2010-2011/2

KöszönjüK, hogy ismét minKet olvasol!

A SZÉCHENYIVÁROSI KOLLÉGIUM DIÁKLAPJÁNAK SZERKESZTŐSÉGE

Bevezetésként mivel is kezdhetnénk…? Nem mással, mint pár aktualitással!

Nemrég volt a szerelmesek napja. Bálint-nap. Vannak, akiknek egy rózsaszín ködben úszó nap ez, de vannak, akiknek egy rémálom. Olvassunk el erről egy írónk véleményét. Ő utálja Valentint.

Először is ennek a napnak a legfőbb hiányossága, hogy akad, akit még nem talált el Amor nyila. A magányos emberek számára ez a nap is olyan, mint a többi. Vagy rosszabb. Főleg, ha környezete tele van szerelmesebbnél szerelmesebb párokkal, miközben ő egyedül van. Lehet, hogy ő ezt pont el szeretné felejteni, vagy már annyira nem foglalkozik vele, hogy emlékeztetni kell rá… ezzel a nappal mindig

rontanak a helyzeten. Ilyenkor előjönnek azok tipikus gondok, vagyis hogy az egyén kilátástalannak látja helyzetét. Vagy ha már alakulóban van egy kapcsolata, és nem kap attól a személytől sem egy kis apróságot , vagy bármit, amitől érezheti, hogy odafigyelnek rá, amiből látja, hogy valamilyen szinten számít neki. Hogy ő is fontos. Sajnos ez társ nélkül REMÉNYTELEN!

”

KARÁCSONY A hideg téli estéken Karácsony megmelengette szívünket. Kisebb műsorral örvendeztettük meg kollégista társainkat, jelenlegi és régi nevelőtanárainkat. A hangulatot képtelenség lenne körülírni, így inkább pár képpel illusztráljuk. Sajnos a vacsora csodás illatát se tudjuk orrotok alá csalni.

Nálunk járt a nagyszakállú

Bár a Mikulás eddig minden évben ellátogatott hozzánk, az idén december 6-án rendhagyó módon ajándékozott meg bennünket, a kisebbik kollégiumunkban lakó „jó gyerekeket”. Bizony most keményen meg kellett dolgozni a csokiért! Nevelőtanárunk, Zoli bácsi – aki erre az alkalomra hosszú vattaszakállat növesztett – különleges és szórakoztató feladatok sorával látta el a kilencedikesek egymással versengő csapatait. Így történt meg, hogy ezen az estén nemcsak énekelnünk, hanem rajzolnunk és gondolkodnunk is kellett. Mégis elmondhatjuk, hogy vidám és emlékezetes estét kaptunk ajándékba a szaloncukor mellé. Köszönjük, Mikulás!

Hoohhoohhóóóóóóóóóó! Remélem, jó gyerekek voltatok!

A Golyó név hallatán, bizonyára sok idősebb koleszosnak két személy jut eszébe. A „nagy” a „kis” Golyó. De van egy borzasztóan nagy hírünk: megszületett a legkisebb! Bizonyára, emlékeztek rá, hogy itt a kollégium fala- in belül kezdődött a ro- mánc Nagy Golyó és Reni között. Azt már kevesebb- en hogy a ballagás után ez folytatódott, és láss csodát. És az idő múltával… A házasokéééémegismerkedésük évfordulóját a koliban ünnepelték.

Az ifjú pár és pici babájuk el szoktak látogatni a kollégiumba. Ha látod őket, ne felejtsd el megcsodálni őket, és kívánjunk nekik minden jót!

Lábjegyzet: A baba nem a kollégiumban fogant.

Folytassuk aktuális témáinkat, és örvendezzünk az EÜ-s lányok sikereinek:

Drogprevenciós és bűnmegelőzési vetélkedő

Az I. csoport Laura néni segítségével sikeresen pályázott egy, a Kecskeméti Kulturális

és Konferencia Központ által szervezett Bűnmegelőzési vetélkedőre. A csapat EMAL (Előzd

Meg A Lopást!) néven nevezett. A csapat tagjai: Bordás Gréta, Gabona Anita, Pintér Adrienn

és Szendi Szabina voltak.

Az első forduló feladata egy kisfilm készítése volt. Mi a közösségen belüli lopást

mutattuk be életszerűen, melyben mi szerepeltünk. A szakmai zsűri a harmadik legjobbnak

ítélte meg alkotásunkat.

A második forduló a Kecskeméti Kulturális és Konferencia Központban zajlott le, igen

jó hangulatban. A vetélkedőt activityvel kezdtük. Le kellett rajzolni a belvizet, elmutogatni a

biciklilopást, a családon belüli erőszakot, illetve a közfeladatot ellátó személy elleni

erőszakot. A feladatot nagyon gyorsan megoldottuk, maximális pontszámmal. A

következő feladatban egy ún. részeg-szemüveget kellett felvenni, amiben nem láttunk

rendesen, és műanyag poharakat kellett egymásba tenni a csapattársak irányításával.

Ugyanebben a szemüvegben egy nagy labdával kellett beletalálnunk egy kapuba, utána pedig

egy csíkon végigmenni úgy, hogy a lábunk nem ér le a csíkról. Harmadjára a szelektív

hulladékgyűjtéssel kapcsolatos feladatokat oldottunk meg. Ezután el kellett döntenünk,

melyik tíz tárgyat vinnénk magunkkal katasztrófa esetén az asztalra tett tárgyak közül (pénz,

iratok, tusfürdő, gyógyszerek, sapka…). Végül egy TOTO-t kellett kitöltenünk. Egész

vetélkedő alatt jól éreztük magunkat, sokat nevettünk.

Végül legnagyobb örömünkre második helyezést értünk el. Megérte a sok felkészülés.

Díjunk vásárlási utalvány volt, ami karácsony előtt mindnyájunknak nagyon jól jött.

