Fülszöveg

Alina Starkova sosem várt túl sokat az élettől. A határháborúk során elveszítette a szüleit. Árvaként csupán egyvalakire számíthatott. Egy másik kis földönfutóra, Malra, a legjobb barátjára. Ám mostanra már rá sem számíthatott. Mindkettőjüket besorozták hazájuk, Ravka anyácska hadseregébe. A két fiatalnak életveszélyes küldetésre kell indulnia az Árnyzónába. Ezen az iszonyatos helyen a földöntúli sötétség az úr, ahol valósággal hemzsegnek az emberevő szörnyetegek. Amikor támadás éri a katonai konvojukat, mindannyiuk élete veszélybe kerül. Ám Alina ekkor olyan titokzatos erőnek adja tanújelét, amiről mindaddig még ő sem tudott. A csodálatos megmenekülés kiszakítja a hétköznapok világából.. . Meg sem áll a fővárosig, az uralkodó udvaráig, ahol az árva lány is a Grisa testvériség tagja lesz. Vezetőjük, a titokzatos Kom úr úgy véli, Alina az, akire oly régóta vár Ravka sokat szenvedett népe. A legfőbb varázsló szerint az Alinában rejtőző erő képes lesz elpusztítani az Árnyzónát. A cári udvar fényűző forgatagában sokan Kom úr új kegyeltjének tartják a lányt, aki csak nehezen tud beilleszkedni Mal nélkül. Miközben hazája egyre nagyobb veszélybe kerül, feltárul előtte egy hajmeresztő összeesküvés. Dönteni kell. Szembeszáll a birodalom leghatalmasabb nagyuraival? Egyedül a

múltja mentheti meg… hogy Alina megmenthesse a jövőt.

Kategória besorolás: fantasy, high fantasy, ifjúsági, kaland, mágia, regény

Adatok:

Kiadó: KönyvmolyképzőKiadás helye: SzegedKiadás éve: 2014Oldalszám: 376ISBN: 9789633734513Fordította: Varga Csaba Béla

GRISÁKA Második Hadsereg katonáiAz Alaptudomány mesterei

KORPORÁLOK(Az Élet és Halál Rendje)

SzívtörőkGyógyítók

ÉTHERÁLOK(Az idézők Rendje)

SzélhívókPokolhívók

Hullámhívók

MATYERIÁLOK(A Fabrikátorok Rendje)

DjurasztákAlkimisták

Korábban

A SZOLGÁK malenkijnak, kis szellemnek hívták a

két gyereket. Nem csupán azért, mert az árvák között ők voltak a legapróbbak és a legfiatalabbak, de azért is, mert parányi, nevetgélő szellemként kísértettek a nagyherceg palotájában; szaladgáltak a szobákban, a szekrényekbe bújva hallgatóztak, és beosontak a konyhába, hogy elemeljék az utolsó, nyárról megmaradt barackokat.

A két gyerek érkezése között csupán néhány hét telt el. A határháborúk újabb árvákat sodortak erre a menedékre a távoli városok romjai közül. A mocskos arcú szerencsétleneket ide hozták, a nagyherceg birtokára, ahol megtanultak írni, olvasni, és elsajátíthattak egy mesterséget. Az alacsony, de jó felépítésű, félénknek tűnő fiú állandóan mosolygott. A lány más volt, mint a többiek, amivel nagyon is

tisztában volt. Most a konyhaszekrény mélyén rejtőzve füleltek a

felnőttek pletykáját. Hallották a nagyherceg házvezetőnőjét, Ana Oyát:

– Annyira csúnya ez a kislány! Hát milyen gyerek az ilyen? Sápadt és savanyú. Akár a romlott tej.

– És milyen kis girhes! – méltatlankodott a szakács. – Soha semmit nem eszik meg.

A kislány mellett kuporgó fiú a barátja felé fordult, és odasúgta. Tulajdonképpen miért is nem eszel?

– Azért, mert az összes ételnek olyan az íze, mint a sárnak.

– Szerintem meg tök finomak. – Te aztán a vasszöget is megennéd! Fülüket újra a szekrényajtók közötti résre

szorították. A kisfiú egy pillanattal később megszólalt: – Szerintem nem is vagy csúnya. – Csitt! – mordult rá a lány, ám a szekrény

sötétjében, titkon boldogan elmosolyodott.

NYÁRON HOSSZÚ ÓRÁKON KERESZTÜL segíteniük kellett a háztartásban.

A munkát annál is hosszabb oktatás követte a fojtogatóan meleg osztályteremben. Amikor már elviselhetetlennek tűnt a hőség, a két apróság elszökött az erdőbe, hogy madárfészkeket fosztogasson, vagy megfürödjön a közeli patakocska iszapos vizében. Néha meg csak úgy egyszerűen kifeküdtek a mezőre. Nézték, ahogy a nap lassan

továbbhalad a fejük fölött. Olyan fontos dolgokat kellett megbeszélniük, mint hogy hová építik majd a tanyájukat, és hogy két fehér tehenük legyen, vagy inkább három. Télen a nagyherceg beköltözött Os Altába, nagyvárosi rezidenciájába. Ahogy rövidültek és egyre hidegebbé váltak a napok, a tanárok is kezdték mind lazábban venni a kötelességüket. Előszeretettel ücsörögtek a tűz mellett, hogy kártyázzanak, vagy kvász t, erjesztett gabonaitalt iszogassanak. Az unatkozó, nagyobb gyerekeket igencsak megviselte a bezártság. Egyre többször verték meg a kicsiket. A kisfiú és a lány épp ezért a birtok ritkán használt szobáiban keresett menedéket. Vidáman játszottak az egerekkel, és igyekeztek elkerülni a fagyhalált.

A grisa vizsgáztatók érkezésekor fent ültek a poros, emeleti hálószoba ablakpárkányán. Abban reménykedtek, hogy megpillanthatják a közeledő postakocsit. Ehelyett egy szánkó bukkant fel a meszszeségben. Három fekete ló húzta a trojkát. A különös jármű átsiklott a fehér kőkapu alatt, és lassan megközelítette a birtok fő épületét. Csendben figyelték, ahogy némán odasuhan a hercegi kastély főbejárata elé.

A három kiszálló alak elegáns szőrmesapkát és nehéz, gyapjúból készült keftát viselt. Az egyik borvörös, a másik egészen sötétkék, a harmadik pedig ragyogó bíborszínű volt.

– Grisák! – suttogta a lány. – Siessünk! – felelte a fiú. A következő pillanatban már ki is léptek a

cipőjükből, és nesztelen léptekkel végigszaladtak a

folyosón. Keresztülosontak az üres zeneszobán, és már el is tűntek a fogadószoba fölé tornyosuló galéria egyik oszlopa mögött. Ana Kuya itt szokta fogadni a vendégeket.

A házvezetőnő fekete ruhája miatt valamilyen madárkára emlékeztetett. Miközben teát töltött a szamovárból, a csípőjéről lógó jókora gyűrűn hangosan zörögtek a kulcsok. – Ebben az évben tehát csak ketten vannak? – hallatszott egy halk női hang. A leskelődők a rácson keresztül megpróbálták követni a lenti eseményeket. Két grisa a tűz előtt ült. A kék ruhás férfi igencsak jóképű volt, míg a vörös köntöst viselő nőből öntelt magabiztosság és elegancia áradt. Harmadik társuk, a szőke fiatalember fel–alá sétálta szobában. A szánon alighanem elzsibbadt a lába.

– Igen – válaszolta Ana Kuya. – Egy fiú és egy lány. Az összes gyerek közül ők a legfiatalabbak. Úgy véljük, olyan nyolcévesek lehetnek.

– Úgy vélik? – kérdezte a kék ruhás. – Figyelembe véve, hogy elhunytak a szüleik... – Érthető – Felelte a nő. – Mélységes csodálattal

adózunk az önök intézete előtt. Bárcsak a nemesség többi tagja is ilyen megértést tanúsítana az egyszerű emberek sorsa iránt.

– Urunk, a nagyherceg igazán nemes lelkű férfiú – bólintott Ana Kuya.

Odafent a balkonon a két gyerek bölcsen összebiccentett, jóakarójuk, Keramazov nagyherceg híres háborús hősnek és az egyszerű emberek barátjának számított. Amikor hazatért a háborúból, árvaházzá alakította át a birtokát, és otthont teremtett

a háború özvegyeinek is. A befogadottakat csupán arra kérték, hogy éjszakánként imádkozzanak a nagyúrért.

– És mégis milyen ez a két gyerek? – hangzott a nő következő kérdése.

– A leányka egészen ügyesen rajzol. A fiúcska inkább az erdőben és kint, a mezőn érzi otthon magát.

– Na de mégis milyenek? – ismételte meg a nő. Ana Kuya csücsöríteni kezdett ráncos ajkával. – Hogy milyenek volnának? Fegyelmezetlenek,

engedetlenek túlságosan is odavannak egymásért. Ráadásul...

– Ráadásul figyelmesen hallgatják minden szavunkat – szólt közbe a bíbor ruhás.

A fiú és a lányka összerezzent a meglepetéstől. A grisa tekintete pontosan a rejtekhelyükre tapadt. Villámgyorsan elbújtak az oszlop mögé, de már elkéstek.

Ana Kuya hangja akkorát csattant, mint egy korbács: – Alina Sztarkova! Maljen Orecev! Azonnal gyertek le

ide! Alina és Mal vonakodva elindult lefelé a galéria

végén kialakított keskeny csigalépcsőn. Amikor leértek a többiekhez, a vörös ruhás nő felállt a székéből és intett, hogy jöjjenek oda.

– Tudjátok, kik vagyunk? – kérdezte. A haja olyan szürke volt, mint az acél. Gyönyörű arcán jó pár ránc látszott.

– Boszorkányok vagytok! – tört elő Malból. – Boszorkányok? – hördült fel a nő. Megpördült és

Ana Kuyára förmedt. – Hát erre tanítják a gyerekeket ebben az iskolában? Babonával és hazugságokkal

tömik a fejüket? Ana Kuya arca tűzpiros lett a szégyentől. A vörös

ruhás nő lángoló tekintettel visszafordult Mal és Alina felé.

– Nem vagyunk boszorkányok. Az Alaptudomány művelői vagyunk. Gondoskodunk hazánk és a birodalom biztonságáról.

– Akárcsak az Első Hadsereg – felelte Ana Kuya halkan, ám a hangja élével vágni lehetett volna.

A vörös ruhás vendég egy pillanatra megdermedt, de utána beleegyezően bólintott.

– Akárcsak az uralkodó hadserege. A bíbor ruhás fiatalember elmosolyodott, és

odatérdelt a gyerekek elé. Kedves hangon szólalt meg: – Talán varázslatról beszéltek, amikor ősszel

megváltozik a levelek színe? És ahhoz mit szóltok, hogy a kezeteken beforradnak a sebhelyek? Ha pedig vizet öntötök a tűz fölé akasztott bográcsba, az forrni kezd? Az talán varázslat volna?

Mal tágra nyitott szemmel megrázta a fejet. Alina viszont savanyú képet vágott és így válaszolt:

– Mindenki tud vizet forralni. Ana Kuya felháborodva felsóhajtott, de a vörös ruhás

nő nevetni kezdett. – Igazad van. Bárki fel tudja forralni a vizet. Az

Alaptudományt viszont nem használhatja akárki. Éppen ez az oka annak, hogy meg akarunk vizsgálni benneteket. Ezért jöttünk – magyarázta, majd Ana Kuya felé fordult. – Távozzon!

– Egy pillanat! – kiáltotta Mal. – Mi történik velünk, ha grisák vagyunk? Mi lesz akkor velünk.

A vörös ruhás nő lepillantott a két kisgyermekre. – Igencsak csekély az esélye annak, hogy akár az

egyikőtök is grisa legyen. Ha mégis ez a helyzet, akkor a szerencsés gyermek elkerül abba a különleges iskolába, ahol a grisák megtanulják használni a tehetségüket.

– A legszebb ruhát viselheted és a legfinomabb ételeket kapod. Amire csak a szíved vágyik – szólalt meg a bíbor ruhás férfi. – Ez igen jó volna, nem?

– Ennél csodálatosabb módon nem is lehetne szolgálni uralkodónkat – szólt közbe az ajtó előtt toporgó Ana Kuya.

– Pontosan, ahogy mondja – biccentett elégedetten a vörös ruhás és látszott rajta, hogy hajlandó megbékélni.

A két gyerek összenézett. Mivel a felnőttek nem rájuk figyeltek, így nem vehették észre, hogy a kislány megragadja és megszorítja a fiú kezét. Elkerülte a figyelmüket a két apróság tekintete is.

A nagyherceg bezzeg felismerte volna ezt az arckifejezést. Hosszú éveket töltött a felperzselt északi határvidéken. A falvakat állandó veszély fenyegette és a jobbágyok nem igazán számíthattak arra, hogy az uralkodó vagy bárki más is a segítségükre sietne. A nagyúr tanúja volt annak, ahogy egy mezítlábas szegény asszony, nyomorúságos kunyhója jatajában állva, rezzenéstelen tekintettel farkasszemet nézett a katonaság szuronyaival. A nagyherceg pontosan tudta, milyen fény csillog annak a férfinak a szemében, aki a földről felkapott kődarabbal próbálja megvédeni az otthonát.

1. fejezet

A ZSÚFOLT ÚT SZÉLÉN ÁLLVA végigpillantottam a

Tula–völgy hullámzó mezőin és elhagyatott tanyáin. Ekkor láttam meg először az Árnyzónát. Az ezredünket kétheti járóföld választotta el Poliznaya katonai táborától. Hiába sütött kellemesen a meleg őszi nap, mégis reszketni kezdtem a nagykabátomban, ahogy tekintetem végigsiklott a látóhatárt beborító mocskos foltra emlékeztető párán.

Hátulról valaki meglökött a vállával. Megtántorodtam és kis híján arccal előre belezuhantam az út sarába.

– Hé, fajankó! – bömbölte a katona. – Mit álmodozol? – Inkább néznél magad elé! – förmedtem rá, és

elégedetten konstatáltam a széles arcára kiülő

meglepetést. Az emberek, főleg az ilyen nagydarab fajankók, vállukon a hatalmas puskával nem igazán számítottak arra, hogy egy hozzám hasonló girhes kis jószág visszamer vágni. Mindig ilyen döbbent képet vágnak, ha elküldöm őket a fenébe.

A katona azonban gyorsan feldolgozta a szokatlan élményt, fenyegető pillantást vetett rám, aztán megigazította a hátizsákját és eltűnt a lovakból, emberekből, szekerekből és jókora kordákból álló menetoszlopban. A végtelenbe nyúló karaván túljutott a hegygerincen, és az eleje már lefele ereszkedett a völgybe.

Szaporábbra vettem a lépteimet, és megpróbáltam elnézni a tömeg feje fölött. A földmérők kocsijának sárga zászlaja már hosszú órákkal korábban eltűnt. Tudtam, hogy csúnyán lemaradtam.

Miközben sietősen lépkedtem, a tüdőm megtelt az őszi erdő zöld és aranyló illataival. A tarkómon megéreztem a lágy szellő simítását. A széles Vy országúton haladtunk. Valamikor ez az útvonal vezetett Os Altából egészen Ravka nyugati partvidékének gazdag kereskedővárosaiba. Persze még az Árnyzónát megelőző korban.

A tömegben valaki énekelni kezdett. Ki a fene lehetett az? Melyik háborodott fakad dalra, miközben a Zóna felé kell menetelnie? Ismét a látóhatáron éktelenkedő folt felé fordultam. Végigfutott a borzongás a hátamon. Számos térképen láttam már az Árnyzónát. Ez a fekete sáv lemetszette Ravkáról a tengerparti kormányzóságokat, és bezárta a birodalmat a szárazföldre. A térképeken néha

szennyes foltként, máskor meg kihalt, alaktalan felhőként ábrázolták. Voltak persze más térképeink is. Ezek az Árnyzonát hosszú, keskeny tóként ábrázolták, és a másik nevén, Beltengerként nevezték. Ezzel az elnevezéssel igyekeztek megnyugtatni a katonákat és a kalmárokat. Arra számítottak, hogy akkor majd nyugodtabb szívvel kelnek át rajta.

Felmordultam. Egy ilyen trükkel talán becsaphatják az ostoba, kövér kalmárokat, engem azonban a legcsekélyebb mértékben sem nyugtattak meg.

Elfordultam a látóhatáron remegő komor ködsávtól, és végignéztem a Tula–vidék romba dőlt tanyáin. Valamikor ebben a völgyben terültek el Ravka leggazdagabb földbirtokai. Volt idő, amikor itt bőven termett gabona, és rengeteg birka legelt a zöld mezőkön. Aztán egyik pillanatról a másikra sötét vágás mart a tájba, és az áthatolhatatlan sötétség köde évről évre csak duzzadt. Nyüzsögtek odabent az iszonyatos lények. Senki nem tudhatta, mi történt odabent a földművesekkel, a nyájakkal, a gabonatáblákkal, az otthonaikkal és a családjukkal.

Fejezd most már be, figyelmeztettem magamat. Ne akarj még rontani az amúgy is szörnyű helyzeten. Az emberek évek óta átkelnek a Zónán... amiért általában iszonyatos árat fizetnek, de akkor is át tudnak kelni. Mélyen beszívtam a levegőt, hogy megnyugodjak.

– Nem ám elájulunk az út kellős közepén! – kiáltott valaki a fülembe, és egy erős kar már át is ölelte a vállamat. Felnéztem, és megpillantottam Mal ismerős arcát. Barátian megszorította a karomat. Ragyogó kék szemében mosoly tündökölt, ahogy felzárkózott

mellém. – Na gyerünk már! – kiáltotta. – Jobb lábat a bal

után. Tudod, hogy kell menetelni. – Na most jól beleköptél a levesembe! – Tényleg? – De még mennyire. Épp arra készültem, hogy

elájuljak, a karaván meg összetaposson, és a testemet elborítsák az iszonyatos sebhelyek.

– Ez aztán a lenyűgöző haditerv! – Szerintem is. Ha ugyanis erősen megcsonkítanak,

akkor nem leszek képes átmenni a Zónán. Mal megértően bólintott. – Értem én. Szívesen belöklek egy szekér alá, ha

ezzel segíthetek. – Még gondolkozom rajta – morogtam, ám ennek

ellenére éreztem, hogy elszáll a rosszkedvem. Hiába védekeztem elszántan, Mal még mindig fel tudott vidítani. Ráadásul nem csak engem. Egy csinos szőke lány sietett el mellettünk. Hátrapillantott a válla fölött, integetett és kihívó pillantást vetett a fiúra.

– Hűha, Ruby! – kiáltotta Mal. – Később találkozunk? A lány vihogni kezdett, majd eltűnt a tömegben. Mal

fülig érő szájjal vigyorgott, de aztán észrevette az arcomat.

– Mi a bajod? Azt hittem, kedveled. – Hát, ami azt illeti, viszonylag kevés a közös

témánk – válaszoltam rosszkedvűen. Amúgy tényleg kedveltem a szőkeséget... Legalábbis korábban. Amikor Mal társaságában eljöttünk a keramzini árvaházból, hogy felkészítsenek minket a poliznayai sorkatonai szolgálatra, akkor igencsak ideges voltam a

rengeteg ismeretlen ember miatt. Kiderült ám, hogy nagyon sok lány szeretne

barátkozni velem. Ruby volt az egyik legrámenősebb. A nagy haverság azonban csak addig tartott, amíg rá nem jöttem, hogy csak azért érdekeltem őket, mert Mal közeli barátja vagyok.

Néztem, ahogy a fiú szélesre tárja a karját, és felnéz az őszi égboltra. Nyugodtnak és elégedettnek látszott. Rosszkedvemben meg is szúrta a szemem, milyen ruganyos léptekkel jár.

– Neked meg mi a bajod? – förmedtem rá suttogva. – Semmi – válaszolta meglepődve. – Remekül érzem

magam. – De hát akkor is. Hogy lehetsz ennyire... öntelt! – Öntelt? Miről beszélsz? Sosem voltam öntelt és

soha nem is akarok hencegni. – És akkor ezt mégis mivel magyarázod? –

kérdeztem, és ingerülten megböktem az ujjammal. – Úgy viselkedsz, mintha egy pompás vacsorára lennél hivatalos, nem pedig a halálba menetelnél egyenesen.

Lehet, hogy meghalunk, vagy megcsonkítanak minket.

Nevetni kezdett. – Túl sokat aggódsz. Az uralkodó egy egész

osztagnyi grisa gyújtogatót küldött a szánokhoz, hogy figyeljenek a biztonságra. Jött velük néhány hátborzongató szívtörő is. Nekünk meg van puskánk – magyarázta, a válláról lógó fegyvert ütögetve. – Minden rendben lesz.

– Nem sokat számít a puskád, ha túlerőben támadnak ránk.

Mal jókedvűen rám vigyorgott. – Mi a bajod mostanában? Még a szokásosnál is

harapósabb vagy. Iszonyúan nézel ki. – Nagyon köszönöm! – vicsorogtam rá. – Nem

aludtam túl jól. – Nem mondod. Ez aztán meglepő! Sajnos nagyon is igaza volt. Sosem aludtam valami

fényesen. Az elmúlt néhány napban azonban csak romlott a helyzet. Egyedül a jó isten a megmondhatója, mennyi okom van arra, hogy féljek bemenni a Zónába. Nem voltam ezzel egyedül. Az ezredünk minden egyes tagja aggódhatott, amióta kiderült, hogy átkelünk. Akadt azonban még valami más is. Nem tudtam, minek nevezzem ezt a mélyben rejtőző nyugtalanságot.

Malra pillantottam. Valamikor régen őszintén elmondhattam volna neki mindent.

– Szóval... rossz előérzetem támadt. – Ne aggódj már annyit! Lehet, hogy felrakják Mihailt

is a szánra. A volkrák csupán egyetlen pillantást vetnek a nagy,

hájas pocakjára, és minket már nem is fognak zaklatni. Váratlanul feltámadt bennem egy emlék. Egymás

mellett ültünk egy székben, a nagyherceg könyvtárában. Egy hatalmas, bőrkötéses könyvet lapozgattunk. Véletlenül találtuk meg a volkra képmását.

Megpillantottuk a hosszú, mocskos karmokat, a bőrszárnyakat és a borotvaéles fogak hosszú sorait. Ezek a szörnyetegek imádták az emberhús ízét. Vakok voltak, mivel nemzedékek óta a Zónában éltek és

vadásztak. A legendák szerint azonban sokmérföldnyi távolságból is megérzik az embervér illatát. Az oldalra mutatva megkérdeztem:

– Mi van a mancsában? Még most is a fülemben hallottam Mal suttogó

válaszát. – Azt hiszem... azt hiszem, egy ember lába. Becsuktuk a könyvet, és vinnyogva kirohantunk a

védelmet nyújtó napfénybe. Észre sem vettem, mikor torpantam meg.

Megdermedtem, mert valósággal rabul ejtett az emlék. Amikor Mal észrevette, hogy már nem lépkedek mellette, hatalmasat sóhajtott, és visszasietett mellém.

Megragadta a vállamat, majd gyengéden megrázott. – Nem gondoltam komolyan. Senki sem fogja

megenni Mihailt. – Tudom – válaszoltam, a csizmám orrára bámulva. –

Éppen megszakadok a nevetéstől. – Alina, gyere! Nem lesz semmi baj! – Ebben nem lehetsz biztos. – Nézz már rám! – kiáltotta, és én, minden

önuralmamat összeszedve, a szemébe néztem. – Tudom, hogy te is félsz. Ahogyan én is. Ennek ellenére megtesszük, amit meg kell tennünk, és a végén minden rendben lesz. Ahogy azelőtt is. Mindig.

Elmosolyodott, nekem pedig majdnem kiugrott a szívem a mellkasomból.

A hüvelykujjammal megdörzsöltem a jobb tenyeremen végigfutó sebhelyet, és vonakodva vettem egy mély lélegzetet.

– Hát jó – válaszoltam nagy nehezen, és azon kaptam magam, hogy én is mosolygok.

– Újra jó kedve van a nagyságos asszonynak! – bömbölte. – Most már a nap is ragyoghat!

– Nem fognád be a szádat? Megpróbáltam mellbe bokszolni, de mielőtt

megüthettem volna, megragadta a derekamat és felemelt a magasba. Patkódobogás és harsány kurjongatás hallatszott. Mal félrerántott az út szélére, mert egy hatalmas fekete hintó közeledett vágtázva. A négy fekete paripa hangos patacsattogással vetette magát az emberek közé, akik rémülten lerohantak az útról, mert nem akarták, hogy a sárba tapossák őket.

Az ostorral hadonászó kocsis mellett két szénfekete egyenruhát viselő katona ült a bakon.

Az Éjúr. Semmi mással nem lehetett volna összetéveszteni a nagyúr fekete hintóját vagy a személyes testőrei különös egyenruháját.

Utána pedig egy másik vörösre lakkozott hintó is eldübörgött mellettünk. Ez utóbbi már nem száguldott olyan őrült sebességgel. Mal felé fordultam, szívem hevesen dübörgött.

– Köszönöm! – suttogtam. Ő mintha csak most kapott volna észbe.

Rájött, hogy még mindig magához szorít. Gyorsan elengedett, és hátralépett. Elkezdtem leporolni a kabátomat, azt remélve, nem veszi észre, mennyire elpirultam.

A harmadik, ragyogó kékre lakkozott hintó ablakából egy igen csinos lány hajolt ki. Ezüstrókaprémből készítették a süvegét. Hosszú, göndör, fekete haja

volt. Érdeklődve figyelte a tömeget, majd pillantása – cseppet sem meglepő módon – nyomban megakadt Malon.

Az előbb még te is bociszemekkel bámultad, szidtam össze maga mat. Miért ne tetszhetne egy ilyen gyönyörű grisa lánynak is?

A szépség elmosolyodott, amikor a fiú a szemébe nézett. Felénk fordult, miközben a hintó gyorsan távolodott. Mal ostoba arckifejezéssel bámulta a látomást. Még a száját is elfelejtette becsukni.

– Csukd már be a szádat, mert beleköpnek a legyek! – förmedtem rá.

Nagyot pislogott, de meg mindig bután nézett maga elé.

– Ti is láttátok? – bömbölte valaki mögöttünk. Megfordultam, és megpillantottam az ügetve közeledő Mihailt. A fickó arcára kiült a szinte már mulatságos csodálat. A hatalmas termetű, busa fejű legénynek vörös haja, széles arca és még vastagabb nyaka volt. Mögötte persze a karcsú és sötét tekintetű Dubrov igyekezett felzárkózni.

Mind a ketten a felderítők között szolgáltak Mal szakaszában. Sosem távolodtak el túlságosan tőle.

– Még szép, hogy láttam – rikkantotta a fiú, és arcáról eltűnt az áhítatos kifejezés. Pimaszul elvigyorodott, miközben én a szememet forgattam.

– Téged bámult a kisasszony! – bömbölte Mihail, és Mal hátára csapott, aki megvonta a vállát, de utána még szélesebben vigyorgott.

– Bizony ám! – bólintott önelégülten. Dubrov azonban meglehetősen nyugtalannak látszott.

– Azt mondják, hogy a grisa lányok képesek bűbájt rakni rád.

Felhorkantam. Mihail olyan arccal nézett rám, mint aki csak most

fedezte fel, hogy én is itt vagyok. – Nézd már, Rőzsike! – köszöntött, és tréfásan

megütötte a vállamat. Savanyú képet vágtam a gúnynevem miatt, de a fajankó ekkor már újra Mal felé fordult. Szélesen elvigyorodott. – A kisasszony is ott lesz ám a táborban.

– Azt hallottam, hogy a grisák sátra olyan hatalmas, mint egy székesegyház – tette hozzá Dubrov.

– Tele vannak árnyas szegletekkel. Rejtekhelyekkel – kontrázott

Mihail, és sokatmondóan a magasba vonta a szemöldökét. Mal harsányan elkurjantotta magát. A három fa fejű egyetlen pillantást sem vetett rám, hanem jókedvűen kiabálva máris továbbsietett. Szilajul lökdösődve belevetették magukat a tömegbe.

– Én is nagyon örülök, hogy találkoztunk – duzzogtam magamban.

Megigazítottam a vállamra vetett kenyereszsák szíját, majd magam is folytattam az utamat. Az utolsók között értem le a hegy aljára, és nemsokára már Kribirszk utcáin jártam. Eszem ágában sem volt különösebben sietni. Valószínűleg úgy is csúnyán összefognak szidni, amikor végre megtalálom a térképkészítők sátrát. Túl késő volt ahhoz, hogy bármit is tegyek ez ellen.

Megdörzsöltem a karom azon a helyen, ahol Mihail megütött.

Rőzsike, annyira gyűlöltem ezt a nevet. Bezzeg akkor nem hívtál Rőzsikének amikor a sárga földig leittad magadat kvasszal, és meg próbáltál magadhoz ölelni a tavaszi örömtűz előtt, te nyomorúságos ökör, gondoltam mérgesen.

Kribirszk nem volt éppen egy nagyváros. A főkartográfus szerint ez a település csupán nyomorúságos várakozóhely volt az Árnyzónát megelőző időkben. Nem volr itt más csak egy poros főtér meg egy fogadó, ahol megszállhattak a Vy fáradt utazói. Mostanra azonban már egyfajta ütött–kopott kikötőváros lett belőle. Az állandó katonai helyőrség körül jókora település alakult ki. Ott voltak még a szárazdokkok is, ahol a homokszánok várták az utasaikat. A vakmerő vállalkozók ezekre szállva próbáltak meg átkelni a sötéten, hogy eljussanak Ravka nyugati kormányzóságaiba. Számos kocsma és fogadó mellett jöttem el. Jó pár helyen pedig alighanem nyilvánosház üzemelt, hogy legyen hol lazítaniuk őfelsége katonáinak. A boltok egy részében puskákat és számszeríjakat árultak. Meg lámpásokat és fáklyákat, amelyek nélkülözhetetlen felszerelési tárgynak számítottak, ha valaki át akart kelni a Zónán. A ragyogó hagymakupolájú, hófehérre meszelt falú aprócska templom meglepően jól karban volt tartva. Vagy talán nem is volt annyira meglepő ez az odaadás – töprengtem. Ha valaki arra készült, hogy átkel az Árnyzónán, akkor az előtte igencsak jól tette, ha rövid szünetet iktat be és imádkozik.

Megtaláltam a térképkészítők táborhelyét. Letettem a hátizsákomat egy szalmazsákra, és sietve

megkerestem a földmérők sátrát. Legnagyobb megkönnyebbülésemre nyomát sem láttam a főkartográfusnak. Senki sem figyelt fel rám, amikor beosontam.

A fehér vitorlavászonból készült sátor belsejében végre fellélegezhettem. Amióta csak megpillantottam a Zónát, most először tért vissza a nyugalmam. A térképkészítők sátra mindig is ugyanúgy nézett ki, függetlenül attól, melyik helyőrségben szolgáltak. Ragyogtak idebent a fények, és a rajzolók meg a földmérők a hosszú asztalok fölé hajolva végezték a munkájukat. Az országút hangos nyüzsgése után kifejezetten megnyugtató érzés volt hallani a papíron végigsikló toll vagy széndarab hangját, megérezni a tinta illatát, megérinteni az ecseteket.

A kabátom zsebéből előhúztam a jegyzetfüzetemet, és gyorsan letelepedtem Alekszej mellé a padra. Bajtársam felém fordult, és ingerülten rám mordult:

– Te meg mégis merre jártál? – Kis híján eltaposott az Éjúr kocsija – válaszoltam,

majd odahúztam magam elé egy üres papirost, és belelapoztam a jegyzetfüzetembe.

Egy megfelelő vázlatot kerestem, amit majd átmásolhatok. Alekszejjel együtt a térképkészítők mellé rendeltek inasnak. A kiképzésünk fontos részének számított, hogy minden áldott nap két befejezett vázlatot vagy képet kellett leadnunk.

Alekszej elakadó lélegzettel nézett rám. – Tényleg? Őt is láttad? – Tudod, minden figyelmemet lekötötte, hogy ne

gázoljanak halálra.

– Nem is olyan rossz halál az, ha elgázol egy hintó – legyintett, majd a pillantása megállapodott annak a sziklás völgynek a vázlatán, amit éppen elkezdtem átmásolni. – Hűha, inkább ne azt!

Gyorsan belelapozott a jegyzettömbömbe, és kiválasztotta egy hegyoldal képét. Rátette az ujját.

– Ezt másold le! Éppen csak hogy maradt időm megérinteni a

papirost a tollal, amikor maga a főkartográfus lépett be a sátorba. Határozottan végiglépdelt az asztalok mellett, és menet közben megszemlélte a munkánkat.

– Nagyon remélem, hogy ez már a második vázlatod, Alina Sztarkova.

– Hát persze – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Ez a második. Mihelyt elment a közelünkből a kartográfus, Alekszej suttogva megszólalt:

– Mesélj még a hintóról! – Be kell fejezni a vázlataimat. – Itt van ez – válaszolta halkan, és odatolta elém az

egyik sajat vázlatát. – Észre fogja venni, hogy ezt te rajzoltad. – Annyira nem sikerült jól. Simán úgy tehetsz,

mintha a te műved lenne. – Kedves Alekszej, ugye mondtam már, hogy az

őszinteséged miatt kedvellek – mérgelődtem, ám ennek ellenére sem adtam vissza a vázlatot. Alekszej a legtehetségesebb inasok közé tartozott, és ezzel ő is tisztában volt.

Addig piszkált, amíg egészen részletesen be nem számoltam a három grisa hintóról. Mivel hálás voltam a vázlatért, ezért a lehető legjobban meg akartam

válaszolni kíváncsi kérdéseit. Közben sikerült átmásolnom a papírra azt a hegygerincet. A legmagasabb csúcsok mellé odaírtam, mennyire becsültem a magasságukat.

Már alkonyodott, amikor elkészültünk. Leadtuk a rajzainkat, és elindultunk az étkezősátor irányába. Sokáig kellett sorban állnunk, mire az izzadó szakács kiosztotta a sűrű sárra emlékeztető levest.

Leültünk a többi földmérő közé. Csendben ettem, miközben Alekszej és a többiek

beszámoltak a legújabb pletykákról. Mindenki igencsak feszülten várta a holnapi átkelést. A fiú ragaszkodott ahhoz, hogy a többieknek is beszámoljak

a grisa hintókról. A társaim arcán a jól ismert csodálat és félelem látszott, ami mindig olyankor szokott feltűnni, ha valaki megemlítette Kom urat.

– Az az ember nem evilági lény – bizonygatta Eva, egy másik inas.

Hiába volt gyönyörű zöld szeme, az orra leginkább egy malacéra emlékeztetett. – Egyikőjük sem az.

Alekszej savanyú képet vágott. – Hagyjál már minket a babonáiddal, Eva!

– Annak idején éppen egy Éjúr miatt született az Árnyzóna.

– Azóta több száz év is eltelt! – tiltakozott Alekszej. – Annak az Éjúrnak ráadásul teljesen elment az esze.

– Ez is legalább ugyanannyira szörnyű. – Buta paraszt! – legyintett Alekszej. A lány sértődött

pillantással válaszolt, majd sokatmondóan elfordult a fiatalembertől, hogy inkább a barátaival beszéljen.

Csendben maradtam. Ha valakit muzsiknak vagy

parasztnak lehetett volna tartani a földmérők közül, akkor az én voltam, nem pedig a babonás Eva. Csupán a nagyherceg nagylelkűségének köszönhettem, hogy megtanultam olvasni meg írni. Mallal azonban kimondatlanul egyetértettünk abban, hogy sosem beszélünk Keramzinról.

Mintha csak ez lett volna a végszó, a hátam mögül harsány kacagás zendült fel. Összerezzentem, és hátrapillantottam a vállam fölött. A nyomkeresők asztalánál ülve Malt körülvették rajongói. Alekszej a tekintetével követte pillantásomat.

– Ti ketten meg hol barátkoztatok össze? – Együtt nőttünk fel. – Pedig nincsen túl sok közös tulajdonságotok. Megvontam a vállamat. – Azt hiszem a gyerekek mindig is sokkal

könnyebben kijönnek egymással. Mind a ketten magányosak voltunk. El kellett volna

feledkeznünk elveszített szüleinkről. Összekötött minket a kaland, ahogy megszöktünk a munka elől, és kimentünk fogócskázni a rétre.

Alekszej olyan hitetlenkedő képet vágott, hogy elnevettem magamat.

– Ez a legény nem volt ám mindig a lenyűgöző Mal, a nyomkeresők nagymestere és a grisa lányok szeme fénye.

– Elcsábított egy grisa lányt? – kérdezte Alekszej a döbbenettől tágra nyílt szemmel.

– Nem, de lefogadom, hogy erre is sor kerül – dünnyögtem.

– És milyen volt kiskorában?

– Alacsony, kövérkés, és utált fürdeni – válaszoltam jóleső elégedettséggel. Alekszej Malra pillantott.

– Úgy látszik, változnak az idők. A hüvelykujjammal végigsimítottam a tenyeremen

húzódó sebhelyet. – Úgy tűnik, igen. Leadtuk a tányérunkat, és lassan kisétáltunk az

étkezősátorból a hűvös éjszakába. A laktanya épülete felé tartva kerültünk egyet, hogy elsétálhassunk a grisák tábora mellett. Az a csodálatos sátor tényleg akkora volt, mint egy katedrális. Fekete selyemből varrták, a magasban pedig kék, vörös és bíbor zászlók lobogtak. Valahol mögötte lehettek az Éjúr sátrai. Alighanem korporál szívtörők és a nagyúr testőrei őrizték.

Amikor Alekszej végre kibámulta magát, elindultunk vissza a szálláshelyünk felé. A társam csendben ropogtatni kezdte a bütykeit.

Tudtam, hogy mind a kettőnknek a holnapi átkelés jár az eszünkben.

A körletek komor hangulatát figyelembe véve nem voltunk ezzel egyedül. Jó páran már a szalmazsákjukon feküdtek. Aludtak, vagy megpróbáltak úgy tenni, mintha aludnának. Mások viszont összedugták a fejüket a lámpások fényében, és halkan beszélgettek. Páran pedig a mellükhöz szorították az ikonjaikat, és a szentekhez imádkoztak.

Ráterítettem a pokrócomat a keskeny szalmazsákra, levettem a csizmámat és felakasztottam a kabátomat. Utána bebújtam a szőrmebéléses pokróc alá. Bámulni kezdtem a mennyezetet, és vártam, hogy jöjjön az

álom. Nagyon sokáig feküdtem így. Végül már egyetlen lámpás sem égett. Elcsitultak a beszélgetések, és már csupán az alvók halk szuszogását és mocorgását hallottam.

Holnap, ha minden a tervek szerint alakul, biztonságban átkelhetünk Nyugai–Ravkába. Életem során először pillantom meg az Igaztengert. Odaát Mal és a többi erdőjáró vörös farkasra, tengeri rókára meg más olyan ritka és értékes bundájú állatra fog vadászni, amelyek csak nyugaton élnek, Én a többi térképkészítővel együtt Os Kervóban maradok, hogy befejezzem a kiképzésemet. Segítek majd papírra vetni mindazt, amit a Zónán átkelve megtudtunk. Aztán pedig újra át kell kelnem rajta azért, hogy hazatérhessek. Meglehetősen nehezemre esett ilyen távoli dolgokra gondolnom.

Még mindig ébren voltam, amikor meghallottam. Kop, kop. Szünet.

Kop. Aztán újra: kop, kop. Szünet, kop. – Mi folyik itt? – morogta Alekszej álmosan a

szomszédos szalmazsákról. – Semmi – suttogtam, de közben már elő is bújtam a

pokróc alól, és a lábamra húztam a csizmámat. Felkaptam a kabátomat, és egészen halkan

kiosomam a körletből. Már az ajtót nyitottam, amikor meghallottam egy lány vihogását.

Valaki azt kiáltotta a sötét szobából: – Ha ahhoz a nyomkeresőhöz mész, akkor szólj neki,

hogy jöjjön be és melengesse meg kicsit a testemet. – Megkérdezem tőle, hogy szeretné–e megkapni a

szifil-t mert ha igen, akkor érdemes hozzád bújnia –

válaszoltam kedvesen, és kiléptem az éjszakába. A hideg esti levegőben kipirult az arcom. Behúztam a nyakamat. Bárcsak lett volna annyi eszem, hogy sálat és kesztyűt is vegyek. Mal háttal ült a rozoga lépcső tetején.

Kicsit arrébb Mihail és Dubrov testvériesen megosztozott egy üvegen az ösvény melletti lámpások villódzó fényében.

Dühös képet vágtam. – Nagyon remélem, nem azért keltettél fel, hogy

elmondd, mindjárt beosonsz a grisák sátrába. Mit akarsz tőlem? Jó tanácsot?

– Nem is aludtál. Ébren feküdtél és féltél. – Nagyon tévedsz. Azt terveztem, hogy beosonok a

grisák sátrába, és elcsábítok egy jóképű korporált. Mal nevetni kezdett. Habozva megálltam az ajtóban.

Ez volt a másik oka annak, hogy igyekeztem kerülni a társaságát. A legfőbb ok persze az volt, hogy a közelében mindig valósággal zakatolt a szívem. Nagyon fájt, hogy nem mutathattam ki, mennyire megbánt az ostobaságaival. Ugyanakkor viszont semmiképpen sem szerettem volna, hogy rájöjjön erre. A legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy visszamenjek a körletbe. Ehelyett lenyeltem a féltékenységemet, és odaültem mellé.

– Remélem, hoztál nekem valami meglepetést – szólaltam meg. – Alina ugyanis nagy árat kér azért, hogy megossza valakivel a csábítás titkait.

– Nem írhatnád a többihez? – kérdezte vigyorogva. – Lehet róla szó. De csak azért, mert tudom, hogy

szavatartó legény vagy.

A sötét ellenére is jól láttam, hogy Dubrov nagyot húz az üvegből, majd megtántorodik. Mihail gyorsan megragadta, nehogy hasra essen. Az éjszakai levegő valósággal megremegett, ahogy harsányan kacagtak.

Mal lemondóan csóválta a fejét. – Nem érti meg, hogy ne versenyezzen Mihaillal. Az

lesz a vége, hogy megint belehány a csizmámba. – Azt kapod, amit megérdemelsz – förmedtem rá. –

Na most akkor miért is vagy itt? A sorkatonai szolgálatunk egy évvel ezelőtt

kezdődött. Akkoriban szinte minden este meglátogatott. Most viszont hónapok óta felém sem nézett. Megvonta a vállát.

– Nem is tudom. Csak úgy áradt belőled a nyomorúság vacsora közben.

Meglepett azzal, hogy felfigyelt rám. – Csupán az átkelés járt az eszemben –

magyaráztam óvatosan. Igazából nem is hazudtam. Iszonyúan féltem attól, hogy a Zóna földjére kell lépnem, és eszem ágában sem volt Mal orrára kötni, hogy róla beszéltem Alekszejjel. – Mélyen meghat az aggódásod.

– Hé! – vigyorgott rám. – Igenis aggódtam. – Egy cseppnyi szerencsével egy volkra holnap felfal

reggelire, akkor többé már nem kell aggódnod miattam.

– Tudod jól, hogy nem találnám a helyemet nélküled. – Dehogynem. Te mindig és mindent megtalálsz –

zsörtölődtem. Hiába voltam én a térképkészítő, a fiú bekötött

szemmel, a feje tetején állva is megmutatta, merre

van észak. Meglökött a vállával. – Tudod, hogy gondolom. – Hát persze – válaszoltam. Pedig nem is tudtam.

Nem egészen. Csendben ültünk, miközben a leheletünk felhőként

gomolygott a hideg levegőben. Mal a csizmája orrát tanulmányozta, majd megszólalt:

– Azt hiszem, kicsit én is ideges vagyok. Könyökkel oldalba böktem, és megjátszott

magabiztossággal rászóltam: – Ha túljártunk Ana Kuya eszén, akkor pár volkra

meg sem kottyan nekünk. – Ha emlékezetem nem csal, amikor legutóbb

megpróbáltunk túljárni Ana Kuya eszén, akkor te kaptál két hatalmas pofont, és utána mehettünk kitrágyázni az istállót.

Savanyú képet vágtam. – Én csak megpróbáltalak megnyugtatni. Igazán

lehetnél annyira kedves, hogy úgy tennél, mint aki megnyugszik.

– Mondjak valami nagyon furcsát? – kérdezte. – Néha hiányzik az öreglány.

Majdnem leharaptam a nyelvem a megdöbbenéstől. Életünkből több mint tíz esztendőt töltöttünk el Keramzinban, és azóta biztosra mertem volna venni, hogy Mal semmire sem vágyik jobban, mint hogy elfelejtse azt a szörnyű helyet. Talán még rólam is megfeledkezett volna. Ott csupán ő is egy szerencsétlen menekült volt.

A többi árvával együtt hálálkodnia kellett minden falatka kenyérért, de akkor is, ha odavetettek elé egy

pár kopott csizmát. A seregben viszont kiderült róla, hogy legény a talpán. Felnéztek rá, ezért nem igazán akarta, hogy bárki is ismerje a múltját. Azt, hogy valamikor csupán egy kisfiú volt, aki senkinek sem kellett.

– Hát nekem is – ismertem be. – Írhatnánk neki. – Talán – válaszolta. Váratlanul felém fordult, és megragadta a kezemet.

Megpróbáltam nem törődni azzal, hogy az egész testem megremeg.

– Holnap ilyenkor Os Kervo kikötőjében ülünk, az óceánt bámuljuk és annyi kvász t iszunk, hogy a fülünkön jön ki.

A tántorgó Dubrovra pillantottam, és elmosolyodtam.

– Ő fizeti az italt? – Csak mi ketten ülünk a tenger partján –

figyelmeztetett Mal. – Tényleg? – Csak mi ketten. Ahogy mindig is, Alina. Egy pillanatra tényleg azt éreztem, hogy igazat

beszél. A világ nem volt más, mint ez a lépcső, a lámpa fénysugara, és mi ketten ott lebegtünk a sötétben.

– Gyere már! – kurjantotta Mihail az ösvényről. Mal összerezzent, mintha csak most ébredt volna fel az álmából. Megszorította aztán pedig elengedte a kezemet.

– Mennem kell – búcsúzott, és az arcára újra kiült az öntelt mosoly.

– Próbálj aludni!

Leszökkent a lépcsőről, és odafutott a cimboráihoz. – Kívánj nekem jó szerencsét! – kiáltotta hátranézve. – Járj szerencsével! – vágtam rá azonnal, utána

pedig a legszívesebben bokán rúgtam volna magamat. Jó szerencsét? Érezd, magad nagyon jól, Mal! Remélem, találsz magadnak egy csinos grisa kisasszonyt, egymásba szerettek, és összehoztok egy szakajtóra való gyönyörű, visszataszítóan tehetséges gyereket.

Megdermedve ültem a lépcsőn. Néztem, ahogy eltűnnek az ösvényen. A tenyerem még mindig őrizte Mal kezének melegét. Na remek – töprengtem, feltápászkodva. Lehet, hogy útközben beleesik egy árokba.

Visszaosontam a körletbe. Gondosan bezártam a hátam mögött az ajtót. Hálás voltam azért, hogy végre a takaróm alá kerülhettem.

Vajon az a fekete hajú grisa kisasszony kiosont a csodálatos sátorból azért, hogy találkozzon a fiúval? Elhessegettem ezt a gondolatot.

Semmi, de semmi közöm nincs hozzá. Komolyan nem akartam tudni, mi történik. Mal sohasem nézett rám úgy, mint ahogy a kisasszonyt, vagy ha már itt tartunk, éppenséggel Rubyt bámulta. Soha nem is fog. Ennek ellenére mindennél fontosabbnak tűnt a tény, hogy még mindig barátok vagyunk.

De vajon még meddig? – szólalt meg egy halk hang a fejemben.

Alekszejnek igaza volt. A dolgok változnak. Mal sokat fejlődött, jóképű, bátrabb és rámenősebb lett. Én pedig... magasabb lettem.

Nagyot sóhajtva az oldalamra gördültem. Annyira szerettem volna abban hinni, hogy mi örökre barárok maradunk. El kellett volna fogadnom azt a tényt, hogy valójában mindketten a magunk útját járjuk. Miközben a sötétben az álom érkezésére vártam, egyre csak az járt az eszemben, hogy útjaink mind jobban eltávolodnak egymástól.

Eljön majd az a nap is, amikor idegenek leszünk a másik számára?

2. fejezet

A REGGEL VALÓSÁGGAL ELREPÜLT.

Megreggeliztem, aztán még odasiettem a földmérők sátrához, hogy még egy adag papirost és tintát dobjak a csomagomba. Utána elmerültem a szárazdokkok káoszában. A többi térképkészítővel együtt várakoztam. Nemsokára mi is sorra kerülünk, és felszállhatunk a homokszánok aprócska flottájának egyik járművére. A hátunk mögött Kribirszk városa lassan felébredt, lakói nekifogtak szokásos reggeli tennivalójuknak. Előttünk viszont ott húzódott a Zóna különös, hömpölygő sötétsége.

A hátas állatok túlságosan zajosak és rémültek voltak ahhoz, hogy beengedjék őket a Beltengerre. Az átkelők ezért homokszánokra szálltak. Ezeket az

alacsony dereglyéket óriási vitorlákkal szerelték fel. Amikor mozgásba lendültek, szinte hangtalanul siklottak a halott, szürke homokon. A szánokat gabonával, gerendákkal, nyers gyapjúval rakták meg. Visszafelé viszont cukrot, puskákat meg mindenféle olyan drága késztermékeket szállítottak, amelyek Nyugat-Ravka tengeri kikötőiben érkeztek a birodalomba. Ahogy felléptem az egyik dereglye fedélzetére, és alaposabban szemügyre vettem a vitorlát meg a nyomorúságos korlátot, egyre csak az járt az eszemben, hogy itt aztán mégis hova bújhatnék el.

Minden dereglye árboca tövében az idézők rendjébe tartozó két grisa étheral állt az állig felfegyverzett katonák gyűrűjében. Sötétkék keftát viseltek. A köntösük ujját és szegélyét díszítő ezüsthímzés mutatta, hogy a szélhívók közé tartoznak. Az ilyen grisák képesek voltak arra, hogy megnöveljék vagy lecsökkentsék a levegő nyomását, és így széllel töltsék meg a dereglyék vitorláit. Ez a szél majd átvisz minket a Zóna hosszú mérföldjein.

A korlátok mellett puskával felszerelt katonák sorakoztak. Egy komor tekintetű tiszt felügyelte őket. Közöttük további etherálok foglaltak helyet. Kék köntösük vörös díszítése egyértelműen jelezte, hogy ők a tűzgyújtás nagymesterei.

A jármű kapitányának intésére a főkartográfus engem, Alekszejt és az inasokat is odaterelt a többi utashoz. A kartográfus ezután odalépett az árboc mellett álló szélhívókhoz. Ezen a helyen tud a leginkább segíteni, ha majd a sötétben kell

tájékozódni. A kezében tartott iránytűnek nem sok hasznát vesszük, ha már beértünk a Zónába. Körülnéztem a zsúfolt fedélzeten. Észrevettem, hogy Mal a többi felderítővel együtt felsorakozott a dereglye túlsó oldalán. Puska volt a kezükben. Mögöttük íjászok álltak hadrendben. A hátukra erősített tegezekbe tömött nyílvesszőket grisa acélheggyel látták el. Megragadtam az övembe tűzött, egyszerű, katonai rohamkés nyelét. Nem állíthatnám, hogy túlzott önbizalom töltött el.

A kikötői munkások vezetője elkurjantotta magát a dokkban. Jól megtermett férfiak feszültek neki a dereglyéknek, hogy a járműveket kitolják a Zóna legszélső határát jelző, színtelen homokra. Mihelyt tehették, sietve visszaléptek, mintha attól tartottak volna, hogy a sápadt, halott homok megégethetné a talpukat.

A mi járművünk következett. A kikötői munkások nekifeszültek, nagyot taszítottak rajta, és a járgány már előre is lendült. Megragadtam a korlátot, nehogy elessek. A szívem vadul dohogott. A szélhívók magasba emelték a karjukat. A vitorlák hangos csattanással kidagadtak. A dereglye száguldani kezdett a Zóna irányába.

Először úgy tűnt, mintha sűrű füstbe kerültünk volna. Forróságnak vagy tűz szagának azonban nyoma sem volt. Eltompultak a hangok, majd lecsöndesült a világ. Néztem, ahogy az előttünk haladó dereglyék becsusszannak a sötétbe. Egyik a másik után tűnt el a szemem elől. Aztán pedig azon kaptam magamat, hogy már a saját járművünk orrát sem látom. A

következő pillanatban a korlátot markoló kezemet sem tudtam kivenni. Hátrapillantottam a vállam fölött. Semmivé foszlott az élők világa. Körbezárt minket a sötétség, a súlytalan, tökéletes feketeség. Bent jártunk a Zónában.

Mintha a világ legvégén jártam volna. Erősen markoltam a rácsot, és éreztem, hogy a korlát fája valósággal belemélyed a tenyerembe.

Annyira jó volt, hogy megkapaszkodhattam az erős fában. Megpróbáltam a lábujjaimra összpontosítani. Ha tudtam volna, azzal is megmarkoltam volna a fedélzetet. Hallottam, hogy a tőlem balra álló Alekszej mélyen beszívja a levegőt.

Igyekeztem a puskával felszerelt katonákra és a kék köpenyes grisa tűzidézőkre összpontosítani. Mindenki abban reménykedett, hogy némán, észrevétlenül kelhetünk át a Zónán. Az lenne a legjobb, ha egyetlen lövést sem kellene leadnunk, ha nem kellene megidézni a lángokat. Ennek ellenére jó volt tudni, hogy körülvesz a sok harcos. Nem tudom, mennyi ideig haladtunk csendben. A szánok gyorsan siklottak. Egyedül csupán a talpuk alatt sistergett a homok.

Mintha csak percek teltek volna el, de ugyanilyen könnyen előfordulhatott, hogy már órák óta úton vagyunk. Minden rendben lesz – bizonygattam magamnak. Nem lesz semmi bajunk. Ekkor azonban megéreztem Alekszej kezét. Megragadta a csuklómat.

– Hallgasd csak! – suttogta. Szinte hörgött a rémülettől. Az első pillanatban csupán a zihálását hallottam, meg a dereglye halk, surrogó hangját. Utána viszont felfigyeltem a sötétség mélyéből

felhangzó visszafogott, de könyörtelen zajra: a bőrszárnyak ütemes csapkodására.

Egyik kézzel megragadtam Alekszej karját, a másikkal pedig a késem markolatát. A szívem őrült táncba kezdett, a szemem pedig valósággal kigúvadt, ahogy megpróbáltam meglátni valamit, bármit a sötétben. Hallottam, ahogy a hátam mögött felhúzták a puskák kakasát. Nyílvesszők feszültek az íjak húrjára. Valaki suttogni kezdett:

– Figyeljetek! Vártunk. Hallottuk, ahogy a levegőbe maró szárnyak

hangja egyre hangosabb lesz. Mintha csak egy közeledő hadsereg dobjai dübörögtek volna. Úgy éreztem, hogy a szárnyak szele szinte végigsimítja az arcomat, ahogy a szörnyfajzatok egyre közelebb értek hozzánk. Egyre közelebb.

– Tüzeljetek! – zendült fel a parancsszó. A néma csendben meghallottam a tűzkőre csapódó acél hangját, majd a robbanásszerű hangot, ahogy a grisa lángnyelvek magasba csaptak az összes dereglyéről.

Hunyorogni kezdtem a váratlan világosságban. Vártam, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez. És akkor a ragyogásban megpillantottam őket. Úgy tudtam, hogy a volkrák kisebb rajokban vadásznak.

Itt viszont... nem tucatjával, hanem százával köröztek.

Lebegve keringtek a dereglye körül. Soha életemben nem láttam még ilyen iszonyatos lényeket. Félelmetesebbek voltak a könyvek rajzainál. Még csak elképzelni sem tudtam ilyen rémséget. Eldördültek az első lövések. Az íjászok elengedték a húrt, és egy

volkra iszonyatos, éles sikítása hasított a levegőbe. A szörnyetegek lecsaptak. Hallottam a halálra vált

katona elnyúló üvöltését, ahogy lekapták a lábáról, és rugdalózó, rángatózó testét kiemelték a magasba.

Összebújtam Alekszejjel. Lekuporodtunk a korlát mellé, és remegve tartottuk nevetséges késünket. Halkan imádkoztunk, miközben körülöttünk rémálommá vált a világ.

Az emberek tele tüdővel bömböltek vagy hangosan sikoltoztak. A katonák elszántan harcoltak az elképesztő méretű, kígyózó nyakú, szárnyas bestiák ellen. A Zóna természetellenes sötétségét csak néha világította meg az aranyló grisa lángnyelvek újabb és újabb kitörése. Egy szörnyeteg közvetlenül mellettem vonyított fel.

Feljajdultam, amikor megéreztem, hogy Alekszej keze leszakadt az enyémről. A következő lángnyelv fényében megpillantottam, ahogy már csak fél kézzel kapaszkodik a korlátba. Láttam, hogy üvöltésre nyílik a szája. A szeme elkerekedett, és iszonyatos félelem tükröződött benne. Jól ki tudtam venni a mögötte lévő szörnyeteget is. Nyálasan csillogó, szürke karok ölelték át a bajtársamat. A hatalmas szárnyak súlyos csapásokkal pumpálták a levegőt, miközben a volkra megpróbálta a magasba emelni Alekszejt. Vastag karmai a barátom hátába mélyedtek. Ömlött a vér. A fiú keze megcsúszott a korláton. Utána vetettem magamat, és megragadtam a karját.

– Kapaszkodj! – kiáltottam. Ekkor kialudt a tűz, és a sötétben éreztem, hogy

barátom keze kicsúszik a szorításomból.

– Alekszej! – ordítottam. Átható üvöltését gyorsan elnyelte a csata zaja,

ahogy a szörnyszülött elrepült vele a sötétbe. Amikor a következő lángnyelv belemart az égboltba, már nyomát sem láttam.

– Alekszej! – óbégattam, és messzire kihajoltam a korlát fölé. – Alekszej!

Válasz helyett egy másik volkra csapott le rám. Megéreztem a szárnysuhogását. Hátravetettem magamat, és épphogy elkerültem a mancsát. Remegő kézzel tartottam magam elé a késemet. A szörnyfajzat előrelendült. A tűz fénye megcsillant homályos, világtalan szemén. Hatalmas pofájában több sorban rengeteg hegyes, görbe, megfeketedett fog sorakozott. Ekkor lőpor fénye villant a hátam mögött, és hallottam, amint elsül egy puska. A volkra megtántorodott.

Sikoltásába düh és fájdalom vegyült. – Mozdulj már! – üvöltötte Mal. Egyik kezében puskát

tartott. Az arca tiszta vér volt. Megragadta a karomat, és a háta mögé rántott.

A szörnyeteg még nem mondott le rólam. Bár az egyik szárnyát furcsa szögben vonszolta maga után, mégiscsak jött utánunk a fedélzet deszkáin. Mal kétségbeesett gyorsasággal megpróbálta a tüzek fényében újratölteni a puskáját. A volkra azonban túl gyors volt.

Ránk rontott. Meglendítette a mancsát. A karmai belemélyedtek védelmezőm mellébe. A fiú felüvöltött a fájdalomtól.

Megragadtam a szörnyeteg törött szárnyát, és

késemet mélyen belevágtam a vállába. Az izmok nedvesen csúszkáltak a kezem alatt.

Felvijjogott, és egy lökéssel eltaszított magától. Hanyatt estem, és alaposan megütöttem magamat a deszkán. A szörnyeteg valósággal őrjöngött a dühtől. Hangosan csattogtatva hatalmas álkapcsát, utánam vetette magát.

Újabb lövés dördült. A volkra megtántorodott és elesett. Fekete vér ömlött a szájából. A félhomályban jól láttam, ahogy Mal leengedi a puskáját. Cafatokra tépett inge ragadt a vértől. Megtántorodott, a fegyver kicsúszott az ujjai közül. Térdre esett, majd a fedélzetre zuhant.

– Mal! – sikoltottam, és a következő pillanatban már ott is voltam mellette. A hátára fordítottam, és kétségbeesett mozdulattal mind a két tenyeremet a mellére szorítottam, hogy elállítsam a vérzést. – Mal!

Hangosan zokogtam, könnyek ömlöttek az arcomon. A levegő valósággal bűzlött a kiömlött vér és a

puskapor szagától. Mindenfelől lövéseket és jajveszékelést hallottam... meg annak az undorító zaját, ahogy valami éppen hússal tömi tele a pofáját. A grisa lángok egyre gyengébben lobogtak. Egyre rövidebb időre villantak fel a sötétben, és eljött a pillanat, amikor iszonyattal eltelve ráébredtem, hogy a dereglye már nem mozog. Nekünk végünk – gondoltam kétségbeesve. Mal fölé borultam, és megpróbáltam leszorítani a sebeit.

Alig kapott levegőt. – Már jönnek – zihálta. Felnézve észrevettem, hogy a grisa lángok pislákoló

fényében, a magasból két volkra csap le ránk. Ráborultam Malra, hogy a testemmel takarjam el.

Tudtam, hogy semmi értelme az egésznek, de ennél többre nem voltam képes. Éreztem a volkrák undorító bűzét. Hatalmas szárnycsapásaik rám zúdították a szelet. A homlokomat Mal fejéhez szorítottam, és így meghallottam a suttogását:

– Találkozunk majd odakint, a mezőn. Ekkor azonban valami megpattant a bensőmben. A

tehetetlenség helyét átvette a düh. Tudtam, hogy most meg fogok halni. Barátom vére valósággal perzselte a tenyeremet. Halálos fájdalom tükröződött az egyetlen ember arcán, akit igazán szerettem. A volkra diadalittasan felsüvöltött, miközben karma a vállamba mélyedt. Egészen egyszerűen elöntött a fájdalom.

És akkor vakító fehérségbe borult a világ. Becsuktam a szememet, amikor mindent elöntött a

robbanásszerű, ragyogó világosság. A fény valósággal kitöltötte a fejemet. Elvakulva majdnem belefulladtam. A magasból jól hallottam a kétségbeesett, iszonyatos vonyítást. A volkra már nem szorította a vállamat. Térdre zuhantam, majd pedig előrebuktam. A fejemet bevertem a fedélzet deszkájába, és utána már semmi mást nem éreztem.

3. fejezet

FELJADULTAM, AMIKOR MAGAMHOZ TÉRTEM.

Éreztem, hogy szél simítja a bőrömet, és amikor kinyitottam a szemem, mintha csak kavargó, fekete füstfelhők vettek volna körbe. Hanyatt feküdtem a dereglye fedélzetén. Egy pillanattal később már azt is felismertem, hogy egyre ritkulnak a sűrű felhők. A sötét sávok között helyenként már felvillant a ragyogó őszi nap sugara. A szememet behunyva éreztem, hogy elönt a megkönnyebbülés. Úton vagyunk kifelé a Zónából – gondoltam. Valahogy sikerült átjutnunk. De mi történhetett? Csupán egy pillanat kérdése volt, hogy rám törjenek a támadó volkrák iszonyatos emlékei. Hol van Mal?

Megpróbáltam felülni, ám ekkor iszonyatos fájdalom

mart a vállamba. Nem törődtem vele, feltápászkodtam. A következő pillanatban pedig döbbenten bámultam a rám szegeződő puskacsövet.

– Vidd már innen azt a rusnyaságot! – förmedtem a katonára, és félrelöktem a fegyvert.

A megátalkodott fickó azonban visszarántotta a puskát, és fenyegetően felém bökött vele.

– Nehogy megmozduljál! – mordult rám. Döbbenten néztem rá.

– Neked meg mi a bajod? – Felébredt! – üvöltötte hátra a válla fölött.

Nemsokára két másik, puskát markoló katona, a dereglye kapitánya és egy korporál lépett oda hozzám. Valósággal rám tört a félelem, amikor észrevettem, hogy a nő vörös keftá jának ujját fekete hímzés díszíti. Mégis, mit akarhat egy szívtörő tőlem?

Körülnéztem. Egy szélhívó még most is ott állt az árbóc tövében.

Két karját magasba emelve erős szelet támasztott, így a jármű gyorsan haladt. Egyetlen katona őrködött mellette. A fedélzetet még mindig számos helyen vér borította. Elfogott a hányinger, amikor eszembe jutott a rettenetes küzdelem. Egy korporál gyógyító gondozta a sebesülteket. Hová tűnt Mal?

A korlát mellett véres ruhájú, megperzselődött arcú katonák és grisák sorakoztak. Jóval kevesebben voltak, mint ahányan útra keltünk. Kivétel nélkül feszülten figyeltek. Engem! A félelem egyre jobban eluralkodott rajtam, amikor rájöttem, hogy a korporál és a katonák valójában engem őriznek. Mintha a foglyuk lettem volna.

Ennek ellenére megszólaltam: – Mal Orecev. Felderítő. Megsérült a támadás során.

Hol van? Senki nem válaszolt. – Könyörgöm – kérleltem őket –, hol van? A dereglye megrándult, amikor elernyedt a vitorla. A

kapitány felém intett a puska csövével. – Felkelni! Arra gondoltam, hogy egészen addig nem leszek

hajlandó feltápászkodni, amíg meg nem mondják, mi történt Mallal. Elég volt azonban egyetlen pillantást vetnem a szívtörőre ahhoz, hogy jobb belátásra térjek. Nagy nehezen talpra álltam. Az arcom eltorzult a vállamba maró fájdalomtól. Megtántorodtam, mert a dereglye ismét mozgásba lendült. Ekkor már nem a vitorla hajtotta, hanem a szárazdokk kikötői munkásai, önkéntelenül is megpróbáltam megkapaszkodni és közben megérintettem egy katonát. A fegyveres úgy ugrott hátra, mintha csak megégette volna az érintésem. Sikerült talpon maradnom, ám a fejemben összevissza kergetőztek a gondolatok.

A jármű újra megállt. – Mozdulj már! – parancsolta a kapitány. A katonák rám szegezték a puskájukat, miközben

kiszálltunk a járgányból. Elmentem a többi túlélő mellett. Nyilvánvaló volt, hogy kíváncsi és rémült pillantásokkal bámultak. Észrevettem magát a főkartográfust is. Az öregember izgatottan fecsegett egy katonával.

Meg akartam állni, hogy elmeséljem neki, mi történt Alekszejjel, de nem mertem.

A szárazdokk deszkájára lépve meglepődve láttam, hogy visszatértünk Kribirszkbe. Ezek szerint nem sikerült átkelni az Árnyzónán. Remegni kezdtem. Igaz, még mindig sokkal jobb volt, ha fegyveres őrök sora között kellett visszagyalogolnom a táborba, mintha kint lettem volna a sötét Beltengeren.

Jobb, de csak egészen kicsivel – tűnődtem idegesen. A katonák között a főutca felé kellett mennem. A

kikötői munkások abbahagyták, amit csináltak, és tágra nyílt szemmel bámultak. A fejemben továbbra is káosz uralkodott. Kerestem a válaszokat, de semmire sem jutottam. Valami rosszat tettem volna az Árnyzónában? Megszegtem talán valamilyen katonai előírást? És egyébként is, hogy a csudába jutottunk ki onnan? A hátamon valósággal lüktettek a sebhelyek. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, az a rettenetes kín volt, amikor a volkra karmával belemart a húsomba. Utána pedig mindent elöntött az az izzó fény. Hogyan maradtunk életben?

Gondolataim azonban rögtön szertefoszlottak, ahogy odaértünk a tisztek sátrához. A kapitány parancsára őreim megálltak, ő pedig elindult befelé.

A korporál a tiszt karjára tette a kezét. – Csak az időnket vesztegetjük! Egyből át kellene

mennünk a… – Vedd le rólam a kezedet, vérontó! – förmedt rá a

kapitány, és elrántotta a karját. A korporál egy pillanatig kifejezéstelen arccal nézte a tisztet, szemében veszélyes fények csillogtak. Végül azonban hidegen elmosolyodott, és meghajolt.

– Da, kapitány.

Éreztem, ahogy a karomon feláll a szőr. A tiszt eltűnt a sátor belsejében. Mi kint

várakoztunk. Idegesen bámulni kezdtem a korporált, aki szemmel láthatóan már el is felejtkezett arról, hogy haragudnia kellene a kapitányra. Újra engem bámult. Fiatal volt. Talán még nálam is fiatalabb. Ennek ellenére a legcsekélyebb habozás nélkül vitába szállt egy magas rangú katonával.

Igaz, miért ne tette volna? Még csak fegyverre sem lett volna szüksége ahhoz, hogy egy pillanat alatt a halálba küldje a kapitányt. Dörzsölgetni kezdtem a karomat, mert váratlanul mintha kihűlt volna az egész testem.

Az ajtó vásznát félrehúzták, és én halálra váltan megpillantottam a kapitány nyomában kilépő Raevszkij ezredes szigorú arcát. Mégis mit művelhettem, hogy elkerülhetetlenné vált egy ilyen magas rangú tiszt beavatkozása? Az ezredes kőkemény arccal nézett rám.

– Te meg mégis mi vagy? – Alina Sztarkova, segédtérképész. A térképkészítő

és kartografus... Az ezredes a szavamba vágott: – Azt kérdeztem, hogy mi vagy. Nagyot pislogtam. – Én... térképeket rajzolok, uram. Raevszkij pillantása valósággal keresztüldöfött.

Félrevonta az egyik katonát, valamit súgott a fülébe, mire a fickó rohanva elindult a szárazdokk irányába.

– Menjünk! – mordult fel a főtiszt. Amikor egy puska csövével hátba böktek, én is

elindultam. Elfogott a rossz előérzet. Kezdtem már sejteni, hova is visznek. Lehetet len – gondoltam kétségbeesve. Ennek semmi értelme sem volna. A hatalmas fekete sátor azonban mindjobban a magasba tornyosult, ahogy a közelébe értünk. Szemernyi kétségem sem lehetett afelől, hová tereltek.

A grisák sátrát számos korporál szívtörő és szénfekete egyenruhát viselő opricsnyik őrizte. Ilyen öltözéket csupán az Éjúr személyes testőrei viselhettek. Az opricsnyik ok ugyan nem voltak grisák, de legalább olyan félelmetes hírnévre tettek szert, mint fegyvertársaik.

A dereglyéről érkező korporál valamit magyarázott a sátor előtt álló őröknek, majd Raevszkij ezredes társaságában eltűnt a gigantikus építményben. Hevesen dobogó szívvel várakoztam. Valósággal remegtem a feszültségtől, és nagyon is tisztában voltam azzal, hogy mindenki engem bámul, mindenki rólam sutyorog.

A magasban négy zászlót lobogtatott a szél. Egy kéket, egy pirosat, egy bíborszínűt és mindegyiknél magasabban egy feketét. Még egy nap sem telt el azóta, hogy Mal meg a cimborái jókat nevetve álmodoztak arról, milyen volna beosonni ebbe a sátorba. Az érdekelte a legényeket, vajon miféle csodák rejtőzhetnek odabent. Úgy tűnik, éppenséggel én leszek az, aki választ kap ezekre a kérdésekre. Hol van Mal? Ez foglalkoztatott egyfolytában. Ez volt az egyetlen olyan gondolat, amit képes voltam megragadni, mert minden más valósággal szertefoszlott.

Úgy tűnt, hogy szinte egy örökkévalóságig kellett a sátor előtt várakoznunk. A korporál végül visszatért. Egy biccentéssel jelezte a kapitánynak, hogy vezessen be a grisák sátrába.

Egy pillanatra meg is feledkeztem a félelemről, mert annyira lenyűgözött az elém táruló sok csoda. A sátor belső falait tapéta helyett bronzfényben csillogó selyemmel burkolták. A magasból tündöklő csillárok lógtak. A gyertyák ragyogása megkettőződött a tükörfényes selyemben. A földet vastag szőnyegek és állatbőrök borították. A hatalmas belső részt csillogó selyem válaszfalak osztották kisebb részlegekre. Idebent rengeteg, ragyogó keftá-ba bújtatott grisa várakozott. Néhányan állva beszélgettek, míg mások párnákon elnyúlva teázgattak. Észrevettem kettőt, akik mindenről megfeledkezve, elmélyülten sakkoztak. Hallottam, hogy a közelben valaki egy balalajkán játszik. Persze annak idején a nagyherceg birtoka is gyönyörű volt.

Az öregúr palotáját azonban belepte a melankolikus szomorúság, a szobákat por borította, és a falakról lepergett a vakolat. Ott élve úgy éreztük, hogy az a hely csupán egy letűnt kor nagyságát mutatja. A grisák sátra viszont semmi másra sem hasonlított: ezen a helyen valósággal lüktetett az erő és az egészség.

A katonák végigvezettek egy hosszú, szőnyeggel borított folyosón. Ezen a helyen egy kisebb, fekete, belső sátrat pillantottam meg az alacsony emelvényen. Miközben ebbe az irányba lépdeltünk, körülöttem halk sustorgás támadt. A ragyogó keftá-ba bújtatott férfiak és nők abbahagyták azt, amit eddig csináltak, és

kivétel nélkül felém fordultak. Az ülők közül néhányan felálltak, hogy jobban láthassanak.

Mire odaértünk az emelvény tövébe, a hatalmas sátorban már síri csend uralkodott. Biztosra vettem, mindenki tisztán hallja a mellkasomban zakatoló szívem dübörgését. A fekete emelvény előtt néhány gazdagon díszített egyenruhát viselő hivatalnok és egy egész szakasznyi korporál szorongott a hosszú asztal körül. A hivatalnokok mellrészét az uralkodót jelképező, kétfejű sas díszítette. A keskeny asztalt valósággal elborították a térképek. Legvégén egy fekete fából faragott, lenyűgöző szépségű, magas támlájú karosszék állt. Hátradőlve egy fekete ruhás alak ült benne. Állát az egyik sápadt kezére támasztotta. A grisák közül csupán egyvalaki hordott fekete keftát.

Egyetlenegy személynek volt joga erre. Raevszkij ezredes ott állt a nagyúr mellett, és olyan halkan beszélt hozzá, hogy egyetlen szavát sem hallottam.

Megdermedtem. Féltem is, de egyben lenyűgözött a látvány. Túl fiatal – morfondíroztam. Az Éjúr már azelőtt is a grisák élén állt, hogy én megszülettem volna. A trónra emlékeztető székben ülő férfi azonban alig lehetett valamivel idősebb nálam. Éles metszésű, gyönyörű arca volt. Sűrű, fekete haja valósággal kiemelte kvarcként csillogó, tiszta, szürke szemét. Tudtam ugyan, hogy a legerősebb grisákra állítólag igen hosszú élet vár, az Éjúr rang birtokosai pedig mindenki másnál hatalmasabbak. Ugyanakkor azonnal az eszembe jutottak

Eva szavai: Az az ember nem evilági lény. Egyikőjük

sem az. Valaki éles, tiszta hangon felnevetett az emelvény

körül kialakuló tömegben. Ez a rengeteg ember mind engem vett körül. Felismertem a lenyűgöző szépségű, kék ruhás lányt. Ő bámulta guvadó szemmel az étheralok hintójából Malt. Valamit suttogni kezdett a mellette álló, gesztenyebarna hajú alak fülébe. Mindketten felkacagtak. Valósággal lángra lobbant az arcom, ahogy elképzeltem, mi lehet a véleményük erről a szakadt, mocskos zubbonyt viselő alakról, aki éppen csak, hogy visszatért az Árnyzónából, miután összecsapott egy falkányi éhes volkrával. Valahogy mégis kihúztam magamat, és farkasszemet néztem azzal a gyönyörű lánnyal. Nevessetek csak! – gondoltam komoran. Bármiről sutyorogjatok is, hallottam én már sokkal rosszabbat annál. Tekintetünk egy pillanatra összefonódott, aztán a lány elkapta az övét. Valamiért elfogott az elégedettség, ám ekkor

Raevszkij ezredes érces hangja magamhoz térített, és visszarántott a keserű valóságba.

– Hozzátok be őket! – parancsolta. Megfordulva láttam, hogy a katonák számos, megviselt és igencsak zavarban lévő embert tereltekbe a sátorba, végig a folyosón. Felfedeztem közöttük azt a katonát is, aki a volkrák támadásakor ott állt mellettem. Elhozták a főkartográfust is. Az idős férfi általában makulátlanul öltözködött. Most viszont igencsak megviseltnek és mocskosnak tűnt szakadt kabátja. Az arcára kiült a félelem. Nem tartott sokáig, hogy felismerjem, ezek az emberek a homokjáró dereglye túlélői voltak. Azért hozták ide őket az

Éjúr elé, hogy tanúskodjanak. Mégis mi történt odakint az Árnyzónában? Mit gondolnak, mit tehettem?

Csupán akkor akadt el a lélegzetem, amikor észrevettem az újonnan érkezők között a felderítőket is. Először Mihailt pillantottam meg. A hórihorgas fickó göndör, vörös hajjal borított feje valósággal az embertömeg felé magasodott. A barátjára támaszkodva pedig egy igencsak sápadt és felettébb kimerültnek tűnő Mal állt. Véres inge alól kilátszódtak a kötések. Kis híján megtántorodtam. A számra kellett szorítani a kezemet, nehogy hangosan felzokogjak.

Mal életben volt! Szerettem volna belevetni magam a tömegbe, odarohanni hozzá, hogy átöleljem. Semmi ilyesmit nem tehettem.

Mozdulatlanul álltam, miközben valósággal elöntött a megkönnyebbülés. Bármi történjék is ebben a sátorban, abból nem lehet baj. Túléltük az Árnyzóna megpróbáltatásait, és valahogy megbirkózunk ezzel az őrülettel is.

Amikor azonban visszafordultam az emelvény irányába, a jókedvem azonnal elpárolgott. Az Éjúr ugyanis engem nézett. Még mindig

Raevszkij ezredes szavait hallgatta, és a testtartása szemernyivel sem változott, ám kétség sem férhetett ahhoz, hogy feszült tekintete rám összpontosul. Csupán akkor mertem újra levegőt venni, amikor a grisák főparancsnoka visszafordult az ezredeshez.

A túlélők viharvert csoportja közben odaért az emelvény aljára.

– Kapitány, jelentést kérek! – utasította Raevszkij ezredes a dereglye irányítóját.

A kapitány vigyázzállásba merevedett, és kifejezéstelen hangon megszólalt.

– Nagyjából harminc perccel azután, hogy megkezdtük az átkelést, megtámadott minket a volkrák hatalmas falkája. A járműveink elakadtak, és rendkívül súlyos veszteséget szenvedtünk. A hajó jobb oldalán állva vettem részt a küzdelemben. Ekkor azonban arra figyeltem fel…

A tiszt elhallgatott, és amikor folytatta, a hangjába enyhe bizonytalanság vegyült:

– Nem is tudnám megmondani, mit láttam. Ragyogó világosságot.

Úgy tündökölt, mint a déli napfény. Sőt, még annál is ragyogóbb volt. Mintha belenéztem volna a napba.

A tömeg halkan morogni kezdett. A dereglye túlélői bólogatva jelezték egyetértésüket. Én is ugyanúgy bólogattam, mint a többiek, hiszen jómagam is láttam azt az elképesztő fényt.

A katona ekkorra már összeszedte magát. Folytatta a jelentést:

– A volkrák elmenekültek, a fényjelenség pedig eltűnt. Azonnal kiadtam a parancsot, hogy térjünk vissza a szárazdokkba.

– Mi van a lánnyal? – kérdezte az Éjúr. Valósággal jeges borzongásként csapott le rám a

félelem. Rájöttem, hogy a nagyúr rólam beszél. – Nem láttam a lányt, moj szoverenyij. Az Éjúr felvonta az egyik szemöldökét. Most már a

többi túlélőt méregette. – Ki látta, hogy valójában mi történt? Távolságtartó és hűvös hangja azt a látszatot

keltette, mintha igazából nem is érdekelte volna ez az egész ügy.

A túlélők halkan vitatkozni kezdtek egymással. Ekkor lassan, félénken, kicsit előbbre lépett a főkartográfus. Valósággal megszántam az idős férfit. Meg sohasem láttam, hogy ennyire zavarba jött volna.

Gyér, barna haja összeborzolodott. A kezével idegesen igyekezett kisimítani tönkrement kabátját.

– Mondd el, mit láttál! – förmedt rá Raevszkij. A főkartográfus a szájába harapott.

– Meg... megtámadtak minket – szólalt meg végre remegő hangon. – Mindenki harcolt. Mindenütt. Az az iszonyatos zaj, az a rengeteg vér... az egyik legényt, Alekszejt elragadták. Iszonyú volt. Egyszerűen rettenetes.

