Államkudarcok afrikÁban -...

ÁLLAMKUDARCOK AFRIKÁBAN A „gyenge” államoktól az államkudarcokig A szubszaharai vagy Fekete-Afrikáról, erről a közel ötven államot magá-ba foglaló nagytérségről1 nem könnyű általános megállapításokat tenni, az egyes országok széttartó fejlődése nagyobb távlatokban valószínűsíthe-tően lehetetlenné is teszi az ilyen próbálkozásokat. Az itt elhelyezkedő ál-lamok működésének zavara azonban olyan elterjedt jelenség, amiben a kontinensnek ez a nagyobbik fele meglepő egységességet mutat. Más földrészeken is találkozunk számos, a diszfunkció jegyeit mutató állam-mal, azonban az egyedi és az általános viszonylatában Afrika rendhagyó kivételt mutat. A „gyenge állam” (weak state), az „államkudarc” (state failure), vagy a „bukott állam” (failed state) az elmúlt két évtizedben rendre visszatérő kifejezések az Afrikával foglalkozó publikációkban.2

Sok kritika is megfogalmazódott ezeknek a fogalmaknak a kapcsán, sokan a Nyugat előítéletes megközelítésének bizonyítékát látják benne. A visszafogottabb brit szóhasználatban ezért gyakorta a bukott állam he-lyett a „törékeny állam” (fragile state), vagy a még ennél is diplomatiku-sabb „kormányzati hiányosság” (governance shortcomings) kifejezés kö-szön vissza. A német nyelvű szakirodalomban az államkudarc (Staats-versagen) bevett fogalom, míg a francia nyelvűben elsősorban az „állam-krízissel” (Crises de l’Etat) találkozhatunk. Mindezek a meghatározások azonban az Afrika közelmúltjával és jelenével foglalkozók számára nem jelentenek mást, mint egy régóta ismert, empirikusan leírt jelenség rend-szerbe foglalását.

Az 1980-as években még elsősorban az afrikai államok „marginalizá-lódásáról” írtak,3 akkoriban elsősorban eladósodásuk kapcsán. Ugyan-csak ekkor jelent meg a „gyenge állam” fogalma, mint a gazdasági bajok kiküszöbölésére tett kudarcos kísérletek eredménye.4 Ez elsősorban a kontinens világgazdasági súlyának csökkenését írta le, mint Afrika vir-tuális lecsúszását a világtérképről. A kérdés ekkoriban szinte kizárólag a humanitárius szervezetek problémája volt, főként ők szembesültek a segélyek állami és nem-állami megcsapolásának jelenségével, illetve a rosszul működő, vagy működésképtelen állam problémájával. 2001 szep-tembere óta azonban ez alapvetően megváltozott. A legszegényebb, leg-inkább szétesett, vagy szétesőben levő államok politikailag és stratégiai- 1 Ide számítva a két határesetnek minősülő országot, Mauritániát és Szudánt is. 2 Mazrui 1995, 28. old. 3 Medard 1991, 198. old. 4 Jackson és Rosberg 1982, 1–4. old.

94 Államkudarcok Afrikában

lag felértékelődtek, a biztonságpolitika érdeklődésének homlokterébe ke-rültek.

A már az 1990-es évektől használatos fogalom, az államkudarc a fen-tieknél tágabb jelentéssel bír,5 s napjainkra a kontinens országainak je-lentős hányadára alkalmazható. A kivételeket korábban „minta-orszá-goknak” volt szokás nevezni, ám ezek a minta-országok, lásd Zimbabwe, Elefántcsontpart stb., sorra váltak maguk is az államkudarcok minta-példájává. Így a kivételek számbavétele mind egyszerűbbé vált, mára a lista lényegében három országra redukálódott: Dél-Afrikára, Botswaná-ra és Mauritiusra. Mauritius kétségkívül jó úton halad, hogy rövid időn belül valódi küszöb-országgá váljék, ám már mérete miatt6 sem játszik fontos szerepet Afrikában. Hasonló a helyzet Botswanával,7 ám a vi-szonylag csekély lakosságszám ellenére az ország gazdasági és politikai teljesítményét általános elismerés övezi. Azonban a HIV-fertőzöttek rop-pant nagy aránya (a felnőtt népesség kétötöde) nem csupán az eddigi eredményeket veszélyezteti, hanem az ország jövőjét is fenyegeti. A kon-tinens gazdasági – és mindinkább politikai – óriása, a Dél-Afrikai Köz-társaság pedig egyelőre a siker és a kudarc határán egyensúlyoz.8

Sok kritika is megfogalmazódott a leírt fogalmak kapcsán, főként a „bukott állam” bélyeget sérelmezve, amit a Bretton Woods-i intézmé-nyekkel, vagy éppen az USA kormányával nem kellőképpen együttmű-ködő országokra sütöttek. A kétségtelenül jó szándékú, Afrika iránt el-kötelezett szerzők az eredetileg Ázsiára megfogalmazott „gyenge állam – erős társadalom” dichotómiát Afrikára is alkalmazni kezdték, messze távolodva a mindennapok realitásaitól és a tudományosság kritériumai-tól. Ennél már a „kvázi állam” vagy a „nem állam” definíciók is műkö-dőképesebbnek bizonyultak.9

A fentiekből is nyilvánvaló, hogy Afrika különös fontossággal bír az államkudarcok tanulmányozása terén. Az itteni esetek száma is messze fölülmúlja a többi kontinensét, sőt, egyes szerzők egyenesen az első ku-darcot vallott kontinensről írnak. Rotberg szinte költői fordulattal írja le a hidegháború lezárulása óta elburjánzó államkudarcokat („cascading plethora of state failure”), amit ő is elsősorban Afrikára (s csak kisebb mértékben Ázsiára) használ. Évtizedünk bukott államai sorában az egyetlen Afganisztán mellett csupa afrikai országot említ: Angolát, Bu-rundit, Kongót, Libériát, Sierra Leonét, valamint Szudánt.10 A tekinté-lyes washingtoni Carnegie Alapítvány által közzétett államkudarc-lista

5 Herbst 1996–1997, 120. old. 6 2000 km2, 1,2 millió lakos. 7 Noha az ország nagyobb Franciaországnál, mindössze 1,7 millió lakosa van. 8 Johnson 2004, 219. old. 9 Migdal 2001, 15. old. 10 Rotberg 2003, 10–11. old.

Afrika-történeti tanulmányok 95

is az imént vázolt Afrika-képet látszik alátámasztani, a megnevezett 60 ország majdnem fele afrikai, míg a tíz legérintettebb ország közül hét.11 Ezen a kontinensen található Földünk minden kétséget kizáróan „leg-bukottabb” állama is, Szomália. Szomorú sajátosság, hogy az egyetlen Dél-Afrika kivételével a földrész összes nagy állama kritikus állapotban van,12 Nigéria, mint a legnépesebb állam, a teljes nyugat-afrikai régiót destabilizálhatja, ahogy ez már meg is történt a Kongói Demokratikus Köztársaság vonatkozásában a Nagy-tavak vidékén.

