mintha a remény ritmus volna, egy dal, amit

csak most fedezett fel.

Lucy füle mögé simított egy kóbor hajtincset, aztán előrehajolt, és

megpuszilta a lány feje búbját.

– De minden rendben lesz – ígérte. – Továbbra is írni fogunk

egymásnak. És majd megoldjuk, hogy megint találkozhassunk.

– Gondolod?

– Gondolom – felelte Owen gombóccal a torkában. – Megoldjuk.

Talán majd én megyek Londonba. Vagy jöhetnél te Seattle-be. Vagy

talán valahol teljesen máshol találkozunk.

– Jól van – mondta a lány pár másodperccel később. – Akkor

válasszunk valami izgalmas helyet! Mint Szentpétervár. Vagy Athén.

Vagy Új-Zéland.

– Vagy Alaszka – javasolta Owen. – Barangolhatnánk a tundrán.

– Mint két pingvin.

– Pontosan – nevetett a fiú.

– Vagy talán mehetnénk Buenos Airesbe.

Owen bólintott.

– Vagy Párizsba, hogy megmutathasd nekem a középpontját.

– És akkor te is kívánhatnál valamit.

– Te mit kívántál? – kérdezte a fiú. – Hogy egy nap visszamehess

oda?

– Nem egészen.

– Akkor mit?

Lucy felemelte a fejét, hogy ránézzen.

– Hogy egy nap visszajöhessek ide.

Owen elmosolyodott.

– Csak az a baj, hogy kábé tíz méterrel arrébb vagyunk, mint kéne

– mondta, és oda mutatott, ahol legutóbb ültek, ahol a múltkor egy

csillagot varázsolt elő a legváratlanabb helyen. – Én úgy tudom,

hogy a világ közepe pontosan ott van.

– Nem biztos – felelte Lucy, és Owen látta, hogy ő is mosolyog. –

Szerintem pont itt van.