Lisa JewellVince es Joy

Egy életre szóló szerelem története

Ulpius-ház KönyvkiadóBudapest, 2009

1

A fordítás alapjául szolgáló mű:Lisa Jewell: Vince &Joy

Copyright © Lisa Jewell, 2005Hungárián translation © Vágó Anikó, 2009

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009ISBN 978 963 254 213 3

2

Jaschának és Amelie-nek,az én boldog befejezésemnek.

3

Szerintem a házasság a végzet műve. Máskülönben egyáltalán nincs is értelme, szélhámosság az egész.

MAX FRISCH

Ha eljött a te időd, a szerelem rád talál, akár egy hőkövető rakéta.

LYNDA BARRY

4

AL ÉS EMMA KONYHÁJA, SZOMBAT

2003. SZEPTEMBER 19., 00.35

Vince végignézett az asztal mellett ülő barátain. Nagyjából mind egykorúak voltak vele: harmincöt, harminchat évesek. Ebben a pillanatban valószínűleg ezer és egy londoni vacsoraasztalnál folyt ugyanilyen vagy ehhez kísértetiesen hasonló beszélgetés. De az itteni különlegesnek számított, hiszen már olyan régen nem volt részük benne, és mert – mint a féltve őrzött kínai porcelánt – ezt is a nagyra becsült vendég számára tartogatták. Neki.

Ez volt az első baráti összejövetelük, mióta Jess-szel különköltöztek, amitől mindenki úgy sziporkázott, mint egy tévés vacsoracsata vendégei. Látta már őket így viselkedni korábban is: új barátnők és régi barátok jelenlétében, akik váratlanul bukkantak fel a semmiből az óceán túlpartjáról, mint a szappanoperák szereplői.

Éreztetni akarták vele, hogy tekintet nélkül a családi állapotára, továbbra is közéjük tartozik. Nézd csak, mondták, micsoda szuper barátaid vannak, minden remekül alakul majd! S ahogyan újfent megmutatkoztak előtte, felelevenítették közös történetüket. És arra emlékszel, amikor? –kérdezgették. És arra emlékszel, amikor Amszterdamban, a saját legénybúcsújáról hazafelé jövet, a kompon Simon sugárban telehányta a tálalópultot? És arra a cornwalli hétvégére emlékszel? Amikor Al, szpídtől totál bebaszva, hajnali ötkor kiállt arra a sziklára a tenger közepén, és átcsapott rajta a hullám, mi meg mind azt hittük, kipurcant? Emlékszel erre?

A beszélgetés azokra az időkre terelődött, amikor Vince még csak a társaság felét ismerte; azokra a közös egyetemi évekre, amikor Vince még nem volt az életük része. Történetekre, amelyek kígyóharapásról, LSD-ről meg nemi betegségekről szóltak. Anekdotákra gyászos hűtőszekrényekről és borzalmas ragukról, alvajárásról és ágybavizelésről.

Vince állát összekulcsolt kezébe támasztotta, s magába szívta a hangulatot, miközben barátai visszaemlékezéseit hallgatta. A mikró órája éjfél után 38 percet mutatott. Ilyenkor rendszerint már otthon szokott lenni, tűnődött: kifizeti a gyereklányt, bekukkant Larához. Ehelyett most még mindig itt ült. Nem volt hová mennie, nem volt kihez hazatérnie. Házasember volt feleség nélkül, a gyermekétől külön élő apuka. Mindent elbaltázott. Az egész élete fenekestül felfordult, rendezetlenné vált. Ám itt, Al és Emma konyhájának ismerős, szívélyes melegében, ahogy a vörösbor és whisky tüzelte vérét, újra helyreállt a világ.

5

A beszélgetés haladt tovább. Már az iskolás idők kerültek terítékre, amikor még a legrégebbi barátok sem ismerték egymást. Rajongásról és belezúgásokról és smacizásokról folyt a szó, amikor Natalie nekik szegezte a kérdést.

– Szóval – mosolyodott el pajkosan ujjhegyei felett-, ki hány éves korában vesztette el a szüzességét? És kivel? Te kezded, Al!

Al felnyögött, aztán megosztotta velük, hogy egy Karen nevű lánnyal történt, egy párizsi osztálykiránduláson, tizenhat évesen. A diákszálló emeletes ágyainak alsó szintjén szexeltek, miközben a barátja, Joe szándékosan jó hangosakat és büdöseket fingott a fejük felett.

Emma tizenhét évesen vesztette el, egy házasemberrel, aki azt ígérte, elhagyja érte a feleségét, aztán soha többé nem hallott róla.

Natalie története sokkal szokványosabb volt: tizennégy évesen vesztette el a szüzességét egy Darren nevű sráccal, aki hasonlított Steve Normanre a Spandau Ballet-ből. Az egész összesen fél percig tartott, és a fiú sírva fakadt, amikor Natalie nem vérzett, mert azt hitte, nem is volt szűz.

Steve tizenöt évesen esett túl rajta a szülei fogadójában, egy osztrák vendéggel, aki becsábította a szobájába, amikor az éjszaka kellős közepén kibotorkált a mosdóba. A nő negyvenöt éves volt, az elképzelhető legrondább striákkal, meg valami életmentő műtétből hátramaradt heggel, ami a bordakosarától egészen az ágyékáig húzódott. Megragadta Steve – akkor még hosszú – haját, és olyan erősen húzta, miközben meglovagolta, hogy egy csomó a kezében maradt. Később a levegőben lengette, akár valami trófeát.

Claire mindenkit megdöbbentett a kijelentésével, hogy ő a tizenhét éves unokatestvérével csinálta először, egy Hoseasons-hajókiránduláson, tizenhárom éves korában. A Coventry-csatorna partján, egy bokor tövében szexeltek, míg a szüleik a fedélzeten piáltak és ordítoztak egymással. Claire öt évvel később tudta meg, hogy a nővérét ugyanez az unokabátyjuk avatta fel, akiről végül kiderült, hogy homokos, és most egy hetvenegy éves férfival él együtt.

Tom tizenhat évesen szabadult meg tőle, egy furgon hátuljában, amit a barátja vezetett, aki épp előtte nyelt le két LSD-t, és végig egy pár vonagló óriásgyíknak képzelte őket. Lehúzódott az út szélére, többmaroknyi füvet letépkedett, és teljesen beterítette vele a frissen egymásra talált párocskát, mert azt hitte, a gyíkok tán éhesek. Tom nem emlékezett a lány nevére.

És akkor Vince-re került a sor. A barátai felé fordultak, és bátorítóan mosolyogtak rá.

– Gyerünk, Mellon úr! – sürgette Al, a kezeit dörzsölgetve. – Elő a farbával! Miféle szokatlan, undorító, romlott tapasztalatokat szereztél?

Vince mosolyogva eljátszott a hazugság gondolatával, csak hogy örömet okozzon a barátainak, de aztán rápillantott Natalie gyertyafényben ragyogó,

6

puha arcára, ahogy fél kézzel szeretőn magához öleli kapatos férjét, és úgy döntött, előrukkol az igazsággal.

– Az éjszaka, amikor elvesztettem a szüzességem – kezdett bele –, életem legvarázslatosabb éjjele volt.

Tom törte meg a pillanatnyi csendet. – Jaj, ne már! Senki sem élvezi, amikor elveszti a szüzességét!

– Én élveztem – felelte Vince egyszerűen. – Tökéletes volt. Egyszerűen tökéletes!

A csapat némán emésztgette ezt a szokatlan kijelentést. A férfiak enyhén csalódottnak tűntek, a nők viszont kíváncsian vizslatták.

– Mondd tovább! – szólalt meg Claire. – Mesélj, ki volt az?– Egy lány, akivel Norfolkban ismerkedtem össze. Tizenkilenc évesen.

Joynak hívták.

7

1986 júliusaKésőn érők

8

EGY

Vince ledobta a táskát az áporodott szagú emeletes ágy alsó ágyára, elhúzta a ronda, kézzel festett, margarétamintás papírfüggönyt, és akkor meglátta őt.

Állig felhúzott térddel ült egy nyugágyon, jobb kezében egy magazint tartott, a másikkal szórakozottan piszkálgatta feketére pingált lábujjkörmeit. Sötétbarna haja az álláig ért, arcába hulló tincsei úgy göndörödtek, mint a faforgács. Minden fekete volt rajta: ujjatlan mellénye, túlméretezett katonai sortja, a kopott vászonszalag a hajában.

– Vince! Segíts a gázzal, kishaver! – dugta be a fejét Chris a krémszínű műanyag ajtón, és rákacsintott.

– Jól van, egy perc! – fordult vissza Vince az ablakhoz, és ismét fellebbentette a függönyt.

A lány lapozott, és átrendezte formás végtagjait. Egy apró ezüstkeresztet babrált, ami bőrszíjon lógott a nyakában, lábujjait a nyugágy keretére kulcsolta.

Bumm, bumm, bumm.Szőrös ököl csapkodta az ablakot, megzavarva

ábrándozását.– Gyerünk, kishaver! – nyomakodott Chris arca a látóterébe.– Oké, jól van már! – eresztette el Vince a függönyt, és

felegyenesedett. A francba.Itt egy gyönyörű csaj. A szomszéd lakókocsiban. Ott, ahol az

előző négy évben három fiú lakott, két staffordshire bull terrier, meg egy lincolnshire-i pár, Geoff és Diane. Egy teljes percig bámulta a saját képmását a lakótérben, a gáztűzhely felett lógó tükörben. Ki volt akadva. Amikor a két-hét-egy-hunstantoni-lakókocsiparkban című tervet átgondolta, eszébe sem jutott, hogy egy gyönyörű lány is felbukkanhat. Korábban sosem voltak itt gyönyörű lányok. Csak egy csúnya. Egy csúnya, Carol nevű csaj, a még csúnyább, Theresa nevű barátnőjével, akik béna sértéseket vágtak Vince fejéhez, aztán megpróbáltak felcsípni egy izmos csávót azok közül, akik a Waltzer járdáján korzóztak a hunstantoni mólón, és úgy tettek, mintha odalennének a csúnya lányokért, miközben mazochista módon pörgették őket a festett csészékben.

Amikor Vince először járt Hunstantonban Chrisszel és az anyjával, volt itt még pár korabeli kölyök, akikkel együtt

9

lóghatott. Együtt bandáztak, lődörögtek a vidámparkban, egyszer még egy éjszakai klubba is benéztek. De ahogy teltek az évek, a srácok elmaradtak. Otthon lógtak a haverjaikkal vagy a csajukkal, vagy olyan helyekre utaztak a barátaikkal, ahová csak útlevéllel juthat el az ember. Még a csúnya Carolnak és Theresának is akadt valami jobb dolga ezen a nyáron, ahogy azt az út túlfelén álló lakókocsi behúzott függönyei bizonyították.

Vince hallotta, hogy odakint Chris barátságos beszélgetésbe elegyedik a titokzatos lánnyal. Attól tartva, hogy lemarad valamiről, vagy – ami még rosszabb – Chrisnek sikerül beégetnie valamivel, végigsimított James Dean-frizuráján és a pofacsontja alatt húzódó élénkvörös for-radáson, aztán kilépett.

– London mellől – mondta épp Chris. – Enfieldből. És te?– Colchester – felelte a lány, s közben ide-oda huzigálta az

ezüstkeresztet a bőrszíjon. – Tudja, Essexből.– Jaja! – válaszolta Chris. – Ismerem Colchestert. Nahát,

odanézzenek, ki van itt! – fordult Vince felé. – Vince – mondta –, gyere, ismerkedj meg az új szomszédunkkal! Ő Joy.

Közelről még szebb volt. A bőre alabástromfehér, a vonásai mégis messzi tájakat idéztek. Finom vonalú, piciny orr, magasan ülő arccsont – a legrendkívülibb mégis a szeme volt. Távol ülő, lapos szemhéjú, sűrű, sötét pillák keretezte: egy festett porcelánbaba szemei.

– Hello! – köszönt Vince rávillantva új, feszes mosolyát.– Szióka! – felelte a lány, miközben ölébe ejtette a magazint

és ráült a kezeire.Vince észrevette, hogy a pillantása az állán húzódó

forradásra téved. Mindkét kezét ökölbe szorította, nehogy óvón az arca felé vándoroljanak.

– Szóval, ti haverok vagytok? – kérdezte a lány.Vince tettetett iszonnyal meredt Chrisre. – Jézusom, dehogy! Chris a mostohaapám.– Tényleg? Az meg hogy lehet?– Hát, elvette az anyámat – néztek össze Chrisszel, és

elnevették magukat.– Oké, persze. Csak nagyjából egyidősnek tűntök.– Aha, mindenki ezt mondja! Bár Chris tíz évvel idősebb

nálam. Ő huszonkilenc, én tizenkilenc leszek.– Aha – nézett a lány egyikükről a másikra, mintha

kételkedne az elhangzottakban. – És hol a felesége? Az anyukád?

10

– A Sparban – húzta elő Chris a gázdobozt a kis faszekrényből, és lefújta róla a pókhálót. – Elment teáért. Egy perc múlva itt lesz. Na, tessék, ne fesd az ördögöt a falra, már itt is van!

Kirsty a lakókocsi mellé húzott zöld Minijével. Ahogy lefékezett, a gumik alatt megcsikordult a kavics.

– Segítsetek már, fiúk! – szólt oda, miközben hátrament a csomagtartóhoz.

Chris azonnal lerakta a gázos dobozt, és a felesége segítségére indult. Vince Joy felé biccentett, és megvakargatta a forradásait.

– Úristen, ő az anyukád?! – álmélkodott Joy.– Aha.– Oltári jól néz ki!Vince úgy fordult meg, mintha azt várná, hogy Beatrice

Dalle-t találja majd a háta mögött, vagy valakit, de nem, csak az anyja volt az.

– Hány éves? Nem néz ki elég idősnek ahhoz, hogy ekkora fia legyen!

– Harminchét, azt hiszem. Harmincnyolc. Ilyesmi.– A rohadt életbe! Fiatalabb, mint az én anyám volt, amikor

engem szült.Egy ideig mindketten Vince anyját figyelték, aztán Vince

azon kezdett agyalni, mit mondhatna még. Eddig kétségkívül ez volt a leghosszabb párbeszéd, amit egy olyan lánnyal folytatott, akivel nem járt egy osztályba, vagy aki nem járt valamelyik haverjával. Beszéd közben úgy érezte magát, mint aki a puszta akaraterejével próbál a levegőben tartani egy ide-oda repdeső tollaslabdát. Valami érdekfeszítő kérdéssel akart előhozakodni. Esetleg a zenéről, vagy a lány izgalmas, ferde vágású szeméről. Vagy hogy mit keres egy ilyen gyönyörű lány egy ilyen lepratelepen. Tucatnyi lehetséges nyitómondat jutott eszébe, hogy aztán egy másodperc törtrésze alatt elvesse őket: túl személyes, túl béna, túl uncsi, túl sok.

A csend hosszúra nyúlt, mint egy visszafojtott lélegzet.Vince tekintete a lányról az anyja kocsijára vándorolt,

miközben próbálta kitalálni, mit is mondhatna még.– Sokáig maradtok? – nyögte ki végül elvörösödve.– Még két hétig, sajna.– Mi lett Geoff-fal és Diane-nel?– Kikkel?– Akiké a lakókocsi.

11

– Fogalmam sincs. Anyu meg Apu úgy bérelték valakitől – húzta elő a kezeit maga alól, és tenyerét felfelé fordítva közömbös mozdulatot tett. Nyilván cseppet sem izgatta Geoff vagy Diane, vagy akárkicsoda lakókocsijában is nyaralt. Vince kétségkívül a világ legunalmasabb csókája.

– Értem – felelte, majd ismét csend telepedett rájuk. Joy a magazinnal zörgött; Vince érezte, hogy elhatalmasodik rajta a szégyen.

– Akkor – mondta, öntudatlanul a forradásait birizgálva –, később látjuk még egymást?

– Ja – felelte a lány –, gondolom –, s a tekintete már a magazinon járt.

Elvesztette. Persze, tűnődött el Vince, miközben kivette anyja kezéből a megpakolt bevásárlószatyrokat, és felkapaszkodott a lakókocsi lépcsőin, a lány valójában soha nem is volt az övé. Naná. Végtére is ő Vincent Mellon. Avagy Dinnyefej, ahogy az iskolában ismerték. Hülye volt, amikor azt feltételezte, hogy egy műtét, egy kis beavatkozás majd mindent megváltoztat. Képtelen volt szóba elegyedni a lányokkal, amikor ronda volt, és képtelen rá most is, amikor már elvileg „jóképű”.

Mire két perccel később előbukkant, a napozószék üres volt, és a Joy nevű lány felszívódott.

Vincent Mellon születése óta alulharapásos volt. Néhány éves koráig nem is igazán tűnt fel, onnantól kezdve viszont úgy nézett ki, mint egy kis, csupasz buldog. Ahogy idősebb lett, kiderült, hogy Vince nem egyszerűen alulharapásos – esetében nem egy apró, ám vonzó fogyatékosságról van szó, ami jellegzetessé teszi a vonásait –, az alsó állkapcsa annyival előrébb állt a felsőnél, hogy rágni sem tudott rendesen. A kebab, a vajaskeksz, avagy bármi, amit az ember a szájnyílásába dug és elrág, szóba sem jöhetett nála. Mindent apró darabokra kellett vágnia, és kanállal vagy villával egészen a száj ürege hátsó részébe pakolnia, falatonként. S ha ez nem lenne elég: mivel az alsó és felső fogsora nem illeszkedett, két zápfoga is tönkrement, így aztán szó szerint képtelen volt megküzdeni bármivel, ami egy omlós csirkefalatnál rágósabbnak bizonyult.

Más szavakkal: Vince alulharapása nem pusztán vérciki esztétikai hiba volt, hanem komoly fizikai fogyatékosság. Ennek köszönhető, hogy többéves kezelés és ellenőrzés után a tb múlt évben végül állta a korrekciós műtétet. Ahhoz túl későn jött,

12

hogy az iskolában töltött időszaka ne menjen menthetetlenül csődbe, és azon a tényen sem változtatott, hogy majd tizenkilenc évesen még mindig szűz, de ahhoz még épp időben – remélte –, hogy még a huszonegyedik születésnapja előtt nyelves csókot válthasson egy csajjal.

Az alulharapás miatt egyetlen csaj sem akart csókolózni vele. Az alulharapás miatt még beszélni sem akartak vele, hacsak nem volt abszolút elkerülhetetlen. Aztán, mire átesett a műtéten, befejeződött a suli, így az eddigi egyetlen kapcsolatát is elvesztette a lányokkal.

Maga a műtét egy rémálom volt: szenvedés, fogszabályzó, pürés kaja és fájdalomcsillapítók, hónapokon át. Vince remete életmódot folytatott – képtelen volt a világ elé állni olyan fizimiskával, mint a Cápa –, kriplinek érezte magát.

– Jóságos ég! – sikkantotta az anyja, amikor két hónappal korábban végre lekerült róla az utolsó fogszabályzó is. – Istenkém, ezt nézzék! Ezt nézzék! Te jó ég, hogy te milyen… szép vagy!

Vince rábámult a tükörben új képmására, és próbálta felfogni, mit is lát. Mélyen ülő, mogyorószín szemeket látott, látta a halott apjától örökölt puha, széles bokszoló-orrot. Ám közvetlen az orra alatt teljesen új vonások tűntek a szemébe: erős, kemény állkapocs, összeérő, formás, telt ajkak, szép, formás áll. Vicsorított, és megbabonázva meredt felső fogsorára, amely végre összeért alsó szomszédjával. Aztán lassan elfordította a fejét, hogy vessen egy pillantást új arcélére. Ajka szinte fenségesen ívelt lett, s most az alsó állkapcsa helyett az orra emelkedett ki legmagasabbra arcának körvonalából. Többé nem festett úgy, mint egy buldog. Úgy festett, mint… mint…

– Szakasztott úgy festesz, mint az apád! – jelentette ki az anyja, amikor végre lehámozta a kezét a szájáról. – Egy az egyben! Ez… hátborzongató! Ez, ez…! – és sírva fakadt.

Vince édesapja, Max, motorbalesetet szenvedett; amikor Kirsty nyolc és fél hónapos terhes volt Vince-szel. Vince csak fényképekről ismerte az apját, ezt a nagy, erős, hosszú hajú, farmeres-bőrkabátos férfit, aki látszólag minden tekintetben olyan távol állt tőle, hogy a fiúnak még csak eszébe sem jutott, hogy hasonlíthatnának egymásra.

Aznap a rendelőben megpróbálta felidézni Max arcát, és lelki szemeivel rámásolni a magáéra, de nem ment. Csak egy fekete, magas nyakú pulóvert viselő, vézna srácot látott, akinek az arca egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Ezt az arcot sosem

13

tudja majd férfias, bajuszos, halott apja vonásaival összhangba hozni.

Vince megfogadta, ha vége a sulinak, többé be nem teszi a lábát Hunstantonba. A múlt év volt az utolsó, esküdözött. Tavaly ilyenkor már be volt jelentve műtétre, és úgy képzelte, a következő nyáron már túlságosan is leköti majd a szakadatlan szexelés, hogy visszatérjen ide az anyja és Chris társaságában. Ám a dolog nem egészen így alakult. A műtét óta a társasági élete (ha volt olyan) a nullával vált egyenlővé, miután az iskolai cimborákkal megszakadt a kapcsolata. És tessék, öt nappal a tizenkilencedik születésnapja előtt itt ragadt egy dohos, öreg lakókocsi emeletes ágyán az anyjával, a férjével meg egy bioretyóval. Ugyanakkor, ha a pozitív oldalát nézzük, épp most vett magának egy Sony discmant öt új CD-vel, süt a nap, és egy gyönyörű lány a szomszédja. Egy igazán, igazán gyönyörű lány.

Úgyhogy most már nincs is egyéb dolga, mint hogy valami csoda folytán érdekes, szexi, eleven és ellenállhatatlan férfivá változzék, akit a szóban forgó lány egyáltalán szóra méltathatna, és akkor akár még jól is elsülhet az egész.

14

KETTŐ

– A francba! – viharzott vissza Joy a lakókocsiba, a magazinnal legyezgetve az arcát. – Francba, francba, francba!

Becsapta maga mögött az ajtót, kifulladva nekitámaszkodott, majd gyorsan kifújta magát, és a tükörhöz indult.

– A francba! – jelentette ki ismét, undorodva vizslatva sápadt arcát, és mutatóujja hátával letörölgette a szeme alá húzott szemceruzamaszatot. Karjait magasba emelve elszörnyedve meredt a hónalján hanyagul kiütköző sötét szőrszálakra. Lehajtott fejjel szippantott egyet. Hát ez durva. Remélte, hogy a fiú nem vette észre. Az egész szánalmas találkozás alatt végig az oldalához szorította a karjait, fájó tudatában annak, hogy reggel nem fárasztotta magát a dezodorral.

Visszaidézte a kínos párbeszédet, és érezte, ahogy a rettenet, mint egy nyálkás meztelencsiga, végigkúszik a gerincén.

– A francba! – sziszegte magában. – A francba!Az a fickó. Vince. Te jó ég! Eszméletlen! Egyszerűen

eszméletlen. A leghelyesebb pasi, akit életében látott! Magas, hűvös, jóképű. Jóképű abban a régimódi stílusban – erős állkapocs, lágy tekintet, viharvert külső. És azok a forradások! Joy odavolt a forradásokért. Ez a fiú fojtottan izzott! Mint James Dean, mint Humphrey Bogart, mint Marion Brando.

És Joy elbénázta, mert nem volt képes megszólalni. Attól a nyomi kérdéstől eltekintve, hogy a mostohaapja miért a mostohaapja. Biztos azt hiszi róla, hogy egy kretén.

Átment a fürdőszobából a lakókocsi elülső részén lévő nappaliba, és óvatosan kikukucskált a füst- és idegen-szagú, rikító narancsszín függönyök között. Az anya épp bezárta a zöld Minit. Joy érdeklődve szemlélte. A filigrán nő feszes pamutsortot viselt rózsaszín napozófelsővel és vászoncipővel, és nagyjából huszonötnek látszott. A haja hamvasszőkére festve, csinos sisakformára vágva keretezte finom vonású arcát, a nyakában egy RayBan lógott láncon. Joy még sosem látott ilyen kislányos és fiatalos anyukát. Gondtalanul vidámnak tűnt. Nem úgy festett, mint aki képes egy ilyen magas, feltűnően férfias gyereket világra hozni, mint a fia. Nem úgy festett, mint aki bármiféle gyereket képes lehetett világra hozni. A csípője túl keskeny volt, a léptei túl könnyedek.

15

Feltárult a szomszédos lakókocsi ajtaja, és előlépett a mostohaapa. Az állát leszámítva úgy nézett ki, mint B. A. Robertson. A haja sötéten és fényesen göndörödött rá a fülére, majd a gallérjára, homlokba hulló, vékony frufruval. Vászoningét betűrte feszes, az ingnél csupán egy-két árnyalattal sötétebb farmernadrágjába, övén nehéz övcsat volt. Joy tetoválásokat vélt felfedezni sötét szőrrel borított karjain; markáns, borostás álla úgy festett, mint amin lángra lehetne lobbantani egy gyufaszálat. Magas volt, széles, macsó. Biztos sok nőnek tetszik, tűnődött a lány, igazi szívtiprónak tarthatják. Mindenesetre nem Joy stílusa. Túl szőrös, túl kihívó, túl idős.

Kíváncsian figyelte az anya és a mostohaapa párbeszédét. Még mindig friss volt a kapcsolatuk; meg lehetett állapítani abból, ahogyan megérintették és kerülgették egymást. És szerelmesek voltak egymásba. Ez megmagyarázta az anya lányos járását is.

Joyt gyerekkora óta érdekelték az idegen családok. Imádta elnézni, ahogyan a többi gyerek a tanítás végén találkozik a szüleivel az iskola kapujában – látni akarta, mások anyukája mit visel, milyen autót vezet, hogyan üdvözli a gyerekét. Összehasonlítgatta a frizurájukat, a körömlakkjukat, a cipősarkuk magasságát. Még most is úgy volt vele: addig nem ismerhet valakit, amíg nem látta a szüleit. És még most is, amikor már majdnem tizennyolc volt, összehasonlítgatta mások szüleit a sajátjaival.

Amikor ismét felpillantott, nyílt a szemközti ajtó, és megjelent Vince. Most, hogy nem kellett véletlenszerű rajtaütéstől tartania, aprólékosan szemügyre vette a fiút. Úgy festett, mint aki francia lányokkal bújik ágyba, amerikai cigarettát szív, és akár egyetlen délután leforgása alatt képes megnyerni a csatát és megírni egy verset.

Joy ujjbeggyel végigsimított karja csupasz belső oldalán, s érezte, ahogy a libabőr ellepi, mint robbanóaknák a csatamezőt. Aztán meghallotta apja kocsijának ismerős zörgését, ahogy átverekedte magát a himlőhelyes kavicson és az ormótlan fekvő rendőrökön a lakókocsijukhoz. Joy sóhajtva engedte le a függönyt.

– Szia, szívem! – hallotta Joy az édesanyja siralmas zihálását a lakókocsi túlsó végéből.

– Szia, anyu!– Végül mikor méltóztattál felkelni? – kérdezte az apja, aki

fürgén járt a nyomában.

16

Méltóztattam, gondolta Joy bosszúsan. Utálta, ahogy az apja kiejtette a szót. Méltóztat. A kereszttel játszadozva vállat vont.

– Beköltöztek a szomszédba – mondta az apja, ezüstös fejével a túloldali lakókocsi felé biccentve, miközben dohos szagú csomagokat pakolt az asztalra.

– Igen – válaszolta az anyja, és nekidőlt a konyhaszekrénynek, amíg levegő után kapkodott. Haja alól vékony, de elapadhatatlan verítékpatakok csorogtak, majd beleolvadtak sűrű szemöldökébe.

– Láttad őket? Egyébként nem igazán tudtam rájönni, mifélék; család vagy mi?

– Undorító népség – felelte az apja. Kibogozta a zsineget és egy rakás régi újságpapírt, és előhúzott valami bronzból készült dolgot, ami úgy festett, mint egy újabb szenesvödör.

– Lemaradtál egy remek délelőtti régiségvadászatról? –emelte a bronztárgyat a fény felé, és elégedetten elmosolyodott. – Egy csomó szuper boltocska volt Burnham Marketben. És fantasztikusan megebédeltünk az egyik kocsmában!

– Te ettél már, szívem? – szólalt meg az anyja, majd végre összeszedte magát annyira, hogy áttámolyogjon a lakókocsi másik végébe, és lerogyott a fotelbe, Joyjal szemközt. Szoros nyári ruhái egyikét viselte, amelyektől meg nem vált volna. A ruha vastag vászonból készült, derekán övpánttal, rövid ujja belevágott húsos felkarjába, és korlátozta a mozgását. Mintha a reumája, az asztmája és a huszonöt kiló túlsúly nem akadályozta volna eléggé.

Joy végignézett anyja szegény, tönkrement lábán, kékes seprűvénák márványozta vörös lábszárán, elegáns telesarkú cipőjéből kelt cipóként kidagadó bokáján. Szegény Anyu. Neki a nyár egy rémálom. A hőség, a por, hogy kénytelen közszemlére tenni gyűlölt, idomtalan testét, melyet az év többi részében boldogan takargatott.

Aztán ránézett az apjára. Ropogós, fehér pólóingében, hőségben hordható, bézs színű nadrágjában szenvtelen és vékony. Mintha gúnyt űzne a feleségéből azzal, hogy nem fog rajta az idő és az elemek.

Későn érkezett az életükbe. Az anyja, Barbara, negyvenéves volt akkor; az apja, Alan, negyvenkettő.

– Szóval, mik a terveid a délutánra nézvést? – firtatta az apja.

17

Joy felsóhajtott. Tervek. Apjának még egy tipikus szava, amit direkt az ő bosszantására rendszeresített. Mégis mit képzel, miféle tervei lehetnének, partra vetve ebben a lepattant lakókocsiban, Hunstanton alsón? Vállat vont, és megvakarta a felkarját.

Elképzelni sem tudta, hogy akadhattak rá a szülei erre az istenverte, koszos, vén szardíniásdobozra. Még a többi, itt álldogáló förmedvénnyel összevetve is elképesztően ronda volt. A berendezés visszataszítóan barna volt, és mindenen kibolyhosodott, műszálas huzat feszült. Hogyan hihették a szülei akár egyetlen percig is, hogy ha elhurcolják ebbe a lehangoló, penészes dobozba a vad norfolki partvidék legészakibb csücskére, hogy két hetet töltsön elzárva két szómenéses, trottyos szülő társaságában, az majd segít feldolgoznia az elmúlt hónapok még mindig fájdalmas sérüléseit? Joy számára rejtély volt. Az igazat megvallva nekik is rejtély lehetett, feltételezte a lány. Ettől függetlenül érzékenyen viselkedtek, továbbra is elkeseredetten erőltették, hogy mindenáron vidámak maradjanak. Ha törik, ha szakad, élvezni fogják ezt a nyaralást, bármennyire kényelmetlen vagy csúnya is a környezetük. Ebben a családban nincs helye a negatív gondolkodásnak, csak semmi kesergés, semmi nyafogás. Joy pedig engedelmeskedik, mert az egész az ő hibája. Mindazok után, amin keresztülmentek miatta a szülei, az a legkevesebb, hogy mosolyog, és eljátssza, hogy jól érzi magát.

De ahogy újra elhúzta a narancsszín függönyt, és megpillantotta az izgalmas szomszéd család mozdulatainak árnyékát, eszébe jutott, hogy egy kis szerencsével talán nem is kell nagyon megjátszania magát.

18

HÁROM

A Nelson’s Armst ellepték a napbarnított, suhogós melegítőbe bújt párok, a sörkert pedig tele volt a szivárványszínű mászókákon kapaszkodó és a hatalmas, műanyag bohócfej óriási, vörös nyelvén csúszdázó gyerekeikkel. Chris lerakta az italokat az asztalra, és leült.

– Egészségünkre! – lendítette a korsóját Kirsty fehérbora és Vince Guinnesse felé. – A nyárra és egy tuti nyaralásra!

– Halljuk, halljuk! – biztatta Kirsty.– És arra, hogy a mi Vincentünk végre elveszítse szar

szüzességét! Némi szerencsével.– Chris!– Miért, mire volt jó az a sok fájdalom és szenvedés, ha ki

sem használja? A fiatalság sem tart örökké, tudod-e? Lassan tizenkilenc leszel, tombol a nyár, baró nők vesznek körül. Hajrá!

Vince tettetett undorral nézett körbe a helyiségben nyüzsgő házaspároktól az olcsó Chelsea Girl felsőt és kőmosott farmert viselő duci tinilányokig.

– Baró nők? – vetett lesújtó pillantást Chrisre. – Mégis, hol?– Ó, fiatal még az éjszaka! Még hat óra sincs. Sosem

tudhatod, ki bukkan fel.– Figyelj, haver, ez nem Saint-Tropez. A hunstantoni móló

ragyogó fényei nem vonzzák a baró csajokat.– Hát, nem is tudom – kacsintott a férfi a korsóját felemelve

Kirstyre. – És mi van azzal a szomszéd fruskával?Vince érezte, hogy elvörösödik, hát beletemetkezett a

Guinnessébe.– Milyen fruska?– Tudod, melyik. Az az édes, sápatag teremtés, a kereszttel

meg azzal a fekete maskarával. Emlékszel!– Melyik? Az a csaj Geoff és Diane lakókocsijában?– Az, az! Épp neked valónak tűnik. Úgy látom, odavan

azokért a depresszív dolgokért, amiket szeretsz. És jók a lábai. Te is láttad, K.? Egy kis gót hercegnő – fordult Chris a nejéhez. Kirsty nevetve rázta meg a fejét.

Vince ciccegett, és felvont szemöldöke alól Chrisre meredt. Vince éppen a fekete korszakát élte, amikor Kirsty öt évvel ezelőtt megismerkedett Chrisszel, de Chris képtelen volt

19

megemészteni, hogy azóta ő már továbblépett, és most sokkal inkább… szóval, igazából nem is tudta, most micsoda, de Chrisnek most már örökre fekete göncös metálbuzi marad.

– Na mindegy, bomba nő – pont megfelelőnek tűnik a célra.– Jaj, Chris, hagyd már békén! – szólt rá Kirsty gyengéden.– Ez az, Chris, hagyj békén! – visszhangozta Vince színlelt

felháborodással. Valójában egyáltalán nem bánta, haChris ugratta. Ez jellemezte a kapcsolatukat, mióta Chris

tizennégy éves korában belépett az életébe.

Kirstynek Chris előtt is akadtak barátai. Évekig dolgozott recepciósként a Belling Factorynél a Ponders Enden, ahol minden huszadik férfira jutott egy nő. Kirsty csak Ponders End-i Kupoldának hívta, s bár napról napra öltönyösjegygyűrűs férfiak hajkurászták az irodában, ő többre értékelte a kétkezi munkásokat. Így végül mindig azokkal a fickókkal randizott, akik odalent dolgoztak a boltban.

Vince már az előtt tudta, hogy a Chris-ügy komoly, mielőtt megismerte volna a férfit. Az anyja megállás nélkül csak erről az új, sheffieldi srácról beszélt.

– Jaj, az a fickó, akiről már beszéltem, Chris, a sheffieldi, múlt héten megnézte az Ómen harmadik részét, és azt mondja, szar volt.

– Képzeld, a sheffieldi Chrisnek új autója van, egy Golf GTI! Élénkzöld, spoilerekkel meg dísztárcsákkal.

– Annak a Chrisnek, Sheffieldből, van egy vízvezetékszerelő cimborája. Megígérte, hogy szól neki, ugorjon be, és javítsa meg a bojlert.

A barátnőjét is szóba hozta:– Chris barátnője barnára festette a haját. Fura dolog,

barnára festetni!– Chris barátnőjét meglátogatta az anyja Sheffieldből. Azt

hiszem, kicsit kiborult tőle, elég vén boszorkának tűnik a nő.– Úgy látszik, elmérgesedett a dolog Chris meg a barátnője

között.Mire a barna barátnő meg a boszorka anyja eltűntek a

színről, és Chris végre felszabadult, Vince-nek az volt az érzése, mintha már évek óta hallott volna róla, és mindig is ismerte volna.

Először nem volt benne biztos, jól kijönnek-e majd egymással. Chris a könnyű rockot kedvelte, és szívesen mocskolta össze magát egy kocsi alatt. A haja valamivel

20

hosszabb, a nadrágja meg feszesebb volt a kelleténél. Vince, a sápadt, magányos és melankolikus kamasz a hatalmas állkapcsával, aki szívesen zárkózott be a szobájába, hogy öngyilkos hangulatú zenéket hallgasson, nem is különbözhetett volna tőle jobban. Mégis gyorsan összebarátkoztak. Vince-nek tetszett, hogy Chris tisztelettel bánik az édesanyjával, felhívja, amikor azt ígéri, minden egyes alkalommal hazakíséri, a barátainak és a családjának is bemutatja, sosem csapja be. Az is tetszett neki, hogy veszi a fáradságot, hogy megtalálja vele a közös hangot, de nem görcsöl rá. Nem próbálja megkedveltetni magát a fiúval. Tiszteletben tartotta Vince életterét és a magánéletét. Ha Vince-t, mondjuk, a tévé előtt találta a nappaliban, felkapott egy újságot, és nekiállt olvasni. Csak akkor tette félre és szólította meg Vince-t, ha a reklámok mentek.

Chris az a fajta fickó volt, aki mindenben jó. Tökéletesen mérte fel mások személyiségét és lelkiállapotát, és mindig mindent tökéletesen időzített.

A lánykérést is.Hat hónapja udvarolt Kirstynek, és Vince épp arról kezdett

ábrándozni, milyen jó lenne, ha Chris hosszú távon velük maradna, mennyire helyrebillentené a dolgokat, ha Chris megkérné az anyja kezét, összeházasodnának, és együtt élnének, amikor Kirsty egyik éjjel egy eljegyzési gyűrűvel jött haza.

Hat hónappal később összeházasodtak a Wood Green anyakönyvi hivatalban, aztán nagy bulit csaptak egy enfieldi kocsmában. Chris eljátszott néhány dalt a fura, Status Quo-stílusú bandájával, és Vince volt a vőfély, és amikor a pohárköszöntőjében elmondta, milyen váratlan öröm, hogy újra van férfi az életében, milyen boldoggá tette Chris nemcsak az édesanyját, de az egész családot, és milyen büszke rá, hogy Christ a mostohaapjának hívhatja, a férfi ott, az egész násznép előtt sírva fakadt.

A műtét idején Chris volt Vince támasza: ott volt mellette a nehéz pillanatokban, pürét készített neki, felvidította, csak a jó dolgokra összpontosított. És most, bár szinte minden tekintetben ég és föld voltak, és más körülmények között nem kerültek volna közel egymáshoz, Chris volt Vince legjobb cimborája.

21

– Ne nézz oda – mormogta Chris a korsójába titokzatoskodón –, de találd ki, ki sétált be az előbb! – siklott tekintete Vince válla fölött a csehó bejáratára.

Vince feltűnésmentesen megfordult, hogy vessen arra egy pillantást. És ott állt ő. Joy. Kevésbé vadnak és ziláltnak látszott, mint korábban: a haja középen egyenesen kettéválasztva, ropogós, fehér, gallér nélküli férfiinget viselt szürke leggingje és vaskos DM bakancsa felett. Vince nem tudta nem észrevenni, milyen jó a tartása – úgy vonult, mintha csontja nem is lenne, csak izmai.

Mögötte két öregecske ember ment: egy kövér, feszengő nő túl szoros farmerruhában, óriási napszemüveggel, meg egy karcsú, feltűnően napbarnított férfi ingben, zakóban, pantallóban. Egyáltalán nem illettek bele a környezetbe, mintha csak eltévedtek volna hazafelé a stratford-upon-avoni kirándulásról. Vince kissé meglepődött, amikor észrevette, hogy Joy hátrafordulva megszólítja egyiküket, és rájött, hogy ezek valószínűleg a lány szülei.

Hirtelen elfordult, és rajtakapta Christ és az anyját, amint ajkukon félmosollyal őt vizslatják.

– Mi van?– Ő az – ütögette meg Chris az orra tövét. – Jól jegyezd meg,

amit mondok: ő AZ!– Jaj, nem fognád be?– Nem, komolyan mondom! Nézz csak rá! Rá van írva a

neved, nagybetűkkel. Na, várj – meghívom őket egy italra az asztalunkhoz! – emelkedett fel.

– Mi van? Ne már! – ragadta meg Vince a csuklóját, hogy visszatartsa.

Chris gyengéden lefejtette az ujjait, és felállt.– Ne legyél már ilyen gyáva, Vincent! Minden rendben lesz.

Bízz bennem! – mondta, és már ott sem volt.– Jézusom! – kulcsolta össze Vince a kezeit, és buzgón

imádkozott, hogy azok nemet mondjanak. De tudta, hogy nem fognak. Ez a baj Chrisszel: senki nem tudott nemet mondani neki.

Alig néhány pillanattal később persze már a székét húzgálta arrébb, hogy helyet csináljon a többieknek az asztal mellett. A szeme sarkából észlelte az esetlenül toporgó Joyt és szüleit. Odafordult, és rámosolygott Joyra. A lány visszamosolygott rá, mire Vince gyorsan elkapta a tekintetét. Lezajlott a bemutatkozás, és Joy vékony alakja becsusszant a Vince

22

melletti székre. A fiú mereven a korsójába bámult, és megpróbált nem elpirulni.

– Szóval – tapsolt Chris –, mi hozott titeket a napfényes Hunstantonba?

– Ó – válaszolta Alan, az apa –, csak ki akartunk szabadulni az unalmas hétköznapokból. Tudod, hogy van az.

– Kiszabadulni az unalmas hétköznapokból? – kuncogott Chris. – Nahát, akkor épp a megfelelő helyre jöttetek! Hunstantonban aztán senki sem unatkozik! Ugye? –vigyorgott Kirstyre és Vince-re.

Vince ránézett Joy merev, zavarban lévő szüleire az asztal túloldalán. Barbara a melegnek látszó narancsleves üvegpoharát szorongatta, Alan fensőbbségesen kortyolgatott egy korsó barna sört.

Az anyának fura holdvilágképe volt, meghatározhatatlan színű, táskás szeme, enyhe sasorra, a bőre túlságosan is kipirult. Jóindulatúan mosolygott, míg Alan Chrisszel társalgott, és olykor-olykor fegyelmezetten kortyolt egyet a poharából. A felső ajkán izzadtság gyöngyözött. Nem úgy nézett ki, mint aki életében valaha is csinos volt.

Az apa úgy festett, mint aki már réges-rég meg van győződve róla, micsoda jó pasi, és nem is hajlandó szabadulni ettől a téveszméjétől. Csinos, szimmetrikus vonásai voltak, de a fejéhez képest egy kicsit túl kicsik, mintha valaki mindet betömörítette volna középre, hogy helyet adjon valaminek, ami aztán sosem alakult ki. Volt benne valami gyarmatias: mintha hosszú ideig élt volna egy forró égövi vidéken, ahol bennszülöttek szolgálták ki, míg ő a napernyő alól szemlélte a krikettmeccseket. Ordított róla, hogy azt képzeli, szívességet tett szerencsétlen Barbarának, amiért feleségül vette; ez sugárzott a testbeszédéből, lekezelő stílusából.

Chris fáradságos munkával fenntartotta a beszélgetést, anya minden erejével igyekezett némi könnyedséget csempészni belé, Alan hagyta, míg Barbara, Vince és Joy kínos csendbe süppedt.

– Tehát ti rendszeres látogatónak számítotok itt, Hunstantonban? – kérdezte Alan.

– Naná! – felelte Chris. – Ez a negyedik nyarunk idefent.– Akkor kedvelitek a helyet, igaz?– Imádjuk. Nem akkora nagy szám, mégis van benne valami.

És fantasztikus strandok vannak errefelé!

23

– Már én is hallottam. Hogy őszinte legyek, ez volt az egyik fő vonzerő. A hullámzó homokdűnék, az üdítő, sós, tengeri levegő, a fenyvesek.

– Így igaz, Alan! Sok strandot láttam már, de az itteniek – olyan messze a láthatár, hogy szinte nem is látni. Az életben nem sokszor adódik, hogy az embert ennyi üres hely vegye körül. Szinte kicsinek érzed magad…

– Iiiigen – mormogta Alan álmodozón.– Remekül hangzik! – bökte közbe Barbara, mivel a társalgás

kezdett akadozni.– Hmmmm! – tette hozzá Kirsty feszes mosollyal.– Szóval – törte meg Chris erőszakosan a gyorsan beálló

csendet –, miféle lány vagy te, Joy?– Tessék? – meredt rá a lány zavartan.– Mesélj magadról! Mivel foglalkozol? Mi érdekel?– Hát… – nevette el magát Joy –, most érettségiztem.– Miből?– Képzőművészetből, drámairodalomból és angolból.– Tehát, akkor te afféle művésztípus vagy?– Ja, olyasmi.– Mint a mi Vince-ünk. Ő is művésztípus. Ugye, Vince?Vince a vállát vonogatta, és különös, gurgulázó hangot

hallatott, amilyet még soha életében nem produkált.– Bizony! Fest, rajzol, mindenfélét eszkábál. Látnod kellett

volna, kölyökkorában micsoda műalkotásokat hozott létre a hajából meg az anyja doboznyi lakkjából! –nevetett hangosan Chris. Alan úgy nézett Vince-re, mintha csak most vette volna észre, hogy ő is ott van.

– Szóval akkor egyetemre mész? – sietett Kirsty a lány segítségére.

Joy fészkelődött egy kicsit a székén.– Hát, úgy volt. Felvettek Bristolba. De, szóval… el kellett

halasztanom. Szerencsére kezdhetek jövőre.– Ó, az jó! – bólintott Kirsty bátorítóan.– Igen.– Ühüm – motyogta Barbara, látszólag ok nélkül. Vince mély

levegőt vett, és megpróbálta elfojtani egyre növekvő kétségbeesését. Kicseszett rémálom volt. Nem akadt még hat ember a világegyetem történetében, akik kevésbé illettek össze, mint ők. Még a társaságért gyerekesen lelkesedő Chris

24

sem volt képes kisajtolni egy tisztességes beszélgetést ebből a szedett-vedett csapatból.

– Na, ti két szerencsétlen lókötő, ennyi idősen jól itt ragadtatok a szüléitekkel – nézett Chris Joyról Vince-re, és vissza. – Nem épp két hét Tenerifén a haverokkal, igaz? Gondolom, élveznétek, ha elszabadulnátok!

– Mi? – kérdezte Vince.– Hogyne, húzzatok csak! Nyomás! Tűnjetek el! Menjetek, és

élvezzétek a… a… na mindegy, szóval azt, amit a túlkoros tinik szoktak, ha sikerül meglógniuk a hülye szüleiktől!

Vince érezte, hogy elönti az izgalom. Bármily átlátszó volt is Chris indítványa, a gondolat, hogy kiszabadulhat ebből az undok helyzetből, kisétálhat az ajtón, friss levegőt szívhat, és a bőrén érezheti a lenyugvó napot, ellenállhatatlan volt. Ám Alannek más tervei voltak.

– Nos – kezdett bele –, igazán kedves ötlet, hogy is, szóval, Chris, de az igazság az, hogy Barbara, Joy és jómagam vacsorázni készültünk – mosolygott összeszorított szájjal, a mellkasa előtt keresztbe kulcsolt karral. Nyilvánvalóan hozzászokott, hogy övé legyen az utolsó szó, ahogy az is, hogy eddig még nem akadt dolga senkivel, aki annyira kitartó lett volna, mint Chris.

– Jaj, ne már, Alan! Te talán a szüléiddel akartál volna vacsorázni, amikor fiatal, tejfölösszájú kölyök voltál? Költsétek el egy kellemes, romantikus vacsorát kettesben Barbarával! Vagy, ami még jobb, csatlakozhatnátok hozzám és a nejemhez! Van egy-két oltári gyorsbüfé a parton. Szereted a burgert, Alan? – kacsintott eltökélten Alanre.

– Az igazat megvallva, Chris, mi nem nagyon rajongunk a gyorsbüfékért. Nem nekem találták ki a zsíros ételeket.

– Akkor mit szólnátok egy jó kis curryhez?– Na igen. Én szeretem a curryt, de még mennyire. Viszont

Barbara nem nagyon ehet fűszeres ételeket. Felfúvódik tőlük. Hogy őszinte legyek, azt hiszem, mi inkább egy nyugalmas estében reménykedtünk. Tudod, egy családi estében. Ha meg nem sértelek.

– Dehogyis, Alan. Dehogyis! De mondok valamit: mi lenne, ha a fiatalok elhúznának, te meg Barbara eltöltenétek valahol egy nyugodt estét, mi pedig benyomunk egy curryt a nejemmel, aztán valamikor később a héten megpróbálhatnánk összejönni és bulizni egy nagyot? Amikor nem vagy ilyen… nyugodt hangulatban? Na? Mit szólsz hozzá?

25

– Nos, nem is tudom – nézett Alan kétségbeesetten a lányára. – Joy… neked mi a véleményed?

– Szerintem ez remek ötlet. Úgysem voltam éhes. Te mit gondolsz, Vince? – pillantott Vince felé fordulva.

– Jézusom, persze! Miért is ne? Kellemes odakint. Lemehetnénk a partra.

– Baró! Jól van. Akkor indulás! – állt fel Joy, és felvette a táskáját.

– Hogy most?– Persze. Gyerünk!– Szuper. Oké. Jól van.Két perccel később Vince kilépett a Nelson’s Armsból a

rejtélyek uralta, balzsamosan meleg estébe, oldalán a leggyönyörűbb nővel, akivel valaha is kettesben maradt.

Megálltak a kocsma előtt a járdán, egy óriási, viharvert „Üdvözöljük a Seavue Nyaralóparkban” feliratú tábla mellett, mely halkan nyikorgott a lágy, sós fuvallatban.

– Jézusom, micsoda rémálom! – jegyezte meg Joy. Vince felnevetett.

– Nagyon sajnálom, ami odabent történt! Chris néha egy kicsit… túllő a célon.

– Egek, ne kérj bocsánatot! Én őt sajnálom! Őt és az anyukádat. Most ott ragadtak velük.

– Ó, Chris miatt cseppet se aggódj! Ha úgy érzi, elege lett belőlük, megtalálja majd a módját, hogy megszabaduljon tőlük! Van annyi esze.

A kocsma elé egy fehér alapon barna foltos, aránytalanul rövid lábú kiskutyát kötöttek ki. A gazdája hagyott neki vizet egy műanyag dobozban. A kutya könyörögve nézett rájuk, így a két fiatal nagy egyetértésben leguggolt, hogy köszöntse. Az állat üdvözlésképpen lelkesen rángatta a pórázát.

– Szia! – mondta neki Joy, és megvakargatta a nyakát.– Barátságos kis dög vagy te, igaz-e? – dögönyözte Vince az

állat hátsó fertályát.A kutya elragadtatottan tekergőzött. Vince felpillantott, Joy

pedig rámosolygott.– Csípem az olyan embereket, akik csípik a kutyákat! –

mondta.– Tényleg?– Aha. Sose bízz azokban, akik nem szeretik a kutyákat – ez

a mottóm!

26

– Igaz – felelte Vince szemlesütve. Joy kezét bámulta, ahogy a kutya nyakörvén pihent. Keskeny, hosszú keze volt, kék erek domborodtak rajta a csuklójától a bütykökig, mint megannyi jeges mellékfolyó. A mutatóujján egy összetekeredett sárkányt formázó ezüstgyűrűt viselt. Ahogy a gyűrűt nézte, Vince-nek támadt egy gondolata, de olyan elsöprő erejű, hogy össze kellett szorítsa a száját, nehogy hangosan is kimondja.

Hiszel abban, hogy létezik szerelem első látásra?– Szóval – szólalt meg, ahogy felegyenesedett, és a vér a

fejébe szállt –, kimenőt kaptunk. Mihez kezdjünk vele?Joy még egyszer, utoljára megsimogatta a kiskutyát, aztán

felállt. A térde hangosan recsegett, ahogy kinyújtóztatta a lábát.

– Nos, te vagy Mr. Hunstanton, döntsd el te!– Jól van – mérte fel az utat balról jobbra Vince. Fogalma sem

volt, milyen javaslattal hozakodjon elő. Eddig még sosem kellett arról döntenie, mit csináljanak Hunstantonban. Mindig azt tette, amit az anyja és Chris. Egyáltalán mihez lenne kedve egy ilyen lánynak, mint Joy? – tűnődött. Úgy nézett ki, mint aki orosz regényeket olvas, és elvont zenéket hallgat. Biztos folyékonyan beszél franciául, és azt is tudja, hogy kell enni az osztrigát. Vince gondolatban végigzongorázta a szóba jöhető lehetőségeket, és megpróbált keresni valamit – bármit–, aminek legalábbis elenyésző köze van a kultúrához vagy a sikkhez.

– A parton van egy mozi – nyögte ki végül. – Megnézhetnénk, mit adnak.

– Tudod, mit? Mi lenne, ha simán elindulnánk, keresnénk egy jó kis kocsmát, és berúgnánk?

Vince megkönnyebbült mosollyal fordult felé. Aztán elindultak.

27

NÉGY

Joynak majd két éve nem volt már barátja. Nem simult senki keze a kezébe, ajka a bőrére, haja az arcához. Tizenhat éves kora óta nem volt más férfival dolga, csak tanárokkal, orvosokkal és tanácsadókkal. Már arra sem emlékezett, milyen egy férfi illata. Biztos volt benne, hogy azok a diplomások, akikkel az utóbbi hónapokban találkozott, házasok, és a feleségük szerint csodás az illatuk, és semmit sem szeretnek jobban, mint belélegezni ezt a különleges, részegítő illatot. Ám az ő emlékezetében pusztán szavak maradtak meg – se illatok, se hangok, se érzések, csak szavak vég nélkül.

Sőt, az utolsó, valódi férfi, akivel kapcsolata volt, sem volt igazi férfi. Kieran Saunders egy pattanásos, tizenhét éves kamasz volt Dagenhamből, akivel tizennégy évesen ismerkedett meg a buszmegállóban. Elsétált előtte rojtos bőrdzsekijében, inas lábain fekete farmernadrág, csónakméretű lábfején óriási Martens cipő. Jól megnézte az iskolai egyenruhájában üldögélő Joyt. A lány a szemével követte, amint távolodott az utcán, olykor-olykor hátrafordulva, hogy vessen rá egy pillantást. Aztán hirtelen visszakanyarodott, lezöttyent Joy mellé, és megkínálta cigivel.

Joynak az volt az első benyomása Kieranról, hogy bűzlik. Cigifüst és a mosógépben felejtett állott ruhák szagát árasztotta. Az egyik pattanása viszont teljesen lenyűgözte: életében nem látott még ilyen túlérett, sárga közepű darabot, mint az a vörös az álla alatt. Elsősorban azért egyezett bele, hogy megadja neki a telefonszámát, mert túl udvarias volt ahhoz, hogy elutasítsa a fiút, és túl málé ahhoz, hogy hamis számot diktáljon le.

A következő héten Kieran érte jött, hogy elvigye randizni. Ott állt Joyék lépcsőjén farmerben és bőrdzsekiben, kiszőkített kakastaréjában fuksziaszínű csíkokkal, lenyúzott kezében hatalmas csokor, megegyező színű krizantémmal.

A harmadik randi után szerelmet vallott neki, hat hónap múlva pedig egy Elizabeth Duke jegygyűrűvel állított be Joyhoz. Aranyból volt, és három pici zafír díszítette, a pántjába meg két apró rubintot ágyaztak. Joy csak azért viselte, mert nem akarta megsérteni a fiút.

28

– Miért nem mondod soha, hogy szeretsz? – kérdezte egy este Kieran. – Ugye, szeretsz?

A lány belenézett a fiú nagy, szelíd tekintetű szemébe; végletekig átérezte Kieran iránta tanúsított őszinte, erős szerelmét, és ráébredt, hogy csupán egyféleképpen válaszolhat.

– Igen – felelte mosolyogva, és kézen fogta a fiút. –Igen, hogyne.

Eszébe sem jutott, hogy nemet is mondhatna.Órákat töltöttek összebújva, csókolózva Kieran

egyszemélyes ágyán. Joy nem szerette, ahogy a fiú sima nyelve benyomult a szájába, nem szerette, ahogy lerágott körmeivel megérintette. Ahogy a tapogatózások a ruhák alá, majd még annál is beljebb merészkedtek, Joy egyre kevésbé élvezte az egészet. Mégsem tagadott meg Kierantól soha semmit. Még azt is hagyta, hogy az egyik sikamlós délutánon bevezesse kezét a nadrágjába, le a nyirkos golyóihoz. Joynak fogalma sem volt róla, hogy mihez kezdjen, ha már ott van, Kieran viszont túlságosan megrettent, amikor Joy kezét a tojásain érezte, hogy tovább erőltesse a dolgot. Így a lány csak tartogatta őket a markában, annyi lelkesedéssel, amennyit csak képes volt összeszedni, aztán – amikor úgy érezte, az udvariasság engedi – elengedte, és kevésbé személyes területekre vándorolt a kezével.

Joy nem sajnálatból hagyta Kierannak, hogy tapogassa. Nem akart jótékonykodni. Nem is azért, mert megfélemlítették. Még csak nem is azért, mert úgy gondolta, hálásnak kellene lennie. Egyszerűen arról volt szó, hogy nem hitte, hogy joga van elutasítani. Ha bármikor is nemet mondott volna a fiúnak, azzal tulajdonképpen azt sugallta volna, hogy jobb nála. S noha bárki, aki tárgyilagosan tekintett kettejükre, azonnal megállapíthatta, hogy Joy klasszisokkal felette áll Kierannak, s bár Joy szülei bevallottan hányingert kaptak a gondolattól, hogy a jó szándékú, ám gusztustalan Kieran egyetlen ujjal is hozzáérhet a gyönyörű, finom kislányukhoz, Joy másképp látta a dolgot. Nem volt benne semmi különleges, így aztán nem is volt hozzá joga, hogy megtagadja másoktól, amire igazán vágynak.

Joy szerencséjére Kieran sosem akarta elvenni a szüzességét. A fiú majdnem akkora becsben tartotta Joy érintetlenségét, mint amennyire az a lányt zavarta – Kieran könnyes szemekkel szorongatta a kezét, amikor bevallotta neki, hogy még sosem feküdt le senkivel. Kieran szemében Joy

29

szüzessége akkora értéknek számított, hogy a világon senki – legfőképpen ő – nem vehette el.

Két év múltán szakítottak, amikor Joy már nem bírta tovább az ölelkezéssel töltött végtelen órákat Kieran egyszemélyes ágyán, és megértette, hogy ennek csak akkor lesz vége, ha az egész kapcsolatnak véget vet. A fiú úgy zokogott, hogy a taknya is kibuggyant, de egyébként méltóságteljesen viselkedett. Egy héttel később, a születésnapján sárga virágokat és egy plüssmackót hozott neki, azután Joy soha többé nem látta.

Hatodikban Miranda, az iskola réme váratlanul körülrajongta az első tanítási napon. Cigarettával, spanglival és kis kék tablettákkal halmozta el Joyt, míg egy őszi estén, két hónapnyi friss „barátkozás” után, miközben a naplementét figyelték az M25-ös szélén üldögélve, túl egy fél üveg Wild Turkeyn, Miranda hirtelen a gyepre döntötte Joyt, és bedugta a nyelvét a szájába.

Joy hagyta, hogy Miranda kedvére kalandozzon a foga élén. Még azt is megengedte neki, hogy felhúzza a pólóját, és nyalogassa a mellbimbóit, de – mivel egyikőjük sem tudta, mi történik ezek után az ilyesfajta együttlét során – ennél tovább sosem jutottak. A barátság félévkor fulladt ki, amikor Miranda megismerkedett egy valódi, felnőtt leszbikussal, aki megtanította rá, hogy mennek a dolgok, s többé egy ujjal sem ért Joyhoz.

Joy nem igazán tudott mit kezdeni a szex vagy akár a vágy fogalmával. Élete majd tizennyolc éve során soha senkivel nem akadt össze, akivel el tudta volna képzelni, hogy lefeküdjenek; soha nem érzett vágyat, nem bizsergett az ágyéka. Épp annyira vonzotta a gondolat, hogy valaki belehatoljon, mint hogy egy kemény tojást lenyeljen egészben, vagy hogy átvezessen egy zsinórt a fején, a két fülén keresztül. Popsztárokért és színészekért rajongott, belezúgott egy-egy elérhetetlen srácba az utca végén álló gimiből, de soha életében nem érzett testi vágyat.

Mostanáig.

Figyelte Vince-t, amint két korsót szorongatva visszasétált hozzá a kocsmán át. Tetszett neki sűrű, világosbarna haja, amit elöl hosszabbra hagyott, így természetesen kunkorodott, oldalt és hátul viszont tüskésre nyíratott. Fekete Fred Perry pólóját betűrte a fekete, élére vasalt gabardin-nadrágjába. A nyaka sima és izmos, a válla erős és széles volt. Nagy, formás

30

kezeiben szinte eltűntek a korsók. Ő volt az a férfi, akivel el akarta veszíteni a szüzességét. Most rögtön. Ilyen egyszerű volt.

– Na, tehát – szólalt meg, s közben beszívta a fiú illatát, ahogy az helyet foglalt mellette –, mesélj a forradásokról! – Ez volt a másik ezzel a Vince-szel kapcsolatban: úgy érezte, vele bármit megbeszélhet.

– Óó, a forradások! – mosolyodott el a fiú, és megérintette őket. – Tényleg tudni akarod?

– Ühüm! – bólintott Joy.– Na jó. Szóval, volt egy műtétem. Egy éve. Kivettek egy

csontot az állkapcsomból, betettek pár szegecset, ilyesmi.– Tényleg? De miért?– Hogy rondátlanítsanak – vonta meg a vállát Vince.– Mit értesz az alatt, hogy „rondátlanítsanak”? – nevetett Joy.– Úgy értem, hülyén néztem ki. Alulharapásos voltam. Ilyen,

ni! – nyújtotta előre az állkapcsát, hogy érzékeltesse. – És zavart az evésben meg a rágásban meg mindenben, szóval megműtötték. Itt nyúltak be a csontért – mutatott a forradásra.

– És fájt? – szisszent fel Joy.– Még szép! Kibaszott kínlódás volt! Utána hónapokig

képtelen voltam rendesen enni – csomót fogytam. Mire levették a fogszabályzót, hatvan kiló se voltam. Úgy néztem ki, mint egy csontváz. Pokoli volt: nem tudtam se beszélni, se nyelni, nem tudtam mozgatni az állkapcsomat. Egy évig mást sem csináltam, csak nyeltem a fájdalomcsillapítókat, és zenét hallgattam. Kész rémálom volt.

– Jézusom, szegényke! És most már rendben van?– Ja, mondhatni. Egy kicsit még mindig fáj, és reggel, amikor

felkelek, még mindig merev – az ásítás meg ilyesmi elég kellemetlen.

– És nagyon… úgy értem, pontosan mennyire voltál csúnya?– Hát, a suliban a srácok elég förtelmesnek találtak.

Dinnyefejnek hívtak.– De miért Dinnyefej?– Ez a nevem. A vezetéknevem. Mármint majdnem. Mellon,

két l-lel.– Ne már!– Hát ja. Rosszabb is lehetett volna. Lehettem volna csaj,

hatalmas didikkel.

Melon (egy l-lel) az angolban dinnyét jelent.

31

– Szerintem szép név!– Tényleg?– Igen. Jól hangzik.– Hm. Eddig még nem tűnt fel. Még az is eszembe jutott,

hogy felveszem Chris nevét, amikor elvette anyámat.– Ami?– Jebb.– Jaj, ne! – ingatta a fejét Joy összeráncolt szemöldökkel. – A

Mellon sokkal szebb.– Úgy gondolod?– Naná, persze! Cserélhetünk is, ha akarsz.– Miért, a tiéd mi?– Downer. Jó, mi?– Ó, hát az nem is olyan rossz. Pláne a keresztneveddel

együtt. Mondhatni, kiegyenlítik egymást.

– Azt hiszem – mosolyodott el Joy. – De a terapeuták jól eljátszadoztak vele.

– Terapeuták?– Igen, terapeuták – sóhajtott fel Joy. El akarta mondani a

fiúnak. Azt akarta, hogy tudjon róla. – Gondolom, jobb, ha tudod, hogy egy gyogyóssal üldögélsz itt.

– Aha, persze.– De tényleg! Négy hetet töltöttem kórházban az idén. Volt

egy ideg-összeroppanásom – hallgatott el, s a fiú válaszára várva feszülten elmosolyodott. Nem kételkedett benne, hogy megérti majd.

Aztán elmondott mindent, amiről korábban megfogadta, hogy soha, senkinek nem árulja el, annyira mocskos és beteges. Elmesélte, egy nap, az iskolából hazatérve hogyan talált rá az apjára a konyhában, amint egy széken üldögélt, bokája körül a nadrágjával, az ölében Toni Morannal, az utca túloldaláról. Hogy miután besétált, Toni Moran a szeme láttára tovább lovagolt az apján, fel-le, még jó ötütemnyit, miközben az apja néma döbbenettel meredt Joyra a válla felett.

Elmesélte, hogy az apjától ötszáz fontot kapott, ropogós tízesekben, csak hogy el ne árulja az anyjának, s hogy az egészet elköltötte ruhákra a Kensington Marketen, amiket aztán a rá következő hétvégén visszavitt, mert bűntudata volt. Aztán az ötszáz fontot elsüllyesztette a ruhásszekrény aljába egy cipősdobozban, majd utána hetekig nézte, ahogy az anyja

A 'joy' szó jelentése öröm, a 'downer' lehangoló, nyomasztó.

32

körbeugrálja az apját, vacsorát főz neki, kipucolja a cipőit, esténként megmasszírozza a lábát a kanapén, miközben végig tudta, hogy az apja továbbra is viszonyt folytat Toni Morannal. Elmesélte, mennyire szerette volna elmondani az anyjának, mégsem merte, mert túlságosan félt a következményektől, amik valószínűleg jobban megviselték volna az anyját, mint az apját, s hogyan tanulta meg felismerni Toni Moran illatát az apján, amikor az hazaért a golfpályáról vagy a bizottsági ülésről.

Mesélt a cinkosság borzalmas érzéséről, amelyet az apja próbált ráerőltetni, mintha az alakoskodás valami remek közös kaland lenne, s hogy ahelyett, hogy idővel könnyebb lett volna, hogyan vált egyre nehezebbé és nehezebbé, hogy magában tartsa a titkot.

Történt mindez épp az egyetemi felvételi beszélgetések feszült időszakában, amikor az évszakra nem jellemző hőhullám kellős közepén egy tízkilós, Al-es portfoliót hurcolászva keresztül-kasul járta az országot; miközben tucatnyi másik pályázóval együtt várakozott az irodák előtt, abban a biztos tudatban, hogy azok egytől egyig jobbak nála, s azon tűnődött, egyáltalán minek erőlteti az egészet.

Folyton hatalmába kerítette az a felkavaró, pánikszerű érzés, mintha a teste nem is az övé lenne. Olykor elfelejtette, hogyan kell járni, hogyan mozdítsa meg a lábait. Máskor elfelejtette, hogyan kell rendesen lélegezni, mire a szíve leblokkolt, aztán meglódult, majd újra megállt. Oly sok időt töltött el befelé koncentrálva, önmaga foglyaként bezárva a megszállottság fura, icipici buborékába, hogy szinte komikus mértékben feledékennyé és szórakozottá vált. Széthagyta a holmiját, amerre csak járt, teljes párbeszédek hullottak ki az agyából, nem ment el az előre megbeszélt találkozókra. De csak akkor döbbent rá, milyen közel jár az összeomláshoz, amikor egy tavaszi délutánon a portfoliója nélkül jelent meg a szóbelin a Chelsea Képzőművészeti Egyetemen. Észre sem vette, hogy otthon hagyta, amíg a felvételi bizottság nem kérte, hogy mutassa meg – ekkor sírva fakadt, és kirohant a teremből. A Fenchurch utcában rossz vonatra szállt, és Norwichban kötött ki. Ahhoz nem volt nála elég pénz, hogy vegyen egy jegyet vissza, Londonba, így az anyjának kellett elautóznia érte Colchesterből, hogy hazavigye.

Másnap reggel a postás nem egy, de három elutasító levelet hozott azoktól az egyetemektől, amelyeket az első helyen jelölt meg. Joy úgy döntött, mindenki jobban jár, ha ő nem lesz többé.

33

Ettől a felfedezéstől hónapok óta először tisztult ki a feje, így meglepően tiszta tudattal, törökülésben letelepedett az ágyára, és lenyelt huszonhárom fájdalomcsillapítót meg egyharmad üveg barackpálinkát.

Az anyja fél órával később talált rá, és berohant vele a colchesteri közkórházba, ahol sós vízzel kimosták a gyomrát, míg végül úgy érezte magát, mint egy kicsavart felmosórongy.

Visszatekintve Joy rájött, hogy igazából nem akart meghalni. Tudta, hogy az anyja meg fogja találni, és azt is, hogy nem vett be eleget. Nem akart mást, csak hazamenni, és elfelejteni, hogy az egész valaha is megtörtént. Ám az összes érintett nagyon komolyan vette az ügyet – elég komolyan ahhoz, hogy csináljanak valamit. Másnap felvették a pszichiátriai osztályra.

A következő napon levele érkezett a Bristoli Egyetemről: felvették grafikus-tervező szakra. Az anyja válaszolt a nevében – megírta, miért nem tudja elkezdeni a tanulmányait.

A következő néhány hétből nem sok maradt meg az emlékezetében. Összemosódtak a tabletták és a kérdések. Valamikor félúton elejthetett valamit az apjáról meg Toni Moranról, mert amikor négy hét múlva végre hazakerült, az apja majd odavolt a bűnbánattól, és úgy tűnt, minden megváltozott. Így került a képbe ez a nyaralás. És ez a magyarázat arra az erőltetett kedélyességre, ami körüllengte minden szavukat és cselekedetüket.

Joy Alan miatt került kórházba. Alan az adósuk lett, és most megfizetett érte.

Amikor fél tizenkettőkor bezárt a kocsma, ösztönösen a Nelsonnal és a Seavue Nyaralóparkkal ellenkező irányba indultak el, és inkább célba vették a partot. A sétány árkádjai alól, egy spártai szórakozóhely kitárt ablakaiból dübörgött a „Word Up”. Átmentek az úton, és elsétáltak a klub nyitott ajtaja előtt. Kemény vonású, napszítta farmert viselő lányok szobroztak odakint; hosszú Marlborót szívtak, és almabort ittak félliteres üvegből. A nejlon bomberdzsekis, jól megtermett fiúk műanyag poharakból nyakalták a sört, és egymást heccelték.

Átvágtak a parti sétány rövidre nyírt, puha pázsitján, el a takaros pavilon előtt, egy tengerre néző pad felé. Néhány sirály árnya kerengett a fejük felett; dühös rikoltásaik egybeolvadtak Cameo elmosódott lármájával, mely még mindig visszhangzott a klubból. A strand tökéletesen kihalt volt.

Nagy egyetértésben helyet foglaltak, beszívták a friss tengeri levegőt, s ahogy Joy tüdejét betöltötte a sós pára, a lányt elöntötte a boldogság. Túl sokat ivott, s az élet olyan

34

tündöklő jelleget nyert, melyet korábban nem is tartott volna lehetségesnek. Életében először Joy… normálisnak érezte magát.

Többé nem ijesztette meg Vince jóképűsége, melankolikus kisugárzása. A látszat csalt. Vince nem volt se hűvös, se kedveszegett. Nem volt se értelmiségi, se zord. Nem volt félelmetes.

Érdekes volt, kedves és vicces.Emberi volt, nagylelkű és figyelmes.Egy esetlen furabogár.A fiatalsága jó részéről lemaradt.Pontosan olyan volt, mint Joy.A lány még soha nem ismert senkit, aki ennyire hasonlított

volna hozzá. Egész életét azzal töltötte, hogy hétrét görnyedve megpróbált másokhoz idomulni. Éveken át bonyolult pózokat erőszakolt magára, mint azok az emberek, akik képesek belegyömöszölni magukat mindenféle dobozokba. Ám amikor aznap este Vince oldalán kisétált a Nelson’s-ból, úgy érezte, mintha egy hosszú utazás után kinyújtóztatná a lábait, mintha a sok tanulás után lazításképpen körbeforgatná a fejét. Nem kellett eljátszania, hogy dögös, nem kellett úgy tennie, mintha okos volna, nem kellett érdeklődést vagy izgalmat színlelnie – semmit sem kellett tettetnie. Hatalmas megkönnyebbülés volt.

– Szerintem szuper vagy! – szólalt meg térdét a mellkasához húzva, és mosolyogva Vince-hez fordult.

A fiú rámeredt, aztán szégyenlős mosoly ragyogott fel az arcán.

– Én? Komolyan?– Igen. Te. Komolyan.Elvette Vince kezét az öléből, s egy pillanatnyi habozás vagy

félszegség nélkül a szájához emelte, és megcsókolta.– Szerintem te is szuper vagy! – válaszolta Vince. Azután újra

elmosolyodott, megfogta Joy kezét, a szájához emelte, és amikor az ajka a bőréhez ért, Joy teste végigbizsergett.

Aztán elnevették magukat, megérintették egymás arcát, és csókolózni kezdtek, míg a távolban a hunstantoni tinilányok kórusa együtt énekelte a Bananaramával a „Venus”-t.

35

ÖT

Másnap reggel Vince a fákon burukkoló vadgalambok hangjára ébredt.

Letörölte a levelesláda formájú ablakot borító vastag párát, s ahogy a látvány elé tárult, megtekinthette a szomszédos lakókocsi hasonlóan ködfátyolos ablakát. Vajon Joy Downer édes, üde reggeli leheletét látta? Vajon így öntöttek éji álmai, gondolatai és cselekedetei látható formát – minden cseppecske egyetlen másodpercnyi álom? Vajon a barna alumíniumborítás másik oldalán ott van ő, álmában lágyan mormol, s talán egyik lábát térdben lazán behajlítva kidugja a takaró alól? Vagy talán éppen most ébredezik, a szemét dörzsölgeti, és nyújtózik egyet, összeszorított öklével megborzolva selymes haját?

Vince az ablak felé nyújtotta az öklét, hogy letörölje a rálehelt friss páraréteget, s miközben ezzel foglalatoskodott, a szemközti függönyt szétrántották, egy húsos kéz letörölgette az ablakról az áttetsző homályt. A reggeli napfényben pislogva megjelent egy nagy, zsíros arc.

Barbara.Vince összehúzta a függönyt, s hagyta, hogy a lelki szemei

előtt megragadt rémületes képtől enyhén reszkető feje visszahulljon a párnájára.

Felkelt, és átsétált a nappaliba. Chris mogyoróvajjal vastagon megkent, frissen sült kenyeret falatozott éppen. Kirsty még fürdőköpenyben volt, amiből arra következtetett, hogy Chris kelt fel elsőnek, elkészíteni a reggelit. Az asztal szélén felfedezett egy forró teáskannát; Vince töltött magának egy bögrével, és leült. A lakókocsi túlsó végében a függönyöket még félig behúzták a vakító napsugarak ellen, amitől az egész helyiség sötétnarancs fényben fürdött, s a Kirsty cigarettájából felszálló füstpamacsok világítani látszottak. A Radio 1 ment, valami izgága lemezlovas a csodás időről ordibált, majd felkonferálta a „Living Doll”-t Cliff Richard and the Young Ones előadásában.

– Kérsz kenyeret? – kérdezte Chris a késért nyúlva.– Nem – felelte Vince a ropogós héjú veknit tanulmányozva.

Furcsamód cseppet sem találta vonzónak.– Szerelmi bánat?– Mi van?

36

– Szerelmi bánat! – ismételte meg Chris, Kirsty felé bólintva.Vince egy teáskanálnyi cukrot szórt a bögréjébe, és

felnyögött.– Szóval, hány órakor vánszorogtatok haza tegnap éjjel?– Nem tudom. Egykor vagy kettőkor, vagy valahogy olyan

tájt.Chris felkacagott.– Egykor vagy kettőkor, egy faszt! Fél négykor! Akkor! Mi a

fenét tudtatok ti csinálni Hunstantonban rohadt hajnali fél négyig? Vagy jobb, ha meg se kérdem?

– Csak beszélgettünk, semmi különös.– Ahaaa – felelte Chris, és újabb hatalmas adag

mogyoróvajat bányászott elő a késsel az üvegből, majd rápottyantotta egy karéj kenyérre. – Beszélgettetek, mi? Az a legjobb taktika, hogy az ember bejusson egy lány bugyijába. Átbeszélgetni az egész éjszakát. A legjobb úton jársz, kisöreg!

Vince figyelte, ahogy a mogyoróvaj összeolvad az olajosan sárgás vajjal, amit Chris már korábban a kenyérre kent, s érezte, hogy felkavarodik a gyomra.

– Nem erről van szó – motyogta.– Dehogynem erről!– De nem! Őszintén! Joy… ő nem az a fajta lány. Csak

barátok vagyunk, semmi több.Chris a fejét csóválva tamáskodón felnevetett.Vince elkapta az anyja tekintetének rezdülését, amit Chrisre

vetett az asztal túloldaláról. Chris további megjegyzések helyett inkább becsukta a száját, és lesütötte a szemét.

– Jól van, akkor barátok. Az szuper, nem igaz?Egy pillanatra csend telepedett rájuk, melyben csak a Radio

1 Roadshow-jának hisztérikus szövegelése hallatszott, meg Kirsty bulvárlapjának zörgése, ahogy lapozott.

– Szóval – szólalt meg Chris –, ami az új „barátodat” illeti. Mit gondolsz, lenne ma kedve kijönni velünk a strandra?

– Fogalmam sincs – vetette oda Vince, aki kezdte elveszteni a türelmét. Nem akart mást, csak elüldögélni itt, és elmerengeni a múlt éjszaka maradéktalan tökéletességén. Cseppet sem vágyott arra, hogy mindezt össze kelljen egyeztetnie a körülmények diktálta valósággal. Cseppet sem vágyott rá, hogy számításba vegyen olyan gyakorlati tényezőket, mint a szülei, meg Joy szülei, vagy olyan közhelyes dolgokat, mint tervek gyártása és azok kivitelezése. Pusztán csak ide-oda akart lebegni ebben az elragadtatott állapotban,

37

míg valahogy vissza nem sodródik a lány társaságába. Ez talán akkora nagy kívánság?

– Majd én megkérdem, ha akarod – ajánlkozott Chris.– Ó, a rohadt életbe, szakadj már le róla, rendben?!– Jaj, Vince, ne már! Ne csináld ezt! Nincs kedved megnézni

bikiniben? – vonta fel a szemöldökét, mire Vince kényszeredetten elmosolyodott.

– Csak hagyd rám! Majd én elintézem!

Kafa, gondolta Vince, amikor néhány órával később belekukucskált anyja Minijének visszapillantó tükrébe.

A fényes Jaguar kormánya mögött a karót nyelt Alan lavírozgatott fura, rézsútosan sepregető mozdulatokkal a strandhoz vezető földút trükkös bukkanói között. Mellette, a műszerfaltól szinte teljesen eltakarva a majd elolvadó, kalapos Barbara itatgatta zsebkendőjével a homlokát. És ott, hátul, egy túlméretezett piknikkosár hatalmas térfogata miatt az ajtóhoz szorulva, maga Joy ült.

Egyik könyökét a kosárra, a másikat az ablakpárkányra támasztotta, és elmélyülten tanulmányozta a szélfútta tájat. A szellő kisimította az arcából a tincseit. Ahányszor Alan különösen lavírozva átjutott egy bukkanón, Joy enyhén grimaszolva megragadta az ablakpárkányt.

Chris terve némiképp visszafelé sült el. Miután Joyt meghívta, tartson velük a strandra, akaratlanul a szüleit is beszervezte.

A hülye baromarcú.A Holmes Beach egy többhektáros, illatos és árnyas

fenyveseket, árapály formálta, végtelen strandokat és hullámzó homokdűnéket magában foglaló tájvédelmi körzet része volt. Egy balsafa kunyhóban ülő, pirospozsgás férfi autónként ötven centet gombolt le róluk, hogy ráhajthassanak a strandhoz vezető vörösessárga homokútra. Nagyjából félmérföldenként Chris kiszállt a kocsiból, hogy szélesre tárjon egy kaput, és egy cikornyás meghajlás kíséretében intett Alannek, hogy hajtson utánuk.

Fejük felett zafírkék, apró bárányfelhőkkel pettyezett, végtelen égbolt terpeszkedett. Vince combjai közt, a Mini zöld műbőr ülésén ragacsos tócsákba gyűlt a sós veríték. Kortyolt egyet a meleg kólásdobozból, s nézte, ahogy Chris a hüvelykujjával megmasszírozza édesanyja karcsú, napbarnított nyakát.

38

Aztán eszébe villant egy kép, egy kép Joyról és önmagáról, előző éjszaka a tengerparton: Joy vékony ujjai a hajában, melle Vince mellkasának nyomódik, lábát a fiú combja köré fonja. Eszébe jutott az az izgalmas, idegen érzés, ahogyan a nyelvük egymásba gabalyodik, s hogy az egész milyen gyorsan természetessé vált. De leginkább Joy szenvedélyességére emlékezett: az apró zihálásokra és nyöszörgésekre, amelyek előtörtek ajkai közül, szájához keményen tapadó szájára, az összekoccanó fogakra, melyekről egyikük sem vett tudomást. A lány határozta meg az iramot, ő volt az, aki Vince kezét bevezette a pólója alá, meztelen keblére, ő volt, aki kezét Vince ágyékára helyezte a gabardinnadrág szövetén át, aki egyre közelebb és közelebb nyomult hozzá.

Közel három órán keresztül csókolóztak így. Emberek haladtak el mellettük, megjegyzéseket tettek:

– Hajrá! Gyerünk, fiam!Ám ők nem törődtek vele, dühöngő szenvedéllyel fonódtak

egymásba.Amikor végül szétváltak, és elhatározták, hogy visszatérnek

a kempingbe, Vince úgy érezte, tetőtől talpig telipumpálták vérrel – minden egyes porcikája feszült, lüktetett, és majd szétpattant. A Seavue felé sétálva – kéz a kézben, lassan lecsillapodva – a fiú végiggondolta első, szexuális téren szerzett tapasztalatát, és úgy döntött, az a három óra, amit Joy Downerrel töltött a padon, majd tizenkilenc évesen, többszörösen kárpótolta mindazért, amit korábban elmulasztott. És amikor Joyék lakókocsija előtt elköszöntek egymástól, és a lány keze fel-le siklott Vince csupasz bőrén, a póló alatt – Vince tudta, hogy ő az. Ő az a lány, akivel elveszti majd a szüzességét.

A strand parkolója dugig volt, csak a partra vezető ösvénytől száz méterre sikerült helyet találniuk. Alan melléjük húzódott, és az ablakot letekerve előrebólintott.

– Csak kiteszem a hölgyeket az étellel, és már itt is vagyok!– Jó ötlet! – integetett utána Chris és Kirsty széles mosollyal,

míg elég messze nem ért tőlük, hogy lefagyjon az arcukról a mosoly.

– Egyáltalán nem tetszik nekem ez az ember! – jelentette ki Kirsty, miközben kikapcsolta a biztonsági övét, és enyhén megborzongott. – Végigfut tőle a hátamon a hideg. Bármibe lefogadnám, hogy veri Barbarát. Lehet, hogy kurvázik is – tette hozzá, mintegy utógondolatként.

39

– Úristen! És ezt mind egy félórás beszélgetésből szűrted le?– Igen – vágta rá Vince anyja kihívóan, miközben összehúzott

szemmel Alan kocsiját fürkészte a távolban. – Látom abból, ahogy rám néz. Meg ahogy a feleségével beszél. Egyszerűen hátborzongató, és kész!

Kipakolták a Mini csomagtartójából a fürdőlepedőket, naptejet, a rágcsával teli zacskókat, a különböző méretű és formájú zárható műanyag dobozokat, és megindultak az ösvény felé, ahol Joy és Barbara várakozott a napon, a maguk röhejes kosarával.

Megvárták, míg Alan felzárkózik hozzájuk, aztán a túlméretezett piknikfelszerelésből, elütő fürdőlepedőkből és össze nem illő emberekből alkotott fura konvoj nekivágott a strandnak. Vince megszaporázta a lépteit, és a pallók borította út felénél beérte Joyt. A lány most is a fekete bermudáját viselte, khakiszínű gyolcsinggel, ami eredetileg egy férfié lehetett. Haját kócos lófarokba fogta össze a feje tetején. Úgy nézett ki, mint aki Borneóba indul fatörzsekről majomszart vakargatni.

– Mit hallgatsz? – bökött Vince a Joy blúza zsebéből kikandikáló walkmanre.

– Ó, semmi különöset – felelte a lány. – Válogatás – mosolygott a fiúra, és begyömöszölte a fülhallgatót a zsebébe.

– Bocs, emiatt! – csúsztatta izzadó tenyerét rövidnadrágja zsebébe Vince.

– Mi miatt?– Tudod, ez az egész, hogy Chris kihurcolt a strandra.

Mondtam, hogy meggyőző tud lenni.– Emiatt ne izgasd magad! – vetette oda a lány könnyedén. –

Apu amúgy is ki akart jönni. Különben is: így legalább együtt töltjük a napot!

Vince lepillantott a lányra, vajon tényleg jól hallotta-e. Érezte, ahogy szárnyra kap benne az öröm, amikor ráébredt, hogy nem tévedett.

– Szuper! Pozitív hozzáállás, ez tetszik!Egy ideig tébláboltak, a tökéletes dűnét keresve, amelyet

Chris múlt nyáron kikiáltott a sajátjának.Fel-alá vándoroltak a homokbuckákon, fejüket tűzte a déli

nap, lábszárukat fű csiklandozta, de végül ráakadtak a dűnére, amelyet mind Chris, mind Alan egyhangúlag elfogadhatónak talált.

40

Leterítették a szúrós pokrócokat és a rikító pamutvelúr fürdőlepedőket. Alan és Barbara tíz percig pepecselt egy sárga-zöld kockás szélfogó felállításával, amit képtelenek voltak beleverni a homokba, aztán mindannyian nekifogtak a vadidegenek előtti vetkőződés kissé kellemetlen műveletének.

Chris annak a szőrös mellkasú, huszonkilenc éves fiatalembernek teljes önbizalmával rántotta le magáról a pólót, aki súlyzókészletet tart a garázsban, és harminc óra szoláriumozást tudhat a háta mögött. Kirsty öntudatosan kibújt a sortjából és a nyakba akasztós felsőjéből, közszemlére téve aprócska, fekete bikinijét, melyet két keble között egy aranyszínű Gucci-G-utánzat fogott össze, ami minden mozdulatára felragyogott a napfényben.

Alan úgy tett, mintha ügyet sem vetne a vetkőző nőre, de úgy behúzta a hasát, hogy a bordái szinte átszúrták szeplős bőrét. Ahányszor csak megszabadult egy-egy ruhadarabtól, precíz négyszöget hajtogatott belőle, és szorosan begyömöszölte egy műanyag zacskóba. Vince észrevette, hogy a vádlija felétől egy szál szőr sem nő a lábán. Gumis derekú, tengerkék poliészter fürdőnadrágot hordott.

Barbara ügyetlenül kikászálódott szoros pamutruhájából. Alatta első pillantásra egy újabb szoros pamutruha tűnt fel, ami valójában egy terjedelmes, teljes alakot takaró, fürdőruhaként aposztrofálható úszódressznek bizonyult. A fürdőruha szára a combja negyedénél, egy gumírozott csomóban ért véget, összeráncolva karfiolos bőrét.

Vince odafordult Joyhoz. A lány odáig jutott, hogy levette a Martenst és kigombolta a gyolcsinget, felfedvén szürke topját. Nem úgy tűnt, mint akinek szándékában áll tovább vetkőzni.

Alan lerúgta bőrszandálját, majd egymás mellé fektette őket a homokra.

– Gyerünk, kicsim! – szólalt meg a lányára pillantva. – Vetkőzz! Nem ülhetsz ott egész nap, mint egy túsz!

– Dehogynem.– Ó, az ég szerelmére! – füstölgött az apja. – Gyönyörű időnk

van, süt a nap, vakációzunk, te meg úgy ülsz ott, nyakig begombolkozva, mint egy apáca! Igazán nem értelek! Gondolod, bárkit is érdekel, amit takargatsz?

– Jaj, Alan! – vágott közbe Barbara. – Hagyd már békén! Miért kellene levetkőznie, ha nem akar?

– Persze, hogyne, ha így tetszik?– Alan! – csitítgatta a nő eredménytelenül.

41

– Nem, nem – morgolódott Alan –, dehogy mondanék én bármit, amivel felbosszantanám a mi drága kislányunkat! Tudom, tudom! – dohogott magában a bajusza alatt, miközben végigfolyatta a naptejet a karján, és élénken dörzsölni kezdte magát.

– Nesze! – dobta át a tubust Barbarának, akinek némi nehézség árán sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát. – Bekennéd a hátam?

Kirsty tekintete Chrisre villant, ahogy a mogorva hangulat rátelepedett a dűnére.

Joy alig leplezett undorral figyelte, ahogyan az anyja türelmesen bedörzsölte Alan szeplős vállait, azután felpattant.

– Elmegyek sétálni! Jössz? – nézett Vince-re.– Hogyne, persze! – tápászkodott fel a fiú.– Egy óra múlva itt légy ebédelni! – figyelmeztette Alan az

óráját kopogtatva.– Nem vagyok éhes.– Akkor is gyere vissza, ha másért nem, hát az udvariasság

kedvéért! Most őszintén – mormogta a bajusza alatt –, miért kell mindenből ekkora rohadt nagy drámát csinálni? Egy óra. Pontosan! Itt legyél! – jelentette ki az óráját kopogtatva.

– Jól van! – sziszegte a lány. – Csakis!Azután feltrappoltak a dűne lábánál magasodó dombocskára,

és elindultak a tengerpart irányába.– Bocs, emiatt! – szólalt meg Joy a lófarkát igazgatva.– Mindig ilyen?– Nem, nem mindig. Csak amikor elfelejti megjátszani, hogy

kedves. Azaz szinte mindig.Amikor felértek az utolsó dűne tetejére, a tengerpart úgy

tárult elébük, mint egy idegen ország. Mérföldeken át húzódott minden irányban, hatalmas területét családok pettyezték, mint szerteszórt érmék. Homokos farkú kutyák szaladgáltak holdkóros módjára a kemény, nedves homokban, s majd belebolondultak a hitetlenkedésbe, mekkora helyük van a játékra. Pici gyerekek ültek szétvetett lábakkal játék vödreik mellett, és várakat meg autókat építettek a formázható homokból. A távolban a papírsima part sós vizű, üvegfonalszerű, ezüstös redőkbe olvadt. A tenger pusztán egy vékony, kék színű csík volt a messzeségben.

– Hmm – sóhajtott mélyet Joy, és átölelte a mellkasát. A dűnék katlanából kikerülve a hőmérséklet legalább öt fokkal hűvösebb volt, s frissítő szellő fújdogált.

42

Egy pillanatig csak bámulták a fantasztikus látványt, aztán nekiindultak.

– Szóval, milyen az, ha az embernek ász szülei vannak? – kérdezte Joy.

– Nem tudom – mosolyodott el Vince. – Jó, gondolom.– Tudod te, milyen szerencsés vagy?– Igen, azt hiszem. Úgy értem, távolról sem tökéletesek ők

sem, de…– Én korábban meg voltam győződve róla, hogy örökbe

fogadtak.– Komolyan?– Igen. Sosem akartam elhinni, hogy a szüleim tényleg a

szüleim. Nem csak azért, mert én nem hasonlítok rájuk. Egyszerűen csak… mintha nem egy vérből valók volnánk. Érted, mit akarok mondani? Például, ott vagy te meg Chris meg a mamád – de bármennyire is különböztök egymástól, van bennetek valami egységes, mintha eredetileg mindannyian egy helyről származnátok. Nem tudom, talán csak azért érzem így, mert én nem Angliában születtem…

– Nem?– Nem. Szingapúrban.– Tényleg? – meredt rá Vince meglepetten.– Aha. Apu régebben a Jaguarnál dolgozott. Kereskedelmi

igazgató volt a legnagyobb szingapúri bemutatószalonban. Jó tíz évig éltek odakint anyuval. Pár hetes voltam, amikor hazajöttek.

– Ez vicces! Amikor először megláttalak, arra gondoltam, van valami egzotikus a megjelenésedben.

– Egzotikus? – csúfolódott a lány.– Igen. A szemed miatt – mondta Vince, és ujjaival keretbe

foglalta őket. – Olyan keleties.Joy elégedetten felkacagott.– Gondolod?– Igen. Határozottan! Lélegzetelállító.Joy fél kézzel felnyúlt, és megérintette a szemét. Egy

pillanatig csak bámulták egymást.– Talán tényleg örökbe fogadtak – tért vissza a témához a

fiú. – Talán ez a magyarázat a szemedre?Joy mosolyogva simította ki a haját a szeméből.

43

– Nem, láttam a születési bizonyítványom. Azon rajta van feketén-fehéren. Alan és Barbara Downer ivadéka vagyok. Hivatalosan is. Balszerencse.

– Talán a levegőben lehetett valami? – vont vállat Vince.– És mi a helyzet veled? Te hasonlítasz az apukádra? Úgy

értem, tudod, hogy nézett ki?– Igen. Láttam képeket. Legalábbis egy párat. Nem olyan

régóta ismerték egymást anyuval, amikor meghalt. Nem voltak házasok, meg ilyesmi.

– És hasonlítasz rá?– Úgy tűnik, hogy igen. Főleg mióta… – mutatott a

forradásaira. – Én nem veszem észre – tudod, ő afféle rocker fazon volt. Hosszú haj, bajusz, farmerdzseki. Nem épp az én stílusom.

– Nem mondod? – nevetett fel a lány.– Na ja. Anyu rajong a macsó pasikért. Néha azon tűnődöm…

– kezdte, aztán elharapta.– Folytasd!– Néha azon tűnődöm, milyen lett volna, ha ott van velem,

miközben felnövök. Olykor arra gondolok, talán húzós lett volna. Talán csalódást okoztam volna neki, azt gondolta volna, hogy puhány vagyok, lányos. Egyszerűen nem rajongok az olyan „férfias” cuccokért, mint a motor meg a foci, és lehet, hogy ez gondot jelentett volna a számára.

– Hát – felelte Joy – az lehet, hogy nincs se bajuszod, se motorod, de hogy lányos sem vagy, az tuti.

– Nem?– Egyáltalán. Hihetetlenül férfias vagy.– Hé, nem ér gúnyolódni! – nevette el magát Vince.– Nem gúnyolódom! – nevetett vele Joy is. – Az vagy!Vince kétkedő tekintetet vetett rá.– Ne már! Észre sem veszed?– Mit nem veszek észre?– Hogy szívdöglesztő vagy!– Ehm… nem.– Úgy érted, még soha, senki nem mondta neked?– Ki mondta volna?– Például a barátnőid.– Nos – vont vállat Vince, aztán végigsimított a haján, majd

újból vállat vont. – Még sosem volt barátnőm. – Hát kimondta.– Na ne! Komolyan?

44

– Hát, igazi barátnőm nem. Úgy értem, voltak lány barátaim, de sosem… valójában sosem jártam még senkivel. Igaziból. Azok a lányok, akiket ismertem, sosem tekintettek rám úgy. Én csak a Dinnyefej voltam, tudod? A múlt évben meg szinte teljesen kivontam magam a forgalomból. És… a francba. El sem hiszem, hogy ilyeneket mesélek neked! Most balféknek tartasz?

– Nem, természetesen nem! Én sem vagyok túl járatos a dologban.

– Nem?– Dehogy. Csak egyetlen fiúm volt. Kieran. Három évvel volt

idősebb nálam. De egyáltalán nem volt komoly. Mármint attól eltekintve, hogy hozott nekem egy eljegyzési gyűrűt! – nevetett fel Joy.

– Ti eljegyeztétek egymást?Vince lelki szemei előtt hirtelen megjelent egy idősebb,

eljegyzési gyűrűt hozó férfi képe. Úgy nézett ki, mint Bryan Ferry.

– Dehogy! – nevetett fel ismét a lány. – Az ég szerelmére, tizennégy voltam! Csak vicc volt! Különben is, sosem voltam szerelmes belé.

– Nem?– Nem. Édes pofa volt, de sosem akartam hozzámenni, vagy

ilyesmi. Ez csak egyfajta stáció volt, egyszerűbbé tett dolgokat.Aha, gondolta Vince, ez az! Az a titokzatos dolog. A dolog

annyit tesz, hogy Joy már „túl van” rajta. A dolog azt jelenti, hogy őt valaki már cirógatta, levetkőztette, elcsábította és a magáévá tette.

– Én még sosem voltam igazán szerelmes – folytatta a lány. – Sosem voltam az az el-nem-mozdulok-a-telefon-mellől típusú csaj. Olyan rendes csaj.

Újból felnevetett, de Vince nem a lányra figyelt. Túlságosan is lekötötte annak a miriádnyi érzéki lehetőségnek az átgondolása, amelyet a „dolog” magában foglalhatott. A pozitúrák, az érzések, a testnedvek. Kézimunkázás, furulyázás, misszionárius póz, kutyamód, orális szex, anális szex, a lány felül, a fiú felül, hátulról, kanál pozíció, a csikló izgatása, nyalás, szívás, dugás – mindezek az idegen, rémisztő, izgató fogalmak.

Vince tudta, hogy fest mindez. Persze hogy tudta. Olvasta a magazinokat, megnézte a videókat, látta már a haverjait a sarokban tevékenykedni egy-egy zilált leányzóval, a derekukig felcsúszott szoknyában. Látott ő már mindent arról, csak épp nem élte át.

45

Bezzeg Joy!Ő persze igen.Ahogy mindenki más.Mindenki, a papokat, az apácákat és a hozzá hasonló

furabogarakat kivéve.– Nincs kedved eltűnni egy kis időre? – mosolygott rá Joy, a

kezével ernyőzve el a szemét a napsugarak ellen.– Eltűnni?– Igen. Tudod, valami csendes zugba.– Mint például? – mosolyodott el a fiú.– Mint például egy ilyen dűne mögé – mutatott Joy a hátuk

mögé egy fej rántással.– Rendben!Csevegve elindultak visszafelé, arra, amerről jöttek, s ahogy

sétáltak és beszélgettek, Vince úgy érezte, átváltozik: mintha életének egy jókora darabját maga mögött hagyná, mintha a valódi élete még csak most kezdődne el.

A tengerparton sétál egy lánnyal, aki olyan gyönyörű, hogy mellette úgy érzi magát, mint egy film szereplője, de nem annyira, hogy elvegye az eszét. Egy gyönyörű lány, akinek megcirógatta a mellét, akivel három órán keresztül csókolózott, aki már nem szűz, aki helyesnek, szívdöglesztőnek és nagyszerűnek találja. Egy gyönyörű lánnyal, aki sosem ismerte Dinnyefejet, aki csak a mostani formájában látta. Ő meg itt sétál a strandon, mezítláb, fedetlen mellkassal a napsütésben, és könnyed, meghitt csevejt folytat ezzel a gyönyörű lánnyal, mintha csak ez lenne a világon a leghétköznapibb dolog. És önmagában ez volt a legkülönösebb. Hogy az egész milyen természetes, milyen helyénvaló.