Elterjedt vélekedés a mai államkudarcokat az európai gyarmatosítás számlájára írni. Más térségekben (pl. Ázsiában) azonban a hasonló tör-ténelmi háttér nem feltétlenül vezetett államkudarcokhoz. Mára az is egyértelművé vált, hogy az egykori anyaországok szerepe még közvetett formában sem meghatározó, például a korábbi várakozások ellenére a volt francia gyarmatok sem bizonyultak immunisnak az államkudarc ellen, holott a többieknél jóval erősebb intézményeket örököltek. Előzmény és előkép – európai gyarmatok Afrikában Afrika nem csupán az emberiség bölcsője – az emberi civilizáció egyik legkorábbi megjelenése, az egyiptomi is e földrészhez köthető. Núbia és Akszum államai a közvetlen egyiptomi befolyás eredményei voltak. A középkor és az újkor egy sor afrikai állam létrejöttének és virágzásának a kora.13 Még a 19. században is jöttek létre új államalakulatok a Futa Dzsalontól a Fuláni Birodalomig. Mégis, Ázsiától, sőt Észak-Afrikától eltérően az európai hatalmak nem elsősorban az egykori afrikai álla-mok meghódítása révén tettek szert gyarmatokra a trópusi Afrikában. Ezek az afrikai államok a 19. századra többségében már szétestek, vagy éppen a gyarmatosítók hadjáratai számolták fel őket. Ez azt a benyo-mást erősítette meg az európai gyarmatosítókban, hogy Afrika „történe-lem nélküli kontinens” volt a gyarmatosítást megelőzően, az államiság a fehér ember ajándékaként érkezett ide. Ma is sokan tekintenek az afri-kai gyarmati államokra mint egyfajta „kulturális projekt” termékére, ami a gyakorlatban az európai közigazgatási technikák, ismeretek és rutinok transzferét jelentette a gyarmatosító hegemóniájának biztosítá-sa érdekében.14

A gyarmati államot a gyarmatosítók olyan társadalmi közegbe ültet-ték át, amely teljes mértékben különbözött a származási helyén jellem-ző (Európa) feltételektől. Ezt az ellentmondást a gyarmati népek infan- 11 Foreign Policy, 2005. 12 Herbst 2000, 146. old. 13 Ezek a teljesség igénye nélkül: Ghána, Mali, Szongáj, Közép-Szudánban Bornu, Vadai, Darfur, Dahomey, Oyo, Benin, Abesszínia, Adal, Kongó, Kuba, Lunda, Luba és a Mono-motapa állam. 14 Kössler – Melber 1996, 79–80. old.


tilizálásának útján próbálták meg feloldani. Az igazságszolgáltatás ki-épülésétől kezdve féloldalas maradt,15 és a hatalmi ágak szétválasztása még papíron sem valósult meg. A politikai kultúra alappillérei a dikta-tórikus elnyomás, a meghunyászkodás és a hatalomhoz való alkalmaz-kodás, a vertikális struktúrák hiánya és a horizontális struktúrák túl-tengése maradtak.

Az egykorvolt afrikai államok és az államiságot nem ismerő régiók sorsa egy valamiben közös volt. Területeik beletagolódtak az újonnan létrehozott európai birtokokba – a helyi viszonyok függvényében – mint védnökségek, vagy mint közvetlenül bekebelezett, európai irányítás alatt álló területek. Az új határokat a 19. századi Afrika esetében az eu-rópai hatalmak fővárosaiban húzták, azok kizárólag az egymással riva-lizáló gyarmatosítók közötti erőviszonyokat tükrözték. Ilyenformán sem történelmi előzményei, sem etnikai szempontjai nem voltak e határok meghúzásának. Az európai gyarmatosítók az afrikai birtokokért folyta-tott versenyfutásban el akarták kerülni az egymás közötti fegyveres konfliktusokat. Ezért igyekeztek nemzetközi jogi alapon szabályozni a területszerzést. Olyan esetekben, ahol többen is aspiráltak egy-egy terü-letre, a gyorsaság döntötte el a hovatartozás kérdését.

Az afrikai államhatárok meghúzása az európai hatalmak részéről alapvetően két, egymást követő szakaszból állt. Az első lépés a riváli-sokkal történő megállapodás volt. Ez még csupán „diplomáciai határ” volt, amit a terepen kellett kijelölni. Csak ezután lehetett végleges hatá-rokról beszélni. E két szakaszt néha évek, néha akár évtizedek is elvá-laszthatták egymástól. Mivel Afrika a diplomáciai egyezkedésekben részt sem vett, nem alanya, csupán tárgya volt az ezt követő megállapodá-soknak. Csak az a szerep jutott számára, hogy a tárgyalásokhoz érveket szolgáltasson a helyi törzs- és falufőnökökkel, „királyokkal” aláíratott, gyakorta kétes értékű és tartalmú szerződések révén. Az 1884-1885-ben megrendezett Berlini Kongó Konferencián 13 európai ország és az Egye-sült Államok küldöttei határoztak Afrika máig érvényes államhatárai-ról. Ezen az eseményen egyetlenegy afrikai sem volt jelen. Az elfogadott határozatok között döntő fontosságú volt, hogy az afrikai foglalásokat „tényleges birtokbavételnek” fogadták el. Ez a megállapodás két újítást vezetett be: az aláíró hatalmakkal szembeni értesítési kötelezettséget a jövőbeni foglalásokról, valamint a szóban forgó terület „tényleges és va-lóságos” birtokbavételének bizonyítási kötelezettségét, amely „a meg-szerzett jogokat védi, és a békét biztosítja.”16

Ez a nemzetközi jogi szabályozás véget vetett az informális birtoklás, a paper protectorates korábbi gyakorlatának. Ugyancsak új és meghatá-rozó fontosságú volt, hogy az aláírók jogilag egyenrangúnak fogadták el a „gyarmat” és a „védnökség” kategóriákat. Afrika számára ez azzal a 15 Például a „bennszülött ügyeket” a gyarmati állam meghagyta a szokásjog alapján álló tradicionális helyi elitek kezében. 16 Hangula 1991, 35. old.


1. Szfinx – Ahogy az afrikaiak látják a gyarmatosítást – újabb kori karikatúra


2. Kolonizáció Afrikában


3. Afrika a felosztás előtt és után


4. Bismarck a berlini konferencián felosztja a tortát – korabeli karikatúra


5. Így gyarmatosítottak az angolok – korabeli karikatúra


6. Fashoda 1898. A francia Piroskát a brit farkas várja – korabeli karikatúra


7. Így gyarmatosítottak a franciák és a belga király – korabeli karikatúra


8. Így gyarmatosítottak a németek – korabeli karikatúra


9. Láncravert hererók


10. Az iszlám elterjedése Afrikában


11. Kenya változatos etnikai térképe


12. Az „őrült versenyfutás” Afrikáért


13. Úton Fashoda felé, a Kongó és a Nílus vízválasztóján át


14. A hagyományos kereskedelmi útvonalak Afrikában


15. A versenyfutás Afrikáért – mai szemmel


16. Dél-Afrika mai közigazgatási térképe


hosszú távú következménnyel járt, hogy a különböző időpontokban, kü-lönböző feltételekkel és jogállással megszerzett területeket minden to-vábbi nélkül lehetett egymással összevonva nagyobb egységekbe ren-dezni. Az európai riválisok az így egységesített jogállású területek hatá-rait ezután addig tolhatták ki, ameddig egy másik gyarmatosító „tény-legesen birtokba vett” felségterületébe nem ütköztek. A gyarmatosítás folyamatában a végleges rendezést a „versenyfutás Afrikáért” hozta el, amely a 19–20. század fordulójáig gyökeresen felforgatta az afrikai vi-szonyokat.17

