Mátrai 1

Például a levendula

Magas szakálla nőtt ősz óta a levendulabokornak. Magas szakálla, igy kell mondanom, mivelhogy nem alább meg alább ér, mint annak a bizonyos balladai grófnak, hanem az égnek áll. Pontosabban: az égre mered. Ugyanis rendezetten meredezik, nem holmi szanaszét hajként, mely regényes rémtörténetekben szokott az iszonyattól égnek állni. Ezé a levendulabokoré nem ily riadt és ijesztő, sőt éppenséggel gondozottnak mondható, akár egy kiterített márki formásra nyírt kecskeszakálla: még a ravatalon is szembeszegül az égnek és tiltakozik a halál ellen. Ilyen büszke szakáll a levendulabokor magasra nőtt kecskeszakálla.

Persze nem volt valami nehéz és bonyolult hasonlatkeresés róla éppen márkira gondolnom. Mert megőszült szálai még most, holtukban és elszáradtukban is illatosak, mint lehetnek egy illedelmesen kinyúlt márkié, ki életében bizonyára valamely patinás grasse-i cégtől szokta volt beszerezni hajzatápoló olajait, e gáláns és férfias levenduláét például. Bizony Grasse-ból hozatta ő egyenest, mert mondják, odalenn a daltelt Provence-ban a legtar- tósabban illók és a legmegbizhatóbban franciaák a levendulák. Márpedig köztudomású, hogy a márkik illatszerben, mindenféle árúcikkben és gyártmányban, márkinékon kívüli szeretőikben a szolid kivitelűt és a honit kedvelik.

Dehát ez a levendulabokor nem provence-i származék, hanem csak egy Duna menti kertben illatos, s igy felmenőiben minden valószínűség szerint magyar illetőségű* És ha már egyszer holt márkira emlékeztetett engem, bizonyos megilletődöttséggel és némi szertartásra készülődön hoztam a kerti ollót, holtakra szakosodott, búsképü borbély, hogy megnyirjam és rendbe szedjem. Mert bármily

Mátrai 2

rendezett is egy ilyen égre meredő, dacos levendulaszakáll, bármily természetes is, hogy például a levendula télen hosszú ősz szakállat kell növesszen a tavaszi megfiatalodás érdekében, a mi szemünkben a természetnek ez a rendje valahogy rendetlenségnek látszik. Elő hát ollót, kapát, levélsöprüt, gyomirtót, sarlót, ásót, gereblyét, kitakarítani velük a természetet, mely emberi segítség nélkül, lám, merőben természetellenesen elhanyagolná magát. Itt ez a bár tisztes glédában álló, de mégiscsak lompos szakáll például a levendulán. Meg kell azt bizony stuccolni.

Nyakig levendulaillatban járom körbe-körbe az elterpeszkedett bokrot s nyirogatom róla a szálakat. Hosszadalmas türelem- játéknak Ígérkezik, van időm járatni közben az eszem. Azon például, hogy mennyire nem igaz levendulaillattal körülszálldostatni minden ódonságot, düledező almáriumokat, csikorgó kredenceket, vénkisasszonyok szemérmetes fehérnemüs szekrényeit, titkos fiókjait, melyekben táncrendeket s valahai szerelmesleveleket rejtegetnek. Ó, az ó-levendula illata korántsem oly ó, mint amilyennek érzelmes beszélyek szagoltatni szokták, hanem nagyonis friss és serkentő, most látom csak, mig szálankint nyírom a bokrot s azt veszem észre, hogy csak úgy rajzanak a megbolygatott illatra körülötte maszületett darazsak, méhek, lepkék. Gyülekeznek köréje minden hártyaszárnyú zümmögök, kikről látható, mennyire vadonatúj nekik ez az ó-levendula s mily modernül izgalmas élmény. Meg gondolok arra is bokortakaritás közben, hogy ugyan kicsoda takarítja ki, mekkora türelem teszi rendbe az erdőket, melyek a lom- bosodás idejére egészen takarosnak mondhatók, mekkora türelem, ha egy ilyen kis bokorra is rá kell szánni vagy egy-másfél óra ollóval fölszerelt időt? Úgy tudom, igazán csinos vadonok vonulnak keresztül-

Mátrai3.