És Vince egy felnőtt férfi hűvös bizonyosságával tudta, hogy amint találnak maguknak egy „csendes zugot”, elnyúlnak a homokban, és újra csókolózni fognak. Tudta, hogy újra megérinti majd a kebleit, nyelve a nyelvét kutatja majd ennek a gyönyörű lánynak. És azt is tudta, hogy a lány tarkója belesimul majd a tenyerébe, hogy a talpával a lány vádlijának selymes bőrét cirógatja majd, és különösebb megerőltetés nélkül képes lesz megbirkózni mindezzel. Mert olyan régóta várt már erre, annyi éven át ábrándozott róla, végignézte, ahogy minden ismerőse átesik rajta – de most vele történik mindez. És Vince tizenkilenc volt, és férfi, Joy pedig nő, és most végre rá került a sor, ő pedig készen állt. Készen állt mindenre.

46

Öt perccel később Joy becsúsztatta a kezét a fürdőnadrágjába, és gyengéden, kísérletezőn végigsimított tenyerével a szerszámán.

Két másodperc múlva elélvezett a lány tenyerében.

47

HAT

Másnap Vince azzal az elhatározással ébredt, hogy bebizonyítja magának. Mindegy, mennyit csitítgatta Joy, arról győzködve, hogy az egész cseppet sem számít, hogy bárkivel megtörténik, és nem nagy ügy. Vince egyszerűen képtelen volt elviselni önmagát. Nem is arról volt szó, hogy szégyelli; pusztán csak csalódott volt.

Egy gyönyörű lány akart rajta kézimunkázni, ő meg elbaltázta. Tökéletesen. Be kellett bizonyítania önmagának, hogy képes elfogadni egy kis kézimunkát anélkül, hogy rögtön elmenne, mint egy tizennégy éves kiskölyök.

Amikor előbukkant a hálószobájából, Chris rózsaszín gumikesztyűben mosogatva épp együtt harsogta a „Dancing on the Ceiling”-et Lionel Richie-vel.

– Reggelt!– Reggelt?– Anyu?– Elment a henteshez. Este sütögetni fogunk. Nem gond?– Persze, kafa – mormolta Vince.– Ma is találkozol a bájos Joyjal?Vince lerogyott a kanapéra, és felsóhajtott.– Nemtom. Lehet – vont vállat.– Jól vagy, cimbora? – nézett rá Chris aggodalmasan.– Hogyne, jól vagyok.– Biztos?– Persze, tuti.– Minden rendben köztetek Joyjal? Igen?– Remek. Kitűnő.Felvette az előző napi Daily Mirrort, és egy ideig

szórakozottan lapozgatta, de nem tudott koncentrálni. Egyre csak azon járt az esze, ami előző nap történt a strandon. Odasandított Chrisre, aki ezúttal az „Addicted to Love”-ra rázta a fejét, és egy műanyag kefével légdobolt a mosogatóvízben.

Vajon történt ilyen vele is, tűnődött, a macsó Chrisszel? Ismét felé pislogott, és próbaképp megnyalta kiszáradt száját.

– Szóval… – kísérelte meg, hogy belevágjon. – Tudod…– Na mi az, cimbora?– Szóval… tudod… amikor kiverik.

48

– Már hogyne tudnám, ifjú Vincent! – nevetett Chris, és megszabadult a gumikesztyűtől.

– Igen, hát, tudod, amikor egy lány csinálja neked.– Óó, igen.– De, tudod, úgy, hogy nem is számítasz rá, szóval, volt

olyan… előfordult mar veled… Jézusom! – csapott a combjára elkeseredetten.

– Figyu, Vince, mély levegő! – ereszkedett le mellé Chris egy konyharuhát szorongatva. – Nem kell kapkodni! Mondd el, mi aggaszt, rendben?

Vince vett egy mély levegőt, és egy szabadkozó mosolyt villantott Chris felé.

– Joy tegnap leápolta a farkam.Chris szemöldöke egészen a haja tövéig szökkent, aztán

szélesen elvigyorodott.– Ó, csak nem, csak nem?– De. A strandon. És én nem számítottam rá. És… és…– A nadrágodba élveztél?– Igen – sóhajtotta Vince. – De kábé két másodperc alatt.

Persze azt mondta, hogy baró, meg minden, de, tudod, én… én egyszerűen nem tudom. Ő olyan tapasztalt meg minden, én meg akkora balféknek érzem magam.

– Ó, Vincent, Vincent, Vincent! – lapogatta meg a hátát Chris szeretettel. – Ez bárkivel előfordul!

– Tényleg?– Persze hogy!– Veled is megtörtént már?– Persze hogy rohadtul megtörtént! Na, nem mostanában,

azt gyorsan hozzá is teszem. De a te korodban – igen. Határozottan. Nem is egyszer. Ez olyan, tudod, mintha a tested egy felhúzott rugó lenne. Szóval, férfi vagy, és mint olyan, arra születtél, hogy elhintsd a magjaid, és felcsináld a csajt. Nem igaz?

Vince bólintott.– Ezért aztán, amikor közel kerülsz egy csajhoz, és ragyog a

nap, te meg be vagy indulva, elkerülhetetlen, hogy egy kicsit… túlpörögsz. De ez természetes.

– De hogy lehetek biztos benne, hogy legközelebb nem fordul majd elő?

Chris vállat vont.

49

– Nincs rá biztosíték, hogy nem fog többé előfordulni, különösen, miután te egy kissé… túlérett vagy. A legjobb, amit tehetsz, ha megpróbálsz ellazulni a közelében. Tudod, lógjatok együtt, ismerd meg. Lassan haladjatok.

– Oké, oké, igazad van.– És ne feledd, ő is csak egy lány! Menj, találkozz vele! És ne

feledd! Csak egy lány. Egy másik emberi lény. Minél hamarabb találkoztok, annál nyugodtabb leszel. Pattanj vissza a nyeregbe! – bökdöste meg gyengéden a fiú oldalát, majd felegyenesedett.

– Jól van – felelte Vince, új erőre kapott önbizalmától hajtva. – Kösz, cimbora!

– Szívesen! – bandukolt Chris a szárító felé, kezében a konyharuhával. – Szóval – emelt fel egy vizes teáscsészét, és hanyagul körbeforgatta az öklén. – Csak úgy elkapott? Csak úgy, tudod, pikk-pakk, szerszám a kézben, figyelmeztetés smafu?

– Aha – bólintott Vince.Chris bölcsen bólintott, és úgy tűnt, le van nyűgözve.– Micsoda csaj! – kuncogott boldogan a bajusza alatt.

Vince aznap reggel mindent dupla sebességgel csinált, hogy minél hamarabb átjusson Joyhoz. Úgy sikálta magát végig a szappannal a zuhany alatt, hogy annak ideje sem volt felhabosodni. Beleugrott a boxeralsóba és a nadrágba. A teáját olyan gyorsan döntötte le, hogy majdnem belefulladt, majd tíz teljes másodpercig fürkészte a tükörképét – huszadannyi ideig, mint általában.

Amikor tíz perccel később türelmetlenül bezörgetett hozzájuk, Alan nyitott ajtót.

– Nahát. Jó reggelt, Vincent!– Reggelt, Alan! Azaz… Mr. Downer. Itthon van Joy? Kérem?– Hmm, nem tudom, felkelt-e már. Joy? – kiabált hátra. –

Életben vagy?Vince elfojtott nyögést hallott az egyik hálószoba ajtajából.– Látogatód érkezett! Gyere! Gyere be! – intett Vince-nek

lelkesedés nélkül.Otthagyta Vince-t ácsorogni a konyhában, és visszaballagott

az ebédlőasztalhoz. Kézbe vette a Telegraphot, és nekiállt feltűnően zörögni vele. Két pillanattal később nyílt a fürdőszobaajtó, és megjelent Barbara. Rémítően festett rózsaszín steppelt köntösében és átlátszó zuhanysapkájában.

50

Amikor észrevette az ott álldogáló Vince-t, kezével összébb fogta a köntösét.

– Nahát, Vincent! Rám hoztad a frászt!Azután feltárult a hálószoba ajtaja, és feltűnt Joy. Amikor

meglátta a fiút, mosoly ömlött szét a vonásain.– Reggelt! – vakargatta meg elaludt frizuráját.– Reggelt! Van kedved sétálni egyet? – vigyorgott a fiú.– Adj tíz percet! Nem – adj öt percet! – ragyogott rá Joy.

Lábujjhegyre állva gyengéd csókot lehelt a szájára, majd ismét eltűnt a lányos illatú hálószobában.

Egymást átkarolva bandukoltak a tengerpart irányába, s több mint egy órán keresztül kódorogtak a város csicsás részén, egyetlen percre sem engedve el a másikat. Vince visszagondolt arra a több száz, több ezer összefonódó, csípőben összetapadó párocskára, akik mellett életében elsétált. Visszaidézte, milyen irigyen pislogott azokra a fickókra, nem értette, mi a csudáért akarhat egy lány nyilvánosan mutatkozni valakivel ily módon összenőve. És most ő is egyike volt azoknak a fickóknak, és a dolog egyáltalán nem tűnt furának. Még csak nem is volt olyan hű de izgalmas.

Egyszerűen csak helyénvaló.Fánkot vettek, s az csillogott a napfényben, aztán

letörölgették egymás arcáról a porcukrot.Megforgatták a nyikorgó képeslapállványokat, s jót mulattak

az 1970-es évek rikító technicolorján megörökített szomorú szamarakon és közösségi épületeken. Joy kiválasztott egy tengerpartot ábrázoló lapot, hogy elküldje a San Diegó-i barátnőjének, kizárólag a miatt a szerencsétlen, narancsszín, skót kockás trapéznadrágot és magas talpú cipőt viselő pasas miatt, aki tudtán kívül lencsevégre került annyi évvel ezelőtt.

Ahogy a nap egyre magasabban szárnyalt, életre kelt a vattacukor és gépzsír nehéz szagát árasztó vidámpark. Körbebolyongtak a kókuszárusok lármás útvesztőjében, ronda plüssmackók, túlméretezett műanyag babák, rózsaszín vattacukorfelhők és pehelycukor kábelként lógó, pasztellszínű, hosszú füzérével tömött átlátszó zacskók mellett. Rámosolyogtak a lustán keringő körhintákon ülő, izgalomtól merev arcú kisgyerekekre.

Ebédidőben visszasétáltak a kempingbe, és a nyugszékekben ülve salátát falatoztak Kirsty és Chris társaságában. A délutánt is itt lustálkodtak végig, a napon, s

51

olykor mezítláb betrappoltak a lakókocsiba, egy-egy jeges italért a hűtőből. Chris egy recsegős tranzisztoros rádión hallgatta a meccset, Kirsty – lábujjai között rózsaszín habszivacs távtartóval – csillámos kékre pingálta a lábkörmeit.

Ötkor befutott a jégkrémes kocsi, s a csendet harminc, pénzért rikoltozó gyerek törte meg, akik egymást taposva kapaszkodtak az árus ablakába. Vince hozott fagyit mindannyiuknak, aztán Chris előszedte a Monopolyt. Törökülésben letelepedtek a szúrós pokrócra, és fagyizás közben dobtak. Joy játszott a cilinderrel, Vince a vasalóval, Chris az autóval, Kirsty pedig Scotty kutyával, mert ő mindig azt választotta.

Fél hétkor még senki sem nyert, de ez senkit sem izgatott.Valamivel hét előtt előkerült Barbara és Alan, akárhol is

töltötték a napot. Kezükben barna papírzacskók, mindkettőjük fején kalap. Alan megindult feléjük, s amikor észrevette Joy kezét Vince csupasz combján, helytelenítően meredt a lányára.

Aztán rövid civakodás következett, amikor Alan megpróbálta rábírni Joyt, hogy csatlakozzon hozzájuk odabent, „átbeszélendő a vacsoraterveiket”.

– De nem vagyok éhes! Egész nap ettem! – tiltakozott a lány.– Őszintén szólva – morogta Alan ökölbe szorítva, majd

ellazítva kezeit –, azt hittem, ez egy családi nyaralás. Barbara? Nem arról volt szó, hogy ez egy családi nyaralás? Nem ez volt a kurva lényeg az egészben?

Joy hangosan csettegett, mire Alan arca lángba borult.– Csak miattad vagyunk itt, ugye tudod? – csattant fel.– Alan… – korholta Barbara.– De most tényleg – én csak azt mondom, hogy ez…– Igen, Alan, de megegyeztünk…– Jól van, jól van, jól van! – sóhajtott fel a férfi dühösen.

Barbara bűnbánó mosolyt villantott rájuk, majd a könyökénél fogva gyengéden visszaterelte Alant a lakókocsijukhoz.

Ők négyen egymásra meredtek. Chris gyerekes grimaszt küldött Joy felé. A lány elmosolyodott.

– Sajnálom! – szólalt meg szégyenlősen.– Észrevetted már, mennyi időnk rámegy arra, hogy

egyfolytában szabadkozunk a szüleink miatt? – faggatta a lányt Vince.

– Ezt most miért mondod? – kérdezte Chris tettetett felháborodással. – Mi a francért kell neked szabadkoznod miattam? Én aztán rohadtul tökéletes vagyok!

52

– Na persze! – köhécselt Vince, mire Chris a tőle megszokott szeretetteljes, ám némiképp szertelen módján játékosan rátámadt, lebirkózta és fültövön vágta.

Joy fintorogva figyelte őket.– Azt ugye tudjátok, hogy az ilyesfajta viselkedés a

homoszexualitás jele? – szólalt meg, hanyagul ide-oda húzogatva egy hajtincset az ajka felett.

Kirsty hangosan felkacagott, s nevettében a combját csapkodta.

– Mi van? – hörrent fel Chris és Vince egyhangúlag.– Aha. Az azonos nem képviselőjével létesített fizikai

kontaktus iránt érzett erős vágy a latens homoszexualitás megnyilvánulása.

Vince nem vette a szívére; inkább örömteli borzongást érzett, amiért a barátnője képes ilyen hosszú szavakat használni, és kigúnyolni Christ. Másfelől úgy tűnt, Chris le van nyűgözve.

– Na, dugulj el! – ugratta a lányt.– Ó jaj! – kötekedett Vince. – Most aztán jól megcsináltad!

Megkérdőjelezted egy északi férfi nemi identitását!– Pontosan! – vágta rá Chris, a haját simítgatva. – Watfordtól

északra egy szál homit sem találsz! Jobb, ha tőlem tudod! Azok csak lenn, délen teremnek!

– Ja, úgy, mint John Inman meg Larry Grayson, igaz? Ó, és Russell Harty, ha már itt tartunk – vonta fel a szemöldökét Joy, mire Chris megjátszott bosszúsággal Vince-re meredt.

– És én még azt hittem, micsoda kedves lány! – mondta. – Hát, a párbajnak annyi. Megtarthatod. A tiéd!

Most Vince-en volt a sor, hogy jól megcibálja Christ, mire Kirsty és Joy olyan hangos hahotára fakadt, hogy a föléjük nyúló fáról takaróból kirázott morzsaként rebbent fel egy csapat vadgalamb.

Chris a szén felé fordította a fújófejet, és megnyomta. Lila cseppfátyol hullt a parázsra, nyomában borostyánszín lángfal lobbant fel. Chris megpiszkált egy égett kolbászdarabot, és gyengéden az oldalára fordította.

– Gyerünk – kiabálta –, maradt még egy szál kolbász! Ki birkózik meg vele?

Mindenki udvariasan elhárította, kikerekedett pocakját simogatva.

53

A laza, részeges délután megszakítás nélkül laza, részeges grillpartiba folyt át. Chrisnek sikerült rávennie a vonakodó Alant és Barbarát, hogy tartsanak velük a grillezésben, csakúgy, mint egy másik, mit sem sejtő párt, akik éppen arra jártak, amikor az előkészületek beindultak. A földön zsíros papírtányérok, szürkülő csontok és krumplihéj éktelenkedtek, Alan pedig épp egy újabb üveg Beaujolais felnyitásán fáradozott. Lassacskán kezdett kipirulni, s a hangja minden egyes pohár bor után egyre hangosabbá vált.

– Szóval – pördült meg, hogy Kirstyhez intézhesse szavait, aki maga alá húzott lábbal üldögélt egy takarón –, Kirsty! – Olyan hangosan ejtve a nevét, hogy a nő enyhén összerezzent.

– Alig hihető, hogy egy hozzád hasonló fiatal fruska ekkora nagy lakli anyja legyen! – mutatott Vince-re. – Korán kezdik tifelétek?

– Alan! – sziszegett rá Barbara.– Mi van? – csattant fel a férfi. – Egy férfinak már bókolnia

sem szabad a nőknek? Gondolom, ez is szexista, mi?– Jaj, Alan…– Semmi baj, nem zavar! – csitította Kirsty. – Tizenhét

voltam, amikor Vince megszületett – fordult Alan felé mosolyogva. – Nem is olyan fiatal!

– Nos – dörögte Alan, s mosoly terült szét az arcán –, azt kell hogy mondjam, igazán jó karban vagy, kedvesem! Egy nappal sem nézel ki harmincnál többnek!

– Köszönöm! – mosolygott Kirsty, aki valódi profiként fogadta a bókot. – A fiatal pasi teszi! Engem is megfiatalít – kacsintott Chrisre.

Alan felkuncogott.– Ó, hogyne, hogyne! Azt én is látom. Jó kis testmozgás,

nemde? – kacsintott. – Semmi sem tesz jobbat a bőrnek, mint a rendszeres szexuális élet!

– ALAN!– Az ég szerelmére, mi az már megint?! Ezek tények.

Köztudott, hogy a szex megóv az öregedéstől. Nem igaz, Kirsty?– Tökéletesen igazad van, Alan – helyeselt Kirsty játékosan.– Ráadásul aerobicedzésnek sem utolsó. Legalábbis úgy

tűnik – mérte végig elismerő pillantással Kirsty ápolt, barna lábait. – Egy deka felesleg sincs rajtad! Mint egy csitri!

Kirsty udvariasan felkacagott, de a többiekre kínos csend telepedett.

54

– Jó látni – folytatta Alan, aki semmit sem vett észre –, hogy egy középkorba lépő nő ennyire ügyel magára! Nagyon jó látni! – villantotta Kirstyre vörösbortól elszíneződött fogait.

– Rendben, akkor mi most sétálunk egyet! – jelentette ki Joy, majd megragadta Vince kezét, hogy talpra rángassa.

A felnőttek csodálkozva fordultak feléjük.– Jól van – emelkedett fel Vince engedelmesen. – Elmentünk

sétálni!Mielőtt bárki is tiltakozhatott volna, bemasíroztak a

lakókocsiba, felkapták Joy táskáját meg egy-két sört, erélyesen jó éjt kívántak mindenkinek, és a lehető leggyorsabban maguk mögött hagyták a részeg középkorúak tivornyázásának tragikus hangjait.

55

HÉT

– Apám az emberiség történetének legförtelmesebb teremtménye! – kortyolt Joy dühösen a heinekenes dobozba. – Jézusom! Szegény anyukád! Borzasztó ciki!

– Ó, anyám elboldogul vele – szorította meg a lány kezét Vince, hogy megnyugtassa. – Bőven van hozzá tapasztalata.

– Nem az a lényeg! De, tudod, anyu előtt, előttem, Chris előtt – ez… ez elmebeteg – rántotta meg a vállát Joy.

– Mintha az anyukádat cseppet is érdekelné az apám. Hiszen olyan csinos, és ott van neki Chris, meg minden! De apám olyan rohadt hiú, hogy tényleg azt hiszi, van esélye. Tudod, hogyha tényleg beveti a varázserejét, akkor anyád majd elalél tőle, és a karjaiba hullik… aaargh? –kiáltott fel csalódottan, és hátrahanyatlott a gyepre.

Már a városon kívül jártak, amerre a mezei ösvények indultak, s egy kis, holdfény pettyezte réten találták magukat. Vince lenézett a mérgesen elterülő lányra, és elmosolyodott.

– Tudod, mi tetszik benned a legjobban? – kérdezte.– Nem, mi? – kérdezett vissza a lány ingerlékenyen.– Minden!Joy nevetve felhorkantott.– És tudod, nekem mi tetszik legjobban benned?– Nem. Áruld el?– Ez!Megragadta a fiú vállát, magára húzta, és nyelvével

szétfeszítette ajkait.

Vince kezdett szédülni.Csókjaik egyre szenvedélyesebbé váltak, Joy keze vadul

kalandozott a testén, s a pólóját kezdte ráncigálni. Lassacskán leesett neki, hogy valójában meg akarja szabadítani tőle, ezért testhelyzetet váltott, miközben a lány lerángatta a pólót a lapockájáról, aztán félredobta.

Joy hirtelen jött, spontán szenvedélye olyan elsöprő erejű volt, hogy Vince furamód úgy érezte, mintha külső szemlélője volna az eseményeknek, mintha csak a föléjük hajló fa ágairól figyelné egy almát majszolgatva, mi folyik odalent.

56

Célok, jutott eszébe, miközben a lány combja az ágyékára csúszott – célokra van szükségem. Egy ideig nyelvének ütemére összpontosított; próbált fenntartani egyfajta kavargó-örvénylő, masszírozó mozgást. Aztán döntött. Mellek. Most a mellek következnek. Rángatni kezdte Joy blúzának gombjait, de a piciny, gyöngyház korongok folyton kisiklottak az ujjai alól. Rohadt gombok! – gondolta. A franc egye meg őket! Inkább arra koncentrált, hogy a bő blúzt áthúzza a lány fején. A melltartó miatt majd akkor aggódik, ha ezen már túl van. De a melltartó miatt nem kellett aggódnia: abban a pillanatban, ahogy a blúz lekerült róla, Joy karja a hátára csúszott, és kikapcsolta, így most ott kígyózott kettőjük között, elszabadulva, mint valami idegen és abszurd tárgy. Vince megrántotta, a melltartó melléjük hullott, s most ott feküdtek, egy férfi és egy nő – félmeztelenül. Együtt. Újra átölelték egymást; Vince érezte, ahogy csupasz bőre a lány meztelen keblének feszül, és ebben a pillanatban az összes célja kiment a fejéből, és teljesen bezsongott, és az összes vér, ami nem a bődületes merevedését tartotta fent, elöntötte az agyát.

Joy a fülébe zihált és nyöszörgött, ahogy egymáshoz dörgölőztek, de aztán levette Vince kezét a melléről, és a fiú azt gondolta: na tessék, most lelassítunk, ez túl gyors, túl gyors, vissza kell vennünk a tempóból. Ám mialatt ezen járt az esze, Joy másfelé vezette a kezét, lefelé, a dereka alá, lassan le a puha hasán, aztán – mintha áram csapott volna belé – hirtelen megtapintotta Joy szeméremszőrzetét.

Vince-nek zúgott a füle az izgalomtól.Joy még lejjebb húzta a kezét, míg teljesen rá nem simult a

szeméremdombjára, s Vince hirtelen egy új világ határára érkezett.

– Biztos vagy benne? – suttogta sürgetőn Joy fülébe.– Mmmm.Vince érezte a vállán, hogy hevesen bólogat.És akkor nekifogott felfedezni ezt az új világot: óvatosan

kitapogatta a redőket, a dombokat és az ernyedt részleteket, elmerült a szövetekben, és eltűnődött rajta, mi legyen a következő lépés. És megint Joy volt az, aki helyette megtette. Vince 5015-ösének gombjaival babrált, széthúzta a farmert, keze már a nadrág belsejében járt, aztán az alsónadrág alatt, és egyszer csak ott voltak hát, ketten, félmeztelenül, egymás alsóneműjében matatva, a holdfényben, mérföldekre mindenkitől. Vince megkísérelt odafigyelni arra a millió dologra, amit meg kellett volna tennie: csókolni Joy száját, cirógatni a

57

melleit, aztán ott volt az egész új világ, Joy keze meg a nadrágjában, ahogyan megragadta, mint egy forró, lágy csók.

Éppen amikor azt hitte, hogy a dolgok elértek odáig, ahonnan tovább valószínűleg már nem haladnak, hogy ennél több nem történik, Joy lefelé kezdte rángatni a nadrágját, az alsónadrágját, és úgy tűnt, megpróbálja levetkőztetni, a teljes meztelenségig. S noha Vince nem tudta, valóban ez volt-e a lány szándéka, nem akart egyedül maradni csupaszon, sebezhetőén, így aztán nekiállt, hogy megszabadítsa Joyt a rövidnadrágjától és a bugyijától. Akkor aztán ott feküdtek, tökéletes mezítelenségben, és együtt hemperegtek a fűben, teljesen csupaszon.

És ez volt az a pont, érezte Vince, ahol fel kellett tennie bizonyos kérdéseket.

– Öhm – mormogta, s némi nehézség árán megpróbálta elvonni száját a lány ajkairól –, öhm, egy pillanat, pillanat!

– Mi az? – húzódott el tőle Joy. Haja az arcába tapadt, ajka vörös és duzzadt volt a holdfényben.

– Szóval, pontosan mire is készülünk mi?– Nem tudom – lehelte Joy kifulladva.– Úgy értem, fogunk… ?– Nem tudom – felelte Joy ismét.– Mert tudnom kell, mert…– Szedem a tablettát.– Értem.– A PMT miatt.– Tessék?– A PMT, a menstruáció előtti feszültség miatt szedem. Nem

azért, mert… Szóval még szűz vagyok.– Tényleg? De, azt hittem…– Mit?– Semmit. Szűz vagy.– Igen. Te is?– Ehm, igen. Az vagyok.– És akarsz… akarod?– Veled?Joy bólintott.– Jézusom! Igen! Kérlek! Te is?Újabb bólintás.– Nagyon szeretném. Nagyon, nagyon…– Biztos vagy benne?

58

– Igen. És te?– Igen – nyelt egyet Vince. – Ó, istenem!

59

NYOLC

Szikkadt, letarolt mezőkön, sötét, üres vidéki utakon vágtak keresztül. Joy kidörzsöltnek és megviseltnek érezte a lába közét, mintha egész nap egy óriási lovon lovagolt volna. Arca feszült a rászáradt nyáltól, az ajka fájt és normál méretének kétszeresére dagadt. Vince karja a vállán nyugodott, ő meg átfogta a fiú derekát.

Amikor néhány perccel ezelőtt először próbált meg felegyenesedni, a lába felmondta a szolgálatot. Mintha kocsonyából lett volna. Vince talpra állította, a karjába zárta, és újra megcsókolta.

Túl volt rajta. Túl voltak rajta. Ami azt illeti, mindenen túl voltak. Mindketten ki akartak próbálni mindent, amit korábban még sosem. Végigcsinálták az összes lehetséges pozíciót: hátulról, úgy, hogy Joy volt felül, még egy fának dőlve is. A szájukkal is kielégítették egymást. Joy soha egy pillanatig nem gondolta volna, hogy lesz rá gusztusa, hogy a szájába vegye egy férfi péniszét, de abban a percben, amikor Vince felajánlotta – lelkesen, mintha valami újfajta ízesítésű jégkrém volna –, semmi sem állíthatta volna meg. Orgazmusa ugyan nem volt – ahhoz túl kényelmetlennek bizonyultak a körülmények –, de az, hogy megtette, hogy lefeküdt valakivel, odaadta a szüzességét ennek az erős, helyes férfinak, aki mellett olyan nyugodtnak és magabiztosnak érezte magát, élete legizgalmasabb élménye volt.

– Megismételhetjük holnap? – szorította meg Vince derekát.– Persze, miért is ne? És mit szólsz a holnaputánhoz?– Feltétlenül! És természetesen kedden is mindenképpen

kell, a születésnapod miatt.– Hát persze! Nem mondhatok le a szülinapi dugásomról! Ez

már hagyomány.Joy felnevetett.– És azután – Hunstanton után – Colchesterben is?– Aha. Meg Enfieldben.– Hogyne, Enfieldben! Mindig is akartam Enfieldben!– Szerintem sosem kellene abbahagynunk. Tudod, csak

csináljuk, megállás nélkül. Mindenhol. Kufircoljuk körbe a világot. Nonstop.

60

Joy bólintott, és megint megszorította a derekát. Vince hirtelen megtorpant, maga felé fordította a lányt, és egy pillanatra mélyen a szemébe nézett.

– Ugye tudod, hogy ez volt a legjobb dolog, ami valaha is történt velem?

– Nekem is – mosolygott Joy.– És azt tudod, hogy – te jó ég! – mennyit agyaltam rajta, ha

majd egyszer megtörténik, hogyan fog megtörténni, mikor és kivel? Éveken át csak ábrándoztam, de semmi, ami valaha is eszembe jutott, nem fogható ehhez. Tényleg. Semmi!

– Ezzel én is így vagyok.– És amikor odakint azt mondtam, úgy érzem, beléd

szerettem, az nem csak azért volt – tudod –, ami történt, mert azt gondoltam, ez az, amit hallani akarsz. Azért mondtam, mert… szeretlek. Őrülten.

Joy csak mosolygott. Az a sok év, az a sok fájdalom, Kieran, Miranda, Toni Moran, a túladagolás, a kórház, hogy lemaradt a Bristolról, az a sokévnyi vegetálás, anélkül, hogy igazán élt volna – mindez az értelmetlenségbe hullt. Már akkor elkezdett távolodni ettől a lánytól, amikor három nappal ezelőtt először pillantotta meg Vince-t. Ám most, ahogy itt állt Norfolk vidéki táján, keze a kezében, és végighallgatta, ahogy a fiú szerelmet vall neki, miközben elvesztett szüzessége még ott sajgott a lába között, szinte látta, ahogy az a lány apró ponttá zsugorodik a láthatáron.

– Tényleg?– Őrülten. Komolyan mondom.Akkor Joy megvallotta neki, hogy ő is szereti. És, életében

először, így is gondolta.Amikor visszaértek a Seavue-ba, minden csendes volt és

nyugodt. A takarókat, papírtányérokat, a konyhai törlőkendő összegyűrt fecnijeit már mind eltakarították. A grillsütő még erőtlenül parázslott. Joyék lakókocsijában egyetlen lámpa sem égett. Vince-ékét áthatotta a feketefehér televízió villódzó katódsugárzása.

Csókot váltottak, és suttogva jó éjszakát kívántak egymásnak, aztán Joy kibújt a cipőjéből, a kezébe fogta, és felkapaszkodott a lakókocsi lépcsőjén.

– Viszlát holnap! – suttogta, s csókot dobott. – Aludj jól!– Te is! – suttogta vissza a fiú. – És köszönöm!Joy újabb csókot dobott, rámosolygott, azután eltűnt a szeme

elől.

61

A lakókocsiban furcsa hangulat uralkodott. Vince rögtön megérezte, ahogy belépett.

Ment a tévé, de se Chris, se Kirsty nem nézte. Egymással szemben ültek az ebédlőasztalnál, Chris egy üres csészét szorongatott, Kirsty épp egy cigarettát nyomott el a teli hamutartóban. Az anyja merevnek tűnt, mintha úgy próbálna meg visszanyelni valamit. Lerítt róluk, hogy épp egy komoly beszélgetés közepén tartottak.

– Minden rendben? – kérdezte, miközben felnyúlt egy pohárért a polcra.

– Igen, persze.– Hogyhogy még mindketten fent vagytok?– Kicsit hosszúra nyúlt az este.– Hogyhogy?– Nem tudtuk lekoptatni a nyomorultakat – nevetett fel

idegesen Chris.Vince vizet töltött a csapról, aztán leült a szülei mellé.– Miért viselkedtek ilyen furán?– Furán?– Igen, olyan gyanakvóan. Mi történt itt?– Semmi, kicsim! – szólalt meg Kirsty. – Csak… mindannyian

eláztunk egy kicsit az este. Kicsit elragadott a hév. Volt egy kis rosszalkodás. Ennyi.

– Miféle rosszalkodás?– Ó, semmi különös. Semmi olyan, amit ne tudtunk volna

kezelni. De hogy telt a ti estétek? – mosolyodott el, és megszorította Vince kezét.

– Szuperül! Ász volt.– Merre jártatok?– Csak odabent a városban – pirult el.– Azt, ugye, tudod, hogy fű van a hajadban? – kérdezte Chris

vigyorogva.Vince beletúrt a hajába, és egy száraz fűcsomót hullajtott a

műanyag asztallapra.– Hoppá! – meredt rá.– Hát, ez az! – vágta rá Chris, és képtelen volt visszafojtani

az arcára kiülő széles, bárgyú vigyort.– Szóval, ezúttal sikerült visszafognod magad? Megzabolázni

a vadállatot? – vágta hátba Vince-t.– Chris! – pillantott Vince az anyjára szégyenlős ijedtséggel.

62

– Jaj, maradj már, cimbora! Tudod, hogy mindenről beszámolok anyádnak!

– Habár ezen bizonyos újság nélkül egész jól meglettem volna – vigyorodott el Kirsty is.

– Na, frankó volt, ugye? – zaklatta Chris a további részletekért.

– Nagyon frankó – mosolyodott el Vince. Hirtelen azt akarta, tudják meg mindketten; szeretett volna megosztozni velük azon a hihetetlen élményen, hogy többé már nem szűz. – De még milyen frankó!

– Igen?– Igen.– Jól olvasok a sorok között, ifjú Vincent?– Fogalmam sincs, miről beszélsz.– Megtettétek, igaz? Te meg ez a fruska? Megtettétek?!Vince csak vigyorgott, és a vállát vonogatta.– Meglehet.– Ó, te kibaszott gyönyörűség! – ragadta vállon Chris, hogy

hatalmas, hátlapogatós medveölelésbe vonja. – Te kibaszott gyönyörű kurafi!

– Na de Chris! – korholta Kirsty gyengéden. – Az ember azt hihetné, épp most hódította meg az Everestet, amekkora felhajtást csinálsz!

– Ezek egyenértékűek, én drága asszonykám! A fiú két nap múlva tizenkilenc. Kihívás volt, és ő felnőtt hozzá! Istenem, de imádom!

– Nahát, igazán sajnálom, kicsim, hogy lerombolom a dolog romantikáját, de remélem, nem feledkeztetek meg, tudod, az óvintézkedésekről.

– Fogamzásgátlót szed – jelentette ki Vince boldogan.– Jó, de manapság, ugyebár, nem csak a fogamzásgátlás

miatt kell aggódni. Mi van az AIDS-szel?– Szűz – ragyogott Vince. – Volt. Mármint szűz. Mint én.

Mindketten érintetlenek voltunk.– Óóó! – sóhajtott fel Chris, és büszkén fonta össze karjait a

mellkasa előtt. – A későn érők. Hát nem édesek?És Vince magában elmosolyodott, mert tényleg az volt. Sőt,

igazából fantasztikus. Mindig azt feltételezte, ha valaha is elveszíti a szüzességét, az majd valami arctalan, szexis fehérneműbe bújt nővel történik meg, akinek már több tucat más férfival volt dolga, aki ismeri a praktikákat, és aki őt is megtanítja majd mindenre. Mindig is úgy képzelte el, mint egy

63

izgalmas, bár kissé kínos beavatási szertartást, egy jelentéktelen közjátékot, amin túl kell esnie, mielőtt más célok után indulna, mint amilyen a szerelem vagy a házasság.

A szex egy szűzzel – ha valaha is eszébe ötlött volna ilyen – már csak a természetéből adódóan is ügyetlen, amatőr ügy lett volna: mintha két majom próbálna kereket cserélni, mintha két tanuló vezető elkötne egy sugárhajtásút egy fordulóra; a vak vezet világtalant tipikus esete.

De cseppet sem ilyennek bizonyult. Inkább ahhoz volt hasonlatos, mintha az ember valaki olyannal nézné meg a Tádzs Mahalt, aki korábban még sosem látta. Valakivel, aki nem oktat ki, hogyan kerüld el a pofátlan zsibárusokat a bejáratnál, aki nem mondja meg, pontosan hová telepedj le a legjobb kilátás reményében, meg hogy mennyivel szebb volt az egész legutóbb, a késő délutáni fényben. Olyasvalakivel, aki rossz időpontban érkezett, megkopasztották a bejáratnál, rossz sorba állt be, hogy azután néma ámulattal gyökerezzen földbe a lába melletted, amikor életetekben először, együtt pillantjátok meg a csodát.

Valamikor az éjszaka folyamán Vince-t felriasztotta egy induló motor zúgása és az ablaka előtt elhúzó fényszórók vakító ragyogása.

Amikor másnap reggel felébredt, Joyék lakókocsija üres volt, a szülei kocsija eltűnt, a lépcsőn pedig egy neki címzett boríték hevert.

Benne egy szétázott üzenet, amelynek kék tintája olvashatatlanná vált a váratlan reggeli esőben, ami gyorsan, nagy mennyiségben szakadt le, s bármilyen erősen meredt is rá Vince, bármilyen szögből is tanulmányozta, csupán két szót sikerült kibetűznie: „Annyira szégyellem.”

64

AL ÉS EMMA KONYHÁJA,ÉJJEL 1 ÓRA 3 PERC

– Micsoda? – kérdezte Emma. – Csak ennyi állt rajta?– Legalábbis ennyit sikerült elolvasnom. A többi csupa paca és

értelmetlenség. Csak a kötőszavakat tudtam kivenni. Egy „az”-t, egy „mert”-et, de semmi értelmeset.

– A francba, ez borzasztó! – jelentette ki Claire. – Szerinted mit írhatott?– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Vince, majd szégyenlősen

elmosolyodott. – Feltehetően meggondolta magát. Rájött, hogy nekem esni egy mező közepén mégsem olyasmi, amire kifejezetten büszke lehetne. Akárhogy is, egyértelmű, hogy többé látni sem akart. Úgyhogy ennyi volt.

– De hát ez olyan szomorú! Életed első szerelme, és egy hétig sem tartott!– Tudom. De mit tehet az ember?– Istenem! Kíváncsi vagyok, mi lehet vele! – merengett Natalie.– Találkoztam vele hét évvel később.– Tényleg? És mit csinált?– Hát – mosolyodott el Vince –, ez egy nagyon érdekes kérdés.

65

1993 szeptemberAz elveszett

macska

66

KILENC

Magda kivette a hőmérőt Vince nyelve alól, és a fény felé tartotta.

– Hmm – fordította maga felé –, nincs lázad – jelentette ki. – Lehet, hogy csak megfáztál?

– Add csak ide! – kapta ki Vince a hőmérőt Magda kezéből. Rápillantott a higany ezüstös folyamára, majd egy nyögéssel visszaadta.

– Mindenesetre influenzásnak érzem magam.– Ha annak érzed magad, akkor maradj itthon! De én nem

fogom felhívni a munkahelyed. Azt te is megteheted – kelt fel Magda Vince ágyáról, és beleborzolt a hajába. –Na jó, én elmentem! – vetette hátra fényes, fekete fürtjeit a válla felett, és megcsörgette a kezében a Warehouse butikjának kulcsait.

Vince rámeredt az ébresztős rádió kijelzőjén villogó lehetetlen időpontra.

– Személyzeti tréning – érkezett a magyarázat.– De beteg vagyok! – duzzogott Vince. – Nem tudnál itt

maradni, és ápolni?– Nem, nem tudok! Vár a csapat, akiket be kell tanítanom. A

ruhák, amiket el kell adnom. Pénzt kell keresnem. De azért ne keseregj! Egész nap nézheted a tévét, te szerencsés disznó! És Jeffet is bármikor megkérheted, hogy jöjjön, és törölgesse meg a homlokod, ha nagyon elveszettnek érzed magad.

A lány fölé hajolt, és rúzsos csókot nyomott a homlokára.– Na, életben maradsz?– Talán.– Akarod, hogy később átjöjjek?– Igen, légyszi!Magda rámosolygott, csókot dobott, aztán behúzta maga

mögött a hálószoba ajtaját.Vince hallgatta, ahogy kimegy, aztán megfordult, hogy

kinézzen az ablakon. A távolban néhány fa már hullatta a levelét, az ég a nedves évszakokhoz illő jellegtelen, vizes színt öltött, ő pedig megfázott.

A nyár immár visszahozhatatlanul a múlté.Kibóklászott a konyhába, ahol Jeff éppen a fehér ingét

vasalta, alsógatyában.

67

– Azt hittem, beteg vagy – morogta, miközben a szeme ide-oda járt a reggeli hírek és az ing ujja között.

– Az is vagyok – szipogott hangosan Vince a drámai hatás kedvéért. – Csak eszem egy kis pirítóst – vett elő egy vekni Mother’s Pride-ot a hűtőből.

– Lehet, hogy otthagyom Magdát – csúszott ki a száján váratlanul. Eddig a pillanatig nem is igazán gondolkodott a dolgon.

– Rendben – fordította meg az inget Jeff. – Miért?Vince vállat vont, és elővett egy doboz St Ivel Gold margarint

a hűtőből.– Hát csak, tudod, mi lesz velünk ezután? Öt hónap! Mi

legyen? Költözzünk össze? Házasodjunk össze?– Aha, értem.– És, tudod, olyan édes lány! Úgy értem, te is tudod, milyen!– Édes – visszhangozta Jeff. – Édes egy csaj.– Szóval, mi a véleményed? Szerinted meg kellene tennem?

Szerinted…– Psssszt! – fogta be Jeff a száját, és egy feltűnő öltönyös

férfira mutatott a tévében. – Üzlet!– Ccc! Nem tudom, mi a csudáért izgatod magad! Nem

mintha egy kanyi is lenne bennük. Ez nem…– A Krisztusát, befognád végre, Vincent?Vince úgy tett, mint akit nem érdekel, olyan hangosan

kapirgálta a vajat a pirítóson, ahogy csak tudta, és nagyot puffanva ült le a reggelizőasztalhoz. Meg volt róla győződve, hogy Jeff régebben jó fej volt. Egy másik albérletben, bérlőtársként ismerkedtek össze Lewishamben egy évvel ezelőtt, és olyan jól kijöttek egymással, hogy amikor megunták, hogy egy vacak, huzatos házon osztozzanak három idegesítő dél-afrikai lánnyal, úgy döntöttek, felmondanak, és együtt keresnek új lakást.

Erre a helyre a Loot-ban akadtak rá – nem volt éppen fényűző, de épp elég osztályon felüli jellegzetességgel rendelkezett, mint például a natúr hajópadló, a nagy belmagasság, vagy a tekervényes stukkódíszek, amitől úgy érezhették magukat, mintha a modern londoni álomban élnének. A konyha rozzant volt és rossz beosztású, de az egyik végéből hatalmas tolóablak nyílt a Blackstock Roadra, és tartozott hozzá egy óriási, régi tűzhely meg egy ütött-kopott, falusias munkaasztal. Menő lakás volt. Jeff pedig laza arc. Kicsit túlságosan is laza. Olyan laza, hogy majd szétesett. Vince-nek

68

korábban tetszett Jeff lazasága, de ez még akkor volt, amikor Jeff csak másokkal lazáskodott. Most viszont Vince-t is félvállról kezelte, és ez olyan volt, mintha egy jégheggyel élne együtt.

Vince a pirítóst majszolva üldögélt, míg Jeff egyik szobából a másikba cikázott, és munkába készülődött. Tizenöt perccel később megjelent élére vasalt, tengerészkék, dupla soros gombolású öltönyében, ropogós, fehér ingben, tükörfényes, fekete bokacsizmában, apró mintás nyakkendőben, Christian Diortól bűzölögve, aktatáskát lóbálva, és úgy nézett ki, mint aki tényleg alig várja, hogy dolgozni indulhasson.

– Nem lenne kedved végigrohanni a lakáson a porszívóval? Ha már egész nap itthon leszel.

– Mi vagyok én, a feleséged?– Csak megkérdeztem. Na jó. Viszlát később! Ne várj meg

ébren!Aztán már ott sem volt, amitől Vince egészen úgy érezte

magát, mint egy feleség – méghozzá egy elhanyagolt feleség.

Négy órával később Jeff ismét otthon volt. Laza nyakkendője úgy fityegett a nyaka körül, mint egy hurok. Lehelete kocsmaszagú, szemei vörösek voltak.

– Na, mi történt? – mérte végig Vince az előszobában.– A rohadt dögök! – nyögte ki Jeff feleletképpen. A padlóra

ejtette az aktatáskáját, és letépte a nyakkendőjét.– Mi van?– A rohadt dögök! – ismételte meg Jeff. – Elbocsátottak. Be

sem fejezhettem a napot. Ott kellett hagynom csapot-papot. Jézusom!

– Te most viccelsz?– Úgy nézek ki?– Nem. Nem éppen.– Rohadt leépítés! A régiek mennek, az újak maradnak. Jézus

Isten! – rogyott le a konyhaasztalhoz, egymaréknyi haját ráncigálva. – Mihez kezdjek most?

– Új munkát keresel?– Ja, persze – dörögte Jeff –, mert amikor a Janssen

Highamnél létszámleépítés van, akkor biztos temérdek állás üresedik meg a Cityben, ugyebár? Mert a többi bank majd kezét-lábát töri, hogy azokat a nyomikat, akiket a Janssen kiköpött, kihalássza a csatornából, mi?

Vince a vállát vonogatta. A City működése számára örök rejtély maradt.

69

– Nem, ennek annyi! – sóhajtott fel Jeff. – Kipukkadt a buborék. Ideje felébredni. Nyakunkon az élet, haver… nyakunkon az élet!

Vince az ajkába harapott, nehogy elröhögje magát. Jeff mindig is úgy viselkedett, mintha épp filmeznék.

– Szóval – dobta vissza Jeff eredeti kérdését –, mihez kezdesz most?

– Nem tudom – hajtotta hátra a fejét Jeff. – Kurvára nem tudom – szippantott egyet hangosan, aztán a combjára csapott.

– Egyelőre csak jól be akarok rúgni. Elég jól vagy a kocsmázáshoz?

Vince összevetette annak előnyeit, hogy fürdőköntösben henyélhet odahaza a tévé előtt, pirítóst majszolgatva egy kemény, hétköznap délutáni ivászat ritka, ám hedonista gyönyöreivel, aztán bement a szobájába felöltözni.

Jeffnek két további napjába telt, meg pokoli sok piálásba, hogy eldöntse, mihez kezdjen a jövőben. Fontolóra vett egy rakás különféle üzleti vállalkozást – exkluzív szendvicsrendelés, exkluzív nyakkendőbutik, exkluzív rendezvényszervezés –, de amikor a szülei elmesélték, hogy egész télre kibéreltek egy ötszobás luxusvillát Esteponában, és elhívták magukkal, hogy „kitisztíthassa a fejét” és „számba vegye a lehetőségeit”, azonnal határozott. A végkielégítését magas kamatozású bankszámlára tette, összecsomagolta a teniszütőjét meg a fürdőgatyáit, és elhúzott a Costa del Soha. A jövője várhat egy évet.

Vince-nek ugyanakkor új lakótársat kellett keresnie.

70

TÍZ

Cassandra McAffe teljesen meg volt zakkanva. Nyilvánvaló volt attól a pillanattól fogva, hogy belépett az ajtón, fél óra késéssel, háttal előre, miközben Tednek, a szembeszomszédnak szabadkozott, amiért rárontott a vacsora kellős közepén. Amikor Vince ajtót nyitott, megpördült, és rágrimaszolt. Lábait összefonva valami fura táncot lejtett.

– Jaj, egy vécét, kérlek! Mindjárt szétdurranok!Vince dermedten bökött a fürdőszoba irányába.– A második ajtó!A lány ledobta elé a táskáját, szorosan összepréselt

térdekkel elrohant mellette, aztán szinte bevetődött a fürdőszoba ajtaján. Egy perccel később előbukkant a farmerját gombolgatva.

– Bocsi! – villantott Vince felé egy mosolyt. – Cassandra. Cass – nyújtott kezet a fiúnak.

Vince óvatosan megrázta.– Vince.– Vince – ismételte el a lány. – Szép lakás! – nézett körül

zsebre tett kézzel. Magas volt és karcsú; vállai, mint egy úszóé. Feje tetején összefogott, göndör, mézszőke haja pomponos sapka benyomását keltette. Tiszta bőre rózsaszínűn ragyogott, telt ajka összeráncolódott. Vince érdeklődését mégis a ruhái lohasztották le végképp – patch-work farmer trapéznadrág, színes edzőcipő, vastag, kézzel kötött mohazöld kardigán vörös gallérral és zöld zsebekkel, valamint egy színpompás, flitteres bársonykendő, melyet lazán a nyaka köré vetve viselt.

Úgy nézett ki, mint akit beleforgattak a pillanatragasztóba, aztán végiggörgették a bolhapiacon.

– Hűha! – jegyezte meg a lány a magas plafont és a sarkok bonyolult gipszmintáit szemlélve. – Ez igazán bájos! És mennyi hely van itt! Ami jó is, mert többtonnányi cuccom van – jelentette ki mosolyogva, mintha ez valami remek dolog lenne.

– Ó! – nyitott be Jeff spártaian berendezett, minimalista hálószobájába egy perccel később. – Milyen szomorú egy szoba! Hogy képes bárki is így élni? Egy ilyen szobába színek kellenek! És dráma! Hiányzik belőle a… lélek.

71

Színpadiasan lecövekelt a szoba közepén, s karjait úgy tárta szét, mint egy igehirdető. Másodpercnyi szünetet tartott, ajkai enyhén szétnyíltak, mint aki várja az ihletet.

– Kifesthetem?– Ehm, hogyne. Igen. Szerintem biztosan átalakíthatjuk.– Málnapüré! – jelentette ki karjait összekulcsolva. –Élénk,

zamatos málnaszín! Olyan zamatos, hogy az ember legszívesebben lenyalogatná a falról! Nyami!

– Mmm, jól hangzik.Vince még két másik emberrel beszélte meg, hogy a rá

következő este eljönnek megnézni Jeff szobáját, és nem is volt teljesen biztos ebben a bolond, pacsuliillatú nőben a borzalmas kötött holmijaival és málnapürészínű falával, ám ő láthatólag abban a meggyőződésben érkezett, hogy a megtekintés pusztán formaság. S mivel az aznap esti többi érdeklődő jóval kellemetlenebbnek bizonyult nála, a nő meg szinte azonnal be tudott költözni, és elég ártalmatlannak is tűnt, Vince beletörődött a helyzetbe, és gondolatban már figyelmeztette magát, hogy mondja le a másnapi érdeklődőket. Egyszerűen annyival egyszerűbbnek tűnt így.

– Emlékszel Madeleine-re? – kérdezte Cassandra a konyhában egy pohár bor mellett.

– Ehm, nem – bandzsított Vince, ahogy megpróbálta felidézni beszélgetésük minden egyes részletét. – Ki az a Madeleine?

– A macskám. Említettem a telefonban. Azt mondtad, nem gond. Rémlik?

– Ja, igen, a macskád!– Nos, valójában több mint macska. Ő a legjobb barátom.

Létezik köztünk egyfajta… összeköttetés – kopogtatta meg a halántékát, majd rágyújtott a maga csavarta spanglira.

– Egyszer volt egy barátnőm. Egy spiritiszta. Ő mondta nekem, hogy Madeleine szerzetes volt az előző életében. A tizenkettedik században. Nyilván valahol fenn északon. Egy szigeten. De nemcsak akármilyen szerzetes ám, hanem igen nagyra becsült. Egy híres szerzetes!

Vince kétkedőn rásandított.– Tudom, hogy őrülten hangzik! Én is azt hittem, hogy

megőrült a csaj. De kiderült, hogy igaza volt.Újabb kételkedő pillantást kapott válaszul.– De most tényleg! Minden reggel napkeltekor kel, és

zsolozsmázik. Valahogy így – és lehunyt szemmel bizarr,

72

zümmögő hangot hallatott. – És mindig nyugati irányban. Mindig nyugati irányban!

Vince felnevetett. A lány olyan komolynak tűnt, hogy egyszerűen muszáj volt. Cassandra rámosolygott, és füstfelhőt pöfögött.

– Igen, tudom, zizi vagyok. De majd hozzám szoksz. Becsszó. És Madeleine-t imádni fogod! Bízz bennem! Új dimenziókat nyit majd az életedben. Mindenki ezt mondta, aki csak megismerte.

Cass négy napra rá beköltözött. A mikrobuszt, amivel érkezett, egy vörösesszőke rasztafrizurás és csomóra kötött kecskeszakállas fehér fickó vezette. A jármű annyira tele volt, hogy egyik ablakán sem lehetett belátni. A lány holmija roggyant dobozokban, batyuba kötve és takarókba csavarva ömlött elő a dohos mikrobuszból. Sokkal inkább olyasminek néztek ki, amiket az ember kifelé, nem pedig behurcol egy lakásba.

A nap során a nappalit lassacskán ellepték a virágok. Egyre több és több növényt ráncigáltak elő a járgány hátuljából, és helyeztek el a szoba különböző pontjain. Páfrányok, könnyező pálmák, pletykák, hatalmas, korosnak tűnő darabok, új hajtások zuhatagaival, melyek úgy csüggtek rajtuk, mint a fickándozó gyermekek. Ott sorjáztak össze nem illő cserepeikben, egyik-másik repedezett volt, némelyiküket szétfeszítették az óriási, túlméretezett gyökerek. Megtelepedtek az ablakok és a kandalló párkányain, a polcokon, a kávézóasztalon, s magukkal hozták a külvilág nedves, földszagú leheletét.

Végül, amikor már úgy tűnt, egyetlen üres felület vagy sarok sem maradt az egész lakásban, Cass és a vörös barátja megjelentek a küszöbön, kezükben a büszkén magasba tartott, fonott macskakosárral.

– És itt van ő! – ragyogott Cass. – Madeleine királynő, személyesen!

Felnyitotta a doboz nyílását, és előbukkant egy macska.– Isten hozott az új otthonodban, Madeleine!Az állat hatalmas volt és szerfelett bolyhos, a végeken

tejeskávészínbe olvadó vastag, rőt szőrpamacsokkal. A pofája lapos, mintha nekiment volna a falnak, a szemei narancssárgák. Kirázogatta tagjaiból a merevséget, azután szép komótosan bebarangolta a lakást, ezt-azt megszaglászott, minden zajra felrezzent, körbekukucskált a sarkokban és a bútorok mögött. Szőrmók talpai kedvesen tapicskoltak a fapadlón.

73

– Gyerünk, kislány! – biztatta Cass. – Mi a véleményed? Tetszik?

Cass hangjára a macska megfordult, és lelkesen a lábai köré tekeredett, mintha csak egy láthatatlan zsinóron húznák.

– És ő az új lakótársad! – mutatott a lány Vince-re.A macska elindult Vince felé, nagy testét a vádlijának

dörgölte, és hangosan miákolt.– Na tessék! – fonta össze maga előtt a karjait elégedetten

Cass. – Tetszik neki a lakás is meg te is. Minden tökéletesen alakul majd!

Vince lenézett a többcsomónyi rőt szőrre, ami kedvenc fekete nadrágja szárára tapadt, és imádkozott, hogy a lánynak igaza legyen.

74

TIZENEGY

Bethany Belle baba járni tanul! Hát nem megmosolyogtató az elszántság, amellyel pici, elevennek tűnő ujjai megragadják az önét, ahogyan bátran tipeg induri-pinduri lábujjain? Ez a vakmerő, kicsi sajtkukac készen áll, hogy legkedvesebb, valódi igazgyöngy gombokkal díszített rózsaszín rugdalózójában meghódítsa a világot!

Vince fogta a tollát, és egy vonallal kihúzta a „megragadják” szót, és „megszorítják”-ra változtatta. Felsóhajtott, azután kihúzta azt, hogy „pici, elevennek tűnő”, s helyette beírta, hogy „elevennek tűnő, aprócska”. Tekintete az előtte fekvő papírról átvándorolt a Tottenham Hale metróállomásra az ablakon túl, s letaglózó, ám nem szokatlan módon rátört a valóság: neki van a világon a leghülyébb melója.

Ezt mindenféle teketóriázás nélkül kész volt beismerni. Az ember nem dolgozhatott a Coalford Swann Ajándéktárgyak reklámosztályán anélkül, hogy ezt bevallaná magának. Az itt dolgozók közül senki sem vette komolyan a munkáját. A Coalford Swann, egy essexi székhelyű családi vállalkozás, negyven éve forgalmazta a Bethany Belle-hez hasonló giccses porcelánszörnyeket. A pici, rózsás orcájú, kézzel kötött ruhájú gyerekek mellett rémisztő ábrázatú viktoriánus eredetiekhez hű babákat is gyártottak, valamint ijesztően élethű, duzzadt szemhéjú, köldökcsonkkal ellátott újszülöttek szűk választékát, meg egy egész tündi-bündi miniatűr várost Blissville néven, amelyet aprócska épületről épületre kellett összegyűjteni a mahagóniutánzatú állványzaton, ami a száz font feletti rendelésekhez ingyen járt.

A Coalford Swann a vasárnapi színes mellékletek leg-igénytelenebbjében hirdette magát, ennek ellenére úgy tekintett magára, mint a „modern ajándéktárgyak” piac élvonalbeli képviselőjére. Ami azt illeti, Vince nem tagadhatta, hogy maguk a termékek ötletesen és szépen kivitelezettek, részletgazdagok, szeretettel készültek. Ha az ember közvetlen közelről szemügyre vette a babákat – picike üvegszemüket, a kézzel varrt selyemruhákat, a parányi, csatos bőrcipellőket –, megérintette puha, selymes hajukat, el kellett ismernie, hogy az 59,99 fontos eladási ár minden egyes pennyjét megérik.

75

Ennek ellenére semmiféle igényesség és szakértelem nem feledtethette azt a tényt, hogy a tárgyak – bárhonnan is nézzük őket – egyszerűen förtelmesek.

Vince főnökéhez, a huszonnyolc éves Melanie-hoz minden héten érkezett egy „törékeny”, matricákkal lepett hatalmas csomag. Melanie minden hétfő reggel tanácskozásra hívta a reklámosztályt, s amikor ők négyen beléptek az irodába, ott találták az új Coalford Swann-terméket, amint büszkén trónol a nő íróasztalán. És ők négyen minden hétfő reggel legkevesebb öt percen át majd összepisilték magukat a röhögéstől.

Vince dolga volt, hogy elkészítse az új termékeket kísérő, hetente megjelenő leírást. Senki sem kételkedett benne, hogy az osztályon fellelhető összes bárgyú feladat közül Vince-é messze a leghülyébb, s a csapat többi tagja sosem szűnő csodálattal figyelte, micsoda szirupos irodalmi mélységekbe képes lehatolni pusztán egyetlen golyóstoll és egy üres papírlap segítségével.

Vince még mindig nem tudta pontosan, hogy is került erre a helyre. Egy átlógott év után médiatanulmányokból szerzett diplomát, majd a főiskola után hat hónapig egy reklámcégnél dolgozott tapasztalatszerzés céljából, s valahogy a cikkíró osztályon kötött ki. Amikor otthagyta a céget, a leghalványabb fogalma sem volt arról, mihez szeretne kezdeni élete hátralévő részében, de mivel az önéletrajzában egyedül az a röpke hat hónapnyi cikkírás árválkodott, valahogy rákényszerült erre az útra. S most, három évvel később, a világ legnyálasabb cégének hirdetésírójaként dolgozott.

Néhány hetente átesett egy minikrízisen, amikor eltűnődött azon, mivel is járul hozzá az emberiséghez, a jövőhöz, a saját önértékeléséhez. Eljátszadozott az ötlettel, hogy beáll önkéntesnek a Tengerentúli Önkéntes Szolgálathoz, ír egy regényt, vagy szociális munkás lesz, aztán röhögtek egy jót odabent, és a gondolat úgy merült vissza a tudatalattijába, ahogyan a naptól elvakított pillék húzódnak vissza búvóhelyeikre.

Ezen a délutánon épp egy ilyen minikrízisen esett át, amint a kis Bethany Belle-lel meg a rózsaszín rugdalózójával vesződött, ma azonban nem csak a munka aggasztotta. Hanem a szerelmi élete is. Előző éjjel Magda jelenetet rendezett. Bizonyára érzékelte Vince nyugtalanságát és növekvő zavarodottságát, mert egy Magda kezdeményezte menet után (ami nála a bizonytalanság biztos jele volt – különben sosem nyaggatta volna) Vince felé fordulva összekucorodott az ágyban, s

76

megcirógatta a férfi karját olyasfajta módon, ami sokkal inkább érzékeltette, hogy szeretne előhozakodni egy kellemetlen témával, mintsem a vágyat, hogy megsimogassa.

– Vince? – kezdett bele.– Igen?– Hogy érzel te irántam?– Tessék? – nevetett Vince, és gondolatban felnyögött.– Tudod… hogy érzel te énirántam?. Kettőnk iránt?– Nos – cirógatta meg Vince a karját –, szerintem csúcs vagy,

de hát úgyis tudod.– Nem, most tényleg. Őszintén. Tudod. Úgy értem… szeretsz

te engem?Ó, te jó ég. Mit mondhatna erre? Hazudhatna. Mondhatná,

hogy igen. Korábban is megtette már. De az általában még a szex előtt történt. Nem szex után. És nem egy hosszú távú kapcsolatban. Ez más. Magda más.

Amikor egy lélegzetelállítóan szép lány, akiért a legtöbb pasi a fél karját odaadná, hogy egyetlen éjszakát kettesben eltöltsön vele, egy lány – feszes, olajbarna keblekkel és rózsaszirom popsival – negyvenpercnyi önzetlen, lelkes szeretkezés után hozzásimul az emberhez, átkulcsolja hosszú, mediterrán lábával, ráveti hatalmas, kakaóporszínű szemét, és azt kérdezi, „szeretsz?”, vajon melyik férfi nem öklözne a levegőbe, és üvöltené, hogy „igen, igen, igen!”? Amikor egy gyönyörű lány, aki elhozza a holmidat a tisztítóból, elviseli a barátaidat, emlékeztet anyád születésnapjára, és legalább ötvenszer mennyeien leszopott már, azt kérdi, szereted-e, hogy a pokolba mondhatnál nemet?

Vince a lány egyik hajtincsével játszadozott, és sápadt elszántsággal mosolygott rá, miközben a következő lépést fontolgatta. A lány vádlón nézett vissza rá, s Vince érezte, ahogy a teste megmerevedik alatta.

– Értem – szólalt meg Magda, s a paplant védekezőn a melléhez szorítva felült.

– Magda…– Ne, Vince, semmi baj.– De…– Figyelj, legalább nem hazudtál.– De Magda, nem arról van szó, hogy…– Vince, itt hagyd abba! Ezen már csak rontani lehet!– Úgy értem, még azt sem tudom valójában, mi is az a

szerelem.

77

– Jézusom…– Sajnálom! – nyúlt a lány karja után Vince eredménytelenül.

– Biztosan bennem van a hiba.– Jézusom? – Magda a mellkasára ejtette a fejét, és

megtörten hátrasimította a haját. – Férfiak! Kibaszott férfiak. Egytől egyig olyan… patetikus mind!

– Nem, de tényleg, talán tényleg hibás bennem valami! – erősködött Vince. – Talán valami elromlott bennem. Úgy értem, érzem, hogy szeretnem kellene téged. Talán szeretlek is. Talán csak túl hülye vagyok ahhoz, hogy felismerjem, amit érzek. Talán amiért fiatalabb koromban hiányzott mellőlem egy apa…

– Figyelj, Vince. Nem fognád be végre?– Pssszt! – illesztette az ujját az ajkához Vince Cass szobája

felé pillantva.– Nem fogok csendben maradni! – feleselt a lány, és

elragadta tőle a maradék paplant, hogy még jobban beburkolózhasson. – És nem fogom végighallgatni a se füle, se farka elméleteidet arról, hogy miért nem szeretsz…

És aztán, természetesen, sírva fakadt.Egy órán át beszélgettek. Semmire sem jutottak.Amikor Vince másnap reggel felébredt, biztos volt benne,

hogy vége. Szakítani fognak. Magda viszont más ötlettel ébredt.– Azt hiszem, egy ideig nem kéne találkoznunk – szipogott. –

Időre van szükségem.– Rendben – bólintott Vince. – Egyetértek.– Ne hívj!– Nem foglak.– Majd én felhívlak, ha készen állok rá.– Jó. Az jó.Magda távozás előtt nyomatékosan szájon csókolta, s mielőtt

kilépett volna az ajtón, hátrafordult, hogy vessen rá még egy szomorúságtól túlcsorduló pillantást.

És ennyi volt. Legalábbis egyelőre.Vince felsóhajtott. Mindig ezt csinálja, jött rá – függőben

hagyja a kényes ügyeket, mint a horgászzsinóron himbálózó kukacot, és közben reméli, ha elég sokáig hagyja lógni, talán felszökken valami szép, nagy hal, és lenyeli. Szörnyű dolog ilyet tenni, amikor egyáltalán esze ágában sincs felújítani a kapcsolatukat. Ezt megdöbbentő világossággal látta. Ugyanakkor sokkal kényelmesebben érezte magát ebben a helyzetben, amikor nem ő „dobta” a lányt, nem ő volt a szemét, a lány meg nem panaszkodott róla a barátnőinek, nem zokogott

78

a borospalackba, és nem fogyott le. Élvezte a határozatlanságát. S bár tudta, hogy nem folytathatják így a végtelenségig, hogy ez a próbaszakítás végleges, reménykedett benne, hogy a dolgok inkább szépen, lassan lecsengenek majd, mint hogy hirtelen, könnyes és szívszakasztó véget érjenek. Hogy egyszerűen csak úgy elmúlnak.

Érzelmileg egy zokni volt, ezt teljes egészében aláírta.Az életnek bizonyára nem kellene ennyire felületesnek és

jelentéktelennek lennie.Ennél biztosan többet kellene éreznie.Ismét felsóhajtott, aztán rábámult Bethany Belle-re, és

hasztalan kísérelt rátalálni a megfelelő szavakra, amelyekkel jellemezhette volna gödröcskés orcáját.

79

TIZENKETTŐ

Amikor Vince hétfő este hazaért, Cass a szomszéd előkertjében guggolt a sötétben, és ciccegett.

– Cass? – szólította meg még egyszer odapillantva.– Vince! – szökkent talpra a lány. – Hála az égnek, hogy

itthon vagy!– Hogyhogy? Mi a baj?– Madeleine. Elveszett! Tegnap éjjel kiment, azóta nem

láttam. Segítenél megkeresni?– Ehm… igen, persze. Csak hadd dobjam le a cuccaimat! –

mutatott az italos zacskóra és munkahelyi öltözékére.– Vazze! – mormogta magában a bejárati lépcsőre hágva, és

előhúzta a kulcsokat a kabátzsebéből. A legkevésbé sem vágyott rá, hogy a sötétben végigcserkéssze a Finsbury Parkot Cass-szel, az istenverte macskája után kutatva.

– Azt hittem, létezik köztetek az a rohadt összeköttetés – morogta magában a lakásba menet. – Miért nem küldesz annak a rohadt macskának egy rohadt telepatikus üzeneteit

Mikor néhány perccel később Vince visszatért, Cass épp az ötvenes szám levélbedobó nyílásán kukucskált befelé.

– Te meg mit művelsz? – firtatta, ahogy a zseblámpával a háta mögé ért.

– Odasüss! – bökött a lány az ajtó aljára. – Macskaajtó! Lehet, hogy véletlenül bekódorgott, azután csapdába esett.

– Nincs rajta nyakörv?– Nincs, még csak az kéne! – vágta rá Cass. – Egy macskára

nyakörvet tenni nagyon veszélyes!– Igen?– Igen. Megfojthatja. Csipet hord.– Csipet?– Igen, vannak ezek az újfajta holmik – olyan, mint egy pici

mikrocsip, akkora, mint egy rizsszem. Beinjekciózzák a nyakába, és minden adata rajta van, úgyhogy ha megsérül, az állatorvos csak ráirányít egy ilyen pisztolyszerű izét, és az összes részlet megjelenik a számítógépén.

– Baró. De honnan fogja megtudni valaki, hogy kié a macska, hacsak el nem viszi az állatorvoshoz?

80

Cass úgy nézett rá, mint aki mindjárt lehülyézi, de aztán meggondolta magát.

– Fogalmam sincs – motyogta, és visszafordult a levélbedobóhoz.

– Korábban is tett már ilyet? – pásztázott végig oda-vissza Vince az elemlámpával az ötvenes számú ház fagyalsövénye alatt.

– Nem. Vagyis talán igen. Úgy értem, ki szokott járni, és fogalmam sincs, mibe keveredik, de legalább éjszaka vagy napközben egyszer mindig visszajön. Nem jellemző rá, hogy hazalátogatás nélkül ilyen sokáig kimaradjon. Attól félek, hogy elveszett. Talán elvesztette az irányérzékét. Lehet, hogy megpróbált visszatalálni a régi lakáshoz. Vagy túl hamar engedtem ki. Nem bírom elviselni…

Aznap este végigkutatták a Finsbury Park Road, a Wilberforce Road, s ráadásul a Blackstock Road teljes hosszát. Mire visszaértek a lakáshoz, már majdnem kilenc volt, és Vince annyira átfagyott, hogy a combja belső oldalát már nem érezte.

Amikor bementek, Cass észrevette a konyhaasztalon a négy stellás dobozt és a Szellemirtók videót. – Ó, a fenébe! Sajnálom! Tönkretettem az estédet! Eszembe sem jutott.

– Emiatt ne aggódj! – ereszkedett le Vince a Viktória korabeli stílust idéző radiátorra. Érezte, ahogy a combja és a feneke felenged.

– De tényleg, borzasztóan érzem magam! Biztos önzőnek találsz!

– Nem tagadom, de ez is része a különleges vonzerődnek!– Engedd, hogy jóvátegyem! – mosolygott rá a lány

halványan. – Hadd vessek kártyát neked!– Te jó ég…Cass, amióta csak odaköltözött, azóta mondogatta folyton,

hogy kártyát vet neki.– Na, ne már! – nógatta. – Aggódom érted! Stagnál az életed.

És soványnak tűnsz…– Soványnak?– Igen. Lestrapáltnak.– A sok kurva csicseriborsó miatt, amivel etetsz. Húsra van

szükségem, nem kártyavetésre.Szigorú vegetáriusként Cass mereven elutasított mindenféle

készételt, így esténként irányítása alá vonta a konyhát, és hatalmas adag csípős csicseriborsó-, lencse-meg fura gyökérnövény-alapú curryket főzött, amiket úgy tukmált Vince-

81

re, mint egy jó zsidó anya. Vince ennek következtében élete legszaporább és legtermékenyebb bélmozgását élvezhette, s leadott egy kilót.

– Na jó. Mi lenne, ha curryt rendelnék magunknak? Neked húsosat. Én állom. Esetleg egy fincsi csirketikkát…

– Vagy vindaloot.– Vagy azt. De aztán kártyát vetek. Légyszi!– Na jó, akkor láss hozzá!– Szuper! – húzta ki Cass a konyhaasztal fiókját, és

előhalászott egy maréknyi rendelhető menüt.– Szóval, mi van veled és Magdával? – kérdezte, miközben az

ételre vártak.– Azt nem árulhatom el – felelte Vince méltatlankodva.– Miért nem? – húzta fel az orrát Cass.– Mert csalás lenne.– Csalás?– Az. A magánéletemről próbálsz információt kicsikarni

belőlem, mielőtt kártyát vetnél.Cass ciccegve húzta fel a szemöldökét.– Ez nem így működik! Nem vagyok francos jövendőmondó!– Hát akkor hogy működik?– A kártyák bepillantást engednek a jelenlegi helyzetedbe, és

segítenek a megoldásban. Útmutatást adnak. Ha elmondod, hogy áll a helyzet, az segít értelmeznem a kártyákat. Szóval – próbálkozott újból –, mi van Magdával?

Minden rendben. Beszélő viszonyban vagyunk. Éppen hogy.– És ez a próbaszakítás? Meddig tart? – vette elő a

tányérokat a szekrényből és az evőeszközöket a fiókokból.– Nemtom – vonta meg a vállát Vince. – Nincs megkötés. Azt

hiszem, azt várja, hogy valami drámaival rukkoljak elő. Vallják szerelmet. Kérjem meg, vagy ilyesmi.

Cass felszisszent.– Az a lány félreértett valamit! – tépett le két konyhai

törlőkendőt.– Ezzel meg mit akarsz mondani?– Hát, én biztos nem várnék ölbe tett kézzel, amíg valami

pasi eldönti, szeret-e, vagy sem. Jézusom! Vagy szereted, vagy nem. Nálam nincs középút.

Miután megvacsoráztak, Cass átnyújtott egy csomag zsíros kártyát Vince-nek, bal térdét az állához húzta, és így szólt:

82

– Most azt szeretném, ha keverés közben erősen koncentrálnál a jelenlegi helyzetedre, a múltbéli tapasztalataidra és a jövőbeni reményeidre, vágyaidra. Csak nyugodtan. Arra összpontosíts, hogy mi az, amire igazán kíváncsi vagy. Beszélj a kártyához! Tedd fel neki a kérdéseidet!

– Oké, semmi gond – felelte Vince óvatosan. Életének jelenetei diaképekként suhantak át az elméjén, ahogy a viaszos kártyákat keverte. Bethany Belle apró ujjacskái. Magda selymes combja. Az a nyers hagymától bűzlő férfi, aki mellette ült ma a metrón. Kisöccse harmadik születésnapi bulija a hétvégén. Semmi fontos. Semmi nagy horderejű kérdés. Mert néha nehezebb tudni, milyen kérdést tegyünk fel, mint magát a választ.

– Jól van – vette vissza tőle a kártyákat Cass, és elkezdte kis csoportokba rendezgetni őket fejjel lefelé a konyhaasztalon. – Nézzük, mi folyik Vince Országban.

Körmeivel a fogát kocogtatva, lassan, elővigyázatosan fordította fel a kártyákat, s közben aprókat pöfögött.

– Hmmm – húzta fel a másik térdét is az állához –, ez érdekes! Nézd csak, ez a kártya valamiféle blokkot, akadályt jelöl. Úgy tűnik, megragadtál a múltban. Mint egy mocsárban. Itt, ez a kártya pedig megbánást vagy befejezetlen ügyet szimbolizál. Erről nem jut eszedbe semmi?

Vince vállat vont, és elgondolkodott.– Hát, azt hiszem, mindig azt kívántam, bárcsak letettem

volna az emelt szintű vizsgát a negyedik tárgyból is. Pedig le akartam. Művészettörténetet választottam volna, de a tanárom úgy vélte, nem lennék képes megbirkózni az anyag mennyiségével. Azt akarta, koncentráljak inkább a három főtárgyamra, én meg tudtam, hogy hosszú távon úgysem jelentene nagy különbséget az a pluszvizsga, de nem is tudom, mindig úgy éreztem…

– Nem, nem, nem! – csattant fel Cass. – Ne gyere csip-csup vizsgákkal, az ég áldjon meg! Én valódi dolgokról beszélek! Ne blablázz! Szerelem? Rémlik? Mi van a szerelemmel? Az a határozott érzésem támadt, hogy itt valami romantikus megbánásról van szó. Mondd csak, hány lánnyal jártál életedben?

– Hát, itt van Magda – emelte fel Vince a hüvelykujját –, aztán előtte pár hónappal ott volt Helen.

– És Helennel mi volt a baj?

83

– Semmi baj nem volt Helennel. Egyszerűen csak szétmentünk.

– De miért?– Nem tudom. Csak nem működött.– Férfiak! – vonta fel a szemöldökét Cass, és dühösen

elnyomta a hamutartóban a spanglit. – Az ég szerelmére, miért vagytok képtelenek beszélni az érzéseitekről?

– Szó sincs ilyesmiről – ellenkezett a fiú –, de tényleg nem tudom, miért mentünk szét.

És ez volt az igazság. Tényleg nem tudta. Megismerkedtek, randiztak, aztán megint randiztak, aztán tovább randiztak, aztán, öt hónappal később, ki tudja, miért, nem randiztak többé. Valami olyasmihez volt köze, hogy „nem nyílik meg” a lány előtt, jutott az eszébe. Nem értette már akkor sem, és most sem. Valakinek megnyílni azt feltételezné, hogy van az emberben valami, amit nem mutat meg a másiknak – egy szorosan zárt kagyló vagy egy lelakatolt doboz, aminek a legmélyén rejtőzik valami. De nem erről volt szó. Vince kedvesen viselkedett vele, jól elvoltak együtt, nevettek, jókat szexeltek, elutaztak egy hétre Cornwallba, remekül érezték magukat egy Port Isaac-i vendégfogadóban, és egyetlenegyszer sem veszekedtek. A Helennel töltött öt hónap minden szempontból remek volt, de úgy tűnik, mégis kevésnek bizonyult.

– Valamit csak mondott? Nem indokolta meg?– Azt mondta, szeretné, ha megnyílnék előtte. Fene tudja,

mit akart ezzel.– Hmm. Igen, ezt megértem. Te egy kicsit… zárkózott vagy.– Mennyiben?! Nincs semmi titkolnivalóm.– Igen, de úgy nézel ki, mintha lenne. Olyan… titokzatosnak

tűnsz.– Titokzatosnak?– Aha. A forradások, a tűnődő arckifejezés, a felöltő. Úgy

festesz, mint aki csupa titok és szorongás.– Én?– Igen, te. Meg is tetszettél először, amikor eljöttem

megnézni a lakást.– Tényleg?– Aha. De aztán rájöttem, hogy te csak… – csapott a szájára.

– Semmi.– Mi?– Semmi!

84

– Jézusom, Cass! Nem teheted meg, hogy belefogsz valamibe, aztán meg elhallgatsz! Rájöttél, hogy én csak mi?

Cass felsóhajtott, és újra az állához húzta a lábát; az a fajta izgága leányzó volt, akinek folyton hülye testhelyzetekben kell ülnie: keresztbe tett lábbal, a pult tetején, a padlón vagy magzati pózban.

– Csak egy pasi vagy. Tudod.– Nem, nem tudom. Csak egy pasi. Az meg mit jelent? Ez

valami rossz dolog?– Nem, alapvetően nem rossz dolog. Csak… talán egy kicsit

csalódás, amikor olyan… veszélyesnek tűnsz.– Veszélyesnek tűnök?– Annak. De nem vagy az. Megbízható vagy. És a megbízható

jó, sőt remek. A biztonságos nagyon, nagyon szuper. De meg tudom érteni, ha egyes lányok becsapva érzik magukat, amikor arra számítottak, hogy egy kihívással kerültek szembe.

– Jézusom! – csóválta a fejét Vince hitetlenkedve. – Hát ez az, amire a lányok vágynak? Kihívásra? Meg veszélyre?

– Igen. Egyesek erre vágynak. De nem mindenki. Van, aki a balekokra bukik.

– Jézusom! Most meg azt állítod, hogy balek vagyok?– Nem. Egyáltalán nem. De érzékeny vagy. Megbízható. Egy

nem megfelelő lány ezt balekságként értékelheti.– Hát, ez eddig még nem fordult elő velem! – fonta össze

maga előtt a karját dühösen és védekezőn a fiú.– Akkor jó – felelte Cass olyan hangon, mint akit egyáltalán

nem győztek meg. – Örülök. Szóval, vissza a szerelmi életedhez. Ki volt Helen előtt?

Vince felsóhajtott.– Hát, ott volt Kelly – az csak pár hétig tartott – meg Lizzy

egypár hónapig, előtte meg egy évig Jayne, ő visszament Ausztráliába. És ennyi.

– Mi a helyzet a sulival? Ki volt az első csajod?– Nem volt csajom a suliban.– Na ne már! Biztos volt!– Nem, ahhoz túl rondán festettem. Tizenkilenc éves koromig

szűz voltam – kérkedett Vince.– Ki van zárva! – húzta ki magát Cass leplezetlen

gyönyörűséggel.– Na jó, pontosan három nappal a tizenkilencedik

születésnapom előttig.

85

– Basszus! Te aztán tényleg későn kezdted! És kivel?– Tessék?– A szüzességed, kivel vesztetted el? Ő volt az első

szerelmed?– Nem. Csak egy lány.– Miféle lány?– Egy lány, akit nyaralás közben ismertem meg.– Hogy hívták?– Joy. Joy Downer.– Szóval a vezetéknevére is emlékszel? Akkor ez mégsem

lehetett futó kaland. Senki sem jegyzi meg egy alkalmi szexpartner vezetéknevét.

– Hát… rövid volt, de intenzív, mondjuk így.– Egy szünidei románc?– Ja, olyasmi. Egymásba szerettünk, lefeküdtünk egymással,

aztán hagyott nekem egy „elbocsátó szép üzenetet”, és megszökött az éj leple alatt.

– Aú! – rezzent össze Cass. – Durva. És miért ejtett?– Fogalmam sincs – vont vállat Vince. – A levél szétázott.

Csupa paca lett.– Akkor honnan tudod, hogy „elbocsátó szép üzenet” volt?– Mert az egyetlen mondat, ami olvasható maradt, az volt,

hogy: „Annyira szégyellem”. Aznap éjjel, amikor lefeküdtünk egymással. Mi másra utalhatott volna?

– Megvan még?– Mi, a levél?– Igen. Az a régi, pacás levél. Itt van? – nyüzsgött izgatottan

Cass.– Ehm, ami azt illeti, igen. Azt hiszem.Vince kóros nosztalgiát érzett az irományok iránt, és

képtelen volt kidobni bármit is, ami kézzel íródott. Ennek következtében a szekrénye aljában lapuló kartondobozban öt év termése halmozódott fel születésnapi képeslapokból, meghívókból és levelekből. Még az olyan unalmas üzeneteket tartalmazó ragacscetliket is megőrizte, mint „hagyj pénzt a tejesembernek”, vagy a szabadkozást, amiért valaki kiette a hűtőből a szingapúri tésztáját. Nem lehetett kétséges, hogy Joy ázott kis levélkéje is ott hever valahol a szobájában.

– Húha, kerítsd elő, légyszi! Szeretném látni!– Minek?– Hogy megfejtsem.

86

– Mondtam, hogy olvashatatlan!– Úgy értem, az energiáját.– Te jó ég! – meredt fel Vince a plafonra.– Jaj, ne már, Vincent! A kedvemért! Figyelj: a kártya azt

üzeni neked, hogy tekints arra, amit a múltban megbántál, ami akadályozott, mire te elmeséled, hogy beleszerettél ebbe a lányba, aki titokzatos módon kereket oldott, és csak egy szétázott levelet hagyott hátra! Szerintem ez további kutakodásért kiált. Szerintem elő kellene kerítened azt az üzenetet!

Vince felsóhajtott, de becsattogott a szobájába, és előszedte a dobozt a szekrényből. Halvány elképzelése volt róla, hogy a levél talán valahol a szakdolgozatjegyzetek közelében lehet. Végül a főiskola első hetében használt füzete, a bevezető jegyzet fénymásolata és egy 87-09-23 keltezésű, elsárgult Safeway-blokk között talált rá.

– Azta! – tapogatta meg gyengéden Cass. – Ez a levél teli van energiával!

Óvatosan az asztalra helyezte, és kisimogatta.– Annyira telítődött rezgéssel, hogy egyetlen szót sem kellett

volna leírnia!– Figyelj, Cass… – nyúlt Vince, hogy elvegye tőle a levelet. –

Nem térhetnénk inkább vissza a tarothoz?– De, csak nem most! – rántotta vissza a levelet a lány. –

Ebből a levélből szomorúság árad. Könnyek.– Cass… – nyúlt újra a levélért erőtlenül, ám a lány felpattant

a székéről, és átsétált a konyha túlsó végébe.– Vincent, nem hagynád, hogy végigcsináljam? Ez fontos! –

mondta, majd behunyt szemmel újra maga elé tartotta a levelet. – Könnyek, dühös, szomorú könnyek.

– Tudod, mit? – eresztette le a levelet Vince-re pillantva. – Szerintem ez egyáltalán nem egy szakítólevél. Szerintem sokkal-sokkal több van benne! Mi történt aznap éjjel, amikor megszökött?

– Istenem, semmi különös! – válaszolta Vince komoran.– A napot anyuval és Chrisszel töltöttük, grilleztünk a

szüleivel, aztán otthagytuk őket, és egy mezőn szeretkeztünk.– És milyen volt?– Cass!– Úgy értem, kellemes élmény volt?– Igen, kösz a kérdésed!– És azután, mi volt az utolsó szava hozzád?

87

– Nemtom. Olyan rég volt. Gondolom, „viszlát holnap”, vagy ilyesmi.

– És?– Mit és?– Mondta, hogy neki jó volt?– Mi, a szex?– Igen.– Lehet. Nem emlékszem.– És azután?– Megcsókoltuk és megöleltük egymást.– És?– Istenem, Cass! – pillantott az órájára. Háromnegyed

tizenkettőre járt. – Nem fejezhetnénk be? Késő van! Le akarok feküdni!

– Nem, nem, nem! – szökkent oda hozzá a lány. – Ne feküdj le! Többet kell tudnom erről a lányról! Milyen volt? Helyes?

– Igen, nagyon helyes. Nagyon kedves, nagyon szexis, nagyon helyes, és életemben nem történt velem annál jobb, mint hogy vele vesztettem el a szüzességemet. Most már lefekhetek?

– Aha! Végre jutottunk valamire! Szóval eltöltesz egy tökéletes éjszakát ezzel a tökéletes nővel, aki aztán az éjszaka során felszívódik, te pedig sosem látod többé, és sosem tudod meg, miért. Szerintem ez minden bajod forrása. Ez a lány – valamiféle titokzatos oknál fogva – lógva hagyott, te pedig azóta sem vagy képes továbblépni. Beleestél ennek a tökéletes pillanatnak a csapdájába, amihez soha, semmi nem érhet majd fel. Istenem, milyen szomorú! Elő kell kerítened ezt a nőt!

– Tessék?– Komolyan! Elő kell kerítened, hogy beszélhess vele, és

kiderítsd, miért hagyott ott!– Cass – tápászkodott fel Vince, és ujjaival végigszántott a

haján. – Értékelem a lelkesedésed meg minden, komolyan, de mindjárt éjfél, ennek a beszélgetésnek semmi értelme, én pedig megyek aludni!

– Ne! Ki kell dolgoznunk egy tervet! Meg kell találnunk Joy Downert! Meg kell… Madelein!

A macskaajtó ismerős nyikordulására mindketten hátrafordultak.

– Madeleine! Hát hazajöttél! – dobta el Cass hirtelen a levelet, amit idáig a levegőben lóbált, hogy a hátsó ajtóhoz

88

repülve felnyalábolja és magasba emelje a közömbösnek tűnő Madeleine-t.

– Te jó ég, hova tűntél, te rossz kislány? Úgy aggódtunk miattad! – Vince felvonta a szemöldökét annak hallatán, hogy alaptalanul belekeveredett a panaszáradatba. – Átkutattuk utánad az egész Finsbury Parkot! Hú, milyen furcsa szagod van! Ez… – fúrta bele orrát a macska dús szőrzetébe, és mélyet szippantott – pfuj, ez Obsessionl Te jó ég, hogy utálom az Obsessiont! Volt egy lakótársam, aki sosem mosta ki az ágyneműjét, csak olykor-olykor befújta Obsessionnel. Azóta undorodom tőle. Madám Madeleine, ön bűzlik! Bűzlik, bűzlik, bűzlik! El sem hiszem, hogy egész nap ott üldögéltél valaki más házában, kényelmesen a melegben, és valami parfümtől bűzlő nőci ölelgetett, míg mi a jéghidegben végigkoslattuk utánad az egész környéket! Azért tudod! – tette le a macskát a földre, s egyenesen a szekrényhez ment, ahol a macskaeledelt tárolták.

– Rossz kislány! Nagyon, nagyon rossz kislány! És most mit szólnál egy tál finom tonhalkonzervhez?

Vince elcsente az esőáztatta levélkét az asztal közepéről, és halkan kilopakodott a konyhából, míg a zabolázatlan Cass figyelmét más kötötte le.

Amikor néhány perc múlva becsusszant a paplan alá, úgy érezte, mintha kiszívták volna minden energiáját. Ha az a röhejes macska nem tűnt volna el, egy kis videózással, pár söröcske ledöntésével és egy korai ágyba bújással még meg lehetett volna menteni ezt az ultraszar napot. Most viszont úgy érezte magát, mintha keresztülhúzták volna egy mángorlón. Nemcsak arra döbbentették rá hirtelenjében, hogy komplett fajankó, és az összes általa ismert nőnek hatalmas csalódást jelentett, de ráadásul olyan emlékeket kellett felelevenítenie, amelyeket szívesebben hagyott volna a múlt ködébe veszni. Annak az emlékét, hogy a szívét kiszakították a mellkasából, és fordítva tették vissza. Annak a megalázó emlékét, hogy életében először az egész lelkét odaadta valakinek, aki a következő reggel visszadobta, mint egy inget, aminek rossz a mérete.

Ahogy az ágyon heverve negatív gondolatokkal kínozta magát, lassan kinyílt a szoba ajtaja, s fénypászma hullt a paplanra. Azután gyengéd puffanással, vászonsuhogással az ágyán landolt valami, majd hangos és elégedett dorombolás hallatszott a sötétben. S bár Vince nem osztotta Cass lelkesedését a macska iránt, jelenlegi, sérülékeny

89

lelkiállapotában vigasztalóan hatott rá a tudat, hogy ma éjjel először Madeleine őt tünteti ki éjszakai jelenlétével.

90

TIZENHÁROM

Aznap délután Vince hazafelé tartott Kyle harmadik születésnapi zsúrjára, és – ahogy mindig – most is az utolsó pillanatra hagyta az ajándékvásárlást. Hihetetlennek tűnt, hogy Kyle világra jöttének már három éve. Úgy tűnt, mintha csak tegnap történt volna. A nap, amikor Kyle 1990. szeptember 9-én megszületett, Vince életének egyik leghihetetlenebb napja volt. Reggel fél hétkor telefonált Chris, hogy Kirsty már hat centiméterre tágult, és ha élő tudósításban szeretne gyönyörködni a kistestvérében, akkor azonnal induljon a kórházba. Néhány pillanatra lefagyott, mert nem volt egészen biztos benne, mit is jelent a hat centiméteres tágulás, de feltételezte, hogy valamiféle lyukra utalhat, ami felkészült rá, hogy átpréselődjön rajta egy fej. Aztán felbuzgott benne az adrenalin, és hirtelen felfogta, mi is történik. Percek választották el attól, hogy ne legyen többé egyke.

Épp elütötte a nyolcat, amikor tájékoztatták arról, hogy az anyja a műtőben van, mert a baba veszélybe került, ezért császármetszéssel hozzák a világra. Vince odakint várt, és közhelyes módon fel-alá járkált a műtő előtt, míg tíz perccel később feltűnt Chris, tetőtől talpig zöld műtősruhában, karjában egy fehér csomagot dajkálva, ami túl picinek tűnt ahhoz, hogy egy baba legyen.

– Fiú! – mondta, és a szeme sarkából kitörölt egy könnyet. – Egy édes kisfiú! Nézd!

Vince bekukucskált a plédcsomó tetején lévő apró nyíláson, s meglátott egy óriási, pislogó szempárt, egy folyós orrot és egy nedves, sötét hajcsomót, és arra gondolt, hogy soha életében nem látott még a kisöccsénél szebbet.

És Kirsty most megint terhes volt. Januárra várták a babát, és Vince nem igazán tudta, mit is gondoljon. Mi van, ha lány lesz? A vele egykorú lányokat sem értette, hát még azokat, akik csak a térdéig értek! Vajon a kislányok mivel foglalkoznak a hátsó kertben egy napfényes vasárnap délután? Addig kell körbe-körbe forgatni őket, amíg hányingert nem kapnak? Ebben kételkedett. Biztosan teazsúrt akarnak játszani.

Rápillantott az órájára, és rájött, hogy elkésik. Habár találkozóinak kilencven százalékáról elkésett, Kyle születésnapja nem tartozhatott ezek közé, úgyhogy felkapta az

91

első rikító színű műanyag játékot, ami a szeme elé került, és a pénztárhoz sietett.

Amikor délután kettőkor belépett a hátsó ajtón, Chris épp jeget halmozott a mosogatóba, és budweiseres dobozokat temetett belé.

– Hol van?– Szundizott. Kirsty most kelti fel. Egy perc múlva lent lesz!– A fenébe! – szaladt ki a száján az asztalra halmozott,

szépen becsomagolt ajándékok láttán. – Csomagolópapír! Van itthon?

– Abban! – törölgette bele a kezeit Chris a konyharuhába, hogy rámutasson a kamraajtóról lógó szatyorra.

– Remek! – húzott elő Vince egy lufimintás ívet. – Cellux?– Az is ott van! Meg az olló is.– Szuper – telepedett le a konyhaasztalhoz, majd sietve és

nagyon rondán becsomagolta Kyle ajándékát.– Szóval, mi újság nálatok? – nyitott fel Chris két doboz

világos sört; az egyiket lerakta az asztalra Vince elé.– Nem sok.– Hogy van a szépséges Magda?Chris odavolt Magdáért; az első találkozásuk után „átkozottul

szemrevaló”-nak jellemezte.– Hm – mormogta Vince.– Szar van a palacsintában? – húzott elő egy széket Chris, és

letelepedett.– Ja… nos, jelenleg nem vagyunk együtt. Mondjuk úgy, hogy

szakítottunk. Próbaválás.– És mégis, mi a fenéért?– Egek, fogalmam sincs! Bonyolult.– Baromság! Meg kéne már állapodnod, ugye tudod? –

csettintett a nyelvével Chris, s húzott egyet a sörből.– Nos, a dolog nem mindig olyan egyszerű, mint amilyennek

látszik, érted? Csak mert istenien mutat, attól még nem egyszerűbb vele élni.

– Na ja, de ő nem csak istenien mutat, ugyebár. Ez a lényeg. Magda egy istennő; minden pályán otthon van.

– Igen, tudom – mormogta Vince, s közben megpróbálta a fogával eltépni a celluxot. – Nem tudom megmagyarázni, miért nem működik, oké? Egyszerűen csak nem. Erről ennyit.

– Oké, oké. Rendben van. Kivetetted a hálód valaki másra?

92

– Nem. Figyelj, Magdával még nincs vége – csak jegeltük, ennyi az egész!

– Egek, nem is tudom. Ti, fiatal bikák, túlbonyolítjátok manapság az életet!

– Szerintem ennek a koromhoz semmi köze. Én vagyok ilyen – jelentette ki elhaló hangon.

Chris – a Vince hanglejtéséből kicsendülő tanácstalanságot hallva – felhagyott a kedélyességgel, és finoman tónust váltott.

– Mit értesz az alatt, hogy ilyen?– Úgy értem… megfognád ezt egy pillanatra? – bökött a

csomagolópapír szélére. Chris lenyomta a hüvelykujjával. – Azt hiszem, valami nem stimmel velem.

Chris összeráncolt homlokkal, zavarodottan méregette.– Szóval… hétfőn dumáltunk Cass-szel, aki… hogy is

mondjam, elég kísérteties. Odavan az asztrológiáért meg a hasonló baromságokért. Kártyát vetett nekem, és arra jutott, hogy azért nem működnek a kapcsolataim, mert semmi sem érhet fel… – habozott, hogy eredménytelenül megkísérelje burkoltabb formába önteni – Joyhoz.

– Joy? Nem értelek.– Az a hunstantoni lány, nem emlékszel?– Ja, de! Joy. A kis gót Ica, aki megfejt. Hogy is feledhetném?

De mi köze neki bármihez is?– Hát, tudod… – küszködött egy másodperig egy újabb darab

celluxszal, ami összepöndörödött. Galacsinná gyűrte, és bosszankodva elhajította. Az ember nem tud egyszerre celluxozni és kiönteni a szívét.

– Ő volt az én, tudod…– Micsodád, kishaver?– Ő volt az első szerelmem – pirult el halványan, miközben

még egy kis celluxot lehámozott a gurigáról.– Micsoda? – nézett rá meglepetten Chris.– Hát ja. Kicsit hevesen, de igen, tudod, beleszerettünk

egymásba.– Szakadjak meg, ha tudtam róla! Hisz nem mondtad! Azt

gondoltam, csak a célra vezető személy volt, tudod, aki megszabadított tőle.

– Dehogy! – rázta meg a fejét Vince. – Annál sokkal több volt. Ő volt az igazi.

– A kutyafáját! Nem lacafacáztatok!– Igen, tudom. Ahogy már mondtam: elsöprő volt. Az évek

során próbáltam kitörölni a gondolataimból, de Cass most

93

bogarat ültetett a fülembe, én meg képtelen vagyok kiverni a fejemből. Azt hiszem, ha akkor nem szívódik fel, ha tartjuk a kapcsolatot és járni kezdünk, rendesen, akkor talán össze is házasodtunk volna, vagy valami.

– Hűha!– Talán nem házasodtunk volna szükségszerűen össze, de az

biztos, hogy sokáig együtt lettünk volna, mert Joy… ő aztán tényleg megfogott. Érted, ugye?

– Nem. Magyarázd el.– Basszus, nem tudom. Mintha, mintha ő lett volna a női

megfelelőm. Azonnal megértettük egymást. Azóta még soha egyetlen nő sem fogott meg ennyire. Az meg fix, hogy egyiket sem értem. Vele minden olyan egyszerűen ment. És tudom, hogy csak néhány napig tartott, de olyan volt, mintha öröktől fogva ismertük volna egymást.

– De ha ilyen erősen éreztél iránta, miért nem cseréltetek címet?

– Talán, mert felszívódott? Esélyünk sem volt.– Ja, igen, igaz – vakargatta az állát Chris. – Már meg is

feledkeztem az egészről. Ördög és pokol, emlékszel arra a fickóra, az apjára?

– Alanre.– Az, az, Alan! Micsoda egy görény kis szarcsimbók volt!– Ja.– Betörtem az orrát.– Hogy mit?!– Ja. Bumm! – csapott ököllel a tenyerébe nevetve.– Betörted az orrát? Mikor?– Basszus, el is felejtettem, hogy az egészről semmit sem

tudsz! Ugye?– Hát nem!– Na igen. Anyád nem akarta, hogy megtudd.– Hol voltam akkor?– Elmentetek hogyishívjákkal. Emlékszel? Aznap este, amikor

grilleztünk, ti meg ketten elpályáztatok a naplementében. És… ja igen! Ezen az éjszakán történt, ugye? Aznap éjjel, amikor ti ketten, tudod…

– Nem, nem, nem! Nem értek semmit. Hogyhogy betörted az orrát?

– Úgy értem, behúztam neki egyet, és megrepedt az orrcsontja.

94

– Jó, de miért? – Vince úgy érezte, a feje mindjárt szétrobban a váratlan felfedezés szörnyűségétől.

Ám a válaszra még várnia kellett, mert ebben a pillanatban aprócska lábak csattogtak végig a folyosón, s tíz másodpercre rá már egy kicsi, túlhevült fiúcskát tartott az ölében, aki arról csacsogott, hogy anyu bohóc alakú tortát sütött neki (a bohócok voltak a kedvencei), és tudni akarta, mi van a konyhaasztalon heverő nagy csomagban, és neki hozta-e.

A következő fél órában harminc különféle formájú és méretű ember érkezett az újszülött babáktól az idősödő rokonokig, s a ház lármás tevékenykedessél telt meg. Vince belevetette magát a délutáni elfoglaltságokba: segített Kyle-nak kicsomagolni az ajándékait – Kyle mindet elfelejtette abban a pillanatban, ahogy kibontották, és előhúzta a halomból a következőt –, muffinokat és szendvicseket rendezett tálcára, itallal kínálta a felnőtteket, elszórakoztatta a többi gyereket.