A sebtében megszerzett különböző földrajzi tájakat és az esetek több-ségében különböző népeket, egymástól eltérő státussal bíró területi–po-litikai egységeket egységes egésszé kellett szervezni. Így születtek meg az új gyarmati államok az európaiak által megvont új határok között. A határok véglegesítése után elérkezett annak az ideje, hogy a versenyfu-tás során a törzsfőnökökkel kötött szerződéseket átültessék a gyakor-latba.18 Ahogy például a nagy múltú királyság, Buganda az Uganda Protektorátus részévé vált, úgy a legtöbb afrikai királyságot is az újon-nan létrejött gyarmati közigazgatási egységekbe olvasztották be. Csak néhány olyan hagyományos fekete-afrikai állam volt, amely területi in-tegritását lényegében teljes mértékben megőrizve élte túl a gyarmati korszakot – Kelet-Afrikában Ruanda, Burundi és Zanzibár, Dél-Afriká-ban Baszutóföld19 és Szváziföld. Ezekben az országokban az európai gyar-matosítók nem számolták fel az uralkodók hatalmát, hanem együttmű-ködésre kényszerítették őket. Az uralkodók kezében megmaradt hatalom nagy eltéréseket mutatott, néhányan közülük csupán reprezentatív funk-ciókat láthattak el, a dél-afrikai uralkodók viszont megtarthatták alatt-valóik feletti hatalmuk és jogosítványaik jelentős részét.

Ezek a prekoloniális rendszerek más és más okok miatt öröklődtek át a gyarmati korszakba. Zanzibár különleges megítélés alá esett, a brit konzulok és a brit flotta határozták meg az ügyeket, előbbiek a szigetál-lam nem hivatalos miniszterelnökeivé váltak anélkül, hogy ez az anya-ország adófizetőinek egyetlen fillérjébe belekerült volna. Ruanda és Bu-rundi túlságosan messze voltak a tengerparttól, megközelítésük körül-ményes volt, ezért a közvetett európai uralom példáivá váltak. A német elképzelések szerint a későbbiekben a rendszernek a közvetlen uralom irányába kellett volna fejlődnie, ám ennek kivitelezésére Németország-nak már nem maradt ideje.20

Baszutóföldön nem alakult ki a ruandaihoz és a burundihoz hasonló, kasztszerű etnikai alapú fél-feudalizmus. Nagy-Britannia geo-stratégiai megfontolásokból az országot protektorátussá nyilvánította. A király és 17 Az európaiak által birtokolt területek másfél évtized alatt a kontinens összterületének 10 százalékáról annak több mint 90 százalékára nőttek. 18 Némelyik gyarmat esetében akár több száz ilyen szerződés is aláírásra került. 19 A mai Lesotho. 20 Curtin – Feierman – Thompson – Vansina 1995, 413. old.


a főnökök a helyükön maradhattak, a brit főbiztos baszutóföldi tevé-kenységét csak rezidens útján végezte, mivel két másik protektorátus is21 fokvárosi hivatalához tartozott.22 A gyarmatosítás előtti társadalmi–politikai rendszer azonban sehol sem tudott olyan változatlan formában fennmaradni a kontinensen, mint Észak-Nigériában, a Szokotói Kalifá-tus britek által elfoglalt részén. Az angolok számára a kalifátus az afri-kai civilizáció csúcsát jelentette, olyan modellt, amit egész Nigériára, sőt, többi nyugat-afrikai gyarmatukra is ki szerettek volna terjeszteni. A közvetett uralom klasszikus formája alakult itt ki, nagyfokú helyi önál-lósággal, a hagyományos, helyi igazgatási technikák továbbélése mellett az angol hatás, illetve a nyugatosítás csekély vagy elenyésző volt.23

Az európai felfedezők, misszionáriusok, kereskedők és katonák Afri-kába érkezése nyomán a gyarmati adminisztráció kiépülése jelezte a gyarmati állam megszületését. Az adminisztrációt kezükben tartó hiva-talnokok a gyarmati társadalom kicsiny, de roppant befolyással bíró ré-tegét alkották. Az általuk képviselt hatalom és törvény földrajzi kiterje-dése egyben a gyarmati Afrika politikai térképe is volt. Az adózás beve-zetése, ami a kezdetekben vámok kivetését, a későbbiek folyamán egyre inkább fejadót jelentett, nem kevés szervezőmunkát igényelt. Mivel az adóztatás az afrikai népesség vállára roppant terheket rótt, s így sokhe-lyütt fegyveres ellenállásba ütközött, a gyarmatosítók helyi rendőri erők megszervezésével válaszoltak erre. Ezáltal teljessé vált a gyarmati ál-lamstruktúra, melyet a későbbiekben a telepesek, még később az afrika-iak számára megadott önkormányzat egészített ki.

Az egyes gyarmatok között igen nagy különbségek voltak a kormány-zat formáit, az európai jogrendszer érvényének kiterjesztését illetően, még az egy anyaországhoz tartozó különböző gyarmatok esetében is, mint például az angolok „közvetlen” és „közvetett” uralma alatt álló te-rületeken. Az előbbiekben a gyarmati kormányzat kiépítése radikális változásokat hozott a prekoloniális korszak viszonyaihoz képest, az utóbbiakban, amennyire lehetett, igyekeztek azokat fenntartani. Fran-ciaország, Belgium s a többi európai gyarmatosító általában az anyaor-szágbeli mintákat követve építette ki adminisztrációit, viszonylag cse-kély helyi eltérésekkel. Ez a különbség még a törzs-, vagy falufőnökök kijelölésének módjában is megmutatkozott. Az adminisztráció kiépülése az afrikai gyarmatokon együtt járt az új gyarmati fővárosok, illetve a kisebb helyi közigazgatási központok létrehozásával.24 21 Az afrikai uralkodók Lesothóban, Szváziföldön és a harmadik dél-afrikai angol protek-torátusban, Becsuánaföldön is lényegesen nagyobb befolyást és hatalmat tudtak meg-őrizni maguknak, mint mások bárhol másutt a kontinensen; ezek a dinasztiák átvészel-ték a gyarmati korszakot és, a megváltozott körülményekhez igazodva, a függetlenség el-nyerése után immár alkotmányos keretek között uralkodtak tovább. 22 Davenport 1979, 105–106. old. 23 Osaghae 1998, 2–3. old. 24 Minden gyarmatosító hatalom igyekezett a saját európai fővárosának utánzatát megte-remteni.


