john updike - a terrorista
TRANSCRIPT
1
JOHN UPDIKE A terrorista
Fordította SÓVÁGÓ KATALIN
JOHN UPDIKE
A terrorista
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2007
John Updike: Terrorist Alfréd A. Knopf. New York, 2006
Copyright © This translation published by arrangcmcnt wiih Alfréd A. Knopf, a
division of Random House, Inc. Hungárián translation © Sóvágó Katalin, 2007
A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjeleni: BECH BEFUT bech BOLYONG
BÍZZÁL BENNEM BRAZÍLIA AZ EASTWICKI BOSZORKÁNYOK AZ ÉLET
ALKONYÁN FALVAK GALAMBTOLLAK GERTRÚD ÉS CLAUDIUS GYERE
HOZZAM FELESÉGÜL E GYÖNYÖRŰ ZÖLD PLANÉTÁN AZ IDŐ VÉGE
FELÉ ÍGY LÁTJA ROGER ILYEN BOLDOG SE VOLTAM ISTEN VELÜNK
VONUL A KENTAUR KONSPIRÁCIÓ MAJD HA FAGY NYÚLCIPŐ
NYÚLFARK NYÚLFARK ÉS MÁS TÖRTÉNETEK NYÚLHÁJ NYÚLKETREC
NYÚLSZÍV PÁROK S.
SZEGÉNYHÁZI VÁSÁR
A FARM UGYANAZ
AZ AJTÓ
A ZENEISKOLA
Most azért, Uram, vedd el, kérlek, az én lelkemet én tőlem, mert
jobb meghalnom, mintsem élnem! Az Úr pedig monda: Avagy méltán haragszol-éT
Jónás 4:3-4
A hitetlenség erősebb a hitnél, mert az énekekre támaszkodik.”
Gábriel Carcía Márquez A szerelemről és más démonokról
' A Biblia idézetei Károli Gáspár fordításában „ Székács Vera fordítása.
[ Ördögök, gondolja Ahraad. Ezek az ördögök el akarják venni az Istenemet. A lányok a
Belvárosi Középiskolában naphosszat csak riszálnak és vigyorognak, és közszemlére
teszik a puha testüket és a kísértő hajukat. Fényes köldökékszerekkel és alul lila
tetoválásokkal kicifrázott, feltárt hasuk azt kérdezi: Akarsz látni még valamit? Az üres
tekintetű fiúk pávásan és peckesen illegnek, taglejtéseikben hisztérikusan játsszák a
gyilkost, lenéző, hányaveti nevetéssel mutatják, hogy ez a világ ennyi: vasszekrényekkel
szegélyezett, lármás folyosó, a végén firkákkal mocskolt fal, amelyet olyan sokszor
festettek át, hogy milliméterekkel beljebb jött a politúros padlón.
A tanárok, gyenge keresztények és vallástalan zsidók, tettetik, hogy erkölcsöt és
erényes mérsékletet tanítanak, ám ugráló tekintetük és üres hangjuk elárulja a hit hiányát.
New Prospect városa és New Jersey állani azért fizeti őket, hogy ilyeneket mondjanak. Az
igazi hit hiányzik belőlük; nem az Egyenes Úton járnak, tisztátalanok. Ahmad és kétezer
2
diáktársa láthatja, hogyan iszkolnak tanítás után az autóikhoz a szeméttől szemölcsös.
repedezett parkolóban, mint fakó vagy sötét rákok a visszakapott páncéljukba; ezek is
olyan férfiak és asszonyok, mint mindenki, tele
7 bujasággal és félelemmel és a megvásárolható dolgok imádatával. Hitetlenek, azt
gondolják, hogy a világi dolgok felhalmozásában és a televízió züllesztő szórakozásaiban
rejlik a biztonság. Rabszolgái a boldogság és a gazdagság csalképeinek. Bár még az igaz
képek is vétkesen utánozzák Istent, az egyetlent, aki teremteni tud. Búcsúzkodásnál a
részegek fokozódó ingerültségére emlékeztető, túlzott hangerővel fecsegnek a folyosón és
a parkolóban, annyira örülnek, hogy egy újabb napra sikerült ép bőrrel megúszniuk a
tanítványaikat. A tanárok repesnek, ha elszabadulhatnak az iskolából. Néhánynak
rózsaszín a szemhéja, rossz szagú a lehelete, szivacsos a teste, mint azoknak, akik
rendszeresen isznak túl sokat. Néhányan elváltak; néhányan házasság nélkül élnek együtt
másokkal. Iskolán kívüli életük zilált, feslett és elpuhult. Trentonban az állami kormányzat
és lejjebb, Washingtonban az a sátáni kormányzat azért fizeti őket, hogy erkölcsre és
demokratikus értékekre neveljenek, de ők istentelen értékekben hisznek: biológiában,
kémiában, fizikában. Ezeknek a tényeire és képleteire támaszkodnak, amikor kiengedik
hamis hangjukat az osztályban. Azt mondják, minden a könyörtelen, vak atomoktól való,
azok okozzák a vas hideg súlyát, az üveg átlátszóságát, az agyag mozdulatlanságát, a hús
izgékonyságát. Elektronok patakzanak rézfonalakban, számítógépes kapukban, magában a
levegőben, ha a vízcseppek közvetítésével felébreszti őket a villám. Csak az igaz, ami
mérhető, és a mérésből levonható. A többi az az énünknek nevezett, múló álom.
Ahmad tizennyolc éves. Április elején járunk; a város piszokszín földjének hasadékait
magonként foglalja vissza
8 .1 /nlil Ahmad letekint új magasságából, és arra gondol, li'>j'\ lia a fűben a láthatatlan
rovaroknak lenne az övéhez li.i-.onló tudatuk, akkor ő lenne nekik az Isten. Tavaly há-
……hüvelyket nyúlt, elérte a hat lábat – újabb láthatatlan,
Anyagias erők éreztették vele az akaratukat. Úgy gondolja, nmei magasabbra nem fog
nőni ebben az életben vagy a másikban. Ha van másik, mormolja egy belső ördög. Mi
bizonyítja a Próféta lángoló és isteni ihletésű szavain kí-\ ül, hogy van másik? Ki szítaná
örökké a Pokol katlanjait? Miféle kimeríthetetlen energiaforrás tartaná fenn a viruló lilent,
táplálná sötét szemű szüzeit, duzzasztaná az ágról csüngő, nehéz gyümölcsöt, újítaná meg
a patakokat és a csobogó szökőkutakat, amelyekben Isten, ahogyan meg van írva a Qur'an
kilencedik szúrájában, örökös örömét leli? Mi van a termodinamika második törvényével?
A férgek és rovarok halála, amelyeknek porhüvelyét oly gyorsan felszívja a föld, a
gyom és az aszfalt, ördögien bizonygatná Almiadnak, hogy az ő halála ugyanilyen kicsi cs
végleges lesz. Iskolába menve meglátott egy jelet, egy spirált, amelyet fénylő ichorral, az
angyalok nyálkájával rajzolt a kőre valamilyen alantas teremtmény, egy féreg vagy egy
csiga teste, amelyből csak ez a nyom maradt. Hová lett az önmagába visszatérő, céltalan
csigavonalban köröző lény? Ha távozni akart a forró járdáról, amelyen halálra sütötte az
égő napsugár, nem sikerült kitörni a végzetes körökből. De nem maradt apró féregtest a
csigavonal közepén.
Akkor hova repült el az a test? Talán Isten kapta fel, és vitte egyenesen az égbe. Ahmad
tanítója, Rashid sejk, a Nyugati Fő utca 2781!^ szám alatti mecset imámja azt
9 mondja, hogy a Hadith megszentelt hagyománya szerint történnek ilyen dolgok:
Gábriel angyal vezette a hét égen keresztül a szárnyas fehér Burákot lovagoló Küldöttet
egy bizonyos helyre, ahol együtt imádkozott Jézussal, Mózessel és Ábrahámmal, mielőtt
visszatért a földre, hogy a próféták utolsója, a végső legyen. Ezt a kalandot a mai napig
3
bizonyítják a tiszta és éles patkónyomok, amelyeket Burák hagyott a sziklán a szent
Kupola alatt al-Kudsz közepén, amelyet Jeruzsálemnek hívnak a hitetlenek és a cionisták,
akiknek szenvedéseit Dzsahannám kemencéiben olyan jól írja le a Könyvek Könyvének
hetedik és tizenegyedik és ötvenedik szúrája.
Rashid sejk nagyon szép kiejtéssel recitálja a száznegyedik szúrat, amely Hutamáról, az
Emésztő Tűzről szól:
Honnan tudhatod, mi a hutama? Allah meggyújtott tüze, amely a szívek fölé kúszik, és
össze zárul fölöttük magasranyúlt oszlopokban.'
Mikor Ahmad megpróbál kifejteni a qur'ani arab nyelv képeiből – a magasra nyúlt
oszlopokból, fi 'amadin mu-maddada, és a szívek fölött összeboruló lángok boltívéből,
amelyet alatt az összebújó rettegők a szemüket erőltetve próbálnak látni valamit a fehéren
izzó, toronymagas párában, náru 'l-láhi 'l-müqada – valamilyen célzást arra, hogy
' A Korán-idézetek Simon Róbert fordításában. Librarian0812
10 a Könyörületes egyszer majd megenyhül, és leállítja a Hutámat, az imám lesüti a
szemét, amely meglepően halványszürke, olyan opálos és csalóka, mint egy kafir
asszonyé, és azt mondja, hogy a Prófétának ezek a látnoki leírásai képletesek. Valójában
arról szólnak, mily égető boldogtalanság elszakadni Allahtól, és milyen perzselő a
lelkifurdalásunk, mert vétettünk az Ő parancsolatai ellen. Am Ahmad nem szereti azt a
hangot, amelyen Rashid sejk ezt mondja. Tanárainak nem meggyőző hangjára emlékezteti
a Belvárosi Középiskolában. Sejtán mellékzöngéjét hallja benne, tagadó hangot egy igenlő
hangban. A Próféta a fizikai tűzre gondolt, amikor az engesztelhetetlen tűzről prédikált.
Mohamed nem hirdethette elég sűrűn az örök tüzet.
Rashid sejk nem sokkal idősebb Ahmadnál – talán tíz évvel, talán hússzal. Néhány ránc
van fehér arcbőrén. Taglejtése félszeg, bár szabatos. A világ elgyengítette a korkülönbség
éveiben. Ha a belülről mardosó ördögök pusmogása átszínezi az imám hangját, Ahmad a
legszívesebben fölkelne ellene, és elemésztené, ahogyan Isten sütötte meg azt a szegény
férget a spirál közepén. A tanuló hite felülmúlja a mesterét; Rashid sejk fél meglovagolni
az iszlám feltartóztathatatlanul rohamozó, szárnyas fehér paripáját. Igyekszik puhítani a
Próféta szavait, össze akarja egyeztetni őket az emberi ésszel, holott nem az egyezésért
lettek, hanem hogy kardként hasítsanak emberi puhaságunkba. Allah fölötte áll
mindennek. Nincs más isten, csak Ő, az Élő, a Magában Létező; Ő a fény, amely mellett
fekete a nap. Nem egyezik eszünkkel, hanem arra kényszeríti, hogy földig hajoljon előtte,
homlokával verve a port, és
11 káinbélyegként hordozza annak a pornak a nyomát. Mohamed halandó ember volt, de
járt a Paradicsomban, és találkozott az ottani valósággal. Tetteink és gondolataink be
vannak írva aranybetűkkel a Próféta tudatába, mint az elektronok lángoló szavai,
amelyeket a számítógép hoz létre a pixelekből, mialatt a billentyűzetet verjük.
Az iskola folyosói szaglanak a parfümtől és a testi ki-párolgásoktól, a rágógumitól és a
menza tisztátalan étkeitől, és a szövetektől – a fiatal hússal fűtött pamuttól, gyapjútól és a
tornacipők műanyagától. Órák között mozgástól robaj-lanak; a lárma vékonyra feszül az
alig fékezett erőszak fölött. A tanítást követő szélcsendben, miután a távozás diadalmasan
kurjongató zenebonája elcsitul, és csak azok a diákok maradnak bent a nagy épületben,
akiknek tanórán kívüli elfoglaltságuk van, Joryleen Granl néha odamegy a szekrényénél
álló Ahmadhoz. Ahmad tavasszal fut, Joryleen a lánykórusban énekel. A Belvárosiban a
„jók” közé tartoznak. Ahmadot a vallása megvédi a drogoktól és a bűnözéstől, bár elég
távol tartja az osztálytársaitól és a tananyagtól is. Joryleen alacsony és dundi, szépen
beszél az osztályban, ami tetszik a tanárnak. Van valami megnyerő önbizalom a
tömörségben, amellyel kakaóbarna kerekdedsége kitölti a ruháit, ami ma kopottra ült,
4
foltos-flitteres farmer, és bordás, bíborlila felső, alul-felül rövidebb, mint kellene. Fénylő
haját kék műanyag csatok húzzák olyan egyenesre, amennyire hajlandó nyúlni; jobb
fülkagylója gömbölyded karimájában apró ezüstgyűrűk sorakoznak. Iskolai
rendezvényeken énekel Jézusról és a nemi vágyról, amelyek egyformán förtelmes témák
Ahmad szemében. Mégis örül, hogy Joryleen észreveszi, és hébe-
12 hóba odajön hozzá, mint a nyelv, amely a fájós fogat piszkálgatja.
– Ne búsulj, Ahmad! – csipkelődik Joryleen. – Ennyire nem lehet gáz! – Megemeli
félmeztelen vállát, mintha rándítani akarna rajta egyet, mutatva, hogy csak viccel.
– Nincs is – feleli a fiú. – Nem búsulok – közli. Hosszú alakja bizsereg a ruha – fehér
ing, szűkített szárú, fekete farmer – alatt a futóedzést követő zuhanyozástól.
– Olyan szigorúnak látszol – mondja a lány. – Meg kellene tanulnod, hogy többet
mosolyogj.
– Miért? Miért kellene, Joryleen?
– Jobban kedvelnének az emberek.
– Az engem nem érdekel. Nem akarom, hogy kedveljenek.
– Dehogynem érdekel – közli vele Joryleen. – Mindenkit érdekel.
– Téged érdekel – közli vele Ahmad, és gúnyosan lemosolyog a lányra frissen szerzett
magasságából. Joryleen melle úgy dagad ki az ovális kivágásból, mint két nagy hólyag; az
illetlen felső másik vége közszemlére teszi a has kövérségét és a mély köldök karimáját.
Ahmad elképzeli a karamellnél sötétebb, de a csokoládénál világosabb, sima testet, ahogy
hólyagokat fújva pirul az összehajló lángok alatt; borzongásnyi szánalmat érez, hiszen
Joryleen kedves próbál lenni hozzá, a magáról alkotott képhez híven. – Kis Miss
Népszerű! – mondja megvetően.
Ez megsebzi Joryleent. Elfordul, a magához szorított vastag könyvek, amelyeket
hazavisz, feljebb nyomják a mellét, mélyebbé teszik az árkot. – Kapd be, Ahmad? –
mondja, de még ez sem nélkülöz némi tapogatózó ked-
13 vességet. Alsó ajka kissé lecsüng saját selymes súlyától. A nyál az ínye tövén
sziporkázva veri vissza a mennyezeti neonlámpák fényét, amelyek biztonságos
világosságot teremtenek a folyosón. A beszélgetés megmentésére hozzáteszi, noha
eredetileg ő fordult el, mutatva, hogy befejezte: – Ha nem érdekelne, nem virítanál
mindennap egy tiszta fehér inggel, mint valami prédikátor. Hogy bírja anyád ezt a
rengeteg vasalást?
Ahmad nem ereszkedik le odáig, hogy megmagyarázza, miszerint ez a tudatosan
megtervezett öltözék semleges üzenetet közvetít, meit kerüli a Rebellisek, az iskola afro-
amerikai bandájának kékjét, és a vöröset, amelyet ha csak egy öv vagy egy hajpánt
formájában is, de mindig viselnek a latin Diabolók. Azt se közli Joryleennel, hogy az
anyja ritkán vasal, mert segédápolónő a Szent Ferenc-közkór-házban, szabad idejében
pedig amatőr festő, aki egy óránál kevesebbet lát naponta a fiából. Kartonpapírra feszített
ingeit ő hozza el a vegytisztítóból, a számlát abból a pénzből fizeti, amit a Másodperecben
keres kiszolgálóként heti két estén, a hétvégeken és a keresztény ünnepeken, amikor a vele
egykorú fiúk többsége az utcán portyáz, azt nézve, hol csinálhatna valamilyen
disznóságot. Pedig tudja, hogy hiúság így öltözködni, páváskodás, ami sérti a Mindenható
tisztaságát.
Érzi, hogy Joryleen nem csak kedves próbál lenni hozzá: kíváncsi Ahmadra. Közel akar
férkőzni hozzá, hogy jobban megszaglászhassa, pedig már van barátja, egy hírhedt
„rosszfiú”. Az asszonyok könnyen vezethető állatok, figyelmeztette Rashid sejk Ahmadot,
és ő maga is láthatja, hogy az iskola és a külvilág tele van törleszkedéssel – vak
14
5
allatok egymásnak mennek a nyájban, keresve a szagot, amely megvigasztalja őket.
Pedig a Qur'an is megmondja, hogy nincsen vigasztalás, csupán azoknak, akik hisznek a
láthatatlan Paradicsomban, és akik betartják a napi öt imát előíró parancsot, amelyet a
Próféta hozott le a földre a liurák villámlóan fehér, széles hátán megtett éjszakai utazásból.
Joryleen makacsul és túl közel álldogál mellette. Parfümje fullasztóan édes, mellének
völgye bosszantja a fiút. A lány változtat a nehéz könyvek állásán. Ahmad elolvassa a
legvastagabb tankönyv élén a golyóstollal írott szavakat: JORYLEEN GRANT. Szája,
amelyet Joryleen fényes metálrózsaszín rúzzsal fest keskenyebbre, meghökkentő módon
megremeg a zavartól. – Arra gondoltam, hogy megkérdezem – préseli magából, de olyan
akadozva, hogy Ahmadnak előre kell hajolnia, különben nem hallaná –, hogy nem
akarnál-e eljönni vasárnap a templomba, és meghallgatni, amikor szólót énekelek a
kórusban.
Ahmad felháborodik és megbotránkozik. – Én nem a te hitedet vallom! – emlékezteti
szigorúan.
Joryleen fesztelen hanyagsággal válaszol. – Á, nem veszem én azt olyan komolyan –
mondja. – Csak szeretek énekelni.
– Most elszomorítottál, Joryleen – mondja Ahmad. – Ha nem veszed komolyan a
vallásodat, nem kellene oda járnod. – Haragja, amellyel becsapja a szekrényt, főleg
magának szól, amiért dorgálta és elutasította Joryleent, holott a lány a meghívással
sebezhetővé tette magát. A zavartól égő arccal fordul el a csattanva becsukott szekrénytől,
hogy megnézze, mekkora kárt csinált, de Joryleen már
15 elment, a kopott és fiitteres farmer hanyagul hintázik végig a folyosón. Nehéz hely a
világ, gondolja Ahmad, meit serényen munkálkodnak benne az ördögök, összezavarják a
dolgokat, és megrontják az igazakat.
Mikor megépült a múlt században, amely a huszadik volt a keresztények számítása
szerint és a tizennegyedik a Próféta hidzsrája után Mekkából Medinába, a középiskola úgy
emelkedett a saját kis magaslatán a város fölé, mint egy kastély, a tanulás palotája a
szövőgyári munkások és szövőgyárosok gyermekeinek, oszlopokkal, ékes pártáza-tokkal,
gránitba vésett jelmondattal: A TUDÁS SZABADSÁG. Most a sebektől és málló
azbeszttől varas épület, amely keményen ragyog az ólomfestéktől, és magas ablakait
berácsozták, annak a törmeléktengernek a partján kuporog, amely a villamossínekkel
behálózott belvároshoz tartozott valaha. Régi fotográfiákon villognak a sínek a
szalmakalapos, nyakkendős férfiak és a doboz formájú automobilok között, amelyek mind
olyan színűek, mint a halottaskocsik. Olyan sok védőtető nyúlik ki a járdák fölé,
hollywoodi versengő sikereket hirdetve, hogy az ember a záporban végigszaladhat
védőtetőtől védőtetőig, és alig lesz vizes. Volt még egy föld alatti nyilvános illemhely is,
ahova két külön lépcsőn lehetett lejutni a HÖLGYEK és URAK régimódi
porcelánbetűkkel jelzett részlegébe a Keleti Fő utca és a Tildén út sarkán. Mindegyik
részlegben koros alkalmazott tartotta tisztán a földalatti toalettcsészéket és kézmosó
medencéket; az intézményt a hatvanas években zárták be, miután lebujjá büdösödött, ahol
kábí-
16 lőszeres ügyletek, homoszexuális légyottok, üzletszerű kéjelgések és alkalmi
rablótámadások bonyolódtak.
A várost kétszáz éve New Prospectnek nevezték el a vízesés fölötti magaslaton
kínálkozó fenséges panorámáról és a látomásos lelkesedéssel elképzelt jövőről. A
helységet keresztülszelő folyó festői zuhatagjaival, tajtékos sellőivel ide fogja vonzani az
ipart, gondolták a nemzet iljúkorában, és több hibás rajt és csőd után valóban oda is
vonzotta a szövödéket, selyemfestő üzemeket, bőrgyárakat, ipartelepeket, amelyek
6
gőzmozdonyokat, ló nélküli kocsikat és kábeleket gyártottak a közép-atlanti térség folyóit
és tengeröbleit átszelő hidakhoz. Ahogy a tizenkilencedik század átfordult a huszadikba,
jöttek hosszas és véres sztrájkok; a gazdasági élet sose nyerte vissza azt a derűlátást,
amelynek segítségével a kelet-európai, mediterrán és közel-keleti bevándorlók kibírták a
napi tizennégy órákat a fárasztó, mérgező, fülsiketítő, egyhangú robotban. A gyárak
elhúzódtak délre és nyugatra, ahol olcsóbb és jobban kordában tartható volt a munkaerő,
ahol kevesebbet kellett szállítani a vasércet és a kokszot.
Azok, akik ma elfoglalják a belvárost, zömükben barnák, sok-sok árnyalatban. A
világos bőrű, de ritkán angolszász kereskedők utóvédje még mindig lát némi hasznot a
pizza, a chili, a rikítóan csomagolt csipsz, a cigaretta és a lottó belvárosi árusításában, de
ők fokozatosan átadják a helyüket a közelmúltban bevándorolt indiaiaknak és
koreaiaknak, akik sötétedéskor kevesebb késztetést éreznek a menekülésre a még mindig
vegyes lakosságú kül- és elővárosokba. A fehér arcok a belvárosban sunyik és kopottak.
Éjszaka, miután a néhány válogatott etnikai étterem-
17 bői távozott az elővárosi vevőkör, a járőrkocsi megáll, és kérdőre vonja a fehér
gyalogosokat abból kiindulva, hogy vagy drogot akarnak, vagy figyelmeztetni kell őket a
környék veszedelmeire. Ahmad egy ír származású, amerikai vörös hajú anya és egy
egyiptomi cserediák produktuma, akinek ősei a fáraók ideje óta barnultak az áradó Nílus
sáros len- és rizsföldjein. E vegyes házasság sarjának bőrére az lenne mondható, hogy
agyagszín, a bézsnél világosabb, fénytelen árnyalat; pótapja, Rashid sejk, szemig
bebugyolált jemeni harcosok számos nemzedékétől örökölte a maga viaszfehérét.
Ahol valaha ötemeletes nagyáruházak meg a zsidó és protestáns kizsákmányolók
egymásba könyökölő irodái alkottak folyamatos üveg- tégla- és gránithomlokzatot,
lebuldózerezett foghíjak ásítanak, és furnérlemezzel be-deszkázott kirakatokon hemzseg a
festékszórós firka. Ahmad szerint a graffitik ödémás betűi, a puffadt pöffesz-kedés a
bandákhoz való tartozással olyan fontosságot hirdet, amelyre az elkövetőknek ezen kívül
szánandóan kevés alapja van. Istentelenség ingoványába süllyedő fiatal emberek
rongálással hirdetik az öntudatukat. Felhúztak a romok közé pár ládát alumíniumból és
kék üvegből, odavetett koncot a nyugati kapitalizmus uraitól – kaliforniai és észak-
carolinai székhelyű bankok fiókjai, meg a cionisták uralta szövetségi kormány előőrsei,
amelyek beiskolázással és toborzással próbálják visszatartani az elszegényedetteket a
zavargástól és a fosztogatástól.
Délután mégis mozgalmas, hejehujás benyomást kelt a belváros: a háztömbökben, ahol
a Keleti Fő utca a Tildent keresztezi, a semmittevés karneválját tartja a rikító ruhájú,
18 sötét bőrű polgárok tolongó tömege; azok, akiknek a boriiktól alig hüvelyknyire véget
ér minden törvényes tulajdonuk, hamvazószerdái parádéban mutogatják szerető gonddal
összeállított jelmezeiket, kirakatba téve teljes siralmas vagyonukat. Ők a vidámságukkal
dacolnak. Kot-kodácsolásukban, kurjongatásukban falusias komázás harsog, lubickolnak a
kölcsönös figyelemben, amire azoknak van módja, akiknek kevés a dolga, és nincs hova
menniük.
A polgárháború után a látványos ízléstelenség vonult be New Prospectbe, ahol építettek
egy cifra városházát, mór hangulatú, zegzugos, fiatornyos alkotványt, boltívekkel, rokokó
vascsipkékkel, megfejelve egy manzárd stílusú, nagy toronnyal. A torony rézsútos oldalait
tarka zsin-delyezés halpikkelye borítja, és négy fehér számlap van rajta, akkorák, hogy
lent a földön betakarnának egy lábmosó medencét. A széles réz esőcsatornákat és
csurgókat, a korabeli kézművesek hozzáértésének bizonyítékait, mentazöldre színezte az
idő. Ez a közéleti polgári hodály, ahonnan a legfontosabb hivatali tevékenységeket rég
átköltöztették a mögötte levő, kevésbé kevély, ám korszerűbb, kevésbé látványos, ám
7
légkondicionált és könnyebben fűthető épületekbe, nemrég kapta meg hosszas lobbizás
után a műemlék rangját. Jó száz lépésre, saroknyival nyugatabbra van a Belvárosi
Középiskolától, amelynek hajdani bőven mért telkét alaposan megnyirbálták a szélesedő
utcák és a lefizetett tisztviselők engedélyével történő, törvénytelen beépítések.
A törmeléktenger keleti partján, ahol szélcsendes parkolók váltakoznak a ledöntött
tégla hánytorgó hullámaival, egy templom vastag vaskő falai tartanak egy nehéz tor-
19 nyot, és repedezett tábla hirdeti a díjnyertes gospelkórust. Ennek a templomnak az
ablakait, amelyek gyalázatos módon arccal, gesztikuláló kézzel, szandálos lábbal és színes
köntössel – röviden, emberi testtel, és mindennel, ami az emberi testben tisztátalan és
terhes – ruházzák fel Istent, befeketítette az iparosodott évtizedek korma, és még kiis-
merhetetlenebbé teszi a védó' drótháló. A vallásos képek ma gyűlöletet gerjesztenek, mint
a reformáció háborúiban. A templom illedelmes dicsősége, amikor jámbor fehér polgárok
ültek a ranglétra szerint kijelölt padokban, ugyancsak a múlté. Most afroamerikai
gyülekezet mosatja át az agyát kócosan rikoltozó vallásával, díjnyertes kórusával a
ritmikus révületbe, amely ugyanolyan hívságos (állítja fel gúnyosan a párhuzamot Rashid
sejk), mint a brazil kandombié csoszogó, dünnyögő önkívülete. Itt énekel Joryleen.
Egy nappal azután, hogy Joryleen meghívta fellépésére a templomi kórusban, ráront
Ahmadra a folyosón a fiúja, Tylenol Jones. Anyja, aki ötkilós gyereket hozott a világra,
egy fájdalomcsillapító-reklámban látta a nevet, és megtetszett neki a hangzása. – Hé,
Arab! – mondja Tylenol. –Hallom, anyáztad Joryleent!
Ahmad próbálja átvenni a másik stílusát. – Francokat anyáztam. Beszéltünk egy kicsit.
Ó jött ide hozzám.
Tylenol óvatosan kinyújtja a kezét, megfogja a vékonyabb fiú vállát, és belenyomja a
hüvelykujját abba az érzékeny pontba az ízület alatt. – Azt mondja, hogy nem tiszteled a
vallását. – A hüvelykujj mélyebbre fúródik, olyan idegekbe, amelyek aludtak Ahmad
eddigi életében.
20 Tylenol szögletes arcának olyan színe van, mint a dió-íapácnak, amikor még nem
száradt fel a bútoron. Tylenol s/erelőjátékos a Belvárosi futballcsapatában, telente gyűrűn
tornázik, olyan kemény a keze, akár a vas. Hüvelykujja ráncokat váj Ahmad ropogós fehér
ingébe, a magasabb fiú türelmetlen mozdulatot tesz, hogy lerázza az ellenséges markot.
– A vallása tévhit – tájékoztatja Tylenolt –, különben is, o maga mondta, hogy annyi
haszna van belőle, hogy énekelhet abban az ostoba kórusban. – A vashüvelyk tovább váj,
ám Ahmad egy adrenalingejzírtől megdobva félrecsapja, a tenyere élével söpri le magáról
a vastag izmot.
Tylenol arca elsötétedik, és egy zökkenéssel közelebb jön. – Nekem te nem beszélsz
ostobáról, Arab. Te olyan ostoba vagy, hogy senki le se nem köp.
– Kivéve Joryleent – csattan a gyors válasz, még mindig annak az adrenalintorlasznak a
tetejéről. Ahmadnak elvizesedik a belseje, és gyanúja szerint szégyenletesen merev az arca
a félelemtől, mégis mennyei üdvösség összecsapni egy erősebb ellenséggel, a dühre bízva,
hogy növelje a tömegünket. Még tovább mer nyomulni: – És nem egészen úgy
fogalmaznék, hogy azért jött, mert le akart köpni. Egyszerű barátsággal jött, amit a te
fajtád úgysem értene.
– Mi az az én fajtám? Az én fajtám rühelli a te fajtádat, és ez az igazság, hülye pöcs! Te
lekvár homokos! Te köcsög!
Olyan közel van az arca, hogy Ahmad érzi a menzai makaróni sajtszagát. Mellbe löki
Tylenolt, hogy távolabb legyen tőle. Összeverődnek körülöttük a folyosón a Belvárosi más
diákjai, a szurkolókórista-típusok és a számítógépes gyíkok, a raszták és a gótikusok, a
nyuszik és a nullák,
8
21 várják, hogy történjék valami szórakoztató. Tylenol, aki szereti a közönséget, kijelenti:
– Fekete muzulmánokat nem anyázok, de te nem vagy fekete, te semmi se nem vagy, csak
egy szegény faszfej. Nem fafej, hanem egy fasziej.
Ahmad arra számít, hogy Tylenol visszalöki, amit ő tudomásul vesz, és máris
tisztességgel szabadultak ebből az összecsapásból, mivel úgyis mindjárt becsengethetnek a
következő órára. Ám Tylenol nem akar békét; alattomosan gyomron öklözi ellenfelét,
amitől Ahmad tüdejéből kiszalad a levegő. Elhűlten fuldokló arca megnevetteti a figyelő
iskolatársakat, beleértve a meszelt képű gótiku-sokat, az iskola kisebbségi fehéreit, akik
azzal büszkélkednek, hogy nihilista punk-rock hőseikhez hasonlóan ők sem mutatnak
érzelmeket. Ezüstös csilingeléssel kuncog sok bőlevű, begyes, barna lány is, akik Ahmad
szerint kedvesebbek lehetnének. Egy napon ők is anyák lesznek. Méghozzá hamarosan, a
kis szajhák.
Ha nem akar leégni, be kell gyalogolnia Tylenol vaskemény karjai közé, meg kell
próbálnia behorpasztani a pajzsszerű mellkast, és fölötte a diópácban ázó, tompa maszkot.
A menet főleg lökdösődésből, gyömöszölésből és nyögésből áll, mert ha az ökölharcban
nekimennének a szekrényeknek, a zörömbölés idehozná a biztonsági őröket és a tanárokat.
Ebben a percben, mielőtt szólna a csengő, és mindenkinek szél kellene rajzani az
osztályokba, Ahmad nem annyira a másik fiút hibáztatja – ez csak egy húsból való robot,
egy test, amelyben túlságosan feszülnek a nedvek és a reflexek, hogy agya lehessen –,
mint Jory-leent. Miért kellett kitálalnia a fiújának a beszélgetést? Miért kell a lányoknak
örökösen beszélniük? Hogy
22 lontossá tegyék magukat, mint azok, akik ugyancsak fon-loskodásból fújnak kövér
betűket védtelen falakra. Joryleen hozta fel a vallást, ő hívta meg arcátlanul Ahmadot a
templomába, hogy üljön be dróthajú kafirok közé, akiken máris <>tt a pokoltűz pörkje,
mint a grillezett csirkecombon a barnaság. Pusmogni kezdenek benne az ördögök, amiért
Allah engedi, hogy ilyen sok, nevetségesen hamis és romlott vallás csaljon milliókat az
örök kárhozatba, holott a Mindenható egyetlen villámcsapással megmutathatná nekik a
célt, az Egyenes Utat. Mintha (pusmogják Ahmad ördögei, miközben ő és Tylenol
salapálva lökdösik egymást, lehetőleg úgy, hogy ne csapjanak zajt) a Könyörületest, az
Irgal-inast nem lenne szabad zavarni ilyesmivel.
Szól a csengő, amelynek buherálásbiztos kis dobozát jó magasra szerelték a
madártejszínű falon. A közelben felpattan egy folyosóra nyíló ajtó, amelybe nagy tábla tej-
üveget foglaltak, és kilép Mr. Levy, egy nevelési tanácsadó. Kabátja és nadrágja nem
passzol, mintha vaktában állították volna össze a gyűrött öltönyt. Szórakozottan, majd
bizalmatlanul bámul a gyanúsan összeverődött diákokra. A csoport azonnal belefagy a
csendbe, Ahmad és Tylenol hátrál, megfékezik ellenségeskedésüket. Mr. Levy, aki zsidó,
és gyakorlatilag örök idők óta ebben az iskolarendszerben dolgozott, öreg, fáradt, táskás
szemű, a haja rongyosan gyérül a feje búbján, néhány pászma molyosan ágaskodik.
Hirtelen feltűnésétől Ahmadba belehasít, hogy ezen a héten megbeszélése van Mr.
Levyvel, mert meg kell beszélniük az ő jövőjét az érettségi után. Ahmad tudja, hogy kell
neki egy jövő, de lényegtelennek érzi, és undo-
23 rodik tőle. Allah a ti gyámolítótok, mondja a harmadik szúra, ő a legjobb a segítők
között.
Tylenol és bandája mostantól utazni fog rá. Hogy ilyen szépen patthelyzetbe
kényszerült, a vaskezű vaddisznó nem fogja alább adni egy monoklis szemnél, egy kivert
fognál, egy eltört ujjnál – olyasminél, ami látszik. Ahmad tudja, hogy bűn, ha valaki hiú a
külsejére; az önimádat egyfajta vetélkedés Istennel, és a vetélkedés olyasmi, amit Ő nem
9
tűrhet. De hogy ne szeretné a fiú a beérett férfiasságát, megnyúlt tagjait, hajának
függőlegesen ágaskodó, sűrű, hullámos koszorúját, hibátlan agyagszín bőrét, amely
halványabb, mint az apjáé, de sötétebb vörös hajú, szeplős anyjának rózsaszín foltos
bőrénél, és azokénál a hidrogénezett szőkékénél, akiket a szépség koronájának tartanak a
fehérkenyér-evő Amerikában? Noha kerüli, mint profán és tisztátalan dolgot, a tartós
érdeklődés pillantásait, amelyekkel az iskolában fonják körül a füstös lányok, Ahmad nem
óhajtja elcsúfítani a testét. Meg kívánja tartani olyannak, amilyenre a Teremtő formálta.
Tylenol rosszindulata eggyel több ok, hogy elhagyja ezt a pokoli kastélyt, ahol a fiúk
basáskodnak és durváskodnak a puszta élvezet kedvéért, és a hitetlen lányok testhez
tapadó farmerja olyan ejtett derekú – Ahmad számításai szerint ujjnyival sem kellene
ejtettebbnek lennie, hogy kilátsszék a fanszőrzetük legfelső fürtje. A nagyon rossz lányok,
azok, akik végképp elbuktak, oda tetováltatnak maguknak, ahol csak a fiúik láthatják őket,
és ahol a teto-válóművésznek nagyon óvatosan kell szurkálnia. Nincs vége a démoni
öntorzításoknak, ha egyszer az emberek
24
név érzik, szabad versenyre kelniük Istennel, és megte-k-inthetik magukat!
Már csak két hónap van hátra a tanításból. Tavasz van .1 levegőben a téglafalakon túl, a
berácsozott, magas ablakokon kívül. A Másodperecben a vevők friss kedvvel, friss
heszédekkel szerzik be a silány, mérgező árucikkeket. Ahmad lába úgy repül az iskola
öreg salakpályáján, mintha minden lépését külön kipárnázták volna. Mikor megállt a
lardán, hogy eltöprengjen a megsütött és eltűnt féreg spi-lalis nyoma fölött, körülötte friss
zöld hajtások, kígyó-hagyma, pitypang és lóhere élénkítette a téltől fáradt íú'foltokat, és a
madarak gyors, izgatott ívekben derítették lel a láthatatlan közeget, amely megtartja őket.
lack Levy, most, hogy hatvanhárom éves, hajnali három és négy között ébred az
iszonyat ízével a szájában, amely kiszáradt attól, hogy alvás közben szájon át nyelte a
levegőt. Baljós álmai vannak, amelyeket vastagon átitat a világ nyomorúsága. Olvassa a
hirdetések híján haldokló helyi napilapot, a New Prospect Perspective-i és a New York
Tunest vagy a Postot, ha széthagyják őket a tanáriban, és mintha nem lenne elég Bush meg
Irak meg a családi gyilkosságok Queensben és East Orange-ban – még kétvagy négy-
vagy hatéves gyerekek is, olyan kicsik, hogy akár istenkáromlásnak tűnhetne, ha
rúgkapálva-jajgatva küzdenének gyilkosaikkal, a szüleikkel, mint ahogy az is káromlásnak
tűnhetett volna, ha Izsák rugódozik Ábrahám ellen – Levy még este hat és hét óra között is
rákapcsol a metróban tartott razziára meg a hálózat beszélő fejeire, miközben terebélyes
felesége ide-oda jár a kis képernyő
25 előtt, mert darabonként szedi elő a vacsorájukat a hűtőszekrényből, és viszi oda a
mikrosütőhöz; nézi a hirdetésekig, amelyeknek mindegyikét többször látta, és annyira
felbőszül, hogy kikapcsolja a hülye készüléket. A híreken kívül Jacknek megvan a saját
nyomorúsága is, a „szubjektív ' nyomorúsága, ahogy most mondják: a közeledő nap
fáradtsága, a nap, amely felvirrad erre a sötétségre. Ahogy fekszik álmatlanul, félelem és
gyűlölet mocorog benne, mint egy rossz éttermi vacsora alkatrészei – kétszer annyi étel,
mint amennyit kívánunk, ahogy most tálalják. Az álom előtt becsapja az ajtót az iszonyat,
a napról napra mélyülő tudás, hogy a testének nem maradt más dolga a földön, mint
felkészíteni magát a halálra. Elvégezte az udvarlást és a parzást; nemzett egy gyermeket;
dolgozott, hogy etethesse azt a gyermeket, az érzékeny kis Markot a felhős, félénk
szemével és a lefittyedő alsó ajkával, elláthassa az összes csiricsáré szeméttel, amelyeket a
kor kultúrája szerint nem nélkülözhet egy gyerek, mert kilógna a társai közül. Most már
Jack Levynek az az egyetlen dolga, hogy meghaljon, és felszabadítson egy kis helyet, egy
szusszanásnyi helyet ezen a túlterhelt bolygón. A feladat úgy lóg közvetlenül álmatlan
arca fölött a levegőben, mint egy pókháló, amelynek a közepén mozdulatlanul ül a pók.
1
0
Felesége, Beth, egy masztodon asszony, aki túl sok hőt ad le a szalonnáján át, hangosan
lélegzik mellette; fáradhatatlanul karistoló kurta horkantásai az öntudatlan állapotra is
átterjesztik a napközbeni magánbeszédet, az ébren teljesített karattyolást. Amikor férje
fojtott dühében megböki a térdével vagy a könyökével, vagy gyengéden meg-
26 markolja a farát, amelyről felcsúszott a hálóing, az asszony engedelmesen elhallgat,
aztán pedig Jack attól fél, hogy lelébresztette, megszegve minden házaspár mégoly régen
int. szavak nélküli fogadalmát a közös alvásra. Ő csak az ülvásnak addig a szintjéig akarja
felrántani az asszonyt, ahol a lélegzete nem berreg az orrában. Olyan, mint a hegedűt
hangolni, amelyen gyerekkorában játszott. Egy második Heifetz, egy második Isaac Stern;
ebben reménykedtek a szülei? Csalódást okozott nekik – ez egy olyan szelete volt a
nyomorúságának, amely összeért a világéval. A szülei búsultak. Kihívóan közölte velük,
hogy nem megy többé zeneórára. Az élet a könyvekben és az utcán sokkal többet jelentett
neki. Tizenegy éves volt, talán tizenkettő, amikor így megbicsakolta magát, és soha többé
nem vett a kezébe hegedűt, bár időnként, ha az autó-ladióban hall egy foszlányt
Beethovenből vagy egy Mo-zart-concertóból vagy Dvofák cigányzenéjéből, amelynek
iskolás átiratát gyakorolta valamikor, meglepetten érzi, hogy az ujjrakás életre akar kelni a
bal kezében, amely haldokló halként rándul meg a kormányon.
Minek gyötri magát? Igazán jól teljesített, sőt még a jobbnál is jobban: kitüntetéssel
érettségizett a Belvárosi Középiskola '59-es évfolyamában, amikor még nem érez-ennyire
börtönnek, amikor még lehetett tanulni benne, lehetett örülni a tanárok dicséretének;
szorgalmas ingázóvolt a CCNY-nak, mielőtt beköltözött a SoHo egyik lakásába két
pacákkal és egy lánnyal, aki vetésforgóban osztogatta a kegyeit; diploma után lehúzott két
évet a hadseregben, mielőtt Vietnam begorombult, alapképzés Fort Dixben, írnokoskodás
a marylandi Fort Meade-ben, elég
27 délre a Mason-Dixon-vonaltól, hogy tele legyen antiszemita déliekkel, aztán a második
év El Pasóban, a Fort Blissben, az úgynevezett személyzeti osztályon, ahol embereket
pászított össze feladatokkal, és itt kezdett tanácsokat adni tizenéveseknek; utána a Rutgers,
doktorátus a megnyirbált obsitból; utána harminc évig tanított középiskolai történelmet és
társadalomtudományt, mielőtt az utolsó hat évben teljes munkaidejű tanácsadó lett.
Csapdában érzi magát pályafutása kopár tényeitől, ez az életrajz szűk, mint egy koporsó.
Nehéz lett beszívni a szoba fekete levegőjét. Lopva átfordul az oldaláról a hátára. Most
hanyatt fekszik, mint hulla a katolikus virrasztáson.
Milyen zajos tud lenni az ágynemű! Harsog az ember füle mellett, akár a hullámverés.
Nem akarja felébreszteni Bethet. Közel áll a megfulladáshoz, nem bírna megmérkőzni
még a feleségével is. Az új testhelyzet, mint az első korty a pohárból, mielőtt a jégkockák
felvizezik a whiskyt, átmenetileg könnyít a problémán. Hanyatt fekve van annyi
nyugalma, mint egy halottnak, de nincs ott az orrától ujjnyira a koporsófedél. Csendes a
világ – az ingázók még nem indultak meg, a törött kipufogóval portyázok végre bemásztak
az ágyukba. Jack hallja, amint egy utcával arrébb sebességet vált a hunyorgó közlekedési
lámpánál egy magányos teherautó, és két szobával arrébb puha talpakon rohangál
rohamszerű nyughatatlanságában Car-mela, Levyék ivartalanított, karomtalanított
macskája. Karomtalanul nem engedhetik ki az utcára, mert a karmos macskák megölnék.
Falak közé zártan a nappal nagy részét átalussza a dívány alatt, és éjszaka hallucinál a
lecsendesült házban, vad kalandokról, csatákról és menekü-
28 lesekről álmodik, amelyektől a saját érdekében örökre megfosztották. Olyan sivár
ezeknek a hajnal előtti óráknak .1 szenzoros környezete, és Jack Levy olyan magányosnak
latja magát, hogy még egy suttyomban tomboló, fél-ievezetett, miskárolt macska
1
1
zenebonázása is majdnem elég vigasztaló, hogy őrszolgálat alól felmentett agya visz-
szacsúszhasson az álomba.
Am továbbra is ébren tartja a nyűgös húgyhólyag, így csak fekszik az ágyon, kitéve az
émelyítő radioaktív lökéshullámként érkező tudatnak, hogy élete, ez a kontárkodás, ez a
folyamatos fusermunka szükségtelen piszokkent mocskolja a farkasok órájának egyébként
makulátlan felületét. Elvétette a világ sötét erdejében a jó ösvényt. De van-e jó ösvény?
Vagy maga az tévedés, hogy élünk? A történelem nyúzott változatában, amelyet olyan
diákoknak szokott tanítani, akik nehezen hiszik el, hogy a világ nem az ő születésükkel és
a számítógépes játékok elszaporodásával kezdődött, még a híres emberek – Nagy Károly,
V. Károly, Napóleon, és a förtelmes, bár meglehetősen sikeres, és, legalábbis az arab
világban máig csodált Adolf Hitler – sem viszik semmire: úgy szálltak sírba, hogy nem
valósíthatták meg álmaikat. A történelem olyan gépezet, amely folyamatosan őrli porrá az
embert. Jack Levy fejében a kölcsönös félrebeszélés hangzavarává torzulnak a
tanácsadások. Siralmas vénembernek látja magát, egy partról kiabál a fiatalok flottájának,
amely most fenekük meg a világ végzetes dágványában, ahol fogynak a készletek,
tünedezik a szabadság, és a reklám kíméletlenül sulykolja az örökös zene, a sör, a
hihetetlenül vékony és fitt fiatal nők nevetséges tömegkultúráját.
29 Vagy valamikor minden fiatal nő, még Beth is olyan vékony volt, mint ezek a sör- és a
kólareklámokban? Kétségtelenül az volt, de Jack már alig emlékszik, ha a tévét próbálja
nézni, amely előtt ide-oda kacsázik vacsorát készítő felesége. A Rutgersen ismerkedtek
meg, ahol Jack másfél évet töltött. Beth pennsylvaniai lány volt, Philadelphia északnyugati
részének East Mount Airy kerületéből, és könyvtár szakon tanult. Jacket vonzotta
vidámsága, gyöngyöző nevetése, a csalafinta sietség, amellyel viccet csinált mindenből,
még az ő udvarlásából is: Mit gondolsz, milyen kisfiáink lennének? Félig körülmetélten
születnének? Német-amerikai volt, Elizabeth Fogel, egy vaskalaposabb, kevésbé
szerethető nővérrel, Hermione-nal. Jack zsidó volt, de nem büszke zsidó, az ősi frigy
osztályosa. Nagyapja eldobott mindenféle vallást az Újvilágban, a forradalmasított
társadalomban hitt, egy olyan világban, ahol a hatalmasok nem uralkodhatnak többé a
babonák segítségevei, ahol a terített asztal és a tisztességes lakás valtja fel a láthatatlan
Isten megbízhatatlan ígéreteit.
Nem mintha a zsidó Isten olyan nagy lett volna az ígérgetésben – egy eltört pohár az
esküvőn, egy gyors temetés szemfödélben, sehol egy szent, semmi másvilág, csak e világi
verejtékes hűség a zsarnokhoz, aki azt követelte Ábrahámtól, hogy ajánlja fel égő
áldozatul az egyetlen fiát. Szegény Izsák, a jóhiszemű svanc, akit majdnem megölt a
tulajdon apja, majd mikor megvénült és megvakult, csellel csalta ki tőle az áldást Jákob
fia, és a tulajdon felesége, Rebeka, akit lefátyolozva hoztak neki Paddanarambol. Később
az óhazában, ha az ember betartotta az összes törvényt – és jó hosszú listája volt a
törvényeknek az orto-
30 iloxoknál –, kapott érte egy sárga csillagot és egy menetjegyet a gázkamrába. Kösz,
nem! Jack Levy konok örömét lelte abban, hogy egyike a judaizmus konok tagadóinak. Ő
hiztatta a világot, hogy szólítsa „Jacknek” „Jacob” helyett, és tiltakozott a fia
körülmetélése ellen, ám Bethet rábeszélte a kórházban egy olajos modorú wasp doktor,
„tisztán higiéniai megfontolásokból”, azt állítva, hogy a kutatások szerint csökkenti Mark
esetében a nemi betegségek és partnereinek esetében a méhnyakrák kockázatát. Egyhetes
újszülött, golyóinak szegett tűpárnáján csak egy kövér kis rügy a farka, de máris javítottak
a nemi életén, és a segítségére siettek azoknak a még meg sem született kislányoknak!
Beth evangélikus volt, a robusztus kristyán felekezethez tartozott, amely előnyben
részesíti a hitet a tettekkel és a sört a borral szemben. Jack úgy képzelte, meg fogja lá-
1
2
yitani az ő megátalkodott zsidó erényét, a legrégibb vesztett ügyet, amely még mindig
érvényben van a nyugati világban. Még a nagyapja szocialista hite is megsavanyodott és
megdohosodott attól, ahogy a kommunizmus működött a gyakorlatban. Jack úgy látta az ő
és Beth házasságkötését New Prospect nevetséges városházájának emeletén, amelyen csak
Beth nővére és az ő szülei voltak jelen, mint bátor mezalianszot, egy kis szerelmes fricskát
a világ orrára a többi fricskák között, amelyek 1968-ban estek. Ám a harminchat év,
amelyet együtt éltek le New Jersey északi részében, fénytelen egyformasággá koptatta
felekezetük és fajtájuk különbözőségét. Olyan pár lettek, amely együtt vásárol hétvegeken
a Spórban meg a Potomban, és elképzelésük a vidám időtöltésről a két bridzsasz-tal három
másik házaspárral a középiskolából vagy a Clif-
31
ton Városi Könyvtárból, ahol Beth heti négy napot dolgozik. Egyes péntek vagy
szombat estéken azzal vidítják magukat, hogy házon kívül vacsoráznak, váltogatva a kínai
és olasz éttermeket, ahol gyakori vendégek, és a főpincér rezignált mosollyal vezeti őket
egy sarokasztalhoz, ahova Beth beszuszakolhatja magát, de sose bokszba. Vagy elhajtanak
valami kopott multiplexhez, ahol ragad a padló, és hét dollárt számítanak fel egy közepes
adag pattogatott kukoricáért, ha találnak olyan filmet, amely nem túl erőszakos vagy
szexes vagy nem vadászik túl harsányan a hímnemű kamaszok tetszésére. Udvarlásuk és
fiatal házasságuk egybeesett a filmstúdiók összeomlásával és a szédületesen felforgató
látomásokkal – Éjféli cowboy, Easy Rider, Bob és Carol és Ted és Alice, A vad banda,
Gépnarancs. Piszkos Harry, Testi kapcsolatok. Az utolsó tangó Párizsban, az első
Keresztapa, Az utolsó mozielőadás. Amerikai graffüi – nem is szólva a Bergmanokról és a
francia és olasz filmekről, amelyekben még mindig volt szorongás, idegesség és nemzeti
jelleg. Ezek jó filmek voltak, alaposan megdolgoztattak szellemileg egy modern házaspárt.
Még mindig ott volt a levegőben az a '68-ból maradt álom, hogy a fiatalság újraképzelheti
a világot. Érzelmesen emlékezve azokra a megosztott kinyilatkoztatásokra, amikor még
mindketten újoncok voltak a házassággal járó osztozásban, Jack keze film közben még ma
is megkeresi lopva Beth puha, dundi, forró kezét, miközben arcuk villog valamelyik újabb,
lebutított thriller robbanásaitól, amelynek siheder forgatókönyve hidegen betájolt
sokkhatásokkal gúnyolja öregségüket.
32 Álmatlan kétségbeesésében Jack most is arra gondol, hogy megkeresi Beth kezét a
takaró alatt, de megzavarhatna a keresgéléssel az alvó hús hegyei között, és
felébreszthetné nyűgös, fáradhatatlan, még mindig lányos hangját. Már-már bűnös
óvatossággal feljebb csúsztatja a lábát a lepedő alatt, félretolja a pokrócot, és megszökik a
hitvesi agyból. Meztelen lába az ágyszőnyeg mellé lép, bele az áprilisi hidegbe. A
termosztát még mindig éjszakai üzemmódban van. Áll a naptól megsárgult
csipkefüggönyű ablaknál, és figyeli a környéket az utcai higanygőzlámpák s/.ürke
fényében. A Gulf emblémájának narancsszíne két sarokkal arrébb az egész éjszaka nyitva
tartó benzinkútnál az egyetlen élénk szín a hajnal előtti tájban. A közelben ittolt sápadt
fényű, kisfeszültségű éjszakai lámpa világít valamilyen gyerekszobában vagy
lépcsőpihenőn. A félhomályban, a sötétség kupolája alatt, amelynek csiszolt lényét
megtöri a város izzásának penésze, rövidülésben vonulnak vissza a végtelenbe a háztetők
körvonalainak, a zsindelyeknek és a zsaluzatnak a szögei.
Apartman, gondolja Jack Levy. A házakat apartmanokká darabolták, szorosabban
összenyomták a növekvő telekárak és a leválasztás. Ahol az ő emlékezetében valaha
virágzó fák és veteményesek, ruhaszárító kötelek és hinták tartoztak az oldalsó és hátsó
kertekhez, ott ma néhány csenevész bokor küzd a szén-dioxidért és a nedves földért a
bőkezűen mért gyepsávokból ellopott, lebetonozott járdák és leaszfaltozott parkolók
között. Az autó igényei bizonyultak döntőnek. A járdák mellé ültetett
1
3
szentjánoskenyérfákat, a kerítések és házak tövében gyorsan gyökeret vert vad
kassziabokrokat, a jeges és szenes stráfkocsik
33
korából megmaradt, néhány vadgesztenyefát – mindezeket a fákat, amelyeknek rügyei
és apró levelei az új növekmény ezüstös pelyheit csillogtatják a lámpafényben, fenyegeti a
veszély, hogy a következő útszélesítésnél őket tépik ki gyökerestül. A harmincas évek
egyszerű körvonalú ikerházait, az ötvenes évek gyarmati stílusú kockaházait máris
megterhelték ráépített manzárdokkal, teraszokkal, rozoga külső lépcsőkkel, hogy fel
lehessen jutni a hajdani vendégszobákból kiszorított garzonlakásokba. Az anyagilag
megengedhető apartmanok mérete úgy zsugorodik, akár a többszörösen összehajtogatott
papír. Beköltöznek a szomszédságba leselejtezett elváltak, forrásaikból kifogyott iparágak
ásatag mesterei, a belvárosi nyomornegyedből kikapaszkodni vágyó, keményen dolgozó
színes bőrű emberek, aztán nem engedhetik meg maguknak, hogy továbbmenjenek.
Elegáns fiatal párok rendbe hoznak lerobbant ikerházakat, otthagyják rajtuk a bélyegüket
azzal, hogy bizarr színekre – orgonalilára, méregzöldre – festik az oromzat szegélyét meg
az ablakkereteket, és a régebbi lakosok az ellenük irányuló sértésnek, a megvetés
fellángolásának, illetlen játszadozásnak érzik a színfoltot a háztömbben. A sarki
fú'szerüzletek sorra bezártak, átengedve helyüket a koncessziós hálózatok vidáman rikító,
szabványos márkajeleinek, díszítményeinek, hizlaló gyorséttermi abrakjuk
többszínnyomású, gargantuai képeinek. Jack Levy úgy látja, hogy Amerikát parttól partig
keményre kitömte a zsír és a kátrány, amelybe mindnyájan beleragadunk. Már fennen
fitogtatott szabadságunkkal sem büszkélkedhetünk, amióta a komcsik nincsenek a pályán;
csak a terroristáknak lett könnyebb a mozgás, a repülőgé-
34 l'»k, kisbuszok bérlése, weboldalak létesítése. Vallási l.matikusok és számítógépes
gyíkok; az ő régimódi felfo-pisa, amely elválasztja az észt a vallástól, különösnek talál-l.i
a kombinációt. Azok a szemetek, akik belevezették a iquilőgépeket a Világkereskedelmi
Központba, jó műszaki képzést kaptak. A főkolompos Németországban diplomázni t
várostervezésből. Áttervezhette volna New Prospectet.
Egy nála pozitívabb és energikusabb egyéniség, véli lack, kihasználná ezeket az órákat,
mielőtt a felesége leiébred, a Perspecüve koppan a tornácon, és a háztetők Inlött
piszkosszürkére fakul a csillagszeplős ég. Leme-hctne és megkereshetné a könyvet,
amelyből elolvasta az első harminc oldalt, vagy főzhetne kávét, vagy megnézhetné a korai
híradót, ahol idétlenkedéssel és karattyolás-sal próbálják kidolgozni a torkukból a
gombócot a hírbeolvasók. Ám ő inkább áll itt. és fürdeti álmodni fáradt fejét a környék e
világi látványosságaiban.
Csíkos macska – vagy kis mosómedve? – rohan keresztül az üres utcán, és eltűnik egy
parkoló autó alatt. Jack nem ismeri a márkát. Ma minden autó egyformának látszik, nem
úgy, mint azok a kocsik a nagy uszonyaikkal es vigyorgó krómozott hűtőrácsukkal az ő
gyerekkorában; a Buick Riviérán volt még nyithatatlan ökörszemablak is, és a Studebaker
tömpe orra, meg az ötvenes évek hosszúhosszú Caddyje – az igen, az volt az
aerodinamika! Az aerodinamika és az üzemanyag-takarékosság nevében ma minden autó a
Mercedestől a Hondáig kövérkés, szögletes, a színük pedig semleges, hogy ne látsszék
rajta a sár. Egy nagy parkoló, az egy kész lidércnyomás, az ember sose találná a sajátját,
ha nem lenne az a kis bigyó a kulcska-
35 rikán, amely távirányítással villogtatja a lámpákat, vagy végső esetben megszólaltatja a
kürtöt.
Csőrében valami fakóval és hosszúval lustán felszárnyal egy varjú, miután lyukat ütött
egy zöld szemeteszsákba, amelyet tegnap tettek ki, hogy ma elvigyék. Az egyik tornácról
1
4
lesiet egy öltönyös ember, elrohan a házak előtt, beül egy benzinzabáló, drabális városi
terepjáróba, és elmennydörög, nem érdekli, hogy felveri a szomszédokat. Talán Newarkba
tart, egy korai géphez, véli Jack. Ali, bámul ki a fagyos üvegen, és azt gondolja: élet. Ez
az élet, apartmanban lakni, zsírt habzsolni, reggel borotválkozni, zuhanyozni, hogy ne
keltsünk utálkozást a többi pasasban a tárgyalóasztalnál a feromonjainkkal. Jack Levynek
egy életbe telt, amíg rájött, hogy az emberek büdösek. Mikor fiatalabb volt, sose érezte a
magáét, sose tűnt fel neki az állott szag, amely mostanában akkor is terjeng belőle, ha
tempósan mozog, még csak nem is izzad.
Nohát, még mindig él, ha látja ezt, amit láthat. Ez vélhetőleg jó, de akkor is
erőfeszítésbe kerül. Ki is volt az a görög Camus-nél, akiért mindenki annyira odáig volt a
CCNY-n? Vagy talán a Rutgersen, a doktoranduszok között. Sziszifusz. A lejtőn fölfelé
görgetett szikla. Vissza kell gurulnia. Jack Levy már nem azért áll ott, hogy nézzen,
hanem mert a tudatával kell visszanyomnia a bizonyosságot, hogy egy napon ez neki meg
fog szűnni. Az ő fejében ki fog ürülni a képernyő, de ez akkor is folytatódik nélküle, hasad
a hajnal, beindulnak az autók, és a vad lények tovább táplálkoznak az embertől
megmérgezett földön. Carmela nesztelenül felsuhant a lépcsőn, Jack csu-
36 |i.is/ bokájához törleszkedik és hangosan dorombol, korai u-j-gelire gondolva. Ez is
élet, élethez törleszkedő élet.
Jack szeme ég és szúr. Arra gondol, hogy nem kellett \olna felkelnie; feleségének nagy,
meleg oldala mellett meg lophatott volna magának egy óra alvást. Most hurcolnia kel] a
fáradtságát egy hosszú és szorosan betáblázott napon keresztül, amelynek minden percét
másokkal tölti, kecseg az ágy, Beth mocorog, megszabadítja súlyától a malracot. Nyílik és
zárul a fürdőszoba ajtaja, a retesz kat-i.in, majd elenged a maga dühítő módján. Fiatalabb
korában Jack megpróbálkozott volna a javításával, de amióta Mark megállapodott Új-
Mexikóban, és évente egyszer látogat haza, már ha egyáltalán, nem kell annyira
zárkózhatni. Beth öblítéseitől az egész házban mormog a víz a íeszkető csövekben.
Zenével alábélelt, hadaró férfihang borul le az éjjeliszekrényről; Jack feleségének az az
első dolga ébredés után, hogy bekapcsolja a rohadékot, aztán elmegy. Beth kitartóan
nyújtogatja elektronikus állábait a környezetbe, amelyben testileg egyre jobban
elszigetelődik az öregedő házaspár, amióta egyetlen fiuk kirepült a fészekből, és
mindennapjaik nemtörődöm fiatalok között telnek. Beth a könyvtárban kénytelen volt
megtanulni a számítógép alapjait, hogy miként kell keresni és kinyomtatni az adatokat a
olyköknek, akik túl buták vagy lusták, hogy könyvekben moncsoljanak, holott vannak
még könyvek a témáról. Jack megpróbálta figyelmen kívül hagyni az egész forradalmat,
konokul ragaszkodott a tanácsadásokon a lefirkantott jegyzetekhez, úgy, ahogy évek óta
tette, és nem volt hajlandó átvezetni következtetéseit a középiskola kétezer hallgató-
37 jának számítógépes adatbázisába. Ezért a mulasztásért vagy ellenkezésért módszeresen
dorgálják a kollégák a harminc év alatt megháromszorozódott tanácsadó testületben, főleg
Connie Kim, a problémás, iskolakerülő színes bőrű lányokra szakosodott, filigrán koreai-
amerikai, és Wesley Ray James, az ugyanolyan pedáns és hatékony fekete, aki
sportemberi közelmúltjának köszönhetően – még mindig olyan vékony, akár a késpenge –
könnyen megtalálja a hangot a fiúkkal. Jack mindig megígéri, hogy rászán egy-két órát, és
behozza a lemaradást, de hetek telnek el úgy, hogy nem talál rá időt. Van valami a mások
bizalmában, ami megakadályozza, hogy betáplálja a négyszemközti beszélgetések
lényegét az egész iskolát lefedő és mindenkinek hozzáférhető elektronikus hálózatba.
Beth jobban halad a korral, hajlandóbb hajolni és idomulni. Beletörődött városházi
esküvőjükbe, holott pirulva bevallotta vőlegényének, hogy megszakadna a szülei szíve, ha
nem a templomukban esküdnének. Azt nem mondta, hogy a saját szívével mi lenne, és
1
5
Jack azt felelte: „Fogjuk egyszerűre. Semmi hókuszpókusz.” Neki semmit sem jelentett a
vallás, és ahogy összeolvadtak házastársi egységbe, úgy jelentett Bethnek is egyre
kevesebbet. Most azon tűnődik, nem fosztotta-e meg a feleségét egy mégoly groteszk
valamitől? Nem azt kompenzálja-e a folyamatos fecsegessél és evéssel? Nem lehetett
könnyű egy megrögzött zsidó feleségének lenni.
Előkerül a fürdőszobából a frottír köntös négyzetyardjaiba burkolt Beth, meglátja a
férjét, ahogy áll némán és mozdulatlanul az emeleti folyosó ablakánál, és ijedten elkiáltja
magát: – Jack! Valami baj van?
38 I i-vyben egyfajta férji szadizmus védelmezi a borút, niirlynek csak egy részét világítja
meg az asszony előtt. \/i akarja, hogy Beth felelősnek érezze magát az ő lelki-iill.i|ioláért,
holott az esze azt mondja, hogy ez nincs így. –'.iinini új – mondja. – Már megint nagyon
korán ébred-iini. És nem bírtam visszaaludni.
Az a depresszió jele, a múltkor mondták a televízió-km. Oprah meghívott egy nőt, aki
írt egy könyvet. Talán el kellene menned egy – nem is tudom, a „pszichiáter” szó
megrémít mindenkit, aki nem gazdag, ezt mondta a nő –, el kellene menned valamilyen
szakemberhez, ha ilyen boldogtalan vagy.
– Egy Weltschmerz-szakemberhez. – Jack megfordul, i imosolyog a feleségére. Noha ő
is elmúlt hatvan – hatvanegy, míg a férje hatvanhárom –, az arca ránctalan; ami e^y szikár
asszonynál mély árok lenne, az Beth kerek arcán könnyű karcolás, amit lányosan finommá
simít a bőrt feszítő zsír. – Nem, köszönöm, édes – mondja. – Naponta adagolom a
bölcsességet, nincs türelmem, hogy magam is azon kosztoljak. Túl sok bennem az antitest.
Az évek során rájött, hogy ha lesöpri Bethet egy témáról, ő azonnal átvált egy másikra,
nehogy teljesen elveszítse a férje figyelmét. – Ha már az antitesteknél tartunk, Herm
mondta tegnap a telefonban – de ez szigorúan bizalmas, Jack, még nekem sem lenne
szabad tudnom, ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek –
– Megígérem.
– …Azért mond el nekem ilyeneket, mert ki kell adnia magából a feszültséget, és én
nem vagyok benne abban az ottani brancsban – azt mondta, hogy a főnöke sárgából
39 narancsszínre emeli a mi térségünkben a terrorfenyege-tettségi riadót. Azt hittem,
bemondják a rádióban, de nem mondták. Szerinted mit jelent ez?
Hermione főnöke a belbiztonsági miniszter odalent Washingtonban, jobbos,
újjászületett keresztény funkci, valami olyan sváb névvel, mint Haffenreffer. – Azt jelenti,
hogy éreztetni akarják velünk, mennyire nem csak a napnál fűtenek az adónkból. Éreztetni
akarják velünk, hogy kézben tartják ezt a dolgot. De nem tartják.
– Ezen eszed magadat, amikor szorongsz?
– Nem, drágám. Megmondom őszintén, ez az utolsó, ami megfordul a fejemben.
Jöjjenek csak. Ahogy most néztem ki az ablakon, az jutott eszembe, hogy erre az egész
környékre ráférne egy alapos bomba,
– O, Jack, ezzel még viccelni sem szabad, azok a szegény fiatalemberek a legfelső
szinteken, ahogy hívogatták a feleségüket mobilon, hogy még elmondhassák, mennyire
szeretik őket!
– Tudom, tudom. Még viccelnem sem szabad.
– Markié folyton mondja, hogy közelebb kellene költöznünk hozzá Albuquerque-be.
– Mondja, édes, de nem gondolja komolyan. Az utolsó, amit magának kíván, hogy
közelebb legyünk hozzá. – Mivel fél, hogy ez a kijelentés sértheti a fiú anyját, tréfára veszi
a dolgot: – Nem értem, miért. Sose vertük, nem zártuk be a szekrénybe.
– Ezek sose bombáznák a sivatagot – folytatja Beth, úgy érvelve, mintha már csak
néhány vitapont választaná el őket az albuquerque-i költözködéstől.
1
6
40 – így van; ezek, ahogy nevezed őket, szeretik a sivatagot.
Beth eléggé megsértődik a csípős megjegyzéstől, hogy leszálljon a férjéről, állapítja
meg Levy sajnálkozó megkönnyebbüléssel. Sikerül régimódi dölyffel felvetnie a lejét,
miközben azt mondja: – Csodálatos lehet ennyire lolötte állni mindennek, ami a világ
fennmaradó részét aggasztja –, majd visszatér a hálószobába, hogy bevesse az agyat és a
kipárnázott testgyakorlás folytatásaként felöl-lözzön a könyvtárhoz.
Mit tettem, kérdezi magától Jack Levy, mivel érdemeltem ki ezt a hűséget, ezt a hitvesi
bizalmat? Kissé csalódott, amiért Beth nem vitatta az ő goromba kijelentését, hogy a fiuk,
a sikeres szemész, a három drága, napsütötte, kötelességtudóan pápaszemes gyerekével, és
a festett szőke, színleg barátságos, de alapjában elutasító, Shorl Kills-i telivér zsidó
feleségével nem akarja a közelében (udni a szüleit. O és Beth szőttek maguknak közös
mítoszokat, és ezek egyike, hogy Mark ugyanazzal az együgyűséggel szereti őket, mint ők
szeretik ezt a fészkükben termett, egyetlen tojást. Jack Levy tulajdonképpen nem is bánná,
ha leléphetne innen; miután egy életet töltött egy ómódi iparvárosban, amely lábon hordta
ki a halált, és most változik át harmadik világbeli dzsungellé, jót tenne neki az átköltözés a
Napfényövezetbe. Bethnek is. Kíméletlen volt ez az utolsó tél a közép-atlanti térségben, a
környék házai között hagyott szorosok némelyikének örök árnyékában még mindig
vannak piszoktól fekete hóbuckák.
41
Tanácsadói irodája a legkisebbek közé tartozik a Belvárosi Középiskolában: régebben
raktár volt, amelyből máig megmaradtak a szürke fémpolcok, rajtuk szétszórtan főiskolai
katalógusok, telefonkönyvek, pszichológiai szakkönyvek, tornyokban a sallangmentes,
lepedő nagyságú hetilap, a régió álláskínálatait és műszaki oktatási lehetőségeit
feltérképező Metró Álláspiac legújabb példányai. Amikor nyolcvan éve felhúzták a
fejedelmi épületet, nem tartották szükségesnek, hogy külön helyiséget alakítsanak ki a
tanácsadás céljára, az egész élet tele volt tanáccsal, a legbelsőbb körben a szerető szülők
osztogatták, a külsőben a szigorú erkölcsiséget hirdető tömegkultúra, és köztük is bőven
termettek az intelmek. A gyerek több tanácsot kapott, mint amennyit egészséggel
megemészthetett. Most Jack Levy rendszeresen olyan gyerekekkel értekezik, akiknek
mintha nem lennének hús-vér szüleik, hanem egy zsúfolt helyiség túlsó végéből jelelő,
vagy fekete habszivacs fülhallgatókból rappelő, vagy a videojátékok algoritmikus
robbanásai között rángó akciófigurák bonyolult programozásába kódolt elektronikus
kísértetek igazítanák el őket a világról. A diákok úgy sorjáznak a tanácsadó előtt, mint a
CD-k, amelyeknek csillámló felülete nem árulja el a tartalmukat a lejátszó nélkül.
Ez a végzős, aki az ötödik félórát kapja a fáradt, hosszú délelőttből, magas, vékony,
agyagszín bőrű fiú, fekete farmerben és döbbenetesen tiszta, fehér ingben. Az ing
fehérsége szúrja Jack Levy szemét, akinek kissé fáj a feje a korai keléstől. A fiú személyi
anyagát tartalmazó iratgyűjtőre a Mulloy (Ashmawy), Ahmad nevet írták.
42
– Érdekes név – mondja Levy a fiúnak. Van valami rokonszenves a srácban: az
egykedvű komolyság, a gyanakvó udvariasság a puha, duzzadt száj vonalában, a gondosan
nyírott és fésült haj, a drótmerev taréj, amely a homlokból s/ökken a magasba. – Kicsoda
Ashmawy? – kérdezi a tanácsadó.
– Meg kell magyaráznom, uram? Kérlek rá.
A fiú bánatos méltósággal beszél; Levy érzi, hogy valamilyen ismerőst, egy sima,
szertartásos beszédű felnőttet utánoz. – Amerikai fehér anya és egyiptomi cse-i ediák
utóda vagyok; akkor ismerkedtek meg, amikor New Jersey állami egyetemének New
Prospect-i campusán tanultak. Anyám, aki azóta segédápolónő lett, akkoriban
művészettörténészi diplomához gyűjtötte a krediteket. Szabad idejében fest, és ékszereket
1
7
tervez, amiben bizonyos sikereket könyvelhet el, bár nem annyit, hogy megéljünk belőle.
Ő… – A fiú tétovázik, mintha akadályba ütközött volna a torkában.
– Az apád – biztatja Levy.
– Pontosan. Abban reménykedett, mint anyám elmagyarázta, hogy elsajátíthatja az
amerikai vállalkozás és forgalmazás technikájának kérdéseit. Nem volt olyan köny-nyű,
mint mondták neki. Úgy hívták – hívják, az az erős érzésem, hogy ma is él: Omar
Ashmawy. Anyám neve Teresa Mulloy. Ír-amerikai. Jóval a születésem előtt házasodtak
össze. Törvényes gyerek vagyok.
– Remek. Nem kételkedtem benne. Nem mintha számítana. Nem a gyermek a
törvénytelen, ha érted, amit mondani akarok.
43
– Értem, uram. Köszönöm. Apám jól tudta, hogy ha feleségül vesz egy amerikai
állampolgárt, akár a legolcsóbbat és a legerkölcstelenebbet, ezzel elnyeri az amerikai
állampolgárságot, mint ahogy ez meg is történt, de nem nyerte el vele az amerikai
gyakorlati tudást, sem az ismeretségek hálózatát, ami az amerikai siker záloga. Már
betöltöttem a hármat, de ő még mindig csak annyit keresett, hogy alacsony szinten
megélhessünk, és efölötti kétségbeesésében lelécelt. Ez a helyes kifejezés? Henry Miller, a
nagy amerikai író önéletrajzi memoárjában találkoztam vele, amelyet Miss Mackenzie
adott ki kötelező olvasmánynak haladó angolból.
– Ezt tette? Egek ura, Ahmad, hogy változnak az idők! Az én időmben csak pult alól
lehetett kapni Henry Millert. Ismered ezt a kifejezést, hogy „pult alól?”
– Természetesen. Nem vagyok külföldi. Sose jártam külföldön.
– Kérdezted ezt a „lelécelni”-t. Régies kifejezés, de az amerikaiak többsége megérti.
Eredetileg azt jelentette, hogy kiszökni egy katonai táborból.
– Azt hiszem, Mr. Miller egy feleségre használta, aki elhagyta őt.
– Igen. Nem csoda. Mármint hogy a feleség lelécelt. Miller nem lehetett könnyű férj. –
Azok a vazelines hárompályások a feleséggel a Sexus-ban\ Kötelező vajon angolból a
Sexus is? Semmit se hagyjunk a felnőttkorra?
A tanácsadó félszeg megjegyzései különös irányba térítik a fiút. – Anyám azt állítja,
hogy nem emlékezhetek az apámra – mondja –, pedig én emlékszem.
44 – Nos, három éves voltál. Ezen a fejlettségi szinten már megmaradhatott néhány emlék.
– Jack Levy nem errefelé ikarta terelni a beszélgetést.
– Meleg, sötét árnyék – mondja Ahmad, és váratlan lelkesedéssel előredől. – Nagyon
fehér, szögletes fogak. Kicsi, ápolt bajusz. Kétségtelenül tőle örököltem, hogy adok
magamra. Emlékeim között szerepel egy édes illat, talán egy borotválkozás utáni
arcszeszé, bár vegyül bele egy cseppnyi fűszer is, talán egy közel-keleti ételé, amelyet
éppen evett. Sötét bőrű volt, sötétebb, mint én, de előkelően vékony arcú. Majdnem
középen választotta el a haját.
Levyt feszélyezi ez a tudatos elkalandozás a tárgytól. A fiú arra használja, hogy
rejtegessen valamit – de mit? –Talán egy fényképet keversz össze az emlékeiddel – mutat
iá elkedvetlenítően.
– Csupán egy-két fényképem van. Anyámnál lehet még néhány, amelyeket elrejtett
előlem. Mikor kicsi és ártatlan voltam, nem volt hajlandó válaszolni számtalan
kérdésemre, amelyeket apámról tettem fel. Azt hiszem, nagyon megharagította apám
dezertálása. Egy napon majd szeretném megtalálni. Nem azért, hogy követelésekkel
ostromoljam vagy lelkifurdalást ébresszek benne, csak hogy beszélgethessek vele, mint
egyik muzulmán férfi a másikkal.
– Öhm…? Hogy szereted, ha szólítanak? Mulloy vagy… – megint ránéz az iratgyűjtő
borítójára: – Ashmawy?
1
8
– Anyám rám ragasztotta a nevét: ez szerepel a társadalombiztosítási kártyámon, a
jogosítványomon, a lakása ajtaján, ahol elérhető vagyok. De ha elvégeztem az iskolát, és
függetlenítem magamat, akkor Ahmad Ashmawy lesz belőlem.
45 Levy az iratgyűjtőre szögezi a tekintetét. – És mivel óhajtod biztosítani a
függetlenségedet? Jó osztályzataid voltak kémiából és angolból meg a többi tárgyból, de
látom, tavaly mégis úgy döntöttél, hogy átmész a szakközépbe. Ki tanácsolta ezt?
A fiú lesüti a szemét, a két hosszú pillájú, fekete lámpást – és a fülét dörgöli, mintha
muslinca szállt volna rá. –A tanítóm – mondja.
– Melyik? Egy ilyen pályamódosítást egyeztetned kellett volna velem.
Megbeszélhettük volna, akkor is, ha én nem vagyok muzulmán férfi.
– Az én tanítóm nem itt van. Hanem a mecsetben. Rashid sejk, az imám. Együtt
tanulmányozzuk a szent Qur'ant.
– Igen – mondja Levy, leplezni próbálva a viszolygását. – Ismerem én ennek a
mecsetnek a helyét? Attól tartok, nem, csak azt a hatalmas nagyot ismerem a Tildén úton,
amelyet a Fekete Muzulmánok húztak fel a hatvanas évek zavargásai után. Arra gondolsz?
– Szúrósan beszél, pedig nem akar. Nem ez a fiú keltette fel hajnali négykor, nem ő
szennyezte be az agyát a halál gondolatával, nem ő hizlalta fullasztóan kövérré Bethet.
– A Nyugati Főutcán, uram, körülbelül hat háztömbbel délre a Linden körúttól.
– A Reagan körúttól. Tavaly átnevezték – mondja Levy, és helytelenítően elhúzza a
száját.
A fiú nem reagál. Ezeknek a tizenéveseknek a politika egy homályosabb tartomány a
hírességek mennyországában. A közvélemény-kutatások szerint Lincoln után Kennedyt
tartják a legjobb elnöknek, mert volt benne sztárszerűség,
46 ■Ji- rajtuk kívül senkit sem ismernek, csak Clintont és a linsliokat, már ha meg tudják
különböztetni a két Busht. \/ iljú Mulloy – Levynek nem áll rá az agya a másik névre – azt
mondja: – Egy üzleti utcában található, egy I ii/metika és egy olyan hely felett, ahol
csekket váltanak he. Elsőre nem könnyű megtalálni.
És ennek a nehezen megtalálható helynek az imámja mondta, hogy menj inkább
dolgozni.
A fiú megint tétovázik, védi, amit véd, aztán merészen irtgra nyitja azt a nagy fekete
szemét, amelyben az írisz nehezen különböztethető meg a szembogártól. – Azt mond-i.i.
hogy a főiskola kiszolgáltat a bomlasztó befolyásoknak: a rossz filozófiának és a rossz
irodalomnak. A nyugati kultúra istentelen.
Jack Levy hátradől nyikorgó, ódivatú fa forgószékén, cs felsóhajt. – Bár az volna. –
Aztán visszatáncol, mert megijed, hogy baj lesz belőle, ha az iskolaszék és a sajtó
mdomást szerez róla, mit mondott egy diáknak. – Ez csak ngy kiszaladt a számon, de
némelyik evangéliumi keresztény tényleg az idegeimre megy, ahogy Darwint hibáztatja,
amiért Isten trehány munkát végzett, amikor megteremtette a világmindenséget.
Ám a fiú nem figyel oda. mondja a magáét: – És mivel nincs istene, megszállottja a
szexnek és a luxuscikkeknek. Nézze meg a televízióban, Mr. Levy, hogy mennyire mindig
a szexszel adnak el dolgokat, amikre nincs is szüksége. Nézze meg a történelmet, amit az
iskolában oktatnak, tiszta kolonializmus. Nézze meg, hogy gyilkolta a kereszténység az
őslakos indiánokat, hogyan aknázta alá Ázsiát és Afrikát, most pedig az iszlámot veszi
üldözőbe,
47 mert Washingtonban mindent a zsidók irányítanak, hogy megmaradhassanak
Palesztinában.
1
9
– Hű! – mondja Jack. Tudja vajon a fiú, hogy egy zsidóval beszél? – Ez jó hosszú
bűnlajstrom, hogy eltérítsen az egyetemtől. – Mikor Ahmad még nagyobbra nyitja a
szemét, hogy beleférjen ennyi igazságtalanság, Jack észreveszi, hogy az írisze nem tiszta
fekete, van benne egy cseppnyi zöldes árnyalat, egy csipet Mulloy. – Célzott-e rá valaha
az imám – kérdezi, a szék rugózásával élve, hogy bizalmasan előrehajolhasson –, hogy
egy ilyen értelmes fiúnak a mi sokszínű és türelmes társadalmunkban többféle állásponttal
kell szembesülnie?
– Nem! – mondja Ahmad meglepő érdességgel, és puha szája dacos rüggyé
csucsorodik. – Rashid sejk nem célzott ilyesmire, uram. Úgy érzi, hogy ez a relativista
megközelítés felhígítja a vallást, azt sugalmazva, hogy nem is olyan fontos. Te ezt hiszed,
én azt hiszem, de azért jól megvagyunk. Ez az amerikai életmód.
– így van. És az imámnak nem tetszik az amerikai életmód.
– Gyűlöli.
Jack Levy, továbbra is előredőlve, rányomja könyökét az asztalra, és töprengve
pihenteti állát összekulcsolt ujjain. – És te, Mulloy? Te is gyűlölöd?
A fiú ismét lesüti a szemét zavarában. – Én, természetesen, nem gyűlölök minden
amerikait. De az amerikai út a hitetlenek útja. Szörnyű pusztulásba tart.
Nem mondja: Az amerikaiak el akarják venni az Istenemet. Védi Istenét ettől a fáradt,
ápolatlan, hitetlen öreg zsidótól, és ugyancsak őrzi tőle a gyanúját, hogy Rashid
48
sejk azért olyan dühödt hitvalló, mert Isten titokban elszökött világos jemeni szeme
mögül, amely kékesszürke és csalóka, mint egy kafir asszonyé. Apátlansága éveiben,
dévajul hitetlen anyja mellett Ahmad megszokta, hogy ő az Isten egyetlen őrizője, az,
akinek láthatatlan, de kézzelfogható társa az Isten. Isten mindig vele van. Ahogy a
kilencedik szúra mondja: Ő a mi gyámolítónk: Allahra kell a hívőknek hagyatkozniuk.
Isten egy másik személy, aki közel áll hozzá, kívül-belül össze van kötve vele minden
porcikájában, az ő sziámi ikre, akihez minden pillanatban imával fordulhat. Isten az ő
boldogsága. Ez a vén zsidó ördög az ő ravasz, dörzsölt, atyáskodást mímelő modorának
álcája alatt meg akarja szakítani ezt az ösztönös egységet, cl akarja venni Ahmadtól a
Könyörületest, az Életadót.
Jack Levy sóhajt, és a következő megbeszélésére gondol: egy újabb nyűgös, mogorva,
céltalan tizenéves, aki most akar kihajózni a pocsolyás életbe. – Nos, Ahmad, talán nem
kellene ezt mondanom, de tekintve jegyeidet, iskolai alkalmassági vizsgádat, az átlagból
kiemelkedő tartásodat és komolyságodat, azt hiszem, a te hogy is mondtad? –imámod
hozzásegített, hogy elfecséreld középiskolai éveidet. Jobban örülnék, ha megmaradtál
volna a főiskolánál.
Ahmad védelmébe veszi Rashid sejket. – Uram, nem engedhetjük meg magunknak a
főiskolát. Anyám művésznek képzeli magát, és félbehagyta tanulmányait a segédápolónői
szinten, nem fektetett be még két évet a saját képzésébe, amikor óvodás voltam.
Levy beletúr egyébként is borzas, gyérülő hajába. – Oké, persze. Szűkös időket élünk, a
fokozott biztonsági intéz-
49
kedések és Bush háborúi felszívják a fölösleget. De még így is jó sok ösztöndíj
kínálkozik értelmes, komoly, színes bőrű srácoknak. Bizonyosra veszem, hogy neked is
szerezhetnénk belőle. Talán nem a Princetonra és talán nem a Rutgersre, de olyan hely is
kiválóan megfelelhet, mint a Bloomfield vagy a Seton Hall, a Fairleigh Dickin-son vagy a
Kean. Bár ez most már eső után köpönyeg. Sajnálom, hogy nem kaptam meg korábban az
esetedet. Érettségizz le, és majd meglátjuk, mit szólsz egy-két év múlva a főiskolához.
Tudod, hol keress, megteszem, ami tőlem telik. Megkérdezhetem, hogy mit tervezel
érettségi után? Ha nincs kilátásod állásra, vedd fontolóra a hadsereget. Már nem olyan
2
0
általános kiskedvenc, mint volt, de még mindig sokat kínál: szert tehetsz bizonyos
készségekre, és segít a későbbi tanulásban. Nekem segített. Ha tudsz valamit arabul,
nagyon fognak szeretni.
Ahmad arca megmerevedik. – A hadsereg elküldené, hogy harcoljak a testvéreim ellen.