Később a délután derekán Chrisszel és a „legjobb déli cimborájával” felszívódott a kocsmában, azután visszament, hogy segítsen az anyjának rendet rakni, és lefektetni a végletekig kimerült Kyle-t. Így majdnem nyolc óra volt, amikor végre alkalma nyílt, hogy Alan betört orráról faggassa Christ.

– Gondolom, most már úgyis mindegy, olyan régen történt – mondta Kirsty, miután lehordta Christ a kotyogásért.

– Mi? Elmondanátok végre? – kérdezte Vince.Kirsty felsóhajtott, és szórakozottan végigsimított a

pocakján.– Aznap éjjel mindannyian jól kiütöttük magunkat.

Emlékszel? Az az Alan meg elég komolyan tette a szépet.– Igen, arra emlékszem – mondta Vince. – Joy dühös is volt

rá.– Nahát, nagyjából egy órával azután, hogy leléptetek,

bementem vécére, ő meg utánam jött. A vécéajtó előtt várt rám.

Mély levegőt vett.– És megpróbálkozott nálam.– Megpróbálkozott! – horkant fel Chris. – Megfogta a mellét

és benyúlt a rövidnadrágjába!– Chris!– Ugyan, Vince nem gyerek többé! Nincs értelme szépítgetni.

Az a disznó molesztált téged. Nincs miért kerülgetni a forró kását!

95

– Te jó ég! – nyögött fel Vince, aki alig tudta elhinni, amit hallott, miközben egyáltalán nem volt meglepve. – Jézusom, és mi történt?

Kirsty nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám Chris megelőzte.

– Szó szerint az ajtóhoz szegezte anyádat – el tudod képzelni? Egy olyan aprócska kis teremtést, mint az édesanyád! Hallottam, hogy K. kiabál, erre berontottam. Az arcáról csorgott a nyál, ahol az a fickó megnyalta. Egyszerűen elszakadt nálam a cérna. Kipenderítettem a lakókocsiból, és a földre löktem.

– Hasba rúgta – vágott közbe Kirsty pirulva.– Pontosan! Hasba rúgtam, de annak a disznónak még ez

sem volt elég. Feltápászkodott, és engem nevezett „leprás”-nak – nevetett Chris. – Aztán mondott valami csúnyát az édesanyádra, úgyhogy belepasszíroztam az orrát az arcába. Amint meglátta a vért, azonnal visszavonult. Elkezdett nekem a hekusokról hadoválni, meg hogy beperel. Erre azt feleltem: „Gyerünk csak, jelents fel! Sőt, el is kísérlek! Be kell jelentenem egy nemi erőszakot.” Ez belefojtotta a szót. Aztán Barbara bevitte a helyi sürgősségi osztályra, és azóta nem láttuk.

– De… de… – kereste a szavakat Vince, hogy tovább kérdezősködjön, miközben úgy potyogott le a fejében a tantusz, mint az apró a félkarú rablóban.

– Emlékszem, milyen furán viselkedtetek aznap este, amikor hazamentem. Még kérdeztem is, hogy mi bajotok! Miért nem mondtátok el? Biztos, hogy emiatt lépett le! Ez volt az, amit szégyellt! Nem értem, miért nem árultátok el!

– Basszus! – karolta át a vállát Chris. – El akartam mondani, de anyád nem engedte. Azt gondolta, túlságosan kiborulnál.

– Te jó ég, láthattátok, mennyire kiborultam így is! Nem értem, hogy gondoltátok, lehet még rosszabb is!

– Vince, nem akarok viccelődni, de te sem mondtad el nekünk, hogy kiborultál. Úgy értem, kicsit csendes voltál, meg minden, de, hogy őszinte legyek, azt hittem, talán csak megkönnyebbültél; tudod, amiért túlestél rajta egy igazán csinos lánnyal, de ennél jobban nem kellett belebonyolódnod, mivel hogy lelépett. Fogalmam sem volt róla, hogy beleszerettél Sosem mondtad.

– Hát, pedig így volt. Ennyi éven át azt hittem, azért húzott el, mert szégyellte, ami kettőnk között történt, erre kiderül, hogy az apja miatt szégyenkezett! Ha tudtam volna… akkor – habozott egy pillanatig, ahogy megkísérelte végiggondolni,

96

pontosan mit is tett volna, ha ismerte volna Joy éjszakai menekülésének valódi okát.

– Nem tudom, mit tettem volna, de legalább nem éreztem volna úgy, hogy miattam ment el.

De vajon tehetett volna mást is ezen kívül? Lett volna más megoldás? Akkor mi tartotta vissza? Visszagondolt arra a néhány nyári hétre, miután a Downer család elhagyta Hunstantont; emlékezett rá, hogyan csavargott összezavarodva, sértetten, homályos bűntudattal. Emlékezett rá, hogy megpróbált beszélni róla Chrisszel, de ez egyszer úgy érezte, nem képes megosztani vele a valódi érzéseit, hát benyögött valami ostoba, macsó szöveget, hogy nem is baj, amiért nem jött össze Joyjal, hiszen ősztől úgyis főiskolára megy, ott majd lesz elég lány, aki kiverje a fejéből Joyt. Erre Chris megveregette a hátát, és azt mondta: „Úgy is van, nézz a jövőbe! Nincs értelme olyan dolgokon rágódni, amik eleve nem működtek.”

És ő pontosan ezt tette. Lelkesen vetette bele magát a kollégiumi életbe, élvezte, hogy új környezetbe került, olyan emberek közé, akik semmit sem tudnak róla. Úgy érkezett meg oda, mint az a személy, akit Joy látott benne: a karizmatikus óriás, a szexuális téren tapasztalt világfi. A lányok egytől egyig bolondultak érte, az egyik legnépszerűbb srácnak számított. Azóta nem is igen gondolt Joyra. Legalábbis nem igazából; nem volt több afféle múló vágyakozásnál, alkalomszerű, kellemetlen nyilallásnál a gyomrában, ha arra gondolt, hogy Joy rávette a szüleit, vigyék haza, annyira szégyellte, hogy lefeküdt vele. Míg csak hétfő este Cass újra eszébe nem juttatta.

Most pedig képtelen volt kiverni a fejéből. Mintha hirtelen Joy a mániájává lett volna. Bármerre is járt, tudat alatt őt kereste: a metrón, a kocsmákban és a bárokban, még a Finsbury Park utcáin is. Elképzelte, hogy egymásba botlanak valahol, mondjuk a Sohóban, lazán betérnek egy kocsmába, meghívja a lányt egy italra, és átbeszélik az egész éjszakát. Azonnal rádöbbennének, hogy még mindig szeretik egymást, aztán hazamennének hozzá vagy a lányhoz, és szeretkeznének – nem is egyszer.

Természetesen tisztában volt vele, hogy ennek az esélye szinte a nullával egyenlő. Joy talán Új-Zélandon él, Párizsban vagy Barnsleyben; az is lehet, hogy férjhez ment, vagy akár meg is halt. Mégis, valami fura, halvány megérzés (ennél jobban képtelen lett volna meghatározni) azt súgta neki: ha nyitva tartja a szemét, talán magához vonzza a pozitív energiájával.

97

Nyilván túl régóta élt már együtt Cass-szel.Ám ez az új információ igazolta, hogy Joy nem azért iszkolt

el, mert azt kívánta, bárcsak ne feküdtek volna le. Talán szeretett volna újra találkozni vele, talán nyugtalanul, mi több, zokogva várta, hogy Vince felhívja. Talán, ha eszébe jutott Vince, úgy gondolt rá, mint arra, Aki Faképnél Hagyott. Vagy A Disznóra, Aki Elrabolta A Szüzességemet, Aztán Elfelejtett Felhívni. De valószínűleg csupán azt gondolta, hogy Vince-t felháborította, amit az apja az anyjával művelt, és többé látni sem akarja, ezért cseppet sem hibáztatta, amikor nem jelentkezett.

Bármi is legyen az igazság, a lényeg az, hogy a sors csúnyán elbaltázta kettejük dolgát, Vince pedig nem nyughatott, míg Joyt újra nem látja. De nem elégítette ki, hogy csak várja, amíg a sors újra az útjába sodorja a lányt, neki is cselekednie kellett.

– Megkeresem! – jelentette ki, és eltökélten Toppantotta össze a markában szorongatott üres sörösdobozt.

– Tessék?! – böffentette Chris.– Úgy van! Megkeresem Joyt. Felkutatom.– Mégis, hogy képzeled?– Te jó ég, fogalmam sincs! Annyira nehéz csak nem lehet?

Elég szokatlan neve van. Majd kitalálok valamit.Tekintete Chrisről az anyjára vándorolt. Mindketten zavarral

vegyes sajnálattal néztek rá.– Vince, haver – ragadta meg a térdét Chris az asztal alatt –,

nem húzni akarlak, de mi értelme lenne? Hm? Hátrafelé sokkal nehezebb haladni: az ember nem látja, hová lép, mibe botlik bele. Mindig csak előre, ez a mottóm!

– Igen, hallom, mit mondasz. De mi van akkor, ha az utcán sétálgatva egyszer csak észreveszed, hogy fél mérfölddel korábban leejtettél egy drága órát? Ugye, te is visszamennél érte?

– Felteszem – vont vállat Chris.– Nahát, Joy az a drága óra, és én épp most vettem észre,

hogy elveszítettem.Chris mosolyogva szorongatta meg a térdét.– Nos, ha így áll, akkor jobb, ha szeded a lábad, mielőtt

valami tolvaj disznó felszedi, és egy ötösért bevágja a zaciba!Aztán rákacsintott, és Vince tudta, hogy megértette.

98

TIZENNÉGY

Joy feltépte a majonézes-tonhalas szendvics műanyag dobozát, és fellapozta az Evening Standard ”lakótársat keres” rovatát.

Hat hónappal ezelőtt sikerült meggyőznie magát arról, hogy megengedheti magának a hammersmithi, gótikus viktoriánus stílusban épült bérházbeli, magas mennyezetű stúdiólakás heti 85 fontos bérleti díját; az egyedüllét fényűzése megér ennyit. De aztán három hónappal ezelőtt szakítottak Allyvel. Miután elmaradtak a hosszú, ágyban lustálkodós, újságolvasós vasárnapok, a tévé előtt töltött, hangulatos, borkortyolgatós, közös esték, már nem vonzotta annyira, hogy minden este egyedül térjen haza az üres lakásba. És amikor tegnap este az Oxford Circuson álló automata lenyelte a kártyáját, miután megpróbált 10 fontot kivenni, tudta, hogy ideje megszabadulnia a szépséges, vagyonokba kerülő stúdiólakástól.

Felkapott egy kék filctollat, és kezdte bekarikázni a hirdetéseket, amelyek felkeltették a figyelmét.

Két lány, kerttel és macskával Chiswickben.Öt fiatal diplomás „luxus” vendégszobával Battersea-ben.Két fickó Highburyben, akik bírják a dohányosokat.A ColourPro Reprográfia füstös személyzeti társalgójában ült,

egy forgalmas nyomda- és művészellátó stúdióban a Carnaby Street közelében. A műanyag lapú asztalokat teakarikák és valaki más szendvicsének szerteszóródott morzsái bontották. A háta mögött Mark és Nagy Lee, a két hústorony ColourPro-pólóban és ragacsosnak tűnő melegítőben Dominó pizzát falatoztak, és óriási papírpoharakból szürcsölték a Coca-Colát. Egy üres papírpohár a füle mellett elfütyülve nagy puffanással belecsapódott a mosogató alatti szemetesvödörbe. Nagy Lee talpra szökkent, és diadalmasan a levegőbe bokszolt.

– Igggeeen! – csapott Mark tenyerébe tahó módon.Joy sóhajtva pillantott az órára. Tizenkettő húsz. Még

negyven perce maradt az ebédszünetéből, de nem akadt senki, akivel megoszthatta volna. Kitekintett a mosogató feletti apró, rácsos ablakon. Kövér esőcseppek fröccsentek a tejüvegen. Újabb unalmas nap Nyugat-Londonban. Újabb malmozással töltött, hosszú ebédszünet. Rachel, egyetlen igaz barátja a ColourPrónál a múlt héten lépett ki, és azóta egy képes utazási

99

magazin művészeti osztályán dolgozott. Amikor Joy hétfő reggel megérkezett a munkába, akkor döbbent rá, hogy igazából senki mást nem kedvel az itteniek közül. Most megint az új lánynak érezhette magát.

Már majdnem egy éve dolgozott a ColourPrónál. Elsősorban azért vállalta el az állást, mert a Guardian médiarovarában félrevezető módon úgy hirdették meg, mint ami a művészeti diplomásokat érdekelheti. Valójában rabszolgapiac volt, olyan kockáknak, akik élvezték a vegyszerbűzt, és munka után szívesen hajtottak fel pár korsó zavaros sört. Mind a harminckét alkalmazottat a szabvány ColourPro-póló viselésére kötelezték, ráadásul a tulajdonosok mindenféle „bolondos” motivációs elfoglaltságot eszeltek ki a paintballnaptól a bungee jumpingig. Am hiába próbálták minden igyekezetükkel támogatni a „boldog és összetartó, hatalmas ColourPro család” eszméjét, a személyzet rendkívül gyorsan cserélődött. Joy abba a fura helyzetbe került, hogy a legrégebben itt dolgozók egyike lett. Ha nem vigyáz, még előléptetik, tűnődött el.

Hanyagul lapozgatta az újságot, s közben eseménytelenül pangó életén rágódott, amikor pillantása a hátoldalon található társkereső hirdetésekre tévedt. A magányos londoniak, gondolta, miközben céltalanul végigböngészte az oldalt – istenem, mennyien vannak! Többtucatnyian több százan! Fekete, fehér, alacsony, magas, fiatal, idős, homokos, hetero, északon, délen, keleten és nyugaton. Mind vette a fáradságot, vállalta a megszégyenülést, és nyilvános hirdetést adott fel, hogy kijusson a holtpontról. Tulajdonképpen megértette őket. Még egy meglehetősen vonzó, fiatal, jól társalgó nő számára is elkeserítő volt a helyzet. Hát még ha egy „formás, barna, 155 centi, 56 éves, igazi romantikus keresi lelki társát”. Vagy „43 éves, szégyenlős leszbikus keres barátokat közös szórakozás céljából, Peckham környékén”.

Joy három hónapja élt egyedül, azóta, hogy Allyt elbocsátották a cégtől, és úgy döntött, hogy a végkielégítéséből befizet egy világ körüli útra. Nélküle. Mióta Ally elment, kétszer is olyan pasival randizott, aki többé nem hívta fel, egyszer meg, egy szerda éjszaka hiába várt a Swiss Center előtt egy olyan férfira, aki nem is tetszett neki. Egy bulin csókolózott egy hapsival, aki akkor nyelt le öt ecstasyt, és mindenkit lesmárolt, akivel szembe találta magát – legyen férfi vagy nő –, a béke és szeretet nevében.

Itt a ColourPrónál rengeteg pasi megfordult, de a legtöbbjük undorító volt, aki meg nem, az munkahelyet váltott, és lelécelt,

100

mielőtt bármit is léphetett volna. Manapság kizárólag a vászoncipős külföldiek méltatták figyelemre, akik nyelviskolák szórólapjait osztogatták a Tottenham Court Roadon, meg a magányos afrikaiak, akik munka után hazafuvarozták a taxijukkal. És legutóbb, szombat este, egy Ronald nevezetű, olcsó cipőt viselő füves, akinek nem tűnt fel, hogy már rég nem jóképű. Joy kezdte úgy érezni magát, mint aki láthatatlan. Mintha egy óriásradarról csúszott volna lefelé, aminek csak most fedezte fel a létezését. Különös, elkeserítő érzés volt.

Sóhajtva lapozott egyet. Hirtelen megakadt a szeme egy hirdetésen a második oszlopban.

Jóképű férfi, 29, kedveli a thai konyhát, az üres tengerpartokat, a szertelen piknikeket és a Twin Peakst. Imádja Londont, az életet. Lakhely: SW8. Kedvenc park: Battersea. Keresi azt a szép lányt, akinek főzhetne, és akivel közösen bérelhetne lakást.

Ha évekkel később eltűnődött – ahogyan gyakran meg is tette –, képtelen lett volna visszaidézni, pontosan mi is fogta meg annyira ebben a hirdetésben. Talán a napsütés, amelyet a piknikek és a tengerpartok sugalltak neki azon a sivár szeptemberi délutánon. Talán a finom ételek, a kényeztetés ígérete. Talán az a feltevés, hogy London és az élet szerethető fogalmak. De az lehet, hogy egyszerűen végtelenül sekélyes volt, és a „jóképű” szóra ugrott. Bármi is legyen az oka, a hirdetés egyetlen, megismételhetetlen pillanatra vakító neonfényben tündöklött fel a sápadt papírlapon, szivárványszín karácsonyfaizzók és pörgő-forgó tűzijátékok kíséretében. Ahogy a kék filctollal óvatosan bekeretezte a hirdetést, borzongató előérzet futott végig Joy gerincén. Lassan összehajtogatta az újságot.

– Kértek valamit a boltból? – fordult Markhoz és Nagy Lee-hez.

Azok ketten úgy meredtek rá, mintha éppen felajánlotta volna, hogy lenyírja a körmöt a lábujjukról.

– Köszi, nem! Elvagyunk.– Oké.Az újsággal meg egy marék tízpennyssel elsétált a Carnaby

Street és a Great Marlborough Street sarkán álló telefonfülkéhez, és megbeszélt aznap estére három lakáslátogatást: egyet Highburyben, egyet a Tufnell Parkban és egyet a Finsbury Parkban. Aztán visszament dolgozni, és a délután hátralevő részét azzal töltötte, hogy gondolatban megfogalmazza a levelét Thai-Konyha-és-Twin-Peaks úrnak. És

101

még csak nem is sejtette, micsoda hatással lesznek aznapi tettei a sorsára, méghozzá nem is egy tekintetben.

102

TIZENÖT

– Ó, Joy! – kukucskált ki Barbara bizonytalanul a szélvédőn az elébük táruló utcai jelenetre. – Félek, nem igazán tetszik nekem ez a hely. Nem is hasonlít Hammersmithre!

Joy elég jól ismerte a Finsbury Parkot, járt már erre tekézni, meg a Fleadh fesztiválon, de még sosem tervezte, hogy ideköltözik, így most teljesen más szemmel nézte a környéket. Errefelé nem voltak tetszetős boltok, se ismerős szupermarketek, kávézók, butikok vagy újságosbódék. Se egy WH Smiths, se egy Boots, se Marks & Spencer – hiányoztak az angol főutcák szokásos, jellegzetes boltjai. Csak elhanyagolt italkereskedések, csípős szagú gyorséttermek, késő éjjelig nyitva tartó, hervadt paprikát és megfeketedett banánt kínáló zöldségesek, meg hamis sportruházatot és leopárdmintás bikiniket áruló szedett-vedett butikok. Joy nem ellenkezhetett az anyjával. Finsbury Park kétségtelenül nagyon is más volt, mint Hammersmith.

A lakás egy tömzsi viktoriánus ház alsó szintjét foglalta el, a Wilberforce Roadon, egy csendes mellékutcában, amely a Blackstock Roaddal volt párhuzamos.

Julia, az új lakótársa engedte be. Julia minden szempontból jól megtermett volt. Százhetvenöt magas, minimum 42-es méret, melltájékon bosszantóan túlfejlett. Egy laza póló volt rajta, amikor ajtót nyitott – hatalmas, derékig lógó mellei – mint két vízilóbébi – zabolázatlanul ugráltak a könnyű anyag alatt. A lábán elképesztő rózsaszín angórazokni, kezében hamvadó, mályvaszín Sobranie. Sűrű, rézvörös haja, ami a közelmúltban szemmel láthatóan még igen közeli kapcsolatot tartott fent a párnájával, madárfészekszerű alakzatban hátul összegumizva.

– Joy, kedvesem, isten hozott! – tette át mályvaszín cigarettáját a másik kezébe, és puha, füstös, álomittas ölelésbe vonta a lányt.

– Ez meg bizonyára az anyukád! Isten hozott, anyuka! –hajolt oda a riadt Barbarához, és mindkét oldalról cuppanós csókot nyomott az arcára.

– Elnézést az istentelen külsőmért! Tegnap este kicsit kirúgtunk a hámból. De hadd kínáljalak meg egy csésze jó erős kávéval!

103

Átvezette őket az előszobán és az üres borosüvegekkel meg piszkos poharakkal teliszórt nappalin, ki a konyhába, mely magán viselte egy vad buli jeleit. A főzőlapot valami barna és hússzerű foglalta el, egy kis asztalkán krumpli-szirommorzsás és beszáradt öntetes tálak hevertek. A múlt heti Sunday Times egy példányán egy doboz cigarettapapír, egy használt metrójegy és egy hamutartó teli mindenféle színű Sobranie-csikkekkel és tövig szívott spanglikkal.

– Na igen, átjött néhány barátom az előző este – ütögette ki Julia a nedves kávézaccot a kávéfőzőből a túlcsorduló szemetesbe. – Kicsit elszaladt velünk a ló. Nem is szabadultam tőlük reggelig. Ezért ez az átkozott kupi.

Elöblögette a kávéfőzőt, majd egy bádogdobozból friss őrleményt kanalazott bele. Joy az anyjára pillantott, aki mindent megtett, hogy úgy tűnjön, mintha a vasárnap délutánjait gyakran töltené mocskos edényekkel és drogos kellékekkel teli konyhákban.

– Hát – szólalt meg egy perccel később, miközben felnyitotta a kocsi csomagtartóját –, sajátos figura!

– Egyáltalán nem volt ilyen… széllelbélelt, amikor megnéztem a lakást – szabadkozott Joy. – Nadrágkosztümöt viselt. És a lakásban sem volt ekkora rendetlenség. Gondolom, kitakarított az érdeklődők kedvéért.

– Szerintem mókás teremtésnek tűnik. Biztos jól szórakoztok majd!

– Tényleg így gondolod?– Igen, tényleg. Olyasfajtának tűnik, aki mellett feloldódhat

az ember. Tudod! Bár leadhatna egy-két kilót!– Anya!– De hát ez az igazság! Micsoda dús haj, és az a csinos pofi!

Kár, hogy ilyen nagydarab. Pláne az ő korában.Joy anyja, annak ellenére, hogy egész felnőttkorában

túlsúllyal küzdött, mindig is keményen kritizálta a túlsúlyos nőket. Mintha a saját helyzetét reménytelennek könyvelte volna el, ezért úgy érezte volna, a többi termetes asszonynak kell helyette is megvívnia a dicső harcot.

Visszatérve két csésze hihetetlenül erős kávé és a zuhany alatt hangosan éneklő Julia hangja fogadta őket. Joy körbevezette a lakásban az édesanyját: megmutatta neki a bájos, fapadlós hálót a nyersfenyőből készült dupla ággyal, a kedves kis hátsó kertet az asztallal és a székekkel meg a még most is virágzó rózsabokrokkal. A következő órában oda-vissza

104

ingázott a lakás és az anyja kocsija között, hogy kipakolja a holmiját, míg az édesanyja – aki egy kisegér tüdőkapacitásával és egy szúnyog izomerejével bírt – inkább a romeltakarításnak és a mosogatásnak látott neki.

Julia el volt ragadtatva, amikor egy óra elteltével kilépett a tiszta és rendezett lakásba, és „gyönyörű angyal”-nak nevezte Barbarát. Barbara örömében elpirult, mire Joy rádöbbent, hogy talán életében először szólították bármelyiknek is. Négykor Julia – immár felöltözve és megfésülködve – kijelentette, hogy eljött az uzsonna ideje.

– Rajta, Barbara – mondta egy hatalmas borospoharat lóbálva –, ugye, iszol velünk egy pohár bort? Megérdemled, ha már ennyit robotoltál!

– Ó, nem, köszönöm, Julia! – utasította vissza az asszony. – Nem nagyon iszom. Egyébként is haza kell mennem valahogy. Ha iszom, nem tudok vezetni.

– Hát akkor maradj itt éjszakára! A kanapét ki lehet húzni.– Nem is tudom…– Elmehetnénk olaszos tésztát enni; van egy isteni hely a

Stokie-ban, a Church Streeten. A hangulat csúcs, a pincérek meg kivétel nélkül úgy néznek ki, mint Sylvester Stallone.

Barbara elmosolyodott, azután felkacagott.– Jaj, Julia, ez csodásan hangzik, tényleg! De nem mehetek. A

férjem hazavár.Ekkor Joynak hirtelen bevillant egy kép: ahogy az ő merev,

félszeg anyja egy meghitt olasz étteremben nevetgél, spagettit eszik, vörösbort kortyolgat, és körbeudvarolják a jóképű pincérek.

– Ugyan már, anyu! – sürgette. – Apa nem bánja majd. Hívd fel!

– Úgy van, gyerünk! – húzta le Julia a hordozható telefont a tartójáról, és Barbara felé tolta. – Mondd meg neki, hogy Joy rémes új lakótársa nem enged haza!

Barbara – szemében olyan pajkos csillogással, amit Joy korábban sosem látott még: mintha egy sötét szoba sarkában felkapcsoltak volna egy Tiffany-lámpát – egyikről a másikra nézett.

– Na jó! – adta meg magát, és kivette a telefont Julia kezéből. Úgy meredt rá, mintha bármelyik pillanatban a torkának ugorhatna. – Hogy működik ez a szerkentyű?

105

Julia bekapcsolta a telefont, Barbara pedig ideges mosollyal bepötyögte az otthoni számukat. Tekintete ide-oda cikázott Juliáról Joyra és vissza.

– Szia, Alan, én vagyok! Itt vagyok Joy új lakásán. Igen, igen, minden remekül ment. Igen, nagyon szép. Finsbury Park. Még északabbra. Az az. Szóval, eléggé későre jár már, és a lányok beterveztek egy kellemes olasz vacsorát. Itt, a környéken. És azt kérdezték, nincs-e kedvem velük tartani. És arra gondoltam, talán… igen… igen… értem – hajtotta le a fejét, majd halkabban folytatta.

– Nem, megértem. Nem. Semmi baj. Jó. Jól van. Akkor nemsokára találkozunk! – nézett az órájára. – Hat körül. Lehet, hogy egy kicsit korábban. Jól van, szerelmem! Akkor viszlát! Szia!

Halovány mosollyal elvette a fülétől a telefont. Julia kivette a kezéből, és kikapcsolta.

– Azt hiszem, odahaza szükség van rám! – mondta könnyes mosollyal.

– De miért? – kérdezte Joy.– Ó, hát ismered apádat! Nem szeret egyedül lenni.– Jaj, az ég szerelmére! – mormogta Joy.– Tudom – felelte Barbara. – Tudom. Talán majd máskor.

Eleve úgy szervezzük meg. Előre figyelmeztetem apádat.Az ölébe húzta a retiküljét, felállni készült.– Azért köszönöm a meghívást! Kedves ötlet volt! Igazán

kedves! – ölelte puha keblére a retikült, s feszes mosolyt küldött mindkettőjük felé.

Joy és Julia kikísérték az autóhoz, és figyelték, ahogyan elhajt. A fényszórók lyukakat vájtak a késő délutáni félhomályba, a nedves aszfalton száraz négyszög maradt ott, ahol korábban parkolt.

– Milyen kár! – szólt Julia, és visszafordult a ház felé. – Pompás lett volna, ha itt marad!

Igen, gondolta Joy szomorúan, az lett volna. És példa nélkül álló. Barbara soha semmit nem tett a férje nélkül. Nem volt olyan barátja, aki ne lett volna előzőleg Alan barátja is, nem volt se hobbija, se szórakozása. Mindenben osztotta a férje véleményét a politikától Sue Lawley új frizurájáig, csupán függelék volt, a szó minden értelmében. Joy az elmúlt években a műszálas ruhák és a birkaviselkedés alól néha látta kivillanni a másik Barbarát, ahogy egy pohárka sherry után vidáman becsíp egy karácsonyreggelen, vagy kipirul az örömtől egy

106

eljegyzés hírének hallatán. Látta felpattanni és boldogan a levegőbe öklözni, amikor Björn Borg (akiről kijelentette, hogy oltári) megnyerte a wimbledoni döntőt. És látott képeket a bütykös térdű, fiatal Barbaráról, derékpántos tweed miniruhákban; csillogó arccal és előnytelen hajpánttal; állapotosán, nyomott mintás, húzott derekú pamutszoknyában, lenyalt hajjal. Soha nem volt karcsú, soha nem volt csinos, de egykor talán lehetett elbűvölő, vidám, játékos, kacér. Talán eljárt táncolni, biciklizni, kávézókba és fagylaltozókba. Talán udvarlói is akadtak, fiatalemberek, akik versengtek a kegyeiért. Lehet, hogy egy-kettővel ágyba is bújt.

Vajon mit tett vele az apja? – tűnődött el. Hogyan csinált belőle ilyen nyámnyila teremtést? Vajon lassú folyamat volt, ahogyan lépésről lépésre kiszívta az életkedvét? Vagy történt valami, egy réges-régi, egyszeri eset?

Követte Juliát a lakásba, s megborzongott, ahogy a hideg, párás levegő bekúszott vékony ruhája alá. Ivott egy pohár bort Juliával, egy másikat pedig magával vitt a fürdőbe. Közelebbről szemügyre véve felfedezte, hogy a fürdőkádat keretező mentazöld csempék közötti fuga penészes. Domború vízkőlerakat futott a túlfolyótól a lefolyóig, Julia szappanja pedig hepehupás, zöld daganatként tapadt a fürdőkád peremére, mint egy darabka avas vaj. A nyirkos zuhanyfüggönyből áradó dohos szag elnyomta az epres habfürdő illatát. Joy a forró vízben elnyúlva, behűtött borát kortyolgatva próbált nem gondolni rá, hogy az új lakás nem maga a tökély, az új lakótársa pedig tisztaság dolgában nem mondható igényesnek.

Próbált nem gondolni a pompás kis fürdőszobájára Hammersmithben, a régi, fehér csempékre; a zuhanyozót csak és kizárólag ő használta. Próbált nem gondolni az elmúlt szombat estékre, amikor házhoz szállíttatták az ételt és a saját, külön bejáratú díványán borozgattak a férfival, aki szerette. És megpróbált nem gondolni arra az elviselhetetlen szégyenre, amit akkor érzett, amikor háromnegyed órán át szobrozott a Swiss Centre előtt egy nem különösen vonzó férfira várva, aki nyilván képtelen volt szembenézni a lehetőséggel, hogy akár egyetlen estét is vele töltsön, pusztán az udvariasság kedvéért. Próbált nem gondolni arra, hogy az összes londoni barátja továbbállt vagy odébbállt, s a társasági élete lassacskán borsó méretűvé zsugorodott. És, ha már itt tartott, próbált nem gondolni az anyjára, ahogy szomorúan elhajtott a ronda kis kocsijában, haza a ronda kis férjéhez, aki odahaza üldögélve várt rá a ronda kis házukban. Próbált nem gondolni a közös

107

estéjükre, a beszélgetésekre, amelyek valószínűleg zajlottak közöttük, és próbált nem bűntudatot érezni, amiért nem győzködte erősebben az anyját, hogy töltse náluk az éjszakát.

Inkább a jövőre összpontosított.Holnap hozhatna egy flakon fehérítőt meg egy súrolókefét.

Otthonossá tehetné ezt a helyet. Felhívhatná az anyját, megtervezhetnék, hogyan látogatja majd, és mikor fog itt éjszakázni. Közös elfoglaltságokat szervezhetnének, kigondolhatná, miket szeretne kérdezni tőle az apjáról és a csapnivaló házasságukról meg az életükben felfedezett, titokzatos fehér foltokról. Tehetne még egy próbát a megmaradt kollégáival, és talán felkutathatná néhány régi, bristoli barátját, hogy beinduljon a társasági élete. És akkor eszébe jutott egy levél, ami most takarosan háromba hajtogatva ékelődött a London Fields lapjai közé az egyik kicsomagolatlan dobozban. Egy négyoldalas levél, amelyet vékony, vonalas papírra írtak finom hegyű töltőtollal és éjszínkék tintával. Egy levél, melyet már oly sokszor elolvasott, mióta tíz nappal korábban megérkezett a ham-mersmithi ház lábtörlőjére, hogy szinte belevésődött az emlékezetébe. A bélyegzőn SW8 állt, és egy George nevű férfitól érkezett, aki szerette a nagy kutyákat, a főzést, Catherine Deneuve-öt, a Cheech és Chong komikusduót, Bili Hickst és Julián Barnest, és állította magáról, hogy nem az a fajta, aki általában társkereső hirdetéseket ad fel. Egy férfi, aki hihetetlenül élvezte Joy „elbűvölő” levelét, és szívesen találkozott volna vele minél előbb személyesen is. A telefonszámát is megadta – igazság szerint kettőt is. Az egyik a „kényelmes, bár kissé rendetlen” stockwelli bérlakásáé volt, ahol magányosan élt, a másik a „steril és lélekölően személytelen” irodáé egy okleveles könyvvizsgáló cégnél, Mitchamben. Joy idáig legalább tízszer emelte fel a kagylót, sőt egyszer napközben fel is hívta a lakást, amikor tudta, hogy a férfi a munkahelyén van, és végighallgatta, ahogy a meleg, jól artikulált, majdhogynem nőies hang bejelenti, hogy épp nem tartózkodik otthon. Ám ennél tovább még nem jutott. Nem igazán tudta, mire vár még. De fel fogja hívni a férfit. Mindenképpen. Holnap.

Erre a gondolatra hirtelen sokkal bizakodóbban tekintett a világra. Holnap mindent rendbe tesz: az anyját, az állását, a fürdőszobát, a szerelmi életét, a társasági életét, mindent. Az élete végül is nem akkora katasztrófa, döntötte el, csak épp válaszúthoz érkezett, ennyi az egész. Fordulóponton van. De végül minden jól alakul majd, ebben biztos volt.

108

Maga lesz a tejjel-mézzel folyó Kánaán.

109

TIZENHAT

Joy rápillantott az órájára: 12.55. Szokás szerint korán jött. Mindegy, mekkora erőfeszítéseket tett, hogy menő módon elkéssen, mindig, mindenhová korán érkezett. De az adott körülmények között ez még jól is jöhetett.

A James Streeten álldogált, egy thai étterem előtt, közvetlenül a Selfridges mögött, és várta, hogy a titokzatos George felbukkanjon. A múlt héten végül felhívta – fél órát társalogtak, és megbeszéltek egy randit. Joy vasárnapi ebédet javasolt: úgy vélte, elég ártalmatlanul hangzik, és mindkettőjük számára lehetőséget nyújt a menekülésre, ha a dolog szerencsétlenül sülne el. George kedvesnek tűnt a telefonban. Iszonyú sznobnak, de azért kedvesnek. Úgy írta le magát, mint akinek „pamacsszerű” haja, szemüvege és elég jellegtelen testalkata van, de „azt mondják, szép az arcom” – tette hozzá, amikor Joy képtelen volt bármit is felelni minderre. Joy alacsonynak, szürkének és kicsit szögletesnek jellemezte magát. Nem látta értelmét annak, hogy felmagasztalja magát George bájos öniróniája után. A férfi azt felelte, hogy mindez pompásan hangzik, és – az igazat megvallva – „különleges vonzódást táplál a szögletes nők iránt”. A helyet ő ajánlotta, mondván: még sosem járt itt, de csupa jót olvasott róla. És most itt állt, ezen a napfényes októberi vasárnapon, a legkevésbé kihívó ruhájában, készen rá, hogy belevesse magát élete első vakrandijába.

A férfi önmagáról adott leírása cseppet sem segített a lánynak, hogy valósághű képet alakíthasson ki róla gondolatban, ebből eredően hirtelenjében bármelyik mellette elhaladó férfiról el tudta volna képzelni, hogy ő George. Hiszen lehet, hogy ma nem is lesz rajta szemüveg. És talán egyáltalán nem is annyira vézna, mint állította. Különben is, milyen egyáltalán az a „pamacsszerű” haj? Fogalma sem volt róla, hogy George magas vagy alacsony, hogy milyen színű az a pamacs, és a férfi arra sem tett utalást, milyen stílusú ruhákban számíthat a felbukkanására. Logikus feltételezésnek tűnt, hogy könyvelőként nem divatbáb, ám az ízlése sugallt némi alternatív beütést, egy csipetnyi szokatlanságot.

S a telefonban adott, nem túl ígéretes bemutatkozása ellenére Joy továbbra is kapaszkodott a hirdetés legelső

110

szavába: jóképű. Egy csúnya pasi csak nem írná magáról, hogy jóképű? Ez eléggé valószínűtlen. Nem, George bizonyára hivalkodást nélkülözőn jóképű, tűnődött, mondjuk kócos, aranyos, gyapjúkardigános. Talán afféle irodalomtanár-típus. Kisfiús. Tudósképű. Helyes.

A távolban feltűnt egy kisfiús, tudósképű, helyes, szemüveges férfi, és Joy visszafojtotta a lélegzetét. Ahogy közeledett, egyre kisfiúsabbnak és tudósabbnak tűnt. Mire karnyújtásnyira ért, Joy már nem is vett levegőt, s alig várta, hogy a férfi megszólítsa. Az azonban elsétált mellette, még csak felé sem nézett.

Joy nagyot fújt, és azzal nyugtatgatta magát, hogy amit csinál, nem hülyeség. Az, hogy válaszolt egy újságban közzétett apróhirdetésre, és vasárnap délutánra találkozót beszélt meg egy idegennel, inkább kalandos és szokatlan és… és… tettre kész dolog. Határozottan előretolta az állát, és remélte a legjobbakat.

Aztán meglátta a felé siető férfit, és minden eltökéltsége szétfoszlott a csalódás pocsolyájában.

Nem az ő esete. Semmilyen formában, semmilyen részletében, kezdve kissé öreges Barbour széldzsekijétől a skandináv sípulóveren és furán fésült haján át – ami úgy nézett ki, mintha ragasztóval szorosan a koponyájára tapasztották volna – a tükörfényes, műanyag sarkú Oxford cipőig. Szemüvege inkább John Majoros, mintsem szexis hatást keltett – a keretbe foglalt arcot ugyan csúnyának egyáltalán nem lehetett mondani, de a jóképűséggel köszönő viszonyban sem állt.

– Te bizonyára Joy vagy! – mosolygott rá idegesen.– Eltaláltad! – mosolygott vissza a lány, és higgadtan

elfojtotta a csalódását, nehogy kiüljön az arcára. – Te pedig George vagy.

– Így igaz! – erőszakolta bele a kezét a férfi övvel összefogott farmernadrágja zsebébe, és még szélesebben mosolygott. – Hát nem groteszk?

Joy nevetve fogadta helyzetük ezen közvetlen és kendőzetlen összefoglalását.

– Bizarr! – értett egyet.– Bemegyünk? – mutatott a férfi az étterem bejáratára.– Persze!George elé szökkent, és kitárta előtte az ajtót.

111

– Köszönöm! – mondta Joy azon mélázva, vajon melyik randipartnere nyitotta ki előtte legutóbb az ajtót.

Egy testre tapadó, piros selyemruhát viselő pincérnő levezette őket a pincehelyiségbe, egy sarokasztalhoz. Joy körbetekintett az étteremben, amelyben két másik pár és egy kisebb baráti társaság tartózkodott. Szerette volna tudni, nyilvánvalóan lerí-e róluk, hogy csak most ismerkedtek meg George-dzsal, hogy feladtak és megválaszoltak egy magányos szívek hirdetést? Szemmel látható-e, hogy nem illenek össze? Vajon eltűnődnek-e rajta, mi okból ebédel ez a sikkes Lycra leggingset és lezser, bordás Warehouse pulcsit viselő fiatal lány egy szabadnapos lelkész kinézetű pasival? Egy pillanatig rendezkedtek: széthajtogatták a szalvétát, kinyitották az étlapot. Amikor a férfi nem figyelt, Joy gyorsan rásandított George-ra. A szája egy kissé túl telt volt Joy ízléséhez képest, a szemei pedig bizarrmód távol ültek egymástól, de nem volt csúnya. A bőre ragyogó, finom és hamvas, mint a halvány rózsaszín szarvasbőr, a szeme feltűnő pasztellzöld árnyalatú. De igazából és őszintén, akárhonnan is nézte, akármilyen erősen próbálkozott, egyszerűen nem volt az esete.

– Szereted a csípőset? – derengett fel a férfi szemüvege az étlap felett.

– Ehm, igen. Meglehetősen.– Az jó – vigyorgott rá, majd megint eltűnt.Csak néhány óra, gondolta Joy mereven bámulva az étlapot.

Ennyi az egész. Csak néhány óra az életéből. Pusztán csak egy szemvillanás, egy szárnycsapás, egyetlen szívdobbanás. Két óra, azután előállhat az előre gyártott kifogásával (hirtelen eszébe jut majd, hogy meg kell etetnie a barátnője macskáját), és nyúlcipő. És soha, senkinek nem kell tudnia róla…

– Szóval – szólalt meg George jóindulatúan mosolyogva –, te művészi területen dolgozol?

Joy felkacagott.– Nem, nem kifejezetten. Egy reprodukciós cégnél dolgozom.

Képnyomó vagyok.– Nos, az is egyfajta művészet, nem igaz?– Egyfajta – hagyta rá a lány mosolyogva.– És szereted a munkádat?– Nem – vágta rá Joy nyersen. – Utálom!– Akkor cseréljünk! – mondta George. – Én is utálom az

enyémet.

112

Erre mindketten nevettek, s érezték, hogy kezd megtörni a jég.

– Mi az, amit utálsz benne?– Ó, a nagy büdös mindent! Egyszerűen szörnyű! Szörnyű

emberek, szörnyű hely. Már a szagát is utálom – rázkódott össze George. – Tudod, az a borzalmas irodaszag: műanyag és kávégépek, és a más profitjának kitermelésére elfecsérelt életek. Minden reggel, abban a percben, ahogy beteszem oda a lábam, meglátom az üres helyeket a parkolóban – fenntartva az ügyvezető részére, fenntartva a vezető üzlettárs részére-és rádöbbenek, hogy ez jelképezi a csúcspontját mindannak, amit életükben elértek, és elszomorodom. És nem is vidulok fel egészen addig, amíg a nap végén be nem szállok a kocsiba, be nem kapcsolom a rádiót, és el nem indulok haza.

– Szóval, ha te nem akarsz könyvelő lenni, majd én átveszem tőled!

– Nem, nem akarok könyvelő lenni – mosolygott a férfi. – írni szeretnék.

– Tényleg?– Igen. Nevetségesen hangzik?– Nem, egyáltalán nem hangzik nevetségesen! Miről akarsz

írni?– Nos, egy ideje játszadozom a költészettel. És elvégeztem

egy kreatív írói kurzust. És egy nap majd… – kortyolt a söréből – egy nap szeretném megírni a Nagy Brit Regényt! – nevetett fel hangosan. – Na, ez már aztán tényleg röhejes! De mi a helyzet veled? Elképzeltél már magadnak valami menekülő útvonalat? Bármi nevetségesen felfuvalkodott ambíciót?

– Semmi. Kiskoromban színésznő akartam lenni. Aztán meg képzőművész. Ma már akkor is boldog lennék, ha bármi mást csinálhatnék, csak ezt ne!

– Még fiatal vagy. Abban a korban vagy, amikor még mindenfélét kipróbálhatsz; belekóstolhatsz ebbe is, abba is. Én viszont lassan betöltöm a harmincat. Nekem muszáj lépni: most vagy soha. Az Utolsó Esély Kocsma ajtaját hamarosan bevágják az orrom előtt. Gyerünk – emelte fel a sörét –, mondjunk pohárköszöntőt! Koccintsunk a vacak melókra és a szabadulásra!

Joy megemelte a sajátját, és mosolyogva nekikoccantotta a férfiének.

És akkor a férfi rámosolygott – édes, mesterkéletlen mosollyal –, s Joy felfedezte a bal arcán lévő apró gödröcskét.

113

És ahogy ezt észrevette, rádöbbent arra is, hogy tulajdonképpen jól érzi magát ebben az étteremben, ezzel a fura frizurás, John Major-szemüveges pasival, és többé nem akart kiszökni a mosdóba, hogy a tartályra felkapaszkodva kimásszon a vécéablakon.

Ebéd után kiléptek a kápráztató őszi délutánba, és George ajánlatára elindultak fagylaltot keresni. Joynak a pillanat töredékére eszébe jutott a képzelt barátnő képzelt macskája, de azután igent mondott. Miközben fesztelenül a Green Park irányába sétáltak, Joy megtudta, hogy George Vízöntő, hogy az édesanyja meghalt, az apja pedig távoli, kellemetlen emlék csupán. Hogy a stockwelli lakást az anyja örökségéből vásárolta, és nemrég ért véget egy hosszú távú kapcsolata a barátnőjével, aki szerinte „tiszta dilis” volt. Hogy volt egy Mirabel nevű nővére, aki tizenkilenc éves korában, heroin-túladagolásban halt meg.

Az anyjuk nevelte őket egy gyönyörű, tizenötödik századi, favázas, csigalépcsős, falikárpitos, galériás házban a sussexi Rye mellett. Hétéves korától Kentben járt bentlakásos iskolába, amit utált, főleg azután, hogy az anyja megismerkedett egy Lionel nevű, ropogósra sült, ám szívélyes ingatlanügynökkel, akivel átköltöztek Algarvéba. George ekkor tizenkét éves volt, ami azt jelentette, hogy a szünidőt és a hétvégi kimenőket azzal töltötte, hogy átrepült a Csatornán egy kopár, márványpadlós farói lakásba, a rye-béli szép és barátságos, falikárpitos ház helyett. A nővére valamiféle érthetetlen okból ki nem állhatta Lionelt, és megtagadta, hogy Portugáliába utazzon az iskolai szünetekben. Ehelyett egy Genevieve nevű barátnőjénél maradt, akit kamaszkorára könnyelmű művész szülei tökéletesen felügyelet nélkül hagytak egy rendetlen és koszos chelsea-i házban. Itt kezdődött Mirabel hosszú és boldogtalan kapcsolata a drogokkal, egy fejére húzott, ragasztóval telinyomott műanyag zacskóval és a szipuzással.

Mire George és Joy megérkezett a Green Park lépcsősorának tetejére, az unalmas és igénytelen férfi, akit három órával korábban ismert meg, színt és mélységet nyert, s Joy egyre kevésbé törődött azzal, mennyire különböznek, és egyre jobban érdekelte, hogy mindent megtudjon George Edward Pole-ról.

Az évszak ellenére a park előtt felfedeztek egy ott parkoló fagylaltoskocsit. George vett egy ostyás Mr. Whippyt, és – talán nem túl szellemesen, ám felettébb bájosan – kijelentette, hogy még soha életében nem evett ilyet, ezért nagy izgalommal néz elébe. Joy egy kis poharas Loseley’s vaníliát kért, majd

114

folytatták a céltalan kószálást, ahogyan azokra jellemző, akik nemrég ismerkedtek össze, s egyetlen délután alatt próbálják megosztani egymással egy egész élet emlékeit, anekdotáit és nézeteit.

Joy rengetegszer randizott már, rengeteg olyan pasival, akik szíves örömest megosztották vele a történeteiket és a nézeteiket, ám közben egy csepp lelkiismeret-furdalást nem éreztek, amiért kisajátították a beszélgetést, és egyetlen kérdést sem intéztek hozzá. Férfiakkal, akik képesek lettek volna beszélni és beszélni, míg az élettől is elmegy a kedve. De George-dzsal más volt. Lágy, dallamos hangon mesélt önmagáról, elbűvölő fordulatokkal és épp a megfelelő részletességgel. Nem erőltette rá a lányra az élettörténetét afféle plusz házi feladatként, nem nyújtotta oda bizonytalanul, mint egy alig használt alsógatyát – lapról lapra tárult fel előtte, mint egy gyönyörűen megírt, letehetetlen regény.

Beszélgetés közben Joy önkéntelenül is elkezdte átalakítgatni a férfit: kontaktlencse a divatjamúlt szemüveg helyett, egy jó hajvágás, egy új ruhatár, meg esetleg egy bőrdzseki vagy egy kasmírfelöltő. Elképzelte, ahogy az ujjaival jól összevissza borzolja a férfi lenyalt haját. Elképzelte, ahogy óvatosan leemeli a füléről a szemüveget, lerakja a földre, és a cipőjével ripityára tapossa.

Letelepedtek egy padra a Buckingham palota kertjében található tó partján, s Joy ráeszmélt, hogy minimális kettejük között a fizikai távolság. George karja az övéhez súrlódott, a hátsójuk határozottan összesimult a fapadon. Ám mindezt cseppet sem találta nyugtalanítónak vagy kellemetlennek. Lepillantott a férfi kezére, amely az ölében nyugodott, és úgy döntött, ez a férfi legszebb vonása: nagy és erős, szögletes ujjhegyekkel, ritkás szőrzettel. Az ember tucatnyi fizikai hiányosságot is képes megbocsátani egy férfinak, ha a kezei tűrhetőek, gondolta.

George magáról kérdezgette a lányt, aki mesélt szingapúri születéséről, ebből eredően nem mindennapi neveltetéséről, nehezen szerethető szüleiről, a Bristol Egyetemen eltöltött három évről, vacak állásáról, közelmúltbéli szerelmi életéről és az új lakótársáról. S miközben beszélt, George úgy figyelt rá, mintha csak Joy volna a legelbűvölőbb nő, akivel valaha is megismerkedett.

Mikor sötétedni kezdett, elhatározták, hogy megnyújtják a napot, és isznak egyet valami meleg helyen. Az első hely, amire rábukkantak, az ICA volt, ahol Joy korábban járt már kétszer –

115

egyszer tizennégy évesen Kierannal, hogy megnézzék az Orange Juice koncertjét, egyszer pedig tizenkilenc éves gólyaként, egy hétvégi, londoni kiruccanáson egy tucat izgatott és félrészeg képzős társaságában. Joy szeretett hosszú idő elteltével újra ellátogatni valahova: a létét az idő érzetével, perspektívával ruházta fel. Ahogy George Pole-lal átlépték a küszöböt, megpróbált visszaemlékezni arra a tizennégy éves lányra: mit viselt, mivel érkeztek, mit ivott – de csak arra emlékezett, hogyan bámulta Edwyn Collinst, azt kívánva, bárcsak vele járna szerencsétlen Kieran helyett.

Ültek a magas asztal mellett a magas bárszékeken, és formatervezett palackból kortyolták a sört, miközben körbeölelte őket azoknak az embereknek a lelkes fecsegése, akik a vasárnap délelőttöt a tudás és a kultúra hajszolásával töltötték, a vasárnap délutánt pedig a bárban. Eljátszadoztak az ötlettel, hogy bemennek a belvárosba és megnéznek egy filmet, de kevés volt az akarat, hogy megmoccanjanak; örültek, hogy elüldögélhetnek és végigbeszélgethetik az estét.

A férfi mesélt még a „pszicho” exéről, egy Tara nevű mániás-depressziós testnevelés-tanárnőről, aki egyszer leütötte egy métaütővel, és a baráti körükből az összes nővel meggyanúsította. Válaszul Joy mesélt Allyről és arról, hogy úgy döntött, nélküle indul külföldre; aztán a pasiról, akire egyik szerda este hiába várt a Swiss Center előtt, s hogy micsoda hatalmas, lélekromboló csalódás volt minden férfi, akivel csak tizennégy éves kora óta megismerkedett.

Kilenckor úgy találták, hogy egy vasárnap estéhez mérten már mindketten eléggé berúgtak, így elbotorkáltak a legközelebbi metróállomáshoz. Amikor elérkezett a búcsúzás pillanata, Joy kezdte ismét kényelmetlenül érezni magát, és tudatosult benne, hogy épp vakrandevúzik egy olyan férfival, aki nem is tetszik neki. Vajon megpróbálja majd megcsókolni? És ha igen, hogyan reagáljon rá?

– Nos – mosolygott le rá a férfi szemmel látható gyönyörűséggel –, ez aztán igazán, minden várakozást felülmúlóan élvezetes nap volt! Nagyszerűen éreztem magam!

– Én is – válaszolta Joy, és elhatározta, hogy nem akar csókolózni a férfival, s tudat alatt úgy változtatott a testtartásán, hogy bármiféle spontán fizikai közeledésre elérhetetlennek tűnjön.

– Bevallom – folytatta a férfi őt bámulva –, és remélem, nem értesz majd félre: de te aztán jól lejárattad magad a telefonban a múlt héten! Kicsit sem vagy szögletes. Valójában odáig

116

merészkednék, hogy te vagy a legkevésbé szögletes lány, akihez valaha is szerencsém volt! És volt idő, amikor irtó sok szögletes lánnyal találkoztam, ezt elhiheted! Nem, én sokkal inkább úgy jellemeznélek, mint… – futtatta végig a tekintetét a lány arcán – mint aki… finoman és feltűnően bájos. Mint egy gyönyörű meisseni porceláncsésze. Ha van ennek bármi értelme is.

Nem pirult el, amikor ezt mondta, nem is nevetett vagy adta más tanújelét annak, hogy zavarban volna. A csodálattól tágra nyílt szemmel meredt a lány szemébe, mint a műgyűjtő, aki váratlanul rábukkan kedvenc művésze legszebb alkotására.

– Nos – felelte Joy nevetve –, köszönöm! Kedves tőled!– Ha nem bánod, szeretnélek valamikor felhívni a héten! De

csak akkor, ha akarod.– Ó! – nyögte ki Joy, aki már hozzászokott a zavart és

kétértelmű üzenetváltások és tisztázatlan szándékok dzsungelében végződő találkákhoz. – Persze hogy hívhatsz! Nagyon örülnék neki!

George lágy vonásain széles mosoly terült szét, ahogy megragadta és megszorongatta Joy kezét.

– Jó! – válaszolta határozottan, amitől a szó mély és sokrétű jelentést kapott. – Ennek nagyon örülök!

George ráragyogott, Joy pedig visszaragyogott rá; a férfi öröme furán ragadósnak bizonyult.

– Jól van. Akkor megyek. Majd hívlak! Valószínűleg a hét közepén, mondjuk, szerdán. Megfelel?

– A szerda tökéletes! – mosolygott Joy.– Kitűnő! – szorította meg George még egyszer a kezét,

aztán hátat fordított és elindult.Joy egy-két pillanatig figyelte távolodó alakját. Ahogy nőtt

közöttük a távolság, úgy kerítette ismét hatalmába a tárgyilagosság. Tényleg fura külsejű egy figura, döntötte el. Esetlen, divatjamúlt, gesztusai, megjelenése egy középkorú emberé, mégis része a mai világnak. Két lábon járó ellentmondás. És Joynak fogalma sem volt, mit kezdjen vele.

Amikor Joy aznap este hazaért a Wilberforce Road-i lakásba, Julia törökülésben ült a díványon valami afrikai tunikában, és rózsaszín cigit szívott.

– Hála az égnek, hogy itthon vagy! – szólalt meg hatalmas keblére szorítva a kezét. – Már hívni akartam a rendőrséget!

– Bocsi! – vigyorgott Joy. – Kicsit jobban ment, mint gondoltam.

117

– Nos… – váltott át Julia anyai aggodalma tüstént féktelen vidámságba – egggyértelműen!

Arrébb csúszott a díványon, és megpaskolta maga mellett a párnát.

– És most mondj el mindent elejétől a végéig!– Jesszusom! – puffant le mellé Joy.– Csúcsszuper?– Nem. Nem igazán.– Ó! – ült ki a csalódottság Julia vonásaira.– Egyáltalán nem olyan jóképű. Valójában eléggé bénán néz

ki!– Ó, anyám! Milyen kár!– De nagyon édes! – vetette közbe Joy védekezőn. – Igazi

régi vágású úriember. Némi éllel, ha érted, mire célzok. Kicsit csípős. Nagyon intelligens. Nagyon érdekes. Nagyon figyelmes.

– Szóval akkor nem őrült?– Nem. Egyáltalán nem! Bár azt mondta, egy gyönyörű

teáscsészére emlékeztetem.– Ó, de édes! – markolta meg a teásbögréjét Julia. – Tehát

normális, kedves, és szép dolgokat mond neked. És biztos, hogy nem oltári?

– Sajna, nem.– De azért megkedvelted?– Igen, meg – bólintott Joy. – Nagyon is.– No, hát akkor csak ez számít!Joy pedig mosolyogva rábólintott, és magában azon

tűnődött, hogy talán tényleg így van.

118

TIZENHÉT

Bár Joy randija George-dzsal nem bizonyult épp a lángoló szenvedély, igaz szerelem és a „boldogan-éltek-míg-meg-nem-haltak” előfutárának, arra legalább jó volt, hogy lendítsen a lány önértékelésén, ami már épp idő- és szükségszerű volt. Így három nappal a találkozó után, felbátorodva George bókjain és teáscsészés megjegyzésén, Joy úgy határozott, hogy felhívja Stuart Bigmore-t.

Stuart Bigmore a bristoli barátai közé tartozott, és álmai hercege volt. Magas, koromfekete hajú, szinte lányosan szép arcú. Joy az első bristoli héten belezúgott a fiúba, pontosan egy időben azzal, hogy a fiú beleszeretett a gyönyörű és megbízhatatlan Vivicába, Joy pedig a partvonalra szorult a „legjobb barátnő” kissé homályos és kevéssé kielégítő szerepében. Úgy viselkedtek, mint a régi barátok, és sokan mondták, hogy olyanok, mintha testvérek lennének, de ezt a barátságot mindig is veszélyeztette a gyönyörű és megbízhatatlan barátnő létezése.

A diplomaosztón telefonszámot cseréltek, és megfogadták, hogy tartják a kapcsolatot, de amióta beléptek a nagybetűs életbe, egyszer sem találkoztak. Joy sokszor eltűnődött, mi lett volna, ha a gyönyörű és megbízhatatlan barátnő nem jelenti be igényét a fiúra olyan korán és olyan erőszakosan. Ahhoz viszont túl szégyenlős volt, hogy kapcsolatba lépjen Stuarttal; attól félt, hogy a fiú esetleg azt képzelné, be akarja cserkészni. De az egyetem óta eltelt három év. Talán elérkezett az idő. Talán nincs barátnője. Talán most más szemmel nézne rá, és neki is törékeny porceláncsészék jutnának róla az eszébe.

Szerda délután felhívta.– Nicsak, nicsak! Joy Downer! A tékozló lány! – kiabálta túl

Stuart a háttérben üvöltő zene lármáját. A Sohó-ban dolgozott, egy lemezkiadó művészeti osztályán, de úgy hangzott, mintha egy lokálban ülne.

– Jézusom, hogy tudsz ilyen helyen dolgozni? – kérdezte Joy.– Fülhallgató! – kiabálta a fiú. – Saját lárma a közös helyett.

Hogy vagy?– Remekül, tényleg. És te?– Pazarul. Kényeztet az élet.– Hú, az szuper! – ömlengett a lány. – És merre laksz most?

119

– Claphamben. Vagy mondjak inkább Claarmet? –nevetett.Joy nyelt egyet, és eltűnődött rajta, hogyan hozza fel a

gyönyörű és megbízhatatlan Vivica témáját, hogy ne tűnjön tolakodásnak.

– Van… – kezdett bele – saját lakásod, vagy közösen bérled valakivel?

– Közösen.Joy megkönnyebbülten sóhajtott fel, s kedvtelve képzelte

oda a férfit egy piszkos agglegényekkel teli lakásba, akik Baywatchx néznek és a tusolóba pisilnek.

– Én is – felelte. – Egy rémálom, ugye?– Igen, de már nem sokáig. Jövő héten kiköltözünk.– Költözünk?– Igen, én meg Viv.– Ó!Érezte, hogy a szíve elnehezül a csalódástól. Szorosan

ökölbe szorította a kezét.– Szóval még mindig együtt vagytok?– Aha. Múlt nyáron volt az esküvőnk.– Hűha! Esküvő? Ez elég…– Felnőttes?– Az. Nagyon.– Tudom. De azt gondoltuk, a fenébe is, hát lelki társak

vagyunk! Hosszú ideig leszünk együtt, még az is lehet, hogy örökre. Akkor meg miért ne tegyük meg azt a pluszlépést, miért ne köteleznénk el magunkat? Érted!

– Persze – mondta, bár nem értette. – Istenem, el sem hiszem! Esküvő, huszonnégy évesen! Nagyon bátor vagy!

– Ez a „nagyon hülye” udvarias megfelelője? – ugratta a férfi.– Egy kicsit, talán – nevetett Joy.– Tudom. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon

megállapodom. De, tudod, néha egyszerűen hagyni kell, hogy sodorjon az ár, nem kell folyton mindent megkérdőjelezni. Az ember hallgasson a szívére…

– Ahogy mondod!– És veled mi a helyzet? Van valaki, aki fontos a számodra?Joy habozott, megemlítse-e George-ot. Volt idő, amikor

Stuart lett volna az első, akinek elmondja, hogy válaszolt egy társkereső hirdetésre. Volt idő, amikor a férfi segített volna megfogalmazni a válaszát. De most, miután ennyi szó esett a

120

házasságról meg a nagy, felnőttes munkahelyekről, saját, vasárnap délutáni kis kalandja szomorúan szánalmasnak tűnt.

– Nincs – vont vállat. – Nem igazán. Volt valaki, de pár hónapja szakítottunk.

– Hát, ne is számíts rá, hogy sokáig egyedül maradsz! Figyi, mit csinálsz holnap délután?

– Semmit – felelte Joy, s próbálta úgy feltüntetni, mintha ez pusztán szerencsés véletlen volna, nem társasági életének siralmas jellemzése.

– Szuper! Tartunk egy búcsúbulit. Én meg Viv.– Búcsú?– Igen, kivándorlunk. Spanyolországba.– Hogy mi? Komolyan?– Aha. Vettünk egy romot Andalúziában. Nincs víz. Nincs

tető. Valószínűleg síkhülyék vagyunk – nevetett, bár Joy nem egészen értette, mi olyan vicces ebben.

– De mihez fogtok kezdeni Andalúziában?– Én szabadúszó leszek, Viv meg beindítja a saját

kerámiaboltját. Hamarosan szeretnénk összehozni egy bébit, és egyikünk sem akarná ebben a rohadt, szerencsétlen országban gyereknevelésre adni a fejét, szóval úgy gondoltuk, addig megyünk, amíg fiatalok vagyunk. Megteremtjük a saját életünket.

– Te jó ég, képtelen vagyok elhinni! Iszonyú bátrak vagytok!– Ez most megint szépítés volt?– Nem, komolyan. Szerintem tényleg hihetetlen.– Na igen, tudom! Rémisztő. De ugyanakkor eszméletlen.

Úgyhogy már minden bepakolva, kiválogatva. Pénteken leadom a melót, aztán jövő csütörtökön már itt sem vagyunk! Jesszus. Beszarok, ha csak rágondolok! Na szóval, eljössz? Holnap este.

– Hogyne, mindenképp! Kik lesznek ott?– Ó, mindenki.– Mindenki? – kérdezett rá Joy bizonytalanul.– Persze: Karen, Dymphna, Toby, Jim, az ikrek, Helena,

Conor. Az egész bagázs.– Hah. Azt mondod, azóta is mindenkivel tartod a

kapcsolatot?– Hogyne, persze! Folyton együtt vagyunk. Az utóbbi két

évben együtt laktunk Helenával meg az ikrekkel, Viv meg én.

121

– Hah – ismételte Joy. – El sem hiszem, hogy mind tartottátok egymással a kapcsolatot! Én is próbálkoztam vele, de úgy tűnt, mindenki valami mással van elfoglalva.

– Na ja, mi is szem elől vesztettünk pár embert. Aztán Sidneyben belebotlottunk Conorba, aki viszont együtt lakott Tobyval és Jimmel, és együtt járt Helenával, aki meg az ikrekkel lakott együtt, bla-bla-bla, úgyhogy visszaállt minden a rendes kerékvágásba…

Joy nyelt egyet, és érezte, hogy a szíve valamiféle leírhatatlan, alaptalan düh hatására egyre hevesebben ver. Hiszen ezek az ő barátai! Ez az ő társasága. Amikor három évvel ezelőtt leköltözött Londonba, megpróbált kapcsolatban maradni velük, de túl nehéznek bizonyult. Volt, aki kivett egy évet, hogy utazgasson; volt, aki hazaköltözött; mások az ország különböző szegleteiben tanultak tovább. Végül egytől egyig felhagytak a kísérletezéssel, hogy összejárjanak. Joy nem bánta, mert úgy gondolta, ez szokott történni az egyetemi barátságokkal: egy ideig összetartoznak, azután szétszóródnak, mint szakadt nyakláncról a gyöngyök. Most meg azzal kell szembesülnie, hogy a kör valójában továbbra is sértetlen, és éveken át boldogan elvoltak nélküle.

Miért nem hívtatok fel?, szeretett volna Stuartra üvölteni. Hát nem hiányoztam? Nem vagyok fontos nektek? Soha, egyikőtöknek sem jutott eszébe, milyen szép lenne felhívni a jó öreg Joyt, hogy visszatérhessen a társaságba? Aztán beleszédült a rátörő, émelyítő keserűségbe, amikor eszébe jutott, talán igazából soha nem is akarták, hogy a társaságukhoz tartozzon. Talán ő volt az a feláldozható, periférián lebegő ember, aki ugyan jó, ha ott van, de nem része a brancsnak. Minden, ami a Bristoli Egyetemen töltött három évvel volt kapcsolatos, most hirtelen bizonytalanná vált. Olyan magabiztosan érkezett oda azok után, amiket Hunstantonban véghezvittek Vince-szel. Tapasztalt nő volt. Aki volt már férfival. Szerelmet adott és kapott. Többé sosem elégszik majd meg a futottak méggel. Sosem színleli, hogy más, mint aki.

A közösség azonnal befogadta, egyszer sem kérdőjelezték meg, elég menő vagy elég okos-e, s amikor otthagyta az egyetemet, ezt az önbizalmat vitte magával a kinti világba is, ennek segítségével alapozta meg a londoni életét. És most, amikor úgyis kezd kifogyni belőle, ismét azt éreztetik vele, hogy kívülálló.

– Hát – felelte, miközben gyerekes könnyek kaparták a torkát –, szuper lenne újra találkozni a többiekkel!

122

– Naná, szuper lesz! – biztatta Stuart. – Alig várom, hogy lássalak. Hiányoztál!

De a bókokkal és a közhelyekkel már elkésett.Stuart és Vivica házasok. Stuart és Vivica sikeres művészek.

Stuart és Vivica itt hagyják az országot, hogy Spanyolországban alapítsanak családot. Stuart és Vivica rendszeresen összejárnak a legrégebbi barátaival. Stuart és Vivica fájdalmas határozottsággal emlékeztették arra, hogy az élete egy nagy rakás szar.

Joy összeszorította a fogát, és a lehető leggyorsabban lezárta a beszélgetést, azután lerakta a kagylót, és addig sírt, míg a könnyei el nem apadtak.

123

TIZENNYOLC

Amikor Joy péntek este hazaért a munkából, a macska megint náluk volt. Először hétfőn este bukkant fel panaszosan nyávogva a konyhaajtóban: egy tragikus személyiség szomorú, puha vonásaival és bolondos barackszín szőrrel.

– Ó, nicsak! – kiáltott fel Julia, amikor ajtót nyitott. – Ciculi!A macska – a nemét nem sikerült meghatározniuk, mert a

szőre túl dús volt ahhoz, hogy ellenőrizni tudják – azonnal bevonult, és nekiállt felderíteni a konyhát, mint valami felvágós vendég az ötcsillagos hotelben, hogy meggyőződhessen róla, valóban karmolni valók-e a bútorok.

– Nagyon puccosnak tűnik! – jegyezte meg Joy. – Szerinted fajtiszta?

– Hmm – kukkantott az állatra Julia az olvasószemüvege felett. – Lehet, hogy perzsa. Meg kell hagyni, nem egy tipikus Finsbury Park-i jelenség. Nos – folytatta, szavait a macskához intézve –, igazán szép vagy, és maradhatsz egy darabig, de enni nem kapsz! Ebben a házban legalábbis.

A macska az este további részében mindenhová követte Joyt: kedvesen tekergőzött a lábai közt, hangosan dorombolt, és ahányszor csak Joy leült, megpróbált felkapaszkodni az ölébe. Julia végül éjfélkor, mielőtt lefeküdt volna, kitette a szűrét, ám a macska másnap korán visszatért; a finom, aranyszín szőrcsomó úgy ült a konyhaajtó előtt, mintha csak otthon felejtette volna a kulcsot. Ismét azzal töltötte az egész estét, hogy Joy nyomában járt, majd éjféltájt kisurrant a hátsó ajtón, és beleveszett a sötétségbe.

Ám aznap este Joynak nem volt arra ideje, hogy a titokzatos macskával foglalkozzon. Aznap este sietett. Alig negyven perce volt rá, hogy elkészüljön, felpattanjon a metróra, és visszajusson a városba. Aznap este ugyanis George-dzsal találkozott, az első hivatalos randijük alkalmából.

George, ahogy ígérte, szerda este telefonált, pontosan három órával azután, hogy Joy lerázta Stuart Bigmore-t.

Habár Joy vasárnap óta rengeteg időt fecsérelt el arra, hogy azon töprengett, akar-e komolyan is randevúzni George-dzsal, továbbra sem sikerült elhatároznia magát, így amikor szerda este csöngött a telefon, azt a módszert alkalmazta, amit az éttermekben is, ha nem tudta eldönteni, mit rendeljen.

124

Megvárta, amíg a pincér – vagy ez esetben George – a tollát tartva fölé tornyosul, és a kényszer hatására cselekedett. A pillanat hevében, miközben elméjében még frissen élt a Stuart Bigmore-ral folytatott beszélgetés emléke, úgy határozott, hogy az ötlet nem is hangzik rosszul, ezért azt válaszolta: „Igen, szívesen.” Amire George palástolatlan örömmel azt felelte: „Akkor mostantól fogva egész nap vigyorogni fogok.”

Két nappal később Joy még mindig nem volt biztos abban, végig akarja-e járni ezt a bizonyos utat, de már túl késő volt bármit is tenni ellene. Nagyjából fél óra múlva George ott álldogál majd a Leicester Square-en, a Hippodrome előtt, kipirult arccal a széldzsekijében, s mivel Joy nem is olyan rég hiába várt valakire, nem akarta elkövetni ugyanezt a durvaságot egy másik szerencsétlen emberrel szemben. Így aztán fel-alá rohangált a lakásban, ledobálta a ruháit, csizmát húzott, Obsessiont spriccelt magára, gyorsan felkent egy kis szempillafestéket, mialatt a bolyhos macska kíváncsian figyelte a bevetetlen ágy tetején heverészve.

– Mit gondol, Macska Úr? – faggatta Joy, miközben lófarokba fésülte a haját, majd átkutatta a szobát egy hajgumiért, hogy összefogja. – Szerinted őrült vagyok, amiért randira megyek ezzel a fura pasival, aki nem is tetszik?

A macska csapott egyet bozontos farkával, amit Joy a rosszallás jeleként értelmezett.

– Hm, talán igazad van. De, hékás, csak egyetlen este! És tényleg rendes pasas!

A macska másodszor is legyintett a farkával, de ekkor már háromnegyed hétre járt, és Joynak nem maradt ideje vitatkozni.

Csak három perc késésben volt, amikor húsz percre rá a Leicester Square-i metróállomás előtt beleolvadt a péntek esti tömegbe. Még ha jócskán késve indult is, akkor is sikerült mindig időben megérkeznie.

A hangulat várakozástól izzott: emberek tucatjai ténferegtek a Leicester Square sarkán, a Hippodrome remegve tükröződő fényei alatt. Az eső elállt, de a járda nedvesen

sötétlett a lábuk alatt, és tompán tükrözte vissza a jelzőlámpák borostyánszínét, a színpompás neonok villogását. A Hippodrome ajtajain kiszűrődött a Take That „Relight My Fire”-jának dörömbölése, és Joy hirtelen úgy érezte, rossz helyen jár, rossz időben, hiszen inkább egy csapat vidám baráttal kellene most eltöltenie egy olcsó borral átitatott, áttáncolt éjszakát. A kizökkentség érzetét elméje legmélyére száműzve inkább arra összpontosított, hogy felfedezze George-ot a tömegben.

125

Nem kellett nagyon megerőltetnie magát. Ott állt elöl, egy kisebb karácsonyfa méretű csokor takarásában, és igazán nagyon csinosan festett a tengerészkék, dupla soros gombolású öltönyben, nyakkendőben. Úgy ragyogott a lányra a krizantémáradat felett, mint aki a legboldogabb ember belvárosszerte.

– Hát eljöttél, Joy! – lépett oda hozzá.– Persze hogy eljöttem! – kiáltotta a lány, és megállapította,

hogy a férfi öltönyben sokkal izmosabbnak tűnik, és aznap este a haja sincs úgy lenyalva. – Azt hitted, nem fogok?

– Pontosan! – mosolygott George. – Tökéletesen meg voltam róla győződve, hogy itt állok majd az esőben, és figyelem, ahogy a virágaim elhervadnak, aztán csüggedten hazabandukolok az ebédmaradékhoz, és hamar ágyba bújok. Már azt is elhatároztam, mihez kezdek a virágaimmal.

– Mégpedig?– Meg akartam keresni a Leicester Square legcsúnyább és

legszomorúbb lányát, a kezébe nyomni, és egy szó nélkül elsétálni.

Joy felkacagott, és az jutott eszébe, ahányszor csak eldönti, miféle ember is George, a férfi mond vagy tesz valamit, amitől meggondolja magát.

– De erre most már nem lesz szükség! – folytatta George, átnyújtva az óriási bokrétát. – Remélem, szereted a feltűnő és gigantikus méretű virágokat! Attól tartok, kicsit túlzásba estem!

Joy belebámult a Stargazer liliomok, kerti dáliák és buja, mandarinszínű rózsák kitárt kelyhű tengerébe.

– Imádom a feltűnő és gigantikus méretű virágokat! – mosolyodott el. – Köszönöm szépen! Még soha senki nem hozott nekem virágot, legalábbis nem rendes virágokat!

– Ezt elég nehéz elhinnem! – felelte George, miközben útnak indultak. – Nos, arra gondoltam, célba vehetnénk a Kettnerst! Remélem, neked is megfelel!

– Kettners?– Aha! – csapta össze a tenyerét. – Reméltem, hogy nem

ismered! Így lépre csalhatlak, és elhitethetem veled, hogy valami elegáns helyre vittelek. Egy darabig, legalábbis.

Joy furcsállkodva méregette.– Majd meglátod! – felelte a férfi, és megfogta a könyökét,

hogy átsegítse egy pocsolyán. – London legnagyobb szemfényvesztése!

126

– Megérkeztünk! – torpant meg George egy elegáns hotelnek tűnő épület előtt, amelynek New York-i stílusú, üvegkupolás bejárata volt. Belül mindenfelé tölgyburkolat és halk csevegés; a zongorista lágy futamokat játszott a koncertzongorán.

– Arra gondoltam, indíthatnánk egy üveg pezsgővel! Szereted a pezsgőt? – kérdezte George olyan hangsúllyal, mintha épp azt ajánlotta volna, osztozzanak meg egy üveg szilvalén.

– Imádom a pezsgőt!– Remek! – mosolyodott el a férfi, majd egy alacsony

asztalokkal és apró, barna bőrfotelekkel berendezett kicsi bárba vezette, amely zsúfolásig megtelt emberekkel.

– Szóval, hol itt a nagy szemfényvesztés?– Majd meglátod, ha leülünk enni! – mosolygott a férfi. – De

hadd segítsem le a kabátodat!– Ó, köszönöm! – fordult meg Joy, hogy George

hozzáférhessen az ujjaihoz, s hirtelen zavarban érezte magát ilyen bőség és lovagiasság láttán. Mindez annyira idegen volt számára.

– Köszönöm! – mondta ismét, miután a férfi gyengéden kihámozta a kabátjából, majd szépen ráhajtogatta a ruhadarabot a karjára.

– És ezeket a virágokat is eltesszük az útból, rendben? –nyalábolta fel őket a szabad kezével, azután az összes problémás holmit kivitte a bárból, hogy pár perc múlva üres kézzel térjen vissza. Joy nem kérdezte, mit csinált velük; mostanra gyanította, hogy George egyike azon kevés fiatalembernek, akik jártasak a felnőttség titkos művészetében.

– No akkor – kapta fel George a borlapot –, van kedvenced?– Nincs – felelte a lány. – Tőlem jöhet bármi, amiben buborék

van.Joynak eddigi életében elvétve akadt alkalma a pezsgőzésre,

és akkor sem volt miből választania. Hallott már „Bollinger”-ről, „Taittinger”-ről meg „Perrier Jouét”-ről, ám a valóságban a választék sosem terjedt túl a „cég kínálatán”.

George néhány perccel később egy párás pezsgősvödörrel és két teli pohárral tért vissza. Leült, és a száránál fogva megemelte a poharát.

– Bevallom, örömömre szolgál, hogy újra láthatlak! Még szebb vagy, mint ahogy az emlékeimben éltél!

Joy pirulva elmosolyodott, s érezte, ahogy a férfi bókja beszivárog lelke repedéseibe. A száránál fogva a férfiéhez

127

emelte a poharát, önkéntelenül is utánozva George kifinomultságát.

– Örülök, hogy itt lehetek! – válaszolta.– És hogy telt a heted?George lesimította a nadrágja szárát, visszasüppedt a bőr

karosszékbe, s ujjait összekulcsolva felkészült, hogy a legutolsó apró részletre kiterjedően figyelmesen végighallgassa Joy eseménytelen életének elmúlt hat napját. Volt valami abban, ahogy Joyra nézett, amitől a lány szinte elhitte, talán valóban olyan érdekes, amilyennek a férfi látja. Ahogy a pezsgő buborékai leérkeztek üres gyomrába, kissé ellazult, s elmesélte az egész hetet.

Mesélt arról, milyen Juliával együtt lakni, a túlcsorduló hamutartókról, a fürdőszoba padlóján tornyosuló gyűrött, szürke alsóneműhalmokról, a foltos törülközőkről, a le nem húzott vécéről, a használt teafilterekről, amik addig hevertek a konyhaszekrényen, míg a műanyag lap sötétvörösre nem színeződött.

Azután mesélt a régi, egyetemi barátai társaságában eltöltött estéről. A bizonytalanságáról és az üldözési mániájáról, amelyek abból fakadtak, hogy a többiek milyen jól elvoltak nélküle két évig, inkább nem beszélt. Ahogyan arról sem, milyen idegennek érezte mindannyiukat. Valamint azt sem említette, hogy mindegyiküknek jobb állása, jobb lakása és jobb kapcsolatai vannak, mint neki. Inkább megemlítette, milyen jól mulattak, és milyen vénnek érezték magukat mind a felelősségteljes munkájukkal és az óriási hiteltúllépéseikkel, milyen messzinek tűntek a régi, szép diákévek.

– Nem is sejtheted, mit jelent az öregség! Várj csak, majd ha közeledsz a harminchoz! – nevetett George.

Joy idiótának érezte magát, nagy I-vel, George azonban úgy nézett rá, mint egy idegen, aki most először hall a földi életről, s ez elég magabiztosságot kölcsönzött a lánynak, hogy folytassa a fecsegést.

Időközben végeztek a pezsgővel, és átvonultak az étterembe. Joynak – a gyomrát megkerülve – egyenesen a fejébe szállt az ital, s az este egyfajta álomszerű, valószerűtlen jelleget nyert. Egy pincér az asztalukhoz vezette őket az étterem távolabbi végében, s Joy becsusszant a bársonyülőkés padra.

– Csinos a felsőd! – dicsérte meg George, s közben az ölébe terítette a szalvétáját.

128

– Köszönöm! – felelte Joy a tojáshéjszínű gyapjút babrálva. – Bár már ezeréves. Nézd, a hónalja teljesen ki van bolyhosodva! – emelte fel a karját, hogy megmutassa a férfinak. – Most már tényleg ki kellene dobnom végre, de bizonyos okokból érzelmileg kötődöm hozzá.

George meleg mosollyal bámulta.– Ezt imádom benned! – mondta, le nem véve a szemét a

lányról.– Mit? – eresztette le a karját Joy.– Ezt a… ezt a… nem is kifejezetten önutálat ez, hanem hogy

képes vagy egyidejűleg sértegetni magad, ugyanakkor hatalmas önbizalmat sugározni. Elegáns trükk, meg kell hagyni!

– Igen?– Kétségtelenül! Nem sok nő lenne képes arra, hogy ilyen

elragadó színben tüntesse fel a pulóvere kibolyhosodott hónalját!

Joy felnevetett. Általában nem hajlott a bókokra – úgy érezte, kínosan közszemlére kerül tőlük –, ám volt valami George őszinte tekintetében, ahogyan a nagy szemüvegén keresztül figyelte, amitől Joy olyannak érezte magát, amilyen mindig is lenni szeretett volna.

Megérkeztek az étlapok, és lelepleződött a „szemfényvesztés”.

– Pizza Express?!– Pontosan! – vigyorgott George. – Ez a világ legpuccosabb

pizzériája. Imádom ezt a helyet! Úgy értem, nem hihetetlenül fantasztikus, hogy az ember ilyen grandiózus díszletek között ehet proli ételeket? Képzeld, ha minden gyorsétterem ilyen lenne! Hát nem szebb lenne a világ? Mit gondolsz, mennyivel finomabb lenne a Big Mac, ha az ember bársonyon ülve fogyasztaná?

Joy nevetve bólintott, és igazat adott a férfinak. Egy pillanatra meg is feledkezett róla, hogy George az a fura pasi, akit egy újsághirdetésen keresztül ismert meg, s izgatottá tette, hogy ennyi idő után végre randizik. De aztán tekintete a gombócaik és a cappricciosáik felett egymásra mosolygó párokra kalandozott, olyan párokra, akikről látszott, hogy rendes körülmények között ismerkedtek meg, olyan párokra, akik összeillettek, és hirtelen megint csak azon töprengett, mi a fenét keres itt, és mi a fenére készül.

129

Mire aznap este otthagyták a Kettnert, George és Joy már túl volt egy üveg pezsgőn, egy üveg Pinot Grigión és fejenként egy pohárka Chivas Regalon a puding után.

– Tartozom egy vallomással! – szólalt meg George, miközben az előcsarnokban felsegítette Joyra a kabátot. – Ma reggel, mielőtt munkába indultam, kissé arcátlanul, ám – remélem, hiszel nekem! – teljesen tiszta szándékkal, bekészítettem a hűtőbe egy üveg pezsgőt. Csak arra gondoltam, ha idáig jutunk az este, és továbbra is jól érezzük magunkat egymás társaságában, esetleg szívesen folytatnánk kényelmesebb körülmények között. Megosztanád velem? Persze nem kötelező! Egyáltalán nem. Nem muszáj pusztán udvariasságból igent mondanod. És természetesen, ha véget ér az este, hívok neked taxit…

– Ó! – józanodott ki hamarjában Joy, hogy fontolóra vegye az ajánlatot. – Hát… nem is tudom.

Amióta csak első alkalommal megpillantotta George-ot egy héttel ezelőtt, furamód úgy érezte magát, mint egy hajó, ami a horgonyról elszabadulva sebesen távolodik a kikötőből. Eddig azonban még látta a kikötő pislákoló fényeit. Most azonban érezte: ha most elfogadja a férfi meghívását, és a lakásán még jobban berúg, akkor magával ragadja az ár, és soha többé nem talál majd vissza.

Viszont ha nemet mond, azzal azt érezteti, hogy az este mégsem sikerült olyan élvezetesen, mint amilyen kétségtelenül volt, hogy George nem olyan elbűvölő, mint amilyennek minden joggal tarthatná magát, és hogy ha az ember tökéletes randevúpartner, ez egyszerűen nem elég.

– Hm, jó – szaladt ki a száján. – Miért is ne?– Tényleg? – meredt rá meglepetten George.– Persze – válaszolta Joy azon tűnődve, vajon miféle

természetfeletti erő kényszeríti egyre tovább ebbe a bizarr irányba. – Még úgysem jártam Stockwellben.

– Hiszen ez csodás! – kiáltott fel George, s egy pillanatig csodálkozva mosolygott rá, mielőtt újra akcióba lendült volna. – Akkor hát – nyitotta ki az ajtót a lány előtt –, lássuk, sikerül-e fognom egy taxit!

Kiléptek a Romilly Streetre, és feltűnt egy taxi. Amikor Joy becsusszant a hátsó ülésre, megfordult, és a hátsó ablakon kipillantva örökre búcsút intett a kikötőnek.

130

TIZENKILENC

Ahogyan George arcát sem igazán lehetett a „jóképű” szóval jellemezni, úgy stockwelli lakására sem illett a „kényelmes, bár kissé rendetlen” leírás.

Ilyen lakások miatt szoktak az emberek sűrűn mentegetőzni. Például hogy „Bocs a kupiért!”, „Most akarom kicsinosítani!” vagy „Ez csak átmeneti!”, de ez esetben ez elmaradt. Az első, ami Joynak feltűnt, hogy milyen hideg van. Reménykedett benne, hogy a férfi tesz majd valamiféle megjegyzést a sarkvidéki klímára, és sietve feljebb kapcsolja a központi fűtést, de nem tette.

Az előszoba szőnyegén zöldes indaminták kúsztak, a falakon avokádószínű, fényes festék; a belőle nyíló nappali két sápadtszürke velúrkanapéval, egy papundeklidobozon egyensúlyozó picike televízióval, két festetlen farostlemez könyvállvánnyal és valamiféle kékesen ragyogó, csíkos tapétával dicsekedhetett. A „kényelmes” jelleget a szerteszórt skót kockás párnák, a fura, vörös bársonyfüggönyök és a szoba közepén álló dohányzóasztalon átvetett zöld gyapjúpléd kellett volna, hogy megteremtsék. Joy valami hőforrást – gázkályhát, hősugárzót, radiátort – keresett, de semmit nem talált. Reszketve indult el, hogy megkeresse a mellékhelyiséget.

A vécére a huzatosnak tűnő fürdőszobától balra, egy aprócska helyiségben talált rá. Fehér volt, fekete ülőkével, a magasban elhelyezett tartállyal és egy hosszú, rozsdás láncon lógó műanyag lehúzóval. A szemközti falon egy lejárt naptár függött, az ülőke pedig olyan jéghideg volt, hogy Joynak a lélegzete is elállt, amikor ráült. Mire visszaért a nappaliba, George egy pezsgősüveggel foglalatoskodott. Farmert viselt övvel és vékony, zöld pólót. Joynak azonnal hiányozni kezdett a csinos, kék öltöny.

– Ó! – vetett rá George egy aggodalmas pillantást. – Hadd vegyem el a kabátod!

– Jaj, nem, nem! – szorította magához a ruhadarabot Joy védekezőn. – Egy kicsit fázom. Azt hiszem, inkább magamon hagyom! – mosolygott.

George a megjegyzés hallatán sem ajánlotta fel, hogy meleget csinál, így a lány fagyos kezeit zsebre vágva telepedett le az egyik kanapéra, és csak kínkeservesen húzta elő őket,

131

amikor a férfi hosszú nyakú pohárban átnyújtotta neki a behűtött pezsgőt.

– A szerencsétlen kezdetekre! – jelentette ki a férfi poharát Joyéhoz emelve.

– Pontosan! – mosolyogott a lány vacogó foggal.– Te jó ég! Te aztán tényleg fázol, ugye?– Igen – bólintott Joy. – Megfagyok!– Annyira sajnálom! – szabadkozott a férfi. – Az egyik ok,

amiért a lakást ilyen olcsón vesztegették, hogy még be kellett volna szereltetni a központi fűtést, de amikor beköltöztem, nyár volt, és mire beköszöntött a tél, már megszoktam így. Ilyen a bentlakásos iskola – mosolygott rá bűnbánatosan –, megkeményíti az embert. Várj csak, hátha elő tudom ásni a régi hősugárzómat! Egy másodperc!

George néhány perccel később egy nagy, kattogó fémdobozzal tért vissza. Úgy nézett ki, mint ami menten lángra lobban, amint bedugják. Az első néhány nyöszörgő meleg fuvallatba az égő por szúrós szaga vegyült, de pár perc múlva enyhülni kezdett a fagy a kis szobában, és tizenöt perc elteltével Joy felmelegedett annyira, hogy kibújjon a kabátjából. George betett egy Arrested Development-CD-t, és töltött még egy kis pezsgőt. Fellebbentette a zöld plédet a dohányzóasztalról, és előhúzott egy kis fadobozt.

– Nem tudom, mi a véleményed erről – kezdett hozzá –, de attól tartok, az életemhez ez is hozzátartozik.

És ekkor váratlan dolgot tett. Előhúzott egy csomag Rizla márkájú cigarettapapírt, és nekiállt, hogy sodorjon egy füves cigit.

– Hát tudod – nyögte ki Joy a férfi tevékeny kezeit figyelve –, nem vagy egy könnyen kiszámítható!

– Nem?– Nem bizony. Folyton ellentmondasz az elvárásaimnak.

Amikor először megláttalak, arra gondoltam, úgy nézel ki, mint egy lelkész, aztán ma este meg, öltönyben nyakkendőben, hát, úgy festettél, mint a könyvelő prototípusa, erre most itt ülsz farmerben, Arrested Developmentet hallgatsz, és mariskás cigit sodorsz magadnak. Egyszerűen fogalmam sincs, mit gondoljak rólad!

George úgy mosolygott, mintha mindezt nem először hallaná.

– És ha elárulnám, hogy valaha punk voltam, akkor még jobban megdöbbennél? – kérdezte. – Ide nézz!

132

Újabb dobozt húzott elő a kávézóasztal alól, és odaadta Joynak. A dobozban egy csomó fényképet talált, legtöbbjük az a kicsi, négyszögletes formájú, matt papíros volt a hetvenes évekből. Joy átnézte a képeket: gúnyosan pózoló iskolás fiatalok csoportja a 70-es, 80-as évekből, denevérujjú felsők és szűk farmerek özöne, katonazubbonyok és trikók, kinyújtott nyelvek, tűsarok és műanyag fülbevaló, szénaboglya frizurák, elektromos gitárok, mopedek, dobszerkók és pattanásos állak.

– Melyik vagy?– Nem találod ki?– Nem.– Az ott! – mutatott egy vékony, hátrafésült hajú fiúra

keresztben csíkos pólóban egy fejpántos német juhászkutya mellett.

– Na ne! – vette szemügyre Joy közelebbről is a homályos fotót.

– Meg az! – mutatott a következő képen egy még vékonyabb, kiszőkített üstökű fiúra, akinek egy rózsaszín hajú, durcás tinilány ült az ölében.

– Úristen! Mennyire más vagy! Ki ez a lány?– Ő Phoebe, a kamaszkori szerelmem.Joy figyelmesen tanulmányozta a lányt: önkéntelenül is más

nőkkel próbálta szentesíteni váratlan feltűnését George életében, hogy előtte már megfordultak ebben a pozícióban.

– Nagyon helyes.– Igen – kukucskált át a férfi a válla fölött –, az volt. Attól

tartok, szörnyen sekélyes vagyok. Csak nagyon helyes nőkkel randizom – vigyorgott rá, és rágyújtott a spanglira.

Joy hirtelen rádöbbent, hogy a fizikai vonzalom menynyire viszonylagos. A többi férfival összevetve, akikkel idáig randizott, George nem számított kifejezetten vonzónak. Saját megítélése szerint azonban „jóképű” volt, következésképpen elég mutatós, hogy kiköthesse: csak csinos nőkkel randevúzik. Így aztán, George elképzelései szerint semmi rendkívüli nem volt abban, hogy Joy belement egy második találkozóba, most itt ül a lakásán, és pezsgőt iszogat. És ha a férfi úgy véli, ők ketten jó párt alkotnak, és ha George Phoebe szerint is jó parti volt, akkor talán benne van a probléma.

És ebben a pillanatban mintegy gondolatmenete összegzéseként megszólalt a telefon, és George csettintett a nyelvével:

– Jaj, istenem, ez Tara lesz!

133

– Tara?– Igen, a dilis exem, emlékszel? Mindjárt lerázom.Joy csak ült, és csodálkozva hallgatta, hogyan hárítja el

George a vonal túloldaláról érkező hisztérikus könnyzáport (Joynak legalábbis annak tűnt), majd végül egy tömör „Kérlek, ne hívj többet!” felkiáltással letette.

– Hűha! – szólalt meg Joy az iménti drámától felcsigázva. – Mit akart?

– Te jó ég! – zöttyent le a férfi a kanapéra, s beletúrt a hajába. – Hallotta, hogy találkozgatok valakivel, és ezen teljesen kiborult. Tudtam, hogy ez lesz!

– Ó. Szóval még nincs túl rajta?– Sajnos nincs. Meg volt győződve róla, hogy újra össze

fogunk jönni, és attól tartok, az, hogy olyan sokáig egyedül éltem, csak olaj volt a tűzre. De most kénytelen belátni, hogy vége. Ha egy kicsit durvának tűntem az előbb, biztosíthatlak, csak az ő érdekében tettem. Túl sokáig áltatta magát, és ez nem egészséges. Tovább kell lépnie…

George szegény, szerelembeteg exbarátnője lelkiállapotára tekintettel szomorúan ingatta a fejét, s Joyban egyre nőtt a gyanakvás, hogy talán nincs is gond a férfival. Vele kapcsolatos ellenérzései talán pusztán a szerencsétlen első benyomásból fakadnak, meg a saját szűklátókörűségéből.

Így aztán, mire George végre elszánta magát, és szájon csókolta Joyt, a lány már elhatározta, hogy hagyja magát sodortatni az árral; meglátja, mi történik. S amikor tizenöt perc múlva szembe találták magukat a kérdéssel, hogyan juttassák haza Joyt a Finsbury Parkba hajnali egy tájékán, elkerülhetetlenül felmerült az ötlet, hogy töltse ott az éjszakát.

– Tiéd az ágy! Én majd összekucorodom a kanapén! – ajánlotta a férfi.

De Joy már eldöntötte, hogy ha jelen pillanatban nem is érez leküzdhetetlen vágyat George iránt, de el tudja képzelni, hogy valamikor a közeljövőben lefeküdjön vele, akkor azzal sem vállal túl nagy kockázatot, ha beleegyezik, hogy megosztozzanak az ágyon. Így esett, hogy tíz perccel később George jéghideg hálószobájában találta magát, ahogy a férfi egyik pólójában kuporog a nyirkos paplan alatt és a vetkőző George-ot figyeli. Rájött, hogy a férfinak valójában nagyon is jó teste van: szépen formált mellizmok, némi mellszőrzet, a nyári barnaság emlékét idéző, selymes bőr.

134

– Úgy rémlik, mintha azt mondtad volna, „jellegtelen” a külsőd – ingerkedett vele. – De hisz remek alakod van!

– Köszönöm! – ragyogott az örömtől George. – Mióta egyedül vagyok, rendszeresen lejárok edzeni. Te vagy az első, aki szemügyre veheti az eredményt, így inkább nem fűzök hozzá elfogulatlan megjegyzést. Mondd csak, jobban éreznéd magad, ha én is felvennék egy pólót, mielőtt ágyba bújok?

– Általában hogy alszol? – vont vállat Joy.– Meztelenül.Joy végignézett rajta a boxerjében, és úgy döntött, arra még

nem áll készen.– Elég a boxer – mondta.George beugrott a paplan alá, és felé fordult.– Tudod, mit? – mosolygott rá kisfiúsán. – Már kamaszkorom

óta erről álmodoztam…– Ó, hogyne…– Nem úgy értem! Ez egy szűzies álom! Arról a lányról, aki

mellett egyszer lehorgonyzók majd. Tudom, hogy szörnyen ostobán hangzik, de mindig is tudtam, hogy a haja fekete lesz, a neve pedig egy szótagú. Amióta csak megkaptam a leveled, folyton azt érzem, de elsöprő erővel, hogy te vagy az a lány…

Joy valamiért hatalmas bókként élte meg, hogy megtestesítheti a kamasz George álmait, így amikor a férfi ránézett a bársonyos tekintetű, zöld szemével és azt kérte, ölelje meg – „ígérem, pusztán plátóian!” –, Joy beleegyezett. Az ölelésből persze csók lett, a csókból szenvedélyes ölelés, s mielőtt Joy észbe kaphatott volna, már George tarkóját bámulta, aki eszeveszetten kotorászott óvszer után az éjjeliszekrényben.

Joy a másnap reggeli ébredés után sem bánta, hogy lefeküdt George-dzsal. Sosem bánta meg, ha lefeküdt valakivel. Úgy gondolta, a szexet csak akkor kell bánni, ha olyanra pazarolta az ember, aki nem érdemelte meg.

A férfi becipelte a veszélyes hősugárzót a hálóba, és főzött neki egy csésze teát, hogy felmelegedhessen, de Joy még a vastag paplan alatt is annyira fázott, hogy eszébe sem jutott felkelni.

– Ide süss! – fújta ki a levegőt csücsörített szájjal. – Látszik a leheletem!

– Te jó ég, ez szörnyű! – temette a férfi a kezébe az arcát. – A világ legsugárzóbb asszonya fekszik meztelenül az ágyamban, és én még a meleg egyszerű fényűzését is képtelen

135

vagyok megadni neki! Te! – kiáltotta jobb kedvre derülve. – Mit szólnál egy finom, forró fürdőhöz? Remek forró víz jön a bojlerből! Csak elnyúlsz benne, és addig folyatod, amíg átmelegszenek a csontjaid!

– De hogy jutok el odáig?– Hozok egy pokrócot.George visszatérve lovagiasan bebugyolálta egy szúrós

pokrócba, és átvezette a gőzölgő fürdőszobába.– Habfürdő nincs?– Istenem! Kész katasztrófa vagyok! – csapott a homlokára

George. – El sem tudom hinni, hogy megfeledkeztem a habfürdőről!

– Nem számít! – vetette bele magát Joy mosolyogva a gőzölgőén forró vízbe. Dermedt tagjai kezdtek kellemesen kiengedni.

– Betettem egy törülközőt a szárítóba, hogy felmelegedjen – közölte a férfi. – Csak szólj, ha ki akarsz jönni, és idehozom!

George megtorpant, keresztbe fonta karjait, és az arcán boldog mosoly jelent meg, amikor lenézett rá.

– Te aztán tényleg hibátlan vagy! A legtökéletesebb lány, aki valaha is a szemem elé került!

Még egy darabig tovább mosolygott, azután magához tért az ábrándozásból.

– Hozhatok még egy csésze teát?Joy majdnem egy órán át feküdt a fürdőkádban, miközben

George elhalmozta teával, pirítóssal és sosem szűnő bókjaival. A nap hátralévő részét az ágyban töltötték – beszélgettek, szeretkeztek, aztán beszélgettek, majd megint szeretkeztek, míg négykor odakint, az ablakon túl felragyogtak az utcai lámpák, és borostyánszín fénytócsákat vetettek az ágyneműre.

Az elmúlt huszonnégy órában összezsugorodott a világ. Ahol annak idején egy millióktól nyüzsgő város virágzott, most nem maradt más, mint egy kis sötét szobában, a lakás sarkában két összefonódott test a paplan alatt, magányosan lebegve a kozmosz feketeségében.

Minden összefüggését vesztette, és Joy többé nem tudta, merre tart. A tárgyilagosság látszata nem is tért vissza hozzá mindaddig, amíg nyolckor korogni nem kezdett a gyomruk, és Joy vissza nem küzdötte magát a ruháiba, hogy kimozdulhassanak a lakásból, és keressenek valami ehetőt. Ekkor hirtelen ráébredt, hogy noha már kétszer randevúzott George-dzsal, tizenkét órát töltött az ágyában, és négyszer

136

szeretkeztek egymással, továbbra sem talál benne semmi vonzót.