Pintér Adrienn

De nem szabad megfeledkeznünk íróinkról sem, akik nemcsak a maguk örömére, de a mi szórakoztatásukra is írnak. Örömmel jelenthetjük ki, hogy csapatunk bővült pár taggal, és közülük egyikük verse a PETŐFI NÉPÉBE is

bekerült. Mű-vers Ülök. Unatkozok. Körbenézek, és inkább versben nyilatkozok. Hé, mennyi mű-arc, mennyi mű-alak, Eltelhet fél óra, ez akkor is így marad. Nagy nevetést hallok, de ez is milyen mű… ...De nem is látja senki, mindenki csak tűr. Lehet, nem is gondolják ezt, ők is csak műmosolyt ejtenek, Műfájdalmat érzünk, a mű-könny is lepereg. Lepereg az arcon, nem is egy, rengeteg, De ez a mű-arc még csak meg sem remeg. Fájnak –persze- dolgok, de tényleg ennyire? Érzelmek vannak benned, de mégis: mennyire? Mennyire vagy őszinte, ha azt mondod: szereted? Mennyire igaz, hogy az ember érzelmeket feled? Őszinte mosoly még az elején,

Majd műre váltasz, mi lesz a legvégén? Már csak mű a mosoly, mű az ölelés, Nem kell, hogy ott maradj, nem örök kötelék. Tovább lépsz könnyen, de mű-sírásba kezdesz, Megbántasz valakit és ismét műkönnyeket ejtesz. Megremeg benned a mű-lelkiismereted, És… saját érzelmed már nem is ismerheted. Nézz csak körbe, melletted hány igaz barát, Ha jobban odafigyelsz, hallod némelyikük mű-szavát.. Meghallgat persze, hogy majd rajtad nevethessen, Mű-megértést próbál, hogy neked jobban essen. Hogy jobban megbízz benne, de ez már részedről is mű-bizalom, Elmesélsz pár dolgot, de a lényeget inkább kihagyod. Ajj, mennyi mű- ember, ezt úgysem fogja fel! …Akik az igaziak, engem csak az érdekel...

R-net Mivel továbbra is lelkesen SÉTÁLUNK, a szerkesztőségünk egészséges tagjait ( a betegek otthon pihentek) ismét lefényképezték, ez a kép a február 17.-én megjelent Petőfi Népében megtekinthető. Haladjunk tovább becses költeményeinkről bemutatásával, melyek közül a következő igazán közel áll az iskolához, a

FÉLÉVI OSZTÁLYTATOKHOZ ….és a szomorúsághoz ( a szerencsésebbeknek a boldogsághoz) A félév közeledtével az összes határ felszakad, A diák a lógástól szinte teljesen elszakad. Nem, lesz neki más szinte, csak a tanulás. Ilyenkor nem engedélyezett a lazsálás. Tanul, tanul, de ő sem tudja, minek, Hisz a félévet egy hét alatt bepótolni nem lehet. Nem bizony, a féléviben ott virít az egyes. Az otthoni vacsora veszekedéstől nem mentes. „Miért nem tanultál? Hisz annyiszor mondtam!” „Tudom, de a saját szekerem én nem toltam.” Szerkesztőségünk, nagyon reméli, hogy ezt a diáklapot nem csak a kollégisták és a tanulóifjúság forgatja. Jó lenne, ha tanáraink és szüleink is ezt tennék, hiszen jobban megismernének minket. Az alábbi cikket egyik nevelőtanárunk írta.. Olvassátok/olvassák figyelemmel!

Egyáltalán nem könnyű Y- generációsnak lenni... Annyi baj van a mai diákokkal! – mondogatjuk gyakran mi, pedagógusok. Mindannyian érezzük, hogy valami baj van, hiszen bárhogy is szeretnénk, néha egyszerűen nem értjük egymást ezekkel a fiatalokkal. Ekkora űr tátong a két generáció között? Tari Annamária „Y generáció” című könyvét olvasva összeáll a kép a fejünkben. A klinikai szakpszichológus egyértelműen rámutat arra, hogy – legtöbbször -tényleg nincs jól működő kommunikációs csatorna a mai felnőttek és a kamaszok vagy alig huszonévesek között. Utóbbi korosztály kapta az Y-generáció elnevezést, tagjai egészen más körülmények és ingerek között, más világban, a számítástechnika felgyorsult világában nőttek fel. Gyakorlatiasak, gyorsak, kitűnően használják a modern technika vívmányait, azok nélkül el sem tudják képzelni az életüket. Valódi közösségek helyett azonban egyre inkább virtuális közösségekhez tartoznak. Mivel ők egy vizuális világ szülöttei már, a hagyományos értékek helyett sokszor a felszín a meghatározó számukra, és az alanyi jogon járó tiszteletet nem fogadják el. Így aztán nincs is könnyű dolga a mai tanárnak… Többek között erről is beszélt Tari Annamária azon az előadáson, amelyet a Kecskeméti Humán Középiskola pedagógusai számára rendeztek december 7-én a Szent-Györgyi aulájában. Az előadás utáni kötetlen beszélgetésen alkalmunk nyílt néhány „humános” kérdést feltenni. - Mi van azokkal a fiatalokkal, akik családja a legmélyebb szegénységben él? Hiszen az ő gyermekeiknek talán esélyük sincs arra, hogy a számítógép közelébe kerüljenek… - Teljesen biztos vagyok abban, hogy ma már a legrosszabb családból érkező diákok is bármikor leülhetnek a gép elé, jól tudják kezelni, és sok időt el is töltenek vele. Hiszen valamennyi iskolában van informatika óra, számítógépes terem. A kicsi falvak könyvtáraiban is hozzá lehet férni a modern technikához. A vidéki diákoknak fenntartott kollégiumokban gazdag gépállomány van, ennek ellenére a gyerekek szinte közelharcot vívnak azért, hogy minél több időt tölthessenek a monitor előtt. Vagy van