Remegni kezdett a keze. Ujjai ijedt madarakra hasonlítottak. Elkomorodtam. Ha az elöljárónk látta, amint elragadják Alekszejt, akkor miért nem próbált meg segíteni? Az öregember megköszörülte a torkát.

– Ott nyüzsögtek mindenfelé. Láttam, hogy az egyik a lányra veti magát...

– Milyen lányra? – kérdezte az ezredes. – Alinára... Alina Sztarkovára. Az egyik

asszisztensemre. A lenyűgöző szépségű, kék ruhás lány elvigyorodott,

és odahajolt a barátjához. Valamit a fülébe súgott. Összeszorítottam az ajkamat.

Igencsak felháborított az, hogy a grisák még ilyen körülmények között is ennyire beképzelten viselkednek. Ezt a némbert cseppet sem hatotta meg, hogy éppen a volkrák támadásáról számoltak be.

– Folytassa! – parancsolta Raevszkij. – Láttam, ahogy nekiugrik a lánynak, meg annak a

felderítőnek – folytatta a kartográfus, Malra mutatva. – És maga meg hol volt? – förmedtem rá dühösen. A

kérdés valósággal kirobbant a számon, mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit teszek. Mindenki felém fordult, de én nem törődtem velük.

– Hiszen látta, hogy megtámadtak a volkrák. Látta, ahogy az a szörnyfajzat elragadta Alekszejt. Hát miért nem segített?

– Semmiképp sem tudtam volna segíteni – válaszolta könyörgő hangon az idős férfi, és széttárta a karját. – Ott voltak mindenütt.

Iszonyatos zűrzavar uralkodott! – Alekszej talán még mindig élne, ha maga

megemelte volna a csontos seggét, hogy segítsen! A tömegben legalább annyian felhördültek, mint

ahányan nevetni kezdtek. A kartográfus arca elsötétedett a haragtól, én pedig azonnal megbántam a szavaimat. Ha egyszer kijutok ebből a csávából, akkor meggondolatlanságom miatt nagyon nagy bajba kerülök.

– Csend legyen! – bömbölte az ezredes. – Mondja el pontosan, mit látott, kartográfus!

A tömeg elcsendesedett, az idős férfi pedig megnyalta a száját. – A felderítő összeesett. A lány ott volt mellette. Az a szörnyfajzat, a volkra meg lecsapott rájuk. Láttam, ahogy megragadta a lányt, utána pedig... Alina fénybe borult.

A grisák hangosan kiabálni vagy nevetni kezdtek. Néhányan nyíltan felkacagtak. Ha nem lettem volna

annyira zavarban, ha nem féltem volna ennyire, akkor a legszívesebben én is csatlakoztam volna a nevetők kórusához. Nem lett volna szabad ilyen kemény szavakkal támadnom a szegény öregemberre – gondoltam, és az igencsak megviselt külsejű főkartográfusra néztem. Ez a szerencsétlen flótás alig hanem csúnyán beverhette a fejét a támadás során.

– Igenis láttam! – próbálta meg túlharsogni a zűrzavart. – Alinából valósággal ömlött a fény!

Néhány grisa most már szinte fetrengett a röhögéstől. Mások viszont üvöltve követelték, hogy az idős férfi folytassa a beszámolóját. A térképészek vezetője kétségbeesett pillantást vetett a többi túlélőre.

Legnagyobb megdöbbenésemre azt láttam, hogy a túlélők közül néhányan szintén bólogatnak. Talán valamennyiüknek elment az esze?

Hogy a pokolba gondolhatják azt, hogy én űztem el a volkrákat?

– Ez azért már nevetséges! – csattant fel egy éles hang a tömegből.

A gyönyörű, kék ruhás lány volt az. – Mi jár az eszedben, vén fajankó? Azt akarod elhitetni velünk, hogy rábukkantunk egy napidézőre?

– Én aztán semmit sem akarok elhitetni senkivel – tiltakozott az idős férfi. – Csak azt mondom, amit láttam.

– Nem lehetetlen, amiről az öreg beszámolt – szólt közbe egy igencsak megtermett grisa. A matyeriálok bíborszínű keftá ját viselte. A fabrikátorok rendjének tagján látszott, hogy komolyan vette a hallottakat. –

Ismerünk történeteket... – Ne tedd magad nevetségessé! – kacagott újra a

lány. A hangjából csak úgy áradt a gúny. – A vén semmirekellőnek elment az esze, úgy megijedt a volkratámadáskor.

A jelenlevők hangosan vitatkozni kezdtek. Hirtelen valósággal rám tört a fáradtság. A

vállamban lüktettek a sebhelyek, ahol a szörnyeteg belém mart a karmaival. Egyszerűen el sem tudtam képzelni, mégis mit láthatott a főkartográfus a dereglye fedélzetén. Valami megzavarhatta őt is, meg a többieket is. Azzal viszont nagyon is tisztában voltam, hogy egy rendkívül csúnya félreértésbe keveredtem, és ha majd tisztázódnak a dolgok, akkor úgy állok a tömeg előtt, mint a legnagyobb bolond. Remegni kezdtem, ahogy elképzeltem, mennyi gúnyban és ugratásban lesz részem, ha majd túljutunk ezen a megpróbáltatáson. Ugyanakkor mégis azt reméltem, hogy már nem tart túl sokáig ez a színjáték.

– Csend legyen! – szólalt meg egész halkan a fekete ruhás alak. Igazából nem is emelte fel a hangját, a sátorban mégis azonnal megszűnt a vita és a zaj.

Remegni kezdtem. Elképzelhető, hogy a nagyúr cseppet sem tartja tréfásnak mindazt, amiről hallott. Csak azt reméltem, hogy nem engem tesznek felelőssé az egészért. Kom urat könyörtelen nagyúrnak tartják. Lehet, hogy nem amiatt kellett volna aggódnom, mennyire kigúnyolnak majd az ismerőseim. Elképzelhető, hogy cibejai száműzetés vár rám. Vagy még annál is szörnyűbb sors. Eva arról mesélt, hogy az Éjúr parancsára egy korporál gyógyító örökre

beforrasztotta egy áruló száját. A férfinak összenőttek az ajkai, és utána lassan, nyomorúságos módon éhen halt. Amikor a bajtársunk erről mesélt, én meg Alekszej valósággal fetrengtünk a nevetéstől. Csak legyintettünk az újabb, ostoba dajkamesét hallva. Most már távolról sem voltam olyan biztos abban, hogy Eva története légből kapott volt.

– Felderítő – folytatta halkan az Éjúr –, te mit láttál? A tömeg, mint egy parancsszóra, Mal felé fordult. Az

ifjú katona zavartan rám nézett, majd visszafordult az Éjúrhoz.

– Semmit. Semmit sem láttam. – A lány ott volt közvetlenül melletted. Mal némán bólintott. – Csak láttál valamit? A fiú ismét rám nézett. A tekintetében kimerültség

és aggodalom tükröződött. Még sohasem láttam ennyire sápadtnak. Vajon mennyi vért veszíthetett? Éreztem, ahogy elönt a tehetetlen harag. Hiszen a bajtársam súlyosan megsebesült! Pihennie kellett volna, nem pedig itt állnia, hogy ilyen ostoba kérdésekre válaszoljon!

– Mondd el azonnal, mire emlékszel, felderítő! – förmedt rá Raevszkij.

Mal megvonta a vállát, de már ez az apró mozdulat is elég volt ahhoz, hogy az arca eltorzuljon a fájdalomtól.

– Hanyatt feküdtem a fedélzet deszkáin. Alina ott volt mellettem.

Láttam a lecsapó volkrát. Tudtam, hogy minket szemelt ki magának.

Mondtam valamit, és... – Mit mondtál? – vágott a szavába az Éjúr hűvös,

nyugodt hangja. – Nem emlékszem! – csattant fel Mal. Láttam, ahogy

az arcán megfeszülnek az izmok, és egyből tudtam, hogy hazudik. Igenis emlékezett. – Megéreztem a lecsapó volkra bűzét. Láttam, ahogy széttárt szárnnyal fölénk tornyosul. Alina sikoltozni kezdett, és akkor már semmit sem láttam. Az egész világ valósággal... ragyogott.

– Ezek szerint nem láttad, milyen forrásból érkezett az a fény? – tudakolta az ezredes.

– Nem lehetett Alina az... ő nem tudott volna... – tiltakozott Mal. – Hiszen földiek vagyunk. Ugyanabból a... faluból.

Nagyon is felfigyeltem a leheletnyi szünetre. Az árva gyermek hazugságára.

– Ha képes volna bármi ilyesmire, arról én tudnék. Az Éjúr hosszú, töprengő pillantást vetett Malra,

majd újra felém fordult. – Mindannyiunknak vannak titkai – jelentette ki. Mal már nyitotta volna a száját, hogy folytassa, ám a

nagyúr egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta. A felderítő arcán harag villant, de becsukta a száját. Összeszorított ajka szinte résnyire szűkült.

Az Éjúr felkelt a karosszékből. Egy intésére a katonák félrehúzodtak mellőlem. Magamra maradtam. A szemébe néztem. A sátorban síri csönd támadt. A fekete ruhás alak lassan leereszkedett a lépcsőn.

A legszívesebben elhátráltam volna a közeledő nagyúr elől. Végül ott állt közvetlenül előttem.

– És te mit szólsz ehhez az egészhez, Alina Sztarkova? – kérdezte kedvesen.

Nyeltem egy nagyot. Kiszáradt a szám, és a hangosan dübörgő szívem kis híján majdnem kiugrott a mellkasomból. Ennek ellenére tudtam, hogy válaszolnom kell. Mindennél fontosabb volt a nagyúr tudtára adnom, hogy nekem aztán semmi közöm ehhez az egészhez.

– Csakis valami félreértésről lehet szó – dadogtam. – Semmi rosszat nem csináltam. Fogalmam sincs róla, hogyan maradtunk életben.

Úgy tűnt, az Éjúr megfontolta a szavaimat. Oldalra hajtotta a fejét, és a mellén összefonta a karját.

– Az a helyzet – szólalt meg végül, és a hangjában enyhe jókedv csengett –, felettébb szeretem azt hinni, hogy mindenről tudomásom van, ami csak Ravkában történik. Egész biztosan tudomásom lett volna arról, hogy él egy napidéző a saját országomban.

A jelenlevők halkan morogni kezdtek, ám a nagyúr nem törődött velük. Továbbra is engem figyelt,

– Egy hatalmas erő azonban megállította a volkrákat, és megmentette az uralkodó dereglyéit.

Elhallgatott, és olyan arckifejezéssel nézett rám, mintha arra számított volna, hogy én derítek fényt a különös rejtélyre. Makacsul kihúztam magamat.

– Semmit sem csináltam – jelentettem ki. – Tényleg semmit.

Az Éjúr szája egészen halványan megrezzent. Lehetséges, hogy a nagyúr majdnem elmosolyodott! A tekintete tetőtől talpig végigsiklott rajtam. Alaposan megnézett magának. Úgy éreztem, mintha valamilyen

partra vetett hordalék lettem volna. Egy különös, nedvesen csillogó tárgy, amelyet a nagyúr egyetlen rúgással visszaküldhetne a hideg mélységbe.

– A te emlékezeted is ugyanúgy kihagy, mint a barátodé? – kérdezte, Mal felé biccentve.

– Nem emléksz... – kezdtem volna, de elakadt a szavam. Mire is emlékeztem valójában? A borzalomra. A sötétségre. A fájdalomra.

Mal vérére. Arra, ahogy az élete valósággal kifolyt az ujjaim közül. Meg a dühre, ami elfogott, mivel annyira tehetetlennek bizonyultam.

– Nyújtsd ki a kezedet! – szólt rám az Éjúr. – Tessék? – Már éppen elég időt vesztegettünk. Nyújtsd ki a

karodat! Valósággal megdermedtem a rémülettől. Pánikba estem, de hiába néztem körül, senki sem akart segíteni. A katonák megkövült arccal bámultak maguk elé. A dereglye túlélőiből fáradtság és rémület áradt. A grisák kíváncsian figyeltek. A kék ruhás szépség gúnyosan vigyorgott. Mal fakó arca valósággal holtsápadtnak tűnt, ám rémült tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni.

Remegve a magasba emeltem a bal karom. – Hűzd fel a zubbonyod ujját! – Semmi rosszat nem tettem! – kiáltottam fel. Illetve

valójában nem is kiabáltam. A torkomból csupán halk, rémült vinnyogás tört elő.

Az Éjúr türelmes arckifejezéssel bámult. Feltűrtem a ruhám ujját.

Előrenyújtotta mindkét kezét, és újra lecsapott rám a rémület, amikor megpillantottam, ahogy a tenyere

megtelt valamilyen kavargó feketeséggel. Olyan volt, mintha sötét tintát öntöttek volna a vízbe.

– Most pedig lássuk, mire vagy képes! – szólalt meg halk, barátságos hangon. Úgy tűnt, ugyanolyan nyugodt volna, mintha csak békésen teázgattunk volna egy szoba sarkában, és cseppet sem zavarta az, hogy remegve állok mellette.

Amikor egymáshoz nyomta a két tenyeret, olyan dübörgés támadt, mintha a közelben becsapott volna egy villám. Felhördültem, mert összeszorított kezéből áradni kezdett a sötétség. A fekete hullám elborított engem és a tömeget is.

Megvakultam. Eltűnt a sátor. Minden eltűnt. Halálra váltan felkiáltottam, mert megéreztem, hogy az Éjúr megragadja csupasz csuklómat. A következő pillanatban azonban semmivé foszlott a rémületem. De nem is! A rémület még mindig ott volt, csendben remegett, mint valamilyen rejtőzködő kisállat, ám ezt a kellemetlen érzést valósággal félresöpörte a magabiztos, erőteljes nyugalom. Ez az új érzés valamiért ismerősnek tűnt.

Éreztem, hogy az egész lényem megzendül a hívástól. A különös, kutató hang végigáramlott rajtam, és a legnagyobb megdöbbenésemre azt tapasztaltam, hogy odabent valami megmozdul, és a magasba emelkedik, hogy válaszoljon. Lecsaptam rá. Megpróbáltam visszanyomni. Megkíséreltem leszorítani. Valamiért nagyon is tisztában voltam azzal, hogyha ez a különös dolog felüti a fejét, azzal nyomorúság és pusztulás zúdulhat rám.

– Nincs itt semmi? – suttogta halkan az Éjúr. Csak

ekkor vettem észre, milyen közel áll hozzám a sötétben. Újra eluralkodott rajtam a kétségbeesés és a félelem. Megpróbáltam megkapaszkodni a szavaiban. Nincs itt semmi. Pontosan ez a helyzet. Semmi sincs itt. Most pedig hagyjanak békén! Mindenki hagyjon békén!

Legnagyobb megkönnyebbülésemre a lelkem mélyén tomboló valami mintha csak meghunyászkodott volna. Meglapult, és már nem akart válaszolni az Éjúr hívására.

– Ne ilyen gyorsan! – suttogta a férfi. Éreztem, hogy valami hideg nyomódik az alkaromhoz. Mire megérthettem volna, hogy egy kés pengéje az, már fel is hasították a bőrömet.

Valósággal végigömlött rajtam a fájdalom és a félelem. Hangosan felkiáltottam. A lényem mélyén rejtőző különös lény bömbölve előtört. Őrjöngő sebességgel viszonozta az Éjúr hívását. Nem tudtam ellenállni a késztetésnek. Válaszoltam. Abban a pillanatban pedig az egész világ ragyogó, fehér fénybe borult.

A mindenkit körülvevő sötétség szilánkokra hasadt. Egy pillanatig magam előtt láttam a tömegben állók arcát. Tágra nyílt szemmel bámultak. Úgy tűnt, mintha a sátrat vakító napfény töltötte volna meg.

A levegő valósággal remegett a hőségtől. Az Éjúr nyomban elengedte a karomat. Eltűnt az érintése, és azzal együtt semmivé foszlott az egész belsőmet kitöltő magabiztosság különös érzése. Semmivé foszlott maga a ragyogás is. A csodálatos napfény helyett újra csak a gyertyák világítottak meg a sátor

belsejét. Én azonban még ebben a pillanatban is nagyon jól éreztem a napsugarak forróságát és megmagyarázhatatlan tündöklését a bőrömön.

Majdnem összeestem, ám az Éjúr megragadott, és magához szorított. Meglepően erős volt a karja.

– Azt hiszem, hogy valójában nem is vagy te ilyen kisegér – súgta a fülembe, majd egy intéssel odahívta magához az egyik testőrét.

– Vigyétek el! – parancsolta, és átadott az opricsnyik nek. A harcos megragadta a karomat, nehogy elessek. Annyira megalazó volt, hogy úgy adtak tovább, mint egy zsák krumplit. Túlságosan elgyengültem, és zavarban voltam ahhoz, hogy tiltakozni tudjak. A karom tiszta vér volt. A sebből, ahol előbb az Éjúr megvágott, még most is szivárgott a vér.

– Iván! – kiáltotta az Éjúr. Az emelvényről sietve egy magas szívtörő ugrott a nagyúr mellé. – Ültesd be a hintómba! Azt akarom, hogy folyamatosan felfegyverzett őrök vigyázzanak rá. Vigyétek el a Kis

Palotába, és útközben semmiképpen ne álljatok meg!

Iván egy biccentéssel jelezte, érti a parancsot. – Kerítsetek egy gyógyítót is, hogy ellássa a sebeit! – Várjon! – kiáltottam kétségbeesve, ám a nagyúr

már el is fordult tőlem. Megragadtam a karját, és nem törődtem a közelben álló grisák felháborodásával. – Ez valami félreértés lehet. Én nem... én aztán...

Elakadt a hangom, amikor az Éjúr lassan szembefordult velem.

Szürke szemével a karjára meredt, ahol megmarkoltam. Elengedtem a zubbonya ujját, de még

most sem voltam hajlandó meghátrálni. – Nem az vagyok, aminek tartanak – suttogtam

kétségbeesetten. Az Éjúr közelebb lépett hozzám. Olyan halkan

válaszolt, hogy egyedül én hallottam a hangját: – Kétlem, hogy a leghalványabb sejtésed is volna

arról, mi is vagy te valójában. Odabiccentett Ivánnak. – Induljatok! Hátat fordított, és gyors léptekkel elindult az

emelvényre. Odafönt azonnal körbefogták a tanácsadók és a hivatalnokok. Mindenki hangosan, sietve beszélt. Iván durván megragadta a karomat.

– Lódulj már! – Iván! – szólt rá az Éjúr. – Vigyázz a nyelvedre! Ez a

lány most már maga is grisa. A férfi halványan elpirult, és leheletnyit biccentett.

Ugyanakkor viszont változatlan erővel szorította a karomat, miközben maga után vonszolt a folyosón.

– Figyeljél már arra, amit mondok! – ziháltam, miközben megpróbáltam a hosszú lábú fickó nyomában maradni. – Nem vagyok én grisa, csupán csak egy térképkészítő. És még annak sem a legjobb.

A testőr azonban egyáltalán nem törődött velem. Hátrapillantottam a vállam fölött. A tömeget

bámultam. Mal a dereglye kapitányával vitatkozott. Mintha csak megérezte volna a tekintetemet, felpillantott és a szemembe nézett. Úgy tűnt, a saját pánikomat és zavaromat láttam visszatükröződni holtsápadt arcán. Kiabálni akartam, szerettem volna odafutni hozzá, de a következő pillanatban már el is

tűnt. Elnyelte a tömeg.

4. fejezet

A TEHETETLEN FÁJDALOM MIATT könnyek öntötték

el a szememet, miközben Iván kirángatott a sátorból, bele a késő délutáni napsütésbe. Végigsietett velem az alacsony domb aljában húzódó úthoz, ahol már várt ránk az Éjúr fekete hintója. A pompás járművet grisa étherál testőrök vették körbe, kétoldalt pedig már fel is sorakozott a kísérő lovasság osztaga. Az Éjúr két, szürke egyenruhát viselő szolgája állt az ajtónál. Mellettük egy nő és egy szőke hajú férfi várakozott. Mind a ketten a korporálok vörös öltözékét hordták.

– Befelé! – förmedt rám Iván, de aztán mintha csak eszébe jutott volna a nagyút parancsa, így folytatta. – Ha lennél szíves.

– Nem! – válaszoltam.

– Micsoda? – hördült fel a testőr. Az arcára kiült az őszinte döbbenet. A két korporál leesett állal bámult.

– Nem! – ismételtem meg. – Nem megyek sehová! Félreértés az egész! Tévedés. Én..

Iván még erősebben megragadta a karomat. A szavamba vágott:

– Az Éjúr nem szokott tévedni – sziszegte összeszorított fogakkal. – Befelé!

– Nem akarok... Iván közelebb hajolt hozzám. Az orrát csupán

néhány ujjnyi távolság választotta el az arcomtól. Valósággal hörgött:

– Gondolod, fikarcnyit is érdekel, mit akarsz? Csak néhány óra kell, és már az összes fjerdai kém meg Shu Han orgyilkos is tudni fogja, mi történt a Zónában. Mind téged akarnak elkapni. Csak akkor maradhatsz életben, ha a lehető leghamarabb eljuttatunk Os Altába, a palota falai mögé. Mielőtt még bárki is felismerné, hogy mi is vagy valójában. Most pedig szállj be a hintóba!

Valósággal behajított az ajtón. Maga is beszállt, és undorodó arckifejezéssel leült a szemközti ülésre. Utánunk mászott a két korporál is.

Az opricsnyik őrök a két oldalamra ültek le. – Ezek szerint az Éjúr foglya vagyok? – A védelmét élvezed. – Mi a különbség a kettő között? Iván arckifejezése semmit sem árult el. – Imádkozz azért, hogy sohase derítsd ki ezt a

különbséget! Dühös arcot vágtam, majd hátravetettem magam a

puha ülésben. A következő pillanatban azonban már fel is

szisszentem a fájdalomtól. Egészen megfeledkeztem a sebeimről.

– Gondoskodj róla! – förmedt Iván a korporai nőre. Az ismeretlen ruhaujját a gyógyítók szürke mintájával hímezték ki.

Helyet cserélt az egyik testőrrel, mert ott akart ülni közvetlenül mellettem.

Egy katona bedugta fejét az ajtón. – Készen állunk! – jelentette. – Remek – válaszolta Iván. – Figyeljetek nagyon, és

maradjunk folyamatos mozgásban! – Csak azért állunk meg, hogy lovakat váltsunk. Ha

hamarabb meg kell állnunk, akkor egyből tudhatjátok, hogy baj van.

A katona eltűnt, és bezárta maga után az ajtót. A kocsis egy pillanatig sem habozott. Felharsant a kiáltása, és hatalmasat csettintett az ostorával. A hintó egy nagy zökkenéssel mozgásba lendült. Újra elöntött a jeges rémület. Mégis mi történik itt velem: Eszembe jutott, hogy esetleg fel kéne rántanom a jármű ajtaját. Ha kiugornék, talán el tudnék rohanni. De hová is futhatnék? Egy katonai tábor kellős közepén jártunk. Minden irányból rengeteg fegyveres vett körbe. És egyébként is, ha nem itt volnék, akkor sem lenne hová mennem.

– Kérlek, vedd le a kabátodat! – szólított fel a mellettem ülő nő.

– Micsoda? – El kell látnom a sebeidet.

Először arra gondoltam, hogy ellenkezni fogok, de felismertem, annak semmi értelme sem lenne. Ügyetlenül kibújtam a kabátomból, és hagytam, hogy a gyógyító lehúzza rólam az inget. A korporálok az Élet és Halál Rendjének tagjai. Megpróbáltam az élet részre összpontosítani, csak hát korábban még soha, egyetlen alkalommal sem kerültem grisa gyógyító kezébe. A rettegéstől minden izmom megfeszült.

A gyógyító elővett valamit az oldaltáskájából, és hirtelen erős orvosságszag töltötte meg a hintó belsejét. Összerezzentem, ahogy elkezdte kitisztítani a sebhelyeimet. A körmöm valósággal a térdembe mélyedt. Amikor befejezte, éreztem, hogy a vállamat elönti egy forró, bizsergető érzés. Ráharaptam az alsó ajkamra. Csak a legnagyobb nehézség árán tudtam visszafogni magamat, nehogy vakarózdni kezdjek. Végül a nő abbahagyta a kezelést, és a helyére húzta az ingemet. Óvatosan megfeszítettem a vállamat. Nyoma sem volt a fájdalomnak.

– Most pedig a karod jön – jelentette ki. Szinte teljesen meg is felejtkeztem arról, hogy az

Éjúr megvágta a kezemet. A csuklóm és a tenyerem azonban még mindig ragadt a vértől. A gyógyító tisztára törölte a sebhelyet, utána feljebb emelte a karomat, hogy jobban lássa.

– Ne mocorogj! – figyelmeztetett. – Különben forradás marad utána.

Megpróbáltam engedelmeskedni az utasításnak, de a döcögő hintóban igencsak nehezemre esett mozdulatlanul ülni. A gyógyító lassan végighúzta a kezét a sebhely fölött. Éreztem, hogy a bőrömet elönti

a hőség. A karom iszonyatosan viszketni kezdett. Döbbentem bámultam, amint a bőröm valósággal felragyogott, és a sebhely két oldala elkezdett összeolvadni. A bemetszett rész azonnal eltűnt.

A viszketés abbamaradt. A gyógyító hátradőlt az ülésben. Óvatosan megérintettem a karomat. A seb helyén csupán egy egészen halvány kitüremkedést tudtam kitapintani. Ez volt minden.

– Köszönöm! – válaszoltam álmélkodva. A gyógyító biccentett. – Add oda neki a keftá dat! – mordult rá Iván. A nő csupán egy pillanatig habozott, és máris kibújt

vörös köntöséből. A kezembe nyomta a ruhadarabot. – Miért kell átöltöznöm? – csodálkoztam. – Vedd csak fel! – mérgelődött Iván. Így aztán felvettem a gyógyító keftá ját. A nő

gondosan ügyelt, hogy kifejezéstelen arcot vágjon, de én még így is tudtam, mennyire fáj neki, hogy meg kell válnia a köntösétől.

Mielőtt eldönthettem volna, hogy cserébe felajánljam–e véres kabátomat, Iván megkopogtatta a hintó tetejét, mire a jármű lelassult. A gyógyító még csak meg sem várta, hogy a kocsi teljesen megálljon.

Kinyitotta az ajtót, és kiugrott a mozgó járműből. Iván bezárta az ajtót. Az opricsnyik visszacsusszant

mellém, és a lovak újra vágtatni kezdtek. – Hova ment a lány? – kerdeztem. – Vissza Kribirszkbe – felelte Iván. – Gyorsabban

haladunk, ha kisebb a súlyunk. – Te jóval nehezebb vagy, mint ő – morogtam. – Vedd fel a keftát! – parancsolta.

– Mért? – Azért, mert matyeriál szívanyagot dolgoztak bele.

Képes ellenállni a puskagolyónak. Döbbentem néztem a fickót. Lehetséges volna az,

amiről beszél? Már én is hallottam olyan mendemondákat, hogy a

grisákon nem fog a golyó. Olyan sebesüléseket is túlélnek, amelyek simán végeznek egy közönséges emberrel. Eddig nem vettem komolyan az ilyen híreszteléseket, most viszont felettébb úgy tűnt, hogy a fabrikátorok találmányai táplálták a jobbágyok meséit.

– Mindannyian ilyen ruhát viseltek? – kérdeztem, miközben belebújtam a keftá-ba.

– Csak ha bevetésen vagyunk – szólalt meg az egyik opricsnyik.

Ijedtemben majdnem kiugrottam a kocsiból. Most fordult elő először, hogy valamelyik testőr megszólalt.

– Arra viszont vigyázz, nehogy fejbe lőjenek – tette hozzá Iván leereszkedő mosollyal.

Nem is törődtem vele. Túl nagy volt rám a köntös. Különös érzés volt a puha, szőrmebélés melegsége. Felforrósodott a bőröm.

Ráharaptam az alsó ajkamra. Igazságtalannak tűnt, hogy az opricsnyik ok meg a grisák ilyen különleges öltözéket hordhattak, miközben a közönséges katonák védelem nélkül mennek a csatába. Vajon a tisztjeink ruhájába is szőnek ilyesmit?

A hintó egyre gyorsabban száguldott. Mialatt a gyógyító elvégezte a munkáját, már leszállt az alkonyat. Kiértünk Kribirszkből. Előrehajoltam, hogy

kibámulhassak az ablakon. A külvilág teljesen elmosódott a félhomályban. Pislogni kezdtem, mert a szememet megint elöntötték a könnyek. Alig néhány órával ezelőtt csupán az ismeretlen felé tartó, halálra rémült leányka voltam. Igaz, akkor még legalább tudhattam, hogy ki is vagyok. Hogy mi is vagyok valójában. Valósággal megsajdult a szívem, amint eszembe jutott a térképkészítők sátra. A többi földmérő mostanára már bizonyára szorgalmasan dolgozik. Vajon meggyászolják Alekszejt? Szóba kerülök én is? Megbeszélik a Zónában történteket?

Összehajtottam és magamhoz öleltem a katonai zubbonyomat.

Most már biztosra vettem, hogy csupán egy álmot látok. Valamilyen ostoba hallucináció áldozata lettem, mert annyira megviseltek az Árnyzóna borzalmai. Egészen egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy a grisák keftája simuljon a bőrömre, és hogy magának az Éjúrnak a hintójában üljek. Ugyanabban a kocsiban, amelyik az előző nap kis híján halálra gázolt. Nem telt el sok idő.

Valaki meggyújtott egy lámpást, és imbolygó fényében jobban szemügyre vehettem a hintó selyemmel fedett belsejét. Az üléseket puha, fekete bársonypárnák borították. Az ablakok üvegébe belemetszették az Éjúr személyes jelvényét. A két, egymást részben elfedő kör a napfogyatkozás pillanatát jelképezte.

A szemközti ülésen ülő két grisa leplezetlen érdeklődéssel bámult.

Vörös keftá jukat a legfinomabb gyapjúból szőtték.

Gallérjukat fekete szőrmével bélelték ki, és ujjukat ugyancsak fekete színű hímzés ékesítette. A szőke hajú szívtörő magas, hosszúkás arcú, melankolikus tekintetű fiatalember volt. A lényegesen magasabb és szélesebb vállú Iván napbarnított arcát hullámos, barna tincsek szegélyezték. Most már, hogy vettem magamnak a fáradtságot, kénytelen voltam megállapítani, hogy ez a beképzelt fajankó igen jóképű. Amivel persze na gyon is tisztában volt. Jól megtermett, jóképű gazember.

Nyugtalanul fészkelődtem az ülésen, mert idegesített fürkésző tekintetük. Megpróbáltam kibámulni az ablakon, de nem volt mit néznem. Csupán a sűrűsödő félhomályt és saját, halovány tükörképünket láttam. Visszafordultam útitársaim felé, és megpróbáltam nem törődni az ingerültségemmel. Továbbra is engem figyeltek. Hiába hajtogattam magamnak, hogy ez a két fickó akár egyetlen pillantással képes felrobbantani valakinek a szívét, egyszerűen képtelen voltam kukán ülni.

– Nem valami cirkuszi látványosság vagyok ám, pupákok! – förmedtem rájuk.

A két grisa összenézett. – Pedig odabent a sátorban igencsak elkápráztattál

mindenkit figyelmeztetett Iván. – Ennek ellenére megígérhetem, hogy kellő időben

riasztani fogok mindenkit, ha valami különleges vagy lenyűgöző dologra készülnék – válaszoltam szemforgatva. – Úgyhogy, akkor talán bámuljatok valaki mást! Az ellen sincs kifogásom, ha alszotok egy kicsit.

Iván elkomorult. Talán megsértettem valamivel? Éreztem, hogy a szívembe mart a félelem, ám akkor a szőke korporál hangosan kacagni kezdett.

– Fjedor a nevem – mondta. – Ő pedig Iván. – Tudom – Feleltem. A következő pillanatban

azonban lelki szemeim előtt megjelent Ana Kuya rosszalló tekintete, ezért gyorsan így folytattam. – Igazán örülök, hogy találkoztunk.

A két fafej jókedvűen összenézett. Nem törődtem velük, hanem megpróbáltam befészkelni magamat az ülésemre. Nem volt egyszerű kényelmesen elhelyezkedni. Ebben komoly szerepet játszott az, hogy két, igencsak megtermett, puskát szorongató katona ült a két oldalamon.

A hintó ráfutott valamire, ám a döccenő után folytatta útját.

– Biztonságos dolog éjszaka utaznunk? – kérdeztem. – Nem – ismerte be Fjedor. – Azonban sokkal

veszélyesebb volna, ha megállnánk valahol. – Mert rengetegen loholnak utánam? – tudakoltam

gúnyosan. – Ha most még nem is, de hamarosan igen. Felhorkantam. Fjedor összevonta a szemöldökét,

majd így folytatta: – Évszázadok óta nem akadt hatékonyabb eszköz az

ellenségeink fegyvertárában, mint az Árnyzóna. Elzárja előlünk a kikötőinket, fojtogatja a hazánkat, és meggyengíti a birodalmat. Ha te valóban napidéző vagy, akkor a képességed kulcsszerepet játszhat abban, hogy újra megnyissuk a Zónát. Talán el is tudjuk majd pusztítani.

Fjerda és Shu Han nem fogja ölbe tett kézzel hagyni, hogy ez megtörténjen.

Tágra nyílt szemmel bámultam a fickót. Mégis, mire számított itt mindenki? Mit akarnak tőlem? És mitévők lesznek, ha egyszer rájönnek, hogy képtelen vagyok megtenni, amit annyira szeretnének? Hát ez nevetséges – suttogtam.

Fjedor tetőtől talpig végigmért. Halványan elmosolyodott.

– Talán igazad van – biccentett. Savanyú képet vágtam. Bár ez a grisa éppen

egyetértett velem, mégis úgy éreztem, hogy sérteget. – Hogy tudtad eltitkolni? – förmedt rám Iván

váratlanul. – Tessék? – A képességedet – folytatta türelmetlenül a férfi. –

Hogyan sikerült titokban tartanod? – Én aztán nem titkolóztam. Fogalmam sem volt

róla. – Az lehetetlen. – Mégis ez a nagy helyzet – válaszoltam keserűen. – Hát nem vizsgáltak meg? Lelki szemeim előtt felbukkant egy halvány emlék.

Az a három, köntösbe bújtatott alak Keramzinban. A nő öntelt mosolya.

– Még szép, hogy megvizsgáltak. – Mikor? – Nyolcéves koromban. – Az már túl késő! – csattant fel Iván. – Miért nem

vizsgáltattak meg a szüleid jóval korábban? Azért, mert meghaltak – gondoltam, de befogtam a

számat. Ezenkí vül senki sem törődött különösebben Keramzov nagyherceg árvái val. Megvontam a vállamat.

– Akkor is felfoghatatlan ez az egész – mérgelődött Iván.

– De hát magam is éppen ezt akarom megértetni veletek! – rimánkodtam előrehajolva. Kétségbeesetten hol Ivánt, hol pedig Fjedort bámultam. – Nem az vagyok, akinek tartotok. Nem vagyok én grisa. Bármi történt is a Zónában... nem mintha tudnám, hogy mi történt. Nem tehetek róla.

– És mit szólsz ahhoz, ami a grisák sátrában történt? – tudakolta nyugodtan Fjedor.

– Nem tudok magyarázattal szolgálni rá. Azért sem én vagyok a felelős. Az Éjúr csinált valamit velem. Amikor megérintett.

Iván nevetni kezdett. – Ő aztán semmit sem csinál. Hiszen az Éjúr egyfajta

erősítő. – Hogy micsoda? A két grisa összenézett. – Felejtsétek el! – csattantam fel. – Nem is érdekel. Iván a gallérja alá nyúlt, és kiemelt alóla egy

vékony, ezüstláncon lógó holmit. Úgy tartotta, hogy alaposan szemügyre vehessem.

Nem tudtam erőt venni a kíváncsiságomon. Előbbre csúsztam, hogy jobban lássam a nyakláncot. Úgy tűnt, mintha néhány hegyes, fekete karom lógott volna róla.

– Ez meg micsoda? – Az én erősítőm – válaszolta Iván büszkén. – Egy

serborni medve mellső mancsáról származó karmok.

Saját kezűleg öltem meg, amikor befejeztem az iskolámat, és az Éjúr szolgálatába álltam.

Elégedett arccal hátradőlt, és a gallérja alá rejtette a láncot.

– Az erősítő felnagyítja a grisa képességét – magyarázta Fjedor. Ennek azonban már eleve ott kell lennie az emberben.

– Minden grisának van ilyenje? – tudakoltam. A férfi elkomorodott.

– Nem – szólalt meg végül. – Az erősítők rendkívül ritkák. Igencsak nehéz szerezni egyet.

– Csupán az Éjúr legbizalmasabb munkatársai kaphatnak – szólt közbe önelégülten Iván. Már bántam, hogy egyáltalán rákérdeztem a dologra. – Az Éjúr igazi hús–vér erősítő – magyarazta Fjedor. – Ez volt az, amit éreztél.

– Olyan, mint a karmok? Olyan az ő ereje is? – Az egyik ereje – javított ki Iván. Jobban összefogtam magam körül a keftát, mert

hirtelen elfogott a remegés. Nagyon is jól emlékeztem, milyen magabiztos nyugalom öntött el, amikor megéreztem magamon a fekete ruhás férfi érintését.

Különös módon ismerősnek tűnt az egész lényemet megborzongató hívás is. A kutató hang mintha csak azt követelte volna, hogy szóljak. Ijesztő, de ugyanakkor rendkívül izgalmas élményben volt részem. Rövid időre teljes mértékben eltűnt belőlem a bizonytalanság és a félelem. Helyüket valamilyen megingathatatlan bizonyosság vette át. Hiszen valójában egy kis senki vagyok. Egy névtelen falu egyik túlélője, egy menekült. Csontsovány, ügyetlen

lány, aki magatehetetlenül sodródott a növekedő sötétben. Amikor azonban az Éjúr ujjai összezáródtak a csuklómon, éreztem, hogy megváltoztam. Más voltam, lényegesen több. Becsuktam a szememet, és megpróbáltam erre az érzésre összepontosítani. Jó lett volna felidézni, milyen is volt ez a bizonyosság. Ragyogással telne meg az életem, ha újra elárasztana ez a magabiztosság és tökéletes erő. Sajnos semmi ilyesmi nem történt.

Nagyot sóhajtottam és kinyitottam a szememet. Iván széles vigyorral méregetett. Komoly erőfeszítésembe telt, hogy ne rúgjak bele alaposan.

– Hatalmasat csalódtok majd – morogtam. – A kedvedért mondom, jobban jársz, ha most

tévedsz – válaszolta Iván. – Mindannyian jobban járunk – tette hozzá Fjedor.

ELFELEDKEZTEM AZ IDŐ MÚLÁSÁRÓL. Eltelt egy éjszaka, majd egy nappal. Szinte egész idő alatt a tájat bámultam a hintó ablakain keresztül.

Olyan jellegzetességeket kerestem, amelyek akárcsak a legcsekélyebb mértékben is ismerősnek tűnhetnek. Arra számítottam, hogy elhagyatott földutakon haladunk majd, ám ehelyett végig az ország legfontosabb főútvonalán vágtattunk. Fjedor elmagyarázta, hogy az Éjúr jobbnak látja, ha rejtőzködés helyett a gyorsaságban keresünk menedéket. Azt remélte, hogy még az előtt elrejtőzködhetek Os Alta kettős fala mögött, hogy a

képességeim híre eljutna a Ravka területén működő ellenséges kémek és orgyilkosok fülébe.

Könyörtelen sebességgel száguldtunk. Időnként megálltunk, hogy lovakat váltsunk, és ilyenkor engedélyt kaptam arra, hogy kinyújthassam a lábamat. Ha útközben nagy nehezen el tudtam aludni, akkor szörnyetegekkel álmodtam.

Egyszer egy ilyen álomból felébredve, dobogó szívvel vettem észre, hogy Fjedor feszülten figyel. Iván hangosan horkolva a férfi mellett aludt.

– Ki az a Mal? – kérdezte a szőke grisa. Alighanem beszéltem álmomban. Iszonyúan

elszégyelltem magamat. Gyorsan a mellettem ülő opricsnyik őrökre pillantottam. Az egyik kifejezéstelen arccal bámult maga elé. A másik aludt. Odakint a délutáni nap fényében valósággal ragyogott a nyírfaliget, miközben a hintónk megállás nélkül dübörgött tovább.

– Senki – válaszoltam végül. – Egy barátom. – Az a nyomkereső? Bólintottam. – Velem volt az Árnyzónában. Megmentette az

életemet. – Ahogy te is megmentetted az övét. Nyitottam volna a számat, hogy ellenkezzek, de

aztán megdermedtem. Tényleg megmentettem Mal életét? Ez a gondolat mélységesen felzaklatott.

– Igen tiszteletre méltó dolog, ha megmented valakinek az életét – jelentette ki Fjedor. – Te pedig sokakat megmentettél.

– De nem eleget – morogtam, mert megjelent

előttem Aiekszej halálra vált arca, ahogy elragadták a sötétben. Ha ott volt bennem ez az erő, akkor miért nem tudtam segíteni rajta? Vagy azokon a többieken, akik odabent a sötétben pusztultak el. Fjedor szemébe néztem. – Ha valóban úgy véled, hogy annyira tiszteletre méltó dolog az életmentés, akkor miért szívzúzó lettél, nem pedig gyógyító?

A fiatalember hosszasan bámulta a kint elsuhanó tájat.

– A sok grisa között a korporálokra vár a legnehezebb út. A mi kiképzésünk tart legtovább, ugyanakkor a legkeményebb is. Rengeteget kell tanulnunk. Amikor pedig az utam végére értem, úgy éreztem, hogy szívzúzóként jóval több életet menthetek meg.

– Gyilkosként? – kérdeztem meglepődve. – Katonaként – javított ki a fiatalember. Megvonta a

vállát. Gyilkolni vagy gyógyítani, nem mindegy? Szomorúan elmosolyodott. – Mindenki tehetséges valamiben. Váratlanul megváltozott az arckifejezése. Kihúzta

magát, és oldalba vágta Ivánt. – Ébredj! A hintó megállt. Zavartan körülnéztem. – Lovakat fogunk... – kezdtem volna, de a mellettem

ülő őr a számra tapasztotta a kezét, és mutatóujját az ajka elé tette.

Feltépték a hintó egyik ajtaját, és egy katona nézett be.

– Egy fatörzs dőlt keresztbe az úton – jelentette. – Lehet, hogy csapda. Legyetek résen és...

Már nem tudta befejezni a mondatot. Lövés dörrent, majd kísérőnk arccal előre a hintóra zuhant. Hátba lőtték. A levegő hirtelen megtelt halálsikolyokkal és a gyorsan pergő puskatűz dübörgésével. Egy egész sortűz találta telibe a kocsit.

– Le, a földre! – förmedt rám az őröm, és a saját testével próbált eltakarni, miközben Iván kirúgta a halott katonát az utastérből, és bezárta az ajtót.

– Fjerdaiak! – kiáltotta az őr, miután kinézett. Iván Fjedorhoz és a másik őrhöz fordult.

– Fjedor, te menj vele! Tietek az az oldal. Mi majd ezt az oldalt védjük. Mindenáron meg kell védeni a hintót.

Fjedor egy hosszú pengéjű kést húzott elő az övéből, és a kezembe nyomta. – Lapulj a padlóra, és maradj csendben!

A két grisa is lelapult az őrök mellé. Vártak, majd Iván parancsára egyszerre ugrottak ki a hintóból mindkét oldalon. Becsapták maguk mögött az ajtót. Lekuporodtam a földre, és összehúztam magamat.

Erősen szorítottam a súlyos kés markolatát. A mellem nekinyomódott a térdemnek. A hátamat hozzászorítottam az üléshez. Kintről behallatszottak a küzdelem zajai. Fém csengett fémen, hörgés és üvöltözés harsant. Lovak nyerítettek. A hintó valósággal megrázkódott, amikor valaki nekivágódott az ablaknak. Halálra váltan ismertem fel az egyik őrömet. A teste vörös foltot hagyott maga után, ahogy lassan lecsúszott.

A hintó ajtaja szélesre tárult, és egy dús, szőke szakállú férfi arca tűnt fel. A másik oldalra hátrálva

magam elé tartottam a kést. A fickó kiabálni kezdett a társainak. Fjerda különös, érthetetlen nyelvét használta. Megpróbálta megragadni a lábamat. Nagyot rúgtam a képe felé, amikor kinyílott a hátam mögötti ajtó. Kis híján belezuhantam a másik szakállas ismeretlen karjaiba. Megragadta a derekamat, és durván kirántott a kocsiból. Valósággal vonyítani kezdtem, és megpróbáltam megcsapni a késsel.

A penge alighanem eltalálhatta, mert káromkodni kezdett és elengedett. Felpattantam, és kereket akartam oldani. Egy erdős völgyben voltunk. A birodalmi országút itt egészen elkeskenyedett, Hogy átférjen a két egymás mellett tornyosuló sziklahát között. Körülöttem mindenütt katonák és grisák küzdöttek a szakállas ismeretlenek ellen.

A grisa tűz fatörzseket lobbantott lángra. Láttam, ahogy Fjedor maga elé rántja a kezét, és az ellenfele a mellkasához kapva holtan zuhan a földre. A férfi szájából vér szivárgott.

Pillanatnyi habozás nélkül menekülni próbáltam. Elindultam felfelé, a közelebbi hegy oldalán. A lábam megcsúszott az erdő talaját borító faleveleken. Hörögve kapkodtam levegő után. Már félúton járhattam a hegycsúcs felé, amikor valaki hátulról rám vetette magát.

Hasra zuhantam, a kés elszállt a kezemből, mert mindkét karomat az arcom elé kaptam, nehogy betörjem a fejem.

Megpördültem, és megpróbáltam lerúgni magamról a lábaimat átölelő sárga szakállas férfit. Kétségbeesett pillantást vetettem a szorosra. A katonák és a grisák a

puszta életükért küzdöttek. Az ellenség túlereje miatt nem tudtak a segítségemre sietni. Vadul rángatózva vergődtem, de a fjerdai túlságosan is erősnek bizonyult. Rám mászott, és térdével a testemhez szorította a karomat. Megpróbálta előhúzni a kését.

– Most rögtön kibelezlek, te boszorkány – hörögte alig érthető fjerdai kiejtéssel.

Ebben a pillanatban meghallottam a közeledő lovak patkóinak dobogását. Támadóm az út felé fordult.

A szorosba bevágtató lovasok ragyogóan kék vagy piros keftát viseltek. A kezükből tűz és mennydörgés áradt. Az elöl haladó alak fekete ruhát hordott.

Az Éjúr lecsúszott a lova hátáról. Oldalra emelte a karját, majd összecsapta a tenyerét. Mennydörgés hallatszott. Ujjai közül sötét szalagok törtek elő. Kígyózó mozgással behálózták a ligetet, megtalálták a fjerdai orgyilkosokat, majd végigkúsztak a testükön, hogy árnyékba borítsák az arcukat. Az ellenség sikoltozni kezdett. Néhányan elejtették a kardjukat, míg mások vadul csapkodták a levegőt.

Döbbent rémülettel figyeltem a küzdelem váratlan fordulatát.

A ravkaiak kihasználták a segítség érkezését, és könnyedén végeztek az elvakított, tehetetlen ellenséggel.

A rajtam térdelő szakállas alak halkan mormogott valamit. Egyetlen szavát sem értettem. Talán imádkozhatott. Halálra váltan, megdermedve bámulta Kom urat. Kihasználtam a lehetőséget.

– Itt vagyok! – kiáltottam hangosan. A nagyúr azonnal a hang irányába fordult. Felemelte

két kezét. – Nej! – hörögte a fjerdai, és a magasba emelte a

kését. – Vakon is keresztül tudom döfni a szívét. Csaknem elállt a szívverésem. Halotti csend borult a

völgyre. Csupán a haldoklók nyöszörgése hallatszott. Az Éjúr leengedte a karját.

– Ugye tisztában vagy azzal, hogy körbefogtunk? – szólalt meg jeges nyugalommal. A hangja tökéletesen hallatszott a fák közül.

Az orgyilkos tekintete jobbra, majd balra mozdult. Felnézett a hegytetőre, a vállhoz szorított puskával közeledő ravkai katonák irányába. Miközben a fjerdai halálra váltan bámulta a környéket, az Éjúr néhány lépéssel feljebb jött a lejtőn.

– Ne tovább! – ordította az orgyilkos. Az Éjúr megtorpant.

– Add ide a lányt! – szólalt meg. – Cserébe megengedem, hogy visszaszaladj a királyodhoz.

A merénylő őrülten vihogni kezdett. – Ó, dehogyis, dehogyis. Nem igazán hinném azt! –

süvöltötte a fejét rázva. Még mindig a magasban tartotta a kését. A szívem majd kiugrott a mellkasomból. A tűhegyes pengén megcsillant a nap fénye. – Az Éjúr nem kíméli az életet.

Az ellenségünk rám pillantott. Olyan szőke volt a szempillája, hogy szinte nem is látszott.

– Nem fog megkapni – duruzsolta halkan. – Nem lesz az övé a boszorka. Nem szerzi meg magának ezt az erőt is.

Még magasabbra emelte a tőrt, majd valósággal felvonyított.

– Skirden Frejda! A tőr csillogó ívben elindult felém. Félrekaptam a

fejemet, és halálra váltan becsuktam a szemem. Mielőtt azonban minden elsötétedetett volna, megláttam, ahogy az Éjúr villámgyors mozdulatot tesz a levegőbe. Meghallottam a mennydörgést, utána viszont… semmi sem történt.

Lassan kinyitottam a szemem. Az elém táruló iszonyatos lárvány miatt a legszívesebben felüvöltöttem volna, de nem jött ki hang a torkomon. A mellemen trónoló férfit kettévágták. A feje, a jobb válla az erdő talaján feküdt. Elfehéredő keze még mindig a tőrt szorította.

A megcsonkított test egy darabig még rajtam imbolygott. Az iszonyatos metszett sebből vékony füstcsík szállt a magasba. A hulla végül előreborult.

Ekkor már visszanyertem a hangomat. Sikítani kezdtem. Hátrafelé igyekeztem kimászni a megcsonkított tetem alól. Egyszerűen képtelen voltam feltápászkodni. A pillantásomat nem tudtam levenni az iszonyatos torzóról. Az egész testem erősen reszketett. Az Éjúr felrohant a hegyoldalon. Letérdelt mellém, és a saját testével takarta el a hulla látványát.

– Nézz rám! – parancsolta. Megpróbáltam az arcára összpontosítani, de

valamiért még mindig csupán az orgyilkos megcsonkított hulláját láttam magam előtt.

A halott vére tócsában gyűlt a nedves fűben. – Mit... mit tettél vele? – Amit meg kellett tennem. Fel tudsz állni? Bizonytalanul bólintottam. Ekkor megfogta a

kezemet, és felsegített. Amikor a tekintetem önkéntelenül is visszatért a holttestre, a fekete ruhás alak megfogta az államat, és elfordított. A tekintete találkozott a pillantásommal.

– Rám nézz! – parancsolta újra. Bólintottam, és megpróbáltam mindvégig rászegezni

a tekintetemet, miközben levezetett a völgybe és parancsokat osztogatott az embereinek.

– Hárítsátok el az útakadályt! Húsz lovasra van szükségem.

– Mi legyen a lánnyal? – tudakolta Iván. – Magammal viszem – felelte a nagyúr. Otthagyott a lova mellett, miközben elsietett, hogy

megbeszélje a teendőket Ivánnal és a kapitányaival. Megkönnyebbülve fedeztem fel Fjedort is velük. A fiatalember egyik karja megsérült, ám úgy tűnt, hogy nem esett nagyobb baja. Megveregettem a ló izzadt szügyét, és beszívtam a nyereg bőrének tiszta szagát. Megpróbáltam valahogy megnyugvásra bírni hevesen dübögő szívemet. Igyekeztem kiverni a fejemből mindazt, ami a hátam mögött borította a domboldalt.

Néhány perccel később azt láttam, hogy katonák és grisák nyeregbe pattannak. Addigra már eltakarították az utat elzáró fatörzset is. A lovasok egy része vágtázva továbbkísérte a most már igencsak viharvertnek tűnő hintót.

– Eltereljük a figyelmüket – szólalt meg mellém lépve az Éjúr. – A déli ösvényeken megyünk tovább. Eleve azt kellett volna tennünk.

– Ezek szerint te is szoktál hibázni – jegyeztem meg gondolkodás nélkül. A sötét ruhás férfi éppen a

kesztyűjét húzta volna fel, erre most megmerevedett. Idegesen összeszorítottam az ajkamat.

– Nem akartalak... – Még szép, hogy szoktam tévedni – vágott a

szavamba. Alig láthatóan elmosolyodott. – Csak nem túl gyakran.

A fejére húzta a csuklyáját, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen a ló hátára. Egy pillanatig haboztam. Felnéztem az előttem álló sötét lovasra. A fekete ruhás alak arcvonásait elnyelte az árnyék. Újra magam előtt láttam a levágott fejű támadót. Majdnem elfogott a hányinger.

Megmentőm mintha csak olvasott volna a gondolataimban:

– Csak azt tettem, amit meg kellett tennem, Alina. Ezt én is tudtam. Megmentette az életemet. És

egyébként is. Mi más lehetőségem maradt mostanra? A tenyerébe helyeztem a kezemet, és hagytam, hogy felsegítsen maga elé a lóra. Elhelyezkedett mögöttem a nyeregben, majd megsarkantyúzta a hátast. A ló ügetni kezdett.

Már kiértünk a völgyből, amikor kezdtem végre teljes mértékben felfogni, mi is történt velem az előbb.

– De hiszen te remegsz – szólalt meg a férfi. – Nem igazán szoktam hozzá ahhoz, hogy meg

akarnak ölni. – Tényleg? Én már szinte észre sem veszem, amikor

végezni akarnak velem. Hátrafordultam, hogy az arcába nézhessek. A szája

szegletében még mindig ott érződött a halovány mosoly, de cseppet sem lehettem biztos abban, hogy

valóban tréfálkozik–e. Újra előrenézve folytattam. – Ezenkívül szemtanúja voltam annak, hogy

kettévágtak egy embert. Mindezt igyekeztem nyugodt hangon előadni, ám

biztosra vettem, nem kerüli el a figyelmét, hogy egész testem remeg.

Az Éjúr most már csak egy kézzel fogta a kantárt. A másikról lehúzta a kesztyűt. Megmerevedtem, amikor megéreztem, hogy a tenyere becsúszik a hajam alá, és rásimul a tarkómra. A meglepődés azonban csupán egy pillanatig tartott, és máris elöntött a jól ismert nyugalom és magabiztosság. A sötét ruhás alak egy kézzel még mindig a fejemet tartotta, miközben megsarkantyúzta a lovát. Vágtatni kezdtünk. Becsuktam a szememet, és igyekeztem semmire sem gondolni. Hiába ültem egy gyorsan haladó ló hátán, hiába vészeltem át ezt a szörnyű napot, nemsokára nyugtalan álomba merültem.

5. fejezet

IGAZÁBÓL NEM IS EMLÉKSZEM, mi történt a

következő néhány napban. Kényelmetlen és kimerítő időszakot éltem át. Elkerültük a birodalom főútvonalát, helyette elhagyatott földutakon, keskeny vadcsapásokon haladtunk. Olyan gyors ütemben mentünk, amit a nehéz és helyenként bizony igencsak veszélyes terep lehetővé tett.

Teljesen elveszítettem a tájékozódási képességemet. Nem tudtam, merre tartunk, és azt sem, mekkora utat tettünk meg.

Csupán az első nap ültem az Éjúr előtt. Attól kezdve saját lovat kaptam. Ennek ellenére azon kaptam magamat, hogy mindig pontosan tudom, hol vágtat az oszlopban a megmentőm. Egyetlen szót sem szólt

hozzám, és ahogy egyre teltek az órák, majd a napok, komolyan aggódni kezdtem. Lehet, hogy megsértettem valamivel? (Figyelembe véve, hogy alig váltottunk pár szót, igencsak szép teljesítmény lett volna, ha még így is meg tudom sérteni.) Néha persze észrevettem, hogy figyel. Tekintete hűvösen csillogott, arckifejezése pedig semmit sem árult el.

Sosem számítottam különösebben jó lovasnak, az Éjúr pedig rendkívül kimerítő ütemre kényszerített minket. Mindegy, milyen irányban dőltem előre a nyeregben, a testem valamelyik része azonnal sajogni kezdett. Kétségbeesve és kimerülten bámultam magam elé, miközben igyekeztem nem törődni sajgó lábammal, vagy a derekamat mardosó, lüktető fájdalommal. A hátasom ingerülten csapkodó fülét bámultam. Az ötödik éjszaka egy néptelen tanya előtt álltunk meg. Olyan megkönnyebbülés fogott el, hogy a legszívesebben ujjongva kivetettem volna magamat a nyeregből. Sajnos azonban anynyira elgémberedtek a tagjaim, hogy csak ügyetlenül lecsusszantam a ló hátáról. Hálásan köszönetet mondtam annak a katonának, aki átvette a lovamat, majd lassan vánszorogva elindultam a közeli domb irányába. Úgy hallottam, hogy a magaslat lábánál halk patak csörgedezik.

Remegő lábbal letérdeltem a parton, megmostam az arcomat meg a kezemet a hideg vízben. A levegő megváltozott az elmúlt néhány nap során. A ragyogóan kék, őszi égbolt helyét komor szürkeség vette át.

A katonák azonban ennek ellenére is úgy vélték,

hogy még az igazi ítéletidő előtt eljuthatunk Os Altába. És akkor mi történik majd? Mi lesz velem, ha már beértünk a Kis Palotába? Mi lesz, amikor kiderül, hogy képtelen vagyok mindarra, amit elvárnak tőlem? Cseppet sem bölcs dolog csalódást okozni a fejedelmeknek. Vagy éppen a Kom uraknak. Erősen kételkedtem abban, hogy egy nyaklevessel küldenek haza, az ezredemhez. Még azt sem tudhattam, hogy Mal vajon még mindig Kribirszkben van–e. Ha már begyógyultak a sebei, akkor talán átküldték a Zónán túlra, vagy valamilyen új beosztást kapott.

Felidéztem magamban, ahogy az arca eltűnt a hatalmas grisa sátorban nyüzsgő tömegben. Még csak el sem búcsúzhattam tőle.

A lassan alászálló alkonyatban kinyújtottam a karomat, és kiegyenesedtem. Megpróbáltam valahogy lerázni magamról a közeledő balsors érzetét. Talán jobb is így – tűnődtem. Mégis hogyan köszönhettem volna el Maltól? Köszönöm, hogy te voltál a legjobb barátom, és hogy elviselhetővé tetted az életemet. Ja, amúgy, ugye, nem haragszol, hogy már egy ideje szerelmes vagyok beléd? Ne felejts el ám írni!

– Miért mosolyogsz ilyen kedvesen? Megpördültem, és belebámultam a homályba. Az

Éjúr hangja mintha csak az árnyékok között lebegett volna. Odasetált a patak partjára. Leguggolt, vizet fröcskölt az arcára és sötét hajára.

– Szóval? – kerdezte, rám nézve. – Csak úgy magamban mosolyodtam – válaszoltam. – Ilyen jókedvű vagy? – Elképesztően.

Az égbolton már alig maradt világosság. Az Éjúr alaposan szemügyre vett. Nagyon kellemetlenül éreztem magamat. Nem tetszett, hogy valósággal tanulmányoz. A hosszas és kimerítő utazás a legcsekélyebb nyomot sem hagyott rajta. Csupán a keftá ján látszódott némi por. Az arcbőröm valósággal bizseregni kezdett a szégyentől, hiszen tökéletesen tudtam, hogy lóg rajtam a túlságosan is bő kefta, mocskos a hajam és az arcomon jókora folt éktelenkedik ott, ahol megütött az a fjerdai orgyilkos. Vajon a nagyúr már meg is bánta, hogy elhozott engem idáig? Csak nem az jár az eszében, hogy én vagyok ritka balfogásai egyike?

– Nem vagyok grisa! – kiáltottam fel önkéntelenül. – A jelek pontosan ennek az ellenkezőjére utalnak –

legyintett rám sem hederítve. – Mitől vagy olyan biztos a dolgodban?

– Nézz rám! – Éppen azt teszem. – Hát úgy nézek én ki, mint egy grisa? A titokzatos rendek tagjai gyönyörűek voltak. A

bőrüket nem csúfította el szeplő, a hajuk nem volt fakó barna, és a karjuk sem emlékeztetett rőzsenyalábra.

A fekete ruhás alak megcsóválta a fejét, és felemelkedett.

– Te tényleg nem értesz semmit sem – jelentette ki, aztán elindult visszafelé.

– Mi volna, ha elmagyaráznád, mit nem értek. – Egyelőre még nem. Elöntött a pulykaméreg. A legszívesebben jól nyakon

csaptam volna. Bizony ez járt a fejemben, csakhogy

korábban tanúja voltam annak, amint kettészelt egy embert. Így hát beértem azzal, hogy gyilkos pillantásommal majdnem keresztüldöftem a hátát, miközben a nyomába eredve, elindultam felfelé.

A tanya félig romba dőlt csűrében a nagyúr emberei feltakarították a padló egy részét, és tüzet raktak. Egyikőjük elkapott és megölt egy fajdot. A madár már ott sült a lángok fölött. Meglehetősen nyomorúságos eledel volt ilyen sok utazónak, ám az Éjúr nem akarta, hogy az emberei vad után kajtatva szétszéledjenek a rengetegben.

Letelepedtem a tűz mellé, és csendben megettem a magam kis adagját. Amikor befejeztem, rövid habozás után zsíros ujjaimat beletöröltem a már amúgy is mocskos keftá mba. Soha az életben nem volt még ilyen gyönyörű ruhadarabom. Valószínűleg nem is lesz már. Annyira szép volt, hogy mélységesen elkeserített, amiért az utazás során ennyire tönkrement a lenyűgöző köntös.

A tűz fényében megnéztem magamnak a grisák mellett ücsörgő opricsnyik okat. Néhány testőr már arrébb ment és megágyazott magának éjszakára. Beosztották az őrséget. Valaki mindig vigyázott a tűzre. A többiek csendesen beszélgetve bámulták a lassan kihunyó lángokat. Körbeadták a kulacsot. Az Éjúr is ott ült közöttük. Észrevettem, hogy pontosan ugyanannyit kapott a húsból is, mint a többiek. Birodalmunk második embere ebben a pillanatban csak úgy ott ücsörgött a puszta földön, a katonái között.

Alighanem megérezhette a pillantásomat, mert

felém fordult, és a szemembe nézett. A lángok fényében úgy ragyogott a szeme, mintha gránitból faragták volna. Elpirultam. A zavarom csak fokozódott, amikor a nagytúr felkelt, és mellém telepedett. Felém nyújtotta a kulacsot. Rövid habozás után ittam egy kortyot. Savanyú képet vágtam, amikor megéreztem a kvász ízét. Sohasem szerettem ezt az italt, ám Keramzinban a tanárok úgy itták, mintha víz lett volna. Mallal egyszer elloptunk egy üveggel. Persze csúnyán ellátták a bajunkat, amikor fény derült a bűnünkre, ám a verés még csak meg sem közelítette annak az állapotnak a szörnyűségét, ahogy másnap éreztük magunkat.

Ennek ellenére az égető ital kellemes meleggel töltötte el a bensőmet. Ittam még egy kortyot, aztán visszaadtam a kulacsot.

– Köszönöm – mondtam köhögve. A férfi ivott, majd megszólalt, miután egy darabig

némán bámulta a tüzet: – Na jól van. Kérdezz! Döbbenten pislogni kezdtem. Nem is tudtam, mivel

kezdhetném. Fáradt elmémben valósággal hemzsegtek a

kérdések. Halálos rémület fogott el, miközben mindent eltompított a kimerültség. Valahogy még most sem tudtam igazából elhinni, hogy tényleg eljöttünk Kribirszkből. Cseppet sem lehettem biztos abban, maradt–e bennem egy épkézláb kérdés feltevéséhez elegendő erő. Amikor végre kinyitottam a számat, a váratlanul feltoluló kérdés engem is meglepett.

– Hány éves vagy?

Jókedvű pillantás volt a válasz. – Nem tudom pontosan. – Hát ez meg hogy lehetséges? Az Éjúr megvonta a vállát. – És te hány éves is vagy egészen pontosan? Metsző pillantással válaszoltam. Nem tudtam, hogy

pontosan mikor is születtem. Keramzinban valamennyi árva a nagyherceg születésnapján ünnepelte a sajátját. Ezzel fejeztük ki hálánkat jótevőnk előtt.

– Na akkor legalább nagyjából hány éves vagy? – Miért akarod tudni? – Azért, mert kisgyerekkorom óta hallgatom ám a

rólad szóló meséket, ám ugyanakkor ránézésre csak egy kicsivel lehetsz idősebb nálam – feleltem őszintén.

– Milyen meséket hallottál? – Hát csak a szokásosakat – válaszoltam ingerülten.

– Ha nem akarsz felelni a kérdésemre, akkor egyszerűen csak mondd meg!

– Nem akarok felelni a kérdésedre. – Ó! Nagyot sóhajtott, aztán megszólalt. – Százhúsz esztendős. Plusz–mínusz pár év. – Micsoda? – csattantam fel. A tűz túloldalán ülő

katonák felkapták a fejüket. Halkabban folytattam. – Ez lehetetlen!

A fekete ruhás férfi a lángokat bámulta. – A tűz elemészti a bele dobott fát. Elfogyasztja, és

csak hamu marad utána. A grisák ereje nem így működik.

– Hanem hogyan. – Erősebbé válsz, ha élsz a képességeddel. Az erő

nem emészt el minket, hanem valósággal táplál. A legtöbb grisa nagyon sokáig él.

– De akkor sem százhúsz évig. – Hát nem – ismerte be. – Egy grisa életének a

hossza egyenes arányban áll az erejével. Minél hatalmasabb, annal tovább fog élni. Ha pedig ezt az erőt megsokszorozzák... – elhallgatott, és rnegvonta a vállát.

– Te pedig egy eleven erősítő vagy. Mint Iván medvéje.

Alig észrevehetően ismét elmosolyodott. – Mint Iván medvéje. Ebben a pillanatban egy rendkívül kellemetlen

gondolat villant át az elmémen: – De hát ez azt jelenti... – Azt jelenti, hogy a csontjaim, vagy néhány fogam

segítségével egy másik grisa elképesztő erőre tehetne szert.

– Hát ez aztán tényleg hátborzongató. Nem aggódsz legalább egy kicsit miatta?

– Nem – felelte egyszerűen. – Most viszont válaszold meg a kérdésemet! Miféle meséket hallottál rólam?

Kényelmetlenül mocorogni kezdtem. – Hát... a tanáraink arról beszéltek, hogy Ravka

határain túlról is magad köré gyűjtöd a grisákat, csakhogy erősebb legyen a Második

Hadsereg. – Semmi okom arra, hogy magam köré gyűjtsem

őket. Önszántukból jönnek. Más országok nem bánnak olyan nagylelkűen a grisákkal, mint Ravka – magyarázta komoran. – A fjerdaiak boszorkányság

vádjával máglyára vetnek minket. A kerchiek meg eladnak rabszolgának. Shu Hanban felboncolnak minket, mert rá akarnak jönni az erőnk titkára. És még miről meséltek?

– Azt mondták, hogy nemzedékek óta te vagy a legerősebb Éjúr.

– Nem azért kérdezlek, hogy hízelegj nekem. Piszkálni kezdtem a keftá mból kiálló cérnaszálat. A

férfi némán figyelt. – Hát... – szólaltam meg lassan. – Élt a birtokon egy

matuzsálemi korú jobbágy... – Folytasd! – bátorított a nagyúr. – Halljam! – Na ez az öreg arról beszélt, hogy... a Kom urak

lélek nélkül születnek. Meg arról, hogy az Árnyzónát csupán olyasvalaki hozhatta létre, aki ízig–vérig gonosz.

Dermedt arcára pillantva még gyorsan hozzáfűztem: – Ana Kuya azonban elzavarta a vénséget, és

elmesélte, hogy a jobbágyok rettentően babonásak. Az Éjúr hatalmasat sóhajtott. – Nem hiszem, hogy csak a parasztok hisznek

ebben. Csendben maradtam. Bár nem mindenki

gondolkozott úgy, mint Eva vagy az az öreg jobbágy, de éppen elég időt töltöttem el az Első Hadseregben ahhoz, hogy tudjam, a legtöbb egyszerű katona cseppet sem bízik a grisákban, és úgy érezte, hogy nem tartozik hűséggel az Éjúrnak.

Rövid hallgatás után beszélgetőtársam megszólalt: – Az ükapám volt a Fekete Eretnek. Ő hozta létre az

Árnyzónát.

Nagy hibát követett el. A kísérletre azért került sor, mert mohó volt.

Vagy talán gonosz. Nem tudom. Azóta minden egyes Éjúr megpróbálta jóvátenni ezt a hazánk ellen elkövetett szörnyű vétket. Kivétel nélkül. Ezzel én is így vagyok.

Komoly arckifejezéssel szembefordult velem. Az ugráló lángok megvilágították tökéletes arcvonásait.

– Az egész életem ráment a kutatásra. Arra, hogy megtaláljam a megoldást. Nagyon hosszú idő óta te vagy számomra az első reménysugár.

– Én? – A világ kezd átalakulni, Alina. A muskéták és a

puskák csupán az első lépést jelentik. Tudom, milyen fegyverek kifejlesztésén fáradoznak Kerchben és Fjerdában. A grisák kora lassan a végéhez ér.

Ez a gondolat megrémített. – De hát... Mi van az Első Hadsereggel? Nekik

vannak puskáik. Meg rengeteg fegyverük. – Mit gondolsz, honnan vesszük azokat a puskákat,

meg a hozzájuk való lőszert? Valahányszor átkelünk a Zónán, emberek halnak meg.

Ravka nem maradhat megosztva az új korszakban. Szükségünk van a kikötőinkre. A tengerparti kormányzóságokra. Mindezeket pedig egyedül te adhatod vissza a hazának.

– Hogyan? – kiáltottam fel kétségbeesve. – Mégis hogyan lehetnék képes minderre?

– Úgy, hogy segítesz nekem elpusztítani az Árnyzónát.

Döbbenten megráztam a fejemet. – Megörültél. Ez az egész kész agyrém! A csűr romba dőlt tetején keresztül felpillantottam

az északi égboltra. Bár rengeteg csillag ragyogott odafent, én mégis csupán a fénypontok közötti végtelen sötétséget láttam magam előtt. Elképzeltem, ahogy vakon, halálra rémülve ott állok az Árnyzóna gyilkos némaságában. Semmivel sem tudok védekezni, csupán az állítólagos erőmmel. Elképzeltem magamnak a Fekete Eretneket. Ez az Éjúr teremtette meg a Zónát. Ugyanazt a címet viselte, mint a közvetlenül mellettem ülő, a lángok játékát bámuló férfi.

– Tulajdonképpen hogyan mentettél meg? – kérdeztem, mert gyorsan el akartam terelni a gondolataimat a félelmetes témától. – Mit tettél a fjerdaival?

Az Éjúr továbbra is a lángokat bámulta. – Vágásnak hívják. Nagy erőre és igen komoly

összpontosításra van szükség hozzá. Csupán néhány grisa tudja megtanulni.

Dörzsölni kezdtem a kezemet. Megpróbáltam valamit tenni a mindenemet elöntő váratlan borzongás ellen.

A férfi most rám nézett, majd visszafordult a tűz felé.

– Jelentene az bármilyen különbséget, ha nem az erőmmel, hanem egy karddal végeztem volna vele?

Vajon jelentene? Az elmúlt néhány nap során rengeteg iszonyatos dolognak voltam a szemtanúja. Hiába zúdultak rám a Zóna rémálmai, a legnagyobb

hatást mégsem az a szörnyűség, hanem a kettészelt, szakállas férfi hullája tette rám. Ennek a képe üldözött álmaim során.

Miatta kellett zihálva ébrednem. Újra és újra megjelent előttem a napfényben megcsillanó torzó, mielőtt rám hanyatlott volna.

– Nem tudom – válaszoltam halkan. Valami átvillant az arcán. Talán fájdalom, talán

harag. Egyetlen szó nélkül felkelt, és otthagyott. Utána bámultam, ahogy eltűnt a homályban.

Hirtelen elfogott a lelkiismeret–furdalás. Ne legyél már ostoba! – figyelmeztettem magamat. Hiszen ez a férfi az Éjúr. Ő Ravkában a második leghatalma sabb ember. Százhúsz éve született! Nem bántottad meg. Ekkor azonban felidéztem magamban a megmentőm arcán felvillanó érzelmet.

Eszembe jutott, mennyire szégyellte magát, amikor a Fekete Eretnekről beszélt. Nem tudtam megszabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy éppen elbuktam egy roppant fontos vizsgán.

KÉT NAPPAL KÉSŐBB, nem sokkal hajnal után keresztülügettünk egy hatalmas kapun, és átjutottunk Os Alta híres dupla varosfalán.

Mallal együtt nem messze innen, Policnajában, a katonaság egyik legjelentősebb központjában kaptuk meg alapkiképzésünket. Egyetlen alkalommal sem jutottunk el a fővárosba. Os Altában csupán a legtehetősebbek élhettek. Ez a város volt a katonai és polgári tisztviselők otthona. Itt élt a családjuk, itt

laktak a szeretőik és itt működött az a sok üzlet, amelyek ellátták a gazdagokat. Enyhe csalódottság fogott el, amikor elügettünk a berácsozott kirakatú boltocskák előtt.

A tágas piactéren alig lézengett néhány árus. Az utcákat sűrűn egymás mellé épített, keskeny házak szegélyezték. Os Altát az álmok városának is nevezték. Egész Ravkának ez volt a fővárosa. Itt állomásoztak a grisák, és itt tornyosult az ég felé az uralkodó Nagy Palotája. Amit azonban eddig láttam a nagyvárosból, mintha csak a Keramzin környéki nyomorúságos mezővárosok tágasabb és jóval mocskosabb utánzata lett volna.

A dolgok azonban egy csapásra megváltoztak, ahogy eljutottunk a hídhoz. Alatta apró csónakok himbálóztak a széles csatorna vizén. A túloldalon lassan kibontakoztak a ködből a másik Os Alta ragyogó hófehér épületei. Odaérve jól láttam, hogy a hidat fel lehet vonni. A csatornát egy szempillantás alatt hatalmas vizesárokká változtathatják. A széles víztükör elválasztja az álmok városát a hátunk mögött fekvő, közönséges, hétköznapi külváros mocskától.

Amikor leléptünk a hídról, mintha csak egy másik világba kerültünk volna. Bármilyen irányba fordultam is, mindenütt szökőkútak, kikövezett terek, buja parkok és nyílegyenes sorokban ültetett fák látszottak, amelyek tágas sugárutakat szegélyeztek. A lenyűgöző épületek alsóbb szintjein néha már világosság ragyogott. A konyhákban alighanem meggyújtották a tüzeket, és kezdetét vette az egész napos munka.

Az utcák lassan emelkedni kezdtek. Ahogy

magasabbra jutottunk, egyre nagyobb, egyre lenyűgözőbb házak vettek minket körbe. Végül megpillantottam a következő falat. Újabb kapuk zárták el az utunkat.

Ezeket mintha csak ragyogó aranyból kovácsolták volna. Mindegyiket uralkodónk jelképe, a kétfejű sas ékesítette. A fal tetején állig felfegyverzett férfiak őrködtek. Egyértelműnek tűnt, hogy a csodás Os Alta olyan birodalom fővárosa, amely igen hosszú ideje hadban áll.

A kapu kitárult. A széles utat csillogó murva borította. Két oldalon

elegáns fák szegélyezték. Balra és a másik oldalon is gondosan ápolt kertek nyúltak a messzeségbe. A kora hajnali ködben ragyogott zöld színük. Az elmosódott kertek fölé márvánnyal borított teraszok és aranyozott szökőkutak magasodtak. És igen, végre megpillanthattam a Nagy Palotát is, Ravka uralkodóinak téli rezidenciáját.

Amikor végre elértük a palota bejárata előtti, ugyancsak kétfejű sast mintázó szökőkutat, az Éjúr mellém léptetett a lovával.

– Mi a véleményed róla? – kérdezte. Ránéztem, majd visszafordultam a pazar

homlokzathoz. Még sosem láttam ilyen hatalmas épületet. A teraszokat szobrok sora díszítette. A palota három emeletét valósággal beragyogták a csodálatos ablakok. Úgy véltem, ügyes kezű mesterek valódi aranyozással ékesítették az üvegtáblákat.

– Meglehetősen... óriási? – szólaltam meg habozva. A férfi rám nézett, és a szája szegletében ismét

halvány mosoly bujkált. – Azt hiszem, ennél fertelmesebb épületet még soha

az életben nem láttam – válaszolta, majd lépésre ösztönözte a lovát.

Az ösvény széles ívben megkerülte a palota épületét. Újabb kertek következtek, majd elhaladtunk egy sövényből kialakított útvesztő mellett. A legközelebbi, ragyogóan zöld pázsit közepén gyönyörű templom tündökölt. Utána egy hatalmas üvegház következett, melynek ablakait elhomályosította a pára. Végül fák között folytatódott az utunk. Mintha csak egy kisebb erdőségbe kerültünk volna. Olyan érzésem volt, mintha egy hosszú, sötét folyosón át ügetnénk. A magas fák sűrű ágai valósággal tetőt emeltek a fejünk fölé.

Karomon újra felállt a szőr. Ugyanaz az érzés fogott el, mint akkor, amikor átkeltünk a csatornán. Úgy éreztem, magam mögött hagytam egy másik világot.

A zöld alagútból kilépve bágyadt napsütés fogadott. Egy enyhe lejtő tetején álltunk meg. Odalent olyan épület rejtőzött, amelyhez foghatót még nem láttam.

– Üdvözöllek a Kis Palotában! – szólalt meg az Éjúr. Meglehetősen különös nevet adtak ennek az

épületnek. Bár kisebb volt, mint az uralkodó székhelye, a „kis” palota felettébb óriási építménynek tűnt. Úgy emelkedett ki a falait körülvevő fák öleléséből, mintha csak egy elvarázsolt erdő egyik csodája lenne. Fából ácsolt falait sötétre festették, hagymakupolái aranyszínben tündököltek.

Közelebb érve az is nyilvánvalóvá vált, hogy a deszkák és gerendák minden parányi részletét

telefaragták madarakkal, virágokkal, tekergőző indákkal és mágikus szörnyetegekkel.

A lépcső tövében szénfekete egyenruhát viselő szolgák várakoztak.

Leszálltam a lovamról, mire az egyikőjük már oda is rohant, hogy elvezesse a hátasomat. A többiek szélesre tárták a hatalmas, kétszárnyú ajtót. Miközben beléptem a palotába, nem tudtam ellenállni a késztetésnek, és megsimítottam az egyik ajtó faragásait. A deszkát gyöngyházzal díszítették. A felkelő nap fényében színek kavalkádja ragyogott fel. Hány szorgos kéz dolgozhatott, amíg létrejött ez a bámulatos hely? Hány évig tarthatott a megfeszített munka?

Átsiettünk a tágas előcsarnokon, majd pedig egy jókora, hatszögletű helyiség következett. Középen négy hosszú asztalt rendeztek négyzet alakba. Lépteink visszhangoztak a kőpadlón. A fenséges méretű, aranyozott kupola mintha elképzelhetetlen magasságban lebegett volna a fejünk fölött.

Az Éjúr magához intette az egyik cselédet. Az idős nő ugyanolyan szénfekete öltözéket viselt, mint a társai. Odasúgott neki valamit, majd felém fordulva, finoman meghajolt, és embereivel a nyomában átvágott az impozáns csarnokon.

Enyhe ingerültség fogott el. Megmentőm alig szólt hozzám azóta, hogy az elhagyott csűrben beszéltünk. Egyetlen szóval sem jelezte, mire számíthatok a továbbiakban. Mivel alig álltam a lábamon, nem igazán volt kedvem vagy éppenséggel bátorságom ahhoz, hogy utánaszaladjak. Engedelmesen a sötét ruhás

asszonyság nyomába eredtem. Egy újabb kétszárnyú ajtó következett, majd beléptünk az egyik kisebb toronyba.

Amikor megpillantottam a lépcsőket, kis híján összeomlottam, és sírva fakadtam. Talán az volna a legjobb, ha engedélyt kérnék arra, hogy az előcsarnok közepén verhessek sátrat – tűnődtem elkeseredve.

