Louis Pauwels - Jacques Bergier

HAJNALA

BEVEZETÉS A FANTASZTIKUS REALIZMUSBA

Móra KönyvkiadóKészült a Galaktika Baráti Kör Könyvklub tagjai részére

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Louis Pauwels-Jacques Bergier: Le matin des magiciens © Éditions

Gallimard, 1960

Fordította Szoboszlai András

A fedél Szikszai Gábor és Boros Zoltán munkája

1

© Szoboszlai András, 1989

Hungarian translation

[Néhány aprócska kiegészítést és megjegyzést tennem kellett lábjegyzet formájában, melyek kizárólag szögletes zárójelekben szerepelnek: Azazel]

Előszó

A legnagyobb sajnálatomra kétbalkezes vagyok. Ha ügyes kezű lennék, jobb lennék. A kéz, ha hasznos dolgot csinál, a lét mélységeibe hatol, és forrásként bugyogó jóságot és nyugalmat hoz fel. A mostohaapám (akit apámnak fogok nevezni, mert ő nevelt fel) szabóműhelyben dolgozott. Nagylelkű ember volt, igazi közvetítő szellem. Némelykor mosolyogva mondta, hogy azon a napon kezdődött az írástudók árulása, amelyiken valamelyikük először ábrázolta szárnnyal az angyalt: az embert csakis a keze munkája juttathatja fel az égbe. Kétbalkezesség ide, kétbalkezesség oda, egy könyvet azért bekötöttem. Tizenhat évesen. A juvisyi, vagyis szegénynegyedi kisegítő szakiskolába jártam. Szombat délutánonként választhattunk az asztalos-, a kovácsmunka, a modellezés vagy a könyvkötés közt. Akkoriban a költőket bújtam, különösen Rimbaud-t. Erőt vettem magamon, nehogy már az Egy évada pokolbant kössem be. Apámnak volt vagy harminc könyve a műhely, a válltömők meg a szabásminták mellett. Ugyanebben a szekrényben sok-sok

2

éjszakai szorgoskodással, a szabóasztal sarkán gondosan, apró betűkkel papírra rótt több ezer jegyzet halmozódott fel. A könyvek közül elolvastam Flammarion Le Monde avant la Création de l'Homme című művét (A világ az ember teremtése előtt), és akkor szemelgettem először Walter Rathenau Oú va le Monde?-ját (Merre tart a világ?). Rathenau könyvét kezdtem bekötni, nem minden nehézség nélkül. Rathenau a nácik első áldozata volt, 1936-ot írtunk. A kisegítő iskola kis műhelyében minden szombaton kétkezi munkát végeztem apám meg a munkásvilág kedvéért. Május elsején egy szál hóvirág kíséretében nekiajándékoztam a bekötött Rathenau. Apám piros ceruzával aláhúzott ebben a könyvben egy hősszú mondatot, amely máig az emlékezetemben maradt:

„A zaklatott kor is tiszteletre méltó, mert nem az ember műve, hanem az emberiségé, vagyis az alkotó teremtésé, amely olykor talán kemény, de sohasem képtelen. Fia a kor, amelyben élünk, kemény, annál inkább szeretnünk kell; annyira át kell itatnunk szeretetünkkel, hogy eltűnjenek azok a súlyos, sötét anyagok, amelyek elfogják a másik oldalról világló fény útját."

„A zaklatott kor.:." - Apám 1948-ban halt meg, utolsó leheletéig hitt az alkotó természetben, és pazarolta szeretetét arra a fájdalmas világra, amelyen élt, soha nem hagyott fel a reménnyel, hogy megláthatja a súlyos, sötét anyagok mögül kivilágló fényt. A romantikus szocialista nemzedékhez tartozott, a bálványuk Victor Hugo, Romain Rolland, Jean Jaurés volt, széles karimájú kalapot viseltek, a vörös zászló redőiben pici kék virágot őriztek.

3

Apám egyszerre kacérkodott a tiszta misztikummal és a társadalmi tevékenységgel, naponta több mint tizennégy órát görnyedt a munkaasztala mellett - mondanom se kelljen, nyomorogtunk -; lelkivilágában mégis jól megfért a lobogó szindikalizmus meg a benső szabadság keresése. Mestersége apró, alázatos mozdulatait összpontosított módszerrel és kristálytiszta szellemmel tudta végezni, több száz oldal jegyzet tanúskodik erről. Akár gomblyukazott, akár vasalt, sugárzó fényudvar vette körül. Csütörtökön és

vasárnap az osztálytársaim körülvették a szabóasztalát, hallani és érezni akarták sugárzását, s az élmény birtokában legtöbben új életet kezdtek. Tökéletesen bízott a haladásban és a tudományban, hitt a proletariátus hatalomra jutásában, nagy horderejű filozófiát épített ki magában. Egyfajta megvilágosodás érte, amikor elolvasta Flammarion történelem előtti időkről szóló munkáját. Azután elkapta a szenvedély, őslénytani, csillagászati, fizikai tárgyú könyveket olvasott. Semmi képzettsége nem volt, mégis felfogta-e témák lényegét. Többé-kevésbé ugyanúgy vélekedett, mint az akkor még ismeretlen Teilhard de Chardin: „Amit századunkban átélünk, jelentősebb lesz, mint a buddhizmus kialakulása! Több nem egy-egy istenhez kell viszonyítanunk az emberi képességeket. A föld vallási jelentősége omlik össze bennünk végérvényesen: mégpedig a felfedezésének révén. Kezdjük felfogni, és ez már örök érvényű, hogy az ember egyetlen elfogadható vallása az lehet, amelyik elsőként megtanítja felfedezni, szeretni és szenvedélyesen szolgálni azt a világegyetemet,

4

1 Teilhard de Chardin tel que je l'ai connu (Teilhard de Chardin, amilyennek én ismertem), G. Magloire, Synthese,

1957. nov.

amelynek ő a legfontosabb része."1 Ugy gondolta, hogy a fejlődéselmélet nem egyenlő a transzformizmussal, hanem önmagában is teljes és felfelé törő, emeli bolygónk lélektani tömörségét, és felkészíti arra, hogy kapcsolatot tudjon teremteni az idegen világok értelmes elemeivel, sőt arra is, hogy közelebb kerüljön a kozmosz lelkéhez. Szerinte az emberi faj még nem kiforrott. A kollektív élet javulásának és az egyetemes lélek fokozatos kialakulásának köszönhetően a szupertudat irányában fejlődik. Azt mondogatta, hogy az ember még nem kiforrott, és még nincs megmentve, ám a teremtőerő összpontosulásának törvényei nagy reményekre jogosítanak fel bennünket, mégpedig kozmikus méretekben. Es ez a remény mindig a szeme előtt lebegett. Erről az álláspontról szemlélte a maga békés lényével és vallásos mozgékonyságával a világ dolgait, valahonnan nagyon távolról, nagyon magasról merítve azt a derűt és azt a bátorságot, amelyet azonnal és hatásosan tudott alkalmazni. 1948-ban, nem sokkal a háború után újabb, ezúttal atomháború veszélye fenyegetett. Ő azonban a jelen aggodalmait és fájdalmait valamely káprázatos kép negatívjának tekintette. Szerinte kellett lennie valamilyen szálnak, amely a Föld szellemi sorsához köt bennünket, és noha munkás életét rettentő lelki kínok közt végezte be zaklatott korában, mégis csupa bizalom, csupa szeretet volt iránta. A karomban halt meg december 31-én éjszaka, és mielőtt lehunyta a szemét, azt mondta nekem:

- Nem szabad nagyon bízni Istenben, de talán Isten bízik bennünk...

5

Hol is tartottam én akkor? Huszonnyolc éves voltam. Negyvenben, az összeomlás idején pedig húsz. Sok vért látott nemzedékhez tartoztam, amelyik látta összeomlani a világot, amelyik elszakadt a múlttól, és kételkedett a jövőben. Távolról sem hittem, hogy a zaklatott kor tiszteletet érdemelt volna, és hogy át kell hatnia a

s

szeretetünknek. Ugy láttam inkább, hogy a józan ész azt diktálja: nem szabad belemennünk abba a játékba, amelyikben mindenki csal. A háború idején a hinduizmusba menekültem. Az volt a partizánterületem. Teljes ellenállásba vonulva éltem ott. Ne keressünk kapaszkodót a történelemben és az emberek közt: minduntalan kisiklik a s

kezünk közül. Keressük inkább önmagunkban. Ugy éljünk e világon, mintha nem evilágon élnénk. Mi sem volt szebb nekem akkor, mint a Bhagavad-gíta búvármadara, „amely alábukik, és felmerülvén még csak nem is nedves a tolla". Ha tehetetlenek vagyunk az eseményekkel szemben, vélekedtem, legalább intézzük úgy, hogyne ártsanak nekünk. Egy kelet felől hozzám sodródott fellegen trónoltam lótuszülésben. Éjszakánként apám titokban a kedvenc olvasmányaimat bújta, szerette volna megérteni különös kóromat, amely annyira eltávolított tőle. Később, közvetlenül a felszabadulás után életem és gondolkodásom másnak rendeltem alá. Gurgyijev híve lettem. Igyekeztem megszabadulni az indulataimtól, az érzéseimtől, a nekibuzdulásaimtól, hátha akkor találok valamiféle mozdulatlant, valami állandóságot, olyasfajta néma, névtelen, felsőbbrendű jelenséget, ami kárpótol csekély

6

valóságomért és a világ képtelenségéért. Szánakozva ítéltem

s

el apámat. Ugy véltem, a gondolkodás irányításának és egyáltalán minden tudásnak a titkát elsajátítottam. Valójában semmim sem volt, csupán a birtoklás ábrándja és persze a mély megvetés azokkal szemben, akik nem hittek ebben az ábrándban. Kétségbe ejtettem apámat. Kétségbe ejtettem önmagamat. Teljesen belemerevedtem az elutasítás álláspontjába. René Guénont olvastam. Azt hittem, az a balszerencse ért bennünket, hogy alapjaiban romlott, éppen ezért pusztulásra ítélt korban kell élnünk. Teljesen egyetértettem egy a madridi Parlamentben 1849-ben elhangzott beszéddel: „Az önök minden tévedésének az az oka, Uraim, hogy fogalmuk sincs a civilizáció és a világ haladásának irányáról. Önök azt hiszik, hogy a civilizáció és a világ fejlődik, holott visszafejlődik!" A szememben a modern kor sötét kor volt. Azzal foglalatoskodtam, hogy felsorakoztattam a modern szellemnek a szellem ellen elkövetett bűneit. A Nyugat elszakadt a forrástól, és a XII. század óta a vesztébe rohan. A legcsekélyebb reménység is azt jelentette, hogy a gonosszal paktálok. Mindenfajta bizakodást cinkosságnak kiáltottam ki. Csak az elutasításért, a szakításért tüzeskedtem. E már háromnegyed részt elsüllyedt világban, ahol a papot, a tudást, a politikust, a szociológust és mindenféle rendszerezőt koprofágnak tartottam, semmi másnak nem volt a szememben becsülete, csupán a hagyományos tanulmányoknak és a feltétlen ellenállásnak a századdal szemben. Ilyen körülmények közt persze tudatlannak és hiszékenynek tartottam apámat. Bosszantott

7

nevetséges alkalmazkodási készsége, szeretete, előrelátása. Azzal vádoltam, hogy még mindig az 1900-as világkiállítás lelkesedése táplálja. Csak megvetni tudtam, mert úgy bízott az egyre növekvő közösségi érzésben, amelyet ő a politikánál sokkal magasabb rendűnek tartott. En mindent az ókori papok elméleteivel mértem. Einstein kétségbeesett atomtudós-bizottságot alapított, a két táborra szakadt emberiség feje felett totális háború veszedelme lebegett. Apám úgy halt meg, hogy mit sem veszített a jövőbe vetett hitéből, és én nem értettem. E munkában nem térek ki az osztályhelyzetre. Mert nem helyénvaló. De tudom, gondot okoz, és ez a gond feszítette keresztre azt az embert, aki engem szeretett. Vér szerinti apámat nem ismertem. Ősrégi genti polgárfamília sarja volt. Anyám, éppúgy, mint mostohaapám, munkás volt, munkásszármazású. Tehát flamand őseim - az élvetegek, művészek, félénkek és gőgösek - távolítottak el a nagylelkű, tettre kész szemlélettől, miattuk vonultam vissza, és miattuk mondtam le a jótékony részvételről. Apám s énköztem már régen volt egy kis súrlódás. Nem akart saját gyereket, attól félt, hogy megbánt engem, a más véréből való fiút, s mindent megtett, hogy értelmiségit faragjon belőlem: Mivel mindent nekem szentelt, arról álmodozott, hogy lelkileg hasonlítani fogok rá. Ugy gondolta, világítótorony leszek, olyan ember, aki a többieknek világosságot tud nyújtani, bátorságot, reménységet önt beléjük, és feltárja előttük azt a fényt, amelyik - az ő fogalmazása szerint - ott ragyog mindannyiunk mögött. Én azonban semmiféle fényt nem láttam, hacsak nem a bennem s az emberiség

8

mögött lévő sötét fényt. Csak írástudó voltam, amilyenből tizenkettő egy tucat. A végsőkig kiéltem a száműzetés, a radikális lázadás kényszerét, az 1947-es irodalmi folyóiratok ilyesmivel voltak tele, s ez a „metafizikus nyugtalanság" lett az én nemzedékem súlyos öröksége. Ilyen körülmények közt hogyan lehettem volna világítótorony? Csak sátánian vigyorogtam ezen a Victor Hugót idéző szóhasználaton. Apám a szememre vetette, hogy feladván önmagam, átállok amint mondta - a kultúra kiváltságosainak, a mandarinoknak az oldalára, akik kérkednek tehetetlenségükkel. Az én szememben az atombomba az idők végezetének kezdetét jelentette, neki viszont az új hajnal előjelét. Az anyag szellemmé fog válni, s az ember eddig nem is sejtett hatalmat fedez fel maga körül. A polgári szellemet, amely azt tartja, hogy a Föld kényelmes tartózkodási hely, minél több hasznot kell belőle húzni, el fogja söpörni az új szellem, a Föld munkásainak szelleme, akiknek szemében a világ működő gépezet, fejlődő szervezet, kidolgozandó egység, igazság, amelyet szárba kell szökkenteni. Az emberiség még csupán fejlődése kezdetén tart. Még csak most sajátítja el az első tudnivalókat arról a küldetésről, amelyet az egyetemes értelem szánt neki. Epp csak kezdjük sejteni, mi a világ szeretete. Apám

s

szemében az emberi kalandnak megvolt a maga iránya. Ugy ítélte meg az eseményeket, hogy belevágnak-e ebbe az irányba vagy nem. A történelemnek célja van: valamilyen magasrendű ember kialakulásához vezet, magában hordozza a szupertudat ígéretét. Kozmikus bölcselete nem szakította el századától. Elgondolásai rövid távon „haladók"

9

voltak. Ami engem bosszantott, mert nem vettem észre, hogy sokkal több szellemet visz bele fejlődéselméletébe, mint amennyit az én szellemiségem fejlődik. Mégis fuldokoltam zárt gondolatvilágomban. Olykor úgy éreztem, hogy ezzel az emberrel szemben sivár, satnya értelmiségi vagyok, előfordult, hogy azt kívántam, bárcsak úgy gondolkodnék, mint ő, olyan szabadon tudnék lélegezni, mint ő. Esténként a szabászasztala mellett belém bújt az ellentmondás ördöge, provokáltam, titokban reméltem, hogy belém köt, és hatni tud rám. Mivel kimerült volt, dühbe gurult, átkozta a sorsot, amiért fennkölt gondolataival megajándékozta, a meggyőzés képességét azonban megtagadta tőle, így azután képtelen jobb belátásra bírni ezt a lázadó szellemű fiút, végezetül dühösen és sebzetten váltunk el egymástól. Visszatértem kétségbeesett tűnődéseimhez és könyveimhez. Ő újra a kelméi fölé hajolt, fogta a tűt a vakító lámpafényben, amely kisárgította a haját. Tábori ágyamból hallottam, hogy sokáig fújtat, dörmög. Azután egyszer csak Beethoven Örömódáját kezdte halkan fütyörészni, messziről jelezve, hogy a szeretet mindig visszatalál az övéihez. Vitáink óráján majdnem minden este eszembe jut. Ma is hallom fújtatását, dörmögését, amely muzsikába torkollott, pazar, önfeledt dallamba.

Tizenkét éve halt meg! És én nemsokára negyven leszek. Ha még életében megértem, ügyesebben kormányozom az eszem meg a szívem. Örökké kutattam. Ma már csak felzárkózhatom mögé, sok-sok, olykor

10

terméketlen keresgélés és veszedelmes tévelygés után. Sokkal előbb össze tudtam volna békíteni a lelki élet iránti igényt a mozgó világ szeretetével. Sokkal előbb - amikor még jó erőben voltam -, és talán ügyesebben tudtam volna hidat verni a misztikum és a korszerű szellem közé. Egyszerre lehettem volna hívő és a nagy történelmi lendület pártolója. Hamarább magamévá tehettem volna a hitet, a szeretetet, a reményt. Ez a könyv a tudás minden területén, a tudomány és a hagyomány mezsgyéjén végzett ötévi kutatás eredménye. Meg kell vallanom, e vállalkozás kétségkívül felülmúlta képességeimet, mégis belevágtam, mert nem utasíthattam el többé a jelen és a jövendő világot, vagyis azén világomat. De minden szélsőség tanulságos. Könnyebben is megfejthettem volna korom nyelvezetét. De talán nem vesztegettem hiába. az időmet, végigjárván rám szabott utamat. Az ember nem azt kapja, amit érdemel, hanem ami illik rá. Sokat kutattam, amint kamaszkorom Rimbaud-ja óhajtotta, „Az egy testben és lélekben lakozó Igazságot". Nem sikerült. Eme igazság hajszolása közben szem elől tévesztettem azokat az apró igazságokat, amelyek révén, ha nem is az olyan nagyon áhított szuperember, de legalább jobb és kiegyensúlyozottabb ember lehetnék, mint amilyen vagyok. A szellem alapvető működéséről, a tudat különféle lehetséges állapotairól, az emlékezetről meg a megérzésről mégis olyan értékes dolgokat tudtam meg, amelyeket máshonnan nem tudhattam volna meg, és amelyek ismeretében később felfogtam, milyen nagyszerű, lényegbevágóan forradalmi lesz a korszerű szellem: megkérdőjelezi a tudás jellegét, és

11

sürgeti az értelem egyfajta átalakulását. Amikor előbújtam jógifészkemből, és szemügyre vettem ezt a modern világot, amelyet elítéltem, holott nem is ismertem, mindjárt megéreztem, milyen csodás. Maradi tananyagom sok helyütt tele volt gőggel és gyűlölettel, de legalább ebben a vonatkozásban hasznomra vált: megkímélt attól, hogy a rosszabbik oldalról közelítsem meg ezt a világot, azaz a XIX. századi avítt józanság, a szemellenzős progresszizmus felől. Attól is megkímélt, hogy úgy fogadjam el ezt a világot, mint valami természetes dolgot, egyszerűen csak azért, mert az én világom, továbbá szunnyadozó tudattal fogadjam el, mint ahogy a legtöbben teszik. Miután olyan hosszú időt töltöttem koromon kívül, friss szemmel fedeztem fel, milyen sok ezen a világon a valóságos fantasztikum, legalább annyi, mint amennyi fantasztikumot feltételeztem a hagyományos világban. Vagy még inkább: mindaz, amit erről a századról megtudtam, elmélyítette és módosította tudásomat a régi szellemről. Uj szemmel láttam a régi dolgokat, és új szemmel láttam az új dolgokat is.

Akkoriban találkoztam Jacques Bergier-vel (mindjárt elmondom, hogyan), amikor éppen befejeztem a tanulmányom a Gurgyijev körül kialakult szellemcsaládról.

A döntő találkozást egyáltalán nem tartom véletlennek. Éppen két évet szenteltem annak, hogy papírra vessem egy ezoterikus iskola történetét és a saját kalandomat2. De akkoriban újabb kaland kezdődött számomra. Úgy véltem, hasznos lesz, ha erről búcsúzóul beszámolok

12

olvasóimnak. Bizonyára megbocsátják nekem, hogy önmagamat idézem, hiszen nem elsődleges szándékom az írásaim népszerűsítése: nekem egyéb szívügyeim vannak. A majom meg a lopótök meséjével példálóztam írásomban. A bennszülöttek élve akarták elfogni az állatot, egy mogyoróval megrakott lopótököt rögzítettek kókuszpálmára. Odafut a majom, bedugja a kezét, megkaparintja a mogyorót, belemarkol. És nem tudja kihúzni az ökölbe szorított kezét. Fogva tartja a zsákmánya. Gurgyijev iskoláját kitanulván azt írtam:

„Jól meg kell tapogatni, meg kell vizsgálni a csaugyümölcsöt, és tudni kell rugalmasan visszavonulni. Ha kíváncsiságunkat kielégítettük, az illendőség azt kívánja, hogy rugalmasan visszatereljük figyelmünket arra a korra, amelyikben élünk, visszanyerjük szabadságunkat és tisztánlátásunkat, visszataláljunk az ember földjére vezető útra; mert ide tartozunk. Az a legfontosabb, hogy felmérjük, mennyire illeszkedik a korszerű gondolkodáshoz az úgynevezett hagyományos gondolkodás fő iránya. Végső soron a fizika, a biológia, a matematika napjainkban egybevág az ezoterizmus némely adatával, alátámaszt egypár világképet, az erő és az anyag

kapcsolatáról alkotott ősi felfogást. Ha nem tudományos egysíkúsággal közeledünk hozzájuk, napjainkban a tudományok beszédbe elegyednek az ókori varázslókkal, alkimistákkal, csodatévőkkel. Forradalom megy végbe a szemünk láttára: a diadalmas csúcsokra hágott értelem váratlanul újra egyesül a szellemi intuícióval. A valóban

13

2 [L. Pauwels. Monsieur Gurdjieff, Editions du Seuil, Paris, 1954. (Ez a lábjegyzet hiányzik a magyar kiadásból, de az

eredetiben szerepel: a digitalizáló, Azazel megjegyzése)]

figyelmes szemlélő láthatja, hogy ma már nem a haladás kérdése teszi próbára az emberi értelmet. A haladás fogalma jó pár éve elavult. Ma már az állapotváltozás, átváltozás kérdései vetődnek fel. Ebből a szempontból azok az emberek, akik a belső tapasztalások valóságát kutatják, a jövőbe vezető útjukon nagyon nagy segítséget nyújtanak az élen járó tudósoknak, akik annak a világnak a megszületésénél bábáskodnak, amelynek egyszerűen nem lesz közös mércéje súlyos, pár órát még megérő átmeneti világunkkal."

Ebben a vaskos könyvben éppen ezt az álláspontot

s

fogjuk kifejteni. Ugy gondolom: mind visszafelé, mind pedig előre nagy utat kell megtennünk a világ értelmi fejlődésének útján, mielőtt vállalkoznánk rá, hogy megfejtjük jelenét. Rájöttem, hogy valaha nem szerettem azokat az embereket, akik egyszerűen csak „modernek", és igazam volt, hogy nem szerettem őket. Csak éppen jogtalanul ítéltem el őket. Valójában csak annyi a bűnük, hogy szellemük túlságosan kicsiny, töredék időt tud befogadni. Amennyiben egyáltalán vannak ilyenek, máris időszerűtlenek. Ahhoz, hogy jelen, legyünk, a jövő kortársának kell lennünk. És magát a távoli múltat is csak úgy foghatjuk fel, mint a jövő hullámtörését. Amikor azután ennek tudatában kezdtem faggatni a jelent, rendkívül különös és ígéretes válaszokat kaptam.

James Blish amerikai író Einstein javára írta, hogy ez utóbbi „elevenen falta fel Newtont". Milyen találó megfogalmazás! Ha

14

agyunk az élet magasabb rendű látomását akarja felfogni, elevenen kell magába szívnia a mélyréteg alapigazságait. Kutatásaim során erre a bizonyosságra jutottam. Ami talán banális, de ha az ember olyan úgynevezett eget ostromló gondolatokkal töltekezett, mint, mondjuk, a legtöbb társadalmi és tudományos valóságot figyelmen kívül hagyó vagy alábecsülő guénoni bölcsesség vagy a Gurgyijev-rendszer, az új szemlélet megváltoztatja a szelleme irányát és befogadóképességét. Már Platón megmondta: „Az alantas dolgok megtalálhatók .a fenségesben, jóllehet más szinten." Ma már szilárd meggyőződésem, hogy merő szemfényvesztés az a magas bölcselet, amelyben nem élnek tovább az állítólag túlhaladott megfontolások igazságai. Mielőtt újjáalakítottam volna az emberről, a természetéről, a hatalmáról, a sorsáról alkotott képet, hosszan bolyongtam a fizika, az antropológia, a matematika, a biológia birodalmában. Valaha az embert szerettem volna megismerni, megérteni, a maga egészében, figyelmen kívül hagyva a tudományt. Úgy véltem, a szellem képes határtalan magasságba hágni. De ismertem-e egy kicsit is tudományosan a működését? Nem ebben az irányban kell-e keresnem némely képességét, amelyben hinni akarok? Úgy döntöttem: túl kell lépni a materializmus és a spiritualizmus közti látszólagos ellentéten. De vajon a tudományos út nem oda vezet-e? Akkor viszont nem kutya kötelességem-e megbizonyosodni e felől? Mindent egybevetve, nem józanabb cselekedet-e ez egy XX. századi nyugati ember részéről, mint venni a

15

vándorbotot és mezítláb Indiába zarándokolni? Hát nincs körülöttem temérdek ember és temérdek könyv a tájékozódáshoz? Nem a saját területemet kell-e előbb alaposan feltárnom? Ha végső soron a tudományos megfontolás oda lyukad ki, hogy az emberről vallott elképzeléseket felül kell vizsgálni, azt nekem tudnom kell. Azután volt egy másik szükségszerűség is. Minden elképzelés, amit később kialakítok az értelem útjáról, az emberi kaland értelméről, csak annyiban érvényes, amennyiben nem mond ellent a modern ismereteknek. Töprengésem visszhangját Oppenheimer következő szavaiban hallottam viszont:

„Jelenleg olyan világban élünk, amelyben a költők, történészek, bölcselők büszkén vallják: nekik ugyan eszük ágában sincs semmi olyasmit megtudni, aminek a tudományhoz a legcsekélyebb köze is van; mert úgy vélik, a tudomány olyan hosszú alagút végén van, amelyikbe egyetlen jól tájékozott ember se merné bedugni a fejét. A mi filozófiánk - már ha egyáltalán van ilyen - őszintén szólva idejét múlta, és meg vagyok róla győződve, hogy semmiképp nem tud korunkhoz igazodni."

Márpedig a kiművelt értelmiséginek, ha igazán akarja, nem okoz nagyobb nehézséget az atomfizika alapelveinek az elsajátítása, minta marxista közgazdaság vagy a tomizmus alapos tanulmányozása. Semmivel sem nehezebb elsajátítani a kibernetika elméletét, mint elemezni a kínai forradalom okait vagy Mallarmé költészeti kísérletezéseit. Az az igazság, hogy az embereket nem az erőfeszítés riasztja el az elhatározástól, hanem azért húzódoznak, mert érzik, hogy gondolkodás- és

16

kifejezésmódjuk megváltoztatását vonná maga után, az eladdig bevett értékek megkérdőjelezéséről nem is beszélve.

„Pedig - folytatja Oppenheimer - réges-rég meg kellett volna teremteni az emberi ismeret természetének pontosabb intelligenciáját, az ember kapcsolatait a világegyetemmel."

Elkezdtem hát kutatni napjaink tudományának és műszaki eljárásainak kincsestárában, minden bizonnyal tapasztalatlanul, meglehet, veszedelmes tobzódással és elragadtatással, de készen a megvilágosító összevetések, egybeesések, közelítések kibontására. Ekkor bukkantam rá újra néhány olyan meggyőződésre, amelyeket már korábban vallottam az ember végtelen nagyságáról, de inkább csak ezoterikusan, misztikusan. Most azonban új fényben láttam őket. Ezek a meggyőződések most elevenen szívták magukba korom emberi értelmének a valóság tanulmányozásán alapuló formáit és műveit. Már nem voltak „reakciósak", ahelyett hogy felszínre hozták volna, eltüntették az antágonizmusokat. Példának okáért a materializmus és a spiritualizmus közti, az egyéni élet és a közös élet közti roppant súlyos konfliktusokat olvasztották egybe magas hőfokon. E tekintetben már nem a választás, tehát a szakítás szavai voltak, hanem a jövő, a túllépés, a megújulás, azaz a lét szavai.

Azt mondják, a méhek rendkívül gyors és összefüggéstelen tánca pontos matematikai ábrákat ír le a térben, és egyfajta nyelvet alkot. Az az ábrándom, hogy olyan regényt kellene írni, amelyben az ember életében létrejövő

17

összes futó vagy döntő találkozás, akár a véletlen, már amit annak nevezünk, akár a szükségszerűség hozta létre, szintén ábrákat írna le, ritmust fejezne ki, és. az lenne, ami valójában: okosan felépített szózat, amely a lélek kiteljesedését szolgálná, és akihez szól, az egész életében csupán néhány összefüggéstelen szót szűrne ki belőle.

Olykor az az érzésem, hogy megérzem, mit jelent a körülöttem kavargó emberi balett, megsejtem, hogy a felém közeledő, mellettem maradó vagy eltávolodó lények mozdulataikkal szólnak hozzám. Azután elveszítem a fonalat, mint mindenki, egészen a legközelebbi vaskos, mégis töredékes, nyilvánvaló jelig.

Gurgyijeven túl voltam. Szoros barátság kötött André. Bretonhoz. Neki köszönhetem, hogy megismerkedtem René Alleau-val, az alkímia történészével. Egyszer aztán valamilyen időszerű művekből álló sorozathoz népszerűsítő tudóst kerestem, akkor mutatta be Alleau Bergier-t. Sürgős bérmunka volt, igazán kevéssé érdekelt a tudomány, bántam is én, hogy közérthető vagy nem. Nos, a teljesen véletlen találkozás hosszú időre megszabta az életem, összegezett és értékelt minden fontos intellektuális és szellemi hatást, amely engem ért Vivekanandától Guénonig, Guénontól Gurgyijevig, Gurgyijevtől Bretonig, és érett fejjel visszavitt a kiindulóponthoz: apámhoz.

Öt éven át tartó kutatásunk és töprengésünk folyamán egymástól lényegesen különböző szellemünk szünet nélkül örvendezett együttlétünknek, s úgy gondolom, új és rengeteg lehetőséggel kecsegtető szemléletet fedeztünk fel. A maguk módján ilyesmit csináltak a szürrealisták harminc évvel

18

ezelőtt. De mi nem az álom meg az infratudat tájékán kereskedtünk, mint ők. Az ellenkező végén fogtuk meg a dolgot: az ultratudat és a szuperébrenlét oldaláról. Az általunk alapított iskolát fantasztikus realizmusnak kereszteltük el. A legcsekélyebb köze sincs a különcködő hajlamhoz, az intellektuális egzotikumhoz, a barokkhoz, a festőihez. „Az utas holtan rogyott össze, letaglózta a festői szépség" - írja Max Jacob. Mi nem törekszünk idegen tájak felé. Mi nem kutatjuk a valóság távoli peremvidékeit; ellenkezőleg, mi a középpont felé próbálunk törni. Úgy gondoljuk, hogy ha az értelem egy kicsit is éber, a valóság magjában fedezi fel a fantasztikumot. Azt a fantasztikumot, amely nem kínál kibúvót, sőt sokkal inkább igényli az elmélyült összpontosítást.

Az irodalmárok, a művészek vérszegény képzelete a ludas abban, hogy 6k a valóságon túl, a fellegekben keresik a fantasztikumot. Csak mellékterméket nyernek vele. Mint minden kincset érő anyagot, a fantasztikumot is a föld méhéből, a valóságból kell kiragadni. Az igazi képzelet egészen más, mint a valószínűtlenbe való menekülés. „Semmilyen szellemi képesség nem mélyed úgy el, nem ás olyan mélyre, mint a képzelet, mert ez az igazi nagy búvár."

A fantasztikumot általában úgy határozzák meg, minta természeti törvények felrúgását, mint a lehetetlen megjelenítését. Szerintünk egyáltalán nem erről van szó. A fantasztikum a természeti törvények megnyilvánulása, a valósággal való találkozás eredménye, feltéve, hogy a valóságot közvetlenül vizsgáljuk, nem pedig az intellektuális álmatagság ködfátyolán

19

át, szokásainknak, előítéleteinknek, megalkuvásainknak megfelelően.

A korszerű tudomány arra tanít bennünket, hogy az egyszerű látvány mindig bonyolult láthatatlan dolgokat takar. Az asztal, a szék, a csillagos ég valójában gyökeresen eltér a róla alkotott elképzelésünktől: váltakozó rendszerek, függőben lévő energiák stb. Erre célzott Valéry, mondván, hogy a korszerű ismeretekben „a mese és valóság meglepő frigyre lépett". Amint látni fogják e könyvünkben, legalábbis remélem: teljesen nyilvánvaló lett előttünk, hogy a mese és a valóság közti frigy nem csupán a fizikai és matematikai tudományokra érvényes. Ami áll a tudományokra, bizonyosan áll a lét egyéb megnyilvánulásaira is: például az antropológiára, a jelenkori történelemre, az egyén lélektanára vagy a társadalomtudományra. Aminek jelentősége van a természettudományokban, annak valószínűleg jelentősége van a humán tudományokban is. Csak az a baj, hogy ezt nagyon nehéz felfogni. Mert minden előítélet a humán tudományokban rejtőzik, olyanok is, amelyeket az egzakt tudományok már kiirtottak. És mert a kutatók a mégoly változékony rokon területeken mindent egyetlen rendszerből próbáltak levezetni, hogy végre világosan lássanak: Freud mindent megmagyaráz, A tőke mindent megmagyaráz stb. Az imént előítéletet említettünk, holott babonát kellett volna mondanunk. Vannak régi és új babonák. Némelyek szemében a civilizáció egyetlen jelensége sem érthető, ha nem abból indulunk ki, hogy az Atlantisz létezett. Mások szemében a marxizmus elegendő magyarázat

20

Hitlerre. Némelyek minden lángészben Istent látják, mások kizárólag a nemiséget. Az emberiség egész története templomos, hacsak nem hegeliánus: Az a feladatunk tehát, hogy eredeti állapotában érzékeltessük, hogyan lépett frigyre a mese és a valóság az emberben, mint egyedben, az emberben mint társas lényben, és mint ahogyan ez megvan a korszerű biológiában, fizikában vagy matematikában, amelyek esetében nyíltan és végeredményben egészen egyszerűen olyasmit emlegetnek: „abszolút másutt", „tiltott fény" meg a „különösség kvantumszáma".

„Kozmikus méretekben (az egész korszerű fizika erről tanúskodik) csakis az lehet igaz, ami fantasztikus" - mondja Teilhard de Chardin. Szerintünk pedig az embert mint jelenséget szintén kozmikus méretekben kell mérlegelni. Ezt állítják a legrégebbi bölcseleti szövegek is. És erről tanúskodik civilizációnk is, amely rakétát kezd lődözni más bolygók felé, és más értelmes lényekkel próbál érintkezésbe lépni. A mi álláspontunk tehát azoknak az embereknek az álláspontja, akik valóban tanúi korunk valóságának.

Ha közelebbről szemügyre vesszük, semmi eredeti nincs eljárásunkban, amellyel szeretnénk a magasabb tudományok fantasztikus realizmusát a humán tudományokra alkalmazni. Azt sem állítjuk egyébiránt, hogy mi magunk eredeti szellemek volnánk. A matematika tudományos alkalmazásának ötlete egyáltalán nem rendkívüli: mégis merőben új és fontos eredmények köszönhetők neki. Talán az sem eredeti ötlet, hogy a világegyetem nem olyan, amilyennek mi ismerjük: nézzék meg mégis,

21

mennyire megkavar mindent Einstein, amidőn ebből indul ki.

Végül az is teljesen nyilvánvaló, hogy módszerünk, Legnagyobb tisztességgel és legcsekélyebb gyermekdedséggel összeállított könyvünk több kérdést fog szülni, mint amennyi megoldást. A munkamódszer nem feltétlenül gondolatrendszer. Nem hisszük, hogy valamely rendszer, bármilyen agyafúrt is, teljes egészében, tökéletesen meg tudja világítani az élővilágnak azt a részét, amely foglalkoztat bennünket. Bárhogyan csűrjük-csavarjuk is a marxizmust, sohasem sulykolhatjuk bele azt a tényt, hogy Hitler több ízben, iszonyattal tapasztalta: a Nagy Ismeretlen tisztelte meg látogatásával. És hiába forgatjuk ki minden lehetséges irányban a Pasteur előtti orvostudományt, sose kristályosodik ki belőle az a gondolat, hogy a betegségeket olyan állatok okozzák, amelyek túlságosan kicsik, semhogy láthatnók őket. Persze lehetséges, hogy van valamilyen általános és végleges válasz minden általunk felvetett kérdésre, csak éppen mi nem hallottuk meg. Semmi sem zárható ki, sem az igen, sem a nem. Semminemű „gurut" nem fedeztünk fel; nem lettünk semmiféle új megváltó tanítványai; nem állunk elő semmiféle doktrínával. Csak arra törekedtünk, hogy minél több ajtót nyissunk ki olvasóink előtt, és mivel az ajtók többsége belülről nyílik, félreálltunk, hogy az olvasó beléphessen rajtuk.

Ismétlem: szemünkben a fantasztikum nem képzeletbeli dolog. A valóság tanulmányozására rendkívüli módon felkészült képzelet azonban felfogja, hogy milyen keskeny a határ mese és valóság közt, vagy ha úgy jobban tetszik, a

22

látható világegyetem és a láthatatlan világegyetem közt. Lehetséges, hogy van egy vagy több, a miénkkel párhuzamos világ. Úgy érzem, sohasem vágtunk volna bele ebbe a munkába, ha éltünk folyamán nem éreztük volna olykor valóságosan, fizikailag, hogy kapcsolatban állunk egy másik világgal. Bergier Mathausenben tapasztalta ezt. Más szinten én Gurgyijevnél tapasztaltam. A körülmények merőben eltérőek, a lényeg azonban ugyanaz.

Loren Eiseley amerikai antropológus, akinek a gondolkodása nagyon közel áll a miénkhez, remek történetet mesél el, amely jól példázza mondandómat.

„Másik világgal találkozni - írja - nem csupán képzelgés. Előfordulhat az emberrel. Az állattal is. Olykor a határok elcsúsznak vagy egymásba folynak: csak éppen ott kell lenni az adott pillanatban. Magam láttam, amint ez egy hollóval megesett. Ez a holló a szomszédom. Soha semmit sem követtem el ellene, de ő mindig gondosan a fák tetején tanyázik, magasan száll, és kerüli az embert. Az ő világa ott kezdődik, ahol azén gyatra látásom csődöt mond. Egy reggel az egész környékünket mérhetetlenül sűrű köd ülte meg, tapogatózva mentem a pályaudvar felé. Váratlanul a szememmel egy magasságban egy óriás csőr, egy hatalmas fekete szárny bukkant fel, nyomban tovalebbent az egész, mint a villám, olyan rémült rikkantással, amilyenhez hasonlót soha életemben nem szeretnék hallani. Egész délután kísértett az a rikoltás. Olykor odamentem a tükröm elé, megnéztem magam, és azon tanakodtam, vajon mi lehet bennem olyan ijesztő...

23

Azután végre megértettem. Két külön világunk közt elcsúszott a határ a köd miatt. A holló úgy vélte, megszokott magasságában repül, egyszer csak felkavaró, az ő szemében a természet törvényeinek ellentmondó látvány tárult elébe. Levegőben járkáló embert látott a hollók világának kellős közepén. Különös jelenséggel került szembe, holló ennél különösebbet fel sem foghat: repülő embert látott.

Ha mostanában meglát odafentről, rikoltozni kezd, s rikoltásaiban ráismerek a szellem bizonytalanságára, amely szellem világképe megrendült. Ez a holló már nem olyan, mint a többi holló, soha többé nem is lesz olyan."

Ez a könyv nem regény, noha szándékában regényes. Nem tudományos fantasztikum, habár olyan legendákkal is találkozunk benne, amelyekből e műfaj táplálkozik. Nem is különös tények gyűjteménye, noha a Furcsaság Angyala remekül érzi benne magát. Nem is tudományos közlemény, nem valamilyen ismeretlen tanítás szócsöve, nem tanúság, nem dokumentum vagy mese. Olykor regényes, olykor pontos elbeszélés a még alig feltárt ismeretek területein tett első utazásról. Mint a reneszánsz korabeli hajónaplókban, ebben is keveredik a tündérmese és a valóság, a vakmerő következtetés és a pontos tájleírás. Az a baj, hogy sem időnk, sem eszközeink nem bizonyultak elegendőnek a mélyebb feltáráshoz. Csupán feltevéseket sugallhatunk, és a jelen pillanatban még tiltott területnek számító különböző világok közt egymásba átvezető utakat csak vázlatosan adhatjuk közre. E tiltott területeken mi csupán rövid ideig

24

tartózkodunk. Ha majd alaposan feltárják őket, bizonyára kiderül, hogy rengeteg elgondolásunk agyrém volt, mint Marco Polo beszámolói. De szívesen vállaljuk ezt a lehetőséget. Ilyesmit mondanak majd:

- Hogy abban a Pauwels és Bergier-féle könyvben mennyi marhaság volt!

Mégis, ha ennek a könyvnek a nyomán támad kedve valakinek közelebbről tanulmányozni a dolgokat, elértük célunkat.

Mint Fulcanelli, aki meg akarta fejteni és le akarta írni a katedrálisok rejtélyét, mi is vallhatjuk majd: „Az olvasóra hagyjuk a feladatot, hogy fogalmazza meg az összes hasznos közelítést, egyeztesse a változatokat, válassza külön a való igazságot a mesés allegóriától ezekben a sejtelmes töredékekben." De megjegyezzük, adataink nem rejtőzködő íróktól, elásott könyvekből vagy titkos irattárakból származnak. Az adattár terjedelmes, de mindenkinek hozzáférhető. Hogyne tegyük nehézkesen zsúfolttá, igyekeztünk elkerülni a hivatkozások, a lapalji jegyzetek, a könyvészeti mutatók stb. halmozását. Olykor képekkel és jelképekkel éltünk, de csakis a hatás kedvéért, nem pedig az ezoteristákra olyan nagyon jellemző rejtélyimádat okán, ami a Marx fivérek következő párbeszédét juttatja eszünkbe:

- Ide hallgass, a szomszéd házban kincs rejtőzik.- De hiszen nincs is szomszéd ház.- Na és, majd építünk!

Mint mondtam, ebben a könyvben oroszlánrésze van Jacques Bergier-nek.

25

Nemcsak az általános elméletben, amely egyesített gondolatainkból alakult ki, hanem az anyaggyűjtésben is. Mindenki, aki közelebbről ismeri ezt az emberfeletti emlékezőtehetségű, gyötrelmesen kíváncsi és -ami még ritkább - állandó szellemi készültségű embert, minden további nélkül elhiszi nekem, hogy Bergier öt év alatt húszévi aktív olvasással ajándékozott meg. Hatalmas agyában valóságos könyvtár működik példás rendben: a kiválasztás, az osztályozás, a legbonyolultabb összefüggések megkeresése elektronikus sebességgel történik benne. Ennek az örökmozgó értelemnek a látványa mindig képességeinek bámulatát váltotta ki belőlem, e nélkül e könyvet nem tudtam volna megtervezni és megszerkeszteni.

Egy Berri utcai irodában, amelyet egyik nagy nyomdánk nagylelkűen a rendelkezésünkre bocsátott, rengeteg könyvet, folyóiratot, jelentést, újságot halmoztunk fel, mindenféle nyelven, több ezer oldalra rúgó jegyzeteinket, idézeteinket, fordításainkat, töprengéseinket egy titkárnőnek diktáltuk le. Nálam, Mesnil-le-Roi-ban, minden vasárnap folytattuk beszélgetésünket, olykor olvasással meg-megszakítva, azután még aznap éjjel írásba foglaltam beszélgetésünk lényegét, a felmerülő gondolatokat, az új kutatási irányokat, amelyeket sugalltak. Ez alatt az öt év alatt minden hajnalban asztalhoz ültem, mert utána a házon kívüli hosszadalmas munkaórák vártak rám. Mivel ezen a világon, amely elől nem akarunk megszökni, a dolgok azonosak önmagukkal, az idő kérdése energia kérdése. De még tíz évre lett volna szükségünk; sok-sok anyagi eszközre és népes csapatra; hogy igazán sikerrel járjon vállalkozásunk.

26

Nagyon szeretnénk - ha egyszer lesz egy kis innen-onnan lecsípett pénzösszegünk -egy intézetet alapítani, ahol az e könyvben épp csak megkezdett kutatásokat folytatnák. Jó lenne, ha jelen lapok hozzásegítenének, ha érnek valamit. Amint Chesterton mondja: „az a gondolat, amely nem akar szavakká alakulni, haszontalan gondolat, a szó pedig, amely nem akar cselekedetté alakulni, haszontalan szó".

Bergier külső tevékenysége különféle okokból rendkívül összetett. Az enyém is, és elég sokrétű is. En láttam gyerekkoromban, amint valaki belehalt a munkába.

- Hogy csinálja, amit csinál?Nem tudom, de Zen szavaival felelhetnék:- Gyalog megyek, mégis az ökör hátán ülök. Rengeteg nehézség, kilincselés és mindenféle

kellemetlenség hátráltatott, olykor már elveszítettem a reményt. Ki nem állhatom annak az alkotónak a pofáját, akinek végletesen közömbös minden, ami nem vonatkozik az ő művére. Engem a nagy szeretet kötelez, és teljesen méltatlan torzulásnak érzem a kicsinyességet a szeretetben, még ha egy szép mű forog is kockán. Remélem, meg fogják érteni, hogy ilyen körülmények közt, egy alapvetően tevékeny élet folyamán az ember olykor a hajótörést kockáztatja. Páli Szent Vince gondolata nagy segítségemre volt: „A nagy szándékokat mindig különféle találkozások és nehézségek keresztezik. A hús-vér test azt mondja majd, hagyjunk fel a küldetéssel, de he hallgassunk rá. Isten sohasem másítja meg elhatározott szándékát, még ha nekünk úgy tűnne is föl, hogy egészen az ellenkezője történik."

27

Abban a juvisyi iskolában, amelyet előszavam elején emutettem, egyszer Vigny következő mondatát kellett elemeznünk: „A sikeres élet a kamasz felnőttkorban megvalósult álma." Akkoriban arról álmodoztam, hogy apám bölcseletét fogom elmélyíteni és szolgálni, amely haladó filozófia volt. És most, rengeteg megtorpanás, ellenérzés és kitérő után ezzel próbálkozom. -Bárcsak küzdelmem végső megnyugvást szerezne porhüvelyének! Hamvainak, amelyeket szétszórtunk, ahogyan kívánta, abban a hiszemben - amelyet én is vallok -, hogy „az anyag talán csak az egyik álarc az összes közül, amit a Nagy Arcvisel".

28

I.

ELSŐ RÉSZ

Befejezett jövő

29

Tisztelgés a sietős olvasó előtt - Egy 1875-ös lemondás - A vészmadarak - Hogyan zárultak be az ajtók a XIX. században? - A tudományok vége és a fantasztikum visszaszorítása - Poincaré kétségbeesése - A saját öregapáink vagyunk - Ifjúság! Ifjúság!

Hogyan is ne érezné napjainkban egy értelmes ember, hogy sietős a dolga? - Fel, fel, Uram, nagyon nagy dolgokat kell véghezvinnie! És egyre korábban kell kelni. Gyorsítsa a látó-, halló-, gondolkodó-, emlékező-, képzelőgépeit! A legjobb olvasónk, akit mi a legnagyobb becsben tartunk, két-három óra alatt végez velünk. Ismerek néhány embert, aki a lehető legnagyobb haszonnal tud elolvasni száz oldal matematikai, filozófiai, történelmi vagy régészeti anyagot húsz perc alatt. A színészek megtanulják a hangjukat „elhelyezni". Ki tanít meg bennünket a figyelmünk „elhelyezésére"? Meghatározott magasságban mindennek a sebessége megváltozik. Nem tartozom ama írók közé, legalább e munkámban nem, akik elringatják az olvasót, és a lehető leghosszabb ideig magukhoz akarják láncolni. Semmit az álomnak, mindent az ébrenlétnek. Vigyázz, kész, rajt! Más munka is vár önre. Ha szükséges, ugorjon át több fejezetet, ott kezdje, ahol a kedve tartja, olvassa átlósan: ez a szerszám sokféle tennivaló segédeszköze, éppúgy, mint a turista tőrkése. Ha például attól tart, hogy túlságosan soká ér el az önt érdeklő tárgy lényegéhez, hagyja ki az első oldalakat. Csak annyit jegyezzen meg belőlük, hogy a XIX.

30

I.

század becsukta az ajtókat az ember, a világ, az űr fantasztikus valósága előtt; azután azt, hogy a XX. század újra kitárja őket, igen ám, de erkölcseink, bölcselmeink és társadalomtudományunk az avítt XIX. századhoz kapcsolódik, ahelyett hogy a jövőbe tekintene. Hogy a chassepot puska meg a rakéta kora közt nincs összekötő kapocs, de gondolunk rá. Es mi azért írunk, hogy még többet gondoljanak rá. Nem érünk rá, nem a múltat siratjuk, hanem a jelent, mégpedig türelmetlenségünkben. Ennyit erről. Ön máris eleget tud ahhoz, hogy átlapozza ezeket az oldalakat, és továbblépjen.

Sajnos a történelem nem őrizte meg a nevét. Az amerikai Patent Office igazgatója volt, s ő kondította meg a vészharangot. 1875-ben beadta a lemondását a kereskedelmi államtitkárnak. „Miért maradnék? - mondta velősen. - Már nincs mit felfedezni."

Tizenkét évvel később, 1887-ben Marcellin Berthelot, a nagy vegyész írta: „A világegyetemben nincs több rejtély." A tudomány összefüggő képet akart kapni a világról, hát tabula rasát csinált. Mulasztásos tökély. Az anyag néhány elemből áll, egyik nem alakítható át a másikká. De miközben Berthelot tudós munkájában elvetette az alkimista álmodozásokat, az elemek mit sem sejtve, a természetes radioaktivitás hatására továbbra is átalakultak. Reichenbach 1852-ben írta le a jelenséget, de mindjárt el is vetették. Az 1870-es években kelt dolgozatok arról tanúskodtak, hogy a gázokban felrobbanó anyagnak volna „egy negyedik halmazállapota". De minden rejtélyt el kellett fojtani. Elfojtás, igen, ez a helyes kifejezés. A XIX.

század idevonatkozó gondolatmenetét valóságos lélektani boncolásnak kell alávetni.