Van egy másik véglet, amikor a diák nyugodt, Ő még életében bizony sosem bukott. Az otthoni vacsora jókedvben telik, Kapja is a márkás farmer-dzsekit. Megérdemli, hisz egész végig tanult, A másik hibájából okult. Ő az osztály esze, mindenkinek segít, Ki tudja hány tesztet mások helyett megírt. Nem rest ő estéként olvasni, Mégis van elég ideje aludni.

laptopjuk, amin szabad a pálya. Sokszor maguk a szülők méltatlankodnak, ha ebben korlátozni szeretnék csemetéiket a kollégiumi rendszabályok…Amúgy a legszegényebbek is szívesen költenek a legújabb mobiltelefonra, modern technikára, megvásárolják áruvásárlási hitelből - erről sokat hallani manapság. A pénz hiánya tehát nem akadály… - A Humán Középiskola tanulóinak nagy részét nem a továbbtanulás vágya hajtja, inkább egy szakma megszerzésének reményében választják az intézményt. De azt tapasztaljuk, hogy nehéz őket tanulásra bírni. Mintha nemcsak a középiskolában, de az azt követő életükre vonatkozóan is inkább csak valamiféle túlélésre rendezkednének be. - Ahhoz, hogy tanulni akarjunk, meg kell lenni bennünk az érdeklődésnek. Ma ez hiányzik leginkább, hiszen a „gugliról” minden kikurkászhatunk. Ma egy tízéves is kedvére nézegethet bármit az interneten. Az így felnövő gyereknek mitől csillanhat fel a szeme? Egyre nagyobbat kell villantani, hogy ezt az ingerküszöböt átlépjük. Ráadásul tizenéveseink szorongva érzik a fogyasztói világ üzenetét: ha nem pörögsz, elsüllyedsz. Elég, ha csak a szüleikre néznek…Ezeket a belső szorongásokat csak megfelelő önbizalommal és lelki teherbírókészséggel lehetne egyensúlyozni. Ennek azonban van egy elengedhetetlen feltétele: a kiegyensúlyozott gyerekkor. Ami egyre kevesebbeknek adatik meg, és a tendencia egyre rosszabb... - Mit tehetünk mi – az ún. X generáció pedagógusai? Hogyan érthetjük meg a diákjainkat? Hogyan közeledhetünk hozzájuk? És hogyan tudnánk hozzájuk eljuttatni azokat az értékeket, amelyeket mi fontosnak tartunk?

- Beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni…Ez a legjobb recept. Ha a két generáció között van egy bizalmas alap, akkor fel lehet oldani a kommunikációs űrt. Emellett nagyon hasznos lehet egy filmklub. A közösen megtekintett és együtt átbeszélt film révén ugyanis az Y-os fiatalok is el tudnak jutni a problémák észrevételéhez, a konfliktusok kibontásához, a megoldások kereséséhez. Mert ez elengedhetetlenül fontos egy leendő felnőtt számára. Segítsünk nekik!

M. n.

A következő íráshoz nincs mit hozzáfűzni. Olvasd, merülj bele, éld át! Mert most szubjektív berkekbe evezünk…

Érzések Nem tudom, mi történt. Halk szuszogást hallok, azt hiszem, valaki alszik a közelben. Sötét van, nem is tudhatok a körülöttem forgó világról. Egyáltalán mozdul? Megint behunyom a szemem. Álomvilág. A párna kényelmesen tartja a fejem, még akkor is, ha azok a kék csíkok hibásak. Nem csak ferdék, bár az előfordul, de még oda nem illő színek is rontják. Valószínűleg a gyárban fröccsent rá valami. Persze engem soha nem érdekelt az ilyesmi. Kényelmes? Igen. A szemem nyitva, a pupilláim kezdenek tágulni, fény szűrődik be. Elég ahhoz, hogy lássak. Bár késő nincs, tél az van. Korán sötétedik, és most is sötét van. A szuszogás untalan, persze egy rossz álom néha forgásra bírja a testet. Az mozdul, az ágy gyűrődik, még egy hang, amit hallok. Erősen izzadok, érzem. Azt hiszem nem lehetett az álmom utolsó pár órája túl könnyed. Legalább nem zihálok..., már biztos, hogy nem. Felülök, egy cetli fekszik a hasamon. Eddig nem éreztem, mélyen aludhattam, és azt hiszem, hozzászoktam, nem volt valami nehéz, nem kelthetett fel. Éhes nem voltam, nem hinném, hogy túl rég óta feküdnék itt. Karnyújtásnyira a villany. Felkapcsolnám, sőt meg is tettem, de az izzó már korábban kiéghetett. Nem emlékszem ilyesmire. Hol vagyok? Elvette a figyelmem a fény keresése, de közben rájöttem, hogy nélküle is látok. Ami igazán furcsává tette a dolgot, az volt, hogy nem zavart, erre az esetre is csak később jöttem rá, visszaemlékeztem. Az ágy mellett még találtam egy eldobott tollat. Az üzenetet írhatták vele, bár nem túl elővigyázatos ledobni a tollat. Kétlem, hogy azt akarták, hogy felébredjek, míg itt tartózkodtak mellettem. A nyomait itt hagyta, ezért láttam, de erre is későbbi következtetések útján jöttem rá. Tudtam, hogy hol a cipőm, de nem tudtam, hol vagyok... továbbra sem. Megőrjít a kétség. Kint minden üres, egy folyosóra jutottam. Se tél nem volt az ablakon túl, se nyár, talán még ősz sem. Kemény idő volt, majd belereccsentek az ablakok. Úgy viselkedtek,, mintha fújta volna őket a szél, pedig

