kortÁrs hangon ’11 · vagy csak egyszerűen megéli az olvasás élményét. vagy csak ránéz,...

KORTÁRS HANGON ’11

A KÖTET AZ ESZTERHÁZY KÁROLY FŐISKOLA ÉS A MISKOLCI EGYETEM EGYÜTTMŰKÖDÉSÉNEK

VII. VÁLOGATÁSA

Egri – Miskolci Hallgatói Kötetek sorozat

Sorozatszerkesztő:

JÓNÁS ZOLTÁN EKF kulturális programigazgató

Társszerkesztő:

KÁELNÉ KOVÁCS RITA Uni-Hotel Diákotthon

igazgató

Képszerkesztő:

SÁNDORFI ZOLTÁN EKF elektronikus ábrázolás szakos hallgató

Eddig megjelent kötetek:

Volt egy ember

József Attila költészete ma (2005)

Tavaszi zsongás (2006)

Kortárs hangon (2007)




KORTÁRS HANGON

’11

Válogatás

az Eszterházy Károly Főiskola

és a Miskolci Egyetem

nemzetközi

hallgatói irodalmi pályázatából

Eger – Miskolc, 2011. Költészetnap

A kötet megjelenését támogatta:

az Eszterházy Károly Főiskola,

a Miskolci Egyetem,

EKF és ME Hallgatói Önkormányzatai

az EKF Hébé-Juventos Egyesület,

az Északkelet-Magyarországi Regionális Versmondó Egyesület,

a Vers Oldala www.vers.hu

Borítóterv és képszerkesztés: Sándorfi Zoltán

A kötetben közölt képeket a Kortárs hangon 2011 pályázatra készítették

az Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékének hallgatói

ISSN 1789-9095 Kortárs hangon

ISSN 1789-9087 Egri – Miskolci Hallgatói Kötetek sorozat

A kiadásért felelős:

az Eszterházy Károly Főiskola rektora

Megjelent az EKF Líceum Kiadó gondozásában

Kiadóvezető: Kis-Tóth Lajos

Felelős szerkesztő: Zimányi Árpád

Nyomdai előkészítés: Kormos Ágnes

Megjelent: 2010. április, Költészetnap Példányszám: 200

Készült: az Eszterházy Károly Főiskola nyomdájában, Egerben

Felelős vezető: Kérészy László

7

Kedves Olvasó!

Nem tudom, Ön mi alapján dönti el, hogy elolvas egy könyvet, vagy sem, eset-

leg csak beleolvasgat. Talán kézbeveszi, nézegeti, belelapoz, elkapja egy-egy

sor, majd keresgél benne. Talán kérdésfölvetéseket, talán kérdéseire a választ.

Vagy csak egyszerűen megéli az olvasás élményét. Vagy csak ránéz, átsiklik raj-

ta és leteszi.

Szeretném meggyőzni azt, aki itt kezdte és eddig elolvasta, még ne tegye le.

Ne hagyja abba, mert korképet tart a kezében. Egyetemista fiatalok így lát-

ják ma – képben és szövegben – az őket körülvevő világot, a velük, körülöttük

történteket.

Ezért lett ennek a hét éves pályázatnak immár ötödik éve Kortárs hangon a cí-

me, vagy talán szlogenje. Arra szeretnénk publikálási lehetőséget adni hallgató-

inknak, hogy saját nyelvükön – hangjukon fogalmazzanak, keressék önmagu-

kat, legyen véleményük és mint leendő értelmiségünk; tudja ezt igényesen meg-

fogalmazni.

Hogyan vélekednek eme szándék megvalósulásáról szakembereink? „Azt vi-

zionálja, ahogy a fogyasztói társadalomban a természettől elszakadt ember

megsemmisül egy áramszünet esetén” vagy „Ügyesen építi fel a számítógépes

jelekből a »szöveget«, jelezve a világ jelekké csupaszodó kiüresedettségét ill.

kommunikációs zavarait.”

„Egymást és önmagukat felemésztő, állandó készültségben élő világunk ví-

ziója”.

Számomra ez azt jelzi, szerzőink érzékenyen reagálnak mindarra, ami törté-

nik világunkban. Van véleményük róla, s lényegre látón fogalmazzák azt meg.

Igen, tudom, az is igaz, nem kiforrott egyéniségek még. Igaza van a zsűrink-

nek abban is, „…a szerzők legnagyobb hányada nemigen olvas kortárs lírát, jó-

formán fogalmuk sincs a mai lírai történésekről, nyelvi és képi megformálás-

ról… segítene egy-egy jelentős kortárs alkotó/alkotás olvasmányszerű ismere-

te…”, „…s mintha sose olvastak volna elbeszélést, tárcát, nem ismernék Mik-

száth, Móricz, Sarkadi, Sántha, Szabó István, Mészöly, Szakonyi… munkáit. A

divatokat annál inkább…”

Akkor most olvassák tovább, vagy se?

Olvassák! Olvassák, mert a pályaműveket elbíráló hivatásos irodalmárok azt

is megfogalmazták, „…Ebben az évben – számomra úgy tűnik – erősebb a

mezőny, azaz jobbak a művek, mint a korábbi esztendőkben. Leginkább két

8

csoportja van a pályázóknak: akikben van több-kevesebb tehetség, költői/írói

invenció, s akikből ez sajnos teljességgel hiányzik.”

A szerkesztő abban bízik, sikerül a kötetben többségében azokat találni,

akikben van tehetség. Továbbá büszke arra, hogy korábbi pályázatainkon olyan

sikeres, díjazott hallgatóink, mint például Posta Mariann, Magolcsay Nagy Gá-

bor már önálló kötetes, Cseppcsányi Évának ezen a tavaszon jelent meg első

regénye, melyet az Írószövetségben mutattak be.

Talán éppen az őket követőktől olvashatunk ebben a kötetben…

Jónás Zoltán

a kötet szerkesztője

9

A Kortárs Hangon ’11 pályázaton az alábbi felsőoktatási intézmények hallgatói szerepeltek sikeresen:

Konstantin Egyetem, Nyitra

Sapientia Erdélyi Magyar Tudomány Egyetem, Marosvásárhely

Babes Bolyai Universiti, Kolozsvár

Nyíregyházi Főiskola,

ME Sárospataki Comenius Kara

Miskolci Egyetem

Eszterházy Károly Főiskola, Eger

11

Fábián Krisztina

sajtófotó

arcomon füst tartósít ördögszántást

bemocskoltad sárral az angyal-várást

ahol a halál is undorral mászkál

a ház nyomora örökségként rászáll

a presszóban majd a gonosznak jattol

fél karral minden pénzt elrabol attól

kinek gyereke sem eszik eleget

biciklin toljuk haza a meleget

s az uzsorás holnap elvágja a torkom

vért könnyezik a jégvirág a Holdon

12

Hamar Róbert

ritkán adunk mattot

ritkán adunk mattot a kifosztottság kopott sakktábláján

s velünk szemben ott ül lesütött szemekkel a múlt

mindig ő teszi meg az első lépést

mi pedig könyveket és weboldalakat böngészünk eredményességünk

érdekében

de tarkónkra folyik a hétfő és a kedd is

én nem tudok semmit csak szüleim levedlett napjain terítek meg a jövőnek

együgyű képzelgéseim mára halott álmok párnahuzatom gombjain

keresztbe ollózzuk a tavasz szűziességét és farzsebünkbe temetjük a vigaszt

eltört az üvegbe rejtett gyerekszobánk pillangónevetése

13

Gólya Tamás

REM

szögre akasztott

elméd kongó szalmaszál

kazlából szúrok

14

Buka Zsuzsa

Mus Musculus Dei

(Istennek egere)

Szörfölöd a nagy követ

keresed arcodat

csak másban láthatod meg

törölték arcodat

Nincs harag, újratölt

csak atom van és béke

sok elveszett karakter

kihunyt elmék emléke

Ne jelentkezz be többet

építik a tornyokat

nyomj egy űrt és lépj le

ez digitális kornyomat

Egy egyenetlen isten

cserélget avatart

ne hidd, hogy agya nincsen,

de kérdéses, hova tart.

A harc még nem ért véget

és lelkünk lefagyott

a hidegháború eléget

frissíts egy nagyot.

Minek kell több hús a csontra?

Alkoss idillit!

Deus nobiscum, quis contra?

Kontrol alt dilit.

15

Ercsei Zsuzsanna

Téli éj

Völgynek tenyerében puha hólepel,

Betakar bíborszín alkonyat,

Fenyőcsúcsok csiklandoznak

Előbújó csillag fiakat.

Patak simul hideg jégszerelmeséhez,

Őrködnek felettük vén hidak,

Nesztelen léptek hagynak az éjben

Lassan múló nyomokat.

Ágakról szitál tél dermedt suttogása,

Elbújik az ember, hogy senki se lássa,

Pattog a kályhában elégő gondolat,

Sárgára festi a lángfény a deszkafalakat.

Legyél bár titkokat fejtő, múltat tudó,

Jövőbe látó, teremtő-alkotó,

Ha nem jártál erre, nem tudod, milyen:

A Kárpátok ölén aludni el békésen-csöndesen.

Ősmagyar hegyeknek ősmagyar folyója,

Hol álmodunk, s csillagfoltos víztakarója

Tükrében megmutatja

Az arcodat, az arcomat…

Arcod az arcomat –

Otthon vagy.

16

Hamar Róbert

ott ülsz most is

édesapámnak

ott ülsz most is keresztbe tett lábaid fölött

fújod ki magadból a tegnapot

és barna szemeid mögött táncra perdül a jövő

csak olyan halovány még minden tánclépés

egyszer belelógattad isten szájába lábadat

hideg vaságyadon pihent gyermekkorunk és Erdély

ereidbe reményt fecskendezett imádságunk

mert innen kell szeretni

SEMMIT sem adtál és MINDENT

az ember olyan elhagyatott tud lenni

de nézd csak a tavasz új bioritmusokat dobál hétköznapjaink közé

egyszer fehér köntösöd gombjára varrtad a múltad

hörgőcskéiden hintázott a fekete nyálka

és trambulint feszített izmaidból

hányd ki az alkoholt az alumíniumot és a büszkeséget is

én nem tudlak gyűlölni

talán csak ha isten felszippant innen a Tisza kiáradt homokjával

aztán végtermékét mellkasomra szitálja

véremmel szoborrá gyúrom és szívem kamrájába vontatom

19

Nemes Katalin: Metamorfózis

21

Hargitay Kuli Tamás

Hiányviselés

ülsz

ahogyan ültél tegnap is

a tér mértéktelenségében

megszülted képeid

verejtékezve

aztán rágyújtottál

rajtuk hideg combú szajhák

testvértelen szájukon fájdalom

képzeletben elfutnak

éjszakánként

velük rohannál te is

nem vagy gyáva

a csönd kínos

a nap minden percében

székeden ülsz, üres az ágy

22

Nagy Zita

Bécs-i-szap

az alvó Bécsben fekszem,

éjszaka keze remeg

– rajtam –

eső könyököl nedves

– álmokban –

rázkódom,

görnyedt testem

száz szilánkja ágyamon

– csörömpöl –

odakint a Hold

nem alhatom,

hallom, ahogy

kemény remény

búbol a bokor leázott

ráncai közt,

a folyó ionjai alatt

iszapmélység sűrűsödik

ködhorgon fárad az igazság,

az egyetemes ebihal boldogság:

nem passzol a jövő

nincs jelen

áttetsző darabkák

hullanak

– ránk –

koppan a szilvamagos idő

– ablakpárkányomon –

ricsajos rekviemet sóhajtok

23

– át –

a Dunán:

a halász gyomra holnap is

kiköpi a márnát

az élet nem fogalom

az élet rajtam nem feszül

mint hamis ragtapasz alatt

seb sem létezik kívülről,

tömegközlekedünk

– a kénsavölelő akkumulátorok

puha rezgéseiben –

dolgozunk,

gyártatunk és gyártunk

ó, nagy forgalom!

fogyasztunk és fogyasztatunk

ó, éhségünk, soha ne csillapodj!

mik vagyunk?

a sötétség keze rajtunk…

Bécs alatt hajnal kúszik,

tested mintáját

k-éjpókok szőtték rám,

régi szép estéink

ragacsos emlékeit

tenyerembe szórva

– mohón nyelem le –

saját pengéim

sötétkék tegnapokon

bármit is esküdtem

már a reggel simítja Bécset

világos van

azt hiszem

tévedtem

24

én nem szeretni születtem…

hallgass! – a lucskos csend

üvöltve könyörög –

menj el, maradj távol!

hozzám csak így lehetsz

közel,

hadd legyek homály

egy árny,

amely csak néha rémlik fel

vagy sohasem…

ne higgy mosolyomnak

csak festem magamra a bájt,

bármit mondok

– kételkedj –

– ha ígérek –

nálam a kerek is

csupán szögletes,

a boldogsághoz gyáva

vagyok; hazudik

bennem az értelem,

nincs hétköznap,

amibe beleillek

nincs morál,

amiben elférek

hús helyett halántékomon

hangod dobbanjon

kérlek, szuszogd

rá, hogy

gyűlölsz,

gyűlölj meg engem!

csak így védhetlek…

25

egyedül merülök bele

a bécsi délelőttökbe,

villám forgatom

tésztalelketekben,

a leárazott címkéket

figyelem:

– illúzió –

olcsó és egyszerű

– összetevőitek közt –

minden mesterséges

így szeretjük

– egymást –

naponta fogyasztjuk

el

ember emberre jut,

a mártást öntöm közétek

emberspagettit majszolok

nem az utcán,

csak otthon

– titokban –

nem is sejted ugye

mint, ahogyan azok

a darált húsok sem

a túloldalon,

hogy nézem őket

és közben

és közben

lassan dugom le

a ketchupos tubust

a torkodon

26

Bécs délutánja

fogja kezem

– teraszom szélén –

lábamat a mélység tartja,

a szakadékot szeretem

semmibe nem kapaszkodhatom,

minden madárnak repülőt

ígérek,

kacagok és nevetek

de ne higgy nekem,

csak tanultam őket

utánzom a jól bevált képleteket,

megfizetett őrület

csurog le mellemen

ahogy a sötét Bécs rám borul,

az éj alatt újból fogadom:

a hajnal más valakit talál,

koszos ágyneműm alól

az kel fel, aki lehetnék

nem, aki vagyok

a ritmus mégse változik

a finálé vaspáncélban szorong

a lepedőn mindig,

mindig csak én vagyok

maradj távol…

27

Nagy Judit

…kísértet hordozza szét…

Összehajt, majd ellök az esőszagú csend.

Halomban fekszenek előttem mind

a levedlett létezések,

nem kell már a bőr,

a hajló test fényes háta,

kétkedéseinknek hála

összemarja a csend,

ez az alattomos, ez a kattogó, villogó,

az árnyék maga, ahogy a szobán körbejár,

ahogy a párkányra pihenni tér.

Kiszürkült lepedőn üres már a tér,

a tűnő idő tünékeny foka ahogy elhever,

egymaga ül a fotelben, emlékezőn hallgat,

csak véráramlás, ami van, szívütem, ahogy ver,

mert a sárba foglalt lábnyomot a parkettán,

az elhagyott illatot, köszönést, mind

egy kísértet hordozza szét, magán,

csendpóráz engedi el.

Sáros Miskolc sáros Sopron

hol kitaszít, hol befogad.

Talán vonaton ülsz már,

talán repülőn,

ködös végcélok sáros útja elvezet;

az idő ujja velem ma is előre mutat,

ami volt, veled eztán elfelezett.

28

Gáborfi Balázs

Nosztalgia

Csak szívek őrzik

múlt elvarázsolt szépségét,

Csak szívek őrzik

egy hosszú út végét.

Mi volt, nincsen már.

Elmúlt, elröppent

mint félénk madár

új kalandok felé,

Már új utakon jár!

Mi volt, elmúlt.

Visszahozni nem lehet.

Bár esténként ugyanolyan a hold,

reggel mást köszöntenek, új emberek.

Az idő megszépít,

retusálja a régi képet,

Már csak az emlék,

Az őriz meg minket.

29

Kézdi Csenge

Angyal – démoni tánc

Abban a pillanatban állt meg az idő kereke,

Bosszúszomjjal gördült be az ördög szekere,

Nem kérdezett és nem is válaszolt,

Boldog életek gondtalan lelkébe tiport.

Mennyország vagy Pokol nincs választás,

Ők döntenek, te csak viszed az igát,

Démon vagy angyal akár,

A sorsod megváltoztatja már.

És ott a Kaszás, ha már készen állsz,

Ajtót nyit neked, nincs választás,

Beengednek alantos mosollyal,

Megkínoznak démoni mivoltukkal.

Mert ez a Pokol, nem is más,

Gonosz az ember, akár a Világ,

…és Te benne élsz az ürességben,

Az örök bűnök szemetében.

