2010. december XX. évfolyam 2. szám

Az év végéhez köze-ledve ideje mérle-

get vonnunk ez évi te-vékenységünkről, elért sikereinkről és nehézsé-geinkről. Ehhez elsőként hadd idézzem meg az idei tá-bor záró-tábortüzének pillanatait, amikor egy élményekben gazdag hét után mindannyian összegyűltünk, hogy együtt énekeljük el az ilyenkor elmaradhatat-lan dalokat. A tűz körül ülve nagy öröm volt lát-ni, hogy idén is számos gyermek csatlakozott csapatunkhoz és rajtuk

keresztül családtagjaik is részesévé válhattak a tábori élményeknek. Ezen az estén mintegy 40 fiatal és 20 szülő sze-mében tükröződött a tá-bortűz fénye. A ragyogó tekintete-ket látván egyértelművé vált számomra, hogy egy nagyszerű tábort tudhatunk magunk mö-gött, mely életre szóló élményekkel gazdagí-totta a kiscserkészeket. Talán nem is kellene ettől többet mondanom az elmúlt év eredménye-iről… Nem hagyhatjuk azonban említés nélkül az év egyéb eseményit sem. Tavasszal vendégül láthattuk Czene Attila olimpiai bajnokot, aki-nek sportsikerekről tar-tott élménybeszámolója, a szabadidő hasznos el-

Czene Attila levele a rákosligeti

cserkészeknek

Folytatás a 2. oldalon »

töltéséről szóló gondo-latai sok fiatal érdeklő-dését felkeltette. Attila példamutatása nagy ha-tással volt a jelenlévő lá-nyokra és fiúkra, s nagy szerepe volt abban, hogy szép számban csatlakoz-tak csapatunkhoz. Idén felkerestük a Ferihegyi Repülőteret és a felnőttek számára is emlékezetes parlamenti kulisszajáráson vettünk részt. Számos kirán-dulást szerveztünk és képviseltük csapatun-kat szinte valamennyi rákosligeti rendezvé-nyen.

2010 tavaszán nyílt napot tartott a cser-

készcsapat. Az ese-ményt Czene Attila olimpiai bajnok is meg-tisztelte jelenlétével. Az eseményről szóló beszá-moló és Czene Attila csapatunknak küldött levele lapunk 2. oldalán olvasható.

Tábori csapatkép

Látogatás a reptéren

K e d v e s O l v a s ó !

2

A cserkészotthon ügyét illetően is tanúi lehettünk kedvező vál-tozásoknak. Rózsahegyi Péter önkormányzati képviselőnk és barátunk hathatós támogatásának eredményeként írásban is megerősítést nyert a kerület részéről, hogy a cserkészotthon jelenlegi helyén maradhat. Riz Levente polgármester úr levelében a következő-ket írja: „…a 264. sz. Hunyadi János Cserkészcsapat csapatotthona – a csa-pat képviselőinek ja-vaslatát szem előtt tart-va – a korábbi helyén, a Gózon Gyula Kamara-színház parkolójában marad.” Külön öröm, hogy idén új segítőkkel és támogatókkal is gya-rapodtunk. Szabó Ká-rolyné Anna és Pesthy Sándor nyári szabad-ságukból egy hetet ál-doztak arra, hogy a tá-borlakók élelmezéséről gondoskodjanak, vala-mint egyre több fiatal és szülő segít rendezvé-nyeink előkészítésében és sikeres lebonyolításá-ban. Nagylelkű támogató-inknak hála, csapatun-kat a gazdasági válság is elkerülte. Az év során számos adományt kap-tunk, sőt támogatóink

Folytatás az 1. oldalról »

K e d v e s O l v a s ó !összefogásának ered-ményként több mint négyszázezer forint gyűlt össze a szemé-lyi jövedelemadó 1%-ából. Köszönet ezért mindannyiuknak! A 2010-es eszten-dő valóságos csodát is tartogatott számunkra. Szeptemberben ugyanis megkerült 1924-ben fel-szentelt csapatzászlónk, melyet az 1956-os for-radalom leverését köve-tően ismét elrejtettek és hosszú évtizedeken át elveszettnek hittünk. A következő hó-napokban az elmúlt időszak sikereiből erőt merítve számos felada-tot is el kell végeznünk. Véglegesen és jogi ga-ranciákkal is megerő-sítve rendeznünk kell a csapatotthon körüli földterület használatá-nak kérdését, hogy ezt követően elvégezhessük az épület elodázhatat-lanná vált gépészeti felújítását. Folytatnunk kell vezetőink képzését és újabb fiatalokat kell toboroznunk, hogy erő-síteni tudjuk a csapatve-zetést. Meggyőződésem, hogy együtt ezen célja-inkat is meg tudjuk va-lósítani! Ezen gondolatokkal ajánlom figyelmükbe csapatújságunk idei má-sodik számát.

Tompa Gábor

A tavasz első igazán kellemes napján,

március 20-án nyílt na-pot tartottunk. Az egész napos program során igyekeztünk megidézni a cserkésztábor hangu-latát és betekintést en-gedni a csapat életébe. A nap folyamán fel-keresett bennünket Cze-ne Attila olimpiai bajnok úszó, akivel felidézhet-tük az 1996-os atlantai olimpia magyar sikereit és Attila 200 méter ve-gyes úszásban szerzett olimpiai aranyérmének történetét. Ezt követően egy kötetlen beszélgetés keretében további érde-kességeket tudtunk meg Czene Attiláról, aki azt is elárulta, hogy szurko-

Czene At tila olimpiai ba jnok látogat ása

a r ákosligeti cserkés zek nél

lóként a pekingi olimpi-án is részt vett. Czene Attila sport-sikerekről és a kitartó munka eredményeiről tartott élménybeszámo-lója, valamint a szabad-idő hasznos eltöltéséről szóló gondolatai minden résztvevő érdeklődését

felkeltette és követendő példát állított elénk. Külön öröm szá-munkra, hogy Czene Attila is szép emlékeket őriz a látogatásról. A cserkészeknek küldött kedves üzenetét az aláb-biak szerint adjuk közre.

Pista bá’ könyve: „Rákosliget története” (KÖZDOK, 1997)

2010. december 3

Egészen rendkívüli dolog történt né-

hány nappal ezelőtt a 264. számú Rákosligeti Hunyadi János Cser-készcsapattal. Azt is mondhatnánk, hogy

A c s a p a t z á s z l ó c s o d á l a t o s m e g k e r ü l é s e

A csapatzászló átadásakor, Rákosligeten a cserkészotthonnál, 2010. szeptember 25-én elhangzott beszéd szerkesztett változata

csoda. A csapat eredeti, 1923-as, igen hányatott sorsú, s mára már el-porladtnak hitt „csapat-zászlója” megkerült. A több helyen sérült, kicsit elszíneződött és meg-

gyengült selyem alapon a hímzések eredeti szép-ségükben tündökölnek, s a bíborszín megannyi ragyogó fényével és a pasztellek szelíd árnya-lataival hirdetik, hogy

Rákosligeten 1923-ban megalakult a 264. sz. Hunyadi János Cser-készcsapat. Megsárgult doku-mentumok és emlékek mind abba az irányba mutatnak, hogy a most megkerült zászló a csa-pat eredeti, első „dísz-zászlaja”. Kalandos tör-ténete nem csak a csapat történetével rokon, de – talán nem is olyan nagy túlzással azt is mond-hatjuk - rajta keresztül az egész korszakkal, az elmúlt közel 90 év törté-nelmével szembesülünk. Ezért megérdemli, hogy történetének elemeit fel-tárjuk, mégpedig a hely-történész gondosságával„Ismerd meg csapa-tunk múltját és tanuld

meg belőle a jót!” – e szavakkal szólította meg a csapat tagjait egykoron egy ifjú ligeti cserkészvezető. Ezekkel a szavakkal adom most én is közre a csapatzász-ló történetének néhány eseményét és dokumen-tumát.

Mikor készült el a csapatzászló és

mikor szentelték?

A csapatzászló kalan-dos története, s így

annak kutatása nem vá-lasztható el a csapat tör-ténetétől. A „Mikor?” vizsgálatánál tehát együtt kell kezelnünk a két kérdést: Mikori a zászló és mikor alakult a csapat?

»

Tökéletesen ép hímzés a megkerült csapatzászlón

Pista bá’ könyve: „Rákosliget története” (KÖZDOK, 1997) Részlet a Cserkészfiú 4-5.(?) számából (1924)

4

Úgy tartjuk, hogy csapatunk 1923-ban alakult, és igazolásának időpontja április 9. A csapatzászló elkészül-tét és szentelését pedig a hagyomány 1924-re, vagy esetleg 1923-ra teszi. Apu köny ve: „Rákosliget története” a 33. oldalon hozza a helyi cserkészcsapat korabe-li lapja, a „Cserkészfiú” „79.” oldalának másola-tát: „Hivatalos-rész.1/ A Magyar Cserkész-szövetség Országos In-tézőbizottsága f. év ápri-lis hó 9-én tartott ülésén csapatunkat 264. szám alatt igazolta. A címe te-hát: „264. sz. Rákosliget Községi Hunyadi János Cserkészcsapat”…4/ Csapatunk díszzász-lóját június hó 8-án va-sárnap ünnepélyes kere-tek között felszenteljük.” Az újságoldal tete-jére (láthatóan később, valószínűleg az 1990-es években) apu filctollal ráírta: „1923.-24”. A Cserkészfiú 4-5. számában a 76. oldalon következőket olvashat-juk:

„ZÁSZLÓ SZENTELÉS

Csapatunk a társadalom megértő szeretete foly-tán abban a szerencsés helyzetben van, hogy ünnepi díszzászlóját jún. hó 15-én felszentelheti.E napon valóságos cser-készmegszállás alatt lesz Rákosliget, mert több csapat jelenléte van biztosítva. Hogy milyen meglepetésekkel fogunk szolgálni az egyelőre titok, de oly változatos és élvezetes lesz, hogy még a legkényesebbek is megelégedve fognak – este - … résztvenni a polgári körben tartandó estélyünkön.”

