1

Jill Hathaway

SLIDE

Mások szemével

ELSŐ FEJEZET

Az asztalra borulva fekszem, próbálom nyitva tartani a szemem.

Érzem, ahogy a hátamon végigcsorog az izzadtság. Van idebent

vagy 30 fok, pedig október van. Mikor elpanaszoltam Msr.

Wingernek, azt morogta, hogy majd jön a gondnok a termosztát

miatt.

A mellettem lévő széken Icky Ferris görnyed a Julius Caesar fölé.

Párokban kell olvasnunk – de monoton a hangja, és nem értem a

régies, shakespeare–i nyelvet, amely úgy beindítja az

angoltanárokat. A kettő együtt hihetetlenül álmosító. A hőség nálam

az egyik fő bambulást keltő tényező, de úgy látszik, Shakespeare a

másik. A meleg úgy kúszik fel a gerincemen, mint egy százlábú.

Arra a napra emlékeztet, amikor augusztusban apa kocsijában

ültem, és bekapcsolva maradt az ülésmelegítő. A betűk

összemosódnak előttem, és tudom, hogy hamarosan elvesztem az

öntudatom. A szoba kezd kifordulni, a szegélyek távolodni

kezdenek egymástól. Keresek valamit, amire összpontosíthatnék.

Megakad a szemem egy poszteren, amin egy kismacska lóg egy

ágról. A felirat szerint „Kapaszkodj a tudásba!” Miközben figyelem,

a macska arc olvadni kezd, és én lejjebb csusszanok a széken.

Vannak bizonyos jelei annak, hogy hamarosan elvesztem az

eszméletem: súlyos szemhéjak, főtt spagettiként elernyedő izmok,

bamba arckifejezés. Az osztálytársaim már épp eleget látták ahhoz,

hogy tudják, mi következik.

– Sylvia! – súgja Icky, és tapsol egyet az arcom előtt.

2

– Térj magadhoz!

– Pislogok és ránézek.

Fiú létére hosszú hajú, már–már aggasztóan fegyvermániás, de azért

kedvelem őt. Sokkal figyelmesebb, mint a legtöbb fiú a suliban. –

Jól vagy?

Most már mindenki minket bámul. Egyébként senki nem csinál

ügyet abból, ha az óra közepén elájulok, legalább történik valami

ezen az unalmas októberi napon. Örülnének neki, ha letörne a

fogam, amikor lebukik a fejem, vagy ilyesmi. Akkor legalább volna

miről beszélni. Az utolsó pletykatéma az volt, amikor a drogkereső

kutyák füvet találtak Jimmy Pine szekrényében, de ennek már vagy

két hete. Szeretném elkerülni, hogy itt, a dögkeselyűk szeme láttára

veszítsem el az eszméletemet. Felállok és elindulok az angoltanár,

Mrs. Winger felé. Egészen elmerült a számítógépe nézésében –

valószínűleg megint pasziánszozik. Ő az egyetlen, aki nem vette

észre, hogy majdnem elájultam. Nagy íróasztala a terem leghátsó

részén van eldugva, hogy nyugta legyen tőlünk. Az osztálytársaim

lassanként leveszik rólam a szemüket, és visszafordulnak a

könyveikhez.

– Kimehetek a mosdóba? – kérdezem a lehető legcsöndesebb és

legszerényebb hangon. A tanárnő le nem venné a szemét a

képernyőről. Ha megtenné, láthatná, hogy én vagyok az, Sylvia

Bell, narkolepsziában szenvedő tanuló. Ő is jól tudja, hogy

bármikor elhagyhatom az osztályt, ha ki kell mennem. A szoba

forogni kezd velem, és megbicsaklik a térdem.

– Nem várhat, amíg vége lesz az órának? – Mrs. Winger hangja

bántóan éles, apróra vág vele, hogy aztán könnyebben a szemétbe

hajíthasson. Arrébb húz pár kártyalapot az egerével.

– A játék nem várhat, amíg vége lesz az órának? – a fülem mögé

tolok egy rózsaszín tincset. Tudom, hogy undokság ilyet mondani,

de csak így tudom felhívni magamra a figyelmét. Végre rám emeli

rosszalló tekintetét.

– Na jó. Menj, öt percet kapsz.

Nem felelek, már ki is léptem az ajtón. Az ügyeletes nővérhez

kellene mennem, csakhogy neki kötelessége értesíteni az apámat

minden találkozónkról, és nem akarok a kérdéseire válaszolgatni.

Ma bizonyosan nem: túl fáradt vagyok hozzá. Napközben folyton el

3

akarok aludni, éjszaka viszont sehogy sem sikerül. Az elmúlt éjjel

csak négy órát tudtam.

Ahogy a mosdó felé igyekszem, azért fohászkodom, hogy üres

legyen. Nincs szerencsém – ahogy benyitok, egy térdelő lányt

veszek észre az utolsó fülkében. Váltakozva sír és öklendezik.

Megismerem az ezüstszínű szandáljáról. Sophie Jacobs, az egyetlen

a húgom barátnői közül, akit el tudok viselni. Ő legalább nem fogja

világgá kürtölni, mi történt velem. Egyébként is megvannak a saját

titkai, mint például az, hogy éppen most szabadul meg a

reggelijétől,

A falnak dőlve átkutatom a pulcsim zsebeit a kis sárga üvegcse

után, amely a Provigil címkét viseli. Az orvos írta fel, hogy ébren

tartson, de igazából nem használ semmit. Úgyhogy kiöntöttem a

Provigilt a fenébe, és megtöltöttem az üveget olcsó

koffeinpirulákkal. úgy tűnik, ez az egyetlen szer, amely tényleg

hatással van rám – de csak akkor, ha egyszerre vagy hatot beveszek

belőle. A Provigiltől úgy érzem magam, mintha ködben kellene

előrehaladnom, viszont a koffeintől jobban tudok figyelni. Remegő

kézzel halászok elő pár golyócskát, és a számba dobom őket, habár

az az érzésem, hogy túl késő.

Valaki lehúzza a vécét, és kinyílik mögöttem az ajtó. Sophie üveges

szemekkel áll, erőtlenül törli meg a száját. Fényes fekete hajában

valami sárga foltot veszek észre. Miszáj elfordítanom a fejem.

– Hú, szerencse, hogy te vagy az – mondja. Előlép, és eltekeri az

egyik csapot a mosdókagyló fölött. A suliban nem nagyon lehet

válogatni hideg és meleg víz között, csak egyféle hőmérséklet van,

az antarktiszi. Enged egy kis vizet a tenyerébe, és megpaskolja vele

az arcát. – Az utóbbi időben elég rosszul érzem magam.

Válaszra nyitom a szám, de csak furcsa krákogás jön ki rajta.

Sajogni kezd a fejem. A mosdó elsötétül, homlokomra szorítóm a

kezem, és a földre rogyok...

Sosem szokom meg az érzést, hogy másvalaki szemével nézzem a

világot. Mintha mindenki kicsit más árnyalatban látná a dolgokat. A

trükkös rész az, amikor rájövök, hogy kinek a fejében is vagyok.

Mintha egy kirakós játékot kellene összeraknom: mit látok, mit

hallok, milyen szagokat érzek? Minden részlet nyomra vezethet.

4

Minek a szagát érzem most? Rozsda és hajlakk. A lányok

öltözőjében vagyok. Szörnyű rózsaszín öltözőszekrények között, a

lány, akibe becsusszantam, fekete balerinacipőt húz narancsszínűre

szoláriumozott lábára. A lábujjai körmét világoskékre festette,

mindegyik közepén kis százszorszéppel.

Biztos most lett vége a tesiórának. Félig meztelen lányok

szaladgálnak, kibújva az októberhez képest túl vékony sortokból,

fésülik a hajukat, diszkrét illatú dezodort kennek magukra.

Pár méterre tőlem felismerek egy szőke lányt, aki épp egy testhez

álló farmert húz a csípőjére. Egy kis Playboy nyuszi alakú fehér folt

van a derekán, matricát tesz rá, amíg napozik. Ez a lány Mattie. Ő a

húgom, és mindenben a tökéletes ellentétem. Ha ő a rózsaszín

csillogás a Valentin–napi üdvözlőkártyán, akkor én a fekete filctoll,

amivel bajszot rajzolsz a tanároknak az évkönyvben.

Érzem, hogy szóra nyílik a szám, és Amber Prescott szólal meg, a

nekem legellenszenvesebb személy az egész naprendszerben. – te jó

ég, iszonyúan megfájdult a fejem. Az előbb még nem volt semmi

bajom. Nincs egy aszpirined?

Sebesen jár az agyam. Hogyan csusszanhattam éppen Amberbe?

Nem értem hozzá semmihez, amin rajta lehet az érzelmi lenyomata.

Vagy mégis? Mattie egy gumival összefogja selymes lófarkát. –

Nem. Bocsi. Szóval tényleg semmi közöm hozzá, ha Sophie tényleg

fel akarja szedni Scottot. Felőlem ribanckodhat, ha akar.

– Szerintem meg gusztustalan, ahogy rátapad arra a srácra. Úgy

értem, egy jó barát nem csinál ilyet. Tudta jól, hogy bele vagy

zúgva Scottba.

Scott? Csak nem Scott Becker? A legnagyobb ökör az elsősök

között? A nevének puszta említésére hányingert kapok. Vajon

mikor zúgott bele Mattie Scottba,a rögbicsapat hátvédjébe, abba a

címeres ökörbe?

Mattie elfintorodik, mint aki egész doboz citromos cukorkát evett

meg. Mingi ilyen, amikor látványosan próbál meg úgy tenni, mintha

valami nem zavarná, holott zavarja.

– Jó, de mit tehetnék? Nem kényszeríthetem rá, hogy engem

akarjon. És ugyan miért ne tetszene neki Sophie? Nagyon helyes

lány. – Mattie leül az ágyra, és a kezébe temeti az arcát.

5

Amber közelebb húzódik Mattie–hez és vállon veregeti. – ne beszélj

már hülyeséget, Mattie! Scott meg van húzatva, ha azt a libát

választja helyetted. Sophie kábé öt percenként ledugja az ujját a

torkán. Csak mert leadott vagy ötezer kilót, attól belül még kövér

maradt. Ránéznek, és a Husi hasit látják a hatodikból.

Husi Hasi. Sophie régi gúnyneve kellemetlen emlékeket ébreszt

bennem. A kölykök krémesekkel dobálták meg a buszon. Scott

Becker egyszer mellette ült a laborban, kinyitott egy internetes

szótárat, és a „víziló” szót ismételtette a géppel, jó sokáig. Nem

tudom elhinni, hogy Sophie egyáltalán szóba áll vele azok után,

amiket a srác művelt vele az órákon. Sőt, azt sem tudom elhinni,

hogy Mattie–vel vagy Amberrel szóba álljon. Csak azután kezdtek

el közösen lógni, hogy Sophie lefogyott, de Ambernek most is a

kedvenc időtöltése, hogy különféle kínzási módokat talál ki

barátnője számára. Olyasmivel nyaggatja például Sophie–t, hogy a

(nem létező) feneke túlságosan nagy, vagy hogy biztosan meg

akarja–e enni azt a szelet pizzát. Nyilvánvaló, hogy féltékeny

amiatt, hogy a húgom és Sophie olyan jó barátnők lettek. Most

kihasználja a lehetőséget, hogy egymásnak ugrassza őket. Mattie az

ujjai közt Amberre néz.

– Tényleg azt hiszed? – Ne aggódj – mondja Amber, és elővesz egy

menő rózsaszín telefont. – Van egy tervem, hogyan lehetne a

helyére tenni a kicsikét. A hangja tele van rosszindulattal.

– Sylvia? Vivi! Jól vagy? Ne hívjam a nővért? – Sophie fölém

hajol, a kezét tördeli aggodalmában. Érzem arcom alatt a

fürdőszoba kövének hidegét. Vajon mikor mosták föl utoljára? A

földre teszem a kezem, felülök. Kiűzöm a fejemből a baktériumok

rohamának képét.

– Huh, nem kell köszi!

– Te jó ég, a homlokod!

– Megtapintom, egy nagy dudort érzek.

Sophie letép pár papírkendőt az automatából, és a csap alá tartja

őket. Óvatosan, anyáskodva a fejemhez nyomja a hűs, nedves

fecniket. Nagyon gondoskodó típus. Múlt ősszel, amikor Mattie–vel

közös szülinapi bulit tartottak, csinált egy csokitortát, az egészet

egymaga. Csokimázzal és M&M’s cukorkákkal vonta be, és

gyertyákkal kiírta a tetejére, hogy „Mattie”.

6

Mattie egy szelet puncstortát adott Sophie–nak papírtányéron.

Mindig elszomorodom, ha arra a bulira gondolok. Sophie tényleg

olyan aranyos, a barátnői undoksága ellenére, beleértve a húgomat

is, aki régebben ártatlan volt és kedves, de az utolsó évben kis

pimasz tyúk lett belőle. Szerintem Amber befolyására.

Szegény Sophie. Nem is sejti, hogy éppen ebben a pillanatban a két

úgynevezett legjobb barátnője hogy beszél róla. És azt tervezik,

hogyan lehetne „helyretenni” őt. Szeretném figyelmeztetni, hogy

legyen velük óvatos – de hogy is nézne ki, hogy a saját húgomat

mártom be?

Sophie felsegít a földről. A mosdókagylónak dőlök, és leveszem a

papírkendőt, hogy felmérjem a tükörben a károkat. A homlokom

nem is olyan vészes. Kicsit érzem csak a púpot. Egy kis zúzódás.

Talán nem fogja az apám észrevenni. A tekintetem találkozik

Sophie–éval a tükörben.

– Biztos, hogy jól vagy?

Megfordulok, hogy szembenézzek vele. A válla beesett, lehajtja a

fejét. A mazsorettszoknyából pálcikaként lógnak ki cingár lábai.

Nem lehet több 45 kilónál. – Igen, jól vagyok, tuti. Te hogy vagy?

Furcsán néz rám, és nem tudom, hogy nevetni vagy kiabálni készül.

– Ma van a szülinapom – mondja végül, és vállat von.

– Mattie nem szólt erről egy szót sem.

Ezt odaadhatod a húgodnak. Én csináltam. – Egy fonott karkötőt

vesz elő, amiket nyári táborokban szoktak készíteni. Piros és

aranysárga, illik a mazsorettruhájukhoz.

Teljesen biztos vagyok benne, hogy Mattie nem készített semmi

különlegeset Sophie szülinapjára. Megint késztetést érzek, hogy

felvilágosítsam Sophie–t, hogy ideje jobb barátnők után néznie.

Gondolkozom, hogyan is kezdjem a mondandóm, közben a

csuklómra teszem az ajándékot, hogy el ne veszítsem.

– Sophie… – kezdem, és közelebb lépek hozzá, de kisurran a

folyosóra, mielőtt visszatarthatnám. A szeméből záporoznak a

könnyek. Dühömben összegyűröm a törlőkendőt, és célba veszem a

szemetest. Egy kilométerrel mellé dobok. Mikor lehajolok érte, egy

egydolláros bankjegy hullik ki a pulcsim zsebéből. Foltos, és

majdnem kettészakadt. A fenébe. Valószínűleg ezért csusszantam

Amberbe. Hirtelen minden eszembe jut – Amber odaszaladt hozzám

7

az első szünetben, és meglengette az orrom előtt a gyűrött

egydollárost.

– Az a hülye automata nem fogadja el a pénzem – panaszolta

vontatott hangon. – Muszáj koffeinhez jutnom. Fel tudod váltani? –

Nagy izgalomba jött, épp eléggé, hogy érzelmi lenyomatot hagyjon

a kezében lévő pénzen, amihez azután órákkal később

kapcsolódtam. Találtam neki pár érmét, és elvettem tőle a

bankjegyet, amelyet a kabátzsebembe dugtam. Bizonyára

megérintettem, mikor a Provigil üvegcséért nyúltam – épp, mikor

gyengének éreztem magam és sebezhető voltam. Ha visszatenném a

pénzt a zsebembe, később is Amberbe csusszanhatnék véletlenül.

Ezt nem akartam megkockáztatni, úgyhogy egy papírkendővel

vettem fel az egydollárost, és a szemetesbe dobtam. Soha többé nem

akartam Amber Prescott fejébe kerülni.

MÁSODIK FEJEZET

Elrohanok a tanulók bejárata mellett, és majdnem belerohanok

Rollinsba, a legjobb barátomba, aki nagyjából az első óra felénél

szokott megjelenni az iskolában.

– Szeva! – nevet rám, és megragadja a karomat.

– Hova rohansz ennyire?

Vissza az osztályba – mondom, és elfordítom a fejem, nehogy

meglássa a púpot a homlokomon. De hiába, Rollins mindent

észrevesz.

– Hé – szól utánam –, hé! Állj már meg!

Hagytam, hogy végigmérjen, és vártam az elkerülhetetlen kérdést.

Az utóbbi időben kicsit feszült volt köztünk a viszony. Mintha

Rollins sejtené, hogy többről van szó nálam a narkolepsziánál.

Próbál rájönni, mi történik, én meg folyton kitérek előle. Bárcsak

békén hagyna már…

– Jól vagy? Mi tör…

– nahát, Mr. Rollins – hallatszik egy önelégült hang.

– Kicsit későn érkezett be ma, ha jól látom

Mr. Nast – akit csak Undok néven emlegetünk – lépked felénk. A

hüvelykujját az övébe dugja, ettől olyan, mint egy western hős.

8

Közeleg az utolsó leszámolás: Undok, az igazgató ellenünk, a

negatív hősük ellen.

Érdekes adat: Undoknak otthon egy menyétekkel illusztrált

kalendárium lóg a hűtőjén. Nem csoda, ha senki nem akar

hozzámenni feleségül. Rosszalló pillantásokat vet Rollinsra. A fiú

hosszú, barna haja és szájpiercingje nem nyerte el a tanári testület

rokonszenvét – ez már biztos. Nagyjából minden héten elkapják

valamiért. Nastnek szinte a hobbija, hogy próbálja rajtakapni

Rollinst, ahogy a parkolóban cigizik, vagy éppen lóg óráról.

Mikor Nast meglát engem, kissé megtorpan. Az én helyzetem

különleges. Furcsa betegségem és állandó kijárási engedélyem miatt

nem sokat kezdhet velem. Rollins azonban teljesen más történet.

Tudom, hogy egy hajszál választja el attól, hogy eltiltsák az

iskolától. Rollins egy pillanatra megszorítja a karom, majd elenged.

Felkészül az összecsapásra: keresztbe fonja a kezét és összeszorítja

a fogát.

Közéjük vetem magam. – Mr. Nast, Rollins csak elkísért a

nővérhez. Nem érzem jól magam. – Remegő hangon mondom, és

Rollinsba kapaszkodom, hogy megtámasszon. Nast rám néz, majd

Rollinsra, majd megint rám. Látom az arcán, hogy nem hisz nekem,

de nem tehet semmit. Végül szigorúan végigmér minket, és azt

morogja, hogy szedjük a lábunkat.

Rollins és én egymásba kapaszkodva eloldalgunk a nővér irodája

felé. A sarkon befordulva kitör belőlünk a nevetés, és eloszlik

közöttünk a feszültség.

– Nem is tudtam, hogy ilyen jó színésznő vagy! – mondja nevetve

Rollins. – Nem színészkedtem, tényleg nem érzem jól magam –

mondtam, és úgy tettem, mintha el akarnék ájulni. – Törékeny

virágszál vagyok. – Fenéket – mondja Rollins, és oldalba bök a

könyökével. – Kábé annyira vagy törékeny, mint egy AK–47–es

gépfegyver. – A mosoly lehervad az arcáról, ahogy meglátja a

homlokomat.

– Komolyan, mi történt veled?

Megrázom a rózsaszín hajam, hogy eltakarja a púpot. Semmiség.

Elájultam a mosdóban. De jól vagyok, semmi baj. Rollins nem tudja

elrejteni az aggodalmát, bár próbálja. Összeszűkül a szeme. – Hát,

te tudod… Megrándulok. Nyugtalanná tesz, ha aggódnak értem.

9

– Bocs, be kell mennem órára.

– Később. Rollins bólint.

– Okés, majd ütközünk!

Mikor visszaérek angolórára, olyan, mintha valaki altatógázt fújt

volna szét az osztályteremben. Szinte mindenki a padjára dőlve

punnyad, furcsa szögben tartva maga elé a Julius Caesar példányát,

hogy ne legyen teljesen nyilvánvaló, hogy alszik. Mrs. Winger még

mindig a játékba merül. Nem néz fel, amikor visszaülök a helyemre.

Érdekes adat: Mrs. Winger egy doboz csokis kekszet tart a bal alsó

fiókjában. Pontosan négyet eszik meg belőle minden nap a

lyukasórájában. Ez az élvezhetőbb csusszanásaim egyikének

emléke.

Samantha Philips, akinek a haja tökéletesen egyenesre van vasalva,

a terem másik végéből méreget. Mazsorettszoknyája felhúzva, hogy

mindenki láthassa a szolizott combját. Nem tudom elhinni, hogy

nemrég én is viseltem ezt a szoknyát, vagy egykor barátkoztam

ezzel a lánnyal. Aki ma a mazsorettcsapat kapitánya. Az előző év

mintha fényévekkel ezelőtt lett volna.

Még csak bele sem kellene csusszannom, hogy megtudjam. Az

ősidőkben, mikor még sülve–főve együtt voltunk, Samantha és én

együtt néztük a tudományos csatornákat, mikor egymásnál

aludtunk. Mindkettőnket érdekelt a csillagászat. Arról vitatkoztunk,

hogy van–e élet más bolygókon (én azt mondtam, hogy igen,

szerinte viszont nincs). Anyám régi távcsövével kerestük a

konstellációkat. Úgy hívtuk egymást: a Geminik.

Ha most megkérdeznék, valószínűleg letagadná, hogy valaha is

barátok voltunk. Ránéz az Oasis feliratú pólómra és elhúzza a

száját. – Ez melyik évben volt menő? 1994 körül? Lesújtó pillantást

vetek rá, míg el nem fordul tőlem, hogy őrülten nyomkodni kezdje a

gombokat az iPhone–ján.

A pillantásom a Csillagászat: a kozmikus nézőpont című lap friss

számára téved, amely kikandikál a fekete iskolatáskámból. Postán

kellett rendelnem, nehogy lapozás közben belecsusszanjak az előző

olvasóba. Az emberekben gyakrabban keltenek érzelmeket a

könyvek, mint gondolnánk, ezért aztán biztosra megyek.

Mrs. Winger úgy belemerült a számítógépes játékba, hogy könnyű

lenne elővenni az újságomat, és folytatni a fekete lyukakról szóló

10

cikket, amit előző este kezdtem el. A Julius Caesare–tesztben

valószínűleg nem lesz szó a fekete lyukakról. Elég baj az nekem. –

Ickyhez fordulok.

– Miből maradtam ki?

– Hmmm... nos, az összeesküvők leszúrták Caesart.

Kihagytad a darab egyetlen jó jelenetét. – A francba... – mondom

tettetett dühvel. A padja fölé hajolok, vigyázva, hogy ne érjek hozzá

a könyvhöz, és átfutom a kihagyott részt. Bla, bla, bla, az

összeesküvők körbe vezsik, Caesar immár történelem.

Az egyik kérdés a feladatlapon: Mik voltak Caesar utolsó szavai?

Visszanézek a könyvre, a választ keresve. Aha! Miután Brutus is

beledöfi a kést, Caesar ezt mondja: Et tu mi fili, Brute? Majd

összerogy. Elképzelem, ahogy Caesar felmegy a Capitoliumra, és

körülállják a férfiak, akiket a barátjának gondol, és akik azután

többször egymás után hátba döfik. És ott áll Brutus, kezében azzal a

véres, rohadt tőrrel. Caesarnak nincs más hátra, mint hogy

kimúljon, miközben arra gondol, hogy annyira utolsó ember, hogy

még a haverja is el akarja tenni láb alól. Sophie arca jutott eszembe.

Mit fog szólni, ha rájön, mit tervez ellene két legjobb barátnője?

Ráadásul épp a születésnapján? Az emberek hülyék. A fejem

ingatom, míg leírom a választ.

– Elég beteges sztori, nem? – kérdezi vigyorogva Icky.

– Szerintem is.

– Megszólal a csengő.

Ebédidő.

A szokásos helyemre ülök, a focipálya melletti nézőtér

vasszerkezete alá, és várom Rollinst. Az ülőhelyemről észreveszek

egy üres kólás dobozt, egy félig rágott Snicers szeletet, és egy

óvszer tokját. Elmélázok, vajon kik azok az őrültek, akik a nézőtér

alatt esnek egymásnak. Talán a focipályánál csinálták, és idefújta a

szél – nem mintha ez jobb megoldás volna.

A barna cukros töltött keksz, amit reggel becsomagoltam, széttört,

úgyhogy megeszem a nagyobb darabokat, aztán hátrahajtom a

fejem, és a számba öntöm a törmeléket.

Szinte várom, hogy Rollins odalopakodjon, és megjegyzést tegyen

az étkezési szokásaimra, de nem látom sehol. Pár perc múlva

11

előveszem a csillagászati újságom, és a fekete lyukakról olvasok,

miközben langyos üdítőt kortyolgatok.

Épp egy remek bekezdés közepén tartok, amely arról szól, hogy

semmi – még a fény sem – juthat ki egy fekete lyukból, miután

elérte az eseményhorizontot, mikor valami megcsörren a fejem

fölött. Ketten sétálnak a terasz felé. Az újság lapjai közzé dugom az

ujjam, hogy tudjam, hol tartottam, és bosszúsan emelem fel a fejem,

hogy megnézzem, ki zavart meg. Egy ismerős hang szivárog le az

ülőhelyemig. Elfog az émelygés, mikor meghallom.

Scott.

Leülnek fölöttem, és egy fiú hangját hallom. – Hallod, ezt muszáj

megnézned! – Izgatott a hangja, mintha valamilyen drog vagy

szexújság lenne nála.

Csendesen beteszem az újságot a hátizsákomba. Talán elkúszhatók

alóluk anélkül, hogy észrevennének.

– Ez mi? Hol vetted? – hallom Scott kérdését.

– Az egyik mazsorettlány küldte ma reggel.

Hé, neked nem volt meg ez a csaj? Scott fölényesen veti oda: – De,

egyszer. Komolyan aggódom, hogy rosszul leszek, miközben a

kijárat felé mászom. Valami éles vág a térdembe, és minden

lélekjelenlétemre szükségem van, hogy elfojtsam a jajkiáltásomat.

Mikor megnézem, észreveszem, hogy egy törött sörösüveg

szilánkjával vágtam meg magam. Felhasadt a farmerom, és vér

szivárog a nyílásnál. Az ajkamba harapok, és továbbindulok a

kijárat felé.

Miután előbukkanok búvóhelyemről, megkockáztatok egy gyors

pillantást hátrafelé. Scott és egy másik focista vigyorogva bámul

egy mobiltelefont. Sajnálom a szegény lányt, bárki legyen is az.

A mosdóban a térdemhez szorítok egy adag papírkendőt, de a vér

nem folyik lassabban. Habár igyekszem elkerülni az iskolai nővért,

világos, hogy ezzel be kell ugranom az irodájába. Az üveg nem volt

teljesen tiszta, és neki van fertőtlenítő szere.

Mrs. Price az íróasztalánál ül, és a papírjai közt lapozgat, mikor

beállítok. Szürke haja ki–kibújik a laza kontyból, és a láncon függő

szemüvegtől, amelyet visel, inkább könyvtárosnak, mint iskolai

12

nővérnek látszik. Annyira elfoglalja a munkája, hogy észre sem

veszi az érkezésem.

Egy fiú, akit még sosem láttam azelőtt, a sarokban ül egy

kempingszéken. Végigmér, a tekintete megáll a véres törlőkendőn,

amit szorongatok, ettől kissé zavarba jövök. Nem olyan srácnak

tűnik, akinek bejönnek a rózsaszín hajú lányok. Sőt, gondosan

összekócolt szőke hajával és zöld izompólójával inkább olyan

típusnak tűnik, akit a címlaplányi babérokra pályázó csajok

érdekelnek, és viszont. Mégis mosolyogva ül ott, mint aki ismer,

vagy ilyesmi.

– Khm – adok életjelet magamról.

Mrs. Price feltekint, felvonja a szemöldökét, mikor észreveszi a

vért. – Hú! Még egy baleset? – Nem vészes – mormogom, és

próbálom elkerülni a fiú tekintetét. – nem mély seb, csak ki kell

tisztítani. Mrs. Price homlokát ráncolva tolja hátrébb a székét.

Hozzám fordul, és lehajol, hogy megvizsgálja a sebemet. – Ezt egy

újabb árulás során szerezted?

– Nem – felelem. Nem is hazudok. Nem akkor sérült meg a térdem,

amikor reggel elájultam, akkor csak a homlokom. A hajat az

arcomra rázom, hogy ne vegye észre a dudort. Ha rájön, hogy

elvesztettem az eszméletem, akkor fel kell hívnia apámat, apámnak

az orvosokat, akik kérdezgetni fognak a Provigilről. Semmi

szükségem az egész tortúrára. Sokkal könnyebb füllenteni.

Kitalálok valamit arról, hogy elestem a parkolóban.

Mrs. Price gumikesztyűt húz, és megkér, hogy hajtsam fel a

nadrágom. Letörli a térdem alkoholos kendővel, szór rá egy kis

Neosporint, és betekeri gézzel. Végig érzem, hogy a helyes fiú a

csupasz lábam bámulja.

Mrs. Price lehúzza a kesztyűjét, és a szemetesbe hajítja. Feláll és a

fiúra néz. – Minden adatod rendben van, Zane. Milyen órád van?

Vivi majd megmutatja, melyik terembe kell menned. Sylvia, ő Zane

Huxley. Ez az első napja nálunk. A fiú elém lép, és kezet fogunk. –

Hali. – Elővesz egy gyűrött papírt a zsebéből, és rápillant.

– Előkészítő pszichológia Mr. Goldennel.

– Akkor jó – Mrs. Price tapsol egyet.

– Te is oda mész, ugye, Vivi?

– Ööö, igen.

13

Ahogy Mr. Golden terme felé sétálunk, magam elé nézek, noha

érzem magamon Zane tekintetét. – Szóval Sylvia. Van valami

tipped? Új vagyok a városban. Jó helyek, ahová be lehet ülni?

Tanárok, akiket jobb elkerülni? – Végighúzza a kezét egy

poszteren, amin buborékbetűkkel a SZTÁR felirat szerepel.

Szívélyes, Toleráns, Állhatatos, Rendszerető – a tanárok szeretnék,

ha minden tanuló ilyen lenne, de nem lehetünk mindig ilyenek,

mivel emberi lények vagyunk és nem robotok.

– Nem tudok jó helyet mondani. Próbáld ki a saláta bárt egy torkos

szerdán. Nevet. – Naná! – Széthajtja az órarendjét. – Az első órám

Mrs. Wingerrel van. Ismered? Megkockáztatok felé egy pillantást.

Az arca nyitott, barátságos és érdeklődő. Számára teljesen normális

csaj vagyok, csak éppen rózsaszín hajjal. De nem néz hülyének.

– Igen, nekem is vele van első órám. Ha nem zavarod pasziánszozás

közben, akkor nincs baj. De ha mégis, akkor ideges lesz. –

Pasziánsz, aha. És ez a fickó? Golden? Ő jó fej?

– Igen, nagyon jó fej – felelem.

– Fiatal, még lelkes.

Mindig vicces sztorikat mesél, például egyszer segített egy nőnek a

szülésnél egy omahai állatkertben. – Aha – mondja Zane, de látom,

hogy tetszik neki a dolog.

– Igen, amúgy honnan jössz?

Egy lány közeledik felénk a folyosón, fodros szoknyában. Merően

bámulja Zane–t, de ő nem néz felé, csak velem van elfoglalva.

– Én is itt éltem, amikor kicsi voltam. De mikor apám meghalt,

Chicagóba költöztünk, hogy a nagymamámmal éljünk. Kínos.

Mindig annyira kínos, ha valaki halálesetet említ, főleg, ha nem

ismered jól. Az ismeretlenek mindig azt mondják, hogy sajnálják,

hogy meghalt az anyám, de nem igaz, hogy a halál veszteség.

Inkább egy végállomás, elérkezik odáig az ember. A halál mindig

jelen van, a füledbe sugdos. Ott van az ujjaid közötti térben. Az

emlékeidben, mindenben, amit mondasz, érzel, gondolsz. Mindig.

Tudom, hogy semmit nem lehet mondani, amivel napirendre

térhetnénk a halál fölött. A halál az halál.

– Az nem jó – mondom.

– Csöndes bólintás.

– Mr. Golden termének ajtaja előtt állunk.

14

– Nos, itt volnánk – motyogom.

Nem kell ennyire izgulni – mondja mosolyogva, és benyit. A terem

inkább pihenőteremnek tűnik, mint tanteremnek. azon üljünk a

beszélgetések alatt. Látszólag összefüggéstelen képekkel díszítette a

falakat. Egy poszter Freudról, diagrammok az emberi agyról, a

Doors és Jimi Hendrix koncertjeinek plakátjai. Van egy sötét színű

lámpája, amit különleges alkalmakkor kapcsol fel. Egy nagy levelű

növény árválkodik a sarokban, amelyikből kinézem, hogy képes

lenne felfalni.

Érdekes adat: Mr. Golden füvet rejteget az egyik fiókjában. Egyszer

belecsusszantam, késő éjjel, mikor füves cigivel a kezében egy

dokumentum–filmet nézett a teremben. Nem tudom, hogy a

drogkereső kutyák, akik lebuktatták Jimmy Pine–t, miért nem álltak

meg bőszen ugatva az ajtaja előtt.

– Nocsak, új tanuló érkezett – dörmögi Mr. Golden. – Ülj le

valahol. Nem vagyok az az ültetgetős fajta. Zane letelepszik egy

babzsák fotelbe. Olyan magas, hogy térde szinte az állához ér. A

lányok, akik épp nem vetnek felé lopott pillantásokat, nyíltan

ásítoznak. Az öröm kis csírája ébred bennem, mikor felém néz, és

elvigyorodik.

Rollins egy narancsszínű kanapén ül a sarokban, a munkafüzete

szélére firkálgat. Lehuppanok mellé, és előveszem a munkafüzetem.

Az igaz, hogy Mr. Golden megengedi, hogy oda üljünk ahova

akarunk, viszont a dolgozatokban elég sokat kérdez az előadási

anyagból. Az utolsóra hármast kaptam, ezért úgy döntök, inkább

odafigyelek, mit mesél a klasszikus kondicionálásról.

– Ő kicsoda? – kérdezi Rollins suttogva, és Zane irányába biccent.

Rollins nem vacakol a jegyzeteléssel. Igazi fényképezőgép

memóriája van, nem csak arra emlékszik, amit lát, hanem arra is,

amit olvas, hall, sőt szagol. Kérdezd meg, mit ebédelt múlt kedden,

és emlékezni fog rá, milyen rossz szaga volt az odaégett fasírtnak a

folyosókon.

– Ööö, Zane Huxley – súgom neki vissza, mikor Mr. Golden

szünetet tart, hogy kifújja az orrát. Újonc. Találkoztam vele az

ápolónőnél. Sikerült felszabdalnom a térdem egy szilánkkal. Rollins

lepillant a lábamra.

– Jól vagy?

15

– Persze, persze, semmi bajom.

Csak beletérdeltem egy sörösüveg szilánkjába az étterem előtt.

Nem. Nagy. Ügy. Na és, te hol voltál ebédkor? Rollins szünetet tart,

mielőtt válaszolna. Valószínűleg sejti, hogy nem mondtam el

mindent, de nem akarom megismételni a párbeszédet, amit odakint

hallottam. Nyomasztó volna. Húzogatni kezdi az ajakpiercingjét. –

A Félelem és rettegés a középiskolában című művem utolsó

példányait nyomtattam ki. Eddig a legjobb írásom, ha mondhatom

ezt magamról. – Büszkeség tölti el a hangját. Rollins saját újságot is

készít, amiben koncertkritikákat ír, és cikkezik arról a folytonos

szívatásról, amit középiskolának neveznek. Teljes mértékben

hagyományos formátumú, Rollins szó szerint a naplóiból és a

rajzaiból ollózza össze.

– Ó, kapok egy példányt? – nyújtom ki felé a kezem.

– A szekrényemben vannak. Majd adok egyet.

Mrs. Golden újra felveszi az előadás fonalát. Az óra végére egy

egész oldalt megtöltök kacskaringós írásommal. Mikor megszólal a

csengő, Mr. Golden felemeli a hangját. – Ne felejtsétek el elolvasni

a különböző motivációs elméletekről szóló részt ma esete. Hétfőn

tesztet is írhatunk, úgy készüljetek. Épp a füzetemet pakolom vissza

lila táskámba, mikor Mr. Golden hozzám fordul.

– Sylvia, beszélhetnénk egy percre?

– Rollins hátba csap.

– Később!

Mikor egyedül maradunk, Mr. Golden leül egy kanapéra, és

keresztbe fonja karját. Én a terem közepén álldogálok, nem igazán

tudom, mit akar tőlem. Nagyjából négyes szintet hozok az óráján, a

legutóbbi hármasom ellenére. Teljesen átlagos tanuló lennék, ha

nem lenne az úgynevezett narkolepsziám. – Sylvia, minden rendben

van? – kérdezi, és a hangja tele van aggodalommal.

– Igen – felelem, és forognak az agyamban a kerekek. Próbálok

rájönni, vajon mi oka van feltételezni, hogy valami nincsen

rendben. Úgy látszik, ma valahogy rendetlen jeleket küldök a világ

felé. – Miért?

– Csak annyi, hogy felfigyeltem a múlt heti hármasodra. Az a

munka amit előtte adtál be, sokkal jobb volt. Nem akarok a

magánéletedben kutakodni, de nincs valami baj? Nem tanultál a

16

tesztre? Ha akartam volna, valószínűleg hivatkozhattam volna a

narkolepsziára, és hogy nem voltam képes a tanulásra figyelni.

Olyan rosszul voltam, és noha próbáltam, tényleg… de ez hazugság

lenne. És van valami Mr. Goldenben, amitől szeretnék vele őszintén

beszélni.

– Elnézést, Mr. Golden. Azt hiszem, egyszerűen elfelejtettem

tanulni. Majd jobban igyekszem! Előrehajol, és halkabbra fogja a

hangját. – Figyelj rám, Sylvia, ha valaha külön segítségre lesz

szükséged, akkor szívesen foglalkozom veled. Beugrasz suli után

valamelyik este? Lehajtom a fejem, és a lábamat nézegetem, és

próbálom udvariasan megfogalmazni, hogy igazából nincs

szükségem a segítségére – a probléma az, hogy úgy egy hónapig ki

se nyitottam a pszichológiakönyvem.

– Ööö, khm, köszönöm, Mr. Golden. Általában eléggé elfoglalt

vagyok iskola után. A következő tesztem biztosan jobb lesz, ha

kicsit többet tanulok rá. Mr. Golden feláll. – Nos, azért ne feledd el,

hogy bármikor számíthatsz rám. Mosolygok, és bólogatok, mielőtt

otthagynám. Az ajtóig kísér, és határozott kattintással bezárja

mögöttem.

HARMADIK FEJEZET

Tanítás után Rollins megvár a szekrényemnél, egy stóc fénymásolt

füzetet tartva a kezében.

– Nos, mit akart Goldy?

– Ó – mondom legyintve.

– Csak tudni akarta, miért szúrtam el a tesztet.

Azt mondtam neki, hogy alapból lusta vagyok. Adsz egyet? –

mutattam az új ságokra. Elővesz egy műanyagba tekert példányt. –

Tudom, mennyire félsz a bacilusoktól – mondja heccelődve. Ez

Rollins magyarázata arra, hogy miért nem szeretek hozzáérni

olyasmihez, amit mások már megfogtak. Abszolút kényszerbeteg

vagyok. Kibontom a magazint és belenézek. Aborító szövege:

Félelem és reszketés a gimnáziumban, 7. szám. A borítón filcrajz

látható egy kutyáról, aki a szekrények közt lépdel a folyosón,

nyáladzó szájából füves zacskók és kapszulák lógnak – utalás

Jimmy Pine letartóztatására, gondolom.

17

– Szép munka – mondom, megcsodálva a címlapot. Filctollal készít

minden rajzot és szöveget, aztán elmegy a fénymásolóba, hogy több

tucat példányt készítsen belőle. Darabonként egy dollárért árulja a

Mindörökké Vinylben, a lemezboltban, ahol dolgozik, de leginkább

ingyen osztogatja őket. Néha a buszon belecsempészi az emberek

táskájába vagy zsebébe.

Átfutva a tartalomjegyzéket, látom, hogy van egy cikk arról, hogy

az iskolai felügyeletnek nem volt joga átkutatni Jimmy Pine

szekrényét kutatási felhatalmazás nélkül, aztán egy koncertkritika

egy helyi együttesről, a „Ki ölte meg a vízimajmaimat”–ról, aztán

az Okos Döntések Csoport, egy kábítószer–ellenes diákegyesület

képmutatásáról.

Az ötödik oldalra lapozok, és átfutom a Buta döntések: City High

banda leleplezése című cikket. Rollins kivágta Samantha Phillips

fotóját a tavalyi évkönyvből, egyik kezébe sörös dobozt rajzolt, a

másikba spanglit. Samantha, amellett, hogy a mazsorettek vezetője,

az Okos Döntések elnöke is. Biztos vagyok benne, hogy csak az

egyetemi pluszpontok miatt – vagy pedig azért, hogy elterelje a

szülei figyelmét az alkohol iránti vonzalmáról. Már jó pár éve iszik

borral kevert üdítőket.

– Összefutunk ma este? – Rollins bepakolja a maradék újságjait a

hátizsákjába, és behúzza a cipzárt. Várakozóan néz rám.

– Naná – mondom, és próbálom elrejteni a csodálkozást a

hangomban. Szokásunk, hogy péntek este horrorfilmeket nézünk és

pizzát rendelünk, de az elmúlt két hétben ez kimaradt

– Péntek este van, nem?

Próbálom eldönteni, hogy milyen kedvemben vagyok – A gyűrű

vagy Az ördögűző legyen a mai film? –, mikor eszembe jut, hogy

Mattie estére meghívta Ambert. A fenébe. Annyira nincs kedvem a

mazsorettlányokat pátyolgatni.

– Ja, Amber Prescott nálunk lesz ma este. Nem mehetnénk inkább

hozzátok? – Gondolatban keresztbe fonom az ujjaim, mert már

tudom, mi lesz a válasza, de remélem, hogy mégsem lesz igazam.

Rollins arcán ijedtség jelenik meg, majd olyan gyorsan eltűnik,

hogy nem is vagyok benne biztos, hogy láttam. – Ööö, az anyám…

kifesti a nappalit. Az egész ház a feje tetején áll. Mindenütt

műanyag fólia van a padlón. Ne haragudj!

18

Mióta ismerem, Rollins még sosem hívott meg hozzájuk. Mikor

felvetem, hogy meglátogatnám, mindig kitalál valami kifogást arról,

hogy az anyja felújítja a fürdőszobát, vagy új szekrényeket szerel

fel, vagy ilyesmi. Mostanra bizonyára valamilyen csodás palota lett

a házukból, azután a rengeteg átépítés után. Valószínűleg alkesz a

mamája, vagy megszállott gyűjtögető, vagy valami ilyesmi.

Megvonom a vállam. – Nem baj. Akkor majd száműzzük Mattie–t a

saját szobájába. Elvigyorodik.

– Akkor ma este.

– Vállára veti a hátizsákját, és elsétál.

Miután beteszem a füzeteim a hátizsákomba, becsapom a

szekrényem ajtaját, és elfordítom a zárat. Néhány lány megy el

mögöttem, akikkel régebben haverkodtunk és jóban voltunk. Még

jó, hogy nem rajtam nevetnek. Még csak nem is néznek felém.

Mintha kísértet lennék. Mintha nem is léteznék. Látom, ahogy

elsietnek, valószínűleg a mazsorettpróbára. Sóhajtva az ellenkező

irányba indulok.

Mikor elmegyek Mr. Golden szobája mellett, valami különöset

veszek észre. Egy lány ül egy kanapén, Mr. Golden pedig fölé hajol.

Nem látom a lány arcát, csak hosszú, fekete hajának egy részét.

Mintha sírna. A tanár átnéz a válla fölött, és meglátja, hogy

leskelődöm. Elszégyellem magam, lesütöm a szemem és

továbbállok. A kijárat felé szaladok, a cipőimet bámulva, és azon

gondolkozva, hogy mit keres egy pityergő lány Mr. Golden

szobájában tanítás után. Ahogy kinyitom az ajtót, belefutok

valakibe, aki épp befelé igyekszik. Először csak egy zöld pólót látok

belőle.

Elpirulok, ahogy rájövök, kit löktem majdnem fel abbéli

igyekezetemben, hogy minél távolabb kerüljek Mr. Goldentől. Zane

rám mosolyog. – Rohansz, hogy belevesd magad a hétvégi

szórakozásba? Visszamosolygok rá.

– Mint mindenki, nem?

– Na igen.

A chicagói barátaim eljönnek megnézni az új házunkat, aztán

megnézünk egy előadást. Neked van valami jó programod

hétvégére? – Ó, tudod, tehénborítás, ahogy itt vidéken szoktuk –

19

felelem viccelődve. – Jól van, jó szórakozást. És próbálj meg nem

elgázolni még több szembejövőt – búcsúzik kacsintva.

– Próbálj meg nem az utamba kerülni – vágok vissza mosolyogva,

és kilépek a halványuló délutáni napsütésbe. A levegőben

lombégetés füstszaga. A tanulók parkolójában már csak pár autó áll.

Találgatom, melyik lehet Zane kocsija, ahogy a fülembe dugom a

fülhallgatóm, és a járda felé sétálok. A Salt egyik száma fut fel a

zsinóron keresztül a fülembe. Ahogy hazafelé megyek, újra

eszembe jut a jelenet Mr. Golden szobájában. Eltűnődöm rajta, ki

lehetett az a lány a kanapén, és mi történt vele, amitől hangosan

sírva fakadt.

Furcsa papírt ragasztott valaki 3 bejárati ajtónkra, lobog a szélben.

Közelebb érve látom, hogy egy naptár lapja. Letépem az ajtóról, és

beviszem, hogy jobban megvizsgáljam. A dátumot valaki többször

bekarikázta piros filccel.

Október 16 – vagyis a mai dátum.

Furcsa.

Eszembe jut, hogy Sophie korábban azt mondta a mosdóban, hogy

Mattie biztosan elfelejtette a születésnapját, Talán Sophie próbálta

ezzel emlékeztetni őt? Nem jellemző rá az ilyesmi, de olyan

szomorúan beszélt, lehet, hogy nincs a legjobb állapotban.

Leszakítom a papírt az ajtóról, és zsebre vágom. Sophie–nak nem

ajánlatos új munícióval ellátni Mattie–t és Ambert. Ha egy kicsit

hanyagolja őket, tudom, hogy minden rendeződni fog. Egy hét

múlva megint barátok lesznek.

Miután belépek, egy ideig szótlanul állok, és a csontjaimban érzem

a ház ürességét. Az árnyékok hosszúra nyúlnak a padlón. Nem

hallok mást, csak a régi falióra ketyegését a nappaliban. Teljesen

egyedül vagyok.

Mattie a mazsorettpróbán van. Apa a kórházban. Anya… nos, anya

már régóta nincs velünk. A házunkban minden ugyanolyan, mint öt

éve volt, mikor anyám meghalt rákban. Ugyanazok a piros

cseresznyékkel díszített kifakult függönyök. Ugyanaz a régi, sárga

tapéta. Ugyanaz a meggyfa padló, amit ősrégi piros és aranyszínű

szőnyeg borít Egy ezüst dísztükör függ az ajtóval szemben.

20

Közelebb lépek a tükörhöz. A lány, akit látok, vadul fest rózsaszín

hajával – vadóc és szabad. Bárcsak belül is így érezném magam.

Befestettem a hajam, mén gyökeres változást akartam a

halványszőkéhez képest – a természetes hajszínem ugyanolyan

árnyalatú volt, mint anyámé. Elegem volt belőle, hogy mikor a

tükörbe nézem, mindennap őt látom, és hiányzik.

A hajam átfestése azonban nem tudta elrejteni a mamám többi

vonását, amelyek tovább éltek bennem. Hogy szinte vonyítok,

mikor valamit oltári viccesnek találok, éppen olyan volt, mint az ő

nevetése. Hogy nem bírok lebarnulni, akárhány órát is töltök a

napon.

És tudom, hogy ő is narkolepsziás volt. Örököltem tőle ezt a

szerencséden gént. Emlékszem, hogy néha elaludt, mikor tévét

nézett vagy vacsoráztunk. Mikor felébredt, olyan furcsán

mosolygott. Bármit megadnék érte, hogy tudjam, vajon vele is

történtek–e furcsa dolgok, amíg aludt. Bár tudnám, hogy olyan

volt–e, mint én. Hogy ő is mindig mások fejében kötött–e ki.

Nem tudom, mikor történt meg először, de anyám halála után.

Apám mesélte, hogy tizenkét éves voltam, mikor egyszer a

szobámba lépve a földön fekve talált. Alig lélegeztem. Nem tudott

felkelteni. Elrohant velem az ügyeletre, de senki sem tudta, mi

bajom lehet. Végül felébredtem, és jól éreztem magam, mintha mi

sem történt volna.

Az orvosok nem győztek vizsgálni. Végül, jobb magyarázat híján,

narkolepsziát állapítottak meg – úgy látszik, pubertáskorban is

elkezdődhet. Mikor próbáltam elmondani apámnak, hogy mi

történik velem valójában, akkor pszichológushoz küldött, egy Mrs.

Moran nevű, élénkvörös hajú nőhöz. Megállapította, hogy úgy

próbálom feldolgozni anyám halálát, hogy mindenféle történetet

találok ki. Magamra akarom vonni a figyelmet. Apám el is hitte.

Ekkor kezdtem el hazudni. Ahogy múlt az idő, egyszerűen

hozzászoktam, és kezdtem megtanulni a szabályokat. Mint egyszer

egy iskolai múzeumlátogatáson tizenhárom éves koromban. Miss

Ryan kölcsönadta a pulóverét, mert hirtelen lehűlt az idő, és aznap

nem vittem magammal kabátot a suliba. Figyelmeztetett, hogy ne

öntsek rá semmit, mert a nagymamája kötötte neki. Az egyik

21

percben még a múzeum termeiben sétálgattam és a képeket

nézegettem, a másikban már egész máshol jártam.

Visszakerültem az iskolabuszra. Hirtelen egy férfi lépett mögém, és

átkarolta a derekam. Azt mondta: „Nancy; Nancy"

– Ez Miss Ryan keresztneve. Megfordított, és megláttam, hogy a

buszsofőr az. A bajsza egyre közelebb volt hozzám. Az arca az

enyémhez simult, és betette a nyelvét a számba. Ez volt az első

csókom. A legundorítóbb dolog, ami valaha történt velem. Olyan

íze volt, mint egy hamutartóban megforgatott narancsos

cukorkának. A keze a blúzom alá csúszott, és azért imádkoztam,

hogy legyen minél hamarabb vége az egésznek.