– Vagy a testvéreidért, az is lehetséges. Tudod, hogy nem minden iraki felkelő. A
többség nem az. Csak élni szeretnének. Ott is elkezdődött a civilizáció. Nagyon energikus
kis ország volt az Szaddamig.
A fiú szemöldöke, amely széles és hosszú, mint egy férfié, bár vékonyabbak benne a
szőrszálak, fenyegetően összehúzódik. Ahmad feláll, hogy elmenjen, de Levy még nem
kész rá, hogy elengedje. – Azt kérdeztem – makacskodik –, van már kilátásban valamilyen
állás?
A válasz vonakodó: – A tanítóm úgy gondolja, hogy teherautót kellene vezetnem.
50 – Teherautót? Miféle teherautót? Teher és teher között különbség van. Csak tizennyolc
éves vagy; véletlenül tudom, hogy még három évig nem kaphatsz jogosítványt pótkocsis
teherautóra, tartálykocsira, sőt még iskolabuszra sem. A HGVJ – a haszongépjármű-
vezetői jogosítvány – megszerzése kemény dolog. Amíg be nem töltöd a huszonegyet,
csak az állam területén vezethetsz. Nem szállíthatsz veszélyes anyagokat.
– Nem? „
– Emlékezetem szerint nem. Beszéltem már fiatalokkal, akiket érdekelt a téma; sokukat
elijesztette a műszaki rész és az előírások. Be kell lépned a fuvarozók szakszervezetébe. A
teherszállításban nagy a taposás. És sok a gengszter.
Ahmad vállat von, Levy látja, hogy elhasználta a fiú együttműködési és udvariassági
tartalékait. A gyerek begombolkozik. Oké, akkor Jack Levy is azt teszi. Régebben él New
Jerseyben, mint ez a fontoskodó kölyök. Ahogy remélte, a kevésbé tapasztalt férfi adja fel
hamarabb, és töri meg a csendet.
Ahmadnak igazolnia kell magát ez előtt a boldogtalan zsidó előtt. A boldogtalanság
szaga olyan hullámokban árad Mr. Levyből, mint időnként Ahmad anyjából, miután az
egyik palija lelépett, de még nem jelentkezett a következő, és hónapok óta nem kelt el
egyetlen képe sem. – Tanítóm ismer embereket, akiknek szükségük lehet sofőrre. Lesz
majd, akitől megtanuljam a dörgést – magyarázza. – Jó fizetés – teszi hozzá.
– És hosszú munkaidő – mondja a tanácsadó, és becsapja a diák dossziéját, miután
ráfirkantotta a felső lapra:
51 „re” és „kk”, amelyek az ő rövidítései a „reménytelen eset”-re és a „karrier kizárt”-ra. –
Egyet mondj még meg, Mulloy. A hited – fontos az neked?
– Igen.
A fiú véd valamit. Jack szagról megérzi.
– Isten – Allah – nagyon valóságos neked.
Ahmad lassan mondja, mintha transzban szólna, vagy betanult szöveget mondana fel: –
Ő bennem van, és mellettem áll.
– Helyes. Helyes. Örömmel hallom. Hát csak tartsd meg a hitet. Rám is ragadt valami a
vallásból, anyám meggyújtotta a pészachi gyertyákat, de ott volt az apám, aki csak
nevetett rajta, én pedig követtem a példáját, és ugyancsak nem tartottam a hitet.
Tulajdonképpen nem volt mit elveszítenem. Ami porból vétetett, a porba tér vissza, nekem
ennyi. Sajnálom.
A fiú pislog és bólogat, kissé megszeppent ettől a vallomástól. Szeme két kerek, fekete
lámpás a vakító fehér ing fölött, beleég Jack Levy emlékezetébe, és néha visszajár, mint a
nap utóképei alkonyatkor, vagy a vaku lob-banása, amikor idő előtt sül el a
fényképezőgép, miután az ember szófogadóan beállt a természetesnek szánt pózba.
2
1
Levy folytatja: – Hány éves voltál, amikor… amikor megtaláltad a hitedet?
– Tizenegy esztendős, uram.
– Bizarr – én ugyanennyi idősen jelentettem be, hogy abbahagyom a hegedülést.
Dacoltam a szüleimmel. Kiálltam a véleményemért, és vigyen el mindenkit az ördög!
– A fiú továbbra is bámul, elutasítja a kapcsolatot. – Oké
– hátrál meg Levy. – Még gondolkozni akarok rajtad egy
52 kicsit. Lehet, hogy majd még megkereslek, adok néhány .myagot a tárgyról, mielőtt
leérettségizel. – Feláll, és önmaga számára is váratlanul kezet ráz a magas, nyúlánk,
iniékenynek látszó fiatalemberrel, amit nem tesz meg minden fiúval a megbeszélés végén,
és sose tenne meg egy lánnyal mostanában, amikor a legleheletesebb érintésből is panasz
lehet. Ugyancsak elszalad némely kis fülledt snap-perrel a fantázia. Ahmad keze olyan
petyhüdt és nyirkos, hogy Jack meghökken: ez nem férfi, csak egy szégyellős gyerek. –
Vagy ha mégse – fejezi be a tanácsadó –, akkor a legjobbakat az élethez, barátom.
Vasárnap reggel, amikor az amerikaiak többsége még ágyban van, bár néhányan azért
előmásznak belőle egy korai mise vagy egy beütemezett, harmatos golfjátszma kedvéért, a
belbiztonsági miniszter felemeli az úgynevezett „terrorfenyegetettségi szintet” az
„emeltet” jelentő sárgáról a „magasat” jelentő narancsszínre. Ez a rossz hír. A jó hír az,
hogy a magasabb szint csupán Washingtonra, New Yorkra és New Jersey állam északi
részére vonatkozik, az ország többi része megmarad sárgában.
A miniszter közli majdnem teljesen kimángorolt pennsylvaniai tájszólásban a
nemzettel, hogy a hírszerzés legújabb jelentései, az ő megfogalmazásával élve,
„aggasztóan egybecsengő és összehangzó részletekkel” igazolják, miszerint támadás
készül a keleti part e nagyvárosainak sebezhető célpontjai ellen, amelyeket „a szabadság
ellenségei a felderítés legrafináltabb eszközeivel tanulmányoztak”. Pénzügyi központok,
stadionok, hidak, alagutak, föl-
53 dalatti vasutak – semmi sem biztonságos. – Számíthatnak – mondja a televíziós kamera
kékesszürke lencsékből álló ökörszemablakának, amelynek másik oldalához bízó,
szorongó polgárok tengere tapad – az épületek peremsáv-jait az illetéktelen személy- és
teherautók ellen védni hivatott, különleges pufferzónákra; a sebezhető föld alatti parkolók
használatának korlátozására; azonosító jelvénnyel és digitális fotóval ellátott biztonsági
személyzetre az épületek ki- és bemenő forgalmának nyilvántartása érdekében; a rendőri
erők fokozott jelenlétére; a gépjárművek, csomagok és küldemények szigorú szűrésére.
Élvezettel hangsúlyozza a „szigorú szűrésére” kifejezést. Zöld és kékesszürke
mackóruhás, stramm férfiak alakját idézi fel, ahogy széttépnek járműveket és csomagokat,
erélyükkel vezetve le a nehéz feladattal megvert miniszter mindennapos dühét. A
miniszternek az a feladata, hogy önmaga ellenében is megvédjen egy majdnem
háromszázmillió anarchistából álló nemzetet, amelynek naponkénti esztelenül önimádó
könnyelműsködése mindig túl van egy hajszállal az ellenőrizhetőség határán. Ennek a
tömegnek a kollektív hézagjai és szabálytalanságai tökéletes, érdes felszínt alkotnak,
amelyből az ellenség kényelmesen kinövesztheti valamelyik szerteágazó, szívós
összeesküvését. A rombolás, gondolja gyakran, annyival könnyebb az építésnél, a
bomlasztás a közrend megtartásánál, hogy a társadalom támaszainak mindig lemaradva
kell loholniuk a pusztító szándékúak mögött, mint ahogy a szárnyas bokájú fogó
(ifjúságában a miniszter a Lehigh-ban futballozott) mindig egy lépés előnyben van a
hátvéd-
54 ild szemben. – És Isten áldja meg Amerikát – fejezi be a nyilvánosságnak.
2
2
A kis ökörszemablak fölött kialszik a piros lámpa. A miniszter már nincs adásban.
Hirtelen összemegy; mostantól csak a maroknyi technikus és hűséges belső munka-iars
fogja hallani szavait ebben a kényelmetlen tájékoztatási irodában, száz bombabiztos
lábnyira a Pennsylvania sugárút alatt. Más kabinetszintű főhivatalnokok akkora s/övetségi
épületeket kapnak márványból és mészkőből, hogy benne vannak a várossziluettben, neki
pedig itt kell s/űkösködnie egy ablaktalan kis irodában a Fehér Ház alagsorában. A
miniszter a fáradtság héraklészi sóhajával íordul el a kamerától. Nagydarab ember,
hátának tömör i/.omkötege mindig sok fejfájást okoz a szabóknak, akik sötétkék öltönyeit
készítik. Vaskos fejében zsémbesen kicsinek látszik a szája. Ugyanilyen kicsinek látszik a
haja is, mintha más valakinek a kalapja lenne, amelyet mégis a lejünkbe nyomtunk.
Pennsylvaniai kiejtése nem az a szó-tagokat nyelő, parasztos morgás, mint Lee Iacoccáé
vagy fülsértő dudálás, mint Arnold Palmeré; a náluk egy nemzedékkel fiatalabb miniszter
semleges, médiabarát angolt beszél, amely csupán görcsös ünnepélyességében és egyes
magánhangzók árnyalataiban utal a kvékerek, szénbányászok, amish gazdák és istenfélő
presbiteriánus acélmágnások közismerten komoly, szigorú szorgalmú és sztoikusan
szófogadó közösségére.
– Misszólhozzá? – kérdezi titkárnőjét, karcsú, rózsaszín szemű pennsylvaniai földijét, a
hatvannégy éves, de szűzies Hermione Fogéit.
55 Hermione átlátszó bőre, zavart repesése a született beosztotté, aki szeretne láthatatlanná
változni. A miniszter, azzal a darabos humorral, ami nála a bizalom és a rokonszenv jele, a
Női Retikulok Altitkárának nem hivatalos címét adományozta Hermionénak, akit magával
hozott Harrisburgből. Pedig a probléma valóban létezik: a női retikülök zavaros
szifonjaiban leülepedett kincsek rétegei között bármiféle kompakt terrorista fegyver –
sniccer, robbanó szarinlabdacs, rúzsnak álcázott kábító pisztoly – elrejthető. Hermione
segített kidolgozni a motozási protokollt a sötétség e kulcsfontosságú tartományában,
például hogy a bejáratoknál a biztonsági őrök a sérelmez-hetően csupasz kézzel végzett
turkálás helyett használjanak közönséges botot a mélységek szondázására.
A biztonsági személyzet többségét a kisebbségekből toborozták, és sok nő, főleg
idősebb nők visszahőköltek a gondolattól, hogy barna vagy fekete ujjak
beszemtelenkedhessenek a retiküljükbe. Az amerikai fajgyűlölet bóbiskoló óriása, amelyet
álomba zöngicséltek a hivatalos liberális kántus évtizedei, újra mocorogni kezdett, mihelyt
afroamerikaiak vagy latinok, akik (mint ezt gyakran felpanaszoltak), „még beszélni se
tudnak tisztességesen angolul”, kaptak felhatalmazás arra, hogy motozzanak,
kérdezősködjenek, elhalasszák, megadják vagy megtagadják a felszállási engedélyt a
repülőgépekre. A sokasodó biztonsági kapuk országában a kapuőrök is sokasodnak. A jól
fizetett szakértők, akik repülőgéppel közlekednek, és gyakran megfordulnak a frissen
erődített kormányépületekben, úgy érzik, hogy egy füstös alsó néposztály zsarnoki
hatalomhoz jutott. A komfortos élet, amely egy évtizede még
56 nl.i|o/ottan folydogált a kiváltság csővezetékeiben, most mintha lépten-nyomon
elakadna, miközben észbontóan komótos őrök tanulmányoznak jogosítványokat és beszál-
lnk.irtyákat. Ahol valaha a magabiztos fellépes, a megfelelő öltöny és nyakkendő, egy
három és félszer kéthüvely-1 cs névjegy ajtókat nyitott, a kapcsolót nem kapcsolják ki,
•■\/ ajtó zárva marad. Hogy működhetne zökkenők nélkül a k.ipitalizmus hidraulikusan
érzékeny gépezete, pláne az intellektuális eszmék cseréje és a kiterjedt családok társasági
élete az elővigyázat e hajthatatlanul korlátolt légkö-mhen? Az ellenség elérte a célját:
Nyugaton az üzlet és a pihenés végletesen bedugult.
– Azt hiszem, nagyon jól ment, mint rendesen! – válaszolja Hermione Fogel a kérdésre,
amelyet a miniszter tökéletesen elfelejtett. A miniszter szórakozott: a magánélet és az
2
3
éberség, a kényelem és a biztonság ellentmondó elvárásaival kel és fekszik, az erkölcsi
elismerés mégis majdnem semmi, anyagi honorálása pedig határozottan szerény, ahhoz
képest, hogy a gyerekek lassan belenőnek a főiskolás korba, a feleségnek pedig ki kell
tennie magáért a republikánus Washington szakadatlan társasági körforgásában. Annak az
egyedülálló, fekete nőnek a kivételével, aki poliglott tudós, képzett pianista és a hosszú
távú globális stratégia felelőse, a miniszter kollégái a kormányban beleszülettek a
vagyonba, és járulékos vagyonokra tettek szert a magánszektorban Clinton alatt, amikor
nyolcéves vakációra mehettek a közszolgálatból. Azokban a zsíros években rágta föl
magát a miniszter is Talpkő-állam kevésbé fizetett hivatalaiból. Most aztán az összes
hntonista, beleértve Clintonékat, dagadtra keresi magát a
57 kipakolós emlékiratokkal, míg a rendíthetetlenül hűséges miniszter az összeszorított
szájú titoktartással lépett frigyre most és mindörökké.
Nem mintha tudna bármit is azon kívül, amit az arabszakértőitől hall; a költői
szépítésektől és a siralmas het-venkedéstől pufogó elektronikus világ, amelyet figyelnek,
ugyanolyan idegen és visszataszító a miniszter számára, mint az összes éjszakázó
számítógépes gyík alvilága, még a kaukázusi vérségűeké és keresztyén neveltetésűeké is.
És amikor kettéhasad keleten az ég, és rózsás lesz, mint a karmazsin bőr – ha
hozzávesszük az elfogott kémek csapongó és bizarr „vallomásait”, ez a „keleten”, amely
nem szerepel a Korán eredeti szövegében, vagy igazolja a fokozott rendőri és katonai
őrizetet, amelyben az ellenség babonás lelkületét vonzóan látványos, felhőket karcoló
pénzintézetek némelyike részesül a keleti parton, vagy nem igazolja. Az ellenség
rögeszmésen hisz a szent helyekben, és a hajdani kommunista ősellenséghez hasonlóan
meg van győződve róla, hogy a kapitalizmusnak van főhadiszállása, feje, amely levágható,
és a hátramaradt nyájak hálásan hagyják, hogy áttereljék őket az aszketikus és dogmatikus
zsarnokságba.
Az ellenség nem képes elhinni, hogy a demokrácia és a fogyasztás az átlagember
ereiben égő láz, az ember ösztönös derűlátásának és szabadságvágyának természetes
folyománya. Az Isten akaratában megnyugvó fatalizmust és a túlvilág lehetőségébe vetett
erős hitet még a miniszterhez hasonlóan kitartó templomjárók is elhagyták valahol a
középkorban. Egy dolog szól azok mellett, akik még mindig tartják ezt a hitet: szeretnek
meghalni. A hitetlenek
58 túlságosan szeretika tovasiető világot, ez is egy visszatérő m-isezete az internetes
locsogásnak.
– Ezért hazavágnak – vallja be borúsan a miniszter az iiliiikárának. – Ha semmi sem
történik, rémhírterjesztő va-j-vok. Ha történik, lusta pióca vagyok, aki csak szipolyozom a
közpénzt, de hagyom, hogy ezrek meghaljanak.
– Senki se mondana ilyet! – nyugtatja meg Hermione, és anémiás aggszűz arca kipirul
az együttérzéstől. – Még a demokraták is tudják, milyen lehetetlen munkát végez,
.'■melyet mégis el kell végezni nemzetünk fennmaradása érdekében.
– Hát kábé erről is van szó – mondja Hermione csodálatának tárgya, és a szája még
kisebbre csucsorodik a lelkiismeretes savanyúságtól. A lift puhán visszaviszi őket két
fegyveres őrrel (egy férfi, egy nő) és három szürke öltönyös munkatárssal együtt a Fehér
Ház pinceszintjére. Odakint templomi harangok zúgnak a virginiai és marylandi
sugarakból kevert napsütésben. A miniszter fennhangon mélázik. – Ezek az alakok …
Miért akarnak ilyen rettenetes dolgokat csinálni? Miért gyűlölnek minket? Hát mit lehet
gyűlölni rajtunk?
2
4
– A világosságot gyűlölik – feleli a hűséges Hermione. – Mint a svábbogarak. Mint a
denevérek. A világosság a sötétségben fénylik – idézi, tudva, hogy a pennsylvaniai
kegyesség megtalálja a miniszter szívéhez az utat –, de a sötétség nem fogadta be azt.
59 II
Pasztellszín pamutruhák és vattázott vállú műszálas öltönyök töltik meg a kormos
vaskő templomot a törmeléktenger partján. Ahmad szeme káprázik, és nem talál pihenést a
színes üvegablakokban, amelyeken a közel-keleti öltözéket parodizáló gúnyákat viselő
emberek mutatnak be jeleneteket állítólagos Uruk rövid és dicstelen életéből. Olyan istent
imádni, aki köztudottan meghalt – Ahmadra már a gondolat is úgy hat, mint valami
meghatározhatatlan bűz, egy dugulás a vízvezetékben, a falban oszladozó, döglött
rágcsáló. Ám a gyülekezet tagjai, akik közül néhányan még a ropogós fehér ingű
Ahmadnál is világosabbak, lubickolnak a vasárnap délelőtti összejövetel tisztára csutakolt
vidámságában.
A sorok, amelyekben vegyesen ülnek férfiak és asszonyok, elöl a színpadias,
zűrzavaros tér a beépített, dudoros bútoraival, magas, szutykos, hármas ablakával,
amelyen egy galamb éppen leszállni készül egy fehér szakállú ember fejére, a dünnyögő
üdvözlések szeleverdi vígsága, a súlyos tomporok fészkelődésétől nyöszörgő padok sokkal
jobban emlékeztetik Ahmadot egy mozira előadás előtt, mint egy szent mecsetre, hangokat
tompító, vastag szőnyegeivel, üres, csempézett mihrábjával, a Iá ilália illa Allah
60 ns/ta dallamával, ahogy feltör a férfiak torkából, akik magukon hozták pénteken
elvégzett szolgai munkájuk s/agát, és a hódolat ritmikus összhangjában olyan szo-losan
egymáshoz húzódnak, mint a féreg gyűrűi. A mecset a férfiak birodalma volt; itt a
szétfolyóan lágy húsú asszonyok uralkodnak kikeleti káprázatban.
Ahmad azt remélte, hogy ha közvetlenül a tízórás ha-rangozás előtt érkezik,
észrevétlenül besurranhat hátra, ám lecsap rá egy barackrózsaszín öltönyű, kerekded
rabszol-gaivadék, aki zakójának széles hajtókájára egy szál gyöngyvirágot tűzött. A fekete
ember kétfelé hajtott, színes papírt nyom Ahmad kezébe, és felvezeti a fiút a középső
folyosón az első padokhoz. A templom majdnem megtelt, csak az első padokban nem
ülnek, úgy látszik, ezek kevésbé kívánatosak, mert üresek. Ahmad, aki ahhoz szokott,
hogy az imádkozok a földön guggolnak és térdelnek, ezzel is hangsúlyozva, hogy
mennyivel alantasabbak Allahnál, még ülve is szédítően, istenkáromlón magasnak érzi
magát. Ez a keresztény lustaság, hogy úgy ülnek, mintha előadáson lennének, azt sugallja,
hogy Isten sem több egy közönséges mulattatónál; ha befejezte a mulattatást, leküldhető a
színpadról, ahol kezdődhet a következő felvonás.
Ahmad azt hiszi, csak az övé lesz a pad, jutalmul azért, mert idegen, és érezhetően
izgul, ám egy másik tessékelő fontoskodva felvezet a padok közé terített szőnyegen egy
népes fekete családot, amelyben felpántlikázott apró nőszemélyek egérfarok-
copfocskáktól tüskés feje bólogat. Ahmad a pad szélére húzódik, köszönetképpen a
pátriárka átnyúl számos leánykájának térde felett, hogy széles barna kezét nyújtsa
Ahmadnak, és aranyfogat villantó, barátsá-
61 gos mosollyal üdvözölje. A csibekas anyja, aki túl messze van, hogy elérje az idegent,
vidáman int és bólint. A kislányok felnéznek, íriszük fehér holdsarlón ül. Ez a kafir
kedvesség – Ahmad nem tudja, miként utasítsa vissza, vagy hogy milyen erőpróbákat kell
még elviselnie a szertartás alatt. Máris gyűlöli Joryleent, amiért belecsalta ebbe a ragacsos
csapdába. Visszafojtja lélegzetét, mintha fertőzés ellen védekezne, és mereven bámul
előre, ahol a minbar keresztény megfelelőjének vélt valamin fokozatosan kirajzolódnak a
furcsa faragványokból a szárnyas angyalok; az egyikben, aki hosszú trombitát fúj,
2
5
felismeri Gábrielt, ezek szerint ez a tömegjelenet ugyanaz a Végső Nap, amelynek a
gondolata a legszenvedélyesebben lángoló versekre ihlette Mohamedet. Micsoda tévedés,
gondolja Ahmad, amely al-Kháliq. a Teremtő Isten utánozhatatlan alkotásait próbálná
mímelni olyan képmásokkal, amelyeknek már az erezete is elárulja a fát. A Próféta tudta,
hogy a lelket egyedül a szavak képei ragadhatják meg átszellemült-ségükkel. Ha a
dzsinnek és az emberek összefognának, hogy olyasmivel álljanak elő, ami a Qur'anhoz
hasonlatos, nem tudnának ahhoz foghatóval előállni – még akkor sem, ha kölcsönösen
segítenék egymást.
Végre elkezdődik a szertartás. A várakozó csendet kettéhasítja a rámenős, harcias
mennydörgés, amelynek komolytalan hangszínében Ahmad felismeri az iskolai
összejövetelekről az elektromos orgonát, szegény rokonát annak az igazi, soksípú
orgonának, amely a keresztény minbar mögött porosodik. Mindenki feláll énekelni,
Ahmadnak is fel kell állnia, mintha lánc kötné a többiekhez. Kék taláros tömeg, a kórus
hömpölyög végig a padok között, és elfog-
62 hilja a helyet egy alacsony korlát mögött, ahova a gyüle-I >/el láthatólag nem meri
betenni a lábát. Amennyire Mimad érti a ritmustól és a zanj tunya kiejtésétől eltorzult
./nveget, az énekelt szavak egy távoli dombra, és egy (h Ion, kemény keresztre
vonatkoznak. Eltökélt hallgatásaink kagylójából kiszúrja Joryleent a kórusban, amely
/íiinmel nőkből áll, olyan hatalmas nőkből, hogy mellet-ink Joryleen kislányosan karcsú. 0
is kiszúrja a fiút az első padban; mosolya, Ahmad csalódására, tétova, bátortalan, ideges.
O is tudja, hogy a Fiúnak nem kellene itt lennie.
Föl, le; az ő sorukban, Ahmadot és a legkisebb lányt kivéve, mindenki letérdel, aztán
visszaül a padba. Szólók es reszponzóriumok következnek, amelyeket Ahmad nem képes
követni, bár az aranyfogú apa megmutatja neki az oldalszámot a zsoltároskönyv elején.
Hiszünk ebben és abban, hálát adunk az Úrnak ezért és azért. Aztán hosszú imát mond a
keresztény imám, egy szigorú képű, kávébarna ember, akinek keret nélküli szemüvege, és
magas, vil-logóan tar koponyája van. Mély hangját elektronikusan erősítik, hogy
egyformán dörögjön a templom hátuljából és elejéből; miközben szorosan behunyt
szemmel mélyebbre fúrja magát a sötétségbe, amelyet lelkének szeme lát imádkozás
közben, itt és ott egyetértő hangok harsannak a gyülekezetből: – Emmán igaz! – Mongya
csak, tiszteletes! – Dicsérjük az Urat! – A helyeslő mor-molás, amely úgy üt ki a
gyülekezeten, mint verejték a bőrön, akkor is folytatódik, midőn a második zsoltár után,
amely arról szólt, mekkora öröm Jézussal járni, a prédikátor felmegy a faragott
angyalokkal díszített, magas minbar lépcsőjén. Még öblösebben, fejét előre-hátra
mozgatva az
63 erősítő berendezés hatósugarában, amitől a hangja hol elhalkul, hol megdagad, mint a
viharban hánykódó hajó árbockosarából kiáltó tengerészé, mesélni kezd Mózesről, aki
kivezette a választott népet a rabságból, és tőle mégis megtagadták a belépést az ígéret
Földjére.
– Miért volt ez? – kérdezi a prédikátor. – Mózes mint szóvivő szolgálta az Urat,
Egyiptomon belül és kívül. Szóvivő: a mi elnökünknek lent Washingtonban van szóvivője,
vállalatvezetőinknek kevély manhattani és houstoni irodáikban ugyancsak vannak
szóvivőik, sőt egyes esetekben szóvívő/ió'íTí, mert nekik könnyebben jön a nyelvükre a
szó, igaz, testvérek? – Pukkadozás, vihogás hallatszik, alkalmat adva egy kitérőre: – Uram
irgalmazz, a mi szeretett nővéreink aztán tudják, hogy kell szólni! Isten nem ajándékozta
meg Évát a mi karunk és vállunk erejével, de a mi nyelvünk erejének a kétszeresét adta
neki. Nevetést hallok, pedig ez nem tréfa, ez egyszerű fejlődés, ahogy az összes világi
iskolában akarják tanítani a mi ártatlan gyermekeinknek. De komolyra fordítva a szót: már
2
6
senki se bízik meg magában annyira, hogy önállóan merjen beszélni. Túl sok a kockázat.
Túl sok ügyvéd figyeli és írja le, hogy mit mondasz. Ha nekem lenne most egy szóvivőm,
én is otthon nézném a tévében a teleferét Mr. William Moyersszel vagy Mr. Theodore
Koppellel, és vennék másodszor is, vennék még egy vagy két vagy három szeletet abból a
sziruptól csöpögő, remek bundáskenyérből, amit az én drága Tillym süt nekem bizonyos
reggeleken, miután vett magának egy új ruhát, egy új ruhát vagy egy divatos krokodilbőr
retikült, amitől egy icipici lelkifurdalása támad!
64 A bizalmas közlést köszöntő kuncogás közepette így lolvlatja a prédikátor: – így nem
kellene megerőltetnem a mi komat. Így nem kellene hangosan találgatnom a fületek
li.illatára, hogy Isten miért nem engedte be Mózest az Ij'.eret Földjére. Csak kellene hozzá
egy szóvivő.
Ahmadnak úgy rémlik, hogy ebben a várakozástól fel-lnlött, sötétbőrű kuffar tömegben
a prédikátor hirtelen cl felejtette, miért is van itt, miért vannak itt a többiek, és magában
kezdett elmélkedni, amibe gúnyosan belebődül-nek a templom mellett elrobogó autók
rádiói. Ám az ember szeme felpattan a lencsék mögött, lecsap a minbar pulpitusán fekvő,
aranymetszésű nagy könyvre, mondván: – Itt a magyarázat; Isten megadja a
Deuteronomiumban, harminckettedik fejezet, ötvenegyedik vers: „Mivelhogy vétkeztetek
ellenem Izrael fiai között a versengésnek vizénél, a Czin pusztájában Kádesnél: mert nem
szentelletek meg engem Izrael fiai között.”
A prédikátor, akinek bő ujjú kék talárja alól elővillan az ing és a vörös nyakkendő,
végigjártatja ámulattól tágra nyílt szemét a gyülekezeten, és Ahmadnak úgy rémlik, hogy
egyenesen rá összpontosít, mert nem ismeri az arcát. – Mit jelent ez? – kérdezi halkan. –
Vétkeztetek ellenem? Nem szenteltetek meg engem? Mi rosszat tettek ezek a szegény,
hosszútűrő izraeliták a versengések vizénél, a Czin pusztájában Kádesnél? Emelje fel a
kezét, aki tudja? –Senki sem emeli föl a kezét a váratlan kérdésre, de a prédikátor már siet
is tovább, összefog egy konc aranymetszésű oldalt, elhajtja a megjelölt helytől: – Itt van
minden, barátaim! Hajszálpontosan itt van minden, amit tudnotok kell! A Jó Könyv
elmondja, hogy a népből, amelyet Mózes
65 egészen idáig vezetett Egyiptomból, egy felderítő” csapat bement a Negevbe, majd
onnan fel északra, a Jordánhoz, aztán visszajöttek, és elmondták a Számok könyvének e
tizenharmadik fejezetében, hogy a föld, amelyet felderítettek, „bizonnyal tejjel és mézzel
folyó”, „csakhogy erős az a nép, a mely lakja azt a földet, és a városok erősítve vannak, és
felette nagyok”, sőt – sőt!, jelentették – „láttunk ott óriásokat is, az óriások közül való
Anáknak fiait, és olyanok valánk a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemeikben
is olyanok valánk.” Tudták, és mi is tudtuk, fivéreim és nővéreim – mellettük mi csak
kicsi öreg sáskák voltunk, olyan sáskák, amelyek pár rövid napot élnek a gyomok között,
vagy a réten, mielőtt lekaszálják a szénát, vagy a baseballpálya külső mezőnyében, ahova
soha, senki sem üti ki a labdát, aztán meghalnak, és a külső vázuk, amely olyan bonyolult,
mint minden, amit a Jóisten alkot, egykettőre szétroppan a varjú vagy a fecske vagy a
gulyamadár csőrében.
A prédikátor kék talárjának ujja már lobog, sziporkáznak a pulpitus lámpájának
fényében a szájából röpködő nyálcseppek, mögötte hullámzik a kórus, a kórusban Jory-
leen. – És Káleb azt mondta: „Gyerünk, induljunk máris, foglaljuk el! Le tudjuk győzni
őket, akkor is, ha óriások! Gyerünk, csináljuk!” – Vibráló, zengő hangon olvas a magas,
kávébarna ember, hol ezt a szereplőt, hol azt utánozva: – „És felemelé szavát az egész
gyülekezet, és síra a nép azon az éjszakán. És mindnyájan zúgolódának Mózes ellen és
Áron ellen Izrael fiai, és monda nékik az egész gyülekezet: Vajha megholtunk volna
Egyiptom földjén! Vagy ebben a pusztában vajha meghalnánk!”
2
7
66 Szigorúan tekint a gyülekezetre, pápaszeme két korong ns/ja, vak fényből, és
megismétli: – „Vajha megholtunk volna Egyiptom földjén!” Hát miért hozott ki Isten a
szol-faságból ebbe a pusztaságba – belenéz a könyvébe –, „hogy irgyver miatt hulljunk el?
Feleségeink és kicsinyeink prédára legyenek?” Prédára! Hé, ez komoly! Hajtsuk csak
ússza a szamarainkat – az ökreinket és a szamarainkat – l'gyiptomba! – A könyvre tekint,
harsányan felolvas egy verset: – „És mondának egymásnak: szerezzünk előttünk járót, és
térjünk vissza Egyiptomba.” Az a fáraó, nem volt az olyan rossz. Adott ennünk, ha nem
is sokat. Adott kunyhókat, ahol aludjunk, lent a mocsárnál, ahol van az a sok szúnyog.
Fizette nekünk rendszeresen a munkanélkülisegélyt. Adott nekünk munkát, hogy
adagolhassuk a rósejb-nit a McDonald'sban minimálbérért. Barátságos volt az a laraó
ezekhez az óriásokhoz, Anáknak ezekhez a drabális I iáihoz képest.
Kihúzza magát, abbahagyja a színjátszást. – És mit tett Mózes és az ő Áron testvére
erre az egész beszédre? „Akkor arccal leborulának Mózes és Áron Izrael fiai
gyülekezetének egész községe előtt.” Feladták. Azt mondták a népnek, a népnek, amelyet
a Mindenható Isten nevében kellett volna vezetniük, azt mondták: „Talán nektek van
igazatok. Elég volt. Túl rég bolyongunk azóta, hogy eljöttünk Egyiptomból. Ez a
pusztaság egyszerűen sok.”
– És Józsué – emlékeztek rá, Nún fiára, Efrájim törzséből, ő is a tagja volt Kálebbal
együtt annak a tizenkét fős felderítő osztagnak –, és akkor Józsué felállt, és azt mond-la:
„Várjunk csak egy percet! Várjatok csak egy percet, testvérek! Jó föld az, ezeké a
kananeusoké. Ne féljetek
67 ezektől a kananeusoktól, mert – és ezt most olvasom – ők nekünk csak olyanok, mint a
kenyér; eltávozott tőlök az ő oltalmok, de az Úr velünk van: ne féljetek tőlök!” – A
prédikátor lassan, ünnepélyesen megismétli: – „Az Úr velünk van: ne féljetek tőlök!” És
hogy reagáltak ezek az átlagos izraeliták, amikor odaállt eléjük ez a két derék
katonaember, és azt mondta: „Induljunk! Ne féljetek ezektől a kananeusoktól!” Azt
mondták: „Kövezzétek meg őket! Kövezzétek meg a nagyszájú striciket!” Szedtek is fel
köveket – márpedig igencsak éles és ronda kovaszilánkok vannak abban a sivatagban –, és
már azon voltak, hogy szétverjék Józsué és Káleb fejét és száját, amikor valami
döbbenetes történt! Hadd olvassam fel nektek, hogy mi történt: „Megjelenek az Úrnak
dicsősége a gyülekezet sátorában Izrael minden fiának. És monda az Úr Mózesnek:
»Meddig gyaláz engemet ez a nép? Meddig nem hisznek nékem, mind ama csudatételeim
mellett sem, a melyeket cselekedtem közöttök?«„ Az égi manna volt egy ilyen csoda. A
Hóreb sziklájából fakasztott víz is volt egy csoda. Teljesen egyértelmű jel volt az égő
csipkebokorból megszólaló hang. Ugyanilyen jel volt a felhőoszlop nappal és a tűzoszlop
éjjel. Jelek és csodák, napi huszonnégy órában, heti hét napban, nonstop, ahogy most
mondják.
– De a népnek még ettől se lett hite. Vissza akartak menni Egyiptomba, ahhoz a
barátságos fáraóhoz. Jobban tetszett az ismerős ördög az ismeretlen Istennél. Még mindig
komálták azt az aranyborjút. Nem bánták volna, ha vissza kell menni a szolgaságba. Le
akartak mondani a polgárjogaikról. Narkóba akarták fojtani a bánatukat, azzal akarták
elfelejteni, hogy botrányosan viselkednek
68 /niiibat éjszaka. A Jóisten azt mondta: „Nem bírom ezt a mpel!” Ezt az Izrael törzsét!
Megkérdezte Mózest és
\ii)iit, mintha csak tájékozódni akarna: „Meddig tűrjek e j-diiosz gyülekezetnek, a mely
zúgolódik ellenem?” Nem ja a választ; megválaszol Ő magának. Az Úr levágja az t:\szes
felderítőt, kivéve Kálebet és Józsuát. És azt mondja .1/ összes többinek, ennek a gonosz
2
8
gyülekezetnek: „A ti holttesteitek azért a pusztában hullanak el.” Arra ítéli az összes
többieket, húszesztendőstől fogva és azon felül, akik /ugolódtak ellene, hogy negyven évet
töltsenek a pusztában – ..A ti fiaitok pedig bujdosnak e pusztában negyven esztendeig, és
viselik a ti paráználkodásitoknak büntetését, míglen megemésztetnek a ti holttesteitek e
pusztában.” < iondoljátok csak el! Negyven év, és nincs ám eltávozás jó magaviseletért! –
Megismétli: – Nincs eltávozás jó magaviseletért, mert gonosz gyülekezet voltatok!
A gyülekezetben felkiált egy férfihang: – Amilyen igaz, tiszteletes! Gonosz!
– Nincs eltávozás, mert – folytatja a keresztény imám – nem volt hitetek. Nem hittetek
a Mindenható hatalmában. Ez volt a ti hamisságotok – figyeljétek csak a csodaszép régi
szót, mind a három szótagját, ha-mis-ság! „Megbünteti az atyák hamisságát a fiakban, és a
fiak fiaiban harmad és negyedíziglen.” Mózes megpróbálja meglágyítani a szívét, a
szóvivő vitatkozik a munkaadójával. „Kérlek – mondja a Könyvben, itt, ni – kegyelmezz
meg e nép hamisságának a te irgalmasságod nagy volta szerint a miképpen megbocsátottál
e népnek Egyiptomtól fogva mind eddig.”
– „Kizárt – feleli az Úr. – Belefáradtam ebbe az összes megbocsátgatásba, amit
elvárnak tőlem. Változatosság okáért most egy kis dicsőítést akarok. A holttesteiteket
akarom.”
A prédikátor kissé megroggyan a fáradtságtól a pulpituson, és fesztelenül rákönyököl
az aranymetszése, vastag szent könyvre. – Barátaim – szól bizalmasan –, láthatjátok, mire
akart kilyukadni Mózes. Mi volt olyan rettenetes, mi volt olyan nagy… – mosolyogva
szótagolja: – ha-mis-ság abban, hogy behatolunk az ellenséges területre, felderítjük, aztán
hazajövünk, és teszünk egy őszinte, körültekintő helyzetjelentést? „Nem állnak jól a
dolgok. Ezek a ka-naneusok és óriások ugyancsak ráültek a tejre és a mézre. Okosabb lesz,
ha visszavonulunk.” Ez teljesen úgy hangzik, mint a szolid józanság, nem? Ne hergeld a
főnököt! Nála a részvény és a kötvény, nála a korbács és a lánc, ő irányítja a termelést.
Több hang is felkiált: – így van! Józanság! Ne hergeld a főnököt!
– Az Úr pedig, hogy a fejükbe verje az álláspontját, küldött rájuk dögvészt és
nyavalyákat, és a nép gyászolt, és eléggé megkésve úgy döntött, hogy mégis felmegy a
hegyekbe a kananeusok ellen, akik most nem is tűntek olyan rossznak, pedig Mózes, az a
derék öreg szóvivő, az a jó fej ügyvéd, azt tanácsolta: „Fel ne menjetek, mert nem lesz
közöttetek az Úr, hogy el ne hulljatok a ti ellenségeitek előtt.” De azok a megátalkodott
izraeliták csak felmentek, és mit olvashatunk a Számok könyve tizennegyedik fejezetének
utolsó versében? „Alászálla azért az Amálek és a Kananeus, a ki lakik vala azon a hegyen,
és megverek őket, és vágák őket mind Hormáig.” „Mind Honnáig” – az hosszú út ám!
Hosszú az út Hormáig!
– Látjátok, barátaim, az Úr velük vala! Adott nekik egy esélyt, hogy Vele haladjanak az
0 dicsőségének teljében,
70 (m- mit csináltak ők? Tétováztak. Elárulták Őt a tétovázásukkal – az óvatosságukkal, a
nyúl-szívű-sé-gük-kel – és Md/cs és Áron is elárulták Ót, mert hagyták, hogy megingassak
őket, mint a politikusok, mikor megjön a közvélemény-kutatás eredménye – mert voltak
ám közvélemény-
I utalóik és szóvivőik, már akkor is, a Biblia napjaiban – ,
iI ezért nem mehettek be az ígéret Földjére, otthagyták Mózest és Áront azon a hegyen,
onnan nézhették Kánaán földjét, mint a gyerekek, akik a cukrászda kirakatához nyomják
az orrukat. Nem mehettek át. T\sztátalanok voltak. Nem ütötték meg a mércét. Nem
engedték az Úrnak, hogy cselekedjék általuk. Tele voltak jó szándékkal, de nem bíztak
eléggé az Úrban. Pedig az Úr megbízható. Ha () azt mondja, hogy megcsinálja a
lehetetlent, akkor megcsinálja, nehogy már azt mondjátok neki, hogy nem!
2
9
Ahmadon is kezd erőt venni a nyugtalanság, mint a gyülekezeten, amely mormol és
fészkelődik; most lazult el bennük a feszültség, amellyel a prédikáció fordulatait követték;
még az egérfarkincacopfos kislányok is úgy forgatják a fejüket a fiú mellett a padban,
mintha megfájdult volna a nyakuk, az egyik úgy néz fel Ahmadra, akár egy lindzsaszemű
kutya, amelyik azt találgatja, megér-e ez az ember egy pitizést. Szeme úgy ragyog, mintha
egy kincset tükrözne vissza, amit a fiúban talált.
– Hit! – közli a prédikátor a szónoklástól érdes hangon, amely recseg, mint
agyonédesített kávéban a cukor. – Nem volt hitük\ Ezért voltak gonosz gyülekezet. Ezért
látogatta meg az izraelitákat a dögvész, a gyalázat és a vereség a satatéren! Ábrahámnak, a
nép atyjának, volt hite, amikor fölemelte a kést, hogy feláldozza egyetlen fiát, Izsákot.
71 Jónásnak volt hite a cethal gyomrában. Dánielnek volt hite az oroszlánok vermében.
Jézusnak volt hite a kereszten – megkérdezte az Urat. miért hagyta el őt, de a következő
lélegzettel már megígérte a mellette keresztre feszített latornak, annak a gonosz embernek,
annak a „megrögzött bűnözőnek”, ahogy ma mondják a szociológusok, hogy még ezen a
napon vele lesz a Paradicsomban. Martin Luther Kingnek volt hite a washingtoni Mailen,
és abban a memphisi szállóban, ahol James Earl Ray vértanúvá tette King tiszteletest –
azért ment oda, hogy támogassa a sztrájkoló köztisztasági dolgozókat, az alantasnál is
alan-tasabbakat, az érinthetetleneket, akik a piszkunkat fuvarozzák. Rosa Parksnak volt
hite azon a buszon az alabamai Montgomeryben. – A prédikátor teste megnyúlik,
magasabb lesz, hangszíne megváltozik, mert váratlan gondolata támadt. – A busz elején
foglalt helyet – mondja társalgási stílusban. – Ez volt az, amit az izraeliták nem tettek. Ok
féltek leülni a busz elején. Az Úr azt mondta nekik: „Itt van, közvetlenül a sofőr mögött
Kánaánnak földje, tele tejjel és mézzel, az az ülés a tietek”, mire ők azt mondták: „Nem,
Urunk, köszönjük, jó nekünk a busz hátuljában. Elkockázgatunk ott, körbeadjuk a kis
félliteres Four Ro-sest, van nekünk kis crackes pipánk, heroinos fecskendőnk, vannak
fiatalkorú kokós barátnőink, akik megszüljék a törvénytelen gyerekeinket, akiket
otthagyhatunk cipős dobozva téve a város szélén a szeméttelepen – ne küldj fel minket
arra a hegyre, Uram! Nem vagyunk mi ellenfél azoknak az óriásoknak. Nem vagyunk mi
ellenfél Bull Connornak* és a rendőrkutyáinak. Maradunk mi itt a
„ Az alabamai Birmingham hírhedten brutális rendőrfőnöke az amerikai
polgárjogi harc idején, a 20. század hatvanas éveiben. (A fordító megjegyzése) Ihis/ hátuljában. Olyan jó kis sötét van itt. Olyan ké-iivelmés.” – Visszavált prédikátori
hangra: – Fivéreim és nővéreim, ne legyetek olyanok, mint ők! Mondjátok meg, niiie van
szükségetek.
Hitre – bizonytalankodik néhány lagymatag hang.
– Nem hallom! Hangosabban! Mire van szükségünk 1111 ndny áj unknak?
– Hitre! – hangzik az egységesebb válasz. Még Ahmad is kimondja a szót, de úgy,
hogy senki se hallja, csupán a kislány, aki mellette ül.
– Jobb, de nem elég hangos. Mink van nekünk, fivéreim és nővéreim?
– Hitünk!
– Miben? Olyan hangon akarom hallani, hogy abba a sevróbőr csizmaszárukba szálljon
a bátorsága a kananeu-soknak!
– Hitünk az Úrban!
– Igen, ó, igen! – csatlakozik pár magányos hang. Itt és ott néhány asszony zokog.
Ahmad látja, hogy a szemrevaló, fiatalos anyának, aki az ő padjában ül, csillog az arca.
A prédikátor még nem végzett velük. – Kinek az Urában? – kérdezi, de meg is válaszol
magának, már-már fiús izgalommal: – Ábrahám Urában! – Mély lélegzetet vesz. –Józsué
Urában! – Még egy mély lélegzetet vesz. – Dávid király Urában!
– Jézus Urában! – dobja be egy hang az öreg templom hátuljából.
3
0
– Mária Urában! – kiáltja egy női hang.
Egy másik megkockáztatja: – Bethsabé Urában!
– Czippora Urában! – kiáltja a harmadik.
73 A prédikátor úgy dönt, hogy eljött a befejezés ideje. –Valamennyiünk Urában! –
mennydörgi, olyan közel hajolva a mikrofonhoz, mint egy rocksztár. Fehér zsebkendővel
törülgeti magas, tar fejéről a nedvességet. Hártyaként vonja be a verejték, amely
elhervasztotta keményített gallérját. Ördögökkel tusakodott a maga kafir módján,
tusakodott még Ahmad ördögeivel is. – Valamennyiünk Urában? –ismétli gyászosan. –
Ámen!
– Ámen! – ismétlik sokan, megkönnyebbülten és kiürülve. Csend van, aztán lépések
fojtottan hivatalos hangja hallatszik, kettesével előrejön a padok közötti folyosón négy
öltönyös ember, hogy átvegyék a fatányérokat, mialatt a kórus harsány suhogással feláll,
és énekléshez készülődik. Egy taláros emberke, aki azzal pótolta termetének kurtaságát,
hogy ágaskodó pamaccsá növesztette dróthaját, felemeli a karját és vár, amíg a műszálas
öltönyt viselő, komor férfiak átveszik a prédikátortól a fatányérokat, és szétoszlanak, kettő
a középső folyón indul el, kettő szélről. Azt várják, hogy az emberek pénzt vessenek a
tányérokba, amelyekben vörös filcbélés tompítja a csörgést. A prédikációból visszatér a
váratlan „tisztátalan” szó; Ahmad belsője belereszket a szennyes törvényszegésbe, hogy ő
itt figyeli, miként imádják ezek a fekete hitetlenek a hamis istenüket, a háromfejű
halványukat; olyan, mint kilesni mások szexelését, hússzínű képeket az iskolában a többi
fiú válla fölött, akik rosszra használják a számítógépüket.
Ábrahám, Noé: ezek a nevek nem teljesen idegenek Ahmadnak. A Próféta is
megmondta a harmadik szárában: Hiszünk Allahban, és abban, ami leküldetett hozzánk, és
74 /(küldetett Ábrahámhoz, Ismáelhez, Izsákhoz, Jákobhoz és I rael törzseihez, és hiszünk
abban, amit Mózes, Jézus és a l'i'óféták kaptak az uruktól. Nem teszünk különbséget egyik
hivára sem köztük. Ezek az emberek itt körülötte a maguk módján ugyancsak a Könyv
Népe. Miért nem hisztek Allah ideiben? Miért tartjátok vissza a hívőket Allah útjától?
Hangok csöpörésznek az elektromos orgonánál ülő ember ujjai alól, akinek a tarkóján
olyan redőkbe gyűrődik n hús, mintha egy második arccá akarna idomulni, majd kopogni
kezd a lendületes jégverés. A kórus, és az első sorban Joryleen, rázendít a dalra. Ahmad
csak a lányt látja, hogy milyen nagyra tátja a száját, és milyen rózsaszín a nyelve az apró,
kerek fogak félig eltemetett gyöngyszemei mögött. – Bűnünk s bánatunk Jézus, a jó
barát… – hallja a nyitó szavakat, olyan lassan, mintha a bánat verméből vonszolnák fel az
ének terhét. – …vinni segít! – Ahmad mögött a gyülekezet helyeslő mordulásokkal és
kurjantá-sokkal köszönti a szavakat: ismerik ezt az éneket, szeretik. Az oldalfolyosóról
egy citromsárga öltönyös, kafir férfi, aki szálasabb a gyülekezeti tagok többségénél,
beadja Ahmad sorába a tányért, amely az ő bütykös ujjpercű, nagy kezében csészealjjá
töpörödik. Ahmad gyorsan továbbadja, nem tesz bele semmit; a tányér olyan meglepően
könnyű, hogy ki akar repülni a kezéből, de ő leengedi a mellette ülő kislány szintjére, aki
nyújtogatja érte már nem egészen babaszerű barna kezét, elkapja, és ő is továbbadja. A
gyerek, aki ragyogó kutyaszemmel nézte Ahmadot, közelebb csúszott hozzá, és most
olyan puhán támaszkodik neki vékony kis testével, mintha azt hinné, hogy a liú így nem
veszi észre. Ahmad, aki még mindig tör-
75 vényszegőnek érzi magát, mereven figyelmen kívül hagyja, előrebámul, mintha le
akarná olvasni a szavakat a taláros énekesek szájáról. – Isten lábához teszi terhünket –
hallja a fiú – a szárnyas fohász!
3
1
Ahmad szeret imádkozni, szereti azt az érzést, amikor átönti a fejében megszólaló
csendes hangot, önmagának láthatatlan meghosszabbítását a mellette várakozó csendbe,
egy olyan dimenzióba, amely tisztább a földi három dimenziónál. Joryleen azt mondta,
szólót fog énekelni, de nem lép ki a sorból, ahol egy kövér, korosabb asszony és egy
keszeg között áll, akinek olyan színe van, mint a szárított bőrnek: könnyedén rázzák
magukat csillámló kék talárjukban, és olyan egyszerre nyitják a szájukat, hogy Ahmad
nem tudja, melyik hang Joryleené. A lány pillantása a pamacshajú karnagyra szögeződik,
egyszer sem téved Ahmad felé, holott ő a pokol tüzét kockáztatta, mikor elfogadta ezt a
meghívást. Vajon itt van mögötte a gonosz gyülekezetben Tylenol? A válla egy napig fájt
ott, ahol Tylenol megmarkolta. – .. .Pedig bízhatnánk az Úrra – énekeli a kórus –, vigye
Hozzá a fohász! – A női hangoknak és a mögöttük álló férfiak mélyebb hangjának van
együtt valami arcvonalszerű méltósága: mint egy hadsereg, amely támadástól nem félve
tör előre. A sok torok egyetlen or-gonazúgássá, választ nem igénylő panasszá tömörül,
nagyon távol attól a magányos hangtól, amellyel az imám megcsendíti a Qur'an
muzsikáját, a szemek mögötti térbe hatoló, az agyvelő csöndjében elsüllyedő zenét.
A villanyorgonista átcsusszan egy másik ritmusba, ko-pácsolással élénkített
ugrabugrába; a kórus mögött kopácsolnak valamilyen hangszerrel, két dobverővel,
amelyeket
76 Almiad nem láthat. A gyülekezet helyeslő dünnyögéssel l „s/ónti a tempóváltást, a
kórus dobogással, riszálással l'-l/i a ritmust. Az orgona nyeldeklő, bukdácsoló hangokat .ni
Az ének ledobja a szavak köntösét, amelyeket egyre nehezebb érteni – valami a
megpróbáltatásokról, a kísér-icsekről és a bajokról. Joryleen mellett a keszegre aszott
asszony előrelép, és olyan hangon, mint egy férfié, puha lei lihangon felteszi a kérdést a
gyülekezetnek: – Ki bána-niiikat megosztja, hol van még egy ily hű barát? – Mögötte .1
kórus az egyetlen „fohász, fohász, fohász” szót énekli. Az orgonista fel-alá szökdécsel,
látszólag a maga útját járja, de azért tartja a kapcsolatot. Ahmad nem tudta, hogy ennyi
hang van az orgona billentyűzetén, magasak és mélyek, amelyek fürtökben futnak fölfelé,
fölfelé! – Fohász, fohász, fohász! – énekli a kar, engedve, hogy a kövér orgonista eljátssza
a maga szólóját.
Aztán Joryleenre kerül a sor: gyér taps fogadja, mikor előrelép, szeme rögtön Ahmad
arcán söpör végig, mielőtt a liú mögötti gyülekezet felé, és még magasabbra, a karzal
irányába fordítaná duzzadt ajkú, ovális arcát. Mély lélegzetet vesz, és Ahmadnak a szíve is
megáll, annyira félti. Ám a lány hangja fénylő szálként hullik az orsóról: – Gyengék
vagyunk, roskadozunk, lehúznak a bánatok? – Hangja fiatal, törékeny, tiszta, egy kicsit
remeg, mielőtt enyhülne izgatottsága. – Édes Jézus, menedékünk – énekeli. Hangja
szétterül karcos harsogássá, majd sikongassa magasodik a hirtelen szabadságtól, mintha
egy gyerek könyörögne, hogy nyissák ki neki az ajtót. A gyülekezet helyeslő düny-
nyögéssel nyugtázza ezeket az újításokat. Joryleen elkiáltja magát: – Ki barát volt, ke-he-
rül, megvet…
77 – Hé, kerülnek-e? – rikkantja mellette a kövér asszony, úgy kiabálva közbe, mintha
nem tudna ellenállni a meleg fürdőnek, amellyel Joryleen szolója kecsegteti. Nem azért
csubban bele, hogy félrelökje Joryleent, hanem hogy ketten legyenek; Joryleen, ahogy
meghallja, kipróbál kíséretnek egy rögtönzött rövid futamot, fiatal hangja merészebb lesz,
átszállt az önfeledtségbe. – Karjaiban – énekli –, karjaiban, karjaiban oltalom vár, ott
találsz te balzsamot.
– Igen, balzsamot, igen, balzsamot! – visszhangozza a kövér asszony, és előlép az
elismerő harsogásba, a sokaság szeretetébe, mert hangja, mint Ahmad ezt megérzi,
alábuktatja, majd rögtön fel is kapja őket életük verméből. Hangját megedzette a
3
2
szenvedés, amely még csak az árnyékát hullatja Joryleen fiatal életére. Ezzel a tekintéllyel
a kövér asszony, akinek olyan széles az arca, mint egy kőből faragott bálványé, elölről
kezdi, onnan, hogy „bűnünk s bánatunk!” Már nemcsak az arcán nyílnak gödröcskék, de a
szeme sarkában és lapos, széles orrának két oldalán is, ahogy orrcimpái erőszakosan
megfeszülnek. A himnuszt mostanra úgy belesulykolták a gyülekezet ereibe és idegeibe,
hogy akárhol be lehet lépni. – Minden bűnünk s bánatunk vinni segít – hallod ezt, Uram? –
A kórus, köztük Joryleen, rettenthetetlenül kitart, míg ez a kövér rajongó előre-hátra
lengeti a karját, egy percig annak az embernek a komikus hetykeséget mímelő diadalával
hadonászik, aki most jön le a pallón, miután átkelt a viharos tengeren. Karját előrelöki,
ujját rászögezi a karzat hánykódó öblére, és azt harsogja: – Halljátok ezt? Halljátok ezt?
– Halljuk, nővér! – feleli egy férfihang.
78 Mit hallasz, testvér? – Az asszony megfelel a saját híixlesére: – Minden bűnünk s
bánatunk vinni segít! Gon-Jn|j;iiok azokra a bűnökre! Gondoljatok azokra a bána-inkra!
Azok a mi babáink, igaz? Bűnök és bánatok, a mi I i.habáink, akiket a természet ad! – A
kórus folytatja a il.illamot, de most már gyorsulva. Az orgona zökkenve l.ns/ik-mászik, a
láthatatlan dobverő kótog, a kövér asz-■./ony behunyja a szemét, belecsapja a vak
dobolásba a 111 íz, Jíííz, Jíííz”-re rövidített „Jézus” szót, és kitör, mintha most fakadt
volna fel benne egy másik ének: – Köszönöm neked, Jézus! Uram, köszönöm neked!
Köszönöm nappal és éjjel a szeretetedet! – Mikor a kórus azt énekeli: .. .tűrnünk a
szükségtelen kínt? – a kövér asszony zokog: Szükségtelen, szükségtelen! Jézushoz kell
vinnünk őket. kell, kell! – Mikor a kórus, amelynek még mindig a painacshajú emberke
parancsol, megérkezik az utolsó sor hoz, a kövér asszony is visszatér hozzájuk: – Pedig
bízhatnánk az Úrra, vigyen hozzá mindent, mindent, minden incifinci kis dolgot a fohász!
Iiiiiiiiigen!
A kórus, amelyben Joryleené a legüdébb és legnagyobb száj, elhallgat. Ahmad szeme
ég, és a gyomra úgy kavarog, hogy attól fél, mindjárt hányni fog ezek között a rikoltozó
ördögök között. A kormos, magas ablakokról lenéznek a hamis szentek. Egy fehér
szakállúnak a fenyegető képét felgyújtja az elhaladó napsugár. Ahmad észre se vette, hogy
a kislány odafészkelte magát az ő oldalához, es elaludt a bömbölő muzsikában. Végig a
padban a család többi tagja mosolyog Ahmadra, mosolyog a kislányra.
79 Nem tudja, megvárja-e Joryleent a templom előtt, mikor a tavaszi pasztell pompába
öltözött gyülekezet kinyomul az áprilisba, amely vizenyőssé hűlt, mert az égen sötétednek
a felhők. Ahmad tétovázása egyre hosszabbra nyúlik, miközben félig elrejtőzve egy
szentjánoskenyérfa mögé, amely megúszta a törmeléktengert teremtő bontást, elégedetten
megállapítja, hogy Tylenol nincs a tömegben. Aztán épp mikor úgy dönt, hogy
elsomfordál, odajön hozzá Joryleen, úgy hozva gömbölyűségeit, mint gyümölcsöt a tálcán.
Egyik orrcimpájában ezüstgyöngy fogja be parányi tükrébe eget. A kék talár alatt egész
idő alatt ugyanolyan ruhát viselt, mint a középiskolában. Nem öltözött ki a templomhoz.
Ahmadnak eszébe jut, hogy a lány, mint mondta, nem veszi túl komolyan a vallást. –
Láttalak! – csipkelődik Joryleen. – Egyenesen Johnsonékkal egy padban!
– Johnsonékkal?
– Az a család melletted. Nagy templomozók! Önkiszolgáló mosodáik vannak a
belvárosban, és odaát Passaicban. Hallottál a fekete bur-zsoá-ziá-ról? Hát ők azok. Mit
barnulsz, Ahmad?
– Azt a kis valamit az orrodban. Eddig nem is vettem észre. Csak azokat az apró
gyűrűket a füledben.
– Új. Nem tetszik? Tylenol bírja. Alig várja, hogy a nyelvembe is csináltassak egyel.
– Átszúratnád a nyelvedet? Az borzasztó, Joryleen'
3
3
– Tylenol azt mondja, az Úr szereti a vagány nőket. Hát a te Mr. Mohameded mit
mond?
Ahmad hallja a gúnyt, mégis magasnak érzi magát emellett az alacsony, kicsattanó lány
mellett; a vásottan csillogó arcot elkerülve lenéz Joryleen mellének tetejére,
80 Hincly még most is az ének erőfeszítésétől és izgalmától l. n\ lik a laza nyakú tavaszi
bluz kivágásában. – Arra inti .1 nőket, hogy takarják el díszeiket – feleli. – Azt mondja,
ln'cy a derék asszonyok a derék férfiaknak, a tisztátalan ir.\/onyok pedig a tisztátalan
férfiaknak valók.
Joryleen kerekre nyitja a szemét és pislog. Tudomásul ms/í, hogy ez a mosolytalan
ünnepélyesség hozzátartozik Almiadhoz, amelyet el kell viselnie. – Hát nem tudom, hogy
én hol vagyok ebben – mondja vidáman. – Akkori-I'mm elég átfogóan értelmezték a
tisztátalanságot – teszi ho/zá, és letöröl egy kis nyirkosságot a halántékáról, ahol ü
hajszálak olyan finomak, mint egy fiú serkedő bajsza, ikinek még nem jutott eszébe a
borotválkozás. – Tetszett, ahogy énekeltem?
Ahmad alaposan meggondolja a kérdést, miközben elvonulnak mellettük a trécselő
templomozók, akik erre a hétre is letudták a kötelességüket. A ki-be bujkáló nap légiesen
gyönge árnyékokat rajzol a szentjánoskenyérfa hontakozó levelei alá. – Gyönyörű hangod
van – mondja Ahmad. – Nagyon tiszta. Ám amire használod, az nem úszta. Az éneklés,
főleg az a nagyon kövér asszony –
– Eva-Marie – szúrja közbe Joryleen. – Ő a csúcs. Beleadja magát mindenbe, amit
csinál.
– En nagyon érzékinek találtam az éneklését. És sok szót nem értettem. Milyen
értelemben ilyen jó barátotok Jézus?
– Micsoda barát, micsoda barát! – pihegi Joryleen, utánozva, ahogy a kórus darabokra
tördelte a himnusz sorait, amivel, Ahmad értelmezése szerint, a közösülés ismét-
dő mozdulataira utaltak. – Hát csak úgy – makacskodik. –Az emberek jobban érzik
magukat, ha azt gondolják, hogy
81 itt van. Ha nincs, és nem törődik velünk, akkor ki törődik? Gondolom, ugyanez
érvényes a te Mohamededre is.
– A Próféta sok dolgot jelent a követőinek, de mi nem nevezzük a barátunknak. Nem
vagyunk ilyen kényelmesek, ahogy a papotok mondta.
– Hé, ne beszéljük erről! – mondja Joryleen. – Örülök, hogy eljöttél, Ahmad. Nem
hittem, hogy megteszed.
– Kedves voltál hozzám, én pedig kíváncsi voltam. Segít, ha egy bizonyos pontig
megismerjük az ellenségei.
– Ellenséget? Hűha! Neked ott nem voltak ellenségeid.
– Tanítóm a mecsetben azt mondja, hogy minden hitetlen a mi ellenségünk. A Próféta
megmondta, hogy előbb-utóbb minden hitetlent el kell pusztítani.
– Ember, hogy jutottál te idáig? Az anyád is csak egy pulykatojás ír. Tylenol mondta.
– Tylenol, Tylenol. Megkérdezhetem, mennyire állsz közel a bölcsesség e kútfőjéhez?
A nőjének tekint?
– Ó, az a fiú csak próbálkozik! Túl fiatal még, hogy megállapodjon egy barátnőnél.
Gyere, menjünk. Túlságosan megbámulnak.
Végigmennek a fejlesztésre váró hektárok északi határán. Egy festett nagy tábla
négyszintes parkolóházat ábrázol, ami majd visszahozza a vásárlókat a belvárosba, de már
két éve nem épült semmi, csak a tábla van, amelyet egyre jobban összefirkálnak. Amikor a
nap ferde kévéje délről keresztülnyilaz a fellegeken a belváros új üvegfalú épületei fölött,
látszik, hogy finom por lebeg a törmelék felett, és mikor a fellegek visszatérnek, a nap
3
4
átváltozik fehér körré, mintha egy tökéletes lyukat égettek volna bele a felhőkbe, pontosan
akkorát, mint a hold. Ahmadban az
82 ■ r\ik oldalát melegítő naptól tudatosodik, hogy a másik nltl.tlát is melegíti a mellette
mozgó Joryleen egymást lil'edő körökből és puhaságokból felépült teste. Orrcim-|i.i|.ihan
tüzes gombostűként izzik a gyöngy; a napfény c Mllogó nyelvet öltöget a blúz ovális
kivágásának közelien. – Én jó muzulmán vagyok egy olyan világban, amely fiinyt űz a
hitből – mondja a fiú.
– Ahelyett, hogy jó vagy, nem akarnád inkább jól eie/ni magadat? – kérdezi Joryleen,
Ahmad szerint őszinte kíváncsisággal. Neki fejtörő, furcsaság a fiú szigorú hite.
– A kettő talán együtt jár – mondja engedékenyen. – Az ¿i7.es és a hit.
– Eljöttél a templomomba – mondja a lany. – En is elmehetnék veled a mecsetedbe.
– Azt nem lehet. Nem imádkozhatunk együtt, és csak azután jöhetnél oda, hogy részt
vettél a képzésen, és bebizonyítottad őszinteségedet.
– Hú! Hát ez tovább tarthat, mint amennyire időm van. Mondd, Ahmad, te hogy szoktál
szórakozni?
– Részben ugyanúgy, ahogy te, habár a „szórakozás”, mint fogalmaztál, nem lényeges
egy jó muzulmán életében. Hetente kétszer leckéket veszek a Qur'an nyelvéből és
tanításából. Tanulok az iskolában. Ősszel játszom a labdarúgócsapatban – az elmúlt
idényben öt gólt rúgtam, az egyiket tizenegyesből –, tavasszal futok. Hogy pénzt keressek
és kisegítsem anyámat – a pulykatojás írt, ahogy hívod –
– Ahogy Tylenol hívta!
– Ahogy nyilvánvalóan mindketten hívjátok – hetente tizenkét-tizennyolc órában
kiszolgálok a Másodperecben,
83 és ez lehet „szórakozás”, megfigyelni a vásárlókat, a ni házat és az egyéni hibbantság
válfajait, amelyeket az amerikai liberalizmus szít. Az iszlámban nincsen semmi, ami
tiltaná a televízió nézését és a moziba járást, habár c/l annyira átitatja a reménytelenség és
a hitetlenség, hogy taszítja érdeklődésemet. Továbbá nem tiltja az iszlám az érintkezést a
másik nemmel sem, ha betartunk bizonyos szigorú tilalmakat.
– Olyan szigorúkat, hogy semmi se történjen, ugye? Ili fordulj balra, ha haza akarsz
kísérni. Nem kell ám, tudod. Itt most rázósabb környék kezdődik. Biztos nem akarod,
hogy beléd kössenek.
– Szeretnélek hazakísérni. – Ahmad folytatja: – A tilalmak nem annyira a férfi, mint a
nő érdekét szolgálják. Szüzessége és tisztasága a legfontosabb részét képezi az értékének.
– Jajaj – mondja Joryleen. – Kinek a szemében? Mármint ki végzi ezt az értékelést?
Ahmad érzi, hogy a lány nagyon közel viszi ahhoz, ahol elárulja a hitét csak azzal, ha
válaszol erre a kérdésre. Az iskolában megfigyelte, hogy Joryleen ügyesen beszél, annyira
le tudja nyűgözni a tanárokat, hogy észre sem veszik, amikor a tanítási időt fecsérelve
eltéríti őket a tananyag ösvényéről. Joryleenben van egy adag kajánság. – Isten szemében
– mondja –, mint azt a Próféta feltárta. „S mondd a hívő nőknek, hogy süssék le a
tekintetüket és ügyeljenek a szemérmükre.” Ez ugyanabból a szúrából való, amely arra inti
az asszonyokat, hogy fedjék be a díszeiket, fátyolozzák el a keblüket, és még csak ne is
toppantsanak, nehogy hallani lehessen a rejtett bokapereceik hangját.
84 l gy gondolod, hogy túlságosan kiteszem a dudáimat i .ik meg kell nézni, hol jártatod a
szemedet! Alunadot már attól illetlen bizsergés fogja el, hogy a l hív szájából hallja a
„dudáim” szót. Mereven maga elé kimúlva mondja: – A tisztának a célja is a tisztaság.
Mint in.a beszéltünk róla, ez létnek és érzésnek is jó.
3
5
No és a másvilági szüzek? Mi lesz a tisztasággal, ha r/ek a vértanú ifjak, tele
trutymóval, felmennek az égbe?
Erényük elnyeri jutalmát, miközben megmaradnak ■ >lvan tisztának, amilyennek Isten
teremtette őket. Tanítóm .1 mecsetben úgy gondolja, hogy a sötét szemű szüzek csak
szimbólumai az üdvösségnek, amely elképzelhetetlen konk-it l képek nélkül. Jellemző a
szexmániás Nyugatra, hogy i l>be a képbe akaszkodik, és gúnyolja miatta az iszlámot.
Mennek tovább abba az irányba, amelyet Joryleen mu-lalott. A környék lomposabb
lesz: a bokrok ápolatlanok, a házak festetlenek, a járda kockaköveit helyenként
felnyomják vagy megrepesztik a fák gyökerei, a kis előkertek szeméttől ragyásak. A
sorházakban rések tátongnak, mint a foghíjak; ezeket ugyan elkerítették, de a vastag
drótháló elszakadt és meggörbült azoknak a láthatatlan nyomásától, akik utálják a
kerítéseket, és gyorsan be akarnak jutni valahova. Némelyik blokkban a sorházak egyetlen
hosszú épületté olvadnak össze, ahol van sok hámló ajtó és négy lókból álló lépcső, az
egyik régi és deszka, a másik új és beton. Fent gallyakat kereszteznek a villanyvezetékek,
amelyek az áramot szállítják a városban; a megereszkedett hár-fahúrok belelógnak a
résekbe, amelyeket a közterület-fenntartók csonkoltak az ágak közé. A ritkás virágok és a
feslő, zöldessárga levelek világítanak a felhőktől foltos ég alatt.
85 – Ahmad! – szólal meg Joryleen váratlan ingerültséggel
– tételezzük fel, hogy meghalsz, és nincs ott semmi, di semmi? Akkor mi értelme ennek
az egész tisztaságnak?
– Ha semmi sem igaz – mondja a fiú, és a gyomra görcs be rándul a gondolattól –,
akkor a világ túl rettenetes ahhoz, hogy szeressem, és nem fogom bánni, ha itt hagyhatom.
– Apám, hát ilyen nincs, mint te. Nem színezek. Irtóra szerethetnek a mecsetben.
– Sokan vannak ilyenek, mint én – mondja Ahmad egyszerre kimérten és gyengéden,
félig-meddig pirongatva. –Vannak – nem akarja mondani, hogy „feketék”, mert ej ugyan
politikailag korrekt szó, de nem hangzik kedvesen
– olyanok, akiket testvéreidnek neveznél. A mecset és tanítói megadják nekik, amit a
keresztény Egyesült Államok a méltóságán alulinak tekint: a tiszteletet és a lehetőséget az
erőpróbára. Elvárják tőlük a szigort. Elvárják az önfegyelmet. Amerika semmi mást nem
akar a polgáraitól, az elnököd is megmondta, csak hogy vásároljanak, verjék el a pénzt,
amit nem engedhetünk meg magunknak, és fejlesszék a gazdaságot, amiből csak az
elnöknek és más gazdag embereknek lesz haszna.
– Nekem ugyan nem elnököm. Ha szavazhatnék az idén, arra szavaznék, hogy rúgják
ki, és legyen helyette Al Sharpton.
– Nem számít, ki az elnök. Mind azt akarja, hogy az amerikaiak önzők és materialisták
legyenek, vegyék ki a részüket a fogyasztásból. Ám az emberi szellem az önfeláldozásra
éhezik. Nemet akar mondani az anyagi világra.
– Megijesztesz, mikor így beszélsz. Úgy hangzik, mintha gyűlölnéd az életet. –
Joryleen olyan önfeledten tárul-
86 I „/ik ki, mintha énekelne: – Én úgy érzem, a szellem az, »1111 úgy jön ki a testből,
mint a virágok a földből. Ha Kvnlölöd a testedet, magadat gyűlölöd, a csontot és a vért •
■. .1 bőrt, és a szart, ami azzá tesz, aki vagy.
A fiú olyan magasnak érzi magát, mint mikor állt az rlnint csiga vagy féreg csillámló
nyoma felett, olyan macisnak, hogy beleszédül, ha lenéz erre az alacsony, kerekded
lányra, akinek szája és hangja indulatos életre kell a méltatlankodástól, amiért Ahmad
ennyire vágyik a nszlaságra. Joryleen szája keskeny kerettel illeszkedik az nrcbőr többi
részéhez, olyasfajta vékony vonallal, amilyet i kakaó hagy a csésze belsejében. Elképzeli,
3
6
ahogy belemerül Joryleenbe, és a gondolat fesztelen ordenáréságából inüja, hogy ezt az
ördög gondolta.
– Ne gyűlöld a testedet – igazítja ki a lányt –, de ne is legy a rabszolgája. Ahová csak
nézek, rabszolgákat látok – a drogok rabszolgáit, a divathóbortok rabszolgáit, a televízió
rabszolgáit, olyan sportcsillagok rabszolgáit, akik még csak nem is tudnak a rabszolgáik
létezéséről, idegenek profán, értelmetlen véleményének rabszolgáit. Neked jó szíved van,
Joryleen, de ez a lusta gondolkodásmódod egyenesen úton visz a pokolba.
A lány megállt egy sivár, fátlan utca járdáján, Ahmad azt gondolja, azért torpant meg,
mert dühös rá, mert annyira csalódott benne, hogy majdnem elsírja magát, de aztán
megérti, hogy Joryleené ez a piszokszín ajtó, és a falépcső, amelynek négy fokát mintha
örökös esők áztatták volna szürkére. O legalább tégla bérházban lakik a körút északi
oldalában. Bűntudata van a lány csalódása miatt, mert Joryleen, mikor sétára hívta,
reményeket engedett meg magának.
87 – Te vagy az, Ahmad – mondja a lány, és elfordul, fel teszi a lábát az első piszokszín
lépcsőfokra –, aki nem tudja, hova megy. Te vagy az, aki nem tudja, milyen rohadt végre
jutsz.
Ahmad ül a régi, súlyos, kerek, barna asztalnál, amelyet anyja és ő „ebédlőasztalnak”
hívnak, habár sose ebédelnek róla, és tanulmányozza a haszongépjármű-vezetői levelező
elméleti oktatás kapoccsal összefűzött négy jegyzetét. Rashid sejk segített megrendelni
őket Michiganből, és kiállította a 89,50 dolláros csekket a mecset számlájára. Ahmad
mindig azt hitte, hogy a teherautó-vezetés az olyan butáknak való, mint Tylenol és a
bandája az iskolában, valójában azonban elképesztő, mi mindent kell tudni hozzá, például
a veszélyes anyagokat négy darab, rombusz alakban elhelyezett, 10,75 x 10,75 hüvelykes,
különböző öntapadóval kell jelölni. Vannak tűzveszélyes gázok, mint a hidrogén, és
vannak mérgező gázok, mint a sűrített fluor; vannak tűzveszélyes szilárd halmazállapotú
anyagok, mint a nedvesített ammóniumpikrát, és öngyulladásra hajlamos szilárd
halmazállapotú anyagok, mint a fehér foszfor, és olyan anyagok, amelyek nedvesen
fenyegetnek öngyulladással, például a nátrium. Aztán ott vannak a komoly mérgek,
például a kálium-cianid, és a fertőző anyagok, mint a lépfene vírusa, és a radioaktív
anyagok, mint az uránium, és az agresszív anyagok, például az akkumulátorsav. Mindezt
szállítani kell, és ha elfolyik belőlük egy bizonyos mennyiség (amelynek mértékét az
anyag toxi-citása, illékonysága, kémiai állandósága határozza meg), azt jelenteni kell a
közlekedésügyi minisztériumnak és a környezetvédelmi főfelügyelőségnek.
Almiad émelyeg, ha a papírmunkára, a számoktól, t ■ hI. >któl, tilalmaktól tüskés
fuvarlevelekre gondol. A mér-f Ifi tilos együtt szállítani állati vagy emberi fogyasztás-ii
.ilkalmas élelmiszerrel; a veszélyes anyagok még szóróin kvart fémdobozban sem
utazhatnak a vezetőfülkében, i i)ló'r mellett; őrizkedni kell a hőségtől, a szivárgástól, a
Imiden sebességváltástól. A veszélyes anyagokon kívül \.innak különleges szabályozás alá
eső anyagok, amelyek ii/estelenítő, irritáló vagy egészségre ártalmas hatással vannak a
sofőrre és utasaira, mint a monoklór-aceton vagy .i dilenilklorid, és vannak anyagok,
amelyeknek szivárgása l – ni tehet a járműben, ilyenek például a cseppfolyós korín/
ívumok, a bróm, az oltatlan mész, a sósav, a marónátron es az akkumulátorsav. Ahmad
most döbben rá, hogy itt ■ •is/ágszerte veszélyes anyagok zötyögnek, fröcsögnek, égetnek,
eszik az utakat, a gépjárművek alját – a vegyészet tekete mágiája, amelyben megnyilvánul
a materializmus leiekmérgező hatása.
Továbbá megtudja a jegyzetekből, hogy a cseppfolyós halmazállatú anyagok
szállításánál be kell tartani az úgynevezett üres tér előírását; ez az a mennyiség,
amennyivel kevesebbnek kell lennie a rakománynak, különben a tartály szétrobban, ha a
tartalma kitágul szállítás közben – például ha, teszem azt, a hőmérséklet meghaladja az
3
7
ötvennégy és fél fokot. A tartálykocsinál nagyon kell vigyázni a lolyadékkilengésre is,
aminek nagyobb és veszedelmesebb a kockázata az úgynevezett huzagolatlan belsejű
tartálykocsiknál, mint azoknál, amelyeket elosztólemezek tagolnak rekeszekre. Bár még
ezeket is felboríthatja egy oldalirányú kilengés, ha a vezető túl meredeken veszi a ka-
89 nyárt. Az előrehajtó kilengés a piros lámpánál vagy a stop táblánál a járművek elé
buktathatja a tartálykocsit. Ám a közegészségügyi előírások tiltják az elosztólemezek
használatát a tej vagy a gyümölcslevek szállításánál; a/, elosztólemezek megnehezítik a
tartályok tisztán tartásai, ennélfogva fokozzák a fertőzés veszélyét. A szállítás teltf van
olyan veszélyekkel, amelyekről Ahmadnak fogalma sem volt eddig. Ennek ellenére
izgalmas elképzelni magái, ahogyan – mint egy 727-es pilótája, vagy egy tartályhajó
kapitánya vagy a brontosaurus parányi agya – elkormányoz egy hatalmas járművet a
baljós lehetőségek útvesztőjében a biztonságig. Örömmel olvassa, hogy a szállítási
előírások már-már vallásos szigorral hangsúlyozzák a tisztaság fontosságát.
Este negyed nyolckor valaki kopogtat. A hang nincs messze az asztaltól, ahol Ahmad
tanul egy megviselt lámpa fényénél, és kizökkenti a fiút az üres térből, a tonnatartalomból,
a kilengésből és az elfolyásból. Anyja gyorsan előkerül a hálószobájából, amely egyben a
műterme, és megy – sőt siet – ajtót nyitni, menet közben igazgatva meg nyakszirtig érő,
hennával nyomatékosított, világosvörö* haját. Jobban örül az érthetetlen érkezőknek, mint
Ahmad, aki még tíz nappal a hitetlen templomi szertartás után is izgul attól, hogy a
tilosban járt Tylenol terepén; nem lehetetlen, hogy a vaddisznó és a bandája még
megrohanja egyszer, akár este is rátörhetnek, hogy menjen ki hozzájuk.
Az sem lehetetlen, bár valószínűtlen, hogy Rashid sejk küldönce kopog. A sejk
idegesnek tűnt az utóbbi időben, mintha nyomasztaná valami; Ahmad vékonyra köszörüli
elemnek látja egy építményben, amelynek túlzott súlyt
90 lill hordoznia. A múlt héten az imám ingerlékenynek iiiui.iikozott, amikor a harmadik
szúrat vitatta meg a tanít-vnuvaval. Nem szabad a hitetleneknek úgy vélekedniük, ái .'xv a
haladék, amit adunk nékik, jó az ő lelkűknek. i \u\nm azért adunk nékik haladékot, hogy
bűneikben iwvckedjenek. Megalázó büntetés lesz az ő osztályrészük. Almiad meg
merészelte kérdezni tanítóját, hogy nincs-e valami szadizmus ennek és az ehhez hasonló
versek „Liságának a gúnyolódásában? Megkockáztatta: – Nem h/ lenne inkább Isten
szándéka, amelyet a Próféta kinyi-l.nkoztatott, hogy a hitetlenek megtérjenek?
Mindenesetre ueiii inkább irgalmasnak kellene mutatkoznia ahelyett, li'>cy kárörvendezik
szenvedésükön?
Az imámnak csak a fél arca látszott, mert a másik felét i-li.ikarta a deres, nyírott
szakáll. Vékony sasorra és halvány .iii.i volt, de ez nem az angolszászok vagy az írek
halvány-liga, az a szeplős, gyorsan piruló fajta, mint Ahmad anyjáé i.i hajlamot a pirulásra
sajnos a fia is örökölte), hanem a Icuienieké: áthatolhatatlan, egyenletes, viaszos. Az imám
szakállában megrándult a violaszín száj. Megkérdezte: – A csótányokat, amelyek
előrajzanak a padló és a mosogató iilól – azokat szánod? Vagy szánod az asztalnál dongó
legyeket, mikor megmásszak az ételt a mocskos lábukkal, iiuely egy perce még dögökön
és bélsárban tapicskolt?
Az az igazság, hogy Ahmad szánta őket; lenyűgözte az islenszerű emberek lábánál
nyüzsgő, roppant rovartömeg, de mivel tudta, hogy minden további minősítéssel vagy
vilatkozással még jobban megharagítaná a tanítóját, azt \ álaszolta: – Nem.
91 – Nem – ismételte elégedetten Rashid sejk, és törékeny kezével meghúzogatta a
szakállát. – El akarod pusztítani őket, mert bőszítenek a tisztátalanságukkal. Elfoglalnák a/
asztalodat, a konyhádat; akkor ülnének rá az ételedie, amikor a szájadba tennéd, ha nem
3
8
pusztítanád el őket Nincsenek érzéseik. A Sátán megnyilvánulásai, és Isten könyörtelenül
el fogja pusztítani őket a Végső Napon. Isten örvendezni fog szenvedéseiken. Cselekedj te
is így, Ahmad! Ha azt képzeled, hogy a csótányok könyörületet érdemelnek, ar-Rahim
fölé helyezed magadat, azt képzeled, hogy könyörületesebb vagy a Könyörületesnél.
Akárcsak a Paradicsomnál, Ahmadnak most is úgy rém lett, hogy tanítója a valóság
elleni pajzsként használja a metaforát. Joryleennek, noha hitetlen, vannak érzései; látszott
abban, ahogy énekelt, és ahogyan a többi hitetlen] válaszolt az énekre. Ám Ahmadnak
nem az a dolga, hogy< vitatkozzon, hanem hogy tanuljon, és elfogadja saját helyét az
iszlám látható és láthatatlan, roppant rendszerében.
Anyja talán azért sietett az ajtóhoz, mert valamelyik barátját várja, ám Ahmad hallja a
hangjában a hátrálást: értetlen, mégsem aggódó, csak tiszteletteljes. Egy Ahmadnak kissé
ismerős, udvarias, fáradt hang bemutatkozik, hogy ő Mr. Levy, a nevelési tanácsadó a
Belvárosi Középiskolában. Ahmad elernyed: nem Tylenol, nem is a mecsetből valaki. De
miért Mr. Levy? Beszélgetésük kínos érzéseket keltett Ahmadban; a tanácsadó közölte,
hogy bele akar szólni Ahmad terveibe, mert nem elégedett velük.
Hogy jutott el idáig, ehhez az ajtóhoz? A bérház egyike annak a háromnak, amelyeket
huszonöt éve építettek a sorházak pótlására, mert azok annyira lepusztultak és annyi-
92 11 megfertőzte őket a drog, hogy New Prospect városveze-i megoldást látott a vegyes
jövedelmű lakóknak szánt, n i uieletes oszlopokban. Valamint úgy számítottak, hogy
i illami jogon kisajátított földet parkosítják, szabadidős
ii vekenységre alkalmas térségeket alakítanak ki benne, és i y \ kelszer kétsávos út
elősegítheti az összeköttetést olyan lutységekkel, ahol többségben vannak a „jobb
egziszten-• i.ik”. Csakhogy a problémák ugyanúgy visszatértek, mint ■ CV maremma
lecsapolása után: a drogdíler apák fiai foly-i.iti.ik az ipart, narkósok fetrengtek a park
padjain, bokrai .il.iil, a bérházak lépcsőházában, éjszakánként rohangáltak .1 tolyosókon.
Az eredeti terv szerint biztonsági őr ült volna minden bejáratnál, de a városnak meg kellett
nyir-li.ilnia a költségvetést, és a kis irodákat, amelyekben leveképernyők mutatták a
folyosókat és az ajtókat, rendszertelenül üzemeltették. 15 p mullva itvagyok, közölte a
kézzel írott üzenet, ami több órát jelentett. Ebben az esti időpontban lakók és látogatók
egyszerűen besétálnak. Nyilván besétált Mr. Levy is, megnézte a postaládákat, heszállt a
liftbe, és kopogtatott a megfelelő ajtón. Most pedig itt állt az ajtó innenső oldalán a
konyha mellett, és harsányabb, hivatalosabb hangon mutatkozott be, mint amit Ahmaddal
használt a pályaválasztási megbeszélésen. Akkor megnyerőnek, lustának és halálosan
fáradtnak látszott. Ahmad anyjának arca kipirul, és éles hangon trillázik; izgalomba hozza
a magányos életük fölött lebegő, távoli bürokrácia képviselőjének látogatása.
Mr. Levy megérzi az izgatottságot, és igyekszik visszahozni a nyugalmat. – Elnézést
kérek, amiért így betörtem – mondja valahol az álló anya és az ülő fiú között, aki nem
93 áll fel a barna asztaltól. – De mikor megpróbáltam hívni a/ Ahmad iskolai anyagában
feltüntetett telefonszámot, a géphang azt mondta, hogy a készüléket kikapcsolták.
– Ki kellett kapcsoltatnunk szeptember tizenegyedike után – magyarázza Ahmad anyja
kissé pihegve. – Gyalázkodó hívásokat kaptunk. MuzulmángyülölóTctől. Megvál-1
toztattam és titkosíttattam a számot, igaz, hogy havonta. | néhány dollárral többet kell
fizetnünk érte, de én mondom j magának, hogy megéri.