Majd ugyanebben a számban egy másik írás is ugyanerről az eseményről szól:„Hölg ybizot t ság unk ülésén óriási orkán dü-höngött. A vihar elő-idézője azon elnöki kijelentés volt, hogy a zászlószentelési ünne-pélyünket követő tánc-estélyen a középiskolai tanulók nem vehetnek részt, a közelgő vizsgák-ra való tekintettel. Aki vállalkozik a kedélyeket lecsillapítani, illő juta-lomban részesül.” (Cserkészfiú 4-5. szám, 68. oldal)

Azt tehát tudjuk pontosan, hogy a csa-pat hivatalos igazolása (lajtsromba vétele) 264-es számon április 9-én történt. Az is nyilván-való, hogy a díszzászlót közadakozásból, ugyan-abban az évben vásá-rolták és szentelték. A zászló felszentelésének időpontja június 8. vagy 15. lehetett.

De melyik esztendőben?

A c s e r k é s z o t t h o n idén(!) tavaszi

nagytakarítása és rend-betétele során számtalan emléktárggyal szem-

besültünk. Ráakadtam egy különleges anyagú, megsárgult kis papírlap-ra, amelyben a két oldalt – hibásan – ellentétesen gépelték. Az egyik felén elmosódott betűkkel az alábbi szöveg található:

„Mesél a múlt..Csapatunk 1923. au-gusztus 15.-én tíz fiú-val alakult meg. Kádár Gyula alapító parancs-nok buzgó munkával

képezte ki a vezetőket. Rákosliget lakossága el-ismeréssel nézte a csa-pat munkáját. Amikor már jobban kialakult az őrsi élet bemutatko-zó ünnepélyt rendeztek 1923. november 3.(?)-án, amely úgy erkölcsi, mint anyagi téren szép eredménnyel zárult. A bevételből felszerelést és próbákhoz szüksé-ges könyveket vásárolt a csapat. Ettől kezdve

»

Részlet a Ligeti Cserkész első számából (1947)

A zászlóra adományozók névsora a Cserkészfiú 4-5. számából (1924)

Díszmenet a csapatzászlóval (~1947)

2010. december 5

után, de a csapat 1948-as megszüntetés előtt születhetett. A papír anyaga ismerős volt. Az emlék-anyagokat újra átvizsgálva a fel-tételezés bizonyossá vált: A mindössze 3 kis összetűzött lapból álló „Ligeti Cserkész – RLigeti264HJ.cs,cs, kézirata olvasoinkhoz” újság a címoldal tanúsá-ga szerint Rákosligeten jelent meg 1947. nov-ember havában. Ebben megtaláljuk középső lapként ezeket a „fordí-tott” oldalakat. Tehát az írás az 1947-ben újraindított csapatújság első számá-ból való, s szerzője min-den valószínűség szerint valóban Illyés László (Lala) őrsvezető. A fentiek alapján bizonyosan állíthatjuk, hogy 1923. augusztus 15-én alakult a cser-készcsapat, és követke-ző évben, 1924. április 9-én igazolták hivatalo-san a szövetségben. Az adatokból azt is meg-állapíthatjuk, hogy

vezet a csapat hivata-los hiteles leltárt is. De lassan beköszöntött a hideg és beszorultak az otthonba. Eleinte a Köz-ségháza egyik kis osztá-lyába, később Paulinyi Gábor akkori igazgató engedelmével az elemi iskola egyik osztályában tartották az összejövete-leiket. A csapat újoncai november 25.-én a Pol-gári Körben ünnepélyes keretek között fogadal-mat tettek. /Első fogada-lomtétel./A decemberi toborzás-nál szép számú jelentke-ző akadt és így friss erő-vel indultak a második esztendőnek.Ismerd meg csapatunk múltját és tanuld meg belőle a jót! I. László”

De ki lehet ez az I. László és mikor íródtak ezek a sorok? A hátol-dalán I. Matyi jegyzi a sorokat… Ebből arra gondoltam, talán Ily-lyés László (Lala) és Illyés Matyi (Sándor) a szerzők, s akkor ez az írás a háború (1945)

szintén 1924-ben volt a zászlószentelés, és azt követően, nyáron az első táborozásra is sor került Balatonaligán, Kádár Gyula vezetésével.

Hogyan tett szert a csapat egy ilyen

szép zászlóra?

A csapat újságából azt is megtud-

hatjuk, hogy a csapat-zászlót a rákosligetiek közadakozásából vásá-rolták. Az 1924 tava-szán megjelenő Cser-készfiú egész oldalon közli a legnagyobb ado-mányozók nevét:

„Hálás köszönettel vet-tük zászlónkra adomá-nyozott összegeket és alább nyugtázzuk:Ötvenezer koronát ado-mányoztak Maderspach Ferenc, Perényi Ru-dolfné, Rédey Imre, Záborszky G. urak.”

Az adományozók között természetesen szinte valamennyi „ős-honos” ligeti polgár megtalálhatja „jószívű-en adakozó” fölmenői-nek nevét. Csak néhány ismertebb személy nevét hadd említsem, a teljes-ség igénye nélkül: Bleier (Bényi*) Lász-ló (20000K)… Perényi Rudolf (10000K)…Kal-tenecker (Kutas*)Artúr, ifj. Tarnay Béla, Illyés

Béla, Illyés Juliska, özv. Márk Lajosné, Cserey Gyula, Pánczél, Hege-dűs (5000K). (Cserkész-fiú 4-5. szám, 69. oldal)

A most előkerült zászló vajon azo-nos-e az eredeti csapatzászlóval?

A csapat részletes könyvelése a má-

sodik világháborúig megvan. Addig semmi nyoma annak, hogy új csapatzászlót vásároltak volna. S az is bizonyos, hogy a háború után új-raéledő cserkészcsa-pat ugyanezt a zászlót használta 1948-ig, a cserkészet megszünteté-séig. Tehát az bizonyos, hogy az első, közel 25 esztendőben az eredeti csapatzászló alatt vonul-tak fel jeles ünnepeken Rákosliget főutcáján. 1948-ban a cserké-szet megszüntetésekor eltűnt a zászló. Akkor senki nem tudta hová került. Csak később, az 1956-os forradalom alatt vált nyilvánvalóvá, hogy egy, a cserkészet-

»

A csapatzászlóval az iskola előtt (~1946)

Csapatzászló átadása az otthon előtt (2010. szeptember 25.)

6

számú Hunyadi János Cserkészcsapat otthona előtt ünnepélyes keretek között megtörtént a csa-patzászló átadása. 54 év után a sok vihart megélt zászló ismét visszake-rült az eredeti helyére. Megható pillanatokat élhettünk át, hiszen a cserkészcsapat ifjú ve-zetőivel, tagjaival és szüleikkel együtt jelen voltak és velünk örven-deztek többen azon öreg cserkészek közül is, akik hajdanán e zászló alatt tettek esküt. Szépsége, „patinája” és megkerülésének tör-ténete semmi kétséget nem hagy afelől, hogy az eredeti csapatzászlót tisztelhetjük benne.

A zászlók a legtöbb kultúrában igen

fontos, szimbolikus jelentést hordoznak. Tiszteletüket és oltal-mazásukat sok közös-ség érezte és érzi köte-lességének. Meggyőződésem, hogy a rákosligeti cser-készek – régiek és ma-iak – ezzel a felelősség-gel és szeretettel fogják őrizni a szinte csodála-tos módon megkerült csapatzászlójukat.