Lucifer boldog, az angyalok sírnak,

Nincs béke, hisz örökké harcolnak,

Nem lesz vége, hisz örök körforgás

ez az angyal – démoni tánc.

30

Antal Gábor

Áramszünet

Harag tollakkal író jégcsap-mámor

szétfeszít a sötét.

Megyünk lankadó fák

kristály árnyékai közt,

merengünk

remegő harmatcseppként

édes gonoszság buborék bánatáról.

Megfeszült izomkötegek arany konzervdobozok

között, gyilkossá vált marketing.

Életet adó villamosság,

légkondicionált istállók, mirelit gondolatok.

Áramszünet.

Végünk.

31

Klujber Márta

Kaszárnyában a világ

Kaszárnyaétkezőben ülünk

háború előtti ünnepen

riasztásra ágyunk mellett

készenléti málhazsák.

Béregyenleg szerint

három asztalra terítettek:

az első úgy roskadoz,

féltőn les rá a második szeme,

többet kívánna, ahogy rég tehette

s utolsóként az ínség négylábú padjára feküdt

tehetetlen dobozkínban

a barna arcú-, s a relatívszegény,

lakomára szűz hasú Erény.

Az étkészlettel elégedetlenkednek páran,

forró pontok e Föld-vályún

égeti szájuk, de így, vagy úgy

gyomrukat hízásig teleennék.

Az étel hússal tömött gombóc

torkunkon akad, inni nincs mit,

az édesvíz elfogyott, az illat parfümgáz,

bájos hölgyek illegnek

míg valakik cipő nélküliek.

A teremcsillár dárdákat

himbál fejünk felett;

három kéz lazította,

háromszor gyengítette meg.

32

Már mindenki jóllakott

a magához kimért ebéddel

kézfogóra gyűltünk össze,

de mind vőlegények

kik itt rágcsáljuk az arát.

ingünk hálapénzből, adóból vagy hitelbe.

Hamarosan hajba kapunk

s csak néhány pincér van békíteni.

Szakács-magunk rég felmondott.

33

Turi Emese

Időkapszulába zárva

Mindenható feledés!

Naiv, ki fejedre koronát

helyezve, Léthé hűs vizéből

merítve ringatja magát az

éj kétes labirintusába;

s közben rongyosra feslett

ajkain, monoton imát

rebegve – hirtelen – három-négy

dimenzión tuszkolja magát

Keresztül.

Véres körmeivel kaparja

lelkét átszakítva az idő

vasrácsos kapuját, míg vágyát

s nyughatatlan emlékeit,

mint holmi vérehulló gazt,

mert kigyomlálni nem tudja,

szíve kertjébe ássa: mélyre

süllyesztett időkapszulába.

Erővel.

Egyre gyorsabban szöknek az évek.

34

S ő csak bambán csodálkozva

bámul az útmenti kövekre

fröccsent gondolatok képlékeny

rajzaira, melyek őriznek

valamit, valami régit,

valami mélyet, valami

áttetszően éles, sosem volt

kor molyrágta maradványait.

Töredékeket.

A kert közben újra kivirult,

színes, dús hajtások indái

borítják. Csak egy aprócska folt

üres, ott nem sarjad új virág.

Ám kertészkedés közben – hisz

a virág törődést igényel –,

az ember mindig túl mélyre ás,

óvatlanul megbolygatja a

Múltját.

Döbbenten pislognak egymásra.

Rebbenésnyi almaszagú csönd;

nagyot visszhangzva felsikolt egy

elkésett sóhaj. Végtelenre

tágul az idő, vagy az egész

élet egyetlen kitágult

Pillanat?

35

Leomlik egy könnycsepp, repedés

fut végig az álmok szőtte

üvegfalon át bekúszik egy

ismerős érzés.

Hagyja, hadd suhanjon:

belé, át, ki, el, messze, tova.

Tovább.

Végül lezárja a kapszulát,

ismét, súlyosan; és büszkén

pöccintve visszasüllyeszti a

föld alá. „Ő győzött”

– gondolja.

A kertet mára benőtte a fű.

Ő nap mint nap emlékei

mohos talaján lépdel, de

– ugyancsak –

árnyékok sétálnak a háta

mögött. Bizonyára még nem

tudja: sosem lesz szabad

Tőlük.

37

Sándorfi Zoltán: Szűntelen

39

Márton Szilárd L.

360°

Megérintette magát, hogy lássa: él-e még. Bíborvörös, nem is, bazsarózsa-színű,

angyalka-pozsgás ujjai végig futtak a rojtokon, a kapcsokon, a gombokon, a

szövet redői, csavarodásai fölött és között, beszimatoltak a résekbe, a mélyedé-

sekbe, a göcsörtös szakadásokba és az égés által okozott lyukakba is.

Végigsimította a haját. Az koszos volt, meg büdös, zsíros és ritkás. Talán ősz

is, de már nem emlékszik biztosra: rég látta magát tükörben. Fölötte ég volt,

szürke ég, lila ég, zöld ég… kásás levegője meg-megakadt az ember torkán, kö-

högést fakasztott, krákogást és flegmát rügyezett. A távolban voltak hangok.

Kellett, hogy legyenek, hisz mozogtak az árnyak, bár ezt sem látta, érzékelte

pontosan, mert valahogy mintha minden matt lett volna, minden tejüveges,

mintha mindent egy tejüveg szűrne meg, a fényt is, hangot is, illatot is, habár

be volt dugulva az orra, utoljára, mikor még érezte, mármint akkor…

Fölötte ég volt, szürke-lila-zöld ég meg a kásás levegő-bevonat, ami fleg-

máztat meg krákogtat, meg köhögtet is, asszem. A keze a gombokat kigombol-

ta, a cipzárakat kicipzárazta, a kapcsokat kipattintotta; kisimított minden redőt,

tenyere elkent minden rakoncátlan, csenevész, goromba, garázdálkodó szöveg-

gombócot. Mindent laposra, mindent simára, mindent egyenesre. Mire a keze

visszaért arcához, hogy lássa a hajnalpiros, kisputtó-pozsgás rózsaujjaival

(melyek ugyan koszosak voltak meg büdösek is, mint az egész ember, de azért

mégsem annyira, hogy szépségét és ártatlanságát eltakarják, illetve elváltoz-

tassák), hogy él-e még: már meg is halt.

40

Horák-Csacsovszky Szilvia

Beteljesülés

A felhők sápadtan úsztak felette. Szinte nem is hallotta a körülötte haladó

autók hangját, úgy belemerült az ég tanulmányozásába. Szemei egy különösen

nagy felhőoszlopra tapadtak. Félelmet érzett, különös fojtogató rettegést. Cso-

magja mellette pihent, benne eddigi élete minden kedves, apró emlékével és

pár kapkodva becsomagolt ruhadarabbal együtt.

Új élet.

Indulnia kellett. Hívták. Már régen elvágyott, de most jött el az idő, hogy

lépjen. Azon gondolkodott, hogy miért érez félelmet. Erre vágyott. A jegye a

kezében, most már felejthet. Együtt lehet Vele. Korlátok, rosszindulat és kéte-

lyek nélkül. Ő hívta, oly sok bántó mondat és átsírt éjszaka után. Erre vágyott.

Beteljesült az álom.

A cigaretta már a füstszűrőn parázslott a kezében. Gyorsan a szemetesbe

pöccintette, majd megrázta magát és némán átkozódott, amiért ilyen butasá-

gokkal foglalkozik, mikor mindent elért. Ránézett a telefonja kijelzőjére, onnan

a kettejük arca mosolygott vissza. Már csak pár óra és sosem válnak el többet.

Nincs már többé reptéri könny, hiányból csiholt veszekedés… nincs már aki a

kettejük boldogsága ellen törne. A lelke hirtelen felemelkedett, s a félelem úgy

vált semmissé, mint a felette úszó felhőfoszlányok.

Hosszú az út.

De a nehezén már túl vannak. Távolból született és a távolban teljesül be.

Tudta már rég, hogy mennie kell egyszer és minden nap azért imádkozott,

hogy indulhasson már. Itt nem élt. Nevetett, aludt, evett mint egy gép. De a lel-

ke máshol járt. Csak a gyakori gondok rángatták vissza ideiglenesen meggyö-

tört testébe.

Szenvedés.

Ezen is már csak mosolygott. A győztesek mosolya volt ez. Megvívta a saját

harcát. Kettejükért. Az ellenség is erős volt, telve a tradíciókkal, a gőg sosem

bomló bilincsével, de ő kitartott. Hittel, reménnyel várta a jobb napokat. S

most ordítani szeretett volna örömében. Végre megérkezett az áldás és új életet

kezdhettek.

41

Jövő.

És ez már a kettejük jövője lesz. Összerándult a mellkasa, mintha az eleven

öröm érintette volna meg. Mintha az Ő keze lenne. Testet öltött. S ő eldöntöt-

te, hogy többé nem ereszti. Az energia szétáradt a testében, megrázta magát és

rátekintett az előtte tornyosuló épületre. Az ajka mosolyra húzódott, mikor rá-

pillantott az órájára és látta, hogy megkezdődött a csekkolás. Jó sokáig rágód-

tam – gondolta, majd megragadta a csomagját. Odabent milliónyi ember

nyüzsgött, de ez őt cseppet sem zavarta, inkább szórakoztatta, nem érezte ma-

gát egyedül. A hatalmas kijelzőn egyből megtalálta az járatszámát. Hosszú, nő-

től szokatlan léptekkel átfurakodott egy nagy csapat külföldi turistán és odalé-

pett a pulthoz. Rámosolygott a mögötte ülő hölgyre, majd a kezébe nyomta a

jegyét és az útlevelét. Kissé kelletlenül vált meg a bőröndjétől, úgy érezte mint-

ha a régi élete készülne elszánkázni a szeme elől. A nyomtató kilökte a beszál-

lókártyáját, s máris az emlékeit mérlegelték.

– Huszonötös kapu, a beszállás 11.30-kor kezdődik – s azzal a hölgy

visszaadta az iratait.

Elkezdődött.

Izzadt a tenyere, de az iratokat mégsem tette el. Ezek voltak új életének zá-

logai. Repülök hozzá – gondolta, s amint felrémlett előtte a kedves arc, meleg-

ség töltötte el a szívét. Ezerszer gyűlölt és imádott arc. Kegyetlen, öntörvényű

zsarnok, egyszerűen nem lehet nem szeretni. Mindig több kell neki… szolgálni

kell teljes szívvel. De ezért cserébe olyan gyönyörű lelket tár fel, ami minden

szenvedést megér.

– A foglya vagyok – nevetett fel némán, s egy csöppet sem bánta, hogy a

körülötte állók meglepett pillantásokkal bombázzák. – Gyötörj kérlek, de utána

úgy szeress, úgy ahogy csak te tudsz. Mondd ki a nevem, mondd ki a te hango-

don. Ölelj át, akarlak! Gyalázz, de aztán feküdj a lábaimnál. Ahogy mindig te-

szed. Ne vedd el tőlem a boldogságot. Kell nekem. Kellesz nekem. Kellek ne-

ked. Így kell lennie.

A telefon megszólalt a zsebében, tudta, hogy Ő az. Mindketten csak nevet-

tek beszéd helyett.

– Siess, mert már nagyon várlak! – mondta végül Ő.

– Hazaviszel majd…? Hozzánk?

– Igen.

A hangjától megborzongott. Belemart az eljövendő évek boldogsága.

– Szeretlek. Te is engem?

– Butuskám, tudod, hogy nagyon szeretlek. Vigyázz magadra.

42

Habozott. Valami fojtogatta.

– Fogok – nyögte ki végül, nem értette mi ütött belé megint.

Megforgatta a gyűrűt az ujján. Két név volt belevésve. Ez vigyáz rám – gon-

dolta.

Amint felszálltak ő már csak azon morfondírozott, hogy biztos az Ég akarta

így. Kínozták, imádták, megalázták és boldoggá tették egymást. Nevetségesen

szerették egymást. Önzően, kisajátítóan, de így volt a jó.

Körültekintett a gépen. Az utasok vidáman csevegtek, nevettek, úgy érezte,

mintha nem is egy repülőn ülne, hanem egy baráti vacsorán. Rámosolygott a

szomszédjára. Jólesett közvetlennek lenni, alig bírt ülve maradni. Elővette a

kék könyvecskéjét. Vigyorogva húzta végig a kezét a nevén, amit az első oldalra

írt.

– Gyerekes vagy, az én gyerekes feleségem – rémlett fel az Ő hangja, az ő

szavai a fejében. Írni kezdett, közben hagyta, hogy emlékezzen az illatára, amit

nemsokára újra fog érezni.

Életünk minden hátralévő napján.

Enyhe remegés futott át a gépen. A toll is megrándult a kezében. Nem fi-

gyelt oda, gyorsan szívvé satírozta az eltévelyedett tollvonást.

– Kérem üljenek le és kapcsolják be az öveiket! – a stewardess hangja hig-

gadt volt, miközben végiglépkedett az ülések között.

Gyorsan leírta az utolsó szót és gondosan elrakta a könyvet, a táskája legmé-

lyére, majd hátradőlt.

Pár perc volt az egész… a légnyomás csökkent… s valahogy úgy rémlett ne-

ki, hogy az ablakból már egyre közelibbnek látja a felhőket. Kiáltozás… zoko-

gás… a gép furcsa szögben dőlt el. Valaki az arcára nyomott valamit. Kitisztult

a feje, oxigén áramlott a tüdejébe. Nem nézett se jobbra, se balra. Nem lehet

igaz, csak álmodom! A teste megbénult. Hirtelen úgy érezte, valaki belekapasz-

kodik… csak Ő lehet az, már ott van és csak álmodik. Éjszaka van, igen, mel-

lette fekszik, az új otthonukban. Egyszer csak sötét lett… minden eltűnt… a

föld ízét már nem érezte meg.

*

A könnyei patakokban folytak, mikor a rendőr a kezébe adta a táska maradvá-

nyait. Sírni gyengeség, de kit érdekel már. Letépte az átlátszó zacskót és az ar-

cához szorította a fekete bőrt. Égett szag csapta meg az orrát. Valami kemény

nyomódott az arcának. Vakon beletúrt, a keze fel nem ismerhető tárgyakba üt-

43

között, de félresöpörte őket, csak egyet emelt ki. Kemény, kék fedele volt és

csodálatos módon épségben maradt. Mit sem törődve a körülötte jajgató hoz-

zátartozókkal, kivált a tömegből és keresett egy eldugott széket a teremben.

Nem tette a földre a táskát, az ölébe helyezte, óvatosan, mintha az Ő teste len-

ne. Macik, napernyő, játékok… a kék könyv fedelét díszítő minták olyan elvi-

selhetetlen fájdalmat gerjesztettek benne, hogy úgy érezte, menten belerokkan.

– Gyerekes vagy, az én gyerekes feleségem – hallotta a saját hangját vissz-

hangozni a múltból.

Felütötte a fedelet, kettejük mosolygó arca nézett vissza rá, a barna szemű

lány úgy simult hozzá a képen, ahogy mindig: odaadón. Meg akarta érinteni az

arcot, de… tudta, hogy ami most következik, mindennél rosszabb lesz.

Az utolsó oldalhoz lapozott. Igaza lett.

„Már a repülőn vagyok. Látom a felhőket. A hegyeket mindig jobban sze-

rettem felülről nézni. Egy hatalmas ujj felgyűrte őket. Végre beteljesül, Veled

leszek Szerelmem. Biztos nem is gondolja, hogy mennyit jelent ez nekem.

Mennyire küzdöttem, mennyit tűrtél, de győztünk. Ugye, örökre? El akartál

dobni. Hányszor is? Már nem tudom… de még itt vagyok és most már mindig

itt leszek. Nem kell félned ezentúl. Nem hagylak el. Én nem. Mert te vagy a

másik felem…”

44

Mészáros-Bilincsi Karola

Szemtől szemben

Akár a kés a vajban, úgy metszi fel a penge a testet. A felszakadt bőrt lefejtem a

húsról, majd a hatalmas csípőfogóval elroppantom a bordákat, hogy aztán fel-

nyithassam a mellkast. Ez a munkám. Patológus vagyok. Az előttem fekvő pá-

ciens láncdohányos volt, a tüdeje, akár egy elszenesedett kődarab, foglal helyet

a testében. Ennek ellenére mégsem a füstölésbe halt bele, hanem elévágott egy

autó a sztrádán, ő meg lerepült a motorjáról.

Reggelire sült banánt ettem avokádókrémmel.

Minden napra jut legalább egy halott. Nem hiába, romlott faj vagyunk, gyorsan

fogyatkozunk.

A teremben három boncasztal foglal helyet, egymástól egyenlő távolságra.