Egy Zeppelin nevű német, miután a déliek soraiban harcolt, hazatért, és fel akarta hívni a gyárosok figyelmét a kormányozható léghajóra.

31

- Maga szerencsétlen! Hát nem tudja, hogy a Francia Tudományos Akadémia három tételről nem fogad el többé beadványt: a kör négyszögesítése; alagút a La Manche csatorna alatt; kormányozható léggömb.

Egy másik német, Herman Gaswindt azt ajánlotta, építsenek repülő gépeket, amelyek nehezebbek a levegőnél, és rakéta hajtja őket. A német hadügyminiszter, fajtájára és tisztére jellemző gyengédséggel azt írta az ötödik kéziratra, miután kikérte a műszakiak véleményét: „Mikor döglik már meg végre ez a vészmadár!"

Ami az oroszokat illeti; ők egy másik vészmadártól szabadultak meg, Kibalcsicstól, aki szintén a rakéta-meghajtású repülő gépek híve volt. Kivégzőosztag. Meg kell hagyni, hogy Kibalcsics, visszaélve műszaki tudományával, bombát kotyvasztott, amely miszlikbe aprította II. Sándor cárt. De Langley professzort semmilyen ürüggyel nem állíthatták a bitó alá, ő az amerikai Smithsonian Instituteben dolgozott, és azt merte javasolni, hogy olyan repülő gépeket szerkesszenek, amelyek a legújabb gyártmányú robbanómotorral működnének. Megszégyenítették, tönkretették, kidobták a Smithsonianból. Simon Newcomb professzor matematikailag kimutatta, hogy a levegőnél súlyosabb tárgy nem repülhet. Néhány hónappal Langley halála előtt, aki bánatába halt bele, egy angol kisfiú zokogva ment haza az iskolából. Pajtásainak megmutatta azt a fényképet, amelyet Langley küldött az édesapjának a makettjéről. Mi több, a papa kijelentette, hogy az emberek egyszer repülni fognak. A kis pajtások gúnyolódtak. A tanító úr pedig megkérdezte:

- Kis barátom, nem gonddíja, hogy bolond az édesapja?Az állítólagos bolondot pediglen Herbert George

Wellsnek hívták.Minden ajtó bezárult hát, rideg csattanással.

Valóban nem maradt más hátra, mint a lemondás,

32

I.

Brunetiére egészen nyugodtan beszélhetett 1895-ben A tudomány csődjéről. Ugyanabban az időben a híres Lippmann professzor kijelentette egyik tanítványának, hogy a fizikában minden készen van, leírva, felírva, tökéletesen, és bizony ideje más utakra térni. A tanítványt Helbronnernek hívták, és Európa leghíresebb kémia-fizika professzora lett, figyelemre méltó felfedezéseket tett a folyékony levegőről, az ibolyántúli sugarakról meg a kolloidfémekről. A zseniális vegyésznek, Moissannak „önkritikát" kellett gyakorolnia, nyilvánosan kijelentvén, hogy nem állított elő gyémántot, hogy kutatási tévedésről van szó. Mi a csudának tovább kutatni: a század csodája a gőzgép meg a gázlámpa, ennél nagyobb találmánya úgysem lesz az emberiségnek. A villamosság? Puszta műszaki kuriózum. Egy Maxwell nevű őrült angol azt állította, hogy az elektromosság segítségével láthatatlan fénysugarakat lehet előállítani: komolytalan dolog. Néhány évvel később Ambrose Bierce azt írhatta Dictionnaire-du Diable-jában (Az ördög szótára): „Nem tudjuk, mi az az elektromosság, de mindenképpen jobban világít, mint a gőzerő, és fürgébb, mint a gázlámpa."

Ami az energiát illeti: az anyagtól teljesen független entitás, sehol semmi rejtély. Fluidumokból áll. Mindent fluidumok töltenek meg, amelyeket jópofa, szemrevaló egyenletekbe lehet foglalni, és már nincs is több gond: villamos; fény-, hőfluidum stb. A fejlődés teljesen folyamatos és világos: van az anyag a maga három halmazállapotával (szilárd; cseppfolyós, légnemű), és vannak a különféle, még a gáznál is finomabb energetikai fluidumok. A születő atomelméleteket mint bölcseleti ábrándozást csak el kellett vetni, és maradt a „tudományos" világkép. Hol volt még akkor Planck meg Einstein energiakvantuma?

A német Clausius kimutatta, hogy a tűzön kívül semmiféle más energiaforrás nem képzelhető el. És ha az energia mennyiségileg megmarad is, minőségileg

33

csökken. A világegyetemet gondosan felhúzták, mint valami faliórát. Ha a rugó lejár, úgyis megáll. Semmi újdonság, semmi meglepetés. Ebben a világban, amelynek előre látható a sorsa, véletlenül jelent meg az élet, és a természetes kiválasztódás szeszélyének megfelelően fejlődött. Ennek a fejlődésnek a csúcsa: az ember. Összehangoltan mozgó vegyi anyag, képzelettel megáldva: vagyis tudattal. Képzelete révén az ember kitalálta a teret és az időt: ez a szellemi hozomány. Ha a XIX. században valamely elismert kutatónak azt mondják, hogy egy napon a fizika felfalja a teret és időt, és kísérleti úton tanulmányozza a tér görbületét meg az idő összezsugorodását, bizonyosan rendőrt hív. A térnek és az időnek semmiféle valóságos megnyilvánulása nincsen. Mindkettő csupán matematikai változó és filozófusok terméketlen töprengéseinek tárgya. Az ember sosem fog tudni kapcsolatot teremteni ezekkel a nagyságokkal. Charcot, Breuer, Hyslop munkái ellenére a hetedik érzék vagy az időn kívüli észlelése undorral elvetendő. Semmi sem ismeretlen a világegyetemben, semmi sem ismeretlen az emberben. Tudós fiacskám, jobban tennéd, ha megtörölnéd az orrod, s a magad dolgával törődnél!

Teljesen felesleges volt kísérletet tenni a belső világ felfedezésére, akadt azonban valami, ami a túlzott egyszerűsítés kerékkötője lett: széltében- hosszában beszéltek a hipnózisról. A gyermekded Flammarion, a kétkedő Edgar Poe, a gyanús H. G. Wells egyformán érdeklődött a jelenség iránt. Mármost, bármily elképesztőnek tűnik föl, a XIX. század hivatalosan bebizonyította, hogy a hipnózis nem létezik. A páciens szeret hazudozni, színlelni, hogy elnyerje a hipnotizőr tetszését. Ami igaz is. De Freud és Morton Price óta tudjuk, hogy a személyiség ketté tud válni. Pontos kritikai munkákból kiindulva, e századnak sikerült megalkotnia a maga negatív mitológiáját, kitörölni az emberben rejtőző ismeretlennek még a nyomát is, elleplezni minden rejtély gyanúját.

34

I.

A biológia is készen volt. Claude Bernard úr minden lehetőségét kimerítve, arra a következtetésre jutottak, hogy az agy úgy választja ki a gondolatot, mint ahogyan a máj az epét. Bizonyára egyszer majd sikerül felderíteni ezt a kiválasztást, és Berthelot halhatatlan hatszögeibe rendezve, pofás vegyi képletbe foglalni a folyamatot. Es ha majd megtudjuk, hogyan rendeződnek a szénhatszögek a szellem előállítására, akkor csakugyan pontot tehetünk az ügy végére. Hagyjanak minket nyugodtan dolgozni! Elmegyógyintézetbe a bolondokkal? Egy szép 1898-as napon egy komor úr utasította a nevelőnőt: többé ne engedje meg a gyerekeinek, hogy Verne Gyulát olvassanak. Ezek a téveszmék kárt tesznek az ifjú szellemekben. A komor urat Édouard Branlynak hívták. Éppen elhatározta, hogy nem folytatja érdektelen hullámkutatásait, és felcsap körzeti orvosnak.

A tudósnak tudnia kell lemondani. De az is az ő dolga, hogy lehetetlenné tegye a „kalandorokat", vagyis a töprengő, képzelgő, álmodozó embereket. Berthelot így fakad ki a filozófusok ellen: „saját árnyékukkal vívnak azelvont logika üres porondján" (milyen jól illik ez a leírás, mondjuk, Einsteinre). Claude Bernard pedig kijelenti: „Az az ember, aki a legegyszerűbbre rájön, nagyobb szolgálatot tesz, mint a világ legnagyobb gondolkodója." A tudomány csakis kísérleti lehet. Ez van, semmi több. Csukjuk be az ajtókat. Soha senki nem ér fel azokkal az óriásokkal, akik a gőzgépet feltalálták.

Ebben a szervezett, érthető és mellesleg halálra ítélt világban az ember csak érje be az ő kis átmeneti helyével. Csak semmi utópia, csak semmi remény. A föld gyomrában a tüzelőanyag néhány századév alatt el fog fogyni, és akkor jön a fagyhalál, az éhhalál. Az ember sohasem fog repülni, sohasem fog az űrben utazni. Na és a mélytenger? Ugyan, oda sohasem jut le az ember! különös tilalom a tengerfenék feltárása! Hiszen a XIX. században meglévő műszaki feltételekkel semmi akadálya nem volt, hogy Piccard professzor batiszkafját megépítsék. Csakis a rettentő félénkség, csakis az

35

aggodalom, hogy ugyan, az ember „csak maradjon a helyén".

A melinitet felfedező Turpint azonnal rács mögé dugják. A robbanómotorok feltalálói kedvükszegettek, és a hivatal azt bizonygatja, hogy az elektromos gépek csupán az örökmozgás formái. A nagy, elszigetelt, háborgó, üldözött feltalálók kora ez. Hertz azt írja a drezdai kereskedelmi kamarának, hogy nem kell támogatni a Hertz-féle hullámok terjedésével kapcsolatos kutatásokat: a gyakorlati alkalmazásra semmi lehetőség nincs. III. Napóleon szakértői bebizonyítják; hogy a Gramme-dinamó sohasem fog forogni.

A tudós akadémiák nem tolonganak az első automobilokért, a tengeralattjáróért, a kormányozható léghajóért, a villamos fényért (ennek az átkozott Edisonnak a szélhámossága!). Halhatatlan történet fémjelzi azt a kort. A párizsi Tudományos Akadémián bemutatták a gramofont, a fogadtatásról így számolnak be: „Amint a gép kiejtett néhány szót, az örökös Titkár úr a csalóra veti magát, és vasmarokkal szorítja a torkát. Na látják! - jelenti ki diadalmasan a kollégáinak. Ezek után pedig, általános megdöbbenésre, a gép továbbra is hangokat ad ki."

Ezenközben a szellemóriások rettentő nehézségek árán titokban fegyverkeznek, hogy majd végrehajtsák a tudományok legbámulatosabb forradalmát; amelyet a „történelmi" ember valaha is megért. Pillanatnyilag azonban minden út zárva. Zárva előre is, hátra is. Nem ismerik el, hogy előemberek maradványai azok a leletek, amelyek egyre nagyobb mennyiségben bukkannak elő. Avagy nem mutatta-e ki a nagy Heinrich Helmholtz, hogy a Nap saját összehúzódásából meríti energiáját, vagyis a tüzelőanyag mellett a világon egyedülálló erőforrásból? A számításai is azt bizonyítják, hogy a Nap születésétől legfeljebb úgy százmillió év választ el

36

I.

bennünket. Akkor hát hogyan mehetett volna végbe egy ilyen hosszadalmas fejlődési folyamat? Egyébként is ki fogja valaha is megtalálni a világ múltját meghatározó módszert? E két űr közti időben mi, átmeneti lények maradjunk csak komolyak. Tényeket kérünk! Csak tényeket!

Mivel az anyag- és energiakutatást egyáltalán nem támogatják, a kíváncsiak java zsákutcába téved: az éterbe. A levegőégminden anyagot át meg átjár, és a fény meg az elektromágneses hullámok továbbítója. Egyszerre végtelenül szilárd és végtelenül áttetsző. Lord Rayleigh, aki a XIX. század végi hivatalos, virágzó angol tudományt képviseli, megteremti az éter csigavonal-elméletét. E szerint az éter megszámlálhatatlan, minden irányba forgó és egymásra ható spirálisból áll. Aldous Huxley írja később: „Ha valamely emberi mű képet tud adni a maradéktalan csúfságról. Lord Rayleigh elméletének feltétlenül sikerül."

A XX. század hajnalán minden valamirevaló értelmiségi az éterrel kapcsolatos találgatásokba merül. 1898-ban üt be a nagy balhé: Michelson és Morley kísérlete szétrombolja az éter hipotézisét. Henri Poincaré egész munkássága fogja tanúsítani ezt az összeomlást. Poincaré, a zseniális matematikus majd összeroskadt a fantasztikumölő, foglár XIX. század súlya alatt. Felfedezhette volná a relativitást, ha merte volna. De nem merte. A tudomány értéke, A tudomány és a feltevés csüggeteg és lemondó könyv. Szerinte a tudományos feltevés sohasem igaz, legfeljebb hasznos. Es olyan, mint a piknik: az ember azt kapja ott, amit vitt. Poincaré szerint ha a világegyetem egymilliószor kisebbre zsugorodna, s vele együtt mi is, senki sem venne észre semmit. Vagyis felesleges okoskodás, mert semmi köze az észlelhető valósághoz. Ezt az érvet, mint mélységes példát, egészen századunk elejéig idézgették. Mígnem egy szép napon egy gyakorló mérnök megjegyezte, hogyha más nem, a hentes és mészáros feltétlenül észrevenné, mert minden sonkája

37

leesne. A sonka súlya arányos ugyan a nagyságával, a zsineg ereje azonban csak a hosszúságához viszonyítható. Ha a világegyetem egymilliomod részére zsugorodik, egy darab sonka nem marad a mennyezeten! Szegény, drága, nagy Poincaré! A gondolkodás e nagymestere írta: „Önmagában véve a józan észre hivatkozva is meggyőződhetünk afelől, hogy teljesen nyilvánvalóan lehetetlen egy várost szétrombolni egy fél kiló fém széthasadásával."

A világegyetem fizikai szerkezetének korlátozott jellege, az atomok tagadása, gyenge alapvető energiaforrások, egy-egy matematikai képlet szegényes jelentéstartalma, a ráérzés teljes hiánya, az ember belső világának szűkös és teljesen gépies volta: ilyen a tudományok szelleme, és ez a szellem mindenre kihat, ez teremti meg a légkört, amelyben a század egész értelmisége él. Kisszerű század? Nem. Nagy, csak szűk. Mint egy nyújtott törpe.

Azok az ajtók, amelyeket a XIX. század gondosan rázárt az ember, az anyag, az energia, a tér és az idő végtelen lehetőségeire, hirtelen apró darabokra fognak hullani. A tudomány és a technika ugrásszerű fejlődésen megy át, még a tudás természetét is meg fogják kérdőjelezni.

Nem is haladás lesz ez, hanem átváltozás. Ebben a

másfajta világban a tudat jellegének is meg kell változnia. Manapság a képzelet minden formája minden téren szabadon működik. Kivéve azokat a területeket,

ahol megrekedt, fájdalmas „történelmi" életünk zajlik, az elavult

dolgok törékenységével. Hatalmas szakadék választja el a kalandvágyó embert az emberiségtől, társadalmainkat

civilizációnktól. XIX. századi elméletek, erkölcs, társadalomtudomány, filozófia, lélektan álapján élünk.

Saját öregapáink vagyunk. Elnézzük az égre törő rakétákat, ezernyi új sugárzástól remegő Földünket, és

közben Thomas Graindorge pipáját szopogatjuk. A

38

I.

frissen kicsapódott ajtók mögött alszanak bölcseleti vitáink, elméleti konfliktusaink, irodalmunk, a

valósághoz való viszonyunk. Ifjúság! Ifjúság! Mondjátok meg mindenkinek, hogy minden kitárult, és hogy az

odakinn már idebent van!

39

II.

A polgári gyönyör - Az értelmiség drámája avagy az irrealizmus vihara - Nyitás egy másik valóság felé - Az irodalmi logikán és filozófián túl - Az örök jelen fogalma -Tudattalan tudomány: és tudománytalan tudat? - A remény

„A márkinő öt órakor teázott": Valéry többé-kevésbé azt fejtegette, hogy az ember nem írhat le ilyesmit, amikor beléptünk a gondolat világába, amely sokkal erősebb, sokkal valóságosabb, mint a szív és az érzékek világa. „Antoine szerette Marie-t, aki szerette Pault;-nagyon boldogtalanok voltak, és sok nagy semmijük lett." Micsoda irodalom! Amőbák és ázalékállatkák tüsténkedése, miközben a Gondolat világraszóló tragédiákat és drámákat okoz, átalakítja a lényeket, megsemmisíti a civilizációkat,

s

rettentő embertömegeket mozgósít. Almatag élvezetek, polgári gyönyör! Ellenben mi, az éber tudat hívei, a föld munkásai, mi tudjuk, mi a jelentéktelenség, a dekadencia, a rothadás...

A XIX. század vége a polgári színház és regény csúcsa, az 1885-ös irodalmi nemzedék egy időre Anatole France-ot és Paul Bourget-t ismeri el mesterének. Ugyanebben az időben viszont a tiszta ismeret világában sokkal nagyobb és szívdobogtatóbb dráma játszódik, minta Válás vagy Vörös liliom hőseié. Hirtelen valami mámor lopózik a materializmus és spiritualizmus, a tudomány és vallás közti párbeszédbe. A tudósok, Taine és Renan pozitivizmusának

40

örökösei nagy horderejű felfedezéseket tesznek, lerombolván a hitetlenség bástyáit. Eddig csak a kellőképpen alátámasztott, valóságos dolgokban hittek: váratlanul lehetségessé válik az irrealitás. Csak olybá kell venni a dolgokat, mint holmi regényes cselekményt, a szereplők gyökeresen megváltoznak, árulók bukkannak fel, tiltott szenvedélyek dúlnak, s az ábrándok közepette viták lángolnak fel.

Az energia megmaradásának elmélete szilárd, bizonyos, márványkemény volt. Es lám csak, a rádium olyan energiát ad, amelyet nem más forrásból nyer. Bizonyosak voltak a fény és a villamosság azonosságát illetően: csak egyenes vonalban tudtak terjedni, és semmiféle akadályt nem tudtak áthágni. Es lám csak, a hullámok, a röntgensugarak áthatolnak a szilárd anyagon. A gázkisülési csövekben az anyag mintha eltűnne, parányi részecskékre hullik. A természetben átalakulnak az elemek: a rádium héliummá és ólommá alakul. Mi tagadás, a Bizonyosság Temploma összedőlt. Mi tagadás, a világ játékszabályai már nem józan alapokon nyugszanak! Minden megtörténhet ezután? Akik tudósok voltak, vagy annak hitték magukat, egyik pillanatról a másikra különválasztják a fizikát és a metafizikát, vagyis a bizonyosságot az álomvilágtól. A templomoszlopok ködbe vesztek, Descartes igehirdetői félrebeszélnek. Ha az energia megmaradásának elve hamis, ugyan mi akadályozhatná meg a médiumot, hogy a semmiből ektoplazmát mesterkedjen össze? Ha mágneses hullámok átjárják a Földet, miért ne kelhetne útra a gondolat? Ha minden test láthatatlan erőket bocsát ki, miért ne tenné ugyanezt az asztráltest? Ha van negyedik dimenzió, miért ne lenne ez a szellem világa?

Curie asszony, Crookes, Lodge asztalt táncoltat. Edison olyan készüléket próbál szerkeszteni, amelyik a holtakkal társaloghatna. 1902-ben Marconi úgy véli: a Mars-lakók üzenetét fogta. Simon Newcomb úgy tartja, mi sem természetesebb, mint hogy egy médium

41

II.

csendes-óceáni friss kagylót tud anyagiasítani. A valószerűtlen fantasztikum vihara elsodorja a valóságkutatókat.

A tiszták, a kérlelhetetlenek azonban megpróbálják visszaszorítani ezt az áradatot. A pozitivizmus régi gárdája meg akarja védeni a mundér becsületét. Az igazság nevében, a valóság nevében mindent együttvéve elutasít: a röntgensugarat és az ektoplazmát, az atomot és a holtak szellemét, az anyag negyedik halmazállapotát, a Marslakókat.

s

így azután hamarosan olykor képtelen, vak, szervezetlen harc kezdődik a fantasztikum és a valóság közt, és nemsokára minden területen át fogja járni a gondolat minden megnyilvánulását: irodalomban, társadalomban, filozófiában, erkölcsben, esztétikában. De a rend a fizika tudományában áll majd helyre, és nem a maradiság, nem a csonkítás, hanem a túllépés diadalmaskodik. A fizikában születik meg az új felfogás. Olyan titánok erőfeszítéseinek köszönhető; mint Langevin, Perrin, Einstein. Uj tudomány születik, kevésbé dogmatikus, mint a régi. Az ajtók egy másik valóságra nyílnak: Mint minden nagy regényben, végső soron nincsenek sem jók, sem rosszak, és minden hősnek igaza van, ha a szerző tekintete valamely új dimenzióra irányul, amelyben a sorsok egymáshoz kapcsolódnak, összeolvadnak, felsőbb régióba jutnak. Hol tartunk ma? Majdnem minden tudományos épület ajtaja nyitott, ám a fizika épületének jószerivel már fala sincs: csupa üveg katedrális, egészen más, küszöbönálló világ fényei tükröződnek benne.

Kiderült, hogy az anyag legalább olyan gazdag, ha nem gazdagabb lehetőségeket nyújthat, mint a szellem. Felbecsülhetetlen energia rejlik benne, végtelen számú átalakulásra képes, tartalékai kiszámíthatatlanok. A XIX. századi értelemben vett „materialista" elnevezés többé semmit sem jelent, éppúgy, mint a „racionalista" kifejezés.

42

A „józan ész" logikája nem létezik többé. Az új fizikában egy-egy tétel egyszerre lehet igaz és hamis. AB már nem egyenlő BA-val. Ugyanaz az entitás lehet egyszerre összefüggő és összefüggéstelen. Már nem hivatkozhatunk a fizikára, hogy a lehető ilyen vagy olyan jellegét elvessük.3

Vegyenek elő egy papírlapot. Két helyen, egymáshoz nagyon közel lyukasszák át. A józan ész azt diktálja, hogy valamely egészen apró tárgy, amelyik átfér e lyukakon, az egyiken vagy a másikon fog átmenni. Márpedig a józan felfogás szerint az elektron tárgy. Meghatározható súlya van, fényt lövell magából, ha a televízió képernyőjének ütközik, zajt kelt, ha hozzácsapódik a mikrofonhoz. Tehát elég kicsiny a tárgyunk ahhoz, hogy a két lyuk egyikén átférjen. Mármost, az elektronmikroszkópos megfigyelés bebizonyítja nekünk, hogy az elektron egyszerre mind a két lyukon átment. Na de, kérem! Ha átjutott az egyiken, nem mehetett át ugyanakkor a másikon is! De igen, egyiken is, másikon is átment. Eszbontó, de kísérleti tapasztalat. Különféleképpen próbálták magyarázni, ebből különféle tanok születtek, legfőképpen a hullámmechanika. A hullámmechanika azonban nem tudja tökéletesen megokolni ezt a tényt, amely már kívül

43

3 A fizikában bekövetkezett nyitás egyik legmeglepőbb jele a „különösség kvantumszámának" nevezett fogalom

bevezetése. Nagyjából a kővetkezőről van szó. A XIX. század elején nagy ártatlanul úgy gondolták, hogy a részecskék

meghatározására elég két, legfeljebb három mutató. A mutatók - gondolták -: a tömeg, az elektromos töltés meg a

mágneses momentum. Az igazság azonban távolról sem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy a részecskét meghatározzuk,

figyelembe kellett venni egy szavakban kifejezhetetlen mutatót is, amelyet spinnek neveztek el. Eleinte azt hitték, hogy

ez a mutató elárulja, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy részecske önmaga körül megforduljon. Valahogy úgy

képzelték, olyasmi ez, mint például a Föld életében a huszonnégy órás időszak, amely meghatározza a nappalokat és

éjszakákat. Igen ám, de rá kellett ébredniük, hogy semmiféle hasonló, leegyszerűsítő megokolás nem valószínűsíthető.

A spin csak spin, semmi más, vagyis a részecskéhez tartozó energiamennyiség, amelyet matematikailag úgy kell

felfogni, mint forgó mozgást, a részecskékben azonban a világon semmi sem forog.

A javarészt Louis de Broglie professzornak köszönhető, tudósnál tudósabb munkáknak is csak részben sikerült

megfejteniük a spin rejtélyét. Arra azonban váratlanul rá kellett döbbenni, hogy a három ismert részecske, a proton, az

elektron, a neutron (és tükörképük, a negatív antiproton, a pozitron, az antineutron) mellett még legalább harminc más

részecske létezik. A kozmikus sugarak, a nagyfokú gyorsítók elképesztő mennyiségben állítják elő őket. Vagyis a

részecskék meghatározására nem volt többe elég a szokásos négy mutató: a tömeg, a töltés, a mágneses momentum és

a spin. Ki kell találni az ötödik mutatót, esetleg a hatodikat és így tovább. Azt kell mondanunk, magától értetődő, hogy

a tudósok a „különösség kvantumszámai"

II.

esik csak igent vagy csak nemet, csak A-t vagy csak B-t elfogadó értelmünkön. Tehát felfogásunk alapvető szerkezetét kellene módosítanunk, hogy megértsük. Az emberi filozófia tézist és antitézist ismer. Azt kell higgyük, hogy az elektron filozófiájában egyszerre igaz a tézis meg az antitézis. Hogy képtelenség, amit mondunk? Az elektron látszólag valamely törvényeknek engedelmeskedik, és a televízió, teszem azt, valóságos dolog. Létezik az elektron, vagy nem? Amit a természet létezésnek nevez, a mi szemünkben nem feltétlenül az. Az elektron a lét vagy a nemlét birodalmába tartozik? Ennek a kérdésnek a világon semmi értelme. A

elnevezést adták az újabb mutatóknak. Van valami felemelően költői ebben a Furcsaság Angyalának szóló

köszöntésben. Mint különben a modern fizika több más kifejezésében: „tiltott fény", „tökéletesen másutt", a

„különösség kvantumszáma" túlmutat a fizikán, az emberi szellem mélységeivel fennálló kapcsolatokra céloz.

megismerés révén így tűnnek el megszokott gondolkodási formáink, a dolgok elavult szemléletéből származó irodalmi bölcseleteink.

A Föld a világegyetemhez kötődik, az ember nemcsak azzal a bolygóval van kapcsolatban, amelyiken lakik. A kozmikus sugárzás, a rádióasztronómia, az elméleti fizikai munkák az egész kozmosszal fennálló kapcsolatokat bizonyítják. Nem zárt világban élünk: korunk valóban figyelmes szelleme ezt nem is tagadhatja. Ilyen körülmények között hogyan lehetséges mégis, hogy például társadalmi téren a gondolat nemcsak földhözragadt, hanem kis területre korlátozódik, vidékies? És hogyan lehetséges, hogy a regényben ábrázolt lélektanunk olyan zárt tud maradni, az érzékiség meg az érzelmesség infratudatos megnyilvánulásaira korlátozódik? Miközben civilizált emberek milliói nyitják ki könyvüket, mennek moziba vagy színházba, mert meg akarják tudni, hogyan hódítja meg René Franroise-t, aki gyűlöli az apja szeretőjét, ezért sekélyes bosszúból leszbiánus lesz, a kutatók mennyei muzsikát komponálnak a számokból, s azon töprengenek, vajon a tér nem zsugorodik-e össze egy-egy jármű körül.4 Mert akkor az egész világegyetem

44

Jean Charon Théorie unitaire-jének (Egységes elmélet) megjegyzése.

elérhető lenne: egy ember élettartama alatta legtávolabbi csillagra is eljuthatnánk. Ha az ehhez hasonló egyenleteket le tudnánk vezetni, gyökeresen megváltozna az emberi gondolkodás. Ha az ember nem korlátozódik erre a Földre, újabb kérdések merülnek fel a beavatottság alapvető értelméről és az odakinti értelmes lényekkel esetleg létrejövő kapcsolatokról.

Na és mi van még? A tér és idő szerkezetét kutatjuk, múlt- és jövőképünk nem tartható többé. A részecskekutatás terén az idő egyszerre két irányban halad: a jövő és a múlt felé. Mi az idő, a végletes gyorsaság, mondjuk, mondjuk a fénysebesség esetén? London, 1944 októbere. A város fölött 5000 kilométeres óránkénti sebességgel száguldó V-2 rakéta. Le fog esni. De mihez képest fog leesni? A ház lakói, amelyet a következő pillanatban lerombol, csak azt látják és hallják, hogy a V-2 le fog esni. A radar 300. 000 kilométer/másodperces hullámokat bocsát ki (ehhez a sebességhez képest a rakéta csigalassúsággal halad), a radar kezelője tudja, hogy a bomba becsapódási helyét már kijelölték. Figyel: nem tehet semmit. Emberi mércével már semmi sem állíthatja meg a halál eszközét, semmi sem teheti ártalmatlanná. A kezelő szemében a rakéta már fel is robbant. A radar sebességéhez képest az idő gyakorlatilag nem is múlik. A ház lakói meg fognak halni. A radar szuperszemében már meg is haltak.

Másik példa: amikor a kozmikus sugarak elérik a Föld felületét, olyan részecskék, mw-mezonok találhatók bennük, amelyeknek földi élete csupán egymilliomod másodperc. Egymilliomod másodpercen belül ezek a tiszavirág-életű részecskék szétroncsolódnak a radioaktivitástól. Na most, ezek a részecskék 30 kilométeres magasságban keletkeznek az égen, ott, ahol bolygónk légköre kezd sűrűsödni. E részecskéknek rövidebb az élettartama, mint amennyi idő alatt megteszik ezt a 30 kilométert, legalábbis a mi mércénk

45

II.

szerint. Csakhogy az ő idejük nem azonos a miénkkel. Ők az örökkévalóságban élték meg ezt az utat, és csak akkor léptek be az időbe, amikor a tengerszintre érve elveszítették energiájukat. Tervezik, hogy olyan készülékeket szerkesztenek, amelyek elő tudják idézni ugyanezt a jelenséget. Afféle időfiókokat létesítenek, amelyekben a rövid élettartamú tárgyakat a negyedik halmazállapotban tudják tárolni. Ez a fiók üres üveggyűrűben lenne, nagy erőtérben elhelyezve, ahol a részecskék olyan gyorsan forognának; hogy az ő szempontjukból az idő múlása gyakorlatilag megállna. Így azután perceken vagy órákon át fenntartható és megfigyelhető lenne egymilliomod másodpercnyi élet...

„Nem szabad úgy felfogni, hogy az eltelt idő a semmibe vész; az idő egy és örök, a múlt, a jelen és jövő csupán egy folyamatos, egyforma, örökké tartó felvétel különböző változata, ha úgy tetszik, különféle vájata."5

Einstein mai hívei szerint valójában nincs más, mint az örök jelen. Ezt mondják a régi misztikusok is. Ha a jövő már létezik, akkor az előismeret már ténykérdés. A fejlett ismeret egész kalandja a fizika törvényeinek leírására irányul, és persze a négydimenziós kontinuumban, vagyis az örök jelenben felfogott élettan és lélektan törvényeinek leírására is. A múlt, a jelen, a jövő - van. Talán egyedül a tudat változtat helyet. Most először kap teljes jogú szerepet a tudat az elméleti fizikai egyenletekben. Ebben az örök jelenben az anyag minta múlt és a jövő közt vezető fonal jelenik meg. E fonal mentén halad az emberi tudat. Milyen módon tudja megváltoztatni a fonal feszességét úgy, hogy ellenőrzi az eseményeket? Egy napon megtudjuk majd, s akkor a lélektan a fizika egyik ága lesz.

És ezzel az örök jelennel bizonyára összefér a szabadság. „A Szajnán felfelé haladó hajó utasa előre tudja, milyen híd következik. Attól még cselekedeteiben teljesen szabad, attól még ugyanolyan jól láthatja, ha

valami közbejön.6 A jövő szabadsága egy olyan örökkévalóságon belül, amelyik van. Az egész

46

Eric Temple Bell: Le Flot du temps (Az idő folyama). Gallimard, Párizs.

világegyetemhez kapcsolódó emberi sors kettős képe bámulatos kép!

Ha újrakezdhetném az életem, egészen bizonyosan nem akarnék író lenni, és nem holmi visszamaradott társadalomban pergetném napjaim, amelyben a kaland a meleg kuckóban heverészik, mint a kutya. Oroszlánkalandra ácsingóznék. Elméleti fizikusnak tanulnék, hogy a valódi regényesség sűrűjében élhessek.

A fizika új világa kerek perec tagadja a kétségbeesés meg a képtelenség filozófiáját. A tudat nélküli tudomány a lélek rombolója. De a tudomány nélküli tudat is romhalmaz. Ezek az egész XX. századi Európát bejárt bölcseletek valójában új mezbe bújtatott XIX. századi kísértetek voltak. A tudomány és technika világának valóságos tárgyilagos ismerete, amely előbb-utóbb maga után hozza a társadalmi ismereteket is, arra tanít bennünket, hogy az emberi történelem iránya tisztán előre látható: az ember hatalma egyre nő, a közszellem egyre magasabb szintű, a tömegek szorosan összekovácsoltak, szövetségük tevékeny tudattá alakul, s megnyílik az út egy olyan civilizáció felé, amelyben az élet annyival magasabb rendű lesz a miénknél, mint most a miénk az állatokénál. Az irodalmi filozófiák arra tanítottak bennünket, hogy az ember képtelen megérteni a világot. Már André Maurois azt írta a Les Nouveaux Discours du Docteur OGradyban: „Azt azért ismerje el, doktor, hogy a XIX. századi ember azt hihette, hogy a tudomány egy szép napon tisztázza a világot. Elete korai szakaszában Renan, Berthelot, Taine

ebben az ábrándban ringatta magát: A XX. századi embernek már nincsenek efféle reményei. Tudja, hog^ a felfedezés megszünteti a rejtélyt. Ami a haladást illeti, meg kell állapítanunk, hogy az emberi hatalom csak éhínséget, zsarnokságot, fejetlenséget, kínzást és szellemi zűrzavart keltett. Milyen remény maradt még? Ön miért él, doktor?" De a kérdés már nem is vetődött fel. A szájtépők ellenére a rejtély körül egyre szorosabbá

47

R. P. Dubarle: Rádióvita, 1957. ápr. 12.

II.

vált a gyűrű, és a bevádolt haladás az égre nyitotta az ajtókat. Már nem Berthelot vagy Taine szavatol az emberi jövőért, hanem inkább az olyan emberek, mint Teilhard de Chardin. A különféle szakágakat képviselő tudósok szellemi összecsapásából a következő gondolat szűrhető le: meglehet, hogy egy napon az agy alapvető működése fogja felfedni előttünk az elemi részecskék utolsó titkait, mert ami világegyetemünk tájékán az agy a legbonyolultabb reakciók végeredménye és végkövetkeztetése, és bizonyára magában foglalja világunk legbensőbb törvényeit. A világ nem képtelen és a szellem egyáltalán nem alkalmatlan a befogadására. Épp ellenkezőleg, könnyen lehet, hogy az emberi szellem máris megértette a világot, csak még nem tud róla...

48

Röpke megjegyzések a társadalomtudomány elmaradottságáról - Süketek párbeszéde - A bolygóköziek és az isten háta mögöttiek - Egy lovag, aki visszatért közénk - Némi emelkedettség

A modern fizikában, matematikában és biológiában a láthatár a végtelenbe nyúlik. A társadalomtudomány kilátásait azonban ma is elfedik a múlt század emlékei. Emlékszem, mily szomorú meglepetést szerzett nekünk, Bergier-nek meg nekem a híres szovjet közgazdász, Jevgenyij Varga és az amerikai Fortune folyóirat 1957-es levélváltása. Ez a fényűző kiadványa felvilágosult kapitalizmus eszméit hirdeti. Varga kiváló szellem, és maga mellett tudhatja a legfelső hatalmat. A két tekintély közti párbeszédtől joggal vártuk, hogy komoly segítséget nyújt majd korunk megértéséhez. Az eredmény azonban rettentően kiábrándító volt.

Varga úr egy jottányival sem tért el evangéliumától. Marx megjósolta a kapitalizmus elkerülhetetlen válságát. Varga úr nagyon közelinek ítélte ezt a válságot. Ezt az elméleti szakembert, aki a radar korában még mindig a jó öreg szakállas Károly pápaszemén át nézte a világot, egyáltalában nem hatotta meg az a tény, hogy az Egyesült Államok társadalmi helyzete szüntelenül javul, és hogy immár az a nagy gond: hogyan használhatnák fel minél ésszerűbben a szabadidőt. Egy pillanatra sem ért el az

49

III.

agyáig, hogy esetleg a megjósolt összeomlás nem a megadott séma szerint játszódik le, és hogy netán a tengerentúlon valami egészen új társadalom születik. De a Fortune szerkesztősége sem vette figyelembe, hogy esetleg a Szovjetunióban társadalmi változás következhet be, és azt bizonygatta, hogy az 1957-es Amerika tökéletes, végleges eszményt képvisel. Az oroszok csupán annyit remélhetnek, hogy egy vagy másfél század múltán elérik ezt az eszményi állapotot, ha jól viselkednek. Semmi sem nyugtalanította, semmi sem aggasztotta Varga űrelméleti ellenfeleit, sem az amerikai értelmiség körében elszaporodó új kultuszok (Oppenheimer, Aldous Huxley, Gerald Heard, Henry Miller és még sokan mások, akiket a keleti bölcselet kerített hatalmába), de még az sem, hogy a nagyvárosokban milliószámra tömörültek bandákba „azok nélkül lázadó" fiatalok, sem az a húszmillió egyén, aki csak úgy tudja elviselni azt az életmódot, hogy olyan veszedelmes

s

kábítószerekhez nyúl, mint a morfin vagy az ópium. Ugy látszik, nem fogták fel, milyen fontos az életcél. Ha majd minden amerikai családban két kocsi lesz, akkor majd vesznek egy harmadikat. Ha a tévékészülékek piaca telítődik, fel kell szerelni a gépkocsikat is.

Mégis meg kell hagynunk, hogy Jevgenyij Varga úr meg a Fortune szerkesztősége sokkal előbbre tart, mint a mi társadalomtudósaink, ami közgazdászaink, a mi gondolkodóink. Nem bénítja őket a gátlást okozó hanyatlás. Nem kéjelegnek borúlátón. Nem képzelik azt, hogy a világ képtelen, és ezt az életet nem érdemes leélni. Szilárdan hisznek a haladás erényében, határozott léptekkel mennek azon az úton, amely az embernek a természet fölötti, egyre növekvő hatalmához vezet. Erősek és emelkedettek. Széles látókörűek, sőt az égre is kacsingatnak. Meghökkentő volna részünkről az a kijelentés, hogy Varga úr a szabad vállalkozás híve, a Fortune szerkesztősége pedig csupa haladó emberből áll. Ha szigorúan ragaszkodunk az európai értelemben

50

vett tételekhez, mégis igazat mondanánk. Varga úr nem kommunista, a Fortune nem kapitalista, ha a ránk jellemző szemellenzős vidékiességgel nézzük a dolgot. A felelős orosz és amerikai egyformán becsvágyó, hatalomra törekvő és javíthatatlan optimista. Ezek a tudományt és technikát irányító emelőkarok szétfeszítik a XIX. században megalkotott társadalomtudomány kereteit. Ha esetleg Nyugat-Európa bizantinus vitákba bonyolódna és süllyedne - ne add, Uramisten! -, azért az emberiség éppúgy tovább haladna, szétrobbantaná az alapszerkezeteket, megteremtve a civilizáció új formáját az aktív tudatosság két új sarkpontja, nevezetesen Chicago és Taskent közt, míg a Kelet, azután Afrika hatalmas tömegei bekerülnének az olvasztóba.

Miközben Franciaországban egyik legkiválóbb szociológusunk „a munkamorzsákon" (egyikük munkájának ez a címe) siránkozik, addig az amerikai szakszervezetek már a húszórás munkahetet latolgatják. Miközben az állítólagos élharcos párizsi értelmiség azon töpreng, vajon túl kell-e lépni Marxon, vagy hogy az egzisztencializmus emberséges forradalom-e avagy sem, a moszkvai Sternfeld Intézet az emberiség Holdra telepítését tanulmányozza. Miközben Varga úr a próféta jóslatának beteljesedését, azaz az amerikai összeomlást várja, az amerikai biológusok azon fáradoznak, hogy élő anyagot szintetizáljanak az élettelenből. Miközben továbbra is gondot okoz az egymás mellett élés, a kommunizmus és a kapitalizmus egyaránt olyan óriási technikai forradalommá alakult át napjainkban, amilyet ez a Föld még nem látott. És mi? Hová tettük a szemünket? Térjünk észre, emberek!

Az utolsó nagy és alkotó szociológus minden bizonnyal Lenin volt. Pontosan határozta meg 1917-ben a kommunizmust: „Szocializmus plusz elektromosság." Azóta csaknem fél évszázad telt el. A meghatározás még mindig áll Kínára, Afrikára, Indiára. A modern világban azonban már érvényét vesztette. Oroszország arra a gondolkodóra vár, aki majd leírja az új rendet:

51

III.

kommunizmus plusz atomenergia, meg gépesítés, meg üzemanyag és táplálék előállítása levegőből és vízből, meg a szilárd testek fizikája, meg a csillagok meghódítása stb. John Buchan, miután részt vett Lenin temetésén, új látnok eljövetelét jósolta, aki majd megteremti a „négydimenziós kommunizmust".

A Szovjetuniónak tehát nincs igazán kiemelkedő szociológusa, ám Amerika sincs jobban eleresztve. A XIX. századi „vörös történészek". elleni kirohanás a nagy kapitalista családok és hatalmas szervezetek őszinte dicséretére ihlette a megfigyelőket. Egészséges ez az őszinteség, a kilátás azonban silány. Az „American way of life"-ot alig bírálják, s ha igen, főleg az irodalom, az viszont a lehető legszigorúbban. Ugy látszik, senki sem képes annyira megerőltetni a képzeletét, hogy ráébredjen: ebben a „magányos tömegben" teljesen új külső jegyeket mutató civilizáció van születőben, hogy átalakul a tudat, hogy új mítoszok keletkeznek. A „science fiction"-nek nevezett gazdag és meghökkentő irodalomból pedig a felnőtté érő kamasz szellemi kalandvágyát hámozhatjuk ki, amely a bolygóra méretezve szélesedik, kozmikus léptékű megfontolásokat latolgat, és másképpen fogalmazza meg az emberi sorsot a tágas világegyetemben. A társadalomtudósok szemében azonban komolytalan volna az effajta irodalom tanulmányozása, pedig mennyire emlékeztet az ókori regék szájhagyományaira, és milyen híven tanúsítja az értelmiség kialakulóban lévő, mélyenszántó mozgalmait.

Ami mármost az európai társadalomtudományt illeti, bizony menthetetlenül isten háta mögötti, itt minden értelmet belterjes perpatvarokra pazarolnak. Ilyen körülmények közt egyáltalán nem meglepő, ha az érzékeny lelkek világvége-hangulatba menekülnek. Minden olyan képtelen, a hidrogénbomba pedig pontot tesz a történet végére. Ez az elmélkedés egyszerre látszik gyászosnak és mélynek, mindenesetre könnyebben kezelhető, mint a valóság elemzéséhez

52

szükséges súlyos és kényes szerszámok. Az olyan civilizált ember helytelen, átmeneti gondolkodása ez, aki örökölt fogalomtárát (egyéni szabadság, emberi személyiség, boldogság stb.) nem igazította hozzá a jövő megváltozott céljaihoz. A szellem ideges fáradtsága ez, s arra a pillanatra jellemző, amikor a szellem saját hódításaiért küzdve nem pusztulásra van ítélve, csak arra, hogy gondoljon újra mindent. Végtére is nem ez az első eset az emberiség történetében, amikor a tudatot az egyik síkból a másikba kell áthelyezni. Minden vajúdás fájdalmas. Ha van jövő, vegyünk annyi fáradságot, hogy tanulmányozzuk. Es felgyorsult jelenünkben tűnődéseinknek nem a közvetlen múltból kell kiindulnia. Közvetlen jövőnk éppannyira elüt attól, amit most ismertünk meg, mint amennyire a XIX. század a maja civilizációtól. Úgy kell tehát eljárnunk, hogy szüntelenül a lehető legnagyobb tér- és időtávlatokban gondolkodunk, eszünkbe ne jusson parányi töredékek aprólékos összehasonlítása, mert a most átélt múltnak nincsenek olyan tulajdonságai, minta jövőnek, és mert az épp hogy megvalósult jelen azonnal a használhatatlan múltba hull.

Az első igazán termékeny ötlet az, hogy megváltoztak a célok. Ha egy keresztes lovag visszatérne közénk, mindjárt azt kérdezné, miért nem vetjük be az atombombát a hitetlenek ellen. Ha elég erős és elég nyílt szellemű, végeredményben nem is annyira a gépeinken fog ámuldozni, hanem azon, hogy még mindig a hitetlenek kezén van a fél szent sír, a másik fele pedig mellesleg a zsidók kezén: Azt fogná fel a legnehezebben, mire jó az a gazdag és hatalmas civilizáció, amelynek gazdagságát és hatalmát nem egyértelműen Jézus dicsőségének szenteljük. Mit felelnének neki a szociológusaink? Hogy hatalmas erőfeszítéseink, csatáink, felfedezéseink kizárólagos célja minden ember „életszínvonalának" emelése? Mihelyt ráébredne, hogy ennek az életnek nincs célja, képtelennek tartaná ezt az okot. Akkor mesélnének neki

53

III.

igazságról, szabadságról, az emberi személyiségről, elmondanák neki a XIX. század humanista-materialista evangéliumát. Amire a lovag bizonnyal azt felelné: de minek a szabadság? De minek az igazság? És minek az emberi személyiség? Ahhoz, hogy lovagunk megtapasztalásra méltónak lássa civilizációnkat, nem visszapillantó társadalomtudományi fejtegetésekbe kellene bocsátkozni. Előremutató fejtegetéssel kellene őt meggyőzni. Ugy kellene bemutatni neki haladó világunkat, haladó értelmünket, mint holmi keresztes hadjárat pazar megmozdulását. Most is arról van szó, hogy ki kell szabadítani a szent sírt: az anyagban rekedt szellemet, és le kell győzni a hitetleneket: vagyis azokat, akik nem hisznek a szellem végtelen hatalmában. Most is vallásról van szó: pontosan rámutatni mindarra, ami önnön nagyságához köti az embert, és e nagyságot a világegyetem törvényeihez. Olyan világot kellene bemutatni neki, ahol a részecskegyorsítók olyanok, mint a katedrálisok, ahol a matematika olyan, mint a gregoriánus ének, ahol nemcsak az anyagban, hanem az agyakban is változások mennek végbe, ahol a sokszínű embertömeg megmozdul, ahol az ember antennái a kozmikus térbe közvetítik az ember kérdéseit, ahol a bolygó lelke ébredezik. Akkor talán lovagunk nem szeretne visszatérni a múltba. Akkor talán otthon érezné magát nálunk, csak éppen egy kicsit más szinten. Talán a jövő felé törne, mint ahogyan valaha Kelet felé tört, visszanyerné hitét, csak más gondolatvilágban. Tessék megfigyelni, milyen az életünk!

Tessék nyitott szemmel járni! Tessék megvilágítani az árnyakat!

54

ÖSSZEESKÜVÉS FÉNYES NAPPAL

I.

„A Föld munkásainak" nemzedéke - Ön maradi modern vagy a jövő kortársa? - Egy plakát Párizs falain, 1622-ben -A technika nyelve titkos nyelv - A titkos társaság új fogalma - A „vallásos szellem" új formája

Wells láthatatlan embere, Griffin azt mondta: „Az ostobák, szóval a közönséges emberek, sőt a közönséges matematikusok mit sem tudnak arról, mit jelenthet a molekuláris fizikával foglalkozó tudós számára néhány általános képlet. A könyvekben... csodák, valóságos mirákulumok vannak!"7

De ma már tudnak róla, az utca embere inkább, mint a vájtfülű, egy forradalommal mindig lemaradva. Vannak csodák, vannak szépségek, és vannak borzalmak. Wells óta a tudomány hatalma kiterjedt a bolygón túlra, és

s

veszélyezteti ez utóbbi életét. Uj tudósnemzedék született. Ezek az emberek tudatában vannak, hogy ok nem önzetlen kutatók és puszta szemlélők, hanem Teilhard de Chardin szép megfogalmazásával élve, a „Föld munkásai", akik tekintetbe veszik az emberi sorsot, és nem kis mértékben felelősek ezért a sorsért.

Párizs felszabadításakor Joliot-Curie benzines-palackokat hajigál a német tankokra a csatában. Norbert Wiener kibernetikus így szól a politikusokhoz: „Végtelen

55

H. G. Wells: A láthatatlan ember (Benedek M. ford.).

erőtartalékkal ajándékoztunk meg benneteket, és ti Bergen-Belsent meg Hirosimát csináltatok!"

Ők már új típusú tudósok, az ő sorsuk a világ sorsához kötődik.8 Egyenes ági leszármazottai a század első negyedében élt tudósoknak: Curie-nek, Langevinnek, Perrinnek, Plancknak, Einsteinnek stb. Nem hangsúlyoztuk eléggé, azokban az években a szellem lángja olyan magasra csapott, amilyen magasságokat a görög csoda óta nem ért el. Ezek a mesterek indítottak csatát az emberi szellem tehetetlensége ellen. „Az igazság sohasem győz, de végül is ellenfelei meghalnak" - mondta Planck. Einstein pedig: „Nem hiszek a nevelésben. Te magad vagy a példakép, bármily rémisztő is ez a kép." Akkor azonban még nem az egész Föld, nem a történelem, nem az azonnali cselekedet forgott kockán. Ezek az emberek egyedül az igazságért éreztek felelősséget. Csakhogy a politika utolérte őket. Planck fiát megölte a Gestapo, Einsteint száműzték. A mostani nemzedék minden szempontból, minden körülmények között úgy érzi, hogy a tudós a világ függvénye. Birtokában van majdnem minden hasznos tudás. Hamarosan birtokba vesz majdnem minden hatalmat. Annak a kalandnak a kulcsfigurája, amelybe az emberiség bocsátkozott. A politikusok gyűrűjében, rendőröktől és titkosszolgálatoktól szorongattatva, katonák ellenőrzése alatta küzdelem végén a tudós egyformán esélyes a Nobel-díjra meg a kivégzőosztagra.

Kutatásai folytán eljut a középszerű részletkérdésekig, egyszersmind bolygóléptékű, ha nem űrléptékű tudatra emelkedik. Az ő hatalma és az államhatalom közt félreértés van. Csak a gyáva szörnyeteg habozhat aközt, amit ő maga kockáztat, és aminek a világot kiteszi. Kurcsatov megszegi a némasági fogadalmat, és felfedi az angol harwelli fizikusoknak, amit tud. Pontecorvo

56

8 „A kutatónak rá kellett döbbennie, hogy mint minden emberi lény, ő is egyformán nézője és szereplője a lét nagy

drámájának" - Bohr.