Összeállította és elmondta:

Kovács Kálmán

tal, hátoldalán a koronás magyar címerrel és alat-ta „1923” hímzéssel. A cserkészetet nem ismerték, de tudtak a ligeti cserkészekről, mi-vel a közelben laknak, és a cserkészotthon épü-letét sokszor látták. Azt persze nem is sejtették, hogy Rákosliget törté-netének milyen becses emlékét találták meg, s hogy a cserkészek számára ez mekkora örömet jelent. De úgy gondolták, eljuttatják a csapathoz a zászlót. Hála és köszönet nemes szándékukért! A nyári szünetben nem „futot-tak össze” a cserkészek-kel, s ezért gondolták, hogy a település napján meg keresik őket. A szeptember 18-i, szom-bati rendezvényen Do-monkos László művész úrhoz fordultak, segítsé-gét kérve. Ő ugyan sohasem látta, de mégis azonnal felismerte, hogy az csak a ligeti cserkészek régi, eltűntnek hitt csapat-zászlója lehet. Ezért a rendezvényen soron kí-vül nyilvánosságot adott a nagyközönség előtt a szenzációnak. Majd a csapatveze-téssel történt egyeztetés szerint 2010. szeptember 25-én, a rákosligeti 264.

hez közel álló személy vitte el azért, hogy meg-őrizze, elrejtse. Édes-apán mesélte, hogy 56 októberében a Hősök te-rei iskolában az ő veze-tésével újra megalakult a cserkészcsapat. Közel 80 fiú jelentkezett. Apu minden nap bement a forradalom idején el-rendelt tanítási szünet miatt „üres” iskola alag-sori cserkészotthonába. S egy napon, rejtélyes módon, az iskola ud-varán belül, az ajtóhoz közel a földön (rúd nél-kül) ott találta a zászlót. De nem tudták meg, ki hozta vissza, mert az illető nem fedte fel magát. Később, amikor az oroszok bevonulását követően apu bement az iskolába, hogy a zász-lókat elhozza, csak az őrsi zászlókat találta ott, a csapatzászlót már nem. Feltételezték, hogy ugyanaz a személy vi-hette el, aki korábban. Amikor 1989. ta-vaszán édesapám, az 1948-as és az 1956-os csapatvezető újraszer-vezte a cserkészcsapa-tot, ismét napirendre került a zászló ügye. A dolog úgy történt, hogy összejöttek a régi cser-készek, hogy támogas-sák a csapatot. Köztük volt Kovács Norbert is, aki nagyon magányosan élt a rákosligeti családi házukban. Egy alka-lommal a református templomnál megvárta aput, és elmondta, hogy 1956-ban ő rejtette el a zászlót, hogy megóvja. Ahogyan 1948 és 1956 között is tette, mert 1948-ban is ő vitte el. Akkor egy fémtokba tet-te, és elásta a kertjükben az oldalkerítés mellett. De arra sajnos nem em-lékezett, hogy 56 után hol, s hogyan rejtette el.

Apu elment az egyedül élő Norbihoz, és végig szurkálták a kertet a tok (doboz) után kutatva. A házban is keresték, de mindhiába. Csak az 1950-53-as ÁVH-s ko-holt per anyagának fosz-lódó lapjait találták meg, amelynek rá vonatkozó részét apu elhozta. 2007-ben, halála előtt egy évvel, apu is-mét elment az akkor már nagyon beteg Nor-bihoz, mert úgy érezte, hogy meg kell annak a zászlónak lennie. Haza-jöttét szorongva várta édesanyám, mert akkor már apu sem volt jól, s féltünk, hogy nagyon megviseli az esetleges kudarc. Amikor meg-jött, csak annyit mon-dott anyunak csendesen:

„Magdi, a csapatzászló már nincs többé. Norbi azt mondta, úgy emlék-szik, vagy a kertben ásta el egy tokban – s akkor azért nem találjuk, mert föld lett belőle, vagy a kéménybe rejtette - de akkor már régen hamu-vá vált. Örülök, hogy jó kezekben volt a zászló, mert nem ellopták, ha-nem éppen ellenkezőleg, csak meg akarták óvni. Valószínűleg nincs már meg, de nem baj, mert nemsokára újra látni fo-gom.” Három év telt el. Kovács Norbi meghalt. A családi ház teljes át-alakításra került. Az örököst megkeresték a csapatvezetés nevében, felhívva a figyelmét arra, hogy a sok lom kö-zött esetleg ott rejtőzhet a zászló. A házat idő-közben felújították, de a zászló nem került élő. Úgy hiszem, nem já-rok messze az igazság-tól, ha azt mondom, már

senki sem remélte, hogy a csapatzászló előkerül. Mindezek után persze felmerülhetett egyesek-ben a kétely, hogy talán azért nincs meg Norbiék házánál a zászló, mert mégsem ő őrizte.

Csodával határos módon megkerül

a zászló

Azután, amikor már nem vártuk, meg-

történt a csoda. Pár hete, szeptember 18-én a Li-get Napok egyik rendez-vényén megjelent egy li-geti házaspár a Hunyadi János Cserkészcsapatot keresve, hogy átadjanak a számukra egy igen ré-ginek tűnő, de gyönyörű hímzésű zászlót. A történetet a zászlót megtaláló Tóth Pétertől és feleségétől tudjuk: Idén júniusban lom-talanítás volt Ligeten. A több gyermekes ligeti házaspár kitett gyer-mekjátékokat keresett. Éppen Kovács Norbiék háza előtt jártak, ami-kor a feleség meglátott egy összehajtogatott szőnyeget. Amikor szét-hajtották, látták, hogy nem szőnyeg az, ha-nem egy nagy selyem-zászló, „264sz Hunyadi János Cserkészcsapat” – „Rákosliget” felirat-

»

A csapatzászló hátoldala a hímzett évszámmal

2010. december 7

Először nagyobb fel-adatnak tűnt fiúként

lánycserkészeket ve-zetni, de a tábor elején kiderült, hogy ez nem könnyebb, de nem is nehezebb feladat, mint fiú őrsöt vezetni, csak más. Igen, egy csapat lány másként reagál a dolgokra, mint egy csa-pat fiú, és egy csapat lányt más érdekel, mint egy csapat fiút. Nálunk a kerítés építés ötleté-nek nem volt nagy si-kere, de a tortadíszítést, vagy paprikadarabolást, bográcsban fortyogó ebéd megkavarását már más fogadtatásban ré-szesítették. Végül is az, hogy fiúk az őrsvezetők, segítséget jelent az őrsi körlet építésének terén, de a konyhai, díszítős dolgok iránti lelkesedés felkorbácsolásához sem kell annyi energia. Sőt... Néha a lelkesedés heve kicsit magával is rántja az egyes cserkészeket. Eleinte kicsit tartottunk tőle (akár azt is mond-

Cserkész csapatunk idén februárban

sok-sok lánnyal lett gazdagabb. Ezért, úgy gondoltam, hogy iga-zán megérdemelnek egy cikket, arról, hogyan is állták meg a helyüket a táborban. Az idei tábort több lánnyal kezdtük, mint fiúval. Elsőre ez a tény kicsit meglepett, és fél-tem attól, hogy milyen hatása lesz ennek a tá-borra nézve. De, mint a Sólyom őrs vezetője, nyugodtan kijelenthe-tem, hogy nem volt nagy változás. Természetesen a lányokkal megjelent a fürdésidő problémá-ja is. Első este nagyon sokáig időztek a me-leg zuhany alatt. Ezért másnapra időkorlátot szabtunk nekik. Sajnos nemigazán sikerült be-tartaniuk. Ekkor rájöt-tünk, hogy a meleg víz mindenkit arra késztet, hogy tovább zuhanyoz-zon. Nem sokat habo-zott a tábor parancsnok, zuhanycserét hirdetett. Azaz a lányoké lett a hidegebb vizű zuhany-részleg. Hirtelen nagy javulást láttam az idő betartásában, és majd-nem minden lány kész lett az esti tábortűzi éneklésig. Úgy érzem, hogy már emiatt is nagy dicséretet érdemelnek, hiszen 5 perc alatt nem kis kihívás patyolat tisz-tára lezuhanyozni hideg vízben! Másrészt oda tud-tak figyelni egymásra. Erre a legjobb példa a kullancsellenőrzés. Első este megmondtam ne-kik, hogy nézzék meg

egymást, illetve a haj-latokat és fejbőrt nekem mutassák meg fürdés után minden este. Saj-nos volt olyan este, mi-kor én elfeledkeztem erről. Azonban ekkor ők futva visszajöttek hoz-zám és mondták, hogy: “Vica, Vica, elfelejtetted a kullancsokat megnéz-ni”. Természetesen már akkor megköszöntem nekik, hogy segítenek emlékezni, és megnéz-tem a lehetséges kullan-csokat. S ami leginkább mutatja felelősségtu-datukat, hogy a tábor egyetlen kullancsát ők maguk fedezték fel, még fürdés alatt. Nem utolsósorban azt szeretném megem-líteni, hogy a kirán-dulások során hogyan viselkedtek. Mivel szerencsére jó időnk volt, ezért egyszer na-gyon melegben kellett sétálni körülbelül egy órát. Nem azt akarom mondani, hogy minden gyerek zokszó nélkül végigcsinálta. Inkább azt, hogy a fiúk és a lányok ugyanannyira birkóztak meg ezzel.

Vagyis ugyanannyiszor kérdezték meg, hogy mikor érünk már visz-sza a táborhelyre. Úgy gondolom, hogy ezért egy gyereket sem lehet leszidni. Hiszen ebben a korban kicsit minden-ki türelmetlenebb. De majd maguktól, vagy a cserkészet által türelme-sebbek lesznek. Befejezésképp any-nyit szeretnék csak írni, hogy természetesen adódtak kisebb gondok. Viszont egyáltalán nem nagy horderejűek, szinte azonnal megoldhatóak. Összességében egy na-gyon jó tábort zártunk. A lányok megmutat-ták, hogy miért kellene a cserkészinduló elejét átírni a „Fiúk, fel a fej-jel...” helyett „Cserkész, fel a fejjel...”-re. Azt tapasztaltam, hogy a lányok is jól érezték ma-gukat, és remélem jövő-re viszontlátom őket! A magam részéről nagyon köszönöm, hogy ott vol-tak, jók voltak, és sokat nevettek, s ezzel boldo-gabbá tették a nyaramat!