Nem minden halottat én bontok fel, van rajtam kívül még két orvos, akik ezzel

foglalkoznak. Ma csak én vagyok bent.

Kiveszem a tüdőt, lemetszek belőle egy kis darabot, amit egy formaldehíd-

del telt üvegcsébe teszek. A kritikus állapotban lévő szervekből mintát veszünk

kivizsgálásra. Agyonszurkálta a feleségét Edwin Valero, majd felakasztotta ma-

gát a cellájában. Csupa logikus döntések hálózatában élünk.

Munka után veszek egy forró zuhanyt, megebédelek, majd lemegyek a kon-

diterembe edzeni. A sport ugyanúgy az életem részét képezi, mint az evés vagy

az alvás.

Az agyat mindig tizenkét szeletre vágjuk fel, ennyi szükséges az alapos ta-

nulmányozáshoz.

Másnap reggel hétkor csak a főorvost találom a patológia előtti öltözőben.

– Két hullánk van. Az egyik egy csecsemő, azt én bontom fel. A többiek be

sem akarnak jönni. Többgyermekes családapák, érthető. De ha gondolja, köz-

ben bonthatja a másikat, az egy idős pasas. Tudom, hogy magát úgysem zavarja

a gyerek – mondja nekem.

Igaza is van. Felkötöm a maszkot, kibontom az eldobható köpenyt a cso-

magolásból és felveszem, majd a gumikesztyűt húzom fel. Fontos az elővigyá-

zatosság, ugyanis a patológián nem átadunk, hanem elkapunk, erre emlékeztet

az előtérben lévő táblácska is.

A testek már az asztalokon vannak. Megnézem az idős férfi céduláját, amely

a bokájára van rögzítve. Hatféle halálos betegsége volt, ezekből végül a szív-

elégtelensége vitte el. A mája teljesen sárgásra színeződött az alkoholtól, az el-

45

meszesedett légcsöve pedig úgy ropog a boncollóm alatt, mintha kartonpapírt

vágnék.

A sushit el sem tudom képzelni wasabi és gyömbér nélkül.

A hét további részében asztalomra kerül egy agysorvadásban, egy vérrög ál-

tal okozott trombózisban és egy közúti balesetben elhalálozott páciens földi

maradványa, továbbá egy amputált láb. A hétvégéim általában szabadok. Egy

ilyen szombat estén, mint a mai, semmi sem jöhet jobban, mint egy kis kikap-

csolódás a zenekaros társaimmal. Megiszunk néhány koktélt a Szirénában, tán-

colunk egy kicsit a Retróban, végül a motoros kocsmában kötünk ki, csupa

bőrszereléses, loboncos figura között, akik a legutóbbi motoros találkozó ese-

ményeit mesélgetik, egymás szavába vágva. Hajnali négy környékén úgy dön-

tök, hazafelé veszem az irányt.

– Elvigyelek? – kérdezi a dobosunk.

– Ne fáradj, hazatalálok! Rám fér egy kis séta. De azért kösz a lehetőséget –

válaszolom.

Hazafelé egy darabon a főút mellett haladok el. Nincs túl nagy forgalom,

csupán néhány kamion és motor suhan el mellettem. Kicsit fáradtan sétálok, a

gondolataimba merülve.

Már majdnem elérem az utcánkba vezető elágazást, amikor egy autó vihar-

zik el az úton, pontosabban a sáv szélén, egyenesen mellettem, a megengedett-

nél jóval nagyobb sebességgel. Egy pillanatra ledermedek, de az utolsó másod-

percben félreugrok az útjából, a sofőr pedig feltehetően észrevesz, mert elránt-

ja a kormányt. Az autó megpördül az úton, csúszik néhány métert, majd han-

gos csikorgással lefékez és megáll az út közepén.

A szerveket nem feltétlenül oda helyezzük vissza a testbe, ahonnan kivettük.

Hétfő reggel van, háromnegyed hét. Egy holttestet kaptunk. Fiatal, huszon-

éves nő, balesetben elhunyt – értesülök a papírról. Az előtérben a két patoló-

gus társam és a főorvos beszélgetésébe csöppenek bele.

– Megértem, ha nem jönnek be. Ez a dolog engem is épp úgy felkavar, mint

magukat, de valakinek meg kell csinálnia – mondja a főorvos.

– Kitartást! Munka után találkozunk – felelik ők.

– Én bemegyek, ha nem gond – mondom én. Az orvos nem válaszol, meg-

szokta, hogy erős idegzetem van. Maszk az arcra, köpeny, gumikesztyű fel. A

halott már az asztalon fekszik. Tényleg fiatalnak látszik, bőre a megszokottnál

is fehérebb, teste kissé meg van roncsolódva, de így is látszik, hogy sportos al-

kat. A főorvos hozzákezd a boncoláshoz, én pedig az asztal másik oldaláról kí-

sérem figyelemmel az eseményeket.

46

A szike belevág a testbe. A bőröm szinte hangtalanul szakad fel. A csípőfo-

gó megcsillan a lámpa fényében. Reccsenve törnek ketté a bordáim. Felnyitja a

mellkasomat. A tüdőm szinte teljesen mentes a szennyeződésektől. Eltávolítja

a halotti véralvadékot. A még cseppfolyós vér csöndben csorog végig felbon-

colt testemen és lecsöpög az asztal elvezető nyílásán át, lesodorva vele védtelen

lelkemet az élet palettájáról.

47

Bata Viktória

Féregeledel

Ülök a napon, élvezem, hogy nyár van. Lenézek az alattunk zsongó falura, és

beleborzongok a mélységbe. Elképzelem, ahogy leugrom a kis sziklaperemről,

és csak zuhanok, zuhanok, végtelenségig. Könnyedén. Szabadon.

Valaki félősen odabújik hozzám, átkarolja a derekam, és szégyenlősen a

mellemre hajtja a fejét. Naiv kis teremtés, de nekem épp elég arra, amire kell.

Én pedig jelenleg valami újra és kalandosra vágyom. Mosolyogva nézek a mel-

lettem ülő lányra, játszani kezdek hosszú hajával, és könnyedén fröcsögöm rá,

hogy szeretem. Mindketten hallgatunk, én pedig figyelmetlenül lesöprök egy

férget a vállamról. Eszembe jut egy fiú, akinek régen ugyanezt mondtam, és tu-

dom, hogy pár hónap múlva másnak – feltehetőleg egy fiúnak – fogom ugyan-

ilyen szenvtelenséggel kijelenteni.

Üledékes gondolataimat a lány hangja kavarja fel. Azt mondja, fázik. Bólin-

tok. Felállok és elkezdek leereszkedni a sziklán. Hallom, ahogy az előttem má-

szó, törékeny test megköszöni nekem az élményt.

Aznap este szeretkezem vele – életemben először nővel. Amikor a karjaim-

ban ölelem forró testét és újra odasúgom neki, hogy szeretem, a hajamból mez-

telen melleire hullik egy újabb kis pondró. Ezután soha többé nem látom.

*

A nyár elmúlik, új tanév veszi kezdetét az egyetemen, vele pedig véget nem

érő éjszakai bulik. A tanévnyitó banzájon, mikor meglátok egy csókolózó párt,

eszembe jut külföldön élő szerelmem. Szeretem őt, de úgy gondolom, nem kell

mindenről tudnia, ami itthon történik. A buli után felhív magához egy fiú.

Megkérdezi, hogy járok-e valakivel. Látom rajta, hogy ideges, valószínűleg gó-

lya. Azt válaszolom, hogy szingli vagyok. A fiú vigyorra húzza a száját, miköz-

ben lerázok magamról egy tucatnyi lárvát a ruháimmal együtt. Mikor végzünk,

erősen megcsókolom, és azt mondom neki, hogy életemben nem szexeltem

még ilyen jót. Közben érzem, hogy a hátamon nyüzsgésbe kezd sok ezer teker-

gőző test.

Másnap reggel a férgek csiklandozására ébredek. Fáradtan válaszolok a pá-

rom e-mailjére, az éjszakáról természetesen hallgatok, és az üzenet végén hatal-

48

mas betűkkel próbálom bizonyítani, mennyire szeretem. A laptop billentyűzete

közé néhány eltévedt kukac ragadt, amik ütéseim alatt gennyedzve múlnak ki.

*

Egyre hidegebb az idő, sokszor már hagyom is, hogy bundaként beterítse-

nek a puhatestűek, addig sem fázom.

Egyik éjjel az anyám nyit be a szobámba, azt mondja, beszélgetni szeretne.

Megkérdezi, szűz vagyok-e még. Dühösen vágom hozzá a markomban szoron-

gatott férgeket, és azt mondom, semmi köze hozzá. Sírni kezd, én pedig leülök

a számítógép mellé és elfordulok. Még hallom, ahogy szomorúan visszaemlék-

szik ártatlan gyerekkoromra, és hogy remegő hangon megkérdezi, miért lettem

ilyen. Mintha tudnék válaszolni… Egy apróbb kukacnak sikerült berágnia magát

egészen az agyamig, és ekkor ad egy hirtelen ötletet: azt mondom, ő tehet róla.

Az anyámra fogok mindent, hogy miatta lettem olyan, amilyen vagyok. Az ő

szigorúsága miatt züllöttem el. Az ő tartózkodása miatt nem vagyok képes kap-

csolatokat teremteni. Szívesen kiabálnék még tovább, de fuldokolni kezdek a

számba türemkedő pondrók vonaglásától. Öklendezve próbálok megszabadul-

ni tőlük, szemem könnybe lábad. Anyám elhagyja a szobát, lemondóan hagy

magamra a küzdelemben.

*

A szemem előtt kezdenek zöldellni a fák, én mégsem látom az arcomat elle-

pő férgektől. Amióta csak élek, velem vannak, megtanultam tehát elfogadni a

jelenlétüket. Mégis egyre jobban kétségbe esem. Már nem tudok ilyen könnye-

dén tudomást sem venni róluk. Undorít, ahogy hozzám ér nyálkás bőrük. Egy-

re jobban félek, hogy beleeszik magukat a húsomba. Rettegésemet társaságba

próbálom ölni. Nincs olyan pillanatom, amikor egyedül lennék. Társaim segít-

ségével igyekszem tisztogatni magam, az összes csúszómászótól mégsem tudok

szabadulni.

Egy szabad délutánomat egy kávéházban töltöm egy közelebbi barátnőm-

mel. Sír. Megcsalta a barátja. Könnyes szemét rám tapasztja, és megkérdezi,

hogy tudom-e, kivel lépett félre a szemétláda. Együttérző maszkká állnak össze

arcomon a kukacok, és nemet intek a fejemmel. Ezernyi pondró potyog a föld-

re, miközben végigsuhan az agyamon, hányszor fulladt egy-egy éjjeli buli a ne-

vezett „szemétláda” lakásán rendezett szexorgiába. Barátnőm a vállamra borul-

49

va folytatja a zokogást, miután elsöpört onnan néhány undok hernyót, amiknek

szőre a kezére tapad, és maszatos arcára keni.

*

Újabb nyár érkezett el. Kihasználom az időt és meglátogatom külföldön a

páromat. Amíg az elmúlt évről mesélek neki, ő készségesen tartja felém a por-

szívót, hogy tudjak beszélni az élősködők ellenére is. A karjaiba vetem magam,

és azt mondom, soha nem kell rajta kívül senki más. Ottlétem alatt megismer-

kedem az egyik munkatársával, akivel mélyre ható viszonyt kezdünk ápolni a

párom munkaideje alatt. Egész jól eltelik így a nyár, szerelmem vásárol nekem,

esténként drága helyekre visz, alkalmi szeretőm pedig megadja a kellő izgalmat.

Hazautazásom estéjén furcsán érzem magam. Órákon keresztül nézem a ka-

romat, és látom, ahogy bőröm alatt valami tekergőzik, nyüzsög, él. Elsimítom,

vakargatom, de semmi sem változik. Nagyon félek. Körmöm alatt vér serken, s

látom, ahogy vérembe gennyszínű peték keverednek. Megkérem a párom, hogy

segítsen megszabadulni tőlük. Kiszalad a konyhába és egy masszív filéző késsel

tér vissza. Végighasítja a húsom. Pengéje nyomán bugyborékolva törnek fel-

színre a legocsmányabb csúszómászók. Bőgni kezdenék, de az arcomon tanyá-

zó férgek erdejébe nem tud utat vájni magának a kitörni készülő könnypatak.

Szerelmem magához ölel, a fülembe suttogja, mennyire fontos vagyok neki. A

hajából egy magányos lárva sikítva esik a fülembe.

*

Máig fuldoklom, ahogy ellepnek a síkosan tekergő kis férgek. Egész arco-

mat beborítják, én pedig elhatározom, hogy harcolni kezdek ellenük: vadul tö-

möm számba a puha kukactesteket. Szétpukkadnak fogaim alatt, marják a nyel-

vem. De eldöntöttem, hogy a végsőkig kitartok. Megeszem a férgeket, vagy a

férgek esznek meg engem.

51

Fazekas Levente: Halálhozó

53

Fábián Krisztina

Elázós utazás

Hátizsák, alumínium bögre, kempinggáz,

hüvelykemben görcs, órák óta esik,

kalaptartón bólogatós kutyafej ingáz.

A határig cigarettafüst és rockzene,

koszos nyakú fiú tapizza térdem,

öt percig akár lehetnék én a mindene.

Hullámzó hegyek, nem mesél a Bécsi-erdő,

Sankt Pöltennél veszek egy tábla Milkát,

a szélvédőn ezer patak, felettünk felhő.

Österreich, auf wiedersehen – integetek én,

Regensburg, csak lábvíz itt most a Duna,

napfény próbál áttörni Bajorország egén.

Bayreuthba mennék Liszt Ferenc sírját nézni meg,

két ország, nyolcszáz kilométer, stoppal,

megszánnak-e majd kedves sörhasú németek?

Az elme szárnyal, és ha kell falakat omlaszt,

kitöltöm a maradék kékoportót,

és lassan visszateszem a polcra az atlaszt.

54

Hangácsi Zsuzsanna

Antióda

Hazudnék ha azt mondanám

Vártalak és hiányoztál

De azon sem csodálkozom már

Hogy idepofátlankodtál

Ilyen vagy. Megérkezel

S én lázban égek

Mert létezel lüktetsz

Bennem

Napok múlnak

Lassan

Lassan megszoklak

Untatsz

Beléd fásulok

Védetté válok

Részem vagy

De nem árthatsz

Már

Sokat

Akár el is múlhatsz

(Csak hogy félre ne érts:

Dögölj meg!)

Nem szenvedek tovább

Nyomorult fejfájás!

55

Hargitay Kuli Tamás

Téboly

tenyeremből négysávos autópálya fut ki

vámköteles minden kívánság

combtő

melltartó

szabadság

meddő napok követnek

párizsban fánkot veszek

nadrágsúrlódás

két napos szakáll

elnyúlok a hallgatásodon

lúdbőr és ajtócsapkodás

szerelmünk kövér folyosóján

cipőkoppanás

üvegszilánkok

emigrált arcod minden nap eszembe jut

56

Kézdi Csenge

Mindig

Mindig van egy dallam, amit hallasz a szívedben,

Mindig vannak szavak, melyeket titkolsz a lelkedben,

Mindig vannak érzések, melyeket elnyomsz magadban,

Mindig lesznek gondolatok, melyeket felejtesz akaratlan.

Mindig lesz pillanat, ami csak egyszer van életedben,

Mindig lesz körforgás a világ életében,

Mindig lesz világod, melyet furcsán néznek mások,

Mindig lesznek emberek, akikre azt mondod „Mások”!

…és lehet egy dal, egy illat a levegőben –

eszedbe jut egy emlék a megérintő szélben,

…és kaphatsz „szélütést” , tán megváltozik életed

Mindig lesz egy dal, amire azt mondod, szereted.

Abban a dalban lesz benne az éned ,

Abban a világban keresed a szépet -

Keresed az arcot, a mosolyok varázsát,

Az elveszett lelkek nyomorult boldogságát.

57

Adorján Dávid Attila

Esti elmélkedés

Más minden, az utca, az otthon, a kert is

ha napvilágnál mész haza.

S megint más a szoba ablakából, mikor

meghinti sötéttel az éjszaka.

Így vagyunk mi valahogy mindennel, körülöttünk

minden változik – még ha a lényeg

marad is talán – a múlt még hiányzik,

de már ködös ujjával mutogat a jövő.

Magunk sem maradunk mindig ugyanazok

ahogy magunkat ismertük, mert nem

kőből faragtak, mindnyájunkat megtalálnak

a bűnök és a vágyak.

Mert nem tudunk nélkülük élni…

csak ha a nappalokat felváltják az árnyak.

58

Turi Emese

Haiku-csokor

DÜH

Piciny pók szalad,

csörtetve felrúgja a

megfáradt avart.

