john cure - a vámpír anatómiája

JOHN CURE NOVELLÁK 2009

1


John Cure novellák -

A vámpír anatómiája

Az utolsó szál

Eltemetve

Elektronikus kiadás: IBIA Ltd. Hungary

Elektronikus megjelenés éve: 2009

Első megjelenés: 2007 Pirkadatra várva antológia

Copyright © 2009 Győrffy-Kiss József

A „John Cure novellák „ című e-book a szerző és az IBIA Ltd. külön engedélye nélkül

ingyenesen és korlátlanul letölthető illetve terjeszthető! A közölt elbeszélések egyes

részleteinek felhasználása és közzététele csak a szerző megjelölésével engedélyezett! A mű

kereskedelmi vagy más jellegű felhasználása tilos és jogi következményeket von maga után!

Minden jog fenntartva!

2


Tartalom

A vámpír anatómiája.................................................................4.

Az utolsó szál............................................................................9.

Eltemetve................................................................................40.

3


John Cure:A VÁMPÍR ANATÓMIÁJA

Átláthatatlan volt a városra nehezedő sötétség,

miközben a hideg már a csontomat harapta, és mindettől csak

a rám törő éhség volt szörnyűbb. Átfagyva kuporogtam az egyik

bérház falának támaszkodva, a látásom egyre gyengült és azt

hiszem, már egyáltalán nem akartam megélni a reggelt. Hiszen

mihez is kezdtem volna vele? A reggel számomra csak egy új

nap, ami megannyi szenvedést, fájdalmat, megaláztatást és

éhséget hoz magával. Persze, mindezt újból felváltja majd egy

elviselhetetlen éjszaka, és minden kezdődik előröl.

A falnak támaszkodtam, fáztam, éheztem és nem

akartam megélni a másnap reggelt. Nem akartam mást, csak

meghalni. Csendben és lehetőleg fájdalmak nélkül. Fájdalomból

jutott már nekem elég az eddigi életemben. Talán még több is,

mint amit egy ember elviselhet. A gyors halál viszont

megváltásként bújhatott volna mellém a sötét fal tövébe.

De a megváltó halál nem jött. A hideg és az éhség

viszont egyre elviselhetetlenebb lett, a város pedig kezdett

teljesen elcsendesedni. Már csak a szél rohant végig időnként a

szűk utcák falai között, megpróbálva lerángatni rólam az

újságpapírokat és azt a két pokrócot, amit egy lakóház

kukájából kotortam elő. A szél jeges karmai mélyen a húsomba

martak.

Küzdött, ahogyan én is. Akármennyire is meg szerettem

volna halni, azt nem hagyhattam, hogy a hideg öljön meg. Nem

hagyhattam, hogy a hideg marcangolja legyengült testem.

Küzdöttem, mert a bennem lakó ember, valahol mélyen még

megőrzött annyit a méltóságából és emberségéből, hogy ne

4


engedelmeskedjen a legyengült és kiéhezett test által

gerjesztett agyhullámoknak.

Mert a múltam az, amely a véremmé vált. És ami örök

életet ígérve megmérgezett.

Rendőrautó szirénája hasította az éjszaka csöndjét, de

nem bírtam és nem is mertem felnézni. Túl gyenge voltam

bármihez, így abban sem voltam biztos, ha esetleg szaladnom

kell, az sikerülni fog.

Rejtőzködtem és menekültem már eleget… mindig új

néven, mindig más életet élve, és soha, sehol a sajátomat, amit

önként a Gonosznak adtam. Örök, gyönyörű életet ígértek.

Nemesi életet… hiszen az jár az Éjszaka Urának.

De nem adtak mást, csak szenvedést…

Mintha ezer éve történt volna, olyan lassan, nyögdécselve

vánszorogott az életem, mert a szenvedés csak lassítja az időt.

Legbelül tudtam, nem volt olyan régen. Talán hétszáz éve, a

Fekete Halál idejében, amikor Pestis tizedelte az emberiséget.

Elvesztettem mindent, ami valamit is jelentett az életben

és kedves volt a szívemnek. Akkor már egy teljes napja voltam

egyedül… a kedvesem nélkül. Úgy éreztem, kisírtam magamból

az életet. Huszonnégy óra a szerelmem, vagyis a szívem

nélkül. Szív nélkül pedig senki nem élhet.

Mélyen a lelkemben már én is meghaltam, mikor magával

ragadott egy elsuhanó Árnyék, elröpítve egy másik dimenzióba,

az életen túlra. A pokol perzselő lángjait vártam, de helyette

Örök Életet kaptam lelkemért cserébe. Abban a pillanatban

gyönyörű lehetőségnek hittem, hogy életeken át kövessem

szerelmemet, és ott legyek mindig, amikor ő megannyiszor

újjászületik. Hosszú életeken keresztül kísérhetném, és minden

életünkben, amikor újra találkozunk, érezhetnénk, hogy mindig

is ismertük egymást. Csak erre vágytam, és már szinte

szomjaztam is az Örök Életet.

5


Az Árnyék pedig azt mondta, ez mind az enyém lehet.

Örök Élet… Végtelen Boldogság.

Boldogságot vártam, de csak szenvedés jutott.

Az Árnyék becsapott.

A maró, múlhatatlan üresség – amiből szabadulni akartam

–, újra és újra velem utazott, soha el nem eresztve. Lelketlenül

bolyongtam, miközben testemet a Gonosz embervérrel táplálta,

örök, szűnni nem akaró vérszomjúságra ítélve. Utam során az

Árnyék védőszárnyként oltalmazott, így testemet soha nem

érhette a Nap fénye. Örök rejtőzködésre kényszerültem.

Az Éjszaka Ura lettem, aki nem léphetett ki az árnyékból,

és így soha nem ismerkedhetett meg újra a kedvesével.

…Közeledett az éjfél, a fal tövében kuporogva hallgattam

a rendőrautó suttogássá halkult szirénáját. Az Éjszaka Ura. Már

a gondolattól is nevetnem kellett, de mégsem tettem, mert

semmi nem maradt bennem, ami nevetésre bírt volna. Hiszen a

nevetéshez lélek kell.

Lelkem nekem már nem volt. Csak az átkozott Örök

Életem, amely a végsőkig legyengített testemet sem volt

hajlandó magára hagyni. Az Élet viszont ott kuporgott mellettem

a fal tövében. Hónapok óta sikertelenül próbáltam ellenállni a

vérszomjúságomnak; megpróbáltam szomjan halni. Testem

már teljesen legyengült. Fájdalmat már hetek óta nem

éreztem… Én magam voltam a fájdalom.

De hogyan halhat meg egy ember, aki örök életet kapott?

Hogyan ölhettem volna meg magam, amikor minden nap a

Halál arcába röhögtem?

Örök Életet kaptam, igen, de régóta csak a Halál megváltó

ölelését vártam.

Már nem is emlékeztem a sziréna hangjára – ahogyan az

idő múlására sem –, amikor ritmusos léptek gázoltak sietősen

végig a csenden. A magas sarkú csizma kopogása felém

6


közeledve erősödött. Érzékszerveim élesedni kezdtek. Talán

akik a szemük világa nélkül születnek – megfosztva attól, hogy

megéljék a színek által gerjesztett érzelmeket –, érzékelhetnek

ilyesmit. Amikor illatok százait különböztethetik meg és hangok

alapján alkothatnak képet képzeletükben. De hogyan alkothat

képet az a képzelet, amelyet soha nem tápláltak színek vagy

formák? Minden bizonnyal hamis képet sugallnak, mint

ahogyan nekem is hamis képet mutatnak felerősödött érzékeim.

Ahogyan az alak elsuhant előttem, éreztem, hogy meg kell

mozdulnom. Reménykedtem, hogy nem fog menni, de a vágy,

ami elkorcsosodott testembe kúszott, megtöltve érzésekkel a

lélek helyét, felvillanyozott. Olyan erőssé tett, hogy – nehezen

ugyan –, de feltápászkodtam.

Lábaim mintha gumiból lettek volna, gyengének éreztem

magam. Gyengébbnek, mint eddig bármikor. És már végig sem

tudtam gondolni, hogy a szerelmem utáni vágy, vagy a

szomjúság tett ennyire védtelené. Sebezhetőnek éreztem

magam, akár egy gyerek. Óvatosan felnyitottam a szemem,

melyen éles fájdalom ült. Néztem a nő távolodó alakját, nem

törődve az utcai lámpák szúró támadásával. Valahol mélyen

felsejlett egy régi szerelem. Kiszáradt ereimet mintha friss vér

mosta volna át, úgy bizseregtem minden egyes porcikámban.

Fájdalomra számítva mozdultam, de lépésem puhán felemelt.

Mozdulataim könnyedék voltak, államat magasra szegtem, és

kidüllesztett mellkassal lépkedtem utána. Nem gondoltam, hogy

mindez egy hazug világ, melyben a szebb képet csak a

képzeletem festette.

A nő lépései sietősek voltak. Ez egy rossz pillantású

környék…

A sötét Éjszaka suhanva állt félre a Hajnal útjából,

miközben válluk egy pillanatra összeért.

7


Az árnyékban maradva, görcsöktől meggörnyedve,

reszkető, gyenge lábakon vonszoltam magam a Nő után. A

bennem lakó ember, valahol mélyen pislákolva próbált

megnyerni egy csatát, de nem sikerült neki.

Talán nem szánta el magát eléggé. Talán nem akarta

igazán a győzelmet.

Nem tudom.

Az biztos, hogy a hősök is elbuknak néha. Még a

legnagyobbak is. Én pedig tudtam, hogy utolérem a Nőt, és utat

mutatok neki az élők világán túlra.

Életével és vérével az én életem menti meg. Ma este meg

kell halnia, hogy tápláljon engem.

Mert nekem örökké kell élnem.

Boldogan…

8


John Cure:AZ UTOLSÓ SZÁL

1.

– Neked még nem tűnt fel, hogy ebben a filmben minden

szereplő fekete? Ez az egész rohadt film tele van négerekkel,

ember! Te nem találod furcsának?

A fiú kérdezett, hangot adva mértéktelen

kíváncsiságának és óriási felfedezésének, de már nem volt

kíváncsi a válaszra. Újabb és újabb gondolatok öntötték el az

agyát, amelyek megválaszolandó kérdéseket vetettek fel. De

igazság szerint már kérdezni sem volt kedve.

Megtalálom én a választ magamtól is mindenre –

gondolta, és ebben halálosan biztos volt.

– Nem – felelte egyszerűen a férfi, aki szintén a tévé

képernyőjét csodálta megbabonázva. Akárcsak a fiú, ő is egy

fotelben üldögélt, mindkét kezét a kényelmes, párnázott

támlákon pihentette. – Egyáltalán nem furcsa. Szerintem ez jól

van így.

– Nem érted? Egy árva lélek sincs az egész filmben, aki

fehér lenne! Ez egy néger film… Négereknek!

– Jól van ez így.

A férfi válasza nyugodt volt, de egyáltalán nem nyugtatta

meg a fiút. Őt már nem lehetett megnyugtatni. Minden, ami

történt körülötte, egyre jobban felizgatta. Megpróbált figyelni a

filmre, amiben valóban csak fekete színészek játszottak, hiszen

a történet egy feketék által lakott negyedben játszódott. Az

előbb még zavarta, hogy nincsenek benne fehér szereplők,

most azonban szinte egy pillanat alatt feledésbe merült

számára ez a probléma, és újabb furcsaságok kezdték lekötni a

9


figyelmét. Ott volt mindjárt ama egyszerű tény, hogy a szoba

ingadozik, és ő mintha nem érezné a saját testét.

Valami ilyesmi lehet a súlytalanság – gondolta, és

elnevette magát. Egyre hangosabban tört fel belőle a nevetés,

de saját hangját egészen távolinak vélte hallani. Mintha nem is

ő nevetne. Pedig ő volt, érezte, ahogyan az arca felforrósodik

és az arcizmai megfeszülnek.

Valahogy minden olyan mulatságosnak tűnt körülötte.

Bárhová is nézett, egyszerűen elnevette magát; olyan

nevetséges volt a televízióban ugrándozó színészeket figyelni,

és olyan mulatságos volt maga a képernyő is. Ha pedig a

készülék tetején lévő nyúlra tévedt a pillantása – egy színes

papírba csomagolt csokinyuszira -, akkor egyenesen meg

kellett szakadnia a röhögéstől. Egész nap látta a csokinyulat,

de mindeddig nem tűnt fel neki, hogy milyen murisan néz ki.

Ráadásul a nyuszi is nevetett – ebben biztos volt, és csöppet

sem furcsállta -, akkor meg hogy a fenébe ne nevetne rajta ő

is? Egyébként sem volt kedve abbahagyni a nevetést.

Féktelenül boldog volt, és a tudata egy hátsó, józanabb

rekeszében remélte, hogy soha nem fog elmúlni ez az öröm.

Oldalra nézett, és látta, hogy a férfi is hahotázik.

Biztosan ő is észrevette, hogy a csokinyúl kikacagja őket. Ott

van az a rohadék a készülék tetején, és pofátlanul a képükbe

röhög. Le kellene dobni onnan, akkor majd biztosan nem

nevetne.

