Baráth Katalin

Lamantin popklasszikus

Mitch elzsibbadt a piros műanyag székben. Hosszú, vékony combja, rajta a foltokban őszülő,

göndör szőrcsomókkal odatapadt az öreg strandbútorhoz, és ez volt az egyetlen, amiért a férfi

habozott a föltápászkodást illetően: közel négy évtizedes tapasztalatból tudta, hogy milyen

kegyetlenül fáj, amikor a meztelen bőr leválik a hozzáragadt műanyagról. Ráadásul arra is

számíthatott, hogy a szék ülőkéjének tenyérnyi széles, fröccsöntött csíkjai a vékony,

szabályos hézagokkal röhejes mintát rajzolnak a bőrére, és ez a minta messziről is látható,

ahogy kötelességből végigbotorkál a floridai Sunnyside végtelenbe nyúló strandján.

Mitch tudta, hogy a kövér, hetvenes nők, akik, miután megunták a keleti part

divatlapjaiba írt saját cikkeiket a republikánus férfiuralomról, a halál (agyérgörcs vagy

petefészekrák) órájáig napfürdőt ígérő öregotthonok valamelyikébe költöztek, az ellenőrző

körút közben mindenképpen szemügyre veszik a hátsóját. A legtöbben le is szólítják,

meghívják egy koktélra Juan piszkos kis bárjába, vagy odaígérik neki nemrég jobblétre

szenderült férjük oxfamos turkálóban vásárolt ruhadarabjait. Őszintén szólva mikor amiatt a

kisfiú miatt Stephanie kirúgta kényelmes, kitaposott-kiült kaliforniai állásából, sőt, a bíróság

még az életmentő igazolványát is bevonta, Mitch fejében megfordult, hogy barátkozni kezd

ezekkel a nőkkel. De csak míg eszébe nem jutott, hogy egyszerűbb nevet és óceánt váltani,

mint egy nőhöz alkalmazkodni. Akármilyen nőhöz.

Időnként persze hiányzott Los Angeles. Főleg a fia, Hobie, aki a tárgyalás óta nem állt

vele szóba, se személyesen, se mailben, se telefonon. Mitch nem lepődött meg, ismerte

1

Hobie-t, tudta, milyen forrófejű, és számított rá, hogy előbb-utóbb megenyhül (amikor az

anyja elköltözött, a fiú három napig kuporgott egy gumicsónak alatt), ezúttal azonban nem így

történt. Mitch várt négy hónapot, és amikor észrevette, hogy a nyugdíjcsekkeket hiába várja,

összepakolta piros egyenfürdőnadrágjait, széldzsekijét az Életmentők felirattal, bedobált

mindent a horpadt motorháztetős, sárga Ford Rangerbe, és otthagyta a Csendes-óceánt.

Bár az unokái legalább annyira hiányoztak, mint a fia, az öregnek be kellett vallania,

hogy a sunnyside-i part kétségkívül több izgalmat kínált, mint a nyugati strandok, amiket

Mitch úgy ismert, akár a tenyerét. Az örökké napfényes Los Angelesben például soha nem

ereszkedett alá az a mindig előjel nélkül érkező, kékesszürke, sűrű köd, ami most is kezdte

belepni a hullámokat.

Mitch előráncigálta a sapkát a pulóvere zsebéből, és a fejére húzkodta. A sapka

szűkebbnek tűnt, mint azelőtt.

– Nem kellett volna a centrifuga – mormolta a sötétlő ködbe, és boldogtalan

nosztalgiával gondolt Zuzanára, lengyel bejárónőjére, akit a házával együtt Los Angelesben

kellett hagynia.

– Egy sör? – ért el hozzá Juan hangja a koktélbárból. Mitch csak a zöldre mázolt

nádtető csúcsát tudta kivenni a ködben. Nem volt benne biztos, hogy Juan őt kínálgatja.

– Anyádat, köcsög! – kiabált rá valaki hirtelen. Juan?

Mitch nedvességet érzett a lábfején. A sör habozva folyta körül a lábujjait, aztán

beszivárgott a talpa és a papucs közé.

– Nana – tolta félre óvatosan az alacsony, sör- és zsírszagú öregasszonyt, akinek a

felemelt könyöke Mitch csípőjével találkozott a ködben. Annak a sörösdoboznak az aljáról,

amivel az asszony grálként, a magasba tartva igyekezett a part felé, még javában csöpögött a

langyos sör.