VIHAR

Kopár gallyakon

piros bogyót cibál a

szél. Kapaszkodj!

MOHÓSÁG

Didergő barack

testébe harap a fagy.

Arcába fröccsen.

RABSÁG

Vasra vert lakat.

A láthatatlan világ

lépte visszhangzik.

59

Antal Gábor

A nyáj

Ülő alakok vibráló fénydoboz előtt

néma, tompa agyak.

Az életed is akciós

keresed a hasznot

és tomboló szikra ködben

unalmas már minden rím.

Szabad már a szabad

a semmi kamatja szavad

olvad már a füled:

A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható.

Karcol acél kalitka

csak nézed benne az agyad

s hátadon villog a legolcsóbb billog.

60

Fábián János

Arc poetica

Szemembe nézz

Szüntelen beborul

S alvadt képek remegnek

Rozsdás pilláim alatt

A sok korrodálódott pillanat

Halálra tapos;

Lovak vágtázása alól

Kelek törött szárnyakkal becézlek

Kesze-kusza fájdalom pillék

Szállanak alá…

Falomb hajlik délután

Érkezik a gyárfüst

Ellepik a tavalyi avarok

S így kavarog

Halotti maszkom alatt a

Megfagyott mosoly

Szemembe nézz

Mellemben dobog

Ezernyi patkó

Döngetik szívem falait

Koronát rakok fölébe

Ékes csillogó fogaskereket

Indul a maszkabál

A szél hátán ügetek

61

Bihari Viktória

Este van

Este van, este

a nap elfújta gyertyáját.

Jönnek a csillagok

hogy bevilágítsák az eget,

feljön a hold is őrzőnek.

Fekete lábnyomokba

bújnak az emberkedvek,

az étcsokoládés éjben

sosem találnád meg őket.

Este van, van

aki szerelméhez siet, és van

aki egyszerűen csak haza megy, mert

fázik a kabátja,

álmos a táskája,

és éhes a hajcsatja.

Este van, este

Egerben bújócskáznak a fények,

még szemhéjam alatt Pesten

milliárd csöppnyi nap

köztük szemöldökök világítanak.

62

Este van, este

kinyitom a gépemet

két falat pogácsa

és egy korty kakaó közt

elgondolom, hány

betű és enter, még

a nap újra felkel, és én

kelek kicsit aszottan, nem biztos

hogy a lelkesedés, az új napért

háromnegyed 7-kor (már)

bennem van.

De most, még

este van, igazán

most még, csak

este van.

63

Gáborfi Balázs

Esti Gondolat

Ahogy itt vágtat a holdsugár,

ezüstszín fogatban,

Akár egy nemes, egy király…

Mit akar?

Mit szeretne álmok délceg,

harcos vitéze?

Milyen bűbájjal, milyen érccel

próbál elcsalni álmok mezejére,

hol találkozik valóság,

és hamis illúzió,

hol ott a pokol,

és az igaz szó,

hol az árulás,

és a szerelem,

mi angyal szárnnyal emel

a végtelen égben,

majd ledob.

Elejt, eldob,

mint elégett csikket,

Letaszít újra a pokolba,

A láng újra éget,

Szétesik az elme,

Utolsót dobban a szív,

Utolsót pislant a szem,

Az álom magához hív…

64

Kispál Dániel

Arkhé

volt egyszer egy nyár

egy labda egy bicikli

egy tál

cseresznye

nem égett még létezőbb tűz

de már rég elfogyott az anyag

hamu van

pislog a parázs

az idő patak

csontokat tör

fehérít és csupaszít

fölhízlal

utakat váj a bozótosban

ide-oda dobálva

lobogtatja a változatos fürtöket

a fegyenc mindig megtér

a fegyenc mindig visszatér

levelekkel játszik a szél

és fagyott pillanatok

járható tavak

megszületett gondolatok

tátogó halak

a mélyben

néhány széttárt szárnyú madár

az égen

topogók tömege a repedezett betonon

65

fény hatol át a dupla üvegű ablakon

teásbögrém felszíne megújul

szívben kamasz

kézben Kamasz

kamasz csap a szemem alatt

az udvaron

örökzöld fenyő szomorú

hóvirág

átlaguk a gyom

66

Klujber Márta

Mécsfény szívek

Csendes szólam zúg

világ kórusa a karzaton

felettük fényes láng pislog

imában búgó dallamot

Jeges utcán sírok – sétálók

lélektemető ifjú karja

erőt venni templomba tér:

pincébe bódító-, otthonába reményborért

Csengő-pohár csörgés zeng

a tömjén dohányfüst szaga

nem kialvó villanyégő pillanat súg

egyiknek kedvesen, másiknak hallhatatlanul

Üveg alá zárt csillogás

szekrényben báli ruha

mikrofon néma énekes előtt

lüktetni érzem a frekvenciát

híd tövén néhány lábnyom

gregorián barlang-hangulat

szerzetesek éneke békés áldozat

elrejtve a rengetegség alatt

67

Tornyi Gergő

Egy sikertelen kísérlet

a létezés megértésére

A gyerekként kipréselt levél,

ami az Ablakzsiráfban maradt;

elfelejtődött, de attól még él,

mint ászkák, rejtve egy kő alatt.

Vagy hétköznapi filozófusok,

akik nem jöttek rá semmire,

éltünk önmagában ominózus ok!

Ennyire egyszerű lenne? Ennyire!

Mint a vakon született, álmaiban

formát, s színeket keresgél,

csak mikor ébred eszmél, vak maradt.

Úgy ülök a remény karjaiban.

Mint a halász, nem aranyhalból él,

de az élteti, amikor nem fog halat…

69

Gábor Balázs: Lusta

71

Tóth Beáta

Geppetto levele

Drága Egyetlenem!

Még nem vagy öntudatodnál. Az asztalomon ülsz behúzott szárnyakkal, a te-

kinteted az egyetemes végtelenbe mered félúton a Nagy vörös folt és a Galilei-

holdak valamelyike közé… a csillagok születését és halálát bámulod, még mi-

előtt értenéd, mi is a valódi lényegük. Odakinn Napszél fúj. A körülöttünk lévő

magányos magnetoszféra fölényessé fejlődött minden létező közül az egész

Naprendszerben. Ötven kilométeres vastagságú felhőréteg nehezedik ránk.

Csupán elektromos kisülések zavarják meg a csendes nyugalmunkat. 591 millió

kilométerre innen százszor, talán több ezerszer gyengébbeket tapasztalsz majd.

Egy váz vagy még, de a fejemben már milliárdnyi bábu életével ezelőtt összeáll-

tál. Sokat tanultam a teremtés során. Angyalok jöttek nap mint nap, és édesen,

némán bámulták a születésed fizikai folyamatát. Sosem szóltak, akkor sem, ha

hibáztam. Pedig sokat hibáztam.

Milyen nehéz egyetlen levélben megértetnem az emberi történelmet és mind-

azt, ami utána következik! Minden szülöttemben hittem; célt kerestem a szép-

ségükben, az anyagukban, a tömegükben, a mennyiségükben. Mikor csalódtam

a fizikában, az esztétikumba menekültem. Mikor megcsalt a szubjektív szépség,

az objektív célosságba kapaszkodtam. De mind messze taszított a létező való-

ságoktól.

Sokakat előtted aranyból öntöttem, zafír szemekkel. De a húsvér bábuk

nagyravágyóak voltak és hiúk, megvakították és beolvasztották őket. Soha töb-

bé nem szolgáltak egyetemes célt. Voltaképpen semmivé lettek. Ezer darabra

téptem a terveiket, hogy végül a magnetoszféra és a napszél részecskéinek in-

terakciója nyelje el őket. Voltak gyermekeim fából. De az emberek fáztak oda-

lenn a jéggé fagyott világban. Felaprították őket és az én szívem velük együtt

hasadt és égett a tűzön, majd vált semmivé újra és újra évszázadokon keresztül.

És én megvénültem. Száz métert sem tudnék megtenni, sorvadtak az ízületeim,

a tüdőm lassan elfogy, de az agyam azon része, ami az ujjaim precizitásáért és a

teremtő erőmért felel sosem vész el. Képtelen vagyok magam jobbá tenni a vi-

lágot, ezért bábukat faragok húsból, vérből, fából, gyémántból, a nap erejéből

és elektromos kisülésekből.

72

Végül elkészültél. Erős fémszerkezet vagy, hogy utazásod során túléld az

elektromos viharokat és az univerzumban keringő milliárd éves kreálmányai-

mat. Erős vagy, mégis pihekönnyű. Több benned a fizikán túli, mint a képle-

tekkel és számokkal levezethető; (mert az ész elbukott odalenn és nekem nem

maradt más csak a hitem.) Szárnyaid fesztávolsága négy és fél méter. Tollakat

erősítettem Rád. Angyalok, lágyan mosolygó Angyalok elhullatott tollait. Tolla-

kat, több milliót, amelyekből ha kitépnek, vér helyett tinta folyik. Hogyha éle-

ted – Drága Egyetlenem – a terveim és rajzaim szerint folyik, mikor elhullnak

az utolsó tollaid és fémszerkezeted végleg az egy irányba mozgó idő és a ned-

vesség martalékává válik, végleg elmúlsz.

Holnap végre megkezded utazásod. Holnap végre látlak repülni. Bár kétség

sem fér a sebességed és a biztonságod felől. Repülőszerkezeteimet jó pár ezer

éve tökéletesítettem már. Azt akarom, hogy tudd, sosem akartam neked fájdal-

mat okozni, de a fájdalom, az elutasítás és a dolgok következménye éppúgy ré-

sze minden létezőnek Földön. Voltak bábuim különleges adottságokkal; önhit-

tel és reproduktív képességekkel rendelkeztek, de Te vagy az első, akiben hit

van és igazi változás. Dominószerű változást hozol a világba; az összes bolygó-

ra és az összes bolygó összes holdjára. Egy mindent megzavaró, apró, minden-

nel ellentétesen mozgó, vonzó porszemként változtatsz meg mindent magad

körül, hogy végül minden részecske köréd rendeződjön és kiegészülve megszü-

less teljes valóságodba. Helyrefordítod a világ menetét. És holnap, talán évmil-

liárdok után végül én is megpihenhetek. Az Angyalok vigyázzák minden

szárnycsapásod és kísérjenek a távoli megmagyarázhatatlanba.

Atyád:

Geppetto

73

Pazonyi Dóra

Valamiért…

Valamiért azt mondják, hogy zavarodott vagyok.

Nem hinném. De állítólag az írás segít.

Anya nem adja ide a fényképezőgépemet. Anya. Miért? Nem emlékszem sem-

mire, csak ha a gépet megkapom. Anya? Hallasz? Anya?!

Fáj a fejem. Ez a tavasz… Sosem fog már eljönni. Ahogy a szerelem sem.

Ülünk heteken keresztül, öregszünk, figyeljük az esőt, csak az esőt, mely el-

mossa az idő dallamát.

Bolond fejjel talán megünnepeltem volna, ha hazajössz. De csak mi marad-

tunk.

Villan előttem a három éves kislány. Mennyire nem félt a sötéttől, és most is

csak miattad fél.

Kiölték belőle a gyermeki lelket, a meséket valami rémisztő váltotta fel.

A mesék a hercegről és a királylányról szólnak. A virágzó tavasz és a vidám ki-

csi madárcsicsergés kimaradt a könyvből. Elfogyott a szivárvány, kaptunk he-

lyette hófehér telet. A tóba fagyott minden. Az állatok, a vidámság, a szeretet.

Éreztem, itt az idő, hogy felbontsuk a sorsokat.

Látni akartál? Talán. Kötelesség volt? Biztos. Szerettél valaha is, úgy istenigazá-

ból? (Üresség. Villant a vaku.) Várj a híd túloldalán!

Menjünk autóval. Szerintem sétáljunk. Jól van. kicsim. Ölelni akarom a fákat.

Őszintén megölelni. Őszintén megölelni, ahogy te sosem öleltél engem. És már

soha nem is fogsz.

Ölelni. Mély levegő. Merre tovább? Csillog a fagyott tó. Csillog. Csillog. Csil-

log. Oda menjünk!

A lányok legjobb barátja a gyémánt. Ez a gyémánt az én barátom. Ez a gyé-

mánt a tó. Nagy és mély titokkal.

Úgy gondolod, vak vagyok? Volt, hogy az voltam.

De megtanítottak, hogy lássak tisztán. Akár a jégtükör. Sima. Gyönyörű.

Menjünk beljebb! Nem akarok beszélni! Csak figyelni a tükröm. Gyere már!

Ide mellém. Közelebb! Nyugi! Nem reped. Látod? Semmi gond. Semmi…

Minden jó lesz. Egy nap. Talán nem túl későn. Talán éppen most…

Villant a vaku.

Elmúlt a fejfájás. Mit adtatok nekem? A kezeim bekötve. Megégettem, lerág-

tam, vagy mi?

74

Lefagyott. Micsoda? Lefagyott. Hogyan??? Nem tudod? Honnan kéne???

…Vele teljesülne az álmom. De ő meggyűlöltetett vele.

Kicsoda? Meséld el!

Te voltál, aki összetörte a tükröt. Én pedig… Én csak szeretnék szép lenni.

Újra. Lélekben.

Szeretném képesnek érezni magamat, arra a feladatra, hogy teljesítsem az álma-

idat. Szeress, hiszen téged akarlak! Most már eltűnt az a kis darabka. Az a kis

jellegtelen kosz. Többé nem bánthat és nem fertőzhet. Együtt lehetünk.

Hallasz?

Vezess, hogy tudjam. Egyedül sose tanulom meg. Sosem fogom tudni, mitől

fogsz szeretni.

Próbáltam nyerni. És sikerült. Öleltem a fákat. És ők az ölelésükkel eltakartak.

Megváltozott, megváltoztam. Mondhatni, felnőttem. Lehetek a tied? És talán te

az enyém?

Most már elment. Én akartam. Most én. De nem sírtam. Viszlát! Illedelmes

voltam. S összeforrt a sok jégtöredék. Kitöröltem az emlékeit.

Miattunk tettem, hogy boldogan éljünk.

Szeretlek, és többé nem fáj, mert kivágtam a lelkemből. Szabad vagyok.

Szeretlek.

Villant valami. A vaku. Fáj valami. Nem érzem jól magam. Anyu? Hallasz?

Szeretlek.

75

Balázs Enikő

Zsömle (Történet egy ismeretlen orvos emlékére)

– Szervusz, Jucikám!

Édesanyám zavartan kapkodta fejét a hang irányába.

– Szia, Csaba! Hogy vagytok? Már ezer éve nem láttalak!

– Köszönöm, megvagyunk! Marika éppen ebédet készül főzni, leküldött

zöldségért a piacra. Dél felé hazajön Tomi Pestről, már utolsó éves a főiskolán.

Gabi meg elutazott Szegedre a barátnőjéhez. A gyerekek lassan kirepülnek a fé-

szekből, kettesben maradunk az asszonnyal. De látom, a te porontyod is jócs-

kán megnőtt. Szia, nagylány! Emlékszel még rám?

– Csókolom! – mormogtam szégyenlősen, az anyukám mögé húzódva és ta-

gadólag megráztam a fejem. A városka piacán rettenetesen sok ember járt, lép-

ten-nyomon ismerősökbe botlottunk. Mind azt kérdezgették, tudom-e, kik ők,

emlékszem-e rájuk, persze én a legtöbbjükre csöppet sem emlékeztem. A férfi-

ak vagy soványak voltak és dús hajúak, vagy köpcösek, kopaszodók és bajszo-

sak. A nők meg hatalmasra tupírozott, mókusszerű frizurát egyensúlyoztak a

fejükön, a szájuk hol paprikavörösre, hol jegeslilára volt kenve, és kétféle par-

füm létezett: egyik fojtogatóbb, mint a másik. Hogyan is jegyezhettem volna

meg, ki kicsoda ebben a nap mint nap körülöttem gomolygó emberhalmazban?

Az én világom horizontja még a felnőttek derékmagasságában húzódott, ahol a

piaci portékákat kínáló standoknak is csak a pókhálós alját láttam jószerivel. A

lábak erdejében úgy igyekeztem átvergődni magam, hogy belekapaszkodtam

anyukám ruhájának csücskébe, mert az egyik kezében már teli volt a kosár, a

másikban meg túltáplált nejlonszatyrokat cipelt.

– Pedig babakorodban jópárszor megdobáltál minket legóval az erkély-

rácson át!

Mosolyából ítélve nem neheztelhetett túlságosan.

– Mi áttettük a székhelyünket egy kis kertes házba, azért nem emlékszel

már. És Icuka néniék hogy vannak? – fordult a bajusz újra anyukám irányába –

Beköltöztek már azóta?