– Vedd le onnan a nyulat! – mondta a férfinak. – Vedd le

onnan!

– Minek? – kérdezte a férfi vigyorogva.

– Egyáltalán mit keres egy nyúl a tévé tetején? Minek

van az ott?

Félpercnyi néma csend. Mindketten a képernyőt

bámulták, a férfi talán az emlékeiben keresgélt.

10


– Mert oda tettem – jött a válasz kicsit megkésve.

– De minek tetted oda?

– Mit? – kérdezett vissza a férfi, és értetlenül bámult a

fiúra, mintha már nem is emlékezne arra, hogy miről beszéltek

az előbb.

A fiú ezen nem csodálkozott. Időnként neki is olyan

érzése támadt, mintha kiesne az idő. De lehet, hogy csak az a

rengeteg gondolat zavarja meg.

Mert gondolatok, azok voltak bőven. Nem is tudott

mindre figyelni. Mellesleg azt is észrevette, hogy mielőtt

megválaszolná az elképzeléseit, vagy a dilemmákat, amik

felmerülnek benne, már el is felejti őket.

Néha nagyon zavartnak érezte magát. Persze nem ez

volt az első alkalom, hogy füvet szívott, csakhogy ez volt az

első olyan füves cigi, amit LSD-vel itattak át. Marta is a torkát

rendesen, mégsem hagyta abba. Kíváncsi volt az élményre , de

arról fogalma sem volt előre, hogy ennyire háborodott lesz tőle.

Abban ugyanis biztos volt, hogy megzavarodott.

– A nyulat! Vedd le azt a kurva nyulat a tévéről! –

kiáltotta dühösen. Felemelte a kezét, és megtörölte a száját.

Szörnyen száraznak érezte. Szomjas volt. A mozdulatai

lelassultak. Nem is érezte a karját, csak a kellemes

bizsergésből gondolta, hogy a megfelelő testrészét mozgatja.

Hasonlóképpen egyáltalán nem érezte, hogy a széken ül, olyan

érzése volt, mintha nem is lenne alatta semmi. Egyszerűen

csak ott lebeg a szoba kellős közepén, két méterre a beszélő

doboztól– tetején a élcelődő csokinyúllal –, és karnyújtásnyira

az asztaltól, amin egy-egy üveg ásványvíz és kóla várakozott. A

fiú szomjas volt, azonban nem volt ereje a palackokért nyúlni.

Különben is, hiába próbálkozna, úgysem érné el egyiket sem.

Az ásványvizes üveg nagyon messze volt. Egyszerűen

képtelenség lett volna elérni.

11


– Te nem vagy rosszul? – váltott témát a férfi.

Megpróbált felemelkedni a székről, de visszaesett. – Alig érzem

a karomat. Annyira gyenge vagyok.

– Én sem tudnék most futni – vallotta be a fiú.– Elég

kemény egy anyag – közölte a férfi. Kezét lassan a magasba

emelte és megbűvölve bámulta, majd miután alaposan

szemügyre vette, beletörölte az ingébe. Ismét felemelte, a

szobában pislákoló lámpa fénye megvilágította a napbarnított

kézfejét, azután a farmernadrágjába dörzsölte, mintha valami

szennyeződést akarna letörölni róla. A farmer susogott a keze

alatt.

– Nézd meg!

– Mit? – fordult oda a fiú, miközben úgy érezte, azonnal

összeesik a rátámadt erős szédüléstől. A szoba falai hol

közelebb jöttek hozzá– olyan érzést keltve benne, mintha össze

akarnák préselni –, hol távolodni kezdtek, hosszan nyúló

folyosót alkotva. De a televíziókészülék és a szobában lévő

bútorok nem mozdultak a helyükről.

– Nézd meg! Nézd a kezem! – A férfi a fiú felé nyújtotta a

jobb karját.

– Mit nézzek? Mi van vele?

A fiú semmi különöset nem vett észre, bár egy kicsit

mintha feljebb csúszott volna az ingujja. Ezt mókásnak is

találta, így vigyorogni kezdett.

– Nézd a kezem. Olyan színem van, mint egy halottnak.

A fiú abbahagyta a nevetést, aztán alaposabban

megnézte a férfi kezét, valamint az arcát, hiszen azon is jól

felmérhetőnek gondolta a problémát. Igaz, fogalma sem volt,

hogy milyen színe van a halottaknak, de ebben a pillanatban ő

is úgy vélte, a halottaknak van csak ilyen színük. Igen… A

halottaknak pontosan ugyanilyen színük van.

12


– Meg fogsz halni – mondta, és ismét nevetni kezdett. –

Azért van ilyen színed, mert meg fogsz halni!

– Bassza meg! Gondoltam, én is gondoltam.

A férfi hosszasan nézte még a kezét, majd

visszaengedte a szék támlájára, és újra a filmet kezdte figyelni,

bár nem nagyon értette mi zajlik benne. Körülbelül három-négy

perc telt így el, aztán ismét a fiúhoz fordult.

– Milyen halk lett a film – jegyezte meg nyugodt hangon.

– Alig hallom, mit mond.

Most, hogy a férfi szóba hozta, a fiúnak is feltűnt, mintha

a szereplők csak tátognának a képernyőn. Zenét sem hallott.

De az agya rögtön megnyugtatta, hogy ez csak valami trükk

lehet. Biztosan próbálja, hogy mennyire vagyok „betépve”. Meg

akar tréfálni, hogy utána röhöghessen rajtam. Csakhogy őt nem

lehetett becsapni, mert neki rengeteg gondolata volt.

– Biztosan te halkítottad le – mondta mosolyogva.

Üveges szemmel meredt a férfira.

– Én nem… Szerintem te voltál.

Hát persze, hogy nem ő volt! A távirányító az asztalon

pihent, amikor leültek, és onnan nem tudta volna észrevétlenül

elvenni.

– Nem. Te voltál! Te halkítottad le! – De alighogy

kimondta, rögtön elbizonytalanodott. Nem látta a képernyőn

feltűnni a hangskálát, ami mindig megjelenik, ha valaki fel-,

vagy esetleg leviszi a hangerőt. Akkor viszont ki halkította le?

Mire megtalálta volna a választ a kérdésre, a hangok

visszatértek, azonban fekete-fehér lett a monitoron megjelenő

stáblista, ami az előbb még piros és sárga betűkből állt.

– Miért vetted le a színeket? – kérdezte a férfit.

– Hozzá sem nyúltam. Különben sem értek hozzá.

– Mihez?

– Hát te tudod!

13


– A színekhez?

– Ahhoz. Meg semmi máshoz.

– Ezt miért mondod? – kérdezte a fiú, és már fogalma

sem volt róla, hogy miről beszélgetnek. Egyszerűen csak jöttek

ki belőlük a szavak sorban.

– Én nem értek ahhoz – mondta dühösen a férfi.

– Mihez?

– Teljesen összezavarsz a hülye kérdéseiddel! – csattant

fel a férfi és megpróbált újból felemelkedni a fotelből, de megint

visszaesett.

– Kicsoda?

– Hagyjál már gondolkodni! A saját magamat sem

vagyok tiszta, de te úgy teszel, mintha mindig csak egy-két

beszédet mondasz.

– Basszus, össze-vissza beszélsz. Akkor én meg sem

szólalok – mondta a fiú, és tovább nézte a stáblistát, ami

közben újra visszanyerte a színeket. A fekete alapon sárga és

piros betűk vánszorogtak lassan felfelé.

A férfi és a fiú ültek a fotelekben, és csendben nézték a

képernyőn menetelő neveket.

2.

Mindkettőjük számára megszűnt létezni az idő. A percek

múlása nem jelentett semmit. Amikor azonban néhány

másodpercnyi tiszta pillanat következett a homály felhőjében, a

percek máris óráknak tűntek.

A fiú már nem érzékelt semmit a külvilágból. Legalábbis

abból a valóságból, ami körülvette. Teste és egész lénye egy

képzeletbeli helyszínre igyekezett, hogy ott lehorgonyozzon,

hosszan elidőzzön. A való világból a képzelet sötét és kusza

birodalmába. Egy olyan eseménysorozat és gondolatmenet

14


előtt állt, amit az agya teremtett számára. Egyre kevesebb

tiszta pillanata volt, és egyre több lett a bizonytalan mozzanat.

A fiú nem bírta tovább, és megpróbálkozott a

kristályvízzel. Nagyon távol van – gondolta. Nem fogom elérni,

nem fog menni. Egyszerűen lehetetlen! Nem érezte a karját,

valahogy nagyon könnyűnek és nehéznek tűnt egyszerre.

Valami idegen érzés volt benne. Talán nem is az ő karja?

Ahogy egyre közelebb ért a kézfeje az üveghez, az annál

jobban eltávolodott. Na, még egy kicsikét! Gyerünk! Menni fog

az! Csak egy kicsit! Kitartás! Kitartás!

Végezetül a próbálkozását siker koronázta. Zsibbadt,

érzéketlen ujjai ráfonódtak az üveg nyakára, és erősen

szorították (már amennyire erősnek lehetett nevezni, hiszen

ereje körülbelül egy hatéves gyerekével ért fel). Megmozdította

az üveget, de az nem nagyon akart elmozdulni a súlypontjáról.

A fiú keserűen elkönyvelte, hogy ez nehezebb, mint gondolta.

Vagyis körülbelül olyan nehéz. Még egyszer megpróbálta, és

sikerült megemelnie az üveget, amit egyre közelebb húzott

magához. Nehézkes mozdulatokkal lecsavarta a kupakot, és

remegő kézzel töltött egy kortynyit az asztal szélén lévő

pezsgőspohárba. Letette az üveget, és felsóhajtott. Végre

megszabadult tőle.

Félve attól, hogy a pohár is távolodni kezd előle, egy

hirtelen mozdulattal elkapta a gömbölyödő hasánál. Mikor

megérezte az ujjai között, a másik kezét is köréfonta, biztosítva

magát, hogy nem fogja elejteni. A poharat félútig megemelte,

majd inkább úgy látta jobbnak, ha ő hajol közelebb a frissítő

nedűhöz. Ajka remegett az izgatottságtól. Az agya tompán

fogta fel a külvilág jeleit, de a szeme sarkából észlelte, hogy a

férfi figyeli őt.

A fotelben terpeszkedő alak valóban a fiúra szegezte

vizenyősen csillogó szemeit. Kíváncsian figyelte a fiú minden

15


mozdulatát. Látta, ahogy az mértéktelen hévvel és

csillapíthatatlan mohósággal leharapja a pohár szélét. Az

üvegdarabok halk reccsenéssel törtek apró szilánkokra. A fiú

észre sem vette, hogy már elfogyott a pohárból a víz, és az

üveget harapdálja. A férfi gondolkozott, hogy szóljon-e neki, de

egyszerűen nem bírta kinyitni a száját. Csak döbbenten figyelte,

ahogy a fiú újra és újra jóízűen beleharap a pohárba, és lassan

összerágja a szilánkokat. Az üvegdarabkák mélyen

felhasították az ajkát, s egy-két nagyobb darab azok közül,

amiket a fogai nem bírtak megrágni, kivágta a bal arcát. Az

egyik ilyen nagyobb darab a következő harapásnál olyan

hosszan felhasította a húsát, hogy a seben keresztül kivillantak

véráztatta fogai. A fogak rágták és rágták a szilánkokat,

miközben a fiú állán hosszú patakban folyt le a vér, és

csepegett a pólója nyakába.

A férfi döbbenten figyelt, majd becsukta a szemét.

Érezte, amint a teste zsibbadtan lebeg a semmi közepén.

Lassan felnyitotta a pislogóját, és meglepetten tapasztalta,

hogy a fiú remegő kézzel tette vissza az asztalra a poharat,

amely teljesen ép volt. Egy apró darabka sem hiányzott belőle.

A fiú álla sem volt véres, és a szája sem volt felhasadva.

Minden a legnagyobb rendben volt, azt az apróságot

leszámítva, hogy szörnyen érezte magát. Gondolataiba

mélyedve visszafordult a tévéműsor felé, és tovább bámulta a

stáblistát, ami még mindig lassan úszott ki a képből.

– Neked feltűnt, hogy milyen régóta megy ez a szar

stáblista? Szerintem ennek soha nem lesz vége.

A fiú is észrevette, hogy még mindig a vége főcím van a

tévében, de nem mert szólni. Úgy gondolta, csak az időérzéke

tréfálta meg újra. Már máskor is előfordult, hogy valami

hosszabbnak tűnt, mint a valóságban, és tisztában volt vele –

16


hiszen már füvezett egy párszor –, hogy az időérzéke lelassult.

De mintha most valóban bosszantóan sokáig adnák ezt a szart!

– Tééééleg – nyögte a fiú, és elmosolyodott, bár ez már

csak nagyon gyenge utóérzete volt az azelőtti boldog, felhőtlen

gondolatainak. Pedig mennyire szerette volna, ha soha nem

múlik el az a megelégedés a fejében és a szívében!