A fővárosoktól eltérően a gyarmati adminisztráció a vidéki területe-ken igyekezett székhelyeit az etnikai központokban kialakítani. Az első időkben a katonai és a civil igazgatás nem vált még el egymástól, kato-nailag pedig éppen ezeket a központokat volt érdemes megszállni. A gyarmatok külső határaitól eltérően a belső közigazgatási határokat a gyarmati korszakban gyakran változtatták. (Ez érvényes maradt a füg-getlenség elnyerése után is.) A közigazgatási határok kialakítása önké-nyesen történt, általában az adott körzetben rendelkezésre álló hivatal-nokok számához igazították, de néhány esetben megtartották a gyar-mati előtti időkből örökölt határokat. Aranyparton belül az egykori Asanti Királyság vagy Ugandában a Buganda s néhány más kisebb ki-rályság határait nem bolygatták.25 A világháborúk vagy a gazdasági válságok idején számos helyi közigazgatási központ szűnt meg takaré-kossági okokból, és számuk a második világháború utáni fellendülés ko-rában sem gyarapodott már jelentősebben. Független afrikai államok: a pozitív szuverenitás csődje? Afrika államainak mai állapotáért sokan a mai napig is hajlamosak az európai gyarmatosítást hibáztatni. Ezen érvelés szerint az egykorvolt gyarmatok közvetlen előzményei azoknak az államoknak, amelyek a függetlenség elnyerése nyomán születtek. Az ENSZ-nek létrejöttekor mindössze négy afrikai tagállama volt: Dél-Afrika, Egyiptom, Etiópia és Libéria. A Nemzetek Szövetségétől az ENSZ gyámságként átvette a volt német gyarmatokból létrehozott mandátumterületet is. A kontinensen további öt portugál, két spanyol és egy belga gyarmat volt. A fennmara-dó hatalmas területen a legnagyobb birtokos Franciaország, valamint Anglia osztoztak.

Az afrikai dekolonializáció történelmileg rendkívül gyors lefolyásá-nak elsősorban az afrikai kontinensen kívül keresendő okai voltak. Af-rika nemcsak politikai határait, hanem magát az államot is megörököl-te a gyarmati múltból. Eltérő gyorsasággal és intenzitással, de minden afrikai országban lezajlott ezen államok apparátusainak afrikanizálása. Ez sehol sem volt egyszerű feladat. Legnagyobb akadályát a képzett af-rikaiak hiánya jelentette. A megoldás politikailag egyetlen kivitelezhető módja az új afrikai államok hivatalnoki karának a rendelkezésre álló afrikai munkaerőhöz való hozzáigazítása volt. A megfelelő képzettség nélküli kinevezések kikövezték az útját a pusztán politikai vagy etnikai alapon történő hivatal-osztogatásoknak, amely azután a politikai kor-rupcióban, az államapparátus diszfunkciójában és a belső etnikai konf-liktusokban bosszulta meg magát.

25 Christopher 1984, 54. old.


Az afrikai nacionalista pártok az államról alkotott előképüket nem a gyarmati közigazgatás féloldalas, a költséghatékonyság elvének megfe-lelően kialakított modelljében keresték, még csak nem is az alapvetően mezőgazdasági társadalmak – amelyek közé Fekete-Afrika országai függetlenségük elnyerésekor (Dél-Afrika kivételével) tartoztak – gyen-gén kiépített, minimális államában, hanem a 20. század második felé-nek modern nemzetállamaiban. Különösen a szocialista államoknak az állami iparfejlesztés terveihez igazított terebélyes bürokratikus appará-tusa volt vonzó számukra. Így a második világháború utáni évtizedek-nek Afrika számára kedvező gazdasági klímájában megnövelt államap-parátust a függetlenség elnyerése után még tovább duzzasztották. A gazdasági racionalitáshoz ennek már nem volt köze, elsősorban a klien-túra-építést szolgálta. Az afrikai államok a függetlenségbe szegényen léptek át (de nem a legszegényebben, hiszen Ázsia, főként Dél-Ázsia ak-kor még Afrikánál jóval szegényebb volt), az állam erőteljes továbbépí-téséhez nem rendelkeztek elegendő belső forrással, külföldi hitelek fel-vétele vált szükségessé. A kevés meglévő forrást az új államok és az azok elsődleges reprezentációs terepéül szolgáló fővárosok elszívták a vi-dék elől. A csak kevéssé urbanizált országokban a vidék általában a „tri-balizmus” fellegvára volt. Az így keletkezett újabb konfliktusok kezelé-séhez az állami erőszakszervezetek megerősítésére volt szükség.

A dekolonizáció révén létrejött államok közös jellemzője volt, hogy (legalábbis kezdetben) befelé erőt mutattak, keményen felléptek a triba-lizmus, a regionalizmus, s minden partikuláris, centrifugális hatást ki-váltó erő ellen. A külvilággal, elsősorban volt gyarmattartóikkal szem-ben viszont gyengének bizonyultak, érdekeik érvényesítésével nem sok sikerrel próbálkoztak. „Belső” felpuhulásuk, amit sokan a kudarcba ful-ladt modernizációs kísérletekkel hoznak összefüggésbe, sőt, egész állami struktúrák ideiglenes, vagy tartós leépülése, ahogyan az Szomáliában, Libériában, Sierra Leonéban, Elefántcsontparton, a Közép-afrikai Köz-társaságban, Ruandában, Burundiban, Szudánban, vagy Mobutu alatt Zairében, s később a két Kabila alatt a Kongói Demokratikus Köztársa-ságban végbement, csak az utóbbi egy-két évtized fejleménye.

Az Afrikai Egységszervezet Chartája az összes afrikai állam egyenlő szuverenitásának elvét, az egyes országok belügyeibe való beavatkozás tilalmát, illetve a tagállamok területi integritásának és szuverenitásá-nak tiszteletben tartását mondta ki.26 Az afrikai állam- és kormányfők 1964 júliusában, Kairóban tartott csúcstalálkozóján az afrikai Egység-szervezet 16. számú határozatában az aláírók elkötelezték magukat a függetlenség kivívásának pillanatában egymás között fennálló határok megváltoztathatatlansága mellett. Ez annak a felismerése volt, hogy a mindenekelőtt etnikailag igazságtalan határok megváltoztatása olyan láncreakciót váltana ki, ami vérbe boríthatná az egész kontinenst és el- 26 Ströber 1983, 36. old.


terelné a figyelmet és az energiákat az Afrika előtt álló egyéb súlyos problémákról. E határozat 1993-ig, Eritrea függetlenné válásáig válto-zatlan formában maradt érvényben. Akkor az etióp–eritreai megállapo-dással a két ország konfliktusát nem sikerült feloldani, többéves határ-háborút vívtak egymással – ám egészen addig az egyes afrikai országok közötti határkonfliktusok sem az ENSZ, sem az egyes nagyhatalmak beavatkozását nem igényelték. Határvitái Fekete-Afrikában több más országnak is voltak, azonban Földünk más régióitól eltérően e határ-konfliktusok Afrikában nem vezettek sem a gyenge állami struktúrák, sem az érintett országokon belüli politikai kohézió megerősödéséhez. A szakadár mozgalmak szinte teljes hiánya lényegében az egyetlen terü-let, amelyen Afrika pozitív egyenleggel bír a többi kontinenssel való ösz-szehasonlításban.27