– Sajnálattal hallom, Mrs. – Ms. – Mulloy – mondja a tanácsadó, és csakugyan látszik
rajta, még a szokott szomorúságán felül is, a sajnálkozás.
– Csak egy-két hívás volt – szól közbe Ahmad. – Nem nagy ügy. A többség klasszul
viselkedett. Összevissza tizenöt voltam, amikor történt. Ki hibáztathatott volna engem?
3
9
Anyja azt mondja, abban a dühítő modorában, amellyel valamivé tudja felfújni a
semmit: – Több volt az egy-kettőnél, nekem elhiheti, Mr. Levine!
– Levy. – Még mindig meg akarja magyarázni, miért állított be. – Az iskolában is
behívathattam volna Ahmadot az irodámba, de én magával akartam beszélni, Ms. Mulloy.
– Teresa, kérem.
– Teresa. – Mr. Levy az asztalhoz jön, átnéz Ahmad válla fölött. – Látom, már
készülsz. Tanulsz a vizsgára. Gondolom, azzal tisztában vagy, hogy amíg nem töltöd be a
huszonegyet, csak C kategóriás jogosítványt kaphatsz. Semmi pótkocsis kamion, se
veszélyes anyagok.
– Ja, tudom! – mondja Ahmad, és tüntetően visszafordul az oldalhoz, amelyet tanulni
próbált. – De kiderült, hogy ez érdekes. Ha már belevágtam, mindent meg akarok tanulni.
94 \hmad nem fél attól, hogy vitába szálljon Mr. Levyvel. Mi-)' is mondja neki: – Több
van ebben, mint gondolná. V.ni egy csomó szigorú előírás, aztán felsorolják a teher-iiuio
összes részét, és hogy mit kell csinálni a karban-i.máshoz. Senki se akarja, hogy a
teherautója lerobbanjon, nieil az veszélyes lehet.
Oké, akkor tarts is ki mellette, fiam. De ne hagyd, Imgy elvegye az idődet az iskolától:
még egy hónap és egy i mmiió vizsga van hátra. Akarsz érettségizni, nem?
– Igen, akarok. – Nem óhajt vitatkozni mindenen, bár ii'a/ából sérelmezi a fenyegetés
árnyékát. Majd meghalnak, liogy leérettségiztethessék, hogy megszabaduljanak tőle. De
inire nyilvánítják érettnek? Az imperialista gazdasági rend-'./erre, amely a gazdag
keresztényeknek kedvez.
Mr. Levy fülét nem kerüli el a savanyú hang. – Nem haragszol, ha beszélek egy percet
az anyáddal? – kérdezi.
– Nem. Miért haragudnék? És ha igen, akkor mi van?
– Velem akar beszélni? – kérdezi az asszony, hogy leledtesse a fia gorombaságát.
– Csak nagyon röviden. Még egyszer arra kérem, Mrs. – Ms. – Teresa, hogy bocsásson
meg a zavarásért, de az a u'pusú pasas vagyok, hogy ha foglalkoztat valami, addig nincs
nyugtom, amíg nem lépek az ügyben.
– Megkínálhatom egy csésze kávéval, Mr. – ?
– Jack. Az anyám Jacobnak szólított, de az emberek Jacknek hívnak. – Nézi Ahmad
anyjának piruló, szeplős arcát, kidülledő, túlbuzgó szemét. Láthatólag nagyon akar
tetszeni. A pedagógusok nem kapják meg a szülőktől azt a tiszteletet, amihez szoktak.
Némelyik szülő ugyanolyan ellenségnek tekinti őket, mint a rendőrséget, ami kész ne-
95 vétség, mert a tanárnak nincsen fegyvere. Ám ez az asszony, noha egy emberöltővel
fiatalabb Levynél, lehet annyi idős, hogy egyházi iskolába járt, ahol az apácák
megtanították a tisztelettudó viselkedésre. – Köszönöm, nem – mondja. Úgyis pocsék alvó
vagyok.
– Csinálhatok koffeinmenteset! – ígéri túlzott buzga lommal Ahmad anyja. – Megissza
a neszkávét? – A szeme halványzöld, mint az üvegek, amelyekbe régebben palackozták a
kólát.
– Kísértésbe hozott – vallja be Jack Levy. – Ha gyorsan elkészül. Hová mehetnénk,
hogy ne zavarjuk Ahmadotfl A konyhába?
– Túl nagy a rendetlenség. Még nem mosogattam el. Addig akartam festeni, amíg van
bennem energia. Menjünk a műtermembe. Ott van rezsó.
– Műtermébe?
– Csak én hívom így. Ugyanott alszom, de majd nem vesz tudomást az ágyról.
Kénytelen vagyok többfunkcióssá tenni, hogy Ahmadnak meglegyen a maga nyugalma a
4
0
saját szobájában. Egy szobában aludtunk évekig, talán túlságosan is sokáig. Ezekben az
olcsó lakásokban a falak olyanok, mint a papír.
Benyit ugyanazon az ajtón, amelyen tíz perce kijött. –Tyű! – mondja a belépő Jack
Levy. – Azt hiszem, Ahmad már említette, hogy fest, ámde –
– Arra törekszem, hogy minél nagyobbak és erőteljesebbek legyenek a munkáim.
Olyan rövid az élet, egyszer csak eszembe jutott, hogy mit bíbelődök a részletekkel?
Perspektíva, árnyékok, körmök – az emberek úgyse veszik észre, a kollégák pedig, a többi
festő azzal vádol, hogy
96 il illusztrátor vagyok. Néhány régi megrendelőm, I” lilául egy ajándékbolt a
Ridgewoodon, ahol az örökké-ilnsag óta árusítják a dolgaimat, kissé meg van lepve 111*1
az új stílusomtól, de én megmondtam: „Nem tehetek inl.i, ez az az irány, amerre mennem
kell.” Aki nem fejelik, az meghal, igaz?
lack Levy megkerüli a hanyagul bevetett és egy odado-Im.ii pokróccal leterített ágyat,
és tiszteletteljes hunyorgással ne/ a falakra. – Csakugyan el is adja ezeket a dolgokat?
Kögtön megbánja a fogalmazását, mert az asszony védekezni kezd. – Egy részét, nem
mindet. Még Remb-i.mdt és Picasso sem tudta eladni az összes dolgát azonnal.
– Jaj, nem, nem úgy értettem… – hebeg Jack Levy. –Nagyon megkapóak; csak az
ember nem erre számít, ha bejön egy ajtón.
– Kísérletezem – mondja Ahmad anyja, mert megeny-Imit, és szeretné folytatni –,
egyenesen, ahogy kijön a tubusból, így maga a néző keveri össze a színeket a szemével.
– Szenzációs! – mondja Jack Levy, reménykedve, hogy így lezárhatja a társalgásnak
ezt a részét. Ez nem az ő terepe.
Ahmad anyja feltesz melegedni egy kanna vizet a kis iczsóra, amely a kifolyt vagy
letörült olajfestékektől kérges íróasztalon áll. Jack elég vadnak találja a képeket, de letszik
neki a légkör, a rendetlenség és a jéghideg tisz-laságú neoncsövek a mennyezeten. A
festékszag, akárcsak a faforgács, egy elmúlt időről beszél, amikor a tanyasi emberek a
maguk kezével készítették a tárgyakat. – Talán jobban ízlene egy kis gyógytea! – mondja
az asszony. – Én úgy alszom a kamillától, mint egy pólyás. – Fürkésző pil-
97 lantást vet a vendégre. – Kivéve, mikor négy óra mulv.i felébredek. – Nem teszi hozzá,
hogy: Mert pisilni kell.
– Ja – mondja Levy. – Hát az probléma.
Ahmad anyja elvörösödik, mert tisztában van vele, hogy szándékosan szakították félbe.
Inkább a vízzel kezd foglalkozni. A kanna csövét fedő kupak likacsain mai előpöffen a
gőz. – Elfelejtettem, milyen teát kér. Kamillái, vagy mit?
Jack Levy elzárkózik ennek az asszonynak a New Age-oldalától. Következőnek a
kristályait és az /csiVig-pálcáit | veszi elő. – Azt hiszem –, mondja – egy csésze
neszkávébau I egyeztünk meg, habár annak mindig forraltvíz-íze van.
Az asszony arca kitartóan lángol a sűrű szeplők alatt. –Ha így áll hozzá, akkor talán
nem is kér semmit.
– Nem, nem, Miss – Mrs… – Letesz arról, hogy a nevén nevezze. – Megfelel minden
ital, csak meleg legyen. Amitl maga óhajt. Igazán nagyon kedves. Igazán nem vártam – |
– Hozom a neszkávét, és megnézem Ahmadot. Utál úgy tanulni, ha nem járkálok a
nappaliban; úgy érzi, nem | kapja meg a kellő figyelmet.
Teresa eltűnik, és mire visszatér, kezében – rövid körmű, kemény húsú, munkához
szokott kezében – egy barna porral teli, zömök üveggel, Jack Levy kikapcsolta a rezsót,
hogy ne forrjon el a víz. Az anyáskodás néhány percig tartott; Jack hallotta a szomszédból
a könnyed, csipkelődő, puhatolózó nőies hangot, és a fia alig valamivel mélyebb hangján a
hol nyüszítő, hol morgó, tagolatlan középiskolás elutasítást, amelyet Jack olyan jól ismer –
4
1
mintha a felnőttek puszta léte kegyetlen és szükségtelen megpróbáltatás lenne, amit el kell
viselni. Innen próbálja tovább szőni a
98 i H – Maga tehát jellegzetes, átlagos tizennyolc évesnek In la a fiát?
Miért, nem az? – Teresának érzékeny pontja az anyaié, rádülleszti berillzöld szemét a
látogatóra a színtelen pillák közül, amelyekre időnként kerül festék, de az nem in.i cs nem
tegnap volt. Haja a tövén világosabb, szelídebb iimyalatú, mint a tetején a rezes csillogás.
Szájának állása, .1 duzzadt felső ajak, amely fölemelkedik kissé, mint mi-k< >r valaki
nagyon figyel, tudatja Levyvel, hogy kimerítette Almiad anyjának kezdeti áradozó
nyájasságát. Levy annak (i lipusnak nézi, aki nagy lelkesedéssel indít, aztán elfogy ¡1
liirelme.
– Talán – mondja. – De valami megzavarja. – Rátér az ügyre, ami idehozta. – Nézze. A
fiú nem akar sofőr lenni.
– Nem akar? Ő pont azt gondolja, hogy akar, Mr. –
– Levy, Teresa. Valaki, valamilyen okból, nyomást gyakorol Ahmadra. Több telik tőle,
mint hogy kamionsofőr legyen. Okos, határozott gyerek, erősen belülről vezérelt ujius.
Szeretném, ha átnézné ezeket a főiskolai ismertetőket olyan egyetemekre, ahova még
mindig lehet jelentkezni. A Princetonhoz és a Pennhez már késő, de bejuthat a New
Prospect Főiskolára – tudja, merre van, a vízesésen lúl – és a Fairleigh Dickinsonra és a
Bloomfieldre, és ezekre a helyekre eljárhat ingázóként is, ha nem áll módjukban költözni.
A lényeg, hogy kezdje el valahol, aztán csak a teljesítményétől függ, hogy átiratkozzon
máshova. Amilyen a mai politika, minden főiskola a sokszínűségre törekszik, és a fia, a
felekezetével, amit ő választott magának, és ezzel a, már meg ne haragudjon, etnikai
kevertségével a kisebbségen belül is kisebbség – kapnának rajta.
99 – Mit tanulna a főiskolán?
– Hát azt, amit mindenki: természettudományokat, filo lógiát, történelmet. Az
emberiség, a civilizáció történetet Hogy jutottunk idáig. Szociológiát, közgazdaságot, akár
néprajzot is – bármit, ami feldobja. Hadd tapogassa ki magának az útját. Mainapság kevés
főiskolás tudja elsőre, hogy mit akar, és azok, akik tudják, meggondolhatják magukat.
Éppen ez a főiskola célja: hogy az ember meggondolhassa magát, különben nem fogja
bírni a huszonegyedik századot. Én például nem bírom. Amikor én voltam egyetemista, ki
hallott a számítástechnikáról? Ki ismerte a genómákat, ki tudta, hogy nyomon követhető
az evolúció? Maga talán igen, hiszen jóval fiatalabb nálam. Ezek az új stílusú festmények
– ez maga egy kezdet.
– Tulajdonképpen nagyon konzervatívak – mondja az asszony. – Az absztrakt festészet
régi nóta. – Szájának nyitott íve bezárul. Ez butaság volt, amit Levy mondott a
festészetről.
Igyekszik gyorsan befejezni, amit elkezdett: – Szóval Ahmad –
– Mr. Levy. Jack. – Az asszonyt kicserélték. Leül túl forró neszkávéjával egy
festetlenül vásárolt és soha be nem lakkozott konyhai támlátlan székre. Cigarettára gyújt,
felteszi krepptalpú kék vászoncipőjét az egyik keresztlécre, és keresztbe veti a lábát.
Feszes fehér farmerjéből kilátszik a bokája. Kék erek indáznak a fehér bőrön, az ír
fehérségű bőrön; a bokája, többi részének puha tömegéhez képest, csontos és szikár.
Bethnek ennél az asszonynál hússzal több éve volt, hogy a súlya lecsússzon, rálógjon a
cipőjére, és kivetkőztesse a formájából a farát. Jack, noha
100 t • 11 somag Old Goldsot szívott el a maga idejében, elszo-I i'ii a cigarettázó
emberektől, még a tanáriban is; mélysé-. • in ismerős az égő dohány szaga, ennek ellenére
majdnem botrányosnak találja. A stilizált mozdulatsor – a rá-l'\u)tás, a füst letüdőzése,
4
2
heves kifújása csücsörített száj-l il kemény élt ad Terrynek – így szignálja a képeit, nagy,
„h.isliató betűkkel, családi név nélkül. – Jack, méltányolom érdeklődését Ahmad iránt, és
még jobban méltányolnám, ha az iskolát nem csak egy hónappal érettségi előtt kezdte
volna érdekelni a Fiam.
Agyon vagyunk terhelve – szakítja félbe Levy. – Kétezer tanuló, akiknek a felét
diszfunkcionálisnak nevezhetnem, ha nagyon kíméletes akarnék lenni. Arra a kerékre
ügyelnek, amelyik a leghangosabban nyikorog. Az volt a baj, hogy a fia sose csinált bajt.
– Ettől függetlenül fejlődésének ebben a szakaszában az istentelen nyugati kultúra
részének tekinti azt, amit a loiskola kínál – azokat a témákat, amiket maga felsorolt –, es
nem akarja, hogy több köze legyen hozzá, mint amit semmiképpen sem kerülhet el. Azt
mondja, Ahmad sose csinált bajt, de ennél többről van szó: ő a tanárait látja
bajkeverőknek, akik anyagiasak, cinikusak, csak a fizetés érdekli őket – meg a rövid
munkaidő, és a nyári szabadság. Ahmad úgy gondolja, hogy hitvány példát mutatnak.
Hallotta már azt a kifejezést, hogy „fölötte áll?”
Levy csak bólint, hagyja, hadd fölényeskedjen az asz-szony. Neki jól jön minden, amit
megtudhat Ahmadról.
– A fiam fölötte áll ennek – szögezi le Tény. – Hisz az iszlám Istenében, és abban,
amire a Korán tanítja. Én természetesen nem tudok hinni benne, de sose próbáltam
101 aláaknázni a hitét. Sőt, olyasvalakiként, aki egyszál mapi van, és tizenhat évesen
bitangolt el a katolikus nyájból, inkább gyönyörűnek találom a fiam hitét.
Tehát a szépség az, ami Terryt hajtja – ami itt van a falon, ez a sok, édeskés illatú,
száradó festék, azzal is a szépségre törekszik, és ugyanezért hagyja a fiát, hogy
beleszáradjon a groteszk, erőszakos babonába. – Hogy lett ilyen – jó? kérdezi Levy. –
Kezdettől muzulmánnak nevelte?
– Jesszusom, dehogy! – mondja az asszony, és nagyol slukkol, megjátszva a vagány
csajt, akinek az ég felé emelt szeme együtt izzik a cigaretta parazsával. Elneveti magal
azon, amit mondott. – Mit szól ehhez a freudi nyelvbotláshoz? Nem, in nomine Domini!
Az iszlám semmit sem jelent nekem – hogy pontosabb legyek, a semminél is kevesebbet:
nálam negatív minősítése van. És Ahmad apjának sem jelentett sokkal többet. Amennyire
én tudom, Omar sose járt mecsetbe, és ha felhoztam a témát, begombolkozott, és szenvedő
képet vágott, mintha olyan helyen kurkásznék, ahol semmi keresnivalóm. „Az asszony ne
próbálja kisajátítani a férfit, akit szolgálnia illik”, mondta, mintha a szentírásból idézne,
holott ő találta ki. Micsoda egy beképzelt, soviniszta ökör volt, de igazán! De én fiatal
voltam és szerelmes – főleg azért szerettem, tudja, mert olyan egzotikus, harmadik
világbeli, szertartásos volt, és azzal, hogy feleségül mentem hozzá, megmutathattam,
milyen liberális és felszabadult vagyok.
– Ismerem ezt az érzést. Én zsidó vagyok, a feleségem pedig evangélikus volt.
– Volt? Kitért, mint Elizabeth Taylor?
102 l.'uk Levy vakkantva kuncog, és még mindig az el-iii.r.iiott főiskolai katalógusait
szorongatva válaszolja: – Ni in lelt volna szabad azt mondanom, hogy „volt”. Nem I
ilio/oii meg, csak nem jár templomba. Viszont a nővére W.r.liingtonban dolgozik a
kormánynak, és kemény templomos, mint odalent az az összes újjászületett keresztény.
I.il.ni csak arról van szó, hogy itt az egyetlen evangélikus ii mplom a litvánoké, és
Elizabeth nem tudja litvánnak IAini magát.
– Szép név az Elizabeth. Jól lehet variálni. Liz, Lizzie, Mcili, Betsy. A Teresa csak
Terrynek becézhető, ami úgy li.mgzik, mint egy fiú neve.
Vagy mint egy férfi festőé.
4
3
– Észrevette. Ja, mindig így szignálok, mert a festőin iket mindig kevesebbre tartották a
férfiaknál, akármilyen klasszul festettek. Így kénytelenek találgatni.
– Lehet variálni a magáét is. Tessa. Tessie. Terribilis. És olt van még a Terrytoons.
– Az mi? – hökken meg Ahmad anyja. Akármilyen lezsernek akar látszani, ez egy
bizonytalan nő. Olyasvalakihez ment feleségül, akit ír apja és bátyjai niggernek neveztek
volna. Nem olyan anya, aki erős kézzel irányítja ;i gyerekét; hagyja, hogy a srác
parancsoljon.
– Ó, ez valami őskori – rajzfilmek. Maga olyan fiatal, hogy nem is emlékezhet. Ez az
egyik előnye a vénségnek: az ember olyan dolgokra emlékszik, amikre rajta kívül már
senki.
– Maga nem vén – mondja Terry gépiesen, és az agya más pályára vált. – Egyébként
láthattam a televízióban, mikor együtt néztük a kicsi Ahmaddal. – Ismét vált. –
103 Omar Ashmawy jóképű ember volt. Engem Omar Shni i111 emlékeztetett. Látta a
Doktor Zsívagó-ban?
– Csak a Funny Girl-ben. Azt is Streisand kedvei- n néztem meg.
– Természetesen – mosolyog Terry. A telt felső ajak megmutatja a szabálytalan ír
fogsort, a sorból kiszorítoii szemfogakat. O és Jack elérkeztek arra az érzékileg felsrófolt
szintre, ahol akármi mondható, mert minden tets/ik a másiknak. Terry, aki keresztbe tett
lábbal ül a magas, támlátlan széken, illegeti magát, nyújtogatja a nyakát, és lassú körzést
végez a hátával, mintha a festőállványmíl megmerevedett izmain szeretne lazítani.
Mennyire veheti komolyan ezt a pingálást? Jack szerint napi hármat is összecsaphatna, ha
nekidurálná magát.
– Jóképű, hm? A fia –
– És szenzációsan bridzsel – mondja Terry, aki nem hagyja kisiklatni magát a
vágányáról.
– Kicsoda? Mr. Ashmawy?
– Nem, maga csacsi. A másik. Sharif.
– Azt próbáltam kérdezni, hogy van-e a fiának a szobájában képe az apjáról?
– Micsoda különös kérdés, Mr. –
– Ejnye már! Levy! Gondoljon a leviatánra vagy a levitádéra. Asszociáljon! Én mindig
azt csinálom a nevekkel. Meg tudja azt csinálni maga, Terrytoons.
– Én azt kezdtem volna mondani, Mr. Leviatán, hogy maga nyilván gondolatolvasó.
Ahmad az idén átvitte a szobájába az apja képeit, és fejjel lefelé eltette őket a fiókjaiba.
Közölte, hogy istenkáromlás megismételni a képét valakinek, akit Isten alkotott –
hamisítás, mint elmagya-
104 i» 11 bóvli, mint azok a Prada retikülök, amelyeket a • 111”• iiaiak árulnak az utcán.
Az ösztönöm azt súgja, hogy to ¡1 terribilis tanítója a mecsetben, az tett bogarat a fülébe.
I la már a terribilisnél tartunk – csap le rá Jack Levy, ni i negyven éve slágfértig,
szellemes embernek tartotta macát. Még arról is álmodozott, hogy elszegődik egy csa-
l'.nlio/, amelyik a televízió valamelyik zsidó komikusának T< i-i a gégéket. Az egyetemen
nagy szövegládának, igazi iliimaírancinak számított. – Milyen értelemben terribilis?
kérdezi. – Miért terribilis? I'erry a kezével és a szemével a szomszéd szoba felé bt. ahol
Ahmad talán hallgatózik, míg tanulást mímel, és lilialkítja a hangját, úgyhogy Jacknek egy
lépéssel közeiéi >b kell mennie. – Ahmad gyakran tér haza felzaklatva az makrói –
mondja. – Kétlem, hogy annak az embernek a hitbuzgalma – ismerem, de csak nagyon
felületesen – megfelelne a fiam elvárásainak. Tudom, hogy tizennyolc éves, nem lenne
szabad ennyire naivnak lennie, de még mindig elvárja a felnőttektől a feltétlen
őszinteséget és hitet. Még a természetfölötti dolgokban is.
4
4
Levynek tetszik, ahogy azt mondja: „a fiam”. Melegebbnek érzi az otthont, mint amire
az Ahmaddal folytatott megbeszélés után számított. Lehet, hogy az anyja is olyan
egyedülálló nő, aki puszta rámenősséggel akar boldogulni, de van egy babusgató arca is. –
Azért kérdeztem rá az apja képére – mondja, cinkoskodón halkabbra fogott hangon –, mert
az jutott eszembe, hogy… hogy nincs-e köze Ahmad hitének a túlértékelés klasszikus
esetéhez. Tudja: aki nincs jelen, nem követett el rosszat. Gyakori jelenség a… – miért kell
örökösen ebbe belebot-
105 lania? –…a fekete családokban, ahol a kölykök eszn lenyílik az eltűnt papát, és minden
dühüket szegény ö\m mamára zúdítják, aki agyonkeccsöli magát, hogy legalább a fedél
meglegyen a fejük fölött.
Teresa Mulloy megsértődik. Úgy kihúzza magát a széken, hogy Levy szinte érzi, amint
az ülés keményfából fűrészelt korongja beleharap az asszony megfeszülő faráb-- Maga így
lát minket, magányos anyukákat, Mr. Levyl ilyen mérhetetlenül megtaposottnak és
aláértékeltnek?
Magányos anyukák, gondolja Levy. Micsoda cukimukij érzelgős, félmozgalmár
kifejezés! De unalmassá teszj mostanában a beszélgetést ez az örökös éberség, a fehér
férfiakat kivéve minden lehetséges csoportban! – Nem, szó sincs ilyesmiről! – táncol
vissza. – Szenzációsnak tartom a magányos anyukákat – ők tartják össze a
társadalmunkat!
– Ahmadnak – mondja Terry, aki rögtön felenged egy kicsit, ahogy a befolyásolható
asszonyok szoktak – nincsenek illúziói az apjáról. Egyértelműen megmondtam neki,
mekkora lúzer az apja. Opportunista, teszetosza lúzer, aki nemhogy egy kurva csekket, de
még egy képeslapot sem küldött nekünk tizenöt év alatt!
Jacknek tetszik a”kurva”. Ahmad anyja gyorsan felenged. Festőzubbony helyett kék
férfi zsávolyinget visel, amely hátul kilóg a nadrágjából, elöl a melle ad formát a
zsebeknek. – Kész katasztrófa voltunk – árulja el bizalmasan, még mindig halkan, hogy
Ahmad ne hallja. Mintha nyújtózkodnia kellene a térben, amelyet ez a vallomás tágított ki,
cicásan homorít a magas zsámolyon, és egy hüvelykkel előbbre tolja a mellét. – Bolondok
voltunk, mert elhittük, hogy össze kell házasodnunk. Kölcsönösen elhittük, hogy
106 i másiknál vannak a válaszok, holott a szó szoros értelmé-(hii nem is beszéltünk egy
nyelven. Bár méltányosságból • I ki-ll ismernem, hogy nem volt rossz angolból. Alexand-
ii.ilwn tanulta. Ez megint egy olyan dolog volt, amire buk-l*m, az az icipici idegenes
kiejtés, majdnem selypítő, olyan angolos. Olyan kifinomultnak hangzott. És mindig il|>nll
volt, fényesre kefélt cipő, és folyton fésülködött, lisiilte azt a sűrű, hollófekete haját,
amilyet sosem látni iimerikaiban, ahogy egy kicsit göndörödött a füle mögött meg a
tarkóján, és persze a bőre, olyan sima és egyenletes, ■.iilétebb, mint Ahmadé, de
tökéletesen matt, mint a festett vászon, olajbarna-bézs árnyalatú, egy csipet lámpakorom-
ni.ll, de ez nem ragadt rá az ember kezére –
Te jó isten, gondolja Levy, amennyire belelkesült, mindjárt leírja nekem a férje
harmadik világbeli bordó pöcsét!
Az asszony megérzi a viszolygást, és félbeszakítja magát: – Ne aggódjon azon, hogy
Ahmad túlbecsüli az apját. Megveti, úgy, ahogy kell.
– Mondja, Terry. Mit gondol, Ahmad ezekkel az osztályzatokkal akkor is teherautót
akarna vezetni érettségi után, ha az apja itt lenne?
– Nem tudom. Omar még arra sem lett volna képes. Elkezdett volna álmodozni, és
lesodródott volna az útról. Reménytelen vezető volt; már akkor is, amikor engedel-nes ifjú
feleségnek kellett volna lennem, átvettem tőle a kormányt, ha én is a kocsiban ültem.
4
5
Megmondtam neki: „Az én életemről is van szó!”, és megkérdeztem tőle: „Hogy akarsz
amerikai lenni, ha még vezetni sem tudsz?”
Hogy lett Omar a téma? Hát Jack Levy itt az egyetlen, aki törődik a fiú jövőjével? –
Segítenie kell nekem –
107 mondja komolyan –, hogy Ahmad jövőjét jobban üss/ hangba hozhassuk a
képességeivel!
– 0, Jack! – mondja Terry, hanyagul legyintve a cig.i rettájával, és könnyedén imbolyog
a zsámolyán, mint egy szibilla jóslás közben a triposzon. – Nem gondolja, hogy az
emberek megtalálják a lehetőségeiket, mint a víz a szint jét? Sose hittem abban, hogy az
emberek agyagkoloncok, amelyeket formázni kell. A forma belül van az első pil lanattól.
Egyenlőként bántam Ahmaddal, amióta betöltötte a tizenegyet, amikor olyan vallásos lett.
Bátorítottam rá Télen megvártam tanítás után, a mecset előtt. Meg kell mondanom, hogy
ez az imámja szinte sose jött ki köszön ni. Egyértelműen gyűlölt kezet fogni velem. Soha,
a leg csekélyebb szándékot se mutatta az én megtérítésemre. Ha Ahmad a másik irányba
indul, ha úgy szembefordul minden istenkedéssel, ahogy én, azt is hagyom. Nálam a vallás
kizárólag attitűd. Ezzel mondunk igent az életre. Bíznunk kell, hogy van cél, különben
elsüllyedünk. Amikor festek, hinnem kell, hogy egyszer csak felmerül a szépség. Az
absztrakt festészetnél nincsen szép táj vagy narancsos tál, amire támaszkodjunk,
mindennek tisztán magából kell jönnie. Behunyja a szemét, hogy úgy mondjam, és ugrik.
Igent kell mondania. – Miután kedvére kinyilatkoztatott, áthajol egy távolabbi
munkaasztalhoz, és elnyomja a cigarettáját egy befőttesüvegre való, hamus fedélben. A
nyújtózkodástól feszesre húzódik a mellén az ing, és kidülled a szeme. Vendége felé
fordítja eiyjek a szemnek a halvány üvegzöldjét, és hozzáteszi, mintha utólag jutott volna
eszébe: – Ha Ahmad ennyire hisz Istenben, akkor vigyázzon rá Isten. – Érvelő hanggal
próbálja enyhíteni a szívte-
108 t (i I uelentést: – Az élet nem olyasmi, amit irányítani l> In i Nem irányítjuk a
lélegzésünket, az emésztésünket, a
i\ \elesünket. Az élet olyasmi, amit élni kell. Hagyni
II hogy megtörténjen.
I lat ez bizarr. Ahmad anyja megérezte a szomorúságát,
i ha|iiali négy óra zűrzavarát, és most vigasztalja, a Inineiaval masszírozza. Ez tetszik
is Jack Levynek addig,
nini1 a nők nem kezdik vetkőztetni előtte a lelküket. De in.ii így is túl soká maradt.
Beth nem érti, hol lehet; azt un nulla neki, hogy be kell ugrania az iskolába néhány ■
cvetemi anyagért. Ezzel nem is hazudott: már szétosztot-
ii e/cket az anyagokat. – Köszönöm a neszkávét – mond-|.i Máris elálmosodtam.
Én is. És hatra munkában kell lennem. Hatra?
Az a korai műszak a Szent Ferencben. Segédápolónő vagyok. Igazából sose akartam
ápolónő lenni, túl sok a kémia, túl sok az adminisztrálás, és az ápolónők pont nlyan
nagyképűek, mint az orvosok. Így aztán a segéd-apolónők végzik el, amit az ápolónőknek
kellene. Szerelem a gyakorlati munkát, amelyben az igazi szükségleteik s/intjén
találkozhatok az emberekkel. Az ágytál szintjén. Ugye, nem gondolta, hogy ezekből élek?
– mutat munkához szokott, rövid körmű kezével a rikító falakra. – Nem – vallja be Levy.
Az asszony tovább csicsereg: – Ez a hobbim, az úri passzióm – az én üdvösségem,
ahogy pár éve a tévében mondogatta az a pasas. Párat persze megvásárolnak, de nem
nagyon izgat. A festés az én szenvedélyem. Jack, magának van szenvedélye?
109
4
6
Jack visszahőköl. Az asszony kezd olyan megszállóit* forma lenni, papnő a triposzon,
hajában kígyókkal. – Nem igazán. – Reggel úgy mászik ki az ágyból, mintha ólom paplant
lökne félre magáról, és a fejét leszegve ront neki I napnak, hogy búcsút integessen a
kölyköknek, akik iiiom süllyednek el a világ posványában. – Mivel maga ápolóim
– csúszik ki a száján –, sose gondolt még rá, hogy ■ orvosi pályára biztassa Ahmadot?
Megvan hozzá a tekin télye, a fellépése. Én, ha beteg lennék, nyugodtan rábi/ nám az
életemet.
Terry szeme elkeskenyedik, a pillantása ravasz lesz,
– Jack anyjának szavával élve, aki ezt főleg más nőkr használta – közönséges. – Jack,
az hosszú és költségen menet, az orvosképzés. És a dokik, akiket ismerek, mást se
csinálnak, csak panaszkodnak a papírmunkára, és úgy ugrálnak, ahogy a biztosítók
fütyülnek. Valaha olyan foglal-| kozás volt, ahol köztiszteletre és rendes pénzre lehetett
számítani. De már az orvoslás sem az, ami volt. Előbbi utóbb államosítják valamilyen
módon, és akkor az orvoso* kat is úgy fizetik, mint a tanárokat.
Jack Levy nevet az enyhe csípésen. Ahmad anyja mestere a furfangos manővereknek. –
És az nem jó – hagyja rá.
– Hadd várja ki Ahmad a saját szenvedélyét – tanácsolja Terry a nevelési tanácsadónak.
– Egyelőre a teherautó a mániája, hogy mozoghasson. Ilyeneket mond nekem: „Anyu,
látnom kell a világot!”
– Amennyi fogalmam nekeiv van a haszongépjárművezetői jogosítványról, huszonegy
éves koráig nem fog többet látni New Jerseynél.
110 Kezdetnek ez is megfelel – mondja Terry, és ügyesen il lik .1 zsámolyról. Nyitva
hagyta festékfoltos férfiingéin i let felső gombját, Jack látja, ahogy a melle teteje ugrik
,'\ii libben az asszonyban határozottan sok még az igen.
\in a meghallgatásnak vége, fél kilenc van. Jack Levy Murival hurcolja a három
elutasított főiskolai katalógust a l/nkin át, ahol a fiú még mindig tanul, és megáll a súlyos,
n rí. sötét, kerek asztalnál – örökségféle lehet, a komor, in In/kés bútorokra emlékezteti a
szülei és a nagyszülei li.i/.iban a Totowa úton, ahol felnőtt. Ha hátulról közelítik un)',
Ahmad nyaka sebezhetőén vékonynak tűnik, füle csinos, feszes csigáin néhány szeplő
mutatja az anyai örök-
l'et. Levy óvatosan leteszi az asztalra a brosúrákat, és megérinti a fiú vállát a fehér
ingen keresztül, hogy felhívja magára a figyelmet. – Ahmad, nézz majd bele ezekbe, ha
lis/. alkalmad, hátha találsz bennük olyasmit, ami felkelti imnyira az érdeklődésedet, hogy
megbeszéld velem. Még most sem késő megváltoztatni a véleményedet.
A fiú felismeri az enyhe nógatást, és visszavág: – Itt \an valami érdekes, Mr. Levy.
– Mi az? – Meghittebben és fesztelenebbül tud beszélni a fiúval, amióta látta az anyját.
– Egy jellegzetes kérdés azok közül, amelyeket majd feltehetnek.
Levy a fiú válla fölött olvassa:
55. Tartálykocsit vezet és az első kerekek csúszni kezdenek. Mi a következő lépés?
a. Kellő mértékben elforgatja ellenkező irányba a kormányt, hogy ne veszítse el az
uralmát a jármű felett.
111 b. A folyadékkilengés egyenes vonalba hozta az utánfutói,
c. A folyadékkilengés egyenes vonalba hozza a vontatol
d. Egyenes vonalban vezet tovább, és nem áll meg.
– Elég gázos helyzetnek tűnik – ismeri el Levy.
– Maga szerint mi a válasz?
Ahmad érzi a közeledést, aztán a fontoskodó, mérgezed érintést a vállán. Most
tudatosodik benne, hogy túl közel van a fejéhez Levy hasa, amelynek melege szagot is
4
7
áras/t, több szagot – a verejték és az alkohol, a zsidóság és aj istentelenség tömény
kivonatát, tisztátalan szagot, amelyei felbolygatott a beszélgetés Ahmad anyjával, az ő
feszélyező anyjával, akit dugdosni próbál, meg akarja tartani magának. A két felnőtthang
undorító kacérkodással fonóJ dott össze, két koros, hitetlen állat melegedett egymásnál a
szomszéd szobában. Mr. Levy, miután megfürdött az anyja karattyolásában,
kielégíthetetlen szomjúságában, amellyelj rá akarja tukmálni érzelgős énképét a világra,
most aztj képzeli, joga van atyáskodó, baráti hangot használni a fiúval. Együttérzés és
elbizakodottság sarkallja ezt az illetlen közelséget. Ám a Qur'an udvariasságot parancsol a
hívőknek. Ez a zsidó, noha maga hívta meg ide magát, vendégnek számít Ahmad sátrában.
A betolakodó tunyán feleli: – Nem tudom, barátom. A folyadékkilengés nem olyan,
amivel gyakran találkozom. Én az „a”-ra szavaznék, és az ellenkező irányba
kormányoznék. ^
Ahmad csendes hanggal álcázza kis győzelmét: – Nem, a „d” a válasz. Megnéztem a
tesztlapokon.
112 \ has a füle mellett békétlenül mordul egyet, és fölötte ■i l.uhalatlan arc felröffen: – Hö!
Tehát ne is bajlódj a kor-iiunv/ással. Anyád is pont ezt mondta az előbb. Lazíts, és levesd
az üdvösségedet.
Egy idő után – magyarázza Ahmad – a kamion mali iiol is lelassul.
Allah akaratából – mondja Mr. Levy, és megpróbálja .ucesre vagy barátságosra venni a
dolgot; megpróbál l.i lurakodni oda, Ahmadnak abba a szorosan elzárt belső u-s/ebe,
amelyet kitölt a Mindenható.
A lielvárosi Középiskola és a községi tulajdonú ingatlanok határviszonya bonyolultabb
lett az óta az idő óta, .iniikor a tanintézmény mögötti tágas sportpályák kerítés mlkül
nyújtózhattak egy olyan utcáig, amelyben szinte ■ liívárosias benyomást keltett a széles
térközökkel épült v iktoriánus házak változatossága. A látványos városházáiul
északnyugatra eső terület, amelyet csak egy rövid séta választott el az akkor még élettől
pezsgő belváros alsó i eszének bérkaszárnyáitól, a középosztály birodalma volt, amely a
folyóparti gyárakban kereste a pénzét. Ám a szin-le elővárosi házakból, Jack Levy
kifejezésével élve, apartmanok lettek. A költségekkel takarékoskodó építési vállalkozók
felszabdalták széles pázsitjaikat, leválasztották, vagy pedig mindenestül lebontották őket,
hogy helyet csináljanak szolid, alacsony lakbérű sorházaknak. A lakosság nyomása és a
vandalizmus az iskola füves tereit sem hagyta érintetlenül, ezért az egymást követő
városvezetések szemében nagyon fortélyos és jövedelmező átrendezésnek tűnő döntéssel a
tavasszal futóversenyeknek is helyt adó
113 futballpályát és a baseballpályákat, amelyeknek kiil.n pályáin az ifjúsági válogatott
mérkőzött a futballidénybm átköltöztették a busszal tizenöt perc alatt elérhető Whelau és
Fiai-féle régi tejgazdaságba, amely a New Prospei I i fiatalság nemzedékeinek csontjait
erősítette kalciummal, a belvárosi sportpályákból pedig túlzsúfolt dzsumbuj leli.
A nagystílű középiskola és számos melléképülete kon falat húztak olasz kőművesek,
akiknek művét később a szögesdrót villogó spiráljaival fejelték meg. A szakaszon ként
történő elfalazás volt a folytatólagos válasz a külön böző panaszokra, rongálásokra, és a
robbanásszerűen bui jánzó festékszórós firkákra. Az elcsúfított, rozsdásodó sánc
véletlenszerű zugokat hozott létre, például a repedezett betonnak azt a néhány
négyzetyardját a félig földbe süppedt, klinkertégla épület mellett, ahonnan az eredetileg
széntüzelésű, óriási kazánok dühös kótogással küldik a gőzt az osztályokba. Az egyik
klinkertégla falon kosárlabdapalánk van, amelynek abroncsát majdnem függőleges állásba
görbítették a nemzeti profi kosárlabdacsapat játékosainak zsákolós stílusát utánozó fiúk.
Onnan húsz* lépésre belülről keresztléccel védett, jó időben kitámasztott kétszárnyú ajtó
4
8
vezet a főépületbe; az ajtón belül vaslépcső visz az alagsorba, ahol egymással átellenben
van a fiúk és a lányok öltözője, köztük a menza és a tanműhelyek. A beton réseiben
ujjasmuhar, ökörfarkkóró és pitypang nő, kávéőrleményhez hasonlóan fénylenek a
tarajokba csucsorodó, miniatűr göröngyök, amelyekefa hangyák hoznak a felszínre. Ahol
a kavernásra maródott beton elporlott, gyökeret vertek a szálasabb gyomok, a porcsin, a
kígyógyökér,
114 . | meg egy százszorszépféle, és keszeg szárakkal iiln.ik a hosszabbodó világosság felé.
I /in az eltorzított kosárlabdaabroncsával legfeljebb
i , i-j-y stikában elszívott bagóra, felszívott kokóra, pofa in il Iledobására vagy
háborúzó fiúk leszámolásaira alkálin i.. esikorgós és őrizetlen területen néz farkasszemet
I \ li-nol Ahmaddal, aki még mindig a futáshoz való rövid-|U'li.i;'ját viseli. Az iskolai
busz hozta el a parkolóba az Innen tizenöt percre levő, egykori tejgazdaságban tartott ■
il/esről. Tíz perce van, hogy lezuhanyozzon, átöltözzön, i lefussa a hét sarkot a mecsetig,
ahol hetente kétszer 1« i keket vesz a Qur'anból; azt remélte, megtakaríthat pár l< i'est. ha
keresztülvág a kétszárnyú ajtóig, amelynek ilyen-ki ii nyitva kell lennie. Ilyen későn a
tanítás után általában nies a tér, legfeljebb néhány kilencedik osztályos dobál losarra,
akiknek ebben a romos állapotában is megfelelő .1/ abroncs. Ma azonban, mintha a jó idő
meghozta volna i legyverszünetet, elegyesen őgyelegnek rajta feketék és litinok, akiknek
hűbéri kapcsolatait a logó fenekű, bő nadrágot tartó övek, homlokpántok, szoros kendők
kékje vagy pirosa hirdeti.
– Hé, te arab! – Tylenol megveti előtte a lábát, szűk kék i/omtrikós udvarának körében.
Ahmad sebezhetőnek, s/inte meztelennek érzi magát rövidnadrágjában, csíkos zoknijában,
pihekönnyű futócipőjében, ujjatlan pólójában, amelynek mellére és hátára sötét
pillangókat áztatott a verejték, tudja, hogy szép, a hosszú, meztelen tagjaival, a szépség
pedig sértés a világ barmainak.
– Ahmad – helyesbít. Pórusaiból még mindig árad az edzés, a megerőltető vágták és
ugrások forrósága. Úgy
115 érzi, mintha világítana. Tylenol mélyen ülő, apró szr…..
összehúzódik, ahogy nézi.
– Hallom, voltál templomba, meghallgattad Joryln m énekelni. És ezt most hogy?
– Ő hívott.
– Egy szart. Te arab vagy. Te nem mész oda.
– Pedig elmentem. Az emberek barátságosak voli.ik Egy család kezet fogott velem, és
mosolyogtak rám.
– Mert nem tudták, ki vagy. Megjátszottad ott magadal Ahmad kisterpeszben áll
súlytalan cipőjében, hogy
jobb legyen az egyensúlya, és készül Tylenol támadására De a görcsös hunyorgásból
bazsalygás lesz. – LállaK benneteket, ahogy elmentek.
– Templom után, igen. És? Most biztosan jön a támadás. Ahmad azt tervezi, hogy
balra cselez a fejével, aztán belevág a jobbjával Tylenol puha gyomrába, aztán felrántja
a térdét. Ám az ellenség bazsalygása vigyorrá szélesedik. – És semmi, Jorylecn szerint.
Azt mondta, mondjak meg neked valamit.
– Igen? – A többi fiú, a kék izomtrikós udvaroncok fü lelnek. Ahmad úgy tervezi, hogy
amikor Tylenol levegőéit kapkodva fetreng a földön, a meghökkenést kihasználva átvág a
többiek között, és bemenekül az iskola viszonylagos biztonságába.
– Azt mondja, hogy gyűlöl téged. Joryleen azt mondja, hogy nagy ívben leszar téged.
Tudod te, arab, mi az, hogy nagy ívben leszarni?
4
9
– Hallottam a kifejezést. – Az arca megmerevedik, mintha valami meleg kérgesedne rá
lassan.
116 i'gvliogy már nem is parázok miattad és Joryleen
ii…..i vonja le a következtetést Tylenol, és közelebb
ln|i>l majdnem úgy, mint egy szerelmes. – Ki szokunk in ■ mi leged. Főleg mikor
baszom. Mostanában sokat mik. Ez az, amit te csak magaddal szokol csinálni, iiinii .1/
összes arabok. Ti mind buzik vagytok, apám. \ kis hallgatóság nevet, és Ahmad tudja
arcának égésé-hogy elpirult. Ettől annyira felbőszül, hogy mikor | il mi utat tör magának
az izmos testek között az öltöző – 111 i|.i leié. immár lekésve a zuhanyt és elkésve az
óráról, ni i se tartóztatja fel. Helyette füttyögnek és kurjongatnak iini)'iiiie, mintha fehér
lány lenne, akinek csinos lába van.
A mecset, a legszerényebb New Prospect számos mecset-ír közül, az emeletet foglalja
el egy manikűrszalon és egy • sekkbeváltó fölött az apró üzletek sorában, amelyek közi mi
van egy poros ablakú zálogház, egy antikvárium, egy s/.mdálkészítő és cipészműhely, egy
kínai mosoda, amely-In-/ rövid lépcső vezet lefelé, egy pizzacsárda és egy közel-keleti
élelmiszerekre szakosodott vegyesbolt – szárí-inlt lencse, lóbab, hummusz, halva, falafel,
kuszkusz és i.ihbuli porlad egyszerű, síknyomású csomagokban, amelyek furcsának
látszanak képek nélkül Ahmad amerikai szemében. Innen nagyjából négy sarokra
kezdődik a Fő utca úgynevezett arab szakasza, amely a régi gyárak török és szír
kelmefestőivel és tímárjaival kezdődött, de Ahmad sose merészkedik be oda; iszlám
identitásának felderítése a mecsetnél végződik. A mecset fogadta be mint tizenegy éves
gyermeket; az segítette, hogy újjászülessen.
117 Benyit a 278 l
lA számú, hámló zöld ajtón a manikűr*/¿1 Ion és az intézmény között,
amelynek nagy ablakait ho\/ szú szőke reluxák takarják, és reklámja CSEKKEK Hl
VÁLTÁSÁT ígéri minimális kezelési díjért. Keskeny Icpi-.it vezet fölfelé, ahol az al-
masjidal-jámi', a letérdelés helye van. A zöld ajtó és az ablaktalan hosszú lépcső ma|
ijesztette az első néhány alkalommal, mert keresett vala mit, amit fekete osztálytársai
fecsegésében hallott a/ é mecsetjeikről és prédikátoraikról, akiket „nem lehel ilyesmikkel
átbaszni”. Más fiúk az ő korában beléptek a kórusba vagy kiscserkészek lettek. Ő azt
gondolta, hogy ebben a vallásban megtalálhatja jóképű apja nyomai, akinek az alakja
abban a percben homályosodott el, amikor Ahmad emlékei kezdődtek. Léha anyja, aki
sose járt misére, és panaszkodott vallásának megkötései miatl, azzal kedveskedett neki,
hogy autóval hozta el az emeleli mecsetbe az első időben, és később is, ha engedte a
beosztása, addig, amíg Ahmad fel nem serdült, és viszonylagos biztonságban tudhatta az
utcán. Az imádság helyévé alakított terein valaha tánciskola volt, az imám irodáját az
előszobában rendezték be, ahol a szteppre és társastáncokra beiratkozott növendékek
várták – ha gyerekek voltak, a szüleik kíséretében –, hogy elkezdődjön az óra. Az
átalakítás és a bérbeadás a múlt század utolsó évtizedében történt, ám az állott levegő
Ahmad képzeletében még mindig őrzi a dörömbölő zongoraszó visszhangját, és a
nehézkes, istentelen erőlködés fuvallatát. A kopott, ingatag deszkákat, ahol annyi
verejtékes lépést gyakoroltak, letakarták nagy keleti szőnyegekkel, szőnyeg szőnyeg
hátán, amelyek ugyancsak kopottak kissé.
118 I npürödött, koros, hajlott hátú, sánta libanoni gondnok l»ii,/ivózza a szőnyegeket,
takarítja az imám irodáját és a (!\iiekszobát, amelyet a nyugati gyermekmegőrző előírá-nl
miatt kellett kialakítani, ám az ablakokat, amelyek jó in.i)Msan vannak, hogy senkinek se
legyen kedve kilesni a mik nlókat vagy az imádkozókat, nem éri el a nyomorék i.il.uító,
ezért hályogosak a réteges piszoktól. Legfeljebb a lihegek látszanak át rajtuk, azok is
5
0
sötéten. A letérdelés Melye kihasználatlan még a pénteki salát al-Jum'a idején ív amikor
prédikáció hangzik el a minbarból, holott II.11 lem és Jersey City viruló modernista
mecsetjei majd kiesattannak Egyiptom, Jordánia, Malajzia és a Fülöp-gyetek friss
bevándorlóitól. New Prospect fekete muzulmánjai és az Iszlám Nemzet hitszegő hívei
ragaszkodnak i.iktárjaikhoz és boltjaikhoz. Nem valósul meg Rashid sejk alma a második
emeleti kuttabról, ahol általános iskolások seregeinek tanította volna a Qur'ant. Az órákon,
amelyeket hét éve Ahmad nyolc-egynéhány, kilenc-tizenhárom éves társával együtt
kezdett el, ma ő az egyetlen tanítvány, ügyedül van a tanítóval, akinek lágy hangja
mindenesetre esekély hallgatóságnál érvényesül igazán. Ahmad nem egészen érzi jól
magát a tanítója társaságában, de tiszteli, ahogy azt a Qur'an és a Hadith előírja.
Ahmad hét éven keresztül járt ide, hogy heti kétszer másfél órában tanulja a Qur'ant, de
ezen kívül nincs alkalma, hogy a klasszikus arabot használja. Torokhangú szótagjaival
még mindig keresztbe áll a szájában az ékesszóló zengő nyelv, az al-lugh al-fushá, szeme
még mindig nem veszi be a pontozott, hangsúlyos mássalhangzókat; kicsinyeili a
diakritikus jelek uszályát vonszoló, dőlt betűs
119 szedést, és fejben még mindig sebességet kell váltania, ha jobbról balra olvas. Míg a
leckék lassan vonulnak 11/ ismétlések, összefoglalások, finomítások stációi közöd I
szentíráson át, Rashid sejk elárulja, hogy jobban kedveli a rövidebb, korai mekkai
szárakat, amelyek költőiek, erőteljesek és titokzatosak a könyv első felének terjengi-seihez
képest, ahol a Próféta aprólékos törvényeket ho/, cn világias tanácsokat osztogat Medina
kormányzásához.
Ma a tanító azt mondja: – Forduljunk „Az elefánt”-hoz. Ez a százötödik szúra. – Mivel
Rashid sejk nem óhajiü ja beszennyezni tanítványának nehezen megszerzed klasszikus
arabságát a modern köznyelv – al-lugha <//• 'ámmiyci – fürge jemeni idiómájával,
folyékony, bár elé formális angol nyelvet használ némi viszolygással, vkw laszín ajkát úgy
csücsörítve a nett szakáll és bajusj keretében, mintha ezzel is az ironikus távolságtartás
jelezné. – Olvasd fel – mondja Ahmadnak –, de némi ritmikus érzéssel, kérlek. – Behunyja
a szemét, hogy jobban figyelhessen, szemhéján néhány bíborszín hajszálérben izzik fel az
arc viaszos fehérsége.
Ahmad recitálja a szertartásos könyörgést: „Bi-smi lláhi r-rahmábi r-rahim „, majd
mert a tanítója ritmusos érzést parancsolt, idegesen veselkedik neki a szúra hosszú első
sorának: „A-lam tara kayfa fa'ala rabbuka bi-ashábi 'l-fil”.
A sejk még mindig behunyt szemmel hátradől a magas támlájú, öblös, füles karosszék
ezüstszürke párnáira, amelyben az íróasztalánál ül, és meginti a tanítványt, aki az asztal
sarkánál kuporog egy spártai, fröccsöntött műanyag székben, olyasfélében, amilyeneket
kisvárosi repülőterek falatozóiban látni: – S, h; két külön hang, nem „sz”. Úgy
120 f M< il nket, mint az, ó, ehm, a „baszhatna” szóban. Bocsáss iui|\ de ez az egyetlen szó
jut eszembe az ördög nyel-
IhiI. Ne túlozd el a hangszalag-zárhangot: a klasszikus 11 1I1 nem holmi afrikai
kattogás. Suhanj át rajta kecsesen, fiiul ha második természeted volna. Mint ahogy az is az
|n> .myelvűeknek és a kellően szorgalmas tanítványoknak. I nisd meg a nehéz hangok
ellenére is a ritmust! Hang-•mlvo/d az utolsó szótagot, a rímelő szótagot! Emlékszel a
.ibalyra? A hangsúly a két mássalhangzó közötti hosszú magánhangzóra, vagy a két
mássalhangzó által követett ik\í(I magánhangzó előtt álló mássalhangzóra esik. Foly-
UL'id, kérlek, Ahmad. – Még abban, is, ahogy a mester az
Ahmad” szót ejti, megvan a garat-réshangnak az a csupa lelek, finom éle.
a-lam yaj'al kayaduhun fi tadlil – - Erősebb legyen az a lil! – mondja Rashid sejk,
akinek csukott szemhéja úgy remeg, mintha nem bírna a mögötte levő kocsonya súlyát. –
5
1
Hallhatod még Rodwell tiszteletes i'xlon tizenkilencedik századi fordításában is! „Nem
fordí-lolta-e visszájára a cselüket?” – Szeme kinyílik, ahogy magyaráz: – Emberei vagy
harcostársai, mármint az elefántoknak. Feltételezések szerint a szúra megtörtént
eseményre céloz, egy támadásra, amelyet Mekka ellen intézett Abraha al-habashi, azaz
kormányzó, aki történetesen éppen Jement, harcos őseim levendulaszín földjét
kormányozta. Azokban a napokban a hadseregeknek természetesen szükségük volt
elefántokra; az elefántok voltak a korszak Sherman Ml tankjai, páncélos terepjárói,
reméljük; vastagabb volt a bőrük azoknak a szerencsétlen hamviknak a páncéljánál,
amelyeket Bush bátor seregei
121 kaptak Irakban. A történelmi esemény a feltétele/csel szerint a Próféta születése körül,
a keresztény időszániii.r szerinti 570-ik évben zajlott le. A Próféta a rokonaitól nem a
szüleitói, mert apja az ő születése előtt meghall anyját hatévesen veszítette el, de talán a
nagyapjától, 'AM al-Muttalibtól és a nagybátyjától, Abü Tálibtól – hallhali.i amint erről a
híres csatáról beszélgetnek a hasemita tábor tüzek mellett. A gyermeket egy időre egy
beduin dajka gondjaira bízták; arra is gondoltak, hogy talán ettől az as/ szonytól szívta
magába arab tudásának mennyei tisztaságai
– Uram, ön azt mondja: „feltételezések szerint”, ám a szára ezt kérdezi az első sorban:
„Nem láttad-e?” – mini ha a Próféta és hallgatósága látták volna az eseményt.
– Lelkének szemével – sóhajt a tanító. – Lelkének szemével a Próféta sok mindent
látott. Ami azt illeti, hogy Abraha támadása történelmi tény volt-e, ebben megoszlik az
egyként jámbor és a Qur'an isteni ihletettségét egykém valló tudósok véleménye. Olvasd
fel nekem az utolsó három sort, amelyek különösen ihletettek! Egyenletesen áradjon
benned a levegő! Elsősorban az orrjárataidat használd. Halljam a sivatagi szelet!
– wa arsala 'alayhim tayran abábil – intonálja Ahmad, annyira igyekezve
visszanyomni a torkában a hangját arra a pontra, ahol a szépség és a komolyság lakozik,
hogy hallja arcüregeinek vibrálását. – tannihim b-hijáratin min sijjil – folytatja, sikeresen
megzengetve a hangot, legalábbis a saját fülében – fa-ja'alahum ka-'asfin ma'kül.
– Jobb – ismeri el egykedvűen Rashid sejk, és hanyagul legyint puha, fehér kezével,
amelynek ujjai hosszan kanyarodnak, habár pompás hímzésű kaftánba burkolt teste
122 ni il >l> vékony és kicsiny. A kaftán alatt a sirwál nevű, fehér a nliagol viseli; ápolt
fején az amcana. a kerek, fehér, csípte, zenien áttört sapka mutatja, hogy imám.
Gyermekesen l'ii i es tömpe orrú cipője előfeketéllik a kaftán alól, ha li h ineli és átteszi a
lábát a párnázott zsámolyra, amelyet ugyanazzal az ezer ezüstszálat villantó, pompás
kelmével I upiioztak, mint a tanítás trónszerű karszékét. – És mit niiiiulanak nekünk ezek
a magasztos versek?
Azt mondják – kockáztatja meg Ahmad és elvörö-• ülik. amiért beszennyezi a szent
szöveget a saját ügyetlen iilogalmazásával, amely ráadásul nem is az ősi arab ere-ililm.
hanem az alattomban elolvasott angol fordításon ■lapul –, azt mondják, hogy Isten
madárseregeket küldött, mkiröptette őket az égetett agyagköveknek, és az elefán-ins
emberek olyanok lettek, mint a gabonaszár, amit meg-rllek. Kirágtak.
Igen, többé-kevésbé – mondja Rashid sejk. – Az „egeiéit agyagkövek”, ahogyan te
fogalmaztál, feltételezhetően l.ilat képeztek, amely összeomlott a madarak pergőtüzétó'l.
!•/. a rész ma is kissé rejtélyes számunkra, habár nem kétséges, hogy kristálytiszta a
Qur'an vésett eredetijében, amely a Paradicsomban található. Ó, a Paradicsom! Alig
várjuk!
Lassan kialszik Ahmad pirulása, kényszeredett kéreg marad utána a fiú arcán. A sejk
ismét behunyta a szemét, és álmodozásba merült. Mikor a csend már kínossá nyúlik,
Ahmad megkérdezi: – Arra céloz, uram, hogy a számunkra hozzáférhető változat, amelyet
5
2
az első kalifák írattak le nem egészen húsz évvel a Próféta halála után, bizonyos
mértékben tökéletlen az örökkévaló eredetihez képest?
123 A tanító tudtul adja: A tökéletlenségeknek bciiiuitiU magunkban kell lenniük – a mi
tudatlanságunkban, cs 4 feljegyzésekben, amelyeket az első” tanítványok és írnokuk
készítettek a Próféta szavairól. Akár a mi szúránk címeiül is elképzelhető például, hogy
téves átírás: Abraha urának és királyának Alfilas volt a neve, amelynek lemaradt « vége,
és lett belőle al-Fíl – „az elefánt”. Továbbá felte telezik, hogy a madárraj csak metafora
valamiféle kai a pultlövedékekre, különben itt állunk egy nehézkes képpel, amelyben az
Ezeregyéjszaka ruk-madaránál kevésbé féld metes, de mindenesetre számosabb
szárnyasok vájkáljak csőrükkel a b-hijáratin-t, az agyagtéglákat. Megfigyelhc ted, hogy
ebben a versben a sor végére kerülnek a hosszú magánhangzók. A Próféta, bár hevesen
tiltakozott ellene, hogy költőnek nevezzék, különösen ezekben a korai mekkai versekben
kifinomult hatásokra volt képes. Nos. igen, a ránk maradt változat, noha istenkáromlás
lenne tökéletlennek nevezni, nem egyértelmű, mert emberi tudatlanságunk kétségbeesetten
igényli az értelmezésekel, és a tizennégy évszázad értelmezései nem egységesek. Például
az abábil szó jelentését ennyi idő után is csak találgathatjuk, mert nem fordul elő másutt.
Van egy görög kifejezés, kedves Ahmad, az ilyen egyedülálló, ennél fogva
meghatározhatatlan szóra: hapax legomenon. Ugyanennek a szárának a másik titokzatos
szava a sijjil, habár ezzel háromszor találkozunk a Szent Könyvben. Maga a Próféta is
számított a nehézségekre, és a harmadik szúra – az 'Imrán nemzetsége – hetedik versében
elismeri: meghatározott versek – muhkamát – egyértelműek, ám másokat csak Isten tud
értelmezni. Ezeket a többértelmű részeket –
124 t»m,i\li(ibihát – pécézik ki az igaz hit ellenségei, azok, ■1 il nek a szívében ferdeség
lakozik”, mint azt a Próféta
uh cli)»almazta, ám az okosok és a hívek azt mondják: 111 .ylink benne. Minden a mi
Urunktól ered.” Untatlak, ihcsem?
Jaj, dehogy! – feleli Ahmad az igazságnak megfeleli” 11. mert míg a tanító hanyagul
dünnyög, a tanítvány úgy ■'1 /1. hogy megnyílik benne egy mélység, az idő gomolygó . .
hozzáférhetetlen világűrszakadéka.
A sejk előredől a nagy székben, és heves indulatot önt ,1/ értekezésbe, amelyet hosszú
ujjú kezének méltatlanig io mozdulataival kísér: – Vak rosszindulatukban az ateista
nyugati tudósok azt állítják, hogy a Szent Könyv a ímedékek és hamisítványok kapkodva
összehordott, zűr-.iwiros halmaza, ráadásul a lehető leggyermekdedebb sor-nudben,
nagyság szerint, a leghosszabb szúrákkal kezdve. Azt hangoztatják, hogy
megszámlálhatatlan ellentmondás es homályos rész van benne. A közelmúltban került sor
egy elég mulatságos vitára: egy bizonyos Christian Luxen-herg, az ókori közel-keleti
nyelvek tudósa azt bizonygatja, hogy sok kétértelműség azonnal eltűnne a Qur'anból, ha
.iz arab szavak helyett azoknak más jelentésű, de azonos alakú szír homonimáit olvasnák.
Képes kijelenteni, hogy „A füst” és „A hegy” csodálatos száraiban a hagyományos ,nagy
szemű hurik” olvasat valójában „kristálytiszta fehér szőlőt” jelent. Továbbá „Az ember”
nevű szúrában az elszórt gyöngyökhöz hasonlított, elbűvölő ifjak alatt is „hűtött szőlő'
értendő, vagyis hűsítő szőlőlé, amelyet kifinomult udvariassággal kínálnak a
Paradicsomban, míg a kárhozottak olvasztott fémet isznak a Pokolban. Attól fé-
125 lek, e sajátságos helyesbítés számos fiatalember szemein n jelentősen csökkentené a
Paradicsom vonzerejét. Mii s/nl sz te ehhez, úgy is mint szemrevaló fiatalember? – A m.u
már komikusan felélénkült tanító várakozón nyitott s/em mel-szájjal még jobban
előrehajol, de a talpát a padlmi hagyja, így a cipője egy fekete villanással eltűnik.
5
3
– O, nem, én szomjazom a Paradicsomra! – mondja u meghökkent Ahmad, habár
odabent tovább tágul a s/a kadék.
– Nem csak szép – folytatja Rashid sejk –, nem csal, holmi távoli hely, ahol kellemes
időzni, mint például 11a-wann, hanem olyasmi, ami után áhítozunk, szomjú szívvel
áhítozunk, nem így van?
– De igen.
Ezért nincs türelmünk ehhez a világhoz, amely elmo sódó, gyászos árnyéka csupán a
következőnek?
– Pontosan így van.
– És, még ha úgy is van, hogy a nagy szemű hurik valójában fehér szőlőfürtök,
mérsékeli az étvágyadat a Paradicsomra?
– Nem, uram, nem mérsékeli! – feleli Ahmad, miközben agyában túlvilági képek
örvénylenek.
Noha némelyek a gyehennával való gunyoros, sőt veszedelmes kacérkodást láthatnának
Rashid sejk e provokáló hangulataiban, Ahmad mindig szókratészi bábáskodásnak
tekintette őket, amelyekkel az imám napvilágra kényszeríti tanítványából a szükségszerű
árnyékokar és ellentmondásokat, így mélyítve el a felületes és ártatlanul együgyű hitet.
Ám ma jobban szúr a bábáskodó irónia
126 i. |i A liú gyomra megfájdul, szeretné, ha vége lenne
• 'i inak. I lilyes! – jelenti ki a tanító, és feszes, húsos csücsör-
• nk ja a száját. – Én mindig úgy értelmeztem, hogy a liniil esak költői képek az
elképzelhetetlen üdvösségre,
i>lyan üdvösségre, amely szűzies és végtelen, nem !>■ ■Ii|> konkrét közösülésre
utalnak hús-vér nőkkel – gom-l'i'lvileil, meleg rabszolganőkkel. A párzás hétköznapi
i'liiu-nve bizonyosan a legtökéletesebben fejezi ki a földi ■ l> i niiilandóságát, a hívságos
örömet.
I )e… – hebegi Ahmad, és újra elpirul.
De – ?
De a Paradicsomnak igazinak kell lennie. Az létezik. 1 lát persze, drága fiam – mi más
lenne? De hogy még • y\ kis időt szenteljünk a szövegszintű tökéletesség k/n lésének, a
hitetlen tudósok még a Próféta medinai korín, myzásának idejére datált, mérsékeltebb
szúrákban is i.il.ilni vélnek kínos mozzanatokat. Felolvasnád nekem – imlom, az árnyak
nyúlnak, ablakaink előtt szívet fájdítóan haldokol a tavaszi alkonyat –, olvasd fel nekem,
kérlek, a hatvannegyedik szúra, „A kölcsönös becsapás” tizenne-cyedik versét!
Ahmad kapkodva felkutatja a saját szamárfüles Qur'-anjában a kérdéses oldalt, és
hangosan utat tör benne magának: – yá ayyuhá 'lladhina cimanü inna min azwájikum wa
iiwládikum 'aduwwan lakúm fa 'hdharühum, wa in ta'fü wa tasfahü wa taghfirü fa-inna
'lláha ghafürun rahim.
– Jó. Mármint elég jó. Természetesen még keményebben kell dolgoznunk a
kiejtéseden. Meg tudnád mondani, Ahmad, méghozzá gyorsan, hogy mit jelent ez?
127 – Izé, azt mondja, hogy a feleségeitek és a gyermeki ■ tek az ellenségetek, tehát
óvakodjatok tólük. De ha, \ró, fátyolt borítotok rá, elnézőek vagytok, és megbocsáloh >k
akkor Allah is megbocsátó és könyörületes.
– De hát a feleségek és a gyermekek! Mi lehet beniuik „ellenség?” Miért lenne
szükségük a megbocsátásra?
– Hát talán mert elvonnak a jihőd-tól, a harctól, amely lyel szentek akarunk lenni, és
közelebb akarunk kerülni Istenhez.
5
4
– Tökéletes! Micsoda pompás tanítvány vagy te, Ah^ mad! Magam sem
fogalmazhattam volna meg szebben1
ta [fú wa tasfahü wa taghfirü – 'afa és safaha, mondj
le, es fordulj el! Élj e szentségtelen húsú asszonyok, e földi sárkoloncok, a szerencse e
tisztátalan túszai nélkül! Uta// teher nélkül, egyenesen a Paradicsomba! Mondd meg
nekem, drága Ahmad, félsz belépni a Paradicsomba?
– Jaj, nem, uram! Miért félnék? Alig várom, mint min den jó muzulmán.
– Igen. Természetes, hogy várják. Várjuk. Megvidámítod a szívemet. A következő
órára légy szíves feldolgozni „A könyörületes” és „A bekövetkező” szúrákat, számi szerint
az ötvenötöst és az ötvenhatost – kényelmes módon épp egymás mellett vannak. Igaz is,
Ahmad –
– Igen? – A fölfelé néző ablakok mögött a tavaszi nap átment estébe. Az indigókék eget
túlságosan beszennyezik New Prospect belvárosának higanygőzlámpái, hogy mást is
lehessen látni egy maroknyi csillagon kívül. Ahmifd azon töpreng, hogy otthon találja-e az
anyját? Mert ha még nem jöhetett el a kórházból, akkor be kell érnie a hűtő-
I ii iívben talált joghurttal vagy meg kell kockáztatnia a 11 nilperec kétes tisztaságú
snackjeit.
Ili/om benned, hogy nem térsz vissza a kafir temp-liuiib.i a város közepén. – A sejk
tétovázik, majd úgy foly-t ■■ 11 mintha szent szöveget idézne: – A tisztátalan tud
mmluktilni, és az ördögök ügyesen utánozzák az angyali.I ii Maradj az Egyenes Úton –
ihdiná 's-sirata l-mus-/.1./1//1 Őrizkedj mindenkitől, legyen bármily tetszetős, aki ■ In
teli a figyelmedet Allah tiszta lényéről!
De hát az egész világ egyetlen figyelemelterelés? –\.ill|a be Ahmad.
Nem kell annak lennie. A Próféta is világi ember volt: I iieskedő, férj, leánygyermekek
apja. Negyvenes eveiben mégis őt választotta közvetítőül Isten, hogy elküldje hozzánk
mindent betetőző végszavát. – Váratlanul elcsendíti il.iilnmszerúen trillázó könyörgését a
sejk ruházatának egymást átfedő hullámaiba temetett mobiltelefon, és Ahmad megragadja
az alkalmat, hogy kimeneküljön az estelié, ahol hazafelé robognak a fényszórók, készülő
étkektől ••/aglanak a járdák, és magasban virágtól és ragadós barkától sápadtak az ágak.
Akármilyen giccs, és akárhányszor látott is ilyet, Jack Levy majdhogynem könnyekig
el tud érzékenyülni a Belvárosi Középiskola évzáróin. Mindig azzal kezdődik, hogy a
„Pomp and Circumstance”-ra ünnepélyesen bevonulnak, lengő fekete talárban, fejük
búbján billegő, négyszögletes fekete fejfedőben a végzősök, és azzal fejeződik
129 be, hogy kivonulnak a széksorok között, de most már p.n togósabban, vigyorgósabban,
rokonokat üdvözölve, tenv<' ret összeütve a „Colonel Bogey's March” és a „Szentek
bevonulása” dallamára. Még a legrebellisebb, legnyaka sabb diákokat, akik a VÉGRE
SZABADON szavakat írják lel fehér ragasztószalagból a süvegükre vagy pikírt papírvii.i
got fonnak a bojt zsinórjába, még azokat is mintha elcsen desítené az ünnepség
határjellege és a beszédek idóiol elnyűtt jámborságai. Segítsétek Amerikát, mondják nekik
Foglaljátok el a helyeteket a demokratikus vállalko/.is békés hadseregében! Még ha a
sikerért harcoltok, akkor is legyetek emberségesek a felebarátaitokhoz! Gondoljatok a
közjóra még a gazdasági galádságok és a politikai korrupció ellenére is, amelyeknek
botrányaival naponta csüggeszt és émelyít a média! Tájékoztatják őket, hogy most
kezdődik az igazi élet; a közoktatás édene becsapta a kertkaput. Olyan kert, elmélkedik
Levy, ahol kötelesség szerűen elengedik a fülük mellett a gépies tanításokat, ahojj a
gonoszok és a tudatlanok uralkodnak a bátortalanokon és a kötelességtudókon, de akkor is
kert, a remények gyomo* parcellája, rosszul megművelt, rögös ágyasa annak, aminek ez
az ország látni akarja magát. Ne törődj az auditórium hátuljában ácsorgó, fegyveres
rendőrökkel és a fémdetektorokkal minden kijáratnál, ami nincs belakatolva és leláncolva.
Figyeld inkább a végzősöket, a mosolygó buzgóságot, amellyel szerepelnek, a lojális
5
5
tapsot, amely kijár a legbutábbnak és a leggarázdábbnak is, figyeld percnyi vonulásukat a
színpadon, a Roxy-mozira emlékeztető proszcénium alatt, virághegyek és cserepes pálmák
között, hogy átvegyék az oklevelüket a rámenős Nat Jeffersontól,
130 a Pmspect oktatásügyének vezetőjétől, miközben Irene t iiuiMHiras, a pici igazgatónő
a mikrofonba dalolja a in Mikii! A nevek változatosságát tükrözik a talárok lengő ■ k-
alól kilátszó, foltos Nike tornacipőben szökdécselő, ni ..ii k.ikon pipiskedő, laffogó
szandálban csoszogó lábak is.
bick Levynek kezd elszorulni a torka. Milyen szófo-i i>In az emberi lény, alapjában
mennyire akar tetszeni! i un ipa zsidói a legjobb ruhájukat vették fel, hogy abban in.i-
.iioztassák be őket a haláltáborokba. Diákok és diáklányok, akik hirtelen férfiak és nők
lettek, megrázzák Nat I. Ileison gyakorlott kezét, amit addig sose csináltak, és v.e
esinálnak többé. A vállas fekete adminisztrátor, a he-l\i politikai hullámlovaglás mestere,
aki a fehérektől a hkelékhez, újabban pedig a latinokhoz állt a szavazatával,
…..idcn egyes végzőshöz felfrissíti a mosolyát, és mint
laek Levy látja, különös kegyességgel köszönti az itt határozott kisebbségben levő
fehér diákokat. Köszönöm, lit'gy kitartottál mellettünk/, üzeni Jefferson szívélyesen
elnyújtott kézfogása. Mi majd beindítjuk Amerikát/New l'mspectet/a Belvárosi
Középiskolát! A végtelennek tűnő lista közepéről Irene felolvassa: – AhmadAshmawy
Mulloy!
A fiú elegánsan mozog, magas, de nem idétlen, eljátssza, nem túljátssza a szerepét –
túlságosan méltóságteljes ahhoz, hogy vihogva-integetve alakítson a nézőtéren ülő
szurkolóknak, mint néhány társa csinálja. Kevés szurkolója van, kevés tapsot kap. Levy,
aki az első sorban ül a tantestület két tagja között, ujjpercével lopva elmasszírozza orra két
oldalán a kibuggyanással fenyegető könnyeket.
Az áldást egy katolikus pap és – a muzulmán közösségnek tett gesztusként – egy imám
mondja. A bevezető imát
131 egy rabbi és egy presbiteriánus tiszteletes adta elő, Jai k Levy szerint mértéktelenül
hosszan. A kaftánt és vakiiiun neonfehér, szoros turbánt viselő imám kiáll a pulpitushoz,
és orrhangon elpenget egy verset arabul, mintha tőrt doliu' a hallgató hallgatóságba. Utána
talán lefordítja angolra 0 a rejtett és a nyilvánvaló dolgok tudója, a nagy és a ina gasztos!
Minden dolog teremtője! Ó az egyedüli, a mm denható! És vizet bocsát le az égből, és
vádik áradnak im-jj mértékük szerint. Az áradat tajtékot visz a felszínen. J'-ji abból a
fémből, amit a tűzben olvasztanak – ékszerekel rí háztartási eszközöket kívánván készíteni
–, ahhoz hason latos tajték támad. A tajték pedig salakként hullik el. Ami pedig hasznos az
embereknek, az megmarad a földben Azoknak, akik ma ballagtak el, azt mondjuk:
emelkcd jenek a tajték, a salak fölé, maradjatok inkább hasznosan f földön! Azoknak,
akiket az Egyenes Út a veszedelembe visz, megismételjük a Próféta szavait: „De ne
mondjátok azokról, akik Allah útján ölettek meg, hogy halottak, meil ők bizony élnek!” –
Levy tanulmányozza az imámot – vékony, makulátlanul nett ember, egy olyan
hiedelemrend szer megtestesítője, amelynek, nem is olyan sok éve, többek között a New
Jersey északi részéből bejáró ingázók százait is sikerült megölnie. New Prospect
magasabb pontjain összeverődött a tömeg, és nézte annak a napnak az egyetlen felhőjét, a
Világkereskedelmi Központ ikertornyából felszálló füstöt, ahogy lassan visszahúzódik
Brooklyn felé. Ha Levy a csatarendben álló Izraelre gondol, majd pedig Európa
szánalmasan kevés megmaradt zsinagógájára, amelyeket éjjel-nappal őriztetni kell, kezdeti
jóindulata az imám iránt elpárolog; a fehér ruhás
132
5
6
miiéi keresztbe áll az ünnepség torkán, mint egy csirkéin ii. Levyt nem zavarja
Corcoran atya orrhangja, amely-hi I oiszegezi a hosszú ünnepség koporsófedelére a hár-
ni.e- isten áldását: zsidók és írek nemzedékek óta osztják inig Amerikát, és nem neki,
hanem az apja és a nagyapja in uizedékének kellett elviselni a „krisztusgyilkos” gúny-in
vet.
Na, öreg, ezen is túl vagyunk! – mondja a jobbján ülő lmí/ír. Adam Bronson az, egy
barbadosi bevándorló, aki ii/Ieli matematikát tanít a kilencedik és tizedik osztályosuknak.
– Mindig hálát adok Istennek, ha öldöklés nélkül 11 véget egy tanév!
– Túl sok híradót nézel – mondja Jack. – Ez nem a i olumbine, az Coloradóban volt, a
vadnyugaton. A Belvárosi ma biztonságosabb, mint az én időmben. Akkor a lekete bandák
barkácsolt stukkerrel jártak, nem voltak beléptető kapuk, se őrök. A folyosói
felügyelőknek kellett volna gondoskodniuk a biztonságról. Tarthatták szerencséinknek, ha
nem lökték le őket a lépcsőn.
– Először nem hittem a szememnek, mikor idejöttem – mondja Adam nehezen érthető
kiejtésével, amelyben egy lávoli szelíd sziget muzsikájához vernek olajoshordóból készült
dobot. – Rendőrök a menzán és a folyosón! Barba-doson széthulló könyveket adtunk át
egymásnak, a legkisebb lecni papírnak is teleírtuk mind a két oldalát, ilyen drága volt
nekünk a tanulás. Almunkban se fordult meg a fejünkben, hogy rosszalkodjunk. Itt, ebben
a nagystílű épületben őröket kell alkalmazni, mint egy börtönben, és a diákok elkövetnek
mindent, amivel rombolni lehet. Nem értem, miért gyűlölik ennyire az amerikaiak a
tisztességes rendet.
– Gondold szabadságszeretetnek. A tudás szabadság
– A tanítványaim nem hiszik, hogy valaha is szükscj-nl lesz üzleti matematikára. Azt
képzelik, mindent megcsln.1l helyettük a számítógép. Azt gondolják, hogy az enilx-il
elme örök szabadságra ment, és mostantól nincs in dolga, mint magába szívni a
szórakoztatást.
A tanári kar kettesével csatlakozik a menethez. Adain, aki a túlsó széksor egyik
pedagógusával áll párba, Levy cld kerül, de aztán megfordul, és folytatja a beszélgetést: «
Jack, mondj már meg valamit! Restellném mástól kérde/m Ki az a J-Lo? A tanítványaim
folyton őt emlegetik.
– Énekesnő. Színésznő – kiáltja előre Jack. – Lalin Nagyon jó testű. Príma segg.
Többet nem tudok róla. Eljön az idő az ember életében – magyarázza, nehogy a barbadosi
udvariatlannak tartsa –, amikor a hírességek elveszítikj a korábbi szerepüket.
Most veszi észre, hogy a pedagógus, akivel párba állították, nő, Miss Mackenzie, a
tizenkettedik osztálynak tanít angolt, keresztneve Caroline. Szikár, szögletes állúj
fitneszbolond, őszülő haját régimódi apródfrizurára nyírat-l ja, a frufruja a szemöldökéig
ér. – Carrie! – mondja Jack| barátságosan. – Mit hallok, te a Sexus-t adod ki kötelező'
olvasmánynak a végzőseidnek? – Miss Mackenzie egy másik nővel él fent Paramusban,
Levy ezért úgy érzi, hogy őt lehet úgy heccelni, mint egy másik férfit.
– Ne légy disznó, Jack – mondja Carrie, és nem mosolyog. –Az egyik emlékirat volt,
az, amelyiknek a címében a Big Sur szerepel. Az ajánlott olvasmányok listájára tettem,
senkinek sem volt kötelező elolvasni.
134 la, de mit szóltak hozzá azok, akik mégis elolvasták? A mondja Carrie színtelen
hangján, kezdődő ellen-■ i'i'skedéssel a kivonulás csörömpölésében és csoszo-
i .il>an –, nem halnak bele. Láttak már mindent otthon. A díszünnepély emberi
halmazata – végzősök, tanárok, i/iilok, nagyszülők, nagybácsik és nagynénik, unokahú-l'i
>k cs unokaöcsök – kinyomakodik az auditóriumból az ikusarnokba, ahol bajnokságok
trófeái őrködnek hosszú * mmekben, mint egy mágikus múltban lezárt fáraósír kincsei,
utána a széles főbejáraton, amelynek szárnyait ki-i.ii iák a korai júniusi napsütésre és a
5
7
törmeléktenger poros panorámájára, végül győzedelmes kurjongatással és ko-ívngással
lehömpölyög a lépcsőn. A nagy gránitlépcső \alamikor széles zöld pázsitra,
szimmetrikusan ültetett hokrok közé vezetett, ám az autó igényei előbb lecsipeget-ick,
majd lehasogatták ezt a peremet, kiszélesítve a Tildén utat (amelyet a masszívan
demokratikus városi elöljáróság keresztelt át dacosan erre a névre, miután 1877-ben a né-
j:er lakosságot védelmező északi katonaság kivonásában érdekelt Déllel összejátszó,
republikánus többségű választási bizottság ellopta az elnökséget), úgyhogy a gránit alsó
széle közvetlenül egy járdával határos, ezt a járdát az aszfalt úttesttől keskeny földsáv
választja el, amely csak néhány hétig zöld, mielőtt a nyár perzselő forrósága és a
nemtörődöm talpak sokasága a halott fű lapos szőnyegévé tiporja a tavaszi hajtást. Túl a
járdán az aszfaltos utat, amely olyan gyűrött a sokszorosan befoltozott kátyúival, az
elrobogó személyautók és teherautók folyamatos nyo-
ásától keletkezett kátránygodreivel, akár egy kapkodva bevetett ágy, erre az órára
narancsszín torlaszokkal lezar-
135 ták a forgalom elől, hogy legyen egy hely, ahol a/. cv/.in\» közönség megállhat,
lubickolhat az önelégültségben, *» megvárhatja, hogy a végzősök leadják talárjukat a/,
éphli i ben, majd örökre elváljanak tőle.
Jack Levy, aki rosszkedvűen érzi a Carrie Macken/ie \< I folytatott nyájaskodás után,
hogy kihullik ebből a minden mehet társadalomból, és nem sürgős hazamennie, hogy i
felesége társaságában nézzen szembe a kezdődő nyan.il ebben a tömegben őgyelegve
szalad bele Teresa Mulloylu A hőségtől piros, szeplős asszony egy máris elfonnyaili
orchideát tűzött világos lenvászon kosztümjének gyűrött ka bárjára. Jack komolyan
üdvözli: – Gratulálok, Ms. MulloyL
– Halló! – feleli Ahmad anyja, alkalmat csinálva a/ összefutásból a felkiáltásra.
Könnyedén megérinti Jack felkarját, mintegy visszaállítva legutóbbi találkozásul^
bimbózó meghittségét, és azt mondja, pihegőn kapva a/ első szavak után, amelyek eszébe
jutnak: – Bizonyára cso dálatos nyara lesz!
Jack meghökken. – Hát csak a szokásos – mondja. – Nem vagyunk nyaralósak. Beth
csak néhány hét szabadságol kap a könyvtártól. Én magánórákból próbálok szert tenni egy
kis tűpénzre. Van egy fiunk Új-Mexikóban, őt szoktuK meglátogatni egy hétre, általában
augusztusban; nagy a forróság, de nem olyan fojtós, mint itt. Bethnek van egy nővére
Washingtonban, de az még a miénknél is fojtósabb hely, úgyhogy a sógornőm jön fel
hozzánk, és úgy egy hétre mi fel szoktunk menni a hegyekbe a Delaware-völgy
valamelyik oldalán. De most, hogy ilyen rohadt sok a dolga, és mindig adódik valami
váratlan, ezen a nyáron nem… – Pofa be, Levy! Ne beszéld agyon! Talán jó is,
136 i .nii
-' kicsúszott a száján; emlékeztette ezt az asz-uiw liogy felesége van. Különben
mindkettő ugyan-.i.Im .1 kontinuumhoz tartozik a világos bőrével, a hízé-t •)!, .ij-aval,
csak Beth húsz évvel előbbre van. – Hát iii,i|-iik'' Maga és Ahmad?
biiv öltözéke elég komoly – tojáshéjszín lenvászon l. mm, fehér blúz –, ám színes
foltok utalnak benne a ili.ul s/ellemre, aki művész is, nem csak anya. Gyűrűk pia
i/koloncai húzzák le rövid körmű, kemény húsú kezét, <n M karján, amelynek pihéjét
nimbusszá izzítja a napfény, Voi.ill és aranykarikák sokasága csilingel. De az a
legmeglepőbb, hogy az álla alatt megkötött, meredt szemű fciVokkel és szögletes
absztrakt idomokkal mintázott, nagy . Ivemkendőt visel, amely eltakarja a haját, csak
néhány l^ns/a rőt szál látszik ott, ahol az elmosódó haj vonal a homlok fehér ír dombjával
találkozik. Ahmad anyja követi I evy pillantását, és mikor látja, hogy az ő hetykén ille-
ilelmes kendőjét bámulja, fölnevet, és megmagyarázza: – Ahmad akarta, hogy viseljem.
5
8
Azt mondta, ha kér egyál-lalán valamit az érettségijére, akkor az az, hogy az anyja ne
nézzen ki úgy, mint egy szajha.
– Jóságos ég! Mellesleg egész jól áll. Az orchidea is Ahmad ötlete volt?
– Nem egészen, de a többi fiú is vesz az anyjának, feszélyezte volna, ha ebből kimarad.
Van benne egy adag konformizmus.
Arca és a kidülledő zöld szeme, amely olyan halvány, mint a tengerparton az
üvegcserép, olyan a kendő keretében, mintha a sarok mögül lesne Levyt; a beburkolás
kihívó, mert szédítő és elsöprő meztelenségre célozgat.