137

HÚSZ

Amikor Joy szombat este hazaért George-tól, megint ott találta Julia furcsa barátját, Bellát. Bellán sok furcsaság akadt, de mind közül a legfurább az volt, hogy a név mögött egy férfi rejtőzött.

Joy legelőször a beköltözése utáni napon futott össze Bellával (akit valójában Barrynek hívtak). Amikor Joy átlibegett a nappalin a reggeli teájáért, Bella a kanapén ülve nézte a Songs of Praise-t, az emancipáció jegyében fekete leggingsben és egy óriási, fekete pulcsiban, ami szinte teljesen eltakarta apró alakját. Vékony szálú, barna haját vállig érő, egyszerű bubifrizurára nyíratta, a szemöldökét kiszedte, durva bőréről lerítt, hogy sokat sminkeli magát.

Ahogy Joy besétált, Bella a kezét a szívére szorítva, teátrálisan eljátszotta a rémületet, és arról sápítozott, menynyire megijesztette. Majd letekeredett a kanapéról, mint egy kis sikló, és bemutatkozott.

– Bella vagyok, Julia kishúga!Joynak fogalma sem volt, mit feleljen.– Tudom – folytatta a férfi –, nem is hasonlítunk egymásra!Persze kiderült, hogy se nem Julia húga, se nem az öccse,

ezzel ellentétben a „legjobb barátja széles e világon”.Julia odavolt érte, de amennyire Joy látta, Bella hiú volt,

neurotikus és tiszta dilis. Azt képzelte magáról, hogy a nagyvárosi homoszexuális álmot élő, elbűvölő, tündöklő, többé-kevésbé végzetes hercegnő. A valóságban egész nap Juliával lógott, Hobnob kekszet rágcsált a kanapén, és mindenkit leszólt, akit a tévében látott. Volt egy transzvesztita műsorszáma – Bella, Bella –, de összeveszett a klub menedzserével, ahol fellépett, és azóta senki sem szerződtette. Soha életében nem járt senkivel, mert Julia szerint utálta a homokos pasikat. Joynak úgy tűnt, ilyen születetten boldogtalan emberrel még nem találkozott.

– Nicsak, nicsak, kit látnak szemeim! – dorombolta egy doboz Strongbow mellől, amikor aznap este Joy besétált. Bellás vonás volt ez is: képtelen volt olyat mondani, ami egy picit is eredeti.

– Drágám! – pattant fel Julia a kanapéról. – Hála az égnek! Már kezdtem azt hinni, elraboltak az ufók! Telefonálhattál volna!

138

– Ne haragudj! – szabadult meg a kabátjától Joy, és lehuppant a kanapéra. – Eszembe sem jutott.

– Azt meghiszem… – csücsörített Bella tettetett undorral.– Drágám! – mondta Julia a kanapé karfájára telepedve, és

rágyújtott egy halványkék cigarettára. – Ki vele! Hallani akarom az utolsó mocskos kis részletet is!

– Jaj, kérlek! – ciccegett Bella, és félrefordult, ezzel is érzékeltetve, hogy a heteroszexuális szex puszta gondolatára is felfordul a gyomra.

Joy a legelején kezdte, a hatalmas csokorral és a procc pizzázóval, s ahogy tovább mesélte a történetet, kezdte a történteket a hallgatói szemével látni, és ettől hirtelen nem tűnt többé olyan furcsának és különcnek. Egy kedves pasi, akit szokatlan körülmények között ismert meg, elvitte vacsorázni, és úgy bánt vele, mint egy királynővel. Olyan jól érezték magukat egymás társaságában, hogy felmentek a kedves pasi lakására, pezsgőztek, és lefeküdtek egymással. Papíron remekül mutatott, elmondva csodásan hangzott, de a valóságban? Hát, abban még mindig nem volt teljesen biztos.

– A külső nem minden – jelentette ki Bella, és rácsapott Julia kezére, aki egy pattanást babrált az állán. – Az számít, ami odabent van!

– Persze, tudom – sóhajtotta Joy, s közben arra gondolt, Bella nemcsak közhelyes, de ráadásul nincs is igaza. A külső nem minden, de igenis nagyon lényeges. – De nemcsak a kinézetéről van szó, hanem… csak olyan… nem is tudom, milyen érzetem van.

– Hívd át! – javasolta Julia. – Hívd meg vacsorára, hadd nézzük meg mi is! Majd mi megmondjuk, jóképű-e, vagy sem.

– Hát, nem is tudom – motyogta Joy. – Még azt sem döntöttem el, viszont akarom-e látni.

– Tessék? – kapott a szívéhez elképedve Bella. – Épp most nyüstölted huszonnégy órán keresztül ezt a szerencsétlen fickót mínusz 15 centi távolságból, és nem vagy benne biztos, akarod-e még látni? Tudod, hogy hívják az ilyen lányokat…

Joy túl fáradt és zavart volt ahhoz, hogy kifaggassa Bellát, pontosan mire is gondol, ezért inkább úgy határozott, megpróbál kissé pozitívabbnak tűnni.

– Talán ez az egész csak az elvárások miatt van. Lehet, hogy ha azt írta volna a levelében, hogy úgy néz ki, mint egy varacskos disznó, akkor, amikor megláttam, kellemesen csalódtam volna, és most teljesen másképp néznék rá. Talán

139

arról van szó, hogy egy „jóképű” férfit vártam, és megvolt a magam határozott elképzelése arról, ki a jóképű, és miután ő nem ilyen volt, ez negatívan hatott rám.

– Pontosan – nyugtatgatta Julia, aki szemmel láthatóan égett a vágytól, hogy Joy romantikus kalandja jó véget érjen. – Biztosan erről van szó! Csak elfogulatlanul kell ránézned. Annyira csak nem lehet rossz, ha négyszer is megvolt, nem?

Joy bólintott, de aztán eszébe jutott a kétévnyi tapizás Kieran szobájában, és hogy kamaszkorában az eljegyzési gyűrűjét hordta, meg az a két hónap, amikor Mirandával csókolózott, és a mellbimbóit cirógatta hatodikban. Aztán eszébe jutott az az alak, akire egy szerda este hiába várt a Swiss Centre előtt; nem is tetszett neki, mégis belement, hogy randizzon vele, csak mert olyan szépen kérte. Eszébe jutott szinte az összes férfi, akivel valaha is lefeküdt vagy randizott, és rádöbbent, hogy Vince és Ally kivételével hosszú és elkeserítő listát állíthatna össze azokból, akikkel intim kapcsolatba került anélkül, hogy fizikailag vonzódott volna hozzájuk. Ez is csak azt a tényt igazolta, hogy komplett idióta, aki szemmel láthatólag beteges módon képtelen nemet mondani.

– Nézzük más szempontból! – szólalt meg Julia. –Amikor először betettem ide a lábam, az ösztönös reakcióm az volt, hogy nem nekem való hely. Mindig is azt mondtam, ha rátalálok a megfelelő lakásra, azt rögtön érezni fogom – csak besétálok, és egyből beleszeretek. De aztán jött egy ajánlat a cambridge-i lakásomra, gyorsan ki kellett költöznöm, és azt mondtam magamnak, egye fene, vedd meg ezt a rohadt lakást, aggódni ráérsz később is! Beletelt néhány hónapba, amíg apránként a saját képemre formáltam, de most már imádom; el sem tudom képzelni, hogy máshol éljek! Neked is ezt kellene tenned szegény öreg George-dzsal! Formáld a saját képedre! Tedd egyénivé! Tudod, a férfiak nagyon befolyásolhatóak, ha ruhákról meg ilyesmiről van szó; majd elepednek, hogy jöjjön egy nő, aki megmondja nekik, hogyan öltözzenek, meg hogyan fésüljék a hajukat.

– Milyen igaz! – bólogatott Bella. – A hetero férfiakból hiányzik egy gén. A stílusgén. Szegény ördögök! Milyen tragikus!

Joy végigpillantott Bellán, aki piros trapézfarmert viselt testhez tapadó, szürke dzsörzégarbóval, amiből kilátszott minden bordája, meg egy koponyával és keresztbe fektetett csontokkal ékes, vörös fejkendőt. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán inkább becsukta.

140

– És biztosíthatlak, drágám, amint pontosan olyanná formálod, amilyennek látni szeretnéd, azon nyomban belészeretsz, és hozzá mész feleségül! Hiszen hallomás alapján isteni!

És tényleg az volt. Gyengéd, udvarias, régimódi. És vicces és okos és szokatlan. Lovagias, érdekes, és úgy bánt vele, mintha nem csak az ő álmainak asszonya lenne, de minden férfié.

S miután hónapokon át úgy érezte magát, mint egy régi polaroid kép, amely a padlásra száműzve lassan elenyészik egy cipősdoboz mélyén, épp George túláradó, heves és gyengéd udvarlására volt szüksége.

141

HUSZONEGY

A következő két hét alatt George elvitte Joyt egy őrülten elegáns, félreeső étterembe Chelsea-ben, ahol ők voltak a legfiatalabb pár jó húsz év korelőnnyel, a Renoirba, ahol egy feliratos cseh filmet néztek meg, a National Theaterbe, ahol az Árkádiát látták, és a Café Royalba, egy délutáni teázásra.

Kapott tőle két pár csillogó, antik fülbevalót, egy art deco stílusú markazit karkötőt meg egy Edward korabeli, angyalt formázó ezüstmedált, és George háromszor küldetett virágot a munkahelyére.

Amikor a második hivatalos randijük után felmentek George lakására, Joy felfedezte, hogy a férfi vett egy vadonatúj hősugárzót, és ragaszkodott hozzá, hogy használja, amikor és ahol csak akarja.

– Nem érdekel, mennyibe kerül, képtelen lennék elviselni a tudatot, hogy fázol! – felelte, amikor Joy felvetette, mennyire megemelheti a villanyszámláját.

A harmadik randijukra egy hatalmas pakli Dulux színkártyával érkezett, és felvetette, hogy Joy átalakíthatná a lakást a saját ízlése szerint, még akkor is, ha történetesen a rózsaszín pöttyös vagy a leopárdmintát kedveli.

– Egyértelmű, hogy túlteng benned a jó ízlés, míg nekem – sajnos – egyáltalán nem jutott belőle. Fenntartás nélkül megbízom benned!

A negyedik randevújukon az öltözködés és a vásárlás témája is felvetődött, és George tálcán kínálta fel magát Joynak.

– Négy éve nem vettem magamnak új ruhát. A divatot a punkkorszakom óta nem követem. Te viszont hihetetlenül sikkes vagy, és nem venném zokon, ha egy kedvedre való ing vagy nadrág felé taszigálnál.

George kijelentette, hogy amióta Joyt megismerte, másképp látja az életet.

– Átalakult az esztétikai érzékem – magyarázta. – Csak rád kell néznem, és máris új függönyöket akarok venni!

Az alatt a három hét alatt, amióta találkozgattak, George gyors és hatékony módon, csírájában fojtotta el Joy összes vele kapcsolatos aggodalmát. Mostanra már csak egyetlen, ám nem elhanyagolható kétsége maradt, hogy fizikailag nem vonzódott hozzá. Viszont olyan jól mulattak együtt, hogy Joy szinte

142

megfeledkezett erről az aprócska szépséghibáról, és csak úszott az árral.

A munkahelyén ekkor már mindenki tudott George-ról.Joy az egyik rendszeres kuncsaftnak beszélt róla, egy Mimi

nevű, locsi-fecsi lánynak, aki az út túloldalán dolgozott a Sony boltban, és két napra rá már az egész ColourPro tudta, hogy Joy egy társkereső hirdetés révén ismerkedett meg a pasival, aki mostanra teljesen levette a lábáról. Nem mintha bánta volna, hogy mindenki ismeri a magánügyeit – nem volt különösebben titkolózós vagy rejtélyeskedő személyiség –, csak éppen minél többen tudtak róla, annál valóságosabbnak tűnt az egész.

Mindent egybevetve a férfiak kissé meghökkentek azon, hogy egy tökéletesen normális, szalonképes lánynak, mint amilyen Joy, miért kellett odáig süllyednie, hogy a társkereső hirdetéseket bújja, ha pasira volt szüksége, ellenben a nőket magával ragadta a magányos szívek útján köttetett szerelem. Azok a lányok, akik korábban alig méltatták figyelemre, köré gyűltek a személyzeti szobában, hogy mindenről kifaggassák.

Mi ragadta meg a hirdetésben, mi volt a véleménye a férfiról, amikor először megpillantotta, milyen éttermekbe vitte, milyen színdarabokat láttak?

Most éppen Jacquie és Roz tartották szóval, hitetlenkedő tekintetet meresztgetve rá csirkés-majonézes szendvicseik felett.

– És szerelmet vallott már? – kérdezte Roz.– Nem, szóban nem.– Lefogadom, hogy fog, szerintem nemsokára! Istenem,

milyen romantikus! El sem hiszem! Még sosem ismertem senkit, akinek tényleg sikerült hirdetésen keresztül párt találnia! – csóválta a fejét Roz csodálkozva.

– Mit dolgozik?– Könyvelő.– Istenem, egy könyvelő! – sikkantotta Jacquie. – Lefogadom,

hogy gazdag! Igaz?– Fogjuk rá.– Milyen kocsival jár?– Ó, csak a cégessel. Valamilyen Ford.– Nagy?– Mondjuk.– Jesszuska!Egy pillanatra a két lány elnémulva meredt rá, míg

megemésztették a mondjuk-hogy-nagy céges kocsi létezését.

143

– Hogy néz ki? – kérdezte Jacquie.– Olyan hétköznapi. Tudjátok…– Nincs róla képed? – faggatta Roz.– Nincs.– Szerezned kéne egyet!– Igen – helyeselt Jacquie –, szerezned kéne egyet! Hogy mi

is megnézhessük.– Majd meglátom, mit tehetek!– Szép a lakása?– Átlagos. Még van vele egy kis munka.– Na jó, de az övéi A sajátja! Az a lényeg! Nincsenek

lakótársak. Istenem, Roz, el tudod képzelni, hogy egy olyan pasival járj, akinek saját lakása van?

– Az ki van zárva – csóválta lassan a fejét Roz. – Se olyannal, aki menő éttermekbe visz. Vagy olyannal, aki antik ékszereket vesz nekem. Vagy olyannal, aki virágot küldet a munkahelyemre csak úgy. Jesszus!

– Istenem, hogy te milyen szerencsés vagy! – sóhajtott fel Jacquie.

A két lány tiszteletteljesen bámult rá.– Szereted? – kérdezte Roz.– Dehogy! – kiáltott fel Joy. – Persze hogy nem. Még csak

ötször randevúztunk.– Az semmit sem jelent. Az unokatestvérem egy kedden

ismerte meg a férjét, a következő héten meg már nászúton voltak Lanzarote-ban.

A pillantás, amit Joyra vetett, azt sugallta, hogy az efféle vakmerőség erény.

– Ma már négy kölykük van, és még mindig szerelmesek egymásba.

– Igazán pompás, de tényleg nem hiszem, hogy nekem is ezt kellene tennem!

– Istenem, az ember legszívesebben maga is válaszolna egy hirdetésre, nem igaz, Roz?

– Ja, kurvára így van! – bólintott Roz.Azután furcsa dolog történt: Big Lee szólította meg.– Öö, hello, öhm, Joy! – mondta. Úgy köpte ki a lány nevét,

mintha csak az imént tanulta volna meg kiejteni. –Valaki, öhm… keres! Sürgős. Öhm… – azután felszívódott.

Joy bezárkózott az aprócska raktárhelyiségbe, és füléhez emelte a kagylót.

144

– Tessék!– Joy, szívem, itt anyu?– Anyu, mi a baj?Az anyja sosem hívta a munkahelyén. – Jaj, kicsim…– Ó, te jó ég! – Joy érezte, hogy elfogja az idegesség. – Mi az?– Apádról van szó…– Mi van vele?– Elment.– Hova?– Lelépett. Toni Morannal.– Tessék?!– Elhagyott, Joy.– De mikor? Hová? Nem értem!– Most, az előbb. Éppen a levesét melegítettem. A mikró

sípolt, amikor besétált a konyhába egy bőrönddel. Kijelentette, hogy elhagy.

Barbara hangja olyan fojtottan csengett, mintha valaki elszorította volna a gégéjét.

– Sose lett vége! Sosem hagyták abba! Egész idő alatt együtt voltak!

Joy szinte hallotta, ahogy beszéd közben hitetlenkedve csóválja a fejét.

– Maradj ott, ahol vagy! Azonnal indulok haza!

145

HUSZONKETTŐ

Joy a kora délutáni alkonyatban üldögélt Barbarával, ódivatú kristálypoharakból kortyolgatták a sherryt, és próbálták felfogni a váratlan eseményeket.

Alan elment.Gyors válást akart.Valaki mást szeret.Éveken át hazudott.Barbara, hatvanöt évesen, ismét egyedülálló nő volt.– Anyu! – Joy hirtelen ellenállhatatlan szükségét érezte, hogy

bizonyosságot nyerjen és válaszokat kapjon. – Miért aput választottad?

– Hogy érted?– Úgy értem, mi fogott meg benne? Mi tetszett benne? Miért

szerettél belé?– Mi tetszett? – nevetett fel Barbara.– Igen.– Nos, apád volt a legjóképűbb férfi, aki valaha is az utamba

került! Inkább tőle kéne megkérdezned, miért választott engem!

– Ez szörnyű, anyu! Hogy mondhatsz ilyet?– De hát ez az igazság! Harmincöt éves voltam. Akkoriban ez

gyakorlatilag középkorúnak számított. Naiv voltam. Tapasztalatlan. És nem éppen a legcsinosabb. Apád pedig… egyszerűen levett a lábamról.

– Tényleg?Joy már a puszta gondolattól is visszariadt.– Igen. Virágok, ajándékok, bókok. Amiben korábban még

sosem volt részem.– Hű!– Igen. Akkor még igazi romantikus alkat volt. Nem volt ám

mindig ilyen… – sóhajtott Joy felé fordulva.– Aztán amikor összeházasodtunk, kiküldték Szingapúrba,

és… hát megváltozott. Azt hiszem, mindketten mások lettünk – révedt a távolba a tekintete.

– Miért?Barbara vállat vont, és szórakozottan piszkálgatta

tweedszoknyája bolyhait.

146

– Akkoriban, a hatvanas években, Szingapúrban vérre menő verseny folyt. Nagy volt a nyomás. Apád olykor napi tizenkét, tizennégy órát dolgozott. Ömlött oda a pénz. Aztán jött az alkohol, a drogok, a sok kiváltságos. Bármit is kívánt meg az ember, Szingapúr tálcán kínálta, őszintén szólva, azt hiszem, apádnak a fejébe szállt a dicsőség.

– És ott is félrelépett? Szingapúrban?Barbara arcára hirtelen sóvárgó kifejezés ült ki, és elpirult.– Ó – sóhajtott fel lágyan –, azt nem tudom. Lehet. Biztos

vagyok benne. Az a sok gyönyörű nő! A munkahelyi stressz. A saját gondjaink, tudod, a terhesség. Biztos vagyok benne, hogy voltak kalandjai.

– Sosem jutott eszedbe, hogy elhagyd? Sosem érezted úgy, hogy jobbat érdemelnél?

Barbara megfordult ültében, s egy darabig csak szörnyű, bűntudatos tekintettel bámult Joyra.

– De – nyögte ki lassan –, rengetegszer. De nem tudtam megtenni.

– Miért?Barbara visszafordult az ablakhoz, és belemeredt a

sötétségbe.– Nem akartam fájdalmat okozni neki.Joy meglepve pillantott rá.– Fájdalmat okozni neki? A sok félrelépés után? A

hunstantoni eset után? Azok után, ahogy életed során bánt veled?

– Nem ilyen egyszerű.– Nem?– Nem. Az apád… neki is voltak okai. Én sem voltam

tökéletes.– Dehogynem! Most is az vagy.– Nem, kicsim, nem voltam. Senki sem az. Az éremnek két

oldala van.Joy alig észrevehetően összerándult. Érezte, hogy valami

húzódik a beszélgetés hátterében; valami, amit nem biztos, hogy hallani akar.

– Mire célzol, anyu? Van valami, amit eltitkolsz előlem?– Nincs – mosolygott az anyja, Joy kézfejét masszírozva. –

Dehogyis, nincs semmi. Csak nem akarom, hogy mindenért apádat hibáztasd, ennyi az egész! Még egy kis sherryt? – egyenesedett fel.

147

Joy bólintott, és nézte az anyja távolodó fejét, a Wella Meleg Mahagóni színre festett, haj csavaróval hurkába bodorított tincseket, amelyek kissé lelapultak a hosszú, kemény nap során, és elöntötte a szeretet.

– Ugye tudod, hogy szeretlek, anyu?Barbara felé fordult, és halványan elmosolyodott.– Persze hogy tudom, kicsim. Csak azt remélem, mindig így

is marad. Történjék bármi…

Másnap reggel, miközben anyja a konyhában a nyár utolsó hullott gyümölcseit hámozta az almaszószhoz, Joy belebújt a dzsekijébe, és elindult az út túloldalára, a tizennyolcas szám alá. Toni Moran nyitott ajtót. Szilvakék garbót viselt bézs színű nadrággal; a haja fényes, rövidre nyírt. Türkizkék szemeit fekete szemceruzával húzta ki, elegáns csuklóján aranyláncok csörögtek. Poison-illat lengte körül. Az alakja magas és karcsú. Ötvenegy éves volt, és minden megvolt benne, ami Joy anyjából hiányzott.

– Joy! – húzta mosolyra őszinte örömmel rubinpirosra festett száját. – De jó látni! Milyen szép vagy! Gyere be! Gyere csak!

Bevezette Joyt a cigaretta-, ázott kutyaszőr és friss mosás illatú előszobába. Nyakigláb, vörös ír szetter poroszkált felé lusta farkcsóválással. Joy már nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa, azután visszahúzta. Nem mehet úgy vissza az anyjához, hogy közben Toni Moran kutyájától bűzlik.

– Itt van? – kérdezte esetlenül.– Persze.Tony együtt érző tekintetet vetett rá, mintha az egész

helyzetnek semmi köze sem lenne hozzá.– Al! – kiabált fel az emeletre. – Itt van Joy!Átkalauzolta a lányt a nappaliba. A háza ugyanolyan

elrendezésű volt, mint Joy szüleié, mégis másmilyennek hatott. Az ablakokban dohosan lógó, vékony nejlonhálók helyett vastag, virágos jacquard hullámzott és fodrozódott. A padlót az ősöreg, mintás szőnyeg helyett nyírfau-tánzatú parketta borította. A poros papírbura alatt magányosan lógó izzó helyett pedig tündöklő halogénlámpák sorát ágyazták a mennyezetbe.

Joy helyet foglalt a zöld-fehér csíkos, puha kanapén. A háta mögött, a lépcsőn felhangzottak apja léptei. Hallotta, ahogy Tonival suttog az előszobában, és vett egy mély levegőt. Tudta, miért jött. Most már csak elő akarta adni, aztán lelépni.

– Joy! – állt meg az apja az ajtónyílásban.

148

Kék trikó volt rajta, valami felirattal. Joy először látta ilyenben.

– Apu! – emelkedett fel.– Remélem, nem azért jöttél, hogy balhézni kezdj! – Az

arckifejezése feszült és védekező volt.– Nem! – csattant fel Joy. – Nem balhézni jöttem! Azért

jöttem, hogy elmondjak valamit, aztán már itt sem vagyok!– Jó – fonta össze karját az apja a mellkasán; a tekintetét a

padlóra szegezte.– Anyu ott ül odaát – mutatott az út túloldalára – összetört

szívvel. Semmi mást nem tett, mint hogy szeretett és gondoskodott rólad, miközben te mást se tettél, csak bántottad!

Alan szóra nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, de Joyt elragadta a hév.

– Én a pszichiátrián kötöttem ki miattad meg e miatt a nő miatt. Megfogadtad anyunak, hogy soha többé nem találkozol vele, erre most kiderül, hogy mindvégig hazudtál! És akkor Hunstantonról még nem is beszéltünk! Megaláztál, ráadásul elvesztettem miattad az egyetlen embert, akivel valaha is boldog voltam, és én igazán mindent elkövettem, hogy megbocsássak neked, de nem megy! Anyu jobb férjet érdemelne nálad, én meg jobb apát! Soha többé nem akarlak látni! Számomra nem létezel többé. Ami engem illett, többé nincsen apám.

Joy megállt, hogy kifújja magát. Remegett az izgalomtól; érezte, hogy a bal szemhéja rángatózik. Választ várva meredt Alanre.

A férfi lassan bólintott, és felemelte a pillantását a padlóról.– Jó – jelentette ki újból –, megértettem. És most menj.– Tessék?– Mondom, menj!– Ennyi? Nincs más mondanivalód?– Hallhattad.Joy bizonytalanul az ajtó felé pislogott. Meg volt győződve

róla, hogy az apja bármelyik pillanatban utána szól, beszél az érzéseiről, a bocsánatáért könyörög. De nem tette. Inkább kinyitotta előtte az ajtót.

– Azt mondod, nem akarsz engem – szólalt meg kimérten, amikor az előszobába menet elsétált előtte. – Részemről rendben, mert én sem akarlak téged. Soha nem is akartalak. Élj boldogan!

149

A szavai hallatán Joy megfordult és az apjára meredt. Valami jelét kereste annak, hogy amit mondott, az apjának is fájdalmat okozott, de a férfi pillantása kifejezéstelen volt. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de egyetlen szó sem fejezhette ki, amit érzett, így aztán újból becsukta.

Azután hátat fordított, távozott Toni Moran házából, és örökre kisétált az apja életéből.

150

HUSZONHÁROM

Joy George egy régi, a méreténél kétszer nagyobb melegítőjében állt a létrán, az egyik kezében festékhenger, a másikban tálca.

George teászacskókat nyomott ki a konyhában, és valami egészen rendkívüli cselekedetre készült. Tudta, hogy meg fogja tenni. Már akkor tudta, amikor először megpillantotta a lányt. Előző éjszaka akart sor keríteni rá, de az utolsó percben inába szállt a bátorsága. Arra gondolt, talán jobban tenné, ha hagyná az egészet. De az imént megkérdezte, kér-e egy csésze teát, és akkor Joy rámosolygott a létra tetejéről, és azt felelte: „Ó, igen, kérek szépen!”, és az arca tele volt mentazöld festékpettyekkel, miután szombat délután az ő lakását festette az ő melegítőjében, és George mindennél biztosabban tudta, hogy meg fogja tenni.

Joy is tudta, hogy meg fogja tenni. Érezte, ahogy a férfi szándékának izzó szemcséi apró szentjánosbogarakként betöltik a lakás levegőjét. Az egész hétvége ebbe az irányba tartott.

George péntek este, munka után érte ment kocsival, és egy teljes percen át bámult rá, mielőtt beindította volna a motort.

– Ugye, nem bánod? – kérdezte. – Csak szeretnélek nézni egy darabig.

– Nem – felelte –, tessék csak.Akkor úgy festett, mintha mondani akarna valamit, de végül

csak beindította a motort, és elindult.Egy kis francia étteremben vacsoráztak a Covent Garden

operaház mögött, gömbölyű, húsos csigát ettek fokhagymás-vajas mártásban, teáskanálnyi sózott tőkehalikrát és omlós kacsacombot aranyszínű mandulaforgáccsal. Korábbi zűrös viszonyaikról beszélgettek.

– Tudod, ha ez sem jön össze, tényleg beállok apácának! – jelentette ki Joy.

– Komolyan gondolod?– Teljesen. Eddig ez életem legjobb kapcsolata.És az is volt. Igaz, nem George volt a Nagy Ő, viszont Joy

nem is tudta biztosan, mit jelent az „igaz szerelem”. Annyit azonban tudott, hogy élvezett minden egyes vele töltött pillanatot, hogy a férfi mindig telefonált, amikor megígérte,

151

hogy a hódolat határát súroló tisztelettel bánt vele, és Joy mindig pontosan tudta, hányadán áll vele. Azt is felfedezte, hogy a fizikai vonzalom hiánya nem akadálya a kielégítő szexuális életnek, amit az is ékesen bizonyított, hogy előző este George segítette hozzá élete első elsöprő erejű orgazmusához.

– El sem hiszem, hogy hét évembe került eljutni idáig! – sóhajtotta utána kifulladva. – A filmeken olyan egyszerűnek tűnik!

– Őszintén szólva – szólalt meg szégyenlősen George –, én azt hittem, kezdettől fogva sikerült.

– Á, dehogy. Határozottan ez volt az első. Nem érezted a különbséget?

– Nem – ismerte be a férfi. – Te mindig elég… zajosan viselkedsz.

– Igen?– Igen, de nem rossz értelemben. Nagyon is jó értelemben.– Ne már, csak nem úgy, mint egy pornósztár?– Dehogy, egyáltalán nem – nevetett George. – Csak nagyon

lelkesen. Ami jó. Ami remek. Egy újabb dolog, amit szeretek benned!

Azon a hétvégén az a bizonyos „SZ” betűs szó többször is említésre került, ami Joynak nagy örömet okozott, mert bár biztosan érezte, hogy nem szerelmes George-ba, de az sem volt igaz, hogy semmit sem érez iránta. Szeretett vele lenni. Szerette, ahogy ránéz. Szerette, ahogy a férfi érez iránta. Szerette, ahogy bánt vele. És, ami ennél is fontosabb, érezte, hogy egy nap, ha a dolgok valamilyen irányban továbbmozdulnak, képes lesz szeretni őt magát is.

George arra tanította, hogyan viselkedjen felnőttként életének egy olyan szakaszában, amelyben erre nagy szüksége volt. Mintha észre sem vette volna, hogy Joy még mindig csak kisgyerek: meglátta a benne rejlő érettséget, és úgy üdvözölte a felnőttek világában, mintha kétsége sem volna afelől, hogy Joy képes lesz megfelelően helytállni. Felnőttesen éltek; nagy, felnőttes kocsival jártak; és nagy, felnőttes dolgokat csináltak. Politikáról, filozófiáról cseréltek eszmét; az érzelmekről és az életről társalogtak.

Szakácskönyvekből főztek egymásnak – garnélarákból, tengeri rák ollójából meg komplikált mártásokból komponált kétfogásos étkezéseket tálaltak fel gyertyafény és halk háttérmuzsika kíséretében. Húsz percet töltöttek az Oddbinsben azzal, hogy borokat válogassanak annak alapján,

152

milyen kihatással vannak az időjárási viszonyok a szőlő érésére, és nem az alapján, mennyit adnak vissza a tízesükből. Vasárnap délutánonként vidékre kirándultak, és a tájat fotózták George súlyos Nikonjával.

George-nak a barátai is felnőttesek voltak: barátok gyerekkel és jelzálogkölcsönökkel, barátok, akik vidéken tartották az esküvőiket és nagy, sátras fogadásokat tartottak a szüleik kertjében.

George-nak még a füvezést is sikerült felnőttes színben feltüntetnie. Egy csontos, negyvenéves nő – Marian – látogatta meg néhány hetenként a lakásán egy kis adag kenderrel. Míg a spanglit tekerte kettejüknek, a gyerekeiről és a vakációjáról mesélt. Fél órával később gondosan belehajtogatta George húszfontosát az övtáskájába, beszállt a csillogó Toyota Corollájába, és hazahajtott a catfordi sorházába.

Joy többé nem érezte magát túlkoros tininek. Készen állt rá, hogy túllépjen életének ezen a szakaszán. Halott, orosz írók hosszú és mélyenszántó regényeit akarta olvasni, megkreálni a saját pástétomát, meg akart tanulni sakkozni, be szerette volna járni a nemzeti örökségként számon tartott kúriákat, fajsúlyos napilapokat akart olvasni, és beszélgetés közben bonyolult szavakat használni.

Többé nem akart belemerülni a bárok és klubok forgatagába, nem akart hülye pasik előtt tetszelegni, akik cigarettától bűzlöttek, és csak a szexen járt az eszük. Nem akarta a következő bulin is a konyhában találni magát egy unalmas alakkal, akit mindenki elkerül, csak mert túl udvarias ahhoz, hogy előálljon valami kifogással, mert a fickó úgyis tudná, hogy igazából nem is kell vécére mennie, csak azért mondja, hogy elszabaduljon.

Amíg csak él, soha többé nem akart potyára várni valakire, és ezután, amikor a bárban ül a barátaival, nem akart azon töprengeni, vajon felbukkan-e álmai férfija.

Állandóságra vágyott. Elkötelezettségre.És George épp arra készült, hogy mindezt a legtisztább,

legesszenciálisabb formájában kínálja fel neki.

– Olyan édesen festesz odafenn! – mondta, amikor lerakta a teáját a lépcső legfelső fokára.

– Hmm! – seperte ki Joy a haját a szeméből a kézfejével.– Lefogadom. Mindig festékfoltos melegítőben mutatok a

legjobban. Ez olyan Felicity Kendal-os. A kócos frizura, a vadóc

153

viselkedés, ennek egyetlen brit férfi sem tudna ellenállni! – mosolygott, és a kezét nyújtotta, hogy lesegítse a létráról.

– Vagy legalábbis, én nem tudok. Figyelj – fordította maga felé a lányt, hogy a szemébe nézhessen –, ezt most gyorsan fogom elhadarni, hátha kifutok a szuszból, de komolyan gondoltad, amit tegnap mondtál arról, hogy apácának állsz, ha ez nem jön össze?

– Igen. – Joy érezte, hogy hirtelen elakad a lélegzete.– Jó, mert én is ugyanúgy érzek. Az apácarészt kivéve, mert

én természetesen szerzetes lennék. Egy szabadon gondolkodó szerzetes. És most megint csak rizsázok, amikor valójában úgy értem – azt akarom mondani –, hogy – vett egy mély levegőt – szeretnél összeházasodni? Velem?

Bár Joy mindig is fenntartotta, hogy a harmincadik születésnapja előtt nem megy férjhez, s bár George-ot csupán nyolc hete ismerte, és arról sem volt teljesen meggyőződve, hogy vele akarja leélni az életét, a zöld szempárba pillantva és magába szippantva a férfi iránta érzett feltétlen és leplezetlen szerelmének minden egyes atomját, megértette, hogy George sosem utasítaná el, hogy mindig is kívánni fogja, mert számára mindig is Joy lesz álmai asszonya… és igent mondott.

154

HUSZONNÉGY

– Ide süss! – bújt ki Cass a szakadt gyapjúkabátjából, s lepottyantott elé egy szatyrot a dohányzóasztalra. – Ajándékot hoztam! Bontsd ki!

A fenekével arrébb taszította Vince-t a kanapén, és a szatyorért nyúlt.

Vince néhány pillanatig csak bámulta a tárgyat, és egyik ötletet a másik után vetve megpróbált rájönni, mi lehet.

– Szép! – nyögte ki, s odanyúlt, hogy megérintse. – Ez egy… egy… tulajdonképpen mi is ez?

– Egy kristálygömb, pupák! Nagyon is drága kristálygömb.Beleállította a golyóbist egy faragott fatartóba, és szeretettel

megsimogatta.– Mindig is szerettem volna egyet, úgyhogy gondoltam,

akkor már legyen a legjobb.– De nem azt mondtad, hogy nekem hoztad?– Bizonyos értelemben igen. Neked segítek vele. Hogy

megtaláljuk Joyt.– Ó, az ég szerelmére! – pillantott rá a „te teljesen meg vagy

húzatva, Cass”-féle tekintetével, és hátradőlt a kanapén.– Komolyan! – cirógatta meg Cass a gömböt. – Ez a kis

szépség majd elárulja, merre keressük. Megígérem!Vince felvont szemöldökkel belelapozott egy magazinba.– Együtt kell működnöd velem, Vince! Gondolkodj pozitívan!

Működni fog!– Csinálj, amit akarsz, Cass, csak ne kérd, hogy én is részt

vegyek benne!– Nem kérlek, csak hozd ide azt a levelet, amit tőle kaptál!

Másra nem is lesz szükségem.Vince morgolódva feltápászkodott, és előkerítette a levelet.

Amikor visszatért, Cass már egy lista összeállításával foglalatoskodott, miközben a „Kristálygömb kezdőknek: használd a tudatalattid parapszichológiai erejét” című puha fedelű kötetet tanulmányozta.

– Az ilyesmihez nem többéves gyakorlás szükséges? – kérdezte Vince szkeptikusan, miközben átnyújtotta a levelet.

155

– Nem! – csattant fel Cass védekezőn. – Ez a benned rejlő erőn múlik. Ha rendelkezel az adottsággal, az efféle dolgok – bökött a gömbre – csak csatornául szolgálnak.

Vince gúnyosat horkantva felvette a magazint.– Te lökött vagy, Cassandra McAfee!Cass sértetten szipogott.– Szóval mi legyen, ha megtalálom? Tartsam meg

magamnak?– Cass, drága, hibbant boszorkányom – ölelte át Vince a lány

vállát –, ha megtalálod Joyt abban az üveggolyóban, kapsz tőlem egy százast, és megteszlek az elsőszülöttünk keresztanyjának.

– Tényleg? – vigyorgott a lány.– Tényleg.– Szuper! – felelte Cass, aztán leoltotta a lámpákat, gyertyát

gyújtott, és nekiállt hókuszpókuszolni.Fél órával később Cassnek mindössze annyit sikerült

kihámozni harmincpercnyi viharos dörzsölgetésből és heves összpontosításból, hogy Joy egy patak – esetleg folyó – mellett él, valami zöldet visel, és köze van a lovakhoz… vagy esetleg tehenekhez. Látott még vörös cipőket, egy kicsi széket és egy doboz Silk Cut cigarettát.

– Ezek szerint Joyból láncdohányos fejőnő lett? –kérdezte Vince.

– Jaj, hagyd már a hülyéskedést!– Komolyan kérdezem. Ha meg akarom találni, pontos képpel

kell rendelkeznem róla! Amikor láttad, éppen tehenet fejt! – mutatott a gömbre.

– Nem, Vincent, nem fejt éppen tehenet. Nem is láttam. Nem egy kibaszott videót nézek – bökött a kristálygömb felé.

– Hát akkor mit láttál?– Csak úgy, mindenfélét. Pillanatképeket. Ide-oda sodródó

érzéseket.Vince-nek egyértelmű volt, hogy Cass csak hablatyol; a

tarot-kártyák biztonságát elhagyva, partra vetett halként vergődött. Körüllengte a pánik hangulata.

– De ha még igaz is, hogy fejőnő egy patak partján, hogyan segít ez felkutatnom? Ettől még bárhol lehet, akár külföldön is. Annak alapján, amit tudunk, fejheti a teheneket akár Jugoszláviában vagy Argentínában is. Cass tagadólag rázta a fejét.

– Tuti, hogy Angliában volt!

156

– Honnan tudod?– Csak tudom – jelentette ki morcosan Cass.– Aha – bólintott Vince sóhajtva.– Oké, figyelj, lehet, hogy a gömb nem bizonyult túl nagy

segítségnek – adta meg magát Cass –, de ettől még az a véleményem, hogy folytatnod kellene a keresést! Minél előbb kezdesz neki, annál több időt tölthettek együtt. Azt állítod, hogy meg akarod találni ezt a lányt, de mégis mi az, amit tettél is ennek érdekében? Egy nagy semmit. Az ég szerelmére, még mindig Magdával jársz! Ez meg mi a fenét jelentsen?

– Jézusom, Cass, megtennéd, hogy leszállsz rólam? Meg kell tőled őrülni!

– Nem, most komolyan beszélek! Mi a fenéért jársz még mindig Magdával, ha egyszer nem is szereted, hanem valaki másba vagy szerelmes?

– Nem tudom – válaszolta Vince ügyefogyottan. –Fogalmam sincs. Nem ez volt a megfelelő idő a szakításra. De ha eljön az ideje, szakítok vele, azután nekiállok felkutatni Joyt. Egyszerre csak egyet…

– Jó, de…– Semmi jó, de! Csak nem. Oké? Megkeresem, amikor készen

állok rá.Cass már épp válaszolt volna, amikor Madeleine körmeinek

ismerős kaparászása kizökkentette.– Á! – pillantott a macskára. – Szóval te vagy az.Az elmúlt néhány hétben Cass és Madeleine kapcsolata

megromlott, miután az utóbbi egyre többször és egyre hosszabb időszakokra tűnt el. Cassnek kétsége sem volt afelől, hogy Madeleine kettős életet él. Nem hivatalosan társtulajdonosi viszonyra lépett valami parfümtől bűzlő nővel a szomszédságból, és lerítt róla, hogy tökéletesen elégedett a kialakult helyzettel.

Cass ezzel ellentétben mélyen megbántódott és teljesen összezavarodott.

– Udvariatlanság! – dohogott. – Bárki, aki egy szemernyit is ismeri a macskákat, tudja, hogy az ember nem eteti a más macskáját! Ez pofátlanság!

– Honnan tudod, hogy etetik?– Jaj, ne már, persze hogy etetik! Különben minek töltene ott

annyi időt? Mindent egybevetve, a macskák kalmárlelkek, oda mennek, ahol enni kapnak.

157

– Lehet, hogy meg kellene próbálkoznod valami másfajta kajával?

– Az ég szerelmére – emelte magasba a kezeit Cass elkeseredésében –, már most is tonhalszeleteket kap sült csirkével, hát mi a franc kellene még neki?

– A Whiskast próbáltad már?– Nem etetem a macskámat azzal a gépi szarral! Az csak

gabonapehely adalékanyagokkal összegyúrva, és nyakon öntve egy kis húslével.

Madeleine lecövekelt a szoba közepén, és éppen befejezte a hátsó fertálya tisztogatását. Egy ideig csak üldögélt és a száját nyalogatta, majd Vince-ről Cassre sandítva felmérte a kanapén kínálkozó lehetőségeket. Azután Vincehez baktatott, és hangos, elégedett dorombolással elhelyezkedett az ölében.

Ez az utolsó árulás betette a kaput Cassnél.– Elég! – csattant fel. – Betelt a pohár! Holnap reggel, amikor

elindulok munkába, követem ezt a rohadt macskát, bármerre járjon is! És ha megtalálom ezt az obsessionös nőt, lesz hozzá egy-két nagyon, nagyon keresetlen szavam! Ha kell, behúzok neki egyet!

Vince kuncogva meredt rá.– Mármint úgy érted, összekarmolászod?– Ha-ha, nagyon vicces! – rúgott bele Cass a zoknis lábával. –

Komolyan beszélek, Vince! Vissza akarom kapni a macskámat! És vissza is szerzem, ha törik, ha szakad!

Ezzel felpattant, és színpadiasan kivonult a szobából. Vince és Madeleine zavartan összenéztek, azután folytatták a tévézést.

158

HUSZONÖT

Cass követte Madeleine narancsszín farka hegyét, ahogy a macska kertfalakon szökkent át, sövények alatt kúszott, és sarkokon fordult be.

Egy kerekes műanyag kuka tetején megpihent, szemrevételezte a környéket, majd folytatta útját.

A Wilberforce Road 44. alá érve alig észrevehetően lassított, majd a ház előtti gyepen ismét megtorpant, hogy rendbe szedje magát. Aztán felkaptatott a lépcsőn, és vadul kaparni kezdte az ajtót.

Cass feszülten várta, hogy valaki ajtót nyisson, de egykét perc múltán Madeleine felugrott egy falra, nyújtózkodott, aztán „boldogan várok” testtartást vett fel.

Cass rosszul volt. Ki lehet ez a nő, aki annyira különleges, hogy Madeleine a hazatértét várva boldogan üldögél odakint a novemberi délután nyirkos hidegében?

A percek lassan múltak, így Cass végignézhette, ahogy a szomszéd lakás teljes berendezését bepakolják egy bútorszállító kocsiba, majd elhajtanak vele. Végül fél kettőkor megállt egy pár, és befordult a házhoz. Cass visszafojtotta a lélegzetét. Úgy érezte magát, mint a gyanakvó feleség, aki épp hűtlen férjét készül rajtakapni.

A nő egyike volt azoknak, akik csontos bokájuktól felfelé fokozatosan egyre szélesednek, mint egy lefelé fordított háromszög. Régi, ötvenes évekbeli mintájú nyári ruha volt rajta vastag, fekete harisnyanadrággal, ódon báránybunda és vörös vászoncipő. A fején még valami Margó Leadbetter-stílusú turbánféleséget viselt; vérvörös ajkai között kék cigaretta füstölt.

A pasija jó tíz centivel alacsonyabb volt nála, meg harminc centivel keskenyebb. Szakadt farmert viselt rojtos, hasított bőr cowboydzsekivel és piszkos baseballsapkát. A haja hosszú és egyenes volt, középen elválasztva, szemöldöke mintha nem is lett volna.

Olyan embereknek tűntek, akik addig nem cserélnek ágyneműt, amíg le nem öntik valamivel. Cass megrázkódott az undortól.

– Add, hogy ne ők legyenek! Kérlek, add, hogy ne ők legyenek! – mormogta halkan, ahogy a pár felment a lépcsőn.

159

– Mou-Shou, kedvesem! – csapott le a nagydarab nőszemély Madeleine-re, cigarettafelhőbe burkolva a macskát. Az állat lábujjhegyre emelkedett, kinyújtózott, aztán hagyta, hogy a visszataszító nő felkapja, és becipelje a lakásba.

Az ajtó becsapódott a trió háta mögött, és Cass kicsit megijedt a zajtól. Mou-Shou?

A macskáját Mou-Shounak hívják?Hitetlenkedve csóválta a fejét, és hangtalanul

felhúzódzkodott a kertfalra. Annyira dühös volt, hogy még levegőt venni is majdnem elfelejtett. Annyira dühös volt, hogy jobb híján hátat fordított, és nagyon-nagyon lassan megindult hazafelé, azon merengve, mi mindent szeretett volna mondani annak a két furabogárnak, akik ellopták a macskáját.

160

HUSZONHAT

Julia vigasztalhatatlant pislantott fel Joyra a nejlonsapka alól, ami éppen hennásítás alatt álló haját fedte.

– De hát nem költözhetsz el csak úgy! Te vagy a legjobb albérlő, akihez valaha is szerencsém volt! Mondd meg neki te is, Bella! Mondd meg neki, hogy nem költözhet el!

Bella felemelte a nejlonsapka sarkát, és előhúzott egy bronzvörös hajtincset, hogy a fény felé fordítva szemügyre vegye, mielőtt újra visszagyömöszölte a nejlon alá.

– Julia azt üzeni, nem költözhetsz el. Úgyhogy nem költözhetsz el – szögezte le.

– Sajnálom, de kicsit furcsának tűnne, ha jegyben járnék valakivel, mégsem élnénk együtt. És amikor beköltöztem, nyilvánvalóan sejtelmem sem volt róla, hogy három hónap múlva férjhez megyek – mentegetőzött Joy.

– Na persze – vágott vissza Bella –, nyilvánvalóan. Úgy értem, ki gondolta volna?

Összekuporodott a dívány sarkában, és a gumikesztyűjével babrált.

Tegnap éjjel döntötték el George-dzsal. Nem lett volna értelme hagyni, hogy múljon az idő, s közben egy messzi messzi nyári napra várakozni, ami vagy derűs lesz és balzsamos, vagy nem. Ha képesek voltak egy olyan váratlan döntésre jutni, mint a nyolc hét utáni eljegyzés, akkor miért ne legyen az a lúd kövér, miért ne házasodjanak össze azonnal? A karácsony semmit sem jelentett George-nak, amióta az édesanyja meghalt, ám idén Joy és Barbara számára is nehéz időszaknak ígérkezett. Miért ne tegyék valódi ünneppé, miért ne teremtsenek új évfordulót?

Joyt meglepte a javaslat, de nem idegenkedett tőle. Csak akkor fogta el a bizonytalanság, amikor George felvetette – teljesen jogosan –, hogy ha még ez év végén össze akarnak házasodni, akkor fontolóra kellene venniük az összeköltözést. Joy számára a Wilberforce Road jelentette a függetlenséget. Ide tántoroghatott részegen haza egy munkatársakkal átmulatott éjszaka után; itt heverészhetett a díványon a körmeit piszkálgatva, és nézhetett vacak tévéműsorokat (George csak videókat nézett a tévéjén meg az esti híradót). Ez volt az a hely, ahol szabadon és cifrán káromkodhatott (George már a

161

kapcsolatuk elején kijelentette, hogy a káromkodás „a kommunikáció legalantasabb formája”, mire Joy rögtön törölt is öt szót a szókincséből). Ez volt az a hely, ahol sört ivott, és közben felületes eszmecserét folytatott szappanoperasztárokról és frizurákról. Eddig a pontig a George-dzsal közös felnőtt élete létének csupán egyik vonulata volt, de miután összeköltözik vele, onnantól ez lesz az egyetlen.

Azt azonban mégsem mondhatta, hogy: „Kész vagyok hozzád menni, de hogy együtt éljek veled? Kösz, de nem!” így csak bólintott, és annyit mondott:

– Holnap közlöm Juliával, hogy elköltözöm.És a csónak még távolabb sodródott a kikötő fényeitől.Julia a rózsaszín Sobranie-val a macska felé bökött.– Mou-Shou teljesen odalesz! Ugye, Mou-Shou?Joy mosolyogva vakargatta meg a macska fejét. Semmi köze

nem volt a Mou-Shou névhez. Ostoba név volt – Joy csak feltételezte, hogy Bellától ered –, de a jelenlegi lelkiállapotában nem volt kedve megvitatni. Mou-Shou, Dim Sum, Illatos-Omlós Kacsa, egyre megy…

– Majd csak túléli valahogy! – jelentette ki. – Hét napból ötöt így is elvan nélkülem.

– Igen, de olyankor nem ugyanolyan. Nem teljesen. Tudod, mindennap eljön. Bemegy a szobádba, téged keres. Leül a díványra, és téged vár. Engem le se szar, ez a kis disznó! – sóhajtott fel Julia, és megszemlélte a haját a tükörben.

A bal orcáján volt egy élénk narancsszínű folt, amit be-nyálazott ujjával próbált ledörzsölni. – Már az is eszembe jutott, hogy beszereltetek egy macskaajtót. Szerencsétlen bőrig ázott, mire tegnap beengedtem. Csak a jó ég tudja, mióta várt odakint.

– Ugye tudod, hogy nem a mi macskánk? – kérdezte Joy.– Igen, tudom. A curryszagú pacsulis nőé. De akkor is

szívesebben van nálunk.– Honnan tudod? – kuncogott Joy.– Ez csak természetes, különben minek töltene itt annyi időt?

Még csak nem is etetjük. De mindegy, nem ez a lényeg, hanem hogy itt hagysz bennünket. A bájos, szépséges, drága Joy itt hagy minket – szipogott drámaian. – Milyen szomorú!

Bella felvonta kiszedett szemöldökét. Láthatóan cseppet sem szomorkodott, amiért imádott Juliáján többé nem kell osztoznia valakivel, aki karcsúbb és csinosabb nála.

162

– Szerintem megőrültél, ha hozzámész valakihez, akit csak most ismertél meg! – mondta.

– Bell! – vetett rá Julia rémült tekintetet. – Ne mondj ilyeneket! Ne hallgass rá – szólt oda Joynak –, csak féltékeny! Isteni, hogy összeházasodtok! A legromantikusabb, legcsodásabb dolog. Ráadásul karácsonykor! Mi lesz rajtad, vörös bársony? Fehér szőrme? Köpeny?

– Jaj, miért ne mindjárt nagy fehér szakáll? – nyújtózott ki Bella, és odaosont Juliához, hogy ellenőrizze a haját. Joy nem törődött vele.

– Semmi szőrme és köpeny! Majd varratok magamnak valamit. Van néhány képem. Akarod látni?

– Naná!Joy előhúzott egy rakás esküvői magazinokból kitépett lapot,

amit a munkahelyén kapott az egyik lánytól, és átnyújtotta Juliának.

– Valami rövidet szeretnék. Csak az anyakönyvvezetőhöz megyünk, úgyhogy nem akarok túllőni a célon.

– Hű, ez tetszik! – mutatott Julia egy kis, hatvanas évek stílusát idéző ingruhára, hatalmas gombokkal. – Olyan Jackie O.–s!

Egyik örök példaképének neve hallatán Bella „hadd lássam, hadd lássam” felkiáltással lehuppant Julia mellé a kanapéra, és a következő fél órában elmerültek a ruhák, gyűrűk és virágok őrületében.

Az elmúlt hét a ruhák, gyűrűk és virágok szakadatlan lázában zajlott. Ahányszor csak megemlítette valakinek a hírt, rögtön millió kérdéssel halmozták el a menyegző minden apró részletét illetően. Habár Joy nem volt az a kimondott férjhez menős típus, serdülő korában nem ábrándozott tüllökről és tiarákról, s még most is valami visszafogott és egyszerű dologra vágyott, a többiek lelkesedése őt is magával ragadta.

Miután egy évig beleolvadt a háttérbe, hirtelen az ünnepelt sztár státusába emelkedett a ColourPrónál. Jacquie és Roz kötelességüknek érezték, hogy mindenkivel megosszák a nagy hírt: az ügyfelekkel, a büféslánnyal, a futárokkal, az ügyvezető igazgatóval; már az igazgató felesége is tudott róla. Joy nem is sejtette, milyen nagy hatással vannak az esküvők az emberekre: mennyi örömet okozhat ez az egyszerű kis hír olyanoknak is, akik alig ismerik, s hirtelen hány vadidegennek válik fontossá az, amit ő puszta formaságnak tekint.

163

Az emberek elkezdtek mindenfélét rátukmálni: esküvői magazinokat, helyszínek jegyzékét, felajánlották, hogy megszervezik a lánybúcsúztatót; anekdotákkal, tanácsokkal és gratulációkkal álltak elő. Gyakrabban mosolyogtak rá, s kedvesebben bántak vele. Amikor hazament, hogy bejelentse a hírt, az anyja négy hét óta először mosolyodott el. A munkahelyén mindenki jobb kedvű lett. Még a gúnyos Bella is ellágyult egy cseppet, amikor felvetődött, hogy segíthetne megtervezni a ruháját.

– Jaj, hadd csináljam meg! Kérlek, hadd csináljam én!Joy még sosem látta Bellát ilyen izgatottnak; szinte

mosolygott.– Ebben tényleg jó vagyok, igaz? – fordult Juliához. – Mondd

meg neki, mennyire a kisujjamban van! Gyerünk, mutasd meg neki azt a fűzőt, amit én varrtam neked arra a lotyóbulira!

Julia feltornázta magát meg a kebleit a díványról, és bolyhos zokniban becsattogott a hálószobájába.

– Becsszó! Tényleg nagyon ügyes vagyok! Igaz, nem jártam divattervező-suliba, vagy ilyesmi, de anyu megtanított varrni, pedig igazi varrónő volt, és… na nézd csak? –kapta ki a fűzőt Julia kezéből. – Nézd ezt az aprólékos kidolgozást!

Joy bámulattal vette szemügyre a terjedelmes, vörös szatén ruhadarabot. Gyönyörűen kivarrták apró, piros flitterekkel, és cirkalmas fekete csipke borította.

– Ez valódi bálnacsont! – fordította ki Bella a fűzőt, a varrásokra mutatva. – Ahogyan a régi szép időkben csinálták. Tudod, rendesen.

– Bella – futtatta végig Joy az ujjait a piciny kapcsokon –, én ezt nem értem! Hogy dolgozhatsz jegyszedőként, amikor ilyen tehetséges vagy? Ez egyszerűen bámulatos!

Bella vállat vont, és felhúzta a gumikesztyűt.– Nem is tudom. Szeretem a színházat. A tömeg szagát. A

smink tombolását. Tudod.– Akkor miért nem lettél jelmeztervező? Istenem, gondolj

csak bele! Elláthatnád tütüvel a Royal Ballet-t! Képzeld csak el!Bella ismét a vállát vonogatta, és lehúzta az átlátszó sapkát

Julia fejéről.– Á, nem hiszem – mondta.– Miért nem?

The Roar of the Greasepaint – The Smell ofthe Crowd. Bella egy Broadway-musical címét idézi.

164

– Nemtom. Az nem én lennék. Különben is – váltott témát –, igen vagy nem? Megvarrhatom a ruhádat?

– Miért is ne! De nem jut rá túl sok, attól tartok.– Akkor majd nem számítok fel sokat. Mit szólnál kétszáz

fonthoz? Plusz az anyag meg a többi.– Csodásan hangzik! Biztos vagy benne?– Teljesen. És most, Julia kisasszony, irány a fürdőszoba,

mielőtt a haja világítani kezd!Kiterelgette Juliát a nappaliból, s Joy egyedül maradt;

elmerenghetett azon, hogy épp most rendelte meg az esküvői ruháját, és ezzel megtette első, bizonytalan lépéseit a menyegző felé vezető hosszú úton.

Joy aznap éjjel az ágyban Bella szavain rágódott, miszerint bolond, ha hozzámegy valakihez, akit alig ismer. Talán igaza van, tűnődött el. Talán tényleg nem normális. Fogalma sem volt róla. Joy már képtelen volt különbséget tenni fantázia és valóság között, de az egész „eljegyzéstörténet” annyira telítődött pozitív energiával, hogy Joy egyszerűen nem akarta figyelembe venni a negatív szempontokat. Például hogy ott kell hagynia a Wilberforce Road-i kellemes, meleg szobáját, és állandóra berendezkedni George randa, jéghideg lakásában. Vagy hogy nem ismeri George barátait, ahogyan a férfi sem ismeri az övéit. Vagy azt a homályos érzést, amin mind a mai napig nem tudta túltenni magát, hogy rossz irányba tart. Csak annyit tudott, hogy életének abban a szakaszában, amikor minden szürkének, unalmasnak és üresnek látszott, feltűnt George, és minden újra színekkel telt meg.

Mostanra abba az állapotba került, amikor a menyasszonylétből áradó fényesség ragyogása őt magát is elvakította, és nem látta már a saját, kezdeti, elképesztő könnyelműségét sem.

165

HUSZONHÉT

„Mami, bocsi, bepisiltem!”Tiffany Rose már nagylány, s tudja, ha a természet szólít, ideje bilizni. De olykor még a nagylányokkal is történnek balesetek. Egy pillantás Tiffany Rose hatalmas, kék szemeibe, és muszáj megbocsátani neki azt a picinyke tócsát. Tiffany Rose bűbájosán elragadó selymes, szőke haj koronájától valódi bőr cipőcskéje hegyéig.

Egy nap, gondolta Vince, az ilyesmiért is díjakat osztanak majd, és ha van igazság a földön, akkor ő viszi el a pálmát. Az Év Legcikibb Gagyireklámja, vagy valami ilyesmi lesz a neve.

Amikor hétfőn reggel besorjáztak Melanie irodájába, és meglátták Tiffany Rose-t, nem hittek a szemüknek. Ott trónolt az asztalon, combig felhajtott pamutselyem szoknyában, dzsörzébugyijával a bokája körül egy aprócska műanyag bilin, mellette egy fénylő tócsa – szerencsére nem élethű sárga, hanem diszkréten átlátszó. A szoknyáját felhúzva megbizonyosodhattak róla, hogy a tervezők tényleg hamisítatlanul csupasz, gödröcskés popsival áldották meg, sőt, elöl még a punciját is sejtették halványan.

– Jesszus, ez undorító! – hangzott az általános vélemény.– Ez tuti törvénybe ütköző! – érkezett egy másik megjegyzés.Mindeközben Vince az íróasztalára ültette a kis

porcelánmúzsáját, és várta, hogy jöjjön az ihlet.– Vince – szólt oda valaki az iroda túlsó végéből –, telefon!

Cass keres.Vince – a figyelemelterelésért hálásan – felvette a kagylót.– Cass?– Megtaláltam? – Kit?– Azt a nőt. Az obsessionöst.– Nagyszerű. És?– És a Wilberforce Roadon lakik, és akkora, mint egy ház, és

van egy randa kis pasija, aki úgy néz ki, mint egy lány.– És mit mondtál nekik?– Semmit. Elvesztettem a fejem. Csak kifigyeltem őket az út

túloldaláról. Mou-Shounak hívják.– Tessék?

166

– Madeleine-t. Hallottam, ahogy beszéltek hozzá, és Mou-Shounak szólították.

– Mint a disznót?– Igen – sziszegte –, mint a disznót. Úgy értem, bakker, egy

húsételről nevezték el! Akkor már miért nem mindjárt Hagymás Rostélyosnak hívják? Vagy… vagy, tudod, Marhafartőnek? Olyan dühös vagyok, hogy… hogy… Jesszus! Dühös vagyok!

– És most mit fogsz csinálni?– Ma este visszamegyek. Letudom velük a dolgot. De

szeretném, ha velem jönnél.– Én? De minek?– Mert furán néznek ki, és nem akarok egyedül odamenni.– És szerinted mégis mi történhetne veled?– Jó ég, fogalmam sincs! De egyszer olvastam egy könyvet

arról a lányról, akit felvett egy tök normálisnak látszó pár, aztán tíz éven keresztül egy dobozban tartották az ágyuk alatt! A világ teli rémes balfékekkel, akkor meg minek kockáztatni?

– Oké, de konfliktuskezelésben nem vagyok túl jó. Ígérd meg, hogy nem fogsz dührohamot kapni!

– Persze hogy dührohamot fogok kapni! Elrabolták a rohadt macskámat!

– Nem vagy hippi, Cass?– De. Na és?– Hát, mi van a jó karmával meg a vidámsággal meg a

többivel?– A francba velük! Ez háború!

Cass és Vince aznap este nem jutottak el a Wilberforce Road 44.–be. Hét körül mínusz kétfokos, tomboló szélvihar támadt a Finsbury Parkra, amit vízszintesen hulló zápor kísért.

– Majd átmegyünk holnap este! – jelentette ki Cass.Sálat és kalapot viselt, és valami zöldeset és csípőset

kavargatott a gőzölgő serpenyőben a főzőlapon.– Holnap este nem jó. Dolgom van. És péntek este is.– Hát, akkor megyünk a hétvégén. Szombat délután?– Miért nem írsz neki inkább egy levelet? Úgy nem is kellene

kapcsolatba kerülnöd vele.– Nem. Az túl egyszerű lenne. Szembe akarok nézni vele. Azt

akarom, hogy érezze a haragom erejét.– Rendben – adta be a derekát Vince. – Jól van, szombat

délután. Szombat délután átmegyünk.

167

HUSZONNYOLC

Joy lepillantott a bal kezére, és eljátszadozott a középső ujjára húzott kis ezüstgyűrűvel. Tucatnyi apró gyémánt vett körül egy nagyobb gyémántot, és eredetileg annak a férfinak a feleségéé volt, aki a „Charlie nénjé”-t írta. Így mesélte a porondmester-bajuszú férfi, akinek a New King’s Road-i antikékszer-boltjában vásárolták.

– Ne foglalkozz azzal, hogy mennyibe kerül; azt válaszd, amelyik a legjobban tetszik! – ösztökélte George.

Kiderült, hogy amelyik a legjobban tetszett neki, épp negyedébe került annak az ötven fontnak, amit George a pénztárcájába dugott, mire George kijelentette róla, hogy olcsójános.

A gyűrű egész héten a figyelem középpontjában állt.– Hadd lássuk! – mondták, mire Joy kötelességtudóan – kissé

fejedelmien – kinyújtotta a bal kezét, hogy az izgatott lányok „ó!” és „ah!” kiáltásokat hallatva ide-oda forgassák a gyűrűt a fényben.

– Elég jelentéktelen! – így Bella. – Azt hittem, azt mondtad, George gazdag!

A gyűrűt tehát kiválasztották, a ruha készült, a házasságot kihirdették a chelsea-i városházán, elhelyeztek egy közleményt a Daily Telegraph megfelelő oldalán (ez Joy anyjának az ötlete volt), az utolsó néhány, tulajdonát képező dobozt betuszkolták Barbara autójának csomagtartójába, így Joyt csupán egyetlen óra választotta el attól, hogy mindörökre búcsút mondjon szingli életének.

Joy fura zsibbadtságot érzett, ahogy kirámolta kedves szobáját: leakasztotta a falról a képeket, kihúzgálta a fotókat a tükör kerete mellől, kiporszívózta élete tíz hetének morzsáit. Ha túl sokat foglalkozott volna azzal, amit csinál, időt kellett volna szakítania arra, hogy mindent végiggondoljon, és ha ezt megtette volna, akkor… nos, most már túl késő lett volna bármit is tenni, úgyhogy semmi értelme nem lett volna az egésznek.

Figyelte, ahogy az anyja egy cipősdobozzal a kezében szaporázik a Volvo kombi felé – jó tíz évvel látszott fiatalabbnak, mint aznap, amikor ugyanazok a cipők több mint két hónappal korábban megérkeztek a Wilberforce Roadra.

168

Akkoriban Barbara azt is alig bírta volna szusszal, hogy egyetlen fordulót megtegyen, most viszont fürgén masírozott oda-vissza a kocsi és a ház között, a kezében dobozokkal és szatyrokkal, és még csak meg sem izzadt.

Amióta apa elhagyta, leadott pár kilót. Rászokott, hogy naponta legyalogoljon fél kilométert a helyi üzletekig és vissza, hogy megvegye az újságot és a lottót, csak azért, hogy kimozduljon a házból, és legyen valami tennivalója. Azzal nem fárasztotta magát, hogy rendszeresen főzzön magára, így aztán kekszen, zacskós levesen és zöld almán élt.

A frizuráján is változtatott – a változatosság kedvéért kipróbált egy új fodrászatot. Még mindig öreglányos volt a frizurája, de lágyabb, melegebb, kevésbé bodros. Nem tartott sokáig, hogy túltegye magát Alan távozásán, és most, hogy Alan és Toni három kilométerrel messzebb költöztek egy új házba, és éjszakánként nem kellett többé látnia a hálószobaablak előterében kirajzolódó vetkőző alakjukat, vagy azt, ahogy Alan udvariasan besegíti Tonit a Jaguarja hátsó ülésére, és olyan boldogan tologatja a bevásárlókocsit az Asdában, ahogyan neki sosem, úgy érezte, képes lesz továbblépni.

– No, hát ez – simult bele Joy Julia hatalmas karjába – fantasztikus volt. Rövid, de annál kellemesebb!

Julia visszatartotta, és szeretetteljesen ránézett.– Különleges lány vagy ám – mondta – ; George meg irtó

szerencsés pasas!– Jövő héten találkozunk a második ruhapróbán? –csapott le

rá Bella, hogy mindkét arcára csattanós csókot nyomjon, azután fürgén továbblibbent. – És ne felejts el meghívni minket a leánybúcsúdra!

– Nem foglak!Beszállt a kocsiba az anyja mellé, bekapcsolta a biztonsági

övet, majd búcsút intett Juliának és Bellának. Közben végig az a fura érzése volt, hogy valamit ottfelejtett.

Teljes negyven percen keresztül, a Finsbury Parktól Stockwellig ezen járt az esze, de nem tudott rájönni, mi lehetett az.

Csak amikor ráfordultak a George-ék háztömbje melletti bekötőútra, és megpillantotta a férfi mosolygó arcát a harmadik emeleti ablakban, akkor döbbent rá: önmagát felejtette ott.

169

HUSZONKILENC

– Ez az!Cass belegyömöszölte a kezét afgán kabátja zsebébe, és

lecövekelt egy masszív, vörös téglás ház előtt a Wilder-force Roadon.

– Szép! – ismerte el Vince.Cass megsemmisítő pillantást vetett rá, aztán erélyesen

megindult a lépcsőfeljáró felé.– Gyerünk! – fordult Vince-hez türelmetlenül. –Essünk túl

rajta!Vince halkan, idegesen fütyörészett, miközben arra vártak,

hogy valaki ajtót nyisson. Néhány pillanattal később felbukkant az ajtóban egy termetes nő a kelleténél rövidebb pólóban és rózsaszín angórazokniban. Élénknarancs haját lófarokba kötve hordta, és zöld cigarettát szívott.

– Hello! – köszöntötte őket széles mosollyal.– Hello! – felelte Cass, és a kezét ökölbe szorítva lógatta

maga mellett. – Én Cass vagyok, ő meg Vince. Arrafelé lakunk – mutatott a nő mögé –, a Blackstock Roadon. A macskám miatt jöttünk.

– Igen?– Igen. Madeleine. A nagy, perzsa nőstény. Az én macskám.– Nahát, micsoda röhej! A kandúr lány! Bella! Bella? –kiabált

a nő hátra az előszobába. – Ezt süsd meg! Mou-Shou lány!– Azt hittük, fiú – jelentette be szükségtelenül, amikor

visszafordult hozzájuk. – Nem jönnétek be?A nő nagy belmagasságú lakása zsúfolva volt. Mindenütt

borospoharak és tele hamutartók voltak. A piros kanapén méretes paplan hevert összehajtogatva, a szoba másik végében, egy óriási bőr karosszék sarkában nádszálvékony férfi kuporgott takaróba bugyolálva, és éppen egy csokis Hobnob kekszes csomag felénél tartott.

– Mondtam, hogy lány – vetette oda Juliának, és egyik vézna lábát kinyújtva leplezetlen undorral méregette Vince-t és Casst.

– Ők Vince és Cass. A Blackstock Roadon laknak. Mou-Shou – bocsánat, Madeleine – az ő macskájuk.

170

Feléjük fordulva rájuk mosolygott, s Vince extraszélesen mosolygott vissza rá, hogy ellensúlyozza Cass szenvtelen ellenségességét.

– Ő a barátom, Bella!Egyszerre pördültek meg, hogy újfent felmérjék a vézna

pasast a fotelben. A haja hosszú volt, szemöldöke vékony, de ahhoz kétség sem fért, hogy férfi.

– Megkínálhatlak benneteket egy kávéval? – kérdezte Julia, s elnyomta a zöld cigarettát egy sokszínű csikkekkel teli tálban.

– Valójában nem baráti látogatásra jöttünk – felelte Cass.– Ó! – Julia csalódottnak tűnt.– Nem. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem, többé ne etesse

a macskámat! Úgy értem, ez már mégsem járja! Már öt éve megvan! Fizettem az állatorvosi számlákat, szabadságot vettem ki, hogy el tudjam vinni hozzá, etettem, szerettem, mindig ott voltam, ha szüksége volt rám. Köztem és Madeleine között létezik egyfajta kapcsolat- kocogtatta meg ujjával a halántékát. – Érti? Ő nem csak egy macska, ő az én legjobb barátom! De amióta csak elkezdte etetni, bármi is legyen az a szar, amit belétöm, alig látom, és amikor hazajön, akkor is ott ez a… távolság. Már nem olyan, mint volt. És bárki, aki ismeri a macskákat, tudja, hogy az ember nem eteti más macskáját Ez pofátlanság és kegyetlenség, és azt akarom, hogy hagyja abba!

Mire levegőt vett a kirohanása végén, Cass arca már vörös volt. A keze remegett, végül kitört belőle a zokogás.

Vince visszafojtott lélegzettel hallgatta a súlyos csendet. A Bella nevű vézna pasas még mélyebbre húzódott a pokróca alá, és egyik kezében a zacskót szorongatta; a másik, amiben a kekszet fogta, megállt félúton a szája és a zacskó között.

– Jaj, szegény, szerencsétlen kincsem! – robogott Julia Cass felé kitárt karral. – Fogalmam sem volt róla!

S ezzel keblei közé temette Casst, majd jól megszorongatta.– Ha egy percre gondolkodnék is… jaj, istenem, szörnyen

érzem magam! Olyan borzasztó rémesen!Cass erre zendített rá csak igazán, még mélyebbre temetve

arcát Julia pólójába.– Bella, drágám, légy szíves, hozz egy kávét! De jó erősét

ám!Odaterelgette Casst a kanapéhoz, és leültette.– És most – jelentette ki –, mondd el, mit tehetnénk, hogy

rendezzük ezt az ügyet!

171

– Már megmondtam – hüppögött Cass –, többé ne adjatok neki enni!

– De édesem, hisz nem etetjük! Sose tennék ilyet! Abban a percben, amikor megjelent az ajtóban, megmondtam neki: „Nagyon szép vagy, de tőlünk akkor sem kapsz semmit!” Ennek ellenére jött vissza. Tudod, beleszeretett az albérlőmbe.

Cass zavarodottan meredt Bellára.– Nem, nem belé. Joyba.– Joy?– Igen, a bájos Joyba. Az exbérlőmbe – sóhajtott fel. Cass és

Vince egymásra néztek.– Épp ma reggel költözött el. Nagyon szomorúak vagyunk.– Ez furcsa – jegyezte meg Cass. – Mi is egy Joy nevű lányt

keresünk.– Csak nem?– De igen. Gondolom… – pillantott Vince-re – nem ő az.– Persze hogy nem – motyogta Vince.– Hogy néz ki a ti Joyotok?– Karcsú – felelte Julia. – Sötét hajú. Nagyon helyes, nagyon

fehér bőrű.Cass kérdőn tekintett Vince-re. A fiú vállat vont és bólintott.– Hány éves?– A húszas évei közepén. Körülbelül.– Vezetéknév?– Downer.– Uramisten! – kapta Cass a szája elé a kezét, és kapkodni

kezdte a levegőt.– Ő az? – kérdezte Julia. – Az a lány?– Igen – lehelte Cass.– Kísérteties! – tért vissza a szobába a Bella nevű férfi

bögrékkel a kezében.– A kibaszott életbe! – Vince-től csak ennyi telt.– Cukrot? – kérdezte Bella az asztalra téve a kávésbögréket.– Szóval – szökkent talpra Cass, hogy mániákusan róni

kezdje a köröket – évekig mást se csináltunk, csak erről a Joy nevű csajsziról dumáltunk. A tarot vezetett rá, amikor kártyát vetettem Vince-nek, ő pedig bevallotta, hogy még mindig szerelmes belé…

– Nem vagyok szerelmes belé! – vágott közbe Vince.– …és ezért megy gajra az összes kapcsolata. És akkor

elhatározta, hogy megkeresi, én meg még egy kristálygömböt

172

is vettem, tudjátok, hogy felkutassuk ezt a lányt, ezt a titokzatos Joyt. Ő meg mindvégig itt volt. Itt. Az orrunk előtt. Hát, ez minden idők legfurább esete.

– Cukrot? – firtatta Bella újfent, türelmetlenül fel-le lóbálva a teáskanalat.

– Elhiszed ezt, Vince? – huppant le újból a kanapéra Cass izgalomtól remegve.

– Hihetetlen!Képtelen volt eldönteni, mit is gondoljon. Tudat alatt a

levegőbe szippantott, annak nyomai után kutatva, hogy Joy nemrég még itt volt, személyesen, ebben a különös lakásban, ezeknek a bizarr alakoknak a társaságában.

– Hogy van – volt- Joy? – motyogta. – Minden rendben vele?– Férjhez megy – bökte ki Bella váratlanul.– Ó! – felelte Vince.– A jövő hónapban. Egy fickóhoz, akit egy társkereső hirdetés

révén ismert meg.– Ó! – nyögte Vince ismét.– Csak viccelsz! – mondta Cass.– Nem, így igaz – erősítette meg Julia, majd kikapta a

teáskanalat Bella kezéből, hogy háromkanálnyi cukrot tegyen a kávéjába. – Két hónapja költözött ide, azután egy hirdetésen keresztül megismerkedett ezzel a George nevű fickóval, aki teljesen levette a lábáról. Múlt héten jegyezték el egymást, és nemsokára összeházasodnak. Becsszó, ez a legromantikusabb történet, amit valaha hallottam…

Vince nyelt egyet.– De hát nem fiatal egy kicsit a házassághoz? Hisz még csak

huszonöt. Az ember azt gondolná… – bicsaklott meg a hangja. Mégis, mit gondolt? Hogy az olyan különleges lányok, mint Joy, nem kelnek el még zsenge korukban? Hogy akadhat férfi, aki nem zúg bele őrülten, és nem akarja azon nyomban elvenni? Naná, hogy férjhez megy.

– Igen, fiatal. De nagyon érett.– És ez a George? Miféle?– Sosem láttuk – felelte Bella. – Szerintem három szeme van

és bibircsókos orra.– Bell! Ne légy már ilyen szörnyű! – utasította rendre Julia. –

Biztos vagyok benne, hogy George édes pofa!– Lefogadom, hogy nem az! Lefogadom, hogy úgy fest, mint

egy hiéna!

173

– Egek, ne is figyeljetek rá! Borzalmas alak! – sóhajtotta Julia. – Dehogyis, meg vagyok róla győződve, hogy George isteni! Tudom, hogy Joy fülig szerelmes belé, és csak ez számít!

– Mikor lesz az esküvő? – kockáztatta meg a kérdést Vince.– Szenteste – sziszegte Bella. – A chelsea-i városházán.

Odamész, és megakadályozod?– Hm… nem – felelte Vince őszintén megrökönyödve a

feltételezésen.– Hát, pedig azt kellene. Be kéne rontanod, amikor a lelkész

odaér ahhoz a „ha bármely jelenlevő”-s részhez, és azt mondani: „Nem mehetsz ehhez az alakhoz, Joy! Úgy néz ki, mint egy varacskos disznó, és még központi fűtése sincs!

– Micsoda?– Joy mesélte. Olyan a fickó lakása, mint egy hentes

hűtőszekrénye. Ráadásul Dél-Londonban van – rázkódott össze Bella színpadiasan. – Képzeld el, milyen lehet Dél-Londonban lakni, fűtés nélkül. Brr. Bele se merek gondolni! Fel kéne kapnod, és végigrohannod vele a King’s Roadon, olyan gyorsan, ahogy csak a lábaid bírják!

– Bella! – szólt rá Julia. – Fejezd be a szemétkedést!– De most komolyan: mit fogsz csinálni? – faggatta Cass is.– Semmit – vont vállat Vince. – Joy boldog. Ez a lényeg.És ez volt a lényeg. Egyszerűen túl sokáig halogatta a dolgot,

gondolta. Joy itt volt karnyújtásnyira, éretten, szerelemre készen, és csak arra várt, hogy valaki rátaláljon – ő pedig kilenc hetet késett. Valaki a Nagy Mennyei Tárgyalóban nyilvánvalóan tüzetesen átvizsgálta az életrajzát, és úgy döntött, hogy ezúttal nem léptetik elő.

Még egy fél órát maradtak: Julia sokkolóan erős kávéját nyakalva kivesézték a Hihetetlen Egybeesést. Mire négykor felkerekedtek, úgy tűnt, Cass és Julia egymásba habarodtak, Bella pedig kivégezte a zacskó Hobnobot anélkül, hogy bárkit is megkínált volna.

A bejárati ajtóban telefonszámot cseréltek, és megfogadták, hogy tartják a kapcsolatot. Bella tessék-lássék integetett nekik morzsával hintett pokróca alól.

– Viszlát szenteste! – kiáltott oda Vince-nek az orrát ütögetve. – Chelsea-i Városháza! El ne felejtsd!

– Nem hinném, hogy megteszem – mosolygott Vince kényszeredetten.

– Jaj, ne már! Húzz bele! Rövid az élet!

174

– Nem, inkább kihagyom. Nem így rendeltetett.– A te bajod! – biggyesztette a száját Bella.De ahogy hazafelé ballagtak Cass-szel a Blackstock Roadra,

Bella búcsúszavai még a fülében csengtek, és Vince eltűnődött azon, hogy a férfinak talán igaza van.

175

HARMINC

Joy remegett az izgalomtól, amikor azon a csütörtök estén leszállt az Oxford Circusnél az észak felé tartó Victoria Line-ról. A második ruhapróbára tartott Bella garzonjába a Seven Sisters Roadra. Ez volt az első alkalom a héten, amikor munka után észak felé indult, s valamilyen oknál fogva már maga a gondolat is nosztalgikus vágyakozással töltötte el. Nem mintha rosszul érezte volna magát Stockwellben – Stockwell nagyon is kedves hely volt, és Joy nagyon boldog volt George mellett –, mégis jólesett egy kis távolság, jólesett messzebbről szemlélni új helyzetét. Megrendítő módon az út, amely új otthonához vezetett, tükrözte azt az általános irányt, amelyet az élete vett az utóbbi három hónapban: jobb helyett balra fordult, észak helyett délt vette célba.

Szerzett egy helyet, szemügyre vette utastársait, és eltöltötte az összetartozás érzése, mintha újra a sajátjai, az északlondoniak között járna. Ahogy a vonat a King’s Crossról Highbury, majd Islington felé robogott, ránézett a sötét ablak háttere előtt kirajzolódó arcmására, és eltűnődött, vajon meglátszik-e rajta új keletű idegenszerűsége.

Aztán lepillantott a gyűrűjére, a világban elfoglalt új helyének egyetlen külső jelére, s körbe-körbe forgatta az ujján, míg a szerelvény be nem futott a Finsbury Park megállóba.

Bella garzonja tökéletes magyarázattal szolgált arra, hogy miért tölti a férfi élete javát Juliánál.

A három méterszer három méternél nem nagyobb szobában legalább három különböző ruhaállvány, egy ruhásszekrény és egy komód zsúfolódott össze. Ruhák álltak halomban a padlón, s függtek képkampókról a falon. További ruhadarabok lógtak a függönysínről, az ajtó hátlapjáról, a fűtőtestről. És a mosogató alatt egy bugyik, zoknik és merevítős melltartók kavalkádjával teliaggatott műanyag ruhaszárító is állt.

– Gyűjtöm őket – magyarázta Bella. – Beszélnek hozzám. „Bella” – mondják –, „Vigyél haza, Bella! Veled akarunk élni!” – mutatott beszéd közben a citromzöld sifon koktélruhára. – Én meg képtelen vagyok ellenállni nekik.

Teakészítés gyanánt melegített a mikrobán egy bögre vizet, beledobott egy filteres tasakot, és felöntötte egy kis tejjel, amit az ablakpárkányon tartott. A tea krémesre sikerült, és kicsit

176

büdös volt; Joy mindenesetre udvariasan elkortyolta, miközben – vigyázva, nehogy megnyomorítson egy strucctollas kalapot – letelepedett Bella egyszemélyes ágyának a peremére.

– A legcsodásabb hírem van számodra! – préselődött Bella az ágyra Joy mellé, a strucctollas kalapot félretéve. Majd szétvetette az izgatottság.

– Ó! És mi lenne az?– Mit szólnál akkor, ha előállnék azzal a névvel, hogy

„Vince”?Joy félrenyelte a teát.– Ezek szerint tudod, kiről van szó?– Nem tudom – törölgette le a teát az álláról Joy. – Kiről van

szó?– Magas, szőke, jóképű. És még mindig szerelmes beléd.– Tessék?– Pontosan tudod, kiről beszélek. Az arckifejezésed mindent

elárul.– Hát, volt egy Vince…– Naná. Magas, szőke, jóképű, még mindig szerelmes beléd,

és ott lakik a Blackstock Roadon.– Nem kezdenéd elölről, Bella? Teljesen összezavarodtam.– Jól van – húzta fel Bella a lábát az ágyra, azután keresztbe

tette őket. – Szombat délután, pár perccel azután, hogy kiköltöztél, megszólal a csengő. Az ajtóban valami patchwork kalapos, hisztérikus boszorka meg a legszuperebb pasas. Bejönnek, a boszorka nekiáll üvöltözni Juliával a miatt a rohadt macska miatt…

– Macska?– Igen. Mou-Shou. Kiderül, hogy a macska az övé, ráadásul

nem kandúr, na de mindegy, aszongya: „Jaj, az én cicusom, ő az én piti kis életem értelme, milyen szörnyen gonoszak vagytok, amiért beengedtétek magatokhoz, bla-bla-bla!” Erre Jules elmagyarázza, hogy a macska azért lófrál folyton nálunk, mert szerelmes beléd. Joyba. Mire a boszorka: „Nahát, Joy, mi is épp egy Joy nevű lányt keresünk!” És kiderül, hogy ez a Vince nevű csóka régebben járt veled, és úgy érzi, még mindig szerelmes beléd. A boszorka kártyát vetett neki, megkérdezte a varázsgömbjét, meg még a jó ég tudja, mit ki nem próbált, hogy előkerítsenek, és a fickó megvallhassa neked sosem szűnő szerelmét. És ott áll, a lakásodban, szó szerint egy órával azután, hogy kiköltöztél. Szóval, ha nem ez a világ legfurább dolga, akkor mi?!

177

– Uramisten! – kapta a kezét a szájához Joy. – Ez hihetetlen! Vince Mellon! Ezt nem hiszem el!

– Mihez kezdesz most? Találkozol vele?– Jó ég, fogalmam sincs! Jesszusom! Tényleg azt mondta,

hogy még mindig szerelmes belém?– Igen. Nem. Szóval, a csaj mondta, hogy szerelmes beléd,

de csak egy picit tiltakozott. Szerintem csak zavarban volt.– Ezek szerint a lány nem a barátnője?– Nem! Csak barátok.– Vince Mellon – sóhajtott fel Joy, és végigsimított az állán,

ahogy felidézte a fiatalember arcát. – Istenem, oltári jó pasi volt!

Látta maga előtt gyengéd, mogyoróbarna szemét, homlokba hulló tincseit, nagy, masszív koponyáját, széles vállát. Már olyan régen nem gondolt rá, hogy szinte el is felejtette, milyen hús-vér valójában. Ahányszor csak eszébe jutott a fiú, szégyenkezve összerándult, és elterelte a gondolatait, mielőtt azon kezdett volna járni az agya, hogyan bánt az apja Vince anyjával.

Igazából még most sem tudta, pontosan mi is történt aznap éjjel. Csak annyit tudott, hogy az anyja majd meghalt a szégyentől, és olyan szavakkal dobálózott, mint „undorító”, „gyalázatos”, „megalázó”, míg az apja behúzta a nyakát, védekező álláspontra helyezkedett, és „csak egy kis szórakozást”, „túlreagálást”, „túl sok italt”, „szurkapiszkát” meg „büdös prolit” emlegetett.

Az anyja találta ki, hogy még aznap éjjel hagyjanak ott csapot-papot.

– Soha többé nem lennék képes annak a szegény nőnek a szemébe nézni! – mondta, és beledobálta a ruháit egy bőröndbe, mialatt Joy apja, a két lábon járó önsajnálat mintaképeként, bekötözött orrát tanulmányozta a tükörben.

Joy indulás előtt még majdnem bekopogott Vince hálószobájának ablakán, hogy elbúcsúzzon, és átadja neki a levelet, de aztán az utolsó pillanatban meggondolta magát, és inkább otthagyta egy kő alá szorítva a lépcsőn.

Joynak hat hónapba telt, míg belenyugodott, hogy Vince nem keresi meg. A fiú hallgatását szívesebben magyarázta gondolatban Vince-nek az anyja iránt érzett lojalitásával, mint az iránta táplált közömbösségével. Nem hibáztatta a fiút – melyik férfi szeretne közelebbi kapcsolatba kerülni egy olyan családdal, mint az övé?

178

Miután a kapcsolatuknak sosem lett vége, hanem lassacskán olvadt bele a múló napok ködébe, Joy szíve nem tört össze, inkább különös vágyódással telt meg valami iránt, amit maga sem tudott megfogalmazni. A szívében Vince Mellon úgy élt, mint egy vidámparki illatokból, rikoltozó sirályokból, izzadó tenyerekből és Monopoly-bábukból szőtt halovány, napfény pettyezte montázs élete első, eszelősen őrült szerelméről. Ő volt az, akire hivatkozott, amikor másoknak azt mesélte, hogy a szüzességét tizennyolc évesen adta oda egy olyan férfinak, akit Huns-tantonban ismert meg. Múltjának egy darabja volt, ami a maga saját, önálló, minden mástól független dimenziójában létezett, akárcsak egy film vagy egy könyv.

Most viszont itt élt a közelében. Még mindig megvolt. Háromdimenziósán. Joy nyelt egyet.

– Hogy volt? – kérdezte.– Jól, gondolom. De hát fogalmam sincs, milyen általában.– Mi volt rajta?Nem tudta, miért épp ez a kérdés bukott ki belőle;

valószínűleg csak maga elé akarta képzelni a férfit.– Farmer. Szürke pulóver. Szürke kabát. Nagyon visszafogott.

Nagyon csini. Kurvára szexi.– Mondtátok neki, hogy férjhez megyek?– Ah-ha. Látnod kellett volna az arcát! Szegény fiú

összeomlott.– Ne!– De bizony! Képtelen volt elhinni, hogy ennyire

balszerencsés. Mondtam neki, hogy jöjjön el az esküvőre, és szöktessen meg.

– Hogy tehettél ilyet!– Könnyen!– Szörnyű vagy, Bella!– Ne aggódj, nem jön! De, gondoltam, ha mást nem, egy

lehetőséget megérdemel. S ha már a lehetőségeknél tartunk… – húzott elő egy bőrtáskát az ágya alól, és kicipzárazta. – Tessék! Te is megérdemelsz egy lehetőséget!

– Mi ez?– A telefonszáma. Ha esetleg meggondolnád magad Georgie

bébivel kapcsolatban.Joy letekintett a gyűrött papírra.– Ez az ő kézírása?– Nem, az enyém. Lemásoltam neked.

179

Joy úgy meredt a számokra a papíron, mint egy rakás mágikus hieroglifára, amelyek egy titkos világ kapuját nyitják.

– Miből gondolod, hogy meggondolom magam?Bella megvonta a vállát.– Nem gondolom. Csak épp ez az egész egy kicsit hirtelen

jött, nem? – A paplanhuzat sarkát piszkálgatta, majd felpillantott a lányra.– Azon tűnődöm – kezdte –, hogy nem az apukád miatt kapkodod-e így el a dolgot?

– Az apám miatt?– Igen. Tudod, talán ez az egész házasságügy; lehet, hogy te

így kezeled, hogy a szüleid szakítottak?Joy a homlokát ráncolta.– Csak mert, amikor az apám meghalt, tudom, hogy én is

túllőttem kicsit a célon. Megszállottja lettem ennek a pasinak. Házas volt. Abszolút elérhetetlen. Én meg, tudod, vágytam egy kis állandóságra, egy kis figyelemre. Szóval azon gondolkodtam, nem lehet, hogy te is ugyanezt teszed? Apapótlékot keresel?

Joy megrázta a fejét.– Tudom, hogy borzalmasan hangzik, de nem nagyon izgat.

Nem hiányzik. Egyáltalán.– Én sem álltam túl közel az apámhoz, de a szüleid

mégiscsak az életed részei, akár tetszik, akár nem. És amikor egy ilyen rész kiesik, mindegy, milyen módon, nagy űrt hagy maga után. Természetes, hogy az ember megpróbálja valahogy kitölteni.

Joy bólintott, és az ujjával végigsimította Vince telefonszámát.

– Nem is tudom – felelte. – Szomorúnak kellene lennem, de nem vagyok az. Anyu egész jól viseli, nekem meg nem hiányzik, úgyhogy szinte jobb is így. Jobb nélküle. És George… – torpant meg –, George a legkedvesebb, legbarátságosabb, legédesebb, legintelligensebb ember, akihez valaha is szerencsém volt. Szeret, törődik velem, tisztel… ő, és képes eljuttatni a csúcsra… – vigyorodott el.

– Na de kérlek! – grimaszolt Bella.– De komolyan. Mi mást kívánhatna még egy lány?– És te?– Mi van velem?– Te szereted-e?Joy nyelt egyet, és lesütötte a szemét.– Persze, hogy szeretem.

180

– Annyira, amennyire ő téged?– Igen.– Tényleg?– Természetesen! Különben nem mennék hozzá, nem igaz?– És szereted annyira, amennyire ezt a Vince-t szeretted? –

bökött Bella a fecnire.Joy tekintete az írásra vándorolt, a hurkokra és a

szegletekre, melyek kirajzolták a fiú nevét. Eszébe jutott, hogy vert a szíve, amikor először megpillantotta, az erős vágyra, hogy levetkőztesse, és meztelenül simuljanak egymáshoz. Az érzésre, hogy neki bármit elmondhat, mert tökéletesen megérti majd, s tegyen bármit, nem talál elutasításra. Emlékezett rá, milyen egyszerű volt minden, ragyogó és nyílt, mint egy üres, kitárt ablakú, fehérre meszelt szoba. Emlékezett csupasz vállán a keze érintésére, hogy mennyire tökéletesen illettek egymáshoz, ahogy végigsétáltak a parton. Őszintén meg volt győződve róla, hogy abban a hunstantoni kempingben lelki társára talált.

– Más volt – válaszolta. – Egy nyári románc, én meg egy kamasz voltam. Az ember érzései kamaszkorban sokkal intenzívebbek.

Bella az ajkát biggyesztette.– Ha egyszer leülepszik a por, és alkalmad adódik

végiggondolni a dolgot, talán úgy határozol, hogy vársz még. És egy nap talán eszedbe jut a jó öreg Vince, és eltűnődsz rajta, mi van vele, és mi lehetett volna. És akkor legalább ott lesz neked ez – mutatott a papírra. – A lehetőség.

Egy pillanatra mindketten elnémultak. A lépcsőfordulóban csapódott egy ajtó. Joy a papírra meredt.

– Hát – hajtotta kettőbe, hogy betegye a kabátzsebébe –, köszönöm! Majd elrakom valami biztos helyre.

Azután mindketten biztosabb helyre süllyesztették a jóképű, szomszédbéli, szerelem sújtotta Vince emlékét, és arra az összességében jóval kevésbé rázós kérdésre összpontosítottak, hogy pontosan milyen árnyalatú legyen Joy krémszínű menyasszonyi ruhája.

Amikor Joy este háromnegyed tízkor hazaért, a lakásban teljes sötétség uralkodott. Lábujjhegyen a hálószoba felé lopakodott, arra számítva, hogy megpillantja majd George paplanba bugyolált alakját, de az ágyban semmi nem dudorodott.

181

Belökte a nappali ajtaját, s ott találta a férfit a kanapén ülve. Könyvet olvasott egyetlen szál gyertya fényénél. Nem nézett fel Joy beléptére.

– Áramszünet van? – bújt ki a kabátjából.– Nem – felelte George lassan lapozva.– Akkor miért oltottad le az összes lámpát?– Nekem megfelel így – vont vállat George a könyvet bújva.– Jól vagy? – ereszkedett le mellé Joy, és megfogta a térdét.– Igen, jól vagyok.– Biztos?– Igen – csattant fel a férfi. – Jól vagyok!– Zabos… haragszol rám?– Nem. Nem haragszom rád. Csak olvasok, és kész.– Szeretnéd, ha magadra hagynálak?– Nekem mindegy – vont vállat ismét.– Rendben.Joy most már biztos volt benne, hogy George valamiért

dühös rá, és azon tépelődött, vajon hagyja-e békén, vagy faggassa ki, mi baja.

Néhány percig közömbösséget színlelve erre-arra csörömpölt a lakásban, azután képtelen volt tovább visszafogni magát.

– George! – viharzott be a nappaliba. – Egyértelmű, hogy bánt valami! Azt akarom, hogy áruld el, miattam van-e!

George sóhajtva becsukta a könyvet, mintha csak Joy volna a legfárasztóbb ember, akivel valaha is szerencsétlenségére összeakadt.

– Csak úgy vélem – kezdte –, nagyfokú udvariatlanságra vall, ha nem szólsz előre, hogy nem érsz haza időben, egyszerűen csak belibegsz egy órával később, mindenféle magyarázat nélkül!

Joy felpillantott a kandallópárkány feletti órára, majd zavartan ráncolta a homlokát.

– De hát nem mondtam, mikor jövök – bökte ki. George erre újfent felsóhajtott, és felvette a könyvét.

– Nem mondtam, George, hogy korán itthon leszek! Szóltam, hogy megyek Bellához…

– Á, Bellához!– Mi van vele?– Csak röhejes, hogy egy férfit Bellának hívjanak.Joy dühében tudomást sem vett róla.

182

– Szóltam, hogy megyek Bellához ruhapróbára, és csak utána jövök!

– Ennek alapján azt feltételezhetnénk, hogy elfogadható időben érsz haza.

– Hiszen még tíz óra sincs! – nézett újra az órára Joy csodálkozva.

– Eszedbe sem jutott, hogy esetleg terveim voltak ma estére?

– Khm… nem. Miért terveztél volna bármit is, ha egyszer tudtad, hogy nem leszek itthon?

– Jaj, semmi kedvem egy másodperccel is tovább folytatni ezt a nevetséges párbeszédet! Lefekszem! – csapta le George a puha fedelű kötetet.

– Azt már nem! – ragadta meg a karját Joy. – Az a nevetséges, amit csinálsz! Meg kell beszélnünk ezt a dolgot!

– Nem – fejtette le magáról a kezét George –, nem kell – azzal kivonult a szobából, és bevágta maga után az ajtót.

Joy egy ideig mereven állt, képtelen volt felfogni a történteket. Aztán lezöttyent a kanapéra, és hitetlenkedve bámult körül George borzalmas nappalijában; első, névtelen félelmei, amelyek az elmúlt két hónapban végig ott ólálkodtak tudata mélyén, egyszerre rohanták meg.

Másnap reggel fél tizenegykor egy, a burgundi, az arany és a henna őszi árnyalataiban pompázó hatalmas csokor érkezett a ColourPróhoz Miss Joy Downer nevére. A celofáncsomagolásra tűzött kártyán ez állt:

Olyan boldog vagyok, hogy rád találtam! Sosem akarlak elveszíteni! Szeretlek! Imádlak! Bálványozlak!

Joy a „sajnálom” szó szembeszökő hiánya ellenére úgy döntött, teljes és szívből jövő bocsánatkérésként fogja fel az üzenetet, az előző éjszakát pedig meg nem történtnek tekinti.

183

HARMINCEGY

Ma egyszerűen nem jöttek a szavak. Hiába bűvölte Vince meredten a kis Katy-Clare-t a kifejező, kék szemével meg a fényes, aranybarna hajával, egyetlen eredeti mondat sem jutott az eszébe. Csupa olyasmi kavargott csak az agyában, amit egyszer már felhasznált. S bár tudta, hogy se a Coalford Swann-gyűjtők, se a Sunday Mirror színes mellékletének olvasói nem emlékeznek pontosan a szófordulatokra, amelyekkel két évvel korábban Millicent Amanda pajkos mosolyát vagy Tabitha Jane bájos, gödröcskés orcáját jellemezte, nem ez volt a lényeg, hanem az önbecsülése.

Ezen a reggelen valami gátolta kreatív energiái áramlását. Volt valami a levegőben. Valami szokatlan. Melanie titkárnője, Polly, egész délelőtt különös hangulatban volt: fontoskodón járkált ide-oda, és kivonta magát a szokásos pénteki hülyülésből. Maga Melanie majdnem egész napra bezárkózott az irodájába a személyzeti főnökkel, aki nagyon mogorvának tűnt élesre vasalt, fekete öltönyében. A reklámcsapaton ezért tompa hisztéria uralkodott el, a kimondatlan pánik elektromos áramlata, és egész nap senki sem dolgozott.

Vince úgy döntött, egy időre kivonja magát a nyugtalanító irodai vibrálásból, és felhívja Magdát.

– Én vagyok az, Mags!– Szia, én! Hogy vagy?– Furán. Különös idebent a hangulat.– Akkor csak a szokásos – ugratta Magda.– Nem, ez még a szokottnál is furcsább.– Kizárt!Magda még soha nem járt Vince irodájában, de bizarrnak

találta, hogy egy rakás huszonéves diplomás azon tanakodjon, hogyan sózzák rá az emberekre a kísérteties porcelánbabákat.

– Holnap mihez lenne kedved? – kérdezte. – Nem ejtjük meg a karácsonyi bevásárlást?