Mikor felébredtem, egy biztonsági őr bámult rám. Elestem, is

bevertem a fejem. Elengedett, mikor megbizonyosodott róla, hogy

nem kaptam agyrázkódást vagy nincs más bajom. Emlékszem a

pillanatra, mikor visszaadtam Miss Ryannek a bolyhos pulóverét.

Valami hirtelen összeállt a fejemben. Rájöttem, hogy a fejébe

csusszanásomnak valami köze van a pulóverhez. Rajta hagyott

magából valamit – a lényegét, és valahogy rám ragadt. Az empátia

kifejezést csak pár évvel később tanultam meg, de a lényeget már

ekkor is értettem. Olyan állapot, mikor valaki más szemével látod a

világot. Volt tehát egy különleges képességem. Vagy egy púp a

hátamon, ahogy vesszük.

Mikor felszálltam a buszra, hogy hazamenjek, önkéntelenül

vetettem egy pillantást a sofőrre. Utána évekig rémálmaim voltak

arról, hogy leharapja az arcomat.

Eleinte a dolog nem történt meg túl gyakran. Talán pár havonta. De

a bizonytalanság elég volt ahhoz, hogy féljek hozzáérni bármihez.

Nehéz volt kitalálni, milyen tárgyak hordoznak érzelmi töltetet.

Voltak nyilvánvaló dolgok, így például az olyan tárgyak,

amelyekhez az emberek ragaszkodnak és őrizgetik őket – mint az

esküvői gyűrűk, vagy a nagyszülők fotói. De egész váratlan dolgok

is voltak. Egy kölcsönkért ceruza. Egy könyvtári könyv. Bármi,

amit megérintett valaki, miközben épp valamilyen nagy érzelem

öntötte el.

Egy ideig ragasztószalagot tekertem az ujjhegyeimre, hogy

véletlenül se érjek hozzá valami veszélyeshez. De elfeledkeztem

22

magamról, elálmosodtam, és lehajtottam a lejem egy asztalra.

Belecsusszantam egy idősebb fiúba, aki éppen cigarettát lopott az

élelmiszerboltból. Éreztem, ahogy dobog a szíve nagy, fekete

köpenye alatt, és azt is, hogy izzadt a hónalja. Mikor a tanárom

felébresztett, ijedten bámultam rá, rémülten a bűntettől, amit egy

perccel azelőtt követtem el.

De rá kellett jönnöm, hogy mindenki követ el rossz dolgokat. A

tanárom titokban olyan folyadékot kortyolgatott, ami égette a

torkomat. A húgom puskázott a matekdogán. A postás néhány

csomagot egy külön táskába tett, és hazavitte őket. De az emberek

jó dolgokat is tettek – köszönőleveleket írtak, nyitva tartották az

ajtót az öreg nénik előtt, egymásra mosolyogtak, – de nem ők voltak

többségben. Az a helyzet, hogy a legtöbb ember titkokat rejt a

barátságos vagy barátságtalan tekintete mögött.

Az utóbbi időben gyakrabban csusszantam bele másokba. A havi

egy alkalomból heti egy, majd heti több eset lett. Most, még ha pár

napig ki is bírom csúszás nélkül, végül kimerült leszek, nem tudok

összpontosítani, és így a szokásosnál is hajlamosabb leszek a

csúszásra. Mintha nagyobb lendülettel csúsznék ilyenkor. Mintha az

egésznek volna valami oka. Bárcsak tudnám, mi az!

A szobámban az ágyamra dobom a hátizsákom, de a feszültség a

váltamban nem szűnik meg. Valami nyomaszt. Talán az, hogy

hallottam azokat a csúnya szavakat Amber szájából. Talán Sophie

csalódottsága. Talán az, ahogy Zane mosolyától mintha áram járná

át az ereimet. Nem tudom pontosan, mi ez, de jólesne valami, ami

kicsit ellazít. Zenére van szükségem.

A szekrényemben, a szivárvány minden színében pompázó

Convcrse cipők hegye mögött őriztem egy dobozt az anyám CD–

ivel. Nem tudom, miért rejtem el őket, apámat nem érdekli a dolog,

és a húgomat a legkevésbé sem dobja fel a ’90–es évek zenéje.

Mégis, ha elteszem őket, mintha tovább maradnának frissen – egy

kicsit tovább velem lehet az anyám.

Beteszek egy Fearl Jam CD–t a laptopomba, és visszamászom az

ágyba. Előveszem a csillagászati újságot, és végighúzom ujjam a

borítón. Fekete, kis fénypontokkal tarkítva. Semmi sem fogható az

éjszakai égbolthoz. Semmi.

23

Ahogy lapozgatok benne, észreveszem, hol hajtottam be a sarkot

emlékeztetőül. Fekete lyukak. Annyira nagy erej űek és szomorúak.

Mikor az óriási csillagok kihunynak, a magjuk olyan sűrű lesz a

gravitációtól, hogy más dolgokat is bevonzanak a végtelen

mélységbe. A létezésük is lehetetlennek tűnik, mintha

ellentmondanának a fizika törvényeinek, de mégis ott vannak,

feketén–fehéren,

Az Alive című számot játssza a gép, és egy kicsit megdobban a

szívem. A párnámnak dőlök, és hallgatom a szavakat. Arról szól,

hogy egy gyerkőc megtudja, hogy az apja halott. Ez a fiú ugyan

sosem ismerte az apját, a halála mégis sebet ejt rajta. A hiánya

mindent átszínez, még a legboldogabb pillanataiban is jelen van.

Behunyom a szemem, és azt kívánom, bárcsak mesélhetnék

anyámnak a mai napomról. Elmondanám, hogy aggódom Sophie–

ért, és hogy van egy új fiú, aki igazán jóképű, és hogy Mattie és

Amber szerintem rosszban sántikál. Elmondanám, hogy hiányzik.

Hogy szeretem. Mindent elmesélnek neki.

NEGYEDIK FEJEZET

Néhány óra múlva Mattie és Amber bevonulnak a konyhába,

lófarokba fogott hajjal, vigyorogva, pomponnal a kezükben. Az

égre emelem a szemem a csokis tejem fölött. A konyhaablakból

látom, ahogy Samantha Phillips kocsija kiáll a feljáróról. Olyan

hülye dolog, hogy nem egyszerűen megszakította a barátságunkat,

hanem ráadásul a húgomat nézte ki új barátnőnek, mintha egy új,

csillogóbb változatot akart volna belőlem. Bár végül is szinte

elkerülhetetlen volt, mivel Mattie csatlakozott a mazsorettekhez. És

Mattie–vel sokkal több közös dolguk van, mint velem. Hallottam,

hogy Mattie órákon át cseveg Samanthával telefonon, és a pántos

bikini előnyeit tárgyalják. Mattie ledobja a pénztárcáját és a

pomponjait a konyhaasztalra, majd megrohamozza a hűtőt.

– Hé! – Néz rám, és elhúzza a száját.

– Megittad a csokis tejet.

24

Kivesz a hűtőből egy üveg ásványvizet, és leveszi a kupakot, majd

hosszan belekortyol. Amber is elővesz egyet, és a húgom felé int

vele.

– Amúgy sincs szükséged csokis tejre, drágám. Nem emlékszel,

most nem eszünk sem cukrot, sem lisztet. Mattie nyelvet nyújt

Amberre.

– Szóval mennyi az esélyem, hogy nyugtom lesz tőletek ma este? –

Felülök a konyhaasztalra. – Rollins felugrik flimet nézni. Rollins

nevének említésére Amber felegyenesedik a széken. Szinte érzem a

ferromonokat, amelyek leválnak róla.

– Mit kapunk, ha a szobámban maradunk? – kérdezi Mattie. Mindig

ő tárgyal a nevükben. Pillantása a hűtő tetején álló, félig üres

Captain Morgan rumosüvegre siklik. – A rum tele van cukorral –

mondom, és nem tudom kiszűrni az ellenszenvet a hangomból.

– Az alkoholos ital nem számít – jelenti ki Amber. – A test nagyon

gyorsan elégeti az alkohol kalóriáit, főleg, ha gyakoroljuk párszor

az új számunkat. – Kérlek! – mondja Mattie esdeklő tekintettel. – A

szobámban fogunk maradni. Ugye, Amber? Amber vállat von.

– Felőlem!

Felsóhajtok. Ha valóban Mattie szobájában maradnak, akkor

nyugodtan élvezhetem a filmet. Akkor nem kell a cselekményt

magyaráznom Mattie–nek, és Rollins ölébe sem fog belemászni egy

túlhevült kis fruska. Mellesleg, ha kitiltom őket, úgyis

belopakodnak. Nem jobb, ha itt isznak, ahol szemmel tudom őket

tartani?

– Jól van – mondom.

– Csak maradjatok a szobádban!

– Juhé! – mondja Mattie, és felkapja a rumot.

Amber kotorászni kezd a hűtőben, míg egy kétliteres kólát nem

talál. – Nincs cukormentes? – kérdezi. Gyilkos pillantásokat vetek

rá, míg félre nem néz. Az itallal, kólásüvegekkel, jéggel és – az

italok keveréséhez – vajkenő késsel felszerelkezve a lányok

kiszaladnak a konyhából, és felrohannak a lépcsőn. Épp idejében,

mert Rollins is megérkezik vadonatúj Nissan Stanzájával. Látom,

ahogy kimászik a kocsiból, és felcaplat a bejáratig, egy csomaggal a

25

hóna alatt. Végigsimítja a haját, mielőtt becsengetne. Mikor

kinyitom az ajtót, a háta mögé teszi a kezét.

– Válassz! – kéri.

– Mit?

– Jobb vagy bal?

– A jobb kezére mutatok, és felmutatja.

– Az ördögűzőt választottam.

– Bölcs döntés volt – mondja.

– Biztosan – felelem.

– A másik kezedben mi volt?

Lassan felmutatja a másik kezét is, és megmutatja. Egy összehajtott

kék ruhadarab. Kirázza, és látom, hogy egy póló. Eláll a lélegzetem.

A Mellon Collie and the Infinite Sadness című Smashing Pumpkins

album borítója van az elején, egy csillagból kitörő angyallal. A

Mellon Collie az egyik kedvenc albumom.

– Tervezői pólókat kaptunk az egyik szállítmányban.

– Tetszik? – kérdezi Rollins.

– Jól választottam?

Jaj de jó! – kiáltom, és ugrálni kezdek örömömben. – Mióta keresek

egy ilyet! Rollins nevet az izgatottságomon. – Biztos vagy benne?

Visszavihetem, ha nem tetszik! – Játékosan elkapja előlem, és

ráverek a kezére. Követ a nappaliba, és ledobja magát a skót mintás

heverőnkre, a szokott helyére. Óvatosan a heverő támlájára teszem a

pólót, arcomon üdvözült mosollyal, és beteszem a DVD–t a

lejátszóba, mielőtt a támlás székbe vetném magam.

– És kit operál ma a papád?

– Á, nem is mondtam. Sziámi ikreket.

– Rollins érdeklődve vonja fel szemöldökét.

– Komolyan? Sziámi ikreket? Nahát!

Tudtam, hogy érdekelni fogja, ha megemlítem az élő, igazi sziámi

ikreket. Tavaly egyszer unalmunkban elmentünk egy ruhaüzletbe,

és vettünk egy XXXL–es pólót, amibe mindketten belefértünk.

Bementünk a plázába, és mindenki minket nézett, ahogy ragadós

süteménnyel etettük egy mást, vagy le–felmentünk a mozgólépcsőn.

Rollins még a női mosdóba is elkísért, és félrenézett, amíg pisiltem.

Tudom, hogy nem volna ennyire mókás igazából sziámi ikreknek

lenni, de maga az ötlet tetszik.

26

Elmesélem neki a műtét részleteit. Furcsa módon irigylem a

hamarosan – ha minden jól megy – szétválasztásra kerülő ikreket.

Visszaviszik majd őket a bölcsőikbe, és normális, bonyodalmak

nélküli életük lehet. Bárcsak tudna az apám olyan műtétet, amivel

helyrehozná az én defektemet is.

– Ez kemény. Nagyon jó, hogy az apád ilyen klassz dolgokat tud –

mondja Rollins, és kihúz egy laza szálat a pólójából. – A híres Jared

Bell újra megmenti a rászorulókat – felelem. Képtelen vagyok

elhessegetni a nyomasztó érzést, ami rám telepszik Igen, apám

rengeteg ember életére jó hatással van – csak épp az enyémre nem.

Talán ha napi pár percnél többet láthatnám, akkor talán másképp

lenne. Azonnal elszégyellem magam, hogy erre gondolok. Milyen

önző vagyok. A beteg gyerekek fontosabbak, mint hogy a

papámmal lógjak. Ő igazi hős, hiszen képes kijavítani a természet

hibáit.

A DVD lejátszó felé fordítom a távirányítót, hogy elkezdjem a film

lejátszását. Még csak most kezdett el sötétedni, de hamarosan

éjszaka lesz. Rollins ötpercenként félbeszakítja a filmet egy elmés

megjegyzéssel. Magamra tekerek egy plédet, beletakarózom a

pillanatba, a meghittségbe. Ilyen volt a barátságunk, mielőtt

távolodni kezdtünk egymástól. Hiányzik...

Linda Belir feje épp elkezd pörögni, mikor Mattie beszáguld a

nappaliba, a nyomában Amberrel. Mattie belebotlik az asztalba és

vihogni kezd. Valaki a rumosüveg aljára nézett…

– Na, szia, nővérkém. Bocsesz, hogy zavarunk. Samantha eljön

értünk, és elmegyünk megnézni egy filmet. – Kicsit összeakad a

nyelve, és megint nevetgélni kezd. Amber epekedve nézi Rollinst.

Lehuppan mellé a kanapéra, és kacéran rámosolyog. A féltékenység

icipici kukaca fúródik a szívem almájába. Nem tudom, honnan jön,

de zavar. Úgy próbálom elhessegetni, hogy a húgomra nézek.

– Mattie – morgok rá. – Azt mondtad, hogy itthon maradtok ma

este. – Bár nem akarom, de közben figyelem Ambert és Rollinst is a

kanapén. A lány bájosan pislog a fiú felé, aki mintha próbálna

elhúzódni tőle.

– Ne csináld, Vivi. Minden pompomlány ott lesz. Azt akarod, hogy

pont én hagyjam ki? – Elindítja a „szegény kislányt bántják"

üzemmódot, aminek mindig bedőlök. A szemem sarkából látom,

27

hogy Amber közelebb húzódik Rollinshoz a kanapén, és feljebb

húzza a szoknyáját. Felemeli egyik ujját, és megérinti Rollins

piercinges ajkát. – Tetszik ez a piercing. Fogadok, hogy remek

érzés…

Félbeszakítom Ambert. – Jól van, Mattie. Menjetek, nézzétek meg a

filmet. De ajánlom, hogy éjfélre visszaérjetek. Nem fogok falazni

nektek, ha apa korán ér haza. Kívülről éles hang hallatszik,

valószínűleg Samantha tenyerelt rá a dudára.

Mattie megringatja a csípőjét. – Ne tegyél nekünk szívességet.

Gyere, Amber, menjünk! – Elrángatja Ambert Rollins mellől, és

kiszaladnak az ajtón. A nővér felem aggódni kezd a gondolatra,

hogy Mattie–t részegén elengedjem az éjszakába, de a másik felem

hirtelen megkönnyebbül. Legalább elmentek. Mostantól viselje

gondjukat Samantha. És miért mindig nekem kell a tinifelügyelőt

játszani? Nem vagyok a szülőjük. Megérdemlek egy estényi

kikapcsolódást, nem? Rollins is megkönnyebbültnek tűnik. –

Visszatekerjük? Kihagytuk a legjobb részt. – Eltart egy ideig, míg

kapcsolok, hogy a filmről beszél.

– Á, igen! – Egy párna alatt találok rá a távkapcsolóra. Megkeresem

a részt, amit akkor néztünk, mielőtt durván félbeszakítottak, és

elindítom. Visszatelepszem a székbe, és az államig húzom a takarót.

Egy idő múlva elnehezedik a szempillám. Megrázom a fejem,

próbálok ébren maradni.

– Vivi, jól vagy?

Feltartom egy ujjam, és többször mély levegőt veszek, de nem

használ. Érzem, hogy hamarosan el fogom veszteni az eszméletem.

Gyorsan átpörgetem magamban, hogy mihez is érhetek hozzá. Szék,

pléd, ruhák. Így belecsusszanhatok bárkibe, aki nemrég még itt ült –

apámba vagy Mattie–be. A fenébe!

Felugrok ülőhelyemről, mivel nem akarok apámba csusszanni egy

komoly műtét kellős közepén, de már túl késő. Érzem, hogy a földre

esem. Rollins felkiált.

Bárhol is vagyok, az nem a kórházban van. Nem is moziban. Egy

hálószobában – úgy tűnik, egy lány hálószobájában. A lány, akivé

váltam, úgy sír, mintha valaki kettészakította volna a szívét. Zokog,

egy csipkés takarót szorongatva, és beletörli az orrát. Valaki

megmasszírozza a hátát. A nyomás a bőrén körökben halad, egyszer

28

erre, aztán arra. Jólesik. Mintha benne lenne minden, amit úgy

hiányolok.

Az érzés megnyugtat, de nem szünteti meg a lány szipogását, akibe

belecsúsztam. Fél percig úgy jajgat, mint egy kísértet, majd levegő

után kapkod, hogy majd szétfeszül a tüdeje. A rózsaszín falak,

amelyeket balerinák bekeretezett képei díszítenek, mintha

közelítenének hozzá. Egy középkorú nő, feltehetőleg az, aki a hátát

masszírozta, lép elé. Igazi „mamás” farmert visel, ami lent kifakult

és vékonyodik. Egy lila melegítőfelső is van rajta, amire kiscica

képét vasalták. Fürtjeit lakkal befújta és feltupírozta, így varázslatos

szivárványként lebegnek a feje körül. Arca telt és kipirult, és

szelíden a kezébe fogja a lány állát. Ilyen egy anya.

– Kicsim, te különb vagy azoknál a lányoknál. Már régóta mondom

neked. A lány még keservesebben kezd sírni. Alig látok a könnyein

át.

– Sophie – csitítja az asszony.

Lassan rájövök, mi a helyzet. Sophie Jacobsban vagyok! Vajon

mihez értem hozzá, amin rajta volt Sophie lenyomata? Igaz, hogy

sokszor járt nálunk. Valószínűleg ő is ült a székemen. Eszembe jut a

reggeli jelenet az öltözőben. Amber és Mattie. Ki más is lehetne a

másik két lány? Valahogy elárulták, talán véghezvitték a tervüket,

amit Sophie „helyretevésére” eszeltek ki. De hogyan? Mit

művelhettek vele?

– Nem értem – mondja Sophie.

– Hogyan lehettek ennyire gonoszak?

Én azt hittem, hogy a barátaim. – Megtörli a szemét egy papír

zsebkendővel, amitől egy ideig tisztán látok. Anyja alig pár centire

áll tőle. Egyik ujját Sophie álla alá teszi, felemeli a fejét, és a

szemébe néz.

– Sophie, hallgass ide! Az igazi barátok sosem tennének ilyet veled.

Érted? Ráadásul pont a születésnapodon. Miféle kis szörnyek ezek?

A legjobb, amit tehetsz, hogy elkerülöd őket. Legyél erős. Akkor

sokkal jobban fogod magad érezni. Mit tehettek? Mit tett Mattie és

Amber, ami ennyire szörnyű?

– Anya – szipogja Sophie.

– Én nem vagyok erős, nem vagyok.

29

Egy kép jelenik meg előttem. Sophie, ahogy a mosdóban térdel a

földön. Vajon erre gondol? Bárcsak belenyúlhatnék, kivehetném a

gondolatait, és megvizsgálhatnám, mint egy tekercs filmet. De ilyen

képességem nincsen. Csak utas vagyok, egy nézelődő vendég.

Sophie anyja lehajol és mélyen a lánya szemébe néz.

– Erősebb vagy, mint hinnéd.

Sophie lassan visszanyeri egyenletes légzését. Anyja felé nyújtja a

kezét, Sophie megfogja. Puha keze van. Nem akarom túlságosan

beleélni magam az anya gondoskodásába. Nem akarom tudni, hogy

mit veszítek.

– Gyere, együnk egy kis csokis jégkrémet! Ne hidd, hogy nem

vettem észre a fogyásodat. Sophie megfeszül. Megint eszembe jut,

ahogy a vécé felett görnyed. Valami megszakad benne. A teste

elernyed, már döntött. Engedi, hogy anyja kivezesse a szobából.

– Sylvia?

Rollins arcát látom közvetlen közelről. A földön fekszem kiterülve,

ő fölém hajol, összeráncolt szemöldökkel. Felhúz ülő helyzetbe, és

ujjai beleakadnak valamibe a csuklómon. Sophie karkötője, amit

Mattie–nek szánt. Szóval emiatt csúsztam éppen belé. Bizonyára

akkor tett rá érzelmi lenyomatot, mikor készítette. Leveszem, és az

asztalra dobom. – Ez meg mi? Csatlakozol a mazsorettekhez?

Megnyomkodom a halántékomat. – Ööö, nem. Ajándék Mattie–nek.

Huh, a fejem! Rollins bátorítóan megdögönyözi a vállam. – Kétszer

egy nap. Biztosan kimerült vagy.

Igen – mondom, és felsóhajtok. Egy kis részem, ami minden nappal

egyre hangosabb, szeretné beavatni Rollinst a titkomba. Úgy értem,

ő mindent tud rólam, azt kivéve. Bár Rollins racionális elme. Ha

közölném vele, hogy becsúszok mások fejébe, kinevetne. Vagy

nem? Barna szemébe nézve eltűnődöm azon, hogy talán

félreismertem. Talán elmondhatnám neki. Talán megértené.

– Nagyon hülyén hangzana, ha... – abbahagyom, nem vagyok benne

biztos, hogy hogyan folytassam. Eszembe jut apám arckifejezése,

mikor először beszéltem neki erről – úgy ráncolta a homlokát,

mintha azt mondtam volna, hogy egy UFO látogatott meg az éjjel.

Mintha nem akarna hinni nekem.

30

– Ne haragudj – mondom, és elhúzódom tőle.

– Jól vagyok, tényleg.

Rollins

arcán

csalódottság

jelenik

meg.

Úgy

érzem,

cserbenhagytam. Tudom, hogy azt szeretné, ha nyílt lennék vele, ha

megbíznék benne – de nem vagyok rá képes. Egyszerűen nem

megy.

– Indulnom kell – mondja. Lekapja a bőrkabátját a heverő

támlájáról. Kikísérem a nappaliból, majd a sötétben a kapuig. Csak

tátogok, mint egy hal – ha most elmegy, a barátságunk már sosem

lesz a régi. Azt akarom mondani: Állj meg! Szeretném, ha maradnál

– de nem jön ki hang a torkomon. Az ajtó közelében állunk, egymás

felé fordulva. Rollins arca egy másodpercre megenyhül, kinyújtja a

kezét, és elsimítja a hajam, hogy megnézze a púpot a homlokomon.

Nem szeretem, hogy ilyen sebezhető vagyok. Megrezzenek, és

elhúzódom. Elkomorul az arca, és sarkon fordul, hogy kinyissa az

ajtót.

– Majd látjuk egymást – mondja közömbös hangon, és eltűnik a hűs

éjszakai levegőben. Egy pillanat múlva berregni kezd kocsijának

motorja, és elrobog. Csak állok, és nézem, ahogy egyre kisebbre

zsugorodik a hátsó lámpák fénye. Keserű ízt érzek a számban.

Végül felkapcsolom a verandán a lámpát, hogy a húgom lásson

valamit, amikor hazaér.

ÖTÖDIK FEJEZET

A szobám közepére lépek, és csak állok bávatagon, nem tudom,

mihez kezdjek. Van valami különösen szomorú abban, ha az ember

péntek este marad egyedül – még magányosabb érzés, mint más

estéken, azt hiszem. Úgy érzem, mintha a tény, hogy péntek este

kilenckor itt állok, kihangsúlyozná azt, hogy vesztes vagyok.

Fel kell tennem egy kis Weezert, hogy ne legyen ekkora a csönd. A

falakra bámulok, az ágyam felett lógó Nine Inch Nails és Green

Day poszterekre. Rollinsra emlékeztetnek – mindig felhívott,

amikor olyan zene érkezett hozzájuk, amiről azt gondolta, bejönne

nekem.

31

– Te és a kilencvenes évekbeli zenéid – mondta mosolyogva,

fejcsóválva. Ahogy ma este itt hagyott... Félek, hogy végleg

elveszítettem. Minden próbálkozását, elutasítottam. Tudom, hogy

mit mondana Dr. Moran – elvadítom magamtól, nehogy alkalma

legyen csalódást okozni. Mégis, hiába tudom ezt, attól még nem

lesz könnyebb legjobb barátom elvesztése.

Próbálok találni valamit abból az időszakból, mikor még jóban

voltunk, valami utalást arra, milyen jóízű volt a régi élet, de semmi.

Végül kinyitom a szekrényt, félretolom a ruhákat, amiket minden

nap viselek, és a hátsó részébe pillantok. Olyan ez, mint az

időutazás – a régi mazsorettruhám, a sznob felsők, amiket akkor

hordtam, mikor Samanthával lógtunk.

Mikor hozzáérek a csillogó lila ruhához, amit a tavalyi öregdiák–

bulin viseltem, visszarántom a kezem, mintha kígyó mart volna

meg. A méreggel teli emlékek visszatérnek.

A második gimnáziumi év első napján úgy éreztem, szédítő

lehetőségek nyílnak meg előttem. Felkerestek minket a mazsorettek

toborzói, és Samantha is és én is megfogadtuk, hogy bekerülünk

közéjük. Mikor felvettek minket, azzal ünnepeltük meg az

eseményt, hogy boros üdítőt csentünk el a bátyja hűtőjéből.

A szekrényem Scott Beckeré mellett volt. Samanthának és nekem is

nagyon bejött a srác. Alacsonyabb volt nálunk, homokszínű szőke

hajjal és csini gödröcskékkel az arcán. Az volt a szokása, hogy

merően felém bámult, majd mikor én is ránéztem, elpirult és

lesütötte a szemét.

Szeptember utolsó péntekjén megkért, hogy menjek el vele az

öregdiákok báljára. Arra gondoltam, hogy Samantha biztos odalesz

a hírtől. Oké, ez hülyeség. Tudtam, hogy féltékeny lesz, de azért

igent mondtam.

Ha valamit vissza szeretnék csinálni az életemben – természetesen

anyám korai halálán kívül – az az a perc, amikor igent mondtam

Scott Beckernek.

Samantha ellenségessé vált, és ellenem fordította a többi

pompomlányt. Az egészségügyi órán kivetítős előadást tartottunk a

nemi betegségekről. Samantháé a herpeszről szólt. Az egyik képen

32

egy lila dinóra másolta rá a fejemet, és Herpasaurus Rexnek nevezte

el. Mindenki nevetett rajta, a tanárt is beleértve.

Samantha azt a pletykát terjesztette, hogy viszonyom volt a

focicsapat összes tagjával. A telefonszámom fel volt írva minden

oszlopra a fiúk mosdójában. Szombat reggelente a fáink tele voltak

vécépapírral.

Mikor valamelyik mazsorett valakinek a fülébe kezdett sugdosni, és

közben engem bámult, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.

De ha megadtam volna magam, akkor ők nyertek volna, és ezt

semmiképp sem akartam. Próbáltam úgy tenni, mintha a pletykák

hidegen hagynának. Mintha nem érdekelnének.

Csak este, mikor nem tudtam elaludni, akkor sírtam el magam. Az

öregdiákok bálja előtti héten apám elvitt Mattie–vel a plázába, hogy

ruhát nézzünk magunknak. A kezembe nyomott pár friss, ATM–ből

kivett bankót, aztán leballagott az éttermek felé. Mattie mellettem

ugrált és piruettezett, de nekem ez az alkalom nem a mókáról és

kacagásról szólt. Hanem a háborúról.

Olyan ruhát szerettem volna, amely feltűnő, ami mindenkinek

megmutatja, hogy nem törődöm a mesékkel és ugratásokkal. Ami

meghódítja a fiúkat, és észre téríti a lányokat. És megfelelő

védelmet kellett nyújtania.

A pláza egyik végében találtunk egy Ma este nevű boltot. A ruha

szinte rám ugrott a kirakatból – sötétlila, selymes, csillogó szövet. A

házunk mögötti erdő patakjára emlékeztetett, a köveken futó,

holdfényben csillogó hullámokra.

Mikor felvettem, olyan erőt éreztem magamban, mint soha azelőtt.

Mintha valaki más lettem volna, idősebb és bölcsebb, valaki, aki

tudja, mit akar az élettől. Elöl veszélyesen dekoltált volt, kilátszott

belőle a még alig létező mellem teteje. Az eladó elővett két

műanyag csirkemellre emlékeztető valamit, és a melltartómba tömte

őket, amitől úgy tűnt, mintha kivirágoztam volna. Mikor

hazaértünk, kipróbáltam a ruhát, és úgy ringtam le benne a lépcsőn,

mint egy királylány. Láttam, hogy apám nincs oda a ruhától és a

melltartótömőtől, de azt mormolta, hogy „elég idős vagy ahhoz

hogy te válassz ruhát”, és „kicsitanyádrahasonlítaszbenne” – aztán

nem mondott többet és bement a dolgozószobájába. Egy

33

kecskeszakállas fiú vitt el minket a bálba a focicsapatból, de előbb

megállt velünk a Kapler parkban és elővett egy spanglit. Nemet

mondtam, mikor felém nyújtották, de ittam pár kortyot a Cutty Sark

whiskyből, amit Scott otthon a bárszekrényből csórt el. Úgy

éreztem magam tőle, mint a ruhától – melegség járt át, felnőtt

voltam és szabad. Mikor már mind be voltunk csípve egy kicsit,

elindultunk a bálba. Eszembe jutott, hogy talán nem a

kecskeszakállas fiúnak kellene vezetnie, de az italtól úgy éreztem,

hogy nem lehet semmi bajunk, és nem akartam, hogy gyerekesnek

tartsanak.

– Gyere, táncoljunk! – súgta a fülembe Scott. Engedtem, hadd

vezessen ki a táncparkett közepére. Úgy tűnt, hogy az egész tömeg

szétválik, hogy átengedjen minket, mint egy filmben. Lassú szám

ment, én hozzásimultam és behunytam a szemem. Fű és narancsos

sampon illata volt, tökéletesnek éreztem. De aztán elfogott az

ismerős érzés – hogy hamarosan átcsusszanok valakibe –, és Scott

fülébe besúgtam, hogy le kell ülnöm valahova.

– Le akarsz ülni valahol egyedül? Bólintottam, és elkezdtem

dörgölni a szemem. Alig álltam a lábamon. Mire Scott eltámogatott

a tornaterem végébe, az öltözőkhöz vezető ajtókhoz, már

belecsusszantam valakibe.

Furcsa érzés volt. Elhagytam a testem, de még a tornateremben

voltam. Csak a nézőpontom változott meg. A test, amibe

belecsúsztam, a puncsos tál közelében állt, és édes folyadékot

szürcsölgetett egy papírpohárból. Gyönyörű rózsaszín gyűrűje

csillogott a diszkólámpák fényében. Ekkor jöttem rá, kibe kerültem

bele. Aznap este Samantha ezüstszínű magassarkúját vettem fel,

amit még az összeveszésünk előtt kértem kölcsön tőle. Azt mondta,

hogy úgy érzi magát bennük, mint Csipkerózsika. Az egykori

legjobb barátnőm nézte, ahogy Scott bevonszolja a testem a fiúk

öltözőjébe.

Beigazolódott a legrosszabb gyanúm. Ha kilépsz a testedből, az

sebezhetővé válik. Scott talán egy helyet keresett, ahol leülhetne

velem, hogy megvárja, míg magamhoz térek, de akkor miért nem

tett le az egyik felhajtható székre a tornaterem szélén?

Eléggé biztos voltam benne, hogy miért nem, de nem tudtam

megemészteni az okát. Nem voltam képes arra gondolni, hogy

34

ilyesmi történik a testemmel, és én nem tudom megvédeni.

Kétségbeesetten kívántam, hogy bárcsak Samantha követné Scottot,

jól képen törölné, vágy akár segítségért kiáltana. De nem tehettem

semmit.

Néhány pillanat múlva láttam, hogy egy hosszú, barna hajú és

ajakpiercinges fiú benéz az öltözőbe. Együtt jártunk spanyolra –

Archie Rollinsnak hívták. Samantha és én hangosan nevettünk rajta,

mikor első órán Senora Gomez felolvasta a neveket. Ki ad olyan

nevet a gyerekének, hogy Archie?

Egyre inkább úrrá lett rajtam a pánik. Eszembe jutott egy könyv,

ami arról szólt, hogy egy lány elázott egy buliban. Néhány

ismeretlen srác lefényképezte meztelenül, és feltették a fotókat az

internetre. Mindenki látta őket – még a lány szülei is.

Gyerünk, Samantha, gondoltam. Tudom, hogy haragban vagyunk,

de hogy vagy képes itt állni, és nem tenni semmit? Hogyan?

Ekkor tértem vissza a testembe. Dulakodás hangjaira ébredtem. A

testem egy kényelmetlen fapadon feküdt a fiúk öltözőjében, a

ruhám a csípőm köré volt tekeredve. Két verekedő alakot láttam

egyre tisztábban, míg végül rájöttem, hogy Scott és az a fiú –

Archie – verekednek. Archie bevitt egy szép találatot, az álla alatt

kapta el Scottot. Scott kitárta a karját, bele akart kapaszkodni

valamibe, de nem volt a közelében semmi. A hátára zuhant, és úgy

nyöszörgött, mint aki egy ideig nem kel fel.

Archie felém fordulva kinyújtotta a karját. – Gyere – mondta

mogorva hangon. – Húzzunk el innen. – Hagytam, hogy kivigyen az

öltözőből, fel a lépcsőkön és ki a gimnáziumból. Betett a kocsijába,

és ezt is engedtem, mert nem nagyon jutott eszembe semmi azon

kívül, hogy le akarok tusolni.

Hétfő reggel meghallottam, ahogy egy mazsorettlány odasúgja egy

másodévesnek, hogy rámásztam Scottra a fiúöltözőben a bálon. Ki

mondta ezt? – kérdezte a másodéves. Samantha, felelte a lány,

szóval biztosan igaz. Aztán Scott is elmesélte mindenkinek a

táncteremben. Felvihogtak. Scotch Becker, így nevezték, és végül rá

is ragadt ez a név. Scotch Becker. A mai napig olyan beceneve van,

amit aznap este szerzett, mikor megpróbált megerőszakolni. Mikor

meghallom, mindig hányingerem lesz tőle.

35

Spanyolóra után felelősségre vontam Samanthát. – Láttad –

mondtam. – Láttad, hogy Scott bevonszol az öltözőbe, de csak ott

álltái, iszogattad a puncsod, és nem csináltál semmit! – Remegett a

hangom, és úgy éreztem, menten elsírom magam, de nem akartam

megadni neki ezt az örömöt.

Samantha csak állt, a melléhez szorított mappával, az ajkát

összepréselve. A szemében düh, megbánás és félelem keverékét

láttam. Tudtam, hogy azon tűnődik, honnan veszem, hogy látott,

mikor végig öntudatlan voltam. Félt tőlem, attól, amit tudtam, és

ahogyan megtudtam. Sarkon fordult, és elmenekült.

Mikor aznap beléptem az ebédlőbe, Samantha Scott ölében ült. Az

asztaluknál mindenki engem figyelt, ahogy felkaptam egy tálcát és

rápakoltam néhány spenótlevelet, kétszersültet és csípős szószt.

Leültem egy üres székre az ablak melle. Ekkor ült le velem

szemben Archie – na jó, Rollins. Egy’ zacskó chips és egv üdítő

volt nála. Lazán viselkedett, mintha semmi különös nem történt

volna, mint ha mindennap velem ült volna.

– Mizújs? – kérdezte, és azóta is barátok vagyunk.

Nem mondtam el senkinek, hogy mi történt aznap éjjel. Talán jobb

lett volna. Valószínűleg el kellett volna mondanom. De nem tettem,

és már attól is rosszullét környékez, ha arra gondolok, hogy

elmondjam valakinek. Érdekes adat: a saját titkaimat éppolyan jól

megtartom, mint másokét.

Azzal sem törődöm, hogy pizsamát vegyek: csak rávetem magam a

párnáimra, és folyton újrajátszom a fejemben a párbeszédemet

Rollinsszal. Azt kívánom, bárcsak másképp alakult volna. Vajon

mit szól, ha elmondom neki az igazat? Vajon hitt volna nekem?

Mrs. Winger egyszer felírt egy idézetet a táblára valami Jeanette

Wintersontól. Nagyon tetszett. Amit kockáztatsz, elárulja, mi fontos

neked igazán. Talán az, hogy nem tudtam őszinte lenni Rollinsszal,

azt is jelenti, hogy nem értékelem eléggé a barátságát?

Felsóhajtok, és a bal oldalamra fordulok. Az utcai lámpa fénye

megvilágítja a falamon függő Mechanikus narancs posztert.

Farkasszemet nézek vele, de hiába. A vastag fekete szemöldökű

szemgolyó mindig győz. Felkelek az ágyból, és átszelem a szobát,

az ablakig. Anyám régi teleszkópja itt várakozik.

36

Imádta a csillagokat. Noha angol irodalomból diplomázott, apám

azt mondta, hogy annyi asztronómiaórára járt be, hogy felvehette

mellékszaknak.

Anyámmal kapcsolatban annyi minden visszahozhatatlannak tűnik

– az illata, ahogy a fülem súgott valamit, mielőtt elaludtam , viszont

a csillagászhobbija igazinak tűnik számomra. Bele tudok nézni a

távcsövébe, és pontosan azt látom, amit ő látott. Ettől közelebb

érzem magam hozzá.

Lehajolok, és belenézek a távcsőbe. Bár a környékünkön nem tiszta

a levegő, mégis meglátom a Sarkcsillagot, és onnan indulva a Nagy

Göncölt és a Kis Göncölt. Van valami nagyon megnyugtató a

csillagképekben. Anya és gyermeke, akiket örökké ringat az égbolt.

Addig nézem őket, míg el nem homályosodnak, és meg nem

szelídül a lélegzetem.

Valami nyomja a combom a zsebemben. Előveszem, és kisimítom.

A naptárlap az, amit Sophie az ajtónkra ragasztott. Kezdek szédülni,

mintha újabb csúszásra készülnek. Jaj, ne, már megint... a szemem

előtt összefolyik minden, elernyednek a térdeim, és belezuhanok

egy mély, mélységes lyukba...

Egy asztalnál ülök, előttem elegáns írókészlet. A szavak úgy

folynak a tollból, amit kesztyűs kezemmel fogok, mintha egy pók

futkosna a papíron. Ki vagyok? És miért viselek kesztyűt? A

szavak, amiket írok: Nem ezt érdemlem.

Ahogy felállók, észreveszem a rózsaszín falakat és a balerinák

képeit. Sophie szobája. Nem hallatszik semmi hang. Elfordulok az

asztaltól, és megnézem az ágyat. Egész biztosan Sophie ágya, de

most más színű. Eredetileg makulátlan fehér paplan borította. Most

vörösesbarna és nedves. Nagyon nedves. Valami van az ágyon.

Sophie az. Tintafekete haja öleli körül az arcát. Keze lankadtan

fekszik mellette, mindkét csuklóján hosszú vágás.

Nem.

Nem.

Ez nem lehet igaz.

Ekkor látom mg, mit fogok a kesztyűs kezemben. Egy hosszú,

ezüstös pengét. Ó a fenébe! Nem! Ki tette ezt vele? Kibe kerültem?

De mielőtt rájöhetnék, eltűnők. Felpattan a szempillám és felülök,

37

megragadom a lábam, a fejem, az arcom, hogy biztos legyek benne:

valóban visszatértem. Az utcai lámpa fénye a szemembe világít, egy

pillanatra elvakít, míg el nem hajolok. Felállók és körülnézek.

Távcső, hintaszék, piszkos ruhák halma. Tényleg visszatértem a

szobámba. Mi történt? A padlón lévő papírra nézek – arra, amiről

azt hittem, hogy Sophie ragasztotta az ajtónkra korábban. Ha ő tette

volna, akkor Sophie–ba csúsztam volna bele az előbb.

De nem így történt. Valaki másban jártam. Valakibe, akinek rosszak

a szándékai. Aki egy kést szorongatott. Sophie és felvágott

csuklójának képe cselekvésre késztet. Fel kell hívnom, hogy

megbizonyosodjam róla, hogy jól van. Csak az a baj, hogy nem

tudom a számát. Mattie és Amber viszont igen. Kiszaladok a

szobámból, végig a sötét folyosón, a húgom szobájába. De nincs ott

senki. Az ágya üres, a gyűrött lepedők közt nincs senki. Mattie és

Amber még nem ért haza.

Az órára nézek. Mindjárt éjfél lesz. Már itthon kellene lenniük, ha

csak moziba mentek. Ahogy visszamegyek a szobámba, hogy

megkeressem a telefonom, azon tűnődöm, mi történhetett velük.

Valószínűleg Samanthához mentek aludni. Semmi bajuk,

nyugtatgatom magam. Mattie jól van.

Felhívom Mattie számát és várok. Semmi válasz. Megint hívom.

Nincs válasz. Kényszerítem magam, hogy leüljek, és csak

lélegezzek. Mély levegőket veszek. Egy pillanatig arra gondolok,

hogy felhívom apámat. Furcsa, hogy még nem jött haza. Az

egyetlen ok, amiért a kórházban maradhatott az, hogy komplikáció

merült fel a sziámi ikrek műtésekor, ekkor viszont nem igazán

zavarhatom a hívásommal.

Mit tegyek? Ha kikeresem Sophie otthoni számát, felhívhatom a

szüleit. Az órám 00:03–at mutat. Nagyon későn van, dühösek

lesznek. Megrázom a fejem, mikor rádöbbenek, hogy muszáj

felhívnom őket. Ha a valóságot láttam, akkor valakinek segítenie

kell Sophie–n. AZONNAL. Elindítom a laptopomat, és beírom

Sophie nevét. Jacobs. A mi környékünkön hat ilyen név is szerepel.

Fogalmam sincs, hogy hívják a szüleit. Meg kell próbálnom

mindegyik számot. Felhívom az elsőt. Nem veszik fel. Második

próbálkozásomra rekedt hangú nő felel. – Sophie–t keresem. –

Bizonyára rossz számot hívott – feleli dühösen a nő, és leteszi a

38

kagylót. Bárcsak harmadikra eltalálnám! Kérem... Megcsörren a

telefon.

– Halló? – kérdezi egy férfi óvatos hangon.

– Sophie–t keresem.

– Alszik, mint ahogy én is aludtam az előbb.

– Kérem, uram, menjen be hozzá, nézzen rá!

– Mi ez az egész...

– Kérem! Nincs időm elmagyarázni.

Menjen és nézze meg! Hallom, ahogy a férfi félreteszi a kagylót.

Eltelik egy végtelennek tűnő másodperc. Majd még egy. Aztán még

egy. És ekkor kezdődik az üvöltés.

HATODIK FEJEZET

Zavaros fejjel ébredek. Megdörzsölöm a szemem, és a kezemmel

szétkenem a fekete sminkemet. Az ébresztőóra szerint dél van. Az

előző éjszaka emléke egy pillanat alatt visszatér, mint egy rossz

álom. Vér a fehér lepedőn. Sophie vére. A kiáltások. A szörnyű

kiáltások.

A telefonvonal csak úgy egy perc múlva szakadt meg, de tudom,

hogy a rémület kiáltásai örökké bennem maradnak. Többször

próbáltam visszahívni őket, de foglalt volt a vonal. Sophie apja

nyilván a mentőket hívta.

Nagyon sokáig az ágyamon ülve, koffeintablettákat rágva vártam,

hogy Mattie és Amber hazaérjenek. Eldöntöttem, hogy nem

hunyom le a szemem, míg nem tudom biztonságban a húgomat. De

az álom már csak ilyen, nem lehet örökké elkerülni. Addig vártam,

míg az ellenállás fala leomlott bennem, és maga alá temetett.

Kikászálódom a takaróm alól, és a húgom szobájába futok. Még

mindig üres. Hol lehet? Hallok valamit a folyosón – valaki van a

fürdőszobában, és a vécébe hány. Az ajtóhoz futok, próbálom

lenyomni a kilincset, de zárva van. Dörömbölni kezdek.

– Mattie!

A zaj megszűnik, elég sokáig ahhoz, hogy a valaki odabent

kipréselhesse magából a választ. Amber az. – Ne ordíts már. Mattie

a konyhában van. Mezítláb csattogok le a falépcsőn, és a konyhába

39

rohanok. Meg kell találnom Mattie–t, el kell mondanom neki,

mielőtt magától rájönne.

Azonban mikor a konyhába érek, látom, hogy már késő. Mattie a

padlón ül, hátát a polcoknak támasztja. Bőre halotthalvány. Arcának

sápadtsága japán színházi maszkokra emlékeztet. Színtelen keze

mobiltelefonját markolja.

– Mattie? – mondom halkan.

Nem úgy tűnik, mintha hallotta vagy értette volna. – Mattie –

leguggolok hozzá a sárga padlóra, és átölelem. Az érintésem mintha

életre keltené, és felém fordítja a fejét.

– Sophie – mondja. – Meghalt.

– Mattie teste rázkódni kezd, ahogy átölelem.

– Megölte magát.

Felrémlik előttem az előző éjszaka emléke, és újra a rémálomban

találom magam. Látom Sophie tágra nyílt szemét, hallom a

kiáltásait, érzem a kést a kezemben.

Sophie nem lett öngyilkos.

Megölték őt.

És én is ott voltam.

Mire felsegítem Mattie–t a konyha kövéről és visszatámogatom a

hálószobájába, Amber már elment, csak egy kis tócsa hányást

hagyott maga után a mosdóban.

Ágyba dugom Mattie–t, aki az álláig húzza fel a takarót, mint egy

kisgyerek. Hiszen még tényleg gyerek, jut eszembe. Mindegy,

mennyi rumot iszik, milyen rövid a szoknyája, hányszor mondja,

hogy törődjek a saját rohadt dolgommal, akkor is gyerek marad.

Ennek bizonyítékai mindenfelé láthatók – az egyszarvúgyűjtemény

a polcán, a balerinás ékszerdoboz az íróasztalán, ahogy a kezemet

fogja és arra kér, ne hagyjam itt. Megígérem, hogy csak egy percre

megyek ki, amíg felhívom apát, és elmondom neki, mi történt, de

úgy remeg, hogy inkább vele maradok.

Egy óra körül hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Harsány hang tölti

be a folyosót, egy popszámot énekel. Vanessa, a takarítónőnk.

Minden szombaton eljön, felporszívózik, felmos, leporol.

40

– Kop–kop – mondja, és benyit Mattie szobájába. Szűk farmert és

mélyen kivágott fekete inget visel, ami megfelelőbb öltözet egy

diszkóba, mint takarításhoz. Tágra nyílik a szeme, mikor

megpillantja Mattie–t az ágyban, aki elég rosszul fest. – Mi történt?

Felkelek, és eltakarom Vanessa elől a látványt, közben azt

mormolom, hogy másnapos. Vanessa, aki még egyetemista,

megértően bólint. Kihátrál a szobából, és óvatosan beteszi az ajtót.

Alig hallom a kattanását.

Mikor Mattie végre horkolni kezd, lábujjhegyen kitipegek a

szobából, és felhívom apámat.

Aznap este Mattie és én kiülünk a lépcsőre, és várjuk, hogy nyíljon

a kapu. Apa azt mondta, hogy egy órán belül hazaér. Már majdnem

vacsoraidő van. Biztos az ikrekkel nincs rendben valami. Valami

súlyos dolognak kellett történnie, ami feltartja ilyen időkben.

Mattie a falnak támasztja a fejét. Feje fölött egy ezüst keretes

családi fotó függ, rajta ő és én, megfagyva az időben – kilenc és

tizenegy évesen. Köztünk Miki egér mosolyog, de mi nem tudunk

vidámságot erőltetni magunkra. Anyánk egy hónappal azelőtt halt

meg. Apánk a bánata legnehezebb időszakában elküldött minket a

nagyszülőkkel Disneylandbe. Hogy miért akarta bárki megörökíteni

ezt az utat, és apa miért éppen ezt a fotót választotta, hogy feltegye

a falra, mikor egyértelmű volt, hogy nem vagyunk egy boldog

család, azt csak találgatni lehet. Talán be akarta bizonyítani

magának, hogy az élet tényleg nem áll meg, még a felesége halála

után sem, még akkor sem, ha meghal a gyerekei anyja.

Bal kezem a húgom vállára teszem. Úgy érzem, meg kellene

dögönyöznöm a hátát, ahogy Sophie anyja is megmasszírozta az

övét, mikor szomorú volt, de nem tudom rávenni magam. Lenne

valami erőltetett ebben a gesztusban. Nem tudom megadni neki a

vigasztalást, amire szüksége van. Ahhoz, hogy adjál valamit, meg

kellene lennie benned is. És ebben a pillanatban nincs bennem

semmi a világon. Semmi, csak Sophie halott testének képe. Csak azt

látom. Ennyi vagyok.

Egész nap a mobilommal babráltam. Az ujjam a 9–esen, néha meg

is dörzsölöm. Elképzelem, hogy beírom a 9–1–1–et. De aztán

mégsem teszem. Fogalmam sincs, mit kéne mondanom, hogyan

41

kellene elmagyaráznom. Éppen felkelnék és indulnék a konyhába,

hogy keressek valami melegíteni való ételt, mikor nyílik az ajtó.

Apám áll ott, sporttáskával a vállán, esőkabátban, táskás szemmel.

– Apa! – fut oda hozzá Mattie, és átkarolja apám sovány alakját.

Apa is megöleli, de van valami merev a mozdulatában. Rám pillant.

– Ne haragudjatok, lányok. A kórházban kicsit sűrű lett a program.

Féltünk, hogy az egyik babánál vércsomó alakul ki. Élet–halál

kérdése volt. Megrázom a fejem, nem akarok kifogásokat hallani.

Persze, az embernek törődnie kell a betegekkel, de velünk mi lesz?

Mi nem vagyunk fontosak? – Megnézem, mi van a hűtőben –

jelentem be, és felállók. – Nem, Vivi, igazi ételre van szükségünk.

Mindjárt csinálok valamit.

– Gyengéden kibontakozik Mattie öleléséből.

– Dehogy apa, ne mondj ilyet.

Teljesen ki vagy merülve. Majd beteszek a mikroba egy mirelit

pizzát. Apa elhessegeti az aggodalmaim, kézen fogja Mattie–t, és

behúzza a konyha sárga fényébe.

– Jól vagyok.

Utánuk megyek, csak hogy lássam, apám nem ájul el azt asztalnál

állva. Mattie leül az egyik hokedlire a pultnál, én a másikra.

Figyeljük, ahogy apa elfordítja a sütő gombját, és előveszi a

hozzávalókat a hűtőből: tojást, vajat és egy padlizsánt.