Ahogy a szívére gondolt, egyből feltűnt neki, hogy mintha

valami nem stimmelne a kis ketyegővel. Mintha ki akarna ugrani

a helyéről. Annyira hevesen vert, hogy szinte érezni vélte, amint

kinyomja a bőrt a mellén, és kidomborodik a póló alól. Nem

merte megnézni, hogy így van-e, de ezt anélkül is tudta, hogy a

szörnyű látványnak kitette volna az amúgy is gyenge idegzetét.

Kétségbeesett. A szíve pedig egyre veszettebbül kalapált.

Úr Isten! Meg fogok halni! Istenem, biztosan meghalok!

Minek szívtam azt a szart? Minek? Hát kellett ez nekem?

Kiugrik a szívem! Esküszöm, hogy menten kiugrik a helyéről!

Megdöglök!

– Mindjárt szíííívrohamot kapoooook! – nyöszörögte, és

a kezét a mellkasára szorította. – Ba’ meg! Megdöglök ettől a

kurva anyagtól! Megöl ez a szar! Mi a franc volt ez? Honnan

szerezted ezt a… Áááhhhhrrrg!

– Mi van? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy odafordult

volna.

– A szívem! Az van! Kiugrik a helyéről! Ég az egész

mellkasom!

– Nekem is. Nekem is fáj! Dobog… De veszettül! –

mondta a férfi. Érzékeltetni próbálta szenvedését,

következőképpen ő is a mellére szorította a kezét. Nyüszített

picit.

– Akkor most meghalunk? – kérdezte a fiú, de mielőtt

megérkezett volna a válasz, már érezte is, hogy csillapodik a

szívverése, és az égő fájdalom is enyhülni kezdett.

17


– Nem hiszem – válaszolta a férfi, miközben az arca

furcsa fintorba torzult. – Lehet. Nem is tudom. Remélem, hogy

nem!

A férfit egyre jobban kezdte idegesíteni, hogy még

mindig a betűk kúsznak felfelé a képernyőn. Ráadásul elég

instabilnak érezte a saját mozgását, már amikor picikét is

megmozdult.

Érdekes, nem éppen könnyű mozdulatsort hajtott végre,

amikor felemelkedett a fotelből és megindult, hogy megkeresse

a távirányítót. Körbenézett a szobában, de mivel nem igazán

sikerült felfognia, hogy éppen a szobának melyik részén van,

egy darabig egy helyben topogott. Az agyát melegség öntötte

el, amely lassú, egyenletes lüktetésbe kezdett.

Szétrobban az agyam – gondolta, és lehunyta a szemét.

A sötétség megnyugtatta, de a forró lüktetés a fejében nem

akart szűnni. Olyan érzése volt, mintha a szürkeállománya

egyszerűen szétfolyna a fejében, végigcsorogva a tarkóján

egész a lapockacsont alá.

– A távirányítót keresed? – hallotta távolról a fiú hangját.

A kérdés valahonnan nagyon messziről jött, nem is tudta volna

megmondani, hogy a szoba melyik pontjáról.

Csakhogy hallotta, ez kétségtelen. Honnan tudja a fiú,

hogy ő a távirányítót keresi? Gondolatolvasó! A fiú

gondolatolvasó! – villant át az agyán a felismerés. Olvasni tud a

gondolataimban! Most mi a fenét csináljak? De ha ő olvasni tud

a gondolataimban, akkor talán én is olvasni tudok az övében.

Megpróbálta megerőltetni az agyát, hátha ki tudja találni

a fiú gondolatait. A tompa lüktetés egyre erősödött, de egy

enyhe pillanatban tisztán érezte, hogy mire gondol a fiú. Arra

gondol, hogy ez csak játék – könyvelte el magában a férfi. És

természetesen tényként kezelte, miközben kicsit meglepődve

ugyan, de örült az új adottságának, amit minden bizonnyal az

18


LSD-vel átitatott cannabisnak köszönhet. Milyen csodákra

képes egy füves cigi! Egyszerűen szuper! Tudom, hogy mire

gondol, és be is bizonyítom neki – gondolta.

Lassan közelebb lépett a fiúhoz, anélkül, hogy kinyitotta

volna a szemét. Két lépés után körbenézett. A szemét nagyon

zavarta a fény. Szúrt és égetett egyszerre. Úgy érezte magát,

akár egy vámpír. Szép kis este – gondolta, miközben egészen

az asztalig araszolt.

– Játék – mondta a fiúnak, aki meglepődve nézett vissza

rá. A pupillái tágak voltak, a szeme könnyben úszott. – Játék! –

ismételte meg hangosabban a férfi.

A fiú hátradőlt a fotelben, és ijedten pislogott.

– Játék. Játék. Játék. Játék. Játék – ismételgette a férfi.

Várta a fiú elismerését, hiszen kitalálta, amire gondolt.

De nem így történt.

A fiú csak nézett rá rémülten, semmi jelét nem adta

annak, hogy a másik olvasni tudott volna a gondolataiban.

Pedig biztosan erre gondolt! Tudom! Csak nem akarja

elárulni, mert meg van lepődve.

A férfi visszatopogott a szoba másik sarkában lévő

ventillátorhoz, ott megállt. Végignézett magán. Mielőtt újból

lecsukta volna a szemét, már ismét hallotta is a fiú gondolatát.

A kulcsra gondol! De mi a fenének gondol a kulcsra? Miért

gondol a kulcscsomóra? Lenézett az íróasztalra, amin a

számítógép is állt, és meglátta rajta a bejárati ajtó kulcsait.

A kulcsok egy kis karikára voltak felfűzve: kettő a

lakásajtóhoz, egy-egy a folyosóhoz és a földszinti bejárathoz.

Hosszasan nézte a kulcsokat, közben azon töprengett, miért

pont erre gondol a fiú. Hát persze! Játék! Az előbb arra gondolt,

hogy ez az egész csak játék! Játszani akar! Kisapám, kíváncsi

vagy, kitalálom-e a gondolataid? Hát kitalálom! Hogy a picsába

ne találnám ki! Hiszen én gondolatolvasó vagyok!

19


Kezébe vette a kulcsot. Úgy érezte, egy tégla súlyával

nehezedik a tenyerébe. Gyenge vagyok – villant át az agyán.

Egy ügyes mozdulattal a zsebébe süllyesztette a zsákmányát.

Most eszébe sem jutott, hogy közelebb menjen a fiúhoz.

Egyszerűen megállt ott, ahol volt.– Kulcs – mondta komoly

arccal. A fiú ismét nem válaszolt, csak nézett maga elél

kifejezéstelen arccal. – Kulcs, kulcs, kulcs, kulcs! – ismételgette

a férfi egyre idegesebben.

4.

Istenem, mibe keveredtem! – gondolta a fiú, miközben

egész lényén úrrá lett a félelem. Mibe keveredtem!? Miért teszi

ezt velem? Miért? Hát már nem vagyunk barátok? Valamit akar!

Az előbb elmondta legalább tízszer, hogy játék, most meg azt

hajtogatja, hogy kulcs! Nem értem, mi szükség erre.

Legszívesebben felugrott volna az asztaltól, és kiszaladt

volna a lakásból, végig a folyosón, le a lifttel, ki az utcára.

Emberek közé, ahol nem bánthatják. Ahol nem árthat neki ez a

férfi, aki mellesleg régi jó barátja.

Legalábbis eddig azt hitte, hogy barátok. De most úgy

érezte, végre tisztán látja a helyzetet. A férfi felcsalta ide azzal,

hogy megbeszélik a munkalehetőséget, amit a fiúnak ajánlottak

pár hete, miközben az egész egy előre kitervelt színjáték volt.

Az egész meg volt tervezve. Idecsalta őt, és elszívatta vele azt

az LSD-s cigit, hogy később hipnotizálni tudja.

A fiú biztos volt benne, hogy a férfi hipnotizálni akarta.

Azonban most, hogy a átlátta a helyzetet, nagyon félt, mert nem

tudta, mire akarja őt a férfi felhasználni. Abban biztos volt, hogy

valami rossz dologra, amibe ő „tiszta tudattal” nem menne bele.

Esetleg egy előre betanult szertartást végez, amivel átveheti az

irányítást fölötte.

20


Teljesen összezavarták a férfi nem éppen nyilvánvaló

cselekedetei. Talán a különös szertartás része, hogy

egymásután kimondja többször a kulcs és játék szavakat? A fiú

biztosra vette, hogy amit lát (amit a férfi tesz), ellene irányul,

hogy hatást tudjon gyakorolni rá.

A félelem befészkelte magát a tudata legmélyére, és

nem akart onnan távozni. A gyomra összeszorult. Hallotta,

amint a férfi – régi jó barátja – a szoba másik sarkában

szöszmötöl, mégsem merte a fejét arra fordítani. Gondolta, ha

nem látja, akkor a férfi sem veszi észre őt. Valamikor

gyerekkorában voltak utoljára ilyen gondolatai. Most újból

szentül hitt bennük.

Nagyon félt.

Remélte, hogy a férfi nem veszi őt észre.

5.

Szóval rám sem nézel – gondolta a férfi és odasétált az

asztalhoz. A járás és mindennemű mozgás nehezére esett.

Olyan érzése volt, mintha sokkal rosszabbul lenne, mint néhány

perccel korábban. Fogalma sem volt, hogy mióta van ilyen

állapotban, úgy gondolta, hogy nagyon régóta. Talán több

órája… Körbenézett a szobán, de sehol sem találta a faliórát.

Tele volt az agya felesleges dolgokkal, amik azonban neki

nagyon is fontosnak tűntek. Csak egy kicsit jobban tudná

irányítani a cselekedetét...

Megállt az asztal előtt, lenézett a fiúra, aki még mindig

rémülten bámult maga elé, szemmel láthatóan kerülni akarta a

férfi tekintetét.

21


Tudom, mire gondolsz! Én tudom! – mondta a férfi

magában. Az ásványvízre gondolsz, haver! Az ásványvízre!

Haha! Kitaláltam, mi?

– Ásványvíz – mondta a férfi, de már újabb gondolat

fészkelte be magát az agyába. Szinte perzselte a tudatát,

annyira világosan látta, mit akar a fiú. Azt akarta, hogy

bizonyítsa be, rajta nem fogott ki a drog.

Arra gondol, hogy nem bírom felemelni a vizes üveget!

De én fel bírom emelni.

Megkerülte az asztalt, vigyázott, nehogy leüssön valamit.

A szoba közepén a fotel és az íróasztal kergetőzni kezdtek, a

polcról pedig könyvek repültek le, és tompa puffanással a

szőnyegre estek. A férfi meglepődve nézte a megelevenedett

tárgyakat, de nem zavartatta magát, mert szinte biztosra vette,

hogy a fiú varázslata mindez. Telekinézis. Hallott már

ilyesmiről. Gondolta, ha neki gondolatolvasó képessége van,

akkor miért ne lehetne a fiúnak is valamilyen különleges

adottsága? Lenézett a kristályvizes palackra, és koncentrált.

Fel kell tudnia emelni, hiszen akkor bebizonyíthatja, hogy a

tudatánál van.

Hátranézett. Mögötte L-alakban terpeszkedett a kék

plüssel kárpitozott kanapé. A hosszabbik részéből félig, a

rövidebb végéből pedig teljesen kiszedték az ülőpárnákat,

amiket azután a szoba közepére tettek – nagy tigrismintás

pokróccal letakarva –, hogy alkalmi ágyként szolgálhassanak a

fiú számára.

Alaposan megnézte – az amúgy is sokat látott – kanapét,

de úgy döntött, mégsem ül le rá. A tarkóját kellemesen cirógatta

a nyitott ablakon beszökő szél. Már nagyon kívánt egy kiadós

alvást, de az még odébb volt, hiszen előbb be kellett

bizonyítania, hogy őt nem kerítette hatalmába a drog. Az

alvásra gondolt, az édes pihenésre. Bebizonyítja a fiúnak, hogy

22


fel tudja emelni az üveget, és aztán megy is szunyókálni. Igaz,

a fiú azt mondta neki az elején – még mielőtt elszívták a füvet -,

hogy jobb addig nem aludni, amíg a hatás el nem múlik. De ez

most nem számít. Ő bizony aludni fog. Ha akar, akkor a fiú akár

reggelig is fent kukorékolhat.

Előrehajolt a palackért. Az arcvonásai elmélyültek,

sokkal öregebbnek látszott a koránál. Minden komolyabb

nehézség nélkül megfogta a palackot és felemelte. Büszkén

nézett a fiúra, de az rá sem pillantott. A férfi dühösen az

asztallapra csapta az üveget, remélte, a zajra odafordul a fiú.

De nem így történt. A másik továbbra is csak bámult maga elé.

A férfi még egyszer felemelte a palackot, aztán ismét az

asztalhoz koccintotta. Mivel a fiú változatlanul nem figyelt rá,

ezt még jó néhányszor megismételte. A végére már nagyon

dühös volt, de nem adott hangot érzéseinek. Egyszerűen csak

aludni akart.

Visszaindult az íróasztalhoz, ami már nem táncolt a

székkel, amellett a könyvek sem ugráltak le a polcról.

Megkerülte a középen kialakított fekhelyet, és leült a fotelbe.

Alighogy elhelyezkedett – gondolta, titkon szundít egy picit –,

meghallotta a csengő kellemes dallamát. Valaki jött! – gondolta.