– Á, mindig csak mondogatják. Édesanyám szerintem már a világ összes

kincséért sem jönne vissza faluról, csak fenyegetőzik vele, hogy majd betelep-

szik hozzánk, aztán mindent szemmel tart. Apuka meg bárhol megtalálja a ma-

ga társaságát. Szegények nagyon meg voltak miatta rémülve a múltkor. Kép-

76

zeld, hétfőre berendelték ide, a kórházba, hogy baj van a tüdőszűrős leleteivel.

Aztán kiderült, hogy összecseréltek valamit, de addig olyan idegfeszültségben

voltak, hogy majdnem abba betegedett bele. Nem tudom, hogy csinálhatnak

ilyet egy hetvenéves emberrel, akinek van már így is annyi baja: a szíve, a sze-

me, a cukra… Folyton variálnak ezzel az egészségüggyel is, aztán minden egyre

rosszabb lesz. Bár van egy sebész rokonunk, amilyen körülmények között dol-

goznak néha, az a csoda, hogy még működik valahogy a rendszer. Nem is ér-

tem, hogyan képesek nap mint nap ilyen stresszben élni egyáltalán. Pláne, hogy

az állam mennyire nem fizeti meg a munkájukat.

– Nekem is volt egy gimnáziumi osztálytársam, aki baleseti sebész lett. Ő

nem itt dolgozott, mert csak az ország másik végében kapott állást. A felesége

is ott helyezkedett el, mint tanítónő. Született két szép gyerekük. Aztán egyik

este, mikor Joci ügyeletben volt, bevittek hozzájuk egy autóbalesetes párt.

Egész éjjel küzdött értük a műtőben, hajnal felé úgy tűnt, mindketten megma-

radnak. Reggel, mielőtt hazament volna, elindult hogy vegyen pár zsömlét a

szemközti pékségben. De nagyon kimerült az éjszakázástól, így nem vette ész-

re, hogy mikor lelépett a járdáról, arra kanyarodott egy Babettás. Emlékszel te

még rá, milyen az? Olyan, mint egy motoros bicikli.

– Hogyne emlékeznék! Nagybátyámnak is volt egy sárga Babettája, nem va-

lami komoly szerkezet, talán mehetett vagy hússzal is, ha még hajtotta, de ak-

kor már lehet, sokat mondok.

– Na, akkor tudod, mennyire lehetett azzal száguldozni. Most úgy képzeld

el, hogy egy ilyennel ütötték el a Jocit, de még csak nem is elgázolták, hanem

oldalról épphogy megbillentette ez a biciklis. De olyan szerencsétlenül esett,

hogy a fejét pont bevágta a járdaszegélybe és szétcsapta a kövön. Valahol a tar-

kóját ütötte meg. Ott halt szörnyet a kórház előtt, ahol dolgozott, ahol életeket

mentett. Rajta meg már senki nem tudott segíteni.

– Olyan banális dolgokba lehet belehalni, ha ezt egy könyvben olvasnám,

nem hinném el, hogy valaki képes ilyen sületlenséget kitalálni.

– Na, igen, az életnek gazdagabb a fantáziája, mint a legtöbb írónak. Ha

nem haragszol, Jucikám, most mennem kell, mert a végén még ledöf Marika a

sárgarépával, ha nem lesz ebéd, mire megérkezik Tomi.

– Hogyne, menj csak! Én is igyekszem már hazafelé, elég sok a csomagom.

Üdvözlöm a családot!

– Átadom. Nektek is minden jót!

Ezzel szépen mindenki elindult a dolgára. Marika megfőzte a levest időben,

mire Tomi hazaért, anyukám pedig sikeresen felcipelte a csomagokat a negye-

77

dikre, mielőtt leszakadt volna a szatyrok füle. De az én fejemben fészket rakott

a gondolat és nem hagyott nyugodni. Sokszor álmodtam az ismeretlen orvos-

sal, akiről nem tudtam semmi mást, csak azt, hogy egy triviális balesetbe halt

bele a kórház előtt két zsömléért, és a családja aznap hiába várta haza a munká-

ból. Már majdnem húsz év telt el azóta, hogy meghallottam a történetét. Most

már szeretném, ha valaki más őrizné helyettem.

78

Wágner Rita

Emlékszel?

Kedd reggel volt, mezítlábas napfelkelte. Miután felültem a fűben, és meglát-

tam a kalitkát, szabadon engedtem a papagájt. Körülnéztem, az ég tiszta volt, a

napsugarak lágyak. A magas zöldben mindenhol emberek, pokrócokban, vagy

nélkülük. A rádióból Chopin szólt, s a kis tűzről a teafőző füttye. Mosolyogva

dőltem hátra. Hisz oly nyugalom fogott el, karnyújtásnyira a boldogságtól.

Ahogy behunytam a szemem, éreztem, minden lélegzik, él s mozog. A föld só-

hajtott. Ébredezett minden.

Egy hang felszólalt a távolból:

– Kész a reggeli!

Tudtam, ez az a reggel, már nem kell sokat várni, és velem leszel. Eszembe

jutott amint kimondod, hogy „Ismerlek én, nekem nem kell bemutatkoznod.”

Persze nem volt igaz, a kis hazugság mindig megcsillant a szemedben.

Aztán előjöttek a képek, filmként forogtak, láttam amint ideérsz és elin-

dulunk.

Már dél volt, te még sehol sem, Chopin maradt, a tea már rég kihűlt. A nap

erőre kapott, bánatában tűzgolyóként égette a nagy zöldet. Ahogyan ott feküd-

tem, éreztem mindent, elégett bennem, ami jó, neked már nem marad semmi.

Későn fogsz ideérni, hogy megments. Ez már nem olyan egyszerű, mint a kis

szerelmes üzeneteid. A lelkemben csaták, háborúk folytak. Féltékenység, féle-

lem, aggódás. Mardostak legbelül.

De bizakodtam. Hittem benned. Tudom, soha sem ártanál nekem. Mindig

mellettem voltál. Átéltem újra és újra a pillanatokat, az idő meg egyre csak telt.

Chopin játszotta a kedvenced, az idő már négy felé járt. A nagy sárga ko-

rong pirossá változtatta az eget, rózsaszín felhőkön lépkedtem. Keservesen ül-

tem ott, a tea savanyú volt, minden cukor ellenére csak fanyalgott ő is. Hallot-

tam a lépteket körülöttem, egy-kettő szófoszlányt is elkaptam, de a figyelmem

csak rád irányult. Láttam magam előtt, ahogyan magamban nevetek és összené-

zünk. Mint akkor, azon a szombat reggelen, te ültél velem szemben, egy újság-

papírt gyűrögettél, rajtam egy virágos ing volt, és csodáltalak. A tökéletességed,

azt, ahogyan elmélkedsz Kosztolányiról, s rólam. Mindig mondtad, kiismerhető

vagyok és sovány. Vigyázzak nagyon. Állandóan hozzátetted: „olyan kis sovány

vagy. Eszel? Aztán visszatértél a mondanivalódhoz, mintha semmi sem szakí-

tott volna félbe, nem is lennék ott, csak egy képnek mondanád.

79

Emlékszel? Fent ültünk a dombon, és már megint a madarakat néztük. Mert

te a madarakat ismerted igazán, valahol, legbelül talán te magad is az voltál.

Már tudom, feleszméltem. A papagáj volt mi. A lényünk találkozása, és én

elengedtem. Fatális hibát vétettem.

Másnap hajnalhoz közel, pontosan emlékszem, éppen feltérdeltem, korom-

sötétben csak az autó fénye látszott. Megpillantottam egy autó fényét a távol-

ban. Felálltam, a szívem hevesen vert. Elindultam apró léptekkel, minden moz-

dulatomra figyelve, csak lassan.

Ahogy a fűben gázolva hallottalak, lépteim gyorsultak, és már annyira leírha-

tatlanul boldog voltam, hogy nem is próbálkoznék meg vele. Nem a szavak

nem érdemlik meg, egyszerűen elfogult vagyok.

A napkorongnak tetejét éppen hogy meglehetett pillantani, mikor odaértem.

Nem érdekelt, hogy egy napot késtél, és miért, vagy hogy jutottál ide, csak hogy

itt vagy. Az volt a fő, elértelek, te hangosan nevettél, ahogyan megpillantottál,

és miközben megöleltelek, felszólaltál:

– És a papagáj? – kérdezted. Hát, persze, a papagáj, a mindennél fontosabb

madarak.

– Csak… már nem bírtam a várakozást. Sajnálom! – feleltem, lesütött sze-

mekkel.

De megbocsátottál. Mindent. Lenéztél, és láttam a szemedben. Most itt az

idő. Indulunk. Visszasétáltunk kézen fogva a partig, rám néztél és ugrottunk.

Bele a meleg napba, a hideg kék fátyolon keresztül. Súlytalan lebegtünk és a

papagáj elrepült felettünk. Emlékszel?

80

Lázár Annamária

Védőbeszéd

Van egy üres terem, négy fehér fal közé zárva. Ajtó csapódik és a levegő

rezzen, amíg elfullad az erőteljes hang a hideg, érzéketlen levegőben. A sarok-

ban egy karosszék… árnyéka elterül a padlón. Aladár ül rajta. Mellette egy asz-

tal áll generációk óta magányosan. Senki sem fordul felé soha. Az asztalnak

pontosan a közepén egy kerek, lapos tányér, három fehér hallal. Minden ebben

a szobában a közönyről tanúskodik.

Bejön három ember. Csak alig törik meg a szoba csendjét; az ajtó nem nyiko-

rog, halkan csukódik. Libasorban követik egymást: két férfi és egy vörös, hullá-

mos hajú nő, Ágnes. Sorban leülnek az Aladár előtt levő székekre. (Az egyik

férfi – az egyenes hátú keménykalapos – nyers krumplit eszik. Hangosan

csámcsog.)

Mind Aladárt nézik és a gondosan le(v/r)ágott körmeit. Játszadozik az ujjai-

val. Ez olyan… pótcselekvés. Senki sem vár csodákat, de ő elkezdi mégis a vé-

dőbeszédet, melyet magával hozott, évezredek óta gyűjtött beszédét, melyet

már ősei elkezdtek, de egyiknek sem volt lehetősége elmondani. Ez a vissza

nem térő lehetőség, hogy mindent elmondjon, ami fontos és lényeges. Az élet

vizsgája, amelyért érdemes volt átvészelni azt a sok-sok évet.

Figyelemreméltó, amilyen határozottan, nyomatékosan beszél. Hangja mint-

egy cseng a teremben életre keltve egy enyhe légáramot. Nagy a pillanat nyo-

mása, a teljesítmény igénye, a kötelesség. Én is érzem a testemben, ahogy egyik

sarokból figyelem a fejleményeket.

Úgy képzeld el, mint azt, amikor vendégek jönnek hozzátok, és te a máso-

dik szobából, csukott ajtó mögül hallod az egyre hangosodó beszédet.

Váratlanul kitör a nevetés. A három alak vele szemben szívtelenül, kímélet-

lenül röhög.

Aladár egyre hangosabban beszél, érvel, rimánkodik. Mindent mond egy-

szerre: minden sérelmét, véleményét a világról, a világ bajáról, ki a felelős a glo-

bális felmelegedésért, a gazdasági válságért, az elkorcsosult erkölcsökért, az el-

felejtett hagyományokért, a felbomlott családokért. Tudja a választ minden ak-

tuális közösségi problémára. Az ifjúkori bűnözésre: a szülők manapság nagyon

engedékenyek. A válásra: a feleségeknek manapság nincs elegendő tennivaló-

juk, ami lekötné őket. Az emelkedő árakra: a kereskedők manapság túlságosan

nyerészkedők. A gyerekkori betegségekre: a szülők manapság rosszul értelme-

http://borzoskaa.blogspot.com/2010/02/vedobeszed.html

81

zik a szülői gondoskodás fogalmát és agyonkényeztetik csemetéjüket. A drog-

fogyasztásra: a felelőtlenség, az érdektelenség. A társadalom manapság túl en-

gedékeny lett a szólásszabadság terén, addig a pontig, hogy a lányok fesztelenül

élnek az olyan a szavakkal, hogy „kibaszás”, „lószar”.

A röhögés folytatódik. Három felnőtt testű hülyegyerek szakadatlanul ka-

cag. Kuncognak. Lökdösik egymást.

De Aladár csak mond, beszél, magyaráz. Tervszerűen, logikusan felépített

beszéde a csúcsra ér, érzelmi intenzitásában olyan lesz, mint egy nagy spirálra

épült torony és már alig-alig követhető. Elmondja, hogy az iskolai agresszió mi-

att az elhanyagolt gyermekek szülei a felelősek, a kivándorlás miatt a kormány.

Hogy nem működik az igazságszolgáltatás. Nincsenek felelős emberek.

Felerősödött hangja gigantikus méreteket ölt. Szónokol, utánoz, gúnyolódik,

mindenkit külön megszólít… csak egy helyeslő bólintás kellene… egy vállvere-

getés, mely igazolná azt, amiről ő tudja, hogy oly igaz.

De ők csak kacagnak, hahotázva, mint a szilveszteri kabaré előadáson,

amikor a teltház nagyra tátott szájjal kényszeresen röhög, könnyeket öntve.

Szánalom. Szégyen és szánalom. Forgolódom. Félek az érzelmeimtől, mert

kicsi leszek tőlük, és a terem egyre csak nagyobbodik.

Apámat Aladárnak hívják.

Megmozdul a középső hal. (Hogy lehet innen kijutni?)

Te is itt ülsz valahol, elgyengült kezeddel kaparászva az ajtófélfa alját.

Begörcsöltek a lábujjaim. A földön melletted levő fehér lapokat és rajtuk az

utolsó rajzod szeretném megérteni. Lassan kitisztul a kép és semmi sem tudná

már meghazudni, hogy mi van rajta. Az én alakom és az alakom másolata.

Amilyen vagyok és amilyennek látom magam.

Nem létezik hazugság, de nem létezik igazság sem. Csak tányérok, csak la-

pos fehér halak. Dallamok. Masszív, fehér lapok, amelyek eltakarják a világot.

Alszik a világ… Kell a pihenés.

83

Kántor Anita: Vissza

85

Márton Szilárd L.

a vonalaid

A vonalaid nyugtatnak. Nem a szöveged.

Azt tartogasd másoknak, szívem.

Csendes éleiden pihen az íriszem.

Semmi sem hirdeti, súghatja szerelmed.

tested

eleven

melege

melled

remegő

kereke

kezed

csendes

erezete

.

86

Suhajda Szabolcs

Pygmalión feleségéhez

Éjjelek illantak csonttested bűvöletében.

Hordtam kincseket, én ostoba, lábad elé.

Megszánt Aphrodité, s lám rontás lett az ajándék:

cserfes némber, bár megmerevedne a szád!

87

Fiam Csilla

Mint kisgyerek…

Mint kisgyerek ki keresi a fényt,

Ami még

Sohasem lehetett az övé.

Mint könnyű esti árnyék,

Ki átlép

Önmagán, a lámpaív alatt.

Mint szeretetre oly rég vágyó,

De ártó

Szándékokkal teli lélek.

Mint örökkön csak sóhajtozó,

Élvet hozó,

Megfáradt szerető…

Én sosem kértem aranyból szőtt Mennyországot,

S lám itt állok:

Vasrácsos kapuk előtt.

Sosem fogadtam magamnak örök boldogságot,

Csak várok

Egy „tán” szebb jövőt.

Sosem éltem úgy, hogy kérték,

S ha ez vétség,

Hát bűnömet felvállalom…

Sosem alkudtam meg mással:

A sodródással

Hagytam eltűnni csónakom.

88

Csak így szeress, kérlek,

Ne míg élek,

Csupán percekig!

Csak ölelj szorosan,

Hamarosan

Eltűnök, megint.

Csak súgd halkan:

„Nem akartam”

S nekem ez elég…

Így árulj el engem,

Megengedem:

Mert már nem fáj úgyse rég…

89

Pálffy Tamás Szabolcs

emlékvallató

oskolámról az irka van eszemben

betűvetés és szóaratás

belélegzett krétapor felhőkben

nebulók közt címszavazás

egyre késő kapcsolatok

gyermekdalos siránkozás

vegyszerízű pancsolások

eljövendő vigadozás

olajlámpás ódon esték

két karunkat majd lenyesték

álnok módon hogy meglesték

tűrte volna nyomdafesték

elfecsegnék-e a falak

eltörött sok régi kacat

elhallgatnák-e a kövek

igazmondás nem becsület

eme elme terhes lenne

újjászülsz ha hagyunk agyunk

míg madarak és fák vagyunk

éber kölyök szenderül

tud már ülni vesztegül

visszapalló keskenyül

visszaemlék visszaemlék

egyet szólnál visszamennék

nem egy kezem tűzbe tenném

90

Albert Teréz – Lilla

Szüntelen

Keresem Őt fűszálban,

Keresem az elnyílt virágban,

Ahogy gyermek születésben,

Fácska növekedésben.