-kasul a szárazföldeken, szemrevaló dzsungelek, az én szememben szemrevalóbbak akármelyik rendben ás kordában tartott francia parknál. Azokhoz hány olló, hány gereblye, mennyi óra s mekkora türelem szükségeltetik?

Mire idáig érek, kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy amit csinálok, eléggé szaporátlan művelet: szálankint vagdosni ezt a makacs kecskeszakállat. Észreveszem, hogy tördelni sokkal gyorsabb, kiadósább és gazdaságosabb. Mert könnyen törnek ám a Ri- száradtan is messzire illatozó szálak, elég egy apró pöccintés és ellenkezés nélkül leválnak. Egész csomók, sürü tincse* maradnak megadónk a markomban, megbékélten a természeti renddel, beletörődve a törvénybe s talán még nem is tördelésnek érezve, hogy tördelem őket. Átadják magukat, lehet, hálásan. Ahá, gondolom, hát igy takarít könnyen, gyorsan őserdőkben a természet, ilyen kíméletesen, ilyen természetesen tesz rendet, és nem ollószabásúan, nem ember- szabásúan. Elég egy arrajáró szellő, elég egy esőcsepp ha végigfut a szálon, megül egy száraz ágon és csöppnyi súlyától máris elmúlik az erdőn minden, ami múlásra kész, s marad az erdő mindegyre fiatalon, mindegyre takarosán.

Ami múlásra kész, tűnődöm el múlásra kész, emberi észjárással s hozzágondolom menten az emberi kételkedést: honnan tudni, hogy mi kész a múlásra? S a természet, például ez a levendula, menten felel rá.

Menten felel s természethez illő, levendulamód illő tapintattal kioktat, hogy nem egészen természetes, ha az ember akarja mindenáron kitakarítani ollókkal, gereblyékkel, levélsöprükkel a természetet, jobb ha időnkint a természet takarítja ki az embert. Mint például ez a levendula most, mikor tördelgetem róla a szálakat. Mert nem minden száraz szála hagyja magát letörni. Nem mindegyik

es nem akármelyik. Ollóval bármelyiket levághatnám erőszakosan,

Mátrai 4

de az ujjaimnak nem minden szál enged. Mi a fene — bajlódom, s mert az ember bajlódás közben tegezni kezd — mi a fene van veled? nem akarsz törni, csak hajiasz? no, majd!... S egy rántással kicibálom. Akkor látom, hogy oka volt rá nem hagyni magát, oka volt maradni akarni a helyén. A túlvégén ugyanis, odalenn a sűrűben, ahol a levendulabokortól nem látni a levendulát — az ember szeme mér ilyen fura berendezésű — ez az innenső végén száraz szél még tele volt újdonatúj rüggyel. Zöld kis kontyokban teleűlték a szárat friss sarjadékok, s ebből az új-levendulából csak úgy árad az ó-levendula illata, maga köré gyűjtve minden újdonságra kiváncsi, hártyás-szárnyú zömmögőt. Ennek a szálnak volt hát dolga még a bokorban, dolga volt a világban és nem akarta hagyni magát. Oka volt ellenkezni, mert volt teendője.

Rászántam még egy fél órát és átszálaztam az egész leven- dulaszakállat. Egyetlen szála sem csapott be: aki elöregedett közűle, ment békén, könnyen és tisztesen, aki termett, az ragaszkodott a bokorhoz, a világhoz, önmagához, a teendőjéhez. Ami múlásra kész volt, kiment belőle, s maradt a bokor, tavaszra-nyárra-levendulára készen.

Fél óra alatt rend lett benne, természetes rend. Mert a természet tévedhetetlenül választ, ki a giz-gaz s mi a levendula. Fél óra alatt tanultam valamit, talán olyan könnyen illanó tudást csak, amilyet például egy levendulabokortól fél óra alatt tanulni lehet.