Be kell, hogy engedjem, elvégre nem csengethet itt reggelig.

Eszébe sem jutott, hogy ilyen késői órában nem szoktak

látogatóba érkezni hozzá, bár régóta fogalma sem volt az

időről.

A tudatalattija egy másodpercre azért mégiscsak

elbizonytalanodott, így jónak látta, ha megkérdezi a fiút.

– Te is hallottad a csengőt? – kérdezte.

– Nem – válaszolta a fiú némi gondolkodás után. – Miért,

csengettek?

– Jött valaki – mondta a férfi, és felegyenesedett a

fotelből.

23


– Ne nyisd ki! – kérte a fiú. Arcán a nyugtalanság jelei

mutatkoztak.

– Ki kell, hogy nyissam.

– Nem is csengettek – mondta a fiú. Izgatottan

fészkelődött a székében. – Nem csengettek – ismételte. A férfi

elindult az előszobának nevezett aprócska helyiség felé, ahova

oldalt egy lakkozott fenyőfa asztalt és két padot szuszakoltak

be. Óvatosan araszolt át a kis helyiségen egyenesen a

fürdőszoba ajtaja felé, ahol balra fordulva meglátta a

kísértetiesen néma bejárati ajtót.

Megállt az ajtó előtt, és hallgatózott. Várta, hogy a

csengő ismét megszólaljon.

Csend. Síri csend.

Kinézett a kémlelőnyíláson. A félhomályos folyosó torz,

hideg képe tárult elé. Sehol senki. Elhúzta a fejét az ajtótól,

meggyőződött róla, hogy a biztonsági retesz és a lánc továbbra

is megvédi az illetéktelen behatolóktól. Előkotorta a zsebéből a

kulcscsomót, és miután megkereste a zárba illő kulcsot, bezárta

az ajtót. A zárszerkezet nyelve éles kattanással csúszott a

helyére.

Visszatette a kulcscsomót a zsebébe és megnyugodva

elkönyvelte, hogy most már senki nem tud bejutni a lakásba.

Némi zavartságot érzett ugyan, de megpróbálta leküzdeni.

Biztosra vette, hogy csengettek, és az is biztos volt, hogy a fiú

is hallotta. De miért mondta azt, hogy nem hallotta a csengőt?

Neki is hallania kellett! Szóval már megint próbára akar tenni…

Játszik velem, de nem baj! Tudok olvasni a gondolataiban, ez

pedig mindennél többet ér. Félre akart vezetni, de nem fog

menni!

Visszaindult a szobába, azonban félúton a fiúnak

ütközött, aki idegesen pislogott. A homlokán egy aprócska

izzadtságcsepp csorgott végig, s eltűnt a szemöldökében.

24


6.

– Ki volt az? – kérdezte a férfitól.

– Senki.

– Te mondtad, hogy csengettek – megpróbált a férfi válla

fölött belesni a hátsó szobába. Az ajtó résnyire nyitva volt, fény

szűrődött ki a helyiségből. Idegesen nézte a padlón elterülő

fénycsíkot, és várta, hogy mikor suhan el akár csak

villanásnyira valamiféle árnyék. Mert árnyéknak lennie kell. A

férfi biztosan beengedett valakit. Azt, aki csengetett.

Megpróbálta félretolni maga elől a férfit, ám az

visszatuszkolta őt a szobába. A hőség csillapodott egy kicsit, a

ventillátor és a nyitott ablak megfelelő kereszthuzatot biztosított.

– Ki volt az? – kérdezte újra a fiú. – Kit engedtél be?

– Senkit – válaszolta a férfi nyugodt hangon. – Senkit

nem engedtem be.

Hazudik – gondolta a fiú. Hallotta az ajtót; kattant a zár.

A férfi valakit tehát beengedett, és ez őt nagyon nyugtalanította.

A félelem újból erős hullámokban tört rá. Azt kezdte figyelni,

hogyan szabadulhatna meg innen. A tekintete a nyitott ablakra

irányult, de ezt a megoldást abban a pillanatban kiűzte a

fejéből. A kilencedikről nem lehet egykönnyen meglépni. Tehát

el kell jutnia az ajtóhoz, és ott kiszökni. Azonban biztos volt

benne, hogy a férfi egy, vagy akár több embert is beengedett

nemrég a lakásba. Ott vannak a hálószobában. Ha innen ki

akar jutni, azok biztosan rárontanak.

De mi a fenét akarnak? Nem vagyok olyan állapotban,

hogy harcolni tudjak az életemért. Várok még egy kicsit.

Húznom kell az időt, aztán a megfelelő pillanatban, amikor már

jobban leszek, eltűnök innen.

25


– Nézd – fordult a férfi felé –, tudom, hogy tervezel

valamit, de nem tudom, hogy mi értelme van ennek az

egésznek. Mit ártottam én neked?

– Miről beszélsz?

A fiú érezte a többiek jelenlétét. Tisztán érezte, hogy a

férfi társai ott rejtőzködnek a másik szobában. Szerette volna a

képzelt túlerőt kijátszani, de most nem volt képes koncentrálni.

Túl sok hasztalan gondolata volt.

Visszament a fotelhez és leült. Még mindig romokban

hevert az egész tudata. Az agya olyan volt, akárcsak egy pohár

romlott tej: savanyú és semmire sem jó. Főleg arra nem, hogy

logikusan gondolkozzon. Lassan átlépte azt az észrevehetetlen

vonalat, ami elválasztja a valóságot a képzelettől. Fél lábbal

már egy kitalált világban volt, amiről nem is sejtette, hogy saját

maga alakítja saját maga ellen.

Megpróbált ismét a tévére figyelni. Az volt az egyetlen

pont, amit valóságosnak látott. A műsor egy támpont volt, bár

nem értett belőle semmit. Az agya kizárólag a másik szobában

bujkáló idegenekre összpontosított. Fél szemmel a férfit nézte,

aki egy dobozt hozott elő a konyhából és letette az ajtó mellé.

Felnyitotta a tetejét, ezután lemutatott a benne lévő

szerszámokra.

– Kalapács – mondta.

Figyelte, hogy a fiú hogyan viselkedik, de nem történt

semmi. A fiú oda sem mert nézni. Csak lopva engedett meg

magának egy-két pillantást. A szívét hideg kezek markolászták.

Érezte, hogy egyre szorultabb helyzetbe került azzal, hogy a

férfi a végére ér a szertartásnak. Úgy vélte, hogy ez már a

vége. Hamarosan uralni fogja a gondolatait, és akkor…

Mi lesz akkor? – tette fel magának a kérdést. Az agya

legrejtettebb része kereste a választ, az, amelyik talán még

tiszta volt.

26


Nem látta esélyét annak, hogy ezt megúszhatja. Igaz,

egy pillanatra felmerült benne: talán csak meg akarják tréfálni.

Esetleg éppen erre számítanak, hogy ő pánikba esik, és a

haverjai röhögnek rajta a másik szobában.

Jó kis tréfa lenne…

De ez nem tréfa. Bizony, őt csúnyán csőbe húzták.

Továbbá elképzelhető, hogy meg is ölik. Miért pont őt? Miért

pont a barátja hajtja végre az egészet? Miért pont ő csalta

tőrbe?

Miért?

Rengeteg megválaszolandó kérdés, és ő egyáltalán nem

volt olyan állapotban, hogy megválaszolja őket.

Miért kellett elszívnom azt az átkozott füvet? Hogy

lehettem ilyen hülye? Meg is érdemlem a sorsom! Hagytam

magam belerángatni az egészbe! Istenem, biztosan megölnek!

Bármit is terveznek velem, ezek nem fognak élve elengedni.

– Figyelj! Hallod? Hagyjuk ezt az egészet! – mondta a

férfinak. – Most még abbahagyhatod az egész varázslatot! Ne

tedd ezt velem! Kérlek! Ne tedd ezt! Ennek semmi értelme!

Aludjunk inkább, és holnapra elfelejtem az egészet! Nem is

fogok rá emlékezni! Majd reggel röhögünk rajta egy jót!

A hangja kezdett elfúlni. Sírás környékezte. Hiába

alázkodott meg ennyire, eredménytelenül könyörgött. A férfi

nem hagyta abba. Csak járkált a szobában, és tovább

motyogott valamit. Aztán levette azt a játékrulettet a

könyvespolcról, amivel délután együtt játszottak, és a fiú

kezébe adta.

– Játék – mondta komoran.

A fiú elhúzta a kezét, és hátrébb húzódott a székkel,

egészen a falig.

Ismét azt mondta, hogy játék! Megint játék! Mi a fenét

akar?!

27


– Ne add ide! – mondta a fiú. Kétségbeesésében

zokogni kezdett. – Mit csi… hi… ná… hál… jak…ve… he.. le?

A férfi ledobta a földre a játékot, és kiviharzott a

helyiségből. A fiú igyekezett megnyugodni. Tudta, nem

mutatkozhat gyengének. Ebben a helyzetben csak felbőszítené

őket. Megtörölte a szemét, és próbálta összeszedni magát.

Főképpen a gondolatait igyekezett rendezni.

Miért ment ki? Most hová ment? Megkérdezi a többieket,

hogy mit tegyen? Igen! Most, hogy nem vettem el a játékot,

talán nem tudja, hogyan folytassa tovább a szertartást.

Keresztülhúztam a számításait. Nem tudja, mit tegyen. Igen, ez

történhetett. Én viszont tudom, mit teszek. Megpróbálok a

tudatomnál maradni, és nem válaszolok arra, amit mond, vagy

tesz. Akkor nem fog tudni irányítani. Talán akkor

megmenekülök…

A férfi visszajött a szobába, és a jobb kezében egy

színes magazint szorongatott. Ahogy elhaladt a ventilátor előtt,

a fuvallat megpörgette a lapokat. A férfi megállt a fiú széke

mellett, és ledobta az újságot a földre. Közben dobbantott, hogy

a fiú odafigyeljen.

– Magazin – mondta. Mivel a fiú nem nézett oda, felvette

a földről, azután ismét ledobta. Újra dobbantott. – Magazin –

mondta újfent. A hangját sokkal jobban felemelte.

– Kérlek, hagyd abba! – könyörgött a fiú. Kérése süket

fülekre talált, mert a férfi tovább folytatta; ismét ledobta az

újságot, felszedte, megint ledobta. Végezetül sarkon fordult, és

magára hagyta a fiút. Az rémülten nézett utána, úgy érezte

egyszer s mindenkorra nem bírja tovább. A legjobb lesz, ha

egyszerűen kirohanok! De mielőtt felállt volna a székről, eszébe

jutott, hogy a másik szobában ott vannak azok, akiket a férfi az

előbb beengedett. Esélye sincs, hiszen minden bizonnyal

könnyedén elbánnának vele.

28


De akkor mit tegyek? Akárhogy is erőlködött, semmit

nem tudott kitalálni. A gondolatai mindig a halálra terelődtek, és

arra, hogyan volt képes a barátja ilyen csúnyán becsapni.

Felhasználni őt az alávaló játékához, kísérletéhez, vagy

bármihez, ami vele történik. Úgy vélte, hogy legalább hárman-

négyen vannak a szobában. Ez pedig, ha nem lenne betépve,

akkor is túlerőnek számítana. Esélye sincs a menekülésre.

Gondolataiból a férfi visszatérte zökkentette ki. A férfi

odament az asztalhoz, felvette a poharak mellett pihenő

mobiltelefont. A fiú kezébe adta. Majd visszavette és ismételten

a kezébe adta.

– Most mit akarsz? – kérdezte a fiú kicsit ingerült

hangon. – Mi a fenét tervezel? Ez az én telefonom. Minek

műveled velem ezt az egészet? Nézd, én tudom, hogy valami

szörnyű dolgot akarsz ellenem tenni, de te is tudod, hogy nem

úszhatod meg. Ha a barátaiddal megöl…. – A hangja elakadt,

mert a férfi ismét magára hagyta.

Nézegette a kezében lévő telefont. Nem volt

bekapcsolva. Tisztán emlékezett arra, hogy még ő kapcsolta ki,

mielőtt elszívták a füves cigit. Forróság borította el a testét,

szédült egy kicsit, de érezte, hogy lassan tisztulni kezd a

tudata. Jönnek a tiszta pillanatok – gondolta. Talán ha kitisztul

a fejem, akkor kitalálok valamit. Talán…

Hirtelen fantasztikus ötlete támadt. Fel kell, hogy hívja a

rendőrséget. Itt a telefon… Csak rá kell nyomnia a megfelelő

gombra, és már be is kapcsol. PIN-kód, azután a gyorshívások

közt az egyes billentyű a rendőrség száma. Gyorsan bemondja

a címet, és azt, hogy veszélyben az élete. Persze suttogna,

nehogy tudomást szerezzenek a kis akciójáról a másik

szobában kucorgó, rosszpillantású emberek. Ennyi biztosan

elég is lenne.

29


Rátette a hüvelykujját az ON billentyűre, de mielőtt

bekapcsolta volna, valami egészen más jutott az eszébe.

Szörnyű gondolata támadt: Talán azt akarják, hogy

bekapcsoljam a telefont. Esetleg ráálltak a vonalamra, és ha a

telefont bekapcsolom, akkor azon keresztül tudnak irányítani.