Vince némán felnyögött. A vásárlással magával semmi baja nem volt. Még élvezte is, ha ráérősen elkóvályoghat a Covent Gardenben vagy a Kensington High Streeten, cipőket és kabátokat próbálhat, átlapozhatja a CD-ket, felfedezheti a könyvesboltokat. De a karácsonyi bevásárlás más tészta volt, minden bevásárlások öttusája, amely az emlékezet, a kitartás,

184

az erő, a türelem és a rangsorolás próbája elé állítja az embert. Észben kell tartani a sok különböző embert, az ízlésüket, hogy mit szeretnek és mit nem. Aztán, amikor az ember ráakad a tökéletes ajándékra, rá kell ébrednie, hogy az túl nehéz vagy ormótlan ahhoz, hogy egész nap magával hurcolja. Az Oxford Street egyik végén rájön, hogy az anyjának szánt ajándék az utca túlsó végén kapható. Nem, nem és nem! Ez maga a pokol. A gondolattól, hogy ezt a rémes feladatot Magdával, a Vásárlás Koronázatlan Királynőjével teljesítse, még a feje is megfájdult.

– Tudod – mentegetőzött –, megígértem anyunak, hogy holnap meglátogatom Kyle-t.

– De hát ez remek! Ő is eljöhetne velünk!– Tessék?– Hogyne, elvihetnénk, hogy megmutassuk neki a karácsonyi

kivilágítást, meg a Hamleysbe, a Télapóhoz. Jaj, de szuper lesz!Az igazat megvallva, ahogy Vince átgondolta a dolgot, őt is

magával ragadta az ötlet. Még soha sehova nem vitte el Kyle-t úgy, hogy Chris vagy az anyja ne lett volna ott. Talán egyedül nem is merne elvinni egy kisgyereket a West Endre, de ha Magda is jönne…, és Kyle kedvelte Magdát, különben is, neki már a Hamleysbe tett látogatás is elég lett volna indoknak.

– Kitűnő ötlet! Mindjárt felhívom anyut, és megkérdem, megfelel-e neki!

Vince-t egy pillanatra lelkes optimizmus ragadta magával. Amíg Magda el nem rontott mindent a folytatással.

– Jó móka lesz, nem? Olyanok leszünk veled meg Kyle-lal, mint egy igazi család.

Amivel önmagában még nem lett volna baj, ám a lány hangjából kicsendülő gyermek utáni sóvárgástól Vincének görcsbe szorult a gyomra. Nem egy olyan nő hangja volt, aki élvezi a kötetlen, kellemes kapcsolatokat, hanem azé, aki gyémántgyűrűt meg közös jövőt akar.

És ez megint csak arra emlékeztette, hogy kedvetlenül még mindig a rossz irányba botorkál, pedig egyszer csak hátat kell fordítania, és vissza kell gyalogolnia az út legelejére.

A Vince-ék irodáját eluraló furcsa hangulat okára ebéd után derült fény.

Melanie értekezletet hirdetett háromra, ami péntek délután precedens nélkülinek számított.

Az emberek kérdő tekinteteket váltva, vállukat vonogatva gyülekeztek Melanie irodájában. Az asztalfőn Gill Pearson, a

185

rémítő személyzeti főnöknő ült, aki jóindulatúan mosolygott tengerkék pettyes blúzában.

– Üdv mindenkinek! Köszönöm, hogy az előzetes értesítés elmaradása ellenére is mind megjelentetek! – köszöntötte őket. A mosolya olyan erőltetett volt, mintha odafestették volna az arcára.

Vince nyakkendője csúcsos végét piszkálgatva tekintett körbe az asztal körül ülőkön. A többiek is igyekeztek valamivel leplezni az idegességüket: a körmüket rágták, a hajukat igazgatták, a golyóstollukat kattintgatták, a papírjaikat rendezgették. Mindenki tudta, hogy valami rossz készül. Erre vannak a személyzeti főnökök.

– Amint biztos tudjátok, a Coalford Swann Ajándéktárgyak profitja az elmúlt tizennyolc hónap alatt folyamatosan csökkent. Ez a tény nem írható a termékek kifogástalan színvonala vagy a személyzet ugyancsak kiváló, odaadó és kemény munkájának rovására. Az ország nem él olyan gazdasági színvonalon, hogy luxuskiadásokra ösztönözze vásárlóinkat, s az ilyen nehéz időkben mindig az ajándéktárgyak a legkevésbé kelendőek. Ebből adódóan elkerülhetetlenül összébb kell húznunk a nadrágszíjat.

Vince érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul.– A Coalford Swann színvonalas reklámstratégiája a világon

mindenütt közismert. Nem alaptalanul. Melanie az elmúlt három évben hihetetlenül keményen megdolgozott azért, hogy a szakág legkiválóbb szakembereiből csapatot verbuváljon. Ezért is volt olyan fájdalmas meghoznunk ezt a döntést.

Az isten szerelmére, gondolta Vince, bökd már ki végre!– Hétfő reggeltől a reklámosztály beszünteti a működését.

Ennek következtében őszinte sajnálattal tudatom veletek, hogy a mai naptól fogva a munkátok feleslegessé vált. A délután során külön-külön tárgyalok majd veletek, így hálásan megköszönném, ha a beszélgetésünkig fennmaradó időben visszatérnétek az íróasztalotokhoz, és ott várakoznátok. Kérlek benneteket, hogy ez a hír addig is maradjon közöttünk! A hivatalos bejelentésre hétfőn kerül sor. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy elmondjam, a többi vezetővel együtt milyen nagyra becsüljük mindannyian eddigi kemény munkátokat és elkötelezettségeteket.

Ezzel mereven elmosolyodott, összeszedte az iratait, és elhagyta a szobát.

Amint kilépett az ajtón, a csapat egy emberként lélegzett fel és zuhant magába, mint egy elszakadt gumiszalag.

186

– A kurva életbe! – nyögte ki Demetrius.– Szívás! – összegezte Sian.– Király! – jelentette ki Billy.Vince nem tudta, mit gondoljon. Olyan sokszor álmodozott

már arról, hogy valami hasonló történik: az adrenalinlöketről, amelyet a hirtelen jött szabadság robbant majd ki belőle; mindarról, amit ezek után megtehet, a helyekről, ahová eljuthat. De most, hogy bekövetkezett, csak némi sértettséget érzett. Nincs szükségük rá. Nem tettek kivételt vele. Boldogan hagyták, hogy eltűnjön a süllyesztőben, s helyette valami ügynökség névtelen, arctalan alkalmazottjával íratják majd a hirdetéseiket. Ejtették. Méghozzá olyasvalaki, akibe nem is volt szerelmes. Össze volt törve.

Aznap délutáni találkozója a félelmetes Gill-lel némiképp javított a helyzeten. Háromhavi adómentes fizetést és dicshimnusszal felérő ajánlólevelet kínáltak fel neki. Nem kellett letöltenie a felmondási idejét, és visszamenőleg is megkapta az összes ki nem vett, fizetett szabadsága ellenértékét. Más szóval szép kis summa ütötte a markát, és előre nem tervezett vakációhoz jutott. Ebből a szempontból nézve Vince ünnepi hangulatban érezte magát.

Magda, gondolta, kösd fel a gatyád, mert ma este pezsgőt iszunk!

187

HARMINCKETTŐ

Joy egy kínai étteremben vacsorázott George-dzsal Norbitonban. Sosem gondolta volna, hogy valaha is megfordul egy Norbiton-féle helyen, azon túl, hogy átutazik rajta. Ám, ahogy kezdett rádöbbenni, az élet különös és kiszámíthatatlan.

Óriási rákokat falatozott evőpálcikával. Korábban sosem sikerült elsajátítania a pálcikával evés művészetét, és úgy gondolta, ez az a fajta képesség, ami nélkül egész jól le tudná élni az életét. De George annyira megdöbbent, amikor első alkalommal kínai étteremben ettek, és ő nem átallt evőeszközt hozatni, hogy szégyenében kénytelen volt megtanulni.

George megtanította arra, hogy a felső pálcikát tartsa úgy, mint egy tollat, az alsót pedig helyezze a hüvelykujja és a mutatóujja közötti mélyedésbe – az alsót tartsa mozdulatlanul, a felsőt pedig használja csipeszként. George sok másra is megtanította az elmúlt hetekben.

Például arra, hogyan kell pezsgőt bontani (Az üveget csavard, ne a dugót! A dugót a tenyeredbe lődd, ne a plafon felé!), hogy kell meginni (A száránál fogd a poharat, ne a kehelynél, mert akkor felmelegszik a pezsgő!).

Megtanította, hogyan rendeljen elegáns éttermekben (Csak az étel fő alkotóelemét említsd, például „Bárányt kérek!”, nem „Bárányfilét kérek kuszkusszal és fűszeres padlizsánnal!”), hogyan kóstolja meg a bort (Ha nincs benne dugó, csak annyit mondj, hogy „megfelel”, nincs szükség további kommentárra!).

Megtanította, hogy társalgó helyett mondjon nappalit, asztalkendő helyett szalvétát, és a mosdó, ne pedig a vécé után kérdezősködjön. Persze egyiket sem mondta így közvetlenül – az túl goromba lett volna –, Joy inkább csak a sorok között olvasva szippantotta magába a tudást. Kezdett ráébredni, hogy George – bár önmagát liberálisnak és szabadgondolkodónak tartotta – az etikett és a hagyományok rabja. Ha valaki a közelében hangosan káromkodott, felszisszent; bármerre is járt, kifogástalan kiszolgálást várt el, és szívből jövően panaszkodott, ha mégsem kapta meg; az EastEnders sorozatnak még az alapgondolatát is visszataszítónak találta, gyűlölte a tájszólást, és a sajtóhibák láttán mindig dühös lett.

Nem volt kimondottan sznob, de biztos, hogy létezett a társadalomnak egy olyan széles rétege, ami kívül esett a

188

látókörén. Azok, akik bulvárlapokat olvastak, és akciósán nyaraltak. Meg az olyanok, akik maguk mosták a kocsijukat, és benzinkutaknál ebédeltek. Úgy tűnt, valami különös módon üdítő újdonságot talált abban a tényben, hogy Joy éppen ebből a rejtélyes közegből érkezett. Amikor Barbara ragaszkodott hozzá, hogy eljegyzési partit rendezzen nekik, szinte megigézte Joy szüleinek a háza. Izgatottan tanulmányozta az essexi zsákutcában folyó életet: a folyamatosan érkező embereket, akiket Ritának és Dereknek hívtak, és lezser Marks & Spencer holmikban jártak a házban, nézte a falatnyi szalámis és gépsonkás szendvicseket, a vécéfedél bolyhos védőhuzatát.

Amikor Joy anyja felvetette, hogy tegyék közzé az eljegyzésüket a Telegraph következő számának házassági rovatában, George szeretetteljesen, ám kissé leereszke-dően felkacagott. Olyan szavakat használt, mint a „pórias”, „újgazdag”, „ciki”, és körbelötykölte a bort a pohárban, mielőtt belekortyolt volna.

Ahogy múlt az idő, Joy sokat megtudott George-ról – jót, kevésbé jót vegyesen –, most azonban valami újat is tanulhatott.

– No, hát, szépséges jövendőbelim – villantott rá ragyogó mosolyt George az asztal felett –, beszéltél már a bankoddal az adatváltozás miatt?

– Miféle adatváltozás?– Hát az új vezetékneved! Ne felejtsd el átíratni az

útleveledet is!Joy nyelt egyet. Amikor kamaszkorában megesküdött

magának, hogy harmincéves kora előtt nem megy férjhez, azt is elhatározta, hogy amikor végül oltár elé áll, szó sem lehet majd róla, hogy felvegye a férje nevét. Régimódi és divatjamúlt szokásnak tartotta. Ellentétes volt az elveivel. A neve azonos vele; a neve ő maga. Ezen a néven szólították fel az iskolában, ezen a néven töltötte ki a formanyomtatványokat. Nem volt különleges, nem töltötte el ősi büszkeséggel, de az ó’neve volt, és ragaszkodott hozzá.

– Hm, George. Ugye, tisztában vagy vele, hogy nem áll szándékomban megváltoztatni a nevemet?

Joy nem tudta biztosan, mire számítson, mi történik, hogyan reagál majd a férfi. De fel sem merült benne, hogy kineveti.

– Ez jó! – hahotázott a férfi.– George, komolyan mondom. Már kislány koromban

megfogadtam, hogy nem változtatok nevet.

189

George arcáról lefagyott a mosoly, s kiült rá a rémület.– De hát össze fogunk házasodni! Fel venned a nevemet!– Nem, nem kell. Ma már nem.– De muszáj. Ez nagyon fontos!– De miért? Miért olyan fontos? Nem értem.– Szent ég, hisz össze fogunk házasodni! A feleségem leszel.

Nem lehet más a vezetékneved. Köznevetség tárgya lennék.– Oszt kinek a szemében? – horkant fel Joy.– Aztán – csattant fel a férfi. – És a barátaim szemében. A

kollégáim. A családom.– Jaj, George, egyáltalán nem érdekli majd őket, hogy

felvettem-e a nevedet, vagy sem.– Dehogynem! Azt hiszik, nem tisztelsz.– Nem tisztellek? 1993-at írunk, George! Az efféle

gondolkodásmód kiveszett a batiszt zsebkendővel együtt.– Nálatok talán igen – horkant fel a férfi, s Joy úgy döntött,

nem veszi magára az eltérő társadalmi hátterükre tett burkolt célzást –, de mifelénk a házasság hivatalos és törvényes kapocs két ember között. A házasság révén eggyé válunk. Egy családot alkotunk. Azonos vezetéknévvel.

– Rendben, akkor miért nem veszed fel te az én nevemet? Legyünk mindketten Downerek.

– Jaj, ne légy már nevetséges!– Mi ebben a nevetséges? Az előbb mondtad, hogy ha

összeházasodunk, ugyanazon a néven kell osztoznunk; akkor osztozzunk az én nevemen!

George gúnyosan elmosolyodott, és felcsippentett néhány szál újhagymát az evőpálcikáival.

– Gyerekes vagy.– Miért? Mi bajod a vezetéknevemmel?– Semmi bajom a vezetékneveddel. Csakhogy az a te

vezetékneved. Nem ez a dolgok rendje. Mindamellett szegény halott anyámmal szemben is tiszteletlenség lenne.

– A halott anyád! Mi a helyzet az én élő szüleimmel?– Ez már igazán alantas!– Te kezdted!– Kölcsönös szidalmazásig süllyedtünk…– Legyen kettős vezetéknevünk – próbálkozott Joy egy

kompromisszumos megoldással.– Te jó ég, csak azt ne!– Miért?

190

– Komolyan kérdezed? Eltekintve attól, hogy gyomor-forgatóan feltörekvő – Downer-Pole –, ennél rettenetesebbet nem is hallottam még!

– Igen, és akkor mi van a Joy Pole-lal? Az meg olyan közönséges.

– Aha! Most jutottunk el a dolgok velejéhez! Az egésznek semmi köze a magasröptű feminista eszméidhez, egyszerűen csak nem tetszik a nevem!

– Igenis tetszik a neved! És ha tényleg fel akarnám venni, akkor felvenném, még akkor is, ha… ha… mondjuk Kuki lenne. De nem akarom felvenni. Mert nem hiszek benne, hogy bárkinek – tekintet nélkül a nemére – bármi lyen indokból is meg kellene változtatnia a nevét. Onnantól többé nem én lennék.

George cinikusan felvonta a szemöldökét, és egy szalvétával felitatta a nedvességet a szája sarkáról.

– Én, én, én – mormolta.– Tessék?– Semmi – válaszolta. – Semmi az égvilágon.Súlyos, áthatolhatatlan csend telepedett rájuk.

Az iménti beszélgetés épp elég aggodalmat szolgáltatott Joynak, amin eltöprenghetett; szinte képtelen volt tisztán gondolkodni. Nyugtalansággal töltötte el kettejük eltérő értékrendje, George pedantériája és sznobizmusa, nyugtalankodott amiatt, vajon összeillenek-e, és amiatt, vajon tényleg annyira szeretik-e egymást.

Joy sosem szerette a veszekedést, és szinte betegesen rettegett a hallgatástól. A kettő együtt meghaladta a tűrőképességét. Rettegett a végső kilátásoktól is, amelyekhez tépelődései elkerülhetetlenül vezették volna; ha ugyanis szóba hozza az aggodalmait, akkor csak egyetlen lehetséges következtetésre juthat: hogy mindkettőjüket valamiféle szörnyű őrület szállta meg, és végzetes hibát készülnek elkövetni. Éspedig azt, hogy nem kellene összeházasodniuk. S akár igaz volt, akár nem, nem állt készen rá, hogy ezzel szembenézzen. Így, ahelyett, hogy felnőtt módon, nyíltan előállt volna a kérdéseivel, Joy inkább megkerülte őket, és témát váltott.

– Jövő héten ki kell választanunk a jegygyűrűket – törte meg a csendet, mint egy részeg a temetésen. – Többek közt ez is olyasmi, amit az emberek általában hat héttel az esküvő előtt intéznek.

191

– Rendben – felelte George, és a szája sarka továbbra is duzzogva biggyedt le. – Hová kell mennünk érte?

– A jegygyűrűhöz megteszi egy jobb ékszerész is. Nem kell külön terveztetni.

– Jó – egyezett bele a férfi. – Remek. Szombaton elmegyünk.– Tulajdonképpen azt terveztem, hogy szombaton bemegyek

a városba. A karácsonyi bevásárlást intézni.– Jó. Akkor nem szombaton rendeljük meg a gyűrűket.– Mehetnék délelőtt – ajánlotta Joy, aki érezte, hogy újabb

viharfelhők gyülekeznek. – Korán. Ebédre haza is érek. Akkor délután visszamehetnénk együtt.

– Jó. Remek. Szombat délután.– Jó – felelte Joy. Asztalkendője szoros csomóba gyűrve

hevert az ölében. – Remek.– Fantasztikus a rák, nem? – csilingelte megjátszott

vidámsággal az újból köréjük gyűlő csendtől megrettenve, hősiesen kormányozva elszabadult hajóját egyre veszélyesebb vizekre.

Másnap délután a futár egy aranypapírba csomagolt, Joy Downernek címzett kis dobozzal állított be a Colour-Próhoz.

Roz és Jacquie elragadtatással figyelték, ahogy Joy lehámozta a csomagolópapírt, és előbukkant a fekete bőrdobozka. A belsejében egy gyönyörű, art deco stílusú markazit karkötő feküdt, s a halogén izzók fényében úgy sziporkázott, mint a csillagokkal telehintett éjszakai égbolt.

A dobozba dugott kártyán ez állt:

Az én édes Joyomnak – oly büszkévé tesz, hogy hozzám jössz, és türelmetlenül várom, hogy a feleségemnek nevezhesselek. Megszépíted az életemet. Őrülten, eszeveszetten, végtelenül szeretlek… mindörökké.

– Istenem! – nyögte ki Roz egyik kezében a kártyát markolva, a másikat a szívére szorítva. – Kibaszottul nincs nálad szerencsésebb dög!

192

HARMINCHÁROM

Két hét volt még hátra karácsonyig; a Selfridgesben tobzódott az ünnepi tömeg. Gyerekes és gyermektelen fiatal párok, baráti társaságok portyáztak a polcok között; télikabátjukban s a megszállott céltudatosságtól izzadtak. A Bella Finsbury Park-béli garzonjában tett heti látogatásokat leszámítva Joy most először járt egyedül a városban, mióta három héttel korábban odaköltözött George-hoz. Szabadság és gondtalanság helyett azonban kicsinek és elveszettnek érezte magát, mintha többé már nem is lenne tagja a világnak, s épp most kérték volna fel a távozásra.

George kicsit nyűgösnek tűnt reggel, amikor Joy a kabátjába bújt, és elköszönt tőle. Nem mondott semmit, csak szűkmarkúbban osztogatta a bókokat, kevesebbet beszélt, egyszavas válaszokat vetett oda.

– Minden rendben? – faggatta Joy.– Igen. Semmi bajom. Miért faggatsz állandóan, hogy

rendben vagyok-e?– Nem is tudom. Úgy tűnt, mintha neheztelnél rám.– Nem neheztelek.Bizonyíthatta volna mindezt azzal, hogy jó szórakozást kíván

neki, megöleli az ajtóban, vagy elsüt egy viccet. De egyiket sem tette. Ehelyett egy szál törülközőben ült az ágy szélén, és a lábfejét bámulta, mint egy elhagyott kiskutya.

Joy levette válláról a retiküljét, és leült mellé.– Mi a baj, George? Mindig olyan durcinak tűnsz, ha nélküled

megyek valahová.– Biztosíthatlak róla, hogy nem vagyok „durci”.– Akkor meg? Miért vagy ilyen mogorva?– Mogorva?– Igen, mogorva.– Te jó ég! – morogta a férfi, és felállt az ágyról. – Alig egy

órája ébredtem, még nem kávéztam, de te máris gyanúsítgatsz! Nem bírom! – viharzott ki mérgesen a konyhába.

Joy hallotta, hogy vizet enged a kannába.– Szóval – állt meg az ajtóban –, nem vagy rám durcás, csak

fáradt?– Pontosan – sziszegte a férfi, felé sem fordulva.

193

– Jó. Remek. Akkor ölelj meg! – karolta át Joy, s érezte, ahogy a férfi enyhén megdermed a karjában. George nem viszonozta az ölelését.

Mi az?!– sikította volna legszívesebben Joy. Mi az? Beszélj hozzám!

De Joy természetétől távol állt, hogy mások viselkedését megkérdőjelezze, hogy magyarázatot követeljen; ő inkább másokat nyugtatott meg, és elsimította a nézeteltéréseket. Benne volt a vérében, hogy javítson a helyzeten. Sürgölődött George körül, megsimogatta, megígérte, hogy korán hazajön, s a rá váró nap már az előtt elveszítette minden varázsát, hogy kitette volna a lábát a lakásból.

Most meg itt kódorgott a Selfridgesben, s az idő – mint érett kalászból a szemek – kipergeti az ujjai közül. Az anyjának vett egy egyszerű pamutvászon hálóköntöst meg egy zacskó potpourrit. Maxine-nek, aki a legjobb barátnője volt a suliban, most pedig San Diegóban élt, egy londoni buszt formázó, édes tejkaramellával töltött bádogdobozt vett, az unokanővérének, Tracynek, aki Poole-ban lakott, egy iguánákról szóló könyvet, mert Tracy iguánákat gyűjtött.

Már délre járt, de csak eddig jutott. George-nak még semmit sem vett, pedig elsősorban neki akart ma ajándékot keresni. Szomorúan hagyta, hogy egy túlárazott selyem nyakkendő árcédulája kihulljon az ujjai közül, aztán döntésre jutott.

Egy wokot vesz.Egy igazi, kerek aljú acélserpenyőt Chinatownban. A

Selfridges előtt felszállt a buszra, hogy a Piccadilly Circus-nél majd leszáll.

A busz alsó szintjén lépni sem lehetett az emberektől és a csomagoktól, így Joy a szatyrait az egyik kezébe fogva felkapaszkodott a keskeny lépcsőn a felső szintre. Lecsapott egy ablak melletti ülésre a bal oldalon, betömködte a csomagjait az előtte lévő ülés alá, és kibámult az ablakon. Az Oxford Street járdáin nyüzsögtek az emberek. Olyan sokan özönlötték el a kereszteződéseket, hogy a közlekedési lámpák mit sem értek; ilyen körülmények között az autók húzták a rövidebbet.

A háztetők felett fehéren világlott az ég. Az út fölé függesztett karácsonyi díszkivilágítás gyengéden ide-oda nyikorgott az acélkábeleken, ahogy a busz áthaladt alattuk. Az Oxford Street és a Regent Street sarkán egy rövid kabátos férfi gesztenyét sütött izzó szénserpenyőben, és papírtölcsérekbe lapátolva őket a turistáknak árulta. Joy jólesőn átadta magát a

194

viszonylagos szabadsága következtében váratlanul rátörő izgalomnak. Imádott buszozni. A metrón az ember csak a csúf útitársait vagy a padlót bámulhatja. A busz viszont egy mozgó színház, ráadásul a Selfridges bezártsága után most jólesett messzebbről nézni a többieket.

A busz jobbra fordult a Regent Streetre, Joy idegenek feje búbját bámulta, és megpróbálta kitalálni, hogy élhetnek, milyen lehet a helyükben lenni. Amikor a busz a Hamleys előtt haladt el, a tekintete átsiklott egy idegenen, aki az első ajtónál ácsorgott, majd azonnal vissza is tért hozzá.

Egy férfi. Egy eszméletlenül jóképű férfi. Egy jóképű férfi sötétszürke kabátban és Levis 50l-esben. Vince Mellon.

Joy kihúzta magát ültében, a szíve a torkában dobogott.A férfi zsebre dugta az egyik kezét, a másikkal egy csomó

szatyrot szorongatott. Lassan hátrafordult, hogy megnézze a kirakatot: egy havas domb köré rendezett robotdinoszaurusz családot a Jurassic Park-logóval díszes ablaküveg mögött. Azután visszafordult.

A busz lefékezett egy hosszú kocsisor mögött, amely jóval a következő lámpákon túl ért. Joyban felötlött, hogy foghatná a csomagjait, leszállhatna, és odaköszönhetne neki. Hogy ez talán valamiféle jel. Hogy talán nem bámulnia kellene a férfit, hanem beszélnie vele, továbblépnie vele kapcsolatban, megnézni, hogyan folytatódik a történet. Mindez két másodperc alatt suhant át az agyán. A következő négy-öt másodpercben számba vette az összes érvet, ami az ellen szólt, hogy miért ne szálljon le a buszról, és miért ne köszönjön a férfinak; olyan zavarban volna, hogy azt sem tudná, mit mondjon. Vince is zavarba jönne, és ő sem tudná, mit válaszoljon. Különben sincs rá ideje. Későn érne haza.

Mire meggyőzte magát, hogy ez több mint véletlen egybeesés, hiszen ebben a pillanatban is ott lapul a kabátja zsebében egy cetli Vince telefonszámával, s hogy talán oka van annak, hogy Vince most itt álldogál, eltelt még öt másodperc. Előrepillantott, hogy megbizonyosodhasson afelől, a sor nem szándékozik megindulni, és épp fel akart állni, amikor nyílt a Hamleys ajtaja. Gyönyörű lány lépett ki, a karján egy kisfiúval. A lány karcsú volt és magas; fényes, fekete bőrkabátot viselt farmerrel. A haja csillogó, fekete csigákban omlott a hátára; fekete napszemüveget tűzött bele, hogy ne hulljon az arcába. Vince-re mosolygott, ő pedig visszamosolygott rá. A lány átadta a kisfiút Vince-nek, aztán odahajolt hozzá, és csókot nyomott az arcára. A kisfiú átkarolta Vince nyakát, a gyönyörű lány

195

belekarolt a férfiba, majd mindhárman megfordultak, és elindultak az Oxford Circus irányába. Úgy festettek, mint a modern család káprázatos mintaképe.

Joy ujjai ellazultak a bevásárlószatyrokon, és kifújta a levegőt.

Hát persze, gondolta. Mi sem természetesebb. Vince nős, és van egy gyönyörű kisfia. Persze. A felesége úgy néz ki, mint egy modell.

Érthető.Már akkor tudta, hogy nem egy súlycsoportba tartói nak,

amikor Hunstantonban először megpillantotta. Biz tos elkeserítette, hogy tizenkilenc évesen még mindig szűz. És a Seavue kempingben amúgy sem volt nagy a választék. Biztos eldöntötte, hogy egy kis vakációs hetyegés-hez ő is megteszi, kihasználta, hogy Joynak tetszik, és lefeküdt vele, másnap reggel pedig megtalálta az üzenetét, és nagy kő esett le a szívéről, hogy az ügy le van zárva.

Akkor meg mi van azzal a mesével, amit Bella tálalt fel, ötlött az eszébe. A kristálygömbös barátnővel meg a tarot-kártyával? Mi van az iránta érzett „szerelmével”?

Biztos csak vicc volt. Ugratni akarták. Lehet, hogy részletesen beszámolt a barátnőjének a lányról, akinek odaadta a szüzességét, és jót nevettek rajta meg a perverz apján, a rémes családján, meg az örök szerelméről szóló szánalmas kis levelén. Érthető.

De mára továbblépett, és a telt keblű, finom arcú modellcsajszikat kedveli, miközben ő lecsúszott a nyűgös könyvelők szintjére, akik társkereső hirdetéseket adnak fel. Eszébe jutott Stuart Bigmore és Vivica az andalúziai romhalmazukkal és a családalapítási terveikkel. Elképzelte a gyerekeiket: szépséges, légies, sötét szemű angyalokat látott maga előtt. Azután eszébe jutott Ally. Lehet, hogy azóta már megismerkedett valakivel, tűnődött, egy gyönyörű új-zélandi nővel, aki mellett leélheti az életét, és akinek gyerekeket csinálhat. Egy egyedülállóval. Egy különleges teremtéssel. Aki cseppet sem hasonlít rá.

Hetekig abba az illúzióba ringatta magát, hogy jobb, mint George, hogy felette áll. De most, ahogy azt nézte, hogy tűnik el Vince és a gyönyörű családja a metróban, hirtelen más szemszögből látott mindent, és az élete a helyére billent. Ö és George összeillenek; egymás számára teremtették őket. És ahogy most George-ra gondolt, megnyugtatóan hatott rá a tudat, hogy George olyan gyönyörűnek látja, mint Vince a

196

fekete hajú lányt, aki fiúval ajándékozta meg. George számára ő olyan különleges, mint a melankolikus és művészi Vivica, aki ilyen fiatalon rávette Stuartot a házasságra és az ország elhagyására. Számára ő épp elég páratlan ahhoz, hogy feleségül akarja venni, örökké mellette maradjon, és lemondjon más nőkről.

A papírdarabka után tapogatózva belecsúsztatta kezét a kabátzsebébe. Előhúzta, egy másodpercig rámeredt Vince telefonszámára, azután félbehajtotta, apró galacsinná gyűrte, és leejtette a busz padlójára.

Aztán fogta Vince Mellont, belegyömöszölte agya egy kis zugába, ráragasztotta „a múlt” feliratot, majd újra a jövőjére összpontosított.

197

HARMINCNÉGY

A következő héten Vince végre szakított Magdával.Akkor történt, amikor a lány utazási prospektusokkal a

kezében jelent meg a lakásban, és lelkesen áradozott Teneriféről. A júniusról. Az ijedtségtől még a vér is megfagyott az ereiben.

Egyike volt azoknak a borzalmas, klisészerű, „beszélnünk kell”-, „nem a te hibád, én tehetek róla”-féle beszélgetéseknek. Magda végigbőgte; mintha a szeme minden sarkából ömlöttek volna a hatalmas, fénylő könnycseppek, az arcára barnán rákenődött a szemfesték. Ez a legrosszabb abban, ha egy lány sír, gondolta Vince. Nem elég, hogy az ember rohadt szemétládának érzi magát, de a sírás ráadásul el is csúfítja őket, és ha egy lány csúnya, akkor az ember sajnálni kezdi, és ha megsajnálja, akkor minden felborul. A lány már nem csupán egy normális emberi lény, hanem a sajnálat személytelen tárgya, mint egy púpos kisöreg vagy egy törött lábú kiskutya.

A borzalmas jelenet négy órán át tartott. Vince véleménye szerint négy teljesen felesleges órán át. Minden, aminek el kellett hangoznia, elhangzott az első tíz percben, utána már csak értelmetlen feltételezések, vádaskodások, felemlegetések és faggatózások sorából állt. De mivel a szakítás az ő lakásán történt, nem szabadulhatott, amíg a lány be nem fejezte; ha távozásra szólította volna fel, azzal túlment volna minden határon.

Az a harminc perc, ameddig a taxit várták, pokoli volt; elsősorban azért, mert a taxis azt ígérte, tíz percen belül ott lesz, és nekik már nem akadt plusz húszpercnyi mondanivalójuk egymás számára. Aztán Magda elment. Vince, ahogy korábban ezerszer is, az ablakból nézte, ahogy távozik; ellenőrizte, hogy a taxisofőr nem látszik-e szadista erőszakoskodónak, emlékezetébe véste a rendszámot. Azután hagyta, hogy lehulljon a függöny, összeszedte az üres bögréjét meg a borospoharakat, és lefeküdt. Egyedül és magányosan.

Egyedül és állás nélkül.Egyiket sem tapasztalta tizenkilenc éves kora óta. Az, hogy

hirtelen mindkettő egyszerre szakadt rá, tényleg egészen sajátos érzésnek bizonyult.

198

Másnap reggel abban a tudatban ébredt, hogy senkit sem érdekel, él-e, hal-e. Se Magda nem telefonál rá, hogy vígan kifaggassa aznapi terveiről, se az irodából nem keresik, hogy magyarázza meg a távollétét. Mintha hirtelen megszűnt volna létezni. Ez a felfedezés egyszerre volt ijesztő és felszabadító.

Azon a héten azt tette, amiről akkoriban ábrándozott, amikor munka közben arra gondolt, mihez kezdene, ha nem kellene dolgoznia. Egy nap alatt kiolvasott egy könyvet. Kivasalt öt inget, hat nadrágot és egy lepedőt. Lement a boltba, és háromnegyed órát töltött azzal, hogy eldöntse, mit főzzön vacsorára. Délben sörözött. Ebédidőben találkozott a barátaival, akiknek iroda- és metrószaguk volt, és kínosan pedánsnak tűntek, ahogy folyton az órát lestek, és rohantak vissza az íróasztalukhoz. Olyan boltokat fedezett fel a Finsbury Parkban, amelyeknek korábban még a létezéséről sem tudott, hogy aztán egzotikus illatú, marokkói csilikrémes üvegekkel és fura zöldségekkel a kezében térjen haza, amikkel nem is tudott mihez kezdeni, meg egy rakás „ful” nevű ételt tartalmazó konzervvel.

Néhány nap múlva megkopott az újdonság varázsa, s Vince-nek eszébe jutott, hogy másról is ábrándozott, ha nem kellett volna a világ leghülyébb melóját végeznie.

Például arról, hogy könyvet ír.Hogy valami újat tanul.Vagy utazgat.Hogy olyan munkája lesz, ami valóban boldoggá teszi.Vett egy Floodlightot és gondosan átolvasta, milyen

önfejlesztő esti tanfolyamok indulnak, de soha nem jutott tovább annál, mint hogy néhány lehetőséget bekarikázzon, majd az újság észrevétlenül becsúszott az egyik díványpárna alá.

Vásárolt egy Hogyan írjunk bestsellert? című könyvet, és átrágta magát a bevezetőn.

Elment a Trailfinders irodájába, és hozott néhány világ körüli utat hirdető kiadványt, de rájött, hogy nem engedheti meg magának az effélét, így odaadta őket Cassnek, hogy legyen mit olvasgatnia a vécén.

Megvette a Guardiant, és a tökéletes állást keresve végigböngészte az álláshirdetési oldalakat, de rá kellett jönnie, hogy tökéletes állás nem létezik, vagy ha mégis, nem ő fogja megkapni, mert ahhoz túl fiatal és túl kevés a tapasztalata.

199

És minden egyes nap kitalált valami indokot, csak hogy útba ejthesse a Wilberforce Road 44-es számot, és hanyagul felpillanthasson a bejáratra.

Nem is tudta, mire vár. Tisztában volt vele, hogy Joy már elköltözött, és valahol Dél-Londonban él. De az ember sosem tudhatja, magyarázta be magának, hátha itt hagyott valamit, visszajön látogatóba, vagy meggondolta magát.

Olykor látta a termetes nőt, Juliát. Ha összeakadtak, gyorsan elmenekült a szeme elől; nem volt kedve magyarázkodni amiatt, mit keres a háza előtt, sőt, úgy általában semmi kedve nem volt szóba elegyedni vele. De örült, ha látta. Melegséggel töltötte el, hogy olyasvalakit pillanthat meg, aki nemrég még ilyen közeli kapcsolatban állt Joyjal. Úgy érezte, ezáltal ő is közelebb kerül hozzá, mintha – ha igazán akarná – ő is találkozhatna vele. Nem mintha találkozni akart volna Joyjal. Hiszen ez már egyértelműen lekerült a napirendről. Az a szekér már réges-rég elment.

Cass, persze, azóta sem volt képes elszakadni a Hihetetlen Egybeesés témájától, és mostanra tökéletesen meg volt győződve róla, hogy előző életében Madeleine nemcsak híres szerzetes volt, de tucatnyi korábbi élete is volt, és mindegyikben bölcs, fontos és misztikus személyiségnek számított. Vince-re meg haragudott, amiért nem követte Madeleine útmutatását, és nem vette fel a kapcsolatot Joyjal.

– Az ég áldjon meg, hiszen szerelmes valakibe! – tiltakozott Vince. – Hozzá fog menni!

– És mi van, ha hozzámegy? – mormogta a lány. Mi köze ennek bármihez is? Itt a végzetről van szó! A sors úgy rendelte, hogy össze kell jönnötök. A jeleket nem lehel csak úgy semmibe venni. Abban a percben, hogy a kezembe adtad azt a levelet, sőt valójában már akkor, amikor a nevét megemlítetted, tudtam! Egyszerűen tudtam, hogy benneteket egymásnak szánt az ég. Elsöprő erővel tört rám. Ellenállhatatlanul. Madeleine is tudta. Meg is kereste neked, megkereste az egyetlen, igaz szerelmedet. Te meg simán félredobod az egészet?

– Mégis, szerinted mit kellene tennem?– Természetesen le kell beszélned róla.– Nem tehetem. Nem zavarhatom össze a fejét.– A feje csak arra vár, hogy összezavarják! Más se hiányzik

neki! Égbekiáltó hibát követ el, és neked kell megállítanod!

200

– Jó, és mi van, ha megteszem? Mi van, ha találkozom vele, megmondom neki, hogy ne menjen hozzá ehhez a George nevű ürgéhez, ő meg hallgat rám, aztán egy hét múlva rájövünk, hogy nincs bennünk semmi közös?

– Nem jöttök rá.– Honnan tudod?– Mert ez kurvára egyértelmű, te hülye fafej! Szerinted a

macskák folyton az ember exbarátnőivel lógnak, akik után a gazdájuk épp tűvé tesz mindent? Nem hiszel a sorsban? A jelekben? A mágiában?

– Mágia?– Igen, mágia. Tudod, nem kell mindenben az értelmet

keresni. Nem minden csak véletlen egybeesés. Bizonyos dolgokat külső hatalmak irányítanak, amik túlesnek a hatáskörünkön.

Vince biztosra vette, hogy léteznek férfiak, akiket semmi sem tarthatna vissza attól, hogy a szeretett nővel legyenek, férfiak, akik esküvőket tennének tönkre, romba döntenék mások életét, de ő nem tartozott közéjük. Ez nem az ő stílusa. Túlságosan óvatos. Vagy talán nem elég erősek az érzései.

De nemsokára történt vele valami, ami örökre megváltoztatta a véleményét.

Szombat reggel Vince bedobálta néhány holmiját egy táskába, és felszállt az enfieldi vonatra. Chris kanbulin volt Blackpoolban, Vince pedig megígérte az anyjának, hogy átmegy, és segít Kyle körül.

Szombaton alig dugták ágyba Kyle-t, és éppen arra készültek, hogy rendelnek egy pizzát, amikor Kirsty hamuszürkén jött vissza a vécéről.

– Vérzek – jelentette be. – Elég erősen.Húsz perccel később Kyle pizsamában ült Kirsty Renault 5-

ösének hátsó ülésén, és félúton jártak a Chase Farm kórház felé.

– Hányadik hétben jár? – kérdezte a szülészorvos könyékig Kirstyben.

– A harminchatodikban.– Vannak fájdalmai?– Nem nagyon. Volt egy kis gyomorrontásom, de semmi

komoly.

201

– Hmmm – húzta ki a kezét az orvos Kirstyből, és nagy csattanással levette a gumikesztyűt. – Úgy fest, hogy levált a méhlepény.

– Micsoda? – hebegte Vince.– A méhlepény leválása azt jelenti, hogy a méhlepény

elkezdett különválni a méh falától…– Mi az a méhlepény?Vince hallotta már a szót korábban is, de a meghatározás

kifogott volna rajta.– A méhlepény köti össze az anyát a babával, ezen keresztül

táplálkozik a baba, így az a tény, hogy különválik az anyától, vagyis a táplálékforrástól, nagyon komoly problémát okozhat.

Vince bátorítást keresve Kirstyre pislantott; reménykedett benne, hogy érti, miről van szó, és hogy mégsem olyan nagy ügy az egész.

– A baba jól van? – suttogta az anyja.– Elvégzünk néhány vizsgálatot.Az anyja nagy pocakját különféle gépekhez kapcsolták, s

Vince álmélkodva meredt a hatalmas, feszes hasra. Soha életében nem volt még ilyen közel egy terhes asszony csupasz pocakjához, és képtelen volt eldönteni, gyönyörűnek vagy inkább undorítónak találja-e.

– Nem szülhetek most – könyörgött Kirsty a szülésznőnek, aki a gépekhez kötötte. – A férjem Blackpoolban van. Nem szülhetek most!

– Lehet, hogy nem is lesz rá szükség – nyugtatta a bába. – Egy perc, és többet tudunk.

Kirsty Vince keze után nyúlt, és olyan erősen szorította, hogy Vince-nek könnybe lábadt a szeme. A szobát hirtelen megtöltötte egy hang, amitől Vince-nek összeszorult a torka.

Egy eleven, erős kalapálás. Egy kis szív dobogása.– A szívritmusa jó – szólalt meg a szülésznő. – Semmi jele

annak, hogy bármi baj lenne a babával.– Úristen! – suttogta Vince. – Ez a baba?– Igen – felelte a szülésznő –, és jól érzi magát.– Hú! El sem hiszem! Ez a hang olyan…– Valóságos? – segítette ki a bába.– Igen. Elképesztő!– Nos – húzta el a bába az ultrahangos pisztolyt Kirsty

hasától. Az új élet csodás hangja azon nyomban elhallgatott. – A baba jól van. Viszont rengeteg vért veszít. Tartok tőle, hogy meg kell indítanunk a szülést.

202

– Hogy? Most? – tiltakozott Kirsty.– Meglátjuk, mit mond Mr. Patel, de ha ő is egyetért velem,

akkor igen, minél hamarabb lépnünk kell. Nem engedhetjük, hogy még több vért veszítsen.

– De hiszen megmondtam, a férjem Blackpoolban van! Nélküle nem szülhetek! Nem tehetem…

– Sajnálom, Mrs. Jebb, de hacsak a férje nem terem itt a következő pár órában, nem lesz más választásunk.

A szülészorvos osztotta a bába véleményét, így Kirstynél perceken belül megindították a szülést.

Egy óra múlva megérkezett Kirsty apja, és hazavitte Kyle-t, Vince pedig felhívta a blackpooli vendégházat, ahol Chris megszállt, és sürgős üzenetet hagyott. Ettől eltekintve viszont egyéb dolga sem akadt, mint ülni és várni, miközben az anyja vajúdott.

További négy órába telt, míg bármi figyelemre méltó történt. Emberek jöttek-mentek, feldugták a kezüket Kirstybe, és különféle méreteket jelentettek be, mintha csak mérőszalaggal bújtak volna be a hasába. Jött egy altatóorvos, és injekciós tűt szúrt Kirsty hátába, mire Vince térde remegni kezdett, de úgy tűnt, az anyja mindjárt jobban érzi magát. Éjfél körül a bába azt mondta Kirstynek, hogy majdnem kilenc centire tágult, és ideje nyomnia.

Vince eddigre már elhatározta, hogy a dolgok jelenlegi állásában talán inkább valami bokros teendőre hivatkozik, és elhúzza a csíkot. De épp amikor indult volna, az anyja megragadta a kezét, és sürgetőn a fülébe suttogta:

– Ugye, velem maradsz, szívem?Olyan rémültnek és magányosnak tűnt, hogy Vince sóhajtva

azt felelte:– Persze hogy maradok. Nem megyek sehova.Hárman cövekeltek le Kirsty lábánál, mintha csak arra

készültek volna, hogy a baba ágyúgolyóként süvít majd ki belőle, és az ő feladatuk lenne, hogy elkapják. Az anyja a kulcscsontjáig felhúzta a térdét, és olyan hangokat hallatott, mint egy sérült ló, közvetlenül lelövés előtt. Mr. Patel viharzott be, futó pillantást vetett Kirsty combjai közé, és kijelentette, hogy itt az idő. Vince meg csak állt esetlenül, és két érzés között ingadozott. Szerette volna látni, ahogy a baba kijön, de nem akarta látni az anyja nyílásait.

– Jön a feje! – mosolyodott el egy vörös hajú nővér. – Akarja látni?

203

– Háááát – habozott Vince.– Csak rajta! – sürgette a nővér. – Maga is innen bújt elő!

Nincs mitől félnie.Vince az anyjára nézett, hogy megbizonyosodjon, neki nincs

kifogása az ellen, ha az alfelét bámulja. Ám Kirsty olyan keményen összpontosított a tolásra, hogy úgy tűnt, arra sem emlékszik, hogy Vince a szobában van.

– Gyerünk, Kirsty! Remekül csinálja! – követte a bába feszült figyelemmel az alant folyó történéseket, miközben Kirsty térdét tartotta. – Már majdnem kint van! Még párszor erősen nyomjon! Nicsak! – mosolyodott el. –Szép, dús, sötét haja van!

A szép, dús, sötét haj említésére Vince-en erőt vett a kíváncsiság, és előrehajtotta a fejét, hogy vethessen rá egy pillantást. És épp, amint odahajolt, hogy megnézze, az anyja ismét egy haldokló ló hangját hallatta, és a következő pillanatban előbukkant a baba feje.

– Ó, te jó ég! – pislogott a nyálkás, véres koponyáról az anyja kivörösödött, izzadt arcára és vissza. – Te jó ég, ez hihetetlen!

– Jól van, Kirsty, kint van a feje! Már csak egyet kell nyomnia, és itt is van a baba!

– Ó, te jó ég! – ismételgette Vince. – Ez elképesztő, anyu! Van haja! Nyomjad, Anyu, nyomjad!

Vince megragadta Kirsty csupasz combját, s ahogy hirtelen rátört a türelmetlen vágy, hogy megpillanthassa új kistestvérét, teljesen meg is feledkezett arról, hogy az anyja nemi szervét bámulja. Aztán tíz másodperccel később az anyja teste megrázkódott, és mintha lelappadt volna: egy pici ember csusszant ki belőle a szülésznő kezei közé. Vince elragadtatottan figyelte, ahogy az apróságról egy gumitömlős pipettával leszívják a folyadékot, és szárazra törlik egy fehér törülközővel.

– Mi lett? Mi lett? – érdeklődött Kirsty.– Kislány – felelte a bába. – Gyönyörű kislány!– Istenem! – kapta a szája elé a kezét Kirsty, és elfojtott egy

sikkantást. – Kislány! Kislányom van!– Szeretné, ha a fia vágná el a köldökzsinórt, Kirsty?Az anyja mosolyogva bólintott.– Te jó ég, biztos? – kérdezte Vince, aki majd összeroppant

ekkora felelősség súlya alatt.– Hát persze! – nevetett az anyja. – Ki mást kérhetnék meg

rá?– Rendben van. Mit kell tennem?

204

A szülésznő átnyújtott Vince-nek egy hatalmas, L alakú ollót.– Csak vágja el a két szalag között.Gyengéden elnyisszantotta a gyöngyházfényű csövet;

átérezte tette súlyát, s közben ide-oda cikáztak fejében a homályos gondolatok. Azután a picit odatették Kirsty pólójára, az anyja pedig rámosolygott, és így szólt hozzá:

– Szia, kicsi királylány! Sokat vártam rád!A bába odavitte a kis királylányt egy zöld papírral bélelt

mérleghez, és óvatosan beletette.– 2636 gramm – jelentette ki büszkén. – Egy óriás, ahhoz

képest, hogy négy héttel korábban érkezett!Vince végignézte, ahogy a baba lábát rányomják egy

bélyegzőpárnára, és leveszik a lábnyomait, aztán szorosan bebugyolálják egy fehér takaróba, és átadják az anyjának.

– Gyönyörű vagy! – suttogta Kirsty az újszülöttnek. –Egyszerűen gyönyörűséges! Az apukád első látásra beléd szeret majd.

Vince lepillantott a takaró nyílásából kikukucskáló eszkimó arcocskára, és valami megnevezhetetlen érzés hullámzott át rajta.

– Szeretnéd megölelni? – ajánlotta fel Kirsty.Vince bólintott, és kinyújtotta karját az apró, fehér batyuért.– Szia, hugica! – bámult bele a szénfekete szempárba. –Én

vagyok a te bátyód. A nagy-nagy bátyód.A szénfekete szemek pislogtak, és a piciny, rózsabimbó ajkak

meglepetten kerekedtek el. S ahogy a kishúgára tekintett, Vince úgy érezte, még sosem kötődött senkihez sem olyan szorosan, mint a húgához. Erősebb érzés volt, mint amit akkor érzett, amikor először pillantotta meg Kyle-t, erősebb a szeretetnél, ami az anyjához fűzte. Hirtelen a szó legtisztább, legerősebb értelmében érezte át, mit is jelent a „kapcsolat”. Látta, ahogyan ez a lény a világra jön; látta, ahogy a teste különválik az anyja testétől; ő volt az, aki élete első forrásától elválasztotta. A lány teljesen, mindenestül, örökkévalóan az ő része volt; a túláradó szeretet, amit iránta érzett, hirtelen más megvilágításba helyezte az életét.

Csak ez számít, semmi más – gondolta. Ez az élet egyetlen értelme. Erre találták ki a szerelmet.

– Hogy fogják hívni? – kérdezte a szülésznő.– Ashleigh – vágta rá Kirsty. – Ashleigh Rose.– De gyönyörű! – mosolyodott el a bába.

205

És Vince rámosolygott Ashleigh Rose-ra, figyelte, ahogy a pici vadonatúj tudata befogadja az arcát, és eldöntötte: itt az ideje, hogy kézbe vegye a sorsát.

206

HARMINCÖT

Joy leánybúcsúja nem éppen úgy alakult, ahogyan elképzelte.

Miután heteket töltöttek a különféle ötletek – úgymint bulibusz, éjszakai szórakozóhely, limuzin, amszterdami hétvége és férfisztriptíz – megvitatásával, végül George lakásán pizzáztak. George-dzsal. Meg a legjobb barátjával, Wilkie-vel. Meg a drogdílerével, Mariannal.

Minden volt, csak nem leánybúcsú.Joy nem is igazán értette, hogy történt. Az egész akkor futott

vakvágányra, amikor George a legénybúcsú javaslatára egy megvető mosollyal válaszolt.

– Eszemben sincs legénybúcsút tartani. Visszataszító ötlet.– De hát nem szeretnél találkozni a barátaiddal? Mulatni

egyet?– Máskor is megtehetem. Semmi szükség rá, hogy ostoba

névvel illessem, és az egész kudarcba fulladjon.– Miért kellene kudarcba fulladnia? Miért nem ültök be

valahová vacsorázni?– Mindig is ellenszenvesnek találtam az ötletet, öltsön

bármilyen formát is.– Ó! – Joy érezte, ahogy egyre táguló szakadék nyílik

közöttük.– De téged ne tartson vissza a szórakozástól!

Tulajdonképpen lenne is egy ötletem. Arra gondoltam – ragadta meg a lány kezét izgatott mosollyal –, tarthatnád itt is a bulit!

– Itt? – nézett körül Joy elnehezülő szívvel.De George mindezt olyan hangon adta elő, ami

egyértelműen ajánlatnak, nem javaslatnak hangzott. Felkínálta neki a lakását. Ajándékba. S bár Joy valószínűleg ezernyi bájos indokkal utasíthatta volna vissza George ajándékát, e percben egy sem jutott az eszébe.

– Nahát – nyögte ki –, erre nem is gondoltam! De mi lesz veled? Mit fogsz csinálni?

– Majdcsak kitalálok valamit, ne aggódj! – válaszolt a férfi könnyedén.

Joy barátnői kicsit meglepődtek, amikor felvetette az ötletet, de belevalóan és lelkesen készülődtek: megvitatták, ki mit vesz

207

fel, milyen koktélokat kevertet majd, miket játsszanak. Valaki az Ann Summers-féle szexműsort javasolta, más sztriptízt. És mindeközben Joy lassan hinni kezdett benne, hogy valami vidám dolog sül ki belőle.

De aztán két nappal a nagy esemény előtt George azzal állított haza, hogy a barátja, Wilkie feljön Londonba, és szeretnének együtt berúgni, amit persze sehol máshol nem tehetnek meg, csakis otthon. És miközben Joy egy újabb nézeteltérést próbált meg megelőzni, mielőtt „ügy” kerekedne belőle, maga sem tudta, hogyan, de belement, hogy összevont legény-leánybúcsút tartsanak. Később gondolatban megpróbálta visszapergetni az eseményeket, és megfejteni, pontosan mikor is bólintott rá erre a bizarr egyezségre, de képtelen volt rájönni, hogyan történhetett.

Wilkie érkezett elsőként: aprócska, szívós figura, túlburjánzó szőrzettel és drótkeretes szemüveggel. Ezeréves, kirojtosodott pulóvere alatt fehér garbót viselt, és lágy, edinburgh-i akcentussal beszélt, olyan halkan, hogy Joy csak minden harmadik szavát értette. George-dzsal az általános iskolában barátkoztak össze, és Wilkie most a Scotsman című lapnál dolgozott tudományos munkatársként. Joy kedvesnek találta, bár kissé dohos szagot árasztott. Az iskolai esztendőket visszaidézve George-ot vezéregyéniségnek tekintette, és szívből nevetett bármin, amit mondott, ha az csak egy kicsit is vicces volt.

Tíz perccel Wilkie után felbukkant Marian, a drogszállító. Furcsa, kézzel kötött pulóvert viselt, amit mintha szalmából készítettek volna, és hosszú farmerszoknyát, amin vastagon állt a macskaszőr. Hihetetlenül hosszú haját gombaszerű kontyba csavarta fel, a szemceruzája a fél arcán elmázolódott.

Joy, akinek megvolt az a tulajdonsága, hogy bárkivel jól kijött, még ebből a szedett-vedett, ám alapvetően rendes emberekből álló társasággal is képes lett volna jól érezni magát, de a füvezés és az ivászat rémes kilátása idegessé tette.

Joy az elmúlt hetekben sokat gondolkodott azon, milyen lesz, ha majd George először találkozik a barátaival. Elképzelte, hogy bemutatja a kedves, rendes egyetemi haverjait. Egy barátságos sörözőben elköltött vidám ebédre számított; kellemes italozásra egy meleg, füstös kocsmában. Arra viszont egyáltalán nem számított, hogy a testhez álló blúzt viselő Julia megjelenik az ajtajukban – két keblét maga előtt tolva, mint két, ablakba kitett óriási zselét –, nyomában a vörös fiitteres ruhát és

208

derékig érő műszálas parókát viselő Bellával, aki egy méter nyolcvannak tűnt a magas sarkújában. Ahogy visítva és teli tüdőből kurjongatva beestek az ajtón – mindkettő rikító rózsaszín toll-boákkal és láncon lógó műfütykösökkel felszerelve –, az is egyértelműnek látszott, hogy már jó pár pohár legurult a torkukon.

Joy még sosem látta Bellát lányruhában, és megrémítette az átalakulás. Bella nemi hovatartozása hermafrodita külsejével és visszafogott modorával hétköznapokon is nehezen eldönthetőnek tűnt, női ruhában viszont a leg-bizarrabb, leghomokosabb figurának látszott, akivel Joy valaha is összeakadt. Kétszer olyan hangosan beszélt, mint általában, és egyfolytában idegesítően sasszézott, pörgött-forgott, cinóbervörös ajkait csücsörítette.

– Bundanadrágot vettem fel! – suttogta színpadiasan, és hegyes könyökével oldalba bökte Joyt. – Készen állok!

– Pssszt! – suttogta Joy idegesen. – George itthon van.– Micsoda? Az a George? Itt van?– Igen. Átjött pár barátja. Ők is… hm, csatlakoznak.– Hogy érted, hogy csatlakoznak?– Úgy értem, George és a barátai maradnak. Itt. Velünk.– De drágám, azt nem tehetik! – szörnyedt el Julia a

homlokát ráncolva. – Ez a te leánybúcsúd.– Tudom, tudom – pisszegett Joy –, de mit tehettem volna?

Az ő lakása. Nem mondhattam, hogy kopjon le!– Ami azt illeti, nem az övé, hanem a kettőtöké. Mindketten

itt éltek.Joy erőtlenül vállat vont. A pillantás, amit Julia és Bella

váltott egymással, pontosan elárulta, mi a véleményük arról, ahogy a férfiakkal bánik.

– Legalább megismerjük végre a titokzatos George-ot! – sóhajtott fel Julia.

Végigmasíroztak a folyosón, és berontottak a nappaliba. George, Wilkie és Marian a legtávolabbi sarokban üldögéltek, egy üveg vörösboron osztoztak, és halkan beszélgettek.

– Melyikőtök a szerencsés George? – kérdezte Bella, és a kezét csípőre rakva megállt az ajtóban.

Wilkie akkorát nyelt, mint aki rögtön lenyeli az ádámcsutkáját. Marian csak pislogott.

– Khm… hello! Én vagyok George – felelte George, és még sosem látszott ennyire könyvelőnek.

209

– Georgie bébi! – visította Bella, és kitárt karral rávetette magát a férfira. – Már rengeteget hallottunk rólad? – nyomott egy-egy cuppanós csókot George arcára, a rúzsa nyoma ott maradt. George azonnal le is dörgölte a kézfejével.

– Szia! – robogott Julia a férfi felé lágyan rengő keblekkel. – Julia vagyok, Joy korábbi főbérlője. Egek, ez rettenetesen hangzik, mint egy Annie Walker-féle öreg házinéni, de tudod, mit akarok mondani! Pazar, hogy megismerhetünk!

George arcából szemmel láthatóan kifutott a vér, ami kor Julia átkarolta, és a férfi mellkasának szorította hattl mas mellét.

– Izé, én is nagyon örülök – nyögte ki, majd óvatosan kibontakozott az ölelésből.

Julia körbenézett a szobában, de semmit sem talált, amit megdicsérhetett volna. Eközben Bella a tollboáját igazgatta.

– Egy szippantást? – nyújtotta Marian Bellának a spanglit.Bella elfordította a fejét, és felhorkant.– Ki van zárva! Undorító vacak, a kezembe sem venném!– Ó! – szomorodott el Marian. – Semmi gond.A szobában egy másodpercig csak a csend visszhangzott,

miközben mindenki azon tűnődött, mit is mondhatna még. Soha jobbkor nem jöhetett volna az ajtócsengő berregése. Joy megkönnyebbülten lélegzett fel, és azon imádkozott, hogy Dymphnát és Karent – csinos és józan bristoli barátnőit – találja az ajtóban. Ám a bejáratnál Roz és Jacquie állt részegen imbolyogva, kezükben egy csokor felfújt óvszer és két üveg tequila.

– Áááááh! Kurva boldog leánybúcsút! – rontottak be, útközben olcsó nejlonfátyolt nyomva Joy fejébe és T-matricákat a hátára.

– Kibaszott rémálom, mire az ember idetalál! – jelentette ki Roz, miközben bizonytalanul pislogott körbe a dohos előszobában. – A taxisofőr azt mondta, csak akkor hajlandó délnek indulni, ha megmutatjuk neki a cickónkat. Úgyhogy otthagytuk, és felszálltunk a kibaszott metróra. Basszus, de rohadt hideg van itt! Nyitva az ablak?

Joy lehámozta róluk a kabátot, s előbukkantak a lehetetlenül rövid miniszoknyák és a fényes, testhez álló, kivágott felsők.

– Egyszerűen csak hideg van – súgta. – Odabenn jobb – mutatott a nappali felé. – Van hősugárzónk.

– Kurva jó! – állapította meg Jacquie, és átnyújtott Joy-nak egy üveg tequilát, hogy vézna karjait maga köré fonhassa.

210

A bemutatkozást letudva Roz és Jacquie tétován támasztották a nappali falát, azután kihátráltak, és kisurrantak a konyha biztonságába. Joy közben azon tépelődött, hogy maradjon-e a nappaliban, ahol Bella azzal akasztotta ki George-ot, hogy úgy esett neki a cédéinek, mintha csak az Our Price-ban válogatna, vagy nézzen ki a konyhába, hogy Rozzal és Jacquie-vel minden rendben-e, és hozzon mindenkinek egy italt. Úgy döntött, pár percet csak kibír mindenki egyedül, így elindult innivalóért.

– Ugye, nem marad itt a te George-od? – ragadta meg a karját Roz sürgetőn.

– De. Marad.– Viccelsz? – képedt el Jacquie. – Hisz a te kicseszett

leánybúcsúdat tartjuk!– Tudom. De váratlanul előállt vele, én meg nem kezeltem jól

a helyzetet.Jacquie felhorkant, és rágyújtott egy cigire.– Jesszusom, te ugratsz.– Nagyon sajnálom! Minden rendben lesz. Becsszó.

Megígérem!Joy érezte, hogy beszéd közben mennyire csökken a

szemükben az ázsiója. És amikor egy pillanatra maga is elgondolkodott a röhejes helyzeten, még csak hibáztatni sem tudta őket. Hagyta George-nak, hogy levezényelje az ő utolsó szabad estéjét.

Mire tíz perccel később befutott Dymphna és Karen, már késő volt: az ő hétköznapiságuk elveszett a furaság levegőjében. Az este katasztrofálisan sikerült. Borotvaélen egyensúlyoztak. Joynak a haja is égnek állt.

Julia, Bella, Karen és Dymphna próbáltak úgy tenni, mintha mindez tökéletesen beleillene egy normális leánybúcsú koncepciójába, de fülsértő beszédük a hisztéria határát súrolta. Roz és Jacquie dühödten pöfékeltek az egyik sarokban, és próbálták titkolni a csalódottságukat, míg a magába forduló George csak üldögélt Marian és Wilkie között, és meg sem próbált szóba elegyedni Joy barátaival.

Ahogy teltek az órák, a hangoskodók még hangosabbá, a csendesek még csendesebbé váltak. Amikor Bella feltett egy 1970-es diszkózenei válogatást, és nekiállt táncolni a dohányzóasztalon, Joy úgy érezte, muszáj kis időre elszabadulnia a szobából.

211

Kiment a konyhába, elöblített néhány poharat, s közben dermedten meredt a konyhaablak üvegéről visszatükröződő képmására. Két életforma – a George előtti és a George utáni – közt hányódott, és jéghideg rémülettel töltötte el, amikor rájött, hogy a két világ között nincsen átjárás.

– Szia, édes! – passzírozódott be mögé Julia, és megsimogatta a haját. – Jól vagy?

– Igen – mosolygott rá –, kitűnően.– Jól szórakozol?– Szuperül!– Akkor jó. George kedves fickó.– Úgy látod?– Igen. És egyáltalán nem csúnya.– Tényleg?– Nem bizony. Helyes. Nem is értem, miért aggódtál.– Nagyon sajnálom – kezdett Joy mentegetőzni –, sajnálom,

hogy itt van. Sajnálom, hogy nem szerveztem meg jobban az egészet.

– Ez még nem a világ vége. Különben is, mindenki jól mulat.– Borzalmasan érzem magam. Mind kitettetek magatokért,

én meg a kisujjamat se mozdítottam. Még üdítőt sem vettem – mutatott a hűtőszekrényre.

Így is volt. Egy napja lett volna, hogy mindent elrendezzen, és feldíszítse a lakást, ehelyett az egész napot az ágyban töltötte George-dzsal. Hiszen ez volt a szombati napirendjük. George előző nap beszerezte a reggelinek valót – croissant-t, drága kenyeret, a világ távoli sarkából származó egzotikus mézet –, aztán egész nap ágyban maradtak, kiheverték az előző este elfogyasztott két-három üveg bor okozta macskajajt, rádiót hallgattak, szeretkeztek, beszélgettek. Egész nap. Míg el nem érkezett a vacsora ideje. S bár a mai nap eltért ettől, hiszen bulit rendeztek, valamiért egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a megszokott napirendet felrúgva felkészüljön rá. George előző este hozott egy karton nehéz bort az Oddbinsből, és úgy tűnt, számára ez jelenti a bulit. Joy pedig, valamiféle nyakatekert belső logika szerint úgy gondolta, ha felvetné, hogy ugorjanak ki a szupermarketbe üdítőért és rágcsálnivalóért, azzal arra utalna, hogy a Tescóban tologatni a bevásárlókocsit vonzóbb elfoglaltság, mint George-dzsal tölteni a napot az ágyban, vagy hogy a barátai fontosab-bak neki a vőlegényénél. Így aztán elhessegette a gondolatot, és hagyta, hadd menjen minden a maga útján.

212

– Biztos, hogy minden rendben? – nézett a szemébe Julia.– Igen. Becsszó. Csak nem erre számítottam, ennyi az egész.– Ugye, tudod, hogy még meggondolhatod magad?– Hogyhogy?– Az esküvővel kapcsolatban. Tudod, hogy senki nem

haragudna meg.– Ó, Julia! – kacagott fel Joy erőltetetten.– Komolyan mondom, drágám. Ha kétségeid vannak –

egyáltalán, bármiféle kétséged van –, akkor ne tedd. Komolyabb dolog annál, semhogy az ember ne legyen benne száz százalékig biztos.

A kedves szavak hallatán Joyt elfogta a sírhatnék, a torka pedig fájdalmasan kapart. Elfordult, hogy átrendezze a poharakat a szárítón.

– Nem állítom, hogy bármiféle kétségnek fel kellene merülnie benned – folytatta Julia; nyilván úgy érezte, hogy akaratlanul is megbántotta Joyt. – De ha esetleg felmerülnének, mindenképpen foglalkoznod kellene velük.

És Joy tudta, Julia azt próbálja a tudomására hozni, hogy szerinte igenis hibát követ el, és most kiutat kínál fel. Mégis, azt az eshetőséget, hogy itt, most, ezen az estén tárgyalják ki azt az ostobaságot, amit elkövetni készül, elviselhetetlennek érezte.

– Nos – felelte halkan, és uralkodott magán, nehogy nyeljen egyet –, megfontolom, amit mondtál.

– Tudod, én mindig ezt mondom – jött hirtelen zavarba Julia – az összes barátom esküvője előtt.

Joy – Julia meghátrálásától megkönnyebbülten – elmosolyodott.

– Hála neked! – Átölelte Julia csupasz, puha vállát, és magához vonta. – Te vagy a világ legaranyosabb teremtése!

– Dehogy – ellenkezett Julia –, te vagy az! De ugye tudod, mit mondanak az aranyos lányokról?

– Nem, mit?– Mindig ők az utolsók. Vagy rákban halnak meg. Úgyhogy te

csak ne legyél olyan aranyos, oké?Ezzel Julia belekarolt Joyba, és visszaindultak a nappaliba.

Épp időben ahhoz, hogy lássák, amint Bella George ölébe zöttyen, átkulcsolja a nyakát, és üvöltve azt hadarja:

– Joy azt mondta, randa vagy, de tudod, mit? Szerintem egyáltalán nem is vagy randa. Szerintem pont úgy festesz, mint egy aranyos, nagy, bolyhos maci!

213

Joy hallgatta Julia és Bella nevetésének odaszűrődő foszlányait, amikor éjfélkor elhagyták a lakást, és az épület előtt beszálltak egy berregő motorú taxiba, majd lassan bezárta az ajtót, és elindult a nappali felé.

George felhúzott térddel üldögélt a kiürült borosüvegek között, és egy spanglit szívott. Nem fordult meg, amikor Joy belépett, csak bámult a semmibe, és fakó füst-pamacsokat eregetett. Joy bizonytalanul letelepedett a kanapé szélére, és ránézett. Fogalma sem volt, mivel kezdje a szabadkozást. Bármilyen megfogalmazás jutott is az eszébe, úgy tűnt, azzal csak tovább ront a helyzeten, így biztonságosabbnak tűnt, ha meg sem szólal. Egyik kezét George térdére tette, de a férfi nem vett róla tudomást. Újabb néma másodperc telt el, majd George elnyomta a spanglit egy rakás csikk között, és kinyújtózott.

– Hát – nyúlt, hogy lekapcsolja az asztali lámpát –, őszintén mondhatom, ez volt életem legszörnyűbb estéje. Jó éjt!

Kivonult a szobából, és otthagyta Joyt, aki a sötétben üldögélve figyelte, ahogyan a narancsszín kör végigég a cigarettapapíron, majd színtelenül hamuvá válik.

214

HARMINCHAT

Bella kihúzott egy gombostűt a szájából, és határozottan belenyomta a krémszínű anyagba.

– Fogytál! – jelentette ki a ruhát ráncigálva. – Többet már nem fogyhatsz, lassan nem marad anyag, amit összevarrhatnék!

– Nem tehetek róla – egyensúlyozott Joy óvatosan egy hokedli tetején Bella garzonjának közepén. – Egyszerűen nem kívánom az ételt.

– Igen, és vajon miért? Mert boldogtalan vagy, azért.– Nem vagyok boldogtalan.– De az vagy. Én csak tudom.– Nem vagyok! Négy nap múlva férjhez megyek. Nehéz

időszak. Annyi mindent kell megszervezni! Különben is, miért lennék boldogtalan?

– Mert egy dél-londoni disznóólban laksz, mert életed első szerelme egy szupermodellt vett feleségül, mert a vőlegényed hozzád sem szól, amióta elnézést kértél tőle a leánybúcsúd miatt…

– Bell… – pislogott le rá Joy esdeklőn –, ugye megígéred, hogy erről nem szólsz Juliának?

– Még jó, hogy nem szólok! Eszünkben sincs szétpukkasztani az ő hatalmas, szépséges, romantikus, rózsaszín szappanbuborékát, igaz? – horkantott fel Bella, és felvonta a szemöldökét.

– Különben sem arról van szó, hogy ne szólna hozzám, csak épp amikor megteszi, nem pazarolja a szavakat. De igazán nem hibáztatom érte. Kit ne borítana ki, ha megtudná, hogy a jövendőbelije fűnek-fának híresztelte, hogy rondának tartja?

Bella elfehéredve vont vállat.– Hát, igen. Azt tényleg sajnálom! Egy kortyot sem szabad

innom. Nem való nekem az ivászat. Egyébként még most sem értem, miért nem mondtad egyszerűen azt, hogy hazudtam? Nem bántam volna.

– Mert egyértelműen kilógott volna a lóláb! Miért mondanál ilyet, ha nem ez az igazság? George nem hülye. Csak rontottam volna a helyzeten, ha megpróbálom letagadni.

– És szerinted meddig tart még ez a néma büntetés?

215

– Jaj, istenem, honnan tudnám? – csettegett Joy.– Mert egyszer csak szólnia kell hozzád, különben nem tudja

majd letenni az esküt, és akkor ez az egész… – bökött a ruhára – baromi hülyén fog mutatni, nem?

– Ide figyelj, túl fogja tenni magát rajta. Ő így kezeli a helyzetet. Meg van sértődve. Én meg úgysem tudok semmi olyat mondani neki, amitől jobban érezné magát. Még ha azzal állnék is elő, hogy meggondoltam magam, és – szerintem ő a világ leghelyesebb pasija, az sem változtatna a tényen, hogy korábban csúnyának tartottam. Egyre azt várom, mikor mondja le az esküvőt, de ő továbbra is úgy tesz, mintha.

– És mi a helyzet veled?– Velem?– Te is úgy teszel, mintha? Még mindig végig akarod

csinálni?– Természetesen.– És még mindig szereted?– Hogyne! Úgy értem, ő sem tökéletes, olykor mogorva, meg

ilyenek, de még mindig ez a legjobb kapcsolat, amiben valaha is részem volt.

– Jó, de… – Bella kivette az utolsó gombostűt a szájából, és beleszúrta a ruha szegélyébe. – Azt mondod, az a legjobb kapcsolat, amiben valaha is részed volt, de ez nem azt jelenti, hogy a legjobb, amiben valaha részed lehetne. Úgy értem, mi van, ha holnap megismersz valakit, aki levesz a lábadról, tudod, valaki olyat, aki mellett nemcsak csodásnak, de teljesnek is érezheted magad. Valakit, akinek a lakásában meleg van. Valakit, akinek egyenes a haja. Valakit, aki sokkal inkább… te vagy. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, miért elégszel meg a második legjobbal, de komolyan…

– Második legjobb? – meredt Joy meglepetten Bellára.– Pontosan. Joy, édes lányom, tudom, nem ez a megfelelő

hely és a megfelelő idő, hogy ezt mondjam, de én komolyan úgy gondolom, hogy sokkal jobbat is kaphatnál ennél a Georgie bébinél.

Joy érezte, hogy védekezőn megmerevedik.– Oké, te ezt mondod, de vajon tényleg kaphatnék-e? –

jegyezte meg velősen. – Tényleg jobbat érdemlek George-nál? Korábban én is azt hittem, hogy talán igen. Amikor megismertem, olyan volt, mintha egy másik bolygóról csöppent volna ide, azt hittem, mélyen alattam áll, de az igazság az, hogy százszor okosabb nálam, jó teste van, jó az ágyban,

216

romantikus, érzékeny, kedves. Az egész családja meghalt vagy eltűnt, tizennyolc éves kora óta kell saját magáról gondoskodnia, úgyhogy nem meglepő, ha időről időre szeszélyessé válik. És én sem vagyok éppen tökéletes. És ha úgy döntenék, hogy várok a „tökéletes férfira”, azzal mire jutnék? Az olyan férfiak végül úgyis mindig lelépnek, mert mindig találnak valaki jobbat, valakit, aki szebb, mint te.

– Mármint milyen férfiak?– A Vincent Mellon-félék. Meg a Stuart Bigmore-félék. Az

olyanok, mint a rohadék apám…– Ó, igen – fonta keresztbe a karjait Bella –, az apád.– Egek, ne kezdjük ezt újból, szépen kérlek! Ennek semmi

köze a rohadék apámhoz!– Naná, hogy van köze hozzá! Mégis mivel magyaráznád,

hogy egy héttel azután, hogy szegény, elnyomott anyádat elhagyta egy elbűvölő, fiatalabb asszonyért, egy héttel azután, hogy kivágtad az életedből, te bizarrmód igent mondasz egy olyan férfi házassági ajánlatára, akit alig ismersz, és aki nem is tetszik neked? Csak mert azt képzeled, ha hozzámész valakihez, aki piedesztálra helyez, akkor sosem járhatsz úgy, mint az anyád. Csakhogy a piedesztállal az a baj, Mrs. Pole, hogy az ember könnyedén leeshet róla! – ragadta meg a hokedli lábát, amin Joy egyensúlyozott, és ide-oda rángatta.

– Nem is állított piedesztálra – csattant fel Joy, és Bella vállába kapaszkodva megtámaszkodott. – És nem félek attól, hogy úgy végzem, mint anyám – ereszkedett le óvatosan a hokedliről. – Én csak szeretném boldoggá tenni George-ot, és boldogan élni. És bízom benne, ha egyszer összeházasodtunk, egyszerre vége lesz ennek a bizonytalanságnak és duzzogásnak, mert akkor tudni fogja, hogy nem oldok kereket valaki mással, és nem hagyom el.

– Tényleg ezt képzeled?– Aha. Nem kell más, csak hogy jelét adjam az

elkötelezettségemnek. Ennyi az egész…– Hát, tudod, hogy szól a mondás: aki hamar elkötelezi

magát, annak jut ideje a megbánásra. De a te dolgod.Joy lesújtó pillantást vetett rá, és nekiállt lehámozni magáról

a ruhát.– Nem akarod megnézni? – kérdezte Bella. – Nem vagy

kíváncsi rá, hogy mutatsz benne?– Nem, még nem. Megvárom, amíg elkészül. Majd ha kint

lesz minden gombostű.

217

– Na jó – felelte Bella, miközben lassan méricskélte, és kicsit igazított a nyakkivágás vonalán. – De azért kezeskedem, hogy hivatalosan is te vagy a legszebb teremtés, aki valaha is a szemem elé került. Az igazság az, ha farkad lenne, magam vennélek el!

George csak két nap múlva állt újra szóba Joyjal, amikor a lány hazaállított az esküvői ruháját tartalmazó hatalmas, fehér szatyorral.

Fittyet hányva az esküvői szokásokra, Joy besurrant a hálóba és magára kapta a ruhát, hogy George is láthasson egy kis bemutatót. Az ágyon állva megpróbált tetőtől talpig vetni magára egy pillantást a szemközti falon függő kis tükörben, de csak a térdét és a vállát látta.

– Biztos, hogy meg akarod nézni? – kiabálta a nappali ajtaja mögül.

– De mennyire!– Tá-dám! – lépett be Joy. – Mit szólsz hozzá?– Hú, a mindenit! – nyögte ki George, és felemelkedett a

díványról. – Húha, húha, húúúha.– Jól néz ki? A tükörben nem sokat láttam belőle.– Jól? – járta körbe a férfi elismerően. – Lélegzetelállítóan!

Olyan vagy, mint… Úristen, nem találok szavakat! Lenyűgöző vagy. Hihetetlenül. Gyere ide! – tárta szét a karját. – Én vagyok a világ legszerencsésebb férfija. És a legeslegboldogabb – nyomott egy csókot a lány feje búbjára.

Joy átölelte, és érezte, hogy az elmúlt hét minden feszültsége azon nyomban elillan belőle. George megbocsátott neki. Még mindig szereti. Még mindig kívánja. Még mindig tökéletesnek és szépnek tartja. Még mindig ő álmai asszonya.

S a csodaszép új ruhájában úgy kapaszkodott a férfiba, mintha az élete függne tőle. Egy mezítlábas királylány krémszínű selyemben, aki egyetlen pillanatra sem tűnődött el azon, vajon miért olyan fontos neki, hogy továbbra is ő maradjon George álmainak asszonya. Egyetlen lépéssel sem volt hajlandó tovább gondolkodni annál, hogy a férfi pillanatnyilag elfogadta őt.

218

HARMINCHÉT

Szenteste előtti napon Vince a szokásosnál több figyelmet fordított az időjárás-előrejelzésre. Hideg, száraz és napos.

Tökéletes, gondolta. Tökéletes nap egy esküvőre.Az előrejelzés száz százalékig helyesnek bizonyult. Amikor

másnap reggel felébredt, a szikrázó égbolt kékjét csak egy repülőgép kondenzcsíkja törte meg. Vince megpróbált lustálkodni egyet, de rátört a nyugtalanság. A fürdőszoba felé menet a szomszéd szobából kihallatszott Cass horkolása. Madeleine a fürdőkád előtti szőnyegen aludt, új kedvenc helyén. A szeme sarkából figyelte a pisilő fiút, a hasa minden egyes lélegzetvétellel emelkedett és süllyedt. Karmait meregetve lustán karmolászta a szőnyeg türkizkék csomóit. Aztán hirtelen, nyugtalanítóan rámeredt Vince-re.

– Mi az? – kérdezte a fiú, szemét a célon tartva. A macska kinyitotta a száját, és megeresztett egy panaszos nyáut.

Persze a macska nem beszélt hozzá, és persze hogy fogalma sem lehetett róla, mi zajlik Vince fejében, neki mégis csak ennyi kellett ahhoz, hogy magára kapja a ruháját, megfésülködjön, és felpattanjon a Sloane Square felé tartó első metróra.

A King’s Roadot karácsony napján ellepték a tinik. Hármasával-négyesével kószáltak összekapaszkodva. Miután az ünnepekre elszabadultak a bentlakásos sulikból, visszafoglalták a felségterületüket. Nem azért jöttek, hogy ajándékot vásároljanak a barátaiknak és a családjuknak, hanem chelsea-i és fulhami puccos lakóházakban és tágas bérlakásokban rendezett féktelen bulikra válogattak ruhát.

Vince menet közben nem nézett a kirakatokra. Nem vonzották a szögletes műanyag férfiakon lógó méregdrága öltönyök, sem a divattervezők kreációi. Csupán egyetlen cél lebegett a szeme előtt: elszántan masírozott nyugatnak, a Chelsea Town Hall irányába.

Amikor a szemét ernyőzve megállt a Habitat előtt az út másik oldalán, éppen valaki más esküvője folyt. Egy mazsoláskuglóf-küllemű pasi vett el épp egy ceruzavékony nőt. A nőn barna tollas kalap és szűk, lila bársonyruha volt. A férfin cilinder és frakk. Drágának látszó kabátot viselő, idősödő emberek konfettit szórtak rájuk, és sugárzóan boldognak tűntek.

219

Vince az órájára pillantott. Fél tizenegy. Behúzott nyakkal átszaladt az úton – ügyelve arra, nehogy feltűnjön az esküvői fotókon –, és követte a házasságkötő terem felé mutató nyilakat.

– Elnézést, honnan tudhatom meg, ki mikor esküszik ma?Egy üvegezett táblához irányították. A kihirdetések.

Odabent, a zöld filc háttérre tűzött kártyákon a kerület összes esküvője fel volt sorolva. Ujját a vitrinen futtatva kutatott a „Joy” név után. És meg is találta:

Joy Mary DownerGeorge Edward Forbes PoleDecember 24. 12h 15Talált egy kávézót, ahol bevágott három csésze teát meg

egy csokoládés muffint, majd délben rendezte a számlát, és visszatért őrhelyére a Habitat elé.

A városháza lépcsője üres volt, konfetti pettyezte. Pár pillanat múlva megjelent egy fehérrel felszalagozott, sötét Mercedes. Fiatalos férfi szállt ki belőle. Fekete öltönyt viselt fényes hímzésű mellénnyel, szatén nyakkendővel. A haja barna, bodrosan göndörödő. Olyannak tűnt, mint aki nagyon is komolyan veszi az életet. Űgy mosolygott a kocsiban maradt személyre, mint egy gyerekgyógyász vagy egy állatorvos. Vince látta, hogy a torkát köszörüli. Idegesnek tűnt, ugyanakkor boldognak. Úgy tűnt, ő a vőlegény.

Alacsonyabb, fiatalos képű férfi szállt ki mögötte állásinterjúra való öltönyben és ide nem illő, gumitalpú cipőben.

A két férfi egymással viccelődve, együtt kapaszkodott fel a lépcsőkön. A magasabbik, a vőlegény, az ajtóban hátrafordult, és végigpásztázta az utcát, mielőtt elindult volna befelé. Ha ő George, ahogyan azt Vince feltételezte, akkor Joy jól választott. Úgy tűnt, ez a férfi jó lesz hozzá. Jól neveltnek látszott, intelligensnek, gyengédnek. Úgy tűnt, jó férj lesz belőle. Vince irigykedve ugyan, de elfogadta.

A következő néhány percben megérkeztek a vendégek. Vince felismerte a termetes nőt meg a meleget a Wilber-force Roadról. A nő rikított citromzöld gyapjúkosztümjében, túlméretezett gyöngysorával, a férfi kényelmetlenül sápadozott komor, szürke öltönyében, lófarokba kötött, lenyalt hajával.

Aztán, öt percre rá, pontban 12.15-kor újabb Mercedes érkezett. Ez fehér volt, és valamivel nagyobb, mint az előző. A sofőr a vezetőfülkéből fürgén előszökkenve kinyitotta a hátsó ajtót.

220

Vince visszafojtott lélegzettel várt.Joy álomszerűén festett. Sötét haját mértani pontossággal

apródfrizurára vágatva, féloldalt apró, krémszínű rózsával feltűzve viselte. Ajkán mályvaszorbetszínű rúzs. Egyszerű, krémszínű ruhája közvetlenül a térde felett ért véget, és az elején három óriási, behúzott gomb díszítette. A kebléhez mályvaszín papírszalaggal átfogott, mályva- és krémszínű rózsákból kötött kicsiny bokrétát szorongatott, és rámosolygott a sofőrre. Ilyen menyasszonyról álmodik minden férfi. Fiatal, tiszta, egyszerű, romlatlan. Ha minden menyasszony így nézne ki, a férfiak sem tartanának annyira az esküvőtől.

Joyt Barbara követte. Valamivel vékonyabb volt, mint ahogy Vince emlékeiben élt, de most is izzadt egy kicsit halványkék szoknyájában és kosztümkabátjában. A feje búbjára – nem túl elegánsan – kerek kis dobozkalapot biggyesztett. Megráncigálta Joy ruhájának a szegélyét, és megigazgatta a nyakában függő medált. Vince az autót figyelte, és várta, hogy felbukkanjon az undok Alan, de a sofőr becsukta az ajtót, visszamászott a helyére, és elhajtott.

Vince az utca túloldaláról tartotta szemmel, ahogy Joy felmegy a városháza lépcsőjén. Egy arra haladó autó gratulációképpen rádudált, mire a lány megfordult, és szégyenlősen, kissé kábán odaintett a sofőrnek. A következő hat évben Vince ezt a képet őrizte róla az emlékezetében: egy gyönyörű, fiatal nő egyszerű selyemruhában, amint az esküvője napján izgalomtól kipirultán rámosolyog egy idegenre.

A városháza kapui bezárultak Joy és az édesanyja mögött, Vince pedig hátat fordított, és elindult a Habitat felé; arra gondolt, ha már itt van, akár vehetne is egy kupicáskészletet Chrisnek karácsonyra.

221

AL ÉS EMMA KONYHÁJA,HAJNALI 1ÓRA 27 PERC

– És nem is beszéltél vele? – sikoltott fel Natalie elszörnyülködve.– Nem. Megvettem a poharakat, és hazamentem.– Meg sem vártad, amíg kijönnek? Csak hogy biztos lehess benne, hogy

összeházasodtak?– Nem. Már mindent láttam, amit akartam. A pasi kedves fickónak tűnt, Joy

meg fantasztikusan boldognak. Nem azért mentem, hogy meglessem. Csak egy pillantást akartam vetni rá, és kész.

– De továbbra is úgy gondoltad, hogy ő „az igazi”! Továbbra is szerelmes voltál belé?

– Nem is tudom – vonta meg a vállát Vince. – Jó volt látni. Jó volt tudni, hogy boldog. Azt hiszem, fel sem fogtam, mennyit jelent nekem, amíg újra össze nem futottunk.

– Újra összefutottatok?– Igen. Három éve. Jess aznap jelentette be, hogy terhes.– Na ne!– De igen.

222

1999. májusA rossz busz

223

HARMINCNYOLC

Vince már tizenegy hónapja nem feküdt le senkivel, amikor Jesst megismerte.

Tizenöt hónapja nem járt senkivel.A legutóbbi komoly kapcsolata akkor ért véget, amikor

megkérte egy lány kezét.– Basszus – felelte a lány rémülten Vince szívből jövő

javaslatára. – Jesszus, anyám!Azt mondta, gondolkodik rajta, de amikor három hét alatt

sem volt képes határozni, azt úgy vették, hogy nem az a sorsuk, hogy együtt öregedjenek meg. Így mindenki ment tovább a maga útján. Vince-nek összetört a szíve. Ripityára. Ideiglenesen befoltozta négy egyéjszakás kalanddal, azután úgy döntött, teljes egészében felhagy az egész kapcsolatdologgal.

Most Enfieldben élt. Hat hónapig keresett munkát Londonban, miután a Coalford Swanntől elbocsátották, ám – meglepő módon – senki nem akart olyan embert alkalmazni, akinek a tapasztalata kimerült a porcelánbabák méltatásában. Idővel a végkielégítése is elfogyott, így kénytelen volt felmondani a Finsbury Park-beli lakást, és visszaköltözni Enfieldbe. Aztán egy nap a helyi újságot lapozgatva ráakadt a BASZ álláshirdetésére.

Szolgálati autó. Nincs papírmunka. És ha hajlandó időt fektetni bele, a fizetés is elfogadható. Habár Vince nem épp arról a fényes karrierről álmodozott, hogy egész életében másokat oktasson vezetésre, még mindig jobb volt, mint szavakkal zsonglőrködni, és olyan dolgok megvásárlására buzdítani az embereket, amikre nincs is szükségük.

Úgyhogy itt állt, a harminckettőhöz közel, és egy Clive nevű, ötvenéves diákkal osztozott egy vacak lakáson Enfield Cityben, vezetésoktatásból élt, és kezdett kopaszodni. Nem annyira, hogy más is észrevegye, de azért csak kopaszodott. A haja egyre szűkülő körökben, kívülről befelé ritkult, ezért arra a következtetésre jutott, hogy egy idő után csupán középütt marad majd egy csimbók, és úgy fog kinézni, mint egy troll.

Úgy érezte, hogy elérkezett a középkorúság mezsgyéjére, és a jó külsőnek örökre búcsút mondhat. Ezer éve nem tetszett meg senkinek: a lányok már nem tartották fogva a tekintetét a

224

szükségesnél azzal a fél másodperccel hosszabban. Ő már csak „az autós oktató” volt, és nem is érezte magát többnek. Megvolt benne az a bizonyos „plusz”, de mára lassacskán elveszítette. És Vince-nek fogalma sem volt róla, hogyan találhatna ennek hiányában nőt magának.

Úgyhogy amikor egy napos kedd délután Jess bekuporodott mellé a Vauxhall Corsa anyósülésére, és rárebegtette – szó szerint rebegtette – a szempilláját, Vince-nek hirtelen olyan magasba szökkent a libidója, amire már nem is hitte képesnek magát.

– Szevasz! – köszöntötte a lány. – Vincent Mellon?Gyorsan végigpillantott rajta, mintha egy függönyhöz venne

méretet.– Király név! – jegyezte meg végül, a kezét leeresztve.– Köszi! Az apámtól örököltem.– Na igen – simított a lány egy aranyszínű fürtöt a füle mögé

–, általában már csak így van ez a vezetéknevekkel – nevetett fel gazdag, öblös, egészséges kacajjal.

Vince úgy vélte, ennél hihetetlenebbet még sosem hallott.Jessen nyoma sem volt annak az idegességnek, ami az első

alkalommal a volán mögé ülőket általában jellemezte. Úgy kezelte a sebváltót, mint egy profi, s menet közben egy fekete taxisofőr önbizalmával fecserészett.

Magas volt, körülbelül egy hetvenöt. Barna, vállig érő hajába arany csíkok vegyültek, és egy műanyag fésűcsattal fogta hátra. A bőre természetes, olajbarna árnyalatban ragyogott, amit – mint azt Vince később megtapasztalta – egy pamacs és valamiféle tégelyben tárolt, sokszínű, fémes golyócskák segítségével állított elő.

Vince általában nem az ilyen típusra bukott. Nem volt sem olyan eredeti, sem olyan kislányos, mint az előző barátnői. Nem követte a divatot; legtöbbször csípőfazonú, megkötős szabadidőnadrágot vagy kifakult farmert viselt sztreccspólóval és vietnami papuccsal. Nem úgy nézett ki, mint aki akár egyetlen magas sarkú cipőt is tart, és minden ékszere egy nyakában függő kis ezüstszív volt. Hetente egyszer szoláriumba járt, és fehér tangát hordott, ami úgy kukucskált elő a nadrágja hátuljából, mint egy madár kifehéredett szegycsontja.

Keményebb is volt, mint azok a lányok, akikért korábban rajongott. A húszas évei elején két abortuszon is átesett, és előhozakodott valami történettel a drogokról, Ibizáról, klubokról meg kétes szexuális kicsapongásokról, de amikor betöltötte a

225

harmincat, teljesen megváltozott; azóta az élete a jógáról, a Pilatesről, a párolt halról és az önmegtartóztatásról szólt. Önmagát csak „megtért hedonistádként jellemezte.

Tipikusan rá jellemző volt a magyarázat is, miért csak most, harmincegy évesen kezdett el vezetni tanulni.

– Előtte nem lett volna értelme a kormány mögé ülnöm. Úgyis mindig be voltam baszva.

Producer volt a Chase Farm-i kórház rádióadójánál, amivel szinte semmit nem keresett. Egy enfieldi állatkereskedés felett, egy kétszobás lakásban lakott, amelyet enyhén belengett a húgyáztatta szalma szaga. Volt egy Pa-sha nevű fekete macskája, meg két csíkos hala, akiket Esnek és Whizznek hívott, a szobanövényei pedig félig-meddig folyamatosan a kiszáradás állapotában vegetáltak.

Vince minderről az első órájukat követő tíz nap során szerzett tudomást. Először a lány szűnni nem akaró csevegéséből, miközben Enfield félreeső utcáin körözgettek óvatosan, azután akkor, amikor egy vasárnap reggelen a lány lakásában ébredt egy sorsfordító, átszeretkezett éjszaka után.

Összekötötte őket a közös cölibátus, és egyben arra ösztönözte, hogy jussanak végre túl a holtponton. Úgy társalogtak a szexről, mint két fogyókúrázó, akik egy nagy ku-

pac fánkkal szemeznek, kölcsönösen tiszteletben tartva a másik önmérsékletét, miközben csendben csak az engedélyre várnak, hogy mikor eshetnek végre neki az ennivalónak.

– Jesszus! – vetette Jess a párnának a hátát utána. –Mondd csak, miért is vártam én ezzel két évig?

Vince-nek semmi jó indokkal nem sikerült előállnia. Nem emlékezett, hogy valaha is ennyire élvezte volna a szexet, de abban biztos volt, ha előfordult volna ilyen, biztos nem bírja ki nélküle csaknem egy évig.

Jess az a fajta lány volt, aki ismerte a trükköket, voltak segédeszközei, és szex közben csúnyán beszélt. Vince életében ez volt az első alkalom, hogy teljes mértékben kiadta a kezéből az irányítást, és ezt nagyon élvezte.

Félig-meddig arra számított, hogy Jess másnap reggel – cipőit az ujjain himbálva, kabátjával a karján – elé áll, és kirúgja az ágyából. Ehelyett reggelit csinált neki: tökéletes buggyantott tojást, teljes kiőrlésű kenyérből készült pirítóssal, tejföllel és egy csipetnyi édes chiliszósszal.

226

– Parasztreggeli Jessie módra – csusszant vissza mellé a lány az ágyba. – Nézhetem, ahogy belemártogatsz a sárgájába?

Jess hálószobáját fehérre festették, és épp csak elfért benne az ajtó mögé préselt hatalmas ágy. Az ágy fölött egy óriásira nagyított, vászonra nyomott kontyvirág képe, a szemben levő ablakból egy William Hill fogadóirodára lehetett látni. A konyha aprócska és fehér volt, telezsúfolva olajos- és ecetesüvegek tornyaival, meg nagyon drága, dobozos tésztával. A fürdőszoba éppily apró és fehér volt, és amikor a lámpazsinórt meghúzták, dübörgő zúgással kelt életre a ventilátor. A nappaliban egy pici, kőrisfa ebédlőasztal állt, középen bunkós, króm gyertyatartókkal és két kicsi, párnákkal telehintett, sárga dívánnyal, amelyek egy rusztikusán faragott szekrénybe rejtett tévét fogtak közre.

Jess egy Sydneyben élő barátnőjétől bérelte a lakást, így képtelenség lett volna megmondani, hol végződik a barátnő ízlése, és hol kezdődik Jessé, de tény, hogy Jess életmódja a kaotikushoz közelített. Száradó ruhák lógtak a radiátorokon és a székek támláján. A kávézóasztalon, egy szétkenődött tócsa közepén a múlt vasárnapi újság hevert valami zsírossal összemaszatolt tálca társaságában. A tévé tetején egy narancs gubbasztott.

– Hol szerezted ezeket? – simított végig a lány Vince állkapcsán.

– Nem is tudtam, hogy még mindig látszanak.– Halványan, de ott vannak.– Plasztikai műtét – magyarázta a férfi. – Ilyen alulha-

rapásom volt – nyomta előre az alsó állkapcsát, mint korábban már annyiszor. – Kivettek pár csontot.

– Huh! – rezzent össze Jess.– Ezeket elnézve nem hittem volna, hogy ilyen finnyás vagy!

– mutatott Vince a lány felkarján és csípőjén sorakozó tetoválásokra.

– Ezek csak szúrások, nem vágások. Nagy a különbség szúrás és vágás között! Előtte hogy néztél ki? Nagyon csúnya voltál?

– Hát, nem túl jóképű. Nem üldöztek a lányok.– Istenem! – veregette meg Jess az álla alatt. – De így

legalább esélyt kaptál rá, hogy kialakuljon a személyisé-ged. Ha egész életedben ilyen jóképű lettél volna, akkor

most sekélyes és unalmas lennél.

227

Erre Vince majdnem azt felelte, hogy ő valóban sekélyes és unalmas: nincs hobbija, nincsenek céljai, nem érdekli semmi. Fogalma sincs a politikáról, a sportról vagy arról, hogy mi történik a világban. Mást sem csinál, csak tévézik, és másokat tanít vezetni. De úgy döntött, jobb, ha nem szól semmit, csak besöpri a bókot.

– Korábban mindig úgy képzeltem, hogy majd egy hozzád hasonló nővel veszítem el a szüzességemet.

– Mi van? Úgy érted… ? – döbbent le Jess.– Dehogy! Dehogy. Úgy értem, mielőtt elvesztettem volna.

Azt hittem, olyasvalakivel történik majd, aki hozzád hasonlóan tapasztalt és… és… élvezi. Érted.

– Ó! – gyúlt lángra Jess tekintete. – Bárcsak így történt volna! Ez az egyik vágyálmom: hogy beavassak egy tapasztalatlan fiatalembert. És ki volt az a szerencsés lány?

– Joy – vágta rá Vince.– Joy? És hány éves volt, hetvenöt?– Nem, csak a neve volt régies. Egykorúak voltunk.– Azaz?– Tizennyolc. Körül. Ő is szűz volt.– Jézusom, biztos katasztrofálisan sikerült!– Nem, igazából szuper volt! Csúcsszuper.– Nem hiszek neked! Már hogy lehetett volna szuper? Amikor

egyikőtök sem tudta, mit kell tennie.– Fogalmam sincs, de akkor is az volt.A délelőtt további részét ágyban töltötték, és ezalatt ötször

szeretkeztek. Még csak tíz órája voltak együtt, de Vince már tudta: ez lesz élete legjobb szexuális kalandja.

Bármi is jöjjön ezután, mindig is Jesshez méri majd az összes jövőbeni kapcsolatát. S ahogy telt az idő, percről percre, aktusról aktusra egyre jóban megerősödött benne, hogy ez az egész talán nem csak egyszeri alkalomra szól, nem egy bebalzsamozandó élmény, amit az emlékezetébe plántálva felidézhet a magányos, hideg, téli éjszakákon. Vince-ben felmerült, talán több közös is van bennük Jess-szel annál az alapvető szükségletnél, hogy véget vessenek a szexmegvonásnak. Talán összetartoznak. Megvolt köztük a figyelem, a gyengédség. Meséltek egymásnak a családjukról, az életükről, a gyermekkori emlékeikről. Jessnek nem voltak előtte titkai, nem hallgatott el semmit. Mindent kitálalt előtte, mintha csak kihívás elé akarná állítani: szeresse a hibáival együtt.

228

Együtt fürödtek. Jess megmosta Vince haját; finom ujjbegyeivel gyengéden masszírozta a koponyáját. Az út túloldalán álló kávézóban megebédeltek; az asztal alatt egymás lábával játszottak. Aztán, amikor evés után Vince felvetette, talán ideje lenne hazamennie, Jess ránézett, és egyszerűen csak ennyit kérdezett: „minek”?

Így aztán maradt, és együtt töltötték a nap hátralévő részét, majd az éjszaka hátralévő részét, és mire három nap múlva végre hazajutott nyomasztó lakásába, hogy tiszta alsógatyát húzzon, addigra Vince már határtalanul és fülig szerelmes volt.

229

HARMINCKILENC

Vince attól a perctől fogva tudta, hogy Jess lesz a gyermekei anyja, amikor a lány először találkozott az öccsével és a kishúgával.