– Remélem, nem úszni megy – tette rá Mitch gyengéden a tenyerét az asszony csontos,

bikinipántos vállára. – A köd egyre csak sűrűbb…

– Leszarom a ködöt, köcsög – talpalt tovább a nő a homokban. Sötétkék

bikinibugyiján egy darabig még kivehető volt a Speedo felirat, aztán elmosta a köd, akár az

asszonyt magát.

Mitch vállat vont. Biztos volt benne, hogy a nő csak addig lesz ilyen elszánt, míg

rozoga térdére rá nem csattan a hirtelen lehűlő, októberi óceán hulláma. Floridában az

öregnek már akadt dolga jó néhány makacs nyugdíjassal, akik minden figyelmeztetés ellenére

nekirontottak a víznek. Kihalásznia azonban még egyiküket sem kellett a habokból, mert az

utolsó pillanatban mindegyik próbálkozóba belehasított az isiász, a reuma vagy a vizelési

2

kényszer. Úgyhogy Mitch nyugodtan tovább sétált. Összecipzárazta gyűrött pulóverét, és

próbált nem gondolni a nyugdíjra, amit már soha nem kap meg. Itt kell föl-alámenetelnie, a

hideg floridai homokban, amíg ki nem fut alóla a part, és a sors elfelejti kihúzni az óceánból,

talán mert éppen Juan langyos sörét iszogatja a bárban.

Csobbanás.

Mitch megtorpant. Fejét a víz felé fordította, hátha újra hallja a csobbanást. A hülye

részeg nő mégis beúszott volna az óceánba?

A part továbbra is kitartóan ködbe és némaságba burkolózott. Ha Mitch megerőltette a

szemét, itt-ott ki tudta venni a grafitszürke vonalat, ami a vizet és az eget elválasztotta. Az

öregember merev, kissé hajlott háttal állt szemben az óceánnal, mint Don Quijote a

szélmalom elleni roham előtt, de hiába: a köd kárörvendően eltakarta a teljes horizontot.

Fuldoklónak, fürdőzőnek nyoma se látszott.

Mitch vállat vont, és ballagott tovább. Egy pillanatra eszébe jutottak a látcsövek,

amiket húsz éve a genfi kollégák küldtek ajándékba a Los Angeles-i vízimentőknek. „Biztos

most is ott vannak a központ konyhájában fölakasztva, Bush képe mellett” – morfondírozott

az öreg.

Hirtelen föltámadt a szél, és keresztülvágta magát a ködön. Mitch ijedten kapott a

sapkájához. A szél nem egyedül érkezet: hangfoszlányokat hozott magával.

– Segííííííts! – kiabálta valaki a tenger felől. – Segííííts, köcsöööööög! – A szavakat

hangos csobbanások szakították el egymástól.

Mitch másodszor is az óceán felé fordult. A nyers szél szinte a tenyere élével törölte

képen, ösztönösen összehúzta hát magát.

– Meg… megfulla… dooook! – A dühös kiabálásból keserves rikácsolás lett.

Mitch ügyetlenül lehúzta magáról a pulóvert. Kelletlen léptekkel indult a víz felé.

Elképzelte, ahogy a mellkasa a hullámok hideg falába ütközik, a sós víz becsordul a szájába,

az ujjai le-lecsúsznak az öregasszony püffedt hasáról. Aztán a lélegeztetés, persze szájon át. A

torkában érezte a sör és az avas zsír ízét.

– A rohadt életbe – gondolt harmadszor is a nyugdíjcsekkekre, és a vízbe vetette

magát.

Tempózott pár másodpercig. A víz még sokkal hidegebb volt, mint képzelte. Néha

kiemelte a fejét, hátha hallja kiabálni a nőt, de a csönd ugyanolyan sűrű volt, akár a köd.

Emlékezetből megtippelte, merről hallotta utoljára a segítségkérő ordítást, és bizonytalan

csapásokkal arra vette az irányt.

3

Újra meg újra alábukott. Amikor kidugta a fejét, hogy levegőt vegyen, nem tudta

eldönteni, valóban a ködöt látja, vagy inkább az óceán párállik olyan erősen, mintha a Nap

alig pár méterről lehelné rá a forróságot.

Ismét alámerült. Az óceán süket volt és sötétszürke. Mintha keményre fújt matracok

között kellene kapálóznia. A haját folyton a szemébe sodorta az ár. Rég nem járt már

fodrásznál, azelőtt mindig Hobie vágta a haját.