Igen… Ez világos, mint a nap. Ez az utolsó mozzanat. A

telefonon keresztül fogom kapni az utasításokat. Azért sem

kapcsolom be!

7.

Körülbelül fél órája ülhetett kezében a telefonnal, és

egész idő alatt semmi mozgás nem volt körülötte. A férfi sem

jött vissza azóta, hogy utoljára kiment a szobából.

Biztosan bement a többiekhez a hálószobába – gondolta

a fiú. Kivárják a megfelelő alkalmat, és egyszerűen lerohannak.

Megölnek!

Letette kezéből a telefont az asztalra, és

felegyenesedett. Lassan mozgott, mintha attól észrevétlen

maradna. Egy pillanatra maga is megdöbbent azon, hogy miért

mozog ilyen lassan és megfontoltan.

Azért, hogy ne hallják a lépteimet – válaszolt végül egy

gondolat.

Átaraszolt a szobán, megállt az átjáróban. Még mindig

kísérteties félhomály volt.

Megborzongott.

Ma este nem először érezte úgy, hogy a szíve mindjárt

kiugrik a helyéről. Visszanézett a könyvespolc irányába,

meggyőződve arról, hogy nem került senki a háta mögé. Ami

egyébként képtelenség lett volna. Ezt ő is tudta, de biztosra

akart menni. A hálószoba ajtajára pillantott, ami már nem volt

30


résnyire nyitva. Tehát oda ment be a férfi. Még most is ott van a

többiekkel. A „kucorgó, rosszpillantású emberekkel”, akik

valami gonosz dolgot terveznek vele.

Nagyon félt, de élni akart, és ez az érzés minden

félelmet és kezdetleges bénultságot legyőzött.

Elindult a bejárati ajtó felé. A hálószoba csukott ajtaja

előtt különös óvatossággal osont el, nehogy észrevegyék,

meghallják. A lába nehezen mozgott. A lábszárára mintha

ólomsúlyokat csatolt volna valami huncut manó. Még mindig a

kábítószer hatása alatt van. Tehát óvatosnak kell lennie, mert

ha észreveszik, akkor ő halott ember. A fiúnak pedig nem volt

kedve meghalni.

Megállt a bejárati ajtó előtt; egy kicsit meggörnyedt, mint

aki küzd a gyomrában rosszalkodó vacsorával. Tompa moraj

dongott a fülében, és egy pillanatra arra gondolt, hogy

agyvérzést fog kapni, de aztán gyorsan elszállt a gondolat és a

tompa morajlás is. Remegő kézzel fogta meg a biztonsági

láncot, vigyázott, nehogy zajt csapjon. Kiakasztotta. A láncot

lelógatta az ajtó mellé. Egy darabig tartotta, hogy ne hintázzon,

mert véletlenül az is zajt okozhat, és akkor neki vége.

A biztonsági zárat is kinyitotta. Óvatosabban bánt vele,

mint a lánccal. Miután végzett, tudta, hogy egyetlen egy dolog

van hátra; lenyomni a kilincset és kimenni a folyosóra anélkül,

hogy zajt csapna.

A keze még mindig nagyon remegett, de a boldogság

mámorító érzése elterelte mindenről a figyelmét. Lenyomta a

kilincset, és meghúzta az ajtót maga felé.

Majdnem felvisított, amikor az ajtó nem modult. Kulcsra

van zárva – villant fel benne a kétségbeejtő felismerés.

Elvesztem! Itt fogok megdögleni. Istenem, az a kurva fű! Az az

oka mindennek! Óh, Jézusom, ha egyszer innen élve kikerülök,

soha többet nem füvezek! Esküszöm!

31


Némán állt az ajtó előtt, és bámulta a szemben lévő

hálószobát, ahol megbújt az ellenség. A gyomra görcsösen

összehúzódott. Úgy érezte, kedve lenne torkaszakadtából

üvölteni. De inkább nem tette.

Most jön a B terv!

A baj csak az volt, hogy B terv nem létezett.

Visszaindult a szobába. Egy kicsit bátrabban haladt el a

hálószoba előtt. Mintha már nem is érdekelné, hogy meghallják.

Az átjáróban majdnem nekiment a vasalódeszkának.

Lefékezett. Rájött, mit kell tennie. Felfegyverzi magát az

egyenlőbb esélyek kedvéért. Megmarkolta a vasalót. A földön

egy ing hevert élettelenül. Valamikor délután vasalta ki a férfi.

Ez lesz az én fegyverem, és beverem a pofátokat, ha ki

merészeltek jönni! A bátor, mindenre elszánt gondolatok

gyorsvonat sebességével zakatoltak a fejében. Bal kezével

megfogta a vasaló zsinórjának a végét, és a kézfejére tekerte.

Na, gyertek férgek!

Hirtelen megtorpant.

– Bassza meeeg! – mondta, nem törődve azzal, hogy a

„kucorgó rosszpillantású emberek” meghallják.

Kamera! Valahol lennie kell kamerának is! Hogy ez

eddig nem jutott eszembe! Ezek kamerával figyelnek engem! A

szemetek! Valahol van egy kamera. Esetleg több is! Szeme

akaratlanul is a könyvespolcra tévedt, és figyelte, hogy nincs-e

valami rendellenes a könyvek között.Az egész rendellenes volt,

hiszen amikor egy fél éve itt járt, még nem volt semmilyen

könyvespolc. Az egészet azért tették ide, mert kellett a

felvételhez. Ez nagyon tiszta és egyértelmű dolog volt,

csakhogy amit ebből következtetett, az nagyon megijesztette.

Hiszen ha díszlet kell a felvételekhez, akkor ez egy olyan

videó anyag lett volna, amit piacra dobnak! Valami bizarr, belső

32


terjesztésű perverz dolog! Hallani ilyet eleget a TV-ben! Hogy

erre miért nem jöttem rá eddig?

A gondolatok nagyon világosan és tisztán törtek rá.

Bárhová nézett, mintha a megfejtés egy újabb darabkáját találta

volna meg. Valahogy úgy érezte, mint még eddig soha

életében, hogy látja a dolgok hátterét. Átlátott a szitán.

Mindenre rájött. Az agya tisztán megvilágított minden sötét

foltot. Hát persze! A magazin, amit ledobált a földre! Délután

adta nekem ide, hogy olvasgassam! És volt benne egy cikk

arról, hogy az emberek milyen szörnyű dolgot tesznek

magukkal! Voltak fotók is. Felvágják a péniszüket, a nyelvüket,

és egyéb csonkításokat végeznek! Hát persze, ezt akarták

belém szuggerálni. Hogy én is ugyanezt tegyem saját

magammal. Azért volt a szerszámosláda is. Már délután is

filmeztek, amikor az újságot átnéztem. És ha valaki videóról

megnézi, egy kerek történet lesz az egész. Mintha én olvastam

volna a magazinban a cikket, és kedvem támadt volna hasonló

beteg dolgokhoz! Esetleg kettévágni a nyelvem egy

borotvapengével! A rohadékok. A szavak, amiket a szertartás

közben mondott, talán nem is voltak lényegtelenek, hanem oda

majd utószinkronnal mást fognak felvenni, mintha ő megpróbált

volna engem lebeszélni a dologról. Istenem, mibe keveredtem?

Ez az egész egy mocskos nagy összesküvés, aminek a

végeredménye, hogy engem itt megölnek. A szüleim, ha

meglátják a videót, akkor még csak sajnálni sem fognak, mert

egy állatot, aki ilyesmit művel, nem lehet sajnálni. Aztán ott

vannak az ágynak megcsinált kanapépárnák. Pontosan

középen. A szoba kellős közepén! Talán még valamilyen bizarr

szexuális játékot is űzni akartak velem. De most már mindent

tudok, és nem hagyom magam. Rohadtul átlátok ám a

dolgokon! Tudok már mindent, frankón értem a dolgokat!

Engem ugyan nem fog senki rávenni, hogy vágjam szét a saját

33


pöcsömet, és senki nem fog a seggembe élvezni! A vasalóval

szétütöm a tapló fejüket! A köcsög buzeránsok! Szerszámláda,

magazin, kamerák. Házi videó. Szadista film? Vagy meleg

mozi? Mi lett volna ez, uraim?

Ismét úgy érezte, hogy sírva fakad. De tudta, hogy azzal

csak a gyengeségét bizonyítaná.

A rohadt életbe! Csak tudnám, hogyan fogok ebből

kimászni. Ezek az életben nem hagyják, hogy én innen

kiszabaduljak. Megölnek és kész! Az is elképzelhető, hogy a

halálom után végigküzdik rajtam magukat. Kiélik a mocskos

képzeletüket: a seggbe dugást, meg a szadista dolgaikat a

kalapáccsal. Meglehet. A rohadt életbe, meglehet!

Megpróbálta magát türtőztetni, megkísérelt lelkileg erős

lenni. Kérdés, mennyire lehet erős lelkileg egy halálraítélt,

mielőtt fellép a vérpadra, hogy a hóhér a fejét vegye. Mennyire

lehet erős az ember, aki tudja, hogy az élete hátralévő részéből

talán csak egy-két óra van? Vagy csak percek.

A fiú mindennél rosszabbul viselte a bizonytalanságot,

hogy talán mégis lenne esélye a menekülésre, csak eddig nem

jött rá, milyen módon. Azonban megfogadta magának, ha meg

is kell halnia, valakit magával visz, és akit csak tud,

megsebesít. Ki kell törnie innen. Ki kell törni ebből a halálos

gyűrűből. De hogyan?

Görcsösen markolta a vasalót, hátát nekitámasztotta az

ajtófélfának, úgy, hogy az átjáró és a nappali között állt.

Mindkettőben és egyikben sem. Időközben arra a

következtetésre jutott, hogy a kamera a lámpákban van elrejtve,

és ezen a helyen egyik kamera sem látja, tehát biztonságban

van. A „kucorgó rosszpillantású emberek” így nincsenek

lépéselőnyben.

A fáradtság egyre elviselhetetlenebbé vált számára.

Ahogy telt az idő, annál kevesebb volt az esélye, hogy éberen

34


figyelhet. Viszont az idő múlásával egyre jobban kitisztult a

tudata. Legalábbis ő úgy gondolta, hogy nagyon is tisztán lát.

Örült neki, hogy átlátta a tervet, és megpróbált mindent

elkövetni, hogy ne tudják végrehajtani. Nem mozdult az

ajtófélfától, nehogy valamelyik kamera látószögébe kerüljön.

A lába egyre jobban elnehezedett. Le kellene ülnie egy

kicsit. Csak egy kicsit. Hátranézett a válla fölött. Szinte

ellenállhatatlan erő vonzotta a sarokban lévő asztalhoz és

különösen a hozzá tartozó lócához. Le kell ülnöm. Csak egy

picit. Abból semmi baj nem származhat, hiszen már egészen

tiszta vagyok. De egy kicsit le kell ülnöm, mert máskülönben

összeesek, és akkor…

Hátrébb lépett, hogy a lábszára nekiütközzön a padnak.

Le kell ülnöm, csak egy kicsit. Lassan behajlította a térdét,

leereszkedett az ülőkére. Sokkal jobb! Sokkal kellemesebb!

Felpillantott az asztal fölött lógó lámpára, és nyugtázta

magában, hogy a kamera, amit a lámpaburába szereltek, ezen

a helyen még nem látja.

Nyugodtan ülve maradhat picit.

8.

A várakozás teljesen felőrölte az amúgy is gyenge és

fáradt idegrendszerét. Hiába akart, már nem tudott figyelni

mindenre. Már a vasalót – az egyetlen fegyverét – is alig bírta

tartani. Az ujjai kezdték elereszteni. Minden erejét összeszedte,

és megmarkolta a vasalót, nehogy a földre zuhanjon. Érezte,

hogy fel kell állnia, mert ha ülve marad – pedig olyan nagyon

kényelmes! –, akkor elalszik. Egy hirtelen gondolattól vezérelve

talpra ugrott, és visszatámasztotta a hátát az ajtó szélének.

Tekintete az asztalon lévő telefonra tévedt. Hívnom kell a

35


rendőrséget. Meg kell próbálnom! Lehet, hogy nem is kódolták

a telefonomat.

A gondolat, hogy esetleg megszabadulhat az oroszlán

barlangjából, nagyon csábító volt számára, és tisztán látta azt

is, hogyan tudja a telefont megszerezni anélkül, hogy a

kamerák észrevennék.

A kanapé párnáit szándékosan szedték ki! Nem azért,

hogy nekem ágyat készítsenek, hanem hogy ne üljek a bal

oldalra. Mert a kamera ott nem lát. Így szándékomon kívül is a

kamera mozgásterében voltam. Ezt jól kitaláltátok, de én erre is

rájöttem, szarrágók! Engem nem fogtok kikészíteni! Ha végig a

tévé oldalában megyek az asztalig, akkor nem fogtok

észrevenni!

