A KÖZÉPKOR Giovanni Caselli

Corvina

Giovanni Caselli: History of Everyday Things. The Middle Ages Macdonald and Company (Publishers) Ltd., London - Sydney 1988

Fordította Barabás András

©Giovanni Caselli, 1988 ©Macdonald and Company (Publishers) Ltd., London 1988 Hungarian translation: ©Barabás András, 1990

Felelős kiadó: Bart István, a Corvina Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: K. Bende Ildikó Szerkesztő: Fenyves Katalin Műszaki vezető: Kozma Miklós Művészeti szerkesztő: Rácz Julianna Műszaki szerkesztő: Horváth Frigyesné Készült az Athenaeum Nyomdában 150 g-os Leykam Magnomatt papíron Szedte a TYPOGRAFIKA GMK ISBN 963 13 3363 9

Elektronikus változat NNCL2242-64Dv1.0 Madárfejűek Társasága

BEVEZETÉS TARTALOM

A középkor neve átmeneti korra utal a klasszikus ókor racionali­tása és a reneszánsz gondolati szabadsága között, amikor az embe­rek hite és viselkedése ugyancsak távol esett a miénktől. Úgy gondolták például, hogy az emberek születésüktől fogva nem egyenlők, hogy a nap huszonnégy órája nem mind egyforma hosszú, és hogy délen forr a tengerek vize. A megállapításaik néha egyszerűen tévesek voltak, de ennél sokkal gyakrabban kell azt mondanunk, hogy másképp értelmezték a tényeket, mint mi, mert más fogalmaik voltak a világ mibenlétéről és a jól működő társadalomról. De hétköznapjaikban ők is ugyanolyanok voltak, mint mi. Ez a kötet a középkori emberek hétköznapi foglalatossá­gait mutatja be: a házépítést, az utazást, a játékokat, a betegápo­lást. S hogy pontosabb képünk legyen róluk, megfigyelhetjük az épületeiket, szerszámaikat és a ruháikat is.

Sorozatunknak az előző korszakkal foglalkozó kötete, A római kor és a korai középkor bemutatja, hogyan működött a majorsági gazdálkodás, milyen volt a kolostorokban az élet, hogyan szület­tek a városok. Jelen kötetünkben a középkor mindennapjait fog­juk alaposabban és közelebbről szemügyre venni. A hétköznapi életben ugyanis meglepő változások történtek. Egyszerű embe­rek is tanulták a betűvetést; új energiaforrásokat használtak, új gé­peket találtak fel, a tudósok arab tudományos munkákat olvas­tak, a kereskedők és a misszionáriusok egészen Kínáig és az afrikai trópusokig jutottak el. Ahol csak lehet, könyvünk beszámol az egyszerű emberek szemhatárán túl végbement változásokról -mindarról, ami tartósan meghatározta, mit vásárolhattak, csinál­hattak és gondolhattak.

Bevezetés

Lovagok és keresztes háborúk

Székesegyházak kora

Marco Polo Velencéje

A Mennyei Birodalom

A középkor technikája

Falusi élet

Vásárok, piacok

Szórakozás, lovagi tornák

Zarándokok és ispotályok

A burgundi herceg udvara

Virágzó városok

Új eszmék, új világok

Irodalom

Idegen szavak kiejtése

3

4

8

12

14

16

20

24

28

32

36

40

44

48

48

LOVAGOK ES KERESZTES HÁBORÚK

A korai középkorban a gazdagság fő forrása a parasztok által megművelt föld volt. Földesurak harcoltak egymás ellen, hogy nagyobb földterülethez jussanak, melyet aztán saját bandériu­mukkal, a lovagokból álló csapattal tartottak ellenőrzésük alatt. A lóhátról vívott küzdelem viszonylag újnak számított, a VIII. szá­zadig Európa északi részén például mindig gyalogosan harcoltak. Azután megtanulták az araboktól a kengyel használatát, s ettől fogva a lovas nyugodtan kaszabolhatott a kardjával, nem esett ki a nyeregből. A következő hétszáz évben a lovasok uralták a hábo­rúkat és a társadalmat.

A feudális rendszer

A földesúr földet adományozott lovagjainak, hogy azok kifizet­hessék lovuk és fegyvereik árát. Cserébe a lovagok a földesúr hű­béreseivé (latin szóval vazallusaivá) szegődtek és hadat viseltek az érdekében. Az adományozott föld volt a hűbérbirtok (latinul feu-dum). A birtokadományozást és az ezért nyújtott lovagi szolgála­tokat együttesen feudális rendszernek vagy feudalizmusnak nevez­zük. A hűbérúr általában maga is hűbérese volt egy hatalmasabb földesúrnak vagy a királynak. Eleinte mindenkiből lovag lehetett, akinek volt egy lova meg egy kardja, de egy idő után már úgy gondolták: csak a lovagok fiai méltók rá, hogy maguk is lovag­ként éljenek. A lovagi hivatás a harcoló nemesek kiváltságává lett, s ez a réteg igen magasra értékelte a hűséget és a bátorságot, vagyis elvárták, hogy a lovag lovagiasan viselkedjen. A középkori hadviseléshez hozzátartozott a falvak felégetése és a parasztok le­mészárlása - így semmisítették meg az ellenség tartalékait.

A lovag és fegyverzete

Az első összecsapáskor a lovag megpróbálta a lándzsájával kivetni ellenségét a nyeregből. Közelharcban karddal vagy csatabárddal hadakozott. E csapások ellen szolgált a páncélöltözék, amely a se­bezhetőbb pontokat védő kicsiny fémlapocskákból (vagy forró viasszal átitatott bőrdarabokból) alakult ki, míg teljes fémruházat nem lett belőle. Amikor a lovagot már páncél védte, ellenfele a lovat kezdte célba venni, úgyhogy később a lóra is páncélt raktak.

A lovagok alkonya

Az 1500-as évekre a páncél elnyerte végleges formáját. A lova­goknak azonban nem mindig akaródzott elhagyni a birtokukat, és a drága lóra meg hadifelszerelésre sem akartak pénzt költeni. Inkább fizettek a hűbérúrnak, hogy béreljen zsoldoskatonákat, akik betartották a lovagiasság szabályait, de bárki ellen hajlandók voltak hadba vonulni.

XI. századi páncél 1. Lovag, 1100 körül, térden alul érő sodronyingben és hozzá tartozó sodronyos sisakban, azaz csuklyásingben 2. Szaracén harcos. Láncvértjét elrejti a bő köpeny 3. Lovag, 1190 körül. Kezét és lábát is vért óvja

Így vették fel a páncélt (XIII. század) 4. Az öv tartotta a láncnadrágot 5. A láncing alá párnázott ruhát húztak, hogy a kovácsoltvas láncszemek ne sértsék fel a bőrt 6. A sodronyos vassapkát jól alápárnázták 7. A sodronyból készült sapkát a fejen csattal rögzített sodronypánt tartotta 8. A harcos a sodronynadrág alá tartozó párnákat húzza fel 9. A búra alakú sisakot vagy a sodronyos sisak fölött (A), vagy alatta (B) hordták

A lovagrendek tagjai 10. Máltai lovag, 1250 körül. Nagy fazéksisakot és ujjatlan felsőruhát visel; a térdét fémlapok védik

11. Templomos lovag, 1150 körül 12. Teuton lovag, 1250 körül 13. Így akasztották fel éjszakára a hadifelszerelést 14. Így kell felcsatolni a kardot az övre 15. A kard, a penge keresztmetszete és a hüvely 16. A sisak alá való párnagyűrűs sapka

XIV. századi páncél 17. A textilből vagy bőrből készült mellényre fémlapokat szegecseltek. Általában a láncvért és a felsőruha közé húzták fel 18. Angol lovag, 1320 körül. A felsőruhája elöl rövidre van szabva, látszik a páncélozott mellénye, a rövid láncvért és a párnázott alsóruha. Lábát és karját már páncéllemez védi 19. Német sisak arcvérttel; külön pánttal felhelyezett fémlap védi az orrot

20. Sisakrostéllyal felszerelt sisak (nyitva és csukva) 21. A kard ekkor már rézsútosan lógott a harcos oldalán 22. Angol lovag, 1375 körül. A bő felsőruhából szűkebb, tunikaszerű ruha lett. Alatta látszik a páncélozott mellény és a láncvért 23. Páncélkesztyű, kis fémlapokból 24. Francia lovag a XIV. század végéről. A mellvért fémlapjaiból egyetlen darabból álló, domború, belül párnázott mellpáncél lett, melyet a rövid ruha alatt viseltek 25. Mellpáncél és fémlemezekből álló szoknya egy síremléken

XV. századi páncél 26. Páncélkesztyű csuklóvédővel 27. A kis lapokból álló, hajlékonyabb mellvért nagyobb mozgásszabadságot adott 28. Teljes vértezet rákozott köténnyel és combvérttel, 1470 körül 29. A vékony pengéjű tőr a páncél résein is át tudott hatolni

A szent háború

A középkori lovag a hűség és a bátorság erényét tartotta a leg­többre, s ennek gyakorlására aligha találhatott volna megfelelőbb célt, mint Isten szolgálatát. 1095-ben II. Orbán pápa hadba hívta a keresztényeket, hogy szabadítsák fel Jeruzsálemet, a keresztény­ség szent helyét a szeldzsuk-török uralom alól. A törökök az ara­boktól foglalták el Palesztinát, és megakadályozták a kereszté­nyek szent zarándoklatait. 1099-ben negyven napos ostrom után a keresztes hadak visszafoglalták Jeruzsálemet.

Várak a Szentföldön

A keresztes vitézeknek azonban meg is kellett védeniük a meghó­dított területet. Európában a feudális urak a védelmet megerősí­tett tornyú várak építésével oldották meg. A keresztesek sem tet­tek másként, sőt a bizánciaktól és az araboktól tanult új várvédő technikát is felhasználták. A várakat kettős várfallal, sok kerek to­ronnyal, lőrésekkel, kapurostéllyal, kacskaringós bejárati utakkal látták el. Ezek a megoldások hamarosan az európai várépítészet­ben is megjelentek.

Harcoló szerzetesek

A keresztesek legszebb épségben maradt vára a szíriai Krak de Chevaliers. A szilárd védelmi rendszert 1110-ben kezdték el épí­teni, majd a várat 1142-től birtokló máltai lovagok bővítették. A

máltai lovagrend (a későbbi johanniták) a Jeruzsálembe érkező beteg zarándokok önkéntes ápolóiból jött létre, később a pápa is elismerte őket mint katonáskodó szerzetesrendet. Szerzetesi foga­dalmat tettek, de elszánt harcosok is voltak. Hasonló volt a temp­lomos lovagok rendje, amely a Jeruzsálembe vezető zarándok-út védelmére jött létre, vagy a teuton lovagoké, akik az észak­kelet-európai pogány szlávok ellen hadakoztak. Ezek a rendek hamarosan nagy hatalomra és vagyonra tettek szert.

Egy eszmény alkonya

A mohó föld- és rangszerzési vágy és a vezetők torzsalkodásai szétzüllesztették a keresztes hadjáratokat. Velence, amely szép summát tett zsebre a keresztes hadak tengeri szállításáért, a zsák­mány egy részére is igényt tartott. A negyedik keresztes háború során a keresztes lovagok - Velence kegyeit keresve - kereszté­nyekre támadtak, és kifosztották Konstantinápolyt. 1291-re az összes meghódított terület visszakerült a mohamedánok kezére.

E kudarcok ellenére a keresztes háborúk nagyban befolyásolták Európa északi fele népeinek életmódját. A kereszteseket nem ér­dekelte az arabok tudományos műveltsége, annál nagyobb be­nyomást tett rájuk a civilizált arab életstílus. A keresztes vitézek hozták el Európába a keleti gyümölcsök és fűszerek - a gyömbér, a fahéj, a szegfűszeg, a füge, a datolya, a cukor, a mandula, a rizs -, valamint a szőnyegek, a selyemfüggönyök, a finom ötvös­munkák és az üvegtárgyak szeretetét.

Az ostrom taktikája és fegyverei 1. A védőfal aláaknázása 2. Dárdavető gép 3. A harc gépesítése a számszeríjjal kezdődött, amit Kínában már az i. e. XII. évszázadban használták. A germán népek az i. u. IV. században már ismerték, s a X. századtól kezdett szélesebb körben elterjedni Európában 4. Az ideget motollával húzták fel 5. Pajzs védte az íjászt, amíg betöltötte a nyílvesszőt

Az első lőfegyverek A puskaport, amely szintén kínai találmány, az európaiak a XIV. század elején használták először. 6. Kőhajító ágyú (XIV. század) 7. Katapult - az ágyú kezdetleges formája 8. Szakállas puska (XV. század) Várostrom 9. A szaracén várvédők görögtüzet (nagyon gyúlékony folyadékot) zúdítanak az ellenség nyakába. A keresztesek ostromlétrákon próbálnak behatolni a várba. A háttérben az ostromgépek több változata látható

Ostromgépek 10. A kőhajító ostromgépet már a görögök és a rómaiak is ismerték. A kőhajító kart leszorították egy csörlővel, és rárakták a lövedéket. Amikor az ellensúly leesett, a szerkezet felrántotta a kart, és a parittya kilőtte a követ (10A) 11. A kővető gép, illetve ostromgép rúdját szorosan rátekert kötéllel feszítették le. Amikor elengedték, a rúd felpattant és a párnázatnak ütközött 12. Faltörő kos. A használóit hordozható tetőzet (12A) védte A Krak de Chevaliers vár Szíriában 13. Ehhez fogható hatalmas erődítmény Európában sohasem létezett. Külön vízvezeték látta el ivóvízzel a várnépet. A vár sok ostromot kiállt, míg 1271-ben be nem vették a mohamedánok

SZÉKESEGYHÁZAK KORA

A középkori ember nemcsak azért járt templomba, hogy imád­kozzon. Az egyház reményt adott, útmutatást a mindennapok­hoz, s még a szórakoztatásról is gondoskodott. A sok festett üvegablak és szobor volt a középkori ember képeskönyve, az ün­nepek és szertartások nyújtották a szórakozást, az egyházi épüle­tek szolgáltak találkozóhelyül. Székesegyházat csak fontosabb városokban, püspöki és érseki székhelyeken emeltek. A város la­kói büszkék voltak a székesegyházukra, és sok pénzt adtak össze, hogy segítsék az építkezést. Az egyház azt tanította, hogy aki ilyen nemes célra adakozik, az a mennyországba jut.

A XII. században vette kezdetét a nagyszabású templomépítke­zések kora. 1140 táján Suger apátúr, a Párizs melletti Saint-Denis bencés apátságának feje elhatározta, hogy merészen új stílusban építteti újjá a rend templomát. Világos, nyitott épületet akart, ezért olyan eljárásokat alkalmaztak az építkezés során, amelyek szükségtelenné tették, hogy a tetőt vastag falak tartsák. A saint-denis-i példa hatására egyre több hasonló templom épült Európa-szerte, ezeket hívjuk ma gótikus stílusúnak.

Építészek a középkorban

A székesegyházak építését építőmesterek irányították, mai fogal­maink szerint őket neveznénk a templomok építészeinek. Ezek az iparosok kőműves- vagy ácsinasként az építkezéseken tanulták ki a szakmát. Akkoriban a tervrajzokat is a helyszínen, egy külön erre a célra szolgáló helyiségben, az építőműhelyben készítették el. A kicsinyített rajzok pergamenre kerültek. Az eredeti méretű részleteket gipszlapra rajzolták, a gipszminta alapján fa sablont csináltak, és a sablon nyomán faragták a mintákat az építőkövek­be. Utána a gipszlapot lesimították és újra felhasználták.

Egy XIII. századi építész vázlatfüzete

A nagy tudású kőművesmesterekre mindenütt szükség volt, könnyen találtak maguknak munkát szerte Európában. Vala­mennyiüknek volt egy vázlatfüzete, amelybe belerajzoltak min­den újdonságot, amivel csak találkoztak. Máig fennmaradt a XIII. században Franciaországban tevékenykedő építész, Villard de Honnecourt vázlatfüzete. Honnecourt bejárta a német tarto­mányokat, Franciaországot, Magyarországon is megfordult 1235 körül és lerajzolta az útjába kerülő épületeket, embereket, növé­nyeket és állatokat. Feljegyzéseket készített az említésre méltó szobrokról, építészeti ötletekről, és a más mesterségekben fel­használható fortélyokról - például hogy miként kell hidat verni, ha a gerenda túl rövid, vagy hogy miként lehet megmérni egy patak szélességét anélkül, hogy átgázolnánk rajta. Nagy súlyokat elbíró emelőket, fűrészelő szerkezeteket rajzolt le, és megörökí­tette, hogyan kell aládúcolni a süllyedő épületeket. Villard de Honnecourt-ra különösen mély benyomást tett az új laoni székes­egyház. Le is rajzolta azt a tornyát, amelyről faragott ökrök szem­lélik a város életét.