odakint betonból volt a levegő. Nehéz lehetett a tüdő dolga is, bár közelebb lépve senkit nem láttam. Se szél, se napfény, se élet. Azt is tudtam, - hogy előző életemben, már abban sem vagyok biztos... - hogy szerettem a szelet, ismertem az érzést, még most is felismerném. De nem megy! Ebben a testben csak lélek vagyok. Nem én mozgatom a karokat, csak érzem, ha azt teszi. Az ajtó nem nyílik, azt hiszem beragadt. Nem csoda, kint olyan furcsa minden. Szürke a levegő, és látszik rajta, hogy nehéz. A fák hulló leveleit is fenntartja, mintha jégbe fagynának. Az út festése is kopott, de a mai állapota évek óta állhat így. Lemaradtam valamiről? Vagy én mentem túl az éveken? Megmagyarázná miért nincsenek néhány évre visszamenőleg emlékeim. Az ajtó közben kinyílt. Ismét egy gondterhelt érzés. Tudtam, hogy ez jó, csak épp azt nem miért, és hova tartok... Kiléptem. Minden magától viselkedett, az út ment tovább, a levelek lehullottak, újra és újra. Nehezen tudok gondolkodni, valami megzavart. Megint izzadok, hirtelen az eső is eleredt. A hasamon megint megjelent a cetli. VISZLÁT! - REMÉNY. Kétségbeesve próbálok rohanni. Nem megy, megint megfagyott minden, és elkezdett egyszerre felemelkedni. A levelek visszahullattak a fákra, a zebra sem olyan kopott, mint volt, a szél fúj, bár azt nem érzem már, csupán láttam. Túl magasan vagyok már. Egy hatalmas fénysugár, vagy inkább mintha egy fénypontba összpontosult volna az összes szépség, és világítana. Mindaz, amit eddig, és - azt hiszem - ezután látnék. Felriadok. Álmodtam. Sötétségben találom magam. Ismét egy cetli a hasamon, a toll az ágy mellett. Felkelek, felugrok, az üzenet leesik rólam. Félek. Még mindig álmodom? Odanyúlok, és csupán annyit látok: EL KELLETT MENNEM! ESTE HÍVLAK! SZERETLEK! Úszik a testem, könnyed, érzem nyitva az ablak, befúj a finom valóság. Szeret, nem hagyom annyiban, szenvedni is kész vagyok. Remény? Viszlát! Tűnj el az álmaimmal, van már valaki, akinek szüksége van rám. Többé nem hiszem, biztosan tudom. Szeretem!

Tomo: ) Egy csodálatos írás Szinger Anna pennájából:

Holdfény

A holdfény oly szép, Annak lát, aki nyitja a szemét. Az ablakon néztem, és hallgattam a zenét, Elgondolkoztam, hogy az élet milyen nehéz. Néztem, csak néztem, míg nem jött a hajnal, És az emberek jelet adtak….Zajjal. Ekkor már bezzeg rám jött az álom, Csak most már nem feküdhetek le, mert várom, Várom, hogy eljöjjön ismét az este, És megint nézzem a Holdat, miközben testem

Remegve keres helyet, mert oly boldog, Hogy szerelmes lehet e világon. És nem másba, mint a Holdba, Mert fénye szívem beragyogja. Már azt hittem, hogy közel vagyok, A fellegekbe feljuthatok, De történ valami rossz, Valaki zajt csapott, s összeomlott, Amire én felfigyeltem. De nem láttam, hanem felkeltem, Utána meg már nem jött álom a szememre, Így hát felálltam, és leültem, És néztem a Holdtat, míg csak tudtam,

Hagytam,hogy fénye szívem beragyogja.

Szinger Anna

(Plavecz Sára munkája) Hogy kicsit felviduljunk, és pihentessük a szemünket, tekintsünk meg pár képet!

Akkor folytassuk egy leányzóval, aki nemrég küldötte el hozzánk első anyagait, de olyan tehetséges, hogy rögtön beraktuk az írásait az újságba. A méreg

Félelemmel tölt el a tudat, hogy nem lesz egyszerű utazás. Ismeretlen volt számomra ez a világ, mely lassan tárulkozott fel előttem. De tudtam, hogy ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy megtaláljam a csodát. A csodát, a napsugár melegét, a ragyogó rétek zöldjét, a tavasz mámorát, a tél fehéren csillogó habjait. Régóta készültem már rá, mégsem tudtam, mi vár odaát. Hogy eljön-e az a reménység, amiért kerestem ezt az állapotot. Vagy csak gonoszság és megvetés vár rám e percben? Kinyitottam a szemem, erős fény borította el arcomat. Eltakartam mind a két kezemmel, de áthatóbb volt az eddigieknél. Ezután már csak homályosan láttam. Homályba burkolózott előlem minden. Elbújtak valahová. Embereket láttam magam körül, ismeretlenek voltak. Nem tudom kik lehettek, mert soha sem láttam még őket ezelőtt. Aztán vettem egy mély lélegzetet, a hideg levegő belehasított a tüdőmbe… Nem tudom, ösztönösen tettem-e, de fájdalom volt számomra. Tehetetlen voltam és kába…. Nem tudtam mozdulni. Úgy éreztem, mintha bilincset viselnék magamon. Egy férfi odajött hozzám, megfogott és letett egy ágyra. Megtisztította a testemet, egy szivaccsal megmosdatott. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam mi történik velem. Egy éles nyilallást éreztem a combomban. Éreztem, ahogy szétárad a testemben a méreg. Ismét vettem egy mély lélegzetet, csontomig remegtem. A szívem egyre gyorsabban dobogott. Nem tudtam mi történik, de azt igen, hogy valami visszafordíthatatlan kezdődött el. A férfi letette az injekciós tűt, és odalépett hozzám - Biztosan fázol!- mondta egy mosoly kíséretében, és egy ruhába bújtatta a kezem, majd egy pokrócot terített a hátamra. Sírni akartam, de nem tudtam és ők nem értettek meg engem. Pedig annyi mindent akartam elmondani. Valami megváltozott bennem. Érthetetlen volt. Már nem tarthattam tovább azt az állapotot, amiben eddig éltem. Vágytam vissza oda, mert ott biztonság vett körül. Itt pedig rémület és ismeretlenség. Olyan rossz érzés volt, nyomasztott ez a légkör. És minden ember ezt sugározta felém. Nem tudom hogyan történhetett, hiszen mindenki azt mondta nekem, rendkívüli érzés lesz, mikor először megízlelem... Megdöbbentett, hogy hazugság volt az egész. Annyira hideg volt és én annyira fáztam. Soha sem éreztem még ennyire rémes hideget. Biztosan ez a méreg tette velem, biztosan ez az oka. A férfi odavitt valahová, és ismét lerakott. És akkor…újra érezhettem, azt a melegséget. Érezhettem bőre illatát, ahogy kinyújtja a kezét és megfogja az enyémet. Érezhettem szíve lüktetésének ritmusát. De valahogy más volt. Közben éreztem, ahogy magamba szívom a mérget, mindenegyes lélegzetvételemmel. Mert jelen volt mindenhol körülöttem. Megváltoztathatatlan és visszafordíthatatlan volt... Nem hagyom, hogy megfertőzzön a gonoszság, a gyűlölet, ez a méreg. Én nem hagyom, hogy megfertőzzön az élet. Ha az évek során el is felejteném, mindazt, amiért idejöttem, kérlek, segíts,hogy eszembe jusson! Aztán megláttam göndör barna haját, boldog voltam. Megláttam azt a gyönyörű bogárfekete szempárt, kimerülten és fáradtan. Azt hiszem, megtaláltam az első csodát az életemben. Olyan gyönyörű volt! Ő biztosan nem értette, de ennyi mondtam neki némán:

--Anya, megszülettem! Amanda Most megint egy kis romantika: Szilánkok a szerelemről Csernák Judittól! Szeretlek, kedvesem Szemem szemedben keresem. Kezdetben ezeken e helyeken megkeres engem, S fenyeget egy fertelmes jelenet. Melyben te jelensz meg. Fekszel mellettem s szeretsz! Imádom látni szép szemed, Már fáj, ha nem vagy itt velem. Álmomban is rólad álmodtam, De ébredésem elűzte az álmomat. Lelkemben egy hiány ébred fel, Amikor nem érhetlek el. Kezed fognám, de nem lehet, Kedves, mond, miért teszed ezt?! Fáj a múlt és fáj a jelen, Azért, mert te nem vagy velem.4. Állok az ablaknál, S várom, hogy hol vagy már?! De hiába várom, Nem jössz többé már. Mert tegnap elhagytál. Űr van a szívemben, És könnyek a szememben, Mert hiányzol és szeretlek nagyon. Egy szerelem, ami rólunk szólt. Egy élet, ami nekünk volt. Egy nap, ami másé volt. S egy nap, mi nem rólunk szólt. Egy nap mi elveszett,

Ami volt, nem nekünk lett.

És következzen az az írónő, aki a kezdetek óta alkot nekünk.

Laczkófalva újabb kalandjai Tavaly sem volt már egyszerű az élet nálunk, mert rengeteg édes piros gyümölcs szorult gondozásra. Mint rengeteg kisgyermek. Főleg, mikor szakadó esőben is családi kalandként, elszántan szedjük, válogatva. De megcsináltuk, délre ez a pár szem 13 ezer darabra szaporodott. Olyan, mint a „gyermei” tészta. De anyukám kitalálta, hogy a kert másik fele üres, ezért oda meg ültessünk büdös, kötözni való, zsíros kenyérre való zöldséget. Az is csak egy pár szemre sikeredett (60kg-ra kb.). De a csúcs, hogy az az elszánt ötlete támadt: lesz egy pár nagytestű futó állat a kertben, persze nem olyan nagyon nagy, csak 190 cm magas és majdnem 120 kg. És 5-20 tojás kijönne a tojásából. Még nem ismernem őket, de már minden körülöttük, forog! Nem tudom, melyikkel lesz a jobb kapcsolatom, az emuval vagy a struccal, de az biztos, hogy szeretni fogom őket! Ha másra nem, hát házőrzőknek jók lesznek! Vadak, de majd -ha nincs akadálya- lesz nekik egy vadasparkjuk... Az biztos,hogy hatalmas kaland lesz,de már előkészülés is sok bajjal jár. Na, majd kiderül mi lesz. De én biztos vagyok benne, hogy majd ez is lesz valahogy…. Hogyan is vagyok most… Régen írtam már nektek, de ennek is van oka. Az pedig az, hogy a hullámok összecsaptak fölöttem egy kissé! Túlvagyok egy majdnem egyéves kapcsolaton, anyukám új állatokat hoz Laczkófalvára, és ha ez mind nem lenne elég, akkor még vegyétek hozzá az iskolát! Szokták mondani, hogy az iskola a második otthonunk, és nekünk az a dolgunk, hogy tanuljunk, de kérdezem: én mi értelme annak az egésznek, ha nem azzal foglalkozom, ami valóban érdekel ?! Rengeteget kellene tanulni, de akkor nem lenne időm élni. Amilyen pörgős, bulizós kiscsaj voltam, most annyira vagyok inkább otthonülős, DVD-zős! Ez köszönhető annak, hogy beleszerettem egy olyan emberbe, aki darabokra tört! Az elmúlt egy évben rájöttem, hogy „magányos” vagyok, egyedül egy városban. Ezt úgy kell érteni, hogy a körülöttem lévő embereknek fel sem tűnik, hogy én is vagyok! A barátaim sincsenek mindig velem, sőt: kezdek gondolkodóba esni, hogy egyáltalán vannak-e még. Próbálom lekötni magam mindig valamivel, de szívem szerint csak futni akarok a végtelenbe. És közbe kiüvölteni mindent…

Laczkó Csilla

És nem utolsó sorban szeretnénk itt is kihirdetni a Vers - és Prózamondó verseny eredményeit. ( Gyorsan megsúghatjuk, hogy a Széchényivárosi Kollégium igen jó eredményeket ért el, hiszen az alábbi szerzők közül hárman szerkesztőségünk tagjai.)) VERS kategória: I. helyezett: Tóth Júlia (Németh, 9.e) 122p – Egy dolog bánt engemet… – Angyali átok II. helyezett: Farkas Gabriella (Széchenyi, 11.e) 115p – Emlék töredék III. helyezett: Retkes Evelin (Kocsis, 10.b) 98p – Teste itt van, de lelke továbbszállt – Visszatértem

NOVELLA kategória: I. helyezett: Bodor Mónika (Széchenyi, 10.a) 147p – A legfényesebb gyémánt II. helyezett: Balogh Alexandra Laura (Szent-Györgyi, 11.a) 123p – Árnyak III. helyezett: Kovács Tamás (Széchenyi, ) 114p Kép-részletek

És így újságunk végére is értünk…majdnem… Mivel a győztes novellaíró hölgyemény a MI kollégiumunkban él, mivel tudnánk jobban megmutatni tehetségét, mint egyik - külön nekünk írt- művével.