Kovács Vica

hatnánk, hogy féltünk), de tábor végére ez a fé-lelem teljesen eltűnt (re-méljük a lányok szívéből is). Természetesen volt olyan helyzet, amivel a lány vezetőkhöz fordul-tunk segítségért, példá-ul mikor az egész tábor arra várt, hogy befe-jezzék a kissé hosszúra nyúlt zuhanyzást a höl-gyemények, de hasonló-képp néha éppen a fiúk segítsége kellett a másik lány őrsnek. Apró dol-gokban mindig szükség lesz mások segítségére, mindegyik őrsben. A legtöbbet viszont mi is meg tudtuk oldani, néha kissé ugyan szigorú-an, de remélem nem túl ijesztően. Mindenesetre mi mindketten kelle-mesen csalódtunk, és úgy hisszük, hogy ez a konstrukció a jövőben is sikeresen működhet.

Kovács Dani

Cserkészlányok De szeretnék lány őrsöt vezetni...

8

el az „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” elv-től az „Aki nincs elle-nünk, az velünk van!” álláspontig. Viszont az emberek is megértették, hogy nincs mit tenni: Ilyen egységben jó, ha 100 évente egyszer sar-kára tud állni a nemzet. S ha ez a mindenüvé eláradó közös akarat néhány nap alatt még-is porrá zúzható, akkor jobb, ha mindenki – aki itt maradt és nem ment a kétszázezerrel - tudo-másul veszi a fennálló rendszert, s megpróbál az adott (megengedett) keretek között boldo-gulni. Így próbálta 56 után édesapám is elterelni gondolatait a megtor-lástól való félelemről, s „belefeledkezni” mun-kájába és családjába. Ez

E m l é k e z z ü n k P i s t a b á ’- r aMottó

Nem törekszem teljes képet rajzolni Édesapámról és életéről, de azt remélem, hogy a kis történetek, naplótöredékek, emlékek, ame-lyeket közreadok, majd összeállnak egy színes, gazdag mozaikká, olyanná, amilyen az Ő élete volt.

Folytatjuk Kovács Istvánról, a Hunyadi János Cserkészcsapat legendás vezetőjéről szóló hat-részes cikksorozatunkat, az alábbiakban a sorozat harmadik részét adjuk közre. A cikksorozatot Pista bá’ fia, Kovács Kálmán készítette.

Teljes szívvel az ifjúságért

Az 1956-os forrada-lom és annak leverése kijózanító hatással volt mind a politikusokra, mind a népre. A politika számára is komoly lec-ke volt megtapasztalni, hogy kártyavárként om-lott össze az oly erősnek hitt elnyomó gépezet, s hogy az orosz hadsereg nélkül nem szerezték volna vissza a hatalmat. Ezért saját politikai se-reget, „munkásőrséget” szerveztek a párthata-lom védelmére. De arra is rájöttek, hogy a túl-zott ideológiai nyomás és államhatalmi gépezet társadalmi robbanáshoz vezethet, ezért a megtor-lás évei (1957-60) után, fokozatosan csökkentet-ték a terrort. Így jutottak

nem is ment olyan ne-hezen neki, hiszen élete eddig is a munkájáról és a fiatalokról szólt. Szá-mára ezért nem okozott gondot, hogy úttörő, vagy cserkész, hiszen mindkettőben ugyan-azokat a fiatalokat látta. Diákokat, akikért tanár-ként és csapatvezetőként egyaránt felelős, akik-nek személyiségét és jövőjét alakíthatja. Min-dig is hitt abban, hogy az ifjúsági mozgalom a nevelés és személyiség-formálás eszköze, min-den korban. Számos régi kiscserkésze és úttörője mesélte, hogy pályavá-lasztásában meghatáro-zó szerepe volt azoknak az élményeknek, ame-

lyeket a táborokban és a közös foglalkozásokon szerzett. Talán meglepően hangzik, de több elis-mert képzőművész te-hetsége először az őrsi naplók illusztrálása so-rán jelent meg. Izgalmas élmény Márk Tivadar Kossuth díjas díszletter-vezőnek, az Operaház

örökös tagjának tusraj-zait látni megsárgult oldalakon. Az 1923-as alakuló csapat két kis cserkészének Bényi (Bleier) László és Ku-tas (Kaltenecker) Artúr festőművészi pályafutá-sára is nagy hatása volt parancsnokuk Sárkány Lóránt, aki maga is is-mert festő volt. (Látvá-nyos freskót készített az iskola alagsorában kialakított csapatotthon falára. A freskó 1956-ban, a cserkészcsapat újraszervezésekor még megvolt. Valószínűleg akkor semmisült meg, amikor - a forradalom leverését követően - légoltalmi oktatótermet alakítottak ki belőle.) Olyan tehetségek tűn-tek fel a csapatújságnál, mint például Aczél Au-rél, aki itt próbálhatta ki humoros rajzainak hatását először a nyájas olvasóközönségen. Apu számára alapve-tő szempont volt, hogy segítse a tehetséges, tö-rekvő gyerekeket. Kü-lön történetben kellene

Aczél Aurél rajza (Cserkészfiú, 1947) Abi – cserkészvezetőként - őrse körében (1947)

»

Márk Tivadar rajza a Turul őrs naplójából (1924)

2010. december 9

Úttörőélet - Iskolaélet

Az úttörőmozgalom kezdetben – legtöbb he-lyen (például Ligeten is) - a cserkészet „más szí-nekben” történő folyta-tása volt. Ami egyúttal azt is jelentette, hogy például a Hősök terei fiúiskola diákjainak csak kisebbik hánya-da volt a tagja, hiszen a cserkészmozgalom is önkéntes volt. Az úttö-rőmozgalom azonban a későbbiekben – bár pa-píron önkéntes maradt - fokozatosan kiterjedt a teljes iskolai diákság-ra. 56 után az iskolá-sok szervezése és az úttörőmozgalom eggyé vált. Ezért az iskolák-ban megbízták az egyik tanárt az úttörővezetői feladatok ellátás ával. Apu történelem- és ma-gyar szakos tanárként és a most már 657. sz. Hu-nyadi János Úttörőcsapat

képei, a diákélet és a tör-ténelmi emlékezés. Az ötvenes évek elején az akkor már úttörőotthon-ként működő alagsori csapatotthonhoz vezető lejáró oldalait – Sárkány Lóránt nyomdokain jár-va – tábori életképek freskóival díszítette. Édesanyám meséli, hogy megismerkedésük idején is tudta már apu-ról, hogy él-hal az ifjúsá-gért. De mégis meglepő-dött, amikor először járt apunál (a szüleivel és öccsével lakott az Árok-tő utcában) és belépett a szobájába. A szoba fala ugyanis körös-körül tele volt khaki (ejtsd: keki)színnel festett cserkész táborozási életképekkel. Egyszerűen döbbenetes

megírni, milyen sokat jelentett a szegénység-ben élő, ifjú Csekovszky Árpád („Abi”) küzdel-meiben a csapat közös-sége. Ez a szellemiség ihlette az őrsi naplókban fennmaradt korai rajzait és akvarelljeit. Fiatal-kori rajzainak legfonto-sabb témája a cserkész-élet volt: a táborozás

újjászervezését. Szalay Miklós a 264. sz. Hu-nyadi János Cserkész-csapat majd a 175. sz. Hunyadi János Úttörő-csapat tagja is volt (ma a Szervezőtestület tagja), az Operaház nagyhírű karigazgatója lett. Édes-apám temetésén így em-lékezett meg szeretett barátjáról, hajdani csa-patparancsnokáról:

..„Sokunk életében Pista cserkész-, illetve úttörő-parancsnokként megha-tározó személy volt, aki megtalálta a bennünk rejlő irányultságot és pályára állított minket. Talán kevesen tudják, de az én életemben is Ő volt az, aki rábírt, hogy elmenjek vele egy ope-ra előadásra, s végül megszerettette velem az operákat. Neki is kö-szönhetem, hogy később elértem és évtizedekig betöltöttem az Operaház karigazgatója címet.”…

Úttörőavatás Tömpe Ferenc igazgatóval a Hősök terei iskola udvarán (1960-as évek)