Oroszországba menekül, hogy folytathassa munkásságát. Oppenheimer konfliktusba keveredik a kormányával. Az amerikai atomtudósok a hadsereg ellen fordulnak, és közreadják páratlan Közleményüket: a borító órát ábrázol, amelynek a mutatói mindig közelebb kerülnek éjfélhez, valahányszor egy félelmetes kísérlet vagy felfedezés a katonák kezére jut.

„Megjósolhatom a jövőre vonatkozóan - úja J. F. S. Haldane angol biológus -, hogy ami még nem volt, lesz! Es senki sem menekülhet!"

Az anyag felszabadítja energiáját, és megnyelik az út a csillagok felé. Ezekhez, az eseményekhez fogható sincs a történelemben. „Olyan pillanatokat élünk át, amikor a történelem is visszafojtja lélegzetét, amikor a jelen úgy válik el a múlttól, mint ahogyan a jégszikla kiszakad a jéghegyből, és elindul a végtelen óceán felé."9

A jelen tehát elválik a múlttól, nem szakít az egész múlttal, a beteljesedett múlttal például

nem, csak a legzsengébb múlttal, vagyis azzal, amelyet „modern civilizációnak" neveztünk el. Az a

civilizáció, amely a XVIII. századi Nyugat-Európa szellemi forrongásából kikerülve, a XIX. században

kibontakozva, a XX. század első felében az egész világot teleszórta gyümölcseivel, már

éppen távolodóban van tőlünk. Ezt lépten-nyomon érezzük. A szakítás pillanatát éljük éppen.

Magunkat pedig hol maradi moderneknek, hol pedig a jövő kortársainak nevezzük. A tudatunk és

az értelmünk azt súgja, hogy a kettő egyáltalán nem ugyanaz.

Azok az eszmék, amelyekre ez a modern civilizáció épült, elavultak. A szakítás vagy helyesebben az átalakulás időszakában nem szabad nagyon csodálkoznunk azon, hogy a tudomány szerepe és a tudós küldetése alapvető változásokon megy át. Melyek ezek a változások? A távoli múltból vett látomás felidézése révén talán rávilágíthatunk a jövőre. Vagy pontosabban: új szemszögből kereshetjük új kiindulópontunkat.

57

Arthur Clarke: Ikarosz gyermekei.

1622-ben a párizsiak egy szép napon a következő szövegű plakátokat találták a falakon:

„Mi, a Rózsakeresztes Testvérek legfőbb testületének küldöttei láthatóan és láthatatlanul é városban tartózkodunk, a Legmagasságosabbnak köszönhetően, aki felé az Igazak lelke fordul, s ki akarjuk menteni az embereket, a hozzánk hasonlókat, halálos tévedésükből."

A legtöbben tréfaként fogták fel az ügyet, de amint napjainkban Serge Hutin úr felhívja a figyelmünket: „A Rózsakeresztes Testvéreknek a következő titkok tudását tulajdonították: a fémek átváltoztatása, az élet meghosszabbítása, a mérhetetlen távolságokban lejátszódó események ismerete, az okkult tudomány felhasználása a legrejtettebb tárgyak fellelésére."10 Ha törlik az „okkult" kifejezést, azokkal a képességekkel találják szemben magukat, amelyekkel a modern

tudomány máris rendelkezik, vagy amelyeket meg óhajt szerezni. Az akkoriban már rég kialakult legenda szerint a Rózsakeresztesek titkos társasága azt állította, hogy az ember hatalma a természet és önmaga felett végtelen lesz, hogy megismeri a halhatatlanság titkát, féken tudja tartani az összes természeti erőt, és mindenről tudomást szerezhet, ami a világegyetemben történik. A legcsekélyebb képtelenség sincs ebben, s a tudományos haladás részben már igazolta ezeket az álmokat. Olyannyira, hogy az 1622-es felhívás akár mai megfogalmazásban is felbukkanhatna Párizs házfalain, vagy megjelenhetne valamelyik napilapban, ha a tudósok olyan értekezletre gyűlnének össze, amelyen figyelmeztetni akarnák az embereket a reájuk leselkedő veszélyekre és hogy új társadalmi és erkölcsi célok elérésére törekedjenek. Pontosan megegyezik a Rózsakeresztesek kiáltványának hangjával Einstein egyik

58

Serge Hutin: Histoire de Rose-Croix (A Rózsakereszt története). Párizs.

patetikus nyilatkozata, Oppenheimer egyik beszéde, az amerikai atomtudósok Közleményének vezércikke. Még egy egészen friss orosz írás is a rendelkezésünkre áll. A Párizsban 1957-ben rendezett radioizotópoknak szentelt konferenciával kapcsolatban Vlagyimir Orlov szovjet író azt írta: „Napjaink »alkirnistáinak<< fel kell idézniük középkori elődeik alapszabályait, amelyek egy párizsi könyvtárban fennmaradtak, és kimondják, hogy alkímiával csak olyan emberek foglalkozhatnak, »akiknek tiszta a szíve és emelkedett a szándéka<„

Egyszerre nagyon régi és ultramodern egy olyan nemzetközi titkos társaság gondolata, amelyikbe nagyon magas tudású értelmiségiek tömörülnének, akik rendkívüli szellemi felkészültségük révén felfogták, hogy a szervezett hatalmak ellen, a közönséges halandók kíváncsisága és sóvársága ellen meg kell védeni a tudomány felfedezéseit, vívmányait, és a kellő pillanatra kell tartalékolni vagy éppenséggel több évre el kell temetni, vagy csupán egészen kis részüket szabad nyilvánosságra hozni. A XIX. században ez elképzelhetetlen lett volna, vagy még akár huszonöt évvel ezelőtt is. De ma nagyon is elképzelhető. Bizonyos tekintetben meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy ez a társaság máris létezik. A Princeton Egyetem némely vendége (nevezetesen egy tudós keleti utazóra gondolok11) tapasztalta ennek egy-két jelét. Semmi sem bizonyítja, hogy a Rózsakeresztesek titkos társasága létezett a XVII. században, de minden jel arra vall, hogy meg kell barátkoznunk a gondolattal: napjainkban a körülmények hatalma hasonló társaságot hív életre, amely logikus tartozéka lesz jövőnknek. De valamit még tisztáznunk kell a titkos társaság fogalmából. Magát az ősrégi fogalmat a jelen világítja meg igazán.

Vegyük megint a Rózsakereszteseket. „S akkor megalapították - mondja Serge Hutin történész - a

59

közönséges halandók fölött álló felsőbbrendű lények közösségét, akik egyforma belső tulajdonságokkal rendelkeztek, s erről ismerték fel egymást."

Ennek a megfogalmazásnak a javára kell írnunk, hogy elvetette a szemünkben badar okkultizmust. Nekünk ugyanis világos, csaknem tudományos, erős, derűlátó elképzeléseink vannak a „felsőbbrendűség állapotáról12.

A kutatások olyan szakaszához értünk, amelyben már az élőlényeknek, magának az embernek a mesterséges megváltoztatását, javítását latolgatják. „A

radioaktivitás szörnyeket szülhet, de lángelmékkel is megajándékozhat bennünket" - jelenti ki egy angol biológus. Meglehet, hogy a jelenlegi tudományos kutatás nyelvezete megegyezik az alkimista kutatáséval, amely, ugye, magának a végrehajtónak a változásához vezet. Mindjárt látni fogjuk, hogy csekély mértékben ez már be is következett néhány kortárs tudós esetében.

A pszichológia legújabb tanulmányozása bizonyítanilátszik az álom és ébrenlét állapotán kívül egy harmadikállapot létezését, ez pedig olyan felsőbbrendű tudati állapotvolna, amelyben az ember szellemi eszközeimegsokszorozódnak. A mélylélektanhoz, amelyet apszichoanalízisnek köszönhetünk, ma hozzátehetjük amagaslélektant, amely a lehetséges szuperértelem útjáravezethet bennünket. A zseni csupán egy állomás lenne azonaz úton, amelyet az ember saját magában jár be, hogy elérjeképességei teljes kihasználtságát. Hétköznapi értelembenvett intellektuális életünkben a tizedét sem használjuk ki

60

Rádzsa Rao barátom

L. jelen mű harmadik részét: Az ember végtelen.

lehetőségeinknek, figyelmünknek,tudásunk

gyarapításának, emlékezetünknek, ösztönösségünknek, összehangoló képességünknek. Nem lehetetlen, hogy még egy lépés, és megtaláljuk vagy újra megtaláljuk azokat a kulcsokat, amelyek tengernyi ismeretanyagra nyíló ajtók zárjába illenek. Ezen a téren az emberiség közeli megváltozásának ötlete korántsem okkultista álomból, hanem a valóságból táplálkozik. Erre még hosszan visszatérünk munkánkban. Kétségkívül máris vannak köztünk mutánsok, olyanok mindenesetre, akik megtettek néhány lépést azon az úton, amelyre egy napon valamennyien rátérünk.

A hagyomány szerint13 a „zseni" kifejezés nem érzékelteti eléggé az emberi agy összes lehetséges felsőbbrendű állapotát, mivel a Rózsakeresztesek szellemileg másfajták voltak, kooptációval egyesültek. Talán inkább fogalmazzunk úgy, hogy a Rózsakeresztesek legendája jó szolgálatot tett egyfajta valóság alátámasztásának: a különlegesen megvilágosodott emberek állandó titkos társaságának - a fényes nappal szőtt összeesküvésnek.

A Rózsakeresztesek társasága állítólag természetes képződmény volt, azokból az emberekből alakult, akik eljutottak a felsőbbrendű tudás állapotába, vitatársakat kerestek, más embereket, akik ismereteiket tekintve hozzájuk hasonlóak, akikkel beszédbe tudnak elegyedni. Ilyen például Einstein, akit az egész világon csak öt vagy hat ember értett meg, vagy néhány száz olyan matematikus és fizikus, akiknek megvannak az adottságaik ahhoz, hogy gyümölcsöző ötleteik támadhatnak a paritás törvényének újragondolásához.

A Rózsakeresztesek azt vallják, hogy semmi mást nem kell tanulmányozni, csak a természetet, ez a tanulmányozás azonban valójában csak a köznapi szellemektől eltérő gondolkodásúaknak nyújthat valamit.

61

Ha a természetet e különleges szellem jegyében vizsgáljuk, a tökéletes tudás és bölcsesség a jutalmunk. Ez az új, dinamikus gondolkodás meghódította Descartes-ot és Newtont. Velük kapcsolatban sokszor felmerült a Rózsakeresztesek társasága. Azt jelenti vajon ez, hogy beléptek? Ennek a kérdésnek semmi értelme. Nem úgy képzeljük el, hogy valamely szervezett

társaságról van szó, hanem úgy gondoljuk, hogy a más szellemi berendezésű emberek közt létre kell jönnie valamilyen kapcsolatnak, közös nyelvnek, ami nem titkos, csak éppen az adott időben a többi ember számára egyszerűen felfoghatatlan.

Ha a napjainkban már nem létező civilizációkban alapvető ismereteket dolgoztak ki az anyagról és az energiáról, a világegyetemet szabályozó törvényekről, és ezeknek az ismereteknek töredékes részei fennmaradtak az idők során (amiben egyébként nem vagyunk bizonyosak), csakis felsőbbrendű szellemek adhatták tovább, és mi sem természetesebb, mint hogy nyelvüket a közönséges halandó nem értheti. De ha elvetjük is ezt a feltevést, azt azért el tudjuk képzelni, hogy az idők folyamán páratlan szellemi felkészültségű emberek követték egymást, és adták tovább tudásukat. Az ilyen szellemek nyilvánvalónak tartják, hogy semmiképp nem szabad elárulniuk hatalmukat. Ha Kolumbusz Kristóf felsőbbrendű szellem lett volna, titokban tartja felfedezését. Egyfajta titoktartásra. kötelezve, ezek az emberek csak a velük egyenrangúakkal létesíthetnek kapcsolatot. Gondoljanak csak az orvosok beszélgetésére a kórházban - fennhangon beszélnek a beteg ágya mellett, a beteg mégsem ért egy szót sem az egészből -, s mindjárt láthatják, hogy eszünkben sincs a gondolatot az okkultizmus, a beavatás és hasonlók ködébe süllyeszteni. Végül pedig magától értetődik,

62

13 Van egy kevésbé bizonyos elmélet, amely szerint a Rózsakeresztesek az elsüllyedt civilizációk örökösei.

hogy az ilyen szellemek, akik csupán azért akarnak észrevétlenek maradni, hogy ne akadályozzák őket, másra hivatottak, hogysem konspirációsdit játsszanak egymással. Csak a körülmények hatalma kényszeríti őket szövetségbe. Ha sajátos a nyelvezetük, csak azért, mert az a tudásanyag, amelyet e nyelv kifejez, a hétköznapi embernek felfoghatatlan.

Kizárólag ilyen alapon fogadjuk el a titkos társaság gondolatát. Azok a titkos társaságok, amelyekről még tudunk, és amelyek megszámlálhatatlanok és többé-kevésbé nagy hatalmúak és festőiek, a mi szemünkben csupán utánzatok, afféle felnőtteket majmoló, gyerekes játékok.

Amíg az ember csak olyasmiről ábrándozik, hogy bármit is erőfeszítés nélkül elérhet, például pénzt munka nélkül, ismeretet tanulás nélkül, hatalmat tudás nélkül, erényt lemondás nélkül, az állítólagos titkos és beavató társaságok virágoznak, majomkodó szervezeti felépítésükkel és hókuszpókuszaikkal, amelyek a titkos nyelvet, azaz a technika nyelvét abrakadabrázzák.

Azért esett a választásunk éppen az 1622-es Rózsakeresztes példára, mert a hagyományok szerint az igazi Rózsakeresztes semminemű titokzatos beavatással nem hívja fel magára a figyelmet, elmélyülten és módszeresen tanulmányozza a Liber Mundit, a világ könyvét és a természet könyvét. A Rózsakeresztes-hagyomány tehát ugyanaz, mint a kortárs tudományé. Mostanában kezdjük felfogni, hogy a természet könyvének mélyenszántó és módszeres tanulmányozása mást is megkövetel, mint a megfigyelő szellemet; nem elég az, amit mi az imént tudományos szellemnek neveztünk, sőt még az sem elég, amit mi értelemnek nevezünk. Kutatásaink jelenlegi állásánál arra volna szükség, hogy a szellem túlszárnyalja önmagát, hogy az értelem túllépjen önmagán. Az emberi, a túlságosan emberi már nem elegendő. Talán éppen ennek a

63

megállapításnak, amely a régmúlt századok felsőbbrendű emberétől származik, köszönhetjük, ha nem is a valóságot, de legalább a Rózsakeresztes legendát. A maradi modern józan gondolkodású. A jövő kortársa vallásosnak érzi magát. A túlzott modernizmus nagyon eltávolít bennünket a múlttól. Némi futurizmus pedig közelít hozzá.

„Az ifjú atomtudósok közt - írja Robert Jungk14 -vannak, akik valamely szellemi versengésnek tekintik munkájukat, amelynek nincs különösebben mély jelentősége, sem pedig kötelezettsége, de akadnak már olyanok is, akik a kutatásban vallásos tapasztalást keresnek."

1622-es Rózsakereszteseink „láthatatlanultartózkodtak" Párizsban. Megdöbbentőnek találjuk, hogy a jelenlegi rendőr- és kémhisztéria légkörében a kutatóknak sikerül kapcsolatba lépniük egymással úgy, hogy nem hagynak olyan nyomot, amelyen a kormányok hozzájuthatnának a munkájukhoz. Akár tíz tudós vitatkozhatna a világ sorsán, méghozzá fennhangon, Hruscsov és Eisenhower füle hallatára, és ezek az úriemberek egy mukkot sem értenének belőle. Egy olyan nemzetközi kutatótársaságnak, amely nem szól bele az emberek dolgába, minden esélye megvolna arra, hogy a kutya se vegye észre, s ugyanígy észrevétlen maradhatna az a társaság is, amelyik csak egészen különleges esetekben avatkozna bele: Talán még a közlési eszközüket is titokban tudnák tartani. A rádiót könnyedén felfedezhették a XVII. században, s a „beavatottaknak" nagy szolgálatot tehetett volna a legegyszerűbb detektoros készülék. Ugyanígy a parapszichológia eszközeiről folytatott modern kutatás, mondjuk, a telekommunikáció kidolgozásához

vezethetett. Az amerikai Victor Enderby mérnök nemrég

64

14 Robert Jungk: Világosabb, mint ezer nap, avagy az atomtudósok tragédiája. (Angolból) Párizs.

azt írta: ha elértek eredményeket e téren, titokban tartották őket a feltalálók spontán akaratából.

Az is megdöbbentő, hogy a Rózsakeresztes-hagyomány olyan készülékekre és gépekre céloz, amelyeket a korabeli hivatalos tudomány alapján nem állíthattak elő: örökégő lámpa, hang- és képrögzítő stb. A legenda szerint „Christian Rosenkreutz" jelképes sírjában olyan készülékeket találtak, amelyek a leírás alapján 1958-ból származhattak, de semmiképp sem 1622-ből. A Rózsakeresztes-tétel kimondja, hogy a világegyetemet a tudomány és a technika uralja, nem pedig holmi beavatás vagy misztika.

Ugyanígy el tudjuk képzelni, hogy korunkban van olyan társaság, amelyik egy-egy titkos műszaki eljárást birtokol. A politikai üldöztetés, a társadalmi kényszérűség, az erkölcsi érzék és a nyomasztó felelősséggel járó tudás fejlődése egyre inkább a föld alá kényszeríti a tudósokat. Márpedig ez az illegalitás nem fogja lelassítani a kutatásokat. Hiszen nem gondolhatjuk, hogy manapság a kutató kizárólagos eszközei a rakéták meg a hatalmas atomfelbontó gépek lehetnek. Az igazi nagy felfedezéseket mindig egyszerű eszközökkel, kezdetleges felszereléssel tették. Előfordulhat, hogy e pillanatban van a világon néhány olyan hely, ahol az intellektuális sűrűség különlegesen nagy, ott fejlődik ki az új illegalitás. Olyan korba lépünk, amely sok mindenben emlékeztet a XVII. század elejére, és talán egy új 1622-es kiáltvány van születőben. Vagy talán már meg is jelent. Csak nem vettük észre.

E gondolatokat azért kell fenntartással kezelnünk, mert a régi időkben mindig vallásos megfogalmazással éltek.

Ezeknek pedig csupán irodalmi vagy „szellemi" jelentőséget tulajdonítunk. Mert ebből a szempontból modernek vagyunk. Ebből a szempontból a jövő kortársai vagyunk.

65

Ami végül szintén megdöbbentő: a Rózsakeresztesek és az alkimisták folyvást hangoztatott elve, mely szerint a transzmutációk tudományának célja magának a szellemnek a megváltoztatása. Szó sincs varázslatról, sem égi jutalomról, a valóság felfedezéséről van szó, ami arra kényszeríti a Megfigyelő szellemét, hogy máshonnan induljon ki. Ha meggondoljuk, milyen rendkívül rohamosan fejlődött a legnagyobb atomtudósok szelleme, kezdjük felfogni, mit akartak mondani a Rózsakeresztesek. Olyan korban élünk, amelyben a tudomány végszükség esetén eléri a szellemi világot, átalakítja magának a megfigyelőnek a szellemét, más szintre helyezi, mint amelyikben az immár elégtelen tudományos gondolkodás van. Ami atomtudósainkkal történik, az alkimista szövegekben leírt tapasztalathoz meg a Rózsakeresztes-hagyományhoz hasonlítható. A szellem nyelvezete nem holmi dadogás, amely bevezeti a tudományos nyelvet, hanem inkább az utóbbi végeredménye. Ami napjainkban történik, megtörténhetett a régmúlt időkben, valamilyen más ismereti síkon, úgyhogy a Rózsakeresztes legendát, meg korunk valósága kölcsönösen megvilágítja egymást. A régi dolgokat új szemmel kell nézni, ez segít megérteni a jövőt.

Rég nem azokat az időket éljük, amelyekben a haladáss

kizárólag a tudomány és technika haladását jelentette. Uj adalék merül fel, amelyet már megtalálhattunk az elmúlt századok felsőbbrendű ismeretlenjeinél, amikor rámutattak, hogy a Liber Mundi tanulmányozása „valami más" eredményt hoz. Heisenberg, a kiváló fizikus azt írja napjainkban: „Ma az ember szellemi létének fejlődése egészen más dimenziókban zajlik, mint amelyekben az utóbbi századokban zajlott."

Wells búskomoran halt meg. Ez a hatalmas szellem átélte a haladásban való hitet. Elete alkonyán azonban Wells a haladás szörnyű képét látta kirajzolódni. Már

66

nem bízott semmiben. A világ szétrombolhatja a világot, a megsemmisítés leghatásosabb eszközeit már feltalálták. „Az ember - írta az öreg, kétségbeesett Wells - lehetőségei végére ért." Az öregember, aki valaha lángelméjű előfutár volt, e pillanatban megszűnt a jövő kortársa lenni. Ma már sejtjük, hogy az ember csupán egyik lehetősége határához ért. De jönnek új lehetőségek. Új utak bukkannak elő, amelyeket a korok óceánjának árapálya hol befed, hol feltár. Wolfgang Pauli, a világhíres matematikus és fizikus - a XIX. századi legjobb hagyományokhoz híven - a rideg tudomány mellett tört lándzsát. 1932-ben a koppenhágai kongresszuson jeges kétkedésével és hatalomvágyával úgy szerepelt, mintha ő volna Faust Mephistója. Ez az éles elme 1955-ben olyan szélésre tárta gondolati határait, hogy az oly sokáig elhanyagolt lélekben látta az üdvözülés felettébb színes útját. E fejlődés jellegzetes. A legtöbb nagy atomtudósra jellemző. Nem moralizálásba vagy ködös vallásosságba csúszás ez. Ellenkezőleg: a megfigyelő szellem jellegének fejlődéséről van szó; az ismeretek természetének újfajta felméréséről. „Úgy gondolom - írja Wolfgang Pauli -, hogy a XVII. század óta dívó gyakorlattal szemben, amely szigorúan különválasztotta az emberiszellemi tevékenység ellentétes területeit, azt kellene célul kitűzni, hogy egységbe foglaljuk, ötvözzük a józan értelem és a misztikus tapasztalat eredményeit. Ez az egyetlen cél, amely összeegyeztethető korunk akár bevallott, akár nem bevallott mítoszával."

67

II.

Az apokalipszis prófétái - A Kétségbeesés Bizottsága -XVI. Lajos géppuskája - A tudomány nem szent tehén -Deszpotopulosz úr el akarja fedni a haladást - A Kilenc Ismeretlen legendája

A XIX. század második felében, a modern idők hajnalán volt egy hevesen reakciós gondolkodócsoport. A társadalmi haladás mítoszát szemfényvesztésnek tekintették, a tudományos és technikai fejlődést pedig a szakadékba taszító rohanásnak. Philippe Lavastine, Balzac Az ismeretlen remekmű című elbeszélése hősének korunkbeli megtestesítője, Gurgyijev tanítványa hívta fel a figyelmem rájuk. Akkoriban éppen René Guénont, a haladás ellenesség atyamesterét olvastam, az Indiából épp visszatért Lanza del Vastóhoz jártam, már-már fejet hajtottam ezeknek az ár ellen haladó gondolkodóknak az érvei előtt. Mindjárt a háború után volt ez. Einstein épp elküldte híres táviratát:

„Világunk egy eddig még ismeretlen válsághelyzetbe került azok révén, akiknek hatalmában áll az, hogy a jó vagy a rossz mellett döntsenek. A béklyóiból kiszabadított atomenergia mindent megváltoztatott, kivéve gondolkodásmódunkat, s most egy példátlan katasztrófa felé haladunk. Miránk, tudósokra, akik felszabadítottuk ezt a hatalmas erőt, hárul az a súlyos felelősség - a világnak ebben az élethalálharcában -, hogy az atomenergiát az emberiség szolgálatára, s ne pedig az elpusztítására

68

használjuk fel. Az amerikai tudósok szervezete csatlakozik e felhívásomhoz. Kérjük önöket, támogassák azt a törekvésünket, hogy rádöbbentsük Amerikát: az emberiség sorsa a mai napon, most, ezekben a percekben dől el. Azonnal szükségünk van kétszázezer dollárra egy olyan nemzeti kampány megszervezése céljából, amely az emberek tudomására hozná azt, hogy új módon kell gondolkodni, ha az emberiség meg akar maradni és magasabb szintekre szeretne eljutni. E felhívást csak azután küldtük el önöknek, hogy alaposan átgondoltuk azt a hatalmas veszélyt, mellyel most szembekerülünk. Sietve kérem önöket, azonnal küldjenek el számomra, mint a Kétségbeesett Atomtudósok Bizottsága elnökének egy csekket Princetonba, New Jersey államba. Az önök segítségét - e végső pillanatban - úgy ítéljük meg, hogy mi, tudósok nem vagyunk egyedül."

Ezt a katasztrófát - gondoltam magamban (és kétszázezer dollár mit sem változtat ezen) - azén mestereim réges-rég előre látták. Isten felajánlotta az embernek az anyagi akadályt, és amint Blanc de Saint-Bonnet mondotta: „az ember az akadály szülötte". Az alapelveknek fittyet hányó modernek azonban el akarták tüntetni az akadályokat. Az akadályt képviselő anyagot legyőzték.

s

Szabad az út a semmibe. Origenész éppen kétezer éve írta le olyan csodálatosan, hogy „az anyag magába szívja a romlottságot". Most már a romlottságot semmi sem szívja magába: romboló hullámokban terjed. Még ennek a Kétségbeesés Bizottságának sem sikerülhet felitatni. A régiek egészen bizonyosan éppolyan rosszak voltak, mint mi, de ők tudták. Es bölcsességük korlátokat állított. Egy pápai bulla helyteleníti az íjat megszilárdító háromlábú állványt: ez a szerkezet az íj alaptulajdonságaival együtt embertelenné tenné a harcot. Kétszáz éven át tiszteletben tartják a bullát. A szerecsen parittyáktól megsebesült

s

69

II.

Roland de Roncevaux így kiált fel: „Átkozott legyen a gyáva, ki feltalálta a távolból gyilkoló fegyvert!" Időben közelebb hozzánk, 1775-ben egy francia mérnök, Du Perron „katonai orgonát" mutatott be az ifjú XVI. Lajosnak, a hajtókarral működő szerkezet egyszerre huszonnégy golyót tudott kilőni. A fegyverhez leírást is mellékelt, ez volta modern géppuska kezdetleges változata. A király és miniszterei, Malesherbes meg Turgot annyira vérengzőnek találták a gépet, hogy elutasították, és feltalálóját az emberiség ellenségének tekintették.

Mindent fel akarván szabadítani, felszabadítottuk a háborút is. Miután eladdig némelyek áldozati vagy üdvözülési lehetősége volt, most mindenki átka lett.

Többé-kevésbé ilyen gondolatok jártak a fejemben 1946-ban, és úgy terveztem, kiadok egy szöveggyűjteményt azoktól a „reakciós gondolkodóktól", akiknek a maguk idejében elnyomta a hangját a romantikus haladáspártiak kara. Ezeket a háborodott írókat, az apokalipszis prófétáit, akiknek szava pusztába kiáltott szó volt, úgy hívták: Blanc de Saint-Bonnet, Emile Montagut, Albert Sorel, Donoso Cortés stb. Ezeknek az ősöknek a lázadásához közeli szellemben írtam egy gúnyiratot, Az idő gyilkosai címmel, amelybe beledolgozott Aldous Huxley és Albert Camus. Az amerikai sajtó közölt némi visszhangot erről a pamfletről, amelyben alaposan elbántunk a tudósokkal, a katonákkal és a politikusokkal, és amelyben azt követeltük, hogy minden romboló műszaki szakembert ítéljenek el egy új nürnbergi perben.

Mai eszemmel úgy gondolom, hogy a dolgok egyszerűbbek, és hogy a visszafordíthatatlan történelmet más szemmel, magasabbról kell nézni. 1946-ban, a háború utáni nyugtalanságban azonban az ilyen gondolkodás nagyon is látható nyomot hagyott abban a szorongástengerben, amelybe az értelmiség alámerült, nem akarván vállalni „sem az áldozat, sem a hóhér" szerepét. Es az is igaz, hogy Einstein távirata óta

70

a helyzet csak romlott. „A tudósok félelmetes dolgokat cipelnek a táskájukban" -jelentette ki Hruscsov 1960-ban. A szellem azonban elfásult, és sok-sok ünnepélyes és hasztalan tiltakozás után más töprengenivaló felé irányult. Es mint á halálraítélt a zárkájában, várta, hogy kegyelmet kap-e vagy nem. Az azonban tény, hogy immár minden tudatba befészkelte magát a lázadás az ellen a tudomány ellen, amely képes megsemmisíteni a világot, továbbá a tudományos haladás üdvözítő mivoltában való kétely. „A végén mindent a levegőbe röpítenek." Aldous Huxleynak az Ellenpontban és a Szép új világban megfogalmazott dühödt kirohanásaival kiveszett a tudományos optimizmus. 1951-ben Anthony Standen amerikai vegyész közreadta A tudomány szent tehén című könyvét, amelyben tiltakozott a tudomány elvakult imádata ellen. 1953-ban egy híres athéni jogászprofesszor, M. O. J. Deszpotopulosz kiáltványt intézett az UNESCO-hoz, amelyben követelte, hogy állítsák le a tudományos haladást, vagy inkább tegyék titkossá. Azt javasolta, bízzák a kutatást az egész világon elfogadott tudóstanácsra, amely eleget tudna tenni á hallgatás követelményének. Bármilyen utópikus is az ötlet, nem érdektelen. A jövő egyik lehetőségét írja le, és amint mindjárt látni fogjuk, egybevág a letűnt civilizációk legfontosabb gondjaival. Deszpotopulosz úrtól 1955-ben kaptunk egy levelet, amelyben így fejtette ki alapgondolatát:

„A tudomány kétségkívül az emberi történelem egyik legméltóbb vívmánya. Attól a pillanattól fogva azonban, amikor az egész emberiséget elpusztítani képes erőket szabadít fel, erkölcsi szempontból már nem ugyan, az, mint ami volt. Gyakorlatilag nem lehet többé különválasztani a tiszta tudományt technikai alkalmazásától. Ma már tehát nem beszélhetünk önmagában hasznos értéket képviselő tudományról. Pontosabban fogalmazva, néhány területen; mégpedig a legnagyobbakon egyenesen negatív értéket képvisel

71

II.

annyiban, amennyiben kicsúszik a tudat ellenőrzése alól, és a felelős politikai hatalom kénye-kedve szerint zúdítja ránk veszedelmeit. Nagyon kártékony, ha bálványozzuk a haladást és a tudományos kutatás szabadságát. Mi azt javasoljuk: rejtjelezzék a természettudományok eddig elért vívmányait, és a világ tudósaiból álló főtanács teljesen vagy részben tiltsa meg a további haladást. Meglehet, egy ilyen intézkedés tragikusan kegyetlen, mivel az ember egyik legnemesebb törekvését veszi célba, és senki sem legyinthet az ilyen horderejű intézkedéssel járó nehézségek hallatán. De ennél hathatósabbat elképzelni sem tudunk. Tisztában vagyunk a kézenfekvő ellenvetésekkel: visszamegyünk a középkorba, a barbárságba stb., ezek azonban nem komoly érvek. Nem arról van szó, hogy vissza kell fejleszteni az értelmet, hanem arról, hogy meg kell védeni. Nem egy társadalmi osztály javára bevezetendő korlátozásokról, hanem az egész emberiség megóvásáról van szó. Ez a gond. A többi a másodlagos gondok kiküszöbölésére pazarolt, széthúzó és erőpocsékoló cselekedet."

E gondolatokat kedvezően fogadták az angol és a német sajtóban, terjedelmesen méltatták a londoni atomtudósok közlönyében. Nem állnak távol a leszerelési világkonferenciákon megfogalmazott egy-két javaslattól.

Nyugodtan feltételezhetjük, hogy más civilizációkban, ha nem is hiányzott a tudomány, de legalább titokban

s

tartották. Ugy gondoljuk, innen származik a Kilenc Ismeretlen csodálatos legendája.

A Kilenc Ismeretlen hagyománya Asóka császárig nyúlik vissza, aki Indiában uralkodott i. e. 273-tól. India első egyesítőjének, Csandraguptának az unokája volt. A becsvágyó ifjú, éppúgy, mint őse, akinek munkáját valóra akarta váltani, hozzálátott a Kalinga-vidék meghódításához, amely a jelenlegi Kalkuttától Madrászig húzódik. A kalingaiak ellenálltak, és százezer emberüket

72

veszítették el a csatában. E tömeges mészárlás felzaklatta Asókát. Örökre megundorodott a háborútól. Lemondott az engedetlenek vidékének bekebelezéséről, meghirdetvén, hogy az igazi hódítás abban rejlik, ha meg tudjuk nyerni az emberek szívét a kötelesség és az irgalom törvénye révén, mert a Szent Felségnek az az óhaja, hogy minden élőlény biztonságot, szabad önrendelkezést, békét és boldogságát élvezzen.

Asóka megtért, buddhista lett, és példás erényei révén elterjesztette ezt a vallást egész Indiában, egész birodalmában, amely Malajziáig, Ceylonig és Indonéziáig terjedt. Azután a buddhizmus eljutott Nepálba, Tibetbe, Kínába és Mongóliába. Asóka azonban minden vallási szektát tiszteletben tartott. Vegetáriánus volt, megtiltotta az alkoholfogyasztást és az állati áldozatot. H. G. Wells rövid világtörténetében azt írja: „A történelem oszlopcsarnokában nyüzsgő, több, tízezer uralkodó neve közt az Asóka név szinte egyedülállóan fényeskedik, mint egy csillag."

Azt beszélik, hogy a háború borzalmait megtapasztalva, Asóka császár örökre meg akarta tiltani az embereknek az értelem rontó használatát. Az ő uralma alatt válik titkossá a múlt és jövendő természettudománya. Az anyag szerkezetétől a kollektív pszichológia módszereiig terjedő kutatásokat attól fogva huszonkét évszázadon át egy olyan nép misztikus álarca mögé dugják, amelyről mindenki azt hiszi, hogy mással sem törődik, mint a révülettel és a természetfölöttivel. Asóka alapítja meg a föld leghatalmasabb titkos társaságát. S ez.a Kilenc Ismeretlen társasága...

Azt is beszélik, hogy a modern India sorsáért felelős nagy emberek és olyan tudósok, mint Bose meg Ram, hisznek a Kilenc Ismeretlen létezésében, sőt állítólag tanácsot és üzenetet is kapnak tőlük. Képzeljük csak el, milyen hatalmas titkok tudója az a kilenc ember, aki húsz évszázadon át közvetlenül szerzett tudomást minden kísérletről, minden munkáról és iratról. Es mi lehet a célja ezeknek az embereknek? Vigyázni, nehogy

73

II.

a pusztítás eszközei illetéktelen kezekbe jussanak. Folytatni az emberiség részére hasznos kutatásokat. Állítólag ezek az emberek kooptáció útján cserélődnek, hogy megőrizhessék a távoli múlt technikai titkait.

A Kilenc Ismeretlen nagyon ritkán lép a külvilágba. Egyik ilyen külső megnyilvánulásuk a legrejtélyesebb nyugati férfiú csodálatos sorsához kapcsolódnék: II. Szilveszter pápáéhoz, aki Gerbert D'Aurillac néven is ismeretes. Gerbert 920-ban született Auvergne-ben, és 1003-ban halt meg, bencés szerzetes volt, a reimsi egyetem tanára, Ravenna érseke és III. Ottó császár kegyelméből pápa. Állítólag egy ideig Spanyolországban élt, s egy titokzatos utat tett Indiába, s ott szerzett ismereteivel bámulatba ejtette környezetét. Volt például a palotájában egy bronzfej, amelyik igennel vagy nemmel-válaszolt a feltett politikai és a kereszténység általános helyzetére vonatkozó kérdésekre. II. Szilveszter szerint (Migne latin Patrológiájának CXXXIX. kötete) az eljárás nagyon egyszerű volt, és a kettes számrendszeren alapult. Állítólag a mi kettes számrendszeren alapuló automatáinkhoz hasonlított. Amikor a pápa meghalt, a „varázs"-fejet szétrombolták, és a benne felgyülemlett ismereteket gondosan elrejtették. A Vatikán könyvtára bizonyára szolgálna egy-két meglepetéssel, ha beengednék a kutatókat. A Computers and Automation című kibernetikai folyóirat 1954. októberi számában olvashatjuk: „Feltételeznünk kell, hogy rendkívüli tudású, leleményes és páratlan kézügyességű ember csinálta. Ezt a beszélő fejet állítólag olyankor szerkesztették, amikor a »csillagok meghatározott állásba kerültek, pontosan akkor, amikor az összes bolygó megkezdi útját«. Szó sem volt sem múltról, sem jelenről, sem jövőről, ez a találmány szemmel láthatóan messze túltett ellenfele jelentőségén: a királynő perverz »falitükrén«, amely a mi modern mechanikus agyaink elődje volt. Azt állították természetesen, hogy Gerbert csupán azért volt képes

74

megcsinálni ezt a gépet, mert az ördöggel cimborák, és örök hűséget esküdött neki."

Es vajon más európai ember volt-e kapcsolatban a Kilenc Ismeretlen társaságával? Egészen a XIX. századig kell várnunk, amíg újra felbukkant e rejtély a francia író, Jacolliot könyveiben.

Jacolliot francia konzul volt Kalkuttában a Második Császárság alatt. Jelentős anticipációs életművet hozott létre, Verne Gyuláéhoz hasonlatosat, ha nem jelentősebbet. Azonkívül több könyvet hagyott ránk, amelyeket az emberiség nagy titkainak szentelt. E csodálatos életműből lopott a legtöbb okkultista, próféta és csodatévő. Franciaországban teljesen elfeledték. Oroszországban jól ismert.

Jacolliot határozottan állítja: a Kilenc Ismeretlen társasága valóságos. Es ami a leginkább zavarba ejtő, olyan technikákat idéz, amelyek teljesen elképzelhetetlenek 1860-ban, mint például az energia felszabadítása, fertőtlenítés sugárzással, pszichológiai háború.

Pasteur és Roux egyik legközelebbi munkatársa, Yersin állítólag 1890-es, Madrászban tett utazása során szerzett tudomást néhány biológiai titokról, és a kapott utasítások alapján kísérletezte ki a pestis és kolera elleni szérumot.

A Kilenc Ismeretlen történetének első népszerű bemutatása egy 1927-es könyvnek köszönhető, ezt Talbot Mundy írta, aki huszonöt éven át dolgozott az indiai angol rendőrségen. Könyve félig regény, félig dokumentum. A Kilenc Ismeretlen állítólag mesterséges nyelvet használ. Mindegyiknek van egy folyamatosan újraírt könyve, amelyik egy-egy tudomány részletes ismertetése.

Az első számú ilyen könyvet állítólag a propaganda és lélektani háború eszközeinek szentelték. „Minden tudomány közt a legveszedelmesebb - írja Mundy - a tömegek gondolatának ellenőrzése, mert lehetővé tenné a világuralmat." Meg kell jegyeznünk, hogy Korzybski

75

II.

Általános szemantikája csak 1937-ben keletkezett, és egészen a második világháborús tapasztalatokig kell várni, amíg kezdenek kikristályosodni nyugaton a nyelv pszichológiájának, vagyis a propagandának az eszközei. Az első szemantikai intézetet csak 1950-ben alapították meg. Franciaországban csupán Szergej Csokotyin Le Viol des Foules (A tömeg megerőszakolása) c. munkáját ismerjük, amelynek jelentős sikere volt értelmiségi körökben, habár csak felületesen tárgyalja a kérdést.

A második könyvet a fiziológiának szentelték volna. Elmondja például, hogyan lehet megölni valakit érintéssel, idegfluidumának visszafordításával. Mint mondják, a dzsúdó ennek a műnek a „kiszivárgásából" született.

A harmadik a mikrobiológiát tárgyalná, példának okáért a védő kolloidokat.

A negyedik a fémek átalakításával foglalkozna, egy legenda szerint az éhínségek idején a templomok és az irgalmas rendek titkos forrásból nagy mennyiségű, rendkívül finom aranyat kaptak.

Az ötödik magában foglalná az összes földi és Földön kívüli hírközlő eszközöket.

A hatodik tartalmazná a nehézkedés titkait.A hetedik volna az emberiségünk által felállított

legszélesebb kozmogónia.A nyolcadik a fényt tárgyalná.A kilencediket a társadalomtudománynak szentelték

volna, s állítólag leírja a társadalmak fejlődésének szabályait, és segítséget nyújt bukásuk kiszámításához.

A Kilenc Ismeretlen legendájához hozzáfűzik a Gangesz vizének rejtélyét. A legszörnyűbb és legkülönfélébb betegségekben szenvedő rengeteg zarándok megfürdik benne, s az egészségeseknek semmi kárt nem okoz. A szent víz mindent megtisztít. A folyónak ezt a különleges tulajdonságát a bakteriofágok keletkezésének tulajdonítják. De miért ne keletkeznének baktériumölő sejtek a Brahmaputrában, az

76

Amazonasban-vagy a Szajnában? A sugárzás általi fertőtlenítés feltevése Jacolliot munkásságában vetődik fel, száz évvel azelőtt, hogy egyáltalán lehetségesnek tartottak volna ilyesfajta jelenséget. Jacolliot állítása szerint ez a sugárzás valahol a Gangesz medre alatt épített titkos templomból származik.

Tudatosan távol maradva a vallási, társadalmi, politikai mozgolódásoktól és tökéletesen leplezetten, a Kilenc Ismeretlen a békés tudomány, a tudatos tudomány képét testesíti meg. Emberi sorsok uraként, de sohasem visszaélve hatalmával, ez a titkos társasága szabadság legszebb, legmagasztosabb emlékműve. Ez a kilenc ember rejtett dicsőségében figyeli, amint kialakulnak, széthullanak, újraalakulnak a civilizációk, nem közönyösen, hanem elnézően, mindig készen a segítségnyújtásra, de mindig szigorú csendben, ami az emberi nagyság mércéje.

Mítosz vagy valóság? Mindenesetre pazar mítosz, amely az idők mélyéről - a jövő mezsgyéjéről származik.

77

Még egy szót a fantasztikus realizmusról - Voltak műszaki eljárások - Volt titoktartási kötelezettség, és vissza is térünk hozzá - Utazunk az időben -Folyamatosságában akarjuk látnia szellem tengerét - Új keletű elmélkedések a mérnökről meg a varázslóról - A múlt=a jövő - A jelen kétszeresen késik - Az antik könyvek aranya - Új pillantás a régi világra

Sem anyagelvűek, sem szellemelvűek nem vagyunk: szemünkben egyébként sincs semmi értelme ezeknek a megkülönböztetéseknek. Mi egyszerűen úgy keressük az igazságot, hogy nem hagyjuk eluralkodni a (szerintünk elmaradott) modern ember feltételes reflexeit, aki azonnal hátat fordít, mihelyt a valóság fantasztikus formát ölt. Ugy teszünk, mint aki visszament a barbár korba, hogy legyőzhessük ezt a reflexet, ugyanúgy, ahogyan minden bizonnyal azok a festők cselekedtek, akik szét merték tépni a konvenciók vásznát, amelyet a szemük és tárgyak közt feszítettek ki. Ugyanúgy, mint ők, a dadogó, vad, olykor gyerekes módszerek mellett döntöttünk. Ugy állunk hozzá a megismerés alapelemeihez és módszereihez, mint ahogyan Cézanne az almához, Van Gogh a búzamezőhöz. Nem vagyunk hajlandók -a valóság egy-egy vetületét kizárni azzal az ürüggyel, hogy nem „illedelmes", hogy nem gyömöszölhető be a jelenleg érvényes elméletek határai közé. Gauguin nem zárta ki, hogy létezhet piros ló, Manet, hogy előfordulhat a Reggeli a szabadban

78

III.

meghívottjai közt egy meztelen nő, Max Ernst, Picabia, Dalí nem vetette el az álomból felmerülő és a tudattalanba süllyedt eleven világot. Tevékenységünk és látásmódunk felháborodást, megvetést, gúnyolódást vált majd ki. Nem fogadnak el bennünket a Szalonban. Mert az, hogy végül is a festőket, költőket, filmeseket; díszlettervezőket stb. elfogadták, nem jelenti azt, hogy a mi területünkön is készen állnának a befogadásunkra. A tudomány, a pszichológia, a szociológia tele van taburengeteggel. Kidobnak belőle valamit az ajtón, visszajön az ablakon, különböző álorcák alatt. Az ördögbe is! A tudomány nem szent tehén: arrébb lehet terelni, szabaddá téve az utat.

Térjünk vissza mondandónkhoz. Munkánknak ebben a Befejezett jövő című részében a következőképpen okoskodtunk:- Előfordulhat, hogy az, amit mi ezoterizmusnak, a titkos társaságok és a vallások kötőanyagának nevezünk, valamely nagyon régi technikai jellegű ismeretnek a nehezen érthető és kezelhető csökevénye, amely egyszerre alkalmazkodik az anyaghoz és a szellemhez. Ezt később fogjuk kifejteni.- A „titkok" nem mesék; tréfák, játékok, hanem pontos műszaki leírások, az emberben és a tárgyakban megbúvó hatalmas erők kulcsai.- A tudomány nem technika. Az ember azt hihetné, hogy a technika a tudományt követi, holott olykor ennek az ellenkezője igaz, megelőzi. A technika tesz valamit. A tudomány bebizonyítja, hogy képtelenség megtenni. Azután a lehetetlenség korlátai lehullanak. Természetesen nem állítjuk, hogy a tudomány felesleges. Látni fogják, mennyire értékeljük a tudományt, és milyen tágra nyílt szemmel nézzük, amint megváltozik arculata. Csak úgy gondoljuk, hogy a régmúltban a műszaki eljárások megelőzhették a tudomány megjelenését.

79

- Meglehet, hogy a régi műszaki eljárások olyan félelmetes hatalommal ruházták fel az embert, hogy nem szabad nyilvánosságra hozni őket.

A titoktartás szükségessége két okra vezethető vissza:

s

a) Óvatosság. „Aki nem tudja, nem mondja el." Nem szabad hagyni, hogy a kulcsok illetéktelen kezekbe kerüljenek.

b) Az a tény, hogy az ilyen eljárások és ismeretek birtoklása és alkalmazása másfajta lelkiállapotot követel meg az embertől, mint az egyszerű ébrenlét, valamilyen más síkú intelligenciát és nyelvezetet - olyannyira, hogy a szürke ember meg sem értené. Tehát a hallgatás nem egyszerűen a titok tudójának akarata, hanem a titok jellegének következménye.

- Mai világunkban tapasztaljuk is ehhez hasonló jelenség létezését. A műszaki eljárások szüntelenül gyorsuló fejlődése miatt a tudorok eleinte szeretnék titokban tartani eredményeiket, utóbb rákényszerülnek. A rendkívüli veszély rendkívüli tapintatot igényel. A tudás minél magasabb szintre emelkedik - az ismeretek gyarapodásának függvényeként -, annál inkább rejtve marad. Megalakulnak a tudósok és a műszakiak céhei. A tudás és lehetőség nyelve már nem adható tovább. Az emberek különböző lelki felépítésének gondja nyilvánvalóan felmerül a fiziko-matematikai kutatás szintjén. Végül pedig azok, akiknek - mint Einstein megfogalmazta - „hatalmában áll fontos döntéseket hozni, akár a jó, akár a rossz érdekében", valóságos kriptokráciát alkotnak. A közeljövő hasonlít a hagyományos leírásokra.

- A régi ismereteket nem szokványos „spiritualista" szemlélet alapján tekintjük. A jelenről és közeljövőről alkotott nézőpontunk értelmében becsempésszük a varázslatot oda, ahol más csak racionalitást szeretne látni. De mi nem akarunk mást, mint sokatmondó egyezéseket keresni. Mert lehetővé teszik, hogy az

80

III.

emberi kalandot elhelyezzük a végtelen időben. Minden jó nekünk, amit összekötő kapocsként tudunk használni.

A könyvünkben egyébként itt, ebben a részben éppúgy, mint mindenütt másutt is, a következő az alapelvünk:

Az embernek kétségkívül megadatott a lehetőség, hogy kapcsolatba lépjen az egész világegyetemmel. Ismeretes Langevin utasának paradoxona. Az Andromeda hárommillió fényévnyire van a Földtől. Az utas azonban, aki csaknem fénysebességgel halad, csupán néhány évet fog öregedni. Jean Charon egységelmélete alapján például nem lehetetlen, hogy az utazás közben a Föld sem öregszik többet. Az ember tehát a teremtés egészével volna kapcsolatban, s a tér és idő más játékszabályok alapján működik, mint ahogyan mi gondoljuk. Ezenkívül a fizikaimatematikai kutatás abban az állapotban, ameddig Einstein eljutott, az emberi értelem kísérletének tekinthető, amelynek segítségével szerette volna felfedezni az összes egyetemes erőt szabályozó törvényt (nehézkedés, elektromágnesesség, fény, atomenergia). Kísérlet egy bizonyos szemszögből, melynek során minden szellemi erőfeszítés arra irányul, hogy egy olyan szöget kell keresni, amelyikből a kontinuitás felmérhető. Na de honnan származhatna ez a szellemi óhaj, ha nem feltételeznők, hogy ez a szög létezik, hogy a felmérés ilyen módon lehetséges? „Nem keresnél engem, ha már megtaláltál volná."

Más síkon, de ugyanebből az alapelvből kiindulva, az emberi értelem, az emberi tudás kalandjának összefüggő képét kutatjuk. Ezért láthatnak majd bennünket, amint teljes sebességgel száguldunk a varázslattól a technikáig, a Rózsakeresztesektől Princetonig, a majáktól a hamarosan bekövetkező mutációktól megváltozott emberig, Salamon pecsétjétől a periódusos rendszerig, a letűnt civilizációktól a jövendő civilizációkig, Fulcanellitől Oppenheimerig, a boszorkánytól az analógiás elektromos gépig stb. Teljes

81

sebességgel vagy inkább olyan óriási sebességgel, amely szétveti a tér és az idő burkát, és feltárja a kontinuitás látványát. Van álombeli utazás, és van valóságos utazás. Mi szeretnénk, ha az utazásunk valóságos lenne. Ebből a szempontból könyvünk nem fikció. Mi megszerkesztettük ami kis készülékeinket (vagyis a bizonyítható egybeeséseket, a helytálló összehasonlításokat, a megkérdőjelezhetetlen azonosságokat). Működő készülékeket, rakétákat, amelyek el is indulnak. És olykor, egy-egy pillanatra az volt az érzésünk, hogy szellemünk elérte azt a pontot, ahonnan az emberi erőfeszítések összessége látható. A civilizációk, a megismerés és az emberi szervezet lépcsőfokai olyanok, akár a sziklák a tengerben: Amikor megpillantunk egy-egy civilizációt, a megismerés egy-egy lépcsőfokát, csupán azt látjuk, hogy a sziklához csapódik az óceán, csak a megtörő hullámot, a felcsapó tajtékot látjuk. Hogy mi mit kerestünk? Azt a helyet, ahonnan az egész óceán belátható, fenséges nyugalmában és állandóságában, harmonikus egységében.