Hirtelen megrántották a jobb bokáját. Valaki belekapaszkodott. „Na végre” – sóhajtott

föl magában a férfi, mert jócskán fogytán volt a levegője. Erős csapásokkal igyekezett elérni a

felszínt, remélve, hogy a nő nem engedi el a lábát.

A másik bokájára is ujjak fonódtak. Hiába tempózott, rémülten érezte, hogy lefelé

húzzák, de olyan erővel, aminek képtelen ellenállni.

Rugdalni kezdett, rángatta a lábát, összefüggéstelenül, teljes pánikban. Alig volt már

oxigén a tüdejében, mégis megpróbált visszanézni, hogy lássa, mivel harcol.

Az öregasszony volt az. Kibomlott ősz haja vadul áramlott a feje körül, akár egy óriás,

dühös medúza tapogatói. Protézise kibukott a szájából, a füle mellett lebegett. A bikinijét

elhagyta valahol, és Mitch halálfélelme megkétszereződött, ahogy meglátta a nagy, sebesen

terjedő, mohazöld foltokat az asszony aszott bőrén és betegesen kidudorodó szemgolyóján.

Mitch utolsó erejével megpróbálta lerázni magáról a nőt. Végre sikerült kiszabadítania

a bal lábát. Ettől mintha új erőre kapott volna, és mintha közeledett volna a felszín is… A nő

felsikoltott, és Mitch még a halálfélelmen túl is döbbenten észlelte, hogy a víz ezúttal nem

tompítja a hangot, a sikoly akárha közvetlen közelről vert volna szöget a dobhártyájába.

Recsegés-ropogás töltötte be az óceánt. Hatalmas falak omlottak alá a mélyben, a víz

fölkavarodott, és oszlopvastag barna iszapsugarak törtek föl a láthatatlan mélységben fölsejlő

tengerfenékről. Mitch inas, öreg testét hirtelen óriás, szürke, hengeres törzsű állatok fogták

közre, és szorították, csak szorították…

A férfi abbahagyta a kapálózást. Nem azért, mert föladta volna, hanem mert a

csodálkozás kiszívott belőle minden akaraterőt.

– Trichechus manatus! – bugyborékolta, ahogy még most, a halál küszöbén is

felidéződtek benne az életmentő-tanfolyam negyven éve hallgatott tengerbiológia-órái, és a

házi feladatként bemagolt állatnevek.

Valóban, nagyra nőtt, kövérre hízott lamantinok tucatjai vették körbe. Az állatok

nyugati part aquaparkjaiból jól ismert, ostoba arckifejezését ilyen közelről Mitch szinte

emberinek találta. Saját fülével hallotta, ahogy szilánkokra roppannak a bordái a lamantinok

szorításában, de közben elámult a lamantin-szemekből tükröződő eltökélt lemondás láttán.

4

Érezte, ahogy szétpattan a tüdeje, mégis fölismerte a lamantinok szemében a pillantást, amivel

ő maga is régóta próbált megbarátkozni reggelente, a tükör előtt borotválkozva. Az óceán

elfeketült, de Mitch szájából még mindig elő-előbugyborogtak a szavak.

– Lamantinok… lamantinok…

Amikor Mitch legközelebb kinyitotta a szemét, pillantása egyenesen az asszony tompa,

céltalan, zöldhályogos tekintetével találkozott. Még mindig a víz alatt lebegtek, de a nő

ezúttal nem tűnt öregnek: a bőre teljesen bezöldült, így inkább hasonlított a francia kertek

gondosan szoboralakra nyírt bokraira, mint egy emberre. Haja fűzölden, méter hosszúságban

csavarodott rá a szelíden szeszélyes hullámokra.

A nő fölemelte a kezét, és tollhegyes, kék körmével rákarcolt valamit Mitch szürke

mellkasára. A vízben vékony, sötét, erőtlen sugárban áramlott szét a vér.

A hályogszemű nő befejezte a munkát. Félrebillent fejjel mosolygott Mitch-re, majd

egy pillantás alatt messzire siklott, anélkül, hogy úszott volna. Az óceán forrni kezdett, és

százkilencvenkilenc lamantin súlyos teste iramlott a nő nyomába, akár százkilencvenkilenc

célra tartó, súlyos torpedórakéta.

Mitch lenézett a mellkasára. Barnásszürke lamantinbőrén ez állt:

Κίρκη.

5