Abi rajza a Sas őrs naplójában (1948)

látvány volt. Ebből rög-tön megértette, hogy jö-vendőbelije számára az ifjúsági élet és a nevelés milyen óriási jelentő-séggel bír. A képeket Csekovszky Árpád a későbbi Munkácsy díjas művész ajándékképpen festette apunak azért a barátságért, amely a csa-patvezető (édesapám) és az őrsvezető (Abi) között egy életre szóló-an szövődött. Amikor szüleim 1954-ben ösz-szeházasodtak, eleinte apu szobájában laktak, és a képek még megvol-tak. A félelem éveiben (az 56-os forradalom megtorlásának idősza-kában, valamikor 1958 táján) lettek lefestve, s ezzel megsemmisültek. Sajnos anélkül, hogy létezésük megörökítés-re került volna – annak ellenére, hogy apu már abban az időben is sokat fényképezett és filme-zett. Anyukám emlékei alapján annyit tudok, hogy hasonlóak voltak az Abi által vezetett Sas őrs naplójának képei-hez. De a csapatéletben mindig jelen lévő ének-lés és színjátszás is több sikeres művészi pálya kezdetének volt a hely-színe. Olyan nagyszerű ívű karrierek indultak el a háború után a ligeti cserkészetben (később az úttörőmozgalomban) kapott indíttatások ré-vén, mint például Gre-gor Józsefé, vagy Sza-lay Miklósé. A nemrég elhunyt Gregor József nemzetközi hírű opera-énekes, a Magyar Ál-lami Operaház örökös tagja, apu kiscserkésze, mindig szeretettel em-lékezett meg a csapatról, és a rendszerváltás után személyes jelenlétével népszerűsítette annak

»

Apu opera bérlete (1948/49)

Szalay Miklós mint Nyilas Misi (1949)

»

10

is egy életre szóló él-ményt nyújtó esemény lehetett, ahol barátságok kötődtek, és amelyekről felejthetetlen anekdoták keletkeztek. Ez utóbbi-akról apu a számára leg-kedvesebbeket egy kis kiadványában gyűjtötte össze a ligeti cserkészet 80. évfordulójára, „80 éves a Rákosligeti Hu-nyadi János Cserkész-csapat” címmel. Annak érdekében, hogy a lényegében köte-lező kisdobos és úttörő foglalkozás ne kényszer legyen a gyerekek szá-mára, hanem hasznos és egyúttal kellemes időtöltés, apu rengeteg szakkört indított. A ko-rábbi cserkészvizsgák igen változatos tárháza (fafaragás, könyvkötés, főzés, íjászat, színját-szás, rádióamatőr, sakk, stb.) kitűnő alapot nyúj-tott ehhez. Az amatőr színjátszó csoporttól kezdve a fotó- és később a filmszakkörön át a honvédelmi, a légpus-ka-céllövészeti, a bé-lyeg-gyűjtő, vagy éppen a repülő-modellező kö-rig mindenféle – ma úgy mondanánk: szabadidős – tevékenységet szerve-zett. Fontosnak tartotta azt is, hogy a fiatalok minél hamarabb megis-merkedjenek a legkor-szerűbb dolgokkal. A mai körülmények között (szabadon átjárható ha-tárok és az internet vilá-gában) nehéz megérteni,

hogy még a hetvenes évek elején is olyan erős kontroll alatt volt az ország, hogy a „vas-függönnyel” védett ha-tárokon keresztül nem, hogy ember, de az in-formáció, és a különféle műszaki termékek sem juthattak be engedély nélkül Magyarország-ra. Viszont a szervezett iskolai, illetve úttörő kereteket már „hiva-talosnak” tekintették, amelyeken keresztül könnyebb volt ezekhez hozzájutni. Részlet egy 1951-es iskolai szakköri „Megbízólevél”-ből:

„A Magyar Repülő Szö-vetség megbízza Kovács István bajtársat, hogy XVII. Ker. Szabad-ság sugárúti ált-isk-modellező kört vezesse. Kérjük a bajtársat, hogy munkáját az iskolán ka-pott szempontok szerint lelkiismeretesen és be-csülettel végezze.”

Apu által vezetett szakkörök minden idő-ben nagyon népszerűek voltak. Ennek kulcsa az volt, hogy saját maga is nagyon élvezte, hob-byként művelte ezeket a tevékenységeket. Ez a sokirányú kíváncsi-ság már egészen fiata-lon is jellemezte. Azt is mondhatnám, hogy a családból hozta, hiszen nagyapám – annak elle-nére, hogy „csak” vas-utas volt (megjegyzem,

a két háború között fix jövedelmű alkalmazott-nak lenni kiváltságos és megbecsült dolognak számított) – igen jártas volt történelmi, földraj-zi és némely műszaki kérdésben. Emlékszem, kisgyerekként sokat ül-tem az ölében, s ő ké-pekkel és térképrajzok-kal gazdagon illusztrált könyvekből olvasott fel nekem. Az Érdekes Új-ság összefűzött száma-iból megismerhettem a „Nagy háború” (mai nevén I. világháború) időszakának polgári életéről és a hadi esemé-nyekről szóló beszámo-lóit, nagy térképekről a világ megannyi táját, ahol vasút haladt, stb. (Mikorra iskolába men-tem, már jól ismertem az országok és fővá-rosaik nevét és helyét a térképen. Annyira, hogy a tanárok időnként be-vittek egy-egy fölsős osztályba, hogy háttal a világtérképnek elmu-togassam az elhangzó országokat vagy fővá-rosokat.) Ezek után már nem meglepő, hogy az elsők között voltunk környék-ben, akiknek volt enge-délye „rádió-vevőbe-rendezés létesítésére és üzemeltetésére”. S bár elég kuporgatósan él-tünk, annak ellenére apu már a magyar televízió 1957-es adásindításakor vásárolt televízió ké-szüléket. (Emlékszem,

vitte apuhoz. Ezután már sohasem hagyott otthon apu minket. (Ily-lyés Béla is feleségével és 3 éves kislányával volt a táborban.) Még nem tudtam járni, csak másztam, amikor 1959-ben szüleimmel az első úttörőtáborban voltam. Ez akkoriban „igazi” sá-

tortábor volt. Ma „túlélő tábornak” neveznénk: az agyagba vájt tűzhe-lyet és a tábori latrinát maguk készítették, szal-mával tömött zsákokon aludtak, az ivóvizet a legközelebbi faluból kannában hozták, és fü-rödni vagy mosni a pa-takhoz jártak. Az úttörő korszak-ban a táborozás volt az a terület, amely leginkább megőrizte a cserkészet jellegét. Sőt szellemét is, hiszen a tábor tényleg önkéntes volt. Az iskola 2-300 úttörőjéből kb. 60-80 mehetett tábor-ba: tehát a jelentkezők közül is csak azok, akik a leginkább közössé-gi emberek voltak. Így a tábori élet továbbra

vezetőjeként 1968-ig volt a ligeti Hősök terei általános iskolában. Apu számára a taná-ri munka és az úttörőve-zetői tevékenység telje-sen összefonódott. Sőt mindez a családi életet is átszőtte. Kati nővé-rem 1956-ban, én 57 végén születtem. Szá-

munkra, kicsi korunktól kezdve, a nyári nyaralás és a nyári táborozás egy’ és ugyanazt jelentette. Ez úgy kezdődött, hogy 1958 nyarán édesanyám meg akarta lepni a tá-borban aput, s a kétéves nővéremmel leutazott Bélapátfalvára. A tábor melletti völgyben folyt egy patak. Ott fogyott el anyu ereje: leült a cso-magokkal és előreküldte Katit. Lett is meglepetés a táborban, amikor a fiúk a tisztás szélén egy-szer csak megláttak egy kisgyereket. Futottak rögtön a hírrel Illyés Bé-lához, a parancsnok-he-lyetteshez (már 1948-as cserkésztáborban is az volt!), aki persze meg-ismerte Katit és rögtön Rádióamatőr kör az iskolaudvaron

Apu a családjával a tatai táborban (1959) Pista bá édesapja

Táborverésre készülve

»

2010. december 11

hogy az akkori szokás-nak megfelelően adás-napokon szomszédok és barátok jöttek a kör-nyékből hozzánk tévéz-ni. A szobánk két részre volt osztva: az egyik fe-lében mi aludtunk a nő-véremmel, a másikban apuék tévézés közben kanasztáztak barátaik-kal vagy az „ifikkel”, a csapat már felnőtt korú vezetőivel. Az is előttem van, hogy akkor is kár-tyáztak, amikor egy este /1963. november 22-én/ a televízió – adását meg-szakítva – bemondta, hogy lelőtték az ameri-

óriási eredmény és elis-merés volt a csapatnak - tanárnak, diáknak és minden ligetinek egy-aránt.