Ehelyett elszántan megragadtam a gazdag faragásokkal díszített korlátot, és lassan vonszoltam magam felfelé, bár elnyűtt testem minden porcikája fennhangon tiltakozott az újabb próbatétel ellen. Amikor csodával határos módon eljutottam az emeletre, a legszívesebben azzal ünnepeltem volna meg ezt a fegyvertényt, hogy lekuporodom aludni a szőnyegre. A szolgáló azonban már el is indult az egyik folyosón. Számos ajtó előtt haladtunk el, míg végül egy nyitott ajtóhoz értünk. Bent egy másik egyenruhás szobalány várt ránk.

Bár már alig álltam a lábamon, mégis megnéztem magamnak a tágas szobát, a súlyos aranyszínű függönyöket és a gyönyörű cserépkandallóban égő tüzet. Csodálatos volt itt minden, ám engem elsősorban mégis a széles, mennyezetes ágy izgatott.

– Hozhatok valamit? Kérsz enni? – kérdezte az idősebbik nő. Megcsóváltam a fejemet. Csupán az alvás érdekelt.

– Remek – biccentett az asszonyság, majd intett a cselédnek, aki pukedlizve el is tűnt a folyosón. – Akkor hagylak pihenni. Ne felejtsd el alaposan bezárni az ajtódat!

Nagyot pislogtam.

– Fő az elővigyázatosság – magyarázta a nő, majd távozott. Halkan, óvatosan húzta be az ajtót maga után.

Már ki miatt kellene elővigyázatosnak lennem? – töprengtem magamban. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy sokat morfondírozzak a kérdésen. Bezártam az ajtót, majd lehámoztam magamról a keftát meg a csizmámat, és belezuhantam az ágyba.

6. fejezet

ARRÓL ÁLMODTAM, hogy visszakerültem Keramzinba.

Levettem a cipőmet, és harisnyában lopakodtam a sötét folyosón.

Megpróbáltam megkeresni Malt. Hallottam, ahogy a nevemet kiáltja, ám hangja mindig távolról szólt. Végül eljutottam a legfelső emeletre. Ott álltam a régi, kék tapétás hálószoba ajtaja előtt, ahol mindig is annyira szerettünk ücsörögni az ablakban. A magasból remek kilátás nyílt a mezőnkre. Meghallottam a fiú kacagását. Kitártam az ajtót... és sikítani kezdtem. Odabent mindent elborított a vér.

A volkra az ablakban ücsörgött. Felém fordult, és kinyitotta rettenetes pofáját. Láttam, ahogy a fény megcsillan kvarcszürke szemében.

Felriadtam, majd felültem. A szívem hevesen dobogott. Halálra rémülten néztem körül. Egy darabig nem is tudtam, hol vagyok. Végül nagyot nyögve visszadőltem a párnák közé.

Már majdnem újra elszenderedtem, amikor valaki püfölni kezdte az ajtómat.

– Menj innen! – morogtam a takaróm alól. A dübörgő zaj azonban egyre hangosabbá vált. Amikor felültem, éreztem, hogy minden porcikám tiltakozik. A fejem valósággal sajgott. Amikor megpróbáltam felkelni, a lábam egész egyszerűen nem engedelmeskedett.

– Jól van na! – kiáltottam. – Jövök már. Elhallgatott a dübörgés. Az ajtóhoz tántorogtam,

megragadtam a reteszt, de aztán elbizonytalanodtam. – Ki az? – Nincs időm az ilyen ostobaságokra – csattant fel

egy női hang a túloldalról. – Kinyitni! Most azonnal! Megvontam a vállamat. Hát, ha feltétlenül meg

akarnak ölni, vagy el akarnak rabolni, legyen úgy, ahogy akarják. Amennyiben nem kell lovagolnom vagy lépcsőkön mászkálnom, úgy eszem ágában sem lesz panaszkodni.

Épphogy félrehúztam a reteszt, amikor belökték az ajtót, és egy magas lány rontott be mellettem. Komor pillantással körülnézett a szobában, majd engem is alaposan szemügyre vett. Soha az életben nem láttam még ilyen lenyűgöző teremtést. Haja a legsötétebb gesztenye– és vörösesbarna színben tündökölt. Hatalmas szeme arany fényben lángolt. Arcbőre olyan tökéletesen sima és makulátlan volt, mintha csak márványból faragták volna. Tejfehér keftá ját

aranyhímzés, a szegélyét vöröses rókaprém díszítette. – Az összes szentek szerelmére! – méltatlankodott,

ahogy alaposabban is megnézett magának. – Még csak meg sem mosakodtál? Mi történt az arcoddal?

Tűzvörössé váltam. Az arcomon éktelenkedő lila duzzanatból kaptam a kezemet. Egy teljes hét telt el azóta, hogy távoznom kellett a katonai táborból, és még annál is hosszabb ideje nem fürödtem vagy fésülködtem. Elborított a mocsok és a vér; a lovak szaga áradt belőlem.

– Én... A leányzó azonban már nem is törődött velem.

Hangosan kiabálva ugráltatni kezdte a nyomában betóduló cselédeket.

– Töltsétek tele a kádat forró vízzel! Hozzátok ide a holmimat, és hámozzátok ki ebből a ruhából!

A szolgák hada valósággal nekem esett. Rángatni kezdték a gombjaimat.

– Hé! – méltatlankodtam, és igyekeztem félrelökni a kezüket.

A grisa lány felháborodva bámult. – Fogjátok le, ha csak úgy lehet levetkőztetni! A cselédek kettőzött erővel folytatták a küzdelmet. – Megállás! – kiabáltam, hátrálva. A cselédek

habozni kezdtek. Rám pillantottak, aztán meg a lányra. Valójában el sem tudtam volna képzelni jobb dolgot

annál, minthogy beülhessek egy nagy kád forró vízbe. Ennek ellenére eszem ágában sem volt megengedni azt, hogy egy ilyen vörös hajú kis zsarnok parancsolgasson nekem.

– Mégis mit jelentsen ez? Te meg ki a fene vagy?

– Nincs idő ilyen... – De legyen időd! – bömböltem. – Majdnem kétszáz

mérföldnyi lovaglás áll mögöttem. Egy hete nem tudok rendesen aludni, és kis híján kétszer is megöltek. Szóval mielőtt bármi történne velem, jobban teszed, ha megmondod végre, hogy ki a csuda vagy, és miért annyira fontos, hogy megkaparintsd a ruháimat.

A vörös hajú perszóna vett egy mély lélegzetet, majd lassan, a szavait gondosan megválogatva, úgy kezdett el beszelni hozzám, mintha egy kisgyerekkel kellett volna szót értenie.

– Zsenya vagyok. Még egy óránk sincs arra, hogy felkészítselek, mert az uralkodó elé fogsz járulni. Rám hárult a feladat, hogy megfelelő formába hozzalak.

A haragom abban a pillanatban semmive foszlott. Találkozni fogok őfelségével?

– Jaj! – döbbentem meg. – Bizony, hogy jaj. Na akkor kezdhetjük? Némán bólintottam, mire Zsenya tapsolni kezdett. A

szolgasereg ismét mozgásba lendült. A ruhámat rángatva betaszigáltak a fürdőszobába. Az érkezésem után túl fáradt voltam ahhoz, hogy egyáltalán felfigyeljek erre a helyiségre. Most azonban még úgy is lenyűgözött a parányi bronzszínű csempék látványa, hogy közben remegtem a rémülettől, mert elborzasztott a gondolat, hogy egy fejedelmi személy színe elé kell lépnem. A fürdőkamrában minden valósággal tündökölt. A padlóba süllyesztett, vert rézkádat a szolgák már megtöltötték gőzölgő vízzel. A kád mellett gyöngyházból és csillogó kagylóhéjból készült mozaik díszítette a falat.

– Tessék bemászni! – bökdösött az egyik cseléd. Engedelmeskedtem a felszólításnak. A víz valósággal perzselt.

Ennek ellenére azonnal elmerültem, ahelyett hogy csak fokozatosan engedtem volna bele magamat. A katonai szolgálat már rég leszoktatott a szégyenlősködésről. Ennek ellenére furcsán éreztem magamat, hiszen ebben a helyiségben én voltam az egyetlen meztelen személy.

Az meg csak olaj volt a tűzre, hogy az összes jelenlévő kíváncsi arccal bámult. Feljajdultam, amikor egyikük megragadta az üstökömet, és lázas gyorsasággal sikálni kezdte a hajamat. Egy másik cseléd a kád fölé hajolva, egy kefével a körmeimet vette kezelésbe.

Amikor végre hozzászoktam a pokoli forrósághoz, egészen jólesett a meleg vízben ülni. Több mint egy éve nem fürödtem ilyen forró vízben. Ilyen csodás kádról pedig még csak nem is álmodhattam!

Nagyon úgy tűnt, hogy a grisák életének igenis vannak előnyei. Minden különösebb erőfeszítés nélkül beleegyeztem volna, hogy egy órán át a kádban ücsörögjek. A cselédek azonban meglepő gyorsasággal tisztára suvickoltak. Az egyik némber már meg is ragadta a karomat, és megpróbált kirángatni a kadból.

– Tessék kiszállni! Kifelé! Vonakodva kikászálódtam. A kiabáló perszónák

határozott mozdulatokkal szárítani és törölgetni kezdtek. Igen vastag törülközőket használtak. Egy fiatalabb cseléd egy súlyos bársony köntössel lépett oda hozzám. Felvettem a drága ruhadarabot, és a

lányt követve átvonultam a hálószobába. Ekkor a cselédek kihátráltak az ajtón, és magamra hagytak Zsenyával.

Gyanakodva figyeltem a vörös hajú nőszemélyt. Félrerángatta a függönyöket, és a gazdagon faragott asztalt meg széket odahúzta az ablak elé.

– Leülni! – parancsolta. Mérges lettem a stílusa miatt, de mégiscsak engedelmeskedtem.

Egy parányi ládikát rakott az asztalra. Mindent kipakolt belőle. A zömök, szögletes üvegedényekben mintha csak bogyók, levelek és színes porok lettek volna. Nem tudtam közelebbről is megvizsgálni a különös tégelyek tartalmát, mert Zsenya megragadta az állam, és közvetlen közelről alaposan szemügyre vette az arcomat. A szemem alatt éktelenkedő kék foltot az ablakon át beáradó fényben vizsgálgatta. Mélyen beszívta a levegőt, és az ujjait végighúzta a bőrömön.

Ugyanazt a bizsergést éreztem, mint amikor a gyógyító kezelésbe vette a Zónában szerzett sebeimet.

A percek valósággal vánszorogtak. Ökölbe kellett szorítanom a kezemet, nehogy vakarózni kezdjek. Ekkor Zsenya felkelt, és a viszketés abbamaradt. Egy parányi, aranyozott kézitükröt nyomott a kezembe. A duzzadt, sötét folt teljesen eltűnt. Habozva megérintettem helyén a bőrt, ám a fájdalom legcsekélyebb jelét sem tapasztaltam.

– Köszönöm! – szólaltam meg, majd letettem a tükröt, és megpróbáltam magam is felkelni. Zsenya azonban azonnal visszanyomott a székre.

– Mégis hová szaladsz? Még csak most kezdtük.

– De hát... – Ha az Éjúr csupán azt akarta volna, hogy

meggyógyítsanak, akkor egy gyógyítót küldött volna, hozzád.

– Te nem gyógyító vagy? – Talán piros ruha van rajtam? – csattant fel Zsenya.

Hangjából kiérződött a keserűség. Végigmutatott saját magán. – Szabó vagyok.

Döbbenten bámultam. Csak most jöttem rá, hogy korábban egyetlenegy, fehér keftát viselő grisát sem láttam.

– Ruhát fogsz varrni nekem? A vörös hajú lány felháborodottan fújtatott egy

nagyot. – Én nem a köntösöket szabom át! – kiáltotta, és

meglengette az orrom előtt hosszúkás, tökéletes alakú ujjait. – Nézd csak! Azt hiszed, hogy ilyen szépnek születtem?

Elképedve meredtem Zsenya makulátlan, márványsima arcára.

Lassan kezdtem felfogni az összefüggéseket. Valamiért elfogott a felháborodás.

– Meg akarod változtatni az arcomat? – Nem fogom megváltoztatni. Csupán... kicsit

feljavítom. Savanyú képet vágtam. Pontosan tudtam, hogyan is

nézek ki. Sőt, ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz, akkor tökéletesen tisztában voltam gyenge pontjaimmal. Ugyanakkor semmi szükségem sem volt arra, hogy egy lenyűgöző szépségű grisa adja a tudtomra, milyen ronda kis béka vagyok. A dolgon

cseppet sem javított, hogy a gyönyörű teremtést maga az Éjúr küldte hozzám.

– Felejtsük el! – kiáltottam, és felpattantam. – Ha az Éjúrnak nem tetszik a képem, akkor ez legyen az ő baja!

– Neked tényleg tetszik az, ahogy kinézel? – kérdezte a grisa. Úgy tűnt, őszintén kíváncsi a válaszomra.

– Hát nem igazán – mérgelődtem. – Az életem azonban már így is eléggé kusza. Semmi szükségem arra, hogy a tükörből egy idegen arc nézzen vissza rám.

– Jaj, hát ez nem így működik – nyugtatott meg Zsenya. – Nem csinálhatok nagy változásokat, csupán egészen kicsiket. Rendbe hozom a bőrödet. Valamicskét feljavíthatom szánalmas, fakó hajadat. Az én külsőm ugyan tökéletes, de amit magad előtt látsz, az egy egész élet munkájának az eredménye.

Vitatkozni akartam vele, de tényleg makulátlan volt a külseje.

– Menj innen! A fejét félrehajtva alaposan szemügyre vett. – Miért teszel úgy, mintha halálosan megsértettelek

volna? – Te talán nem így viselkednél a helyemben? – Fogalmam sincs. Én mindig is gyönyörű voltam. – És ráadásul még szerény is? Megvonta a vállát. – Szép vagyok, na. Ez nem jelent sokat a grisak

között. Kom urat nem érdekli, hogyan nézel ki, csupán az számít, mire vagy képes.

– Akkor meg miért küldött téged? – Azért, mert az uralkodónk odavan a szépségért, a

nagyúr pedig tisztában van ezzel. Őfelsége udvarában a látszat mindennél fontosabb. Ha valóban te leszel Ravka megmentője... akkor cseppet sem árt, ha úgy festesz, ahogy az egy megmentőtől várható.

Összefontam a karomat a mellemen, és kinéztem az ablakon. Odakint a napfény egy parányi tó vizén csillogott. A tavacska közepén apró sziget látszott. Fogalmam sem volt arról, mennyi az idő, vagy hogy milyen sokáig aludtam.

Zsenya odalépett mellém. – Nem is vagy ám csúnya. – Köszönöm! – feleltem kimérten, még mindig a kinti

erdőséget bámulva. – Csak hát egy kicsit… – Fáradtnak tűnök? Betegnek? Soványnak? – Na, figyelj! – biccentett a lány. – Ahogy azt te

magad is mondtad, megerőltető és hosszú utazás áll a mögötted. Ezenfelül...

Nagyot sóhajtottam. – Én mindig is így néztem ki. Nekitámasztottam a homlokomat a hűvös üvegnek.

Éreztem, hogy lassan kialszik bennem a harag és a szégyen. Mégis mit kapálózok én itt? Ha valóban őszinte szerettem volna lenni magamhoz, akkor el kell ismernem, hogy Zsenya ajánlata igencsak csábító.

– Hát jó – folytattam. – Vágjunk bele! – Köszönöm! – kiáltotta Zsenya. Boldogan

összecsapta a tenyerét. Szúrós pillantást vetettem rá, de úgy tűnt, hogy

cseppet sem gúnyolódik. Lelkes arccal nézett rám. Elfogta a megkönnyebbülés – jöttem rá. Az Éjúr megbízta egy feladattal, és én el sem tudtam volna képzelni, mi történik vele, ha megtagadom az együttműködést.

Hagytam, hogy visszatereljen a székbe. – De aztán ne vidd túlzásba! – figyelmeztettem. – Ne aggódj! – felelte a vörös hajú. – Továbbra is

önmagad maradsz csak úgy fogsz kinézni, mintha kellemesen kialudtad volna magad.

Nagyon ügyes vagyok ám. – Hát azt látom – válaszoltam, és becsuktam a

szememet. – Nyugodtan nézhetsz – felelte, és kezembe nyomta

az aranyozott tükröt. – De elég volt a fecsegésből, most már mocorogj!

Felemeltem a tükröt, és némán néztem, ahogy Zsenya hűvös ujjai lassan végigsimítják a homlokomat. Bizseregni kezdett a bőröm, és növekvő döbbenettel bámultam, ahogy a lány tenyere megváltoztatja a homlokomat. Eltűntek a parányi foltok, anyajegyek, szeplők. Ahol megérintett, ott ragyogóan tisztává vált a bőröm. A két hüvelykujját most lágyan nekinyomta a szemem alatt enyhén kiemelkedő csontnak.

– Hűha! – kiáltottam fel, amikor egyszerűen eltűntek a sötét karikák.

Eltűntek, pedig már gyerekkorom óta ott voltak. – Ne legyél túl lelkes! – figyelmeztetett. – Csak

átmeneti a változás. Az asztalról felemelte az egyik rózsát. Letépett róla

egy halvány rózsaszín szirmot. Odatartotta az arcom

mellé. A szirom színe lassan ráolvadt a bőrömre. Úgy tűnt, hogy az arcom egészségesen pozsgás.

Ekkor letépett egy új szirmot, amivel az ajkamat festette ragyogó színűre.

– Csupán néhány napig marad ilyen – magyarázta. – Most pedig a hajad következik.

A ládából egy jókora csontfésűt vett elő. Utána egy befőttesüveg következett. Az üveget valamilyen csillogó anyag töltötte ki. Ez anynyira megdöbbentett, hogy kénytelen voltam rákérdezni:

– Az ott igazi arany? – Hát persze – felelte segítőm, majd megragadta az

egyik tompa fényű, barna hajtincsemet. Egy kevés aranyport szórt a fejem tetejére, majd a fésűvel elkezdte beledolgozni a hajamba. Az arany mintha csak ráolvadt volna a fürtjeimre. A tincsek most már valósággal ragyogtak. Amikor Zsenya elégedett volt egy résszel, akkor a tincset az ujja köré tekerte. Elengedte a hajamat, és a fürtök laza hullámokban borultak a fejemre.

Végül öntelt mosollyal hátrébb lepett. – Azért jobb valamivel, nem? Alaposan megnéztem magamat a tükörben. A hajam

ragyogott. Az arcomon egészséges pír látszott. Még mindig nem nevezhettek volna csinos leányzónak, ám ennek ellenére is szembetűnő volt a kedvező változás. Egyből az jutott az eszembe, mit szólna Mal, ha így látna.

Sietve elhessegettem a gondolatot. – Valamivel – bólintottam vonakodva. Zsenya panaszosan felsóhajtott.

– Egyelőre ez minden, amit tehetek érted. – Köszönöm! – feleltem ingerülten, ám a lány

vidáman rám kacsintott, és valósággal fülig ért a szája. – Ezenfelül pedig cseppet sem szeretnénk, ha

őfelsége túlságosan is felfigyelne rád – folytatta megjátszott vidámsággal. Hiába tűnt jókedvűnek, a figyelmemet nem kerülte el a gyönyörű arcon végigsuhanó árnyék. Zsenya odasietett az ajtóhoz, és beengedte a cselédeket.

Azok a nőszemélyek ismét megrohantak, és betuszkoltak egy ébenfekete fából faragott, gyöngyház berakású paraván mögé. A gyönyörű bútordarab az éjszakai égboltra emlékeztetett. Alig néhány pillanattal később már tiszta zubbony, nadrág, puha bőrcsizma és szürke kabát volt rajtam. Enyhe rosszkedv fogott el, amikor rájöttem, hogy a sorkatonák egyenruhájának tiszta és jobb minőségű változatát viselem. Öltöztetőim még arról sem feledkeztek meg, hogy a kabátom jobb vállára felvarrják a térképkészítők egységét jelképező, parányi iránytűt. Érzéseim alighanem kiültek az arcomra.

– Valami másra számítottál? – tudakolta Zsenya jókedvűen.

– Azt hittem... De valójában mit is? Komolyan elhittem, hogy most

már a grisák köntösét viselhetem? – Őfelsége arra számít, hogy egy egyszerű lánykával

fog találkozni. Akire egészen váratlanul bukkantak a sorkatonák

között. Egy igazi kincsre. Ha keftá-ban állnál elé, akkor az uralkodó azt hihetné, hogy mindeddig az Éjúr

rejtegetett. – Már miért rejtegetett volna? A lány megvonta a vállát. – Azért, hogy nyomást gyakoroljon. Hogy elérjen

valamit. Ki a megmondhatója? Őfelsége azonban... hát, majd meglátod, milyen is az uralkodónk.

Remegni kezdett a gyomrom. Mindjárt bemutatnak a birodalom első emberének. Megpróbáltam összeszedni magam, de Zsenya máris megragadott, és maga után vonszolt ki az ajtón, végig a folyosón.

Már az egész testem remegett, és úgy éreztem, hogy ólommá vált a lábam. Majdnem elértük a lépcső alját, amikor a kísérőm suttogva megszólalt:

– Ha bárki rákérdezne, mit műveltem veled, mondd azt, hogy segítettem öltözködni! Senki sem örülne annak, ha egyetlen grisát is felturbóznék.

– Miért nem? – Mivel őfelsége kiállhatatlan felesége, a cárné és

annak rátarti udvartartása úgy véli, hogy ez nem volna tisztességes.

Leesett az állam. A cárné szidása könnyen felségsértésnek számíthatott volna. Zsenyát azonban ez cseppet sem tartotta vissza.

Mire leértünk a hatalmas kupola alatti, fényűző csarnokba, odalent már valósággal nyüzsögtek a bíborszínű, borvörös és sötétkék köntöst viselő grisák. A legtöbbjük ránézésre olyan idős lehetett, mint én. Az egyik sarokban azonban néhány idősebb társukat is felfedeztem. Bár a hajukban ősz tincsek csillogtak és az arcukon jópár ránc látszott, még ezek az idősebb férfiak és nők is lenyűgözően festettek.

Sőt, őszintén szólva, a csarnokban mindenki csodaszép volt.

– A cárné felvetése akár jogos is lehet – morogtam. – Ó, ők maguktól ilyenek – legyintett Zsenya. Még jobban elkomorodtam. Ha ez a lány igazat

beszélt, akkor a többiek pazar külseje még inkább megerősíti, hogy nekem semmi keresnivalóm sincs itt.

Valaki felfigyelt arra, hogy beléptünk a terembe. A következő pillanatban a jelenlevők elnémultak. Valamennyi szempár felém fordult.

A várakozók közül egy magas, széles vállú, vörös köntöst viselő grisa lépett elő. A napbarnított bőrű fiatalemberből valósággal sugárzott az életerő és az egészség. Könnyedén meghajolt előttem, és bemutatkozott:

– Szergej Beznyikov vagyok. – Én pedig... – Pontosan tudom, ki vagy – vágott a szavamba.

Hófehér fogai megvillantak, ahogy rám mosolygott. – Gyere, mindjárt bemutatlak a többieknek! Te majd velünk együtt vonulsz be.

Megragadta a könyökömet, és már húzott volna maga után a korporálok egyik csoportja felé.

– Alina az idézők közé tartozik, Szergej! – förmedt rá egy kék keftá-ba bújtatott, hullámos, barna hajú lány. – Velünk fog bevonulni.

A háta mögött felsorakozó etherálok hangos, egyetértő morgásba kezdtek.

– Marie – válaszolta Szergej bizonytalan mosollyal –, csak nem akarhatod, hogy új társunk a grisák egyik alacsonyabb rangú rendjéhez csatlakozva lépjen be a

trónterembe? Marie hófehér bőrén hirtelen vörös foltok jelentek

meg. A közelben jó pár idéző felpattant. – Talán fel kéne hívnom a figyelmedet arra, hogy az

Éjúr maga is az idézők közé tartozik? – Mióta tartod magad egyenrangúnak vele? Marie vicsorogni kezdett. Mivel szerettem volna

megelőzni, hogy tovább durvuljon a veszekedés, gyorsan közbeszóltam:

– Mi lenne, ha egyszerűen csak Zsenyával mennék? Néhányan halkan vihogni kezdtek. – A szabóval? – kerdezte Szergej őszinte

döbbenettel. Zsenyára pillantottam, aki csendben elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Ez a lány hozzánk tartozik! – tiltakozott Marie. Körülöttem hangos vitatkozás támadt.

– Alina velem jön! – szólalt meg egy szenvtelen hang, mire a csarnok elnémult.

7. fejezet

MEGFORDULVA MEGPILLANTOTTAM az egyik

boltíves ajtóban álló Kom urat. Mögötte Iván és jó pár olyan grisa sorakozott, akiket a közös utunkról ismertem. Marie és Szergej sietve elvegyült a tömegben. Az Éjúr körülnézett a teremben, majd megszólalt:

– Már várnak minket. Azonnal óriási zsibongás támadt. Az ücsörgő grisák

kivétel nélkül felpattantak, és a hatalmas, kétszárnyú ajtón át elindultak kifelé.

Hosszú, kettős sorba rendeződtek. Legelőre a matyeriálok álltak.

Őket az etherálok követték. A korporáloknak leghátul jutott hely, így ők, a legmagasabb rangú

grisák, majd utolsóként lépnek be a trónterembe. Mivel fogalmam sem volt arról, mit kell tennem,

mozdulatlanul álltam. Csendben bámultam a tömeget. Zsenya felé fordultam, a lánynak nyoma veszett. A következő pillanatban az Éjúr csatlakozott hozzám. Felemeltem a fejem, és szemügyre vettem sápadt arcát, határozott állát, gránitszürke szemét.

– Látom, sikerült kipihenni magadat – szólalt meg. összevontam a szemöldököm. Csöppet sem örültem annak, amit Zsenya művelt velem, ám most őszintén be kellett vallanom, hogy a rengeteg gyönyörűséges grisát látva, nagyon is hálás voltam a segítségéért. Persze még továbbra is látszott rajtam, hogy nem tartozom közéjük, de a vörös hajú lány nélkül még jobban kilógtam volna a sorból.

– Több szabó is van? – kérdeztem. – Zsenyának nincs párja – válaszolta a férfi, aztán

rám pillantott. Ahogy mi is páratlanok vagyunk. Megpróbáltam semmibe venni azt a finom

borzongást, ami végigfutott a hátamon, amikor meghallottam ezeket a szavakat. Hiszen az

Éjúr kettőnkről beszélt. – Miért nem vonul be a többi grisával együtt? – Zsenya kénytelen a cárné óhajait lesni. – Miért? – Amikor először megmutatkoztak különleges

képességei, döntés elé kellett volna állítanom. Csatlakozhatott volna a fabrikátorokhoz, de a korporálokhoz is. Ehelyett elősegítettem különleges tulajdonságai kifejlődését, és ajándékba adtam a cárnénak.

– Ajándékba? Szóval akkor a grisák is csupán annyit érnek, mint a jobbágyok?

– Mindannyian szolgálunk valakit – felelte, és én igencsak meglepődtem a hangjából kicsengő ingerültség miatt. Az Éjúr azonban így folytatta. – Őfelsége arra számít, hogy tanúja lehet a tudásodnak.

Na, ilyen lehet az, amikor valakit jeges vízzel öntenek nyakon.

– De hát nekem fogalmam sincs arról... – Nem is várok effélét tőled – jelentette ki hűvös

hangon, majd elindult, mert már az utolsó, vörös köntöst viselő korporál is belépett az ajtón.

A délutáni nap már éppen lenyugodni készült, amikor kiléptünk az apró kavicsokkal borított ösvényre. Alig kaptam levegőt, úgy éreztem, mintha a vesztőhelyre kísérnének. Talán pontosan ez is a hely zet – tűnődtem hirtelen halálra válva.

– Ez nem fair – suttogtam mérgesen. – Nem tudom, hogy őfelsége mire számít. Egyáltalán nem tisztességes, hogy csak így odalöknek elé. Miként várhatják el, hogy... mindenfélét csináljak?

– Remélem, nem várod, hogy tisztességesen viselkedjem, Alina. Az ilyesmi nem igazán jellemző rám.

Döbbentem néztem a férfira. Mégis mire véljem ezeket a szavakat?

Az Éjúr a szeme sarkából rám pillantott. – Komolyan azt hiszed, csak azért hoztalak ide a

fővárosba, hogy bolondot csináljak belőled? Mind a kettőnkből?

– Nem – ismertem be.

– Ráadásul most már semmit sem tehetünk, igaz? – kérdezte, miközben elindultunk az erdőn át vezető, sötét alagúton át. A fejünk fölött összeértek a sűrűn növő fák ágai. Tudtam, hogy igazat mond, és ettől cseppet sem lett jobb kedvem. Nem tehettem mást, minthogy megbízzak benne. Erősen reméltem, tudja, mire készül. Hirtelen roppant kellemetlen előérzetem támadt.

– Újra megvágsz a késsel? – kérdeztem. – Kétlem, hogy erre ismét szükség volna, ám csupán

rajtad múlik, mi történik. Na, ezzel aztan jól megnyugtatott! Igyekeztem visszanyerni a hidegvéremet, ám a

szívem még mindig hevesen zakatolt. Mielőtt összeszedhettem volna magam, már át is szeltük a kerteket és a parkokat, és elindultunk felfelé, a Nagy Palota irányába vezető hófehér márványlépcsőkön. Először áthaladtunk a tágas fogadócsarnokon, majd egy tükrökkel szegélyezett, aranyozott díszítésű, hosszú folyosón. Azonnal észrevettem, hogy az uralkodó otthona mennyire különbözik a Kis Palotától. Bárhová is néztem, mindenütt márványt, aranyat, magasba törő, fehér és halványkék falakat, ragyogó, karos csillárokat, egyenruhás lakájokat, csodálatosan tündöklő, parkettával borított termeket láttam. Még a parketta darabjait is szabályos, geometrikus mintákba rendezték. Nem mondanám, hogy nem tetszett, amit láttam, de a palota összhatása valahogy kimerítő és tömény volt. Mindent túlzásba vittek. Mindig is azt gondoltam, hogy a jobbágyok azért éheznek, a katonák azért nem kapnak jobb ellátást, mert Ravkát

nyomorba döntötte az Árnyzóna. Ám amikor megpillantottam egy gyémánt berakású

levelekkel ékesített, jádéból faragott fatörzset, már nem lehettem annyira biztos a dologban.

A trónterem mennyezete háromemeletes volt. Valamennyi ablakot ragyogó arany, kétfejű sasokkal díszítették. A bejárati ajtótól széles, hosszú, halványkék szőnyeg futott, egészen a tágas terem túlsó végében kialakított, emelvényen magasodó trónig. Az udvartartás tagjai a szőnyeg két oldalán várakoztak. Számos férfi katonai egyenruhát viselt. Fekete nadrágjuk élesen elütött kitüntetésekkel és az érdemérmek szalagjaival borított fehér zubbonyuktól. A szépséges hölgyek káprázatos selyemből készült nagyestélyit viseltek. A mellrészeket mélyen kivágták, és a ruhák vállát meg ujját úgy alakították ki, hogy a buggyos szövet ne tapadjon a bőrre. Közben a bevonuló grisák is elhelyezkedtek. Rendjeik szigorúan elkülönülve egymástól, a szőnyeg két oldalán sorakoztak fel.

A trónteremben várakozással teli csönd támadt. Minden arc felém és az Éjúr felé fordult. Lassú, de határozott léptekkel elindultunk az aranyozott trónus irányába. Ahogy közelebb értünk, őfelsége kihúzta magát, és látszott rajta, hogy feszülten figyel. A fakó bajszú, karcsú, csapott vállú férfi nagyjából a negyvenes éveit taposhatta. Nagy, vizenyős szeme enyhén kigúvadt. Katonai díszegyenruhát viselt. Oldalán keskeny kard lógott. Beesett mellét valósággal beborították az érdemrendek. Az emelvényen állt még valaki mellette. A hosszú, sötét szakállú férfi a papság

köntösét viselte, ám öltözéke elejét egy jókora, arany, kétfejű sas ékesítette.

Az Éjúr kissé megnyomta a kezemet, ezzel jelezve, hogy most meg kell állnunk.

– Uralkodói felséged, moj cár – szólalt meg csengő hangon. – Íme, Alina Sztarkova, a napidéző.

Halk suttogás támadt. A tömeg mocorogni kezdett. Nem tudtam, hogy most pukedliznem kell, vagy inkább meghajolnom. Ana Kuya ragaszkodott ahhoz, hogy valamennyi árva pontosan elsajátítsa, miként köszöntsük a nagy ritkán a főherceg uradalmára érkező nemes vendégeket. Ennek ellenére nagyon is úgy éreztem, nem volna helyénvaló a hadseregben rendszeresített nadrágban pukedlizni. Őfelsége azonban kimentett a szorult helyzetből, mivel türelmetlenül integetni kezdett.

– Gyertek már, gyertek! Hozd ide hozzám! Odasétáltunk az emelvény lábához. Az uralkodó

alaposan szemügyre vett. Elkomorodva lebiggyesztette a száját.

– Meglehetősen átlagos. Elpirulva ráharaptam a nyelvemre. Őfelsége maga

sem volt túl megnyerő látvány. Gyakorlatilag nem volt álla, és innen közelről nagyon is jól láttam az orrát csúfító véraláfutásokat.

– Na, mutassátok! – parancsolta az uralkodó. A gyomrom görcsbe rándult. Az Éjúrra néztem. Ez

volt a döntő pillanat. A férfi felém biccentett, majd szélesre tárta a karját. A trónterem feszült némaságba burkolózott. Az Éjúr tenyerében sötét, kavargó szalagok jelentek meg. Az örvénylő feketeség belefolyt

a levegőbe. Amikor összezárta a kezét, ismét felhangzott a mennydörgő robaj. A tömegből jó páran nyugtalanul felkiáltottak, amikor átláthatatlan sötétség borította be a csarnokot.

Ezúttal már nem lepődtem meg annyira a mindent elnyelő sötétségen, de még így is igencsak féltem. Önkéntelenül is felemeltem a kezemet, és tapogatózni kezdtem, hogy valamiben megkapaszkodhassak. Az Éjúr megragadta a karomat, majd tenyere megtalálta az enyémet. A következő pillanatban már rám is zúdult a jól ismert, megrendíthetetlen magabiztosság. A megnyugtató érzést pedig az Éjúr tiszta, lenyűgöző, választ követelő hívása követte. Halálos rémület fogott el, ám ugyanakkor megkönnyebbülést is éreztem, mert a lényem legmélyén valami a magasba tört. Ezúttal nem is próbáltam elnyomni. Hagytam, hogy menjen a maga útján.

A trónterem fényárba borult. Körbevett a kellemes meleg, és a sötétség fekete üvegként hasadt szilánkokra. Az udvartartás tagjai őrjöngő éljenzésben törtek ki. A nemes urak zokogni kezdtek, és átölelték egymást. Egy hölgy elájult. Az uralkodó felpattant, és lelkes arccal, magasba emelt kézzel tapsolt. Odavolt a boldogságtól.

Az Éjúr elengedte a kezemet, és a fény kihunyt. – Lenyűgöző! – bömbölte őfelsége. – Igazi csoda! Lesietett az emelvény lépcsőjén. A szakállas pap

némán siklott a nyomában. Őfelsége odalépett hozzám. Megragadta a kezemet, és nedvesen csillogó ajkához emelte.

– Drága kislányom – lelkesedett –, drága, édes

kislányom. Eszembe jutott, milyen megjegyzést tett Zsenya az

uralkodóra. Libabőrös lett a kezem, de mégsem mertem elrántani a szorításából.

Szerencsére nemsokára magamra hagyott, és odalépett az Éjúr mellé. Lelkesen vállon veregette a sötét ruhás férfit.

– Csodálatos! Egyszerűen lenyűgöző! – harsogta elragadtatva. – Gyere! Azonnal lássunk hozzá a tervek elkészítéséhez!

Miközben őfelsége és az Éjúr halkan beszélgetve továbbsétált, a pap odaállt elém.

– Igazi csoda – szólalt meg, és zavarba ejtő érdeklődéssel kezdett bámulni. Barna szeme annyira sötét volt, hogy szinte már feketének tűnt. Ruhájából enyhe penészszag és tömjén illata áradt . Egy sírkam rának lehet ilyen a szaga – gondoltam megborzongva. Megkönnyebbülten fellélegeztem, amikor a nyomasztó külsejű alak az uralkodó után osont.

A következő pillanatban valósággal körbefogtak a legpompásabb öltözéket viselő urak és hölgyek. Mindenki szeretett volna megismerkedni velem. Meg akarták érinteni a kezemet, vagy legalább a ruhám ujját. Nyüzsgő örvénylés kellős közepén találtam magam.

Tolakodtak és lökdösődtek, hogy hozzám férjenek. Kevés hiányzott ahhoz, hogy ismét pánikba ne essem, amikor Zsenya felbukkant mellettem. A megkönnyebbülésem azonban nem tartott sokáig.

– A cárné akar látni – suttogta a fülembe. Keresztülvezetett a nyüzsgő tömegen, és egy keskeny

oldalajtón át kijutottunk a csarnokból. A cárné fogadószobája leginkább egy hatalmas gyémántra emlékeztetett. Őfelsége egy heverőn foglalt helyet. Ölében egy parányi, benyomott képű kiskutya lihegett.

A fénylő szőkeség valódi szépség volt. Lélegzetelállító arcvonásaiból jeges hideg áradt. Arcát tökéletes csigákba rendezett fürtök keretezték. Alaposabban is megnézve, láttam, hogy valami nincs teljesen rendben vele. A szeme túl kék, a haja túl aranyló, a bőre pedig feltűnően sima volt. Furdalt a kíváncsiság, vajon Zsenya milyen erőfeszítések árán érte el ezt a remek összhatást.

Uralkodónőnket megragadó szépségű, díszes ruhát viselő hölgyek koszorúja övezte. A sok szépség halvány rózsaszín és egészen világoskék öltözeket hordott. Ruhájuk mélyen kivágott nyakrészét aranyhímzés és parányi gyöngyházdíszek ékesítették. Bármennyire szépek voltak is, mégis valósággal elhalványultak az egyszerű, dísztelen, gyapjú keftát viselő Zsenya mellett. Barátnőm vörös haja úgy tündökölt, mintha lángra lobbant volna.

– Maja cáriszta – szólalt meg a lány, és elegáns mozdulattal mélyet pukedlizett. – A napidéző.

Ezúttal már döntenem kellett. Kissé meghajoltam, mire néhány udvarhölgy halkan kuncogni kezdett.

– Lenyűgöző – jelentette ki az uralkodónő. – Ki nem állhatom a képmutatókat.

Minden önuralmamat össze kellett szednem ahhoz, hogy ezt hallva ne tegyek valamilyen csípős megjegyzést.

– Grisa családból származol? – tudakolta.

Ideges pillantást vetettem Zsenyára, aki bátorítóan biccentett.

– Nem – válaszoltam, aztán még gyorsan hozzátettem –, maja cáriszta.

– Akkor hát muzsik vagy? Jobbágy? Bólintottam. – Boldoggá tesz minket a nemzetünk – folytatta a

cárné, mire az udvarhölgyek halkan, suttogva bólogattak. – A családodat azonnal értesíteni kell új, kimagasló helyzetedről. Zsenya majd futárt küld hozzájuk.

A vörös hajú lány bólintott, és ismét pukedlizett. Először azt gondoltam, hogy befogom a számat, de aztán eszembe jutott, hogy talán jobb volna, ha nem kezdek el hazudozni az uralkodó család tagjainak.

– Felséges asszonyom, kegyeskedjen megbocsátani, de engem Keramzov nagyherceg árvaházában neveltek fel.

Ezzel aztán sikerült meglepnem az úri hölgyeket. Még Zsenya arcára is kiült a kíváncsiság.

– Árva vagy! – kiáltotta a cárné. Látszott rajta, hogy felettébb tetszik neki ez a váratlan fordulat. – Hát ez csodás!

Én a magam részéről erősen kétségbe vontam, hogy szüleim elvesztése „csodás” dolog lenne, ám mivel semmi sem jutott az eszembe, ezért csupán ennyit dadogtam:

– Köszönöm, maja cáriszta! – Sok minden biztosan roppant furcsának tűnhet a

szemedben. De ne engedd, hogy az udvari élet téged is ugyanúgy megrontson, ahogy másokat! – folytatta,

és márványkék szemével gyors pillantást vetett Zsenyára. Nem lehetett nem észrevenni a sértést, ám a vörös hajú lány arca kifejezéstelen maradt. Jeges nyugalma cseppet sem tetszett a cárnénak. A lenyűgöző szépségű hölgy bágyadtan intett a kezével.

Az ujjait valósággal elborították a gyűrűk. – Távozhattok!

Zsenya kivezetett a folyosóra. Meg mertem volna esküdni, hogy ezt suttogja:

– Vén tehén! Mielőtt összeszedhettem volna magam, hogy szóba

hozzam a cárné különös megjegyzését, az Éjúr ott termett mellettünk. Egy üres folyosó felé terelt bennünket.

– Hogy sikerült megbirkózni a cárnéval? – kérdezte. – Fogalmam sincs – válaszoltam őszintén. – Egyetlen

rossz szava sem volt. Nagyon kedvesen beszélt hozzám, de egész idő alatt úgy bámult rám, mintha a kutyája előbb megrágott, majd kiokádott volna.

Zsenya hangosan nevetni kezdett, és az Éjúr szája is megrándult kissé. Egy cseppnyi jóakarattal akár azt is képzelhettem volna, hogy a nagyúr halványan elmosolyodott.

– Érezd jól magad az uralkodó udvarában! – jelentette ki.

– Nem hiszem, hogy ez lehetséges. – Igazából senki sem érzi jól magát ezen a helyen –

ismerte be. Viszont mindannyian igyekszünk jó képet vágni a dologhoz.

– Úgy tűnt, hogy az uralkodó meglehetősen jókedvű – kockáztattam meg a feltételezést.

– Uralkodónk csupán egy nagy gyerek. Leesett az állam a döbbenettől, és gyorsan

körülnéztem, mert attól féltem, hogy valaki kihallgatja a szavainkat. Új ismerőseim cseppet sem féltek a felségsértő megjegyzésektől. Zsenyának még a szeme sem rebbent, amikor meghallotta az Éjúr lázadó szavait.

A fekete ruhás férfi azonban alighanem felfigyelt a zavaromra, mert e szavakkal folytatta:

– Ma azonban, hála neked, ez a gyermek igen boldog lehetett.

– Ki volt az a szakállas alak az uralkodó mögött? – kérdeztem, mert témát akartam váltani.

– Az Apparátus? – Valamiféle pap? – Valamiféle. Néhányak szerint igazi, elvakult

fanatikus. Mások viszont azt állítják, csak egy szélhámos.

– És szerinted? – Én úgy vélem, hogy neki is megvan a maga haszna

– válaszolta, majd Zsenya felé fordult, – Azt hiszem, mára már éppen eléggé megterheltük Alinát. Kísérd vissza a lakosztályába, és készíttesd el a keftá ját. Holnap kezdetét veszi a kiképzése.

A lány enyhén meghajolt, és belém karolt, hogy elvezessen. Alig álltam a lábamon az izgalom és a megkönnyebbülés miatt. Külön– leges képességem mindenki előtt feltárult, és így nem csináltam bolondot magamból. Persze még mindig csak a legnagyobb nehézségek árán tudtam volna elhinni, hogy ez az erő bennem rejtőzött. Átvészeltem azt, hogy

bemutassanak az uralkodónak, és találkozhattam a cárnéval is. Nemsokára pedig magamra vehetem a grisák keftá-ját.

– Zsenya – szólt utánunk az Éjúr –, ez a kefta fekete lesz.

A lány megbotlott. Először döbbent arcú kísérőmre néztem, majd hátrapillantottam az Éjúrra. A férfi már kezdett eltávolodni.

– Egy pillanat! – kiáltottam, mielőtt visszafoghattam volna magamat. Az Éjúr megtorpant, és rám nézett palaszürke szemével. – Én... ha nem lenne nagy baj, jobban szeretnék kék köntöst. Olyant, amilyet az idézők is viselnek.

– De Alina! – kiáltott fel halálra váltan Zsenya. Az Éjúr egyetlen intéssel elhallgattatta. – Miért? – kérdezte kifejezéstelen arccal. – Már így is kívülállónak érzem magamat. Azt

hiszem, egy fokkal jobb volna, ha... ha nem ütnék el annyira a többiektől.

– Ilyen nagyon szeretnél elvegyülni a többiek között? Elszántan kihúztam magamat. Megmentőmnek

szemmel láthatóan nem tetszett a javaslatom, ám én ennek ellenére nem voltam hajlandó meghátrálni.

– Nem akarom még jobban felhívni magamra a figyelmet. Már így is éppen eléggé kilógok a sorból.

Az Éjúr egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig némán bámult. Nem lehettem biztos abban, hogy épp fontolóra vette–e a szavaimat, vagy egyszerűen csak meg akart félemlíteni a tekintetével. Összeszorítottam a fogamat, és szemrebbenés nélkül viszonoztam a pillantását.

– Ahogy kívánod – biccentett váratlanul. – A keftá d színe kék lesz.

Egyetlen további szó nélkül sarkon fordult, és eltűnt a csarnokban.

Zsenya a döbbenettől tágra nyílt szemmel nézett rám.

– Mi van már? – csattantam fel. Ez elég gyenge védekezés volt.

– Alina, ugye tudod, hogy eddig még soha, egyetlen grisának sem engedték meg, hogy magára öltse az Éjúr színét – szólalt meg lassan.

– Gondolod, hogy felmérgesítettem? – Nem erről van szó! A fekete öltözék a különleges,

kimagasló helyzeted jól látható jele lett volna. Kiderült volna belőle, milyen nagyra tart téged az Éjúr. Ha az ő színét viseled, akkor azzal mindenki fölé kerülhettél volna.

– Hát én pedig nem akarok mindenki fölé kerülni. Zsenya kétségbeesetten széttárta a karját, aztán

megragadta a könyökömet, és keresztülvezetett a palotán a főbejáratig. Az egyik hatalmas, aranyozott ajtót két libériás lakáj nyitotta ki előttünk. Összerezzentem, mert ekkor jöttem rá, hogy a cselédek öltözéke is ugyanúgy fehér és aranyszínű, mint Zsenya keftája. A lány ezek szerint a cselédek színeit viseli. Nem csoda, hogy bolondnak tart, amiért elutasítottam az Éjúr ajánlatát. Lehetséges, hogy nagyon is igaza volt?

Hosszú séta várt ránk, míg a kerteken és a parkokon át vissza nem értünk a Kis Palotába. Végig az előbbi kérdés motoszkált a fejemben.

Az alászálló alkonyatban a szolgák sorban meggyújtották a kavicsos ösvényt szegélyező lámpásokat. Mire felküzdöttem magam a legfelső lépcsőfokra, és beléphettem a lakosztályom ajtaján, a gyomrom már valósággal görcsölt.

Leültem az ablakhoz, és kibámultam a kertbe. Mialatt komoran ücsörögtem, Zsenya csengetett egy cselédért. Elküldte, hogy keressen egy szabónőt, ezenfelül pedig vacsorát hozatott. Mielőtt azonban

elküldte volna a lányt, vörös hajú társam felém fordult:

– Lehet, hogy szívesebben várnál még egy kicsit, hogy majd a grisákkal együtt vacsorázhass? – kérdezte vonakodva.

Megráztam a fejemet. Túlságosan is elfáradtam és kimerültem ahhoz, hogy kedvem lett volna ismét elmerülni az embertömegben.

– Ugye itt maradsz velem? – kérdeztem. Zsenya habozni látszott. – Nem kell ám maradnod, hogyha nem akarsz –

tettem hozzá sietve. – Semmi kifogásom az ellen, ha inkább a többiekkel

szeretnél enni. – Dehogyis! Akkor hát kettesben étkezünk –

jelentette ki fejedelmi méltósággal, és a cselédlány elszaladt. Zsenya bezárta az ajtót, és odalépett az apró fésülködőasztalhoz. Elkezdte rendbe rakni az ott heverő dolgokat: a fésűt, a hajkefét, a tollat és a tintásüveget. Az összes apróság vadonatújnak tűnt. Valaki azalatt hozhatta ide, amíg nem voltam a szobámban. A vörös hajú lány még mindig háttal állt

nekem, amikor megszólalt: – Alina, meg kell értened egy fontos dolgot. Hiszen

holnap elkezdődik a kiképzésed... Szóval, ami azt illeti, a korporálok nem étkeznek együtt az idézőkkel. Az idézők nem ülnek le egy asztalhoz a fabrikátorokkal, és...

Egyből úgy éreztem, hogy védekeznem kell. – Figyelj, ha nem akarsz itt maradni velem

vacsorára, akkor meg ígérhetem neked, hogy nem fogok belesírni a levesembe.

– Ugyan már! – kiáltotta. – Nem erről van szó! Csak megpróbálom elmagyarázni neked, hogyan is működnek itt a dolgok.

– Felejtsd el! Zsenya kétségbeesetten kifújta a levegőt. – Tényleg nem érted! Óriási megtiszteltetés

számomra, ha veled vacsorázhatok. Lehetséges azonban, hogy a többi grisának nem tetszene a dolog.

– Miért nem? A lány, hatalmasat sóhajtva, lerogyott az egyik

faragott székbe. – Mert én a cárné kis ölebe vagyok. Mert nem tartják

értékesnek azt, amit csinálok. Rengeteg okból kifolyólag.

Megpróbáltam kitalálni, mi lehet ez a rengeteg ok. Talán valamilyen kapcsolatban állhatnak az uralkodóval? Szinte láttam magam előtt a Nagy Palota előtt álló, makulátlan, fehér és aranyszínű libériába bújtatott szolgákat és cselédeket. Vajon mit érezhetett Zsenya?

Elzárták a saját fajtájától, miközben nem tarthatta

magát az udvar teljes jogú tagjának! – Hát ez különös – szólaltam meg egy idő múlva. –

Mindig is azt hittem, hogy a szépség lényegesen egyszerűbbé teszi az emberek életét.

– Ó, ez amúgy tényleg így van – biccentett Zsenya, és nevetni kezdett. Nem tudtam ellenállni a példájának. Én is nevettem.

Kacagásunkat kopogás szakította félbe. Nemsokára a szabónő foglya lettem. Sokáig méricskélt, és megpróbálta elkészíteni a legelőnyösebb szabásmintát. Amikor végre befejezte a munkáját, és már szedte volna össze a muszlinszalagjait meg a gombostűit, Zsenya mellém lépett, és a fülembe súgta:

– Tudod, még most sem késő meggondolnod magadat! Még mindig…

A szavába vágtam. – Kék legyen! – jelentettem ki határozottan, bár a

gyomrom ismét görcsbe rándult. A varrónő távozott. Most már végre teljes

figyelmünket a vacsorának szentelhettük. A feltálalt ételek meglepően ismerősnek tűntek.

Keramzinban pontosan ilyesmit ettünk ünnepnapokon: édesborsóval kevert zabkását, mézben kisütött fajdot és friss fügét. Döbbenten tapasztaltam, milyen éhes vagyok. Még soha az életben nem ettem ilyen jó étvággyal. Csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudtam visszatartani magam attól, hogy tisztára nyaljam a tányéromat.

Zsenya egész idő alatt folyamatosan fecsegett. Elsősorban a grisák pletykáit osztotta meg velem. Fogalmam sem volt arról, pontosan kikről beszél.

Egyikőjüket sem ismertem. Ennek ellenére nagyon is hálás voltam azért, hogy csendben maradhattam. A szükséges helyeken némán bólogattam és mosolyogtam. Végül az utolsó cseléd is távozott. Elvitte magával vacsoránk maradékát. Akaratlanul is hatalmasat ásítottam, mire Zsenya azonnal felkelt.

– Kora reggel majd felébresztelek, hogy levigyelek reggelizni. Eltart egy darabig, mire kiismered magad ideát. A Kis Palota bizonyos szempontból valóságos útvesztő.

Tökéletes formájú ajkán hamiskás mosoly jelent meg.

– Próbálj meg pihenni! Holnap találkozni fogsz Baghrával.

– Baghrával? Zsenya szélesen elvigyorodott. – Bizony vele! Az a vénasszony csupa meglepetés. Mielőtt kideríthettem volna, miről is beszél,

barátnőm máris búcsút intett, és kicsusszant az ajtón. Ráharaptam az alsó ajkamra. Egészen pontosan mit is tartogatott a holnap?

Ahogy az ajtó bezáródott Zsenya mögött, éreztem, hogy valósággal letaglózott a kimerültség. Elképesztő érzés volt felismerni, hogy valóban ilyen különleges képesség lakozik bennem. Micsoda izgalommal járt az, hogy találkozhattam őfelségével és a cárnéval! Valósággal lenyűgöztek és kimerítettek a Nagy és Kis Palota csodái.

A lelkesedésem miatt eddig nem is tudtam odafigyelni a fáradtságra, ám most a kimerültség egyetlen hullámban visszatért. Nem csupán holtfáradt

voltam, de ismét rám tört az iszonyatos magány. Levetkőztem. Az egyenruhámat szépen

felakasztottam a csillagmintás paraván mögötti fogasra. Ragyogó, új csizmámat odaállítottam a nadrág alá. Megsimítottam a katonai kabát érdes gyapjúszövetét. Reméltem, hogy a jól ismert ruhadarab majd megnyugtat, ám a kabát túlságosan is merev és új volt. Hirtelen nagyon, de nagyon hiányzott a régi, mocskos zubbonyom.

Puha, fehér gyapjúból szőtt hálóingbe bújtam, és megmostam az arcomat. Miközben megtörülköztem, megnéztem képmásomat a mosdótál feletti tükörben. Talán a lámpa fénye tette, de nagyon is úgy tűnt, hogy sokkal jobban nézek ki annál, mint amilyen akkor voltam, amikor Zsenya befejezte az átalakításomat. Jóval később rájöttem, hogy tátott szájjal bámulom a saját tükörképemet. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Ahhoz képest, hogy korábban utáltam tükörbe nézni, komolyan fenyegetett a veszély, hogy immár hiú és beképzelt nőszemély leszek.

Bemásztam a baldachinos ágyba, és bebújtam a súlyos selyempaplanok és szőrmék alá. Elfújtam a lámpást. A távolból halványan hallottam, ahogy bezártak egy ajtót, és az emberek jó éjszakát kívánnak egymásnak. Lassan aludni térték a Kis Palota lakói. A sötétbe bámultam. Nekem bizony még sohasem volt saját szobám.

Keramzinban számtalan kislány társaságában, egy régi arckép tövében aludtam a hálóteremmé átalakított, jókora csarnokban. A katonaságnál vagy a laktanya körleteiben, vagy a többi térképkészítővel

együtt aludtam egy sátorban. A lakosztályom túlságosan is nagy és felettébb üres volt. A néma csendben valósággal rám törtek az elmúlt nap eseményei. Néhány könnycsepp folyt végig az arcomon.

Lehet persze, hogy holnap reggel arra ébredek, hogy ez az egész álom volt csupán. Alekszej még mindig él, és Mal sem sebesült meg.

Valójában senki sem próbált meg végezni velem, és nem is találkoztam őfelségével meg a cárnéval. Nem kényszerültem arra, hogy az Apparátus szemébe nézzek. Nem éreztem az Éjúr hűvös kezének érintését a tarkómon. Reggel majd a tábortüzek jól ismert illatára ébredek, rám simul régi, kedves ruhám, ahogy ott fekszem az apró kis derékaljamon. Ráadásul részletesen beszámolhatok majd Malnak erről a különös, félelmetes, ám mégis gyönyörű álomról.

Végighúztam a hüvelykujjamat a tenyeremen éktelenkedő sebhelyen, és meghallottam barátom hangját:

– Nem lesz semmi baj, Alina! Kettőnket sohasem érhet baj.

– Remélem, igazad van, Mal – suttogtam a párnámba, majd hagytam, hogy könnyeim árja elsodorjon az álmok világába.

8. fejezet

MEGLEHETŐSEN NYUGTALANUL töltöttem az

éjszakát. Már hajnalban felébredtem, és utána nem tudtam visszaaludni.

Amikor ágyba bújtam, elfelejtettem behúzni a függönyöket. Az ablakokon valósággal betűzött a nap fénye. Fontolóra vettem, hogy kikászálódom, behúzom a függönyt, talán utána mégis el tudok majd aludni. De nem. Sajnos hiányzott belőlem a szükséges erő.

Nem tudtam volna megmondani, hogy az aggódás vagy a félelem miatt forgolódtam ennyire nyugtalanul. Lehetséges, hogy az igazi, kényelmes ágy hozott ennyire zavarba. Nem voltam én ahhoz szokva, hogy ilyen fejedelmi körülmények között pihenjek. Hosszú hónapokon át csupán ingatag, tábori fekhelyeken

éjszakáztam, de az is sokszor előfordult, hogy a kemény talajra terített pokrócon kellett álomra hajtani a fejemet.

Nagyot nyújtózkodtam, majd az egyik ujjammal végigsimítottam a baldachint tartó oszlopot díszítő faragott madarakat és virágokat.

Magasban, a fejem fölött az ágy mennyezetét ragyogó színekkel festették ki. A drága szövetet szárnyaló madarak, valamint levelek és virágok gondosan kidolgozott képmása ékesítette. Mozdulatlanul feküdtem, és némán számoltam a borókakoszorú leveleit. Már éppen újra elszenderültem volna, amikor halk kopogást hallottam az ajtó felől. Félrelöktem a nehéz takarókat, és a lábamat belebújtattam az ágy mellé rakott aprócska, szőrmével bélelt papucsba.

Kinyitottam az ajtót. Odakint egy cselédlány állt. Egy ölnyi ruhát, egy pár csizmát és egy sötétkék keftát tartott a kezében. Alig volt időm, hogy megköszönjem neki, mert sietve pukedlizett, és már el is tűnt.

Bezártam az ajtót, és a ruhákat meg a csizmát az ágyra fektettem.

Az új keftá mat viszont óvatosan rátettem a paravánra.

Egy darabig mozdulatlanul bámultam az új ruhadarabot. Gyerekkoromban szinte kivétel nélkül az idősebb árvák kinőtt ruháit viseltem.

Utána pedig minden öltözékemet az Első Hadseregben rendszeresített egyenruha jelentette. Soha nem volt olyan ruhám, amelyet kifejezetten számomra készítettek volna. Arra pedig még a

legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha is egy grisa keftá-ját ölthetném magamra.

Megmostam az arcomat és kifésültem a hajam. Nem tudtam, hogy mikor fog megjönni Zsenya. Így aztán abban sem lehetettem biztos, hogy lenne–e elég időm megfürödni. Olyan jó lett volna inni egy pohár teát, de nem tudtam eléggé összeszedni a bátorságomat ahhoz, hogy csengetve odahívjak magamhoz egy szolgát. Tettem–vettem, de a végén már semmi dolgom sem maradt.

Alaposan megnéztem magamnak az ágyra fektetett új ruháimat. A testhez álló nadrágot olyan anyagból szabták, amelyhez még csak hasonlóval sem találkoztam. A szövet olyan volt, mintha még egy bőrréteget húztam volna a testemre. A hosszú blúz vékony vászon szövetből készült. A derekamon sötétkék kendővel köthettem meg.

A csizma miatt külön ámulatba estem. Nem is tudom, hogy csizmának nevezhetem–e ezt a két csodálatos lábbelit. Hiszen volt nekem már korábban is csizmám, ez a két gyönyörű jószág viszont nem is hasonlított a régi lábbelimre. Elképesztően puha, fekete bőrből varrták. Valósággal körbeölelte a lábszáramat. Az egész öltözék nagyon különösnek tűnt. Sokban hasonlított arra a ruhára, amelyet a legegyszerűbb jobbágyok és a szabad földművesek viselnek. Persze a ruha anyaga sokkal finomabb volt. Egyetlen jobbágy sem akadt széles e birodalomban, aki megengedhette volna magának, hogy ilyen drága portékát viseljen.

Felöltöztem, és alaposan megnéztem magamnak a

keftát. Tényleg fel fogom venni? Komolyan azt hiszem, hogy grisa lesz belőlem?

Elképesztett ez a feltételezés. Ez is csak egy hosszú kabát – szidtam össze

magamat. Mélyen beszívtam a levegőt, aztán levettem a keftát

a paravánról. Belebújtam. Nem volt olyan nehéz, mint amire

számítottam. Hasonlóan a többi ruhadarabhoz, tökéletesen illett rám. Elöl bekapcsoltam a parányi, rejtett kapcsokat, és utána odaléptem a mosdó elé, hogy megnézzem magam a tükörben. A keftát egészen sötét, mélykék anyagból készítették. Majdnem a bokámig ért. A két ruhaujj felettébb bőnek tűnt. Bár új öltözékem erősen hasonlított egy kabátra, olyan elegáns volt a szabása, mintha csak egy díszruhát viseltem volna. Ez volt az a pillanat, amikor felfigyeltem a két gallérrészt díszítő hímzésre. Akárcsak valamennyi grisa, az etherálok is a ruhájukat ékesítő hímzés színével jelezték, hogy a csodatévők különböző rendjein belül milyen kisebb közösségbe tartoztak. A hullámhívók ruháját világoskék cérnával hímezték ki. A pokolhívókét pirossal, a szélhívókét pedig ezüsttel. Az én köntösöm két ujját aranyszálakkal hímezték ki.

Amikor az ujjammal végigsimítottam a ragyogó öltéseket, önkéntelenül is aggódni kezdtem. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor váratlanul kopogtak az ajtón.

– Nagyon csinos vagy! – örvendezett Zsenya, amikor kinyitottam az ajtót. – De feketében még jobban

festenél. Tudtam, hogy ezen a ponton egy méltóságteljes

válasz volna helyénvaló, ezért ráöltöttem a nyelvemet. Utána sietve a nyomába eredtem, mert barátnőm végigrohant a folyosón, és elindult lefelé a lépcsőn. Ugyanabba a kupolás csarnokba vezetett, ahol az előző délutáni felvonulás előtt mindenki gyülekezett. Most nem voltak odalent olyan sokan. A tágas terem ennek ellenére megtelt a hangos beszélgetés zsivajával. A sarokban grisák gyülekeztek a szamovárok körül. Mások a heverőkön pihentek, és a tagjaikat melengették a gazdagon díszített cserépkályhák közelében. Megint mások a terem közepén négyszögben elhelyezett, hosszú asztalok mellett ülve reggeliztek. Ismét csak az történt, mint tegnap. Amikor beléptünk, a sokaságelhallgatott. Csupán annyi volt a különbség, hogy a jelenlevők úgy tettek, mintha nem mindenki kettőnket bámult volna. Nem hagyták abba a beszélgetést.

Két lány csatlakozott hozzánk. Az idézők köntösét viselő hölgyek valósággal lecsaptak ránk. Az egyikőjüket felismertem. Marie volt az, aki tegnap miattam veszekedett Szergejjel a felvonulás előtt.

– Alina! – kiáltotta lelkesen. – Tegnap nem tudtunk rendesen bemutatkozni. Marie vagyok, ő pedig Nágya.

A mellette álló pirospozsgás arcú lány felé biccentett. Nágya szélesen rám vigyorodott. Marie már belém is karolt, miközben szánt szándékkal hátat fordított Zsenyának. – Gyere, ülj oda mellénk!

Elkomorodtam. Már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzak, de Zsenya megrázta a fejét és így szólt:

– Menj csak! Hiszen az etherálok közé tartozol. Reggeli után majd megkereslek, és mindent megmutatok.

– Majd mi körbevezetjük... – kezdte volna Marie. Zsenya azonban a szavába vágott:

– Mindent megmutatok neki, ahogy azt az Éjúr megparancsolta.

Marie elvörösödött. – Mi vagy te? Csak nem a cselédje? – Valami olyasmi – biccentett Zsenya, majd arrébb

sétált, hogy kitöltsön magának egy pohár teát. – Micsoda beképzelt nőszemély! – méltatlankodott

Nágya. – Napról napra kibírhatatlanabb – bólintott Marie.

Utána viszont felém fordult, és negédesen rám mosolygott. – Bizonyára már kopog a szemed az éhségtől!

Odavezetett az egyik hosszú asztal mellé. Amikor odaértünk, két szolga lépett a hátunk mögé, hogy alánk tolja a székünket.

– Ez itt a mi helyünk. Az Éjúr jobb oldalán – jelentette ki a lány büszke hangon. Végigmutatott az asztalon, ahol csupa kék keftá-s grisa foglalt helyet.

– A korporálok pedig ott ülnek – folytatta megvető arckifejezéssel, és a szemközti asztal felé biccentett, ahol az igencsak rosszkedvű

Szergej reggelizett a többi vörös köntöst viselő társa között.

Valamiért az jutott az eszembe, hogy ha mi közvetlenül az Éjúr jobb oldalán étkezhetünk, akkor a korporálok éppen ugyanolyan közel ültek hozzá, csak a

bal keze felől. Úgy döntöttem, hogy ezt a felismerésemet inkább nem teszem szóvá.

Az Éjúr asztalánál nem ült senki. A jelenlétére csupán a hatalmas, szénfekete fából faragott szék utalt. Amikor megkérdeztem, hogy ő is velünk reggelizik–e, Nágya határozottan megrázta a fejét.

– Ó, dehogyis! Csak a legritkább esetben étkezik velünk – magyarázta.

Felhúztam az egyik szemöldököm. Mégis mi értelme volt azon veszekedni, hogy étkezés közben ki ülhet a legközelebb az Éjúrhoz, ha az áhítat tárgya nem is veszi magának a fáradtságot, hogy benézzen közénk?

Szeletelt rozskenyérrel és pácolt heringgel teli tálcákat és tálakat helyeztek elém. Majdnem kifordult a gyomrom. Utálom a heringet.

Szerencsére bőségesen kaptunk kenyeret, sőt legnagyobb döbbenetemre még szeletelt szilvát is felfedeztem. Alighanem egy üvegházból hozhatták. Az egyik hatalmas szamovárból a szolgáló forró teát szolgált fel.

– Cukor! – kiáltottam fel lelkesen, amikor a cseléd elém rakta a parányi üvegedényt.

Marie és Nágya sokatmondóan összenézett. Én elpirultam. Ravkában legalább száz éve már csak jegyre lehetett cukorhoz jutni. Úgy tűnt, ez a finomság nem tartozik a ritka csemegék közé itt, a Kis Palotában.

Újabb idézők érkeztek. Miután bemutatkoztunk egymásnak, valósággal elárasztottak a kérdéseikkel.

Hova való vagyok? Északról jöttem. (Mal és én sohasem hazudtunk, ha a származásunk felől

érdeklődtek. Éppen csak senkinek sem kötöttük az orrára a teljes igazságot.)

Tényleg térképkészítő voltam? Igen. Valóban megtámadtak a fjerdaiak? Igen. Hány volkrát öltem meg? Egyet sem. Az utolsó válaszom miatt valamennyien kissé

csalódottnak tűntek. Leginkább a fiúk. – De hát én úgy hallottam, hogy százával

pusztítottad a bestiákat, amikor megtámadták a dereglyét! – tiltakozott egy keskeny képű, Ivo nevű legényke. Olyan volt az arca, akár egy menyété.

– Hát, az az igazság – válaszoltam, de aztán töprengeni kezdtem. – Tudtommal nem sok szörnyfajzattal végeztem. Ugyanis... Szóval...

Igazából elájultam. – Elájultál? – kiáltotta Ivo felháborodva. Kifejezetten halás voltam, amikor valaki

megveregette a vállamat. Hátranézve láttam, hogy Zsenya sietett a

megmentésemre. – Indulhatunk? – kérdezte, és nem is törődött a

többiekkel. Sietve búcsút vettem az asztalnál ülőktől, és gyorsan elindultunk. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy az egész terem minket bámul.

– Milyen volt a reggeli? – tudakolta Zsenya. – Iszonyú. – Hering és rozskenyér? – forszírozta igencsak

savanyú képpel. Engem igazából a rendkívül kíváncsi társaság

keserített el, ám úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha

egyszerűen csak bólintok. Barátnőm fintorogni kezdett. – Visszataszító. Gyanakvó pillantást vetettem a szépségre. – Miért? Te mit ettél? Zsenya gyorsan hátrasandított a válla fölött, és

amikor megbizonyosodott, hogy senki sem hallgatózik, odasúgta.

– Az egyik szakács lányának iszonyatos szeplői voltak. Kezelésbe vettem a kicsikét, és azóta az anyja minden reggel küld nekem egy keveset azokból a péksütikből, amiket az uralkodó udvartartása számára készítenek. Egyszerűen isteniek!

Elmosolyodva megcsóváltam a fejemet. Lehetséges ugyan, hogy a többi grisa lenézi Zsenyát, ám a barátnőmnek akkor is megvan a maga ereje és különleges befolyása.

– Erről azonban egy szót sem szólhatsz senkinek! – figyelmeztetett a barátnőm. – Az Éjúr ragaszkodik ahhoz, hogy mi mindannyian az egyszerű emberek kiadós táplálékát együk. A jobbágyok házi kosztját. Az ég szerelmére, semmiképpen sem szabad elfeledkeznünk arról, hogy tősgyökeres, derék ravkaiak vagyunk!

Válasz helyett dühösen felmordultam. A Kis Palota nagyjából úgy nézett ki, ahogy egy mesekönyv rajzolója elképzeli az egyszerű földművesek életét. Ugyanúgy semmi köze nem volt a ravkai muzsik-ok hétköznapjaihoz, mint az aranyfényben ragyogó, káprázatos fejedelmi udvartartásnak. A grisák valamiért megszallottan törekedtek arra, hogy

mindenben a parasztok életmódját utánozzák. Az egyszerű emberek öltözékét viseltük a keftá nk alatt. Én viszont meglehetősen ostoba dolognak tartottam azt, hogy a jobbágyok egyszerű, de kiadós eledelével táplálkozzunk, miközben porcelántányérokon szolgálták fel a rozskenyeret meg a heringet, és egy hatalmas aranyozott kupola magasodott fölénk. Létezik akárcsak egyetlen paraszt is, aki nem inkább a finom süteményt választotta volna a pácolt hering helyett?

– Én aztán megőrzőm a titkodat – ígértem meg. – Remek! Ha pedig kedves leszel hozzám, akkor

talán te is kaphatsz egy falatkával – kacsintott rám Zsenya. – Nos ezek az ajtók a könyvtárba és a műhelyekbe vezetnek.

Néhány jókora, kétszárnyú ajtóra mutatott. – Ha arrafele mész, akkor visszajuthatsz a szobádba

– folytatta jobbra mutatva. – Arra meg a Nagy Palota van.

Fejével a balra sorakozó, dupla ajtók felé biccentett. Most mégis a könyvtár irányába indultunk el.

– És arra mi van? – kérdeztem, miközben az Éjúr asztala mögött magasodó, zárt ajtó felé biccentettem.

– Ha az az ajtó kinyílik, akkor nem árt figyelni. Mögötte ugyanis az

Éjúr tanácstermei és lakosztálya van. Amikor jobban megnéztem magamnak a súlyosnak

tűnő, igencsak dús faragással díszített ajtószárnyakat, akkor a rohanó állatok és a tekergődző indák között felfedeztem az Éjúr jelképét is. Megcsóváltam a fejemet, majd Zsenya után siettem. A vörös hajú lány

már majdnem kiért a kupolás csarnokból. Egy hosszú folyosó következett. A túlsó végén újabb

jókora, kétszárnyú ajtót pillantottam meg. Ez az ajtó pontosan úgy nézett ki, mint valami ősi könyv fedőlapja. Amikor Zsenya szélesre tárta a két ajtószárnyat, valósággal felhördültem.

A könyvtár csarnoka két emelet magas volt. Falait a padlótól a mennyezetig könyvek borították. Egy emelet magasságban belső galéria húzódott a fal mellett. Az épületrész kupoláját átlátszó üvegből készítették, így a reggeli világosság valósággal beragyogta az egész csarnokot. A fal mellett néhány kényelmes karosszék és apró asztal állt. A kupola középpontjában, közvetlenül a ragyogó búra alatt jókora, kerek asztal helyezkedett el, padokkal körbevéve.

– Itt fogod majd a történelmet és az elméleti kérdéseket tanulmányozni – magyarázta Zsenya, miközben elhaladtunk a középső asztal mellett. – Én szerencsére már évekkel ezelőtt túljutottam rajta. Annyira unalmas volt.

Hirtelen felkacagott. – Csukd már be a szádat! Úgy tátogsz itt, mint egy

ponty. Ugyan a számat sikerült becsukni, ám ettől még

továbbra is guvadó szemmel forogtam körbe. Annak idején már a nagyherceg könyvtára is lenyűgözött, pedig az a gyűjtemény valósággal eltörpült az itt felhalmozott rengeteg könyv mellett. Mintán láttam a Kis Palota lenyűgöző csodáit, már az egész, keramzini birtok kopottnak és közönségesnek tűnt a szememben. Valamiért mégis mélységes szomorúsággal töltött el ez

a felfedezés. Arra gondoltam, vajon Mal milyennek látná ezt a palotát.

Elbizonytalanodva lassítottam. A grisák vajon fogadhatnak vendégeket? Mal vajon eljöhet hozzám, hogy meglátogasson Os Altában?

Persze vannak kötelességei, meg hát ott volt az ezred, de ha szabadságra engednék... Remegni kezdtem az izgalomtól. Most, hogy felmerült bennem, hogy egyszer talán a legjobb barátommal járhatom be hosszú folyosóit, a Kis Palota már nem is tűnt olyan félelmetesnek.

A könyvtár túlsó végében egy ugyanolyan kétszárnyú ajtón át távoztunk, mint amilyenen beléptünk. Utunkat egy sötét folyosón folytattuk. Zsenya balra fordult, ám amikor jobbra néztem, észrevettem, hogy két korporál lépett ki egy jókora vörösre lakkozott, kétszárnyú ajtón. Barátságtalan pillantással méregettek, mielőtt eltűntek volna az árnyékok között.

– Gyere már! – suttogta Zsenya. Megragadta a karomat, és maga után húzott az ellenkező irányba.

– Azok az ajtók hová nyílnak? – kérdeztem. – Az anatómia csarnokaiba. Végigfutott a hátamon a hideg. A korporálok között

ugyanúgy akadtak gyógyítók... mint szívtörők. Valahol persze gyakorolniuk kellett a művészetüket, ám egészen eddig még csak az eszembe sem jutott, hogy ez a gyakorlás pontosan miből is állhat. Megszaporáztam a lépteimet, hogy felzárkózhassak Zsenyához. Eszem ágában sem volt akárcsak közel menni az ilyen véres ajtókhoz.

A folyosó végén világos fából ácsolt ajtók előtt álltunk meg. Ezeket faragott madarak és virágok képmása díszítette. A virágok szirmai között sárga gyémántok rejtőztek. A madaraknak pedig mintha csiszolt ametisztből készítették volna a szemét. Az előttünk tornyosuló ajtók kilincsei két tökéletes alakú kezet mintáztak. Zsenya megfogta az egyiket, és belökte az ajtót.

A fabrikátorok műhelyeit úgy alakították ki, hogy mindent a lehető legjobban beragyogjon a tiszta, keleti fény. A falak szinte csak ablakokból álltak. Remekül megvilágított helyiségeik halványan a térképkészítők sátrára emlékeztettek. A hatalmas munkaasztalokon azonban nem atlaszok, papírhalmok és tintásüvegek sorakoztak, hanem a legkülönfélébb szövetek, üvegtáblák, valamint egészen vékony arany– és acélszalagok. Jó pár felettébb különös alakú szikladarabot is felfedeztek. Az egyik sarokban sorakozó terráriumokban különleges növényeket, rovarokat és – ismét végigfutott a hideg a hátamon – kígyókat tartottak.

A sötét, bíborszínú keftát viselő matyeriálok a munkájukba mélyedtek. Az asztalok fölé hajoló alakok csak akkor egyenesedtek fel, amikor elsétáltunk előttük. Az egyik asztalnál két fabrikátor lány egy jókora olvadt fémdarabbal foglalkozott. Éppen a híres grisa acél készülhetett. A tömb mellett rengeteg gyémántdarabka hevert, és akadtak itt selyemhernyókkal teli befőttesüvegek is. A másik asztal mellett álló fabrikátor orrát és száját vastag szövetdarab takarta el. Valamilyen sűrű, fekete

folyadékot mért ki, amelynek a szaga a kátrányra emlékeztetett. Zsenya nyomában haladva odasiettem egy görnyedten dolgozó fabrikátorhoz. A fiatalember parányi üvegkorongokkal foglalkozott. A sápatag, karcsú alakra igencsak ráfért volna egy alapos hajvágás.

– Örülök, hogy látlak, David! – köszöntötte Zsenya. A férfi felpillantott, nagyot pislogott, kurtán

biccentett, majd folytatta a munkáját. A barátnőm hatalmasat sóhajtott.

– David! Ismerkedj meg Alinával! A fabrikátor, rám sem hederítve, morgott valamit. – A napidézővel – folytatta Zsenya. – Ezeket neked készítem – szólalt meg az ifjú, de

továbbra sem nézett fel. A korongokra pillantottam. – Hű, hát... Köszönjem meg? Nem igazán tudtam, mi mást mondhatnék. Amikor

azonban Zsenyára pillantottam, a barátnőm csak megvonta a

vállát, és a szemét forgatva, felnézett az égre. – Akkor mi most megyünk is tovább, David –

jelentette ki fennhangon. A fiatalember válaszul megint csak mormogott valamit. Zsenya megragadta a karomat, és kivezetett egy boltívvel fedett, fából ácsolt verandára, ahonnan remek kilátás nyílt a végtelenbe nyúló, ragyogóan zöld pázsitra.

– Ne tekintsd személyes sértésnek a viselkedését! – magyarázta. – David a fémmegmunkálás igazi mestere. Olyan éles pengét tud hajtogatni, hogy az könnyedén elmetszi a húst. Mintha csak vízbe mártanád. Csak azért néz levegőnek minden embert,

mert nem fémből vagy üvegből készült. Zsenya látszólag jókedvűen mesélt, ám a hangja

mégis egészen különösen csengett. Amikor rápillantottam, észrevettem, hogy tökéletes metszésű arca elpirult. Visszafordultam az ablakok felé. Bent jól láttam David csontos vállat és kócos, barna haját. Elmosolyodtam. Lehet, hogy nekem sem kellene feladnom a reményt? Ha egy olyan lenyűgözően szépséges teremtmény, mint Zsenya ennyire odavan egy ilyen gizda, kizárólag a munkájának élő fabrikátorért, akkor talán az én helyzetem sem kilátástalan.

– Mi az már? – méltatlankodott a barátnőm, mert észrevette a mosolyomat.

– Semmi, semmi. Zsenya gyanakodva bámult rám, én azonban

befogtam a számat. Elindultunk a boltíves sétányon, a Kis Palota keleti

fala mentén. Egy darabig még a fabrikátorok műhelyeit megvilágító ablakok előtt lépdeltünk. Amikor befordultunk a sarkon, az ablakok sora véget ért.

Zsenya megszaporázta a lépteit. – Itt miért nincsenek ablakok? – tudakoltam. A vörös hajú lány ideges pillantást vetett a komor

falakra. A Kis Palotának ez volt az egyetlen olyan része, amit nem borítottak faragások.

– Átértünk a korporálok műhelyeinek túlsó oldalára. Ez itt az anatómia csarnoka.

– Nincs szükségük fényre ahhoz... Hogy tegyék a dolgukat?

– Üvegből van a háztető – magyarázta a barátnőm. –

Hasonló megoldást alkalmaztak, mint amilyen a könyvtár kupolája. Ezt tartják a legjobb módszernek. Így őrizhetik meg a titkaikat.

– De tulajdonképpen mivel foglalkoznak odabent? – kérdeztem, bár cseppet sem voltam biztos abban, hogy tényleg tudni akarom a választ.

– Azt csupán a korporálok tudják. A szóbeszéd szerint viszont egy ideje már együttműködnek a fabrikátorokkal és közösen... kísérleteznek.

Valósággal összeborzongtam. Csupán akkor lélegezhettem fel, amikor elértük a következő sarkot, és ott már folytatódott az ablakok sora. Benézve olyan hálószobákat láttam, mint amilyenben én is laktam. Egyből rájöttem, hogy a földszinti lakosztályokba kukucskálunk be éppen. Most már kifejezetten örültem annak, hogy a harmadik emeleten kaptam szobát. Mondjuk, kibírtam volna anélkül is, hogy minden alkalommal fel kelljen másznom azon a rengeteg lépcsőn.

Életem során most volt először saját szobám. Annak azonban módfelett örültem, hogy a járókelők nem bámulhattak be az ablakomon.

Zsenya megmutatta azt a tavat, amelyet a szobámból is észrevettem.

– Most elsétálunk oda – jelentette ki, és fejével a vízparton álló, apró, fehér építmények felé biccentett. – Azok ott az idézők pavilonjai.