82

Térjünk vissza most a technikára, a tudományra és a mágiára vonatkozó elmélkedésünkhöz. Pontosabban ki fogjuk fejteni elképzelésünket a titkos társaságokról (másképpen szólva, a „fényes nappal szőtt összeesküvésről"), és biztonságos kiindulópontot keresünk a további, az alkímiáról és a letűnt civilizációkról szóló tanulmányainkhoz.

Ha az ifjú mérnök bekerül a gyárba, hamarosan két külön világot fedez fel. Van a laboratóriumi világ, a megismételhető kísérletek alapján alkotott törvényekkel, érthető világképpel. Es van a való világ, amelyre nem mindig alkalmazhatók a törvények, amelyben olykor váratlan jelenségek bukkannak fel, amelyben megvalósul a lehetetlen. Ha mérnökünk heves vérmérsékletű; nincs más szenvedélyes, dühödt vágya, mint „megzabolázni azt a kurva anyagot". Akik így viselkednek, azoknak tragikus az élete. Ilyen például Edison, Tesla, Armstrong. Megszállja őket a démon. Werner von Braun a londoniakon próbálja ki a rakétáit, több ezer angolt lemészárolva, s a végén letartóztatja a Gestapo, mert kijelenti: „Végeredményben fütyülök Németország győzelmére, én a Holdat akarom meghódítani!"15 Azt szokták mondani, hogy napjainkban a politika a legnagyobb tragédia. Idejét múlta álláspont. A laboratórium a tragédia. Ilyen „varázslóknak" köszönhetjük a technika fejlődését. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a technika korántsem a tudomány gyakorlati alkalmazása. Ellenkezőleg, a tudomány ellenében fejlődik. A kiváló matematikus és csillagász,

Simon Newcomb bebizonyította, hogy az, ami a levegőnél nehezebb, nem repülhet. Két kerékpárjavító mester tanítja móresre. Rutherford és Millikan16

bebizonyítja, hogy sohasem fogják tudni kiaknázni az atommagban rejlő energiát. Felrobban a hirosimai

83

Walter Domberger: L'Arme secrete de Pennemunde (A P.-i titkos fegyver)

bomba. A tudomány azt tanítja, hogy egy homogén levegőtömeg nem bontható meleg és hideg levegőre. Hilsch megmutatja, hogy nem kell mást tenni, mint a levegőt egy erre alkalmas csőbe vezetni.17

A tudomány áthághatatlan korlátokat állít. A mérnök -ugyanúgy, mint a karteziánus kutató szeme láttára a varázsló - áthágja a korlátot egy olyasféle jelenség révén, amelyet a fizikusok „alagúteffektusnak" neveznek. Bűvös szívóhatás vonzza. A fal mögé akar látni, a Marsra akar menni, meg akarja béklyózni a villámot, aranyat akar csinálni. Nem érdekli sem pénz, sem dicsőség. Csak tetten akarja érni a világegyetemet, kinn a bárány, benn a farkas játékában. Jungi értelemben vett őstípus ez. Meg akarja valósítani a csodákat, sorsszerűség nyomasztja, a legtöbb esetben fájdalmas véget ér, a sagák, a görög tragédiák hőse

Mint a mágus, titkolózik, és ugyancsak mint a mágus, megtartja a hasonlóság törvényét, amelyet Frazer19 a mágiáról szóló tanulmányában kifejt. A találmány mindig úgy indul, mint valamely természetes jelenség utánzása. A repülő gép hasonlít a madárra, az automata az emberre. De ha megpróbáljuk ellesni a tárgy, a lény vagy a jelenség tudományát, a formájához igazodnunk csaknem mindig felesleges, sőt olykor

káros a feltalált készülék zökkenőmentes működésére nézve. De, mint a varázsló, a feltaláló is hatalmat, élvezetet merít a hasonlóságból, s ez serkenti a haladásban.

84

Millikan: L'Électron

Edwin Armstrong: The Invéntor as Hero, cikk a Harper's Magazine-ból. Technique

Mondiale (Műszaki világ), Párizs, 1957. ápr. Frazer: Le Rameau d'Or (Aranyág).

Sok esetben végigkövethető az átmenet a mágikus utánzásból a tudományos technológiába. Például:

Kezdetben a Közel-Keleten úgy érték el az acél felületének megkeményítését, hogy a vörösre izzított pengét egy fogoly testébe mártották. Ami tipikus varázslói gyakorlat: át kell menekíteni a pengébe az ellenfél harci képességeit. Ezt a gyakorlatot a keresztesek fedezték fel Keleten, megállapítván, hogy a damaszkuszi acél valóban keményebb, mint az európai acél. Kísérletezni kezdtek: olyan vízbe mártották az acélt, amelyben állatbőrök úszkáltak. Az eredmény ugyanaz volt. A XIX. században jöttek rá, hogy ez -a szerves nitrogénnek tudható be. A XX. században, amikor már kidolgozták a gázok cseppfolyósításának eljárását, úgy fejlesztették tovább a módszert, hogy alacsony hőfokú folyékony nitrogénbe mártották az acélt. Ilyen módon vált technológiánk részévé az ún. „nitrálóedzés".

Ha tanulmányozzuk azokat a „varázsigéket", amelyeket a hajdani alkimisták mormoltak munkájuk közben, egy másik hasonlóságot is kimutathatunk a mágia és a technika közt. Minden bizonnyal így mérték az időt a sötét laboratóriumban. A fényképészek valóságos kiszámoló versikéket mondogatnak az előhívó tál előtt, alkalmunk volt hallani egy ilyen versikét a Jungfrau csúcsán, amíg előhívódott a kozmikus sugaraknak kitett lemez. Végül van a mágia és a technika közt egy még erősebb és furcsa szál: a találmányok megjelenésének egyidejűsége. A legtöbb országban feljegyzik a szabadalom beadásának napját, sőt óráját. Mármost rengetegszer megállapították, hogy feltalálók, akik nem is ismerték egymást, sőt egymástól messze-messze dolgoztak, ugyanabban a pillanatban adták be ugyanazt a szabadalmat. Nehéz volna a

85

jelenséget „a találmány a levegőben van" vagy „a találmány megszületik, mihelyt szükség van rá" homályos gondolatával megokolni. Ha szuper-érzékeny felfogóképességről vagy a kutatással foglalkozó agyak közti bármilyen kapcsolatról van szó, a tény körültekintő statisztikai tanulmányozást érdemelne. Egy ilyen tanulmányból talán azt a másik tényt is megérthetnek: a varázstechnikák megtalálhatók a legtöbb régi civilizációban, hegyeken-óceánokon át...

Mi abban a szent meggyőződésben élünk, hogy a műszaki találmány korunk jelensége. De csak azért, mert sohasem veszünk magunknak annyi fáradságot, hogy régi dokumentumokat nézegessünk. Egyetlen olyan tudományos kutatószolgálat sincs, amelyik a múlttal foglalkozna. Az ókori könyveket, ha egyáltalán olvassák, csak néhányan olvassák, tisztán irodalmi vagy történelmi képzettségű tudósok. Ami tudomány és technika van bennük, elkerüli a figyelmüket. Azért törődnénk kevesebbet a múlttal, mert túlságosan nagy gonddal készülünk a jövőre? Egyáltalán nem bizonyos. Ugy tetszik, a francia értelem megállapodott a XIX. századi sémáknál. Az avantgárd íróknak nincs gusztusa a tudományra, és még mindig a gőzgéppel együtt született szociológiára meg a chassepot puskával született forradalmi humanizmusra összpontosul a figyelmük. Elképesztő, hogy Franciaország úgy 1880 táján megdermedt. De vajon az ipar mozgékonyabb? 1955-ben volt az első atomvilágkonferencia Genfben. René Alleau-t bízták meg az atomenergia békés felhasználására vonatkozó

s

dokumentumok franciaországi szétosztásával. Irt huszonötezer gyárnak, amely kisebb-nagyobb

86

mértékben feltehetően érintve volt, hogy elküldené a kiadványt. Huszonöt választ kapott.

Bizonyára meg kell várni, amíg az új nemzedék tagjai jutnak a felelős állásokba, akkor talán a francia értelmiség igazán fel fog pezsdülni. Ennek a nemzedéknek írjuk könyvünket. Ha valóban érdekelne bennünket a jövő, akkor a múlt is érdekelne, és az időt mindkét irányban kutatnánk, egyformán mohón.

Semmit vagy majdnem semmit sem tudunk a múltról. Kincsek szenderegnek a könyvtárakban. Néhány évnyi tudás kedvéért képesek vagyunk azt hinni, mi, akik állítólag „szeretjük az embert", hogy az ismereteink nem összefüggőek, és hogy több százezer éven át tudatlanok voltunk. Lefegyverző gyerekességgel vettük tudomásul, hogy volt nálunk egy hirtelen jött „felvilágosodás", de ez a gondolat a többi időt mind homályba süllyesztette. Ha szűz tekintetet vetnénk az ókori munkákra, egy csapásra megváltozna a véleményünk. A bennük rejlő gazdagság felkavarna bennünket. És még azt is számba kellene vennünk, amint Atterbury, Newton kortársa mondotta, „hogy több ókori mű veszett el, mint amennyi fennmaradt".

René Alleau barátunk, aki egyszerre műszaki ember és történész, vállalkozott rá, hog^ szűz tekintetet vet a régi munkákra.

Felvázolta módszerét, és elért néhány eredményt. De napjainkig semmiféle ösztönzést nem kapott sehonnan, hogy folytassa e munkát, amely túlmegy egy magányos ember lehetőségein. 1955 decemberében felkértem, hogy tartson előadást az autómérnököknek, akiknek elnöke JeanHenri Labourdette. Lényegében Alleau a következőket adta elő:

87

„Mi maradt az alexandriai könyvtár - amelyet Soter Ptolemaiosz alapított - ezernyi kéziratából, az ókori tudományokról szóló, örökre elveszett, pótolhatatlan dokumentumokból? Hol vannak a pergamoni könyvtár 200 000 művének hamvai? Mi lett athéni Pzisztrátesz gyűjteményével, a jeruzsálemi templom és a memphisi Ptah-szentély könyvtárával? Micsoda kincseket őriztek azok a könyvek, amelyeket ezerszám égettek el időszámításunk előtt 213-ban Cseu-Hoang-Ti császár parancsára, kizárólag politikai megfontolásból? Ilyen körülmények közt ugyanúgy állunk az ókori művek előtt, mint valamely hatalmas templom romja előtt, amelyből csupán néhány kő maradt fenn. A töredékek és feliratok figyelmes vizsgálata azonban fellebbenti előttünk a fátylat azokról az igazságokról, amelyek sokkal mélyebbek, semhogy csupán a régiek intuíciójának tulajdoníthatnók őket.

Először is, a közhiedelemmel ellentétben, a racionalizmus módszereit nem Descartes találta ki. Vegyük szemügyre a szövegeket: »Aki az igazságot keresi - írja Descartes -, annak a tőle telhető legnagyobb mértékben mindenben kételkednie kell.« Itt van mindjárt ez a jól ismert mondat, amely nagyon újnak hangzik. De lapozzunk csak bele Arisztotelész második metafizikai könyvébe, azt olvashatjuk benne: »Aki gyarapítani szeretné tudását, annak először kétkednie kell megtanulni, mert a kétely szelleme az igazság megnyilvánulásához vezet. « Azt is megállapíthatjuk egyébiránt, hogy Descartes nemcsak ezt a nagyon fontos arisztotelészi mondatot sajátította ki, hanem a szellem

88

irányításának legtöbb híres szabályát, amelyek egyben a kísérleti módszer kiindulópontjai is. Ez mindenesetre azt bizonyítja, hogy Descartes. olvasta Arisztotelészt, amitől bizony túlságosan sokszor megtartóztatják magukat a modern karteziánusok. Pedig azt is megállapíthatnánk, hogy valaki leírta: »Ha tévedek, arra következtetek belőle, hogy vagyok, mert aki nincs, az nem tévedhet, következésképpen én abból tudom, hogy vagyok, ha tévedek.« Sajnos ez sem Descartes, hanem Szents

Ágoston.Ami a megfigyelő kötelező szkepticizmusát

illeti, való igaz, csakugyan nem tudunk túltenni Démokritoszon, aki azt vallotta: kizárólag az a kísérlet érvényes, amelynél_ ő személyesen jelen volt, és amelynek eredményeit a gyűrűje pecsétjével hitelesítette.

s

Ugy gondolom, mindez igazán nem arra vall, hogy a régiek olyan naivak lettek volna, amilyennek hiszik őket. Amivel önök persze azt szegezhetik szembe, hogy igen, igen, az antik gondolkodók az ismeretszerzés terén felsőbbrendű szellemmel rendelkeztek, de végtére is milyen tudományos szintű ismereteik voltak valójában?

Ellentétben azzal, amit szintén manapság olvashatni a népszerűsítő munkákban, az atomelméletet elsőnek nem Démokritosz, Leukipposz és Epikurosz fedezte fel és fogalmazta meg. Ellenben Sextus Empiricustól megtudhatjuk, hogy maga Démokritosz örökségként kapta, mégpedig a föníciai Moschustól, aki - jól

89

figyeljünk, fontos adat - azt állította, hogy az atom még tovább bontható.

Jól jegyezzék meg: a legrégebbi elmélet még pontosabb is, mint a Démokritoszé és mint az atom oszthatatlanságát hirdető görög atomistáké. Ebben az esetben például az történhetett, hogy a réges-régi ismeretek elhomályosodtak, érthetetlenné váltak, és hogy korántsem eredeti felfedezésről van szó. Ugyanígy csak csodálattal adózhatunk a kozmológusoknak, ha tekintetbe vesszük, hogy nem volt teleszkópjuk, mégis, ismerjük el, csillagászati adataik annál pontosabbak, minél régebbiek. Itt van például a Tejút esete. Thalész és Anaszimenosz szerint olyan csillagokból áll, amelyekben van egy-egy nap és több bolygó, és ezek a világok hatalmas térben helyezkednek el. Már Lucretiusnál felfedezhetjük azt az ismeretet, mely szerint az űrben a testek egyformán zuhannak, továbbá a végtelen számú világgal teli végtelen űr fogalmát. Püthagorasz Newton előtt tanította a távolságok négyzetének fordított arányát. Plutarkhosz arra vállalkozott, hogy megokolja a nehézkedést, s eredetét abban véli megtalálni, hogy minden tárgy kölcsönösen vonzza egymást, és ez az oka annak, hogy a Föld magához vonz minden földi tárgyat, ugyanúgy, ahogyan a Nap és a Hold a saját középpontja felé vonz minden hozzá tartozó részt, és vonzerejével megtartja őket saját pályájukon.

Galilei és Newton nyíltan megvallotta, mivel tartozik az ókori tudománynak. Ugyanúgy, ahogyan Kopernikusz műveinek előszavában, amelyet III. Pál pápának dedikált, szó szerint azt

90

írja, hogy a Föld mozgásának gondolatát a régieket olvasva fedezte fel. Mellesleg a kölcsönvétel bevallása mit sem von le Kopernikusz, Galilei és Newton dicsőségéből, mert ők az olyan felsőbbrendű szellemek fajtájához tartoznak, akik önzetlenségükben és nagylelkűségükben fütyülnek a szerzői hiúságra és a mindenáron való eredetiségre, ezek ugyanis korunk előítéletei. Mennyi alázat, mennyi mélységes igazság rejlik Maria Antoinette szabójának, Bertin kisasszonynak a magatartásában. Miután ügyes kézzel felújított egy régirégi kalapot, így kiáltott fel: »Csak az az új, amit egyszer már elfeledtek!«

A találmányok, a tudományos felfedezések története remekül bizonyíthatná ennek a beköpésnek az igazságát. »A legtöbb felfedezéssel az a helyzet - írja Fournier -, mint azzal a futó lehetőséggel, amelyet a régiek megfoghatatlan istenséggé avattak, mihelyt valakinek a kezéből kisiklott. Ha ugyanis a nyomra vezető gondolatot, a kérdés megoldásához vezető szót, a sokatmondó jelet nem tudjuk mindjárt megragadni, már el is sikkadt egy-egy felfedezés, vagy legalábbis több nemzedék idejére elnapolódott. Ahhoz, hogy diadalmasan újra előjöjjön, újonnan felbukkanó gondolat kell, amelyik kirángatja az előzőt a feledésből, vagy valamely másodrangú feltaláló szerencsés plágiuma; »a találmányok terén jaj az elsőnek, dicsőség és pénz a másodiknak«. E megfontolások jogosítanak fel előadásom címére. Arra gondoltam ugyanis, hogy determinizmussal nagymértékben ki lehetne küszöbölni a véletlent, a kutatás

91

spontán gépiességének veszélyét pedig kísérleti ellenőrzéseken alapuló széles körű történeti adattár biztosítékával. Javasoltam, hogy evégre alapítsanak szakmai tájékoztatót, ha nem is a szabadalmak elsőbbségének kutatására, hiszen ez mindenképpen csak a XVIII. századig nyúlik vissza, hanem csupán olyan tudományos tájékoztatót, amely egyszerűen a régi eljárásokat tanulmányozná, és adott esetben megpróbálná mai iparunk szükségleteihez igazítva alkalmazni őket.

Ha valamikor létezett volna ehhez hasonló szolgáltatás, jelezhette volna például azt az 1618-ban megjelent fontos könyvecskét, amelynek Histoire naturelle de la fontaine qui brûle prés de Grenoble (A Grenoble közelében égő kút természettudományos története) volt a címe, és amelyről a kutya sem tud. Szerzője Jean Tardin, tournoni illetőségű orvos volt. Ha ezt a leírást a maga idejében tanulmányozzák, már a XVII. század elején bevezethették volna a gázvilágítást. Jean Tardin ugyanis nemcsak tanulmányozta a forrás természetes gáztartályát, hanem ráadásul a laboratóriumában előidézte a megfigyelt jelenségeket. Zárt edénybe kőszenet tett, az edényt felhevítette, és előállította azokat a lángokat, amelyeknek az eredetét kutatta. Világosan megfogalmazza, hogy ennek a lángnak az anyaga a kőolaj, amelyet »gyúlékony kigőzölgést« adó gázzá kell alakítani. Ami pedig a francia Lebont illeti, az angol Winsor előtt a köztársaság 7. évében szabadalmaztatta »termolámpáját«. így történhetett meg, hogy pusztán azért, mert senki sem olvasta el ezeket a

92

régi szövegeket, egy találmány, amelynek ipari és kereskedelmi haszna tekintélyes lett volna, feledésbe merült, azaz gyakorlatilag elveszett.

Mást mondok: közel száz évvel Claude Chappe 1793-as, első optikai jelei előtt, Fénelon 1695. november 26-i, Jan Sobieski lengyel király titkárának szóló levelében nemrég elvégzett optikai, telegráfos, sőt szócsöves telefonos kísérletekről tett említést.

1636-ban Schwenter, akiről a nevénél többet nemigen tudunk, Fizikai-matematikai mulatságok című munkájában az elektromos távírás elvét tanulmányozza, továbbá azt, hogy - az ő szavaival élve - hogyan tudna »két egyén kapcsolatot teremteni egymással, mágneses tű segítségévek. Oersted kísérletei a mágneses tű kitéréséről csak 1819-ből származnak. Itt majd kéthosszú évszázados a feledés.

Futólag megemlítek néhány alig ismert találmányt: a búvárharang leírása megtalálható a berlini Királyi Metszettárban; a Romance d'Alexandre c. kéziratban; a keltezés 1320. Egy 1190-es Salman und Morolf című kéziratos német verses elbeszélés (a stuttgarti könyvtárban található) bemutatta a tengeralattjáró rajzát; a képaláírás is megvan, e szerint a víz alá süllyeszthető hajó bőrből volt, és jól állta a viharokat. A feltalálót egyszer gályák vették körül, és már-már elfogták, amikor sikerült alámerülnie vízi alkalmatosságával, és tizennégy napot töltött a tengerfenéken úgy, hogy közben egy odafenn lebegő csövön át lélegzett. Ludwig von Hartenstein lovag 1510 táján keletkezett munkájában búvárruha látható: a szem

93

magasságában két szemüveggel fedett nyílás található. A tetején hosszú, csappal végződő cső teszi lehetővé a külső levegőhöz való jutást. A rajz jobb, illetve bal oldalán az alá-, illetve felmerülést elősegítő kellékek vannak, vagyis ólom cipőtalp és hágcsószerű rúd.

És még egy példa a feledésre: egy ismeretlen szerző, aki 1729-ben a Coutances környéki Montebourg-ban született, közreadta Giphantie című munkáját, amely Tiphaigne de la Roche író nevének részleges anagrammája. Ebben a műben nem csupán a fényképezésnek megfelelő eljárást írják le, hanem a színes kép előállítását is: »A kép abban a másodpercben megszületik - írja a szerző -, amelyikben a vászonra kerül. Azonnal le kell venni és sötét helyre tenni. Egy óra múltán a bevonat száraz, és önök olyan képet tartanak a kezükben, amely páratlan értékű, mivel egyetlen művészet sem tudja utánozni valószerűsségét.« A szerző még hozzáteszi: »Először is azt kell megvizsgálni, milyen természetű a ragacsos anyag, amelyik felfogja és meg tudja őrizni a sugarakat, másodsorban arról van szó, mily nehéz elkészíteni és alkalmazni, harmadsorban pedig a fény és a megszárított anyag kölcsönhatásáról.« Márpedig jól tudjuk, hogy Daguerre találmányát Arago egy évszázaddal később, 1839. január 7-én jelentette be a Tudományos Akadémián. Mellesleg meg kell jegyeznünk, hogy némely fémtest képmegőrző tulajdonságait már Fabricius jelezte De rebus metallicisában, amely 1566-ban jelent meg.

Másik példa: az egyik Védában, a Szaktaya Grantamban időtlen idők óta leírt oltás. Ezt a

94

szöveget Moreau de Jouet idézte 1826. október 16-án a Tudományos Akadémián a himlőfélékről szóló emlékiratában: »Gyűjtsd az oltógerelybe a gennyes tüszőkből való nedvet, szúrd be a karba, hogy a nedv elvegyüljön a vérrel, a beteg lázas lesz; a betegség lefolyása azonban nagyon enyhe, és semmi aggodalomra nem ad okot.« Azután következik az összes tünet pontos leírása.

Elképzelhető, hogy voltak érzéstelenítőszerek is? Erről akkor tudhatnánk meg bővebbet, ha megnéznénk Denis Papin 1681-ben született művét: az Értekezés a fájdalom nélküli műtétekrőlt, vagy pedig átvennénk a kínaiak ősrégi tapasztalatait az indiai kenderről, vagy akár mandragórabort alkalmaznánk, amelyet jól ismertek a középkorban, de amelyet a XVII. századra teljesen elfelejtettek, és amelynek hatását 1823-ban vizsgálta egy toulouse-i orvos, Auriol doktor. Soha senkinek eszébe sem jutott ellenőrizni a már elért eredményeket.

Na és a penicillin? Ebben az ügyben elsőnek egy kuruzsló módszert említhetünk, mégpedig azt, hogy a középkorban rokfortsajtos kötéseket alkalmaztak, de ennél különösebb esetre is hivatkozhatunk. Ernest Duchesne, a lyoni Katonai Egészségügyi Iskola diákja 1897. december 17-én adta be szakdolgozatát a következő címmel: Néhány megjegyzés a mikroorganizmusok életképességének tanumányozásáról antagonizmusok a penészek és mikrobák közt. Ez a mű olyan kísérleteket ír le, amelyek a Penicillum glaucum baktériumokra tett hatását elemzik. Erre a szakdolgozatra senki sem figyelt fel. Külön hangsúlyozom, milyen közel áll ez a kiáltóan

95

feledékeny időszak a mi korunkhoz, amelyben oly fontos szerepet kapott a bakteriológia.

Parancsolnak még példákat? Számuk felbecsülhetetlen, ráadásul valamennyi megérdemelne egy-egy külön előadást. Hadd említsem például az oxigént, amelynek hatásait a XV. században tanulmányozta egy alkimista, Eck de Sulsback, amint erre Chevreul felhívta a figyelmet a Journal des Savants 1849. októberi számában; egyébként már Theophrasztosz beszélt róla, hogy a lángot valamilyen légszerű anyag táplálja, és ugyanez volta véleménye Alexandriai Szent Kelemennek is.

Roger Bacon, Cyrano de Bergerac és mások csodás anticipációit már nem említem, mert ezekre könnyen ráragaszthatják a címkét: puszta képzelgés. Maradok inkább az ellenőrizhető tények talaján. Sajnálom, hogy nem térhetek ki bővebben az automobillal kapcsolatos kérdésekre, amelyeket önök közül sokan jobban ismernek nálam, de annyit azért megjegyzek, hogy a XVII. században Nürnbergben egy Jean Hautch nevezetű ember »rugós szekereket« csinált. 1645-ben egy ilyen járművet próbáltak ki a Temple udvarán; úgy tudom, a találmány hasznosítására kereskedelmi társaságot alapítottak, de a dolog kudarcba fúlt. Meglehet, hogy ugyanolyan nehézségek merültek fel akkor is, mint az első Párizsi Közlekedési Társaság megalapításakor, amelyet - engedjék meg, hogy emlékeztessem rá önöket - Pascal kezdeményezett, ő pártfogolta egyik barátja, Roannés herceg nevében és pénzén.

96

Még az imént felsoroltaknál is fontosabb felfedezések esetében sem ismerjük a régiek által megadott adatok hatását. Kolumbusz Kristóf mindent őszintén bevallott, amit az ókori tudósoknak, gondolkodóknak, költőknek

s

köszönhetett. Általában nem tudnak róla, hogy Kolumbusz kétszer is lemásolta Seneca Medea című tragédiájának második felvonásából a kórust, amelyben a szerző egy olyan világról beszélt, amelyiknek a felfedezése a jövendő századokra vár. Megtekinthetjük ezt a másolatot a las profecias kéziratában, amely a sevillai könyvtárban található. Kolumbusz arra is emlékezett, hogy Arisztotelész De Caelo című értekezésében azt állította, hogy a Föld gömbszerű.

Milyen igaza volt Jouvert-nek, amikor megjegyezte, hogy »mi sem teszi óvatlanabbá és hiábavalóbbá a szellemet, mint az elmúlt idők elhanyagolása és a régi könyvek figyelmen kívül hagyása«. Milyen remek Rivarol megfogalmazása: »minden állam rejtélyes hajó, amelyik az égre veti horgonyát«, s ha már itt tartunk, nyugodtan elmondhatjuk az idővel kapcsolatban, hogy a jövő hajója a múlt egén horgonyoz. A feledés önmagában véve is a legsúlyosabb hajótöréseket okozhatja.

Talán minden képzeletet felülmúl a kaliforniai arany hihetetlen, mégis igaz történetében szerepet játszó feledékenység. Marshall 1848 júniusában fedezte fel az első aranyrögöt egy patak partján, amelyre malmot építettek, s ő éppen a munkálatokat ellenőrizte. Pedig Hernando Cortez már járt errefelé, amikor

97

Kaliforniában mexikóiakat keresett, akikről azt állították, hogy rengeteg kincs van a birtokukban; Cortez felforgatta a vidéket, minden kunyhót átkutatott, az azonban eszébe sem jutott, hogy a homokba akár csak a kezét is beledugja; három évszázadon át tapodták az aranytermő homokot a spanyol bandák, a Jézus Társaság misszionáriusai, mindenki azt hitte, Eldorádó messzebb van. Pedig 1737-ben, több mint száz évvel Marshall felfedezése előtt, a Gazette de Hollande olvasói tudomást szerezhettek róla, hogy a sonorai arany- és ezüstbányák kitermelhetők, mert az újság megadta a pontos helyrajzot. Azonkívül 1767-ben Párizsban kapható volt az Histoire naturelle et civile de la Californie (Kalifornia természeti és polgári története) című könyv, amelyben a szerző, Buriell leírta az aranybányákat, és idézte a hajósok tanúságait az aranyrögökről. Sem a cikket, sem a könyvet nem méltatták figyelemre, sem pedig azokat a tényeket, amelyek egy évszázaddal később elegendőek voltak az »aranyláz« kitöréséhez. Mellesleg, olvassa még valaki a régi arab utazók beszámolóit? Pedig nagyon értékes útmutatásokat lehetne meríteni belőlük a bányafeltáráshoz.

A feledés valójában semmit sem kímél. Hosszas kutatások, pontos ellenőrzések alapján győződtem meg róla, hogy Európa és Franciaország gyakorlatilag egyáltalán nem hasznosítja a birtokában lévő kincseket: nevezetesen nagy könyvtáraink régi iratait. Márpedig minden ipari eljárást három szemszögből kiindulva kell kidolgozni: kísérlet, tudomány, történelem. Gőgről és

98

gyermekdedségről tanúskodik, ha az utóbbit elhanyagoljuk. Ráadásul inkább vállaljuk a kockázatot, hiszen nem bizonyos, hogy megtaláljuk, amit keresünk, mert nincs is; mennyivel okosabb lenne, ha a már meglévőt igazítanánk ahhoz, amit el akarunk érni. Mielőtt a gyártulajdonos költséges beruházásokra szánná el piagát, ismernie kell a kérdés minden technológiai apróságát. Napnál világosabb, hogy a régi szabadalmak tanulmányozása önmagában nem elégséges egy új műszaki eljárás kidolgozására a történelem adott időszakában. Hiszen az ipar sokkal régebbi, minta tudományok; tehát pontosan kell tájékozódni az eljárások történetéről, és bizony sokszor előfordul, a gyártó kevésbé tájékozott, mint gondolja.

A régiek nagyon egyszerűmódszerekkel értek el eredményeket, amelyeket mi utánozni tudunk, de gyakran előfordul, hogy a világért sem tudnánk magyarázatot adni rá, annak ellenére, hogy elméletileg jól fel vagyunk vértezve. Az egyszerűség az ókori tudomány par excellence adománya volt.

Jó, jó, mondhatják önök, és mi van az atomenergiával? Erre a megjegyzésre egy idézettel felelhetnék, amelynek hallatán kicsit eltűnődhetünk. Egy nagyon ritka könyvben, amely szinte teljesen ismeretlen még a szakemberek között is, és amely több mint nyolcvan évvel ezelőtt jelent meg, a címe: Les Atlantes (Atlantiszok), szerzője óvatosan a Roisel álnév mögé bújva adja közre az ókori tudományról ötvenhat éven át folytatott kutatásait és tanulmányát. Kifejtvén azokat a tudományos

99

ismereteket, amelyeket ő az atlaszoknak tulajdonít, Roisel ezeket a maga korában csodálatos sorokat, írja: »E szüntelen tevékenység következménye valóban az anyag megjelenése, ez pedig egy másfajta egyensúly, amelynek felbomlása szintén hatalmas kozmikus jelenségeket okozna. Ha valamely ismeretlen okból Naprendszerünk megsemmisülne, az összetevő atomjai függetlenségükben azonnal aktivizálódva, kitörölhetetlen fényben ragyognának az űrben, s ez messze hírét vinné a hatalmas pusztulásnak és az új világ reményének.« Azt hiszem, ez a példa kellőképp érthetővé teszi Bertin kisaszszony felkiáltását: »Csak az az új, amit egyszer már elfeledtek!«

Most pedig lássuk, milyen gyakorlati hasznot hozna az iparnak a múlt módszeres kifaggatása. Amikor azt állítom, hogy a lehető legélénkebb érdeklődéssel kell a régi munkák fölébe hajolnunk, egyáltalán nem tudós kutatómunkát értek ezen. Csak azt akarom mondani, hogy ha az iparban felvetődik valamely kérdés, és ha a régi tudományos és műszaki leírásokban akadnak vagy sokatmondó és elhanyagolt tények vagy elfeledett eljárások, amelyek méltán keltik fel érdeklődésünket, és pontosan a felvetődött kérdésre vonatkoznak, keressük meg őket.

Abban a hiszemben élünk, hogy a műanyagot nemrégen találták fel, holott sokkal korábban felfedezhettük volna, ha valakinek eszébe jut feleleveníteni Berzelius vegyész kísérleteit.

Ami a kohászatot illeti, egyetlen fontos tényt jeleznék. Amikor elkezdtem kutatásaimat a régiek egynémely vegyi eljárásáról, meglehetősen

100

elcsodálkoztam, hogy nem tudom utánozni a laboratóriumban azokat a fémkohászati kísérleteket, amelyeket pedig teljesen világosan leírtak. Hiába próbáltam megfejteni e kudarc okait, hiszen minden megadott utasítást és arányt megtartottam. Kicsit eltöprengtem, és rájöttem, hogy mégis elkövettem valami hibát. Vegyileg tiszta olvasztóanyagokat használtam, míg a régiek szennyezett olvasztóanyagokat alkalmaztak, vagyis olyan sókat, amelyeket természetes anyagokból nyertek, következésképpen alkalmasak voltak katalizáló folyamatok kiváltására. Ez irányú sejtésem csakugyan bevált. A szakemberek meg tudják érteni, milyen fontos távlatokat nyitnak ezek a megfigyelések. Ha a fémkohászatban alkalmaznának néhány régi eljárást, amelyek csaknem mind katalizáló folyamatokon alapulnak, nagy tüzelőanyag- és energiamegtakarítást lehetne elérni. Ilyen irányú kísérleteimet megerősítették mind Ménétrier doktor munkái, aki a nyomelemek katalitikus folyamataival foglalkozott, mind pedig a német Mittasch kutatásai, aki a régiek vegyészetének katalízisével foglalkozott. Az

s

összetartó eredményeket különféle úton értük el. Ugy látszik, ez a hasonlóság azt bizonyítja, hogy a technológiában itt az ideje figyelembe venni a minőség fogalmának alapvető fontosságát és szerepét az összes megfigyelhető mennyiségi jelenség alakulásában.

A régiek olyan fémkohászati eljárásokat is ismertek, amelyekről mintha teljesen megfeledkeztünk volna, például a réz edzését bizonyosfajta szerves fürdőkben. Így tudtak

101

rendkívül kemény és éles szerszámokat készíteni. Nem kevésbé voltak ügyesek, ha ezt a fémet fel kellett olvasztani, akár oxidált állapotban is. Csak egy példát mondok. Egyik barátom, bányakutató szakember, a Szahara kellős közepén volt, Agadesztől északnyugatra. Különös rézércet fedezett fel ott, valamint olvasztásnyomokat és még fémet tartalmazó olvasztótégelyeket is talált. És nem szulfidról volt szó, hanem oxidról, vagyis olyan anyagról, amely a jelenlegi iparban olvasztási gondot okoz, s ezt bizony nem lehet megoldani holmi egyszerű pásztortűzzel.

Napjaink egyik legfontosabb iparágában, az ötvözet előállításában sok jelentős tény nem kerülte el a régiek figyelmét... Nemcsak annak a módját ismerték, hogyan kell előállítani közvetlenül kevert fémekből rendkívüli tulajdonságokkal rendelkező ötvözeteket - ez iránt az eljárás iránt egyébként a szovjet ipar élénken érdeklődik -, hanem olyan különleges ötvözeteket is használtak, mint például az elektron nevű alumíniumötvözet, amely iránt mi sose mutattunk égető kíváncsiságot, pedig ismerjük gyártási eljárását.

Hadd ejtsek pár szót a gyógyszerészet és az orvostudomány alig feltárt és megannyi kutatást igénylő kilátásairól. Hogy mást ne említsek, mint az égési sérülések kezelésének fontosságát, hisz ez a kérdés annál is súlyosabb, mivel az autó- és repülőbalesetek folytán pillanatonként felvetődik. A pusztító tűzvészek idejében, a középkorban fedezték fel a legtöbb és legjobb égés elleni gyógyírt, s ezek a receptek teljésen feledésbe merültek. E helyt még azt is meg kell jegyeznünk,

102

hogy a régi gyógyszerkészítésben némelyik ír nemcsak a fájdalmat enyhítette, hanem kiküszöbölte a heg keletkezését, és elősegítette a sejtek regenerációját is.

Talán felesleges is említenem, milyen magas színvonalon állottak a régiek eljárásai alapján készített festékanyagok és lakkok: A középkori festők által használt csodálatos színek nem vesztek el, mint ahogyan általában hiszik; legalábbis ismerek egy olyan kéziratot Franciaországban, amelyik megadja összetételüket. Soha senki nem gondolt rá, hogy kipróbálja és alkalmazza ezeket az eljárásokat. Pedig a mai festők, ha netán még egy évszázadot megérnének, rá sem ismernének festményeikre, mert a jelenleg használatos színek egyáltalán nem tartósak. Egyébként Van Gogh sárgái, mint mondják, máris veszítettek csodálatos fényükből, amely olyan jellemző volt rájuk.

Hogy mi a helyzet a bányákkal? Itt csak arra szorítkozom, hogy felhívom a figyelmet az orvosi kutatás és bányafeltárás közti kapcsolatra. Valósággal új tudomány, a biogeokémia alakul ki az úgynevezett fitoterápiából, a gyógynövények alkalmazásából, amelyet a régiek nagyon jól ismertek. Ez a tudományág lehetővé teszi olyan pozitív anomáliák felfedezését, mint amit növényekben kimutatott fémnyomok jelentenek, és amiből arra következtethetni, hogy a közelben ásványtelepek vannak. Ebből megfigyelhető, hogy némelyik növény affinitása milyen nagy egy-egy fémhez, következésképpen ezeket az adatokat felhasználhatják mind a bányafeltárás, mind a

s

103

gyógyászat terén. Ugy gondolom, jellegzetes példa ez a különféle szaktudományok konvergenciájára, amit én a jelenlegi technikatörténetben a legfontosabbnak tartok, és ami állandó szintézist követel.

Említsünk meg még néhány kutatási területet és ipari alkalmazást: itt van a trágyakészítés, ez a széles terület, amelyen a régi vegyészek ma általában ismeretlen eredményeket értek el. Arra gondolok, amit ők a »termékenység esszenciájának« neveztek, és sóval kevert friss vagy lepárolt trágyából nyertek.

A régi üvegművesség szintén alig ismert, terjedelmes terület: már a rómaiak használtak síküveget; máskülönben pedig a régi üvegkészítési eljárások tanulmányozása során talán segítséget kapnánk az olyan ultramodern kérdések megoldásához, mint például radioaktív anyagok vagy a palládium üvegbe olvasztása, ami lehetővé tenné sötét fényű világítócsövek előállítását.

A textilipart se hagyjuk ki: a műanyag diadala ellenére vagy éppenséggel e diadal okán a luxuskereskedelem kedvéért rendkívül jó minőségű szövetek gyártására kell törekednie. Felhasználhatná például a festési eljárásokat, vagy még inkább megpróbálná előállítani azt a különleges anyagot, amelyet pilema néven ismerünk. Ez olyan, savakkal kezelt len vagy gyapjúanyag volt, amelyik kiállta a vas vágását éppúgy, minta láng hatását. Különben az eljárást ismerték a gallok, és a páncélkészítésnél fel is használták.

104

A műanyag burkolatok egyelőre nagyon magas ára miatt szintén előnyös megoldásokat lelhetne a bútoripar a régi eljárások alkalmazásával, amelyek valamilyen pác segítségével tekintélyes mértékben növelték a fa ellenállását a különféle fizikai és vegyi hatásokkal szemben. A középítkezéseket végző vállalatok nyomós érdeke volna, hogy visszatérjenek azokhoz a különleges cementekhez, amelyeknek összetétele a XV. és XVI. századi értekezésekben olvasható, és amelyek sokkal kiválóbb tulajdonságokkal büszkélkedhetnek, mint a modern habarcs.

Végül, bár tudóm, nem időzhetek sokat e kérdésnél, mégis fel kell hívnom a figyelmet olyan fizikai kutatásokra, amelyek alapvető következményekkel járhatnának. A Föld mágneses erejének tanulmányozására gondolok. Nagyon régi megfigyelések állnak rendelkezésünkre, amelyeknek vitathatatlan érdekességük ellenére sohasem néztek utána.

Legeslegvégül: akár múltbeli kísérletekről van szó, akár a jövő lehetőségeiről, úgy vélem, a mélyrealizmus azt diktálja, hogy forduljunk el a jelentő!. Ez az állítás ellentmondásosnak tűnhet föl, de ha csak egy kicsit is eltöprengünk, meg kell értenünk, hogy jelenünk a múlt és jövő vonalának csupán érintője. Szilárdan az ősi tapasztalatokra támaszkodva inkább előre kell tekintenünk, mint a lábunk alá, és nem szabad túlságosan nagy figyelmet szentelnünk annak a kurta egyensúlyvesztésnek, amelyet az idő és a tér átszelése közben érzünk. A járás mozdulatai is ezt bizonyítják, s éles tekintetünket tökéletesen

105

egyforma szögben kell arra vetnünk, ami volt, és ami lesz."

106

A tudomány és a hatalom elrejtőzik - A forradalmi háború látomása - A technika feltámasztja a céheket -Visszatérés a beavatottak korába - Egy regényíró jól látta: vannak „energiaközpontok" - A monarchiától a kriptokráciáig - A titkos társaság minta jövendő kormányzati módszere - Maga az értelem mint titkos társaság - Kopognak az ajtón

Nagyon különös cikkében, amely minden valószínűség szerint sok francia értelmiségi véleményét tükrözte, JeanPaul Sartre kerek perec megtagadta a hidrogénbombától a létezés jogát. E gondolkodó elmélete szerint a lét fontosabb a lényegnél. De lám csak, itt egy jelenség, amelynek lényege nem tetszik neki: tagadja tehát létezését. Különös ellentmondás! „A hidrogénbomba történelemellenes" - írta Jean-Paul Sartre. Hogyan lehetne egy civilizációs vívmány „történelemellenes"? Hát mi a történelem? Sartre szemében olyan haladás, amelynek szükségszerűen hatalomra kell vinnie a tömegeket. Mi a hidrogénbomba? Olyan hatalomtartalék, amelyet néhány ember irányíthat. A tudósok, technikusok, politikusok rendkívül szűk köre dönthet az emberiség sorsa felől. Ahhoz, hogy a történelemnek az legyen az értelme, amit mi adtunk neki, meg kell szüntetnünk a hidrogénbombát. Tanúi lehettünk tehát, mint követeli meg a társadalmi fejlődés a haladás megállítását. Egy XIX. században született szociológus szeretett volna visszatérni származása korába. Félreértés ne

107

IV.

essék: mi sem a pusztító fegyverek gyártását nem akarjuk helyeselni, de az ellen az igazságszomj ellen sem akarunk fellépni, amely az emberi társadalmak legtisztább szándékait vezérli. Mi csupán más szemszögből szeretnénk megvizsgálni a dolgokat.1. Igaz, hogy az abszolút fegyverek iszonyatos fenyegetésként nehezednek az emberiségre. De minél kevesebb kézben vannak, annál kevésbé használják őket... A modern emberi társadalom csakis azért marad fenn, mert nagyon csekély számú embernek van döntési joga.2. Ezeknek az abszolút fegyvereknek a fejlődése megállíthatatlan. Az élenjáró hadvezetési kutatásokban egyre keskenyebb a jó és a rossz közti válaszfal. A legfontosabb rendszerek szintjén minden felfedezés egyszerre pozitív és negatív. Másrészt a tökéletesedő technikák nem egyre bonyolultabbak lesznek, éppen ellenkezőleg: egyszerűsödnek. Egyre közelebb kerülnek az elemi erőkhöz. A műveletek száma csökken, a szerelvény könnyebb lesz. Végső soron az egyetemes erők kulcsa elfér a markunkban. Egy gyerek is meg tudja csinálni, és bánni is tud vele. Minél jobban leegyszerűsödik az erőhatalom, annál inkább titokban kell tartani, annál magasabbra kell emelni a korlátokat, hogy biztosítsuk az élet fennmaradását.

3. Ez a titkosítás egyébként önműködően megy végbe,hiszen az igazi hatalom a tudósok kezébe megy át. Ők pedigolyan nyelvet használnak, és olyan jellegű a gondolkodásuk,ami csak rájuk jellemző. Vagyis nem mesterséges korlát.Mást jelent a szó, mert a szellem egészen más szinten van,mint a miénk. A tudósok meggyőzték a birtoklókat, hogymég többet fognak birtokolni, a kormányokat, hogy mégtöbbet fognak kormányozni, ha rájuk hagyatkoznak. Es

108

nagyon gyorsan kiharcolták maguknak a helyet a gazdagság

s

és hatalom fölött. Hogyan? Ugy, hogy először is mindent agyonbonyolítottak. Az uralomra törekvő gondolat a végsőkig bonyolítja azt a rendszert, amelyet tönkre akar tenni és ki akar sajátítani, megsemmisítve minden védekezőreflexét, mint ahogyan a pók bekeríti a zsákmányát. Az úgynevezett „hatalmon" lévő emberek, birtoklók és vezetők, már csupán átmenetiek egy olyan korban, amely maga is átmeneti.

4. Miközben az abszolút fegyverek egyre szaporodnak, ahábohí arculata megváltozik. Szüntelen harc kezdődik:gerillaháború, palotaforradalom,

rablótámadás,bozótháború, árucikkek, könyvek, szónoklatok csatája. A sima háborút forradalmi háború váltja fel. A háború megnyilvánulásainak változása az emberiség céljainak megváltozását jelzi. A háború valaha a birtoklásért folyt. A forradalmi háború a létért folyik. Valaha az emberiség azért ölte egymást, hogy megosztozzon a Földön, és élvezze. Hogy néhányan megosztozhassanak a földijavakon, és élvezhessék. Napjainkban a szüntelen csata közepette, amely az egymás csápjait tapogató rovarok táncára emlékeztet, minden olybá tűnik, mintha az emberiség a szövetkezést, az összetartást, az egységet akarná, hogy átalakíthassa a Földet... Az élvezet vágyát tenniakarás váltja fel. A tudomány művelői, akik a lélektani fegyvereket is tökéletesítették, nem kis szerepet játszanak ebben az alapvető átalakításban. A forradalmi háború új szellem születését jelzi: a munkás szellemét. A Föld munkásainak szelleméét. Ebben az értelemben a történelem a tömegek megváltó mozgalma. Ez a mozgalom egybeesik a tudás felhalmozódásával. Mi most a növekvő humanizációnak, a szellem állandó fejlődésének kalandjában éppen ezt a szakaszt éljük át.

109

IV.

Szálljunk alá a nyilvánvaló tények világába. Azon kapjuk magunkat, hogy a titkos társaságok korába lépünk. Ha majd visszatérünk a fontosabb, tehát kevésbé szembeötlő tények birodalmába, azt is látni fogjuk, hogy mellesleg a beavatottak korába lépünk. A beavatottak ismereteik révén beragyogták azokat a társaságokat, amelyeket a technika titkának megőrzésére rendszeresítettek. Könnyen elképzelhető, hogy a nagyon közeli jövőben erre a mintára épül a világ. Azzal a megszorítással, hogy a történelem nem ismétlődik. Vagy inkább, ha másodszor is áthalad ugyanazon a ponton, a spirál magasabb szintjén.

Történetileg a technika megőrzése volt a titkostársaságok egyik célja. Az egyiptomi papok féltékenyenőrizték a síkmértan törvényeit. A legújabb kutatásokfelfedték, hogy Bagdadban volt egy társaság, amelyik tudtaaz elektromos elem titkát, vagyis kétezer évvel ezelőtt agalvántechnika egyedüli letéteményese volt. A középkorbanFranciaországban, Németországban, Spanyolországbaniparoscéhek alakultak. Vegyük csak az alkímia történetét.Vegyük csak az üveg vörösre színezését, amit úgy értek el,hogy az olvadás pillanatában aranyat adagoltak hozzá.Vegyük csak a görögtűz titkát, ami a zselatinnal dermesztettlenolaj volt, azaz a napalm őse. Nem tudták kifürkészni aközépkor összes titkát, például a hajlítható ásványi üvegét

110

vagy a hideg fény előállításának egyszerű eljárását stb.Ugyanígy láthattuk, amint műszaki csoportok alakultak, shíven őrizték gyártási titkaikat,

akárkézművesfolyamatokról volt szó, mint a harmonika- vagy az üveggolyó-készítés, akár ipari eljárásokról, mint a szintetikus benzin előállítása.

A nagy amerikai atomművekben a fizikusok megkülönböztető jeleket viselnek, amelyek tudásszintjüket és felelősségük mértékét mutatják. Csak ahhoz szabad szólni, aki ugyanolyan jelet visel. Ezeken a rétegeken belül

s

alakulnak a klubok, a barátságok, a szerelmek. így azután olyan zárt körök alakulnak ki, amelyek tökéletesen hasonlítanak a középkori céhekre, akár a lökhajtásos repülő gyártásáról, akár részecskegyorsítóról, akár elektronikáról van szó. 1956-ban harmincöt kínai diák, elvégezvén egy massachusettsi műszaki főiskolát, kérte, hogy hazamehessen. A diákok nem foglalkoztak katonai kérdésekkel, az elöljárók mégis úgy vélték, hogy túlságosan sokat tudnak. Nem járultak hozzá a hazatérésükhöz. A kínai kormány azonban nagyon szerette volna visszaszerezni e tudós fiait, cserében felajánlotta azokat az amerikai pilótákat, akiket kémkedés vádjával tartott fogságban.

A technikai ellenőrzést meg a tudományos titkokat nem lehet a rendőrökre bízni. Helyesebben: manapság a biztonsági szakemberek kénytelenek megtanulni azt a tudományt és technikát, amelyre vigyázniuk kell. Ezeket a szakembereket megtanítják a nukleáris laboratóriumi munkákra, végső soron maguk az atomfizikusok szavatolják saját biztonságukat. Olyany-nyira, hogy születőben van a kormányoknál és politikai rendőrségeknél is nagyobb hatalommal rendelkező kaszt.

Végül azzal tudjuk teljessé tenni a képet, hogy felhívjuk a figyelmet azokra a műszaki csoportokra,

111

IV.

amelyek a legtöbbet ígérő országnak hajlandók dolgozni, ők az új zsoldosok. Azaz civilizációnk „bérkardozója", a mai zsoldosvezér fehér köpenyt visel. A legalkalmasabb terep Dél-Afrika, Argentína, India. Ahol valóságos császárságokat kanyarítanak ki maguknak.

Térjünk vissza a kevésbé szembeszökő, de fontosabb tények világába, s látnunk kell, hogy visszatérünk a beavatottak világába. „A világegyetemben semmi sem tud ellenállni az elég nagy számú csoportosult és szervezett, magas értelmi képességű emberek összetartó lelkesedésének" - írta bizalmasan Teilhard de Chardin George Magloire-nak.

John Buchan, aki Angliában nagy politikai szerepet töltött be, több mint ötven évvel ezelőtt közreadott egy regényt, amely egyúttal üzenet volt néhány értő szellemnek címezve. A regényben, amelynek nem véletlenül Energiaközpont a címe, a hős találkozik egy előkelő és tapintatos úriemberrel, aki mintha csak a golfról csevegne, a következő zavarba ejtő kiselőadást tartja neki:

„- Persze sok zárókő van a civilizációban - mondtam -, és ha tönkremennének, a civilizáció összeomlana. De a zárókövek teherbíróak.