A korábbi barátnői is kedvesen bántak Kyle-lel és Ashleigh-vel. Megsimogatták, ölbe vették őket, szaladgáltak velük a kertben, ajándékokat hoztak nekik, szamárságokról trécseltek velük telefonon. Sőt akadtak köztük különösen kedvesek is. A legutóbbiért, a Kosarasért, főleg Ashleigh volt oda, mivel képes volt olyan bonyolult frizurákba rendezgetni Ashleigh haját, mint a stepses lányoknak. A kettővel a Kosaras előtti meg Kyle kedvence volt, mert remek sárkányos meséket mesélt csak úgy fejből.

Ám ahogy Jess megpillantotta Ashleigh-t és Kyle-t, beindult valami fura kémiai reakció, ami mindent megváltoztatott. Jess varázslatos átalakuláson ment keresztül. A szeme felragyogott, lehámlott róla a külső kemény máz, Ashleigh és Kyle pedig szinte mágnesesen vonzódott hozzá. Valójában az ujját sem kellett mozdítania azért, hogy megnyerje őket. Egy pillanat műve volt az egész.

– Hozzámész a bátyámhoz? – kérdezte Ashleigh Jess ölébe kapaszkodva, miközben az egyik hajtincsével babrált.

– Nos – mosolygott bölcsen Jess –, az attól függ. Csak pár napja ismerjük egymást. Szerinted hozzá kellene mennem?

– Szerintem igen – szólt közbe Kyle. – Különben megöregszik, és magányos lesz.

– Akkor szerinted jó férj válna belőle? – nyomott el egy újabb mosolyt Jess.

A két gyerek lelkesen bólogatott.– Igen, tuti – nyilatkozta Ashleigh. – Nagyon okos és nagyon

kedves és szereti az állatokat és a kisgyerekeket.– És mit gondoltok, belőlem esetleg lehetne jó feleség?– Igen, te tökéletes lennél! – vont vállat Kyle. Miközben ezt

mondta, az arcát befutotta a pír, aztán mindenestül elvörösödött. Hirtelen elfordult, Vince és Jess pedig összemosolygott Ashleigh válla felett.

– Vincent korábban majdnem megházasodott – jelentette ki Ashleigh. – Megkérte a lány kezét, de ő nemet mondott.

– Igen, már mesélte. Micsoda liba, nem igaz?

230

– Igen! – helyeselt Ashleigh a meglepetéstől elkerekedett szemmel, hogy végre valaki nevén nevezi a dolgokat. – Régebben őt is nagyon szerettem, de most már utálom.

– És milyen igazad van! – tódította Jess. – Az ember mindig legyen hű a családjához. Különösen a bátyjához!

– Igen. Rémes csaj volt. Soha nem szerettem igazán, csak úgy tettem, mintha szeretném, mert értett a frizurákhoz. De már nem számít, mert most itt vagy neki te, és ha megkéri a kezed, te majd igent mondasz.

– Nos, az embereknek tényleg szükségük van egy kis időre, hogy rendesen megismerjék egymást, mielőtt olyan komoly dologba fognának, mint a házasság. De talán egy nap, ha már elég időt töltöttünk együtt a bátyáddal, összeházasodunk – nézett fel, és rákacsintott Vince-re.

Vince visszakacsintott, s bár egy tizenegy napot megért kapcsolatban egy ilyesfajta párbeszéd akár ijesztőnek is tűnhetett volna, mégsem érezte annak.

– Nagyszerű lány! – jelentette ki Kirsty, miközben a fényűző ebéd után bepakolt a mosogatógépbe.

Ashleigh felráncigálta Jesst a szobájába, hogy a Barbie-házzal játsszanak, Kyle meg az elülső szobában nézte a Nickelodeont.

– Nagyon dögös! – vakargatta a hasát Chris könnyedén.Chris az évek előrehaladtával lassan, de biztosan

kiterebélyesedett. A lába még mindig hosszú és karcsú, a válla széles, de az izmos, lapos has már csak távoli emlék volt, megbújva a kényelmesen felhalmozódott zsírréteg alatt.

Kirsty bezzeg továbbra is ugyanolyan jó karban volt – negyvenkilenc éves létére feltűnően fiatalosan festett csinos, 38-as méretű farmerében és háromnegyedes ujjú, halványkék kötött felsőjében. Azt mondta, a gyerekei tartják fiatalon, de egyértelmű volt, hogy jó géneket örökölt.

– Hogyhogy ilyen későn kezdett el vezetni?– Jess megtért hedonista – idézte Vince, miközben a

rászáradt mártást kapargatta a szemetesbe az egyik tányérról. – A húszas éveit magánkívül töltötte.

Chris felnevetett.– Látszik, hogy a szeme sem áll jól – jelentette ki.– Ezt meg hogy érted?– Nem is tudom. Látszik a szeme villanásából, tudod, egy

kissé féktelen, mint akitől nem áll távol a balhé.

231

– Úgy véled?– Igen. De nem rossz értelemben. Jó értelemben. És remekül

bánik a kölykökkel.– Ugye? – mosolyodott el Vince.– Nicsak, oda nézzenek! Vince-ből előtört az álmodozó! –

ugratta Kirsty.– Az, az, oda süss! – csatlakozott hozzá Chris is. – Vincent, a

mélázó!– Na, kopj le rólam! – vágott hozzá Vince egy összegyűrt

papírszalvétát mosolyogva.Jess sétált be Ashleigh-vel kézen fogva.– Jess megtanított jógázni! Figyeljétek! – mondta, és lassan

felcsúsztatta az egyik lábfejét a másik lábszárán, majd fél lábon egyensúlyozva összeillesztette a két tenyerét. – Ezt Fának hívják!

– Szóval Fának? – szólalt meg Chris. – Legközelebb meg már mikro-makrobiotikus szendvicset kérsz uzsonnára, mi? – vigyorgott Ashleigh-re.

A kislány nyelvet öltött rá, és kivonszolta Jesst a kertbe, hogy tanítson meg neki még néhány pozíciót.

Vince egy darabig az ablaknál állva figyelte őket. Egy percre rá felbukkant Kyle, és megkérdezte, mit csinálnak. Egy szemvillanás múlva ő is csatlakozott hozzájuk, s a testét fura alakzatokba csavargatva utánozta Jess lassú mozdulatait.

A nap épp csak hanyatlani kezdett, és vibráló árnyakat vetett a kert közepén álló alacsony szomorúfűz vesszőin át. A szomszéd macska a kerti válaszfalon üldögélt, és egy pici zöld pillangóval játszott. Ez volt az év második meleg hétvégéje, elég meleg ahhoz, hogy az emberek rövid ujjúi vegyenek, de még nem elég meleg ahhoz, hogy mezítláb járjanak, mert a gyep alatt a föld még őrizte a tél hidegét.

Vince figyelte, ahogy Ashleigh lótuszülésbe rendezi a végtagjait. A csikókorszakban járt – csupa nyurga végtag és göcsörtös térdek –, az eljövendő nő még szerényen meghúzódott a takarásban, még nem állt készen arra, hogy kilépjen a rivaldafénybe. Vince-t egy pillanatra elszomorította a tudat, hogy pár röpke év múltán a testvérei kamaszodni kezdenek, a gyermekkoruk távoli emlék lesz csupán, s ha ez megtörténik, többé nem lesz gyerek az életében. Még egyetlen barátja sem érkezett el ebbe a fázisba. Még mindannyian a fiatalságukat élvezték, és a pénzüket divatos nyaralásokra, éttermekre és hazafelé a taxira költötték. Beszélgetéseik során

232

a gyerektéma csak homályos elképzelésként merült fel, mint ami ugyan elkerülhetetlen, de még messze van. „Majd jövőre / ha egyszer veszünk egy nagyobb lakást / előléptettek / megvolt az esküvő / abbahagytam a dohányzást, nekiállunk próbálkozni.”

Ám ahogy most elnézte a magas, erős, egészséges és élettől duzzadó Jesst, aki épp Kyle lábait rendezgette át gyengéden, Vince tudta, hogy ő más, mint a barátai. Jess nem ragaszkodott semmihez, így nem rettegett attól, hogy bármit is elveszíthet. Elképzelte őt nyolc hónapos terhesen, ahogy a pocakját simogatja, és sugárzik az egészségtől és a hormonoktól. Ő nem panaszkodna amiatt, hogy le kell majd mondania a szabadságáról, hogy nem ihat több koktélt, hogy a teste megváltozik. Remekül boldogulna az anyaszerepben. Kivirágozna. S a gondolat, hogy egy babát plántáljon ebbe a hosszú, erős testbe – hogy anyává tegye Jesst –, hirtelen az elképzelhető legszexisebb és legizgalmasabb dolognak tűnt Vince szemében.

Az ábránd már akkor kicsírázott Vince-ben, amikor először pillantotta meg Kyle-t. Amikor három évvel később végignézte Ashleigh világrajöttét, a mag elkezdett gyökeret ereszteni. Ám itt, az édesanyja konyhájában, ezen a napfényes vasárnap délutánon érezte Vince életében először, hogy készen áll az apaságra.

– Imádnivalóak – mondta Jess egy órával később, hazafelé az autóban. – Igazi angyalok!

– Tudom – mosolygott Vince büszkén. – Anyu és Chris remek munkát végeztek. Nagyszerű kis kölykök.

– Mekkora felelősség, nem? Világra hozni egy gyereket. Annyi különböző módon el lehet cseszni.

– Naná. Ez a legnagyobb kihívás mind közül.– Még sosem gondolkodtál el rajta, hogy te képes lennél-e

rá? – fordult felé Jess. – Tudod, hogy megvan-e benned, ami ehhez kell?

Vince vállat vont.– De, gondolkodtam. De szerintem jól elboldogulnék. Már van

benne egy kis gyakorlatom.– Te szerencsés! – bólintott Jess ajkait biggyesztve. –Nekem

soha semmi közöm nem volt a gyerekekhez. Egyik barátomnak sincs gyereke, és amikor teherbe estem, tudod, korábban, távolról sem álltam készen rá. Megőrjített a gondolat, hogy

233

feladjam a szabadságomat, és egy üvöltő, fosos kiskrapek lógjon egész nap a nyakamon. Mostanában viszont…

Vince rápillantott.– Nem is tudom – mosolyodott el Jess. – Olyan jó dolog, nem?

Ha az embernek vannak gyerekei. Egy család. Olyan valóságos…

– Szerintem mindannyian ezért vagyunk itt – ugratta Vince.– Igen – válaszolta Jess elgondolkodón. – Mi másért?

Elfordult, és kibámult az ablakon. Elmélyült csendben folytatták az útjukat.

234

NEGYVEN

Két hónappal később kezdtek el próbálkozni. A kapcsolatukhoz képest még mindig korai volt, ám miután felfedezték közös gyerek iránti vágyukat, úgy döntöttek, nincs értelme húzni az időt. Vince barátai még mindig a lánykérések és az esküvők komolytalan korszakánál tartottak; eszükbe nem jutott volna, hogy Vince és Jess úgy, ahogy vannak, átugorják a formaságokat, és rögtön a lényegre térnek. De nem nézegették az ovulációs naptárat, nem méregették a hőmérsékletet. Inkább Jess anyjának tanácsát követték, és „búgtak, ameddig bírták”.

Az első védekezés nélküli alkalom különösen felszabadító volt: azt érezni, hogy pontosan azt teszik, amiért a természet megalkotta őket: harmóniában voltak az univerzummal. Alig akarták elhinni, amikor a következő hónapban megjött Jess vérzése.

– Istenem – sóhajtott fel Jess, és felnyitott egy doboz SuperPlus tampont az ember azzal tölti a szexuális életét, hogy megpróbál nem teherbe esni. Hihetetlen, hogy akár ötvenszer is lefekhetsz valakivel védekezés nélkül, és mégsem fogansz meg.

De először még nem keseredtek el. Még túl korai lett volna. Még csak a kísérleti stádiumban jártak.

Amikor a következő hónapban is megjött Jess menzesze, már mindketten tanácstalanabbul fogadták.

– Nem olyan meglepő – magyarázta Jess. – Tudod, két abortusz meg az a sok drog – talán már nem vagyok annyira termékeny.

A harmadik hónapra bölcsen belenyugodtak a hosszú várakozásba.

– Még ha egy újabb évbe is telik, akkor is csak harminchárom leszek, amikor megérkezik a baba. Az még mindig nem olyan sok.

Így aztán továbbra is annyiszor bújtak ágyba, ahányszor csak tudtak, de többé nem hitték azt Jess minden menstruáció előtti tünetéről, hogy a terhesség jele.

Hivatalosan még csak nem is éltek együtt. Vince ideje nagy részét Jess lakásán töltötte, mert az tízszer szebb volt, mint az övé, és nem lakott ott Clive, ugyanakkor továbbra is fizette az albérletét, és alkalmanként ott is éjszakázott, ha Jesst nem

235

találta otthon. Kulcsa nem volt a lakáshoz, és Jess nélkül nem is maradt ott. Még egy fogkeféje sem volt a lakásban; Jessét használta.

Űgy tűnt, tudat alatt mindketten arra vártak, hogy a műanyag pálcán feltűnjön a vékony rózsaszín csík, mielőtt formálisan is elköteleznék magukat a másik mellett. A felállás mögött az a hallgatólagos feltételezés bújt meg, hogy ha nem képesek összehozni egy gyereket, akkor éppolyan könnyen szétsodródhatnak, mint amilyen könnyen egymásra találtak. S bár Vince elgondolkodhatott volna ezen egy pillanatra, átsuhanhatott volna az agyán az aggodalom, mégsem így történt, mert annyira szerelmes volt, hogy az szinte fájt.

Jess életében mindig jelen volt egy-két férfi barát. Legtöbbjükkel így vagy úgy együtt járt korábban. Kevin a tinikori szerelme volt (és egyik elvetetett gyermekének apja). Mára megnősült, és Brightonban élt a feleségével és két gyerekükkel. Időről időre felhívták egymást telefonon, s ahányszor Kevin Londonban járt a család nélkül, megittak együtt egy italt. Egyszer Vince is találkozott vele. Magas volt, vörösesszőke és lógott a pocakja, úgyhogy rá nézve semmiféle veszélyt nem jelentett.

Carl Jess egyik ibizai fiúja volt. Állandóan a szigeten élt, és olykor-olykor, ha öntudatlanra itta magát, rátelefonált a lányra, hogy elmondja, mennyire szereti. Jess ilyenkor mindig mosolyogva tette le a telefont, és reménytelenül ingatta a fejét.

– Bolond! – jelentette ki szeretettel. – Megveszekedett bolond. Sajnálom a barátnőjét, de tényleg!

Vince látott egy képet a fiatal Carlról: hosszú, loboncos haj, túlméretezett rövidgatya. Jóképű volt, de sekélyes. Ráadásul ötszáz mérföldnyire lakott, és egy modellel élt együtt. Vince-nek nem voltak miatta álmatlan éjszakái.

Bobby miatt sem aggódott sokat. Bobby volt az a férfi, aki miatt Jess önmegtartóztatásra adta a fejét. Negyvenöt volt, és nemrég vette el a nőt, akit nem volt hajlandó elhagyni Jess kedvéért. Olyan csúnyán elbánt Jess-szel, hogy a lány a szakítás után három hónapig járt terápiára. Az is a terápia részét képezte, hogy időnként elmenjenek együtt vacsorázni, és „semleges” dolgokról beszélgessenek.

– Fogalmam sincs, hogy valaha mit láttam benne – mondta Jess, amikor hazajött az egyik ilyen alkalom után. – Minden egyes nappal egyre jobban hasonlít egy békára.

Jess egyetlen olyan exe, aki egy kicsit is aggasztotta Vince-t, Jon Gavin volt. Jon Gavin volt Jess életének a nagy szerelme, és

236

a második elvetetett gyerek apja. Jess mindig a teljes nevén emlegette – Jon Gavin –, mert három másik John is volt abban a nagy baráti társaságban, akikkel a húszas éveiben együtt lógott. Jon Gavin volt Jess bűntársa az ibizai időszakban, akivel áttáncolta az éjszakákat, akit a fiatalsággal, a „régi szép napokkal” azonosított.

A lakásban mindenütt ott voltak a fotói. Magas volt, izmos és jóképű azon a Paul Newman-féle módon, amit még a férfiak is értékelni tudnak. Zenei producerként dolgozott, és L. A. közvetlen közelében élt egy tengerparti házban, amihez stúdió is tartozott. De ami a nyerő külsejénél és a szexi munkájánál is jobban aggasztotta Vince-t, hogy Jess soha egyetlen rossz szót sem szólt rá. Ha csak egyetlenegyszer mondott volna valami becsmérlőt – akár csak annyit, hogy a lába borzalmas, vagy hogy horkol –, Vince nyugodtabb lett volna vele kapcsolatban. De Jess semmi ilyet nem tett, sőt.

– Imádom! Egyszerűen imádom! A legelbűvölőbb személyiség. Bárcsak megismerhetnéd te is; tudom, hogy te is imádnád! – mondogatta.

Vince szempontjából Jon Gavin egyetlen érdeme az volt, hogy jó messze volt tőlük. Mélyen lekötelezve érezte magát Jon Gavinnel szemben, amiért az úgy döntött, hogy az Atlanti-óceán túlpartján éli le az életét, és boldogan állta volna a bérleti díját is, csak hogy örökre ott is maradjon.

Így aztán, amikor aznap este a lakásával szemközti pub-ban találkozott Jess-szel, aki mosolyogva azzal fogadta, hogy „Remek híreim vannak! Jon Gavin visszajön Londonba!”, Vince – hogy összeszedje magát – vett három mélységes mély lélegzetet, mielőtt rátalált volna a helyes válaszra.

– Hogyhogy? – sikerült végül kinyögnie.– Fogalmam sincs – felelte Jess még mindig izgalomtól

ragyogva –, valami munkaügy. El sem hiszem; végre megismered Jon Gavint!

– Igen – makogta Vince –, csúcs. Mikor jön?– Jövő hétfőn! Kimegyek elé a reptérre. Meglepem.– Szuper, remek ötlet.– Mondanám, hogy gyere te is, de tudod…Vince nem tudta, legfeljebb feltételezhette, ám némán

bólintott.– Dehogy, dehogy, semmi gond. Megértem.– De kedden találkoztok!– Tényleg?

237

– Amikor átjössz.– Ja, értem.– Felajánlottam neki, hogy lakjon nálam. Csak amíg

berendezkedik, és talál magának lakást.– Komolyan mondod?– Igen. Baj?Vince legszívesebben azt felelte volna, hogy ami azt illeti, ez

kibaszottul nagy baj. De – vicces módon – a kapcsolatuk még mindig csak abban a fázisban volt, amikor szerette volna, ha Jess menőnek és magabiztosnak tartja, nagy M-mel.

– Istenem, dehogy! Nem baj. Csak arról van szó, hogy… nem leszünk egy kicsit zsúfoltan? Hármasban?

– A, Jon nem foglal el nagy helyet! – ugratta Jess jóindulatúan.

Ezt is úgy mondta, mint minden mást Jonnal kapcsolatban: mintha ez is a férfi külön érdeme lenne.

– De hol fog aludni?– A kihúzható kanapén.– Ja, értem – szippantott Vince.Elképzelte, ahogy ott kuporognak hárman egymás mellett a

díványon, és DVD-znek. Látta maga előtt, ahogy Jon kilenckor ásít egyet, mire Jess felpattan, és kihúzzák az ágyat. Látta maga előtt, ahogy a fürdőszoba előtt várakozik, hogy megmoshassa a fogát, aztán előbukkan Jon, egy szál törülközőbe csavarva, a hasán dagadoznak az izmok, hatalmas mellizmai ugrálnak. És ekkor eszébe jutott egy zseniális ötlet.

– Tudod, mi jutott eszembe? – szólalt meg felvidulva. – Miért nem költözik Jon hozzám? Lenne saját hálója, és csak öt percre van!

Vince azt várta, Jess arca felderül majd a javaslatára, ám ehelyett csak a homlokát ráncolta.

– Jaj, ne! Szerintem ne. Az a lakás olyan lehangoló. Azt meg el nem képzelhetem, mit kezdene Jon szegény öreg Clive-val?

Clive nevét úgy ejtette ki, mintha valami szexuális úton terjedő kórság szinonimája lenne. Életében először Vince az unalmas lakótársa védelmére kelt.

– Mi bajod Clive-val?Jess kérdő tekintetet vetett rá.– Na, ne szórakozz! Pontosan tudod, mi bajom Clive-val. Öreg

és hátborzongató…– Nem hátborzongató.

238

– Rendben. Nem szó szerint hátborzongató, de fura ruhákat hord, és olyan… lassan… beszél… hogy… elmegy… tőle… az… ember… életkedve. Különben is, évek óta nem láttam Jont! Én szeretném, hogy nálam lakjon. Jót tesz a lelkemnek. Boldoggá tesz.

Vince nyelt egyet. Tudta, hogy Jess nem direkt idegesíti. Jess nem trükközött, nem játszott kisded játékokat. Azt vallotta, hogy minden ember tanulja meg kezelni a saját érzéseit. Nem az ő dolga, hogy ügyeljen a cselekedeteire, hogy kozmetikázza az érzéseit. A másik ember nőjön fel annyira, hogy képes legyen őt elfogadni. Nem érdekelték mások kisebbségi érzései. Ezért aztán Vince csak ült, vette a mély lélegzeteket, és okosan viselkedett, pedig legszívesebben kivágta volna a hisztit, aztán elviharzott volna, mint egy lány.

– Értem – nyögte ki végül. – Csak egy ötlet volt.Jess rámosolygott, és megragadta Vince kezét.– Az én két legjobb fiúm egy fedél alatt! Hű, de izgi!És ahogy ezt kimondta, Vince fejében elkezdett ketyegni a

mentális stopperóra, és fájdalmasan számolta a másodperceket, amelyek elválasztják a hétfő estétől… és Jon Gavintől.

239

NEGYVENEGY

George a kocsija mellett állt, az állomás előtt.Azt az inget viselte, amit hat évvel ezelőtt az esküvőjükön. A

felső két gombot nyitva hagyta; a pamutpiké fehérje frissen és üdén hatott olajbarna bőrén. A haját is másképp hordta. Rövidebbre vágatta, jobban rásimult a koponyájára. Jól állt neki. Kezében nagy csokor fehér – ebből a távolságból kivehetetlen, de talán konty – virág.

Joy szorosan összefogta magán a kabátot, és bizonytalanul elmosolyodott. Bal kezében egy Selfridges-szatyor, benne tisztálkodószerek, a pizsamája, az előjegyzési naplója, és egy doboz Lillets. Pénteken pakolta össze őket, mialatt George kint volt a kertben – találomra dobálta be a cuccokat, sietősen, hajtotta az adrenalin. A hidratálókrémről meg is feledkezett, úgyhogy használhatta az anyja nyirkos veranda szagú arctisztítóját. És csak egyváltásnyi ruhát vitt magával, egy fekete lycrapólót, ami most az anyja szennyestartójában lapult. Úgy tervezte, hogy minden másért visszajön majd, megtölti az anyja kocsijának csomagtartóját, aztán újra keresztülautózik Londonon.

Ehelyett végleg visszatért: adott maguknak még egy esélyt. A szíve cseppről cseppre csordultig telt csalódottsággal. Csalódott önmagában. Az a sok tervezgetés, ürügyek keresése, aztán ahogy összeszedte minden bátorságát, hogy pénteken ebédidőben elmenjen otthonról, a sok feszültség és idegeskedés, a rettegés, amivel három nappal ezelőtt felszállt a vonatra – minden hiába volt. George-nak egyetlen telefonhívásába került, és ő újra itt termett. Egyetlen tízperces beszélgetés, tele ígéretekkel, hogy majd megváltozik, és megjavul, és vallomásokkal, hogy menynyire szereti és imádja. Csak ennyi kellett.

George virágot vett.Kezdődött minden elölről.Joy felvillantotta a bérletét a tarka hajú fiatalember előtt,

akivel nap mint nap találkozott munkába menet és jövet, a fiatalember előtt, akiről pénteken még azt hitte, soha többé nem látja, és vett egy mély levegőt. Félénken közeledett George-hoz, esetlennek érezte magát. Nem emlékezett rá, melyik arcizmát kellene használnia, hogy mosolyogni tudjon.

240

A férfi ragyogott, vonásait puha redőkbe rendezte az öröm.– Gyönyörű vagy! – szólította meg.Egyetlen elegáns mozdulattal átadta neki a virágokat, és

elvette tőle a szatyrot.– Egyszerűen gyönyörű!Joy mereven elmosolyodott. Ennyi év után nemigen tudta,

hogyan fogadja George bókjait.– Az esküvői inged van rajtad – nyögte ki, az egyik gombot

babrálva.– Igen – felelte George az ingre pillantva. – Vártam, mikor

vehetem fel újra – ez éppoly jó pillanatnak tűnt, mint az összes többi. A gallérja alatt találtam egy konfettit. Patkó alakja volt. Ezt szerencsés jelnek tekintettem – mosolyodott el, és kitárta előtte az anyósülés ajtaját. – Jó újra látni téged. Tényleg. Hiányoztál.

Joy becsusszant az ülésre, és felmosolygott George-ra.– Te is hiányoztál – mondta.És furamód tényleg így volt. Nem hiányolta a férfi hosszú,

fájdalmas hallgatásait vagy a rituális, szombat esti szexet. És nem hiányzott neki közös életük kicsinyessége, az a becstelenség, amibe sikerült lesüllyedniük. De George hiányzott neki. A távozása előtti napokon, miközben a gazságon elmélkedett, amelyet elkövetni készült, kinyitotta a ruhásszekrényt, és beleszippantott George egyik öltönyébe, és ahogy az illat betöltötte az orrát, magához ölelte az öltönyt, és belesírt a hajtókájába.

Egy másik alkalommal, amikor pillantása ráesett George tarkójára, sima nyakára, a haja vonala alól előkandikáló apró, bordó anyajegyre, egy lehetetlen szögben álló rendetlen hajtincsre, hirtelen kisfiúként látta őt: törékeny, magányos gyerekként, akinek nincsenek szülei, nincsenek barátai, nincs senkije, csak ő. Legszívesebben felpattant volna, hogy átölelje és a keblére vonja, de George úgy nézett volna rá, mint akinek elment az esze, és lerázta volna magáról. Már nem kedveskedtek egymásnak.

Tekinthette volna mindezt annak a jelének, hogy még nem kész a távozásra. Hogy bár testének minden egyes porcikája sajog a vágytól, hogy meneküljön ebből a szűk, rendetlen, hideg és fojtó világból, amibe valahogy belecsöppent, az esze még nem igazán készült fel arra, hogy visszaszökkenjen a partra. Oly sokáig hányódott a tengeren, hogy már képtelen volt kilépni a szárazföldre. Nem emlékezett rá, hogyan lehet

241

George nélkül élni. Elve szettnek érezte magát a férfi mellett, és elveszett volna nél küle is.

– Na szóval – kapcsolta be a biztonsági övét George – foglaltattam asztalt ma estére arra az új japán helyre. Jó lesz?

– Kitűnő! – felelte Joy. – Úgyis halra fáj a fogam.– Jó. Remek. De először is hazaviszlek.

242

NEGYVENKETTŐ

Jon Gavin és Jess negyedik havivérzése egy napon jöttek meg.

Amikor Vince aznap este hétkor betoppant, a férfi Jess díványán üldögélt. Ahogy Vince belépett, talpra ugrott, és erőteljesen kezet rázott vele.

– Vince! Örülök, hogy végre megismerhetlek!– Én is – nyögte ki Vince a legragyogóbb kék szempárba

bámulva, amilyet valaha látott.– Jessie már agyba-főbe dicsért: Vince így, Vince úgy… –

mosolygott a férfi, és elengedte Vince kezét.Jessie? Hogyhogy ő Jessie-nek hívhatja? Vince egyszer hívta

a lányt Jessie-nek, de az rögtön rápirított, hogy az apján kívül senki más nem szólíthatja így.

– Hát, ezt jó hallani! – felelte, és visszamosolygott. Jon alacsonyabb volt, mint a képeken, de ez volt azegyetlen olyan külső vonása, amiből Vince vigaszt meríthetett. Lezser, oldalzsebes nadrágot viselt puha, szürke, kerek nyakú gyapjúpulóverrel. A haja egységesen két milliméteresre borotválva – nem mintha kopaszodott volna –, sűrű plüssbársonyként borította a fejét. Egyszerűen azért borotválta, mert jól állt neki, mert hihetetlen csontozattal és szép formájú fejjel rendelkezett. Azért borotválta, mert ez remekül kiemelte nevetségesen kék szemét és sűrű, sötét szempilláit. És még a lábfeje is szép volt.

A lábfej az egyetlen olyan anatómiai alkotóelem, mely esetében az ember sokkal többször szembesül az esztétikai vonzerő teljes hiányával, mint ahányszor nem; az a testrész, amelynek az ember elnézi – amelytől egyenesen elvárja –, hogy rémesen fessen. Ám Joné – csakúgy, mint minden más porcikája – napbarnított, formás és izmos volt.

Vince azt kívánta, bárcsak több figyelmet fordított volna ma reggel az öltözékére. Miután egész nap az autóban kellett ülnie, a ruházkodást illetően az elsőrendű szempont a kényelem volt. Bárcsak a haját is levágatta volna, gondolta. Közvetlen vágás után mindig dúsabbnak tűnt. Puhány, kopasz, öreg britnek érezte magát. Egy nagy nullának.

Jess bukkant elő a konyhából dzsörzénadrágban és derékig érő, testhez simuló felsőben, ami alá nem vett melltartót. Vince

243

tehetetlenül meredt mellbimbói körvonalára. Tegnap ezek még az ő mellbimbói voltak; ma már egy másik férfival osztozott rajtuk.

– Jó estét, drága emberem! – csókolta arcon, és jobbról megmarkolta a fenekét. – Látom, megismerkedtetek.

Mindketten mosolyogva bólintottak.– Épp most jött meg az a rohadt menzeszem – csattant fel

Jess, miközben az evőeszközt rendezgette az asztalon. –Épp most, fél órával előtted!

– Ó! – nyögte ki Vince Jonra pillantva.Kíváncsi volt, hogy reagál a férfi erre a váratlan és elég

személyes bejelentésre.De Jon egyáltalán nem látszott zavartnak.– A francba, Jess, sajnálom! – mondta.– Hm, Jon is… elmondtad neki…?– Persze – felelte Jess könnyedén.– Azt hittem, abban egyeztünk meg, hogy nem szólunk róla

senkinek.– Nem, te mondtad, hogy nem szólsz róla senkinek. Én csak

nem akartam szólni. Mostanáig.– Á. Értem.– Hé, rá se rántsatok! – vágott közbe Jon. – Ha nem

szeretnétek szétkürtölni, bennem megbízhattok. Tartom a számat.

– Á, semmi gond! Csak, tudod, ha az emberek megtudják, mivel próbálkozol, elkezdenek találgatni, hogy miért tart ilyen sokáig, ami csak még több feszültséget szül. Mi meg azt szeretnénk, ha az egész csak jó móka maradna.

– Értem – bólogatott Jon. – Tökéletesen megértem, de tényleg. Szerintem akkor is eszméletlen! Annyira izgulok értetek! A kis Jessie anyuka lesz! – mosolygott Jessre, aki visszamosolygott rá. – Nálad jobban senki sem érdemli meg!

Erre hirtelen egymás karjába ugrottak, és húsz teljes másodpercen át ölelkeztek.

– Jaj, Jon, olyan jó, hogy itt vagy! – mondta Jess lazán átölelve a férfi derekát.

– Jó itt lenni! – csókolta homlokon a férfi, aztán újra átölelték egymást.

Nagyokat nyögdécseltek, miközben Vince csak állt és őket figyelte, és úgy érezte, messze alatta marad az elvárásoknak.

– Ígérd meg, hogy többé sosem mész el!

244

– Ne már. Tudod, hogy ezt nem ígérhetem. De azt igen, hogy legközelebb nem kell majd ennyit várnod rám!

– Egyelőre ennyi is elég! – mosolygott Jess, és elhúzódott Jontól, de előtte még gyengéden megpaskolta a hátsóját a tenyerével.

Vince a torkát köszörülte – nem azért, hogy felhívja magára a figyelmet, egyszerűen zavarban volt. Úgy érezte magát, mintha fiatal szerelmeseket kukkolna. Úgy érezte, illene elmormolnia egy mentegetőzést, és kisurranni a szobából. Ehelyett lezöttyent a díványra, és felkapta Jon egyik légimagazinját.

– Milyen volt a… repülőút? – nyögte ki, figyelmetlenül lapozgatva a vastag, fényes oldalakat.

– Jó – csatlakozott hozzá a kanapén Jon. – Ja, nem rossz. Volt egy-két légörvény, de amúgy király volt.

– Jó a Virgin? – bökött a magazinra Vince. Fogalma sem volt, miért kérdezte ezt, de másról se nagyon. Nem tervezte, hogy a közeljövőben bárhová is repüljön, de az agyában – mint egy kimerevített videofilmen – megragadt a kép, ahogyan Jess Jon fenekét fogdossa, és semmi más említésre méltó nem jutott eszébe.

– Igen, remek. Színvonalas. Nem kimondottan első osztályú, inkább csak színvonalas, de szerintem elég jó az ár-érték arány.

Vince nyelt egyet. Jon az a fajta fickó volt, aki természetesnek vette, hogy első osztályon utazzon. Ezt sejtette is.

Azt is gyanította, hogy erről az egyszerű, hétköznapinak tűnő gyapjúpulóverről sugárzik a jómód, és nyilván a leharcolt, oldalzsebes nadrágot sem a Gapben vette. Az a pici ezüstkarika a bal fülében meg percről percre egyre inkább platinának tűnt.

A prolifiú, aki megtollasodott.Jóképű, gazdag és sikeres.Szívélyes, barátságos és magabiztos.Megvolt benne minden, ami Vince-bői hiányzott. És amire

mindig is vágyott.– Na jó, remélem, éhesek vagytok! Annyit főztem, hogy azzal

nyolcan is jóllaknának.– Mit eszünk? – dörzsölgette a kezét Vince, próbálva némi

lelkesedést erőszakolni magára.– Spagettit húsgolyóval.– Ó, te drága! – kiáltott fel Jon. – A kedvencem! El sem

hiszem, hogy még emlékszel rá!

245

– Hogy is feledhetném? – kacsintott rá Jess, aztán eltűnt a konyhában.

– Hűha! – szólalt meg Vince, és a hangja megbicsaklott az igyekezettől, nehogy sértetten csengjen. – Ez aztán a megtiszteltetés! Nekem bezzeg folyton csak párolt hal meg zöldség jut!

– Hát – vont vállat Jon –, talán neked is itt kellene hagynod az országot négy évre! – mosolygott Vince-re, mintegy hangsúlyozva, hogy nem gondolja komolyan – nem, mintha számított volna.

Vince eddigre már túl messzire jutott a Kétségek Országútján ahhoz, hogy bárki is visszavezethesse.

246

NEGYVENHÁROM

Jon tökéletes volt. Minden szempontból páratlanul tökéletes.Nem járkált aprócska törülközőben a lakásban, nem volt az

útjukban. Nem beszélt a Maffiózók alatt, és nem nézte a kora reggeli csevegős műsorokat. Nem sajátította ki a telefont, nem flörtölt Jess-szel. Nem hencegett a szexi munkájával, és nem lobogtatta a pénzét.

A kanapét reggelente már az előtt beágyazta, hogy Vince-ék mocorogni kezdtek, és még a párnákat is pontosan úgy rakosgatta vissza, ahogyan találta. Megöntözte Jess szikkadt növényeit, és valahogy sikerült új életre keltenie őket. Vince nagymamáját leszámítva ő főzte a legjobb teát, és mindig jó kedve volt – az a fajta ragadós jókedv, amitől Vince ruganyosabban kezdett lépkedni, amikor reggelente eljött Jesstől. Vince egy reggel Jon után használta a fürdőszobát, aki elég sokáig volt benn ahhoz, hogy az ember azt gyanítsa, épp a belein könnyített, és a helyiségnek szó szerint rózsaillata volt.

Még Vince oktatói képességeit is dicsérő szavakkal méltatta.– Jesszusom! – mondta. – Sosem gondoltam volna, hogy

megérem, hogy Jesst a kormány mögött látom, pláne, hogy túl is élem! De egész jól csinálja. Biztos remek tanár vagy!

Vince nem akarta elárulni, hogy Jess valójában ösztönösen jól vezet, és ennek semmi köze az ő tanári képességeihez. Inkább egy hanyag mosollyal, hálásan elfogadta a dicséretet.

Vince szerelem és gyűlölet között egyensúlyozott. Olykor legszívesebben hátba vágta volna Jont, hogy elmondja neki, micsoda jó arc. Máskor meg szívesebben öntött volna savat a képébe.

Életének abban a szakaszában, amikor Vince végre kezdte férfinak érezni magát, amikor minden kezdett a helyére kerülni, jött Jon, és eltöltötte kételyekkel. Elfogadta, hogy egy olyan vonzó, dögös és karizmatikus nő, mint Jess, szívesen van vele, mert Vince eddig csak egyféle összefüggésben láthatta. Jon nélkül Jess csak a kórház rádióadójának alulfizetett producere volt, aki Enfieldben élt egy tenyérnyi, bérelt lakásban, hetente háromszor eljárt jógázni a helyi közösségi házba, a Bugden’snél vásárolt, egy Micrát vezetett, saját maga nyírta a haját, és bolondult a szexért.

247

Jon mellett azonban hirtelen azzá az egzotikus teremtéssé vált, aki egy sikeres zenei producer felesége lehetett volna, és L. A, Sydney és Fokváros között ingázva élhette volna az életét. Lehetett volna platina hitelkártyája, gyémánt fülbevalója és gyönyörű, dús hajú gyerekei. Lehetett volna saját jógaoktatója, makrobiotikus szakácsa meg egy négykerék-meghajtású dzsipje. Jonnal összevetve Jess egészen másképp festett. Jon szemszögéből az ő együttlétük tökéletesen értelmét vesztette, és ez az egész gyerekötlet valahogy komikusnak tűnt.

Ha Jon felől nézte, Jess távolról sem volt egy súlycsoportban Vince-szel.

– Miért szakítottatok Jonnal? – kérdezte Vince a lányt egyik éjjel. Visszafojtott lélegzettel várta a megnyugtató magyarázatot: hogy azért, mert Jon impotens, vagy mert már nem tetszett Jessnek, vagy mert a férfi egy brutális sorozatgyilkos, bármit. De tudhatta volna, hogy úgysem kapja meg, amire vágyik.

– Igazából nem is tudom – tűnődött el Jess, és az ujjbegyét végigfuttatta Vince füle kanyarulatán. – Jont fiatalon hajtotta a becsvágy. Én meg nem akartam mást, csak bulizni. Azt hiszem, egyszerűen csak más-más úton indultunk el, és elsodródtunk egymástól.

– Aha – próbált közömbösnek tűnni Vince. – Elég ironikus, nem?

– Micsoda?– Hogy a buliőrületed miatt szakítottatok, most meg már

milyen visszafogott vagy. Ha egy kicsit tovább maradtok együtt, talán újra egymásra találtatok volna.

Mondd, hogy nem, könyörgött magában összeszorított foggal, mondd, hogy nem! Nevess fel cinikusan! Intézd el egy vállrándítással! Nevesd ki már magát a feltételezést is! Kérlek!

– Hmm, ezen még sosem gondolkodtam. Lehetséges. De, tudod, az életnek megvan a maga forgatókönyve. Jon meg én nem véledenül szakítottunk. És veled sem véletlenül találkoztam. Minden előre meg van írva, nem igaz? Nincs értelme azon tűnődni, mi lett volna, ha…

Vince rábólintott, de magában azt kiabálta: „Egy lószart!”Utálta ezt az egész végzethülyeséget. Ezzel már a régi lakótársa, Cass is megpróbálta megetetni. Az a hülye ügy Joyjal meg azzal a nyomorult macskával. Cass igyekezett meggyőzni róla, hogy az jel volt, hogy jelentett valamit, de csak annyit

248

jelentett, hogy Joy egy darabig ugyanazon a környéken lakott, ahol ő, és Cass macskájának jó ízlése volt az emberek terén.

Ha a végzet összesodorhat két embert, akkor ugyanazzal az erővel el is szakíthatja őket egymástól, és ha képes elszakítani őket egymástól, akkor ugyanúgy össze is hozhatja őket újra. A végzetnek nincs eleje, közepe és vége. A végzetben nincs rendszer, nem irányítható. A végzet kiszámíthatatlan és félelmetes. Azt teszi, amihez kedve van. És ha ahhoz támad kedve, hogy Jont visszahozza Jess életébe, hogy a nő hirtelen azon kezdjen el tűnődni, mi a fenéért akar gyereket egy olyan lúzertől, mint Vince, akkor azt fogja tenni.

– És ha Jon hat hónappal korábban tér vissza, amikor még nem ismertelek, akkor szerinted mi történt volna?

Jess olyasféle hangot hallatott, ami érzékeltette, hogy sokkal jobban érdekelné az alvás, mint ez a „mi-lett-volna-ha”-féle társalgás.

– Mert, ugye – folytatta Vince –, nektek nincs miért haragudnotok egymásra. Ő a legjobb barátod, és tényleg nagyon jóképű, és régen szerelmesek voltatok egymásba. Mi tartott volna vissza?

– Jézusom! – fordult az oldalára Jess. – Fogalmam sincs! Egyszerűen nem úgy nézek már rá. ő csak egy haver. Ő… egyszerűen csak Jon.

Hát ez az, gondolta Vince. Ez az. Erről van szó. Jon egyszerűen csak Jon – maga a megtestesült tökéletesség.

249

NEGYVENNÉGY

Joy visszacsúsztatta a Switch kártyát a pénztárcájába, és leemelte a szatyrát a pénztárpult végéről.

Hirtelen szakadni kezdett. A közért bejárata előtt az emberek karéjba verődve kukucskáltak fel az égre az üvegajtón át; a bevásárolt holmik petyhüdt szatyrokban hevertek a lábaiknál.

Joy számított rá, hogy esni fog, így csak előhúzta az ernyőjét a táskájából, és kinyitotta. Az autógumik surrogtak a nedves aszfalton, az emberek megszaporázták a lépteiket. Egy férfi rohant el Joy mellett, és a könyökével megtaszította.

Nincs értelme futni, kiabálta volna utána legszívesebben. Vizsgálatokkal bizonyították, hogy az ember csupán öt százalékkal lesz vizesebb, ha sétál a zivatarban, mint ha szalad.

Joy szatyra tele volt a vacsorára szánt ételekkel. Ma ő volt a soros. Hétfőn, szerdán és pénteken George főzött, kedden, csütörtökön és szombaton Joy – vasárnaponként étterembe mentek. Ma este a Pucér szakácsból akart főzni, egy nagy kondér csirkelevest tésztával. George épp kifelé lábalt a náthából, az étel meg finomnak és gyógyhatásúnak tűnt.

Joy elképesztőnek találta, milyen gyorsan visszazökkentek a régi kerékvágásba.

Az első néhány napban George a legjobb oldalát mutatta. Egyetértett vele abban, hogy változtatniuk kell; megígérte, hogy kezd valamit a hangulatváltozásaival; odáig ment, hogy javasolta, hívják meg Joy anyját vasárnap ebédre. Kitakarították a házat, szóba került a nyaralás, terveket szőttek a jövőt illetően. Egyszer még kedden is szeretkeztek. A kapcsolatuk tisztának és üdének tűnt, mintha visszatértek volna azok a régi idők, amikor George még imádta Joyt, és nem őt okolta minden bajáért.

Aztán, ahogy teltek a napok, minden lenyugodott. A ház újra mocsokba süllyedt. A tervekből semmi sem lett. George újra magába fordult. Az élet meg ment tovább, mintha Joy sosem pakolt volna össze, hogy magára hagyja a férfit ebben a kertvárosi börtönben.

Most Esherben laktak. Három éve költöztek ide, amikor George elhatározta, hogy felhagy a munkával, és megírja a Nagy Brit Regényt. A pici, két lépés jobbra, két lépés balra jellegű házacska távolabb esett a főutcától, és feleannyiba

250

került, mint amennyiért eladták a háromszobás stockwelli lakást. A különbözetet egy magas kamatozású bankszámlára tették; ebből fedezték George elhúzódó alkotószabadságát. Eredetileg csak egy évről volt szó. Amikor ideköltöztek, George tele volt reménnyel; izgatottan dugta be a konnektorba a laptopját, hajlítgatta az ujjait. Meg volt győződve róla, hogy mire beköszönt az újév, egy vastag kézirat és egy kiadói szerződés lesz a kezében. Ám a következő januárban a negyedik próbálkozás tizenegyedik oldalánál járt csak; az előző három könyv elvetélt félúton, s most hidegre téve várakozott.

Pár hónappal korábban már a pénz is fogytán volt, így kénytelen volt könyvelést vállalni, hogy ne kelljen adósságba vernie magát. Az ügyfelei közé tartozott a helyi virágos, egy zongoratanár és egy házhoz járó fodrász. A munka minden egyes pillanatát gyűlölte: rossz néven vette, hogy a külvilág betolakodik írásra szánt idejébe, otthona selyemgubójába.

Vendégeket soha nem hívtak. Joy anyja úgy tett, mint aki megérti, ám nyilvánvaló értetlenséggel fogadta a tényt, hogy a férfi, akihez hat évvel korábban olyan boldogan adta hozzá a lányát, soha még csak egy tál tésztával sem kínálja, s hozzá is csak türelmetlen, futó látogatásokra ugrik be, általában olyankor, ha máshova tart. Ha Barbarának sikerült is kisajtolnia belőlük egy-egy vasárnapi ebédet, George épp hogy lenyelte az utolsó falat almás pitét, máris az órára pillantott; meg sem próbálta palástolni, milyen kellemetlenül érzi magát távol a kényelmes fészkétől.

Ahhoz képest, hogy állítólag milyen kifogástalan nevelésben részesült, George rendkívül udvariatlanul tudott viselkedni.

Pár héttel korábban, egy péntek este felbukkant náluk Julia és Bella. Egyértelműen egy „épp erre jártunk” jellegű váratlan látogatásnak álcázott mentőakciónak szánták. Joy és George éppen akkor fejezték be a vacsorát; videózáshoz készültek. Amikor megszólalt az ajtócsengő, George – minden ízében remegve az idegességtől és a rémülettől – fellibbentette a függönyt.

– Ó, szentséges ég! – ejtette vissza. – Itt vannak a szörnyű barátaid! A gonosz kiskrapek meg a hangos, nagy keblű nő!

– Julia és Bella? Ki van zárva!– Sajnos nem.Joy nyelt egyet. Már majdnem két éve nem látta őket. Időről

időre felhívták egymást, de arra már mindketten ráuntak, hogy megpróbálják elcsalogatni otthonról. Joy már régen nem élt társasági életet. Nem érte meg a hosszú hallgatásokat, a

251

duzzogást, a bánatot. Egyszerűbb volt kimentenie magát, és otthon maradnia George-dzsal. Amikor még bent dolgozott a városban, a ColourPrónál, jobb volt a helyzet. Ebédidőben találkozhatott, akivel akart. Most, hogy lehorgonyoztak Surreyben, még ez a kis egérút is bezárult előtte, és George-on kívül senkivel nem találkozott.

Más körülmények között, ha egy normális férfival él együtt, örömteli meglepetésként érte volna, ha két legrégebbi barátja felbukkan az ajtóban. Most azonban hatalmába kerítette a rémület.

– Te hívtad őket?– Dehogy! – tiltakozott. – Persze hogy nem!Már a feltevés is képtelenség volt. Az otthonukat

hermetikusan elzárták a világ elől. Csak vízvezeték- és gázszerelők lépték át a küszöbét. Péntek estéiknek megvolt a maga rítusokon alapuló ritmusa. Joy feltételezte, hogy a legtöbb együtt élő párnak vannak hasonló szokásai, de azokat némi belső rugalmasság is jellemzi, ahogyan a magas épületeket is úgy tervezik, hogy állják a szélrohamokat. Az ő szokásaik olyan szigorúan merevek és mozdíthatatlanok voltak, hogy a változtatásnak még csak az említésére is minden felborult és apró darabokra hullott volna.

Ismét megszólalt a csengő. Joy már nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de George az ajkához illesztett ujjal csendre intette.

– Csitt! – suttogta, mire Joy becsukta a száját.Bármit is mondott vagy tett mostanában, annak egyetlen

célja volt: hogy George-ot boldoggá tegye. Még az öltözködési stílusát is George felfogásához igazította. Amikor pár évvel korábban újra divatba jött a miniszoknya, George-nak nem tetszett, hogy olyan sokat mutat a lábából, úgyhogy inkább rögtön visszaváltott a nadrágra. Megmakacsolhatta volna magát, hozzáállhatott volna úgy is, hogy „azt veszek fel, amit akarok”, de pontosan tudta, hová vezetne ez a fajta viselkedés, és ahhoz neki nem volt se elég energiája, se elég meggyőződése.

Az élet minden területén szolgálatkészen igazodott George-hoz. Nem találkozott többé a barátaival, nem káromkodott, nem nézett pocsék tévéműsorokat, nem hordott rövid szoknyát, nem hívta vécének a vécét, nem ringatta a csípőjét, nem festette a haját, nem hivatkozott a múltjára, nem beszélt a családjáról, nem tartotta úgy a kést, mintha toll lenne, és nem elégítette ki szájjal George-ot. Következetesen, sebészi pontossággal

252

eltávolított minden egyes lehetséges zavar- és bosszúságforrást a férfi életéből, s ilyen szélsőséges körülmények között valahogy sikerült megmenteniük azt, ami még megmaradt a házasságukból. Csak magukra hagyatkozva, saját szokásaikat követve, a külvilág meglepetésszerű rajtaütéseit kivédve, barátságos és kellemes életet éltek. Esténként videóztak, jó ételeket ettek, jó könyveket olvastak, és órákig beszélgettek – kitűnő borok mellett – politikáról, filozófiáról és az igazán fontos dolgokról. Sosem vitatkoztak, s életük kellemesen csordogált, olyannyira, hogy Joy lassan kezdte zokon venni barátai próbálkozásait, amelyekkel megkísérelték előcsalogatni házi börtönéből.

A többség évekkel ezelőtt fel is adta, ám Julia kitartott.– Elmegyünk, megnézzük a Take Thatet a Wembleyben,

muszáj eljönnöd, a jegyet én állom! Bella meg én átruccanunk a hétvégén Stratfordba, egy édes kis panzióba, mondd, hogy te is jössz! Találkozzunk a városban, megnézzük azt az új bárt a Rupert Streeten!

S Joy minden egyes alkalommal rákényszerült, hogy anélkül utasítsa vissza, hogy be kellene vallania, hogy George nem engedi el.

Korábban Juliának néha sikerült addig macerálnia, míg igent nem mondott. Beleegyezését rögtön izgatott napok követték, míg feltüzelte magát annyira, hogy közölje George-dzsal: kimozdul otthonról. Amikor úgy határozott, elérkezett a megfelelő pillanat, hogy megtegye eget verő bejelentését, legalább öt percen át vett mély lélegzeteket, és gondolatban előre eltervezte a szavakat, amiket használni fog, hogy azután reményei szerint nemtörődöm stílusban odavágja őket, általában sűrű fogadkozások közepette, hogy nem marad majd sokáig. A házra nyomban sötét hangulat telepedett, ami olykor órákig, máskor napokig tartott, a program napján érte el csúcspontját, majd a rá következő reggel, ébredéskor szertefoszlott, s az élet visszatért a normális kerékvágásba. Ezt a menetrendet Joy annyira megerőltetőnek találta, hogy a meghívásokat többé nem a felnőtt élet kellemes velejáróinak tekintette, hanem veszedelmes és alattomos valamiknek, amelyek feldúlják nehezen kiharcolt családi harmóniáját.

Ami Bellát és Juliát illette, amikor aznap este váratlanul felbukkantak, azért jöttek, hogy meglátogassák kis barátnőjüket, akit a férje nem enged el mulatni. Nem láthatták át tettük vonzatait és következményeit, s még ha Joy meg is próbálta volna elmagyarázni nekik, akkor sem fogták volna fel,

253

min megy keresztül. Mesélhetett volna George hosszan elnyúló hallgatásairól, de úgyis csak elütötték volna egy nyegle „Ugyan már! Felnőtt ember, túl fogja élni”-féle kijelentéssel. Megkísérelhette volna elmagyarázni, hogy érzi magát az ilyen hallgatások alatt – elhanyagolva, elhagyatottan, bebörtönözve, elnyomva –, vagy hogy milyen hatással van George hangulata a környezetükre – kopár, rémítő, súlyos, szűnni nem akaró –, de akkor sem értették volna meg igazán, miért engedi, hogy a férfi ilyen erős befolyással legyen a lelkiállapotára.

És igazság szerint Joy sem értette. Már régen rájött, hogy George-nak a génjeiben rejlik a boldogtalanság, s hogy az egyetlen, ami a férfi és a folytonosan körülötte ólálkodó szomorúság között áll, az ő maga. Ő volt mindennek a kulcsa. Az ő szolgálatkészsége nélkül George – önhibáján kívül – egyre közelebb sodródott volna azokhoz a partokhoz, ahol nincs miért élni, és a létezés értelmét veszti, ahhoz a helyhez, amelyet Joy jobban ismert, mint az emberek többsége, ahhoz a helyhez, ahol lesben áll az öngyilkosság. Így mentegette a férfit, mert felismerte, hogyan tekint a világra, és mellette maradt, mert ha elhagyta volna, senki nem lett volna, aki megállította volna a lejtőn.

Joy a bejárati ajtó tejüvegén át kibámult Julia és Bella elmosódott alakjára, és érezte, hogy lüktet egy ér a halántékán.

– Istenem – motyogta –, nem értem, mit keresnek itt.– Nem engedem be őket! – suttogta George karba tett kézzel

a dívány karfájáról.– Tessék?– Sajnálom, de már elmúlt kilenc, és szerintem ilyenkor már

illetlenség hívatlanul beállítani valahova!– De ha már idáig eljöttek…– Nem az én bajom – pillantott George az ajtóra. – Ide kellett

volna szólniuk!Ismét felberregett a csengő, és a levélbedobó nyílása

megemelkedett. Négy ujjvég bukkant fel benne.– Tudjuk, hogy odabent vagytok! – trillázta Bella. –Látunk

titeket!George rémülten meredt az ajtóra. Joy vállat vont felé, majd

meglepett örömöt színlelve ajtót nyitott.– Te jó ég! – kiáltott fel. – Mit kerestek errefelé?– Kimentünk a Waterloo pályaudvarra, hogy elbúcsúztassuk

Julia húgát, és akkor megláttuk a táblán, hogy Esher, és tíz perc volt az indulásig, úgyhogy gondoltuk, a francba is, látogassuk

254

már meg azt az édes kis Joyt! Jaj, de szép kis ház! – mondta Bella, és körülnézett. – Nagyon helyes!

– Ugye? – lépett mögé Julia, magával hozva a hideg levegő és a kocsmák melegének aromáját. – Nagyon kellemes. Nagyon otthonos!

George csak ült a helyén, és némán meredt a tévé képernyőjére, ahol annak a videónak a kimerevített képe vibrált, amit nézni készültek.

– Jaj, a Dumb és Dumbert nézitek! Imádom a Dumb és Dumbert! – jegyezte meg Julia.

– Ez csak az előzetes – felelte George lassan.– Ó! – pördült meg Julia, hogy üdvözölje a férfit, akit csak

most vett észre a sarokban. – George! Szevasz! Hogy ityeg?– Jól – mormogta a férfi.Egy szemvillanásnyi időre csend lett, miközben Julia hiába

várta, hogy George hozzáfűzzön még valamit.– Ugye nem jöttünk rosszkor?George nem szólt semmit.– Izé… nem – nyögte ki Joy. – Nem igazán. Csak videóztunk.Julia és Bella bólintottak, azután körülnéztek.– Gyertek, üljetek le! – rázta le végül magáról Joy az ijedt

bénultságot; hirtelen ráébredt, hogy vendégeik vannak.Elvette az előző heti újságokat, és lepakolta a

kávézóasztalról a tányérokat.Juliáék leültek, egymáshoz zsúfolódva az aprócska díványon,

s Joy szinte látta, hogy a jókedvük úgy illan el, mint kilyukadt luftballonból a levegő, ahogy magukba szippantották a tapintható feszültséget. George leköltözött a padlóra. Törökülésben leült, felkapott egy közelében heverő magazint, és lapozgatni kezdte.

– Megkínálhatlak benneteket egy itallal?– Mitek van? – bólintottak egyszerre.– Bor. Sör. Víz.– Akkor én egy pohár bort kérnék!– Bor nincs – szólalt meg George.– Dehogy nincs!– Nincs.– Jaj, tényleg! – próbált Joy nyugodtnak mutatkozni. –

Elfelejtettem, hogy elfogyott.– Nem gond – nyugtatta Julia –, a sör is jó lesz.

255

Joy hozott mindkettőjüknek egy palack Hoegaardent, és letelepedett a padlóra.

– Jól nézel ki! – dicsérte Julia.– Köszi! Te is!– És te is, George. Nem láttalak az esküvő óta! Állítom, hogy

jót tesz neked a házasélet! Nagyon jól festesz!George feltekintett a magazinból, mereven rámosolygott,

azután megint lehajtotta a fejét.Julia arcára ráfagyott a barátságos érdeklődés, s rövid csend

támadt. Joy rájött, George úgy kezeli a péntek esti rutin felborítását, hogy nem vesz róla tudomást. A férfi nyilvánvalóan úgy döntött, hogy ha nem bánik vendégszeretőén Juliáékkal, akkor azok nemcsak hogy hamarabb elmenekülnek, de valószínűleg soha nem is térnek vissza.

A társalgás mesterkélt volt és feszélyezett. Képtelenség lett volna normálisan csevegni, miközben George ott fortyog a szoba sarkában, és feltűnően lapozgatja a magazinját. Ráadásul a látogatás egyértelműen arra irányult, hogy ellenőrizzék, miféle életet él Joy, így amikor a vendégek megbizonyosodtak róla, hogy igen, George tényleg olyan barátságtalan és basáskodó, és igen, Joy tényleg olyan engedelmes és annyira megfélemlített, mint ahogyan attól tartottak, ottlétük okafogyottá vált. Mégis muszáj volt végigjátszaniuk az „erre jártunk, és beugrottunk” jelenetet a keserű végkifejletig, így mindhárman hősiesen kitartottak, míg a palackok az utolsó cseppig ki nem ürültek, és az utolsó vonat indulása hihető ürügynek nem tűnt a távozásra.

Joy kikísérte őket az ajtóhoz.– Ne haragudjatok! – szabadkozott.– De miért?– Hát… ezért. Mindenért. Tudjátok. Csak épp…– Nincs miért aggódnod! – ölelte magához szorosan Julia. –

Csak ne feledkezz meg róla, hogy mi itt vagyunk neked! Mi mindig itt leszünk. Amikor csak úgy érzed, szükséged van ránk. Rendben?

– Igen – bólintott Joy hálásan. – Köszönöm!– Elnézést, amiért bejelentés nélkül rátok rontottunk? –hajolt

oda hozzá Bella, hogy szokásához híven arcon csipkedje. – Tényleg csak látni akartunk!

– Tudom – felelte Joy. – Semmi gond.

256

– Jövő héten leszek harminc – jelentette be a férfi. – A Mezzóban foglaltattam asztalt. Szerda estére. Nincs kedved eljönni?

Joy mereven elmosolyodott. Érezte, hogy könnyek csiklandozzák az orrát.

– Nem is tudom – válaszolta. – Még meglátjuk. Majd szólok!Bella mosolyába egy kis csalódott lemondás vegyült.– Szuper! – mondta.És már ott sem voltak – Bella belekarolt Juliába, és elindultak

az állomás felé, vissza a valóságba. A harmincadik születésnapi bulik, a barátok és a spontaneitás világába. Egy világba, melyet Joy már rég maga mögött hagyott. S a pillanat egy törtrészéig Joy legszívesebben utánuk rohant volna, és azt kiabálta volna:

– Vigyetek magatokkal! Én is menni akarok!Ehelyett megfordult, bement, és felvértezte magát egy újabb

hosszú és fájdalmas némaságra.Aznap este George nem szólt hozzá. Nem szólt hozzá

egészen másnap délután ötig, ám mire végre abbahagyta a duzzogást, és újra tisztességesen kezdett viselkedni, már késő volt; Joy már eldöntötte, hogy elmegy. Szerda este a tévé előtt gubbasztva maga elé képzelt egy asztalt a Mezzóban, amit csupa vidám ember vesz körül, akik felírták a naptárjukba, hogy „Bella születésnapja”, és a legszebb ruhájukban elmetróztak a Tottenham Court Roadra vagy a Leicester Square-re, hogy egész este igyanak, egyenek és nevessenek. Elképzelte, ahogy valaki Bellára emeli a poharát, Julia beszédet mond, valaki más meg pezsgőt bont. Mindez pusztán légből kapott képzelgés volt, s talán közelében sem járt a valóságnak, de ahhoz elégnek bizonyult, hogy Joy elhatározza: egész életében soha többé nem akar lemondani egyetlen meghívást sem.

S mindezeken túl, a Julia és Bella társaságában eltöltött borzalmas este arra is ráébresztette, hogy többé nem képes együtt élni egy olyan emberrel, aki annyira fél a külvilágtól, hogy megtagadja a bort a vendégeitől. Joy számára valami olyan alapvető dolognak tűnt, hogy az ember együtt borozhasson a barátaival, olyan magától értetődő, létfontosságú, természetes és örömteli cselekedetnek, hogy a gondolatot, hogy erre soha többé nem lesz lehetősége, képtelen volt elviselni.

Így aztán összepakolt egy szatyorba, és elment.Aztán visszajött.

257

És most, két héttel később, itt állt az esőben az esheri főutcán, és kezdődött minden elölről. Semmi sem változott. Semmivel sem állt közelebb ahhoz, hogy bulimeghívásokat fogadjon el, mint mielőtt elment. George bizonytalanságának és saját gyengeségének foglya volt. És életében először azóta, hogy George-ot annyi évvel korábban, az első alkalommal megpillantotta, elvetette azt az elképzelést, hogy ő csupán egy tengeren hányódó, elszabadult csónak, és elfogadta, hogy ez a végzete. Hogy George-dzsal éljen, hogy külvárosokban lakjon, hogy egy fotóboltban dolgozzon. Senki sem fog a megmentésére sietni. Nincs más alternatíva, egy párhuzamos élet. Ez az élete. Ez az utazása. S ahogy ezt a szörnyű felfedezést próbálta megemészteni, körbepillantott Esher lakosain, és a tekintete megakadt két felé sétáló nőn. Egykorúak voltak vele, a harmincas éveik elején, átlagos kinézetűek, szolid Next és Debenhams ruhákban, és mindketten babakocsit toltak. A kocsikról bevásárlószatyrok lógtak; a babák odabenn csak elmosódottan látszottak az eső pettyezte műanyag tetők alatt. A két nőt bámulva újabb felfedezést tett, az előzőnél sokkal fontosabbat. Az egyetlen módja, hogy túlélje ezt az utazást, döbbent rá hirtelen, ha ő is olyanná válik, mint ezek a nők. Ha anya lesz. Mert csak egy baba adhat értelmet ennek a történetnek, ennek az életének, neki és George-nak. Gyereket kell szülnie.

Akkor majd George is újra tisztelni fogja, ő is tisztelni fogja saját magát. Rájön, kicsoda valójában. Nem lesz többé elveszett.

S ezzel a gondolattal balra fordult, és elindult haza, George és a végzete felé.

258

NEGYVENÖT

A következő héten Vince és Jon elmentek együtt kocsmázni. Jon vetette fel az ödetet; Jess jógázni ment ezen az óraátállítást követő első hétfőn. Enfield Townt mintha felderítette volna a plusz egy órányi napvilág izgalma. Nagykabátban ültek az emberek a kocsmák előtt, és a nyár első pillanatait élvezték. Jon és Vince a King’s Head-be ült be a piactér mellett, s Heineken Exportot rendeltek korsóban.

Jon egyáltalán nem lógott ki a környezetből a borotvált fejével, fülbevalójával és márkás ruháival. Könnyen lehetett volna a lármás kereskedők egyike, egy extraméretű műszálas alsóneműkre, ütős CD-kre vagy eperre szakosodott mézesmázos beszállító. Vince-hez hasonlóan ő is tősgyökeres enfieldi gyerek volt, s – csakúgy, mint Vince – ő is az első adandó alkalommal elhúzott a városból, hogy belekóstoljon, máshol milyen az élet. Azonban Vince-tői eltérően Jon karriert futott be, hírnevet szerzett, választott pályáján elismerték. Ezt azok a díjak is igazolták, amikkel valószínűleg a vécéjét tapétázta. Számos országban megfordult már, sok mindenkivel dolgozott együtt, pörgősen élt. Vince ezzel szemben azzal a homályos elképzeléssel költözött Londonba, hogy a médiában szeretne dolgozni, és amikor ez nem sikerült, visszaköltözött Enfieldbe, és elvállalta az egyetlen olyan állást, amit talált, és amitől legalább többé-kevésbé felnőttnek érezte magát. Jon egy évvel fiatalabb volt nála, de ha az élettapasztalatát és a helyzetét nézte, legalább tíz évvel előtte járt.

– Szóval – indította be Vince a társalgást –, mik a terveid?– Úgy érted, Londonban?Vince bólintott.– Igazából semmi. Csak egy kis kikapcsolódás.– Ez vicces – vigyorodott el Vince –, otthagyod a házad

Kaliforniában, a tengerparton, és Enfield Townba jössz kikapcsolódni.

– Ja – bólintott Jon, és elmosolyodott. – Pont fordítva kellene, mi? De attól még, hogy az ember valami gyönyörű helyen él, továbbra is szereti a szülőföldjét. Sőt, attól csak még jobban megtanulja értékelni.

– Enfieldnek melyik részéről származol?– Turkey Street.

259

– Turkey Street. Nem semmi! – vonta fel Vince elismerően a szemöldökét az egyik legerőszakosabb városrész nevének hallatán. – Akkor tényleg nagy utat tettél meg!

– Na igen – nevetett Jon. – Nem mondanám, hogy az utazásaim során a lakótelepről bárkivel is összefutottam volna.

– És a családod? Ott laknak még?– Persze. Anyám, legalábbis. Lakhattam volna nála, de ott

vannak a nyakán a tinik. Négyen, tizennégy és tizennyolc között. Egy háromszobás lakásban. El tudod képzelni? – grimaszolt.

– A testvéreid?– Igen. Vagyis hát, féltestvérek. Anyám második

házasságából. Az első tizennégy évben egyedül voltam, aztán megismerte Richie-t, majd szép sorban, egymás után kipottyantott még négy gyereket. Öt év alatt kettőnkből hét lett. Ha ez nem bizonyult volna elég ösztönzésnek, hogy elhúzzak abból a lakásból és Enfieldből, neki a nagyvilágnak, akkor nem tudom, mi.

– Fura – felelte Vince –, velem is kábé ugyanez történt. Tizennégy éven át éltünk együtt anyámmal, aztán megismerkedett Chrisszel, és most van két gyerekük. De a sajátjaikkal vártak, amíg kirepültem otthonról, hála az égnek. Huszonhárom voltam, amikor Kyle megszületett.

– Hát így azért kissé civilizáltabb. Az ember sokkal jobban értékeli őket, ha nem kell miattuk egész éjszaka virrasztania, nem karcolják össze a lemezeit, és nem hányják le a legjobb ingét. Jézusom, micsoda rémálom volt! Majdnem egy életre elment a kedvem a gyerekektől.

– Akkor soha nem is gondoltál családalapításra?– Te jó ég, dehogynem! Persze hogy. Nagyon szeretnék

családot. Ez a következő nagy tervem.– Értem.– Csak nem találtam rá a megfelelő lányra. Még.– Szóval Jess-szel eszetekbe sem jutott azután, tudod, hogy

elvetette?– Beszélt róla neked?– Igen.Jon fanyarul elmosolyodott, és bólintott.– Nem. Az tette be a kaput nekünk, az abortusz. Jess féktelen

volt akkoriban. Nem állt készen az anyaságra. Katasztrófa lett volna. Részben azért is döntött az abortusz mellett, mert észre sem vette, hogy terhes, amíg benne nem járt a tizedik hétben,

260

és amennyi drogot meg piát ez alatt az idő alatt benyomott; csak az ég tudja, milyen kárt okozott vele a babának. Jess sosem volt anyatípus. Úgy értem, mostanáig – emelte a poharát Vince-re, mintha gratulálni akarna.

– Meg kell hogy mondjam – folytatta –, egészen le vagyok nyűgözve, hogy így sikerült megszelídítened!

– Nem az én érdemem – fintorodott el Vince. – Én már így ismertem meg. Csak jó volt az időzítés.

– Értem, mire gondolsz. Jess az, aki a tempót diktálja. Mindig is így volt. Jess már csak ilyen. Az a buszvezető-fajta.

– Hogy mi?– Oké, szóval mondjuk, hogy az élet egy városi utazás.

Egyesek taxisofőrök, az úti céljukat az utasaik mondják meg. Mások viszont buszvezetők. Ők döntik el, hova mennek. Az emberek felszállhatnak, leszállhatnak, de a busz végtére is csak egy irányba halad, és az utasnak ebbe nincs beleszólása. Na, Jess ilyen.

Vince rábólintott. Bár Jon hasonlata képtelenül hangzott, ugyanakkor nagyon is igaznak érezte.

– De, ha már itt tartunk, rólad is sokat elárul, hogy éppen téged választott. Gyereket vállalni óriási dolog. Átkozottul különlegesnek találhat, ha veled akarja megosztani az útnak ezt a szakaszát.

Vince fejében vadul felberregett a vészcsengő.– Ezt a szakaszát? – visszhangozta. Jon tétovázott.– Na igen – válaszolta. – Merthogy Jess-szel úgy működik a

dolog – és remélem, nem gondolod majd, hogy csak féltékenységből mondom, vagy ilyesmi, mert hidd el, haver, én aztán tényleg nem vagyok az –, szóval, Jess-szel az van, hogy ha nem ugyanazt akarod, amit ő, és ugyanakkor, amikor ő, éspedig életetek végéig, akkor előbb-utóbb lependerít arról a buszról. És ha felszáll valaki, aki viszont ugyanazt akarja, nos, akkor, tudod…

Vince mereven bólintott.– Ha azt akarod, hogy működjenek a dolgok, akkor mostantól

meg kell elégedned a másodhegedűs szerepével. Jess a főnök. Ha ezt elfogadod, ha elfogadsz mindent, amit tesz, akkor jól megy majd a sorod. Ha nem… Igazából csak annyit szeretnék mondani, hogy légy óvatos. Veszélyes dolog beleszeretni Jessbe. Én már csak tudom…

Vince elfehéredett. Nem tudta eldönteni, hogy széttörjön egy poharat Jon fején, vagy inkább megkérje, hogy magyarázza

261

tovább. Végül csak annyira futotta az erejéből, hogy felemelje az üres poharát, és sápadtan megtudakolja Jontól, hogy kér-e még eggyel.

– Ne haragudj, Vince, túl messzire mentem, ugye? Túl sokat jár a szám. Mindig is így volt. Semmi közöm hozzá. Nem az én dolgom. Te meg Jess szuperek vagytok együtt, remek kis porontyaitok lesznek, és ez a lényeg. Ennyi.

Vince bólintott, és odasétált a bárpulthoz az üres poharakkal. A feje tele volt buszokkal és babákkal.

Eszébe jutott az első alkalom, amikor Jess becsusszant mellé a kocsiba, és bemutatkozott. Vajon mit látott, amikor ránézett? Egy izgalmas, szexi férfit vagy egy spermadonort? A férfit, aki mellett szeretné leélni az életét, vagy valakit, aki képes megadni neki, amire ebben a pillanatban szüksége van?

Végiggondolta a közös életüket. Vajon szerelmesek-e egymásba? Ő szerelmes Jessbe, ezt biztosan tudta. És a nő is úgy viselkedett, mint aki szerelmes. Törődött vele, gondoskodott róla. Gyengéden, szívvel-lélekkel bánt vele. De vajon el is kötelezte magát mellette? Vajon helyesen teszik, ha gyereket vállalnak, amikor szinte nem is ismerik egymást? Jess csodálatos anya lesz, ebben Vince nem kételkedett, de vajon családot alkotnak-e?

Megpillantotta magát a bárpult feletti faragott tükörben. Fáradtnak tűnt. Öregnek. Mert öreg is volt. Nincs ideje az óvatoskodásra. Ha családot akar, abba most kellett belevágnia.

Jon megjegyzéseit saját bizonytalan kétségeivel együtt elásta tudata legmélyére, és átnyújtott a pultosnak egy ötfontos bankót.

262

NEGYVENHAT

Vince a Ladysmith Road 10. előtt ült a kocsijában.Szombat reggel fél tizenegy volt, és épp arra várt, hogy

Charlene Okumbo megjelenjen az óráján. Charlene tizenhét éves volt, ez pedig a harmadik órája. Vince kedvelte Charlene-t, aki megállás nélkül locsogott önmagáról, a barátairól és az életéről, így Vince úgy érezhette, lépést tart a mai fiatalokkal. Charlene anyja segédtanító volt Pertshire-ben, az apja buszvezető, és ghánai származású. A lány az Enfieldi Főiskolára járt, angolt és üzleti tudományokat hallgatott, hogy beindíthassa majd a saját kiskereskedelmi birodalmát.

Minden alkalommal legalább tíz percet késett az óráról, így Vince leállította a motort, elővette a telefonját, és Jesst tárcsázta.

– Szia, Jon! Itt Vince.– Minden rendben, cimbora? Hogy vagy?– Kösz, jól. Jess ott van?– Aha, azt hiszem. Hadd nézzem… – Vince hallotta, ahogy

kikiabál az előszobába. – Haver, tartsd egy pillanatot! Jess? Jess?

Egy másodpercre csend lett.– Vince? Nem úgy tűnik, mintha itthon lenne!– Tessék?– Na igen. Úgy néz ki, nem is jött haza a múlt éjjel. Az ágya

érintetlen.– Viccelsz!– Nem én, komolyan! Nincs itthon.Vince nyelt egyet. Jess említette, hogy este elmennek

valahová a munkatársaival. Azt mondta, talán beülnek a helyi kocsmába egy-két italra, de aztán korán ágyba akart bújni.

– Nem is értem – folytatta Jon. – Amikor otthagytam, azt mondta, iszik még egyet, aztán hazajön.

– Otthagytad? Úgy érted, te is vele voltál?– Igen.– A munkahelyi bulin?– Igen. Nem volt semmi dolgom, és megkért, hogy kísérjem

el.

263

– Értem – felelte Vince, és a féltékenységtől összeszorult a gyomra.

Tegnap este neki sem volt semmi dolga, ugyanakkor Jess már a kapcsolatuk legelején világosan leszögezte, hogy a munkája és a magánélete két teljesen különálló dolog. Vince soha, egyetlen rádiós kollégájával sem találkozott még, de nem is erőltette, mert úgy érezte, így korrekt; éljenek csak mindketten külön társasági életet, gondolta, ez így felnőttes és egészséges. Jess rengeteg mindent csinált nélküle, ám ez egy percig sem zavarta. De arra a gondolatra, hogy Jont meghívta a szokásos péntek esti bulira, miközben ő az anyjával és Chrisszel Dominó pizzát eszegetve nézte a Jóbarátokat, legszívesebben a falhoz vágott volna valamit.

– Akarod, hogy felhívjam?– Nem – vetette oda Vince. – Majd én felhívom. Gondolod,

hogy aggódnom kéne?– Nem – válaszolta Jon. – Biztos vagyok benne, hogy semmi

baja. Valószínűleg csak túl sokat ivott, és valaki másnál kötött ki.

– Ivott?– Igen, megivott pár pohárral.– De hát antialkoholista!Jon felnevetett.– Múlt éjjel ivott. Holnaptól majd újra antialkoholista lesz.

Jellemző Jessre. Azt teszi, ami neki tetszik.Vince-nek ismét egy olyan bensőséges kapcsolatból

származó információval kellett szembesülnie, amilyen – ebben egyre biztosabb volt – közte és a barátnője között nem áll fenn. Sóhajtva kapcsolta ki a telefonját.

– Reggelt! – bukkant fel Charlene mosolygó arca az ablakban.

Vince ismét felsóhajtott, és kierőszakolt magából egy mosolyt.

– Minden rendben?– Hogyne – kászálódott ki a vezetőülésből, hogy átengedje a

helyet Charlene-nek. – Csak el kell intéznem egy gyors hívást. Nagyon sajnálom, nem tart sokáig!

– Tőlem! – felelte a lány a vezetőülésre csusszanva, és megnézte a visszapillantó tükörben, hogy jól húzta-e ki a szemét.

Vince szorosan a füléhez szorította a telefont, és hallotta, hogy kicsöng.

264

– Vince, angyalom!– Szia! – köszöntötte Vince az áradozástól hökkenten. –

Merre vagy?– Franknél.– Frank? Ki az a Frank?– Frank. Franco. Szakács. Tudod.– Nem, nem tudom – morogta Vince. – Mi a fenét keresel ott?– Jaj, kérlek, ne izéigess már, Vincent…– Nem izélgetlek! – sziszegte a férfi. – Csak épp aggódom

miattad! Mi történt a múlt éjjel? Jon azt mondta, úgy volt, hogy hazamész…

– Ja, hát igen. Úgy volt, de aztán a lányok közül páran átruccantak az Erosba…

– Az Erosban voltál?Vince agya leblokkolt arra a gondolatra, hogy a tiszta életű,

mizólevest szürcsölő Jess péntek este az Erosban tombol.– Igen. Király volt. Már ezer éve nem voltam ott. Aztán

belebodottunk Francóba; ő a kórház egyik szakácsa.– Értem.Vince-nek hirtelen bevillant egy füstös izompacsirta, egy

pusztán kuktasapkában és kötényben parádézó olasz képe.– Nekiálltunk dumálni, szippantottunk egy kis kokót. Aztán

hirtelen hajnali négy lett. Taxit nem sikerült fognom, úgyhogy eljöttem Frankkel. Áldja az ég!

Vince nem is tudta, az elképesztő történet melyik részletére kérdezzen rá először. Hogy miért hívta meg Jont az oly nagy becsben tartott vállalati bulira? Az ivászatra? A drogozásra? Vagy arra, hogy mit keres hajnalban egy idegen olasz lakásán? Elméjében milliónyi panasz és aggodalom rajzott.

– Jézusom, Jess… – nyögte ki.– Mi van? Csak nem vagy dühös rám?– Jess – vett mély levegőt, és megpróbált kimértnek és

belátónak hangzani –, most nem tudok beszélni, órám van. Este találkozunk, rendben?

– De dühösnek hangzói. Dühös vagy?– Igen, dühös vagyok.– Jaj, Vince, kérlek, ne nyaggass! Kurvára lüktet a fejem. Erre

aztán tényleg semmi szükségem!Vince újból felsóhajtott.– Figyelj, később találkozunk! – tette le.

265

– Huh! – pillantott rá Charlene elkerekedett szájjal. –Ez egy kicsit durva volt!

– Hmmm.– Akar beszélni róla?Vince ránézett a telefonra, aztán Charlene-re. Igen, gondolta,

szívesen beszélne róla.– Te mit tennél – kezdett bele –, ha együtt járnál valakivel, és

az illető péntek este nélküled menne bulizni, viszont magával vinné a legjobb férfi barátját, aztán egy éjszakai mulatóban kötne ki, drogozna – miközben állítólag babát szeretnétek –, ott belebotlana egy másik férfiba a munkahelyéről, és végül hajnali négykor vele menne haza?

Charlene a szájába pottyantott egy gyümölcsös cukorkát, majd nyíltan a szemébe nézett.

– Dobnám – felelte egyszerűen.Vince egy pillanatig a lányra meredt; várta, hogy tompítsa a

kijelentése élét. De nem tette.Ekkor Vince lassan bólintott, és megfordult, hogy becsatolja

a biztonsági övét. Testét különös zsibbadás járta át.– Oké – szólalt meg. – Tükör, irányjelző… manőver.

266

NEGYVENHÉT

A szabadság néha váratlan formát ölt, és váratlan irányból közelít.

Joynak legutóbb két éve volt egy napja és egy éjszakája egyedül, amikor George egy benőtt körömmel a kórházban töltötte az éjszakát. A mostani pici szabadságot annak a ténynek köszönhette, hogy George a fejébe vette: egy kreatív írói kurzustól remélheti irodalmi karrierjének beindulását. Talált is egyet Winchesterben, ami megfelelt az elvárásainak, azaz rengeteg személyes találkozót ígért vezető irodalmi ügynökökkel. George meg volt győződve róla, hogy nincs más dolga, mint találni valakit, aki értékeli azt, amire készül, aki majd síkraszáll csírájában lévő alkotásáért, és akkor garantált a siker.

– Az egész kiadásügy azon áll vagy bukik, hogy az ember kit ismer – magyarázta Joynak. – Csak azon múlik, hogy kapcsolatba kerüljek ezekkel az emberekkel.

Joy bölcsen bólogatott; fogalma sem volt arról, vajon George elmélete helytálló-e, vagy sem, viszont semmiképp sem akart volna olyat tenni vagy mondani, amitől a férfi meggondolhatja magát, mert akkor ugrik a szabad hétvégéje.

Alig hitt a szemének, amikor péntek délután George mögött becsukódott az ajtó, és végignézte, ahogy a férje autója eltűnik az esheri főutca irányába. Félig-meddig azt várta, hogy visszajön, s azzal esik be az ajtón:

– Mit is képzeltem? Én ezt képtelen lennék végigcsinálni! A végén még kénytelen lennék szóba állni mindenféle ismeretlen emberekkel, te meg még jól éreznéd magad valahol!

Miután a férfi elment, tíz teljes percen át el nem mozdult a díványról, hogy ha véletlenül visszatérne, nehogy azon kapja, hogy készül valamire.

Mert nem is készült.Nem igazán.Tegnap este összefutott Dymphnával és Karennel a South

Banken. Megittak egy pohárral a Royal Festival Hallban, aztán elindultak lefelé a folyóparton egy Gabriel’s Wharf-i pizzázó felé. Kellemes este volt. Semmi különös, semmi olyan, amit ezer másik ember ne csinált volna a fővárosban. Ám Joy azzal, hogy péntek este beülhetett a barátaival egy étterembe,

267

megoszthatott velük egy üveg Pinot Grigiót, és közben nem kellett folyton az óráját lesnie, közelebb járt az eksztázishoz, mint életében eddig valaha is.

Ma reggel, amikor felébredt az üres ágyban, s rávirradt egy korlátozásoktól és szabályoktól mentes nap, úgy döntött, mindennél jobban vágyik arra, hogy ezt a napot magányos kóborlással töltse a városban.

London korábban élete központja volt. Bármerre is lakott, bárkivel is randizott, bárhol is dolgozott, London állandó társa volt. Erős, megbízható, és sosem hagyta cserben. Minden hangulatához más része illett. Néha kicsinek és névtelennek érezte magát benne, máskor bátornak és feltűnőnek. Volt, hogy fiatalnak és gondtalannak, és volt, amikor öregnek, aki túl van már mindenen. London az utóbbi tíz évben életének minden fejezetéhez biztos hátteret nyújtott. London a barátja volt.

Mielőtt Esherbe költözött volna, noha kissé kurtánfurcsán, de ápolta ezt a barátságot. Ám amióta kiköltöztek a külvárosba, Londont csak suhanó vonat- és autóablakokból láthatta, s arra is alig volt alkalma, hogy üdvözletet intsen neki.

Belebújt a legkényelmesebb cipőjébe, vett egy huszonnégy órás bérletet, és felszállt az első, Waterloora tartó vonatra.

Átsétált a Hungerford hídon, végignézett a mellette elhaladó embereken. Az arcuk mogorva, nem nyűgözte le őket, hogy ezen a tökéletes áprilisi reggelen átkelhettek a Temze felett.

Mind olyan szerencsések vagytok! – kiabált volna rájuk. Olyan szerencsések! Megtehetitek, amikor csak kedvetek szottyan rá. Számotokra mindez természetes. Nem értékelitek, pedig kellene. Átsétálhattok a városotok szívén egy szombat reggelen, végigtekinthettek rajta, amint elnyúlik előttetek, s mindezen a fenséges ragyogáson túl van hová mennetek, és ebben senki nem akadályoz meg. Őrizzetek meg minden pillanatot! Ízleljétek meg a szabadságot!

A folyó túlpartján bebarangolta a mellékutcákat, rácsodálkozott a György korabeli sorházakra, s hogy ebben a Trafalgar Square, a Strand és a folyó között megbúvó rejtett kis háromszögben tényleg élnek emberek. Találomra felugrott egy Knightsbridge felé tartó buszra, vetett egy pillantást az órájára, és élvezte, hogy az idő végre egyszer neki dolgozik. Még mindig délelőtt volt. Juliával és Bellával csak hétkor találkozik majd; ideje, mint a tenger.

Az ablakon kibámulva olvasgatta az utcatáblákat, saját múltjának állomásait.

268

A Jermyn Street és a Haymarket sarkán bonyolódott buta, részeg vitába Allyvel a huszonharmadik születésnapján.

A Haymarketen álló Odeonban látta a Hódító PC-ábécét; Valentin-napon egy fickóval, akinek nem jutott eszébe a neve.

A Piccadilly villogó fényei melletti első emeleti kínai étteremben ebédelt egyedül, amikor egy bombariadó miatt nem mehetett vissza a munkahelyére.

A St. James templom udvarán üldögélt azon a hihetetlenül forró nyári napon, amikor egy fogatlan hajléktalan pasi leszólította, és Wordsworthöt idézett neki.

A Hyde Park aluljárójában rabolták ki, amikor a céges softballmeccsre igyekezett.

A Park Lane gyepén ült, amikor Ally ejtette.A Knightsbridge és a Sloane Street sarkán sikerült végre

taxit fognia hajnali kettőkor, miután egy islingtoni karácsonyi buliról egészen odáig gyalogolt estélyiben és magas sarkúban.

London minden egyes szeglete jelentett valamit. Minden sarokhoz fűzte emlék, legyen az bármily jelentéktelen vagy földhözragadt is. Sértésnek érezte, hogy nem látogathatott el a városba, amikor csak szükségét érezte. Még annál is nagyobb igazságtalanság, hogy nem láthatta a barátait és a családját.

A Sloane Square-en leszállt a buszról, és leballagott a King’s Roadon, míg a Chelsea-i Városháza előtt nem találta magát. Konfetti lepte a lépcsősort. Az üvegajtók mögött aprócska, lila ruhás koszorúslányok mocorogtak. Joy a menyasszonyt is látta mögöttük.

A Habitat előtt megállt, és elbámészkodott egy darabig. Elképzelhetetlennek találta, hogy egyszer ő állt ott, hogy egyszer ő is volt menyasszony, aki a Chelsea-i Városháza aulájában várta gyönyörű, fehér menyasszonyi ruhában, hogy összeeskessék. S bárhogy is érzett ő maga a saját esküvője napján, bármilyen kuszák és vegyesek is voltak az érzései, az ajtó mögötti lányra tiszta örömmel és izgalommal pillantott, mert tudta, annak az esélye, hogy a világon két olyan lány létezzen, aki elég buta ahhoz, hogy a chelsea-i anyakönyvi hivatalban feleségül menjen valakihez, akibe nem szerelmes, olyan kicsi, hogy szinte a nullával egyenlő.

Mielőtt folytatta volna az útját, megvárta, hogy felbukkanjon a fiatal pár. A menyasszony idősebb volt nála, talán a harmincas évei derekán járhatott. A vőlegény szintúgy. Talán évekig éltek együtt, tűnődött el Joy, talán jelzálogkölcsönt is együtt vettek fel, egy kocsival jártak, hosszú évek állnak

269

mögöttük. Vártak, amíg kiismerték egymás hibáit és gyarlóságait, gyengéit és erősségeit, amíg kétségkívül tudták, hogy a másiknál jobbat sehol sem találnának. Vártak, amíg benőtt a fejük lágya. Helyesen jártak el.

Joy figyelte, ahogy a fotósnak pózolnak, azután beszállnak egy Jaguar-régiségbe, majd lassan megindult a World’s End irányába, és séta közben a saját életén tűnődött. Ennek a gyönyörű, súlytalan, szabad napnak a tükrében még sivárabbnak tűnt. Az anyukák az esheri főutcán műanyagba csomagolt babáikkal milliónyi mérföldre voltak a Chelsea utcáin céltalanul kószáló szép lányoktól és fiúktól, s Joy úgy érezte, messzire került a saját életétől. Nem érezte magát turistának vagy vidékinek, úgy érezte, hazatért. És fogalma sem volt róla, hogyan egyeztesse össze ezt a felfedezést azzal a jövővel, amelyet a sors tartogatott számára: George-dzsal és a gyerekekkel a lakott világ peremén.

George-nak még nem említette a babaötletet, s most, hogy az arcába végre visszatért némi szín, többé nem is volt benne biztos, hogy valaha is előhozakodik vele.

A New King’s Roadon felszállt a 328-as buszra, azzal a halvány elképzeléssel, hogy leszáll a Ladbroke Grove-nál, és körbesétálja a Portobello Marketet. A busz kiürült, majd újra megtelt, miközben az Earl’s Court és a kensing-toni High Street mellékutcáin kanyargott. Joynak további emlékek villantak be. A nap, amikor eljött a Kensington Marketre, az apja pénze lyukat égetett a retiküljébe, és a perverz öröm, amellyel alkonyattájt bevásárlószatyrokkal teliaggatva előbukkant a bódélabirintusból. Meg az a bérlakás, amelyet az Earl’s Court Roadon túl nézett, amiben tíz ausztrál élt együtt három szobában, és még a konyhába is jutott egy ágy.

Ahogy a busz a Nothing Hillre ért, letett a Portobello Marketről. A napfény ezrével csalogatta ide a turistákat, de Joynak semmi kedve nem volt a tömeghez. Inkább átszállt a metróra, és elindult a Covent Gardenbe.

Nem tudta, miért éppen a Covent Garden mellett döntött. A vásárláshoz nem volt elég pénze, és nem is kötődtek hozzá különösebb emlékei. De a nap maga diktálta a tempót, ő pedig úszott az árral.

Fél órával később a Neal’s Yardon üldögélt egy kávézó előtt, újságot olvasott, és éppen beleharapni készült sonkás-aszalt paradicsomos ciabattájába, amikor felpillantva észrevette, hogy bizonytalan mosollyal az arcán egy férfi közelít felé.

– Joy? – szólította meg a férfi.

270

– Te jó ég! – nyögte ki Joy, és a szendvicsét a tányérjára ejtette. – Nem hiszem el! Vince!

271

NEGYVENNYOLC

Vince a Seven Dials kereszteződés felé tartva épp átvágott a Shorts Gardens és az Earlham Street közötti rövidebb úton. Menet közben nem is igen figyelt az őt körülvevő emberekre: Jess-szel veszekedett telefonon. A Neal’s Yard közepén megállt egy pillanatra, hogy egy különösen fontos megjegyzést tegyen, amikor meglátta a nőt. Joy.

Az ő Joya.Egy kávézó előtt ült, újságot lapozgatott, és épp beleharapni

készült a szendvicsébe.Rögtön tudta, hogy ő az, még mielőtt láthatta volna az arcát.

A finom mozdulat, amellyel elrendezgette a nagyméretű lap rakoncátlan oldalait, az arcába hulló barna hajtincs, a bokánál elegánsan összekulcsolt, karcsú lábak az asztal alatt. Azt mondta Jessnek, hogy később visszahívja, és zsebre vágta a telefonját.

A lány asztala felé közeledve megszaporázta a lépteit. Amikor a nevén szólította, felnézett, és olyan volt, mintha minden újra megtörténne: az a hunstantoni pillanat, amikor először látta őt szobája ablakán keresztül, ahogy a napozószéken kuporgott, és belemerült egy magazinba.

Alig változott. A haja kicsit sötétebb és hosszabb lett. Farmert, edzőcipőt és testhez álló, olívazöld kordbársony kabátot viselt vastag, babarózsaszín gyapjúsállal. Még mindig sikkes volt, és egy csipetnyit egzotikus. Továbbra sem tartoztak egy súlycsoportba.

– A francba is, nem hittem volna, hogy valaha is újra látlak! – nyögte ki Vince.

– Én sem – mosolygott vissza rá a lány. – Mi járatban vagy?– Csak veszek pár holmit – mutatta a bevásárlószatyrait. – És

te?Joy vállat volt, és összehajtogatta az újságját.– Csavargok.– A… férjeddel jöttél?– Nem. Ma nem. Winchesterbe ment, kreatív írói kurzusra.– Értem.– Hát a feleséged?– Még nem vettem el – nevetett Vince.

272

– Jaj, ne haragudj! Csak a gyerek miatt gondoltam…– Gyerek?– Igen. Láttalak egyszer titeket – felelte Joy enyhén elpirulva.

– Pár évvel ezelőtt, a Hamleys előtt. Egy kisfiúval voltál…Vince egy másodpercig kutakodott az elméjében a nap után,

amikor egy kisfiúval járt a Hamleys előtt.– Ja, az Kyle olti – ugrott be hirtelen. – ő nem a fiam…– Ó! – hökkent meg Joy.– Nem bizony, Kyle az öcsém.– Van egy öcséd?!– Igen. És egy kishúgom. Bár most már nem is olyan kicsik.

Az egyik kilenc, a másik hat.– Istenem! Szóval anyukád meg Chris…?– Igen, azóta is együtt vannak.– Hű! – mosolyodott el Joy. – Ez szuper! Mindig is azon a

véleményen voltam, hogy ők a világtörténelem egyik legjobb párosa.

Rámosolygott Vince-re, a férfi pedig visszamosolygott rá. Egy másodpercre elnémultak.

– Sietsz? – kérdezte végül Joy. – Úgy értem, mész valahová?– Nem – vigyorgott Vince –, csak ruhaüzletek várnak rám.– Nincs kedved egy csésze teához?– Dehogy nincs! – húzta ki Vince az egyik széket, a

bevásárlószatyrokat meg betuszkolta az asztal alá. – Az remek lenne!

Hívták a pincért, s Vince rendelt magának egy tejeskávét meg egy szelet csokitortát.

– Szóval, akkor még mindig férjnél vagy? – tudakolta.– Igen – felelte Joy enyhe fintorral. – Decemberben lesz

hetedik éve.– Láttalak ám – bukott ki önkéntelenül Vince száján, bár nem

tudta, miért is árulja el a lánynak. – Megnéztem az esküvőtöket.– Tessék?– Igen. Az a fickó, az a fura pasas, akivel együtt laktatok. ..– Bella.– Az, az! Ő mesélte, hogy a Chelsea-i Városházán lesz az

esküvő, úgyhogy eljöttem, és megnéztem. Az út túloldaláról.– Na ne!– De, de. Ugye, milyen szerencsétlen kukkoló lett belőlem?– De miért?

273

– Nem is tudom – vont vállat Vince. – Ahhoz a macskához volt köze…

– Ó, egek, a macska! Milyen kísérteties volt már. A ti macskátok nálam…

– Na igen. A lakótársam, Cass, úgy gondolta, hogy ez egyfajta jel…

– Minek a jele?– Hát, nem is tudom – annak a jele, hogy össze kellene

jönnünk, vagy ilyesmi – nevetett fel Vince, hogy érzékeltesse, milyen képtelennek találja a feltételezést. – De aznap reggel, az esküvőtök reggelén, az a macska úgy nézett rám, és olyan fura hangokat adott, hogy egyszer csak a metrón találtam magam, útban a Sloane Square felé. – A nadrágját gyűrögetve próbálta elűzni magától annak az emlékét, hogy egyszer egy macska befolyásolta a cselekedeteit.– Elképesztően szép voltál! Tényleg!

– Köszönöm! – pirult el Joy. Az ujját végigfuttatta a tányér peremén, s szólásra nyitotta a száját. – Kérdezhetek tőled valamit?

– Természetesen.– Évekkel ezelőtt, mielőtt hozzámentem volna Georgehoz,

még amikor ez az egész macskaügy zajlott, a barátom, Bella mondta, hogy kutattál utánam. Aztán megláttalak aznap a Hamleys előtt, és azt gondoltam, Bella hazudott. De ő állította, hogy az igazat mondja. Így volt? Tényleg kerestél?

– Igen – lehelte Vince összerándulva. – Kerestelek. Tünk. Cass meg én – kapta fel Joy újságját, hogy elrejtőzzön mögé.

Joy félreseperte az útból a lapot, és rámosolygott.– Tényleg? – Joy zavarban volt, de látszott, hogy jólesik neki.– Ühüm. Cass megpróbált rájönni, miért vagyok olyan

szerencsétlen a szerelemben, és azt találta ki, hogy azért van, mert sosem jutottam túl rajtad.

Joy csak pislogott.– Na igen. De ez már egy egészen más téma. Hunstanton. A

szüleink. A leveled.– Nem kell magyarázkodnod! – rázta meg a fejét Joy, és

keresztbe fonta a karját.– Dehogynem! Már évek óta szerettem volna

megmagyarázni. Az üzeneted. Aznap éjjel esett. Nem tudtam elolvasni. Csak annyit sikerült kisilabizálnom, hogy „annyira szégyellem”. Azt hittem, dobtál. Aztán évekkel később beszéltem Chrisszel, és elmesélte, mi történt apád meg anyu

274

közt, de erről akkor fogalmam sem volt. Akkoriban senki nem mondta el nekem. Azt hittem, azt szégyelled, ami aznap éjjel történt, tudod, amit csináltunk. Azt hittem, azért mentetek el, mert nem voltál képes a szemembe nézni.

– Istenem, dehogy! – kiáltott fel Joy. – Aznap éjjel. Ami aznap éjjel történt, hihetetlen volt. Az egész, az együtt töltött idő. Az… Teljesen magam alatt voltam, amiért el kellett mennünk. Majdnem felkeltettelek, hogy odaadjam a levelet, és elmeséljem, mi történt, de azt gondoltam, mérges lennél rám.

– Mérges? Miért lennék mérges rád!– Fogalmam sincs. Csak arra gondoltam, jobb lesz levélben.

Esélyt akartam adni neked, hogy eldönthesd, akarsz-e még látni egyáltalán. Így aztán, amikor nem jelentkeztél, gondoltam, rendben. Arra gondoltam, én sem akarnék kapcsolatban lenni a családommal.

Csend telepedett rájuk, amíg mindketten számba vették a félreértett üzenetek és a balszerencse azt a sorozatát, ami idáig juttatta őket.

– De akkor, amikor a macskátok rám talált, és eljöttél a Wilberforce Roadra, miért nem mondtál semmit?

– Három hét múlva volt az esküvőd. Attól tartottam, rossz az időzítésem.

– Mégis eljöttél a városházára. Eljöttél egészen Chelsea-ig. Miért nem köszöntél rám?

– Nem tudom – vallotta be Vince. – Aznap volt az esküvőd. Életed nagy napja. Nem akartalak kiborítani.

– Nem hiszem, hogy bármi képes lett volna annál is jobban kiborítani, mint ahogy akkor voltam.

Vince kérdőn nézett rá.– Az esküvőm napja… – csippentett le egy sonkadarabkát,

ami kilógott a szendvicséből – elég különösen alakult. Hogy mást ne mondjak.

– Jó vagy rossz értelemben? – húzódott félre Vince, hogy a pincér lerakhassa elé a kávét és a tortát.

– Azt hiszem, rossz értelemben – mosolygott Joy. –Rossz esküvő, rossz házasság.