Egykor Nkrumah meggyőződése volt, hogy az egykori gyarmatok nem lesznek képesek gazdaságilag függetlenedni a volt anyaországok-tól, s a neokolonializmus ellenszerét a pánafrikanizmusban, a jövőt pe-dig ennek megfelelően az afrikai országok önkéntes, mindenki számára előnyös föderációjában látta. Ám a megosztottság már 1961-ben tartóssá vált. Az akkor már független afrikai országok újsütetű vezetői csak abban értettek egyet, hogy „valamilyen egységre” szüksége van Afrikának, az egység tartalmáról és formájáról megoszlottak a vélemények. A Ghána, illetve Nkrumah által vezetett ún. „Casablanca-csoport” a politikai unió elsődlegességére, a másik, az ún. „Monrovia-csoport” a gazdasági együtt-működést erősítő összefogásokra helyezte a hangsúlyt. 1963-ra, az Afrikai Egységszervezet megalapításának évére a Monrovia-csoport álláspontja győzedelmeskedett. Egyesek Afrika balkanizációját emlegették, ám ak-kor erre nem sokan figyeltek. Zimbabwe 1979-es függetlenné válásával lezárult folyamat véget vetett a kontinensen az európai gyarmati befo-lyásnak.28 Ezzel azonban az afrooptimizmus kora is véget ért. A fejlődés válsága – az államok válsága Egészen a közelmúltig Afrika gyorsan gyarapodó népességének nagyob-bik hányada még olyan kis, földművelő vagy pásztorkodó közösségekben élt, amelyek a közvetlen, személyes kapcsolatokra épültek, íratlan sza-bályokkal, s az egyéneket a kölcsönös függőségnek az élet minden as-pektusát meghatározó szálai kötötték össze.29 A hagyományos közössé-gekkel szemben a társadalmak a törvények és más formális szabályok által meghatározott nagy, jórészt urbanizált közösségek hálózatát jelen-tik, formalizáltabb és személytelenebb emberi kapcsolatokkal, ahol az 27 Englebert – Hummel 2005, 399. old.; Fage – Tordoff, 2004, 418. old. 28 Fage – Tordoff 2004, 416–417. old. 29 Tönnies 2005, 146. old.


egyes ember nagyobb szabadsággal dönthet saját sorsáról.30 Nagy ha-gyománya van ennek alapján a szociológiában az egyes társadalmakat vagy a „tradicionális” vagy a „modern” jelzővel illetni. A mai Afrika eseté-ben azonban mindkét fogalomra szükségünk van, noha az afrikai vezető-garnitúra az elmúlt évtizedekben igyekezett – még az anyagi alapok hiá-nyában is – modern társadalmakat teremteni az egykori gyarmatokon.

Az európai normák szerint a család, a közösség, a régió, a nemzetál-lam és a kontinens képezték az egyén identitástudatának lépcsőfokait. Ennek megfelelően Afrikában a lokális és regionális identitásokból a nemzeti identitás megteremtését kívánták elérni, a nacionalizmus se-gítségével. Ennek politikai ideálja a nemzet és az ezt megjelenítő struk-túra, a nemzetállam. Saroktétele: a nemzetnek szüksége van saját ál-lamára, az államnak pedig saját nemzetére. Ennek az elvnek a gyakor-lati alkalmazása azonban még ott sem ment könnyen, ahol megszüle-tett. Európán kívül ugyanez a folyamat később kezdődött, hosszabb ide-ig tartott, összetettebb formákat öltött, és eredménye sem volt mindig egyértelmű. Walter Rathenau már 1920-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a gyarmatosított népeknek csak abban az esetben van esélyük a gyarmati uralom lerázására, ha önmagukat állami keretekbe szervezik, mert kizárólag így válhatnak a nemzetközi jogban releváns tényezővé.31 A jóslat helyesnek bizonyult, alternatívák ezzel szemben fel sem merül-tek. A modern állam fogalmát és lényegét sok szerző a továbbiakban is konzekvensen európai találmányként fogta fel. Egy kortárs történész szavaival:

„az afrikaiaknak […] a mai napig nehéz megérteniük, mi is járhatott az eu-rópaiak fejében, mikor kitalálták az államot.”32

Az államteremtés kényszere egyben a nemzetteremtés kényszerét is jelentette, azzal a céllal, hogy a gyarmati világ behozza lemaradását Európa kizárólagos érvényűnek felfogott modelljével szemben. E folya-mat révén ugyanakkor megmaradtak nemzetek állam nélkül, és álla-mok nemzet nélkül. Fekete-Afrikát általában ez utóbbi kategóriába szokták besorolni, mivel államai – kevés kivétellel – olyan mesterséges képződmények, amelyek még azon ritka afrikai esetekben sem felelnek meg minden további nélkül a nemzetállamiság kritériumának, amikor az állam homogén etnikai alapra épült (mint pl. Szomália, Madagasz-kár, Lesotho vagy Szváziföld).33 Fekete-Afrika minden más állama a multi-etnikai állam kategóriájába sorolható, ahol a különböző etniku- 30 Fukuyama 1999, 55. old. 31 Kössler 1994, 118. old. 32 Ansprenger 2000, 319. old. 33 Különösen Szomália jó példa arra, hogy Afrika egyetlen irredenta nemzetén belül az egymással rivalizáló klánok hogyan képesek a szó szoros értelmében felrobbantani saját államukat, bandaháborúba züllesztve az országot, ahol a központi hatalom feltámasztá-sára csak nemzetközi beavatkozás teremthet esélyt.


mok egymáshoz viszonyított aránya, száma és a hatalomhoz való viszo-nya országonként más és más képet mutat, akárcsak a nemzeti integrá-ció felé tett lépéseik eredményessége.

Az államot erősítő törekvésnek voltak betudhatóak a történelmi elő-döknek tekintett államok, államképződmények, vagy „protoállamok” neveinek a függetlenné váló afrikai országok elnevezéseiben történő megjelenítései. A gyarmatosítás ellen fellépő afrikai nacionalizmus azonban az esetek többségében nem tudott évszázados történelmi foly-tonosságra hivatkozni, így ezek az antikolonialista mozgalmak éppen azok között a határok között kívánták létrehozni a maguk nemzeti in-tegrációját, amelyeket oly sokszor ostoroztak mint mesterséges, az afri-kaiak megkérdezése nélkül meghúzott és Afrikától idegen határokat. A függetlenné vált afrikai országok alkotmányai is éppen ezeket a mester-séges határokat rögzítették.

A „nemzetállami” ideológiák hordozói formálisan Fekete-Afrikában is azok az 1920-as évektől kezdve sorra alakult politikai pártok, amelyek az antikolonializmusnak kezdetben pánafrikai, majd a második világ-háború után mindinkább „nemzeti” irányzatát képviselték. Több szerző is felhívta a figyelmet az afrikai „blokkolt demokráciákra”, rámutatva a „konfliktusképes csoportok”, azaz a magától az államtól, a patrónusi- vagy klientúra-rendszertől független középrétegek hiányára. Az egyes országok irányítása valójában nem az uralkodó pártok, hanem sokkal inkább a „stratégiai csoportot” alkotó ún. „államosztály” néhány vezető politikusának, hivatalnokának, katonatisztjeinek és a gazdaságot ellen-őrző személyek szűk körének a privilégiuma.

Ehhez az államosztályhoz az 1990-es években a 15 milliós Elefánt-csontparton mindössze 500 főt, a 13 milliós Kamerunban ezer főt, a Mo-butu-rezsim bukása előtti Zairében a 40 milliós lakosságból mindössze 2–3 ezer főt számítottak egyes kutatók.34 Ezzel magyarázható, hogy a hatalom átörökíthető e szűk körön belül. Még a kontinensen a közel-múltig oly gyakori katonai puccsok is elsősorban ezen elitek belső át-rendeződésének a megnyilvánulásai voltak. Csak kevés fekete-afrikai or-szág – mint Nigéria, Dél-Afrika, Kenya vagy Zimbabwe – rendelkeztek azzal a képességgel, hogy az uralkodó elitekkel szemben demokratikus alternatívákat kínálhassanak fel. A bevett gyakorlat az ellenzék vezető-inek kooptálása az államosztályba, vagy másik végletként etnikai, regi-onális, vagy vallási alapon történő megosztásukkal soraik gyengítése, esetleg a kényszeremigráció vagy a fizikai megsemmisítés eszközeivel teljes kikapcsolásuk a politikai életből.