Lassú, lopakodó mozgással elindult az asztal felé. Néha

felpillantott a lámpára, és végig arra gondolt, hogy most nem

láthatják meg. Az asztal végében leguggolt, és miután a jobb

kezéből átvette a vasalót a balba, egy gyors mozdulattal

megkaparintotta a telefont. Megvan! Ezt a csatát megnyertem,

fiúk! Ugye, bassza a csőrötöket, hogy nem látjátok, éppen min

mesterkedek? Idegesek vagytok, igaz?

Felegyenesedett és nekitámaszkodott a falnak. A feje

fölött egy régi festmény másolata lógott. Tájkép, gyönyörű

vízeséssel. Nem tudta, hogy ki festhette az eredetit, de ez most

nem is igazán érdekelte.

Bekapcsolta a telefont. Megvárta, amíg a kijelző

világítása bekapcsol, és kéri a PIN-kódot. Beütötte a négyjegyű

számsort. Egy másodperc erejéig elgondolkodott rajta, hogy

még ilyen állapotban is rögtön eszébe jut.

Lenyomta az „OK” billentyűt, és a füléhez emelte a

telefont. A telefon, mint mindig, mielőtt csatlakozott a

hálózathoz, sípolt egyet, aztán két rövid csipogással jelezte, ha

36


megtalálta. A fiú amint meghallotta a sípolást és a két csipogó

hangot, rémülettől fehér arccal dobta a földre a telefont.

Mégis átkódolták! A kurva életbe! Valami csipogást,

valami dallamot játszottak be nekem! Erre vártak, és én

beugrottam a kelepcébe! Ez a hang lett volna az utolsó darab a

kirakós játékban? Biztosan, és ezzel a hanggal akartak

hipnotizálni. Talán még idejében kikapcsoltam. A fenébe is,

kurvára észnél voltam! Velem ezek nem fognak szarozni!

Idióták!

Gondolatait és csöppnyi boldogságát, hogy nem tudták

hipnotizálni a telefonos trükkel, a lift hangos robaja zavarta

meg, és ez olyan erős félelemmel töltötte őt el, mint eddig még

soha semmi. Mozdulni sem tudott ijedtében. Az ujjai

elernyedtek: a vasaló a földre esett. Lelki szemei előtt látta,

amint a lifttel négy hosszú, fekete bőrkabátos, tagbaszakadt

ember jön felfelé. Kezükben hangtompítós pisztoly. Az arcukat

fehérre festették, és csak a szemük pásztáz nyughatatlanul. A

lift ajtaja kinyílik, a négy alak szinte egyszerre lép ki, cipőjük

talpa halkan kopog a folyosó csempézett padlóján. A folyosó

ajtaját fél perc alatt kinyitják – minden bizonnyal saját kulcsuk

van hozzá –, és egyenesen a lakás bejárati ajtaja felé

igyekeznek.

A fiúnak minden porcikája remegett, némán bambult a

földön fekvő vasalóra. Gondolatban látta a négy alakot. Tudta,

hogy azért jönnek, mert látják, hogy vele már nem tudnak

forgatni semmiféle homokos vagy szadista pornófilmeket.

Márpedig akkor használhatatlan, nincs rá szükségük.

Meg fogják ölni.

Egyszerűen lelövik, mint egy kutyát. Aztán a folyóba

dobják. Az egész egy szervezett bűnhálózat, ami erre

specializálódott. A férfinek gyakran voltak anyagi gondjai, így

egyszerűen lefizették, hogy csalja őt tőrbe.

37


De lehet, hogy őt sem fizetik ki! Lehet, hogy már meg is

ölték a másik szobában. Elképzelhető, minden lehetséges. És

most engem fognak megölni. Persze lehet, hogy fegyverrel

akarnak kényszeríteni. Megkötöznek és módszeresen

megkínoznak: kihúzzák az összes fogamat, levágják a farkam

és a számba tömik, esetleg kinyomják a szemem, és levágják

az ujjaimat. Megkínoznak, hogy mégis legyen valami bizarr

videó anyag, elvégre biztosan valaki ezért kemény pénzeket

fizet nekik. Megkínoznak, aztán megölnek. Mindenképpen

megölnek!

Még mindig hallotta a lift hangos morgását. Egyre

közelebb ért az emelethez. De ő nem várhatja meg a

felszámoló– brigádot. Nem hagyhatja, hogy így megkínozzák.

Az ablakon beáramló, kellemes nyári szél az arcába

csapta a selyemfüggönyt. Ezzel megszületett a végleges,

kíméletes megoldás. Ő pedig nem vitatkozott a szörnyű

gondolattal.

Elszántan az ablakpárkányhoz lépett, félretolta a

függönyt, feltérdelt a párkányra. A nyári szél langyos csókot

lehelt sápadt arcára. A szüleire gondolt. A testvérére. És az

egész életre, a terveire. A barátjára, aki becsapta és kelepcébe

csalta. Lecsukta a szemét. Még egyszer felvillant előtte a négy

alak sziluettje, amint kiszállnak a liftből.

A fiú nem hallotta, hogy a lift, amely óriási robajjal

közeledett, továbbment legalább két emeletet.

A fiú már semmit nem hallott.

Az utolsó rezdüléseket még érezte. Az idegpályák még

eljuttatták a szörnyű fájdalomhullámokat tompán működő

agyának, de a teste már mozdulatlanul, vérbe fagyva hevert

kilenc emelettel lejjebb, a járdán.

38


9.

A férfi a hálószobában ücsörgött, és nem tudta felfogni,

hogy miért pont őt sújtja a sors azzal, hogy gondolatolvasó

képességgel ruházta fel. Most már a titkosszolgálat a

nyomában lesz, amíg csak él. Mert tudni fogják, hogy ő

gondolatolvasó. Egész életében menekülnie kell. De ez még

nem is zavarta annyira. Sokkal inkább nyugtalanította, hogy a

fiú a másik szobában még mindig nem hagyja aludni. Mert még

mindig érzi a gondolatait. Pedig ő odaadta a telefont, és a fiú

gondolatban megígérte neki, hogy akkor aludhat. De még most

sem hagyott neki békét.

Tudta, hogy a fiú az öngyújtóra gondol. A kék öngyújtóra,

amit a férfi behozott magával a szobába, és egész hajnalban

görcsösen markolt.

A fiú békén fogja hagyni, csak meg kell gyújtania…

A férfi átgázolt az egymásra hajigált újságok kupacán, és

megállt a bordó sötétítő függöny előtt. Aludni fogok. Végre

békén fogsz hagyni! Többet nem olvasok a gondolataidban!

Boldogan mosolygott.

Fáradtan nekidőlt az ablakkeretnek, kinyújtotta az

öngyújtót. A lángok mohón kaptak a függönybe, készen rá,

hogy felfalják a férfival együtt az egész lakást.

39

John Cure:ELTEMETVE

Nehéz elképzelni, hogy valaha is rombolóbb erővel

zuhoghatott az eső.

A sáros, felázott talajba mélyen belevágott az ásó, és a

gödör, amit kupaconként, kétségbeesetten forgattak ki, lassan,

de biztosan mélyült.

Arnold Bridge olyan mélyre tervezte eltemetni a titkát,

amennyire fizikai állóképessége csak engedte az adott

helyzetben. A fák ágait marcangoló szél borotvapengeként

vágta az esőcseppeket a húsába. Arnold Bridge már túljutott

azon a részen, amikor minden ásónyom kilapátolása fájdalmat

okozott, és –jól tudta – már nem volt messze attól a ponttól,

ahol úgy érzi majd, ő maga a fájdalom. Sírt az egész teste.

Megpróbált kitartani, remélve, a tudata lesz olyan hatalmas, és

nem engedi, hogy az izmai feladják a küzdelmet.

Ebben a helyzetben éppúgy, mint az élete elmúlt

harmincnégy évében, csak magára számíthatott, és arra a

belső erőre, amely céltudatos, kitartó énjét táplálta.

Az élethez álmok kellenek. Álmok, melyek célokká

válnak. A célok elérése érdekében pedig mindent fel kell

áldozni. Szó szerint mindent. Nincs kivétel. Elmaradnak a

nyaralások, a közös mozidélutánok a gyerekekkel, az iskolai

évzáró ünnepségek, és elmaradnak lassan az érzelmek is.

Csak a célok vannak. Arnold tudta, hogy a legtöbben itt szúrják

el: nem elég erősek, hogy kitartsanak.

– Minden áron! – hangja ellentmondást nem tűrően

csengett, miközben Arnold esővizet köpött a hideg levegőbe.

40

A sáros talajba döfte az ásót, majd az előre bekészített

ládára lépve felhúzta magát a gödörből.

– John, érted, amit mondok? Minden áron! Ez a

varázsszó a győzelemhez. Egy sikeres életet felépíteni alkotás,

melyhez megfelelő kreativitás és tehetség szükséges.

Cigarettát kotort elő elnyűtt esőkabátja zsebéből, de mire

a vihargyújtóval életre keltette volna, a cigarettaszál szétázott.

Csalódottan fricskázta a távolba. Egy darabig követte a

tekintetével, mint aki a gondolatait próbálja rendezni, azután a

sárban fekvő férfi vérbe fagyott tetemére nézett.

– Nem fogom hagyni, hogy elcseszd az életem, John!–

A halott válasz helyett csak némán, arccal előre feküdt

tovább a sáros, esőáztatta fűben. A szétroncsolt koponyájában

összegyűlt esővíz alvadt vérrögöket és agyvelődarabkákat

feláztatva csorgott végig a füle mögött.

– Egyszerűen nem vagyok abban a helyzetben, hogy

hagyjam elbaszni az életem – magyarázta neki Arnold immár

valamivel higgadtabban. – Lehet, hogy ezt most nehezen érted

meg, de tudom, hogy megérted. A családomról van szó, a

megélhetésükről. A gyerekeim jövőjéről. Vagy talán azt hiszed,

magamnak gürcölök ennyit? Lószart! Minden a gyerekeimé

lesz. Nem vihetem a sírba a pénzemet, nemde? Óh, ne

haragudj! De szamár vagyok, azt hiszem nem igazán jó ötlet

most sírt emlegetnem. Pont most…– Arnold először csak

elmosolyodott saját morbidságán, majd elfojtott nevetés tört fel

belőle. Nem törődött az ítéletidővel, a közelben becsapó

villámokkal és az eget rengető dörgésekkel. Csak állt és

röhögött az éjszakába perceken keresztül, aztán szinte minden

érezhető átmenet nélkül keserves zokogás tört fel belőle, térdre

kényszerítve őt a frissen született sárkupac tövébe. Arnold

összegörnyedve egyszerre sírt és fuldoklott a nevetéstől.

41

Percek teltek el. A kövér esőcseppek Arnold arcába

csapták a sarat, és lassan visszatérítették őt a valóságba.

Arnold most már kezdte igazán kényelmetlennek érezni a saját

humorát. Morbidnak, amilyen az egész helyzet volt.

Ott volt mellette az a test; mereven, mozdulatlanul. Egy

férfi teteme, aki néhány órával azelőtt még életvidáman

nevetett, és reggel, amikor felkelt, voltak még céljai, amik azóta

örökké álmokká kárhoztak. Rántottát készített, és úgy tervezve

a délutánt, hogy azt végre a barátjával tölti, akitől lakóhelyük

szerint csupán két utca választotta el, ez azonban felgyorsult

felnőtt életükben szinte leküzdhetetlen távolsággá nőtt. Közös

gyermekkoruk emléke mostanában végre lebírni látszott ezt a

távolságot. Megbeszélték, hogy szombat délutánonként ismét

együtt töltenek néhány órát, finom konyak és mennyei szivar

társaságában. Tudták, hogy olyan már soha nem lehet, mint a

gimnáziumi– és az egyetemi éveik alatt, hiszen a gondtalan

hétköznapoknak már régen vége. A való világban már nem

arról van szó, ki húzza le több lány bugyiját a suliban. Ebben a

világban folyamatosan meg kell felelni, mert aki nem tart lépést,

azt az élet könyörtelenül arcon köpi. De talán azért is érezték

úgy, hogy a szivarfüstbe nevetett, alkoholszagú viccek igazán

kellemesen oldják a mindennapi stresszt.

Ezen az utolsó délutánon is gomolygó szivarfüst oldotta

a lelki terheket, tette könnyűvé a hideg órákat. Még nyoma sem

volt a viharnak, amikor alkoholmámorban úszva, felpaprikázott

hangulatban valamelyiküknek eszébe jutott, hogy a

Halloweenról maradt töklámpások igazán jópofa célpontot

jelentenének.

Arnold halkan nyöszörögve a gödör széléhez húzta

barátja holttestét, majd az oldalába taposva szabálytalan

nyughelyére gurította. Nézte a mozdulatlan testet a méltatlan

42

sír mélyén, és most először érintette meg a felismerés, hogy

innen nincs visszaút.

Megmarkolta az ásót, lapátolni kezdett, miközben

fogalma sem volt, miért nem emlékszik, kettejük közül kinek az

ötlete volt, hogy kivigyék a duplacsövű…

***

-… vadászpuskát. Nem hallod, Arnie?

– Mi van, öreg? – Arnold értetlenül bámult a barátjára.

Ködös pillantásuk a vigyorgó töklámpások fölött találkozott.