– Csak nem? Komolyan?– Igen – bólintott Joy, és ismét elmosolyodott. –

Elhamarkodottan mentem férjhez. Hát, most van időm megbánni.

– A fenébe is, Joy, annyira sajnálom! A férjed tényleg rendes fickónak tűnt – úgy festett, boldogok vagytok együtt. Azt

275

hittem… Azt hittem, minden rendben, tudod, hogy megtaláltad a Nagy Őt, és lehorgonyoztál mellette.

– Én is ezt hittem rólad, amikor láttalak az öcséddel. Azt hittem, családot alapítottál. És az a nő! Az a gyönyörű nő, akivel együtt voltál, még most is együtt vagytok?

– Kicsoda, Magda Te jó ég, dehogy! Szakítottunk, kábé két hétre rá. De már jóval korábban kellett volna.

– Akkor most kivel jársz? Ki az, akit még nem vettél el?– Jess – feszengett. Valamiért azt kívánta, bárcsak

mondhatná, hogy nincs senkije, hogy szabad. – Jess-szel járok.– Jess – bólintott Joy.– Ő az, akivel beszéltem. Az előbb, telefonon. Illetve, akivel

veszekedtem, hogy pontos legyek.Nem volt biztos benne, hogy ez az egész Joyra tartozik, de

azt akarta, hogy lássa, a dolgok nem mennek tökéletesen, nincs minden rendben.

– És mi miatt veszekedtetek?– Istenem, egyszerűen csak… ez meg az. Jess… nehéz eset.– Kedves lány?Vince már rábólintott volna, de aztán habozott.– Kedves is tud lenni – felelte. – Nagyon is.– Nekem tetszene?– Valószínűleg nem. A lányok általában nem nagyon bírják.

Nem olyan lányos lány. Nem érdekli az öltözködés, a pletykák, a kis titkok. Olykor elég nyers tud lenni, és meggondolatlan. És elég… egocentrikus.

Joy vetett rá egy pillantást, amit Vince úgy értelmezett: szóval, ha olyan borzasztó, mégis, mit szeretsz benne?

– Ugyanakkor szuper csaj – vont vállat. – A barátaihoz hűséges. Szerető. És remekül kijön a gyerekekkel…

– Szóval, akkor elveszed?– Nem tudom – nevetett Vince a tarkóját vakargatva. –Talán.

Most épp azon próbálkozunk, hogy összehozzunk egy babát, úgyhogy, tudod, valószínűleg az lesz a vége…

– Hűha! – bólintott Joy. – Akkor ez tényleg komoly?– Igen, azt hiszem.– Akkor meg min veszekedtetek? – firtatta Joy felcsillanó

szemmel.– Jesszusom! – nevetett fel Vince. – Fogalmam sincs. Most

épp egy nehéz időszakon megyünk keresztül. Pár hónapja hazajött a barátja az Államokból, és mióta ő itt van, Jess

276

teljesen megváltozott. Korábban egy kortyot sem ivott, nem drogozott, jógázni járt, egészséges kajákat evett, korán lefeküdt, meg minden. Most meg hirtelen előtört belőle a partiarc. De nem a barátja tehet róla. Nagyon rendes srác. Mégis, úgy tűnik, Jess számára egyféle katalizátorként működött, hogy visszatérjen a régi önmagához. Úgy volt, hogy ma délután a városban találkozunk, de ő ehelyett inkább az új haverját, Francot látogatja meg. Nem is tudom, azt állítja róla, hogy homokos, de én nem vagyok benne olyan biztos. Jess-szel az az ábra, hogy mindig azt csinálja, amihez kedve van. Ha ez beleillik a terveidbe, akkor minden rendben. Ha nem, akkor… – vont vállat Vince.

– És hogy jön össze ez a nagy bulizás az anyasággal?– Hát ez az! – simította hátra Vince a haját. – Pontosan! Nem

is tudom, de engem aggaszt ez a dolog. Aggaszt ez az egész. Azt hiszem… – „talán hibát követünk el”, akarta volna mondani, hogy talán több időt kellene szánniuk arra, hogy jobban megismerjék egymást, mielőtt belevágnak a gyereknevelésbe, de leállította magát. Még nem állt készen rá, hogy megtegye ezt a lépést. Egyelőre. – Hát, nem is tudom – mosolyodott el, és beledöfte a villáját a süteménybe. – A végén úgyis minden megoldódik majd, nem igaz? Biztosra veszem, ha egyszer teherbe esik… És veled mi a helyzet? Mi ez a „rossz házasság”?

– Jesszus! – mosolygott Joy kényszeredetten. – Van rá egy napod?

– Egy egész napom nincs, de van legalább… – nézett az órájára – három órám.

Így aztán Joy elmondott egy szívszakasztó történetet egy fiatal nőről, aki – miután a szülei házassága tönkrement – állandóságot és biztonságot keresett, és összeakadt egy olyan férfival, aki mindent megadott neki az egyik kezével, mielőtt a másikkal mindent visszavett volna. Egy olyan férfival, aki a házasságot összekeverte a birtoklással. Egy férfival, akinek fogalma sem volt róla, hogyan kell szerelmet adni és elfogadni. Egy férfival, aki arra vágyott, hogy Joy elhervadjon, és porrá váljon, hogy többé soha senki ne kívánja meg. Még ő maga sem.

Joy mesélés közben végig hősiesen mosolygott, ám alsó ajkának remegése mélyen gyökerező nyomorúságról és keserű belenyugvásról árulkodott.

– Egyszer még tanácsadásra is elmentem – mondta. –Nagyjából egy évvel azután, hogy összeházasodtunk. Annyira szörnyű volt, folyton csak veszekedtünk; ez még azelőtt volt,

277

hogy teljesen alárendeltem volna magam az akaratának, és még mindig fenntartottam mindenki előtt a mesébe illő esküvő látszatát. Gondolom, egyszerűen csak muszáj volt beszélnem valakivel, elmesélni valakinek, hogy mi történik velem. Úgyhogy elmentem, és leültem abban a váróban a Portland Place-en, közvetlenül a BBC mögött, aztán az a bájos hölgy az evőpálcikákkal a hajában kifaggatott a gyerekkoromról meg George gyerekkoráról. És ahogy beszéltem, egyszer csak elkezdtem megsajnálni George-ot. Képzeld csak el azt a szegény, sérült kisfiút, senkije sincs az egész világon, csak én! Senki nem törődik vele, senki nem gondoskodik róla. És hirtelen semmi rosszat nem tudtam már mondani róla. Az egész olyan fura volt.

– Mire a nő: „Ön nagyon erős késztetést érez, hogy védelmezze a férjét, ugye?” Én meg azt feleltem: „Igen.” Azt mondta, próbáljak meg beszélni vele, és legközelebb hozzam magammal őt is. De erről szó sem lehetett. Ha George megtudta volna, hogy egy vadidegennel beszélgettem a gyerekkoráról meg a házasságunkról, teljesen összeomlott volna. Úgyhogy ennyi volt. Soha többé nem mentem vissza. Magamra maradtam.

– És soha, senkinek nem árultad el, mennyire boldogtalan vagy?

Joy megrázta a fejét.– Még anyádnak sem?Joy ismét csak a fejét rázta.– Egyszer írtam egy levelet a legjobb barátnőmnek, Maxine-

nak, az Államokba. Ő nem volt ott az esküvőn, még csak nem is találkozott soha George-dzsal. Olyan távol állt mindettől, neki nyugodtan kiönthettem a lelkemet. Tíz oldal lett. Maxine azt mondta, olvasás közben elsírta magát, aztán odaadta a barátnőjének, mire ő is sírva fakadt! És ő még csak nem is ismert engem.

– De a barátaidnak, a családodnak biztos feltűnt, hogy nem vagy boldog.

– Igen, feltűnt. Csak épp nem beszélünk róla, és kész. Nem akarok senkit sem elszomorítani. Anyám olyan büszkén feszített mellettem az esküvőm napján, olyan szeretettel fogadta be George-ot a családba. A barátaim meg annyira szerettek volna hinni ebben az egész szerelmi történetben…

– És te? Szereted őt?Joy felnézett, és szégyenlős mosollyal rámosolygott.

278

– Nem – felelte lágyan –, nem igazán. Sosem szerettem.– Még akkor sem, amikor hozzámentél?– Nem – még akkor sem, amikor hozzámentem.– De hát akkor miért? Miért mentél hozzá?– Ez életem legnehezebb kérdése. Mert, őszintén megvallom,

fogalmam sincs róla.Vince egy másodpercig megrökönyödve meredt rá. Az ötlet,

hogy besétáljon az anyakönyvi hivatalba, és letegye az esküt, elismételje azokat a szavakat a családja, a barátai előtt valaki olyannal, akibe nem is szerelmes, rémálomnak tűnt. Meghűlt benne a vér.

– Ott kell hagynod! Ezt, ugye, tudod?Joy bólintott.– Több, mint hat év, Joy! Több, mint hat év az életedből! A

húszas éveid. Odalettek. Csak így – csettintett.– Az ördögbe is!– Tudom, tudom! Iszonyú zűrös. De én csináltam, nekem is

kell rendbe hoznom.– Ide figyelj, bármi történjék is, ne veszítsük szem elől

egymást! Tudni akarom, mi van veled! Tudni akarom, hogy jól vagy-e!

– Hogyne. De te nem tudsz felhívni.– Miért?– Mert nincs telefonunk.– Tessék?!– Igen, tudom – biggyesztette le Joy az ajkát. – George

szerint az sértené a magánélethez való jogát. Gyűlöli a telefonokat. Ezért aztán nekünk nincs is. A munkahelyemen meg nem fogadhatok magántelefonokat.

– Te jó ég! – rázta a fejét Vince néma hitetlenkedéssel. – Akkor neked kell keresned engem. Figyelj – firkálta le egy szalvétára a mobilszámát –, ígérd meg, hogy nem tűnsz el!

– Jó – vette el Joy a szalvétát, és rámeredt. – De mi van a barátnőddel? Nem lesz mérges miatta?

– Istenem, dehogy! Jess semmiképp. Tiszta furabogárnak néz, amiért nem ápolom a kapcsolatot a korábbi barátnőimmel. Szerinte ez jellemhibára vall.

– Szóval, mit gondolsz? – hajtogatta bele Joy a szalvétát a retiküljébe. – Szerinted is szánalmas vagyok?

– Hát, azt nem mondom, hogy megértelek. De egyáltalán nem hiszem, hogy szánalmas lennél. Viszont ha felhívsz egy

279

hónap múlva, és azt mondod, hogy még mindig együtt élsz egy olyan alakkal, aki fogságban tart a saját otthonodban, és akit még csak nem is szeretsz, akkor igen, kezdek majd arra gyanakodni, hogy egy kissé meghibbantál.

Joy felkacagott, és a tenyerébe temette az arcát.– Micsoda remek időzítés! Hogy pont ma kellett beléd

botlanom! Bebarangoltam Londont, a fejemben meg egymást kergették a gondolatok. De semmi nem akart összeállni. Pedig milyen egyszerű, nem igaz? Egyszerűen elhagyom.

– Pontosan – bólogatott Vince lelkesen.– Ő is csak egy férfi. Nem fog belehalni, sem felrobbanni.– Lehet, hogy még örül is neki.– Igen, még az is lehet. Egyáltalán nincs mitől tartanom.– Egyáltalán!– És visszajöhetek Londonba.– Naná!– Találkozhatok a barátaimmal.– Még szép!– És azt tehetek, amit akarok, amikor csak kedvem tartja.– Azt!– A fenébe is!– Ahogy mondod!Erre mindketten hosszan és hangosan felnevettek, ahogy

kitört belőlük a feszültség, aztán barátságos csend telepedett rájuk.

Még egy órán át beszélgettek. Szóba került Vince öccse és kishúga, autósoktatói munkája. Szóba került Joy édesanyja és az apja; jót nevettek Joy állásán a fotószalonban. Beszélgettek ételekről, filmekről, a családról, az érzéseikről. Beszéltek lényegében mindenről, amiről az elmúlt tíz évben beszélgettek volna, ha aznap éjjel Hunstantonban nem esik, ha Joy nem tintával írja a levelét, ha Alan nem dugta volna be a mancsát Kirsty felsője alá meg a rövidnadrágjába, és nem változtatja meg a sorsukat ilyen drámai és visszafordíthatatlan módon.

Ötkor rezegni kezdett Vince kabátzsebében a telefon, s amikor előhúzta, felcsendült rajta a Bond-filmek zenéjének bádoghangú átirata. Vince szabadkozva Joyra mosolygott, s enyhén összerezzent, amikor a kijelzőn meglátta Jess nevét. Megfordult a fejében, hogy nem veszi fel. A nagy és bátor Jess a szikrázóan fehér fogaival meg a folyton kilógó tangáival, a titokzatos férfi ismerőseivel meg a sötét múltjával hirtelen

280

fényévekre volt attól, ahol ma délután Joyjal járt. Jess most valahol egy Franco nevű pasas lakásán ücsörög, aki vagy homokos, vagy nem, és akivel Vince az életben nem akart találkozni, még véletlenül sem. Jess talán vele drogozik, vagy vele szeretkezik – mostanában Vince már semmin nem lepődött volna meg Jess-szel kapcsolatban –, de bármit is tegyen, ahhoz semmi köze.

A telefon egyre hangosabban és hangosabban csengett. Emberek fordultak feléjük, keresték, ki nem akarja felvenni a telefont, ami ilyen hihetetlenül idegesítően cseng.

Vince fogadta a hívást.– Szia, angyalom! Mit csinálsz?– Kávézom a Neal’s Yardon.Majdnem hozzátette, hogy „egy elképesztően gyönyörű

exbarátnőmmel, akibe egykor őrülten szerelmes voltam”, de aztán úgy döntött, öreg már ahhoz, hogy ilyen óvodás játékokat játsszon.

– Király. És mikorra tudnál hazaérni?Vince vállat vont, és lepillantott az órájára.– Egy óra múlva?– Akkor nálam találkozunk! Valamit el kell mondanom!– Mit? – nyögte ki Vince, miközben a rémület lefelé araszolt a

gerincén.– Majd elmondom, ha itt leszel. És el ne késs! – tette le a nő.Vince összehajtogatta a telefonját, és Joyra nézett.– Mennem kell – jelentette ki.– Jól van – vonta meg a vállát Joy.– Ne haragudj! Tényleg élveztem a beszélgetésünket.– Semmi gond!– Jess azt mondja, beszélni akar velem.– Hű, ez elég titokzatosan hangzik!– Hmmm – húzta elő Vince a pénztárcáját a zsebéből, és

előhámozott egy tízfontost –, ugye?Hát ennyi volt, tűnődött el. Jess dobni fogja. Elmeséli majd,

hogy viszonya van Francóval, vagy hogy rájött, még mindig Jont szereti, vagy egyszerűen csak úgy döntött, hogy egy kopaszodó autósoktatóval járni nem akkora móka. A kapcsolatuknak befellegzett. És lelkének egy piciny darabkája, mélyen eltemetve legbelül, még szinte meg is könnyebbült: mintha leakadt volna a horogról. Beleszeretett egy Jessbe, ám jelenleg egy teljesen másik Jess-szel folytat viszonyt, s bár továbbra is

281

bárgyú módon odavan érte, abban nem volt biztos, hogy kedveli is.

– No, hát – fordult Joyhoz kedvesen –, most már megvan a számom. Nehogy eláztasd!

– Nem fogom! – nevetett fel a lány.– És ígérd meg, hogy felhívsz, amint eldöntötted, mit akarsz!– Megígérem! Amúgy is felhívnálak, hogy megtudjam, mi volt

Jess nagy bejelentése. Lehet, hogy terhes – mélyesztette Joy a kezeit a farmernadrágja zsebébe, és rávigyorgott.

– Nem valószínű. Múlt hónapban kihagytuk a termékeny időszakát, mert influenzás volt.

– Akkor lehet, hogy megkéri a kezed! – nevetett fel Joy, egy kicsit hangosabban a kelleténél. – Úgy örülök, hogy így összefutottunk. Nem is lehetett volna jobb az időzítés. Szinte olyan, mintha…

– Sorsszerű lett volna?– Igen, mintha az égiek rendezték volna így. Talán az a

macska tényleg üzenni próbált nekünk valamit.– Talán – vigyorgott vissza rá Vince.Aztán odahajoltak egymáshoz, hogy elbúcsúzzanak. Hirtelen

nem tűnt odaillőnek, hogy egy ilyen bensőséges epizódot egy hanyag puszival zárjanak, így Vince ölelésre tárta a karját, s abban a pillanatban, hogy Joy hozzásimult, elözönlötték az emlékek. Eszébe jutott a lány tapintása, az illata, az íze. Eszébe jutott Cameo, a vattacukor, a selymes lábszárak és a homokdűnék. Eszébe jutottak a képeslapok, az átizzadt autóülések, a meleg Coca-Cola. Eszébe jutott, milyen volt életében először a teljesség érzése. Eszébe jutott, milyen volt azt érezni, hogy tartozik valakihez, hogy ott a helye. Eszébe villant, hogy egyszer volt egy lelki társa.

Ölelés közben Joy feje búbjára meredt, s noha az illendőség azt diktálta volna, hogy eressze el a lányt, a szíve nem engedte. Különben a lány is erősen szorította magához.

Pár pillanattal később végül idegesen nevetgélve elhúzódtak egymástól.

– Nos – nyögte ki Vince, aki hirtelen kezdte kényelmetlenül érezni magát –, örülök, hogy láttalak! Egyszerűen csodás volt!

– Én is. Majd hívlak! Esküszöm!– Remek – mosolygott Vince, és felszedegette a szatyrait. –

Már alig várom.

282

És már ott sem volt. Egyszer hátrafordult a Neal’s Yard bejáratánál, hogy még egy utolsó pillantást vessen Joyra, hogy lássa, vajon a lány is utána néz-e.

Utána nézett.

283

NEGYVENKILENC

– Ide süss! – szólalt meg Jess abban a pillanatban, hogy Vince belépett az ajtón aznap délután. – Két vonal! Terhes vagyok!

Vince már olyan sokszor elképzelte ezt a percet az utóbbi hónapokban; elképzelte a teljességérzetet és az örömmámort, ami elönti majd, ha Jess kiejti a száján a varázsszót, de a valóság, sajnos, nem ért fel az elvárásaival.

Először is, Jon is a szobában tartózkodott a bejelentésnél.– Úristen! – Vince gyökeret eresztett a kezében tartott fehér

pálcával, a Jess hasában növekvő gyermek első látható, külső megnyilvánulásával.

– Jesszus! Jess! Ez szuper! – ugrott fel Jon. Rávetette magát Jessre, és túláradó ölelésbe vonta.

– Vince, cimbora! – nyújtotta karját Vince felé. Vince némán odalépett hozzá, s hirtelen ott találta magát Jess és Jon közé beszorulva, mint egy túlméretezett gyerek.

– Srácok, megcsináltátok! Ez csúcs! A legkirályabb dolog a világon! –, azzal elsírta magát. Úgy, mint egy nő.

Vince hitetlenkedve meredt rá. Ez a tökös Turkey Street-i fickó, a kifinomult kozmopolita, egy férfi kisírja előtte a lelkét. És még csak nem is a saját gyerekéről van szó! Ekkor kezdett el Vince a körülményeken töprengeni.

– Szóval már biztos? – nyújtotta vissza a műanyag pálcikát Jessnek.

– Igen – felelte a nő Jon ismételt öleléséből kibontakozva. – Ezek a tesztek manapság százszázalékosan megbízhatók. Úgyhogy biztos. Bekaptam a legyet!

Az arca sugárzott az izgatottságtól és a büszkeségtől, ám Vince csak fura zsibbadtságot érzett.

– Honnan tudtad? – tudakolta. – Úgy értem, miért határoztál úgy, hogy elvégzed a tesztet?

– Frank ötlete volt – mesélte a nő boldogan. – Mondtam neki, hogy ma reggel kicsit rosszul éreztem magam, ő meg azt felelte, hogy másképp nézek ki, és rábeszélt, hogy menjek el a patikába. Vegyek egy tesztet. Rápisiltem a pálcikára, és kiderült, hogy igaza van!

– Micsoda? Frankkel együtt csináltátok a tesztet?

284

– Aha.– Szóval Frank tudta meg először?– Igen. Olyan izgatott lett! Látnod kellett volna az arcát! A

lakásában jöttem rá, hogy terhes vagyok. Mondtam neki, hogy ő lesz a keresztapa. Veled együtt, természetesen – ragadta meg Jon kezét ragyogó mosollyal.

– Jesszusom, Jess! El sem hiszem, hogy Frankkel végezted el a tesztet! Egy idegennel! Úgy értem, eszedbe se jutott, hogy várhatnál vele? Hogy velem csináld?

Jess az alsó ajkába harapott.– Istenem, tényleg. Nem is gondoltam rá. De hát nem

nagyszerű? Nem örülsz neki?– Persze hogy örülök! Csak meglepődtem egy kicsit. Azt

hittem, ebben a hónapban elpackáztuk az esélyt, tudod, amikor influenzás voltál.

– Igen, de az a fogamzási periódus csak egy támpont. Az ember még akkor is teherbe eshet, amikor épp menstruál. Különben is van ebben valami szép. Hogy nem is próbálkoztunk, mégis megtörtént: mintha ez a baba igazán meg akarna születni. Mintha direkt azért váltam volna termékennyé, hogy ő megfoganhasson – mosolygott, és a kezét a pocakjára tette.

– Istenem! – ötlött fel Vince-ben egy újabb kellemetlen gondolat. – Mi a helyzet a drogokkal?

– Milyen drogokkal?– Tudod. A kokainnal, amire mostanában rákaptál.– Rákaptam?’Arra a két csíkra gondolsz, amit múlt hétvégén

felszippantottam, meg a tegnap esti miniadagra?– Igen.– Jaj, Vince! Azon nincs mit aggódni! Csak pár atomnyi!– Jó, de nem kellene biztosra mennünk? Megkérdezni egy

orvost?– Te jó ég, ötéves korom óta járok ugyanahhoz az orvoshoz!

Én aztán el nem mondom neki, hogy drogoztam!– Akkor esetleg felhívhatnál egy klinikát. Menj el valakihez,

aki pártatlan.– Jézusom, Vince, ez életem legboldogabb pillanata! Erre

várunk mindketten, amióta először megpillantottuk egymást, de te mást sem csinálsz, amióta beléptél az ajtón, mint rinyálsz! Nem örülsz neki? Meggondoltad magad?

– Nem! Dehogy. Persze hogy nem gondoltam meg magam. Csak épp nem úgy történtek a dolgok, ahogy én elképzeltem.

285

Azt hittem, együtt végezzük majd el a tesztet, kettesben. Azt hittem, az egész bensőséges lesz majd és romantikus. Azt hittem, majd egy olyan… különleges pillanat lesz. Ehelyett egy olyan ürgével végezted el a teszted, akit alig egy hónapja ismersz, akivel én még csak nem is találkoztam soha, és aki vagy homokos, vagy nem…

– Biztosíthatlak róla, hogy Frank homokos…– Mindegy. És aztán Jon előtt kijelented, hogy apa leszek.

Bocs, Jon, de gondolom, megérted.– Persze, persze. Jesszusom! – csapott a homlokára Jon. –

Milyen érzéketlen tuskó vagyok! – nyúlt a dzsekijéért, és megindult az ajtó felé.

– Ne – szólalt meg Jess, és karba fonta a kezét –, ne menj, Jon! Vince nevetségesen viselkedik.

– Nem, tényleg megyek. Vince-nek igaza van. Nem kellene itt lennem – mosolygott bocsánatkérőn Vince-re, és távozott.

– Egek! – csattant fel Jess Vince-hez fordulva, amint az ajtó becsukódott Jon mögött. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyerekesen viselkedsz!

– Gyerekesen! Én! Jó vicc! Nem én vagyok az, aki hétvégenként bulizni jár, iszik és drogozik, miközben megpróbállak teherbe ejteni!

– Jaj, az ég szerelmére! Négyszer mentem el az elmúlt egy hónapban. És csak egyszer rúgtam be. Ami meg a drogokat illeti, tényleg nem hinném, hogy egy pár csík meg egy kis pötty gondot jelentene.

– Hát, nekem jelent.– Akkor nyilvánvalóan különbözik az életfelfogásunk.

Kéthetes terhes vagyok, Vince. Nincs ott bent más, csak egy kis sejtcsomó, aminek nem fog megártani egy pár ital meg egy szippantásnyi kokó. Mert ha tényleg ez lenne a helyzet, akkor a világon a gyerekek felének lenne valami baja. Egyértelmű, hogy most, miután megtudtam, hogy terhes vagyok, azonnal abbahagyom az ivást. De olyan sokáig tartott, míg teherbe estem, muszáj volt egy kicsit lazítanom! De az már kiürült a szervezetemből, és mostantól kezdve a testem egy templom. Azt viszont nem hagyom, hogy bűntudatot ébressz bennem egy kis bulizás miatt!

– De itt nem csak erről van szó, igaz? – rogyott le Vince a kanapéra. – Másról is.

– Akkor hát miről?– Mindenről. Rólad. Rólunk…

286

– Jézusom, most meg miről beszélsz, Vince?– Nem is tudom.– Beijedtél?– Nem, dehogy! Csak… Nem is tudom. Te meg én. Annyira

különbözőek vagyunk. Teljesen mások. Hogyan fogjuk együtt felnevelni a gyerekeinket?

– Te beijedtél! Ezt nem hiszem el! Le akarsz lépni!– Egyáltalán nem. Csak más nézőpontból látom a dolgokat.

Amióta csak Jon megérkezett, teljesen megváltoztál, ami, őszintén szólva, megrémített.

– Megrémített?– Igen. Mintha már nem is ismernélek. Valójában úgy érzem,

soha nem is ismertelek.– Hogyne ismernél!– Nem ismerlek. Ismertem egy lányt, aki egyszerű életet élt,

aki szeretett korán feküdni, és reggelente sokáig lustálkodni. Egy lányt, aki tisztelte a testét, egy kicsit talán túlzottan is, de én legalábbis ezt a lány ismertem.

– Hiszen mondtam neked, meséltem, milyen voltam régen, hogy milyen vagyok. A kezdetektől őszinte voltam hozzád.

– Igen, tudom, őszinte. Csak azt hittem, az életednek az a korszaka már lezárult…

– Igen, én is azt hittem. De Jon látványa, tudod, eszembe juttatta a régi szép időket. Amikor még fiatal voltam és féktelen. Azt hiszem, csak még egyszer utoljára ki akartam tombolni magam, egy kicsit szórakozni, mielőtt gyökeret eresztenék.

Vince komolyan rábólintott. Jess szavai lassan értelmet nyertek, de énjének egy kis darabkája még mindig nem volt képes elfogadni, hogy mostantól minden rendben lesz, csak mert Jess „túljutott” a bulizós korszakán. Még így is rengeteg mindent át kell gondolniuk. Jess régi exba-rátait, akik hívatlan vendégekként jöttek-mentek az életében. Jess képességét, hogy szinte beteges pontossággal kategóriákra osztja az életét. Az empátia teljes hiányát, azt, hogy képtelen mások helyébe képzelni magát. A tisztázatlan lakáskörülményeiket. És azt a tényt, hogy majd egy év együttjárás során a nő egyszer sem mondta neki, hogy szereti…

Erre itt van ez. Két rózsaszín vonal. Egy kisbaba.Vince mindig is erre vágyott, mégis, soha rosszabbkor nem

jöhetett volna.

287

Ránézett Jessre. A kanapé szélén kuporgott, kezei a térdei között összekulcsolva, és könyörögve tekintett fel rá. Meg volt rémülve. A félelmet nem ismerő, pimasz Jess megrémült. Arra számított, hogy Vince majd hazajön délután, és amint közli vele a hírt, elalél a boldogságtól. Pezsgőre számított, ünneplésre. Nem pedig kétségekre és zavarodottságra. Olyan mélyen elmerült a Jess Szerinti Világban, hogy képtelen volt megbirkózni a mások valóságának terhével. Jess odavolt. Halálra rémült.

– Minden rendben lesz, ugye? – kérdezte halkan. –Ugye, együtt csináljuk végig?

Vince mély lélegzetet vett, és a két kezébe fogta Jess kezét.– Igen – húzta magához a lányt. – Minden rendben lesz. Jess

felvidult, amikor érezte, hogy Vince szíve meglágyul.– Akkor most örülnél végre? Vince felé fordult, és

rámosolygott.– Na jó! – simította Vince a lány hasára a tenyerét.

288

ÖTVEN

Joy áttanulmányozta a papírokat, aztán fogott egy fekete golyóstollat, és írni kezdett.

1. Az alperes a mézeshetünk második napjától fogva nem szólt hozzám. Csak a mézeshetünk negyedik napján kezdett el újra beszélni velem; ekkor elmondta, hogy dühös lett rám, amiért egy helybeli férfi megbámult a templom előtt. Azt állította, mindez az én hibámból történt, amiért rövidnadrágot vettem fel, holott az idegenvezetőnk biztosított róla, hogy a rövidnadrág tökéletesen megfelelő viselet egy thai templom megtekintésére. Az alperes ezután felvetette, hogy tűrhetetlen viselkedésem miatt talán fontolóra kellene vennünk a válást.

Felsóhajtott, majd folytatta.

2. Három évvel az esküvőnk után új házba költöztünk az alperessel. A költözést az alperes intézte. Megkérdezte, mihez szeretnék kezdeni a személyes holmimmal – naplókkal, régi fényképekkel, iskolai évkönyvekkel stb. –, amelyeket a vendégszoba szekrényében tartottunk. Azt feleltem, van, amit ki lehet dobni, de a fényképalbumokat és a naplókat meg akartam tartani. Amikor aznap este hazaérkeztem, az alperes beszámolt róla, hogy egyetlen fényképalbumot kivéve megszabadult a szekrény teljes tartalmától. Ragaszkodott hozzá, hogy csak az én utasításaimat követte, és nem volt hajlandó bocsánatot kérni, holott látta, mennyire lesújtott, hogy a múltam sok emlékét vesztettem el.

Nehezebben ment, mint ahogy képzelte. Öt példával kellett alátámasztania George ésszerűtlen viselkedését, de erre olyan rengeteg példa akadt, hogy azt sem tudta, melyikkel kezdje. George azt mondta, hűtlenségre hivatkozva is megindíthatja a válást, de nem akart hazudni. Papírra akarta vetni feketén-fehéren az örökkévalóság számára, mi is az igazság a házasságukat illetően.

Mély lélegzetet vett, és folytatta.

289

3. Idén januárban váratlanul két barátom érkezett hozzánk látogatóba nagyjából kilenc óra körül. Az alperes kezdetben megtagadta, hogy ajtót nyisson nekik, ám amikor rájött, hogy tudják, hogy otthon vagyunk, megenyhült. Beszélgetni azonban nem volt hajlandó velük, amikor pedig borral kínáltam a vendégeimet, azt állította, hogy nincs otthon borunk, holott volt egy üveggel a konyhában. A vendégek egy órával később távoztak, az alperes viszont ezt követően több mint huszonnégy órán át nem szólt hozzám.

4. Ezerkilencszázkilencvenötben az édesanyám meghívott, hogy töltsek vele egy hétvégét egy egészségfarmon. Szüksége lett volna egy kis törődésre és arra, hogy a lányával tölthessen egy kis időt. Amikor az alperes előtt megemlítettem a meghívását, azt állította, hogy neki is tervei vannak ugyanarra a hétvégére, amit az anyámmal akartam tölteni, ám amikor a terveiről kérdeztem, nem volt hajlandó bővebben beszélni róluk. Az utazásom reggelén az alperes rosszullétre hivatkozott, és javasolta, hogy mondjam le az utat. Betegségnek külső jelét nem tapasztaltam rajta, így a terveimhez hűen a hétvégét az édesanyámmal töltöttem. Az alperes kijelentette, hogy a hanyagságom elegendő ok a válásra, azután majd egy hétig nem volt hajlandó hozzám szólni.

5. Ezerkilencszázkilencvenhatban egy szexről szóló hétköznapi beszélgetés során az alperes kijelentette, hogy nem vagyok „nagy szám az ágyban”. Kértem, hogy magyarázza el, mit ért ez alatt, ám ő meglehetős lelkesedéssel tovább sorolta, hogy én nem vagyok se spontán, se szenvedélyes, sem túl szexi. Egyáltalán nem fogta fel, mennyire bántó ez számomra, és amikor sírni kezdtem, azt állította, hogy túlreagálom a dolgot.

Visszaolvasta, amit írt, és érezte, hogy elfogja az elégedetlenség. Ezek az apró morzsák, ezek az anekdotikus részletek képtelenek voltak érzékeltetni az elmúlt hat és fél év teljes tragédiáját. Nem magyarázták meg, hogyan került össze két ember, majd hogyan süllyedt el a bizalmatlanság és a sértődés mocsarában. Nem adtak képet George megsemmisült ábrázatáról, miután Bella elárulta neki, hogy Joy csúnyának tartja, sem arról a gyászról, amelyet akkor érzett, amikor

290

kiderült, hogy tíz év naplói valahol egy blackheathi szemétdomb tetején hevernek.

A bíróság példákat kért George ésszerűtlen viselkedésére. Az cseppet sem érdekelte őket, milyen érzelmi hatással volt rá ez a viselkedés. Ahogy visszaolvasta, amit írt, hirtelen rátört a félelem, hogy ezek az arctalan, névtelen emberek, akiknek az a munkájuk, hogy ismeretlen emberek bensőséges pillanatairól írt beszámolókat olvassanak, talán egyáltalán nem is találják majd ésszerűtlennek George viselkedését. Lehet, hogy ha elolvassák a kitöltött űrlapját, azt gondolják majd, hogy ő csak egy buta kislány, aki túlreagál egy kis ártalmatlan duzzogást és gyere-kességet.

Odaadta a papírt az anyjának, aki vele szemben a kanapén ült és a Coronation Streetet nézte.

– Mit gondolsz? – kérdezte, miközben az anyja felvette az olvasószemüvegét.

Barbara végigolvasta, majd könnyes szemmel fordult felé:– Tényleg ezt mondta neked? Hogy nem vagy szexi?Joy bólintott.– Jaj, Joy! – rázta meg a fejét Barbara szomorúan. – Hogy

lehet képes bárki is rád nézni, én gyönyörű kislányom, és azt állítani, hogy nem vagy szexi? Egyszerűen el sem tudom képzelni…

– De szerinted rendben van így? Elég lesz a bíróságon? Elég a váláshoz? Úgy értem, szerinted elég ésszerűtlennek hangzik?

– Még szép! – bólogatott hevesen Barbara. – Hidd el, elég ésszerűtlen! Ne aggódj, ki fogják mondani a válást!

– Felfogod, mi történik? – kérdezte Joy. – El tudod hinni, hogy válik a lányod?

Barbara felkuncogott.– Nem. Épphogy hozzászoktam a saját válásom tényéhez.

Micsoda katasztrofális páros vagyunk, mi?Joy elmosolyodott, és elvette az anyjától az űrlapokat. Hát

ennyi volt, tűnődött; útban van a part felé. George Esherben, ő meg Colchesterben. Az összes holmijával együtt. A nevét visszaváltoztatta Downerre. A fotóüzletben beadta a felmondását. Épp a válási papírokat tölti ki. Már majdnem partot ért. Már csak vissza kell költöznie Londonba, állást találnia, visszaszereznie az életét, és akkor kiért a szárazföldre.

291

ÖTVENEGY

Két héttel Jess nagy bejelentése után Vince látott egy dokumentumfilmet a 4-es csatornán.

Arról szólt, hogy minden nyolcadik gyerek más férfitól fogant, mint aki apának hiszi magát. A nőket a jelek szerint genetikailag arra programozták be, hogy peteérés idején az otthonukon kívül keresgéljenek. Így garantálja a természet, hogy az utódok a lehető legnagyobb genetikai közös alapból foganjanak. A dokumentumfilmesek interjút készítettek egy férfival az amerikai Középnyugatról, akinek öt fia volt. Miután egyikük egy titokzatos genetikai eredetű betegséget kapott, szükségessé vált, hogy mind az öt fiú DNS-ét megállapítsák. A felmérésből kiderült, hogy az öt fiú közül csak egy fogant az „apjuktól”, míg a többit négy különböző férfi nemzette; köztük az „apa” testvére.

A filmben szereplő férfi napokig kísértette Vince-t, csakúgy, mint a buja, ovuláló nők hordáinak képe, akik az utcákat róják olyan szóba jöhető jelöltek után kutatva, akik megfűszerezhetnék genetikai állományukat. A tanulmányok azt is kimutatták, hogy a nők a peteérés idején nemcsak hogy szívesebben szeretkeznek idegenekkel, de jellemzően az olyan „férfias” vonásokat felmutató férfiakat részesítik előnyben, mint a szögletes, erős állkapocs, a széles vállak és a keskeny csípő meg az erős, fehér fogazat. Tehát szakasztott az olyanokat, nyugtázta Vince keserűen, mint Jon Gavin.

Sem Jess kisugárzása, sem a hangulata nem utalt rá, hogy bűntudatot, netán kétséget érezne a méhében hordott gyermek apját illetően, ám – ahogy azt már Vince jól megtanulta – Jessnek nagy tehetsége volt hozzá, hogy a fejét a homokba dugja, ha valami nem a kedve szerint alakul. Ugyanakkor Jon is vidáman és könnyedén kezelte Jess terhességének a hírét. Talán nem is az övé volt. Lehet, hogy Jess felszedett egy másik erős állkapcsa pasit Enfield utcáin, miközben egyszerre küzdött az influenza és Vince közeledése ellen.

És persze az is lehet, hogy Vince egy idióta, akinek üldözési mániája van, és Jess az ő gyerekét várja. De amíg világra nem jön, amíg végre a saját szemével nem látja, Vince kénytelen volt átélni, ahogy a kétkedés elhintett apró magja óriásira duzzad a szívében.

292

ÖTVENKETTŐ

Joy végül három héttel és hat nappal a Neal’s Yard-i találkozásuk után hívta fel Vince-t.

Nem mintha számolta volna a napokat, de amióta Jess bejelentette, hogy terhes, az idő hirtelenjében pontosan körülhatárolt heti egységekre bomlott le. Jess kéthetes terhes volt, amikor Vince Joyjal találkozott, és majdnem hathetes, amikor Joy egy péntek délután telefonált. Ebből következett, hogy három hét és hat nap telt el azóta, hogy megadta neki a számát.

Közben szinte alig jutott eszébe a lány.A döbbenet, hogy kilenc hónap (vagyis negyven hét) múlva

apa lesz, szinte kitörölte korábbi élete emlékeit. Abban a pillanatban, hogy Jess megmutatta neki azt a két rózsaszín csíkot a fehér műanyag pálcikán, minden, amit a nagy bejelentés előtt tett vagy mondott, fehérzajjá vált.

Épp kitett egy tanítványt a vizsgaközpontnál, és arra készült, hogy bevágjon egy sonkás-sajtos pirítóst a sarki kávézóban, amikor a lány telefonált.

– Vince, itt Joy!A szíve megállt egy pillanatra, a pirítóst a tányérra ejtette.– Nahát, Joy! Hát mégis felhívtál!– Hiszen megígértem, nem? Bár elnézést kérek, hogy ilyen

sokáig tartott! Rengeteg volt a dolgom!– Jaj, nem, ne aggódj, nekem is! Istenem! Hogy vagy?– Jól. Remekül. Fantasztikusan.– És… együtt vagytok még a férjeddel?– Nem.– Tényleg?– Igen. Elhagytam, a találkozásunk utáni napon.– Ne mondd!– De. Megvártam, amíg másnap hazaért a kreatív írói

tanfolyamról, aztán megmondtam neki, hogy elhagyom.– Ó, te jó ég! És mit felelt?– Tulajdonképpen nyugodtan fogadta. Lelkileg felpörgettem

magam. Hihetetlen volt, mintha megszállt volna valami démon. Mintha az után a sok meghunyászkodás és rettegés után, amikor féltem tőle meg a hangulatingadozásaitól, hirtelen

293

valaki más lettem volna, aki erős és rettenthetetlen. Senki és semmi nem tarthatott volna vissza attól, hogy elhagyjam. Olyan türelmetlenül vártam, hogy hazaérjen, hogy szó szerint fel-alá járkáltam. Egyszerűen túl akartam esni rajta. Megmondani.

– És mit mondtál végül? Hogy mondtad el neki?– Azt mondtam: „Elhagylak, George.” így, egyszerűen. És az

volt a furcsa, hogy meg sem lepődött. Pár percig próbált rábeszélni, hogy maradjak, de csak ímmel-ámmal. És megkérdezte, hogy van-e valakim. De utána már csak beszélgettünk. Öt órán keresztül, és szuper volt. Mintha már várta volna, és megkönnyebbült volna. Szerintem ő is ugyanazt érezte, amit én. Szerintem a múlt hónapban, amikor visszajöttem hozzá, azt hitte, hogy a dolgok majd megváltoznak, hogy ő is képes lesz változni meg én is, és valóra tudjuk váltani azt a nagy romantikus álmot, amit elképzelt magának. De aztán rájött, hogy ez lehetetlen, hogy túl messzire mentünk, és sosem leszünk képesek visszatérni oda, ahonnan elindultunk – vagy, legalábbis, ahonnan hittük, hogy elindultunk. Az egész nagyon, nagyon civilizáltan zajlott.

– Nahát, Joy, ez remek! Úgy örülök! Most biztos furcsán érzed magad.

– Így van. Most, hogy kikerültem abból a helyzetből, csodásan érzem magam. Megkönnyebbültem, hogy soha nem kell visszamennem. Hogy tudom: George boldog, és nem döntöttem romba az életét. Épp most adtam fel a válási papírokat. Megmondtam neki, hogy tartsa meg a házat, a bútorokat, mindent. Tényleg nincs szükségem tárgyakra, csak arra, hogy szépen váljunk el. Csak a szabadságomat akarom.

– Meg is van rá minden jogod. És tényleg örülök!– Én meg csak meg akartam köszönni. Aznap, amikor

találkoztunk, azt hiszem, akkor értem el a mélypontot. Még az is eszembe jutott, hogy teherbe kellene esnem, szülnöm egy gyereket, csak hogy valami értelme legyen az egésznek. Úgy éreztem… nem is tudom… amióta csak George-ot ismerem, megyolt ez a különös érzésem, mintha eltévedtem volna, mintha rossz úton járnék. Úgy éreztem magam, mint egy sodródó hajó az óceán közepén, föld sehol a láthatáron, mégis, végig abban reménykedtem, hogy egyszer csak visszatalálok majd a szárazföldre. De az utóbbi időben, közvetlenül, mielőtt találkoztunk volna, mintha felborult volna a hajó… és én fuldokoltam. Aztán megjelentél ott a Neal’s Yardon, én meg hirtelen felbukkantam a víz felszínére, újra láttam a fényt a fejem felett, újra lélegzethez jutottam. Hülyén hangzik?

294

– Egyáltalán nem.– Te mentettél meg. Érted? Kihúztál a vízből, és behúztál egy

mentőcsónakba.– Mint az a pasi a Titanic végén? – nevetett fel Vince.– Igen, úgy – nevetett vele a lány. – Mint az a pasi a Titanic

végén.– Hát, örülök, hogy segíthettem.– Tényleg a megfelelő időben voltál a megfelelő helyen.

Habár, ha 1993. december 24-én bejössz a Chelsea-i Városházára, betuszkolsz egy taxiba, és hazaviszel, akkor igazi hős lettél volna!

– Istenem, borzasztóan érzem magam.– Ugyan, ne legyenek rossz érzéseid! Csak vicceltem.

Rengeteg esélyem volt visszakozni. Csak épp nem éltem velük. Azt vártam, hogy valaki más tegye meg helyettem. Tudod, néha ott ültem George kocsijában az italbolt vagy a videotéka előtt, és azt kívántam, bárcsak elrabolna valaki. Bárcsak beugrana valami nagy marha a kormány mögé, és elvinne valahová. Bárhová. Hát nem sírnivaló? – nevetett.

– Ez az egyik legszomorúbb dolog, amit valaha hallottam – jelentette ki Vince.

– Tudom. Szánalmas, nem?– Szóval, hol laksz most? – mosolyodott el Vince.– Megint anyámnál. Ami azért nem olyan szuper.– Hát igen. Én is hazaköltöztem egy időre, amikor

visszajöttem Enfieldbe. Furcsa, nem? Akkora visszalépésnek tűnik…

– Pontosan. Anyu mindent megtesz, hogy az egész helyénvalónak tűnjön, de attól még nem lesz jobb. El is akarok költözni, amint lehet. Visszakapni a saját életemet.

Rövid szünet következett, mialatt Vince azon tűnődött, felajánlja-e Joynak, hogy lakjon nála, abban a lakásban, amin Clive-val osztozott. Alig pár éjszakát töltött ott hetente, és nem is volt egy nagy szám, viszont még mindig jobb, mint Colchesterben az anyjával. De aztán eszébe jutottak a saját körülményei, Jess, a baba, és mindaz, amin az elkövetkezendő hónapokban átmegy majd, és elvetette az ötletet. Joy az elnyúló csendből arra következtetett, hogy Vince unja a témát, így váltott.

– Mindegy, rólam bőven elég ennyi! Mi a helyzet veled? Mi volt Jess nagy bejelentése?

295

– Hát persze – pottyantott Vince egy kockacukrot a teájába. – A bejelentés. Igazad volt.

– Micsoda? Terhes?– Aha.– Jaj, Vince, ez fantasztikus! Ez aztán a pompás hír!– Igen – kavargatta szórakozottan a kockát a csészében,

figyelve, amint elolvad. – Csodálatos, nem?– Biztos nagyon izgatott vagy. És rémült.Vince szárazon elmosolyodott.– Jócskán van az előbbiből is, az utóbbiból meg aztán

dögivei.Joy felnevetett.– Szóval, akkor sikerült megoldanotok a problémáitokat,

tudod, hogy Jess bulizik, kimaradozik, meg minden?– Igen, fogjuk rá. Úgy értem, most, hogy terhes, nyilván

amúgy sem járna el szórakozni meg inni. Rosszul érzi magát, úgyhogy jelenleg szóba sem kerül a dolog. Isten tudja, mi lesz velünk hosszú távon, de ebben a pillanatban minden rendben. Csupa kaland és izgalom…

Joy furcsa hangot hallatott, valahol félúton a felhorkanás és a nevetés között.

– Mi az?– Bocs, semmi. Csak eszembe jutott George tanúja, Wilkie.

Olyan zavarban volt az istenadta, hogy fogalma sem volt róla, mi történik. És pont ezzel jött a köszöntőjében. Azt mondta: „Ha másnak nem is, de kalandnak jó lesz.” Istenem, milyen igaza volt!

– Hát, igen, azt mondják, a hibáiból tanul az ember…– De szereted, nem? Szerelmes vagy Jessbe?– Igen – bólintott Vince –, szeretem.– És ő is szeret téged?– Igen. Azt hiszem. Úgy értem, még sosem mondta, de úgy

viselkedik. Szeretetteljesen.– Akkor más nem számít. Ha szeretitek egymást, bármivel

megbirkóztok, bármit képesek lesztek megoldani. Ha van valami, amit megtanultam, akkor az az, hogy nem nagy élvezet olyannal kalandozni, akibe nem vagy szerelmes.

– Igen – mosolyodott el Vince –, ezt megértem.Valaki felbukkant a látóterében. Felpillantott. Terry volt, egy

másik autósoktató. Egyik kezében egy teásbögrével, a

296

másikban papírokkal várakozón nézett Vince-re. Vince megpaskolta az ülést maga mellett, mire Terry leült.

– És bármi is történjék köztetek Jess-szel – folytatta Joy –, akár együtt maradtok, akár szakítotok, ha szeretitek egymást, az mindig erős támaszul szolgál majd a gyereketek számára.

– Igazad van – hagyta rá Vince.Magabiztosságot érzett most, hogy itt ült mellette Terry, és

izgatottan várta, hogy megszólíthassa.– Vicces – beszélt tovább Joy –, az emberek mindig azt

mondják, hogy a házasság a legnagyobb elkötelezettség, amit egy másik ember iránt vállalhatsz, a legkomolyabb döntés az ember életében. És valaha talán így is volt. Persze, egyértelmű, hogy én is sokkal tovább maradtam George mellett, mint ha nem lettünk volna házasok. De amikor egyszer csak elhatároztam, hogy vége, nem volt más dolgom, mint beugrani a WH Smithsbe, felkapni egy csináld magad válási csomagot, kitölteni, és most már amíg csak élek, soha többé nem kell találkoznom George-dzsal. Egy kisbaba viszont – hát az az igazi elkötelezettség! A ragasztó, ami valóban összetart két embert. Gyerek nélkül az egész csak papírmunka…

– Így van. Figyelj csak, Joy, nagyon sajnálom, de mennem kell!

– Rendben.– Valaki beszélni akar velem.– Jól van, semmi baj! Amúgy is tovább beszéltem tele a

füledet, mint eredetileg terveztem. De megígértem, hogy felhívlak, és mindig megtartom az ígéretemet – kivéve persze azokat, amiket az anyakönyvi hivatalban teszek.

Vince felnevetett.– Örülök, hogy hívtál! Tényleg örülök! Jó sok minden történt

mindkettőnkkel a Neal’s Yard óta!– Jó sok minden történt Hunstanton óta.– De mennyire! Figyelj, ezúttal ne veszítsük el egymást,

rendben?– Hát persze! Megvan a számod. És most már neked is

megvan az enyém. Benne lesz a telefonodban.– Persze. És jelentkezem majd! Beülhetnénk egy este egy

italra valahova, mit szólsz hozzá?– Szuper lenne, tényleg! – felelte Joy.– Szuper. Hát akkor majd hívlak, vagy hívsz te, és

megbeszélünk valamit. Feltétlenül!– Remek, már alig várom!

297

– Én is. És gratulálok a váláshoz. Nagyon bátor voltál!– Én gratulálok neked! Meg Jessnek. Ti is nagyon bátrak

vagytok!Elbúcsúztak egymástól, Vince visszacsúsztatta a telefont az

ingzsebébe, és odafordult Terryhez.– Egy régi barátom – jegyezte meg magyarázatképpen. Terry

cseppet sem leplezett érdektelenséggel rábólintott.Vince felemelte a petyhüdt pirítóst, és minden lelkesedés

nélkül hozzálátott. A sajt kihűlt és nyúlóssá vált a belsejében; különben sem volt már éhes.

Végighallgatta az új üvegházáról áradozó Terryt, s közben Joyon járt az esze, aki szabadon és kötöttségektől mentesen csak arra vár, hogy két kézzel ragadja meg új életét. Mintha csak újjászületett volna, mintha kapott volna még egy esélyt. S miközben a lányra gondolt, hirtelen sajnálni kezdte, hogy nem csatlakozhat hozzá. Segíteni szeretett volna Joynak új lakást keresni, munkát szerezni, együtt ünnepelni vele újonnan meglelt szabadságának minden egyes pillanatát.

Mert, bár imádta Jesst, és pokolian büszke volt küszöbönálló apaságára, s noha ezzel minden álma megvalósult, lényének egy aprócska, ám erőteljes része továbbra is ellenállhatatlan erővel sugallta, hogy rossz buszra szállt, és rossz irányba tart.

S ha ki akarta volna bontani Jon buszhasonlatát a logikus végkifejletig, akkor kénytelen lett volna bevallani magának, hogy aznap, amikor összefutott Joyjal, amikor Jess bejelentette, hogy terhes, épp a buszajtónál állt, és le akart szállni. És ha Jess nem rukkolt volna elő a terhesség hírével, akkor talán egy buszon kötöttek volna ki Joyjal. Mert minden ösztöne azt súgta, hogy ott lenne a helye.

Míg Terry beszélt, a telefonját bámulta. Joy száma ott volt benne. Este felhívhatná. Megbeszélhetnének egy randit. Újra fontos részévé válhatna az életének. De tudta, hogy úgysem teszi meg. Mert Joy nem egyszerűn egy „régi barát” volt, hanem az első szerelme, a lelki társa, aki iránt még ma is erős érzéseket táplál.

Inkább ráhagyja Joyra. Ha a lány telefonál, akkor találkoznak. Ha nem, azt jelnek tekinti. Nem mintha hitt volna a jelekben, de néha egyszerűbb volt a sorsra bízni mindent.

Vince nem mentette el Joy telefonszámát, Joy pedig nem hívta fel.

298

AL ÉS EMMA KONYHÁJA,HAJNALI 1 ÓRA 50 PERC

– Nem hiszem el! – kiáltott fel Natalie. – Ez után a sok rohadt médiummacska, sorsszerű találkozás, elszabadult hajó meg rossz busz meg a jó ég tudja, mi után megszakítottátok a kapcsolatot?

– Meg.– De hiszen ez szörnyű! – jelentette ki Emma. – Hiszen benneteket

egyértelműen egymásnak rendelt a sors!– Úgy gondolod?– Miért, szerinted? Tudom, nem hiszel a végzetben, és, ami azt illeti, én sem

különösebben. De azért az ember néha elgondolkodik rajta, tán a jóisten üzenni próbál valamit.

Vince mosolyogva töltötte tele a borospoharát. Miközben mesélt, a férfiak egyenként elszállingóztak az asztaltól. Odahallatszott, ahogy a nappaliban harsányan beszélgettek a Balamory sorozatról meg a bélgörcsökről. A gyerekek érkezése egytől egyig mindannyiukból kihozta a nőt.

A lányok azonban vele maradtak; elbűvölte őket ez az elszalasztott esélyekről, félreértésekről és elveszett szerelmekről szóló történet.

– De most már te is egyedül vagy, Vince. Mi van, ha ő is? Akkor mit lépnél?– Fogalmam sincs! Talán beülnénk valahova, és meginnánk együtt valamit.

Hogy újra megismerjük egymást. Kiderítsük, mi történt közben. De ebből semmi sem lesz, mivel nem mentettem el a számát. Nem tudok kapcsolatba lépni vele.

– Hogy te mekkora seggfej vagy! – csapott az asztalra Natalie csalódottan. – A jóisten újra meg újra az utadba sodorja ezt a nőt, te meg a rohadt telefonszámát sem őrzöd meg! Micsoda seggfej!

– Nos – mosolyodott el Vince –, ha a jóisten annyira akarja, hogy összekerüljünk Joyjal, akkor lehet, hogy újra az utamba sodorja majd.

– Á, szóval a végzetben nem hiszel, de a gondviselésben igen?– Fene tudja – vágott közbe Emma –, de mondok valamit! Ha legközelebb

eléd vetődik ez a lány, jobb, ha azt teszed, amit kell, különben őszintén mondom, megérdemled, hogy magányosan, szeretet nélkül halj meg!

Rövid, kínos csend telepedett rájuk, amikor rádöbbentek, hogy ez egy kicsit erős volt, tekintetbe véve Vince jelenlegi körülményeit.

– A francba, Vince, sajnálom! – szólalt meg Emma. –Nem akartam…– Semmi gond. Komolyan.

299

– Szóval – kezdett bele óvatosan Natalie, futó pillantást vetve Emmára –, mi történt veled meg Jess-szel? Miért szakítottatok?

Vince elmosolyodott. Nyilvánvaló volt, hogy a lányok korábban is sokat spekulálhattak azon, miért ért olyan hirtelen véget a házassága Jess-szel, de csak a Cabernet Sauvignon fenekére nézve szedték össze a bátorságukat, hogy feltegyék neki a kérdést.

– Nem muszáj beszélned róla, ha nem akarsz… – tette hozzá, Vince hallgatását feszengésnek vélvén.

– Semmi gond. Szívesen beszélek róla. Az egész akkor kezdett elromlani, amikor Lara hat hónapos volt…

300

2001. augusztusTinédzserszellem

301

ÖTVENHÁROM

Lara May Mellon-James Jess anyjának a nappalijában jött világra egy szeles februári kora hajnalon, a Nirvána „Smells Like Teen Spirit”-jének dallamára. Vince feltöltött a saját és Jess örökzöld kedvenceiből százat az MP3-lejátszójára, ezek szóltak folyamatosan a vajúdás alatt. Azt találták ki, hogy bármelyik dal is szól, amikor a baba megérkezik, az lesz a himnusza elkövetkezendő életében.

Lara nem jött sem a „We Have All the Time in the World”, sem a „Perfect Day”, a „Golden Brown”, a „Dancing Queen” vagy a „Nobody Does it Better” alatt. Ehelyett épp akkor bukkant ki, amikor Kurt Cobain azt kezdte üvölteni, hogy „Here we are now, entertain us”.

A pillanat hevében se Jess, se az anyja, de még a szülésznő sem figyelt oda, melyik dal szól. Jess csak pár nappal később kérdezte meg Vince-től, hogy figyelte-e.

– Nem is tudom – felelte a férfi –, szerintem a „Wonderful World” volt.

Egy nap majd elárulja, gondolta – talán amikor Lara testpiercinges, lázadó tini lesz –, ám Vince úgy gondolta, az újszülött érkezésének tökéletes pillanatában szükségtelen Jess tudomására hoznia.

Lara születése véget vetett annak a kilenc hónapos időszaknak, amely során Jess és Vince között folyamatosan nőtt a feszültség. Jess már majdnem a nyolcadik hónapba lépett, de Jon még mindig nála lakott, Jess mégsem volt hajlandó komolyan beszélni a hosszú távú életkörülményeikről. Egy délután azonban Jon váratlanul és dühösen kihurcolkodott egy veszekedést követően, amiről Jess nem számolt be részletesen. Ezzel csak tovább szította Vince gyanakvását, hogy Jonnak köze van Jess terhességéhez. A Lara születését közvetlenül megelőző napokban Vince komolyan elgondolkodott azon, hogy szakít Jess-szel, és részidős apuka lesz.

Ám a Lara May Mellon-James születését követő napok és hetek Vince életének legboldogabb időszakává váltak. Ő meg Jess a csodálat és az öröm nagy, rózsaszín buborékában lebegtek, tudomást sem véve a körülöttük lévő világról. Vincenek az apaságot illető minden lappangó kételye azonnal

„Megjöttünk, mulattass!”

302

szertefoszlott abban a percben, ahogy a kislánya arcát először megpillantotta. Mintha a saját miniatűr képmására tekintett volna.

– Genetikai trükk – jelentette ki Jess. – A természet az apa képére formálja a gyereket, hogy az lássa, hogy a gyerek az övé, és rögtön útnak induljon, és ledöfjön egy-két vadkant az anya kedvéért. Ügyes, nem?

Lara Maynek sűrű, szőke haja volt, a lábai, mint egy kiscsirkéé, és mindenütt puha, fehér pihe borította.

– Pont olyan, mint egy kiskacsa! – mondta Kirsty, amikor először látta.

Lara és Jess profikként álltak a szoptatáshoz, Vince meg ámulva leste, hogy a pici lánya milyen öntudatosan tapad az édesanyja testének életet adó forrásához. Kirsty egyik gyerekét sem szoptatta, így ez volt az első alkalom, hogy Vince ilyen közelről vehette szemügyre a folyamatot. Látott már szoptató nőt messziről, éttermekben, parkokban, de ilyenkor mindig elfordult, mint amikor szenvedélyesen csókolózó párt látott, vagy olyan férfit, aki a fal mellett könnyített magán. Ám a párnák fellege közt némán összebújó Larát és Jesst figyelve Vince úgy döntött, ennél szebbet még életében nem látott.

A Lara érkezése előtt ellágyult Vince a születés után két lábon járó bőgőmasinává vált. Lara minden cselekedete csodálkozó ujjongással töltötte el. Esténként ő fürdette a levendulaillatú habfürdővel, aztán gyengéden megszárogatta egy puha törülközővel, amit csak a legutolsó pillanatban kapott le a fűtőtestről, nehogy egyetlen fokot is hűljön. Larát egy kenguruban a mellkasára szíjazva büszkén parádézott Enfield-szerte, és fotókat dugdosott az összes tanítványa orra alá, akár érdekelte őket, akár sem.

Az apaság minden várakozásának megfelelt, sőt felül is múlta. Eletében először érezte úgy, hogy kiteljesedett. Jess nagyszerű anya volt, és soha ennél boldogabbak nem voltak.

Amikor Vince látta, milyen gyengéden és szeretőén bánik a nő Larával, milyen erős és gondoskodó, rögtön eszébe jutott, miért szeretett bele annak idején. S bár hivatalosan sosem költöztek össze, a holmija nyolcvan százaléka Jessnél volt, és ez már majdnem annyit tett, mintha…

Lara életének első hat hónapjában minden tökéletes volt. A dolgok egy napfényes nyári vasárnapon kezdtek rosszra fordulni.

303

Véget ért Jess szülési szabadsága, s ahelyett, hogy az időigényes leszívást választotta volna, hogy Larának legyen teje napközben, Jess úgy döntött, inkább teljesen abbahagyja a szoptatást. Lépésről lépésre hagyta el az etetéseket, míg végül teljesen áttértek a cumisüvegre.

Miután felszabadult a kötöttség alól, hogy ő gyermeke egyetlen táplálékforrása, Jess Vince-t kérte meg, hogy napközben vigyázzon Larára. Mielőtt a következő héten újra munkába állt volna, szüksége volt egy napra, amit magára szánhat. Vince habozás nélkül rábólintott. Imádott Larával lenni, főleg most, hogy már etetni is tudta.

– Bemegyek a városba – jelentette ki Jess, és hat hónap után először festette ki a szempilláját. – Szükségem van pár új ruhára, amiben dolgozni járhatok. Egyetlen korábbi ruhám sem jön rám – markolta meg még mindig gömbölyű pocakját. – És a pedikűröshöz is el akarok menni. Most nézd meg! Undorító? – nyújtotta a lábát Vince felé, aki szerint teljesen rendben volt. – Aztán találkozom Jon-nal, piknikezünk a Regency Parkban…

– Jonnal?– Igen.– Azzal a Jonnal?– Igen – sziszegte Jess –, azzal a Jonnal.– Azt hittem, összevesztetek.– Dehogy! – Jess úgy nézett rá, mintha meghibbant volna. –

Ezt meg honnan veszed?– Onnan, hogy egyszer sem találkoztatok, amióta

elköltözött...– Dehogynem találkoztunk!– Tessék?– Hetente legalább egyszer. Vagy ő jön át, vagy mi

látogatjuk meg az új lakásán.– De hát mikor?– Te jó ég, honnan tudjam? – mormogta Jess, miközben

begyömöszölte a kulcsokat a retiküljébe. – Napközben, amikor te dolgozol.

– Én ezt nem értem. A legutolsó, amit hallottam felőle, az volt, hogy összevesztetek, ő elviharzott, te meg azóta egyszer sem említetted.

– Az ég szerelmére, Vince! Tényleg azt képzelted, hogy egy hülye kis vita véget vethet a barátságunknak?

– Istenem, mit tudom én! Én csak azt feltételeztem…– Mit, hogy meg sem mutatom neki Larát?

304

– Szóval, mikor békültetek ki?– Amikor visszajött az Államokból.– Miért, elutazott?– Igen, rögtön azután, hogy innen kiköltözött. Aztán ahogy

visszaért, felhívott, és egyenesen ide jött, hogy megnézze Larát.

– De miért nem szóltál róla?– Mit tudom én! – rántotta meg a vállát Jess, és lehajolt, hogy

felvegye Larát, aki a kanapéról követte nyomon szülei vitáját. – Nem tűnt olyan fontosnak. Te sem számolsz be mindenről, amit napközben csinálsz…

– Azért, mert nem csinálok semmi említésre méltót. Embereket tanítok vezetni, aztán meg hazajövök.

– Igen, de nem számolsz be a tanítványaidról, vagy hogy miről beszélgettek vagy hol ebédeltél!

– Jó, de mi lesz velem? Én is bírom Jont! Én is szeretnék vele találkozni! Megmutatni neki a lányomat. Tudod, hencegnék egy kicsit. Miért muszáj nektek kettesben találkoznotok?

Jess lesimította Lara felborzolt tincseit, és megcirógatta az arcát.

– Figyelj, nem olyan nagy ügy! Megmondom neki, hogy jöjjön át a jövő hétvégén. Ebédelhetnénk együtt. Csak nyugi, angyalom! Miért kell mindig mindenen így felhúzni magad? – simította meg Vince arcát gyengéden.

Ahogy a kezét a bőrén érezte, Vince azonnal lecsillapodott.– Nem húzom fel magam – csókolt Jess tenyerébe. –Csak én

is bírom Jont…– Tudom, angyalom!– És azt szeretném, ha családként élnénk.– Tudom.– És olyan büszke vagyok rátok. Ránk.– Óóó – húzta magához Jess egy nagy, családi ölelésre. –

Tudod, mit, megígérem, hogy ma beszélek Jonnal! Szervezünk valamit a hétvégére!

Odanyújtotta neki Larát, a vállára kanyarította a reti-küljét, és egy vidám „Pápá!”-val elhagyta a lakást.

Vince és Lara remekül megvoltak egész nap. A délelőtti szundi után Vince bepakolta a kislányt az autóba, és áthajtottak Chrisékhez. Vince nagyanyja is ott volt, gyönyörűen sütött a nap, úgyhogy mind kiültek a kertbe, és figyelték, ahogy Chris begyújtja a grillezőt.

305

– Hát Jess merre tekereg ma? – kérdezett rá Kirsty, naptejet dörzsölgetve a térdeire.

– Bement a városba – lovacskáztatta Vince Larát az ölében. – Azt mondta, szüksége van pár új ruhára, mielőtt holnap visszamegy dolgozni.

– Ó! – szólt közbe a nagyi. – Ez az első alkalom, hogy magára hagyja a kicsit?

– Egész napra igen. Korábban is rám bízta alkalomadtán egy-két órára, de nem maradhatott el túl hosszan, mivel szoptatta.

– Biztos nagyon hiányzik neki! – jegyezte meg Kirsty. –Ötpercenként hívogat, mi?

– Nem. Eddig legalábbis.– Biztos fog! – mosolyodott el a nagyi. – Egy anya sem képes

megállni, hogy ne ellenőrizgessen folyton!De Jess egyetlenegyszer sem telefonált, míg Vince az

anyjáéknál volt.– Ez jó jel! – nyugtatgatta Kirsty. – Azt mutatja, hogy igazán

lazít.Négykor, épp mielőtt Lara felébredt volna a délutáni

alvásból, Vince küldött Jessnek egy SMS-t.Itt minden OK. Lara alszik. Ebédre megevett 250 ml

eperjoghurtot. Mikor érsz haza?Egy ideig figyelte a telefont, de nem érkezett válasz. Jess

még akkor sem válaszolt az üzenetére, amikor aznap délután hazaértek, és Vince mindent megtett annak érdekében, hogy ne izgassa fel magát. Az anyjának igaza volt. Az csak jó, ha Jess úgy istenigazából kipiheni magát. Az elmúlt hat hónapban nem is lehetett volna nála odaadóbb édesanya; mindennel felhagyott, csak hogy Lara élete a lehető legjobban indulhasson. Megérdemel egy kis lazítást. Vince megállta, hogy ne csörögjön rá, inkább felkészítette Larát a lefekvésre. De amikor Jess még este fél nyolcra sem ért haza, és nem is telefonált, Vince képtelen volt tovább nyugalmat erőltetni magára, és felhívta Jesst a mobilján.

Miközben várta, hogy felvegye, a csengőtémát hallotta kiszűrődni a hálószobából. Követte egészen Jess szék hátán lógó farmerjének a zsebéig. Előhúzta Jess telefonját, és nagyot sóhajtott.

Jess a mobilja nélkül ment el. Az első alkalom, hogy Larát egy teljes napra magára hagyja, és még azzal sem törődik, hogy vész esetén elérhető legyen. Egyrészről hízelgő volt, hogy ennyire bízik Vince pótanyai képességeiben – másfelől viszont

306

ijesztő, hogy képes volt tőből elmetszeni a köldökzsinórt. Vince manapság mindig, mindenhová magával vitte a teljesen feltöltött telefont. Ki nem állhatta annak a gondolatát, hogy akár egy percre is elszakadjon a családjától.

Tizenegykor feküdt le, és meg volt győződve róla, hogy amint elbóbiskol, meghallja a kulcszörgést a zárban. Ám amikor Lara egy órával később felriadt, Jess még mindig nem volt otthon, és ekkor végül elvesztette a türelmét.

Beviharzott a nappaliba, felkapta Jess telefonját a dohányzóasztalról, végiglapozta a számlistát, s mikor végre ráakadt Jonéra, tárcsázott.

Összeszorított állkapoccsal próbálta visszatartani a szavakat, amiket szíve szerint rázúdított volna arra, aki felveszi a telefont. Jon mobilja négyszer kicsengett, azután átkapcsolt hangpostára. Vince lecsapta a telefon fedelét, és keresztülhajította a szobán. Izzó vulkánként fortyogott. Nem volt semmi kifogása az ellen, hogy Jess kivegyen egy napot, és egy gyönyörű, napos ünnepen romantikus pikniket rendezzen a volt pasijával, sem pedig az ellen, hogy ez alatt, egy teljes napon és éjjelen át egyedül vigyázzon a kislányukra. Amit mindennél jobban kifogásolt, az a tény volt, hogy egyikük sem érezte annak szükségét, egyikük sem vágyott rá, hogy egyszer egy nap beszéljen vele, hogy megtudja, hogy boldogulnak.

Sóhajtva végigdörzsölte az arcát a tenyerével. Hajnali negyed egy volt. Hat óra múlva felébred Lara, és kéri majd a cumisüveget. Neki is vissza kellene feküdnie, és aludnia egy kicsit.

Felszedte Jess telefonját a szoba túlsó végéből, és lerakta a kávézóasztalra. Egy darabig csak bámult rá, azon tűnődve, miféle titkokat rejthet a kis telefon, milyen titkos üzeneteket és rejtett hívásokat.

Vince hosszúra nyúló munkanapjai során élvezettel képzelte maga elé Jesst és Larát, amint együtt ülnek otthon, vásárolni mennek, meglátogatják Jess édesanyját, vagy babamasszázsórákra járnak. Erre most kiderül, hogy titkos találkákra jártak Jonnal. Mi egyébbe bonyolódott még a barátnője meg a kislánya? Merre jártak, miközben ő tizenhét éveseket oktatott az irányváltásra az enfieldi utcasarkokon?

Felemelte a telefont, felnyitotta a fedőlapot, azután megmerevedett. Az LCD kijelzőről Lara May mosolygott rá, az a kép védte a képernyőt, amit Jess az év első napfényes napján készített a babáról az anyja kertjében üldögélve, fehér, ellenzős pamutsapkában. Élénken emlékezett a jelenetre: ahogy Jess

307

előhúzza a sapkát abból a hatalmas batyuból, ami nélkül manapság egy lépést sem tettek, és gyengéden megköti Lara álla alatt. Emlékezett az arcára kiülő feltétlen imádatra, amivel a kislányára nézett, aki első ellenzős sapkájában csücsült a pokrócon, s hirtelen ráébredt, hogy nem akarja megtudni, mi van Jess telefonjában. Jess nagyszerű anya. Ő nagyszerű apa. Lara boldog lehet, hogy ilyen szerető, hozzáértő szülei vannak, és megérdemli, hogy örökre mellette is maradjanak. Együtt. Ha elkezdene szimatolni, talán ráakadna valamire, amivel képtelen lenne együtt élni, valamire, ami elszakíthatja őket egymástól, és ezt nem akarta. Mindannyiuknak jobb így.

Visszacsukta a telefont, és lábujjhegyen visszasettenkedett az ágyba. Útközben megállt, hogy vessen egy pillantást Larára.

A kislány a hátán feküdt a mózeskosarában, a fejét oldalra hajtotta, kezeit lazán ökölbe szorította a fülei mellett. Lassan, nyugodtan lélegzett, ajkait időről időre össze-cuppantotta, és halk szopó hangot adott ki. Pompás volt, pompás minden értelemben, gondolta Vince. Ahogy az anyja is.

Elnézi Jessnek ezt a kihágást. Olyannal tölti az időt, akit Vince is kedvel és tisztel. Megérdemli a szabadságot.

Ez is hozzátartozik Jess énjéhez, s ha Vince azt akarja, hogy örökre együtt maradjanak, akkor meg kell tanulnia elfogadni.

Belecsókolt a levegőbe Lara arcocskája mellett, aztán lefeküdt, és azonnal mély álomba zuhant. Mikor másnap reggel hétkor felébredt, Jess öntudatlanul feküdt kint a kanapén. Deréktól lefelé meztelen volt, viszont még mindig viselte a pólóját és fél pár vörös zoknit.

Ahogy Vince fölé hajolt, lassan kinyitotta a bal szemét.– Jó reggelt, angyalfiú! – krákogta Jess.– Jó reggelt! – üdvözölte Vince megjátszott szigorral.– Haragszol?Vince letelepedett a kanapé szélére, és megsimogatta Jess

ujjait.– Nem igazán. De azért jobban örültem volna, ha magaddal

viszed a telefonodat.– Jézusom, ne is mondd! – nyögött fel Jess. – Nem akartam

hinni a szememnek, mikor észrevettem, hogy otthon felejtettem! Olyan dühös voltam! Lara már felkelt? – vetett egy pillantást Vince háta mögé, a hálószoba ajtajára.

– Nem, még nem.– Bementem hozzá, mikor hazaértem. Képtelen voltam

megállni. Felébresztettelek?

308

Vince megrázta a fejét.– Ugye, milyen édes?– Fantasztikus! – bólintott mosolyogva Vince.– Hogyhogy nem haragszol rám? – mosolygott vissza rá Jess.Vince vállat vont.– Nem arról van szó, hogy nem lennék mérges. Csak…

próbálom elfogadni. Hihetetlen, amit az elmúlt hónapokban véghezvittél! Szükséged volt rá, hogy kipihend magad. Ezt meg is értem. De bárcsak felhívtál volna…

– Tudom, ne haragudj! Tiszta hülye vagyok! Szép napotok volt?

– Szuper! Nagyon, nagyon jó. És neked?– Ragyogó! Majd ötszáz fontot elvertem ruhákra, és Jonnal is

pompásan éreztük magunkat. Elmentünk egy hoxtoni klubba. Bekaptam egy-két ünnepi pirulát…

Vince a nyelvébe harapott, nehogy kicsússzon a száján a kikívánkozó dorgálás, és mereven elmosolyodott.

– …és végül ennek a shoreditchi fazonnak a kéglijében kötöttünk ki. Hihetetlen egy hely, valami átalakított konzervgyár vagy mi! Öt lett, mire hazaértem… – vándorolt a tekintete a videó órájára. – Jesszus – két órája! Úristen, csak két órát aludtam! – nyögött fel, és visszahanyatlott a kanapéra.

Vince rámosolygott, és felállt.– Figyelj, majd én felébresztem Larát, te meg visszabújsz az

ágyba még egy kicsit!– Komolyan mondod?– IgenVince érezte, ahogy eltölti a kegyes jóindulat. Kellemes érzés

volt.– Vincent Mellon, te tényleg egy angyal vagy!– Tudom. Egy istenverte szent.– De tényleg! Az vagy, én meg átkozottul szerencsés, amiért

kifogtalak! Csodálatos apa vagy, és gyönyörű, nagylelkű, gyengéd lélek. Ugye tudod, mennyire szeretlek?

Vince megtorpant. Összerándult a gyomra. Kimondta. Végre, több mint két év után Jess szerelmet vallott neki. Nyelt egyet, és megpróbált közönyös maradni.

– Hogyne, tudom.– Szerinted…? – kezdett bele Jess, azután elhallgatott.– Mi?

309

– Csak gondoltam. Talán ha Lara már nagyobb lesz. Talán ha már elég idős lesz hozzá, hogy pár napra az anyámra hagyjuk, elmehetnénk együtt Las Vegasba. És te meg én… összeházasodhatnánk.

– Tessék?!– Igen – nevetett fel Jess –, miért is ne? Sosem vágytam nagy

esküvőre, Las Vegasba meg úgyis mindig el akartam jutni. És így Larának is rendes szülei lennének, ami nekünk nem adatott meg. Tudod, házasok. Végre magunkban tölthetnénk egy kis időt. És enyém lenne a világ legmenőbb vezetékneve!

– Jessica James – kérdezte Vince mosolyogva –, te most megkérted a kezem?

– Hát igen – vigyorgott Jess önelégülten. – Azt hiszem.– A fenébe is!– Tudom. Magam is megleptem vele.– Jesszus! – dörzsölte meg az állát Vince vigyorogva.– Akkor most válaszolsz, vagy nem? – faggatta Jess.– Istenem, igen! Még szép! Feltétlenül. Mindenképp.

Házasodjunk össze!Jess mosolyogva lecsusszant a kanapéról.– Jó. Akkor most nyomok kétfelől egy-egy hatalmas puszit a

szépséges kislányom pufók arcára, aztán délig visszabújok az ágyba!

Vince figyelte, ahogy a gyermeke anyja és jövendőbeli felesége ellejt a hálószoba irányába. Jess szereti. Hozzá akar menni. Jessica James, aki megkaphatott volna bárkit, akire szemet vetett, aki hozzámehetett volna Jon Gavin-hez, hogy egy világpolgár ötcsillagos luxuséletét élje, őt választotta. És most – jövendőbeli közös életüket illető minden kellemetlen előérzete és mélyen gyökerező aggodalmai ellenére is – csak ez számított.

310

ÖTVENNÉGY

Joy kevés időt töltött a szülei padlásán. Kizárólag létrán lehetett megközelíteni, amit a kerti fészerből kellett előrángatni, ráadásul tele volt pókokkal meg egérürülékkel.

De, mivel a következő héten költözött, körül akart szimatolni a sok Szingapúrból hozott holmi között, hátha akad valami, ami jó lehet az új lakásába, egy lakásnak átalakított, egyszobás kis southgate-i ingatlanba. Semmi különös, de mégiscsak az első lépése a tulajdonossá válás felé. Az anyja majdnem a válásra kapott összes pénzét odaadta a foglalóra, és Joynak tekintélyes fizetésemelést kellett kérnie a fotóüzletben, hogy törleszteni tudja a jelzálogkölcsönt, viszont 2001. szeptember 4-étől, egy keddi naptól Joy hivatalosan is lakástulajdonossá lép majd elő.

Mielőtt felmerészkedett volna a padlás árnyas mélyére, egy egész flakon rovarirtót locsolt be a nyílásán, és két órán át hagyta, hogy hasson. Azután garbót és kesztyűt húzott, a nadrágját pedig belegyömöszölte a zoknijába, vigyázva, nehogy valahol kimaradjon egy nyílás, amin keresztül egy bogár vagy egy rágcsáló hozzáférhet, majd felkapcsolta az elemlámpáját, és felkapaszkodott a fokokon.

Aznap volt az apja esküvője.Toni Morant vette el egy cornwalli sziklatetőn álló

kápolnában. Miután az anyját az anyakönyvvezető és nem isten színe előtt vette feleségül, így továbbra is joga volt egyházi szertartáshoz, még akkor is, ha úgy jutott idáig, hogy az első házasságát végigparáználkodta és végig-hűtlenkedte. A meghívó három hónappal ezelőtt érkezett. A cukorrózsaszín papírrózsákkal meg a cirkalmas felirattal undorítóan csöpögősre sikeredett.

Alan Trevor Downer és Antonia Patricia Moranörömmel meghívja Önt,

hogy jelenlétével tisztelje meg2001. augusztus 25-én tartandó esküvőjüket.

Joynak felfordult tőle a gyomra. Röhejes, gondolta, nősülni ilyen idős korban. Az ötödik házassági évfordulójukat sem fogja megérni az apja.

Barbara azt állította, nem dúlta fel a dolog.

311

– Örülök neki, komolyan!– Hogy mondhatsz ilyet? – támadt neki Joy. – Hogy

örülhetnél?Barbara sóhajtva vállat vont.– Nem minden apád hibája. És azt akarom, hogy boldog

legyen.Joy bezzeg képtelen volt megállni, hogy ne küldje el másnap

a válaszát.

Kedves Alan és Antonia!

Köszönöm szépen az esküvői meghívást!Mivel aznapra már bejelentkeztem a fodrászhoz, így nem

tudok elmenni. Biztosan megértitek. Legyen szép napotok és boldog életetek!

SzeretettelJoy

Ezzel elégedett volt: kemény, de nem rosszindulatú, csípős, de nem keserű. Elmondta, amit el akart mondani.

Barbara aznapra programot szervezett magának: a barátait látogatta meg Saffron Waldenben, és Joy csak késő estére várta haza. A lány azóta érezte, hogy ellenállhatatlanul húzza valami a padlás felé, amióta megkapta az apja esküvői meghívóját. Valami odabentről hívogatta. Persze az új lakásba is szeretett volna néhány szép holmit, de ennél többről volt szó. Keresett valamit, bármit, ami magyarázatul szolgálhatott, miért volt olyan balszerencsés a szülei házassága, s azon belül remélhetőleg talán a saját érthetetlen viselkedésére is, amelyet az elmúlt hét évében tanúsított.

Körüljáratta az elemlámpa fénycsóváját a padláson, és eltűnődött, hol is kezdje. Képkeretek sarkai tűntek elé, meg székhátak. A balján néhány, szállítócímkével teleragasztott láda, jobbra egy halom kartondoboz. Az orra előtt megpillantott valamit, amiről már most tudta, hogy vele jön az új lakásba: egy hatvanas évekbeli, hajlított króm lámpaállványról függő, fekete szaténbojtokkal díszített vörös selyemlampion. Egyszerre volt ronda és gyönyörű, s Joy számára megtestesítette az időnek és térnek azt a különleges vetületét, amelyben akkoriban a szülei éltek.

312

Talált még egy feketére lakkozott, hajlított lábú, halványkék szaténülőkés lábtartó zsámolyt, kínai lampiono-kat idéző kerti lámpákat, és egy hiánytalan, hagyományos kínai teáskészletet, bambuszfogantyús teáskannával.

Szerzeményeit vadászzsákmányként hurcolta elő a padlásról, és felhalmozta őket a szobájában. Amikor végre lett egy kis helye, nekiállt kipakolni a ládákat.

Szinte azonnal kezébe akadt a kép, s amint megpillantotta, pontosan tudta, mit jelent.

A „Hainani konyhaművészet” című könyv hátuljába rejtették. Pici volt, talán egy tíz centiméteres négyzet, és a hatvanas évek színes technicolor stílusában nyomtatták. Egy fiatal, tizennyolc év körüli, bő vászonnadrágot, zöld inget és felette kötött mellényt viselő fiút ábrázolt. A ge-reblyéjére támaszkodva pózolt egy tökéletesen gondozott kertben, egy pálmafa előtt. Sötét haja volt és kiugró pofacsontja, s szembeszökő – az imádat határát súroló – szeretettel mosolygott a fénykép készítőjére.

Tekintete elég bizonyíték volt Joy számára, de azért a biztonság kedvéért megfordította a képet.

A fotó hátuljára rábélyegezték az előhívás dátumát.1968. augusztus. Két hónappal a születése előtt.Alatta szép kék tintával írva:

Barbarámnak. Sosem feledlek, Charles.

Fura hang tört elő az ajkai közül: a sóhaj a lelke legmélyebb zugából szakadt fel. Ismét felemelte a képet, és a fény felé tartotta. Semmi kétség. Ez a szép fiatal férfi a mandulavágású szemével, kiálló arccsontjával és fényes, fekete hajával az anyja szeretője volt – és az ő édesapja.

Nehéz lett volna megmagyarázni, Joy miért volt ilyen biztos ebben. A fiú tényleg hasonlított rá, de ennél többről volt szó. Joy sosem érezte magát a helyén, sosem érezte magát közel a szüleihez. Hosszú éveken át fantáziált arról, hogy talán az apja és egy egzotikus, szingapúri szépség románcának a gyümölcse, ám a születési anyakönyvi kivonatán az anyja neve állt, ami gyorsan véget vetett ennek a gondolatmenetnek.

Sokat képzelődött arról is, milyen lett volna az anyja, ha nem megy hozzá Alanhez: kislányos, kokettáló pillangó, csúnyácska, mégis szexi, egyszerű, mégis csábító. De az még soha nem jutott eszébe, hogy a két ábrándképet összeolvassza.

313

Joy később lesétált az italboltba, pénztárcájában az apja képével. Egy palack Velvet Clicquot-t vásárolt, amit hazaérve betett a fagyasztóba. Azután megfürdött, felvett egy új ruhát, hozzá csinos cipőt, és várta, hogy az anyja hazaérjen.

– Kertész volt – mondta Barbara, kezében óvatosan tartva a fényképet. – Négyen voltak; ők gondozták a bérház parkját.

– Hány éves volt?– Tizenhét – vonta meg a vállát Barbara, és zavarában

halkan felnyögött.– Na ne!– De. Vagyis, tizenhét volt, amikor… elkezdődött. Tizennyolc,

mire vége lett.– És tulajdonképpen hogyan… kezdődött!Barbara ismét vállat vont, és letette a fotót a

dohányzóasztalra.– Ó, korántsem ez volt az egyetlen eset! Hallottam róla, hogy

más asszonyok elcsábítják ezeket a fiúkat. Nemcsak a kertészeket, de a hordárokat, a kifutófiúkat, meg ilyesmiket. Mindenütt ez ment. Az asszonyok odakerültek egy idegen országba, a férjük egész nap, egész éjjel távol volt, dolgozott, mulatott. Magányosak voltak. Én is.

– Szóval te is… elcsábítottad őt! – bökött Joy a fényképre.– Nem, dehogy! Ezt nem mondanám. Inkább csak flörtöltünk.

Rám mosolygott, ahányszor csak találkoztam vele. Aztán elkezdtünk jó reggelt kívánni egymásnak. Lassacskán összebarátkoztunk. Megkínáltam friss limonádéval, ha láttam, hogy odakinn robotol a hőségben. Ő meg trópusi virágokat szedett nekem, ajándékba. Az angol rózsájának hívott, mosolyodott el Barbara ábrándosan. „Jó reggelt, szépséges angol rózsám!” – köszöntött, amikor meglátott. Először azt hittem, ugrat, hogy csak játszik velem.

– Ezek szerint jól beszélt angolul?– De mennyire! Egyetemre járt, üzleti szakra. Folyékonyan

beszélt.– Na és – melengette Joy a pezsgőspoharat a kezei között –,

mi történt azután?– Nos – pirult el halványan Barbara –, azt hiszem, akkoriban

történt, amikor rájöttem apád meg annak a Clarke nevű nőnek a viszonyára.

– Miféle Clarke nevű nő?– Ginny Clarke – rándította meg a vállát Barbara. Úgy köpte

ki a nevet, mintha megkeseredett volna a szájában. – Apád első

314

félrelépése. A nő férje főüzletvezető volt a Jaguarnál… vénecske, nagyon kövér, nagyon vörös, valószínűleg a túl sok gintől. És szerintem homoszexuális is. De akármi volt az oka, a nő Szingapúrba érkezésünk első pillanatától fogva egyértelműen tudtunkra adta, hogy kell neki Alan, és semmi sem állhat az útjába. Szörnyű időszakot éltem át. Teherbe esnem nem sikerült, magányos voltam, a hőség, és az, hogy olyan távol vagyok az otthonomtól! Amikor rájöttem, hogy apád behódolt annak a szörnyű, gebe nőnek – képzeld, úgy selypegett, mint egy kislány –, akkor aztán nagyon feldühödtem! Közben meg ott volt Charles, aki mosolygott rám, elhalmozott hibiszkuszbimbókkal, és az angol rózsájának hívott. Azt hiszem, elkerülhetetlen volt…

– Szóval behívtad a házba? A lakásotokban történt? Hogy volt?

– Egyik délután felhőszakadás kerekedett, és megláttam, ahogy a parkolóban menedéket keres. Bőrig ázott. Vettem egy mély lélegzetet, és behívtam megszárítkozni – nevetett fel erőltetetten. – Mindketten tudtuk, mit jelent ez. És ennyi volt.

– Élvezted?Barbara bíborvörös arccal gyűrögette a szoknyája szélét.– Hát, nem is tudom. Igen, azt hiszem. De akkor is borzasztó

dolgot műveltem.– Szó sincs róla. Érthető, amit tettél.– Nem. Mert nem csak egyszerűen bosszút akartam állni.

Nem csak azért csináltam, hogy jobban érezzem magam, vagy azért, mert magányos voltam. A fő oka az volt, hogy… – torpant meg, hogy mély levegőt vegyen – teherbe akartam esni.

Joynak elakadt a lélegzete. Érezte, hogy a romantikus álmai megfakulnak.

– Nem tudtam, vajon az én vagy az apád… hibája, hogy nem sikerült teherbe esnem. Apád nem volt hajlandó elmenni egy specialistához, nem bírta volna elviselni az önérzete, ha kiderül, hogy ő az oka. De mindennél jobban szerettem volna egy kisbabát! Harminckilenc voltam, tudtam, hogy a napjaim meg vannak számlálva. És ez a fiú, Charles… olyan fiatal volt, olyan életerős! Attól tartok, kihasználtam – harapott az ajkába az anyja, miközben megnyugtatást várón pillantott Joyra.

Joy nyelt egyet, azután pislogott, és fogalma sem volt, mit mondjon.

– A következő évben legalább háromszor vagy négyszer aludtunk együtt.

315

Joy lassan rábólintott. Megpróbálta összeegyeztetni az elméjében a fotón látható fiú arcán tükröződő nyílt csodálatot azzal az anyját elsődlegesen vezérlő lázas vággyal, hogy teherbe essen.

– És egy icipicit sem szeretted?– Dehogynem! – jelentette ki erélyesen Barbara. – Imádtam!

A legkedvesebb, legédesebb, legelbűvölőbb fiú volt – egy ilyen fiúra bármelyik anya büszke lehetne. A kapcsolatunk nagyon gyengéd és szeretetteljes volt. Kérlek, ne hidd, hogy csak arról szólt, hogy kihasználom…

– És mi történt, amikor végül teherbe estél?– Nyomban közöltem vele. És apáddal is. Ráadásul úgy hozta

a sors, hogy abban a hónapban bármelyikük lehetett volna az apa. Apád semmit sem gyanított volna…

– De Charles úgy tudta, hogy az ő gyereke?– Tudta, hogy az övé is lehet.– És nem bánta?– Nem, egyáltalán. Ő még nem állt készen az apaságra.

Olyan fiatal volt, annyi minden állt előtte. Megelégedett azzal, hogy Alan majd felneveli a gyerekét. Úgy érezte, ez az ő ajándéka kettőnk számára.

Joy lenyelt egy újabb adag megnevezhetetlen kiábrándultságot.

– Reméltem, hogy még a születésed előtt visszatérünk Angliába, de az utolsó hetekben görcsölni kezdtem, így teljes ágynyugalomra ítéltek. Végül a Changi Közkórházban születtél. Alan rögtön tudta. Amint meglátott, tudta, hogy nem lehetsz az övé. Tudod, a szemed miatt – fogta két kezébe Joy arcát. – A szemed. És a hajad is fekete, erős szálú. Alan – elakadt a hangja, a tenyerét a szájára tapasztotta –, Alan egyetlen pillantást vetett csak rád, aztán kiment a szobából.

A bal szeméből egy könnycsepp gördült le, és végigszaladt az arcán. Barbara letörölte.

– Még soha nem láttam egyetlen férfit sem ennyire… megsemmisülten, mint amilyen az apád volt abban a pillanatban. Mintha a szemem láttára zsugorodott volna össze, mint egy kis viaszfigura a napon – nyelte feltörő könnyeit. – De soha, egyetlen szót sem szólt. Soha nem hozta fel. Egyszer sem.

Joy a padlóra meredt. Hirtelen már nem csak arról volt szó, hogy az anyja izgalmas, viszonyai vannak, felér az ő éretlen álmaival. Hanem arról, hogy az apját a lehető legsértőbb

316

módon szarvazták fel. Évekig titkolt haragról és megaláztatásról. Arról, hogy Alan zokszó nélkül nevelte huszonöt éven át más gyerekét. Egy olyan férfi számára, mint amilyen az apja, akit még úgy neveltek, hogy a férfi az úr a házban, akinek az önértékelése olyan törékeny, mint egy karácsonyfadísz, Joy elképzelni sem tudott volna fájdalmasabb helyzetet.

Ahogy az igazság apránként beszivárgott a tudatába, lassan minden a helyére került. Minden érthető lett. Az apja vele szembeni neheztelése, a felesége feletti basáskodása, a viszonyai, a mélyen gyökerező haragja, az anyja meghunyászkodása, és hogy soha nem ellenkezett Alannel.

Joy más gyereke volt, Alan mégis úgy döntött, hogy befogja a száját, összeszorítja a fogát, és vállalja Joy felnevelését. Nem csoda, hogy dühös volt. Nem csoda, hogy elhagyta őket. Nem csoda, hogy elvette Toni Morant egy cornwalli sziklatetőn. Ma reggel.

Joy kiitta a pezsgőt, azután újratöltötte a poharát.– Kérsz még? – kérdezte az anyját.Barbara mereven bólintott, Joy pedig az ő poharát is

megtöltötte. Egy darabig csendben üldögéltek, és kortyolták a pezsgőt. Joynak annyi kérdése lett volna, és annyi érzés kavargott benne, hogy fogalma sem volt, melyikkel kezdje.

– Mondj már valamit! – szólalt meg Barbara halvány mosollyal.

– Nem tudom, mit mondjak – motyogta Joy. – Az a gond.– Dühös vagy?– Nem. Bizonyos szempontból még örülök is. Így minden

sokkal érthetőbb. Csak… bűntudatom van apu miatt. Amiért ennyi éven át folyamatosan utáltam, és nem értettem meg, min megy keresztül.

– Tudom – bólintott Barbara. – Mindent megtettem, hogy meglágyítsalak iránta. De nyilván sosem magyarázhattam meg igazán.

– Miért nem mondtad el korábban? El akartad árulni valaha is?

– Nem – felelte Barbara szomorúan. – Már régen elhatároztam, hogy sosem fogod megtudni. Nem tehettem meg az apáddal…

– Még azután sem, hogy elhagyott?– Nem. Oly sok mindent áldozott fel értünk. És bármilyen

rossz apa is volt, nem állíthattam az elé a dupla megaláztatás

317

elé, hogy a lánya megtudja, nem volt elég férfi ahhoz, hogy saját utódot nemzzen. Hogy valaki másét kellett felnevelnie.

– Na és én? Kit érdekeltek az én érzéseim, amikor tudtam, hogy az apám utál, és élete legnagyobb csalódásának tekint? Nekem nem lett volna jobb, ha tudok róla?

Barbara felsóhajtott.– Jaj, Joy, fogalmam sincs. Tényleg nem tudom. Így vagy úgy,

egyikőtöket mindenképpen cserbenhagytam volna, és mindenképpen boldogtalanok leszünk mindannyian. Úgy gondoltam, jobb, ha nem ingerlem az alvó oroszlánt.

– Az apám, Charles, ismert engem? Tudott rólam?– Igen. Találkoztatok. Egyszer. A hazautazásunk előtti napon.

Aznap, amikor a fotót kaptam tőle. Gyönyörűnek talált. A nevedet is ő választotta.

Joy meglepett tekintetet vetett rá.– Bizony. Azt mondta, legyen a neved Joy, amiért annyi

örömet okozol majd nekem az évek során. De ennyi volt. Nem tartottuk a kapcsolatot. Nem cseréltünk címet. Aznap kilépett a házból, és soha többé nem láttam.

– És ő mi volt? Kínai? Maláj? A kinézete alapján… – kapta fel a képet, és tanulmányozni kezdte. – Nem is tudom. Még soha nem láttam hozzá hasonlót.

– Félig tibeti, félig angol. Az apja a Királyi Haditengerészet kapitánya volt. Az anyja varrónő. Egy kínai pár nevelte fel Szingapúrban, akik ötéves korában fogadták örökbe, miután az édesanyja meghalt.

– Istenem! – emelkedett fel lassan Joy, és odasétált a kandallópárkány felett lógó tükörhöz. Ujjaival térképezte fel vonásait, újonnan felfedezett etnikai sokszínűségének nyomait kutatva.

Tibet, gondolta. Azt sem tudta, merre van.– Mi volt a vezetékneve? – firtatta.– Yung. Charles Yung. Legalábbis az örökbefogadás után. Azt

nem tudom, mi lehetett az eredeti neve.– Charles Yung – ismételte Joy. – Istenem! Szóval most akkor

hány éves is?… Ötvenegy körül járhat?– Azt hiszem. Furcsa belegondolni… az emlékeimben mindig

fiatal ember maradt.– Vajon hol lehet most? Mivel foglalkozik? Istenem, azóta

biztos más gyerekei is születtek – sőt, talán unokái is!– Nagyon valószínű.

318

– Vajon végül megszerezte az üzleti diplomáját? Vajon sikeres-e?

Joy szeme előtt felködlött az a miriádnyi lehetőség, amelyek úgy keletkeztek, hogy ez az új ember belépett az életébe.

– Ó, ebben biztos vagyok! Nagyon törekvő fiatalember volt. És nagyon okos.

– Meg akarom ismerni! – tört ki Joyból váratlanul.– Rendben van – felelte Barbara.– Nem bánod?– Persze hogy nem. De nem szabad megfeledkezned a

buktatókról. Lehet, hogy már halott. Vagy lehetetlen lenyomozni. És lehet, hogy nem akar majd tudni rólad…

– Tudom – vágta rá Joy szórakozottan. – Tudom, tudom! De legalább hadd próbáljam meg!

Aznap éjjel Joy magával vitte az ágyba Charles Yung fényképét. Neki támasztotta az éjjeli lámpának, és addig bámulta, amíg szempilláit le nem húzta egy hosszú és eseménydús nap súlya.

Megpróbálta elképzelni, mit csinálhat éppen Charles Yung. Karcsú, izmos férfit képzelt el egy szingapúri – esetleg hongkongi, vagy netán San Franciscó-i, esetleg New York-i – luxuslakásban. Elképzelte a feleségét, aki talán ázsiai, talán szőke, de mindenképpen nádszálvékony és gyönyörű. Három gyereket képzelt még el, nálánál pár évvel fiatalabbakat, akik előkelő keleti parti egyetemek padjait koptatják, vagy joggal, orvoslással foglalkoznak Európában, mind szépek, diplomások és sikeresek. A testvérei.

Aztán az apjára terelődtek a gondolatai. Egy korosodó, boldogtalan férfi, aki huszonöt éven át hazugságban élt, aztán végre megtalálta a boldogságot egy csinos és vidám nő oldalán, aki mellett újra férfinak érezhette magát. Maga előtt látta az apját és Toni Morant, ahogy összebújnak giccses cornwalli nászutaslakosztályuk baldachinos ágyán, és életében először örült az apja boldogságának. Megérdemli, gondolta, hogy élete alkonyán lopott néhány év boldogságot. Jó neki.

Majd ezzel az újszerű és megnyugtató gondolattal Joy álomképektől hemzsegő álomba süllyedt.

319

ÖTVENÖT

Jess és Vince első találkozásuk évfordulóján házasodtak össze a Las Vegas-i Mennyei Áldás kápolnában. Vince tanúja Chris volt, Jessé Jon Gavin. Mindannyian a Bellagióban szálltak meg három éjszakára, és senkinek sem szóltak az esküvőről, amíg haza nem értek. Kirsty tajtékzott, amikor Chris hazament.

– Te szemét! – kiabálta. – El sem hiszem, hogy voltál képes elutazni, és végignézni a saját fiam esküvőjét, engem meg itthon hagyni a gyerekekkel!