Csobogó patak hangjában…

Keresem…

Alvó legény álmában.


Bibliában, Koránban…

Keresem…

Templomban s Zsinagógában.


Síró gyermek könnyében…

Keresem…

Óvó anyaölelésben.

Keresem Őt fűszálban…

Keresem Nap ragyogásban,

Kutatom magamban…

Keresem…


Könyvekben s tudományban…

Keresem…

Csillagokban, kőben.

91


Keresem felhők felett,

S a tüskés bokrok mögött,

Keresem madárdalban.


Vihar vad dúlásában,

S lágy szellő ölelésben.

Keresem pamut puhaságban.


Keresem beteg ember ágyában,

Szökkenő őz inában.

Keresem Őt családi viszályban.


Keresem motorzúgásban.

Villanyvilágában, gyertyalángban,

Vonatzúgásban, szekérnyikorgásban.


Keresem tehénbőgésben,

Lepke szárnyában…

Csak keresem…


Eladó lány pártában…

Keresem…

Öreganyó pártában.


Zsenge korom árnyában,

Keresem Őt önkéntelen,

Rájöttem: Ő itt van szüntelen.

93

Hideg Viktor: Kuka

95

Nagy Zita

98

Pálffy Tamás Szabolcs

emberpárról ének

szeptember vizsgaláz Kolozsváron

falom Bibliám, Kátém felzabálom

neked alap és nekem felvételi

hetek múltán már a közös reggeli

illatában arcod arcom a kezdet

október tétje nincs a szerelemnek

találkozásunk mind a kettő várja

sok tanulásban elhagyta a párja

november Déván várbörtön cellában

gyertyalángok hűs püspök aulában

szememnek szíve szőke szeniorita

december hó kollokvium vita

kettőnk közös ügye érzem több remény

Istenünknek tetsző remek képregény

99

Nagy Judit

Szemek

Fut mellettem az idő

csak a puha száj ami fejemben él

és a metrózaj

és az eső

nem is esett virágot locsoltak a gangon

liliomsúlyával homlokomra telepszik

az idő

meleg volt a szál cigi elégett

te bent vagy

zene szól

amott egy szomorú kutya figyel

gondolataimban

bizonytalanság

és vízcsepp kopog

szorítom a korlátot

jó lenne ha kijönnél

jó lenne ha átölelnél

ősz lesz nemsoká

sár lesz és fagy

a szemeidet akarom látni

a puha szádat

hol vagy…

100

Molnár Beáta

Állapot

Figyelted már? tekintetem

simogatna, megérintene

s te érezhetnéd, ami bennem van.

Meg is foghatnál, ölelhetnél

reggelig el nem engednél.

…elengednél, én meg mozdulatlanul

néznélek tovább.

Itt vagy, és nem tudok hinni

neked, szavaidnak, csókjaidnak

csak a tekinteted az, ami van.

Szemeid rám vetítettek téged,

félreérthetetlenül szeretsz.

Egyszerre szívtalak magamba,

az esővel együtt: az elpárolgott,

te meg bennem maradtál.

Nem gondolhatod komolyan,

pedig én nagyon szeretnélek…

komolyan szeretni.

Komolyan, szigorúan, csendben

eljátszani azt, hogy én téged

nézlek, te meg engem.

101

Suhajda Szabolcs

Ursulához

Ursula mondd, hogyan adhatsz gyógyírt rőfnyi pöcsömnek,

mit folyton hegyez és kínoz a vénuszi láz?

Puncid tengere elnyelné a görög katonákat,

és sose látnák meg Trója erős kapuját.

Így hát hasztalan áhítok sajkámra vitorlát

ott, hol Szkülla mohó társa, Kharübdisz az úr.

102

Hangácsi Zsuzsanna

Befejezett múlt

Volt hogy kutattalak

Hajtott kegyetlen vágy

Engem tőled hozzád

Téged tőlem hozzám

Volt hogy elfutottam

Nem szabadulhattam

Bármerre fordultam

Téged találtalak

Dicsőítettelek

És ünnepeltelek

Áldozatom füstje

Árván halt az égbe

Megátkoztam neved

Csontig marva tépve

A borotva élén

Táncoltunk te és én

103

Hajtós Bertalan

Viszonban

Az ég kékjére sárga ponyvát

varázsolt a Napmágus

és gyümölcsöző örömmel

sütkérezett a május.

Azonban

egymásnak szánt szavaink

a hallgatás nyirkos-sötét

barlangjában gubbasztottak,

képzeletembe kétes képzeteket

ugrasztottak,

és a szívnyelőben

végződő kételypatakok

csalárdságot duzzasztottak.

Viszont

megállt a nyugati szél,

s vele a hamis-kétség armada

és csupán remélhettem:

nem volt igaz a fele se!

Vagy talán a harmada?

Azonban

a kérdés fája ma már

csupán rücskös csök,

hiszen nyár közepén

ősz-szomorút ciripel a tücsök.

Viszont

köztünk a hang tavasz óta néma.

A kínos csendben hallom,

ahogy a szú a fában perceg,

s a szókalapács elől

méteres csöndfalba menekül

több tucat percszeg.

104

Hol vannak a percek

mikor a

szád szószikrákat szór,

tüzes szemed szememben pirongat,

lelked nevetve szerelmet szól,

s a forró nyárban

hangod lángokat sikongat?

Elmúlt már a perc:

míg a világ cikkezett,

addig mi cakkoztunk…

Azonban

május óta csupán

a hallgatással sakkoztunk!

Te voltál a Királynő,

én Bástya: a Futó fia,

s a táblán kettőnk közt semmi,

csak nihil utópia.

Viszont

maradtak a kérdőjeles remények,

törékeny naívák,

bizakodó emléklények,

a hallucinációk,

a viszont és az azonban,

vagy a variációk,

– hogy próbáljuk újra –,

viszonban

már régesrég nem vagyunk

hasonló

viszonyban!

105

Szécsi Gabriella Tímea

Tömegvonzás

106

Fiam Csilla

Csak egy tánc…

Összetalálkozunk az élet színpadán.

Te balra sasszézol, én jobbra perdülök,

S összefonódott párok lebbennek be egymás után:

Kutató pillantásod elől, közéjük menekülök.

Régimódi keringőre járnak mindahányan,

Maszkos arcukon hideg boldogság virít…

Vajon hány éven keresztül járják emígy lágyan

Ezt a táncot, míg csupán képzeletben hallják a zenét?

Bohócok jönnek elő a függönyök mögül,

Karon ragadnak, s festett vigyoruk megijeszt.

Sokuk sír, de azt hiszem az egyikük tán örül,

Ahogy a gramofonban sietve átcserélik a lemezt.

Körbeállnak s így adnak tovább kézről-kézre.

Mindegyikük egy-egy kacsintással tovadob.

Nem érdekelnek többé, legyintek az egészre,

S nem zavar immár vágyakozó sóhajuk.

Fekete-fehér alak von legvégül magához,

Láthatatlan kötéllel húz és gúzsba köt.

Nem ér soha hozzám, imád csak, bálványoz,

Majd elereszt és otthagy álszerényen maga mögött.

107

S jönnek kecses táncoslányok – kacéran kinevetnek,

Mézédes hangjuk megelevenedve kérlel:

Felejtessem el velük, hogy valaha szerettek,

Sminkjüket szívfájdalom nélkül maszatoljam széjjel.

Elszakadván tőlük, lemosván a látszatot,

megpillantalak, ahogy félve felém nézel…

Odalépvén felkérlek, s te kezedet adod,

aztán öntudatlanul tovább ringunk együtt, a zenével…

„Az ég színe alatt kedvesem, mi mind bábokként járunk,

Párokkal és komikákkal együtt bujdosunk,

S félelmes alakoktól néha meghátrálunk,

Mindössze tovasuhanó múló lény-emlékek a színpadon:

ezek vagyunk.”

109

Farkas-Kontra Máté: Egyet adok, de kettőt már nem

111

Balázs Enikő

Kortárs csöndben

(Kortárs hangon, méghogy kortárs hangon… A mai világban mindenki csak

beszél és beszél, be nem áll a szája. De minek beszélnek annyit, ha sosem lehet

meghallani, mit mond a másik? És aki azt sem hallja, maga mit beszél? A leg-

jobb lenne most, itt, egy hatalmasat üvölteni bele, ebbe a papírba. Bele is üvöl-

töm. Csöndet!!! Olyan jól esne, ha egyszer a világon egy egész percig néma

csönd honolna. Az emberiség csak állna és figyelne. Figyelne minden porciká-

jával, egész lényével és hirtelen meghallaná az ősi sámándobok szilaj ütemét,

ódon várak véres cselszövényein sopánkodó szellemek sóhaját, suttogva mor-

molt imákat, szerelmes fogadalmakat, a hangyák apró lábacskáinak tipegését a

cseresznyefa ágain, az erekben vágtató vér lópata-lüktetését, a lelkiismeret za-

vartan köhécselő szabadkozását… Beszélni megtanítanak legtöbbünket. És

hallgatni? Hallgatni megtanulunk? Elmondok még egy történetet. Aztán csönd-

ben maradok. Ígérem. Legalább egy percig.)

Furcsa szerzetek ezek a felnőttek. Folyton nyaggatják az embert, hogy:

– „Mama!” Mondd szépen, hogy „Mama”! „Papa”, „Baba”!. Ügyes vagy,

jajj, de ügyes, na mondd még egyszer!

Gügyögnek és csipkedik a rózsás kis pofinkat, hogy milyen édes! Milyen en-

nivaló! Aztán mikor az édes és ennivaló magzatuk kinövi a biztonságosan el-

szeparált rácsos gyerekketrecét és aprón, de apadhatatlan energiával telve kisza-

badul a felnőttek világába, akkor aztán jönnek a problémák. Utána már megy

az ujjal mutogatás: Tessék, ez a te műved, mondtam, hogy nem kellett volna

mindent ráhagyni! Ma hasravágta magát az édességbolt előtt és úgy bömbölt,

hogy az egész utca utánam fordult, tán nyúzom ezt a gyereket?! Üvöltözött,

hogy akarom, akaroooom! Miért nem vettem meg neki azt a tábla csokit? Itt

nem a csoki a lényeg, figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok? Mi? Hogyhogy

mi? Az a lényeg, hogy a gyerek nem hallgat rám. Egyszerűen nem bírok vele,

pedig még alig bújt ki a földből, már igazi kis ördögfióka. Ráadásul nem képes

csendben maradni, egy percre sem! Amint kinyitja a szemét, vele együtt a száját

is és egész nap csak mondja a magáét!

Na, ugye, milyen furcsák? Eleinte szinte könyörögnek, hogy mondd csak,

szólalj már meg!… Minden kipréselt kis szótagra büszkék, csak úgy dagad a vi-

torla-mellük a szülői eufória szelében, aztán pedig azon sopánkodnak, hogy

ugyan, csak egy percre fogja már be a száját a büdös kölyke. Az is furcsa ben-

112

nük, hogy folyton bezárják, berácsozzák, amit fontosnak tartanak. Szájkosarat

húznak a kutyájukra, bekerítik a virágoskertet, járókába teszik a csecsemőket. A

fiatalokat bölcsődébe, a betegeket a kórházba, az öregeket meg otthonokba

dugják. Szeretetből. Pontosan úgy bebörtönzik őket, mint a betörőket. Bünte-

tésből. Pedig egészen úgy néz ki, mintha ugyanazért csinálnák az összeset: min-

dent elzárnak maguktól, amivel nem tudnak mit kezdeni, amit nem tudtak

megnevelni, vagy kordában tartani. Ami ijesztő. Ami sok időt igényel. Ami fog-

lalkozásra vagy törődésre vágyik. Aztán hazamennek a betoncelláikba és ma-

gukra zárják az ajtót. Szerintem félnek. Pedig nekem mindig azt mondják, ne

butáskodjak, nem bujkál a szobában semmi este a sötétben, nem folyok le a

kádban a lefolyón, boszorkányok csak a mesében léteznek és majd akkor visít-

sak a póktól, ha az nagyobb lesz nálam.

Ma az oviban megint csendkirályt játszottunk. Ez egy olyan játék, hogy kör-

ben ülünk a padon ebéd után, vagy a délutáni alvás előtt sorakozunk a szétnyit-

hatós ágyainkért és ha meghalljuk, hogy na, ki lesz a csendkirály, akkor nem

szabad megszólalni. Nem szeretem ezt a játékot, mert ha nem akarok is beszél-

ni, de megtiltják, akkor rögtön eszembe jut valami, amit szeretnék elmondani.

És sosem mondják meg, hogy mikor van vége a játéknak, vagy hogy ki az, aki

nyert. Ezért rögtön tudtam, hogy ez nem is igazi játék. De a felnőttek azt hi-

szik, ha valamire azt mondják, hogy ez egy játék, akkor a gyerekek elhiszik. Pe-

dig a gyerekek rögtön tudják, hogy ha a felnőttek azt mondják, hogy: most

játsszuk azt, hogy… akkor az azt jelenti, hogy valami fontosat akarnak. De a

felnőttekkel ellentétben a gyerekek még tudnak játszani, ezért komolyan veszik

a szabályokat és úgy csinálnak, mintha a feladat játék lenne. Tehát ma ebéd

után míg a dadus nénik a konyha és a raktár közt futkostak, mi pedig a folyosói

padokon ülve vártunk az öltöztetésre, hogy kimehessünk az udvarra, csendki-

rályt játszottunk. Balázs ma is, mint rendesen, Réka mellett ül és ha a felnőttek

nem látják, belecsíp Réka karjába, amitől ő persze rögtön visít. Ekkor megjele-

nik Bea néni és rászól Rékára, hogy ne visítson. És kezdjünk új kört. Megint

kezdődik a csend. Balázs újra belecsíp Rékába, de a lány már nem visít, csak

nagyot rúg a fiú bokájába. Niki meg Eszter közben suttognak. Ez nem szabá-

lyos, de mivel nem hallja senki, nem kezdődik új kör, és ezen ők jókat kuncog-

nak egymás háta mögé bújva. Ők a társasban is szoktak csalni, meg ebéd köz-

ben is, mikor nem eszik meg a fasírtot, hanem titokban a Petinek adják. Külön-

ben is odaadhatnák neki, de akkor nem dicsérnék meg őket, hogy milyen ügye-

sek, nem maradt semmi a tányérjukon. Bence a sarokban ül és a függöny rojtját

piszkálja. Meg néha az orrát is piszkálja. Beletúr és a taknyot szépen belekeni a

113

függönybe. Ez nem a játéki viselkedése, különben is a sarokban szokott ülni és

babrálni. Szerintem az lenne igazságos, ha ő lenne a Csendkirály, mert ő egész

nap nem szól szinte egy szót sem. De ez se jó, mindig kérdezgetik, noszogat-

ják, hogy mondjon már valamit. Ilyenkor megáll a cipője orrán, föl-le hintázik

az egész testével, a kezeit könyökig a zsebébe gyömöszöli és bámul lefelé. Sen-

ki sem hallja, ha motyog valamit. Zoli összeszorított szájjal üldögél a pad másik

szélén. A lábait is görcsösen szorítja, néha mocorog és erősen fixírozza a folyo-

sóról nyíló egyik ajtót. Kata kipiszkált néhány cérnaszálat a cipős zsákjának a

belsejéből és abból igyekszik fonni valamit. Lillának hosszú haja van, és éppen

azzal foglalatoskodik, hogy a copfból kiszabadult tincsét a szájába tömködje,

gondosan benyálazza, aztán söndörgeti, végül újra bekapja és szisztematikusan

rágcsálni kezdi, de hiába forgatja a fejét, a haja vége mégsem lesz közelebb az

arcához.

Közben a dadák és az óvónénik el-elsuhannak a folyosón, néha kipillanta-

nak a konyha vagy a raktárajtó mögül, mígnem Bea néni megjelenik és közli,

hogy mindenki menjen oda a szekrényéhez és kezdjen el öltözni. Aki nem tud-

ja bekötni a cipőfűzőjét, annak Gizus néni segít, várjon türelemmel a sorára.

Mindenki elindul a szekrénye felé, kivéve Zolit. Ő továbbra is a padon üldögél,

keze az ölében, alatta gyanús tócsa. Bea néni odasétál hozzá, és miközben elő-

szedeti vele a tiszta váltóruháját, kissé értetlenül azt kérdezi tőle: Zolikám, mi-

ért nem szóltál, hogy ki kell menned?