Maga az állam immár tartós válságban van Afrikában. A kontinens a globalizáció egyértelmű vesztese. S ez párosul Afrika régtől öröklött strukturális gyengeségeivel, amelyek között említhetjük a hiányzó tu-lajdoni jogokat, a jövedelmek lefölözését az állami elitek részéről, a poli- 34 Schubert – Tetzlaff 1998, 435. old.


tikai instabilitást, az „informális értékmintákat” stb. A „fejlesztő állam” 1960-as, 1970-es években még oly divatos és legtöbbször az afrikai szo-cializmust még a nyugati orientációjú országokban is zászlajára tűző koncepció látványos csődje, valamint a külső körülmények drasztikus rosszabbodása miatt a kontinens országaiban az állami szolgáltatások hatékonyságukat vesztették, akadozni kezdtek, majd sokhelyütt lénye-gében meg is szűntek, az infrastruktúra pedig leépült. Némileg sarkosan fogalmazva, az 1970-es évek végére az egyetlen Botswana kivételével a fekete-afrikai államok megszűntek szolgáltatni polgáraik számára.35

A külvilág felé gyenge, de belül magukat erősnek mutatni kívánó ál-lamok identitásválságba kerültek. A külső támogatásnak a hideghábo-rús szembenállás hozadékaként jelentkező csökkenésével, illetve teljes elmaradásával párhuzamosan sok országban felszínre törtek az addig el-fojtott etnikai, vallási, s egyéb konfliktusok. A nemzeti himnusz, a zász-ló stb. által megtestesített nemzeti kohézió meggyengült. Az európai mintára, de az európaitól gyökeresen eltérő módon, felülről irányítottan megteremteni kívánt nemzetállamiság, mint fejlődési modell zátonyra futott.36 Az egyén csak a saját szűkebb közösségében37 számíthatott va-lamelyest az általa nyújtott és kapott szolgáltatások egyensúlyára.

Ennek okai összetettek, szerepet játszanak benne az etnikai konflik-tusok, a gazdasági elmaradottság konzerválódása és nem utolsósorban a nemzetállamok szerepének leértékelődése, sőt, megkérdőjeleződése a globalizáció következményeként. A posztkolonialista afrikai államok ke-vés kivétellel képtelenek voltak a részben saját maguk által gerjesztett várakozásoknak megfelelni. A gazdasági növekedés elmaradása, az el-szegényedés és az abból fakadó további súlyos társadalmi problémák felerősödése Afrikában gyakorta vezetett nem csupán az államot vezető elitcsoport, hanem magának az államnak a legitimációs válságához, vagy legalábbis az állam struktúráinak „felpuhulásához”. Általános kö-vetkezménye a nem-etnikai nemzeti identitások válsága lett. Az állami intézmények sajátos társadalmi vákuumban működnek.

Ilyen értelemben a „törzsi tudat” egy olyan rendszer kifejezési formá-ja lett, amely a népesség túlnyomó többségét kizárja a hatalom gyakor-lásából, ahol virágzik az „etnikai korrupció”, amely a klientúra-építést törzsi, etnikai hovatartozás alapján hajtja végre, s ahol az állammal szembeni fellépés szinte egyetlen járható útja az erőszak maradt. Így a legtöbb országban a tribalizmus az állammal szembeni alternatívát je-lent, menekülési lehetőséget,38 vagy ennél még gyakrabban az etnikai-lag (ön)meghatározott érdekcsoportok küzdelmét egymással a központi

35 Dowden 2004, 141–142. old. 36 Herbst 2000, 99–103. old. 37 Korábban ezt törzsi közösségnek szokták aposztrofálni. 38 Ez az ún. „exit option”.


államapparátus feletti ellenőrzés megszerzéséért.39 A kiútkeresés ered-ményessége egyben az afrikai államok jövőbeni sorsát is befolyásolja. Nyilvánvaló, hogy ez nem csupán az Afrikán belüli folyamatok által de-terminált. A globalizáció egyéb következményei mellett kiemelendő a segélypolitika befolyása a folyamatokra. A kontinens kapja már ma is a nemzetközi segélyek felét, és részaránya a jövőben még tovább növek-szik majd.

Sok afrikai ország költségvetésének meghatározó részét adják ezek az összegek,40 az egész kontinensre vetítve már elérték a 10 százalékos küszöböt. A segélyezésben fontos szerepet játszó NGO-k közül számosan az elburjánzott állami korrupció miatt a helyi civil társadalmak meg-szervezésébe kezdtek, és ez tovább gyengíti az államok kikezdett autori-tását. Az állami, államközi donorok inkább a kapacitás-építés útját jár-ják, az államot először funkcióiban megerősíteni, a későbbiekben pedig a káros jelenségektől megszabadítani szándékozva. Ami mindkét törek-vésben közös, az a képzett munkaerő elszívása az államapparátusokból a segélyszervezetek helyi és központi irodáiba.

Az afrikai államkudarcok megelőzése és a stabilitás helyreállítása parancsoló szükséglet Afrika és az egész világ biztonsága szempontjá-ból. Ennek azonban szigorú gazdasági feltételei vannak. Az 1980-as, 1990-es években a kontinensre erőltetett Strukturális Alkalmazkodási Program (SAP) éppen az ellenkező irányba terelte a folyamatokat. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank e gyógyírnak szánt programja az előírt liberalizáció és a várt adóbevétel-növekedés elmaradása miatt, ha lehet, még tovább gyengítette az egyes afrikai államok belső pozíció-it, sőt az „államtalanítás” jelszavával azokon a területeken is visszavo-nulásra került sor – egészségügy, oktatás, egyéb alapszolgáltatások –, amelyek éppen hogy az állami szerepvállalás erősítését kívánták volna meg.41 A „puha állam” a világbanki program révén még kevésbé vált al-kalmassá saját törvényeinek betartatására. Az eredmény a még korrup-tabb, „vad” piacgazdaság, amelyet az afrikai államok szabályozni nem, csupán adminisztratív úton megcsapolni képesek.

39 Kérdéses, hogy az állami hatalom birtokában létre lehet-e hozni nemzeteket „felülről”, vagy a tribalizmusnak titulált etnikai identitás fogja a jövő alapját képezni Afrikában. Az első a mai politikai határok keretein belüli tömeges nyelvi, kulturális integrációt, asszimi-lációt feltételez, a második a jelenlegi identitások megőrzését, s a politikai határokon át-nyúló közösségek, a „közösségek Afrikájának” létrejöttét. 40 Előfordult, hogy pl. Mozambik, Ruanda és más „konfliktus utáni” államok költségve-tésének 70 százalékát is a külföldi átutalások adták. 41 Ez éppen ellentétes volt a meghirdetett célokkal, ám az államapparátus, elsősorban az erőszakszervezetek leépítésére sehol nem került sor, annál inkább történtek leépítések a sokkal kisebb ellenállásra képes szektorok alkalmazottai körében. A következmény: drasztikusan csökkentek a beiskolázási ráták, növekedett a gyermekhalandóság, kezelhe-tetlen problémává vált az AIDS stb.