Kolesz és beköltözés az én szememmel, avagy a „Mormota” támadása

Te nem vagy normális! Úgy vélem, ez futott át először a nővérem agyán, miközben engem figyelt az asztal túloldaláról, amint kezemmel támasztottam meg kába fejemet. - Anyám. Mindjárt elkezd oltani. – gondoltam és vártam a reakcióját. - De azt ugye tudod, hogy ott sem aludni, sem tanulni nem hagynak majd, nagy a hangzavar, a kaja szörnyű és rendet kell majd raknod! – sorolta nekem az „elrettentő” kifogásokat, de egyik sem hatott meg. Már úgyis eldöntöttem arról, mit akarok. - Szerinted, ha édesdeden képes voltam tovább húzni a lóbőrt- attól függetlenül, hogy a szomszéd szobában falvágó fűrésszel próbálták kitépni az ablakot a helyéről, amikor cseréltük a nyílászárókat- akkor lehet probléma az alvással? Plusz: amennyit itthon is tanulok, nem hiszem, bármi gond is lehetne. Ha meg nem hagynak tanulni, akkor egyszerűen bedugom a fülembe a fülhallgatót, jó hangosra állítom a zenét és voálá: rögtön süket fülekre lelnek az idegesítő zajok. A menzai kaját is ismerem már; tényleg borzasztó, de ha

kopogni fog a szemem az éhségtől, akkor úgyis megeszem. Különben is, nem ti mondjátok mindig, hogy kupisabb vagyok, mint három fiú összesen? Akkor meg még külön jól is jön, ha megtanulok összerámolni. Ennyi. – vágtam ki magam az egyre unalmasabb beszélgetésből, mialatt elzsibbadt lábaimat nyújtottam ki a padon. - És itt hagyod anyáékat? – kérdezte a tesóm szánakozó tacskópillantásokkal felém tekintgetve. - Aha. – ásítottam hatalmasat, mert a délutáni szundizásomat még nem ejtettem meg. – Legalább anya se kap minden nap ideggörcsöt, amikor meglátja nyúzott és kedvetlen arcom, és én sem bunkóskodom veletek, mert épp antiszociális kedvemben vagyok. Talán a szobám ajtajában lévő üveg is kevesebb veszélynek lesz kitéve, ha nem kell kiállnia a hisztérikus rohamaim miatti becsapkodásokat. Moncsi (vagyis én) kipiheni szépen magát és nem lesz olyan idegbeteg, mint általában. – magyaráztam unottan. - Jól van, te tudod. Aztán meg egy hét múlva sírsz, hogy haza akarsz költözni. – jegyezte meg csípősen. - Hé, én nem te vagyok. Azért, mert te nem bírtad, attól még nekem tetszhet. – vetettem oda én is neki. - Na, majd meglátjuk azt. – röhögött a képembe. Íme, ilyen a mi igazi jótestvéri (v)iszonyunk.Kilenc év van közöttünk. Sosem volt célom az ő lábnyomában bandukolni, a dolgok mégis úgy alakultak, hogy ugyanazt az iskolát és szakot jelöltem meg, mint ő, anno tíz évvel ezelőtt. Az iskola Kecskeméten van, a távolság kicsit több mint negyven kilométer, ha közvetlen buszjáratra ül az ember, körülbelül 40-45 percig tart az út. Viszont a problémák engem sem kerültek el. Jó, tudom, az az én hibám, hogy egy mormota lelke veszett el bennem, és ha tehetném, a nap 24 órájából 30-at biztosan végigaludnék, ezért eléggé rosszul esett minden nap hajnali ötkor hallgatni telefonom nyivákoló ébresztését. Szívem szerint a falhoz vágtam volna ilyenkor. Később ez rögeszmémmé és rémálmommá vált: gyakran riadtan fel az éjszaka közepén az ébresztőm csörgésére. Pedig csak álmodtam. Reggel és délután is, amikor buszra ültem, szinte egyből bekómáztam. Értetlenkedett is mindenki rajta, hogy a csudába ébredek fel időben, és nem Pesten vagy Szegeden kötök ki? Igazából gőzöm sincs, miként csinálom. A suliban töltött idő közel 70%-a alatt is az ágyam után vágyakoztam, sőt, mikor hazaértem és megebédeltem (óráim számától függően fél 4 vagy fél 5 körül), muszáj volt „csicsikálnom” egy kicsit, különben fel sem fogtam, mi folyik körülöttem. És a változatosság kedvéért, legkésőbb este 10-kor már annyira kész voltam, hogy úgy dőltem el imádott ágyamban, mint egy tehetetlen krumpliszsák. Hétalvó-komplexusom ellenére mégis fáradt voltam. Mindig. Ha Moncsi fáradt, két verzió létezik: az egyik, amikor csendesen üldögél és hullasápadtan, karikás és táskás szemekkel réved a semmibe és „elvan”. Általában ez volt a jellemző rám, főként a suliban. A másik a hírhedt nyűgös üzemmód. Ilyenkor hisztizek, toporzékolok, a legapróbb dolgon is kisebb dührohamot kapok, bunkó vagyok és ajtót csapkodok. Otthon ezt sikeresen produkáltam, családom legnagyobb „örömére”. Hehe, és még csak ezután következett a legeslegjobb dolog, amin leginkább felcukkoltam magam. A buszok. Rendben, reggel adott volt, melyikkel megyek, azon nem kellett sokat gondolkodnom. De délután… Amikor hét vagy öt órám volt, amint kicsöngettek, a többiek csak azt látták, hogy már iszkolok is. Nem véletlen: ha maximum 22 perc alatt kiértem a Nyíri útról a buszvégállomásig (kb. 2,5 kilométer), akkor nagyjából egy órával hamarabb értem haza a gyorsjárattal, mintha egy Rávágy téri „bokorjáratot” választottam volna. Olyannyira tökélyre fejlesztettem ezt a módszert, hogy percre pontosan tudtam, melyik útkereszteződésnél mikor váltanak zöldre a lámpák! Bár a maradék három napon lassú járattal utaztam, mert ahhoz kevésbé kellett sietni, borzasztóan rühelltem őket. Kecskeméten belül 20 perc volt az átlagos késés (pedig helyből indult!), és amikor Félegyházán leszálltam, többnyire már csak integethettem az épp akkor kikanyarodó, lekésett buszomnak. Amit pedig ilyenkor gondoltam… jobb, hogy nem hallotta senki.