Az, hogy figyelhetem főzni, mindennél jobban megnyugtat.

Gyakorlott precizitással nyomja át a kést a lila gömbön, vékony,

egyenletes cikkelyeket vágva. Minden szelet jóleső roppanást hallat,

ahogy a mosogatóhoz ütögeti őket.

Mindegyiket megforgatja a tojásos lében, aztán zsemlemorzsában,

aztán óvatosan egy serpenyőbe teszi őket. Végül megszórja sajttal a

tetejét, majd óvatosan a sütőbe tolja a darabkákat.

Apának megvan anyu híres parmezános padlizsánjának receptje egy

világossárga receptkönyvben, amit a mosogató feletti polcon tart, de

már annyiszor elkészítette, hogy bele sem kell néznie.

Az évek során sokszor elővette a receptkönyvet, amit anyu saját

kézzel írt. Volt benne recept minden problémára, minden

csalódásra, minden szívfájdalomra. Így hozza közelebb hozzánk

anyát, mikor nem tudja, mit tegyen, mit mondhatna. Megfordul,

hogy ránk, a lányaira nézzen. Csak ekkor látom meg a könnyeit.

42

Apám az asztalfőn ül, mint mindig, mikor itthon vacsorázik. Mattie

lehajtja a fejét, összekulcsolt kézzel ül, mintha imádkozna. Én egy

szalvétával játszom.

– ...áldd meg, amit adtál nekünk…

Észreveszem Mattie kezében anyám aranykeresztes nyakláncát,

amit csak egyszer vett le, hogy hosszabb láncra tegye, miután

kinőtte a régit. Ajka mozog, ahogy magában mondja az imát, de

néma marad. Hogyan hihet egy olyan Istenben, aki elveszi az

anyánkat, és hagyja, hogy lemészároljanak egy olyan fiatal lányt,

mint Sophie? – …és ajándékaidért, amelyeket kegyelmedben adsz

nékünk, Krisztus, a mi urunk által, ámen.

– Ámen – suttogja Mattie.

– Hangosan felsóhajtok.

Tehát – mondja apám a torkát köszörülve, és egy tál zöldbabért

nyúl. – Beszéltem Sophie szüleivel. Úgy néz ki, hogy kedden lesz a

temetés – végighúzza kezét vastag, fekete haján, mint mindig,

mikor ideges. Megpróbálja odaadni a tálat Mattie–nek, aki nem

veszi a fáradtságot, hogy érte nyúljon. Átnyúlok az asztal felett,

elveszem, és kiteszek pár szál babot a tányéromra, noha nincs

étvágyam.

– Csibém, jól vagy?

– Mattie csak bámul, nem mond semmit.

– Mattie? – apám hangja szigorú.

Ha nem ismerném jól, azt hihetném, hogy mérges, nem pedig

aggódik. A konyhaművészetén át jobban kommunikál, mint a

szavaival. Mattie enyhén megrázza a fejét, és rám, majd apámra

néz.

– Csak nem vagyok éhes.

– Megyek, lefekszem, nem baj?

Apám bólint, Mattie hátratolja a székét, és halkan kimegy az

ebédlőből. Apám most felém fordul. A hajam gondosan a

homlokomra húztam, hogy ne lássa a dudort. Nem akarok

magyarázkodni, nem akarok beszélni. Pár perc múlva így szól: –

Vivi, enned kell valamit. Csupa csont és bor vagy.

– Mind azok vagyunk, nem?

– Ennyi az egész, ezek vagyunk!

– A saját szememmel láttam.

43

A tegnap esti véres jelenet még mindig a fejemben kísért.

Erőlködve veszek pár szál babot és a számba tömöm, noha semmi

kedvem enni.

– És te hogy vagy? Voltál rosszul a héten? Ugye rendesen bevetted

a gyógyszereket? Valami közömbös morgást hallatok. Vettem be

tablettákat, csak épp nem a Provigilt. A koffein az egyetlen, amiben

most bízhatom, hogy ébren tart, hogy megakadályozza a

visszacsúszást a rémálmok világába. Reggel óta ropogtatom őket,

mióta megtaláltam Mattie–t a konyha padlóján.

– Jól vagyok – mondom, és magamba erőltetek még egy villányi

zöldbabot. – Csak aggódom Mattie miatt. Egy pillanatra elhallgat.

Szemét a tányérjára szegezi, a pohár vízre. Mindenhová néz, csak a

szemembe nem.

– Gondolod, hogy ő is megpróbálná... – nem tudja folytatni a

mondatot, de tudom, hogy attól fél, nehogy Mattie is megtegye,

amit Sophie – illetve amit Sophie szerinte tett. Én is aggódtam

emiatt. Mattie nem olyan erős, ahogy szeretné elhitetni mindenkivel

az iskolában. Láttam, hogy megsiratta az elpusztult hörcsögét. Ki

tudja, hogy fogja viselni a legjobb barátja halálát? Most még sokkos

állapotban van, de mi lesz, ha ennek vége lesz? Megrázom a fejem,

nem hiszem, hogy azt megtenné. Apám pillantása Mattie székén

pihen.

– Megbeszélem a kórházban, hogy kiveszek pár nap szabadságot.

De Vivi, szükségem lesz a segítségedre. Ha vészhelyzet van, neked

is segítened kell, a testvéred mellett kell lenned. Leveszem a

szemem a tányérról, és ránézek. Komolyan. Szeretnem elmondani

neki, mit láttam elmúlt este, hogy Sophie igazából nem ölte meg

magát, ahogy mindenki hiszi. Át akarom húzni a konyhába, hogy a

kezébe nyomjam a telefont, és felhívassam vele a rendőrséget.

De aztán mi lesz? Vannak már tapasztalataim, tudom, mi történne.

Senki sem hinne nekem. Megint pszichiáterhez kellene járnom.

Valószínűleg felírnának pár új gyógyszert, amiktől olyan leszek,

mint egy robot, halott legbelül. Nem, erre magamnak kell rájönnöm.

– Felállhatok?

Figyelmesen nézi az arcomat, majd bólint. – Persze, drágám. Egy

pillanatra meglátom benne azt az apát, akit ismertem – aki megölte

a pókokat és megnézte, nincsenek–e szörnyek az ágy alatt, és

44

mindent helyrehozott egy sebtapasszal és egy puszival. Hirtelen

olyan lett, mint a régi önmaga. Ahogy felkapom a tányérom és a

konyha felé indulok, próbálom felidézni, mikor láttam ilyennek

utoljára. Ha pontos dátumot kellene mondanom, akkor azt

mondanám, hogy az előtt a nap előtt, mikor közöltem vele, hogy

néha mások fejébe csusszanok. Az előtt a nap előtt, mikor nem hitt

nekem.

HETEDIK FEJEZET

A mosdó fluoreszkáló fénye világítja meg a gaztettem. Balra tolom

a tükröt, benyúlok a szinte tele üveg Provigil mögé, és előveszek

egy kis műanyag üveget. Apám mindig a polc hátsó részére dugja el

az Ambient, azokra az esetekre, amikor a feje tele van beteg

csecsemőkkel és nem tud aludni. Mondjuk megértem. Ha csakis

rajtam múlna egy hatéves gyerek élete, én is elég ideges lennék.

A tenyerembe rázok kettőt a kis fehér kapszulákból, az én kis

megmentőim közül, és a zsebembe dugom őket, majd megtöltök

egy papírcsészét vízzel, és a húgom szobája felé indulok. Csak a

vörös körmét látom belőle. Csak annyit látni belőle, hogy egy

halom lepedő alatt dudorodik valami.

– Mattie?

A takaró mozgásából látom, hogy ébren van. Egy elfojtott „Mpfhh”

hallatszik a takaró alól.

– Hoztam neked valamit.

Felhajtja a takarókat, és kábán mered rám. Még sosem láttám

ilyennek. Kettőnk közül mindig is ő volt az, aki odafigyelt, hogy jól

fésült legyen, hogy a cipője passzoljon a táskájához. Most a haja

csomókban lógott. Még mindig nem mosta le az arcára száradt

festéket. Leülök mellé az ágyra, és felé nyújtom a pirulákat. Szó

nélkül bekapja ókét, és lenyeli a vízzel, amit a kezébe adok. Üres

tekintettel néz rám. – Sophie nem fog hétfőn suliba jönni – mondja,

mintha épp most döbbent volna rá erre.

– Nem.

Akkor kellett volna megtartanunk a spanyol kiselőadásokat. Mattie

arca elkomorodik, és kicsordulnak a könnyei. Felém hajol, és a

vállam és a nyakam közé temeti a fejét. Nedves lesz a pólóm.

45

Esetlenül megveregetem Mattie hátát. Nem tudok mit mondani, de

remélem elég, ha mellette vagyok. Múlnak a percek, talán egy óra

is. Végül megszólal.

– Az én hibám!

– Nem, nem a tiéd

Nem magyarázhatom meg neki, honnan tudom, de nem hagyhatom,

hogy magára vegye a felelősséget, ami nem az övé. Habár sok

butaságot csinált már életében, ezért az egyért nem felelős, erre

egyikünk sem lehetett befolyással. – Kitoltunk vele – suttogja, hogy

alig hallom a hangját.

– Mit csináltatok? – hajolok közelebb.

– Amber és én.

– Valami nagyon csúnyát csináltunk.

Emlékszem rá, hogy Sophie anyja azt mondta, egy igazi barát

sosem tenne ilyesmit.

– Micsodát, Mattie? – kérdem szelíden.

Mattie elfojt egy zokogást. – Tavaly Amber és én Sophie–éknál

aludtunk. Málnás jégkrémet készítettünk, és elkezdtünk dobálózni

az étellel. Hülyék voltunk. Amber telenyomta Sophie haját csoki

krémmel.

– Igen? – megkönnyebbülök. Ez nem is hangzik olyan szörnyűén.

Míg Sophie zuhanyozott, Amber belopakodott a fürdőszobába, és

lefényképezte a mobiljával. Megmondtam neki, hogy törölje le. Azt

hittem, megtette. Egészen tegnapig. Amber közölte, hogy bosszút

akar állni Sophie–n, mert Scottal kavar. És én… beleegyeztem.

Kezd összeszorulni a gyomrom a rémülettől. Nem akarom, hogy

folytassa, de hallanom kell a többit is. Tudnom kell az igazságot.

– Mit csináltatok? Kis idő múlva felel.

– Amber elküldte a focicsapat tagjainak.

Eltakarom a szemem a tenyeremmel. Tehát valószínűleg Scott és a

haverja ezt nézték a lelátón – Sophie meztelen testét. A rohadt

életbe. Ennél jobban nem lehet kitolni egy csajjal, aki mindig

szégyellte a külsejét.

– Próbáltam megállítani. Tényleg.

– De hát ismered Ambert.

– Ó, Sophie, szegény Sophie.

46

Szóval ez volt a nagy terv, amit Amber szövögetett az öltözőben,

amivel meg akarták szívatni Sophie–t. Így már sajnos érthető a sírós

jelenet Sophie hálószobájában – a zokogás, az anyja kétségbeesett

vigasztalása.

De még így is, tudom, hogy Sophie nem lett öngyilkos – megölték.

– Szerinted… szerinted ez az oka... – Mattie hangja megbicsaklik.

Közelebb húzom magamhoz a húgomat. – Ennek semmi köze a

halálához. – De – mondja Mattie elhaló hangon – hallottam, hogy

találtak egy papírt, amin az volt, hogy „Nem ezt érdemlem.” Mi

másról beszélhetett? Eszembe jut a véráztatta ágynemű képe. Miért

hagyott a gyilkos ilyen üzenetet? Hogy hihetőbbé tegye az

öngyilkosság látszatát? És miért pont így fogalmazott?

– Nem tudom – mondom, és próbálok valami hihető magyarázatot

kitalálni Mattie–nek, amiben nincs benne, hogy egy pszichopata

lemészárolja a legjobb barátnőjét. – Talán csak az életéről beszélt.

Bárcsak elmondhatnám neki, hogy Sophie nem az idétlen tréfájuk

miatt halt meg! De ehhez el kellene magyaráznom, honnan tudom,

és Mattie valószínűleg még ebben az állapotban sem hinne nekem.

Visszahanyatlik a párnára, és a fejére húzza rózsaszín takaróját. A

spaletták közt beszűrődik az utcai lámpa fénye. Felkelek, és

becsukom őket. Ahogy kimegyek a szobából, észreveszek egy kis

bárány alakú lámpát, Mattie kiskorából. Felkapcsolom, és nyitva

hagyom az ajtót.

Egy kis üdítővel beveszek négy koffeintablettát. Habár reszket a

kezem, és apró pöttyök táncolnak előttem. Csak így lehet ébren

maradni, elkerülni a sebezhetőséget, ami az álmossággal jár.

A pszichológia–tankönyvem az ágyamon hever, de nem vagyok

képes a különböző motivációs elméletekre figyelni. Sophie üveges

tekintete újra és újra kísért. Pár percenként átélem az előző este

rémületét.

Annak a rémületét, hogy látom meghalni Sophie Jacobsot. Hallom,

hogy valami kattan odakint, és megfagy az ereimben a vér. Vajon a

gyilkos az? Vajon rájöttek, hogy kifigyeltem a mocskos tettüket, és

eljöttek értem? Leszállók az ágyamról, és az ablakhoz kúszom.

Összeszedem minden bátorságom, és kilesek a sötétbe. Semmit sem

látok, csak a szokásos, az éjjel groteszkül megnyúló, árnyakat.

47

Kifújom a levegőt, leeresztem a redőnyt, és visszafekszem az

ágyba. A kihúzó filcemmel a tankönyvemen dobolok, és arra

gondolok, hogy tennem kell valamit.

Ha nem akarom jelenteni a rendőrségen, amit láttam, akkor rá kell

jönnöm, ki ölte meg Sophie–t – és miért. Erőltetem az agyamat,

sorra veszem a sok krimit, amiket a tévében láttam.

Mihez kezd a hős általában? Úgy tűnik, csak azzal kezdhetek neki,

hogy felírom a fő gyanúsítottak listáját. Előveszem a

jegyzetfüzetem, és új lapot nyitok. Ha leírom a gondolataim, akkor

valahogy termékenyebb vagyok. Tehát. Hol is kezdjem?

Ott van ugye Amber. Állítólag Sophie egyik legjobb barátja, de az

elmúlt napokban egyértelműen bebizonyította, hogy nem hű barát.

És annyira furcsa, ahogy szombaton egy szó nélkül elrohant a

házból. Lekörmölöm a nevét. Szinte biztos vagyok benne, hogy

féltékeny volt Sophie–ra – ha nem azért, mert jóban van a

húgommal, akkor azért, mert Scott, a suli egyik legnépszerűbb sráca

olyan figyelmes volt vele.

Ó, Scott. Leírom a nevét, és kétszer aláhúzom. Majdnem

megerőszakolt a randinkön, és igazi seggfej. Milyen indítéka lehet

Sophie meggyilkolására? A halála napján semmi komoly ügyet nem

említett, mikor kihallgattam a lelátón.

A kirakós darabjai összekeverednek a fejemben, és mintha gúnyolni

kezdtek volna. Néhánynak sima a széle, másoké barázdált. Úgy

tűnik, mintha összeillenének, de egy darab még hiányzik – a

legfontosabb. Emlékszem Sophie halálának éjszakájára, arra,

hogyan hajoltam a távcső fölé, és néztem a lencsébe, az éjszakai

égbolt tökéletes csillagait lesve. Valami nyomta a combomat,

valami éles a zsebemben. A naptár lapja, amit akkor fogtam, amikor

átcsusszantam valaki másba.

Te jó ég!

A gyilkos aznap a házunknál járt!

A gyilkos…

Várjunk. Hol lehet az a papír? Segíthet, hogy kapcsolatba kerüljek a

gyilkossal. Felhasználhatnám, hogy rájöjjek, ki volt a tettes.

Talán…

Félredobom a jegyzetfüzetet, és a padlóra kuporodom. Lázasan

keresni kezdem a naptárlapot. A távcső közelében nincsen. Talán a

48

nagy keresgélésben véletlenül az ágy alá rúgtam. Lehajolok a

szőnyegig, és benézek alá. Semmi. Még porcicák sem. Vanessa

annyira rendszerető, hogy rendszeresen félretolja az ágyunkat, és

alatta is kiporszívózik.

Vanessa!

Vajon felvette a papírt, mert szemétnek gondolta? Megnézem a

szemetesvödröt. Semmi sincs benne, csak a műanyag zacskó.

Lerohanok a lépcsőn. Vanessa néha kiüríti a kisebb szemeteseket a

nagyobba, ami a konyhában van. Az ujjaimat keresztbe téve

kinyitom a mosogató alatti szekrény ajtaját, és megdöntőm a

szemetest, hogy belelássak. Csak egy banánhéj van benne. Már épp

indulok ki, hogy megnézzem a kinti szelektív kukákat, mikor égett

szagot érzek.

Ne, jaj ne.

De csak ki kell lépnem a hátsó udvarra, hogy minden reményemet

elveszítsem. Apám áll egyedül a ropogó tűz mellett a tűzrakó

helynél. Felém fordul, ahogy lógó orral csatlakozom hozzá.

– Ma jó idő van az égetéshez – mondja. A tűz fénye úgy világítja

meg az arca felét, hogy a hozzám közelebbi oldala árnyékban

marad.

NYOLCADIK FEJEZET

A hétfői biológiaórán majd leragad a szemem a keringési

rendszerről szóló film nézése közben. Órák teltek el a legutóbb

bevett koffeintablettám óta. A képernyőn széles mosolyú, tágra nyílt

szemű vérsejtek táncikálnak, és elmagyarázzák, hogyan végzik a

dolgukat. A szívbe vér áramlik, majd mikor összehúzódik, az

erekbe ömlik. Behunyom a szemem, és minden újra megjelenik

előttem.

Az ajkai szétválnak, mintha mondani készülne valamit, de már soha

többé nem fog beszélni. Fekete haja fehér bőrére omlik. Vér

szivárog a lepedőjére, vörös körvonallal övezve a lányt.

Vajon mik voltak az utolsó gondolatai? Kinek az arcát láthatta

utoljára? Én is ott voltam a mögött az arc mögött. Elakad a

lélegzetem. Nagyra nyitom a szám, és próbálom beszívni a levegőt,

de az nem elég. Émelyegni kezdek.

49

– Sylvia! – Mrs. Williams hangja mintha nagyon messziről jönne.

Úgy érzem, mintha satuként szorítanának össze a szavai, és

megráznának. A semmiből egy papírzacskó kerül elém, és a

számhoz emelem, hogy felfogja a gyomromból feltörő tartalmat. De

aztán lassan érzem, ahogy megnyugszik a légzésem, és elveszem a

zacskót. Körülnézek, és ezer szempárt és tátott szájat látok. –

Jobban vagy? – kérdezi Mrs. Williams fölém hajolva.

– Igen, csak... nem aludtam túl jól tegnap este. Rollins a terem

másik feléből elkapja a tekintetem, aztán gyorsan másfelé néz.

Péntek este óta nem beszéltünk. Akkor lett volna lehetőségem rá,

hogy megnyíljak előtte, ehelyett eltoltam magamtól. Egész

hétvégén vártam, hogy felhívjon, különösen miután hallott Sophie–

ról. De nem tette. Ebből látszik, hogy mennyire bízhatom az

emberekben. Mikor a legnagyobb szükség lenne rájuk, eltűnnek.

Ahogy anyám is. No meg az apám. Hirtelen elfog a vágy, hogy

elmenjek innen, és egyedül legyek.

– Nem mész esetleg inni egy pohár vizet? – tudom, hogy Mrs.

Williams ezzel esélyt kínál ahhoz, hogy összeszedjem magam, és ne

nézzek ki olyan szétesettnek. Elfogadom a lehetőséget. – Ööö, igen.

Ahogy felállók, hogy elmeneküljek a lépcsők felé, a vállamra teszi a

kezét. – Mindannyian sajnáljuk – mondja csendesen.

Bólintok, és továbbsietek. Érzem, hogy mindenki engem bámul,

ahogy kimenekülök a teremből. Most már nem csak egy

narkolepsziás hülye vagyok, hanem az is, aki fuldokolni kezdett

biológiaórán. De tudom, hogy ebédnél nem rólam fognak beszélni.

Biztosan nem, ha egy öngyilkosságot is ki kell tárgyalni.

Körülnézek a folyosón. Sehol senki. A mosdó itt van szemben, de a

gyaloglás mégis kifáraszt. Megnézem, hogy üres–e, aztán bezárom

magam a legutolsó fülkébe. Abba, amelyiket Sophie is használt

péntek délelőtt. Zakatol a fejem. A halántékomat masszírozom, és

az ajtón lévő firkára bámulok. „R. I. P. Sophie", azaz: Nyugodj

békében, Sophie. Ujjaimmal megérintem a szavakat, a hideg fémet.

Pénteken Sophie testi valójában is itt volt, most már csak piros

tintával felvésett szavak maradtak helyette.

Nyugodjék békében. A szándék szép, de a requiescat in pacem így

lerövidítve – R. I. P – Sophie halvány bőrére emlékeztet, ami

50

széthasadt, mint egy papír zsebkendő. Megfordulok, és a vécébe

hányok.

Percekkel később, ahogy lemosom az arcom a csapban, megreccsen

a hangszóró. Miss Lamb a titkárságról könnyek közt bejelenti, hogy

Sophie Jacobs mindnyájunknak hiányozni fog. Azt is hírül adja,

hogy másnap hamarabb vége lesz a tanításnak Sophie temetése

miatt. Ha valakinek lelki segélyre van szüksége a veszteségünkkel

kapcsolatban, a tanácsadók várnak minket, kitöröltek minden más

találkozót a naptárukból. Keserűen felnevetek. Ha megpróbálnám

elmesélni a hányattatásaimat a tanácsadóknak, akkor egy évre ki

kéne törölniük a naptárukat.

Délben elkerülöm a lelátót. Nem akarok beszélni Rollinsszal, és túl

fájdalmas még az emlék, ahogy Sophie Scott előtt sír. Talán ha

mondtam volna neki pár vigasztaló szót… vajon élne még? Szörnyű

ez a gondolat, nem tudom elviselni, így céltalanul kóválygok a

folyosókon.

Elmegyek Mr. Golden szobája mellett, és látom, hogy pizzát eszik

az asztalánál. A szobája otthonos és meleg az iskola többi terméhez

képest. Azon kapom magam, hogy az ajtóban álldogálok, és arra

vágyok, hogy ledőljek az egyik pamlagjára, és elaludjak.

– Sylvia? Jól vagy? Felráz a hangja. Egy szelet pizzát tart, centikre

a szájától, mintha épp bele akart volna harapni, csak egy emós lány

megzavarta volna benne.

– Ó, elnézést. Én csak… – Egy véletlenszerű pont felé intek a

folyosón, és elindulok.

– Ne, várj!

– Leteszi a pizzát, feláll, és tesz felém pár lépést.

– Gyere be. Kérlek.

Próbálok nem feltűnően fellélegezni, ahogy bemenekülők a

szobájába, és lehuppanok az egyik díványra. Csak most jövök rá,

hogy milyen kimerült vagyok. Nagyon. Ujjaim a zsebemben

keresgélnek, a Provigil üvegcsét tapogatom, amely tele van a szent

koffeinemmel, de rájövök, hogy Mr. Golden akár jelentheti is, ha

látja, hogy egy marék pirulát rágcsálok. Úgy döntök, még várok

vele, legalább egy kis ideig. Mr. Golden becsukja az ajtót, és lerogy

egy támlás székre tőlem pár méterre. Pár másodpercig csöndben

ülünk. Éppen erre van szükségem. Kis időre, hogy végiggondoljam

51

a dolgokat. Térre, hogy létezzek. A vállamból eltűnik a feszültség,

ahogy belesüppedek az áporodott illatú, öreg heverőbe, ami csak

egy példány volt Mr. Golden furcsa tárgyainak gyűjteményéből.

– Nem gondolja, hogy az élet néha túl kusza ahhoz, hogy

beszéljünk róla? – kérdezem végül Mr. Goldent. Az elmúlt pár nap

olyan különös, valószínűtlen volt, mintha csak egy filmet néztünk

volna. Ahonnan nem szökhetek meg.

– Sőt, mindig – feleli bólogatva.

A feketére festett körmömet nézegetem. – Egyszerűen nem értem,

hogyan képes valaki elpusztítani egy embert. Eszembe jut, hogyan

görbült a kés a gyilkos kezében, Sophie vérével borítva, mintha

Sophie nem is emberi lény lett volna többé, csak egy a szoba

mozdulatlan tárgyai közül, megfosztva emberi mivoltától.

– Ugye Sophie–ról beszélünk? – kérdezi Mr. Golden óvatos

hangon. Pont fordítva, mint ahogy a hivatalos segítő kérdezné. Az ő

hangja nem rendelői. Nincsenek terápiás szándékai. Egyszerűen

csak kíváncsi.

– Igen – nagyot sóhajtok. Érzem, hogy nő bennem a feszültség, és

kitörni készül. Talán körül lehet valahogy írni, mi is történt. Nem

fogom részletezni, csak hogy kicsit kiadjam, ami bennem van. – A

húgom barátnője volt.

– Az kemény lehet. Mattie hogy viseli?

A körmömet piszkálom. – Nem túl jól. Úgy érzi… mintha valami

köze lenne Sophie halálához. Tett valamit Sophie–val a halála

napján, ami nem volt túl szép tőle.

– Ez súlyos dolog

– Golden tűnődve vakargatja a szakállát.

De senki sem kényszerítette Sophie–t, hogy megölje magát. Ezt

fontos tisztázni. Ő döntött így. Szörnyűség, de senki sem nyomta

azt a kést Sophie kezébe. Hirtelen az ölembe ejtem a kezem.

Honnan tud a késről? Talán az értekezleten beszámoltak a

tanároknak az összes véres részletről? Elképzelem őket a tanáriban,

ahogy a búcsúlevél köré gyűlnek, és elemzik a nyelvtant és az

írásképet.

Kicsit összerezzen és hátrahajlik. – Belátom, hogy ez kíméletlenül

hangzik, Vivi. De az öngyilkosság voltaképp önző tett. Gondolj a

szüleire! Vagy a barátaira, akik most kesereghetnek azon, mit

52

kellett volna tenniük, hogy megállítsák. Bármit is tett a húgod, az

nem jogosítja fel Sophie–t, hogy elvegye a saját életét.

– De Sophie nem... – Valahogy nem akarom tovább bizonygatni,

hogy Sophie nem ölte meg magát. Hogyan is magyarázhatnám el

anélkül, hogy elárulnám a titkomat?

– Sophie nem... mit akartál mondani, Vivi? – Mr. Golden feszültté

válik, ujjai a nadrágjára tapadnak. Bosszankodva dobolok a

lábammal. Hogyan értethetném meg vele?

– Csak úgy érzem, hogy Sophie sosem tenne ilyesmit.

– Eszembe jutnak Sophie anyjának szavai.

– Erős volt, erősebb, mint gondolta volna.

Golden arca megenyhül. – Nagyon szép tőled, hogy ezt mondod,

Vivi. De nem tudhatod, hogyan érzett belül. A depresszió aljas

szörnyeteg. Belülről falja fel az embert. Nem, szerintem Sophie

rettenetesen szenvedhetett. A halántékomra teszem az ujjam, és kis

köröket írok le vele. Bármit is mondok, szinte bevallom, hogy

tanúja voltam egy gyilkosságnak, Mr. Golden nem tágít a

véleményétől. Egy pillanat alatt tekintéllyé változott, aki

kinyilatkoztatva beszél hülyeségeket olyasmiről, amiről fogalma

sincs. Eddig azt hittem, hogy ő nem ilyen. Dacosan felállók, és a

szemébe nézek.

– Sophie halálát nem lehet ennyivel elintézni. Rá fogok jönni, hogy

mi történt. Sarkon fordulok, mielőtt válaszolhatna, de

elégedettséggel tölt el a meglepett ábrázata – a leesett álla és a

felvont szemöldöke. Remélem, mikor egy napon kiderül az igazság,

emlékezni fog erre a sok pszichológiai rizsára, amit megpróbált

beadni nekem.

Ahogy kinyitom az ajtót, Samantha Phillipsszel találom magam

szembe, aki egy tükörbe bámul az öltözője ajtaján, és púderezi az

orrocskáját. Rám néz, majd a homályos szobára, ahonnan kiléptem.

Felragyog a szeme, valószínűleg a jó kis pletykákra gondol, amiket

majd erről terjeszthet. A nap végére mindenki a Mr. Goldenhez fűző

botrányos viszonyomról fog pusmogni.

– Kis korrepetálás? – kérdezi gúnyosan.

Rámordulok, és továbbmegyek. A hangja túlságosan emlékeztet az

öltözőkre, lila ruhákra és eltévedt kezekre.

53

– Jobb vigyázni vele – szól még utánam. – Sophie Jacobs is

összemelegedett Goldennel, aztán látod, mi lett a vége. Hirtelen

megállók, és szembefordulok vele.

– Miről beszélsz?

Becsukja a szekrénye ajtaját. – Láttam őket együtt. A tanár úr

kocsijában. Csak annyit mondok, hogy vigyázz vele. A pipihúst

szereti. – Sarkon fordul, és vihogva elindul az ellenkező irányba.

Aztán ijedtemben eszembe jut, hogy én is láttam őket együtt.

Sophie ült és sírt Mr. Golden szobájában pár órával azelőtt, hogy

megölték.

KILENCEDIK FEJEZET

Késve érkezem pszichológiaórára, de Mr. Golden nem szid le. Sőt,

rám sem néz, csak beszél tovább a belső és külső motivációról.

Végignézek a szobán, és látom, hogy már csak két üres hely maradt

– Rollins vagy Zane mellett. Ahogy biológiaórán, Rollins most is

rám néz, aztán elfordítja a fejét. Lesütöm a szemem, leülök a Zane

melletti székre, és előveszem a füzetem. Mr. Golden beszéd közben

körbesétál, ujjaival vagy a levegőt bökdösve, vagy a szakállát

simogatva. A hangja magasabb a szokásosnál, és mintha húsz

csésze kávét ivott volna meg, mert a mondatai nem állnak össze

értelmes egésszé, csak egymásra hányt szavak halmazai. Egész

pontosan mi is történt itt pénteken? Miért jött Sophie sírva Mr.

Goldenhez?

Ő jó tanár, és értem, hogy sokan megbíznak benne. Talán Sophie

akkor kereste fel, miután rájött, hogy Amber mindenkinek elküldte

a meztelen képét. Talán problémája akadt Scottal, és tanácsot akart

kérni Mr. Goldentől. Vagy talán Samanthának egyszer az életben

igaza van. Talán Sophie és Mr. Golden között tényleg volt valami.

Golden jóképű, olyan Johnny Depp féle idősebb férfi. Elhiszem,

hogy van, aki belezúg. És melyik középkorú férfi ne kívánná azt,

amivel Sophie rendelkezett? Csodálatos lány volt. De mégiscsak

gyerek volt még. Felfordul a gyomrom, ha elképzelem őket együtt.

– Jól vagy? – valaki meghúzza a pulcsim ujját, és magamhoz térít a

révedezésből. Zane közel hajol hozzám, és megcsapja orrom a

kölnijének illata, valami csípős. Az ölében ki van nyitva a füzet,

54

szóval úgy néz ki, mintha jegyzetelne, de mögötte könyvet olvas.

Megdöntőm a fejem, hogy lássam a címét: – Az éj szelíd trónján.

Zane elkapja a pillantásom, és félszegen rám mosolyog.

Visszamosolygok, és melegség önti el az arcom. Jó érezni valami

mást is a sok félelem után. Jó arra gondolni, milyen helyes Zane a

dús szőke hajával, ami az arca elé hull, ahelyett, hogy Sophie

gyilkosának kilétén töprengenék. Visszatér a könyvéhez, én pedig

próbálok Mr. Golden mondandójára figyelni. Észreveszem, hogy

valaki bámul. Rollins az, és nem tűnik túl vidámnak.

Óra után Rollins szó nélkül kiviharzik a teremből, de Zane még

ráérősen ücsörög, ahogy pakolom a holmim a hátizsákomba.

– Jól telt a hétvége?

– Hát, nem éppen.

– Oldalvást rám néz.

– Minden rendben van?

Attól eltekintve, hogy a hétvégén meghalt a húgom legjobb

barátnője, remekül vagyok – mondom, és rádöbbenek, milyen

keserűen hangzik ez. – Bocs, csak elég nehéz hetem van. A karomra

teszi a kezét.

– Sajnálom.

Elhatározom, hogy mégsem fogok teljesen magamba zuhanni, és

próbálok csevegni vele. – És a te hétvégéd milyen volt? Vállat von.

– Egy koncertre mentünk a haverokkal.

– Tényleg? És kiket láttatok?

– A Köldökpólyát.

– Sose hallottam róluk.

– Szerencséd van.

– Elfintorodik, és a hóna alá csapja a könyvét.

– Jó könyv? – kérdezem.

Zane elvigyorodik. – Imádom Fitzgeraldot. – Igen? Tavaly olvastam

A nagy Gatsbyt. Nem vagyok oda érte. Mi vagyunk az utolsók a

teremben, és látom, hogy Mr. Golden a papírjait rendezgeti az

asztalán, és próbál úgy tenni, mint aki nem figyel ránk.

– Hadd találjam ki! Angolból vettétek. Ki kellett töltenetek róla egy

kérdéssort. A végén ötoldalas dolgozatot kellett írni, elemezni

kellett a szereplőket, a szimbólumokat, a sztorit. – Zane megvetően

ingatta a fejét.

55

– Valami ilyesmi – mondtam bólogatva. Igaz, csak három oldalt

kellett írnunk, de kellett. – Istenem, úgy bosszant, hogy a tanárok

képesek minden életet kiölni az irodalomból. Tegyél egy

szívességet. Olvasd el még egyszer a Gatsbyt, de a szabadban, egy

fa alatt, alkonyaikor. Teljesen más élmény. Ha akarsz, csak egy

fejezetet olvass el, de próbáld meg! Megteszed a kedvemért?

Nagyon komoly arccal néz rám. Még sosem találkoztam olyannal,

akit ennyire lázba hoztak a szavak. Igaz, Rollins szeret írni, de

szinte mintha azért tenné, hogy rámutasson a minket körülvevő

képmutatásra, és nem azért, mert szereti a nyelvet. Ahogy Zane F.

Scott Fitzgeraldról beszél – nos, én éppúgy érzek a csillagokkal

kapcsolatban. Nagyobbak nálam, mindannyiunknál, és ettől lesznek

olyan gyönyörűek. – Megígérem – felelem, és Zane olyan

bizsergetően néz rám.

Suli után pár gyerek a parkolóban lóg, elütik az időt a focimeccs

előtt, vagy egy előadást gyakorolnak, vagy ilyesmi. Pár srác egy

furgon hátuljába ül, és azt beszélik meg, ki vegyen sört a következő

hétvégén. Két másodéves lány összehajol, megosztanak egy

fülhallgatót, és olyan ritmusra rázzák a fejüket, amit nem hallhatok.

Elmegyek a fa mellett, ahol Sophie szokott parkolni a kis

Neonjával. Magam előtt látom vidám mosolyát és a gödröcskéket az

arcán. A tágra nyílt szemeit. A sötét vágásokat a csuklóján. A fehér,

vérrel borított papírlapot. Muszáj megállnom. Ledobom a

hátizsákot, és a fának dőlök, a szememre teszem a kezem, hogy

elmúljon a rossz emlék.

Mikor leveszem a kezem, látom, hogy a lányok abbahagyták a

ringatózást. Távolságtartóan méregetnek, gondolom, nem akarják

tőlem elkapni az őrültséget. Kihúzom magam, próbálok

normálisnak festeni, legalábbis annyira, amennyire egy rózsaszín

hajú narkolepsziás számára lehetséges. Felém nyúl egy kéz, és

megragad.

– Aáááááá! – kiáltok fel ijedten.

Rollins bukkan fel a ház mögül, szájában cigarettával. Bőrkabátja

nyitva lóg, alatta Decemberists pólót visel.

– Hé, csak én vagyok az.

56

Visszanyerem a lélegzetem, és ránézek. Hogy teheti meg, hogy

egész hétvégén rám se fütyül, főleg Sophie halála után, aztán

elvárja, hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt volna?

– Miért bújtál el a fa mögött? – vonom felelősségre. – Azt akarod,

hogy szívrohamot kapjak? A két lány még mindig engem bámul,

mire Rollins feléjük lép, és karomként behajlított ujjakkal rájuk

ijeszt.

– Búú!

– Bosszankodva odébbállnak.

Mikor visszatér, bocsánatkérően néz rám. – Ne haragudj, nem

akartalak megijeszteni. Undok megfenyegetett, hogy egy hónapig

büntiben leszek, ha még egyszer rajtakap a cigizésen, úgyhogy

elbújtam. Hallgatok egy kicsit, és azt várom, hogy elnézést kérjen,

amiért olyan hirtelen faképnél hagyott péntek este, vagy legalább

mondjon valamit Sophie haláláról. Ehelyett a cipőjét nézegeti,

mélyen a zsebébe dugott kézzel.

– Szóval, mi történt biológiaórán? A pszichológián meg akartam

kérdezni, de nagyon el voltál foglalva. – Az utolsó szavakat némileg

vádolóan mondja. Ha nem hanyagolt volna annyira az utóbbi

időben, talán elmondanám neki az igazat: nem tudom lerázni azt az

érzést, hogy a világ néhány árnyalattal sötétebb lett Sophie halála

óta. Hogy még a saját árnyékomtól is félek. Ha tényleg érdekelné,

akkor felhívna.

Utánam jött volna, mikor rosszul lettem biológiaórán. Megvárt

volna pszichológia után, hogy beszélgessünk, és nem borult volna

ki azon, hogy szóba álltam valakivel, akit érdekelt, hogy egyáltalán

hogy vagyok. A hazugság – vagyis nem egészen hazugság, de nem

is a teljes igazság – könnyen jön a számra – ugyanezt mondtam

Mrs. Williams–nek is. – Semmiség, csak nem aludtam jól. A sok

stressz miatt, tudod?

Rám sandít, és az az érzésem, hogy keresztüllát azon az álcán, amit

egész nap hősiesen viseltem. – Oké. És, hogy van Mattie? – Te

hogy éreznéd magad, miután meghal a barátod? – Szúrós szemmel

nézek rá, ami vetekedhetne Mrs. Wingerével. Remélem, ebből

észreveszi, milyen hülyeséget kérdezett. Merően néz a szemembe.

– Elég szarul, azt hiszem.

– Igen. Ő is elég szarul érzi magát.

57

– Szótlanul nézzük egymást.

– Az arca egészen kifejezéstelen.

– Miért nem hívtál fel? – kérdezem végül. – Úgy értem, biztos

hallottad, mi történt péntek este. Miért nem hívtál fel? Elfordítja a

tekintetét. Látom, hogy ez készületlenül érte. Nyilvánvaló, hogy

eltávolodtunk egymástól, de mintha nem várta volna, hogy ezt

szóvá is fogom tenni. Azt hiszem, nem hibáztatom ezért. Általában

nem vagyok az a vitatkozó típus.

– Nem tudom – mondja, zavarában egyik lábáról a másikra állva. –

Dolgom volt otthon. De ha beszélgetni akarsz, bármikor hívhatsz,

tudod. Megint rám néz, és most én fordítom el a fejem. Igaza van.

Felhívhattam volna. De nem tettem. Bárcsak megbízhatnék benne,

segítséget kérhetnék, elmondhatnám, hogy mi történik velem. De

mikor rászánnám magam, eszembe jut apám arca, mikor elárultam

neki, hogy néha másokban járok – mennyire megijedt, mennyire

meg volt győződve arról, hogy megőrültem. Ennek nem fogom

kitenni magam még egyszer. Hosszú csönd után felveszi a

hátizsákom a földről, ahová leejtettem. A kezembe nyomja.

– Jó nehéz.

Igen – mormogom, és a vállamra veszem a táskát. – Tényleg nehéz.

Szeretném, ha mondana még valamit, valami könnyedet és vicceset,

hogy helyrejöjjön köztünk minden. De nem mond semmit, csak áll.

Bárcsak tudnám, hogyan juthatnánk megint közös nevezőre, de

valami megváltozott köztünk, és akárhogy is próbálom, nem tudom

helyrehozni.

TIZEDIK FEJEZET

A levelek zörögnek a talpam alatt, ahogy hazafelé igyekszem. Csak

pár kósza példány maradt még az ágakon, és ezek közül is a földre

esik néhány, mikor feltámad a szél. Egy sárga levél pörögve hull

elém. Furcsa, hogy milyen gyönyörű tud lenni az elmúlás.

Azonnal bűntudatot érzek, hogy ilyesmi jut az eszembe. Sophie

egyáltalán nem nézett ki gyönyörűen. Üresnek és legyőzöttnek tűnt,

mintha akivel elbánt az élet. Próbálok másra gondolni, de mindig ott

58

motoszkál a fejemben, vár rám. A gyilkosa most valahol folytatja az

életét, és azt hiszi; hogy megúszta a dolgot.

Szorosabbra húzom magamon a kabátot, de a szél így is átfúj rajta.

A fák és a postaládák hosszú árnyékokat vetnek. Egy gazzal benőtt

udvaron feldőlt tricikli árválkodik. Olyan réginek és porosak tűnik.

Fogadok, hogy a gyerkőc, akié volt, ma már egyetemre jár.

Már csak pár háznyira vagyok a miénktől. Látom a vajszínű

viktoriánus házunkat zöld ablaktábláival. Apám egy környékbeli

fiút alkalmaz, aki hetente összesöpri a leveleket, és nagy műanyag

zacskókban a járdára teszi őket. Látni, hogy ezen a héten még nem

volt itt, mert a levelek betakarják a halódó gyep nagy részét.

Kívülről teljesen normálisnak tűnik a házunk. Ha egy idegen megy

el előtte, valószínűleg azt hiszi, hogy egy kedves, normális család él

itt – anya, szerető apa, és két aranyos, jól nevelt tinilány. Nem sejti,

hogy az anya rég meghalt, az apa egy áthatolhatatlan burokban él,

és a lányok egyike belecsusszan másokba, és lát mindent, amit

elrejtenek a világ elől.

Apám a szobájában ül, a laptop fölé hajol. Fülhallgatón hallgatja a

zenét, de pár foszlányból felismerem, hogy Mozart szól. Apám

külsőleg pont anyám ellentéte. Anyám haja hosszú volt és szőke, az

övé sötét és göndör. Anyám formás volt, telt arccal, apám szinte

keszeg sovány. Általában mindennap borotválkozik, de ma kicsit

borostás. Ujjai repkednek a billentyűzeten. Pötyög, pötyög, pötyög,

belekortyol a pohár jeges vízbe, aztán pötyög tovább.

– Szia, apa!

Teljesen elmerül a saját kis világába, és folytatja a gépelést.

Kiveszem a fülhallgatót a füléből, és hangosabban mondom. – Apa!

Bosszankodás suhan át az arcán, de egy pillanat múlva nyoma

sincsen. Tudom, hogy nem szereti, ha a munkája közben zavarják,

ami gyakorlatilag folytonos, kivéve, amíg a kórházba megy, vagy

valami gasztronómiai remeket készít a konyhában.

Egy internetes fórum moderátora, ahol olyanok beszélgetnek,

akiknek valamely közeli hozzátartozójuk rákban halt meg. Van

ebben valami ironikus, ahogy egész szabadidejét arra fordítja, hogy

idegeneket gyógyít az interneten, közben én és Mattie pedig a

szobáinkban gubbasztunk egyedül.

59

– Szia, apa. Hol van Mattie? – A szobájában, alszik. Figyelj, holnap

nem tudnád esetleg elkísérni a temetésre? A zsákomat egyik

vállamról a másikra teszem. Hirtelen nagyon nyomni kezd a súlya.

– Te nem mész?

Megrándul. – Készítettem sütit a torra. Átvittem, míg iskolában

voltatok. Holnap dolgoznom kell. Fájni kezd a hasam. Egyáltalán

nem akarom viszontlátni Sophie–t, de valakinek el kell kísérnie

Mattie–t. Egy felnőttnek.

– Jó, akkor elmegyek.

– Most lefekszem.

– Viszlát a vacsoránál.

– Felderül az arca.

– Serpenyős húst készítek.

A nagy szelet hús gondolatától muy verde leszek – ahogy Lopez

tanárnő mondaná –, de próbálok udvarias maradni.

– Nyami!

Belépek a nappaliba, és a földre dobom a táskám. Felkapom a

szüleim esküvői képét a kandallóról. Apám erősnek és boldognak

tűnik rajta, anyám szinte ragyog. A képet bámulva lerogyok a

kanapéra. Ha itt volna anyám, ő tudná, mit tegyen. Elmenne Sophie

temetésére, fogná Mattie kezét, és megtenne minden ilyen anyás

dolgot. Alighanem álmosabb vagyok, mint hittem, mert a képet a

mellemhez szorítva elnyom az álom.

A házunk mögötti erdőben szaladok, az arcomat és a csupasz

kezemet ágak karcolják Itt kell lennie. Nem tudom egészen biztosan,

ki az a lány, akit keresek, de tűzként járja át ereim a sürgetés, hogy

megtaláljam. Meg kell mentenem. Valami azt súgja, hogy a folyó

felé fussak. Látom magam előtt, a víz csillog pár helyen, ahol a nap

átsüt a lombok között. Ahogy közelebb érek, látok valamit a vízben a

fatuskók és kavicsok között. A víz itt sekély, és megpillantok egy

vörös és aranyszínű szoknyát, amely természetellenesen fest a barna

és zöld folyómederhez képest. Sápadt bőr a víz alatt. Hosszú, fekete

hajszálak egy felpuffadt arc körül.

Ez Sophie!

60

A vér hosszú, vékony száladban szivárog a csuklójából. Térdre

rogyok a parton, és feljajdulok a részvétlen fák felé. Túl későn

érkeztem. Örökké elment. Behunyom a szemem, és sírni kezdek.

– Miért sírsz? – kérdezi valaki, és elveszem a kezem az arcom elől.

A test felül a vízben! Hátrafelé araszolok. Elcsúszom egy gyökéren,

és hanyatt esem. Sophie karomszerű ujjakkal nyúl felém. Kinyitom a

szám, hogy felkiáltsak, de elment a hangom. A Sophie–ra hasonlító

valami megragadja a vállam, és közelebb hajol. Érzem a leheletét, a

rothadás szagát, mintha valami édes megromlott volna.

– Mi a baj, Vivi? Bűntudatod van?

Még szorosabban markolja a vállam, és érzem, hogy a körme fel

fogja sérteni a bőrömet. Szemei feketék, lelketlenek, egyáltalán nem

olyanok, mint azé a kedves lányé, akit ismertem.

– Rosszul érzed magad, mert nem tettél semmi, mikor tehettél

volna? A szájában apró, hegyes fogak sorakoznak. Elég élesek,

hogy átharapják a húst is. – Hagytad, hogy bántsanak, Vivi. Egy

szavad sem volt.. Vagy igen? Sírni kezdek, a könnyek ellepik az

arcomat. – Ne haragudj, Sophie. Segíteni akartam. Tényleg.

Csaknem tudtam, hogyan...

– Hülyeség... – sziszegi.

– Hagytál meghalni!

Kinyílik a szája, mintha nem lenne álla, és csak a tökéletes kis

fogait látom, amelyek darabokra fognak tépni. És tudom, by

sarkcsillag hogy megérdemlem.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A csengő szakítja félbe a rémálmot. Dobogó szívvel felülök az

ágyon. Biztos vagyok benne, hogy Sophie jött, hogy elvigyen. Hogy

megadja a büntetést, amit érdemiek.

Csing–csing. Csing–csing.

Nem, csak a csengő szól.

Sophie nincs itt. Halott.

A késő délutáni fény megvilágítja nappalink poros levegőjét,

végigsiklik a kopott fapadlón. Felegyenesedem és az ajtó felé

botorkálok, útközben elhaladva apám dolgozószobája mellett. A

fejét ütemesen rázza valami zenére, amit nem hallok – és nyilván túl

61

hangos, hogy meghallja tőle a csengőt. Magas, komoly tekintetű

férfi áll a küszöbön. Farmert és kék kötött pulóvert visel, ám

tekintélyt sugároz. Nem meglepő, hogy előkap egy igazolványt, és

felém villantja.

– Hello, Teahen felügyelő vagyok.

– Te vagy Mattie Bell?

– Ööö, nem, ő a húgom.

– Valami rosszat csinált?

Nagyot sójtat, és azt feleli: – Á, nem, nem. Csak fel kell tennem

neki pár kérdést. Ugye barátnők voltak Sophie Jacobsszal? Mielőtt

felelhetnék, egy puha kezet érzek a vállamon.

– Segíthetek?

– Apám elém lép, és elállja a nyitott ajtót.

– Mr. Bell – mondja a tiszt udvariasan.

Érdeklődnek, hogy beszélhetek–e a lányával, Mattie–vel Sophie

Jacobsról. Szeretném megtudni, milyen lelkiállapotban volt a múlt

pénteken… a baleset előtt. Alkalmas volna? Apám karján

megfeszülnek az izmok, de tökéletesen szívélyes választ ad. – Fent

van a szobájában. Megnézem, hogy még ébren van–e. – Apám

hátralép, engem is magával húz, és tágra nyitja az ajtót a rendőr

előtt.

– Inna esetleg valamit, nyomozó úr?

– Teahen.

A nevem Teahen felügyelő – feleli a férti az előszobánkba lépve. –

Egy pohár víz jólesne. Apám hátba vereget, némi nyomással a

konyha irányába, én a kijelölt pályán elindulok a vízért. Túl izgatott

vagyok ahhoz, hogy bosszankodjak az ugráltatás miatt, előveszek

egy Scooby Doo–s poharat a szekrényből, és kiengedem a

vízcsapot, hogy elég hideg legyen, mielőtt megtölteném.

Mikor visszatérek, Mattie a támlás széken ül, apám és a tiszt a

kanapén. Odaadom a vizet a rendőrnek, aki nagyot kortyol belőle,

aztán leteszi a dohányzóasztalra. Hátrahúzódom, és leülök a lépcső

legalsó fokára, ahol nem láthatnak, de hallok mindent.

Teahen felügyelő megköszörüli a torkát. – Nos, Mattie, kezdjük

talán azzal, hogy beszélgetünk egy kicsit a barátságodról Sophie–

val, rendben? Mély csönd telepszik a szobára, és pontosan tudom,

mire gondol Mattie. A meztelen képekre, amiket Amber küldött a

62

focicsapat tagjainak – vajon tud róluk a felügyelő? Vajon a barátok

így bánnak egymással? Mikor a húgom megszólal, hallom az

idegességet a hangján.

– Nyolcadik óta jó barátnők voltunk Együtt csináltuk a mazsorett–

előadásokat. Én… én szerettem őt. – Mattie hangja elcsuklik, és

bőgni kezd. Egy kis ideig mindenki csendben maiad, míg Mattie

abba tutit hagyja a sírást. A tiszt megint megszólal, most egy kicsit

melegebb hangon. Nagyon sajnálom, hogy ez történt veled, Mattie.