Ennek a jelenségnek a leírására vezette be az afrikai államok „kri-minalizálódásának” fogalmát a bordeaux-i afrikanista iskola.42 Az erő-források nyakló nélküli kiaknázásában az államoknak komoly vetély-társa akadt a hadurak személyében.43 A kleptokratikus rezsimek meg-maradtak, ám egy pozitív hozadéka mégis volt a programnak: Afrika po-litikai térképéről gyakorlatilag eltűntek a katonai diktatúrák. A függet-lenség 40 éve alatt Afrikában minden országra átlagosan két katonai puccs jutott, az országok között nagy eltérésekkel.44 Az egypártrendsze-rek és a katonai diktatúrák eltűnése megteremtette a külvilág hatható-sabb segítségnyújtásához az előfeltételeket. Ám ez önmagában nem bizo-nyult elégségesnek. Az új, teljesítő képes intézmények kiépítése végett mindeddig nem történnek kézzelfogható, eredményre vezető intézkedések.

Az államkudarcoknak betudhatóan a hidegháború lezárulásával az addig is bőven érkező hadieszközök45 egyre újabb, illegális csatornákon találtak utat maguknak Afrikába. Az államok erőszak-monopóliumát a „nem-állami erőszakszereplők”, a klánok, bandák, hadurak dekoncent-rált erőszak-monopóliuma váltotta fel. Nem a kormányzati hatalom és egyben a lakosság iránti felelősség vállalása volt a céljuk, éppen ellen-kezőleg, minden erre alkalmas struktúra szétverése. Az erőszak, illetve a háború „államtalanítása” szomorú következménnyel járt. Elmosódtak a bűnözés és a háborúskodás, a bűnszervezetek és a gerillamozgalmak közötti határok. A low tech háborúkban, ahol akár többen harcoltak bo-zótvágó késsel, mint lőfegyverrel, az áldozatok száma a civil lakosság körében tízszeresen haladta meg a katonákét.46 Az 1994-es ruandai ge-nocídium mindössze száz napja alatt közel egymillió ember veszítette életét, az ország minden tízedik lakosa. Ez volt a 2. világháború óta az emberiség történetének legnagyobb mészárlása. Ugandától Sierra Leo-néig gyerekkatonák százezreit képezték ki az ölésre és az erőszakra, majd küldték őket harci bevetésekre, a civil lakosság terrorizálására. Előfordult tömeges kézlevágás, egyéb csonkolás, pusztán azért, hogy az érintettek ne tudjanak a szavazásokon részt venni.47

A kontinensen futótűzként terjedő „alacsony intenzitású konfliktu-sok”, az általuk kiváltott menekülthullámok,48 a határokon átcsapó har- 42 Bayart – Ellis – Hibou 1997, 7–9. old. 43 Afrikában ez történelmi előzmények nélküli jelenség, a 17. századi Európa és a 20. szá-zad első felének Kínája mutat ezzel párhuzamot. 44 Szenegálban, Kenyában, Zambiában és még sok más államban soha nem került sor puccsokra, de például Nigériában 1966 és 1993 között kilenc alkalommal ragadták meg a katonák a hatalmat. 45 Leginkább a leselejtezett, hadrendből kivont vagy a Varsói Szerződés feloszlatása után feleslegessé vált fegyverekről van szó. 46 Allen 1999, 367. old. 47 Kandeh 1999, 254–255. old., Paragi 2005, 94. old. 48 Földünkön minden második menekült afrikai, sőt, a „belső menekültek” számát tekint-ve még rosszabb az arány. A menekültek gyakran üldözöttekből maguk is üldözőkké lesznek, ahogy ez a volt Zaire Kivu régiójának három tartománya esetében előbb a tu-


cok a szomszédos, sőt, távolabbi országokban is humanitárius katasztró-fát okoztak. Az egészségügyi rendszerek összeomlása, ezen belül a védő-oltások elmaradása egész régiókra kihatottak, s hozzájárultak ahhoz, hogy mára a várható élettartam Afrikában tíz évvel rövidebb, mint 1980-ban. Az államkudarc globális biztonságot veszélyeztető szerepe mel-lett (nemzetközi terrorizmus), a Nagy-tavak vidékén az 1990-es évek vé-gétől kibontakozó, fél tucat országot érintő háború49 bebizonyította, hogy képes teljes régiók békéjét aláásni.50 Alig egy évtized leforgása alatt 4–5 millió ember halálát okozta csupán ez a konfliktus, a nemzet-közi média egyre lanyhuló figyelme mellett.

A világ Afrika agóniáját sokáig tétlenül szemlélte. A New-York–i ter-rortámadás változtatta csak meg alapvetően ezt a hozzáállást, mivel az általános káosz a kontinensen a terrorizmusnak melegágya lehet. A ter-roristák mellett a nemzetközi kábítószer-kereskedelem, az embercsem-pészet is felfedezte magának a háborús viszonyokban rejlő lehetősége-ket. A hadurak minden, területükön fellelhető erőforrást a fegyverután-pótlás s egyéb illegális tevékenységek szolgálatába állítottak, hozzájá-rulva így a kontinens kincseinek kirablásához. A „konfliktus-” vagy „vé-res” gyémántok Nyugat-és Közép-Afrika számos polgárháborúját finan-szírozták, másutt az illegális fakitermelésnek, kakaócsempészésnek stb. jutott ilyen szerep.51 Ahol végképpen semmi sem volt, mint Szudánban, vagy Szomáliában, ott a harcoló felek a nemzetközi segélyek megcsapo-lásából tartották fenn magukat.

Felismerve a káosz eluralkodásának veszélyeit, az afrikai politikusok maguk álltak a változások élére. Az EU mintájára 2002-ben megalakult Afrikai Unió (AU) a hagyományokkal szakítva deklarálta a belügyekbe való beavatkozás szükségességét a belső konfliktusok esetében. A szer-vezet főleg Dél-Afrika és Nigéria erőfeszítéseinek köszönhetően számos konfliktust tudott mérsékelni, s napjainkra a polgárháborúk egy része véget is ért. Azonban éppen a legújabb, a darfuri válság szolgál bizonyí-tékul arra vonatkozóan, hogy a kontinens erői önmagukban még nem elégségesek a kontinens általános válságának felszámolásához Összegezés Afrika tartós alulfejlettségének oka a korrupcióban, a politikai válságok-ban, az afrikai országok közötti konfliktusokban, az etnikai összeütkö- szikkal, majd a hutukkal is megtörtént. A helyi lakosságot terrorizálva próbáltak meg hátországot teremteni maguknak a harc folytatásához. 49 Madeleine Albright egykori amerikai külügyminiszter szavaival „Afrika első világhábo-rúja”. 50 A konfliktus eredetileg a Ruandából Zaire-be menekült hutu milicisták miatt kezdő-dött, majd Mobutu rendszerének bukásával egész Közép-Afrikára kiterjedt, egy sor szom-szédos és távolabbi ország katonai beavatkozását kiváltva. A saját államuk által. 51 Meredith 2005, 572–573. old.


zésekben és polgárháborúkban rejlik. A korábbi relatív lemaradást meg-fejelte az abszolút lecsúszás, az 1980-as, 1990-es évekre egyértelművé vált szinte minden fontos mutató terén a visszaesés. A jövőben is első-sorban Afrika lesz az a térség, ahol a szegénység, az egészségtelen élet-körülmények állandósulni fognak, így Afrika marad a globalizáció fő vesztese.