137 A fejkendő engedelmességről beszél, ami megbi/snp n Jack Levyt. Közelebb húzódik a
tolongásban, miniha \4 delmébe venné Ahmad anyját, aki azt mondja: – I .iii.iui más
fejkendős asszonyokat is, fekete muzulmánoknl, \<<\< pant drámai jelenségek hófehérben,
meg a vég/.o\ofc között is, a törökök lányait – lánykoromban „törökm-l hívtuk az összes
sötét bőrű embert, akik a gyárakban do! goztak, bár persze nem mind voltak azok. Az
jutott eszem be, hogy fogadni mernék, hogy nekem van a legvörö.ubb hajam a kendő alatt!
Az apácák ujjonganának. Azt moml ták, fitogtatom a bájaimat. Akkoriban nem értettem,
mi leli' bájakról beszélnek, és hogy lehet azokat fitogtatni. Nekem úgy tűnt, hogy azok
csak úgy vannak. Az én úgyneve/cii bájaim!
Jackhez hasonlóan ő is hajlamos karattyolni ebben a/ izgatott tömegben. – Jó anyuka
volt, hogy kedvében jaii Ahmadnak – mondja halkan Jack Levy, és ezt komolyan ín
gondolja.
Tény arca elveszíti vásott csillogását. – Igazán, olyan keveset kért mindezekben az
években, és most elmegy! Olyan magányosnak látszott mindig! Önállóan csinálta e/l az
egész Allah-dolgot, én nem segítettem semmiben. Nemhogy nem segítettem, haragudtam
érte, amiért ennyire fontos neki egy apa, aki nem tartott ki mellette. Mellettünk. De
gondolom, egy fiúnak szüksége van apára, és ha nincs neki, kitalál magának. Mit szól
ehhez a leszállított árú Freudhoz?
Tudja-e Terry, hogy mit művel? Hogy megkívántatja magát? Bethnek sose jutna
eszébe, hogy szóba hozza Freudot. Freudot, aki száz éve ana biztatott, hogy keféljen
138 i. ni i ameddig bír. – Csinos volt Ahmad abban a 11' in mondja Levy. – Sajnálom, hogy
késve ismertem i ii.il Kedvelem, bár gyanítom, nem viszonozza. 11 ved, Jack. Ahmad
méltányolja, hogy maga el akar-fi ulti lm benne az ambíciót. Később talán benne is ki-«l il
ni Igyelőre se lát se hall, úgy hajt a kamionvezetői |ni n iivanyra. Az írásbeli vizsgát már
letette, két hét múl-i li •./ az orvosi. A Passaic megyeieknek odaát Wayne-Im ii \kkor
állapítják meg, hogy nem színvakok-e, és elég ini||\ e a perifériális látásuk. Ahmadnak
olyan gyönyörű «/< ine van, mindig ez volt a véleményem. Koromfekete. I tilmios, az
apjának világosabb szeme volt, olyan mézes-i iI.k s-arnyalatú. Azért mondom, hogy
„különös”, mert az i mbei arra számítana, hogy Omar szeme volt a sötétebb, iiniiiaii az
enyém ilyen világos.
Ahmadéban a magáéból is látok egy csepp zöldet. Icrry elengedi a füle mellett a
kokettálást, beszél to-\ .ihh: – De nem húsz-húsz a szeme. Ahmadé. Inkább húsz-li.iuninc
– szemtengelyferdülés – de mindig túl hiú volt, hogy szemüveget viseljen. Az ember azt
képzelné, hogy ennyi istenkedés mellett nem lehet hiú. Pedig az. Talán nem is hiúság,
talán csak azt gondolja, hogy Allah adna neki szemüveget, ha azt akarná, hogy viselje. A
baseball-ban is nehéz volt követnie a labdát, többek között ezért vette fel tavaszi sportnak
a terepfutást.
Ezek a váratlanul eléje zúdított adatok egy fiúról, akit lack Levy agyában nem sok
minden különböztetett meg a többi százaktól, akikkel minden évben dolga akad,
5
9
megerősíti a gyanúját, hogy ez az asszony ismét találkozni akar vele. – Gondolom, ezek
után nem lesz szüksége azok-
139 ra a főiskolai katalógusokra, amiket egy hónapja beadi.un – mondja.
– Remélem, képes lesz előásni; kész dzsumbuj a s/nlni ja, kivéve a sarkot, ahol
imádkozik. Már rég vissza kclli n volna adnia magának, Jack.
– No probléma, senora. – Észreveszi, hogy a tülcknlfl, ujjongó, de már ritkuló
tömegben mások feléjük nézcp-i nek, és távolabb húzódnak tőlük, mintha éreznék, hogy ■
i ■ készül valami. Vétkesnek érzi magát Terry túlfűtött élcnk ségében, miközben
igyekszik összehangolni a mosolyai az asszony szeplőktől csillagos, kerek arcán ragyogó
nm sollyal.
Sötét magvú nagy felhő árnyéka söpri félre a napfényi. és homályba borítja a képet – a
törmeléktengert, az utcai amelyből ki van tiltva a forgalom, a szülők és rokonok ha tor
harsánysággal kiöltözött sokaságát, a Belvárosi Közép iskola állampolgárias homlokzatát,
oszlopos kapuival, berácsozott ablakaival, amely olyan magas, mint egy opc rai díszlet, és
eltörpül előtte az éneklő kettős.
– Udvariatlanság volt Ahmadtól – mondja az anya –, hogy nem adta vissza magának
őket még az iskolában. Most aztán késő.
– Már mondtam, hogy nem probléma. Beugorhatok, és elvihetem – mondja Levy. –
Előtte odatelefonálok, hogy otthon találjam.
Gyerekkorában, amikor a Totowa úton laktak, azon az új kockaházakat leszámítva
akkor még elég falusias környéken, telente az iskolába menet néha kimerészkedett egy
azóta régen beépített mocsaras tó jegére, hogy próbára tegye a bátorságát. A víz nem volt
elég mély, hogy bele-
140 l.111> >ii nádbugák és füves zsombékok mutatták, menyit ■ ikcly –, de ha betört volna
a jég, a jó bőrcipője át-• .11 is besározódott, talán még tönkre is ment volna, t.ii|«ilig az
katasztrófa lett volna egy olyan családban, •Imi .mnyira megvolt a helye minden fülérnek,
mint az » il i ben. A felhő ezüst szélén áttör a nap, felszivárvány-lil liiry selyemkendője, és
Jack Levy remegve figyeli, •ilini'V lörik a jég.
141
II]
Cseng a telefon. Beth Levy összeszedi az erejét, hogy ki fejtse magát kedvenc
székéből, ami egy Lusti Törp nevn. állítható támlájú, gyűrött marhabőrt utánozó
műanyaggal kárpitozott hintaszék, emelővel működtetett, kipárnázod lábtámasszal. Ebből
nézte a Drága gyermekeim-et a WABC-n, mielőtt átváltott a kettesre, ahol az Ilyen az élei
megy, és közben a csoki morzsásnál vagy a szendvics-krémesnél sokkal alacsonyabb
kalóriatartalmú, mazsolás-zabpelyhes kekszet evett tányérból. Sokszor gondolt rá, hogy
kellene egy hosszabb kábel, akkor odahozhatná a készüléket a széke mellé, és letehetné a
padlóra ebben a napszakban, amikor nem megy be a Clifton könyvtárba, de mindig
elfelejti megkérni Jacket, hogy vegye meg a hosz-szabb kábelt a telefonos üzletben, ami a
23-as út melletti bevásárlóközpontban van. Lánykorában csak fel kellett hívni az AT&T-t,
és kiküldtek egy szürke (vagy zöld volt?) formaruhás és fekete cipős embert, aki mindent
megjavított pár dollárért. Monopólium volt, és ma már tudja, hogy az rossz dolog – ha az
ember interurbán telefonált, fizetnie kellett minden percért, most pedig órákig beszélgethet
Markie-val vagy Hermmel úgyszólván ingyen –, de ma
142
…..i ■. is telefonjavítás. Kidobják a telefont, úgy, ahogy a
ri számítógépet vagy a tegnapi újságokat. Invábbá valamilyen szinten nem akarja még
ennél is i.ui megkönnyíteni az életét; szüksége van minden nyo-iM..mit kis testmozgásra,
6
0
amelyhez hozzájuthat. Fiatalasz-n/oiiv korában egész délelőtt futkosott, ágyazott,
porszívó-..ii, edényeket rakott el, de olyan szakértő lett benne, In m'y úgyszólván álmában
is meg tudja csinálni; alva-i miként ődöngve ágyaz és takarít, bár igaz, már nem pormozik
úgy, mint valaha – az új gépek könnyebbek, Beth tudja, hogy hatékonyabbra tervezték
őket, de sose találja a i mi végére a megfelelő kefét, és nehezen tudja kiszedni a kis
porzsákot, ami benne van a porszívóban; majdnem ni van az összeszerelés, mint egy
kirakós, bezzeg az öreg uaktort csak bekapcsolta az ember, de az ki is szívta a port i
szőnyegből olyan széles sávban, mint a fűnyíró a kert-heii, és hogy égett az elején az a
kedves kis lámpa, mint 11szaka egy hóekén. Szinte sose fáradt el a házimunka közben.
Bár akkor kevesebbet is nyomott – ez az ő keresztié, ahogy a vallásos emberek mondták.
Sok munkatársának a Clifton könyvtárban és az összes |ovő-menő fiatalnak ott a
retiküljében vagy az övére csíptetve a mobil, de Jack azt mondja, rablás az egész, a díjak
összeadódnak, mint a kábeltévénél, amit Beth akart, nem lack. Az úgynevezett
elektronikus forradalom, mondja a férje, a trükkök légióját hozta, hogy havonta mivel
vághatnak meg bennünket fájdalommentesen olyan szolgáltatásokért, amelyekre nincsen
szükségünk, bár kábellel bizonyosan tisztább a kép – nem ugrál, nem vibrál, nincs
szellemkép –, és összehasonlíthatatlanul szélesebb a válasz-
143 ték: némelyik este Jack maga is bekapcsolja a Misimy Channelt. Bár azt állítja, hogy a
könyvek sokkal különln l és alaposabbak, szinte egyet se olvas végig. A molnli illetőleg
pedig így belemondta Beth képébe, hogy min akarja, hogy mindig utol lehessen érni, főleg
akkor, ha mai ad – ha Bethnek valami baja van, a mentőt kell hívnia, nem a férjét. Hát ez
nem valami gyöngéd. Tudja ő, hogy Jai k valahol nem bánná, ha ő meghalna.
Kétszáznegyven íoni-tal kevesebb nyomná a vállát. Másrészt Beth tudja, hoj'v sose hagyná
el őt: zsidó kötelességérzetből és érzelme)* hűségből, ami ugyancsak zsidó tulajdonság
lehet. Ha valakiket kétezer évig üldöztek és gyaláztak, jó túlélési taktika lehet a
ragaszkodás a szeretteinkhez.
Tényleg különlegesek, ebben igaza van a Bibliának.. A könyvtári személyzetben ők
sütik el az összes viccet, ok állnak elő az összes ötlettel. Amíg meg nem ismerte Jackei a
Rutgersen, azt sem tudta, hogy létezik ilyen emberi elekl romosság. Jack többi
nőismerőse, az anyját is beleértve, bizonyára nagyon okosak lehettek. Igazi intellektuálil
zsidók. Jack mulatságosnak tartotta őt, a lezserségével, a vidámságával, és bár ezt így sose
mondta ki, a naivságá* val. Azt mondta neki, hogy a lutheránus Tányértalpúi Apuisten
oltalmában nőtt fel. Lehántotta Beth idegeiről a védőréteget, és rátelepedett; mindenestül
belevette magát Bethbe, akkor még ő is vékonyabb volt, és nagyon magabízó, született
pedagógus, mint kiderült, pergő nyelvű, fürge eszű, aki fontolgatta, hogy beáll gegírónak
Jack Bennyhez, vagy talán Milton Berle volt az?
Ki tudja, merre jár most odakint, ezen az elviselhetetlenül ragadós, rekkenő nyári
napon, amikor Beth alig bír
144 in oj-ni. Jobb lenne dolgozni, ott legalább működik a lég-h.inluionálás; az övék a
hálószobájuk ablakában legin-k íhli csak zajt csap, és Jack mindig húzódozott attól, hogy
>i ii>Ms/inten is fogyassza egy az áramot. A férfiak csatan-,nliiak, részt vesznek a
társadalom életében. Beth mindig ii.i|lainosabb volt hallgatni, főleg Hermione mellett, aki
…..kke karattyolt az elveiről és az eszményeiről. Her-
niiDiie meg akart őrülni a szüleiktől, akik, mondta, lomhán i lloj-adnak mindent, amit a
szakszervezetek és a demok-i ii.ik és a Saturday Evening Post feltálal, viszont Elizabeth
mij'iiyugtatónak találta lomha passzivitásukat. Mindig Hin/ották a csendes helyek, a
parkok és a temetők és a I inivvtárak, még mielőtt zajosak lettek, némelyikben még
li.merzene is van, mint az éttermekben, annak a fele, amit .1/ emberek kivesznek, kazetta,
6
1
most meg DVD. Lány-kmában szeretett a Szép utcán lakni, ahonnan egy kényelmes
sétával el lehetett érni az Awbury Parkot, mennyi zöld, is kevéssel mögötte volt a Chew
mellett az Arborétum, a nyírfa akár egy zöld iglu, Beth valahol ezeknek a magas-magas
fáknak a koronájában képzelte el a mennyországot, a nyárfalevél a legenyhébb fuvallatra
is megmutatta fehér fonákját, mintha szellemek élnének benne, meg is lehet eiteni a
primitív népeket, hogy a fákat imádták valaha. Ha a másik irányba ment az ember a
villamossal, ami egy háztömbbel arrébb közlekedett a Germantown úton a Fair-mont
Parkig, hát az csakugyan végtelen volt, átfolyt a közepén a Wissahickon, és a villamos
megállt az Evangélikus Teológia kedves, ódon kőépületeinél, és milyen fiatalok, jóképűek,
komolyak voltak a teológusok; látni lehetett őket, ahogy sétálgatnak az árnyékban, akkor
nem volt ez a
145 gitározás, nem voltak lelkésznők, és nem volt ennyi bcs/i <\ az azonos neműek
házasságáról. A fiatalok a könyviaih.m úgy diskurálnak, mintha otthon lennének a
nappahh.ui ugyanez érvényes a mozira, nincs már semmiféle jo mo dor, a televízió
tönkretett mindent. Ha ő és Jack elrepülő Markie-hoz az új-mexikói Albuquerque-be, a
többi ui.r. olyan neveletlen, hogy rövidnadrágot és ilyen pizsamas/i-rűségeket vesznek fel
a gépre; a televízió miatt az embeiel. most már azt hiszik, hogy mindenütt otthon vannak,
nem érdekli őket, hogy néznek ki, olyan asszonyok húznak soi tot, akik semmivel sem
soványabbak nála, ezek se szoklak tükörbe nézni.
Mivel heti négy napot dolgozik a könyvtárban, nem nézhet eleget a nappali
sorozatokból, hogy követhesse a cselekmény minden kanyarát, de most három-négy
cselek* ményt sodornak össze, ami lelassítja a tempót, Bethnek nem kell azt éreznie, hogy
kimaradt valamiből. Rászokott, hogy idehozza az ebédjét, szendvicset vagy salátát vagy
mikrobán melegített pár napos maradékot, Jack mostan ban mindent ott hagy, desszertnek
egy kis túrótortát vagy, néhány sutit, mazsolás-zabpelyhest, ha éppen erényességi rohama
van, és betelepszik a hintaszékbe, és mosatja magát a fiatal színészekkel és színésznőkkel,
akik általábanJ ketten-hárman vannak egy jelenetben, színpadiasan vissz-l hangzó, túl
nagy díszletek között, ahol minden vadonatújnak látszik ahhoz, hogy igazi szoba lehessen,
és az a kalamoló zene szól benne, amit mostanában használnak, nem orgonaszó, ami a régi
rádiósorozatokat kísérte, hanem szintetizált, ha jól tudja, ez az a szó, időnként majdnem
úgy hangzik, mint a hárfa, máskor meg mint a xilofon
146 1» ,i linkkel, és minden olyan túlfűtött, hogy jelezze a fe-nli eget. A zene kiemeli a
drámaian vallomásos vagy jy.nl mutációs kijelentéseket, amiktől a színészek hökkent tn
«libcn merednek egymásra, szemgolyójuk megüvege-ilik a búbánattól vagy az
ellenségeskedéstől, ahogy jár-it ik ule-oda fáradhatatlanul kapcsolataik végtelen szöve-ri
iivének rövid hídjain. „Komolyan nem érdekel Kendall ii'liie…” „Bizonyára tudod, hogy
Ryan sose akart gye-ii leket, rettegett a családi átoktól…” „Az egész életem iniiiilia
kicsúszna a kezemből. Már nem tudom, ki vagyok, iaj'v mit gondolok…” „Látom a
szemedben, hogy min-■ linki a győztest szereti…” „Szeretned kell magadat annyi-i.i.
hogy eljöjj attól az embertől. Kapja meg az anyád, ha ív kell neki… megérdemlik
egymást…” „Őszintén és mélységesen gyűlölöm magamat…” „Úgy érzem magárnál,
mint aki eltévedt a sivatagban…” „Még soha életemben nem fizettem a szexért, és nem
most fogom elkezdeni” Aztán egy kevésbé haragos, ijedt hang, egyenesen a nézőhöz: „A
női domborulatok dörzsölődhetnek és kisebesedhetnek! A Monistat gyártói megértették
ezt az intim problémát, ezért jelentkeznek egy új és egyedülálló termékkel!”
Bethnek úgy tűnik, hogy a fiatal színésznők új módon beszélnek: a szavak
meggörbülnek a mondatok végén, visz-sza a torkukba, mintha gargarizálni akarnának, és a
nők természetesebbek, vagy inkább kevésbé természetellenesek és nem olyan
6
2
műanyagszerűek, mint a fiatalemberek, akikben jobban látni a színészt, mint a lányokban
a színésznőt – jobban hasonlítanak Kénre, Barbie partnerére, mint a lányok Barbie-ra. Ha
három szereplő van a képer-
147 nyőn, az általában két nő, akik egymást vágják egy lopm gó, befagyott állkapcsa
kölyökférfi miatt, és ha négyi u vannak, akkor az egyik férfi idősebb, gyönyörű, deresedi
hajjal, mint az Előtte fej a Hellász hajfesték reklámjakui és az ellenáramlatok addig
vastagodnak a levegőben, ainflj a hátborzongatóan öblösödő zene meg nem menti oki i
átmenetileg, jelezve, hogy újabb „üzenetek” blokkja kn vetkezik. Beth egész egyszerűen el
van bűvölve a gomlo lattól, hogy ez itt az élet, ez a gyilkosságig fajuló versengem, ez a
szex, féltékenység és kapzsiság, ami ezeket az a III tólag hétköznapi embereket hajtja Pine
Valleyben, a tipl kus pennsylvaniai közösségben. Hát ő pennsylvaniai, es sose látott ilyen
helyet! Hogy hagyhatott ki az életből ilyen sokat? „Az egész életem mintha kicsúszna a
kezemből”, mondta a Drága gyermekeim egyik szereplője, talán Erin Vagy Krystal. A
kijelentés úgy hatolt keresztül Bethen, akai egy nyílvessző. Szerető szülők; boldog, bár
nem egészen hagyományos házasság; egy csodálatos gyermek; könyvek kiadásának,
adatok internetes keresésének intellektuálisan vonzó, fizikailag nem fárasztó munkája; az
egész világ összeesküdött, hogy puhává és túlsúlyossá tegye, szigetel je a szenvedély és a
veszély ellen, amely villámlik, ha igazán összedörzsölődnek az emberek. „Ryan, annyira
szerelnék segíteni rajtad! Komolyan megtennék mindent! Ha kérnéd, megmérgezném az
anyádat!” Bethnek senki se mond ilyeneket; az volt a legszélsőségesebb dolog, ami történt
vele, hogy a szülei nem akartak eljönni a polgári esküvőre, amikor összeházasodott egy
zsidóval.
A kölyökférfiak, akiknek ezeket a lángoló fogadalmakat teszik, általában nem sietik el
a választ. Hátbor-
148 ■ ■iíjMioan sűrű a csend a társalgás hézagjában, Beth sok-ni áltól fél, hogy
elfelejtették a szövegüket, de aztán, •/n-ii bosszú szünet után, kimondják a következő
dolgot. A esti programokra – kék fény, komédiák, híradó a csip-i< Indo négyfős stábbal
(egy férfi, egy női hírfelolvasó, egy iiiinrnős sportriporter, valamint humoruk és jólelkű
zsém-Im lisük tárgya, a kissé lüke meteorológus) – nem jellemző Hiúdon a nappali
szappanoperák a tömény, túláradó csend li.iiiere előtt zajlanak, olyan csendben, amelyet
nem törhet iné)' semmiféle érzéki vallomás, görcsös gyónás, álságos In/onygatás,
fortyogó gyűlölet, másvilági csilingelő mu-
•aka vagy a váratlanul felhangzó gyatra sláger záró témá-i.i Ijesztő csend a háttér,
amely a helyükön tartja őket, niiiil a hűtőmágneseket, ott tartja őket a visszhangzó, há-
ninioldalú szobákban, Beth pedig az extra széles hintaszékeben mérgelődik magára, mert
nem hozott elég zabpely-lies sutit, és a telefon sem akar elhallgatni, úgyhogy el kell
hagynia a Lusti Törp tökéletesre párnázott kényelmét, éppen most, amikor Dávid, a
hihetetlenül jóképű kardiológus baljósan túlfűtött szavakat mormol Mariának, a bombázó
agysebésznek, akinek férjét, Edmundot, a Pulitzer-díjas újságírót meggyilkolták egy
korábbi epizódban, amelyet Beth sajnálatos módon kihagyott.
Szakaszonként emelkedik: először meghúzza az emelőt, hogy leengedje a lábtámaszt,
majd a ringó mozgással megküzdve áthelyezi talpát a padlóra, két kézzel megragadja a
szék bal karfáját, hogy majdnem függőleges helyzetbe tornázza magát, végül hangos
kiáltással áthelyezi súlyát meghajlított térdére, amelyet őrjítő lassúsággal kiegyenesít, és
közben levegő után kapkod. A folyamat
149 kezdetén arra gondolt, hogy átteszi a tányért a szék km fájáról a biztonságos asztalkára,
de az ölében felejtem ■ televízió távirányítóját, és az most a padlóra hullik. I :íija ahogy
6
3
visszanéz rá számozott gombokból álló kis mj'v szögletes paneljével a halványzöld
szőnyegről, a kavi foltok és az idők során felgyűlt ételmorzsák közül, .lat I, figyelmeztette,
hogy ezen a színen meg fog látszani mm den kosz, de abban az évben a faltól falig érő
halvány padlószőnyeg volt a divat, az ügynök azt mondta: „Klassz, korszerű benyomást
kelt!” – biztosította Bethet. „Megim veli a tért!” Mindenki tudja, hogy a perzsaszőnyegben
(un nek el a legjobban a pecsétek, de mikor engedhettek m« maguknak ők egy perzsát?
Van egy hely a Reagan körúton, ahol alkalmi áron kapható használt, de Jack és ő sose jai
nak együtt arra, ahol főleg feketék vásárolnak. Különben is egy használt szőnyegnél sose
tudni, mit locsolhattak rií a korábbi tulajdonosai, ami most megbújik a szálak közöd, és ez
a gondolat ugyanolyan gusztustalan, mint egy szal lodai szőnyeg. Beth gondolni sem akar
arra, hogy megforduljon és lehajoljon a távirányítóért – az egyensúlyérzékc romlik a
korral –, és kell lennie valamilyen okának, hogy| a telefonáló nem teszi le. Egy ideig volt
üzenetrögzítőjük, de annyi utálatos hívást kaptak szülőktől, akiknek a srácai nem jutottak
be a főiskolára, hogy Jack azt javasolta, kapcsolják ki. – Ha itt vagyok, megfelelek nekik –
mondta. –Az emberek sokkal kevésbé harapósak, ha valódi hang válaszol.
Beth tesz még egy lépést, ott hagyja a televíziós népséget, hadd rotyogjon saját bő
levében, a fal melletti asztalhoz döcög, és fölveszi a kagylót. Az új stílusú telefon
150 iiiiY<>k'gesen áll a tartójában, és a fülhallgató likacsai alatt i il.illiaió kis tábláról
elvileg leolvasható a hívó neve és Iiii.i Ez itt most azt írja, hogy KÖRZETEN KÍVÜL,
tehát urv Markié, vagy a nővére Washingtonból, vagy valamiben telefonos ügynök, aki
onnan telefonál, ahonnan ezek i> Irionálni szoktak – lehet akár Indiából is. A készülék ik
végén levő perforáció nem ér el a szájáig úgy, mint • irgi kagylóknál, a becsületes fekete
bakelitből készült, ■ rvszerű, drabális kagylóknál, amelyek fejjel lefele pihen-h k a villán,
és Beth hajlamos felemelni a hangját, mert > lilien nem bízik.
Hermione vagyok, Beth! – Hermione mindig tüntetőin pattogó és elfoglalt, mintha rá
akarna pirítani tétlen, Hpuhult húgára. – Mi tartott ilyen soká? Már le akartam lenni!
Bár tetted volna.
– Igazán kedves vagy, hogy ezt mondod!
– Herm, én nem vagyok olyan, mint te. Már nem olyan 111ige a lábam.
– Ki beszél a háttérben? Van nálad valaki? – Hermione szavai sorra vetődnek rá a
dolgokra, kíméletlenségig nyers modora mégis jólesően emlékeztet lánykoruk
pennsylvaniai német stílusára. Beth északnyugat-philadelphiai otthonukra gondol tőle,
arra a sok nyirkos lombra, a villamosokra és a sarki élelmiszerboltokra, ahol Maier- és
iTeihofer-féle kenyeret árultak.
– A televízió. A távirányítói kerestem, hogy kikapcsoljam… – nem akarja bevallani,
hogy lehajolni is lusta és ügyetlen – …de nem találtam a nyomorultat.
151 – Hát akkor keresd meg! Nem lehet messze. Én várba tok. Beszélni se tudunk, ha megy
az a kelepelés a hátin ben! Mellesleg mit nézel te fényes nappal?
Beth válasz nelkul leteszi a készüléket. Úgy beszel, mint anya', gondolja, és odatotyog a
távirányítóhoz – kiil sőre és fogásra furcsán emlékeztet a telefonra, matt fekele, meg van
tömve áramkörökkel, olyanok, mint két ellenke/o nővér –, amely hanyatt fekszik a
halványzöld szőnyegen. Tengerzöld, mondta rá az ügynök. Az erőlködéstől nyögve
megragadja egyik kezével a szék karfáját, a másikai lefelé nyújtva – a mozdulat felébreszti
keveset használt izmaiban egy gyakorlat, az arabesque penchée élményét, amelyei nyolc-
vagy kilencévesen tanult Miss Dimitrova Széles utcai balettstúdiojában egy belvárosi
falatozó fölött – visz* szaszerzi a távirányítót, és rászögezi a televízió képernyőjére, ahol
baljósan csönögő hangok felhőjében az Ilyen az élet megy a hetes csatornán. Beth
felismeri az indulatosan értekező Craiget és Jennifert, és akkor is azon töri a fejét, miről
6
4
folyhatott a szó, amikor lekattintja őket. Craig és Jennifer apró csillaggá változnak, amely
egy másodpercig sem tart.
A balettórákon ő volt a rugalmasabb és ígéretesebb; Hermione-ban, mondta Miss
Dimitrova lenéző fehérorosz modorában, nincs ballon. – Könnyen, könnyen! – kiáltotta, és
aszott torkán ugráltak az inak. – Vous avez besoin de légereté! Képzeljék azt, hogy maguk
des oiseaux! A lég teremtményei! – Hermione, aki idétlenül magas volt a korához képest,
és már akkor látszott rajta, hogy csúnyácska lesz, nehézkesen cammogott, Beth érezte
magát madár-
152 1/cnTiiek en faisant des pointes, ahogy pörgött, vékony I injait kitárva.
Te lihegsz! – vádaskodik Hermione, amikor Beth visz-vaier, és nyögve beleengedi
magát a kemény kis székbe, .miely a konyhából került be, miután Mark elment, és nem i-
Mil a szüleivel többé. A juharfa Shaker-utánzatnak olyan keskeny az ülése, hogy Bethnek
szabályszerűen bele kell i elűzni a fenekével; pár éve félig mellétalált, amitől a szék
megbillent, és a padlóra borította. Eltörhette volna a medencéjét, ha nincs olyan jól
kipárnázva, mondta Jack. Bár eleinte ő se nevetett. Rémülten rohant a feleségéhez, és
mikor Beth biztosította, hogy nem esett baja, csalódottnak l.ilszott. – Csak nem valami
rendkívüli közleményt néztél? kérdezi Hermione élesen.
– A televízióban? Nem. Miért, van valami?
– Nem, de… – Hermione tétovázásában idegek rojtolód-nak, mint a szappanoperák
szüneteiben – …vannak kiszivárogtatások. Előbb kerülnek ki dolgok, mint szabadna.
– Mi kerül ki? – kérdezi Beth, mert tudja, hogy nyájas indatlansággal lehet megnyitni
Hermione-t, aki imád basáskodni a húga felett.
– Semmi, drágám. Ezt, természetesen, nem közölhe-icm. – Mégis folytatja, mivel nem
bírja elviselni Beth hallgatását: – Nagyon megy a fecsegés az interneten. Úgy gondoljuk,
készül valami.
– Ó, jaj! – mondja Beth készségesen. – A miniszter hogy viseli?
– Az a szegény szent! Olyan lelkiismeretes, az egész országot ő tartja a vállán,
komolyan attól félek, hogy egyszer megöli. Azt tudod, hogy magas a vérnyomása.
153 – A tévében egész egészségesnek látszik. Bár min tudom, nem kellene-e változtatni a
frizuráján. Ez a ía/mi olyan harciassá teszi. Az arabok és a liberálisok röglmi átmennek
defenzívába. – Nem bírja elűzni magától nm egy mazsolás-zabpelyhes keksz képét – hogy
omlana s/n a szájában, hogy keresgélné a nyelve a mazsolaszenickci, hogy játszadozna
velük, mielőtt rágni kezd! Valamikui cigarettával ült le a telefonos diskurálásokhoz, de
aztán ■ egészségügyi miniszter addig hajtogatta, hogy ez mcny» nyire árt, míg abba nem
hagyta, és az első évben felszedni harminc fontot. Mit bántja az a kormányt, ha meghalnak
az emberek? Nem a tulajdonosuk. Az ember azt képzelné, inkább megkönnyebbülés, ha
kevesebbet kell korma nyozni. Bár igaz, a tüdőrák kiszipolyozza a társadalombiztosítást, a
gazdaság munkaórák millióit veszíti rajta. Gyanúm szerint – mondja segítőkészen – ennek
a fc-csegésnek a zöme csak főiskolás és gimnazista srácot) kutyálkodása. Azt tudom, hogy
egyesek pusztán a szüleili bosszantására nevezik magukat mohamedánnak. VanJ például
ez a fiú a középiskolában, akinek Jack volt a tanács-l adója. Muzulmánnak képzeli magát,
mert az a pancser apja is az volt, és levegőnek nézi a keményen dolgozó ír katolikus
anyját, akivel együtt lakik. Gondold el, mit szóltad volna a szüleink, ha beállítunk egy
muzulmán vőjelölttel!
– Hát te majdnem meg is csináltad – vág vissza Her-mione bosszút állva a frizurát illető
kritikáért.
6
5
– Szegény Jack – folytatja Beth, nem véve fel a csípést –, kezét-lábát törte, hogy
kiszabadítsa azt a fiút a mecsetje karmaiból! Olyanok, mint a fundamentalista baptisták,
csak rosszabbak, mert nem érdekli őket, ha meghalnak. –
154 I 11 s/iiletett békeszerző – talán minden húg az –, vissza-i i l li-i uiione kedvenc
témájához. – Mondd már el, mi llipa-./.i ja mostanában. A minisztert.
\ kikötők – vágja rá a nővére. – Naponta sok száz h In i hajó jár ki-be amerikai
kikötőinkben, és a tizedéről se Imiink, mit szállít. Hozhatnak atomfegyvert, amire azt n i
il. a fuvarlevélben, hogy argentin marhabőr vagy akármi Itiazil kávé – ki mondja meg,
csakugyan kávé-e? Vagy imiiilolj ezekre az óriási tartályhajókra, amelyek nemcsak
i>l.i|.il hoznak, de folyékony propánt is. Mert a propánt így »/Allílják, cseppfolyós
halmazállapotban. Gondold csak el, mii lehetne csinálni Jersey Cityben vagy a Bayonne
híddal
…..ulössze néhány font semtexszel vagy TNT-vel? Tűzvész
iiime, Beth; ezrek halnának meg! Vagy New Yorkban a inhlalatti – gondolj Madridra!
Nézd meg, mi volt pár éve 1 ok ióban! A kapitalizmus olyan nyitott volt – annak is kel-li ii
lennie, hogy működjön! Képzelj el néhány embert fcpkarabéllyal Amerika akármelyik
bevásárlóközpontjában! Vagy a Saksban, vagy a Bloomingdale-ben! Emlékszel a régi
Wanamakerre? Milyen boldogan jártunk oda gyerekkorunkban! Maga volt a paradicsom,
főleg a liftek es a játékosztály a legfelső emelten. Hát ez most mind oda. Soha többé nem
lehetünk boldogok – mi, amerikaiak.
Beth megsajnálja Hermione-t, aki annyira a szívére vesz mindent. – 0, de hát a többség
most is elszöszmötöl! Az életben mindig volt veszély. Járványok, háborúk. Forgószelek
Kansasban. Attól még nem áll le a világ. Élned kell az életet, amíg a végére nem érsz,
aztán meg már úgysem tudsz semmiről.
155 – Hát éppen ez az, Betty, hát éppen azt akarják, hoj-v vége legyen! Mindenütt, akáriiol
– csak egy kis bomlu, csak néhány puska kell hozzá! Egy nyitott társadalom olyan
védtelen! Olyan törékeny minden, amit a modem szabad világ elért!
Egyedül Hermione szólítja máig Bettynek, ő is csak akkor, ha mísze van. Jack és a
munkahelyén a baral.u Bethnek szólították, és miután férjhez ment, még a szülei is
megpróbáltak átállni a Bethre. Hogy elsimítsa a kis nyelvbotlást, udvarolni kezd a
húgának, megpróbálja ráolvasztani rajongását a miniszter iránt: – Vele és ezekkel a
szakértőiekéi együtt éjjel-nappal a legrosszabb forgató könyveken kell törnünk a fejünket!
Például a számítógépek, Beth! Beépítettük őket a rendszerbe, úgyhogy minden rajtuk
alapul – nem csak a könyvtárak, de az ipar, és a' bankok és a brókerházak és a
légitársaságok, és az atom erőművek és még sorolhatnám akármeddig!
– Azt nem kétlem.
Hermione figyelmét tökéletesen elkerüli a gúny. Beszél tovább: – Lehet úgynevezett
kibertámadás. Vannak ezek a férgek, amelyek átjutnak a tűzfalakon, betáplálják ezeket az
úgynevezett applet alprogramokat, amelyek titkos üzeneteket küldenek vissza, leírva a
hálózatot, amelybe behatoltak, és megbénítanak mindent, összezavarják ezeket az
úgynevezett terelő táblázatokat, és kikerülik az átjáró protokollokat úgyhogy nem csak a
tőzsde és a közlekedési lámpák, de minden lefagy – az elektromos hálózatok, a kórházak,
maga az internet, el tudod ezt képzelni? A férgeket úgy fogják programozni, hogy
terjedjenek és terjedjenek, addig terjedjenek, míg a végén bekrepál a te tévéd
156 i .miit néztél, vagy pedig kizárólag Oszama bin Ladent mulatja minden csatornán!
Herm, édesem, Philadelphia óta nem hallottam sen-l női, hogy „bekrepál!” De hát
ezeket a vírusokat és fér-p-ket egyfolytában küldözgetik, és a küldőről kiderül, Imgy
6
6
valami beilleszkedni nem tudó, szerencsétlen kamasz; egy bangkoki vagy bronxi mocskos
szobában. \inienetileg csinálnak egy kis keverést, de ettől nem dől össze a világ. Egy idő
után el lehet fogni, és börtönbe lehet i ukni őket. Megfeledkezel arról a sok okos férfiról –
és nőről is –, akik ezeket a tűzfalakat vagy micsodákat tervezik. Csak képesek kivédeni
néhány fanatikus arabot – a számítógépet végül is nem ők találták ki, hanem mi.
– Azt nem, de ők találták ki a zérót, amit talán nem ludsz. Nem szükséges feltalálniuk a
számítógépet, hogy mindnyájunkat elsöpörjenek vele! A miniszter kiberhá-horúnak hívja.
Abban vagyunk most benne, ha tetszik, ha nem, a kiberháborúban! A férgek máris
körülöttünk furkál-nak; a miniszternek nap mint nap jelentéseik százaival kell
megbirkóznia, amelyek támadásokról szólnak!
– Kibertámadásokról.
– Úgy van. Szerinted ez vicces, hallom a hangodon, pedig nem az. Halálosan komoly,
Betty!
Kezd vágni ez a Shaker szék. Akkoriban nyilván más alkatuk lehetett a kvékereknek és
a puritánoknak. És más elképzeléseik a kényelemről és a szükségletekről. – Nem tartom
viccesnek, Herm. Természetesen nagyon rossz dolgok történhetnek, némelyik már be is
következett, de… – Elfelejtette, mihez szolgált volna bevezetőül a „de”. Az jár a fejében,
hogy kimegy a hordozható telefonnal a konyhába,
157 és benyúl a kekszes fiókba. Szereti a halmazai lapui 11 ezeknek a kekszeknek,
amelyeket csak a Tizenegyei hl utcán meghagyott egyetlen ódon sarki fűszerüzletbcn .uu|
nak. Jack szokta hozni. Vajon mikor jön meg Jack? Mai tanában tovább tartanak a
magánórái, mint szoktak. I »• nincs tudomásom róla, hogy a közelmúltban sok kibeiM
madás történt volna.
– Nos, ezt köszönd meg a miniszternek. Még éjnek evail ján is érkeznek hozzá a
jelentések. Ebbe fog belevénnlni szavamra! Máris ősz hajszálai vannak a füle mögött, i
karikás a szeme. Olyan tehetetlennek érzem magamat!
– Hermione, hát nincs felesége? És egy csomó gyeir ke? Láttam őket az újságban,
ahogy testületileg kivonul nak húsvétkor a templomba.
– Természetesen van! Tudom én azt! Tudom, hol a lie lyem. Kapcsolatunk tisztán
hivatali. És ha már így provo kálsz – de ezt most nagyon bizalmasan mondom! –, a/ egyik
térség, ahonnan a legtöbb jelentést kapjuk, éppen New Jersey északi része! Tucson,
Buffalo térség, és a/ állam északi része. A miniszter nagyon titoktartó – annak is kell
lennie –, de vannak bizonyos imámok, ha helyesen ejtem a szót, akik határozottan megérik
a figyelést. Vala mennyien borzasztó dolgokat prédikálnak Amerika ellen, de vannak, akik
még ennél is tovább mennek! Ez alatt a/l értem, hogy az állam elleni erőszakot hirdetik!
– Na, legalább csp'c az imámok csinálják. Ha már a rabbik is elkezdik, Jacknek is
csatlakozni kell. Habár sose jár templomba. Pedig talán boldogabb lenne, ha tenné.
Hermione-ból kirobban az ingerültség: – Komolyan, néha megáll az eszem, hogy bír
elviselni Jack! Te semmit sem veszel komolyan!
I lésze volt a vonzerőmnek – magyarázza Beth. –II |lil i ilepresszióra, és tetszett neki,
hogy olyan súlyta-
• ••i \ ti'Viik. S/iiiiei következik, amelyben Beth érzi, hogyan áll ellen 4 innen- a kézenfekvő
visszavágásnak: de már nem vagy mM.il.ui! – Nos – sóhajtja Hermione odalent
Washington-in visszaengedlek a szappanoperáidhoz. Hunyorog a l'ini'. I.inipa a másik
telefonomon, ő akar valamit. < >uilök, hogy felhívtál – hazudja Beth.
I li-i mione átvette az anyjuk helyét abban, hogy nem ini'iili elfelejteni a húgának,
mennyi minden hibája van. Ili ili, ahogy mondják, „elengedte” magát. Szag szállong a h
i|lmrkáit elválasztó, mély barázdákból, ahol sötét göm-Imh skékbe gyűlik az izzadság; a
6
7
fürdőkádban úgy úszkál li'iulötte a húsa, mint egy lomhán rengő és hullámzó, fél-h'luis,
óriás buborékfüzér. De hát hogy történt ez? Lány-l mában azt evett, ami jól esett; sose
látta úgy, hogy többet ■ mié másoknál, ma sem látja: egyszerűen jobban ragad rá .1/ elei.
Vannak, akiknek nagyobbak a sejtjeik másoknál, ni vásott ilyet. Más az anyagcseréjük.
Talán attól van, hogy ni van kitéve ennek a lakásnak a lakatlan szigetén, mint .ihogy ki
volt téve az előzőben is, a Tizennyolcadik utcán, meg az azt megelőzőben, fél mérfölddel
közelebb a belvá-ioshoz, mielőtt túlságosan lezüllött a belváros – kitette egy ember, aki
úgy hagyta el, hogy az nem is látszott elhagyásnak. Ki hibáztathatná, mikor naponta meg
kell keresnie a betevőt a gimnáziumban? Fiatalasszony korában sajnálta, de ahogy
öregedett, egyre jobban látta, hogy Jack agyondramatizál mindent, télen még sötétben
megy el, és jóval besötétedés után tud csak hazajönni a munkaköri leírásán
159 kívül eső problémás tanulók és bűnöző szülők miau. 11 hangoltan jön haza a rengeteg
probléma miatt, amelycki i nem tud megoldani, New Prospect céltalanul tengődj
szegényei miatt, akik most már átadják a szegénységei i gyerekeiknek: – Beth, le se
szarják. Sose tanultak terve/m Az életük nem tart tovább a következő lövésnél, a kövei
kező piálásnál, a következő balhénál a zsarukkal, a bankk.il vagy az adóhivatallal.
Szegény gyerekek, sose részesüllek abban a fényűzésben, hogy gyerekek lehessenek.
Mikin kilencedikbe kerülnek, még maradt bennük egy kis remény, egy csipet a
másodikosok lelkesedéséből, a hit, hogy h i betartod a szabályokat, és átesel a kiképzésen,
megkapná érte a jutalmadat, de mire érettségiznek, már ha egyáltalán, mi kiverünk belőlük
mindent. Ki az a „mi”? Gondolom, Amerika, bár ezt így nehéz pontosan meghatározni,
hogy hol romlik el a dolog. A nagyapám úgy gondolta, hogy .1 tőkés rendszer halálra van
ítélve, egyre zsarnokibb les>J míg végül a proletariátus megrohamozza a bástyákat, és
bevezeti a munkások paradicsomát. De nem történt meg; vagy a tőkések voltak túl okosak,
vagy a proletárok túl buták. Biztonság kedvéért átváltoztatták a „kapitalizmus'! címkét
„szabad vállalkozásra”, de ettől még megmaradt a» erősebb kutya törvénye. Túl sok a
vesztes, és a győztesek^ túl nagyokat szakítanak. De ha nem hagyod a kutyákat verekedni,
akkor egész nap csak alszanak a kennelben. Abban látom az alapvető problémát, hogy a
társadalom megpróbál jóravaló lenni, csakhogy a természet nem esik hasra a
jóravalóságtól. Vissza kellene mennünk vadásznak és gyűjtögetőnek, százszázalékos
foglalkoztatottsággal, egészséges éhenhalási arányszámokkal.
160 \/lán Jack azért jön haza lehangoltan, mert kezdenek ini.'ilmasak lenni a megoldhatatlan
problémák, és az ő tö-n k\ese a megoldásra lélektelen rutin, simli, kamu, stikli. –I nleg az
készít ki – mondja – hogy nem hajlandók felfogni, mennyire rosszul vannak eleresztve.
Azt hiszik, remekül megy nekik, mert összeszedtek féláron valami rikító új v.ie.ikot, vagy
a legújabb hipererőszakos számítógépes játéiul, vagy egy dögös új CD-t, amely
mindenkinek meg kell Imgy legyen, vagy egy nevetséges új vallást, amihez csak \ issza
kell drogozni az agyukat a kőkorszakba. Komolyan el kell gondolkozni rajta, hogy
megérdemlik e az emberek .1/ életet – hogy nem a tömeggyilkosság ruandai, szudáni és
n.iki nagymestereinek van-e igazuk?
Azzal pedig, hogy hagyta magát elhájasodni, Beth is elveszítette a jogot, hogy úgy
vidítsa fel a férjét, mint régen. Jack ezt sose mondaná ki. Sose lenne durva. Vajon ez
henne a zsidó? Az érzékenység, a teher viselése, a fel-si'íbbség tudata, amely magában
akarja tartani a bánatát, ha korán ébred, inkább az ablakhoz áll, de nem ébreszti fel a
feleségét azzal, hogy az ágyban forgolódik. Jól megvannak ők ketten, dönti el Beth, és
felnyomja magát a kemény kis deszkaülésű Shaker székről: fél kézzel a támlára
támaszkodik, vigyázva, nehogy felborítsa a súlyával. Szép látvány is lenne, ha elterülne a
6
8
padlón törött medencével, még arra is képtelenül, hogy lehúzogassa magán a
fürdőköpenyét, mikor megjönnek a mentők.
Le kell vetnie ezt a fürdőköpenyt, és el kell mennie vásárolni. Kezdenek kifogyni az
alapdolgok – szappan, mosópor, papír kéztörlő, vécépapír, majonéz. Süti és ropi. Nem
várhatja el Jacktől, hogy még ezt is ő szerezze be,
161 azon felül, hogy ő hozza el a Spórból a mikrózhato eh U ket vagy a kínaitól a készételt,
ha Bethet hatig bent loj.–.|.ih a könyvtárban. És macskatáp. Hol van Carmela? A inat kát
nem simogatják eleget, egész nap depressziósán al-./ik a dívány alatt, éjszaka pedig
őrjöngve rohangál. Bizonya* értelemben hiba volt ivartalanítani, de ha nem teszik, mm
férnének el a cicusoktól.
Jó életük van nekik kettejüknek, mondja magáink Beth, azzal kereshetik a pénzt, hogy
tologatják az akták.ii – dletve ma számítógépen kopácsolnak –, és kedvesek segítőkészek
az emberekhez. Ez több, mint amit a rcp amerikaiak tehettek, akiknek robotolniuk kellett a
gyárak ban, amikor még volt termelés; az emberek annyira félnek az araboktól, pedig az
olcsó japánok és kínaiak és nic xikóiak és guatemalaiak tesznek tönkre minket, ami km
elveszik az állásokat a saját munkaerőnktől. Idejöttünk ebbe az országba, rezervátumokba
tereltük az indiánokai, építettünk felhőkarcolókat és szupersztrádákat, azlan pedig
mindenki a mi belső piacainkból akar egy darabod mint a cápák a széttépett bálnából
abban a Hemingway* történetben, illetve az kardhal volt. Hermione is szerencsés volt,
hogy szerzett magának egy fontos washingtoni állási a kormány egyik kulcsszereplője
mellett, bár az azért nevetséges, ahogy rajong a főnökéről – úgy beszél róla, mini a
megváltónkról. Az embernek aggszűz gondolkodása lesz, ha elfojtja a hormonjait, mint
azok az apácák és papok, akik olyan kegyetlenek és kicsapongok, a cselekedeteikből ítélve
egy szót se hisznek abból, amit prédikálnak, csak molesztálják azokat a szegény,
jóhiszemű kisgyermekeket, akik jó katolikusok próbálnak lenni. Férjhez menni,
162 kii imiliii a férfiak dolgait, szagát, viselkedését, az legalább …..m.ilis: megszabadítja az
embert a kielégítetlenségtől, és
iiiiiahan fojtja el a nevetséges, romantikus képzelgé-■ 111 l Jtban a lépcső és a szobája
felé, hogy átöltözzön ni. .11 ruhába (de mibe?, ez itt a kérdés; semmi sem rejti el * fi Hí is
száz fontot, semmitől sem lesz még egyszer fess az mi .in). Bethnek eszébe jut, hogy
szívesen bekukkantana a knnvliába, hátha akad valami elmajszolni való a hűtőszek-h
nyhen, akkor is, ha most ebédelt. Mintha a kísértéstől ilaiiia szabadulni, visszarogy a
Lustiba, és feljebb emeli a l ilit.imaszt, hogy enyhítse bokájának lüktetését. Vízkóros,
t mondják a doktorok arra, amit Jack valamikor át tudott l'ifiii a hüvelyk- és a középső
ujjával. Alighogy beleragadt i s/ék ölelésébe, rájön, hogy pisilnie kell. Hát majd nem \csz
tudomást róla, és elmúlik az inger. Erre megtanította .1/ elet.
Na mármost, hova lett az a távirányító? Felvette és lekap-esolta vele a tevét, de
onnantól üres az agya. Ijesztő, milyen gyakran üres az agya. Megnézi a szék karjain, majd
erőlködve áthajol a karfákon, lebámul a tengerzöld szőnyegre, amit az az ember eladott
neki, és aznap másodszor gondol Miss Dimitrovára és izomnyújtó gyakorlataira. Az egyik
karfán kellett egyensúlyoznia, mielőtt belecsúszott a párna melletti résbe, amikor ő ledobta
ide magát, ahelyett hogy felment volna öltözködni. Jobbjának ujjai felderítik a szűk rést, a
műanyag marhabőrt utánoz a vadnyugat fénykorából, amit valószínűleg nem találtak
annyira csodálatosnak azok, akik benne voltak, aztán a bal kéz ujjai kutatnak a túloldali
résben, és rá is találnak a hosszúkás távirányító matt hűvösségére. Sokkal könnyebb lenne,
ha a teste nem volna
163
6
9
ennyire útban, és nem nyomná ilyen feszesen a párnál .11 ••• fához, de így vigyáznia
kell, nehogy egy varratba vagy vnl| mi fémbe akadjon a körme. Hajtűk, aprópénzek, sol
ím | gombostűk és varrótűk is összegyűlnek az ilyen repcdcsi 1 ben. Otthon az anyja
folyton varrt vagy foltozott val.iinii abban a fodros, skót kockás huzatú fotelben, amelyet
11/ ablak mellé állítottak, ahol a legvilágosabb; gerániumuk nyíltak a széles deszka
ablakpárkányon, a pettyes tüllliiy. gönyök között, és olyan sűrű volt a zöld, amelyre az
nhl.il> nyílt, hogy helyenként délig nem száradt fel benne a hármai Felemeli a távirányítót
és a kettes CBS-csatornára Kapcsol: 1 szólított elektronok lassan összegyűlnek hanggá és
kép|* Az Ilyen az élet háttérzenéje szimfonikusabb, nem olyan felületes pop, mint a Drága
gyermekeim-é – fafúvósok, mélyhegedűk, amelyek közé kísértetiesebb hangok kevc
rednek, kopogás, mintha lódobogás távolodna. Beth a/ izgatott muzsikából és az épp most
elhallgató fiatal színes/ és színésznő arcából – haragos, összeráncolt szemöldökű, sot ijedt
arcukból – tudja, hogy sorsdöntő, sarkalatos jelen tőségű szavakat mondtak, talán
búcsúztak vagy gyilkosság ban egyeztek meg, de ő lemaradt róla; lemaradt arról, hogyan
fordul a föld. Sírni tudna.
De milyen különös az élet, ahogy így segítségére siet a/ embernek! A semmiből előjön
Carmela, és Beth ölébe ugrik. – Hát hol járt a bébi? – kérdezi Beth magas, ujjongó
hangon. – Már hiányolt a mama! – Ám a következő pillanatban türelmetlenül lesöpri
öléből a macskát, amely kényelmesen elhelyezkedett a doromboláshoz a téres, meleg, lágy
húson, és Összeszedi az erejét, hogy újra felkeljen a Lustiból. Hirtelen nagyon sok dolga
akadt.
164
i ii lirKel a Belvárosi Középiskola évzárója után Ahmad ■in i- ./erezte a
haszongépjármű-vezetői jogosítványt Wayne-i.n Anyja, aki sok tekintetben a gyerekére
bízta saját in \elesét, elkísérte Wayne-be a viharvert gesztenyebarna .iili.nu kombival,
amellyel a kórházba jár, és a képeit szállni. 1 a ridgewoodi ajándékboltba vagy más
kiállítóhe-
I 'he, például templomokban és iskolai nagytermekben
ii mle/ctt amatőr tárlatokra. A téli sózás megette az alváz kihó széleit, az anyja
nemtörődöm vezetése, más gépko-
ik uil nagy hévvel nyitogatott ajtói a parkolókban és a l.nivarodó rámpájú garázsokban
megviselték a Subaru ■ ■k Lilát és lökhárítóit. A jobb első lökhárítót, amely egy ni
kereszteződés stoptáblájánál történt félreértésnek esett Iklozatul, Bondo spatulázó
anyaggal foldozta ki az anyja iyyik fiúja, amatőr szemétszobrász, aki jóval fiatalabb volt
lénynél, és átköltözött az arizonai Tubacba, mielőtt a Mondót csiszolhatták és lefesthették
volna, így hát megmaradt a durva, érdes, enyvszínű folt. Más helyeken, főleg .1 tetőn és a
motorház fedelén barackszínre fakult a gesztenyebarna festék, mert a Subaru télen-nyáron
a szabad ég alatt parkol. Ahmadnak úgy tűnik, hogy az anyja hivalkodik a
szegénységével, mindennapos képtelenségével a beolvadásra a középosztályba, mintha az
ilyen kudarc hozzátartozna a művészélethez és a személyi szabadsághoz, mii olyan drága
a hitetlen amerikaiaknak. Karkötőinek cigányos sokaságával és furcsa ruháival, például a
mai napon viselt, gyárilag kőmosott farmerjével és bordóra festett bőrmellényével az anyja
mindent elkövet, hogy feszélyezze őt, valahányszor együtt jelennek meg a nyilvánosság
előtt.
165 Azon a wayne-i napon az anyja kacérkodott a kinő* emberrel, az állam e nyomorult
tányérnyalójával, aki a \ i/« gát intézte. Azt mondta: – Fogalmam sincs, miért gondolt, ja a
fiam, hogy teherautót kell vezetnie! Az imani|.iiol vette az ötletet – nem a mamijától, az
imámjától! Mű/uh mánnak tartja magát a drága gyermek.
7
0
Az embert a Gépjármű-vezetői Regionális Szolgáltam Központ asztalánál zavarba
hozta az anyai bizalomnak 0.1 az áradata. – Hát azzal rendesen lehet keresni – bökte li
rövid gondolkozás után.
Ahmad érezte, hogy a közalkalmazottnak nehezen esnek a szavak, mintha sekély és
becses belső forrásból kellene pazarolnia. Arca, amely rövidülésben látszott attól, ahogy
gubbasztott az asztalánál, a hunyorgó neoncsövek alatt, kissé kivetkőzött a formájából,
mintha ráfagylak volna egy régi, heves indulat hullámai. És erre a reményié len kreatúrára
pazarolta a kacérságát az anyja, méltatlan helyzetbe hozva a fiát! Az ember annyira
elmosódott éleiéi élt előírásainak pókhálójában, hogy nem szúrt szemet neki az
ellentmondás, mármint hogy Ahmad van elég idős haszongépjármű-vezetői jogosítványért
folyamodhatni, de ahhoz nem elég férfi, hogy megtagadja az anyját. Kizárólag az asszony
ildomtalanságáról, várható gúnyolódásáról vett tudomást. Kitépte a jelentkező kezéből az
orvosi1
vizsgálat kitöltött űrlapját, utasította Ahmadot, hogy dugja be az arcát egy
dobozba, amelyben felváltva fél szemmel kellett színes betűket olvasnia,
megkülönböztetve a vöröst a zöldtől, és ezt a kettőt a sárgától. A gépezet megmérte,
mennyire alkalmas egy másik gépezet vezetésére, és ez a vizsgabiztos belefagyott
valamilyen haragfélébe, mert a nap
166 i…….i.ip végzett munka ől is gépezetté, a könyörtelen,
»i in oalista Nyugat könnyen helyettesíthető elemévé váltó laita. Rashid sejk
nemegyszer elmagyarázta, hogy az i l.uii őrizte meg a görögök tudományát, egyszerű gé-
|m /eleit akkor, amikor a barbár keresztény Európa elfelejti ne ezeket a dolgokat. Ma a
Nagy Sátánnal szembeni i l.'im ellenállás hősei orvosok és mérnökök, akik értenek i olyan
szerkezetekhez, mint a számítógép, a repülőgép a telepített bomba. A kereszténységtől
eltérően az iszlám nem fél a tudományos igazságtól. Allah alkotta meg a h/ikai világot,
amelynek minden szerkezete szent, ha szent »i ha használják. Ilyen gondolatok között
vette át Ahmad a teherautó-vezetői jogosítványát. A C kategóriához nem tellett gyakorlati
vizsga.
Kashid sejk elégedett. Azt mondja Ahmadnak: – A lát-s/at csalhat. Tudom, hogy
mecsetünk kopottnak és külső •.allangokban fogyatékosnak tetszik a fiatal szemnek, ámde
szívós szálakból szőtték, és az emberi szívek mélyén tejlő igazságokra épül. A mecsetnek
vannak barátai, épp oly erős, mint jámbor barátok. Épp a múltkorában szólt a ('hehab-
család feje, hogy virágzó vállalkozásuknak szüksége lenne egy fiatal teherautó-sofőrre,
akit nem szeny-nyeznek tisztátalan szokások, és erősen vallja hitünket.
– Az én jogosítványom csak C kategóriás! – hátrál Ahmad, mert úgy érzi, túl gyors és
túl könnyű ez a belépés a felnőttek világába. – Csak az államhatáron belül vezethetek, és
nem szállíthatok veszélyes anyagokat.
Élvezettel lustálkodott az évzáró óta eltelt hetekben: alkalmilag dolgozott a
kíméletlenül kivilágított Másodperecben, mindennap lelkiismeretesen imádkozott,
egyszer-
167 kétszer moziba ment, hüledezett, hogy mi pén/i hinni Hollywood a munícióba,
megcsodálta a robbanásán. 1.1 húzta régi rövidnadrágját, és futott az utcákon, mli.i i abba
a sorházas kerületbe, ahol azon a vasárnapon véj;l| mentek Joryleennel. Őt sose látta, csak
hasonló s/nnf lányokat, akik ugyanúgy illegetik magukat, tudva, lui|iy Figyelik őket.
Ahogy suhan a lepusztult háztömbök kozoii eszébe jutnak Mr. Levy homályos szavai a
főiskoláról, í*» a homályos, de jól csengő „természettudomány, filolopa, történelem”
téma. A nevelési tanácsadó egy szer-kel.s/ci csakugyan járt náluk, de, bár elég
barátságosan viselkedni Ahmaddal, gyorsan el is ment, mintha elfelejtette volna, miért
jött. A válaszra nem nagyon figyelve megkérde/ie Ahmadtól, hogy állnak a tervei, tényleg
7
1
itt akar-e ves/ie gelni, vagy ki akar lépni a nagyvilágba, úgy, ahogy eyy fiatalembernek
kellene. Furcsa, hogy épp Mr. Levy mondja ezt, aki egész életét New Prospectben élte le,
kivéve M egyetemi éveket, és a katonaidőt, amelyet akkoriban li kellett szolgálniuk az
amerikai férfiaknak. Habár akkui folyt a bukásra ítélt amerikai háború a vietnamiak
önrendelkezése ellen, Mr. Levy sose hagyta el az Egyesült Álla* mokat, megmaradt az
irodai munkáknál, és ezért bűntudn* ta van, mert bár a háború tévedés volt, lehetőséget
kínált neki, hogy bebizonyítsa bátorságát és hazaszeretetét. Ahmad azért tudja ezt, mert
anyja időnként szóba hozza Mr. Levyt – micsoda rendes embernek látszik, habár nem
valami boldog, az iskola vezetése nem méltányolja eléggé, és már se a feleségének, se a
fiának nem számít valami sokat. Az utóbbi időben az anyja szokatlanul beszédes és
kíváncsi; jobban érdeklődik a fia iránt, mint amit Ahmad
168 |' /okásból elvár, kérdezgeti, mikor megy el, mikor jön, in lia bosszúsnak mutatkozik,
ha a fiú azt válaszolja: – fcl i|d valamikor.
Is mikor lesz az pontosan?
Anya! Szállj le rólam! Nemsokára. Lehet, hogy Ih nlok a könyvtárba.
Nem kérsz egy kis pénzt mozira?
Van pénzem, és most láttam két filmet, az egyiket Imii Cruise-zal, a másikat Matt
Damonnal. Mindkettő Hívatásos orgyilkosokról szólt. Igaza van Rashid sejknek, ii mozi
bűnös és buta dolog. Ízelítőt ad a pokolból.
Hűha, de jámborok lettünk! Hát egy barátod sincs? \ \cled egykorú fiúknak általában
van barátnője.
– Anyu, ha arra célzói, nem vagyok homokos. Honnan tudod?
Ahmad felháborodott. – Tudom!
– Nohát én annyit tudok – mondta az anyja, és begör-Iniett ujjú bal kezével hátrafésülte
a haját a homlokából, a gyors mozdulattal elismerve a beszélgetés csapzott jellegét, és
mutatva hajlandóságát a befejezésre –, hogy sose tiiilom, mikor méltóztatsz hazajönni.
Most pedig Rashid sejk feleli ugyanolyan zsémbesen: – Nem akarják, hogy az államon
kívül vezess. Nem akarják, hogy veszélyes anyagokat fuvarozz. Azt óhajtják, hogy
bútorokat szállíts. Chehabéké az Excellencia Lakberendezés a Reagan körúton. Észre
kellett venned, vagy fel kellett figyelned rá, amikor a Chehab családot említettem.
– Chehabékat? – Ahmad időnként attól fél, hogy ameny-nyire beletemetkezik Isten
közelségének tudatába – olyan közel van hozzá, hogy oszthatatlan, megbonthatatlan,
169 szent egységet alkotnak, közelebb van, mint a nyaki iiiA ere, ahogyan a Qur'an kifejezi
–, kevesebb földhö/iapuli részletet vesz észre, mint más emberek, a vallástalan ■ in berek.
– Habib és Maurice – világosítja fel az imám, és Ilin I metlenségében ugyanazzal a
szabatossággal pattogtál|.i n szavakat, amellyel a szakállát nyíratja. – Libanoniak, m m
maroniták, nem drúzok. Fiatalon érkeztek ebbe az országi <• a hatvanas években, amikor
úgy rémlett, hogy Libanon is u cionisták csatlós állama lehet. Hoztak magukkal némi toki
i és az Excellenciába fektették. Olcsó bútor, új és hasznall. <\ feketéknek, ez volt az
alapötlet. Sikeresnek bizonynll Habib fia, akit nem hivatalosan Charlie-nak szólítana!
foglalkozik az árusítással és a szállítással, de azt szerelne! ha tevékenyebb szerepet
vállalna az irodában, most, hogy Maurice a néhány nyári hónapot leszámítva visszavonult
Floridába, és Habiból egyre jobban megviseli a cukoi betegsége. Charlie majd – mi is az a
kifejezés? – felokosii Rokonszenves lesz neked, Ahmad. Nagyon amerikai.
A jemeni szürke, asszonyos szeme elkeskenyedik a derűtől. Neki Ahmad amerikai.
Semennyi hitbuzgalom és Qur'an-stúdium nem változtathat az anyja fajtáján vagy a/ apja
eltűnésén. Ennek a hanyatló és gyökértelen társada lomnak az egyik jellemző tulajdonsága
7
2
az apák hiánya; elképzelése az apaságról nem bírhatja rá a férfiakat, hogy hívek
maradjanak a családjukhoz.
Rashid sejk – kicsi és vékony, akár a tőrpenge, és van benne valami veszedelmes
kópéság, amely időnként olyanokat sejtet, hogy a Qur'an talán nem is létezett előzőleg a
Paradicsomban, amelyet a Próféta egyetlen éjszaka alatt
170 ón meg a mennyek lovának, a Buráknak a hátán – nem lm il|a lel magát apának;
valahogy testvéries és gúnyos pil-I iiii.i.aban, amelyet Ahmadra vet, barátságtalan szálka
szúr.
I >e igaza van, Ahmadnak valóban rokonszenves a har-iniii. egynéhány éves, colos,
vállas Charlie Chehab, aki-in I. barázdált, füstös arca, széles, mozgékony szája van, ni' lv
utóbbi sokat is mozog. – Ahmad! – mondja, egyformán megnyomva a két szótagot, és
megkérdezi: – No és unni haragszol?* – Választ nem várva folytatja: – Isten In i/ott az
úgynevezett Excellenciánál! Papa és a nagybajain nem egészen tudtak angolul, mikor
elnevezték; azt luiiek, valami kiváló dolgot jelent. – Beszéd közben bonyolult lelki
áramlatokat fejez ki az arca, például lenézést, Hiioesárlást, gyanakvást és (felvont
szemöldökkel) jó liiimorú tudatát annak, hogy őés hallgatója valamiképpen kínos
helyzetbe került.
– Mi tudtunk angolt! – tiltakozik mellette az apja. Mi unitunk angolt a bejrúti Amerikai
Iskolából. – „Excel-lencia” valami minőségi dolgot jelent. Mint New l'iospectnél a „new”.
Nem azt jelenti, hogy a „kilátás” most ,uj”, hanem azt, hogy akkor volt új. Ha „Chehab
Lakberendezésnek” nevezzük, az emberek azt kérdezik: ..Mit jelent az, hogy »Chehab?«„
– Halkan harákolja a „ch” hangot, amelyet Ahmad a Qur'an-leckéivel kapcsol össze.
Charlie, aki jó lábnyival magasabb az apjánál, ártatlanul megjátszott birkózással, simán
átfogja a karjával az idősebb, sápadtabb ember fejét, és szeretettel megszoron-
* Lefordíthatatlan szójáték. „Mad” angolul a.m. haragos. (A fordító megjegyzése)
171
szent egységet alkotnak, közelebb van, mint a nyaki nti> ere, ahogyan a Qur'an kifejezi
–, kevesebb földhözragaj részletet vesz észre, mint más emberek, a vallástalan cin berek.
– Habib és Maurice – világosítja fel az imám, és tüicl metlenségében ugyanazzal a
szabatossággal pattogtatja a szavakat, amellyel a szakállát nyíratja. – Libanoniak, nem
maroniták, nem drúzok. Fiatalon érkeztek ebbe az országba, a hatvanas években, amikor
úgy rémlett, hogy Libanon is a cionisták csatlós állama lehet. Hoztak magukkal némi
tőket, és az Excellenciába fektették. Olcsó bútor, új és használt, a feketéknek, ez volt az
alapötlet. Sikeresnek bizonyult Habib fia, akit nem hivatalosan Charlie-nak szólítanak,
foglalkozik az árusítással és a szállítással, de azt szeretnek, ha tevékenyebb szerepet
vállalna az irodában, most, hogy Maurice a néhány nyári hónapot leszámítva visszavonult
Floridába, és Habibot egyre jobban megviseli a cukor betegsége. Charlie majd – mi is az a
kifejezés? – felokosít. Rokonszenves lesz neked, Ahmad. Nagyon amerikai.
A jemeni szürke, asszonyos szeme elkeskenyedik a derűtől. Neki Ahmad amerikai.
Semennyi hitbuzgalom és Qur'an-stúdium nem változtathat az anyja fajtáján vagy az apja
eltűnésén. Ennek a hanyatló és gyökértelen társadalomnak az egyik jellemző tulajdonsága
az apák hiánya; elképzelése az apaságról nem bírhatja rá a férfiakat, hogy hívek
maradjanak a családjukhoz.
Rashid sejk – kicsi és vékony, akár a tőrpenge, és van benne valami veszedelmes
kópéság, amely időnként olyanokat sejtet, hogy a Qur'an talán nem is létezett előzőleg a
Paradicsomban, amelyet a Próféta egyetlen éjszaka alatt
170
7
3
ím meg a mennyek lovának, a Buráknak a hátán – nem 1 inalja lel magát apának;
valahogy testvéries és gúnyos pil-I ini.isaban, amelyet Ahmadra vet, barátságtalan szálka
szúr.
I >e igaza van, Ahmadnak valóban rokonszenves a harminc-egynéhány éves, colos,
vállas Charlie Chehab, aki-ii. k barázdált, füstös arca, széles, mozgékony szája van, unt v
utóbbi sokat is mozog. – Ahmad! – mondja, egyformán megnyomva a két szótagot, és
megkérdezi: – No és Oiiért haragszol?* – Választ nem várva folytatja: – Isten lm/ott az
úgynevezett Excellenciánál! Papa és a nagybá-iv.un nem egészen tudtak angolul, mikor
elnevezték; azt hitték, valami kiváló dolgot jelent. – Beszéd közben bo-ii\olult lelki
áramlatokat fejez ki az arca, például lenézést, uuóesárlást, gyanakvást és (felvont
szemöldökkel) jó humorú tudatát annak, hogy ő és hallgatója valamiképpen kínos
helyzetbe került.
Mi tudtunk angolt! – tiltakozik mellette az apja. – Mi mdtunk angolt a bejrúti Amerikai
Iskolából. – „Excel-lencia” valami minőségi dolgot jelent. Mint New l'rospectnél a „new”.
Nem azt jelenti, hogy a „kilátás” most „új”, hanem azt, hogy akkor volt új. Ha „Chehab
Lakberendezésnek” nevezzük, az emberek azt kérdezik: „Mit jelent az, hogy »Chehab?«„
– Halkan harákolja a „ch” hangot, amelyet Ahmad a Qur'an-leckéivel kapcsol össze.
Charlie, aki jó lábnyival magasabb az apjánál, ártatlanul megjátszott birkózással, simán
átfogja a karjával az idősebb, sápadtabb ember fejét, és szeretettel megszoron-
' Lefordíthatatlan szójáték. „Mad” angolul a.m. haragos. (A fordító megjegyzése)
171 gátja. Az oreg Mr. Chehab koponyája olyan ebben a Imi csőben, akár egy hatalmas
tojás: a feje búbján tar, és a boV| vékonyabb, mint gumiarcú fiáé. Az apa ábrázata kisv
áttetsző és püffedt, talán a cukorbetegségtől, amelyet Rashid sejk említett. Mr. Chehab
halványsága üveges, de a modora nem beteges: noha korosabb, mint, teszem a/l, Mr.
Levy, fiatalabbnak látszik gömbölyded izgékonysága val, és hajlandó nevetni akár a saját
fián is. Ahmadhoz fordul: – Amerika. Nem értem ezt a gyűlöletet. Idejöttem mint
fiatalember, házasember, de a feleségemet ott kelleti hagyni, csak a bátyám és én, és itt
sehol se volt az a gyn lölet és lövöldözés, ami a saját hazámban, mindenki törzsekre
szakad. Keresztény, zsidó, arab, mindegy, fekete, fehér, átmenet – itt mindenki elvolt. Ha
van valami jód eladni, az emberek megveszik. Ha van valami munkád elvégezni, az
emberek elvégzik. Minden tiszta, látható. Könnyűvé teszi az üzletet. Kezdettől semmi baj.
Úgy gon-| doltuk az óhazában, magasra szabjuk az árat, aztán lealkudják. De senki sem
érti, még szegény zanj, aki bejön szófát vagy széket venni, az is megfizeti a címkére írott
árat, mint a fűszerboltban. De kevés jön. Megértjük, ráírjuk a bútorokra az árat, amit
elvárunk – alacsonyabb árat –, és több jön. Mondom Maurice-nak: „Ez becsületes és
barátságos ország. Nem lesz probléma.”
Charlie kiengedi öleléséből az apját, a szeme közé néz Ahmadnak, mert az új
alkalmazott ugyanolyan magas, mint ő, habár harminc fonttal könnyebb, és kacsint. –
Papa! – mondja acsargó türelemmel. – Vannak problémák. A zanj nem kapott semmiféle
jogot, harcolnia kellett érte. Meglincselték, nem engedték be az éttermekbe, még innia
172 i knlön falikútnál kellett, a Legfelsőbb Bírósághoz kellett li'idúlnia, hogy egyáltalán
embernek nézzék. Amerikában ■ unni sincs ingyen, mindenért verekedni kell. Nincs se
imimah, se shari'a. A fiatalember is megmondhatja, most vígczte el a középiskolát.
Minden háború, igaz? Nézd csak meg Amerikát külföldön – háború! Rákényszerítettek
egy /-.idó államot Palesztinára, egyenesen bele a Közel-Kelet
ii ii kába, és most rákényszerítik az életmódjukat Irakra, hogy legyen ott egy kis USA,
és megszerezzék az olajat.
7
4
– Ne higgyél neki – mondja Habib Chehab Ahmadnak. Mondja ezt a propagandát, de
tudja, hogy neki jó itt. Jó
I ni. Nézd, mosolyog!
De Charlie többet tesz mosolygásnál, mert nevet, a fejét hátravetve, kimutatva felső
fogsorának lópatkóját, és nyelvének izomzatát, mint egy széles, szemcsés férget.
Hajlékony szája tűnődőén gunyoros mosolyban csukódik össze, a s/eme fürkészve néz
Ahmadra a sűrű szemöldök alól.
– Neked mi erről a véleményed, Haragos? Az imám azt mondja, nagyon jámbor vagy.
– Igyekszem az Egyenes Úton járni – vallja be Ahmad. – Ebben az országban nem
könnyű. Túl sok az ösvény, túl erőszakosan árulnak túl sok felesleges dolgot. A
szabadsággal dicsekszenek, de a szabadság, amelynek nincsen célja, egyfajta börtön.
Az apa közbekiabál: – Te sose ismerted, mi a börtön! Az embereknek ebben az
országban nem kell félniük a börtöntől. Nem mint az óhazában! Nem mint a szaúdiak-nál,
nem mint a régi Irakban!
– Papa – csitítja Charlie –, sehol sincsenek börtönben annyian, mint az Egyesült
Államokban.
173
– Nem többen, mint Oroszországban! Nem inliluu mint Kínában, hajói tudjuk!
– Akkor is sok. Kétmillió körül. A fiatal fekete nokiii'li nem jut elég hapsi. Mind a
sitten vannak, a szentségii1
– A börtönök, azok a bűnösöknek vannak. Eveiiir ha romszor-négyszer betörnek
üzletbe. Ha nem találnak pcu/i szétverik a bútort, és összeszarnak mindent. Undorító!
– Papa, halmozottan hátrányos helyzetűek. Nekik un gazdagok vagyunk.
– A te Szaddam Húszéin barátod, ő ismeri a börtönökéi, A kommunisták, azok ismerték
a börtönöket. Ebben .1/ országban az átlagember semmit se tud a börtönök ml Az
átlagember nem fél. Csinálja a munkáját. Engedelmes kedik a törvényeknek. Könnyű
törvények. Ne lopj. Ne öl| Ne húzd meg a másik Mrs-t.
A Belvárosiban Ahmad több osztálytársa is megszegic a törvényt, és a fiatalkorúak
bírósága elítélte őket kábító szerek birtoklásáért, betörésért, ittas vezetésért. A
legrosszabbak a normális élet részének tekintették a bíróságul es a bortönt, nem féltek
tőlük; már megbékéltek velük. Airr< ezzel nem járulhat hozzá az eszmecseréhez. Charlie
beleJ fojtja a szót. és azt mondja, furfangosan eltúlzott arckifejezéssel, amely egyszerre
kíván békíteni, de le is akarjJ tenni a garast: – Papa, mit szólsz a mi kis koncentráció*
táborunkhoz a Guantánamo-öbölben? Azok a szegény ürgék még ügyvédet se kapnak.
Még imám is csak olyanj mehet hozzájuk, aki tégla.
– Ellenséges katonák – dohog Habib Chehab, aki szeretné befejezni a vitát, de képtelen
beadni a derekát. – Veszélyes emberek. El akarják pusztítani Amerikát. Ezt
174 | 'n.l|.ik a riportereknek, habár mi jobban etetjük őket, hiim .1 i.ilibok. Azt gondolják,
hogy szeptember tizenegy ■ i von jó vicc volt. Nekik ez háború. Dzsihád. Ezt mon-Im,
.ii|.ik maguknak. Mit várnak, hogy az amerikaiak hasra . ipiilnak a földön, és nem
védekeznek? Még Bin Laden |« varja, hogy visszaüssenek neki.
A dzsihádnak nem kell háborút jelentenie – szól >■■/!•(■ Ahmad félénken megremegő
hangon. – Küzdelmet |i l> ni Isten ösvényén. Jelenthet belső harcot.
\/ idősebb Chehab újult érdeklődéssel tekint rá. A szeme ni 111 olyan sötétbarna, mint a
fiáé, inkább aranyszín golyó, 11 vizenyős szaruhártya közepén. – Jó fiú vagy – mondja
ünnepélyesen.
< harlie megragadja erős karjával Ahmad vékony vállát, niiiiiha hármuk szolidaritását
akarná kifejezni. – Ezt nem mondja ám mindenkinek! – közli bizalmasan az új munka-
i.nssal.
7
5
Hz a megbeszélés az épület hátuljában zajlik, ahol egy l'ull választ el néhány fémasztalt
és a mögöttük levő, kétszárnyú tejüveges ajtót a tér többi részétől. A tér többi része a
bemutatóterem kaotikus lidércnyomása: karosszékek, asztalkák, kávézóasztalok, asztali
lámpák, állólámpak, ihványok, nádszékek, ebédlőasztalok székekkel, lábzsá-molyok,
kredencek, csillárok csüngő liánjainak őserdei zsúfoltsága, fali lámpák különböző
fémekből és zománcozva, nagy és kis tükrök a puritántól a cifráig, keretükön aranyozott
vagy ezüstözött levelek és kövér virágok és faragott masnik és sasok profilban, kitárt
szárnyakkal, markolászó karmokkal; amerikai sasok bámulnak le a fe-
175 hér inges, fekete farmeres, vegyes származású AIhiimI vékony, meghökkent
tükörképére.
– A földszinten van a kerti bútor – mondja az alacsony, kövérkés apa, akinek fényes
sasorra van, és a szeme al.m fáradt bőrtasakok sötétlenek. – Pázsitra, tornácra, fonoii fii
összehajtható, még néhány alumíniumkabin is, szúnyog hálóval, hogy megszabadulhass a
bogaraktól a hátsó mlv.i ron, ha a család levegőváltozást akar. Fent van a hálos/o babútor,
az ágyak és éjjeliszekrények és szekreteicK, tükörasztalok a hölgynek, szekrény oda, ahol
nincs elén gardrób, sezlony a hölgynek, hogy feltehesse a lábát, kai pitozott karfátlan
székek és zsámolyok ugyanehhez a la/l tós hangulathoz, tompább fényű kis lámpák, tudod,
ahhoz, ami a hálószobában történik.
Charlie nyersen közbevág, talán mert látja, hogy Ah mad elpirul: – Használt, új, nem
csinálunk ügyet belőle. Az árcédula elmond mindent, meg a bútor állapota. A bu tor nem
olyan, mint az autó: nincsen sok titka. Amit látsz, azt kapod. Te meg én ott lépünk be,
hogy ami száz dollárnál több, azt ingyen elszállítjuk az állam akármelyiB részbe. Az
emberek szeretik az ilyet. Nem mintha sol? vásárlónk lenne Cape Mayről, de az emberek
szeretik, hl valami ingyen van.
– És a szőnyegeket – mondja Habib Chehab. – Perzsaszőnyegeket akarnak, mintha a
libanoniak Örményországból vagy Iránból jönnének. Úgyhogy tartunk lent válasz-1 tékot,
és minden, ami ott van, megvehető, és mi kitisztítjuk. Vannak kimondott szőnyegüzletek a
Reaganén, de az emberek hisznek a mi üzletünkben.
176 Hisznek bennünk, papa – mondja Charlie. – Jó nemik van.
Mimad érzi, ahogy megcsapja a létfenntartás összezsú-ImIi rendezéseiből a szerves
emberiség párnákban, sző-fifreckben, vászon lámpaernyőkben felgyűlt, halandó inii.i|.i;
stílusok és szövetek kétségbeesett változatossága i iiuielget szánalmas igényeket és
nagyjából hat testhely-hí a tükrökkel zsúfolt falak között, de így se jut másra a
imiiilcnnapos mocsok unalmán és fáradságán kívül, ahol ni lerek, padlók és mennyezetek
folyamatosan mérik a ■ucgmásíthatatlanságot, ahol szótlan áporodottság és
reménytelenség a társa az Isten nélkül maradt életeknek. \ l.ilvány felébreszti a
gyermekkor redői alá temetett be-n\omást – a bevásárlás álságos örömét, az ember terem-
iiiie bőség hamis, kísértő pompáját. Liften ment fel az Inyjával, amely az utolsó belváiosi
divatcsarnok illatos lolyosóira vitte őket, vagy az anyai szeplőknek és az ő .■(■vagszín
bőrének ellentététől feszengve kocogott utána .is/faltos parkolókban, hogy le ne maradjon
energikusan hosszú lépései mögött, be az összebarmolt, „doboz”-stílu-mi, éktelen nagy
hangárokba, ahol a csupasz tartógeren-i lakat verték az árutornyok. Ezeken a szigorúan
meghatá-lozott céllal történő kirándulásokon, amelyeken vagy egy nicgjavíthatatlan
háztartási gépet pótoltak, vagy a kérlelhetetlenül növekedő Ahmadnak vásároltak új ruhát
vagy, mielőtt az iszlám immúnissá tette, egy régóta kívánt és a következő idényre elavuló
elektronikus játékot, anyát és fiát minden oldalról ostromolták a vonzó, leleményes
tárgyak, amelyekre nem volt szükségük, és nem engedhették meg őket maguknak, a
lehetséges vagyontárgyak, amelye-
7
6
177 ket más amerikaiak látszólag könnyen megszerezIn-n. I de ők semmiképpen sem
szoríthatták ki egy férj nell ni maradt segédápolónő fizetéséből. Ahmad az alagsorig
kóstolgathatta az amerikai bőséget. Ördögöknek rémiéin V ezek a csiricsáré csomagok, a
mai múlékony divatnak c/el» a toronymagas állványai, a mikrocsipek gyilkos képi cg.
nyékbe ágyazott hatalmának polcai, és nyaggatták a lomé geket, hogy vásároljanak,
fogyasszanak, amíg a világntl vannak elfogyasztható tartalékai, zabáljanak a vályun.il
mielőtt a halál örökre befogja falánk szájukat. Ebben .1/ egész udvarlásban, amellyel a
szegényeket verik adósság ba, a halál a végállomás, a kassza, amelyben a fogyaikozu
dollárok csilingelnek. Siess, most vásárolj, mert a hal.il utáni élet egyszerű, tiszta öröme
csak mese!
Volt persze áru a Másodperecben is, főleg tasakos cs dobozos, sós és édes, egészségre
ártalmas ételek, műanyag légycsapók, és kínai ceruzák, végükön használhatatlan ia dírral;
de ebben a hatalmas bemutatóteremben Ahmad azt érzi, hogy mindjárt besorozzák a
kereskedelem hadseregébe, és bármily közel áll hozzá az Isten, akinek minden anyagi
dolog puszta árnyék, a fiú mégis izgatott. A Prófela is kereskedő volt. Az ember nem fárad
bele abba, hogy <i jóért fohászkodjon, mondja a negyvenegyedik szúraj Ezekbe a jó
dolgokba bele kell foglalni a gyártott dolgokai is. Ahmad még fiatal; bőven van ideje,
okoskodik, hogy bocsánatot nyerjen ezért a materializmusért, ha szükség van bocsánatra.
Isten közelebb van hozzá, mint nyakának ütőere, és Ó tudja, mit jelent kívánni a
kényelmet, különben nem tette volna olyan kényelmessé a túlvilágot; szőnyegek és
pamlagok vannak a Paradicsomban, mondja a Qur'an.
178 Mmiadot kiviszik, hogy lássa a teherautót, az ő leendő 1. hi'i.linóját. Charlie bevezeti
az asztalok mögé, majd egy
1 nj-en megvilágított folyosóra, amelynek tetőablakán l n.i|/olódik az üvegre hullott
levelek, ágak, szárnyas térim-.ck árnyéka. A folyosón van egy vízhűtő, egy naptár,
vuielynek számozott kockáit vastagon teleírták a szállítá-.'■I. dátumaival, és még valami,
amiről Ahmad később megtudja, hogy rozoga blokkolóóra, mellette polc az al-I
ilmazottak bélyegzőkártyáinak.
('harlie kinyit még egy ajtót, és ott várakozik a teher-aiiio egy vastag deszkákkal fedett
rakodórámpánál, egy I uigró eresz alatt. Ahmadot megrendíti az első találkozás ii magas,
narancsszín ládával, amelynek minden élét oda-. .avarozott fémcsíkok erősítik. Olyannak
látja a rakodó-1.1 n ipáról, akár egy tömpe orrú, hatalmas állatot, amely túl közel jön a
rámpához, mintha enni kérne. Úti portól kissé megfakult narancsszín oldalára az
Excellencia szót írták .–iránnyal keretezett indigókék dőlt betűkkel, alá nyomta-10ii
nagybetűkkel: LAKBERENDEZÉS, míg legalulra kisebb betűkkel az üzlet címét és
telefonszámát. Hátul dupla kereke van. Vaskosan kidudorodó, krómozott oldaltükrei
vannak. Vezetőfülkéje hézag nélkül csatlakozik ládaszerű lestéhez. Impozáns, de
barátságos. – Megbízható vén dög – mondja Charlie. – Száztízezer mérföld, komolyabb
problémák nélkül. Gyere le, ismerkedj meg vele! Ne ugorj, azt a lépcsőt használd. Az
utolsó, amire szükségünk van, hogy az első munkanapodon kitörd a bokádat.