A középkori építész 1. Egy építesz megbeszéli a tennivalókat királyi megbízójával; XIII. századi illusztráció 2-4. Az építész munkaeszközei: függőónok és egy derékszög 5. A gótikus ív faragott kövei 6. Villard de Honnecourt 1240 körül keletkezett vázlatfüzetének egy lapja. A rajzokon a falpillérek keresztmetszete és a hozzájuk való sablonok láthatók 7. A vázlatfüzet sok hangulatos rajzot is tartalmaz; ez a kép kockázó kőműveseket ábrázol

A gótikus ív kialakulása 8. Román stílusú dongaboltozat 9. Keresztboltozat keletkezik két dongaboltozat keresztezéséből

10. A bordák hordozzák a boltív súlyát. A félkörös ívek púpos boltozatot hoznak létre 11. Hogy ne legyen púpos a boltozat, magasabbról kiinduló kisebb íveket építettek 12. A XIII. századtól elterjedt csúcsíveket a szélességüktől függetlenül egyforma magasságúra lehetett építeni 13. A laoni székesegyház főhajójának boltozata

Az első gótikus templom: a saint-denis-i apátság 14. A sant-denis-i templom nyugati homlokzata 15-18. Ezeket a kincseket Suger apátúr szerezte a saint-denis-i oltár díszítésére

A laoni székesegyház (Észak-Franciaország) 19. Az 1100-as évek utolsó harmadától épülő székesegyház nyugati homlokzata. A három bélletes kapu, a rózsaablak és a nyitott tornyok a gótika új, fontos stílusjegyei 20. A laoni tornyok ökrei az építkezésnél segédkező jószágoknak állítanak emléket 21. Dombormű a székesegyház külső faláról. A szobrokat gyakran élénk színűre festették. A festés többe került, mint a szobrok kifaragása, mert a festék-alapanyagok drágák voltak, és gyakran nagy távolságról kellett hozatni őket 22. XIII. századi festett üvegablakok Laonból. A felső képen Jézus elfogatása az Olajfák hegyén; alatta az utolsó vacsora ábrázolása. A normannok a Földközi-tenger keleti partvidékén tanulták meg az üvegfestés művészetét, és onnan vitték el Európa északi részeibe.

A gótikus templom szerkezete 23. A laoni székesegyház főhajója. A román stílusú templomokban a tető súlyát még a vastag falak hordozták. A gótika építészei ezt a súlyt a boltozat bordáin keresztül átvezették a karcsú pillérekre. Ezzel megszüntették a falak teherhordó szerepét, és sokkal nagyobb ablakokat építhettek 24. A mellékhajó keresztmetszete. Az emporium az emeleti közlekedést lehetővé tevő, az egész templomon körbefutó karzat, amely a tető nyomását is ellensúlyozta 25. Az érett gótikus stílusú mellékhajón jól láthatjuk, hová fejlődött a laoni korai gótika. A falak tehermentesítése érdekében az átlós irányú tetőnyomást támívek rendszere vezeti a talajra. A karzat sem hordoz már terhet, a felsőgádor ablakai még nagyobbak

Az építkezés felvonulási területe

Sok adományozó nem érte meg, hogy a székesegyházat végső pompájában láthassa; az építkezés egész életükben tartott. A szé­kesegyház a sáros felvonulási területen emelkedett egyre maga­sabbra, fűrészbakok, habarcsos gödrök és emelőszerkezetek kö­zött. Az építkezés irányítója felelt az anyagok beszerzéséért és a különféle iparosok munkájának összehangolásáért.

Felhúzzák a falakat

Az építész először is megrendelte a követ a kőbányából, és fa­anyagot vásárolt a tetőszerkezethez. Azután elővettek egy mérő-rudat, és az alaprajz szerint cövekekkel és zsinórral kijelölték az épület határvonalait. Egy 3, 4 és 5 egységnyi oldalhosszúságú há­romszöggel tudták pontosan kimérni a derékszöget. Mély alapot építettek kőből; néha ugyanolyan sok anyagot használtak fel a föld alatt, mint fölötte. Kívül és belül is csak a templom falának látható felületei készültek kőből, a köztes űrt törmelékkel töltöt­ték ki. Ahogy a falak emelkedtek, állványzatot építettek köréjük, és az ácsok fakeretekkel (zsaluzattal) támasztották alá a boltozat bordáit, amíg a habarcs meg nem kötött. Télen a félbehagyott épületrészeket zsúppal fedték be, hogy szét ne fagyjon, és vissza­vonultak a fedett építőműhelybe. Ott faragták ki az ablakok és a boltozatok kőcsipkéit.

Amikor a falak építése a befejezéshez közeledett, az ácsok elké­szítették a tető szarufáit és tartószerkezetét. Ezeket még a földön összeállították, azután szétszedték, de minden elemet megjelöl­tek, hogy a magasban ne legyen gond újra összeszerelni. A tető alatti belső teret kőből épült boltozat zárta le, részben tűzvédelmi okokból, részben azért, mert a belső tér így szebb volt. Az esőcsa­tornát ólomlemezzel bélelték. A vízköpőket furcsa szörnyalakok­nak mintázták meg, a szájukon át, a falat megkímélve, messzire lövellt a víz.

Valamennyi mesterember rá volt utalva a szerszámokat készí­tő, javító és élesítő kovácsra. A kovács csinálta a vasfogókat, me­lyekkel nagy terheket is meg lehetett fogni, a szögeket, patkókat meg a fal kőtömbjeit összefogó vaskapcsokat. A felvonulási terü­leten és a kőbányában is működött kovácsműhely.

Az utolsó simítások

A templom díszítését nagyon fontosnak tartották. Sok írástudat­lan ember csak a képek és a szobrok segítségével volt képes meg­érteni az egyháznak Jézusról és a szentekről szóló tanításait. A ré­gebbi, román stílusú templomokban a falakra és a boltozatra fes­tettek. A gótika új, nagy méretű ablakai kevesebb falfelületet hagytak, ezért most már a festett üvegablak illusztrálta a történe­teket. A szobrokat az épületen kívül és belül is befestették és be­aranyozták.

A kő megmunkálása 1. Szorgalmasan dolgozó kőművesek. Balra látható az építőműhely 2. Kőfejtés. A kőtömbbe csillagfejű vésővel (3) vágtak lyukakat, majd a követ a lyukak mentén hasították ketté (4) 5. Csigás csörlő nagy súlyok felemelésére 6. Minden munkás belevéste a jelét az általa kihasított tömbökbe, mert eszerint kapott fizetséget 7. Kőszállítás 8-11. Kőfejtéshez és formázáshoz való körző, csákány és kalapács 12-13. Kalapács és véső a kő finomabb megmunkálásához 14. Kőfűrész 15. Kőművesvödör

Az ácsmesterség 16-17. Ácsszekercék 18. Kihúzható zsalu 19. Hántológyalu. A munkás maga fele húzta, hogy lesimítsa a deszkát 20. Pöröly ékekkel - ezekkel hasították a fát szálirányban 21. A gyalut már az ókorban is ismerték, de Európa északi felén csak a XII. században terjedt el 22. Keretes fűrész. A megsodort zsinór növeli a penge feszességét 23. Ácsfúró 24. Fatuskó kettéhasítása. Gyorsabb eljárás, mint a fűrészelés, és a szálirányban elhasadt fa erősebb, mint a fűrészelt faanyag 25-26. Szalut használtak a gerenda lefaragására 27. Deszkákra fűrészelik a gerendát

Üveg- és fémművesség 28. Az összekevert fahamu és homok majd az üveghutában olvad meg 29-31. Koronaüveg (optikai üveg) készítésekor a megolvadt üvegbuborékot levágták a fúvócsőről, s az ekkor keletkező lyukat addig tágították egy bottal, míg az anyag koronggá szélesedett 32-34. Síküveget úgy készítettek, hogy az olvadt üvegbuborékot addig lóbálták, míg hengeres alakú nem lett, aztán levágták a két végét, hosszában elhasították, újra hevítették, majd elsimították 35. Vas üvegvágó 36. Vas üvegszabdaló 37-38. Addig csipegettek le a szabdalóval kis darabokat az üvegből, míg sikerült elérni a kívánt formát 39. Ólomkeret tartotta össze az üveglapokat 40. Vas üvegvágó és szabdaló 41. Üveghuta egy XV. századi rajzon 42. Páka az ólom forrasztásához 43. Ólomlemezek összeillesztése 44. Ólompánt fogja össze a lemezeket 45. Az ereszcsatorna ólombélése 46. Vízzáró eresz a tető és a torony találkozásánál 47. Kovácsok egy XIV. századi kéziratból 48. Gótikus ajtóvasalás Laonból 49. Festő munka közben. Inasa a festéket keveri ki 50. A boltozat építése. A bordákat alkotó kövek a zsaluzon nyugszanak. A réseket apró kövek töltik ki. Az anyagot a nagy keréken átvetett kötéllel húzzák fel

MARCO POLO VELENCÉJE

A Római Birodalom bukása (476) utáni négy-öt évszázadban Eu­rópa majd minden részében túl sok veszélynek volt kitéve az érté­kes áruk kereskedelmi szállítása. Európa északi felének népei is csak keveset tudtak más országok technikai újdonságairól. A X. századtól kezdve, ahogy az Európán belüli érintkezés fejlődésnek indult, az északiak tudomást szereztek a Földközi-tenger keleti medencéjének dúsgazdag civilizációjáról, a görög és római ha­gyományokat öröklő Bizánci Birodalomról.

A velencei kereskedők

Konstantinápoly (korábbi nevén Bizánc, ma Isztambul), a Bizán­ci Birodalom fővárosa, a XIII. századig a keresztény világ leggaz­dagabb kereskedővárosa volt, akkor az elsőség Velence városálla­mé lett. A velencei hajók bejárták a Földközi-tenger keleti részét, sőt a Fekete-tengerig is eljutottak. Odafelé európai vasat, textíliát, faanyagot szállítottak, vissza afrikai aranyat és elefántcsontot, perzsa és indiai drágaköveket, valamint távol-keleti selymet, fű­szereket és illatszereket hoztak, melyeket az arab kereskedőváro­sokban szereztek be. Egyes keresztények nem helyeselték a keres­kedést a pogányokkal, de a velenceiek nem törődtek vele. Az isz­lám országok, ahol megfordultak, technikailag jóval fejlettebbek voltak Európánál, és a török szőnyegekért, a perzsa kerámiáért meg az egyiptomi és a szíriai üvegárukért nagyon szép pénzt lehe­tett kapni Velencében. A városból sok árut még tovább szállítot­tak, az Alpokon túlra. A XIII. század végétől Velence és ve­télytársa, Genova évente kétszer küldött kereskedelmi flottát Flandriába és Angliába a Gibraltári-szoroson át.

A szigetek városa

A Marco Polo által is ismert XIII. századi Velencének mintegy 100 000 lakosa volt, s ezzel Európa legnagyobb városai közé tar­tozott. Minden egyes szigete külön közigazgatási egység volt, a központi templomtérről sugarasan szétágazó utcahálózattal - né­hány híd még ma is szögben megtörve visz egyik szigetről a má­sikra, mert a különböző kerületek utcáit nem igazították egymás­hoz. A központi piac a Rialtón működött, ez volt a legtávolabbi pont, ameddig a tengerjáró hajók fel tudtak úszni a Canale Gran­dén. A XIII. századtól a faépületeket mintás téglából készült, márvánnyal díszített házak váltják föl. A Canale Grandét a leg­gazdagabb kereskedők házai szegélyezték. Fontos volt, hogy a palota ide, a legfőbb víziútra nézzen, mert így az árut közvetlenül a kapunál lehetett kirakni, ahonnan a nagy előcsarnokba, az üzleti élet tulajdonképpeni színterére vitték. A Canale Grandétól távo­labb a kevésbé gazdag kereskedők és a kézművesek házai álltak.

1. Velencei dózse hivatali díszben, XIV. század. A hivatalt nem lehetett örökölni, de csak néhány kereskedőcsalád tagjaiból választották a dózsékat 2. Fiatal nemes hölgy legyezővel 3. Kereskedő útiruhában. Széke a Szent Márk-székesegyház egyik domborművén látható 4. XIII. századi északolasz szekrény

Velenceiek a Szent Márk­székesegyház domborműveiről 5. Hajóépítők. A velencei csatornákon sok műhelyben folyt hajóépítés 6. Szénagyűjtő kaszával 7. Földműves hosszú nyelű ásóval (Velence környékén ma is ilyet használnak). Az élelmiszerek többségét máshonnan hozták be Velencébe, de a szigeteken konyhakerteket és szőlőt műveltek 8. Szüretelő a hagyományos puttonnyal 9. Kádármester

10. Kovácsok munka közben 11. Perzsa arany- és ezüstveretes rézládika a XIV. század elejéről 12. Egyiptomi fatimida metszett kristálykancsó. Az ilyen edényeknek nagy értéket tulajdonítottak. Sok került belőlük az európai székesegyházak kincstáraiba 13. XIII. századi török szőnyeg. A sarokban a szegélymotívum alapja az arab írás 14. A: szíriai aranyozott és zománcozott üvegserleg, 1260 körül; B: XIII. század végi, szentek zománcképeivel díszített üvegpohár. Valószínűleg szíriai és bizánci minták nyomán készült velencei alkotás. A XIII. században a velencei üvegárukat már Európa északi részén is vásárolták 15. Berakásokkal díszített mély egyiptomi réztál 16. Perzsa porcelántálka felül- és oldalnézetből 17. Perzsa fénymázas agyagtál a XII. század végéről

18. Velencei kereskedőbárka a XIII. századból. A háromszögletű vitorla (arab találmány) lehetővé tette a könnyed menőverezést, ami különösen partközelben és a kikötőkben jelentett előnyt. A hajónak kettős kormánylapátja van (valószínűleg a kínaiak ötlete), ellentétben az észak-európaiak középen, a fartőkén elhelyezett kormánylapátjával

XIII. századi velencei ház 19. A gazdag kereskedő házát a velencei San Lio utcácskában ma is álló épület alapján rajzoltuk meg, lényegtelen változtatásokkal. (A jobb oldali torony egykori létét csak feltételezzük.) A nappali szobák az első emeleten voltak, az üzlethelyiségeket valószínűleg bérbe adták. A nagy kémény-fedkő megakadályozta, hogy egy kósza szikra tüzet okozzon. A legtöbb háznak udvara is volt kúttal, melyet föld alatti víztartály táplált szűrt esővízzel. A talajvíz ugyanis ihatatlanul sós volt

A MENNYEI BIRODALOM

Sztyeppei hódítók

A XIII. században Európa kis híján egy közép-ázsiai nép, a mon­golok (tatárok) uralma alá került. Nomád törzseiket nagy vezé­rük, Dzsingisz kán egyesítette. A mongol seregek Ázsia, India és Kelet-Európa nagy részét lerohanták.

1260-ban Dzsingisz unokája, Kubiláj kán lett a keleti mongo­lok feje. A széles látókörű kánt nagyon érdekelték a külországi szokások. Leigázta egész Kínát, népe átvette az ottani fejlett civili­zációt, és jól működtette a hatalmas birodalmat. A kiválóan kar-ban tartott utakon országszerte biztonságos volt az utazás.

A Selyemút

Az ókorban Európa és Kína között rendszeres kereskedelmi kap­csolat volt, elsősorban a selyem cserélt gazdát. A Belső-Ázsiát át­szelő hosszú útvonalat Selyemútnak hívták. A kereskedők nem járták végig az egész utat, hanem a közbeeső vásárokon bonyolí­tották le az árucserét. A VI. századtól a Selyemút nyugati vége a mohamedánok kezébe került, akik az értékes keleti árukat ma­guknak tartották meg, és megakadályozták, hogy az európaiak is használhassák a Selyemutat. A mongolok hagyományaiban azonban nem gyökerezett ilyen erősen a kereskedelem, úgyhogy amikor meghódítottak mohamedán területeket, nem gördítettek akadályt a kereskedelmi forgalom elé, és mindenkinek megen­gedték a Selyemút használatát.