- Nem olyan nagyon. Gondolja meg, a gépek napról napra törékenyebbek. Az élet bonyolulttá válásával együtt jár a gépek megfejthetetlensége, következésképp sebezhetősége. A maguk úgynevezett megtorlásai olyan nagy mértékben elszaporodnak, hogy közömbösítik egymást. A sötétség századaiban egyetlen nagy hatalom volt: az Istentől és az egyháztól való félelem. Manapság pedig seregnyi egyformán kényes és törékeny kis istenség van, s ezeknek minden ereje abban rejlik, hogy hallgatólagosan beleegyeztünk, hogy nem kételkedünk bennük.

112

- Valamiről azért megfeledkezik - vetettem ellene. - Az emberek valój á-.ban egyetértenek abban, hogy a gép működését pártolják. Ezt neveztem az imént ^civilizációs jó szándéknak«.- A lényegre tapintott. A civilizáció közmegegyezés. Mire volna jó az önök rendőrsége, ha a hegyszoros túloldalán a bűnöző menedéket kapna, mire volnának jók az önök bíróságai, ha más bíróságok nem ismernék el a végzéseiket? A modern élet a birtoklók kimondatlan egyezménye becsvágyuk kielégítésére. Az egyezmény addig érvényes, ameddig más nem lép a helyébe.- Ne vitatkozzunk azon, amin nem lehet - mondom. -De én azt hittem, a közérdek azt diktálja, hogy az élenjáró szellemek benne legyenek a közmegegyezésben, a maga kifejezésével élve.

- En erről nem tudok semmit. Vajon csakugyan az egyezség mellett vannak a nagy szellemek? Figyelje meg a kormány magatartását. Mindent egybevetve, műkedvelők és másodrendű emberek parancsolnak nekünk. Közigazgatásunk módszerei tönkretennének bármely magánvállalkozást. A parlamentünk módszerei, már megbocsásson, még egy részvényesek gyűlésére is szégyent hoznának. Vezetőink úgy tesznek, mint akik a tapasztalatból akarnak okulni, de eszük ágában sincs annyit áldozni, mint amennyit egy üzletember áldozna, és ha szert tesznek is a kellő tudnivalóra, nem merik alkalmazni. Mit gondol, miért adná el a zseni az agyát a mi szánalmas kormányainknak?

Pedig a tudás az egyetlen erő, most éppúgy, mint eddig. Egy kis vacak szerkezet hajórajokat süllyeszthet a tenger fenekére. Egy új vegyi anyag a háború minden szabályát felrúgja. Ugyanez áll a kereskedelmünkre. Néhány apró módosítás elegendő lenne, hogy Nagy-Britanniát Ecuador szintjére süllyessze, vagy Kínát a világ leggazdagabb országává tegye. De mi gondolni

113

IV.

sem akarunk arra, hogy ezek a változások lehetségesek. Kártyavárainkat a világegyetem bástyáinak tekintjük.

Nekem sose volt kenyerem a szó, de tudom becsülni a más beszélőkéjét. Az ilyesfajta szónoklatból valamiféle egészségtelen báj, valamiféle bódulat árad, amit szinte szégyell az ember. Erdekelt a dolog, meggyőzően hangzott.

- Álljunk meg egy szóra! - ellenkeztem. - A feltaláló első dolga, hogy közreadja találmányát. Mivel megbecsülésre, dicsőségre vágyik, megkéri az árát a találmányának. Amely azután a világ tudásának szerves részévé válik, következésképp minden más megváltozik. Ez volt a helyzet a villamossággal. Maga géphez hasonlította a civilizációnkat, amely azonban mégiscsak rugalmasabb, mint a gép. Az élő szervezet alkalmazkodóképességével van megáldva.

- Amit most mondott, az akkor lenne helytálló, ha az új ismeret mindenkié lenne. De vajon így van-e? Időnként olvasom az újságban, hogy egy kiváló tudós ilyen meg ilyen felfedezést tett. Beszámol róla a Tudományos Akadémián, részletes cikkek jelennek meg, a tudós fényképével van tele a sajtó. A veszély forrása nem ez az ember. Ő csak fogaskerék a gépezetben, a közmegegyezés támasza. A kívülállókkal kell számolni, azokkal a felfedezőművészekkel, akik csak akkor vetik be a tudásukat, amikor a legnagyobb hasznot húzhatják belőle. Higgye el, a legnagyobb szellemek mindig kívülállók ahhoz képest, amit civilizációnak nevezünk.

Kicsit mintha habozott volna, azután folytatta:- Az emberek azt mondhatják magának, hogy

a tengeralattjárók miatt máris megszűntek a csatahajók, hogy a levegő meghódítása feleslegessé teszi a tengeri uralmat. De hát miből gondolja, hogy a tudomány utolsó szavát a mi

114

nehézkes tengeralattjáróink és törékeny repülőink jelképezik?

- Nem kétlem, hogy tökéletesedni fognak, de ezzel párhuzamosan fejlődnek a védekezési eszközök is.

A fejét csóválta.- Kevéssé valószínű. A nagy pusztító

szerkezeteket előállító tudásunk máris túlszárnyalja a védekezés lehetőségeit. Es ön csak a gazdagságra és dicsőségre törő, másodrendű emberek alkotásait láthatja. Az igazi tudás, a félelmetes tudás még titok. De higgye el, drága uram, létezik.

Egy pillanatra elhallgatott, láttam szállongó szivarfüstjét a félhomályban. Azután megfontoltan, mint aki fél, hogy túlságosan előreszalad, néhány példát sorolt elő.

A példái keltették fel igazán a figyelmem. Volt köztük mindenféle: természeti katasztrófa, váratlan szakítás két nép közt, egész termést tönkretevő betegség, háború, járvány. Nem írom le mindet. Akkor sem hittem, ma pedig még kevésbé. De nagyon mellbevágóak voltak, ahogyan szép nyugodt hangon elsorolta őket azon a borús júniusi éjszakán, a sötét szobában. Azt akarta elhitetni velem, ez a sok csapás nem a természet és nem is a véletlen műve volt, hanem valamely művészeté. Azok a titokban munkálkodó, névtelen intelligenciák, akikről beszélt, időről időre valamilyen katasztrófa kiváltásával hívják fel erejükre a figyelmet. Nem voltam hajlandó elhinni, de amint kristálytiszta logikával kifejtette a példáját, és elmondta, hogyan zajlik a dolog, a torkomra forrt a szó.

Végre aztán mégis megeredt a nyelvem:

- De hát amit elmondott, az az anarchia teteje. Es nem vezet sehova. Milyen indítéknak engedelmeskednének azok az intelligenciák?

115

IV.

Elnevette magát.- Honnan tudhatnám én azt? En csak egyszerű

kutató vagyok, és vizsgálataim során ilyen különös adatokhoz jutok. De az okot nem tudnám megmondani. Csak tapasztalom, hogy rengeteg társadalomellenes intelligencia van. Tegyük fel, hogy félnek a gépektől. Vagy idealisták, és új világot akarnak teremteni, vagy egyszerűen művészek, akik magát az igazságkeresést szeretik. Ha mégis feltevésekre ragadtatom magam, szerintem a két utóbbi csoporthoz tartozó egyének vezetnek a megfejtéshez, mert az utóbbiak megszerzik az ismereteket, az előbbiek pedig alkalmazni szeretnék.

Eszembe jutott valami. A tiroli hegyekben voltam, egy napsütötte réten. Ott a virágos réten, a zajgó vízeséstől északra ebédeltem, miután egész délelőtt a fehér sziklákon

s

szökdécseltem. Útközben összeakadtam egy alacsony, tanáros külsejű némettel, aki nagy kegyesen elfogadta a szendvicseimet. Hibásan, de magabiztosan beszélt angolul, a fennálló rendet vadul ellenző nietzscheánus volt.

- Az a baj - heveskedett -, hogy a reformátorok tudatlanok, akik pedig nem azok, azok nem akarnak reformokkal kísérletezni. De eljön az idő, amikor a tudás meg az.akarat szövetségre lép, és akkor a világ előbbre lép.

- De hát ez borzasztó kilátás! - feleltem. - Ha csak az antiszociális elemek olyan nagy hatalmúak, akkor miért nem hallatnak magukról többször? Egy közönséges rendőr az összes anarchista kísérletet ki tudná védeni, ha ezt a gépet maga mögött tudhatná.

- Való igaz - helyeselt -, és a civilizáció mindaddig diadalmaskodik, amíg ellenfelei meg nem tudják, mire képes a gép. A paktum addig érvényes, amíg nincs egy antipaktum. Nézze csak

116

meg, hogyan működik a nihilizmusnak vagy anarchiának nevezett ostobaság. Egy párizsi lebujból néhány gyanús, műveletlen fickó ki akarja hívni a világot, és egy hét múlva rács mögé kerül. Genfben egy tucatnyi.egzaltált orosz »értelrniségi« összeesküvést sző a Romanovok megdöntésére, térülnek-fordulnak, s máris az európai rendőrség kelepcéjében vannak. Minden kormány szövetkezik a legfaragatlanabb hekusokkal, és csiribi-csiribá! - volt-nincs összeesküvő. Mert a civilizáció fel tudja használni a rendelkezésére álló energiát, a nem hivatalos lehetőségek azonban füstbe mennek. A civilizáció diadalmaskodik, mert világszövetség; ellenfelei azonban kudarcot vallanak, mert csak kis gyülekezetet alkotnak. De képzelje el...

Megint elhallgatott, felállt. A kapcsolóhoz ment, fénnyel árasztotta el a helyiséget. Hunyorgó szemem házigazdámra emeltem. Láttam, mosolyog rám, mint a legtisztább szándékú úriember.- Szeretném végighallgatni a jóslatait - jelentettem ki. -Ön azt mondta...- Azt mondtam: képzelje el az anarchiát a civilizáció erényeivel felruházva és nemzetközivé válva. Ó, nem azokról a tudatlanokról van szó, akik nagy csinnadrattával munkásinternacionálénak nevezik magukat, és semmi efféle ostobaságról. Úgy értem: a világ igazi gondolkodó szubsztanciája válik nemzetközivé. Képzelje el, hogy a civilizáció áramkörébe újabb, még erősebb körök kapcsolódnak be. A Föld tele van összehangolatlan erőkkel és szervezetlen intelligenciákkal. Elgondolkodott ön valaha Kína helyzetén? Sok millió álcselekedetre szorított agy van a birtokában. Nincs céljuk, nincs vezérelvük, olyannyira, hogy erőfeszítéseik eredménye a nullával egyenlő, úgyhogy az egész világ fütyül Kínára. Időnként Európa odavet neki néhány

117

IV.

milliós kölcsönt, Kína pedig cserében cinikusan a kereszténység imáira hivatkozik. De mondom, képzelje el...

- De hát ez kétségbeejtő kilátás - háborogtam -, hála istennek, nem tartom megvalósíthatónak! Az öncélú rombolás túlságosan terméketlen gondolat, még egy új Napóleont sem vinne kísértésbe, így pedig semmire sem lehet jutni vele.

- Nem egészen pontosan rombolásról van szó - vetette ellen angyali nyugalommal. - Nevezzük képrombolásnak a szabályok felrúgását, ami mindig sok idealistát vonzott. Ennek megvalósításához nincs szükség Napóleonra. Csak irányelv kell, amely Napóleonnál sokkal kisebb tehetségektől is származhat. Egy szó, mint száz: a csodák korának megnyitásához elegendő volna egy energiaközpont."

Ha meggondoljuk, hogy Buchan e sorokat 1910 táján írta, és ha számba vesszük a világban azóta kialakult forrongásokat, továbbá azokat a mozgalmakat, amelyek most Kínában, Afrikában, Indiában terjednek, bizony eltöprenghetünk rajta, vajon nem lépett-e valóban működésbe egy-két energiaközpont? Ezt a látomást csupán a felületes szemlélő fogja regényesnek tartani, vagyis azok a tudósok, akik mindenáron, görcsösen meg akarják magyarázni a tényeket, ami végső soron csupán választás a tények közt. Munkánk másik részében foglalkozunk majd egy olyan energiaközponttal, amely csődöt mondott, de előbb még láng- és vértengerré változtatta a világot - a fasiszta központra gondolunk. Nincs jogunk kételkedni egy kommunista erőközpont létezésében, nincs jogunk kételkedni rendkívüli hatásában. „A világegyetemben semmi sem tud ellenállni az elég nagy számú csoportosult és szervezett, magas értelmi képességű ember összetartó lelkesedésének" -

118

vagyok kénytelen megismételni az idézetet: itt bomlik ki valódi igazsága.

Iskolás szemlélettel intézzük el a titkos társaságokat. Különös tényeket hétköznapian vizsgálunk. Ahhoz, hogy megértsük a jövendő világot, ki kellene forgatnunk, fel kellene frissítenünk és fel kellene elevenítenünk a titkos társaság gondolatát, s ehhez az eddiginél alaposabban tanulmányozni a múltat és megkeresni azt a nézőpontot, ahonnan látható az a történelmi haladás, amelynek útjára léptünk.

Lehetséges, mi több, valószínű, hogy a titkos társaság lesz a munkás szellemű új világban a jövő kormányformája. Fussuk csak át a dolgok fejlődését. A monarchiákban azt állították: a hatalom természetfölötti. A király, a földesúr, a miniszter, a felelős férfiú igyekszik kitűnni, ámulatot kelteni ruhájával, hajlékával, viselkedésével. Mindent megtesz a feltűnés kedvéért. A lehető legfényűzőbben él. Mindenütt jelen van, ahol csak jelen lehet. Hozzáférhetetlen, egészen más, mint a többiek. „Gyülekezzetek fehér lobogóm alatt!" Es IV. Henrik olykor a Szajnában lubickol meztelenül, Párizs kellős közepén. XIV. Lajos maga a Nap, de a nap minden órájában bárki bemehet a palotájába, és leülhet asztalához. Ezek az aranytól roskadozó, tollas-bóbitás félistenek mindig a tekintetek kereszttüzében vannak, mindig felhívják magukra a figyelmet, mind az egyénét, mind a közét. A forradalom óta azonban a hatalom elvont elméletekre hivatkozik, a kormány háttérbe szorul. A felelősök mindent megtesznek, hogy olyanok legyenek, mint a többiek, de ugyanakkor ügyelnek a tisztes távolságra. Mind személyi, mind tárgyi téren nehéz pontosan meghatározni, mi a kormány. A modern demokráciák pedig ezernyi „ezoterikus" meghatározást sugallnak. Akadnak gondolkodók, akik azt állítják, hogy Amerika kizárólag néhány iparmágnásnak, Anglia a City bankárainak, Franciaország a szabadkőműveseknek stb. engedelmeskedik. A forradalmi háború után alakult kormányok esetében a hatalom szinte teljesen

119

IV.

megfoghatatlanná válik. A kínai forradalom, az indokínai háború, az algériai háború szemtanúi, a szovjet világ szakértői döbbenten tapasztalják a hatalom elsüllyedését a rejtélyes tömegben, a felelősök titokzatos lavírozását, a tájékozódás teljes lehetetlenségét: „ki kicsoda" és „ki mi felől dönt"? Valódi, működő kriptokrácia. E helyt nincs időnk elemezni ezt a jelenséget, de bizony egész könyvet lehetne szentelni a kriptokráciának, már amit ez a szó a mi fogalmaink szerint fed. Jean Larté-guy-nek, az azerbajdzsán forradalom aktív résztvevőjének egyik regényében, amely a palesztin háborúról, a koreai háborúról szól, egy francia százados fogságba esik a Dien Bien Phu-i vereség után:

„Glatigny alagútszerű, hosszú és szűk óvóhelyen ocsúdott fel. A földön ült, hátát az oldalfal földjének támasztotta. Vele szemben egy na-ke guggolt, ócska újságpapírba csavart, rettenetes dohányt szívott.

A na-ke hajadonfőtt van. Khaki egyenruhát visel, rangjelzés nélkül. Saruja nincs, lábujjai kéjesen tárulnak szét az óvóhely langyos sarában. Két szippantás közt néhány szót szól; egy fiúsan rugalmas és hajlékony gerincű bo-doj Glatignyhoz hajol:

- Á százádpáráncnok kerdeszi magától, hol ván á fránsziá páráncnok, áki a támaszpont páráncnoká volt.

Glatigny agyán önkéntelenül is régi vágású tiszthez méltó gondolat fut át; nem tudja elhinni, hogy ez a guggoló, büdös dohányt szívó na-fceugyanúgy zászlóaljparancsnok, mint ő, ugyanaz a rangja és beosztása, mint neki. Szóval a 308. sz. hadosztály magas rangú tisztje, márpedig az a Népi Hadsereg legjobb hadosztálya, amelyben a legkiválóbb tisztek vannak; szóval ez a rizsföldjéről menesztett paraszt győzte le őt, Glatignyt, az egyik legnagyobb nyugati katonai dinasztia sarját."

Paul Mousset, a híres újságíró, indokínai és algériai haditudósító azt mondta nekem: „Mindig az volt a benyomásom, hogy a szállodafiú vagy talán a szatócs a legmagasabb beosztású. Az új világ úgy álcázza a

120

vezéreit, mint azok a rovarok, amelyek a faághoz, falevélhez idomulnak."

Sztálin halála óta a politikai szakértők képtelenek megegyezni: ki az SZSZKSZ valódi kormányfője. Abban a pillanatban, amikor a szakértők végre megegyeznek, hogy Berija, megtudjuk, hogy ez utóbbit épp kivégezték. Senki sem tudná nevén nevezni egy olyan ország igazi urait, amely ellenőrzése alatt tart egymilliárd embert és földünk lakható részének felét.

A háborús veszély idején rendkívül árulkodó a kormányforma. 1955 júniusában Amerika „riadó hadműveletet" tervezett, amelynek során a kormány elhagyná Washingtont, és „valahol az Egyesülts

Államokban" működne. Abban az esetben, ha a menedékhelyet netán lerombolnák, életbe lépne az a terv, amelynek értelmében a kormány a már kinevezett bábkormányra (az „árnyékkormány" eredeti kifejezése) ruházná a hatalmát. Ebben a kormányban olyan szenátorok, olyan képviselők és olyan szakértők vannak, akiknek a nevét nem szabad nyilvánosságra hozni. A földgolyó egyik legnagyobb hatalmának országában így hivatalosan megerősítették a kriptokráciába való átmenetet.

Háború esetén bizonyára „árnyékkormányok" lépnének tehát a nyilvánosan ismert kormányok helyébe, az USA esetében talán Virginia barlangjaiban tanyáznának, a Szovjetunió esetében pedig, mondjuk, a Déli-sark valamelyik úszó állomásán. Es e perctől fogva árulás bűntettének számítana a fő felelősök azonosságának leleplezése. Titkos társaságok szerveznék meg az emberiség két részének szörnyű csatáját, egy sereg elektronikus aggyal felszerelkezve, hogy minél kisebbre csökkenthessék a részt vevő személyek számát. Még az sincs kizárva, hogy ezek a kormányok a Földünkön kívülre tennék székhelyüket, a keringő mesterséges bolygókra.

Mi nem gyártunk képzeletbeli filozófiát vagy képzeletbeli történelmet. Mi a fantasztikus

121

IV.

realizmus hívei vagyunk. Mi kétkedők vagyunk sok olyan kérdésben, amelyekben a „józannak" számító emberek kevésbé azok. Mi egyáltalán nem akarjuk valamilyen ostoba okkultizmus felé, a tények mágikus-gőzös magyarázata felé irányítani a figyelmet. Semmiféle vallással nem szolgálunk. Mi csakis az

s

értelemben hiszünk. Úgy gondoljuk, hogy meghatározott szinten maga az értelem is titkos társaság. Úgy gondoljuk, hogy hatalma határtalan, ha ki tud teljesedni, mint a tölgy a szabad földben.

A most feltárt meg más, a szemünk láttára hamarosan megvilágosodó eshetőségek fényében kell tehát újra átgondolni a titkos társaságok gondolatát. E helyt, éppúgy, mint a későbbiekben, csupán vázolni tudjuk a kutatómunkát és megfontolásokat. Tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy szemléletünk kissé bolondnak tetszhet: sietősen és nyersen mondjuk el mondókánkat, mint ahogyan bekopogunk az alvó ajtaján, ha sürget az idő.

122

A PÉLDAADÓ ALKÍMIA

I.

Egy alkimista a Procope kávéházban, 1953-ban -Beszélgetés Gurgyijev-ről - Egy ember, aki azt állítja, hogy a bölcsek köve valóság - Bergier teljes sebességgel levágatja velem a kanyarokat - Látvány, amely megszabadít állati haladásellenességemtől - Hátsó gondolataink az alkímiáról: sem nem reveláció, sem nem tapogatózás -Rövid töprengés a spirálisról meg a reménységről

Eletemben először 1953 márciusában találkoztam alkimistával. A találka a Procope kávéházban zajlott le,

s

amely akkoriban éppen másodvirágzását élte. En éppen Gurgyijevről szóló könyvemen dolgoztam, amikor a nagy költő összehozta nekem ezt a találkát. Később gyakran találkoztam ezzel a különös emberrel, a titkaiba persze nem tudtam behatolni.

Olyan elemi elképzeléseim voltak az alkímiáról meg az alkimistákról, amelyeket a népképzeletből mentettem, és álmomban sem gondoltam, hogy még léteznek alkimisták. A férfi, aki velem szemben ült, Voltaire asztalánál, fiatal és jól öltözött volt. Komoly klasszikus tanulmányokat folytatott, utána pedig vegyi tanulmányokat. Akkoriban a kereskedelemben talált megélhetést, sok művésszel, valamint néhány nagyvilági személyiséggel járt össze.

123

Nem vezetek bensőséges naplót, de némely fontos esemény kapcsán előfordult, hogy feljegyeztem megfigyeléseimet vagy élményeimet. Aznap éjjel, amikor hazamentem, a következőt írtam:

„Hány éves lehet? Azt állítja, harmincöt. Zavarba ejtő. Hófehér, göndör haj, a feje búbján kiborotválva, mintha paróka lenne. Számtalan mély ránc a rózsaszín bőrén, telt arcán. Takarékos, lassú, kimért, ügyes mozdulatok. Derűs, határozott mosoly. A szem nevet, de közönyösen nevet. Az egész valami más korra vall. Szavaiban semmi szellemi repedés, kitérő, lanyhulás. A kedélyes, időtlen arc mögött szfinx rejtőzik. Érthetetlen. Es ez nemcsak az én benyomásom. A. B., aki hetek óta szinte mindennap találkozik vele, azt mondja, soha, egyetlen pillanatra sem kapta rajta, hogy a ^felsőbbrendű tárgyilagosság«-ából kizökkent volna. Gurgyijevet elítéli, mert:1.Aki szükségét érzi, hogy tanítson, nem tudja teljesen átélni az elméletét, és nem jut el a beavatottság csúcsára.2.Gurgyijev iskolájában nincs anyagi átvitel a tanítvány - akit meggyőztek róla, hogy ő senki - és az energia között, amelyet birtokba kell vennie, hogy valóságos lénnyé válhasson. Ezt az energiát - az »akarat akaratát«, amint Gurgyijev nevezi - a tanítványnak önmagában és csakis önmagában kell megtalálnia. Márpedig ez az út részben tévút, és csakis kétségbeesésbe kergethet. Ez az energia az emberen kívül van, és éppen arról van szó, hogy meg kell szerezni. A katolikus hívő lenyeli az ostyát: ez az energia szertartásos felvétele. Es ha valaki nem hívő? Ha valaki nem hívő, legyen benne hév: az egész alkímia ebből áll. Valódi hévből. Anyagi hévből. Minden az anyaggal való érintkezéssel kezdődik és oda is torkollik.

124

3. Gurgyijev nem magányosan élt, mindig körüldongták, mindig falanszterben dolgozott. »A magányban is van út, a sivatagban is vannak folyók.« A többivel elvegyült emberben nincs sem út, sem folyó.

Kérdezgetem az alkímiáról, bizonyára undorítóan ostobáknak tartja a kérdéseimet. De nem mutatja, válaszol:

- Csak az anyag létezik, csak az anyaggal való kapcsolat, az anyag megmunkálása, a kétkezi munka.

Ezt kitartóan hangsúlyozza.- Szeret kertészkedni? Látja, kezdetnek az jó,

az alkímia a kertészkedéshez hasonlít.- Szeret horgászni? Az alkímia és a horgászat

közt van valami közös.Asszonymunka és gyerekjáték.Az alkímiát nem lehetne tanítani. Minden nagy

irodalmi mű, amely századokon át fennmaradt, magában hordozza e tanítás egy-egy részét. Felnőtt - valóban felnőtt - emberek munkái, akik gyerekekhez szóltak, de úgy, hogy tiszteletben tartották a felnőttismeretek törvényeit. »Elvi« alapon sohasem lehet hibát találni egyetlen nagy műben sem. De ezeknek az elveknek az ismerete és a megismeréshez vezető út titokban kell hogy maradjon. Az élenjáró kutatóknak mégis segíteniük kell egymást.

Éjfél felé Fulcanelliről 20 faggatom, úgy beszél róla, mintha Fulcanelli nem halt volna meg:

- Sokkal tovább élhetünk - mondja -, mint a nem igazán éber ember hinné. És külsőre teljesen megváltozhatunk. Én tudom. A szemem tudja. Azt

125

2 0 A Mystère des Cathédrales (A katedrálisok rejtélye) és a Demeures philosophâtes (Bölcsek hajléka) szerzője

is tudom, hogy a bölcsek köve valóság. Csak éppen az anyag másik állapotáról van szó, nem arról, amit mi ismerünk. Az az állapot éppúgy lehetővé teszi a mérhetőséget, mint az összes többi állapot. A munka és a mérési módszerek egyszerűek, nem igényelnek bonyolult szerkezeteket: asszonymunka és gyerekjáték... Hozzáteszi:

- Türelem, remény, munka. Es bármi legyen is a munka, az ember sosem dolgozik eleget.

Remény: az alkímiában a remény azon alapszik, hogy bizonyosan van cél.

- Nem vágtam volna bele - mondja -, ha nem bizonyították volna be nekem világosan, hogy e cél létezik, és hogy elérése lehetséges ebben az életben."

Ez volt első találkozásom az alkímiával. Ha bűvészkönyvekkel kezdem, gondolom, kutatásaim nem vezettek volna valami sokra: időhiány, irodalmi műveltség hiánya. Meg a hivatástudat hiánya: arra az elhivatottságra gondolok, amely akkor kerít hatalmába bennünket, amikor még nem tudjuk, hogy alkimisták vagyunk, abban a pillanatban, amikor először ütünk fel egy régi értekezést. Az én hivatásom nem a cselekvés, hanem a megértés. Nem az alkotás, hanem a kutatás. Öreg barátommal, André Billyvel vallom, hogy „megérteni éppolyan szép, mint eldalolni", még ha a megértés csupán átmeneti is.21 Sietős ember vagyok, mint kortársaim legnagyobb része. Az elképzelhető

legmodernebb találkám volt az alkímiával:

126

2 1 Readingi zárkájában Oscar Wilde felfedezi, hogy a szellemi figyelmetlenség alapvető bűn, hogy a tökéletes

figyelem fel tudja lebbentem a fátylat az élet összes eseménye közti tökéletes összhangról, sőt általánosabb

szemszögből a tökéletes összhangról, amely a teremtés minden eleme és mozgása közt uralkodik, minden dolgok

harmóniájáról. És így kiált fel: „Minden, amit értünk, az jó." A legszebb mondás, amelyet ismerek

egyetlen beszélgetés egy Saint-Germain-des-Prés-i kocsmában.Később, amikor alaposabban akartam értelmezni azt, amit aza fiatalember mondott, találkoztam Jacques Bergier-vel; őpersze nem az ócska könyvekkel telezsúfolt padlásról jött lenyakig porosan, hanem olyan helyekről, ahol napjainktudománya felhalmozódik: laboratóriumból,tudakozóirodából Bergier is az alkímia útján keresett valamit. De nem a múltba akart elzarándokolni. E rendkívüli emberkét teljesen lekötötték az atomenergia titkai, s ő így akarta levágni a kanyarokat. A hang sebességénél is gyorsabban repültem a kabátjába csimpaszkodva azok közte tiszteletre méltó szövegek közt, amelyeket a lassúságba szerelmes, a szenvedélytől megrészegült bölcsek hagytak hátra. Bergier-t bizalmába fogadta néhány olyan ember, aki még ma is alkímiával foglalkozik. De a modern tudósok is fogadták. Mellette" hamarosan bizonyosságot szereztem arról, hogy szoros kapcsolat van a hagyományos alkímia meg az élenjáró tudomány közt. Felfedeztem, hogy az értelem hidat tud verni a két világ közt. Elindultam ezen a hídon, és meggyőződtem róla, hogy teherbíró. Ami nagyon boldoggá tett, ami alapvetően megnyugtatott. Régóta a haladásellenes hinduista, gurgyijevista eszmékbe menekülve, jelen világunkat az Apokalipszis kezdetének tekintve, iszonyúan kétségbeesve már csak az idők szörnyű végezetét vártam, a különállás büszkeségében sem leltem támaszt, és most, íme, felfedeztem, hogy a régmúlt kezet nyújt a jövőnek. Az alkimista több évezredes metafizikája a huszadik században végre érthető vagy majdnem érthető technikát rejtett. Mai félelmetes technikánk a régi időkéhez hasonlatos metafizikán alapszik. Ó, az én álköltői

127

visszavonultságom! A halhatatlan emberi lélek mindkét hídfőről egyforma lángot vetett.

Végül hinni kezdtem, hogy a réges-rég múltban az emberek felfedezték az energia és az anyag titkait. Nemcsak gondolatilag, hanem kísérleti úton is. Nemcsak szellemileg, hanem műszakilag is. A modern szellem is arra készült, hogy felfedezi ugyanazokat a titkokat, mégpedig egészen más utakon, a józan ész, a hitetlenség útján, amitől én hosszú ideig viszolyogtam, és egészen más módszerekkel, amelyeket szintén sokáig csúfnak tartottam. Az ember keresett, kutatott, lelkesedett és nyugtalankodott egyszerre. A lényeget akarta tudni, a nemes hagyomány szellemében.

Akkor rádöbbentem arra, hogy az évezredes „bölcsesség" meg a jelén korunk „őrülete" közti ellentét a túlságosan gyenge és túlságosan lassú értelmiség találmánya, annak az értelmiségi embernek a vigasztaló elmélete, amelyik képtelen olyan gyorsan haladni, ahogyan a kor követelné.

Több módja van annak, hogy az ember eljusson a lényeg megismeréséhez. Korunknak is megvan a maga módja. A régi civilizációknak is megvolt a maguké. Es nemcsak az elméleti megismerésre gondolok.

Végül arra is rádöbbentem, hogy mivel a mai technikák látszólag nagyobb, hatásúak, mint a tegnapi technikák, a legfőbb ismeret, amelyet bizonyára megszereztek az alkimisták (és még előttük más bölcsek is), nagyobb erővel, nagyobb súllyal, több veszedelemmel, több követelménnyel nehezedik ránk. Ugyanarra a pontra érkezünk, ahová a régiek már eljutottak, csak éppen más szinten. Az sem helyes, ha elítéljük a modern szellemet a régiek beavatott bölcsessége nevében, az sem helyes, ha tagadjuk ezt a bölcsességet, kijelentvén, hogy a valódi megismerés csak a mi civilizációnkkal kezdődik. Inkább csodálnunk illene,

128

inkább tisztelnünk illene a szellem hatalmát, amely különféle formában spirális alakban emelkedve, mindig ugyanazon a fényponton halad át. Ahelyett hogy elítélünk, megtagadunk, választunk - szeretnünk kellene. Minden szeretet: a nyugalom és nyüzsgés egyaránt.

s

Átadjuk önöknek az alkímiával kapcsolatos kutatásaink eredményeit. Természetesen csakis vázlatosan. Tíz vagy húsz év szabad időre volna szükségünk, és meglehet, olyan képességekre, amelyekkel nem rendelkezünk, ha valóban hathatósan hozzá akarnánk járulni a témához. Amit mi csináltunk, és az a mód, ahogyan csináltuk, egészen mássá teszi a mi kis munkánkat, mint az alkímiának szentelt eddigi művek. Alig található benne e hagyományos tudomány történetéről és bölcseletéről szóló elmélkedés, mi inkább azokra a meglepő egybeesésekre akarunk rámutatni, amelyeket a régi „vegyész bölcselők" álmai meg a mai valóságos fizikai jelenségek közt találtunk. Jobb, ha mindjárt megvalljuk hátsó gondolatainkat is.

s

Ugy véljük, az alkímia talán az egyik legfontosabb maradványa valamilyen elsüllyedt civilizáció tudományának, technikájának és filozófiájának. Amit mi a jelenlegi tudás fényében az alkímiáról megtudtunk, egyáltalán nem azt sugallja nekünk, hogy egy ilyen finom, bonyolult és pontos technika valamilyen égből pottyant „isteni megvilágosodás" eredménye lehet. Ami nem jelenti azt, hogy mi teljesen elvetjük a megvilágosodás minden gondolatát. De a szenteket meg a nagy misztikusokat tanulmányozva, sohasem tapasztaltuk, hogy Isten valamilyen műszaki utasítást adott volna az embernek: „Helyezd a te tégelyedet

129

polarizált fénybe, ó, fiam! Mosd át a salakot tridesztillált vízben."

Abban sem hiszünk, hogy az alkimista technika tudatlan emberek tapogatózásából, apró barkácsolásaiból, a megszállott kísérletezők agyrémeiből született, s eljutott egészen addig a pontig, amelyet már bizony maghasadásnak kell neveznünk. Mi inkább arra hajlunk, hogy talán az alkímia egy elpusztult tudomány morzsáit rejti magában, amely morzsákat kellő hivatkozási alap híján nehéz megértenünk és alkalmaznunk. E morzsákból kiindulva persze sok a sötétben való tapogatózás, de mindig ugyanaz a határozott cél. Vannak azután mindenféle műszaki, erkölcsi, vallásos magyarázatok. Végül pedig a morzsák ismerőiben a titoktartás parancsoló szüksége is munkál.

Úgy véljük, hogy a mi civilizációnk talán más körülmények közt, más szellemi szögben érte el valamely régebbi civilizáció tudását, és nagyon is érdekelt volna abban, hogy a lehető legkomolyabban kivallassa a régi időket, saját fejlődését előmozdítandó.

Végezetül úgy véljük: az alkimista a legenda szerint az anyag „megmunkálása" végén önmagában is egyfajta transzmutációt érez. Ami a tégelyben lezajük, az a tudatában vagy a lelkében i$ lezajlik. Valamilyen állapotváltozás következik be. Minden hagyományos szöveg hangsúlyozza ezt, amikor felidézi a „Nagy Mű" megszületésének pillanatát, vagyis amikor az alkimista „megvilágosodott ember" lesz. Az az érzésünk, a régi szövegek így fogalmazzák meg az anyagra és az energiára vonatkozó törvények valódi megismerését, ide értve a műszaki megismerést is. Civilizációnk e felé a megismerés felé halad öles léptekkel. Egyáltalán nem tartanánk képtelennek azt az ötletet, hogy a viszonylag közeli jövőben az embernek „állapotváltozáson" kell átmennie, mint az egyszeri alkimistának, s valamilyen

130

transzmutáció zajlana le benne. Hacsak civilizációnk el nem pusztul teljes egészében egy pillanattal azelőtt, hogy célba érne, mint ahogyan talán más civilizációk is eltűntek. De még utolsó világos pillanatunkban ne veszítsük el a reményt, gondoljunk arra, hogy ha a szellem kalandja megismétlődik, mindig a spirális magasabb fokára jut el. Akkor más évezredekre hagyjuk a feladatot, hogy végigcsinálja ezt a kalandot, a mozdulatlan középpontig, mi pedig reménykedve süllyedünk el.

131

II.

Százezer parlagon heverő könyv - Kérjük az alkímia világának tudományos felfedezését - A feltalálók - A higanymámor - Rejtjelezett nyelv - Vajon volt másik atomcivilizáció ?-Á bagdadi múzeum elemei - Newton és a nagy beavatottak - Helvetius és Spinoza meg az alkimista arany -Alkímia és modem fizika - Hidrogénbomba a tűzhelyen -Anyagiasítani, emberiesíteni, szellemiesíteni

Több mint százezer alkimista könyvről vagy kéziratróltudunk. Ezt a hatalmas irodalmat, amelyet jelentős ésbecsületes, kiművelt szellemű szerzők teremtettek, ezt ahatalmas irodalmat, amely ünnepélyesen tanúsítja, hogyragaszkodik a tényekhez, a kísérleti valósághoz, sohasemtárták fel tudományosan. Régen az uralkodó katolikusszellem, ma a józan gondolkodás orvén ezeket az írásokat asemmibevevés és a megvetés titoktartása övezte, illetveövezi. Ebből a százezer könyvből és kéziratbólvalamelyikben talán benne vannak az energia és az anyagtitkai. Ha nem is igaz, mindenesetre ezt hirdetik. Azuralkodók, a királyok, a köztársaságok megszámlálhatatlankutatóutat támogattak távoli országokba, mindenfajtatudományos kutatást pénzeltek. Soha egyetlenrejtjelfejtőkből, történészekből, nyelvészekből és tudósfizikusokból, vegyészekből,

matematikusokból,

132

biológusokból álló csapatot nem gyűjtöttek össze a teljes alkimista irodalmat felölelő könyvtárban azzal a küldetéssel, hogy tagjai megvizsgálják, van-e valami igazság, van-e

133

II.

valami használható ezekben az ódon értekezésekben. Ami megengedhetetlen. Az a tény, hogy ilyen szellemi elzárkózás egyáltalán lehetséges, és ilyen hosszú ideig, hogy civilizált és látszólag mindenféle előítélet nélküli emberi társadalmak, mint a mienk is, a padlásukon felejthetnek egy „Kincs" címkével ellátott százezer kötetes könyv- és irattárat, még a legkétkedobbeket is meggyőzheti arról, hogy a fantasztikum világában élünk.

Az eddigi gyér számú kutatás az alkímia tárgykörében vagy azoknak a misztikusoknak tudható be, akik szellemi hovatartozásuk igazolását keresik a szövegekben, vagy pedig azoknak a tudósoknak, akik teljesen el vannak vágva a tudománytól és technikától.

Az alkimisták azt állítják, hogy százszor meg százszor desztillálni kell azt a vizet, amelyet az elixír előállításához felhasználnak. Egy szaktörténész azt állította a fülünk hallatára, hogy ez a művelet őrültség. Semmit sem tudott a nehézvízről és azokról a módszerekről, amelyeket a közönséges víz nehézvízzé alakításához alkalmaznak. Egy másik tudós, szintén a fülünk hallatára, azt állította, hogy valamely fém vagy fémféle végtelenségig ismételt finomítása és tisztítása semmit sem változtat az anyag tulajdonságain, hogy az alkimista utasításokat a türelem misztikus elsajátításához szükséges intésnek kell tekinteni, szertartásos tevékenységnek, amely a rózsafüzér mor-zsolgatásához hasonlatos. Mégis az alkimistáknál leírt műszaki módszerrel, amelyet napjainkban „térfúziónak" nevezünk, állítják elő a tranzisztorok tiszta germániumát és szilíciumát. A tranzisztorgyártás révén ma már tudjuk, hogy ha a tökéletesen megtisztított fémhez néhány ezred grammnyi gondosan kiválasztott tisztátalan anyagot keverünk, az így kezelt tárgy új és forradalmi tulajdonságokat kap. Nem akarjuk szaporítani a példákat, de szeretnénk nyilvánvalóvá tenni, milyen nagyon kívánatos volna az alkimista irodalom igazán módszeres vizsgálata. Iszonyatos munka lenne, több évtizedet venne igénybe, több tucat, különféle tudományágakhoz

134

értő kutató kellene hozzá. Sem Bergier, sem én még csak nagyjából sem tudtuk ezt megkísérlem, ha azonban esetleg nagy könyvünk nyomán egy szép napon valamilyen mecénás lehetővé tenné e munkát, már nem vesztegettük hiába az időnket.

Az alkimista szövegeket bogarászva megállapítottuk, hogy általában modernebbek a kornál, amelyben születtek, míg a többi okkultista mű elmarad korától. Azonkívül az alkímia az egyetlen félvallásos tevékenység, amely valóban gyarapította valóságismeretünket.

Albertus Magnus (1193-1280) kálilúgot tudott előállítani, ő volt az első, aki leírta a cinnabarit, a cerusszit és a minium vegyi összetételét.

Raymond Lulle (1235-1315) kálium-bikarbonátot állított

elő.Theophrastus Paracelsus (1493-1541) elsőnek írta le az

s

eladdig ismeretlen cinket. Úgyszintén ő vezette be az orvoslásba a vegyi anyagok használatát.

Giambattista della Porta (1541-1615) cink-oxidot állított elő. Jean-Baptiste Van Helmont (1577-1644) ismerte fel a gázok létezését.

Basile Valentin (akinek valódi személyazonosságát soha senki sem ismerte) a XVII. században fedezte fel a kénsavat meg a sósavat. Johann Rudolf Glauber (1604-1668) fedezte fel a nátrium-szulfátot. Brandt (megh. 1692) fedezte fel a foszfort.

Johann Friedrich Böttger (1682-1719) volt az első európai, aki porcelánt állított elő.

Blaise Vigenére (1523-1596) fedezte fel a benzoesavat.Íme, néhány alkimista munka, amely a vegytan

fejlődésének idején gazdagítja az emberiséget.22 Az alkímia többé-kevésbé egyformán fejlődik a többi tudomány haladásával, de sokszor megelőzi korát. Le

135

II.

Breton 1722-ben A vegytani bölcselem kulcsai című munkájában több mint értelmesen beszél a mágnesességről, és sok mindenben megelőzi a modern felfedezéseket. Castel atya 1728-ban, amikor kezdenek elterjedni a nehézkedésről szóló elméletek, a nehézkedés és a fény összefüggéseiről ír, olyan megfogalmazásban, amely két évszázaddal később meglepően egybecseng Einstein gondolatával:

„Azt mondottam, ha megszüntetjük a világon a nehézkedési, ugyanakkor megszüntetjük a fényt is. Egyébként a fény meg a hang és minden más érzékelhető tulajdonság a mechanika következménye, mintegy eredménye, következésképpen a természetes testek nehézkedése, amelyek többé-kevésbé fény- és hangkibocsátók, aszerint hogy mekkora a nehézkedésük vagy rugalmasságuk."

Századunk alkimista értekezéseiben gyakran felbukkannak - s még előbb, mint az egyetemi munkákban -a magfizika legújabb felfedezései, és valószínű, hogy a holnapi értekezések a lehető legelvontabb fizikai és matematikai elméleteket fogják emlegetni.

Az alkímia és az áltudományok közt határozott különbség van, jó példa erre a varázsvesszős forráskutatás s a róla szóló tanulmányok, amelyekbe azután iktatják be a hullámokat és sugarakat, miután a hivatalos tudomány felfedezte őket. Minden jel arra vall, hogy az alkímia jelentős mértékben hozzájárulhat ismereteinkhez és az anyag szerkezetén alapuló jövendőbeli technikákhoz.

Azt is megállapítottuk, hogy az alkimista irodalomban bizony tekintélyes számú őrült szöveg van. Ezt az őrületet olykor lélektanilag próbálták magyarázni (Jung: Pszichológia és alkímia vagy Herbert Silberer: A

136

Vö. Kurt Seligmann: Le Miroir de la Magié (A mágia tükre). Éd. Fasquelle, Párizs

miszticizmus kérdései). Mivel az alkímia metafizikus tant tartalmaz, és misztikus magatartást feltételez, még gyakrabban előfordul, hogy a történészek, az érdeklődők és főként az okkultisták mindenáron természetfölötti megvilágosodásnak, sugalmazott jövendölésnek akarják beállítani az őrült kinyilatkoztatásokat. Ha tárgyilagosak akarunk lenni, úgy gondoljuk, a józanság azt követeli tőlünk, hogy a műszaki szövegek és a bölcs szövegek mellett az őrült szövegeket valóban őrültnek tartsuk. Mellesleg úgy véljük, hogy a kísérletező adeptus őrületére egyszerű, kielégítő anyagi magyarázatot is találhatunk. Az alkimisták gyakran használnak higanyt. A fém kigőzölgése mérgező, és az állandó mérgező hatás delíriumot vált ki. Elméletileg a használt edények teljesen hermetikusan záródtak, a hézagmentes záródás titka azonban nem adatott meg minden adeptusnak, így törhetett rá az őrület egynémely „bölcselő vegyészre"A

Végezetül lenyűgözött bennünket az alkimista irodalom rejtjeles volta. Az imént említett Blaise Vigenére találta ki a legtökéletesebb jelrendszert és a legleleményesebb jelfejtő módszereket. Ez irányú találmányait a mai napig használják. Es nagyon valószínű, hogy Blaise Vigenére úgy bonyolódott bele a rejtjelfejtés tudományába, hogy megpróbálta értelmezni az alkimista szövegeket. Azokba a kutatócsoportokba, amelyeket szeretnénk együtt látni, rejtjelfejtő szakembereket is be kellene venni.

„Hogy minél világosabb példát említsünk - úja René Alleau23 -, vegyük a sakkjátékot. Mindannyian tudjuk, viszonylag milyen egyszerűek a szabályai és részletei, ugyanakkor milyen végtelen a kombinációk változatossága. Tegyük fel, hogy a hagyományozott alkimista értekezéseket úgy kell felfognunk, mint megannyi játszmát, amelyet egyezményes nyelven jegyeztek fel, s akkor máris becsületesen meg kell vallanunk, hogy fogalmunk sincs sem-a játékszabályokról, sem pedig az alkalmazott rejtjelről. Különben bizonyosak vagyunk benne, hogy a rejtjel

137

II.

kulcsát bárki közvetlenül megértheti, ami azonnal pontosan azt a benyomást kelti, amelyet egy jól összeállított rejtjelnek keltenie kell. Ily módon az óvatosság arra int bennünket, ne engedjünk a világos értelmezés kísértésének, és úgy vizsgáljuk ezeket a szövegeket, mintha valamely ismeretlen nyelven íródtak volna.

Ezek az üzenetek feltehetően csak más játékosoknak szólnak, más alkimistáknak, akikről fel kell tételeznünk, hogy az írásos hagyománytól eltérő úton-módon a birtokukban van a nyelvezet pontos értelmezéséhez szükséges kulcs."

Bármilyen messze megyünk vissza a múltba, találunk alkimista kéziratokat. Valois Miklós a XV. században azt a következtetést vonta le belőlük, hogy az emberek már az írásbeliség keletkezése előtt ismerték a transzmutációkat, az energia felszabadulásának titkait és technikáját. Az építészet megelőzte az írásbeliséget. Meglehet, hogy az írás egy formája volt. Ezért van az, hogy lépten-nyomon tapasztalhatjuk, milyen szorosan kapcsolódik az építészet az alkímiához. Az egyik legjelentősebb alkimista szövegnek, amelynek szerzője Esprit Gobineau de Montluisant uraság, ez a címe: A párizsi Notre-Dame főkapuján található rejtélyek és hieroglif jelek rendkívül furcsa megfejtése. Fulcanelli „a katedrálisok rejtélyének" szentelte műveit, valamint aprólékosan leírta a „bölcselők hajlékait". Szerinte a középkori építmények arról tanúskodnak, hogy ősidők óta az építészet segítségével adják tovább az alkímia üzenetét, s ez a szokás az emberiség ködös régmúltjába nyúlik vissza.

Newton hitt benne, hogy a kora ókorig visszamenőleg megvan a beavatottak láncolata minden időben, és ezek a beavatottak állítólag ismerték az anyag átváltozásának és felbomlásának titkait. A tekintélyes angol atomtudós, De Costa Andrade Newton születésének háromszázadik évfordulóján, 1946 júliusában nem habozott cambridge-i

138

23 Aspects de l'Alchimie Traditionnelle (A hagyományos alkímia változatai). Éd. de Minuit, Párizs

egyetemi kollégáinak arra célozni, hogy a nehézkedés törvényének megalkotója esetleg ehhez a láncolathoz tartozott, és a világ előtt tudásának csupán parányi részét tárta fel:

„Nem táplálok olyan reményeket - mondotta -, hogy a kétkedőket meg tudom győzni: Newtonnak látnoki hatalma volt, vagy különös felfogóképessége, és tudta, mi az az atomenergia. Egyszerűen csak annyit mondok, hogy azok a szavak, amelyeket mindjárt idézni fogok önöknek, az alkimista transzmutációról töprengő Newton gondolatai tükrében messze túlmutatnak azon az aggodalmon, hogy az aranycsinálás netán felforgatja a világkereskedelmet. Newton ugyanis azt írja:

»A higany ily mérvű átitatásának módját titokban tartották azok, akik tudták, és ez a mód minden bizonnyal valami [az aranycsinálásnál] nemesebb dologhoz vezető ajtót tár ki, és azért nem közölhető, mert különben a világot iszonyatos veszedelem fenyegetné, ha hihetünk Hermész írásainak. «

Más helyütt azt írja Newton: »A fémek transzmutációján kívül egyéb nagy rejtélyek is vannak, még ha a nagymesterek nem hencegnek is vele. Csak ők ismerik e titkokat.«

Ha alaposan elgondolkodunk ezen a bekezdésen, emlékezzünk csak vissza, hogy Newton ugyanilyen tartózkodóan és ugyanilyen óvatosan hozta nyilvánosságra saját optikai felfedezéseit." 24

Milyen múltból származhatnak azok a nagymesterek, akikre Newton hivatkozik, és ők maguk milyen távoli múltból menthették a tudományukat?

„Csakis azért juthattam ilyen magasra - mondta Newton -, mert óriások vállán állottam."

Newton kortársa, Atterbury azt írta:„A szerénység úgy kívánja, hogy tisztelettel

beszéljünk a régiekről, különösen, ha nem ismerjük tökéletesen műveiket. Habár Newton szinte betéve ismerte őket, a legnagyobb tisztelettel viseltetett irántuk,

igazi lángelmének, felsőbbrendű szellemnek tekintette

139

Newton Tercentenary Celebrations. Cambridge-i egyetem, 1947

II.

őket, akik minden téren sokkal messzebbre jutottak felfedezéseikben, semmint mi napjainkban sejthetnénk abból, ami írásaikból fennmaradt. Mert több ókori írás veszett el, mint amennyi fennmaradt, és talán a mi új felfedezéseink nem érnek fel régi veszteségeinkkel."