Ahmad valamiért máris meghittnek találja ezt a teret. A jövőben majd jól meg fogja
ismerni a rakodórámpát, a vibráló nyári hőségben perzselődő, repedezett betonpar-
179 kólót, a környező alacsony téglaépületeket, a sorhazai rendetlen hátulját, az egyik
sarokban a rozsdásodó szemei tartályt valamelyik megszűnt üzemből, a négysávos km
úton hömpölygő járműhullámok félig hallható tengcr/u gását. Ebben a térben mindig lesz
valami varázslatos, valami nem e világi békesség, valami különleges sejtelem, mintha
nagyítóval figyelnék a magasból. Olyan hely e/, amelyre Isten rálehelt.
7
7
Ahmad lemegy a négy, vastag deszkával burkolt lep csőfokon, és megáll a teherautóval
egy szinten. A vezeti felőli ajtón azt mondja az embléma: Ford Triton E-35Q Super Duty.
Charlie kinyitja azt az ajtót, és így szól: – Tc ide ülsz, Haragos. Mássz be.
A vezetőfülke át van itatva a bőr, a férfitestek, az állon cigarettafüst, a hideg kávé, a
vezetés közben evett olasz húsos szendvicsek meleg szagegyvelegével. Ahmad, miután
hosszú órákig tanulta a haszongépjármű-vezetői jegyzetekből a kettős kuplungozást és a
visszakapcsolást veszélyes lejtőkön, meglepődik, mert nem lát a padlón sebváltól. – Hogy
váltunk sebességet?
– Nem váltunk – mondja Charlie. Az arcára savanyú ráncok gyűrődnek, de a hangja
elég semleges. – Automata. Mint a barátságos családi kocsitokban.
Az anyja bosszantó Subaruja. Új barátja megérzi kínos zavarát, és megnyugtatóan
mondja: – A sebességváltó csak egy felesleges plusz, amin izgulnod kell. Pár sofőrrel
korábban volt nálunk egy kölyök, lenyúzta a fogaskerekeket, mert lejtőn kapcsolt
rükverebe.
– De meredek lejtőn nem kellene kisebb sebességre kapcsolni? Ahelyett hogy a féket
tapossuk.
180 A kormánnyal is csökkentheted a sebességet, de lir.eynek ezen a részén nincsenek
olyan nagy hegyek. Nem olyan, mint Nyugat-Virginia.
( 'harlie ismeri az államokat, olyan ember, aki járatos a nagyvilágban. Megkerüli a
teherautót, kitárja a karját,
…..il egy majom, és könnyű ugrással felpattan az utasülés-
l>c. Ahmad úgy érzi, mintha az ágyába ugrottak volna bele. ( harlie elővesz egy félig
piros csomagot az inge zsebéből vastag, érdes anyag, mint a zsávoly, de nem kék, hanem
kincstári zöld –, ügyesen megrázza, mire több barna végű i igaretta ugrik elő egy
hüvelyknyire a csomagból. Megkérdezi Ahmadtól: – Egy blázt idegnyugtatónak?
– Köszönöm, nem, uram. Nem dohányzom.
– Csakugyan? Okosan teszed. Örökké fogsz élni, Haragos. Az „uram”-at mellőzheted.
„Charlie” bőven elég. ()ké, hadd lássam, hogy vezeted el ezt a kasznit.
– Most?
Charlie horkant, füstfelhőt pöffent Ahmad látóterének szélén. – Inkább a jövő héten?
Minek jöttél ide? Ne nézz már olyan rémülten. Sétameccs. Hülyék megcsinálják minden
percben, nekem elhiheted. Ez nem rakétafizika.
Reggel fél tíz van – Ahmad úgy érzi, túl korai az idő egy beavatáshoz. De ha a Próféta
rábízta a testét a félelmetes Burák lóra, Ahmad is felszállhat a magas fekete ülésbe,
amelyet összegyűrtek-mocskoltak-hasogattak az előző sofőrök, és elkormányozhatja ezt a
kerekeken guru-, toronymagas narancsszín ládát. Mikor elfordítja a gyújtásban a kulcsot, a
motor mély hangon morog, mintha a gázolajnál sűrűbb, testesebb dolog lenne az
üzemanyag. –Dízellel megy? – kérdezi Ahmad.
181 Charlie újabb füstfelhőt fúj; mélyről, a tüdejéből |i>n Viccelsz, kölyök? Vezettél valaha
dízellel? Összehiuln mindent, és egy örökkévalóságig tart, hogy a motor hciui legedjen.
Dízel mellett nincs olyan, hogy csak beülsz, <S rálépsz a gázra. Egy dolgot mindenesetre
tarts észben nincs hátrapillantó tükör a műszerfal felett. Ne ess paml ba, ha megszokásból
odanézel, és nincs ott semmi. Has/ náld az oldaltükröket. Még egy: ne felejtsd el, hogy
minden tovább tart: tovább tart megállni, tovább tart beindul ni. Piros lámpával úgyse
versenyezhetsz, ne is próbálkozz Ez itt olyan, mint egy öreg hölgy: ne hajtsad, de ne is be
csüld alá. Ha egy percre leveszed a szemed az útról, kcjvs és megöl. De ne hagyd, hogy
ijesztgesselek. Oké, akkui tegyünk egy próbát. Gyerünk. Állj: ellenőrizd, hogy hal
ramenetbe tetted-e. Több ütközésünk volt már a rámpával, Ugyanazzal a sofőrrel, akit
7
8
említettem. Tudod, mire tanítottak meg az évek? Nincs olyan, aminek az ostobák iu
ugornának neki, és ne csinálnák meg. Tolass, csinálj egy Y\ kanyart, hajts ki a parkolóból a
Tizenharmadik utcára, es indulj el a Reaganén. Balra nem mehetsz, ott van egy bc-
tonelválasztó, de, mint szívesen hangoztatom, nincs olyan,1
amit az ostobák ne csinálnának
meg, ezért inkább szólok.
Charlie még akkor is beszél, amikor Ahmad kitolat a teherautóval, leír egy takaros
félkört, aztán sebességbe kapcsol, és elhagyja a parkolót. Felfedezi, hogy ilyen távol a
földtől a magasban úszva néz le az autók tetejére. A körúthoz érve túlságosan kis ívben
kanyarodik, és felugratja a hátsó kereket a járdára, de alig érzi meg. Egy másik skálába,
egy másik síkra került. Charlie azzal foglalkozik, hogy
182 ■ ii.lisa a cigarettát a műszerfal hamutartójában, nem teszi nv:i a zöttyenést.
Néhány sarok után Ahmad szeme felveszi azt a szokást, Imj'V balra villan a hosszú
oldaltükörbe, aztán ki az utas-nle-, ablaka mögött a jobb oldali tükörre. Már nem idegein
az Excellencia krómozott élű, narancsszín tükörképe: a ii – ./.évé lett, mint annak az
alaknak a karja és válla, amit az ni. .111 járva érzékel a perifériális látásával. Gyerekkora
óta (llniodik olyanokat, hogy folyosókon repül vagy pár lábnyi magasságban cikázik
járdák felett, az ilyen álmokból néha ciekcióval ébred, vagy, ami még szégyenletesebb,
nagy neilves folttal a pizsamanadrágja belsején. A Qur'anban Inába keresett szexuális
tanácsadást. Van szó benne a nsztátalanságról, de kizárólag az asszonyokkal, a menst-i
nációval, a szoptatással kapcsolatban. A második szúrá-ban találta a titokzatos szavakat:
Az asszonyaitok szántóföld nektek. Menjetek a szántóföldetekre, ahogyan csak akartok!
Küldjetek előre jócselekedeteket lelketek számára, és féljétek Allahot! Tudnotok kell, hogy
egyszer majd találkoztok Vele. Az előző versben olvasta, hogy az asszonyok kórságot
jelentenek. Ezért tartsátok távol magatokat az asszonyoktól, s ne közeledjetek hozzájuk,
amíg meg nem tisztulnak! Ha megtisztultak, akkor közösüljetek velük úgy, ahogyan Allah
elrendelte számotokra. Allah szereti azokat, akik készek a megbánásra, és szereti azokat,
akik megtisztulnak. Ahmad tisztának érzi magát a teherautóban, elvágva az alantas
világtól, kutyapiszoktól szeny-nyes utcáitól, ahol műanyag és papírfoszlányokat sodor a
zél; tisztának és szabadnak érzi magát, ahogy repíti narancsszín dobozsárkányát az
oldaltükrökben.
183 – Ne menj jobbra! – szól rá Charlie váratlanul m aggodalomtól éles hangon. Ahmad
lassít, nem vellc c ./i hogy előzni kezdte az autókat a bal oldali sávban, ami a
forgalomelosztó, a jersey-i torlaszok szolid, szutykos rikádja határol.
– Miért hívják ezt jersey-i torlasznak? – kérdezi. – M.n v landben mi a neve?
– Ne tereld másra a szót. Haragos. Aki teherautót vc/ei nem álmodozhat. Élet és halál
van a kezeden, nem is s/ol va a javításokról, amelyek megugrasztják a biztosii.iil díjat, ha
idétlenkedsz. Itt nem lehet hot dogot zabálni, ín mobiltelefonnal baszakodni, ahogy a
személyaulókh.in csinálják. Te nagyobb vagy; jobbnak kell lenned.
– Csakugyan? – Ahmad megpróbálja kiugratni az iiUW sebb férfit, az ő libanoni-
amerikai barátját a fenyegeti ím komoly hangulatból. – Nem a személyautóknak kelleni*
kitérni az utamból?
Charlie nem látja, hogy Ahmad csipkelődik. Továbbra is az utat nézi a szélvédőn át. –
Ne legy ostoba, kölyök; nem tudnak. Ez olyan, mint az állatoknál. Nem méreti ugyanazon
mércével a patkányokat és a nyulakat, mint a*, oroszlánokat és az elefántokat. Nem méred
ugyanazon mércével Irakot és az Egyesült Államokat. Aki nagy, anj nak jobbnak kell
lennie.
Ahmad furcsának találja ezt a politikai felütést. Kissi falsul hangzik. De hát egy ágyba
került Charlie-val, és engedelmesen készül a kalandra.
7
9
184 li s/nsom! – mondja Jack Levy. – Ezért érdemes élni! b l|i – .i-n elfelejtettem, sose
vártam, hogy egyszer valaki »./■ mbc juttatja. – Ezzel az adott körülmények között ta-
|niii.iiosan, nevet nem mondva tesz egy tiszteletkört a fele-j'iiek, aki a maga idejében
ugyancsak megmutatta neki, iiin n érdemes élni.
L/ért – helyesel Teresa Mulloy, aki csupaszon fekszik un Melle, de aztán hozzáteszi
önvédelemből: – Csak nem i in ós. – Kissé kidülledő szemíí, kerek arca annyira kipi-inli,
hogy a halványbarna szeplők beleolvadnak a rózsa-in alapba.
– Mi tartós? – kérdezi Jack. Az asszonynak nem egéén letszik, hogy ilyen vállvonogató
hanyagsággal helye-M-i A rózsás pír átmegy a lekezelés csípésének vörösébe, mell
szembe kell néznie védtelenségével ebben a zsákutcás kalandban. Megint egy nős pasi.
Sose hagyná el a Ifíivér Bethjét, bár ezt Terry sem akarná. Jack huszonhatom évvel
idősebb, neki pedig olyan emberre van szüksége, aki élete végéig kitart.
New Jerseyben a nyár elérte a júliusi egyenletes, döglesztő hőséget, ám a szeretők,
noha szeretkezéstől felfőtt hőrük hűsnek érzi a levegőt, még így is magukra húzták a
lepedőt, amelyet ők gyűrtek lucskosra. Jack felül, a párnának támaszkodik, kitakarva
karjának löttyedt izmait, mell-szőrzetének szürke habját; Terry szeretetre méltó bohém
szemérmetlenséggel nem húzta feljebb a lepedőt, úgyhogy nap nem látta melle
szappanfehéren dülled, hogy Jack megcsodálhassa, és megmérhesse a súlyát még egyszer,
ha arra vágyik. Jack gömbölyűn szereti, bár a gömbölyűség könnyen túlzásba mehet. A
festékhígító és a lenolaj szaga
185 elálmosítja a szeretője ágyában. Terry, mint mondta, u nagyságra és az erőre hajt. Ha
dugásnál felnyársalja maj'.ii az ő merevedésére, Jack úgy érzi, mintha a falakról lefolyó
színek az ő tenyerével együtt csúszkálnának az asszony oldalán, hosszúkás, bordákkal
barázdált, illegő, ír feliéi oldalán. Bethről elképzelhetetlen, hogy ennyire szét tud|a
terpeszteni a combját, és az ő medencéje sem bírna el annyi súlyt; kifogytak a
helyzetekből, kivéve a kanalast, de a felesége óriási fara még akkor is úgy tolja el magától
az ágyban, mint egy féltékeny gyerek.
– A helyzet az – mondja Jack, mert hallja Terry csend jén, hogy az ő valamilyen
tapintatlansága elől húzódik visz sza –, hogy amíg tart, az embert nem érdekli, meddig
fog, tartani – az Anyatermészet azt mondja: „Kit érdekel?” Olyan érzés, mintha sose lenne
vége. Imádom a dudádat, mondtam már?
– Kezd megereszkedni. Akkor kellett volna látnod, amikor tizennyolc voltam. Még
ennél is nagyobb volt, és merőlegesen állt.
– Terry, kérlek! Ne izgass fel megint! Mennem kell. –Bethé is, erre még emlékszik,
olyan és akkora volt, mint két felfordított gabonapelyhes tál, és a bimbója úgy állt, akár a
szeder.
– Most hova, Jack? – Terry hangja fáradt. A szerető tudja, hogy a férfi hazug, míg a
feleség csak találgat.
– Magánóra. Igazi, a város másik végén. Nálam van a kocsi; szüksége lesz rá másfél
óta múlva, hogy bemenjen a könyvtárba. – Nem tudja az orgazmust követő kába kieséstől,
hogy ebből, amit mondott, mennyi az igaz. Beth-nek mindenesetre kell az autó.
186
lerry meghallja a bizonytalanságot, és panaszkodik: – I ii k, te mindig elrohansz!
Szaglók, vagy mi?
1 íz kegyetlenség, mert Beth csakugyan szaglik; ha ,il-/ík, betölti az ágyat a mély
bevágásaiból felszálló, csípés pára, amely tovább rontja a férje éjszakai szorongását . .
lettegését.
8
0
Kizárt – mondja, mert ennyi argót felszedett a diákjaitól. – Még a… – Elnémul, mert
majdnem átlépte a határt. A pinám se. Mondd ki.
Még ott se – enged Jack. – Főleg ott nem. Édes vagy. le vagy az én mézesbögrém. –
Igazság szerint nem szívesen dugja az arcát túl sokáig Tény lába közé, mert fél, hogy Beth
megérzi a másik asszony szagát az esti búcsú-i sókban – csak egy puszi, de kitartó
szokásuk házasságuknak harminchat éve alatt.
– Beszélj a pinámról, Jack. Hallani akarom. Lazulj el.
– Kérlek, Terry! Ez groteszk!
– Miért, te prűd pöcs? Te zsidó mimóza. Mi a groteszk az én pinámban?
– Semmi, semmi! – hagyja rá a ledorongolt Jack Levy. Tökéletes, isteni
– Micsoda? Mi az? Mire vonatkoznak ezek a kellemes dolgok? Hogy tökéletes és
isteni.
– A pinádra.
– Helyes. Folytasd. – Talán arra akar kilyukadni, hogy Jack úgy használja azt is, mint
ahogy őt használja, nem elég figyelmesen, nem érzékelve az egész képet – a szagot, a
kísérőjelenségeket, azt, hogy Ténynek fáj az egyedüllét, miután ő kihúzta magát belőle, és
tisztában van vele, hogy csak használják, méghozzá finnyáskodva.
187
– …és nedves folytatja Jack –, és bolyhos, és pulin, mint a virág belseje és feszülős –
– O! – mondja Terry. – Feszülős! Ez érdekes. Es szcivii – mondd el, hogy mit szeret.
– Szereti, ha csókolják és nyalják és játszanak vele én belemennek – Terry, ne mondass
velem többet! Nekem e/ megöli a dolgot. Tudod, hogy meg vagyok őrülve érted, lu vagy a
legjobb –
– Na ne mondd! – Terry dühösen félrelöki a lepedőt, és kipattan az ágyból. A fara
rezeg, és csakugyan kezd meg ereszkedni, mint ahogy egy másik részére mondta. Megje
lenőben vannak a farpofákon a ráncok. Mintha érezne, hogy Jack a hátsóját nézi, a
fürdőszoba ajtajánál megfoi dul, felé villantja cédrusvörös kis bozontját, közszemlére teszi
egész tésztás puhaságát, testének meghámozott febei kenyerét, Jack érzése szerint
kihívóan, a kedveskedés csa bításával, amit ő elmulasztott kellő lelkesedéssel fogadni.
Olyan meztelen és nőies, olyan érzékeny és tömény így, hogy Jack szája kiszárad, a
látvány kiszippantja belőle általában felöltözött, lelkiismeretes életének levegőjét. Terry
befejezi helyette a mondatot: – …a legjobb, ami történi veled azóta, hogy Beth meghízott,
mint egy disznó. Örülsz, ha megbaszhatsz, de nem akarod kimondani a „baszás” szót, mert
félsz, hogy Beth valahogy meghallja. Régebben azért rohantál el baszás után, mert attól
féltél, hogy Ahmad minden percben megjöhet, de most, hogy egész nap dolgozik, mindig
van valami más kifogásod, hogy egy perccel se kelljen tovább maradnod! Sose kértem
mást, csak azt, hogy élvezz engem, de nem, a zsidóknak muszáj hogy lelkifurdalásuk
legyen, így mutatják, mennyire különlege-
188 ■ I mennyire fölötte állnak mindenkinek, Isten kizárólag rtpik zabol, a büdös becses
frigyükkel! Hánynom kell ii'lid, Jack Levy! – Becsapja a fürdőszoba ajtaját, de az
megakad egy bolyhos szőnyegben, és kelletlenül csukó->lik, úgyhogy mikor Terry
dühösen felcsapja a villanykap-i .nlót, Jack még láthatja a résben, hogyan rezeg ír feneke,
.iinelyet sose csókolt a sivatagi nap.
Jack siralmasan fekszik az ágyon, fel akar öltözni, de nidja, hogy ezzel az asszonynak
adna igazat. Mikor Terry kijön a fürdőszobából, ahol lezuhanyozta magáról Jacket,
Ielszedi a fehérneműjét, és kiszámított sorrendben Időközik. A melle hintázik, mikor
lehajol, és elsőnek ezt i.ikarja el, befogja a melltartó pókhálóvékony kosaraiba, majd
hátranyúl, és pofát vágva bekapcsolja. Aztán belelép i bugyijába, megtámaszkodva
kinyújtott karjával és kemény húsú, formás kezével az íróasztalban, amelynek lapján
8
1
olajfestékek tubusai sorakoznak. Előbb fél kézzel, majd kettővel feljebb rántja a falatnyi
nejlont. A börtönbe /árt, cédrusvörös, gyapjas szőrpamacs kibuggyan a gumírozott pánt
fölött, mint a türelmetlen kézzel töltött sör habja. A melltartó fekete, de a tangabugyi lila,
és olyan kicsi, hogy a legmerészebb csípőnadrágok mélységéig megmutatja Terry hasának
gyöngygömbölyűségét, bár ő ezt közönséges, ócska farmerrel takarja el, amelynek
hagyományos szabású elején egy-két festékfolt van. Bordás kötésű pulóver, vászonszandál
és máris teljes a vértezet, amelyben Terry szembenézhet az utcával és lehetőségeivel. Egy
másik férfi ellophatja. Jack fél, hogy az utolsó lehet minden alkalom, amikor meztelenül
látja. Olyan sivár szomorúság söpör végig rajta, hogy felkiált: – Ne
189 vedd fel azt a sok marhaságot! Gyere vissza a/. nplM Terry! Kérlek!
– Nincs időd.
– Van időm. Most jutott eszembe, hogy csak három kni lesz az óra. Különben is egy
lúzer a kölyök, onnan l.m Lawnból, a szülei azt képzelik, hogy be tudom paukolm i
Princetonra. Hát nem tudom. Szépen kérlek!
– Na jó… de csak egy másodperc. Csak egy kis öss/c bújás. Utálom, ha veszekszünk.
Nekünk semmin sem len-ne szabad veszekednünk.
– Azért veszekszünk – magyarázza Levy –, mert fon tosak vagyunk egymásnak. Ha
nem lennénk fontosak, m-m veszekednénk.
Terry behúzza a hasát, amitől a szeme mulatságosan kiguvad egy pillanatra,
kipatentolja a farmerjét, és lila-lc kete alsóneműjében gyorsan visszabújik a gyűrött leped*
alá. Szerelése jókedvűen kurvás, mint a vakmerőbb lányoké a Belvárosiban, akik
tiniprostira veszik a figurát, és ez alal« tómban megdobogtatja Jack péniszét. Igyekszik
figyelmen kívül hagyni, átkarolja az asszony vállát – tarkóján a pihék még nyirkosak a
zuhanytól –, és magához húzza szűzies pajtáskodással. – Ahmad hogy boldogul? –
kérdezi.
Terry gyanakodva válaszol, hirtelennek tartja a váltási ringyóból anyába. – Úgy veszem
észre, jól. Kedveli a munkáltatóit – libanoni apa és fia, akik egyfajta jó rendőr/rossz
rendőrt játszanak meg Ahmadnak. A fiú nem egy átlagos pofa. Ahmad szereti a teherautót.
– A teherautót?
– Lehetne akármelyik teherautó, de ez az ő teherautója. Tudod, milyen a szerelem.
Minden reggel ellenőrzi a ke-
190 i.l.l.hcn a nyomást, a féket, ezt az összes folyadékot, mkel mond, hogy motorolaj,
hűtőfolyadék, ablakmo-ikkumulátor, szervokormányzás, automata áttétel… \ i liiszem,
ennyit. Ellenőrzi, elég szoros-e az ékszíj, meg un )• nem tudom, mit. Azt mondja, a
szerelők a szervizek-l'i ii lulságosan rohannak és túl másnaposak, hogy jól ■ málják a
beütemezett ellenőrzést. Még neve is van a i- bérautónak: Excellencia! Excellencia
Lakberendezés? –\/i hitték, hogy ez valami kiválóságot jelent.
Hát majdnem – ismeri el Jack. – Szellemes. – A me-it védése kezd lohadni, mert
megpróbál úgy gondolni lényre fekvés közben, mint anyára és dolgozó nőre,
'.egedápolónőre és absztrakt festőre, intelligens, sokoldalú ej'vénre, akinek ismeretségét
szívesen venné még akkor is, h.i nem tartozna a másik nemhez. Ám gondolatai a lila-
lekete alsónemű selymességéből indulnak ki, meg a köny-nved, sőt nemtörődöm
modorból, amellyel Terry kezeli őt .1/ ágyban – mennyi tapasztalatot és partnert halmozott
fel i lizenöt év alatt, miután Ahmad apja nem tudta megfej-leni Amerika rejtvényét, és
lelépett. De már előtte is katolikus neveltetésű lány volt, akinek cseppet sem volt ellenére
zsákolni egy gyapjasfejűvel, egy mohamedánnal. Vad lany volt, törvénytörő. Szent Terr-
or. – Ki beszélt neked a /.sidókról és a frigyükről Istennel? – kérdezi.
– Nem tudom. Valamelyik pasi, akit ismertem valamikor.
8
2
– Milyen értelemben ismerted?
– Ismertem. Nézd, Jack, nem egyeztünk meg valamiben? Te nem kérdezed, én nem
mondom. Otthagytak egyes-egyedül a legjobb éveimben, amik egy nőnek jut-
191 nak. Negyvenéves vagyok. Ne sértődj már meg, hoj-v egy kis múltam.
– Fejben nem is sértődök meg, természetesen. De mmi megbeszéltük, az, akinek fontos
a másik, hajlamos a kis« játításra.
– Ezt beszéltük meg? Nem hallottam. Annyit halltiii.nn hogy Bethre gondolsz. A
szánandó Bethre.
– A könyvtárban nem olyan szánandó, ahogy ül a/ m formációs pultnál, és sokkal
jobban mozog az internetei mint én.
– Csodálatos lehet!
– Az nem, de egyéniség.
– Klassz. Ki nem az? Azt mondod, hogy én nem v.i gyok az?
Az ír méregtől az ember rögtön méltányolja a lutheránusokat. Jack farka megérzi
Teresa hangulatának éghaj latváltozását, és megint fonnyadni kezd. – Mind azok v.i gyünk
– csitítja az asszonyt. – Főleg te. Ami meg a frigyei illeti, itt egy zsidó, aki sose érezte. Az
apám gyűlölte a vJ lást, az egyetlen frigyek, amelyekről hallottam, olyan környékeken
köttettek, ahova be se engedték volna a zsidókalJ Ahmad mennyire vallásos mostanában?
Terry elernyed kissé, és belesüpped a párnába. Jack pil lantása egy hüvelykkel lejjebb
vándorol a fekete melltartdl irányába. Terry mellkasának felső részén kissé kreppelt a
szeplős bőr attól, hogy évről évre leég, ellentétben a mell-J tartó kosarából kilátszó
szappanfehér csíkkal. Szóval járt\ már itt előttem zsidó, gondolja Jack. Ki még?
Egyiptomiak, kínaiak, jóisten tudja. Ezeknek a festőknek a zöme, akiket Terry ismer,
feleannyi idős srác. Nekik Terry egy
192 •m.i. aki baszik. Talán azért lett a saját gyereke buzi, már i ¡1/
Nehéz megmondani – mondja Terry. – Sose beszélt sokat. Szegény kis kölyök, olyan
törékenynek és
I iiihlinak látszott, valahányszor kitettem a mecsetnél, hogy vedül menjen fel azon a
lépcsőn. Mikor utána megkérik /lem, hogy ment, azt felelte: „Klasszul”, és begom-
liulkozott. Még el is vörösödött. Olyasmi volt, amit nem …/ihatott meg mással. Mesélte,
hogy a munka miatt mos-i m.ihan nehéz minden pénteken eljutnia a mecsetbe, és ez
I * < harlie, aki folyton vele van, nem látszik valami buzgó liiwxiek. De tudod, Ahmad
valahogy mindenben felsza-l'.nlultabbnak látszik, már abban is, ahogy beszél hozzám,
nkkal férfiasabb, a szemembe néz. Elégedett magával, |unzt keres, és nem is tudom, talán
csak képzelem, de nyi-iniiabb az új gondolatokra, nem zárkózik be annyira ebbe k
véleményem szerint nagyon szűklátókörű és türelmetlen vallásba. Friss input éri.
– Barátnője van? – kérdezi Jack, és hálás, amiért Terry .1/ ő gyarlóságai helyett most
egy másik témába feledkezik liele.
– Úgy tudom, nincs – mondja az asszony. Jack szereti a/t az ír száját, ha tűnődő
hangulatban van: ilyenkor elfelejti visszazárni a felső ajkát, közepén azzal a húsos kis
rügy-gyel. – Azt hiszem, tudnék róla. Fáradtan jön haza, hagyja, hogy megetessem,
olvassa a Koránt vagy az utóbbi időben az újságot – ezt az ostoba háborút a terror ellen –,
hogy megbeszélhesse Charlie-val, aztán lefekszik. A lepedője… – máris megbánja, hogy
szóba hozta, de azért
193 mondja tovább – …folttalan. – Hozzáteszi: – Nem mmdi| volt az.
– Honnan tudnád, hogy van csaja? – makacskodik lm
8
3
– Ó, beszélne őróla, ha másért nem, azért, hogy enni irt cukkoljon. Mindig gyűlölte,
hogy vannak barálann I I akarna járni esténként, de nem jár.
– Hát ez elég furcsa. Jóképű gyerek. Nem lehel, liugf' homokos?
Terryt nem borítja ki a kérdés; már ő is gondolt cin-Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem,
arról is tudnék. A t.i nítója a mecsetben, ez a Rashid sejk, elég hernyó, d Ahmad éber.
Tiszteli, de nem bízik benne.
– Azt mondod, találkoztál azzal az emberrel?
– Csak egyszer-kétszer, amikor hoztam vagy viliéin Ahmadot. Nagyon sima és
udvarias volt velem, de ére/icm a gyűlöletet. Neki én csak egy darab hús voltam – tis\ m
talán hús.
Tisztátalan hús. Jack merevedése feltámadt. Egy peu iy vagy még valamivel tovább
összpontosít, mielőtt megos/ taná a kényelmetlen fejleményt. Elfelejtette, mekkora öröm
már a tudat is, hogy megvan a dolog, a kemény, köpcös, tolakodó rúd, lényünk fontoskodó
kis önjelölt új közép pontja, és hozza magával az érzést, hogy többek lettünk
önmagunknál. – A munka – folytatja. – Sokat túlórázik?
– Változó – feleli Terry, akinek teste, talán válaszul Jack kigőzölgésére, bizsergető
szagegyveleget áraszt, leg-inkább a tarkó szappanillatát. Kezdi elveszíteni érdeklődését a
fia iránt. – Akkor szabadul, ha leszállította «i bútort. Van, amikor korán, többnyire későn.
Néha elhaj* tanak még Camdenig vagy Atlantic Citybe is.
194 \ bosszú út egy szál bútorért. Nemcsak visznek, de hoznak is. Sok bútoruk használt.
i'Hiil hagyatéki árverésekre, és elhozzák teherautóval a >i>i Van valamilyen hálózatuk;
nem tudom, mennyire • benne az iszlám dolog. A legjobb vevőik New li.i pe( iben a fekete
családok. Ahmad meséli, hogy látott i■ i-i■ náluk meglepően szép otthonokat. Szeret más
1» l\i kel, más életstílusokat látni.
Világot látni – sóhajt Jack. – Elsőnek New Jerseyt. En i i/i lel lem, csak kihagytam a
világot. Hát naccsága – un „■köszörüli a torkát –, volna nekünk egy problémánk.
leiesa Mulloy kidülledő, sápadt berillszeme nagyobbra nyílik a mérsékelt
aggodalomtól. – Problémánk?
I:ick felemeli a lepedőt, és megmutatja, mi történt vele dl iek alatt. Reményei szerint
osztozott annyira Terry • leieben, hogy az asszony is osztozzon ebben vele.
lerry bámul. A nyelve előbújik, megérinti felsőajkának dmidi közepét. – Ez nem
probléma – dönti el. – No probléma, senor.
i harlie Chehab gyakran utazik Ahmaddal, még akkor is, ha a fiú egyedül is képes lenne
fel- vagy lepakolni a bútorokat. Erősödik az emelgetéstől és a cipeléstől. Azt kérte, hogy a
csekkjeit – majdnem ötszázat kap egy héten, órabérben kétszer annyit, mint amennyit a
Másodperec lizetett – Ahmad Ashmawy nevére állítsák ki, noha még mindig az anyjánál
lakik. Mivel a társadalombiztosításnál es a gépjármű-felügyeletnél is Mulloy néven
szerepel, az anyja elment vele a belvárosi bankba, az egyik új üvegépületbe, hogy
megmagyarázza a dolgot, és kitöltse vele
195 az űrlapokat a külön számlához. Mert ilyen az anyja most. nem szegül szembe
Ahmaddal, bár ezt máskor sem vitte túlzásba. Így visszanézve most már látja, hogy az
anyja tipikus amerikai: hiányzik belőle a szilárd meggyőződés, ezért nélkülözi az erőt és a
békességet, amit a meggyőződés ad. A szabadság amerikai vallásának áldozata. Szabadság
mindenekfelett, de hogy miért és milyen célra, az függőben marad. Levegőben robbanó
bomba – az üres levegő tökéletes jelképe az amerikai szabadságnak. Itt nincs itmmah, mint
erre Charlie és Rashid sejk is rámutat –, nem létezik az isteni törvénynek az az átfogó
rendszere, amitől egymás mellett hajlik földig a gazdag és a szegény, nincs törvénytára az
önfeláldozásnak, nem létezik az az átszellemült alázat, ami az iszlám névadó lényege. Van
8
4
viszont az egyéni önmegvalósítások egymást ütő változatossága, amelynek a jelszava:
Használd ki az alkalmat!. és Vigye el az ördög az utolsót!, és Segíts magadon, az Isten is
megsegít, amit így kell lefordítani: Nincs Isten, nincs Végső Nap: szolgáld ki magadat! A
„szolgáld ki magadat” kettős jelentése – az önállóság és az „aki bírja, marja” – mulattatja a
sejket, aki, miután húsz éve él ezek között a hitetlenek között, büszke rá, hogy
folyékonyan beszéli a nyelvüket. Ahmadnak néha el kell fojtania magában a gyanút, hogy
tanítója a tiszta szavak félig irreális világában él, és elsősorban a nyelvezetéért szereti a
szent Qur'ant, az indulatos gyorsírásnak ezt a burkolatát, és a szótagokban, az „l”-ek, az
„a”-k, a torokhangok eksztatikus áradásában ízleli meg a lobogó köntösű, lovas harcosok
kiáltozását és vitézségét Arábia Deserta felhőtlen ege alatt.
196 Ahmad öregedő asszonynak látja az anyját, aki szívében meg kislány, játékszere a
művészet és a szerelem – mert az iHobbi időben annyira felélénkült, hogy a fia új
szeretőre gyanakszik, bár ez, a többiektől eltérően, nem állít be a l.ikasba, és nem verseng
Ahmaddal a revír uralmáért. Lehet ii te anyád, de én baszom, mondta a viselkedésük, és ez
is amerikai tulajdonság, hogy minden családi kapcsolatnál inbbre tartják a szexuális
teljesítményt. Az amerikai életmódhoz hozzátartozik, hogy gyűlöljük a családunkat, és
menekülünk tőle. Még a szülők is cinkosok ebben a folyamatban, bátorítják a gyerek
függetlenedését, és nevetnek a s/ófogadatlanságán. Nem létezik az a szenvedélyes szereiét,
amellyel a Próféta mondta Fatima nevű lányáról: Fatima az én testem része: aki őt bántja,
engem bánt, és aki engem bánt, Istent bántja. Ahmad nem gyűlöli az anyját, aki túlságosan
szétszórt ahhoz, hogy gyűlölhessék, túlságosan megkergítette a futkosás a boldogság után.
Noha még mindig együtt laknak az olaj festékek fanyar és édeskés szagától átjárt
lakásban, anyjának olyan kevés köze van ahhoz az énjéhez, amelyet Ahmad mutat a
nappali világnak, mint az éjszaka átizzadt pizsamának, amelyet ledob, mielőtt a zuhannyal
megtisztítaná magát a munkás reggel tisztaságához. Néhány évig kínosan feszélyezte,
hogy osztozniuk kell a lakás szűkös terén. Anyja elképzeléséhez az egészséges
viselkedésről az is hozzátartozik, hogy alsóneműben jelenik meg a fia előtt, vagy nyári
hálóingben, amelyen átlátszanak titkos részeinek árnyékai. A nyári utcákon nyakpántos
napozót és miniszoknyát, felül kigombolt blúzt visel, és olyan ejtett derekú farmert, amely
ott a legszorosabb, ahol az anyja a legjobban dudorodik. Ha Ahmad
197 szemérmetlennek és kihívónak mondja az öltözékét, úgy gúnyolódik és csipkelődik,
mintha a fia kacérkodna vele. Csak a kórházban, a szabados utcai ruházata fölött hordott,
illedelmesen buggyos halványzöld nadrágban felel meg annak az intésnek, amelyet a
Próféta a huszonnegyedik szúrában intéz az asszonyokhoz, hogy fedjék el ruhájuk
kivágását, csak férjüknek, apjuknak, fiaiknak, fivéreiknek, rabszolgáiknak, eunuchjaiknak
mutassák díszeiket, és, figyelmeztet nyomatékosan a Könyv, a gyermekeknek, akik még
nem tudnak semmit a nők szemérméről. Tízéves volt, vagy még annyi sem, amikor pesztra
hiányában megvárta egyszer az anyját a Szent Ferencben, és hogy örült, mikor meglátta a
munkájával járó szaladgálástól kipirultán, derékon alul zöld műtősnadrággal, vastag talpú
futócipővel leplezetten, és nem voltak rajta karperecek, hogy szétcsilingeljék a csendet.
Volt egy feszült pillanat a viszonyukban, amikor a tizenöt éves Ahmad magasabb lett nála,
és sötét pihe serkedt a felső ajkán; anyja még nem érte el a negyvenet, és még mindig
abban reménykedett bolond fejjel, hogy foghat egy férfit, kiragadhat egy gazdag orvost a
szemrevaló fiatal beosztottakból álló háreméből, és a kamasz fia leleplezte, hogy
középkorú.
Ahmad szemében fiatalosabbnak látszott és fiatalosabban viselkedett, mint ahogy egy
anyához illik. A Földközitenger és a Közel-Kelet országaiban az asszonyok
visszavonulnak a ráncokba és az önérzetes formátlanságba; nem lehet illetlenül
8
5
összezavarni az anyát és az ágyast. Magasztaltassák Allah, Ahmad sose álmodott arról,
hogy az anyjával hál, sose vetkőztette le agyának azokban a rekeszeiben, ahonnan Sejtán
mocsokkal fecskendezi össze az álmokat
198
és az álmodozást. Tulajdonképpen megengedi magának, hogy ilyen gondolatokat
kapcsoljon össze az anyja képével, de az az igazság, hogy neki nem ez a zsánere.
Anyjának szeplős, rózsaszín foltos bőre természetellenesen fehér, mint egy leprásé; a
középiskolás években kifejlődött ízlését a sötétebb árnyalatok, a kakaó, a karamella, a
csokoládé vonzza, és az olyan szemek igéző titka, amelyeknek első pillantásra átlátszatlan
feketesége a szilva bíborkékjévé mélyül, vagy a cukorszirup barnájában villog, amelyeket
a nagy, sötét szemű szüzek, sátrakba zárt hurik szavakkal ír le a Qur'an. A Könyv
megígéri: Nagy szemű hurik lesznek, akik jól elrejtett gyöngyökhöz hasonlatosak, mindez
fizetségül azért, amit tettek. Ahmad tévedésnek tekinti az anyját, amelyet az apja
elkövetett, de ő sose fog.
Charlie nős, egy libanoni asszony a felesége, akit Ahmad ritkán lát: zárás előtt jön be az
üzletbe, miután az ő munkaideje is lejárt egy ügyvédi irodában, ahol adóíveket töltenek ki
azoknak, akik maguktól nem képesek rá, és folyamodványokat írnak a város, az állam és
az ország vezetőségéhez, mert mindegyik kihasítja az adóját minden polgárból. Férfias
ízlésű, nyugatias kosztümöket és nadrágkosztümöket visel, csupán olajbarna bőre és
vastag, szedetlen szemöldöke különbözteti meg egy kafirtól. Haja több hüvelyk magas
bozontban meredezik a fején, de a képen, amely Charlie asztalán áll, széles kendővel
takarja el minden szál haját, és két kisgyerek feje fölött mosolyog. Charlie sose beszél
róla, pedig gyakran emlegeti a nőket, főleg azokat, akik a televíziós hirdetésekben
szerepelnek.
199 – Láttad a Levitra-reklámban, olyan pasasoknak, akik nem tudják felállítani?
– Ritkán nézek televíziót – mondja Ahmad. – Most, hogy már nem vagyok gyerek, nem
érdekel.
– Pedig kéne. Hogy akarod tudni, mit csinálnak velünk a trösztök, amelyek ezt az
országot irányítják, ha nem nézel televíziót? Ilyennek képzelem az abszolút puncit, mint
amilyennel a Levitrát hirdetik, ahogy ott dorombol a „barátjáról”, és hogy mennyire
szereti a pasas a „minősé-gi” erekciót – ezt így nem mondja ki, de erről szól az egész,
hogy kellően bekeményedjen a pöcs, a merevedési zavarok jelentik a válium óta a
legnagyobb lehetőséget, amibe a gyógyszergyártók beletrafáltak –, és ahogy bámul maga
elé középtávra, és elpárásodik a szeme, egyszerűen látni lehet, látszik a nő szemén át a
pasas nagy, merev dorongja, olyan kemény, mint a kő, és a nő szája – óriási szája van! –
ilyen furcsa mozdulatokat tesz, fodrozódnak benne az icipici izmok, szóval tudni lehet,
hogy arra gondol, elképzeli, ahogy furulyázik – tökéletes faszszopó száj –, aztán ilyen,
tudod, totál párásán, jóllakottan, kielégülten a pasihoz fordul – valami férfímodell, a
valóságban nyilván buzi –, és azt mondja: „Ezt nézzék!”, és megérinti a gödröcskét a
pasas képén, aki csak hallgatta pironkodva, mikor a nő mondta-mondta, hogy ő milyen
klassz. Az ember csak találgatja, hogy a fenébe csinálták – hány felvételt készíthettek,
mire a nőnek eszébe jutott, vagy a hirdetés forgatókönyvírójának jutott az eszébe, és beírta
–, de annyira spontánnak látszik, hogy azt találgatod, mivel tudták így begerjeszteni a nőt.
Tényleg olyan az arca, mint
200
egy boldogra baszott nőnek, tudod? És nem csak a lágy objektív miatt.
Ez, gondolja Ahmad kissé elkomorodva, férfibeszéd, amelynek a peremét ő is
kerülgette szigorú fehér inges-Ickete farmeros mivoltával a középiskolában, és amelyet az
apjától is hallhatott volna megfontolt és kevésbé trágár nlusban, ha Omar Ashmawy
8
6
bevárja, hogy eljátszhassa az apaszerepet. Ahmad hálás Charlie-nak, amiért befogadta a
íérfibarátság klubjába. Charlie, aki tizenöt-egynéhány évvel idősebb a fiúnál és
házasember, bár nem hangzik annak, feltételezi, hogy Ahmad tud mindent, amit ő, vagy ha
nem, akkor tudni akarja. A fiúnak könnyebb beszélni Charlie-val oldalvást, kibámulva a
szélvédőn, kezével a kormányon, mint szemtől szembe. Azt mondja, és pirul, amiért így
közszemlére teszi a jámborságát: – Nem úgy találom, hogy a televízió előmozdítaná a
tiszta gondolatokat.
– Nem, a fene egye meg. Ébresztő: nem is arra van. A túlnyomó része fos, amit csak
azért nyomnak be, hogy kitöltsék a reklámok hézagait. Ezt szeretném én csinálni, ha nem
papa üzletét kellene a víz felett tartanom. A bátyja, akivel elindították, odalent lazsál
Floridában, és az utolsó csepp vérünket is kiszipolyozza a részesedésével. Reklámokat
szeretnék csinálni. Kitervelni, összeszedni a hozzávalókat – rendezőt, szereplőket,
helyszínt, forgatókönyvet, ezekhez kell forgatókönyv –, aztán bemosni egyel vele Átlag
Jenőnek, egyenesen bele a pofájába, hogy soha többé ne tudjon normálisan gondolkozni.
Rámászni a képére, és közölni vele, mi az, ami nélkül nem élhet. Ezektől a
médiamoguloktól talán mást kapsz? A hírekben nyálazás – Diane Sawyer, azok a szegény
afgán bébik,
201 bruhühű – vagy direkt propaganda: Bush nyafog, hoj'v Putyin át akar menni Sztálinba,
holott mi rosszabbak vagyunk, mint szegény öreg trottyos Kreml valaha is voli. A
komcsik csak át akarták mosni az agyadat. A leendő új hatalom, a globális nagyvállalatok
szét akarják mosni a/ agyadat, pont. Fogyasztógéppé akarnak változtatni – tyúk
óltársadalom! Ez az egész szórakoztatás, Haragos, ez szaf, ugyanolyan szar, mint amivel a
gazdasági válság alatt tartották zombiállapotban a tömegeket, csak akkor sorba álltál, és
fizettél egy negyeddollárost a filmért, ma pedig ingyen kapod, a hirdetők fizetnek
egymillió dollárt egy percnyi alkalomért, hogy beleszarhassanak a fejedbe.
Ahmad kormányoz és igyekszik egyetérteni. – Ez nem az Egyenes Út.
– Viccelsz? Ez a Sárga Köves Út, kikövezve ármányos ambíciókkal. – Ár-má-nyos,
gondolja Ahmad, és az utolsó alkalomra emlékezik, amikor prédikációt hallgatott.
Látómezeje szélén nyálcseppek villognak, Charlie köpköd, annyira sürgős neki a beszéd. –
Sport! – köpi. – Milliárdokat fizetnek a jogokért, hogy sportot közvetítsenek! Valóság, de
nem valódi. A pénz tönkretette a profi ligákat; senki se ragaszkodik már a csapatához,
újabb tizenöt nulláért lelécelnek. pedig már így se tudják összeszámolni, mennyit
keresnek. Valaha volt csapatszellem, és egyfajta lokálpatriotizmus, de a barmok a lelátón
nem tudják, mit hagynak ki. Azt hiszik, mindig ez volt, kapzsi játékosok, és minden évben
rekorddöntögetés. Barry Bonds jobb, mint Ruth, jobb, mint DiMaggio, de ki tudja szeretni
ezt a felkokszolt, savanyú pofájú stricit? A szurkolók már nem tudják, mi a szeretet. Nem
is érdekli őket. A sport olyan,
202 iimit a videojáték, a játékosok hologramok. Hallgatod c/cket a betelefonálós műsorokat
a rádióban, ahogy ezek a < heeseheadek* vagy Jetheadek vagy micsodák túráztatják a
pofájukat vég nélkül, és a legszívesebben azt mondanád: „Menj már a picsába, légy szíves,
hát neked nincs életed?” I'des Istenem, szerencsétlen balekok úgy bemagolják az összes
statisztikát, mintha ők kapnának érte sztárgázsit! Na és az úgynevezett vígjátékok,
melyeket a hálózat tálal Jézusom! Hát ki nevet ezeken? Fos! És Leno meg I ctterman még
nagyobb fos! De a reklámok, azok fan-insztikusak! Olyanok, mint a Fabergé-tojás! Ha
ebben az országban valaki el akar adni valamit, akkor tényleg felköti a gatyáját! Akkor
tényleg feléled! Ha megnézed ugyanazt a reklámot hússzor, láthatod, hogy mérték ki
minden másodpercét patikamérlegen. Tele vannak azzal, amire a materialisták azt
mondják, hogy információ. Tudnád például, hogy az amerikaiak ennyire nyavalyások,
8
7
ennyire tele vannak emésztési zavarokkal, impotencia, kopaszság, örökké bepisilnek és fáj
a seggük lyuka, ha nem néznél hirdetéseket? Tudom, hogy sose nézed, pedig látnod
kellene abban az Ex-Lax reklámban azt a tutajos csajt azzal a hosszú, egyenes hajával és a
hosszú angolszász kálomista fogával, ahogy belenéz a kamerába, és azt mondja neked,
csak neked, ahogy ülsz ott a zacskó krumpliszirmoddal, hogy imádja a szemét kaját –
olyan sovány, mintha kilenc tetűt evett volna, de ő a szemét kaját imádja , ezért néha
meggyűlik a baja a székrekedéssel? Legfeljebb
Sajt alakú, sárga habszivacs sapkájukról Cheeseheadnek hívják a wisconsini
futballszurkolókat. (A fordító megjegyzése)
203 ha huszonöt, és lefogadhatod, hogy nem volt napja .1/ életének, amikor ne tudott volna
simán kulázni, de a/ V\ Lax vezérigazgatója azt akarja, hogy a vénasszonyok inj
szégyelljék az eldugult vastagbelüket. „Ide nézzenek mondja nekik az Ex-Lax
vezérigazgatója –, még egy ilyen sirály fehér kálomista tyúknak se megy mindig a száras,
még ez is maga alá csurrant néha a golfpályán, az ő napjai is képes elrontani az aranyér a
lelátón, úgyhogy, öreg anyám, nem ám holmi ócska darab retek maga a szeméi dombon,
mert egy csónakban evez ezekkel a fiatal bűbáj puncikkal!”
– Ez olyan társadalom, amelyik fél megöregedni helyesel Ahmad, és óvatosan fékez,
mert egy távoli zöld lámpa pirosra fog váltani, mielőtt a teherautó odaér. – A hitetlenek
nem tudják, hogy kell meghalni.
– Nem – mondja Charlie. Leállíthatatlan hangja elakad, óvatos lesz. – Ki tudja? –
kérdezi.
– Az igazi hívők – feleli Ahmad, ha már egyszer kérdezték. – Ok tudják, hogy az
igazakat a Paradicsom várja. – Nézi az Excellencia magas, maszatos üvege mögött az
olajfoltos makadámot, a vörös hátsó lámpákat, a visszavert napfény szemet maró foltjait,
amelyekből összeáll egy nyári nap New Jersey valamelyik országútján, és a Qur'ant idézi:
– Allah kelt életre, aztán küld halálba titeket. Majd ő gyűjt össze benneteket a Feltámadás
napjára, amelyhez nem férhet kétség.
– Abszolúte – mondja Charlie. – Jó szöveg. Nem férhet hozzá kétség. Én, ha jönne egy
jó ügy, boldogan bekasz-szíroznám. Te viszont még túl fiatal vagy. Előtted az élet.
204 Dehogy – mondja Ahmad. Nem érzékelte Charlie érdes válaszában a kétely remegését,
a rosszmájúság selymes csillámlását, amit észrevesz Rashid sejk hangjában. ( harlie világi
ember, de az iszlám szilárdan bele is van .igyazva a világba. A libanoniak nem olyan
kétélű, kifent i>>iök, mint a jemeniek, és nem is olyan jóképűek és dlekonyak, mint az
egyiptomiak. – Máris többet éltem, mint sok vértanú Iránban és Irakban – mutat rá
félénken.
Ám Charlie még nem végzett a nőkkel, akiket a televí-ios hirdetésekben lát. – És most
– mondja –, hogy a gyógy-s/ertrösztök akkorát kaszáltak a Viagrával, jelenleg a nőknek
árulnak szexfokozót, ahogy ők nevezik. Van egy hirdetés – lehet, hogy nem láttad, mert
nem megy túl gyak-lan –, abban szerepel egy nő, az a józan, jelentéktelen lajta, akit
tanítónőnek néznél vagy irodavezetőnek valami középkategóriás iparvállalatnál, nem a
szamárlétra tetején, es az arcán ott az a kis, gondterhelt ránc, amiből tudni lehet, hogy
hiányzik valami az életéből, és a zene adja az aláfestést, olyan nyűgös mollban, és
következőnek azt látod, hogy ilyen tüllbe bugyolálva lebeg mezítláb, amit okosan is tesz,
mert ha jól megnézed, azt látod, hogy a vízen jár, hullámbarázdákat húz maga után kint a
partnál, ahol csak pár hüvelykes a víz, de még így sem süllyed bele, és új frizurája van, és
jobb sminkje, és a nézése tisztára olyan párás. Mint azé a dögös faszszopóé, akiről
beszéltem – azt hiszem, valami pupillatágítót csepegtethetnek ezeknek a nőknek a
szemébe, hogy így nézzenek –, aztán közlik veled az okát, mert mutatják az emblémáját
8
8
ennek az új „hormonfokozónak”, ahogy ők mondják. Az üzenet: a nő vízszintesben volt
valakivel. Hülyére cseszte az agyát
205 a sokszoros orgazmussal. Tíz-tizenöt éve még be nem \ lották volna a hirdetésekben
ezt, hogy a nők akarják, n.i gyon akarják, mert a baszás szépít, és oldja a görcsök■-■ Hát
te, Haragos? Kaptál sokat mostanában?
– Miből sokat? – Ahmad figyelme talán elkalandozott, mert Baywaynél letértek a
sztrádáról, és most valami ncv telén belvárosban járnak, ahol sok a kettős parkolás, és a/
Excellenciának szűk helyeken kell átnyomakodnia.
– Snapperból – mondja Charlie türelmetlenül, és szisz szenve beszívja a levegőt, mikor
a teherautó majdnem súrolja a lomha iskolabuszt, amelyből apró arcok bámulnak.
Punciból – határozza meg konkrétabban. Mikor Ahmad csak pirul, de nem válaszol,
Charlie csendes elszántsággal közli: – Vízszintesbe kell téged hoznunk valakivel.
Észak-Jersey kisvárosai elég egyformák – boltok, járdák, parkolóórák, neoncégérek,
elsuhanó zöld közparkok –, hogy az ember még egy mozgó járművel is dugóban hihesse
magát. A területek, amelyeken őés Charlie keresz tülhajtanak, nagyjából egyformák
felpuhult aszfaltból, kifolyt motorolajból, utcára nyíló kis kajáidák sülő hagymájából és
sajtjából kevert nyári szagukkal, amíg el nem hagyják déli irányban South Amboyt vagy el
nem érik a Jersey gyorsforgalmin a sayreville-i leágazást. Ám ahogy váltják egymást a
kistelepülések, Ahmad felfedezi, hogy még sincs két egyforma, és mindegyiken belül
felismerhetők a társadalmi különbségek. Van, ahol nagy házak terpeszkednek az
árnyékban, jó messze az úttól, zöldellő pázsittal borított lankás tetején, és a fűben úgy
sorakoznak a zömök, nyírott cserjék, mint a biztonsági őrök. Az Ex-cellencia ritkán szállít
ilyen házakhoz, de előttük halad el
206 ,i belvárosi sorházak felé, ahol egyenesen a járdából nő ki i U'iárati lépcső, és hiába
keresnénk az előkert leghalványabb utánzatát. Többnyire itt laknak azok, akik a
szállítmányukra várnak: sötétebb bőrű családok, ahol beszéd i televízió hallatszik
láthatatlan hátsó helyiségekből, niiniha az előtérből húznák ki a családtagok szobáinak
iileszkópját. Néhol iszlám hitre utalnak a jelek – imasző-nycgek, fejkendős asszonyok, a
tizenkét imám, köztük az arctalan Elrejtőzött bekeretezett képe mutatja a síita családot.
Ahmad kínosan feszeng az ilyen házaknál, akárcsak .i/okban a városnegyedekben, ahol
angol keveredik az n/letek feliratának arabjába, és úgy létesítettek mecsetet, liogy
félholdra cserélték ki a szekularizált protestáns templom keresztjét. Nem szívesen időzik
ilyen helyeken, és nem tereferél, mint Charlie, aki nem ijed meg semmiféle aiab
nyelvjárástól, taglejtéssel, nevetéssel hidalja át a megértés hézagait. Ahmad úgy érzi,
kényes magányát, mdatos önazonosságát fenyegeti a közönséges, nehéz sorsú férfiak és a
jelentéktelen, földhözragadt asszonyok tömege, amely lanyha etnikai azonosítóként viseli
az iszlám hitet. Bár nem ő volt az egyetlen muzulmán hitű a Belvárosi Középiskolában,
senki se volt olyan, mint ő, akiben vegyes származása ellenére is lángolt a hit, amelyet
maga választott, és nem apától örökölt, akinek meg kellett volna erősítenie benne a
hűséget. Ahmad idevalósi, és ezeken az utakon New Jersey széltében-hosszában a hígított
Közel-Kelet zárványainál érdekesebbnek találja az amerikai valóság terpeszkedő kovászát,
amelyet a megbukott kísérletnek járó enyhe szánalommal szemlél.
207 Ennek a gyenge, satnya nemzetnek a történelmet iihy fejezi ki New Prospect
grandiózus városházája és a/, injjni lanfejlesztői törmeléktenger, amelynek partjairól a
berni mi zott ablakú középiskola és a koromfekete templom iie/ik egymást. Minden
városközpont őrzi a tizenkilenced d század ereklyéit, a barna mészkőkoloncokból vagy
8
9
puha piros téglából emelt középületeket, kiugró párkányokkal boltíves bejáratokkal,
büszke és díszes épületeket, amelyek túlélték a gyatrább huszadik századi szerkezeteket.
Ezekben a régibb, markosabb építményekben egy el múlt ipari fellendülés tükröződik, a
gyárak, gépek, vasutak gazdagsága, amelynek szolgálatában egy nemzet robotolt, a belső
konszolidáció kora, amely tárt karokkal fogadta a világ bevándorlóit. Aztán van egy
mélyrétege egy elő/o századnak, amely lehetővé tette a folytatást. Robog a narancsszín
teherautó kis öntöttvas táblák és egy felkelés bői lett szabadságharc elnézhető emlékművei
mellett, amely csatázott Fort Lee-től Red Bankig, és utána fiúk ezrei aludták álmukat a fű
alatt.
Charlie Chehab, a sok elütő részből álló ember, meg hökkentőén sokat tud erről az
ősrégi háborúról: – New Jersey az a hely, ahol megfordult a forradalom. Long Is-land csőd
volt; New York nagyjából ugyanaz. Visszavonulás és visszavonulás. Járvány és
dezertálás. Közvetlenül a hetvenhatos-hetvenhetes tél előtt a britek úgy jöttek le Fort Lee-
ből Newarkig, aztán Brunswickig és Princeto-nig, mint kés a vajban. Washington egy
lerongyolt hadsereggel vergődött át a Delaware-on. Ha hiszed, ha nem, egy csomóan
mezítláb voltak. Mezítláb, a tél küszöbén. Philadelphiában mindenki megpróbált kiszállni,
leszámít-
208 I i .1 torykat, akik ültek babérjaikon, és várták vörös kábáin, haverjaikat. Fent Új-
Angliában egy brit hajóhad harc in Ikúl elfoglalta Newportot és Rhode Islandet. Vége
volt.
Igen, és miért nem lett? – kérdezi Ahmad, aki nem érti, niuit meséli Charlie ilyen
lelkesen ezt a patrióta mesét.
Hát – feleli Charlie –, számos dolog miatt. Pár jó dolog történt. A Kontinentális
Kongresszus felébredt, felhagyott azzal, hogy irányítani akarja a háborút. Azt mond-i.ik:
„Oké, bízzuk ezt George-ra!”
– Innen van a mondás?*
– Jó kérdés. Nem gondolnám. A másik amerikai vezényli i tábornok, egy Charles Lee
nevű hülye pöcs – Fort Lee-t róla nevezték el, nagyon kösz! – hagyta magát elfogatni egy
Basking Ridge-i kocsmában, így Washington lett a loparancsnok. Azon a ponton
szerencséjének mondhatta, hogy egyáltalán van egy hadserege, mert látod, a briteknek
suna ügyet jelentettünk Long Island után. Hagyták, hogy a Kontinentális Hadsereg
visszavonuljon a Delaware mögé. Ami tévedésnek bizonyult, mert mint nyilván tanították
nektek az iskolában – mi a faszt tanítanak ezek nektek az iskolában, Haragos? –,
Washington és a szakadt szabadságharcosok bátor csapata karácsony napján átkelt a
Delaware-on, kiverte Trentonból a hesseni helyőrséget, és egy csomó foglyot ejtett.
Ráadásul mikor Cornwallis lehozott egy nagy sereget New Yorkból, és azt hitte, sarokba
szorította Trentontól délre az amerikaiakat, Washington meglépett az erdőn át, megkerülte
a Nagy Fenyőerdőt meg az
' A magyarban nagyjából az „Ej ráérünk arra még” nek felel meg. (A fordító
megjegyzése)
209 Óriásmedve-mocsárt, és északnak vonult Princelou l< l> I Mindezt rongyos katonákkal,
akik napok óta nem aludtai • Az emberek keményebbek voltak akkor. Nem féltek ¡1 lm
Iáitól. Mikor Washington beleszaladt Princetontól deli* egy brit seregbe, elfogtak egy
Mercer nevű amerikai iáin h nokot, és azt mondták neki, hogy rohadt lázadó, és kn
nyörögjön kegyelemért, ő pedig azt felelte, hogy nem lázadó, és nem hajlandó
könyörögni, mire agyons/m kálták szuronnyal. Nem voltak ám olyan finom lelkek e/ek a
britek, mint ahogy a Masterpiece Theatre sorozat beinn tatja. Mikor a dolgok a
legrosszabbul álltak Princetonban Washington egy fehér lovon – így igaz, egy színtiszta
9
0
feliéi lovon! – belevezette az embereit a brit tűzbe, megfordító!* ta a csata állását, aztán
üldözőbe vette a menekülő vörös kabátosokat, és azt ordította közben: „Jó kis
rókavadás/at, mi, fiúk?”
– Kegyetlenül hangzik – mondta Ahmad.
Charlie azt az elutasítást jelentő amerikai aalmn orft hangot hallatta, majd azt mondta:
– Nem igazán. A habom kegyetlen, de az emberek, akik csinálják, nem szükségszerűen
azok. Washington úriember volt. Mikor a princetonl csata véget ért, gratulált egy sebesült
brit katonának, hogy milyen vitézül harcoltak. Philadelphiában megvédte a hes> seni
foglyokat a bedühödött tömegtől, amely simán megölte volna őket. Tudod, a hessenieket,
mint a legtöbb hivatásos európai katonát, arra képezték ki, hogy csak bizonyos
körülmények között adjanak kegyelmet, egyébként ne ejtsenek foglyokat – azt is csinálták
Long Islanden, felkoncoltak minket –, és annyira elhűltek ettől az emberséges bánás-
210 …..iltól, hogy egynegyedük itt maradi a háború után. Összeházasodtak a pennsylvaniai
németekkel. Amerikaiak lettek.
Úgy hallom, teljesen bele vagy szerelmesedve < lenrge Washingtonba.
Miért ne? – Charlie tétovázik, mintha Ahmad felállí-inii volna neki egy egérfogót. –
Annak is kell lenned, ha fontos neked New Jersey. Itt esett át a tűzkeresztségen. A/ benne
a legnagyobb, hogy mindig tanult. Többek l-o/ötl megtanulta, hogyan jöjjön ki az új-
angliaiakkal. I cy virginiai ültetvényes szemében mosdatlan anarchista bagázs volt az
összes új-angliai: úgy harcoltak egy sorban .1 léketekkel és a rézbőrű indiánokkal, mintha
azok is fehér emberek volnának, és felengedték őket a bálnavadász hajóikra is. Mellesleg
Washingtonnak is volt egy fekete 1 sicskása, egy Lee nevű nagy marha ember, nem
tévesz-lendő össze Róbert E.–vel. Mikor a háború véget ért, Washington felszabadította a
forradalomnak tett szolgála-i.iiért. Megtanulta azt gondolni, hogy a rabszolgaság rossz
dolog. Eredetileg berzenkedett a feketék besorozása ellen, de a végén ő bátorította.
Hallottad már a „pragmatikus” lelzőt?
– Természetesen.
– Hát az volt Georgie. Megtanulta elfogadni azt, ami ion, megtanult gerillastílusban
harcolni: csapj oda, bújj el, csapj oda, bújj el. Visszavonult, de sose hátrált. Ő volt korának
Ho Si Minh-je. Olyanok voltunk, mint a Hamasz. Mi voltunk az Al-Kaida. New Jerseynél
az volt a helyzet – folytatja Charlie sietve, mikor Ahmad lélegzetet vesz, mint aki közbe
akar szólni –, hogy a britek példát akartak adni a pacifikálására – nyerjük meg a szíveket
és az elméket,
211 hallottál már ilyenről. Látták, hogy azzal, amit Long Isiim den műveltek, épp az
ellenkező hatást érték el, csak inén több lett az ellenálló, úgyhogy itt kedveskedni
prohali.il visszaédesgetni a gyarmatosokat az anyaországhoz, lón tonnái Washington azt
mondta a briteknek: „Ez a valós.1 > Ez túl van a kedvességen.”
– Túl a kedvességen – ismételi Ahmad. – Lehetne n címe egy tévésorozatnak, amit
rendezel.
Charlie nem reagál a játékos ötletre. O most elad val.i mit. Folytatja: – Megmutatta a
világnak, hogy meg lelni csinálni túlerővel szemben, egy szuperhatalommal szem ben.
Megmutatta – és itt jön be Vietnam és Irak –, hogy egy imperialista megszálló és a helyi
lakosság háborújából előbb-utóbb a lakosság kerül ki győztesen. Ismerik a terepet. Több
veszíteni valójuk van. Nincs máshova men niük. Nemcsak a Kontinentális Hadsereg volt
ám New Jerseyben, hanem a helyi milíciák is, helyiek ólálkodó kis csoportjai egész New
Jerseyben, akik a maguk szakállára dolgoztak, egyenként szedték le a brit katonákat, aztán
nyomtalanul eltűntek a vidéken – más szavakkal nem játszottak tisztességesen, nem
tartották magukat a másik pasas szabályaihoz. A hesseniek megtámadása, az is
9
1
orvtámadás volt – hóviharban, ráadásul ünnepen, amikor még a katonáknak sem kell
dolgozni. De Washington azt mondta: „Hé, ez a mi háborúnk!”Ami Valley Forge-ot illeti:
Valley Forge kapja az összes reklámot, de az utána következő teleken odakint New
Jerseyben táborozott – Middle-brooknál a Watchung-hegységben, aztán Morristownban. A
morristowni első tél volt a század leghidegebb tele. Hatszáz hektáron döntötték ki a tölgy-
és a gesztenyefákat,
212 hogy kunyhókat építsenek, és legyen tűzifájuk. Olyan sok ln> esett, hogy a
szállítmányok nem jutottak át, majdnem Éhen haltak.
Ami a világ mai állapotát illeti – vág közbe Ahmad, hogy ne maradjon le Charlie
mögött –, talán az lett volna i |obb. Az Egyesült Államok lehetett volna egyfajta Kanada,
békeszerető és józan ország, még ha hitetlen is.
Charlie meglepetten fölnevet, amiből horkantás lesz. –Álmodozz csak, Haragos. Itt túl
sok energia van a békességhez és a józansághoz. Az energiák versengése – ezt leszi
lehetővé az Alkotmány. Ezt kaptuk. – Fészkelődik az ülésben, és kiráz a dobozból egy
Marlborót. Füstbe burkolózik az arca, hunyorogva bámul ki a szélvédőn, és mintha a/on
töprengene, amit fiatal sofőrjének mondott. – Amikor legközelebb dél felé megyünk a
Kilences úton, tennünk kell egy kitérőt a monmouthi csatatérre. Az amerikaiak
visszavonultak, mégis olyan keményen állták a sarat a britekkel szemben, amivel
megmutatták a franciáknak, hogy érdemes támogatni őket. A spanyoloknak és a
hollandoknak is megmutatták. Egész Európa arra hajtott, hogy visszavágja Angliát. Mint
most az Egyesült Államokat. Ez azért ironikus: XVI. Lajos olyan sokat költött a
támogatásunkra, és emiatt akkora adókat vetett ki a franciákra, hogy egyszer csak
fellázadtak, és lecsapták a király léjét. Egyik forradalom vezetett a másikhoz. Így szokott.
–Charlie mély sóhajjal kifújja a füstöt, és komorabban, húzódozva kijelenti, mintha nem
lenne biztos benne, hogy Ahmadnak hallania kell ezeket a szavakat: – A történelem nem
olyan dolog, amit lezárunk, és kész, tudod. Ez mára
213 is érvényes. A forradalom sose áll meg. Levágod a le|<M, növeszt kettőt.
– A Hidra – mondja Ahmad, hogy mutassa, nem lein sen tudatlan. A kép visszatér
Rashid sejk prédikációikul szemléltetve Amerika keresztes hadjáratának hiábavalos.i gát
az iszlám ellen; Ahmad először gyerekműsorokh.m találkozott vele, a szombat reggeli
rajzfdmekben, amikoi az anyja sokáig aludt. Csak ő és a televízió voltak a n.i|> paliban – a
lázasan fontoskodó, csukladozó, pukkado/6. recsegő elektromos doboz, amelyben rajzolt
kalandok izgatott hősei sipítoztak lehalkítva, mert Ahmad anyjának ki kellett aludnia az
esti randevút, és a gyerek, aki a lej' mélyebb csendben és tökéletes mozdulatlanságban
figyelt A Hidra egy vicces alak volt, ahogy tekergette a sok nyakát, és az összes feje
egymással tereferélt.
– Ezektől a régi forradalmaktól – folytatja Charlie hí zalmasan – sokat tanulhat a
dzsihádunk. – Mivel Ahmad nem felel, Charlie gyorsan, puhatolózó hangon megkérdezi: –
Helyesled a dzsihádot?
– Hogy-e helyeselném? A Próféta is szorgalmazza a Könyvben! – Ahmad idézi: –
Mohamed Allah küldötte. Akik vele tartanak, azok szigorúak a hitetlenekkel szemben, és
könyörületesek egymáshoz.
De a dzsihád nagyon távolinak tűnik. O és Charlie modern bútorokat visznek ki,
bútorokat hoznak el, amelyek modernek voltak a néhai tulajdonosok számára, robognak az
Excellenciával a pizzázók, körömszalonok, ócskások, benzinkutak, White Castle
hamburgercsárdák, Blimpie szendvicsbárok füllesztő ingoványában. Krémes-fánk és
Varázs Vegytisztító, Tömlők és Abroncsok és 877-
214
9
2
ii i TI I-14. Csillagfény Motel és Minőségi Öltönyök, Bank |/ \merica és Metró
Iratmegsemmisítő, Testigos de h liíivah, és Új Keresztyén Tabernákulum: cégérek szédítő
sokasága ordítja, melyik mivel tudná élvezhetőbbé tenni i egykori legelők és vízzel hajtott
gyárak helyén i i.s/ezsúfolt életeket.
Az örökkévalóságnak szánt, vastag falú középületek meg állnak, megőrizték őket
múzeumnak, vagy lakásnak, \.igy civil szervezetek székházának. Amerikai zászlók
lengenek mindenfelé, némelyik olyan rongyos és fakó, liogy nyilvánvalóan kint
felejthették a rúdon. Egy ideig ide összpontosultak a világ reményei, de az az idő elmúlt.
Mimad látja az Excellencia magas szélvédője mögül a vele egykorú, csoportokban ácsorgó
hímeket és nőstényeket, ahogy egymáshoz csapódnak karattyoló semmittevésben, olyan
semmittevésben, amelynek fenyegető éle van, a nőstények barna bőrét semmi kis sort és
rugalmas, szűk napozó mutogatja, a hímek izomtrikót, nevetségesen lötyögő sortot,
fülbevalót, koponyához tapadó kötött sapkát viselnek, bohóctréfákat űznek magukkal.
A porosan vakító szélvédőn keresztül a rémület hasít bele Ahmadba a gondolattól, hogy
egy ilyen élet terhét kelljen viselnie. Ezeknek a párzás és a rosszindulat szagában
összeverődött, halálra ítélt állatoknak is megvan a vigaszuk a nyájtársak személyében, és
mindegyik rejteget valamilyen reményt vagy tervet: egy állást, egy célt, egy törekvést, ha
mást nem, legalább azt, hogy a díler vagy a strici rangjára emelkedhessen. Viszont neki,
Ahmadnak, aki Mr. Levy szerint sokoldalú képességekkel van megáldva, nincsen terve: az
Isten, aki hozzá van kötve, mint egy
215 láthatatlan ikertestvér, az ő második énje, nem a vállalko zás, hanem az
engedelmeskedés Istene. Noha sikerül naponta ötször imádkoznia, ha másutt nem, a
teherautó négyszögletes barlangjában, a csomagoláshoz hasznait pokrócok és alátétek
között vagy egy darab kavicsos földön valamelyik útszéli kajálda mögött, ahol kiterítheti
imaszőnyegét öt megtisztító pillanatra, az Irgalmas és a Könyörületes nem világította meg
a hivatáshoz vezelíT egyenes ösvényt. Olyan, mintha a jámborság édes álma közben
leoperálták volna róla a jövőjét. Amikor a mérföldeket habzsoló hosszú szélcsendekben
bevallja nyugtalanságát Charlie-nak, az általában beszédes és tájékozott ember mintha
meglepődne, és köntörfalazna:
– Nohát, nem egészen három év múlva megkapod az A kategóriás haszongépjármű-
vezetői jogosítványt, és attól kezdve mindent fuvarozhatsz – veszélyes anyagokat is,
vontatós kamionon – az államhatáron kívül. Nagyokat fogsz szakítani.
– De mi végre? Azért, ahogy te mondtad, hogy a fogyasztási javakat fogyasszam?
Hogy etessem és öltöztessem a testemet, amely előbb-utóbb rokkant és értéktelen lesz?
– így is nézhető. „Az élet egy szívás, aztán meghalunk.” De nem marad ki ebből sok
minden?
– Micsoda? „Feleség és srácok”, ahogy mondják?
– Hát az igaz, hogy feleséggel és srácokkal a kocsiban sok ilyen nagy, mi-az-élet-
értelme egzisztencialista kérdés a hátsó ülésre szorul.
– Neked van feleséged, vannak srácaid, mégis ritkán beszélsz róluk.
216 – Mit beszéljek? Szeretem őket. No és a szerelem, Haragos? Nem érzed? Mint
mondtam, vízszintesbe kell hoznunk téged valakivel.
– Ez kedves elhatározás részedről, de házasság nélkül csinálni, az ellenkezik a
hitemmel.
– Menj már! A Próféta sem volt szerzetes. O mondta, hogy egy férfinak négy felesége
lehet. A lány, akit szerzünk neked, nem rendes muzulmán lesz, hanem kurva. Neki nem
fog számítani, neked sem kell, hogy számítson. Mocskos hitetlen akkor is, ha semmit sem
csinálsz vele.
9
3
– Nem kívánom a tisztátalanságot.
– Hát akkor mi a fenét kívánsz, Ahmad? Felejtsd el a baszást, bocs, hogy felhoztam.
Ahhoz mit szólnál, hogy csak élsz? Beszívod a levegőt, nézed a fellegeket? Nem különb
ez a halálnál?
Az égből – a felhőtlen égből, amelynek egyenletes ónszürkéjén átüt az üszkös napfény
– váratlanul megered a nyári eső, és szétfröccsen a szélvédőn; Ahmad kezének érintésére
az esőtörlő megkezdi nehézkes csápolását. Az, amelyik a vezető oldalán van, vékony
ívben meghagyja a nedvességet, mert hiányzik egy darab a gumibetétből; Ahmad
gondolatban feljegyzi, hogy cserélje ki a hibás betétet. – Attól függ – mondja Charlie-nak.
– Csak a hiteiének rettegnek a haláltól.
– Mit szólsz a mindennapok örömeihez? Te szereted az életet. Haragos, ne is tagadd.
Már abban benne van, ahogy minden reggel korán érkezel a munkába, ahogy rögtön tudni
akarod, mi van beütemezve. Voltak nálunk más kölykök a teheren, akik nem láttak
semmit, fütyültek mindenre, lábon hordták ki az agyhalált. Annyi érdekelte őket,
217 hogy megállhassanak a zabáidákban, pisálhassanak, IhI.i pátolhassanak egy tonna
kaját, és mikor vége volt a napnak, elmehessenek beszívni a haverokkal. De benned v.in
lehetőség.
– Ezt már hallottam. De ha szeretem is az életet, mint mondtad, csak úgy szeretem,
mint egy ajándékot, amelyei Isten döntése értelmében ajándékba kaptam, de úgy U
dönthet, hogy visszaveszi.
– Oké, ahogy Isten akarja. Addig is élvezd az utat.
– Élvezem.
– Okos fiú!
Egy júliusi napon, visszafelé az üzletbe, Charlie utasít ja, hogy kanyarodjon be egy
drótkerítésekben, villogí szögesdrót kígyókban és elhagyott csonkavágányok rozsdásodó
sínpárjaiban bővelkedő raktárnegyeden keresztül Jersey Citybe. Régi raktárak helyén
épült, új, üvegbőiu magas bérházak mellett megérkeznek egy parkba, amelyhez
fenyegetően közel látszik lenni a Szabadság-szobor és Alsó-Manhattan. A két ember –
Ahmad fekete farmerben, Charlie laza zöldesbarna overallban, sárga munkásbakancsban –
magára vonja a korosabb keresztény turisták gyanakvó pillantásait, ahogy állnak egy beton
panoráma-platformon. Gyerekek futkosnak, akik most jöttek a kupolás Tudományok
Házából, és felugranak a meredek folyópart vaskerítésére. Szellő hoz muslincarajra
emlékeztető, szikrázó permetfelhőket az Upper Bayről. A világhírű, rézrozsdától zöld
szobor ebből a szögből inkább összezsugorodik oldalnézetben, ám Manhattan úgy tolja
előre az alsó részét, mint egy szédületesen sörtés pofát. – Klassz, hogy eltűntek azok a
tornyok – jegyzi meg Charlie. Ahmad
218 ml mohón szívja magába a látványt, hogy feleljen. Charlie magyaráz: – Rondák voltak.
Aránytalanok. Nem illettek ide.
– Még New Prospectből is látni lehetett őket a vízesés fölötti dombról – mondja
Ahmad.
– Fél New Jersey láthatta a rohadékokat. Rengeteg halottjuk lakott Jerseyben.
– Én szántam őket. Főleg azokat, akik leugrottak. Milyen rettenetes annyira csapdába
esni az emésztő tűzben, hogy jobbnak látszik még az ugrás is a biztos halálba! Gondold el,
hogy szédülhettek, mikor lenéztek az ugrás előtt!
Charlie hadarva mondja, mintha szavalna: – Azok az emberek pénzügyekkel
foglalkoztak, az amerikai birodalom érdekeit képviselték, azét a birodalomét, amely
Izraelt támogatja, és naponta vet véget palesztinok és csecsének, afgánok és irakiak
életének. Háborúban félre kell tenni a szánalmat.
9
4
– Sokan egyszerű őrök és pincérnők voltak.
– A maguk módján szolgálták a birodalmat.
– Voltak köztük muzulmánok.
– Ahmad, ezt úgy kell elgondolnod, mint egy háborút. A háború nem tiszta. Vannak
járulékos veszteségek. Azok a hesseniek, akiket George Washington az álmukból vert fel
és lelövöldözött, kétségtelenül derék német fiúk voltak, akik hazaküldték a fizetésüket
anyának. Egy birodalom olyan agyafúrtan szívja a leigázott népek vérét, hogy nem tudják,
miért halnak meg, miért nincs erejük. Körülöttünk ezek az ellenségek, a gyerekek és a
rövid nadrágos kövér népség, akik olyan csúnyán néznek ránk – észrevetted? –,
219 nem látják magukat elnyomóknak és gyilkosoknak. Átlát lanoknak látják magukat,
akiket csak a saját életük érdekel. Mindenki ártatlan – ők is ártatlanok, a tornyokból k i
ugró emberek ártatlanok voltak, George W. Bush ártatlan' egyszerű, jó útra tért texasi
alkoholista, aki szereti kedves feleségét és undok lányait. De ebből a sok ártatlanságból
mégis valahogy a gonoszság sül ki. A nyugati hatalmak ellopják az olajunkat, elfoglalják a
földünket –
– Elveszik az Istenünket! – szakítja félbe Ahmad mo hón a mentorát.
Charlie egy pillanatig mereven nézi, majd lassan bólint, mintha neki ez nem jutott
volna eszébe. – Asszem, igen. Elveszik a muzulmánoktól a hagyományaikat és az
öntudatukat, a büszkeséget önmagukra, amelyre minden ember jogosult.
Ez nem egészen az, amit Ahmad mondott, kissé hamisan hangzik, kissé erőltetetten, és
messze távol esik a konkrét, élő Istentől, aki Ahmad mellett áll, olyan közel, mint a nyakát
melegítő napfény. Vele átellenben Charlie áll, aki összevonja vastag szemöldökét, és
egyfajta sértődött makacssággal szorítja össze mozgékony száját; katonás merevsége
mögött eltűnik a nyájas útitárs, aki Ahmad látóterének oldalán foglalja el a szokott helyét.
Szemből nézve Charlie, aki ma reggel mellőzte a borotválkozást, és a szemöldöke összeér
gyűrött orrnyerge fölött, disszonáns folt a nap bőven mért szépségében – az ég felhőtlen,
csak Long Island felett foszladozik egy bodor, az ózon annyira tömény, hogy olyannak
látszik a szemhatáron, mint a kék tűz sima falú gödre, Alsó-Manhattan tornyai egyetlen
ragyogó halmazzá tömörülnek, az öbölben siklóhajók
220 dorombolnak, vitorlások dülöngélnek, a turisták kiáltozása, beszélgetése ártalmatlanul
gomolyog körülöttük. / írnek a szépségnek, gondolja Ahmad, jelentenie kell valamit – egy
célzás Allahtól, egy előkép a Paradicsomból.
Charlie kérdez valamit: – Tehát harcolnál ellenük?
Ahmad lemaradt róla, hogy kire vonatkozik az „ellenük”, de azt feleli: – Igen! – mintha
névsorolvasásra válaszolna.
Charlie mintha önmagát ismételné: – Az életeddel harcolnál?
– Hogy érted ezt?
Charlie nem enged: még jobban összehúzza a szemöldökét. – Odaadnád az életedet?
A nap rátámaszkodik Ahmad nyakára. – Természetesen! – mondja a fiú, és jobbjának
legyintésével próbálja köny-nyedebbé tenni az eszmecserét. – Ha Isten akarja.
A kissé hamis és fenyegető Charlie összeomlik, felváltja a jóindulatú szövegláda, a
fivérpótlék, aki egy vigyorral maguk mögé utasítja, elpakolja a párbeszédet. – Ahogy
gondoltam – mondja. – Bátor, jó gyerek vagy, Haragos.
Egyszer-másszor, míg a fogyatkozó nyárban az augusztus későbbre halasztja a
napkeltét, és korábbra hozza az alkonyt, Ahmadot az Excellencia-csapat elég rátermett,
elég megbízható tagjának minősítik, hogy a teherautón szállított villás targonca
segítségével önállóan is elvégezhesse a fuvarokat. O és két fekete minimálbéres
alkalmazott – „az izomerő”, ahogy Charlie mondja – tíz órára megpakolják
9
5
221 a teherautót, és Ahmad már indul is egy címlistával, t u» köteg átvételi elismervénnyel,
és a Sussex megvetni i Mayig terjedő, saját színes Hagstrom térképeivel, Hgy./« i egy ósdi
tárgyat, egy lószőirrel töltött borpuffot kell ki?./ál litánia a felső partszakasz Ashbury
Parktól délre eső rgvik kisvárosába: arra a napra az lesz a leghosszabb útja es 11/ utolsó
fuvarja. A Tizennyolcas útról rákanyarodik a Ki 11 Állam-sztrádára, keletről megkerüli a
haditengerészei In szerraktárát, majd a Keleti 195-ik leágazásnál Camp Evun| felé indul.
Mellékutakon, párás horpadásokon keresztül igyekszik a tengerhez, erősödik a vad, sós
szag, még lián got is hall: a hullámverés szabályosan tagolt lélegzését.
A partszakasz az építészeti furcsaságok birodalma Vannak itt elefántot, sütis dobozt,
szélmalmot és meszeli világítótornyot formázó házak. Ez egy jól berendezkedeii állam,
Charlie nem egyszer dicsekedett vele, hogy a teme tőkben olyan sírkövek vannak,
amelyek óriási cipőt, villanykörtét vagy valakinek a szeretett Mercedesét formáz zák; a
fenyőerdőkben és a hegyi utak mentén vannak el megyógyintézetek is, és olyan kúriák,
ahol állítólag kísér tétek járnak, villan át Ahmad agyán a fogyatkozó napvi lágnál. Az
Excellencia fényszórója kirajzolja a tömött sorokban álló tengerparti kunyhókat, amelyek
előtt satnya kertek tengődnek a gyéren füvesített homokon. Motelek és éjjeli szállások
mutatkoznak be neoncégérekkel, amelyeknek hibás csatlakozásai sercegnek a
szürkületben. SZOBA KIADÓ, SZOBA REGGELIVEL, ÜRESEDÉS, ajánlgatják az
ékes ácsmunkával pompázó, eredetileg módos családoknak és népes személyzetüknek
épített, de mostanra lefokozott házak. Ez az üdülőhely még augusztusban
222 in ml forgalmas. A főutcának tűnő útvonalon egy-két
11……et bedeszkáztak furnérlemezzel: még mindig hirde-
hl de már nem tálalják fel a gőzölgő osztrigát, kagylót,
1 unciát és homárt.
A járdát pótló, kifakult pallóról embercsoportok bámullak Ahmad magas, narancsszín
teherautóját, mintha megjelenése esemény volna; úgy festenek zagyva öltözé-I nkben –
fürdődresszben, fürdőlepedőben, rongyos sortban, pólóban, amire hedonisztikus
jelmondatokat vagy élceket itazlak –, mint a menekültek, akik nem kaptak elég időt a
■.iimagolásra. A gyerekek habszivacsból készült, toronymagas cilindert viselnek, és
azok, akik a nagyszüleik lehetnek, minden méltóságot sutba vágva testhez tapadó, inilarka
ruhákkal teszik nevetségessé magukat. A leégett
. elhízott emberek között néhányan ugyanolyan fejfedőkben feltűnősködnek valamiféle
arrogáns öngúnnyal, mint az unokáik: csíkos cilinderben, mint amilyen a dr. Seuss-lele
mesekönyvekben szerepel, vagy tátott szájú cápát, hatalmas, vörös ollójával integető
homárt ábrázoló süvegben. Ördögök! A férfiak hatalmas potroha mélyen lelóg, az
asszonyok szörnyűséges fara lomhán reng, ahogy dö-eögnek püffedi futócipőjükben a
pallón. Pár lépésre a haláltól ezek az amerikai vének dacolnak a tisztességgel, és úgy
öltözködnek, mint a totyisok.
Keresve az utolsó szállítólevélen feltüntetett címet, Ahmad eltávolodik az egymást
keresztező utcák rostélyában a parttól. Itt nincsenek kanyarok vagy járdák. A makadám
szélei parcellákká porlanak, amelyeken kiégett a fű. A szezonra minimális költséggel
karbantartott, apró, zsindelyes házak összebújnak. Körülbelül felében van élet – lámpa
223 ég, televízió képernyője vibrál. Néhány udvarban s/tu.« gyerekjátékok hányódnak:
szörfdeszkák, felfújható Nrsxu k és Spongyabobok várják a szúnyoghálós tornácokon a
Inil napi tombolást az óceánban.