– Egészen odáig el kell kutyagolnunk? – Az a hely a legalkalmasabb a gyakorlásra. A

legbiztonságosabb. Semmi szükségünk arra, hogy egy túlságosan is

lelkes pokolhívó ránk gyújtsa az egész palotát. – Hűha! – biccentettem. Erre nem is gondoltam. – Á, ez semmi! A fabrikátorok másik gyakorlóhelye

egészen meszsze van, a város határain is túl. Ott különféle robbanószerekkel kísérleteznek. Ha szeretnél szétnézni arra, elintézhetem – ajánlotta Zsenya fülig érő szájjal.

– Inkább kihagynám. A lépcsőkön lesétálva egy hosszú, kavicsos ösvényre

értünk. Már közel jártunk a tó partjához, amikor észrevettem a túloldalon álló épületet. Legnagyobb meglepetésemre egy sereg ricsajozó gyerek szaladgált körülötte, vörös, kék és bíbor ruhában. Megkondult a harang, és a kicsik abbahagyták a játszadozást. Berohantak az épületbe.

– Iskola?! – csodálkoztam. Zsenya bólintott. – Ha egy gyerekben felfedezik a grisák képességét,

akkor idehozzák kiképzésre. Szinte valamennyien itt sajátítottuk el az Alaptudományt.

Újra eszembe jutott az a három, fölém tornyosuló ismeretlen a keramzini palota társalgójában. Vajon miért nem fedezték fel a képessegemet akkor régen? Miért kerülte el figyelmüket? Nem szívesen gondoltam arra, miként alakult volna az életem, ha már akkor fény derül a titkomra. Grisaként szolgák lesték volna kívánságaimat, nem kellett volna magamnak is a cselédekkel robotolnom. Sohasem kényszerültem volna arra, hogy beálljak a kartográfusok közé. Fogalmam sem volna arról, miként kell térképet rajzolni. És vajon mit jelentett volna ez a felfedezés Ravka számára? Ha gyermekként elsajátítom, miként

használjam az erőmet, akkor lehet, hogy már rég felszámolták volna az Árnyzónát. Malnak és nekem sosem kellett volna harcba szállnom a volkrák ellen. Ami azt illeti, bizonyára már el is feledkeztünk volna egymásról.

Tekintetem visszatért a víz túlsó partján magasodó iskolaépületre.

– Mi történik azzal, aki befejezi az iskolát? – Besorozzák a Második Hadseregbe. Néhányan

bekerülnek a főnemesi családok otthonába. A nagyurakat szolgálják. Másokat az Első Hadsereg mellé osztanak be. Feljuthatnak az északi vagy a déli harcvonalra is. Előfordul, hogy a Zóna mentén vár rájuk feladat. A legeslegjobbak viszont itt maradhatnak a Kis Palotában. Magas szintű képzésben részesülnek, és utána Kom urat fogják szolgálni.

– Na és mi a helyzet a családjukkal? – érdeklődtem. – Fejedelmi kárpótlásban részesülnek. Egy grisa

családja nem ismeri az ínséget. – Nem erre gondoltam. Időnként haza szoktatok

menni? Meglátogatni a rokonaitokat? Zsenya megvonta a vállát. – Ötéves korom óta nem találkoztam a szüleimmel.

Nekem itt van az otthonom. Szemem sarkából a fehér–aranyszínű keftát viselő

lányra pillantottam. Nem győzött meg teljesen. Bár életem nagy részét Keramzinban töltöttem, mégsem éreztem, hogy ott lenne az otthonom. Hiába szolgáltam több mint egy évig őfelsége hadseregében, a katonák között is egy szál egyedül voltam. Csak és kizárólag Mal közelében éreztem jól magam. Csak hát

az is véget ért. Bár Zsenya hozzám képest lenyűgözően szép, meglehet, mégsem különbözünk annyira egymástól.

Végre elértük a tó partját. Elsétáltunk a kőházikók mellett, ám a kísérőm mindaddig nem állt meg, míg el nem értük az erdőbe vezető ösvényt.

– Na, itt is volnánk – jelentette ki. Hátat fordítottam a tónak, és végignéztem az

ösvényen. Az árnyékok rejtekében, a fák között alig észrevehetően egy parányi kőkunyhó bújt meg.

– Odamegyünk? – Csak te. Nem kísérhetlek tovább. Nem mintha oda

akarnék menni. Ismét végignéztem az ösvényen, és enyhe remegés

futott végig a testemen. Zsenya együtt érző pillantást vetett rám.

– Baghra nem is szörnyű annyira. Már ha jobban megismered. Ami fontos: sosem szabad megvárakoztatni.

– Hát persze! – vágtam rá gyorsan, és sietve elindultam.

– Sok szerencsét! – kiáltotta utánam a vörös hajú lány.

A kerek alaprajzú kőkunyhónak mintha egyetlen ablaka sem lett volna. Ez igencsak meglepett. Felsétáltam a házikó előtti néhány lépcsőn, és bekopogtam. Mivel senki sem válaszolt, ismét kopogtam.

Vártam. Nem tudtam, mitévő legyek. Visszafordultam az ösvény felé, de Zsenya már elment. Ismét bekopogtam, majd összeszedtem

minden bátorságomat, és benyitottam. A rám zúduló hőség felért egy ökölcsapással.

Azonnal izzadni kezdtem gyönyörű, új ruhámban. Amikor a szemem már hozzászokott a félhomályhoz, észrevettem odabent egy keskeny ágyat, egy teknőt és egy tűzhelyet. A tűz fölött üst lógott. A kerek szoba közepére két széket állítottak. Mellettük valósággal tomboltak a lángok a hatalmas, csempézett kandallóban.

– Elkéstél! – förmedt rám egy durva, ismeretlen hang.

Körülnéztem, de senkit sem láttam a parányi helyiségben. Ekkor az egyik árnyék megmozdult. Ijedtemben majdnem kiugrottam a bőrömből.

– Zárd be az ajtót, te lány! Kimegy a meleg! Sietve engedelmeskedtem. – Na mutasd magad! A legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy

elszaladjak. Némán korholtam magam, amiért ennyire bután viselkedem. Összeszedtem minden önuralmamat, és odasétáltam a tűzhelyhez.

A kályha mögül kiemelkedő árnyék megállt előttem, és alaposan szemügyre vett a tűz fényében.

Az első benyomásom az volt, hogy egy elképesztően vén asszonyság áll velem szemben. Amikor azonban alaposabban megfigyeltem a kis ház lakóját, már nem is tudtam, miből gondoltam ezt. Baghra határozott vonású arcát sima, ránctalan bőr borította. Szálegyenes háttal állt. Olyan karcsú volt, mint egy akrobata. Szénfekete hajába egyetlen ősz tincs sem vegyült. Ugyanakkor az ugrándozó lángok fényében a

feje időnként egy hátborzongató koponyára emlékeztetett.

Mintha nem is borította volna bőr a kiálló csontokat és a sötétlő bemélyedéseket. Nem tudtam volna megmondani, milyen színű ősrégi kopott keftája. Csontsovány kezében egy lapos fejű sétapálcát szorongatott. Úgy tűnt, hogy a farudat valamilyen megkövesedett, ezüstösen csillogó anyagból faragták.

– Nahát akkor – szólalt meg halk, hörgő hangon. – Szóval te volnál a napidéző, aki majd jól megment mindenkit. Nem tűnsz éppenséggel nagy falatnak.

Bizonytalanul mocorogni kezdtem. – Na mi van, te lány? Megkukultál? – Nem – nyögtem ki nagy nehezen. – Azt hiszem, már ennek is örülhetünk. Miért nem

ellenőriztek gyerekkorodban? – Megvizsgáltak. – Különös – krákogott az öregasszony. Ekkor

azonban megváltozott az arckifejezése. Olyan dermesztően hideg pillantást vetett rám szinte teljesen élettelen szemével, hogy azonnal borzongani kezdtem, pedig a szobácskában pokoli volt a hőség. – Remélem, hogy erősebb vagy annál, mint amilyennek látszol, te lány!

A köntöse ujjából előbukkant egy csontos kéz. Durván megragadta a csuklómat.

– Most pedig nézzük, mire vagy képes!

9. fejezet

AZ ELSŐ PRÓBÁLKOZÁS teljes csőddel végződött.

Amikor a banya csontos keze megmarkolta a csuklómat, azonnal felismertem, hogy ő is ugyanolyan erősítő, mint az Éjúr. Éreztem, ahogy elönt a magabiztosság hulláma. A kis szobában azonnal felragyogott a nap fénye. Baghra kunyhójának kőfalai valósággal tündökölni kezdtek. Amikor azonban az öregasszony elengedett, és rám parancsolt, hogy most már önállóan hozzam működésbe az erőmet, csődöt mondtam.

Házigazdám csúnyán összeszidott, majd hízelegni próbált, végül megütött a botjával.

– Mégis mihez kezdjek egy olyan lánnyal, aki képtelen használni az erejét? – vicsorgott rám. – Ehhez

még a gyerekek is értenek. Ismét megragadta a csuklómat. Éreztem, hogy

lényem mélyén ismét életre kel az a különös dolog, és megpróbál a felszínre törni.

Utánanyúltam, hörögve igyekeztem megragadni. Biztosra vettem, tudom, hol van. Amikor azonban az asszonyság elengedett, az erőm egész egyszerűen kicsúszott a markomból. Úgy süllyedt a mélybe, mint egy elejtett kő.

Baghra végül undorodó arckifejezéssel elzavart. Mindössze lemondóan legyintett.

És még épphogy csak elkezdődött a nap! A délelőtt hátralevő részét a könyvtárban töltöttem. Valósággal eltemetett az a hatalmas könyvhalom, amin át kellett rágnom magamat. A vaskos kötetek a grisák elméleti tudásáról és történelméről szóltak. Tanítóim ráadásul értésemre adtak, hogy ennél jóval több olvasnivaló vár még rám.

Ebédkor megpróbáltam megkeresni Zsenyát, de sehol sem találtam. Leültem az idézők asztalához, ahol gyorsan körbevettek az etherálok.

Rosszkedvűen turkáltam az ételt, miközben Marie és Nágya rám zúdították kérdéseik pergőtüzét. Tudni akarták, milyen volt az első órám, hol van a szobám, és hogy elmegyek–e velük ma este a bánjába. Ez utóbbi nem egy banya, de nem is a bánya volt, hanem a gőzfürdő.

Amikor rájöttek, hogy nem sok érdekességet szednek ki belőlem, a társaik felé fordulva a saját tanóráikat elemezték.

Miközben én Baghra mellett szenvedtem, a többi

grisa magas szinten tanulmányozta az elméletet, az idegen nyelveket és a katonai stratégiát. Úgy tűnt, mindenki arra készül, hogy jövő nyáron elhagyja a Kis Palotát. A legtöbben a Zóna mentén vagy az északi, esetleg a déli frontszakaszon teljesítenek majd szolgálatot. Vezető beosztás vár rájuk a Második Hadseregben. A legnagyobb dicsőség mégis azokat éri, akik Ivánhoz hasonlóan az Éjúr szolgálatába kerülnek.

Igyekeztem odafigyelni a szavaikra, ám a gondolataim újra és újra a Baghra mellett átélt kudarcomhoz vándoroltak. Egyszer csak összerezzentem, mert észbe kaptam, hogy Marie kérdezhetett tőlem valamit. Nágyával engem bámultak.

– Bocsánat, mit mondtál? – kérdeztem. A két lány összenézett. – Lejössz velünk az istállók mellé? – tudakolta Marie.

– Kezdődik a közelharckiképzés. Közelharc? Kiképzés? Gyorsan elővettem az

órarendemet, amit Zsenyától kaptam. És valóban. Ebéd után ez állt ott:

„Közelharckiképzés, Botkin, nyugati istállók”. Nem hittem volna, hogy a délutánom szörnyűbb lehet a reggelnél, de úgy tűnt, jó úton haladok a következő katasztrófa felé.

– Hát persze – dadogtam tehetetlenül, és én is felkeltem. A szolgák azonnal odaugrottak, hogy hátrább húzzák a székünket, és eltakarítsák az edényeket. Sosem hittem volna, hogy valaha is hozzászokom az effajta kényeztetéshez.

– Ne brinite – jelentette ki Marie vihogva.

– Tessék? – kérdeztem döbbenten. – To ce biti zábavno. Nágya vihogni kezdett. – Azt mondta, ne aggódj! Mulatságos lesz. Szuli

nyelvjárásban beszélt. Azért tanuljuk ezt a dialektust, mert lehet, hogy nyugatra helyeznek minket.

– Hűha! – válaszoltam. – Si szi juján szúli – szólalt meg Szergej, miközben

kisétált mellettünk a kupolás csarnokból. – Shuban így mondják, hogy „a szuli ma már holt nyelv”.

Marie elkomorodott, Nágya pedig ráharapott az alsó ajkára.

– Szergej shu nyelven tanul – suttogta Nágya. – Erre én is rájöttem – feleltem. Marie–nak egész úton be nem állt a szája, egeszen

az istállókig Szergej és a többi korporál miatt panaszkodott.

Váltig hangoztatta, hogy a szuli nyelv sokkal többet ér a shunál. Ha valakit északnyugatra küldenek, akkor ezt a nyelvjárást kell ismernie. Ha valaki shut tanult, azt majd bezárják egy irodába, ahol a diplomáciai jegyzékeket fordítgathatja. Szergejt igazi fajankónak tartották. Marie szerint a fickó még akkor is jobban járt volna, ha kitanulja a kalmár mesterséget, hogy Kerchben kereskedjen. Csupán akkor nem zsörtölődött, amikor megmutatta, hogy merre van a bánja. A Kis Palota melletti nyírfa lugasban alakítottak ki a gőzfürdők és a hidegvízzel teli medencék figyelemre méltó rendszerét. Utána azonban sietve visszatért kedvenc témájához, és újra az önző korporalokat szidta, akik minden este megpróbálják elfoglalni a

teljes fürdőt. Növekvő sóvárgással gondoltam a közelgő

közelharcra. Marie és Nágya szavait hallgatva egyre inkább szerettem volna behúzni valakinek egyet.

A nyugati pázsiton sétáltunk, amikor hirtelen elfogott az érzés, hogy valaki szemmel tart. Felnéztem, és az alacsony fák árnyékában felfedeztem az ösvénytől kicsit arrébb álló, magányos alakot. Senkivel sem lehetett összetéveszteni a hosszú, barna köntöst viselő, mocskos, fekete szakallú férfit. A nagy távolság ellenére is valósággal megperzselt Apparátus átható tekintete. Sietve felzárkóztam

Marie és Nagya mellé, ám még akkor is magamon éreztem a pap átható tekintetét. Amikor hátrapillantottam a vállam fölött, még mindig ott állt az árnyékban.

Az edzőtermeket az istállók közvetlen közelében alakították ki. A tágas, teljesen üres csarnok tetejét hosszú gerendák tartották. A falak mellett sorakozó különféle fegyverek árnyéka ráborult a döngölt agyagpadlóra. A kiképzést vezető Botkin Yul–Erdene nem tartozott a grisák közé. A harcos valamikor a Shu Han zsoldosok között küzdötte végig az összes háborút, mindig azzal a sereggel, amely meg tudta fizetni a vakmerő férfi különleges tehetségét. Szinte valamenynyi földrészt bejárta. Nem is törődtem kócos, ősz hajával, mert minden figyelmemet lekötötte a nyakán húzódó iszonyatos sebhely, mintha csak el akarták volna vágni a torkát. A következő két órát azzal töltöttem, hogy némán szidtam azt az ostoba fickót, aki ilyen félmunkát végzett.

Botkin először az erőnlétünkön akart javítani. Kizavart minket a palotakertekbe. Megpróbáltam tartani az ütemet a többiekkel, ám most hoztam a formámat: gyenge és ügyetlen voltam, ezért hamarosan lemaradtam.

– Hát erre tanítanak benneteket az Első Hadseregben? – förmedt rám nehezen érthető shu kiejtéssel, miközben feltántorogtam egy dombra.

Nem maradt annyi levegő a tüdőmben, hogy válaszolhattam volna.

Amikor visszatértünk az edzőtermünkbe, a többi idéző párba állva vívógyakorlatokba fogott. Botkin ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen vezessen be a fegyvertelen közelharc titkaiba. A következő órán csak kapkodtam a fejemet. Mindenem sajgott, és tele lettem kék foltokkal.

– Háríts már! – üvöltötte, amikor hátratántorodtam az ütése miatt. – Gyorsabban! Vagy a kicsi lány akarja szeretni, ha megütik?

Egyedül az jelentett némi vigaszt, hogy nem használhattuk grisa képességünket. Így legalább azért nem kellett szégyenkeznem, amiért képtelen lettem volna előhívni az erőmet. Nem derült ki szörnyű titkom.

Végül már alig álltam a lábamon. Tántorogva arra gondoltam, hogy egyszerűen lekuporodom a földre, hadd rugdosson a fickó, amikor Botkin szélnek eresztette az osztályt. Mielőtt azonban kiléphettünk volna az ajtón, még utánam kiabált:

– Holnap a kicsike lány jönni korán reggel! Fog edzeni együtt Botkin!

Csak kevés hiányzott ahhoz, hogy hangosan vinnyogni ne kezdjek. Valahogy mégis sikerült eljutnom a szobámba. Megfürödtem, és már csak az járt az eszemben, hogy mielőbb bebújhassak a takaróim alá. Mégis összeszedtem magamat, és lementem a csarnokba vacsorázni.

– Hol van Zsenya? – kérdeztem Marie–tól, amikor leültem az idézők asztalához.

– A Nagy Palotában szokott étkezni. – És ott is alszik – csicseregte Nágya. – A cárné azt

akarja, hogy mindig kéznél legyen. – Akárcsak a férje. – De Marie! – tiltakozott kuncogva Nágya.

Döbbenten bámultam rájuk. – Úgy értitek... – Csak kósza szóbeszéd – legyintett Marie, majd

sokatmondó pillantást váltott Nágyával. Az uralkodó nedves ajkára és az orrát elcsúfító,

megpattant véraláfutásokra gondoltam. Meg gyönyörű barátnőmre, aki a cselédek színeit viselte. Eltoltam magam elől a tányért. Amúgy sem volt nagy étvágyam, és most már egyetlen falat sem ment volna le a torkomon.

A vacsora egy örökkévalóságig tartott. Egy pohár teát melengettem a kezemben, miközben nagy nehezen elviseltem az idézők legújabb pletykáit. Már éppen arra készültem, hogy elköszönjek a többiektől, mert szerettem volna visszamenekülni a szobámba, amikor az Éjúr asztala mögött feltárult az ajtó, és a csarnokra némaság borult.

A kilépő Iván odasétált az idézők asztalához.

Szemmel láthatóan nem is törődött a többi grisával. Növekvő nyugtalansággal rájöttem, hogy a férfi

nyílegyenesen felém tart. – Gyere velem, Sztarkova! – förmedt rám, amikor

odaért hozzánk. Utána még gúnyosan hozzátette. – Legyél olyan

szíves! Hátratoltam a székemet, és megpróbáltam talpra

állni. Hirtelen egészen elgyengült a lábam. Baghra talán beszámolt az Éjúrnak arról, hogy reménytelen eset vagyok? Vagy Botkin árulta el, hogy csődöt mondtam az első edzésen? A grisák guvadó szemmel figyeltek.

Nágya annyira meglepődött, hogy még a szája is tátva maradt.

A némaságba burkolózó csarnokban Iván nyomába eredtem, és beléptem a hatalmas, szénfekete ajtón. Végigvezetett egy folyosón, majd egy újabb ajtó következett. Ezt az Éjúr jelképe ékesítette. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy a főparancsnokságon jártam. Innen egyetlen ablak sem nyílt, és a falakat elborították Ravka hatalmas térképei. Ezek még igazi, régimódi térképek voltak. Forró tintával rajzolták őket állatbőrre. Ha nem izgultam volna annyira, hosszú órákon keresztül bámultam volna a csodálatos alkotásokat. Annyira szerettem az ujjamat végighúzni a csipkés hegyláncokon és a kanyargó folyók vonalán. Ehelyett ökölbe szorított kezzel álltam és a szívem hangosan dübörgött a mellkasomban.

Az Éjúr egy hosszú asztal végén ült. Az előtte heverő iratokat olvasta át. Amikor beléptünk, felpillantott, és

szürkén csillogó szeme megvillant a lámpások fényében.

– Alina! – szólalt meg. A mellette álló székre mutatott. – Kérlek, ülj le!

Habozni kezdtem. Úgy tűnt, nem mérges. Iván távozott a szobából, és becsukta maga mögött

az ajtót. Nyeltem egy hatalmasat, és átsétálva a szobán, leültem a nagyúr melletti székre.

– Milyen volt az első napod? Megint nyelnem kellett egy nagyot. – Nagyszerű – krákogtam. – Tényleg? – kérdezte halvány mosollyal. – Még

Baghra is? Ő komoly fejtörést szokott okozni. – Csak egy kicsit – nyögtem ki nagy nehezen. – Elfáradtál? Némán bólintottam. – Honvágy? Megvontam a vállamat. Felettébb furcsa lett volna

bevallani, hogy elfogott a honvágy az Első Hadsereg körletei után.

– Azt hiszem, egy kicsit. – Nemsokára elmúlik. Ráharaptam az ajkamra. Nagyon reméltem, hogy

tényleg így lesz. Fogalmam sem volt, hány ilyen napot leszek még

képes kibírni. – Bár egyre nehezebb lesz a dolgod – magyarázta. –

Az etherálok ritkán dolgoznak egyedül. A pokolhívók párban indulnak bevetésre.

A szélhívók gyakran alkotnak csapatot a hullámhívókkal. Míg belőled csak egy van.

– Hát igen – feleltem fáradtan. Semmi kedvem nem volt arról beszélgetni, mennyire különös teremtés is vagyok. Vendéglátóm ekkor felállt.

– Gyere velem! – parancsolta. Szívem újra hevesen megdobbant.

Kivezetett a parancsnoki helyiségből, és elindultunk egy másik folyosón. Rámutatott a falban szinte alig látszó, keskeny ajtóra.

– Ezen kilépve fordulj jobbra, és egyenesen a hálókhoz jutsz. Úgy vélem, semmi kedved ahhoz, hogy visszamenj a csarnokba.

Döbbenten bámultam. – Csak ennyi? – tört fel belőlem. – Csupán meg

akartad tudni, milyen volt a mai napom? Félrehajtotta a fejét. – Mégis mire számítottál? A megkönnyebbülés hulláma valósággal elöntött.

Ostoba módon vihogni kezdtem. – Fogalmam sincs róla. Kínzásra? Vallatásra? Szigorú

leteremtésre? Az Éjúr elkomorodott. – Nem vagyok szörnyeteg, Alina. Függetlenül attól,

amit hallottál rólam. – Nem úgy értettem – vágtam rá sietve. – Én csak...

Nem tudtam, mire számítsak. – Mégis a legrosszabbra készültél. – Régi beidegződés – magyaráztam. Tudtam, hogy

most már tényleg be kellene fogni a számat, de képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Lehetséges, hogy nem viselkedtem tisztességesen. De hát ő sem. – Már miért nem kellett volna félnem tőled?

Te vagy az Éjúr. Nem állítom, hogy egyből bedobatnál a

legmélyebb tömlöcbe vagy Cibejába száműznél, de megtehetnéd, ha akarnád. Bárkit ketté tudsz vágni. Azt hiszem, teljesen jogos a részemről, ha kissé tartok tőled.

Sokáig némán tanulmányozta az arcomat. Ekkor már nagyon, de nagyon bántam, hogy nem tudtam befogni azt a lepcses számat. Végül azonban egészen halovány mosoly jelent meg az arcán.

– Talán igazad lehet. Most már nem is féltem annyira. – Ezt meg miért csinálod? – kérdezte váratlanul. – Már hogy mit is? Közelebb lépett, és megragadta a kezemet. Abban a

pillanatban újra elárasztott a csodálatos magabiztosság.

– A hüvelykujjaddal végigsimítod a tenyeredet. – Ja, hogy azt – vihogtam idegesen. Észre sem

vettem, hogy a tenyeremet simogattam. – Csak egy másik régi beidegződés.

Elfordította a tenyeremet, és alaposan szemügyre vette a folyosó félhomályában. Végighúzta a hüvelykujját a kezemet átszelő, halvány forradáson. Remegés árasztotta el a testemet.

– Hol sebesültél meg? – kérdezte. – Hát... Keramzinban. – Ahol felnőttél? – Igen. – Az a nyomkereső is árva gyerek, igaz? Alig kaptam levegőt. Lehetséges, hogy olvas mások

gondolataiban? Ekkor azonban eszembe jutott, hogy Malnak is tanúskodnia kellett a grisák sátrában.

– Igen – feleltem. – Ér valamit az a legény? – Tessék? – kérdeztem értetlenül. Csak nehezen

tudtam a szavaira összpontosítani. A hüvelykujja ugyanis még mindig a tenyeremet simogatta. Újra és újra végighúzta a bőrömön éktelenkedő forradáson.

– Ha nyomokat kell követnie. Ügyes erdőjáró? – Ő a legjobb – feleltem őszintén. – Keramzinban a

jobbágyok szerint még a sziklából is vizet fakaszt. – Néha eszembe jut, mennyire nem vagyunk

tisztában az adományainkkal – töprengett az Éjúr. Ekkor azonban elengedte a kezemet, és kinyitotta az

ajtót. Félre állt, és könnyedén meghajolt. – Jó éjszakát, Alina! – Jó éjt! – nyögtem ki nagy nehezen. Kilépve egy keskeny folyosón találtam magam. A

következő pillanatban meghallottam, hogy mögöttem bezáródik az ajtó.

10. fejezet

MÁSNAP REGGEL úgy sajgott minden porcikám,

hogy alig tudtam kimászni az ágyból. Ennek ellenére mégis feltápászkodtam, hogy elkezdjem a napot. Másnap pedig újra.

Majd megint. Minden egyes nap szörnyűbbnek bizonyult, mint az előző. Elkeseredtem, de nem adtam fel. Nem tehettem. Már nem egyszerű térképrajzoló voltam. Ha képtelen leszek bejutni a grisák közé, akkor mégis milyen lehetőség marad a számomra?

Eszembe jutottak az Éjúr szavai, amelyeket a tűz mellett ülve, a megroggyant csűr törött gerendái alatt mondott. Nagyon hosszú idő óta te vagy számomra az első reménysugár. Hitt abban, hogy én vagyok a napidéző. Szilárdan úgy vélte, hogy segíthetek neki

elpusztítani a Zónát. Ha pedig képes leszek erre, attól kezdve egyetlen katonának, kalmárnak és nyomkeresőnek sem kell újra belevetnie magát a Beltenger sötétjébe.

Ahogy azonban egymás után teltek a napok, egyre jobban kételkedtem abban, hogy valóra válhat ez az elképzelés.

Hosszú órákat töltöttem Baghra kunyhójában. Különleges légzéstechnikákat tanultam, ezenkívül pedig igencsak fájdalmas testhelyzeteket kellett elsajátítanom, mert azt remélte, hogy ezektől majd jobban fogok tudni összpontosítani. Kezembe adta a megfelelő könyveket, a legkülönfélébb teákkal itatott, és persze jó pár alkalommal elnáspángolt. Hiába. Semmi sem segített.

– Hasítsam fel a bőrödet, te lány? – förmedt rám elkeseredve. Küldjek egy pokolhívóért, hogy megégessen? Behajítsalak a Zónába, hogy felzabáljanak azok a szörnyfajzatok?

Csak egy dolog volt ugyanolyan szörnyű, mint az, hogy minden áldott nap csődöt mondtam Baghra kunyhójában. Botkin iszonyatosan megkínzott. Körbefuttatott a palota kertjeiben. Bezavart az erdőbe, hegyre fel és hegyre le kellett szaladnom, és addig hajtott, míg össze nem estem. Könyörtelenül belém verte a fegyver nélküli küzdelem minden módszeréz. Azt akarta, hogy megtanuljak esni és zuhanni is.

A testemen már nem maradt egyetlen olyan hely sem, ahol ne éktelenkedett volna kék vagy fekete folt. A fülem zúgott az állandó szemrehányásaitól: túl lassú, túl gyenge, túl soványka.

– Botkin nem tud házat építeni ilyen gyenge kis rőzséből! – üvöltötte a képembe, és megszorította a karomat. – Egyél már valamit!

Csak hát én cseppet sem voltam éhes. Amikor a Zónában meglegyintett a halál szele, egy időre egészen jó étvágyam támadt. Ez azonban semmivé foszlott, és az ételek elveszítették az ízüket. Hiába volt gyönyörű ágyam, borzasztóan rosszul aludtam. Valósággal tántorogtam egész álló nap. Zsenya csodálatos beavatkozása nyom nélkül lekopott rólam. Az arcom újra egészségtelenül sárgás színű lett, a szemem alatt fekete folt sötétlett, tompa fényű hajam pedig a fejemre tapadt.

Baghra szerint az étvágytalanságom és az alvászavaraim szoros összefüggésben állnak a kudarcaimmal. Nem tudtam megragadni a bennem szunnyadó erőt.

– Hát nem érted, hogy összekötött lábbal nehéz futni? Miért akarsz úgy beszélni, hogy a szádra szorítod a kezedet? – kiabálta. – Miért pocsékolod el az erődet azzal, hogy elnyomod magadban a természetedet?

Semmi ilyesmit nem tettem. Vagy legalabbis nem szándékosan,

Ekkor már semmiben sem lehettem biztos. Egész életemben gyenge és esetlen voltam. Minden egyes napom elkeseredett küzdelemnek tűnt. Ha az öregasszony nem téved, akkor mindez megváltozik, ha végre az irányításom alá vonom grisa képességemet. Feltéve, ha képes leszek rá. Valamikor. Mindaddig azonban zsákutcába kerültem.

Tudtam, hogy a többi grisa összesúg a hátam

mögött. Az etherálok közösen szoktak gyakorolni a tó partján. Megpróbáltak új módszereket kifejleszteni a szél, a víz és a tűz alkalmazására. Én azonban nem engedhettem meg magamnak, hogy rájöjjenek, képtelen vagyok megragadni az erőmet. Így aztán folyamatosan kifogásokat kerestem, míg végül többé már nem hívtak maguk közé.

Esténként a többiek a nagy kupola alatt ücsörögtek, teát vagy kvászt kortyolgattak, és azon töprengtek, milyen jó volna elmenni kirándulni Balakirjevbe vagy valamelyik másik faluba Os Alta közelébe. Mivel azonban az Éjúr még mindig erősen tartott a lehetséges orgyilkosoktól, ezért nekem a palotában kellett maradnom. Nagyon is örültem, hogy ez így van. Minél több időt töltök ugyanis a többi idéző társaságában, annál nagyobb az esélye annak, hogy fény derül a tehetségtelenségemre.

Kom urat ritkán láttam. Akkor is csak messziről. Éppen jött, vagy ment valahová. Hol Ivánnal beszélgetett, hol az uralkodó valamelyik katonai tanácsadójával. A többi grisától megtudtam, hogy a vezetőnk csupán kevés időt tölt a Kis Palotában. Többnyire úton van a Zóna meg az északi harcvonal között. Gyakran kellett délre utaznia, ahol a Shu Han portyázók a tél beköszönte előtt megpróbálták kirabolni a kisebb településeket. Ravka hatalmas területén sok száz grisa állt szolgálatban. Valamennyiükért ő tartozott felelősséggel.

Egyetlen szót sem szolt hozzám, és igazából még csak felém sem nézett. Biztosra vettem, hogy azért, mert tisztában van vele, szemernyit sem fejlődtem.

Kezdte már kapisgálni, hogy híres napidézője nem más, mint egy tökéletes csődtömeg.

Amikor éppen nem Baghra vagy Botkin kínzott, akkor a könyvtárban sínylődtem. Átrágtam magam a grisák elméleti tudását tartalmazó könyveken. Úgy véltem, most már értem, mivel foglalkoznak a grisák ( vagyis hát mivel foglalkozunk mi, tettem hozzá magamban.) Az egész világot le lehet bontani egészen apró, egyforma részecskékre. Ami varázslatnak tűnik, az valójában nem más, mint az, hogy a grisák beavatkoznak az anyag legalapvetőbb szintjén.

Marie nem is tudott tüzet gyújtani. Magához idézte viszont a mindenkit körülvevő levegőben megtalálható gyúlékony részecskéket, majd pedig tűz, kő és acél segítségével, szikrát csiholva lángra lobbantotta ezt az üzemanyagot. A grisa acélt nem a varázserő tette olyan élessé, hanem a fabrikátorok ügyessége. Nekik nem volt szükségük hőségre vagy durva eszközökre ahhoz, hogy megmunkálják a fémet.

Hiába értettem azonban meg azt, mit is teszünk, még mindig nem fogtam fel a dolgok mikéntjét. Hogyan sikerülhet mindez? Az Alaptudomány legfontosabb elve szerint „a hasonló dolgok vonzzák egymást”. Ettől kezdve azonban az elmélet igencsak összetetté vált.

Az agyinakovoszty szóval egy dolog „egyneműségét” jelöltük, ami miatt az ugyanaz volt, mint minden más. Az etovoszty kifejezés viszont a dolog azon tulajdonságaira, „másneműségére” utalt, ami miatt minden mástól különbözött. A grisák az agyinakovoszty miatt álltak kapcsolatban a világgal.

Ugyanakkor viszont az etovoszty tette lehetővé, hogy különleges kapcsolatot alakítsanak ki a levegővel, a vérrel vagy az én esetemben a fénnyel. Amikor idáig jutottam az elméleti tanulmányaim során, a fejem már zúgott.

Egy dologra azonban nagyon is felfigyeltem. A filozófusok az otkazác szóval jelölték mindazokat az embereket, akik a grisák tehetsége nélkül születtek. Ez nemcsak azt jelentette, hogy „elhagyottak”, ezzel a szóval jelölték az árvákat is.

EGY KÉSŐ DÉLUTÁN a könyvtárban ültem. Megpróbáltam felfogni azt a hosszú bekezdést, amelyik leírta, hogy a grisák miként segíthetnek a kereskedelmi útvonalak kialakításában. Ekkor azonban megéreztem, hogy valaki a közelemben van. Felnézve összerezzentem.

Az Apparátus tornyosult előttem. Tompa fényű, sötét szeme elképesztő elszántsággal meredt rám.

Körülnéztem a könyvtárban. Kettőnkön kívül senki más sem volt idebent. Hiába áradt be a napfény a tető ablaküvegén, azonnal libabőrös lettem.

Régi szagú köntöse hangosan susogott, amikor leült a mellettem levő székre. Azonnal megcsapott a sírkamrák dohos szaga. Megpróbáltam a számon keresztül venni a levegőt.

– Örömmel töltenek el a tanulmányaid, Alina Sztarkova?

– Nagyon is – hazudtam. – Ezt őszinte örömmel hallom – válaszolta. – Mint

ahogy azt is remélem, nem felejted el, hogy nemcsak az elménket, de bizony a lelkünket is táplálni kell. Én vagyok a palota falai között élők lelki tanácsadója. Ha esetleg kétségek gyötörnének, vagy aggodalom töltene el, remélem, habozás nélkül felkeresel majd.

– Hát persze – vágtam rá. – Természetesen. – Ez nagyszerű – mosolygott, rám villantva

összevissza nőtt, sárga fogait. Az ínye ugyanolyan fekete volt, mint a farkasé. – Azt akarom, hogy mi ketten barátok legyünk. Nagyon fontos, hogy annak tarthassalak.

– Hát persze. – Őszinte örömmel töltene el, ha elfogadnád ezt az

ajándékot – folytatta, és benyúlt barna köntösébe. Egy vörös bőrbe kötött, parányi könyvet húzott elő.

Hogy a csudába lehet, hogy az egész testemben remegek, amikor valaki éppen ajándékkal akar kedveskedni?

Vonakodva közelebb hajoltam, és kivettem a könyvet hosszúkás, kék erekkel tarkított kezéből. A borítón arany dombornyomással jól látszott a cím: Isztoriji Szanktjá.

– A Szentek élete? Komoran bólintott. – Volt idő, amikor valamennyi grisa gyermek

megkapta eme könyvet, amikor belépett a Kis Palota iskolájának ajtaján.

– Köszönöm! – nyögtem ki zavartan. – A muzsikok, a jobbágyok szeretik a szentjeiket.

Odavannak a csodákért. Ennek ellenére cseppet sem szeretik a grisákat. Mit gondolsz erről?

– Erre még nem is nagyon gondoltam – feleltem. Kinyitottam a könyvecskét. Valaki beleírta a nevemet. Átlapoztam néhány oldalt.

Brevnói Szent Petir. Láncra vert Szent Ilja. Szent Lizabeta.

Minden fejezet egy–egy egész oldalas képpel kezdődött. A csodálatos képeket ragyogó színű tintákkal vetették papírra.

– Jómagam úgy vélem, ennek az az oka, hogy a grisák nem élik át a szentek szenvedését. Ismeretlen számukra az emberek fájdalma.

– Hát talán – válaszoltam oda sem figyelve. – Te viszont tudod, mit jelent a szenvedés, Alina

Sztarkova. Ugye tudod? Ráadásul úgy vélem... Hát igen. Azt hiszem, hogy még további szenvedés vár rád.

Felkaptam a fejemet. Azt hittem, fenyegetni akar. De nem. A tekintetéből különös együttérzés sugárzott. Ettől, ha lehet, mégjobban megijedtem.

Az ölemben heverő könyvecskére pillantottam. Az ujjam még mindig Szent Lizabeta képmására mutatott. A festmény azt ábrázolta, ahogy a mártírt megkínozták és felnégyelték a rózsák mezején. A vére valósággal patakokban folyt a szirmok között. Összecsaptam a könyvet, és felpattantam.

– Most mennem kell! Az Apparátus is felkelt. Egy pillanatig azt hittem,

megpróbál visszatartani. – Nem örülsz annak, amit kaptál. – Ó, dehogyis! Nagyon örülök neki. Köszönöm! Csak

nem akarok elkésni – hebegtem. Elrohantam mellette. Kirohantam a könyvtár ajtaján,

és egészen addig nem mertem kifújni a levegőt, amíg vissza nem értem a szobámba. A szentekről szóló könyvecskét bevágtam az öltözőszekrényem legalsó fiókjába, és a helyére toltam a fiókot.

Mit akarhat tőlem az Apparátus? Talán fenyegetésnek szánta a szavait. Vagy épp ellenkezőleg? Figyelmeztetni akar valamire?

Zihálva beszívtam a levegőt. Valósággal rám zúdult a kimerültség és a zavar. Annyira hiányzott a térképkészítők megszokott nyugodt élete. Milyen jó volt azokat az ábrákat másolni! Akkoriban semmi mást sem akartak tőlem, minthogy kellő számú rajzot készítsek, és rendet tartsak az asztalomon. Nagyon hiányzott a különféle tinták és a papiros illata. Legfőképpen azonban Mal miatt fájt a szívem.

Az ezredünk címére minden héten írtam neki. Nem kaptam választ. Tudtam jól, hogy a posta megbízhatatlanul működik. Lehetséges, hogy az egysége úton van a Zóna felé, sőt talán már át is keltek Nyugat–Ravkába. Ennek ellenére azt reméltem, hogy előbb–utóbb hírt kapok róla. Már rég lemondtam arról, hogy meglátogat itt, a Kis Palotában. Bármennyire hiányzott is nekem, rettenetesen tartottam attól, vajon mit gondolhat rólam. Esetleg úgy véli, hogy ugyanolyan esetlen és szerencsétlen vagyok, mint amilyen egykor voltam?

Minden este felvánszorogtam a lépcsőn. Magam mögött tudhattam egy újabb, értelmetlen, fájdalommal teli napot. Lassan haladva elképzeltem, hogy az öltözőasztalkámon ott fekszik egy boríték. Sietni kezdtem. A napok azonban egyre múltak, és nem jött

levél. Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Végigsimítottam

az asztal üres lapját. – Merre jársz, Mal? – suttogtam. Ám nem volt

mellettem senki, aki válaszolhatott volna.

11. fejezet

AMIKOR MÁR AZT HITTEM, hogy ennél szörnyűbb

nem jöhet, a dolgok még rosszabbra fordultak. A kupolával fedett csarnokban ültem a

reggelizőasztalnál, amikor belökték a főbejárat ajtaját, és egy csapat ismeretlen grisa lépett a terembe. Nem igazán figyeltem rájuk. A Kis Palotában mindig is nagy volt a nyüzsgés. Az Éjúr szolgálatában álló grisák folyamatosan jöttek–mentek. Néha itt heverték ki az északi vagy a déli harctereken szerzett sérüléseiket, máskor viszont azért bukkantak fel, mert valamilyen különleges feladattal bízták meg őket.

Nágya viszont valósággal felhorkant. – Jaj ne! – szörnyülködött Marie. Felnéztem, és az én gyomrom is görcsbe rándult,

mert megpillantottam azt a lenyűgöző szépségű, hollófekete hajú lányt, aki annak idején annyira megbámulta Malt Kribirszkben.

– Ki az? – suttogtam, miközben a többi grisa az újonnan jöttek köré gyűlt. Körbevették a fekete hajú lányt. Hangosan üdvözölték, ő pedig csengő hangon felnevetett.

– Zója – suttogta Marie. – Egy évfolyammal feljebb jár az iskolában, és egyszerűen kiállhatatlan.

– Azt hiszi, mindenkinél többet ér – tette hozzá Nágya. Felhúztam az egyik szemöldökömet. Meglepőnek tűnt, hogy éppen Marie és Nágya vádolja meg ezt a Zóját beképzeltséggel. Marie nagyot sóhajtott.

– Az egészben mégis csak az a legrosszabb, hogy alapvetően igaza van ennek a némbernek. Elképesztően erős szélhívó, és a csatatéren is remekül megállja a helyét. Ami pedig a külsejét illeti...

Alaposabban szemügyre vettem Zóját. Köntöse ujján csak úgy ragyogott az ezüsthímzés, fekete haja tökéletes hullámban omlott a vállára, és hatalmas, kék szemét elképesztően sötét pillák árnyékolták. Majdnem olyan szép volt, mint Zsenya. Mal jutott az eszembe, és valósággal belém mart a vegytiszta féltékenység. Rájöttem, hogy ezt a Zóját a Zóna közelében állomásoztatták. Ha pedig ő és Mal össze... Na szóval ebben az esetben esetleg tudhatja, hogy gyerekkori barátom is ott van. Vagy azt, hogy minden rendben van–e vele. Eltoltam magamtól a tányéromat. Enyhe rosszullét fogott el a puszta gondolattól, hogy Mal miatt Zójával kell beszélnem.

A gyönyörű nőszemély mintha csak megérezte volna a pillantásomat. Megfordult, és faképnél hagyta a korporálokat, akik lenyűgözve bámulták, és akikkel eddig beszélgetett. Odasietett az idézők asztalához.

– Marie! Nágya! Hát mi újság? A két lány felállt, hogy megölelje az újonnan jöttet.

Hatalmas, hamis mosolyt erőltettek az arcukra. – Csodálatosan nézel ki, Zója! Mi van veled? –

lelkesedett Marie. – Annyira hiányoztál! – gügyögte Nágya. – Nekem is nagyon hiányoztatok – válaszolta Zója. –

Annyira örülök, hogy újra itt lehetek a Kis Palotában. El sem tudjátok képzelni, milyen sok fontos feladatot kaptam az Éjúrtól. Jaj, hogy menynyire udvariatlan vagyok! Azt hiszem, még nem találkoztam a barátnőtökkel.

– Ó! – kiáltotta Marie. – Elnézést! Ő Alina Sztarkova, a napidéző!

Az utolsó mondatot enyhe büszkeséggel tette hozzá. Zavartan felkeltem, Zója viszont valósággal

odalebegett hozzám, és átölelt. – Micsoda megtiszteltetés, hogy végre találkozhatok

a napidézővel – harsogta. Miközben azonban magához ölelt, ezt suttogta a fülembe.

– Érzem rajtad Keramzin bűzét. Valósággal megdermedtem. Ez a cemende

elengedett, és a szája szélén ott ragyogott a gúnyos mosoly.

– Később majd beszélek mindenkivel – folytatta, búcsút intve. – Azt hiszem, rám fér egy alapos fürdés.

Ezek után valósággal kisiklott a kupola alól. Eltűnt a

hálótermek felé vezető kétszárnyú ajtó mögött. Én meg valósággal sóbálvánnyá merevedve álltam

ott. Tűzvörös volt az arcom. Azt hittem, mindenki engem bámult. Úgy tűnt azonban, senki sem hallotta meg Zója szavait.

Gonosz megjegyzése egész nap a fejemben motoszkált. Baghrával továbbra sem jutottunk semmire sem. Ebéd közben Zója valóságos előadást tartott arról, milyen élményekben volt része a visszaúton Kribirszkből. Elmesélte, hogy mi a helyzet a Zóna közelében fekvő városokban, és beszámolt arról is, milyen lenyűgöző lubok fafaragásokat látott az egyik isten háta mögötti faluban. Talán csak beképzeltem magamnak, de nagyon is úgy tűnt, hogy mindannyiszor rám pillant, valahányszor muzsikokról vagy jobbágyokról beszélt.

Előadás közben a fény többször is megcsillant a csuklóján viselt súlyos ezüst karkötőn. Úgy tűnt, az ékszert csontdarabok díszítik. Valamilyen erősítő lehet, jöttem rá.

És ha mindez önmagában még nem lett volna elég szörnyű, a dolgok még kellemetlenebb fordulatot vettek, amikor Zója beállított az önvédelmi képzésre. Botkin megölelte, és megcsókolta mind a két arcát. A vénségnek be nem állt a szája. Sokáig fecsegett shu nyelven ezzel a némberrel. Hát létezik bármi is, amihez Zója ne értene?

Nem egyedül jött. Ott volt vele a göndör, gesztenyebarna hajú barátnője is, akire jól emlékeztem a grisak sátrából. Végig sutyorogtak és nevetgéltek, miközben én nagy nehezen

végigszenvedtem az edzéseket felvezető bemelegítő gyakorlatokat. Amikor elérkezett a páros gyakorlás ideje, a legcsekélyebb mértékben sem lepett meg, hogy Botkin Zója mellé osztott be.

– Ő a legjobb tanítványom – magyarázta a harcos büszkén vigyorogva. – Fog segít kicsi lánynak.

– Biztosra veszem, hogy a napidézőnek nincs szüksége a segítségemre – biccentett Zója önelégült mosollyal.

Aggódva bámultam. Egészen egyszerűen fel nem foghattam, miért gyűlöl ennyire. Hiszen csak aznap ismerkedtünk meg.

Felvettük a küzdőállást, és Botkin jelezte, hogy kezdhetjük.

Meglepő módon Zója első ütését még sikerült kivédenem. A másodikat már nem. Telibe találta az állkapcsomat, és majdnem kitörte a nyakamat. Megráztam a fejem.

Ellenfelem előretáncolt, és megpróbált oldalba vágni. Úgy tűnik azonban, hogy nem volt teljesen hiábavaló a Botkinnal töltött rengeteg idő. Elmozdultam, és az ütés csak súrolt.

Zója megfeszítette a vállát, és lassan körözni kezdett korülöttem. A szemem sarkából láttam, hogy a többi idéző abbahagyja az edzést és minket figyel.

Nem lett volna szabad megengednem, hogy eltereljék a figyelmemet. A következő ütést a gyomromba kaptam. Amikor meggörnyedve levegő után kapkodtam, Zója egy könyökléssel próbálkozott. Inkább szerencsés voltam, mint ügyes, amikor sikerült elmozdulnom előle.

Úgy döntött, hogy kihasználja az előnyt, és folytatja a támadást.

Ezzel hibát követett el. Lassú voltam és gyenge, ám Botkin a fejembe verte, miként használjam ki ellenfelem erejét.

Oldalra léptem, és amikor mellém ugrott, a lábamat beleakasztottam a bokájába. Zója elterült a földön.

A többi idéző tapsolni kezdett. Nekem azonban még csak időm sem maradt arra, hogy felfogjam a győzelmemet, mert az ellenfelem máris felült. Gyilkos harag tombolt az arcán. A karjával belekaszált a levegőbe. Éreztem, ahogy a levegőbe emelkedem, és elrepülök a terem hátsó felébe. Hatalmas csattanással vágódtam a fal deszkáinak.

Valami nagyot reccsent, és az ütés ereje kipréselte belőlem a levegőt.

Magatehetetlenül zuhantam a földre. – Zója! – hallottam meg Botkin őrjöngő üvöltését. –

Nem használhatod az erődet! Az edzőteremben tilos. Ebben a teremben sohasem használhatod!

Elhomályosuló tekintettel még láttam, hogy a többi idéző körém gyűlik. Botkin elkiáltotta magát, hogy hívjanak egy gyógyítót.

– Semmi bajom – akartam mondani, de képtelen voltam kinyitni a számat. Hevesen zihálva feküdtem a porban. Valahányszor megpróbáltam mélyebben beszívni a levegőt, iszonyatos fájdalom mart a bal oldalamba. Megérkeztek a szolgák. Amint feltettek a hordágyra, azonnal elájultam.

Az istápolyban feküdtem, amikor Marie és Nágya meglátogatott, hogy beszámoljanak a fejleményekről.

Egy gyógyító lelassította a szívem dobogását, hogy mély álomba merüljek, és utána rendbe hozták a törött bordámat meg a kék foltjaimat.

– Botkin valósággal őrjöngött! – mesélte egyikük. – Még sosem láttam ennyire mérgesnek. Zóját egyszerűen kihajította az edzőteremből. Egy darabig azt hittem, megüti.

– Ivo azt mondta, látta, amint Iván keresztülvezette azt a némbert a nagy csarnokon. Bement vele az Éjúr lakosztályába, és amikor Zója kijött, akkor zokogott.

Remek – gondoltam elégedetten. Amikor azonban felidéztem magamban, ahogy magatehetetlenül feküdtem a mocsokban, éreztem, hogy a szégyentől lángra lobban az arcom.

– De hát miért bántott? – kérdeztem, és megpróbáltam felülni. Az életem során már hozzászoktam ahhoz, hogy semmibe vesznek vagy lenéznek. De ez a Zója valamiért egyszerűen gyűlölt.

Marie és Nágya olyan őszinteséggel bámult, mintha nem is a bordáim törtek volna be, hanem a fejemre kaptam volna egy jókora ütést.

– Hát mert féltékeny rád! – méltatlankodott Nágya. – Már hogy rám? – kérdeztem értetlenül. Marie a

szemét forgatta. – Az a ribanc megőrül a gondolattól, hogy valaki más

az Éjúr kedvence. Ez annyira hihetetlen volt, hogy önkéntelenül is

elnevettem magam. Azonnal fájdalom hasított a bordáimba.

– Nem is vagyok a kedvence. – Ó, dehogynem! Zója ugyan nagyon erős, ám ettől

még csupán egy közönséges szélhívó marad. Te viszont a híres napidéző vagy.

Nágya enyhén elpirult, amikor ezeket a szavakat mondta. Éreztem, hogy nem a képzeletem játszik velem, amikor a hangjából kihallottam az enyhe irigységet. Vajon mennyire lehetnek irigyek a többiek?

Marie és Nágya úgy beszéltek Zójáról, mintha gyűlölnék. Szemtől szemben viszont majdnem elolvadtak tőle. Vajon miket mondhatnak rólam a hátam mögött? – töprengtem.

– Lehet, hogy lefokozzák! – csipogta Marie. – Lehet, hogy az Éjúr elküldi Cibejába! – lelkesedett

Nágya. Az árnyékok közül egy gyógyító bukkant elő.

Csendre intette, és elküldte a lányokat. Megígérték, hogy másnap újra meglátogatnak.

Ekkor alighanem elaludhattam, mert amikor néhány órával később felébredtem, már sötét volt az istápolyban. A szobámban síri csend honolt. A többi ágyban senki nem feküdt. Egyedül egy óra halk ketyegését hallottam.

Nagy nehezen felültem. Mindenem sajgott egy kicsit, de azt nehezemre esett elhinni, hogy néhány órával korábban még egy törött borda miatt szenvedtem.

A szám teljesen kiszáradt. Éreztem, hogy kezd megfájdulni a fejem. Komoly erőfeszítések árán kikászálódtam az ágyból, és a mellette álló kancsóból töltöttem magamnak egy pohár vizet. Utána kitártam az ablakot, és mélyen beszívtam az éjszakai levegőt.

– Alina Sztarkova! Összerezzenve megpördültem.

– Ki van itt? – jajdultam fel. Az ajtó melletti hosszú árnyékból az Apparátus

emelkedett ki. – Megijesztettelek? – kérdezte. – Hát egy kicsit – ismertem be. Mióta állhatott már

ott? Talán nézte, hogyan alszom? Mintha csak nesztelenül keresztülsiklott volna a

szobán. Szakadt köntöse halkan susogott az istápoly padlóján. Önkéntelenül is hátrább léptem.

– Szomorúan értesültem a sérülésedről – folytatta. – az Éjúrnak jobban oda kellene figyelnie azokra, akiket rábíznak.

– Semmi bajom. – Tényleg? – kérdezte, és alaposan szemügyre vett a

holdfényben. – Úgy tűnik, nem vagy túl jó színben, Alina

Sztarkova. Elengedhetetlen, hogy jó legyen a közérzeted.

– Csak egy kicsit fáradt vagyok. Közelebb lépett hozzám. Megcsapott a férfi

jellegzetes szaga. A tömjén illata keveredett a penész és a felásott föld bűzével. Eszembe jutott Keramzin temetője, az elferdült fejfák és az új sírok mellett jajveszékelő jobbágy asszonyok. Hirtelen már nagyon is tisztában voltam azzal, hogy egyedül maradtunk az istápolyban. Az a korporál gyógyító nincs itt valahol? Vagy már lelépett, mert várta egy pohár kvász és a meleg ágy?

– Tudod, hogy a Határvidék falvaiban néhány helyen már oltárt emelnek a tiszteletedre? – kérdezte halkan az Apparátus.

– Micsoda? – Ó bizony! Az emberek mindennél jobban vágynak

reményre. Az ikonfestők valóságos vagyont keresnek, hála neked.

– De hát én nem vagyok valami szent. – Áldás van rajtad, Alina Sztarkova. Áldott vagy –

magyarázta, és még közelebb lépett hozzám. Világosan ki tudtam venni szakálla sötét, összecsomósodott szálait és összevissza álló, elszíneződött fogait. – Kezdesz veszélyessé válni, és a belőled áradó veszély egyre csak nő.

– Rólam beszél? – suttogtam. – Kire lennék veszélyes?

– Létezik ám valami, ami erősebb a hadseregnél. Bármelyik haderőnél. Valami, ami letaszíthatja a trónjukról a királyukat. De még az

Éjúr is tarthat tőle. Tudod, miről beszélek? Megráztam a fejemet, és igyekeztem elhúzódni a

közeléből. – A hitről – hörögte, és vad tekintettel meredt rám. –

A hit erejéről. Megpróbált megragadni. Elugrottam az ágy mellett

álló asztalka irányába. Levertem róla a vízzel teli poharat. Az apró edény hangos csattanással szilánkokra tört. A folyosóról sietve közeledő léptek zaját hallottam. Az Apparátus hátralépett, és beleolvadt az árnyékok közé.

Kivágódott az ajtó, és egy lobogó, piros keftát viselő gyógyító lépett be.

– Valami baj van? Már nyitottam volna a számat, de nem tudtam, mit

is mondhatnék. A gyógyító mögött az Apparátus nesztelenül kisiklott

az ajtón. – Én... Sajnálom. Összetörtem egy poharat. A gyógyító behívott egy cselédet, hogy rendet

tegyen. Engem visszafektetett az ágyba, és azt javasolta, próbáljak meg pihenni. Mihelyt azonban elment, egyből felültem, és meggyújtottam az ágyam melletti lámpást.

Remegett a kezem. Annyira szerettem volna azt hinni, hogy az Apparátus csupán ostobaságokat beszélt, de képtelen voltam rá.

Igenis törődnöm kellett azzal, hogy az emberek imáikba foglalják a napidézőt. Nem hagyhattam figyelmen kívül, ha arra számítanak, hogy megmentem őket. Eszembe jutott, milyen komor dolgokról beszélt az Éjúr a csűr romba dőlt teteje alatt. A grisa uralom korszaka lassan a végéhez ér. Visszaemlékeztem a volkrára és az Árnyzónában elpusztult emberekre. Ravka nem maradhat megosztva az új kor szakban. Nemcsak Kom urat vagy Baghrát, még csak nem is önmagamat hagyom cserben. Hanem az egész országot. Ravkát.

MÁSNAP REGGEL Zsenya látogatott meg. Beszámoltam neki az Apparátus látogatásáról, ám úgy tűnt, barátnőmet sem a pap szavai, sem pedig különös viselkedése nem aggasztotta.

– A frászt hozza az emberre – ismerte be. – Félni viszont nem kell tőle.

– De igenis kell! Látnod kellett volna! Azt hiszem, teljesen elment az esze.

– Az a fickó csak egy pap. – De hát mégis mit keresett itt? Zsenya megvonta a vállát. – Lehetséges, hogy őfelsége küldte ide azért, hogy

imádkozzon érted. – Én aztán nem maradok itt még egy éjszakát. A

saját szobámban akarok aludni. Azon az ajtón legalább van retesz.

A lány nagyot szipogott, és körülnézett az üres istápolyban.

– Hát látod, ebben teljes mértékben egyetértek veled. Én sem szeretnék itt aludni.

Alaposan megnézett magának. – Iszonyúan festesz – jelentette ki szokásos

tapintatosságéval. – Mi volna, ha feljavítanám kicsit a külsődet?

– Nem. – Legalább azt engedd meg, hogy eltüntessem a

szemed alól a sötét táskákat! – Nem! – makacskodtam. – Viszont kérnek egy

szívességet. – Hozzam a táskámat? – vágta rá azonnal lelkesen.

Ingerülten rávicsorogtam. – Nem olyan szívességre gondoltam. Az egyik

barátom megsebesült a Zónában. Én... Írtam neki, de nem lehetek biztos abban, hogy a leveleim eljutnak hozzá – magyaráztam, miközben éreztem, hogy elpirulok. – Ki tudnád deríteni, jól van–e a fiú? Meg hogy hova vezényelték el? Nem tudom, ki mást

kérhetnék meg erre. Te meg úgyis állandóan odaát vagy a Nagy Palotában. Azt gondoltam, talán segíthetnél.

– Hát persze, de... Mondd csak! Ellenőrizted az elesettek listáját?

Elakadó lélegzettel bólintottam. A vörös hajú lány elment tollért és papírért, hogy felírhassam neki Mal teljes nevét.

Nagyot sóhajtva megdörzsöltem a szememet. Nem tudtam, mire véljem Mal hallgatását. Minden álló héten ellenőriztem az elesettek listáját. Közben valósággal lüktetett a szívem, görcsbe rándult a gyomrom és iszonyatos rettegéssel vártam, hogy esetleg rábukkanok a nevére. Hétről hétre hálát adtam magamban az összes szentnek, amiért Mal életben és biztonságos helyen van. Még akkor is, ha nem vette magának a fáradtságot, hogy írjon.

De vajon mi lehetett a valódi oka? Megsajdult a szívem. Talán Mal nagyon is örül annak, hogy megszabadult tőlem. Lerázta magáról a régi cimboráját, és megszabadult egy kötelességtől. Vagy éppenséggel sebesülten fekszik valahol egy kórházi ágyban, te pedig egy ki csinyes, rosszindulatú cafka vagy – korholtam magamat.

Zsenya visszatért, én pedig felírtam Mal nevét, az ezredet meg az alegység azonosítóját. Összehajtogatta a papírt, és becsúsztatta a keftája ujjába.

– Köszönöm! – hálálkodtam elcsukló hangon. – Biztosra veszem, hogy nincs a barátodnak semmi

baja – jelentette ki, és kedvesen megszorította a kezemet. – Most pedig dőlj hátra, hogy eltüntethessen

azokat a fekete táskákat! – Zsenyka! – Tessék engedelmeskedni, különben nem teszem

meg, amire kértél! Leesett az állam. – De kis aljas vagy! – Csodálatos vagyok. Gyilkos pillantással válaszoltam, majd

visszahanyatlottam a párnámra. Miután Zsenya távozott, felkészültem arra, hogy

visszatérjek a szobámba. Nem tettem éppenséggel boldoggá a gyógyítót, de kitartottam az elhatározásom mellett. Már alig fájt valamim, és egészen egyszerűen nem voltam hajlandó arra, hogy még egy éjszakát az üres istápolyban töltsek.

A lakosztályomba visszaérve alaposan megfürödtem, és megpróbáltam az egyik elméleti szakkönyvemet olvasni. Képtelen voltam a szövegre összpontosítani. Iszonyúan féltem attól, hogy másnap folytatni kell a tanulást. Ennél is jobban aggasztott, hogy újabb értelmetlen óra várt rám Baghra társaságában.

Már nem bámultak annyian, és nem is pletykálkodtak rólam, mint akkor, amikor megérkeztem a Kis Palotába. Abban azonban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy Zója támadása miatt ujra a figyelem középpontjába kerültem.

Végül feltápászkodtam az ágyból, és nagyot nyújtózkodtam. Az öltözőasztalkám fölött megpillantottam magamat a tükörben. Odamentem az asztalhoz, és alaposabban szemügyre vettem az

arcomat. A szemem alól eltűntek a sötét karikák. Tudtam

azonban, hogy nemsokára visszatérnek. Pontosan úgy néztem ki, ahogy azelőtt is.

Csupán egy fáradt, girhes, beteg lány voltam. Nem is hasonlítottam az igazi grisákra. Megvolt bennem az erő, valahol mélyen, de egészen egyszerűen képtelen voltam megragadni, fogalmam sem volt arról, hogy miért. Miért voltam más, mint a többiek? Miért tartott olyan sokáig, hogy megsejtsem az erőm létezését? Legfőképpen pedig az foglalkoztatott, miért nem tudtam élni vele?

A tükörben nagyon is jól láttam gyönyörű környezetemet. Az ablakokat takaró vastag, aranyszínű függönyt, a ragyogó színre kifestett falakat és a cserépkályhában lobogó tűz lángját. Zója alattomosan viselkedett velem, de nagyon is igaza volt. Semmi keresnivalóm sincs ebben a gyönyörű világban. Ha nem tanulom meg, hogyan használjam az erőmet, akkor sosem fogok idetartozni.

12. fejezet

A KÖVETKEZŐ REGGEL nem is volt annyira

szörnyű, mint amilyenre számítottam. Zója már lent volt a kupolás csarnokban, mire beléptem. Néma csendben ült az asztal végén.

Egyedül reggelizett. Még csak fel sem pillantott, amikor Marie és Nágya lelkesen üdvözöltek. Én is igyekeztem semmibe venni a gonosz teremtést.

Annyira csodálatos érzés volt lesétálni a tó partjára. Gyönyörűen ragyogott a Nap, hideg szellő cirógatta az arcomat. Cseppet sem örültem annak, hogy be kell zárkóznom Baghra fülledt, sötét kunyhójába. Amikor azonban felértem a lépcső tetejére, odabentről kiabálást hallottam.

Zavarba jöttem, de aztán halkan bekopogtam. A

veszekedők abban a pillanatban elhallgattak. Rövid habozás után betoltam az ajtót, és benéztem. A Baghra kályhája mellett álló az Éjúr arcán pokoli harag látszott.

– Bocsánat! – dadogtam, és igyekeztem kihátrálni. A vénasszony azonban rám förmedt:

– Gyere be, te lány! Ne hagyd, hogy kimenjen a meleg! – Beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Az Éjúr enyhe meghajlással üdvözölt.

– Hogy érzed magad, Alina? – Minden rendben – nyögtem ki nagy nehezen. – Minden rendben? – méltatlankodott a vénasszony.

– Még–hogy minden rendben! Ahhoz is gyenge, hogy megvilágítson egy folyosót, erre meg azt mondja, hogy minden rendben.

Bárcsak elnyelt volna a föld! A legnagyobb meglepetésemre az Éjúr az idős asszonyra mordult:

– Hagyd már békén! Baghra összevont szemöldökkel meredt a férfira. – Annak aztán örülnél, mi? Az Éjúr felsóhajtott, és ingerülten beletúrt sötét

hajába. Amikor rám pillantott, fanyar mosoly jelent meg a szája szélén. Teljesen összekócolta a haját.

– Baghrának megvannak a sajátos módszerei – magyarázta.

– Ne merj így beszélni rólam, te gyerek! – csattant fel a nő hangja, mint egy korbácsütés. Legnagyobb döbbenetemre az Éjúr önkéntelenül is kihúzta magát. Utána viszont savanyú képet vágott, amikor észrevette magát.

– Ne próbálj meg ugráltatni, vénasszony! –

válaszolta fenyegetően halk hangon. A kis szoba valósággal izzott a feszültségtől. Már

megint mibe keveredtem? A legszívesebben kiosontam volna az ajtón, és magára hagytam volna a két veszekedőt, hogy nyugodtan fejezzék be azt, amiben megzavartam őket, amikor ismét felcsattant Baghra hangja.

– Ez a gyerek úgy véli, hogy szükséged volna egy erősítőre – jelentette ki. – Na, ehhez mit szólsz, te lány?

Igen különös érzés volt, hogy valaki „gyereknek” szólítja Kom urat. Amikor végre felfogtam, miről beszél az öregasszony, valósággal elöntött a megkönnyebbülés. Erősítőt kaphatnék? Hogy ez nem jutott előbb az eszembe! És miért nem gondoltak erre a kiképző im eddig? Baghra és az Éjúr azért tudott nekem segíteni, mert mindketten eleven erősítőként megszólították az erőmet. Akkor pedig miért ne használhatnék egy olyan saját erősítőt, mint amilyen Iván medvekarma, vagy a Marie nyakából láncon lógó fókafog.

– Azt hiszem, ez zseniális ötlet! – kiáltottam fel jóval hangosabban annál, mint ahogy az szándékomban volt. Baghra megvetően felhorkant.

Az Éjúr éles pillantást vetett rá, de utána felém fordult.

– Alina, hallottál már Morozova csordájáról? – Naná hogy hallott! Ugyanúgy ismeri, mint az

unikornisokat meg Shu Han sárkányait – gúnyolódott Baghra. Az Éjúr arcán egy pillanatra harag villant, de utána mintha csak összeszedte volna magát.

– Válthatnék veled néhány szót négyszemközt, Alina? – kérdezte udvariasan.

– Hát... természetesen – dadogtam. A vénasszony ismét felmordult, de az Éjúr nem is

törődött vele. Megragadta a könyökömet, és kivezetett a

kunyhóból. Az ajtót határozott mozdulattal becsapta mögöttünk. Kicsit arrébb sétáltunk a kunyhótól. Egy idő múlva a férfi nagyot sóhajtva ismét beletúrt a hajába.

– Micsoda nőszemély! – suttogta. Kis híján elnevettem magamat. – Mi az? – kérdezte zavartan. – Még sosem láttalak ennyire ziláltnak. – Baghra többnyire ilyen hatással van az emberekre. – Valamikor a te tanárod volt? Téged is tanított? Árnyék suhant át az arcán. – Igen – bólintott. – Na most akkor mit is tudsz

Morozova csordájáról? Ráharaptam az alsó ajkamra. – Hát, szóval, tudod... Újabb sóhaj. – Csak a kicsiknek szóló meséket ismered? Bocsánatkérően megvontam a vállamat. – Semmi baj – biccentett. – Mire emlékszel a

mesékből? Töprengeni kezdtem. Felidéztem magamban Ana

Kuya hangját, ahogy késő éjjel a hálóteremben mesélt. – Fehér szarvasokból áll, olyan varázslatos

teremtményekből, amelyek csak napnyugtakor bukkannak fel.

– Nincs bennük egy szemernyivel sem több varázserő, mint bennünk. Ugyanakkor ősi, rendkívül erős lények.

– Tényleg léteznek? – álmélkodtam. Azt inkább elhallgattam, hogy mostanság egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy varázserő, vagy bármilyen erő is lakozna bennem.

– Azt hiszem. – Baghra viszont nem így gondolja. – Általában nevetségesnek találja az ötleteimet. Még

mi másra emlékszel? – Hát, Ana Kuya elbeszeléseiben a szarvasok

beszélni is tudtak – válaszoltam nevetve. – Ha egy vadász fogságba ejtette, de megkímélte őket, akkor teljesítették a kívánságait.

Elnevette magát. Most először fordult elő, hogy nevetni hallottam.

A levegő valósággal megremegett csodálatos, mély hangjától.

– Hát, ez tényleg nem igaz. – A többi viszont az? – Az uralkodók és a Kom urak évszázadok óta

keresik Morozova csordáját. A vadászaim azt állítják, rátaláltak a csorda nyomára, bár még egyetlen alkalommal sem látták magukat a szarvasokat.

– És te hiszel nekik? Palaszürke szeméből hűvös, nyugodt pillantást

vetett rám. – Nekem nem hazudnak az embereim. Végigfutott a hátamon a hideg. Mivel tudtam, mire

képes az Éjúr, én sem szívesen hazudtam volna neki.

– Hát értem – feleltem bizonytalanul. – Ha Morozova szarvasát el lehetne fogni, akkor az

agancsaiból erősítőt lehetne készíteni – magyarázta, majd felemelte a kezét, és könnyedén megérintette a kulcscsontomat. Ez a röpke érintés is elég volt ahhoz, hogy végigfusson rajtam a magabiztosság hulláma.

– Nyakláncot? – ismételtem, és megpróbáltam elképzelni a különös ékszert. Közben azonban továbbra is nagyon jól éreztem, hol érintett meg az előbb. A nagyúr bolintott.

– Ez lenne a valaha ismert leghatalmasabb erősítő. Tágra nyílt szemmel meredtem rá. – És te ezt nekem akarod adni? Egy újabb bólintás volt a válasz. – Nem volna sokkal egyszerűbb, ha valamilyen

karmot vagy agyart kaphatnék? Mit tudom én, bármit, amit könnyebb beszerezni?

Megrázta a fejét. – Csak akkor reménykedhetünk abban, hogy

elpusztíthatjuk a Zónát, ha minket szolgál a szarvasbika ereje.

– De ha lenne egy erősítőm, amivel gyakorolhatnék...

– Te is tudod, hogy az nem működne. – Honnan tudnám? Elkomorodott. – Hol tartasz az elméletben. – Rengeteg könyvet olvastam – válaszoltam savanyú

pillantással. Meglepődtem, mert az Éjúr rám mosolygott. – El is feledkeztem arról, hogy új vagy itt.

– Hát én viszont nem – suttogtam. – Ennyire rossz itt neked? Szégyenszemre úgy éreztem, mintha egy gombóc

került volna a torkomba. Nyeltem egy hatalmasat. – Baghra bizonyára már elárulta, hogy egyedül még

egy vékonyka napsugarat sem tudok megidézni. – Majd eljön annak is az ideje, Alina. Nem aggódom

miattad. – Tényleg? – Tényleg. De még ha aggódnék is, ha a kezünkbe

kerül a szarvasbika, akkor már ez sem számít. Éreztem, hogy elönt a kétségbeesés. Ha egy erősítő

révén igazi grisa lehetne belőlem, akkor semmi kedvem ahhoz, hogy kivárjam, amíg megszerezzük valamilyen mítikus állat agancsát. Kell nekem az az erősítő. Most rögtön.

– Ha ilyen hosszú időn át senki nem tudta megtalálni Morozova csordáját, akkor mégis miért gondolnád azt, hogy neked éppen most fog sikerülni? – kérdeztem.

– Azért, mert ennek így kell lennie. Azt a szarvasbikát neked szánták, Alina. Érzem, hogy így van.

A szemembe nézett. Még nem volt ideje arra, hogy rendbe tegye a haját. A ragyogó reggeli napsütésben sokkal vonzóbbnak és sokkal emberibbnek tűnt, mint korábban bármikor.

– Csak azt kérem, hogy bízz bennem – folytatta. Hát erre meg mit mondhattam volna? Nem igazán

volt választásom. Ha az Éjúr azt akarta, hogy legyek türelmes, akkor kénytelen voltam türelmesen viselkedni.

– Hát rendben – feleltem végül. – De igyekezz vele! Ismét nevetni kezdett, és éreztem, ahogy az

arcomat elönti a jókedvű pír. Ekkor azonban az Éjúr elkomorult.

– Nagyon régóta várok rád, Alina – jelentette ki. – Mi ketten megváltoztatjuk a világot.

Idegesen nevetni kezdtem. – Nem igazán szoktam effélét csinálni. – Várd ki a végét! – mondta halkan, és amikor rám

nézett szürke, kvarcként csillogó szemével, a szívem dobbant egy nagyot. Azt hittem, még akar valamit mondani, ám zavart arckifejezéssel hátrébb lépett. – Jó szerencsét a tanuláshoz!

Könnyedén meghajolt, majd sarkon fordult, és elindult lefelé a tópartra. Csupán néhány lépést tett meg, amikor megtorpant, és visszanézett rám.

– Alina! – szólalt meg. – Ami azt a szarvast illeti... – Igen? – Kérlek, ne beszélj róla másnak! A legtöbb ember

szerint csupán tündérmese az egész, és nem szeretném, hogy bolondnak tartsanak.

– Lakat a számon – ígértem meg. Ismét bólintott, és egyetlen további szó nélkül

faképnél hagyott. Enyhe zavarral bámultam utána, bár nem tudtam,

miért. Amikor a házikó fele fordultam, észrevettem, hogy

Baghra a verandán állva figyel. Bár erre semmi okom sem volt, mégis elvörösödtem.

– Hümm–hümm – krákogta az öregasszony, majd ő is hátat fordított nekem.

MIUTÁN A SZAKVASOKKÓL BESZÉLTEM az Éjúrral, az első adandó alkalommal elmentem a könyvtárba. Az elméleti szakkönyvek közül egyetlenegy sem említette meg a szarvasbikát. Végül azonban rábukkantam Ilja Morozova, az egyik legelső és legerősebb grisa nevére.

Az erősítőknek megvolt a maguk szakirodalma. Egyértelműen kiderült, hogy egy grisának élete folyamán csupán egyetlenegy erősítője lehetett. Ha valaki megszerzett magának egy ilyen különös tárgyat, akkor azt utána soha senki más nem birtokolhatta: „Egy grisa meg szerzi magának az erősítőt, ám ezzel ő maga is az erősítőé lesz. Ha ez megtörténik, akkor az erősítő többé már nem lehet másé. A hasonló dolgok vonzzák egymást, és kettőjük között létrejön a kötés.”

Nem igazán tudtam felfogni ennek az egésznek az értelmét. Valahogy úgy sejtettem, hogy az erősítők valamiképpen kordában tartják a grisa erejét.

„A ló erénye a gyorsaság. A medvéé az erő, a madárnak szárnya van. Mindegyiknek megvan a maga különleges képessége, ám egyikük sem rendelkezik mindhárommal. Ilyen módon a világ egyensúlyban van. Az erősítők is a mindenség harmóniáját szolgálják, nem pedig aláássák. Minden grisának emlékezni kell arra, hogy ez így van, mert aki nem teszi, annak számítania kell a komoly következményekre.”

Egy másik filozófus felvetette, hogy egy grisának miért nem lehet egynél több erősítője. Válasz helyett egy kérdést kapott: „Mi végte len? Hát a világegyetem és az emberek mohósága.”

Miközben a könyvtár üvegkupolája alatt ültem, eszembe jutott a Fekete Eretnek. Az Éjúr arról beszélt,

hogy az Árnyzóna a tulajdon őse mohósága miatt jött létre. A filozófusok talán erre gondoltak, amikor következményekről beszéltek? Amióta itt vagyok, most először merült fel bennem, hogy a Zóna az egyetlen olyan hely a világon, ahol még az Éjúr is tehetetlen. Odabent semmit sem ér különleges ereje. A Fekete Eretnek leszármazottainak kellett fizetniük ősük nagyravágyásáért. Ennek ellenére nagyon is úgy éreztem, hogy a végzetes hiba árát az egész birodalom, Ravka fizeti meg, mégpedig vérrel.

AZ ŐSZT TÉL KÖVETTE. A hideg szél csupaszra söpörte a palotakertben álló fák ágait. Az asztalunkra még ekkor is bőségesen került friss zöldség, gyümölcs. A szobákat a grisa üvegházak virágai díszítették.

Az üvegházakban kellemesen meleg volt. Hiába bámultam azonban a lédús szilvát és a bíborszínű szőlőt, továbbra sem jött meg az étvágyam.

Valamiért azt gondoltam, hogy a bensőmben megváltozik valami, miután olyan őszintén beszélgettem az Éjurral. El akartam hinni a szavait. Ott, a tó partján állva, kevés híján el is hittem. Csak hát semmi sem történt. Még mindig nem tudtam idézni Baghra segítsége nélkül. Továbbra sem tartoztam az igazi grisák közé.

Mindezek ellenére már nem voltam annyira elkeseredett. Az Éjúr arra kért, bízzak benne. Ha pedig komolyan úgy véli, hogy a szarvasbika jelenti a megoldást, akkor nem tehettem mást: reménykedtem, hogy tényleg neki legyen igaza. Ennek ellenére

továbbra is ügyeltem arra, nehogy a többi idézővel együtt kelljen gyakorolnom.

Ugyanakkor viszont hagytam, hogy Marie és Nágya néhány alkalommal elrángasson a bánjá-ba, sőt egyszer velük tartottam a Nagy Palotába, egy opera–előadásra. Egészen odáig elmentem, hogy megengedtem Zsenyának, vigyen egy kis színt az arcomra.

Baghra kifejezetten dühbe gurult megváltozott hozzáállásom miatt.

– Már nem is próbálkozol! – mérgelődött. – Komolyan arra vársz, hogy valamilyen mágikus szarvasféle megmentsen? Hogy kapj egy csinos kis nyakláncot? Ezzel az erővel kiülhetsz a kertbe, hogy kivárd, amíg egy unikornis az öledbe nem hajtja a fejét, te, ostoba jószág!

Csupán megvontam a vállamat, mialatt az öregasszony tovább káromkodott. Amúgy teljesen igaza volt. Elegem volt már abból, hogy minden erőfeszítésem ellenére csődöt mondok Még csak nem is hasonlítottam a többi grisára, és elérkezett az idő, hogy elfogadjam ezt a tényt. Ezenfelül a lelkem legmélyén bujkáló lázadó kifejezetten élvezte, hogy dührohamokat váltok ki a vénasszonyból.

Nem tudom, mivel büntették meg Zóját, de az a lány továbbra is átnézett rajtam. Kitiltották az edzőteremből, és úgy hallottam, hogy a téli ünnepség után vissza kell térnie Kribirszkbe. Néha persze észrevettem, hogy dühös pillantásokkal méreget, és az is előfordult, hogy a száját eltakarva vihogott a közeli barátaival. Mindent elkövettem, hogy ne hagyjam

magam felbőszíteni. Ennek ellenére nagyon is tisztában voltam azzal,

hogy kudarcot vallottam. Amikor lehullott az első hó, reggel egy új keftát hoztak oda az ajtómhoz. Vastagabb sötétkék gyapjúból szőtték, és ráadásul még sűrű aranyszínű szőrmével bélelt csuklyája is volt. Felvettem ugyan, de mégis úgy éreztem, mintha valamilyen csaló lettem volna.

Miután turkáltam kicsit a reggelimet, elindultam a jól ismert ösvényen Baghra kunyhója felé. A pokolhívók megtisztították az ösvényt a hótól. A kavicsok valósággal ragyogtak a bágyadt téli napsütésben. Már majdnem eljutottam a tó partjára, amikor utolért egy cselédlány.

Kezembe nyomott egy összehajtott papírdarabot, majd pukedlizett, és sietve elindult visszafelé. A papíron felismertem Zsenya kézírását.

Mal tehát Cibejában volt. Biztonságban, sértetlenül, távol a csataterektől. Valószínűleg szőrmés állatokra

vadászik. Hálásnak kellett volna lennem. Meg boldognak. Ha az ezrede címére küldöd a leveled, akkor

megkapja. De hiszen már hosszú hónapok óta írogattam neki az ezred címére.

Eszembe jutott az utolsó levelem. Kedves Mal! Régóta nem hallottam rólad, ezért

feltételezem, hogy feleségül vettél egy jóravaló volkrát, és kényelmesen éltek együtt az Árnyzónában. Ott persze nincsen se fény, se papír, hogy válaszolhat nál nekem. Persze az is lehet, hogy új feleséged könyékig lerágta mind a két kezedet.

Részletesen leírtam neki Borkint, a cárné nyáladzó kiskutyáját, meg azt, hogy a grisák valósággal odavannak a parasztok szokásaiért.