Ne légy ideges. Csak tudni szeretnem, hogy érezhette magát aznap.

Talán kicsit szórakozottnak tűnt? Mikor beszéltél vele utoljára?

Mattie kicsit nagyobb önbizalommal kezd el beszelni. – Péntek

reggel, a szekrényeknél a suliban. Azt mondta, nem érzi túl jól

magát. Arra gondolt, hogy talán állott lehetett a fahéjas tekercs,

amit a büfében kapott.

– Értem. Szomorúnak tűnt?

– Nem, csak betegnek.

Eszembe jut, ahogy Sophie kihányta a reggelijét a mosdóban,

azelőtt, hogy belecsúsztam volna Amberbe, és kihallgattam volna,

hogy meg akarja leckéztetni Sophie–t.

– Értem – mondja Teahen felügyelő.

– Tehát egyáltalán nem láttad őt péntek este?

– Nem. A mazsorettedzésre mentem Amberrel.

Sophie nem volt ott, de arra gondoltam, hogy beteg, vagy ilyesmi.

Samantha hazahozott minket és Amber is velem jött.

– Te és Amber egész éjszaka itt voltatok?

Hosszú szünet következik. Valószínűleg azon gondolkozik, melyik

okoz kevesebb zűrt, ha hazudik a zsarunak, vagy szembenéz apám

haragjával.

– Nem – ismeri be végül Mattie bűnbánó hangon.

– Egy buliba mentünk.

A lépcsőkre vágok a kezemmel, és összerándulok, remélve, hogy

nem hallották meg. Ez nekem is újdonság. Eddig úgy tudtam, hogy

a testvérem és Amber moziba ment Samathávali. A kis hazug.

– A College streetre? A húgom hallgat.

Amberrel már beszéltem – magyarázza a felügyelő. – Csak meg

akarom erősíteni, hogy valóban elmentél abba a koleszos buliba.

Nem lesz belőle bajod, legalábbis én nem szidlak le. Csak válaszolj

63

az igazsághoz hűen. Apám közbevág. – Várjon. Nem kellene az

ügyvédemet is idehívnom ehhez a beszélgetéshez?

– Nem, nem. Ahogy mondtam, csak világos képet szeretnék kapni

arról, mi történt aznap éjjel. Mattie, nyugodtan elárulhatod, mi

történt. Elmentetek abba a buliba. Aztán? A húgom lassan beszél. –

Aztán a Marty’s–ba mentünk reggelizni. A Marty’s egy egész este

nyitva tartó kifőzde, főleg az egyetemistáknak. Mindig van ott pár

részeg fiatal a hajnali órákban, kávét vagy pitét kérnek, vagy a

húgom esetében egy hatalmas tányér palacsintát. Rollins és én is

odamegyünk néha valami különösen hosszú mozizás után.

– Ez mikor volt?

– Tizenegy körül.

– Amber is veled volt?

– Nem, csak Samantha és én.

Amber eltűnt. Reggelig nem láttam, csak amikor másnaposán

bemászott az ágyamba. – Hogyan jutott be a házba, ha nem veled

jött haza?

– Nyitva hagytam az ajtót.

Csönd. Gondolom, a felügyelő lejegyez valamit a noteszébe. A

térdemre hajtom a fejem, és számolni kezdek. Ambert senki se látta

péntek este tizenegy és másnap reggel nyolc között. Rengeteg idő

ahhoz, hogy… mihez is? Hogy odalopózzon Sophie házához?

Elvágja a csuklóját? Írjon egy búcsúlevelet? Nevetségesen hangzik,

nem? Amber talán féltékeny volt Sophie–ra, de ettől még nem

gyilkos. – Szóval egyáltalán nem beszéltél Sophie–val péntek este?

– Nem, uram – feleli a húgom szipogva. – Akkor hogyhogy felhívta

valaki éjfél körül Sophie szüleit erről a címről, és kérte őket, hogy

nézzenek rá? Te jó ég. Nem gondoltam volna, hogy a zsaruk

lekövetik ezt a hívást. Ez nem jó hír.

Mattie dadogni kezd. – Nem… nem tudom, miről beszél. Felállók. –

Teahen felügyelő, én voltam az. A rendőr meglepetten pillant rám,

mintha el is felejtkezett volna a rózsaszín hajú lányról, aki kinyitotta

az ajtót. Belépek a nappaliba, és apám zavartan néz rám. Ideje

kitalálni egy jó hazugságot. Mégpedig gyorsan.

– Mattie még nem volt itthon – magyarázom.

– Nem voltam benne biztos, hol lehet.

64

Őt kerestem. Arra gondoltam, hogy talán Sophie–éknál lehet. Ezért

kértem meg a szüleit, hogy nézzenek rá. Apám arca megenyhül, de

a tiszt továbbra is engem néz. Végül leír valamit, és visszafordul a

húgomhoz.

– Rendben.

Még egy kérdés, Mattie. Tudtad, hogy Sophie terhes? Elakad a

lélegzetem, és Mattie–re nézek. A döbbenettől tátott szájjal néz a

felügyelőre. Elég nyilvánvaló, hogy nem tudott a terhességről.

– Értem – bólint a rendőr, és feláll.

– Nagyon köszönöm az együttműködést.

– Biccent apám felé, és az ajtó felé indul.

Apám jó harminc másodpercig vár, mielőtt kiabálni kezd. – Buliban

voltál? A kollégiumoknál? Mit képzelsz te, lányom? Ezt nem

hiszem el, Mattie. Mit tudsz felhozni mentségül? A húgom arca,

amely olyan sztoikus nyugalmat árasztott, amikor a törvény

szolgája faggatta, megtörik apám szigora alatt.

– Ne haragudj! – mondja sírva.

– Bocsánat, bocsánat, bocsánat!

Eltakarja az arcát, és felszalad a lépcsőn, félretolva az útjából.

Apám felsóhajt és utánamegy, a testtartásán látszik, hogy bármit

szívesebben csinálna, mint hogy egy hisztérikus kislányt

nyugtatgasson. Végigdőlök a heverőn. Teljesen ledöbbentett a

dolog. Sophie terhes volt? Péntek délelőtt, mikor a vécén hányt, a

reggeli rosszullét lehetett. És bizonyára Scott az apa – a lelátón

említette, hogy lefeküdtek.

De talán mégsem Scott a gyerek apja. Mi van, ha Samanthának

igaza van, és Sophie tényleg Mr. Goldennal is volt? Ha ő az apa,

akkor sokat veszíthet – a munkáját, például. Vajon van olyan fontos

számára a tanári állás, hogy akár ölni is képes legyen érte? A

zsebemben csörögni kezd a telefonom, és félbeszakítja a

gondolataimat. Szórakozottan előveszem.

– Szia, Vivi. Mi újság?

– Rollins hangja feszültnek hangzik.

– Figyelj, elég elfoglalt vagyok. Mit akarsz?

– Amint kimondom a szavakat, összerezzenek.

– Szörnyen hangzanak.

– Nézd, próbálok békülni.

65

Nagy levegőt veszek. – Tudom. Ne haragudj! Nagyon zűrös ez az

egész. Itt járt egy rendőr, és kikérdezte a húgomat.

– Komolyan ?

– Igen. Elég szar volt.

– Egy darabig mindketten hallgatunk.

Hé, ne haragudj, hogy mostanában kicsit hanyagoltalak – mondja. –

Nekem is elég sok minden összejött mostanában. Eszembe jut, hogy

sosem akarta, hogy meglátogassam őket. Mi a fene folyhat ott?

– Akarsz beszélni róla?

– Nem. Személyes dolgok.

Feszült a hangja, mintha el szeretné mondani, hogy mi a helyzet, de

nem tudja rávenni magát, hogy kitálalja előttem. Tudom, milyen

érzés. Szívből kívánom, hogy úgy érezze, megoszthatja velem a

problémáit, de hogyan is vehetném rá erre, mikor nekem is

megvannak a magam titkai? – Nos, ha akarsz beszélni róla, én

bármikor szívesen meghallgatlak.

– Tudom – mondja.

– Hé, akkor nincs harag? Nincs – felelem.

– Jössz holnap a temetésre?

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Mattie szótlanul ül Rollins kocsijának hátsó ülésén. Körbejárjuk a

parkolót, szabad helyet keresünk, de nincs sehol. Még a

mozgássérültek parkolói is tele vannak.

Kénytelenek vagyunk az utcán leparkolni, egy háztömbnyire a

temetőtől, aztán elgyalogolunk odáig. A hideg szél felborzolja a

hajam, libabőrös leszek tőle. Általában nem haboznék odabújni

Rollinshoz melegedni, de a kapcsolatunk most túl törékeny ehhez,

mint egy eltört csont, amely még nem forrt össze egészen.

Biztonságosabbnak tűnik, ha tartom a távolságot.

Mindenki feketében van. Rollins farmerben, ingben, és egy vékony

fekete nyakkendőben. Én egyszerű fekete nadrágot és egy sötétlila

csipkés inget választottam. A húgom a testhez álló fekete ruhát

viseli, amit az öregdiák–bulin akart felvenni. Nem volt szívem

megmondani neki, mennyire nem illik ehhez az alkalomhoz.

Igazából nincs is más fekete ruhája.

66

A levegő hűvössége ellenére az épületbe lépve úgy érezzük, mintha

kályhában lennénk. Tömve van emberekkel, akik Sophie egyik

fotógyűjteményétől a másikig lépkednek, mintha múzeumban

lennének.

Az egyik képen Sophie nagyjából hatévesnek tűnik, egérnek van

öltözve nagy fekete orral, bajusszal és fülekkel. Egy másikon

átkarolja Mattie és Amber vállát. Mindhárman mazsorettruhát

viselnek. A következő képen visszamegyünk az időben, és a kis

Sophie egy kacsa alakú fürdőkádban játszik, a derekát szemérmesen

törölköző takarja.

Sophie anyja lép hozzánk, és megöleli Mattie–t. A szeme könnyes,

a kék szemfesték patakokban folyik le az arcán. Megviseltnek tűnik.

– Annyira örülök, hogy eljöttetek – mondja. Mattie kinyújtja a

karját, és megöleli Mrs. Jacobsot. – Részvétem – suttogja Mattie. A

szavak nem segítenek, mindig elégtelenek, és mintha mindannyian

egy növekvő szakadék szélén állnánk, amelyik azt hirdeti, hogy

mennyire azok. Sophie anyja még egyszer megöleli Mattie–t, és

továbbmegy a többiekhez.

Elindulunk a következő terembe, ahol több sor szétnyitható szék áll

Sophie gyászolói számára. A legtöbbet már elfoglalta Sophie

kiterjedt családja, a tanárok, és – úgy tűnik – az iskola összes

diákja. Szerencsénk, hogy hátul találunk még pár széket.

Mattie és Rollins közé ülök. Forgatom a fejem, de nem látok senkit

azok közül, akiket keresek. Sem Ambert, sem Scottot, sem Mr.

Goldent. Nagyjából tizenöt percig tart, míg mindenki elhelyezkedik.

Rengeteg embernek a zsúfolt terem hátuljában jutott csak hely.

Programfüzetekkel legyezik magukat, amelyek elejére Sophie

iskolai portréja van nyomva.

A koporsó elöl van, mellette hosszú fehér gyertyák sora és nagy

csokor liliomok. Hál’ istennek a koporsó zárva van. Nem tudom,

kibírnám–e, ha még egyszer rá kellene néznem. A húgom csendesen

zokog mellettem. Megfogom a kezét. Egy cingár, kék öltönyös férfi

előretolakszik, és megáll a koporsó előtt. A kezét a fehér fája fölé

emeli, de nem ér hozzá.

Egy pillanatig megilletődve áll, a tömeg próbálja nem feltűnően

bámulni. Mögöttem azt suttogja valaki, hogy ő Sophie apja. Felénk

fordul. Az ajka remeg, de összeszedi magát annyira, hogy

67

felolvasson egy saját költésű, hosszú, szörnyű verset. Szégyellem

magam, amiért így ítélek egy gyászoló férfi verséről, amelyet a

halott lányához írt, de tényleg rossz, a rímelős fajtából, tele olyan

szavakkal, mint „melankólia”.

Szinte mindenki lehajtja a fejét, hogy az apának elég ideje legyen

meggyászolni a lányát, de én folyton a vendégeket vizslatom, hátha

felfedezem köztük az egyik gyanúsítottamat.

Miután a férfi felolvasta a verset, egy idős asszony zongorázni kezd

az egyik sarokban. Motyogok valamit arról, hogy ki kell mennem,

kitotyogok valahogy a sorból anélkül, hogy valakinek az arcához

dörgölném a fenekem, vagy fellöknék valakit.

Kilépek egy hátsó ajtón, ami egy kisebb szobába vezet, amiben egy

kék pad van, és egy asztal tele papír zsebkendővel. A szoba mindkét

felén mosdók ajtajait látom. A „Hölgyek” feliratúhoz lépek, és az

ajtóhoz tapasztom a fülem. Bentről különös zaj hallatszik ki – szinte

mintha dudálna valaki. Elcsavarom az ajtó gombját, és csak résnyire

nyitom ki, annyira, hogy bekukucskálhassak, és lássam, ki csap

ilyen szörnyű zajt. A padlón egy köteg vécépapírral az ujjai köré

tekerve ott ül Amber Prescott, teljesen szétesve.

Ilyen szörnyen rosszindulatú vagyok: egy rövid, de nagyon is valós

pillanatig élvezem a látványt. A lány, akinek volt képe elküldeni a

bulimiás barátnője fotóját az egész focicsapatnak, mégis képes

emberi érzésekre, íme a bizonyíték. Kísértést érzek, hogy

elővegyem a telefonom, és megörökítsem a jelenetet az utókor

számára. Belopódzom a mosdóba, és bezárom magam mögött az

ajtót. Aztán keresztbe tett lábbal leülök a padlóra Amberrel

szemben. Nem mondok semmit, még csak rá se nézek, csak ülök.

Amber egy kis ideig abbahagyja a sírást, ami elég ahhoz, hogy

észrevegye, ki szegődött mellé, de aztán még keservesebben

folytatja. A helyében én magamra kiabáltam volna, hogy húzzak ki

a fenébe, mégis mit gondolok, hogy így rátörök valakire? Nem

teszek semmit, csak hagyom, hogy a nyers érzelmei átöleljenek.

Habár nagyon ki van készülve, eltöprengek rajta, vajon mennyi

ebből a bűntudat. Bűntudat amiatt, hogy elpusztította a legjobb

barátnőjét. Mikor épp indulnék, hogy hozzak neki egy pohár vizet,

mert bizonyára kiszáradt, abbahagyja a sírást. Egy gyűrött

vécépapírköteggel letörli az arcára folyt festéket. Felállók, és

68

kinyitom neki a vízcsapot, aztán arrébb lépek, hogy megmoshassa

az arcát.

Nem mond semmit, csak hálás tekintettel néz rám, majd kinyitja az

ajtót, és kilopakodik. Mikor kiment, a tükörben meglátom a fekete

szalaggal copfba fogott rózsaszín hajú lányt, és elszégyellem

magam. Lehet, hogy Amber tönkretette Sophie–t, de én meg

tétlenül néztem.

Ahogy a kilincsre teszem a kezem, hogy távozzak, észreveszem,

hogy valami ragyog a padlón. Lehajolva látom, hogy egy gyémánt

fülbevaló – Amber mindig ilyeneket hord. Felkapom, és kisietek a

mosdóból, hátha még utolérem, de nem látom sehol. A zsebembe

dugom a fülbevalót.

A temetésnek vége, és az emberek kis csoportokba tömörülnek a

ravatalozó körül. Meglátom Mattie–t, ahogy több más mazsorettel

együtt egymás vállát átölelve állnak, Rollinst viszont sehol sem

találom, így átmegyek a Sophie képeivel teli szobán, ahol már csak

páran kószálnak, és kimegyek. Ahogy sejtettem, Rollins a

ravatalozó mögött áll pár méterre, diszkréten a háta mögé rejtett

cigarettával.

– Mindenki azt híreszteli, hogy Sophie terhes volt – mondja Rollins,

gyorsan beleszív a cigibe, aztán megint elrejti. Felsóhajtok.

– Igen, a felügyelő említette tegnap este.

– Van valami sejtésed, ki lehet az apa?

– Rollins kifúj egy füstfelhőt.

– Van pár ötletem – felelem.

– A legesélyesebb Scott Becker.

Rollins eldobja a cigit, és a cipője sarkával elnyomja a cementen. –

Mocskos egy ügy. – Az. Valaki megérinti a hátamat, amitől ijedten

összerezzenek. Mattie áll mögöttem, könnyes arccal. – Indulhatunk?

– kérdezem. Mattie korábban sírva erősködött, hogy nem akar ott

lenni, mikor beteszik a sírba. Nem akarta látni, ahogy leeresztik a

koporsóját. Nem mondhatom, hogy hibáztatom ezért.

– Voltaképp – mondja – azt hiszem, maradok. Sam majd hazavisz. –

A háta mögé pillant. Követem a pillantását Samantha Phillips felé,

aki a szemét törölgetve áll kicsit odébb. Mikor meglátja, hogy

nézem, elfordul az ellenező irányba.

– Biztos vagy benne? – kérdezem.

69

– A húgom bólint.

– Rendben, akkor majd otthon találkozunk.

Látom, ahogy visszatér a mazsorettek csoportjához. Különös – az

összes ember közül, aki ma búcsút vett Sophie–tól, csak én tudom,

hogyan távozott a világról. Ez a tudás megtelepszik a gyomrom

alján, és egy betontömb súlyával húz lefelé. Rollins megszorítja a

vállam.

– Gyere, menjünk.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Nem sokkal azután, hogy Rollins kitesz otthon, leülök a hintaszékre

a verandánkon. Még nem akarok bemenni. Olyan üres a ház. Olyan

csendes. Nem akarok egyedül maradni Sophie halálának emlékével.

Nem akarom megkockáztatni, hogy elaludjak, és újra szembenézzek

a vádjaival. A szél zúgása odakint ébren tart. No meg a

koffeintabletták.

A tenyerembe rázok néhányat, a számba dobom, és porrá rágom

őket. Szél rezgeti meg a nagy tölgyfa leveleit, több közülük a földre

hull. Mozgolódásra leszek figyelmes az utcán. Egy magas, kék inget

viselő, szőke fiú közeledik felém gördeszkán. Mikor közelebb ér,

látom, hogy Zane Huxley az. És felém néz. Kicsit elszorul a

gyomrom. Megáll a házunk előtt, felemeli a gördeszkáját, és tesz

pár lépést a veranda felé. – Hé – mondja, és az arcán

félreismerhetetlenül az öröm árad szét. Bólintok felé, lenyelve a

koffeinport, hogy tudjak beszélni.

– Szia! Kihasználod a tanítás nélküli délutánt?

– Igen.

– Voltál a temetésen? – pár lépéssel közelebb jön.

Igen... szörnyű volt – mondom, mivel nem jut eszembe találóbb szó

egy tizenéves temetésére. – Amúgy hogy kerültél ide? Butának

érzem magam, és vissza akarom szívni a kérdést. Ez úgy hangzott,

mintha nem akarnám, hogy itt legyen, pedig igen. Szeretnék

beszélni valakivel. Aki nem ismerte Sophie–t, nem tud rólam és a

narkolepsziámról, nem tudja, mennyire össze van kavarodva

minden. Szerencsére csak nevet rajtam. – Én is örülök, hogy

találkoztunk. Az Arbor Lane–en lakunk, az utca végén. A fehér

70

kerítéses kék házban? Azt évezredek óta árulják. Kínos csönd

telepszik közénk. Próbálok valami vicces, elmés, bármilyen dolgot

kitalálni, amit mondhatnék neki. Nem akarok többé egyedül lenni a

gondolataimmal. Újabb szélroham söpör végig a kerten, amitől

dideregve megborzongok.

– Hé, nincs kedved bejönni?

– Csinálok egy kávét vagy valamit.

– Persze. Kicsit hideg van idekint.

Felállók, és kinyitom az ajtót. Nekitámasztja a gördeszkát a falnak,

és követ a házba. A konyhában kihúz egy széket, és könyökét a

pultra támasztva leül. Elöblítek két kávésbögrét – az egyik az Iowai

Egyetem, a másik A világ legjobb papája feliratot viseli –, és

közénk teszem őket. Csend van, amíg elkészítem a kávét, így az

egész arra emlékeztet, mikor a ravatalozó melletti vécében

kivártam, hogy Amber összeszedje magát.

Mindkét poharat megtöltöm gőzölgő fekete folyadékkal. A hűtőben

találok egy liter tejet. Öntök belőle a bögrémbe, aztán hozzákeverek

egy kis cukrot. Pár másodpercig kevergetem, aztán belekortyolok.

A bögrém pereme felett figyelem, ahogy Zane belekever egy kis

tejet a kávéjába. Nem tudom elhinni, hogy egyszer csak ide került, a

konyhámba. Ez szinte elég ahhoz, hogy elfeledkezzem a

gyilkosságról, a képről, hogy Sophie szája enyhén nyitva van, és vér

szivárog a csuklóiból. Szinte elég, de nem teljesen. Zane rám

kacsint.

– Jól áll ez a lófarok.

A szeme olyan mély és kék. El tudnék veszni benne. Egy óra múlva

kiterülök az ágyon, a kávémat fogva, Zane mellettem, centikre

tőlem iszogatja a sajátját. Látom a térdét egy nagy vágáson át a

farmerén. A lábán apró, szőke szőrszálak, olyan színű, mint a haja.

Leküzdöm a késztetést, hogy felé nyúljak és megsimogassam.

– Szóval már laktál korábban Iowában? – próbálom szexisre és

mélyre venni a hangom, de inkább olyan visításféle lesz belőle. –

Igen, itt születtem. Aztán kiskoromban Chicagóba költöztünk. De

anyának hiányzott az itteni élet. – Elmosolyodik, vakítóan fehér

fogai vannak. Rövid, szőke borosta fedi szögletes állát. Szeretném

érezni a dörgölését az arcomon, a nyelvemen. Úgy tűnik, a koffein

beszűkítette a figyelmem, és már csak az arcára tudok

71

összpontosítani. Zane felkap egy fényképet rólam, a húgomról és az

apámról.

– Mi a papád foglalkozása? – mutat a fotóra.

– Gyerekorvos – felelem.

Ma egy olyan gyereket operál, aki úgy született, hogy kívül vannak

a belei. Zane a fejét ingatja. – Ez nagyszerű dolog. Úgy értem, a

papád foglalkozása, nem a baba a külső belekkel.

– Tudom – felelem némileg keserűen.

És a mamád? – mindketten a kezében tartott képre nézünk, arra a

helyre, ahol egy anyának kéne lennie, de nincsen. Kicsit meglep,

hogy ilyen merészen rákérdez, mikor egyértelmű, hogy anyám vagy

halott, vagy lelépett, és olyan életet él, amihez nincs közöm, de

eszembe jut, hogy az első napon azt mondta, meghalt az apja. Úgy

tűnik, adódik ez a téma a beszélgetésünk során.

– Vastagbélrák. Tizenegy éves koromban halt meg. Bólint, mintha

megerősítettem volna a sejtését. – Ez kemény lehet egy kisgyerek

számára. A kávéscsészémbe bámulok. – Az volt. Még mindig az. És

az sem segít, hogy apám soha nincs itthon. Így nagyjából szülő

lettem a húgom számára. Még akkor sem jött haza a húgomhoz,

amikor megtudtuk, hogy Sophie meghalt. Zane együttérző morgást

hallat. – Tudom, mire gondolsz. Anyám évek óta nem tért egészen

magához. Már nem is dolgozik, abból a pénzből él, amit apánk ránk

hagyott. Egész nap ücsörög, és szappanoperákat néz.

– Mennyi idős voltál, mikor apád meghalt?

– Hároméves voltam, mikor megölte magát

Olyan közömbös hangon mondja, hogy döbbenten elhallgatok. –

Mindegy – mondja Zane, mintha biztosítani akarna arról, hogy

nincs helyes reakció erre a hírre. – Nem igazán emlékszem rá,

nagyon kicsi voltam. Van vele egy közös képünk – ő és én.

Hintáztatott. És nagyon szélesen mosolyog, de a szemén látni, hogy

nem boldog. Nagyjából egy hónappal azután ölte meg magát.

Ó,

Istenem,

bárcsak

visszatekerhetném

a

beszélgetést,

visszamehetnék abba az álmodozó, ködös felhőbe, amiben

pillanatokkal azelőtt lebegtem. Az a helyzet, hogy mindenkinél

jobban tudom: ha egyszer kimondjuk a h betűs szót, utána már nem

lehet újraindítani a csevegést. A félénkségemet legyőzik a köztünk

72

elhangzott vallomások. A kezéért nyúlok. Összefűzzük az ujjainkat.

Megszorítja a kezem.

Leteszi a csészéjét, és felém fordítja a fejét. A lélegzete a kávé

ellenére édes, de van benne valami más is – szomorúságféle. A

számhoz érinti az ajkát.

A csók egészen megváltoztatja a helyzetet. Tele van mindennel, ami

olyan régóta hiányzott. Kapcsolat, megértés, melegség. És olyan

váratlanul rohan meg, hogy úgy érzem, megfulladok. Nem kapok

levegőt. Gondolkodás nélkül eltaszítom magamtól. A szeme

megtelik megbántottsággal.

Azonnal megbánom a dolgot. Nyílik a szám, hogy elnézést kérjek,

de ő már feláll. – Mennem kell. Otthagy, mielőtt tiltakozhatnék.

Sóhajtva lerogyok a kanapéra. Rájövök, hogy semmi mást nem

akarok, mint visszaforgatni az időt, és visszatérni ahhoz a csókhoz.

Ettől megijedek. A tény, hogy valami ennyire gyönyörű, ritka dolog

elérhető közelségben van, megrémít, mert tudom, hogy egyszer

úgyis el fogom veszíteni.

Órákkal később a távkapcsolót nyomogatom, próbálok találni

valamit, ami elég érdekes ahhoz, hogy ébren tartson, míg Mattie

haza nem ér. Fel kellene mennem a koffeines tablettáimért, de

bénultan ülök tovább, mintha odaragasztottak volna a kanapéhoz.

Túl sok erőmbe telne felmászni a lépcsőn. Nem, maradok itt, nézem

a tévét és várok.

Megszállott gyűjtögetők? Nem.

Bírlak? Nem.

Való világ? NEM.

A tudományos csatorna mellett döntök. Arról van szó, hogy

hamarosan itt a világvége, és ez végül is feldob, mert legalább nem

lesz alkalma Sophie gyilkosának, hogy darabokra szeleteljen. A

narrátornak nagyon megnyugtató hangja van. Azon kapom magam,

hogy elfog az álom, aminek olyan sokáig ellenálltam. Végül

megadom magam. És azonnal jön a csusszanás.

Fekete bőrcsík. Egy járó motor rezgése halad a lábamon, és felfelé a

gerincemen. Felismerem a benzin és narancsillatú sampon

összetéveszthetetlen keverékének szagát.

Scott.

73

De nem hiszem, hogy őbenne vagyok. Nem. Akárkibe is

csusszantam, az anyósülésen ül, hüvelykujja és mutatóujja közt a

piercinges fülcimpáját masszírozza. Mikor rájövök, hogy a lánynak

hiányzik egy fülbevalója, összeadom a dolgokat. Amber. Az a

rohadt fülbevaló, amit felvettem a mosdóban. Biztos átszúrta a

farmerem zsebét, és a combomhoz ért.

Mikor Amber elfordítja a fejét, látom, hogy Scott a semmibe bámul

az ablakon át. Amber követi a pillantását. Hosszú mérföldekre

ellátni innen. Ferde háztetők, lombos fák és világító utcai lámpák.

Már voltam itt máskor a Lookout csúcson. Rollinsszal, az egyetlen

alkalommal, mikor kipróbáltam a füves cigit. Teljesen közhelyes

jelenet volt, a nagybátyja Cadillacjének csomagtartóján hevertünk,

bámultuk a csillagokat, és azon tűnődtünk, vajon van–e még valami

más is odafent a csillagos égen.

– Ne mondd el senkinek! – szólal meg Scott. Úgy látszik, egy

beszélgetés közepén érkeztem. – Csak egyetlen egyszer volt. És

védekeztünk – Scott hangja kétségbeesett. Biztos vagyok benne,

hogy a terhességről beszél. – Az a gyerek valószínűleg nem is tőlem

volt. Samantha azt mondta, hogy látta Sophie–t Mr. Goldennel

furikázni iskola után. És ki tudja, kivel feküdt még le! Végül

megszólal Amber is.

– Mikor tudtad meg, hogy terhes?

– Múlt héten, mielőtt...

Nem fejezi be a mondatot, csak húz egyet az üvegből, amit a térdén

tart. Amber megint sírva fakad. Vajon hogy került ide, Scott

kocsijába, a Lookout csúcsra? Talán a temetés után futottak össze?

A fiú talán megkérdezte, hogy nem akar–e kocsikázni? A tippem az,

hogy két, nagy sebességgel száguldó üstökös voltak, és egymásnak

ütköztek. – Scott elázva, Amber pedig társaságra vágyva, hogy

lecsillapodjon.

– Szerinted ezért tette? – kérdezi Amber.

Scott a kormányba veri a fejét. – Nem tudom. Először azzal jött,

hogy majd felneveli, elköltözünk valahova. De aztán azt mondta,

nem biztos, hogy el tudja viselni az egészet. Meg kellett volna

szabadulnia tőle. Azt kívánom, bárcsak be tudnék menni a fejébe,

hogy szétcincáljam ezeket a szörnyű gondolatokat. Mikor Sophie

elmondta neki, hogy terhes, vajon pánikba esett? Meg akarta

74

győzni, hogy vetesse el? A lány pedig ellenállt? Tudni akarom, mire

gondol, de a csusszanás nem így működik. Bár bent voltam Scott

fejében, a gondolatait nem láttam. Csupán az ő szemszögéből látom

a világot, és ez nem túl vonzó perspektíva. Amber keresztbe teszi a

kezét a mellkasán, és hintázni kezd.

– Cseszhettem volna az ösztöndíjam.

– Cseszhettem volna mindent.

Scott megint húz egyet az üvegből, aztán kicsit megborzong, mintha

égetné a torkát az ital. Amberhez hajol, és elkezd a nyakához dörgöl

őzni. A lány kifújja a levegőt, sóhaj és nyögés keveréke. Mikor a fiú

keze a lány ölébe csúszik, rájövök, merre halad a dolog.

Visszajönnek az emlékek, és ahelyett, hogy a Mustang anyósülésén

ülnék, a fiúöltöző padján fekszem. Ahogy Scott hozzáér Amberhez,

rosszul leszek, mintha pont annak lennék szemtanúja, amit aznap

este tett velem. Annyira undorító az egész.

Amber teste reagál Scott simogatására, és felé hajol. Már nem

érdekel a biztonsága. Csak a saját józanságom megőrzése érdekel.

Ha itt kell maradnom, míg ezt művelik, bizonyosan beleőrülök. De

érzem, hogy lassan kezdek eloldódni tőle.

Elönt a megkönnyebbülés, amikor rájövök, hogy visszatértem a

nappalinkba. A szívem hevesen dobog, és a tavalyi öregdiák–buli

táncának emléke zakatol a fejemben. A küszöbön álló

apokalipszisről szóló adás helyett most a páviánok párzási szokásai

vannak műsoron.

Felkapom a távirányítót, és borzongva kikapcsolom. Kettesével

szedem a lépcsőt, minél előbb be akarok jutni a szobámba. Minél

gyorsabban be akarok venni pár tablettát. Feltépem a hátizsákom

cipzárját, beletúrok, keresem az üvegcse ismerős hajlatait. A

gyerekbiztos kupak egy csavarással lejön, aztán a kezembe rázom

és a számba nyomom a fehér, ovális pirulákat. Lenyelem őket,

habozás és víz nélkül.

Csak akkor csitul el a szívdobogásom, mikor érzem, hogy

lecsúsznak a torkomon. Megesküszöm, hogy még egyszer nem

hagyom, hogy elnyomjon az álom. Ahányszor a testem az álom

lazaságába hull, védelem nélkül maradok. Inkább nem alszom,

75

minthogy olyan idióták fejébe kerüljek, akik nőket erőszakolnak

meg. Vagy gyilkosok.

Egész éjszaka az ágyban fekve nézem a Buffy, a vámpírok réme

epizódjait. Elképzelem magam egy karóval a kezemben, ahogy egy

maszkos alakot üldözök. Kezében kés, rajta Sophie vérével. A

földre teperem, és lerántom a fejét takaró szövetet. Scott az.

Magasra emelem a karót, és mélyen a mellébe mártom. Porrá

foszlik, és elnyeli a föld.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Reggel végtelenül sokáig állok a zuhany alatt, vaníliás

tusfürdőmmel próbálok levakarni magamról mindent, ami Scottból

maradhatott rajtam. Talán egész nap itt állnék, és hagynám, hogy a

meleg víz átmossa a testem, ha a húgom nem kiáltana rám, hogy

siessek már. Becsavarom magam egy kopott barna törülközőbe, és

kinyitom az ajtót.

– Basszus, mi tartott ilyen rohadt sokáig? – kérdezi. Nem veszek

róla tudomást, és a szobámba megyek, előveszek egy kopott farmert

és egy Minnie egeres pólót, és a fésűvel próbálom megigazítani a

rózsaszín törlőrongyot a fejemen, hosszan káromkodva. A tükörben

egy beesett, sötét karikás szemű, halálsápadt lány arcát látom. A

konyhában apám üzenete vár egy papírfecnin. Korai megbeszélésem

van. Este találkozunk. Bevallom, kicsit megkönnyebbülök, hogy

nincs itt. Észrevenné a karikákat a szemem alatt, és kérdőre vonna,

hogy jó kislány voltam–e, és bevettem–e a tablettákat. Nem biztos,

hogy volna erőm hazudni neki.

Felkapok egy barna cukros sütit, és a táskámba teszem, mikor a

konyhaablakon látom, hogy Samantha áll meg a ház előtt a

kocsijával. Mattie berohan, felkap egy barnuló banánt, és kirohan,

közben kiabál valamit arról, hogy lekési az edzést. Felcsikorognak a

kerekek, és Samantha továbbmegy.

Ha gyalog megyek, akkor nekem is sietnem kell. Felkapom a lila

kabátom az előszoba fogasáról, és belebújok, majd kisietek az ajtón.

A feljárón Zane áll, egy Pontiac Grand Amnek dől. Szőke haja

borzas, szeme alatt mély karikák. Úgy tűnik, ő sem aludt jobban,

mint én.

76

– Szia – mondom, és hirtelen elszégyellem magam a kinézetem

miatt. Bárcsak kifestettem volna magam, legalább egy kicsit. Csak

hogy elfedjem a karikákat a szemem alatt. – Hé, gondoltam,

elviszlek. Ugye nincs kocsid? – kérdezi. A kocsifeljáróra pillant.

– Nem

– Elindulok előtte.

– Úgy értem, nem, nincsen.

– Szóval örülnék, ha elvinnél. Köszi.

Kinyitja előttem az ajtót, aztán átmegy a sofőr oldalára. A lábam

alatt üres üdítősüvegek és Snickers papírok. Mikor elfordítja a

slusszkulcsot, egy Nirvana dal harsan fel, szinte kilyukasztja a

dobhártyám. Balra csavarja a gombot, mire némileg elviselhetőbben

bömböl a zene. – Ne haragudj! – Te se! – tör ki belőlem, aztán

gyorsan a szám elé kapom a kezem. Hülye vagyok.

– Miért? – csodálkozva néz rám.

– Amiért tegnap este eltoltalak.

– Csak meglepődtem, ennyi az egész.

Lehajtja a fejét. – Hát, nem is kellett volna megcsókolnom téged.

Alig ismerjük egymást. – Kifordul a feljáróról, megáll, körülnéz,

mielőtt az utcára térne. Meg akarom mondani neki, hogy a csók

nem tévedés volt, és hogy élveztem. Meg akarom mondani neki,

hogy annyira tetszik, hogy szinte megrémülök tőle. Ehelyett csak

annyit mondok.

– Szóval bejön neked a Nirvana?

– Igen. Kurt Cobain a bálványom.

– Kivéve, hogy megölte magát, nem?

–Viccelni akartam, de eszembe jut az apja.

– Ó, istenem, ne haragudj.

– Nem akartam... – Elhallgatok.

Öt percig, amíg odaérünk a sulihoz, egyikünk sem beszél. Kurt

Cobain helyettesíti a társalgást. Csengetés előtt nagyjából fél

perccel érünk be angolórára. Van valami szokatlan a teremben.

Rájövök, hogy mi a furcsa – Mrs. Winger a terem elején áll,

szélesen mosolyog ránk, készen arra, hogy elkezdjük a napot,

ahelyett, hogy a számítógépe előtt gubbasztana és pasziánszot

játszana.

77

Valamiért izgatottnak tűnik. Petyhüdt bőrű karjaival szélesen

gesztikulál, ahogy fontoskodva elmagyarázza a feladatunkat. Úgy

érzi, gyógyulásra van szükségünk a szívtépő esemény után.

Beszélnünk kell az érzéseinkről, ki kell adnunk magukból. Valami

pszichologizáló marhaság.

Névtelenül fogjuk megírni. Zöld papírokat oszt szét, mindegyiknek

egy kódszó van a tetejére írva. Az enyém a sárga. Megnézem a

szomszédaimét is. Lila. Fekete.

Mrs. Winger, aki már nagyon izgalomba jött, elmagyarázza, milyen

fontos, hogy kifejezzük magunkat. Azt akarja, hogy írjuk le, mit

érzünk ebben a percben. Hogy öntsük ki a lelkünket a papírra. Mike

Jones felteszi a kezét, és megkérdi, hogy vajon a „fáradtan”

érzésnek számít–e. A tanárnő a jól ismert lesújtó pillantással felel

neki, és folytatja idióta monológját.

Miután töredelmesen bevallottuk gondolatainkat és érzéseinket,

Mrs. Winger össze fogja gyűjteni a papírokat, és összekeveri őket.

Aztán véletlenszerűen kiosztja majd a lapokat, és mindenkinek írnia

kell az előtte lévőre egy szívből jövő, kedves és emberi feleletet.

Felírta a kódokat, figyelmeztet, így ne is próbáljunk valami csúnyát

írni. Lehajol Zane asztalánál, és közli vele, hogy mivel ő új, és nem

ismerte Sophie–t, írhat bármiről, ami foglalkoztatja.

Feltesz valami klasszikus zenét aláfestésnek, és leül az asztalához.

Beindítja a számítógépét – valószínűleg a kártyáit akarja végre

élvezni – ,és felteszi a lábát a padra. Valószínűleg úgy érzi, hogy

megtette tanári kötelességét. Egy darabig mindenki csendben

bámulja a lapját. Osztálytársaim végül egyenként a lapjuk fölé

hajolnak, és írni kezdenek. Zane papírra vet egy szót, megáll, aztán

egy másikat. Samantha a padja fölé görnyedve, lázasan körmöl.

Én kezdek hozzá utoljára. A ceruzám nehéznek tűnik, és valamiért

rosszul esik a fogása. Rájövök, hogy azért, mert túl görcsösen

szorítom. Mit mondhatnék Sophie–ról? Mit is érzek? Sophie volt az

egyik legkedvesebb ember, akit valaha ismertem.

Megállók. Nem tetszik, hogy csak annyit írok: legkedvesebb.

„Kedves ”, ezt talán egy idegennek mondjuk egy olyan

ismerősünkről, akiről nem jut eszünkbe más. Vagy egy bolti eladóra

mondjuk, hogy kedves. Nem jelent semmit, a világon semmit. Mit is

mondhatok valójában Sophie–ról? Rágni kezdem a radíromat.

78

Végül is névtelenül írunk. Megfordítom a ceruzám, és kitörlöm a

szépségéről szóló részt.

Sophie belül és kívül is gyönyörű ember volt, de mindenki úgy bánt

vele, mint egy rongy darabbal. A lányok, akiket „barátnőinek”

hívott, csak akkor fogadták el, mikor véznára fogyott. A fiú, akit

szeretett, felcsinálta. Sokkal több rejlik Sophie halála mögött, mint

sejtenénk.

Mielőtt tovább írhatnék, Mrs. Winger előttünk terem, és bejelenti: –

Letelt az idő! Hajtsátok össze a papírt, és adjátok be! – Gondosan

félbehajtom a papírt, és előreadom. Mrs. Winger összegyűjti az

összeset, összekeveri őket, aztán elindul a padsorok között, és

kiosztja őket új embereknek. Letesz egy lapot az asztalomra. Nem

nyúlok hozzá. Mikor befejezte az osztást, int, hogy nyissuk szét a

papírokat.

– Olvassátok el, és feleljetek rá valamit – kéri.

– Próbáljatok tényleg kapcsolódni hozzá.

Olyan bénák a tanárok. Azt hiszik, hogy egy hülye feladattal

rávehetnek, hogy tárjuk ki a lelkünket. Ha a társadalmi különbségek

miatt egy izomagyú kopasz nem képes mizújst mondani egy

kockafejűnek a folyosón, akkor honnan veszi, hogy egy tanórára

hirtelen puszipajtások leszünk, mint a kölykök a Reggeli klubból?

Sóhajtva szétnyitom a papírom.

Itt van ez a lány. Elég biztos vagyok benne, hogy tetszik. Úgy értem,

ez világos, de az a baj, hogy nem tudom, hogyan mondjam el neki.

Nem tudom, hogy szokták csinálni az ilyesmit. Szóval azt hiszem, ez

minden. Örülnék ha adnál valamilyen tanácsot.

Lopva Zane–re pillantok. Ez biztosan az övé. Senki másnak nem azt

a feladatot adták, hogy írjon bármiről. Vajon hiúság azt gondolni,

hogy rólam írt? Eszembe jut, milyen volt, mikor az ajkamhoz ért az

ajka, olyan melegen és hirtelen. Bárcsak visszatérhetnék ehhez a

pillanathoz, és folytathatnám, ahelyett, hogy tönkreteszem.

– Siessetek a válasszal! – Mrs. Winger már köztünk járkál, próbál

siettetni. A fenébe, mit feleljek? Gyorsan lekörmölöm: – Mondd

meg neki, hogy olyan csinos, hogy kicsit belehalsz. Újra

összehajtom a papírt, és Mrs. Winger várakozó kezébe nyomom.

Összegyűjti a többi papírt, aztán elkezdi kihajtani és kiosztani őket,

a tetejükön lévő kódok szerint. Nézem, ahogy Zane kinyitja az övét.

79

Elmosolyodik. Visszakapom a saját papíromat. Újra átfutom, amit

eredetileg írtam, aztán elolvasom a választ. Hát, szerintem kicsit

sokat képzelsz bele a dologba. A lánynak problémái voltak. A

könnyebb utat választotta. Ennyi. Körbepillantok a szobában.

Samantha éberen figyel. Lassan összegyűröm a papírt, közben végig

farkasszemet nézek vele. Elfordítja a tekintetét.

Megszólal a csengő. Zane megáll az asztalom mellett, és vár, amíg

elpakolom a holmim. Kifelé bedobom a papírom a szemetesbe.

Zane mond valamit arról, hogy Mrs. Wingernek szó szerint szárnyai

nőttek, ahogy kalimpált a kezével, és nevetek, ahogy befordulok a

sarkon, és a folyosóra lépek. Észreveszem Rollinst a folyosó

közepén, ahogy felénk tart, valószínűleg velem akar összefutni.

Pislog egyet, mikor meglát Zane–nel, és kicsit megbántottnak tűnik.

Próbálok mosolyogni, és integetek neki, de eltűnik egy mosdóban.

A kezem tehetetlenül lehanyatlik.

Mindenki bámul, ahogy Zane–nel kettesben végigmegyünk a

folyosón. Részben minden bizonnyal azért, mert Zane az Új Srác, és

az új srácokat mindig valami rejtélyes légkör veszi körül, de

leginkább azért, mert iszonyúan jóképű.

Lubickolok a gyönyörűségben, mikor egy csapat elsős lány irigy

tekintettel elmegy mellettünk. Zane megáll az ivókútnál, hogy

megtöltse zöld üvegét, és én várom, a csípőm körül lóbálva a

könyveimet.

A folyosó másodpercek alatt kiürül, ahogy a tanulók a termekbe

sietnek, mielőtt megszólalna a csengő. – Mi a következő órád? –

kérdezem, mikor Zane felegyenesedik.

– Politikaelmélet Mr. Carsonnal. Azt hiszem, be fogok aludni. Mr.

Carson bizonyosan megvan százéves is. Azóta tanít itt, mióta a

sulink megnyitott az 1950–es években. Az az elképzelése egy

tanóráról, hogy lemásolunk ötoldalnyi, macskakaparással írt fóliát

az írásvetítőről, amitől mindenki kómás állapotba kerül, aztán

halálra rémít minket azzal, hogy felköhögi a fél tüdejét egy lila

zsebkendőbe. A srácok minden évben fogadásokat kötnek arra,

hogy idén fog–e meghalni.

– Ó, ugyan, hiszen sziporkázó az órája! – kihangsúlyozom a

kisérettségi szókincs részéből vett olcsó kifejezést, és felnevetünk.

80

Ez jólesően felmelegít. Egész nap arra gondoltam, milyen volt,

mikor Zane az ajkamhoz nyomta az övét, mintha a csókolózásunk

kepe felülírta volna a valóságot. Itt állunk a folyosón, csevegünk, de

a fejemben a végtagjaink egymásba csavarodnak, és a testünk

beszél helyettünk.

Megszólal a csengő, ez a fenyegető valóság. El akarok szökni egy

másik univerzumba, egy olyanba, ahol elbújhatok Zane–nel a lelátó

alá csókolózni, ahelyett, hogy azon elmélkednék, ki ölte meg

Sophie Jacobsot. Hirtelen megértem, hogy került múlt héten az

óvszer a lelátó széksorai alá. Annak bizonyítéka volt, hogy

valakinek elege volt a leckékből, az öltözőszekrényekből és a büfés

nénikből – menekülni akart egy olyan világból, ahonnan egy lány

csak úgy eltűnhet, és nem tesznek fel neki kérdéseket. – Nem lógjuk

el az órát? – kérdezem, annyira váratlanul, hogy engem is meglep.

– És hová megyünk?

– Tudok egy helyet.

Zane mosolyog. Nem tudja, hogy nekem ő a menedék, ahová

elbújhatok egy kis ideig.

Ezen a héten lehűlt a levegő. A szél süvít a széksorok alatt, befúj a

vékony pulóverem alá is. Jobban ki kellett volna dolgoznom a

tervet, legalább egy kabátot ki kellett volna hoznom. De ekkor Zane

kibújik túlméretezett kord felöltőjének feléből, és felajánlja, hogy

megosztja velem. így már minden tökéletesnek tűnik.

– Szóval ez a búvóhelyed? – kérdezi, miközben érdeklődve

körülnéz. Cukorkapapírok, cigarettacsikkek. Száraz levelek halmai.

– Nem valami nagy szám – mondom.

– De igen, ide szoktam jönni.

– Zane bólint.

– Van benne valami... misztikus.

Misztikus. Egy olyan hely, ahonnan látsz másokat, de ők nem

látnak téged, ahol olyasmit is hallhatsz, amit nem akarsz. Ekkor

rájövök, miért szeretek úgy itt lenni. Mikor itt bujkálok, az

ugyanolyan, mintha becsusszannék másokba. Itt csak tanú vagyok,

sosem résztvevő.

– Mire gondolsz? – kérdi Zane, és játékosan oldalba bök. Tényleg

nem gondolok semmire. Folyton újrajátszom a fejemben a Scott és

81

Amber közti párbeszédet. Amit az ösztöndíja elvesztéséről mondott

– vajon elmenne odáig, hogy megölje Sophie–t, ha nem hajtja végre

az abortuszt, amit követelt tőle? Vagy ez túl elborult elképzelés?

Úgy érzem, egy másféle nézőpont segítene. Elmondhatnám Zane–

nek az alapvető dolgokat anélkül, hogy beavatnám a titkomba.

Talán eszébe jut valami. – Rendben. Tudod, van az a lány, aki

meghalt. Sophie. Bólint.

– Na, és eljött hozzánk egy rendőr, és kérdezgette a húgomat, hogy

milyen lelki állapotban volt Sophie. Említette, hogy terhes volt,

mikor meghalt.

– Hogyaza...!

– Igen.

Na és... nekem van egy sejtésem, hogy ki lehet az apa. Ismered

Scott Beckert? Zane felmordul. – Ki tudna elfelejteni egy Scott

nevű srácot? Ő az a bájos fiatalember, aki javasolta, hogy

beléphetnék a focicsapatba. Szerinte elég jó vagyok, hogy

megkapjam valamelyik használt mezét.

Mozdulatlanná válók, ez a kijelentés kicsit megdöbbent. – Remek.

Szóval, aznap, mikor Sophie meghalt, kihallgattam, ahogy

dicsekedett egy haverjának, hogy megvolt neki Sophie. Zane maga

elé bámul.

– Ez... annyira szar.

Követem a tekintetét az üres pályára. Könnyebb a semmibe nézni,

mikor ilyesmiről beszélünk, mint Zane szemébe, és próbálni

kitalálni, hogy mire gondol. Amit mondani készülök neki, az talán

visszafordít mindent, ami az elmúlt napokban történt közöttünk.

Talán azt fogja gondolni, hogy őrült vagyok, és képzelődöm, mint

ahogy Samantha is ezt válaszolta az angolórán. De talán nem.

– Szóval teljesen őrültségnek hangzik, ha azt hiszem, hogy Sophie

talán nem lett öngyilkos? – Továbbra sem nézek Zane–re. Ehelyett

felemelek egy sárgásbarna levelet, és elkezdem tépkedni. Eltelik

egy kis idő.

– Ööö, ezt hogy érted? Ha nem ölte meg magát, akkor ki ölte meg?

Még egy perc eltelik. – Arra gondolsz, hogy talán Scott végzett

vele? A terhesség miatt? Hogy megölte, és úgy intézte, hogy

öngyilkosságnak tűnjön? – kétkedőnek hangzik, de nem annyira,

hogy emiatt dühöngő őrültnek nézzen.

82

– Ez csak egy felvetés – felelem diplomatikusan. – Hé, Scott

Peterson is megölte a feleségét, mikor terhes lett. Ráadásul ők

házasok voltak. Scottnak sok vesztenivalója volt. Biztosan le kellett

volna mondania az ösztöndíjáról, és el kellett volna mennie

dolgozni egy autókereskedésbe, vagy ilyesmi. Itt ragadt volna

Iowában. Zane előredől, és töprengve dörzsölgeti az állát. – Igen,

talán. De mégis, ez túl merész feltételezésnek tűnik. Megölne egy

lányt egy elvesztett ösztöndíj miatt?

Elmondhatnám Zane–nek, mit művelt velem Scott elsős korunkban.

De ha megteszem, akkor megint Problémás Csaj lesz belőlem, és

ezt nem akarom. Úgy döntök, rázúdítok még egy elméletet.