Arnold úrilakjához közel tízezer négyzetméternyi telepített erdő

tartozott. A kopasz fák közt egymás mögött négy-ötméternyire,

széles vigyorú töklámpások sorakoztak, amit Arnold az

állapotához képest a lehető legnagyobb precizitással helyezett

néhány oldalára állított műanyag rekeszre. – Nem igazán

értem, mi a lószart sírsz, pajti. A puska most nálam van. Még

lövök vagy kettőt, aztán te jössz. Persze szigorúan csak akkor,

amennyiben biztosítod régi jó barátodat, hogy miután

visszamentünk a házba, megiszunk még egy üveg isteni

konyakot. Na, mit mondasz?

– Basszus, Arnie. Én már így is éppen eleget ittam. Azt

hiszem, nem igazán vágyom egy korty után sem.

– Cseszd meg, haver! – Arnold oldalba bökte a barátját,

miközben csibészesen rákacsintott. – Na, gyerünk, ne kéresd

már magad! Különben meg, szerinted engem érdekel, hogy

mennyit ittál? Hé, Johnny Bubu! El sem hiszem, hogy ilyen

szarságokkal jössz nekem. Én piálni akarok, és piálni is fogok.

Pont. Te meg, ha lőni akarsz, barátocskám, akkor máris

mehetsz vissza a házba, és hozhatod a konyakot! Itt isszuk

meg inkább!

43

– Nekem most nincs kedvem. Komolyan. Már a fejem is

fáj. És ne hívj Johnny Bubunak! Tudod, hogy ezt nem bírom.

– Na, fasza, mondhatom! Kezdődik a „mama pici fia”

előadás. – Arnold értetlenül forgatta a szemeit. Cigarettát

biggyesztett a fogai közé, és anélkül, hogy meggyújtotta volna,

rágni kezdte a végét. – Akkor meg nem fogsz lőni, haver! Bírlak

sajnálni, ugye tudod?

– Basszus, Arnie, ha iszol, igazán gyerekesen tudsz

viselkedni. Ha valaki ilyenkor látna az alkalmazottaid közül, azt

hiszem, nem hinne a szemének.

– De nem lát – mondta Arnold, miközben meggyújtotta a

cigarettát. A puskát a vállához emelte, célba vette vele a

legtávolabbi tököt, aztán kibiztosította. – És nem is fog. Két régi

barát mókázik, iszogat, kidumálja a csajokat. Egyúttal szétlőnek

néhány vigyori tökfejet.

– Azt hiszem, legközelebb készítek rólad néhány

felvételt, és majd odaadom Évának. Vagy nem így hívják azt a

fiatal gyakornoklányt a beszerzési osztályon? – kérdezte John.

Közben úgy nevetett akár egy huncut kamaszfiú.– Tudod, aki

néha bent marad veled átnézni a megrendeléseket. Ő biztosan

megmutatná a többieknek is.

– Igen, úgy hívják – mondta Arnold közömbösen. Jobb

szemével hunyorgott a felszálló cigarettafüst miatt. –

Mondhatom, nagyon feszes kis popsi.

– Gondoltam is, máskülönben nem marasztalnád bent

hetente háromszor, hanem itthon ülnél Amanda fenekét

babusgatva.

– Amandának annyi dolga van, hogy a kölköket nevelje.

És az ő feneke már nem a régi.

– Basszus, Arnie, te aztán igazán nagy strici vagy!

Komolyan sajnálom szegény feleségedet.

44

– Johnny Bubu, nősülj meg! Vagy csak szerezz egy

szerencsétlen tyúkot magadnak, aztán meglátod, hogy pár év

múlva hálás lesz, ha nem otthon vakartatod vele a tökeidet.

Ennyi, pajtás. Pont. – Mindketten nevettek. Arnold leeresztette

a puskát a vállától.– De ha akarod, megvakartatom Evával a

tiedet is. Vagy bármelyik kis cápával, akivel én is vakartatom a

cégnél. Vannak jó páran. Csajokat hozzak, ugye? Persze, ha

fickók kellenek, csak szólj, elintézem azt is. De te nem vagy

meleg, igaz?

– Már megint őrült vagy, Arnie!

– Vagy inkább mondjuk úgy, hogy szereted a puncit, de

azért nem árt, ha élvezéskor egy farok is van a közeledben?–

Jóízűen nevettek. Akárcsak kamaszkorukban, újra jól

érezték magukat és boldogok voltak. Talán nem is

gondolkoztak még azon, hogy amit másnak soha nem tűrtek

volna el, azon együtt igazán jókat tudtak nevetni. Barátok voltak

az idők kezdete óta.

– Johnny Bubu, összezavarodtam. Most akkor te

szeretsz döngölni, vagy azt komálod, ha téged döngölnek?

Arnold barátjával szembefordulva a puskával háromszor

a levegőbe döfött, miközben csípőjével is nyomatékosította a

párzó mozdulatokat.

Az égen észrevétlenül viharfelhők gyülekeztek, amiket a

vidám nevetés sem tudott szétkergetni.

Könnyes volt a szemük a röhögéstől.

A harmadik döfésnél éles dörrenés szakította darabokra

a csendet, összetörve minden álmot. A kopasz fákról csúf

varjak szöktek a magasba, örökre magukkal ragadva a boldog

perceket.

Arnold a pillanatnyi sokktól megdermedt. Nézte a barátja

fűben fekvő testét. Az agya nem engedte, hogy felfogja és

45

megértse a néhány pillanattal azelőtt történteket. Hiába

szennyezte arcát és ruháját John vére, hiába feküdt a férfi

szétnyílt koponyával a lába előtt, nem volt képes beengedni a

gondolatot, hogy megölte a legjobb barátját.

Arnold még néhány percig dermedten állt, azután

remegő kezéből a földre ejtette a…

***

…vadászpuskát. Nem tudta kinek volt az ötlete, de ez

már semmit nem változtatott a történteken. Megszegte a

legfontosabb szabályt. Ittak, és ennek ellenére éles lőfegyvert

vett a kezébe.

Nem tudott másra gondolni, csak hogy mielőbb véget

érjen ez a rémálom. Persze nagyon jól tudta, hogy ezúttal nem

lesz megváltó ébredés, bármennyire is szerette volna. Ez a való

világ volt, ahol a hideg és a fájdalom átrágta magát minden

ízületén, lassítva a mozgását.

Titkát már csak néhány lapátnyi sáros föld választotta el

az örök hallgatástól. Forró zuhanyra és egy csésze zöld teára

gondolt, amit a kandalló előtt kuporogva elkortyolhat. Nyugodt

alvásra nem számított. Talán hetekig, de az is elképzelhető,

hogy hónapokig nem fog tudni megnyugodni.

Megölte a barátját.

Szerencsétlen baleset volt, túlélési esély nélkül. Ezen az

éjszakán már a saját életét próbálta menteni. A testet és a

bizonyítékokat a bűnével együtt mélyen eltemette. Csak a

lelkiismerete, ami már nem fért a gödörbe. A pusztító időjárást

leküzdhette, de saját magával szemben soha nem fog tudni

nyertes csatát vívni. Ez a felismerés már az utolsó lapát föld

szétterítésének idején fájdalmasan reszketett a gyomrában.

46

Az ásót leszúrta a földbe, majd ügyetlen mozdulatokkal

próbálta szétrugdosni az összetapadt rögöket, noha nem

aggódott, hogy a kertben valaki is járni fog tavaszig. A ház

mögött elterülő több ezer yard területet nem művelték. A

gyerekek majd kijönnek, ha már boldog napsugarak melegítik a

fák lombját, de addig csak az előkertben hintázva várják az első

hópelyheket, hogy aztán a kapu előtt hatalmas hóembereket

gyúrjanak belőle.

Elégedetten nézett le a frissen feltúrt földre, aztán

szétázott és bomló falevelekkel terítette be a területet.

Mozdulatai gyorsak voltak, nem érződött rajtuk az a fizikai– és

lelki fáradság, ami hosszú órák óta megpróbálta feladásra

kényszeríteni.

Felegyenesedett, még egyszer szemügyre vette a kertet

borító falevelek egységes szőnyegét. A szintkülönbség alig volt

látható.

A többit az időjárás elintézi – gondolta. A tudat, hogy

ettől a pillanattól kezdve minden egyes nap neki dolgozik,

nyugalommal töltötte el. Egy kis ideig csak állt mozdulatlanul,

fejét lehajtotta. Megpróbált minden felesleges gondolatot

kisöpörni a fejéből. A szűnni nem akaró eső dühösen csapkodta

az esőkabátját.

Arnold hátat fordított a titkos sírhelynek, hosszú léptekkel

indult vissza a ház felé.

Nyugodt volt.

Senki nem láthatta a tettét. A legközelebbi ház is több

mint félmérföldnyire volt. A birtokot ember nagyságú sövény

ölelte körbe. Arnold imádta a környéket. Ide csak azok költöztek

akik a mindennapi üzleti életből kiszakadva, a kíváncsi

tekinteteket mellőzve akarták tölteni a szabadidejüket. A

külvárosnak ezen a részén minden házhoz külön kis birtok

47

tartozott; úszómedencével, hosszan futó kocsifelhajtóval,

gondozott parkkal, és némelyeknek – Arnoldhoz hasonlóan-

teniszpályája is volt.

Tökéletes hely titkok elrejtéséhez.

Tökéletes hely egy barát eltemetéséhez.

A kertész sem járt télen, és Arnold gyanította, hetek

telnek majd el, mire egyáltalán valaki is keresni kezdi Johnt. A

szülei már régen meghaltak, testvére nem volt. Nem járt

társaságba, kevés kapcsolatot tartott fenn a külvilággal.

Egyedül Arnolddal érezte jól magát. Ő volt az egyetlen barátja.

– Az ünnepek alatt nem keresik majd – mondta magának

Arnold. Olyan halkan, hogy talán még saját maga sem hallotta.

A szél le akarta tépni róla az esőkabátot. – Új év elejéig

szabadságon van. Addig senki nem fogja keresni. Senki.

Megpróbálta megerősíteni magában az érzést, hogy

megfelelően gondoskodott a titkáról. Úgy érezte, körültekintő

volt, amennyire csak lehetett. Mindennek működnie kell. Őt

senki nem gyanúsítaná. Nem volt indítéka, és köztudottan a

legjobb barátok voltak. Majd az ünnepek alatt előadja a

feleségének, hogy beszélt Johnnal telefonon. Esetleg azt

mondja, hívta magukhoz karácsonyi vacsorára, de John

visszautasította. Amanda jól ismeri Johnt, és tudni fogja, hogy

ez bizony Johnnál nem ritka eset.

John egyedül szeretett lenni. Nem volt magányos, de

egyedül volt, és szeretett így élni. Néha feltűnt mellette egy-egy

nő, de soha nem lett tartós kapcsolat a dologból. Talán még

gyenge szex sem. Tele volt tervekkel, de nem tudott róluk

mesélni. Folyamatos sikertelensége a nőknél pedig egyre

inkább fokozta a szorongását, növelte a kudarctól való félelmét.

Ha nagy nehezen összehozott végül egy találkozót valakivel,

48

akkor is csak panaszkodott és a problémáiról beszélt. A nőknek

pedig erre nincs szükségük.

Arnold ezzel szemben nagyon jól tudta magát

érvényesíteni. Szerette és tisztelte a nőket, ismerte a lelkük

rejtelmeit, ők pedig szívesen viszonozták a sok figyelmességet,

a kedves szavakat, akár a hálószobák csöndes félhomályában

is.

Közel járt egy sikeres életút csúcsához, amikor majd –

úgy tervezte – cége minden részvényét eladja, és azután csak

utazgatni fog a világban. Azonban csaknem minden álma

szertefoszlott egyetlen délután alatt. Egy hajszálon múlott, hogy

a biztos egzisztenciát a börtöntársadalom aljáéra cserélje.

Csakhogy Arnold Bridge nem lesz köztörvényes

bűnözők macája – gondolta. Már a garázs hátsó bejáratánál

járt, amikor olyan erős hiányérzete támadt, ami minden más

gondolatot elnyomott.

Nincs nála az ásó.

A kertben hagyta.

Visszanézett a válla fölött. Fintorgott. A feketén

hömpölygő felhők között villámok cikáztak.

Sarkon fordult.

Visszaindult az ásóért.

***

Léptei súlya alatt cuppogott a felázott fű, ahogy egyre

mélyebben hatolt az ellenségesen feketéllő fák közé. Bátran

lépkedett, mint aki sebezhetetlen. Tudta, őt nem tarthatja vissza

semmi a céljai elérésétől. Nem kerülhet börtönbe. Mást írt meg

49

neki az élet. Küldetése van, amit nem adhat fel, csak ha már

saját elveit is elárulja.

Arnold megtorpant.

Az égbolt haragos szikrázása megrázó látványt festett

elé. Fél percig mozdulni sem bírt. Minden merészsége

szilánkokra tört a drámai kép súlya alatt.

A fák között, ahol állt, néhány perccel azelőtt még

gondosan szétterített falevelek áztak össze, megpróbálták

eltüntetni egy mélyre ásott titok nyomait.

De az néhány perce volt.

Arnold most széttúrt földet talált ugyanott, óriási üreggel

középen, amin akár egy emberméretű vakond is kimászhatott

volna. Azonban Arnold tisztában volt vele, hogy ez nem valami

nagyra nőtt kártevő műve.