Chris megsemmisülten vállat vont, és csak vigyorgott.– Mit tehettem volna? Meghívott.Nem Kirsty volt az egyetlen, akit csitítgatni kellett; Jess anyja

fél órát zokogott, amikor elmentek Laráért, és megcsillogtatták előtte a jegygyűrűjüket.

– De hát te vagy az egyetlen lányom – sírta –, az egyetlen kislányom! Egész életemben erről a pillanatról álmodoztam...

– Ugyan, higgadj le, anyu! – ugratta Jess. – Láthattad, ahogy kinyomom az első unokádat, mit akarsz még?

A barátaik ugyancsak vigasztalhatatlanok voltak, amiért megfosztották őket egy újabb hét határra szóló ivászattal-evészettel teli szombattól valamelyik kastélyban vagy udvarházban, ahol Karen Millen-költeményekben nyakalhatják az ingyenpezsgőt.

Jess lélegzetelállítóan festett a hosszú, krémszínű sifon-szoknyában, sötét rózsaszín nyakba akasztós felsőben és csillogó pántos szandálban, hajában egy szál kaméliával. Vince Jesshez öltözve egy Paul Smithnél vett krémszínű, hajszálcsíkos öltönyt viselt sötét rózsaszín inggel. S bár a nap pontosan úgy sikerült, ahogy egy Las Vegas-i esküvőnél meg van írva a nagykönyvben, Vince mégis kissé becsapva érezte magát. Jon Gavin illegálisan felhajtott egy gramm kokaint, aztán sikerült meggyőznie Vince-t és Christ, hogy csatlakozzanak, bár egyiküknek sem volt hozzá túl sok kedve. Vince még soha nem látta Christ bekokózva, és – visszaidézve a látványt – soha többé nem is akarta látni.

Délelőtt tíztől másnap hajnali háromig vedelték a pezsgőt, így Vince nem sokra emlékezett. Szuperül mutattak, az esküvő nagy buli volt, mégis, volt valami sekélyes az egészben, ami azt

320

az érzést keltette Vince-ben, mintha valójában össze sem házasodtak volna.

Vince-nek úgy tűnt, mintha Jess az egészet csak ürügyként használta volna a négynapos züllésre meg arra, hogy megszabaduljon Larától. Noha alapjában egyetértett azzal a nézettel, hogy bár a gyereknevelés önmagában hordozza jutalmát, attól még megérdemel az ember egy kis rosszal-kodást, mégis azt kívánta, bárcsak ne hasonlított volna annyira az esküvő egy óriási bulira.

És miután visszatértek, sem változott semmi.Vince elismerte, talán nagy naivitás volt azt képzelni, hogy a

házasság majd megváltoztatja Jess hozzáállását vagy viselkedését; ha lehet, még rosszabb lett minden.

Azóta, amióta Jees engedély nélküli eltávozásra ment, majd megkérte Vince kezét, ki nem mondva, de bekerült a kapcsolatuk rendtartásába, hogy Jess minden szombat éjjel kimenőt kap. Mintegy kiegészítésként az is belekerült, hogy miután Jess szombaton egész éjjel kimarad, Vince a közelébe sem ereszti Larát másnap kora délutánig, míg ki nem heveri az előző este másnaposságát vagy drogos kábulatát.

Vince-nek sejtelme sem volt, miféle emberek társaságában tölti ezeket az éjszakákat – habár Jon Gavin általában közöttük volt, csakúgy, mint néhány Jess múltjából ismerősen csengő név gazdája: például Simoné, Rio, Dexy, Todd és Puss. Vince-nek úgy hangzottak ezek a nevek, mintha valami hetvenes évekbeli poszthippis „glam rock” banda tagjai lennének, ezért aztán mindig testhez álló cicaruhában és lurexcsizmában látta őket maga előtt. Klubokba jártak – lehetőleg minél újabbakba –, fent táncoltak a színpadon, aztán mindig belebotlottak valakibe, akinek felmehettek a lakására, hogy ott folytassák a bulit, füvet szívjanak, chill-out (ellazulást segítő) zenét hallgassanak, és onnan rendeljenek taxit.

– Imádom a házasságot! – jelentette ki Jess egy nap, ellágyultan bámulva a jegygyűrűjét. – Ez a legjobb lekoptatószöveg a klubbéli gyökerek ellen!

Ez a kéretlen betekintés Jess titokzatos társasági életébe éppenséggel nem csillapította Vince bulizásokkal szembeni rossz érzéseit. Amellett, hogy elképzelte, amint Jess csípőfarmerben vonaglik a pódiumon, most már azt is látta maga előtt, ahogy egész éjjel nyálcsorgató tahók járnak a nyomában, hogy sikamlós ajánlatokkal halmozzák el.

Vince-t természetesen egyszer sem hívta magával bulizni. A bulizás meg a család két külön, egymástól fényévekre levő

321

kategóriába tartozott. De Vince akkor se tartott volna vele, ha elhívja. Vince épp annyira gyűlölte a klubokat meg a kábszert, mint azokat, akik odavannak értük. Mégsem nehezményezte, hogy Jess eljár. A lány egész héten keményen dolgozott, rá hárult a gyereknevelés dandárja, miután a nap végén elhozta Larát az anyjától. A szabadnapjain bioalapanyagokból tápláló ételeket főzött Larának, játszóházakba jártak, látogatták az állatkerti simogatót. Rászolgált a lazításra. Vince mindössze arra áhítozott, bárcsak más formáját választaná.

Jess csak kénytelen-kelletlen kísérte el a barátai „uncsi kis vacsoráira”, arra hivatkozva, hogy szívesebben találkozik velük napközben, amikor összehasonlíthatják a gyerekeket, eszmét cserélhetnek a fogzásról meg a hisztiről, hogy aztán este egy pohár bor után korán lefekhessen. Olykor-olykor Vince is eljárt a haverjaival; ezeken a szelíd kiruccanásokon beültek egy kocsmába, rendeltek egy curryt, és este tizenegyre már ágyban is voltak.

Vince-t leginkább az bántotta, hogy noha mindkét nagymama lelkesen ajánlkozott, hogy amikor csak kedvük támad közös programot szervezni, szívesen vigyáznak a gyerekre, akár előzetes bejelentés nélkül is, ezt soha nem vették igénybe. Ahhoz Jess mindig túl kimerült volt.

– Istenem, csak azt ne! – felelte, ha finoman célzott rá, hogy elugorhatnának egy közeli olasz étterembe vagy moziba. – Az égvilágon semmi kedvem hozzá! Inkább rendeljünk valamit, jó?

Vince megértette, hogy fáradt. Fárasztó életet élt. De bármily kemény hetet is tudhatott a háta mögött, arra valahogy mindig akadt elég energiája, hogy szombat esténként bódult önkívületbe hozza magát. Bosszantotta, hogy ha valaki péntek este elindul bedobni egy búcsúitalt, az hogy képes zárásig ott ragadni és vedelni. Bosszantotta, hogy a nő a harmincharmadik születésnapja előtti estén bulizni ment Jonnal és a bandával, a születésnapján bezzeg otthon ült a tévé előtt Vince-szel, pezsgőt ivott és királyrákot evett. Bosszantotta, hogy Jess mindig csak más emberek társaságában volt hajlandó kimozdulni, vele viszont kizárólag otthon gubbasztott. Bosszantotta, hogy őt nem számítja a barátai közé…

Ám Vince – bármennyire nyugtalanította vagy zavarta is a helyzet – képes volt megbirkózni vele, mert a mindennapi életük részévé vált, és megtanulta elfogadni. Ha a felesége minden áldott szombat este idegenekkel jár bulizni, drogozik, és kétes alakok fizette több hektoliternyi Cristal pezsgőt vedel, hogy a másnapot sápadtan az ágyban töltse, ügyet sem vetve a

322

lányukra, akkor ezt teszi. De amikor tegnap délután Jess a szempilláit a csak rá jellemző módon rezegtetve, arcára kiülő izgalommal közeledett felé, Vince tudta, hogy bajban van.

– Eszméletlen híreim vannak! – kezdett bele Jess, mire Vince rögtön tudta, hogy ebből semmi jó nem származik rá nézve.

– Jon Gavin leszerződött az Amnesiába. Júliusra.– Nahát! Ez egy klub, ugye?– Úgy bizony. A legnagyobb Ibizán. És felajánlottak neki egy

bazi nagy villát a hegyekben. Van medencéje, edzőterme, saját szakácsa. Kap egy kurva menő Lexus sportkocsit, egy olyan milliárdos gengsztereknek való járgányt, és még sofőr is jár hozzá, ha kéri. Egy teljes hónapra! – ugrabugrált az izgatottságtól a kanapén Jess, miközben elsorolta.

– Nahát! – nyögte ki ismételten Vince. – Királyul hangzik.– Ugye? Annyira király! És ami még királyabb, hogy

meghívott, lakjak nála…– Ó? – Vince érezte, hogy felkavarodik a gyomra.– Persze nem maradnék egy egész hónapot! Bár, a fenébe is,

jó lenne! De egy hétre mindenképpen el akarok menni! Az nem lenne gond, ugye? Nem bánnád?

– Hát…– Jon azt mondta, szuper lenne, ha mindannyian mennénk,

tudod, mind a hárman, de szerintem nem a legmegfelelőbb környezet Larának, tudod, a medence meg a drogok meg minden. Túl veszélyes lenne.

Vince egyetértően rábólintott.– Úgyhogy valószínűleg július második hetében utaznék.

Puss meg Dex is akkor mennek, szóval így még jobb móka lesz…

Vince nem tudta, mit mondhatna. Azt tudta, hogy mit szeretne mondani. Azt, hogy: A francba is, Jess, harminchárom éves feleség és családanya vagy, a rohadt életbe, nem egy huszonéves partiribi! És, az igazat megvallva, még hozzá akarta tenni: nem gondolod, hogy Ibiza már kissé ciki? Nem gondolod, hogy a pirulák meg a hajnalig tartó tánc egy kissé idejétmúlt, hogy te meg Jon meg a hülye haverjaid a hülye neveikkel egy kicsit öregek vagytok már ehhez?

Nem is az nyomta a szívét, hogy Jess nélküle akar elutazni egy hétre. Az ellen például semmi kifogása nem lett volna, ha egy városlátogatós, lányos hétvégére indult volna a barátnőivel. Az zavarta, ahogy el akarta tölteni az időt nélküle. A társaság, akikkel menni, meg a mód, ahogyan viselkedni

323

akart. Az egymásnak tökéletesen ellentmondó elképzelés, ahogyan a szórakozás fogalmát ő és Vince meghatározták.

De mindebből semmit sem mondott el, mert nem akarta elrontani Jess örömét, és úgyis felesleges lett volna, miután Jess már eldöntötte, hogy megy, így semmi sem állíthatta meg.

– Szóval – szólalt meg Charlene Okumbo a negyvenkettedik órájuk végén hogy ízlik a házasélet?

Vince felé fordult, és halványan elmosolyodott.– Hát, jó.– De érzel valami különbséget?– Nem igazán – vont vállat Vince.– Ahhoz képest nem tűnsz valami lelkesnek – kifogásolta a

lány, és üresbe tette a sebváltót.– Mihez képest?– Nem is tudom. Az egész titkos esküvős dologhoz képest. Az

tök romantikusan hangzott.– Ja, hát, tudod, hogy van az. A házasság meg az esküvő két

különböző dolog, ugyebár – fordult Charlene-hez, és felsóhajtott. – Tegyük fel, hogy a barátod… hogy is hívják?

– Tarif.– Tarif. Jól van. Tegyük fel, hogy ti ketten házasok vagytok…– Na persze, álmában…– Jól van, mindegy, csak tegyük fel. És tegyük fel, hogy van

egy kisbabátok.Charlene megvetően felhorkant.– Mit szólnál, ha Tarif kijelentené, hogy az előző barátnője,

aki úgy fest, mint… – pergette végig a heat magazin legutóbbi számáról szóló emlékeit megfelelő hasonlítási alap után kutatva – aki úgy fest, mint Beyoncé, kibérelt egy ibizai villát, és meghívta őt egy csomó barátjukkal egyetemben vakációzni, és minden éjjel klubozni járnak majd, és jól bekokóznak, meg minden. Szóval, tegyük fel, hogy Tarif bejelenti, hogy ő megy, téged viszont nem hívtak meg. Mit tennél?

Charlene szemei kidülledtek az elképzelt jelenet való-színűtlenségétől.

– Dobnám! – nyögte ki együtt érzőn.– Tényleg?– Simán! Úgy értem, ez már tényleg elfogadhatatlan

viselkedés!– Akkor én mit csináljak?

324

– Basszus, fogalmam sincs! Rázós ügy. De ha engem kérdezel, hogy mit tennék a helyedben, hát én, személy szerint, nem nyelném le ezt a szart. De tényleg.

Vince lassan rábólintott.– Csak, tudod, a te esetedben más a helyzet. Nektek

gyereketek van, meg minden. Házasok vagytok. Öreg vagy. Lehet, hogy mégis le kell nyelned. Belenyugodnod. A lényeg, hogy megbízol-e benne.

Vince egy pillanatig fontolgatta a kérdést. Létfontosságúnak tűnt, mégsem volt képes azonnal rávágni a választ. Megbízik-e Jessben? Annak ellenére, hogy hajlamos volt életének különféle területeit mereven különválasztani, vele szemben mindig nyíltan viselkedett, és őszinte kérdéseire őszinte válaszokat adott. Nem volt kétsége afelől, ha rákérdezne, megcsalta-e valaha is, Jess megmondaná az igazat. Titkolózott ugyan, de sosem hazudott. Ugyanakkor, tűnődött, a legtöbb ember azért nem követi vele született házasságtörő ösztöneit, mert tudja, hogy képtelen lenne hazugságban, bűntudatban élni, a következmények elviselhetetlennek bizonyulnának. Jess viszont más. Ő képes lenne élni a megszokott életét Vince-szel és Larával, és közben viszonyt folytatni; ő képes lenne megőrizni a lélekjelenlétét és két párhuzamos életet élni. És ettől meghűlt a vér az ereiben.

– Nem arról van szó, hogy ne bíznék benne – válaszolta végül –, hanem hogy egyáltalán nem ismerem.

– Mi most a feleségedről beszélünk? – guvadtak ki ismét Charlene szemei.

– Aha.– A gyereked anyjáról?– Tudom, tudom.– Jézusom, ez elég szomorú! – forgatta a lány a szemeit.– Tudom – hagyta rá Vince. – Tudom.– Tudod, mit? – nézett a lány egyenesen a szemébe. – Te túl

rendes vagy, az a baj. Olyan rendes, hogy az már magad ellen való vétek. Egy kicsit be kellene keményítened!

– Ez az, ami nem fog megtörténni – vont vállat Vince. – Én ilyen vagyok. Ez vagyok én. Nem vagyok kemény csávó.

– Hát akkor – nyitotta ki az ajtót a lány nagyot szippantva – kerítened kellene magadnak egy rendes lányt! Mert az, akit elvettél – hacsak a sarkadra nem állsz –, megrág, azután kiköp. És mondok még valamit: jövő héten még jövök, azután végleg letépem azokat a T betűket, és többé engem nem látsz!

325

Úgyhogy jobb, ha belehúzol, és rendezed az ügyet, mielőtt eltűnök a szemed elől!

– Meglátom, mit tehetek – bólintott Vince mosolyogva.– Úgy legyen! – mondta Charlene, az ő kis tizenkilenc éves

észosztója és bizalmasa, azzal kiszállt a kocsiból, és végigballagott a kerti ösvényen.

Vince pedig ott maradt tanácstalanabbul, mint valaha.

326

ÖTVENHAT

Vince megközelítésében a Jess-szel szembeni kiállás nagyjából így nézett ki:

– Jess, gondolkodtam erről az Ibiza-ügyről…– Igen?– Nos, alapjában véve semmi bajom azzal, hogy elmenj. Csak

az jutott eszembe, nem is tudom, mi lenne, ha mi is veled mennénk… ?

– Ezt már megbeszéltük, Vince. Ibiza nem kisbabáknak való hely.

– Igen. Ezért is gondoltam, hogy bérelhetnénk egy villát. Mi hárman. Közel Jonéhoz. Csak egy kicsit gyerekbarátabb környezetben. Így te is eljárhatnál klubozni, meg minden, viszont napközben együtt lehetnénk – egy családként.

– Jaj, Vince, ugye csak viccelsz?– Nem. Miért, olyan eszement ötlet?– Nem az, hogy eszement, csak épp… ez az egész nem erről

szól. Ibiza lényege, hogy az ember egész éjjel fent van, aztán egész nap pihizik. Nem pedig ötpercenként rohangál egy totyogó gyerek után.

– Jó, de akkor mi van azzal a Jade Jaggerrel? – vetette ellen Vince, aki alaposan beleásta magát a témába, és minden eshetőségre felkészült. – Neki is van két kölyke, mégis folyton végigmulatja az éjszakát. Jess felvonta a szemöldökét.

– Először is – kezdte –, Jade Jagger kölykei sokkal idősebbek Laránál, másfelől meg valószínűleg dadája van.

– Jó, de én is épp ezt mondom! Én ott leszek. Én leszek a dada. Mivel én nem megyek el veled éjjelente, napközben simán vigyázhatok Larára, te meg ejtőzhetsz, olvashatsz, napozhatsz!

– Nem – vágta rá Jess. – Ez így nem működik. Lara nem érti meg, miért beteg a mami egész héten. Kiköveteli majd, hogy törődjek vele. Nekem meg bűntudatom lesz, hogy csak heverészem, miközben te csinálsz mindent. Különben sincs hozzá kedvem, hogy valami vacak kis villában lakjak veled. Én Jon villájában akarok lakni.

– Ó! – szorult össze Vince gyomra a szokásos módon Jess tipikusan nyers válaszát hallva.

327

– Az egészben ez a lényeg! Az egész a villáról szól. Az élményről. Nem egyszerűen csak egy nyaralásról. Ez az a lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik. Amit ki kell pipálni. Tudod…

Vince tudta. Persze hogy tudta. De ettől még halálra volt sértve.

– Hát akkor – ütötte a vasat elszántan –, mi lenne, ha Lara meg én kibérelnénk azt a villát, te meg lakhatnál Jonnal, és csak ebédnél meg hasonlóknál találkoznánk?

– Mi a fene ütött beléd, Vince? Megőrültél?– Nem – válaszolta a férfi feleslegesen.– Akkor meg mi a francért akarod olyan elkeseredetten

tönkretenni a nyaralásomat?Vince vállat vont. Valójában fogalma sem volt, miért. Odáig

úgysem merészkednék el, hogy megtiltsam Jessnek az utazást, gondolta.

– Nem is tudom – mondta. – Még sosem mentünk együtt családi nyaralásra; gondoltam, jó lenne elutazni valahová.

– Ezzel egyet is értek. Foglaljunk le magunknak egy utat! Menjünk el augusztusban Olaszországba! Majd megkérem anyámat, hogy jöjjön velünk. Vagy te is megkérheted a tiédet. Szuperül fogjuk érezni magunkat! De az ég szerelmére, Ibizára hadd menjek egyedül!

Vince fontolóra vette, hogy reagáljon erre, folytassa-e a vitát, de tudta, hogy úgyis felesleges. Most már úgysem győzhetné meg Jesst, az után, hogy azzal az őrült kirohanással látványosan elárulta eszelős kétségbeesését. „Ebédnél találkozhatnánk” – csengtek a fülében a saját szavai. Mégis, mit képzelt? Mi lett belőle? Azaz, pontosabban: mit lett belőle Jess mellett?

Sóhajtva a tenyerébe temette az arcát.Balek vagyok, gondolta. Anyámasszony katonája. Papucs.

Sőt minden valószínűség szerint egy felszarvazott papucsférj.Nem egy ilyen Jess-féle nő mellé való. Nem elég erős.– Miért jöttél te hozzám? – kérdezte, amikor Jess újra

megjelent egy hatalmas pohár fehérborral a kezében.– Mi van?– Úgy értem, annyi férfit ismersz, akik mind hozzád

hasonlóan élnek. Bennünk meg nincs semmi közös. Akkor meg minek jöttél hozzám?

– Mert te vagy a gyermekem apja – ráncolta a homlokát Jess. – Mert azt akartam, hogy egy család legyünk.

328

– De hát nem vagyunk, vagy igen? Mi csak két egyedülálló szülő vagyunk, akik véletlenül együtt élnek.

– Hülyeség! Csomó dolgot csinálunk együtt…– Például?– Például meglátogatjuk a szüleidet…– És mikor voltunk náluk utoljára?– Nem tudom – vonta meg a vállát Jess. – Pár hete…– A múlt hónapban! Minden vasárnap elviszem Larát, amikor

te még ágyban vagy. Több mint egy hónapja jöttél velem utoljára.

– A barátaidhoz is szoktunk járni.– Nem, nem szoktunk. Én járok hozzájuk. Te nem találkoztál

velük karácsony óta. És már nem is emlékszem rá, mikor láttam utoljára anyádat…

– Én mindennap találkozom vele.– Tudom, hogy te igen, de én nem. Karácsony óta nem

csináltunk közösen semmit sem. És te meg én, nem csináltunk semmit kettesben… már nem is tudom felidézni, mióta. Szóval tulajdonképpen mit csinálunk mi? Minek neveznéd ezt?

– Jézusom, Vince! – csattant fel Jess. – Ez most Ibiza miatt van? Féltékeny vagy, vagy mi?

– Nem vagyok féltékeny, Jess. Csak… magányos.S csak amikor a szavak elhagyták az ajkát, akkor jött rá, mit

is érez valójában.– Magányos?– Igen, magányos vagyok.– Jaj, Vince, ne legyél már ilyen érzelgős!Vince vállat vont, és csak a fejét csóválta erre.– De hát ez az igazság! Úgy érzem, teljesen magamra

maradtam.– Akkor miért nem erőlteted meg magad egy kicsit? Miért

nem találkozol a barátaiddal? Miért nem jársz el?– Én nem erről beszélek. Nem a barátaimat akarom látni.

Amúgy is mindannyiuknak van párja. Úgy érzem magam, mint egy rohadt elefánt. Én veled akarok lenni.

– Minden éjjel velem vagy, Vince.– Igen, de nem igaziból. Nekem csak a maradék jut. Csak az

a pár morzsa, ami a munka meg Lara meg a rohadt barátaid után marad.

– Aha! – csapta le Jess a borospoharat az asztalra. –Végre eljutottunk a lényeghez! Féltékeny vagy! Féltékeny vagy Jonra,

329

és féltékeny vagy a barátaimra, és dühös vagy rám, amiért számomra létezik élet ezen a kurva házi börtönön kívül is…

– Tessék?– Te arra vágysz, hogy elüldögéljek itt szépen melletted,

játsszam a boldog kis háziasszonyt, és mással se találkozzam, csak a te koravén, középkorú barátaiddal, akik folyton dadákról meg rohadt biobagettekről karattyolnak! Bocs, Vince, de nem ilyen asszonyt vettél el, és soha nem is változtatsz ilyenné! Mert én ennél jobb vagyok!

– Bocs, de te azt képzeled, hogy ha a nálad tíz évvel fiatalabb korosztálynak szánt éjszakai klubokban lógsz, és szombatonként kábítószerrel tömöd magad meg alkoholt vedelsz, az olyasvalami, amire büszke lehetsz?!

– Éppenséggel úgy!– Akkor csak szánni tudlak, Jess.– Én meg téged szánlak, Vince. Mert te meg azt képzeled,

hogy ez – mutatott körbe a lakáson – elegendő. Te azt hiszed, hogy az élet a papás-mamással kezdődik és ér véget. Mert te egyetlenegyszer nem veszed a fáradságot, hogy végiggondold, mi folyik odakint a nagyvilágban, miféle lehetőségek, miféle távlatok nyílnak!

– Jesszusom, Jess, én azt hittem, te már mindent láttál a „nagyvilágból”, amire kíváncsi voltál! Azt hittem, ezen már túlléptél. Azt hittem, készen állsz arra, hogy szülő légy.

– Készen is állok! Kibaszottul remek anya vagyok!– Így is van. Hihetetlen jó vagy, ezt nem vitatom. Csakhogy

számomra a gyerekvállalás a világ legnagyobb kalandja. Számomra ez – mutatott körbe a lakáson a nő korábbi mozdulatát utánozva – minden. Minden erről szól. Rólad, rólam, Laráról. Nincs szükségem másra.

– Nekem meg van! És ha nem engeded, hogy megkapjam, akkor…

– Akkor mi lesz?– Akkor lelépek.– Lelépsz?– Igen. Elhagylak. Mert én ilyen vagyok, és ha te nem vagy

képes elfogadni, akkor számunkra nincs remény.– És ezt te csak így megtennéd? Egyszerűen lelépnél? Mert

nem hagylak játszani?– Aha.– A francba, Jess! Ilyen keveset jelent neked ez az egész?

330

– Nem, dehogy. De engem nem lehet irányítani, Vince. Engem nem fog senki irányítgatni! És éppen ezért illünk ilyen jól össze, mert te vagy az életemben az egyetlen olyan férfi, aki hagyja, hogy önmagam legyek. Ezért szeretlek. Ezért mentem hozzád. Ezért akartam, hogy te légy a gyermekem apja.

– Azért, mert papucs vagyok?– Nem. Azért, mert egy angyal vagy.Vince megdermedt, és nyelt egyet. Nem tudta, mit feleljen.

Van egyáltalán valamiféle különbség a papucs meg az angyal között? Vajon attól vált papuccsá, hogy szerette, ha angyalnak nevezik? Akárhogy is, a megjegyzés sikeresen eltérítette a párbeszédet attól a veszélyes iránytól, ami felé kanyarodott. Felsóhajtott.

– Nézd – kezdte –, én csak azt mondom, hogy egy kicsit többet szeretnék kapni belőled! Szeretném, ha néha együtt is eljárnánk ide-oda.

– Rendben – csitítgatta Jess, s az ölébe telepedve átkulcsolta a nyakát. – Ezt megtehetjük. Majd megkérjük anyámat, hogy vigyázzon a gyerekre. Mi lenne, ha holnap kimozdulnánk?

– Jól van. És szeretnék találkozni Jonnal! Emlékszel, azt ígérted, hogy egyik hétvégén áthívod ebédre.

– Emlékszem – futtatta körbe Jess az ujja hegyét a füle körvonalán.

– Mégsem lett belőle semmi. Pedig az esküvőnk óta nem láttam! Ő olyan meghatározó része az életednek, szerintem tök jó lenne, ha többet találkoznánk vele hármasban. Tudod…

– Teljesen igazad van! – dorombolta Jess a hajába túrva. – És én tökéletesen egyetértek veled!

– Én tényleg bírom Jont!– Tudom – lehelt a nő puha csókot a tarkójára. – Én meg

tényleg bírlak!Felhúzta a pólóját. Nem viselt alatta melltartót.– És most fogd be, és vetkőzz!– Jó!Negyven perccel később Vince a szőnyegtől nyúzott térddel,

hátán karmolásokkal, friss lelkesedéssel tekintett felesége szeszélyes akaratosságára.

331

ÖTVENHÉT

A következő szombaton Jess egyáltalán nem jött haza.Vince már hozzászokott, hogy vasárnap reggelente, amikor

felkel, ott találja Jesst a kanapén. Amikor széthúzta a függönyöket, Jess felnyögött, feltápászkodott a kanapéról, és egyenesen betántorgott az ágyba, amit Vince épp az imént hagyott ott.

Amikor Vince észrevette, hogy Jess nincs otthon, felhívta a mobilján, de csak a hangposta jelentkezett.

Ezután Jont hívta, de az ő telefonja is ki volt kapcsolva.Ebédig félóránként hívogatta őket, végül tényleg aggódni

kezdett.Gyorsan belediktálta Larába az ebédet, s a kislány még a

kekszén nyámmogott, amikor beszíjazta a hátsó ülésre, és elhajtottak Jon menő lakásához, egy újonnan épült csatornaparti ingatlanhoz Walthamstownban. Egy amerikai akcentussal beszélő hang leberregett nekik, és a negyedikre irányította őket.

Egy felnyírt mohikánfrizurát viselő férfi nyitott ajtót. Buggyos rövidnadrág volt rajta, olyan mélyre tolva, hogy Vince látta kikandikáló szeméremszőrzetét, a felsőtestét pedig ellepték a fekete tetoválások. Kérdőn meredt rájuk.

– Hello, ez Jon lakása?– Aha – felelte a szőrös fickó a mellkasát vakargatva.– Jesst keresem. Nem tudod, itt van?– Aha – válaszolta újfent a férfi. – Itt van. Bejössz?– Igen, szeretnék.Követték a rövidnadrágos pasast a tágas, fehér folyosón

keresztül a hatalmas, amerikai típusú nappaliba. Olyan lassan sétált, hogy Vince majdnem a sarkára taposott. A szobának padlótól plafonig húzódó, csatornára néző üvegablakai voltak, amelyek egy erkélyre nyíltak. Az erkélyen különféle arcok üldögéltek a krómszínű, izzó kültéri hősugárzó alatt, cigarettáztak, és üvegből nyakalták a sört.

– Tudja valaki, merre van Jessie? – kérdezte tőlük az amerikai.

332

Az erkélyen ülők felé fordultak, vetettek rá egy pillantást, aztán újra rámeredtek, amikor észrevették a mögötte álldogáló Vince-t és Larát.

– De édes! – szólalt meg egy copfos, levágott szárú farmert viselő lány, amikor meglátta Larát, és talpra ugrott, hogy odajöjjön üdvözölni.

– Szia, pici lány! – cincogta cigifüstös lehelettel. – Hát nem csuda édes pofa vagy?

Lara csak egy pillantást vetett a fonott hajú lányra, aztán az arcát Vince vállába temette.

– Jaj, de bújós! – jegyezte meg a lány.Vince komoran mosolygott, és a többieket nézte. Hatan

lehettek. Mind fiatalabbak voltak nála, és Jon nem volt köztük.– Szerintem a hálószobában van – jelentette ki egy flancos

ürge hosszú hajjal, aki nyakkendőt ven a pólójához. –Te vagy Vince?

– Igen – válaszolta Vince, és áttette Larát a másik oldalára, amikor mocorogni kezdett.

– Király, örülök, hogy megismerhetlek! Én meg Rio vagyok.– Oké – felelte Vince.– Ő Todd – folytatta a fickó az amerikaira mutatva. –Simoné –

bökött a kétcopfos lányra. – ők pedig Dex és Puss.– Örülök, hogy megismerhetlek benneteket – nyögte ki

Vince. Végre láthatta a hülye nevek mögött meghúzódó valódi embereket. Egyik sem tűnne fel, ha elmennének mellette az utcán, ébredt rá.

– Harmadik ajtó balra – igazította útba Todd egy fejbólintással, és rámutatott a folyosóra, amin épp most jöttek végig.

– Rendben, kösz.Vince letette Larát, aki a hálószoba felé szaladt. Láthatóan

nagyon magabiztosan mozgott a lakásban, és Vince-nek hirtelen eszébe jutott, hogy a lánya a születése óta rengeteg időt töltött már itt. A gondolat kényelmetlenül hatott rá, felingerelte.

– Mami, mami! – lökte be előtte az ajtót a kislány, és berohant a szobába.

Vince követte, és figyelte, ahogyan ráveti magát a szoba közepén álló óriási ágyra.

Amikor felfedezte, hogy Jess nincs egyedül, megtorpant. Jon feküdt mellette.

333

– Jesszus, bakker! – egyenesedett fel Jess ültében, amikor Lara rávetette magát. A haja csapzott volt, a szeme körül elmosódott a festék, és nem volt rajta felső.

– Krisztusom, mit keresel te itt? – nézett Vince-re. Vince pillantása Jessről Jonra vándorolt, majd vissza.

Egyikükön sem látszott bűntudat.– Fogalmam sem volt, merre jársz. Aggódtam – jelentette ki

kereken.– Jézusom, mennyi az idő? – kérdezte Jess. Zavarodottnak

tűnt, mint aki egyáltalán nincs magánál.– Egy óra.– A fenébe, ugye, most viccelsz? – húzta végig Jess a

tenyerét az arcán, hogy magához térjen. – Teljesen kiütöttem magam. Basszus.

– Miért nem keltettél fel? – pillantott Jonra.– Én se tudtam, hogy ennyi az idő – vont vállat a férfi. Lara

bevackolta magát az ágyon kettejük közé, és még csak nem is látszott meglepettnek, amiért az anyját meztelenül találja egy ágyban egy másik férfival. Vince rámeredt hármójukra, és érezte, ahogy forrni kezd benne az epe.

– Szóval – nyögte ki – mi folyik itt?– Mi, úgy érted…? – nézett Jess rá, majd Jonra. – Semmi! –

vágta rá nyersen. – Semmi sem folyik!Vince már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit.

Aztán ráesett a tekintete Larára, aki ártatlanul fészkelt e csalárd háromszög középpontjában, és úgy döntött, más irányból faggatózik tovább.

– Miért kapcsoltátok ki a telefonotokat? Miért nem jöttél haza?

– Istenem! – temette az arcát a kezébe Jess. – Jesszusom, mondd el neki, Jon! Nekem nincs hozzá energiám.

Jon felsóhajtott.– Tegnap este elmentünk erre a bulira, Islingtonban. Nem

kellett volna. Kicsit durva volt az egész…– Durva?– Ja, tudod. Olyasmik folytak ott, aminek a közelébe se

akartunk kerülni.– Például? – kergették egymást a lehetőségek Vince

agyában.– Nem olyasmi, amiről előtte szeretnék beszélni – pislantott

Jon Larára. – Tudod.– Mi, szex?

334

– Nem! Nem szex. Csak néhányan benyomtak maguknak, krekk, meg ilyesmi.

Vince hitetlenkedve csóválta a fejét.– Amint besétáltunk, tudtuk, hogy ez nem a mi világunk.

Csak úgy éreztük, egy ideig ellóghatnánk még ott. De aztán ez a fickó kicsit rámászott Jessie-re…

– Mit értesz az alatt, hogy rámászott? – Vince érezte, hogy a halántékán kidagadnak az erek.

– Úgy értem, megpróbált, tudod… összejönni vele – suttogta Jon.

– Jézus, és hol voltál te?– Ott voltam. Szemmel tartottam. Aztán az egész egy kissé

kicsúszott a kezünk közül, a fickó meg elkezdett durvulni.– Basszus, Jess! Bántott?– Nem… nem! – rázta meg Jess a fejét, és az ölébe húzta

Larát.– Nem akartam jelenetet rendezni. Túl veszélyes lett volna.

Úgyhogy egyszerűen elmenekültünk. Kiosontunk a bejáraton, és rohantunk a legközelebbi taxiállomásra.

– És akkor vettem észre, hogy otthagytam a táskám. A lakásban.

– A táskádat! Az összes holmiddal együtt? A lakáskulcsokkal? A pénztárcáddal?

– Igen – sóhajtotta Jess, és kisimította a haját az arcából. – Meg a mobilommal.

– Otthagytad a retikülödet egy drogbarlangban, benne a lakáskulcsainkkal?

– Aha. Meg Lara képeivel. Meg a hitelkártyáimmal. Meg ötven fonttal. Meg a jogosítványommal. Meg a digitális kamerámmal.

– Krekkfüggők kezére adtad Lara képeit?– Aha.– A címünkkel együtt? Az ördögbe is, Jess – a címünket is?– Rajta van a jogosítványomon. Úgyhogy igen, tudják a

címünket.– És az eszedbe sem jutott, hogy tudasd velem? Eszedbe

sem jutott, hogy talán tudnom kellene róla, ha egy rakás krekkfüggő megszerezte a címünket meg a lakáskulcsainkat? Miközben odabenn alszunk a kislányunkkal…

– Ó, a fenébe – temette Jess újfent az arcát a tenyerébe. – Jaj, Vince, ne haragudj! Nem gondolkodtam. Teljesen lekötött, hogy letiltassam a hitelkártyáimat; gondoltam, majd ma reggel

335

lecseréltetjük a zárakat. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan odamehetnek, tudod… Aztán meg elaludtam. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen későre jár!

– Jézusom, Jess, lehet, hogy épp most járnak ott! Felfogtad? Miközben beszélünk. Kipakolnak mindent.

– Mihez kezdünk most, Vince?Jon kelt ki az ágyból, boxeralsóban, ám Vince páni

rémületében képtelen volt vigaszt meríteni ebből az apró részletből.

– Veled megyek! – jelentette ki. – Jobb, ha a lányok itt maradnak!

– Jó, igazad van. Maradjatok itt! Egy óra múlva mi is itt vagyunk!

Menet közben hívtak egy lakatost, aki vállalt sürgős kiszállást.

– Tényleg rohadtul sajnálom, cimbora! – szabadkozott Jon.– Nem a te hibád! – felelte Vince röviden. – Tudom, hogy

nem, de attól még lehetett volna eszem.– Szólhattam volna Jessie-nek, hogy hívjon fel. De mire

hazaértünk, olyan fáradtak és idegesek voltunk…– Semmi gond – motyogta Vince. – Nem a te kötelességed

lett volna.– Dehogynem! A barátaim vagytok. Gondolnom kellett volna

rá!– Persze. De még nem vagy szülő. Az ember másképp

gondolkodik, ha gyereke van.Vince tudta, hogy ez megfelel egy verbális övön aluli

rúgásnak, főleg Jess abortuszának fényében, de nem törődött vele.

– Remélem, nem képzeled, hogy… – torpant meg Jon.– Mit?– Jessie. Remélem, nem engem okolsz, amiért megint

elszaladt vele a ló! Tudom, hogy elég jól összekapta magát, amikor megismerkedtetek. Hátborzongató lehet.

– Egy cseppet – horkant fel Vince.– Már megint a buszos dolog. Tudod. Eltért az útvonaltól, és

túl gyorsan hajt. Könyöröghetsz neki, hogy lassítson, de úgysem hallja meg. Ha le akarsz szállni, le kell ugranod.

– Csakhogy többé nem én vagyok az egyetlen utas azon a buszon, nem? Most már ott van Lara is. Lassítania kell, mindannyiunk érdekében! Talán a ma történtek után, fene tudja, hátha ettől észhez tér.

336

Jon kényszeredetten elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.– Nem vennék rá mérget!Mire hazaértek, a lakatos már ott várt rájuk az ajtó előtt. A

lakás közelében egyetlen rossz arcú krekkfüggő sem téblábolt; minden csendesnek tűnt. Vince megkönnyebbülten sóhajtott fel. De megnyugodni csak az után kezdett, hogy leszurkolta a lakatosnak az ötvenest, és figyelte, ahogy elhúz a furgonjával. És ahogy kezdett megnyugodni, felötlött benne egynéhány idevágó kérdés, ami választ követelt.

Mit keresett Jess Jon ágyában?Miért nem telefonált?Miért volt kikapcsolva Jon telefonja?Hogy kerültek a drogtanyára?A nyelvébe harapva várt. Azt akarta, hogy Jess hazajöjjön. A

szemébe akart nézni, amikor válaszol. Űgy tűnt, az előző éjjel Jess azért aludt Jon ágyában, mert „ki volt ütve”. Rajta volt a bugyija, és nem csináltak semmit, még át sem ölelték egymást a paplan alatt. Szerinte ez egyáltalán nem nagy ügy, hiszen korábban is ezerszer előfordult már. Azért nem telefonált haza, mert nem akarta felébreszteni őket, és azért nem jött haza, mert nem voltak nála a kulcsai. Jon telefonja azért volt kikapcsolva, mert lemerült az akku (Jon bizonyítékképpen az orra alá is dugta a néma telefont), a drogtanyára meg (ami egyébként nem is volt igazi drogtanya, csak egy lakás, tele drogosokkal) úgy kerültek, hogy az egyik klubban megismerkedtek egy jófej, középosztálybeli hapsival, ő hívta meg őket ennek az islingtoni graffitiművésznek a bulijára. Miután, mindent összevetve, ők is csak afféle jófej középosztálybeli fiúk és lányok, sablonos csevegésre számítottak egy György korabeli házban, aminek tetőkertje van, a falakon túlméretezett vásznakkal, nem pedig egy nyolcadik emeleti panellakásra a City Roadon túl.

S bár ezek a válaszok magukba véve mind kielégítőek voltak, Vince dühét egyik sem csillapította. Mert bármennyire is ártatlanul alakult ez az éjszaka (és Vince elhitte, hogy valószínűleg tényleg így volt), semmi sem változtathatott azon a tényen, hogy Jess tegnap képes volt elaludni abban a tudatban, hogy a címe és a lakáskulcsai potenciálisan veszélyes emberek kezébe kerültek – hogy meztelenül mély álomba merült, miközben a védtelen kislányát prédául odadobta.

Mialatt hazafuvarozta a feleségét és a gyerekét Jon lakásából, miközben terveket szőttek egy uzsonnáról a parkban meg arról, hogy meglátogatják az anyját, Vince gondolatban

337

elraktározta felesége ijesztő gondatlanságának minden egyes részletét, hogy később fegyverként felhasználhassa azokat, amikor erkölcsi magaslatáról tüzelni kezd rá.

338

ÖTVENNYOLC

Joy erősen lenyomta a bőrönd fedelét, hogy a zárnyelv becsússzon a helyére.

Csak két hétre utazott el, de mivel fogalma sem volt, mit várhat ettől a kiruccanástól, úgy érezte, jobb, ha szinte mindenét bepakolja.

Újra leellenőrizte a retiküljét, megvan-e az útlevele, a jegyek, a pénztárcája. Aztán leült, és várta, hogy az anyja érte jöjjön. Southgate-ből a Piccadilly Line egyenesen a Heathrow-ra vitte volna, de Joy képtelen lett volna egy órán keresztül metrózni, kerülve az emberek tekintetét, s még véletlenül sem gondolni arra, amit éppen tenni készül. Úgyhogy Barbara vitte ki a reptérre. Azt is felajánlotta, hogy elkíséri, de Joy tudta, hogy az ajánlat hátterében sokkal inkább az anyai aggodalom áll, mintsem a közös kaland vágya. Egyébként is egyedül akart Amerikába menni.

Mert ott élt az apja.Nem épp egy San Francisco-i tetőlakásban vagy egy Los

Angeles-i villában, hanem egy magas házszámot viselő házban az ohiói Columbusban. A második feleségével és a tízéves fiukkal.

Joy az interneten talált rá, mintha csak használt menyasszonyi ruhát keresett volna, vagy hotelszobát Bristolban. Három órába telt, hogy ráleljen az apjára. Túl egyszerűnek tűnt.

Több tucat Charles Yungot fésült át, mire megtalálta az igazit. Pornósztárokat, filmes ügynököket, egyetemi professzorokat, halott zenészeket, villamosmérnököket. Aztán ráakadt egy kis, középnyugati szupermarketlánc honlapján, ami a Reisens nevet viselte. Ő volt a körzeti vezérigazgató Columbus és Dayton területén, tíz üzlet tartozott hozzá. Onnan tudta, hogy ő az, hogy volt róla egy fénykép az „Ismerje meg a vezetőséget” oldalon. A haja még mindig sötét volt, csak elöl húzódott benne egy elütő ősz tincs, mint a mosómedvéknek. Drótkeretes szemüveget viselt, és egy icipicit tokásodott, de kétség sem férhetett hozzá, hogy ő az. A szeméről ismert rá. A saját szeméről.

Még aznap délután küldött az apjának egy e-mailt.

Kedves Charles!

339

A nevem Joy, az édesanyámé Barbara. Azt hiszem, Ön az édesapám. Ha így van, szeretnék beszélni Önnel, de megértem, ha ez esetleg gondot okoz. Harminchárom éves vagyok, egyedülálló, és Londonban élek.Remélem, válaszol!Másnapra ott volt a válasz a beérkezett üzenetek mappában.

Kedves Joy!Igen, minden bizonnyal én vagyok az apád! Borzasztóan örülök, hogy kapcsolatba léptél velem! Sokszor gondoltam rád, főleg a születésnapodon, s közben azon tűnődtem, mi lehet veled. Én a második feleségemmel, Carrie-vel élek, és van egy fiúnk, Curtis, aki most lesz tizenegy.Az első házasságomból két felnőtt gyermekem van: Deanna huszonhárom, Debra pedig huszonkét éves. Marylandben élnek az édesanyjukkal, de olyan gyakran találkozunk, amilyen gyakran csak lehet. Olyan sok mindent kellene megbeszélnünk! Szeretném hallani a hangodat! Beszélhetnénk telefonon?Szeretettel: Charles

Ezután párszor beszéltek telefonon, s hamar világossá vált, hogy noha Charles Yung nem a világ legizgalmasabb figurája, de udvarias, jól nevelt és nem túl bonyolult jellem ahhoz, hogy egy személyes találkozásra is sort kerítsenek.

Carrie hallani sem akart róla, hogy Joy hotelbe menjen; ragaszkodott hozzá, hogy velük lakjon a hosszú utcában levő lakásukban.

Ahogy közelgett az elutazás napja, Carrie levelek özönével árasztotta el Joyt.

Van egy kis termetű Jack Russel terrierünk, Barney. Ugye nem félsz a kutyáktól, és nem is vagy allergiás rájuk?

Az ágyadat kacsatollas takaróval terítettem le. Kérlek, értesíts róla, ha van valamilyen tollallergiád!

Épp az üdvözlővacsorát tervezgetem, és csak biztos akartam lenni benne, hogy eszel-e húst. Egészen pontosan marhát és csirkét.

340

Charles egyik este szeretne főzni neked valami hagyományos szingapúri ételt. Némelyik elég csípős, nem gond?

Curtis azon tűnődött, készíthetne-e veled egy interjút az iskolai magazin számára. (Ő a főszerkesztő! Az a nagy álma, hogy külföldi riporter váljék belőle!) Az osztályban mindenki nagyon kíváncsi az angol „nővérere!

Légy szíves, hozz magaddal fényképeket minden korszakodból! Charlesszal szeretnénk látni, hogyan változtál a „kimaradt” évek alatt!Joy számára egyértelműnek tűnt, Carrie kifejezetten élvezi,

hogy megszervezheti ezt az egzotikus látogatást. Öt különböző államból terelgette össze az unokatestvéreket, másod-unokatestvéreket, nagy-nagynéniket és – bácsikat, hogy találkozzanak Joyjal az ottléte során, és a teljes két hétre megtervezte a menüt.

Az utazás előtti napokban Joy egyre idegesebb lett.Vajon nem találja-e majd nyomasztónak az egészet?Túl intenzívnek?Lehet, hogy több időt tölt majd Carrie-vel, mint a saját

apjával?Hogyan fogadja majd Curtis?Vajon nem marad-e túl sokáig? Vagy túl rövid ideig?De az aggodalmait félretéve a pozitívumokra koncentrált.Az apja életben van.Normális, átlagos, és találkozni akar vele.Könnyű volt lenyomozni. Mintha csak a sors akarta volna így.

Tökéletes volt az időzítés.A családja mindent megtesz, hogy otthon érezze magát

náluk.Az anyja is maradéktalanul támogatja.Minden adott egy sikeres, építő jellegű kalandhoz.Körbenézett a lakásban. Az otthona. Mire legközelebb itt

üldögél majd a négy fal között, már más ember lesz. Talán erősebb, de lehet, hogy elesettebb. Ám mindenképpen más. Soha semmi sem lesz már ugyanolyan.

Felberregett a csengő, és Joy felszökkent, hogy beeresz-sze az édesanyját.

A kaland elkezdődött.

341

ÖTVENKILENC

Március harmadik hetének derekán Jess barátnője, Clare küldött egy e-mailt, és bejelentette, hogy öt, Ausztráliában eltöltött év után visszatér Londonba.

Clare nemrég tudta meg, hogy az élettársa és élete nagy szerelme, Dave, három másik nővel, köztük Clare legjobb barátnőjével is rendszeresen ágyba bújik. Clare szíve összetört, és az anyukájához sietett vigaszra. Úgyhogy a hazaköltözés mellett döntött. Két héten belül.

Vince-t általában véve nem különösebben foglalkoztatta volna ez a föld túloldaláról érkező csajok közti pletyka, csakhogy ez a bizonyos hír őt is számos fontos szempontból érintette. Mivelhogy Clare lakásában laktak. Aki most vissza akarta azt kapni.

Rosszabbkor nem is jöhetett volna az egész. Az elképesztő retikülelhagyós este óta Vince és Jess kapcsolata csupán egy hajszálon függött. Jess többé nem hivatkozhatott arra, hogy alapvető és védelmezendő joga a hedonizmus és az élvezetek habzsolása, s az a tény, hogy többé nem ő ült az erkölcsi magas lovon, szeszélyessé és sértődötté tette. Ugyanekkor Vince többé nem igazolhatta felesége gyanús, titkos életét és hosszú kimaradásait azzal, hogy megérdemli, amiért olyan tökéletes és hibátlan anya, amitől türelmetlenné és ingerültté vált.

E kettő nem bizonyult jó kombinációnak, így aztán kis lakásuk légköre feszültté, majdhogynem undokká vált. És egyikük sem volt felkészülve arra, hogy lakáskörülményeiket újrarendezzék (ami amúgy is mindig veszélyes területnek számított).

Az alábbi lehetőségek közül választhattak:

1. Közösen bérelnek egy másik lakást.2. Odaköltöznek Jess anyjához, míg találnak egy eladó

lakást.3. Kikönyörgik Clare-től, hogy költözzön ő az anyjához, míg

nekik sikerül lakást vásárolniuk.4. Szakítanak, elválnak, és harcba indulnak Lara

elhelyezéséért.

342

Négy nappal Clare e-mailje után Vince olyat tett, mint még soha életében. Lemondta az összes délelőtti óráját, arra hivatkozva, hogy a beteg kislányára kell vigyáznia. Aztán beadta a tökéletesen egészséges Larát az oviba, leparkolt az állomás előtt, és felszállt az első, Eustonba induló vonatra. Fogalma sem volt róla, mit csinál majd, ha beér a városba; egyszerűen csak engedelmeskedett annak az ösztönös és mindent lebíró vágynak, hogy kiszakadjon a környezetéből, és eltávolodjon a problémáitól.

Az első épület, amibe azon a napfényes, csípősen hűvös márciusi napon céltalan bolyongása közben belebotlott, a British Library volt. Volt valami az épület tiszta, festői vonalvezetésében, ami befelé vonzotta.

Egy ideig céltalanul barangolt ide-oda a folyosókon és felvonókon, ráérősen nézegette a bekeretezett, ódon kéziratokat és a modern képzőművészeti alkotásokat. Egy lelkes, testhez álló, vörös ruhát viselő nő iskoláscsoportot vezetett körbe. Csupasz lábszárain visszerek futottak, olyan volt, mintha földigiliszták kúsznának a bőre alatt. Vince letelepedett az egyik padra, és egy darabig figyelte a gyerekeket. Tizennégy körül járhattak. Néhányan idősebbnek tűntek a koruknál, mások fiatalabbnak, de mindannyiukat körüllengte az a feszengő elkeseredettség, amire Vince a saját kamaszkorából még jól emlékezett.

Amikor tizennégy volt, az osztálytársai egytől egyig titokzatosnak tűntek a szemében. El sem tudta képzelni, mit érezhet, mire gondolhat valójában bármelyikük is, miről álmodoznak, mire vágynak. Mindegyikük hermetikusan elzárta magát a külvilágtól, lázasan várva, hogy belekóstolhasson, mégis rémülten, hátha kiderül belső gyerekességük, járatlanságuk, cikiségük.

Ám most, több mint húsz évvel később, úgy olvasott ezekben a félkész emberkékben, mint egy nyitott könyvben. Az ott, a túl sok hajzselével, állkapcsán a pattanások félholdjával – ő a mama kedvence, aki imádja az anyja főztjét, és egy szép napon pontosan olyan lányt szeretne majd elvenni, mint ő. Az a másik fiú mellette, a serkenő borostájával meg a dühös kék szemével – az anyja egész nap üvöltözik vele, attól a pillanattól fogva, hogy kinyitja a szemét, egészen addig, amíg ágyba nem bújik, és másra sem vágyik, csak hogy kijusson innen, és elszívhasson egy cigit. Az ott szűz, a másik már nem. Emez étkezési rendellenességgel küzd, amaz meg a suli kurvája. Az esténként

343

álomba sírja magát; az meg az Oscar-díj-átadón mondandó beszédét gyakorolja.

Azután megpillantotta saját magát – ennek az évfolyamnak a Dinnyefejét. A csoporttól kissé félrehúzódva, baloldalt állt, kezét mélyen buggyos, fekete deszkásnadrágjának zsebébe süllyesztette. Zakójának zsebéből fülhallgató fityegett. Enyhén túlsúlyos volt – amolyan középkorúakra jellemző, elhanyagolt módon –, a haját pedig feketére festette és megnövesztette, hogy mögé rejthesse az arcot, amelynek megteremtéséhez Istennek köze nem lehetett. Vince rábámult. Tudta, hogy a srác nem figyel a visszeres vénájú, lelkes nőre. Vagy a fülében zümmögő zenét hallgatja, vagy egyszerűen csak imádkozik, hogy ne nézzen felé senki. Nem akart mást, csak hogy hagyják békén.

Vince legszívesebben megszólította volna. El akarta mondani neki, hogy minden jóra fordul, hogy egy nap gyönyörű lányokkal elegyedik majd szóba, hogy egyszer minden értelmet nyer. Mert ha őt tizennégy éves korában vállon veregette volna valaki a British Libraryben, és azt mondta volna, hogy egy nap, harmincöt évesen, lesz egy gyönyörű felesége, aki imádja a szexet, meg egy csodás kislányuk, és együtt élnek majd egy menő enfieldi lakásban, biztosan egy szavát sem hitte volna. És biztos nem állt volna le kérdezősködni a kapcsolatuk minőségéről vagy arról, hogy ez a tüzes feleség nem bulizik-e túl sokat, nem drogozik-e túl sokat, és nem játszik-e orosz rulettet a kislányuk biztonságával. Csak annyit nyögött volna ki vigyorogva, hogy „Király!”

Ugyanakkor viszont, elmélkedett, mi lett volna, ha ez a férfi azt mondja neki, hogy harmincöt évesen kopaszodni fog, és azzal keresi a kenyerét, hogy vezetni tanít másokat, a menő lakásból meg úgy vágják ki, hogy nincs hová mennie? Akkor már nem örült volna annyira a jóslatnak.

És Vince ekkor döbbent rá, hogy végig rossz irányban kereste a választ házasságuk megromlására. Annyira lefoglalta, hogy mindenért Jesst hibáztatja, hogy önmagára egy pillantást sem vetett. Mert mégis, ki okolhatná Jesst? Ki okolna egy izgalmas, szenvedélyes, spontán nőt, ha unalmasan biztonságos kapcsolatán kívül keres ösztönzést, hogy megtalálhassa önmagát! Mégis, mit ajánlhatna ő egy ilyen nőnek? Igen, jó apa, de ez Jessnek édeskevés. Neki a biztonságnál és megbízhatóságnál többre van szüksége. Neki olyan férfi kell, akire büszke lehet, olyan, akivel szívesen tölti az idejét.

344

És maga Vince is többre vágyott. Harmincöt éves. Képesnek kellene lennie arra, hogy házat vegyen a családjának. Ilyen eshetőségekre félre kellett volna tennie. Olyan helyzetben kellene lennie, ahonnan a jövőjét tervezheti, nem megrekednie ebben a kereszteződésben, mint valami lerobbant, öreg autó.

Ránézett a fiúra a deszkásnadrágban, és elmosolyodott a bajusza alatt. Büszkék lesznek még rá! Szerez egy olyan állást, ami előreviszi, amivel körbeutazhatja a világot, amiből házat vehet Jessnek és Larának, kerttel, játékszobával meg külön hálóval a következő babának. A Földközitenger mellé járnak majd nyaralni; talál magának új hobbit. Talán megtanulhatna motorozni. Vagy vasárnaponként eljárhatna focizni. De járhatnának együtt síelni, vitorlázni. Esetleg megtanulhatna főzni vagy gitározni. Beszállhatna valami bandába. Írhatna regényt. Elmehetne masszázstanfolyamra. Elkezdhetne jógázni. Vagy tanulhatna idegen nyelvet. Esti suliba járhatna. Festhetne. Színészetet tanulhatna, vagy salsát. Vagy harcművészetet.

A feje zúgott a lehetőségektől, attól a rengeteg dologtól, amelyek eszébe sem jutottak, mióta lemondott Londonról, és visszaköltözött Enfieldbe. ő nem egy autósoktató. Ő férfi. Odakint egy egész világ várt rá, és – igaza volt Jessnek – ő már észre sem vette. Belesüppedt a kis enfieldi fészkébe, és jól bevackolta magát. Középkorú ember lett belőle. Pedig még csak harmincöt!

Talpra szökkent. Azonnal látni akarta Jesst. Bocsánatot akart kérni tőle, amiért visszahúzta, amiért azt képzelte, hogy a tisztességtudás és a megbízhatóság helyettesítheti a szenvedélyt, az életet. Fel akarta kapni, megpörgetni, elmondani neki, milyen gyönyörű és lenyűgöző. Terveket akart kovácsolni vele. Még egy gyereket akart csinálni neki. Hármat. Négyet! Azt akarta, hogy Jess vele is épp annyira élvezze az életet, mint ahogyan nélküle tette. Azt akarta, hogy a nő rá is úgy tekintsen, mint Jonra. Mert ő Jesst akarta. Hiszen szerette.

Elsietett az előcsarnok irányába, s közben megtorpant a buggyos nadrágú fiú mellett. Ránézett, és nyitotta a száját, hogy mondjon valamit. A fiú visszanézett rá, lassan végigmérte élettelen tekintetével. Nem villant benne szikra, magába zárkózott. Vince becsukta a száját, és inkább rámosolygott.

Azután diadalittasan kisétált, s miközben az Euston állomás felé szedte a lábát, ahogy csak bírta, lágy, tavaszi napfény cirógatta az arcát.

Amikor egy órára rá megérkezett a rádióba, Jess éppen tésztasalátát falatozott egy átlátszó műanyag tányérból.

345

– Vince! – nyögte ki döbbenten Jess, és a műanyag villáját a tányérra ejtette. – Mit keresel itt?

– Gondolkodtam – felelte Vince anélkül, hogy levegőt vett volna, mert nem akarta elveszteni a lendületét – mindenről! Rólunk. Jess, én szeretlek téged! Ahogy mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Nem akarlak elveszíteni! És én is felelős vagyok azért, ami az utóbbi hónapokban köztünk folyt. Nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Nem erőltettem meg magam. Azt szeretném, ha mindent újrakezdenénk!

– Vince, én…– Kész vagyok bármire, hogy boldognak lássalak, hogy

működjön ez az egész…– Jaj, istenem, Vince…– Átköltözhetnénk Ibizára! Vagy esetleg kivehetnénk egy

évet, és körbehajózhatnánk a Földközi-tengert! Csak mi hárman. Nem akarok többé autósoktató lenni! Nem akarok ez az unalmas, középkorú férfi lenni! Meg akarok változni! Én akarok lenni álmaid férfija…

– Vince! Mondanom kell neked valamit – húzta magához Vince kezét Jess az asztalon keresztül.

– Mi az?Jess szemeit lesütve vett egy mély levegőt.– Terhes vagyok – mondta.Vince egy pillanatra elnémult, hogy befogadhassa ezt a

váratlan, új hírt. De a következő pillanatban már fülig ért a szája.

– Jess, hiszen ez fantasztikus! Elképesztő! Épp ez kell nekünk! Új kezdet! Egy kisbaba! Istenem, ez egyszerűen tökéletes – tökéletes vagy! Gyere ide! – nyújtotta felé a karját, ám Jess nem moccant a helyéről.

– Nem, Vince – szólalt meg lágyan. – Nem tökéletes, mert a gyerek… nem tőled van.

346

AL ÉS EMMA KONYHÁJA,HAJNALI 1 ÓRA 58 PERC

– Jess terhes, de nem tőled? – szisszent fel Natalie, és elkapta a kezét a szája elől.

– Igen – vont vállat Vince, és felkapta a borospoharát.– Bassza meg! – nyögte ki Emma.– Basszus! – kontrázott Natalie.– De akkor meg kitől? – faggatta Claire. – Jon Gavintől?Vince elvigyorodott. Szinte élvezte a hatást, amit ez a döbbenetes hír tett a

barátaira. Furcsa módon hasznosnak érezte magát attól, hogy egy kis hátborzongató drámával szőheti át átlagos életüket.

– Bobbytól. Attól, akivel előttem járt. Az öregtől, aki nem volt hajlandó elhagyni miatta a barátnőjét. Aki miatt terápiára járt. A házas pasitól. A rondától.

– Na neee! – hitetlenkedett Natalie.– De bizony. Miközben én végig Jon Gavin miatt aggódtam, eszembe sem

jutott, hogy talán még mindig odavan azért a ronda öreg pasasért…– Na látod! – torkollta le Emma. – Ez a baj a férfiakkal! Feltételezitek, hogy a

nők is éppolyan sekélyesek, mint ti! Hogy hozzátok hasonlóan mi is a külső megszállottjai vagyunk!

– Igen – helyeselt Claire –, mert lehet, hogy az öreg ronda, de ő az Egyetlen, Aki Elhagyta, nem igaz? Aki megbolondította. Az egyetlen, akit nem kapott meg. Mert lehet, hogy Jon Gavin úgy néz ki, mint Matthew McConaughey, viszont ő nem kihívás. Csak csettintenie kellett volna, és az övé.

A lányok mind bölcsen bólogattak.– Szóval hányadikban jár most? – érdeklődött Natalie.– A nyolcadikban. Jövő hónapra várja.– És viszonya volt a fickóval? – kérdezte Emma. Vince bólintott.– Majdnem Lara születése óta. Kéthetente találkoztak, mindig ugyanabban

a hotelben. Megvacsoráztak, lefeküdtek egymással, aztán hazamentek. Én meg azt hittem, jógán van.

– Jesszusom, de undorító! – sikkantotta Emma.– Tudom, tudom.– És most mihez kezd majd? Megmondta már a fazonnak?

347

– Persze. Megmondta. A pasas azt akarta, hogy vetesse el. De Jess nem tette meg. Megtartja. Az anyjánál fog lakni. Felneveli egyedül. – Vince elhallgatott, mert érezte, hogy megrohanják az érzések.

– És Lara? – firtatta Claire ijedten. – Mi lesz vele?– Hetente négy éjszakát nálam tölt majd, hármat Jessnél.– Istenem, és hogy bírod ezt? Hogy többé nem élhetsz együtt Larával?– Próbálok nem gondolni rá – vont vállat ismét Vince. –Az egész olyan… –

hallgatott el egy pillanatra, hogy úrrá legyen az újfent rátörő érzelemrohamon.– Az egész az én hibám – jelentette ki. – Soha nem lett volna szabad Jess-

szel kezdenem. Már a kezdet kezdetén tudtam, hogy nem nekem való, de annyira legyezte a hiúságom, és olyan elszántan meg akartam állapodni, családot alapítani, ő meg olyan átkozottul jó volt az ágyban – mosolyodott el szárazon.

– Az volt a gond, hogy én sokkal jobban szerettem, mint ő engem. Alapvetően hiányzott az egyensúly. Az ilyen kapcsolatok sosem örök életűek, bármilyen keményen próbálkozik is az ember. Most meg terhes, és egy olyan hapsiba szerelmes, aki sosem fogja őt annyira szeretni, amennyire ő azt a pasit. Ördögi körök sorozata, és csak úgy lehet megszakítani, ha az ember talál valakit, aki ugyanannyira szereti őt, mint fordítva. Mint ahogy te szereted Alt, és te Simont. Tudjátok, semmi hatalmi harc. Semmi bizonytalankodás. Csak barátság. Mert akit túlságosan szeretsz, annak sosem lehetsz a barátja…

– Mondhatok valamit? – szólt közbe az egyre részegebb Emma. – Már évek óta el akartam neked mondani. És talán nem kellene most előállnom ezzel. De részeg vagyok, úgyhogy a fene egye, de – én sosem bírtam Jesst. Az első pillanatban, ahogy megismertem, volt egy ilyen érzésem, hogy: „nem kedvellek!”

– Én sem – csatlakozott Natalie, bátortalanul jelentkezésre emelve kezét. – Egyáltalán nem volt elég jó hozzád!

– Csatlakozhatok én is? – kérdezte Claire, Vince legnagyobb megrökönyödésére, mert még soha nem hallotta, hogy amióta csak ismerte, Claire bárkire is egy rossz szót mondott volna.

– Tényleg?– Nem arról van szó, hogy rémes lenne, vagy ilyesmi. Csak mindig úgy

éreztem, hogy egy kissé… egocentrikus. Magának való. Ennyi.Vince nyelt egyet, és bólintott. Mindig is sejtette, hogy Jess nem az a nő,

akiért a többi nő rajong, de azért így is elég meglepő volt mindezt ilyen keresetlenül kimondva hallani.

– De mindegy, ő a gyereked édesanyja, nekünk meg nem szabad leszólnunk! – enyhült meg Claire. – Nem tisztelettudó.

348

– Különben sem mindig ilyen egyértelmű a helyzet, nem? – mondta Vince. – Jess önmagában véve nem rossz. Csak nem nekem való.

– És veled mi lesz? Mihez kezdesz most?– Jó kérdés! – felelte Vince komoran.Mert azzal még csak-csak megbirkózott, hogy a felesége egy másik férfitól

terhes, a lányával meg csak egy fél hetet tölthet majd, de hogy visszaköltözzön az anyjához, Kyle-lal ossza meg a gyerekszobát, és továbbra is mindennap másokat tanítson vezetni; ez már több volt, mint amennyit el bírt viselni.

– Elutazom egy időre, nyaralni. Szükségem van pár hétre, hogy egyedül legyek valami nyugodt tengerparton. Hogy eldönthessem, mi tegyek.

– Nahát, ez remek ötlet! – áradozott Emma. – És az ember sosem tudhatja – kacsintott –, hátha megismerkedsz valakivel az úton.

– Azt nem hinném – préselt ki magából Vince egy fakó mosolyt. – Nem vagyok biztos benne, hogy most épp erre van szükségem.

Simon sétált be a konyhába, és beletelepedett a felesége ölébe.– Miről pletykáltok, lányok? – kérdezte, épp amikor Natalie viccesen

elhessegette az öléből.– Életről, szerelemről, végzetről, meg ami közte van!– Basszus, mi meg már egy fél órája csak a rohadt nyugdíjról beszélünk. Itt

kellett volna maradnom!Egyenként beszállingóztak a többiek is, és a beszélgetés elkalandozott.

Taxikat hívtak, összeszedték a kabátjaikat, az este lassacskán a végéhez közeledett.

Emma és Al kikísérte Vince-t. Mielőtt útnak indult volna, Emma magához húzta egy ölelésre.

– Tarts ki! – súgta a fülébe. – Te vagy a legkedvesebb pasi, akit ismerek! Megkapod a boldog befejezést! Meglátod, minden rendben lesz! Tudom!

Vince bólintott, és kisietett a taxihoz. Mielőtt beszállt volna, hátrafordult integetni.

– Ó, és tartsd nyitva a szemed, ha macskát látsz! – kiáltotta Emma a csendes éjszakába.

Vince rámosolygott, és integetett. Aztán beszállt a taxiba, és visszavitette magát az anyjához, a Kyle szobája padlóján leterített hálózsákjához.

349

2003. októberA boldog befejezés

350

HATVAN

Cass általában sosem vásárolt színes képes újságokat. Utálta őket. Cass véleménye szerint a sok színes magazin az oka a nyugati világban az anorexiának, a bulimiának, meg a többi testképzavarnak. Így aztán a tény, hogy a Northampton állomás peronján felkapott egy Companyt a londoni útra, cseppet sem volt jellemző.

Az egyik címlapot átszelő sor keltette fel a figyelmét:

AZ INTERNET MEGVÁLTOZTATTA AZ ÉLETEMET!

Azért figyelt fel rá, mert az internet az ő életét is teljesen átformálta. Az interneten keresztül ismerte meg Haydent. Hayden Mosest. Aki huszonhat éves, kertépítő, és kívül-belül gyönyörű. Heteken át cseteltek egy amatőr fizikusoknak létrehozott csetszobában. A fiú azért ütött el a többiektől, mert normális volt, míg mindenki más őrült. Olyan sok közös dolog volt bennünk – a tarot, a kertészkedés, a vegetarianizmus, az okkultizmus, a macskák szeretete –, hogy végül megszerveztek egy személyes találkozót. Most meg itt állnak, tizennyolc hónap után is fülig szerelmesen egymásba, eszméletlenül boldogan, az összeköltözés előtt. Épp most vásároltak egy parasztházat Northamptonshire vidékén. Két szoba, tyúkól, meg egy igazi viktoriánus állattemető a kert végében! Gyönyörű. Két napja írták alá a szerződést, s Cass most azért utazott fel Londonba, hogy összecsomagolja a holmiját, és örökre búcsút intsen a nagyvárosi életnek.

Kinyitotta a tökmagos zacskót, és átlapozott húszoldalnyi hirdetést, tele tizenhét éves, étkezési zavaros lánykákkal vagyonokat érő ruhákban, míg rátalált a keresett cikkre.

Az első történet egy kenti titkárnőről szólt, aki egy Michael Jackson-rajongóknak kialakított csetszobában esett szerelembe egy palesztin autószerelővel. Édes sztori volt, és nyilvánvalóan teljesen odavoltak egymásért, ám Cass minden akarata ellenére sem tudta elképzelni, hogy érhetne jó véget ez a történet.

A másodikban egy Dundeeból származó leszbikus szerepelt, aki harminckét évesen vette a bátorságot, hogy színt valljon,

351

miután csatlakozott egy skót leszbikusok által látogatott csetszobához, és most sikeres komikus.

Ám Cass figyelmét igazából a harmadik történet ragadta meg. A történet, ami egy harmincnégy éves londoni internetes üzletasszonyról szólt – egy Joy Downer nevű lányról.

Csakis ő lehetett. Szokatlan név volt, a kora nagyjából egyezett, és a képen látható sikkes, filigrán, barna hajú és keleties arcú nő tökéletesen megfelelt annak a lelkében élő képnek, amely Vince leírása alapján kialakult benne.

Cass a szájába hajított egy maréknyi tökmagot, és olvasni kezdett:

RÁTALÁLTAM AZ APÁMRA – MAJD ÖNMAGÁMRA

Joy Downer (34), harmincvalahány éves elvált nőként az édesanyjával élt együtt, és egy fotóüzletben dolgozott, amikor a szülei padlásán véletlenül ráakadt valamire, ami örökre megváltoztatta az életét. Ma ő vezeti a Whateverhappenedto.com-ot, az Egyesült Királyság legsikeresebb, barátok, családok és szerelmesek számára készült ismerőskereső oldalát.

„A házasságom katasztrofális volt” – meséli a harmincnégy éves Joy. „Elsiettem a férjhezmenetelt, nem is igen törődtem a következményekkel, így a házasságom természetesen nagyon hamar tönkrement. A szüléimé sem volt egyszerű házasság. Végül aztán el is váltak. Aznap, amikor az apám újranősült, a szüleim padlásán keresgéltem. Percek alatt ráakadtam egy fényképre, amiről sejtettem, hogy az életemen eluralkodott zűrzavar kulcsát rejti. Egy jóképű, félig tibeti származású fiút ábrázolt, és abban a pillanatban, hogy megláttam, biztos voltam benne, hogy ő az igazi apám. Mint ahogy az édesanyám később elmesélte, annak a szingapúri bérháznak a kertésze volt, ahol korábban laktak. Szenvedélyes kalandba bonyolódtak egymással, úgyhogy valóban ő az édesapám. Valamiért nem igazán lepett meg a felfedezés. Mindig is elveszettnek éreztem magam, mintha nem igazán illenék a környezetembe. Úgy éreztem magam, mint egy két lábon járó kaméleon: mindig megpróbáltam olyan arcot mutatni, amilyet mások elvártak tőlem; sosem voltam önmagam. Valójában fogalmam sem volt róla, ki vagyok én. Amikor az apámról hallottam, a legelső, elsöprő erejű gondolatom az volt, hogy találkozni akarok vele.

352

Édesanyám bátorítására rögtön másnap felmentem az internetre, hogy megnézzem, sikerül-e felkutatnom. Nem tudtam róla mást, csak a nevét és a korát, ennek ellenére három órába sem telt rátalálnom. Azonnal küldtem neki egy e-mailt, amire másnap válaszolt is. Barátságosnak tűnt, így hamarosan már az utazásomat szerveztem hozzá és a családjához az ohiói Columbusba.

Amikor elindultam Amerikába, fogalmam sem volt, mire számítsak. De amint Columbusban átértem a vámellenőrzésen, és megpillantottam az apámat, ahogy ott állt, tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Apám olyan, mint egy megtestesült álom – jólelkű, gyengéd, okos és családcentrikus. A felesége hihetetlenül kedvesen fogadott, s bár először kicsit furán éreztem magam egy idegen országban, egy idegen házában, hamarosan már olyan volt, mintha én is családtag lennék. A látogatásom két hétről két hónapra nyúlt, hogy minél több időt tölthessek az édesapámmal. Rájöttem, mennyi minden közös bennünk: olyan apróságok, mint hogy mindketten szeretjük figyelni az embereket, piszkáljuk a lábujjunk körmét, és utáljuk a skót whiskey szagát. Még a modorosságaink is megegyeznek, a lába pedig épp olyan formájú, mint az enyém!

Amikor végre hazajöttem, más embernek éreztem magam, mintha végre értelmet nyert volna a létezésem. Így ahelyett, hogy ismét egy fotóüzletben kerestem volna munkát, úgy döntöttem, újonnan szerzett önbizalmammal belevágok valami újba. Az adta az ihletet, ahogyan apámra ráakadtam az interneten. Nekem szerencsém volt, csak három órámba telt, hogy megleljem. De sokkal tovább is tarthatott volna, sőt, az is előfordulhatott volna, hogy egyáltalán nem találok rá. Ekkor jutott eszembe, milyen nagyszerű lenne, ha ahelyett, hogy véletlenszerűen keresgélünk valakit a keresőrendszerek által kidobott találatok között, lenne egy honlap, ami elvégzi az ember helyett a munka nehezét. Még Amerikában megemlítettem az ötletemet az édesapámnak, akinek nagyon tetszett. Annyira, hogy felajánlotta, kölcsönadja az indításhoz szükséges tőkét! Nyolc hónappal később végre beindult a honlap. Mostanra naponta több mint tízezren klikkélnek ránk, és emberek százait sikerült újra összehoznunk volt munkatársaktól az első szerelmeken és régi barátokon át az örökbe fogadott gyerekekig. Ha nem sikerül megtalálnunk azt, akit az ügyfelünk keres, akkor egy pennyvel sem tartozik nekünk. Tíz embert foglalkoztatok; nemrég nyertünk el egy szakmai díjat.

353

Nagyszerű érzés nap mint nap azzal a tudattal munkába indulni, hogy hatással lehetek az emberek életére. Életemben először érzem úgy, hogy kielégít a munkám, személyes szempontból pedig arra vezetett rá, hogy emberek összehozásából élek, mekkora pazarlás is, ha hagyjuk, hogy a számunkra fontos emberek kikerüljenek a látókörünkből. Két évvel ezelőtt felkutattam azt a férfit, akit eredetileg az apámnak hittem; a férfit, aki felnevelt. A kapcsolatunk sosem lesz felhőtlen, de ennyi év után jó volt találkozni vele, látni, hogy boldog és elégedett.

Az internet hihetetlen dolog. Mindennap meglep és lenyűgöz, micsoda hatással lehet az emberekre, apró, személyes és mindent átfogó, személytelen értelemben is. Nélküle én sem tartanék ma itt. Ami az illeti, kijelenthetjük, hogy a világhálónak köszönhetem a boldogságomat.”

Cass felsóhajtott. Nem túlzottan nyűgözték le a modern világ nyújtotta lehetőségek; gyakran érezte, hogy boldogabb lenne valami középkorias környezetben: egy olyan világban, ahol kevesebb a villogó fény és több a kézműves termék (de ami talán kicsit higiénikusabb, mint a középkor). Ám az internettel kivételt tett. Az internet igazán figyelemre méltó dolog: a természetéből adódóan olyan emberi és megejtően régimódi.

Visszalapozott Joy Downer fényképéhez, és egy darabig csak bámulta. Tényleg hihetetlenül csinos lány a maga légies, kicsit keleties módján. Most, hogy látta, megértette, miért nyűgözte le úgy Vince-t. Tökéletesen összeillenének. Az álompár. Ahogy ő meg Hayden. Nyelt egyet arra a gondolatra, hogy milyen lenne a lelki társától elszakítva élnie. Szegény Vince. Szegény Joy. Mindenki megérdemelné azt, ami neki és Haydennek kijutott.

Ahogy a szép szemű lány fotóját nézegette, Cassnek eszébe jutott a tíz évvel ezelőtti élete: a gondtalan, egyedülálló fruskáé, aki egy Finsbury Park-i albérleten osztozott, mielőtt még felnőtt és megráncosodott volna, mikor még Madeleine élt, és ő meg volt győződve arról, hogy a harmincadik születésnapján feldobja a bakancsot. Eszébe jutott az édes mosolyú Vince, aki hat hónappal tovább járt azzal a Magda nevű csajszival, mint ahogy tervezte, csak azért, mert túl rendes volt ahhoz, hogy dobja. Az idő múlására gondolt, meg arra, az ember onnan tudhatja igazán, hogy öregszik, hogy ki kell selejteznie a régi emlékeit, hogy az újaknak helyet adjon. Azon tűnődött, mi lehet most Vince-szel, mivel foglalkozhat, s vajon rátalált-e a lányra, aki igazán értékelni tudja.

354

Azután, amikor a vonat egy alagúton rohant át, és a robaj elnyomta útitársai fecsegését, Cass becsukta a szemét, összekulcsolta a kezét, és imát intézett Carloshoz, százötven éves szellemi vezetőjéhez, hogy Vince olvassa el a Company októberi számát, küldjön egy e-mailt Joynak, és Vince és Joy végre újra egymásra találjanak.

355

HATVANEGY

Vince utálta, hogy haza kellett jönnie. Ahogy a Gatwick repülőtéren az útlevél-ellenőrzés felé tartott, szinte érezte, hogy pereg le róla hámló bőrcafatokként a portugál napfény. Minden egyes lépéssel, amelyet a padlószőnyeges folyosón megtett, egyre távolabb került a vakáció meleg nyugalmától. A csomagja súlyosan húzta a vállát, s ha arra gondolt, mi várja itthon, belebetegedett a reményvesztettségbe. Legszívesebben megfordult és elindult volna az ellenkező irányba, hogy visszaszálljon a gépre, és visszatérjen a farói repülőtérre, még időben egy kellemes, tengerparti vacsorához.

Ez a kéthetes távollét semmin sem változtatott. Még mindig az anyjánál él, még mindig válófélben van, és még mindig autósoktató. Néhány hét múlva oda lesz a barnasága is, és minden olyan lesz, mintha el se ment volna.

Portugáliában rengeteg ideje volt gondolkodni.Mindenféle ötlet eszébe jutott, hogy mihez kezdhetne az

életével, de ezek pontosan ugyanazok voltak, mint amikre a Coalford Swanntől való elbocsátása után gondolt. Éretlen kamaszálmok arról, hogyan legyen valaki egyszerre kreatív és röhejesen gazdag. Ő viszont öreg már a kamaszos fantáziálgatáshoz. Gyereke van. Nincs hol laknia. Valahogyan pénzhez kell jutnia, méghozzá gyorsan.

Felvillantotta az útlevelét az unott, közömbös brit alkalmazott előtt, és felsóhajtott. Az egyetlen jó dolog ebben a hazajövetelben, tűnődött, hogy találkozhat Larával. Úgy hiányzott neki a kislánya, mintha a fél kezét vesztette volna el. Fizikai fájdalmat okozott, hogy nem lehet vele.

Útitársai körében lecövekelt a poggyászkiadó képernyői alatt, és várta, hogy felbukkanjon a járata száma. Végigpásztázta ugyanazokat az arcokat, amelyeket három órával korábban a farói reptéren is megbámult – arcokat, amelyek játékosan világpolgárosnak tűntek a portugál napsütésben, amelyek a levegőben töltött minden egyes pillanattal szürkébbé váltak, s amelyek most csalódottnak és tompának tűntek, ahogy megadóan várták, hogy összeszedhessék a csomagjaikat, és hazamehessenek. A vakációból hazatérve mindenki Hamupipőkévé válik, gondolta.

356

És ekkor összeakadt a tekintete egy lányéval, akit nem látott Faróban. Egy alacsony, vékony lányéval, akinek egyenes, barna, szálldosó haját apródfrizurára nyírták. Farmer miniszoknyát viselt kék, nyakba akasztós pamutfelsővel, és roskadozott a sok adómentes vodkásüveg súlya alatt. Harminc körül járhatott, s egy kicsit túl sok volt rajta a smink. Volt benne valami halványan ismerős, de Vince-nek nem sikerült rájönnie, mi az.

A lány kérdőn nézett rá. Vince elfordította a tekintetét. Amikor visszanézett rá, a lány még mindig ugyanolyan kutatón meredt rá. Vince elpirult. A lány hirtelen megindult felé.

– Most esett le – mosolygott Vince-re –, hogy te Vince vagy! Ugye? A fura vezetéknevű Vince.

Vince körbepillantva ellenőrizte, akad-e tanúja ennek a kínos jelenetnek.

– Izé, igen – nyögte ki.– Tudtam! Jó az arcmemóriám. Ez egy adottság – ragyogott

rá a lány. A fogai egyenetlenek voltak és sárgák.Vince udvariasan visszamosolygott rá. Volt a lányban valami

nyugtalanító; valami nem stimmelt vele.– Bocsánat, de nem igazán… – mentegetőzött.– Nem, nem, nem! – paskolta meg a karját nyugtatóan a

lány. – Nem csoda, hogy nem emlékszel rám! Semmi gond! Egy kicsit megváltoztam, amióta nem találkoztunk – mosolygott rá ismét. – Emlékszel? Istenem, már vagy jó tíz éve lehetett, emlékszel egy macskára? Egy nagy, vörös macskára; úgy hívták… – csettintett a lány a nyelvével, miközben megpróbálta felidézni.

– Madeleine? – segítette ki Vince.– Az, az! – csapott le a névre a lány. – Úgy van, Madeleine.

Eltekintve attól, hogy mi Mou-Shounak hívtuk, és hogy igazából kandúr volt – nevetett, s várakozón fürkészte Vince-t, akinek lassacskán derengeni kezdett valami.

– Te lennél… ? – kezdte Vince óvatosan.– Úgy van, Bella. Én vagyok Bella. Az új, javított kiadás –

jelentette ki, és hátradobta a haját.– Úristen, hogy te milyen…– Tudom, tudom. Csúcs, nem? Múlt évben műtötték –

suttogta Bella. – Végre! Hála istennek. Csak húsz évbe telt, de most végre önmagam lehetek. Az egyetlen hátulütője, hogy azóta senki nem ismer meg – nevetett fel idegesen, és vett egy lélegzetet. – Szóval, mit csinálsz mostanában? – kérdezte.

357

Vince még mindig szédült a Bella átalakulása felett érzett megdöbbenéstől, arról nem is beszélve, hogy életében először beszélt egy átoperált transzszexuálissal.

– Izé… ami azt illeti, épp válófélben vagyok – nyögte ki.– Ó, egek! És ronda válás?– Nem olyan rossz. De hát, tudod, egyetlen válás sem jó,

nem igaz?– Hááát, nem is tudom. Joy jó, hogy elvált – gondolkozott el

egy pillanatra. – Tudtad? – kérdezte aztán Bella. –Tudtad, hogy Joy elvált attól a furabogártól?

– Igen. Tulajdonképpen akkor beszéltem vele utoljára. Épp válás előtt állt.

– Hála az égnek! Én mondom: akkora megkönnyebbülés volt! Az a pasi egyáltalán nem illett hozzá! – csóválta meg a fejét Bella hitetlenkedőn. – De az, hogy elvált tőle, az élete legjobb húzása volt. Az a George meg azóta újra megnősült, még gyereke is van! Mindkettőjüknek így volt a legjobb, tényleg. Joy egyszerűn kivirult, amióta szakítottak! Lakást vett. Szerzett rendes állást. Megtalálta az igazi apját…

– Az igazi apját…?– Hát igen, micsoda dráma! Ráakadt egy fényképre az anyja

padlásán. Valami helyes, fiatal fickó, a hátulján meg egy érzelmes üzenet. Kiderült, hogy az ő öreg, husis anyucija szenvedélyes viszonyba bonyolódott egy fiatal fiúval, aki akár a gyereke is lehetett volna. Kiderült, hogy ő Joy igazi apja.

– Viccelsz!– Nem én! És Joy megtalálta az interneten, és tavaly

kiutazott hozzá az Államokba, hogy megismerje. És azóta mintha kicserélték volna! Olyan magabiztos, olyan határozott!

– Határozott?– Bizony. Otthagyta George-ot, aztán rátalált az édesapjára.

Most már tisztában van vele, ki ő. Van saját személyisége. Hát, én már csak tudom, milyen az! – hallgatott el mosolyogva.

– Szóval akkor ti még mindig tartjátok a kapcsolatot?– Ó, igen! Ami vicces, mert először nem is nagyon bírtam.

Nem tudom, miért. Nem sikerült megkedvelnem. De ahogy teltek az évek, az egyik legjobb barátom lett. Nem ismerek nála kedvesebb embert. És emberek tekintetében én aztán tényleg válogatós vagyok! – torpant meg, hogy vessen egy pillantást a képernyőkre.

358

– Hogy én milyen rohadtul utálom ezt! – jelentette ki. – Mégis mi a csudát csinálnak ezek a csomagjainkkal, az ég szerelmére? – nézett az órájára dohogva. – Ma este találkozunk.

– Kivel, Joyjal? – kérdezte Vince.– Igen. Jules-lel átugrunk hozzá vacsorára. Emlékszel Jules-

re?– Ő az az izé… nagydarab nő?– Igen. Julia. A csöcsös. Az, az. Meg Julia barátja, akarom

mondani, a vőlegénye. Júliusban lesz az esküvőjük – mosolyodott el.

Vince visszamosolygott. Nem tudta, mit is mondhatna. Nehéz volt megemésztenie, hogy Joy még mindig él, s továbbra is tartja a kapcsolatot ezekkel az emberekkel, akik életének mintha egy távoli, álomszerű szakaszához tartoztak volna. El sem hitte, hogy valaha más gondja sem volt, mint egy különc lakótárs, egy volt barátnő, meg egy elveszett macska. El sem hitte, hogy közös albérletben élt a Finsbury Parkban, cikkíróként dolgozott, hogy valaha huszonhat éves volt, és semmi gondja nem volt széles e világon. Az egész olyan jelentéktelen butaságnak tűnt.

– Na és – szólalt meg végül –, mi van mostanában Joyjal?– Southgate-ben lakik. Önálló vállalkozása van, egy honlapot

működtet. Van egy saját kis irodája Palmers Greenben, meg egy pár alkalmazottja. Egész jól megy neki…

– Hű! – bólintott Vince elismerően. – És van… valakije?– Á! – rázta a fejét Bella. – Egyedül van, mint az ujjam. Miért,

még mindig érdekel?– Istenem, dehogy! – futott ki Vince arcából minden szín. –

Vagyis, nem úgy. Úgy értem…– Te jó ég, az a macskás ügy azért elég meredek volt, nem?

Kísérteties. Én még utána próbáltam elmondani Joynak, hogy odavagy érte, de nem hitt nekem. Azt mondta, látott valami szupernővel meg egy gyerekkel, és hogy én becsaptam. Aztán meg fogta magát, és hozzáment ahhoz a fura fickóhoz, és kész. Utána évekig nem is láttam.

– Én találkoztam vele – mesélte Vince –, pont, mielőtt szakítottak volna. Összefutottunk a Covent Gardenben. Dumcsiztunk egyet. Másnap elhagyta George-ot.

– Istenem, ti ketten! Van köztetek valami megmagyarázhatatlan kapocs, nem? – tekergette az ujjait Bella. – És erre most megint! Egy újabb kísérteties egybeesés! Nem gondolod, hogy a sors talán üzenni akar nektek valamit?

359

– Talán – vont vállat Vince.– Várj csak, támadt egy ötletem! Miért nem jössz át ma este?

Vacsorára.– Ugyan már!– Komolyan mondom. Eszméletlen lenne látni, milyen képet

vág Joy, amikor egyszer csak ott állsz az ajtajában!– De nem mehetek, nem hívtak meg!– Jaj, hagyd már! Mi vagy te, vámpír? Joy úgyis mindig túl

sokat főz. Különben is épp elég régóta van már egyedül. A végén még habókos vénlány lesz belőle! Gyere el! Csodás lesz!

– Istenem, nem is tudom! – feszengett Vince. – Csak most jöttem haza a nyaralásból. Ki kell csomagolnom. Látni akarom a lányomat…

– A lányod addigra ágyban lesz, nem?– De.– Na, akkor fektesd le szépen, aztán ugorj be egy taxiba! A

főfogásra odaérsz.– Nagyon fáradt vagyok…– Fáradt? – értetlenkedett Bella. – Joy Downer, a világ

legédesebb lánya, a lány, akinek odaadtad a szüzességed, egy gyönyörű, magányos lány, aki egész Észak-London legjobb gombás rizottóját készíti, vár rád Southgate-ben, és te fáradt vagy? Egyszerűen hazamész az üres lakásba, és lefekszel aludni?

Vince megdermedt, és megnyalta az ajkát. Mert ráadásul nem is az üres lakásba megy haza, nem? Fél órára találkozik majd a lányával, mielőtt az lefeküdne, pár percig édeskésen eltársalognak Jess-szel, aztán indulhat haza az anyjához, hogy egy tizenhárom éves fiú szobájában aludjon.

Hirtelen egy tányér házi készítésű rizottó és egy kedélyes környezetben megivott üveg bor gondolata a vakációt követő levertség legjobb ellenszerének tűnt. Az meg, hogy újra láthatja Joyt, erről nem is tudta, mit gondoljon. Felidézte a lány arcát, próbált visszaemlékezni, milyen volt tizenhét évesen: egy morcos tinédzser katonai szerelésben, milyen volt huszonöt évesen: a sugárzó menyasszony, krémszínű vászonban, és amikor legutóbb látta: sikkes, városi lányként farmerben és napszemüvegben, aki épp arra készül, hogy elhagyja a férjét, és visszaszerezze a függetlenségét. Emlékezett arra a különös érzésre, ami a legutóbbi beszélgetésük után tört rá; az érzésre, hogy szeretne csatlakozni hozzá az úton, amin jár. Azután az

360

élet úgy zúdult a fejére, mint egy túltömött ruhásszekrény tartalma, és ő újra teljesen megfeledkezett a lányról.

Ám most újra itt volt. Hunstanton óta már harmadszorra bukkant fel az életében. Talán ennyi már sok is a véletlen egybeesésekből, és nem tekintheti a találkozásaikat pusztán véletlennek. Talán Cassnek, akkor réges-régen, igaza volt. Talán igaza volt a lányoknak azon a néhány héttel korábbi vacsorán. Talán tényleg megérdemli, hogy magára maradjon, szeretet nélkül, ha nem teszi meg, „amit tennie kell”.

– Ide figyelj! – állt neki Bella feltúrni a retiküljét, majd előhúzott egy tehénpettyes borítójú jegyzetfüzetet meg egy golyóstollat. – Megadom a címét! Nyolc óra, de nem érdekes, ha késel! – tépett ki egy lapot, és átnyújtotta Vince-nek.

– Nézzenek csak oda! Végre! – sóhajtotta a monitorra felpillantva. – Megérkeztek a csomagjaim! Na, szóval. Menj haza, és gondolkodj el rajta! De ami azt illeti, szerintem tényleg el kellene jönnöd! Komolyan! – szorongatta meg Vince öklét a retiküljét igazgatva.

– Viszlát később! – integetett, és eltrappolt a csomagkiadó felé.

Vince csak állt, és figyelte, ahogy elmegy. Fogalma sem volt, mit tegyen.

Összehajtogatta a lapot, és belecsúsztatta a kabátja zsebébe.

Amíg hazaér, gondolkodik. Aztán majd eldönti.

361

HATVANKETTŐ

– Vöröset vagy fehéret? – kiabált be Joy a nappaliba.– Én fehéret kérek! – kiabálta vissza Bella.– Jules?– Ami neked egyszerűbb!– Mick?– Nekem mindegy.Joy bőkezűen öntött a Pinot Grigioból a három borospohárba,

majd bevitte a vendégeinek.– Nézzétek, micsoda színe van! – bökött Bellára. – Felfordul a

gyomrom!– És mindenhol ilyen vagyok! – mosolygott Bella. – Már ha

érdekel. Minden egyes centiméteren.– Na és, megismerkedtél valakivel?– Nem. Nem igazán. Mármint, nem úgy. De találkoztam

valakivel. Egy férfival. A repülőtéren…– Igen?– Nem, nem egy férfi férfival. Egy barátoddal – pillantott

Joyra. – Egy múltbéli emlékkel.– Te jó ég, kivel?– Valakivel, aki magas és jóképű. Valakivel, aki épp most

válik a feleségétől. Valakivel, akinek megadtam a címedet.– Megadtad a címemet valakinek, akivel a repülőtéren

ismerkedtél meg? Bella, ez borzasztó!– Nem az! Meghívtam vacsorára. És ha eljön, azt nem fogod

borzasztónak találni, erről kezeskedhetek!– Te jó ég, Bella – ki az? Áruld el azonnal!– Nem. Meglepetés.– És ha nem jön el?– Akkor soha többé nem hozzuk szóba.– Ne mááár! – tiltakozott Joy. – Ezt nem teheted meg velem,

Bella!– Már hogyne – vetette keresztbe a lábait Bella mesterkélten.

– De én nem aggódnék emiatt. Tuti, hogy eljön! Tudom, hogy így lesz!

– Legalább adj valami támpontot!– Nem.– Jaj, ne már!

362

– Nem.– Ó, te jó ég! Jól nézek ki? – ugrott talpra Joy, hogy

megvizsgálja magát a tükörben.– Észbontóan. Ülj le, és lazíts!– Lazítsak? Hogy a csudába lazíthatnék mindazok után,

amiket az imént közöltél velem?Joy leült, aztán újra felpattant, ahogy egy borzalmas

gondolat körvonalazódott benne.– De, ugye, nem George az?Még most is, három évvel azután, hogy elhagyta, Joyt

rendszeresen rémálmok gyötörték. Ezekben egy templomban vagy egy kápolnában találta magát, és épp hozzámenni készült George-hoz, annak a szörnyű tudatában, hogy milyen sors vár rá.

– Természetesen nem George!. De most már ne ezzel törődj, hanem a vacsorával!

Joy engedelmesen visszasietett a konyhába, és vett egy mély lélegzetet.

A hűtőből előhúzott egy doboz friss zsályát, és szórakozottan tépkedni kezdte.

Tudta, ki jön vacsorára.Vince.Csak ő lehetett.A múlt héten volt róla egy színes, életteli álma. Azt álmodta,

hogy volt egy kislányuk, és egy nagy, fehér házban éltek valami meleg vidéken. Azt álmodta, hogy hosszú, bensőséges beszélgetéseket folytattak egy nagy tölgyfa asztal mellett, és pehelycukorral töltött csokoládétortát ettek. Azt álmodta, hogy még soha életében nem volt ilyen boldog.

Amikor másnap reggel felébredt, és rájött, hogy az egészet csak álmodta, nyomorultul érezte magát. Olyan valóságosnak, olyan örömtelinek tűnt! Éppen olyan volt, mint amilyennek a valódi életét képzelte, és azóta mást sem csinált, csak egyfolytában Vince-re gondolt.

És amint Bella kimondta, hogy egy múltbeli emlék, egy magas, jóképű férfi a repülőtérről, tudta, hogy ő az. És azt is tudta, hogy eljön. Mert el kellett jönnie. Mert az életének minden egyes darabja a helyére került már, ezen az egyen kívül. Mert most jött el az ideje. Mert készen áll rá. És mert csak ennek van értelme.

Beledobta a zsályát a rizottóba, és várta, hogy megszólaljon az ajtócsengő.

363

HATVANHÁROM

Vince kifizette a taxit, és egy pillanatra megállt Joy háza előtt. Az utcára nyíló ablakot fehér színű karácsonyi izzók keretezték, és muszlinfüggöny díszítette. Látta, hogy odabent lobog a gyertyafény. Az egész utcában ez volt a leghívogatóbb ház. Akkor is megcsodálta volna, ha véletlenül jár erre. Eltűnődött volna rajta, kik lakhatnak itt, mivel foglalkoznak.

Magáról is végiggondolta ugyanezt.Chris beszélte rá, hogy jöjjön el. Azt mondta, ha nem teszi

meg, akkor éppolyan hülye, mint amilyennek látszik. És ha már egy Chrishez foghatóan gyakorlatias ember is a végzetről meg a sorsról kezd papolni, akkor talán épp itt az ideje, hogy ő is elkezdjen hinni benne, gondolta Vince.

És ahogy elbúcsúzott Larától, és rendelt magának egy minitaxit Jess anyjáéktól, Vince úgy érezte, mintha minden egyes mozdulata különös fontosságot nyert volna, visszhangot verne, mintha tánclépések lennének. És ahogy teltek a percek, s a taxi az úti céljához közeledett, Vince elsöprő erővel érezte a lelke mélyén, hogy ez így helyes, hogy pontosan azt teszi, amit kell, pontosan akkor, amikor kell.

Ahogy Joy háza előtt álldogált, egy férfi sétált el mellette. Egy kis, fehér-barna foltos kutyát sétáltatott. Egy olyan kutyát, amilyenhez évekkel ezelőtt lehajoltak Joyjal, hogy megsimogassák a Seavue Nyaralópark előtt. Hallotta a lány hangját a fülében. „Csípem az olyan embereket, akik csípik a kutyákat!” – mondta. „Sose bízz azokban, akik nem szeretik a kutyákat – ez a mottóm!”

Vince emlékezett, hogy lepillantott Joy kezére, amint a kutya bundáját simogatta; emlékezett az érzésre, ami teljesen meglepte. A hirtelen, csodás, varázslatos felismerésre, amely elsöprő erővel tört rá.

Hiszel abban, hogy létezik szerelem első látásra?Belekapaszkodott ebbe az érzésbe, és becsengetett.

ÉS ELKEZDŐDIK

364

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szokás szerint köszönet illeti Judithot és Sarah-t. A könyveim sosem készülnének el, pláne nem kerülnének az olvasók elé, ha ti ketten nem lennétek mellettem a kezdetektől fogva. Ki ne vándoroljatok, meg ne haljatok vagy vakuljatok nekem!

Köszönet Siobhánnak, aki varázslatosan kibogozta az én sajátos időcsapdámat. Köszönöm, hogy elintézted, mindenki nagyjából akkor essen teherbe, akkor menstruáljon, akkor házasodjon, váljon el és öregedjen meg, amikor annak eljött az ideje. Senki nem érdemli meg, hogy egy egész éven át terhes legyen.

Köszönet Oh Paxtonnak a szépséges borítóért, Robnak a csodás szavakért, és Louise-nak, aki a világ legjobb szerkesztője. Köszönet Melnek, aki nélkül ez a könyv tényleg soha nem született volna meg. Végezetül köszönet Ame-lie-nek, aki megérkezésével megváltoztatta az életem, és keszeg, szuper, fegyelmezett írórobotot csinált belőlem, aki még ebéd előtt végez ötezer szóval. Köszönöm, hogy ilyen rendes pici lány vagy, és a délutáni szundid alatt képes voltam még ezer szót kipréselni magamból. Te vagy az én kis angyalom.

365