Wilson út, 292 szám. A házon nem látszik, hogy Inku.t nak benne, a homlokzati
ablakokat zsalugáter lakaiji Ahmad meg is lepődik, mert alig néhány másodpcicul azután,
9
6
hogy megnyomta a csilingelő csengőt, felpallan a/ első ajtó. Szálas ember áll a
zsalugáteres ajtóban, akim k keskeny feje még keskenyebbnek látszik közel ülő szeme tői
és rövidre nyírott fekete hajától. A parton lézengd tömeggel ellentétben nem napozáshoz
öltözött: szuiki hosszúnadrágjához begombolt ujjú és nyakú inget visel, amelynek olyan
meghatározhatatlan színe van, mint egv olajpecsétnek. Merev nézése nem barátságos.
Egész teste feszes, akár a rugó, a hasa csodálatraméltóan lapos.
– Mr. – Ahmad belenéz a szállítólevélbe. – Karini? Hu tort hoztam az Excellencia
Lakberendezéstől, New Pros-pectből. – Ismét belenéz a szállítólevélbe. – Festett bőrrel
kárpitozott, többszínű puff.
– New Prospectből – ismételi a lapos hasú ember. –Nincs Charlie?
Ahmad lassan kapcsol. – Izé – most én vezetek, Charlie nak sok dolga van az irodában,
most tanulja az üzletet irodában. Az apja cukorbeteg. – Attól fél, hogy nem fogják
megérteni ezeket a felesleges mondatokat, és elvörösödik a sötétségben.
A szálas ember megfordul, és elismétli a „New Pros-pect” szavakat a többieknek.
Ahmad látja, hogy a többiek hárman vannak – mind férfi. Az egyik alacsony, tagbasza-
224 l hli, korosabb a többieknél, akik nem sokkal idősebbek, i iniiil Ahmad. Egyik sincs
strandruhában, hanem inkább
……llia fizikai munkához öltöztek volna, és most úgy
iilnek a bérelt bútorokon, mintha azt várnák, hogy kezdőd-|nii a munka. Helyeslő
dünnyögéssel válaszolnak; Ahmad hallani véli a hajlítgatások hantjai közül a fulüs és káfir
v/.ivakat; a szálas ember észreveszi, hogy figyel, és élesen megkérdezi: – Enta btehki
'arabi?
Ahmad elvörösödve feleli: – La'-ana aasif. Inglizi. Az ember elégedetten és egy
árnyalattal kevésbé fe-•./últen mondja: – Hozd be, kérem. Egész nap várunk.
Az Excellencia Lakberendezés nem sok puffot árul: e/ek, akárcsak New Prospect
városházája, egy ékesebb kmhoz tartoznak. A tárgy, amelynek absztrakt hatszögekbe
rendezett színes foltokból álló, érzékeny bőrét vas-i.ig, átlátszó plasztiklepel óvja,
használt, ám jó állapotú, kipárnázott, alacsony henger, elég erős, hogy rá lehessen ülni,
ugyanakkor puha előzékenységgel tartja a karosszékében kényelmesen elterpeszkedő
ember papucsos lábát. Könnyű súlyával éppen elfér Ahmad karjában, és halkan susog, míg
a fiú felviszi a teherautótól az ujjasmuharon keresztül az első szobába, ahol a négy ember
egyetlen asztali lámpa sápatag fényében ül. Egy se jelentkezik, hogy elveszi tőle a terhet.
– Padlóra. Oké – hallja.
Ahmad leteszi a puffot. – Nagyon jól fog illeni ide – mondja, hogy megtörje a szoba
csendjét, aztán felegyenesedik. – Itt legyen szíves aláírni, Mr. Karini.
– Karini nincs itt. Én írok Kariniért.
225 – Itt senki se Mr. Karini? – A három ember azoknál i készséges, reménykedő
mosolyával mosolyog, akik in m értik, mit kérdeznek tőlük.
– Én írok Kariniért – erősködik a csoport vezetője. I n kolléga Karininak. – Ahmad nem
akadékoskodik tóval ■! ■. leteszi az átvételi elismervényt az asztal végére, a homályt m
lámpafénybe, és mutatja a toll hegyével, hol kell aláírni A névtelen szikár ember aláír.
Ahmad megfigyeli, hogy 11/ aláírás teljességgel olvashatatlan, és most veszi észre, I10 1
valamelyik Chehab, apa vagy fia a „DM” betűket fírkanloi ta az elismervényre –
díjmentes, holott a puff messze alaiia marad az ingyenes szállítás százdolláros
minimumának.
Ahogy becsukja a zsalugáteres ajtót, újabb fények gyúlnak a ház első szobájában, és
mikor a teherautójához ballag a homokos pázsiton, nevetgélést és izgatott arah karattyolást
hall. Felkapaszkodik a vezetőülésbe, és feltií-ráztatja a motort, hogy hallják a távozását.
9
7
Lemegy :i Wilson úton az első kereszteződésig, jobbra fordul, leparkol egy lakatlannak
tűnő ház előtt. Halkan lélegezve, halk lépésekkel visszasiet a fűbe taposott keskeny
csapáson, amely a járdát pótolja. Se autó, se ember nem jár a csapzott kis utcán. Odamegy
a 292-es szám nagyszobájának oldalsó ablakához, ahol egy tengődő hortenziabokor aszott
lila virágai némi takarást nyújtanak, és óvatosan beleselkedik.
A puffot kivetkőztették plasztik védőburkolatából, és feltették a kopott kockás dívány
előtt álló kávézóasztal csempével burkolt lapjára. A vezető egy ezüstdollárosnál nem
nagyobb sniccerrel felvágta a puff kerek tetején a hatágú csillagot, zöld-vörös hópelyhet
alkotó háromszögek
226 C vi kének a varratait. Mikor eléggé meglazul a háromszögű leffentyű, a vezér szikár
keze benyomulhat rajta a puli belsejébe, és kiemelhet két hosszú ujjával egy zöld koieg
amerikai pénzt. Ahmad nem olvashatja le a haldokló lioilcnziabokor mögül a címleteket,
de a tiszteletből ítélve, miellyel a férfiak megszámolják és szétrakosgatják a bankjegyeket
a csempés asztalon, nagy címletek lehetnek.
227 IV
Maurice, aki Charlie nagybátyja és Habib Chehali ti i vére, ritkán hagyja el Floridát, de
a forró, nyirkos július. augusztus mindig felkergeti Miamiból északra. Ilycnlm egy darabig
Habib házában lakik Pompton Lakesben. c* időnként megjelenik az Excellencia
Lakberendezésben ahol Ahmad találkozik vele. Nagyon hasonlít a fivcici. csak
termetesebb és szertartásosabb, kedveli a krepp* ■! tönyöket, a fehér bőrcipőt, ingét és
nyakkendőjét tulsa gosan feltűnő gonddal hangolja össze. Szertartásosan kezet ráz
Ahmaddal, amikor először találkoznak, és a lm nak az a kellemetlen érzése támad, hogy
taksáljak Maurice szeme gyanakvóbb, mint a testvéréé, több benne az arany, és kevésbé
hajlamos a derűs felvillanásokra Kiderül, hogy ő a fiatalabb, habár a modora olyan váll
veregető, mintha idősebb volna. Ahmadot, lévén egyke, megbűvölik a testvérség előnyei,
hátrányai, a megkel tőződés élménye, amit bizonyos értelemben ad. Ha fivér rel áldja meg
az ég, talán kevésbé lenne magányos, és kevésbé támaszkodna az Istenre, akit a
pulzusában és a gondolataiban hordoz. Mikor találkozik Maurice-szal az üzletben, a
világos ruhájú, potrohos, sima modorú ember
228
li ilv.mv mosollyal kíséri a bólintást, mintha azt mondaná: I meilek, fiatalember.
Tudom, mi az ábra.
\/ a pillantás a dollárokra, amelyeket a négy férfinak
in a tengermelléki házba, úgy marad meg Ahmadban,
i…..i valami, aminek a természetfölöttihez van köze, ahhoz
*i alaktalan mérhetetlenséghez, amely a saját kifürkész-ln ii'ilcn akaratából mégis
leereszkedik odáig, hogy 1» lenyúljon az életünkbe. Nem tudja, merje-e megosztani
li lledezését Charlie-val. Tudta Charlie, mi volt a puff-ii.ni”' Még hány bútort
szállítottak ki és hoztak el, ámeneknek rései és belső üregei ugyanígy meg voltak töltve? l
s milyen célra? A titoknak olyan íze van, mint azoknak .1/ eseménybeszámolóknak,
amelyeknek fejléceire szinte i.i se pillant az újságban, meg az esti híradóban ismertetett
imliiikai erőszakcselekményeknek külföldön, családi erő-./akcselekményekben itthon,
amelyet átugrik, ha a csatornák között szörfözik anyja ódon Admiralján.
Rákapott, hogy a televízióban kutat Isten nyomai után ebben az istentelen
társadalomban. Néz szépségversenyekel, ahol fénylő bőrű és fehér fogú lányok, köztük a
forma kedvéért egy-két színes induló próbálja versengve elbűvölni ének- vagy
tánctehetségéve] a konferansziét, és sűrűn, bár elkapkodva hálálkodnak az Úrnak, amiért
elhalmozta őket áldásaival, amelyeket a fürdőruhás és dalos napok lejártával embertársaik
9
8
javára óhajtanak fordítani, i ilyan fennkölt foglalkozásokban, mint az orvosé, a
pedagógusé, az agronómusé, vagy a legszentebb hivatásban, a háziasszonyéban! Ahmad
felfedez egy speciális keresztény csatornát, ahol széles, fényvisszaverő kihajtójú,
szokatlan színű öltönyöket viselő, mély hangú, középkorú
229 férfiak hirtelen félbeszakítják szenvedélyes szónokl.i-.nl („Készen álltok Jézusra?”,
kérdezik, és: „Befogadunk Jézust a szívetekbe?”), és sunyin flörtölni kezdenek a h.ill
gatóság középkorú nőtagjaival, vagy az ujjaikkal esi-ttíiy ve dalra fakadnak. Ahmadot
érdekli a keresztény un I főleg a gospelek, amelyeket szivárványló talárban adn.il> elő
kórusok; a kövér fekete asszonyok szenvedélyes Imi lámzása és rázkódása néha
mesterkéltnek tűnik, maskoi viszont az látszik, hogy őszinte tűz lobog bennük. Hanp.k és
kezek egyszerre csapnak fel a magasba, az asszonyok ringatózva tapsolnak, ami olyan
ragályos, hogy a gyei számú fehér sem vonhatja ki magát a hatása alól; e/., i sporthoz és a
bűnözéshez hasonlóan, olyan területe a/ amerikai kísérletnek, ahol vitathatatlan
többségben vannak a sötét bőrűek. Ahmad tud Rashid sejk fanyar félmosollyal kísért
célzásaiból a szúfí rajongásról és eksztázisról, amely valamikor régen hatott az iszlámra,
de még halvány vissz hangját sem találja Manhattan és Jersey City iszlám csatornáin –
csak az öt hívást az imára egy diakép előtt, amely Mohamed Ali nagymecsetjét ábrázolja
Szaladin citadel* Iájában, ünnepélyesen komoly paneleket, amelyekben szemüveges
professzorok és mollahok értekeznek a mai Nyugaton eluralkodó, beteges
iszlámgyűlöletről, és egy kopár asztalnál ülő imám prédikációit, amelyeket statikus
kamera közvetít egy képektől szigorúan lecsupaszított stúdióból.
Charlie hozza szóba a témát. Egy napon a teherautó vezetőfülkéjében, amikor egy
szokatlanul néptelen területen haladnak New Jersey északi részében – egy tágas temető és
egy megmaradt darab láp között, ahol nád és
230 l. nyes levelű sás tenyészik a brakkvízben – megkérdezi: – \ni.mii bajod van, Haragos?
Úgy elhallgattál mostanában.
Általában hallgatni szoktam, nem?
Igen, de ez más. Kezdetben „Mutasd meg”-hallgatás \i>li, cz meg inkább „Kell
valami?”-hallgatása.
Ahmadnak nincs olyan sok barátja, hogy kockáztathatna egynek az elvesztését. Ettől a
keresztúttól nem táncol-li.it vissza; tudja, hogy kevés olyanja van, amihez visszamehet.
Azt mondja Charlie-nak: – Pár napja, mikor egye-ilul csináltam a fuvarokat, valami
furcsát láttam. Azt lát-iniii, hogy emberek vesznek ki pénzkötegeket egy puffból, aniit a
partvidékre szállítottam.
– Előtted vették ki?
– Nem. Eljöttem, aztán visszaosontam, és benéztem az ablakon. Viselkedésük
felkeltette a gyanakvásomat és a kíváncsiságomat.
– Ugye tudod, mit tett a macskával a kíváncsiság?
– Belehalt. De a tudatlanság is ölhet. Ha szállítanom kell, tudnom kell, mit szállítok.
– Miért, Ahmad? – kérdezi Charlie csaknem gyengéden. – Én olyannak láttalak, mint
aki nem akar többet tudni annál, ami megemészthető. Az az igazság, hogy kilencvenkilenc
százaléka a bútornak, amit fuvarozol, közönséges bútor.
– De ki az a szerencsés egy százalék, aki kihúzza a lottót? – Ahmad idegeket feszítő
szabadságot érez. Úgy képzeli, ugyanez a felszabadulás és felelősség töltheti el a férfit és a
nőt, amikor először vetkőznek le egymás előtt. Láthatólag Charlie is ezt érzi, mert a
hangja könnyedebb, amióta túllépett a színlelésen.
231 – A szerencsések – mondja – az igaz hívők.
9
9
– A dzsihádban hisznek? – találgat Ahmad.
– A tettben hisznek – helyesbít gondosan Clunhi
Abban hisznek, hogy lehet csinálni valamit. Hogy a i…..
danaói muzulmán földművelőnek nem szükséges iL n halnia, hogy a bangladesi
gyermeknek nem szükscgi vízbe fúlnia, hogy az egyiptomi parasztnak nem szükscgi
megvakulnia a bilharziázistól, hogy a palesztint nem s/nl séges legéppuskázni az izraeli
helikopterről, hogy a hívok nek nem szükséges teveganajt és homokot enniük, mikn/ ben a
Nagy Sátán cukron, disznóhúson és mesterségesen lenyomott árú olajon hízik dagadtra.
Abban hisznek, hogy ne mérgezze az iszlám egymilliárd követőjének szemei, fülét és
lelkét a mételyes hollywoodi szórakoztatás és egy könyörtelen gazdasági imperializmus,
amelynek keres/ tény-zsidó istene egy rozzant bálvány, üres maszk u ateisták
kétségbeesésének leplezésére.
– Honnan jön a pénz? – kérdezi Ahmad, miután Charlie szavai – mindent összevetve
nem nagyon különböznek attól a világképtől, amelyet Rashid sejk selymesebb ecsettel fest
– elvégezték futásukat. – És akik kapják, mihez kezdenek ezzel a tőkével?
– A pénz azoktól jön – mondja Charlie –, akik szeretik Allahot, mind az Egyesült
Államokban, mind külföldön. Gondolj arra a négy emberre úgy, mint elvetett magokra, a
pénzre pedig mint vízre, amely nedvesen tartja a talajt, hogy egy napon előtörjön a magból
a hajtás, és virágba boruljon. Allahu akbar!
– Nem jöhet valahogy Maurice bácsin keresztül a pénz? – makacskodik Ahmad. –
Valamiért fontosnak tűnik
232 ii jelenléte, noha ő megveti az üzlet hétköznapjait. És a te jn .ipad – neki mennyi része
van ebben?
( harlie elnézően nevet. Olyan fiú, aki túlnőtt az apján, ilr .i/ért továbbra is tiszteli,
akárcsak Ahmad a magáét. –He. ki vagy te, a Cl A? Apám régimódi bevándorló, hűséges a
rendszerhez, amely befogadta, és lehetővé tette, Imgy meggazdagodjon. Ha valamit is
tudna abból, amiről most beszélgetünk, jelentene minket az FBI-nak!
Uj minőségében Ahmad megpróbálkozik egy tréfával: Amelyik gyorsan elkeverné a
jelentést.
Charlie nem nevet. Azt mondja: – Ezek fontos titkok, Miniket kiszedtél belőlem. Ez
élet-halál kérdése, Haragos. Nem tudom, nem volt-e hiba elmondani neked.
Ahmad igyekszik bagatellizálni, ami közöttük történt. Kádöbben, hogy olyan tudást
nyelt le, amely nem vissza-kohöghető. A tudás szabadság, írták a Belvárosi Középiskola
homlokzatára. De a tudás börtön is lehet, amelyből nincs kiút, ha egyszer bekerültünk. –
Nem hibáztál. Nagyon keveset mondtál nekem. Nem te vezettél vissza az ablakhoz, hogy
lássam, miként számolják a pénzt. Sok magyarázat létezhet a pénzre. Letagadhattad volna,
hogy ludsz róla, és én hittem volna neked.
– Megtehettem volna – ismeri el Charlie. – Talán azt is kellett volna csinálnom.
– Nem. Az behozta volna az álságot közénk, ahol eddig csak bizalom volt.
– Akkor viszont meg kell mondanod nekem ezt: velünk vagy?
– Azokkal vagyok – mondja Ahmad lassan –, akik Istennel vannak.
233 – Oké. Ez is jó. Akkor hallgass erről úgy, ahogy nt Isten. Ne mondd el anyádnak. Ne
mondd el a barátin uhu k
– Nincs barátnőm.
– Igaz. Megígértem, hogy lépek valamit a dologi >.m ugye?
– Azt mondtad, hogy vízszintbe kell kerülnöm.
– Úgy van. Foglalkozni fogok vele. Kérlek, ne! Ez nem a te gondod.
1
00
– A barátok kisegítik egymást – makacskodik Charhi Átnyúl, és megszorítja a fiatal
sofőr vállát. Ahmadnak c/ nem nagyon tetszik; Tylenol durva szorítására kell gondol, nia
az iskolai folyosón.
Frissen elnyert, férfias méltósággal mondja: – Még egv kérdés, aztán nem szólok
semmit, amíg nekem nem szol nak ezekről a dolgokról. Alakul-e valamilyen terv ezekre a
magokra nézve, amelyeket öntöznek?
Ahmad olyan jól ismeri Charlie arckifejezéseit, hogy nem kell oldalra néznie, anélkül is
látja, hogy Charlie gu-miszája körbe-körbe mozog, mintha a fogazata nagyságái mérné fel,
aztán eltúlzottan ingerült sóhajtással fúj egyel. 1 Már mondtam, hogy mindig több terv van
terítéken, é% hogy miként alakulnak, azt kissé nehéz megjósolni. Mii mond a Könyv,
Haragos? És ők cselt szőttek Ám Allah is cselt szőtt. Allah a legjobb cselszövő.
– Ezekben a cselszövésekben nekem lesz valaha szerepem?
– Meglehet. Szeretnéd, kölyök?
Ahmad úgy érzi, ismét keresztúthoz ért, és egy kapu becsukódik mögötte. – Hiszem,
hogy igen.
– Hiszed? Ennél többre van szükség.
234 Te mondtad, hogy a konkrét eseményeket nem köny-
megjósolni. De a vonalak tiszták.
Vonalak?
– Arcvonalak. Sejtán hadai, szemben Isten hadaival. Mint
i könyv mondja: A megkísértés rosszabb, mintáz ölés.
– Úgy van. Úgy van! – helyesel Charlie, és rácsap a combjára, mintha fel kellene
ébresztenie magát az utas-
II lesben. – Ez tetszik. Rosszabb, mint az ölés! – Termés/ettől beszédes és jókedvű
ember, nehezére eshetett úgy I .eszelni Ahmaddal, mintha egy temetőben sétálnának, n hol
egy napon nyugodni fognak. – Egyvalamit tartsunk es/.ben – teszi hozzá. –
Szeptemberben évforduló lesz. És .i/oknak, akik dirigálnak – mondjuk úgy, a
tábornokainknak –, régimódi felfogásuk van az évfordulókról.
lacob és Teresa szeretkeztek, és most felhúzzák meztelen lestükre a lepedőt. Hűvös
szellő jön be az asszony hálószobájának ablakán. Magányos sárga levelek elszigetelt
szikrái mutatkoznak a fáradó zöldben. Mindketten leadhatnának par fontot, elmélkedik
Jack, miután meleg fürdőt vett Terry húsában. Ahol nem szeplős a bőre, ott szinte már túl
sápadt, mint egy műanyag babáé, csakhogy ha ezt Jack megnyomja a hüvelykujjával,
rózsaszín horpadás keletkezik, amely nehezen simul ki. Elkeseredik, ha ránéz a saját
bozontos karjára és mellkasára, hogy mennyire löty-tyedt és gyűrött; otthon, a fürdőszoba
tükrében láthatja hogy kezd ráncos melle nőni, és a hasa a kettős fekete szőrcsiga alatt
újabb hullámot vetett. A mellén a fehér szálak nem göndörödnek, hanem úgy meredeznek,
mint a reszketeg antennák. Egy öregember szőre.
235 Terry hozzábújik, fitos orrát belefúrja a férfi hoiial|.ilm Jackben úgy kavarog a
szerelem, mint a kezdődő h.mt inger.
– Jack – leheli Terry.
– Mi az? – Nyersebben hangzott, mint akarta.
– Mitől vagy ilyen szomorú?
– Nem vagyok – mondja. – Meg vagyok baszva I. nagyon megcsinálod az embert. Már
azt gondoltam, nichi i a vén tragacs testem a szemétdombra, de ismét begyűjtői tad a
gyertyákat. Isteni vagy, Terry.
– Ne nyomd a süketet, ahogy apám szokta mondám Nem feleltél a kérdésemre. Miért
vagy ilyen szomorú?
1
01
– Talán azon gondolkoztam, hogy jön a Munka Ünnepe-Nehezebb lesz összehoznunk.
– Megtanulta úgy ecsetelni | házasságtöréssel kapcsolatos nehézségeit, hogy ne emlilse
Beth nevét, amelyet Terry valamilyen felfoghatatlan okból gyűlöl hallani. Itt Bethnek
lenne oka féltékenységre és mel tatlankodásra.
Terry ki szagolja a gondolatát. – Annyira félsz, hogy Beth rájön! – mondja epésen. –
Na és ha igen? Hova me het? Kinek kellene ilyen formában?
– Ez a lényeg?
– Nem? Hát akkor mi a lényeg, bébi? Mondd meg te!
– Hogy ne okozzunk fájdalmat az embereknek? – ped zegeti Jack.
– Azt képzeled, nekem nem fáj? Azt képzeled, az nem fáj, hogy megbaszol, és a
következő pillanatban pucolsz?
Jack sóhajt. Már megint a veszekedés, ugyanaz a régi veszekedés. – Ne haragudj.
Szívesen töltenék több időt veled. – Az az igazság, hogy szívesebben megy el, mielőtt
236 li lln.sszankodna. A nők bosszantók tudnak lenni. Min-■ liiihen okot találnak a
sértődésre. Teljesen bele vannak |.il>alyodva az önvédelembe, az önfelvezetésbe, az
öndra-in.ilizálásba. A férfiakkal nem kell manőverezni, ott csak .■Uözöl. Nőkkel olyan,
mint a cselgáncs, folyton azt kell ne/ned, mikor gáncsolnak
Terry megérzi gondolatainak fenyegető áramlását, és meg ha duzzogva is, de tompít a
hangon. – Különben is valószínűleg sejti már.
– Honnan sejtené? – Bár Ténynek persze igaza van.
– Az asszonyok tudják az ilyet – mondja Terry, öntelten meglobogtatva a nemét.
Közelebb fészkeli magát a szeretőjéhez, és idegesítően játszik Jack gyűrött, ernyedt
hasának szőrével. – Pedig folyton biztatom magamat: „Ne szeresd annyira! A saját
érdekedben, lányom! De az övében is!”
De mikor Terry ezt mondja, belül elcsúszik valami, és ő megpillantja, micsoda
megkönnyebbülést érezhetné, ha ez az ember csakugyan kevesebbet jelentene a számára –
ha csakugyan véget érne snassz kapcsolata ezzel a mélakóros öreg lúzer nevelési
tanácsadóval. Negyvenéves korára számos férfitól szakadt el, és ebből hányat sír visz-sza?
Most úgy tetszik, hogy minden szakítás után friss eréllyel és energiával kezdte elölről a
magányos életet, mint mikor pár napos szünet után odaáll a feszes, üres, lealapozott
vászonhoz. Énjének megtört kore, amelyből egy ívszakaszt egy bizonyos férfi
telefonjában, kopogtatásában, valamilyen rohamszerű belső átalakulásban reménykedve
tartott nyitva, ismét osszezárul. Ez a Jack Levy, akármilyen eszes, sőt időnként érzékeny
is, nehéz
237 eset. Lehúzza a bűntudatos zsidó ború, és lehúzna 1< n\i is, ha engedi. Evekben
közelebb álló, nőtlen férfira vun szüksége. Ezek a nős férfiak mindig nősebbek, mini ckon
mutatják. Még meg is próbálják feleségül venni «if anélkül, hogy előbb otthagynák a
törvényes feleségei Hogy van Ahmad? – kérdi Jack műapás hangon Folyton Ahmadról
faggatja, holottTerry éppen távoliul ni akar az anyaszereptől, hogy áttérhessen valamire,
ann< hez jobban ért. – Mivel az utóbbi időben éjszakás vagyuk
– mondja –, ő pedig sokszor csak sötétedés után fejc/i m a fuvarozást, alig találkozunk.
Az arca teltebb lett, a többi része megizmosodott ettől a sok emelgetéstől – c/ a Charlie,
akit annyira szeret, úgy látom, csak azért megy vele, hogy kocsikázzon. Ezek a libanoniak
az utolsó csép pet is kifacsarják az alkalmazottaikból. A feketék, akikei felvesznek,
rendszeresen otthagyják őket. Ahmad emli tette. Úgy tűnik, nemrég előléptethették, mert
későbben ja i haza, és a néhány alkalommal, amikor összefutottunk, gondterhelten
viselkedett.
– Gondterhelt? – kérdezi Jack, aki maga is gondterhelt
1
02
– szorong behemót Beth miatt, ez nem kétséges. Talán művészre lenne szüksége, még
akkor is, ha olyan lesz, mint Leo, az utolsó: az önmagába hibbant Nyúlszívű Leo, a sikáló
és csöpögtető, aki hatvan év késéssel másolta Pollockot, és gyorsan visszaütött, ha
feloldotta a gátlásait a pia és a métádon, de legalább képes volt megnevettetni őt, és nem
próbált lelkifurdalást ébreszteni benne, olyasfélékre célozgatva burkoltan, hogy ő jobb
anyja lehetne Ahmadnak, mint Terry. Vagy talán egy gyakornokkal kellene járnia, mint az
a hebegő kis új hapsi, leendő idegse-
238 i>- ./, de nézzünk szembe az igazsággal, túl öreg már ő a in.ikornokokhoz, akik
egyébként is mindig lepasszolják i ápolónőket, akiket dugnak, és ráhajtanak a proktológus
l.invara. Ennek ellenére a gondolattól, hogy mennyi férfi vin olt kint New Jersey északi
részében még egy magako-in nőre is, megkeményíti a szívét ez iránt a siránkozó, niiialóan
jóakaratú, áporodott szagú ember iránt. Úgy dönt, hogy túllép rajta.
Titkolózó – helyesbít. – Talán fogott egy lányt. Remélem, így van. Bőven ideje.
– A mai srácoknak sokkal több mindenért kell izgulniuk, mint nekünk – mondja Jack. –
Legalábbis mint nekem – nem kellene úgy beszélnem, mintha egyidősek volnánk.
– Jaj, ne nyűglődj már! Beszélj, ahogy jólesik.
– Nemcsak az AIDS és a többi, van egyfajta éhség, nem is tudom, az abszolútumra,
amikor minden olyan relatív, es a gazdasági trendek az igények azonnali kielégítését és n
hitelkártyás adósságcsinálást nyomják le a torkukon. Nem csak a keresztényekre értem,
mint amilyen Ashcroft reggeli összejövetele volt az újjászületett keresztényekkel odalent
Washingtonban. Ahmadban is ezt látod. És a fekete muzulmánokban. Az emberek vissza
akarnak térni az egyszerűséghez – fekete és fehér, jó és rossz –, amikor a dolgok nem
egyszerűek.
– Szóval a fiam együgyű.
– Bizonyos értelemben. De az emberiség nagy része az. Különben túl kemény dolog
volna embernek lenni. Más állatoktól eltérően túl sokat tudunk. Más állatok csak annyit
tudnak, hogy elvégezzék a dolgukat, aztán meghaljanak. Enni, aludni, baszni, kölykezni,
és meghalni.
239 – Jack, minden egyes szavad nyomasztó! Azcil is \ii|tv ilyen szomorú.
– Én csak annyit mondok, hogy az Ahmadhoz hasonlít gyerekeknek szükségük van
valamire, amit már nem ku|< nak meg a társadalomtól. A társadalom nem engedi, lm y
ártatlanok legyenek. A bolond araboknak van igazuk hedonizmus, nihilizmus, ennyit
kínálunk fel. Hallgi.il meg ezeknek a rock- és rapsztároknak a szövegeit – csak gyerekek
ezek is, okos ügynökökkel. A gyerekeknek töMi döntést kell hozniuk, mint megszokták,
mert a felnőttek nem tudják megmondani nekik, mit tegyenek. Nem tudjuk, mit tegyünk,
nincsenek meg a régi válaszaink; csak töko részünk, és igyekszünk nem gondolkozni.
Senki sem 1 ■.■ i landó vállalni a felelősséget, így hát a srácok, egyes srácok vállalják.
Még egy ilyen porfészekben, mint New Pros pect, ahol a népességstatisztika összeesküdött
a tanulás ellen, még itt is ezt látod, ezt a vágyat a helyes cselekvésre, a helyes
viselkedésre, a közösségre, legyen az a hadsereg, a rezesbanda, a galeri, a kórus, a
diáktanács vagy akár a cserkészcsapat. A cserkészparancsnok és a papok, mint kiderült,
mást se akarnak, mint fartúrni, de azért a srácok csak mennek hozzájuk, valamilyen
útmutatásban reménykedve. Tényleg összeszorul az ember szíve, ha látja az arcukat a
folyosón, olyan reménykedők, annyira akarnak jók lenni, úgy akarják vinni valamire.
Várnak maguktól valamit. Ez Amerika, mind várunk valamit, még a szo-ciopatáknak is
van valamiféle jó véleményük magukról. Tudod, mi lesz a legproblémásabb esetekbői?
Rendőr vagy középiskolai tanár. Mind tetszeni akarnak a társadalomnak, holott azt
mondják, hogy nem akarnak. Értékesek
1
03
240 .lkainak lenni, még akkor is, ha mi nem tudjuk megmon-il.nii nekik, mi az érték. –
Értekezése, amely hadaró, indu-l.ilos motyogásban tör elő a szőrös mellkasból, zökken
egyet. – Francba, felejtsd el, amit most mondtam! A papok es a cserkészparancsnokok
nem csak fartúrni akarnak; ők is jók akarnak lenni, de nem tehetik, a kisfiúk fara
túlságosan hívogató. Terry, mondd már meg nekem: miért dumálok így?
A belül elcsúszott valami miatt Terry azt feleli: – Talán inert érzed, hogy ez az utolsó
esélyed.
– Az utolsó esélyem mire?
– Hogy megoszd magadat velem.
– Mit beszélsz?
– Jack, ez nem jó. Árt a házasságodnak, és nekem sem lesz jót. Kezdetben igen, mert
klassz pasi vagy – csak nem az én pasim. Amilyen trágyákkal nekem dolgom volt,
hozzájuk képest te szent vagy, és ezt komolyan értem. De nem szakadhatok el a
valóságtól. Gondolnom kell a jövőmre. Ahmad máris itt hagyott – tőlem már nincsen
szüksége másra, csak valami kajára a hűtőben.
– Nekem szükségem van rád, Terry.
– Van és nincs. A festményeimet mázolmányoknak tartod –
– Jaj, dehogy! Szeretem a képeidet! Szeretem, hogy eggyel több dimenziód van. Ha
Bethnek –
– Ha Bethnek volna eggyel több dimenziója, beszakadna alatta a padló! – Terry nevet
ezen a képen, felül, ugráló melle ledobja magáról a lepedőt; mellének felső része szeplős,
az alsót és a bimbóit sohasem érte nap, akárhány férfi keze és ujja járta is meg őket.
241 Ez az ír benne, gondolja Levy. Ez az, amit ő s/eici í az, ami nélkül nem lehet meg: a
vagányság, az cs/clo ségnek az a kihívó sziporkája, amelyet megláthat, aki < !■ sokáig
kitart – az írekben megvan, a feketékben és a /»i dókban megvan, deLevyben kialudt.
Komikus akarl lenni, de humortalan végrehajtója lett egy rendszernek, ami I nem hisz
magában. Mindezeken a reggeleken, aiinkm korán kelt, magának adott időt a meghalásra.
Tanuljál meghalni a szabad idejében! Mit mondott Emerson ■ halálról? Legalább nincs
több dolgod a fogorvosokkal. \ i nagyon megragadt benne negyven éve, amikor mci;
olvashatott értékes dolgokat. Ez a szaftos vörös hajú mm nem halt meg, és ezt nagyon is
tudja. De Beth érdekében tiltakoznia kell. – Őt hagyjuk ki ebből. Nem tehet rol.i. hogy
ilyen formában van.
– Eh, baromság! Ha ő nem tehet, akkor ki tehet? Ann azt illeti, hogy őt hagyjuk ki, én
boldogan megtenném. Ti vagy képtelen rá, Jack. Hozod magaddal. Csak rá kell nézni az
arcodra, rá van írva: „Bocsáss meg nekem. Istenem, mindössze egy óráról van szó!” Úgy
bánsz velem, mintha én is egy ötvenöt perces óra lennék az iskolában. Érzem, hogy várod
a csengőt. – így kell ezt, gondolja. Így kell taszítani, így kell visszataszítóvá tenni magát –
a feleségét kell támadni. – Nős ember vagy, Jack. Nekem te kurvára túlzottan nős vagy.
– Nem! – Úgy mondja, mintha pityeregne.
– Az vagy! – közli vele Terry. – Megpróbáltam elfelejteni, de te nem engedted.
Feladtam. Jack, a saját érdekemben fel kellett adnom. Engedj most el!
– Mi lesz Ahmaddal?
242 l'crry meghökken. – Hogy jön ő ide? Aggódom érte. Nekem büdös ebben a
bútorüzletben \ il.nni.
I'crrynek igencsak fogy a türelme. Az sem tesz jót neki, liogy Jack úgy terül el az ő
ágyának izzadt melegében, mintha még mindig a szeretője lenne, bérleti jogokkal. –N.i es?
– kérdezi. – Manapság mindenütt büdös valami. Nem élhetem Ahmad helyett az életét, és
1
04
nem élhetem a infdct. Minden jót kívánok neked, Jack, komolyan azt I ivanok. Kedves,
szomorú ember vagy. De ha még egy-\/cr felhívsz, vagy erre jössz, miután kimentél azon
az aIion, az már zaklatás lesz.
– Hé, ne csináld ezt! – mondja Levy megtörten, mert azt akarja, hogy minden olyan
legyen megint, mint egy órája, amikor még be sem csukódott a lakás ajtaja, de Terry máris
i >lyan nedves csókkal üdvözölte, ami egyenesen az ágyékába szállt. Szerette, hogy van az
oldala mellett egy asszony. Szerette Terry poggyászát: hogy anya, hogy festő, hogy
segédápolónő, aki megértő a mások testével.
Terry felkel az ágyból, ami kettejüktől szaglik. – Gyerünk, Jack! – mondja, és úgy áll,
hogy éppen kívül legyen a kartávolságon. Rosszhiszemű gyorsasággal lehajol, és
felkapkodja néhány ruháját, amelyeket a padlóra ejtett. Hangja pedagógusi, pirongató lesz:
– Ne légy ilyen pióca! fogadni mernék, hogy Bethen is így piócáskodsz. Szívni, szívni el
az életet az asszonyból, lerántani arra a szintre, ahol ő is olyan rettenetesen fog sajnálni,
mint te magadat. Nem csoda, ha eszik. Jack, én odaadtam, amit adhattam, most már
tovább kell mennem. Kérlek, ne nehezítsd meg!
243 Levy kezd megsértődni, és nem kér ennek a pics.iu.il • dorgatóriumából. – Nem hiszem
el, hogy minden ok nclk ul ilyet csinálj velem! – Túlságosan puhának, ernycdim I
nyirkosnak érzi magát ahhoz, hogy kibújhasson az agyi ml – ennyire belevette magát
Terry képe a piócáról. Ial.ni igaza van az asszonynak; teher ő az egész világon. Meg
próbál halogatni: – Adjunk magunknak egy kis gondol kn dási időt – mondja. – Egy hét
múlva felhívlak.
– Ne merészeld!
Ez az ellentmondást nem tűrő parancs az elevenén talál|.i Levyt. – Mi a kifogásod? –
fortyan fel. – Azt nem hallottam
– Tanár vagy, hallottál már a tisztára törült tábláról.
– Nevelési tanácsadó vagyok.
– Hát akkor adj magadnak tanácsot. Törüld le magadal i
– Ha megszabadulok Bethtől, akkor mi fog történni?
– Nem tudom. Valószínűleg nem sok. Mellesleg hogy akarsz megszabadulni tőle?
Tényleg, hogy? Tényre visszakerült a melltartó, mosi a farmerjét rángatja magára
mérgesen; az ő tunya pucérsaga pedig egyre szégyenletesebb és szánalmasabb. – Oké
mondja. – Eleget hallottam. Bocs, hogy ilyen nehéz :i fejem. – De azért fekszik tovább, és
eszébe jut egy régi melódia abból az időből, amikor a belvárosban egymást érték a mozik
védőtetői – egy zuhatagos, csúszós dallam. Eldúdolja a befejező futamot: – Pmú-pimm-pa-
pamm.
– Ezt meg mi? – kérdezi Terry dühösen, amiért ő győzött.
– Nem Terrytoon. Más: ez Warner Brothers. A végén kiugrott egy dobból egy dadogó
disznó, és azt mondta: „Ennyi vo-vo-volt, emberek!”
– Hát nem vagy túl kedves.
244 lack lerúgja magáról a lepedőt. Tetszik neki az érzés, hogy szőrös, pucér állat lehet,
kiürültén lötyögő ivarszervekkel, sárga sarkú, sajtszagú lábbal; tetszik neki a másik illat
üveges, kidülledő szemében fellobbanó aggodalom. Megáll ott pucéran, lógó, ráncos,
hatvanas mivoltának teljében, és azt mondja az asszonynak: – Piszkosul fogsz hiányozni. –
Ahogy nyalogatja bőrét a hűvös levegő, eszébe jut, amit évekkel ezelőtt olvasott
Leakeyről, a paleontológusról; mikor megtalálta a világ legrégibb emberét az (Mduvai-
hasadékban, kijelentette, hogy egy csupasz emberi lény lerohanhatott, és puszta kézzel
megölhetett akármilyen zsákmányt, még egy agyaras ragadozót is, ha az kisebb volt nála.
1
05
Ezt a képességet érzi most magában, kebirkózhaná a padlóra, és megfojthatná fajának ezt
a kisebb példányát. – Te voltál az utolsó… – kezdi.
– Mid? Az utolsó numerád? Te bajod, nem az enyém. Majd bérelsz. – Terry szeplős
arca rózsaszín a dactól. Nem lógja fel, hogy nem kell harcolnia, nem kell ilyen gorombán
kikiabálnia mindent. Jack nagyon jól tudja, hol szúrta el. Érzi kitakart húsának holtsúlyát.
– Nyugi, Terry! Azt akartam mondani, hogy az utolsó okom az életre. Az utolsó okom
a joie de vivre-re.
– Jack, nekem ne add itt elő az érző biboldót. Te is hiányozni fogsz nekem. – Bántóan
hozzáteszi: – Egy darabig.
Szeptember elején Charlie így köszönti Ahmadot egy reggelen: – Ez a te jó napod,
Haragos. – Hogyhogy?
245 – Majd meglátod. – Charlie higgadt, ám érdes voll .1/ utóbbi időben, mintha ette volna
magát valamin, de hat ím legyen is ez a meglepetés, olyan egyszerű öröme lelik benne,
hogy nyughatatlan szája oldalról nézve mosolyj'u gödröcskével olvad át az arcba. –
Először is van egy 1.1 hedli fuvarunk, az egyik egészen lent Camdenben.
– Mindkettőnkre szükség van? Nem bánom, ha egyedül kell csinálnom. – Sőt kezdi
jobban szeretni. Nincs egyedid a vezetőfülke magányában, mert Isten vele van. Bár Islen
maga is magányos, a legmagányosabb, Ahmad szereti a/ I magányos Istenét.
– Ja, szükség. Az egyik egy Szundi ágy, azok marh# nehezek azzal a rengeteg vassal, a
camdeni szállítmány egy nyolcvannyolc hüvelykes, valódi bőrkanapé, széles kartámasszal.
De nehogy a karjánál fogva emeld, mert azonnal eltörik, mint arra rájöttünk az egyik
elődöddel Több mint ezerért vette meg várószobai bútornak egy divatos magánklinika,
lelki beteg gyerekek számára.
– Lelki beteg?
– Ki nem az? Na mindegy, a két hozzáillő székkel megvan egy kétezres üzlet, pedig
ilyen nem jut a hét minden napjára. Ügyelj baloldalt arra a tartálykocsira, azt hiszem, be
van tépve a disznó.
Ám Ahmadnak már szemet szúrt a robogó, retkes Getty tartálykocsi, és gondolkozott is
rajta, hogy kellően figyelembe veszi-e a sofőrje a folyadékkilengést és a többi
rizikófaktort. A szeptember megnöveli a veszélyt az utcákon és a műutakon, mivel a
szabadságról hazatérő emberek tolakodva-lökdösődve próbálják visszavenni a régi
helyüket a nyájban. – Az Excellencia feltör ezekkel az új házak-
246 Itnl, amelyeket több mint millióért vesztegetnek – mondja Charlie. – Figyelted, hogy a
televíziós vetélkedőkön már nem nevetgél a hallgatóság, ha bemondod, hogy New
lerseybői jöttél? Mi leszünk a déli Connecticut, csak egy nlágútra a Wall Streettől. Papám
és a bácsi egyszerűségben ulaztak – festett nyárfát, tűzőgemkapcsozott műbőr kárpi-iot a
tömegeknek! – de most olyan fehérgalléros ingázóink vannak Montclairből és Short
Hillsből, akik simán kiperkálnak két lepedőt egy valódi bőrpamlagért, vagy hármat egy
európai stílusú ebédlőért, és mellé, mondjuk, egy stílusban egyező, gótikus vitrinért,
vastagon faragott lőlgyfából. Mostanában megy az ilyen; előtte sose volt kapós. Időnként
hozzájutottunk hagyatéki árveréseken egy-egy stílbútorhoz, aztán évekig állt a raktárban.
De most még a szegény öreg New Prospectben is van új pénz.
– Az jó, ha sikeres az üzlet – mondja Ahmad óvatosan, majd megkockáztatja, hogy
összhangban legyen Charlie rózsás hangulatával: – Talán arra is számítanak az új
ügylelek, hogy eldugott pénzjutalomra találnak a párnák között.
Charlie arcéle nem jelez találatot. Lezseren folytatja: – A kifizetéseket egyelőre
letudtuk. Maurice bácsi visszautazott Miamiba. Most mi várjuk a szállítmányt. – Kevésbé
1
06
lezseren mondja: – Haragos, ugye senkinek sem beszélsz a munkádról? A részletekről.
Ugye senkinek, aki rákérdez? Például az anyádnak. Vagy a hapsinak, akivel randizik.
– Anyám túlságosan bele van feledkezve önmagába, hogy fokozottabb kíváncsisággal
tiszteljen meg. Megköny-nyebbülés számára, hogy állásom van, és hozzá tudok járulni a
kiadásokhoz. Különben úgy kerülgetjük egymást a lakásban, mint az idegenek. – Ez nem
egészen igaz, vil-
247 lan Ahmad eszébe. Tegnap este, miközben együtl kolioii-el a szokatlanul finomra
sikeredett vacsorát a kerek as/ul nál, az anyja megkérdezte, sose érzett-e a bútorüzlet lóiul
valami „büdösét?” Soha az életben, felelte Ahmad. Ki >li megtanulni a hazugságot. De
hogy Charlie-hoz becsüli u legyen, azt mondja: – Azt hiszem, anyám nemrég eslutt n át a
szokott szerelmi bánatán, mert múltkor este vaiall.m érdeklődést tanúsított irántam, mintha
eszébe jutotl volna, hogy még mindig ott vagyok. De nála gyorsan elmulii ik az ilyen
hangulatok. Sose találtuk egymáshoz a s/ui Először apám távolléte állt közénk, aztán a
hitem, amelyei az előtt találtam meg, hogy beléptem a kamaszkoilu Anyám melegszívű
teremtés, és nem kétlem, hogy goml|.ii viseli kórházi betegeinek, de az anyasághoz annyi
telni sége van, mint egy macskának. A macskák engedik egy darabig, hogy a kiscicák
szopjanak, aztán úgy bánnak ve lük, mint az ellenséggel. Még nem egészen vagyok
felni>n hogy az anyám ellensége lehessek. De elég érett vagyuk, hogy közönyt mutasson
irántam.
– Ahhoz mit szól az anyád, hogy nincs barátnőd?
– Szerintem legalábbis megnyugvás neki. Ha lenne egy kapcsolatom, az komplikálná
az ő életét. Egy másik nő, legyen mégoly fiatal, esetleg elkezdhetné bírálgatni, és
rászorítaná, hogy bizonyos mértékig tartsa magát a viselkedés elfogadott normáihoz.
Charlie a szavába vág: – Itt balra lesz egy kanyar – nem ennél a lámpánál, hanem a
következőnél, ott rátérünk az 512-es útra, elmegyünk Summitba, leadjuk a fahéjszínre
lakkozott étkezőgarnitúrát. Tehát meg nem kerültél vízszintbe? –Ahmad hallgatását
igenlésnek veszi. – Az jó? –
248 \n elére visszatér a gödröcskés mosoly. Ahmad, aki meg-»/nkla, hogy profilból látja
Charlie-t, valósággal megdöb-Itii. amikor a férfi szembefordul vele a vezetőfülke árnyé-I
.ili.m, és megmutatja arcának mindkét oldalát. Miután ezt megtette, visszatér a tekintete a
szélvédő előtt csúszkáló lámpákra. – Igazad van a nyugati reklámokat illetőleg – mondja,
felvéve egy régi beszélgetésük szálát. – Azért nvomják a szexet, mert fogyasztást jelent.
Először a pia és
i virág, ami a randizáshoz jár, aztán a párzás, és a vásár-l.is, ami vele jár, bébiétel és
városi terepjáró és – Étkezőgarnitúra – egészíti ki Ahmad. Ha Charlie nem viccel, annyira
komoly, hogy muszáj ugratni. A profil magányos szeme pislog, a száj megrán-dul, mintha
savanyú igazságot kóstolna. – Egy nagyobb li.i/at, ezt akartam mondani. Ezek a fiatal
párok költekeznek, és egyre mélyebbre merülnek az adósságokba, a /sidó uzsorások pedig
éppen ezt akarják. Ez a „vásárolj most, fizess később” csapdája – nagyon csábító. – Foly-
lalja, meg se hallotta Ahmad évődését: – Hát persze, mi is kereskedők vagyunk. De papa
elképzelése ez volt: ésszerű árak. Ne biztasd az ügyfelet, hogy vásároljon többet, mint
amennyit megengedhet magának. Meg is bánná, mint ahogy előbb-utóbb mi is
megbánnánk. Pár éve még hitelkártyát se fogadtunk el. Most már igen. Az embernek be
kell állni a rendszerbe, addig a pillanatig – mondja.
– Melyik pillanatig?
– Addig a pillanatig, amíg fel nem robbantja belülről. –Charlie hangja türelmetlen.
Mintha azt gondolná, hogy Ahmad többet tud nála.
249
1
07
Ahmad megkérdezi: – Mikor jön el egy ilyen pillán.ii l Charlie gondolkozik. – Akkor
jön, amikor nicglei. m
tik. Lehet, hogy soha, de az is lehet, hogy hamarabb, mini
gondolnánk.
Ahmad úgy érzi magát, mint aki egy szalmából ki-./lili állványzaton egyensúlyoz
közös hitük szédítő űrjein u amely akkor tárult fel, amikor a másik ember a /sulii
uzsorásokról beszélt. Miután úgy látja, hogy Charlie cddt| nem látott mértékig fogadta be a
bizalmába, ő is uhu valamit: – Van egy Istenem, akihez napjában ötször lónjü lok. Az én
szívemnek nem kell más társ. A szexmama a hitetlenek ürességéről és rettegéséről
árulkodik.
Charlie felvidul: – Hé, ne szóld le, amíg nem próbáltad' Itt is volnánk.
Nyolcszáztizenegyes szám, Monroe. I'j-v fahéjszín étkezőgarnitúra rendel. Egy asztal,
négy szék.
A ház kolóniái hibrid, vörös tégla, fehér deszka, gon dosan öntözött, kicsi pázsiton. A
kínai amerikai, fial4 háziasszony kijön elébük a tipegőköveken. Míg a két fcili behordja a
székeket és az ovális asztalt, az asszony kei gyereke, a kiskacsa rátétes, rikító rózsaszín
kezeslábast viselő, óvodáskorú lány és a leevett pólós, lógó pelenkája, totyis fiúcska úgy
bámul és szökdécsel, mintha új testvér* part hoztak volna nekik. A fiatal anya olyan
boldog az új1
beszerzéstől, hogy tízdolláros borravalót adna Charlic-nak, ám ő csak
legyint, leckét adva az asszonynak as amerikai egyenlőségből. – Részemről a szerencse –
mondja. – Használják egészséggel.
Még tizennégy fuvar van erre a napra. Mire visszakerülnek Camdenből, hosszúra
nyúltak az árnyékok a Reagan körúton, a többi üzlet bezárt. Nyugatról közelednek.
250 A l\cellencia Lakberendezés mellett, a Tizenharmadik uh a túloldalán autógumikat árul
egy bolt, amely eredeti-I- v benzinkút volt, az alap még megvan, de a kutak eltűn-ii I iola.
Szomszédja egy temetkezési vállalkozás egy régi I diában, amelyet akkor alakítottak át,
amikor ez a város-iii)'ved elüzletiesedett. Széles tornác, fehér napvédő pony-v A. a
pázsiton diszkrét tábla: UNGER ÉS FIA. Leparkolják i teherautót, fáradtan felcaplatnak a
visszhangosan ilnhörgőrakodórámpára, majd be a hátsó ajtón a folyosóra, Ihol Ahmad
blokkol. – Ne felejtsd el, meglepetésed van? –mondja Charlie.
Ahmad meglepődik; olyan hosszú volt a nap, hogy el is lelejtette. Kinőtt a játékokból.
– Fent vár! – mondja Charlie, olyan halkan, hogy ne hallja meg az apja, aki sokáig
dolgozik bent az irodában. –Ma végeztél, menj ki a hátsó ajtón, és kapcsold be a riasztót!
Előkerül az irodájából Habib Chehab, aki megkopa-szodott a használt és új bútorok
dohos alvilágában, mint egy prérikutya. Fakó még a Pompton-tavaknál töltött nyár után is,
az arca betegesen püffedt, mégis barátságosan kérdezi Ahmadtól: – Hát hogy van a fiú?
– Nem panaszkodhatok, Mr. Chehab.
Az öregember szemügyre veszi fiatal sofőrjét. Úgy erzi, kell mondania még valamit,
hogy méltányolja az egy nyáron át végzett, hű szolgálatot. – Te vagy a legjobb fiú –
mondja. – Sok száz mérföld, két, háromszáz mérföld sok napon, se horpadás, se karcolás.
Se büntetőcédula gyorshajtásért. Kiváló!
251 – Köszönöm, uram. Tartom szerencsémnek. – Most \<>u rá, hogy ezt a kifejezést
Charlie-tól hallotta a nap folyni.mn
Mr. Chehab furcsán nézi: – Velünk maradsz most, liogj itt a Munka Napja?
– Persze! Hogyne maradnék? Szeretek vezetni.
– Csak azt gondoltam, olyan fiúk, mint te – okos, enji delmes –, többet akarnak tanulni.
– Javasolták, uram, de még nem érzem szükséget Attól fél, hogy még több tanulás
gyengítené a hitét. A ke telyek, amelyeket megzabolázott a középiskolában, meg.
1
08
zabolázhatatlanok lehetnének a főiskolán. Az Egyenes l ll tisztább, egyszerűbb irányba
viszi. Nem tudná jól meg magyarázni ezt. Ahmad azon tűnődik, hogy mennyit ind az
öregember a csempészett pénzről, a négy férfiról a pai t menti házban, a saját fia Amerika-
ellenességéről, az öccse floridai kapcsolatairól. Különös lenne, ha semmit sem sejtene
ezekről az áramlatokról, de hát a családok, mint o is tudja a saját kétszemélyes családjáról,
a titkok fészkei Ott ülnek bennük a tojások, felületesen érintik egymást, de mind a maga
külön életét zárja magába.
Ahogy a két Chehab megy a hátsó ajtóhoz, amely mögött az autóik – Habib Buickja,
Charlie Saabja – várnak rájuk a parkolóban, Charlie megismétli utasításait Ah-madnak,
hogy kapcsolja be a riasztót, és csukja be az ajtót a jól beolajozott, kettős zárral. Mr.
Chehab megkérdezi: – A fiú marad?
Charlie sürgetően az apja hátára teszi a kezét. – Papa, adtam Ahmadnak egy munkát az
emeleten. Megbízol benne, hogy be tud zárni, ugye?
– Miért kérdezed? Jó fiú. Mint családtag.
252 Az az igazság – hallja Ahmad, amint Charlie magyart/ az apjának a rakodórámpán –,
hogy a srácnak randevúja van, ezért szeretne lemosakodni és átöltözni.
Randevú?, gondolja Ahmad. Már kitalálta, milyen meglepetést szán neki Charlie:
pámázott puff lesz, olyan, iniiil amilyet leszállítottak, megtömve pénzzel, nyár végi
■■icinium. De mintha jóvá akarná tenni, hogy Charlie fül-In ilett az apjának, a vízhűtő
melletti kis mosdóban lesikál-|.i kezéről az egész napi szutykot, arcát-kezét leöblíti,
mielőtt elindulna az üzlet közepén levő lépcsőn az emeletié. Az emeleten ágyak és
tükörasztalok, éjjeliszekrények és szekrények, tükrök és lámpák vannak. Ezek a tárgyak
iludoros árnyékokká olvadnak össze egy távoli éjjeliszek-lenyen égő lámpa szűrt
fényében, míg a magas ablakokban az estit csúcsforgalom reflektorai villognak. Az elol-
lott lámpák ernyőinek hegyesszögei késként hasítják a homályt; a mennyezetről csillárok
pókhálója csüng. Vannak kárpitozott ágytámlák, virágosra faragott fából készült
ágytámlák, párhuzamos rézrudakból álló ágytámlák. Kétfelől fémkeretes, rugós
ágybetéteken az oldalukra állított, csupasz matracok alkotnak párhuzamos, rövidülő
síkokat. Ahogy a dobogó szívű Ahmad elindul a két rövidülő sík között, tiltott
cigarettafüst csapja meg az orrát, és egy ismerős hang a fülét. – Ahmad! Azt nem
mondták, hogy te leszel!
– Joryleen! Te vagy az? Nekem nem mondtak semmit!
A fekete lány kilép a szűrt fényű lámpa ernyője mögül, amely alatt sietően elnyomott
cigarettájának füstje úgy emelkedik a magasba a csokoládé ezüstpapírjából rögtönzött
hamutartóból, akár egy lassan forgó szobor. Mihelyt
253
Ahmad szeme hozzászokik a homályhoz, látja, liogjj Joryleen piros műbőr
miniszoknyát és mélyen kivaguii szűk, fekete felsőt visel, olyasfélét, mint a balett-tnku
Gömbölyűségét mintha újraöntötték volna egy másik, Ji réktájt keskenyebb formában, az
állkapcsa keményebb Haját rövidebbre vágta, és bespriccelte szőke festékkel, ahogy sose
viselte a középiskolában. Mikor Ahmad lejjebb néz, felfedezi, hogy Joryleen cikcakkos
varrású, lelni csizmát hord, amelynek legújabb divat szerinti, hoss/n, hegyes orra egy
csomó üres helyet hagy elöl. – Nekem csak annyit mondtak, hogy várjak itt egy fiúra, akit
szű/ie leníteni kell.
– Vízszintbe kell hozni, fogadjunk, hogy ezt mondta.
– Igen, ha jól emlékszem, tényleg ezt. Ritkán hasznall kifejezés, a többieket jóval
gyakrabban hallani. Azt mondta, hogy ő a főnököd, és itt dolgozol. Eredetileg Tylenollal
beszélt, de aztán engem is látni akart, és megmondta, hogy nagyon kedves legyek ehhez a
1
09
bizonyos fiúhoz. Magas forma arab volt, olyan sunyi gumiszájú. Mondtam is magamnak:
„Joryleen, ne bízz ebben az emberben”, de íi pénze jó volt. Szép tiszta bankók.
Ahmad meg van döbbenve: ő nem jellemezte volna Charlie-t sem úgy, hogy arab, sem
úgy, hogy sunyi. – Libanoniak. Charlie-t színtiszta amerikainak nevelték. Nem egészen a
főnököm, a tulajdonos fia, és együtt szállítunk bútorokat egy teherautón.
– Hát tudod, Ahmad, már bocsáss meg, hogy ilyet mondok, de az iskola alapján azt
hittem volna, hogy ennél valamivel többet akarsz. Olyasmit, ahol többet használhatod a
fejedet.
254 – Nos, Joryleen, én is ugyanezt mondhatnám rólad. Amikor utoljára alaposan
megnézhettelek, karénekhez öltöztél. Mit keresel itt ebben a kurvaszerelésben, és mit
beszélsz szűztelenítésről?
Joryleen védekezve hátraveti a fejét, és előretolja az i|kát, amely zsírosan fénylik a
korallszín rúzstól. – Ez nem íillandó – magyarázza. – Tylenol csak néhány kis szívességet
kér tőlem, amíg sikerül összeszednünk magunkat, és szereznünk egy saját házat. –
Körülnéz, témát vált. – Azt akarod mondani, hogy ez itt mind araboké? Honnan veszik ia
a pénzt?
– Te nem értesz az üzlethez. Kölcsönkérsz a banktól, hogy létesíthess egy
raktárkészletet, azán a kamatokat feltünteted a kiadások között. Ezt hívják
kapitalizmusnak. ('hehabék a hatvanas években jöttek át ide, amikor még minden
könnyebb volt.
– Hát gondolom – mondja Joryleen, és ruganyosan leül egy csupasz matracra,
amelynek kipárnázott rombuszmintáját ezüstös brokát takarja. A szurkolókóristákénál is
kurtább, kicsi piros miniszoknya megmutatja a combját a fiúnak, amely szélesen ellapul a
matrac szelének nyomásától. Ahmad egyedül a a lány bugyijára tud gondolni a csupasz
hátsó és a cifra huzat között; a gondolattól összeszorul a torka. Joryleenen fénylik minden:
a harsogó rózsaszín rúzsa, a sündisznótüskére emlékeztető, rövid csúcsokba zselézett haja,
a szeme körüli kencében az aranycsillám. A lány folytatja, hogy megtöltse a csendet: –
Könnyű kor volt a maihoz és a munkalehetőségeihez képest.
– Ha Tylenolnak pénz kell, miért nem szerez munkát?
255
– Túl jónak tartja magát a hagyományos állásokhoz. A/t tervezi, hogy egyszer még
nagy ember lesz, de addig is a/t kéri tőlem, hogy szerezzek egy kis kenyeret az as/lalia
Nem toszogat, hogy dolgozzak az utcán, csak annyil ku hogy hébe-hóba legyek kedves
valakihez, általában valami fehér emberhez. Ha egyszer rendbe jövünk, és meglesz n
magunk élete, azt mondja, úgy bánik majd velem, mini egy királynővel. – A középiskola
óta a szemöldökei i\ átfúratta, egy kis karika követte az orrgyöngyöt, és a/ ezüst gyűrűsort,
amely olyan, mintha egy hernyó eszeget ne fülkagylójának felső ívén. – Ejnye, Ahmad!
Elég ebből az ácsorgásból és bámulásból! Még kiesik a szemed. Mit szeretnél? Itt most
rögtön leszophatnálak, és akkor nincs vele piszok, de azt hiszem, a te Mr. Charlie-d
nagyon a szívén viseli, hogy valódi snappert kapj, amihez kell egy geciputtony, és utána
mosakodás. Mr. Charlie eleve fizetett mindenért, mert nem tudhatta, hogy akarod. Arra
számi tott, hogy szégyellős leszel.
– Joryleen – siránkozik Ahmad –, én nem bírom elvi selni, hogy így beszélj!
– Hogy beszéljek, Ahmad? Te még mindig az Arab Se-holországban kóvályogsz? Én
csak egyértelműen próbálok fogalmazni. Dobjuk le a ruhát, és válasszunk egy ágyat.
Apám, minden ágy a mienk!
– Joryleen, te csak tartsd magadon a ruhádat! Ugyanúgy tisztellek, mint régen,
különben sem akarom, hogy szűzte-lenítsenek, amíg törvényes házasságot nem kötök egy
rendes muzulmán lánnyal, ahogy a Qur'an parancsolja.
1
10
– Bébi, a rendes muzulmán lányod Seholországban van, én viszont itt vagyok, és
készen állok rá, hogy körbevigyelek a világon.
Mit jelent az, hogy körbevinni a világon? Megmutathatom. Még azt a buzis fehér
ingedet se kell levetni, csak a fekete nadrágodat. Gonosz ám ez a te s/uk nadrágod; mindig
ugrott tőle a pigém.
Azzal Joryleen, akinek az arca egy szinten van a fiú sliccével, kinyitja a száját, nem
olyan nagyra, mint mikor inekel, de elég nagyra, hogy Ahmad láthassa. Az íny és a belső
hártyák nedvesen csillognak a fogak tökéletes, gyöngyös ívének tövében, amely mögött
sápadtan duzzad a nyelv. Szemének fehérje szélesebbre kerekedik, mikor kérdőn felnéz a
fiúra.
– Ne légy ilyen undorító – mondja Ahmad, bár a hús a slicc mögött válaszolt.
Joryleen bosszankodik. – Azt akarod, hogy vissza kell-|en adnom Mr. Charlie pénzét?
Azt akarod, hogy Tylenol a szart is kiverje belőlem?
– Azt szokta?
– Igyekszik, hogy ne maradjon nyoma. Az idősebb stricik figyelmeztették, hogy magát
köpi szájba, ha ilyet tesz. – Leveszi a tekintetét Ahmadról, gyengéden megböki a fejével a
fiút a derékszíja alatt, úgy mozgatja a fejét, mint a kutya, amelyik a vizet rázza le magáról,
ismét felnéz. –Gyere már, szépfiú! Tetszem neked, látom rajtad. – Egyszerre tíz
hosszúkörmű ujjával érinti meg a dudort a slicc alatt.
Ahmad hátraugrik: nem Joryleen cirógatása riasztja meg, hanem a beleegyezés és a
behódolás ördögének zendülése, amely megkeményíti egy részét, és bódultsággal ernyeszt
másokat, mintha sűrítő anyagot fecskendeznének a vérébe; Joryleen ráébresztette egy
cukrosán telített állapot-
257 ra: a férfiéra, aki belép a magában hordozott mag szolgalai t ba. Az asszonyok az ő
szántóföldjei, olyan ágyakon, unu lyeknek brokát a bélése. És a két kert gyümölcsei méhen
l> csüngenek. – Túlságosan kedvellek, hogy úgy bánjak vek <l mint egy szajhával –
mondja Joryleennek.
Ám a lány turbékoló hangulatban van, mulattatja 6* bizgatja ijedős ügyfele. – Csak a
számba hadd vegyem Ixl – mondja. – Az nem bűn az öreg Korán szerint. Az csak
természetes rokonszenv! Erre csináltak bennünkrl. Ahmad! És nem leszünk ám örökké!
Megöregszünk, meg betegszünk. Légy természetes csak egy órára, és mindkri tőnknek
szívességet teszel. Nem akarsz játszani az én s/ep nagy dudáimmal? Láttam ám, hogy
mindig belebámultai .1 blúzomba, ha közel kerültünk egymáshoz az iskolában!
Ahmad nem jön közelebb, a lábikrája a szomszédos vetetlen ágy matracához tapad, de
túlságosan megszédül a vérében zúgó vihartól, hogy tiltakozzék, amikor Joryleen ollózó
mozdulatokkal kiszabadítja a szoros felsőt a kicsi szoknya derekából, áthúzza pettyekben
szőkített, rövid hajú fején, majd homorítva kikapcsolja pókhálószen] fekete melltartóját.
Barna melle olyan sötét a hússzín bimbót övező gyűrűben, akár a padlizsán. Ettől, hogy a
bordórózsaszín bimbók kikerültek a szabad levegőre, ahol nem látszanak annyira
hatalmasnak, mint félig elrejtve, Joryleen valahogy közelebb kerül ahhoz a régi,
barátságos lányhoz, akit Ahmad felületesen ismert, hetykén és mégis bátortalanul
mosolyogva a szekrényeknél.
– Ne mondd el Tylenolnak, hogy mit csináltunk és mit nem – mondja Ahmad szikkadt
szájjal és nehezen forgó nyelvvel.
258 Oké, nem fogom, megígérem! kiilönhen sem s/eieii hallani, hogy csinálom a fuvarokat.
– Vedd le a többi ruhádat. Csak leks/unk egy kn .n egymás mellett, és beszélgetünk.
Joryleen mintha ennyi kezdeményezéstől is lejei huj inna. Keresztbe teszi a lábát, előbb
az egyik hegyes orrú. fehér csizmáját húzza le, aztán a másikat, majd feláll. Most, hogy
1
11
mezítláb van, hajának szőkére festett hegy 11 mskéi nem érnek magasabbra Ahmad
kulcscsontjánál. I telefejel a fiú mellébe, amikor felváltva kell féllábon egyensúlyoznia,
hogy lehúzza a piros műbőr szoknyát, majd a hártyavékony fekete bugyit. Miután ezzel
végzett, lehajtja a fejét, lesüti a szemét, és keresztbe teszi a mellén .1 kezét, mintha a
meztelenség szemérmesebbé változtatná.
Ahmad hátralép, azt mondja: – Kis Miss Népszerű? –Ámulatba ejti az igazi, pőre,
sebezhető Joryleen. – Én nem vetkőzöm le. Utánanézek, hátha találok pokrócot és párnát.
– Elég fojtós fonóság van itt fent – mondja Joryleen. –Biztos, hogy szükségünk van
pokrócra?
– Alánk kell – magyarázza a fiú. – Hogy védje a matracot. Tudod te, mibe kerül egy jó
matrac? – A zömét vastag műanyag védi, de az undokul ragadna, ha ráfeküdnének.
– Hé, miért nem csináljuk már a bulit? – nyűgösködik Joryleen. – Tiszta pucér vagyok.
Mi van, ha bejön valaki?
– Meglep, hogy ennyi fuvar után még érdekel – mondja Ahmad. Ő most felelősséget
vállalt: lugast kell készítenie magának és a párjának: az élmény izgalmas, de nyugtalanító.
A lépcsőnél megfordul, és látja Joryleent: nyugodtan ül a lámpafényben, újabb cigarettára
gyújt, és a füst felépíti azt a hullámzó szobrot a kúpos izzásban. Ahmad
259 rohanvást megy le a lépcsőn, nehogy Joryleen elpun-Jojón. A fő bemutatóterem
bútorai között nem talál poho cot, de elhoz két mintás párnát egy zseníha huzatií s/óíl ról,
meg egy hatszor négyes, kis perzsaszőnyeget. A sieiii. kapkodás lehűti egy kicsit, bár a
lába még mindig remeg
– Mi tartott ennyi ideig? – köszönti Joryleen. Ahin.nl elrendezi a matracon a párnákat
és a szőnyeget, a lány elnyúlik a kékkel keretezett, összefonódott mintán – e/ ii
hagyományos kép, magyarázta Habib Chehab, folyóval övezett oázis kertjét ábrázolja.
Joryleen könyökben beh.i| lított karjára hajtja a fejét a zsenfliapárnán, megmutatva
borotvált hónalját. – Apám, hát ez perverz! – mondja ¡1/ épp csak a cipőjét levetett
Ahmadnak, aki talpig felöltő/vr heveredik mellé.
Az ing össze fog gyűrődni, de Ahmad úgy dönt, ez is hozzátartozik az árhoz, amelyet
fizetnie kell. – Átkarol hatlak? – kérdezi.
– O, francba, hát persze! Sokkal több mindent is meglehetsz.
– Ennyi az, amit elbírok – mondja a fiú.
– Oké, Ahmad, de most aztán lazíts!
– Nem akarok csinálni semmi olyat, amit undorítónak találsz.
Joryleen ezen elmosolyodik, aztán nevet. Nevetése melegen legyezi Ahmad nyakának
oldalát. – Az nehezebben menne, mint tudni szeretnéd.
– Miért csinálod ezt? Miért hagyod, hogy Tylenol csak így küldözgessen?
Joryleen sóhajt, az élet újabb fuvalma éri a fiú nyakát. – Nem sokat tudsz te a
szerelemről. Tylenol az én embe-
260 mii Nélkülem szinte semmije sincs. Sajnálatra méltó, és 11I.111 túlságosan szeretem,
hogy ezt az orra alá dörgöljem. 11 kete férfinak, aki szegénységben nőtt fel New Pros-
nrélben, nem szégyen, ha van egy nője, aki strichel rá – ez 1 gv mód, hogy bizonyítsa a
férfiasságát.
Ja, de mit kell bizonyítani neked?
Asszem, azt, hogy nem halok bele a szarba. Ez csak Átmeneti. Nem drogozok, a lányok
így szívják meg, elkezdenek drogozni, hogy kibírják a szart, aztán a drog lesz a
legnagyobb szar. Összesen csak füvezek, és időnként félsz ívok egy csíkot, az én ereimet
nem szurkálja senki. ' Kihagyhatom, ha megváltoznak a körülmények.
– Hogy változhatnak meg, Joryleen?
1
12
– Tylenol más kapcsolatokat talál – feleli a lány. – Vagy azt mondom, hogy nem
csinálom tovább.
– Szerintem nem engedné, hogy csak úgy lelépj. Magad mondtad, hogy te vagy
mindene.
Joryleen hallgatással ismeri el ennek az igazságát; a csend még sűrűbbé teszi a testét
Ahmad karja alatt. Könnyedén odatolja a hasát Ahmadéhoz, melle meleg vízzel töltött
szivacs a fiú ingének szintjén, amelytől még mélyebbek lesznek a zsebeken a ráncok.
Lábujjain a körmök – amelyeket, mint Ahmad megfigyelte, amikor a lány lehúzta a
hegyes orrú fehér csizmáját, Joryleen sima vörösre lakkozott, míg kezének hosszában
kettéosztott körmeit zöldre és ezüstre festette – játékosan kérdezgetve kapirgálják a fiú
bokáját. Csodálatosan jólesőek ezek az érintések, amelyek Joryleen hajának, fejbőrének,
izzadságának szagával, hangjának érdes bársonyával együtt átmossák Ahmad érzékeit. A
fátyolosságnak, amelyet a fiú hall a lány léleg-
261 zésében, önálló vibrálója van. – Nem akarok magamml beszélni – mondja Joryleen. –
Félek az ilyen bes/cdi..l Érzékelnie kell, ha kevésbé hevesen is, az izgalom \n tolulásos
buckáját a fiú dereka alatt, de nem nyúl oda, m> n engedelmesen betartja az egyezséget,
amelyet Alinuu! parancsolt. Ahmad még sose parancsolt senkinek a/ni.i, hogy férj nélkül
maradt anyjának életben kellett tailam.i
– Mi van azzal a templomi énekléssel, amit korábban csináltál? – makacskodik. – Azt
hogy egyezteted össze c//cl /
– Sehogy. Már nem énekelek. Anyám nem érti, micn maradtam ki. Azt mondja,
Tylenol rossz hatással van ram Nem tudja, mennyire igaza van. Figyelj: az egyezség ami
szólt, hogy megbaszhatsz, de nem, hogy basztathatsz.
– Én csak melletted akarok lenni, olyan közel, amcuy-nyire lehet.
– Jaj, apám, hogy hányszor hallottam ezt! Azok a csudl szív férfiak! Hát akkor halljunk
rólad. Hogy van az öreg Allah? Hogy ízlik a szentség most, hogy vége az iskola nak, és
kiléptünk a nagybetűs életbe?
Ahmad ajka hüvelyknyire elhúzódik Joryleen homlokától. Úgy döntött, nyíltan beszél
vele életének erről a dolgáról, amelyet ösztönösen titkol mindenkitől, még Charlie-tól,
még Rashid sejktől is. – Még mindig ragaszkodom az Egyenes Úthoz – mondja. – Az
iszlám még mindig az én vigaszom és vezetőm. De –
– De mi, bébi?
– Mikor Allah felé fordulok és megpróbálok Rá gondolni, mindig belém hasít,
mennyire egyedül van abban a csillagos térben, amelyet Ő parancsolt életre. A Qur'an
Szerető Szívűnek, Önmagában Valónak mondja. Régeb-
262 l>. ii sokat töprengtem a szereteten; ma már az rciulíl ineg. imgy magában való, abban
az ürességben. A/ emberek mindig magukra gondolnak – mondja Joryleennek. Scu-11 se
gondol Istenre – hogy szenved-e vagy sem, hogy »/i'iet-e az lenni, aki. Mi olyat lát a
világban, amiben (nőmét leli? De a mesterem, az imám azt mondaná, hogy éne gondolni,
Őt emberhez hasonló lénynek képzelni akkora istenkáromlás, amelynek büntetése egy
örökkévalóság a pokol tüzén.
– Jesszuskám, micsoda terhet veszel az agyadra! Talán () adott minket egymásnak,
hogy ne legyünk olyan egyedül, mint Ő. Ez így van benne a Bibliában.
– Ja, de mi vagyunk mi? Büdös állatok, de komolyan, egy csomó állati szükséglettel, és
még annyit se élünk, mint a teknősbékák.
Ez – a teknősbékák említése – annyira megnevetteti Joryleent, hogy egész pucér
testében rázkódik Ahmad mellett, és a fiú a belekre, a gyomorra meg a többi mindenfélére
gondol, amik be vannak csomagolva ebbe a testbe; ez mind megvan Joryleenben, és mégis
1
13
van gyengéd lelke, amely most az ő nyakának az oldalát legyezi, a nyakát, amelyhez Isten
olyan közel áll, akár egy ér. – Jobb lesz, ha túlteszed magadat ezeken a fura gondolatokon,
különben megbolondulsz tőlük! – mondja a lány.
Ahmad ajka hüvelyknyire megközelíti Joryleen homlokát. – Időnként úgy rám tör a
vágy, hogy elmenjek Istenhez, enyhítsek a magányán. – Alighogy kijöttek a száján, máris
ráismer a szavakban az istenkáromlásra. A huszonkilencedik szárában meg van írva: Allah
nem szorul rá a teremtményekre.
263 – Úgy érted, hogy meghalj? Már megint megrenitii t Ahmad! Hogy is van az a farok,
ami egész idd ahm bökdösött? Addig dumáltunk, míg elment? – (iyin..m szakértő kézzel
megérinti. – Nem, öreg, nem meni el M-1 mindig itt van, és azt akarja, amit akar. Nem
bírom én r/i – nem bírom a feszültséget! Te ne csinálj semmit. All.ih majd hibáztathat
engem. Kibírom. Én csak nő vngyol mindenképpen mocskos. – Megragadja két kézzel a
In) farkát, ütemesen húzogatni kezdi lökdöső puhaságán, iám ja feljebb, egyre feljebb a
vonagló átalakulásba, Almiad görcsös énjének abba a szökkenő szaltójába, amely tahin
akkor játszódik le, amikor a lélek belép a halálban .1 Paradicsomba.
A két fiatal test összetapad; ziháló hegymászók, akik most érkeztek egy párkányra. –
Meg is volnánk – mond|.i Joryleen. – Jó sok dzsuva ment a nadrágodba, de nem kel lett
geciputtonyt használni, és még mindig szűz vagy annak a feleségednek, aki majd
fejkendőt visel.
– A hidzsábot. Lehet, hogy sose lesz olyan feleségem.
– Ezt meg miért mondod? Megvan hozzá a felszerelésed, ráadásul a jó természeted is.
– Megérzés – mondja Ahmad. – Te állhatsz a legközelebb a feleséghez, aki nekem
jutott. – Enyhén vádló hangon teszi hozzá: – Nem kértem ám, hogy ezt csináld, hogy
elmenjek.
– Szeretek megdolgozni a pénzemért – közli Joryleen. Ahmad sajnálja, hogy a lány
fellazul a csevegésben, elhúzódva attól a szoros, nedves varrattól, amely egy testté tette
őket. – Nem tudom, honnan van benned ez a rossz megérzés, de a te Charlie barátod
játszik valamire. Miért
264 11 ndezte meg ezt a numerát, amikor te nem bniszndinl
.ne?
Ana gondolt, hogy olyasmi, amire szükségem van l.ilan tényleg szükségem volt.
Köszönöm, Joryleen. Itai, mint mondtad, tisztátalanság volt.
Majdnem olyan, mintha hizlalnának.
Kicsoda, mire?
– Cicám, nem tudom. Hallottad a tanácsomat. Pattanj le inról a teherautóról.
– És ha én mondanám neked, hogy pattanj le Tyle-noltól?
– Az nem olyan egyszerű. O az emberem.
Ahmad igyekszik megérteni ezt. – Kötődni akarunk, akár szerencsétlenül is.
– Eltaláltad.
A latyak az alsónadrágjában szárad, kezd ragadni; mégis ellenáll, amikor a lány ki akar
bújni a karja alól. –Mennem kell – mondja Joryleen.
Ahmad szorosabban, kissé kegyetlenül öleli magához. Megdolgoztál a pénzedért?
– Nem-e? Éreztem, mikor elsülsz, méghozzá hatalmasat.
Ahmad követni akarja a tisztátalanságban. – De nem basztunk. Talán azt kellene.
Charlie azt akarná.
– Rájöttél az ízére, he? Ene az alkalomra már késő, Ahmad. Mostantól vigyázunk a
tisztaságodra.
1
14
A bútorbolton kívül leszállt az éjszaka. Két ágyra vannak az egyetlen lámpától,
amelynek szűrt fényénél Joryleen arca fekete ovális a fehér zseníliapárnán, tökéletes
fekete ovális, amelyben csillámok aránylanak, apró ezüst-
265 villanásokkal mozog a szemhéj és a száj. Isten kezéből kihullott, de másért áldozza fel
magát, hogy az a szánni mas dúvad Tylenol élhessen. – Egy dolgot tegyél még meg értem
– könyörög Ahmad. – Joryleen, nem bírlak így elengedni!
– Miféle dolgot?
– Énekelj nekem!
– Hú! Hát te tényleg férfi vagy. Mindig akar még valamit.
– Csak egy kis éneket. Úgy szerettem a templomban, hogy meg tudom különböztetni a
hangodat a többiekétől.
– Most pedig valaki arra is megtanított, hogy hízelegj. Fel kell ülnöm. Fekve nem lehet
énekelni. A fekvés más dolgokra való. – Ez fölösleges otrombaság volt tőle. A
matractengeren égő magányos lámpa fénye árnyékfélholdakat rajzol Joryleen kerek,
súlyos melle alá; még csak tizennyolc éves, de a mellét már húzza a nehézkedési erő.
Ahmad hirtelen szeretné kinyújtani a kezét, és megérinteni, sőt meg is csípni a hússzínű
bimbók hegyét, hiszen Joryleen kurva, és rosszabbakhoz szokott; meglepő, hogy ilyen
kegyetlen is tud lenni, ha az ellágyulás ellen kell harcolnia, amely eltántorítaná a
legnehezebb hűségtől. Aki Allah útján fáradozik, mondja a huszonkilencedik szúra, az
sajátmagáért fáradozik. Ahmad behunyja a szemét, mert látja a száj pici izmainak, az
ajkat keretező, finom barázdának a feszüléséből, hogy Joryleen énekelni fog.
– Bűnünk s bánatunk – turbékolja Joryleen reszketeg hangon, a templomban hallott
változat szinkópás szökde-lése nélkül – Jézus, a jó barát vinni segít… – Ének közben
kinyújtja sápadt tenyerű kezét, és megérinti Ahmad hom-
266 lokát, az egyenes, szögletes homlokot, amely több hitet akar hordozni annál, amit a
legtöbb ember elviselni képes, ujjai, kétszínű körmei elkószálnak, és megcsípik a fiú fülét
a befejezésnél: – …vigye az Úrhoz a fohász.
Ahmad figyeli, amint energikusan öltözik: első a melltartó, aztán komikus
fészkelődéssel a falatnyi bugyi; a következő a szoros póló, amely olyan rövid, hogy
kilátszik egy csíkban a hasa, majd a skarlát miniszoknya. Leül az ágy szélére, hogy
felhúzza hosszú orrú csizmáját valami vékony, fehér zoknira, amit Ahmad nem vett észre
a vetkőzésnél. Hogy védje a bőrt az izzadságtól és a lábát a szagtól.
Hány óra van? Napról napra korábban sötétedik. Nem sokkal múlt hét: nem egészen
egy órát töltött Joryleennel. Az anyja már otthon lehet, várja, hogy megetethesse. Ujabban
több ideje van Ahmadra. Szólít a valóság: föl kell kelnie, el kell simítania ottlétük minden
árnyékát a műanyag fóliába burkolt matracon, vissza kell vinnie a szőnyeget és a párnákat
a földszinti helyükre, ki kell vezetnie Joryleent az asztalok és karosszékek között, a polcok
és a vízhűtő és a blokkolóóra mellett a hátsó ajtóhoz, majd onnan ki az estébe, ahol most
kevesebb a fényszóró, mert a munkások hazamentek, csak azok járnak, akik vadásznak
valamire: vacsorára vagy szerelemre. Joryleen éneke és az elélvezés annyira elálmosította,
hogy míg megteszi hazafelé a tizenkét sarkot, egyáltalán nem riasztja a gondolat, hogy
ágyba bújik, és nem ébred fel többé.
Rashid sejk a Qur'an nyelvén köszönti: – fa-inna ma'a 7-'usri yüsrá. – Ahmad, akinek
klasszikus arabsága berozsdásodott, miután három hónapig kihagyta a leckéket a
267 mecsetben, gondolatban megfejti az idézetet, és hiuinlom veszi, van-e rejtett jelentése.
A nehézség könnyehh\i,nnrl jár. Ez a „Vigasz”-ból van, a korai mekkai szúrnk l-nyi kéből,
amelyek rövid terjedelmük miatt a könyv vegem kerültek, de a sejk különösen szereti őket
1
15
tömör dlok/* tosságukért. „A kitárás”-nak is nevezett szúra mag.ii u Prófétát szólítja meg
Isten hangján: Nem tártuk-e ki tnk\,l a kehledet, s vettük le rólad a terhedet, amely
len>skn\, totta a hátadat?
Találkozását Joryleennel a Munka Ünnepét megelo/d péntekre szervezték, így csak a
következő kedden kénlczll meg tőle Charlie Chehab: – Hogy ment?
– Jól – felelte Ahmad émelyegve. – Történetesen tulokig ismertem a Belvárosiban.
Azóta sajnos tévútra térítettek.
– Megcsinálta a melót?
– Ó, igen. A melót megcsinálta.
– Helyes. A stricije szavatolta, hogy nagyon ügyesen megcsinálja. Micsoda
megkönnyebbülés! Mármint nekem. Valahogy nem volt természetes, hogy még mindig
szu/ vagy. Nem tudom, miért vettem annyira a szívemre, de úgy vettem. Új embernek
érzed magadat?
– O, igen! Új fátyolon át látom az életet! Új lencsén ál, hogy úgy mondjam.
– Príma. Príma! Az első numeráig nem is él igazán az. ember. Én tizenhat évesen
jutottam hozzá a magaméhoz. Tulajdonképpen kettőhöz: egy hivatásoshoz kotonnal, és az
egyik szomszéd lánnyal, natúrban. Persze azok vadabb idők voltak, még az AIDS előtt. A
te nemzedéked okosan teszi, ha óvatos.
268 Óvatosak voltunk. – Ahmad elvörösödik, amiért tit-inl|.i Charlie előtt, hogy még
mindig tiszta, de nem akart . ..ilodást okozni patrónusának ezzel az információval. Ta-
■■ni már túl sok mindent megosztottak a vezetőfülke közel-rgeben, miközben az
Excellencia forgó kerekei feldolgozok New Jerseyt. Joryleen beletörte a szálkát a
tanáccsal, hogy pattanjon le arról a teherautóról.
Nyugtalanság, ideges túlterheltség tapadt Charlie-hoz .1/011 a reggelen. Arcára túl
gyorsan gyűrődtek a ráncok, mozgékony szája túl gyorsan ugrált a bemutatóterem mö-
goiti irodában, ahol a reggeli kávét megitták, és a napi munkát megtervezték. Itt
várakoztak a mosatlan zöldes-liama overallok és a sárga esőkabátok azokra a napokra,
amikor esőben kell szállítani; úgy lógtak a kampójukon, akár a lenyúzott bőr. Charlie
közölte: – A hosszú hétvégén összefutottam Rashid sejkkel.
– Igen? – Persze, gondolta Ahmad, Chehabék fontos lagjai a mecset közösségének,
nincs semmi különös egy ilyen találkozásban.
– Szeretne találkozni veled az Iszlám Központban.
– Attól félek, azért, hogy megfenyítsen. Amióta dolgozom, elhanyagolom a Qur'ant, és
elmaradtam a pénteki istentiszteletekről is, habár, mint észrevehetted, sose mulasztom el a
szalátot, ha csak tölthetek öt percet olyan helyen, amely nincs beszennyezve.
Charlie összevonta a szemöldökét. – Azt nem lehet, Haragos, hogy csak te és az Isten.
O elküldte a Prófétáját, és a Próféta teremtett egy közösséget. Ha nincs ummah, ha nem
tudatosítod és nem gyakorolod a kapcsolatot, amely
269 egy erényes csoporthoz fűz, a hit olyan mag lesz, amily nem hoz termést.