Meséltem neki a gyönyörű Zsenyáról, a tóparti pavilonokról és a könyvtár lenyűgöző üvegkupolájától. Nem hagytam ki a titokzatos Baghrát, az üvegházban nevelt orchideákat és az ágyam fölé festett madarakat sem. Morozova szarvasbikáját viszont egyetlen szóval sem említettem meg, mint ahogy elhallgattam előle azt is, mekkora csődtömeg vagyok. Nem írtam le, hogy minden áldott nap hiányzik nekem.

Amikor befejeztem a levelet, elbizonytalanodtam, és még gyorsan odafirkantottam az aljára: Nem tudom, megkaptad–e a többi levele met. Ez a hely olyan gyönyörű, hogy szavakkal nem is tudom leírni.

Mégis mindent odaadnék cserébe, ha egy egész délután veled ücsö röghetnék a Trivka–tó partján. Kérlek, írj!

Ezek szerint mégiscsak megkapta a leveleimet.

Vajon mihez kezdett velük? Egyáltalán vette magának a fáradtságot, hogy kinyissa őket? Vagy szégyenkezve a fejét csóválta, amikor megjött az ötödik, a hatodik, aztán meg a hetedik levelem is?

Remegni kezdtem. Kérlek, írj, Mal! Könyörgöm, ne felejts el, Mal!

Nevetséges vagy – gondoltam, és dühösen letöröltem a könnyeimet.

Már egy ideje csak a tavat bámultam. Kezdtem kihűlni. Eszembe jutott a patak, amelyik keresztülfolyt Keramzov nagyherceg birtokán.

Mallal alig tudtuk kivárni a tél érkezését, amikor a patak befagyott, és így korcsolyázhattunk.

Összegyűrtem Zsenya céduláját. Többé már nem akartam Malra gondolni. Bárcsak kitörölhettem volna az elmémből Keramzin emlékét! A legszívesebben visszaszaladtam volna a szobámba, hogy jól kibőgjem magam, de nem tehettem. Egy újabb értelmetlen, nyomorúságos reggel várt rám Baghra kunyhójában.

Nem mondhatnám, hogy túlságosan siettem a tóparti ösvényen. A lépcsőkön viszont valósággal felrohantam, és belöktem az ajtót.

Az öregasszony szokás szerint a tűz mellett ült, és csontos testét melengette a lángokban. Belevetettem magamat a másik székbe, és vártam.

Baghra kárörvendőn felnevetett. – Szóval ma reggel mérges a kislány, igaz? Aztán

miért vagy enynyire paprikás hangulatban? Talán már eleged van abból, hogy nem jön el érted a varázslatos fehér szarvasod?

Összefontam a karomat a mellemen, és nem

válaszoltam. – Szólalj már meg, te lány! Máskor szemrebbenés nélkül hazudtam volna neki.

Kijelentettem volna, hogy nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok. Most viszont alighanem elértem a töréspontomat, mert üvölteni kezdtem:

– Elegem van ebből az egészből! – fakadtam ki. – Utálom a reggelire kapott rozskenyeret és heringet. Elegem van ebből az ostoba keftá-ból is! Rosszul vagyok attól, hogy állandóan Botkinnal kell bénáznom, belőled meg végképp elegem van!

Azt hittem, hogy ezzel sikerül feldühítenem. A vénasszony ehelyett némán bámult. Ahogy ott ült félrehajtott fejjel, és ahogy a szeme feketén felcsillant a tűz fényében, leginkább egy különösen galád verébre hasonlított.

– De nem – szólalt meg végül lassan. – Nem ám. Nem csak innen fúj a szél. Van itt még valami más is. Na de mi lehet az? A szegény kicsikét talán honvágy gyötri?

– Már miután lenne honvágyam? – hördültem fel. – Ezt majd te elmondod nekem, te lány. Mi a bajod

az itteni életeddel? Kaptál új ruhákat, puha ágyat, finom, forró ételt ehetsz, és ha úgy alakul, te lehetsz az Éjúr kis kedvence.

– Nem vagyok a kis kedvence. – Pedig az akarsz lenni – gúnyolódott. – Ne akarj

átverni! Te is pont olyan vagy, mint mindenki más. Láttam ám, milyen szemekkel bámultad.

Lángba borult az arcom, és azon morfondíroztam, milyen jó volna a saját botjával fejbe vágni Baghrát.

– Ezer olyan lányt ismerek, akik még a saját édes jó anyjukat is eladnák, ha itt lehetnének a helyedben. Te meg olyan vagy, akár egy nagy rakás szerencsétlenség. Duzzogsz, mint egy kisgyerek. Na bökd ki végre, te lány! Mi nyomja annyira azt a bánatos kis szívedet?

A banya nagyon is fején találta a szöget. Tudtam én, hogy a legjobb barátom miatt gyötör a honvágy. Amit persze eszem ágában sem volt az orrára kötni. Felpattantam, mire a székem hatalmas csattanással felborult.

– Csak az időmet pocsékoljuk! – Komolyan? Miért, egyébként mit csinálnál egész

nap? Térképeket? Vagy tintáért szaladnál valamelyik vén kartográfusnak?

– Semmi bajom a térképkészítéssel. – Hát persze hogy semmi. Mint ahogy azzal sincs

gondod, ha valaki gyíkként éli le az életet. Kivéve persze, ha sólyomnak született.

– Elegem van az egészből! – vicsorogtam, hátat fordítva a vénségnek. Tudtam, hogy mindjárt elsírom magam, de egészen egyszerűen nem voltam hajlandó a gonosz vénség előtt bőgni.

– És most hova mész? – kiáltotta utánam gúnyos hangon. – Mi vár rád odakint?

– Semmi! – üvöltöttem rá. – Senki! Ahogy ki mondtam ezeket a szavakat, valósággal

megroggyantam a felismeréstől. Hiszen igaz volt, amit mondtam. Alig kaptam levegőt.

Kénytelen voltam megkapaszkodni a kilincsben, mert hirtelen elfogott a rosszullét.

És abban a szent pillanatban feltámadt bennem egy emlék. Az a nap, amikor a grisa vizsgálóbiztosok eljöttek értünk.

Keramzinban állok a fogadószobában. A kandallóban lobog a tűz.

A nagydarab, kék ruhás férfi megragadja a kezemet, és éppen elrángat Maltól.

Érzem, ahogy a barátom ujjai kicsúsznak a kezemből.

A bíbor ruhás fiatalember felkapja a fiút, és kirángatja a könyvtár ba. Becsapódik mögötte az ajtó. Rugdalózom és kapálódzok. Meghal lom Mal hangját. A nevemet kiabálja.

A másik férfi továbbra is erősen tart. A vörös ruhás nő megragadja a csuklómat. Érzem, ahogy rám tör a magabiztosság tiszta hulláma. Már nem is rugdalózom. Szinte teljesen eltölt a felzendülő hívás. Odalent a mélyben pedig valami a magasba emelkedik, hogy válaszoljon.

Nem kapok levegőt. Olyan, mintha a tó legaljáról rúgnám fel magam a felszínre. Mindjárt feljutok, és fájó tüdőmet megtölthetem levegővel.

A vörös ruhás nő feszülten figyel. Összevonja a szemöldökét.

A könyvtárajtón keresztül is jól hallom Mal hangját. Alina, Alina!

És akkor mindent megértek. Tudom már, hogy mi ketten nem va gyunk egyformák. Óriási, visszavonhatatlan különbség van közöttünk Alina. Alina!

Meghozom a döntést. Torkon ragadom az ágaskodó

valamit, és határozottan visszanyomom a mélybe. – Mal! – kiabálom, és újra rángatózni kezdek, de a

vörös ruhás nő megkísérli újra megfogni a csuklómat. Én azonban addig kapálózom és visítok, míg végül elenged.

Remegve megtámaszkodtam Baghra ajtajában. Az a vörös ruhás nő erősítő volt. Szóval akkor az Éjúr hívása azért tűnt ennyire ismerősnek. Csakhogy akkor képes voltam ellenállni a vizsgálatnak.

Most már mindent értettem. Mielőtt Mal megérkezett volna, Keramzinban csupán

rémület és borzalom volt az osztályrészem. Hosszú éjszakákat töltöttem zokogva a sötétben. A nagyobb gyerekek levegőnek néztek. Hideg, üres szobákban sínylődtem. Ám amikor megjött Mal, minden megváltozott. A hideg folyosók csodálatos játszótérré és búvóhellyé változtak. A magányos erdőség felfedezésre váró birodalom lett. Keramzin lett az otthonunk, a hazánk, a birodalmunk, többé már nem féltem.

Csakhogy a grisa vizsgálóbiztosok kiszakítottak volna Keramzinból. Elrángattak volna Mal mellől, és az én világomban ez a fiú volt az egyetlen jó dolog. Így aztán döntöttem. Megzaboláztam a különleges képességemet, és nap mint nap lenyomtam a mélybe. Nem voltam tisztában ezzel, de a küzdelem felemésztette minden erőmet.

Szinte a teljes lényemet feláldoztam azért, hogy megőrizzem a titkot.

Emlékszem, ahogy ott álltam az ablakban Mal mellett. Néztük, ahogy a grisák beszállnak, majd

elhajtanak a trojkával. Iszonyúan fáradt voltam. Amikor másnap reggel felkeltem, a fekete folt már ott sötétlett a szemem alatt. Nem múlt el nap, hogy ne láttam volna.

És most hogyan tovább? – tűnődtem. A homlokomat nekinyomtam az ajtó hűvös deszkájának, egész testem remegett.

Hiszen Mal mostanra már elhagyott. Az egész világon egyetlen olyan ember élt, aki

igazán ismert engem. Úgy döntött, még annyit sem érek, hogy néhány szót papírra vessen. Én viszont még mindig hűséges voltam hozzá. Hiába élhettem volna a Kis Palota lenyűgöző jólétében. Hiába találtam meg az erőmet, még az sem számított, hogy Mal hallgat, én továbbra is hűséges maradtam.

Baghrának igaza volt. Azt hittem, iszonyú erőfeszítéseket teszek a siker kedvéért. Közben valahol mélyen, a lelkem legmélyén valójában csak haza akartam menni Malhoz. A lényem egy része abban reménykedett, hogy tévedés volt ez az egész. Az Éjúr majd rájön, hogy hibázott, és visszaküld az ezredhez. A barátom pedig rádöbben, mennyire hiányoztam neki, és akkor majd egymás mellett öregszünk meg, a mezőnkön. Mal már rég a maga útját járta, én azonban még mindig halálra váltan álltam ott, a három titokzatos alak előtt, és erősen szorítottam a kezét.

Alighanem itt az ideje, hogy végre elengedjem. Odabent az Árnyzónában Mal megmentette az életemet, én pedig az övét. Talán ez volt a jelzés, hogy kettőnk története véget ért.

Elöntött a fájdalom. Gyászoltam közös álmainkat, a bennem élő szeretetet, és megsirattam azt a reménykedő lányt, aki már soha többé nem lehetek. Belém hasított a sajgás, a bánat, és megoldotta azt a csomót, amelynek létezéséről még csak nem is tudtam. Becsuktam a szememet, és könnycseppek futottak végig az arcomon. Utánanyúltam annak a dolognak, amelyet olyan sokáig rejtegettem. Sajnálom – suttogtam neki.

Sajnálom, hogy olyan sokáig a sötétben hagytalak. Sajnálom, de most már készen állok. Hívó szavamat meghallva a fény válaszolt. Minden

irányból elindult felém. Keresztülfutott a tó víztükrén, megperdült a Kis Palota aranyozott kupoláin, keresztülcsusszant az ajtó résén, és átszelte Baghra kunyhójának falait. Éreztem, hogy ott van mindenütt. Kinyújtottam ökölbe szorított kezemet, és a fény valósággal kinyílt bennem.

Beragyogta a szobát, megvilágította a kőfalakat, a vénségesen vén cserépkályhát, de még az asszonyság különös arcának valamennyi élét is. Körülölelt a fény. Szinte perzselt a hőség. Minden korábbinál erősebbnek és tisztábbnak éreztem, mivel ez az egész az enyém volt.

Nevetni, énekelni, ujjongani akartam. Végre akadt valami, ami teljesen és kizárólag az enyém.

– Remek – szólalt meg Baghra, miközben erősen hunyorgott a napfény miatt. – Végre elkezdhetjük a munkát!

13. fejezet

AZNAP DÉLUTÁN ODAMENTEM a tóparton

gyakorlatozó többi etherálhoz. Első alkalommal mutattam meg nekik, mire vagyok képes. Ragyogó fényárba borítottam a vizet, és hagytam, hogy a tündöklés végigzúduljon Ivó hullámai fölött. Még nem voltam olyan ügyes, mint a többiek, de azért egészen jól ment a dolog. Igazából egészen könnyű volt.

Attól kezdve sok minden egyszerűbb lett. Most már cseppet sem fáradtam el, és nem is kezdtem el zihálni a lépcső legtetejére érve. Éjszakánként mélyen aludtam, nem gyötörtek álmok, és reggel kipihenten ébredtem. Az evés gyönyörrel töltött el. Valósággal faltam a cukorral és tejszínnel kevert zabkását, rengeteg vajban kisütött ráját ettem, nem győztem

betelni az érett szilvával és az üvegházban termett őszibarackkal. Megkedveltem a kvász tiszta, keserű ízét. Úgy éreztem, először Baghra kunyhójában szívhattam tele a tüdőmet friss levegővel, és az volt az a pillanat, amikor új életre keltem.

Bár a többi grisa nem tudhatta, milyen komoly nehézségeim voltak korábban az erőmmel, azért kivétel nélkül mindnyájukat megdöbbentette a változás. Mivel nem állt szándékomban az orrukra kötni az igazat, ezért a legkülönfélébb pletykák kaptak szárnyra. Zsenya szállította a legmulatságosabb híreszteléseket.

– Marie és Ivo azon töri a fejét, vajon a fjerdaiak fertőztek–e meg valamilyen betegséggel.

– Én azt hittem, hogy a grisák nem szoktak megbetegedni.

– Hát épp ez az! – kiáltotta a barátnőm. – Ezért rémültek meg annyira! Szerencsére az Éjúr mostanra meggyógyított. A saját vérével és gyémántkivonattal itatott meg.

– Undorító! – hahotáztam. – Ez még semmi. Zója komoly erőfeszítést tett azért,

hogy elhitesse a többiekkel, megszállt valamilyen szellem.

Fetrengtem a nevetéstől. Baghra mellett továbbra is kemény munka várt rám.

Egyetlen óránkat sem élveztem. Ugyanakkor viszont nagyon is örültem annak, ha használhattam az erőmet. Úgy éreztem, jól haladok. Kezdetben iszonyúan megrémültem minden egyes alkalommal, amikor felkészültem arra, hogy magamhoz szólítsam a fényt.

Rettegtem attól, hogy nem lesz ott, és visszazuhanok arra a szintre, ahol kezdetben voltam.

– Ne gondold azt, hogy két külön dolog vagytok! – torkolt le az asszonyság. – Az erőd nem valami félénk állat, amelyik elbújik előled.

Nem is ő dönti el, hogy engedelmeskedik–e, amikor hívod. Talán könyörögsz a szívednek, hogy dobogjon? Megkéred a tüdődet, hogy legyen szíves lélegezni? Az erőd azért szolgál, mert ez létezése célja.

Nem is tehetne mást, mint hogy szolgáljon. Néha úgy éreztem, mintha Baghra szavainak egy

mögöttes jelentése is lenne. Úgy tűnt, az öregasszony azt akarta, hogy megértsek valamit. Mindeközben azonban annyira meghajtott, hogy sem erőm sem kedvem nem volt megfejteni a megkeseredett vénség titkait.

Roppant kemény kézzel irányított. Megpróbált rávenni arra, hogy messzebbre világítsak, és hogy határozottabban irányítsam a képességemet. Megtanított arra, miként lehet rövid fénykitörésekbe sűríteni az erőmet. Képes voltam égetően forró hőnyalábokat kilőni magamból, de arra is, hogy a fényből hosszan tartó vízeséseket varázsoljak az égre. Arra kényszerített, hogy újra és újra, majd megint magamhoz szólítsam a fényt. Végül az erőmet már szinte minden erőfeszítés nélkül uraltam. Idős mesterem ragaszkodott ahhoz, hogy éjszaka is odamenjek a kunyhójába. Gyakorolnom kellett, pedig a sötétben alig találtam olyan fényrészecskéket, amelyeket magamhoz idézhettem volna. Amikor végre–valahára büszkén felmutattam a napsugár

vékony nyalábját, a botjával dühösen csapkodni kezdte a padlót, és leteremtett:

– Ez nem elég! – Megteszek minden tőlem telhetőt – suttogtam

kétségbeesve. – Nevetséges! – sziszegte. – Gondolod, hogy a

világot akárcsak a legkisebb mértékben is érdekli, hogy csak ennyire vagy képes? Csináld újra, de most már jobban!

Továbbra is lejártam Botkinhoz edzeni. Itt igazi meglepetések vártak rám. Kislány koromban rengeteget szaladgáltam és játszottam

Mallal az erdőkön, mezőkön. Állandóan lemaradtam mögötte. Beteg és gyengécske kisgyerek voltam. Hamar kifáradtam. Most azonban életem során első alkalommal, jó volt az étvágyam, és eleget aludtam. Minden megváltozott. Botkin brutális keménységgel folytatta a kiképzésemet. Végkimerülésig hajszolt a palota kertjeiben, furcsa módon azon kaptam magamat, hogy kifejezetten élvezem a próbatételeket. Nagyon is szerettem volna megtudni végre, hogy mire képes új, erősebb testem.

Abban persze biztos voltam, hogy közelharcban nem tudom legyőzni a vén zsoldost. A fabrikátoroknak hála azonban váratlan segítségem támadt. Egy pár ujjatlan bőrkesztyűt kaptam tőlük. A különös ruhadarabot parányi tükröcskék borították. Felismertem őket.

David ezekkel dolgozott a legelső napon, amikor bent jártunk a műhelyében. Egyetlen csuklómozdulattal tükröket csúsztathattam az ujjaim közé. Botkin engedélyével begyakoroltam, miként

vakíthatom el fénysugarakkal ellenfeleimet. Olyan sokat edzettem a „fénykesztyűben”, hogy a végén már teljes természetességgel használtam a táncoló sugarakat. Mintha csak az ujjamat hosszabbítottam volna meg.

Botkin továbbra is szigorú és könyörtelen maradt. Egyetlen alkalmat sem hagyott volna ki arra, hogy összeszidjon. Olykor azonban mintha az elégedettség fénye csillant volna meg zord szemében.

Már a tél vége felé járhattunk, amikor egy különösen hosszú edzés után behívott magához. Aznap sikerült egy ökölcsapást mérnem az oldalára (válaszul persze egy ütéssel majdnem leszakította az állkapcsomat).

– Tessék! – szólalt meg, és a kezembe nyomott egy acél– és bőrtokba bújtatott súlyos kést. – Mindig legyen nálad.

Megremegtem, mert rájöttem, hogy nem közönséges fegyvert kaptam. Grisa acélból kovácsolták.

– Köszönöm! – nyögtem ki nagy nehezen. – Csak semmi köszönöm! – förmedt rám a mester.

Végighúzta az ujját a nyakát elcsúfító, ronda sebhelyen. – Az acélt ki kell érdemelni.

Még sosem volt ilyen tél az életemben. Ha délután sütött a nap, akkor kimentem korcsolyázni a tóra, vagy szánkózni a palota dombjaira a többi idézővel. A havas estéket a kupola alatt töltöttük. A cserépkályhák mellett ücsörögtünk, kvász t ittunk, és telezabáltuk magunkat édességekkel. Szent Nyikolaj ünnepén hatalmas adag gombóclevest meg mézes–mákos kutja süteményt ettünk. Jó pár grisa hosszas kirándulásokra

indult Os Alta környékén. Szánkóztak, vagy a kutyaszán használatát gyakorolták a hóval borított tájon. Biztonsági okok miatt én továbbra sem hagyhattam el a palota területét.

Nem mintha bántam volna. Egyre jobban éreztem magam az idézők között. Bár azt nem nagyon hittem, hogy Marie és Nágya valaha is a barátom lesz. A legszívesebben fent ücsörögtem a szobámban Zsenykával, hogy a tűz mellett teázva meghallgassam a legújabb pletykákat. Imádtam, amikor elújságolta az udvar titkait. Ennél csak az volt a jobb, amikor mesélt a Nagy Palota fényűző ünnepségeiről és báljairól. Az a történet vitte nálam a pálmát, amikor az egyik gróf elképesztő méretű tortával lepte meg uralkodónkat. A megfelelő pillanatban egy törpe ugrott elő a süteményből, és egy nagy csokor nefelejcset nyomott a cariszta kezébe.

Az volt a szokás, hogy a tél vége felé az uralkodó és felesége hatalmas ünnepséget rendez, amelyre valamennyi grisa hivatalos. Zsenya szerint ez volt a tél legfényűzőbb bálja. Egyetlen főnemesi család vagy magas rangú udvari tisztviselő sem mulasztotta volna el, hogy részt vegyen rajta. Eljönnek természetesen a hadsereg hősei, a külföldi méltóságok és maga a cárevics, felséges urunk legidősebb fia, a trón örököse is. A koronaherceget csupán egyetlen alkalommal láttam. Egy fehér, herélt lovon ügetett a palota parkjában. Az az állat akkora volt, mint egy kisebbfajta ház. A fiatalember egészen jóképűnek tűnt, bár ugyanolyan csapott volt az álla, mint az apjáé. Valósággal leragadt a szeme. Nem tudtam volna

megmondani, hogy iszonyatosan fáradt, vagy csupán hihetetlenül untatja a környezete.

– Valószínűleg részeg volt – magyarázta a teáját kavargatva Zsenya.

– Csak a vadászat, a lovak meg az ivászat érdekli. Megőrjíti a cárnét.

– Hát, ami azt illeti, Ravka háborúban áll. Talán jobb volna, ha a trónörökös nagyobb érdeklődést mutatna az állam ügyei iránt.

– Ó, a cárnét nem ez izgatja. Nagyon szeretné, ha a drága kisfia végre megnősülne ahelyett, hogy csak fut a szoknyák után, és vagyonokat költ újabb és újabb pónikra.

– Mi van a másikkal? – kérdeztem. Tudtam, hogy a felséges párnak van egy ifjabbik fia is, ám őt még sosem láttam.

– Szabácská val? – Nem hívhatod „kis kutyának” a fenséges herceget

– kacagtam. – De hát mindenki így hívja – felelte Zsenyka, majd

halkabban folytatta. – A szóbeszéd szerint amúgy sem a király az apja.

Majdnem félrenyeltem a teát. – Nem mondod! – Egyedül a cárné a megmondhatója az igazságnak.

Az a gyerek amúgy is fekete báránynak született. Ragaszkodott ahhoz, hogy a gyalogságnál töltse le a katonai szolgálatát. Utána pedig beállt tanoncnak egy puskamíves mellé.

– És soha sincs itt, az udvarban? – Évek óta nem látták. Azt hiszem, elment valahova

hajóépítést tanulni. Vagy valami hasonlóan unalmas dolgot. Le merném fogadni, hogy nagyon jól kijönne Daviddal – tette hozzá savanyú képpel.

– Ti ketten egyébként miről szoktatok beszélgetni? – kérdeztem kíváncsian. Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy Zsenyát mivel tudja annyira lenyűgözni az a fabrikátor.

Nagyot sóhajtott. – Csak a szokásos dolgokról. Az életről, a

szerelemről, a vasérc olvadásfokáról. Egyik ragyogóan vörös hajtincsét az ujja köré

tekerte, és enyhén elpirult. Ettől persze csak még jobban nézett ki.

– Amúgy az a fickó egészen vicces is tud lenni, ha elengedi magát.

– Tényleg? Zsenya megvonta a vállát. – Azt hiszem. Barátságosan megpaskoltam a kezét. – Előbb–utóbb csak lépni fog. Csupán félénk egy

kicsit. – Lehet, hogy fel kellene feküdnöm a műhelyében az

egyik asztalra, és ha elég sokáig bírom, akkor majdcsak rám heggeszt valamit.

– Azt hiszem, épp így kezdődnek a legszebb szerelmi történetek.

Nevetni kezdett, engem pedig váratlanul elfogott a lelkifurdalás.

Zsenya mindig is szívesen beszélt Davidról, én viszont semmit sem árultam el neki Malról.

Aminek az az oka, hogy nincs semmi, amiről

beszámolhatnál – förmedtem magamra, majd tettem még egy kevés cukrot a teámba.

EGY NYUGODT DÉLUTÁN, amikor a többi grisa a palota falain kívül járt,

Zsenya rábeszélt arra, hogy beosonjunk a Nagy Palotába. Órákon keresztül nézegettük a cárné ruháit és cipőit. A barátnőm ragaszkodott ahhoz, hogy felpróbáljak egy folyami gyöngyökkel díszített, világos rózsaszín, selyemből készült báli ruhát. Megkötötte rajtam a rengeteg masnit, és végül berángatott az egyik hatalmas, aranykeretes tükör elé. Hát nem akartam hinni a szememnek!

Rég megtanultam, hogy a tükrök nem a barátaim. Sosem azt mutatták nekem, amit látni akartam. Zsenya mellett azonban egy ismeretlen lány állt. Nemcsak a képe árulkodott egészségről, de ragyogott a haja, és egészen tűrhető az... alakja is. Órákon keresztül tudtam volna bámulni. Bárcsak a jó öreg Mihail is látna most!

Nos, ki a Rőzsike? – gondoltam önelégülten. Zsenya a tükörben a szemembe nézett, és szélesen

elvigyorodott. – Szóval ezért csábítottál át ide? – kérdeztem

gyanakodva. – Ezt meg hogy érted? – Tudod te azt nagyon jól. – Hát felmerült bennem a gondolat, hogy szeretnéd

esetleg alaposabban is szemrevételezni magad. Ez minden.

Hatalmasat nyeltem, mert gombóc volt a torkomban, utána pedig megöleltem a barátnőmet.

– Köszönöm! – suttogtam, majd megpróbáltam arrébb taszigálni.

– Na most már húzódj félre egy kicsit! Lehetetlen a saját szépségemben gyönyörködnöm, amíg ott ragyogsz mellettem.

Egész délután ott álltunk a tükrök előtt. Újabb és újabb gyönyörű ruhákba bújtunk. Odavoltam magamért. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még örömet okoz, ha a tükörben nézegethetem magamat. Teljesen elfeledkeztünk az idő múlásáról. Végül Zsenyának kellett segíteni, hogy kiszabadulhassak egy tengerkék báli ruha csapdájából. Sietve magamra kaptam a keftá-mat, és már rohantam is a tó felé, mert kezdődött az esti órám Baghrával. Hiába futottam lóhalálában, még így is elkéstem, és idős mesterem igencsak dühösen várt.

Ezek az esti órák mindig is nagyon kemények voltak, de aznap különösen megtáncoltatott.

– Összpontosíts! – vicsorogta, amikor a tó partján megcsillant a megidézett gyengécske fénysugár. – Miért nem összpontosítasz?

Mert nem vacsoráztam – feleltem, de persze néma maradtam. A cárné ruhatára annyira lekötötte mind a kettőnk figyelmét, hogy Zsenyával eszünkbe sem jutott, hogy ennünk kellene. Hangosan korgott a gyomrom.

Sikerült összeszednem magam. A fény vakítóbban lángolt, és messzire kinyúlt a befagyott tó fölé.

– Sokkal jobb – szólalt meg Baghra. – Ne te dolgozz!

Engedd meg, hogy a fény tegye a dolgát! A hasonlók vonzzák egymást.

Megpróbáltam lazítani és engedni, hogy a fény megszólítsa önmagát. Legnagyobb meglepetésemre a ragyogás előreszökkent, és még a tó közepén álló parányi szigetet is bevilágította.

– Tovább! – süvítette a vénség. – Mi állít meg? Még inkább magamba mélyedtem, és a ragyogó sáv

már jóval a szigeten túlra nyúlott. Vakító fényben fürdött az egész tó és a túloldali iskola is. Bár a földet továbbra is hó borította, a levegő valósággal aranylott, és végigsimított rajtam a nyári nap hősége. A testemben valósággal zengett az erő. Valósággal megrészegültem tőle, ám közben nagyon is jól éreztem, hogy fáradok. Ennyire voltam képes.

Ez volt a határ. – Még többet! – üvöltötte Baghra. – Nem megy! – tiltakoztam. – Még többet! – ismételte meg az idős asszony, és a

hangjában olyan mélységes kétségbeesés csendült, hogy valósággal összerezzentem, és már képtelen voltam tovább összpontosítani. A fényem megingott, és kicsúszott a szorításomból. Utánakaptam, de magamra hagyott. Először az iskola, aztán a sziget, végül pedig az egész tópart visszakerült a sötétbe.

– Ez még nem elég! – hallottam meg váratlanul az Éjúr hangját.

Az árnyékok közül lépett ki a lámpás fényére. – Talán elég lesz – vágta rá Baghra. – Látod, milyen

erős. Még csak nem is segítettem neki. Adj neki egy erősítőt, és majd meglátjuk, mire lesz képes.

Az Éjúr megrázta a fejét. – A szarvast fogja megkapni. – Bolond vagy – mérgelődött Baghra. – Ennél már rosszabb dolgokat is vágtak a fejemhez.

Gyakran te magad. – Ez akkor is ostobaság. Nem gondolhatod

komolyan! Az Éjúr arca valósággal megdermedt. – Nem gondolhatom? Te már régóta nem adhatsz

parancsokat nekem, vénasszony! Tudom, mit kell tennem.

– Lehet, hogy meglephetlek – szóltam közbe remegő hangon. Mindketten rögvest felém fordultak. Úgy tűnt, közben már meg is feledkeztek arról, hogy én is ott vagyok. – Baghrának igaza van. Én ennél többre is képes vagyok. Jobban fogok igyekezni.

– Te már jártál az Árnyzónában, Alina. Tudod, milyen az ellenfelünk.

Hirtelen elöntött a makacsság. – Napról napra egyre erősebb leszek. Ha esélyt

adnál... Az Éjúr ismét megcsóválta a fejét. – Nem vállalhatom magamra ezt a kockázatot. Egész

Ravka sorsa múlik ezen. – Értelek – válaszoltam tehetetlenül. – Tényleg? – Igen – feleltem. – Morozova szarvasbikája nélkül

szinte semmit sem érek. – Nahát. A kis csirke mégsem olyan buta, mint

amilyennek látszik vihogta Baghra. – Hagyj minket magunkra! – förmedt rá az Éjúr

meglepő indulattal. – Mindannyian megbűnhődünk a büszkeséged miatt,

te gyerek. – Nem foglak még egyszer kérni! Baghra undorodó pillantást vetett a fekete ruhás

alakra, aztán sarkon fordult, és határozottan elindult visszafelé, a kunyhójához vezető ösvényen.

Amikor az ajtaja hangosan becsapódott, az Éjúr alaposan megnézett a lámpa fényében.

– Nagyon jól nézel ki! – jelentette ki. – Köszönöm! – dadogtam, és lesütöttem a

szememet. Zsenya talán megtaníthatna arra, hogy mit csináljak, ha valaki bókol nekem.

– Ha éppen visszafelé készülsz a Kis Palotába, akkor szívesen elkísérlek – folytatta.

Egy darabig némán sétáltunk a tó partján. Magunk mögött hagytuk az üres kőházikókat. A jég túloldalán jól láttam az iskola fényeit.

Végül csak nem bírtam tovább. – Van valami hír a szarvasbikáról? Az Éjúr összeszorította a száját. – Nincs – szólalt meg

végül. – Az embereim szerint a csorda talán átvonult Fjerdába.

– Ó – feleltem együgyűen, és megpróbáltam elrejteni a csalódottságomat. Kísérőm váratlanul megtorpant. – Én nem gondolom, hogy te semmit sem érsz, Alina.

– Tudom – feleltem, és a csizmám orrát kezdtem el bámulni. – A semminél azért többet érek. Csak éppen hasznomat nem látjátok.

– Egyetlen grisa sem elég ahhoz, hogy megküzdjön a Zónával. Még én sem.

– Értem én. – És cseppet sem tetszik, igaz? – Már miért tetszene? Ha nem tudok segíteni a Zóna

elpusztításában, akkor egészen pontosan mire is vagyok jó? Éjszakai piknikezésre? Hogy télen melegen tartsam a lábadat?

Úgy tűnt, a nagyúr halványan elmosolyodott. – Éjszakai piknikezésre? Nem mosolyogtam rá. – Botkintól tudom, hogy a grisa acélt ki kell

érdemelni. Ne hidd, hogy nem vagyok hálás mindezért. Nagyon is az vagyok. Komolyan.

Csak hát nem érzem, hogy bármit is kiérdemeltem volna.

Nagyot sóhajtott. – Annyira sajnálom, Alina. Arra kértelek, bízz

bennem, és utána nem adtam meg neked azt, amit ígértem.

Olyan szomorúság áradt belőle, hogy azonnal összefacsarodott a szívem.

– Nem arról van... – Pedig igaz – biccentett, majd újra mélyen beszívta

a levegőt. Végigsimította a tarkóját. – Talán Baghrának van igaza, bármennyire nehezemre esik is beismerni.

Félrehajtottam a fejemet. – Téged szinte soha semmi nem idegesít. Akkor meg

miért vagy ennyire nyugtalan miatta? – Nem tudom. – Szerintem nagyon is jó neked, hogy ő itt van. Valósággal összerezzent a meglepetéstől. – Már miért?

Mert ezen a környéken ő az egyetlen, aki nem fél tőled, és nem azzal próbálkozik egyfolytában, hogy a kegyeidbe férkőzzön.

– Te is ezzel próbálkozol? – Hát persze – nevettem. – Mindig ilyen vagy? Ami a szíveden, a szádon,

ugye? – Többnyire nagyon is visszafogom magam. Ezt meghallva ő is nevetni kezdett. Egyből eszembe

jutott, menynyire imádom ezt a hangot. – Ebben az esetben viszont alighanem szerencsés

alaknak tarthatom magam – jelentette ki. – Baghra tulajdonképpen milyen különös

képességgel rendelkezik? – kérdeztem váratlanul. Eddig ez még fel sem merült

bennem. Tudtam, hogy az idős nő ugyanolyan erősítő, mint az Éjúr, de hát a férfinak ezen felül még számos más adottsága is volt.

– Nem vagyok benne egészen biztos – hangzott a válasz. – Azt hiszem, hullámhívó lehetett. Errefelé senki sem elég öreg ahhoz, hogy emlékezzen rá.

Lehajtotta a fejét, és a szemembe nézett. A hideg levegő miatt enyhén kipirult az arca. A lámpafény valósággal ragyogott szürke szemében.

– Alina, ha elárulom neked, hogy szerintem még megtalálhatjuk a szarvasbikát, akkor azt hiszed majd, hogy megőrültem?

– Miért fontos neked, hogy mit hiszek? Ezzel sikerült zavarba hoznom. – Nem tudom – válaszolta. – De igenis fontos. És akkor megcsókolt.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy semmire sem maradt időm. Az egyik pillanatban még ott álltam, és palaszínű szemébe bámultam, a következő pillanatban pedig már az ajkamra tapadt a szája.

Éreztem, ahogy elönt a jól ismert magabiztosság. A testem váratlanul dalra fakadt a hőségtől, a szívem zabolátlan táncba kezdett.

A férfi azonban ugyanolyan váratlanul, ahogy odaállt mellém, már hátra is lépett. Éppen olyan döbbentnek látszott, mint amilyennek magamat éreztem.

– Nem akartam... – dadogta. A következő pillanatban lépések csikorogtak. Iván

fordult be a sarkon. Meghajolt az Éjúr előtt, majd előttem is. Láttam ám a szája sarkában bujkáló halvány mosolyt.

– Az Apparátus kezd türelmetlenné válni – jelentette. – Nem ez az egyetlen kevéssé rokonszenves

tulajdonsága – felelte az Éjúr hűvösen. Az arcán már nyoma sem volt a meglepetésnek.

Fejet hajtott előttem, majd a legcsekélyebb zavar nélkül elindult a palota felé. Iván követte. Ott hagytak egyedül a hóban.

Egy jó darabig mozdulatlanul ácsorogtam, majd kábultan elindultam visszafelé, a Kis Palota irányába. Tulajdonképpen mi is történt? – töprengtem, és ujjam hegyével megérintettem az ajkamat. Az előbb tényleg megcsókolt az Éjúr? Elkerültem a közös csarnokot, és egyből felmentem a szobámba. Amikor már felértem, nem is tudtam, mihez kezdjek magammal. Csöngetve vacsorát rendeltem, majd kedvtelenül turkálni kezdtem az ételt. Olyan szívesen beszéltem volna

Zsenyával, csak hát a barátnőm minden éjjel a Nagy Palotában aludt. Nem voltam elég bátor ahhoz, hogy átmenjek oda, és megkeressem. Végül nem bírtam tovább. Úgy döntöttem, hogy mégiscsak lemegyek a közös étkezdébe.

Marie és Nágya már visszatért a szánozásból. A tűz mellett ülve teázgattak. Döbbenten láttam, hogy Szergej ott ült Marie mellett, egymásba karoltak. Talán a levegőben van valami – gondoltam elképedve.

Letelepedtem melléjük teázni, és megkérdeztem, milyen volt a napjuk, és hogy sikerült a vidéki kirándulás. Nem igazán sikerült a beszélgetésre összpontosítani. Egyre csak az járt az eszemben, hogy az előbb az Éjúr megcsókolt. Újra éreztem a száját az ajkamon.

Láttam magam előtt, amint ott állt a lámpa fényében. A lehelete fehér fellegként ragyogott a hideg, éjszakai levegőben. Az arcára kiült a döbbenet.

Világos volt, hogy nem fogok tudni elaludni. Így aztán amikor Marie azt javasolta, hogy menjünk át a gőzfürdőbe, úgy döntöttem, én is velük tartok. Ana Kuya mindig is azt magyarázta nekünk, hogy a banja nagyon barbár dolog. A parasztok csak azért jártak oda, hogy kvász t igyanak, és erkölcstelen módon viselkedjenek. Mostanra azonban már kezdtem sejteni, hogy a jó öreg Ana igencsak vaskalapos asszonyság volt.

Olyan sokáig ültem a gőzben, ameddig csak bírtam a hőséget. Utána viszont hangosan sikongatva a többiekkel együtt belevetettem magam a hóba. Felpattantunk, és visszaszaladtunk a gőzbe, hogy

megismételjük az egészet. Jóval éjfél utánig maradtam. Hol hangosan kacagtunk, hol pedig a hóban kapkodtunk levegő után. Így igyekeztem kitisztítani a fejemet.

Amikor végre betántorogtam a szobámba, azonnal rázuhantam az ágyra. Nedves bőröm egészen kipirult, a hajam pedig csatakos csigákban borult a vállamra. Holtfáradt voltam, és mintha eltűntek volna a csontjaim. Az elmémben azonban tovább is zakatoltak a fogaskerekek. Összpontosítva megidéztem a meleg nyári napsütést.

A forró fény végigtáncolt a festett mennyezeten. Hagytam, hogy az erőm magabiztos áradata megnyugtassa az idegeimet. Ekkor azonban ismét az Éjúr csókja jutott az eszembe. Összerezzentem, és már nem tudtam összpontosítani. A gondolataim szertefutottak, a szívem zakatolni kezdett, és akkorát szökkent, mint a kavargó szélörvényben küzdő kismadár.

A fény szilánkokra hasadt, és magamra maradtam a sötétben.

14. fejezet

LASSACSKÁN VÉGÉHEZ KÖZELEDETT A TÉL. Mind

gyakrabban került szóba, hogy uralkodónk és felesége hatalmas bált fog tartani a Nagy Palotában. A grisa idézőktől elvárták, hogy nagyszabású bemutatót tartsanak. Olyankor a különleges képességeikkel szórakoztatják az egybegyűlt nemeseket. A Kis Palotában komoly vita volt arról, ki szerepelhet az előadáson, és vajon milyen bemutató teszi majd a legnagyobb hatást a felséges nézőseregre.

– Eszedbe ne jusson előadásnak hívni! – figyelmeztetett Zsenya. – Az Éjúr ki nem állhatja ezt a szót. Úgy véli, hogy a télzáró bál csupán elpocsékolja a grisák értékes idejét.

Ezzel többé–kevésbé egyet is értettem. A

matyeriálok műhelyei valósággal hangosan zsongtak, amikor napkeltétől napnyugtáig szorgoskodva megpróbáltak eleget tenni a palotából érkező rendeléseknek. A bálhoz rengeteg szövetre, drágakőre és petárdára volt szükség. Az idézők hosszú órákat töltöttek a vízparti kunyhók mellett.

Igyekeztek tökéletesre csiszolni a „bemutatójukat”. Figyelembe véve, hogy Ravka még most is hadban áll, ahogy immáron már legalább száz esztendeje, úgy éreztem, hogy kissé erkölcstelen, amit teszünk. Ám mivel eddig egyetlen bálon sem voltam, így képtelen voltam ellenállni a csábításnak. A többiekkel együtt én is örömmel beszélgettem a selyemszövetekről, a táncokról és a virágokról.

Baghra azonban fikarcnyi megértést sem tanúsított. Ha csak egy pillanatra is megfeledkeztem az összpontosításról, azonnal nagyot húzott a fejemre a botjával, és rám förmedt:

– Arról álmodozol, hogy a sötét herceg karjában táncolsz?

Igyekeztem elengedni a fülem mellett a megjegyzését, pedig nagyon gyakran igaza volt. Hiába próbáltam másként tenni, a gondolataim gyakran elkalandoztak az Éjúrhoz. A férfi újra eltűnt. Zsenya arról számolt be, hogy egy hónapra felment északra. A többi grisa arról pletykált, hogy a vezetőnk vissza fog jönni a téli bálra, ám ebben senki nem lehetett biztos. Újra és újra azon kaptam magam, hogy már majdnem elmondtam a barátnőmnek, mi történt. Végül azonban az utolsó pillanatban mindig megálljt tudtam parancsolni magamnak.

Nevetséges vagy – teremtettem le magam szigorúan. Semmit nem jelent az egész. Valószínűleg már rengeteg grisa lányt megcsókolt.

Miért pont te kellenél az Éjúrnak, amikor itt olyan csodálatos szépségek is vannak, mint Zsenya és Zója? Igaz vagy sem, én mégsem akartam tudomásul venni ezeket a tényeket. Amíg ugyanis befogom a számat, addig az a csók a kettőnk titka marad. A nagyúré és az enyém. Azt akartam, hogy ez örökké így maradjon. Ugyanakkor viszont akadtak olyan napok, amikor csupán elképesztően kevés hiányzott ahhoz, hogy reggeli közben fel ne álljak, és el ne kiáltsam magam:

– Az Éjúr megcsókolt! Az sem volt elég, hogy csalódást okoztam

Baghrának. Igazából saját magamnak okoztam hatalmas csalódást. Bármilyen keményen csiszoltam is az erőmet, korlátaim egyre nyilvánvalóbbá váltak.

Estéről estére a fülemben csengtek az Éjúr szavai: – Ez még nem elég! Tudtam, hogy igaza van. Vezetőnk el akarta

pusztítani a Zóna lényegét jelentő sötétséget. Megpróbálta visszafordítani a Beltenger fekete hullámait, én pedig egészen egyszerűen nem voltam elég ahhoz, hogy ez sikerülhessen. Nagyon sokat olvastam, és már tudtam, hogy pontosan erről van szó. Egyetlen grisának sincsen korlátlan ereje. Még az Éjúrnak sem. Ő viszont arról beszélt, hogy meg fogom változtatni a világot. Nagyon nehezen tudtam volna megbékélni a ténnyel, hogy esetleg méltatlan vagyok a belém vetett bizalomra.

Vezetőnk ugyan köddé vált, ám az Apparátus szinte

mindenütt ott volt. Ott leskelődött a folyosókon és a tóhoz vezető ösvényen. Feltehetően szeretett volna sarokba szorítani, amikor egyedül vagyok.

Eszem ágában sem volt végighallgatni, amint a hitről és a szenvedésről prédikál. Gondosan ügyeltem arra, hogy még véletlenül se maradjak négyszemközt vele.

A télzáró bál napján felmentést kaptam a tanulás alól. Ennek ellenére hátramentem Botkinhoz. Túlságosan is izgatottá tett, hogy részt vehetek az ünnepi bemutatón, meg az, hogy esetleg újra láthatom Kom urat. Képtelen voltam megülni a fenekemen a szobámban. A többi grisa társasága sem segített. Marie és Nágya kizárólag az új selyem keftá járól beszélt, meg arról, milyen ékszereket fog viselni.

David és a többi fabrikátor is az idegeimre ment azzal hogy részletekbe menően beszámoltak a bemutató előkészítéséről. Így aztán otthagytam a kupolát, és kisétáltam az istállók mellé, az edzőcsarnokba.

Botkin elvégeztette velem a bemelegítő gyakorlatokat, aztán utasított, hogy a tükörkesztyűvel gyakoroljak. A kesztyű nélkül továbbra sem rúghattam labdába az elképesztően ügyes, idős férfival szemben. Ha viszont felhúztam a tükrökkel ékesített ruhadarabot, akkor időnként úgy éreztem, hogy méltó ellenfele vagyok. Legalábbis ezt gondoltam. Az edzés vegén Botkin ugyanis beismerte, hogy nem küzdött teljes erőbedobással.

– Nem fogok megütni kicsike lány szép arcát, amikor megy vele bálba – magyarázta vállvonogatva. – Botkin

majd holnap nem fogja vissza magát. A fogamat vicsorgattam, amikor megértettem, hogy

ez mivel jár majd. Gyorsan megebédeltem a kupolában, utána pedig

sietve felrohantam a szobámba, mert senkivel sem akartam szóba elegyedni. Az járt az eszemben, milyen jó lesz beleülni az én gyönyörűséges kádamba.

Persze a bánjá-nak is megvoltak a maga előnyei, ám a katonai szolgálatom alatt éppen elégszer kellett közösen fürdenem a többiekkel ahhoz, hogy nagyra értékeljem a magányos mosakodást.

Jó sokáig áztattam magam a csodálatosan forró vízben. Utána leültem az ablak elé, és hajszárítás közben csendben bámultam, amint az alkony beborítja a tavat. Hamarosan meggyújtották a palotához vezető, hosszú utak mentén sorakozó lámpásokat. Begördült az első főnemes ragyogóan díszített hintója. Nemsokára szinte egymást érték a járművek. Éreztem, ahogy megborzongok az izgalomtól. Alig néhány hónappal korábban rettegve vártam volna egy ilyen éjszakára.

Hiszen mire számíthattam? Bemutató, utána pedig el kell vegyülnöm sok száz lenyűgöző ruhát viselő, elképesztően szép ember között.

Egy kicsit még így is nyugtalan voltam. De azt gondoltam, hogy ez az éjszaka akár... kellemes is lehet.

A kandalló párkányán álló parányi órácskára néztem. Elkomorodtam. Arra számítottam, hogy egy cseléd hozza ide az új selyem keftá mat. Ha nem bukkan fel hamarosan, akkor kénytelen leszek a régi

selyemruhámat felvenni, vagy pedig kölcsönkérni Marie–tól egyet.

Éppen ez járt a fejemben, amikor kopogtak az ajtómon. Kint azonban Zsenya állt. A karcsú alakját beborító krémfehér színű selyemszövetet gyönyörű arany hímzéssel ékesítették. Kontyba fogott vörös haja egy fodrászmester tudását dicsérte, és ragyogó tincsei így nem takarták el sem a füléből lógó hatalmas gyémántokat, sem pedig kecses nyakát.

– Milyen vagyok? – kérdezte, és körbefordult. – Annyira utállak – mosolyogtam rá. – Igenis figyelemreméltó a külsőm – jelentette ki a

barátnőm, és rajongó pillantást vetett a tükörképére. – Sokkal szebb lennél, ha némi szerénység is kiülne

a képedre. – Ebben azért kételkedem. Te meg miért nem vagy

már felöltözve? – förmedt rám, amikor képes volt egy pillanatra elszakadni a tükörképétől. Észrevette, hogy még mindig fürdőköpenyben ácsorgom.

– Nem jött meg a keftá m. – Ó, a fabrikátorok azt sem tudják, hol áll a fejük,

mert a cárné olyan sok dolgot akar tőlük. Nyugalom, nemsokára megjön a ruhád!

Most azonban ülj le a tükör elé, hogy rendbe tehessem a hajadat! Legszívesebben vinnyogtam volna az izgalomtól, de nagy nehezen összeszedtem magamat. Annyira, de annyira szerettem volna, hogy Zsenya kezelésbe vegye a hajamat, de magamtól semmiképpen nem mertem volna megkérni erre.

– Azt hittem, hogy a cárné mellett kell lenned – szólaltam meg, miközben ügyes kezű barátnőm

belemarkolt a hajamba. Zsenya a szemet forgatta, mielőtt válaszolt volna.

– Nekem is megvan a magam keresztje. A felséges asszony úgy döntött, nem kíván részt venni a ma esti bálon. Megrendült a kedves egészsége. Fájni méltóztatik a feje. Na persze! Előtte viszont egy órán keresztül fáradoztam azon, hogy a szeme sarkából eltűnjenek a ráncok.

– Akkor nem fog elmenni? – Dehogynem! Csak játssza az eszét. Azt akarja,

hogy a sok udvarhölgy ott kotkodácsoljon körülötte, mert ettől sokkal fontosabbnak érezheti magát. Elvégre a mai bál az egész szezon legfontosabb társasági eseménye. A világ minden kincséért sem mondana le róla.

A szezon legfontosabb eseménye. Zihálva kifújtam a levegőt.

– Idegesnek tetszik lenni? – ugratott Zenya. – Kicsit. Igazából nem is tudom, miért. – Talán mert a birodalom több száz nemes ura áll

sorba, hogy végre alaposan szemügyre vehessen. – Drága vagy. Ezzel most sokat segítettél. – Örömmel állok rendelkezésedre – vigyorgott a

borostyánsárga szemű lány, majd megcibálta a hajamat. – Mostanra már igazán hozzászokhattál volna ahhoz, hogy guvadó szemmel bámulnak.

– Hát nem szoktam hozzá. – Na figyelj! Ha esetleg kibírhatatlanná válna a

helyzet, csak ints oda nekem, mire felállok az ebédlőasztal tetejére, a nyakamba kapom a szoknyámat, és táncolok egyet. Akkor majd senki sem

fog téged bámulni. Nevetni kezdtem és éreztem, hogy megnyugszom.

Nem sokkal később viszont úgy szólaltam meg, mintha a világ legtermészetesebb dolgát akartam volna megkérdezni:

– Az Éjúr megérkezett már? – Ó, igen! Már tegnap. Láttam a hintóját. Fájdalom mart a szívembe. Már egy teljes napja itt

volt a palotában, de esze ágában sincs meglátogatni vagy magához hívatni.

– Azt hiszem, nagyon sok a dolga – mentegette Zsenya.

– Hát persze. Rövid szünet után csendben folytatta: –Tudod, mindenki érzi ám. – Mit érez mindenki? – A vonzerejét. Az Éjúr mindenkit megdelejez. Csak

hát ő nem olyan, mint mi, Alina. Megdermedtem. Zsenya komoly erőfeszítést tett

azért, hogy a tekintete egy pillanatra se hagyja ott a hajfonataimat.

– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem. Nem lehetett nem észrevenni a hangomból kicsengő feszültséget.

– Hiszen rendkívül hatalmas. És jól is néz ki. Csak egy bolond vagy egy vak nem figyelne fel erre.

Most már tényleg be kellett volna fogni a számat, de képtelen voltam csendben maradni:

– Te meg ő… Úgy értem, hogy… Szóval te és ő… – Nem! Soha! – válaszolta, aztán csintalanul

elmosolyodott. – Pedig én benne lennék. – Tényleg?

– Hát ki nem? – kérdezte, és a tükörbe pillantva a szemembe né– zett. – Én azonban nem hagyom, hogy az érzelmeim vezessenek.

Megpróbálram úgy tenni, mintha tökéletesen egyetértetten, volna vele.

– Hát persze. Zsenya felvonta az egyik tökéletes alakú

szemöldökét, majd nagyot rántott a hajamon. – Juj! – kiáltottam fel. – David is itt lesz ma éjjel? A barátnőm nagyot sóhajtott. – Nem. Nem szereti a bálokat. Nekem azonban

egészen véletlenül dolgom támadt a műhelyben, így aztán nagyon is jól láthatta, mi az, amit elszalaszt. Rám sem hederített.

– Ezt azért nem hiszem – próbáltam megvigasztalni. Zsenya elrendezte utolsó zabolátlan hajfürtömet is,

és egy arany hajtűvel rögzítette a frizurámat. – Kész is vagyunk! – jelentette be diadalmasan.

Kezembe nyomta kis tükrömet, majd megfordított, hogy mindkét oldalról megtekinthessem munkája eredményét. A hajam felét arra használta fel, hogy egy rendkívül összetett fonattal díszítse a fejemet. A többi tincs pazar hullámokban borult a vállamra. Valósággal felragyogtam, és menten megöleltem.

– Köszönöm szépén! – kiáltottam. – Csodálatos vagy. – Na és mire megyek vele? – mérgelődött. Hogy a csudában lehet, hogy Zsenyka valósággal

fülig belehabarodott abba a komoly, csendes fiatalemberbe, aki szemmel láthatóan fel sem fogja, milyen lenyűgözően szép ez a lány? Vagy talán pontosan ez az oka annak, hogy annyira odavan

Davidért? Töprengésemből kopogtatás zökkentett ki. Majdnem

fejest ugrottam az ajtóba. Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor megpillantottam a küszöbön álló két cselédet. Mindegyiknél több doboz volt. Egészén eddig a pillanatig valójában fel sem fogtam, mennyire aggódom a keftá m miatt. Odatettem a legnagyobb dobozt az ágyamra, és levettem a tetejét.

Zsenya felvinnyogott a gyönyörtől, én pedig valósaggal kővé dermedve bámultam a feltáruló, hihetetlen látványt. Mivel képtelen voltam megmozdulni, a barátnőm lépett oda a dobozhoz, hogy kiemelje a hullámzó, fekete selyemszövetet. A köntös ujját és a nyak vonalát színarany szállal hímezték ki, mindenütt parányi gyöngyszemek ragyogtak rajta.

– Fekete – suttogta Zsenya. Ez az ő színe volt. Vajon mit jelent ez? – Odanézz! – hördült fel a vörös hajú lány. A gyönyörű ruhadarab nyakrészét fekete

bársonyszalag díszítette. Erről parányi színarany medál lógott. A

napfogyatkozás jelét fedeztem fel rajta. Ez bizony az Éjúr személyes címere volt.

Ráharaptam az ajkamra. Vezetőnk úgy döntött, hogy ez alkalommal mindenki mástól megkülönböztet. Semmit sem tehettem ellene.

Egy picit bántott ugyan a dolog, de a következő pillanatban valósággal magával sodort az izgalom. Mikor dönthetett úgy, hogy én is feketében jelenek meg a bálon? Még a tóparti éjszaka előtt, vagy utána? Vajon megbánja, ha ma éjjel feketében lát?

Elhessegettem magamtól az efféle gondolatokat. Vagy felveszem, amit küldött, vagy meztelenül megyek a bálba. A paraván mögé léptem, és felvettem az új keftámát. A selyem hűvös érintéssel burkolta be a testemet. Nagy nehezen bekapcsoltam az aprócska gombokat.

Amikor előléptem a paraván mögül, Zsenya szélesen elvigyorodott.

– Ó, tudtam én, hogy jól áll neked a fekete – kiáltotta, aztán megragadta a karomat. – Siessünk!

– De hát még cipő sincs rajtam! – Gyere már! Végigrángatott a folyosón, és kopogás nélkül

belökött egy ajtót. Zója hatalmasat sikított. A szoba közepén állt

sötétkék selyem keftá jában, és éppen a haját kefélte. – Bocsánat! – harsogta Zsenya. – Szükségünk van

erre a kamrára. Az Éjúr parancsára! Zója szemében veszélyes fény villant. – Na, most ha azt hiszed... – kezdte volna, ám ekkor

megpillantott engem. Elakadt a lélegzete, és holtsápadttá vált.

– Kifelé! – förmedt rá a lány. Zója nagy nehezen becsukta a száját, és mélységes

döbbenettel tapasztaltam, hogy egyetlen zokszó nélkül engedelmeskedik. Zsenya becsapta mögötte az ajtót.

– Te meg mit művelsz? – kérdeztem bizalmatlanul. – Fontosnak tartom, hogy egy rendes tükörben is

megnézhesd magadat, nem pedig csak abban a semmit sem érő üvegdarabban az öltözőasztalkád

fölött – magyarázta. – Ám mindenekelőtt látni akartam, milyen képet vág ez a ribanc, ha megpillant téged az Éjúr fekete színében.

Most már nekem is vigyorognom kellett. – Hát ez nagyon is jólesett. – Ugye–ugye? – kerdezte Zsenya álmodozva. Már fordultam volna a tükör felé, de a barátnőm

megragadott, és odalökött Zója öltözőasztalkájához. Kutatni kezdett a fiókokban.

– De Zsenyka! – Egy pillanat... Aha! Tudtam, hogy ezzel festi a

szempilláit! – kiáltotta diadalmasan, és egy apró üvegcsében fekete antimont húzott elő

Zója fiókjából. – Csinálnál egy kis fényt, hogy jobban lássak?

Meleg ragyogással töltöttem meg a szobát, hogy Zsenya jobban lásson. Megpróbáltam türelmesen várakozni, miközben ő jobbrólbalról, lentről és fentről is megnézett magának.

– Tökéletes! – jelentette ki elégedetten. – Ó, Alina! Gyönyörű vagy!

Igazi csábító nőszemély. – Hát persze – vágtam rá, majd kikaptam a tükröt a

kezéből. Utána viszont önkéntelenül is elmosolyodtam. Nyoma sem volt annak a szomorú, beesett arcú, csontos vállú, beteges külsejű leánykának. A helyén egy ragyogó tekintetű, csillogó, hullámos, bronzvörös hajú grisa állt. A fekete selyem kiemelte új alakomat. Úgy hullámzott és mozgott, mintha árnyakból szabták volna. Zsenya pedig valósággal csodát művelt a szememmel. Sötét tekintetem szinte már egy macska

szemére emlékeztetett. – Ékszerek! – sikoltotta, és rohanva elindultunk

vissza, a szobám felé. Zója kint mérgelődött a folyosón.

– Befejeztétek? – förmedt ránk. – Átmenetileg – vágtam rá jókedvűen, Zsenya pedig

egy hölgyhöz cseppet sem illő módon valósággal felröffent.

Az ágyamra fektetett többi dobozban egy pár aranyszínű selyemcipőt, csillogó fekete és arany fülbevalót, valamint egy vastag szőrméből készült kézmelegítőt találtunk. Amikor elkészültem, szemügyre vettem magam a mosdótál fölötti parányi tükörben. Úgy éreztem, hogy különleges és titokzatos személyiség vagyok. Mintha csak felvettem volna magamra egy másik, mesés életet élő lány ruháit.

Amikor felpillantottam, észrevettem, hogy Zsenya zavart arckifejezéssel bámul.

– Mi a baj? – kérdeztem, és hirtelen visszatértem a valóságba.

– Semmi – válaszolta szomorú mosollyal. – Gyönyörű vagy! Komolyan mondom. Csak hát...

Az arcáról lefoszlott a mosoly. Felém nyúlt, és kicsit megemelte a nyakamban lévő apró aranymedált.

– Alina, az Éjúr észre sem veszi a legtöbbünket. Hosszú élete során mi csak rövid pillanatok vagyunk, melyeket gyorsan elfelejt. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy ez rossz dolog. Szóval... Legyél nagyon óvatos!

Döbbenten bámultam. – Már hogy miért?

– Óvakodj a nagyhatalmú férfiaktól! – Zsenya! – tört elő belőlem, mielőtt észbe

kaphattam volna. – Mi történt közted meg az uralkodó között?

Barátnőm óriási érdeklődéssel kezdte el bámulni szattyán cipője orrát.

– Uralkodónk számos cselédet részesített a kegyeiben – szólalt meg végül, vállat vonva. – Legalább nekem is csurrant–cseppent néhány ékszer.

– Ez nem lehet igaz! – Pedig az – bólintott, és piszkálni kezdte az egyik

fülbevalóját. – Az a legszörnyűbb az egészben, hogy mindenki tud róla.

Magamhoz öleltem. – A többiek nem számítanak. Te többet érsz

mindnyájuknál. Nagyon halványan elmosolyodott. Megpróbált

magabiztosnak látszani. – Ó, ezt én is tudom. – Az Éjúrnak tennie kellett volna valamit –

mérgelődtem. – Meg kellett volna védenie téged. – Meg is próbált, Alina. Többet tett értem, mint

gondolnád. Csak hát ő is ugyanúgy az uralkodó rabszolgája, ahogy mindenki más.

Legalábbis egyelőre. – Mi az, hogy egyelőre? Gyorsan megszorította a vállamat. – Ne foglalkozzunk ilyen borús gondolatokkal ma

este! Gyere inkább! – kiáltotta, és lenyűgöző szépségű arcán valósággal felragyogott a mosoly. – Elképesztő, mennyire megszomjaztam. Pezsgőre van szükségem!

És ezekkel a szavakkal fejedelmi módon kilebegett a szobámból. Még beszélni szerettem volna vele. Meg akartam kérdezni, mit tett az Éjúr. A legszívesebben egy kalapáccsal jól fejbe vágtam volna az uralkodót. De a barátnőmnek igaza volt. Ráérünk holnap foglalkozni a kellemetlen dolgokkal. Még egy utolsó pillantást vetettem az apró tükörre, és kisiettem a folyosóra. Az aggodalom és Zsenya figyelmeztetése a szobában maradt.

FEKETE KEFTÁM IGENCSAK nagy feltűnést keltett az aranykupola alatt, amikor a kék bársony– és selyemruhás Marie és Nágya meg a többi etherál körbevett engem meg Zsenyát. A barátnőm szokás szerint megpróbált elosonni, de én nem engedtem. Ha már az Éjúr színét kellett viselnem, akkor a lehető legteljesebb mértékben ki akartam használni az ezzel járó előnyöket. A legjobb barátom igenis ott marad mellettem.

– Te is tudod, hogy nem mehetek be a bálterembe veletek. A cárné idegrohamot kapna – suttogta Zsenya a fülembe.

– Világos, de legalább a palotáig átsétálhatsz velem. A barátnőm valósággal dorombolt a boldogságtól. Amikor elindultunk a kaviccsal fedett ösvényen, és

beléptünk az erdei alagútba, felfigyeltem arra, hogy Szergej és számos más szívtörő is ott sétál körülöttünk. Összerezzenve rájöttem, hogy ránk vigyáznak. Vagyis hát rám. Úgy véltem, erre alapos okuk lehet, hiszen a bál miatt rengeteg idegent

engedtek be a palota területére. Ennek ellenére igencsak nyugtalanná váltam, mivel a testőreim jelenléte arra figyelmeztetett, hogy odakint a nagyvilágban számos ember kívánja a halálomat.

A Nagy Palotát körbevevő kertek fényárban úsztak. A kint sétáló vendégek kegyeiért színészek és akrobaták kisebb csoportjai versengtek. Álarcos zenészek andalogtak az ösvényeken. A mellettem elsétáló férfi vállán parányi majmocska ücsörgött. Utána zebraháton két tetőtől talpig aranyszínűre festett férfi ügetett el mellettünk. Ragyogó virágszirmokkal borítottak be mindenkit, aki mellett elhaladtak. A fák között jelmezbe bújtatott kórusok daloltak. A kétfejű sast mintázó szökőkútban három vörös hajú táncos pancsolt a vízben.

Alig volt rajtuk néhány kagylódarabka meg korálból készült lánc.

Osztrigával teli tálcából kínálgatták a vendégeket. Épp felléptünk a márványlépcsőre, amikor egy

üzenetet hozó komornyik állt Zsenya elé. Barátnőm elolvasta a levelet, és hatalmasat sóhajtott.

– A cárné fejfájása csodálatos módon semmivé foszlott. Úgy kegyeskedett dönteni, hogy mégiscsak részt vesz a bálon – magyarázta, majd megölelt. Megígérte, hogy a bemutató előtt még odajön hozzám, majd gyorsan eltűnt a tömegben.

Ebben az évben meglehetősen későn köszöntött be a tavasz. Mindennek azonban alig lehetett bármilyen jelét is látni a Nagy Palotában. A márványcsarnokok felől csodálatos muzsika hangját hozta a szél. A levegő meglepően meleg volt, és mindent belengett a grisa

üvegházakban növesztett sok ezer fehér virág illata. Virágcsokrok díszítették az asztalokat, és elborították velüka fedett ösvények oszlopait is.

Marie Nágya és én valósággal átlebegtünk az úri társaság csoportjai között. A nemesek úgy tettek, mintha nem is láttak volna minket, ám azonnal suttogni kezdtek, amint korporál testőreink között elhaladtunk mellettük. Kihúztam magam, és minden bátorságomat összeszedve rámosolyogtam a bálterem bejárata előtt ácsorgó egyik fiatal nemesre. Legnagyobb meglepetésemre az ifjú elvörösödött, és azonnal a cipőjét kezdte bámulni. Marie és Nágya felé pillantottam, mert kíváncsi voltam, hogy ők is észrevették–e. Két társam azonban az ünnepi lakoma részleteit tárgyalta ki. A főnemesek állítólag sült hiúzt, sózott őszibarackot és sáfrányban kisütött hattyút kapnak. Nagyon örültem, hogv mi már korábban megvacsoráztunk.

A bál helyszíne még a trónteremnél is nagyobbnak és lenyűgözőbbnek bizonyult. A magasból több sorban hatalmas karos csillárok lógtak. Odabent valóságos embertömeg iszogatott vagy táncolt a szemközti fal mellett felsorakozó, álarcos zenekar muzsikájára. Odabent minden ragyogott. Valósággal tündökölt a hölgyek ruhája, az ékszerek, a csillárok kristályai, de még talpunk alatt a padló is. Biztosra vettem, hogy a pazar látvány a fabrikátorok ügyességét dicséri.

A grisák egy része is elvegyült a tömegben. Jó páran táncoltak.

Könnyű volt észrevenni őket merész színű öltözékük miatt. A köntösök bíbor, piros és sötétkék szövete

valósággal lángra lobbant a csillárok fényében. Mintha csak lenyűgöző, egzotikus virágok nyíltak volna az amúgy meglehetősen sápadt kertben.

Nem is igazán emlékszem, hogy mivel töltöttem a következő órát. Bemutattak számtalan főnemesnek és kedves feleségeiknek.

Magas rangú katonatisztekkel, udvaroncokkal ismerkedhettem meg, néhány olyan grisával is, akik csak a bál idejére tértek vissza a fővárosba, mivel valamelyik főnemes távoli birtokán szolgáltak. Egy idő múlva már nem is próbáltam megjegyezni a rengeteg nevet. Kedvesen mosolyogva bólogattam, és meghajoltam, amikor kellett. Minden erőfeszítésemre szükség volt ahhoz, hogy ne kezdjem el az Éjúr fekete alakját keresni a tömegben. Ezenfelül életemben először belekóstoltam a pezsgőbe is. Kiderült, hogy sokkal jobban ízlik, mint a kvász.

Egyszer csak azon kaptam magamat, hogy egy botra támaszkodó, fáradt arcú nemesembert bámulok.

– Keramzov nagyherceg! – kiáltottam izgatottan. A főnemes régi tiszti egyenruháját viselte. Széles mellkasát kitüntetések borították.

Az öregember halvány érdeklődéssel fordult felém. Egyértelműen meglepte, hogy tudom a nevét.

– Én vagyok az – magyaráztam. – Alina Sztarkova. – Igen... Igen. Hát persze! – felelte bizonytalan

mosollyal. A szemébe néztem. Fogalma sem volt arról, ki

lehetek. De hát miért is emlékezett volna rám? Csak egy

árva voltam a rengeteg szerencsétlen között.

Mégpedig nem is túl feltűnő. Ennek ellenére meglepett, hogy mennyire bántott a közönye.

Váltottam vele pár szót, majd a kellő idő eltelte után udvariasan magára hagytam.

Nekidőltem egy oszlopnak, és a mellettem elsétáló szolga tálcájáról lekaptam egy pohár pezsgőt. Kellemetlenül meleg volt a teremben.

Amikor körülnéztem, hirtelen nagyon magányosnak éreztem magamat. Eszembe jutott Mal. Hosszú hetek után először ismét a szívembe mart a jól ismert régi sajgás. Bárcsak ő is itt lehetett volna, hogy lássa ezt a lenyűgöző helyet! Bárcsak láthatna selyem keftá-mban, és megnézhetné magának aranyló hajamat! Mindennél jobban vágytam arra, hogy Mal itt álljon mellettem. Elhessegettem magamtól a gondolatot, és nagyot kortyoltam a pezsgőből. Ugyan mi baj származhatna abból, hogy egy részeg, vén fajankó nem emlékszik rám? Igenis örülnöm kellett volna, hogy a nagyúr, rám pillantva nem ismerte fel azt a sovány, nyomorúságos kis árvát.

Észrevettem, hogy Zsenya elindul felém a tömegen át. Grófok és hercegek meg gazdag kalmárok fordultak utána, ám a barátnőm ügyet sem vetett rájuk. Hiába vesztegetitek az időtöket – szerettem volna a bámulókra kiabálni. Zsenyka szíve egy hórihorgas fabrikátor ért dobog, aki ki nem állhatja a bálokat.

– Kezdődhet a cirkusz... Akarom mondani, a bemutató – szólalt meg, amikor végre odaért hozzám. – Te meg mit búslakodsz itt egy szál magadban?

– Kicsit ki kellett fújni magamat. – Kifárasztott a sok pezsgő?

– Talán igen. – Buta kislány – korholt, belém karolva. – Pezsgőből

egész egyszerűen nem lehet túl sokat inni. Nem szabad ám elhinni, amiről majd holnap megpróbál meggyőzni a fájó fejed.

Határozottan keresztülvezetett a tömegen. Kecsesen kikerülte azokat, akik beszélgetni akartak velem, vagy meg akarták bámulni őt, míg el nem értük a szemközti fal előtt felállított hatalmas színpadot.

Mögéje bújtunk. Itt várakoztunk a zenekar mellett, miközben egy rendkívül elegáns, ezüstszínű öltözéket viselő férfi felszökkent a színpadra, hogy bemutassa a grisákat.

Feldübörögtek a dobok, megszólaltak a fanfárok, a vendégek pedig nemsokára ámuldozva tapsolhattak, mert a pokolhívók izzó lángnyelveket lőttek a jelenlevők feje fölé. A szélhívók csillogó papírfoszlányokból támasztottak forgószelet a teremben. Csatlakozott hozzájuk jó pár vízhívó is. Közös erővel lenyűgöző méretű hullámot zúdítottak a nézők feje fölé! Jól láttam, amint a víztömeg alig néhány ujjnyira lebeg a nézők feje fölött. Nehányan a magasba emelték kezüket, és megérintették a csillogó réteget. Ekkor a pokolhívók felemeltek a karjukat, és óriási sziszegés támadt, mert a víztömeg robbanásszerűen kavargó gőzzé változott. A színpad rejtekében állva hirtelen remek ötletem támadt. Fénysugarat engedtem a ködbe, és a csarnokban valósággal felragyogott a szivárvány ezernyi színe.

– Alina! Összerezzentem. A fény kihunyt, és a szivárvány

eltűnt. Az Éjúr állt mellettem. Szokás szerint most is fekete keftát viselt, ám ezt nyersselyemből és bársonyból szabták. Sötét haja valósággal ragyogott a gyertyák fényében. Nagyot nyeltem és körülnéztem, de Zsenya már eltűnt.

– Jó estét! – nyögtem ki nagy nehezen. – Készen állsz? Bólintottam, mire az emelvényre felvezető

lépcsőhöz vezetett. A vendégek hangosan tapsoltak, amikor fentről lejöttek a grisák. Ivó barátságosan vállba bokszolt.

– Ügyes voltál ám, Alina! Az a szivárvány egyszerűen tökéletesre sikerült.

Megköszöntem neki kedves szavait, aztán a nézősereg felé fordultam. Hirtelen elfogott az idegesség. Nagyon sokan feszült arccal bámultak, ám az udvarhölgyek között ücsörgő cárné arcára kiült az unalom. Mellette őfelsége erősen ingott a trónján. Mostanra már alighanem alaposan felöntött a garatra. Mögötte az Apparátus tornyosult. Ha a felséges pár gyermekei vették maguknak a fáradtságot, hogy eljöjjenek a bálba, akkor most valahol a tömegben lehettek.

Összerezzentem, mert észrevettem, hogy a komor tekintetű pap egyenesen rám bámul. Gyorsan másfelé néztem.

Kivártuk, hogy a zenekar játszani kezdjen. Lassú, komor zene hangzott fel. Az ezüstruhás férfi felügetett a színpadra, hogy bejelentsen minket.

A semmiből váratlanul Iván bukkant elő. Valamit az Éjúr fülébe suttogott. Én csupán a választ hallhattam.

– Vidd őket a térképterembe! Nemsokára én is ott leszek.

Iván elsietett anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna rám.

Amikor az Éjúr visszafordult felém, az arcán mosoly tündökölt, és a tekintetében eleven fények csillogtak. Bármiről is értesítették, az egészen biztosan jó hír volt.

A felharsanó taps jelezte, hogy mi következünk. Megragadta a karomat, és megszólalt:

– Adjuk meg az embereknek, ami kell nekik! Bólintottam, és kiszáradó szájjal hagytam, hogy

felvezessen a lépcsőre, a színpad kellős közepére. A tömegből lelkes zsongás hallatszott. Kíváncsiság tükröződött az arcukon. Kísérőm felém biccentett.

Minden különösebb figyelmeztetés nélkül összecsapta a tenyerét, mire mennydörgés támadt, és a bálterem ripsz–ropsz eltűnt a sötétben.

Türelmesen várakozott, mert azt akarta, hogy a nézők kellőképpen izgatottá váljanak. Lehet, hogy az Éjúr nem igazán szerette, hogy a grisák mutatványosként hencegjenek a tudásukkal, ám nagyon is értett ahhoz, hogy a lehető legtöbbet kihozza a fellépésből.

A bálterem már valósággal remegett a feszültségtől, amikor odahajolt hozzám, és olyan halkan, hogy csak én hallhassam, a fülembe suttogta:

– Most! A szívem hangosan dübörgött, amikor magam elé

nyújtottam a karomat. A tenyerem a mennyezetre irányítottam. Vettem egy mély lélegzetet, majd felidéztem magamban a bizonyosság érzését. Azt,

hogy rohanni kezd, és keresztüláramlik rajtam a fény. A tenyeremre összpontosítottam. Ragyogó fényoszlop emelkedett a magasba.

A termet betöltő sötétségben elképesztő erővel tündökölt. A nézők valósággal levegő után kapkodtak. Hallottam, ahogy valaki felkiált.

– Akkor hát igaz! Kissé elfordítottam a kezemet, és erősen reméltem,

hogy pontosan azt a helyet veszem célba a karzaton, amit David korábban megpróbált a lelkemre kötni.

– Csak arra figyelj, hogy elég magasra célozz. Mi majd megtalálunk – biztatott.

Most már tudtam, hogy jó helyre világított a fényem. A tenyeremből kiinduló sugárnyaláb visszaverődött a karzatról, keresztülhasított a sötétségen, miközben felragyogtak a fabrikátorok hatalmas, gyönyörűen csiszolt tükrei. A tündöklő fény valósággal cikázott közöttük. A következő pillanatban a sötét bálterem fölött az egymást metsző napfény sugarai ragyogtak.

A meghívott vendégek izgatottan duruzsoltak. Ökölbe szorítottam a kezemet, mire a sugárnyaláb

eltűnt. A következő pillanatban viszont már hagytam, hogy körülvegyen bennünket a ragyogás. Mintha csak egy lebegő, aranyló gömb jelent volna meg a színpad közepén.

Az Éjúr rám pillantott, kinyújtotta a kezét, mire a sötétség fekete szalagjai rásimultak a gömbre. Pörgő, tekergőző mozgásba kezdtek.

Még erősebben, még vakítóbban világítottak. Gyönyör töltött el, ahogy átáradt rajtam az erő. Mozgatni kezdtem az ujjaim hegyét. A társam tintaként

sötétlő csápokat küldött a fénybe. A ragyogás és az árnyék összekeveredett, és táncba kezdett.

A vendégek hangosan tapsoltak. Az Éjúr halkan megszólalt: – Most akkor mutasd meg nekik!

Elvigyorodtam, és azt tettem, amire kiképeztek. Oldalra nyújtottam a karomat, és megnyitottam teljes lényemet. Amikor összecsaptam a tenyeremet, a mennydörgéstől megremegett az egész csarnok. Kápráztató fehér villanások cikáztak a nézők között. Hangosan susogtak, miközben az úri társaság felhördült, és becsukta a szemét. Felemelt kézzel igyekeztek védekezni a fényár ellen.

Néhány szívdobbanásnyi ideig megtartottam a ragyogást, aztán szétnyitottam a kezemet. A fény halványulni kezdett. Őrjöngő tetszésnyilvánítás tört ki. Nemcsak tapsoltak, a lábukkal is dübörögtek.

Meghajoltunk, a zenekar pedig muzsikálni kezdett. A tapsvihar helyét átvette a lelkes társalgás zsivaja. Az Éjúr félrevonva a fülembe súgta:

– Hallod őket? Látod, ahogy táncra perdültek, és ölelkeznek? Most már tudják, hogy igaz a sok híresztelés. Minden meg fog változni.

A lelkesedésem megbicsaklott, amikor rám tört a bizonytalanság.

– De hát nem keltünk hamis reményeket bennük? – kérdeztem.

– Nem, Alina. Megmondtam neked, hogy te vagy a megoldás. Ez az igazság.

– De azután, ami a tó partján történt... – elpirultam, és megpróbáltam egyértelműbbé tenni, miről is beszélek. – Úgy értem, azt mondtad, hogy nem vagyok

elég erős. Az Éjúr szája megrezzent. Kevés hiányzott ahhoz,

hogy elmosolyodjon. Szeme azonban megőrizte komolyságát.

– Tényleg azt hiszed, hogy kettőnk története máris véget ért?

Remegni kezdtem. A férfi feszülten figyelt, és arcáról eltűnt a mosoly. Váratlanul megragadta a karomat, és maga után húzott a lépcsőn, a tömegbe. Azonnal körülvettek minket a gratulálok. Kezek nyúltak utánunk, hogy megérintsenek, de a társam az örvénylő sötétség ködébe burkolt minket, ami azonnal szertefoszlott, ahogy továbbsétáltunk. Majdnem olyan volt. mintha láthatatlanok lettünk volna.

Miközben némán tovabbsiklottunk az emberek között, foszlányokban meghallottam, miről is beszelnek.

– Először nem is hittem volna... – ...valóságos csoda! – ...soha nem bíztam benne, de... – Vége van! Vége van! Az emberek nevettek vagy sírtak. Engem viszont

újra elfogott a nyugtalanság. Itt mindenki azt hiszi, hogy megmenthetem őket.

Mit fognak gondolni, ha kiderül, hogy semmi másra nem futja az erőmből, csak néhány színpadi trükkre? A komor gondolatok azonban nem tartottak sokáig. Igencsak nehezemre esett bármi másra összpontosítani azon túl, hogy hosszú hetek óta az Éjúr végre újra a kezemet fogja, és egy keskeny ajtón át kivezet egy néptelen folyosóra.

Buta módon vihogni kezdtem, amikor beosontunk egy üres szobába. Sötét volt, csupán a Hold fénye áradt be az ablakon. Éppen csak annyi időm maradt, hogy rájöjjek arra, jártam én már egyszer ebben a fogadószobában. Amikor bemutattak a cárnénak. A következő pillanatban azonban az ajtó bezáródott, és az Éjúr újra megcsókolt. Semmi másra nem tudtam már figyelni.

Korábban is kaptam már csókot, de az csak részeg ügyetlenkedés, zavarba ejtő balfogás volt. A mostani érzés cseppet sem hasonlított a régiekre. Biztonságban éreztem magam, és olyan erő öntött el, mintha a testem ebben a pillanatban kelt volna életre. Nagyon is éreztem a keblemben dobogó szívemet, a bőrömre simuló selymet és a férfi erős, ölelő karját. Egyik kezével beletúrt a hajamba, a másik viszont a hátamra tapadt, ahogy közelebb húzott magához. Amikor találkozott az ajkunk, mintha mindig is összetartoztunk volna. Éreztem, ahogy keresztülárad rajtam az ereje. Egyértelmű volt, mennyire vágyik rám. A vágyakozás mögött azonban valami mást is felfedeztem: dühöt.

Döbbenten hátraléptem. – Nem akarod megtenni. – Egyetlen dolog van az életben, amit meg akarok

tenni, és az éppen ez – vicsorogta, keserűséggel és vággyal teli hangon.