Nos, ezen okokból kifolyólag lettem koleszos. Lehet, aki ezt elolvassa, azt mondja majd, hogy csak egy álomszuszék rinyagép vagyok. Igen, igaza is lesz, teljes mértékben. Végül is, veszíteni valóm nem volt és megszokott pesszimizmusom ellenére is egészen pozitívan és bizakodóan álltam hozzá ehhez az egészhez. Így nem maradt más hátra, mint elintézni a szükséges dolgokat és egy nyugodtabb életvitel reményében beköltözni a koliba. * Egész nap idegesen szaladgáltam fel-alá a házban, egyre jobban remegő gyomorral. Halvány lila

fogalmam sem volt, mi a frászt kellene nekem egyáltalán magammal vinnem. Meg-megálltam a földön heverő utazótáska előtt, és aggódva néztem szét a körülötte tornyosuló ruhakupacokon. - Jézusom! Hogy fog ez egyáltalán beleférni?! – cikázott az agyamban, miközben anya a konyhából kiabálta be, mit kell még feltétlenül elraknom. A végeredmény: két nagy- és egy kisméretű utazótáska, két hátizsák, amiben csak a tankönyveim voltak és egy hatalmas bevásárlószatyor. Szánalmasnak éreztem magam. 2010. szeptember 19-én 18:00-kor utunkat Kecskemét felé vettük és rajtam pedig egyre inkább eluralkodott a pánik. Megfázásomnak köszönhetően még levegőt sem kaptam, tehát igazán „kellemesen” éreztem magam. „Jó buli lesz, nem kell félned!” „Ne aggódj, nem fognak megenni!” „A lényeg, hogy köszönj mindenkinek és nem fognak piszkálni!”

Magamban folyamatosan ismételtem kollégista osztálytársaim biztató és jó tanácsait, hogy megnyugtassam magam. De nem igazán jött össze. Eleve túlreagálom a dolgokat, ráadásul visszahúzódó és félénk „nyuszi-típus” vagyok, így tálcán felkínált nyúlpecsenyeként éreztem magam a kiéhezett oroszlánok előtt… Amikor odaértünk, anyuék segítettek felcuccolni, Brigi (aki egyébként osztálytársam is) felkísért minket. - Vááá, sarok! – vetettem rá magam arra az üres ágyra, ami egy kicsit a szekrény takarásába esik. Tudtam, ez tökéletes hely lesz nekem. Az este folyamán, még a kipakolás alatt, megtörtént az első beégésem is, ugyanis egy idegen lány kérdésére (a másik szobatársamat kereste, akinek akkor még hírét-hamvát sem láttam), miszerint hanyadikba is járok, simán rávágtam, hogy kilencedikbe, mire anya hátba bökött. Izé, szóval tízedikes vagyok, de mentségemre legyen, nagyon ideges voltam! Később megismerkedtem a másik szobatársammal, Lucával is. Mivel addig senki nem tépte le a fejem, kissé megnyugodva állapítottam meg, talán nem lesz semmi baj. Legalábbis nagyon reméltem. Első este, a nagy izgalmak után, jól esett végre álomra hajtani az új helyen a fejem. Másnap viszont szörnyű dolog történt. Mivel beteg voltam, begyulladtak a hangszalagjaim és elment a hangom! „A lényeg, hogy köszönj mindenkinek és nem fognak piszkálni!”- villogott a fejemben Brigi mondata. De ezt hogyan valósítsa meg az ember lánya, ha gyakorlatilag semmi hangja nincs, vagy csak a susogás alatt egy-egy szótag erejéig tér nyikorogva vissza? - Szia! – köszöntem hangtalanul a folyosón minden mellettem elhaladónak, ám mivel senki nem hallotta, vagy csak a szám mozgását látta, arra jutottam, vagy totálisan idiótának vagy bunkónak gondolnak… Szerencsére két nap múlva véget ért a rémálom, és ha egy oktávval magasabban is, mint az eredeti hangom, de legalább tudtam már beszélni. Kezdetben nagyon furcsa volt minden, főleg a fürdés. Első nap legyőzhetetlen szörnynek tűnt, ám az első hét után már nem is zavart annyira, hogy nem lóg függöny a zuhanyzók előtt. A számomra addig ismeretlen kajajegyes étkeztetést is megszoktam (mondjuk kénytelen is voltam), és kisebbfajta csoda is történt, mivel nem hagytam el azokat az apró cetliket az éktelen káoszban, ami a szobán belül az én térfelemen uralkodott. Apropó, rendrakás: jelenlétemet általános és hatalmas rumli jelzi, amit bő félórás pakolással hellyel-közzel el lehet tüntetni (azért mégse miattam pontozzák már le a szobát), de amint visszaérek, öt perc múlva úgy néz ki ismét minden, mint egy katasztrófa sújtotta övezetben. Végül is, az a lényeg, hogy reggel rend legyen, nem igaz? Ami a közösséget illeti, nincsenek túlzottan problémáim vele, mivel gyakorlatilag mindig a koleszszobában üldögélek, és nem mozdulok ki onnan. Ezt leginkább lustaságom és zárkózottságom ütős kombinációjának köszönhetem. Tapasztalatom és a beszámolók alapján viszont úgy gondolom, nem lehet olyan szörnyű. Nem tudom, a fiúknál hogy szokás, ám lányszinten elkerülhetetlenek a brazil szappanoperába illő drámázások. De szerintem ez normális (főleg, ha nőnemű egyedekről van szó), hiszen mindannyian különbőzek vagyunk, tehát ebből kifolyólag nem érthet mindenki mindenkivel egyet. Ha gonosz lennék, azt is mondhatnám, legalább nem unalmas idebent az élet. De én mosom kezeimet, nem vagyok egy előítéletes ember, ráadásul, ha valakit előttem is beszélnek ki, az esetek 80%-ában lövésem sincs, kiről beszélnek, mivel maximum 25-30 embert ismerek név szerint… Bár gondolom, ez fordítva is igaz, úgyhogy leginkább egy névtelen szellemhez hasonlítanám magam. A szobán belül rekeszizom-szaggató baromkodások folynak, komolyan mondom, egyszer röhögés miatti végelgyengülésben fogok meghalni. Idővel egyre jobban beilleszkedtem (mármint az én szintemhez