Búcsú Ligettől – 2 évtizedre

Rákosliget a korai Kádár-korszakban is megtartotta erős közös-ségi szellemét. S bár nyílván itt is voltak be-súgói a politikai elnyo-mógépezetnek (édes-anyám meséli, hogy tudták azt is, valaki rendszeresen kifigyeli és jelentést készít arról, hogy kik járnak a ligeti katolikus templomba -

kai elnököt, Kennedyt.) Sok filmes eszköze is volt apunak: Már az 50-es évek végén használt a „keskenyfilm-vetítő” és a szalagos magnókészü-lék között olyan szink-ronizálót, amelyikkel – persze utólagos hang-felvétel révén – lehetett „hangosfilmet” csinálni. Ezért aztán érthető, hogy a legnépszerűbb szakkör – apunak is szí-ve-csücske –, a filmes volt. Az ő feladatuk volt a nyári táborozásról szóló hangosfilm elké-szítése is. Apunak volt egy kedves ligeti barát-ja, Kubik István amatőr filmes – vegyészként fontos szerepe volt a magyar Forte színes fo-tópapír és film kidolgo-zásában –, aki évtizede-ken át elmaradhatatlan résztvevője volt a film-szakkör foglalkozásai-nak és a nyári táborok-nak. Minden tanévben elkészítette a fiúkkal a

következő tábor forga-tókönyvét, a szükséges feliratozásokat és össze-válogatták a számokat a zenei aláfestéshez. Majd minden jeles eseményt megörökítettek az elő-készülettől a táboron át, egészen a visszatérésig. Azután a szerkesztő-munka következett és a „hangosítás”. Végül el-jött a nagy esemény: a nyári tábori beszámoló (tanárok, diákok és szü-leik előtt) és ennek fény-pontjaként a tábori film bemutatása.A filmszakkör magas színvonalú munkájának hamar híre ment. Így nemsokára újságcikk is megjelent róluk „Ifjú filmoperatőrök” cím-mel. Részlet a cikkből:

„Hogyan is készült a film? A csapat munká-ját a szervezőtestület tagjai, a gyermekeket szerető felnőttek segítik. Így került kapcsolatba a csapattal Kubik Ist-ván vegyész is. Amikor a pajtások elindultak a táborba megígérte, hogy meglátogatja őket és megörökíti a tábor életét. Meg is érkezett s három napig dolgozott a köréje sereglett „mun-katársakkal”. Hasznos volt ez a munka s most sem hagyták abba. Ku-bik István vezetésével most szakőrs alakult a csapatban. Megtanulták az amatőr filmezés tech-nikáját. A buzgalom, amellyel dolgoznak, to-vábbi sikerekhez vezeti majd őket.” És valóban voltak olyan kis úttörő operatő-rök, akik később sikere-ket értek el. Közülük is legismertebb Hadházy László, aki a tévéhíradó operatőre lett. Nem volt véletlen tehát, hogy ép-

pen a filmszakkörösök révén végül a magyar televízióba (akkor még csak egy csatorna, azaz egyetlen műsor volt!) is bekerült a 657. számú Hunyadi János Úttörő-csapat táborozása. Egy hétig „megszállta” az 1965-ös Nagyvisnyó-Dédes tábort a magyar filmhíradó stábja Kő András vezetésével, s a filmszakkörösök tábori tevékenységének min-den pillanatát rögzítet-ték. S bár sokakat meg-lepett, hogy a több napig tartó felvételekből végül „csak” egy negyedórás rövidfilm készült, s ke-rült adásba, de így is

Családunk engedélye „rádió-vevőberendezés”-re 1940-ből

Édesanyám a tévénk mellett

Kubik Pista - Illyés Béla fiával, MikivelAnyu, apu, Kati és én otthon a kertkapunál. Mögöttünk a

„lapos” és a vasúti töltés (1963)

»

12

kis környezetünket, s már az első hetekben megismerkedtünk lép-csőházunk minden lakó-jával, apu szíve örökre Rákosligeten maradt. Eleinte nem is sza-kadtunk el Ligettől, hi-szen mindannyian oda-jártunk iskolába, apuék tanítani, mi tanulni. Em-lékszem, igen kemény tél volt. A Lakatos utcá-ban teljesen lefagyott a hó, a közlekedés napok-ra leállt. A hétvégén ott és a görögök által lakott épületek melletti „görög dombon” szánkózott a még épülőfélben lévő te-lep apraja-nagyja. Reg-gelente Ligetre menet a csípős hidegben ott to-porogtunk a keresztúri buszmegállóban (a régi OTP ház előtt), s unszol-tuk aput, aki akkor még dohányzott, hogy gyújt-son rá. Mert valahány-szor végre megtette, megjött a busz, mielőtt a cigarettát elszívhatta volna. Azután 1966. feb-ruárjában anyu állást kapott a Lakatos telepi új iskolában, s így év közben Kati nővérem-mel együtt mi is átkerül-tünk. Még ebben az év-ben aput is áthelyezték, de az ígéretek ellenére nem a Lakatosba, ha-nem a kerület egy másik iskolájába, a Vörösmar-ty úti zenei iskolába. A történelem és a magyar tanítása mellett itt is megbízták az úttörőve-

különösen a közalkal-mazottak közül), de az évtizedek alatt kialakult baráti közösségek nem-csak kellemes légkört, de egyfajta szolidaritást és védelmet is jelentet-tek. Szüleim mindket-ten megbecsült tanárok-tanítók voltak (anyu a VIII. utcai zenei illetve lányiskola tanító nénije-ként, apu a Hősök terei fiúiskola tanáraként), akik ezer szállal kötőd-tek a kerülethez, azon belül is Ligethez. Apu öccse és anyu egyik húga is itt éltek család-jaikkal. Apu szüleivel együtt éltünk az Ároktő utca és a Besenyszög utca sarán álló kertes szü-lői házban. Mindenkit ismertünk a környék-ben és mindenki ismert minket. Rengeteg bará-tunk volt. Mi gyerek-ként a házunk és a vasút között elterülő parksze-rű mélyedésben, a „la-pos”-ban játszottunk té-len-nyáron naphosszat. „Krisztustövis” fák (lepényfák) szegélyez-ték körben. (Nevüket hosszú, erős tüskéikről kapták.) A sarkon két magas jegenyefa állt, s a tövükben a Besenyszög utca felől egy közkút volt, ahol az elhaladó lovas kocsisok mindig megálltak itatni. De egy szobában laktunk mind a négyen, s ezért apuék szerettek volna saját la-kásba költözni.

A 60-as évek lakás-politikája a mi csalá-dunk életében is nagy változást hozott. Akko-riban az állam a legtöbb szolgáltatás és ellátás esetében, így a lakásépí-tésben is, nem az egyedi megoldásokat, hanem az „állami gondoskodás” rendszerét támogatta. A családok létszámukhoz mérten maximált szo-baszámú állami (szövet-kezeti) lakásra igénylést nyújthattak be. Édes-apámék is így tettek. Nagy lakótelepek épül-tek sokfelé az országban és Budapesten is. Ami-kor végre megérkezett a „lakáskiutalás”, akkor derült ki, hogy a város melyik részén adnak ép-pen át egy lakótömböt. A kiutalást rendszerint elfogadták a családok, hogy ne kelljen várniuk újabb éveket. A XVII. kerületben akkoriban még nem épültek lakótelepek – a keresztúri nagy panel-

épületek helyén paraszt-házas, falusi utcasoros település volt. 1965-ben kaptuk meg a lakáski-utalásunkat: a szomszéd kerületbe, Pestlőrincre, a „Lakatos telepre” (el-nevezését a fő utcájáról, a Lakatos utcáról kap-ta). Az ország minden részéről érkeztek ide a lakók, sőt a telep egyik részére („Görög telep”) görög menekültek köl-töztek. 1965. október 15-én költöztünk el a Rákosliget és Rákoscsa-ba Újtelep határán álló családi házból. Ez nagy változás volt mindany-nyiunk életében: Nem arról volt szó csupán, hogy egyik helyről át-kerültünk egy másik, számunkra idegen kör-nyezetbe, hanem egy baráti, szinte családias körből egy olyan kör-nyezetbe, ahol mindenki idegen volt a másiknak. S mivel az emberek reggel korán munká-ba mentek (gyakran a város másik végébe), s hazatérve bezárkóztak a lakásokba, gyakran még az egy emeleten lakó szomszédok sem ismerték egymást. Ilyen körülmények között érthető, hogy bár apu a maga szervezőkészsé-gével rögtön elkezdte „családiasabbá tenni”

zetéssel. Számára nagy meglepetés volt, hogy a tanárok közül senki-nek nem volt kedve az „úttörősdi”-hez, mert mozgalmi „kényszer-munkának” tartották, s úgy is végezték. Apu azonban egészen más-ként viszonyult hozzá: nem a mozgalmi részé-vel foglalkozott, hanem az ifjúság hasznos idő-töltését és a közösséghez tartozás élményét látta benne. Sőt, ahhoz kap-csolódóan a tanári kar közösséggé szervezését is fontosnak tartotta. Mai nyelven azt monda-nánk, hogy „csapatépítő tréningeket” tartott. A kezdeti rossz hangulatot és a kelletlenkedéseket rögtönzött színi előadá-sok és közös játékok szervezésével feloldotta. A kirándulásokat és a táborozásokat a tanárok számára is érdekessé és kellemessé tette. Megér-tette a kollégákkal, hogy a szakkörök akkor érde-kesek a diákoknak, ha a tanároknak is az. Az volt az alapelve: Csináld azt, amit szeretsz, s ezt meg-érzik majd a diákok is, s akkor nem kell nevelési gondokkal küszköd-nöd a foglalkozásokon! Ezt a fajta úttörőéletet a tantestület nagy része már örömmel fogadta, s végül szinte minden-ki részt vett, s ami még nagyobb szó, részt akart venni benne. A csapatépítésben is

Családi szánkózás – irány a „lapos”! (1960?)