Kína csodái

A velenceiek gyorsan megragadták a lehetőséget, hogy keleti drá­gaköveket, fűszereket és selymet vásároljanak. A többi közt két kereskedő fivér, Nicolo és Matteo Polo is útra kelt a dél-oroszor­szági mongolokhoz. Azután meghívást kaptak Kínába, hogy el­meséljék a kánnak, milyen az élet Nyugaton. A régi Selyemúton érték el 1266-ban a mongol uralom alatt álló Kambaluk városát (a mai Pekinget), és tudomásunk szerint ők az első nyugat-euró­paiak, akik ilyen messzire jutottak el Keleten. 1271-ben újra tá­vol-keleti utazást tettek, s velük tartott Nicolo ifjú fia, Marco is, akinek útinaplója a középkor bestsellerévé vált. A kán Kína-szerte utaztatta Marco Polót, aki leírta az ország fejlett civilizációját, jól megtervezett városait, kitűnő útjait, hajózócsatornáit, fejlett ha­józási kultúráját, melyekben Kína akkor sokkal előbbre volt, mint Európa. Néhány fontos kínai találmányról nem készített fel­jegyzést - valószínűleg nem tudta felmérni jelentőségüket. A kí­naiak például már 725-ben készítettek igazi mechanikus órát, ők találták fel a mágneses iránytűt és a puskaport, s a IX. században fadúcokról nyomtattak szövegeket.

1370-ben a kínaiak kiverték a mongolokat, és gyér európai kapcsolatok után, országuk csak a XX. században nyílt meg újra az utazók előtt.

A mongolok (tatárok), a Jüan­dinasztia (1279-1368) alapítói 1. Kubiláj kán, a császár, egy harcos és egy lovas nő társaságában. A mongolok mesterei voltak a lovaglásnak, és sok győzelmet köszönhettek lovas íjászaik szélsebes rohamának. Hazájukban, Belső-Ázsia fennsíkjain a nomád pásztorok vándorló életmódját folytatták, mindig új helyre költöztek, ha a juhoknak, szarvasmarháknak és lovaknak friss legelőre volt szükségük. A mongolok utódai közül sokan ma is így élnek

A mongolok szállítható háza: a jurta 2. Az összecsukható váz (A) rudazatból és fűzfarácsból áll, melyet lószőrkötéllel ráerősített nemez fed. Az ajtó egy szőnyeg (B). A leemelt tetőszerkezet (C). Az egész jurta egy teve hátán elfért (D) 3. Két pár mongol fülbevaló 4. Ilyen aranylapocskákat kaptak a Polo fivérek Kubiláj kántól. Ez az útlevél biztosította szabad mozgásukat a birodalomban 5. Két nesztoriánus (keleti keresztény) bronzkereszt. A mongolok közt nesztonánusok is voltak

XIII. századi kínai mesterségek 6. Porceiánváza, Jüan-dinasztia. A porcelánkészítés titkát sohasem árulták el az európaiaknak 7. Batyu alakú teáskanna, Csicsuo kemencéiből 8. Peónia alakú szeladoncsésze és -csészealj 9. Kőcserép korsó, Cecsou kemencéiből 10. Szung-kon szeladontálka

11. Korai |üan-kori tálka kiöntővel, oldal- és felülnézetben 12. Selyemszövés. A selyemhernyót már az i. e. II. évezredtől tenyésztették, s a mesterség titkait féltékenyen őrizték. Az európaiak az i. sz. VI. században csempésztek ki selyemhernyó-petéket Kínából. A jobb felső sarokban: XIII. századi selyemdamaszt

13. Ezt látta Marco Polo Kínában (korabeli festmény nyomán) 14. Kínai vers nyomtatásban 1213-ból. Fadúcról nyomták 15. A kínai nyomdász eszközei 16. Delejtű. A: az i. sz. IV. század óta a delejtűt (egy bronzlap egy mágneses kanállal) földjóslásra - ház-, sírhely kijelölésérc -használták. B: IX. századi tengerész iránytű vízen úszó mágneses tűvel 17. Tudós Jüan-kori viseletben 18. A tudós ecsetje és lótuszlevél formájú ecsettálkája 19. Kínai nők a XIII. század végéről

A KÖZÉPKOR TECHNIKÁJA

Ha kemény fizikai munkától kellett megkímélnie magát, a kö­zépkori ember éppoly találékony volt, mint mi. Fogaskerékkel vagy emelőcsigával működő szerkezeteket már az ókorban is is­mertek, de jóformán csak játékokat készítettek ilyen technikával. A nehéz munkák elvégzésére ott volt a temérdek rabszolga. A kö­zépkor tudós mérnökei már azért szerkesztettek gépeket, hogy az emberi munkát könnyebbé tegyék. A gépeknek persze energiára is szükségük van. Az első általánosan elterjedt energiaforrás a víz volt.

Vízi és szélenergia

A rómaiak már használtak vízikereket, de ennek a gépnek kevés hasznát látták olyan országokban, ahol a folyók nyáron kiszárad­tak. A vízi energia északabbra csak a X. századtól kezdve, a keres­kedelmi kapcsolatok kiterjedésével vette át az őt megillető szere­pet. A malmok rendszerint vízparton álltak, de a folyó közepére is telepítettek belőlük, vagy hidak alá, a pillérek között keletkező áramlatokat kihasználva. A vízikerék tengelyére bütyköket erősí­tettek, és ahogy a tengely elfordult, a bütykök kalapácsokat mű­ködtető emeltyűket hoztak mozgásba - így a szerkezet mindenfé­le törő-zúzó, aprító munkát el tudott végezni. A malmok lisztet őröltek, olajbogyót préseltek, posztót ványoltak, bőrt csereztek és papírpépet készítettek.

A vas jelentősége

A középkori gépek alkatrészeinek zöme fából készült, mivel a vas akkoriban még nagyon drága mulatság volt. A vízenergia révén azonban a fém előállításának technológiája is fejlődött, s a vas ára lejjebb ment. A vasércet őrlőmalmokban zúzták szét, és a legfá­rasztóbb munkát lengőkalapácsok vették át a kovácsoktól. A víz­erővel működő fújtatok akkora légmozgást keltettek, hogy a tűz meg tudta olvasztani az ércet. A feljegyzések szerint 1380-ban már működött Európa első olvasztókemencéje.

A szélmalmot Európában a XII. században találták fel, bár a Közel-Keleten már létezett hasonló szerkezet. Szélmalmok ott épültek, ahol nem volt a közelben gyors folyású víz. Mivel a szél­malom fagyos időkben is működött, különösen nagy szolgálato­kat tett Észak-Európa síkságain.

A víz és a szél erejével jól lehetett kereket forgatni, és a bütykös tengely fel tudta emelni a kalapácsokat, melyek aztán saját töme­güknél fogva estek le. Nagyon nehéz volt azonban a körkörös mozgást oda-vissza, előre-hátra váltakozó mozgássá alakítani. A XV. században találták fel az excenteres forgattyúkart, amely a forgó mozgást váltakozó mozgássá alakította át, és megfordítva. Ehhez persze vas alkatrészek kellettek, mert a fa hamar elhaszná­lódott volna az erős súrlódás miatt.

Vízimalmok 1. A legrégibb fajta vízikerék 2. Vízszintes vízimalom. A vízikerék (A) közvetlenül hajtja meg a malomkövet 3. Hogyan hajtja meg a víz ereje a kereket? A: alul csapott vízikerék; B: felülcsapott vízikerék; C: középen csapott kerék 4. A rómaiak fogaskerék­rendszerrel érték el, hogy a malomkő gyorsabban forogjon, mint a vízikerék 5. A víz közepére telepített malom keresztmetszete. A: vízikerék; B: malomkövek; C:

6. Malomkő. Amikor a felső kő elfordul az alsón, a magot szétzúzzák a keresztirányú barázdák

Szélmalmok 7. Perzsa szélmalom 8. Így hatol be a szél a malom falai közé 9. XV. sz.-i bakos szélmalom gabonát emelő szerkezettel. Az egész malomépületet elfordították a szél irányába 10. Tornyos malom. Csak a vitorlákat tartó tetőt forgatták 11. Bakos szélmalom belseje

Emelőszerkezetek 12. Taposómalommal meghajtott daru Bruggében 13. Forgódaru rajza egy 1430 körüli kéziratból 14. Villard de Honnecourt rajza egy nagy súlyok mozgatására való csavaremelőről 15. Csavarmenet készítése. Villard vázlata mutatja, hogy a fémhenger átmérőjének harmadát mint egységet rámérték a henger palástjára, s minden beosztásnál bemetszették a fémet. A: a beosztást a henger tetejétől kezdték; B: a bemetszéseket összekötő zsinór mutatja, hová kell a menetet vágni 16. Villard de Honnecourt víz alatti fűrészgépe. A rönk fölötti keretes fűrész magasságát a keret felső részénél lehetett állítani. Két személy kezeli a fűrészlapot. A nyomást egy kerékre szerelt kődarab adja 17. fúrógép vízvezetéknek való fatörzsek átfúrásához egy 1430 körüli rajzról 18. A rekonstruált fúró

Váltakozó mozgás 19. Egyszerű forgatókar, azaz kurbli egy IX. századi rajzról 20. Forgattyús kézimalom hajtókarral egy 1430 körüli kéziratból 21. Pedálos meghajtású, kettős forgattyúval működő, hajtókaros malom 22. Villard de Honnecourt vízi

fűrésze. A bütykös kerék lefelé szorítja a fűrészlapot, a rugalmas faág fölemeli 23. Giovanni da Fontana ötlete: önhajtó kocsi, 1410 k. 24. Középkori ipari központ (1250 körül). A ma is álló épület eredetileg kovács- és fémműves

műhely volt a fontenay-i cisztercita apátságban (Saône és Loire megye, Franciaország). Az anyagi önállóságra törekvő ciszterciek mindig víz mellé építkeztek, és a vizet számos gépezet meghajtására használták fel. Európa minden részén hasonló

ipari épületek álltak a ciszterciek kolostoraiban 25. A tipikus cisztercita apátság alaprajza (a clairvaux-i apátság nyomán). Látható, miként használták a vizet egészségügyi célokra, és különböző vízerőgépek meghajtására

A Nap mint az időmérés eszköze

Évezredeken át a Nap szabályozta az emberek életét. A korai kö­zépkorban az egyszerű emberek az idő múlását kizárólag a kolos­tori harangok szavaival tudták mérni. A szerzetesek azonban igencsak rugalmasan értelmezték, hogy meddig is tart egy-egy óra: a nappalt és az éjszakát az évszaktól függetlenül mindig 12-12 órára osztották, vagyis a nyári nappalokon hosszabbak voltak az órák, mint télen.

Napórák, vízórák

A legrégibb időmérő eszköz a napóra, amikor pedig nem sütött a nap, a szerzetesek vízórát használtak. Az időt a cserépkorsó fene­kére vágott lyukon át kifolyó víz mérte.

Pontos időmérő szerkezetekre először a csillagászoknak lett szükségük, hogy megalkothassák a Nap és a bolygók mozgásá­nak modelljét, a pontos időmérés alapját. Ehhez lassan, de egyen­letesen forgó kerékre volt szükség, amely huszonnégy óra alatt tesz meg egy kört. A vízórákat nem lehetett pontosan beállítani, ráadásul télen beléjük fagyott a víz.

A mechanikus óra feltalálása

Az első mechanikus órát Kínában készítették, az i. sz. VIII. szá­zadban. Még híresebb csillagászati órát szerkesztett Szu Szung 1092-ben. Bár vízi erővel működtek, ezek az órák nem vízórák voltak, hiszen már beléjük építették az úgynevezett gátszerkezetet - ez gátolja, fékezi az órát hajtó erőt, szabályozza az óra lassú, egyenletes járását. Az órásmesterség Kínában nem terjedt el széles körben, ugyanis a csillagászati eszközök készítését hétpecsétes ti­tokként őrizték.

Az óra megváltoztatja a társadalmat

Az első európai mechanikus órák energiájukat egy súlyból nyer­ték, melynek húzóerejét a gátszerkezet (vagy spindli) fékezte. Ez a szerkezet a XIII. században jelent meg. A XIV. század derekán már sok kolostornak, templomnak és városi harangtoronynak volt minden órában ütő mechanikus órája.

1. Szu Szung csillagászati órájának rekonstrukciója, a vízikerék (A) megforgatja a planetáriumot (B) és az éggömböt (C), és mozgatja az idő múlását jelző figurákat 2. Vízóra. A felső (A) edény fenti túlfolyó nyílása biztosítja az edényben az egyenletes nyomást, ezért a B edénybe tett úszó is egyenletesen emelkedik 2A Így jelezték az eltérő időtartamú órákat 3. Higanyos gátszerkezet - arab találmány egy 1276 körül megjelent könyvből. A higany átlyukasztott rekeszeken (A) át csöpög, és lelassítja a kötéldob (B)

forgását. A kiálló pöckök (C) forgatják a számlapot (D) 3A Ugyanaz oldalnézetből 4. Kezdetleges gátszerkezet Villard de Honnecourt egyik rajzáról 5. Óra billegő gátszerkezettel oldalnézetből (5A) és elölnézetből (5B). Külön rajzon látható gátlómű részlete (5C). A súlykötélzetre akasztott súly (A) megforgatja a kötéldobot (B). A mozgást fogaskerekek továbbírják a ferde fogazású gátkerékhez (C). A gátkerék forgása folyton megakad, amikor a fogai összeütköznek a gátszerkezet tengelyén, az orsón (E) lévő egyik vagy másik kis orsólapocskával (D). Ahogy a lapocskákat félrelöki, a tengely megfordul, amitől a két súlyt hordó billegő (F) ide-oda leng. A billegő két súlyának ellenállása szakítja meg a gátkerék (C) forgását, és csökkenti a nagy súly (A) húzóerejét

6. Kolostori ébresztőóra (1380 körül). A forgó számlapra erősített bütykök egy kart emeltek fel, és ez működtette az ébresztő szerkezetet

Nyilvános órák 7. A lundi (Svédország) székesegyház órája, 1380 k. A számlapról a dátum és a hét napjai is leolvashatók

8. Ilyen volt a XV. században a városi óra a bruggei vásárcsarnok harangtornyán 9. A toronyőr kürtje 10. Az órák ütőszerkezetét gyakran a harangozó toronyőrökről mintázták, akiknek a munkáját ez a mechanizmus tette fölöslegessé

11. Öntöttvas jelzőkakas a strasbourg-i székesegyház órájáról, 1354-ből. Délben kukorékolt, kiterjesztette a tollait és csapkodott a szárnyával

12. Giovanni de'Dondi padovai nemeseknek mutatja be óráját (1365 körül). Dondi tizenhat évig dolgozott a szerkezeten, és Európa-szerte elkápráztatta vele a csillagászokat.

A XV. században elterjedt rugós órákból a gazdagoknak már kis méretű, hordozható darabokat is tudtak gyártani. A városka­pu őre, aki trombitaszóval vagy harangozással jelezte a változó hosszúságú órákat, lassan idejétmúlt alakká vált. Az emberek te­vékenységét az óránként megszólaló nyilvános óra hangolta ösz-sze. Az idő mérése nyomán született meg az időmegtakarítás gondolata, az a felismerés, hogy gyorsabb munkavégzéssel na­gyobb haszonra lehet szert tenni, s ekkor vált szokássá az, hogy különböző dolgok elvégzését határidőhöz kötötték. Így jött létre a modern, szabadversenyes világ, amelyben a sikereket nem a túl­világon, hanem itt, a földön kell elérni.

Rugós órák 13. Leonardo da Vinci vázlata egy óra csigaszerkezetéről (1490 körül) 14. Rugós, csigás óra rekonstrukciója egy 1477-cs kézirat alapján. A kúpos csiga (A) keskenyedő formája ellensúlyozta a táguló rugó (B) erejét

15. Hordozható rugós óra egy XV. századi festményről 16. A legrégibb máig fennmaradt rugós óra, kb. 1430-ból

FALUSI ELET A középkori falusiak teljesen a földjüktől függtek, akár zsíros, akár sovány talajt kellett megművelniük. Csak a földtől remélhet­ték az élelmüket, a ruhájukat, a meleget, a fedelet a fejük fölé. Ugyanaz a darab föld nem tudta egyszerre az embert és a jószágot is táplálni. A nagy kérdés a használat helyes arányának eltalálása volt, hiszen állatok nélkül se szántani, se trágyázni nem lehetett. Az évszázadok során különböző földművelési szokásokat hagyo­mányozott egyik nemzedék a másikra. Európában nagyjából két­féle termelési módot különböztethetünk meg: az északit és a délit.

A mezőgazdaság Európa északi felén

A nehezen művelhető északi talajhoz nehéz ekére volt szükség, hogy mélyen megforgassa a földet, és lehetővé tegye a víz elveze­tését. A földet hosszú sávokban szántották, mert csak nehézkesen és lassan lehetett visszafordítani az ekét az ökrökkel. Hogy a jobb és a rosszabb földeket igazságosan osszák el a falubeliek között, egy paraszt gazdasága a határ különböző részein szétszórt hosszú­kás telkekből állt. A falusiaknak meg kellett egyezniük abban, hogy az egy tagban álló telkeken ugyanazt a növényt termesszék.