– Ezt Rashid sejk mondta, hogy mondd meg nekem.' – Mert inkább Rashid sejkre
vallott, mint Charlie-ra
A férfi vigyorgott – azzal a váratlan, megnyerő mo/dn lattal mutatta ki a fogát, mint egy
csínyen kapott gyerek. Rashid sejk tud beszélni nélkülem. De nem azért hív, hogy
lehordjon – épp ellenkezőleg! Egy lehetőséget akar felajánlani. Most már befogom a nagy
számat, ezt sem kellcii volna elmondanom. Hadd közölje veled ő! Ma korán le/a arjuk a
szállításokat, utána kiteszlek a mecsetnél.
így szállították le Ahmadot mesterének, a jemcm imámnak. A mecset alatti
körömszalonban, noha jól el van látva székekkel, egyetlen unott vietnami manikűrösnc?
1
16
olvas egy képeslapot, és a CSEKKEK BEVÁLTÁSA ablakában a hosszú reluxa rése
keskeny bepillantást enged egy ráccsal védett, magas pultra, amely mögött vaskos fehér
ember ásítozik. Ahmad kinyitja a két üzlet között az ajtói, a 2781'/2 számú, hámló zöld
ajtót, és felkapaszkodik a lépcsőn az előtérbe, ahol egykor a tánciskola hallgatói vártak a
leckéket. A sejk irodája előtt a hirdetőtáblán még mindig ott vannak a számítógépen
kinyomtatott értesítések, amelyek arab nyelvtanfolyamokat, a mai világban is szent,
tisztességes és ildomos házassághoz adott tanácsokat, ennek és ennek a mollahnak a
közel-keleti történelemről tartott előadásait hirdetik. Rashid sejk ezüsttel hímzett
kaftánjában kijön, hogy szokatlanul szertartásosan és szenvedélyesen megszorítsa
tanítványa kezét; a nyár nem változtatott rajta, habár a szakállában mintha több lenne a
270 szürke szál, hogy jobban illeszkedjék galambszürke szeméhez.
Ahmad még mindig a köszöntés jelentésén rágódik, amikor Rashid sejk kiegészíti: – wa
la 'l-ükhiratu khayrun Inka mina 'l-ülá. wa la-safwa yu 'tika rabbuka fa-tardá. –
Ahmadnak úgy rémlik, ez is az egyik rövid mekkai szura, amelyeket mestere úgy szeret,
talán „A reggeli órák”, és arról szól, hogy a jövő, az eljövendő élet gazdagabb jutalmat ad,
mint a múlt. Bizonyosan adni fog néked az Urad, hogy elégedett leszel. Rashid sejk
angolul mondja: – Drága fiam, hiányoztak nekem az órák, amikor együtt tanulmányoztuk
az írást, és nagy kérdésekről beszélgettünk! Olyankor én is tanultam. Hited egyszerűsége
és ereje csiszolta és erősítette az enyémet. Oly kevesen vannak hozzád hasonlók.
Bevezeti a fiatalembert az irodájába, és leül a nagy, füles karosszékbe, amelyből
tanítani szokott. – Nos tehát! – fordul Ahmadhoz, miután mindketten elfoglalták szokott
helyüket az asztal mellett, amelynek lapján semmi sincsen egy kopott, zöld kötésű
Qur'anon kívül. – Utaztál a szélesebb, hitetlen világban – amelyet barátaink, a Fekete
Muzulmánok „holt világnak” hívnak. Változtatott-e a hiteden?
– Uram, nem vagyok tudatában, hogy ezt tette volna. Még mindig azt érzem, hogy Isten
közel van hozzám, olyan közel, mint nyaki ütőerein, és úgy szeret, ahogyan csak O képes.
– Láttál-e a városokban, amelyekben jártál, szegénységet és nyomorúságot, amelytől
megkérdőjelezted könyörületességet, egyenlőtlenségeket vagyonban és hatalomban,
amelyektől kétségbe vontad igazságosságát? Nem
271 fedezted-e fel, hogy a világnak ez az amerikai vént a n szennytől és a kapzsiságtól, a
bujaságtól és a hi.ih.ivn lóságtól, a reménytelenségtől és a fáradtságtól bűzlik, .inni az
okoz, hogy nem ismerik a Próféta ihletett üzencléV.'
Az imám retorikájának száraz szóvirágai, kétéhi li.m gon előadva, amely ad, de rögtön
vissza is vesz, az isménk kínos érzést keltik Ahmadban. Megpróbál őszintén val.i szólni,
kissé Charlie stílusában: – Hát gondolom, nem n föld legpuccosabb része, és megvannak a
lúzerei, de élve/ tem, hogy járhattam benne. Az emberek többsége iga/.m rendes.
Természetesen általában szállítottunk valanul, amit ők akartak, és amiről azt gondolták,
hogy jobbá tes/i az életüket. Charlie fényes pofa. Egy csomó mindent lud az állam
történelméről.
Rashid sejk előredől, a padlóra teszi a cipőjét, és öss/e illeszti finom kezecskéjének
ujjait, talán hogy elfőj.sa remegősüket. Ahmad nem érti, miért kellene idegeskednie a
tanárjának. Talán féltékeny, hogy egy másik ember ilyen mély hatást gyakorol a
tanítványára. – Igen – mondja. Charlie „fényes pofa”, de komoly célja is van.
Tájékoztatása szerint kifejezted készségedet, hogy meghalj a dzsi-hádért.
– Igen?
– Egy interjú során a Szabadság parkban, kilátással Alsó-Manhattanre, ahol a
kapitalista elnyomás ikertornyait győzedelmesen ledöntötték.
1
17
– Az interjú volt? – De furcsa, gondolja Ahmad, hogy azt a szabadban folytatott
beszélgetést ide jelentették, ebbe a szűk, belvárosi mecsetbe, amelynek ablakaiból csak
téglafalakat és sötét felhőket látni. Ma szürke fátyolrétegek
272 gvnrődnek az alacsony égen, amelyekből talán eső lesz. \niiál a korábbi interjúnál
harsányan sütött a nap, vaká-i io/.ó gyerekek rikoltozása pattogott a fiitteres Upper Bay es
a Tudomány Palotájának vakítóan fehér kupolája ki>/.ött. Léggömbök, sirályok, napfény.
– Meg fogok halni erősíti meg, rövid hallgatás után –, ha ez Isten akarata.
– Van egy módja – kezdi óvatosan a mester –, amellyel hatalmas csapás mérhető az O
ellenségeire.
– Összeesküvés? – kérdezi Ahmad.
– Mód – igazítja ki Rashid sejk pedánsan. – Kell hozzá egy shahtd, aki szenvedélyesen
szereti Istent, és türelmetlenül szomjazik a Paradicsom dicsőségére. Vagy ilyen, Ahmad? –
A mester majdnem lustán teszi fel a kérdést, miközben hátradől, és behunyja a szemét,
mintha bántaná a fény. – Légy becsületes, kérlek.
Ahmadhoz visszatért az az ingatag érzés, hogy vékony, gyenge pálcákból készült
állvány tartja feneketlen mélység fölött. Miután egész életében alig tartozott valakihez, itt
áll egy sugárzó közép reszkető peremén. – Azt hiszem, az vagyok – mondja a fiú a
tanítójának. – De nem vagyok képzett harcos.
– Úgy rendeltetett, hogy meglegyen minden képességed, ami szükséges. A feladat
abban áll, hogy el kell vezetni egy teherautót egy bizonyos helyre, ott pedig létre kell
hozni egy szimpla technikai kapcsolatot. Hogy pontosan miként, ezt majd elmagyarázzák
a szakértők, akik megszervezik ezeket a dolgokat. Vannak nekünk Istenért folytatott
háborúnkban – magyarázza könnyedén a csendes derűvel mosolygó imám – olyan
műszaki szakembereink, akik felérnek az ellenségével, ám akaraterejük és
273 bátorságuk elsöprő fölényben van az öveiéhez ké|h-»i Emlékszel a huszonnegyedik
szárára? al-nür, „A vil.i gosság”.
Vékony bíbor szálakkal erezett szemhéjai lecsukódnak 11/ emlékezés és a recitálás
erőfeszítésétől: – wa 'l-larlhtM kafarü a 'máluhuni ka-sarábi biqi'atin yahsabuhu 'z-Zfim
'<»<» má'an hattá idhá já'abu lam yajidhu shay'an wa wajudc 'lláha 'indabu fa-waffáhu
hisábahu, wa 'lláhu sarí'n /” hisáb. – Kinyitja a szemét, és látva Ahmadon a bűntudatul
értetlenséget, vékony, ferde mosollyal fordít: – „A hiteiknek cselekedetei azonban
olyanok, mind a délibáb a síkvidéken. A szomjúhozó azt gondolja róla, hogy vi/ Mikor
aztán odaér, nem talál ott semmit. Ehelyett Allaliol találja magánál, aki teljesen kifizeti a
számláját.” Mindig az volt a véleményem, hogy ez valami gyönyörű kép – a/ utazó azt
hiszi, víz, de csak Allahot találja ott. Ez meg rémíti. Az ellenség csak az önzés, a sok kis
egyén és érdek délibábjáért harcolhat: a mi táborunké az egyetlen, átszel lemült
önzetlenség. Alárendeljük magunkat Istennek, egyek leszünk vele, és egymással.
Az imám ismét behunyja a szemét a szent önkívület ben. A csukott szemhéjak
reszketnek a belső hajszálerek lüktetésétől. Ám a hangja határozott: – Azonnal átkerülsz a
Paradicsomba – szögezi le. – Családod – az anyád – kárpótlást, i'ála-i kap a veszteségéért,
akkor is, ha hitetlen. Fia áldozatának szépsége talán meggyőzheti, hogy megtérjen.
Allahnál minden lehetséges.
– Anyám világéletében megállt a saját lábán. Nem kaphatná a kárpótlást inkább egy
barátom, egy olyan nő, aki velem egykorú? Segíthetne rajta, hogy elnyerje a szabadságot.
274 – Mi a szabadság? – kérdezi Rashid sejk. Szeme kinyílik, áttöri a transz hártyáját. –
Amíg a testünkben tartózkodunk, rabszolgái vagyunk a testünknek és szükségleteinek. I
logy irigyellek, drága fiam! Hozzád képest öreg vagyok, es mindig a fiataloké a csata
1
18
legnagyobb dicsősége. Hogy leiáldozhatják az életüket – folytatja, és a szemhéja félig
leereszkedik, úgyhogy csak egy nedvesen csillogó, szürke sáv látszik ki alóla –, mielőtt
elhasznált ronggyá szakad. Micsoda végtelen öröm az!
– Mikor kerül sor az én istishMd-omrsP. – kérdezi Ahmad, miután az imám szavai
leülepedtek a csöndben. Az önfeláldozására: mostantól ez is a része, ugyanolyan élő,
tehetetlen része, mint a szíve, a gyomra, a vegyületeivel és enzimjeivel rágcsáló
hasnyálmirigye.
– Hősies áldozatodra – siet szépíteni a mester. – Egy héten belül, mondhatnám. A
részleteket nem én határozom meg, de ha eltelik még egy hét, az közel lesz időben egy
évfordulóhoz, és hatásos üzenetet küld a globális Sátánnak. Az üzenet ez lesz: „Akkor
sújtunk le, amikor nekünk tetszik.”
– A teherautó. Az lesz, amit az Excellenciánál vezetek? – Ha maga miatt nem is, de a
teherautóért búsulna – narancsba hajló, vidám sütőtökszínéért, ékes dőlt betűiért, a
kilátásért a vezetőülésből, amely áttolja az akadályok és veszedelmek, gyalogosok és más
járművek világát a szélvédő túloldalára, így könnyebb kiszámítani a mozgásteret, mintha
hosszú, püffedt motorháztetejű személyautót vezetne.
– Hasonló teherautót, amelynek vezetése rövid távon nem fog gondokat okozni. Az
Excellencia teherautója
275
ráterelné a gyanút Chehabékra, ha megmaradnának .i/h nosítható töredékek.
Remélhetőleg nem maradnak. A Vi lágkereskedelmi Központ első bombázásánál, te talán
iul fiatal voltál, hogy emlékezz rá, nevetségesen könnyu u>ll azonosítani a bérelt
teherautót. Ezúttal a tárgyi bizonyid kok inhumálódnak – ötölnyi mélybe, ahogy a n.igy
Shakespeare mondja.
– Inhumálódnak – ismételi Ahmad. Nem olyan s/i>, amelyet gyakran hall az ember.
Átlátszó, kellemetlen i/ii gyapjúra emlékeztető, különös réteg borult rá, amely meg
akadályozza, hogy érzékszervei kölcsönhatásban legyenek a világgal.
Viszont Rashid sejk, aki megújult élekkel emelkedett ki a transzból, megérzi a fiú
viszolygását, és siet közölni: Te nem leszel ott, hogy bármit is erezz. Te abban a pil
lanatban Dzsannahban leszel, a Paradicsomban, és látha tod Isten elégedett arcát. Úgy fog
köszönteni, mint a fiat – A sejk komolyan előrehajol, és sebességet vált: – Ah mad, figyelj
rám! Nem kell elvégezned ezt. Charlie-nak tett vallomásod nem kötelez, ha szívedben
elcsüggedtél. Vannak sokan mások, akik mohón vágynak a dicső névre, és az örök
üdvösség ígéretére. A dzsihádba özönlenek a/ önkéntesek, még a gonoszságnak és a
vallástalanságnak ebben az anyaországában is!
– Nem! – tiltakozik Ahmad, mert féltékeny a többieknek erre a feltételezett tömegére,
akik ellopnák a dicsőségét. – Szeretetem Allah iránt feltétlen! Az ön ajándéka olyan,
amelyet nem utasíthatok vissza. – Látva, hogy mesterének arca megrándul, mintha
összecsapna benne a megkönnyebbülés és a szomorúság, az általában összesze-
276 dett felszín meghökkent résén átvillan az emberség, Ahmad enyhít, és visszatér a
sejkhez az emberi léptékbe a tréfával: – Nem engedhetem, hogy azt higgye, hiába voltak
az órák, amikor az Örökkévaló Könyvet tanulmányoztuk!
– Sokan tanulmányozzák a Könyvet, kevesen halnak meg érte. Keveseknek adatik meg
a lehetőség, hogy bizonyítsák a Könyv igazságát. – Rashid sejk ugyancsak leszáll erről a
szigorúan fennkölt polcról: – Ha van bármilyen bizonytalanság a szívedben, drága fiam,
most mondd. Ne tarts büntetéstől! Úgy vesszük, mintha erre a beszélgetésre sohasem
került volna sor. Én csak csendet kérek tőled, csendet, amelyben valaki, akiben több a
bátorság és a hit, végrehajthatja a küldetést.
1
19
A fiú tudja, hogy manipulálják, mégsem tiltakozik a manipuláció ellen, mert szent
erőforrást szabadít fel benne. – Nem, a küldetés az enyém, habár féreggé töpörödöm a
nagysága mellett!
– Akkor jó – fejezi be a tanító. Hátradől, felemeli fekete cipőcskéit, megpihenteti őket
az ezüsttel átszőtt lábzsámolyon. –Te és én nem beszélünk erről többé. Nem is látogatsz
ide többé. Hallottam hírét, hogy az Iszlám Központot figyelhetik. Tájékoztasd Charlie
Chehabot hősies elhatározásodról. O majd megszervezi, hogy hamarosan megkapod a
részletes utasításokat. Add meg a nevét ennek a shar-moota-nak, akit többre becsülsz
anyádnál. Nem mondhatom, hogy helyeslem: az asszonyok a mi szántóföldjeink, de
anyánk maga a Föld, akitől életünket nyerjük.
– Mester, én inkább önre bíznám a nevét. Charlie olyan kapcsolatban áll vele,
amelynek hatására esetleg nem tartaná tiszteletben szándékomat.
Rashid sejk neheztel a bonyodalom miatt, amely i ultit ejt tanítványa
engedelmességének tisztaságán. – Almijy óhajtod – mondja mereven.
Ahmad ráírja egy noteszlapra: JORYLEEN (iKANi, ugyanolyan nagybetűkkel, mint
amilyeneket néhány li< hi.ij > ja látott golyóstollal írva egy középiskolai vastag Uinkniiyv
élén. Akkor majdnem egyenlők voltak: most ő Dzsaiiii.ihhn tart, a lány pedig a
Dzsahannanba, a pokol fenekére. () ,1/ egyetlen feleség, akit élvezhetett ezen a földön.
Eszi eve-,/1 írás közben, hogy a remegés átjött tanítója kezéből 1 övébe. Lelke úgy érzi
magát, mint azok a kései legyek, ame lyek foglyul esnek télen egy meleg szobában, és
makacsul zümmögve verik magukat a kinti napfénytől sűrű üvegbe/, amelyen túl
hamarosan meghalnának.
Másnap, szerdán, olyan korán ébred, mintha kiáltás gyorsan elenyésző hangja keltette
volna. A konyhában, a hat óra előtti sötétségben összefut az anyjával, aki megint delelőt
tös a Szent Ferencben. Szűzies bézs utcai ruhát visel, fölötte vállra vetett, kék szvettert,
lépteit letompítja a fehei Nike cipő, amelyben bejárja a mérföldeket a kórha/ kemény
padlóján. Ahmad hálásan érzi, hogy anyjának legújabb hangulata – a valamelyik zavaros
csalódás okozta ingerlékenység és szórakozottság, amelyeknek utóhatásai apró kora óta
bántották a fiút – múlóban van. Anyja nem festette ki magát: szeme alatt kifehéredett a
bőr, a szeme piros az úszástól az alvás vizeiben. Meglepetten köszönti a fiát: – Nahát,
hogyhogy ilyen korán? – Anya –
278 Mi az, drágám? Fogd rövidre, negyven perc múlva bent kell lennem.
Csak meg akartam köszönni, hogy ennyi évig elviseltél.
De furcsákat mondasz! Egy anya nem viseli el a C vérekét: a gyerek az életének az
értelme.
Nélkülem több szabadságod lett volna, hogy művész lehess, vagy akármicsoda.
O, vagyok én annyira művész, mint amennyi tehetségem van hozzá. Ha nem lettél
volna te, akiről gondos-nom kell, talán elsüllyedek az ónsajnálatban és a rossz életben. Te
pedig olyan jó gyerek voltál, de igazán – sose volt veled igazi gondom, mint amilyeneket
örökké hallok bent a kórházban. És nem csak a többi segédápolónőtől, de az orvosoktól,
ilyen magas képzettség és príma otthonok mellett! Megadnak a gyerekeiknek mindent,
mégis iszonyat, hogy mi lesz belőlük – önveszélyesek és közveszélyesek. Nem tudom,
mennyiben legyek hálás ezért a mohamedán vallásodnak. Már kicsinek is olyan bizakodó
és jó természetű voltál. Akármit mondtam, neked csak jó lehetett. Még aggódtam is, hogy
ennyire irányítható vagy, féltem, hogy esetleg majd károsan befolyásolnak, ha idősebb
leszel, Erre tessék! Igazi nagyvilági ember, olyan szép pénzt keres, ahogy mindig is
mondta, és ráadásul jóképű! Apád szép nyalánkságát, a szemét és a szexi száját örökölted,
de semmi sincs benned abból a gyávaságból, amellyel mindig azt nézte, hol a legrövidebb
út.
1
20
Ahmad nem szól a legrövidebb útról, amelyet hamarosan megtesz a Paradicsomba.
Helyette azt mondja: – Anya, mi nem mohamedán vallásnak nevezzük. Ez úgy
279 hangzana, mintha Mohamedet imádnánk. Ő sose állíinir* hogy Isten; csak Isten
prófétája volt. Egyetlen csodát inl.i| donított magának: a Qur'ant.
– Igen, drágám, a római katolikus vallás is tele v.in ezekkel a szőröző
megkülönböztetésekkel olyan dolgokml. amiket senki se láthat. Kitalálja valami
hisztérika, aztán urv adják tovább, mint szent evangéliumot. Szent Kristóf-érem. és ne
harapj az ostyába, és latin mise, és ne egyél pénteken húst, és örökösen hányd a keresztet,
aztán a második vatikáni zsinat úgy kivágja az egészet, mint a papírmacsk.ii – olyan
dolgokat, amikben kétezer évig hittek az emberek1
Az apácák olyan nevetséges cirkuszt
csináltak belőle, és a/t várták, hogy mi, gyerekek is ezt tegyük, de én csak azt lat tam,
hogy itt van körülöttem, ha csak rövid időre is, e/ a gyönyörű világ, és képeket akartam
alkotni a szépségéről.
– Az iszlámban káromlásnak minősül, ha valaki meg próbálja elbitorolni Isten jogát a
teremtésre.
– Jó, tudom! Azért nincs a mecsetekben kép meg szobor. Amit én szükségtelenül
sivárnak találok. Akkor mire adta nekünk a szemet az Isten?
Míg beszél, anyja elöblíti és odacsapja száradni a csepegtetőre a gabonapelyhes
tálkáját, kirántja a kenyérpirítóból a megpirult szeletet, lekvárt mázol rá két nagy korty
kávé között. – Isten leírhatatlan – közli Ahmad. – Ezt nem mondták az apácák?
– Emlékezetem szerint nem. De hát én csak három évig jártam egyházi iskolába, aztán
átkerültem az államiba, ahol nem emlegették Istent, nehogy valamelyik zsidó gyerek
hazamenjen, és befújja az ateista jogász szüleinek. –Órájára néz, amelynek
búvárkaróráéhoz illően széles
280 /amiapján nagy számok vannak, hogy jól láthassa őket, h.i pulzust mér. – Drágám,
imádom az ilyen komoly be s/elgetést, talán engem is megtéríthetnél, ha nem kellene
.i/okat a zsákszerű, dögmeleg ruhákat viselni, de most már tényleg késésben vagyok,
rohannom kell. Annyi időm sincs, ne haragudj, hogy elvigyelek a munkahelyedig,
különben is te lennél ott az első. Fejezd be a reggelidet, mosogass el, aztán sétálj el az
üzletig, esetleg fussál. Csak ii/, sarok.
– Tizenkettő.
– Emlékszel, hogy mentél mindenüvé futásban, abban a kis rövid nadrágodban? Olyan
büszke voltam rád, olyan szexi voltál!
– Anya, szeretlek.
Teresa ellágyul, sőt elérzékenyül; megérez a fiában valami mérhetetlen ínséget, de csak
annyira képes, hogy odaszökkenjen a szakadék széléhez, és már ugrik is vissza. Puszit
nyom Ahmad arcára, és azt mondja: – Hát persze, édesem, én is szeretlek. Hogy is mondja
a francia? Ca va sans dire. Magától értetődik.
Ahmad bután pirul, szégyelli forró arcát. De ezt ki kell adnia magából: – Ebben az
összes évben az apám volt a mániám, pedig te voltál, aki gondoskodott rólam. – Anyánk
maga a Föld, akitől életünket nyerjük.
Terry keze végigröppen magán, ellenőrzi, helyén van-e minden: ismét az órájára
pillant, és Ahmad érzi, hogy az esze már messze-messze jár. Válaszát hallva még abban is
kételkedik, hogy egyáltalán hallotta-e, amit ő mondott. –Tudom, drágám – mindenki követ
el tévedéseket a kapcsolataiban. Lehetne, hogy ma este magad gondoskodj a
281 vacsorádról? Újraindul a szerda esti rajzkör, ma este nu] deliünk lesz, mindenki bedob
a kalapba tíz dolhni egy ötperces állásra és egy hosszabb ülésre, pasztellt vihciiinj olaj
1
21
nemkívánatos. Leo Wilde telefonált a múltkoi. . * megígértem, hogy elkísérem. Emlékszel
Leóra, ugye? Ki > vid ideig jártam vele. Köpcös, lófarokban hordja a ilyen kis vicces
kerek szemüveg –
– Emlékszem rá, anya – mondja Ahmad hidegen. – A/ egyik lúzered.
Figyeli, ahogy anyja kisiet az ajtón, hallja párná/ott. gyors lépéseit a folyósóról, a
tompa zökkenést, amellyel .1 lift válaszol a hívásra. A mosogatónál újfajta buzgalommal,
az utolsó alkalom alaposságával elmossa a piszkos tálkát és a narancsleves poharat.
Odateszi száradni őket .1 csepegtető tálcára. Patyolattiszták, mint egy sivatagi reggel,
amikor a félhold osztozik az egeken a Vénusszal.
Az Excellencia parkolójában, ahol a frissen megrakott narancsszín teherautó eltakarja
őket az öreg, kopasz Mr. Chehabtól, aki észrevehetné őket beszélgetés közben az iroda
ablakából, és megérezhetné az összeesküvést, azt mondja Charlie-nak: – Benne vagyok.
– Hallottam. Helyes. – Charlie megnézi magának Ah-madot, és libanoni szeme most új
a fiúnak, olyan összetett, akár a kristály, ez a részünk nem egészen hús, szemcsék és
küllők borostyánszínű hordaléka van benne, a pupilla körül világosabb, mint az íriszt
övező, sötétbarna gyűrű. Charlie-nak van felesége, gyerekei, apja: úgy hozzá van kötve a
világhoz, ahogy Ahmad nem. Csomósabb az anyaga. – Biztos vagy benne, Haragos?
282 Isten a tanúm – mondja Ahmad. – Égek a vágytól. Kissé mindig feszélyezi, nem tudja,
miért, ha közte és < harlie között felemelkedik Isten. Charlie az egyik gyors mozdulatsort
írja le a szájával: összepréseli ajkait, aztán előrelöki őket, mintha valamit megakadályozott
volna a szökésben.
– Akkor találkoznod kell pár szakemberrel. Megszervezem. – Tétovázik. – Kicsit
trükkös: lehet, hogy nem holnap lesz. Hogy állsz idegileg?
– Isten kezébe helyeztem magamat, és nagyon derűs vagyok. Saját akaratom, saját
éhségeim pihennek.
– Helyes! – Charlie felemeli az öklét, és belebokszol Ahmad vállába a szolidaritás és a
kölcsönös gratuláció mozdulatával, mint mikor a futballisták összekoccantják a sisakjukat,
vagy a kosárlabdások összeütik a tenyerüket, miközben visszahátrálnak a védőállásba. –
Akkor indulhatunk! – mondja Charlie. Fanyar mosolya, óvatos pillantása olyan arccá
elegyedik, amelyben Ahmad felismeri minden földi szent vállalkozás – Mekka és Medina,
az elragadtatott ihlet és a türelmes aprómunka – összetett természetét.
Nem másnap, de az azt követő pénteken Charlie az utasülésből úgy rendelkezik, hogy a
teherautó kanyarodjon ki a parkolóból, induljon jobbra a Reaganén, aztán a lámpánál
forduljon be balra a Tizenhatodik utcába, azon menjen a Nyugati Fő utcáig, New
Prospectnek abba a részébe, néhány saroknyira az Iszlám Központtól, ahol nemzedékekkel
korábban, a selyemfestő üzemek és bőrgyárak aranykorában telepedtek le a Közel-Kelet
bevándorlói, a bűbájosán elegáns atlanti óceánjárók harmadosztályán összezsúfolt
törökök, szírek és kurdok. Arab és
283
latin betűk hirdetik pirossal sárga alapon, feketével /nM alapon: Al Madena Vegyesbolt,
Turkiyem Szépség, Al ÍUislui Baitul Wahid Ahmadiyya. Az utcákon látható idősebb I” i
fiak rég lecserélték a dzsalabiját és a fezt a járdából kiin>ii sorházak előző, mediterrán
lakosainak, a görög és s/u ilitu férfiaknak a kedvenc öltözékére, a mindennapos viselem!
elformátlanodott, porfekete, nyugatias stílusú öltönyök n A fiatalabb, tétlen és éber arab-
amerikaiak átvettek u fekete bennszülöttek puffadt futócipőjét, lógó fenekű túlméretezett
farmerját, csuklyás mackófelsőjét. Finnvn' fehér ingében, fekete, csőszárú farmerjában
Ahmad nem illene ide. Ezeknek a hitsorsosoknak az iszlám nem annyi ra hitvallás,
cizellált ajtó a természetfölöttihez, mint in kább szokás, egyik aspektusa hátrányos
helyzetüknek, ide genségüknek egy nemzetben, amely konokul felni bőrűnek, angol
1
22
ajkúnak és keresztyénnek tartja magái Ahmadnak olyanok ezek a háztömbök, mint egy
alvilág, ahova félénken lelátogat, kirekesztett a kirekesztettek között.
Charlie láthatólag jól érzi magát, víg halandzsával válaszol a halandzsázóknak, míg
utasítja Ahmadot, hogy kanyarodjon be a teherautóval egy tömött parkolóba egy Pep Boys
szerviz és az Al-Aksza Múlhatatlan Érték vaskereskedés mögött. Könyörögve feltartja a
tíz ujját a vaskereskedésből kirontó eladónak: senki értelmes ember, bizonygatja Charlie,
nem tagadhatja meg tőle, hogy tíz percig ne az utcán kelljen parkolnia; nézetének
alátámasztására egy tízdolláros bankó gazdát cserél. Mikor eljönnek, azt dünnyögi
Ahmadnak: – Kint az utcán olyan feltűnő lenne a nyavalyás, mint egy cirkuszos kocsi!
284 Nem akarod, hogy felfigyeljenek rád – vonja le a következtetést Ahmad. – De ki
figyelne fel?
Azt sose lehet tudni – hangzik a nem kielégítő válasz, i liarlie szokott tempójánál
pattogósabb léptekkel mennek .1 Fő utcával párhuzamos mellékutcában, szögesdróttal
megfejelt sodronykerítések, MAGÁNTULAJDON és CSAK VÁSÁRLÓK RÉSZÉRE
táblákkal fenyegető, leaszfaltozott telkek, hátsó kertekből lekanyarított cikkelyekben
.ílazatosan megbújó házak tornácai és lépcsői között, ahol a/ eredeti deszkafalakat
alumíniumzsindely vagy téglamintás bádog borítja. A nem lakás céljára szolgáló, időtől
megfeketedett, igazi téglaépületeket raktárnak és műhelynek használják a Fő utcát
szegélyező boltok; némelyik már csak bedeszkázott üres héj, amelynek minden ablakát
betörték módszeres garázdák; a többiekben az elöl még mindig működő kisüzemek vagy
szervizek világítanak és kalamolnak. Az egyik ilyen épületnél, amelynek tégláit fagyos
barnára festették, ugyanezzel a festékkel tették átlátszatlanná belülről a fémkeretes
ablakokat. A széles garázsajtót leengedték, fölötte a bádogcégéren csaknem
olvashatatlanná fakult az ügyetlen kézzel festett COSTEL-LO GARÁZS, mindenféle
javítás és szerelés felirat. Charlie bekopogtat egy kis vasajtón, amelynek felülete
steppelést utánoz, és új réz zárszerkezet ragyog rajta. Jelentős csend után belülről
megkérdezi egy hang: – Igen? Ki?
– Chehab – feleli Charlie. – És a sofőr. – Olyan halkan beszél, hogy Ahmad szerint
meg se igen hallhatták, ám az ajtó mégis kinyílik, és egy fenyegető képű fiatalember
félreáll. Ahmad javában töri a fejét, hogy látta-e már ezt az embert, amikor Charlie a
félelemtől merev ujjakkal
285
megragadja a karját, és gorombán belöki az ajtón. A Im-Imi tér olajtól ázott
betonszagába nem várt elem kevcicihl amelyet Ahmad azért ismer fel, mert tizennégy-
ti/riu'n évesen két nyarat dolgozott egy fűnyíró csapatban: miiii.i gya. Orra és arcüregei
kicserepesednek a maró, s/.n.i/ szagtól. Erezni lehet még egy acetilénhegesztő meg a mg.
dó vizet és levegőt régen látott, összezárt embertesick bűzét. Ahmad azon töpreng, hogy a
két férfi – a fiatalabb karcsúbb, és az alacsony köpcös, mint kiderült, a kvh nikus – közte
voltak-e annak a négynek a part menti ha/ ban. Csak pár percre látta őket egy homályos
szobában, majd egy koszos ablakon át, ám ugyanez a mogorva le szültség áradt belőlük,
mint a túl sokat edzett hosszútáv futókból. Haragszanak, ha beszéltetik őket, ám az egy
szinttel fölöttük álló Charlie-nak meg kell adniuk a tiszteletet, ami a szállítónak és
szervezőnek jár. Ahmadra egy fajta rémülettel tekintenek, mintha attól, hogy ennyire
hamar lesz mártír, máris kísértetté változott volna.
– LA ilíiha illa Allah – köszönti őket mintegy megnyugtatásul. Csak a fiatalabb – aki
fiatalságában is öregebb Ahmadnál néhány évvel – válaszol megfelelően: – Muhammad
rasiilu Allah – de úgy motyogja az előírásos szöveget, mint akit csellel beugrattak valami
illetlenségbe. Ahmad megérti, hogy ezektől nemcsak emberi reagálást, de együttérzést
1
23
vagy humort sem várnak: ezek ügynökök, katonák, egységek. Elfogadja hasonló szerepét,
és kihúzza magát, hogy jó véleményük legyen róla.
A Costello-garázsként leélt korábbi élet nyomai megmaradtak az áporodott levegőjű
helyiségben: a magasban gerendák, láncok és csigák a motorok és tengelyek emel-
286
Hetesére; munkapadok és apró fiókok, amelyeknek logan-i\nja megfeketedett a zsíros
ujjaktól; fogaspeekek, ame Ivekre eltűnt szerszámok sematikus képét festették; huzaluk,
bádoglemezek, gumicsövek maradványai, amelyek mi maradtak, ahol az utolsó kéz hagyta
őket az utolsó i.ivítás után; a sarkokban eldobott olajos dobozok, tömí-lesek,
vontatókötelek, kiürített alkatrészes dobozok torlaszai a szeméttartónak használt
olajoshordók mögött. A ce-inentpadló közepén, az egyetlen erős fényű világítótest alatt áll
egy nagyságra és formára az Excellenciára emlékeztető teherautó, amelynek
vezetőfülkéjéből úgy lógnak a meghosszabbító kábelek, mint az infúzióra kapcsolt
betegből a csövek. Nem Ford Triton E-350, hanem GMC <500, nem narancsszín, hanem
olyan sivárfehér, ahogy a gyárból kikerült. Oldalára az ÁRNYÉKOLÓRENDSZEREK
szót írta fekete nagybetűkkel egy gondos, bár nem profi kéz.
Ahmad első látásra megutálja a teherautót: sunyi névtelenséget, zsigeri
jelentéktelensége! érez benne. Lehasznált, topiák külseje van. A New Jersey
gyorsforgalmi szélén gyakran látott lerobbantán ácsorgó, püffedt, kéttonnás,
agyonkrómozott, a hatvanas-hetvenes évekből hátra-naradt, ásatag szedánokat,
amelyekben valami szerencsétlen színes család szorongott, várva a megmentő állami
rendőrséget, hogy elvontassa a koszlott alkalmi vételt. Ebből a csontfehér teherautóból
ugyanúgy csorog a szegénység, amely szánalmas erőlködéssel próbálna lépést tartani
Amerikával, betagolódni az óránként hetvenmér-földes, hanyag fősodorba. Az anyja
gesztenyeszín Suba-ruja, spatulázó anyaggal megfoltozott lökhárítójával, a New Jersey-i
savas levegőn töltött évektől vörösre maró-
287 dott dukkózásával egy másik szánalmas kísérlet. Uc//c »> milyen takaros és vidám az
aranyszegélyű betűivel a b.u sogó narancsszín Excellencia – ahogy Charlie mouduj valódi
cirkuszi jelenség!
Az alacsonyabb, idősebb ügynök, aki egy hajs/.ill.il barátságosabb, int Ahmadnak,
hogy jöjjön, nézzen be n vezetőfülke nyitott ajtaján. Olajos ujjú keze egy szokatlan elem
fölé röppen a két ülés között: kincstári drappra lesieii fémdoboz, akkora, mint egy szivaros
skatulya, a tetc|in két bütyök, amelyekből szigetelt huzalok vezetnek a teliét autó
rakterébe. Mivel kényelmetlen lenne lenyúlni a vczfl tőülés és az utasülés közötti mély
hézagba, a doboz nem .1 padlón van, hanem egy felfordított, műanyag tejesreke szen,
amelynek a fenekéhez a biztonság kedvéért ho/ záerősítették szigetelőszalaggal. A
detonátor egyik oldalán – mert annak kell lennie – sárga érintkezőkar van, a közepén,
félhüvelyk mélységű, apró horpadásban, ahova éppen befér egy hüvelykujj, fényes, piros
gomb. A színek bői ordít a létező legszimplább vonalak mentén kiképzeti, tudatlan
fiataloknak szánt katonai egyszerűség, a süllyes/. tett gomb a véletlen detonáció ellen véd.
A férfi megma gyarázza Ahmadnak: – Ez a kapcsoló biztonsági kapcsoló. Jobbra húz –
kait –, így, készülék élesítve. Aztán lenyom gomb és tart – bumm. Négyezer kiló
ammóniumnitrát hátul. Kétszer több, mint McVeighnek.* Ennyi kell, hogy áttörje alagút
acélbélését. – Fekete hegyű ujjai szemléltető kört rajzolnak.
' Timothy McVeigh követte el 1995-ben a 168 halálos áldozatol követelő
oklahomai robbantást. (A fordító megjegyzése)
288
1
24
– Alagút – ismételi Ahmad bután. Neki senki se beszélt alagútról. – Miféle alagút?
– Lincoln – feleli a férfi, kissé meglepetten, de olyan ci zelemmentesen, mint egy darab
fa. – Hollandba nem mehet teherautó.
Ahmad csendesen emészti a hallottakat. A férfi odafordul Charlie-hoz. – Tudja?
– Most már igen – feleli Charlie.
A férfi rámosolyog foghíjas szájával Ahmadra. Egyre barátságosabb. Repkedő keze
nagyobb kört ír le. – Reggeli csúcsforgalom – magyarázza. – Jersey oldalról. Jobb oldali
alagút csak teherautóknak. Legújabb építés három szakasz közül, kilencszázötvenegy.
Legújabb, de nem legerősebb. Régibb építés jobb. Kétharmad résznél gyenge pont, ahol
alagút fordul. Még ha külső lemez kitart, és nem enged be víz, szellőzőrendszer elpusztul,
és mindenki megfullad. Füst, nyomás. Neked nincs fájdalom, még pánik se. Csak siker
boldogsága, és Isten szerető üdvözlése.
Ahmadnak eszébe jut egy név, amit két hete hallott futólag. – Maga Mr. Karini?
– Nem, nem – mondja. – Nem, nem, nem. Nem is barát. Barát barátja – mind harcol
Istenért, Amerika ellen.
A fiatalabb ügynök, aki nem sokkal idősebb Ahmadnál, hallja az „Amerika” szót, és
megereszt egy hosszú, indulatos mondatot arabul, amit Ahmad nem ért. – Mit mondott? –
kérdezi Charlie-tól.
Charlie vállat von. – A szokásosat.
– Biztos vagy benne, hogy ez működni fog?
– Hát minimum csinál egy valag rombolást. Olyan nyilatkozatot tesz, ami főcím lesz az
egész világon. Damasz-
289 kuszban és Karacsiban az utcán fognak táncolni. Mi.ui.nl Haragos.
Az idősebb, azonosítatlan ember hozzáteszi: – Kaim ban is! – Megnyerőén mosolyog
azokkal a dohánylölto*. hézagos, szögletes fogaival, a mellére üt az öklével, és a/l mondja
Ahmadnak: – Egyiptomi!
– Apám is az volt! – kiáltja Ahmad, ám a kapcsol.ii elmélyítéséhez nem jut eszébe más
kérdés: – Mit gondol Mubarakról?
A mosoly megfakul. – Amerika bábja. Charlie, mintha beszállna a játékba, ugyancsak
kérdez – A szaúdi hercegekről?
– Bábok.
– Moamer Kadafi?
– Már az is. Báb. Nagyon szomorú.
Ahmad neheztel Charlie-ra, mert betört a beszélgetés be, amelyet végül is a
kulcsszereplők folytatnak, a technikus és a vértanú; mintha őt félre lehetne söpörni, miután
biztosították a mártírságát! Csak azért sem hagyja magái. Megkérdezi: – Oszama bin
Laden?
– Nagy hős! – mondja az olajtól fekete ujjú ember. –Nem lehet elfogni. Mint Arafát.
Róka. – Mosolyog, de nem feledkezik meg róla, hogy mi ennek a találkozásnak az igazi
célja. Azt mondja Ahmadnak a legszabatosabb an-golságával: – Mutasd meg, mit fogsz
csinálni.
Fagyos hideg csapja meg a fiút, mintha a valóság ledobta volna vastag álcájának egy
rétegét. Visszafojtja viszolygását a ronda, kopár teherautó iránt, amely nélkülözhető, mint
ő. A detonátor felé nyúl, arca kérdőjellé merevedik.
290 A köpcös technikus mosolyog, és megnyuglat ja: ()ke Nincs kapcsolva. Mutasd meg.
1
25
Úgy rémlik, nem annyira az ő ke/x érinti meg a/ I. keresztmetszetű, kicsi, sárga kart,
mint az érinti meg öt. Kifordítom ezt a kapcsolót jobbra – a kar mereven ellenáll, aztán
mintha megdelejezték volna, egy kilencven fokos fordulattal a helyére cuppan –, és itt ezt
a gombot lenyo mom. – Akaratlanul behunyja a szemét, amikor érzi, hogy a gomb
félhüvelyknyit süllyed.
– És lent tart – ismétli a tanítója –, amíg –
– Bumm – fejezi be Ahmad.
– Igen! – helyesel a férfi. A szó úgy lebeg a levegőben, mint a pára.
– Nagyon bátor vagy mondja a fiatalabb, magasabb, vékonyabb a két ember közül,
gyakorlatilag akcentus nélküli angolsággal.
– Hűséges fia az iszlámnak – mondja Charlie. – Mind irigyeljük, ugye? – Ahmad ismét
bosszús lesz Charlie-ra ezért a tulajdonosi modorért, holott neki itt nincs tulajdona. Ez a
tett egyedül a tettesé. Van Charlie viselkedésében valami gondterhelt, fontoskodó felhang,
ami kétségbe vonja az istishhád isteni természetét és az istishhádi rettenetes fenségét.
A technikus talán megérzi az enyhe disszonanciát a harcosok között, mert atyaian
ráteszi a kezét Ahmad vállára, összemaszatolva a fehér inget, és azt mondja a többieknek:
– Az ő útja jó. Hős lesz Allahért.
A barátságosan narancsszín teherautóban Charlie bizalmasan mondja Ahmadnak: –
Érdekes látni, hogy működik az agyuk. Eszköz, báb: nincsenek átmenetek. Mintha Mu-
291 baraknak, Arafatnak és a szaúdiaknak nem lenne incjj n maguk meghatározott helyzete
és bonyolult játékai!
Charlie megint olyan hangot üt meg, amelyet Aliiu.nl kissé falsnak érez ebben az új,
fennkölt és leegyszcuiso dött éntudatában. A relativizmus cinikusan hangzik. Isten is
egyszerű, és egyszerű embereket használ, hogy formálják a világot.
– Bábok! – mondja Charlie, és humortalanul bámul ki n szélvédőn, amelyet Ahmad
minden reggel letöröl, de estéd így is mindig bepiszkolódik. – Bábok vagyunk mind. Isim
megáldja az agyatlan bábokat – igaz, Haragos?
A rettegés, majd a lelkesedés leomló hullámhegyei köze eső mélypontokon valami
egyszerűség, a végezzünk-mai vele türelmetlensége keríti a hatalmába Ahmadot. Túl akai
lenni „rajta”, akármi legyen is az. Átköltözik az elképzel hetetlen tőszomszédságába.
Parányi szikrákat villogtatv.i ásítanak körülötte a világ szövedékének napsütötte részletei a
nyüzsgő üresség fényes üstjében, miközben belülről fekete bizonyosság ázott súlya
nyomja. Egy pillanatra sem felejtheti el az átalakulást, amely mintha egy fényképezőgép
zárja mögött várakozna, habár érzékszervei még mindig közvetítik a látványok és hangok,
szagok és ízek szokott bombázását. A Paradicsom ragyogása beszivárog a hétköznapjaiba.
Ott nagyon nagy, kozmikus léptékű lesz minden; gyerekkorában, amikor még csak néhány
évet ért meg ebből az életből, elalvás közben érzékelt ilyen irdatlanságot, amelyben
minden sejtje akkorára nőtt, mint egy-egy világ, és az ő gyermeki eszének ez bizonyította
a vallás igazságát.
292 Az Excellenciában könnyítettek a munkáján, sok az üres szakasz, amelyekben
olvashatja a Qur'ant. vagy tanul Hiányozhatja a tengerentúlról érkező röpiratokat,
amelyeket azért állítottak össze és nyomtattak, hogy a sluilml szellemét átmosva, lelkét
megtisztítva felkészítsék a férfit vagy a nőt, mert Palesztinában most már jár a vértanúság
kiváltsága a nőknek is, akiknek bő, fekete burkája jól elrejti a robbanó övet. Ám Ahmad
elméje túlságosan repes, hogy elmerülhessen a tanulásba. Egész léte egyetlen révület, mint
amilyen talán a Prófétáé lehetett, amikor Gábriel tollba mondta neki a szent szúrákat.
Ahmad minden percét átvette az ima bensőséges kettőssége, az önfelszabadító elfordulás,
amikor nem a saját énjéhez szól, hanem egy Másikhoz, egy olyan Lényhez, aki olyan
1
26
közel van hozzá, mint nyakának ütőere. Napjában ötnél több lehetőséget teremt magának,
leggyakrabban az üzlet kopár parkolójában, hogy leterítse kelet felé az imaszőnyegét, és
minden alkalommal megkapja a cement érintésétől az alázat vigasztalását. A belsejét
horzsoló, salakszerű, sötét súly elgörbíti a világról bejövő képet, és eddig nem látott
ékkövekkel borít el minden gallyat és telefondrótot.
Szombat reggel, nyitás előtt a rámpa lépcsőjének egyik fokán ül, és egy fekete bogarat
figyel, amely hanyatt fekve kapálózik a parkoló betonján. Szeptember tizenegyedike van,
még mindig nyár. A durva, érdes cementre ferdén hullik a napfény, amelynek szelídsége
ugyanúgy magában hordozza a közeledő forróságot, mint ahogy a ki nem csírázott mag is
őrzi magában a virágot. A beton réseiből gyomok nyúlnak a magasba, a halódó évszak
tejnedvű, szöszös levelű, őszi sűrű harmattól nedves, magas dudvá-
293 ja. Néhány szikkadt fátyolfelhőrongyot és egy szétfos/li> ban levő kondenzcsíkot
leszámítva felhőtlen az ég. M6i mindig tiszta, puha púderkék, nemrégen szállt ki sötét csil
lagfürdőjéből. A bogár, hogy hasra fordulhasson, a leve-gőben kapálózva keres támaszt
pici, fekete lábaival, amelyeknek szögletes árnyékát hosszúra nyújtja a reggeli rézsútos
napfény. Az apró teremtmény haragosformán nij-kapál és rángatózik, majd mozdulatlan
lesz, mintha azon gondolkozna, hogy juthatna ki a kutyaszorítóból. Honnan került ide ez a
bogár?, tűnődik Ahmad. Hogyan hullott ide, ahol láthatólag nem képes használni a
szárnyait? A kü/ delem folytatódik. Milyen szabatosak a lábak árnyékai, milyen
részrehajlás nélküli hűséggel rajzolják meg őket a fotonok, amelyek kilencvenhárommillió
mérföldet utaztak eddig a pontig!
Ahmad felemelkedik a szálkás deszkáról, és megáll isteni tartásban a rovar felett.
Óriásinak érzi magát. Ám vonakodik megérinteni ezt az ide hullott, rejtelmes életmorzsát.
Talán mérges a csípése, vagy pedig a Pokol küldötte – belecsimpaszkodik az ujjába, és
nem engedi el többé. Sok fiú – például Tylenol – egyszerűen elsikálná a talpával ezt az
idegesítő lényt, ám Ahmad számára ez a választás nem létezik: szétlapított hulla lenne
belőle, parányi részek és kiontott életnedv kásás gubanca, és ő nem óhajt látni efféle
szerves horrort. Körülnéz valamilyen eszköz, valami merev tárgy után, amellyel hasra
fordíthatná a rovart – jó lenne például a sötét kis kartonpapír, amely-lyel elválasztják a
Mounds csokoládé két darabját vagy megtámasztják a mogyorókrémes dupla Reese-t – de
nem lát semmi megfelelőt. Az Excellencia Lakberendezés igyek-
294 szik tisztán tartani a területét. Az afroamerikai „izomerőt”, sőt magát Ahmadot is
kiküldték már zöld szemeteszsákkal takarítani. Nem lát véletlenül otthagyott fagylaltos
lapátkát, ám ekkor váratlan ihlete támad, mert eszébe jut a tárcájában a jogosítványa, egy
műanyag négyszög, amelybe az ő fancsali, előnytelen fotóját, New Jersey Nagy
Pecsétjének hamisíthatatlan, hologramos képét, és az állam számára fontos számadatokat
ágyaztak. Néhány bizonytalan, viszolygó próbálkozás után sikerül megfordítania a
kényére-kedvére kiszolgáltatott, parányi lényt. A napfény szivárványló, zöld és bíbor
csillámokat lobbant az összehajtott szárnyak kettős osztatu héján. Ahmad visszatér a
tornác lépcsőjéhez, hogy élvezze mentőakciójának dicsé-etes eredményét, könyörületes
beavatkozását a természet rendjébe. Szállj, szállj!
Ám a helyes oldalra fordított bogár, amelynek fényes testét egy picivel följebb emeli a
betonról a hat láb, megteszi saját hosszának töredékét, aztán nem mozdul többé. Csápjai
tapogatóznak valami hullám után, aztán azok is megállnak. Ahmad egy ötperces
örökkévalóságig figyeli. Visszateszi a tárcájába a kódolt számok terhét hurcoló
jogosítványt. Rapzenét bőgő autók robognak láthatatlanul a Reagan körúton, a lárma
dagad és összelappad. Newark-ból fölfelé kapaszkodó repülőgép hörög a keményedő
égen. A bogár és mikroszkopikus szakaszonként zsugorodó árnyéka nem mozdul.
1
27
A hátán fekve agonizált, és most halott, olyan tömeget hagyva hátra, amely már nem
tartozik ehhez a világhoz. Ahmad bizonyosan tudja, hogy természetfölötti volt a furcsán
felnagyított élmény.
295 V
A miniszter rosszkedvű, amitől hűséges titkára aproi.i húzza össze magát. Rosszkedve
úgy csap át Hermione-on, mint a nagy teljesítményű motorcsónak farhulláma a lebegő
medúzán. Hermione tudja, mennyire gyűlöli a főnöke, ha vasárnap is berángatják a
hivatalába; ez megzavarja a szívének oly kedves, ráérős délutánokat, amelyet vagy
Baltimore-ban, az Orioles kései meccsén töltenek Mry Haffenrefferrel és a gyerekekkel,
vagy a Rock Creek Parkban sétálnak, amikor is az összes gyereket futáshoX öltöztetik,
kivéve az ötödiket, a legfiatalabbat, aki háromévesen még a futó babakocsiban utazik.
Miss Fogel nem lehet féltékeny a feleségre és a gyerekekre; szinte sose találkozik velük,
ugyanolyan láthatatlan részei a miniszternek, mint amiket illemtudóan elrejt a kék öltöny
és az alsónadrág alá. Ám gondolatban néha elkíséri, és ilyenkor elképzeli egy oldottabb,
férji változatát annak a feszülő idegzetű verekedőnek, aki a sarokba szorított irodában
felmerülő árnyékok ellen harcol. Hermione ösztönösen érzi, hogy most, mikor végre
enyhül a nyár posványos forrósága, és a Mail mentén méltóságteljesen komor árnyalat
jelenik meg a platánfák széles levelén, a miniszter szeretne kint lenni a szabadban. Látja a
nagyon sötét zakó hátát
296 dudorító feszültségen. Az amerikai munkahelyeken I' I. vagy barna öltönyt viseltek a
férfiak apu lelje* ej-v hei hosszat ugyanabban a barna hajszálcsikos, mellényes öltönyben
lépett ki a Szép utcai házból, hogy ícls/nll|<>ii .1 villamosra –, de most csak a fekete vagy
a fekelehe hajló sötétkék számít komoly színnek, amellyel az olcsó szabad ság lejárt
napjaiért viselik a gyászt.
A minisztert az utóbbi időben különösen meggyötörték a repülőtéri biztonság teljesen
megszokott, mégis nagydobra vert hézagjai. Minden silány újságíró és főcímért taposó
demokrata képviselő diadalmasan lobogtatja a késeket, gumibotokat, töltött revolvereket,
amelyek átcsúsztak a kézitáskaröntgenen. Ők ketten, a miniszter és a titkár vál-vetve állták
végig a biztonsági ellenőrzést, ahol lassú hipnózisba ejtette őket az irreális színekkel –
ciánzölddel, húsos barackrózsaszínnel, alkonybíborral és a fém árulkodó mélykékjével
megvilágított kísérteties táskabelsők végtelen menete. Autó- és lakáskulcsok
kártyaszerűen kitárt legyezői, karikákkal, apró láncokkal, kabalabi-gyókkal; filctokból
mereven bámuló drótkeretes olvasószemüvegek; cipzárak miniatűr kígyócsontvázai;
nadrágzsebben felgyűlt aprópénz buborékfüzérei; arany és ezüst ékszerek csillagzatai;
cipők fűzőlyukainak légies lánca; úti ébresztőórák parányi fémgombjai és fogaskerekei;
hajszárítók, villanyborotvák, walkmanek, miniatürizált fényképezőgépek: mind
belehullatják sötétkék kovamoszatjukat a katódsugarak sápadt folyamába. Nem csoda, ha
veszélyes fegyverek újra és újra tovalebeghetnek a kétdimenziós képek nyolc óra hosszan
tartó dekódolásába beleüvege-sedett szemek előtt, amelyek a rosszindulat rákos daga-
297 natát, a gyilkos elhatározás váratlan árnyképét keresik n másik városban vagy másik
államban töltendő néhány naphoz és a globálisan abnormális normáinknak megfeleld
anyagéivá' kényelemhez szükséges felszerelés alapvelo jegeceibe kicsapatott amerikai
életek hétköznapi cukoiol datának óceáni áramlatában. Észreveszik és elkobozzak .1
körömollót vagy a pár kötőtűt, de átmegy hoss/u cipőkanálként oldalnézetben a
négyhüvelykes kés, átsur« ran a nyeles ón tálka aljába ragasztott, nagyobbrészt ke mény
műanyagból öntött, pici pisztoly, és ha feltűnne a sötét félgömb, akkor ajándékba viszik
egy babának, akii holnap keresztelnek Des Moinesban. A szemle mindig azzal ér véget,
1
28
azzal kell véget érnie, hogy a miniszter megveregeti az alulfizetett strázsák egyenruhás
vállát, és közli velük, hogy így tovább: a demokráciát védelmezik.
A miniszter elfordul sötét öltönyében az Ellipse-re és a Mailre nyíló, sugárzó ablaktól,
amelyeknek letaposott rétjein a polgárság legel mackóruhában, szivárványszín sortban és
olyan futócipőkben, amilyenekre az űrhajókat rajzolták a harmincas évek képregényeiben.
– Nem is tudom – vallja meg bizalmasan Hermione-nak –, nem kellene-e visszaállítanunk
narancsszín készültségre a közép-atlanti térséget.
– Bocsásson meg, uram – szól Hermione –, de szoktam beszélni a húgommal New
Jerseyben, és nem vagyok bizonyos benne, hogy tudják-e az emberek, mit csináljanak
másképp, ha a szint emelkedik.
Ezen a miniszter dolgoztatja egy darabig erőteljesen komor rágóizmait, aztán kijelenti:
– Ok nem, de a hatóságok tudják. Ók maguk is emelik a saját szintjeiket; a szük-
298 ségintézkedések egész menüje all a icndclkr/t--.iikir Ani alighogy kiejti a száján
ezekéi a inegiiyiij'i.iio s/.i\.il..n
máris elfogja az ingerültség a hézagoktól I le…..nne l.ii|.i
abból, ahogy szép szeme összeszűkül a mélységesen I«-1 íias, de gyönyörűen formált
barna szemöldök nlnii .1/ o magányos, elszigetelt akarata és a hasznavehető vagy has/
navehetetlen, korrupt vagy feddhetetlen tisztviselők mi-nádjai között, akik, mint rongyolt
idegvégződések, vagy tartják a kapcsolatot a hatalmas, lomha, trehány tömeggel, vagy
nem.
Hermione tehetetlenül próbálkozik: – Én mégis azt hiszem, hogy az embereknek
csakugyan jólesik, ha egy egész kormányhivatal foganatosít lépéseket a belbiztonságukért!
– Az az én bajom – szalad ki az ugyancsak tehetetlen miniszter száján –, hogy
amennyire szeretem ezt az átkozott országot, nem tudom elképzelni, miért akarná bárki is
leteríteni? Mit kínálhatnak helyette ezek az alakok? Még több tálibot – a nők még
súlyosabb elnyomását, még több felrobbantott Buddha-szobrot? Észak-Nigériában a
molla-hok azt mondják az embereknek, ne engedjék, hogy a gyerekeiket beoltsák pólió
ellen, úgyhogy a srácok már bénák, mire beviszik őket a rendelőbe! Kivárják, amíg
lebénulnak, csak aztán viszik be őket, hogy végigcsinálták a hókuszpókuszt a helyi
kuruzslónál!
– Attól félnek, hogy elveszítenek valamit, ami drága nekik – mondja a meghittség új
fokozatának peremén remegő Hermione (a fokozatok finomak, és sose lépik át egy
sontja velejéig republikánus és keresztyén kormány feszes illemszabályainak keretét). –
Olyan drága, hogy a
299 gyermekeiket is feláldozzák érte. Ebben az országban 11 van ilyen. A marginális
szekták, amelynek tagjai! | karizmatikus vezér elzárja a józan észtől. A gyermekei
meghalnak, utána a szülők sírnak a bíróságokon, és U-I mentik őket – maguk is
gyermekek. Azért ijesztő, mekkn ra hatalma van a szülőknek tönkretenni a tulajdon gyei
mekeiket! Komolyan örülök, hogy nekem sose volt egy se'
Ez esdeklés? Panasz, amiért, noha itt állnak együtt ej-v tündöklő vasárnap küszöbén a
Föld első nemzetének lova rosában, Hermione aggszűz, a miniszter pedig nős embcí. akit
vallásának parancsai elválaszthatatlanul összekötnek, lélekben és törvény szerint, a
gyermekei anyjával'' Azoknak Hermione gyermekeinek kellene lenniük! Napi tizenkét-
tizennégy órát dolgoznak a szövetségi korma nyert egy szobában, vagy két szomszédos
szobában, majd nem mintha törvényes házasok volnának! Hermione-hoz képest a feleség
alig ismeri a minisztert. Ez a gondolái akkora elégedettségére szolgál, hogy gyorsan le kell
törülnie az arcáról egy óvatlan mosolyt.
1
29
– Francba! – robban ki a miniszter, akinek agya a sajál vágányán mozgott, és most
visszatért a kínos kérdéshez, ami behozta az irodájába ezen az állítólagos pihenőnapon. –
Gyűlölöm, ha elveszítem egy ügynököm! Olyan kevés* van belőlük a muzulmán
közösségben, ez az egyik gyengeségünk, ezért tudtak váratlanul lecsapni ránk. Nincs elég
emberünk, aki arabul tudna, és akik vannak, azoknak a fele nem úgy gondolkozik, mint
mi. Van valami bizarr abban a nyelvben – valahogy olyan gyengeelméjűek lesznek tőle.
Ahogy az interneten locsognak – Az ég pedig meghasad a nyugati folyó alatt, és befogadja
a fényt. Mi a fasz értelme
300 van ennek? Már bocsássa meg a parasztságomat, Hermione.
A titkár megbocsátóan dünnyög, a meghittség új szintjének szellemében.
A miniszter folytatja: – Az a probléma, hogy az ügynök nem vont be minket, túl sok
kártyát tartott a saját kezében. Nem követte a műveleti eljárást. Valami nagyszabású
leleplezésről és begyűjtésről álmodott, mint a filmeken, aminek na, ki lett volna a sztárja?
O. Tudunk a Floridába csorgatott pénzekről, de a zsákos ember eltűnt. Neki és a
testvérének fent, New Jersey északi részében van egy filléres bútorüzlete, de senki sem
veszi fel a telefont, és nem nyit ajtót. Tudunk valamit egy teherautóról, de nem tudjuk, hol
van, vagy ki fogja vezetni. Kettőt kikaptunk a négyfős robbantó brigádból, de nem
beszélnek, vagy a tolmács nem azt fordítja, amit mondanak. Mind falaznak ezek
egymásnak, még azok is, akiket mi fizetünk, az ember már a saját alkalmazottaiban sem
bízhat. Ocsmány egy piszok az egész, és persze pont vasárnap kerül elő a hulla!
Hermione tudja, hogy pennsylvaniai szülőföldjükön meg lehet bízni az emberekben. A
dollár ott még mindig dollár, az igen, az igen, és a nem, az nem. Rocky úgy néz ki, ahogy
egy bokszolónak kell, a tisztességtelen emberek szivaroznak, kockás öltönyt viselnek, és
sokat kacsingatnak. Bizony messze vetődtek, ő és a miniszter, a nyájas őszinteségnek attól
a tősgyökeres televényétől, a sorházaktól, ahol mindig legyező alakú a színes felülvilágító
ablak, a bányászok fiaitól, akikből sztár középhátvédek lesznek, a saját zsírjában sercegő
kolbásztól, a juharszirupban ázó májas fasírttól – olyan étkektől, amelyek nem játsszák
301 meg, hogy nincsenek teletömve gyilkos koleszterinnel Hermione mérhetetlenül
szeretné megvigasztalni az minis/ tert, soványságát szorítaná borogatásként a letaglózó
felelősség sajgó sebére; csontos testével akarja alátámas/ tani a de rigueur fekete
öltönyben feszengő, húsos terhel, a medencéjén akarja ringatni. Ehelyett azt kérdezi: – Hol
az az üzlet?
– Egy New Prospect nevű városban. Sose megy od.i senki.
– A húgom ott lakik.
– Egen? Hát jó lesz, ha elhúz onnan. Tele van arabokkal
– úgynevezett arab-amerikaiakkal. A régi gyárak hozták oda őket, és szép lassan
tönkrementek. Ahogy állnak a dolgok, lassan nem lesz semmi, amit Amerika gyárt. Kivé
ve a filmeket, amik évről évre szarabbak. A feleségemmel
– ismeri Grace-t, ugye? – valamikor szerettük őket, rengc teget jártunk moziba, mielőtt
jöttek a srácok, és pesztrái kellett fogadni. Judy Garland, Kirk Douglas – ők jó, be csületes
értékeket közvetítettek, százszázalékos volt minden alakítás. Most mást se hallani ezekről
a kölyökszíné székről – mert a nők már nem szeretik, ha színésznőnek nevezik őket,
mindenki színész –, mint hogy részegen vezetnek, és kit csináltak fel házasságon kívül.
Aztán ezek a szegény fekete kamaszlányok azt gondolják, hogy ez a menő, gyereket hozni
a világra, úgy, hogy nincs apja. Kivéve Samu bácsit. O majd fizeti a számlát, és nem ám
hogy megköszönnék: a munkanélküli-segély, az nekik jár. Ha van valami baj ebben az
országban – bár nem mondom, hogy lenne, bármelyik másikhoz képest, Franciaországot
és Norvégiát is beleértve –, akkor az az, hogy túl sok jo-
1
30
302
gunk van, és túl kevés kötelességünk. Na. majd ha az Ai.ib Liga átveszi itt az uralmat,
akkor megtanuljak a népek, un a kötelesség.
– Pontosan így van, uram! – Az „uram” arra szolgai, hogy emlékeztesse a minisztert
önmagára, az ő köie lességeire ebben a vészhelyzetben.
A miniszter meghallja. Rosszkedvűen visszatér a főváros vasárnapi nyugalmának
szemléléséhez. A távolban a Tidal Basin és a Jefferson-emlékmű sima fehér félgömbje,
olyan, mint egy obszervatórium, amelyen nincsen rés a távcsőnek. Ma megszólják
Jeffersont azért, mert nem szabadította fel a rabszolgáit, és az egyikkel gyermeket
nemzett, de elfelejtik az akkori gazdasági körülményeket, és a tényt, hogy Sally
Hemmings nagyon világos bőrű volt. Szívtelen város ez, gondolja a miniszter, síkos
hatalmi szövevény, nagy fehér épületei olyanok, mint a jéghegyek mezeje, amely
elsüllyesztette a Titanic-ot. Megfordul, és így szól titkárához: – Ha New Jerseyben robban
ez a dolog, nekem nincs több zsíros igazgatósági tagság. Nincsen szóvivői honorárium.
Nincs egymilliós előleg az emlékirataimra. – Olyasfajta vallomás volt, amit egy férfi csak
a feleségének tesz.
Hermione megbotránkozik. A miniszter közelebb került hozzá, de alább szállt a
megbecsülésében. Kissé csípősen mondja, próbálva visszatéríteni önmagához a köznek ezt
a gyönyörű, önzetlen szolgáját: – Miniszter úr, senki sem szolgálhat két urat. Az egyik a
Mammon; elbizakodottság lenne tőlem, ha megnevezném a másikat.
A miniszter úr feldolgozza ezt, aztán pislog meglepően világoskék szemével. – Hála
legyen az Istennek magáért,
303 Hermione! Hát persze. Felejtsük el Mammont. – lnil szűkös asztalához, hármas
kódszámokat kopácsol erélyesen a konzolon, utána hátradől ergonómiailag szabuioi
székén, és kaffogni kezd a telefonba.
Hermione általában nem telefonál vasárnap. Jobban s/e reti a hétköznapokat, mert
tudja, hogy Jack olyankoi nemigen van otthon. Sose volt túl sok mondani valója Jack
számára, amit Beth némileg sérelmesnek talál; olyan, mintha Herm tovább vinné szüleik
nevetséges lutheránus antiszemita előítéleteit. Továbbá, vonta le a következtetési Beth,
hétköznap a nővére hivatkozhat a telefonján villogó piros lámpára, ha úgy találja, hogy
Beth túlságosan terjeng. De ma akkor hívja, amikor harangoznak, és Beth örül a
hangjának. Meg akarja osztani vele a jó hírt. – Herm, elkezdtem egy fogyókúrát, és alig öt
nap alatt máris tizenkét fontot fogytam!
– Az első fontokat a legkönnyebb – mondja Hermione, aki mindig fitymál mindent,
amit Beth mond vagy tesz. –Eddig csak vizet veszítettél, amit azonnal visszaszedsz
magadra. Majd az lesz az igazi próba, mikor már észrevehető a különbség, és úgy döntesz,
hogy ennek örömére bezabálsz. Nem az Atkins-diéta véletlenül? Azt mondják,
veszedelmes. Egy csomóan már éppen be akarták perelni, azért is olyan gyanús az a
hirtelen halála.
– Ez csak a sárgarépa-zeller diéta – mondja Beth. – Ha rám jön, hogy nassolni akarok,
előveszek egy olyan bébirépát, ami ma már mindenfelé kapható. Emlékszel, hogy hozták a
delaware-i tanyákról Philadelphiába a sárgarépát, csomóba kötve, azon földesen-
homokosan? De utáltam,
1
31
304 mikor recsegett a homok a fogam alatt – visszhangzott tőle az ember koponyája!
Ezekkel a bébikkel nincs ilyen probléma: egyenesen Kaliforniából érkezhetnek hámozva,
pontosan egyformára vágva. Csak az a baj, hogy ha túl sokáig nem bontják ki őket,
nyálkásak lesznek a csomagolásban. A zellerrel meg az a baj, hogy ha megeszel két szárat,
felgyűlik a szádban a rostja. De el vagyok szánva rá, hogy betartom! Isten a
megmondhatója, könnyebb sutit majszolni, de minden falat növeli a kalóriaszámot.
Százharminc kalória van egyben, teljesen elképedtem, mikor olvastam a csomagoláson!
Olyan apró betűkkel nyomtatják, hogy az már ördögi!
Különös, hogy Hermione még nem vágott a szavába. Beth tudja, hogy unalmasak az
értekezései az étlenségről, de ha semmi másra nem bír gondolni, és ha beszél róla, ez
segíti, hogy kitarthasson, hogy ne essen vissza még az enyhe szédülések és
gyomorgörcsök ellenére sem. A gyomra nem érti, mit művel vele, miért büntetik, nem
tudja, hogy évekig ő volt Beth leggonoszabb ellensége, mert kiabált ki a szív alól, hogy
tömjék meg. Carmela sem ül Beth ölében többé, olyan ingerlékeny és ideges mostanában.
– Mit szól ehhez Jack? – kérdezi Hermione. A hangja sima és higgadt, enyhén habozó
és ünnepélyes, jól meggondolja minden szavát. Egy új, karcsú, szalonképes húg kilátása
olyasvalami, amin együtt vihoghatnának, mint annak idején, amikor közös volt a szobájuk
a Szép utcában, közös volt a tiszta öröm, hogy élhetnek. Aztán ahogy komolyabb,
tudákosabb lett, Hermione elfelejtette, hogy kell vihogni, nehezére esett a vidámság. Beth
azon tűnődik, hogy nem ez-e az oka, amiért nem talált férjet – Herm
305 nem tudta, hogy kell elfeledtetni a férfiakkal a gondjaik.it Hiányzott belőle a ballon,
ahogy Miss Dimitrova moiult.i
Beth lehalkítja a hangját. Jack a hálószobában olvas, ( talán álomba olvasta magát. A
Belvárosi Középiskolai mii elkezdődött a tanítás, önként vállalta, hogy állampolg.in
ismereteket fog oktatni, azt mondja, szüksége van rá, hogy többet találkozzék ezekkel a
srácokkal, akiknek tanácsokat kell adnia. Azt állítja, eltávolodnak tőle a gyerekek. A/t
állítja, túl öreg, de csak a depresszió beszél belőle. – Nem sokat – feleli Hermione
kérdésére. – Azt hiszem, attól lel. hogy elrontja a hatását. De örülnie kell neki; érte
csinálom.
Herm ismét ledorongolja. – Jó ötlet ez, azért csinálni valamit, mert úgy gondolod, hogy
a férjed akarja? Csak kérdezem – én sose voltam férjnél.
Szegény Herm, folyton ezen rágódhat. – Nohát te.. – Beth gyorsan befogja a száját;
majdnem kibökte, hogy Hermione akár a felesége is lehetne annak a bikafejii hátvéd
főnökének – …ezzel együtt is vagy olyan okos, mint akármelyik nő. Magamért is
csinálom. Annyival joh ban érzem magamat, amióta lement rólam tizenkét font! A
könyvtárban a lányok is látják a különbséget – nagyon segítőkészek, bár az ő korukban én
sem tudtam elképzel ni, hogy ennyire elszalad az alakom. Mondtam, hogy szeretnék
segíteni a könyvek visszarakosgatásában a polcokra, ahelyett hogy csak ülök a kövér
seggemen a pultnál, és guglizok a kölyköknek, akik ahhoz is lusták, hogy megtanuljanak
guglizni.
– Mit szól hozzá Jack, hogy megváltozott az étrendje?
– Megpróbáltam az övét úgy hagyni, továbbra is megkapta a húst és a krumplit, de azt
mondja, szívesebben
306 enne ő is egyszerű salátákat. Minél öregebb, mondja, annál jobban undorodik az
evéstől.
– Ez a zsidó benne – vág közbe Hermione.
1
32
– Áh, nem hinném! – mondja Beth dölyfösen. Ezután Hermione annyira elhallgat, hogy
Beth már arra
gondol, megszakadt a vonal. Irakban a terroristák olajvezetékeket és erőműveket
robbantanak, már semmi sem biztonságos. – Milyen odalent az idő? – kérdezi.
– Még mindig forró, főleg, ha kimész az épületből. A szeptember füllesztő tud lenni
Washingtonban. A fák nem olyan tarkák, mint amilyenekhez az Arborétumban szoktunk.
Itt a tavasz a szezon, a cseresznyevirágzással.
– Ma – mondja Beth, és ekkor kiéhezett gyomra akkorát nyilallik, hogy a konyhai szék
támlájába kell kapaszkodnia – éreztem az őszt a levegőben. Az ég olyan kristálytiszta,
mint… – Mint szeptember tizenegyedikén, kezdte volna mondani, de abbahagyta, mert úgy
vélte, tapintatlanság lenne fölemlegetni a Belbiztonsági Minisztérium titkárának a
mítosszá lett mesés, kék eget, a meny-nyék iróniáját, ami ugyanolyan része az amerikai
legendának, mint a rakéták vörös tűzcsóvája.
Ugyanarra kellett gondolniuk, mert Hermione megkérdezi: – Emlékszel, beszéltél
egyszer erről a fiatal arabamerikairól, aki iránt Jack annyira érdeklődött; aki, ahelyett hogy
Jack tanácsát megfogadva egyetemre ment volna, megszerezte a teherautó-vezetői
jogosítványt, mert a mecsetjének az imámja erre utasította?
– Homályosan. Jack egy ideje nem hozta szóba.
– Jack ott van? – kérdezi Hermione. – Beszélhetnék vele?
– Jackkel? – Sose akart még Jackkel beszélni.
307 – Igen, a férjeddel. Kérlek, Betty, fontos lehet!
Még Betty is? – Mint már említettem, talán szundilli.it Sétálni voltunk, hogy mozogjak.
A testmozgás ugyanolyan fontos, mint a fogyókúra. Átformálja az alakot.
– Lennél olyan szíves megnézni, kérlek?
– Hogy ébren van-e? Ha olyasmi, esetleg én is álad hatom neki szóban. Ha elszundított.
– Nem gondolnám. Inkább én beszélnék vele. Veled hétköznap is karattyolhatok,
amikor a sorozataidat nézed
– Azokról is lemondtam. Túlságosan összekapcsolód nak bennem a nassolással.
Egyébként is összezavarom a/l a sok szereplőt. Megyek, megnézem, ébren van-e – mond
ja csodálkozó engedelmességgel.
– Betty, még ha nincs is – felkeltenéd nekem?
– Nagyon nem szívesen. Olyan rosszul alszik éjszakán ként.
– Most azonnal meg kell kérdeznem tőle néhány dolgot, édesem. Nem tűrnek
halasztást. Ne haragudj. Most az egyszer tedd meg. – Ismét az idősebb testvér, aki többel
tud Bethnél, megmondja neki, mit kell csinálni. Hermione ismét beleolvas a gondolataiba
a telefonon át, és gyengéden buzdítja, az anyjukéra emlékeztető hangon: – És semmi
esetre se hagyd abba a fogyókúrát!
Vasárnap este Ahmad attól fél, hogy nem bír majd aludni élete utolsó éjszakáján. A
szoba, ahol van, ismeretlen. Olyan szoba, biztosította Rashid sejk, aki valamivel korábban
itt állt mellette, ahol senki sem találhatja meg.
– Ki keresne? – kérdezte Ahmad.
308 Kicsi, vékony mentora – különös érzés volt Ahmadnak, ahogy álltak, majdnem
összeesküvő közelségben, mennyivel magasabb lett a mesterénél, aki a Qur'an-leckék
közben az ezüsttel átszőtt székkel növelte termetét – a szokott metszően gyors mozdulattal
megvonta a vállát. Ma este nem a csillámló, hímzett kaftánt viselte, hanem nyugati stílusú
szürke öltönyt, mintha üzleti utazáshoz öltözött volna a hitetlenek között. Mi mással
lehetett volna magyarázni, hogy leborotválta a szakállát, szabatosan nyíratott, ősz
szálakkal elegyes szakállát? Ahmad sok kis sebhelyet látott a viaszfehér bőrön, valamilyen
1
33
betegség nyomait, amit jemeni gyerekkorában kapott meg a sejk, és Nyugaton
gyógyították ki belőle. A rücskökkel együtt az is lelepleződött, hogy van valami
visszatetsző violaszín ajkának barátságtalanul férfias metszésében, ami láthatatlanul
lappangott, míg a száj az arcszőrzet mélyedésében mozgott meggyőző gyorsasággal. A
sejk nem viselte turbánját vagy a fehér, csipkeszerűen áttört 'amáma-t, így látszott, hogy
kopaszodik.
Az Ahmad szemében összetöpörödött tanító azt kérdezte: – Nem fog hiányolni az
anyád, és nem értesíti a rendőrséget?
– Ezen a hétvégén éjszakás. Hagytam neki üzenetet, úgy, hogy azonnal meglássa, amint
bejön. Azt írtam, hogy egy barátomnál töltöm az éjszakát. Gondolhatja, hogy egy lány az.
Örökösen nyaggat, hogy keríteni kellene magamnak egyet.
– Az éjszakát olyan baráttal fogod tölteni, aki igazabb lesz minden gusztustalan
shannoota-nál: az örök, utánozhatatlan Qur'annak
309 Fonnyadt rózsaszín bőrbe kötött, angol-arab kétnyeUii könyv feküdt a keskeny,
alulbútorozott szoba éjjelis/ckie nyén. Az egyetlen új és drága tárgy volt a szobában J
„biztonságos szobában”, ami olyan közel volt New Pro*, pect közepéhez, hogy egyetlen
ablakából a városlia/.i manzárdtornyára lehetett látni. Sokszínű halpikkely/siu delyeivel a
városháza úgy magasodott a kisebb épületek fölé, mint egy fantasztikus tengeri sárkány,
amely abban » pillanatban vált kővé, amikor kitört a vízből. Mögötte a lat hatatlanul
lenyugvó naptól rózsaszínre festett felhők ha rázdálták az esti eget. A nap ordító
narancsszínben tükröződött a torony viktoriánus kopoltyúiban, annak .1 csigalépcsőnek az
üvegablakaiban, amelyet évtizedek óta lezártak a turisták elől. Ahogy Ahmad a nyakát
nyújtogatva próbált látni valamit ablakának piszkos, hullámos, régi, vékony üvegén át,
amelybe buborékok szorultak az ódon üzemben, úgy tűnt neki, mintha a halódó napfény
megolvasztaná az egyik üvegbőrű, szögletes magasház felső sarkát. A városháza
manzárdtornyában óra van, a fiú attól félt, hogy egész éjszaka nem alhat majd az ütések
hangjától, és így kevésbé hatékony shahid lesz. Ara a gépi zene – tizenöt percenként rövid
frázis, az utolsó magas hang hosszan kitartva, mint mondat végén a kérdően felvont
szemöldök, hatvanpercenként hosszabb dallam a búsan kongó óraütés előtt – inkább
elzsongítja, álomba ringatja, miután a sejk végre egyedül hagyta, ismételten megnyugtatva
a fiút, hogy a szoba biztonságos.
A kis szoba előző lakosai kevés támpontot hagytak a tartózkodásukat illetőleg. Néhány
horzsolás a padlón, két-három elnyomott cigaretta perzselése az ablakpárkányon
310 és az asztal lapján, a használattól kifényesedett kilincsgomb és kulcslyuk, a szúrós kék
takaró enyhén állatias szaga. A szoba vallásosán tiszta, sokkal szélsőségesebben az, mint
Ahmad szobája az anyja lakásában, ahol még mindig vannak profán tárgyak: elektronikus
játékok, amelyekben lemerült az elem, ócska sport- és autós magazinok, ruhák,
amelyeknek testhez simuló szabásukkal, szigorúságukkal kellett kifejezésre juttatniuk
kamaszos hiúságát. Életének tizennyolc éve történeti bizonyítékokat halmozott fel,
amelyeket vélhetőleg nagyon érdekesnek találnak majd a híradásokban: kartonpapírral
keretezett ényképek gyerekekről, ahogy belehunyorognak a májusi napsütésbe a Thomas
Alva Edison általános iskola barna kőlépcsőjén, Ahmad sötét szeme, mosolytalan
pillantása a zömmel fekete arcok sorában, amelyhez néhány fehér is csapódott, hogy közös
gyerekmunkában legyenek lojális és literátus amerikaiak; fényképek a futócsapatról,
amelyeken Ahmad Mulloy idősebb és egy hajszálnyival mosolygósabb; futóversenyek
szalagjai, amelyeknek olcsó festékje gyorsan megfakult; egy filc Mets-zászló egy
buszkirándulásról, amikor kilencedikes korában meccsen volt a Shea stadionban; a Qur'an-
osztály gyönyörűen kalligrafált névsora, mielőtt az osztály az egyetlen Ahmadra apadt; C
1
34
kategóriás vezetői jogosítványa; az apja fényképe, arcán a külföldiek tetszeni vágyó
vigyora, vékony bajusz, amely már 1986-ban divatjamúlt volt. középen elválasztott,
fényes haját alázatosan lenyalja, míg Ahmad büszkén felfésüli ugyanolyan fogású és
vastagságú hajának erdejét, amelyre egy csepp habot tesz. Adásba fog menni az apja arca,
amely sablonosabban csinos, mint a fiáé, bár egy
311
árnyalattal sötétebb. Az anyja sok interjút fog adni, mim .1 forgószelek és az árvizek
áldozatai, először összefüggést e lenül, sokkosán, sírva, később higgadtabban, bánatos cm
lékezéssel. Képe meg fog jelenni a sajtóban; egy peren-híres lesz. Talán a festményeire is
megugrik a kereslet.
Örül, hogy ő semmiféle nyomot sem fog hagyni a bizton ságos szobában. Úgy érzi, ez
az ő dekompressziós kamrája a rá váró erőszakos emelkedés előtt, egy robbanásban, amely
olyan sebes és erős lesz, mint a Burák, az izmos, fehér ló.
Rashid sejknek mintha nem akaródzott volna elmennie Ő is útra készült,
megborotválkozva, nyugati öltönyben; matatott az apró szobában, kelletlen asztalfiókokat
húzó gatott, megnézte, van-e a fürdőszobában mosdókesztyű es törülköző Ahmad rituális
mosakodásához. Fontoskodva rámutatott a földön levő imaszőnyegre, amelyen a beleszőtt
mihrab jelezte Mekkát keleten, és nyomatékosan közölte, hogy maga tette be a miniatűr
hűtőszekrénybe a narancsot, a natúr joghurtot és a kenyeret a fiú reggelijéhez – nagyon
különleges khibz el- 'Abbás, Abbász-kenyér, ame lyet a libanoni síiták sütöttek az Asura
vallási ünnep tisz teletére. – Mézzel készült – magyarázta – és ánizzsal, meg szezámmal.
Fontos, hogy holnap reggel erős legyél.
– Megtörténhet, hogy nem leszek éhes.
– Bírd rá magadat az evésre. Erős még a hited?
– így hiszem, mester.
– Ezzel a dicsőséges cselekedettel különb leszel nálam. Elém ugrasz a mennyekben
vezetett, arany névsorban. –Lesütötte hosszú pillájú, szép szürke szemét, amely mintha
ellágyult és könnybe lábadt volna
– Van órád?
312 – Igen. – Egy Timex, amelyet az első fizetéséből vásárolt, olyan drabáhs, mint az
anyjáé. Nagy számai, fosz-foreszkáló mutatói voltak, hogy este is le lehessen olvasni az
időt, amikor a vezetőfülkébe nehéz volt belátni, de köny-nyű volt kilátni belőle.
– Pontos?
– Azt hiszem.
Van a szobában egy szimpla szék, amelynek lábait összedrótozták, mert a
keresztléceket már nem tartja az enyv. Ahmad úgy gondolta, udvariatlanság lenne
elfoglalni a szoba egyetlen székét, ezért, megelőlegezve magának egy részt a hamarosan
elnyerendő, magasztos rangból, leheveredett az ágyra, ujjait összekulcsolta a tarkója alatt,
mutatva, hogy nem szándékozik elaludni, bár igazság szerint váratlanul elfáradt, mintha
valahonnan altatógáz szivárogna be a szegényes szobába. Szenvedélyesen szerette volna
megízlelni a magány óráit ebben a biztonságos, tiszta helyiségben, egyedül Istennel. Az a
különös tartás, ahogyan az imám lesütötte a szemét, arra emlékeztette Ahmadot, amikor ő
állt a féreg és a bogár fölött. Ő ugyanúgy megigézte Rashid sejket, mint valami
visszataszító, ugyanakkor szent dolog.
– Drága fiam, nem kényszerítettelek, ugye?
– Dehogyis, mester! Hogyan tehette volna?
– Vagyis önként vállaltad, hitednek teljességében.
– Igen, és gyűlöletből azok iránt, akik gúnyolják, és semmibe veszik Istent.
1
35
– Kiváló. Nem érzed úgy, hogy elöljáróid manipuláltak? Meghökkentő gondolat volt,
habár ugyanezt mondta
Joryleen is. – Természetesen nem. Úgy érzem, hogy bölcsen vezéreltek.
– Világos az utad a holnapi napon?
– Igen. Fél nyolckor találkozom Charlie-val az Excel lencia Lakberendezésnél, és
együtt hajtunk el a megrakod teherautóhoz. Charlie egy darabon elkísér az alagút felé.
Utána a magam ura vagyok.
Valami visszatetsző – elrútító kis rándulás – futott át a sejk csupaszra borotvált arcán.
Szakálla és dúsan hímzcil kaftánja nélkül zavarba ejtően hétköznapinak tűnt – vézna volt,
kissé ideges, kissé fonnyadt, már nem fiatal. A durva kék pokrócon elnyúló Ahmad
tudatában volt fölényes fiatalságának, magasságának, erejének, tudta, hogy a tanítója úgy
fél tőle, ahogy egy hullától félünk. Rashid sejk bátortalanul megkérdezte: – És ha Charlie
valamilyen előre nem látott nehézség folytán nem lenne ott, magad is képes leszel
végrehajtani a tervet? Képes leszel önállóan is megtalálni a fehér teherautót?
– Igen, tudom, melyik az a mellékutca. De miért ne lenne ott Charlie?