– Mégis dühös vagy – kiáltottam fel, mert váratlanul megértettem az összefüggéseket.

Felsóhajtott, és rám támaszkodott. Hátrasimította fürtjeimet a nyakamból.

– Talán igen – suttogta, majd ajka végigsiklott a fülemen, a torkomon és a kulcscsontomon.

Remegni kezdtem, fejem hátrahanyatlott, mégsem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:

– De miért? – Hogy miért? – kérdezett vissza, miközben szája

továbbra is a bőrömet cirógatta. Ujjai végigsimították a ruhám nyakrészén lévő szalagokat. – Alina, tudod, miről tett jelentést Iván, mielőtt felmentünk a színpadra? Éppen ma éjjel kaptunk hírt arról, hogy az embereim megpillantották Morozova csordáját. Az Árnyzóna kulcsa kézzelfogható távolságba került. Ebben a pillanatban nem itt kellene lennem, hanem a térképszobában. Hogy meghallgassam a jelentésüket. Már az északi utazás előkészítésével kellene foglalkoznom, de nem. Ehelyett itt vagyok veled.

Az elmém mintha csak megdermedt volna. Valósággal elmerült a testemben izzó gyönyörben. Zihálva vártam, hogy hol érzem meg a következő csókját.

– Mert itt vagyok, nem? – kérdezte, és megérintette a nyakamat.

Felnyögtem, és megráztam a fejemet. Kiürült az elmém. Nekinyomott az ajtónak. Csípőjét vadul hozzám szorította.

– A vágyakozásban az a legszörnyűbb, hogy elgyengít minket – suttogta, és száját végighúzta az arcomon, míg oda nem ért az ajkamhoz. Amikor pedig már nem bírtam tovább, végre újra szájon csókolt.

Ez a csók jóval zabolátlanabb volt, mint korábban. Nagyon is éreztem benne a férfit belülről feszítő dühöt.

Nem törődtem vele. Mint ahogy azt is semmibe vettem, hogy ilyen sokáig átnézett rajtam. Nem zavart a bizonytalansága, és nem törődtem Zsenya figyelmeztetéseivel sem. Az Éjúr megtalálta a szarvasbikát. Igaza volt velem kapcsolatban is. Egészen egyszerűen mindenben igaza volt.

Végighúzta az ujját a számon. Kicsit megijedtem, amikor magasba csúszott a szoknyám, és megmarkolta meztelen combomat. Ahelyett azonban, hogy hátráltam volna, még közelebb bújtam hozzá.

El sem tudom képzelni, mi történhetett volna ezután. Ekkor azonban hangzavar támadt a folyosón. Odakint roppant hangos és rémesen részeg alakok tántorogtak. Valaki nekizuhant az ajtónak, és rángatni kezdte a kilincset. Megdermedtünk. Az Éj úr nekivetette a vállát az ajtónak, hogy az zárva maradjon, miközben az ordibáló röhögő társaság továbbment.

Visszatért a csend, és mi csak bámultuk egymást. A férfi felsóhajtva elhúzta a kezét. A szoknyám selyme visszahullott a helyére.

– Most már mennem kell – suttogta. – Iván és a többiek már várnak.

Bólintottam, mert nem mertem megszólalni. Elmozdult mellőlem. Félreálltam, amikor résnyire

kinyitotta az ajtót. Kilesett a folyosóra, hogy meggyőződjön róla, senki nincs kint.

– Már nem jövök vissza a bálba – figyelmeztetett. – Te viszont menj vissza! Legalábbis egy kis időre.

Ismét bólintottam. Hirtelen rám nehezedett a felismerés, hogy egy szinte vadidegen társaságában

állok a sötét szobában. Csak kevés hiányzott ahhoz, hogy néhány pillanattal korábban lekerüljön rólam a szoknya. Lelki szemeim előtt megjelent Ana Kuya szigorú arca. Alaposan kioktatott a jobbágylányok ostoba balfogásairól, én pedig zavartan elvörösödtem.

Az Éjúr könnyedén kilépett a folyosóra, ám ott váratlanul megfordult.

– Alina? – kérdezte, és jól láttam, hogy nehezen találja a szavakat. – Feljöhetek hozzád ma éjjel?

Habozni kezdtem. Tudtam, ha igent mondok, már nem lesz visszaút. A bőröm még mindig égett ott, ahol megérintett. A pillanat izgalma azonban már kezdett elhalványulni, és lassacskán visszatért az eszem. Nem igazán tudtam, hogy valójában mit akarok. Nem lehettem biztos bármiben is.

Túl sokáig vártam. Ismét zaj támadt a folyosón. Emberek jöttek. Az Éjúr bezárta az ajtót, és határozottan elindult. Közben én hátraléptem. Idegesen várakoztam, miközben csak az járt az eszemben, milyen magyarázatot is adhatnék arra, hogy itt bujkálok egy sötét szobában.

A hangok odakint elhalványultak. Hörögve kifújtam a levegőt.

Nem volt alkalmam arra, hogy igent vagy nemet mondjak az Éjúrnak Nem fog anélkül is felkeresni? Akarom én ezt? Az elmém ideoda csapongott. Tudtam, hogy össze kell szednem magam. Vissza kell mennem a bálba. Az Éjúr megengedhette magának, hogy egyszerűen csak eltűnjön, ám engem nem illetett ez a kiváltság. Kikukucskáltam az ajtón, majd sietve elindultam a bálterem irányába.

Csupán egy pillanatra álltam meg, hogy megnézzem magam a tükörben. Nem volt olyan szörnyű, mint amilyenre számítottam. Az arcom kipirult, és az ajkam kissé megduzzadt, de ez ellen semmit sem tehettem. Elsimítottam a hajamat, és megigazítottam a keftá mat. Már majdnem beléptem a bálterembe, amikor meghallottam a folyosó túlsó végén kinyíló ajtó hangját. Az Apparátus valósággal rohanva közeledett. Barna köntöse csak úgy lebegett utána. Jaj, ne most!

– Alina! – kiáltotta. – Vissza kell mennem a bálba – mosolyogtam

együgyűen, és sietve elfordultam. – Beszélnem kell veled! Túl gyorsan történnek a

dolgok ahhoz... Nagyon reméltem, hogy az arcomra angyali

nyugalom ült ki, amikor belibegtem a bálterembe. A következő pillanatban valósággal körülvettek a nemes urak, akik szerettek volna bemutatkozni, és gratulálni a csodálatos előadáshoz. Szergej és a szívtörök is felbukkantak körülöttem. Halkan bocsánatot kértek azért, amiért elveszítettek a tömegben. Hátrapillantva a vállam fölött, megkönnyebbülten fellélegezhettem, mert az Apparátus komor alakját elnyelte a mulatozók forgataga.

Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy udvariasan beszélgessek a vendégekkel. Igyekeztem megválaszolni a kérdéseiket is. Egy könnyes szemű asszonyság azt akarta, hogy áldjam meg. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Reméltem, hogy sikerült megnyugtatóan megszorítanom a kezét. Semmi másra nem vágytam, mint hogy egyedül lehessek, hogy

valahogy rendbe tegyem a fejemben tomboló érzelmi zűrzavart. A pezsgő sem segített.

Amikor a vendégek egyik csoportja átadta a helyet a következő meghívottaknak, felismertem annak a korporálnak a hosszúkás, melankolikus arcát, aki ott utazott az Éjúr hintájában velem és Ivánnal.

Segített legyőzni a fierdai orgyilkosokat is. Hiába erőlködtem, nem jutott eszembe a neve.

A segítségemre sietett. Mélyen meghajolva bemutatkozott:

– Fjedor Kaminszij! – Ne haragudj! – szabódtam. – Hosszú nap áll

mögöttem. – El tudom képzelni. Remélem, nem – gondoltam enyhe zavarral. – Úgy tűnik, az Éjúrnak mégiscsak igaza volt –

folytatta mosolyogva. – Tessék? – vinnyogtam. – Annyira biztosra vetted, hogy belőled aztán nem

lehet grisa. – Rossz szokásom, hogy reménytelen borúlátással

nézem a világot – vigyorogtam most már én is. Fjedornak éppen csak annyi ideje maradt, hogy

elmesélje, új beosztása a déli Határvidékre vezényelte, amikor valósággal elsodorta a kíváncsiskodók hulláma, mert mindenki szeretett volna legalább egy pillanatot eltölteni a napidéző társaságában. Még csak meg sem köszönhettem neki azt, hogy megvédett annak idején a szorosban.

Úgy egy órán keresztül álltam a sarat. Csevegtem és mosolyogtam.

Amikor azonban egy pillanatra egyedül maradtam, szóltam az őreimnek, hogy szeretnék távozni. Elindultunk az ajtó felé.

Odakint máris sokkal jobban éreztem magam. Az éjszakai levegő áldott hűvösséggel simított végig. A csillagok csak úgy ragyogtak az égbolton. Mélyen beszívtam a levegőt. Megszédültem, és kimerültnek éreztem magamat. Az egyik pillanatban valósággal eltöltött a lelkesedés, a következőben azonban már komoly aggályok gyötörtek.

Utána pedig az egész kezdődött elölről. Mégis milyen következményekkel jár az, ha az Éjúr ma éjjel feljön a szobámba?

Egy pillanatra megmámorosodtam a gondolattól, hogy az övé leszek. Azt ugyan nem hittem, hogy szerelmes lehet belém, azt meg végképp nem tudtam, jómagam mit is érzek iránta, de ez a férfi akkor is engem akar, és ennyi talán éppen elég is lesz.

Megráztam a fejemet. Jó lett volna rendet teremteni a fejemben. Az Éjúr emberei megtalálták a szarvasbikát. Erre kellett volna összpontosítanom. A rám váró sorsra, arra a tényre, hogy majd meg kell ölnöm egy ősi teremtményt. Ez iszonyatos erővel ruház fel, meg persze felelősséggel. Ehelyett csak az járt az eszemben, ahogy a férfi keze a csípőmre simult, ahogy ajka a nyakamat becézte, és ahogy karcsú, izmos teste az enyémnek feszült. Ismét teleszívtam a tüdőmet az éjszaka hűs levegőjével. Ha cseppnyi eszem volna, akkor bereteszelném az ajtómat, és lefeküdnék aludni. Csak hát egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy az eszemre akarok hallgatni.

Amikor megérkeztünk a Kis Palotába, Szergej és a többiek visszatértek a bálba. A kupolás csarnokban csend honolt. Már csak parázs izzott a drága cserépkályhákban, és a lámpák is gyenge, lágy aranyfénnyel ragyogtak. Már éppen el akartam indulni a lépcsőház irányába, amikor szemközt kinyílott az Éjúr dolgozószobájába vezető ajtó. Gyorsan beléptem az árnyékba. Nem akartam a férfi tudtára adni, hogy ilyen hamar hátat fordítottam a bálnak. Egyébként sem álltam még készen arra, hogy találkozzunk. Az ajtón keresztül azonban csupán néhány katona bukkant fel. Keresztülsiettek az üres csarnokon, hogy kimenjenek a Kis Palotaból. Arra gondoltam, hogy esetleg azokat a vadászokat látom, akik jelentést tettek a szarvasbikáról.

Amikor azonban az egyik lámpás fénye megvilágította a leghátul haladó katonat, a szívem valósággal kővé dermedt.

– Mal! Miközben megfordult, úgy éreztem, hogy a

boldogságtól mindjárt apró darabjaimra hullok. Csak bámultam jól ismert arcát. Tudatom legmélyén persze felfigyeltem arra, hogy milyen komor a tekintete, de mindent elsöpört az elemi erejű boldogság. Átrohantam a termen, és a nyakába ugrottam. Ahogy magamhoz öleltem, csaknem felborítottam. Kiszabadította magát, levette karomat a nyakából, miközben a többi katonára nézett. Társai megálltak, és minket bámultak. Tudtam, hogy sikerült zavarba hozni a barátomat, de cseppet sem érdekelt. Valósággal lebegtem a boldogságtól. Kis híján táncra perdültem.

– Menjetek csak! – szólt a többieknek. – Mindjárt utolérlek benneteket.

Néhányan felvonták a szemöldöküket, majd némán eltűntek a bejáraton keresztül. Magunkra maradtunk.

Már nyitottam volna a számat, de csak tátogtam, mert olyan sok minden járt a fejemben. Végül azt mondtam ki, ami először az ajkamra tolult:

– Te meg mit keresel itt? – Hogy a pokolba tudhatnám? – felelte Mal meglepő

rosszkedvvel. – Jelentést hoztam a gazdádnak. – Az én... Hogy micsoda? – kiáltottam, de aztan

megertettem az összefüggéseket, és szélesen elvigyorodtam. – Szóval akkor te találtad meg Morozova csordáját! Tudnom kellett volna!

Nem viszonozta a mosolyomat. Még csak nem is nézett a szemembe.

– Mennem kell! – morogta, és sarkon fordult. Hitetlenkedve bámultam. Semmivé foszlott a

jókedvem. Szóval akkor igazam volt! Mal már lemondott rólam. Az elmúlt hónapok során felhalmozódott minden harag és csalódottság egyszerre tört elő belőlem.

– Bocsánat! – válaszoltam jéghideg hangon. – Nem akarom pocsékolni a drága idődet.

– Nem azt mondtam. – Ó, dehogyis! Értem én. Nem értél rá megválaszolni

a leveleimet. Hát akkor hogy a csudába jutna időd arra, hogy itt cseveréssz velem, miközben az igazi barátaid kint várnak.

Elkomorodott. – Semmilyen levelet nem kaptam.

– Hát persze! – förmedtem rá. Felsóhajtott, és megdörzsölte az arcát.

– Folyamatos mozgásban vagyunk. A csorda nyomát követjük. Az egységem gyakorlatilag már nem is áll kapcsolatban az ezreddel. Iszonyatos fáradtság érződött a hangjából. Alaposabban szemügyre vettem. Tényleg odafigyeltem arra, hogy mit látok. Felfedeztem, mennyire megváltozott. Árnyék sötétlett kék szeme alatt. Borostás állán jókora, ferde sebhely húzódott. Még mindig az a Mal volt, akit ismertem, de valahogy megváltozott. Megkeményedett, hidegebb lett, és részben ismeretlennek tűnt.

– Nem kaptad meg a leveleimet? Némán megrázta a fejét. Továbbra is a semmibe

meredt. Nem tudtam, mit higgyek. Mal azelőtt sohasem

hazudott nekem. Hiába remegtem a dühtől, most sem feltételeztem

volna azt, hogy megpróbál becsapni. Elbizonytalanodtam.

– Mal, én... Nem maradhatnál még egy kicsit? – kérdeztem könyörgő hangon. Dühös voltam, amiért itt siránkozom neki, de még ennél is jobban megrémültem attól, hogy esetleg faképnél hagy. – El sem tudod képzelni, milyen itt az életem.

Komoran felnevetett. – Semmi szükség arra, hogy elképzeljem. Láttam a

kis előadásotokat a bálteremben. Lenyűgöző volt. – Láttál engem. – Így igaz – felelte durván. – Tudod, mennyit

izgultam miattad?

Senki sem tudta, mi történt veled. Azt sem, hogy milyen sorsot szántak neked. Lehetetlen volt megtalálni téged. Hallottam a szóbeszédet arról, hogy megkínoztak. Amikor a kapitány embereket toborzott, hogy jelentsenek az Éjúrnak, olyan agyalágyult voltam, hogy önként jelentkeztem, azt remélve, hogy itt megtalálhatlak.

– Tényleg? – kérdeztem vonakodva. Nehezen tudtam hinni neki.

Már nagyon is hozzászoktam ahhoz a gondolathoz, hogy Mal nem törődik velem.

– Hát igen – hördült fel. – Erre itt vagy, biztonságban, boldogan élsz és virulsz, táncikálsz és illegeted magad, mintha valami elkényeztetett hercegnőcske volnál.

– Ne legyél már ennyire csalódott! – förmedtem rá. – Biztosra veszem, hogy az Éjúr tart valahol kínpadot vagy tüzes vasat, ha attól jobb kedvre derülsz.

A fiú morogva ellépett mellőlem. A kétségbeeséstől könnybe lábadt a szemem.

Tulajdonképpen miért is veszekszünk? Elkeseredve megragadtam a karját. Megfeszültek az izmai, de nem hátrált meg az érintésemtől.

– Mal, nem tehetek arról, amit itt láttál. Nem én akartam ezt az egészet.

Rám nézett, majd lesütötte a szemét. Éreztem, hogy már nem anynyira feszült. Végül megszólalt:

– Tudom, hogy nem te akartad így. A hangjából már megint kihallatszott az az

iszonyatos letörtség. – Mi történt veled, Mal? – suttogtam. Nem válaszolt, csupán a sötét termet bámulta.

Felemeltem a kezemet, és megfogtam borostás arcát. Lassan felém fordítottam, hogy a szemembe nézhessek.

– Mondd el nekem! – Nem tehetem – felelte, és becsukta a szemét. Végighúztam az ujjamat az állkapcsán éktelenkedő

sebhelyen. – Zsenya majd meggyógyít. Annyira ügyes... Azonnal megértettem, hogy ostobaságot mondtam.

Villámló tekintettel bámult rám. – Engem aztán nem kell meggyógyítani – hördült

rám. – Nem úgy értettem. Megragadta a kezemet, és elrántotta az arcától.

Erősen szorította, miközben ragyogó kék szemével a vesémbe látott.

– Boldog vagy itt, Alina? Ezzel a kérdéssel sikerült meglepnie. – Én... Nem is tudom. Néha. – Miatta vagy boldog? – Pontosan tudtam, kire

gondolt. Már nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de rájöttem, nem tudom, mit mondhatnék.

– Rajtad van a jele – folytatta, és tekintete megállapodott a nyakamban lógó, parányi aranymedálon. – A jelét és a színét viseled.

– Ez csak egy ruha. Olyan gonosz mosoly jelent meg az arcán, hogy kis

híján összerezzentem. A legcsekélyebb mértékben sem hasonlított arra a mosolyra, amit olyan jól ismertem, amit annyira szerettem.

– Ezt még te magad sem hiszed.

– Már miért számítana az, hogy mit viselek? – A ruhád, az ékszereid, az egész külsőd. Valósággal

bekebelezett az az alak. Mintha csak arcul csapott volna. Bár a teremben

sötét volt, mégis éreztem, hogy tűzvörössé vált az arcom. Kitéptem a kezemet a szorításából és keresztbe fontam a karomat a mellemen.

– Nem erről van szó – suttogtam, de nem tudtam a szemébe nézni.

Úgy éreztem, mintha Mal nagyon is átlátott volna rajtam. Mintha csak belelátott volna a fejembe, és ott sorakozott volna előtte az

Éjúrral kapcsolatos összes lázas gondolatom. A szégyenérzetet azonban azonnal felváltotta a harag. Na és mi van akkor, ha tudja? Milyen jogon tör lándzsát fölöttem? Hány lányt ölelt magához Mal a sötétben?

– Láttam, ahogy rád nézett – folytatta. – Nagyon is örülök annak, hogy úgy néz rám! –

válaszoltam. Kis híján üvöltöttem. Megcsóválta a fejét. A keserű mosoly még mindig

ott volt a szája szélén. A legszívesebben felpofoztam volna.

– Ismerd csak be! – vicsorgott rám. – Szőröstül–bőröstül az övé vagy.

– Te is az övé vagy, Mal – vágtam vissza. – Mindannyiunknak ő a gazdája.

Ettől már lefoszlott a mosoly az arcáról. – Ez nem igaz – kiáltotta hevesen. – Nekem aztán

nem az! Soha nem is lesz az. – Ó, tényleg? Nem kellene már máshol lenned, Mal?

Nem kaptál parancsot, amit végre kell hajtanod?

Kihúzta magát, arca megdermedt. – De igen – válaszolta. – Pontosan ez a helyzet. Határozottan megfordult, és kisétált az ajtón. Egy pillanatig csak álltam ott, és valósággal

remegtem a dühtől. Végül futva elindultam a kijárati ajtó felé. Már a

lépcsőnél jártam, amikor észbe kaptam. Eddig valahogy sikerült visszatartanom a könnyeimet. Most azonban végigömlöttek az arcomon. Mal után akartam futni, hogy elmondjam, nem gondoltam komolyan azokat a szavakat. Könyörögni akartam neki, hogy maradjon. Csakhogy egész eddigi életemben Mal után futottam. Ezért aztán csendben maradtam, és hagytam elmenni.

15. fejezet

CSAK AKKOR HAGYTAM, hogy rám törjön a

zokogás, amikor már újra a szobámba értem, és az ajró bezáródott mögöttem.

Lerogytam a földre, és nekitámaszkodtam az ágynak. Átöleltem a térdemet. Saját magamba kapaszkodva próbáltam meg elkerülni, hogy szétessek.

Mostanra Mal már elhagyhatta a várost. Úton volt Cibeja felé, hogy a többi nyomkeresőhöz csatlakozva Morozova csordája nyomába szegődjön. Valósággal éreztem, ahogy nő kettőnk között a távolság.

Mintha ebben a pillanatban sokkal távolabb lett volna tőlem, mint az elmúlt hosszú és magányos hónapok során.

A hüvelykujjammal végigsimítottam a tenyeremet

átszelő sebhelyet. – Gyere vissza! – suttogtam, és egész testem

rázkódott az újabb zokogási rohamtól. – Gyere vissza! De miért is jönne! Hisz az előbb épp én adtam ki az

útját. Valószínűleg soha többé nem látom az életben. Belém hasított a fájdalom.

Nem tudom, milyen sokáig ültem ott, a sötétben. Aztán felfigyeltem arra, hogy valaki halkan kopog az ajtómon. Kihúztam magamat, és megpróbáltam letörölni arcomról a könnyeket. Mit tegyek, ha az Éjúr áll odakint? Most képtelen lettem volna találkozni vele. Nem akartam a könnyeim miatt magyarázkodni. Valamit azonban tennem kellett. Odavánszorogtam az ajtóhoz, és kinyitottam.

Egy csontos kéz csapott le a csuklómra, akár egy harapófogó.

– Baghra? – kiáltottam, döbbentem bámulva az ajtómban álló vénséget.

– Gyere! – szólt rám, és megrántotta a karomat. A válla fölött a folyosóra pillantott.

– Hagyj békén! Megpróbáltam kirántani a kezemet a szorításából,

de az idős nő meglepően erősnek bizonyult. – Most azonnal velem jössz, te lány – sziszegte. –

Azonnal! Talán azért engedelmeskedtem neki, mert

elképedtem, hogy a szemébe nézve félelmet fedeztem fel. Persze az is lehet, hogy már nagyon is hozzászoktam az engedelmességhez. Azt tettem, amit Baghra parancsolt.

A csuklómat fogva becsukta mögöttünk az ajtót.

– Miért vagy itt? Hová megyünk? – Csend legyen! Ahelyett, hogy jobbra fordultunk volna, hogy

lemenjünk a főlépcsőn, mesterem az ellenkező irányba vonszolt maga után. A folyosó végén megnyomta az egyik falszakaszt. Feltárult egy titkos ajtó.

Meglökött. Nem maradt bennem elég akarat ahhoz, hogy szembeszálljak vele, ezért tántorogva elindultam a keskeny csigalépcsőn.

Valahányszor visszapillantottam rá, egy újabb apró taszítás volt a válasz. A lépcső alján Baghra elém lépett, és egy szűk folyosón vezetett tovább. A járatnak egyszerű kőpadlója és dísztelen deszkafala volt. Szinte már meztelennek tűnt a Kis Palota többi részéhez képest.

Úgy véltem, hogy valahol a szolgálók részlegében járhattunk.

Az öregasszony ismét megragadta a csuklómat. Berángatott az egyik sötét, üres kamrába. Egyetlen gyertyát gyújtott meg. Bezárta az ajtót, és helyére tolta a reteszt. Az ablakhoz sietve lábujjhegyre állt, és a vastag függönnyel eltakarta az apró, alagsori helyiség ablakát. Itt bent csupán egy keskeny ágy, egy egyszerű szék és egy mosdóedény volt.

– Tessék! – mutatott egy halom ruhára. – Öltözz át! – Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ma gyakoroljak,

Baghra. – A tanulás véget ért. El kell tűnnöd erről a helyről!

Ma éjjel. Értetlenül bámultam rá. – Te meg mégis miről beszélsz?

– Épp megpróbálom megakadályozni, hogy az életed végéig rabszolga légy. Öltözz már!

– Baghra, mi folyik itt? Miért hoztál ide? – Nem maradt sok időnk. Az Éjúr nemsokára

megtalálja Morozova csordáját. Hamarosan megszerzi a szarvasbikát is.

– Tudom – válaszoltam, és eszembe jutott Mal. Fájdalom nyilallt a szívembe, de ugyanakkor enyhe elégtételt is éreztem. – Azt hittem, hogy te nem hiszel Morozova szarvasában.

Az idős nő úgy legyintett, mint aki el akarja hessegetni a szavaimat.

– Ezzel áltattam azt a gyereket. Azt reméltem, abbahagyja a keresést, ha belátja, hogy csupán a jobbágyok mesélnek ilyesmiről. Ha azonban megszerzi az agancsot, akkor már senki sem tudja megállítani.

Kétségbeesetten széttártam a karomat. – Már miért kellene megállítani? – Fegyvernek akarja használni a Zónát. – Értem – válaszoltam. – Talán ott szeretne nyári

lakot építeni magának? – Ez nem tréfa! – kiáltotta Baghra, megragadva a

karomat. A hangjából egészen meglepő őszinte kétségbeesés csengett ki. Megfájdult a karom, mert olyan erővel szorította. Mi a fene üthetett az öregasszonyba?

– Baghra, mi volna, ha átmennénk az istápolyba... – Nem vagyok beteg, és nem is őrültem meg –

sziszegte. – Inkább arra figyelnél, amit mondok! – Akkor beszélj értelmesen! – vágtam vissza. – Hogy

a csudába tudná bárki is fegyvernek használni az

Árnyzónát? Közelebb hajolt hozzám, ujjai belemélyedtek a

húsomba. – Hát úgy, hogy megnöveli. – Hát persze – bólogattam, és megpróbáltam

kiszabadulni a szorításából. – A Beltenger egykor zöld, eleven, gazdag, kiváló

termőföldeket takart. Most kihalt és kietlen az a táj. Nyüzsögnek ott a rémségek. Az Éjúr megnöveli a kiterjedését északon Fjerdában, délen pedig Shu Hanban. Akik nem engedelmeskednek neki, azok tanúi lehetnek annak, ahogy a birodalmuk halálos pusztasággá válik, és a népüket felfalják a telhetetlen volkrák.

A döbbenettől halálra váltan hallgattam a vénasszony rémmeséit.

Egyértelműnek tűnt, hogy elment az esze. – Baghra – kezdtem lágy hangon. – Azt hiszem,

téged valamilyen láz gyötör. Vagy teljességgel elment az eszed – tettem hozzá

gondolatban. – Nagyon jó dolog ám, hogy megtaláltuk a

szarvasbikát. Mert ez azt jelenti, hogy segíthetek az Éjúrnak elpusztítani a Zónát.

– Dehogyis! – sikoltotta. Mintha csak vonyított volna. – Esze ágában sincsen elpusztítani, hiszen éppenséggel ő hozta létre.

Hatalmasat sóhajtottam. Miért pont ezen az éjszakán kellett megbolondulnia a vénségnek?

– A Zónát több száz évvel ezelőtt hozta létre a Fekete Eretnek. Az

Éjúr viszont… – Ő a Fekete Eretnek – vágott a szavamba dühöngve

az idős nő. Az arcát csupán néhány ujjnyi távolság választotta el az enyémtől.

– Hát persze hogy ő az – bólogattam, és némi erőfeszítés árán lefejtettem az ujjait a karomról. Elindultam az ajtó felé. – Keresek neked egy gyógyítót, aztán pedig lefekszem aludni.

– Nézz rám, te lány! Mélyen beszívtam a levegőt, és lassan

megfordultam. Kezdtem kijönni a béketűrésből. Nagyon sajnáltam ugyan a vénséget, de hát ami sok, az sok.

– Baghra... Valósággal az ajkamra fagyott a szó. Az idős nő tenyerében sötétség gomolygott. A

tintaszerűen komor szalagok belevegyültek a levegőbe.

– Te nem ismered őt, Alina – szólalt meg. Most mondta ki először a nevemet. – Én viszont igen.

Döbbenten bámultam a lassan kitáguló sötét spirálokat. Megpróbáltam megérteni, hogy mit is látok. Alaposan megnéztem magamnak Baghra különös arcát, és hirtelen világosan megpillantottam a vonásaira írt magyarázatot. Magam előtt láttam az egykor oly gyönyörű, fiatal nőt, a szépséget, akinek a fia is rendkívül jóképű volt.

– Te vagy az anyja – suttogtam döbbenten. Egy bólintás volt a válasz.

– Nem őrültem meg. Én vagyok az egyetlen ember, aki tudja, hogy ki ő valójában. Aki tisztában van azzal,

mire is készül. Neked pedig azt mondom, hogy menekülnöd kell.

Az Éjúr azt állította, nem tudja, Baghrának milyen különleges képessége van. Talán hazudott nekem.

Megráztam a fejemet. Megpróbáltam rendbe tenni a gondolataimat.

Meg akartam érteni az asszony szavait. – Ez lehetetlen – ellenkeztem. – A Fekete Eretnek

több száz évvel ezelőtt élt. – Számtalan uralkodó szolgálatában állt.

Rengetegszer eljátszotta a saját halálát. Kivárta az idejét. Rád várt. Ha egyszer képes lesz az irányítása alá vonni a Zónát, akkor soha senki nem állhat többé az útjába.

Végigfutott a hátamon a borzongás. – Nem – feleltem. – Arról beszélt, hogy a Zóna csak

egy baleset volt. A Fekete Eretnek szerinte gonoszságot művelt.

– A Zóna nem volt baleset – válaszolta Baghra, és leengedte a kezét.

A körülötte kavargó feketeség eloszlott a levegőben. – Csupán a volkra megjelenésével csúszott hiba a számításába. Nem számolt velük. Nem is foglalkozott korábban azzal a kérdéssel, hogy egy ilyen gigászi erő milyen hatással lehet az egyszerű emberekre.

Görcsölni kezdett a gyomrom. – A volkrák valamikor emberek voltak? – Ó, igen. Sok nemzedékkel ezelőtt. Földművesek,

meg azok feleségei és gyerekei. Figyelmeztettem, hogy nagy ára lesz a merészségének, de nem hallgatott rám. Elvakította a hatalomvágy. Ugyanolyan

vak volt, mint most. – Tévedsz – figyelmeztettem. Dörzsölgetni kezdtem

a karomat, megpróbáltam valamit tenni a mindjobban eluralkodó, dermesztő hideg ellen. – Hazudsz!

– Egyedül a volkrák akadályozzák meg, hogy az Éjúr felhasználja a Zónát az ellenségei ellen. A szörnyfajzatok jelentik a büntetését. Ők a beképzeltsége eleven tanúi. Te viszont mindent megváltoztatsz. A szörnyfajzatok nem viselik el a napsütést. Ha az Éjúr a segítségeddel legyőzné a volkrákat, akkor biztonságban a Zóna földjére léphet. Így végre megkapja, amire vágyott. Semmi sem szab korlátot többé a hatalmának.

Megráztam a fejemet. – Nem tenne ilyet. Sohasem tenne ilyet. Jól emlékeztem arra az éjszakára, amikor a félig

romba dőlt csűrben ültünk a tűz mellett. A hangjából nagyon is kiérződött a szégyen és a fájdalom. Az egész életem ráment a kutatásra. Arra, hogy megta láljam a megoldást. Nagyon hosszú idő óta te vagy számomra az első reménysugár.

– Helyre akarja állítani Ravka egységét. Arról beszélt…

– Ne hajtogasd már folyton, hogy miről beszélt! – förmedt rám a mesterem. – Az az alak rém öreg. Éppen elég ideje volt arra, hogy kitanulja, miként kell hazudni egy magányos, naiv lánynak.

Odaállt elém. Fekete szeme valósággal lángolt. – Gondolkozz csak, Alina! Ha helyreáll Ravka

egysége, akkor már nem is lesz szükség a Második Hadseregre, hogy a birodalom fennmaradjon. Az Éjúr

csupán egy lesz az uralkodó szolgái közül. Talán ilyen jövőről álmodozna?

Remegni kezdtem. – Kérlek, hagyd abba! – Ha azonban ő a Zóna ura, akkor pusztulás kíséri

mindenhová, ahol csak jár. Lerombolhatja az egész világot, és többé már egyetlen fejedelem előtt sem kell térdre borulnia.

– Nem. – És ennek te leszel az oka. – Nem! – üvöltöttem. – Sosem tennék ilyesmit. Még

ha igaz is volna, amiről beszélsz, akkor sem segítenék neki ebben.

– Nem döntheted el, hogy segítesz–e vagy sem. A szarvasbika ereje arra száll, aki megöli.

– De hát nem használhat erősítőt – tiltakoztam elakadó hangon.

– Téged fog használni – magyarázta Baghra halkan. – Morozova szarvasbikája nem közönséges erősítő. A fiam megkeresi. Meg fogja ölni. Lemetszi az agancsait, és ha az abból készített jármot a nyakadba teszi, akkor attól teljesen kiszolgáltatottá válsz. Te leszel a valaha élt leghatalmasabb grisa, ám a benned rejlő iszonyatos erőt csakis ő irányíthatja. Örökre magához fog kötni téged, és te képtelen leszel ellenállni.

Majdnem összeestem, amikor meghallottam a hangjában csengő szánalmat. Mert bizony sajnálat sugárzott abból az asszonyból, aki soha nem volt elégedett velem, aki egy pillanatra sem hagyott pihenni vagy lazsálni.

Elszállt az erő a lábamból. Földre rogytam.

Eltakartam az arcomat, és megpróbáltam nem is odafigyelni Baghra hangjára. Az ellen viszont semmit sem tehettem, hogy az Éjúr szavai visszhangokat vetve előbukkanjanak az elmémben.

Mindannyian szolgálunk valakit. Uralkodónk csupán egy nagy gyerek. Mi ketten megváltoztatjuk a világot. Hiszen hazudott nekem Baghrával kapcsolatban.

Nem mondott igazat a Fekete Eretnekről sem. Lehet, hogy a szarvasbikáról is hazudott?

Csak azt kérem, hogy bízz bennem. Baghra azért könyörgött, hogy valamilyen más

erősítőt adjon nekem. A férfi viszont ahhoz ragaszkodott, hogy a szarvas agancsát kapjam meg. Csontból készít nekem nyakláncot... vagyis jármot.

Amikor pedig megpróbáltam ellökni magamtól, akkor megcsókolt, én pedig azonnal megfeledkeztem a szarvasról, az erősítőről és minden másról. Felidéztem magamban tökéletes arcának kifejezését a lámpa fényében. A döbbenetét és összekócolt haját.

Színjáték volt az egész? A tóparti csók? Az arcán felvillanó fájdalom, amikor ott ültünk a csűrben? Hazugság volt az összes emberi rezdülés? A suttogva bevallott kis igazságok? Az is cselszövés volt, ami ma éjjel kettőnk között történt?

Ettől a gondolattól remegni kezdtem. Még mindig jól éreztem forró leheletét a nyakamon, és hallottam, mit suttog a fülembe. A vágyakozásban az a legszörnyűbb, hogy elgyengít minket.

Hogy milyen igaza volt! Olyan, de olyan nagyon vágytam arra, hogy tartozzak valahová. Mindegy, hogy

hová. Annyira szerettem volna kivívni a megbecsülését. Megőrizni a titkait. Büszke voltam rájuk. Még véletlenül sem merült fel bennem a kérdés, mire is vágyhat valójában, mik lehetnek az igazi mozgatórugói. Teljesen lekötött az, ahogyan elképzeltem, milyen lesz majd mellette állni. Én leszek Ravka megmentője. Valóságos kincs. Mindenki imádni, tisztelni fog.

Mintha valamiféle cárné lennék. Annyira megkönnyítettem a dolgát.

Mi ketten megváltoztatjuk a világot. Meglátod. Tessék felvenni azokat a csinos kis ruhákat, és

kivárni a következő csókot, a következő kedves szót! Várd meg a szarvas érkezését!

Várd meg a jármodat! Ki kell várni, hogy végre gyilkos és rabszolga legyen belőled.

Hiszen figyelmeztetett arra, hogy a grisák uralma lassan a végéhez közeledik. Tudnom kellett volna, sohasem engedi, hogy ez történjen.

Zihálva kapkodtam levegő után. Még mindig egész testemben remegtem. Eszembe jutott szegény Alekszej, meg a többiek, akik az életüket veszítették a Zóna fekete bendőjében. Szinte láttam magam előtt a hamuszürke sivatagot, amely valamikor puha termőföld volt.

Meghallottam a volkrák sikítását. Ők voltak a Fekete Eretnek első áldozatai.

Tényleg azt hiszed, hogy kettőnk története máris véget ért?

Az Éjúr ki akart használni. Használni akart. El akarta venni tőlem az egyetlen olyan dolgot, ami csak és

kizárólag az enyém volt. El akarta ragadni az erőmet. Feltápászkodtam. Többé már nem könnyítem meg a

dolgát. – Világos – szólaltam meg, magamhoz véve azt a

nagy halom ruhát, amit Baghra behozott. – Hogyan tovább?

16. fejezet

BAGHRA ARCÁRA KIÜLT a nyilvánvaló

megkönnyebbülés. Nem vesztegette az idejét. – Ma éjjel a mutatványosok közé vegyülve kijuthatsz

a palotából. Menj nyugatra! Amikor elérsz Os Kervóba, akkor keresd meg a Verlorent! Egy kerchi kereskedőhajó. Már kifizették az úti díjadat.

A kezem megdermedt a keftám gombján. – Azt akarod, hogy átmenjek Nyugat–Ravkába?

Egyedül keljek át a Zónán? – Azt akarom, hogy eltűnj innen, te lány. Most már

elég erős vagy ahhoz, hogy egyedül is átkelj a Zónán. Nem lesz nehéz dolgod.

Mit gondolsz, miért töltöttem olyan sok időt a kiképzéseddel?

Ez megint csak egy olyan dolog volt, amivel korábban nem is foglalkoztam. Az Éjúr megmondta Baghrának, hogy hagyjon békén, gondoltam, hogy ezzel engem véd, de könnyen lehet, csupán azt akarta, hogy gyenge maradjak.

Levettem a keftámat, és belebújtam a durva, gyapjú zubbonyba.

– Egész idő alatt tudtad, mire készül. Miért csak most mondtad el? – kérdeztem. – Miért ma éjjel?

– Kifutottunk az időből. Sohasem hittem abban, hogy megtalálja Morozova csordáját. Azok a szarvasok igen jól tudnak rejtőzködni.

Él bennük a legősibb tudomány, amely megteremtette a világ szívét.

Csak hát lebecsültem az emberek képességeit. Nem – gondoltam, miközben felvettem a

bőrnadrágot és a csizmát. Mal képességeit becsülted le. Ő mindenkinél jobb

vadász és nyomolvasó. Még a kősziklából is vizet fakaszt. Ő igenis megtalálja a szarvasbikát, hogy elhozza nekem. Ezzel pedig mindannyiunkat kiszolgáltat az Éjúr kenyére–kedvére. Közben pedig fogalma sincs arról, mi történik.

Baghra átnyújtott nekem egy vastag, barna szőrmével bélelt úti kabátot, egy meleg usánká t és egy széles övet. Amikor a derekamra csatoltam, kitapintottam az övről lógó pénzes erszényt is. Ott volt még a késem is és egy zacskó, benne a tükrös bőrkesztyűimmel. Jól felkészített az útra.

Kiengedett egy parányi ajtón, majd pedig egy bőriszákot nyomott a kezembe, amelyet a vállamra

akasztottam. Megmutatta, merre vágjak keresztül a palota kertjein. Jól láttam a Nagy Palota távolban villózó fényeit. Még mindig szólt a zene. Összerezzentem, mert rájöttem, hogy odabent továbbra is javában tart a bál. Mintha csak évek teltek volna el azóta, hogy kiléptem a bálteremből. Valójában talán még egy óra sem múlt el.

– Menj oda az útvesztőhöz! A sövénynél fordulj balra! Kerüld el a kivilágított ösvényeket! A mutatványosok egy része már szedelőzködik. Keresd meg az egyik távozó szekeret! A csepűrágókat befelé menet már átkutatták. Amikor távoznak a palotából, senki nem törődik velük. Valószínűleg biztonságban leszel.

– Valószínűleg? Baghra nem törődött a kérdésemmel. – Miután kiértél Os Altából, kerüld a főútvonalakat! Kezembe nyomott egy lepecsételt borítékot. – Itt az úti passzusod arról, hogy egyszerű vidéki

fafaragó vagy. Útra keltél Nyugat–Ravkába, ahol már vár az új gazdád. Felfogtál mindent?

– Igen – bólintottam, miközben a szívem hevesen zakatolt a mellemben. – Miért segítesz nekem?

A kérdés teljesen váratlanul tört elő belőlem. – Miért árulod el a tulajdon fiadat? Az öregasszony egy pillanatig szálfaegyenes háttal,

némán állt a Kis Palota árnyékában. Amikor felém fordult, döbbenten hátraléptem, mert megpillantottam az előttem tátongó mély szakadékot.

Mintha csak valóban ott álltam volna a peremén. A vigasztalan, fekete, hívogató mélységből egy túl

hosszú élet végtelen magánya nézett vissza rám. – Valamikor nagyon régen – szólalt meg végül

halkan –, mielőtt eszébe juthatott volna a Második Hadsereg gondolata, mielőtt feladta volna a nevét, hogy a komor Éjúr legyen, volt nekem egy lenyűgöző, tehetséges fiam. Én tápláltam a becsvágyát. Én tettem büszkévé. Ha üt az óra, akkor majd én leszek az, aki megállítja.

Elmosolyodott. Olyan könyörtelen szomorúság áradt ebből a mosolyból, hogy majdnem elfordítottam a fejemet.

– Ne gondold azt, hogy nem szeretem a fiamat! – folytatta. – Mert igenis szeretem. Pontosan ez a szeretet az oka annak, hogy megállítom. Nem engedem meg, hogy eljátssza a megváltását.

A Kis Palotára pillantott. – Odaállítok egy cselédet holnap reggel az ajtód elé,

aki majd mindenkit elküld azzal, hogy beteg vagy. Megpróbálok időt nyerni neked.

Ráharaptam az ajkamra. – Már ma éjjel. Már ma éjjel oda kell állítani azt a

cselédet. Az Éjúr lehet... lehet, hogy feljön a szobámba.

Arra számítottam, hogy Baghra ismét kinevet. Ehelyett csupán megrázta a fejét, és halkan megszólalt:

– Bolond, kicsi lány. Sokkal könnyebben elviseltem volna a megvetését. Végignéztem a palota kertjén. Megpróbáltam

felmérni, hogy mi vár rám. Tényleg képes leszek megtenni mindezt? Kevés hiányzott ahhoz, hogy

elragadjon a félelem. – Köszönöm, Baghra! – nyögtem ki. – Mindent

köszönök! Nagyot krákogott. – Most már indulj, te lány! Igyekezz, és legyél

nagyon óvatos! Megfordultam, és futni kezdtem. Mivel Botkin oldalán rengeteg alkalommal futottam

a kertben és a parkokban, tökéletesen ismertem a környéket. Elfogott a hála, hogy annak idején hosszú órákon keresztül izzadhattam a gyepen és a ligetek között. Baghra kezéből vékony, sötét sávok törtek elő. Két oldalról körbefogtak az árnyak. Sötétbe burkolózva rohantam el a Nagy

Palota mögött. Marie és Nágya vajon még mindig táncol odabent?

Zsenya talán azon töri a fejét, hogy hova is tűnhettem? Elhessegettem ezeket a gondolatokat. Nem akartam azon morfondírozni, hogy mit teszek, és nem akartam azon bánkódni, mit hagyok magam mögött.

A színtársulat éppen telepakolta a szekeret díszletekkel és a kosztümöket tartó állvánnyal. A kocsis már fent ült a bakon, és hangosan bíztatta társait, hogy igyekezzenek. Az egyik színjátszó felült a férfi mellé, míg a többiek felmásztak a hangos csilingeléssel mozgásba lendülő pónifogatra. Odarohantam a zárt szekér végébe, és bebújtam a díszletek közé. Magamra húztam egy vászonfüggönyt.

Alig mertem levegőt venni, miközben végiggördültünk a hosszú murvával fedett úton, majd

kijutottunk a palota kapuin. Biztosra vettem, hogy bármelyik pillanatban megszólal a riadó, és megállítják a kocsit. Szégyenszemre lerángatnak a szekérről. A kerekek azonban egyre csak forogtak, és nemsokára már Os Alta kockaköves utcáin zötykölődtünk.

Megpróbáltam felidézni magamban, hogy annak idején, az érkezésemkor, milyen útvonalon hozott be az Éjúr a városba. Hosszú hónapokkal ezelőtt azonban annyira fáradt voltam, hogy most csupán halványan emlékeztem a lemaradó házakra és a ködbe burkolózó utcákra. A rejtekhelyemről nem nyílt túl jó kilátás. Nem mertem kikukucskálni. Amilyen balszerencsés vagyok, valaki éppen abban a pillanatban fordul a szekér felé, amikor kinézek, és akkor egyből meglátnak.

Csupán abban reménykedtem, hogy a lehető legmesszebbre jutok a palotától, mire felfedezik az eltűnésemet. Nem tudtam, Baghra meddig tudja elodázni az elkerülhetetlent. Némán arra biztattam a kocsist, hogy menjünk gyorsabban. Amikor azután átkeltünk azon a bizonyos hídon, és már a mezővárosra emlékeztető külső kerületben jártunk, halkan, megkönnyebbülten fellélegeztem.

A kocsi deszkái között beáramlott a hideg levegő. Hálás voltam, hogy Baghra ilyen vastag, meleg kabátot szerzett. Szinte nem is zavart a fáradtság és a kényelmetlen búvóhely, mert annyira féltem.

Elmenekültem Ravka leghatalmasabb embere elől. Nemsokára rám uszítják a grisákat, az Első Hadsereget, de talán még Malt és a nyomolvasókat is. Mindent tűvé tesznek értem. Mennyi esélyem van rá, hogy egy szál magam eljussak a Zónához? És mi lesz

vajon, ha átjutok Nyugat–Ravkába, és felszállok a Verloren fedélzetére? Egyedül leszek egy idegen országban, ahol nem értem az emberek nyelvét, és senkit sem ismerek. Könnyezni kezdett a szemem. Dühösen letöröltem a cseppeket. Attól féltem, nem tudom majd abbahagyni a bőgést, ha egyszer elkezdek sírni.

A hajnali órákban megállás nélkül haladtunk tovább. A hátunk mögött hagytuk Os Alta kőburkolatú utcáit, és kijutottunk a birodalmi országút széles földsávjára. Pirkadni kezdett, és felkelt a nap. Időnként elszunnyadtam egy időre, ám a félelem és a kényelmetlen testhelyzet miatt az út nagy részét ébren tettem meg. Amikor a nap már magasan járt az égen, izzadni kezdtem a vastag szőrmekabátban, a kocsi pedig lassan megállt.

Óvatosan kikukucskáltam. Valamilyen fogadó vagy csapszék mögött állhattunk.

Kinyújtottam a lábamat. Mind a kettő elzsibbadt, és most kis híján feljajdultam, amikor a lábujjaimban megindult a vérkeringés. Türelmesen kivártam, hogy a kocsis és a társulat többi tagja bemenjen a csapszékbe, mielőtt előbújtam a rejtekhelyemről.

Úgy véltem, hogy túlságosan is nagy feltűnést keltettem volna, ha megpróbálok lopakodva haladni. Ehelyett kihúztam magam, és határozott léptekkel megkerültem az épületet. Azonnal elnyelt a falusi főutcán igyekvő emberek és szekerek forgataga.

Csak kicsit kellett hallgatóznom ahhoz, hogy rájöjjek, Balakirjevben járok. Ez a kis város éppenséggel nyugati irányban feküdt Os Altától. Szerencsém volt. A

megfelelő irányban indultam el. Útközben megszámoltam a Baghrától kapott pénzt.

Igyekeztem egy jó tervet kiagyalni. Úgy véltem, a leggyorsabban lóháton haladhatnék, ám azzal nagyon is tisztában voltam, hogy egy magányos lány igencsak feltűnő látvány. Főleg egy olyan, akinek elég pénze van ahhoz, hogy lovat vegyen magának. Egészen egyszerűen lopnom kellett volna egy hátast magamnak. Mivel azonban a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, hogyan kell lovat lopni, ezért úgy döntöttem, hogy megyek az orrom után.

Kifelé haladva a városból megálltam egy árus előtt, hogy kemény sajtot, kenyeret és szárított húst vegyek.

– Éhes vagy, kis bogaram? – tudakolta a fogatlan vén kereskedő, és túlságosan is kíváncsian méregetett, miközben a tarisznyámba pakoltam az ételt.

– Nem én, hanem a bátyám. Zabál, mint egy disznó – feleltem, és úgy tettem, mintha odaintegetnék valakinek a tömegben. Kiabálni kezdtem. – Jövök már!

Sietve továbbmentem. Nagyon reméltem, hogy a vénség csupán a családjával utazó leánykára emlékszik majd. Persze az lett volna a legjobb, ha egyből elfeledkezik rólam.

Aznap éjjel egy csűrben aludtam az országutat szegélyező egyik állattenyésztő majorban. A kazal a legcsekélyebb mértékben sem hasonlított a Kis Palotában hagyott ágyamra. Hálás voltam azért, hogy menedékre találtam, és örültem a körülöttem kérődző állatok hangjának. A tehenek halk bőgése és mocorgása miatt nem éreztem annyira magányosnak

magamat. Az oldalamra fordultam, felhúztam a térdem, a tarisznyámat meg a szőrmesapkámat használtam párnának.

De mi van akkor, ha Baghra tévedett? Aggódni kezdtem, ahogy ott feküdtem. Mi van akkor, ha hazudott nekem? Vagy egyszerűen csak rosszul látta az összefüggéseket? Visszamehetnék a Kis Palotába.

Újra a saját ágyamban aludhatnék, és holnaptól ismét együtt edzhetnék Botkinnal. Milyen jó lett volna Zsenyával beszélgetni!

Elfogott a honvágy. Ha visszamennék, az Éjúr vajon megbocsátana nekem?

Már miért kellene megbocsátania? Mégis mi ütött belém? Hiszen éppen ő akart pányvát dobni a nyakamra. Rabláncra akart kötni, erre én azért aggódom, hogy vajon megbocsát–e nekem? A másik oldalamra fordultam, mert mérges voltam magamra.

A szívem mélyén jól tudtam, hogy Baghrának van igaza. Eszembe jutott az is, amit éppenséggel én mondtam Malnak. De hiszen ő mindannyiunk gazdája. A dühös kifakadás meggondolatlanul, haragtól eltelve tört ki a számon, mivel bántani akartam a fiút. A büszkeségét. Csak hát ugyanúgy igazat mondtam, ahogyan Baghra is.

Tisztában voltam azzal, hogy az Éjúr semmitől sem riad vissza és veszélyes. Úgy döntöttem azonban, hogy nem törődöm ezekkel a kellemetlenségekkel, és inkább a rám váró – állítólag – csodálatos sorsra összpontosítottam. Annyira örültem annak, hogy én vagyok az, akire ez a férfi vágyott.

Miért nem vagy hajlandó bevallani magadnak, hogy

szerettél volna végre hozzá tartozni? – szólalt meg egy hang a fejemben. Miért nem ismered be, hogy a lényed egy része még mindig erre vágyik?

Elhessegetem ezt a gondolatot, inkább azzal foglalkoztam, mi mindent hozhat a holnap. Melyik lesz a legbiztonságosabb nyugati útvonal? Bármivel hajlandó lettem volna foglalkozni, csak hogy ne lássam magam előtt az Éjúr viharfelhőkre emlékeztető színű szemét.

A KÖVETKEZŐ NAPOT ÉS ÉJSZAKÁT a birodalmi országúton töltöttem.

Elvegyültem az Os Altából érkező, vagy az oda tartó tömegben. Tudtam azonban, hogy Baghra csupán rövid ideig tudja elodázni a felfedezést. A főútvonalak komoly veszélyt jelentettek. Egy idő múlva már csupán az erdőben és a mezőkön át haladtam. A földművesek keréknyomait és a vadászok ösvényeit használtam. Gyalog meglehetősen lassú voltam. Sajgott a lábam és kihólyagosodtak a lábujjaim.

Ennek ellenére töretlen elszántsággal törtem nyugat felé. Követtem az égbolton tovasikló napkorongot.

Éjszaka mélyen a fülemre húztam a szőrmesapkámat, és remegve beburkolóztam a nagykabátomba. A gyomrom hangosan korgott.

Megpróbáltam az elmémben felidézni azokat a térképeket, amelyeket valamikor, nem is olyan régen a földmérők sátrának kellemes melegében rajzoltam. Kivetítettem a térképre, ahogy Os Altából lassan eljutottam Balakirjevbe. Megkerültem Csernyicin,

Kerszkij és Polvoszty parányi falvát. Semmiképpen nem akartam feladni a reményt.

Hosszú út választott el még a Zónától, így aztán nem tehettem mást, minthogy mentem és mentem, miközben abban reménykedtem, hogy nem hagy cserben a szerencsém.

– Még mindig életben vagy – suttogtam magamnak a sötétben. – Még mindig szabad vagy.

Időnként földművesekkel, vagy más utazókkal találkoztam. Rajtam volt a harci kesztyűm, és biztos, ami biztos, kezemet a késem markolatán tartottam. Felkészültem az esetleges kötözködőkre. Az utazók azonban többnyire levegőnek néztek. Egyedül az éhség volt állandó útitársam. Sosem voltam ügyes vadász. Kénytelen voltam beérni a Balakirjevben vásárolt kevéske elemózsiámmal. A patakból ittam vizet, és csak néha tudtam tojást vagy almát lopni a magányos tanyákról.

Nem sejthettem, mit tartogat számomra a jövő. Azt sem tudtam, mi vár rám az embert próbáló utazás végén. Mégis valamiért cseppet sem voltam szomorú. Egész életemben jól ismertem a magányt.

Mégsem fordult elő egyetlenegy alkalommal sem, hogy igazaból egyedül maradtam volna. Ez az élmény távolról sem volt annyira szörnyű, mint ahogy képzeltem.

Ennek ellenére egyik reggel egészen egyszerűen képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, és beosontam a parányi, fehérre meszelt templomocskába, hogy meghallgassam a szentmisét tartó papot.

Amikor befejezte, imára szólította fel a gyülekezetet.

Közösen imádkoztak azért az asszonyért, akinek a fia megsebesült a csatamezőn, az egyik lázas falusi gyerekért, végül pedig Alina Sztarkova egészségéért. Összerezzentem.

– Óvják meg a szentek a napidézőt – kántálta a pap. – Óvják meg őt, aki megvéd minket az Árnyzóna gonoszától, és helyreállítja nemzetünk egységét.

Nagyot nyeltem, és gyorsan kiosontam a templomból. Most már imádkoznak is érted – tűnődtem elképedve. De ha az Éjúr valóra váltja az elképzeléseit, akkor az emberek majd gyűlölni fogy nak. Talán igazuk is van, ha ezt teszik. Hiszen most épp cserbenhagytam Ravkát? Cserbenhagytam azt a sok embert, aki hitt bennem? Egyedül az én erőm pusztíthatja el a Zónát, miközben én elfutok a kötelességem elől.

Megcsóváltam a fejemet. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ilyesmin törjem, a fejemet. Hiszen áruló voltam és menekült. Ha majd kikerülök az Éjúr árnyékából, akkor eltöprenghetek azon is, hogy milyen jövő vár Ravkára.

Sietve haladtam tovább az ösvényen. Beértem az erdőbe. Jól hallottam a hátam mögött a templomi harangok zúgását.

Ismét magam elé képzeltem a térképet. Rájöttem, hogy nemsokára elérek Rievoszty közelébe. Itt az ideje eldönteni, milyen útvonalon közelítsem meg az Árnyzónát. Követhetném a folyó medrét is, de elfordulhatnék Petrazoj sziklás hegyvidéke felé is. A hegyek északnyugati irányban magasodtak. A folyó partján könnyebben haladhatnék, ám ez a választás azt jelentette volna, hogy sűrűbben lakott területeket

kell átszelnem. A hegyeken keresztül ráadásul rövidebb út várt rám, igaz, az ottani terep jóval nehezebb volt.

Addig töprengtem a kérdésen, míg Sura közelében a keresztútra nem értem. A hegyek felé mentem tovább. Tudtam, hogy meg kell állnom Rijevosztyban, mielőtt bevetem magam a hegyek közé. A folyó partján ez volt a legjelentősebb város. Egyértelmű volt, hogy a döntés komoly veszélyekkel jár. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy nem tűnhetek el Petrazoj hegyei között anélkül, hogy előtte ne szereztem volna ennivalót meg valamilyen sátrat vagy hálózsákot.

Mivel nagyon hosszú időt töltöttem egy szál magamban, valósággal elkábított Rijevoszty nyüzsgő utcáinak és csatornáinak hangos zűrzavara. Lehajtottam a fejemet, és mélyen a szemembe húztam a sapkámat, mert biztosra vettem, hogy az arcképes körözőlevelem ott lóg az összes lámpaoszlopon és valamennyi bolt kirakatában. Ám minél jobban beljebb értem a városba, annál inkább kezdtem megnyugodni.

Lehet, hogy az eltűnésem híre még nem is jutott el idáig?

Összefutott a számban a nyál, amikor megéreztem a birkasült és a friss kenyér illatát. Mindezek helyett inkább egy almával jutalmaztam meg magam, miközben vettem egy nagy adag kemény sajtot és szárított húst.

Továbbmentem, és éppen azzal voltam elfoglalva, hogy az új hálózsákomat rákötözzem a tarisznyámra. Amikor elindultam, egyre csak az járt a fejemben, miként jutok majd fel a hegyre megnövekedett súlyú

holmimmal, amikor a sarkon befordulva majdnem belefutottam a katonákba.

A szívem majd kiugrott a mellkasomból, amikor megpillantottam hosszú, olajzöld kabátjukat és a vállukról lógo puskájukat. A legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy elrohanjak az ellenkező irányba, ám ennek ellenére lehajtottam a fejem, és látszólag semmivel sem törődve, normális ütemben lépkedtem tovább. Miután elmentem mellettük, megkockáztattam, hogy hátrapillantsak. Nem bámultak utánam gyanakodva. Igazából mintha csak a napot lopták volna. Jókedvűen tréfálkoztak, és az egyikük nagyot füttyentett, mert megpillantott egy mosott ruhákkal megpakolt leányzót.

Befordultam egy mellékutcába, és türelmesen vártam, hogy elmúljon az idegességem. Mi a fene történhetett? Már több mint egy hét is eltelt azóta, hogy megszöktem a Kis Palotából. Egészen biztosan riadót fújtak azóta. Biztosra vettem, hogy az Éjúr lovas futárokat küldött a birodalom minden városába. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy nem kerestet az Első és a Második Hadsereg összes tagjával.

Elindultam kifelé a városból. Még több katonát láttam. Néhányan eltávon voltak, mások a dolgukat végezték, de szemlátomást egyikük sem engem keresett. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Lehetséges, hogy Baghrának tartoztam hálával? Talán sikerült meggyőznie Kom urat arról, hogy elraboltak, vagy talán meggyilkoltak a fjerdaiak?

Vagy talán azt hitték, hogy máris eljutottam a messzi nyugatra? Úgy döntöttem, nem teszem próbára

a szerencsémet, inkább sietve lelépek a városból. A kiút jóval tovább tartott annál, mint amire

számítottam. Már leszállt az éjszaka, mire eljutottam a nyugati külvárosba. A sötét utcák teljesen elnéptelenedtek, néhány meglehetősen züllött kocsmát kivéve. Egy vén részeg fajankó támaszkodott a falnak, és halkan dudorászott egy dalt. Amikor elsiettem a zajos kocsma előtt, hirtelen kivágódott az ajtaja, és egy nagydarab férfi tántorgott ki az utcára. Az ivóból hangos zene hallatszott.

A fickó megragadta a kabátomat, és odahúzott magához.

– Nicsak, szépségem! Mi lenne, ha ma éjjel melegen tartanál?

Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából. – Milyen erős kis jószág vagy – gúnyolódott. Forró

lehelete sörtől bűzlött. – Engedj már el! – förmedtem rá halkan. – Ne legyél már ilyen kiállhatatlan, lapuska –

gügyörészte. – Remekül elszórakozunk majd mi ketten. Te meg én.

– Hagyj békén! – kiáltottam, és mellbe taszítottam. – Egy kicsit azért maradjál még – röhögte, és maga

után rángatott a kocsma mögötti sötét sikátorba. – Mutatok neked valami érdekeset.

Előhúztam a szabad kezemet, és a tükör jól ismert súlya azonnal megjelent az ujjaim között. A karom meglendült, és egy magányos fénysugár mart a férfi szemébe.

Felkiáltott, amikor elvakítottam, és a szeme elé kapta a kezét. Elengedett. Pontosan azt tettem, amire

Botkin kiképzett. Hatalmasat tapostam a lábfejére, majd megpróbáltam elkaszálni a lábát. Kidőlt faként zuhant a földre. Hatalmasat puffant. Ebben a pillanatban azonban kinyitották a kocsma oldalsó ajtaját is. A kilépő katona egyik markában egy üveg kvászt szorított, a másikkal meg egy lenge öltözékű nőt ölelgetett. Halálra válva vettem észre, hogy az Éjúr őrségének szénfekete egyenruháját viseli.

A zsoldos körülnézett a sikátorban. Észrevette a földön fekvő férfit és engem, ahogy föléje magasodom.

– Ez meg mégis mit jelentsen? – tudakolta nehezen forgó nyelvvel.

Mellette a lány vihogni kezdett. – Megvakultam – jajveszékelt a földön fekvő

gazember. – Megvakított. Az opricsnyik először a férfit bámulta, aztán felém

fordult. Amikor találkozott a tekintetünk, az arcán lassan felderengett a felismerés fénye.

Hát ennyire futotta a szerencsémből. Lehet, hogy senki sem keresett, ám az Éjúr testőrei nagyon is tudtak a szökésemről.

– De hiszen... – suttogta. Futásnak eredtem. Végigrohantam a sikátoron, és belevetettem magam

a szűk utcácskák útvesztőjébe. A szívem hevesen dobogott. Mihelyt magam mögött hagytam Rijevoszty utolsó nyomorúságos viskóit, azonnal lerohantam az útról, és belevetettem magamat a bozótba. Tövisek martak az arcomba és a homlokomba, ahogy tántorogva menedéket kerestem az erdőben.

A hátam mögött harsány üvöltözés támadt.

Üldözőim hangosan kiabálva biztatták egymást. Súlyos léptek dübörgése verte fel a rengeteg csendjét. A legszívesebben fejvesztve rohantam volna tovább, de inkább megtorpantam, és hallgatózni kezdtem.

Keletre jártak tőlem. Az út menti részeket kutatták át. Nem tudtam, hányan vettek üldözőbe.

Megpróbáltam visszanyerni a lélegzetemet. Ekkor figyeltem fel a közelben csobogó víz hangjára. Alighanem egy patak lehetett itt.

Talán a folyó egyik mellékága. Ha eljutok a vízhez, akkor elrejthetem a nyomaimat. Utána pedig a sötétben nehezen fognak megtalálni.

Sietve elindultam a patak felé. Időnként megtorpantam, hogy pontosítsam az útvonalamat. Egy meredek hegy zárta el az utamat.

Végül már szinte négykézláb kellett felfele mennem. Kénytelen voltam az ágakba meg a kiálló gyökerekbe kapaszkodni.

– Odanézzetek! – bömbölte valaki jóval alattam. Hátrapillantva megláttam a hegy felé közeledő lámpások sorát. Kétségbeesetten feljebb vergődtem. A talaj megcsúszott a kezem alatt. A tüdőm égett, zihálva kapkodtam levegő után. Amikor feljutottam a hegygerincre, átvetettem magam a magaslaton, és lenéztem a mélybe. Visszatért a remény, mert a holdfényben megpillantottam a patak csillogó tükrét.

Lecsúsztam a meredek hegyoldalon. Igyekeztem a földre lapulni, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat. Olyan gyorsan haladtam, amilyen gyorsan csak tudtam. Kiabálást hallottam. Amikor hátranéztem, a csillagos égbolt háttere előtt kirajzolódtak üldözőim

körvonalai. Ők is felértek a hegy tetejére. Eluralkodott rajtam a félelem. Felpattantam, és

rohanni kezdtem lefelé. Valóságos kavicslavinák törtek elő a lábam alól. Hangos csattogással kődarabok vágódtak a patakba. Túl meredek volt ez a lejtő.

Elvesztettem az egyensúlyomat, és hasra estem. Mindkét kezemről lejött a bőr, amikor becsapódtam a talajba. Képtelen voltam megtorpanni. Pörögve továbbzuhantam. Nem álltam meg a vízparton, hanem belezuhantam a jeges patakba.

Egy pillanatig azt hittem, megáll a szívverésem. A dermesztő hideg vasmarokkal csapott le rám, könyörtelenül megragadott, amikor a vízzel küszködtem. Ekkor a fejem kibukkant a felszínre. Hörögve kapkodtam levegő után. Nem sok időm maradt, mert az áramlat elragadott, és újra lerántott a mélybe. Mindennél fontosabb volt, hogy a felszínre küzdjem magam, és újra kapjak levegőt. A végtagjaim kezdtek érzéketlenné válni.

Végül, amikor már azt hittem, hogy képtelen leszek újra felbukkanni a víz alól, az áramlat besodort egy lassú folyású, csendes holtágba. Megragadtam egy sziklát, és kivonszoltam magam egy sekély partszakaszra. Feltápászkodtam. Csizmám megcsúszott a nedves, kerek kavicsokon, átázott kabátom súlya pedig előrerántott.

El sem tudom képzelni, hogyan sikerült kijutnom a fák közé. Nemsokára már a sűrűben jártam. Lekuporodtam egy bokor alá, és remegve köhögni kezdtem. Még egy jó darabig folyóvizet prüszköltem fel.

Túlzás nélkül addigi életem legszörnyűbb éjszakája várt rám. A kabátom csuromvizes lett. A lábam megdermedt a csizmámban. A legkisebb zajra is összerezzentem, és biztosra vettem, hogy megtaláltak.

A vízben elveszítettem a kucsmámat, az étellel teli zsákomat és az új hálózsákomat is. Odaveszett minden, amit tragikus következményekkel járó rijevosztyi kalandom során szereztem. Eltűnt az erszényem is. Csupán az vígasztalt, hogy a késem továbbra is ott lógott a derekamon.

Valamikor hajnaltájban összeszedtem magam annyira, hogy egy kevés napfényt megidézve kiszárítsam a csizmámat, és megmelengessem görcsbe rándult kezemet. Elszunnyadva arról álmodtam, hogy Baghra a saját késemet szegezi a torkomnak. Jól hallottam száraz, hörgő röhögését.

Szívem hangos dübörgése ébresztett fel. Az erdőben sokan mozgolódtak körülöttem. Meglehetősen jó helyen aludtam el. A hátamat egy fatörzsnek vetettem, és erősen reméltem, hogy eltakarnak a bokrok. Ahogy ott ültem, senkit sem láttam, de a távolban nagyon is jól hallottam üldözőim hangját. Összezavarodtam. Megdermedtem és nem tudtam, mitévő legyek. Ha megmozdulok, talán azonnal felfigyelnek rám. Ha viszont itt maradok, akkor csupán idő kérdése, hogy rám bukkanjanak.

A szívem egyre hevesebben zakatolt, ahogy közelebb értek hozzám a hangok. A levelek között kipillantva észrevettem egy zömök, szakállas katonát. Bár puska volt a kezében, nagyon is tudtam, hogy nem fognak megölni. Ahhoz túlságosan is sokat érek. Ez

némi előnyt jelentett, feltéve, ha készen állok a halálra.

Élve aztán nem jutok a kezükre – gondoltam. Világos és egyértelmű volt a számomra, hogy nem térek vissza.

Egy csuklómozdulat elég volt, hogy a tükör a bal kezemre csússzon. A jobbommal előhúztam a késemet. Jól éreztem a grisa acél súlyát. Némán felguggoltam, és kuporogva vártam. Bár rettenetesen féltem, mégis megdöbbenve tapasztaltam, hogy lényem egy része feszülten kívánja a küzdelmet.

Figyelmesen néztem a közeledő szakállas katonát. Nemsokára már csupán egy lábnyira állt tőlem. Jól láttam a nyakán meginduló izzadságcseppet. A reggeli fény felragyogott a puskája csövén. Egy pillanatig biztosra vettem, hogy a harcos engem néz. Valaki hangosan kérdezett valamit az erdő mélyéből. A katona harsányan elkurjantott magát:

– Nyicsevó! Vagyis hogy semmi. Utána a legnagyobb döbbenetemre megfordult, és

távolodni kezdett. Csendben figyeltem, ahogy elhalkul a léptek zaja. A

kiabálás most már jóval távolabbról hallatszott. Tényleg ennyire szerencsés voltam? Rábukkantak talán egy vadcsapásra vagy egy másik vándor lábnyomára? Vagy csupán csapdába akarnak csalni? Egész testemben remegni kezdtem. Sokáig vártam, míg végül már nem hallottam mást, mint az erdő viszonylagos csöndjét. Csupán a rovarok zümmögtek, a madarak daloltak és a szél mozgatta az ágakat.

A tükröt visszacsúsztattam a kesztyű rejtekébe, és mélyen zihálva beszívtam a levegőt. A helyére került a késem is, és lassan felkeltem. Már nyúltam volna, hogy felvegyem a földön összegyűrődve heverő, még mindig igencsak vizes kabátomat, amikor megdermedve meghallottam, hogy valaki szinte nesztelenül a hátam mögé lépett.

Megpördültem, és majd’ kiugrott a szívem. A magányos alakot részben eltakarták a bokrok. Alig néhány lépésre állt tőlem. Annyira a szakállas katonára összpontosítottam, hogy észre sem vettem a hátam mögött rejtőzködő nyomkeresőt. A kés máris ott volt a kezemben. Magam elé tartottam a tükröt, miközben az egyenruhás alak lassan kibontakozott a fák közül. Tágra nyílt a szemem. Biztosra vettem, hogy hallucinálok.

Mal! Már nyitottam volna a számat, hogy megszólítsam,

ám az ifjú a szemembe nézett, és az ajkára szorította a mutatóujját. Egy pillanatig hallgatózva várakozott, majd intett, hogy kövessem, és beleolvadt az erdő sűrűjébe. Felkaptam a kabátomat, és sietve a nyomába eredtem.

Igyekeztem lépést tartani vele. Ez nem ment valami könnyen.

Csendben, ügyesen mozgott. Mintha csak egy árnyék táncolt volna a faágak között. Úgy tűnt, hogy olyan ösvényeket is észrevesz, amelyeket senki más sem láthatott.

Visszavezetett a patakhoz. Egy gázlónál átmentünk a túloldalra.

Halkan feljajdultam, amikor a jeges víz ismét belefolyt a csizmámba.

A túlpartra érve Mal visszament, hogy eltüntesse a nyomainkat.

Alig tudtam visszatartani a kérdéseimet. Egyszerűen felfoghatatlannak tűnt, ami velem történt. Hogyan talált meg Mal? A többi katonával együtt eredt a nyomomba? Miért segített rajtam? Szerettem volna kinyújtani a kezemet, hogy megérintsem, mert biztos akartam lenni abban, hogy tényleg itt van velem. A legszívesebben hálásán magamhoz öleltem volna. Persze csak azért, hogy utána behúzzak neki egy hatalmasat mindazokért a szörnyűségekért, amelyeket azon az éjszakán a Kis Palotában vágott a fejemhez.

Órákon át némaságba burkolózva haladtunk. Időnként intett, hogy álljak meg. Ilyenkor csendben vártam, amíg eltűnt a bokrok között, hogy elfedje a nyomainkat. Már délután lehetett, amikor elindultunk felfelé egy sziklás ösvényen. Nem tudtam egészen pontosan, hol is vetett partra az a patak, ám egyre bizonyosabb voltam abban, hogy Mal a Petrazoj belseje felé vezet.

Kínszenvedés volt minden egyes lépés. A csizmám még mindig nedvesen tapadt a lábamra. A talpamon és az ujjaimon új vízhólyagok jelentek meg. Az erdőben eltöltött nyomorúságos éjszaka után valósággal lüktetett a fejem. Tántorogtam az éhségtől, mégis eszem ágában sem volt panaszkodni. Befogtam a számat, miközben felvezetett a hegyre, ahonnan egy ösvényen továbbmentünk lefelé.

Egészen addig vánszorogtam a sziklák között, míg a

lábam már valósággal remegett a kimerültségtől, és a torkom égett a szomjúságtól.

Amikor Mal végül megállt, már magasan jártunk a hegyek között. A kutató szemek elől eltakart minket egy hatalmas, kiugró sziklaszirt és néhány csenevész fenyő.

– Ülj ide! – szólalt meg, és ledobta a hátizsákját. Biztos léptekkel visszasietett a hegyoldalon, én pedig tudtam, hogy megpróbálja eltüntetni tántorgó lépteim nyomát a sziklák közül.

Hálásan lerogytam a földre, és becsukta a szememet. A lábam valósággal lüktetett, ám én nem mertem levenni a csizmámat, mert attól féltem, hogy utána már soha többé nem tudom felvenni. Lecsuklott a fejem, de semmiképpen nem akartam elaludni. Még nem. Ezernyi kérdés zsongott a fejemben. Igaz, ezek közül egyetlen olyan akadt, amelyikkel nem várhattam volna reggelig.

Már leszállt az alkonyat, amikor visszatért. Nesztelenül mozgott a sziklák között. Leült velem szemben, és előhúzott egy kulacsot a tarisznyájából. Ivott egy kortyot, megtörölte a száját, és odanyújtotta a vizet nekem. Valósággal nyakalni kezdtem.

– Lassabban, te! – szólt rám. – Holnap egész nap csak ez a vizünk lesz.

– Bocsánat! – morogtam, és visszaadtam a kulacsot. – Ma este nem kockáztathatjuk meg, hogy tüzet

gyújtsunk – nézett körül a sűrűsödő homályban. – Talán holnap.

Bólintottam. A hegyi út során már megszáradt a kabátom. Persze az ujja egy kicsit még mindig nedves

volt. Éreztem, hogy mocskos és megviselt vagyok. Teljesen átfagytam. Mégis mindez mit sem érdekelt, annál inkább az előttem ülő csoda. Minden más várhatott.

Iszonyúan féltem feltenni a kérdést, de nem halogathattam tovább.

– Mal! – szólítottam meg. Megvártam, hogy a szemembe nézzen. – Megtaláltad a csordát? Elfogtátok Morozova szarvasbikáját?

A térdére csapott. – Mitől annyira fontos ez? – Hosszú történet. Tudnom kell, mi a helyzet.

Megszerezte magának a szarvast? – Nem. – De már közel járnak, igaz? Bólintott. – De… – De, mi? Mal valamiért habozott. A leszálló alkonyat fényében

a szája szélén megpillantottam azt a bizonyos jól ismert önelégült mosolyt.

– Nem hiszem, hogy nélkülem megtalálnák. Felvontam az egyik szemöldököm. – Mert csak te vagy elég jó? – Nem – felelte. Elkomorodott. – Vagy talán igen. Ne

értsd félre. Igen ügyes felderítők keresik. Az egész Első

Hadsereg legjobb nyomkövetői. Csak hát... különleges érzék kell ahhoz, hogy megtaláld ezt a csordát. Ezek ugyanis nem közönséges állatok.

Ahogyan te sem vagy közönséges nyomkereső –

tűnődtem, de néma maradtam. Szótlanul figyeltem a megmentőmet, és közben az járt az eszemben, amit az Éjúr mondott arról, hogy képtelenek vagyunk megérteni a saját adományainkat. Lehetséges, hogy Malban sokkal több lakozik annál, mint amit a puszta szerencsével vagy a gyakorlattal meg lehetett volna magyarázni? Sohasem szenvedett önbizalomhiányban, én azonban mégsem hittem, hogy csupán a beképzeltség beszél belőle.

– Remélem, igazad van – suttogtam. – Most viszont te árulj el nekem valamit! – felelte, és

a hangja élesen csattant. – Miért szöktél el? Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy Malnak fogalma

sincs arról, miért léptem le a Kis Palotából. Azt sem tudta, miért kerestet az Éjúr. Amikor utoljára találkoztunk, gyakorlatilag ráförmedtem, hogy tűnjön a szemem elől. Ennek ellenére mindent feladott, és azonnal a megmentésemre sietett. Rászolgált a magyarázatra, bár egyszerűen nem tudtam, hol is kezdhetnem. Felsóhajtottam, és megdörzsöltem az arcomat. Mégis mibe keveredtünk mind a ketten miattam?

– Ha azt mondanám, hogy megpróbálom megmenteni a világot, akkor elhinnéd nekem?

Acélos tekintettel meredt rám. – Akkor tehát nem arról van szó, hogy összeveszett

a gerlepár, és te bármikor hajlandó volnál visszarohanni hozzá?

– Nem! – kiáltottam fel megdöbbenve. – Mi nem... egyáltalán nem...

Jó darabig levegő után kapkodtam, aztán egészen

egyszerűen nevetnem kellett. – Bárcsak erről volna szó! Mal egy ideig csendben maradt. Utána viszont

mintha eldöntött volna magában valamit. – Rendben – jelentette ki, felállt, nagyot nyújtózott,

és a vállára vetette a puskáját. A hátizsákjából előhúzott egy vastag takarót, és odanyújtotta nekem.

– Pihenj egy kicsit! – javasolta. – Először én őrködöm. Hátat fordított nekem, és a völgy fölé emelkedő

holdat kezdte bámulni. Összegömbölyödtem a kemény talajon, és szorosan

magam köré tekertem a pokrócot, hogy meleg legyen. A kényelmetlen testhelyzet ellenére valósággal leragadt a szemhéjam, és éreztem, ahogy magával ránt a kimerültség.

– Mal – suttogtam a sötétségbe. – Mi van? – Köszönöm, hogy megtaláltál! Lehet, hogy már álmodtam, amikor valahonnan az

éjszakából meghallottam a suttogását. – Bármikor! Hagytam, hogy magával sodorjon az álom.

17. fejezet

MAL NEM CSUPÁN az első őrséget vállalta magára,

de egész éjjel fennmaradt, és hagyta, hogy kialudjam magam. Reggel a kezembe nyomott egy szárított húscsíkot, és csak ennyit mondott:

– Mesélj! Mivel nem tudtam, hogy mivel is kezdhetném, ezért

a legszörnyűbbel indítottam: – Az Éjúr fegyverként akarja felhasználni az

Árnyzónát. A fiatalembernek szeme sem rebbent. – Hogyan? – Meg fogja növelni a méretét. Kiterjeszti Ravkára,

vagy Fjerdára, vagy bárhová, ahol ellenállásba ütközik. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy távol tartsam a

volkrákat. Mennyit tudsz Morozova szarvasbikájáról? – Nem sokat. Csak, hogy nagyon értékes –

válaszolta, tekintete a völgyet pásztázta. – Meg azt, hogy neked szánták. Azt a feladatot kaptuk, hogy keressük meg a csordát. A szarvasbikát nem bánthattuk. El kellett fognunk, vagy sarokba kellett szorítanunk.

Bólintottam, és megpróbáltam elmagyarázni neki azt a keveset, amennyit az erősítők működéséről tudtam. Ivánnak meg kellett ölnie azt a serborni medvét, Marie pedig végzett az északi fókával.

– Egy grisának ki kell érdemelnie az erősítőjét – fejeztem be. Ugyanez igaz a szarvasbikára is, csakhogy ezt az állatot soha nem nekem szánták.

– Induljunk! – mordult rám Mal. – A többit út közben is elmesélheted. El akarok bújni a hegység szívében.

A pokrócot elrakta a hátizsákjába, és megpróbálta a lehető legjobban eltüntetni éjszakai táborozásunk nyomait. Utána felvezetett egy meredek, sziklás ösvényen. Az íját rákötötte a hátizsákja oldalára, ám a puskája ott volt a kezében.

A lábam minden egyes lépés ellen tiltakozott, ám a megmentőm nyomába eredve, igyekeztem részletesen elmesélni a történet további részét is. Beszámoltam mindarról, amit Baghrától megtudtam, a Zóna eredetéről, a járomról, amit az Éjúr a nyakamba akart tenni, hogy felhasználhassa az erőmet, meg arról, hogy egy hajó vár rám Os Kervóban.