A föld termőképességét egyéves pihentetéssel (ugar) és trágyá­zással őrizték meg. A legegyszerűbb megosztás az volt, hogy megfelezték a földet, s az egyik felén termesztették a növényeket, a másikat parlagon hagyták. A XII. és XIII. századi népességnö­vekedés miatt egyre több legelőn folytattak földművelést. Az ál­latokat azonban nem foszthatták meg a legelőktől, hiszen ők húz­ták az igát, belőlük ruházkodtak, s a trágyájuk javította a termő­földet. Egy másik megosztás a nedvesebb tavaszi időjárást hasz­nálta ki. Az adott földdarabot háromfelé osztották, hogy bővebb termést hozzon. Az egyik harmadot ősszel vetették be téli búzá­val, a másikat tavasszal árpával vagy zabbal, míg a harmadikat parlagon hagyták. Az állatok az ugaron legeltek, aratás után pedig a tarlón.

Eltérő gazdálkodási rendszer Dél-Európában

Dél-Franciaországban, az Ibériai-félszigeten és Itáliában a köny-nyebb talaj és a nyári aszályok miatt más növények termettek meg, és a földet is másképp hasznosították. A föld megművelésé­hez a könnyű eke és az ásó is elegendő volt. Az ekét nem volt ne­héz elkészíteni, és elég volt egyetlen, ökröt elébe fogni - vagyis egy nem túl szegény parasztnak saját ekéje lehetett, és nem füg­gött a szomszédaitól. Bekeríthette a földjét, és azt termeszthette rajta, amit éppen megfelelőnek talált. Mivel nem volt elég tavaszi eső a második aratáshoz, a Földközi-tenger közelében élő parasz­tok rá voltak szorulva az olajfák, a szőlő és a gyümölcsfák termé­sére. Kevesebb és gyengébb minőségű legelőjük volt, ezért csak kevesebb állatot tudtak tartani. Sok helyütt nagy távolságokra kellett terelni a nyájat, hogy nyári legelőt találjanak.

1. Európa északi felének jellegzetes települése a Golthóban (Lincolnshire, Anglia) végzett ásatások alapján. A házak körüli majorokban nyitott udvarok is vannak a szarvasmarháknak. A zöldségeskertek a mezőkig nyúltak. Goltho alaprajza nagyjából tipikusnak mondható, bár sok tényező - például hogy ne építkezzenek jó minőségű termőföldre - befolyásolta a falvak fejlődését. Egyes falvak házai egy központi rétre néztek, másutt a falu hosszan nyúlt el az út mentén

2. Egy dél-európai falu: a dombtetőn álló Montefioralle Itália északi részén. A megművelt föld közepén a szorosan egymás mellé épült házak szinte védőfalat alkotnak. Ez volt a legáltalánosabb falutípus a mezzadria (felesbérlet) rendszerének bevezetéséig. A mezzadria révén egyes parasztok társtulajdonosokká és felügyelőkké léptek elő, és majorsági tanyaházakban laktak kint a földeken. A helyi piac a folyó és a faluból kivezető út kereszteződésében működött

3. Északi típusú, nehéz, kerekes eke ekevassal és csoroszlyával. A csoroszlya függőlegesen hasítja a talajt, az ekevas vízszintesen. Az eke a talajrögöt oldalt fordítja és barázdát hoz létre, így a felületi nedvesség könnyebben szivárog be a földbe

4. Egy golthói ház rekonstrukciója. A kőalapon álló favázban tapasztott vesszőfonatból van a fal. Körülbelül ötven évig bírta ki felújítás nélkül. Ezt az épületfajtát, amelyet egy átjáró oszt ketté lakóhelyiségre és tehénistállóra, hosszúháznak nevezték. Meglehetős jómódban élő parasztcsalád tulajdona volt. A legszegényebbek kicsiny kunyhókban laktak, ahol alig volt helyük élelmiszer-tárolásra, az állatok pedig végképp nem fértek el

5. A könnyű délvidéki eke éppen csak megkapirgálta a talaj felszínét, de ez is elég volt ahhoz, hogy a földet porhanyóssá tegye 6. Majorsági épület dombos területen Toscanában (Itália). 7. Északi típusú gazdálkodás. A gabona nemcsak élelmiszer, hanem a sör alapanyaga is volt.. A zsiradékot és a fehérjét nagyobb

részt az állatokból nyerték és fehérjéhez olajbogyó és olajos 8. Déli típusú gazdálkodás (a magvak révén jutottak. Az erdő Földközi-tenger vidékén). Állatból fája északon és délen is igen fontos kevesebbet tartottak, zsiradékhoz volt a házépítéshez, a

szerszámkészítéshez. A gyümölcs és a magvak táplálékul szolgáltak, a makkot a disznókkal etették meg

A major földesurának látogatása

Európa északi felén a jellegzetes vidéki közösség a majorban jött létre. A majorsági ház volt az önfenntartó gazdaság központja. Előfordult, hogy a földesúrnak az ország különböző sarkaiban voltak birtokai, ezeket felváltva látogatta meg. A parasztok egész évi kemény munkájának eredményeképpen bárhová és bármikor érkezett is meg családjával és népes kíséretével, mindig tele kam­ra, bőséges ellátás várta.

A Penhallam-major

Penhallam mellett, Anglia délnyugati csücskében egy XIV. szá­zad közepén elnéptelenedett majorsági ház maradványaira talál­tak a régészek. Jól megfigyelhetjük, milyen körülmények várták a földesurat. A ház kényelmesebb volt, mint azok, amelyeket a normann időkben építettek. A fedett átjárókkal összekötött favá­zas házak helyett egy középső udvar körül kőből emelt termek, szobák, konyha és műhelyek kapcsolódtak egymásba. A közép­kori ház talán legfontosabb része, a ruhaház, kétszintes volt. Az emeletet használták szabóműhelynek és ruhatárnak, míg a föld­szinten a háztartás értékes tárgyainak találtak helyet: tartottak ott szövetet, selymet, ritka külhoni élelmiszereket (mandulát, cuk­rot, gyömbért) stb. Hasonlóan fontos helyiség volt a sörfőzde. Senki sem ivott vizet, mert tudták, hogy betegséget okozhat. A sörfőzés, amelybe az ital felforralása is beletartozott, biztonságos volt, így a sör a leghétköznapibb itallá vált.

A mezőgazdasági év

A földesúr szabadon járt-kelt, a parasztok sorsa az évszakok vál­tozásainak volt alárendelve. Az új évben elhajtották a tarlón legelő állatokat, és hozzáfogtak a szántáshoz. Kézzel, széles karmozdu­latokkal vetettek, utána boronát húztak végig a földön, hogy be­takarják a magot. A gabonát kézzel gyomlálták. Június volt a szé­naszárítás hónapja. A dús folyóparti mezőket, ahol a szénának va­lót termesztették, csősszel őriztették, aki mozgatható vesszőkerí­téssel védte a mezőt és a gabonaföldeket az állatok kártevése ellen (akkoriban még nem álltak a sövények). A szénának való füvet kaszával vágták le, egészen a tövénél, és hosszú fagereblyékkel, vasvillákkal gyűjtötték és rakták boglyába. Augusztustól a gabo­nát aratták. A szárakat magasan vágták le, hogy maradjon az álla­toknak legelnivaló, kivéve amikor szalmára volt szükség zsupp-készítéshez. A gabonát kévébe kötötték és hazaszekereztek vele, hogy majd télen kicsépeljék. Azután a parlagon hagyott földet, amelyet már nyáron fölszántottak, bevetették őszi gabonával. A csősz ráeresztette a jószágot a következő évi tavaszi gabonaföldre és az ugarra - és kezdődött elölről az év.

XIV. századi viselet 1. Földesúr és felesége, 1360 körül 2. Leány és ifjú, 1340 körül

Munka a majorban: jelenetek az 1340 körül keletkezett, kézzel írt angol Luttrell-zsoltároskönyvből 3. Szántás nehéz ekével 4. A kemény föld feltörése 5. Vetés vetőkosárból 6. Boronálás - hogy a föld betakarja a vetőmagot 7. A búza aratása és kévébe kötése 8. A kévéket kordén szállítják 9. Cséplés cséphadaróval - a kalászból kiverik a magot 10. Juhok fejése mozgatható kerítéselemekből épített karámban. A nők edényekben szállítják el a tejet 11. Méhkaptár. Akkoriban a méz volt a legfőbb édesítőszer; a cukor még luxuscikknek számított, melyet az arab világból hoztak be 12. Libapásztor 13. A nők minden szabad percet kihasználtak, hogy fonhassanak. Ez az asszony csirkeetetéskor is a hóna alatt szorongatja a guzsalyát 14. Útiszekér. A birtokaira el­ellátogató földesúr házanépe gyakran kelt útra. A képen látható szekéren valószínűleg a nők

utaztak. A férfiak többnyire lóháton közlekedtek 15. A Penhallam-major Cornwallban (DNy-Anglia) A ház három szakaszban épült, kb. 1180-tól 1236-ig. Legrégibb helyisége a jobb oldali nagyterem. mely a földesúr személyes használatára szolgált. Később építették hozzá a ruhaházat a mosdó- és mellékhelyiséggel. Ezután készült el a nappaliként és ebédlőként is szolgáló új csarnok, melyet fedett átjáró kötött össze a nagyteremmel. A tálalóhelyiséget is magában foglaló személyzeti szárnyban működött a pékműhely, a sörfőzde, az éléskamra és a konyha. A tálalóhelyiség fölött lakott a földesúr legidősebb fia, a jószágigazgató és a házi pap. A konyhától délre voltak a földesúr kíséretének szobái, és itt szállásolták el a vendégeket is. Üvegablakoknak nem akadtak nyomára, pedig a használatuk Penhallam építésével egy időben terjedt el. Az új csarnok ablakaira retesszel zárható fa ablaktáblákat szereltek. Az istálló és a galambdúc (ha volt) az árkon kívül állt. A metszetrajzon a felvonóhíd szerkezete látható. Egy ellensúly szolgált arra, hogy lassan, egyenletesen tudják leengedni a hidat

VÁSÁROK, PIACOK A római kor és a korai középkor című kötet utolsó fejezetében már leírtuk, hogyan jöttek létre a piacok ott, ahol a falusiak találkoz­tak, hogy kicseréljék termékeiket, és azt is, hogyan születtek meg a városok a piacok környékén. Ahol pedig külországi kereskedők gyűltek össze, hogy árut cseréljenek, ott a piacok nemzetközi vá­sárrá fejlődtek. A vásárok létrejöttét a helyi hatalmasságok is tá­mogatták, mert szépen kerestek a helypénzen, a kereskedelem megadóztatásán és a földbérleten.

Egy európai kereskedelmi központ

A leghíresebb vásárhelyek Északkelet-Franciaországban, Cham­pagne vidékén működtek, ugyanis itt keresztezték egymást Eu­rópa kereskedelmi útvonalai. A kései XII. században és a XIII.-ban Champagne az európai árucsere legforgalmasabb gócpontja volt. Francia és flamand kereskedők árulták a finom angol gyap­júból készült szöveteket, melyeket Itáliából északra is felutazó ke­reskedők vásároltak fel, mert az anyag azon kevés európai áruk egyike volt, amelyeket továbbadhattak a Közép-Keletre - ahol borsot, fűszereket lehetett kapni értük. Délről olasz selymek, timsó, ritka festékek érkeztek az északi textilipar számára, vala­mint gyapot, amelyet nem szövésre, hanem a páncél bélelésére használtak. Bőráru Spanyolországból került a piacra, szőrme Északkelet-Európából. A környékbeli földesurak jószágigazga­tóikat küldték a vásárba, hogy beszerezzék az egész évre való fegyverszükségletet, szövetet, fűszert és cukrot. A nagy forgalom jóvoltából remekül kerestek a kocsmárosok, az utcai mutatvá­nyosok és a helyi iparosok. A vezető vásárvárosok kereskedői egész évben nyitva tartó csarnokokban rakták ki eladásra szánt áruikat.

Férfiak és nők a champagne-i vásárban, 1275 körül 1. Kereskedő lógó ujjú köpönyegben 2. Firenzei kereskedő 3. Párizsi textilkereskedő... 4. ...és felesége 5. Tojást vásárló asszonyok 6. Balról: XII., XIII. és XIV. századi clunyi (Franciaország) boltok rekonstrukciója 7. Itáliai pénzváltók. Terítővel lefedett kecskelábú asztalon dolgoztak - ez volt olasz nevén a banco, s e szó nyomán terjedt el világszerte a bank szó 8. Szőrmekereskedők. Az észak-európai prémek fontos kereskedelmi cikkek voltak 9. Egy divatáru-kereskedő pultja. A középkorban a divat lassabban változott, mint manapság, de a vásárokon a tehetősebbek mindig megtalálták a kedvükre valót

A vásárok rendje A vásárokat szigorú szabályok szerint rendezték. Az árukat és az ügyleteket a tisztviselői élén álló piaci felügyelő ellenőrizte, az esetleges vitákat a vásárok kereskedelmi bíróságain tisztázták. Champagne-ban a vásároknak külön menetrendjük volt. Mind a hat vásár csaknem két hónapig tartott, vagyis tulajdonképpen fo­lyamatos, egész évben tartó vásárról beszélhetünk. Az első héten az árusok felállították asztalaikat a kijelölt helyeken. Ezután kez­detét vette a két hétig tartó textilvásár, ezt követte a nyolc napos bőr- és szőrmepiac, végül az összes súlyra mért áru vásárát tartot-ták meg. Az elszámolásokat helyi pénzben készítették el. A textil­vásár után a pénzváltóknak egy hónap állt a rendelkezésükre ah­hoz, hogy fölváltsák a kereskedők pénzét, kinek-kinek a saját or­szágában használt pénznemre.

10. Hentesüzlet. A vásárok voltak a helyi húspiacok 11. Gabonakereskedő. A búza fontos áruféleség volt 12. A városi mázsálómester ellenőrizte, hogy nem mérnek-e hamisan az árusok 13. XIII. századi mérlegsúlyok 14. A karos mérleg rövidebb oldalára akasztották az árut, a másik oldalon meg addig tologatták a súlyt, míg a kar egyensúlyba nem került 15. XIV. századi 4 unciás súly (1 uncia = 28.35 gramm) 16. Egymásba rakható súlyok (lat) a kései középkorból 17. Ezen a mérlegen a függesztőzsinórt kellett addig tologatni, míg a rúd egyensúlyba nem került. A zsinór helyzete mutatta a tárgy súlyát 18. Billenthető gabonamérleg 19. Rováspálcák, a középkori pénzügyi műveletek segédeszközei. A nagyobbik a vevő számlája, a kisebbik egy számlamásolat 20. Bar-sur-Aubc térképe a középkorból - a champagne-i vásárok egyik helyszíne 21. Vásár Bar-sur-Aubc-ban a XV. században. A kereskedőknek épített árkádos rész ma is látható

Biztonságos utazás

A champagne-i grófok támogatni akarták a vásárokat, ezért kü­lön ügyeltek arra, hogy jól karbantartott utakkal és a szomszédos földesurak segítségével tegyék lehetővé a kereskedők biztonságos utazását. Ezek létfontosságú intézkedések voltak, mert másutt mind az áru, mind az utas számára kockázatos volt az utazás. Az útonállás szépen virágzott, vadállatok támadásaitól is lehetett tar­tani, és folyton fennállt az a veszély, hogy valamelyik uralkodó egy másik ország feletti haragját pont annak utazó kereskedőin tölti ki, és egyszerűen elkobozza a szállítmányt.

Régi szekérnyomokon

Az észak-déli irányban utazó áru leggyakrabban Franciaországon keresztül, majd Itália partja mentén haladt, vagy pedig a szűk al­pesi hágókon. Az utak gyakran azonosak voltak az ókori római utakkal, bár azok már sok helyütt leromlottak. A helyi hatalmas­ságokra tartozott, hogy vigyázzanak a területükön átvezető utak­ra, bár a karbantartást eléggé felületesen végezték el. A hidakat (ahol egyébként vámot is szedtek) olykor királyi rendeletre épí­tették, néha pedig a szerzeteseket védeni akaró kolostorok paran­csára, de sok patakon és folyón csak a veszélyes gázlóknál lehetett átkelni. Akik eldugott helyekre utaztak, azoknak kalauzt kellett fogadniuk, mert útjelző táblák még nem léteztek - a helybeliek­nek nem volt rá szükségük, és minden valószínűség szerint elol­vasni sem igen tudták volna.