– Ahmad, bizonyos vagyok benne, hogy ott lesz. Bátor katonája ő ügyünknek, az igaz
Istennek, és Isten sose hagyja cserben azokat, akik a nevében indulnak háborúba. Allahü
akbar! – Szavai belevegyültek a városházi óra távoli dalolásába. Mostanra minden
távolodott halkuló rezgéssel. A sejk folytatta: – A háborúban, ha a szomszédod elesik, ha a
legjobb barátod volt, ha tőle tanultál mindent a katonáskodásról, megfutsz és elrejtőzöl-e,
vagy masírozol tovább, bele az ellenség puskatüzébe?
– Masírozok tovább.
– Pontosan. Jól van. – Rashid sejk szeretettel, mindazonáltal óvatosan tekintett az
ágyon heverő fiúra. – Most
314 el kell hagynom téged, drága tanítványom, Ahmad. Jól tanultál.
– Köszönöm, hogy ezt mondja.
– Bízom benne, hogy tanulmányaink során semmivel sem találkoztál, ami kételyeket
ébresztett volna benned a Könyvek Könyvének tökéletes és örökkévaló természetét
illetőleg.
– Valóban nem, uram. Semmivel. – Habár Ahmad néha úgy érezte tanulmányai során,
hogy tanítóját megfertőzték ilyen kételyek, ez most nem az az idő volt, hogy erről
faggassa. Ahhoz már késő. Azzal a hittel kell a halál szemébe néznünk, amit
megteremtettünk magunkban, és összegyűjtöttünk az Eseményre. És a saját hite, kérdezte
magától időnként, nem kamaszos hiúság-e vajon, eszköz, amellyel megkülönbözteti magát
a vesztükbe rohanó többiektől, Joryleentől, Tylenoltól, és a Belvárosi Középiskola más
kárhozottaitól, akik már életükben meghaltak?
A sejk zaklatott volt és sietett, mégis nehezen tudott elválni a tanítványától, kereste a
végszót. – Megvan a nyomtatott utasításod a végső megtisztuláshoz, mielőtt…
– Igen – felelte Ahmad, amikor az idősebb férfi nem tudta befejezni.
– De a legfontosabb a Szent Qur'an! – buzdította Rashid sejk. – Ha szellemed
gyöngülne a rád váró, hosszú éjszakán, nyisd ki, és engedd, hogy az egyetlen Isten szóljon
hozzád utolsó, tökéletes Prófétája szájával! A hitetlenek ámulnak az iszlám hatalmán;
Mohamed hangjából fakad az, egy férfias hangból, a sivatag és a piactér hangjából –
közülünk való férfi volt, aki ismerte a földi élet minden lehetőségét, mégis hallgatott a
földöntúli hangra,
315 és engedelmeskedett annak, amit az a hang diktált, holott Mekkában sokan nem voltak
restek a csúfolkodásra és .1 pocskondiázásra.
1
36
– Nem fogok elgyengülni, mester! – Ahmad hangja súrolta a türelmetlenséget. Miután
végre távozott a sejk, a fiú alsóneműre vetkó'zött, és elvégezte a mosakodást a pa rányi
fürdó'szobában, ahol a kézmosó kagyló nyomta a vállát mindenkinek, aki leült a vécére. A
kagyló belse jében hosszú, barna csíkot hagyott a rozsdás víz, amely évek óta csepeg a
csapból.
Ahmad odaviszi a szoba egyetlen székét a szoba egyel len asztalához, egy
éjjeliszekrényhez, amelynek politúros juharfájába hamuszín vájatok sebeit perzselték a
rézsútosan sarkított fedőlapra tett cigaretták. Tisztelettel kinyitja az ajándék Qur'ant. A
rugalmas, aranymetszésű lapok az ötvenedik szúránál nyílnak ki. A „QáF\ Olvassa a bal
oldalon az angol szöveget, és határozottan felismeri Rashid sejk szavainak visszhangját:
Ők csodálkoznak azon, hogy eljött hozzájuk egy közülük való intő'. És azt mondják a
hitetlenek: „ Csudálatos egy dolog ez!
Vajon, ha már meghaltunk, és porrá lettünk … Távoli visszatérés ez! „
A szavak szólnak hozzá, de nem eléggé érti őket. Tanulmányozza az átellenes oldalon
az arabot, és rádöbben, hogy a hitetlenek – milyen különös, hogy nekik, az ördögöknek,
van hangjuk a Szent Qur'anban – kételkednek a test feltámadásában, amelyről a Próféta
prédikált. Bár Ahmad is alig tudja elképzelni testének megújulását azok után, hogy sikerül
elhagynia; helyette a szellemét látja, azt a benne levő kis valamit, ami folyton azt
mondogatja:
316 „Én… Én…”, ahogy azonnal belép a következő életbe, mintha egy üvegezett
lengőajtón nyomakodna át. Ebben ő is olyan, mint a hitetlenek: bal kadhdhabü bi 'l-haqqi
lammá já'ahum fa-hum fiamrin marij. Hazugságnak tartották az igazságot, olvassa az
átellenes angol szöveget, amikor az eljött hozzájuk és zavarodottságban vannak.
Ám Isten, az O nagyszerű többes szám első személyben való beszédével félresöpri a
zavarodottságukat: Vajon nem néztek-e föl az égre, hogyan építettük és díszítettük föl azt
és hogy nincsen rajta repedés?
Ahmad tudja, hogy New Prospect ege zavaros a kipufogógáztól és a nyári nyiroktól:
szépia maszat a fűrészes háztetők fölött. Ám Isten azt ígéri, hogy fölötte van egy jobb ég,
egy makulátlan ég, amelyen kék csillagképek lángolnak. „Mi” folytatja: És kiterítettük a
földet, és szilárdan rögzített hegyeket vetettünk rá, és mindenféle pompás növényfajtát
sarjasztottunk rajta, a szemlélődés tárgyául és intésül minden megbánásra kész szolgának.
Igen, Ahmad Isten szolgája lesz. Holnap. Azon a napon, amely már majdnem
bekövetkezett. Ujjnyira a szemétől Isten leírja az O esőjét, amely kerteket sarjasztott, és
magasba nyúló pálmafákat, amelyeken fürt fürt hátán terem, szolgáink ellátására.
És vele keltettük életre a holt vidéket. Eképpen lesz a halottak előjövetele. Holt vidék.
Az ez az ország.
Ugyanolyan egyszerű és tagadhatatlan lesz a második teremtés, mint az első. Vajon
elfáradtunk-e az első teremtésben ? Am ők bizonytalanságban vannak egy új teremtés
felől.
317 Megteremtettük hajdan az embert, és tudjuk, milyi n gondolatokat sugallt néki a lelke.
Mi közelebb vagyunk hozzá, mint a nyaki ütőere.
Ez a vers mindig különös, személyes jelentőséget hoi dozott Ahmadnak; becsukja a
Qur'ant, amelynek rugalmas bőrkötése piros árnyalataival cirmos rózsasziromra
emlékeztet. Most már bizonyos, hogy Allah itt van ebben a különös, kis szobában, szereti
őt, fülel lelkének suttogására, hangtalan viharzására. Érzi nyaka ütőerének lük tetését, és
hallja New Prospect hol duruzsoló, hol robajlo forgalmát (motorkerékpárok, rozsdás
hangtompítók), ahogy néhány saroknyira kerülgetik a nagy törmeléktengert, hallja, miként
halkul, miután tizenegyet üt a városháza órája. A következő negyedórát várva alszik el,
1
37
holott azt hitte, hogy egész éjszaka ébren tartja önzetlen, fennkölt örömének lebegő,
kifehérült reszketése.
Hétfő reggel. Hirtelen elhúzódik tőle az álom. Megint azt érzi, mintha elhaló kiáltást
hallana. Nem érti a gyomrában sajgó csomót, amíg pár pillanat múlva eszébe nem jut a
nap és a küldetés. Még mindig él. A mai nap egy hosszú utazás napja.
Az órájára néz, amelyet gondosan letett az éjjeliszekrényre a Qur'an mellé. Húsz perc
múlva hét. Már hallatszik a forgalom, amelynek gyanútlan áradatához ő is csatlakozik,
majd megtöri. Ha Isten is úgy akarja, az egész keleti part megbénul. Lezuhanyozik egy
szakadt plasztikfüggöny-nyel takart tálcán. Várja, hogy a víz melegedjék, de mikor nem
melegszik, beparancsolja magát a hideg permet alá. Megborotválkozik, habár tudja,
micsoda viták tombolnak
318 azon, hogy milyen arccal szereti látni Isten a férfiakat. Chehabék jobb szerették, ha
borotválkozik, mert a szakállas muzulmán férfiak, még a tizenévesek is, nyugtalanítják a
kafír vásárlókat. Borotválkozott Mohammed Atta és a másik tizennyolc vértanú többsége
is. Szombaton volt hőstettük évfordulója, az ellenség nyilván lazított az éberségén, mint az
elefántos emberek a madarak támadása előtt. Ahmad magával hozta a tornazsákját, most
előveszi belőle a tiszta fehérneműt, zoknit, és az utolsó frissen mosatott fehér ingét,
amelyet tetszetősen kifeszít a sok kartonpapír betét.
Imádkozik az imaszőnyegen, amelynek absztrakt mih-rab-utánzata New Prospect
zavaró földrajzában is megmutatja, merre van Mekkában a szent fekete Ka'ba. Mikor
megérinti a homlokával a szőttest, feltűnik neki, hogy ugyanezt a gyenge emberszagot
érezte a kék pokrócban. Csatlakozott azoknak a menetéhez, akik valamilyen rejtett okból
előtte tartózkodtak a szobában, zuhanyoztak a hideg, rozsdás vízzel, szívták a
cigarettájukat, míg ütött az óra. Ahmad eszik, noha éhsége eltűnt gyomrának
feszültségében, hat gerezd narancsot, a plasztikpoharas joghurt felét, és egy kiadós darabot
Abbász kenyeréből, bár mézének és ánizsmagjainak édessége kevésbé ízlik ebben az
órában, amikor hatalmas tette köréje zárul, és fölfelé törekszik a torkán, mint egy
csatakiáltás. A legnagyobb vegy-tisztítói kartonra helyezi és visszateszi a hűtőszekrénybe
a ragadós ünnepi kenyér maradékát a joghurtos pohárral és a fél naranccsal együtt, mintha
itt kellene hagynia a következő lakónak, de úgy, hogy távol tartsa a lakomától a hangyákat
és a csótányokat. Elméje olyan homályban
319 működik, mint amilyen megelőzte a Katasztrófa cínin, mekkai szúrában leírt eseményt,
azon a napon, amikor a: emberek szétszórt molylepkékhez válnak hasonlóvá, és a hegyek
olyanok lesznek, mint a kártolt gyapjú.
Negyed nyolckor becsukja maga mögött az ajtót, hátra hagyva a biztonságos szobában
a Qur'ant és a tisztasági előírásokat a következő shahid-nak, de magával viszi I
tornazsákját, benne a szennyes alsónadrágot, zoknit, fehci inget. Keresztülvág egy sötét
folyosón, és kilép egy üres mellékutcába, amelyet valamikor az éjszaka megáztatott, egy
futó eső. A városháza tornyához igazodva észak felé indul, a Reagan körút és az
Excellencia Lakberendezés irányába. Bedobja tornazsákját az első szeméttartályba, amit
meglát.
Az ég nem kristálytiszta, hanem nyirkos és szürke, bolyhos, alacsony ég, amelyből
pihés páracsücskök csorognak. Az éjszaka fényesre lakkozta az aszfaltos utakat, a
csatornanyílásokat, a kátrány cseppjeit és foltjait. Nedvesség tapad a bejárati lépcsők és
tornácok mellett tengődő bokrok még mindig zöld leveleihez, a naptól színtelenre szívott
alumíniumzsaluzás egymást átfedő csíkjaihoz. A szorongó házak többségében, amelyek
előtt elmegy, még nem egészen ébredtek fel, bár a hátsó, gyengén megvilágított
konyhaablakokból a tányérok, edények csörömpölése, a Ma műsor hangjai, és a Jó
1
38
reggelt, Amerika szignál arra utal, hogy reggeliznek, kezdődik Amerikában egy sok más
hétfőhöz hasonló, újabb hétfő.
Egy házból láthatatlan kutya ugatja meg a járdán elhaladó Ahmad árnyékhangját. A
szúnyoghálós ajtó közelében bebocsátásra váró, félvak, vörös macska kuporog, vak
320 szeme olyan, akár egy repedt fehér üveggolyó. Felpúpozza a hátát, és összehúzott jó
szeméből arany szikrát villant, mert megérez valami kísértetiest a tovahaladó, fiatal,
magas ismeretlenben. Ahmad arcán bizsereg a levegő, de a szitálás nem elég, hogy
átáztassa az ingét. A keményített pamut ropogósán feszül a vállán, fekete, csőszárú
farmerba bújtatott, hosszú lába az öve alatti vizenyős közegben úszik, futócipője felnyalja
a távolságot, amely elválasztja a sorsától; ahol sima a járda, a cipősarkak ott hagyják
bonyolult rajzú, nedves pecsétjüket. Honnan tudod, hogy mi az? – emlékezik a
Katasztrófa-szúrára, és eszébe jut a válasz: Lobogó tűz! A távolság az Excellenciáig fél
mérföld, a bérkaszárnyák és a kisvállalkozások hat háztömbje – egy Dunkin' Donut már
kinyitott, egy sarki vegyesboltról is levették a rácsot, de egy zálogház és egy biztosító még
zárva. A Reagan körúton már harsog a forgalom, az iskolabuszok elkezdték portyájukat,
haragosvörös lámpáik felváltva villognak, ahogy nyelik a színes hátizsákos
gyerekfürtöket. Ahmadnak nincs visszatérés az iskolába. A Belvárosi minden fenyegető
csörömpölésével és istentelen gúnyolódásával miniatűr játékvárnak, a biztonság és a
halogatott döntés gyerekes helyének tűnik.
Kivárja, hogy a közlekedési lámpán megjelenjék a járó alak, mielőtt keresztülvág a
körúton. A teherautója ismerősebbnek érzi az olajfoltos betont, mint a talpa ezt a talányos
mintákkal jelölt, néma síkot. Balra fordul, keletről közeledik, elmegy a széles tornácú,
fehér napellenzős temetkezési vállalkozás – UNGER ÉS FIA, furcsa, kenetes név –, aztán
az autógumi-üzlet mellett, ami régen benzinkút volt, a kutakat kitépték, de a talapzat
megmaradt.
321
Ahmad megáll a Tizenharmadik utca járdáján, ahonnan beláthat az Excellencia
parkolójába. A narancsszín tchci autó nincs ott. Charlie Saabja nincs ott. Két ismeretlen
autó van ott, egy szürke és egy fekete, átlósan, helyet pn zarló nemtörődömséggel
parkolnak valamilyen titokzatos tevékenységre utaló műanyag kávéspoharak és kagyló
szerű készételes dobozok között, amelyeket olyan laposra tapostak a repedezett betonon a
jövő-menő kerekek, mini egy gázolásos gyilkosság áldozatát.
Fent a nap átégeti a felhőket és gyenge, fehér fényt ad, mint egy kimerülőben levő
elemlámpa. Mielőtt Ahmadol megláthatnák – habár mintha senki sem ülne a pökhendi
birtokháborító autók kormányánál –, jobbra kanyarodik, fölfelé a Tizenharmadik utcán, és
csupán akkor vág keresztül rajta, amikor elrejtőzhet a rozsdás szeméttartály mögötti
bokrok és magas dudva takarásában, nem a/ Excellencia telkén, hanem egy rég megszűnt
bisztró mögött, amelynek olyan a külseje, mint egy ódon villamosnak. Ez a bedeszkázott
műemlék a Frank Hague Terracc nevű keskeny utca sarkán áll, amelynek ikersorházai
hétköznap csendesek, amíg véget nem ér a tanítás.
Ahmad az órájára néz: fél nyolc lesz három perc múlva. Úgy dönt, hogy háromnegyed
nyolcig ad időt Charlie-nak, bár a megbeszélésük fél nyolcra szólt. Ám ahogy múlnak a
percek, egyre erősebben érzi, hogy valami baj történt: Charlie nem fog jönni. Ez a hely
mérgezett. Ezen az üres téren az üzlet mögött Ahmadnak mindig az volt az érzése, hogy
felülről figyelik, de most nem Isten figyel, nem Isten leheletét érzi. Ő, Ahmad figyel, a
lélegzetét visszafojtva.
322 Az üzlet hátuljából váratlanul kilép egy öltönyös ember a rakodórámpára, amelynek
néhány vastag deszkája még mindig fenyőgyantát izzad, és lejön a lépcsőn, amelyen
1
39
Ahmad sokszor üldögélt tétlenül. Itt jöttek ki Joryleennel azon az estén, aztán örökre
elváltak. Az ember arcátlanul odamegy az autójához, és valakihez beszél az első ülésen
levő rádiófélével vagy mobiltelefonon. Akár a rendőrök, ő sem törődik vele, ki hallja a
hangját, ám a közlekedés robajában Ahmad ugyanúgy nem érti a beszédét, mint a
madárcsiripelést. Egy másodpercre Ahmad felé fordítja fehér arcát – jól táplált, bár nem
boldog arc, olyan, mint a hitetlen kormányok, a hatalmukat múlni érző hatalmak ügynökéé
–, de nem látja meg az arab fiút. Nincs mit látni, csak a szemeteskonténcr rozsdásodik a
gazban.
Ahmad szíve úgy ver, mint azon az éjszakán Joryleennel. Már bánja a pazarlást, hogy
nem használta a lányt, holott azért fizették. De az gonoszság lett volna, kizsákmányolni
bukott állapotában, bár ő nem látta olyan rossznak, és csak átmenetinek tekintette a
helyzetét. Rashid sejk helytelenítette volna. Este a sejk zaklatottnak tűnt, nyomasztotta
valami, amit nem akart megosztani, valamiféle kétely. Ahmad mindig megérezte a tanítója
kételyeit, mert neki fontos volt, hogy ne legyen semmiféle kételkedés. Most megrohanja a
félelem. Az arca mintha megdagadt volna. Átkot mondtak erre a békés helyre, amely az ő
kedvence volt a világban, egy víz nélküli oázis.
Elindul a csendes Hague Terrace-on – a gyerekek iskolában, a szülők munkában –,
megtesz két sarkot, aztán visz-szatér a Reagan körútra, és megy az arab negyed felé, ahol a
fehér teherautó rejtőzik. Valamit összezavartak, Charlie-
323
nak ott kell várnia őt. Ahmad siet, a párás napfénytől kony nyű izzadság üt ki a bőrén.
A Reagan körúton az üzleii 1. méretes dolgokat árulnak: szőnyeget, tapétát, festéket, iv.\yy
konyhafelszereléseket. Aztán vannak autókereskedések, irdatlan parkolók tele új
gépkocsikkal, amelyek olyan szorosan állnak, akár a katonai alakulatok, autók hcktai
számra, szélvédők és krómozások villognak most, hogy .1 nap elnyűtte a párát, szélfújta
gabonatáblaként verik vissza a fényt, szikráznak a fénylő háromszögek füzérei és a las san
forgó, kígyóvá csavart pántlikák.
Új stílusú figyelemfelkeltők, a legújabb technológiai találmányok ezek a borzongatóan
emberszerű, szelvényes műanyag csövek, amelyek, ha a föld alól tclcfújtatják őkel
levegővel, a karjukat lengetik, és elkínzottan rángatóznak, örökös integető izgalommal
könyörögve az arra járónak, hogy álljon meg, és vegyen egy autót, vagy ha egy IHOI' elé
tették ki őket, egy halom palacsintát. Ahmad, aki az egyetlen gyalogos a Reagan körútnak
ezen a szakaszán, találkozik egy ilyen csőóriással, amely kétszer magasabb nála: a guvadt
szemű, zöld dzsinn mereven vigyorog, és hisztérikusan hadonászik. A magányos járókelő
gyanakodva halad tova, érzi arcán és bokáján a forró levegőt, amitől a tolakodó,
agyoncsigázott, vigyorgó szörnyeteg élni látszik. Egyedül Allah kelt életre, gondolja
Ahmad, aztán küld halálba.
A következő közlekedési lámpánál keresztülvág a körúton. Hosszú lépésekkel siet a
Tizenhatodik után a Nyugati Fő utca felé egy zömmel feketék lakta negyeden át, mint az
volt, ahova Joryleent kísérte haza, miután a lány énekelt a templomban. Milyen nagyra
nyitotta a száját,
324 milyen tejes rózsaszín volt a belseje! Amikor fent voltak az emeleten az összezsúfolt
ágyak között, talán engednie kellett volna, hogy Joryleen leszopja, úgy, ahogy felajánlotta.
Kevesebb piszokkal jár, mondta. Ma már minden lány megtanulja, nem csak a kurvák, az
iskolában folyton erről ment a trágár beszéd, hogy melyik lány hajlandó megcsinálni, és
melyik mondja, hogy szereti lenyelni. Ezért tartsátok távol magatokat az asszonyoktól, és
ne közeledjetek hozzájuk, amíg meg nem tisztulnak! Ha megtisztultak, akkor közösüljetek
velük úgy, ahogyan Allah elrendelte számotokra. Allah szereti azokat, akik készek a
megbánásra, és szereti azokat, akik megtisztulnak.
1
40
Ahogy megy fekete-fehérben, fürge lépéseivel, amelyeken ollózó merevségük ellenére
is átüt a bennszülött amerikai caplatás, nyűtt igénytelenséget lát az utcákon, gyorsételek,
törött műanyag játékok szemetét, hajnali harmattól sötétlő, festetlen lépcsőket és
tornácokat, megrepedt és meg nem csináltatott ablakokat. A járdákat múlt századi
amerikai autók szegélyezik, amelyeket eleve nagyobbra gyártottak a kelleténél, és most
széthu Hóban vannak: hátsó lámpáik megrepedtek, keréktárcsáik eltűntek, kerekük
belelapul a lefolyóba. Hátsó szobákban felcsattanó női hangok panaszkodnak kíméletlenül
gyerekekre, akik kéretlenül születtek, és elhanyagoltságukban a televízióhoz húzódnak, az
egyetlenhez, ahonnan barátságosan szólnak hozzájuk. A karibi vagy a zöld-foki zanj
virágot ültet, befesti a tornácot, reményt és energiát merít abból, hogy Amerikában lehet,
ám az itt született nemzedékeknél tiltakozásnak minősül a lustaság és a mocsok, a
rabszolgák tiltakozásának, amely mostanra a lecsúszás élvezetévé
325
fajult, fittyet hányva a tisztaságnak, amelyet minden vallás előír. Ahmad tiszta. A
reggeli hideg zuhany második bőrként izzik a ruhája alatt, ízelítőként a nagy megtisztít
lásból, amely felé siet. Az óráján tíz perc van nyolcig.
Gyorsan megy, dc nem fut. Nem szabad feltűnést kel tenie, láthatatlanul kell átosonnia
a városon. Később jön nek a főcímek, a CNN riportjai ujjongással töltik el a Kö zel-
Keletet, a zsarnokok a fényűző washingtoni irodákban megremegnek. Most a remegés, a
küldetés még az övé, a/ ő titka, az ő feladata. Eszébe jutnak a futás előtti lazítások, ahogy
leguggol, rázogatja csupasz karjait, aztán várja a startpisztoly dördülését, hogy a gomoly
szétgöngyölődjék fiúk szálaira, akik dühös jégverésként dobognak a Belvárosi
Középiskola ódon salakpályáján; amíg a test át nem vette fölötte az uralmat, és az agya fel
nem oldódott az adrenalinban, idegesebb volt, mint most, mert az, amit most tesz, Isten
tenyerében történik, az Ő mindent magában foglaló, hatalmas akaratából. Ahmad legjobb
hivatalos ideje egy mérföldön 4:48,6 volt egy ruganyos kompozit pályán, amelynek
zöldjébe vörös sávelválasztó vonalakat mélyesztettek, odaát a belleville-i körzeti
gimnáziumban. Harmadik lett, utána úgy érezte, a tüdejét is megperzselte a végső hajrá az
utolsó száz yardon; két fiút megelőzött, de kettőt ugyanúgy nem érhetett utol a lába, mint a
távolodó délibábokat.
Miután megtett öt sarkot a Tizenhatodik utcán, kibukkan a Nyugati Fő utcára. Mint a
puha szobrok, ácsorognak a koros muzulmánok, a sötét öltönyök között fel-felbukkan egy
szennyes dzsalabija. Ahmad megtalálja a Pep Boys és az Al-Aksza Múlhatatlan Érték
kirakatát, és mö-
326 göttük a mellékutcát, amelyben Charlie és ó mentek a Costello-garázs felé.
Meggyőződik róla, hogy senki se figyeli, míg megközelíti a steppelt mintájú, hányásbai
nára festett kis vasajtót. Charlie nem áll kint. Bentről nem hallatszik hang. A nap átégette a
felhőket, Ahmad válla és háta izzad, fehér inge már nem hótiszta. Fél háztömbnyi
távolságra a Nyugati Fő utcán nyüzsög a hétfő. A mellékutcában is van valami forgalom,
gépkocsik és gyalogosok. Megpróbálja az ajtó rézgombját, de nem fordul. Ingerülten
csavargatja tovább. Hogy dacolhatnak agyatlan kis fémdarabok as-Samad, a Tökéletes
akaratával?
A pánikkal küszködve próbát tesz a nagy ajtóval, a tolóajtóval. Lent alacsonyan van
egy fogantyú, ha azt elfordítják, kiemel két rudat két reteszből. A fogantyú elfordul, az
ajtó megdöbbentő hirtelenséggel, önműködő könnyedséggel felcsúszik a magasba,
valósággal repül egy elgörbült pillanatig, mielőtt zörögve megállapodna a síneken, a
mennyezet alatti félhomályban.
Ahmad egy barlangba engedte be a lényt. Charlie nincs a szutykos üregben, se a két
ügynök, a technikus és fiatalabb segédje. A munkapadok és a peckek ugyanolyanok,
1
41
ahogy Ahmad emlékezett. A szemét kevesebb, a sarkokban mintha kisebbek lennének a
hulladéktorlaszok. A garázst kitakarították, rendbe szedték valamilyen célra. Olyan csend
van, mint egy sírban, amelyet nemrég raboltak ki. A mellékutca forgalma fenyegető
visszavert fényeket villogtat a barlangba, a járókelők lustán bebámulnak. Nincs itt senki,
de itt a teherautó, a szögletes GMC 3500, amelyre egy suta kéz az
ÁRNYÉKOLÓRENDSZEREK szót írta.
327 Ahmad óvatosan kinyitja a vezetőülés ajtaját, és hitj.i. hogy még mindig ott a két ülés
között a kincstári drapp doboz, szigetelőszalaggal hozzáerősítve a tejesrekes/hez A
gyújtáskulcs a műszerfalról lóg, biztatva a betolakodni, hogy fordítsa el. A detonátorból
még mindig hátranyúlik .1 raktérbe két vastag, szigetelt kábel. Az átjáró ajtaja, amely nem
magasabb egy guggoló embernél, csak hathüvelyk nyire nyílik, mielőtt a rajta átfűzött
kábelek feszülni ke/ denének. A hathüvelykes nyílásban Ahmad megérzi az
ammóniumnitrát műtrágya és a nitrometán szagát; látja a kísértetiesen sápadt műanyag
hordókat, mind olyan magas, hogy az ő derekáig ér, és mindegyik százhatvan kilo gramm
robbanókeveréket tartalmaz. A hordók fehér műanyagja fényesen dereng, mintha
valamiféle hús lenne. Sárga, sodort kábelek lógnak a hordók aljába ágyazott, pentrittel és
alumíniumporral megerősített gyutacsokról. Ahmad látja a félhomályban, hogy a huszonöt
hordót ötször ötös oldalú négyszögbe állították, akkurátusan átkötötték őket kettőbe hajtott
ruhaszárító kötéllel, majd, nehogy elcsússzon, rögzítették a köteget a raktérben található
eresztékekhez és keresztpántokhoz. Az egész olyan, mint egy modem műalkotás,
fáradságos és korlátolt. Ah-madnak eszébe jut a zömök technikus, az olajos kéz sima,
finom mozdulatai. Elképzeli, ahogy foghíjasán mosolyog, a munkásember ártatlan
büszkeségével. Egyetlen gyönyörű gépezet egymásnak feszülő alkatrészei ők. A többiek
eltűntek, de Ahmad megmaradt, hogy a helyére illessze az utolsó részt.
Óvatosan visszacsúsztatja az apró deszkaajtót, visszaadva a megtöltött műanyag
hordókat a szagos sötétségnek.
328 Rá bízták őket. Katonák ezek is, mint ő. Bajtársak veszik körül Ahmadot, akkor is, ha
elnémultak, és nem hagytak hátra utasítást. A teherautó rakterének hátsó ajtaját
lelakatolták. Feltették rá a nagy hevederpántot, a vastag zárókapocsba nehéz, kombinációs
lakatot akasztottak. Ahmad-dal nem közölték a kombinációt. Megérti az üzenetet: hinnie
kell testvéreiben, úgy, ahogyan ők hisznek benne meg nem magyarázott távollétükben is,
hogy végrehajtja a tervet. Ó az egyetlen megmaradt eszköze a Könyörületesnek, a
Tökéletesnek. Ellátták egy teherautóval, az ikertestvérével annak, amelyet vezetni szokott,
hogy sima és egyenes lehessen az útja. Bátortalanul beül a kormányhoz. Az ódon fekete
műbőr meleg, mintha most álltak volna fel az ülésből.
A robbanás, emlékezik Ahmad a Belvárosi fizikaóráira, annyiból áll, hogy egy szilárd
vagy cseppfolyós halmazállapotú anyag gyorsan átalakul légneművé, amitől a tömege nem
egészen egy másodperc alatt megszázszorozódik. Ennyi az egész. Egy ilyen szenvtelen
vegyi átalakulás percmérői figyeli apró, szabatos önmagát, ahogy elhelyezkedik a
szokatlan teherautóban, bekapcsolja a motort, finoman feltúráztatja, és kitolat a
mellékutcába.
Egy apróság zavarja. Mikor kiszáll, hogy leengedje mögöttük – maga, a teherautó, és
szövetségeseinek láthatatlan társasága mögött – a zörgő garázsajtót, érzi, hogy nyomja a
hólyagját a reggeli narancslé és az elfojtott idegesség. Jobb lesz, ha könnyít magán az
utazás előtt. Leparkolja a mellékutca egyik oldalán az üresben járó teherautót, ismét
feltolja a garázsajtót, és megtalálja a műhely mosdóját egy jelöletlen, szurtos ajtó mögött a
munkapad és a szerszámos tábla melletti sarokban. Van benne egy
329
1
42
madzag, amelynek megrántásától kigyúl a csupasz villanykörte, és egy ragyogó
porcelántartály, ovális nyílásában gyanús vízzel, amelyet leöblít, mihelyt kiadta magából a
kis sugarat. Aggályos gonddal kezet mos, használja a kagylóra helyezett zsíroldót.
Visszatér az utcára, leengedi a csomós gurtnival a zörgő ajtót, és akkor döbben rá, milyen
ostoba és veszélyes dolog volt járó motorral ilt hagyni, akár egy-két percre is, a teherautót.
Nem gondolkozik normálisan a végső dolgok e túlfűtött, ritka levegőjében. Meg kell
őriznie a józanságát, Isten eszközének kell képzelnie magát, hűvösnek, keménynek,
határozottnak és közömbösnek, amilyennek egy eszköznek lennie kell.
A Timexre néz: nyolc óra kilenc. Megint veszített négy percet. Elindítja a teherautót,
igyekszik kerülni a gödröket, a hirtelen indításokat és fékezéseket. Lekéste a menetrendet,
amit összeállítottak Charlie-val, de a késés még belül van a húsz percen. Most már
nyugodtabb, mert a teherautó mozog, ő is része a világ hétköznapi forgalmának; jobbra
kanyarodik a mellekutcából, aztán balra a Nyugati Főutcán, ismét elhalad a Pep Boysnak
az előtt az idegesítő rajz-Filmemblémája előtt, amelyben három ember – Manny, Moe és
Jack – feje ül ugyanazon a törpe testen.
Körülötte kanyarog és hunyorog a felébredt város. Elképzeli, milyen lenne
teherautójának négyszöge egy üldöző helikopter keresőjének körében, ahogy fordul be
utcából utcába, megáll a piros lámpáknál. Ezt a teherautót másképp kell kezelni, mint az
Excellenciát, amely olyan könnyedén ringott, mintha elefánt nyakában ülne a sofőr. Az
Árnyékolórendszerek vezetése nem kelt benne szerves szimpátiát. A kormány nem
illeszkedik a kezébe. Az út
330 minden egyenetlensége összerázza. Az első kerekek makacsul balra húznak, mintha
valamilyen baleset meggörbítette volna az alvázat. A súly – a kétszerese McVeighé-nek,
nagyobb, sűrűbb minden bútorrakománynál – megtolja hátulról, ha fékez a piros lámpánál,
és visszahúzza, amikor indulna a zöldnél.
Ahmad, hogy kikerülje a városközpontot – a középiskolát, a városházát, a templomot, a
törmelektengert, a vaskos üveg felhőkarcolókat, amelyeket alamizsnának lökött oda a
kormány –, bekanyarodik a Washington utcába, amelyet, mint Charlie-tól hallotta, azért
hívnak így, mert a másik irányban elhalad egy udvarház előtt, amelyik New Jerseyben az
egyik főhadiszállása volt a nagy tábornoknak. A dzsihád és a szabadságharc ugyanazt a
taktikát alkalmazta, magyarázta Charlie, az elnyomottak kétségbeesett, gonosz háborúját
vívta a birodalmi elnyomó ellen, amely inkorrektségről óbégat, ha nem tartják be a
szabályokat, amelyeket ő alkotott a maga javára.
Ahmad bekapcsolja a műszerfal rádióját: – valami undok rapadóra van állítva, amely
érthetetlen fajtalanságokat köpköd. Megkeresi a WCBS-t, amely pihegve közli, hogy a
Lincoln-alagút előtt a hurokban dugó van, mint rendesen. Hadarás következik egy
helikopterről, majd lármás popzene. Ahmad kikapcsolja a rádiót. Ebben az ördögi
társadalomban nincsen semmi, amit elete utolsó órájában hallgathasson egy férfi. Jobb a
csend. A csend Isten muzsikája. Ahmadnak tisztának kell lennie a találkozáshoz Istennel.
Gyomrából jeges csergeteg indul meg a beleibe a gondolattól, hogy találkozni fog a másik
énnel, aki olyan közel áll hozzá, mint nyakának ütőere, akiről mindig
331
érezte, hogy mellette van, mint egy testvér, egy apa, dfl egyszer se fordulhatott feléje
annyira, hogy szemtől szem be lássa tökéletes sugárzását. Most ő, akinek se apja, sc
testvére, megvalósítja Isten könyörtelen akaratát; Ahmad siet, hogy minél előbb
meggyújthassa Hutamát, az Emésztő Tüzet. Rashid sejk egyszer elmagyarázta, hogy »
Hutama konkrétabban azt jelenti, ami darabokra tör.
New Prospectből egyetlen ponton lehet rátérni a 80-as útra. Ahmad addig megy
délkelet felé a Washingtonon, amíg az találkozik a Tildén úttal, amely ebben a napszakban
1
43
mennydörgő fejest ugrik a Nyolcvanasba. Három háztömbbel északabbra a felhaj tótól,
egy széles sarkon, ahol egy Getty benzinkút néz farkasszemet egy Mobillal, amelyben van
Másodperec is, Ahmad kissé ismerős, integető alakot lát a járdán. Nem úgy integet, mint
az az ember, aki nevetséges módon azt reméli, hogy foghat egy taxit – New Prospectben
nincsenek drosztok, telefonon kell taxit rendelni –, hanem kimondottan neki integet, sőt
még rá is mutat Ahmadra a szélvédő mögött; úgy tartja fel a két kezét, mintha a testével
akarna megállítani valamit. Mr. Levy az, barna zakóban, ami nem illik szürke
nadrágjához. Tanításhoz öltözött ehhez a hétfőn, és helyette itt áll mérföldnyivel délre a
Belvárosi Középiskolától.
A váratlan látvány annyira elképeszti Ahmadot, hogy alig bír rendet tenni összevissza
kavargó agyában. Talán Charlie-tól hozott üzenetet Mr. Levy, habár nem hinné, hogy
ismerik egymást; a tanácsadónak sose tetszett, hogy ő haszongépjármű-vezetői
jogosítványt szerzett, és teherautó-sofőr lett. Vagy az anyja küld sürgős üzenetet, aki
332 ezen a nyáron kissé túl sűrűn emlegette Mr. Levyt, olyan hangon, ami arra utalt, hogy
megint kínos helyzetbe hozta magát. Ahmad ugyanúgy nem fog megállni, mint ahogy nem
állna meg azoknak a műanyag csőből és forró levegőből fabrikált, vonagló-tolakodó
szörnyeknek sem, amelyek annyira megbabonázzák a vásárlókat, hogy azok
lekanyarodnak a főútról.
Csakhogy a sarkon vált a lámpa, a forgalom lelassul, a teherautónak meg kell állnia.
Mr. Levy keresztülrohan a sávokon, sebesebben, mint amire Ahmad képesnek tartotta,
kinyújtja a kezét, és parancsolóan megzörgeti az utasülés ablakát. Ahmad, akit arra
kondicionáltak, hogy tisztelje a tanítókat, olyan zavarba esik, hogy lenyomja az ajtónyitó
gombot. Okosabb, ha itt van bent mellette, okoskodik a fiú, mintha kint marad és feltűnést
kelt. Mr. Levy feltépi az ajtót, feldobja magát, és belerogy a repedezett fekete bőrülésbe,
épp akkor, amikor indulni készülnek a járművek. Zihál. – Kösz – mondja. – Már attól
féltem, hogy elszalasztottalak.
– Honnan tudta, hogy itt leszek?
– Csak egy úton lehet feljutni a nyolcvanasra.
– De ez nem az én teherautóm.
– Tudtam, hogy nem azon leszel.
– Hogyhogy''
– Hosszú história ez. Én csak a töredékeit ismerem. Arnyékolórendszerek – hát ez jó.
Engedjük be a fényt. Ki mondta, hogy ezeknek a pasiknak nincs humorérzékük? –Még
mindig liheg. Ahmad az arcélére pillant ott, ahol Charlie szokott ülni, és megdöbbenti,
milyen öregnek látszik a tanácsadó, kiszakítva a középiskola fiatalos felfor-
333
dulásából. A fáradtság meggyűlt a szeme alatt. A szája ernyedt, a szemöldöke alatt
megereszkedett a bőr. Ahmad azon töpreng, milyen érzés lehet napról napra közeiebi)
csúszni a természetes halálhoz. O maga sose fogja megtudni. Talán nem is érzi az ember,
ha olyan sokáig él, mini Mr. Levy. A tanácsadó, aki még mindig nehezen lélegzik, kihúzza
magát az ülésben. Elégedett, hogy elérte a céljátsikerült bejutnia Ahmad teherautójába. –
Mi ez? – kérdezi a drapp fémdobozról, amelyet ráragasztottak a két ülés közé állított
műanyag ládára.
– Ne nyúljon hozzá! – Ez olyan élesen jött ki a száján, hogy udvariasságból hozzáteszi:
– Uram.
– Nem fogok – mondja Mr. Levy. – De te se nyúlj. – Elhallgat, nézi a dobozt, de nem
ér hozzá. – Külföldi gyártmány, talán cseh vagy kínai. Az biztos, hogy nem a mi szabvány
LD20 detonátorunk. Voltam katona, bár sose küldtek át Vietnamba. Ami zavart. Nem
1
44
akartam menni, de bizonyítani akartam. Te aztán megértheted, milyen, amikor az ember
bizonyítani akar.
– Nem, nem értem – mondja Ahmad. Ez a váratlan betolakodás megzavarta; a
gondolatai olyanok lettek, mint a poszméhek, amelyek vakon verik magukat a koponyája
falához. Közben azonban simán felkormányozza a GMC 3500-at az ívelt bekötőúton a
Nyolcvanasra, ahol összeérnek a lökhárítók a reggeli csúcsforgalomban. Kezd
hozzászokni, hogy ezt a teherautót keményen kell fogni.
– Úgy hallottam, ilyenekkel robbantották fel a betemetett Vietkong rókalyukakat,
amelyeket megtöltöttek robbanóanyaggal. Favágásnak hívták. Nem volt szép. De hát
abban az egészben nem volt semmi szép. Kivéve a nőket.
334 Bár úgy hallottam, bennük sem lehetett bízni. Ők is a Vietkonghoz tartoztak.
A zúgó fejű Ahmad igyekszik egyértelműen kifejteni az álláspontját: – Uram, ha
egyetlen mozdulattal is megpróbálja eltépni a huzalokat vagy engem próbál megzavarni a
vezetésben, felrobbantok négy tonna robbanószert. A sárga kar egy kiélesítő, amit most
bekapcsolok. – Jobbra fordítja a kart – katt –, mindketten várják, mi fog történni. Ha bánni
történik is, azt nem fogjuk tudni – gondolja Ahmad. Semmi sem történik, de a detonátor
most már aktiválva van. Annyi van hátra, hogy belenyomja a hüvelykujját a kis teknőbe,
amelynek az alja a vörös gomb, és kivárja a mikroszekundumokat, amíg a gyújtás
megérkezik az erősítő pentriten és a nitrometánon keresztül a több tonna nitráthoz.
Megérinti hüvelykujjával a piros gombot, de közben sem veszi le a szemét a zsúfolt
sztrádáról. Ha ez a szalonnás zsidó egyetlen mozdulatot tesz, úgy söpri el, mint egy
papírfecnit, mint egy kártolt gyapjúcsomót.
– Nem áll szándékomban – mondja Mr. Levy azon az álságosán hanyag hangon,
amellyel a bukásra álló diákoknak, a dacos diákoknak, a magukat feladott diákoknak
osztogat tanácsot. – Csak el akarok mondani néhány dolgot, amelyek talán érdekelhetnek.
– Miféle dolgokat? Mondja el. és kiengedem, amint közelebb érünk a célomhoz.
– Hát azt hiszem, a legfontosabb az, hogy Charlie meghalt.
– Meghalt?
– Konkrétan lenyakazták. Hátborzongató mi? Előbb még megkínozták. Tegnap reggel
találták meg a hullát a
335 mocsárban, a Giants stadiontól délre eső csatornánál. A/l akarták, hogy megtalálják.
Tűztek rá egy üzenetet is, arab nyelven. Charlie egyértelműen CIA-ügynök volt, és a
másik fél ezt végre kitalálta.
Volt egy apa, aki eltűnt, mielőtt az emlékezete képel alkothatott volna róla, aztán
Charlie volt hozzá barátságos, és mutatta neki az utat, most pedig elfoglalta a helyüket, a/,
üres helyet Ahmad mellett ez a fáradt zsidó, aki úgy öltözködik, mintha a sötétben szedné
össze a ruháit. –Pontosan mi volt az üzenetben?
– Ó, mit tudom én. A szokásos, hogy aki megszegi az esküjét, maga ítéli el magát, és
szörnyű büntetés lesz az osztályrésze.
– Úgy hangzik, mint a Qur'an, a negyvennyolcadik szúra.
– Vagy mint a Tóra. Vagy amit akarsz. Sok mindent nem tudok. Későn léptem be.
– Megkérdezhetem, honnan tudja, amit tud?
– A feleségem nővérétől. Washingtonban dolgozik a Belbiztonsági Minisztériumban.
Tegnap telefonált; a feleségem említette neki az érdeklődésemet irántad, és felmerült
bennük, hogy létezhel-e kapcsolat? De sehol sem találtak. Senki sem talált meg. Akkor
gondoltam, hogy megpróbálkozom ezzel.
– Miért kellene elhinnem bármit is abból, amit mond?
1
45
– Akkor ne hidd. Akkor hidd csak el, ha összevág azzal, amit tudsz. Az a spúrom, hogy
összevág. Ha én hazudok, hol van Charlie? A felesége azt mondja, eltűnt. Megesküdött rá,
hogy a férje kizárólag bútorokkal foglalkozott.
– Mi van a többi Chehabbal, és az emberekkel, akiknek pénzt adtak?
336 Ahmadra ráragadt egy sötétkék Mercedesben egy türelmetlen ember, aki túl fiatal
ahhoz, hogy megkeresse egy Mercedes árát. hacsak nem tőzsdei manipulációkkal a
kevésbé szerencsések rovására. Az ilyen emberek fényűző körülmények között élnek New
Jersey úgynevezett alvóvárosaiban, és kiugráltak a tornyokból, amikor Isten ledöntötte
őket. Ahmad fölötte érzi magát a Mercedes vezetőjének, hidegen hagyja a dudálás, az ide-
oda rángatott kormány, amivel az ember azt az óhaját igyekszik nyomatékosítani, hogy a
fehér teherautó kevésbé álmosan haladjon a középső sávban.
– Gondolom, lemerültek és szétszóródtak – feleli Mr. Levy. – Kettőt elkaptak, mikor
Párizsba akartak repülni Newarkból, Charlie apja kórházban van, feltételezhetőleg
agyvérzéssel.
– Igazából cukorbeteg.
– Mindegy. Azt mondja, szereti ezt az országot, mint ahogy a fia is szerette, és most a
fia meghalt ezért az országért. Van egy olyan elmélet, hogy ő dobta fel a fiát. A nagybácsi
Floridában van, a szövetségiek már egy ideje figyelik. Ezek az ügynökségek túl vannak
terhelve, és nem dolgoznak össze, de azért nem néznek el minden simlit. A nagybácsi
beszélni fog, vagy valaki más fog beszélni. Nehéz elhinni, hogy az egyik testvér nem
tudta, miben sántikál a másik. Ezek az arabok mind az iszlámmal szorongatják egymást:
miként mondhatnál nemet Allah akaratára?
– Nem tudom – mondja Ahmad mereven. – Tőlem megtagadták a testvér áldását.
337
– Nem valami nagy áldás, abból ítélve, amit az isko Iában látok. Olvastam valahol,
hogy a sakálkölykök egy mást marják halálra, mihelyt megszülettek.
Ahmad kissé fölenged, és mosolygó emlékezéssel mondja Mr. Levynek: – Charlie
nagyon ékesszólóan képviselte a dzsihádot.
– Nyilván ez volt az egyik alakítása. Sose találkoztam a pasassal, de eléggé elszabadult
hajóágyú lehetett. Az volt a hibája a sógornőm szerint – ő pedig csak azt szajkózza, amit a
főnöke mond, bálványozza a górét –, az volt a végzetes hibája, hogy túl sokáig halogatta a
csapda lecsap-pantását. Túl sok fdmet láthatott.
– Sokat nézte a televíziót. Azt tervezte, hogy egyszer majd reklámfilmeket forgat.
– Ahmad, az a véleményem, hogy nem kell végigcsinálnod ezt. Ennek vége. Charlie
egy pillanatig se akarta, hogy végigcsináld. Csak arra használt, hogy veled ugrassza ki a
bokorból a többieket.
Ahmad újra megnézi a hallottak csúszósán kigöngyö-lődő szövetét, és levonja a
következtetést: – Dicsőséges győzelem lenne az iszlámnak.
– Az iszlámnak? Hogyhogy?
– Megölne és bántana sok hitetlent.
– Most nyilván viccelsz – mondja Mr. Levy, míg Ahmad ügyesen átmanőverez a
Nyolcvanadik Keleti útról a Kilencvenötödik Délire. Elfoglalja a belső sávot, és nem
engedi, hogy a Mercedes megelőzze, mert a forgalom zöme továbbra is kelet felé tart, a
George Washington híd irányába. Balra a Hackensack felé igyekvő Overpeck folyó
borzong a szélben. A teherautó a New Jersey gyors-
338 forgalmin halad a mocsárvidék feleli, amelynek minden lecsapolható tenyérnyi darabjai
kizsákmányollak A j-vok forgalmi elágazik. A baloldali aga vezel a I incoln .iLigul
lehajtójához. Az összeesküvőknek gondjuk voh rá, hogy egy E-Z Pass úthasználati
1
46
válas/jeladoi helyezzenek el a szélvédő közepén: Ahmad így simán átgördülnél a szira
dakapun, a díj beszedője vagy az őr csak egy pillanatra láthatja a fiatal sofőrt.
– Gondolj anyádra! – Mr. Levy hangjából eltűnt a csevegő hanyagság, most mintha
inkább csikorogna. – Nem csak téged veszít el, de úgy fogják ismerni, mint egy
szörnyeteg anyját! Egy tébolyodottét!
Ahmad kezdi élvezni, hogy nem hagyja magát megrendíteni ennek a betolakodónak az
érveitől. – Sose voltam lényeges az anyámnak – magyarázza –, habár, elismerem,
teljesítette a kötelességét, miután szerencsétlenségére megszülettem. Ami meg a
szörnyeteg anyját illeti, a Közel-Keleten a vértanúk anyái köztiszteletben állnak, és
bőkezű járadékban részesülnek.
– Biztos vagyok benne, hogy anyádnak inkább te kellesz, mint a járadék – mondja Mr.
Levy.
– Megkérdezhetem, uram. hogy mitől olyan biztos benne? Mennyire jól ismeri az
anyámat?
Sirályok villannak el a szélvédő előtt, először csak néhány, majd több tucat is abból a
sok százból, amelyek egy hulladéklerakó felett köröznek. Túl a szárnyak mohó erdején, a
mogorva Hudsonon is túl sziklaszürkén magasodik a hatalmas városnak, Sejtán szívének
roppant kulcshoz hasonlatosan csipkézett sziluettje. Nyugaton sötétbe merülő tornyai
párásán sugárzanak a keleti ellenfényben.
339 Mr. Levy hallgatása új támadást sejtet Ahmad meggyé ződése ellen, de egyelőre vezető
és utasa megjegyzés nélkül merülnek el a világ egyik csodájának bámulásában, amelyet
hirtelen elránt előlük a meglóduló forgalom, és viszonylag üres terek váltják fel a
kilencvenötös út kél oldalán: nádasok, amelyeknek kanyargós vízi útjai kék lobbanásokkal
verik vissza az eget. A szélvédő felső szélénél kereszt formájú ezüst villanás vágódik a
magasba a newarki nemzetközi repülőtérről, ikerösvényt hasítva az égbolt tejes
ürességében, mintha utat törne másoknak a légi irányítók által előírt hálóban, és Ahmadot
olyan ujjongás tölti el egy pillanatra, mintha megszabadult volna a nehézkedéstől.
Mr. Levy tönkreteszi a pillanatot. – Hát miről beszélhetnénk még? Giants stadion.
Láttad tegnap a Jets meccsét? Mikor az a Carter kölyök elügyetlenkedte a kezdést, azt
gondoltam: Na már megint, akárcsak az elázó' idényben. De nem, sikerült kiverekedniük a
harmincegy-huszonnégyet, bár az ember nem lazíthatott, amíg az az újonc hátvéd
Coleman el nem fogta a labdát az utolsó percben, a Bengals végső hajrájában. – Ez
vélhetőleg zsidó komédia, amiről Ahmad nem vesz tudomást. Levy éíszintébb hangon
mondja: – Nem tudom elhinni, hogy komolyan meg akarsz ölni több száz ártatlan embert!
– Ki mondja, hogy a hitetlenség ártatlan? A hitetlenek mondják. Isten azt mondja: akik
Vele tartanak, azok szigorúak a hitetlenekkel szemben. Égesd őket, zúzd össze őket, mert
elfeledkeztek Istenről. Azt gondolják, ők egyedül is elegendők. Jobban szeretik ezt az
életet, mint a következőt.
– Vagyis öld meg őket most. Hat e/ eleg szigorúnak tűnik.
– Magának természetesen az. Maga, gondolom, hite hagyott zsidó. Maga nem hisz
semmiben. A Uhu 'an hm madik szúrája megmondja, hogy a világ összes aranya sem
válthatja meg azokat, akik egykor hittek, de most már nem hisznek, és Isten sose fogadja
el a bűnbánatukat.
Mr. Levy sóhajt. Ahmad hallja rekedt hangjában a félelem apró cseppjeinek
nyirkosságát. – Hát egen, sok visszataszító és nevetséges dolog van a Tórában is.
Járványok, gyilkosságok, személyre szólóan Jahvétól. A törzsek, amelyek nem voltak elég
szerencsések a választottsághoz – rekeszd ki őket, ne irgalmazz nekik! A poklot még nem
egészen dolgozták ki, az a keresztényekkel jött. Térj már észre, a papok a félelemmel
próbálják kézben tartani az embereket. Pokollal fenyegetőzni a világ legrégibb
1
47
megfélemlítő taktikája. A kínzás után. A pokol lényegében kínzás. Te tényleg beveszed
ezt? Istent, mint főhóhért? Istent, mint a népirtás Királyát?
– Mint a Charlie-ra erősített üzenet mondta: Ő nem tagadja meg tőlünk a jutalmunkat.
Említette a Tórát, a saját hagyományát. A Próféta sok jó szót mondott Ábrahámról. Engem
érdekelne, hogy hitt maga egyáltalán? Hogyan veszítette el a hitét?
– Hitehagyottnak születtem. Az apám és őelőtte a nagyapám gyűlölte a judaizmust. A
vallást hibáztatták a világ nyomorúságáért, mert megbékíti az embert a bajaival. Áttértek
egy másik vallásra, a kommunizmuséra. De te nem akarod hallani ezt.
340 341
– Nem bánom. Az jó. hogy megpróbálunk egyetértésit-jutni. Míg nem létezett Izrael,
muzulmánok és zsidók test vérek voltak – a keresztény világ peremvidékéhez tartoztak, a
nevetséges másfélékhez a vicces ruhájukban, a gazdagsa gukban támadhatatlan, hófehér
bőríí keresztények szórako/ tatására. Még az olaj ellenére is lenéztek minket, csalással
forgatták ki a szaúdi hercegeket a népük örökségéből.
Mr. Levy megint sóhajt egy keserveset. – Jó kis „minket” dolgoztál ki magadnak,
Ahmad.
A máris eldugult úton lelassul, besűrűsödik a forgalom. Útjelző táblák mondják:
NORTH BERGEN, SECAUCUS, WEEHAWKEN, 495. ÚT, A LINCOLN-
ALAGÚTHOZ. Ahmad, noha sose csinálta még, se Charlie-val, se nélküle, simán követi
az útjelzőket, még akkor is, amikor a 495-ös tökéletes hurokkal hajlik vissza önmagába,
lehozva a forgalmat a Weehawken-szirtről a folyó szintjére. Azt képzeli, hogy mellette azt
mondja egy hang: Csak lazán, Haragos. Ez nem rakétafizika.
Ahogy ereszkedik a négyszázkilencvenötös, északi és déli utak tápvezetékei tömik meg
újabb gépkocsirajokkal. Ahmad látja a járművek teteje fölött a közös célt, a hosszú,
rőtbarna falazást és a három, fehér csempével keretezett boltívet, amelyek mindegyike
alatt kétsávos út halad. TEHERAUTÓK JOBBRA, mondja egy tábla. Más teherautók –
barna UPS, sárga Ryder, iparosok szedett-vedett furgonjai, utánfutós kamionok, amelyek
tofogve-nyikorogva vonszolják roppant rakományukat, Kert Állam friss termékeit a
manhattani konyhák felé – nyomakodnak jobbra, guminak pár lábnyit, fékeznek.
– Most van itt az idő. hogy kiugorjon, Mr. Levy. A/ alagútban már nem állhatok meg.
A tanácsadó ráteszi a két kezét a zakóhoz nem illő szürke nadrágba bújtatott combjára,
mutatva Ahmadnak, hogy nem fog az ajtóért nyúlni. – Nem hinném, hogy ki akarok
szállni. Ebben együtt vagyunk benne, fiam. – Vitézül tartja magát, de a hangja rekedt,
gyönge.
– Nem vagyok a fia. Ha megpróbál bármiféle feltűnést kelteni, felrobbantom a
teherautót itt helyben, a dugóban. Nem eszményi hely, de jó sokan meg fognak halni.
– Én meg lefogadnám, hogy nem robbantod fel. Túl jó gyerek vagy te ahhoz. Anyád
mindig mondogatta, hogy sose bírtál eltaposni egy bogarat se. Megpróbáltad felvenni
papírra, aztán kidobtad az ablakon.
– Úgy veszem észre, jó sok beszélgetése volt az anyámmal.
– Megbeszéléseink voltak. Mindketten csak a legjobbat akarjuk neked.
– Nem szerettem eltaposni a bogarakat, de hozzájuk nyúlni sem szerettem. Attól féltem,
hogy megcsípnek vagy a kezemre székelnek.
Mr. Levy sértően nevet. Ahmad erősködik: – A rovarok képesek székelni – biológiából
tanultuk. Vannak emésztő-szerveik, végbélnyílásuk, mindenük, akárcsak nekünk. Agya
eszeveszetten csapkodja saját határait. Mivel láthatólag nem maradt idő a vitatkozásra,
elfogadja maga mellett Mr. Levy jelenlétét, mint valami anyagtalan, félig reális dologét,
amilyennek Istent érezte minden testvérnél közelebb, ahogy magát érzékelte félig
kinyitott, kettős
1
48
342
343 lénynek, mint egy könyvet, amelyben egybe vannak kötve páros és páratlan, elolvasott
és olvasatlan oldalak.
A Lincoln alagútnak ennél a három szájánál (Maiiny. Moe és Jack) hihetetlen módon
fák és zöld növények van nak a közlekedési dugó, a hunyorgó féklámpák és irány jelzők
zűrzavaros habzása fölött: egy földsánc tart egy háromszögletű pázsitot. Ez az utolsó
darab föld, amit látok, gondolja Ahmad. ez a parányi pázsit, amelyen sose áll, sose
piknikezik senki, és még sose fedezte fel a szem, mielőtt ráborult a sötétség.
Néhány szürkéskék egyenruhás férfi és nő áll az alvadtat i araszoló folyam partján.
Ezek a rendőrök inkább jóakaratú bámészkodóknak, mint ellenőröknek tűnnek, párosával
diskurálnak és lubickolnak az újjászületett, bár még mindig párás napfényben. Nekik ez a
minden munkanapon, mindig ugyanezekben az órákban beálló közlekedési dugó
ugyanolyan természetes, mint a napkelte vagy a dagály vagy a bolygó más lélektelen
ismétlődései. Az egyik rendőr egy tagbaszakadt nőstény; sapkája alá begyűrt szőke haja
szabadon hagyja a nyakát és a fülét, az egyenruha ingzsebére tűzött jelvény és a
fegyverszíjat dagasztó melle odavonzott két egyenruhás hímet, egy fehéret és egy feketét,
akik buja mosollyal mutogatják a fogukat, és derekukról fegyverek nehéz fürtjei lógnak.
Ahmad a Timexére néz: öt perc múlva kilenc. Negyvenöt perc telt el a teherautóban.
Negyed tízre vége lesz mindennek.
Jobbra manőverezett a teherautóval, szakszemen alkalmazva a tükröket, azonnal
kihasználva a melléje került vezetők legcsekélyebb habozását. A gubanc, amely egy ideig
áthatolhatatlannak rémlett, kibogozta magát, és bele-
344 folyt a Manhattan felé ve/elo páros .il.igtiiki Ahmiul egyszer csak azt látja, hogy
összesen lel iuciii liugou e\ személyautó választja el a jobb oldali alagút l>c|.ii.n.iiul Van
köztük U-Haul teher, van egyelőre lepanlult es bel.ik.i tolt, alumínium mozgóbüfé, amely
a kellő pillanatban lehajtja a pultot és begyújtja a konyhát, kevéssé kényes járókelő
tömegek etetésére, azonkívül vannak közönséges autók, köztük egy bronzszínű Volvo
kombi, és abban egy zartj család. Ahmad egy udvarias intéssel maga elé engedi a sorban.
– Nem jutsz tovább a fülkénél – figyelmezteti Mr. Levy. A hangja görcsös, mintha a
mellkasát hátulról szorongatná egy erőszakos támadó. – Túl fiatalnak látszol ahhoz, hogy
átléphesd az államhatárt.
Ám senki sincs a fülkében, amelyet az úthasználati díj beszedőjének építettek. Senki.
Zöld betűkkel felvillan: E-Z PASS FIZETVE, Ahmadot és a fehér teherautót beengedik
az alagútba.
Bent azonnal furcsa a fény: nem egészen fehér, hanem betegesen sárgás csempék
veszik körül szoros falakkal a teherautók és személyautók kettős sávját. A zajnak így
visszhangja lesz, kissé nyirkos mellékzöngéje, mintha vizenyős messzeségből jönne.
Ahmad máris a víz alatt érzi magát. Elképzeli a magasban, a csempés mennyezet fölött a
Hudson fekete súlyát. Az alagút mesterséges fénye bőséges, de nem tisztító; a járművek a
közöttük leglassabb ütemére, egyfajta kifakított sötétségben haladnak. Vannak itt olyan
hatalmas kamionok, hogy utánfutóik teteje csaknem horzsolja az alagút mennyezetét, de
személyautók is,
345 amelyek a bejárati fémes gabalyodásban a teherautók kó/r keveredtek.
Ahmad benéz a szélvédőn keresztül a bronz kombi, ej'y V90 hátsó ablakán. Két gyerek
néz fel rá, szórakoztatásban reménykedve. Ruházatuk nem elhanyagolt, de ugyanolyan
csúfondárosan csiricsáré cuccokba öltöztették őket goiulo san kiszámított gondatlansággal,
1
49
mint amilyeneket a fehei gyerekek viselnének egy családi kiránduláson. Ennek a fekete
családnak jól ment sora, amíg Ahmad előre nem engedte őket.
Az első nekirugaszkodás után, amikor az alagúton kívül végre megszűnt a torlódás, elöl
ismét beragad valamilyen láthatatlan akadálytól a gépkocsifolyam. A sima haladás
önáltatásnak bizonyult. A vezetők fékeznek, a féklámpák dühösen izzanak. Ahmad rájön,
hogy nem bosszantja a lassulás, az araszolás. Az időjárást sose látott felülethez képest
meglepően rázós és egyenetlen út lejtése túl hamar elvitte volna őt, utasát és
rakományukat a nadírhoz, amelyen túl az elméleti gyenge pont várakozik a kétharmadánál
elkanyarodó alagútban; mint figyelmeztették, ott a legsebezhetőbb a Lincoln. Ott lesz vége
az életének. Lelki szeme előtt a délibábhoz hasonlóan vibrál az az ápolt, de sose használt
füves háromszög az alagút szája fölött. Megsajnálta azt a pázsitot, amelyet sose látogat
senki.
Megköszörüli kiszáradt torkát, hogy beszélni tudjon. –Nem látszom fiatalnak –
magyarázza Mr. Levynek. – A mi közel-keleti vérünkből származó férfiak gyorsabban
érnek, mint az angolszászok. Charlie mindig mondta, hogy kinézek huszonegynek, simán
elvezethetnék kamiont is úgy, hogy senki sem állítana meg.
346 – Sok mindent mondott az a Charlie – feleli Mr. Levy. A hangja merev, kongó
pedagógushang.
– Jobban szeretné, ha nem beszélnék, mivel közel az idő? Talán szeretne imádkozni,
még ha el is hagyta a hitet.
Az egyik gyerek a Volvo hátuljában, egy lány, akinek hajbozontját a régi híres
rajzfilmegér füleire emlékeztető kis gombócokba kötötték, mosolyokkal próbálja felhívni
magára Ahmad figyelmét. A fiú nem vesz tudomást róla.
– Nem – mondja Levy, úgy, mintha még ezt az egy szótagot is fájna kiejtenie. – Beszélj
csak. Kérdezz valamit.
– Rashid sejk. Tudta az informátora, mi történt vele ennek a leleplezésnek a
következtében?
– Egyelőre eltűnt, de nem fog visszajutni Jemenbe, azt megígérhetem. Ezek a
faszkalapok nem úszhatnak meg mindent örökké.
– Tegnap este látogatóba jött hozzám. Szomorúság látszott rajta. Bár ő mindig
szomorúnak látszott. Azt hiszem, a tanultsága erősebb a hiténél.
– És nem mondta neked, hogy vége a dalnak? Charlie-t tegnap korán reggel találták
meg.
– Nem. Biztosított róla, hogy Charlie a terv szerint fog várni rám. Minden jót kívánt
nekem.
– Vagyis átadta neked a parancsnokságot.
Ahmad hallja a hangból a lenézést, és megerősíti: – Én parancsolok. – Kérkedve
folytatja: – Ma reggel két idegen autó állt az Excellencia parkolójában. Láttam egy
embert, aki a hatóságok emelt hangján beszélt egy mobiltelefonba. Én láttam őt, de ő nem
látott engem.
A lány noszogatására az öccse is a meghajlított ablakhoz nyomja az arcát. Meregetik a
szemüket, húzgálják a
347
szájukat, hogy Ahmad elmosolyodjék, nyugtázza a léie/c süket.
Mr. Levy meggörnyed az ülésben. Nemtörődömségei mímel vagy képzeletének képei
alatt roskadozik. – Samu bátyád újabb állatsága. A zsaru buzgón rendelte a kável, vagy
disznó vicceket mesélt a telefonba, ki tudja? Ide figyelj. Valamit el kell mondanom neked.
Megdugtam az anyádat.
1
50
Ahmad megfigyeli, hogy a csempés falak rózsapirosban izzanak, olyan sok lámpa gyúl
ki az ismétlődő fékezésektől. Az autók rángva megtesznek pár lábnyi távolságot, aztán
újból fékeznek.
– Lefeküdtünk egymással egész nyáron – folytatja Levy, miután Ahmad nem válaszol.
– Fantasztikus volt. Nem gondoltam, hogy még egyszer képes leszek beleszeretni valakibe
– hogy még egyszer beindul bennem a keringés.
– Azt hiszem, az anyám könnyen lefekszik emberekkel – mondja Ahmad némi
megfontolás után. – Egy segédápolónő ismeri a testet, ő pedig felszabadult, modem
asszonynak látja magát.
– Ne keríts neki ekkora feneket. Azt akarod mondani: nem ügy. De nekem az volt.
Anyád lett nekem a világ. Őt elveszíteni olyan volt, mint egy nagyműtét. Fájt. Túl sokat
iszom. Te ezt nem értheted.
– Már meg ne sértődjék, uram, de értem – feleli Ahmad elég gőgösen. – Nem hoz lázba
a gondolat, hogy az anyám egy zsidóval paráználkodik.
Levy nevet – rekedten, vakkantva. – Ugyan, menj már, itt mind amerikaiak vagyunk!
Ez volt az elképzelés, nem mondtam a Belvárosiban? ír-amerikaiak, afro-amerikaiak,
zsidó-amerikaiak; most már vannak arab-amerikaiak is.
348 – Egyet mondjon.
Levy meghökken. – Ornar Sharif – mondja. Tudja, hogy kevésbé stresszes
körülmények között mások is eszébe jutnának.
– Nem amerikai. Próbálkozzék még egyszer.
– Ohm – hogy is hívták? Lew Alcindor.
– Kareem Abdul-Jabbar – helyesbít Ahmad.
– Kösz. Jóval a te időd előtt.
– Akkor is hős. Hatalmas előítéletet győzött le. –Azt hiszem, az Jackie Robinson volt,
de mindegy.*
– Közeledünk már az alagút mélypontjához?
– Honnan tudjam? Az ember előbb-utóbb odaér mindenhez. Az alagút, ha egyszer bent
vagy, elég kevés támpontot ad. Ezeken a járdákon valamikor rendőrök álltak, de már azok
sincsenek itt. Büntetésből vezényelték őket ide. Szerintem másokkal együtt a rendőrök is
felhagytak a fegyelemmel.
Percek óta vesztegelnek. Mögöttük és előttük tülkölni kezdenek az autók: a lárma úgy
halad a csempék között, mint a lehelet egy roppant hangszerben. Mintha ez az ácsorgás
végtelen idővel ajándékozná meg őket, Ahmad odafordul Jack Levyhez és megkérdezi: –
Tanulmányai során találkozott-e Sayyid Qutubbal, az egyiptomi költővel és politikai
filozófussal? Ötven éve járt az Egyesült Államokban, ahol mély megdöbbenéssel töltötte
el a faji
' Jackie Robinson volt az első színes bőrű amerikai, aki bekerült a válogatón profi
baseball-ligába. Az Alcindornak .született Kareem Abdul-Jabbart minden idők
legnagyobb profi kosárlabdázójának tartják. (A fordító megjegyzése)
349 megkülönböztetés, és a nemek leplezetlenül ledér kapcsolata. Arra a következtetésre
jutott, hogy az amerikai népnél egy sincs távolabb Istentől és a jámborságtól. Ám a jáhi-
liyya, azaz a Mohamedet megelőző tudatlanság állapota érvényes az elvilágiasodott
muzulmánokra is, akiket ennál fogva törvényes dolog meggyilkolni.
– Logikusan hangzik. Ha életben maradok, felveszem az ajánlott olvasmányok közé.
Vállaltam erre a félévre az. állampolgári ismeretek oktatását. Halálosan unom, hogy egy
régi lomtárban beszéljek le bárdolatlan szociopatákat arról, hogy kimaradjanak az
iskolából. Maradjanak csak ki, ez az új filozófiám.
1
51
– Uram, sajnálattal kell közölnöm, hogy nem marad életben. Néhány perc múlva
meglátom Isten arcát. Szívem csordultig van várakozással.
Sávjukban vánszorogni kezd a forgalom. Előttük az autóban a gyerekek megunták a
próbálkozást Ahmad figyelmének felkeltésére. A kisfiú, aki piros ellenzős sapkát, és a
Yankees dresszét utánozó, csíkos pólót visel, összegömbölyödött és elszundított az örökös
elindulásbanmegállásban, a teherautók fékjének hörgése és nyüszítése közepette, a
finomított kőolajat szén-monoxiddá változtató, csempés pokolban. A lombos fejű lány a
hüvelykujját szopva dől az öccsének, üveges szemmel bámulja Ahmadot, már nem
udvarol elismerésért.
– Hát csak menj ahhoz a stricihez! – mondja Jack Levy, aki már nem roskadozik, mert
kihúzza magát, és az indulat elkergeti az arcáról a beteges színt. – Nézz bele Isten rohadék
arcába, mit bánom én? Felőlem! A nő, akiért meg voltam őrülve, ejtett, a munkám
dögunalom, minden
350 reggel négykor ébredek, és nem bírok visszaaludni. A feleségem – Jézus, olyan
szomorú ez az egész! Látja, mennyire boldogtalan vagyok, magát hibáztatja, amiért ilyen
nevetségesen elhízott, erre elkezdte ezt a gyorstalpaló fogyókúrát, ami meg is ölheti.
Szenved, hogy nem ehet. Szeretném azt mondani neki: „Beth, felejtsd el, semmi sem
hozhat vissza minket, amikor még fiatalok voltunk.” Nem mintha valaha is olyan
különlegesek lettünk volna. Sikerült jókat nevetnünk, szerettük megnevettetni egymást,
szerettük az egyszerű dolgokat, hetente egyszer vendéglőben ettünk, moziba mentünk, ha
volt energiánk, időnként a vízesés fölé, piknikezni. Az egyetlen gyerekünk, a neve Mark,
Albuquerque-ban lakik, szeretne elfelejteni minket, és ki hibáztathatná? Mi is így voltunk
a saját szüleinkkel – csak szabadulni tőlük, nem értenek semmit, olyan zsenán-sak. Ez a te
filozófusod, hogy is hívták?
– Sayyid Qutub. Pontosan Qutb. Volt tanítóm, Rashid sejk, nagyon kedvelte.
– Jól beszél Amerikáról. A faj, a szex – ez a mániánk. Ha egyszer kifújsz, Amerika
nem ad neked sokat. Még meghalni se hagy, mert a kórházak minél több pénzt ki akarnak
szipolyozni a társadalombiztosításból. A gyógyszergyárak simliseket csináltak az
orvosokból. Minek várjam be, hogy egy betegség fejőstehenet csináljon belőlem egy
tolvaj bandának? Hadd élvezze Beth azt a keveset, amit ráhagyhatok. Ez a véleményem.
Kolonc vagyok én már a világon, csak a helyet foglalom. Na, nyomd már meg azt a kurva
gombot! Mint az a pasas telefonálta valakinek szeptember tizenegyedikén az egyik
repülőről: gyors lesz.
351
– Jack a detonátor felé nyúl, és Ahmad már másodszor kapja el a kezét.
– Kérem, Mr. Levy! – mondja. – Ezt nekem kell megtennem. Ha maga teszi, a jelentése
átváltozik győzelemből vereséggé.
– Jóságos isten, neked ügyvédnek kéne lenned! Oké, ne szorítsd a kezemet! Csak
vicceltem.
A lány a kombi hátuljában látta a rövid küzdelmet, és érdeklődése felébresztette az
öccsét. Négy ragyogó, fekete szemmel bámulnak. Ahmad látóterének szegélyén Mr. Levy
az öklét dörgöli a másik kezével. Azt mondja Ahmadnak, talán meg akarja lágyítani a
hízelgéssel: – Megerősödtél a nyáron. Az interjú után olyan volt a kézfogásod, hogy az
felért egy sértéssel.
– Igen, már nem félek Tylenoltól.
– Miféle Tylenoltól?
– Ugyancsak a Belvárosi Középiskolában végzett. Ostoba állat, megkaparintott egy
lányt, aki tetszett nekem. És akinek én is tetszettem, akármilyen csodabogárnak tűnhettem
1
52
a szemében. Tehát nem csak önnek vannak regényes nehézségei. Az iszlám teoretikusok
szerint ez a pogány Nyugat egyik súlyos tévedése: bálványt csinál egy állati funkcióból.
– Mesélj csak a szüzekről! A hetvenkét szűzről, aki szolgálni fog neked a másik
oldalon!
– A szent Qur'an nem határozza meg pontosan a hii-riyyőt számát. Csak annyit mond,
hogy számosan vannak, sötét szeműek, szemérmes tekintetűek, és sohasem érintette őket
sem férfi, sem dzsinn.
– Dzsinn sem? Hűha!
– Gúnyolódik, mert nem ismeri a nyelvei Abui.nl éi/i az arcán a gyűlölt pirulás
forróságai, inig .1/1 iiiniidin .1 gúnyolódónak: – Rashid sejk megmagyarázta, hogv a lm
rik és a dzsinnek Isten irántunk való, örökké” megújuló szeretetének jelképei, amely ott
van mindenütt, de a ko/mi séges halandók meg sem érthetik.
– Oké, ha így látod. Nem vitatkozom. Hogy lehetne vitatkozni egy robbanással?
– Amit maga robbanásnak hív, nekem az egy tűszúrás, egy kis nyílás, amely beengedi
Isten hatalmát a világba.
Bár úgy tűnt, hogy a meg-megbokrosodó forgalomban sose fog eljönni a pillanat, az
alagút padlója kiegyenesedik, majd alig észrevehetően emelkedni kezd, jelezve
Ahmadnak, hogy megérkeztek a mélypontra, elöl pedig a csempés fal görbülete, amely
szaggatottan látható az elvonuló magas teherautók menetének hézagaiban, mutatja a
gyenge pontot, ahol a műanyag hordók fanatikus akkurátussággal kikötözött négyszögét
fel kell robbantani. Ahmad jobbja elhagyja a kormánykereket, és a kincstári drapp doboz
fölött lebeg, amelynek apró mélyedésébe éppen beleillik a hüvelykujja. Ha megnyomja,
elmegy Istenhez. Isten nem lesz olyan borzasztóan egyedül. Úgy fog köszönteni, mint a
fiát.
– Csináld! – biztatja Jack Levy. – Legalább lazíthatok. Jesszusom, de elfáradtam az
utóbbi időben!
– Maga nem fog szenvedni.
– Én nem, de mások igen – feleli az öregember, és előregörnyed, de a beszédet nem
bírja abbahagyni: – Nem így képzeltem el.
352 353
– Mit nem képzelt el így? – A visszhang magából sza kad fel Ahmad megtisztult,
kiürült állapotából.
– A halált. Mindig azt hittem, ágyban fogok meghalni. Talán azért is nem szeretek.
Agyban lenni.
Meg akar halni gondolja Ahmad. Ingerel, hogy tegyem meg helyette. Az ötvenhatodik
szúrában a Próféta arról a pillanatról beszél, amikor a haldokló lelke a torkához érkezik.
Az a pillanat itt van. Az utazás, a miraj. Burák készen áll, kitárja, megsuhogtatja fényes,
fehér szárnyát. Ám ugyanebben a szúrában, amelynek címe: „A bekövetkező”, Isten azt
kérdezi: Mi teremtettünk benneteket. Miért nem ismeritek el az Igazságot? Mit gondoltok?
Az ondót, amit kilövelltek, ti teremtitek-e, vagy mi vagyunk a teremtői? Isten nem akar
pusztítani; Ó teremtette a világot.
A csempék a falon és a kipufogógáztól sötét mennyezeten, amelyeknek harmadik
dimenzióba göngyölődó' óriás milliméterpapírja a végtelenségig ismételgeti az
elkeskenyedő négyszögeket, szétrobbannak Ahmad lelki szeme előtt a Teremtés hatalmas
parancsára, egyik koncentrikus kör követi a másikat, egyre messzebb lökve egymást a
semmi kiindulópontjától, miután Isten megparancsolta a nagy átalakulást semmiből
valamivé. Ez volt Jóságos, a Könyörületes, ar-Rahmán és ar-Rahim, az Elő, a Türelmes, a
Nagylelkű, a Tökéletes, a Fény, az Útmutató akarata. Nem akarja, hogy halállal gyalázzuk
meg az ő alkotását. Életet akar.
1
53
Ahmad visszateszi a jobbját a kormányra. Az előttük levő autóból ünnepélyesen
bámulja a két gyerek, aki kel szüleik szeretettel öltöztettek és csinosítottak, minden este
megfürdettek és álomba duruzsoltak; megérezték valami
354 zavart az összpontosításában, valami természetellenest a/ arcában, ami beleolvadt .1
s/elvédő csillogásába. Ahmad megnyugtatóan felemeli ujjait a kormányról, és úgy integet
velük, mintha hálára fordult bogár billegetné a lábát. A gyerekek mosolyognak, meri végre
tudomásul vették őket, és Ahmad nem lehel masl, mini hogy visszamosolyog. Az órájára
pillant: negyed tíz mull három perccel. A pillanat, amikor a legnagyobb kart oko/hatla
volna, elszállt; az alagút kanyarja lassan kiszélesedik a naplény négyszögévé.
– Egen? – kérdezi Levy, mintha nem egészen hallói la volna Ahmad válaszát az ő
utolsó megjegyzésére. Felegyenesedik a pasla görnyedésből.
A fekete gyerekek, akik ugyancsak érzik, hogy megmenekültek, pofákat vágnak a
Volvo hátsó ablakában, lehúzzák az ujjukkal a külső szemzugukat, kioltott nyelvüket
mozgatják. Ahmad újból megpróbál mosolyogni, és megismétli a barátságos integetést, de
gyöngén, úgy érzi, kiürült. Nő az alagút világos szája, hogy bekapja őt, a teherautóját és a
kísértetek; együtt bukkannak ki egy újabb manhattani hétfő tompa, de erősödő fényébe.
Akármi tette is az alagútban a közlekedést olyan akadozóvá, olyan dühítőén döcögőssé,
végre eloszlott, feloldódott egy kikövezett térben a mértéktartóan magas bérházak,
hirdetőtáblák, sorházak, és a számos sarokkal arrébb tornyosuló, törékenynek látszó, üveg
felhőkarcolók között. Lehetne egy névtelen hely Észak-Jerseyben; csak elöl az Empire
State Building mutat másra, amely ismét a legmagasabb épülete New York városának. A
bronzszín kombi jobbra kanyarodik, délnek. A gyerekeket leköti a nagyváros látványa, fe-
355 jük ide-oda forog, nem intenek búcsút Ahmadnak. A fiú ugy érzi, semmibe veszik az
áldozat után, amit értük hozott.
Mellette Mr. Levy azt mondja: – Apám! – bután utáni)/ va egy középiskolást. – Tiszta
latyak vagyok. Meggyőztél. – Érzi, hogy ez nem a megfelelő hang, és szelídebben
folytatja: – Gratulálok, barátom. Isten hozott a Nagy Almában.
Ahmad lassított, majd megállt, nem egészen a közepén a hatalmas, nyitott temek. A
teherautók és a személygépkocsik, amelyek az álló fehér teherautó mögött nyomakodtak
ki a szabadságba, kerülnek és tülkölnek, sértően mutogató kezek vágódnak ki a leengedett
oldalsó ablakokon. Ahmad észreveszi a gyorsító kék Mercedest, és elmosolyodik, mert
arra gondol, hogy összes dühös próbálkozása ellenére is kénytelen volt mögötte jönni
fontoskodó és becstelen vezetőjével, a befektetési tolvajjal.
Jack Levy észbe kap, hogy itt most ő lett a vezető. –Na! – mondja. – A kérdés tehát úgy
hangzik: mit csinálunk most? Vigyük vissza ezt a tehert New Jerseybe. Nagyon fognak
örülni neki. És örülni fognak neked is, sajnálattal kell közölnöm. De nem követtél el bűnt,
én leszek az első, aki ezt hangsúlyozni fogom, azon kívül, hogy C kategóriás
jogosítvánnyal kihoztál az állam területéről egy veszélyes rakományt. Valószínűleg
bevonják a jogosítványodat, de az semmi. Különben sem az volt a jövőd, hogy bútorokat
fuvarozz.
Ahmad előregurul a teherautóval, hogy kevésbé akadályozza a forgalmat, várja az
utasítást. – Egyenesen előre, és fordulj balra, amint teheted – hallja. – Kösz, de semmiféle
alagútba nem akarok bemenni még egyszer veled és ezzel
356 a dologgal. A George W»sliiiu;iou hídon megyünk. Mit gondolsz, visszaállíthatnánk e/l
a biztonsági kapcsolót?
Ahmad, aki most már lel megzavarni a gondosan kikötött szerkezetet, lenyúl akis sárga
karéit, amely azt mondja, katt; a nyomasztó rakomány csendlx'ii marad Mr. I x'vy
1
54
egyfolytában beszél megkönnyebbülésében, hogy eleiben maradt: – Ott fent annál a
lámpánál fordulj balra, a/l his/eni, annak kell a Tizedik sugárútnak lennie. Próbálok
emlékezni, hogy fel lehet-e hajtani a West Side sztrádára teherautóval. Lehet, hogy a
Riverside Drive-on kell mennünk, vagy el kell vergődnünk a Broadwayig, és azon kell
haladnunk a hídig.
Ahmad engedi, hogy irányítsák, befordul balra. Az út egyenes. – Úgy vezetsz, mint egy
profi – mondja Mr. Levy. – Minden oké? – Ahmad bólint. – Tudom, hogy sokkos
állapotban vagy. Én is. De csakugyan nincs olyan hely, ahol leparkolhatnánk ezt a ládát.
Ha eljutsz a hídra, akkor már majdnem otthon vagyunk. A nyolcvanashoz vezet. Rögtön
megyünk a rendőrségre, a városháza mögött. Nem hagyjuk, hogy megfélemlítsenek a
stricik. Rájuk vet jó fényt, ha egészben hozod vissza a teherautót, és ha csak fele agyuk
van, akkor ezt tudják is. Katasztrófa lehetett volna. Ha valaki megpróbálna hőbörögni,
csak emlékeztesd, hogy téged egy CIA-ügynök ugratott be egy törvényes szempontból
nagyon kétes provokációba. Te áldozat vagy, Ahmad – tőrbe csaltak. Nem tudom
elképzelni, hogy a Belbiztonsági Minisztérium meg akarná szellőztetni a részleteket a
sajtóban, vagy azt szeretné, ha egy bíróságon kérődznének rajta.
Mr. Levy hallgat egy-két sarkot, várja, hogy Ahmad mondjon valamit, aztán így szól: –
Tudom, hogy ez most nem időszerű, de nem viccből mondtam, hogy jó ügyvéd
357 lennél. Flegma vagy nyomás alatt. Jól beszélsz. Az elkövetkező években az arab-
amerikaiaknak rengeteg jogászra lesz szükségük. Ó, ól Úgy látom, a Nyolcadik sugárúton
vagyunk. Menjél csak tovább: ez bevisz a Broadwayra a Columbus Circle-nél. Gondolom,
még mindig így hívják, habár ma már politikailag inkorrekt szegény digó. Balra van a
kikötői buszpályaudvar – itt biztosan megfordultál egyszer-kétszer. Aztán keresztülvágunk
a Negyvenkettedik utcítn. Még emlékszem, milyen lepra volt, de a Disney kipucolta, hajói
tudom.
Ahmad összpontosítani akar a sárga taxik, a közlekedési lámpák, a sarkokon
összesereglő gyalogosok új világában, de Mr. Levynek folyton vannak gondolatai. Most
azt mondja: – Érdekelne, hogy tényleg be volt-e kötve ez az átkozott vacak, vagy az
emberünknek sikerült meg-buherálnia egy svédcsavarral, hogy mégse legyen. Ez volt az
én titkos ászom, de azért nagyon örülök, hogy nem kellelt kijátszani. Hála istennek, hogy
beparáztál! – Ez még neki is otrombán hangzik. – Vagy mondjuk inkább, hogy
megenyhültél. Megláttad a fényt.
Körülöttük a Nyolcadik sugárúttól a Broadwayig emberektől fortyog a hatalmas város,
vannak köztük elegánsak, a többség lompos, néhányuk gyönyörű, de a többség nem az,
mindegyiket hangyává zsugorítják a toronymagas épületek, de azért inalnak, rohannak,
hajtja őket a hályogos reggeli fényben valamilyen terv, számítás vagy dédelgetett remény,
indok még egy napi életre, elevenen fel vannak tűzve a tudatosság tűjére, belekövültek a
töltetesbe és az önfenntartásba. Abba, csakis abba. Ezek az ördögök, gondolja Ahmad,
elvették az Istenemet.
358
Európa Könyvkiadó, Budapest Feleló's kiadó Barna Imre igazgató Tördelte a
Kopf Bt. Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt. Felelős vezető György Géza
vezérigazgató Készült Debrecenben, 2007-ben Felelős szerkesztő Gy. Horváth László
A kötetet Kállay Judit tervezte Készült 18,22 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963
07 8279 1