A fejlődés kudarca egyben az afrikai államok kudarca is, mindössze néhány ország kivételével. Nem véletlen, hogy a kontinensen jelentke-zett először az „államkudarc”, a nem működő állam, amely egész régió-kat döntött anarchiába, kiszolgáltatva a lakosságot a megfékezhetetlen erőszaknak és a kilátástalanságnak. Szomália, Ruanda, Libéria, Kongó, Szudán s még sok más afrikai ország példája mutatja, hogyan tudja de-stabilizálni a válság a szomszédos országokat is. A részeire hullott tár-sadalom könnyen a nemzetközi terrorizmus hátországává válhat. A gyenge államok saját területüket sem képesek ellenőrzésük alatt tarta-ni, a technika modern vívmányait használó, a határokon keresztül sza-badon mozgó kis csoportokkal szembeni fellépés pedig regionális, sőt kontinentális méretű együttműködést és ellenőrzést követelne meg.

A terrorizmussal egyenlő veszélyt jelent az Afrikából induló migráci-ós nyomás, főként az Európai Unió országaira. A helyzet stabilizálódása az afrikai krízis-régiókban rövidtávon csak erősíteni fogja ezt a nyo-mást. Az államnélküliséget, illetve az államok gyengeségét a nemzetkö-zi bűnözés is felfedezte magának, a kábítószer kereskedelemtől az ille-gális fakitermelésig. E bűnözői csoportok a terrorizmus potenciális szö-vetségesei. A globalizáció a globális járványok veszélyét is megnövelte, az immunizáció visszaszorulása már leküzdöttnek vélt betegségek újbóli elterjedését segítheti, az ellenőrizetlenség új járványok kitöréséhez ve-zethet. Az afrikai államkudarcok által gerjesztett globális biztonságpoli-tikai kihívásokra a nemzetközi közösség a segélyek növelésével igyek-szik válaszolni.

Korunk jelszava, a kapacitásépítés azonban sok egyéb ellentmondá-sa mellett képtelen az utóbbi évtizedek alapvető dilemmáját feloldani. Ez pedig a kudarc vallott államok támogatása kalkuláltan alacsony ha-tásfokkal vagy megkerülésük a még nem vagy csak csíráiban létező civil társadalmak megteremtésével az államok ellensúlyaként. Mindkét op-ció roppant nagy kockázatot rejt magában.


Bibliográfia ALLEN, Chris

1999 Warfare, Endemic Violence and State Collapse in Africa, Review of African Political Economy, 1999. szeptember, 26, 81, 367–384. old.

ANSPRENGER, Franz 2000 Wie unsere Zukunft entstand. Von der Erfindung des Staates zur

internationalen Politik – ein kritischer Leitfaden, Schwalbach/Tau-nus, Wochenschau Verlag.

BAYART, Jean-François – ELLIS, Stephen – HIBOU, Béatrice 1997 La criminalisation de l'État en Afrique, Bruxelles, Éditions

Complexe. CHRISTOPHER, A. J.

1984 Colonial Africa, London, Croom Helm. CURTIN, Philip – FEIERMAN, Steven – THOMPSON, Leonard – VANSINA,

Jan 1995 African History: From Earliest Times to Independence, 2d ed., New

York and London, Longman. DAVENPORT, Thomas R.

1979 South Africa. A Modern History, London, Macmillan. DOWDEN, Richard

2004 The state of the African state, New Economy Journal, ősz, 11, 3, 138–143. old.

ENGLEBERT, Pierre – Hummel, Rebecca 2005 Let’s stick together: Understanding Africa’s secessionist deficit,

African Affairs, július, 104, 416, 399–427. old. FAGE, J. D. – TORDOFF, William

2004 Afrika története, Budapest, Osiris Kiadó. FOREIGN POLICY

2005 The Failed States Index Rankings. July/August 2005. forrás: http://www.foreignpolicy.com/story/cms.php?story_id=3100.

FUKUYAMA, Francis 1999 The Great Disruption. Human Nature and Reconstruction of Social

Order, The Atlantic Monthly, május, 283, 5, 55–79. old. HANGULA, Lazarus

1991 Die Grenzziehungen in den afrikanischen Kolonien Englands, Deutschlands und Portugals im Zeitalter des Imperialismus, Frank-furt am Main, Peter Lang Verlag.

HERBST, Jeffrey 1996–1997 Responding to State Failure in Africa, International Security,

tél, 21, 3, 120–144. old. HERBST, Jeffrey

2000 States and Power in Africa Compaarative Lessons in Authority and Control, Princeton, Princeton University Press.

JACKSON Robert H. – ROSBERG, Carl G. 1982 Why Africa’s Weak States Persist: The Empirical and the Juridical

in Statehood, World Politics, október, 35, 1, 1–24. old.


JOHNSON, R. W. 2004 South Africa: The First Man, the Last Nation, London, Weidenfeld &

Nicolson. KANDEH, Jimmy D

1999 Ransoming the State: Elite Origins of Subaltern Terror in Sierra Leone, Review of African Political Economy, szeptember, 26, 81, 349–366. old.

KÖSSLER, Reinhart 1994 Postkoloniale Staaten. Elemente eines Bezugrahmens, Hamburg,

Verlag Deutsches Übersee-Institut (Schriften des deutschen Über-see-Instituts. Nummer 25).

KÖSSLER, Reinhart – MELBER, Henning 1996 The Concept of Civil Society and the Process of Nation-Building in

African States, Internationale Politik und Gesellschaft (Frankfurt), 1, 69–80. old.

MAZRUI, Ali, A. 1995 Blood of experience: the failed state and political collapse in Africa,

World Policy Journal, tavasz, 12, 1, 28–34. old. MEREDITH, Martin

2005 The State of Africa. A History of Fifty Years of Independence, Lon-don, Simon & Schuster.

MEDARD, J. F. 1991 Etats d’Afrique Noire: formations, mecanismes et crise, Paris,

Karthala. MIGDAL, Joel S.

2001 State in Society: Studying how states and societies transform and constitute one another, Cambridge, Cambridge University Press.

OSAGHAE, Eghosa E. 1998 Crippled Giant: Nigeria since Independence, London, Hurst.

PARAGI, Beáta 2005 A libériai és a sierra leone-i (polgár)háborúk háttere és összefüggé-

sei, Külügyi Szemle, tavasz–nyár, 4, 1–2, 89–100. old. ROTBERG, Robert I.

2003 State Failure and State Weakness in a Time of Terror, Washington DC, Brookings Institution Press.

SCHUBERT, Günter – TETZLAFF, Rainer 1998 Blokierte Demokratien in der dritten Welt, Opladen, Verlag

Deutsches Übersee-Institut. STRÖBER, Horst

1983 Organisation der Afrikanischen Einheit (OAU). Resolutionen und Erklärungen 1963–1981, Berlin, Staatsverlag.

TÖNNIES, Ferdinand 2005 Gemeinschaft und Gesellschaft. Grundbegriffe der reinen Soziologie,

Berlin, Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

Államkudarcok afrikÁban -...

Documents