Amikor befejeztem, Mal megcsóválta a fejét. – Nem lett volna szabad Baghrára hallgatnod. – Hogy mondhatsz ilyet? – méltatlankodtam. Olyan

gyorsan pördült meg, hogy majdnem nekiütköztem. – Mégis mit gondolsz? Mi történik akkor, ha eljutsz a

Zónáig? Ha feljutsz annak a hajónak a fedélzetére. Gondolod, hogy az Éjúr befolyása véget ér az Igaz–tenger partján?

– Nem, de... – Csupán idő kérdése, hogy megtaláljon, és a

nyakadba varrja azt gallért, azt a jármot. Sarkon fordult, és elindult felfelé az ösvényen.

Döbbenten, tátott szájjal bámultam utána. Végül mozgásra kényszerítettem a lábam, és sietve követtem.

Lehet, hogy Baghra terve nem volt éppen a legjobb, na de hát mi más lehetősége volt bármelyikünknek is? Jól emlékeztem az idős nő erős szorítására és a lázas szemében lángoló félelemre. Soha nem gondolta volna, hogy az Éjúr valaha is képes lesz megtalálni Morozova csordáját. A téli bál éjszakáján valósággal pánikba esett, ám ennek ellenére megpróbált segíteni. Ha ugyanolyan könyörtelen lett volna, mint a fia, akkor úgy is dönthetett volna, hogy egy csapásra megszünteti a lehetséges veszélyforrást. Elvághatta volna a torkomat. Lehet, hogy az a megoldás mindannyiunknak jobb lett volna – morfondíroztam kétségbeesve.

Jó darabig csendben haladtunk tovább. Lassan, cikcakkban másztuk meg a hegyet. Néhány helyen az ösvény annyira keskeny volt, hogy valósággal neki kellett simulnom a hegy falának. Parányi, oldalozó lépésekkel haladtam felfelé, és csoszogás közben erősen reméltem, hogy a szentek odafigyelnek rám.

Dél körül eljutottunk az első lejtőre. Végigmentünk rajta, és máris ott álltunk a következő emelkedő tövében. Szomorúan láttam, hogy ez még meredekebb és magasabb, mint az első.

Már csak a lábam előtti ösvényt bámultam. Kiürült elmével lépettem. Megpróbáltam valahogy elhessegetni a kétségbeesésemet. Minél jobban belegondoltam a helyzetembe, annál jobban aggasztott, hogy Malnak mégiscsak igaza lehet. Nem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy mindkettőnket halálos veszélybe sodortam. Az

Éjúr engem élve akar megszerezni, na de mit fog tenni Mallal? Anynyira lekötött a saját félelmem, annyira aggódtam a saját jövőm miatt, hogy nem is jutott az eszembe, milyen nagy áldozatot hozott a barátom. Hiszen mindenről lemondott! Ha visszament volna a katonasághoz, a barátaihoz, akkor ő lehetett volna az egyik leghíresebb nyomkereső. Ami pedig ennél is szörnyűbb, mostanra már dezertálással, de esetleg hazaárulással is vádolhatják. Mindezekért pedig halálbüntetés jár!

Napnyugtára olyan magasan jártunk, hogy még azok a satnya kis fák is eltűntek, és helyenként még mindig téli zúzmara borította a talajt. Vacsoránk nyomorúságos kemény sajtból és igencsak rágós szárított marhahúsból állt. Mal még mindig úgy vélte, nem lenne biztonságos tüzet gyújtanunk, így aztán némán bebújtunk a takaró alá. Bár remegtünk a süvítő szélben, még csak a vállunk sem ért össze.

Már majdnem elaludtam, amikor megszólalt. – Holnap észak felé megyünk tovább.

Azonnal kinyílt a szemem. – Észak felé? – Cibejába. – El akarod kapni a szarvast? – kérdeztem

hitetlenkedve. – Tudom, hogy képes vagyok rá. – Feltéve, ha az Éjúr nem szerezte meg már

magának! – Nem – ellenkezett, és megrázta a fejét. – A bika

még mindig szabadon jár. Érzem, hogy így van. A szavai hátborzongató módon emlékeztettek arra,

amiről az Éjúr beszélt a Baghra kunyhójába vezető ösvényen. Azt a szarvasbikát neked szánták, Alina. Érzem, hogy így van.

– És mi van, ha az Éjúr először minket talál meg? – kérdeztem.

– Nem lehetsz földönfutó életed végéig, Alina. Azt mondtad, hogy a szarvasbika erőssé tehet. Elég erős leszel ahhoz, hogy szembeszállj vele!

– Talán. – Akkor ezt kell tennünk. – Ha elkap minket, akkor meg fogsz halni. – Tudom. – Az ég szerelmére, Mal! Miért jöttél utánam? Mi járt

az eszedben? Nagyot sóhajtott, és beletúrt rövidre nyírt hajába. – Nem is gondolkoztam. Félúton jártunk már Cibeja

felé, amikor megkaptuk a parancsot, hogy forduljunk vissza. Most már rád kellett vadásznunk. Így aztán ezt tettem. Az egészben az volt a legnehezebb, hogy eltereljem a többieket a nyomodból. Főleg azután,

hogy Rijevosztyban gyakorlatilag céltáblává tetted magad.

– Most pedig katonaszökevény vagy. – Igen. – Miattam. – Igen. A torkom valósággal égett, és a legszívesebben

elsírtam volna magam. Valahogy mégis sikerült megőrizni a lélekjelenlétemet.

– Nem akartam, hogy ez történjen. – Nem félek a haláltól, Alina – válaszolta jéghideg

hangon. Ez a hűvös nyugalom annyira idegennek tűnt. – Ugyanakkor viszont azt akarom, hogy amíg van esélyünk, éljünk vele. A szarvas után kell erednünk.

Jó darabig gondolkodtam a szavain. Végül csak suttogni tudtam: – Rendben.

Válasz helyett csupán horkolást hallottam. Mal már elaludt.

A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAPBAN kegyetlen ütemben haladtunk. A büszkeségem vagy talán a félelem miatt nem mertem arra kérni, hogy lassítsunk egy kicsit. Magasan fent, a hegyek peremén néha észrevettünk egy leereszkedő zergét, az egyik éjszakát pedig egy ragyogóan kék színű tengerszem partján töltöttük. Az ólomszínű sziklák és a szürke égbolt egyhangú látványát azonban csak a legritkább esetben törte meg bármi is.

Az sem segített, hogy Mal komoran hallgatott. Szerettem volna megtudni, miként történhetett meg,

hogy az Éjúr megbízásából a szarvasbika nyomába küldték. Az is érdekelt volna, mivel töltötte az elmúlt öt hónapot. A kérdéseimre azonban csupán ingerült egyszavas válaszokat kaptam, néha pedig egyszerűen eleresztette őket a füle mellett. Amikor különösen fáradt vagy éhes voltam, ingerülten bámultam a hátát, és azon agyaltam, milyen jó volna alaposan fejbe kólintani, mert akkor egész biztosan odafigyelne rám. Az idő nagy részét azonban aggódással töltöttem. Nagyon féltem attól, hogy Mal esetleg már megbánta a döntését. Azt, hogy megmentett. Erősen aggasztott, hogy Cibeja végtelen tajgájában lehetetlen lesz megtalálni a szarvast. Legeslegjobban mégis amiatt rettegtem, mi lesz Mallal, ha esetleg az Éjúr fogságába esünk.

Amikor végre megkezdtük a leereszkedést északnyugati irányban, a Petrazoj csúcsai között, sokkal jobb lett a kedvem, hogy végre hátat fordíthatok a kietlen hegyvidéknek és a dermesztő szeleknek. Valósággal dalolt a lelkem, amikor elértük a fák vonalát, és befogadott minket a rengeteg. Addig hosszú napokon át kutyagoltunk a kemény sziklákon. Kifejezetten jólesett, hogy újra a lehullott levelek puha párnáján lépkedtem. A bokrokban állatok motoszkálását hallottam, és élettel teli, langyos levegő töltötte meg a tüdőmet.

Egy csörgedező patak partján vertünk tábort. Amikor Mal elkezdett rőzsét gyűjteni, hogy tüzet rakjunk, majdnem dalra fakadtam.

Megidéztem egy parányi, erősen összpontosított fénysugarat, és fellobbantottam a lángot. Az

ügyességem látszólag nem tett különösebb benyomást Malra. Eltűnt az erdőben, és nemsokára egy nyúllal tért vissza. Megnyúztuk, és megsütöttük vacsorára. Jókedvűen nézte, ahogy felfaltam az adagomat, majd nagyot sóhajtva, még mindig éhesen, körülnéztem.

– Régebben sokkal könnyebb volt jóllakatni, amikor még nem volt ilyen jó étvágyad – tréfálkozott, aztán befejezte a vacsorát. Hanyatt dőlt, és a feje alá tette a karját.

Nem is törődtem vele. Amióta elszöktem a Kis Palotából, ez volt az első alkalom, hogy nem fáztam. Egészen egyszerűen élvezni akartam ezt a csodás érzést. Még Mal horkolása sem zavart.

MIELŐTT ÚTRA KELTÜNK VOLNA Cibeja távoli, északi tájai felé, fel kellett töltenünk a készleteinket. Csupán másfél nappal később találtunk egy erdei ösvényt, amelyik elvezetett a Petrazoj északnyugati oldalán fekvő egyik falu irányába. Minél közelebb értünk a civilizációhoz, Mal annál nyugtalanabbá vált. Gyakran magamra hagyott. Előrement, hogy felderítse a vidéket. Nem az úton, hanem az ösvényekkel párhuzamosan haladtunk. Amikor egyik délután visszatért hozzám, már ronda barna kabátot és ugyancsak barna mókusszőr süveget viselt.

– Hát ezeket meg hol találtad? – kérdeztem. – Egy házban, aminek nem zárták kulcsra az ajtaját –

felelte bűnbánóan. – Hagytam ott helyette néhány pénzérmét. Kísérteties volt az egész. Üres az összes ház. Az úton sem láttam senkit.

– Lehet, hogy vasárnap van – válaszoltam. Már rég nem tudtam követni a napok múlását, amióta elszöktem a Kis Palotából. – Mindenki a templomban van.

– Lehet – bólintott beleegyezően. Ennek ellenére kissé zavarba jött, amikor egy fa tövében elásta kopott katonai nagykabátját és sapkáját.

Jó fél mérföldre járhattunk a falutól, amikor meghallottuk a dobok szavát. Egyre hangosabban szóltak, ahogy megközelítettük az utat.

Nemsokára már a harangok és a hegedűk játékát is ki lehetett venni. A falusiak hangosan tapsoltak és ujjongtak. Mal felmászott egy fára, hogy körülnézzen. Amikor lejött, már nem aggódott annyira.

– Mindenfelé emberek mászkálnak. Több százan vannak az úton.

Láttam egy dom kocsit is. – A Bőség Hete van! – kiáltottam lelkesen. A tavaszi böjtölés előtt egy héttel minden nemes úr

kötelességének érezte, hogy domra ülve kihajtson a jobbágyai közé. A szekeret megrakták édességgel, sajttal és frissen sült cipókkal. A felvonulás a falu templomában kezdődött, és egészen a földesúr kastélyáig tartott. Itt a fogadószobát kinyitották a muzsikok meg a zsellérek előtt, akiket teával és blinivel vendégeltek meg. A parasztlányok piros szarafánt és virágokat fontak a hajukba, hogy ezzel is a tavasz érkezését köszöntsék.

Az árvaházban valósággal imádtuk a Bőség Hetét. Olyankor nem kellett sokat tanulni, mert segítettünk kitakarítani a házat, meg a szakácsok keze alá

dolgoztunk a konyhában. Keramzov nagyherceg gondosan ügyelt rá, hogy pontosan ebben az időben érjen vissza a fővárosból. Minket, gyerekeket felültetett a dom kocsira, utána pedig bejártuk a birtokot, a sok tanyát. A nagyúr minden gazdánál megállt, ittak egy pohárka kvász t, süteményt meg édességet osztogatott. Ahogy a nagyherceg mellett ülve a boldogan ujjongó jobbágyoknak integettünk, szinte úgy éreztük, hogy magunk is a nemességhez tartozunk.

– Bemehetünk a faluba, Mal? – kérdeztem sóvárogva.

Elkomorodott. Nagyon is jól tudtam, micsoda küzdelem dúl a szívében. Bizalmatlan volt, de ugyanakkor jól emlékezett arra, hogy Keramzinban ez a hét volt a legboldogabb időszak. Végül csak elmosolyodott.

– Jól van na! Lesznek ott annyian, hogy ne tűnjünk fel.

Felzárkóztunk a felvonulók mögé. Ott jártunk a hegedűsök és dobosok nyomában. Vidám kislányok szaladgáltak az úton. A kezükben ragyogó szalagokkal díszített faágakat tartottak. Végiglépdeltünk a falu főutcáján. Az üzletek ajtajában álló boltosok kis csengettyűket ráztak, vagy a zene ütemére tapsoltak. Mal megállt, hogy meleg szőrmeruhát vegyen, meg feltöltse a készleteinket. Amikor észrevettem, hogy jókora adag kemény sajtot rak a hátizsákjába, ráöltöttem a nyelvemet. Annyira utáltam a sajtot. Tudtam, hogy nemsokára megint az lesz a fő táplálékunk.

Mielőtt Mal rám szólhatott volna, belevetettem magamat a tömegbe, és a dom kocsik körül nyüzsgő emberek között megközelítettem a bakon ülő, vörös képű fickót. A megtermett nemes egy üveg kvászt tartott az egyik kezében, miközben jókedvűen dalolva buktát és zsömlét dobált a szekér körül nyüzsgő parasztoknak. Odaugrottam, és felkaptam egy meleg, aranyló buktát.

– Jó étvágyat, csinos lányka! – kiáltotta a nemes, és kis híján leesett a bakról.

A buktából csodálatos illat áradt. Köszönetet mondtam jótevőnknek, és valósággal táncolva indultam vissza Malhoz. Nagyon is elégedett voltam magammal.

Barátom szikrázó szemmel nézett rám. Berángatott két ház közé egy sáros sikátorba.

– Beléd meg mégis mi ütött? – Senki sem figyelt fel rám! A földesúr meg egy

szimpla kis parasztlánynak nézett. – Túl veszélyes így viselkedni. – Akkor nem kérsz a buktából? Ez zavarba hozta. – Azt nem mondtam. – Mert tudod, eredetileg adni akartam ám neked is,

de mivel te nem kérsz, kénytelen leszek megenni az egészet.

Mal megpróbálta kikapni a kezemből a süteményt, én azonban arrébb táncoltam. Hol jobbra, hol pedig balra bújtam el a keze alól.

Annyira jó volt látni az arcára kiülő meglepetést. Már nem voltam olyan ügyefogyott kislány, mint amilyenre

emlékezett. – De kis disznó vagy – mérgelődött, és megpróbált

elkapni. – És ez a kis disznó most megeszi az egész buktát. Nem tudom, hogy kettőnk közül melyikünk figyelt fel

a bajra. Hirtelen mindketten kihúztuk magunkat, mert rájöttünk, hogy már nem vagyunk egyedül. A hátunk mögött két férfi állt az addig üres sikátorban. Mielőtt Mal megfordulhatott volna, az egyik gazfickó már a torkára szorította rozsdás kését, a másik pedig a mocskos mancsával befogta a számat.

– Csend legyen! – hörögte a késes alak. – Elvágom a torkotokat.

Zsíros haja nevetségesen hosszúkás arcot keretezett. A Mal nyakához nyomott pengére pillantottam, és leheletnyit bólintottam.

Fogva tartóm elvette a kezét a szám elől, ám továbbra is erősen szorította a karom.

– Elő a pénzzel! – sziszegte a lófejű. – Ki akartok rabolni minket? – tört elő belőlem. – Pontosan – sziszegte a fülembe a másik, és durván

megrázott. Képtelen voltam visszafogni magamat. Elfogott a

megkönnyebbülés, hogy nem kerültünk fogságba. Önkéntelenül is vihogni kezdtem.

Az útonállók és Mal is döbbenten bámult rám. Azt hitték, elment az eszem.

– Csak nem gyengeelméjű a lány? – kérdezte a karomat szorító rabló.

– De igen – felelte Mal, és a pillantásával világosan a tudtomra adta, hogy fogjam be a számat. – Egy kicsit.

– Ide a pénzt! – ismételte a lófejű. – Most azonnal! Mal óvatosan benyúlt a zsebébe, és előhúzta az

erszényét. A lófejű fickó kezébe nyomta, aki felmordult, és elégedetlen arccal megemelte az igencsak könnyű zacskót.

– Ez minden? Mi van a zsákodban? – Nem sok. Némi szőrme meg étel – felelte Mal. – Hadd lássam! Mal óvatosan levette a válláról a hátizsákot.

Kinyitotta, hogy a rablók belenézhessenek. Szétszedett puskája gondosan becsomagolva ott volt a zsák legtetején. Lófej megnézte magának.

– Milyen jó kis puska. Igazam van, Lev? Társa még mindig egy kézzel tartott, miközben a

másikkal bele– nyúlt a zsákba, és kihúzta a puskát. – Nagyon jó kis darab – morogra. – Ha pedig nem

tévedek, akkor ez katonai hátizsák. Elsápadtam. – Na és? – kérdezte a lófejű. – Rikov arról beszélt, hogy a csernyasztyi helyőrség

egyik katonája eltűnt. Állítólag lement délre, és nem tért vissza. Lehet, hogy fogtunk magunknak egy szökevényt.

Lófejű alaposan megnézte magának Malt. Tudtam, az jár a fejében, milyen jutalmat kaphat a szökevény kézrekerítéséért. Fogalma sem volt arról, kit szorongatott a kezében.

– Na mit szólsz ehhez, te legény? Csak nem valami szökevény vagy? Vagy mégis?

– A bátyámtól kaptam a zsákot – felelte Mal könnyedén.

– Talán igen. Viszont lehet, hogy jobban járunk, ha elviszünk Csernyasztyba a kapitányhoz, aki majd kivizsgálja az ügyet.

Mal megvonta a vállát. – Remek. Biztos örülni fog, amikor elmondom, hogy

megpróbáltatok kirabolni. Levnek cseppet sem tetszett az események

alakulása. – Fogjuk a pénzt, aztán lépjünk le innen! – Dehogyis! – felelte a lófejű, továbbra is Mal felé

bandzsítva. – Ez a legény vagy szökevény, vagy kirabolt egy katonát. A kapitány bőségesen megfizet minket, ha beszámolunk róla.

– Na és mi van a lánnyal? – kérdezte Lev, és megrántotta a kezemet.

– Bizonyára ő is valami rosszvérű teremtés, ha ezzel a csavargóval mászkál. Talán ő is meglépett valahonnan. Ha pedig nem, legfeljebb egy kis örömet szerez majd nekünk. Ugye, kicsi bogárkám?

– Hozzá ne nyúljatok! – hördült fel Mal, előbbre lépett.

Lóarcú egyetlen gyors mozdulattal fejbe vágta a kés koponyatörő gombjával. Mal megtántorodott. Féltérdre zuhant, és vér buggyant elő a halántékából.

– Ne! – üvöltöttem. Lev elengedte a karomat, hogy befogja a számat. Csupán erre volt szükségem. Megrántottam a csuklómat, és a tükör az ujjaim közé csúszott.

Lóarcú végighúzta az ujját a kés pengéjén. – Lehet, hogy a kapitány a hullájáért is ugyanannyi

pénzt fizet.

Amikor Malra vetette magát, megmozdítottam a tükröt, és egy ragyogó fénysugarat lövelltem a rabló szemébe. Zavarba jött, és felemelte a kezét, hogy megvédje a szemét. Mal kihasználta az alkalmat. Felpattant, megragadta a rablót, és nekicsapta a falnak.

Lev elengedett, és megpróbálta felkapni Mal puskájának nehéz végét. Én azonban megpördültem, és a tükörrel őt is elvakítottam.

– Mi a pok… – káromkodott, és becsukta a szemét. Mielőtt magához térhetett volna, a térdem már bele is zúdult az ágyékába, amikor pedig meggörnyedt, megragadtam a tarkóját, és a térdemmel arcba rúgtam. Hallottam az undorító reccsenést, és amikor hátrább léptem, a fickó vérző arccal zuhant a sárba. Vörös nedvesség bugy– gyant elő az ujjai közül.

– Sikerült! – kiáltottam lelkesen. Ó, bárcsak Botkin láthatott volna!

– Tűnjünk innen! – kiáltotta Mal. Nem örvendezhettem tovább a győzelmemnek. Megfordulva láttam, hogy a lófejű eszméletlenül fekszik a mocsokban.

Mal felkapta a hátizsákot, és rohanva elindult a sikátor túlsó vége felé. A jókedvű sokadalom zaja a hátunk mögül hallatszott. Lev hangosan nyöszörgött, de még mindig a puskát markolta. Teljes erővel gyomron rúgtam, és a barátom után rohantam.

Elmaradtak mögöttünk az üres boltocskák és házak. Kiértünk a sáros országútra. Tovább futottunk, míg végre körbevettek minket a biztonságot ígérő fák. Mal iszonyatos ütemet diktált. Átgázoltunk egy apró

patakon, majd egy hegygerinc következett, és utána hosszú mérföldeken át kutyagoltunk. Nem igazán hittem, hogy a két rabló képes lett volna utánunk eredni. Mivel azonban alig kaptam levegőt, nem tudtam hangot adni az ellenkezésemnek. Végül Mal megállt.

Hörögve előregörnyedt. Megtámaszkodott a térdén. Zihálva kapkodta a levegőt.

A földre zuhantam. A szívem vadul kalapalt a bordáim között. A hátamra feküdtem. Mozdulatlanul maradtam, miközben a vér hangosan dübörgött a fülemben. Valósággal beittam a délutáni napsütést. A fénysugarak beragyogták a fák csúcsát. Megpróbáltam összeszedni magamat. Amikor úgy ereztem, hogy már ismét tudok beszélni, feltámaszkodva megszólaltam:

– Jól vagy? Mal óvatosan megérintette a fején éktelenkedő

sebet. Már nem vérzett, de a barátom még így is összerándult.

– Remekül. – Gondolod, hogy beárulnak? – Hát persze. Megpróbálják pénzzé tenni a

találkozásunkat. – Az ég szerelmére! – mérgelődtem. – Most már nincs mit tennünk – legyintett, és

döbbentem láttam az arcán megjelenő mosolyt. – Te mikor tanultál meg így verekedni?

– Grisa kiképzést kaptam – suttogtam drámai arckifejezéssel. – Ismerem a herezúzás ősi titkát.

– Meglehetősen hatásos. Elnevettem magam.

– Botkin mindig arról papolt, hogy kerülni kell a feltűnést, csak a fájdalom a lényeg – tettem hozzá, és megpróbáltam olyan erős akcentussal beszélni, mint a zsoldos.

– Okos fickó lehet. – Az Éjúr úgy véli, hogy a grisák nem érhetik be

csupán különleges erejükkel. Meg kell tanulniuk megvédeni magukat.

Egyből megbántam, amint kimondtam ezeket a szavakat. Mal arcáról eltűnt a mosoly.

– Na, a másik okostóni! – jegyezte meg ridegen, és bámulni kezdte az erdőt. Egy percnyi csend után hozzátette: – Most már tudni fogja, hogy nem a Zónába tartasz. Rájön, hogy a szarvast keressük.

Komor arckifejezéssel lerogyott mellém. Kevés volt az előnyünk, és ennek egy része most semmivé foszlott.

– Hiba volt, hogy bementünk a városba – folytatta savanyú képpel.

Játékosan megbokszoltam a karját. – Nem számíthattunk arra, hogy megpróbálnak

kirabolni minket. Komolyan, ki gondolhatta volna, hogy ennyire

balszerencsések leszünk? – Akkor is ostobaság volt kockáztatni. Több eszem is

lehetett volna! – kiáltotta. Felkapott egy faágat a talajról, és dühösen elhajította.

– Vigyáztam ám a buktára – szólaltam meg bizonytalanul, és a zsebemből előhúztam az összenyomódott, bemocskolódott süteményt.

Eredetileg olyan alakja volt, mint egy madárnak,

mert így akartak megemlékezni a vándormadarak tavaszi visszatéréséről. Most leginkább egy feltekert zoknira hasonlított.

Mal lehajtotta a fejét. A tenyerébe temette az arcát. Könyökével a térdére támaszkodott. Amikor remegni kezdett a válla, egy rémes pillanatig attól féltem, hogy zokog. Utána viszont rájöttem, hogy valójában magában nevet. Az egész teste rázkódott a kacagástól. Hörögve kapkodott levegő után, és könny folyt a szeméből.

– Nagyon remélem, hogy ez a világ legfinomabb buktája – nyögte ki nagy nehezen.

Egy szívdobbanásnyi ideig döbbenten bámultam. Megrémültem, mert felmerült bennem, hogy talán megháborodott. Utána viszon már én is kacagtam. Hiába próbáltam meg a számra szorítani a kezemet, ettől csak még ellenállhatatlanabbul nevettem. Mintha csak most tört volna elő belőlünk az elmúlt néhány nap valamennyi feszültsége és félelme.

Mal mutatóujját a szájára szorítva egy elnyújtott pisszegéssel igyekezett csitítani. Én ekkor már valósággal fetrengtem a nevetéstől.

– Azt hiszem, betörted a fickó orrát – kiáltotta vidáman.

– Hú, de csúnya dolog. Nagyon rossz kislány vagyok. – Bizony. Rossz kislány vagy – bólogatott nevetve,

én pedig majd megpukkadtam a kacagástól. – Emlékszel, amikor az a parasztgyerek betörte az

orrodat Keramzinban? – nyögtem ki nagy nehezen. – Te pedig senkinek sem szóltál, viszont összevérezted Ana Kuya kedvenc asztalterítőjét.

– Az kizárt. – Nem igaz! – Csak kitaláltad! Betöröd az emberek orrát, és

hazudsz, mint a vízfolyás. Csak akkor hagytuk abba a nevetést, amikor már

alig kaptunk levegőt. Fájt az oldalunk, és zúgott a fejünk. Nem emlékszem, mikor fetrengtem így a nevetésről utoljára.

Végül csak megettük azt a buktát. Vastagon meghintették porcukorral, és pontosan olyan volt az íze, mint azoknak a lekváros süteményeknek, amiket gyerekkoromban kaptunk. Amikor befejeztük,

Mal elismerően bólintott: – Ez aztán tényleg remek bukta volt! A nevetés ismét lecsapott ránk. Végül az ifjú nagyot sóhajtva felállt, és a kezét

nyújtotta. Segített feltápászkodnom. Egészen napnyugtáig gyalogoltunk. Egy tanya

romjai között pihentünk meg. Figyelembe véve, hogy éppen csak sikerült elmenekülnünk, úgy vélte, ne gyújtsunk tüzet ezen az éjszakán. Abból ettünk, amit a faluban szereztünk. Miközben a szárított marhahúst meg azt a visszataszító, kemény sajtot rágcsáltuk, Mal Botkinról meg a Kis Palota többi tanáráról kérdezősködött. Egészen addig nem is sejtettem, mennyire szerettem volna mindent elmesélni neki. Amikor azonban belekezdtem, egyből rájöttem, hogy ez volt a legfőbb vágyam. Mal már nem nevetett olyan sokat, mint annak idején. Ha viszont megjelent a mosoly a szája szélén, akkor eltűnt az arcáról a kőkemény elszántság egy része, és egy picivel jobban

hasonlított gyermekkori jó barátomra. Visszatért belém a remény, hogy talán mégsem veszítettem el mindörökre.

Elérkezett az idő, hogy lefeküdjünk aludni. Mal bejárta a tábor környékét, és meggyőződött arról, hogy biztonságos helyen vagyunk.

Elpakoltam az ételmaradékot. A hátizsákban bőségesen volt hely, hiszen elveszítettük Mal puskáját és a gyapjúpokrócot is. Már annak is örülhettem, hogy legalább az íja megmaradt.

A fejem alá tettem a mókusszőr süveget, a hátizsákot pedig oldalra raktam, hogy az legyen Mal párnája. Magam köré tekertem a kabátomat, és bebújtam az új szőrmék alá. Már majdnem elaludtam, amikor meghallottam Mal lépteit. A fiú odafeküdt mellém. Kellemes érzés volt, ahogy összeért a hátunk.

Már félálomban jártam. A nyelvemen mintha még mindig éreztem volna a bukta édes ízét, a porcukrot. Milyen jót nevettünk az előbb!

Pedig ki is raboltak minket. Kis híján meghaltunk. Ravka leghatalmasabb embere üldöz minket. Csak hát újra barátok voltunk, így aztán sokkal jobban aludtam, mint bármikor hosszú idő óta.

Hajnaltájt arra ébredtem, hogy Mal hangosan horkol. Jól hátba vágtam a könyökömmel. Oldalra fordult, álomittasan motyogott valamit, majd átkarolt, és odahúzott magához. Egy perccel később már ismét horkolt, ám ezúttal nem keltettem fel.

18. fejezet

AHOGY TOVÁBBHALADTUNK északi irányba, Cibeja

felé, egyre ritkábban láttuk a tavasz jeleit. Helyenként persze még így is felbukkant a zöldülő, friss fű, és nagy ritkán vadvirágokra is leltünk. Mal szerint a legelvadultabb területeken találhatunk rá a szarvasbikára. A sűrű fenyvesek helyét átvette a ritka nyírfaerdő, majd pedig füves pusztaságon vitt az utunk.

Bár Mal nagyon bánta, hogy bementünk abba a faluba, nemsokára kénytelen volt belátni, hogy elkerülhetetlen volt a bevásárlás. Minél messzebbre jutottunk északra, annál hidegebb éjszakák köszöntöttek ránk. Mivel a csernyasztyi helyőrség közelében jártunk, így a sötétben nem mertünk tüzet

rakni. Ezenfelül nem akartuk az időnket vadászattal vagy csapdák felállításával pocsékolni. Ha megnéztünk, csak a magunkkal hozott készleteket ehettük. Aggódva néztük a gyorsan fogyatkozó ennivalót.

Valami megváltozott kettőnk között. Petrazojban még dermedt csendben lépdeltünk egymás mellett, most viszont már beszélgettünk útközben. Társamat nagyon is érdekelték a Kis Palota mindennapjai, az udvar különös szokásai, de még a grisa tudás is.

Egyáltalán nem döbbentettem meg azzal, hogy beszámoltam az elégedetlenkedőkről. A legtöbb grisa lenézően beszélt az uralkodónkról. Úgy tűnt, hogy a nyomkeresők sokkal hangosabban és gyakrabban morgolódtak őfelsége tehetetlensége miatt, ha maguk között voltak.

– A fjerdaiaknak ma már olyan hátultöltős puskájuk van, amivel egyetlen perc leforgása alatt huszonnyolc golyót lehet kilőni. A mi katonáinknak is ilyen fegyver kellene. Ha őfelségét akárcsak kicsit is érdekelné az Első Hadsereg, akkor nem szorulnánk rá annyira a grisákra. Nem számíthatunk változásra – magyarázta. Utána komor arccal még hozzátette. – Mindannyian tudjuk, ki az ország valódi ura.

Befogtam a számat. Igyekeztem a lehető legritkábban szóba hozni Kom urat.

Ha érdeklődni kezdtem, milyen volt, amikor Mal a szarvasbika nyomában járta a rengeteget, a barátom mindig igyekezett úgy irányítani a beszélgetés menetét, hogy újra rólam legyen szó. Nem erősködtem különösebben. Tudtam, hogy Mal egysége átlépte a

határt, és Fjerda földjére lépett. Erős volt bennem a gyanú, hogy harcba keveredtek, és a visszaúton szerezhette az állán lévő sebhelyet. Nem volt hajlandó részletekbe bocsátkozni.

A fagyott föld hangosan recsegett a csizmánk talpa alatt, miközben elhaladtunk a kiszáradt fűzfák sávján. Mal megmutatta, hol bújik meg a karvaly fészke. Az jutott az eszembe, milyen jó volna az idők végezetéig így, háborítatlanul járni az erdőt. Szerettem volna persze főtt ételt enni és meleg ágyban aludni, ám nagyon tartottam attól, mi vár ránk az út végén. Mi történik majd, ha megtaláljuk a szarvasbikát, és megszerzem az agancsát. Hogyan változom meg egy ilyen lenyűgöző erősítő hatására? Elég hatalmas leszek ahhoz, hogy ne kelljen az Éjúrtól tartanunk? Milyen csodás lett volna, ha örökké a vadonban maradhatunk. Nappal egymás mellett haladtunk, este pedig lekuporodtunk a csillagos égbolt alatt. Talán ez az üres pusztaság és a csendes völgyek minket is ugyanúgy elrejtenek, ahogy megóvják Morozova csordáját is. Ezen a helyen talán biztonságban lehetünk az üldözőink elől.

Persze ostobaság volt ilyesmiben reménykedni. Cibeja kietlen tájain könyörtelen telek és perzselő nyarak uralkodtak. Vad és üres volt ez a vidék. Mi pedig nem tartoztunk a félhomály különös, ősi teremtményei közé, akik szabadon járták a tájat. Mal és Alinka már annak is örülhetett, ha sikerül leráznia az üldözőket. Nem bujkálhattunk előlük az idők végezetéig. Jó ideje már egy igen komor gondolat foglalkoztatott. Nagyot sóhajtottam, mert tisztában

voltam azzal, azért fecsegek állandóan Mallal, hogy ne kelljen szembenéznem a nehézségekkel. Felelőtlenül viselkedtem. Figyelembe véve életveszélyes helyzetünket, tudtam, hogy nem dughatom továbbra is homokba a fejemet.

Aznap éjjel Mal már majdnem elaludt, és már egyenletesen vette a levegőt, amikor végre összeszedtem magam, hogy előhozakodjam azzal, ami bánt.

– Mal! – szólaltam meg. Nyomban felébredt. Összerezzenve felült, és a kése után kapott.

– Semmi baj – figyelmeztettem, a karjára téve a kezemet. – Minden rendben van. Csak hát beszélnünk kell.

– Pont most? – mérgelődött, majd visszadőlt, és fél karral átölelt.

Nagyot sóhajtottam. Olyan jó lett volna csendben feküdni a sötétben, és hallgatni, ahogy a szél susog a fűben. Biztonságban éreztem magam. Persze tudtam, hogy ez csak illúzió. Világos volt, hogy nem halogathatom tovább.

– Meg kell hogy kérjelek egy nagyon fontos szívességre.

Felmordult. – Úgy érted, azon felül, hogy elszöktem a

hadseregből, megmásztam a meredek hegyeket, és miattad minden éjjel lefagy a fenekem a jeges földön?

– Igen. – Hát persze – dünnyögte közönyösen, és újra

mélyen, egyenletesen vette a levegőt. Mindjárt elalszik!

– Mal, ha nem sikerül... – folytattam hangosan. – Ha előbb kapnak el minket, mint hogy eljutunk a szarvashoz, nem hagyhatod, hogy élve kerüljek a kezükre.

Néma és mozdulatlan maradt. A csendben jól hallottam a szívdobogását. Olyan sokáig hallgatott, hogy azt hittem, már elaludt. Végül mégiscsak megszólalt:

– Ezt nem kérheted tőlem! – Kénytelen vagyok. Felült, és arrébb csúszott. Megdörzsölte az arcát. Én

is felültem. Szorosabban magam köré tekertem a szőrmét, és

alaposan megnéztem magamnak a holdfényben. – Nem. – Nem mondhatsz nemet, Mal! – Megkértél, én meg válaszoltam. Nem! Felállt, és arrébb ment egy kicsit. – Ha rám teszi azt a körgallért, azt a nyakörvet, jól

tudod, annak milyen következményei lesznek. Rengeteg ember meg fog halni miattam. Nem engedhetem meg. Nem lehetek felelős mindezért.

– Akkor sem. – Ezzel már akkor is tisztában kellett lenned, amikor

elindultunk észak felé, Mal! – megfordult, és visszasietett hozzám. Elém guggolt, hogy belenézhessek a szemébe.

– Nem foglak megölni, Alina. – Lehet, hogy meg kell tenned. – Nem! – ismételte meg. Megrázta a fejét, és már

nem nézett a szemembe. – Nem, nem, nem!

Hideg kezemmel megragadtam az arcát. Felém fordítottam a fejét, hogy ismét a szemembe nézzen.

– De igen! – Nem vagyok rá képes, Alina. Nem vagyok! – Mal, azon az éjszakán a Kis Palotában arról

beszéltél, hogy az Éjúr a gazdám. Összerezzent. – Mérges voltam. Nem úgy értettem, hogy… – Ha a nyakamra kerül a póráz, akkor tényleg az

ölebe leszek. Tökéletesen. Valamilyen szörnyeteggé változtat. Könyörgöm neked, Mal. Biztosnak kell lennem abban, nem engeded meg, hogy ez megtörténjen.

– Hogy a pokolba kérhetsz ilyesmit tőlem? – Ki mást kérhetnék rá? Rám nézett. Az arcán kétségbeesés, harag és még

valami tükröződött. Nem tudtam, mi lehet az. Végül biccentett.

– Mondd ki, Mal! Ígérd meg! Összeszorította a száját. Állkapcsán remegni kezdett

egy izom. Rosszullét környékezett, hogy erre kényszerítettem,

de biztosra kellett mennem. – Ígérd meg! – Megígérem – hördült fel érdes hangon. Megkönnyebbülten fellélegeztem. Végigsöpört

rajtam a megnyugvás. Előrehajoltam, és homlokomat a fejéhez szorítottam. Becsuktam a szememet.

– Köszönöm! Egy hosszú pillanaton keresztül így lebegtünk, aztán

ő is közelebb hajolt. Amikor kinyitottam a szememet,

találkozott a pillantásunk. Olyan közel volt az arca hozzám, hogy éreztem forró

leheletét. Gyorsan elengedtem a borostás képét, mert hirtelen nagyon is tisztában voltam azzal, milyen közel vagyunk egymáshoz. Egy szívdobbanásnyi ideig mozdulatlanul bámult, aztán váratlanul felpattant, és kilépett a sötétbe.

Sokáig nem tudtam elaludni. Remegve, szomorúan meredtem az éjszakába. Tudtam, hogy ott jár valahol kint, a sötétben. Nesztelenül mozgott a friss fűben, és erős vállán hordta azt a terhet, amit én tettem rá. Nagyon sajnáltam, de örültem, hogy megbeszéltük. Vártam, hogy visszatérjem mellém, míg végül elaludtam. Egyedül feküdtem a csillagok fényében.

A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAPBAN bejártuk Csernaszty környékét. Morozova csordájának nyomát keresve átvizsgáltuk a vidéket. Olyan közel mentünk a helyőrséghez, amennyire csak mertünk. Ahogy teltek a napok, Mal egyre komorabbá vált. Nyugtalanul aludt, és alig evett valamit. Néha arra ébredtem, hogy lázasan forgolódik a szőrmék alatt, és valamit mormog magában.

– Hol vagytok? Merre jártok? Észrevette, hogy mások is jártak itt. A törött faágak,

a félrelökött kődarabok és számos más jel is arról árulkodott, hogy emberek jártak a környéken. Én csupán akkor figyeltem fel ezekre a nyomokra, amikor Mal megmutatta őket. A szarvasbikának azonban híre–hamva sem volt.

Egyik hajnalban azonban váratlanul felrázott. – Ébresztő! – suttogta. – Itt vannak a közelben.

Érzem. Máris lerángatta a szőrméket rólam, és a

hátizsákjába gyűrte. – Hé! – zsörtölődtem. Félálomban megpróbáltam

visszaszerezni a takarómat, de semmire sem mentem vele. – Mi van a reggelivel?

Odadobott egy darab kétszersültet. – Majd eszel menet közben! Ma a nyugati

ösvényeket nézzük meg. Érzem, hogy ott lesznek. – De hát tegnap még azt gondoltad, hogy kelet felé

kellene mennünk. – Az tegnap volt – válaszolta, és már a vállán is volt

a hátizsák. Elindult a mély fűben. – Mozdulj már! Meg kell találnunk a szarvast, mert akkor nem kell lecsapnom a buta fejedet.

– Soha egy szóval sem mondtam, hogy le kéne vágnod a fejemet mérgelődtem, miközben megpróbáltam kitörölni az álmot a szememből, és tántorogva utána indultam.

– Döfjelek keresztül a kardommal? Állítsalak kivégzőosztag elé?

– Valamilyen fájdalommentes megoldásra gondoltam. Például csendben megmérgezhetnél.

– Csupán annyit mondtál, meg kell hogy öljelek. Azt nem mondtad, hogyan.

Bár háttal állt nekem, mégis kinyújtottam a nyelvemet. Annyira örültem, hogy visszatért az életereje. Úgy véltem, jó jel, hogy nevetni tud a

halálomon. Erősen reméltem ugyanis, hogy csak tréfának szánja a megjegyzéseit.

A nyugati ösvények alacsony vörösfenyőligeteken keresztül vezettek. Utána széles pusztaság következett. A síkságot sűrű tűzcsalán és vörös zuzmó borította. Mal céltudatos, könnyed léptekkel haladt.

Hűvös, párás szél fújt. Néha észrevettem, hogy a barátom aggódva felpillant a felhős égboltra. Töretlen elszántsággal haladt előre. Késő délután egy kis domb lábához értünk. Odalent sápadt fűvel borított, széles síkság húzódott. Mal végigsietett a gerincen. Először nyugaton, utána pedig keleten nézett szét. Lement a domb lábához, majd visszajött. Ezt olyan sokszor megismételte, hogy azt hittem, mindjárt üvölteni kezdek. Végül bevezetett néhány hatalmas sziklatömb mellé. Oda, ahol nem fújt a szél. Levette a hátáról a zsákot, és a földre mutatott:

– Leülhetsz! Kiterítettem egy szőrmét a hideg talajra.

Letelepedtem, és várakoztam. Néztem, ahogy Mal nyugtalanul fel s alá járkál. Végül lehuppant mellém. Továbbra is a fennsíkot bámulta. Egyik kezével könynyedén megérintette a homlokát. Tudtam, hogy képzeletben már maga előtt látja az állatokat. Nézte, ahogy a csorda előbukkan a látóhatár mögül. A beálló félhomályban hófehér testek ragyognak. A szarvasok lélegzete felhőként gőzölög a hidegben. Talán minden akaraterejét megfeszítve arra akarta kényszeríteni az állatokat, hogy felbukkanjanak. Ez a hely nagyon is megfelelőnek tűnt. Akadt itt bőségesen friss fű, és a síkságon rengeteg parányi, kék tengerszem látszott. A

lenyugvó nap fényében úgy csillogtak, mint a pénzérmék.

Ahogy a ragyogó korong eltűnt a látóhatár mögött, a fennsík lassacskán kékes árnyalatot vett fel a félhomályban. Némán várakoztunk. Csupán a lélegzetvételünk hallatszott. Cibeja végtelen pusztasága fölött halkan jajveszékelt a szél. A fény azonban kihunyt, és a fennsíkon egyetlen állat sem bukkant elő.

Felkelt a hold, de eltakarták a felhők. Mal továbbra sem mozdult, úgy ült ott, mintha kőből faragták volna. Kék szeme a semmibe révedt, ahogy a fennsík végtelen síkját bámulta. Előhúztam még egy szőrmét a zsákból, és beburkoltam vele mindkettőnk hátát. A szikla felfogta a szelet, így nem volt olyan iszonyatos hideg, mint a túloldalon. Ennek ellenére el tudtam volna képzelni lényegesen jobb menedékhelyet is.

Mal végül hatalmasat sóhajtott, és felnézett az éjszakai égboltra.

– Havazni fog. Inkább az erdőbe kellett volna mennünk. Csak hát...

– megcsóválta a fejét. – Annyira biztos voltam a dolgomban.

– Semmi baj – mondtam, a vállára hajtva a fejemet. – Talán majd holnap.

– A készleteink nem tartanak ám az idők végéig. Napról napra nő az esélye annak, hogy az üldözőink elfognak minket.

– Talán majd holnap – bizonygattam. – Abban sem lehetünk biztosak, él–e még a szarvas.

Lehet, hogy már megtalálták a csordát. Az Éjúr

megölte a bikát, és most már minket üldöz. – Nem hinném. Mal néma maradt. Jobban összehúztam a szőrmét,

és hagytam, hogy a kezemben felragyogjon egy egészen halvány fénysugár.

– Te meg mit művelsz? – Fázom. – Veszélyes lehet – figyelmeztetett, és magasabbra

húzta a szőrmét, hogy elrejtse az arcát bevilágító arany ragyogást.

– Egy jó hete egyetlen teremtett lélekkel sem találkoztunk. Semmi értelme a pusztában rejtőzködnünk, ha közben halálra fagyunk.

Savanyú képet vágott, de aztán felemelte a kezét, és belenyúlt a fénybe.

– Ez azért nem semmi – szólalt meg. – Köszönöm! – mondtam mosolyogva. – Mihail meghalt. – Micsoda? – kiáltottam, és a fény megremegett a

kezemben. – Meghalt. Megölték Fjerdában. Dubrovot is. Döbbenten bámultam magam elé. Sosem kedveltem

Mihailt vagy Dubrovot, ám ez most cseppet sem számított.

– Nem is tudtam... – kezdtem volna, de elakadt a szavam. – Mi történt?

Egy pillanatig nem sejtettem, hogy válaszolni fog–e. Még abban sem lehettem biztos, jól tettem–e, hogy feltettem ezt a kérdést. A kezemet továbbra is halvány izzás vette körül. Mal a fényt bámulta.

Gondolatban valahol nagyon távol járt.

– Egészen messzire felmentünk északra. Eltávolodtunk a Csernyasztyi helyőrségtől. Már az örök hó birodalmának a közelében jártunk – magyarázta halkan. – Mindenfelé kerestük a szarvast. Eljutottunk a fjerdai határvidékre. A kapitánynak az jutott az eszébe, hogy néhány legénynek álruhában át kellene kelnie a határon. Fjerdainak álcázva magunkat tovább kereshettük volna a csordát. Ostoba, légből kapott ötlet volt. Mégis mit csináltunk volna odaát, ha utolérjük a csordát? Már ha egyáltalán sikerült volna észrevétlenül átkelnünk a határvidéken! Azt a parancsot kaptuk, ne bántsuk a szarvasbikát. Hogy a csudába ejthettük volna fogságba? Miként tereltük volna vissza a határon át Ravkába? Őrület!

Bólintottam. Tényleg őrültség volt ez az elképzelés. – Szóval aznap éjjel nagyot nevettünk Mihaillal és

Dubrovval emiatt az ostobaság miatt. Egyetértettünk abban, hogy öngyilkos küldetés. A kapitány meg eszement fajankó. Nagyot ittunk annak a szerencsétlen flótásnak az egészségére, akit kijelölnek erre a lehetetlen bevetésre. Aztán másnap reggel önként jelentkeztem.

– De miért? – kérdeztem döbbenten. Mal csupán hosszas hallgatás után szólalt meg:

– Megmentetted az életemet az Árnyzónában, Alina. – Te pedig az enyémet – vágtam vissza. Nem

értettem, ennek az egésznek mi köze van ahhoz, hogy valaki öngyilkos küldetésre induljon Fjerdába. Mal azonban rám sem hederített.

– Megmentetted az életemet, én viszont semmit nem tettem, amikor ott a grisák sátrában egyszerűen

elvezettek téged. Csak álltam, és hagytam, hogy elvigyenek.

– Mégis mit tehettél volna, Mal? – Valamit. Bármit! – Mal... Ingerülten beletúrt a hajába. – Tudom, hogy nincs értelme. De akkor is így

éreztem. Nem tudtam enni. Nem tudtam aludni. Egyre csak ott lebegett a szemem előtt, amint elvezetnek. Néztem, ahogy eltűntél.

Felidéztem magamban azokat a hosszú éjszakákat, amikor ébren feküdtem a Kis Palotában. Nem tudtam elaludni, mert egyre csak

Mal arcát láttam magam előtt, ahogy elnyelte a tömeg. Amikor az Éjúr őrei elvezettek onnan. Fogalmam sem volt, látom–e még valaha az életben. Iszonyatosan hiányzott a fiú. Azt azonban soha, egy pillanatig sem hittem, hogy én is ennyire hiányozhattam Malnak.

– Tudtam én, hogy az Éjúr megbízatásából vadászunk a szarvasbikára – folytatta. – Azt gondoltam... valamiért az járt a fejemben, hogy segíthetek rajtad, ha megtalálom a csordát. Azzal valahogy helyrehozhatom a dolgot.

Rám pillantott, és mind a ketten tudtuk, hogy ezzel alaposan melléfogott.

– Mihailnak minderről fogalma sem lehetett. De hát a barátom volt ez az ostoba fajankó, ezért önként jelentkezett. Ekkor már természetesen Dubrovnak is mellénk kellett állnia. Mondtam nekik, hogy menjenek a fenébe, de Mihail csak nevetett, és azzal húzott,

hogy nem lehet enyém az egész dicsőség. Kilencen keltünk át a határon.

Hat katona és három nyomkereső. Ketten tértünk vissza.

Végzetes szavai valósággal megdermedtek a levegőben. Hét ember halt meg, miközben a szarvasbikát üldözték. És még hányan pusztulhattak el olyanok, akikről semmit sem tudtam. Mialatt ezen tűnődtem, hirtelen eszembe jutott valami teljesen más is: vajon hány életet menthet meg a szarvasbika ereje? Mal és én menekültek gyermekei voltunk. A határvidéki háborúk idején születtünk. Ravka határain régóta tombolt a harc. Mi van akkor, ha az Éjúr és az Árnyzóna iszonyatos ereje képes volna véget vetni ennek? Legyőzhetnék Ravka ellenségeit, és az idők végezetéig biztonságban élhetnénk.

Nem csak Ravka ellenségeit – figyelmeztettem magamat. Bárki mást, aki ellent merne mondani az Éjúrnak. Bárkit, aki szembefordul vele. A grisák vezetője élettelen sivataggá változtatná akár az egész világot is, mintsem hogy lemondjon akárcsak a hatalma legparányibb részéről is.

Mal végigsimította fáradt arcát. – Nem volt semmi értelme sem az egésznek. Az

évszakok változásával a csorda visszatért Ravkába. Nyugodtan megvárhattuk volna, hogy az a szarvasbika átballagjon hozzánk.

Az ifjú felé fordultam. Tekintete még mindig a semmibe révedt. Összeszorította a száját, és az állán valósággal fehérlett a sebhely.

A legcsekélyebb mértékben sem hasonlított arra a

fiúra, akit valamikor ismertem. Nekem akart segíteni, amikor elindult a szarvas nyomában. Ez pedig azt jelentette, hogy részben engem is felelősség terhel a változások miatt. Már a puszta gondolattól is majd’ megszakadt a szívem!

– Sajnálom, Mal! Annyira sajnálom. – Nem a te hibád volt, Alina! Én döntöttem úgy, hogy

átmegyek. Csak hát ez a döntésem megölte a barátaimat. A legszívesebben átöleltem és magamhoz

szorítottam volna. De nem tehettem. Ezt az új Malt már nem szoríthattam magamhoz. Talán a régit sem. Ezt azért kénytelen voltam beismerni. Többé már nem voltunk gyerekek. Valamikor nagyon közel álltunk egymáshoz.

Az a kor elmúlt. Ennek ellenére a karjára tettem a kezem.

– Ha nem az én hibám, akkor te sem vagy érte felelős, Mal! Mihail és Dubrov eldöntötte, mit tesz. Mihail annyira szeretett volna a barátod lenni. Nem tudhatod, mi oka lehetett még arra, hogy a szarvas nyomába eredjen. Hiszen ő sem volt már gyerek. Nem örülne annak, ha gyermekként emlékeznénk rá.

Nem válaszolt, de egy pillanattal később tenyere rásimult a kezemre. Némán ültünk a homályban, miközben lassan szállingózni kezdtek az első hópihék.

19. fejezet

A FÉNYEM MELEGEN TARTOTT MINKET a szikla

szélárnyékában. Néha elszunnyadtam, és ilyenkor Mal kénytelen volt

oldalba bökni, hogy Cibeja sötét, csillagfényes mélyén megidézzem a nap ragyogását, hogy meleg legyen a szőrmék alatt.

Másnap reggel a nap fényesen ragyogott a hófehér takaró alatt rejtőző világ fölött. Itt fent, északon még tavasszal is gyakran havazott.

Mégis úgy éreztem, hogy a zord időjárás is csak azt bizonyítja, milyen balszerencsések vagyunk. Mal csupán egyetlen pillantást vetett a széles síkságot borító szűz hó végtelen ragyogására, és ingerülten megrázta a fejét. Nem kellett megkérdeznem, mi

bántja. Ha a csorda a közelünkben járt, akkor mostanra a hó eltüntette a nyomait. Ezzel szemben mi magunk jól látható csapást hagyunk magunk után a hóban. Üldözőink könnyen ránk találhatnak.

Egyetlen szó nélkül kiráztuk és elpakoltuk a szőrménket. Mal a hátizsákra erősítette az íját, és elindultunk a fennsíkon. Lassan haladtunk. A barátom mindent megtett, hogy eltüntesse a nyomainkat, de egyértelmű volt, hogy kutyaszorítóba kerültünk.

Azzal is tisztában volam, hogy saját magát okolja, amiért nem bukkant a szarvasbikára. Nem tudtam, hogyan segíthettem volna neki.

Cibeja mintha sokkal hatalmasabb lett volna, mint az előző nap.

Vagy csupán én éreztem jelentéktelenebbnek magam?

Végül a mezőség helyét átvették a vékony, ezüst nyírfák ligetei, meg kisebb kiterjedésű, de annál sűrűbb fenyvesek. A fák ága meghajolt a hó súlya alatt. Mal lassabban haladt. Kimerültnek tűnt.

Kék szeme alatt komor karikák sötétlettek. Egy önkéntelen mozdulattal megragadtam kesztyűs kezét. Azt gondoltam, hogy elrántja, ám ehelyett megszorította az ujjaimat. Így mentünk tovább. Kézen fogva a délutáni napsütésben. Kétoldalt sűrű fenyves magasodott fölénk.

Egyre mélyebbre hatoltunk a sötét rengetegbe. Nem sokkal napnyugta előtt a fák közül egy kisebb

tisztásra érkeztünk. A szél itt nehéz, tökéletes hullámokat alakított ki a hóból. A kihunyó napfény felragyogott a hóban. Belegázoltunk a némaságba.

A lábunk alig keltett zajt. Túlságosan is későre járt. Tudtam, hogy már le kellett volna táboroznunk. Menedékhelyet kellett volna keresnünk. Ehelyett kézen fogva álltunk ott, a semmiben, és bámultuk, ahogy lemegy a nap.

– Alina! – szólalt meg halkan. – Sajnálom. Bocsánatot kérek azért, amit azon az éjszakán a Kis Palotában mondtam.

Meglepődve fordultam feléje. Úgy éreztem, hogy azóta az éjszaka

óta rendkívül hosszú idő telt el. – Én is sajnálom – ismertem be. – És az összes többi dolgot is sajnálom. Megszorítottam a kezét. – Tudtam, hogy nincs túl sok esélyünk a szarvas

megtalálására. – Nem erről van szó – ellenkezett lehajtott fejjel. –

Nem, nem a szarvas miatt mondtam. Én... amikor elindultam utánad, azt hittem, azért kereslek, mert megmentetted az. életemet. Azért, mert tartozom neked valamivel.

Fájdalom hasított a szívembe. Nem gondoltam volna, hogy enynyire fájhat, hogy Mal csak azért sietett a segítségemre, mert az adósomnak érezte magát.

– És most? – Most már nem tudom, mit is higgyek. Az viszont

világos, hogy minden megváltozott. Még erősebb fájdalom hasított a szívembe. – Tudom – suttogtam. – Tényleg? Azon az éjszakán, amikor a palotában a

színpadon láttalak az Éjúr oldalán, annyira boldognak látszottál. Mintha csak ott lenne a helyed mellette. Az a kép még mindig itt kísért a fejemben.

– Mert boldog is voltam – ismertem be. – Abban a pillanatban valóban boldog voltam. Mal, én nem hasonlítok rád. Sosem tudtam olyan könnyedén beilleszkedni az emberek közé, mint te. Igazából soha nem tartoztam sehová sem.

– Hozzám tartoztál – felelte halkan. – Dehogyis, Mal! Igazából nem. Már egy jó ideje

nem. Ekkor visszafordult felem. Az alkonyati fényben

egészen mélykéken tündökölt a szeme. – Hiányoztam neked, Alina? Hiányoztam, amikor

nem voltunk együtt? – Minden egyes nap – feleltem őszintén. – Nem telt el egyetlen óra sem, hogy ne gondoltam

volna rád. Anynyira hiányoztál. És tudod, mi volt a legszörnyűbb az egészben? Az, hogy mennyire meglepődtem ezen. Újra és újra azon kaptam magam, hogy mennék hozzád. Nem azért, mert bármi komoly okom lett volna rá, hanem csak megszokásból. Csupán azért, mert eszembe jutott valami, amit meg akartam osztani veled. Vagy egyszerűen a hangodat akartam hallani. És akkor újra és újra rá kellett döbbennem arra, hogy már nem vagy ott nekem. És ilyenkor minden egyes alkalommal úgy éreztem, mintha teljes erővel gyomorszájon vágtak volna.

Kockára tettem az életemet miattad. Bejártam fél Ravkát a kedvedért.

Hajlandó volnék mindezt újra és újra megtenni, csak

hogy veled lehessek, csak hogy melletted éhezzem, fagyoskodjam. Olyan jó volt, amikor mindennap hallhattam, hogy a kemény sajtot ócsárolod. Szóval ne merd azt mondani, hogy mi ketten nem tartozunk egymáshoz! – förmedt rám. Most már egészen közel állt hozzám. A szívem váratlanul hevesen megdobbant a mellkasomban. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, amíg megértettem. Alina, most már értelek.

Lehajtotta a fejét, és megéreztem ajkamon a száját. Elnémult a világ, és én csak a tenyere érintésével törődtem. Magához ölelt, forró szája az enyémre tapadt.

Azt hittem, már rég lemondtam Malról. Úgy véltem, a múlt már rég elnyelte a szerelmemet. Csak az a bolond magányos kislány szerette, akinek végleg hátat fordítottam. Ugyanúgy igyekeztem figyelmen kívül hagyni azt a kislányt és az ő szerelmes szívét, ahogy korábban a saját erőmet is elnémítottam. Többé már nem követem el ugyanezt a hibát. Bármi lángolt is kettőnk között, most ugyanúgy ragyogott.

Nem lehetett semmibe venni. Amikor összeért az ajkunk, elöntött a tiszta, mindent elsöprő bizonyosság, hogy hajlandó lettem volna az idők végezetéig várni Malra.

Amikor hátrább húzódott tőlem, ijedten nyitottam ki a szemem. Kesztyűbe bujtatott kezével beárnyékolta az arcomat. Mal tekintete az enyémet kereste. Ekkor azonban a szemem sarkából mozgásra figyeltem fel.

– Mal – suttogtam halkan, és elnéztem a válla fölött. – Nézd!

A fák közül megannyi karcsú és elegáns, fehér alak

emelkedett ki. Lehajtották a fejüket, hogy az erdő szélén legelni

kezdjek a hó alól előtörő fűszálakat. Morozova csordájának közepén egy fenséges, fehér szarvasbika állt. Ránk pillantott hatalmas sötét szemével, ezüstös agancsa valósággal izzott a félhomályban.

Mal egyetlen gyors mozdulattal kihúzta az íját a tokjából.

– Leterítem, Alina, utána viszont neked kell megölnöd – suttogta.

– Várj! – válaszoltam ugyanolyan halkan, karjára téve a kezem.

A fejedelmi állat lassan odajött hozzánk. Alig néhány lépésnyi távolságban megtorpant. Jól láttam, ahogy mélyen beszívja a levegőt.

Orrlyukai kitágultak, amikor fújtatott, lélegzete fehér páraként gomolygott a hidegben.

Alaposan megnézett magának minket csillogó, sötét szemével. Elindultam felé.

– Alina! – suttogta Mal. A szarvasbika azonban akkor sem mozdult, amikor

odaléptem hozza. Akkor sem, amikor felemeltem a kezemet, és megsimogattam meleg orrát. Csupán a füle moccant meg. Tejfehér, csillogó szőre halványan ragyogott az egyre sötétebb éjszakában. Eszembe jutott, hogy Malnak meg nekem mennyi mindenről kellett lemondanunk.

Milyen iszonyatos kockázatot vállaltunk. Hosszú heteken át jártunk a csorda nyomában. Fagyos éjszakákat tudtunk magunk mögött, végtelennek tűnő napokon át gyalogoltunk a pusztaságban. Boldoggá

tett, hogy mindez sikerült. Boldog voltam, mert megélhettem ezt a zimankós éjszakát. Azért, mert Mal is itt áll mögöttem. A szarvasbika szemébe néztem, és valósággal éreztem erős patája alatt a földet, mintha csak én is beszívtam volna a fenyves illatát. Hallottam erőteljes szívdobogását. Világos volt, hogy nem olthatom ki az életét.

– Alina – sürgetett halkan Mal. – Nincs sok időnk! Tudod, mit kell tenned.

Megráztam a fejemet. Képtelen voltam levenni a tekintetemet a szarvas szeméről.

– Nem, Mal! Kitalálunk valami mást. A zaj olyan halk volt, mintha valaki csendben kifújta

volna a levegőt. Tompa csattanás hallatszott, amikor a nyílvessző célba talált. A szarvasbika valósággal felüvöltött. Két lábra ágaskodott, majd a földre zuhant. Egy nyílvessző állt ki a mellkasából. Hátratántorodtam, miközben a csorda többi része menekülni próbált. Mal a következő pillanatban már ott állt mellettem. Megfeszítette az íját, miközben a tisztás megtelt szénfekete egyenruhába bújtatott opricsnyik okkal és piros vagy kék ruhás grisákkal.

– Jobban jártál volna, ha hallgatsz a fiúra, Alina – hallatszott tisztán és dermesztően az Éjúr hangja az árnyékok közül. Könyörtelen mosoly villant fel az arcán, ahogy közelebb jött. Fekete keftája a háta mögött lobogott a szélben. Mintha csak beszennyezte volna a tiszta tavat. A szarvasbika az oldalára zuhant. Zihalva, magatehetetlenül feküdt a hóban. Hatalmas, tágra nyílt fekete szemében iszonyatos rémület tükröződött.

Mal elképesztően gyorsnak bizonyult. A haldokló állat felé fordult, és már el is engedte a húrt. Ekkor azonban egy kék köntöst viselő, szélhívó lépett előbbre. Meglendítette a karját. A nyílvessző letért a pályájáról, és tehetetlenül belevágódott a hóba.

Mal azonnal a következő nyílvessző után nyúlt. Ugyanabban a pillanatban az Éjúr a barátomra mutatott. A kezéből a sötétség fekete szalagja tört elő felénk. Én is felemeltem a karom. Fény lövellt elő az ujjaim közül, és könnyedén szétzúzta a sötétséget.

Mindez azonban csupán megtévesztés volt, az Éjúr máris a szarvas felé fordult, és újra meglendült a karja. Nagyon is jól ismertem, ezt a mozdulatot.

– Ne! – sikoltottam, és pillanatnyi habozás nélkül a szarvasbika elé vetettem magamat. Halálra váltan becsuktam a szememet. Arra számítottam, hogy a következő pillanatban a vágás egyszerűen ketté metszi a testemet. Az Éjúr azonban az utolsó pillanatban irányt változtatott. A mögöttem álló fatörzs hangos reccsenéssel tört ketté. A sebhelyéből fekete csápok ömlöttek elő. Az Éjúr megkímélte az életemet, de nem mondott le a szarvasról.

Valósággal köddé vált az arca, amikor összecsapta a tenyerét. A hullámzó sötétség széles fala magasodott fölénk. Mozgásba lendült, és elnyelt kettőnket a szarvasbikával együtt. Önkéntelenül válaszoltam. Felragyogott körülöttünk egy lüktető, izzó gömb. A csodálatos fény körbevett engem és Malt. Nem engedte meg, hogy ránk törjön a sötétség. A támadóink is elvakultak. Egy rövid pillanatra döntetlenre állt a helyzet. Ők nem láttak minket, mi

pedig nem láthattuk őket. A sötétség valósággal örvényleni kezdett a fénygömb körül. megpróbált erőnek erejével behatolni.

– Figyelemre méltó – jelentette ki az Éjúr. Mintha csak minden irányból hallottam volna a hangját. – Baghra túlságosan is jó tanárnak bizonyult. Te azonban nem vagy elég erős ehhez, Alina.

Tudtam, hogy csupán a figyelmemet igyekszik elterelni. Nem is törődtem vele.

– Hé, te! Nyomkereső, hát tényleg ennyire szeretnél meghalni miatta? – folytatta a sötét alak. Mal arcán a legcsekélyebb érzelem sem látszott. Megfeszítette az íját, és a nyílvessző rásimult a húrra. Lassan körbefordult, mint aki arra figyel, honnan hallatszik az Éjúr hangja – Annyira megható volt, amit az előbb itt műveltetek. Elmeséltél neki mindent, Alina? Tudja ez a fiú, mennyire szeretted volna odaadni magad nekem? Elmesélted a kis nyomkeresőnek, mire tanítottalak meg a sötétben?

Valósággal elöntött a szégyen. Megremegett az izzó fény. Az Éjúr gúnyosan kacagni kezdett.

Malra pillantottam. Összeszorította a száját. Ugyanaz a jeges, dermesztő harag áradt belőle, mint a téli bál éjszakáján. Éreztem, hogy a fény kezd kicsúszni a kezemből. Ijedten utánakaptam. Megpróbáltam ismét az erőmre összpontosítani. A gömb újult erővel felragyogott. Ekkor azonban már nagyon is éreztem, hogy ennél többre nem leszek képes. Több helyen is elkezdett beszivárogni a sötétség. Mintha csak tinta folyt volna rá a fénygömbre.

Egyértelmű volt, mit kell tennünk. Az Éjúrnak igaza

volt: tényleg nem vagyok elég erős. Ez volt az utolsó esélyünk.

– Tedd meg, Mal! – suttogtam. – Tudod, hogy meg kell tenned.

Mal rám nézett, és iszonyatos rémület sugárzott a szeméből. Megrázta a fejét. Közben a sötétség megpróbálta elárasztani a gömböt.

Kissé megtántorodtam. – Gyorsan, Mal! Mielőtt még túl késő. Az ifjú egy villámgyors mozdulattal eldobta az íját,

és a késéhez kapott. – Tedd meg, Mal! Most rögtön! A barátom keze erősen remegett. Éreztem, hogy

belőlem is elszáll az erő. – Képtelen vagyok rá – suttogta fájdalommal eltelt

arccal. – Képtelen vagyok. Elengedte a kést. A fegyver nesztelenül eltűnt a

hóban. Ránk zúdúlt a sötétség. Először Mal tűnt el, utána az egész tisztás. Majdnem

megfulladtam, ahogy körülölelt a feketeség. Hallottam a barátom kiáltását, és megkíséreltem elindulni a hangja irányába. Hirtelen mindkét oldalról erős kezek ragadtak meg. Ellenálltam nekik. Vadul kapálóztam és vergődtem.

Amikor szertefoszlott a sötétség, azonnal beláttam, hogy mindennek vége. Az Éjúr két testőre tartott, miközben másik kettő Mallal küszködött.

– Fejezd be, vagy menten megöllek – vicsorgott Iván a fiúra.

– Hagyjátok békén! – kiáltottam. – Ne tessék hangoskodni! – lépett elém az Éjúr.

Mutatóujját az ajka elé tartotta. Gúnyosan elmosolyodott. – Csitt legyen, vagy hagyom, hogy Iván megölje! Mégpedig szépen lassan.

Könnycseppek futottak végig az arcomon, hogy aztán a következő pillanatban meg is fagyjanak.

– Fáklyát! – parancsolta a sötét nagyúr. Hallottam az acélra sújtó tűzkő hangját, és máris lángra lobbant két fáklya. Fényük beragyogta a tisztást, a katonákat és a véres hóban ziháló szarvasbikát. Az Éjúr előhúzott egy hosszú pengéjű kést az övéből. A tűz fénye felragyogott a grisa acélon. – Már így is éppen elég időt vesztegettünk.

Odasietett a szarvasbikához, és egy pillanatnyi habozás nélkül elvágta a torkát.

Az áldozat vére valósággal kiömlött a hóra. Vörös tócsa jelent meg a szarvas mellett. Tehetetlenül néztem, ahogy kihunyt az élet sötét szemében. Hangosan zokogni kezdtem.

– Vágjátok le az agancsát – parancsolta az Éjúr az egyik oprics nyiknak. – Mind a kettőből kell egy–egy darabka.

Az opricsnyik odalépett. A szarvas fölé hajolt. A kezében megvillant a fűrészes élű penge.

Elfordultam. Éles fájdalom mart a gyomromba, miközben tehetetlenül hallgattam a tisztás csendjét szétzúzó fűrészelés zaját. Némán álltunk. A leheletünk kavargó felhőként táncolt a jeges levegőben. A zaj mintha sosem akart volna véget érni. Amikor végül elhallgatott, én továbbra is összeszorított állkapcsomban éreztem a vibrálását.

Az opricsnyik átgázolt a havon. Két agancsdarabot

nyomott az Éjúr kezébe. Szinte teljesen egyformák voltak. Mindegyik hasonló villában végződött. Az Éjúr megmarkolta őket. A hüvelykujját többször is végighúzta az érdes, ezüstszínű csonton. Intett valakinek, és legnagyobb meglepetésemre Davidot láttam előbukkanni az árnyékból.

Most is bíborszínű keftáját viselte. Hát persze. A nagyúr azt akarta, hogy a legjobb

fabrikátora szabja nyakamra a jármot. David nem volt hajlandó a szemembe nézni. Vajon Zsenya tudja, merre jár a barátja, és mit csinál? Persze lehet, hogy a barátnőm nagyon is büszke rá. Lehetséges, hogy árulónak tart.

– David, ne tedd ezt! – kérleltem halkan. A fabrikátor rám pillantott, aztán gyorsan lesütötte a

tekintetét. – David megértette, mit hoz a jövő – szólt közbe az

Éjúr, és a hangjából kiérződött a fenyegetés. – Több az esze annál, minthogy szembeszálljon az elkerülhetetlennel.

A bíbor köntöst viselő fiatalember már ott állt a jobb vállamnál. A nagyúr alaposan megnézett magának a fáklyák fényében. Egy pillanatig senki sem törte meg a csendet. Közben már beállt az éjszaka. A telihold fent ragyogott magasan az égen. A tisztás mozdulattanná dermedt. Mintha csak lebegtünk volna.

– Nyisd ki a kabátodat! – parancsolta a nagyúr. Nem mozdultam. A fekete ruhás alak Ivánra pillantott, és biccentett.

Mal felüvöltött, és mindkét kezét a mellére szorítva a földre zuhant.

– Ne! – kiáltottam. Megpróbáltam odarohanni hozzá, de az oldalamon álló őrök erősen tartottak. Könyörgő arccal fordultam az Éjúr felé. – Kérlek! Állítsd le Ivánt!

A nagyúr bólintott, mire Mal azonnal elhallgatott. Hörögve feküdt a hóban. Szemében valósággal lángolt a gyűlölet, ahogy a szélesen vigyorgó Ivánt bámulta.

Az Éjúr még mindig engem nézett. Kifejezéstelen arccal várakozott. Úgy tűnt, mintha csak unatkozna. Leráztam magamról a két opricsnyikot. Remegő kézzel letöröltem arcomról a könnycseppeket, és szétnyitottam a kabátomat. A nehéz ruhadarab lecsúszott a vállamról.

Szinte alig éreztem a ruha gyapjúszövete alá behatoló hideget. Nem törődtem a katonák és a grisák bámuló tekintetével sem. Összezsugorodott a világom. Csupán az Éjúr kezében lévő két ívelt csontdarabbal törődtem. Tudtam, hogy mindjárt rám tör a borzalom.

– Emeld fel a hajadat! – parancsolta. Két kézzel megragadtam a fürtjeimet, és elhúztam őket a nyakamból.

Az Éjúr előbbre lépett, és félrehúzta a zubbonyom nyakrészét. Összerezzentem, amikor az ujja hozzámért. Nem kerülte el a figyelmemet az arcán felvillanó harag.

A nyakam két oldalára szorította az ívelt agancsdarabokat. Gondosan ügyelt arra, hogy azok csupán lágyan simuljanak a kulcscsontomra. Odabiccentett Davidnak, én pedig éreztem, hogy a fabrikátor megragadja az agancsokat. Lelki szememmel valósággal láttam a hátam mögött álló fiatalembert. Bizonyára ugyanúgy feszülten

összpontosít, mint akkor, amikor először láttam a Kis Palotában, a műhelyében. Némán figyeltem, ahogy a csontdarabok megváltoznak és összeolvadnak. Nem csat vagy csavar tartotta össze őket. Ezt a nyakéket örökké viselnem kell.

– Kész van – suttogta David. Elengedte a csontot, és én éreztem, ahogy a járom ránehezedik a nyakamra. Ökölbe szorított kézzel vártam.

Semmi sem történt. Váratlanul és zabolátlanul feltámadt bennem a remény. Mi van akkor, ha az Éjúr mégis tévedett? Mi van akkor, ha ez a nyakék semmire sem jó?

Ekkor azonban a sötét alak megragadta a vállamat, és valósággal végigdübörgött rajtam néma parancsszava: Fényt! Úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kéz markolt volna bele a mellkasomba.

Aranyló ragyogás tört elő belőlem. Fényárba borult a tisztás. Láttam, hogy az Éjúr diadalittasan pislog a tündöklő fényben. Csak úgy sugárzott belőle az elégedettség.

Nem – gondoltam, és megpróbáltam eltaszítani magamtól a fényt. El akartam küldeni. Mihelyt azonban az ellenállás gondolata testet öltött az elmémben, a láthatatlan kéz már el is söpörte. Mintha ott sem lett volna. Utána máris rám zúdult a következő parancs:

Még több fényt! Valósággal kirobbant belőlem a bömbölő erő.

Szilajabb és hatalmasabb volt minden másnál, amit valaha is éreztem. Mintha csak egy végtelen áramlatba kerültem volna. Minden semmivé foszlott. Semmit sem ért az, amit eddig tanultam. Képtelenség volt felfogni

ezt az iszonyatos erőt. A tudásom és a műveltségem homokvárként omlott össze a rám zúduló áradatban. Ez az iszonyatos erő nem volt más, mint a szarvasbika hatalma. A fény mintha robbanásokban tört volna elő belőlem. Újabb és újabb izzó hullámok emelkedtek a magasba.

Az éjszakai égbolt sötétjét eltüntette a szemkápráztató ragyogás. Korábban lelkesedéssel vagy gyönyörrel töltött el, ha az erőmet használtam, ehhez foghatót azonban még sosem éreztem. A belőlem áradó fényesség nem az enyém volt. Tehetetlenül kapkodtam levegő után.

Majdnem megfulladtam az iszonyatos, láthatatlan szorításban.

Az Éjúr könyörtelenül megragadott. Ki akarta próbálni, mire vagyok képes, mennyit bírok ki. Nem tudom, milyen sokáig tartott a szenvedésem. Csak arra eszméltem fel, hogy a hóba zuhantam, amikor a láthatatlan kéz végre elengedett.

A sötétség újból visszatérhetett a tisztásra. Zihálva kapkodtam levegő után. Megpróbáltam összeszedni magamat. Úgy éreztem, hogy az előbb szinte szilánkokra hasadtam. A fáklyák ugrándozó fénye megvilágította a testőrök és a grisák lenyűgözött arckifejezését. Mal még mindig a földön hevert. Az arca elárulta, milyen szörnyen érzi magát. Szemében a megbánás tüze lángolt.

Visszafordultam foglyul ejtőm felé. Az Éjúr összevont szemöldökkel bámult. Tekintete most továbbsiklott Malra, majd az embereire.

– Verjétek láncra!

Már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzak, de Mal egyetlen pillantással elhallgattatott.

– Ma éjszaka a táborban alszunk, holnap pedig hajnalhasadtával elindulunk a Zóna felé – jelentette be az Éjúr. – Induljon futár az Apparátushoz, hogy készüljön!

A férfi most felém fordult. Ha megpróbálsz kezet emelni magadra, a

nyomkeresőt fogjuk megbüntetni. – Mi legyen a szarvassal? – kérdezte Iván. – Égessétek el! Az egyik etherál a fáklyához tartotta a karját. Széles,

elnyújtott ívben ragyogó lángnyelv tört elő a kezéből. A tűz beborította a szarvas élettelen testét. Amikor hátat fordítottunk a tisztásnak, csupán a hóba mélyedő lábunk zaját és a lángok ropogását hallottam. A fák között szellő sem rezzent. Elnémultak a rovarok is, de az éjszaka madarai is.

A rengeteg csöndben gyászolt.

20. fejezet

TÖBB MINT EGY ÓRÁN KERESZTÜL gyalogoltunk

némán. Magatehetetlenül bámultam magam előtt a havat. Miközben a lábam újra és újra elmerült a dermesztő fehérségben, egyre csak a szarvasbika és a gyengeségem ára járt az eszemben. Végül megpillantottam a fák között villódzó tűz fényeit. A jókora tisztáson parányi táborhely sátrai sorakoztak a sisteregve lángoló máglya körül. A fák között további apró sátrakat és megbéklyózott lovak csoportját vettem észre. A tűz mellett két opricsnyikült. A vacsorájukat ették.

Mal őrei odamentek az egyik sátorhoz. Belökték a fiút, és utánamásztak. Még megpróbáltam a szemébe nézni, de túl gyorsan történt minden.

Iván keresztülrángatott a táboron egy másik sátorhoz. Durván taszigált. Odabent több hálózsák feküdt a földön. Ismét meglökött, majd a sátor közepét tartó oszlopra mutatott.

– Leülni! – parancsolta. Az oszlop mellé húzódtam. Az őröm hátrakötötte a kezemet. Utána összeszíjazta a bokáimat is.

– Kényelmes? – Tudod, mire készül, Iván! – Elhozza nekünk a békét. – Na de milyen áron? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Ez így kész őrület! – Tudod, hogy volt két öcsém? – förmedt rám a férfi.

Jóképű arcáról eltűnt a megszokott vigyor. – Még szép, hogy nem. Ők nem grisának születtek. Katonák voltak, és meghaltak az uralkodó szolgálatában. A háborúban. Ahogy az apám, ahogy a nagybátyám.

– Sajnálom. – Igen, mindenki sajnálja. Mindenki együtt érző.

Őfelsége sajnálja, a cárné is sajnálja. Én is nagyon szomorú vagyok. Egyedül viszont az

Éjúr hajlandó tenni is valamit ellene. – Nem az az egyetlen megoldás, amire ő készül,

Iván. Az erőmet felhasználva elpusztíthatnánk a Zónát. A testőr megrázta a fejét. – A nagyúr tudja, mit kell tennünk. – Soha nem fog megállni. Képtelen lesz rá, ha már

megérzi az iszonyatos hatalom ízét, te is tudod. Most még csak az én nyakamban van járom, nemsokára azonban mindannyian viselni fogjátok, és akkor már nem marad senki vagy semmi, aki vagy ami elég erős

volna ahhoz, hogy szembeszálljon vele. Iván állkapcsán rángatózni kezdett egy izom. – Ha nem fejezed be ezt a hazaáruló uszítást, akkor

betömöm a szádat – förmedt rám, majd szó nélkül kiviharzott a sátorból.

Nem sokkal később egy idéző és egy szívtörő lépett be lehajtott fejjel mellém. Egyikőjüket sem ismertem fel. Kerülték a tekintetest, miközben némán letelepedtek a szőrméikre, és elfújták a lámpást.

Ébren ültem a sötétben. Néztem, ahogy a tábortűz táncoló izzása árnyékokat vet a sátor vászonfalára. A nyakamon nagyon is jól éreztem a járom súlyát. Hátrakötött kezem viszketni kezdett. Jó lett volna a nyakamat is megvakarni. Utána Malra gondoltam, akit itt őriztek a közelemben, a másik sátorban.

Miattam kerültünk bajba. Ha végeztem volna a szarvasbikával, akkor most már enyém lenne az ereje. Tudnom kellett volna, milyen nagy árat kell fizetnünk a könyörületességért. A szabadságommal.

Meg Mal életével. Ráadásul még sok–sok ember életével. Tudtam, és mégis túl gyengének bizonyultam, amikor meg kellett volna tennem az elkerülhetetlent.

Amikor végre elaludtam, a szarvasbikáról álmodtam. Újra és újra végignéztem, ahogy az Éjúr elvágja a torkát. Láttam, ahogy sötét szemében kihuny az élet. Amikor azonban lehajtottam a fejem, már az én véremről vöröslött a hó.