A mögöttünk látszó ház második emeletén kaptunk lakást (1966)

A Vörösmarty úti Iskola (1966)

»

2010. december 13

gyakorlatilag a nulláról kellett indulnia, hiszen a Rózsa Ferenc úttörőcsa-patnak – szemben a lige-tivel – nem voltak cser-kész előzményei, ezért a legelemibb feltételek sem voltak biztosítva. Például nem voltak esz-közei a táborozáshoz sem. De apu sohasem ismert olyat, hogy va-lamit nem lehet megol-dani, megpróbált tehát ehhez is alkalmazkodni. Elindult „tábornézőbe”, keresni egy alkalmas helyet, ahol a csapat ma-gában jól „ellehet”. Így találta meg a Balaton partján, Keszthely és a Badacsony között azt a kis falut, Gyenesdiást, amelynek iskolaépülete és kertje alkalmas volt arra, hogy kirándulá-sokkal és strandolások-kal teli táborozás bázi-sa legyen. A táborhely annyira jól bevált, hogy apu a további úttörőtá-borait mind ott tartotta. Csupán két évig (1966-tól 1968-ig) vezette a Rózsa Ferenc úttörőcsa-patot a Vörösmartyban, de a második évben már elnyerték a kerület leg-jobb úttörőcsapatának

járó vándorzászlót. 1968-ban kérésére apu is átkerült a Lakatos úti iskolába. Ez az or-szág egyik legnagyobb lakótelepi iskolája volt, amelyet akkor válasz-tottak szét két önálló iskolává. Aput megbíz-ták a Lakatos I-es iskola úttörővezetésével. A la-kótelepi környezetben a „kulcsos gyerekek”-nek (nevüket onnan kapták, hogy szülei reggel el-mentek dolgozni és csak este jöttek, ezért kulcsot kaptak, hogy a suli után hazamehessenek – de ahelyett persze sokan közülük az utcán lóg-tak) még nagyobb szük-ségük volt közösségre és jó programokra. Új helyén is meg-próbált apu szinte min-den jól bevált dolgot „meghonosítani”. A gyenesdiási táboroknak volt egy különlegessé-gük: annak ellenére, hogy éveken keresztül egyetlen helyszínen táboroztak, apu gon-doskodott róla, hogy a programjuk mindig másmilyen legyen. Az események olyan válto-zatos tárházát vonultat-ta fel, hogy egy percre sem lehetett unatkoz-ni. Voltak persze el-maradhatatlan állandó programok is, mint a hangulatos tábortüzek, a nagy kirándulások a Szent György-hegyre és a környező szép he-lyekre, számháborúk és éjszakai csoki-esők (apró Boci csokikkal), forgószínpadok és az el-maradhatatlan színi elő-adások. Miután 1959 és 1972 között apu minden táborában ott voltam - Gyenesdiáson mint Lakatos iskolai úttörő, már „alanyi jogon” –, első kézből mondhatom, hogy a 14 tábor mind-

egyike óriási élmény volt, és szinte lehetetlen köztük rangsorolni. Apu úgy érezte, hogy egy új csapatnál szép hagyományokat lehet teremteni. Akko-riban zajlott a televízi-óban a kerületek vetél-kedője („Ki tud többet a kerületéről?”), s ekkor sok helytörténeti kuta-tás indult. Apu is be-kapcsolódott Pestlőrinc emlékeinek felkutatásá-ba. Ekkor ismerkedett meg Eötvös Loránd pestszentlőrinci kötődé-sével: A kiváló magyar fizikus egykoron vett a gyöngyvirág úti villa-soron egy enyhe lejtésű telket, hogy torziós in-gájával kísérleteit elvé-gezze. Apu javaslatára az új úttörőcsapatot Eöt-vös Lorándról nevezték el, csakúgy, mint a kör-nyékben egy kis teret. Apu megismerkedett a Lőrincen élő Boris Pál szobrászművésszel, aki – apu közreműködésé-vel – elkészítette Eötvös mellszobrát, amelyet a Gyöngyvirág utcai telkéhez közeli helyen kialakított kis téren állí-tottak fel. Apu mindig fontos-nak tartotta a csapat-újságot, hogy tájékoz-tatást adjon a közösség eredményeiről, s hogy a diákok a maguk szem-szögéből meséljék el az élményeiket. Ligeten a Hunyadinak mindig volt

újságja, a cserkészet és az úttörőmozgalom idején is. Ezért apu a Lakatosban is elindítot-ta az „Eötvös Híradót”, amelyet – bár az úttörő-csapat a rendszerváltást követően megszűnt – az Eötvös Loránd nevét felvevő iskola a későbbi-ekben is megjelentetett. Apu alapíttatott az isko-lával egy emlékplaket-tet is. 1971 óta minden évben – a diákok által megszavazott, illetve a tantestület által kivá-lasztott – legkiválóbb diákoknak átadják az iskola kitüntetését, a Pusztai Bálint által ter-vezett „Eötvös plakett”-et. Persze a Lakatosban is létrehozta apu a film-szakkört, amivel külön kirándulásokat is szer-vezett „filmezni való”, csodaszép tájakra. Ak-tivitásának a XVIII. kerületben is hamar híre ment, s nemsokára már

kerületi filmszakkör lét-rehozására kérték fel. A sok munka a Laka-tosban is beérett. A diákok is szerették az úttörő programokat, és a tanárok is szívesen vettek részt a nagyobb megmozdulásokon, és különösen a táborozáso-kon és kirándulásokon. Az úttörőszövetség is elismerte édesapám lel-kes és odaadó munkáját, hiszen 1972-ben ismét elnyerte apu a vándor-zászlót, ezúttal az 5373. számú Eötvös Loránd Úttörőcsapattal.

Búcsú a csapat-vezetéstől

1972 ősze újra jelen-tős változást hozott apu életében: befejezte az úttörővezetői munkát, s ezzel a még 1948-ban a cserkészetben kezdődő, majd az úttörő mozga-lomban folytatódó, ösz-szesen több mint két évtizedes csapatveze-tői tevékenysége véget ért. Úgy történt, hogy egyik kolléganőjét kine-vezték iskolaigazgató-nak a lakótelep melletti kertes övezet egy kis iskolájába – a Ságvári (ma Gyöngyvirág) utcai Általános Iskolába –, s megkérte aput, legyen a helyettese. Apu 1954 óta nem kapott (kaphatott)

Pista bá’ zászlórudat állít (Gyenesdiás 1968)

Számháborúra indulunk Gyenesdiáson (1970)

Vándorzászló 1972 – a képen balra apu, jobbra pedig én, mint zászlótartó

A Lakatos úti Iskola épülete (1969)

»

14

iskolavezetői megbízást. Végül elvállalta az igaz-gatóhelyettesi állást, de ez egyben azt is jelentet-te, hogy úttörőcsapatot nem vezethetett. Akkor úgy tűnt, ezzel örökre véget ér a csapatvezetés és táboroztatás idősza-ka. A Lakatos Iskola za-jos, pezsgő élete után, a kerület legkisebb iskolá-ja egy csendes utcában, egy szép kert közepén igazi gyöngyszem volt. Nagyon kellemes éveket töltött itt apu, a 80-as években már anyuval közösen, hiszen nemso-kára édesanyám is át-ment apu után. Persze fáradhatat-lan szervezőkedve ek-kor sem hagyta el: A kerületi és az iskolai filmszakkört még több, mint 10 évig vezette. Rengeteget kirándult, és táborozott velük – egy kicsit olyanok voltak a számára mintegy kisebb csapat. De már nem út-törőcsapat, inkább egy kis önkéntes közösség. Nem voltak kötöttségeik sem: programjaikat apu-val közösen találták ki, tervezték és valósították meg. De a kis tantestület számára is mindig volt egy-egy ötlet: egy jó kis színdarab, vagy rögtön-zött jelenet, amellyel összehozta a kollégákat. A színjátszásban apu sohasem a színészi telje-

sítményt tartotta elsőd-legesnek. Elűzni a kö-zönyt és a rosszkedvet az együtt játszás élmé-nyével – ezt látta lénye-gesnek. A közös tréfá-kat és vitákat – amíg a darab összeáll, és a közös örömöt – amelyet egy-egy sikeres előadás jelentett. Ezért aztán a karácsonyi darabok és a „Fonójáték” mindig ott szerepeltek a csapat programjában. 1985. március elsején a Lőrin-ci Fonó Kultúrházban egy olyan előadást ren-dezett, amelyben isko-lájának minden tanulója szerepelt. Annyira hitt a közös erőfeszítések hasznosságában, hogy – ha csak módjában állt – a tanári karokkal is eljátszatott egy-egy da-rabot. Az úttörőszövetség felkérésére tábor ellen-

őrzési feladatokat vál-lalt. Legtöbbször per-sze csak a tábor átadás átvételek során kellett segítenie. De volt arra is példa, hogy egy-egy helyen letörtséget, rossz hangulatot találva, va-lamilyen rögtönzéssel (legtöbbször közös ta-nár-diák előadással) újra felpezsdítette a közössé-get. Azt hiszem, ez a faj-ta helyzetfelismerés és segítőkészség valahogy a „vérében volt”. Közben sokat eny-hült itthon a politika. Különösen az utazás területén nőtt – a ko-rábbiakhoz képest igen csak nagymértékben – a szabadság. Az iskolájá-val apu sokat kirándult, s már nem csak idehaza. A „szomszédolást” újra visszahozta az utazási célok közé. 15 év alatt igen sok helyet bejár-tak, s közben külföldi partneriskolákra tet-tek szert, amelyek saját iskolás csoportjaikat küldték Budapestre, és természetesen az iskola diákcsoportjait és ta-nárait fogadták külföl-dön. Ekkor erősödtek meg olyan kapcsolatok, amelyeket apu később, a cserkészet újraszerve-zése során hasznosítani tudott.