– Oké, van egy másik lehetőség is. Arról megy a pletyka a suliban,

hogy Sophie–t többször Mr. Golden kocsijában látták. Mi van

akkor, ha ő az apa? Ez már elég indok ahhoz, hogy végezzen

Sophie–val, nem? Talán kirúgnák a munkahelyéről. Börtönbe is

dughatnák, mert lefeküdt egy kiskorúval. De ha kinyírta, és úgy

intézte, hogy öngyilkosságnak tűnjön, akkor elkerülheti mindezt.

Zane az ajkába harap, mintha gondosan megfontolná a szavaimat. –

Talán. Vagy talán csak megölte magát, Sylvia. Úgy értem, előfordul

az ilyesmi, ha valaki úgy érzi, nincs kiút egy helyzetből. Érzem,

hogy apjának öngyilkosságának súlya ott magasodik köztünk. Zane

mindenkinél jobban tudja, hogy lehet valakinek annyira terhes az

élet, hogy erőszakkal elvegye magától. Csak hát ő nem ismerte

Sophie–t. Ha ismerte volna, akkor valószínűleg nem gondolkodna

róla ennyire sematikusan.

– Nem azt mondom, hogy nincs igazad, Sylvia. Csak azt, hogy ha

ilyesmiről van szó, általában a legkevésbé bonyolult magyarázat az

igazi. Sophie terhes volt. Valószínűleg nem tudta, mit tegyen.

Valószínűleg meg is volt ijedve. Úgy érezte, nincs megoldás a

helyzetére. Ez nekem úgy néz ki, mint a katasztrófa receptje.

Be kell vallanom, ebben van valami. Egy ideig csendben ülünk, és

hagyom, hogy a testem átvegye az ő testének melegét. A közös

kabátunk eszembe juttatja azt, mikor Rollinsszal sziámi ikreknek

tettettük magunkat. Annyi a különbség, hogy Rollinsszal nem

éreztem úgy, hogy a szívem majd’ kiugrik a helyéből. Messze

csengőszót hallok. Vége a déli órának. Ideje visszatérni a külön

83

bejáratú poklomba, a gimnáziumba. Zane kibújik a kabátjából, és a

vállamra teríti, egészen beburkolva a melegével.

– Gyere! – mondja. – És ne lépj rá a cserepekre. Nem hagyhatom,

hogy a nővérszobába kerülj, és megismerkedj egy másik fiúval.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Zane és én az ebédszünetben lépünk be a folyosóra, összekulcsolt

ujjakkal. A büféből a szekrények felé áramló diákok közé

vegyülünk. Valaki megfogja a könyököm, látom, hogy egy szőke

lány a mazsorettek közül. Ragyog a szeme, és tele van izgalommal.

– Lemaradtál róla! Mattie és Amber összevesztek!

– Hogyan?

– Az ebédnél.

Mattie felkapott egy adag savanyúságot a saláták mellől, és

ráborította Amber fejére! Annyira jól nézett ki! – A lány már tovább

is szalad, és valaki más mellé szegődik, hogy elújságolja a legújabb

pletykát. – Mi a baj? – kérdezi Zane, mikor látja, hogy milyen képet

vágok.

– A húgom. Jézusom, elő kell kerítenem.

– Majd később beszélünk.

– Persze, semmi baj. Szia!

Megszorítja a kezem, és eltűnik az embertömegben. Lábujjhegyre

állok, és nézem az ötödik órára sietők seregét, elszántan keresve a

húgom arcát. Nincs sehol. Hagyom, hogy továbbsodorjon a

folyosón a tömeg, el a tantermek és az ivókutak mellett. Ahogy

elhaladunk az irodák mellett, észreveszem Mattie–t az ablakon át.

Mattie és Amber az igazgató irodája előtt ülnek, köztük csak

egyetlen rémes tervezésű műanyag székkel. Nem néznek egymásra,

morcos arccal merednek az ölükre. A húgom ruhája csapzott, a

mazsorettuniformisának lánca leszakadt. Amber haja nedves.

Eszembe jut a szőke csaj megjegyzése a salátaöntetről, és nem

tudok elfojtani egy mosolyt, mikor elképzelem, hogy Amber a nap

hátralevő részében bűzleni fog, mint egy kaporfa.

Undok kilép az irodájából. Mozog a szája, és mutogat a kezével, de

nem értem a homályos ablaküveg mögött. Mondd valamit a

84

húgomnak, aztán kitessékeli az irodájából, mintha elege lenne

belőle. Kiszalad, és majdnem nekem ütközik. – Vivi!

Könyökénél fogva a női mosdó felé terelem. Egy viccesen magas

sarkú cipős felsőéves áll a tükör előtt, próbálja visszatenni a

kontaktlencséjét. Pislog párat, felveszi rózsaszín retiküljét a

mosdókagylóról, és kifurakodik közöttünk. Az egész mosdó üres,

úgyhogy szabadon kiengedhetem a dühömet. – Mi történt? –

kérdezem, és keresztbe fonom a karom a mellkasomon. Mattie

könnyekben tör ki. – Amber olyan hülye. Azt mondja, hogy Scott

felcsinálta Sophie–t, és ezért lett öngyilkos. Nagyot sóhajtok.

– Ezt ebéd alatt mondta?

Mattie bemegy az egyik vécébe, és elkezdi letekerni a vécépapírt.

Letörli az arcáról a maszatosan szétkenődött festéket. – Igen, a

salátabárban voltunk, és Samantha azzal jött, hogy Amber lelépett

Scottal a temetés után. Amber célozgatott arra, hogy a Scott valami

nagy titkot árult el neki, és addig nyaggattuk, amíg el nem árulta.

– És aztán ráborítottad a salátaöntetet?

Mattie a fejét rázza. – Nem. Amber azt mondta, hogy Sophie biztos

ezért ölte meg magát – a terhesség miatt. Dühös lettem, mert ez

olyan, mintha másra akarná kenni a felelősséget. Úgy értem, azok

után, amit művelt... ezért megkérdeztem, hogy talán elfelejtette a

képet, amit mindenkinek elküldtünk, hogy komolyan úgy gondolja–

e, hogy semmi köze nem volt Sophie halálához. Erre meglökött. És

pont ott volt az öntetes üveg, szóval... Felsóhajtok.

– Ne is mondd tovább!

Mattie elpityeredik. Nem bírom hallgatni, hogy ilyen keservesen sír,

tudom, hogy magát vádolja Sophie haláláért. Olyan jó volna

elmondani neki, hogy noha Sophie–t iszonyúan bántották a barátai

tettei, nem lett öngyilkos. Nem tudom rávenni magam, hogy

eláruljam neki az igazságot, és utálom magam emiatt. Ehelyett

magamhoz húzom, és átölelem. – Mattie, nem vádolhatod magad

vagy Ambert Sophie halála miatt. Más dolgok is közrejátszanak.

Bízz bennem. Ha hibáztatni akarod magad, oké, de használd fel ezt

az érzést arra, hogy ne csinálj ilyet többé. De nem gondolhatsz arra,

hogy Sophie miattad halt meg. Mattie elhúzódik tőlem, és a

szemembe néz.

– Biztos vagy benne?

85

– Persze, Mattie, esküszöm.

– Bíznod kell bennem.

– A vállamra hajtja a fejét, és szipogva felel.

– Bízok benned.

Kicsit később elhúzódik, és a csaphoz lép. Vizet fröcsköl az arcára,

és megigazítja a haját. Mikor a tükörben találkozik a tekintetünk,

elmosolyodik.

– Köszi, Vivi.

– Semmi baj. És mit mondott Undok?

A verekedésnél kisebb ügyek miatt is tiltottak már ki egy ideig

tanulókat a suliból. Ködös George–ot például egy hétig, mert

bűzbombát dobott a folyosóra. Szerintem jobb büntetés lett volna,

ha kitesznek egy padot a folyosóra, és egész napra oda ültetik. Mi

többiek ittuk meg a levét, akik záptojásszagban küzdöttünk a

másodfokú egyenletekkel.

– Nem esett annyira nekem, Sophie halála miatt. Azt mondta, tudja,

hogy ezek nehéz napok nekem, ezért háromnapos iskolai büntetést

rótt ki. Körbe kell kérdeznem mindenkit, hogy adjanak feladatokat.

Az iskolai büntetés egyáltalán nem nagy szám. A gyerekek

viccelődve dutyinak hívják. Egy kis szobában kell ücsörögni a

tanári mellett, és hallgatni kell a tanárokat arról, hogy ki megy

kinek az agyára, és ki puskázott a Macbeth záródolgozatán. Van egy

pénzbedobós automata az ajtó mellett, és ha valaki ügyes, akkor

pénz nélkül szert tehet egy csomag chipsre, hogy élvezetesebb

legyen a börtön. Nem mintha én tudnám, hogyan kell csinálni.

Mattie bőre foltos, és a szeme vörös és puffadt. Az arca egy helyen

pirosabb, gondolom, ahol Amber megütötte. Úgy néz ki, mint aki

bármelyik pillanatban megint sírva fakadhat. – Figyelj,

körbemenjek, hogy elkérjem a feladataid?

– Megtennéd? – kérdi reménykedve.

– Nem akarom, hogy így lássanak.

– Persze.

Úgysincs kedvem bemenni pszichológiaórára. – Az igazat

megvallva nem akarok találkozni Rollinsszal, miután délelőtt úgy

faképnél hagyott. Már attól is összeszorul a gyomrom, ha

választanom kell, hogy Rollins vagy Zane mellé üljek–e. A húgom

belém bokszol.

86

– Olyan rendes vagy!

Elsétálok vele a tanáriig. Az ajtón az üveg el van takarva

újságpapírral – valószínűleg azért, hogy ne lássuk, ahogy a tanárok

buliznak lyukasórákban. Mattie búcsút int, és eltűnik a tanáriban.

Miután elment, próbálok rájönni, melyik órájára menjek először.

Ügy döntök, az angol lesz az első, úgyis az van a legközelebb. A

tanár nem túl lelkes, amiért félbeszakítottam az óráját, de talál egy

Rómeó és Júlia munkafüzetet, és megdob vele. A többi tanára

kedvesebb, és adnak pár feladatlapot, hogy adjam tovább a

húgomnak.

Aztán megállók a szekrényénél, hogy elővegyem a tankönyveit. A

City High szekrényeinek 97,3 százalékát ki lehet nyitni úgy, hogy a

megfelelő helyen benyomjuk, szóval az ember hamar megtanulja,

hogy a zsebében tartsa az iPodját. Mattie szekrénye, amin Sophie–

val osztozott, szörnyű állapotban van. Fotók vannak összevissza az

ajtóra ragasztva, köztük olyan feliratok, hogy „Scott olyan cuki!” és

„Mattie + Sophie = Legjobb barátnők örökké!”

A pillantásom a középen lévő fényképre téved, az örvény szemébe.

Mattie Sophie és Amber közé áll, és átkarolják egymást. Az arcuk

macskásra van festve, ebből tudom, hogy a tavalyi állami vásáron

készült. Mintha egymillió éve készült volna. A lányok egyike már

halott, a másik kettő most esett egymásnak a büfében. Eszembe

juttatja, milyen gyorsan változnak a dolgok.

A szekrény alján, a rohadó brokkoli szagú tornacipők, a

szeptemberi mazsorettprogramot hirdető szórólapok és valami

gyanúsan csöpögő papírzacskó alatt megtalálom Mattie

angolkönyvét. Fejcsóválva kihúzom, kicsit úgy érzem magam

közben, mint egy varázsló, aki kiránt egy terítőt egy porcelán

étkészlet alól. Ahogy felegyenesedem, Ambert látom közeledni. A

haja hosszú, nedves csomókban lóg, közelebb érve érzem rajta a

savanyúság szagát. Még csak nem is vicces. Csak szomorú.

Emlékszem, hogy magába roskadva láttam a temető mosdójában,

később pedig ahogy Scott Beckerrel csókolózott. Azt hiszem, ennél

már nincsen lejjebb. Csak szánalmat érzek iránta.

Megáll a szekrényénél, és eltekeri a reteszét. Mikor megpróbálja

kinyitni, nem történik semmi. Megint megpróbálja. És megint.

87

Zárva marad. Végül sikít egyet, és ráver a fémajtóra, mielőtt

lemondóan leguggolna előtte.

– Amber?

– Felém fordítja bánatos arcát.

– Jól vagy? Ne segítsek?

Keserűen felnevet. – Elég sok segítség kellene. Nem tudnád

visszaforgatni az időt? Mert az lenne a legjobb. Ha visszamehetnék,

nem csinálnék hülyeségeket. Nem küldeném el azt az üzenetet.

Nem lennék ekkora ribanc. És nem kezdenék verekedni a legjobb

barátnőmmel. – Ingatni kezdi a fejét.

– Úgy értettem, segítek kinyitni a szekrényt – mondom. Óvatosan

mellé lépek, és a kellő ponton ráütök az ajtóra. Kinyílik. – Köszi –

motyogja, és kihúzza a hátizsákját. Felkapja a hátára, és bevágja a

szekrénye ajtaját.

– Szia, majd látjuk egymást.

Figyelem, ahogy eltűnik a folyosó végén. Talán végig félreismertem

Ambert. Úgy látszik, a hideg csinibaba külső mögött eléggé

sebezhető. Képes belátni a tévedését, és ezzel máris előrébb van,

mint jó néhányan. Elhatározom, hogy ha Mattie már lenyugodott,

akkor kibékítem őket Amberrel. Segíthetnek egymásnak, hogy

túltegyék maguk Sophie halálán.

Az angolkönyvvel és a munkafüzetekkel a kezemben elindulok a

tanári felé. Mattie a büntetőszobában ül, háttal az ajtónak, fejét a

karjára hajtja. Először azt hiszem, hogy sír, de mikor felém fordul, a

szeme tiszta. Leteszem elé az asztalra a munkalapokat és a könyvet.

– Köszi – mondja.

– Semmiség – felelem.

– Te is megtennéd nekem.

Megszólal a csengő, és hangokat hallok a folyosóról. Meg kéne

keresnem Zane–t, hogy elmesélje, mit hagytam ki pszichológiaórán.

A puszta gondolat feldob, hogy újra láthatom. – Na, én megyek –

mondom, és megveregetem a húgom vállát.

– Jó tanulást!

Nyelvet ölt rám. Ahogy megyek kifelé a tanáriból, összefutok Mr.

Goldennel. Aprót keres a zsebében, és beleteszi az automatába.

– Nahát, kit látnak szemeim! – mondja.

– Á, jó napot, tanár úr.

88

Csak a húgomnak szedtem össze a tanulnivalót. Lemaradtam

valamiről? Ököllel megnyomja a cukormentes kóla gombját, és egy

doboz a gép aljára esik. Kinyitja a dobozt, és jóízűen belekortyol,

mielőtt felelne. – Várjunk csak, csináltunk valamit? Nem, csak

ültünk, és egész órán azon tűnődtünk, hogy merre lehetsz.

– Ööö, oké.

Kuncogni kezd, mint aki szörnyen szellemesnek hiszi magát. –

Csak vicceltem. Röpdoga. Majd gyere be, hogy bepótold. Huh.

Megrémít a gondolat, hogy egyedül üljek Golden termében suli

után. – Minden jót! – mondja. Még rám kacsint, mielőtt kilépne az

ajtón.

TIZENHATODIK FEJEZET

Suli után átküzdöm magam a tömegen, hogy eljussak a

szekrényemig. Akkor jelenik meg Rollins, amikor éppen egy

narancssárga füzetet passzírozok az így is tömött hátizsákomba. Az

enyém melletti szekrénynek dől.

– Hé, hallottam, mi történt a húgoddal. Szomorú.

Hideg tekintettel mérem végig, mert az, hogy reggel levegőnek

nézett, most meg hirtelen jóban vagyunk, nekem valahogy nem áll

össze.

– Szóval barátok vagyunk? Mert a reggel után nem voltam benne

biztos… – Miről beszélsz? – Rollins próbál ártatlan képet vágni.

Elég dühítő. Úgy érzem, egyre növekvő félelem, düh és

frusztráltság gyűlik össze bennem az elmúlt pár napból. Erős a

késztetés rá, hogy kieresszem magamból.

Felé fordulok. – Vegyük át, mi történt! Péntek este ok nélkül

elsétálsz. Mikor meghal a húgom legjobb barátnője, nem hívsz fel.

Üzenetet sem írsz. Semmi. És aztán elkerülsz a folyosón, Ja, igen!

Ma reggel láttalak. Ahogy észrevetted, hogy Zane–nel vagyok, hátat

fordítottál és elsétáltál. Hadd mondjak valamit, Rollins. Szükségem

van egy barátra. Érted? Megrándul egy izom az állkapcsában. Nem

mond semmit, csak hátat fordít, és elindul az ellenkező irányba. Az

ujjait hol ökölbe szorítja, hogy kiengedi.

– Ez meg mi volt?

89

Zane tűnik fel a semmiből, és előrehajol, a nyitott szekrényajtóra

támaszkodva. Szélesen mosolyog, olyan ragyogóan és melegen,

hogy szinte érzem, ahogy az arcomra süt a nap.

– Semmi – motyogom.

– Csak eléggé vacak napom van.

Hmmm – mondja, egyik ujját az állához támasztva, mintha erősen

gondolkodna. – Engem csakis egy dolog dob fel, amikor rossz

napom van. A lekváros fánk.

– Mi?

– Merev arcomon mosoly jelenik meg.

– Lekváros fánk.

– Azonnali orgazmus a nyelvnek.

– Gyere, veszünk belőle.

Tudom, hol árulják a legfinomabbat. Becsapom a szekrényajtót, és

hagyom, hogy levezessen a folyosón a parkolóig. Mr. Golden

röpdolgozata várhat. Egy órával és 89 467 kalóriával később

megérkezünk a házunkhoz. Még mindig a cseresznyés lekvárt

nyalogatom az ujjamról, és sóhajtozom a gyomrom megtöltő meleg

cukortömegtől. A kocsiban édes és kényelmesen meleg a levegő.

– Kérdezhetek valamit? – szólal meg Zane, közben a rádiót

tekergeti. Talál valami vacak ’80–as évekbeli zenét. Tökéletes.

– Halljam.

– Rollins és te… együtt vagytok?

Barátok vagyunk – mondom, aztán elkezdek bűntudatot érezni,

amiért úgy kiosztottam. Hogy jóvátegyem, hozzáteszem: – Ő a

legjobb barátom. Zane megemészti a hallottakat. – Folyton az

elmúlt éjjelre gondolok. – Keze a kettőnk közti helyen pihen, nem

messze a meztelen karomtól. Libabőrös leszek. – Ne haragudj, hogy

olyan gyorsan megcsókoltalak. Úgy érzem, elrontottam mindent.

Úgy értem, szerintem nagyon érdekes lány vagy. Szeretnélek

jobban megismerni.

Boldogsághoz hasonló, bizsergető érzés jár át. Jobban meg akar

ismerni. Szóval nem gondolja azt, hogy őrült tyúk vagyok, mert

ebédnél rázúdítottam a gyilkosságos elméleteimet. Ez azt jelenti,

hogy ő is úgy érzi, közünk van egymáshoz.

– Ez nagyon furcsa nekem – mondom végül. – Ez az egész ügy

Sophie–val... a húgom is őrjöngeni kezdett. Úgy érzem,

90

beleragadtam egy rémálomba, és mindenki őrült rajtam kívül. Vagy

csak én vagyok az egyetlen őrült, nem tudom. Fogd már be, Vivil

Hallgass! Összevissza fecsegsz: Egy idő után gyengéden így szól:

– Volt egy kishúgom.

Mindketten csendben vagyunk. Noha a fűtőtest meleg levegőt fúj az

arcomba, a lábujjamtól a fejem búbjáig fázom. Attól, hogy így, múlt

időben mondta, sírhatnékom támad. – Sajnálom – mondom, és azt

kívánom, bárcsak valami mást mondtam volna.

– Akarsz beszélni róla?

Behunyja a szemét, és a fejét ingatja. A combom közé fogott fehér

táska zörögni kezd, ahogy kiveszek belőle egy süteményt.

– Lekváros fánk?

Találkozik a tekintetünk, és megint rám villantja mosolyát, amely

hamar felmelegít. Az ujjaink összeérnek, ahogy elveszi tőlem a

fánkot. Nagyot harap bele, megrágja, lenyeli. – Nahát – mondja –,

olyan gyönyörű vagy! Egy kicsit belehalok.

– Szóval te voltál az – suttogom.

– Úgy értem, az órán. A te papírod volt.

Az ajka mosolyra húzódik. Megáll az idő. Most egyáltalán nem

érdekel, ha az egésznek egy napon vége lesz. A félelmem attól,

hogy túlságosan ragaszkodni fogok hozzá, feloldódik abban a

vágyban, hogy átadjam magam a pillanatnak, olyan teljessé tegyem,

amilyenné csak tudom. Az arcához emelem a kezem, és

megérintem. Egymáshoz hajolunk, és csókolózni kezdünk, nagyon

gyengéden. Az ajkának cseresznyeíze van. Nem tudtam, hogy ez

ilyen jól is eshet.

Mikor végül kibontakozom Zane karjaiból, észreveszem, hogy

apám kocsija áll a feljárón – furcsa látvány a nap kellős közepén.

Azt hittem, a kórházban lesz, hogy befejezzen valami papírmunkát.

A házban leteszem a hátizsákom, és a konyhába megyek egy pohár

vízért. Egy furcsa zaj állít meg a folyosó közepén. Valami zörgés…

nem, valaki suttogva beszél. A hang az apám dolgozószobájából

jön. Közelebb lopakodom, próbálom kivenni, mit mond.

– Ezt fejezd be – sziszegi apám hangosan.

– Vége.

– Megmondtam már neked. Ne hívj többet.

91

– Egy kis idő múlva azt mondja.

– Nem. Végeztem. Viszlát.

Földbe gyökerezett lábbal állok. Tudom, hogy meg kellene

fordulnom, kimennem a konyhába egy pohár vízért, ahogy

terveztem, de az izmaim nem engedelmeskednek. Vajon kivel

beszélt az apám? Úgy hallom, valami kapcsolatnak vetett éppen

véget. De hát sosem randizott… vagy mégis? Apám jelenik meg a

folyosón a mobiljával a kezében, és az arca öregebbnek néz ki, mint

általában. Mély árkok húzódnak rajta a szeme és a szája körül. A

háta meggörnyedt. Felpillant, és meglepődve veszi észre, hogy

hazaértem.

– Vivi – mondja.

– Mióta állsz itt?

Vállat vonok, próbálok közömbösnek tűnni. – Nem régóta. A

zsebébe süllyeszti a mobilját, és felkapja a kabátját. – Le kell

ugranom a boltba pár dologért. Neked kell valami?

– Nem – felelem.

– Oké. Nemsokára jövök.

Azzal már el is megy. A dolgozószobájának ajtajában téblábolok,

próbálok rájönni, mi lehetett a telefonhívás, amit kihallgattam. Be

kell vallanom, úgy képzeltem, hogy apám már örök életére

egyedülálló marad. Sosem jutott eszembe, hogy más is érdekelni

fogja az anyám halála után.

Az asztalán anyám bekeretezett fényképére leszek figyelmes. Az

esküvőjükön készült. Szélesen mosolyog a kamerába, mintha előtte

állna az egész élet, mintha sosem történhetne vele semmi rossz.

Mintha sosem halna meg, mintha apám sosem szerethetne mást,

csak őt.

Mikor ránézek, elfog a szomorúság. Percekkel ezelőtt egy csodás

fiúval csókolóztam, talán kicsit bele is szerettem. Fütyültem az

óvatosságra, hagytam, hogy magával sodorjon valami. De most itt

állok annak bizonyítéka előtt, hogy minden véget ér egyszer,

akármilyen gyönyörű is. Megfordulok, és felszaladok a lépcsőn. A

szívem ólomsúllyal húz lefelé.

TIZENHETEDIK FEJEZET

92

A vacsora elég furcsa hangulatban telik. Mattie szótlanul ül,

kanállal a kezében, kerüli a szemkontaktust apámmal, aki megtölti a

tányérunkat gőzölgő chilis babbal, és csendben elénk rakja. A chilis

bab egyfajta bocsánatkérés azért, mert nem volt velünk, mikor

Mattie ki volt készülve a legjobb barátnője halála miatt, és rám

hárult, hogy a gondját viseljem. Azon is eltűnődöm, hogy talán mást

is jóvá akar tenni ezzel, például azt, hogy nem volt velünk egészen

őszinte. Hogy elhallgatta előlünk a kapcsolatát azzal az illetővel,

akivel korábban telefonon beszélt.

Átnyúl az asztalon, és sós perecet tördel a chilis babjába, aztán

közömbös hangon – szinte túl közömbösen – megkérdi. – Szóval,

mi volt ma Amberrel és veled, Mattie? Mattie a kanalára mered.

– Hülyeségeket beszélt Sophie–ról.

– Miféle hülyeségeket?

Apám a szájába vesz egy falatot, alaposan rágni kezdi, közben

végig Mattie arcát figyeli. Mattie hosszú szünet után felel: – Azt

mondta, hogy Sophie terhes Scott Becker babájával. Apám lenyeli

az ételt, a homlokát ráncolja.

– És ez miért dühített fel téged?

Mattie a kanalával dobol az asztalon. – Mert azt mondta, hogy

Sophie emiatt lett öngyilkos, és én tudom, hogy ez nem igaz.

– És ezért megütötted Ambert? Mattie az asztalra ejti a kanalat. –

Nem ütöttem meg! Ő ütött meg engem. Én csak a fejére öntöttem a

hülye savanyúság levéből. Nem igazság, hogy megbüntettek, mert

megvédtem a barátnőm becsületét. Apám megőrzi a hidegvérét. –

Nos, Nast igazgató úr nem hagyhatja, hogy a tanulók csak úgy

egymásnak essenek az ebédlőben. Igazgatnia kell az iskolát. Viselni

kell a következményeket, még akkor is, ha… – Akkor is, ha mi? –

kérdezi Mattie, és kihívóan apám szemébe néz.

– Akkor is, ha rosszul esik.

Mattie felsóhajt. – El se tudod képzelni. – Felkapja az érintetlen

vacsoráját, és a konyhába megy. Hallom, ahogy a tányér hangosan a

mosogatóba csapódik. Apám összerezzen.

– Megyek, lefekszem – jelenti be Mattie, ahogy visszajön az

étkezőbe. Felrohan a lépcsőn, és bevágja maga mögött a szobája

93

ajtaját. Apám felsóhajt, és a tenyerébe hajtja a fejét. Nagy vágyat

érzek arra, hogy kövessem Mattie példáját, és itt hagyjam az egész

nyomasztó családi vacsorát, de kegyetlenségnek tűnik egyedül

hagyni apámat. Mikor felemeli a fejét, látom, hogy könnyes a

szeme.

– Ezt nem bírom egymagam – mondja, inkább a plafonnak, mint

nekem. Nem vagyok benne biztos, hogy mit feleljek, vagy hogy

feleljek–e egyáltalán.

– Istenem. Bárcsak itt lenne az anyátok – folytatja. – Én... nincs

hozzá erőm. Nem tudok ilyenekkel foglalkozni. Most döbbenek rá,

mennyire hiányzik neki anyám. Ebben a pillanatban szinte azt

kívánom, bárcsak tényleg összejött volna valakivel. Szüksége van

valakire rajtam és Mattie–n kívül – valakire, akivel beszélhet.

Odanyúlok, és megfogom a kezét. – Jól teszed a dolgod, apa. Csak

Mattie kicsit kivan idegileg. Helyre fog jönni – remélem, hogy

igazat mondok. Apám az összekulcsolt kezünkre pillant, kigördül a

szeméből egy könnycsepp, és lecsorog az arcán. Megszorítja a

kezem, és mosolyogni próbál. – Néha rettentően az anyádra

emlékeztetsz, Vivi. Ő mindig tudta, mit kell mondani. Mintha

belelátott volna az emberbe, és pontosan tudta volna, hogyan érez.

Te is ilyen vagy. A szavai kissé nyugtalanná tesznek. Általában úgy

érzem, hogy túl sokat tudok másokról – a titkaik szinte belülről

emésztenek el.

– Vivi, tennél egy szívességet? Menj fel a húgodhoz. Szüksége van

rád. Valószínűleg nálam sokkal jobban megérted, min megy

keresztül. Te tudod, mit kell neki mondani.

Sikerül halványan visszamosolyognom. – Persze, apa. Apámnak

megcsörren a telefonja. Kiveszi a zsebéből, a kijelzőre pillant, és

válaszol. – Halló? – Figyelem, ahogy a szeméből eltűnnek a

könnyek, és hivatalos lesz az arca. – Semmi baj. Fél óra múlva ott

leszek. Leteszi a telefont és rám néz.

– Ne haragudj, Vivi, mennem kell.

– Tudom – felelem. – Menj csak.

Odafent Mattie az ágyán fekszik, és egy boldogabb időkből való

fotóalbumot nézeget. Az egyik képen anyám hintáztat, és a húgom a

háttérben áll, egy rózsaszín babakocsiba szíjazva. Kinyújtja a kezét,

94

mintha ő is csatlakozni akarna a mókához. A következő lapon az

anyám és apám vacsorát főz. Én köztük lábatlankodom,

megkóstolok valamit egy fakanálról, és fintorgok. A húgom az

etetőszékbe dugva ül, tányérján egy halom zabkásával. Leülök

mellé az ágyra, de nem néz fel. A fényképeknek címezi a szavait. –

Mire emlékszel róla?

– Végighúzza az ujját anyám mosolyán.

– Anyáról?

Mattie bólint. – Én úgy érzem, hogy elfelejtettem mindent, ami

igazán fontos volt. Visszadőlök az ágyra, és a plafonra nézek. –

Nem tudom. Ibolyaillata volt.

Mikor kirándulni mentünk, történeteket talált ki a csillagjegyekről.

Olyanok voltak neki, mint az emberek. Mindnek volt múltja,

kapcsolatai és hóbortjai. Órákig tudott beszélni az Ikrekről, akik

Andromédán veszekszenek. Mattie lapoz az albumban.

– Mire emlékezel még?

– Mogyoróvajat és banános szendvicset evett.

Hangosan hallgatta a zenét, és táncolt rá. Lilára festette a körmét.

Mattie a fotóalbum minden lapját gondosan megvizsgálja, mintha

valami kapaszkodót keresne ahhoz, hogy ki volt az anyánk. Mikor

elér az utolsó lapra, látja, hogy üres. Mindig is az volt. Nem tudom,

mi mást várt. A földre dobja az albumot. – Ez nem elég – mondja,

és szavai zokogásba fúlnak. Felülök, és átölelem.

– Tudom – súgom a fülébe.

– Tudom,

hogy nem elég. De figyelj, itt vagyunk egymásnak mi. Ha beszélni

akarsz valamiről, nekem elmondhatod. Bármit, oké? Mattie bólint,

és elvesz egy zsebkendőt az éjjeliszekrényéről. Masszírozni kezdem

a hátát, ahogy az orrát fújja. Kint már sötétedik. Árnyak vesznek

körül bennünket. A húgom végül elhúzódik tőlem, és elhelyezkedik

az ágyon. Egy nagy párnát ölel magához.

– Kérdezhetek valamit, Vivi?

– Igen.

Felvesz a párnájáról egy tollpihét. – Miért nem barátkozol már

Sammel és a többiekkel? Felsóhajtok. Örülnék, ha Mattie

megelégedne annyival, hogy a menő klikk kiközösített, mert stréber

vagyok, de úgy néz rám, hogy el akarom neki mondani az igazat –

95

vagy legalábbis minél többet az igazságból. Mellesleg, jobb, ha

tudja, mire képes az a banda, akikkel lógni szokott. Talán akkor

sikerül elkerülnie, hogy olyan helyzetbe jusson, mint én.

– Emlékszel a lila ruhámra? – kérdezem.

Izgatottan bólint, ahogy vártam. Velem volt, mikor rátaláltam arra a

ruhára. Szinte jobban izgalomba jött tőle, mint én. Így elmondom

neki. Elmondom, hogy Samantha és én is bele voltunk esve Scottba.

Elmondom, hogy Scott engem választott, és mindent, amit ezután

Samantha bosszúból tett. Elmondom, hogyan ittunk a Kapler

parkban a tánc előtt. Elmondom, hogy rosszul lettem, elájultam, és

hogyan tértem magamhoz a csípőmig feltolt szoknyával arra, hogy

Rollins ököllel lecsapja Scottot.

Csak a csusszanásról szóló részt hagyom ki, de lássuk be, ez nem

szükséges a történet megértéséhez. Ami aznap éjjel történt, bárkivel

megtörténhetett volna. Nem egyedülálló történet. De elég ahhoz,

hogy a húgom megint elpityeredjen, ahhoz, hogy átöleljen, és agyon

szorítson az ölelésével.

Már régóta sírtam utoljára a miatt az éjszaka miatt. De miután

elmondtam Mattie–nek, valamiért más szemszögből látom.

Összeszorul a szívem, ha arra a lila ruhás lányra gondolok, aki

belezúgott valakibe, és többet kapott, mint amennyit kért. Mikor

eszembe jut, milyen volt Samantha szemével látni, ahogy Scott

berángat az öltözőbe – elkezdem siratni a lányt, aki egykor voltam.

Úgyhogy hagyom, hogy a húgom átöleljen, és mikor megkér, hogy

aznap éjjel maradjak vele a szobájában, szót fogadok. Olyan ez,

mint mikor kicsik voltunk, anyám halála után, és ő rosszat álmodott.

Akkor átjött hozzám, és én felemeltem neki a takarót, hogy mellém

bújjon.

Figyelem az arcát, ahogy elalszik. Olyan fiatalnak, éretlennek tűnik.

Haragszom amiatt, hogy nem tölthetett több időt anyánkkal, hogy

én vagyok az egyetlen, akire számíthat. Ezek a gondolatok

keringenek a fejemben, és mielőtt észbe kapnék, már el is nyom az

álom.

Egy karnevál közepén állok. Egy óriáskerék hátrafelé forog, és egy

szomorú bohóc egy köteg fekete lufit szorongat. Anyám lila

egyszarvún lovagol a körhintán. Látom, ahogy felém jön, és izgatott

96

arccal integet. Olyan, mint a képeken: fiatal és ragyogó arcú.

Olyan, mint egy angyal. A kapuhoz futok, és nekifeszülök, közben őt

hívom. Valaki vállon vereget, és mikor hátrafordulok, látom, hogy ő

az. Kopott kék farmert visel, és egy Alice in Chains pólót.

– Vivi – mondja szelíd és fátyolos hangon. Odahúz egy pádhoz, és

kéz a kézben leülünk. A vállára hajtom a fejem, belélegzem púder,

ibolya és testápoló tej keverékéből álló anya–illatát.

– Anya...

Jólesik kimondani a szót. Olyan sok mindent meg akarok kérdezni

tőle. Hogyan jött rá, hogy szerelmes apába? Apa csókjai is lekváros

fánk ízűek voltak? Hogyan éljem az életem napról napra annak

tudatában, milyen szörnyűségekre képesek az emberek? Hogyan

segítsek a húgomnak feldolgozni egy barátja halálát és egy másik

árulását? Minden kérdésem elhalványul, mikor a szemébe nézek,

amely kéken ragyog a sötét égbolt előtt. Hátrasimítja az arcom elé

lógó tincseket.

– Kicsikém.

– Igen. Igen, anya.

– Nem tudom abbahagyni a szó ismételgetését.

– Anya.

Elkezd esni az eső, és minden csepp, amely anyám arcára esik,

elvesz belőle egy darabot. Még utoljára megölel, aztán az egyre

sűrűbben szakadó eső egészen elmossa. Mindent eltüntet.

Sírva ébredek fel Mattie szobájában. Mennyire igazságtalan, hogy

az ember pár pillanatra visszakapja az anyját álmában, hogy azonnal

eltűnjön, amint kinyitja a szemét. A párna könnyektől nedves.

Az ébresztőóra szerint nem sokkal múlt tíz óra. Muszáj felkelnem,

és elfoglalnom magam valamivel, ami ébren tart. Kibújok Mattie

ágyából, és lábujjhegyen kiosonok a folyosóra, csak résnyire

hagyva nyitva az ajtaját. A szobámban felkapcsolom a villanyt, és a

világosság elvakít. A szoba sarkában egy arc vonja magára a

figyelmem, de mikor jobban megnézem, látom, hogy csak az

angyalarc az a Smashing Pumpkins pólóról. A hintaszékem

támlájára tettem, aztán ott felejtettem. Valami az angyal szemében,

az arckifejezésében anyámra emlékeztet.

97

Annyira vonz a póló, hogy átdugom a kezem az ujján és belebújok.

Puhább, mint amilyennek látszik, de a simogatása a bőrömön elég

kevés kárpótlás az anyám álombéli öleléséért. Miután elrágcsálok

pár koffeines tablettát, előveszem a csillagászatról szóló könyvet az

éjjeliszekrényről, kinyitom egy véletlenszerű oldalon, és elkezdek

olvasni az ősrobbanás elméletéről. Egy bekezdés után kezdenek

összefolyni a betűk a papíron.

Szédülni kezdek, a szemem mögött fájdalom jelenik meg. Csúszni

készülök. De hogyan lehet ez? Nem értem hozzá semm…

Aztán rádöbbenek: a pólót, amit felvettem, Rollinstól kaptam. Egy

egész füves térség bukkan fel előttem – nem természetes mező,

hanem ember alkotta, a szélén fehér csík jelzi a focipálya határait.

Messzebb az iskolánk sötét, de egyértelműen felismerhető

körvonalait látom. Mögötte a fekete égbolton a csillagok kórusa

énekel. Rollins átkel a pályán, a kapu felé tartva. A teste mozgása, a

szétesően laza járása ismerős, de ebből a nézőpontból még nem

láttam. Nem tudom, hogyan nem csusszantam eddig éppen az ő

testébe az egy év alatt, amióta ismerem. Eddig azt hittem, talán

azért, mert olyan szolidan bánik az érzéseivel. Sosem hagyott

érzelmi lenyomatot semmin. Kivéve a pólón, amit nekem adott.

Milyen fura.

Ahogy közelebb ér a kapuhoz, látom, hogy egy alak várja – egy

lány. Meglep, hogy hirtelen féltékenységet érzek. Nem is tudtam,

hogy jár valakivel. Talán olyan távol kerültünk egymástól, hogy

nem is értesülök a dolgairól?

A lány haja ragyog a távoli utcai lámpa halvány fényében. Csak

egyetlen lányt ismerek, akinek ilyen rezes árnyalatúak a fürtjei.

Amber. Amber Prescott. Egészen összezavarodom. Habár Amber

sosem csinált titkot abból, hogy vonzódik Rollinshoz, a fiú mindig

lerázta. Mi folyik itt? Mikor már csak pár lépésnyire van a lánytól,

megszólal: – Köszi, hogy eljöttél.

Amber elmosolyodik, és belenyúl a fekete–fehér Prada kistáskába,

ami a vállán lóg. Előhúz egy gyűrött csomagot, de túl sötét van,

hogy lássam, mi is az.

– Örülök, hogy felhívtál. Kicsit egyedül éreztem magam. Rollins

válaszra nyitja a száját, de máris eltűnők belőle, még mielőtt

hallhatnám, hogy mit mond. Felegyenesedem, és levegő után

98

kapkodok. Lehúzom magamról a pólót, és a padlóra hajítom. A

telefonom még hajnal előtt felébreszt. Felülök, és vakon tapogatózni

kezdek utána. Bizonyára elaludtam a kora reggeli órákban, annak

ellenére, hogy Rollins és Amber találkájának átélése után legalább

egy marék koffeintablettát nyeltem le. A telefon apám

csengőhangján szól, amit tavaly töltetett le velem a záróvizsgák

idején – Don’t Worry Be Happy! Esküszöm, hogy ez a dal jobban

idegesít, mint az ébresztőórám.

– Apa? Öt óra harminc van.

– Vivi, beszélnem kell veled!

Amint meghallom a szavait, tudom, hogy valami szörnyű történt.

Ilyet akkor mondasz valakinek, mielőtt valami rossz hírt közölsz

vele. Például mikor azt mondod egy gyereknek, hogy nincs

Mikulás. Vagy hogy a macskát elütötte egy autó. Vagy valami

sokkal–sokkal rosszabbat. Hirtelen felülök, a fülemhez szorítom a

mobilt.

– Mi az?

– Amber szülei hívtak.

Nem ment haza tegnap este. Azt hitték, hogy Mattie–vel van. –

Ennél többről van szó. Érzem a hangján, hogy valamit nem mondott

el.

– És?

– Kicsim, Amber meghalt.

Szavainak visszavon–hatatlan súlyától elakad a lélegzetem. Egy

pillanatig próbálom megtalálni a hangom, próbálok emlékezni rá,

mikor láttam utoljára Ambert. Az igazgatói iroda előtt, a haja

nedves volt a savanyúságtól. Akkor láttam őt utoljára a saját

szememmel. De vele voltam tegnap este tízkor. Vagyis inkább

Rollins volt vele. Átteszem a telefont a másik fülemhez.

– Mr. Golden hallotta a lövést, és ő talált rá a testére a focipályánál.

Ő a pszichológiatanárod, nem? Nyilván még az iskolában volt,

óravázlatokat készített. A jó ég tudja, mit keresett ott olyan későn.

A rendőrség szerint... ez is öngyilkosságnak tűnik. Tudom, hogy

nem volt öngyilkosság. Ahogy Sophie halála sem.

– Vivi, jól vagy? – Biztos akar lenni benne, hogy nem zuhantam

magamba, hogy vigyázni tudok Mattie–re. Mit is mondhatnék? Jól

99

kell lennem. Meg kell védenem Mattie–t. Két mazsorett halott. Ő

lehet a következő.

– Estére otthon leszek, rendben? Itt elég nehéz most a helyzet.

Kérlek, maradj Mattie–vel, míg haza nem érek. Ma nincs tanítás. A

rendőrség elkerítette a területet. Elképzelem a jelenetet – a focipálya

sárga, a szélben lobogó szalaggal körbevéve. Krétajelek ott, ahol

megtalálták a testet. Lehet a füvön krétával rajzolni?

Apám félbeszakítja a gondolataimat. – Oké? Rendben lesz így,

Vivi? Fogod bírni? Bólintok, de azt nem láthatja. – Igen, oké, apa.

Megmondjam neki? Hallom, hogy nagyot sóhajt. – Szerintem

mondd meg. Meglesztek ketten egyedül? Bűntudat jelenik meg a

hangjában. Egy újabb súlyos eset, amit követően nem lesz

mellettünk. – Ne aggódj – mondom, és eszembe jut a csengőhangja.

Légy boldog! – Rám bízhatsz mindent.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A konyhában palacsintatésztát keverek, közben azon gondolkodom,

mit fogok mondani Mattie–nek. Nincs jó megoldás, örülök, hogy

nem vagyok orvos. Apám nap mint nap kerül ilyen helyzetbe, mikor

a megfelelő szavakat keresi a rossz hír átadásához. Azon tűnődöm,

miért nem megy neki jobban. Talán azt kéne kitalálnom, mit

mondana anyám, ha itt lenne.

Kis tésztaköröket öntök a forró serpenyőbe, aztán fogok egy marék

csoki reszeléket, és beledobálom a palacsintába. Valaki kopog az

ajtónkon. Meglepődve kinézek, és látom, hogy Rollins áll a

verandán. Egy pillanatra megdermedek, aztán lebukom a pult mögé,

mielőtt megláthatna. Nem gondolkozom rajta, ösztönösen teszem.

Akárhogy próbálom, nem találok magyarázatot arra, hogyan halt

meg Amber csak percekkel azután, hogy találkozott Rollinsszal.

Megint kopog. Behunyom a szemem.

Tűnj már el innen!

Úgy öt perc múlva felkelek a padlóról, és kinézek az ablakon. A

veranda üres. Rollins elment. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Egy

tányérra teszem a palacsintákat. Sokáig állok a hűtő előtt,

nézegetem anyámat az egyetemista kori fényképen, lebarnulva,

vékonyan és mosolyogva, szőke hajjal és fehér fürdőruhában.

100

Alatta a húgom képe nyolcadikos korában. Apa, anya és én mellette

állunk, és nyuszifület mutatunk neki. Minden más hűtőajtón ez

boldog emlékek gyűjteményének tűnne, de a miénken kigúnyolása

annak, ami egyszer régen volt, amilyen lehetne most is. Egy boldog

család. Kinyitom a hűtőt, és előveszem a juharszirupot, hogy annyit

önthessek belőle a húgom palacsintájára, ahogy ő szereti. Most,

hogy ott állok, a palacsinta buta ötletnek tűnik, mintha az édesség

csökkenthetné a fájdalmát, hogy meghalt egy újabb barátja. Pont

úgy viselkedem, mint a hülye apám. Teszek pár lépést hátrafelé,

leteszem a tálcát a padlóra a folyosón, és újra a szobámba megyek.

Inkább úgy fogom csinálni, ahogy én szeretném.

A húgom horkol, arcáról kiemelkedik vastag szempillája. Különös

ösztönzést érzek, hogy mellé bújjak, átkaroljam, és érezzem, ahogy

törzse minden lélegzéssel emelkedik és süllyed. Ehelyett széttolom

a függönyt, beengedem a napfényt, remélve, hogy ez elveszi az új

hír sötétségét.

– Mattie? – leülök mellé, és gyengéden felrázom.

– Mattie, ébresztő!

Kinyitja a fél szemét és rám hunyorít. Aztán felpattan, és félredobja

a babarózsaszín takaróját.

– Mennyi az idő? Te jó ég, el fogok késni a gyakorlásról! Mi ez,

palacsintaszag? Már vasárnap van? – Zavarodottan néz rám.

– Mattie, valamit el kell mondanom. Megmerevedik, arcára

aggodalom ül ki. Megfeszülnek az izmai, mintha felkészülne a rossz

hír elviselésére.

– Ma nincs iskola. Amber meghalt.

Nem írom körül, csak kimondom a csupasz, kegyetlen szavakat.

Letépem a sebtapaszt, és várom, hogy üvölteni kezdjen. Mattie válla

lehanyatlik, lesüti a szemét. Látom, hogy a hír minden izmát áthatja,

és elernyednek. Először az arca. Aztán a karjai. Aztán a törzse.

Magába roskad, kifejezéstelen arccal.

– A focipályán találtak rá. Azt hiszik, öngyilkosság. – Miközben

beszélek, nem vagyok benne biztos, kik azok az ők, akikre utalok.

Van egy ködös kép a fejemben Teahen felügyelőről és egy csomó

egyenruhás alakról, akik nyomok után kutatva átfésülik a sulink

egész épületét. Mattie nem mond semmit.

101

Félek egyedül hagyni őt, ezért bemegyek a szobámba, és felkapok

pár CD–t, és a régi játék mackómat, Cleót. Beteszem a Smashing

Pumpkins CD–met a számítógépébe, mert ezt szeretem hallgatni, ha

úgy érzem, hogy elhagy minden életerőm. Billy Corgan hangja

gyógyírként hat rám. A húgom kezébe nyomom Cleót, és így

szólok: – Mattie! Túl fogod tenni magad rajta. Ígérem.

Aztán mellé mászom az ágyba, és átölelem. Úgy teszek, mintha

hajótörést szenvedtünk volna az Antarktiszon, és csak a testem

melegével tarthatnám életben. Furcsa módon csak akkor kezd el

reszketni, miután átöleltem.

Kezdem érezni az alvás hiányát. Egymás után iszom a kávékat, de

nem segítenek, majd leragad a szemem. Próbálok talpon maradni, és

csinálni valamit. Félóránként ránézek Mattie–re. Délben hozok neki

egy szendvicset és egy kis joghurtot.

Érintetlenül az éjjeliszekrényen hagyja az ételt. Magamba erőltetek

egy szendvicset, és bezárkózom a fürdőszobába. Kába vagyok az

álmosságtól. Megtöltök vízzel egy poharat, és bekapok vele pár

koffeines tablettát, de nem vagyok elég gyors. Túl későn kapok

észbe, hogy a Scooby Doo–s poharat tartom a kezemben, amit

Teahen felügyelő használt aznap, mikor nálunk járt.

Túl későn jut eszembe, hogy bizonyára hagyott érzelmi lenyomatot

a poháron. Túl későn kapok észbe, hogy megint át fogok csusszanni

valakibe. Összeesem a fürdőszoba közepén.

Teahen felügyelő izzad. Teljesen átnedvesedett az inge. Mikor

aznap nálunk volt, olyan nyugodtnak és összeszedettnek tűnt, ahogy

Mattie–t kérdezgette. De most azt tapasztalom, hogy gyorsan ver a

szíve. Jól el tudja rejteni az érzelmeit.

Üres, betonfalú szobában áll, amiben csak egy asztal és két

összecsukható szék az összes bútor. A plafonról neonlámpa lóg,

amelyik minden sarkot megvilágít. Egy tükör húzódik szinte végig a

falon, és elég rendőrös filmet láttam ahhoz, hogy tudjam, valaki

figyel a másik oldaláról. Az asztalnál Mr. Golden ül, láthatóan

nagyon rossz bőrben van.

102

Teahen felügyelő előveszi a jegyzetfüzetet, amit Mattie

kikérdezésekor használt, és hozzá egy ceruzát a zsebéből. –

Elmondaná még egyszer, miért maradt tegnap este a

gimnáziumban? – Mr. Golden olyan, mint aki egy hónapja nem

aludt.

– Nem éreztem jól magam, ezért felírtam az óra vázlatát a

helyettesítő tanárnak. – A homlokán izzadságcseppek jelennek meg.

– Ez mikor történt?

– Ööö, úgy 9.45 körül.

Teahen felügyelő feljegyzi az időpontot. – Mondja el, mi történt

azután. Kérem, ne hagyjon ki semmit. Mr. Golden mély levegőt

vesz. – Nos, integettem Eddie–nek – az éjjeliőrnek –, és az

osztályterembe mentem. Felírtam az óravázlatot a táblára, majd

kitettem pár feladatlapot az asztalomra. Aztán hazaindultam. – Ez

mennyi időt vett igénybe? – Teahen felügyelő elgondolkozva dobol

a jegyzetfüzetén.

– Tizenöt percet, talán húszat.

– És azután elhagyta az épületet?

– Igen – Golden egy inggombjával játszik.

– Ekkor talált rá a holttestre?

Mr. Golden behunyja a szemét. – Igen. Átvágtam a focipályán,

hogy gyorsabban a kocsimhoz érjek. Nagyon rosszul éreztem

magam. Ekkor vettem észre.

– És mit tett, miután felfedezte?

Mr. Golden kinyitja a szemét. – Felhívtam a 911–et.Teahen

felügyelőnek beletelik egy percbe, míg felteszi a következő kérdést.

Úgy érzem, vívódik magában, hogy hogyan fogalmazza meg. Végül

azt kérdi: – Mr. Golden, milyen viszonyban volt ön Amber

Prescottal? Golden meglepődve néz rá.

– Tanítottam őt a hatodik órámon.

– Ezen kívül semmi?

– Sose beszélt vele az iskolán kívül?

– Nem – a tanár úr hangja izgatottnak tűnik.

– És mi a helyzet Sophie Jacobsszal?

– Vele milyen viszonyban volt?

– Ő a nyolcadik órámra járt.

103

Néhány diák azt állítja, hogy látták őt a kocsijában. Ez igaz? Golden

idegesen vállat von.