Fulcanelli szerint az alkímia összekötő kapocs az évezredek óta elsüllyedt civilizációkkal, amelyeket a régészek nem ismernek. Természetesen egyetlen komoly, neves régész és egyetlen hasonlóan neves történész sem ismeri el, hogy a múltban létezhetett olyan civilizáció, amelynek a tudománya és a technikája fejlettebb lehetett a miénknél. A fejlett tudomány és technika azonban rendkívüli módon egyszerűsíti a felszerelést, és maradványai csaknem kiszúrják a szemünket, csak éppen mi képtelenek vagyunk olybá venni őket. Egyetlen komoly régész, egyetlen komoly történész, aki nem részesült magas fokú tudományos képzésben, nem fog tudni olyan ásatásokat végrehajtani, amelyek ebből a szempontból valami újat hozhatnak nekünk. A jelenlegi mesés haladás megköveteli a tudományok elszigetelődését, s talán egyúttal elsikkaszt előlünk valami mesebeli dolgot a múltból.

Tudjuk, hogy egy német mérnök, akit Bagdad csatornázásával bíztak meg, az ottani múzeum kacatjai közt, a „kultikus tárgyak" homályos címkével ellátott anyagban villamos elemeket talált, amelyek tíz évszázaddal Volta előtt készültek, a Szasszanidák idején.

Amíg régészettel csak a régészek foglalkoznak, nem fogjuk megtudni, vajon az „ősidők homálya" sötét vagy fényességes volt-e.

„Jean-Frédéric Schweitzer, más néven Helvetius, az alkímia esküdt ellensége beszámol róla, hogy 1666. december 27-én idegen ember kopogtatott be hozzá.25

Becsületes és komoly embernek látszott, az arca elszántságról tanúskodott, egyszerű felöltőt viselt, mint az anabaptisták. Miután megkérdezte Helvetiustól, hisz-e a bölcsek kövében (amire persze a híres-neves doktor

140

Ezt az elbeszélést a már említett Kurt Seligmanntól idézzük

tagadó választ adott), az idegen kinyitott egy elefántcsont szelencét, »három darab üvegre vagy opálra emlékeztető szilárd tárgyak. A tulajdonos azt állította, hogy ez a híres kő, és hogy akár ilyen csekély mennyiség segítségével is húsz tonna aranyat tud csinálni. Helvetius kézbe vett egy darabot, és miután megköszönte látogatója szívességét, megkérte, adna neki belőle egy kicsit. Az alkimista nyersen visszautasította, azt azonban már udvariasabban tette hozzá, hogy Helvetius minden vagyonáért cserében sem válna meg ennek az ásványnak a makulányi darabkájától, mégpedig olyan okból, amelyet tilos elmondania. Helvetius ekkor megkérte, bizonyítsa be, amit állít, vagyis vigye végbe a transzmutációt, az idegen erre azt válaszolta, hogy három hét múltán visszatér, és olyasmit fog mutatni a doktornak, amin felettébb meglepődik majd. Pontosan az ígért napon újra megjelent, de nem volt hajlandó a kísérletet végrehajtani, azzal mentegetőzve, hogy megtiltották neki a titok leleplezését. Abba azonban nagy nehezen mégiscsak belement, hogy Helvetiusnak adott egy pici darab követ, »nem nagyobbat, mint a mustármag«. Es mivel a doktor kétségbe vonta, hogy ilyen pici mennyiséggel a legcsekélyebb hatást is elérheti, az alkimista kettétörte a morzsányi követ, a felét eldobta, a másik darabot pedig odanyújtotta neki, mondván: »Még ez is elegendő lesz önnek.«

A mi tudósunk ekkor kénytelen volt bevallani, hogy az idegen első látogatásakor sikerült neki megkaparintani a kő néhány darabkáját, és már ezekkel is át tudta változtatni az ólmot, igaz, nem arannyá, hanem üveggé. »Sárga viasszal kellett volna védenie a zsákmányát, akkor jobban átjárta volna az ólmot, és arannyá is változtatta volna.« A férfi megígérte, hogy másnap reggel kilenckor visszatér, és végrehajtja a csodát - de nem jelentkezett, és a rákövetkező nap sem. Ezek után Helvetius felesége addig-addig erősködött,

141

II.

mígnem rávette férjét, hogy ő maga vigye végbe a transzmutációt.

Helvetius mindenben úgy járt el, ahogyan az idegen utasította. Három-drachmányi ólmot felolvasztott, bevonta a követ viasszal, és beledobta a folyékony fémbe. És a fém arannyá változott!» Azonnal elvittük az aranyműveshez, aki kijelentette, hogy ez a legtisztább arany, amit életében látott, és unciájáért ötven forintot ajánlott fel.« Elbeszélését összegezvén Helvetius elmondja, hogy az aranyrúd még mindig a birtokában van, mint a transzmutáció kézzelfogható bizonyítéka. »Bárcsak óvnák az istennek szent angyalai [az ismeretlen alkimistát], mint a kereszténység áldott forrását. Ezt mindig imáinkba foglaljuk, érette és önmagunkért.«

A hír futótűzként terjedt el. Spinoza, akit bizony nem tekinthetünk hiszékeny embernek, közvetlenül meg akart győződni a történet igaz voltáról. Felkereste az aranyat megvizsgáló ötvösmestert, akinek beszámolója több mint kedvező volt: olvadás közben a keverékbe adagolt ezüst szintén arannyá változott. A kérdéses Brechtéi aranyműves Orange herceg pénzverője volt. Bizonyára ismerte a mesterségét. Igazán nehéz elképzelni, hogy valami szemfényvesztés áldozata lehetett volna, vagy Spinozával a bolondját akarta volna járatni. Ekkor Spinoza elment Heívetiushoz, aki megmutatta neki az aranyat és a tégelyt, amelyikben a műveletet végrehajtotta. A nemesfém nyomokban még mindig az edény falához tapadt; Spinoza éppúgy, mint mások, meg volt róla győződve, hogy az átváltozás csakugyan végbement."

Az alkimista szemében a transzmutáció másodlagos jelenség, amelyet csak a bizonyítás kedvéért hajtanak végre. Nehéz állást foglalni ezeknek a transzmutációknak a valódiságáról, noha különféle megfigyelések, például a Helvetiusé vagy Van Helmonté, lebilincselőnek látszanak.

142

A valódiság ellen szól, hogy a szemfényvesztés művészete nem ismer határokat, de hát négyezer év kutatást meg százezer könyvet, illetve kéziratot szélhámosságra pazaroltak volna? Mi szeretnénk valami mást javasolni, mindjárt kiderül, hogy mit. Félénken javasoljuk, mert a bevett tudományos vélemény tekintélyt parancsoló. Megpróbáljuk leírni az alkimista munkáját, aki végül eljut a „kő" vagy a „sugárpor" előállításához, és látni fogjuk, hogy némely művelet magyarázata ellentmond az anyag szerkezetéről napjainkig szerzett ismereteinknek. De korántsem nyilvánvaló, hogy a mi tudásunk a magjelenségről tökéletes, végleges. Különösen a katalízis avatkozhat be ezekbe a jelenségekbe számunkra még váratlan módon.26

Nem lehetetlen, hogy némely, természetben előforduló keverék a kozmikus sugarak hatására nagymértékű magkatalizáló reakciót vált ki, és ez az elemek nagyfokú transzmutációjához vezet. Ebben kellene talán keresni az alkímia kulcsát és az okot, amiért az alkimista fáradhatatlanul ismétli kísérleteit, egészen addig a pillanatig, amíg a kozmikus feltételek össze nem jönnek.

Megjegyzendő: ha ilyesfajta transzmutációk lehetségesek, mi lesz a felszabaduló energiával? Egypár alkimista a levegőbe röpíthette volna már a várost, amelyben lakott, és azonkívül még hazája több tízezer négyzetkilométernyi területét. Sok hatalmas szerencsétlenségnek kellett volna bekövetkeznie.

Az alkimisták erre azt felelik: éppen, mert a régmúltban ilyen szerencsétlenségek történtek, félünk az anyagban rejtőző iszonyatos energiától, és ezért őrizzük meg tudományunk titkát. Azonkívül a „Nagy Mű"-höz fokozatosan, szakaszosan kell eljutni, és aki több évtizeden át kísérletezve, önmegtartóztató életet élve megtanulja, hogyan kell megfékezni az atommag erejét, az azt is megtanulja, milyen óvatossági rendszabályokat kell tiszteletben tartania, hogy elkerülje a veszélyt.

143

II.

Elfogadható érv ez? Talán. A mai fizikusok lehetségesnek tartják, hogy bizonyos körülmények közt valamely magtranszmutáció energiáját a neutrínónak vagy antineutrínónak nevezett különleges részecskék elnyelhetik. Talán már néhány példa is bizonyíthatja a neutrínó létezését. Azután létezhetnek olyanfajta

transzmutációk, amelyek csak kevés energiát szabadítanak fel, vagy amelyek során a felszabadult energia neutrínókká alakul át. Erre a kérdésre még visszatérünk.

Eugéne Canseliet úr, Fulcanelli tanítványa, az alkímia egyik legnagyobb jelenlegi szakértője fennakadt azon a tanulmányon, amelyet Jacques Bergier a Világkönyvtár egyik klasszikus művéhez előszónak írt. Egy XVI. századi költészeti antológiáról volt szó. Ebben az előszóban Bergier az alkimistákat és titoktartásukat emlegette. Azt írta: „Ezen a ponton igazán nehéz lenne ellentmondani nekik. Ha létezik olyan eljárás, amely lehetővé teszi, hogy konyhánk tűzhelyén hidrogénbombát kotyvasszunk, csak helyeselni tudjuk, hogy nem teszik közzé ezt az eljárást."

Eugéne Canseliet azt mondotta nekünk erre: „Az istenért, nehogy valamiféle tréfának tekintsék! Ön nagyon helyesen látja a dolgot, és én abban a helyzetben vagyok, hogy megerősíthetem: viszonylag közönséges és olcsó ásvány segítségével lehetséges maghasadást előidézni, mégpedig olyan műveletek sorával, amelyekhez nem kell más, mint egy jó kályha, egy szénolvasztó kemence, néhány Meker-égő és négy palack butángáz."

Nem kizárt, hogy még a magfizikában is jelentős eredmények érhetők el egyszerű eszközökkel. Egyébként minden tudománynak és minden technikának ez az útja a jövőben.

„Többre vagyunk képesek, mint amennyit tudunk" -mondta Roger Bacon. De még egy mondatot tett hozzá,

144

26 Jelenleg két országban kísérleteznek a részecskék (amelyeket hatalmas gyorsítókban nyernek) felhasználásával a

hidrogénfúzió elősegítésére

amely akár az alkímia jelmondata is lehetne: „Noha nem mindent szabad, minden lehetséges."

Nem győzzük hangsúlyozni, hogy az alkimista szeméhen az anyag és_az energia feletti hatalom csupán mellékes valóság. Az alkimista kísérletek talán valamilyen elsüllyedt civilizációhoz tartozó régi tudománynak az emlékét hordozzák, és a valódi céljuk magának az alkimistának a megváltoztatása, az, hogy valamilyen felsőbbrendű tudati állapotba kerülhessen. Az anyagi eredmények csupán a végső, pusztán szellemi eredmény ígéretei.

Minden arra irányul, hogy maga az ember transzmutáljon, váljon istenivé, olvadjon bele a szilárd isteni energiába, amelyből az anyag minden energiája kisugárzik. Az alkímia a „tudatos" tudomány, amint Rabelais nevezi. Olyan tudomány, amely nem annyira anyagiasít, mint inkább emberiesít, hogy Teilhard de Chardin atya kifejezésével éljünk, aki egyébként azt írta: „Az leszrmajd az igazi fizika, amelynek sikerül az embert teljes egészében beleilleszteni a világ összefüggő ábrázolásába."

„Tudjátok meg - írta egy alkimista mester27 -, tudjátok meg mind, e Művészet Fürkészei, hogy a Szellem minden, és ha ebben a Szellemben nem rejtőzik egy másik, hasonló Szellem, akkor az egész semmit sem ér."

145

Az alkimisták nagy titka; A vegyészeti bölcselők könyvtárából, 1741

Amelyben megismerkedhetünk azzal a kis zsidó emberrel, aki jobban szerette a mézet, mint a cukrot -Amelyben egy alkimista, aki akárFulcanelli is lehetne, 1937-ben az atom veszélyről beszél, aki leírja az atommáglyát, és felidézi az elsüllyedt civilizációkat - Amelyben Bergier lángvágóval kinyit egy páncélszekrényt, és egy palack urániummal a hóna alatt sétál - Amelyben egy névtelen amerikai őrnagy a végképp eltűnt Fulcanellit keresi -A melyben Oppenheimer egy ezer év előtti kínai bölccsel felesel

1933-at írtak. A kis zsidó diáknak hegyes orra volt, rajta nagy kerek szemüveg, amely mögül előcsillant mozgékony és hideg szeme. Kerek koponyáján már ritkult a csibe pihéjéhez hasonlatos hajzata. Rettenetes kiejtésével, amelyet még hebegés is súlyosbított, olyan volt a beszéde, mint amikor a kacsa fecser a pocsolyában. Ha az ember egy kicsit jobban megismerte, az a benyomása támadt, hogy ezt az előnytelen külsejű kis embert majd szétfeszíti a mohó, éber, érzékeny, eszeveszetten fürge értelem, ez az ember tele van gunyorossággal és gyerekes élhetetlenséggel, olyan, mint egy kölyök csuklójára erősített nagy piros léggömb.

- Szóval maga alkimista akar lenni? - kérdezte a tekintélyes professzor Jacques Bergier diáktól, aki lehajtott fejjel ült a fotel szélén, ölében mindenféle irományokkal tömött aktatáskával. A mester az egyik legnagyobb francia vegyész volt.

146

III.

- Nem értem, mit mond, tanár úr! - mondta zavartan a diák.

Pazar emlékezőtehetsége volt, eszébe jutott, hogy hatéves korában látott egy német metszetet, amely két, görebek, csipeszek, tégelyek, fújtatok közt dolgozó alkimistát ábrázolt. Az egyik, a rongyos, tátott szájjal ügyelt a tűzre, a másiknak bozontos szakálla és haja volt, a lomtár végében dülöngélt, és a fejét vakarta.

A tanár egy irattartót tanulmányozott.- Az utóbbi két évben magát főként Jean Thibaud úr magfizikai szabadelőadása érdekelte. Ebből a tárgyból nem lehet vizsgázni, erről nem kaphat semmilyen papírt. És maga azt mondja, hogy ugyanígy szeretné folytatni a tanulmányait. Végső soron megérteném a kíváncsiságát, ha a fizikus beszélne magából. De hát maga kémiával akar foglalkozni. Csak nem azt akarja véletlenül megtanulni, hogyan kell aranyat csinálni?- Tanár úr - mondta a zsidó diák, felemelve elhanyagolt, mocskos kis kezét -, én hiszek az atomvegyészetben. Úgy gondolom, a közeljövőben ipari transzmutációkat fognak véghezvinni.

- Szerintem ez őrültség.- De tanár úr...Egy-egy mondatnak nekiveselkedve olykor

elhallgatott, s a kezdő szavakat úgy ismételgette, mint holmi elromlott fonográf, de ez nem kihagyás volt nála, hanem ilyenkor az agya valamilyen bevallhatatlan költői kitérőt tett. Több ezer sor verset tudott betéve, például Kipling összes költeményét:

Lemásolták, mit csak fölértek ésszel, De meg nem ragadhatták szellemem,

Mögöttem ziháltak nehézkesen, S előnyöm másfél év volt...

(Tóttfalusi István fordítása)

147

- De tanár úr, még ha a transzmutációban nem hisz is, az atomenergiában hinnie kell. Az atommag hatalmas potenciális forrásai...

- Bla-bla-bla... - szakította félbe a tanár. - Kezdetleges, gyerekes dolog. Amit a fizikusok atomenergiának neveznek, az csupán integrációs állandó az egyenleteikben. Ez bölcseleti kérdés, itt a bökkenő. Az ember hajtómotorja a tudat. A mozdonyt azonban mégsem a tudat hajtja, igaz? Ilyeténképpen arról álmodozni, hogy a gépet atomenergia hajtaná... Nem, fiam.

A fiú nyeldekelt.- Szálljon le a földre, és gondoljon a jövőjére! Úgy

látom, maga még igazán nagy gyerek, mert e pillanatban az emberiség egyik legnagyobb álma foglalkoztatja, az alkimista álom. Olvassa újra Berthelot-t. Ő helyesen fogalmazta meg az anyag átváltozásának lidércálmát. A maga érdemjegyei nem valami fényesek. Adnék magának egy tanácsot: a lehető legsürgősebben helyezkedjen el az iparban. Csináljon végig egy cukorkampányt. Háromhavi cukorgyári munka visszahozza magát a földi valóságba. Nagy szüksége van rá. Ezt atyailag mondom magának.

A méltatlan fiú dadogva köszönetet mondott, és orrát felhúzva, degesz aktatáskáját kurta kezében lóbálva távozott. Makacs ember volt: azt gondolta, ez a beszélgetés ugyan hasznára .válhat, a méz azonban ízletesebb, mint a cukor. Ő tehát tovább tanulmányozza az atommag kérdéseit. Es tájékozódik az alkímiáról.

s

így határozta el az én Jacques Bergier barátom, hogy folytatja haszontalannak bélyegzett tanulmányait, sőt egyéb, őrültnek nyilvánított stúdiumokkal egészíti ki őket. Az életkörülményei, a háború, a koncentrációs táborok azonban egy kicsit eltérítették a magfizikától. Néhány olyan adalékkal azért hozzájárult,, amelyet a szakemberek is nagyra tartanak. Az történt ugyanis, hogy kutatásai során megint csak egybevágtak az alkimista álmok meg a matematikai fizika bizonyított

148

III.

tényei. De 1933 óta olyan nagy változások következtek be a tudomány terén, hogy a barátomnak egyre kevésbé az a benyomása, hogy ár ellen úszik.

1934 és 1940 közt Jacques Bergier André Helbronner munkatársa volt, aki korunk egyik legérdemesebb férfiúja. Helbronner - akit 1944 márciusában a nácik Buchenwaldban öltek meg - Franciaországban az első tanár volt, aki az egyetemen vegyfizikát adott elő. A két ág közti határtudomány nyomán azóta egész sor új tudomány született: elektronika, magfizika, sztereotronika28.

Helbronner megkapta a Franklin Intézet nagy aranyérmét a kolloid fémekkel kapcsolatos felfedezéseiért. Foglalkozott a gázok cseppfolyósításával, a repüléstudománnyal meg az ultraibolya sugarakkal is.

1934-ben a magfizikának szentelte magát, és több ipari csoport támogatásával magfizikai kutatólaboratóriumot rendezett be, amelyben 1940-ig

bezárólag nagy jelentőségű eredményeket értek el. Helbronner azonkívül igazságügyi szakértő is volt minden olyan peres ügyben, amely az elemek átalakulásával volt kapcsolatban, így esett, hogy Jacques Bergier találkozhatott jó néhány álalkimistával, szélhámosokkal vagy elvarázsoltakkal és egy igazi, valódi mesterrel.

A barátom sohasem tudta meg ennek az alkimistának az igazi nevét, de ha tudta volna, akkor is óvakodna túlságosan sok adatot elárulni. A férfi, akiről most szólni fogunk, már régen eltűnt úgy, hogy látható nyomokat nem hagyott maga után. Illegalitásba vonult, szándékosan elvágva minden szálat századunk és önmaga közt. Bergier feltételezi, hogy arról a férfiról volt szó, aki Fulcanelli álnéven két különös és csodálatos könyvet írt 1920-ban: Bölcsek hajlékai, A katedrálisok titka. Ezeket a könyveket Eugène Canseliet gondozásában adták ki, aki sohasem fedte fel a

149

28 A sztereotronika egészen új tudomány, a szilárd testek energiájának átalakulásával foglalkozik. Alkalmazásának

egyik eredménye a tranzisztor

szerző kilétét.29 Bizonyosan az alkímiáról írt legfontosabb művek közé tartoznak. Fölényes tudásról, bölcsességről tanúskodnak, és nem egy nagy gondolkodót ismerünk, aki tiszteli Fulcanelli legendás nevét.

„Megtehette-e - írta Eugène Canseliet -, hogy nem engedelmeskedik a sors parancsainak, miután elért az ismeret csúcsára? Senki sem próféta a saját hazájában. Ez a régi szállóige talán homályos magyarázatot ad arra a megrendülésre, amelyet a kinyilatkoztatás szikrája vált ki a gondolkodó magányos és szorgalmas életében. Az isteni láng magát az öreg embert is elemészti. Porrá válik a név, a keresztnév, minden ábránd, minden tévedés, minden hívság. És ezekből a hamvakból, mint a költők

főnixmadara, új személyiség születik. Legalábbis így tartja a filozófiai hagyomány.

Az én mesterem tudta ezt, s amikor eljött a döntő óra, amikor meglelte a jelt, eltűnt. Ki merné kivonni magát a törvény alól? A fájdalmas, de elkerülhetetlen válás tragédiája ellenére magam sem tennék másként, ha ma bekövetkezne az az örömteli, várva várt esemény, amely a mesteremet rábírta, hogy elmeneküljön az e világi hívságok elől."

Eugène Canseliet 1925-ben írta e sorokat. A férfi, aki rábízta művei kiadását, megváltoztatta külsejét és tartózkodási helyét. 1937-ben, egy júniusi délutánon Jacques Bergier úgy vélte, alapos oka van feltételezni, hogy Fulcanelli színe előtt áll.

A barátom André Helbronner kérésére találkozott a titokzatos személlyel a Párizsi Gázművek kísérleti laboratóriumában, e prózai színhelyen. Pontosan a következő beszélgetés hangzott el köztük.

- André Helbronner úr, akinek, úgy gondolom, ön az asszisztense, az atomenergia kutatója. Helbronner úr volt szíves beszámolni nekem

150

29 A két művet újra kiadta az Omnium Littéraire (Champs-Elysées, 72. Párizs). Az első kiadás 1925-ből származik.

Hosszú ideje nem volt kapható, és az érdeklődők a forgalomban lévő ritka példányokért több tízezer frankot adtak

III.

néhány elért eredményéről, nevezetesen arról, hogy a polóniumnak megfelelő radioaktivitás keletkezett, amidőn magas nyomású nehéz hidrogénban bizmutszálat robbantottak szét, villamos kisülés segítségével. Már nincsenek messze a sikertől, mint különben korunk néhány más tudósa. Megengedi-e, hogy óvatosságra intsem önöket? Az a munka, amelyre önök és a

s

kollégáik rászánták magukat, iszonyatosan veszélyes. Es nemcsak önök kerülnek veszélybe. Az egész emberiséget fenyegeti a rettentő veszély. Az atomenergia felszabadítása sokkal könnyebb, semmint önök hinnék. Es a mesterségesen előidézett radioaktivitás néhány év alatt megmérgezheti a bolygót. Ráadásul atom robbanóanyag már néhány gramm fémből is nyerhető, és városokat tehet a földdel egyenlővé. Nyíltan megmondom magának: az alkimisták rég tudják ezt.

Bergier háborogva próbált közbevágni. Az alkimisták meg a modern fizika! Már-már eregetni kezdte gúnyos nyilait, de a vendéglátója megelőzte:

- Tudom, mit akar mondani, egyáltalán nem érdekes. Az alkimisták nem ismerték az atommag szerkezetét, nem ismerték a villamosságot, nem volt semmiféle detektoruk. Tehát sohasem vihettek végbe transzmutációt, sohasem szabadíthattak fel atomenergiát. Nem próbálom bizonyítani, amit most fogok mondani, de kérem, legyen szíves átadni Helbronner úrnak: az anyagok rendkívül tiszta mértani elrendezése elegendő az atomenergia felszabadításához, anélkül hogy villamosságot vagy vákuumtechnikát kellene alkalmazni. Ezek után már csak egy kurta felolvasást kell meghallgatnia.

151

A férfi Frédéric Soddy A rádium ismertetése című könyvét vette fel az íróasztaláról, kinyitotta, és ezt olvastafel:

s

- „Úgy gondolom, a múltban voltak olyan civilizációk, amelyek ismerték az atomenergiát, de az energiával való visszaélés teljesen megsemmisítette őket."

Aztán így folytatta mondókáját:- Kérem, higgye el, hogy a régi műszaki

vívmányok egy-egy része fennmaradt. Azt is kérem, töprengjen el azon a tényen, hogy az alkimisták erkölcsi és vallásos megfontolásokat is belekevertek kutatómunkájukba, míg a modern fizika néhány nagyúr meg egypár gazdag libertinus kedvteléséből született a XVIII. században. Tudattalan tudomány. Úgy gondoltam, jobb, ha itt-ott figyelmeztetek néhány kutatót, de egyáltalán nem reménykedem,.hogy intésem meghozza a maga gyümölcsét. Mellesleg, nincs is szükségem reménységre.

Bergier-nek örökké a fülében cseng ez a metsző, fémes és méltóságos hang.

A következő kérdésre ragadtatta magát:- Ha ön is alkimista, uram, nem tudom

elképzelni, hogy aranycsinálással töltötte volna az idejét, mint Dunikovszki vagy Miethe doktor. Egy éve szeretnék tájékozódni az alkímiáról, és csupa sarlatán vesz körül, és elárasztanak a képtelennek tetsző magyarázatok. Ön meg tudná nekem mondani, miben állnak az ön kutatásai?

- Azt kéri tőlem, hogy négy perc alatt foglaljam össze négy évezred filozófiáját és egész életem erőfeszítéseit. Ráadásul azt kéri tőlem, hogy érthető nyelvre fordítsam le azokat a fogalmakat, amelyekhez nincs világos nyelvezet. Annyit azonban mégis mondhatok önnek: tudnia kell, hogy a hivatalos, fejlődő tudományban egyre

152

III.

fontosabb lesz a megfigyelő szerepe. A relativitás, a bizonytalanság elve jól példázza, milyen nagy szerepet játszik napjainkban a jelenségekben a megfigyelő. Az alkímia titka a következő: van rá mód, hogy úgy alakítsuk az anyagot és az energiát, hogy olyasmit idézzünk elő, amit a jelenlegi tudomány erőtérnek nevezne. Ez az erőtér hat a megfigyelőre, és előnyös helyzetbe hozza a világegyetemmel szemben. Ebből a kedvező helyzetből közel kerülhet azokhoz a valóságokhoz, amelyeket a tér és az idő, az anyag és az energia általában eltakar előlünk. Ezt nevezzük mi Nagy Műnek.

- És a bölcsek köve? Az aranycsinálás?

- Az efféle dolgok csupán alkalmazási formák, különleges esetek. A lényeg nem a fémek transzmutációja, hanem magának a kísérletezőnek az átlényegülése. Es ezt a titkot évszázadonként néhány ember találja meg.

- Es akkor mi lesz velük? - Talán egy napon meg fogom tudni. A barátom soha többé nem látta ezt a férfit, aki

Fulcanelli néven kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után. Mindössze annyit tudunk róla, hogy túlélte a háborút, s a felszabadulás után teljesen eltűnt. Minden kutatás eredménytelen maradt. 30

Ezúttal 1945 júliusának egyik reggelén vagyunk. A még csontsovány, holtsápadt, khakiruhás Jacques Bergier lángvágóval éppen egy páncélszekrényt nyit fel. Egy kalanddal több. Az elmúlt években egymás után volt titkos ügynök, terrorista és politikai deportált. A páncélszekrény egy Cons-tance-tó melletti gyönyörű villában van, amely az egyik nagy német tröszt igazgatójának a tulajdona volt. A kinyitott páncélszekrény feltárja titkát: egy különlegesen nehéz, port tartalmazó flaskát. A címkén ez áll: „Uránium,

1533 0 „A legtájékozottabbak és az erre leginkább hivatottak szerint az az ember, aki a Fulcanelli álnév mögött

rejtőzött vagy rejtőzik napjainkig is, atom-századunk leghíresebb és minden bizonnyal egyetlen valódi (és talán

utolsó) alkimistája." Claude d'Ygé, lnitiation et Science c. folyóirat, 44. sz. (Párizs)

atomkísérletekhez". Ez az első kézzelfogható bizonyíték arra, hogy Németországban atombombával kísérleteztek, méghozzá olyan messzire jutottak, hogy nagy mennyiségű tiszta urániumot követeltek hozzá. Goebbels nem hazudott nagyon, amikor a bombázott bunkerből terjesztette a romokban álló Berlin utcáin azt a hírt, hogy hamarosan a

„megszállók" képébe robban a titkos fegyver. Bergier értesítette felfedezéséről a szövetséges hatóságokat. Az amerikaiak kétkedve fogadták, és kijelentették, minden atomenergia-kísérlet teljesen érdektelen. Ami persze tettetés volt. Valójában, miután Alamogordóban titokban felrobbantották az első bombát, az adott pillanatban éppen Goudsmith fizikussal az élén amerikai csoportot küldtek Németországba annak az atommáglyának a felkutatására, amelyet Heisenberg professzor épített még a Reich összeomlása előtt.

Franciaországban semmi konkrétumot nem tudtak, de azért voltak áruló jelek. A tárgykörben jártasaknak például a következő: az amerikaiak mesés árakon vásárolták fel az alkimista írásokat és dokumentumokat.

Bergier jelentést írt az ideiglenes kormánynak a nukleáris robbantásokkal kapcsolatos kutatások valószínű állásáról Németországban és az Egyesült Államokban. A jelentést minden bizonnyal a papírkosárba dobták, a barátom pedig megtartotta magának a flaskáját, s ha tehette, az emberek orra elé dugta és kijelentette: „Látjátok ezt? Elég volna, ha egyetlen neutron belekerülne, egész Párizs a levegőbe repülne!" Ennek a mulatságos kiejtésű kis manónak valóban remek a humorérzéke, mindenki csodálta a Mauthausenből frissen szabadult deportáltat, mert így meg tudta őrizni derűjét. A tréfa azonban hirtelen ízetlenné vált Hirosima reggelén. Bergier szobájában szüntelenül csöngött a telefon. A különféle illetékes hatóságok másolatot kértek a beszámolóról. Az amerikai hírszerző szolgálat kérte a híres flaska tulajdonosát, hogy sürgősen találkozzon egy

154

III.

bizonyos őrnaggyal, aki az istennek sem akarta elárulni a nevét. Más hatóságok követelték, hogy azonnal távolítsák el a butéliát

Párizs lakókörzetéből. De hiába, mert Bergier elmondta, hogy a flaskában egészen biztosan nem tiszta uránium-235 található, és hogy még ha az volna is, az uránium kétségkívül nem éri el a kritikus mennyiséget. Különben réges-rég felrobbant volna. Elkobozták a játékszerét, soha többé nem hallottunk felőle. Vigasztalásul küldettek neki az „általános tanulmányi és kutató igazgatóságról" egy jelentést. Minden benne volt, amit a francia titkosszolgálat az atomenergiáról tudott. A jelentésen három pecsét volt: „Titkos", „Bizalmas", „Nem terjesztendő". Csupa kivágat volt a Science et Vie c. folyóiratból.

Kíváncsiságát kielégítendő, már csak annyit kelletttennie, hogy találkozik a hírhedt névtelen őrnaggyal, akinek néhány kalandját Goudsmith professzor beszélte el Alsós című könyvében. Ez a titokzatos, akasztófahumorral megáldott tiszt azzal álcázta tevékenységét, hogy amerikai katonák sírját felkutató szervezet megbízottjának vallotta magát. Nagyon izgatott volt, úgy tetszett, Washington szaporán sürgeti. Először is mindent tudni akart, : amit Bergier megtudhatott vagy kitalálhatott a német atomtervekről. A legfontosabb azonban az volt mind a világ üdve, mind az őrnagy előléptetése érdekében, hogy sürgősen megtalálják Eric Edward Duttot meg a Fulcanelli néven ismert alkimistát.

Dutt felkutatására annak idején Helbronnert kérték fel Ez a Dutt hindu volt, és azt állította, hogy nagyon régi kéziratokhoz tud hozzájutni. Azt is állította, hogy a fémek transzmutációjának bizonyos módszereit ezekből az írásokból merítette, továbbá egy vezetőként viselkedő volfrám-bór vegyületbe erős kisülést bocsátott, és az így keletkezett anyagokban aranyrészecskéket is talált. Sokkal később hasonló eredményeket

155

értek el az oroszok, de ők hatalmas részecskegyorsítókat alkalmaztak.

Bergier nem igazán tudta segíteni a szabad világot, a szövetségesek ügyét és az őrnagy előléptetését. A kollaboráns Eric Edward Duttot Észak-Afrikában folytatott francia kémelhárítói tevékenységéért kivégezték. Ami Fulcanellit illeti, ő végképp felszívódott.

Az őrnagy azonban köszönete jeléül elküldte Bergier-nek a H. D. Smyth professzor tollából származó Az atomenergia katonai felhasználásáról című, megjelenés előtt álló könyv kefelevonatait. Ez volt az első kézzelfogható dokumentum a kérdésről. Mármost ebben a szövegben olvasható az említett alkimista 1937 júniusában mondott szavainak meghökkentő beigazolódása.

A bomba készítésének legfontosabb eszköze, az atommáglya valóban az „anyagok rendkívül tiszta mértani elrendezésének következménye". Amint Fulcanelli mondotta, elvileg ez az eszköz nem használ sem elektromosságot, sem vákuumtechnikát. A Smyth-jelentés sugárzó mérgekre, rendkívül mérgező gázokra, radioaktív porokra is célzott, amelyeket viszonylag könnyű nagy mennyiségben előállítani. Az alkimista az egész bolygó esetleges mérgezéséről beszélt.

Honnan tudhatta vagy sejthette mindezt egy magányos, elszigetelt, misztikus kutató? „Honnan tudod, ember lelke, honnan tudod?"

A beszámoló levonatait olvasva, a barátomnak Albertus Magnus De Alchimiájának egyik részlete is eszébe jutott:

„Ha szerencsétlenségedre hercegekhez és királyokhoz jutsz be, folyton azt kérdik majd tőled: »Na, mester, hogy áll a Mű? Mikor láthatunk már valami jót?« És türelmetlenségükben csirkefogónak, semmirekellőnek titulálnak, és mindenféle kellemetlenséget okoznak neked. Es ha nem sikerül elérned, amit akarnak, minden haragjukat rád szabadítják. Ha ezzel szemben valamit sikerül elérned,

156

III.

maguknál tartanak, mint valami örökös foglyot, s azt akarják, hogy az ő hasznukra dolgozzál."

Vajon ezért tűnt el Fulcanelli, és ezért őrzik féltékenyen a titkukat minden idők alkimistái?

Harris papiruszának első és utolsó tanácsa így szólt: „Fogjátok be a szátokat! Tegyetek lakatot a szátokra!"

s

Evekkel Hirosima után, 1955. január 17-én Oppenheimer kijelentette: „Semmiféle olcsó élccel nem lehet elütni azt a tényt, hogy alapjában véve mi, tudósok megismertük a bűnt."Es ezer évvel korábban egy kínai alkimista azt írta: „Rettentő nagy bűn lenne, ha feltárnád a katonák előtt művészeted titkát. Jól vigyázz! Még égy rovar se legyen abban a szobában, ahol dolgozol!"

157

IV.

A modern alkimista meg a kutatói szellem - Leírjuk, mit csinál az alkimista a laboratóriumában - A kísérlet végtelen ismételgetése - Mire vár? - Előkészület a sötétben - A bölcsek köve telített energia volna? - Az alkimista személyének átváltozása - Ezen túl kezdődik a valódi metafizika

A modern alkimista az az ember, aki elolvassa a magfizikáról szóló értekezéseket. Bizonyosra veszi, hogy transzmutációkat és még ennél is rendkívülibb jelenségeket kísérleti úton és viszonylag egyszerű anyagokkal is el lehet érni. Napjainkban az alkimista azt vallja, hogy magányosan kell kutatni. S ennek az elvnek a fennmaradása nagyon fontos korunkban. Való igaz, hogy már-már elhittük: ismereteink fejlődése csak népes csoportok, hatalmas műszerezettség, tekintélyes összegek révén elérhető. Amerika, amely a nagy csoportok és nagy anyagi eszközök birodalma, manapság világszerte szétküldi ügynökeit az eredeti gondolkodók felkutatására. Az amerikai tudományos kutatás vezetője, James Killian doktor 1958-ban kijelentette, hogy káros dolog, ha csak a kollektív munkában bízunk, hogy figyelembe kell vennünk a magányos, eredetien gondolkodó embereket is. Rutherford az anyag szerkezetére vonatkozó legfontosabb kutatásait konzervdobozokkal meg zsinegekkel folytatta le. Jean Perrin és Curie asszony a háború előtt vasárnaponként elküldte a munkatársait a

158

bolhapiacra, hogy szerezzenek már egy kis anyagot. Természetesen szükség van bonyolult műszerekkel felszerelt laboratóriumokra, de az is fontos volna, hogy ezek a laboratóriumok, ezek a csoportok együttműködjenek a magányosan dolgozó eredeti kutatókkal. Az alkimisták azonban elhárítják a felkérést. Az ő alapszabályuk a titoktartás. A becsvágyuk a szellemi rend. „Kétségtelen - írja René Alleau -, hogy az alkimista kísérletezés a lelki önmegtartóztatást segíti elő." Amennyiben az alkímia tudomány, akkor inkább annak tudománya, hogy juthatunk el a tudathoz. Ha pedig ez valóban igaz, akkor fontos, hogy a külvilágban ne terjedjen, mert ez a véget jelentené.

Mi az alkimista kelléktára? Ugyanaz, mint a magas hőfokú ásványokkal foglalkozó kutatóvegyészé: kemence, tégely, mérleg, mérőműszer, ehhez jöttek később a modern sugárzásmérő készülékek: a Geiger-számláló, a szcintillálásmérő stb.

Ez a kelléktár nevetségesnek látszik. A hagyományos fizikus sohasem ismerné el, hogy neutronkibocsátó katódot lehet előállítani ilyen egyszerű és olcsó eszközökkel. Ha értesüléseink helytállóak, az alkimisták elő tudják állítani. Abban az időben, amikor az elektront az anyag negyedik halmazállapotának tekintették, rettentő költséges és bonyolult berendezéseket találtak fel az elektronikus áram előállítására. Azután pedig, 1910-ben, Elster és Gaitel kimutatta, elég, ha sötétvörösre izzítjuk a meszet a vákuumban. Nem ismerjük az anyag minden törvényét. Amennyiben az alkímia előrehaladottabb ismeretekkel rendelkezik, mint mi, a mieinknél egyszerűbb eszközökkelél.

159

IV.

Több alkimistát ismerünk Franciaországban, kettőt az Egyesült Államokban. Akadnak Angliában, Németországban és Olaszországban. E. J. Holmyard azt mondja, ő Marokkóban találkozott eggyel. Hárman Prágából írtak nekünk. A szovjet tudományos sajtó szemmel láthatóan buzgón foglalkozik az alkímiával, és történeti kutatásokba kezdett.

Legjobb tudomásunk szerint a világon először a következőkben megkíséreljük pontosan leírni, mit csinál az alkimista a laboratóriumában. Nem állítjuk, hogy fel tudjuk tárni az alkímia minden eljárását, de úgy gondoljuk, közölni tudunk erről az eljárásról néhány lényegesnek tetsző megfigyelést. Nem feledkezünk meg róla, hogy az alkímia végső célja magának az alkimistának az átlényegülése, és hogy a kísérletezés csak lassú bandukolás.a „szellem felszabadulása" felé. Ezekről a kísérletekről próbálunk újabb értesüléseket közölni.

Az alkimista először éveken át stabilizálja a régi írásokat, „ezen az úton Ariadné fonalát nélkülözve kell elindulnia az olvasónak, olyan labirintusokba behatolva, hol mindent tudatosan és módszeresen készítettek elő, hogy az avatatlant elviselhetetlen lelki zavarba hozzák". A türelem, az alázat és a hit hozzásegíti a szövegek megértésének bizonyos fokáig. Ezen a fokon kezdheti el valójában az alkimista a kísérletezést. Ezt a kísérletezést le fogjuk írni, csak egy láncszemünk hiányzik. Tudjuk, mi történik az alkimista laboratóriumában. De nem tudjuk, mi történik magában az alkimistában, a lelkében. Meglehet, hogy mindez összefügg. Meglehet, hogy a szellemi energiának szerepe van az alkímia fizikai és vegyi kísérleteiben. Meglehet, hogy az alkimista „munka" sikeréhez elengedhetetlenül

160

szükség van a szellemi energia, megszerzésére, összpontosítására és irányítására. Ez nem bizonyos, nem állhatjuk meg, hogy ebben a kényes témában ne idézzük Dante szavait:

„Látom, elhiszed ezeket a dolgokat, mert én mondtam el neked, de nem tudod a magyarázatát, pedig nincs is annyira elrejtve, hogy ne lehessen őket elhinni."

A mi alkimistánk azzal kezdi, hogy achátmozsarában három anyagot jól elkever. Az első, az egész 95 százaléka, ásvány: például arzénpirit, vasérc, amelyben, mondjuk, arzén- és antimonszennyeződés van. A második anyag fém: vas, ólom, ezüst vagy higany. A harmadik szerves eredetű sav: borkő- vagy citromsav. Kézzel összetöri és öt vagy hat hónapon át kevergeti ezeket az alapanyagokat. Azután az egészet felhevíti egy tégelyben. Fokozatosan emeli a hőfokot, és vagy tíz napon át folytatja a műveletet. Óvatosan kell eljárnia. Mérgező gázok szabadulnak fel: a higanygőz és főként az arzénes hidrogén nem egy alkimistát megölt a munka legelején.

Végül valamilyen savban feloldja a tégely tartalmát. Az oldószert keresgélve fedezték fel a régi idők alkimistái az ecetsavat, nitrátsavat meg a kénsavat. A feloldásnak polarizált fényben kell végbemennie: vagy tükörbe vetített gyenge napfényben vagy pedig holdfényben. Ma tudjuk, hogy a polarizált fény egyetlen irányban vibrál, míg a normális fény egy képzeletbeli tengely körül minden irányban.

Az alkimista azután elpárologtatja a folyadékot, és újra kiégeti a szilárd testet. Es ezerszer meg ezerszer újrakezdi a műveletet, több éven át. Hogy miért? Nem tudjuk. Talán arra a pillanatra vár, amikor a legjobbak a feltételek: a kozmikus sugárzás, a Föld mágnesessége stb. Talán azért, hogy az anyag „elfáradjon", s olyan alapszerkezetbe rendeződjön, amelyet még nem

161

IV.

ismerünk. Az alkimista „szent türelmet" emleget, meg az „egyetemes szellem" lassú összesűrűsödését. E félvallásos szóhasználat bizonyára valami mást is rejt.

A modern vegyész szemében őrültnek tűnhet fel ez a módszer, ez a végtelen sokszor megismételt kísérlet. Mert hiszen azt tanították neki, hogy egyetlen üdvözítő kísérleti mód van: a Claude Bernard-é. Ezt a módszert váltakozó kísérőjelenségek jellemzik. Itt is több ezerszer végrehajtják ugyanazt a kísérletet, de mindannyiszor megváltoztatják az egyik összetevőt: az egyik alapanyag mennyiségét, a hőfokot, a nyomást, a katalizátort stb. Feljegyzik az elért eredményt, és megfogalmazzák azokat a törvényeket, amelyek egy-egy jelenséget szabályoznak. Való igaz, ez a módszer bevált, de nem ez az egyetlen. Az alkimista úgy ismétli a kísérletét, hogy semmit sem változtat, egészen addig, amíg valami rendkívüli dolog nem történik. Alapjában véve hisz egy olyan alaptörvényben, amely meglehetősen hasonlít Jung barátjának, Pauli fizikusnak a „kizárásos elmélet"-éhez. Pauli szerint egy adott rendszerben (az atom és molekulái) nem lehet két részecske (elektron, proton, mezon) egyazon állapotban. A természetben minden egyszeri: „Az ön lelke senki máséhoz nem hasonlít..." Ezért megy át olyan hirtelen, váratlanul a hidrogén héliumba, a hélium lítiumba és így tovább, ahogyan a magfizikus láthatja az elemek periódusos rendszeréből. Ha egy rendszerhez hozzáadunk egy részecskét, ez a részecske a rendszeren belül uralkodó állapotok egyikét sem veheti fel. Valamilyen eltérő állapotot vesz fel, és a már meglévő részecskékhez hozzájárulva, új és egyedi rendszert hoz létre.

Az alkimista szemében ugyanúgy nincs két egyforma kísérlet, ahogyan nincs két egyforma lélek, két egyforma lény, két egyforma növény

162

(Pauli azt mondaná: két egyforma elektron). Ha egy kísérletet több ezerszer meg-ismétlünk, végül is valami rendkívüli eredményt kapunk. Nem vagyunk elég hozzáértőek, hogy megcáfoljuk őt, vagy igazat adjunk neki. Beérjük azzal a szerény megjegyzéssel, hogy egy olyan modern tudomány, mint a kozmikus sugárzás tudománya, az alkimistáéhoz hasonló módszerhez folyamodott. Ez a tudomány azokat a jelenségeket tanulmányozza, amelyeket a csillagokból érkező hihetetlen energiájú részecskék okoznak valamely észlelő műszeren vagy valamely lemezen. Ilyen jelenségekét nem állíthatnak elő tetszés szerint. Várni kell rájuk. Olykor feljegyeznek egy-egy rendkívülijelenséget. Mint például 1957 nyarán Bruno Rossi professzor, aki az Egyesült Államokban folytatott kísérleteket, feljegyezhette, hogy minden addiginál nagyobb energiájú részecske, amely talán nem is a mi tejútrendszerünkből, hanem valamilyen más galaxisból érkezett, nyolc négyzetkilométeres körzetben 1500 számlálót pörgetett fel, hatalmas atomfoszlányokból álló csóvát képezve útközben. El sem lehet képzelni olyan gépet, amelyik ekkora energiát tudna kelteni. Tudósemlékezet óta ilyen eseményt nem jegyeztek fel, és ki tudja, előfordul-e még valamikor. Legyen bár földi, bár kozmikus, vélhetőleg mindenképpen rendkívüli eseményre vár az alkimista, tégelyével babrálva. Ha a tűznél hatásosabb módszereket választana, talán lerövidíthetné várakozási idejét, mondjuk, ha a levitáció31 módszerével fűtött kemencében hevítené a tégelyét, vagy, mondjuk, radioaktív izotópot adna a keverékéhez. Akkor nem hetenként többször tudná újra meg újra megismételni a kísérletét, hanem másodpercenként több milliárdszor, s ily módon sokszorosára növelhetné a kísérlet sikere esetén feltétlenül bekövetkező „esemény" észlelésének

163

IV.

esélyeit. A mai alkimista azonban éppúgy, mint a tegnapi, titokban dolgozik, szegényen, és a várakozást erénynek tartja.

Folytassuk leírásunkat: több éven át éjjel-nappal ismételgetve ugyanazt a munkát, a mi alkimistánk végül is úgy dönt, hogy az első szakasz befejeződött. Ekkor valamilyen oxidálószert ad a keverékéhez: például kálinitrátot. A tégelyében található a piritből származó kén meg a szerves savból származó szén. Kén, szén, nitrát: e kísérlet során fedezték fel a régi alkimisták a lőport.

Azután újra feloldja, azután kiégeti, szüntelenül, hónapokon és éveken át, és várja a jelt. Az alkimista művek különféleképpen határozzák meg ezt a jelt, de talán azért, mert többféle jelenség lehetséges. A jel mindig a feloldás pillanatában mutatkozik. Némelyik alkimista szerint arról van szó, hogy a folyadék felszínén csillag alakban rendeződnek a kristályok. Mások szerint a folyadék felszínén oxidréteg keletkezik, azután szétválik, és felbukkan a fényes fém, amely mintha vagy a Tejút, vagy valamelyik

csillagkép kicsinyített mását tükrözné.32

Ha a jel felbukkant, az alkimista lehúzza a tégelyét, és „érni hagyja" - levegőtől, nedvességtől védve - a következő tavasz első napjáig. Amikor folytatja a munkát, már az a szakasz jön, amelyet a régi szövegek „sötét készülődésnek" neveznek. A vegyészet történetének jelenlegi kutatásai bebizonyították, hogy a Fekete Berthold (Berthold Schwarz) néven ismert szerzetes, akinek általában a lőpor feltalálását tulajdonítják nyugaton, sohasem

164

31 Ez a módszer abból áll, hogy vákuumban kell felfüggeszteni az olvasztandó anyagot

mágneses erőtér segítségével úgy, hogy az anyag ne érjen hozzá semmilyen tartályfalhoz.32 Ekkor magas frekvenciájú árammal olvasztanak. Egy ilyenfajta működő kemencéről az

amerikai hetilap, a Life 1958. januári száma gyönyörű fényképeket közölt. Jacques Bergier azt

mondja, ő jelen volt ezen az eseményen

létezett. Ennek a „sötét készülődésnek" a jelképes alakja.

A keverék áttetsző, hegyikristály edénybe kerül, amely különlegesen záródik. A Hermész- vagy hermetikus zárról kevés adatunk van. Ezentúl már csak melegíteni kell az edényt, de rendkívül finoman adagolva az egyre növekvő hőfokot. A zárt edényben lévő keverék még mindig tartalmaz ként, szenet és nitrátot. Ezt a keveréket a fehérizzás meghatározott fokáig kell hevíteni úgy, hogy ne robbanjon. Nagyon sok esetről tudunk, amelyek során az alkimista súlyos égési sérüléseket szenvedett vagy meghalt". Az ilyenkor bekövetkező robbanás különlegesen nagy erejű, és olyan magas hő szabadul fel, amelyre logikusan nem lehet számítani.

Az elérendő cél az, hogy az edényben valamely „eszencia", „fluidum" keletkezzék, amelyet az alkimisták olykor „hollószárny"-nak neveznek.

Lássuk csak közelebbről, miről van szó. Ennek a műveletnek nincs megfelelője a modern fizikában és kémiában. Némely hasonlóság azonban mégis akad. Ha folyékony ammóniákgázban fémet, például rezet oldunk fel sötétkék árnyalatot kapunk, s minél nagyobb a koncentráció, annál inkább feketébe hajlik. Ugyanez a jelenség következik be, ha a cseppfolyósított ammóniákgázban nyomás alatt lévő hidrogént vagy szerves aminokat oldunk fel oly módon, hogy NH4 vegyjelű laza vegyületet kapjunk, ez utóbbi tulajdonságai megegyeznek az alkálifém tulajdonságaival, amelyet éppen ezért „ammóniumnak" neveztek el. Minden okunk megvan arra, hogy, feltételezzük: ez a kékesfekete szín, amely az alkimisták előállította fluidum „hollószárny"-át idézi, az elektronikus gáz színe. De hát mi az az „elektronikus gáz"? A modern tudósok szemében azoknak a szabad elektronoknak az összessége, amelyek a fémet

165

IV.

alkotják, és amelyek meghatározzák mechanikai, elektromos és termikus tulajdonságait. A mai szaknyelvben annak felel meg, amit az alkimista a fémek „lelkének" vagy másképpen „esszenciájának" nevez. Ez a lélek vagy Aesszencia" szabadul fel abban a légmentesen zárt edényben, amelyet oly türelmesen melegítget az alkimista.

Melegíti, hagyja kihűlni, újra melegíti, mégpedig hónapokon vagy éveken át, s a hegyikristályon át figyeli annak a valaminek az alakulását, amelyet „alkimista tojásnak" is neveznek: a kékesfekete fluidummá változó keveréket. Végül edényét a sötétben nyitja ki, csak annyi fény van, amennyit a fluoreszkáló folyadékszerűség kibocsát. A levegő hatására ez a fluoreszkáló folyadék megszilárdul és elkülönül..