Nyugdíjas korba lépve -

reménnyel telve 1986-ban apu 60 éves lett, elérte az ak-kori nyugdíjkorhatárt, de nem érezte magát „nyugállományba vonu-lónak”. S mivel anyunak még volt két éve (anyu 1988-ban lett 55 éves), abban a két évben még aktív maradt. De ebben az utolsó időszakban már érezhető volt a Ká-dár rendszer megannyi bizonytalansága. Apu elkezdte a cserkész dol-gait előkeresni. Nem tu-dom, sajnos erről elmu-lasztottam beszélni vele, hogy csak az emlékeket akarta feleleveníteni, vagy megérezte az idők szelét. De egy bizonyos,

soha, egy pillanatra nem hagyta el a cserkészetet, lelkében cserkész volt 60 évesen is. Ennek szép példája, hogy 50. és 60. születésnapján baráta-ival a „264 sz Hunyadi J.cs cs.” levélpapírját íratta alá, s aztán bera-gasztotta azokat a régi cserkészcsapat 1925-ös Vendégkönyvének utol-só oldalaira. Amikor 1988-ban anyuval együtt elkö-szönt utolsó iskolájától, még nem tudhatta, mit tartogat számára, szá-munkra a jövő, de bi-zonyos vagyok benne, hogy szíve mélyén na-gyon szép éveket remélt.

Az utolsó tantestületben apu és anyu (1988)

a Ságvári (ma Gyöngyvirág) utcai Általános Iskolá

Rögtönzött színdarab próbája (A vár úrnője) Apu 50. születésnapi „Hívogatója” (1976)

»

2010. december 15

Este tíz óra. A trom-bita takarodót fúj, a

cserkészek pedig aludni mennek. Mikor besöté-tedik, és elcsendesedik minden, előjönnek a vadak, az alvó emberek pedig védtelenül alsza-nak. A veszély ilyenkor leselkedik leginkább, de két cserkész mindig éb-ren vigyáz! Az őrök, az éjjeli őrök. Fontos, fe-lelősségteljes, és nehéz, igazi cserkésznek való feladat. Az éjszakában szabad szemmel közle-

kedve, mindre figyelni. A bokrokban mozgó állatok, az árnyékok, az alacsonyan szálló denevérek között. Ve-szélyhelyzetben óvni az alvó cserkésztestvéreit. Néma csendben sétálni a körletekben, nem el-esni a sátor-huzalokban, vagy beleesni a tóba: ez a feladata az éjjeli őr-nek. A sok nehézség mel-lett, sok szép dolgot is tapasztalhat, aki éjjel vigyáz. Az elsők a tá-

A táborból sajnála-tos módon fel kel-

lett utaznom egy estére Budapestre. Visszafelé Rézmánnyal (aki na-gyon hiányzott) úgy döntöttünk, hogy brin-gával tesszük meg a Kecskemét-Bugac utat, ami nagyjából 40 kilo-méter. Kényelmes maxi-mum másfél órás túrára számítottunk. Nem az lett belőle. Eleinte tök jó tempóval haladtunk, aztán megérkeztünk a homokos részhez, már

ez magában megdobta a menetidőt, de ennek fe-jébe még egy remek ötle-tünk is támadt: „Vágjuk le”! Hát nem kellett vol-na. Már a kirakott táblák is azt sugallták, hogy nem kéne arra menni, de hát egyszer élünk, meg hát a műholdas térkép is valami útsze-rűséget jelzett előttünk.Szóval magabiztosan belevetettük magunkat az ismeretlenbe. Az első problémák akkor jöttek, mikor kiderült, hogy az

Éjjeli őrségTábori beszámolók

Reggeli túra

bortűzből maradt parázs mellett beszélgethetnek. Később, ahogy hozzá-szokik a szemük a sö-téthez, már a csillagos égen is egyre fényesebb csillagokat, és egyre több felragyogó csillag fényét látják. Az ösvény is egyre világosabban látszik, és minden apró világító zöld pont a föl-dön. Az őrségváltásra már mindenki teljesen alkalmazkodik a sötét-hez, és minden más kö-rülményhez.

A Bugac táborban, na-gyon sok új kiscser-készünk volt Istennek hála. Minden kiscser-készre sor került az őr-ség beosztásánál. Ter-mészetesen, mindig egy tapasztaltabb idősebb cserkészel őrködtek. Így én négyszer is lehettem velük, és nagyon jól vet-ték az akadályt. Szerencsére nyugodt éjszakáink voltak, csak néha egy-egy állat csa-pott lármát a bokrokban. De egyik éjjel Ján bával

trombitákkal fújnunk kellett riadót. A két különböző hangolású trombita, és a hatalmas tehetségem a trombitán való játszáshoz, nagy-ban hozzá járult, hogy mindenki felriadt. Ha nem a hangerő miatt, akkor a „gyönyörű” és „harmonikus” hangzás-nak köszönhetően.

Koronka Gábor

út az nem út, hanem, egy olyan rész, mi olyan homokos, száraz a ta-laj, hogy semmi nem él meg egy sávon, de már megtettünk néhány mé-tert, és úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk. Kb. húsz méter múlva rájöttünk, hogy kény-telenek leszünk tolni a kerékpárt, mert a kerék kezdett nem kilátszani a homokból. Egy örökké-valóságnak tűnt a követ-kező háromszáz-négy-száz méter. Nem sokkal

később úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk visszatérni a rendes útra, mert nem igazán tudtuk, hogy hol va-gyunk, de egy nagyobb dzsumbuj álta utunkat.Többszöri próbálkozás után, miután már nem érdekelt semmi, csak oda akartunk jutni, mert nem ettünk még aznap rendesen, átvágtunk egy aránylag könnyebb részen kisebb nagyobb sérülésekkel, majd rá-döbbentünk, hogy to-

vábbra sem sokkal köny-nyebb, mert az út olyan homokos volt, hogy csak lépésben lehetett halad-ni. Mire odaértünk a szálláshelyre, már ko-pogott a szemünk az éhségtől, de szerencsé-re raktak félre nekünk a reggeliből, és sikerült jól laknunk, a „könnyű” túra után.

Ruszki

Tábori életkép A Mókus őrs

Rákosligeti Cserkész Újság Kiadja: Rákosligeti Hunyadi János Cserkészcsapatért AlapítványFelelős szerkesztő: Fürjes Péter a kuratórium elnöke. Szerkesztették: Kovács Kálmán, Tompa Gábor, Schád PéterDesign, tördelés: Szetlik Péter (www.szetlik.hu)Székhely: 1184 Budapest, Dolgozó út 6/a. II. 6.Levelezési cím: 1173 Budapest, Vízhordó utca 36.e-mail: hunyadi.janos.264@gmail.comhonlap: www.cserkesz.hu/264

Kuratórium: Fürjes Péter elnökDr. Cserey GyörgyDr. László JenőSchád PéterSzabados ÁdámAdószám: 18239706-1-43Számlaszám: OTP Bank 11717009-20043465

K ö s z ö n e t T á m o g a t ó i n k n a k !

Csapatunk a 2010-es esztendő során is számos támogatást kapott. Az önfeláldozó munkán, tábori segítségen túl, számos adományozó több tízezer forinttal támogatta csapatunk munkáját, céljait.

Nagylelkű támogatóinknak hála, csapatunk idén több mint négyszázezer forinttal gazdagodott a sze-mélyi jövedelemadó 1%-ának felajánlásából! Bízunk benne, hogy 2011-ben belekezdhetünk Csapatotthonunk felújításba, melyhez továbbra is kérjük anyagi segítségüket. Befizetéseiket a Rákosligeti Hunyadi János Cserkészcsapatért Alapítvány OTP Bank-nál vezetett 11717009 - 20043465 számú bankszámlájára várjuk. A befizetéshez kérés esetén postai csekket bizto-sítunk. Eddigi és jövőbeni felajánlásaikat és támogatásukat megköszönve, tisztelettel:

a Rákosligeti Hunyadi János Cserkészcsapatért Alapítvány vezetősége

A z 1 9 2 4 - e s e r e d e t i c s a p a t z á s z l ó n k Megkerülésének történetét megtalálja a 3.-6. oldalakon

Csapatunk december 22-én 17 órakor tartja évzá-ró csapatkarácsonyát a rákosligeti Csekovszky

Árpád Művelődési Ház nagytermében (1172 Bu-dapest, Hősök tere 9). Az ünnepségen ünnepélyes cserkészavatásra és fogadalomtételre is sor kerül. A rendezvényre szeretettel várunk minden szü-lőt és barátot, aki érdeklődik a cserkészet iránt.

K a r á c s o n y i ü n n e p a C s e k ó b a n

A csapatzászló felirata: „264.sz.Hunyadi János Cserkészcsapat Rákosliget” A csapatzászló hátoldala az angyalok által tartott koronás kiscímerrel “1923”