(Ezt a történetet a szomszéd Lucától kaptam. Persze nem szó szerint mesélte,

hanem csak úgy lényegretörően, ahogyan a harmadik emelet tájékán fújtatva

beszélgetni szokás. Éppen az oviból jöttek az anyukájával, mikor elindultam le-

felé a boltba. A lépcső közepén találkoztunk össze és mikor megkérdeztem tő-

le, milyen napja volt, harsányan sivítva ezt válaszolta: Nem szabad elárulni,

hogy Zoli bepisilt, mert azt mondta ez titok!)

114

Bata Viktória

Idill

Csak feküdtünk az ágyban a takaró titkos leple alatt, meztelen melleimet a hátá-

hoz szorítottam. Arcomat a bőrébe simítottam, hátán a piheszőrök megcsiklan-

dozták az orrom hegyét. A húsába suttogtam.

– Bízom benned.

Szinte észrevétlenül megmoccant. Halványan megszorította a kezemet, ami-

vel fojtogatóan öleltem. Hallottam, ahogy szusszan egyet, mint mindig, amikor

beszédre nyitja az ajkait.

– Menjünk fürdeni!

Nehézkesen kigördült az ágyból, én pedig könnyed léptekkel követtem. Ru-

tinosan fordultam be utána a fürdőbe, hajoltam a csaphoz, engedtem az inga-

dozó hőmérsékletű vizet. Hagytam, hogy görnyedésem közben végigsimítsa fe-

detlen testem minden kis porcikáját. Szerelmesen megborzongtam érintése ujj-

nyomai mentén.

Először ő merült bele a langymeleg kisóceánba, aztán én is követtem. Egy-

mással szemben ültünk, lábainkat összeakasztottuk és csak néztünk egymásra,

mint két kíváncsi kisgyermek. Nem bírtam sokáig, szép lassan mosolyra hasadt

a szám, ahogy az ő arca és felszakadt. Így ültünk, egymásra vigyorogva, majd

nevetve. Nevetve a semmin, magunkon, a butaságainkon, a félelmeinken. Elját-

szottuk, hogy bátrak vagyunk. Hogy történjék bármi, mindig boldogok leszünk.

Hogy ami egy perce még a jelen volt, már régmúlttá vált és elgurult. Mi pedig

hülyék lennénk utánaszaladni.

Csipkedni kezdte bőrömet a hűlő pancs. Szerencsétlenkedve kászálódtam.

Mielőtt törölközőbe csavartam volna kiázott bőrömet, még a kád széle mellé

guggoltam és megsimogattam az arcát. Lassan benedvesítettem az egész testét,

és elkezdtem tusfürdősimogatásom szertartását. Ő nevetett. Én nevettem. Csi-

kiztem a lábujjait. Kis bolond. Mire jó illatot varázsoltam az egész fürdőszobá-

ban, már könnyek aljaskodtak a szemembe. Könnyek attól a rengeteg szeretet-

től és szerelemtől, amit éreztem. Könnyek azokért a pillanatokért, amikor meg-

bántottam. Könnyek magamért és könnyek érte. És mégsem hagytam ki-

buggyanni őket, erőszakosan visszavonulót fújtam nekik. Érte. Csak néztem

tovább az előttem heverő, kiszolgáltatott testet, és kerestem az okokat, hogy ez

a tökéletlen emberi szerkezet miért olyan tökéletes a számomra. Pont ez. Pont

ezt a testet akartam. Ezt láttam mindközül a legszebbnek, minden szőrszálával,

115

minden szeplőjével és makulájával együtt. Felnéztem az arcára, és megmarkolt

a tekintete. A szembogarak körül pajkoskodó zöld-kék furcsa színei. Láttam,

hogy vár valamit, vagy talán unja már a jelenetet, és a víz is egyre hidegebb.

Felpattantam, és amint felállt, a vállára terítettem a törölközőt. Ilyenkor mindig

egy picit az én kisfiam volt. Valaki, akiről gondoskodhatok. Valaki, akit nagyon

szerethetek. Valaki, akiért bármit megtennék.

Visszazarándokoltunk a szobába és újra egymás mellett feküdtünk. Ezúttal

ő ölelt engem. Éreztem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Minden sejtem-

mel hozzádörgöltem a létezésem. „Nézd! Nézd! Itt vagyok, a Tiéd vagyok!

Szoríts! Tarts! Ne engedj!” Csókot simogatott a nyakamra, amitől újra bizser-

gett a bőröm. Orrával megcirógatta a fülem, beleszuszogott.

– Szeretlek!

116

Tóth Beáta

A Görbe meg én

Azt hiszem, négy éves korom óta vagyok az a lány, akit a fiúk nagy általános-

ságban feleségül akarnak venni. Legalábbis azok, akikkel tizenéves koromban

együtt köpködtem vagy csókolóztam a leeresztett gumimedence alatt. Az első

ilyen srác az életemben épp a szomszédom. A mai napig. Hatéves volt, mikor

megígérte, aranymelltartót vesz nekem. Ötéves voltam, mikor megkaptam az

első műanyag nyakláncom az óvoda akkori és a város leendő tenyészbikájától.

Tizennégy voltam, fogszabályzós és erősen önbizalom hiányos, mikor egy

másik megkérte a kezem, a zongora tanszaki előtt. Tizenhat éves voltam, mikor

először csókolóztam, noha azt hazudtam, már háromszor is megtörtént. A ta-

vasz első napja volt és én mindenre fel voltam készülve, csak egy vadidegen

fogsorra nem. Ő volt az első komoly az életemben. Legalábbis az első komoly

imitálása a felnőtt féle kapcsolatoknak. El akart venni. És mindennap elmond-

ta. És fogalmam sem volt róla akarom e, vagy sem, lesz-e belőle valami vagy

sem. Múltak a „moon river” ízű telek és a giccstől szenvedő tavaszokból vala-

hogy nagy szerencsénkre (?) mind kinőttünk. Nem voltunk még semmik

sem… és valahogy egyre nehezebben mímeltünk.

Azon a télen ismertem meg életem leggörbébb, legpofátlanabbul bámuló

srácát. És fogalmam sem volt, el akart-e venni. Soha nem tett rá célzást. Vagy

ránk.

Helyette barátságot mímelve, vagy talán komolyan gondolva nézte végig,

ahogy sokadik éve a hajdani idegen fogsor gazdája minden nap beteszi a jól is-

mert „el karlak venni” lemezt. Aki valóban már nem is gondolta komolyan;

csak egy bizonyos suhanc-aromájú résznél megakadhatott a lejátszó. Az egész

már egyikünknek sem mondott semmit.

Helyette könyvtárbakban olvastunk Sarkadit; utópiát írtunk és leveleztünk

és a felhőket fényképeztünk és hatalmas telefonszámlákat csináltunk és zokni-

ban táncoltunk a holdfény áztatta aszfalton az és-halmok tetején. A Görbe meg

én.

És nem akart elvenni. Ő volt az első, aki nem akart elvenni, csak arra vá-

gyott, hogy felejtsen el minket mindenki, és mi egyszer építsünk egy házat és

együtt aludjunk, együtt éljünk és reggelente valami hihetetlen zavarodottsággal

bámuljuk egymást a konyha kövén. Az és-tenger mellett. Görbén és bután.

Együtt. És értetlenül, de révbe érve. Vagy legalábbis jó úton afelé.

117

Jöttek magányos telek, zavarodott koratavaszok és a bakeliteket egész más

dolgok váltották fel.

Jöttek srácok; beszélgetősek és sétálósak, hajlani ötkor közös Pilinszky sza-

valósak és jöttek fiúk, akiket inkább meg se említsünk. És feleségül akartak

venni. (Érthetetlen.)

És én gyűlöltem őket, mert egyáltalán ne vágytam rájuk, egy porcikám, egy

gondolatom sem kívánta őket. A megzajdult fiatalságom akartam, noha fiatal

voltam és üdébb, mint valaha. Az éretlenségem akartam, a Görbém, az aszfal-

tom, a házunk bevésetlen tervrajzát és a lyukasra táncolt zoknijainkat.

Azóta jöttünk, mentünk, költöztünk, komolyodtunk, felejtettünk. És operál-

tunk az elsajátított felnőttfajta dolgokkal. (Érthetetlen.)

A szomszéd srác soha nem vett nekem melltartót. Az utolsó emlékem vele

kapcsolatban egy ősz végi diófán való ücsörgés. Az óvodás tenyészbika mű-

anyag csodájáról kiderült, hogy nem kellett az óvoda babijának, ezért nálam

landolt. A zongorista fiú a tanszaki után fél évvel elköltözött. Már a vezetékne-

vére sem emlékszem. Ma talán katona vagy zongorista. A fogszabályzóm is le-

vették. Életem első idegen fogsora most tehetséges életművész-féle. A hajnal-

ban szavalókról kiderült, bárkinek szavalnak irodalmi igénynek és érdeklődés-

nek megfelelően.

Annyi diófalevél hullott le azóta és annyi fogszabályzó került fel és le… és

annyi holdfénytócsás, táncéhes nyár múlt el nélkülünk. A mi megzajdult, kerge

fiatalságunk nélkül.

És most itt állunk. Ő meg én. Bután bámulva, tereket átvihogva, macskakö-

ves buszmegállókat áttáncolva, emlékeket főző és befőző petróleumlámpa-ittas

estéken.

A lyukas zoknijainkkal, teli a régi éretlenséggel.

A Görbe meg én.

118

Gólya Tamás

Szomorú vasárnap

Játszódik a bal tenyéren. Szereplők balról jobbra:

MENŐ

LÖVŐ

VIVŐ

SÜTŐ

EVŐ

TESTEK ÁRNYAI

Menő még egyszer utoljára hunyorogva végignézi az alatta ernyedten sorakozókat a tavaszi

fényben. Aztán a lassan szertefutó vízgyöngyöket követi a csillogó tenyéren, a nézők egy

nagyítón keresztül, mik egy apró barázdán gurultak le, ami ma valahogy tényleg

haloványabbnak tűnik. A Szomorú vasárnap fuvolán elhangzik.

SÜTŐ (kioktatólag, erőtlenül rikoltozva) Evő, mit álmodtál össze?! Úgy

kalimpáltál ott a szélén, hogy azt hittem, körmönváglak! Tudod, hogy

nem bírunk külön aludni!

EVŐ (szipogva, félig magának) Ma isz Gilikészet kéne jácani, de máj nem

lehet… (felélénkülve) De te isz végig hánykojóttá.

SÜTŐ (Elhajlik a közönség felé, lesüti a begyét, halkan magában) …Milyen igaza is

van a kis Evőnek. Már nem lehet… (hangosodva) Arany Deréköv,

ugye? Itt égetett belül az érzés mindig, de az… (szemrehányóan) csak a

„Jobbaknak” adatik meg. Helyette a szerelemtől ragadtunk

testvéreimmel éjjelente, ha a Gazda megint Őt látta aznap, ahogy múlt

szerdán is. (A begye felét hátravetve, inkább a vakító reggeli napot jelképező

zseblámpához beszélve, vagy azon is túl a Mozgatóhoz, nehogy lássák a többiek

a vonásait) Sok balhét csináltunk így közösen… (elnyúlva egy zöld bolyhos

sálon, ami pázsitnak hat) Lövő mindig megjegyezte, hogy ő

művészlélek, s hogy az egész banda az alkotásra van kitalálva, de

annyiszor bemutatott, hogy mindig ökölbe rándultunk a fiúkkal, s

nem volt megállás…

119

EVŐ (egyre közelebb hajolt, hogy kihallgassa, a nagyító alatt látni, hogy csokoládés a

begye) Pedig szombaton szabálni kell, ha máj pénteken nem jut a

szoknya jojtja alól, mindig van lagszi a faluban. Minden Menő mijatt

van.

SÜTŐ Csak azért, mert ilyen hülye komplexusai vannak, hogy ő egy

hüvelykkel kisebbnek született, s ezért minden hetet sorakozóval

kezdeni s hallgatni az a beképzelt nagy begyét… De ha a Gazdára

gondolok, alma a fájától. (Megrándul) Nem lehet Menővel ujjat

húzni…

EVŐ (kikelve magából) Meg mindig ő asz ejsző a szojban!

SÜTŐ Meg lenyomja bármelyikünk, diktatúra ez a javából…

Lövő (most hallotta meg, miről beszélgetnek odaát, s átkiált) Csak az Erdei

Embert nem! (gúnyosan) Meg Evő, téged sem, de hát ki törődik a kis

mihasznával… Legalább van, aki bebújik a zöldbe. (Elnyomva kacag, s

mozgatja a begyét.)

EVŐ (fáradtan hadonászik Lövő felé, de nem éri el) Tudd meg, hogy az igasszág

köszépen van! (Kis szünet után Sütőhöz újból nyájasan) Jáccunk

Gilikészet!

MENŐ (közelebb hajol, ripakodva) Elég legyen az egész sápadt bandából!

(Szúróan végighúzza a begyét a többiek előtt egyesével) Nincs mese! Hány

napot akartok még? Hányszor akarjuk még bemocskolni magunkat?

(A tenyérre borulva) Nincs többé… Gazda. (Lövő, Sütő, és még Evő is

lassan összekuporodnak, zsivaj, bökdösik egymást)

VIVŐ (felébredt az ordítozásra, kihúzza magát, amitől még Menő körme is ellilul)

Elhallgassatok! Te is Menő! (hatásszünet) Miért csatároztok? Még az

utolsó napon sincs bennetek semmi jóság? Mit féltek? A Kopasz

Halász nem lehet halott! (A közönségnek tenyerestől hátat fordítva,

kifeszített beggyel, az égbe kiáltva – a többiek mind a lábánál összekuporodva,

Menő takarásában) …A hétfő a legnagyobb bűn, hogy már nem hisztek

a hétfőben!

(Árnyak jönnek, megfogják a Gazdát, rárakják egy kordéra káromkodva. Víz csöpög a

ruhájából, ahogy húzzák a sötétségbe, balra. A távolban kalácsillat, locsolkodó lányok

kurjongatása, jobbra a Kálvária díszlete világosodik meg, távoli harangzúgás keveredik a

szélben.)

121

Ádám Gergő: Torzó

123

Molnár Beáta

Jelenség

Mekkora lendület! Mintha száguldana, mintha a fénnyel versenyezne. Vajon

hova és meddig fut? Világunk hét csodája nem ér fel ezzel a jelenséggel. Miért

nem írtak erről könyveket, miért nem zengtek ódákat, még csak meg sem zené-

sítették?

Ha jobban megfigyelem, mintha eszeveszetten rohanna, de annál sokkal

gyorsabban. Ámulok… nem láttam még embert így szaladni. Talán versenyre

készül, vagy rekordot dönteni. Kinek jut ilyen eszébe: kivetkőzve önmagából

csak rohanni előre…? Közelebb léptem. Akkor láttam, hogy akadálypályán fut.

Minő bátorság! Házakat, fákat, erdőket ugrott át. Embereket, állatokat, játéko-

kat tiport el. Törülközőt, pénzt, vizet utasított el és dobott el magától. Haja lo-

bogott. Tüdeje nem merült ki, lábai nem fáradtak el. Úgy lökte el velük magától

a földet, hogy én is éreztem. Azt reméltem, hogy megáll, vagy legalább lelassít.

Akasszák el, bomoljon ki a cipőfűzője, essen el!

De ő kitartott, még hét évig futott. Naplemente előtt látni lehetett az arcán

felcsillanó önfeledt mosolyt, amint utolérte önmagát. Akkor megállt, és sóhaja

széllé változott.

124

Buka Zsuzsanna

Cybergenezis

kezdetben volt a @

aztán lett a :

aztán meg a :/:

ezt követte a férfi és a nő ;

az ég ' a föld _

a fű /

a fa Y

a kő .