Ily módon az alkimista teljesen új anyagokat nyer, amelyek nem találhatók meg a természetben, és amelyek tulajdonságai a vegytiszta, tehát kémiai úton kiválaszthatatlan elemek tulajdonságai.

A modern alkimisták azt állítják, hogy ily módon új vegyi elemeket állítottak elő, mégpedig mérhető mennyiségben. Fulcanelli állítólag egy kiló vasból húsz gramm teljesen újszerű anyagot nyert, amelynek kémiai és fizikai tulajdonságai egyetlen ismeretes vegyi eleméivel nem egyeznek meg. Állítólag ezt a műveletet minden más elemmel el lehet végezni, minek következtében a megmunkált elemek többsége két újabb elemet ad.

Ettől az állítástól persze a laboratóriumban kísérletező haja égnek áll. Jelen pillanatban az elmélet nem tesz lehetővé egyéb vegyi elem elkülönítést, mint az alábbiak:- Egy-egy elem molekulája több állapotot vehet fel: van például orto-hidrogén és parahidrogén.

166

- Egy-egy elem magja meghatározott számú izotópos állapotot vehet fel a neutronok számától függően. A lítium-6 magjában három neutron van, a lítium-7-ben a mag négy neutront tartalmaz.

A mi eljárásainkban rendkívül nagy mennyiségű anyag szükséges a sokalakú molekula különféle állapotainak és a mag különféle izotópos állapotainak elkülönítéséhez.

Első pillantásra az alkimista eszközei nevetségesek, ő mégis képes előidézni nemcsak az anyag állapotának megváltoztatását, hanem új anyag keletkezését is vagy legalább az anyag különféle felbontását és újjáalakítását. Egész tudományunk az atomról és az atommagról Nagasoka és Rutherford „szaturnuszi" modelljén alapszik: atommag és elektrongyűrűje. Nem lehetetlen, hogy a jövőben valamilyen más elmélet révén esetleg még valósítható lesz a vegyi elemek állapotának megváltoztatása és az elemek elkülönítése úgy, ahogy ma elképzelhetetlen volna.

A mi alkimistánk tehát kinyitotta hegyikristály edényét, és a levegővel érintkezésbe kerülő, kihűlő, fluoreszkáló folyadékból egy vagy két új elemet nyert. Maradt salak is. A salakot hónapokon át fogja mosni tridesztillált vízben.

Azután ezt a vizet fénytől és hőingadozástól óva fogja tárolni.

Ennek a víznek állítólag rendkívüli vegyi és orvosi tulajdonságai vannak. Egyrészt általános oldószer, másrészt a hagyomány szerint a hosszú élet elixírje, Faust elixirje33.

Ezen a téren az alkimista hagyomány mintha összhangban volna az élenjáró tudománnyal. Való igaz, az ultramodern tudomány szerint a víz nagyon összetett vegyület és jó reagens. A

167

33 Ralph Milne Farley egyesült államokbeli szenátor, a modern fizika professzora a West Point-i katonai

iskolában felhívta a figyelmet arra, hogy némely biológus szerint az öregedés oka a nehézvíz felgyülemlése a

szervezetben. Állítólag az alkimisták hosszú életet biztosító elixírje olyan anyag, amely ki tudja választani a

nehézvizet. Ilyen anyagok vannak a vízpárában. Miért ne lehetne ilyesmi a meghatározott módon kezelt vízben?

De vajon egy ilyesféle felfedezést veszélytelenül közhírré lehetne-e tenni? Farley úr úgy gondolja, hogy

évszázadok óta létezik a halhatatlanok vagy majdnem halhatatlanok titkos társasága, és kebelbéliek

befogadásával őrzi folytonosságát. Ha egy efféle társaság nem avatkozik bele a politikába, és egyáltalán nem

folyik bele az emberi dolgokba, valószínűleg csakugyan észrevétlen maradhatna...

IV.

nyomelemek kérdése felett görnyedező kutatók - elsősorban Jacques Ménétrier doktor -megállapították, hogy némely katalizátor jelenlétében, mint például a glukóz, és meghatározott hőfokváltozások közepette minden fém oldható a vízben. Szerintük a víz egyéb valóságos vegyületeket, például hidrátokat hozna létre olyan indifferens gázokkal, mint a hélium meg az argon. Ha tudnánk, mi a víznek az az összetevője, amelynek révén az indifferens gázokkal érintkezve hidrátok keletkeznek, akkor elő tudnánk idézni a víz oldó hatását, és ily módon igazán egyetemes oldószert állíthatnánk elő. Egy nagyon komoly orosz folyóirat, a Nauka i Szila (Tudomány és Erő) azt írta 1957. évi 11. számában, hogy egy napon talán eljutunk ehhez az eredményhez, nukleáris sugárzással bombázva a vizet, és hogy az alkimisták egyetemes oldószere még a század vége előtt tudományos valóság lesz.

A folyóirat néhány alkalmazási lehetőséget is számba vett, így például alagút fúrását aktivált vízsugár segítségével.

Alkimistánk tehát e pillanatban néhány egyszerű, a természetben nem előforduló anyag birtokában van, és néhány flaska alkimista víz birtokában, amely a szövetek megfiatalításával talán nagy mértékben meghosszabbítja az életét.

Most meg fogja próbálni újra összevegyíteni a kapott egyszerű elemeket. Összekeveri őket a mozsarában, és alacsony hőmérsékleten, olyan katalizátorok segítségével, amelyekről az irodalom nagyon határozatlanul nyilatkozik, megolvasztja őket. Minél előbbre jutunk az alkimista kísérletek tanulmányozásában, annál nehezebben tudjuk megfejteni a szövegek rejtjeleit. Ez a munka az alkimistának újabb évekbe fog telni.

s

168

Állítólag olyan anyagokat nyerhet így, amelyek nagyon hasonlítanak az ismert fémekhez, különösen a hőt és a villamos áramot jól vezető fémekhez. Amint mondják, ez az alkimista réz, ez az alkimista ezüst, ez az alkimista arany. A hagyományos vizsgálatok és a színképelemzés nem mutatná ki, hogy teljesen új anyagokról van szó, állítólag mégis teljesen új tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek nemcsak hogy különböznek az ismert fémekétől, hanem nagyon meglepőek is.

Ha értesüléseink pontosak, az alkimista réz, amely látszólag hasonlít az ismert rézre, mégis teljesen más, például elektromos ellenállása végtelenül gyenge, hasonlít azokhoz a szupravezetőkhöz, amelyeket a fizikusok abszolút 0 körül állítanak elő. Ha ilyen rezet tudnának alkalmazni, az bizony fenekestül felforgatná az elektrokémiát.

De vannak alkimista kísérletek útján kapott anyagok, amelyek állítólag még ennél is meglepőbbek. Van olyan, amelyik alacsony hőmérsékleten, az üveg olvadása előtt közvetlenül el tud vegyülni az üveggel. Ez az anyag a kissé meglágyult üveghez érve szétszóródna benne, rubinvörösre színezve az üveget, és mályvaszínű fényt bocsátva ki a sötétben. Az így módosult, achátmozsárban porrá tört anyagot nevezik az alkimista szövegek „sugárpornak" vagy „bölcsek kövének". „Ebben testesül meg - írja bölcseleti munkájában Bemard Marche, Treviso grófja - az a drága Kő, amely minden drágakőnél többet ér, amely az örök életű és örök hatalmú Isten dicsőségét hirdető végtelen kincs."

Sok-sok csodás legendát ismerünk ezzel a kővel vagy „sugárporral" kapcsolatban, amely állítólag mérhető mennyiségű fémek átváltozását tudja előidézni. A hitvány fémet arannyá, ezüstté vagy platinává változtatja, de mint mondják, ez csupán az egyik nagy tudománya. Talán úgy

169

IV.

lehetne felfogni, mint tetszés szerint felhasználható telített atomenergia-tartalékot.

Hamarosan visszatérünk még azokra a kérdésekre, amelyek a felvilágosult modern emberben felmerülnek az alkimista kísérletek hallatán, de álljunk meg itt egy szóra, ahol maguk az alkimista írások is abbamaradnak.

Hiszen a „Nagy Mű" létrejött. Magában az alkimistában is végbemegy valamilyen átváltozás, amely szintén szerepel az irodalomban, de mi nem tudnánk leírni, mivel elenyésző az összehasonlítási alapunk. Ez az átalakulás volna mintegy annak az ígérete, amit"egy kiváltságos lény közvetít az embernek, amikor végre ésszerű kapcsolatba kerül a Földdel és elemeivel: amikor szellemmé alakul át, azaz egy meghatározott szellemi pontra tud koncentrálni, és kozmikus tereken át a tudat más régióival is kapcsolatot tud teremteni. Az alkimista, tartja a hagyomány, fokozatosan vagy villámcsapásszerűen fedezi fel hosszú munkája értelmét. Az energia és az anyag titkairól fellebbent előtte a fátyol, s ezzel egy időben felsejlenek előtte az élet végtelen kilátásai. A kezében van a világegyetem gépezetének a kulcsa. Ő maga új kapcsolatokat tud teremteni saját, immáron életre keltett szelleme s az egyre sűrűsödő egyetemes szellem közt. Talán a sugárpor egynémely kisugárzása lehet a fizikai lény átváltozásának oka?

A tűz és bizonyos anyagok használata tehát nemcsak az elemek átváltoztatását teszi lehetővé, hanem magát a kísérletezőt is átalakítja. Ez utóbbi a tégelyből kiáramló erők (vagyis azok a sugarak, amelyeket a szerkezetében különféle módosulásokon átmenő atommag kibocsátott) hatására átlényegül. Mutációk mennek végbe benne. Elete meghosszabbodik, értelme és felfogóképessége magasabb szintet ér el. Ezeknek a „mutánsoknak" a létezése a Rózsakeresztes-

170

hagyományok egyik alapja. Az alkimista a létezés más állapotába megy át. A tudat magasabb szintjére hágott. De csak egyedül ő tudja, hogy Ő már ébren van, és az a benyomása, hogy a többiek mind alusznak még. Kibújik az általános emberi törvények alól, mint Mallory az Everesten, miután megszerezte az igazság pillanatát, eltűnik.

„A bölcsek köve ily módon az első lépcsőfok azon az úton, amelyen az ember elindulhat felfelé az abszolútumig. Azon túl kezdődik a rejtély. Azon innen nincs rejtély, nincs ezoterizmus, nincs más árny, mint vágyaink és főként gőgünk árnya. De ahogyan sokkal könnyebb gondolatokkal és szavakkal beérni, mint saját két kezünkkel, kínunkkal, fáradságunkkal csendben és magányban cselekedni,

ugyanúgy sokkal kényelmesebb menedéket találni a »tiszta« gondolatban, mint közelharcot vívni a nehézkedéssel és az anyag sötétségeivel. Az alkímia minden ilyesfajta menekvést tilt a híveinek. Szemtől szembe állítja őket a nagy rejtéllyel... Csak annyit ígér nekünk, hogy ha lankadatlanul küzdünk, hogy megszabaduljunk a tudatlanságtól, maga az igazság fog harcolni értünk, és végül mindent legyőz. És talán akkor kezdődik az IGAZI metafizika."34

171

34 René Alleau: Préface a l'ouvrage de M. Le Breton: Les Clés de la Philosophiespagyrique (Előszó Le Breton: A

vegytani filozófia kulcsai c. művéhez). Éd. Caracteres, Párizs

Mindennek megvan a maga ideje - Még annak is megvan az ideje, amikor az idők kapcsolódnak

A régi alkimista írások azt bizonygatják, hogy az anyag kulcsai a Szaturnuszon találhatók. Különös egybeesés, hogy mindaz, amit napjainkban a magfizikában tudunk, az atom „szaturnuszi" meghatározásán alapszik. Nagasoka és Rutherford meghatározása szerint az atom „egy központi vonzó tömegből és körülötte forgó elektrongyűrűkből áll".

Az atomnak ezt a „szaturnuszi" elképzelését a világ minden tudósa elfogadta, nem mint abszolút gazságot, hanem mint használható munkahipotézist. Megtehet, hogy a jövő fizikusának szemében gyermekdednek látszik majd. A kvantumelmélet és a hullámmechanika az elektronok viselkedéséhez igazodik. Semmiféle elmélet és semmiféle mechanika nem számol pontosan az atommagra ható törvényekkel. Úgy képzelik, hogy a mag protonokból és neutronokból áll, ennyi az egész. Semmi pontosat nem tudnak az atom erejéről. Ez az erő sem nem elektromos, sem nem mágneses, sem nem nehézkedési. A legutóbb elfogadott feltevés szerint az atommag ereje függ a neutronok és protonok közt közvetítő részecskéktől, amelyeket mezonnak neveznek. De ez csak arra jó, hogy tovább gondolják a dolgot. Két év múlva, tíz év múlva minden bizonnyal másféle feltevések is lesznek. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy olyan korban élünk,

172

V.

amelyben a tudósoknak sem idejük, sem joguk nincs egészén alomfizikával foglalkozni. Minden erőfeszítés és minden rendelkezésre álló anyag ugyanis a bombagyártásra és az energiatermelésre Az alapvető kutatás háttérbe szorult. Sürgősen ki kell hozni a maximumot abból, amit már tudunk. A hatalom fontosabb, mint a tudás. Bízvást elmondhatjuk, hogy az alkimistákat sosem kísértette meg ez a hatalomvágy.

Hol tartunk most? A neutronok érintése minden elemet radioaktívvá tesz. A kísérleti atomrobbantások mérgezik a bolygó légkörét. Az a szennyezettség, amely mértani haladványban nő, őrületesen emelni fogja a halvaszületések számát, a rákot, a fehérvérűséget, elpusztítja a növényeket, felborítja az időjárást, szörnyeket szül, tönkreteszi az idegeinket, megfojt bennünket. A kormányok, akár totalitáriusok, akár demokraták, nem mondanak le róla. Mégpedig két okból nem mondanak le róla. Az egyik ok az, hogy a közvéleményt nem érdekli a kérdés. Mert a közvélemény nincs a bolygó ismeretének azon a szintjén, amely az embereket cselekvésre serkentené. A másik ok pedig az, hogy nem a kormányoknak, hanem emberi tőkével rendelkező részvénytársaságoknak a feladata nem is a történelemcsinálás, hanem hogy kifejezésre juttassák a történelmi végzet különféle megnyilvánulásait.

Mármost, ha hiszünk a történelmi végzetben, azt hisszük, hogy e végzet az emberiség szellemi sorsának egyik formája, s ez a sors szép. Nem gondoljuk tehát, hogy az emberiség el fog pusztulni, még ha ezer halált kell is elszenvednie, hanem iszonyatos és irtózatos fájdalmak árán megszületik - vagy újjászületik - arra az örömteli tudatra, hogy „halad".

Esetleg igaza van Jean Rostand-nak, amikor azt mondja, hogy a hatalmat kiszolgáló atomfizika „el fogja herdálni az emberiség genetikai tőkéjét"? Igen, talán néhány éven át. De nem tudjuk elképzelni, hogy a tudomány nem lesz képes elvágni ezt a gordiuszi csomót, amelyet mostanában gubancolt össze.

173

A jelenleg ismert transzmutációs módszerek nem teszik lehetővé az energia és a radioaktivitás megfékezését. Csupán nagyon szűk határokon belül mozgó transzmutációkat ismerünk, amelyeknek káros hatása azonban határtalan. Ha az alkimistáknak igazuk van, léteznek nagyon egyszerű, gazdaságos és veszélytelen módszerek, melyek az anyag „feloldódásán" és a kezdeti állagtól eltérő újraalakuláson át vezetnek a megoldáshoz. Csakhogy a jelenlegi fizikai ismereteink szerint ezt nem hihetjük. Pedig az alkimisták évezredek óta ezt állítják. És bizony nem tudunk eleget az atomerők természetéről ahhoz, hogy kijelenthetnénk: márpedig ez teljességgel lehetetlen. Ha az alkimista transzmutáció létezik, az azt jelenti, hogy az atommagnak olyan tulajdonságai vannak, amelyeket mi még nem ismerünk. A tét elég jelentős ahhoz, hogy megpróbálják valóban komolyan tanulmányozni az alkimista irodalmat. Ha ez á feltérképezés nem vezet is cáfolhatatlan tények felderítésére, legalább talán új ötleteket sugall. És a hatalom étvágyának kiszolgáltatott, az anyag terjedelmétől elpilledt atomfizikának manapság a leginkább ötletekre volna szüksége.

Már kezdik sejteni, hogy a proton és a neutron belseje nagyon bonyolult felépítésű, és hogy az „alapvetőeknek" nevezett törvények, mint például a paritás elmélete, nemérvényesek az atommagra. Kezdenek „antianyagról"

beszélni, meg arról, hogy látható világegyetemünkön belül több világegyetem él egymás mellett, úgyhogy a jövőbenminden lehetséges, még az alkímia diadala is. Milyen

szép lenne, és milyen nemesen alátámasztaná az alkimista szóhasználatot, ha boldogulásunkat a vegytani

bölcseletrévén érhetnénk el! Mindennek megvan a maga ideje, még annak is megvan az ideje, amikor az idők kapcsolódnak.

174

V.

LETŰNT CIVILIZÁCIÓK

I.

Amelyben a szerzők felvázolják a különleges és csodálatos Fort úr arcképét - Tűzvész a túlzott egybeesések mer- Fort úr, az egyetemes ismeret zsákmánya -Negyvenezer jegyzet meténviharokól, békaesőkről és vérzivatarokról - Átkozottak könyve - Bizonyos Kreyssler nevű professzor - A közvetítés dicsérete és példázása - A bronxi remete avagy a kozmikus Rabelais - Amelyben a szerzők felkeresik a Szent Másceti-székesegyházat - Jó étvágyat, Fort úr!

1910-ben élt New Yorkban, egy kis bronzi polgárlakásban egy sem nem fiatal, sem nem öreg fickó, aki

s

félénk fókára emlékeztetett. Úgy hívták: Charles Hoy Fort. Vaskos ólába volt, pókhasa, széles csípője; nyaka sehol, volt viszont nagy, félig kopasz feje, széles ázsiai orra, vaskeretes szemüvege és gurgyijevi bajsza. Az ember mensevik professzornak nézhette. Alig járt el hazulról, hacsak nem a Városi Könyvtárba, ahol különböző országok és korok rettentő mennyiségű újságfát, folyóiratát és krónikáját böngészte át. Kerek íróasztala körül üres cipős dobozok meg folyóiratok halmazai keveredtek: az 1833-as American Almanach, az 1880-93-as London Times, az Annual Record of Science, húszévi Philosophical Magazine, Les Annales de la Société Entomologique de France (a Francia Rovartani Társaság Évkönyvei), a Monthly Weather Review, az

175

Observatory, a Meteorological Journal stb. Zöld védőszemüveget viselt, és amikor a felesége a vacsorához meggyújtotta a rezsót, kiment a konyhába, hogy őnagysága nem okoz-e tüzet. Mert a világon ez az egyetlen dolog, a főzés izgatta Fortné született Anna Filan asszonyt, akit teljes intellektuális közönye miatt választott párul, és nagyon szerette, az asszony is gyengéden szerette őt.

Charles Fort, az albanyi szatócsuk gyermeke harmincnégy éves koráig középszerű újságírói tehetségéből meg a pillangók balzsamozásának tudományában szerzett jártasságából éldegélt. Amikor a szülei elhunytak, a fűszerüzletet eladta, kis életjáradékokat kötött magának, amelyek végre lehetővé tették, hogy teljes egészében a szenvedélyének szentelhesse magát: valószínűtlen, de tagadhatatlan eseményekről gyűjtött jegyzeteket. Piros eső Blankenbergue-ben 1819. november 2-án. Sáreső Tasmániában 1902. november 14-én. 35 Békaeső Birminghamben 1892. június 30-án. Meteorok. Gömbvillámok. Mesebeli állat lábnyomai Devonshire-ban. Repülő korongok. Tapadókorong-nyomok a hegyekben. Rakéták az égen. Üstökösök szeszélyei. Különös eltűnések. Megmagyarázhatatlan sorscsapások. Feliratok a meteorokon. Fekete hó. Kék hold. Zöld nap. Vérzivatar. Imigyen gyűjtött össze huszonötezer jegyzetet, kartondobozokba rendezve. Tényekről, amelyeket hol emlegettek, hol a közöny süllyesztőjébe dobtak. De azért ezek tények voltak. A „túlzott egybeesések menhelyé"-nek nevezte gyűjteményét. A tényeket, amelyekről nem voltak

s

hajlandók beszélni. Ugy tervezte, hogy kartotékjaiból fel fogja verni „a csend valóságos lármáját". Gyengéd

vonzalmat táplált az ismeretek területéről száműzött, illetlen valóságok iránt, amelyeknek menedéket adott szegényes bronxi dolgozószobájában, és amelyeket

176

35 [A magyar kiadásból itt egy a sor kimaradt: ...Tányérnyi nagyságú hópelyhek Nashville-ben 1891. január 24-én... (a digitalizáló, Azazel megjegyzése).]

V.

cédulázás közben dédelgetett. „Kis kurvák, törpék, púposok, bohócok, mégis, ahogy nálam felvonulnak, hitelt érdemlőn bizonyítják a történteket, a történteket, amelyek egyre-másra megesnek."

Amikor belefáradt azoknak az adatoknak a rögzítésébe, amelyeket a tudomány jónak látott kizárni (egy rohanó jéghegy 1853. július 5-én Rouen-nak rontva darabokra törik; égi sajkák utasai; szárnyas lények a palermói égen 8000 méter magasságban, 1880. november 30-án; fénykarikák a tengerben; kéneső, húseső; óriások maradványai Skóciában; máshonnan jött, apró lények koporsói az edinbourg-i sziklákban) . . . szóval amikor elfáradt, úgy lazított, hogy vég nélküli szupersakkot játszott egyedül, az 1600 mezős sakktáblát ő maga eszelte ki.

Azután Charles Hoy Fort egy szép napon rádöbbent, hogy ez a rengeteg munka hajítófát sem ér. Használhatatlan. Kétséges. Közönséges megszállott kedvtelése. Felfogta, hogy csupán a küszöbén toporog annak, amit vaktában keresett, és hogy abból, amit tennie kellett volna, semmit sem csinált meg. Nem kutatás volt ez, csupán a gúnyrajza. És ő, aki annyira félt a tűzvész kockázatától, dobozostul a tűzre vetette a céduláit.

Most fedezte fel igazi természetét. A különös valóság megszállottja tulajdonképpen az általános gondolatok kedvelője. Mit is kezdett ő öntudatlanul csinálni ezek alatt a félig elveszett évek alatt? Begubózva pillangóval és ódon papirossal zsúfolt barlangjába, valójában a század egyik legnagyobb hatalmával szállt szembe: azzal a bizonyossággal, amellyel a művelt emberek mindent tudnak a világegyetemről, amelyben élnek. És miért bujkált, mint aki szégyelli magát, Charles Hoy Fort úr? Azért, mert az emberekre ingerlően hat a legapróbb célzás is, amely szerint létezhetnek a világegyetemben hatalmas ismeretlen területek. Charles Hoy Fort mindenesetre úgy viselkedett, mint valami erotomániás: tartsuk titokban bűnös hajlamainkat,

177

nehogy felbőszítsük a társadalmat, tudtára adván, hogy a szexualitás legtöbb területét parlagon hagyja. A mániát tehát fel kellett cserélni a próféciával, a magányos élvezetet az elvi állásfoglalással. Mostantól kezdve valódi, azaz forradalmi művet kell létrehozni.

A tudományos ismeret nem objektív. Közmegegyezés, éppúgy, mint a civilizáció. Rengeteg tényt elutasítunk, mert nem gyömöszölhető bele az érvényes okoskodásokba. Inkvizíciós rendszerben élünk, amelyben az átlagostól elütő valóság a legtöbbször megvetéssel, valamint nevetgéléssel fogadtatik. Ilyen körülmények közt mi hát az ismeret? ,;Az értelem térképén - mondja Fort - úgy határozhatnánk meg az ismeretet, mint nevetésbe burkolt tudatlanságot." Követelni kell tehát, hogy bővítsék ki az alkotmányos szabadságjogokat a tudományban való kételkedés jogával. Legyen szabad kételkednünk az evolúciós elméletben (hátha Darwin elmélete csak képzelet?), a Föld forgásában, a fény sebességének létezésében, a nehézkedésben stb. Mindenben, csak a tényekben ne. A tényekben higgyünk, válogatás nélkül, ahogyan elébünk tárulnak, nemesen vagy nem, fattyúmód vagy tisztán, a maguk furcsa velejáróival és illetlen kísérőjelenségeivel. A valóságból semmit sem szabad elvetni: a jövő tudománya fel fogja fedezni az összefüggéstelennek tetsző tények közt még ismeretlen kapcsolatokat. A tudományt fel kell rázni valamilyen telhetetlen szellemmel, amely nem hiszékeny, vadonatúj. A világnak szüksége van az elvetett tények, az elátkozott valóság enciklopédiájára. „Attól félek, ki kell szolgáltatnunk a civilizációnknak olyan új világokat, amelyekben a fehér békáknak is joguk lesz élni."

Nyolc év leforgása alatta bronzi félénk fóka kemény munkával tanulmányozott minden művészetet és minden tudományt - és persze fel is talált egy féltucatnyit a saját számlájára. Enciklopédikus mámorba esve vadul vetette bele magát ebbe a munkába, amely nem is annyira elsajátítás, hanem inkább az élet

178

V.

összességének tudomásulvétele. „El voltam ragadtatva, hogy bárkit kielégíthet az, hogy ő regényíró, szabó, gyáriparos vagy utcaseprő." Elveket, meghatározásokat; törvényeket, jelenségeket kebelezett be és emésztett meg a New York-i Városi Könyvtárban, a British Museumban, és irdatlanul kiterjedt levelezést folytatott a világ legnagyobb könyvtáraival és könyvesboltjaival. Negyvenezer jegyzet, ezerháromszáz alosztályba rendezve, ceruzával, saját találmányú gyorsírással parányi kartonokra jegyezve. Ezt az őrült vállalkozást beragyogja azaz adottság, amely lehetővé teszi, hogy minden témát a dologról éppen most tudomást szerzett, magasabb rendű értelemnek a szemszögéből vizsgáljon:

„Asztronómia.Az éjjeliőr a kijelölt utcában egy féltucatnyi vörös

lámpára vigyáz. Vannak gázharisnyák, lámpaoszlopok és a negyed világos ablakai.:. Itt gyufát gyújtanak, ott tüzet gyújtanak, jelentés érkezik valamilyen tűzvészről, vannak neoncégérek és autófényszórók. Az éjjeliőr azonban megmarad az ő kis területén..."

Ugyanakkor újrakezdi az elvetett tények kutatását, de ezúttal már módszeresen, és igyekszik egybevetni és ellenőrizni valamennyit. Vállalkozását kiterjeszti a csillagászatra, társadalomtudományra, lélektanra, morfológiára, kémiára, mágnesességre. Már nem gyűjteményt állít össze: szeretné tudni, milyen a külső szélrózsa, szeretné megtalálni az óceánok túlsó partján való hajózáshoz az iránytűt, újra összeilleszteni a világunk mögött rejtőző világok kirakós játékát. A fantasztikum irdatlan fájáról minden remegő levelet meg akar szerezni: az 1821. november 22-én Nápoly egét hasogató üvöltéseket; az 1861-ben Szingapúrra hulló halakat; egyik évben, április 10-én Indre-et-Loire megyére hulló száraz falevéláradatot; a villámmal a Szumátrára lecsapó kőbaltákat; élő anyag hullását; az űr Tamerlánjainak emberrablásait; a felettünk közlekedő csavargó világok roncsait... „Értelmes vagyok, és így merőben különbözöm a hithűektől. Mivel bennem nincs

179

meg a New York-i konzervatív vagy az eszkimó varázsló megvető előkelősége, kénytelen vagyok elfogadni más világokat is..."

Fortné asszonyt mindez egyáltalán nem érdekli. Sőt annyira közönyös, hogy még a különcséget sem veszi észre. Fort nem beszél a munkájáról, vagy csak néhány kósza, kelekótya barátjának. Akikkel különben nem nagyon találkozik. Inkább időnként ír nekik. „Az a benyomásom, hogy megint belesüppedtem a sose látott bűnöket kedvelőknek ajánlható újabb bűnbe. Kezdetben egy-két adatom olyan ijesztő vagy olyan nevetséges volt, hogy ha valaki elolvasta őket, utálkozott, vagy megvetően fintorgott.

Most valamivel jobb a helyzet; már jut egy kis hely az irgalomnak is."

A szeme romlik. Megvakul. Leáll, és több hónapon át meditál, barna kenyéren és sajton él. Amikor visszanyeri a látását, megpróbálja nyilvánosságra hoznia világegyetemről vallott antidogmatikus, egyéni felfogását és a humor mindenható segítségével kivívni mások megértését. „Olykor azon vettem észre magam, hogy nem azt gondolom, amit hinni szeretnék." Amint előrehaladt a különféle tudományok tanulmányozásában, úgy ha-tolt egyre beljebb hiányosságaik felfedezésében. Alapjaiban kell lerombolni őket: a szemlélet a hibás. Mindent elölről kell kezdeni, úgy, hogy beiktatjuk azokat a kizárt tényeket, amelyekről ciklopszi adattárát összegyűjtötte. Először újra beiktatni. Azután, ha lehetséges, megmagyarázni. „Nem szándékozom bálványt faragni a képtelenből. Kezdeti tapogatózásaim nyomán úgy gondolom, nem tudhatjuk, mi az, ami később elfogadható lesz. Ha az állattan (amelyet újra kell alkotni) valamely úttörője tudomást szerezne arról, hogy madarak nőnek a fán, jeleznie kellene, hogy hallott olyan madarakról, amelyek a fán nőnek. Azután már, de csak azután, foglalkozhatna azzal, hogy megrostálja erre vonatkozó adatait."

180

V.

Jelezzünk, jelezzünk, egy szép napon felfedezzük, hogy valamilyen jelt kaptunk.

Az ismeretnek magát a szerkezetét kell újragondolnunk. Charles Hoy Fort úgy érzi, több elmélet bizsereg benne, és valamennyi a furcsaság angyalszárnyát viseli. Olyannak látja a tudományt, mint a legújabb autót, amelyik az autópályán száguld. De a csodálatos aszfalt és neon út két oldalán vad, rejtélyekkel és csodákkal teli táj fut. Allj! Széltében is tessék felderíteni a tájat! Tessék letérni az útról! Tessék ide-oda cikázni! Hadonászni kell tehát, összevissza, mint a bohóc, mintha meg akarnánk állítani az autót. Fütyüljünk rá, ha nevetségesek vagyunk: hiszen sürgős. Charles Hoy Fort úr, Bronx remetéje úgy gondolja, minél előbb és minél hatásosabban végig kell csinálnunk a legszükségesebb „majomkodásokat".

Meggyőződve küldetése fontosságáról, és megszabadulva adattárától, háromszáz oldalon próbálja hadrendbe állítani legerősebb bombáit. „Emésszétek el nekem a szekoia törzsét, fejtsétek le nekem a mészkősziklák rétegeit, szorozzatok meg engem ezerszeresre, és változtassátok át azén elhanyagolható szerénytelenségemet titáni megalomániává, s én csak akkor tudok olyan lendülettel írni, amilyet a témám megkíván tőlem."

Megírja első könyvét, Az elátkozottak könyvéi, amelyben - mondja - közread „néhány kísérleti adatot az ismeret szerkezetének tárgyköréből". Ez a mű 1919-ben jelenik meg New Yorkban. Értelmiségi körökben nagy forrongást vált ki. Még a dadaizmus meg agyszürrealizmus kiáltványai előtt Charles Fort megcsinálta a tudománnyal kapcsolatban azt, amit később Tzara, Breton és híveik vittek véghez a művészetekben és az irodalomban: toporzékolva elutasították, hogy részt vegyenek egy olyan játékban, amelyikben mindenki csal, s dühödten állították, hogy

181

„van-valami más". Borzasztó erőfeszítés ez, talán nem is azért, hogy a teljes valóságot végiggondolja, hanem inkább meg akarja akadályozni, hogy a valóságot álösszefüggések tükrében gondoljuk végig. Gyökeres szakítás. „Bögöly vagyok, csipkedem az ismeret bőrét, hogy el ne aludjon."

Az elátkozottak könyve? „Aranyág az ütődötteknek" -jelenti ki róla John Winterich. „Az irodalom egyik szörnyszülötte" - írja Edmund Pearson. Ben Hecht szerint „Charles Fort a kivétel apostola és a valószínűtlen hókuszpókuszoló papja". Martin Gardner azonban felismeri, hogy „szarkazmusai összhangban vannak Einstein és Russel legtalálóbb kritikáivál". John W. Campbell azt bizonygatja, „hogy ebben a műben legalább hat új tudomány csírája rejlik". „Charles Fortot olvasni annyi, mint egy üstököst meglovagolni" - vallja Maynard Chipley, Theodor Dreiser pedig úgy véli, „Edgar Poe óta a legkiemelkedőbb alak irodalmunkban".

Franciaországban csak 1955-ben jelent meg Az elátkozottak könyve36, az én gondozásomban, amely bizonyára nem állt a helyzet magaslatán. A kiváló fordítás ellenére, Robert Benayoun tanulmánya és a Charles Fort Baráti Társaság egyesült államokbeli elnökének, Tiffany Thayernek37 útmutatásai ellenére ez a

rendkívüli mű gyakorlatilag észrevétlen maradt. Bergier meg én azzal vigasztaltuk magunkat e kellemetlen kaland miatt, hogy elképzeltük, amint kedves mesterünk

182

36 Deux-Rives kiadó, Párizs. Lumiere interdite sorozat, főszerkesztő Louis Pauwels.37 Az elátkozottak könyve után Fort 1923-ban adta közre Új földek című könyvét. A Lo! 1931—

ben, a Vad tehetségek pedig halála után jelent meg, 1932-ben. Ezek a művek többé—kevésbé

ismertek Amerikában, Angliában és Ausztráliában.

Sok adatot idézek Robert Benayoun tanulmányából. Tiffany

Thayer nevezetesen a következőket írta.

„Charles Fort tulajdonságai elbűvöltek néhány amerikai írót, s ez a csoport elhatározta, hogy a tiszteletére folytatja a

támadást, amelyet ő kezdeményezett az új mindenható isten ellen: a tudomány ellen és mindenfajta dogma ellen. E

célból alakult meg a Charles Fort Baráti Társaság 1931. január 26-án.

Az alapító tagok közt volt Theodor Dreiser, Booth Tarkington, Ben Hecht, Harry Léon Wilson, John Cowper Powys,

Alexander Woollcott, Burton Rascoe, Aaron Sussman és alulírott Tiffany Thayer titkár.

Charles Fort 1932-ben halt meg, mielőtt negyedik könyve, a Vad tehetségek megjelent. Megszámlálhatatlan jegyzete,

amelyeket nemzetközi levelezés segítségével gyűjtött össze a világ összes könyvtárából, a Charles Fort Baráti

társaságra szálltak: a társaság levéltárának magját képezik, és nap mint nap szaporodnak, az Egyesült Államokon,

Alaszkán meg a

V.

élvezi az égi Sargasso-tenger mélyén,-ahol bizonyára ez idő szerint található, ezt a lármás csendet, amely Descartes hazája felől hallatszik fel hozzá.

A mi hajdani lepkegyűjtőnk iszonyodott mindentől, ami bizonyos, elintézett, végérvényes. A tudomány elkülöníti a jelenségeket és a tárgyakat, hogy megfigyelhesse őket. Charles Fort nagy ötlete: semmi sem elkülöníthető. Minden, amit elszigetelnek, megszűnik létezni.

A fecskefarkú pillangó violát szippantgat: ez annyi, mint egy lepke meg egy viola nedve; vagy annyi, mint egy viola mínusz egy pillangó étvágya. Egy dolognak a meghatározása önmagában merénylet a valóság ellen. „Az ún. vad törzsek kebelében a legnagyobb tisztelettel gondoskodnak az együgyűekről. Altalánosan elismert, hagy valamely dolognak a meghatározása szó szerinti értelmezésben mintegy a gyengeelméjűség jele. Minden tudós efféle meghatározásokkal kezdi el a munkáját, így aztán a mi törzseinkben tisztelettel gondoskodnak a tudósokról."

Lássuk Charles Hoy Fortot, a különc amatőrt, a csodák krónikását, amint rendkívüli megfigyeléseket tesz a megfigyelésről. Mert ő a civilizált ember lelki alkatából indul ki. Ő már korántsem éri be azzal a kétütemű motorral,

Hawaii-szigeteken kívül negyvenkilenc országban élő tagoknak köszönhetően.

A társaság negyedévenként folyóiratot ad ki Doubt (A kétely) címmel. Ez a folyóirat teret ad

minden átkozott ténynek, vagyis mindannak, amit a hagyományos tudomány nem tud és nem

akar magába olvasztani: például a repülő csészealjakat. Ebben a tárgykörben a társaság adatai

és kimutatásai a legrégebbiek, legkiterjedtebbek és legteljesebbek a világon.

A Doubt folyóirat Fort feljegyzéseit is folyamatosan közli." amely a modern elmélkedést táplálja. A két ütem: az igen és a nem, a pozitívum és a negatívam. A modern ismeret és értelem e kettős működésen nyugszik: igaz, hamis, nyílt, zárt; élő, holt, folyékony, szilárd stb. Fort azt kéri számon Descartes-tól, hogy nem olyan általános szemszögből indul ki, amelyből az általánoshoz viszonyítva lehetne meghatározni a különlegest; amelyből kiindulva mindent úgy lehetne felfogni, mint valami másnak a közvetítőjét. Azt az újszerű szellemi szerkezetet kéri számon, amely lehetővé tenné, hogy valóságosnak tekintsük az átmeneti állapotot az igen és a nem, a pozitív és a negatív közt. Vagyis a kettős szemlélet fölött álló gondolkodást. Azt mondhatnók, hogy az értelem

183

harmadik szemét kéri számon. Ahhoz, hogy szavakba öntsük, amit az a harmadik szem lát, a kettős szemlélet (közmegegyezésen, szándékos korlátozottságon alapuló) nyelve nem elégséges. Fort tehát kénytelen Janus-arcú kettős jelzőket alkalmazni: „Reális-irreális", „anyagszerű-anyagtalan", „oldható-oldhatatlan".

Bergier meg én együtt ebédeltünk egy barátunkkal, aki fogta magát, és kitalált egy komoly osztrák professzort: a Két Félgömbhöz címzett magdeburgi fogadó tulajdonosának a fia volt, Kreysslernek hívták. A barátunk hosszan mesélt Kreyssler professzorról, aki hatalmas művet szentelt a nyugati nyelv újjáteremtésének. Barátunk azt tervezte, hogy az egyik komoly folyóiratban tanulmányt közöl Kreyssler „verbalizmusáról", ami nagyon hasznos átejtés lett volna. Kreyssler tehát megpróbálta kioldani a nyelv védőpajzsát, hogy végre beleférjenek a jelenlegi szellemi felépítésünkben olyannyira elhanyagolt átmeneti állapotok. Vegyünk egy példát. Itt van a késés meg sietés. Hogyan tudnám jelölni, ha, mondjuk, valamit előbb akarteam csinálni, és ehhez képest késtem? Nincs rá szó. Kreyssler azt ajánlotta: előkésés. És ha a késéshez képest előnybe kerültem? Késietés. De itt csupán két időátmenetről van szó. Mélyedjünk el a lélektani állapotokban. A szeretet és a gyűlölet. Ha gyáván szeretek, vagyis csupán önmagamat szeretem a másikban, ami már inkább gyűlöletbe hajlik, szeretet ez még? Nem, csupán szegyűlölet. Ha gyűlölöm az ellenségemet, de közben egyáltalán nem szüntetem meg a kapcsolatot általában az emberekkel, vagyis eleget teszek ellenféli kötelességemnek, de jól megfér bennem egymás mellett a gyűlölet meg a szeretet, nem gyűlöletről van szó, hanem -gyűlszeretetről. Térjünk át az alapvető átmenetekre. Mi a halál, és mi az élet? Mennyi átmenetet nem vagyunk hajlandók tudomásul venni! Van a halet, ami nem csupán életet jelent, hanem azt, hogy megúsztuk a halált. Azután lehet szó igazi életről, holott meg kellett volna halnunk, ez lehet az élál. Lássuk végül a tudati állapotokat. Hiszen a tudatunk az alvás és az ébrenlét közt lebeg. Hányszor

184

V.

előfordul, hogy a tudatom az éblom állapotában van: azt hiszem, hogy ébren vagyok, holott már-már alszom! Ki tudja, hogy miközben én azt gondoltam, hogy tudatom alszik, holott éber, s ilyenkor alszéber.

A barátunk éppen Fortot olvasott, amikor beadta nekünk ezt a leleményes tréfát. „A metafizika szóhasználatával élve - írja Fort - úgy vélem,. minden, amit közönségesen »lét«-nek nevezünk, és amit én átmenetnek nevezek, csak kvázi-lét, sem nem valóságos, sem nem valószerűtlen, hanem a valóságra vagy a valóságos lét megfejtésére törő kísérlet kifejezése." Ez a vállalkozás előzmény nélküli a modern időkben. Azt a hatalmas szellemi hozzáállást vetíti előre, amely a mostani fiziko-matematikai valóságok felfedezéséhez szükséges. A részecske szintjén például az idő egyszerre két irányban halad. Az egyenletek egyszerre igazak és hamisak. A fény egyszerre telített és tört. "

Amit létnek nevezünk, az mozgás: nem minden mozgás fejez ki egyensúlyt, olykor csak próbálkozás az egyensúly meglelésére vagy el nem ért egyensúly. Es a lét puszta ténye az egyensúly és az egyensúly hiánya közti. átmenetben nyilvánul meg." Ez a megállapítás 1919-ből származik, és nagyon jól beleillik egy olyan biofizikus, mint Jaques Ménétrier, mai elképzelésébe, mondjuk, az entrópia inverziójáról. „Átmeneti állapotunkban vagy kvázi-létünkben minden jelenség kísérlet a szervezettségre, az összhangteremtésre, az egyéniesítésre, vagyis kísérlet a valóság megközelítésére. De minden kísérletet eleve kudarcra ítél a folyamatosság vagy valamely külső erő, számba nem vett tény vagy valamely számba vett tény velejárója." Ez már előrevetíti a kvantumfizika legelvontabb műveleteit: a függvények szabványosítását, vagyis azt a műveletet, amelynek az a lényege, hogy egy fizikai tárgy függvényét úgy állítsák fel, hogy ha az egész világegyetemben található ilyen tárgy, felismerhető legyen

185

belőle. "En mindent úgy vizsgálok, mintha a valóság és a

valószerűtlenség közt különféle fokozatokat, ismétlődő szakaszokat foglalna el." Ezért aztán Fort fütyül rá, milyen oldalról közelíti meg egy-egy dolog teljességének a leírását. Miért is választana feltétlenül olyan tényt, amely ésszerű, miért ne inkább olyat, amelyik nyugtalanító? Miért zárjon ki bármit is? Ahhoz, hogy kört írjunk le, teljesen mindegy, hol kezdjük. Jelzi például a repülő tárgyak létezését. Az ide tartozó tényekből kiindulva remekül hozzá lehet fogni a teljesség feltárásához. De, jelenti ki mindjárt, „a meténgeső éppúgy megfelelne a célnak".

„Nem vagyok realista. Nem vagyok idealista.s

Atmenetista vagyok." Hogyan értethetjük meg magunkat, ha a megértés, a szellem alapját ostromoljuk? Szembeszökő különcséggel, a valójában centralista lángelme meghökkentő szóhasználatával: olyan távoli képzeteket keres, amelyeket biztonsággal alkalmazhat töprengése meghatározott és alapvető pontjára. Bizonyos tekintetben Charles Hoy Fort barátunk Rabelais módszerével él. Olyan tréfa- és kép-csinnadrattát csap, ami a holtakat is feltámasztja.

„Minden különleges, furcsa tárgyról gyűjtöm a feljegyzéseket, mint például a Holdon a Kopernikusz-kráter koncentrikus köreinek eltérései, bíborszínű angolok hirtelen felbukkanása, álló meteorok vagy a múmia kopasz fején váratlanul kiütköző haj. Mégsem a tények érdekelnek a leginkább, hanem a tények közti kapcsolatok. Sokáig töprengtem az egybeeséseknek nevezett kapcsolatokon. És ha nincsenek is egybeesések?"

„Réges-régen, amikor rosszcsont kutyaütő voltam, szombatonként kénytelen voltam az atyai üzletben dolgozni, az volt a feladatom, hogy lekaparjam a versenytársak konzervdobozairól a címkét, és a

186

V.

szüleimét ragasszam rájuk. Egy napon valóságos gyümölcs- és zöldségkonzervhegyet kaptam, de nem volt már csak őszibarack címkém. Először felragasztottam az őszibarackos dobozokra, azután következtek a sárgabarackosok. Es akkor arra gondoltam: talán a sárgabarack nem barack? Es egykét fajta szilva nem inkább barack-e? Es azzal csalafintán vagy tudományosan minden szilvás, cseresznyés, babos és zöldborsós dobozra ráragasztottam az őszibarack címkét. Hogy mi volt az indokom? A mai napig sem tudom, mert nem határoztam még el, tudós vagyok-e, vagy humorista."

s

„Uj csillag bukkan fel: vajon mennyire különbözik attól az ismeretlen eredetű gyapotköszvénytől, amelyet Oklahomában észleltek?"

„E pillanatban találtam egy rettentően zajos lepkét: egys

halálfejes szfinxet. Ugy cincog, mint az egér, mintha valóban hangot adna ki. A száraz falevélre hasonlító Kalima nevű lepkéről azt mondják, hogy a száraz levelet formázza. Es a halálfejes szfinx? Talán a csontvázat?

„Ha nincs igazi különbség, semmiről sem mondhatjuk azt, hogy igazán különbözik valami mástól. Mert mi a ház? A csűr is ház, feltéve, ha laknak benne. Viszont ha a ház lényege abban áll, hogy laknak benne, s nem abban, hogy milyen építészeti stílus, akkora madárfészek is ház. Nem feltétel, hogy ember legyen a lakó, hiszen a kutyának is van háza; az is mindegy, milyen az anyaga, hiszen az eszkimó ház hóból készül. Es két egymástól annyira különböző dolog, mint a washingtoni Fehér Ház meg a remeterák kagylója így kerül egymás mellé."

187

„Fehér korallszigetek a sötétkék tengerben. A két dolgot elválasztó látszólagos különbség, a látszólagos egyéni vonások, vagyis az igazi különbség csak ugyanannak az óceánnak a tükröződése. A föld és a tenger közti különbség nem igazi. Minden vízben van egy kis föld, minden földben van víz. Ily módon minden látszat hamis, mivel minden ugyanannak a spektrumnak a része. Az asztalláb önmagában véve semmi, csak valaminek a vetülete. És egyikünk sem önálló személyiség, hiszen testileg rengeteg minden vesz körül bennünket, hiszen lelkileg semmi más nem történik velünk, mint hogy a környezetünkkel való kapcsolataink kifejeződnek.

Álláspontom a következő: minden tárgy, amelyik látszólag egyéníthetően azonosítható, csak sziget, valamely tenger alatti földrész vetülete, és nincs valódi körvonala."

„Azt hinné az ember, az a szép, ami teljes. Ami befejezetlen vagy megcsonkított; minden bizonnyal csúnya. Itt van a milói Vénusz. Egy gyerek csúnyának találná. Ha viszont egy tiszta lélek teljesnek képzeli, megszépül. Ha egy kezet igazi kéznek látunk, az lehet szép. De ha, teszem azt, a csatamezőn hever, akkor már nem szép. De minden, ami körülvesz bennünket, valami másnak a része, ami megint csak valami másnak a része: a világon semmi sem szép, csak a látszólagosság átmeneti a szép és a csúnya közt. Csak az egyetemesség teljes, csak a teljesség szép."

Fort mesterünk alapgondolata tehát az, hogy valahol a mélyrétegekben minden dolog és minden jelenség egységes:s

Ám a XIX. század végi civilizált gondolkodás mindent zárójelekkel tűzdel meg, és kettős szemléletmódunk nem tud túllépni önmagán. Így aztán a bronzi bölcs bolond lázadozik kora kizárólagosságon alapuló tudománya ellen, valamint még értelmünk felépítése

188

V.

ellen is. Neki másfajta értelmi rendszerre van szüksége: bizonyos mértékben misztikus értelemre, amely folyamatosan fel tudja fognia teljességet. Ebből következően- tehát új megismerési módszereket sugall. Hogy felkészítsen rá bennünket, szétszaggatja, felrobbantgatja gondolkodási szokásainkat. „Majd én gondoskodom róla, hogy olyan ajtók elé kerüljenek, amelyek egészen máshová nyílnak."

Pedig Fort úr nem idealista. Az ellen berzenkedik, hogy csekély a valóságérzékünk: ha ugyanis a valóság fantasztikus, akkor elutasítjuk. Fort úr nem új vallást hirdet. Ellenkezőleg, korlátokat igyekszik állítani az elmélete köré, nehogy az ostobák behatolhassanak. Hogy „minden benne van mindenben", hogy a világegyetem benne van egy homokszemben, erről meg van győződve. Csakhogy ez a metafizikai bizonyosság csupán a szemlélődés szintjén tündökölhet. A nevetségessé válás veszélye nélkül nem szállhat le az elemi okkultizmus szintjére. Nem tűrné el az analógián alapuló lidérces gondolkodást, amelyet annyira kedvelnek a kétkedő ezoteristák, akik folyvást az egyik dolgot a másikkal magyarázzák az embernek: a Bibliát a számokkal, a második világháborút a Nagy Piramissal, a forradalmat a tarot-kkal, a jövőmet a csillagokkal - és akik mindenben mindennek a jelét látják. „Minden bizonnyal lehet valamilyen kapcsolat a rózsa meg a víziló közt, mégsem jut eszébe soha egyetlen fiatalembernek, hogy egy csokor vízilovat vigyen a menyasszonyának." Mark Twain is elítélte az effajta hibás gondolatmenetet, tréfálkozva jelentette ki, hogy a Tavaszi dalt a törvénytáblákkal lehet magyarázni, hiszen Mózes és Mendelssohn ugyanazt a nevet viseli: csupán az ózest endelssohnnal kell helyettesíteni. Charles Fort pedig ezzel a tréfával támad újra: „Az elefántot azonosíthatjuk a napraforgóval: mind a kettőnek hosszú szára van. A tevét nem tudjuk megkülönböztetni a mogyorótól, ha csak a púpokat nézzük."

189

Nos, ilyen ez a kemény, víg tudományú férfiú. Most lássuk, hogyan teljesedik kozmikus méretűvé a gondolkodása. És ha a Föld, mint ilyen, nem is valóságos? Ha csupán valamilyen átmeneti állapot az űrben? Talán a Föld egyáltalán nem független, és a földi élet talán nem független a világűrben lévő más életektől, más létektől...