A jómódúak lóháton utaztak, hosszabb utazás esetén a közbe­eső állomásokon juthattak friss váltólovakhoz. Mindenki más gyalogszerrel közlekedett. A kereskedők igyekeztek csoportokba tömörülni, így biztonságosabban terelgethették a hosszú öszvér­karavánt. Ahogyan az utak minősége javult, egyre több kordé és szekér közlekedett rajtuk. Egy-egy kereskedő-karaván mintegy harminc kilométert tudott megtenni naponta.

A vízi utak

Ahol csak lehetett, az árut vízi úton szállították, mert bár minden hajó ki volt téve a viharoknak és a kalóztámadásoknak, a hajózás olcsóbb volt a szárazföldi közlekedésnél. Amikor a genovaiak és a velenceiek már rendszeresen kezdtek kereskedelmi flottákat kül­deni Észak-Európába, és elhanyagolták a francia országutakat, a champagne-i vásárok is veszítettek nemzetközi jelentőségükből. Egyre gyakrabban használták a belső, folyami vízi utakat, s a fon-tosabb folyók partján nagy ipari és kereskedelmi központok jöt­tek létre - a legjellemzőbb két példa London és Párizs. A jól megé­pített rakpart és híd nélkülözhetetlen volt e városok számára. Az első hidakat fából építették, de később, ahol csak lehetett, kőhi-dak kerültek a helyükre. A kőhidakat már nem fenyegette a tűz­vész, és az árvíz sem tudta olyan könnyen elsodorni őket. Gyak­ran építettek kápolnát a hídra, s a pap adományokat gyűjtött az áthaladóktól a híd fenntartására. A hatalmas építési költségek visszanyerésére a hídon boltoknak, a híd alatt vízimalomnak hagytak helyet, s a használatukért bérleti díjat szedtek.

Élet a párizsi hidakon újra néhányat. A miniatúrák Egy 1317-ből származó francia hatvan jelenetben mesélik el Párizs kódex miniatúrák szegélyező védőszentjének, Szent Dénesnek képekből (frízekből) rajzoltunk az életét. A frízek a párizsi hidak

Különféle életképek A vizen ketten tűzifa kirakodásához Pásztor terelgeti nyáját, mögötte készülnek, a harmadik csónakos gabonakévéket szállít a kordé kikötött és pihen

Egy majomtáncoltató; málhás A folyón: ponyvával fedett szamarakat vezető férfi és nő; gabonaszállító csónakok s egy taligán mérleghintázó gyerekek rakomány dinnye

mozgalmas világát mutatják be. Mindegyik fríz más és más. A híd kapuit, őrtornyait és boltjait csak vázlatosan ábrázolták, de az tisztán látszik, hogy az út ki van

kövezve. A híd fölött és alatt zajló élet rajza annál részletesebb. A hídon: egy zarándok, egy kondás, egy teherhordó, egy női nyeregben lovagló hölgy, egy

madárkereskedő (kalickájában stiglic), egy leprás, egy vak a kutyájával, egy szamarát ösztökélő ember, egy nyomorék, egy utcai verekedés, egy cipészműhely, még

egy teherhordó s a jobb szélen egy koldus. A folyón: egy horgász és egy csónakból árusító halkereskedő. A híd ívei alatt kis malmok dolgoznak

Két teherhordó cipekedik, két nemes pedig lóháton ülve beszélget

Alattuk úszó társaság, néhányan most vetkőznek. Két szénaszállító csónak most érkezik

Négyen is alig bírnak húzni egy boroshordót; ketten egy jól megrakott taligával küszködnek

A pékinas kenyeret szállít; a tejesember vállán két sajtár; alattuk halászok húzzák ki a vízből a hálót

A marhákat terelő ember mögött fedeles útiszekér, ezt a két agarat pórázon tartó fiatalember követi

Alattuk a két csónaknyi bort szállító férfi kifizeti a vámot a párizsi kikötőőrnek. A csónakos társa a bort ízlelgeti

Utcakövet szállító szekér és mutatványosok. Egy nő táncol, a medve akrobatatudományát mutatja be

A folyón: egy utas kifizeti a révészt; gabonát hoznak a híd alatt működő egyik kis malomba

SZÓRAKOZÁS, LOVAGI TORNÁK A középkorban sok ünnepet tartottak. Május elseje és újév kivéte­lével ezek mind vallási ünnepek voltak. Az ünnepek száma lassan elérte az ötvenet, s akkor még nem beszéltünk a vasárnapokról. Mivel aznapra nem járt fizetés, az igazán szegények számára az ünnep nem jelentett egyértelmű örömöt. Ünnepnapon szünetelt a munka, s miután mindenki részt vett a misén és megnézte a kör­menetet, kezdetét vehette a szórakozás. Énekeltek, táncoltak, sö­röztek, megnézték a városba vetődött mutatványosok - zsonglő­rök, akrobaták, kötéltáncosok, medve- és majomtáncoltatók -előadásait. Olykor - főleg vallási tárgyú - színielőadásokat is ren­deztek. Ennek a hagyománya a korai középkorba nyúlik vissza, amikor a mise tartalmát magyarázó jeleneteket adtak elő a temp­lomban. A XIII. századra a színház szabadtérre költözött; szekere­ken és kecskelábú asztalokon állították fel a színpadot.

A szokásos évi vásár

Minden városnak és falunak megvolt a saját ünnepe valamelyik védőszent napján vagy a szokásos évi vásár alkalmával, szintén egy szent napján. Voltak városok, ahol utcai lóversenyt rendeztek vagy egy futballszerű labdajátékot játszottak a főtéren. Az egyház tiltotta a hazárdjátékokat, de erre a legtöbben rá sem hederítettek. A kockajáték különböző válfajait játszották a leggyakrabban. A kártya a XIV. században terjedt el, de csak akkor vált széles kör­ben népszerűvé, amikor a nyomdák képessé váltak azonos hátol­dalú kártyalapok nyomtatására.

A solymászat művészete

A legtöbb vidéki sport és szórakoztató időtöltés tilos volt a kétke­zi emberek számára. A vadállatok a földesúr tulajdonát képezték, a vadorzókra súlyos büntetés várt. A XIV. században számos va­dászati szakmunkát írtak, melyek elmagyarázták az egyes állatok (szarvas, vaddisznó, medve, róka, nyúl) elejtésének helyes mód­szereit. A vadászat legnemesebb formájának a solymászatot tar­tották. Egy földön élő állatot űzőbe lehetett venni, be lehetett ke­ríteni, de a magasban szálldosó, nyíllal utol nem érhető madár már nem ilyen könnyű préda. A sólymokat be kellett tanítani, hogy lecsapjanak az áldozatra és lehozzák a földre; azután a kutya dolga volt, hogy a zsákmányt szépen a gazda lábához vigye. A jól kiképzett sólyom többet ért egy vadászkutyánál. A nemes urak és hölgyek rendszeresen magukkal hordozták kedvenc sólymukat, étkezéseknél pedig a székük mögé ültették őket.

Solymászat 1. Solymászok egy olasz kézirat ábrázolása alapján (1260 körül) 2. A sólyom betanítása arra. hogy visszatérjen a gazdájához. A csali egy darutoll 3. A sólyom csengője. A madár lábára erősítették, hogy akkor is tudják, merre repül, amikor éppen nem volt látható 4. Az idomítás kezdetén (vagy szállításkor) a sólymot a szemét eltakaró sapkával nyugtatták meg 5. Vászonba kötözték a sólymot, hogy kézbe lehessen venni (1260 körül) 6. A solymász ilyen tarsolyban tartotta a csirkét, amellyel a sólymot jutalmazta 7. Ülőrúdon trónoló sólyom

A vaddisznó vadászata 8. Elefántcsont vadászkürt 9. A vadászkutya nyakörve a vadkan agyara ellen nyújtott védelmet 10. Vadászkés, ún. daraboló 11. Lándzsa vaddisznó ellen 12. Vaddisznóvadászat (Gaston Phébus 1387-es A hajtóvadászat könyve című munkájából

Gyermekjátékok 13. Cserépből készült baba és lovas 14-15. Forgó, illetve tollaslabda­játék (egy XIV. századi kéziratból) 16. Karikázás, XV. század

Mutatványosok és eszközeik 17. Mázas cserépsíp 18. Citeraszerű hangszer (pszaltérium), melyet pengetéssel szólaltattak meg 19. Duda 20. Fidula (olaszul viola). Egy vagy több húrján vonóval játszottak 21. A és B: Utcai zenészek 22. Gólyalábon járó mutatványos

Mímesek 23. Álarcos mímesek egy XIV. századi francia kódexből; éppen macskazenét adnak. A mírnes hagyomány, amelyben álarcos falusiak jeleneteket és táncokat adnak elő, nagyon régi; számos eleme a kereszténység előtti szertartások öröksége

Állatheccek Ma számos középkori szórakozást durvának tartanánk. A falusiak olyan keményen dolgoztak, hogy nemigen maradt bennük sajnálat az állatok szenvedései iránt. 24. Medvehecc ábrázolása a XIV. századi angol Luttrell-zsoltároskönyvből. Népszerű volt a kakasviadal, és egyes vidékeken a bikahecc is

Szobai játékok 25. Egy keresztény és egy mohamedán sakkpartija. A sakkjáték valószínűleg a VI. századi Indiában keletkezett, és a mórok hozták be Spanyolországba 26. XV. századi káró bubi. A játékkártya, úgy tűnik, keletről származik, és Egyiptomból került át Itáliába 27. Udvari bolond a földesúr

személyzetének egyik tagja volt, és mindig szórakoztatnia kellett a kenyéradóját, ha az azt kívánta 27A Az udvari bolond jogarának faragott vége 28. XV. századi összehajtható táblásjáték-készlet 29. XIII. századi sakkfigura. A bábok a XV. században nyerték

mai alakjukat

A középkori lovagi torna

A lovagi torna természetesen csak a nemesek sportja volt, de min­denki nézte, aki csak egy talpalatnyi helyet talált. Az ősi harci játék népszerűsége a XII. században nőtt meg. Kezdetben igazi küzde­lem zajlott, laza szabályokkal. A vesztesnek meg kellett válnia a lovától és a lószerszámától, és váltságdíjat kellett fizetnie. Voltak lovagok, akik hivatásszerűen vettek részt a lovagi tornákon. Az angol William Marshal báró egyszer tizenkét lovat nyert egy tor­nán, s egy társával 203 lovagot győzött le egyetlen versenyidény­ben. Két embert fizetett, hogy a bevételeit könyveljék. Az egyik diadala után egy kovács üllőjére hajtott fejjel látták, mert ki kellett a sisakját kalapáltatnia, hogy levehesse a fejéről.

Az egyház tiltotta a viadalokat, a tilalom megszegőit kiátkozás-sal fenyegette. Sok volt a baleset is, emiatt olyan szabályokat ve­zettek be, amelyek biztonságosabbá tették a küzdelmeket. Há­romféle tornát tartottak számon: az egyikben harci fegyvereket használtak, a másikban úgynevezett bajvívó fegyvereket, melyek nemigen okozhattak sebesülést, a harmadik fajta küzdelemben igazi fegyvereket használtak ugyan, de a viadalt bármikor félbe lehetett szakítani. Vitás esetekben is gyakran éltek az utóbbi lehe­tőséggel. A későbbi tornákon bevezették a dárdaöklelést, mely­ben két lovas próbálta kitaszítani egymást a nyeregből. A XV. század óta „állnak sorompóba" a lovagok, ekkor alkalmazták ugyanis először a feleket elválasztó korlátot, melynek két oldalán támadt egymásra a két lovag.

Amikor a csatamezőn már nem volt olyan fontos a lovagok szerepe, a lovagi tornák sem számítottak többé harci felkészülés­nek, inkább ünnepi rendezvény lett belőlük. 1460 táján az Anjou­házból való René király, Provence grófja, egy könyvben leírta, hogyan kell szabályos lovagi tornát rendezni. Illusztrációink is René király könyve alapján készültek.

A lovagi torna szertartása René király udvarában

René király nagyon részeletesen kidolgozott ceremóniákról tudó­sít, melyek több nappal a viadalok előtt kezdődtek. Először is az egyik nemes kihívta küzdelemre a másikat. Ezután a címerkirály (a küzdelmek szervezője és lebonyolítója) széltében-hosszában ki­hirdette, hogy lovagi tornát fognak tartani, melyen várják a ne-mesek részvételét. A nyitó napon a bírák és a lovagok díszmenet­ben lovagoltak be a városba, a leghíresebb lovagok zászlóit kitet­ték azoknak a házaknak az ablakaiba, ahová elszállásolták őket. A második napon közszemlére tették a lovagok sisakját, hogy a höl­gyek mindegyiket megnézhessék, és - ha valamelyik sisak viselő­je korábban lovagiatlanul viselkedett volna - tiltakozhassanak a részvételük ellen. A harmadik napon „díszlovagot" választottak, aki a viadal közben egy kendőt kötött a dárdájára, s azt a lovagot, akit megérintett vele, többé nem volt szabad megtámadni. A ne­gyedik napon tartották magát a tornát és a díjkiosztó ünnepséget. Mindegyik nap lakomával, zenével, tánccal ért véget.

1. A címerkirály (herold) a lovagi torna ceremóniamestere 2. A: a ló szalmával tömött vászon nyakvédője, amely a szügyét és a lovas altestét és lábát is óvta; B: ez a kis szalmazsák akadályozta meg, hogy a nyakvédő a ló lábába ütközzön; C: a náddal megerősített nyakvédő hátulról, a kis szalmazsákkal 3. A nyakvédőt takaró lepel 4. A sisakdísz felerősítése: A: a sisak; B: kemény bőrből készült sapka; C: a felerősített sisakdísz

XV. századi páncél lovagi tornákhoz René király a felszerelés minden darabját gondosan leírta, A fegyverek, melyeket a küzdelem előtt meg kellett vizsgáltatni a bírákkal, tompák voltak, hogy ne okozhassanak súlyos sebesülést. 5. A mellvért - melyet azért lyuggattak át, hogy szellőzzön -elég nagy volt ahhoz, hogy egy vastagon bélelt zekét húzhassanak alá 6. A szíjakkal tartott pajzs is át volt fúrva, hogy szalagokat köthessenek rá 7. Fém karvédők. A lovagi torna páncélja vagy bőrből vagy fémből készült 8. Buzogány bőrrel bevont markolattal 9. A kardnak se hegye, se éle nem volt 10. Öklelőfa 11. Az öklelőfa nem igazi hegyben végződött, hogy át ne üsse a páncélt

12. A kihívó fél címerkirálya nyolc nemes címerét mutatja a kihívást elfogadó lovagnak, akinek ebből a nyolcból kell kiválasztania azt a négyet, akik bíráskodni fognak. A lovagon széles karimájú portugál kalap van

13. A lovagok bevonultak bajvívótérre, a küzdelem hamarosan kezdődik. Az apródok jelre várnak, hogy magasra tartott téjszéikkel átvágják a köteleket, ami után a lovagok egymásra

rontanak. A bírák (igazlátók) a középső tribünön foglalnak helyet, a nemes hölgyek két oldalt. A rajz René király leírását követi. A keretelt kis képen: a bajvívótér alaprajza

ZARÁNDOKOK ÉS ISPOTÁLYOK

A szent helyek felkeresése igen régi szokás. Az i. sz. III. században már zarándokok keresték fel Rómát, s a IV.-ben Jeruzsálemet. Minden tárgy, amelyet összefüggésbe lehetett hozni Jézus Krisz­tussal vagy valamelyik szentjével, maga is szentnek számított; en­nélfogva ha egy templomnak volt efféle ereklyéje, máris zarán­dokhellyé vált. Róma és Jeruzsálem mellett a legforgalmasabb za­rándokhely a spanyol Santiago de Compostela volt, ahol a IX. században Szt. Jakab csontjaira találtak.

A zarándok ruhája

Mielőtt útra kelt, a papja megáldotta a zarándokot, aki kezdetben durva gyapjúszövetből varrt köpenyt és csuklyát (vagy kerek ne­mezkalapot) viselt, és fémvégű fogantyús botot vitt a kezében. Menet közben a botra támaszkodhatott, és elhessegethette vele a kutyákat és a farkasokat. A boton bőr vizestömlő lógott. Ala­mizsnát gyűjtő tarisznyáját az övére kötötte vagy a vállán átvetve hordta. Aki a Szentföldre igyekezett, az keresztet viselt a köpe­nyén. Hazafelé tartva jelvényt varrt a kalapjára vagy a tarisznyájá­ra, hogy lássák, merre járt. A Santiagóból megtérő zarándokok jele az úgynevezett zarándokkagyló volt, a Rómából érkezőké két keresztbe tett kulcs vagy Veronika kendője, a jeruzsálemieké pe­dig pálmalevél.