A gödör szélén kéznyomok mélyedtek a földbe, mellettük

pedig lábnyomok vezettek a sötétbe.

***

Apránként ismét végigvett magában minden részletet:

órákon keresztül gondosan rejtegette a holttestet, azután a

vállán cipelte le a kertbe, hogy semmiféle szállítóeszköz ne

hagyjon nyomot az átvizesedett talajban.

Így nagyon is tudatában volt szavai súlyának, amikor

félelemtől reszkető hangon a hideg esőbe suttogott:

– Én megöltelek… Meghaltál.–

Félve pillantott körbe a nyomasztó sötétségben. A fák

ágai megvadult őrültként hadonásztak felé, és keservesen

zokogtak a szél tomboló nyomására. A súlyos esőcseppek a

nadrágjára verték a sarat, miközben próbált közelebb óvakodni

50

a gödörhöz. Szívét különös, jéghideg erő szorította össze.

Ismeretlen volt neki az érzés, csakúgy, mint a gerincét

simogató borzongás.

Óvatosan közelebb lépett a feltúrt földkupachoz. Nem

volt lámpája, de szeme az éjszakai művelet során egészen

hozzászokott a sötétséghez, így viszonylag jól ki tudta venni a

gödör formáját. Megállt a szélénél, és óvatosan a lyuk fölé

hajolt, hogy meggyőződhessen róla, valóban eltűnt a holttest.

Közben igyekezett a gondolatait rendezni, ami többé-kevésbé

sikerült. Bár inkább csak nyugtatni próbálta magát, miközben

azt mérlegelte, vajon mi lenne kevésbé rossz: ha a földből

valóban a barátja ásta ki magát – ami minden

törvényszerűségnek ellentmond –, vagy ha esetleg mégiscsak

akadt szemtanúja a titkos kertgondozásnak, és az illető az itt

hagyott ásóval gyorsan lapátolt egy kicsit, aztán kihúzta a

földből a testet, amit a szerszámmal együtt magával vitt a fák

közé. Mert az ásó sem volt már sehol. Eltűnt.

Villámlott és dörgött. A fényáradat beúszott a gödör

legmélyére, kikergetve onnan egy pillanatra a sötétséget.

Arnold láthatta, hogy a sírhely üres. A barátja holtteste eltűnt.

De igazán az kezdte nyugtalanítani, hogy a nyomok csak egy

emberről árulkodtak, aki minden bizonnyal a gödörből

kapaszkodott fel. Tenyere mélyen a talajba nyomódott, az ujjai

belemartak a földbe, hogy ki tudja húzni magát.

Arnold néhány másodpercig ismét csak dermedten állt,

azután lassan hátrálni kezdett. Nem fordult meg, szemét egy

pillantásra sem vette le a gödör mögött tébolyultan

összekapaszkodó fák soráról. Úgy gondolta, a kiserdő

megfelelő búvóhely lehet bármilyen gonosz erő számára.

Megpróbálta látni az átláthatatlan sötétség legtávolabb

mocorgó árnyait is, azonban a viharos szél olyan erővel szórta

51

arcába az éles esőcseppeket, hogy nem bírta a szemét sokáig

nyitva tartani. Hunyorogva hajtotta le a fejét, megkísérelte ép

szemmel túlélni a borzalmakat. Mert az ösztönei azt súgták,

hogy valami nagyon nincs rendben.

Pár lépést hátrált még, aztán sarkon fordult, és gyors

léptekkel visszaindult a ház irányába. Nem emelte fel a fejét. A

lábait figyelte, ahogyan az ázott földet döngölik. Az eső ropogott

nejlon kabátján, miközben a légzése versenyre kelt lépéseinek

ütemével.

Most először érezte veszélyben az életét. Ez az érzés

pedig szörnyen megrémítette. Nem mert a fák ágaira nézni,

ahogyan nem mert visszapillantani sem. Leszegte a fejét, és

igyekezett minél rövidebb idő alatt visszajutni a házba, ahol

biztonságban érezheti majd magát, és talán megszabadulhat

ettől az őrületes nyomástól. A közel egy perc alatt, amíg elérte

a ház keleti bejáratát, végig a halálfélelemmel küszködött. A

bejárat előtt megszokásból odacsapta néhányszor a lábát, hogy

a sár kint maradjon. Ahogy belépett, rögtön visszafordult, és

kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Nekifeszült, de nem volt

még ereje felpillantani. Félt, hogy a panorámaablakon át talán

barátja szétlőtt fejével kényszerül farkasszemet nézni.

***

Óvatosan megfordult. Hátát az ajtónak dúcolta, próbált

lassan lélegezni, és igyekezett a lélekjelenlétét megőrizni.

Csakhogy akinek szörnyű bűn nyomja a lelkét, nehezen tud

abból bármit is megóvni.

Arnold Bridge bénult volt a félelemtől.

52

Talán csak azért mozdult meg végre, mert úgy érezte, az

ajtótól el kell távolodnia. Könnyű préda lenne, ha kintről valaki

rátörné az ajtót.

Bármi is volt kint a kertben, félt tőle.

A közlekedőn keresztül óvatosan az étkező felé

lépkedett. Félúton megtorpant. Szorosan a falhoz simult,

szeretett volna egybeolvadni a falakon kúszó árnyakkal.

Megkísérelt észrevétlen maradni.

A saját otthonában.

Minden égzengésre szorosabban tapadt a falhoz. Fülelt,

hogy ki tudja szűrni a házból származó zajokat. Semmi

rendelleneset nem hallott, csak a szél rombolt odakint.

Megpróbált újra megnyugodni. Ismét a légzésére figyelt, és a

bűntudatra, amit magával hozott a házba.

Véletlen baleset volt – gondolta. Egy buta kis hiba.

Nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet vele. Ilyen

helyzetbe nem kerülhet senki. Ez csak valami tréfa lehet. Valaki

biztosan látta, hogy elássa a testet a kertben, és most zsarolni

akarja. Ez a gondolat kellemes melegséggel töltötte el. Úgy

érezte, enyhülni kezdett a nyomás a mellkasán, kilazultak az

izmok a hasfalán, és már a légzése is rendezettebb lett.

Ha zsarolni akarják, akkor pénzt akarnak. Az pedig az ő

területe. A pénz az ő birodalma. A gondolat kiragadta a koszos

bűnök világából, ahol görnyedve kell osonni a fal tövében.

Kihúzta magát:

– Üzletről van szó? Akkor megfőzlek, szarrágó, bárki is

legyél.–

A bejárati ajtót nézte, s bár valahol a lelke mélyén

változatlanul attól rettegett, hogy a következő villanásnál

mégiscsak megjelenik ott a barátja alakja, a gondolatai mégis

kezdtek kitisztulni. Lassacskán megnyugtatta magát, hogy a

53

dolog már el is van intézve. Ez a fickó nem tud tőle olyat kérni,

amiben ne tudna vele megegyezni. Különösképpen nem tud

annyit kérni, ami ne lehetne Arnold világában alku tárgya. De

bármi is lesz az egyezkedés vége, a zsaroló megy a gödörbe

Johnny Bubuval együtt. Ebben biztos volt.

A fejében már kész is volt a terv. Szerette az ilyen

helyzeteket. Világosan látott, hideg fejjel előre elgondolta az

eseményeket, legalább két variációt tervezve, ha bármilyen

hiba csúszna a számításba. Persze hibák nem lehetnek. Mire a

fickó előmerészkedik a kertből, hogy előálljon az ajánlatával,

Arnold már készen akart

lenni.

Visszalépett a bejárathoz, felkapcsolta a közlekedő és az

étkező lámpáit. Mosolygott. Lerúgta a bakancsát, a kabátot

kiakasztotta száradni. Magabiztos léptekkel ment végig a

hosszan kiterített szőnyegritkaságon.

Csaknem beesett a konyhába. A mosogatóra

támaszkodott, a késeket kihúzta a tartóból, és a pengéjüket

nézegette. A legnagyobbat alaposan megvizsgálta. A széles

pengéről torz tükörképe nézett vissza rá zaklatottan.

Egy késre volt szüksége, amit elrejthet a tárolóban. Az

megfelelő hely lesz. Nagy összegről kiállított csekkel elaltatja a

szipolyozó gyanúját, azután kiereszti annak a pénzéhes

mocsoknak a vérét. Csak nem képzeli az a kisstílű senki, hogy

ő majd bárkinek kapitulál?

Arnold önelégülten vigyorgott a gyilkos pengére, így nem

láthatta, hogy a háta mögött, a közlekedőnél egy robosztus alak

válik ki az árnyékból.

***

54

Arnold a késsel a kezében átrobogott a konyhán,

egyenesen a tároló irányába.

Senkinek nem fogom hagyni, hogy lerombolja az életem!

– gondolta. Mindig mindenért megküzdött, így az utolsó dolog

lesz az életben, hogy ezt önként feladja. Úgy gondolta, amíg

vannak alternatívák, addig minden lehetőséget meg kell

ragadni. Akármilyen szélsőséges is legyen az.

Erősnek érezte magát. Egy elszánt harcosnak, aki

hidegvérrel ölni fog, ha nincs más szabadulás. Úgy érezte, ő

túlélésre született. A világot a hozzá hasonló örök nyughatatlan

emberek viszik előre.

Felsőbbrendű érzelemkitöréseit a hátsó átjáró előtti

látvány söpörte el.

Bátorsága megrogyott lábán keresztül hagyta őt magára.

Keze remegni kezdett.

Az ajtó mellett, bal oldalt egy fésülködő tükör állt, alatta

cipős polccal. Ide pakolták azokat a cipőket, amiket a kerti

munkáknál használtak. A cseresznyefa bútor oldalának pedig

egy sáros ásó támaszkodott hanyagul.

Már a házban van!

A felismerés valósággal megállította Arnold szívét.

Szinte lélegezni sem mert, látása elhomályosult. Könnyáztatta

tekintetét le sem bírta venni az ásóról. Mintha megbabonázta

volna. Meg sem próbált hátra fordulni. Pedig nem csak hallotta

a háta mögé kerülő alak utolsó lépéseit, de az illatát is jól

érezte. John kedvenc parfümjét, amit még ha futni ment is, a

barátja mindig magára locsolt... Erős, fűszeres illat keveredett a

halott bűzével.

Arnold nem mozdult. Nem is pislantott. Amíg jéghideg

leheletet nem érzett a tarkóján. Akkor zokogni kezdett, akár egy

gyerek.

55

Nem tudta, miért sír.

Talán csak magát sajnálta. Siratta az életét, és talán az

álmait is. De az is lehet, hogy sajnálta a lehetőséget, amit

elhalasztott. A döntést, amit utoljára az életben rosszul

mérlegelt.

Persze elképzelhető, hogy a barátját siratta, akinek nem

adott lehetőséget, hogy emberhez méltó módon temessék el.

Nem érezte, mikor ejtette el a kést – az is lehet, hogy

John vette el tőle –, egyszer csak már nem volt a kezében.

– Basszus, Arnie! Nem tűnt föl, hogy ott hagytál a

kertben? – kérdezte John a háta mögött állva. A szája

csordultig volt sárral, amiből hol kiköpött keveset, hol pedig

megpróbálta lenyelni. Arca bal oldala a felismerhetetlenségig

szétroncsolódott. Szétnyílt fejbúbján az agyából megmaradt

darabkák alvadt vérrel és sárral keveredve tapadtak a

szilánkosra tört koponyához. Bőre hamuszürke volt, néhol lila

foltokkal. Szeme résnyire szűkült, szemhéja alá sárrögök

szorultak, de még így is mintha megvetéssel nézett volna le az

előtte álló, görcsösen zokogó férfira.

– Amúgy még szerencse, hogy a töklámpásokat

összeszedted – horkantott gúnyosan, és Arnold tarkója fölé

emelte a konyhakést. – De ha már kérdezted, barátom: inkább

én döngölök, mintsem engem döngöljenek.

Arnold nem mert megfordulni. Már ahhoz is gyengének

érezte magát, hogy nyitva tartsa a szemét. Lehunyta hát.

Odakint a vihar birkózott a házat rejtő fákkal.

56

MÁR ELŐJEGYEZHETŐ!

Az FBI által körbezárt romos házban, az évszázad egyik legkönyörtelenebb

sorozatgyilkosa, a Véres Cassanova néven ismert John Marllowe a halálba menekül:

egy puskával nyakon lövi magát.

Néhány perccel később egy arizónai kisvárosban, Agatha és Joseph Church

a gyermekáldás első pillanatait élvezik. Boldogok és senkinek nem tűnik fel az

újszülött nyakán és tarkóján éktelenkedő aprócska heg.

17 évvel később New York impozáns negyedeiben szörnyű kegyetlenséggel

elkövetett, szexuális indíttatású gyilkosságok történnek. A fiatal és agilis különleges

ügynök, Gemma „Gemsi” Samworth mindent elkövet, hogy megtalálja és

megfékezze az Internetes közösségi oldalakon ismerkedő sorozatgyilkost.

A nyomok Arizónába vezetnek...

57

john cure - a vámpír anatómiája

Documents