mérten) ebbe a „mini társadalomba”, ezt főként Dominak, az időközben hozzánk átköltöző új szobatársamnak köszönhetem. Örömmel nyugtázhatom hát, hogy a kollégiumban töltött időt egész jól meg-, át- és túl lehet élni. Meglehet, kevesebbet alszom, mint amikor hazajárós voltam. Mégis kipihentebb és nyugodtabb vagyok. A szobában is elfogadtak a dilis és szeleburdi Móniként, még amiatt sem ütnek le, hogy képes vagyok fél óráig azon hisztizni, mennyire „úúúúúútálok” én tanulni és nem is akarok, holott már majdnem végeztem volna vele annyi idő alatt. Vicces volt, amikor szobatársaim szó szerint elűztek kimenőre, mert nem bírták elviselni, hogy mindig odabent kuksolok és ott-tartózkodásom addig 3 és fél hónapja alatt mindössze két oldalt sikerült betöltenem a kimenőfüzetemben. Személy szerint én azon is jókat nevetek, amikor fél 10-kor a nevelőtanárok vitáznak a lányokkal, hogy nem most kellene elmenni tusolni. A csoportfoglalkozásokat és kötelező programokat meg mindenki a háta közepére kívánja. (Elnézést, de ez az igazság.) Igen „érdekfeszítő” szokott lenni naponta végighallgatni, hogy minden nap ki kell takarítani, be kell ágyazni és rendet kell rakni, a „kimenőfüzetek használata” című rész is „izgalmas”. Mégis, ha a kolesz minden hátulütőjét is összevetem, én akkor is szeretek ittlenni. 180°. Azt hiszem, kellőképpen szemlélteti ez a szám, mennyit változtam. Persze jó irányba. Már az első héten észrevették a suliban, hogy feltűnően jókedvű vagyok, sokat nevetek és a szemem alatti „háromlépcsős táskarendszer” is kisebb lett. Szinte hihetetlen, de mostanság majdnem egész nap pörgök, amit kilencedikben csak akkor sikerült elérnem, ha barátnőm unszolására bevágtam két kávét, mert már ő sem bírta a belőlem áradó, mindenkit lelombozó, sötét aurát, ám ez sem tartott egy óránál tovább. És határozottan jobban érzem magam a bőrömben. Amikor az első hét péntekén hazaértem, nem akartak rám ismerni! Mindenki otthon várt egy kis utószülinapi-ebéden, mert időközben betöltöttem 16. életévemet is, és régi szokásomat megcsalva nem vonultam be kaja után a szobámba, hanem kint maradtam és beszélgettem velük. Családtagjaim pedig megnyugodhattak, hogy a „kóter” (azaz kolesz, majdnem sógorom „kedves” becézéseként) nekem nem fog gondot okozni. * Kollégium. Az a hely, ahová akkor költözöl, amikor az iskola, amibe jársz (vagy járni fogsz) és a lakóhelyed messze van egymástól. Ahol egy teljesen új világba csöppensz, ahol már a szüleid sem fogják a kezecskédet. Ami -akárhonnan is nézzük- maradandó élményeket fog hagyni az életedben. Van, aki szereti, és van, aki utálja. Van, aki börtönnek tartja, egyesek ugródeszkának a felnőtté válás rögös útján, míg mások egyszerűen csak menekülni próbálnak otthonról. Emberfüggő, ki hogyan éli meg. Amikor már azt hittem, olyan idegbeteg hisztérikaként kell leélnem hátralévő éveim, akit leginkább egy élőhalottal lehetne azonosítani, a kolesz megváltozatta az életemet. Lehet, nem vagyok egy nagy társasági személy, és jobb szeretek a szobában kuporogni, mint lemenni a társalgóba (ahol eddig egyszer jártam, akkor is matekkorrepetálás céljából). Lehet, hogy névtelenül rohangászom a folyosókon, ám egyébként sem szeretem a nagy feltűnést és ez így nekem tökéletes. A vállaimról eltűnt a több tonnás súly, amit a stressz, a kimerültség és az állandó rohanás pakolt rám. Visszatért a régi énem, akivel normálisan lehet beszélgetni és nem kap „agybajt” apróságok miatt. És a legfontosabb: tudom, hogy nagyon pesszimista vagyok, de megtapasztaltam újra, milyen őszintén és szívből nevetni.

Bodor Mónika

Szendi Szabina munkája