Kinek a {

Kinek a }

egyeseknek { }

vagy {$} vagy {§} vagy {<3} vagy {E=mc2}

vagy {π} vagy {} vagy { ♂} vagy { ♀}

vagy { ♫} } vagy {?} vagy {!} vagy {…}

és ő folyton programoz

0 1 0 1

az élet ontó logikája

hol ad + hol elvesz –

e hullám a WWW

pont sohasem

ér véget

125

Dömény Veronika

Cím nélküli vers

kézmeleg

vörösbegy

kaparász érint

csomót vágyó

nehéz víz

tükörbe sugárt

csobban feketén

egy pára

szó a remény

rémület amit

éden átélni

évbeli csend

126

Fábián János

Reggel…

Meghalni sincs idő

Csak az őrület vágtat át

A kifakult hajnalon

S szürkületet támaszt fel

Fák aljához térdepel

A város

Reggel van

Az ember még magányos

Ahogy tipegnek a piros lámpák

Előtt az éledező füstök

Színarany ezüstök beborulnak

Hordák, mik vonulnak

Legelni a betont

Reggel van

Még kíváncsian tudom nézni

Fönt a messzi eget

Most a napfényed lengedez

S hív játszani

De nem tudok csak

Állni s imádni téged

Reggel van

Ez a nap is csak ígéret

Mint a sok dekopázs arc

Fiú bordái közt rézvörös karc

S meztelenül volna kedvem

Érezni… veled

127

Reggel van

Ma minden szavam megreped

Hát hazugságot minek írjak

Tollam inkább elvonul s vad

Képzeteim benne rejtőznek

Mint, távoli pontok ejtőernyősnek

Oly’ messze még az este…

128

Kispál Dániel

Hagyaték

szólít vidéki buszokon

orosz metró kocsikon

mikor a szemek kötélként szorítják nyakát

mikor a szer utoljára zabálja fel

szólít miközben tetten éri magát

könyörög a hegytetőn a hazug

naiv képek a tükörben

hősi halott győztes csata előtt

ruháját lefosztva abban az esetben

rám gondol ha belenyúl bugyijába

és zihálva ha ontja a tömegeket

rám gondol mikor múlt jövő

és jelen

csöndesen buknak át mozaiktereken

bekopog

kegyelem

szalutál

szétfolyik

lelkemet piszkálja a fáradt hűs cső

a csillagtalan ürességet takaró

nem fakuló feketeséget menesztem

milliárd éves keresztem

megszerettem

tévé egy rádión meg rádiófejek

krumplibogarak rágnak fejünkben

129

Lázár Annamária

Számolósdi

Négy és fél égő kanóc

rajzolgatja változó árnyékom.

Az éjszaka csend és nyugalomból kirakott

szinte súlytalan halom,

mely eloldozza arcunk értelmét…

Éjjel nyugovóra térnek az emberek

nem értem mért.

Négy és fél égő kanóc –

egy seregnyi ember csak azért él,

hogy én éjjel tudjak aludni.

Egy aki fejem alá párnát rajzol,

egy akit szoktam álmodni…

Egy aki lehűti ujjaim,

mert a hangulat kedvéért elégetem.

A valóságot nem tudom megszámolni,

de megérinthetem.

130

Mészáros-Bilincsi Karola

Képes-lap

Forralt bor gőzében táncot jár a holdfény

Nem vagyok otthon tulajdon testemben

Lim-lomos balkonon kopog az eső

A jelen paranoiát rajzol a fejemben.

A tévé az agy rágógumija

Betölti a szobát a varázslatos pixel

A kéményen át menekül a lelkem

S az utcán landol a füstkormos esővel.

Talpam alatt táncparketté válnak

A tér foghíjas macskakő-kockái

Fölöttük feledett sóhajként lebegnek

Az emberi lelkek szamárfül-sarkai.

A kirakaton felejtett, éhes tekintet

Gazdája romfal tövében üldögél

Nyugatról, színekről, illatról álmodik

Mellette az élet összegyűrt papír.

A sörkoptató falán kiáramló vágyat

Visszapattintja a butik aurája

Kívül más, belül rokon-üres lelkek,

Ki ide, ki oda jár terápiára.

A házfalak között somfordál a hajnal

Az utcasarkon vár a lélek Mc Donald’s-a

Cigaretta, kávé, lábak a pedálon.

Új variáció egyazon témára.

E-dúrban zengi a város a szonettet

Gomolygó felhőkről lógatom a lábam

Androgün Jézus fogja a kezemet

Üdvözöllek a Bal-Kánaánban!

131

Tornyi Gergő

Pillehártya

Szeresd és tárd ki az idegeneket!

Lapulj a redőikhez, és simítsd el őket.

Csak lassan képződik rajtuk

valami táplálékszerű vékony réteg:

ami bekebelezhető.

Mint a fövésben levő

tejen a pillehártya.

Ezt lefetyeld le! Mint egy kutya.

A kölcsönös bizalom,

ragacsos személyiségeink,

és az ősszeretet

összesimulásának mellékterméke.

Értékes táplálék, és tudás ez;

amit csak egymásról fejthetünk le.

133

Gulyás Andrea: Tükör

135

Ercsei Zsuzsanna

Nem…

Nem tüntetek utcákon,

Nem kiáltom az egekbe,

Nem vésem be mélyen a falakba,

Nem mondom a szemedbe.

Csak néha-néha érzem,

Ha a csillagokat nézem,

Ismerős helyeken

Fütyülve ballagok,

Különös, nem vagy ott…

És vállvonva lépek,

Virágokat tépek,

Tele van a kezem,

Állok a középen,

Lábam lelóg a semmibe,

Sosem éreztem ennyire.

Szól a varázszene,

Régi a hangszere…

Ha látnálak, mosolyognék

Irtózatos csendben,

Mert, mert, mert

Nem tüntetek,

Nem kiáltok,

Nem vések,

Nem írok,

Csak a szélbe suttogom:

Így volt.

136

Ördög Attila

Munkáskéz

Idős fejedre rábillen a holnap,

S te fáradtan, sóhajtva intesz a napnak.

Leülsz a díványra, kezed térdedre teszed,

Nézed munka fogta kérges tenyered.

Emlékszel még, mikor először fogott lapátot,

Erődben voltál, szíved hangosan kiáltott.

Hólyagos lett akkor a kezed,

De tudtad, mindezt nemes célért teszed.

A víg munka lassan megszokássá fajult.

Szívedben az élet ősellenséggé vadult.

S míg ádáz harcodat zúzta az élet,

Fiatalságod ténytelen ért véget.

Térkép már a kezed, mély barázdákkal,

A bőröd vastag, tele ráncokkal.

Visszatekintesz arra a sok elrontott évre,

Csillogó szemmel gondolod, vajon megérte?

De küzdesz. Mert küzdeni kell!

A világért, hazáért, gyerekért meghalni kell,

S ekkor könnycsepp hull elfáradt kezedre:

Légyen az bármilyen, élni megérte.

137

Hajtós Bertalan

Zárvíz

„A víz szalad, és csak a kő marad,

a kő marad…”1

Ma fordítva van minden:

a kő szalad, és csak a víz marad,

a víz marad!

A száraz föld elnyeli a vizet…

Ma minden fordítva van:

Víz nyeli a Földet!

Szakad a part, s a lak.

Dühében tető tépi a szelet,

esőn kopog az ablak,

és valakin dörömböl az ajtó.

Utcákon házal az omlás,

keselyűként csipked a sajtó,

hisz életre kelt a bomlás!

Romos portán csend honol,

víz alatt félve csendel a hon,

csekély eséllyel vár a renddonor

míg az özöngyík szalad fel a falon.

1 Wass Albert: Üzenet haza

138

Zokog a szem és vérzik a szív…

Ma minden fordítva van!

Vérzik a szem és zokog a szív!

Temetőkben halottaink sírnak értünk,

s az ima mormol minket,

hogy hitünkből kitértünk.

A sors ma megfordított mindent,

hisz összekovácsol a vízvas,

és minket erősít a gát!

A bajban összefog a magyar,

s úrrá lesz az árvízen,

akkor is,

ha napról napra

újabb lakat kattan a zárvízen.

139

Bihari Viktória

A magyar zászlós ajkak

Tegnap francia szöveget fordítottam,

ma angolul nézek filmet.

Holnap spanyolnak drukkolok

miközben olasz kaját eszek,

de a kedvencem görögből ered.

Mégis, ha egy francia és angol felhő közé

kötelet feszítenénk,

engem átkelni csak

a magyar szavak bírhatnának.

Persze betömhetjük nyelvünket

a párna huzatjába,

betehetjük a karácsonyi ajándékok

rejtett várába,

feltehetjük a szekrény legfelső polcára,

vagy bedughatjuk ágyunk alá

akár a szörnyeket régen…

De akkor is ott lesz,

velünk porosodik

szánk padlásában.

Az idegen nyelvek hosszú távon

nekünk nem nyújthatnak kezet,

a sunshine nem melegítheti

napsütésként a Margitszigetet.

Ahogy a ta chambre sem adhat

sohasem szobáddal felérő biztonságérzetet.

140

Reggel anyukád jó reggelt mond,

és nem good morning-ot kíván,

ha meglátod a srácot

akiért odáig vagy

tu es heureuse mégis,

a lábaid magyarul remegnek.

A how do you do, ilyenkor oly lényegtelen!

Csak a tetszel szót találnád meg végre

a nyelvkönyvekkel körbe bástyázott szívedben.

Mondhatnád i want you babe vagy

je te veux vraiment, de ezek csak szavak,

az érzelem, meg csak a szeretlekben marad!

141

Szécsi Gabriella Tímea

Lélektükör

142

Albert Teréz – Lilla

Álomképek

Kerestem aranyat, ástam a földet.

Volt egy csillagom, mit átok követett.

Másztam nagy hegyeket.

Kergettem álomképeket.

Szerettem balgát, idegent.

Gyűlöltem szülőmet, mert világra engedett.

Megtaláltam helyemet, mégis futottam.

Felhőn repültem, célomhoz közelebb

még akkor sem jutottam.

Beszédet, szépet hiába mondtam.

Hurcoltak engemet, ellen mégsem álltam.

Olvastam könyveket, verset is tanultam

utam bennük mégsem találtam.

Hátha meghallgat: fohászt mormoltam.

Szárnyaim letörték, s mégis

egyre magasabban szárnyaltam.

Kés is járt nyakamnál.

Mást jobban féltettem magamnál.

Eledelem sár volt, néha mennyei lakoma.

Engedtem mindenkit, szerény kis házamba.

Szaladtam hétfejű sárkánnyal nyomomba.

143

Valamire vártam, szivárvány lábánál.

Fütyültem világra, fának zöld ágánál.

S mégis jött csoda, sűrű ködbe burkolózva.

Széttárta karját, nagy örömet hozva.

„Itt vagyok, mert vártál”; ezt mondta.

Örültem, vigadtam, szárnyaltam magasba.

S aludtam zöld fűben, daloltam madárral,

Táncoltam esőben, szédültem világgal!

Szerettem igazat, találtam aranyat!

Tanultam tudományt, s megleltem hazámat.

144

A KORTÁRS HANGON PÁLYÁZAT DÍJAZOTTJAI

2011.

I. díjas: Fábián Krisztina, Eszterházy Károly Főiskola

II. díjas: Fábián János, Miskolci Egyetem

Nagy Zita, Eszterházy Károly Főiskola

III. díjas: Hajtós Bertalan, Miskolci Egyetem

Turi Emese, Eszterházy Károly Főiskola

Bihari Viktória, Eszterházy Károly Főiskola

Különdíjasok: Márton Szilárd, Babes Bolyai U., Kolozsvár

Pálffy Tamás Szabolcs, Sapientia Erdélyi

Magyar Tudományegyetem, Marosvásárhely

Hangácsi Zsuzsanna, Miskolci Egyetem

Hamar Róbert, Eszterházy Károly Főiskola

Gólya Tamás, Eszterházy Károly Főiskola

A JELENLEGI KÖTETBEN SZEREPLŐK

EREDMÉNYEI A KORÁBBI PÁLYÁZATAINKON

2005. Dömény Veronika II. díjas

2006. Dömény Veronika III. díjas

2007. Dömény Veronika II. díjas

2008. Szécsi Gabriella Tímea Különdíjas

2009. Hangácsi Zsuzsanna III. díjas

Nagy Judit III. díjas

Dömény Veronika különdíjas

2010. Klujber Márta II. díjas

145

Tartalom

Előszó ............................................................................................................................. 7

Fábián Krisztina: sajtófotó ..................................................................................... 11

Hamar Róbert: ritkán adunk mattot ..................................................................... 12

Gólya Tamás: REM ................................................................................................. 13

Buka Zsuzsanna: Mus Musculus Dei (Istennek egere) ...................................... 14

Ercsei Zsuzsanna: Téli éj ........................................................................................ 15

Hamar Róbert: ott ülsz most is – édesapámnak .................................................... 16

Nemes Katalin: Metamorfózis című grafikája ............................................................... 19

Hargitay Kuli Tamás: Hiányviselés ....................................................................... 21

Nagy Zita: Bécs-i-szap ............................................................................................. 22

Nagy Judit: … kísértet hordozza szét… .............................................................. 27

Gáborfi Balázs: Nosztalgia ..................................................................................... 28

Kézdi Csenge: Angyal – démoni tánc .................................................................... 29

Antal Gábor: Áramszünet ....................................................................................... 30

Klujber Márta: Kaszárnyában a világ .................................................................... 31

Turi Emese: Időkapszulába zárva ......................................................................... 33

Sándorfi Zoltán: Szüntelen című grafikája .................................................................... 37

Márton Szilárd L.: 360° ........................................................................................... 39

Horák-Csacsovszky Szilvia: Beteljesülés .............................................................. 40

Mészáros-Bilincsi Karola: Szemtől szemben ....................................................... 44

Bata Viktória: Féregeledel ....................................................................................... 47

Fazekas Levente: Halálhozó című grafikája ................................................................. 51

Fábián Krisztina: Elázós utazás ............................................................................. 53

Hangácsi Zsuzsanna: Antióda ................................................................................ 54

Hargitay Kuli Tamás: Téboly ................................................................................. 55

Kézdi Csenge: Mindig ............................................................................................. 56

Adorján Dávid Attila: Esti elmélkedés ................................................................. 57

Turi Emese: Haiku-csokor ...................................................................................... 58

146

Antal Gábor: A nyáj ................................................................................................. 59

Fábián János: Ars poetica ....................................................................................... 60

Bihari Viktória: Este van ......................................................................................... 61

Gáborfi Balázs: Esti Gondolat ............................................................................... 63

Kispál Dániel: Arkhé ............................................................................................... 64

Klujber Márta: Mécsfény szívek ............................................................................ 66

Tornyi Gergő: Egy sikertelen kísérlet a létezés megértésére ............................. 67

Gábor Balázs: Lusta című grafikája ............................................................................ 69

Tóth Beáta: Geppetto levele ................................................................................... 71

Pazonyi Dóra: Valamiért… .................................................................................... 73

Balázs Enikő: Zsömle .............................................................................................. 75

Wagner Rita: Emlékszel? ......................................................................................... 78

Lázár Annamária: Védőbeszéd .............................................................................. 80

Kántor Anita: Vissza című grafikája ........................................................................... 83

Márton Szilárd L.: a vonalaid ................................................................................. 85

Suhajda Szabolcs: Pygmalion feleségéhez ............................................................ 86

Fiam Csilla: Mint kisgyerek… ................................................................................ 87

Pálffy Tamás Szabolcs: emlékvallató .................................................................... 89

Albert Teréz – Lilla: Szüntelen .............................................................................. 90

Hideg Viktor: Kuka című grafikája ............................................................................. 93

Nagy Zita: 6 VAN 6 VÁGOTT CSONT VÁZÁBAN ..................................... 95

Pálffy Tamás Szabolcs: emberpárról ének ........................................................... 98

Nagy Judit: Szemek .................................................................................................. 99

Molnár Beáta: Állapot ............................................................................................ 100

Suhajda Szabolcs: Ursulához ................................................................................ 101

Hangácsi Zsuzsanna: Befejezett múlt ................................................................. 102

Hajtós Bertalan: Viszonban .................................................................................. 103

Szécsi Gabriella Tímea: Tömegvonzás ............................................................... 105

Fiam Csilla: Csak egy tánc… ................................................................................ 106

Farkas-Kontra Máté: Egyet adok, de kettőt már nem című grafikája ......................... 109

147

Balázs Enikő: Kortárs csöndben ......................................................................... 111

Bata Viktória: Idill .................................................................................................. 114

Tóth Beáta: A Görbe meg én ............................................................................... 116

Gólya Tamás: Szomorú vasárnap ........................................................................ 118

Ádám Gergő: Torzó című grafikája ............................................................................ 121

Molnár Beáta: Jelenség .......................................................................................... 123

Buka Zsuzsanna: Cybergenezis ............................................................................ 124

Dömény Veronika: Cím nélküli vers ................................................................... 125

Fábián János: Reggel… ......................................................................................... 126

Kispál Dániel: Hagyaték ........................................................................................ 128

Lázár Annamária: Számolósdi .............................................................................. 129

Mészáros-Bilincsi Karola: Képes-lap .................................................................. 130

Tornyi Gergő: Pillehártya ...................................................................................... 131

Gulyás Andrea: Tükör című grafikája ....................................................................... 133

Ercsei Zsuzsanna: Nem… .................................................................................... 135

Ördög Attila: Munkáskéz ...................................................................................... 136

Hajtós Bertalan: Zárvíz ......................................................................................... 137

Bihari Viktória: A magyar zászlós ajkak ............................................................. 139

Szécsi Gabriella Tímea: Lélektükör ..................................................................... 141

Albert Teréz – Lilla: Álomképek ......................................................................... 142

A Kortárs Hangon pályázat díjazottjai ............................................................... 144

Pályázati kiírás ......................................................................................................... 149

kortÁrs hangon ’11 · vagy csak egyszerűen megéli az olvasás élményét. vagy csak ránéz,...

Documents