– Néha hazavittem.

– Ennyi?

Golden elhallgat, mire Teahen felügyelő folytatja. – Mr. Golden,

tisztában volt vele, hogy Sophie Jacobs terhes? Golden lehajtja a

fejét. Hosszú hallgatás után suttogva feleli: – Igen.

Mattie sikoltása hoz vissza a testembe. A hangja többféle árnyalatú,

a döbbenet és rémület egymást átfedő rétegei szólalnak meg benne.

A fürdőszoba padlóján fekszem.

– Mattie, hagyd abba. Semmi baj, semmi baj. – Felé mászok, és

talpra állok. Ahogy a nyakamra hajtja a fejét, lassan halkabb lesz a

nyöszörgése. Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó.

– Lányok? – szólal meg apám. Mattie otthagy, és a hang forrása felé

kezd szaladni. Követem lefelé a lépcsőn, és figyelem, ahogy

megölelik egymást. Apám magához szorítja, és azt kívánom,

bárcsak én is érezhetném a teste melegét.

– Jól vagytok, lányok? – Hülye kérdés. Kicsit elpirul a szemüvege

mögött. A fejemben még mindig ott motoszkál Mr. Golden

beszélgetése a felügyelővel. El akarok menni innen valahová, ahol

egyedül lehetek, és rendbe tehetem a gondolataim. – Kimegyek –

jelentem be, és leveszem a kabátom a fogasról.

– Hová? – kérdezi apám ijedten, és megragadja a csuklóm. Tudom,

hogy nem akar egyedül maradni a halálra rémült Mattie–vel és a

fájdalmával, de muszáj kiszellőztetnem a fejem. Lerázom a kezét.

– Sétálni. Pár óra múlva jövök. Azzal kimenekülök az ajtón.

Gyorsan sétálok, hogy ki ne hűljek. Úgy tűnik, a hőmérséklet már

naponta csökken. A száraz leveleket hamarosan betemeti a hó. A

tiszta, fehér hó. Ez a gondolat egészen feldob.

Fejemben újrajátszom a rendőrségi kihallgatás jelenetét. Világos,

hogy Teahen felügyelő szerint Mr. Goldennek valami köze van a

lányok halálához. Mintha arra célozgatott volna, hogy a tanár

törvénytelen kapcsolatot tartott fenn Sophie–val vagy Amberrel,

vagy mindkettővel. Ha pár héttel korábban megkérdez valaki, hogy

104

képes–e ilyesmire Golden, akkor azt felelem, hogy ugyan már.

Klassz tanár volt. Mindenki szerette. De elég–e ennyi?

Befordulok a következő utcára, az Arborra. A végén világoskék ház

áll, alacsony fehér kerítéssel. Nemrég még ferde, Eladó feliratú

tábla volt kitűzve az udvaron. Erről a házról beszélt Zane, itt lakik.

Gondolkodás nélkül a verandára lépek, és halkan bekopogok. Kis

idő múlva hangokat hallok odabentről. Valaki lefelé jön a lépcsőn.

Zane nyit ajtót, és meglepődve néz rám.

– Vivi. Mit keresel itt? Minden rendben?

– Igen.

Nem... szükségem van egy kis lekváros fánkra. Zane összeráncolja

a homlokát. – Mind elfogyott. Ne haragudj. – A komolyságától

rosszkedvem ellenére elmosolyodok. – Ja, nem. Átvitt értelemben

gondoltam, érted? Beszélgetni szeretnék.

– Aha! – mondja. – Képletes fánkot azt tudok adni. Nem ülünk le? –

Két hintaszék felé mutat. Leülök az egyikbe, és kinézek az utcára.

Ebből a szögből valahogy másképp fest a környék, ahol az egész

életemet leéltem.

– Mi a helyzet?

Torkomból zokogás tör fel. A számra teszem a kezem, kicsit

szégyellem magam a hang miatt. Csak pár napja ismerem ezt a fiút.

Kezdem megkedvelni. Biztos, hogy most bömbölni akarok előtte,

mint egy csecsemő?

Zane leül a mellettem lévő székbe, és az egyik kezemért nyúl.

Egyszerre lágy és szilárd tenyerébe fogja. Ujját ide–oda húzogatja a

hüvelyk – és mutatóujjam közti részen. Beleborzongok.

– Megint meghalt valaki – mondom.

– A húgom egy másik barátnője.

Aggódó arccal előrehajol. Beszámolok neki apám telefonhívásáról,

és arról, hogy egész nap Mattie felett őrködtem. Megmondom neki,

hogy nagyon félek. Félek, hogy a húgom ezt nem fogja túlélni. Zane

közben végig dörzsöli a kezem, és az érintése ad bátorságot ahhoz,

hogy tovább beszéljek. Mikor abbahagyom, szótlanul ülünk tovább.

Az utca másik oldalán egy lila sapkás lány egy kis, ugató kutyát

kerget. Ó, mit nem adnék, ha én lehetnék az a kislány! A karja és a

teste közti résbe bújok. Fiagyom, hogy eggyé olvadjak vele, és

érzem, hogy jobban megszorít.

105

– Zane?

– Igen ?

– Mondtad, hogy volt egy húgod.

– Mi történt vele?

Nagy levegőt vesz, és lassan kifújja. – Egy kórházban halt meg,

nem sokkal a születése után. Nem tudom pontosan, mi volt vele a

baj. Anyám nem nagyon szeret beszélni róla. Zane szeme

elhomályosul, ahogy beszélni kezd. Arra gondolok, mennyi

mindenen esett át életében – az apja öngyilkossága, a húga halála.

Eltűnődöm azon, hogy néhányunknak mintha az lenne a sorsa, hogy

személyesen éljék át a legnagyobb tragédiákat. Ebben hasonlítunk.

– Biztos nehéz volt feldolgozni.

– Ahogy mondtam, én alig emlékszem rá.

Anyám miatt viszont aggódom. Mióta visszajöttünk, mintha

elkezdte volna kísérteni a múlt. Olyan zaklatottan járkál a házban.

Próbálom kimozdítani, hogy csináljon valamit, találkozzon

emberekkel. De nem hajlandó.

– Csóválni kezdi a fejét.

Megérint, hogy így aggódik a mamája miatt. Szorosan átkarolom.

Orrával a nyakamhoz dörgölőzik, aztán az ajkai következnek.

Ahogy megcsókol, értem, hogy lassan elolvad a sok halál és

gonoszság, ami körbevesz, és újjászületek.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Ránézek Mattie–re, mielőtt elindulok a suliba. Mozdulatlanul

fekszik. Az altatótól álomtalan alvásba zuhant, de ez jót tesz neki.

Különben nem is tudom, miket álmodna össze. Haldokló

mazsorettekről, szétroncsolt testekről. Jobb, ha egyáltalán nem

álmodik semmit. Egy pillanatig eltűnődöm, nem lenne–e jobb itthon

maradni és vigyázni rá, de úgy döntök, biztonságban lesz, míg apa

haza nem ér.

Zane a kocsifelhajtón vár. Bekapcsolom a biztonsági övem, habár

nem fog megvédeni a sok kíntól, ami a suliban vár rám. Az igazgató

eltörölte a szokásos tanórákat, és gyűlést szervezett.

106

Mikor a sulihoz érkezünk, az utca túloldalán kell leparkolnunk,

mert a focipályát és a parkoló nagy részét elkerítették a rendőrség

sárga szalagjával.

A hallgatói tanács pár tagja beterel minket a tornaterembe. „Bánatos

vagy? Mondd el valakinek” feliratú pólókat viselnek. A

padsorokban izgatott tanulók raja és néhány aggódó szülő ül. Egy

pillanatra megállók a lelátó alján, és végignézek a sorokon. Rollinst

sehol sem látom, de Scottot sem, ha már itt tartunk.

A levegőben izgatott pletykák repdesnek. Mindenkinek saját

elmélete van róla, hogy mi történt Amberrel. Néhányan azt

suttogják, hogy féltékeny volt Sophie és Mr. Golden kapcsolata

miatt. Mások szerint bűntudata volt azért, mert szekálta Sophie–t, és

ezért ölte meg magát. Mindenki tudja, hogy elküldte Sophie

meztelen képét az egész focicsapatnak.

Szeretném hangosan szétkiabálni az igazságot. Sophie nem ölte

meg magát. Amber sem ölte meg magát. Egy gyilkos jár közöttünk,

és mindenki jobban teszi, ha vigyáz magára! Bárki lehet a

következő. Ehelyett arra figyelek, hogy el ne botoljak, mikor Zane

és én felmászunk a padsorokra. Hátul találunk helyet, ahonnan

látjuk az egész tanulósereget és az ideges, toporgó tanárokat.

Zane megszorítja a kezem. – Minden rendben lesz. – Habár tudom,

hogy nincs igaza, értékelem, hogy nyugtatni próbál. Három nagy

képernyőt állítottak fel a pályán. A középső párhuzamos a

széksorokkal, a másik kettő befelé dől. Hirtelen lekapcsolják a

lámpákat, és egy vetítő képeket és szavakat rajzol a képernyőre egy

rockszám taktusaira. A képeken vonzó, ám depressziós tinédzserek.

Egy vörös hajú lány veszekszik a barátaival. Egy baseballsapkás

srác búsul az iskolája lépcsőjén, kezébe temetett arccal. Gyönyörű

szőke lány áll a tükör előtt, egy marék pirulát nézegetve.

A „szomorúság”, „magány” és „depresszió” szavak jelennek meg

egy–egy kép után. A műsor vagy öt percig tart, aztán megjelenik az

utolsó dia, az öngyilkossági segélykérő forró drót száma.

– Mindjárt rosszul leszek – motyogom.

Nagyon kimelegszem. Fulladok. Ki kell mennem innen. Elengedem

Zane kezét, és elindulok. Feláll, hogy kövessen, de eltolom

magamtól. Egyedül akarok lenni. Egy kis hely kell, hogy levegőhöz

107

jussak. Valahogy sikerül lejutni a zsúfolt nézőtérről, és kisurranok a

teremből.

A folyosón sokkal hűvösebb a levegő. Egy győzelmi vitrin fölé

hajolok, amit fényes, aranyszín focilabdák és kosárlabdák töltenek

meg, és behunyom a szemem. Próbálok rájönni, hogy mi zavart

annyira a gyűlésen – természetesen attól a ténytől eltekintve, hogy

egészen téves feltevésekből kiindulva rendezték.

De azt hiszem, akkor is rosszul lettem volna az egésztől, ha Sophie

és Amber valóban öngyilkosok lettek volna. Volt az egészben

valami annyira cirkuszízű, mesterséges. Mintha az MTV készítette

volna. Ez itt a Való Világ, valaki sorban megöli a mazsoretteket, és

öngyilkosságnak tünteti fel az egészet.

Mikor elmúlik a rosszullét, arrébb lépek a vitrintől, végigmegyek a

folyosón, a női mosdó felé. A sarkon befordulva kővé dermedek a

rémülettől. A folyosó közepén Scott egy csomó papírt tömköd

valaki szekrényébe.

Visszalépek, hogy ne vegyen észre. Mit keres Scott az elsőévesek

folyosóján? Pár másodperc múlva hallom, hogy csapódik a

szekrény ajtaja. Megfeszülök, ahogy hallom a lépteit, de egyre

halkabbak lesznek: a másik irányba megy. Óvatosan kidugom a

fejem, hogy lássam, valóban elment–e. Észreveszem a dzsekije

hátulját, ahogy a kijárat felőli folyosóra fordul. A folyosó közepén

valami fekete, gyűrött dolog hever a földön.

Tízig számolok, arra az esetre, ha Scottnak eszébe jutna, hogy

elejtett valamit, és visszafordul érte. Mivel nem jön vissza,

előmerészkedem a rejtekhelyemről, és a fekete valami felé indulok.

Egy bőrkesztyű. Valami az eszembe villan. Talán hasznát tudom

venni. Nem tudom, miért nem gondoltam erre korábban. Egész

életemben úgy gondoltam a csusszanásra, mint ami csak úgy

megtörténik velem, a beleegyezésem nélkül. De mi van, ha a

kesztyűt tartva szándékosan csusszannék bele valakibe?

A gondolat, hogy belépjek Scott fejébe, megrémít. Ahányszor csak

látom, fizikai rosszullét kerülget. Alig tudtam elviselni a vele való

találkozást, mikor Amber fejében kötöttem ki. Vajon képes leszek

rá, hogy szándékosan Scottba csússzam?

108

Elképzelem a húgomat – otthon, az ágyában, bekómázva az

altatótól. Ha nem teszek valamit azért, hogy rájöjjek, ki a gyilkos, ő

lehet a következő. Meghozom a döntést. Lehajolok a kesztyűért, és

a zsebembe tömöm. Mikor már eltettem, kicsit megrémülök a

gondolatra, hogy Scott esetleg rájön, hogy elejtette, és visszafordul

érte, így visszafordulok, és a tornaterem felé veszem az irányt.

Mindegyik tanterem sötét és üres, egyet – Mr. Goldenét – kivéve.

Mikor előzőleg elmentem előtte, nem vettem észre, hogy ég a fény,

de most meglátom, hogy van valaki odabent. Óvatosan közelebb

lépek, és megállók az ajtó előtt, majd bekukucskálok. Nast igazgató

úr áll nekem háttal. Golden az asztalánál ül, és az ölébe tett kezét

nézi. Kicsit hátrébb lépek, nehogy meglásson, ha felemeli a fejét.

Nast szólal meg először, érezhetően zavarban van. – Joe, igaz, hogy

tudtál Sophie Jacobs terhességéről? Szünet.

– Igen. Pénteken bejött hozzám, hogy beszéljen róla. Nast a torkát

köszörüli. – Meg tudod mondani, ki az apja? – Ne haragudj Steve,

de nem tartom helyénvalónak, hogy megosszam veled ezt az

információt.

Az a lány halott. Nem kellene tisztelnünk a magánéletét? – Nézd,

elmondom, mi a helyzet. Több panaszt is kaptam. A szülők

aggódnak amiatt, hogy te tanítod a gyereküket. Bármilyen

információt is mondasz, az segíthet, hogy tisztázd magad.

Máskülönben kénytelen leszek megkérni arra, hogy szabadságot

vegyél ki, míg le nem csitul az ügy. Újabb szünet.

– Joe, én csak segíteni akarok.

– Mr. Golden néma marad.

Nats bosszúsan felhorkan, és otthagyja a termet. Ahogy elhalad

mellettem, a legközelebbi szekrény felé fordulok, és elkezdek

babrálni a zárral. Undok rám mereszti a szemét, mielőtt

továbbmenne a tornaterem felé. Mikor elment, bekukkantok Golden

szobájába. Nem moccant a helyéről. Ül, és a kezét nézi.

Új, tevékeny felem azt súgja, hogy meg kéne próbálnom kiszedni

belőle valami információt. Még ha ő is a gyilkos, itt a suliban nem

sokat árthat nekem. Talán el is csenhetnék valamit, amin rajta van a

lenyomata, és amivel később aztán rá tudnék nézni.

– Mr. Golden? – Belépek hozzá. Felemeli a fejét, zavarba hozza a

saját neve. – Helló, ööö... eszembe jutott, hogy még meg kell írnom

109

egy dogát. Mikor tudnám megcsinálni? – Béna kifogás, még nekem

is annak hangzik, de ez az egyetlen ürügy, amivel szóba állhatok

vele. Úgy mered rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna.

– Tanár úr! Jól van?

Nagyot sóhajt. – Nem hiszem el, hogy ez velem történik. – Úgy

látszik, inkább magához beszél, mint hozzám. Odamegy a

szekrényhez, kivesz egy dobozt, és visszalép az asztalához. Elkezd

beledobálni mindenfélét – egy félig üres köhögés elleni tablettás

dobozt, egy kitömött Homer Simpson babát, pár Newsweek újságot.

– Az emberek össze–vissza pletykálnak. Azt hiszik, valami közöm

van a lányok halálához. – Monoton hangon mondja a szavakat –

egyáltalán nem hangsúlyoz. Nem mérges, csalódott, vagy ilyesmi.

Csak fásult. – Miért hiszik ezt? – kérdezem óvatosan. – Mert az

embereknek szükségük van egy bűnbakra – feleli keserűen. –

Sophie hozzám fordult segítségért. A templomába járok, és ismerem

a családját. Mikor terhes lett, tőlem kért tanácsot. Gondolom, valaki

látott minket együtt, és téves következtetést vont le belőle. Jól

megfontolom a szavait. Vajon furikázik–e egy tanár a tanítványával,

még akkor is, ha a család barátja? Még akkor is, ha egy templomba

járnak? Gyanúsnak tűnik. – Most, hogy Amber halott, az emberek

mindenfélét kitalálnak. Komolyan mondom, a legrosszabbat

tételezik fel.

– Morog valamit az „átkozott boszorkányüldözésről”, aztán

visszatér a csomagoláshoz. – És mit akar tenni? – kérdezem, és

körülnézek, hogy találok–e valamit, ami belefér a zsebembe. – Mit

tehetnék? Hazamegyek. A folyosóról hangok hallatszanak. Ezek

szerint vége a gyűlésnek.

– Lassan mennem kell – mondom.

– Menj – feleli, és visszafordul az íróasztalához.

Ekkor veszem észre, az orrom előtt. Végig ott volt, hogyhogy eddig

nem tűnt fel? Az asztali naptár. Olyan ártalmatlannak tűnik – egy

egyszerű asztali naptár, amilyen bármelyik papírboltban kapható.

Fehér lapok, a hónap és a dátumok vastag fekete betűkkel. Éppen

olyan lapok, mint amilyet az ajtómon találtam Sophie halálának

napján. Úgy érzem, nem kapok levegőt. A szívem hevesen ver az

ingem alatt. Valahogy ráveszem magam, hogy feltűnés nélkül

megforduljak, és az ajtó felé induljak. Egyszer még visszanézek,

110

hogy megbizonyosodjam róla, hogy Mr. Golden még pakol, aztán

gyors mozdulattal leemelek egy kis szobrot az ajtó melletti

szekrényről. Aztán kereket oldok. Érzem, hogy rezegni kezd a

telefon a zsebemben, ahogy átküzdöm magam a tanulók tengerén.

– Halló?

Az apám keres – Szia, Vivi, figyelj, elhoznád Mattie tankönyveit?

Az az érzésem, hogy pár napig még hiányozni fog a suliból. Jó

lenne, ha itthon is tudna pótolni valamennyit a kimaradt anyagból.

– Huh, persze – mondom, és lerakom. Mikor elteszem a telefont,

előveszem a zsebemből az ellopott szobrocskát. Sigmund Freud kis

bronzszobra. Mr. Goldennek épp az ilyen kis apróságok jönnek be.

A zsebembe teszem, remélve, hogy hagyott rajta érzelmi nyomokat.

Egyáltalán nem kívánok visszamenni a szobájába, hogy elhozzak

még valami mást.

Diákok áradnak el mellettem a kijárat felé. A húgom szekrénye felé

indulok. Egy jól irányzott ütéssel kinyitom. Elakad a lélegzetem. A

szekrényében mindent a padlóra hajigáltak – a könyveit, a

tornadresszét, a képeket is, amik a szekrényajtón voltak róla,

Sophie–ról és Amberről. Minden a szekrény alján hever egy

rendetlen kupacban. Letérdelek, és felemelek egy darabokra tépett

fotót. A húgom mosolygó arcának fele, macskának kifestve. A

tavalyi állami vásáron készült felvétel.

Megpróbálom visszadobni a képet, de rátapad az ujjamra. Ragadós,

vörös anyag borítja. Mikor rájövök, mi az, felfordul a gyomrom, és

eltakarom a szám, mert attól félek, hogy itt helyben kidobom a

taccsot. Mattie szekrényének alját vér borítja.

Zane köröket ír a hátamra az ujjával, míg arra várok, hogy apám

felvegye a kagylót. Zane kocsijában ülünk, várjuk, hogy kiürüljön a

parkoló.

– Vedd már fel, vedd már fel!

– Halló?

Apa – mondom. – Ööö, megpróbáltam kivenni Mattie könyveit, de

nem emlékeztem a számzár kódjára. Megkérdeznéd tőle?

Hallom, ahogy apám arrébb megy, és azért imádkozom, hogy az

111

ágyában találja Mattie–t. Messziről hangfoszlányokat hallok, és

megkönnyebbülten felsóhajtok.

Ha Mattie szekrényének felforgatását fenyegetésnek szánta a

gyilkos, egyelőre még nem csapott le.

– 19–34–86 – feleli apám.

– Még egyszer köszi.

Semmiség – felelem, a lábamnál heverő könyvstócra pillantva.

Próbáltam őket letörölni, de még mindig elég piszkosak. Attól

tartok, ki kell találnom valami magyarázatot erre.

– Nemsokára otthon leszek.

Leteszem a telefont, és leülök. A kocsik kígyózó sorát nézem, amik

arra várnak, hogy kijussanak a parkolóból. Egy sárga Volkswagenes

lány rátenyerel a dudára. Az előtte lévő óriási terepjáróban ülő fiú

feltartja a középső ujját.

– Mikor lesz ennek vége? – tűnődöm hangosan.

– Á, szerintem öt perc múlva kint leszünk – feleli Zane.

Csak az a seggfej tart fel mindenkit elöl, aki balra akar fordulni. –

Nem a közlekedésről beszélek – mondom, és eltakarom a szemem a

kezemmel. – Hanem erről az őrületről. Mikor lesz már vége?

Sophie halott. Amber halott. És most valami idióta csúnya tréfát űz

a húgommal. Mintha nem kellene így is túl sok minden miatt

aggódnia.

– Valószínűleg csak egy idióta a focicsapatból. Szerencse, hogy te

találtad meg, és nem a húgod. A takarítók majd kimossák a festéket

hétvégén, és hétfőre olyan lesz, mint új korában.

– Annyira hasonlított a vérre – mondom, és eszembe jut, ahogy

Sophie ágyneműi mind vörösek és ragadósak lettek, ahogy a Mattie

szekrényének aljára dobált holmik is. Még mindig remeg tőle a

kezem.

– Aggódom Mattie miatt – közlöm vele. – Depressziós. Meghalt a

két legjobb barátja. Mi lesz, ha... mi lesz, ha megpróbálja… Zane a

számra teszi egyik ujját. – Minden rendben lesz. Vele fogunk

maradni hétvégén. Vigyázunk, nehogy kárt tegyen magában.

Igaza van, gondolom. A húgommal maradok hétvégén, vigyázok rá.

És a végére járok az ügynek. Rá fogok jönni, hogyan tudok

szándékosan becsusszanni valakibe, és kitalálom, ki a gyilkos. És

valahogy bosszút állok rajta mindenért.

112

– Vivi? – szólal meg Zane. – Igen? – kérdezem, miközben valahol

máshol jár az eszem – a csusszanásaimon, a gyilkosokon és a véren.

De mikor hozzám hajol, és a számra teszi az ajkát, sikerül magára

vonnia a figyelmem. Hosszan tartó csók után azt suttogja.

– Egészen beléd zúgtam.

Valamiért nem tudom szóra nyitni a szám; nem tudok hangot adni a

szívembe vésett szavaknak. Beszéd helyett inkább átölelem, és

magamhoz szorítom.

HUSZADIK FEJEZET

A kezem a szám elé tartva elfojtok egy ásítást. Nagyjából kilenc

órája nem vettem magamhoz koffeint – mielőtt elindultam volna a

suliba. Rossz dolgok történnek velem, ha nem jutok koffeinhoz.

Fejfájás, nyűgösség, rosszullét. Megéri a fáradtságot, ha rá tudok

jönni, mi történt Sophie–val és Amberrel, mielőtt a gyilkos újra

lecsapna, tűnődöm, ahogy a halántékomat masszírozom. Mikor a

szemhéjam újra ólomsúlyú lesz, úgy döntök, itt az idő. Leülök az

ágyamra, a kezembe fogom Scott kesztyűjét. Megdörzsölöm az

anyagot. Durvaságától libabőrös leszek.

Várok.

Semmi sem történik.

Várok még egy kicsit.

Semmi.

Mégse megy olyan könnyen, mint ahogy hittem. Mérgesen a

combomhoz csapom a kesztyűt. Az is lehet, hogy Scott sosem

hagyott érzelmi lenyomatot rajta. Nem úgy néz ki, mintha ő lenne a

világ legérzelmesebb fickója.

Mihez kezdjek, ha nem működik? Elképzelem, ahogy késő éjjel

belopakodom Scott házába, és ellopok valamit, ami fontos neki.

Mondjuk egy focilabdát, vagy a Penthouse magazin egy példányát.

De ezzel csak áltatom magam. Bolondság volna betörni egy

potenciális gyilkos házába. A kesztyűnek működnie kell.

Mellettem megcsörren a telefonom. Megint Rollins hív. Egész

délután keresett. Minden alkalommal a hangrögzítő válaszolt neki.

Eleinte üzeneteket hagyott, hogy hívjam vissza. Most már csak

leteszi, mikor nem veszem fel.

113

Nem mintha nem akarnék beszélni vele. Akarok. Magyarázatot

szeretnék hallani tőle arról, mit csinált Amberrel a pályán percekkel

a lány halála előtt. Csakhogy ezt nem kérdezhetem meg tőle. Nem

magyarázhatom meg neki, hogyan kerültem oda. És amíg nem

tudom biztosan, hogy ki ölte meg Sophie–t, nem kockáztathatom,

hogy a közelembe jusson, és ami fontosabb, Mattie közelébe.

A telefon elhallgat.

Helyes.

Visszatérek a feladatomhoz. A kesztyűt az arcomhoz dörgölve,

belélegzem Scott illatát. Az izzadtságot, a narancsos sampont. A

nem is olyan régi éjszaka illatát. Felfordul a gyomrom. Múlnak a

másodpercek. Hamarosan elálmosodom. Elhomályosodik előttem a

szoba, és elvesztem a kapcsolatom a jelennel. Kicsúszom a

testemből.

Ezt nem lehet finoman megfogalmazni. A vécén ülök, a nadrágom

letolva a bokámig. Scott a jelek szerint a szükségét végzi.

Végignézek a fürdőszobán, amit lágy, lila virágmintás csempe borít.

Van egy tálka szárított virágszirom a mosdókagylón. A gyűrűkről

összeillő törülközők lógnak velem szemben.

Scott felnyög. Legalábbis feltételezem, hogy Scott, de nem vagyok

benne biztos. A hang sokkal mélyebbnek tűnik, semmint hogy

Scottól jöhetne. Ez egy felnőtt férfi nyögése. Lehetséges, hogy Scott

apjába csusszantam volna? Kopogás szakítja félbe a gondolataim.

– Harold, még mindig odabent vagy? Gyújts meg egy gyertyát, ha

végeztél, jó? Istenem, mondtam, hogy a lenti vécét használd. – A

hang elhal, mintha a nő eltávolodott volna, mielőtt befejezte a

mondandóját. A férfi – Harold – letép egy darabot a vécépapírból,

és megtörli vele a homlokát. Megkönnyebbülésemre érzem, hogy

lassan távolodni kezdek a jelenettől.

Az ágyamon ébredek, a fejem alatt párnákkal. Újra elfog a

rosszullét. Egyáltalán nem segít rajta, hogy most voltam szemtanúja

annak, hogy egy idős férfi – talán Scott apja – vécére megy. Remek.

Valaki kopog az ajtómon, és várakozás nélkül benyit.

– Vivi? – dugja be a fejét apám.

– Hazahoztad Mattie tankönyveit?

114

– Ööö, igen – mondom, és felállók.

Egy halom könyvre mutatok anyám karosszékében. Mindegyiken

vörös foltok látszanak, habár próbáltam letisztítani őket. – Sajnos a

folyosón hagytam őket, míg kimentem a mosdóba, és arra járt a

gondnok egy vödör festékkel, és rácsepegett… Kutatva nézem

apám arcát, hogy beveszi–e a hantát. Belép a szobába, és

szórakozottan bólint. Azt hiszem, nem is figyel rám.

– És milyen volt a mai gyűlés az iskolában? Segített? Ugye az

öngyilkosság figyelmeztető jeleiről volt szó? – Apám beletúr a

hajába. – Igen – felelem, habár nem ültem végig az egészet. Nagyot

huppanva leül az ágyamra. – Sophie–n vagy Amberen láttad ennek

jeleit? Nem számítottam a kérdésre. Próbálok emlékezni, mik a

figyelmeztető jelek. Tudom, hogy a pszichológus segítők mindent

elmondtak róluk az alsóbb évfolyamokon. Az egyetlen, amire

emlékszem, az a személyes tulajdontárgyak elosztogatása.

Megremegek, mikor eszembe jut, hogy Sophie nekem adta a

karkötőt, hogy adjam tovább Mattie–nek. De az ajándék volt... nem

számít, vagy igen?

– Nem tudom. Talán.

– Azt hiszem, reggel felhívom dr. Morant.

Mattie–nek beszélnie kellene valakivel, aki szakértő ezekben a

dolgokban. Az egykori pszichiáterem neve feldühít. Egy hideg,

barátságtalan asszony, akihez apám akkor küldött, mikor azt hitte,

hogy hazudok az ájulásaimról. Aki azzal vádolt, hogy meséket

találok ki, hogy magamra vonjam a figyelmet. Tudom, hogy

Mattie–nek valószínűleg szakember segítségére van szüksége, de

nem tetszik az ötlet, hogy ahhoz a robothoz küldjük. – Felőlem –

mondom, de apám már fel is áll, és kilép az ajtón. Bárcsak felfogná,

hogy Mattie–nek valójában rá van szüksége.

Vacsora alatt eszembe jut valami. Egy mentő ötlet. A szobámba

sietek, hogy megvalósítsam a tervem. Kinyitom a szekrényem

ajtaját, és egy pillanatra dobogó szívvel megállók előtte. Aztán

félrelököm a ruhákat, míg el nem jutok addig, amiről tudom, hogy

Scott hozzáért – a lila ruháig az öregdiák–bálról.

Remegő kézzel az ágyhoz viszem, és kiterítem. Végighúzom rajta a

tenyerem. A szövet ragyog, ahogy kisimítom. Ahogy a ruhát nézem,

115

eltölt a bizonyosság, hogy ez működni fog. Ez a ruha bele fog tenni

Scott tejébe. Teljesen rosszul próbálkoztam. Világos, hogy Scott

nem hagyott lenyomatot a kesztyűn. De ezen a ruhán igen – tudom,

hogy erős érzés járta át, mikor hozzáért. Letérdelek az ágyam mellé,

és könnyedén megérinteni az anyagot. Ahogy sejtettem – a szoba

elhalványul.

Sírkövek mindenütt.

Scott a temetőben jár. A nap már lemenőben van. Felhők takarják el

a napot. Úgy tűnik, pár fokkal hidegebb van, mint mikor kint

voltam, de rájövök, hogy talán azért érzem így, mert Scottnak csak

egy kesztyűje van. Csupasz kezét a szájához emeli, és ráfúj. A

meleg levegő csak enyhén melegíti fel. Nagy, göcsörtös ágú fa áll

előttünk. Mikor Scott elmegy mellette, egy vörös kabátos nőt

veszek észre egy apró sírkő előtt, egy csokor ibolyával a kezében. A

nő letérdel, és elsöpör pár levelet, így el tudom olvasni a feliratot.

Allison Morrow.

1998. október 14 – 1998. október 16.

Szomorúság önti el a szívem. A csecsemő a húgom születésnapján

halt meg, tizennégy éve. Ha életben marad, a húgommal lenne

egyidős. A sírnál álló nő Scott felé fordul, és elsimítja arca elől a

hajtincseket. Szénfekete szemében szomorúság ül, és eltűnődöm

azon, mit tehet az emberrel egy ilyen fiatal gyermek elvesztése.

Eszembe jut a fekete lyukakról szóló rész a csillagászati

tankönyvből, hogyan szívnak magukba mindent, amíg nem marad

semmi sem. Ilyen lehet egy csecsemő halála is.

Bizonyára Scott is érzi a nő szerencsétlenségét, mert elfordítja a

fejét, és továbbsétál. Elhaladunk a háromméteres bronzangyal

szobra mellett. Sok év viszontagságos időjárása megfeketítette. A

babona szerint, aki megcsókolja, egy éven belül holtan esik össze.

Scott továbbmegy, amíg el nem ér egy finoman faragott, fehér,

vadonatúj sírkőhöz.

Sophie Jacobs.

Scott csak áll előtte, és a kődarabra bámul, amely annak a lánynak a

testét jelöli, aki egykor az ő gyerekével volt várandós. Megint csak

arra gondolok, hogy bárcsak belelátnék a gondolataiba. Miért jött

116

ide? Netán megünnepelni, hogy megúszta a gyilkosságot? Vagy

bűnbánatból? Gyászolni akar? Ujjait végighúzza Sophie nevén. –

Bárcsak másképp alakult volna, Sophie! Komolyan szeretném.

– Aztán a zsebébe teszi a kezét.

De azt hiszem, Isten úgy gondolta, hogy tanuljak tovább, és

használjam ki a focista ösztöndíjat. Szörnyű harag ébred bennem.

Ez a düh energia, amely követeli, hogy felhasználjam. Minden

erőmet összegyűjtöm, ökölbe zárom vele a kezét, és a heréire

csapok. Hihetetlenül fáj, de tudom, hogy neki sokkal rosszabb.

Felordít, és ez az utolsó hang, amit hallok, mikor távolodni kezdek a

testétől.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Hánykolódom az ágyon, próbálom kikapcsolni az agyamat,

próbálom magamra kényszeríteni az alvást, de egyáltalán nem

vagyok fáradt. Voltaképp még sosem éreztem magam ennyire

ébernek, dinamikusnak. Mikor Scott izmait irányítottam, mintha

belebújtam volna, de közben mégsem. Olyan volt, mint egy

videojáték, mintha a fejemben gombokat nyomkodtam volna, és ő

engedelmeskedne a parancsnak. Nagyon feldobott. Egész életemben

önálló akarat nélkül ki–be jártam mások fejébe, és a döntéseik és

tetteik foglya voltam. Most megjelent egy reménysugár, hogy

választhatok.

Ha épp egy tanárba csusszanok, aki egy buszsofőrrel smárol az

osztálykiránduláson, akkor választhatom azt, hogy eltolom a férfit

és a randa bajuszát. Ha épp Scottba csusszanok, ahogy egy naiv

mazsorettet tapizik, akkor választhatom azt, hogy kiherélem. Nem

leszek ijedős. Ha olyasvalakibe csusszanok, aki egy sötét szobában

áll, és vérszag terjeng, és egy testet látok az ágyon feküdni, akkor…

Választhatom azt, hogy…

Ilyenkor nem tehetek semmit.

Nem tehetek semmit Sophie–ért.

És Amberért sem tehetek semmit.

De most. Most, hogy szert tettem némi befolyásra, talán

megakadályozhatom, hogy még több lány haljon meg. Talán

megvédhetem a húgomat. Az ágyamra ugrok, és elkezdek

117

nindzsarúgásokat gyakorolni, és a levegőt bokszolni. Buffy vagyok,

és készen állok, hogy elbánjak a rosszfiúkkal. Felnevetek, és

ledőlök az ágyamra, és a plafonra ragasztott bolygókat és

csillagokat bámulom. Megrészegít az érzés, hogy én vagyok a saját

életem ura. Mintha sokat ittam volna, vagy be lennék állva, vagy

ilyesmi. Használni szeretném az új képességem, kísérletezni támadt

kedvem.

Kilépek a hálószobámból, és lábujjhegyen végigmegyek a folyosón.

Lenézek a lépcsőn, és látom, hogy fény szűrődik ki apám

dolgozószobájából. Talán az internetes fórumával van elfoglalva, a

rák túlélőit nyugtatgatja, jóhiszemű dolgokat mond nekik, hiszen

nem kell velük szembenéznie a vacsoraasztalnál.

Továbbmegyek a folyosón, apám hálószobájához. Az ajtó résnyire

nyitva. Beljebb nyomom, és körülnézek. A szobában tökéletes rend

uralkodik. Be van ágyazva, és – az én szobámmal ellentétben –

nincs ruha a padlón. Nincs már a fiókos szekrény tetején, csak

anyám arcképe.

Apám a saját és az anyám esküvői gyűrűit egy selyemdobozban

tartja, a dolgozószoba jobb oldali sarkában. A halála után tovább

viselte a gyűrűt, mígnem egy öreg hölgy a rákot túlélők fórumán

meg nem mondta neki, hogy ideje levennie. Ez egyszer megfogadta

valaki más tanácsát ahelyett, hogy elengedte volna a füle mellett.

Mikor észrevettem, hogy már nem viseli, megkérdeztem, hová lett.

Biztosított róla, hogy jó helyre tette, csak túl fájdalmas volt, hogy a

kezére nézve egész nap anya jut az eszébe. Néha odamegyek a

fiókhoz, és kinyitom a dobozt – nem érintem meg a gyűrűket, csak

megnézem őket. Ez alkalommal óvatosan előhúzom apám gyűrűjét

a dobozból.

Már belecsusszantam apámba korábban – véletlenül, mikor

felpróbáltam az óráját, vagy egy régi fotóalbumban lapozgattam.

Egyszer egy műtét kellős közepén kerültem bele, és az egy életre

elijesztett tőle. De mivel tudom, hogy most odalent van, és a

számítógéppel babrál, úgy döntök, hogy tökéletes alany lesz a

kísérletemhez.

A szobámba visszatérve az ágyra vetem magam, és a tenyerembe

szorítom a gyűrűt. Hosszú ideig ülök így, és várom, hogy történjen

valami. Lassan telnek a percek. Egy idő múlva eszembe jut a

118

paranoiás gondolat, hogy fel fog jönni, és belenéz a fiókjába. Nincs

oka rá, de gondolom épp így működik a paranoiás gondolkodás.

Az ujjamra húzom a gyűrűt, és hátradőlök a párnámra. Visszatért a

korábbi fejfájásom. A koffeintabletták mintha kérlelgetnének a

hátizsákomból, hogy bevegyem őket. Behunyom a szemem. Végül

érzem, hogy indulok.

Az apám dolgozószobájába kerülök, aki a számítógépe előtt ül. Egy

hölgy e–mailjét olvassa, akinek a fia egy éve halt meg rákban. Pár

percig a képernyőt bámulja, valószínűleg azon töpreng, hogyan

fogalmazza meg a válaszát. Aztán ráüt a „Válasz” gombra, és beír

pár mondatot a részvétéről és ajánl pár könyvet, amik segíthetnek

feldolgozni a fájdalmat.

Miután elküldi az e–mailt, a háttérbe teszi a rákot túlélők fórumát,

és elővesz egy online orvosi újságot. Átlapoz pár cikken, amik a

közelmúltban végzett operációkról számolnak be. Elég unalmas.

Eltűnődöm, vajon nem kellene–e rávennem, hogy piszkálja meg az

orrát, vagy valami, csak hogy lássam, képes vagyok–e rá.

Minden energiámat a jobb mutatóujjába irányítom. Gyerünk, ujj,

gondolom. Piszkáld meg apám orrát! De az ujj továbbra is a gép

billentyűzetén marad, és egymás után lapoz az unalmasabbnál

unalmasabb cikkek között.

Csalódott vagyok, és próbálom kitalálni, miért nem tudom

irányítani apámat úgy, ahogy Scott–tal tettem a temetőben. Az

egyetlen tényező, ami eszembe jut, az a harag, amit akkor éreztem,

mikor Scott közölte, hogy Sophie jól tette, hogy meghalt. Talán az

adrenalinnak is köze van hozzá.

Megcsörren a telefon, és apám összerezzen. A füléhez emeli a

telefont, és beleszól, de a vonalban csak lihegő lélegzést lehet

hallani.

– Halló? Halló? – ismételgeti apám egyre ingerültebb hangon. Senki

sem felel. – A fenébe is, elegem van! Ha még egyszer ideszól,

felhívom a rendőrséget. – Bárki is van a másik végén, leteszi a

telefont. Kíváncsi vagyok, ki lehetett a telefonáló. Ekkor eszembe

jut a hívás, amit pár napja hallgattam ki, mikor arról beszélt

valakinek, hogy befejezte. Talán valaki zaklatja apámat?

119

Egy percig csendben ül, mielőtt elteszi a telefont, anyám esküvői

képét nézi. A kezébe fogja. Azt várom, hogy megsimogatja anyám

képét, megcsókolja vagy ilyesmi, de ehelyett megfordítja, és leveszi

a hátulját. Meglepetésemre egy kis ezüstkulcs kerül elő a fotó

hátuljára ragasztva. Óvatosan leveszi a ragasztószalagot, és a

kezébe veszi a kulcsot. Majd visszanyomja a keret hátulját, és újra

az asztalra teszi.

Döbbenten figyelem, ahogy a kis kulcsot az íróasztal legalsó

fiókjába tolja. A szüleim egy bolhapiacon vették ezt az asztalt

évekkel ezelőtt. Mikor kicsik voltunk, én és a húgom iskolásat

játszottunk az asztalnál. Próbáltuk kinyitni a fiókot, de sosem

engedett. Apa azt mondta, hogy az előző tulaj elvesztette a kulcsot,

de olyan szép volt a bútor, hogy így is megvette.

Hazudott.

Kinyitja a fiókot, és beletúr, keres valamit. Végül elővesz egy

mappát. Az elején, apám rendetlen kézírásával ez áll: „Allison”.

Kinyitja, vastag papírköteg kerül elő belőle. A tetején fénykép egy

gyönyörű, szalmaszőke hajú nőről. Hirtelen ráeszmélek – már

láttam ezt a nőt korábban. A temetőben, mikor Scottba csusszantam.

Egy sírkő előtt állt. A sír az Allison Morrow feliratot viselte.

Próbálom összerakni a képet: ki lehetett ez a nő? És ki az ördög ez

az Allison? Apám remegő kézzel teszi vissza a mappát a fiókba,

kivéve a szőke nő képét. Még egy percig nézi a képet, mielőtt

összegyűrné. Aztán az asztala alatti szemetesbe dobja.

– Kurva – suttogja.

Aztán visszazárva a fiókot, és elteszi a kulcsot a rejtekhelyére,

anyám képe mögé. Lassan érzem, hogy visszahúz valami a saját

testembe.

Várok egy félórát, miután hallom, hogy apám a dolgozószobájába

megy, aztán halkan kinyitom az ajtót. Odalent apám szobájában

csönd van, nem szűrődik ki fény az ajtó alatt. Imádkozom, hogy

aludjon. Lábujjhegyen leosonok a lépcsőn, a fán fázik a csupasz

lábam.

Apám irodája sötét, csak az ablakon beszűrődő fény világítja meg.

Elég szörnyű hely, ha jobban belegondolok. Mikor anyám még élt,

minden szobát az ízlése szerint díszített, festményekkel, virágokat

120

ábrázoló metszetekkel és szép tükrökkel. De apám sosem engedte,

hogy ehhez a szobához is hozzányúljon. Vanessa sem takaríthat itt.

Az ablakokat vastag piszok fedi. Ez a szoba tele van az ő dolgaival,

a poros titkaival.

Átmegyek a szobán, és felemelem anyám képét. A keret hátulját

levéve megtalálom a kulcsot, ahol apám hagyta. Fényesen ragyog,

mintha csak arra kérne, hogy használjam.

Egy pillanatig csak bámulok rá. Hová fog vezetni? Nem tudom. Egy

pillanatig nem vagyok benne biztos, vajon készen állok–e rá, hogy

megtudjam, de talán sosem leszek rá készen, ezért óvatosan

leveszem a szalagot, és a tenyerembe fogom a kulcsot. Olyan

könnyű, és ugyanakkor mégis nehéz.

Letérdelek, és a zárba teszem a kulcsot. Egy pillanatig megrémülök.

Hiszen az apámról van szó, aki csokis palacsintát készít nekünk

minden vasárnap reggel, aki Minnie egeres sebtapaszt tett a

horzsolásaimra, amíg meg nem értettem vele, hogy azok

kisbabáknak valók. Bizonyára jó oka van eldugni, amit ide bezárt.

Vagy mégsem? Önkéntelenül is a szemetesre nézek, és arra vágyok,

bárcsak ne lenne benne a szőke nő képe. Talán csak a fejemben

létezik, csak képzelődtem. De sajnos ott van.

Elegem van a titkokból.

Készen állok az igazságra.

Besuvasztom a kulcsot a zárba, míg meg nem hallom, hogy egy

kattanás elereszt valamit a hókban. Az asztal tetejére teszem a

kulcsot, és kinyitom a fiókot. A mappa egy halom régi Rolling

Stone magazin tetején hever. Felkapom, és átlapozom a tartalmát.

Orvosi papírok.

Kiveszek egyet, és megnézem.

Neve: Allison Anette Morrow

Allison. A név a sírkőről. A lány, aki csak pár napig élt. Miért

tartotta meg apám a papírjait? Tovább olvasok. Egy csomó

halandzsaszöveg, amit nem értek. Anorektális torzulással született,

és azonnali műtétre volt szüksége. Továbblapozok. Számok. Orvosi

szakzsargon. Az utolsó lapra lapozok a dossziéban.

121

Halál dátuma: 1998. október 16.

Október 16. Allison Annette Morrow épp tizennégy éve halt meg az

apám kése alatt. És a papírokat a fiókjában tartja emlékül.

Rosszullét fog el. Miért pont őt? Tudom, hogy korábban is vesztett

el babákat. Miért épp ehhez a kudarchoz ragaszkodik? Remegő

kézzel visszateszem a mappát a magazinok tetejére. Bezárom a

fiókot, és visszateszem a kulcsot a rejtekhelyére. Nagyon, nagyon

sokáig tart, amíg el tudok aludni.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Ma van Mattie születésnapja, és nem is vettem neki semmit. Csak

akkor jut eszembe, mikor meglátom a különleges reggeli tálat a

konyhaasztalon – amit apám a születésnapokra tartogat. Tojást és

szalonnát, sajtot és krumplit sütött. És szószt. Egy csomó szószt.

Általában imádom az ilyesmit, de folyton ezek a szavak járnak a

fejemben: anorektális torzulás. Meg szeretném kérdezni apámtól a

részleteket. Szeretném pontosan tudni, mi történt, és miért őrizte

meg ennyi ideig a papírokat. Mi olyan különleges ezen az

Allisonon? És mi köze van a nőhöz, akit a temetőben láttam? Van

egyáltalán kapcsolat köztük? Vagy csak lassan begolyózok? Nem

tudom, hogyan hozzam fel a témát. Ráadásul Mattie

megfésülködött, leült az asztalhoz és hajlandó enni, úgyhogy nem

akarok csinálni semmit, ami ebben megzavarná.

– Na, mi a terved a mai nagy napra, szülinapos lány?

Apám szed a reggeliből a húgom tányérjára, és elé teszi. Hangjának

erőltetett vidámsága rámutat, milyen szörnyű is a mai nap. Mattie

vállat von, és beleszúrja villáját az elé tolt, olvadt sajttal takart

kupacba. – Nem tudom. Majd elleszek itthon. Nincs nagy kedvem

kimozdulni.

– Remek ötlet! Tarthatunk egy családi napot. Talán kivesszük a

kölcsönzőből a Mulant? Pizzát rendelünk vacsorára? Mit szólsz

hozzá? – Apa, másodikos korom óta nem szeretem a Mulant – feleli

Mattie. Nincs neheztelés a hangjában, mint akkor lett volna, ha én

mondom. Csak megállapítja a tényt.

122

– És a Lepcsesszájú első évada?

Jókat hallottam róla. – Apám arca annyira komoly, hogy szinte fáj

ránéznem. – Ööö, a Pletykafészekre gondolsz? Ja, oké, persze. – A

húgom még egy golyóbist tesz a szájába a reggeliből.

Vajon apám tényleg valami borzasztó nagy titkot rejteget? Ez a

férfi, aki a Pletykafészket akarja nézni a tinilányaival? Vagy ez csak

álca, hogy ne gyanítsuk, mit művel igazából?

– Nem érzem jól magam – mondom.

– Megyek, lefekszem.

A húgom mellett elhaladva megszorítom a vállát. – Boldog

szülinapot, Matt! Felém fordítja a fejét, és szívet tépő mosollyal

feleli: – Köszönöm. Bűnbánóan megyek fel a lépcsőn és lépek a

szobámba. Tényleg adnom kellett volna neki valamit, amivel

elismerem a születésnapját – de micsodát?

Végignézek a cuccaimon, azon tűnődve, nincs–e köztük valamit,

ami tetszhet neki. Nyitva van a szekrényem ajtaja, és anyám CD–

inek doboza kilóg belőle. Egy rántással a szoba közepére húzom.

Egyenként előhúzom a CD–ket, és kiterítem őket a földön. Pearl

Jam. Smashing Pumpkins. Vbruca Salt. Nirvana. Liz Phair. Ani

DiFranco. Ennyi maradt az anyámból, a zene, ami kísérte az életét.

Ennyit tudok adni a húgomnak, aki annyira kicsi volt anyánk

halálakor, hogy nem emlékezhet a mindig ibolyaillatú hajára, a

szeme sarkában megjelenő ráncokra, amikor nevetett, vagy hogyan

visított a nevetéstől, ha valamit nagyon viccesnek talált. Felemelem

a Smashing Pumpkins CD–t, és az arcomhoz nyomom. A műanyag

hideg, sokáig állt a huzatos szekrény mélyén. Visszateszem a

dobozba. Minden CD–vel ugyanezt teszem: közel emelem

magamhoz csak egy pillanatra, aztán visszateszem.

Mikor az összes CD–t visszatettem a dobozba, rázárom a fülét, és

átviszem a húgom szobájába. Még nem végzett a reggelivel, ezért a

bevetetlen ágyára teszem, és kimegyek a szobából. Tettem rá egy

rózsaszín matricát ezzel a szöveggel:

ILYEN VOLT AZ ANYUKÁNK.

SZERETETTEL: V

123

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Hátradőlök a párnámon, a kis Sigmund Freud–szoborral a

kezemben, és azon tűnődöm, hogy elég személyes tárgy–e ahhoz,

hogy kapcsolatba hozzon Mr. Goldennel. Olyasminek tűnik, amit

ajándékba kaphatott valakitől. Talán egy családtagtól? Egy korábbi

tanítványától? Egy barátnőjétől? Végighúzom a hüvelykujjam

Freud miniatűr arcán, és azon gondolkodom, vajon mi mindennek

volt a szemtanúja Mr. Gol den szobájában. Ásítva megfordítom a

szobrot. Ekkor fedezem fel a belevésett jeleket az alján. Nagyon

kicsik a betűk. Csak hunyorítva tudom kivenni az üzenetet.

Lenyűgözöl. N. P.

Hmm. Ki lehet ez az N. P? Nos, mindenesetre annyi világos, hogy

elég személyes a tárgy. Remélem, volt benne annyi érzelem, mikor

megkapta, hogy lenyomatot hagyjon rajta. Mikor elkezd lüktetni a

fejem, és fekete, lebegő dolgok úsznak a szemem előtt, tudom, hogy

így volt. Eltűnik előlem a szoba, és elnyel a sötétség.

Mr. Golden narancssárga és barna koszorúval díszített ajtó előtt áll.

Jobb kezét ökölbe szorítja, és bekopog, aztán hátralép, és várja,

hogy kinyissák. Mögötte ismerős, szomorú arcot látok. Amber

Prescott apja az. A haja borzas, szeme körül piros karikák.