Veszélyek és örömök

Ami az út veszélyeit és kényelmetlenségeit illeti, jellemző, hogy a Szentföldre tartó hajók fenekén mindenkinek csak fél méter széles hely jutott alvásra. Egy XV. századi útikalauz azt írja, a zarándok jól teszi, ha indulás előtt még Velencében gondoskodik magának ágyneműről, visszaérkezése után úgyis el tudja adni féláron. Ta­nácsos lakattal zárható ládát, serpenyőt, fatányért és száraz ke­nyérhez való kenyérráspolyt is vinni.

A zarándoklat persze valóságos kéjutazás is lehetett, főleg, ha megfelelő társaság is akadt az útra. A zarándokutak mentén bő­ven találtak fogadókat. Voltak, akik kényelmesen, lóháton, nagy létszámú szolgakísérettel utaztak. Sokan körutazást tettek, és egyszerre több zarándokhelyet is felkerestek, városnézéssel, em­léktárgyak gyűjtésével töltötték az idejüket. Az ilyeneknek el kel­lett magyarázni, hogy illendően viselkedjenek a Szentföldön -például hogy ne firkáljanak a falra és ne törjenek le kődarabokat az épületekről. Egyszer arról panaszkodott valaki a canterburyi ér­seknek, hogy duhaj zarándokok „óbégatva, fülsértő dudaszóval, canterburyi csengőiket vadul rázva nagyobb zajt csaptak, mintha egy király vonult volna be harsonások, hegedősök és dallosok kí­séretében". Az érsek ennek ellenére támogatta a zarándoklatokat.

A zarándok 1. Santiago de Compostelából visszatérő zarándok, kalapján Szt. Jakab emblémájával. Sokan Isten szeretete miatt vállalkoztak a zarándoklatra, mások azért utaztak, hogy köszönetet mondjanak, amiért Isten meghallgatta a könyörgésüket, s voltak, akiket az egyház küldött, hogy levezekeljék a bűnüket 2-4. Zarándokok emléktárgyai 5. XV. századi aranybevonatú angol rózsafüzér. A rózsafűzérek is a zarándokok kedvelt emléktárgyai közé tartoztak, általában a csuklójukon vagy az övükre kötve viselték. A füzéren a különböző alakú és színű szemek mind egy-egy elmondandó imát jelképeztek 5A: A nagy szemen Szűz Mária és a kis Jézus

Zarándoklat Compostelába 6. Dombormű egy síremlékről, León spanyol város székesegyházából: kenyeret adnak a szegény zarándokoknak 7. Ilyen volt a compostelai székesegyház nyugati homlokzata a XII. században. Újjá kellett építeni, mert a mórok 997-ben felgyújtották 8. A Szt. Jakab Társaságba tömörült jótékony célú egyesületek pecsétje. A Társaság pénzadományokat gyűjtött templom- és hídépítésre, valamint ispotályok alapítására a Compostelába vezető zarándokutak menten 9. Szt. Jakab XVI. századi szobra a compostelai székesegyházból. Az ereklyéket

ereklyetartókban állították ki. A templomok versengtek az ereklyékért, mert áldást hoztak és sok látogatót vonzottak

A zarándokút 10. Vámot fizető zarándokok képe egy XV. századi kódexből. Nemcsak az ajándéktárgyakkal házalók húzták ki a pénzt a zarándokok zsebéből, hanem a földesurak által kiküldött vámszedők is 11. A zarándoklatok legfontosabb útvonalai 12. Szent ereklyénél imádkozó zarándokok egy XIII. századi kódexből. Jobbra a kalauz mutatja az érdekesebb látnivalókat, balra egy felügyelő őrzi az ereklyét. A beteg zarándokok, akik azt remélik, hogy meggyógyulnak a szent koporsójának érintésétől, éppen bebújnak a külső ereklyetartó nyílásain 13. Szt. Osmund ereklyetartója Salisburyben (Anglia), az előzőhöz hasonló nyílásokkal

Canterburyi zarándokok 14. XIV. századi kegyszer, ilyet árultak a zarándokoknak 15. Canterburyi Szt. Tamás egy zarándokjelvényen 16. Canterburyi zarándokok a XV. századból. Balra: a Szt. Tamás-ispotály Canterburyben.

Ispotályok a zarándokok számára

Az egyház a zarándokutak mentén ispotályokban szállásolta el a zarándokokat, ahol ingyenes koszt-kvártély várta őket. (Az ispo­tály eredetileg vendégek fogadására szolgáló helyet jelentett, csak később használták kórház értelemben.) Az egyház gondoskodása kiterjedt az öregekre, a szűkölködőkre és a testi-lelki betegekre is. Az ispotályokat püspökök vagy szerzetesrendek alapították, szer­zetesek és apácák vezették, a kétkezi munkát pedig világi emberek végezték el.

Az első kórházak

Az ispotályok nem voltak mai értelemben vett kórházak. Egy jó­módú embert, ha megbetegedett, otthon ápolta a családja, esetleg orvost is hívtak hozzá. Az egyházi gyógyintézetekben azokról gondoskodtak, akik már túl öregek vagy túl betegek voltak ah­hoz, hogy kolduljanak.

Az első kórházak egyetlen „kórteremből" álltak, az volt egyben a nappali, az ebédlő, a hálószoba és a kápolna is. A beteget felvé­telkor megmosdatták, a ruháját fertőtlenítették. Rendszeres volt a fürdés, a hajmosás és az ágyneműváltás is. Az öregek ispotályainak lakói életük végéig ott maradtak. A nő­

ket és a férfiakat más-más ispotályban helyezték el, meglehetősen zsúfolt körülmények között. A XV. században az öregeket már menhelyek várták, melyeket gyakran céhek vagy gazdag polgá­rok alapítottak.

Doktorok, seborvosok

Az egyház törődött a betegekkel, de nem érdekelte az orvostudo­mány. Az ügyes orvos ritkaságszámba ment és rengetegbe ke­rült. Az orvosok elsősorban görög és arab írásokból szedegették össze a tudományukat. Tudtak kezelni töréseket, és sikeres operá­ciókat hajtottak végre a testen és a koponyán is. Úgy próbálkoz­tak érzésteleníteni, hogy ópiumkészítményekkel átitatott sziva­csot szorítottak a betegek orrához.

Az orvosi „rendelő" és felszerelése

1. A „rendelő" (XV. századi illusztráció). Az egyik orvos eret vág a beteg karján; a másik vizeletet vizsgál (az edény a fonott kosárban érkezett). A vizeletvizsgálat és az érvágás volt a két legelterjedtebb orvosi eljárás 2. Fogorvosi eszközök. A gazdagoknak az orvos tömést, sőt csontból műfogat is készített. A szegények a vásári foghúzóhoz jártak 3. Patikárius üvegpalackja a XV. századból 4. XIII. századi gyógyszeres edény 5. Bronzmozsár gyógynövények és vegyszerek összezúzására

A fertőző betegségekkel már nem tudtak olyan könnyen elbán­ni. A korai középkor legrettegettebb fertőzése a lepra volt. A lep-rásoknak a várostalakon kívül építettek házat, rendszerint közel az országúthoz, hogy a betegek alamizsnát kaphassanak az uta­zóktól. A leprásnak megkülönböztető öltözéket kellett viselnie, tilos volt mezítláb járnia, nem mosakodhatott forrás vagy patak vizében, nem mehetett be templomba, malomba, pékműhelybe vagy borpincébe.

A XIV. században már ritkábban fordult elő a lepra, de a helyét átvette a sokkal borzalmasabb pestis. A járvány, a „fekete halál" idején a pestises betegeket pestiskórházakban különítették el, hogy elejét vegyék a betegség terjedésének.

6. Mellkasvizsgálat, XIV. sz. 7. Köpölyözés (XV. sz.): A bőrt bemetszették és üvegpoharat (7A) helyeztek rá. Az üvegpohárban a levegőt előzőleg lánggal hevítették, s ahogy a levegő lehűlt, vért szívott a pohárba 8. Pestisfolt kezelése

Orvoslás és higiénia 9. Az érrendszer XIII. századi angol ábrázolása arab források alapján. Az európai orvoslás sokat köszönhet az araboknak, akik az ókori egyiptomi hagyományok folytatói voltak 10. Kézmosás étkezés előtt. A középkori embereknek fogalmuk sem volt a baktériumokról, de igyekeztek tiszta kézzel asztalhoz ülni 11. Emésztőgödör tisztítása egy XV. századi rajzról. Úgy tartották, hogy a „rossz levegő" betegséget okoz, ezért igyekeztek a levegőt frissen tartani. Ahol az árnyékszékeket nem építhették vízfolyás fölé, ott általában emésztőgödröt ástak - rendszerint a pince padlója alá-, és az árnyékszéktől csövet vezettek az emésztőgödörhöz 12. Emeleti szobából nyíló, fából ácsolt árnyékszék, alatta körbe falazott emésztőgödör (XV. századi rajz nyomán)

A lepra 13. Leprás beteg ábrázolása a XIII. századból 14. Ilyen kereplőt rázott, hogy az egészségesek elkerülhessék 15. Ilyen tálkába gyűjtötték az alamizsnát a leprások 16. Leprások mankói, melyekkel a földön vonszolták magukat

Ispotály Beaune-ban (Franciaország) 17. A betegeket hordágyon szállítják a kórterembe a kezelőből. Az ispotályt 1443-ban emelték és ma is áll 18. Az ispotály madártávlatból 19. A beaune-i ispotály alaprajza A: a nagy kezelőhelyiség; B: kórtermek; C: konyha; D: gyógyszerkészítő műhely; E: az apácák ebédlője; F: a kertre vezető folyosó 20. XV. századi kezelőhelyiség. Nem volt ritka, hogy többen is feküdtek egy ágyban

A BURGUNDI HERCEG UDVARA

1363-ban a francia király a második fiának, Merész Fülöpnek ado­mányozta a gazdag burgundi hercegséget. Flandriai Margittal kö­tött házassága révén Fülöp lett az ura a mai Belgium és Hollandia területének is. A következő száz év során Fülöp és utódai, Féle­lemnélküli János, Jó Fülöp és Merész Károly Európa egyik leg­gazdagabb udvarát tartották fenn.

Fényűzés Burgundiában

A burgundi udvar rendkívül szertartásos keretek között fitogtatta gazdagságát. Sok falikárpitot, arany- és ezüsttárgyat, ékszert ren­delt a leghíresebb francia és burgundi mesterektől. Jó Fülöp min­den adandó alkalommal díszes viseletben parádéztatta az egész udvart. A fényűzésnek azonban nem a gyermeki hiúság volt az oka - a herceg így akarta megmutatni erejét. Mert minél gazda­gabban öltözött egy úr kísérete, és minél több aranyedény volt az asztalán, annál hatalmasabbnak tartották őt magát. Amikor Me­rész Károly vendégül látta Zsigmond császárt, a tálalóasztalon 136 ezüst- és aranyozott kancsó és flaska, hat aranyozott, hajó ala­kú edény és számos kisebb tál és serleg állt. Mellettük hat egyszar­vú-szarv (valójában egy cetfaj, a narvál agyara, s azt tartották róla, hogy megvéd a mérgektől), melyeknek értéke „pénzben kifejez­hetetlen".

Merész Károly uralma alatt a szertartások még szigorúbbak let­tek. Károly hatalmas összegeket költött az udvartartására, s benne az egymás alá rendelt tisztviselőkre, akiknek a legszigorúbb sza­bályok szerint kellett viselkedniük. A herceg öltözése és vetkőzé-se olyan szertartássá vált, amelyre külországok követei is hivata­losak voltak. A herceg baldachinos ágyán lila selyembélésű her-melintakaró volt, a lepedők hímzett brabanti vászonból készül­tek.

A művészetek támogatása

A burgundi hercegek nemcsak a kézműveseket, hanem a művé­szeket is bőven ellátták munkával. Az Alpoktól északra működő legkiválóbb muzsikusokat, költőket és festőket egyaránt vonzot­ta a burgundi udvar. Jan van Eyck például Jó Fülöp udvari festője volt. Korabeli nézetek szerint úgy illett, hogy a nemesember iro­dalmi érdeklődésű legyen és szerelmes verseket írjon. Merész Fü­löp irodalmi kört alapított, melyben nemes urak és hölgyek vitat­koztak egymással és felolvasták verseiket. A legjobb balladák szerzőjét díjjal jutalmazták.

1. Saumur kastélya Franciaországban; 1400 körül építtette Anjou hercege. A burgundi hercegek kastélyai

közül már egy sem áll, de bizonyos, hogy azok is ebben a stílusban épültek. Az előtérben a lovagi tornán használatos sorompó látszik 2. Jó Fülöp, 1419 és 1467 között Burgundia hercege, feje fölött baldachin 3. Jó Fülöp címere 4. Az Aranygyapjas rend jelvénye. A lovagi eszmények felélesztésére Jó Fülöp 1429-ben új lovagi társaságot hozott létre, ez volt az Aranygyapjas rend. Európa nemesei nagyon büszkék voltak arra, ha a rend tagjainak sorába léphettek 5. Felavatásukkor erre az aranyozott ezüst keresztre esküdtek az aranygyapjú lovagjai 6. Zománcos serleg. A burgundi hercegek bőkezűsége felvirágoztatta az ékszerkészítést és az aranyművességet 7-8. Jó Fülöp melltűje és kalapfüggője 9. Láncszemek egy burgundi tisztségviselő aranyláncából

Lakoma a szabadban a burgundi udvarnál (Egy 1415 körül festett kép nyomán.) A herceg és udvaroncai frissítőt vesznek magukhoz vadászkirándulás közben. A hercegnek úgy hozta a kedve, hogy ezúttal mindenki fehér ruhát öltsön, bár az egyszerű fehér értékét a szőrme és bársony kiegészítők és az aranyhímzés jelentősen emelik.. A nők ruhájának alja a földet söpri, a nyakuknál pedig kilátszik alsó ruhájuk. A férfiak térdig érő köpönyeget hordanak, bő ruhaujjal és széles gallérral. Az előtéren álló férfin bő ujjú steppelt zeke van. A férfiak haja a fülükig ki van borotválva, a nők haját hálóba csavarták és két szarvacskát formáltak belőle. Mindenki keresett fazonú kalapot visel. A nők egy része turbánszerű fejfedőt hord, melynek szegélyéről cakkos szélű anyag omlik alá -így utánozzák az asztalra könyöklő herceg fövegének fej köré csavart, szabadon a vállra

hulló anyagát. Néhány férfi kalapja hódprémből készült - az esős időben is jól hordható darabok német földről érkeztek -, mások Itáliából származó szalmakalapot viselnek. A széles kanmájú, tetején hengeres fazon volt a legnépszerűbb, de a herceg mellett álló férfi már a későbbi divat szerinti, magasabb tetejű kalapot viseli. A férfiak lábán harisnyanadrág van, rávarrott talppal, de hegyes orrú fapapucsot is láthatunk a képen. A férfiak és a nők is mutatós, hosszú láncokat viselnek - ezeket nem lehetett könnyű a helyükön tartani

Az ünnepi ebéd

Az ünnepi ebéd szertartását mindenütt aprólékosan kidolgozták, hát még a burgundi hercegek udvarában! A különleges hivatali öltözéket viselő szertartásmester felügyelte az egymást követő fo­gások rendjét. Minden ételt megkóstoltak, mielőtt a herceg elé tették volna. Az udvari főszeletelő használat előtt ajkával illette a húsvágó kést és megcsókolta a herceg asztalkendőjét. Az ünnepi nagy sótartó szalvétával letakarva állt az asztal közepén. A sótartó mellett volt a helye a herceg kenyerének, melyet két szalvétába csavartak, és itt állt - szintén letakarva - a herceg serlege. A pohár­nok és a kenyérosztó szalvétát terített a vállára, amikor a herceget szolgálta ki. Az alacsonyabb rangúak kínálásakor a szalvétát csak a karjukra terítették. A sótartót olykor "kígyónyelvvel" (valójá­ban megkövesedett cápafoggal) díszítették, hogy ellenőrizhessék, nem mérgezett-e a herceg étele. Ha valamilyen méreg került a kö­zelébe, a cápafog állítólag verítékezni kezdett.

Az asztalon két abrosszal terítettek. Az alsó, gazdagon hímzett abrosz az asztal mindkét végén a földig lógott, a másik terítő csak az asztallapot fedte. Kézmosás idejére az abroszra több réteg vas­tag vásznat helyeztek.