Hörögve ébredtem tel. Körülöttem jól hallatszottak az ébredező tábor hangjai. Félrehajtották a bejáratot fedő vászondarabot. Egy szívtörő lépett be. A nő

elvágta a köteleimet, és talpra rántott. Minden tagom fájt, és az ízületeim hangosan kattogtak, hiszen egész éjjel abban a kényelmetlen testhelyzetben ültem.

A szívtörő odavezetett a lovakhoz. Már felnyergelték őket. Az Éjúr csendben beszélt Ivánnal és a többi grisával. Körülnéztem, és keresni kezdtem Malt. Belém hasított a félelem, mert sehol sem láttam. Ekkor azonban észrevettem, hogy egy opricsnyik kirángatja a másik sátorból.

– Vele mi legyen? – kérdezte az őr Ivántól. – Csak gyalogoljon a hazaáruló – hangzott a válasz. –

Ha pedig elfárad, majd a lovak maguk után vonszolják. Már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzam ám

mielőtt egyetlen szót is szólhattam volna, az Éjúr rendelkezett.

– Nem – jelentette ki, miközben egy elegáns mozdulattal felült a lovára. Azt akarom, hogy éljen, amikor elérjük az Árnyzónát.

Az őr megvonta a vállát, aztán felsegítette Malt az egyik ló hátára.

A barátom megbilincselt kezét hozzákötötte a nyeregkápához. Először elöntött a mélységes megkönnyebbülés, de utána belém mart a félelem. Az Éjúr talán bíróság elé akarja állítani Malt, vagy valamilyen sokkal szörnyűbb sorsot tartogat a fiúnak? Az a lényeg, hogy

Mal még él – emlékeztettem magam . Ez pedig azt jelenti, hogy még mindig van esély a megmentésére.

– A lány mellett lovagolj! – parancsolta az Éjúr Ivánnak. – Figyelj rá, nehogy valami ostobaságot csináljon.

Egyetlen pillantásra sem méltatott, hanem a lábát a lova véknyába nyomta. Órákon át ügettünk az erdőn át. Elhaladtunk a fennsík mellett, ahol Mallal együtt a csorda érkezését vártuk. Észrevettem azokat a sziklatömböket, amelyek tövében az éjszakát töltöttük. Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy Kom urat éppen az a fény vezette a nyomunkra, amelyik megakadályozta, hogy halálra fagyjunk abban a hóviharban.

Tudtam, hogy a kribirszki helyőrség felé tartunk. Elfogott a rosszullét, ha arra gondoltam, mi várhat ott ránk. Vajon kivel akar az Éjúr először leszámolni? Homokfutó dereglyék hadát indítja észak felé, Fjerda ellen? Esetleg inkább déli irányba kel útra? Kiterjeszti a Zónát Shu Hanba? Kinek a haláláért terhel majd felelősség?

Még egy teljes éjszakát és nappalt kellett utaznunk, hogy elérjük az egyik szélesebb utat, amelyen haladva eljutottunk délre, a birodalmi főútvonalhoz. Egy útkereszteződésnél rengeteg fegyveres várt ránk.

A legtöbben az opricsnyik ok sötétszürke zubbonyát viselték. Friss lovakat hoztak magukkal. Ott volt az Éjúr hintója is. Iván különösebb teketóriázás nélkül fellökött a bársonypárnás ülésbe, majd bemászott mellém. A kocsis nagyot csettintett az ostorával, és máris elindultunk.

Őröm ragaszkodott ahhoz, hogy behúzzuk a függönyöket. Noha persze egy pillanatra így is kileshettem, és láttam, hogy állig felfegyverzett lovasok kísérik a járművet. Önkéntelenül is az eszembe jutott, milyen volt, amikor első alkalommal

ugyanebben a hintóban utaztam Iván társaságában. A katonák aznap este tábort vertek. Nekem nem

engedték meg, hogy kiszálljak az Éjúr kocsijából. A vacsorámat Iván hozta. A komor fickót szemlátomást feldühítette, hogy cselédként kellett kiszolgálnia. Nem volt hajlandó szóba elegyedni velem. Amikor pedig állhatatosan arról érdeklődtem, mi történt Mallal, akkor megfenyegetett. Azt mondta, annyira lelassítja a szívverésemet, hogy elveszítem az eszméletemet. Én azonban ennek ellenére mindennap megkérdeztem, mi van a barátommal. Le nem vettem volna a szemem az ablakkeret és a függöny közötti hajszálvékony résről. Reméltem, hogy legalább egy pillanatra megláthatom.

Éjszakánként rosszul aludtam. Minden alkalommal a havas tisztásról álmodtam. Láttam a szarvasbika sötét szemét. A halott állat dermedten bámult rám. Minden áldott éjjel szembesültem a kudarcommal. Újra és újra átéltem, milyen gyászt okoztam a gyengeségemmel.

A könyörületességemmel! A szarvasra mindenképpen halál várt volna, és így kárhozatba taszítottam Malt és magamat is. Az ébredésem pillanatában elöntött a bűntudat és a szégyenérzet. Ráadasul ingerültté váltam, mert úgy éreztem, megfeledkezek valami nagyon fontosról. Mintha az álmom során elhangzott volna egy világos és nyilvánvaló üzenet, engem pedig csupán egy hajszál választott el attól, hogy az ébredésem pillanatában megértsem.

Kom urat egészen addig nem láttam újra, míg el nem értük Kribirszk első házait. Ekkor váratlanul

kinyílott a hintó ajtaja, és a sötét ruhás alak odasiklott a szemközti ülésre. Iván egyetlen szó nélkül távozott.

– Hol van Mal? – kérdeztem, mihelyt becsukódott az ajtó.

A férfi kesztyűbe bujtatott keze ökölbe szorult, ám amikor megszólalt, hangja ugyanolyan hűvös és érzelemmentes volt, mint mindig. – Mindjárt beérünk Kribirszkbe – jelentette ki. – Amikor a többi grisa üdvözöl, egyetlen szóval sem említed a kis kiruccanásunkat.

Döbbenten néztem rá. – Hát nem tudják? – Pontosan tudják, hogy a magányt választottad,

mert imádsággal és pihenéssel akartál felkészülni arra, hogy átkelj az Árnyzónán.

Keserűen felnevettem. – Pont úgy nézek ki, mint aki jól kipihente magát. – Majd azt mondom, hogy böjtöltél. – Szóval akkor ez volt az oka annak, hogy

Rijevosztyban egyetlen katona sem keresett – jelentettem ki, mert végre átláttam a szitán. – Eltitkoltad az uralkodó előtt.

– Ha csak egyetlen szó is kiszivárgott volna az eltűnésedről, néhány nap leforgása alatt megkerestek és meggyilkoltak volna a fjerdai orgyilkosok.

– Neked pedig felelned kellett volna azért, hogy elveszítetted a birodalom egyetlen napidézőjét.

A nagyúr egy hosszú pillanatig némán tanulmányozta az arcomat.

– Áruld már el nekem, mégis milyen életre számítottál a nyomkereső oldalán, Alina? Hiszen az a

fiú egy otkazac. Még csak nem is remélheti, hogy képes lenne felfogni a különleges képességedet.

Vagy ha mégis sikerülne neki, akkor csak félne tőled. A hozzád és hozzám hasonló emberek nem ismerhetik a nyugodt hétköznapokat.

– Én cseppet sem hasonlítok rád – válaszoltam nyugodtan. Keserűen elmosolyodott.

– Hát persze, hogy nem – válaszolta udvariasan. Megütögette a hintó mennyezetét, mire a jármű megállt. – Amikor megérkezünk, kedvesen köszönsz az embereknek, majd kimerültségre hivatkozva bemész a sátradba. Ha bármilyen felelőtlen dolgot tennél, olyan kínzás vár a nyomkeresőre, hogy a végén ő fog könyörögni azért, hogy kioltsam az életét.

Ezzel el is tűnt. Az út hátralévő részét egyedül, remegve tettem

meg. Mal életben van – gondoltam, miközben begördültünk Kribirszkbe. Csakis ez számít. Ekkor azonban feltámadt bennem a kétség. Lehet, hogy már meghalt, és a nagyúr csak azért akarja elhitetni veled, hogy még él, mert így akar engedelmességre kényszeríteni. Összekuporodva némán imádkoztam azért, hogy ez ne legyen így.

Félrehúztam a függönyöket, ahogy beértünk Kribirszkbe. Elöntött a szomorúság, mert eszembe jutott, hogy jó pár hónappal ezelőtt ugyanitt jártam. Kis híján halálra gázolt az a hintó, amelyben most ülök. Mal megmentette az életemet, Zója pedig megbámulta a fiút, amikor kinézett az idézők hintájából. Úgy szerettem volna olyan lenni, mint ő, az a kék keftát viselő, gyönyörű lány. A grisák hada azonnal

körbevette a hintót, ahogy odagördültünk az ég felé magasodó, fekete selyemsátor elé. Marie, Ivo és Szergej is elénk sietett. Lelkesen üdvözöltek. Egészen meglepődtem, milyen csodálatos érzés újra találkozni velük.

Miután megpillantottak, lelkes izgalmuk semmivé foszlott, helyét átverte az aggodalom és a rémület. Arra számítottak, hogy a napidéző diadalmasan tér vissza közéjük. Sugárzik belőle az erő, miközben a nyakában viseli az ismert világ leghatalmasabb erősítőjét. Az Éjúr kegyeltjének visszatérésére számítottak. E helyett egy sápadt, fáradt lányt láttak maguk előtt, akit megtört a fájdalom.

– Jól vagy? – suttogta Marie a fülembe, miközben átölelt.

– Hát persze – válaszoltam –, csak kimerített az utazás.

Mindent elkövettem azért, hogy a lehető legmeggyőzőbben mosolyogjak. Úgy tettem, mintha rám tört volna a mélységes kimerültség, miközben a többiek ámulva bámulták Morozova nyakékét. Megpróbálták megérinteni.

A szemem sarkából egy pillanatra sem téveszthettem szem elől a sötét nagyurat. A tekintetéből figyelmeztetés sütött. Végigsiettem a várakozó tömegen. Annyit mosolyogtam, hogy a végén megfájdult az arcom.

A grisák sátrai között lépkedve észrevettem, hogy Zója egy nagy párnahalom tetején duzzog. Epekedve bámulta a nyakamban lévő csontgallért. Nagyon szívesen neked adnám – gondoltam keserűen, és

megszaporáztam a lépteimet. Iván bevezetett egy elkerített sátorba. Az Éjúr sátra

közelében szállásoltak el. A tábori ágyra kiterítve friss ruha várt rám, egy dézsa forró víz és a kék keftám. Csupán néhány hetet tölthettem el a vadonban, mégis furcsa érzés volt újra az idézők öltözékét viselni.

Lakosztályomat körbevették az Éjúr testőrei. Csupán én tudhatom, hogy a harcosok nem csak védelmeznek, de őriznek is. Átmeneti otthonomat fényűzően berendezték. Rengeteg szőrmét, festett asztalt és széket kaptam. Aranyozott szegélyű tükröm kristálytiszta üvege a fabrikátorok tudását dicsérte. Én azonban habozás nélkül elcseréltem volna ezt a sok drágaságot, ha Mal mellett feküdhettem volna a földön, egy kopott pokrócon.

Senki sem látogatott meg. Egész nap fel–alá járkáltam a vászonfalak között. Elöntött a rémület és az aggodalom. A legrosszabbra számítottam. Nem tudtam, az Éjúr miért húzza az időt. Miért nem indultunk már el az Árnyzóna felé? Sejtelmem sem lehetett a terveiről. Őreim a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták arra, hogy beavassanak a részletekbe. A negyedik éjszaka leszálltával azonban félrehúzták a bejáratot takaró sátorvászon lapot. Kis híján kizuhantam a tábori ágyamból. Zsenya állt ott. Az elképesztően gyönyörű fiatal nő a vacsorámat tartotta a kezében. Bizonytalanul felültem.

A barátnőm belépett, és letette a tálcát az asztalra. Nem jött oda hozzám.

– Nem lenne szabad itt lennem – szólalt meg. – Ez bizony meglehet – bólintottam. – Azt hiszem,

nem fogadhatok látogatókat. – Nem ezért nem szabadna itt lennem! Egyszerűen

förtelmesen mocskos ez a hely. Nevetni kezdtem. Annyira örültem, hogy újra

láthatom. Zsenya halványan elmosolyodott, és elegánsan letelepedett az egyik festett szék legszélére.

– Azt mondják, hogy a magányt választottad, mert fel akartál készülni az előtted álló szörnyű próbatételre – folytatta.

Alaposan megnéztem magamnak barátnőm arcát. Megpróbáltam rájönni, mennyit tudhat.

– Nem volt alkalmam arra, hogy elbúcsúzzam tőled, mielőtt... elmentem – jelentettem ki óvatosan.

– Ha odajöttél volna hozzám, akkor meg kellett volna állítsalak.

Ezek szerint tudta, hogy elmenekültem. – Mi van Baghrával? – Senki sem látta, amióta eltűntél. Valószínűleg ő is

a magányt választotta. Remegni kezdtem. Abban reménykedtem, hogy idős

mesteremnek sikerült elmenekülnie. Tudtam, hogy ennek felettébb csekély az esélye. Vajon milyen iszonyatos árat kellett fizetnie? Hogyan torolták meg az árulását?

Az ajkamba harapva haboztam. Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy mindent egy lapra tegyek fel.

– Zsenyka, nagyon fontos lenne, hogy egy üzenetem eljusson az uralkodóhoz. Biztosra veszem, őfelsége nem tudja, mire készül az

Éjúr. Ő ugyanis...

– Alina – vágott a szavamba Zsenya. – Uralkodónk súlyos beteg, helyette az Apparátus irányítja a birodalmat.

Összeszorult a szívem. Tökéletesen emlékeztem arra, miről beszélt az Éjúr, amikor először találkoztam az Apparátussal: Neki is megvan a maga haszna.

Ugyanakkor viszont a pap arról beszélt, hogy meg lehet dönteni a fejedelmet, de az Éjúrhoz hasonló nagy emberek uralmát is. Talán ezzel akart figyelmeztetni? Bárcsak ne féltem volna annyira! Bárcsak hajlandó lettem volna odafigyelni rá! A baklövéseim listája egyre hosszabb lett. Nem tudhattam, hogy az Apparátus valódi szövetséget kötött–e a nagyúrral. Könnyen elképzelhetőnek tűnt, hogy esetleg kettős játékot űz. A jelenlegi helyzetemben azonban képtelenség lett volna kideríteni az igazságot.

Az elmúlt néhány nap során abban reménykedtem, hogy uralkodóm esetleg meg akarja vagy meg tudja akadályozni azt, amire az Éjúr készült. Persze ez a remény igencsak halovány volt. Mostanra viszont ez a fénysugár is kihunyt.

– És mi a helyzet a cárnéval? – kérdeztem töretlen derűlátással.

Zsenya ajkán könyörtelen kis mosoly ragyogott fel. – Őfelségét nem engedik ki a lakosztályából.

Természetesen a csak a saját biztonsága érdekében. Tudod, nagyon nagy a fertőzés veszélye.

És csak ebben a pillanatban figyeltem fel arra, milyen ruha van Zsenyán. Az előbb annyira meglepett a felbukkanása, utána meg olyan elemi erővel zúdultak rám a gondolataim, hogy nem is törődtem az elém

táruló látvánnyal. Látogatóm vörös köntöst viselt. A korporálok keftájának azonban kék szín díszítette az ujját. Ezt a két színt így együtt még sohasem láttam.

Hideg borzongás futott végig a hátamon. Mi lehetett Zsenya szerepe abban, hogy az uralkodó váratlanul megbetegedett? Milyen árat fizetett azért, hogy végre magára vehesse a teljes jogú grisákat megillető színeket?

– Értem – mondtam csöndesen. – Megpróbáltalak figyelmeztetni – felete némi

szomorúsággal a hangjában. – És azt tudod, mire készül a nagyúr? – Hallottam ezt–azt – válaszolta kelletlen

arckifejezéssel. – Mindegyik igaz. – Akkor pedig meg kell tennie, amire készül. Alaposan megnéztem magamnak. Egy pillanattal

később lesütötte a pillantását. Nyugtalanul ráncigálni kezdte keftája szegélyét.

– Davidet pokoli lelkiismeret–furdalás gyötri – suttogta. – Attól tart, hogy pusztulásba dönti egyész Ravkát.

– Nem az ő hibája – nevettem fel cseppnyi jókedv nélkül. – Mindannyian hozzájárultunk ahhoz, hogy eljöjjön a világvége.

Zsenya azonnal felkapta a fejét. – Ezt nem gondolhatod komolyan. Minden arcizma megfeszült. Lehet, hogy valamire

megint figyelmeztetni akar? Eszembe jutott, mivel fenyegetett meg a nagyúr. Mi

lesz Mal sorsa.

– Nem – válaszoltam színtelen hangon. – Hát persze hogy nem.

Tudtam, hogy nem hisz nekem. A homlokáról azonban eltűntek a ráncok, és arcán felragyogott gyönyörű, lágy mosolya. Pontosan úgy nézett ki, mint egy szentet ábrázoló, festett ikon. Ragyogó, rézszínű haja valósággal glóriát vont a feje köré. Felkelt, én pedig elkísértem a bejáratig. Közben az elmém mélyén újra a szarvasbika sötét szempárját láttam. Azokat a szemeket, amelyek minden éjjel rám merednek.

– Nem tudom, ér–e valamit a megbocsátásom – szólaltam meg, de mondd meg Davidnak, nem haragszom rá.

És neked is megbocsátok – tettem hozzá magamban. Komolyan gondoltam. Pontosan tudtam, milyen az, ha valaki nem tartozik sehová sem.

– Átadom neki – válaszolta csendben. Megfordult, és eltűnt az éjszakában. Nem volt azonban annyira gyors, hogy ne láthattam volna a csodás szemében feltűnő könnycseppeket.

21. fejezet

CSAK TURKÁLTAM A VACSORÁMAT, majd újra

lefeküdtem a tábori ágyamra. Egyre csak az járt a fejemben, amit Zsenyától hallottam. A barátnőm szinte egész életet Os Altában töltötte. Valahol félúton lebegett a grisák és a cselszövéssel teli, fejedelmi udvar világának határán. Ebbe a helyzetbe az Éjúr miatt került. A nagyúr a saját célkitűzéseinek megfelelően helyezte oda a fiatal nőt, és most kiemelte onnan. Zsenyának többe már nem kellett az uralkodó vagy a cárné előtt hajlongania. Már nem kényszerült arra, hogy a szolgák ruháját viselje. David azonban megbánta a dolgot. Ha pedig neki fenntartásai vannak, akkor lehet, hogy másoknak is. A számuk esetleg még jobban megnő, ha a nagyúr

először veti be fegyverként az Árnyzóna erejét. Persze lehet, hogy addigra már túl késő lesz.

Töprengésemet Iván szakította felbe, amikor felbukkant a lakrészem ajtajában.

– Felkelni! – parancsolta. – Látni akar. Idegesen megrándult a gyomrom, de felkeltem, és

sietve követtem. Mihelyt kiléptünk a sátorból, máris körbefogtak a

testőrök, hogy elkísérjenek minket az Éjúr közeli sátrába.

A bejárat előtt őrködő opricsnyik ok félreálltak, amikor megpillantották Ivánt. A vörös ruhás férfi a sátor felé biccentett.

– Menj be! – utasított vigyorogva. Olyan jó lett volna egyetlen ütéssel letörölni az arcáról azt a mindentudó mosolyt. E helyett csupán kihúztam magam, és elvonultam mellette.

A súlyos selyemszövet bezáródott a hátam mögött. Néhány lépés után megtorpantam, hogy tájékozódni tudjak. A hatalmas sátorban csupán néhány halvány lámpás világított. A padlót beborították a szőnyegek és a szőrmék. A sátor szívében hatalmas, ezüst üstöt helyeztek el. Ennek a belsejében lobogott a tűz. Fölöttem félrehúzták a füstnyílás fedelét, így a fekete felleg szabad utat talált kifelé. Jól látszott az éjszakai égbolt egy darabkája.

A nagyúr kinyújtott lábbal ült egy jókora székben. Pohárral a kezében a tüzet bámulta. A mellette álló asztalon egy üveg kvász állt.

Anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna rám, kezével a szemközti székre mutatott. Odaléptem a

tűzhöz, de nem ültem le. Enyhe ingerültséggel pillantott rám, majd visszafordult a lángok felé.

– Ülj le, Alina! Letelepedtem a szék legszélére, és feszülten

figyeltem a férfit. – Beszélj! – utasított. Így érezhette magát a gazdája

előtt kuporgó kutya is. – Nincs mit mondanom. – Én pedig úgy vélem, hogy rengeteg dologról tudnál

beszélni. – Ha arra kérlek, hogy hagyd abba, nem fogod

megtenni. Ha arról beszélek, hogy megőrültél, nem fogsz hinni nekem. Akkor meg miért törjem magam?

– Talán, mert azt szeretnéd, hogy az a fiú életben maradjon.

Egészen egyszerűen elakadt a lélegzetem. Némán felzokogtam.

Mal tehát él. Persze lehet, hogy a nagyúr hazudik, de ezt nehezen tudtam volna elképzelni. Imádta a hatalmat, és amíg Mal élt, addig a kezében tarthatott.

– Mit kell mondanom ahhoz, hogy megmentsem? – suttogtam, és közelebb hajoltam. – Mondd, és én azonnal megteszem.

– Az az alak áruló és katonaszökevény. – Soha sem lesz jobb nyomkövetőd, mint ő. – Na és? – legyintett az Éjúr, megvonva a vállát. Én

azonban mostanra sokkal jobban ismertem, mint régen. Láttam, amint szemében felvillan a kapzsiság, miközben az üres poharához fordult. Nagyon is tudtam, mennyire nehezére esik elpusztítani bármit is, amiről azt gondolja, hogy megszerezheti és

használhatja. Megpróbáltam kihasználni ezt a parányi előnyt.

– Akár száműzetésbe is küldhetnéd, fel, északra, az örök hó birodalmába, míg újra szükséged nincs rá.

– Azt akarod, hogy élete végéig egy munkatáborban vagy egy börtönben sínylődjön?

Hatalmasat nyeltem. Gombóc volt a torkomban. – Igen. – Az jár az eszedben, hogy valahogy majd eljutsz

hozzá, igaz? kérdezte jókedvű gúnnyal. – Azt hiszed, amíg nem hal meg, addig a remény is él.

Megrázta a fejét, és komoran felnevetett. – Olyan hatalommal ruháztalak fel, ami a

legmerészebb álmaidat is meghaladja, és neked mégis csak az jár a fejedben, hogy elszökj, és letelepedj valahol ezzel a nyomkeresővel.

Tudtam, hogy be kellene fogni a számat. Tudtam, hogy ez itt a diplomatikus hallgatás ideje, de képtelen voltam uralkodni magamon.

– Tőled aztán semmit sem kaptam. Rabszolgává tettél.

– Sosem állt a szándékomban ilyesmi, Alina – tiltakozott, és végigsimította az arcát, ebben a pillanatban mintha csak egy kimerült, elgyötört ember ült volna előttem. De vajon mi ebből az igaz, és menynyi a képmutatás? – Nem vállalhattam kockázatot. Ahhoz túl nagy volt a szarvasbika ereje. Egész Ravka sorsa múlott a döntésemen.

– Ne próbálj meg úgy tenni, mintha Ravka sorsa, a birodalom jóléte izgatna. Hazudtál nekem. Már az első pillanattól kezdve hazugságokkal etettél.

Hosszú ujjai rászorultak a pohárra. – Talán rászolgáltál a bizalmamra? – kérdezte, és

most először eltűnt a hangjából a nyugalom és a közöny. – Baghra néhány vádat suttog a füledbe, te meg már el is rohansz a vakvilágba. Belegondoltál akárcsak egyetlen pillanatig is abba, mivel jár az számomra, sőt egész Ravka számára, ha csak úgy eltűnsz?

– Nem adtál túl sok választási lehetőséget. – De még mennyire, hogy választhattál. Te viszont

úgy döntöttél, hogy eltaszítod magadtól a hazádat. Hátat fordítottál mindennek, ami csak vagy.

– Ez így nem igaz. – Nem igaz? – kacagott a férfi. – Hát még mindig

erről papolsz? Ugyan mi köze van az igazságnak ehhez az

egészhez? Engem átkoztak az emberek, téged viszont az imájukba foglalnak, mégis te vagy az, aki cserbenhagyta őket. Tőlem kapják az erőt, hogy legyőzhessék az ellenségeiket. Én vagyok az, aki felszabadítja őket a cáratyuska uralma alól. A zsarnokság alól.

– Aki helyett majd te fogsz uralkodni rajtuk. – Valakinek vezetnie kell az embereket, Alina.

Valakinek véget kell vetnie az eddigi világnak. Hidd el nekem, én is azt szeretném, ha ez másképp volna.

Annyira őszintén érvelt, hogy akár el is hihettem volna, olyan ember ül velem szemben, aki őszinte meggyőződésből egyedül a népe javát szolgálja. Nem pedig egy szörnyeteg, aki hajlandó mindenkin átgázolni. Annak ellenére, amit tett, és amire készült,

kis híján majdnem bedőltem neki. De csak majdnem. Némán megráztam a fejemet. Hátrarogyott a székében. – Hát legyen! – válaszolta megtört vállrántással. –

Gondold csak azt, hogy szörnyeteg vagyok! Letette az üres poharát, és felállt. – Gyere ide! Belém hasított a félelem, de felkeltem, és

odamentem hozzá. Alaposan megnézett magának a tűz fényében. Felemelte a karját, és megérintette Morozova nyakékét. Hosszú ujjai végigsiklottak az érdes csonton. Utána viszont végigsimították a nyakamat, és egy kézzel megragadta az arcomat. Elöntött az undor, ám azzal egy időben rám zúdult a férfi magabiztossága és megrészegítő ereje is. Felháborított, hogy még mindig ilyen hatással van rám.

– Elárultál – jelentette ki halkan. Majdnem elnevettem magamat. Én árultam el őt?

Hiszen kihasznált, elcsábított, és most rabszolgasorba taszított. Erre fel én volnék az áruló? Ekkor azonban Malra gondoltam, és lenyeltem a haragomat meg a büszkeségemet.

– Igen – szólaltam meg. – És nagyon sajnálom. Nevetni kezdett. – Fikarcnyit sem bánod a dolgot. Csakis az a fiú meg

a nyomorúságos élete jár az eszedben. Néma maradtam. – Mondd csak el nekem! – folytatta, és egyre

nagyobb erővel szorította az államat. Az ujjai belemélyedtek a húsomba. A tűz fényében elemi könyörtelenség ült ki az arcára. – Mondd el, milyen

nagyon szereted! Könyörögj az életéért! – Könyörgöm – suttogtam, és megpróbáltam

feltartóztatni a könnyeimet. – Könyörgöm, kíméld meg! – Miért? – Azért, mert a nyakörvtől nem kaphatod meg azt,

amire vágysz feleltem vakmerően. Csupán egyetlen dolog maradt, amivel alkudozhattam. Kicsi volt az esélyem, de akkor is meg kellett ragadnom. Nem tehetek mást, minthogy szolgáljalak. Ha azonban Malt baj éri, azt sohasem bocsátom meg neked. A tőlem telhető minden módon harcba szállok veled. Minden éber pillanatomat azzal töltöm, hogy véget vessek az életemnek. Végül sikerülni fog. Ha azonban könyörületet tanúsítasz, és életben hagyod a fiút, akkor boldogan foglak szolgálni. Halálom napjáig kimutatom a hálámat.

Az utolsó szó miatt majdnem megfulladtam. Félrehajtotta a fejét, és leheletnyi, kétkedő mosoly

jelent meg az arcán. A gúnyos tekintet azonban semmivé foszlott, és helyette egy olyan érzelem villant fel, amit még egyetlen alkalommal sem láttam a nagyúr arcán. Nagyon úgy tűnt, hogy elfogta a vágyakozás.

– Könyörület – mondta ki lassan, nagy nehezen. Olyan volt, mintha valamilyen ismeretlen dolgot ízlelgetett volna. – Lehetnék könyörületes.

Felemelte a másik kezét is, megfogta az arcomat, és lágyan, érzéssel megcsókolt. Bár rosszul lettem az érintésétől, mégis hagytam.

Gyűlöltem. Féltem tőle. Ugyanakkor viszont még mindig éreztem, mennyire vonz az ereje. Képtelen

voltam megakadályozni, hogy áruló szívem kiéhezve válaszoljon a hatalom hívására. Hátrább lépett, de továbbra is engem bámult. A pillantása még akkor is a szemembe fúródott, amikor behívta Ivánt.

– Vidd el a cellákhoz! – parancsolta, amikor a vörös ruhás férfi megjelent a sátor bejáratában. – Találkozhat a nyomolvasóval.

A szívemben halványan felragyogott a reménység. – Igen, Alina – jelentette ki, és megsimogatta az

arcomat. – Tudok én könyörületesen is viselkedni. Utána viszont előrehajolt, és odahúzott magához.

Ajka megérintette a fülemet. – Holnap behatolunk az Árnyzónába – suttogta

simogató hangon. – Utána pedig a volkrák martalékául dobom a barátodat. Végignézheted, ahogy meghal.

– Ne! – kiáltottam, és megtántorodtam a borzalomtól. Megpróbáltam eljönni a közeléből, de olyan volt a szorítása, mintha acélból kovácsolták volna a kezét. Az ujjai valósággal belemélyedtek a fejembe. – De hát azt mondtad...

– Ma éjjel elbúcsúzhattok egymástól. A hazaárulók csak ennyi könyörületet érdemelnek.

Valami megpattant bennem. Fogva tartómra vetettem magam.

Megpróbáltam megkarmolni az arcát, üvöltöttem a gyűlölettől. Iván azonnal ott termett mellettem. Megragadott, és erősen tartott. Hiába vergődtem a szorításában.

– Gyilkos! – üvöltöttem. – Szörnyeteg! – Bizony, mind a kettő! – Gyűlöllek – sziszegtem. Megvonta a vallat.

– Nemsokára megunod a gyűlöletet. Hamarosan mindenből eleged lesz.

Ismét elmosolyodott. A pillantása mélyén ekkor megláttam ugyanazt a kietlen, vicsorgó szakadékot, amit már Baghra ősöreg szemében is láttam.

– Ott lesz a járom a nyakadban, egészen életed végéig. Nagyon, de nagyon sokáig fogsz élni, Alina. Addig küzdesz ellenem, ameddig csak akarsz. Rá fogsz jönni, hogy én sokkal jobban tudom kezelni az örökkévalóságot.

Megvetően intett a kezével, mire Iván kirángatott a sátorból. Még mindig ellenálltam, miközben a férfi magával vonszolt az ösvényen.

Zokogni kezdtem. Amíg farkasszemet néztem az Éjúrral, nem akartam sírni, ám a könnyek most valósággal elborították az arcomat.

– Fejezd be! – sziszegte Iván dühösen. – Valaki megláthat.

– Nem érdekel. A nagyúr így is, úgy is megöli Malt. Mit számít az, ha

bárki is szemtanúja lesz a nyomorúságomnak? Valósággal megroggyantam, amikor szembesülni kellett barátom halálával és a nagyúr könyörtelenségével. Tökéletesen éreztem, milyen rideg, kegyetlen dolgok várnak rám.

Iván berángatott a sátramba, és utána durván megrázott.

– Akarod látni azt a nyomkeresőt, vagy sem? Nem megyek keresztül a táboron egy zokogó lánnyal!

Az arcomra szorítottam a kezem, és megpróbáltam visszatartani a könnyeimet.

– Sokkal jobb – jelentette ki. – Vedd fel ezt! Odadobott nekem egy hosszú, barna kabátot.

Rávettem a keftámra, ő pedig a fejemre borította a széles csuklyát.

– Hajtsd le a fejedet, és fogd be a szádat, különben esküszöm, hogy azonnal visszarángatlak ide. Akkor pedig majd a Zónában búcsúzhattok el egymástól. Megertettél?

Némán bólintottam. A tábor peremén egy sötétségbe burkolódzó

ösvényen mentünk végig. Az őreim most is velem jöttek, de jelentős távolságot tartottak.

Néhányan messze előttünk, a többiek pedig jóval mögöttünk jöttek.

Rájöttem, Iván nem akarta azt, hogy bárki is felismerjen, vagy töprengeni kezdjen, mi keresnivalóm van a börtönben.

Miközben a sátrak és a faépületek között sétáltunk, éreztem, hogy a tábor valósággal remeg a különös feszültségtől. A közönséges katonák nagy része igencsak ingerültnek tűnt, és néhányan leplezetlen ellenszenvvel bámultak Ivánra, amikor elmentünk mellettük. Kíváncsi lettem volna arra, mit szólt az Első Hadsereg az Apparátus páratlan felemelkedéséhez?

A börtönt a tábor túlsó végében alakították ki. A viharvert épületen egyértelműen látszott, hogy még jóval a környező laktanyák előtt építették. A bejáratnál unatkozó őrök ácsorogtak.

– Új fogoly? – kérdezte az egyik Ivántól. – Látogató. – Mióta hozol te látogatókat a fogdába?

– Ma este óta – válaszolta Iván, és a hangjába visszafojtott harag vegyült. Az őrök idegesen összenéztek, és félreléptek az útjából:

– Nem kell ám egyből dühbe gurulni, vérontó! Végigvezetett egy hosszú folyosón. A cellák nagy

részében nem volt senki. Néhány rongyos foglyot láttam, egy részeg pedig hangosan horkolva feküdt a cella padlóján. A folyosó végére érve vörös ruhás kísérőm kinyitott egy kaput. Rozoga lépcsőkön haladtunk lefelé egy sötét, ablaktalan helyiségbe. Itt csupán egyetlen pislákoló lámpa világított. A félhomályban felfedeztem a pince egyetlen celláját elzáró vastag vasrudakat. A rácson túl hátát a falnak vetve egyetlen fogoly ült görnyedten.

– Mal? – suttogtam. A következő pillanatban máris felpattant, és ott állt a

rács mellett. Egymáshoz simultunk. Teljes erővel szorítottam a

karját. Hiába próbáltam meg visszafogni a könnyeimet, zokogni kezdtem. – Semmi baj, Alina. Ne sírj! Minden rendben!

– Használjátok ki az éjszakát! – förmedt ránk Iván, aztán elindult a lépcsőn. Amikor meghallottuk, hogy bezáródik a fenti kapu, Mal visszafordult felém. A tekintetével valósággal beitta az arcomat.

– El sem tudom hinni, hogy leengedtek ide. Most már hangosan zokogtam. – Mal, csak azért engedett le ide, mert... – Mikor? – kérdezte érdes hangon. – Holnap. Az Árnyzónában. Nyelt egy nagyot. Láttam rajta, hogy komoly

erőfeszítésébe kerül megemészteni a hallottakat, ám végül csak ennyit mondott:

– Semmi baj. A hang, amely feltört a torkomon, félig nevetés, félig

zokogás volt. – Senki mást nem ismerek, aki a közelgő halál

árnyékában képes lenne ilyesmit mondani. Elmosolyodott, és kisimította a hajamat

könnyáztatta arcomból. – Ha akarod, jajveszékelhetek. – Mal, ha erősebb lettem volna... – Ha elszántabb lettem volna, akkor keresztüldöftem

volna a szívedet a késsel. – Bárcsak megtetted volna! – suttogtam. – Hát, nem sikerült. Összekulcsolódó kezünkre pillantottam. – Mal, amit az Éjúr mondott odakint a hóban... Rólam

meg saját magáról. Én nem... Soha... – Nem számít. A szemébe néztem. – Tényleg? – Tényleg! – vágta rá túlságosan is hevesen. – Szerintem meg nem gondolod komolyan! – Hát lehet, hogy még nem gondolom teljesen

őszintén, de akkor is ez az igazság – felelte, és még nagyobb erővel szorította a kezemet. Éreztem a szívdobogását. – Az sem érdekelne, ha kiderülne, hogy meztelenül táncoltál vele a Kis Palota tetején. Szeretlek, Alina, még azt a részedet is, ami azt a fickót szerette!

Szerettem volna azt mondani, hogy ez nem igaz. Hogy én soha...

De nem törölhettem el a múltat. Nem bírtam azt mondani, képtelenség, amiről Mal beszél. Újra zokogni kezdtem.

– Annyira gyűlölöm magam, amiért... Hogyan gondolhattam... képtelenség...

– Talán nekem is a szememre hánynád az összes bűnömet? Gyűlölnél azokért a lányokért, akikkel ágyba bújtam? A sok ostobaságért, amit valaha is mondtam? Mert ha most elkezdjük méricskélni, hogy kettőnk közül ki követett el több baklövést, akkor nagyon is egyértelmű, melyikünknek lesz több a rovásán.

– Nem, én aztán nem kárhoztatlak – nyögtem ki nagy nehezen, és halványan elmosolyodtam. – Csak egy kicsit.

Az arcán felvillanó, jól ismert vigyort látva, a szívem hevesen megdobbant, ahogy azelőtt mindig.

– Hiszen visszataláltunk egymáshoz, Alina! Csakis ez számít!

A rácson keresztül megcsókolt. A hideg vas belemart az arcomba, amikor találkozott az ajkunk.

Egymás mellett fekve töltöttük az utolsó éjszakát. Az árvaházról beszélgettünk, Ana Kuya érdes, krákogó hangjáról, az elcsent konyakos meggy ízéről, a mezőnket borító, frissen lekaszált fű illatáról, meg arról, hogy milyen iszonyatosan forró volt a nyár, és mennyire kellemes volt enyhülést keresni a zeneterem márványpadlóján. Felelevenítettük a hosszú utat, amikor egymás mellett gyalogoltunk a helyőrségbe, hogy megkezdjük katonai szolgálatunkat. Az első éjszakán, amelyet közös és egyetlen otthonunk falain kívül töltöttünk, szuli hegedűk hangját hallgatva. Az

árvaház volt az otthonunk, amelyre emlékeztünk. Elmeséltem neki azt a délutánt, amikor a repedt

edényeket próbáltuk meg kijavítani Keramzin konyhájában. A cselédlány mellett ücsörögve vártam, hogy Mal visszatérjen a vadászatról. Akkoriban egyre többször küldték vadászni. Tizenöt éves lehettem. Odaálltam a konyhapult mellé, és ügyetlenül megpróbáltam összeragasztani egy kék csésze éles cserepeit. Ekkor azonban észrevettem, hogy a fiú felbukkan a mező szélén. Odarohantam az ajtóhoz, és integetni kezdtem. Meglátta, hogy ott állok, és futva elindult felém.

Lassú léptekkel szeltem át az udvart. Némán figyeltem a közeledő fiút. Megdöbbentett, milyen furcsán viselkedik a szívem. Majd kiugrott a mellemből. Mal felkapott, és megpördült velem. Szorosan megkapaszkodtam a nyakában, és mélyen belélegeztem édes, jól ismert illatát. Döbbenettel töltött el, hogy ennyire hiányzott nekem.

Csupán egészen halványan érzékeltem azt, hogy a kék csésze egyik szilánkját még mindig ott tartottam a kezemben. A cserépdarab belemélyedt a kezembe, de én egyszerűen nem akartam elengedni a hazatérőt. Amikor Mal végre lerakott, és elindult a konyhába, hogy megebédeljen, én még sokáig ott álltam az udvaron. A kezemből vér csöpögött, a fejem valósággal zúgott, és jól tudtam, hogy minden megváltozott.

Ana Kuya megszidott, mert összevéreztem a tiszta konyhakövet.

Bekötözte a kezemet, és arról beszélt, hogy a

sebhely előbb–utóbb beforr majd. Én azonban jól tudtam, hogy ez a fonadas mindörökké megmarad.

A cella dermesztő csendjében Mal megcsókolta a tenyeremen éktelenkedő sebhelyet. Akkor régen azt gondoltam arról a törött csészéről, hogy nem lehet helyrehozni. Azóta is magamon viseltem a sebhelyet.

A földön fekve aludtunk el. A rácsnak szorítva egymáshoz nyomtuk az arcunkat. Végig fogtuk egymás kezét. Nem akartam elaludni.

Ki akartam használni a Mallal töltött minden pillanatot. Valamikor azonban mégis elszenderedhettem, mert hirtelen újra a szarvasbikát láttam álmomban. Most azonban Mal is ott állt mellettem a tisztáson.

Az ő vére festette vörösre a havat. A következő pillanatban felriadtam. Meghallottam a

fenti rács hangját, majd Iván dübörgő lépteit. Mal megígértette velem, hogy nem fogok sírni. Azt

mondta, hogy attól csak jobban fájna a szíve. Így aztán lenyeltem a könnyeimet.

Utoljára még megcsókoltam, aztán hagytam, hogy Iván elvezessen.

22. fejezet

MÉG CSAK, A HAJNAL első fényei jelentek meg

Kribirszk felett, amikor Iván visszavitt a sátramba. Leültem tábori ágyamra, és a semmibe meredtem. Furcsa módon nehéznek éreztem a testem. Az elmém teljesen kiürült. Még akkor is így ültem, amikor megjött Zsenya.

Segített megmosni az arcom, utána rám adta azt a fekete keftát, amelyet a nagy téli bálon is hordtam. Végignéztem a drága selyemszöveten, és az jutott eszembe, milyen jó volna darabokra tépni. Képtelen voltam megmozdulni. A karom tehetetlenül csüngött mellettem.

Zsenya megfogta a vállam, és odavezetett a festett asztalhoz. Rezzenéstelenül ültem, miközben rendbe

hozta a hajamat. A fürtjeimet gondosan hullámokba és csigákba rendezte, majd arany hajtűkkel rögzítette a fejem tetején. Így sokkal jobban látszott Morozova nyakéke.

Amikor befejezte, odabújt hozzám, és az arcát egy pillanatra az enyémhez szorította. Végül Iván elé vezetett. Olyan mozdulattal tette a kezem a férfi karjára, mint amikor a mennyasszonyt átadják. Egyetlen szó sem hangzott el kettőnk között.

A vörös ruhás férfi odavezetett a hatalmas grisa sátor elé. Az Éjúr mellé álltam, a helyemre. Tudtam, hogy a barátaim szemmel tartanak. Suttogva próbálják találgatni, mi lehet a bajom. Bizonyára azt hiszik, azért vagyok ideges, mert be kell hatolnunk a Zónába. Tévedtek. Nem voltam sem ideges, sem rémült. Egészen egyszerűen kiürült az elmém.

A grisák mintha csak egy körmenet tagjai lettek volna. A nyomunkban vonultak egészen a szárazdokkokig. A kikötőben csupán néhány kiválasztott személy léphetett a homokfutó dereglye fedélzetére. Nagyobb volt minden járműnél, amit valaha errefelé láttam.

Három hatalmas vitorláját az Éjúr jelképe ékesítette. A tekintetem végigfutott a fedélzeten nyüzsgő katonákon és grisákon. Tudtam, hogy Mal is ott van a fedélzeten, de sehol sem láttam.

Az Éjúr társaságában a dereglye orrába kísértek. Itt bemutattak egy csoport rendkívül elegánsan öltözött, szőke szakállú, ragyogóan kék szemű férfinak. Összerezzentem, mert rájöttem arra, hogy a fjerdai követséget látom. Mellettük borvörös selyemruhában

Shu Han követei álltak. A delegáció mellett rövid, zubbonyt viselő kerchi kalmárok várakoztak. A kabátjuknak egészen különös harang alakú ujja volt.

Őfelsége képviselője is csatlakozott hozzánk. Tábornoki díszegyenruhát viselt. A mellén, a világoskék szöveten aranyból készült, kétfejű sas ragyogott. A viharvert veterán szigorú arckifejezéssel nézett körül.

Kíváncsian vettem szemügyre a jelenlevőket. Ez lehetett tehát az oka annak, hogy foglyul ejtőim ilyen sokáig halogatták az utazást.

Az Éjúrnak időre volt szüksége ahhoz, hogy maga köré gyűjtse a megfelelő nézősereget. Ezek a követek lesznek majd újonnan szerzett hatalmas erejének a tanúi. Vajon mennyire elszánt? Mi az, amitől nem riad vissza? Rendkívül rossz érzés fogott el. Kezdtem magamhoz térni abból az iszonyatos csüggedésből, amelynek egész reggel a rabja voltam.

A dereglye megremegett, és csúszni kezdett a füvön a Zóna hátborzongató, fekete ködfala felé. Amikor a három idéző a magasba emelte a karját, hirtelen szél duzzasztotta fel a széles vitorlákat. Az erős vásznak hangos csattanással feszültek meg.

Amikor először léptem a Zóna területére, rettegtem a sötéttől, és féltem a haláltól. A sötétség ma már semmit sem jelentett számomra, és tudtam, hogy nemsokára megváltásnak fogom tartani a halált.

Mindig is tudtam, hogy egyszer majd vissza kell térnem a Rémtengerbe. Ahogy azonban hátrapillantottam, kénytelen voltam belátni, hogy lényem egy része valósággal várta ezt a pillanatot.

Annyira örültem, hogy végre megmutathatom, mire vagyok képes. Remegni kezdtem, mert rájöttem valami másra is. Még mindig szerettem volna örömet okozni az Éjúrnak. Annak idején nyitott szemmel álmodoztam erről a pillanatról. El akartam hinni, hogy tényleg az a lenyűgöző sors vár rám, amiről mesélt. Elhittem, hogy a magára hagyott árva gyerek képes lesz megváltoztatni a világot. Csodát teszek, és ezért mindenki szeretni fog.

A nagyúr nyugodt arckifejezéssel nézett előre. Magabiztosságot és öntudatot sugárzott. A nap megremegett és lassan kihunyt. A következő pillanatban már sötétben haladtunk.

Egy darabig némán siklottunk a feketeségben. A grisa idézők gyorsan hajtották a hajókat a homokon. Ekkor azonban felharsant a nagyúr hangja.

– Gyújtsatok tüzet! Hatalmas lángnyelvek törtek a magasba a jármű két

szélén álló pokolhívók kezéből. Fényük egy pillanatra beragyogta az éjszakai égboltot. A követek, de még a körülöttem álló katonák is idegesen mocorogni kezdtek. Hiszen az Éjúr valósággal jelet adott a sötétben.

Odahívta hozzánk a volkrákat. Nem kellett sokáig várni, hogy a szörnyszülöttek

engedelmeskedjenek a hívásnak. Végigfutott a hátamon a hideg, amikor meghallottam a bőrszárnyak távoli suhanását. Éreztem, ahogy a félelem végigfut a jármű utasain. Meghallottam, hogy a fjerdaiak imádkozni kezdtek a maguk lendületes nyelvén. Az ismét felvillanó grisa fényben jól láttam a repülve

közeledő, sötét alakokat. A volkrák sikítása belemart a levegőbe.

A testőrök felemelték a puskájukat. Valaki zokogni kezdett. Mindezek ellenére a nagyúr tovább várt. Hagyta, hogy közelebb érjenek a szörnyetegek.

Baghra valamikor arról beszélt, hogy a volkrák egyszer régen maguk is férfiak és nők voltak. Az Éjúr mohósága azonban szabad utat engedett a természetellenes hatalom tombolásának. Talán csak az elmém tréfált meg, de hirtelen úgy tűnt, mintha az iszonyatos mágia áldozatául esett lények sikolyából emberek jajszavát hallottam volna ki.

A szörnyfajzatok már majdnem lecsaptak ránk, amikor az Éjúr megfogta a karomat, és egyszerűen csak ennyit mondott:

– Most! A láthatatlan kéz megragadta bennem az erőt.

Éreztem, hogy szétáramlik belőlem a hívás. Belemetszett a Zóna áthatolhatatlan sötétjébe, és a fényt kereste. A ragyogás pedig olyan szilaj haraggal és gyorsasággal sietett hozzám, hogy kis híján levert a lábamról.

Meggörnyedtem, amikor hirtelen körbevett az izzó tündöklés és a meleg.

A Zóna valósággal ragyogott. Olyan világosság volt, mint délidőben. Mintha sosem létezett volna a mindent elöntő sötétség. Egész messzire elláttam. A kifakult homokban meredező roncsmaradványok elsüllyedt hajókra emlékeztettek. Mindenekfölött azonban ott nyüzsgött a volkrák felhője. A szörnyfajzatok halálra váltan sikoltoztak. Kígyózó, szürke testük iszonyúan

kifacsartnak tűnt a ragyogó napfényben. Szóval akkor az Éjúr ilyen valójában – gondoltam, miközben összeszűkült szemmel bámultam a vakító fényben fürdő tájat.

A hasonló dolgok vonzzák egymást. A nagyúr lelke a szörnyetegekben öltött testet. A

vakító napfényben kristálytisztán láttam magam előtt valódi énjét. Eltűnt körülötte a mindent homályba borító titokzatosság és árnyék. Ez volt a jóképű külső és a csodálatos hatalom mögött rejtőzködő valóság. Az igazság nem volt más, mint a csillagok alatti mindenséget beborító halott és üres sivatag, amelyben csupán a félelmetes szörnyetegek maradhattak meg.

Nyiss ösvényt! Nem tudnám megmondani, hogy hangosan adta–e ki a parancsot, vagy gondolatban kaptam az utasítást. Tehetetlenül engedelmeskedtem. A környék nagy része ismét sötétségbe burkolódzott. Összevontam a fényt, és egy csatornát nyitottam, melyen át folytathatta útját a dereglye. Két oldalról fölénk tornyosultak a gomolygó sötétség falai. A volkrák belerepültek a feketeségbe. Mintha csak elmenekültek volna egy sűrű függöny mögé. A túloldalról nagyon is jól hallottam felháborodott vagy zavart rikoltozásukat.

Színtelen homokdűnéken siklottunk. A napfény ragyogó hullámokban haladt előttünk. A messzeségben észrevettem egy életteli zöld villanást. Rájöttem, hogy már az Árnyzóna túlsó végét látom. Egy pillanatra feltűnt előttem Nyugat–Ravka. Ahogy közelebb értünk, már jól láttam a túloldalon lévő mezőket, szárazdokkokat és mögöttük Novokribirszk

faluját. Még távolabb Os Kervo tornyai csillogtak. Talán csak képzelődtem, vagy a levegőbe már

tényleg belevegyült az Igaz–tenger sós illata? Emberek rohantak felénk a faluból. Megálltak a

szárazdokkok peremén. A Zóna sötétjéből kiáradó fényre mutogattak. Gyerekek játszottak a fűben. Hallottam, ahogy a kikötői munkások izgatottan kiabálnak egymásnak.

Az Éjúr jelére a jármű lelassult. A fekete ruhás férfi felemelte a karját. Valósággal megszédültem az iszonyattól, amikor rájöttem, mire is készül.

– De hát az a te saját néped! – sikoltottam kétségbeesetten.

Nem törődött velem, összecsapta a tenyerét. Iszonyatos mennydörgés támadt.

Mintha csak minden lelassult volna. A kezéből sötétség tört elő.

Amikor találkozott a Zóna feketeségével, hangos dübörgés támadt a holt homok felől. Az ösvény fekete falai remegni kezdtek, és megduzzadtak. Mintha csak beszívná a levegőt – gondoltam halálra váltan.

A dübörgés őrjöngő üvöltéssé erősödött. A Zóna remegni és rázkódni kezdett körülöttünk. A következő pillanatban pedig már meg is indult a sötétség iszonyatos áradata.

A dokkokon gyülekező emberek kétségbeesetten feljajdultak, amikor meglátták a rájuk rontó sötétséget. Megfordultak, és megpróbáltak elfutni. Jól láttam az arcukra kiülő borzalmat. Hallottam a sikolyukat, amikor a Zóna sötét anyaga zabolátlan szökőárként rázúdult a kikötőre és mögötte a falura. A tömeget beborította a

sötétség. A volkrák lecsaptak új áldozatukra. Egy asszony kezében parányi kisfiúval tántorogva, teljes erejéből rohanni próbált. El akart menekülni a feketeség elől, ám az őt is elnyelte.

Kétségbeesve megkíséreltem megragadni az erőmet. Talán ha kiterjesztem a ragyogást, azzal elűzhetem a volkrát. Esetleg megvédhetem a népemet. Tehetetlennek bizonyultam. Saját erőm kicsúszott a kezemből. Mintha egy hatalmas, gúnyolódó marok csapott volna le rá. Bárcsak lett volna egy késem, hogy keresztüldöfjem vele az Éjúr szívét! Bárcsak lett volna fegyverem, hogy végezzek magammal!

Bármire képes lettem volna, hogy véget érjen az iszonyat.

A nagyúr megfordult, és a követekre meg az uralkodó képviselőjére nézett. Mindegyikük arcára ráfagyott az iszonyat. Megdöbbentek, és halálra rémültek. Ez a látvány alighanem elégedettséggel töltötte el, mert leengedte a karját. A sötétség özöne megtorpant.

A dübörgés elhallgatott. Jól hallottam a halálra szántak sikoltozását a

sötétben. A volkrák hangosan rikoltoztak. Lövések dörrentek. A szárazdokkoknak nyoma veszett. Novokribirszk is eltűnt. Elszörnyedve bámultuk a Zóna új tartományát.

Egyértelmű volt az üzenet: ami ma Nyugat–Ravkában történt, az holnap ugyanolyan könnyen megismétlődhet északon, Fjerdában, vagy délen, Shu Hanban. A terjeszkedő Zóna egész országokat nyelhet

el, és az Éjúr ellenségeit belehajthatja a tengerbe. Hány ember halálában működtem közre? Hány kihunyó életért leszek még felelős?

Zárd el az ösvényt! – parancsolta a gazdám. Nem tehettem mást, engedelmeskednem kellett. Visszavontam a fényt, míg csupán a dereglyét vette körül egy izzó kupola.

– Mit tettél? – suttogta remegő hangon az uralkodó képviselője.

– Felfogtad, vagy még ennel is többre van szükséged? – nézett rá a nagyúr.

– De hát az volt a feladatod, hogy eltöröld ezt az iszonyatot! Nem az, hogy megnöveld! Ravkaiakat gyilkoltál halomra! A cár sosem fogja...

– Őfelsége majd azt teszi, amire utasítják, különben az Árnyzónát kiterjesztem Os Alta falai elé.

A tábornok hörögni kezdett. A szája szóra nyílt, majd becsukódott.

Néma maradt, miközben a nagyúr a követek felé fordult.

– Azt hiszem, mindannyian értjük egymást. Többé már nincsenek ravkaiak, fjerdaiak, de kerchiek és Shu Han–iak sem! Megszűntek az országhatárok, és soha többé nem lesz háború! Mostantól kezdve két világ létezik. Az egyik a Zónán belül van, a másik pedig azon kívül.

Eljött a béke korszaka. – Olyan béke, amilyet te akarsz! – kiáltotta dühösen

Shu Han egyik követe. – Nem tart majd sokáig! – üvöltötte az egyik fjerdai. Az Éjúr lassan végignézett rajtuk, majd nyugodtan

válaszolt: – Olyan béke, amilyet én akarok. Különben a

drágalátos hegyeitek és az isten háta mögötti tundrátok egyszerűen megszűnik létezni!

Egyszeriben rám tört a bizonyosság. Komolyan gondolta minden egyes szavát. A követek talán reménykedhettek abban, hogy csupán üres fenyegetést hallottak, azt hihették, hogy a nagyúr mohóságának is megvannak a maga határai, én azonban tudtam, hogy hamarosan ráeszmélnek a keserű igazságra. A sötét alak nem fog habozni. Nem ismeri a könyörületet. A belőle áradó feketeség elemészti az egész világot, és soha, egyetlen pillanatig sem fog habozni.

Az Éjúr hátat fordított a dühös és döbbent külföldieknek. Most már a dereglyén álló grisákhoz és katonákhoz intézte szavait.

– Mondjátok el mindenkinek azt, aminek ma szemtanúi voltatok!

Tudják meg az emberek, hogy véget értek a rémület és bizonytalanság napjai. Véget ért a végtelen háborúskodás is. Számoljatok be nekik arról, hogy szemtanúi lehettetek egy új korszak születésének!

A tömeg éljenezni kezdett. Én azonban láttam, hogy néhány katona komoran összesúg. Sőt, pár grisa arcán is aggodalom tükröződött.

A legtöbb harcos azonban lelkes és diadalittas volt. Ragyogtak a boldogságtól.

Valósággal itták a szavait – ismertem fel. Még azután is, hogy látták, mire képes ez a szörnyeteg. Tanúi voltak saját népük pusztulásának. Az Éjúr

ugyanis nem csupán azt ígérte meg nekik, hogy véget ér a háború, de azt is, hogy véget ér a gyengeségük. Hosszú éveken át csupán a rettegésből és az ínségből vették ki a részüket. Most végre olyan jutalmat kaptak, amit korábban sohasem tapasztalhattak meg.

Övék a győzelem. Bármennyire féltek is a nagyúrtól, a diadal pillanatában igenis szerették.

Az Éjúr a háta mögött álló Ivánhoz fordult: – Hozzátok ide a foglyot! Felkaptam a fejem, és belém nyilallt a félelem. A

hátrakötött kezű Malt az emberek között a korláthoz vezették.

– Visszatérünk Ravkába – jelentette ki a vezér –, de az áruló itt marad. Mielőtt bármit is tehettem volna, Iván a mélybe taszította Malt. A volkrák felsikoltottak, és csapkodni kezdtek a szárnyukkal.

Odarohantam a korláthoz. Barátom az oldalán feküdt a homokban.

Még mindig körbefogta védelmező fényköröm. Kiköpte a szájába került homokot, és megpróbált feltápászkodni.

– Mal! – sikoltottam. Gondolkodás nélkül megpördültem, és teljes erővel állkapcson vágtam Ivánt. Megtántorodott, és kábultan majdnem keresztülzuhant a korláton. Utána viszont egyből rám vetette magát. Remek – gondoltam, amikor megragadott. Dobj csak engem is ki!

– Állj! – szólalt meg a nagyúr jeges hangja. Iván dühösen vicsorgott, az arca tűzvörösen lángolt a szégyentől és a haragtól. Lazított a szorításán, de nem engedett el.

Jól láttam, hogy a dereglye utasai zavarba jöttek. Fogalmuk sem lehetett arról, mi történik a szemük előtt. Miért állt le a nagy hatalmú Éjúr leszámolni egy katonaszökevénnyel? Azt sem sejthették, hogy a vezér legértékesebb grisája miért ütötte meg a nagyúr helyettesét?

Gyújtsd össze a fényt! A parancsszó hangosan zendült bennem. Halálra váltan bámultam a nagyúr felé.

– Ne! – sikoltottam. Nem tudtam megállítani. A fénykupola elkezdett összehúzódni. Mal rám nézett, ahogy rohamosan összeszűkült a fénylő sáv a hajó körül. Ha Iván nem tartott volna vaskézzel, az ifjú kék szemében lángoló megbánás és szerelem miatt térdre zuhantam volna. Megpróbáltam minden tőlem telhetőt bevetni. Összeszedtem utolsó cseppnyi erőmet is. Felidéztem magamban Baghra tanításait, ám mindez együttesen sem volt elég ahhoz, hogy lazítani tudjak az Éjúr szorításán. A sötétség lassan, de biztosan megközelítette a járművet.

Megkapaszkodtam a korlátban, és őrjöngve, kétségbeesve felüvöltöttem. A szememből ömlött a könny. Mal most már a ragyogó kör legszélén állt. A kavargó sötétségben halványan érzékeltem a volkrák mozgását. Hallottam súlyos szárnycsapásaikat. Mal elfuthatott volna, sírva fakadhatott volna, hozzásimulhatott volna a dereglye oldalához, hogy így vigye el a sötétség. Semmi ilyet nem tett. Szemrebbenés nélkül állt a gyülekező éjszaka határán.

Egyedül én menthettem volna meg az életét. Én, aki tehetetlen voltam, mert elragadták az erőmet. A

következő pillanatban a sötétség beburkolta a fiút. Hallottam az üvöltését. A szemem előtt megjelent a felágaskodó szarvasbika képe. Olyan erős volt ez a látomás, hogy egy pillanatra a hófedte táj képe tündökölt a szemem előtt. A fehér ragyogás egybemosódott a Zóna kietlen pusztájával. Beszívtam a fenyők illatát, és a jeges szél végigsimította az arcomat. Visszaemlékeztem a szarvasbika sötét, nedvesen csillogó szemére. Arra, ahogy a lélegzete fehéren gőzölgött a hideg éjszakában. Átéltem azt a pillanatot, amikor eldöntöttem, hogy nem oltom ki az életét, és ekkor, ebben a pillanatban megértettem, hogy a csodálatos állat miért látogatott el hozzám minden éjjel az álmaimban.

Azt hittem, hogy a szarvasbika csupán egy rémálom. Így bűnhődtem meg azért, mert csődöt mondtam. Így kellett megfizetnem gyengeségemért. Tévedtem.

A szarvas megmutatta, milyen erős vagyok. A könyörületességnek nem csupán nagy volt az ára, de iszonyatos erővel ruházott fel. Ráadásul a sötét nagyúr képtelen lett volna felfogni, mi is az a könyörület.

Megkíméltem a szarvasbika életét. Életereje éppen ezért legalább annyira megilletett engem is, mint azt, aki megölte.

Zihálva felhördültem, amikor valósággal rám zúdult a felismerés. Éreztem, hogy megbicsaklik a láthatatlan kéz szorítása. Az erőm újra visszakerült hozzám. Ismét ott álltam Baghra kunyhójában, és életemben először magamhoz idéztem a fényt. Éreztem, ahogy a ragyogás özönvízként elindul felém. Megragadtam, hiszen jogosan engem illetett meg. Erre születtem.

Egészen egyszerűen nem fogom megengedni, hogy bárki is elválasszon minket egymástól.

A ragyogás valósaggal kirobbant belőlem. Tisztán, rezzenés nélkül végigsöpört azon a sötét helyen, ahol néhány pillanattal korábban Mal állt. Már megragadta egy volkra. A szörnyfajzat most felsikoltott, és elengedte. Áldozata térdre rogyott. Vér buggyant elő a sebhelyeiből, miközben a fényem valósággal belemetszett a sötétbe, és elűzte a szörnyfajzatokat.

Az Éjúr csupán egy pillanatig bámult döbbenten. Összeszűkült szemmel meredt rám, és én éreztem, hogy harcba küldte ellenem félelmetes akaratát. A láthatatlan kéz megpróbált megragadni. Leráztam magamról. Semmibe vettem. Akárcsak a gazdáját.

– Ez meg mit jelentsen? – hörögte. Mindkét kezét felemelte, és a kivágódó, sötét csápok megpróbáltak megragadni. Egy legyintéssel elégettem őket. Elpárologtak, mint a hajnali köd.

Az Éjúr dühösen elindult felém. Fejedelmi metszésű arcát eltorzította a düh. Lázasan gondolkoztam. Tudtam, hogy a legszívesebben véremet ontotta volna azon a helyen, ahol álltam. Mégsem tudott megölni, hiszen az idehívott volkrák ott keringtek a fénykupolán kívül. Ezt a fényt csak én tudom fenntartani.

– Fogjátok el! – förmedt a sötét alak a körülöttem álló őrökre. Iván már mozdult is.

Éreztem a bőrömre simuló nyakék súlyát. A szívem egy ütemben dobogott a szarvasbika ősöreg szívével. Ismét felemelkedett az erőm.

Megrendíthetetlen volt, és nem ismert kétséget. Mintha csak kardot markoltam volna.

Felemeltem a karomat, és lecsaptam. Fülsértő reccsenéssel kettéhasadt a dereglye egyik árboca. Az emberek rémülten kiabálni kezdtek, és félreugrottak, amikor a lemetszett árbocdarab a fedélzetre zuhant.

A vastag gerenda még izzott a fénytől. Az Éjúr arcán döbbent felismerés tükröződött.

– A Vágás! – hördült fel Iván, és azonnal hátraugrott. – El innen! – förmedtem rá. – De hát te nem születtél gyilkosnak, Alina –

duruzsolta az Éjúr. – Azt hiszem, erről egészen mást gondolnának azok

a ravkaiak, akiket az előbb segítettem lemészárolni. A dereglye utasai közül sokan pánikba estek. Az

opricsnyik ok aggódó arccal ugyan, de lassan mozgásba lendültek, hogy bekerítsenek.

– Láttátok, mit tett azokkal a szerencsétlenekkel! – kiabáltam a körülöttem álló őröknek és grisáknak. – Hát ezt a jövőt akarjátok? Egy sötét világot? Amit a saját képmására formál?

Láttam a zavarukat, a haragjukat és a félelmüket. – Még nincs késő ahhoz, hogy megállítsuk!

Segítsetek! – könyörögtem. – Kérlek benneteket, segítsetek!

Senki sem mozdult. A katonák és a grisák is mintha csak kővé váltak volna a fedélzeten. Mindenki félt. Félt a vezértől, és attól, milyen lenne a világ a védelme nélkül.

Az opricsnyik ok közelebb húzódtak. Döntenem kellett. Sem Mal, sem én nem kapunk még egy esélyt.

Hát akkor így lesz – gondoltam. Hátrapillantottam a vállam fölött, és reméltem, Mal

megérti, mire készülök. A hajó oldalához vetettem magam.

– Ne hagyjátok, hogy kimásszon! – harsogta a nagyúr. Az őrök megpróbáltak megragadni. Én pedig megszüntettem a világosat.

Mindent elborított a sötétség. Az emberek jajveszékelni kezdtek, a magasban meghallottam a volkrák rikoltozását. Kinyújtott karom megtalálta a korlátot. Átbújtam alatta, és a homokba vetettem magamat. Felpattantam, és vakon Mal irányába kezdtem rohanni. A következő pillanatban már megvilágítottam magam előtt a pusztaságot.

A hátam mögül jól hallatszott a mészárlás zaja. A volkrák lecsaptak a dereglyére. Grisa láng mart a sötétbe. Én azonban nem állhattam meg, hogy azokkal törődjek, akiknek hátat fordítottam.

A fénysugaram megtalálta Malt. A fiú a homokba rogyott. A fölé magasodó volkra felrikoltott, és megpördülve eliszkolt a sötétben.

Odarohantam hozzá, és felemeltem. Lövés dörrent, a lábam mellett egy lövedék vágódott

a homokba. Kioltottam a fényt. – Tüzet szüntess! – hallottam, ahogy az Éjúr hangja

túlharsogta a zűrzavart. – Élve van rá szükségünk! Ragyogó kupolát emeltem kettőnk köré. Elzavartam

a körülöttünk gyülekező szörnyfajzatokat. – Sosem menekülsz el előlem, Alina! – üvöltötte a

nagyúr. Nem hagyhatom, hogy üldözzön minket. Nem

kockáztathattam meg, hogy életben maradjon. Annyira

gyűlöltem azt, amit meg kellett tennem. A többiek a dereglye fedélzetén ugyan nem siettek a segítségemre, de vajon ezzel kiérdemelték azt, hogy kiszolgáltassam őket a volkráknak?

– Nem hagyhatsz itt minket, Alina! Meghalunk! – bömbölte az Éjúr,

– Ha elindulsz azon az ösvényen, jól tudod, hová fogsz jutni!

Hisztérikusan nevetni kezdtem. Hát tényleg tudtam. Tudtam, hogy akkor pontosan olyan leszek, mint ő.

– Egyszer azért könyörögtél nekem, hogy legyek könyörületes! kiáltotta, és üvöltése visszhangzott a Zóna kietlen pusztaságában.

Túlharsogta teremtményei, a volkrák éles rikácsolását. – Hát szerinted ez a könyörület?

A következő lövedék tőlünk alig néhány centire vágódott a földbe. Igen – tűnődtem, mikor a bensőmben ismét felágaskodott az erő.

Ezt tőled tanultam. Felemeltem a kezem, és ragyogó körívet rajzoltam a

levegőbe. Valósaggal belemetszettem a sötétbe. Még a föld is megremegett a recscsenéstől, ahogy a homokfutó kettéhasadt. Hangos jajveszékelés támadt, a volkrák pedig őrjöngve sikoltozni kezdtek. Megragadtam Mal karját, és apró fényívet vontam kettőnk köré.

Tántorogva futni kezdtünk a sötétség tengerében. A csata zaja kezdett kihunyni, ahogy eltávolodtunk a szörnyetegektől.

NOVOKRIBIRSZKTŐL DÉLRE léptünk ki a Zónából. Megtettük első néhány lépésünket Nyugat–Ravka földjén. A délutáni nap fényesen ragyogott a zöld mezők fölött, édes illat úszott a levegőben, de mi nem álltunk meg, hogy megcsodáljuk a tájat. Fáradtak voltunk, éhesek, és több sebből véreztünk. Mivel könyörtelen ellenségek üldöztek, így mi sem pihenhettünk. Egészen addig mentünk, míg egy gyümölcsöskertben el nem bújhattunk. Kivártuk a sötétség beköszöntét, mert attól féltünk, hogy a helybeliek észrevesznek, és felfigyelnek ránk. A levegőben almavirág illata lebegett. A gyümölcs azonban még túl kicsi és túl zöld volt ahhoz, hogy megehettük volna.

Az egyik fa tövében egy vödörre való poshadt esővizet találtunk. A vér nagy részét lemostuk Mal megviselt ingéről. A fiú megpróbálta összeszorítani a fogát, amikor a feje fölött lehúzta a szakadt szövetet, de nagyon is jól látszottak a vállán és a hátán a volkra karmok mély nyomai.

Amikor leszállt az éjszaka, útra keltünk a partvidék felé. Kicsit aggódtam, hogy eltévedhetünk. Hiába jártunk azonban idegen országban, Mal megtalálta a helyes utat.

Valamivel hajnal előtt felértünk egy hegy tetejére. Mgpillantottuk az Alkhem–öböl széles ívét és Os Kervo csillogó fényeit alattunk.

Tudtuk, hogy le kell mennünk az útról. Nemsokára felbukkannak az utazók meg a kereskedők, akik egészen bizonyosan felfigyelnek a megtépázott nyomkeresőre meg a fekete keftát viselő lányra.

Mégsem tudtuk vissza fogni magunkat mindaddig, amíg életünkben először meg nem pillantottuk az Igaz–tengert.

A hátunk mögött felkelt a nap. Rózsaszín fénybe borultak a város karcsú tornyai, majd a sugarak aranyszínűre festették az öböl vizét.

Jól láttam a széles kikötőt. Hatalmas hajók himbálóztak a mólók mellett. Mindezeken túl pedig a végtelen kékség terült el. Minden kék és kék és megint csak kék volt. A tenger mintha a végtelenbe nyúlt volna. A látóhatár hihetetlenül távolinak tűnt. Nagyon is jól ismertem a térképeket. Tudtam, hogy az óceán túlsó partján is van föld. Hosszú heteken át kell szelni a hullámokat, ha valaki el akar jutni oda. Ennek ellenére rám tört az a kábító érzés, hogy a világ peremén állunk. Feltámadt a szellő, én pedig beszívtam a sós levegő illatát. A távolban sirályok rikoltoztak.

– Ez a rengeteg víz. Milyen hatalmas! – szólaltam meg végül. Mal némán biccentett. Végül mosolyogva odafordult felém.

– Nem lesz nehéz elbújni. Felemelte a kezét, és beletúrt a hajamba. A kócos

tincsek közül kihúzta az egyik arany hajtűt. Éreztem, hogy az egyik fürtöm kiszabadul, és lecsúszik a nyakamba.

– Ruhát veszünk belőle – magyarázta, és zsebre vágta az ékszert.

Egy nappal korábban Zsenya rögzítette aranytűkkel a hajam. Soha többé nem fogom látni. Sem őt, sem a többieket. Sajgott a szívem.

Nem lehettem biztos abban, hogy Zsenya valaha is igazi barátom volt, ám ennek ellenére módfelett hiányzott. Mal elindult, én pedig kicsit távolabb az úttól elbújtam néhány fa között. Egyetértettünk abban, biztonságosabb, ha egyedül megy be Os Kervóba, ám ennek ellenére fájt a szívem, amint utána bámultam. Azt mondta, pihennem kellene, de ahogy elment, egyszerűen képtelen voltam elaludni. Még mindig éreztem a bensőmben duruzsoló erőt. Mintha csak nem múltak volna el a zónabeli tetteim visszhangjai. Önkéntelenül is megérintettem a nyakéket. Még sohasem fogott el ehhez hasonló érzés. A lényem egy része azt akarta, hogy újra átéljem ezt a csodát.

Na és mi a helyzet azokkal az emberekkel, akiket hátrahagytál? suttogta a hang a fejemben. Kétségbeesetten próbáltam figyelmen kívül hagyni. Követeket, katonákat és grisákat hagytam ott. Gyakorlatilag halálra ítéltem valamennyiőjüket. Ráadásul abban sem lehettem egészen biztos, hogy a nagyúr elpusztult. Vajon széttepte egy volkra? A Tula–völgy elveszett népe végre bosszút állhatott a Fekete

Eretneken? Vagy halálos ellenségem ebben a pillanatban felém tart a Rémtenger halott pusztaságán át, és éppen arra készül, hogy saját kezébe vegye az igazságszolgáltatást?

Remegni kezdtem. Fel–alá járkáltam. A legkisebb zajra is összerezzentem. Délutánra már biztosra vettem, hogy Malt felismerték, és elfogták.

Amikor azonban lépteket hallottam és megláttam, ahogy a fák közül kibontakozik jól ismert alakja, majdnem zokogni kezdtem a megkönnyebbüléstől.

– Volt valami gond? – kérdeztem remegő hangon, és igyekeztem leplezni idegességemet.

– Minden rendben ment – válaszolta. – Még sohasem láttam olyan várost, ahol ennyi ember nyüzsgött volna. A kutya sem törődött velem.

Új inget és egy nem igazán hozzáillő kabátot viselt. A karjában tartott rengeteg női holmit nekem hozta. A zsákra emlékeztető vörös ruha annyira megkopott, hogy most már narancssárgának tűnt. A durva szövésű kabátnak mustárszíne volt. Kezembe nyomta az új öltözékemet, és tapintatosan elfordult, hogy átöltözhessek.

Ügyetlenül megpróbáltam kigombolni a keftá m apró, fekete gombjait. Úgy tűnt, legalább ezer gomb tartja össze a köntöst. Amikor a selyem végre lecsúszott a vállamról, és halomba gyűlt a lábam körül, úgy éreztem, mintha hatalmas kő gördült volna le a szívemről. A hűvös, tavaszi levegőben bizseregni kezdett a bőröm. Most először mertem arra gondolni, hogy tényleg szabadok lehetünk. Gyorsan elhessegettem magamtól a vakmerő gondolatot. Egészen addig nem lélegezhetek fel, míg hírét nem hallom annak, hogy az Éjúr az életét vesztette.

Felvettem a durva anyagból készült gyapjúruhát és a sárgás kabátot.

– Szándékosan vetted meg nekem a létező legrondább rongyokat?

Mal megfordult, rám nézett, és nem tudta visszafojtani a vigyorát.

– Megvettem az első, szemem elé kerülő ruhát – válaszolta, azután az arcáról eltűnt a vigyor. Lágyan

megsimogatott, és amikor újra megszólalt, halk hangja egészen rekedtnek tűnt. – Nem akarom, hogy valaha is fekete ruhát hordj.

Mélyen a szemébe néztem. – Soha – suttogtam. A zsebébe nyúlt, és előhúzott

egy hosszú, piros kendőt. Óvatos, lágy mozdulattal a nyakam köré tekerte. Elrejtette Morozova nyakékét.

– Na látod – mosolyodott el újra. – Tökéletes. – De mi lesz nyáron? – kérdeztem nevetve. – Addigra majd kitalálunk valamit, miként lehetne

megszabadulni tőle. – Nem! – kiáltottam éles hangon. Meglepődtem,

hogy már maga a puszta elképzelés is mennyire felbőszít. Mal döbbenten hátratántorodott. Magyarázkodni kezdtem. – Nem adhatunk túl rajta, a nyakék

Ravka egyetlen esélye arra, hogy megmeneküljön az Árnyzónából.

Igazat mondtam, de nem a teljes igazságot. Nekünk, kettőnknek is szükségünk volt a nyakékre. Ez volt a biztosíték az Éjúr ereje ellen.

A szarvas csontja azt ígérte, hogy egyszer még visszatérhetünk Ravkába, és rájövünk arra is, miként hozhatjuk rendbe a dolgokat. Ugyanakkor viszont egész egyszerűen nem árulhattam el Malnak, hogy a nyakék az enyém, és a szarvasbika ereje teljes mértékben a részemmé vált. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy képes lennék megválni tőle.

A fiú alaposan végignézett rajtam. Összevonta a szemöldökét.

Eszembe jutott az Éjúr figyelmeztetése, meg az az

értetlen tekintet, amit Mal és Baghra arcán is felfedeztem.

– Alina... Megpróbáltam biztatóan rámosolyogni. – Meg

fogunk szabadulni tőle – ígértem. – Mihelyt lehetséges. Rövid csönd következett. – Hát rendben – szólt némi kishitűséggel a

hangjában. Végül a lábával arrébb lökte az összegyűrődött keftát. – Ezzel meg mi legyen?

A földön heverő, rongyos selyemkupacra pillantottam, és valósággal rám zúdult a harag meg a szégyenérzet.

– Égessük el! – döntöttem. Pontosan ezt tettük. Miközben a lángok elemésztették a ruhát, Mal lassú

mozdulatokkal kihúzta a fürtjeim közül a többi arany hajtűt is. Hajam a vállamra omlott. Óvatosan hátrasimította a tincseket, és megcsókolta a nyakamat. Szája közvetlenül a nyákék fölött érintett meg. Amikor sírni kezdtem odahúzott magához, és szorosan átölelt. Addig tartott, amíg kihunyt a tűz, és már csak a hamu maradt.

Valamivel később

A FIÚ ÉS A LÁNY a hajó korlátjánál állt. A valódi vízi

jármű imbolyogva táncolt az Igaz–tenger hullámzó hátán.

– Goed Morgen, fentomen! – kiáltotta oda nekik az egyik tengerész, miközben egy nagy tekercs kötéllel elsietett mellettük.

A teljes legénység fentomen nek hívta a két szökevényt. Kerchben ezzel a szóval jelölték a szellemeket.

Amikor a lány megkérdezte a fedélzetmestert, hogy miért, a tengerész jót nevetett. Azt mondta, azért hívják így őket, mert rettentő sápadtak, és képesek hosszú órákon át mozdulatlanul állni a korlát mellett. Úgy bámulják a tengert, mintha még sohasem láttak

volna vizet. A lány elmosolyodott, de nem árulta el az igazat. Elengedhetetlen, hogy a láthatárt kémleljék. Azt figyelték, nem bukkan–e fel egy fekete vitorlás.

Baghra Verloren je már rég kihajózott, így aztán egészen addig rejtőzködtek Os Kervo nyomornegyedeiben, míg a fiú az arany hajtűk árából nem tudott helyet szerezni egy másik hajóra. A nagyvárost mélyen megrázta az a szörnyűség, ami Novokibirkszben történt.

Néhányan Kom urat okolták. Mások viszont Shu Hant vagy a fjerdaiakat vádolták. Páran pedig nem kevesebbet állítottak, hogy a szörnyűségre a jogos haragra gerjedt szentek miatt került sor.

Igen fura híresztelések kaptak szárnyra a nyomornegyedben. Odaát Ravkában különös dolgok történtek. A bujkálók azt hallották, hogy nyoma veszett az Apparátusnak, hogy idegen seregek gyülekeznek a határvidékeken. A hírekből az is kiderült, hogy kis híján kitört a háború az Első és a Második Hadsereg között. A beszámolók szerint meghalt a napidéző. Várták, hogy mikor érkezik meg a Zónában elpusztult Éjúr halálhíre, ám erről nem szólt a fáma.

Éjszakánként összebújva feküdtek a hajó gyomrában. A fiúnak erősen kellett tartani a törékeny teremtést, amikor az újra és újra felriadt rémálmából. Hangosan vacogott, mert a fülében még most is ott zengett a romba dőlt dereglyén hátrahagyott férfiak és nők rémült jajveszékelése. Keze–lába egyaránt remegett, mert jól emlékezett arra, milyen iszonyatos erő munkálkodott benne.

– Semmi baj – suttogta a fiú a sötétben. – Minden

rendben. A társa annyira szeretett volna hinni neki.

Túlságosan félt azonban ahhoz, hogy becsukja a szemét.

Az erős szélben nagyokat reccsentek a vitorlák. A hajó hangosan sóhajtozott körülöttük. Újra egyedül voltak. Pontosan úgy érezték magukat, mint akkor régen, kiskorukban, amikor elbújtak a nagyobb gyerekek elől, elrejtőztek Ana Kuya dühkitörései miatt. Akkor is így leltek menedékre, amikor attól tartottak, hogy félelmetes dolgok mozognak, tekergőznek a sötétben.

Újra árvák lettek. Nincsen igazi otthonuk. Csak a másikra számíthatnak. Meg persze arra, hogy új élet vár rájuk a tenger túlsó partján.