– Mr. Prescott? – kérdi Mr. Golden bizonytalan hangon. – A nevem

Golden, Amber tanára vagyok. Velem beszélt korábban. Elhoztam a

naplót, amit az órákon írt. Gondoltam, esetleg érdekelné. –

Félszegen meglenget egy jegyzetfüzetet a levegőben. – Rosszkor

jöttem? – Ööö, nem – feleli Amber apja, de a hangja távolinak

tűnik, mintha ködön keresztül beszélne. – Jöjjön be. Hívjon

Trentnek. Golden belép az előszobába. Gyötrődve nézek körül.

Voltam már itt egyszer, rövid ideig, hogy elvigyem Mattie–t, aki

náluk aludt. Emlékszem, hogy akkoriban megcsodáltam a szoba

egyszerű, elegáns berendezését, a fal tökéletes tojáshéj színétől

kezdve a fekete bőr kanapéig és fotelig. A fal központi helyén lila, a

szélben hajladozó íriszeket ábrázoló festmény.

A kép most ferdén áll. A dohányzóasztalon egyetlen üvegpohár áll,

valami barna folyadék csöpögött belőle mindenhová. A szagából

124

ítélve valami alkoholos. A lehalkított tévében a Seinfeld megy,

nevetgél valamin.

– Kér valamit inni?

– Nem, köszönöm.

– Nem maradok sokáig.

– Itthon van a felesége?

Amber apja leül egy fekete karosszékbe, szeme a képernyőre tapad.

A hátsó szobában van. Nem akar kijönni. Vigye be neki a naplót.

Talán megvigasztalja kicsit, ha Amber írását olvashatja.

Golden egy pillanatig tanácstalanul álldogál, biztosan arra gondol,

hogy leteszi a füzetet az asztalra, és elhúz innen a fenébe. Én

mindenesetre erre gondolnék. De meglepetésemre másképp reagál.

Megfordul, és végigmegy a folyosón, arra, ahol valószínűleg a

„hátsó szoba” található. Mindkét falon képek lógnak. Az egyiken a

fiatal Amber áll egy ló mellett, büszkén tartva a kezében kék

kantárját. Egy másikon Amber kb. tízéves korában, kezét lazán

öccse vállára téve. Egy harmadikon idősebb, egy vadonatúj

mazsorett–egyenruhában mosolyog. Olyan a mosolya, mint a suli

legmenőbb lányaié – valami olyasmit hirdet, hogy „enyém a világ,

és ez így van rendjén”. Ilyennek ismertem Ambert.

A folyosó végén résnyire nyitva van egy ajtó. Mr. Golden óvatosan

kinyitja. Egy pillanatig csak a padlóra mindenfelé letett gyertyák

fényét látom. Aztán észreveszem, hogy Amber mamája az egész

közepén ül, a térde köré kulcsolt kézzel. Előre–hátra dülöngél.

– Nora? – szólal meg Mr. Golden, alig hallhatóan suttogva. Meglep,

milyen másképp beszél Amber szüleivel. Miért hívná Amber apját

Mr. Prescottnak, az anyját pedig Norának? Nyugtalanító ez a

bizalmas hangvétel. A nő egy pillanatra felemeli a fejét, aztán –

látva, hogy ki a jövevény – újra lehorgasztja.

– Nóra, eljöttem hozzád.

– Golden letérdel mellé a padlóra.

– Itt vagyok.

– Érezni a gyengédséget a hangján.

– Aztán rájövök.

– Nóra.

N. P Nóra Prescott. Nyilván Amber anyja ajándékozta a szobrot

Goldennek. A nő mintha meg se hallotta volna, mit mond. Beszél,

125

de mintha egy másik beszélgetést folytatna. Alig lehet felismerni a

szavait, aztán rájövök, hogy a lehelete tömény italszagú.

– Emlékszem, milyen volt az első napja az iskolában. Azt mondta,

nem akar visszamenni. Utálta a folyosókat. Utálta az embereket. Én

nem ilyennek ismertem Ambert – a lányt, aki azon mesterkedett,

hogy a legirigyeltebb fiú oldalán tűnjön fel az öregdiák–bálon, aki

vonalzóval méregette a szoknyája hosszát, hogy a lehető

legrövidebb legyen, a szabályok megsértése nélkül. Az Amber, akit

én ismertem, egy kis ribanc volt.

– Félt tőle, de én visszaparancsoltam.

A nő húz egyet a kezében tartott italból, aztán meglendíti, és

áthajítja a szobán. Az üveg a falnak ütközik, és a padlóra esik,

jégkockákat és üvegdarabokat hagyva maga után, amik a gyertyák

fényében ragyognak.

– Kényszerítettem, hogy iskolába menjen.

– Kötelező volt iskolába járnia, Nóra.

Bizonyosan nem te vetted rá, hogy lopja el Trent pisztolyát, és

megtegye, amit tett. Erre nem kényszerítetted. Amber mamája

megfordul, és most először, mióta belépett a szobába, Mr. Golden

szemébe néz.

– Tudott kettőnkről. Sophie temetése napján. Korábban hazaért, és

látta, hogy elmész. Aztán lelőtte magát Trent pisztolyával.

Miattunk. Istenem. Sosem jutott eszembe, hogy Amber talán

tényleg öngyilkos lett. Biztos voltam benne, hogy valaki más húzta

meg a ravaszt, ugyanaz, aki felvágta Sophie ereit. De ha Amber

ellopta az apja fegyverét, az nem azt bizonyítja, hogy önkezével

vetett véget az életének?

– Ugyan, Nora. Biztos, hogy látott elmenni? Talán csak túlságosan

szomorú volt. Hiszen a legjobb barátnője öngyilkos lett. A

temetéséről jött haza. – Golden az ajtó felé pillant, majd előrehajol,

és elsimítja Mr. Prescott haját az arca elől. A hangja nyugodt,

vigasztaló. És ha Sophie temetése után Amber tényleg látta, hogy

Mr. Golden elmegy? Vajon kérdőre vonta? Talán megfenyegette,

hogy mindent elmond az apjának? És ha Golden egyszer már

hozzájutott Mr. Prescott feleségéhez, vajon a férje pisztolyát is

ellophatta? Golden Mrs. Prescott keze után nyúl. A nő eltaszítja, és

megint motyogni kezd. Értelmetlen szótagokat. A férfi felsóhajt és

126

feláll, a földön hagyva a füzetet. – Sajnálom, Nora – mondja, és

kimegy a szobából.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Mikor visszatérek haza, szerencsére biztonságban, az ágyamra

zuhanva találom a testem. Felülök, és letörlök némi nyálat az

ajkamról. A csusszanás nem a legelegánsabb közlekedési mód, ez

biztos. Mellettem makacsul cseng a telefon. Már megint Rollins.

Kinyújtom a kezem, hogy felvegyem. A pólóra pillantok, amit tőle

kaptam. A földön hever, ahová dobtam, miután együtt láttam őt

Amberrel. Csak fel kéne vennem – megbizonyosodhatnék arról,

hogy jó oka volt, hogy találkozzon a lánnyal aznap este, és nem ő a

gyilkos.

Becsúszhatnék az életébe, és kideríthetnék… mindent. Mit csinál

olyankor, mikor nincs sem iskolában, sem a munkahelyén. Mit

rejteget előlem a lakásukban. Miért nem hív meg hozzájuk sosem.

Kíváncsi vagyok a titkaira, de ha belecsúszok, az talán olyan lenne,

mintha feltörném a levelezését vagy elolvasnám a naplóját. Mikor

véletlenül belecsúsztam, furcsán éreztem magam, de nem tehettem

róla. Ha szándékosan célba veszem ugyanazzal a pólóval, akkor

már más a helyzet. Olyan lenne, mintha kémkednék.

De a jó ügy érdekében tenném, nem? Azért, hogy tisztára mossam

Rollins nevét. Ha jó szándékkal avatkozol valaki magánéletébe, az

nem olyan nagy baj. Behunyom a szemem, és elképzelem, milyen

volt a barátságunk. Hiányzanak a hülye beszélgetéseink arról, hogy

ki nyerne Chuck Norris és Mr. T. viadalában. Hiányzik a cinikus

mosolya, és az a lány, aki mellette lehettem.

Rendbe kell hoznom a kapcsolatunkat, és ennek módját csak akkor

tudhatom meg, ha belecsusszanok. Meghoztam a döntést, lenyúlok,

felemelem a kék pólót a kisujjammal, és az ölembe húzom.

Hátradőlök a párnámra, és az államhoz húzom a szövetet.

Csodálkozom, milyen könnyen megy a csusszanás. Kezdek

belejönni.

Keserű szag terjeng, rohadó brokkoli és vizelet keveréke. A falon

127

vízfoltok és repedések. Egy kék lepedővel fedett matracon fekszem,

és a plafont bámulom.

Olyan zenét hallok, amit ismerek – A Perfect Cirle Thitiking of You

című számát. Tavaly Rollins vagy egy hónapig megszállottan ezt

hallgatta, folyton ez ment a kocsijában. A dob basszusa erősen szól,

zakatol az agyamban.

A kezeim közt valami gumibotszerűt forgatok. Tudom, hogy mi ez,

anélkül, hogy odanéznék. Egy filctoll. Rollins kardja, amivel

kettészeli a világot. Abbahagyja a pörgetését, és elkezdi a hasán

verni vele a zene taktusát.

Elég csupasz a szobája, csak egy ágy van benne, egy kis szekrény

fiókokkal, és egy régi, puha fedeles könyvekkel megpakolt polc.

Mikor még közösen lógtunk, minden hétvégén elmentünk az

antikváriumba, és több táskányi könyvet összevásároltunk. Az

egyik polcán Stephen King–könyvek sorakoznak. Emlékszem, hogy

a Holtsáv a kedvence. Nyílik az ajtó, és egy piros flanelinges férfi

robban be. Bizonyára Ned bácsikája. – Már megint a lófaszt se

törődsz vele! – mondja vádlón, de hogy mivel, arról fogalmam

sincs. Rollins felül.

– Micsodával?

– Szombat van.

– Te vagy soron a fürdetéssel.

– Rollins káromkodik egyet.

– Nem várhat holnapig?

– A te anyád – mutat Rollinsra a férfi.

Rollins sóhajtva feláll, és elmegy a férfi mellett, aki valószínűleg a

bácsikája. Végigmegy a folyosón, és odaszól egy tolószékben ülő

vékony nőnek, aki rajzfilmeket néz. A haja kusza csomókban lóg.

– Gyere fürdeni – mondja Rollins szűkszavúan.

Nem csoda, hogy sosem hívott meg magukhoz. A bunkó

bácsikájától a magatehetetlen anyjáig sok minden miatt aggódhat,

amin fennakadnának a barátai. Kezdek félni, hogy rossz ötlet volt

idejönni. Rollins végigtolja a nőt a folyosón a fürdőszobáig, ami

úgy néz ki, mintha évek óta nem takarítottak volna benne. Rollins

elfordítja a csapot, és vizet önt a kádba. Gondosan beállítja a

hőfokát – se túl meleg, se túl hideg ne legyen. Segít az anyjának

128

levetkőzni, a plafonra nézve. Az asszony felemeli a kezét, és

lehúzza róla az ingét.

Neki kell támaszkodnia Rollinsnak, hogy a fiú levehesse az

alsóneműjét. Úgy érzem, mintha kikapcsolta volna magát.

Önműködő üzemmódba váltott. Besegíti anyját a kádba, megtartva

a súlyát, nehogy megcsússzon és elessen. Megtölt egy poharat, és az

asszony fejére önti a vizet, aki tapsol örömében. Mikor Rollins

beken egy régi rózsaszín mosókendőt szappannal, és elkezdi

dörzsölni a vállát és a mellét, nem követem tovább az eseményeket.

Hamarosan vége a fürdetésnek, Rollins megtörli anyját, és

visszaviszi a tévé elé. Rollins visszabaktat a szobájába, kinyitva és

becsukva öklét, ahogy elhalad a bácsikája előtt, aki épp egy újabb

doboz sört nyit meg. Ahogy belép a szobájába, észreveszek valamit,

ami eddig elkerülte a figyelmem.

Az ágya alól – amit pontosabban hívhatunk kempingágynak is – egy

kupac fotó látszik ki. Közelebb lép, és az egyik képen kiveszem egy

vörös bikinis lány körvonalait, aki egy törülközőn fekszik a parton.

Fekete haja szétterül az arca mellett, és nagy fekete napszemüveget

visel. Sophie van a képen. Mi a…?

Rossz előérzetem támad. Csak arra tudok gondolni, hogy közelebb

kerüljek a képekhez. Át kell néznem őket, rá kell jönnöm, miért

tartogat itt képeket Sophie–ról. Mielőtt észbe kaphatnék, a földön

térdelek, és kiterítem magam elé félkörben a csodás Sophie képeit.

Észlelem, hogy én irányítom Rollinst, de leginkább a feladattal

vagyok elfoglalva.

Képeket látok az iskolás Sophie–ról, a mazsorettruhás Sophie–ról, a

rövidgatyás és pólós, kontyba fogott hajú Sophie–ról is. Nem csak

róla – hanem Amber Prescottról is. Különösen egy fotón akad meg

a szemem. Felveszem, hogy közelebbről megnézhessem. Amber és

Sophie van rajta a mazsorett–gyakorlaton. A háttérben Samantha

Phillips áll a lelátón, a szájánál hangosbeszélővel. Rollins

ördögszarvat rajzolt neki, és egy hegyes végű farkat. A szabad

kezébe pedig vasvillát firkált. Miért tartogatja Rollins a halott

lányok képeit a szobájában?

Leteszem a képet, és felállók, remélve, hogy találok valami utalást

arra, miért gyűjti Rollins ezeket a képeket a húgom barátnőiről. A

129

szoba túlsó felén kis szekrény hívogat. Mikor kinyitom, a tartalma

elszomorít. Két farmernadrág van benne, szépen kivasalva és

felakasztva. És a bőrkabátja, a legértékesebb tulajdona. Szó szerint

semmi más nincs a szekrényben.

Ekkor érzem, hogy távolodni kezdek. Nem, figyelmeztetem magam.

A lényem minden idegszálával ragaszkodom Rollinshoz. De

bármilyen könnyű volt is belekerülnöm, képtelen vagyok

megmaradni benne. Szinte olyan, mintha láttam volna, amit látnom

kell, és itt az ideje, hogy odébbálljak. Visszabotorkálok, és

otthagyom Rollinst az ágyán fekve.

Forró víz ömlik a vállamra és a hátamra, enyhítve a feszültséget,

amit a legutóbbi csusszanásom után érzek. Úgy néz ki, hogy mikor

visszatérek magamba, minden izmom megfeszül. Hátravetem a

fejem, és hagyom, hogy a víz végigcsurogjon az arcomon,

miközben arra gondolok, amit Rollinséknál láttam.

Azzal a reménnyel csusszantam bele, hogy rájöhetek, miért

találkozott Amberrel a lány halálának éjszakáján. De csak még több

kérdés merült fel bennem. Viszont jó hír, hogy képes voltam

irányítani Rollinst. Azt hiszem, az összpontosításon múlik. Mikor

Scottot irányítottam, annyira ki voltam rá akadva, hogy csak arra

tudtam gondolni, hogy megkapja a megérdemelt ütlegelését. Mikor

Rollinsban voltam, rá akartam jönni, miért tartja a szobájában a

fotókat.

A mobilom, amit a mosdókagyló szélére tettem arra az esetre, ha

Zane hívna zuhanyozás közben, elkezd csörögni azzal az általános

csöngetéssel, amivel az ismeretlen számok esetében szokott. A

kijelzőn megjelenő szám ismerősnek tűnik, de nem tudom hova

tenni. Iowai körzetből hív, tehát nem reklámozni akar valamit.

Magam köré tekerem a törülközőt, a végét a hónom alá fogom, és

felveszem a telefont.

– Halló?

– Vivi?

A hang is nagyon ismerősnek tűnik, de még mindig nem jövök rá,

ki hív.

– Igen?

– Samantha vagyok.

130

Nosztalgikus érzés fog el, és eszembe jut, hogy talán nem a tavalyi

évbe léptem–e ki a zuhany alól, amikor még nem volt szokatlan,

hogy Samantha felhívjon. Egy percig szóhoz se jutok, csak tátott

szájjal állok, mint egy hülye.

– Ööö... Samantha? Miért hívsz? Nem a húgom akartad véletlenül?

Idehívom Mattie–t, ha akarod. Tudod, ma van a szülinapja.

– Igen, végül is ezért hívlak.

– Rendben… Mit szeretnél?

Szervezek egy kis összejövetelt nálunk ma este. De meglepetés lesz.

Megkérdeztem, hogy nem akar–e moziba jönni este, de azt felelte,

hogy a családjával akar maradni. Samantha hangsúlyától az égre

emelem a szemeim. Mintha teljes képtelenség volna, hogy valaki a

családjával akar maradni.

– Samantha… a csapatotok két tagja meghalt. Nem… érzéketlen

dolog egy kicsit ma este bulit szervezni? – Épp ezért kell egy kis

lazulás. Fogadok, hogy Mattie folyton az ágyában feküdt az elmúlt

napokban. Nincs igazam? Ki kell mozdulnia és szórakoznia kell egy

kicsit. Csak az ő érdekében mondom.

– Ööö. Nos, Mattie azt csinál, amit ő akar. Bocs, ha ez nem illik a

terveidbe. Samantha szünetet tart. – Vivi, komolyan. Szeretnék

valami szépet csinálni Mattnek. Aggódom érte. Annyi minden

történt az elmúlt egy héten… barátokra van szüksége.

Lenyelem a csípős megjegyzésem arról, hogy szerintem milyen

barátnő Samantha, és Mattie–re gondolok, aki úgy gubbaszt a

szobájában, mint egy remete. Tényleg jót tenne neki, ha

kimozdulna, és nem mindig ugyanazon pörögne az agya. Nem is

olyan rossz ötlet.

– Mit kell tennem?

– Gyere el a buliba, és vedd rá őt is.

Majd eljövök értetek meg minden, tudom, hogy nem vezetsz...

Elhalnak a szavai, és tudom, hogy mindketten a két évvel ezelőtti

jelenetre gondolunk, mikor nézte, ahogy Scott becipeli a tehetetlen

testem a fiúöltözőbe. – Egy feltétellel – mondom. – Kérj bármit –

mondja, és érzem, hogy a könnyeivel küszködik.

– Nem hívhatod meg Scott Beckert.

– Rendben.

– Oké. Hétkor jöhetsz értünk.

131

A húgom szobájában sötét van, a Pearl Jam Black című számának

dallama lebeg a levegőben, olyan szomorúsággal töltve meg a

szobát, hogy szinte tapintani lehet. A húgom a padlón fekszik,

rózsaszín plédbe burkolózva. A földön mindenütt CD–k hevernek,

mintha felrobbant volna egy zenegép.

– Mattie?

– Pszt, ez a legjobb rész – mondja behunyt szemmel.

Eddie Vedder bánatosan énekel a feketébe áztatott dolgokról.

Annyiszor hallottam már ezt a dalt, halott anyánk minden képére

egy leplet képzelve. Samanthának igaza van, ki kell ásnom Mattie–t

ebből a lyukból. – Imádom ezt a dalt – mondom a számítógéphez

lépve, és megnyomom a leállító gombot. – De nem gondolod, hogy

a szülinapodon valami vidámabbat kellene hallgatnod? Mikor

elnémul a zene, a húgom méltatlankodva felül.

– Hé, hallgattam, nem zavar?

– Igen, tudom.

De az előbb hívott Samantha. Szeretné, ha este átmennénk filmet

nézni, vagy ilyesmi. Benne vagy? Mattie összevonja a szemöldökét.

– Mióta hív téged Samantha?

Felsóhajtok. – Régebben jóban voltunk. Mellesleg aggódik érted.

Gyere, jó móka lesz. – A móka szót úgy ejtem ki, mintha méregbe

volna mártva. De gondolom Mattie túlságosan le van törve,

hogysem észrevegye, milyen rosszul hazudok.

– Jó. Mikor?

– Hétkor lesz itt értünk.

Úgyhogy még pár óráig fetrenghetsz a mocsokban. Mattie

felmutatja a középső ujját, és ezt úgy értelmezem, hogy távozhatok.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Bámulom magam az ajtóm hátuljára tett tükörben, és azon

tűnődöm, mibe egyeztem bele. Bulizni? Samantháéknál? Már vagy

egy éve nem jártam náluk. Rossz déjá vu érzésem támad, mikor

azon kapom magam, hogy a megfelelő színű rúzson töprengek.

Ehelyett felemelem a kezem, és az ágyamon landolok, majd

előveszem a csillagászati könyvet. A Gin Blossoms ad szerenádot,

132

míg a csillagok kialakulásáról olvasok. Valaki kopog az ajtón.

Apám dugja be a fejét.

– Rollins van itt. Felküldjem?

Rémülten ejtem le a könyvet. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy

szembe tudnék nézni Rollinsszal. Kicsit több időre van szükségem,

hogy kiderítsem, mi folyik itt, miért kellettek neki Sophie és Amber

fotói. Másrészt talán ez a tökéletes alkalom arra, hogy felelősségre

vonjam. Úgy értem, ha tényleg ő a gyilkos, nem merne megölni a

saját hálószobámban, míg apám ott ül az ajtón túl. Nem? Bár az is

igaz, hogy a gyilkos úgy ölte meg Sophie–t, hogy a szülei ott voltak

a másik szobában. A fenébe. Újabb kopogás.

– Gyere be – kiáltom, és letekerem a zenét.

Rollins tárja ki az ajtót, amivel arrébb tol néhány koszos pólót és

zenei újságot a padlón. Az arca kipirult, a haja borzas.

– Szevasz – mondja kicsit bizonytalanul, és becsukja maga mögött

az ajtót. – Rég láttuk egymást. Emlékszem, hogy a múltkor

lebuktam a konyhaasztal mögé, hogy ne lásson meg, mikor benézett

hozzánk. Vajon észrevett?

– Tudom. Bocsi… csak, nagyon elfoglalt vagyok.

Ez nem tűnik jó válasznak. De mi mást mondhatnék? Talán azt,

hogy belecsusszantam a testedbe, mikor egy olyan lánnyal

találkoztál, akit nem sokkal később holtan találtak?

– Zane–nel? – kérdi Rollins. – Igen, hallottam, hogy elég sokat

lógtok együtt. – Barna szeme mintha elsötétedne, vagy csak a

szobában lett sötétebb – nem tudom megmondani. – Nos, Zane–nel,

de tudod, Mattie is elég sok mindenen ment keresztül. Próbálok vele

is együtt lenni – Észreveszem, hogy egy füzetkét szorongat. Talán

ezen dolgozott az elmúlt pár napban? Egy újságon?

– Tessék – mondja, és felém tartja.

– Neked hoztam.

Tegnap ellógtam a gyűlést, hogy megcsináljam a másolatokat.

Elveszem az újságot, és belenézek. A címlapon fekete–fehér fotók

vannak Sophie Jacobsról és Amber Prescottról mazsorett–

szerelésben.

Felfedezem a fényképet Rollins kupacából a szobájában. Az

újsághoz gyűjtötte Sophie és Amber fotóit? Talán ezért találkozott

133

Amberrel a focipályán aznap este. Emlékszem, hogy átadott neki

valamit – bizonyára a közös képeket magáról és Sophie–ról.

A tetején felirat filctollal: Félelem és reszketés a gimnáziumban. 8.

sz. Sophie Jacobs és Amber Prescott különkiadás. Átlapozom a

magazint. Az első fejezetben megemlékezések vannak a lányokról

egy csomó City High–beli tanulótól. Ezt követi egy lista dalokról,

amiket ismerőseik

Sophie–nak és Ambernek ajánlottak. Mattie is szerepel a listán, ő a

Stand By Me–t ajánlotta halott barátnőinek. Miért nem szólt róla,

hogy mire készül Rollins? Két oldalon Sophie és Amber képeit

lehet látni. A legnagyobb képen mazsorettruhában vannak. A

legutolsó oldalra több tucatnyian írtak kis üzeneteket, mint az

évkönyvekben, pl. „Sosem fogunk elfelejteni, Sophie”, és „Viszlát a

túloldalon.” Megkönnyebbülök, és rájövök, mennyire megviselt

volna, ha kiderül, hogy Rollins a gyilkos. Megragadom a vállánál

fogva, és átölelem, olyan szorosan, hogy belefájdul a karom.

– Ööö, szóval tetszik?

– Ez annyira gyönyörű, Rollins. Komolyan.

– Hátralépek, és a szemébe nézek.

Zavartan húzogatja az ajakpiercingjét. – Szerettem volna csinálni

valami emléket. Hogy van Mattie? – Előhúz egy filctollat

bőrkabátja zsebéből, és szórakozottan pörgetni kezdi.

– Nincs túl jól. De este elviszem Samanthához – meglepetésbuli

lesz. Rossz buli lesz, de legalább Mattie kimozdul kicsit. Rollins

nagyot néz. – Samanthánál?

– Nem én találtam ki – mondom fintorogva. És megint elfog a

késztetés, hogy megöleljem Rollinst, azt, aki tudja, mi történt

elsőéves koromban, akire mindig számíthattam. Milyen buta

voltam, hogy kételkedtem benne.

– Ne haragudj, hogy olyan undok voltam – mondom. Vállat von. –

Mindenkinek nehéz ez az időszak. Értem én. Hé, valamit meg

akartam beszélni veled. – Egyik kezéből a másikba teszi a filcet,

árad belőle az idegesség. – Persze – mondom, leültetem az

ágyamra, és melléülök. – Mi az? Idegesen dobol a combján a

filccel.

– Aznap éjjel…

– Megáll, újrakezdi.

134

– Aznap éjjel, mikor Amber meghalt…

– Igen? – biztatom, hogy mondja tovább.

– Találkoztam vele.

– Folyton a filctollra mered.

Kértem tőle pár fotót Sophie–ról az újsághoz. Azt mondta, odaadja,

de a focipályán akar találkozni. Elég furán viselkedett. Felsóhajtok.

Most már bizonyos, hogy igazam volt, és tényleg találkoztak aznap

este. Sajnos Amber még nem sejtette, hogy a saját emlékfüzetéhez

is ad anyagot.

– Furcsán? Miért? – kérdezem.

Nos, azt mondta, hogy meg kell mondanom Mattie–nek, hogy

sajnálja, és hogy ő a hibás mindenért. Aztán sírni kezdett, és azt

mondta, mindenki azt hiszi róla, hogy egy ribanc, és hogy az egész

élete egy rossz vicc. Próbáltam győzködni, hogy nem igaz, de csak

magamra dühítettem, és elküldött. Azt hittem, hogy csak hisztizik,

és otthagytam. Eszembe nem jutott volna, hogy…

Már remeg a keze. – Tudom, hogy fel kellett volna hívnom a

zsarukat, mikor hallottam, hogy halott, de annyira meg voltam

ijedve. Féltem, hogy rám fogják kenni, vagy ilyesmi. Megfogom az

egyik kezét, és próbálom megnyugtatni. – Rollins, bízz bennem.

Minden rendben lesz. De biztosan meg kell mondanod a

rendőröknek, amit tudsz. A keze felmelegszik, és megfogja az

enyémet. – Velem jössz? – Ahogy kérdezi, olyan, mint egy

kisgyerek, és ez szíven szúr.

– Igen – mondom gyengéden.

– Igen, veled megyek.

De holnap kell mennünk, mert ma este már elígérkeztünk a

húgommal.

– Vivi?

– Végighúzza egyik ujját a tenyeremen.

– Hiányzol.

– Te is – suttogom.

Egy hosszú pillanatig így ülünk, elektromosság cikázik az ujjai és

az enyémek között. Kopogás hallatszik az ajtón, mindketten

felriadunk, aztán apám szólal meg, furcsa hangon.

– Vivi, újabb látogatód jött.

135

Kihúzom a kezem Rollinséból, és felállók. – Gyere be – mondom.

Zane lep a szobába, a szeme elhomályosul a zavartól, igaz, hogy

nem tettem semmi rosszat, de mégis úgy érzem, hogy igen. Mint

mikor valaki megkérdezi, hogy hazudsz–e, és úgy érzed, igen, még

akkor is, ha nem.

– Hé – mondom, túl hangosan. – Ööö, Rollins. Nem hiszem, hogy

hivatalosan is találkoztál Zane–nel. Zane, ő a legjobb haverom,

Rollins. Rollins feláll. Gyanakodva méregetik egymást. Végül Zane

közelebb lép, és kezet nyújt, amit Rollins vonakodva elfogad.

– Rollins már indulni készült – mondom váratlanul, túl későn

döbbenek rá, hogy mennyire udvariatlanul. Vissza akarom vonni a

szavaimat, azt mondani Rollinsnak, hogy maradjon, de már az ajtó

felé indul. Megáll Zane előtt.

– Legyél jó hozzá – mondja, és szavai mögött érezni némi

fenyegető hangsúlyt. Mielőtt Zane felelhetne, Rollins eltűnik az ajtó

mögött. Gyomromat összeszorító szomorúság fog el. Nem vagyok

benne biztos, hogy újra a régi lehet a kapcsolatom Rollinsszal –

mikor Zane is a közelben van.

– Ne haragudj! – mondom Zane–nek, habár nem vagyok benne

biztos, miért kérek elnézést. Tudom, hogy valószínűleg gyanúsnak

találta a jelenetet, és nem akarom, hogy azt higgye, romantikus

érzéseket táplálok Rollins iránt. – Ő csak egy barát, a legjobb

barátom az egész világon. – Ne izgasd magad – feleli Zane,

átkarolva a derekam, és a hajamba túrva az orrát. – Védelmez téged.

Értem. Én is ezt tenném. Ajka az enyémre tapad.

– Egy pillanat – mondom, elhúzódom tőle, és feltartom az egyik

ujjam. Becsukom az ajtót, és a karjába olvadok.

Az ébresztőóra felé fordítom a fejem, és látom, hogy már majdnem

hat óra van. Felnyögök, mert eszembe jut, hogy Samantha Phillips

egy óra múlva itt lesz értem. Szinte elnevetem magam, ha arra

gondolok, hogy ekkora kihagyás után újra egy mazsorettbuliba

megyek. Zane megérinti az ajkam.

– Mi olyan vicces?

– Huh. Ma este el kell mennem egy buliba.

A húgomnak rendezik. Szülinapja van. Megcsókol. – Én is jöhetek?

Ujjammal a karján dobolok. Miért is ne? Ha már muszáj elmennem

136

erre a hülyeségre, hadd vigyek magammal valakit! – Biztos, hogy ki

akarod tenni magad az agyzsibbasztó társaságnak? – kérdezem, és

megcsiklandozom. Kitér az ujjaim elől, aztán megragadja a

csuklóm, és az ágyhoz szegez.

– Bármit, csakhogy veled legyek. – Még sosem láttam ilyen kéknek

a szemét. Hozzám hajol, és megcsókol, hosszan és mélyen. – De

előtte nem ugranál be hozzánk? Be akarlak mutatni a mamámnak. –

Enyhén elvörösödik.

– Már ott tart a kapcsolatunk? – kérdem évődve, de komoly marad

az arca. – Arról van szó... hogy rajta kívül nincs senkim. És persze

rajtad kívül, természetesen. Szeretném, ha ismernétek egymást.

Olyan komoly, hogy majd’ megszakad érte a szívem.

– Persze, hogy átmegyek. Megkérem Samanthát, hogy tegyen ki

nálatok, oké? És majd később elviszel a buliba. Zane arcán mosoly

terül szét. Újra fölém hajol, hogy az ajkamhoz tapadjon. Ekkor

kicsapódik az ajtó. Zane és én meglepődve szétrebbenünk. Apám áll

a küszöbön, részben szégyelli magát, de leginkább fel van húzva.

Megköszörüli a torkát.

– Sylvia, itt az ideje, hogy a barátod hazamenjen.

– Te jó ég, apa, legközelebb nem kopognál?

A fülem mögé simítom a hajam, és egy bocsi–pillantást vetek

Zane–re. – Semmi baj – mondja Zane, gyorsan feláll, és lesimítja a

ruháját. – Úgyis mennem kell. Felveszi a cipőjét, amit korábban

lerúgott, biccent apám felé, motyog valamit arról, hogy örült, hogy

megismerte, és az ajtó felé oldalog. Apám szigorú pillantást vet

rám.

– Öt perc múlva. Odalent.

– Aztán becsukja az ajtót.

– Felnyögök.

Ahogy ott állok, észreveszek egy piros foltot a szőnyegen, azon a

helyen, ahová Zane tette a cipőjét. Letérdelek, hogy megvizsgáljam.

Képtelen vagyok kidörzsölni, rájövök, hogy festék. Vörös festék.

Huh, ez furcsa. Mielőtt lemennék beszélni apámmal, egy nedves

ronggyal próbálom kitörölni a foltot, de nem lehet. Vanessa

szívrohamot kap, ha meglátja.

Ha valami rosszat csinálunk, apám a dolgozószobájába hívat

137

minket. Talán azt hiszi, itt előnye van, mert ez az ő birtoka, vagy

ilyesmi. Az ajtóban álldogálok, amíg be nem fejez valami gépelést.

Még várat egy kicsit, mielőtt tudomást venne a jelenlétemről. Aztán

int, hogy üljek le vele szemben, amit megteszek, mert nem akarom

még jobban feldühíteni.

– Azt hiszem, a hálószobádba kerülő fiúkról még nem hoztam

szabályt – mondja egy hosszú perc múlva. – Eddig nem is nagyon

volt rá szükség. – Rollinst mindig beengedted a szobámba –

mutatok rá.

– Igen, nos, ő ugye Rollins. Ezt a fiút, Zane–t viszont soha meg sem

említetted. Aztán egy szép napon előbukkan a semmiből, és máris

egymásnak estek? Elpirulok.

– Nem erről van szó.

– Akkor miről van szó, Sylvia?

Elfordítom a fejem. Az asztal alatti szemetes alján még mindig ott

van a szőke nő összegyűrt képe. Ökölbe szorítom a kezem.

– Hogy mersz kioktatni arról, hogy nem számolok be az életem

minden apró részletéről? Kettőnk közt szólva, szerintem neked

jóval több titkolni valód van. Egy kicsit elbizonytalanodik a

tekintete, csak egy pillanatra, de ez elég, hogy lássam a repedést a

páncélján. Megtaláltam a gyenge pontját, amit mindig is eltitkolt

előlünk. Lehajolok, felveszem a fényképet, és kihajtogatom az

asztalon. – Nem árulnád el, hogy ez kicsoda? Apám elsápad. Úgy

bámul a kezemben a képre, mintha élne, és megtámadná őt, mint

egy vadállat.

– Ez... ez mind a múlté – mondja végül.

– Micsoda a múlté?

Behunyja a szemét, mintha próbálna kizárni valamit. – A

viszonyom. – Olyan reszketeg a hangja, hogy erőlködnöm kell,

hogy megértsem. – A viszonyod? Kivel volt viszonyod? Ezzel a

nővel? Felsóhajt.

– Igen, Vivi, de már régóta vége van.

Felemelem a képet, és csodálkozva nézem a nőt. Ő volt az apám

szeretője? – Pontosan mikor is volt vele viszonyod? – kérdezem, és

előre rettegek a választól. – Mikor még kicsi voltál – feleli,

megerősítve a balsejtelmemet.

– Mikor anya még élt?

138

Bólint, és felém nyúl, próbálja megfogni a kezem, de a fejemben

csak az anyámat látom, ahogy otthon ül, belülről lassan felemészti a

rák, apám meg azzal a nővel viháncol. Felállók, még mindig a

fényképpel a kezemben. Ahogy nézegetem, úgy érzem, muszáj

megtudnom a nő nevét. – Mit számít? Már vége van. – Ha itt tartod

a képét a szobádban, akkor nincs vége. Ha hívogat téged, akkor

nincs vége. Meglepődik.

– Honnét veszed, hogy felhívott?

– Nem fontos – mondom makacsul.

– Mi a neve?

– Farkasszemet nézünk.

– Végül elfordítja a fejét. – Evelyn.

– Evelyn Morrow.

Morrow. Ezt a nevet ismerem. Ez szerepelt a sírkövön. A kislány

neve, aki az apám kése alatt halt meg. Apám lefeküdt Allison

anyjával? Ennek semmi értelme.

Miért feküdne le a betege anyjával? De ahhoz, hogy megkérdezzem

tőle, el kellene árulnom, hogyan nyitottam ki az alsó fiókját, és

néztem át a személyes papírjait. Ehelyett így szólok. – Miért? –

Utálom a hangom színét, mintha széttörne. Utálom a gyengeséget, a

fájdalmat, ami beborít egy egyszerű kérdést. Az arcából minden vér

eltűnik. Olyan, mintha megpofoztam volna. Nem szólal meg.

Kirohanok a szobából

HUSZONHATODIK FEJEZET

Mattie ajtaja előtt állok, és a csillogó En pici pónim matricát nézem,

amit még kiskorában nyomott az ajtóra. Megint hallom a Pearl Jam

Blackjét a háttérben. Bekopogok.

– Mitakarsz?

– Mindjárt hét óra. Felöltöztél?

Mikor Mattie nem válaszol, benyitok. Alsóneműben ül az ágyon, és

kibámul az ablakon a sötétségbe.

– Ebben akarsz jönni Samantháékhoz?

Nem felel. A szekrényéhez lépek, és végignézem a ruhatárát. Nem

tart rendet napok óta, csak ledobálja a piszkos ruhát a padlóra. Sőt,

139

mintha tiszta ruhákat is ledobált volna. Csak pár ing maradt a

szekrényben, egy farmer, és egy szoknya a vállfán.

Előveszek egy rózsaszín, hosszú ujjú pólót és egy farmert, és az

ágyhoz viszem őket. Útközben megbicsaklik a térdem, és

elernyednek az izmaim. A következő pillanatban a saját arcomat

bámulom, és a húgom fölém hajol. A húgomba csusszantam bele.

Mindent az ő szemszögéből látok – beleértve a saját testemet.

Teljesen szürreális látvány.

– Vivi? Vivi? Jól vagy?

– Megrázza a vállam, és kifordul a szemem.

– Ó, te jó ég! Istenem!

Ne haragudj! Az én hibám. Fel fogok öltözni. Elmegyek a buliba.

Csak térj magadhoz! – Könnyek peregnek végig az arcán, és az

arcomra hullanak. Nem bírom ki, hogy ilyen állapotban lássam.

Elhatározom, hogy átveszem az irányítást, csak hogy

megnyugtassam. Eléggé könnyű túszul ejteni a húgom testét. Talán

a közös gének miatt, de természetesnek tűnik mozgatni a végtagjait.

Visszaülök, és nagy levegőket veszek.

– Minden rendben – mondom, bár nem vagyok benne biztos, hogy

hallja. Már nem érzem, hogy jelen lenne, mintha elaludt volna, vagy

ilyesmi. – Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Elmegyünk

ebbe a buliba, és jól fogjuk érezni magunkat. Nyugi. Mikor a húgom

izmai kicsit elernyednek, próbálom elengedni, kényszerítem

magam, hogy visszatérjek a saját testembe. Szinte érzem, ahogy az

energia elhagyja őt, és visszaárad a saját testembe, amely csak

centikkel arrébb fekszik. Kinyitom a szemem, Mattie nyugodtan ül

mellettem. – Nem tudom, mi történt – mondja –, de sokkal jobban

érzem magam.

Samantha nagyjából öt perccel hét után hajt rá a feljárónkra. Mattie

az első ülésre veti magát, én behúzódom hátra. Samantha szinte

hiteles mosolyt villant felém, mintha mi sem történt volna az elmúlt

pár évben, és még mindig a legjobb barátnők lennénk.

– Nem tennél ki Zane házánál? Majd ő átvisz. – Zane–nél? –

kérdezi Samantha, a hátsó ülés felé tekintgetve. – Igen. Az Arbor

Lane–en lakik. – Becsatolom a biztonsági övét. Eleget láttam már

Samanthát vezetni ahhoz, hogy tudjam, nem igazán vagyok

140

biztonságban, ha ő ül a volán mögött, még akkor se, ha csak pár

háztömbnyire megyünk. – Jó – mondja vonakodva, és az Arbor

Lane felé veszi az irányt.

– Ez az – mutatom a házat. Ráhajt a kocsibeállóra. Alig várja meg,

hogy kiszálljak, már tolat is vissza az utcára. A kocsija eltűnik a

sarok mögött, és hallom, ahogy felbőg a motor, miközben gázt ad.

Bekopogok, és egy csúnya, démonfejű töklámpásra bámulok. Vajon

ki faraghatta – Zane vagy a mamája? Bárki is volt, ügyesen bánik a

késsel. Ismét kopogok, egyik lábamról a másikra állok. Beszélnem

kell valakivel arról, mi történt köztem és apám közt. Beszélnem kell

Zane–nel. Még mindig nem nyit ajtót senki.

Hiszen ő kért meg, hogy ugorjak át. Biztosan nem lenne

udvariatlanság, ha bemennék. Talán túl hangos a tévé, és azért nem

hallanak. Talán be van kapcsolva a mosógép. Talán a felső emeleten

vannak. Megnyomom a csengőt, és várok.

Mikor senki sem nyit ajtót, a gombra teszem a kezem, és

megnyomom. Könnyen jobbra fordul, és az ajtó résnyire kinyílik.

Bekukkantok az előszobába, remélve, hogy lépéseket hallok, hátha

jön valaki megnézni, hogy ki kopog állandóan. De nem jön senki.

– Hahó! Semmi.

Szélesebbre tárom az ajtót, és valami különöset pillantok meg. Egy

magas asztal – amire a kulcsot vagy a kesztyűt teszi az ember –

felborulva hever, mellette széttört váza. Törött üvegcserepek

vesznek körül egy régi, kiszáradt rózsát.

– Hahó!

Belépek, és végignézek a felforduláson. Ez nem jó jel. EJ kéne

tűnnöm innen. Tudom, hogy el kéne tűnnöm, de valami odaragaszt a

padlóhoz. Meg kell találnom Zane–t, tudnom kell, hogy nem esett

baja.

– Zane?

Felállítom az asztalt, és körülnézek. Egy nagyobb nyitott tér jobb

kéz felől a nappalinak tűnik. Mintha ki tudnám venni egy tévé

körvonalait a homályban. Balra lépcső. Az egyetlen fényforrás egy

folyosóról jön, ami éppen előttem kezdődik. A lábam a fény felé

visz. A folyosó végén kis konyhában találom magam. A sarokban

kis, olivazöld hűtő, tehén alakú mágnesekkel. De a helyiség

141

legnagyobb részét egy nagy, kerek asztal foglalja el. Az asztal

minden centijét papírok fedik. Számlák, reklámlevelek. Felismerem

Zane néhány iskolai papírját. Az egész közepén kicsi, átlagos asztali

naptár. A mai dátum vörös filctollal van bekarikázva.

Október 23. Mattie születésnapja.

Déjá vu érzésem támad. A fehér lap, amit Sophie halálának napján

találtam az ajtónkon. A dátum pirossal be volt karikázva. Az a papír

volt a kezemben, mikor belecsusszantam a gyilkosba.

A padlóra térdelek a döbbenettől.

A papír ebből a házból való volt.

Zane–től származik.

A rohadt életbe!

Pörög az agyam, ahogy magyarázatot keresek. Bizonyára van

valami oka ennek az egésznek. Úgy értem, rengeteg embernek van

ilyen. Mr. Goldennak is. Csak egy átlagos asztali naptár. De nem

mindenki karikázza be pirossal a dátumokat. Visszatekintek az

elmúlt hétre.

Zane első napja a suliban megegyezik Sophie halálának napjával.

Véletlen? A lelátó alatt Zane elvetette az elméletemet Sophie

haláláról. Talán félt, hogy rájövök az igazságra?

A piros folt a szőnyegen. Akkor került festék a cipőjére, mikor

feltúrta Mattie szekrényét? Rengeteg ideje volt, hogy festéket

fröcsköljön bele, míg Mr. Golden szobájában voltam. A vérvörös

festék nem csínytevés volt — hanem fenyegetés. Egész idő alatt

annyira reméltem, hogy egy Zane–hez hasonló srác tényleg

vonzódhat egy olyan lányhoz, mint én. De lássuk be – ő rettentő

jóképű. Megkaphatna minden lányt, akit akar. Mégis, ő közeledett

hozzám. Vak voltam, és nem láttam meg, hogy miért? Talán végig

arra használt fel, hogy közelebb kerüljön Mattie–hez? A tesóm

születésnapját karikázta be pirossal, ahogy Sophie–ét is.

Ó, a francba!

A pasim egy gyilkos, és ebben a percben valószínűleg Samantha

házába tart. Nekem kell előbb, odaérnem. Meg kell találnom

Mattie–t. Az a legnagyobb baj, hogy Sam háza a város másik felén

van. Nem fogok időben odaérni.

Kihalászom a telefonom a zsebemből, és felhívom az egyetlen

embert, akire valóban számíthatok. Rollins a második csöngetés

142

után felveszi. – Vivi, mi újság? – Rollins – küszködnöm kell, hogy

érthetővé tegyem a szavakat, mert kezd összeszorulni a tokrom.

– Rollins, segítened kell.

– Mi a baj ?

– El tudnál jönni értem?

Zane–ék házában vagyok, Az Arbor Lane–en. Kérlek, siess. Attól

félek, hogy valami szörnyűség fog történni. – Kihátrálok a

konyhából, mert úgy érzem, hányingerem lesz, ha tovább kell

néznem azt a hülye naptárat.

– Jól vagy? Mi a cím? Jövök!

– Siess. A ház előtt várlak.

– Mindjárt ott leszek.

Folyamatosan próbálom hívni Mattie–t, de senki se veszi fel.

Idegesen járkálok fel–alá, várom Rollins érkezését, és remélem,

hogy csak túl hangos a zene a buliban, és Mattie nem hallja meg a

telefonját. Mert a másik lehetőségre gondolni se merek. Kérlek,

kérlek, csak időben odaérjek!

– Szóval miről is van szó? – kérdezi Rollins, ahogy Samantháék

háza felé tartunk. Felidézem az elmúlt hét eseményeit, próbálom

kitalálni, hogyan foglaljam össze egyetlen értelmes mondatba.

Zsibbad az agyam. Nem hajlandó rendesen működni. – Aggódom

Mattie miatt. Majd elmondok mindent, ha lesz rá idő.

Mikor Samantha utcájára fordulunk, a szélén parkoló kocsik sorát

pillantjuk meg. Rollins morogni kezd dühében, és parkolóhelyet

keres. Én tűkön ülve várakozom, az ajtónyitót szorongatva.

– Csak tegyél ki a ház előtt. Majd bent találkozunk. – Már ki is

nyitom az ajtót, és próbálom megítélni, hogy elég lassan haladunk–

e ahhoz, hogy kiugorjak.

– Biztos vagy benne? – kérdi Rollins kétségek között, de válasz

helyett szélesre nyitom az ajtót, kiugróm, és behajlítom a térdem,

hogy felkészüljek az ütközésre. Felegyenesedem, és Samantha háza

felé futok. Még ha nem is jártam volna itt azelőtt – pedig

dehogynem, milliószor, egy előző életemben –, könnyű volna

megmondani, melyik ház az övé. Minden lámpa fel van kapcsolva,

és zene dübörög az éjszakai levegőben. A verandán jó néhány

felsőéves fiú áll, ráérősen sört kortyolgatnak egyliteres üvegekből.

143

– Szia, cica! – mondja az egyik melegítő nadrágos.

– Kérsz egy sört?

– Láttátok a húgomat? – kérdezem tőle.

– Elvigyorodik.

– A húgod? Ő is ilyen csinos?

– Felém nyúl, máncsávái megragadja a vállam.

Rámordulok, és elkapja a kezét. – Jó, jó. Jézusom. Elmegyek

mellettük, és belépek a házba. A zene átrezgeti a ház falait, inkább

érzem, mint hallom. Cigaretta, spangli, sör, és izzadtság szaga

terjeng. A nappaliban faltól falig részeg fiatalok. Próbálom

megtalálni köztük Mattie–t, de sehol sem látom. Idegesen elsietek a

mazsorettek és az izomagyúak mellett, akik töményét isznak, és

egymás szájából eszik ki hozzá a citromot. A konyhában egy rakás

hülye birkózik egy sörtartállyal. Az erkélyre nyíló üvegajtón át

észreveszek egy fehér pólót, úgy látszik, hogy valaki egy fa mögé

bújt. Hunyorogva nézek a sötétbe. Egy alak rohan ki a fa mögül, és

átszalad egy fénycsíkon, ami egy emeleti ablakból vetül ki. Azonnal

felismerem.

Zane az. Visz valamit.

Kinyitom az ajtót, és kilépek a hűvös éjszakába. A szél mozgatja a

fákat és a bokrokat. Zane eltűnt. Lassan az erkély szélére lépek, és

kinézek oldalt. Lentről félreismerhetetlen és szörnyű szag száll fel.

Benzin. Megszólal bennem a vészjelző. Zane tüzet akar gyújtani. És

Mattie valahol odabent van. Ki ez a srác? Aki egy forgószelet

kavart bennem, mikor csókolóztunk? Akiről annyira szerettem

volna hinni, hogy valódi, normális, az enyém? A srác, akibe azt

hittem, szerelmes vagyok?

Kicsoda ő?

Miért műveli ezt velünk?

Megpördülök, tudom, hogy csak másodpercek vannak hátra addig,

hogy Zane gyufát dobjon a halálos csapdára. Nincs elég idő.

Kitárom az ajtót, és kiabálni kezdek. Mintha egy álomban lennék,

teli torokból üvöltök, de senki sem hall meg. Tovább mosolyognak,

bólogatnak, táncolnak, pogóznak. A tömegbe vetem magam, tovább

kiabálva.

– Kifelé! – A hangomat elnyeli a rossz techno zene és a nevetés

keveréke. – Kifelé a házból! Tűz van! Tűz van! TŰZ! Az emberek

144

végül felém fordulnak, megváltozik az arckifejezésük, az

elégedettséget félelem váltja fel, szájuk o betűt formál, mikor

felfogják, mit beszélek. Egymás után visszhangozni kezdik a

kiáltásaimat.

– Tűz van!

– Mindenki kifelé!

– Tűz van!

Egyvalaki félreérti a helyzetet, és „zsaruk”–at kiált, de nem számít.

A hatás ugyanaz. A tömeg az ajtó felé tolakszik, hogy minél előbb

kijusson. Hol lehet Mattie? Hol?

Végigfutok a folyosón, tovább kiabálva. Minden erőmre szükség

van ahhoz, hogy továbbjussak a szembejövőkkel szemben. A

húgom a hátsó szobában, az ágyon hever. Bizonytalanul tart egy

üvegpoharat a kezében, a pohár alján sör utolsó cseppjei. Hogyan

részegedhetett le ilyen gyorsan? Csak egy órája érkezett meg.

– Mattie! Mattie! Kelj fel! Tűz van!

Oldalra fordítja a fejét. – Vivi? Mi történik? Furán érzem magam.

Füst szagát érzem, fenyegetően tömör. Minden erőmet összeszedve

talpra rántom Mattie–t, közben szétárad az ereimben az adrenalin.