Mivel csak késsel és kanállal ettek, a főszeletelő tiszte igen fon­tos volt. A halat és a húst akkorára kellett vágnia, hogy egy kézzel is kényelmesen lehessen enni. A közrendű emberek a húst egy kü­lönlegesen kemény kenyérből kanyarított szeleten kapták, a ne­mesek pedig aranyból vagy ezüstből készült, kerek vagy téglalap alakú vágódeszkáról ették. Étkezés közben a szolgálattevők a tála­lóasztalnál álltak, és az asztalra tették, illetve leszedték a tiszta és piszkos kanalakat, csészéket, tányérokat, és bort töltöttek az asz­tal mellett álló szolgák utasításai szerint.

A konyha

Ezalatt a konyhában a főszakács a tálalóasztal és a tűzhely között álló magas széken ülve ellenőrizte a főzés és a tálalás valamennyi szakaszát. Egyik kezében hatalmas merőkanál, mellyel egyrészt a különböző fogásokat kóstolta végig, másrészt a konyha népes személyzetét fegyelmezte. Az óriási konyhában, melybe Jó Fülöp három nagy méretű tűzhelyet építtetett, huszonöten dolgoztak: szakácsok, éléskamra-felügyelők, fűtők, tüzelőszállítók, inasok és edénytisztítók. A konyha mellett két kamra épült, az egyikben a kenyeret tartották, a másikban gyümölcsöket, a gyertyához és fáklyához való viaszt, a gyertyákat és a többi világító eszközt.

A hercegek konyhája 1. A burgundi hercegek dijoni kastélyának nagy konyhája. A ma is látható helyiséget Jó Fülöp számára építették 2. A konyha keresztmetszete a középső kürtővel, amely elvezette a meleget és az ételszagot. 2A: a mennyezeti kőbordázat a szellőzőnyílásnál. 2B: a konyha alaprajza: a - kemence, b - kandallók, c - tűzhelyek, d - víztartó a konyhai munkákhoz 3. Egy tuskótartó vasbak és két nyárs. 3A: a zsarátnoktartót a vasbak tetejére helyezték, hogy melegen tartsa a rárakott tálakat. 3B: ilyen kampókra akasztották a konyhafelszerelést 4. Ónserleg 5. Belül ónozott rézedény 6. Ón ivócsésze. A: az edény keresztmetszete 7. Óntál. Rendszerint ketten fogyasztottak egy tálról. A: a tál keresztmetszete. Az ónedényeket bőrzsákokban tárolták 8. Diótörő 9. Nyársforgatás

A lakoma feltálalása 10. Zenészek az erkélyen 11. Berry hercege, Jó Fülöp nagybátyja ebédet ad (a herceg 1416 körül keletkezett hóráskönyve nyomán). A díszbe öltözött kamarás fogadja az újonnan érkező vendégeket, akik a tűznél melengetik a kezüket. A herceget ellenző védi a melegtől. A falikárpitot felhajtották a kandallópárkányra

Egy földesúr asztalneműje 12. Jó Fülöp édesapjának zománcos, aranyozott nyelű késkészlete. A késeket a főszeletelő felügyelte, aki külön tokból vette őket elő, miután a ház ura helyet foglalt az asztalnál. A nagyobb méretű késeket a főszeletelő forgatta, a kisebbekkel az úr vágott. Főszeletelő és pohárnok (ő felügyelte az italok felszolgálását) csak nemes lehetett. Ők is ott állnak a Berry hercegét ábrázoló képen 13. Fedeles, ezüstözött foglalatú achátkancsó. Az efféle értékes edényeket erre a célra készült bőrtokokban tartották 14. Az ilyen díszes, hajó alakú edényeket csak nagyon előkelő házaknál használták. Az edényt a házigazda balján helyezték el, s ebben voltak az illető evőeszközei és szalvétái. Az ábrán szépen megmunkált, nautilus-vázból készült darab 15. Ivócsanak ezüstözött puszpángfából 16. Achátból és kristályból készült, arannyal bevont sótartó. Az ünnepi asztal díszében más fűszerféléket is tartottak

17. Bor- és víztárolásra való aranyozott palackok 18. Zománcozott ezüstkanál elölről és hátulról 19. Ezüstpohár 20. Összecsukható kés osztrigaevéshez

VIRÁGZÓ VÁROSOK

A középkorban úgy gondolták, hogy minden ember olyan ran­gúnak született, amilyennek Isten rendelte. A társadalmat három csoportra osztották: nemesekre, papságra és parasztokra. Minde­gyik csoportnak megvolt a maga kötelessége a többiekkel szem­ben: a nemesség védelmezte a többieket, a papságra bízták a lel­kek gondozását, és a parasztság teremtette elő mindannyiuk élel­mét. A korai középkorban valóban érvényes volt ez a felosztás, de a kereskedelem kibontakozása létrehozott egy új osztályt, a vá­roslakó polgárokét. A városiak olyan megállapodásokat kötöttek feudális uraikkal, amelyeknek révén önkormányzati jogokhoz ju­tottak.

Új embertípus születik

A kereskedéssel a városi polgárok vagyonhoz és hatalomhoz ju­tottak - függetlenül attól, hogy alacsony származásúak voltak-e vagy sem. A gazdag kereskedők gyakran fényűzőbb életet éltek, mint a nemesek. A középkor egyik legnevezetesebb, saját erejé­ből meggazdagodott embere a francia Jacques Cœur volt, aki a Kelettel folytatott kereskedelemből jutott nagy vagyonhoz, és VII. Károly pénzügyminiszterré nevezte ki. A legnagystílűbb ke­reskedő volt; az angolok elleni háborúk céljára 1449-ben 200 000 aranykoronát tudott kölcsönadni a királynak. Jacques Cœur el­lenségei, akik féltek a hatalmától, megvádolták, hogy elsikkasz­totta a király bevételeit, mire a király elkobozta Jacques Cœur va­gyonát és száműzte őt Franciaországból.

Egy kereskedő háza

Pályafutása csúcsán Jacques Cœur csodálatos házat épített szülő­városában, Bourges-ban. Bár kevesen dúskáltak úgy a földi ja­vakban, mint Cœur, a házát mégis jellegzetes kereskedőháznak tekinthetjük. Az épület egyszerre volt otthon és munkahely. Az impozáns utcai fronton két bejárat volt, egy a gyalogosan érkezők

számára, egy pedig a szekereknek. A belső udvar két oldalt le volt fedve, itt rakodták ki a társzekereket, és az átutazó kereskedők is itt állították ki portékájukat. A lakóhelyiségek az udvar túlsó felé­ben láthatók. Jacques Cœur gondos tervei nyomán kényelmes el­rendezésű lakosztályok épültek: a konyhák, a fogadószobák és a lakószobák egymásba nyíltak, de volt külön bejáratuk is.

A kereskedőosztály tagjai szívesen tették közszemlére gazdag­ságukat: gyönyörű házakban laktak, vagyont érő bútoraik, ru­háik voltak. Jacques Cœur házának gazdag díszítése is a tulajdo­nos sikeres életét hirdeti. A ház homlokzatán olvasható jelige, mely a kereskedő nevéből farag szójátékot (cœur = szív), büszkén állítja: "A merész szív számára semmi sem lehetetlen."

A kereskedő és felesége Gazdag városlakók viselete Európa északi részén, a XV. század közepén. 1. A nő felsőruhája a magas, övvel hangsúlyozott derékvonalig van kivágva, az alsóruha sem takarja a nyakat. A ruhaujj be van varrva (korábban egybeszabták a ruhával), a keményített fátylat drótmerevítő és sok gombostű tartja a helyén. 1391-ben a francia királyné 8900 angol gombostűt vásárolt a fejékéhez - ettől a fátylak magasabbak és légiesebbek lettek 2. A férfi öltözetének stílusa olyan, amilyen valószínűleg jacques Cœuré is volt. Nyakában a rangjának megfelelő lánc, kalapján nagy ékkő. A kalapról aláhulló anyag a XIV. századi divatot követi. A prémes kabát hossza a férfi méltóságának és társadalmi helyzetének kifejezője

Jacques Cœur háza 3. Hajót ábrázoló dombormű egy kapu fölött. Jacques Cœurnek sok kereskedőhajója volt, melyek a délfrancia Aigues-Mortes kikötőjéből indultak a Földközi­tenger keleti vidékére 4. Jelige Jacques Cœur házának homlokzatán

5. A bejárat feletti három fa a fűszertermő vidékekkel folytatott kereskedelmet jelképezi 6. A ház 7. A földszint alaprajza: A - konyhák: B - a díszlakomák terme; C - galéria; D -lakosztályok. A konyhai tűzhelyek melegét felhasználva gőzfürdőt rendeztek be a felső emeleten. A behűtött bor a díszterem padlójába rejtett csapóajtón át egyenesen a pincéből érkezett. A díszlakomák terme fölött van a fogadószoba, s mellette egy torony magasodik -ebben a toronyban volt Jacques Cœur irodája és kincseskamrája

8. Szoborszolga kukucskál ki a vakablakon

Értékes berendezés 9. A kandalló télen. Nagy. állítható támlájú padot helyeztek elé, hogy a tűznek háttal és a tűzzel szemben is lehessen ülni. Étkezéskor is itt szolgáltak fel egy asztalon 10. A kandalló nyáron. Egy hajlított lap véd a kémény huzatától 11. Állítható magasságú rézcsillár 12. Karosszék; felhajtott ülőlappal ládaként szolgál 13. Tükör. Zománcos keretén jelenetek Jézus Krisztus életéből

14. Vászon- és ruhatartó láda. Takaróval és díszpárnákkal lefedve ülőalkalmatosság is

5. Összecsukható asztal egy flamand festményről. Rajta egy ónmázas olasz fajanszkancsó és egy védőruhába csomagolt könyv 16. Pénzét olvasó kereskedő egy XV. századi képről 17. Fa kincsesládikó 18. Összehajtható ülőke. A székek évszázadokon át ezen az elven készültek

A feleség kötelességei

Egy XIV. század végi, háztartási ismereteket oktató francia könyv leírja, hogyan vezették egy gazdag polgár háztartását. Szerzője, a párizsi háziúr egy gazdag öregember, aki nagyon fiatal nőt vett feleségül. (Mivel a lányoknak ahhoz kellett férjhez men­niük, akit a szüleik kiválasztottak, a nagy korkülönbség nem volt olyan ritka, mint manapság.) A könyvet az idős úr azért írta, hogy a halála után, amikor a felesége majd újból férjhez megy, ne hozzon rá szégyent.

Az írás a feleség erkölcsi kötelességeinek ismertetésével kezdő­dik. Az asszony keljen korán és mondja el a reggeli imákat. Társa­dalmi állásának megfelelően öltözzön - se túl szürkén, se túl feltű­nően -, ügyeljen arra, hogy az alsóruhája ne türemkedjen ki a nyakkivágásnál, és a hajtincsei se bújjanak ki a fátyol alól. Házon kívül kizárólag társalkodónője oldalán mutatkozhat. Az utcán le­sütött szemmel járjon, és ne elegyedjen beszédbe senkivel. Férjé­nek legyen szerető, alázatos és engedelmes felesége.

Ezután a párizsi háziúr rátér a gyakorlati tudnivalókra. A fele­ség értsen a kertészkedéshez és tudjon bánni a szolganéppel. A jó­szágigazgatóval beszélje meg, mennyi napszámost kell fogad­niuk, milyen kereskedőkkel kell érintkezniük, a házvezetőnővel pedig azt, hogy kiket vegyenek föl belső szolgálónak. A házi­munkát kora reggel kell kezdeni: minden szobát ki kell söpörni, a székekről és a padokról le kell törölni a port, a díszpárnákat fel kell rázni. A szobalányok tartsák tisztán, rendszeresen hozzák rendbe és szellőztessék az ágyneműt, a ruhákat és a szőrméket. A szerző hasznos tanácsokat ad, hogyan lehet zsírfoltot eltávolítani, bolhát fogni és szúnyogokat távol tartani a hálószobától. A legfonto­sabb, hogy a feleség ügyeljen a konyha tisztaságára, és hogy jóféle kosztot szolgáltasson fel.

A nők jogai

A párizsi háziúr nyilván nagy házat vitt, és bizonyára vidéken is volt egy háza, mert arról is ír, hogyan kell ellenőrizni a parasztok munkáját, amikor az ember falun van. Itt a feleségének nem sze­mélyesen kellett elvégeznie a munkát, hanem a nagy létszámú személyzet tevékenységét kellett összehangolnia és ellenőriznie -de a férje ilyenkor is elvárta, hogy jól dolgozzon. A nőt ekkoriban a férfinál alacsonyabb rendűnek tartották, s a nők tehetsége is csak szűk területen érvényesülhetett. Jogi helyzetük sem volt minde­nütt egyforma - egyes vidékeken nem örökölhettek földet, nem készíthettek végrendeletet és nem tanúskodhattak bírósági tár­gyaláson. A XIII. századtól aztán ők is megkapták a föld öröklé­sének jogát, ami azt jelentette, hogy bármely európai ország trón­jára léphettek (Franciaország kivételével), más közhivatalt azon­ban ekkor még nem vállalhattak. A városokban a nők több sza­badságot élveztek: kereskedőként is dolgozhattak, és joguk volt céheket alapítani. A XIII. századi Párizsban például a hímzőnők, varrónők, fonónők, kártolók, kalaposok, élelmiszerkereskedők és orvoslók céhe volt ilyen.

1. A ház úrnője utasításokat ad a jószágigazgatónak 2-3. Hajó és korona formájúra nyírt növények 4. XV. századi kert egy flamand festményről. Alul: öntözőedény, illetve az edény feneke és annak keresztmetszete. Az edényt vízbe merítették és a felső lyukat befogták az ujjukkal. Amikor elengedték a felső lyukat, alul a víz kifolyt

5. Gazdag polgár szobája a XV. században egy flamand festményen. A bába épp az újszülöttet mutatja meg az anyának. Az anya barátnői és szolgálói az általánosan használt nagy fém mosdótálban fogják megfürdetni a kisbabát, az egyik nő törülközőt vesz elő a fehérneműs ládából, egy másik a fürdővíz hőfokát ellenőrzi (vízhatlan kézelőt visel, hogy száraz maradjon a ruhaujja). A huzat ellen védő ágyfüggöny nappal bojtba kötve lóg az ágymennyezet sarkain. A falmélyedésben látható tál és vizeskancsó kéz- és arcmosásra való. Az ablaknak csak a felső táblájában van üveg, alul osztott tatáblával lehet szabályozni, hogy mennyi fény és friss levegő jöjjön be a szobába. Az alsó farács a mai függöny és biztonsági rács szerepét tölti be

A ház úrnőjének használati tárgyai 6. Gyermekkel játszó asszonyt ábrázoló övcsat 7. Övre való akasztó. A felső részt az övhöz szegecselték, hogy elbírja a kulcsok, pipereeszközök stb. súlyát, melyek hosszú láncokon lógtak az akasztó másik végén 8. Ládakulcs 9. Ajtókulcs 10. Ezüst fogpiszkáló

11. Elefántcsont hajtű. 11 A: a tű részlete 12. Vésett díszű puszpángfa fésű 13. XV. századi feliratos gyűrű. 13A: a külső véset; 13B; a belső. Az efféle gyűrűt gyakran adták jegyajándékként. A szöveg jelentése: „tiszta szándékkal" 14. Hordozható írókészség. A toll- és a tintatartó fedelét el lehetett csúsztatni a zsinóron

A szolgáló eszközei és feladatai 15. Konyhafelszerelés (XV. századi fametszet nyomán) 16. Mosókád a szappan elterjedése előtt szokásos lúgos mosáshoz. Az összehajtott ruhákat botok választják el, és hamulúgot folyatnak keresztül rajtuk 17. Mosás sulykolófával 18. A matrac fellazítása 19. Bölcsőben ringatják a csecsemőt 20. A ház urának fürdetése. Csak a gazdagoknak volt ilyen hatalmas fürdődézsájuk

ÚJ ESZMÉK, ÚJ VILÁGOK

A középkori tudományos életet az egyház irányította, az V-X. század táján még írni-olvasni is jóformán csak a papság tudott. Később az egyház iskolákat működtetett és papok tanítottak az egyetemeken is. Az egyház álláspontja szerint minden tudásnak Isten volt a forrása.

Petrarcát, a XIV. századi itáliai költőt inkább az ókori görög és római költők, filozófusok örökké kérdező szelleme érdekelte. Gyűjteni kezdte írásaikat és tudós barátaival vitatkozott róluk. A viták során jutottak arra a gondolatra, hogy a világegyetemet az ember is megismerheti, és saját gondolkodása révén igaz felisme­résekre juthat.

A XV. századi Firenzében a hasonló meggyőződésű tudósok arra ösztönözték a művészeket, hogy alkotásaikban az ókor klasz-szikusait kövessék. Donatello, a szobrász és Brunelleschi, az épí­tész Rómába utazott, hogy utánzásra méltó műveket találjon a ro­mok között, s ennek következtében mindketten egészen új stílusú épületeket és szobrokat alkottak.

Firenze egyik leghatalmasabb polgárát, Cosimo de'Medicit minden újdonság érdekelte, támogatta a tudósokat, és sok művé­szi alkotást is rendelt. Brunelleschit egy ház tervezésével bízta meg, de a tervet túlságosan nagyszabásúnak tartotta és elvetette. Később Michelozzótól rendelt egy szerényebb tervet - ebből lett a nevezetes Medici-palota, az első klasszikus arányokkal büszkél­kedő épület az ókor óta.

Platón tanai

1439-ben Cosimo de'Medici jóvoltából Firenzében találkozott a pápa és a bizánci császár. A császár kíséretében ott volt a konstan­tinápolyi pátriárka és sok kiváló görög tudós is, akiknek a látoga­tása sokkal nagyobb hatású volt, mint Cosimo valaha is képzel­hette volna. A vendégek hosszú szakálla, egzotikus ruhái, mór szolgáik és különös állataik ámulatba ejtették a firenzeieket, és szorgos munkára serkentették a festőművészeket. De ennél is fontosabb, hogy a görög tudósok mély hatást tettek a firenzei gondolkodókra. Cosimo sokszor hallgatta vitáikat az ókori filo­zófus, Platón tanításairól, és elhatározta, hogy felállít egy platóni akadémiát. Egyúttal megszervezte Platón műveinek latinra fordí­tását is.

Platón arra oktatta tanítványait, hogy saját képességeik kihasz­nálása örömöt jelentsen számukra. A platóni eszme, mely szerint az ember személyes erőfeszítései révén e világban is tökéletesítheti önmagát, ahelyett hogy megvárná, míg a túlvilágra jut, sületlen-ségnek tűnt a középkori elme számára, mégis ennek a gondolat­nak lett döntő szerepe a modem világ létrejöttében.

1. Násznép tagjai (egy esküvői ládáról való ábrázolás). A gazdag kereskedőcsaládok tagjai azonban nemcsak ünnepeken hordtak ilyen arannyal hímzett, brokátból készült ruhákat és óriási kalapokat, hanem hétköznap is. A jogalkotók megpróbálták határok közé szorítani a nagy divatozást, például pénzbüntetéssel sújtották azt, akinek túl hosszú volt az uszálya. A bal oldali hölgy kalapja madártollból készült 2. Fából készült, aranybevonatú stukkóval díszített kalapdoboz 3-5. Divatos frizurák 6. A fapapucs. A hölgyek csak szolgálójukra támaszkodva tudtak járni benne

XV . század firenzei kézművesség 7. II. Pius pápa által készíttetett aranyrózsa. A pápa minden évben elajándékozott egyet, ezt például Siena városának 8. Ékkövekkel kirakott öv és zománcozott csatja 9. Függő aranyból és gyöngyből 10. Ébenfából és elefántcsontból készített ládikó

Cosimo de'Medici vidéki palotái 11. Cosimo de'Medici vidéki palotája Careggiben. „Platóni akadémiájának" tagjai itt vitatkoztak az ókori filozófiáról 12. XV. századi könyvtár, ahol a könyveket még nem felállítva tartották. Cosimo hatalmas könyvgyűjteményt halmozott fel, ennek egy részéből jött létre Európa első nyilvános könyvtára 13. A Cosimo által emeltetett Medici-palota. Michelozzo tervezte, 1446-tól 60-ig épült. A kiegyensúlyozott, szabályos épületszerkezet a maga idejében meglepő újdonságnak számított 14. A Mediciek címere 15. A Medici-palota homlokzatának részlete és metszete

16. Dombormű a firenzei Or San Michele-templomról. A kőmű­vesek és szobrászok közös céhbe tömörültek - a középkori ember nem tett különbséget mesterember és művész között

Freskókészítés 17. Cosimo fia. Piero figyeli, hogyan testi ki a Medici-palota kápolnáját Benozzo Gozzoli. A freskó friss, nedves vakolatra készül, ezért a művésznek gyorsan kell dolgoznia, nehogy a vakolat

megszáradjon munka közben. A kép részletekben készül. Míg a festő dolgozik, az inasa a következő falszakaszt vakolja, majd a művész nyomban felskicceli a vázlat imént letakart részét. A teljes vázlat a vakolat alatti rétegen látható

Temperafestés 18. Előkészített, keresztlécekkel megerősített képtábla hátlapja 19. A képtáblát átkenték enyves festékkel, több réteg gessóval (fehér alapozás), és rákarcolták a kép vázlatát. A képet először aranyozták, utána festették 20. Festéktörés. A festéket vízzel és tojással keverték össze 21. A kész képet szépen kidolgozott keretbe foglalták

Olajfestészet Sokáig azt hitték, hogy az olajjal való festés XV. századi flamand találmány, de Itáliában már korábban is használtak olajat a temperafestékhez, hogy szebben csillogjon a kép 22. Olajfestő munka közben. 22A és 22B: két paletta

A térképkészítés tudománya

Az egyik legjelentősebb ókori szöveg, amelyet ez idő tájt újra fel­fedeztek, Ptolemaiosz: Geographika című munkája volt. (A szerző csillagász és földrajztudós volt Alexandriában, az i. e. II. század­ban.) 1400-ban Konstantinápolyból Firenzébe került egy példá­nya. A benne szereplő térképlapokra hosszúsági és szélességi kö­rök hálózatát rajzolták, ami a középkori térképkészítők számára újdonság volt. Az iránytű XIII. századi elterjedése óta a tengeré­szek megfigyelései alapján pontos tengerpart-vidéki térképekhez lehetett hozzájutni, de semmilyen módszert nem ismertek arra, hogy egy tetszőleges helyet a Földön egyértelműen meg tudjanak határozni. Ezt a problémát oldották meg a hosszúsági és szélességi körök. Lassan Firenze vált a kartográfia, a térképkészítés tudomá­nyának központjává.

A tengeri kereskedelemmel régóta foglalkozó portugálokat na­gyon érdekelte a kartográfia. A portugál király négy fiának egyi­két Tengerész Henrik néven ismeri a történelem, mert sok expe­díciót küldött a Portugáliától délre található ismeretlen tengerek felfedezésére. Az általa alapított sagresi tengerészeti iskola számá­ra a térképeket és a földrajzi szakirodalmat Firenzéből rendelte meg. Henrik cselekedeteit - kortársaihoz hasonlóan - középkori és modern gondolatok keveréke vezérelte. Szent háborút akart viselni a muzulmánok ellen, és keresztény hitre akarta téríteni az újonnan felfedezett területek pogány őslakóit. Tudomása volt ar­ról, hogy az észak-afrikai muzulmán kereskedők a szárazföldön még délebbre utaztak egy elefántcsontban, fűszerekben, arany­ban és rabszolgákban gazdag partvidékre. Henrik azt tervezte, hogy megtalálja ezt a területet és hozzájut az ottani kincsekhez. Az afrikai partvidék menti hajóutak is lelkesítették. Ahogy kitágult számára a világ, úgy rajzoltatta újra a tengerészeti iskola térképeit. A későbbi portugál uralkodók folytatták azt, amit Henrik elkez­dett, és egyre több expedíciót küldtek a látszólag végtelen afrikai partvidékre, míg végül 1487-ben Bartolomeu Dias meg nem ke­rülte Afrika déli csúcsát, amivel megnyílt az út az indiai fűszerszi­getek felé.

A felfedezések hatása

A portugálok felfedezései alaposan megváltoztatták az emberek­nek a Földről (és a rajta elfoglalt helyükről) alkotott felfogását. A gőzölgő, fortyogó déli tengerekről szóló elképzelésekről kiderült: tévesek.

Az új térképek, a jobb navigáció és az új felfedezések nyomán még merészebb gondolatok születtek. 1474-ben egy itáliai tér­képkészítő, Toscanelli érdekes nyugati útvonalon akarta a hajókat a fűszerszigetekre juttatni. Az történt, hogy egy eredetileg Ptole­maiosz által elkövetett hiba miatt Toscanelli sok ezer mérfölddel kisebbnek gondolta a Földet. Ez a világtörténelem egyik legjelen­tősebb baklövésének bizonyult, hiszen ez ösztönözte Kolumbusz Kristófot, hogy nekivágjon híres utazásának.

XV. századi portugál öltözék 1. A Portugál Királyság címere 2. Egy hölgy a királyi családból, hosszú uszályú ruhában. Az ingváll két oldala hurokba (gombházba) bújtatott gombokkal záródik, és látni engedi az alatta viselt inget 3. Páncélos portugál tengerész 4. Felnőttes stílusú ruhát viselő kisfiú 5. Nemesúr hosszú, steppelt zekében és bojtos sapkában

Utazások Krisztus nevében 6. Egy 1457-ben vert aranypénz (cruzado) 7. Egy ládába vert vasszög feje, rajta a Krisztus-rend keresztje; eredetileg be volt aranyozva 8. Ezüst bevonatú portugál serleg 9. A mai Angola partján, 1483-ban állította ezt az oszlopot a kereszttel és a portugál címerrel Diogo Cão

10. Ezüsttel bevont ereklyetartó 11. Forró égövi könnyű portugál páncél 12. XV. századi kard

Mór stílusú gyors kisvitorlás (karavella) 13. Fénymázas cseréptál portugál címeres vitorlással a XV. század elejéről 14. Az újfajta hajó: a karavella. Könnyű, háromárbocos vitorlás, melyet a portugálok az atrikai partok felfedezésekor használtak. Kis merülése révén partközelben horgonyozhatott, és hazafelé a háromszögletű vitorlái segítségével az uralkodó szélirány ellenében is jól haladt 15. A karavella vitorlázata a nyílt tengeren. A négyszögletű vitorlák - kihasználva a hátszelet -biztosították a nagy sebességet 16. Marhabőrre készült XV. századi térkép az újonnan felfedezett afrikai partvidékkel. A vonalak az iránytűvel való tájékozódást segítik

Afro-portugál elefántcsont-művészet Ezeket a darabokat afrikai mesterek készítették a portugáloknak 25. Villa, a nyelén egy krokodillal és egy kígyót felfaló kutyával 26. Kanál, a nyelén egymásba fonódó krokodilok 27. Két portugál előkelőséget és kíséretüket ábrázoló sótartó. A sótartó fedelén kis hajó van, az árbockosárból egy ember néz ki távcsővel 28. Aranyperemű és aranyfúvókájú vadászkürt 29. Rövid nyelű afrikai dárda

Navigálás a XV. században 17. A hajó sebességméréséhez használt homokóra. A rajta lévő hurokról vízbe pottyantott tárgy elhagyásához szükséges időt mérte 18. Tengerészeti asztrolábium (csillagmagasság-mérő) a Nap, illetve a Sarkcsillag magasságának megállapítására. Ebből számították ki a tengeren, hogy melyik szélességi foknál jár a hajó. A középső tengelyen az alhidádot (a szögmérő mutatóját: A) addig forgatták (B), míg a lyukakon átnézve a megfelelő csillagot lehetett látni. Ekkor a mutatók a peremre rótt magasság-adatra mutattak 19. Tengerészeti kvadráns. Amikor a Napot a két lyukon át nézték, az ólomgolyó zsinórja a magassági szöget mutatta 20. A himbálódzó hajón pontosabb adatot szolgáltatott a Jákob-botja

A portugálok Afrikában 21. A felfedezők útvonalai 22. Bronzszobrocska a joruba Ife városból 23. Ife királyának bronzszobra 24. Vasberakásos, portugál fejekkel díszített elefántcsont maszk. Az oba, Benin királya hordta az övén

IRODALOM Magyar nyelven olvasható könyvek a korszakról

Braudel, Fernand: A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus (15-18. szá­zad). Gondolat 1985 Huizinga, Johan: A középkor alkonya. Európa 1976, Magyar He­likon 1979 Márkus István: Európa élre tör. Móra 1986 Varga Domokos - Vekerdi László: Európa születése. Európa a IV-XIII. században. Móra 1980 Varga Domokos- Vekerdi László: A világ kereke. Az ember útja az őskortól az újkorig. Móra 1985

Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban. Nyugat-Európa a XI-XV. században. Gondolat 1967 Zombori István: Lovagok és lovagrendek. Kozmosz 1988 Duby, Georges: A katedrálisok kora (Művészet és társadalom, 980-1420). Gondolat 1984 Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete II. Képzőművé­szeti Alap Kiadóvállalata 1980 Marco Polo utazásai. Gondolat 1963 Ecsedy Ildikó: Nomádok és kereskedők Kína határain. Akadémiai 1979 Gernet, Jacques: Kína hétköznapjai a mongol hódítás előestéjén 1250-1276. Gondolat 1980 Endrei Walter: A középkor technikai forradalma. Magvető 1978 Horváth Árpád: Órák és órások. Gondolat 1982 Sigal, Pierre André: Isten vándorai. Középkori zarándoklatok és zarándokok. Gondolat 1989

Kybalová, Ludmila - Herbenová, Olga - Lamarová, Milena: Képes divattörténet az ókortól napjainkig. Corvina 1977 Mumford, L.: A város a történelemben. Gondolat 1985 Erdődy János: Küzdelem a tengerekért. A nagy felfedező utazások kora. Móra 1964 Garlake, Peter: Afrikai királyságok. Helikon 1988

Bertényi Iván: Magyarország az Anjou-k korában. Gondolat 1987 Bíró Ferencné - Csorba Csaba: Élet a középkori Európában és Ma­gyarországon. Móra 1985 Granasztóí György: A középkori magyar város. Gondolat 1980 Kisfaludy Katalin: Mathias Rex. Gondolat 1983 Kristó Gyula: Az aranybullák évszázada. Gondolat 1981 Kulcsár Péter: A Jagelló-kor. Gondolat 1981 Kurucz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. század­ban. Akadémiai 1990 Makk Ferenc: Magyarország a 12. században. Gondolat 1986 Teke Zsuzsanna: Hunyadi János és kora. Gondolat 1980 Varga Domokos: Magyarország virágzása és romlása. Magyaror­szág a XIV-XV. században. Móra 1970 Zolnay László: Kincses Magyarország. Középkori művelődé­sünk történetéből. Magvető 1977 Zolnay László: Ünnep és hétköznap a középkori Budán. Gondo­lat 1969

IDEGEN SZAVAK KIEJTÉSE achát - ahát Aigues-Mortes - Egmort Anjou - Anzsu Arles - Árl baldachin - baldahin Banco - bánko Bar-sur-Aube - Bárszürób Bartolomeu Dias - Bartoloméu Días Beaune - Bón Benozzo Gozzoh - Benóddzo Góddzoli Berry - Berri Blanco - Blánko Bojador - Bozsador Bourges - Burzs Brunelleschi - Brunellészki Burgos - Burgosz Canale Grande - Kanále Grande Cambrai - Kambré Canterbury - Kentörböri Careggi - Kareddzsi Champagne - Sampány Clairvaux - Klervó Cluny - Klüni Cornwall - Kórnvöl

Cosimo de'Medici - Kózimo de Médicsi cruzado - kruzádo Diogo Cão - Diógu Káun Falmouth - Falmauth Firenze - Firendze Fontenay - Fontné Gaston Phébus - Gaszton Fébüsz Genova - Dzsénova Giovanni da Fontana - Dzsovánni da Fontána Giovanni de'Dondi - Dzsovánni de Dondi Greve - Grív Jacques Cœur - Zsák Kőr Jan van Eyck - Jan fan Ejk Krak de Chevaliers - Krak dö Svalié Leonardo da Vinci - Leonardo da Vincsi Le Puy - Lö Püj Lincolnshire - Linkolnsör Loire - Loár Luttrell - Lutrel Marco Polo - Márko Póló mezzadria - meddzadría Orléans - Orléan Or San Michele - Orszanmikéle Osmund - Azmend

Penhallam - Penhelem Périgueux - Périgő Petrarca - Petrárka Pius - Piusz Provence - Provansz Reims - Rensz René - Röné Sagres - Szagres Samt-Denis - Szendöni Salisbury - Szólszböri Santiago de Compostela - Szantjágo de Komposztéla Saône - Szón Saumur - Szóműr Southampton - Szauthemptön Suger - Szüzsé Strasbourg - Sztraszbúr Toscana - Toszkána Toscanelli - Toszkanelli Toulouse - Tulúz Tours - Túr Vasco da Gama - Vásku da Gáma Villard de Honnecourt - Vilar dö Onnkúr Vézelay - Vézlé William Marshal - Viljem Marsal Ypres - Ipr