Gyakorlatilag ölben viszem végig a folyosón, és átverekszem

magam a nappaliban lévő tömegen. Vastag füst tölti meg a szobát,

de észreveszek még egy heverőn fekvő, szétterpesztett lábú lányt.

Samantha az. Nem hagyhatom magára, hogy itt haljon meg, de nem

tudom őt és a húgomat is egyszerre cipelni. A bejárati ajtó felé

nézek, a nappaliban már nincs senki. Kiviszem a húgomat a gyepre.

A vendégek kis csoportokban állnak, a házat figyelik. Valaki a

nevemet kiáltja. Megfordulok, és látom, hogy Rollins szalad felém,

ijedt tekintettel.

– Jézusom, Vivi. Azt hittem, még odabent vagy.

– Itt van Mattie, fogd meg!

Még vissza kell mennem. – A kezébe nyomom Mattie–t, és a ház

felé fordulok, amit kezdenek ellepni a lángok. Rollins megragadja a

karom.

– Micsoda? Ne!

Hazudnék, ha egy pillanatig nem haboztam volna a gyep szélén

állva. Megint eszembe jutnak az öregdiák–bálon történtek, és arra

gondolok, hogy Samantha tétlenül nézte, ahogy Scott bevonszol az

145

öltözőbe. Nem tett semmit. Ez a pillanat rövid ideig tart, de

kétségtelenül eszembe jut. De tudom, hogy sosem tudnék együtt

élni a gondolattal, hogy hagytam elégni Samanthát.

– Samantha még mindig odabent van – kiáltom, aztán

visszaszaladok a házba. A füst már mérgezően vastag, szinte

azonnal köhögni kezdek. Eltakarom a szám, és az orrom a

kezemmel, hogy kiszűrjem a füst egy részét. Samantha még mindig

az ágyon hever. Erősen megrázom.

– Samantha, ébresztő!

De nem tér magához, akármilyen erősen rázom. Karon fogom, és

felrángatom a heverőről. Alig látom az ajtóhoz vezető utat. Levegő

után kapkodva lenyelem a fekete füstöt. Szétterjed a tüdőmben, és

érzem, hogy fulladni kezdek.

Minden elsötétül előttem.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Egy stégen állok, egy tó partján a tábor mellett, ahová kiskoromban

vittek. Apám minden nyáron ide küldött engem és a húgomat anyánk

halála után. Olcsóbb volt, mint a napközi. Erre a stégre jöttem ki,

mikor honvágyam támadt – nem a házunk, hanem sokkal inkább

anyám után.

Az egyetlen zaj, amit hallok, a hullámverés. Békesség jár át.

Lefekszem, míg a hasam hozzá nem ér a kemény fához, és képes

vagyok leengedni a kezem, hogy az ujjamat végighúzzam a vízben. A

tó vize hideg, a testem viszont forró. Nagyon forró. Szörnyű köhögés

fog el, meggörnyedek bele. A tüdőm lángol. A könyököm, a

lábujjaim, minden lángol. Mikor abbamarad a köhögés,

kinyújtózom, és a felhős eget figyelem. Imádkozom azért, hogy az

eső lenyugtassa az égő bőrömet. Kövér esőcseppek hullanak körém,

leperegnek a bőrömről, és a stégre ömlenek. Kinyitom a szám, és a

nyelvemet nyújtom az eső elé. Eláztatja a ruhám és a hajam.

– Sylvia – hangzik fel egy mézédes hang a víz fölött. Anyám az.

Felülök és keresni kezdem. Egy vörös kenuban evez felém.

Határozottan húzza az evezőt a vízben, hol a kenu egyik felén, hol a

másikon. Egy szempillantás alatt a stég mellé ér a csónakjával. A

csónak aljára nézek, és takarók fészkében egy sötét hajú kisbabát

146

pillantok meg. Anyám lenyúl, és felveszi a gyereket, aztán hirtelen

mellettem áll a stégen. – Szeretnéd fogni a húgodat? Anyám felém

tartja a csomagot, szelíden mosolyogva.

– Ez nem Mattie – mondom bizonytalanul.

– Nem. A másik testvéred.

– Akit sosem ismerhettél meg.

A másik testvérem?Miről beszél? A karomba fogom a babát, nem

nyom többet egy kis zsák almánál. Anyám úgy bámul rám, mintha

próbálná megegyezni az arcom. – Itt maradhatsz velünk, ha akarsz.

– Karjával a tó, az erdő, a végtelen ég felé int.

– Mi ez a hely? A mennyország?

– Anyám vállat von.

Ne haragudj, anya, de kisgyerekként se rajongtam ezért a helyért,

és tuti biztos, hogy nem akarom itt tölteni a halhatatlanság

hátralévő részét.

– Elmosolyodik. – Megértem.

– Vissza kell mennem.

– Jó – egyezik bele.

– Még sok feladatod van.

Sírni kezdek. Anyám közelebb lép, átkarol, és megdörgöli a hátam

Nem mozdulok, csak átadom magam az érzésnek, ahogy a keze a

hátamhoz ér. A csecsemő a karomban. – Jól csináltad – mondja

anyám szelíden. Leereszti a kezét. Habár legszívesebben

könyörögnék, hogy maradjon, nem teszem. Hogy is tehetném? Már

el is ment. Visszateszi a csecsemőt a kenuba a takarókra, és beszáll,

egyik lábával majd a másikkal, óvatosan egyensúlyozva, hogy ne

dőljön fel. Felém fordul, és dob egy csókot búcsúzóul. Aztán eltűnik.

A távolban szirénák szólnak, egyre közelebb érnek. A fű hideg a

talpam alatt. Az oldalamra fordulok, és köhögök, amíg ki nem

szárad a torkom. Valaki végig simogatja a hajamat. Egy pillanatig

buta módon azt hiszem, hogy talán az anyám. Kinyitom a szemem,

és látom, hogy Samantha teste tőlem nem messze fekszik a fűben.

Néhány mazsorettlány hajol fölé, a kezét fogják és sírnak.

– Vivi! Mondj valamit. Megfordulok, és Rollinst veszem észre,

fejjel lefelé, ahogy elkerekedett szemmel figyel.

– Samantha meghalt? Rázza a fejét.

147

– Nem. Csak eszméletlen.

– Már jönnek a mentők.

Hogyan jutottunk ki? Rollins lehajtja a fejét. – Én... utánatok

mentem. Mély levegőt veszek, és ülő helyzetbe tornászom magam,

hogy nagyobb nyomatékkal mondhassam.

– Tudod, mekkora hülyeség volt?

Rollins elmosolyodik. – Ez nem olyan, mint mikor a bagoly beszól

a verébnek? – Komoly lesz az arca. – Vivi, ilyesmit ne csinálj még

egyszer. Azt hittem... azt hittem… Jézusom, Vivi, nem tudod, mit

érzek irántad? Elfordítom a fejem. Azt hiszem, tudom. Azt hiszem,

olyasmi ez, amit a tavalyi öregdiák–bál óta kerülgettünk. Talán

menekültem előle, nem akartam belemenni egy olyan kapcsolatba,

amely ennyire zavaró körülmények közt született, de kétségtelenül

volt köztünk valami. De most nem tudok foglalkozni ezekkel az

érzésekkel, a hideg füvön fekve, miután az úgynevezett pasim

megpróbálta megölni a húgomat és úgy mellékesen egy háznyi

tömeget. Erről jut eszembe, hova az ördögbe tűnt Zane? És hová lett

Mattie? Gyorsan körülnézek a kertben, de nem látom őt sehol.

– Rollins, hol van Mattie?

Zavarba jön. – Itt hagytam, mikor bementem érted. Még nem járhat

messze. Rollins segít felállni, és végigsétálunk az udvaron. Csak

páran maradnak, a legtöbb bulizó elpárolgott, mikor meghallották a

szirénákat. Tűzoltóautó fordul be az utcába, és fékez Samantháék

háza előtt. Vastag sárga mellényt viselő emberek ugranak le róla, és

elkezdik lepakolni a felszerelést. Megfogom az egyik pityergő lány

karját, és megkérdem, nem látta–e Mattie–t. A fejét rázza, és

visszafordul Samanthához.

Rollinshoz fordulok, és hadarva mondom: – Rollins, vissza kell

vinned Zane–ék házához. Nincs vesztegetni való időnk. Bízz

bennem. Vissza kell mennünk oda. Rollins zavartan néz rám, de

bólint. – Rendben, menjünk.

Zane–ék háza felé az ülésem szélébe kapaszkodom. Lehetséges,

hogy Zane visszaélt Mattie kiszolgáltatott helyzetével? A

húgomnak fogalma sincs, hogy ő áll a barátnői halála mögött, így

valószínűleg elment vele, főleg ha a fiú azt hazudta, hogy én kértem

rá, hogy vigye el. Nem tudom, hová vihette, de talán Zane–t

148

felkutathatom. Ha találok valamit a házukban, ami fontos volt neki,

akkor belecsusszanhatok – remélhetőleg azelőtt, hogy képes lenne

bántani Mattie–t. Magam köré fonom a karomat. Próbálok nem

belegondolni, min mehet keresztül a húgom ebben a pillanatban.

Egy örökkévalóságnak tűnő út után Rollins megáll Zane–ék

feljáróján, és lefékezi a kocsit. A ház éppen olyan, mint mikor itt

hagytam: a bejárati ajtó nyitva, és a konyha fénye kivilágít a ház

előtti kertre.

– Gyere – mondom, kimászom a kocsiból, és a házba futok. Rollins

szorosan mögöttem jön. Odabent a törött vázára mutatok.

– Ezzel vigyázz.

Felmegyek a lépcsőn, két fokot lépve egyszerre, és a tetején

megállok. Rövid folyosót látok, két ajtóval, egyik jobbról, másik

balról. A jobb kéz felőli csak fürdőszoba. A következő ajtó a nyerő.

Egy keskeny ágy áll a Nirvana poszterekkel beborított fal mellett,

fekete takaróval. Zane ruhái szanaszét hevernek, pár képregénnyel

együtt. Az éjjeliszekrényen Az éj szelíd trónján hever. Bingó!

Ennek muszáj elvinnie hozzá. Muszáj.

– Oké – fordulok Rollinshoz. – Figyelj ide. Bíznod kell bennem. El

fogok ájulni, szándékosan. Te maradj itt velem, oké? Ha valaki

hazajön, addig rázz, amíg magamhoz nem térek. Megteszed?

Rollins vállat von.

– Van más választásom?

– Nincs – felelem.

Megragadom a regényt. A lapok puhák és gyűröttek a folytonos

olvasástól. Zane ágyára fekszem. – Ne feledd, ha bárki hazaér,

ébressz fel. – Azzal megragadom a könyvet, és behunyom a

szemem. Egy hosszú, rémisztő pillanatig attól félek, semmi sem fog

történni.

Rájövök, hogy túlságosan fel vagyok pörögve a csusszanáshoz. A

pulzusom őrülten ver, és csak azon jár az eszem, mi történik ebben

a pillanatban Mattie–vel. Kényszerítem magam a mély és lassú

légzésre, és próbálom ellazítani az izmaim. Rollins megsimogatja a

hajamat, és ez megteszi a hatását. Érzem, hogy elfog az álmosság.

Aztán jön a kábaság és a fájdalom.

Előttem fekete út nyúlik a távolba. A kocsi alatt sorban tűnnek el a

149

sárga sávelválasztó csíkok. Zane az anyósülésen ül, egy műanyag

zacskót szorongatva. A benzin szagától émelyegni kezdek. Zane a

kocsi sofőrjéhez fordul. Csak oldalról látom, de a haja világos,

szinte fehér. Csak a temetőben és apám fényképén láttam ilyen

hajat. Evelyn.

Mit keres Zane egy kocsiban apám volt szeretőjével? Zane szóra

nyitja a száját. A hangja remeg, megtört. Rájövök, hogy sír. –

Hogyan tehetted ezt? Nem értem, anya. Miért? Az anya szó

visszhangzik a fejemben. Anya. Evelyn Zane mamája? És apám

lefeküdt Zane anyjával. Rosszul leszek, mikor eszembe jutnak

ennek következményei. Akkor lehet, hogy Zane és én…

– A francba, Zane – veti oda a nő, és vádlón pillant a fiúra. –

Egyáltalán nem érdekel a húgod? Ezek az emberek pusztították el.

Várjunk egy kicsit. Allison ezek szerint Zane húga. Az emberek,

akikről beszél, akik elpusztították Allisont, azok mi vagyunk. Vagy

legalábbis az apám. O operálta, amikor meghalt. Vajon Evelyn

tényleg őt hibáztatja? A családunkat?

– Az apja ölte meg Allisont. Nem Mattie. Nem Vivi – tiltakozik

Zane. – De hogyan állhatnánk jobban bosszút a dokin, mint hogy

elvesszük a gyerekeit? Megölte az enyémet, én megölöm az övét.

Teljesen logikus. – A hangjában van valami őrült, éneklő, mintha

egy óvodai mondókát hajtogatna.

– De annak a lánynak, Sophie–nak semmi köze nem volt ahhoz, ami

Allisonnal történt! – Zane egész teste remeg. Egyre lazábban tartja a

benzint, és rájövök, mennyire buta ötlet ilyesmit vinni egy mozgó

kocsiban. Zane anyja szitkokat szór rá, mintha éles késeket dobálna

felé.

– Semmi köze hozzá? Te viccelsz. Ugyanazon a napon született,

mint amikor Allison meghalt. Nagyon is jól emlékszem rá, amikor a

doki megoperálta a húgodat. Ott ültem a váróteremben, amikor

kijött a nővér, és közölte velem, hogy meghalt a gyerekem. Sophie

családja pedig léggömbökkel és pezsgővel ünnepelt. Ez igazságos?

Zane átteszi a benzint egyik térdéről a másikra. – Nem igazságos,

de ilyen az élet. És mi a helyzet Amberrel? Ő mit vétett ellened?

Anyja felhorkan. – Őt nem én öltem meg. Biztos öngyilkos lett. Van

valami járványszerű az öngyilkosságban, nem? Valaki elkezdi,

aztán a többi is dől sorban, mint a dominók. De azért öntöttem egy

150

kis vörös festéket a fiatalabb lány szekrénye aljára. Csak hogy kicsit

ráijesszek a nagy esemény előtt. Zane az anyjára bámul. – Beteges

vagy. Mi történt veled? Nem ismerek rád.

– Hogy mi történt?

Anyja a visszapillantóba néz, majd visszafordul az út felé. – Lássuk.

Apád alkoholista volt, erőszakos volt, úgyhogy próbáltam minél

kevesebb időt otthon tölteni. Vasárnaponként a parkba mentünk

sétálni, és felfigyeltem egy jóképű apukára a kislányával. – A fejét

ingatja. – Ó, akkoriban a doki nagyon elragadó volt. Beszélgetni

kezdtünk, te pedig órákig játszottál a kislányával. Tudtam, hogy

nős, de odacsúsztattam neki a telefonszámom. Azt hittem... nem

lehet belőle baj.

Ahogy hallgatom a viszonyukhoz vezető történetet, folyton anyám

jár az eszemben. Hol lehetett aznap, mikor apám kivitt engem a

parkba? Mit csinált, miközben apám Evelynnel flörtölt? Azon

tűnődöm, vajon mi lett volna, ha aznap ő is velünk megy a parkba?

Evelyn Zane–re pillant, aki reszketve ül a helyén. – A doki pár

hónapig nem hívott. Aztán egy csütörtök este, későn jelentkezett.

Apád épp valami utolsó krimóban vedelt. A doki ideges volt. Hajba

kaptak a rohadt feleségével. Megadtam neki egy bár címét a város

túloldalán, hogy ott találkozzunk. Téged leadtalak a szomszédnál.

Egész este ittunk és dumáltunk… aztán megtörtént a dolog. Csak

akkor egyszer. Gondolom, egy kis hempergésre jó voltam neki, de

másra nem. Kilenc hónap múlva megszületett a húgod. Zane szava

elakad, és nem tudom, hogy ez az o reakciója–e, vagy az enyém. –

Úgy érted – mondja –, hogy Allison nem apától született?

Eszembe jut az álom, amit Samantha kertjében fekve álmodtam.

Ahogy anyám a kezembe nyomja a bepólyázott gyereket, és azt

mondja, hogy a húgom az. Kezdem érteni, mit jelent. Apám egyben

Allison apja is. De legalább Zane nem családtag. Hál’ Istennek.

– Persze, hogy nem az apádtól volt. Szerinted apád miért ölte meg

magát? Nem mintha csak emiatt tette volna. Egy idióta volt, de az

biztos, hogy nem repesett, mikor rájött, hogy megcsaltam. Nem

hiszem el, hogy ilyen hidegen beszél Zane–nek a hűtlenségéről és

apja halálának körülményeiről. Szeretném megsimogatni, átölelni a

fiút. Evelyn folytatja. – Mikor Allison megszületett, tudtam, hogy

valami nem stimmel. Amint a kezembe vehettem, tudtam, hogy túl

151

jó erre a világra. Egy angyal volt. Annyira szerettem volna

megtartani. Azt hittem, a doki is így érez. Imádkoztam, hogy meg

tudja menteni. De kihasználta a lehetőséget, hogy lemészárolja,

hogy senki se jöjjön rá a kis stiklijére. Felmordul. – Úgyhogy

eltűntem. Vártam. Vártam a lehetőségre, hogy megfizessek neki. És

akkor mindent elrontasz azzal, hogy elviszed azt a rohadt benzint.

– Tarkón vágja a fiát.

Emlékszem rá, hogy láttam, ahogy Zane Samantháéknál

keresztülfut az udvaron egy vörös kannával. Azt hittem, meg akarja

ölni Mattie–t és mindenki mást is a buliban, de igazából az anyja

elől csórta el a benzint. Zane próbálta megállítani az asszonyt.

A nőből tovább ömlik a szó. – Na, mindegy. Elvégeztem, amit

akartam. Mindent elvettem a dokitól. Egyedül maradt, ahogy én is

egyedül voltam annyi éven át.

– Nem voltál egyedül, én is veled voltam – feleli Zane remegő

hangon. A nő ügyet sem vet rá. Elmerül a saját kis őrült világában.

– Ideje követni Allisont. Ideje véget vetni az egésznek. – Csak

suttogva beszél, alig hallhatóan. Mielőtt rádöbbennék, mit tesz,

hirtelen jobbra rántja a kormányt. Az utolsó dolog, amit látok, a

szaggatott sárga vonal, ami egyre távolodik. Az utolsó dolog, amit

hallok, az Zane ordítása. És rájövök, hogy belőlem szól.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

– Valaki rázogat.

– Vivi! Vivi!

– Rollins az.

Itt vagyok, jól vagyok – nyugtatgatom, és pislogni kezdek Zane

szobájának hirtelen vakító fényében. A fejem Rollins ölében, a keze

az arcomon. Ijedtnek tűnik. Bizonytalanul elhúzódom tőle. Zane

kiáltása még ott cseng a fülemben. Úgy érzem, menten elhányom

magam. Próbálok felállni, de minden erő elhagyta a lábam. Rollins

segít talpra állni. A kezeim is erőtlenek, de bedugom őket a

zsebembe, hogy megkeressem a mobilom. Kapkodva előveszem,

kikeresem a húgom számát, és felhívom. Kicseng, egyszer, kétszer,

háromszor… nem veszi fel. Gyorsan felhívom az otthoni

152

számunkat. Apám a második csengetés után felveszi. Hallom, hogy

szuszogva beszél.

– Apa, ott van Mattie?

– Hol vagy, Vivi?

– Már aggódtam.

– Azt hittem, bent ragadtál abban a házban…

– Jól vagyok.

– Mattie otthon van? – szakítom félbe.

– Igen. Egy barátja hozta haza.

Teljesen ki van ütve, de életben maradt. Hála Istennek. Te is

hazafelé jössz? – Igen – felelem, és belekapaszkodom Rollins

kabátjába egy kis támaszért. – Most azonnal indulok. Befejezem a

hívást, és elteszem a telefont.

– Jól van a húgod? – kérdi Rollins.

– Igen – felelem.

– Haza tudnál vinni?

Nem akarok mást, csak épségben hazamenni. – Persze – mondja,

kicsit zavartan. Teszek egy lépést az ajtó felé, és megbotlom, de

Rollins megtámaszt.

– Nyugi – mondja. – Vivi, ugye majd elmeséled, hogy mi ez az

egész? Megszorítom a kezét. – Igen, megígérem. Egyik kezével a

hónom alá nyúl, és lesegít a lépcsőn, elvezet a törött váza mellett, és

beültet a kocsijába. Odabent meleg és biztonság fogad. A helyzet

emlékeztet a tavalyi öregdiák–buli estéjére, mikor megmentett Scott

erőszakos kezei közül. Ahogy aznap éjjel, Rollins most is elvisz

hazáig.

Az ágyamon fekszem, és nézem, ahogy az elhaladó kocsik fényei

végigkúsznak a plafonon. Akárhogy is próbálom, nem tudom

kiverni a fejemből az ütközés hangját. Zane és anyja üvöltése

örökké összeforrt bennem.

Azonnal tárcsáztam a mentőket, hogy jelentsem a balesetet, amint

hazaértem, amint eszembe jutott. A telefonos azt mondta, hogy egy

mentőautó már megérkezett a helyszínre. Kérdeztem, hogy jól

vannak–e az utasok, de nem tudott róluk semmit. Javasolta, hogy

hívjam a kórházat információért, azonban mikor megtettem,

közölték, hogy nem adhatnak információt.

153

Az ébresztőórám jelzi a percek múlását, a végtelenségig nyújtva

őket. Először anyám halála óta imádkozni kezdek. Imádkozom Zane

életéért. Az igazságtételért – jelentse ez az anyja halálát, vagy

többszöri életfogytiglani börtönt. Nem tudom. Ezt a jövő hatalmaira

bízom. Imádkozom, hogy végre reggel legyen.

Apám a konyhában van, mikor csengetnek, éppen csokis palacsintát

készít. Mattie még alszik. Csak én maradok, hogy kinyissam az

ajtót. Papucsban csoszogok el odáig, és elhúzom a függönyt.

Teahen felügyelő áll a ház előtt, zsebre dugott kézzel, az ég felé

emelt fejjel. Ajtót nyitok.

– Teahen felügyelő! – üdvözlöm.

– Segíthetek valamiben?

– Öö, Mattie?

Hunyorogva néz rám, mintha valahova a homlokomra lenne vésve a

nevem.

– Nem, én Sylvia vagyok... – felelem.

– A papád itthon van?

Bólintok, elkerekedett szemmel nézve rá. Veszek pár mély levegőt,

aztán hívom apámat. Felbukkan mögöttem, egy konyharuhával

törölgetve a kezét.

– Teahen felügyelő!

– Apám hangja fáradt.

– Mit tehetek önért?

A háttérbe olvadva leülök a lépcsőre. Száz különböző dolgot vélek

kiolvasni a felügyelő szeméből. Zane és az anyja halott. A

rendőrség megtalálta az ujjlenyomataimat a házukban, és ki akar

kérdezni a történtekről. Vagy kinyomozták, hogy felhívtam a

mentőket, és tudni akarják, honnan tudtam a balesetről. Vagy Zane

és az anyja még életben vannak, és Zane anyja le akarja

tartóztattatni az apámat azért, mert évekkel ezelőtt „megölte a

gyerekét”.

A felügyelő apám felé biccent, és így szól. – Mr. Bell. Pár kérdést

szeretnék feltenni önnek egy bizonyos Evelyn Morrow nevű nőről.

Apám felém pillant, aztán kilép a verandára, és becsukja az ajtót.

Sokáig nem jön vissza. Mikor belép, vörös és kisírt a szeme. Sosem

láttam még ilyennek. Soha. Felém lép, kitárt karokkal, mint egy

154

zombi. Fogalmam sincs, hogy mit akar, míg hozzám nem ér, és úgy

szorít, hogy alig kapok levegőt. De nem akarom, hogy abbahagyja.

Nem akarom, hogy elengedjen.

– Sajnálom, Vivi – mondja a hajamat simogatva, és ekkor tudom,

hogy vége. Zane halott. Bolondság volt, hogy mást gondoltam, mást

reméltem. Buta vagyok. Nagyon buta. Apám elenged, és a

szemembe néz.

– Zane–t autóbaleset érte.

– Sajnálom, kicsim. Zane halott.

– Ekkor ájulok el.

– Apám hangjára ébredek.

– Vivi. Ébresztő! Sylvia.

Kinyitom a szemem, és rájövök, hogy a fapadlón fekszem. Egy

pillanatra eszembe jut, hogy ilyen lehet egy koporsóban is, ahol

minden hideg és kemény. Jobbra fordítom a fejem, és hányok.

Apám a hajamnál fogja a fejem. – Jól van, Vivi. Legyél csak túl

rajta. Erre is szükség van. Arra volna szükségem, hogy Zane–t

lássam.

– Mit gondolsz, fel tudsz állni? – kérdezi apám, mikor túl vagyok a

hányáson. Nem hiszem. Sőt, úgy érzem, soha többé nem tudok

felállni. De a padlóra teszem a lábam, és a nyaka köré fonom a

kezem, és – lám – már állok is. Felmegyünk az emeletre,

lépésenként, aztán végig a folyosón a fürdőszobáig. Apám a csap

alá tartja a kezét, míg be nem állítja a víz hőfokát, aztán segít

levetkőzni. Közben végig félrenéz. Eszembe jut Rollins és a

mamája, és hogy milyen természetes, hogy segítünk egy

szerettünknek, aki nem tud magától levetkőzni. Miután lefürdök,

apám a szobámba kísér. Hagyom, hogy alaposan betakarjon.

Becsukja a spalettákat, és kimegy. A szemem éberen nyírva marad.

Órák telnek el. Nem tudok elaludni.

Késő éjjel feladom, hogy aludni próbáljak, és felkapcsolom a

villanyt. A könyvespolcomra hívogatóan esik a fény. Letérdelek elé,

és kikeresem a könyvet, amiről Zane beszélt, amit megígértem,

hogy elolvasok – egy fa alatt, éjjel. A kezem előbb akad rá, mint a

szemem. A nagy Gatsby.

155

Leosonok a lépcsőn, leveszem a kabátom a fogasról, és előveszek

egy zseblámpát a kacatos fiókból. Óvatosan, nehogy zajt csapjak.

Kinyitom a hátsó ajtót, óvatosan, míg ki nem tudok bújni rajta.

Az éjszaka hideg, de most pont ez esik jól. Szükségem van más

érzésre is a veszteségen és a fájdalmon kívül. Csak egyetlen fa áll a

hátsó udvarunkon, egy nagy tölgy; de ez tökéletes helyszín. Leülök,

és kinyitom a könyvet.

Ahogy Zane mondta, teljesen más élmény. Most nem azért olvasok,

hogy átmenjek az idióta vizsgán. Az én életem kedvéért, és Zane

elmúlt élete kedvéért. Azért, hogy az ő szemével lássam a könyvet.

Eleinte lassan érek az oldalak végére, de mire észbe kapok, a felét

már el is olvastam, és alig bírom kivárni, mi lóg történni Nickkel és

Daisyvel, meg azzal a hibbant Gatsbyvel.

Hamarosan kivilágosodik, és végzek a könyvvel. Egyben bekapott,

majd kiköpött. Sosem leszek már olyan, mint azelőtt. Hátradőlök,

figyelem, ahogy feljön a nap, és arra gondolok, hogy' ebből a

könyvből talán jobban megismertem Zane–t, mint amikor

belecsusszanok. Végül, mikor már biztos vagyok benne, hogy nem

bírom ki a reggel világosságát, visszamegyek a házba.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Apám a konyhában ügyködik, tésztát szór a kolbász, sajt és spenót

rétegére. Mattie a konyhaasztalnál ül a laptopja előtt. Ismerős

jelenet, de semmi se tűnik jónak benne, most, hogy tudom: apám

éveken át hazudott nekünk, nem csak a viszonyáról, hanem a

harmadik lányáról. Óvatos vagyok vele. Udvarias, de nem túl

barátságos. Úgy döntöttem, hogy nem élhetünk így tovább,

hazugságban. Jobb lett volna, ha neki jut eszébe, de nem akarok

várni. Tisztáznom kell a dolgokat. Ezért leülök egy székre vele

szemben. Anyám bekeretezett képe súlyosan nyomja az ölemet.

– Apa? Beszélnem kell veled valamiről.

Bizonyára látja a szememen a komolyságot, mert leteszi a sajtos

tasakot, és előrehajol.

– Mondd, Vivi. Felmutatom a képet. Leveszem a hátulját, kiszedem

a kulcsot, és az asztalra teszem.

– Ez mi?

156

A hangja nyugodt, és egyenesen a szemembe néz. – A kulcs az

asztalomhoz. Azért dugtam el, mert fontos dolgokat tartok ott,

például a születési anyakönyvi kivonatod.

– Más nincs ott?

A húgom már nem a számítógépét nézi, hanem ránk mered. Apám

lesüti a tekintetét, nem tud a szemembe nézni. Mikor újból rám néz,

a szeme tele van könnyekkel. – Tudom, hogy ideje elmondanom

nektek. Csak megszoktam, hogy én vagyok a hős, tudod? A férfi,

aki megmenti a gyerekeket, és hazatér a gyönyörű lányaihoz. Mert

miután elmondom, nem tudom, hogy mit fogtok érezni irántam.

– Miről beszélsz, apa? – Mattie otthagyja a helyét az asztalnál, és

mellém ül az egyik hosszú lábú székre. Megerősítem magam

lélekben. – Folytasd. – Ha jól sejtem, már belenéztél a fiókba.

Láttad az orvosi papírokat.

– Hozzám intézi a szavakat. Bólintok.

– Miről van szó? Milyen fiók? – kérdezi Mattie.

Apám mély levegőt vesz. – Viszonyom volt valakivel, Mattie.

Evekkel ezelőtt, mikor anyátok még élt. Vivi még kisgyerek volt,

anyád pedig veled volt terhes. Mattie döbbenten néz rá.

– Lefeküdtél valakivel?

– Mikor anya terhes volt?

Apám a kezére néz, amit paradicsomos szósz borít. Elég

szerencsétlenül fest. Szinte megsajnálom. De ezen túl kell esnünk.

– Igen. Sokat veszekedtünk. Anyátok dühös volt, hogy olyan sokat

túlórázom. Azzal vádolt, hogy viszonyom van valakivel. Arra

gondoltam… hogy ha úgyis ilyeneket gondol rólam, akkor viszonyt

kezdhetek valakivel. Mattie a szája elé kapja a kezét. Gyengéden

masszírozni kezdem a hátát. Tudom, milyen döbbent voltam, mikor

értesültem róla. Neki bizonyára még nehezebb, azok után, amiken

mostanában keresztülment.

– Csak egy alkalommal tettem. De az elég is volt. Emlékszel az

orvosi papírokra, amiket láttál, Vivi? Allison Morrow papírjaira? Ő

a lányom volt. A testvéretek. Súlyos rendellenességgel született.

Csak én segíthettem volna rajta. Megpróbáltam… Mikor zokogni

kezd, szörnyen érzem magam. Nem számít, mit tett, ó az apám, és

elvesztett valakit, akit szeretett, ahogy én is elvesztettem anyámat.

Felkavaró őt így látni.

157

– Megtettem mindent, amit lehetett – suttogja, és letörli a könnyeit.

Az arca csupa paradicsom. – Próbáltam megmenteni. Egy ideig nem

mondok semmit. Csak apám és húgom sírását lehet hallani.

Mindjárt vége.

– Még egy dologra vagyok kíváncsi.

– Zane – mondom halkan.

– Igen – mondja apám.

– Elővesz egy papírkendőt, és megtörli az arcát.

– Zane az ő fia volt.

– Miért nem mondtad meg nekem?

– Főleg, miután láttad, hogy összejöttünk.

– Én… nem álltam készen rá.

Fogalmad sincs, mekkora bűntudatot éreztem az elmúlt tizennégy

évben, Vivi. Erre gondolok, mikor reggel felkelek, mikor a tükörbe

nézek. Minden alkalommal eszembe jut, mikor beöltözöm, hogy

megműtsem a következő kisbabát, valaki más babáját. El sem

tudom képzelni, milyen érzés, ha valaki nem tudja megmenteni a

saját lányát. Bizonyos dolgok túl kemények ahhoz, hogy

elképzeljük őket, és ha én mondom, az már jelent valamit.

Végighúzom az ujjam anyám fényképén és próbálom elképzelni,

ahogy apám bebújik az ágyba mellém és anyám mellé, akinek

Mattie van a hasában. Vajon a tény, hogy lefeküdt mással is,

megmásítja az irántunk való szeretetét? Hogy mindent megtett

volna anyámért? Elveszi az éveket, amelyeken át gondoskodott

rólunk? Visszanézve olyannak látom apám, amilyen. Egy férfi.

Csak egy férfi. Egy este felöntött a garatra, és hülyeséget csinált.

Hibázott. De ő több ennél a hibánál. O az a férfi, aki lasagnét készít

nekünk, aki anyám fényképével a kezében sír, mikor azt hiszi, senki

se látja, és aki megjavítja az elromlott csecsemőket. Csak egy férfi.

De jó ember. – Meg tudtok bocsátani valaha? – kérdezi, és nem mer

felnézni. Leszállók a székről, átmegyek a pult másik oldalára, és

átölelem. – Igen – felelem egyszerűen. Mattie követ, és apám másik

karja alá bújik. – Igen – feleli. Ott állunk egymás mellett, mi

hárman. Egy család.

A Marty’s Diner elég kihalt vasárnap reggelente. Néhány pincérnő

támaszkodik a pultnak, és a nőről és a fiáról beszélnek, akik pár

158

napja meghaltak autóbalesetben. Tele voltak vele a hírek, hogy a

zsaruk lementek a nő pincéjébe, és egy csomó cuccot találtak

odalent – fegyvereket, köteleket, benzint. Volt egy napló is, tele

őrültségekkel arról, hogy a doki megölte a gyerekét, és hogyan fog

bosszút állni a családunkon, és nagyjából minden lányon Mattie

évfolyamában. Ki akart nyírni mindenkit Samantha bulijában,

mondja

egy

kövérkés

pincérnő.

Magasabb

kolléganője

hitetlenkedve rázza a fejét. Rollins velem szemben ül, és figyeli,

ahogy a cukros zacskókkal játszom. – Vivi, nagyon sajnálom, ami

Zane–nel történt. Hallgatok.

Újból belefog. – Úgy értem, nem én voltam a legnagyobb rajongója,

de az a fontos, hogy boldoggá tett téged. Biztos vagyok benne, hogy

jó fej srác volt. Tudod, annak ellenére, hogy az anyja megbolondult.

Próbálok házikót építeni a zacskókból, de folyton összeomlik.

Feladom.

– Azt akarom, hogy boldog legyél – mondja, a kezemre, és a

szétszórt zacskókra téve a kezét. – Tudom – közlöm végül, és a

szemébe nézek. – Szörnyen viselkedtem az elmúlt pár héten. Annyi

szörnyűség történt... Ne haragudj, hogy bunkó voltam veled.

Megütögeti a kezem a mutatóujjával.

– Megbocsátok, ha elmagyarázod, hogy mi történt aznap este Zane

szobájában. Felsóhajtok. Féltem ettől a perctől. Tudtam, hogy el

kell következnie, de reméltem, pár nappal elhalaszthatom. De végül

is ez a nap ugyanolyan jó, mint bármelyik másik.

– Rendben.

Egy percig gondolkozom, keresem a szavakat. – Elárulok valamit

magamról, ami tiszta őrültségnek fog hangzani. Bátorítóan bólogat.

– Mondd. – Nos, tudod, hogy vigyázok rá, nehogy olyasmihez

érjek, ami nem az enyém? Rollins felnevet.

– A kényszerbetegségedre gondolsz? Igen.

– Ez nem kényszerbetegség, Rollins.

Nem is narkolepszia. Valami más, amit nem értek. Mikor elájulok,

olyasmi történik velem, ami nincs rendjén. Kiskoromban meséltem

róla apámnak, és pszichiáterhez küldött. Szóval azóta nem beszélek

róla senkivel, pedig még mindig megtörténik velem.

– Micsoda? – kérdezi szelíden.

159

Belevágok. – Elhagyom a testem. Becsusszanok mások fejébe.

Látom, amit ők látnak. – Egy pillanatra megállók, és figyelmesen a

szemébe nézek. Azt a pillantást keresem, amivel apám évekkel

ezelőtt nézett rám, a félelem és hitetlenkedés keverékét. De Rollins

arcán egész mást látok. Aggódik.

– Mit látsz?

– Attól függ.

Mikor Undokba kerülök, látom, hogy néha titokban meghúz egy

vodkásüveget. Ha apámba kerülök, egy operációt nézek végig. Ha

Mattie–be, látom, hogy sírdogál éjszakánként. Mindenkinél mást

látok. Leginkább olyasmit, amit nem akarok látni. – Például? –

kérdi. Nincs a hangjában gúnyolódás. Tényleg tudni szeretné.

Ezért elmondok neki mindent. Amberről, és a meztelen képről, amit

a focicsapatnak küldött. Golden viszonyáról Amber mamájával.

Elmondom, hogy láttam Sophie halálát. Hogy kiderítettem,

mindenért Zane anyja a felelős, beleértve a saját fia halálát.

Elmondom az utolsó perceimet Zane–nel. Rollins feláll, és mellém

ül a padra. Átkarol, és szappanszagot érzek a bőrkabátja illata alatt.

– Sajnálom – suttogja.

– Jól vagyok – felelem.

– Jól vagyok.

Nyilvánvalóvá válik, hogy az unatkozó pincérnők minket

bámulnak. Feléjük bólintok. – Rollins, nem mennél vissza az asztal

másik felére? Nem akarok nekik műsort adni. Még egyszer

megszorítja a kezem, és visszatelepszik a saját oldalára. Kinyit egy

zacskó cukrot, és így szól.

– Nos, belém is csusszantál már?

– A szájába önti a tartalmát.

A fenébe. Ezt a részt kihagytam. Tudom, hogyan fogja érezni

magát, ha megtudja, hogy láttam az otthoni életét. Az anyját. A sok

munkát, amivel a gondját viseli. Valamit megért abból, hogy nem

felelek. Eddig viccelődött, de most komoly arccal ül. – Szóval igen?

Mikor csúsztál belém? – Múlt héten – mondom feszengve. Hirtelen

nagyon melegem lesz.

– Múlt héten? Mit láttál? Kibújok a kabátomból. Nem tudom, hogy

mondjam el, hogy láttam az anyját meztelenül, és ahogyan

mosdatta. Fő a fejem szégyenemben.

160

– Vivi, válaszolj. – Láttam a házatokat, a bácsikádat és a mamád. És

tudom, hogy segítened kell neki, például lefürdetni. Elfehéredik.

– Láttad... ahogy mosdatom őt?

– Semmi baj, Rollins.

– Tudom, milyen gondját viselni valakinek.

– Állj – feleli.

– Nem tudhatod.

Sosem kellett lefürdetned sem apádat, sem a húgodat. Nem

tudhatod, hogy milyen. Minden nap. Minden egyes nap felelősnek

kell lennem az egészségéért. Etetni, öltöztetni kell. Nincs senki más.

Csak én. Nem tudom, mit mondjak.

– Ne haragudj, Rollins.

A kezébe temeti a fejét. – Nem hiszem el, hogy láttad, ahogy

lefürdetem. Úgy érzem... mintha rám törtél volna. A keze után

nyúlok. – Rollins…

Elhúzódik. – Ne, hagyjál. Feláll, és az ajtó felé indul. Ahogy

figyelem elmenni, óhatatlanul elkezd furdalni a bűntudat. Igaza van.

Tényleg rátörtem. Nem akartam, de megtettem. Az embereknek

joguk van a titkaikhoz. Az nem ment fel, hogy akaratomon kívül

csúsztam bele.

Az elmúlt héten már némileg megtanultam irányítani az állapotom.

Tudom, hogyan indíthatok, kormányozhatok egy–egy csusszanást.

A következő lépés a megakadályozása lenne. Esküszöm, hogy meg

fogok próbálni irányítani, hogy senki se érezze többé úgy magát

miattam, ahogy most Rollins.

HARMINCADIK FEJEZET

Aznap éjjel belenézek a távcsövembe, és eltűnődöm rajta, miért fest

ugyanúgy az égbolt, ha egyszer a világ fenekestül felfordult.

– Vivi – mondja a húgom. Megfordulok, és látom, hogy az ajtóban

ácsorog. – Igen? Belép a szobámba, és leül a hintaszékbe. Felhúzza

a térdét az álláig, és töprengve néz rám. – Rendbe fogsz jönni?

Kinézek az ablakon, kutató tekintettel. Először megkeresem a

ragyogó Hajnalcsillagot. Onnan a Kis Göncölt. Mellette, mint

mindig, ott a Nagy Göncöl.

– Igen – mondom.

161

– Rendbe jövök. Csak kell egy kis idő.

– Akarsz beszélni róla?

– Kiről? Zane–ről? – fordulok vissza húgomhoz.

– Igen, mesélj róla valamit.

Oldalra dönti a fejét, mint amikor történeteket olvastam neki ágyba

bújás előtt. Felmászok az ágyamra, és egy kicsit eltöprengek. Végül

megszólalok. – Nem félt. Nagyon sok rossz történt vele életében, de

nem gubózott be. Bár tudta, milyen törékeny az élete – vagy talán

éppen azért, mert tudta –, minden pillanatot megragadott, és átélt. A

húgom elhallgat, mintha emésztené a szavaimat.

– Szeretted őt?

Ezen egy kicsit gondolkoznom kell. Mikor Zane közölte, hogy

belém esett, kicsit ledöbbentem. Annyira féltem bevallani, hogy

szeretem, még magamnak is, mert ez azt jelentette volna, hogy

egyszer vége lesz, és ez fájdalmas lenne. És végül ez is történt. De

legalább éreztem az ajkát az ajkamon. Legalább kiélvezhettem, még

ha csak egy hétig is. Legalább egy kis ideig az enyém volt, és én az

övé. – Igen, azt hiszem, igen. Mattie felsóhajt. Pár percig csendben

ülünk.

– Mi történt Rollinsszal?

– Felrázom a párnám, és rádőlök.

– Összevesztünk. Hülyeségeken.

– Tudod, hogy szerelmes beléd, ugye?

– Eltűnődöm.

– Igen – vallom be végül. – Tudom.

Meg kellene próbálnod kibékülni vele. Jó srác. – Mattie hangja

szelíd, és arra emlékeztet, milyen volt kisgyereknek. Édes. Kedves.

– Talán ki fogunk békülni – mondom, de csak azért, hogy

megnyugtassam. Rollins nagyon sokáig titkolta előlem a

magánéletét. Ügy érzem, eltart egy ideig, míg megbocsátja, amit

megtudtam róla. – Hé – mondom, és felülök. – Megmutassam, hogy

kell használni anya távcsövét?

– Persze – feleli vigyorogva.

Megmutatom, hogyan kell állítani a lencséket. Lehajol, és belenéz a

távcsőbe, egyik szemét behunyva. Egy ideig nézem őt, és

észreveszem, mennyire hasonlít apára, mikor figyel valamire. Az

elmúlt héten sokat nőtt. Érettebb az arckifejezése. Felnőttesebb.

162

Talán valamikor elmondom neki, hogy néha másokba csusszanok.

Nem ma este, de hamarosan. Miután a húgom elment, lefekszem az

ágyra, és a plafont bámulom. Arra gondolok, amit mondott – hogy

Rollins szerelmes belém. Nem tudom, hogy most, nem sokkal Zane

után mennyit tudok adni neki. De egy dolog biztos. Nem akarom

elveszíteni a barátságát.

Az oldalamra fordulok, benyúlok a hátizsákomba, és előveszek egy

füzetet és egy tollat. Egy új lapot kezdek. Egy percig rágom a

tollam szárát, és várom, hogy jöjjenek a szavak. Mikor

megérkeznek, annyira sokan vannak, hogy kergetnem kell őket a

tollammal, sietve kell leírnom mindet, mielőtt még elszállnának.

Kedves Rollins!

Sokat gondolkodtam, mióta összevesztünk. Arra gondoltam, hogy

kitépek egy lapot a könyvedből, és leírok mindent. Értem, hogy

megbántottalak, és nem hibáztatlak ezért. Én is dühös lennék, ha

valaki így belelesne a magánéletembe. Mégis azt mondom,

bárcsak meg tudtad volna osztani velem az otthoni életed. Annyi

szarság van az életben – mire jók a barátok, ha nem arra, hogy

segítsenek elviselni a terhünk egy részét? Azt hiszem, azt akarom

mondani, hogy számíthatsz rám. Már tudom, milyen az élet, ha

nélkülöznöm kell téged, mint barátot, és nem akarom, hogy ez

megismétlődjön. Nagyon hiányzol. Remélem, ha kicsit lehiggadsz,

megint benézel majd hozzám.

Vivi

Kitépem a lapot, kettéhajtom, és a hátizsákomba teszem. Egészen

kihevültem az izgalomtól, hogy így kitárulkozom előtte. Jóleső

érzés. Általában nem vagyok ilyen merész, de büszke vagyok

magamra azért, hogy egyrészt szembesítettem apámat a múltjával,

másrészt, hogy most felkeresem Rollinst. Kicsit aggasztó,

elismerem – ki tudhatja, Rollins talán felhúzza az orrát a szívből

jövő levelemre, összegyűri, és a szemétbe dobja. De talán nem.

Talán felfogja, mennyire sajnálom, ami történt, és ad még egy

esélyt.

Hátradőlök, és behunyom a szemem. Egy jelenet villan át az

agyamon. Lassan közeledem egy faajtóhoz. Az ujjaim a nyitó

163

gombra teszem. Mikor benyitok, ismerős alakot látok az íróasztal

mögött. Teahen felügyelő az. Leülök egy székre vele szemben.

Várakozóan tekint rám. A fejemben whiskys üvegek és lila ruhák

kavarognak. Szóra nyitom a szám…

Mattie és én úgy döntünk, hogy az új péntek esti szokásunk a

társasjátékok és a borsos pizza lesz. Még apa is beszáll a tervezésbe,

miután kipanaszkodta magát, hogy a Pizza Hut elbújhat az ő házi

sütésű, chicagói receptű pizzája mögött.

– Honnan szedted azt a sok húszdollárost? – kérdezi Mattie apától

vinnyogó hangon. – Nem hiszem, hogy ezentúl is neked kellene a

bankot játszani. Felnevetek, és félresimítom szőke hajam a szemem

elől. Megérte visszaadnom a természetes színét. Belefáradtam, hogy

meneküljek önmagam elől. Készen állok elfogadni az egész

egyéniségemet, jó és rossz oldalaival együtt. A játékban éppen

megvettem a Parkot, mikor megszólal a csengő. Átdobom a

kockákat a húgomnak, aki nem kapja el őket, és be kell másznia az

asztal alá, hogy rájuk találjon. – Majd én kinyitom – mondom, és

nyújtózkodom egyet. Mosolyogva indulok az ajtó felé. Kinézek a

függöny mögül, mielőtt kinyitnám az ajtót. Erről a szokásról nem

tudtam letenni az elmúlt pár hónapban, és nem is igazán akarok.

Úgy áll ott, mint aki a verandánkhoz tartozik. Úgy áll ott, mint

régen. Kinyitom az ajtót, és ott állok, hülyén mosolyogva. A keze a

háta mögött van.

– Válassz! – mondja.

Csendben a jobb kezére mutatok. Mielőtt azonban elővehetné a

kezét, hogy megmutassa, milyen zaftos horrorfilmet hozott

megnézésre, megragadom a bőrkabátja ujját, és behúzom a házba.

IMPRESSZUM

Sylvia túl sokat tud, de nem eleget ahhoz, hogy megállítsa a

gyilkost. Sylvia Bell egy dologban teljesen biztos - húgának

barátnője, Sophie nem önkezével vetett véget életének. Valaki

meggyilkolta. Vivi tudja, mert tanúja volt. Mindenki azt hiszi róla,

hogy narkolepsziás, de valójában nem elalszik, mikor elveszti az

eszméletét. Ilyenkor valaki más elméjébe jut, és az ő szemével látja

164

a világot. Így csusszant bele a húgába, mikor puskázott a matek

dolgozat közben, vagy egy tanárába, aki titokban iszik az órák előtt.

Nagyot kellett csalódnia állítólagos legjobb barátnőjében az iskolai

bálon. De semmi sem készíthette fel arra, ami egy októberi éjjel

történik vele. Hogy egy véres kést szorongató, titokzatos alak

elméjébe csúszik, aki Sophie véres teste fölött áll. Vivi nagyon

szeretné megosztani valakivel a titkát, de ki hinne neki? Olyan

őrültségnek hangzik, hogy még legbizalmasabb barátjának,

Rollinsnak sem meri elmondani, hát még a rendőrségnek. Még ha

meg is bízhatna Rollinsban, a fiú az utóbbi időben távolságtartóan

viselkedik vele, különösen, mióta Vivi több időt tölt egy másik

fiúval, Zane-nel. Vivi, aki titkok, hazugságok, veszélyes helyzetek

szörnyű hálójába keveredik, nem fordulhat senkihez, egyedül kell

lelepleznie a gyilkost, mielőtt újra lecsaphatna.

Az els ő kiadás a HarperCollins Childrens’s Books,

A HarperCollins Publishing Ltd. Tagjának gondozásában jelent

meg 2012-ben.

Copyright 2012 by Jill Hathaway

All rights reserved.

A kötet eredeti címe: Jill Hathaway: Silde

Fordította: Barta Tamás

Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2012.

A kiadásért felel a kiadó ügyvezet ő je

Szerkesztette: Kónya Orsolya

A borítót tervezte: Tipographia Stúdió

Modell: Gráf Noémi

165

Nyomdai el ő készítés: Lisztovszki László

Nyomdai kivitelezés: Gelbert Ecoprint

Felel ő s vezet ő : Gellér Róbert ügyvezet ő igazgató

www.egmont.hu

ISBN 9789636285562

166

Document OutlineELSŐ FEJEZETMÁSODIK FEJEZETHARMADIK FEJEZETNEGYEDIK FEJEZETÖTÖDIK FEJEZETHATODIK FEJEZETHETEDIK FEJEZETNYOLCADIK FEJEZETKILENCEDIK FEJEZETTIZEDIK FEJEZETTIZENEGYEDIK FEJEZETTIZENKETTEDIK FEJEZETTIZENHARMADIK FEJEZETTIZENNEGYEDIK FEJEZETTIZENÖTÖDIK FEJEZETTIZENHATODIK FEJEZETTIZENHETEDIK FEJEZETTIZENNYOLCADIK FEJEZETTIZENKILENCEDIK FEJEZETHUSZADIK FEJEZETHUSZONEGYEDIK FEJEZETHUSZONKETTEDIK FEJEZETHUSZONHARMADIK FEJEZETHUSZONNEGYEDIK FEJEZETHUSZONÖTÖDIK FEJEZETHUSZONHATODIK FEJEZETHUSZONHETEDIK FEJEZETHUSZONNYOLCADIK FEJEZETHUSZONKILENCEDIK FEJEZETHARMINCADIK FEJEZETIMPRESSZUM