Az a negyvenezer feljegyzés a mindenféle-fajta, Földünkre zúduló esőről hosszú ideje bogarat ültetett Charles Fort fülébe. Neki az a feltevése, hogy a legtöbb nem földi eredetű. „Azt ajánlom, fontoljuk meg a gondolatot: a világunkon kívül vannak más tájékok, ahonnan tárgyak esnek le ugyanúgy, ahogyan az amerikai hajóroncsok Európába sodródnak."

Rögtön szögezzük le: Fort nem naiv ember. Nem hisz el mindent. Csak az ellen lázad, hogy mindent a priori szoktunk tagadni. Nem mutogat ujjal semmiféle igazságra: kemény ökölcsapásokkal igyekszik lerombolni kora tudományos építményét, mert szerinte tévedésszámba menő részleges igazságokból áll. Hogy közben nevet? Mi semmi kivetnivalót nem találunk abban, hogy a megismerésre törő emberi erőfeszítés olykor nevetésbe fullad, elvégre ez is emberi dolog. Hogy kifundál valamit? Hogy álmodozik? Hogy kivetít? Hogy kozmikus Rabelais? Nem is tagadja. „Ez a könyv éppolyan fikció, mint Gulliver utazásai, A fajok eredete, mint egyébként a Biblia is."

„Fekete eső meg hó, jade-fekete hópelyhek. Kohósalak hull alá az égből a Skót-tengerbe. Olyan nagy mennyiségben; hogy az egész világ összes kohójának körülbelül ennyi lenne a termése. Valamilyen szigetre gondolok, amely egy tengeri kereskedelmi út mentén fekszik. Mondjuk, évente többször kitennék rajta az átutazó hajók a hulladékot." Es ha csillagközi hajók roncsai vagy hulladéka?

Azután az állatokat tartalmazó, kocsonyás esők, amelyek igencsak rothadásszagúak. „Feltételezhető-e, hogy a végtelen űrben vastag, ragacsos és kocsonyás

190

V.

rétegek úsznak?" Esetleg az égben tárolt élelmiszer-szállítmányról van szó, amelyet más világok Nagy Utazói tettek le? „Nekem az az érzésem, hogy a fejünk felett lévő mozdulatlan régió, amelyre a földi nehézkedési és időjárási erők viszonylag nem hatnak, valahonnan kívülről a miénkhez hasonló termékeket kap."

Előállat-eső: hal, kecskebéka, teknőc. Máshonnan jön? Ez esetben talán az ember éppígy került ide az ősidőkben... Hacsak nemi olyan állatok ezek, amelyeket az orkán, a forgószél felragadott a Földről, és az űr olyan rétegébe juttatta őket, ahol nincs nehézkedési erő, afféle hűtőkamrába, ahol a végtelenségig elállnak e rablások alanyai. Felemelkedvén a Földről, átjutva a „máshova" nyíló ajtón, összegyűlnek az ég szuper-Sargasso-tengerében. „Az orkán felszippantotta tárgyak esetleg a

Föld felett függő térbe kerülnek, hosszú ideig lebegnek egymás mellett, mígnem egyszer csak aláhullanak." „Tessék, itt vannak az ,adatok, azt tesznek velük, amitetszik."

„Hová megy a forgószél, miből van?..." „Egy óriás Sargasso-tenger: a hajdani hajótörött csillagközi szállítmányok roncsai, maradványai, a szomszédos bolygók görcsös rándulásaitól az űrnek nevezett térbe repített tárgyak, Mars-, Jupiter- és Neptunusz-beli Sándorok, Cézárok és Napóleonok emlékei. A mi ciklonjaink ilyesmit ragadtak fel: csűr, ló, elefánt, légy, szárnyas gyík és moa, mostani vagy karbonkori falevél, és minden egyenletes, vörös, fekete vagy sárga porrá vagy sárrá széthullva, az őslénykutatók és régészek valóságos kincsestáraként; évszázadok hordaléka, egyiptomi, görögországi, asszíriai orkánok."

„A villámmal együtt kövek hullnak. A parasztok hittek a meteoritokban, a tudomány kizárta a meteoritok létezését. A parasztok hisznek a meteorokban, a tudomány kizárja a meteorokat. Mondanom se kelljen, hogy a parasztok a vidéket járják, miközben a tudósok bezárkóznak a laboratóriumaikba meg a tárgyalótermeikbe.. "

191

Faragott meteorok. Ábrákkal és jelekkel ellátott meteorok. És ha más világok így meg másképpen próbálnak kapcsolatba lépni velünk vagy legalábbis némelyikünkkel? „Egy szektával, talán valamely titkos társasággal vagy a Földünkön rejtőzködő különös lakókkal?" E közeledési kísérletre ezer meg ezer jel utal. „Régóta az a tapasztalatom, hogy sok mindent elhallgatnak, sok mindenről nem is vesznek tudomást, s mielőtt még részletekbe bocsátkoznék, előrebocsátom: meggyőződésem, hogy a csillagászok látták ezeket a világokat, hogy a meteorológusok, hogy a tudósok, hogy az erre szakosodott megfigyelők megannyiszor észlelték őket. Csakhogy a rendszer minden rájuk vonatkozó adatot kizár."

Még egyszer felhívjuk az olvasó figyelmét: ezt 1910 körül írták. Napjainkban az oroszok és az amerikaiak laboratóriumokat építenek, amelyekben azt tanulmányozzák, milyen jeleket küldenek esetleg nekünk a többi világból.

Es talán már meg is látogattak bennünket a régmúltban. És ha őslénytanunk hamis? Es ha az exkluzionista tudósok önkényesen állították össze a XIX. században felfedezett csontokat? Hátha bolygónk alkalmi látogatóinak, valamely óriás lényeknek a maradványai? Alapjában véve ki kényszeríthet rá bennünket, hogy higgyünk abban az ember előtti állatvilágban, amelyről az őslénykutatók papolnak nekünk, hiszen ők sem tudnak sokkal többet, mint mi. „Bármilyen derűlátó és hiszékeny természetű vagyok is, valahányszor elmegyek az Amerikai Természettudományi Múzeumba, a »Kövületek« termében mindig felülkerekedik a cinizmusom. Irdatlan csontok, amelyeket úgy állítottak össze, hogy »valószerű« dinoszauruszokat formázzanak. A felette lévő emeleten van egy »Dodo« nevezetű tákolmány. Ami aztán végképp kitaláció, nem is tagadják. De olyan szeretettel rakták össze, olyan meggyőzni akarással."

192

V.

„Ha egykor meglátogattak bennünket, most miért nem teszik?

s

Ugy gondolom, a válasz nagyon egyszerű és nagyon is elfogadható.

Ha tudnánk, tanítanánk-e, felemelnénk-e a disznót, a libát, a tehenet? Szeretnénk-e diplomáciai kapcsolatba lépni a tyúkkal, hogy meggyőződjünk róla, tisztában van-e vele, hogy úgyis lenyakazzuk?

Azt hiszem, mi magunk is ingó vagyon, kellék,s

állatsereglet vagyunk. Ugy gondolom, valaminek a része vagyunk, hogy valaha a Föld egyfajta no man's land volt, amelyet más világok feltártak, gyarmatosítottak és amelyen civakodtak.

Jelenleg a Föld valaminek a birtoka, s ez a valami eltávolította innen a gyarmatosítókat. Semmiről sem vettük észre olyan nyíltan, hogy máshonnan jött, mint amikor Kolumbusz Kristóf San Salvadorban kötött ki, vagy amikor Hudson feljött a folyón, amelyet azután róla neveztek el. De azokról - a titkos látogatásokról, amelyeket nemrégiben tettek a bolygón, azokról az utazó hírnökökről, akik talán egy másik világból jöttek, és akik széles ívben elkerültek bennünket, meggyőző bizonyítékaink lesznek.

Mielőtt belefognék ebbe a vállalkozásba, bevallom, nekem is figyelmen kívül kell hagynom a valóság egynémely arculatát. Nem nagyon tudom elképzelni például, hogyan lehetne összegyűjteni egyetlen könyvben minden lehetséges módozatot, amely az emberiség másfajta létformájához volna szükséges, vagy akár igazolni azt a hízelgő ábrándot, mely szerint valamiképpen hasznosak vagyunk. A disznónak, a libának, a tehénnek mindenekelőtt rá kellene ébrednie, hogy a hatalmunkban áll, azután gondosan kikutatni, miért áll a hatalmunkban. Talán mi is felhasználhatók vagyunk, talán több párt alkudozott rajtunk, és azután megegyeztek: valamilyen erőféleség törvényes joggal rendelkezik felettünk, miután az előző, nála primitívebb gazdánktól üveggyöngyök árán megváltotta ezt a jogot.

193

És erről az üzletről évszázadok óta tud egy-két köztünk lévő vezérkos, valamely szektának vagy titkos társaságnak a feje, akinek alárendeltjei első osztályú rabszolgaként irányítanak bennünket a kapott utasítások értelmében, és terelgetnek bennünket rejtélyes rendeltetésünk felé.

Valaha, jóval azelőtt, hogysem a törvényes jogot megszerezte volna valaki, egy sor világegyetem lakói érkeztek a Földünkre, valahonnan leugorva, repülve, vitorlázva vagy eltévedve kötöttek ki partjainkon, magányosan vagy csoportosan, véletlenül vagy rendszeresen látogatva bennünket, főttek vadászni vagy kereskedni vagy talán háremhölgyeket összeszedni. Letelepedtek nálunk, nyomuk veszett, vagy vissza kellett térniük. Civilizált vagy fejletlen népek, lények vagy dolgok, fehérek, feketék vagy sárgák."

Nem vagyunk egyedül, a Föld nincs egyedül, „valamennyien rovarok és egerek vagyunk, csupán egy nagy, egyetemes sajt különféle megnyilvánulásai", amelynek érlelődését és szagát csak nagyon gyengén érezzük. Ami világunk mögött más világok vannak, más életek a mögött, amit mi életnek nevezünk. Fel kell oldani az exkluzionizmus zárójeleit, s akkor megnyílik az út a fantasztikus egység feltevései előtt. És annyi baj legyen, ha tévedünk, ha például olyan Amerika-térképet rajzolunk, amelyiken a Hudson egyenesen Szibériában lyukad ki, mert a szellem meg a megismerési módszerek újjászületésének pillanatában az a lényeg, hogy határozottan tudjuk: a térképeket mindig újra kell rajzolni, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek mi hisszük, és hogy a saját tudatunkon belül nekünk is mássá kell válnunk, mint amilyenek vagyunk.

Más világok érintkeznek a Földdel. Bizonyítékok vannak rá. Nem bizonyos, hogy amelyeket mi annak hiszünk, az más is. De mégis van ilyen: Itt vannak például a tapadókorongnyomok a hegyekben: bizonyítékok volnának? Nem tudjuk. Mindenesetre

194

V.

szellemünket felcsigázzák, s majd találunk hitelt érdemlőbbeket is:

„Véleményem szerint ezek a nyomok az érintkezést jelképezik.

Mégpedig nem a Föld lakói közti érintkezést. Az a benyomásom, hogy valamely külső erő nyomta rá a földi sziklákra e jeleket, mégpedig nagyon messziről. Nem hinném, hog^ a korongnyomokat a Föld különféle lakói vésték volna be, hogy jelt adjanak velük egymásnak, mert elképzelhetetlennek tetszik, hogy Kína, Skócia meg Amerika lakói éppen egyforma rendszert találtak volna ki. A korongnyomok közvetlenül a sziklán lévő lenyomatrendszerek, és mindenképpen tapadókorongra utalnak. Olykor teljes, olykor csak félkörbe foglalva. Gyakorlatilag mindenütt találni ilyet, Angliában, Franciaországban, mindenütt, kivéve talán az Északi-sarkvidéket. Kínában a sziklafalak tele vannak velük. A Comói-tó közelében húzódó sziklafalon a lenyomatok valóságos útvesztőt ábrázolnak. Olaszországban, Spanyolországban, Indiában hihetetlen mennyiségben találhatók. Tegyük fel, hogy valamilyen erő, amely, mondjuk, a villamos energiához hasonlít, távolról be tudja vésni a jelet a sziklára, mint ahogyan a telefotográfusok több száz kilométerről meg tudják különböztetni a szeléniumot, persze én tudathasadásos vagyok.

Ismeretlen helyről jött, eltévedt kutatók. Valahonnan kapcsolatba akarnak lépni velünk, megszámlálhatatlan üzenettel bombázzák a Földet abban a reményben, hogy legalább egy-két jelzésük tévelygő kutatóik közelében hagy nyomot a sziklán. Vagy valahol a Földön van egy nagyon különleges sziklás terület, egy más csillagon szerkesztett vevőkészülék vagy egy meredek, kúp alakú domb, amelyre évszázadok óta záporoznak egy másik világ üzenetei. Olykor azonban az üzenetek eltévednek, és a vevőtől több, ezer kilométerre lévő falat érnek. Meglehet, hogy a Föld története olyan erőket rejteget, amelyek Palesztina, Anglia, Kína és India szikláira

195

valóságos levéltárat írtak, amelyet egy napon majd megfejtenek, vagy éppenséggel rosszul irányított utasításokat, amelyek az űr titkos rendjeinek, szabadkőműveseinek, jezsuitáinak szólnak."

Semmilyen képzet nem túlságosan bolond, semmilyen feltevés nem túlságosan nyitott: megannyi faltörő kos az erőd bevételéhez. Az űrben különféle hajók repkednek, fedélzetükön kutatókkal. És ha menetközben felkapnak

s

egy-két itteni élőlényt, hogy majd megvizsgálják? „Ugy gondolom, vadásznak ránk. Talán valamilyen felsőbb régióban élő nagyon ínyenc lények legkedveltebb falatja vagyunk? Igazán el vagyok ragadtatva, ha arra gondolok, hogy végeredményben használható vagyok valamire. Bizonyos, hogy sok hálót vetettek márki a légterünkbe, csak

s

mi forgószélnek vagy orkánnak hittük. Ugy gondolom, vadásznak ránk, de ezt csak úgy mellesleg említem."

Na, most aztán elértem a megengedhetetlen mélységeit - dörmögi derűs nyugalommal a mi kis Charles Hoy Fort apónk. Leveszi zöld szemüvegét, megdörzsöli nagy, fáradt szemét, megsimítja fókabajszát, kimegy a konyhába, és megnézi, vajon jó felesége, Anna, miközben a vörös babot főzi vacsorára, nem gyújtja-e fel véletlenül a viskót, a dobozokat, a cédulákat, az egybeesések múzeumát, a valószerűtlenség tárházát, az égi művészek társalgóját, a leesett tárgyak osztályát, a más világok könyvtárát, a Szent Másutt templomát, a bölcsesség csillogó, mesés, bolond karneválját.

Anna drágám, zárja már el az ételmelegítőjét!Jó étvágyat, Fort úr!

196

II.

Máglyára a feltevéssel! - A komikus egyházfi és biológus - Egy Kopernikusz kellene az antropológiába -Sok a fehér folt a térképeken - Fortune doktor nem kíváncsi - Az olvasztott platina titka - Zsinegkönyvek - A fa meg a telefon - A műveltség viszonylagossága - És most egy mókás történet következik!

Mint a lehető legnagyobb szellemi nyíltságot képviselő harcos tevékenysége, mint bevezetés a kozmikus tudatba, Charles Fort munkássága közvetlenül ihleti meg a párhuzamos-világok legnagyobb költőjét, H. P. Lovecraftot, akit az úgynevezett tudományos-fantasztikus irodalom atyjának neveznek, és akinek művészete a kor tíz-tizenkét remekírójáéval vetekszik, olyasmi ez, mint a fejlődő civilizáció Iliásza meg Odüsszeiája. Bizonyos mértékben ami munkánkat is Charles Fort szelleme ihleti. Nem hiszünk el mindent. De azt hisszük, hogy mindent meg kell vizsgálni. Olykor a kétes tények vizsgálata vezeti az igaz tényeket legszélesebb megnyilvánulási formájukhoz. A mulasztás gyakorlata sohasem vezet a teljesség eléréséhez. Mint Fort, mi is megpróbálunk kiküszöbölni egypár mulasztást, vállalván a kockázatot, hogy romlottnak neveznek bennünket. Majd másoknak jut a dicsőség, hogy megtalálják a helyes nyomot a mi őserdőnkben.

Fort minden olyasmit tanulmányozott, ami feltehetően az égből pottyant le. Mi pedig minden olyan valószínű vagy kevésbé valószínű nyomot tanulmányozunk, amelyet

197

esetleg eltűnt civilizációk hagytak á Földön. Semmiféle feltevést nem zárunk ki eleve: atom-civilizáció jóval az általunk történelem előttinek nevezett korban, kívülről származó lakók tanítása stb. Mivel az emberiség távoli múltjának tudományos feltérképezésében a legnagyobb zűrzavar uralkodik, a mi feltevéseink semmivel sem esztelenebbek és kevésbé megalapozottak, mint az általánosan elfogadott feltevések. Mi azt tartjuk a legfontosabbnak, hogy a kérdés minél tágabb teret kapjon.

Nem az eltűnt civilizációkról szóló dolgozattal akarjuk önöket traktálni. Csak azt szeretnénk javasolni, hogy új módszer éspedig nem inkvizíciós módszer alapján elemezzék a kérdést.

A hagyományos módszer szerint kétféle tény létezik: a tagadottak meg a többiek. Példának okáért, az ősi szent szövegekben szereplő, repülő tárgyakra vonatkozó leírások, a „primitív" népek parapszichológiai ismereteinek alkalmazása vagy az i. e. 235 évvel készült pénzérmékben talált nikkel - ezek tagadott tények. Ilyesmiről szó sem lehet. Nem kell megvizsgálni. És kétféle feltevés van: a zavaróak és a többiek. A Szaharában, a Tassili-barlangban talált festmények, amelyek sisakos személyeket ábrázolnak, a sisak hosszú szarvából pedig miriádnyi apró ponttal kirajzolt orsó indul ki. Állítólag gabonaszemekről van szó, s ez földművelő társadalomról tanúskodik. De nincs rá bizonyíték. És ha a mágneses erőtér ábrázolásáról van szó? Borzadály! Hajmeresztő feltevés! Boszorkányság! Tüzes inget neki! Máglyára vele!

A hagyományos eljárás, amelyet mi inkvizíciósnak nevezünk, legfeljebb ilyen eredményeket tud felmutatni:

Egy indiai lelkész, Pravanananvanda, meg egy amerikai biológus, Strauss doktor a John Hopkins Egyetemről, azonosította a szörnyű havasi

198

II.

embert. Egész egyszerűen a himalájai barnamedvéről van szó. A két tiszteletre méltó tudós közül egyik sem látta az állatot. De, jelentik ki, „mivel a mi feltevésünk az egyetlen, amelyik nem fantasztikus, érvényesnek kell lennie". Vétenénk tehát a tudományos szellem ellen, ha hiábavaló kutatásokra adnánk a fejünket. Éljen a lelkész meg a doktor! Nincs más hátra, mint tudatni a jetivel, hogy ő a himalájai barnamedve. A mi módszerünk alkalmazkodik a korhoz (amely több szempontból a reneszánszhoz hasonlítható), és a tolerancia elvén alapszik. Vége az inkvizíciónak. Nem vagyunk hajlandók tényeket figyelmen kívül hagyni és feltevéseket elvetni. A lencseválogatás hasznos cselekedet: a kavics alkalmatlan a fogyasztásra. De semmi sem bizonyítja, hogy némely kizárt feltevést és, némely tagadott tényt ne lehetne bevenni. Mi nem a kényes, mindenre érzékeny embereknek dolgozunk, hanem azoknak, akiknek, mint mondják, jó a gyomra.

Meggyőződésünk, hogy az eltűnt civilizációk tanulmányozásában túlságosan sok a nyilvánvaló tagadás, az a priori kizárás, az inkvizíciós kivégzés. A humán tudományok nem fejlődtek annyit, mint, mondjuk, a fizika meg a vegytan, és itt még mindig a XIX. századi pozitivizmus uralkodik, annál erőteljesebben, minél jobban érzi a vesztét.

Az antropológia tehát a maga Kopernikuszára vár. Kopernikusz előtt a Föld volt a világegyetem középpontja. A hagyományosan gondolkodó antropológus úgy véli: térben és időben a mai civilizációnk mindennemű emberi gondolat középpontja. Szánjuk a szegény, földhözragadt párát, aki elásta magát ebben a sötét, prelogikus szemléletben. Ötszáz év választ el bennünket a középkortól, és épp csak most kezdjük el felmenteni azt a kort a maradiság vádja alól. Holott XV. Lajos százada készítette elő a modern Európát, mégis kénytelen volt Pierre Gaxotte megírni a

199

műveiben, hogy szabad olybá vennünk a századot, mint a történelem menetének útjába állított önző gátat. Mint minden más, a mi civilizációnk is közmegegyezés.

Sir James Frazer Aranyág című vaskos munkája nagy hírnévnek örvend. Minden ország „folklórját" megtaláljuk benne összegyűjtve. Sir Frazernek egy röpke pillanatra sem ötlik az eszébe, hogy másról is lehet szó, mint bájos babonákról vagy festői szokásokról. A ragályos betegséget kapott vadember Penicillum notatum nevű gombát eszik: szerinte az imitatív mágiában bízva, potenciáját akarja növelni e fallikus jelképet fogyasztván. A digitálisz alkalmazása is babona. Ideje volna egy-két „primitív" módszert kihúzni a „naivságok" címszó alól, ha, mondjuk, az antibiotikumok ismeretére, a hipnózisos műtétekre gondolunk, vagy arra, hogy ezüstsók széthintése révén mesterséges esőt idézhetünk elő. Sir Frazer tökéletesen meg van győződve róla, hogy az egyetlen valódi civilizációhoz tartozik, eszébe sem jut elgondolkodni azon, hogy az „alsóbbrendűeknek" lehetett valamilyen valóságos, a mienktől gyökeresen eltérő technikájuk, így aztán Aranyága azokra a világtérképekre emlékeztet, amelyeket olyan metszetkészítők rajzoltak, akik csak a Földközi-tengert ismerték: a fehér foltokat ábrákkal meg feliratokkal töltötték ki, „ez itt Sárkányország", „ez itt a Kentaur-sziget"... Mellesleg, ugyebár a XIX. század nem azon töri-e magát, hogy minden téren, minden ábrán minden fehér foltot elmismásoljon? Még a térképeken is? Brazíliában a Tapajós folyó meg a Xingu folyó közt van egy akkora ismeretlen földdarab, mint Belgium. Soha egyetlen kutató nem közelítette meg Elyafrit, Arábia tiltott fellegvárát. Valamikor 1943-ban egy egész felfegyverzett japán hadosztály tűnt el nyomtalanul Új-Guineában. És ha a világ uralkodó hatalmai meg tudnak egyezni, a bolygó valódi térképe tartogat nekünk egy-két vaskos meglepetést. Amióta van hidrogénbomba, a katonák titokban számba veszik a barlangokat: elképesztő föld alatti útvesztők vannak Svédországban, pincerendszerek Virginiában meg Csehszlovákiában,

200

II.

rejtett tó a Baleárok alatt... Fehér foltok a fizika világában, fehér foltok az ember világában. Nem tudunk mindent az ember hatalmáról, értelmi és lélektani forrásairól, hát kitaláltuk a Kentaur-szigetet meg a Sárkányországot: prelogikus szemlélet, babona, folklór, imitatív mágia.

Feltevés: más civilizációkban sokkal messzebbre jutottak a parapszichológiai képességek kutatásában, mint mi.

Válasz: parapszichológiai képesség pedig nincsen.Lavoisier imigyen bizonyította, hogy nincsenek

meteoritok: „Már csak azért sem hullhat kő az égből, mert az égben nincsen kő." Simon Newcomb bebizonyította, hogy a repülő nem fog tudni repülni, mert a levegőnél súlyosabb légi jármű elképzelhetetlen.

Fortune doktor Új-Guineába utazott a dobuk tanulmányozására. Varázslattal foglalkozó nép,-Azzal a furcsa hiedelemmel, hogy a varázsmód- szerei mindenütt és mindenkire érvényesek. Amikor Fortune doktor eljött tőlük, egy bennszülött megajándékozta egy olyan varázslattal, amely lehetővé teszi, hogy a többiek ne lássák. „Sokszor alkalmaztam, fényes nappal sült malacot loptam ezzel a módszerrel. Tartsa meg pontosan az utasításaimat, és mindent elcsaklizhat a sidneyi boltokban, amit csak akar." „Persze - mondja Fortune doktor - sohasem próbáltam ki." Emlékezzenek csak ami Charles Fort barátunkra: „Az értelem térképén úgy határozhatnánk meg az ismeretet, mint nevetésbe burkolt tudatlanságot."

Mégis kialakulóban van egy új antropológiai iskola, és Lévi-Strauss úr fütyül rá, hogy milyen méltatlankodást vált ki kijelentésével, mely szerint a negritók egészen bizonyosan jobban értenek a pszichoterápiához, mint mi. Ennek az új iskolának az előfutára, az amerikai William Seabrook mindjárt az első világháború után Haitiba utazott a Vaudou-kultusz tanulmányozására. Nem külső szemlélőként, hanem maga is át akarta élni ezt a varázslatot, elfogultság nélkül akart behatolni ebbe a világba. Paul Morand csodálatosan beszél róla38:

201

„Seabrook talán az egyetlen fehér ember napjainkban, aki ebben a vérkeresztségbén részesült. Kétkedés és

s

megszállottság nélkül vette fel. Ugy viselkedett a rejtéllyel szemben, ahogyan egy modern emberhez illik. Az utóbbi tíz évben a tudomány a végtelen határáig vitt bennünket: itt már minden megtörténhet, csillagközi utazás, a negyedik dimenzió felfedezése, rádiókapcsolat Istennel. El kell ismerni, hogy apáinknál messzebbre jutottunk, hiszen mi már mindenre felkészültünk, kevésbé vagyunk hiszékenyek, és jobban hiszünk. Minél közelebb jutunk a világ eredetéhez, minél jobban behatolunk a primitívek birodalmába, annál inkább

felfedezzük, hogy az ő hagyományos titkaik egybevágnak ami mai kutatásainkkal. Csak nemrégen tekintik a Tejutat a csillagvilágok nemtőjének; az aztékok szóról szóra ezt állították, s nem hittek nekik. A vademberek megőrizték azt, amire a tudomány újra rátalál. Hittek az anyag szerkezetének egységében, jóval azelőtt, hogy a hidrogén atomját elkülönítettük volna. Hittek az ember-fában, a vas-fában, jóval azelőtt, hogy Sir J. C. Bose mérésekkel igazolta a növények érzékenységét, és kobraméreggel megmérgezte a fémet. »Az emberi hit - állapítja még Huxley az Egy biológus tanulmányaiban- a szellemtől a szellemekig, azután a szellemektől az istenekig és az istenektől az Istenig fejlődött.« Hozzátehetnők, hogy Istentől visszatérünk a szellemhez."

Ahhoz azonban, hogy felfedezzük: a „primitívek" hagyományos titkai egybevágnak a mi jelenlegi kutatásainkkal, arra volna szükség, hogy kapcsolatot teremtsünk az antropológia meg a fizikai, kémiai, matematikai tudomány legújabb vívmányai közt. A közönséges-érdeklődő utazó, hiába értelmes, ha csak történeti-irodalmi műveltséggel rendelkezik, könnyen elmulaszthatja a legfontosabb megfigyeléseket. A feltárás eddig

202

Előszó William Seabrook Elvarázsolt szigetéhez. Párizs, 1932.

II.

csak egy ága volt az irodalomnak, a szubjektív tevékenység fényűzése. Ha majd ennél több lesz, talán felfedezhetjük, hogy a régmúltban léteztek olyan civilizációk, amelyekben olyan figyelemre méltó technikai felszerelés működött, mint a mienk, csak éppen egészen más jellegű.

J. Alden Mason, a kiváló és felettébb hivatalos antropológus kellőképp ellenőrzött hivatkozások ismeretében azt állítja, hogy a perui fennsíkon olvasztottplatinából készült díszítményeket találtak. Mármost aplatina 1730 fokon olvad, és a megmunkálásához amiénkhez hasonló ipari eljárás szükséges.39 Masonprofesszor tisztában van a.nehézséggel: az a feltevése tehát,hogy e díszeket a por tömörítésével csinálták, nem pedigolvasztott fémből. Ez a feltevés a fémkohászatban való teljesjáratlanságról tanúskodik. Ha csak tíz percet rászán azügyre, és belepillant Schwarzkopf Értekezés a tömörített(szinterezett) porokról című munkájába,megbizonyosodhatna, hogy e feltételezése elfogadhatatlan. Miért nem kérjük ki más tudományágak szakértőit? Ebben van az antropológia nyitott kérdéseinek a kulcsa. Mason professzor ugyanilyen ártatlanul bizonygatja, hogy a legrégebbi perui civilizációban gyantás meg olvasztott

s

fémsavas ötvözeteket találhatunk. Ugy látszik, az a tény egyszerűen elkerüli a figyelmét, hogy ez az eljárás az elektronikán alapszik, és rendkívül fejlett felszerelés kell hozzá. Bocsánatot kérünk, hogy kérkedünk a tudásunkkal, de e helyt is eszünkbe jut „a velejáró információ" szükségessége, amit olyan kitűnően megérzett Charles Fort.

Felettébb óvatos magatartása ellenére John Alden Mason professzor, a Pennsylvaniai Egyetemen lévő Amerikai Régészeti Múzeum curator emeritusa The

203

39 Egyéb technikatörténeti rejtélyek: Kínában a római császársággal egy időben (i. e. 256-316) élt híres-nevezetes Csu

Sü, a nyugati csinek tábornoka. Sírjában több más tárgy közt találtak egy 1600 éves cizellált övet, amelyet a Kínai

Tudományos Akadémia fizikai intézetében színképelemzéssel vizsgáltak meg. Kiderült, hogy az öv összetétele a

kővetkező: 85 százalék alumínium, 10 százalék réz és 5 százalék mangán. És habár az alumínium az egész világon

elterjedt, rendkívül nehéz előállítani. Napjainkig az alumínium bauxitból való kivonásának egyetlen ismert eljárása az

elektrolízis, de ezt is csak 1808-tól kezdték kifejleszteni. Hogy a kínai mesteremberek ebből a bauxitból alumíniumot

tudtak volna nyerni 1600 évvel ezelőtt, rendkívül fontos felfedezés a fémgyártás világtörténetében (Horizons, 1958.

október, 89. sz.)

Ancien Civilization of Peru című könyvében a kipukat taglalva, a fantasztikus realizmus előtt tárja ki az ajtót. A kipuk bonyolult rendszerben összecsomózott zsinegek. Fellelhetők az inkáknál és a preinkáknál egyaránt. Azt állítják, írásról van szó. S hogy ezek a zsinegek gondolatokat, sőt elvont gondolatcsoportokat fejeztek ki. Az egyik legjobb kipuszakértő, Nordenskjöld úgy gondolja, matematikai számítások, horoszkópok, különféle jósmódszerek rejlenek bennük. A kérdés lényegbevágó: létezik a gondolatrögzítésnek más módja is, mint az írás.

Menjünk tovább: a modern matematikusok úgy vélik, hogy a csomó, a kipu alapja a legnagyobb rejtély. Csomó csak páratlan számú dimenziós térben létezhet, síkban vagy páros számú, például 4, 6 dimenziós térben nem; és a topológusoknak még csak a legegyszerűbb csomókat sikerült megfejteniük. Nem lehetetlen tehát, hogy olyan ismereteket írnak le a kipuk, amelyekről nekünk sejtelmünk sincs.

Más példa: az ismeretek természetéről meg a szellem felépítéséről vallott modern megfigyeléseket gazdagíthatná, ha tanulmányoznánk a közép- amerikai hopi indiánok nyelvét. Ez a nyelv sokkal jobban alkalmazható az egzakt tudományokra, minta miénk. A szavak nem igét és nem főnevet jelölnek benne, hanem eseményeket, így tehát pontosabban alkalmazhatók a tér-idő folyamatosságának érzékeltetésére, amelyben, mint ma már tudjuk, létezünk. Mi több, az eseményszónak három módja van: bizonyosság, valószínűség, képzelet. Ahelyett hogy azt mondaná: a férfi csónakon kelt át a folyón, a hopi indián három különböző változatban a férfi-folyó-csónak szócsoportot alkalmazza, aszerint hogy az eseményt az elbeszélő vagy valaki más adja elő, vagy éppen csak álomról van szó.

A valóban modern ember - abban az értelemben, ahogyan Paul Morand gondolja, és mi magunk is gondoljuk - rádöbben, hogy a legkülönbözőbb

204

II.

rendszerek ellenére az értelem egységes, éppúgy, ahogyan az ezernyi építészeti stílus ellenére a fedél alatt élés vágya is egységes. Es felfedezi, hogy az ismeret természete éppolyan sokarcú, mint maga a természet.

Lehetséges, hogy civilizációnk annak a nagy erőfeszítésnek a végeredménye, amelynek az volt a célja, hogy a géptől olyan képességeket nyerjünk el, amilyenekkel a régiek rendelkeztek: távközlés, levegőbe emelkedés, az anyag energiájának felszabadítása, a nehézkedés leküzdése stb. Lehetséges, hogy ha már mindent felfedeztünk, ráébredünk: ezek a képességek olyan kis felszereléssel irányíthatók, amelyikre a „gép" már nem is megfelelő szó. Ez esetben a szellemtől a gépig jutottunk, és a géptől pedig visszajutunk a szellemi, és némely régi civilizáció sokkal kevésbé távolinak tetszik majd.

Amikor Jean Cocteau-t 1946-ban az oxfordi egyetem díszdoktorává fogadták, székfoglaló beszédében a következő történetet mesélte el:

„Pobers barátomat, az utrechti parapszichológiai tanszék professzorát az Antillákra küldték azzal a megbízatással, hogy tanulmányozza az egyszerű emberek közt nagyon gyakran alkalmazott telepátia szerepét. Mit csinálnak az ottani asszonyok, ha kapcsolatba akarnak lépni a városban lévő férjükkel vagy fiukkal? Egy fához intézik szavaikat, és az atya vagy fiú válaszol a kérdésükre. Egy napon Pobers végignézett egy ilyen jelenetet, és megkérdezte a parasztasszonyt, hogy miért éppen fához fordul. Á válasz meglepő volt, és egyúttal kellőképp megvilágította azt, hogy mennyire elsorvasztották az ösztöneinket azok a gépek, amelyeket már nélkülözhetetlennek gondolunk. Vagyis a kérdés: »Miért éppen fához fordul?« A válasz pedig: »Mert szegény vagyok. Ha gazdag volnék, lenne telefonom.«„

Az eksztázisban lévő jógik elektroencefalogramja olyan görbéket mutat, amelyek az általunk ismert egyetlen éber vagy alvó agytevékenységnek sem

205

felelnek meg. A civilizált szellem térképén is sok a kiszínezett fehér folt: előérzet, sugallat, telepátia, zsenialitás stb. Azon a napon, amikor ezeknek a területeknek a kutatása valóban fejlett lesz, amikor a mi hagyományos lélektanunk különféle ismeretlen állapotai közt kapcsolatot tudunk teremteni, a régi civilizációk és a primitívnek nevezett népek tanulmányozása talán elénk tárja a tudat igazi működését és legfontosabb jellegzetességeit. A kulturális központúság helyébe akkor a viszonylagosság lép majd, és teljesen új, fantasztikus fényben bontja ki előttünk az emberiség történetét. A haladás útja nem a zárójelek megerősítése, hanem a kötőjelek megsokszorozása.

Mielőtt folytatnók, kicsit szeretnénk elszórakoztatni önöket, olvassák el ezt a rövid történetet, mi nagyon kedveljük. Arthur Clarke-tól származik, akit mi jó gondolkodónak tartunk. Az önök kedvéért adjuk közre. Pihenjünk tehát, és jöhet a gyerekjáték!

206

Arthur C. Clarke

AZ ISTEN KILENCMILLIÁRD NEVE40

- A kérés kissé szokatlan - mondta Wagner doktor, s úgy vélte, példás önuralommal. - Tudomásom szerint ez az első eset, hogy egy tibeti kolostor automatikus számítógépet kér valakitől. Nem szándékom firtatni, de sose hittem volna, hogy az önök... ö... rendje sok hasznát venné egy ilyen másinának. Meg tudná mondani, hogy tulajdonképpen mire óhajtják használni?- Örömmel - felelt a Láma, miközben megigazította selyemtalárját, és gondosan eltette a logarlécet, melyet valutaátszámításoknál használt. - Az önök Mark 5 számítógépe minden szokványos matematikai műveletet elvégez, egészen a tízjegyűekig. Munkánk természete folytán bennünket a betűk érdekelnek, és nem a számok. Szeretnénk, ha megváltoztatnák a kimenő áramköröket, s a gép számoszlopok helyett máris betűket nyomna.

- Nem egészen értem.- Egy tervről van szó, amelyen három évszázada

dolgozunk - lényegében a lámakolostor alapítása óta. Az ön szemében ez bizonyára érthetetlen, de kérem, hallgasson elfogulatlanul, míg megmagyarázom.

- Kérem.

207

Nagy Zoltán fordítása

III.

- Voltaképpen igen egyszerű. Egy kimutatást szerkesztünk, amely Isten összes lehetséges nevét tartalmazza majd.

- Hogyan?- Jó okkal hisszük - folytatta rendületlenül a Láma -,

hogy saját konstrukciójú ábécénk nem több, mint kilenc betűje elegendő mindezen nevek leírására.

- Es ezt csinálják három évszázada?- Ezt. Számításaink szerint a feladat elvégzéséhez

körülbelül tizenötezer év szükséges.s

- O! - Wagner doktor mintha kissé elképedt volna. -Most már értem, miért akart egy gépet bérelni tőlünk. De végül is mi ennek a tervnek a célja?

A Láma habozott egy rövid pillanatig, Wagner pedig azon tűnődött, hogy talán megsértette. Lehet, de a válaszban nyoma sem volt neheztelésnek.

- Legyen rítus, ha tetszik, de hitünk sarkalatos eleme. A Legfőbb Lény tenger sok neve - Isten, Jehova, Allah és a többi - mind csak ember alkotta címke. Meglehetősen nehéz filozófiai probléma rejlik itt, amit ne feszegessünk, de valahol a számításba jövő betűk összes lehető kombinációja között vannak azok, amelyeket Isten igazi neveinek mondhatunk. A betűk szisztematikus permutációjával próbáljuk valamennyit összeírni.- Ertem. Az AAAAAAAAA-nál kezdték... és a ZZZZZZZZZ-ig mennek...- Pontosan, csak éppen saját speciális ábécénkkel dolgozunk. Az elektronikus írógépeket erre átállítani természetesen csekélység. Jóval érdekesebb probléma az áramköröket úgy megszerkesztenie hogy kizárjuk a nevetséges kombinációkat. Egy betű sem fordulhat elő, például, háromnál többször egymás után.

- Háromnál? Bizonyára kettőt gondol.- Háromnál Ez a helyes. Sajnos azt hiszem, túl soká

tartana, míg megmagyaráznám önnek, miért, akkor is, ha beszélné a nyelvünket.

208

- En is ízt hiszem. - vágta rá gyorsan Wagner. -Folytassa csak.

- Szerencsére az önök automatikus számítógépét nem lesz nehéz erre a munkára alkalmazni. Ha már egyszer a programozás megfelelő, sorban permutálni fog minden betűt, és nyomtatásban adja az eredményt. Ami nekünk tizenötezer évig tartott volna, a gép elvégezheti száz nap alatt.

Wagner doktor aligha vett tudomást az elhalkuló hangokról, melyek a mélyből, Manhattan utcáiról jöttek. Más világban volt, a természetes és nem az ember alkotta hegyek világában. Magasan, távoli sziklafészkeikben türelmesen dolgoztak ezek a szerzetesek, nemzedék nemzedék után, értelmetlen szavak jegyzékét szerkesztették. Van-e határa az emberiség ostobaságainak? Mindenesetre sejtetnie sem szabad legbensőbb gondolatait. A vevőnek mindig igaza van.

- Semmi kétség - felelt a doktor -, a Mark 5-ön elvégezhetők az átalakítások úgy, hogy efféle jegyzékeket nyomtasson. Sokkal aggasztóbb kérdés a gép felszerelése és kezelése. Tibetbe eljutni, éppen most, nem lesz könnyű.

- Ez ami dolgunk. Az alkatrészek elég kicsik, repülővel szállíthatók - ez volt az egyik szempont abban, hogy az önök gépét választottuk. Ha Indiáig elhozzák őket, majd gondoskodunk a továbbszállításról.

- Es két mérnökünket kívánja szerződtetni?- Igen, három hónapra, amíg a terv tartana.- Ezt Personnel el tudja intézni, az kétségtelen -

Wagner doktor néhány sort firkantott az írómappájába. -Most már csak két dolog marad hátra.

Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a Láma kis papírdarabot húzott elő.

s

- Hiteles követelésegyenlegem az Ázsiai Banknál. -s

Köszönöm. Ugy látszik, ez... öö... rendben van. A másik dolog olyan semmiség, hogy nem is tudom, megemlítsem-e.:. de meglepően gyakran: hanyagol el az

209

III.

ember valamit, mert evidens. Milyen elektromos energiaforrásuk van? -

Egy dízelgenerátor, 100 volton 50 kilowattot termel. Mintegy öt évvel ezelőtt állítottuk be, teljesen megbízható. Sókkal kényelmesebbé tette a kolostor életét, természetesen valójában az imamalom motorjainak a meghajtására szereltük fel.

- Természetesen - visszhangozta Wagner doktor. -Gondolhattam volna.

A párkányról szédítő volt a kilátás, de idővel mindent megszokik az ember. Három hónap után George Hanleyt hidegen hagyta a hatszázötven méteres szakadék a mélybe vagy az alant húzódó völgy mezőinek messzi tarkasága. A szél gyalulta köveknek támaszkodott, s komoran meredt a távoli hegyekre, melyeknek a neve sem érdekelte soha.

George arra gondolt, hogy ekkora őrültségben még soha nem volt része. A „Shangri-La terv", ahogy valaki a laborokban szellemesen elkeresztelte. A Mark 5 hetek óta hektárszámra ontotta magából a szózagyvalékos íveket. A számológép szívósan, kérlelhetetlenül átcsoportosította a betűket, minden osztályt kimerítve, mielőtt rátért a következőre. Amint a papírívek kibújtak az elektronikus írógépekből, a szerzetesek gondosan felszabdalták, és óriási könyvekbe ragasztották őket. Még egy hét - hála az égnek! -, és befejezik. De milyen titokzatos számítások győzték meg a szerzeteseket arról, hogy a százbetűs szavakkal már szükségtelen vesződniük, azt George nem tudta. Gyakori lidérces álmai közé tartozott, hogy a terv valahogyan megváltozik, és a Nagy Láma (akit persze Sam Jaffe-nek hívtak; bár egy csöppet sem hasonlított rá), hirtelen be fogja jelenteni, hogy a tervet meghosszabbítják, előreláthatóan 2060-ig. Nagyon is képesek voltak rá.

George hallotta, hogy csapódik a szélben a nehéz faajtó. Chuck jött ki, odalépett mellé a párkányhoz. Mint mindig, Chuck azon szivarok egyikét szívta, amelyek

210

akkora népszerűséget biztosítottak neki a szerzetesek körében, akik láthatóan igen szívesen hódoltak az élet kisebb és nagyobb gyönyöreinek. Ez legalább mellettük szólt: lehet, hogy ütődöttek, de nem erkölcscsőszök. Azok a leruccanások a faluba, például, mert igen gyakran mentek.

- Ide figyelj, George! - mondta Chuck jelentőségteljesen. - Megtudtam valamit. Baj van!

- Micsoda? Csak nem a gép döglött be? - Ez volt a legrosszabb, amit George el tudott képzelni. A hazatérését késleltethette, aminél borzasztóbb semmi sem lehetett. Ott tartott már, hogy egy kereskedelmi tévéadás is mennyei mannának fog tűnni, legalábbis amennyiben az otthont jelentené.

- Nem. egész másról van szó. - Chuck letelepedett a párkányra, ami szokatlan volt nála, mert egyébként mindig félt, hogy leesik. - Most végre rájöttem, hogy mire megy ki az egész.

- Nem értem... azt hittem, tudjuk.- Persze. tudjuk, min törik magukat a szerzetesek. De nem tudtuk, miért. örült hülyeség.

- Na, mondj valami újat - mordult rá George.- . d e az öreg Sam épp most adta le az egészet.

Ismered azt, hogy minden délután beugrik és figyeli, hogy hullanak a kész papírok, Szóval ez egyszer elég izgatottnak látszott, már amennyire ő izgulni képes. Mikor mondtam neki, hogy az utolsó szakaszban vagyunk, azt kérdezi azzal a pazar angol akcentusával: megfordult-e valaha a fejemben, hogy ők min törik magukat? Persze - így én, erre megmondta.

- Te vagy a fej ! Folytasd!- Szóval azt hiszik, hogyha belajstromozzuk az összes nevét, éspedig körülbelül kilencmilliárdra számítanak, azzal Isten rendelését teljesítették. Az emberi nem végbevitte, amiért megteremtették, és nincs értelme tovább létezni. Sőt a puszta gondolata is majdhogy istenkáromlás.

- Akkor mit várnak tőlünk? Legyünk öngyilkosok?

211

III.

- Arra nincs szükség. Mihelyt kész a lista, színre lép az Isten, és egyszerűen becsukja a boltot... Remek!

- Aha, értem. Munkánk befejezése a világ végét jelenti. Chuck ideges, kurta nevetést hallatott.- Eppen ezt mondtam Samnak. Es tudod, mi volt?

Rám nézett, nagyon eszelősen, mint a hülyére, és azt mondta: „Nem ilyen semmiről van szó."

George elgondolkozott ezen egy pillanatig.- Ezt nevezem széles látókörnek! - jelentette ki

azután. - De szerinted mit kellene tenni? Nem értem, miért zavarna ez egy csöppet is bennünket. Elvégre eddig is tudtuk, hogy hülyék.- Azám, de nem látod, mi lehet belőle? Ha a lista teljes, és nem szólal meg a végítélet harsonája vagy akármi, amire várnak, minket vádolhatnak. A mi gépünket használták. Nekem egy csöppet sem tetszik a helyzet.- Értem - mondta George lassan. - Ebben van valami; De tudod, ilyesmi már máskor is történt. Kölyökkoromban lent Louisianában volt egy tökfej prédikátorunk, aki azt mondta, hogy jövő vasárnap vége a világnak. Emberek százai hittek neki, a házukat is eladták. Semmi sem történt, de azért nem vadultak meg, mint várni lehetne. Egyszerűen úgy vették, hogy elszámította magát, és változatlanul hittek neki. Néhányan hisznek neki mind a mai napig.- Jó, jó, de ez nem Louisiana, ha még nem vetted volna észre. Csak ketten vagyunk, ezek a papok meg százával. Tetszenek nekem, és őszintén fogom sajnálni az öreg Samet, mikor életműve fordítva sül el, de azért akkor szívesebben lennék valahol másutt.- Én is, mégpedig hetek óta. De nem tehetünk semmit, amíg a szerződésünk le nem jár, és meg nem érkezik a gép, hogy elrepítsen bennünket.- Persze - mondta Chuck elgondolkozva -, de azért egy kis szabotázst bármikor megpróbálhatnánk.

- Próbálhatnánk a fenét! Sokkal rosszabb lenne.- De nem úgy, ahogy én gondoltam. Figyelj rám! A számítógép mához négy napra végez, a mostani, napi

212

húszórás menetben. A repülő egy hét múlva ér ide. Oké, akkor egyszerű a dolgunk. Valamelyik gépvizsgálatnál ráakadunk valamire, amit ki kell cserélni - de nem túl gyorsan. Ha jól időzítjük a dolgokat, mikor az utolsó név kiugrik a regiszterből, lent lehetünk a repülőtéren. Akkor már nem kaphatnak el bennünket.

- Nekem ez nem tetszik. Eletemben először lécelek le egy munkától. Különben is gyanússá válnánk. Nem. En egy centit nem mozdulok innen, jöjjön, ami jönni fog!

- Nekem még mindig nem tetszik a dolog - mondta hét nappal később, - amint a szilaj kis hegyi pánik lefelé vitték őket a szerpentinen. - Es ne hidd, hogy azért lépek meg, mert beijedtem. Csak éppen sajnálom azokat a kopott ürgéket odafenn, és nincs kedvem körülöttük lenni, amikor rájönnek, hogy milyen szédült balekok voltak. Vajon Sam hogy viseli majd?

- Különös - felelt Chuck -, mikor elköszöntem tőle, az villant át az agyamon: tudja, hogy átrázzuk, de nem bánja, mert azt is tudja, hogy a gép szabályosan működik, és a munkának nemsokára vége. Azután. de persze neki éppen nincs azután...

George megfordult a nyergében, és végigpásztázta a hegyi utat. Ez volt az utolsó pont, ahonnan még tisztán kivehető volt a lámák kolostora. A zömök, szögletes épületeket sötét árnyéktömbbé rajzolta a naplemente hunyó izzása; itt-ott fények csillogtak, mint kabinablakok egy óceánjáró oldalán. Természetesen elektromos fények, s ezek közös áramkörön osztoztak a Mark 5-tel. De meddig osztoznak még? - tűnődött George. Pozdorjává törik-e a szerzetesek a számítógépet dühükben és csalódásukban? Vagy éppen nyugodtan leülnek, és újra kezdik számításaikat?

Pontosan tudta, mi történik fenn a hegyen ebben a pillanatban. A Nagy Láma segédletével, feltehetően ezüsttalárban, körben ülnek, és az íveket vizsgálják, melyeket a fiatalabb szerzetesek odahordtak az

213

III.

írógépektől, és a nagy kötetekbe ragasztottak. Senki nem szól egy szót sem. Csak a papírra csapódó billentyűk kopognak szakadatlan, véget nem érő záporozással, mert maga a Mark 5 teljes csendben suhant át a másodpercenként több ezer műveleten. Három hónap ebből, gondolta George, s bárki a falra mászna tőle.

- Ott van! - kiáltott Chuck, s a völgybe mutatott. - Hát nem szép? De mennyire! - gondolta George. A viharvert, öreg DC3 úgy feküdt a kifutópálya végén, mint egy parányi ezüstkereszt. Két óra múlva a szabadság és épelméjűség felé fogja repíteni őket. Olyan gondolat volt ez, melynek zamata á legfinomabb likőrrel felért. George hagyta, hogy a gyönyörűség át- itassa agyát, miközben a póni békésen baktatott a lejtőn lefelé.

A Himalája gyors szárnyú éje már majdnem beborította őket. Szerencsére nagyon jó volt az országút - mert kiépített országutak haladtak erre -, és mindkettőjüknél volt zseblámpa. A legkisebb veszély sem mutatkozott, csupán a metsző hideg volt valamelyest kellemetlen. Felettük teljesen tisztán tündöklött az ég, az ismerős, barátságos csillagokkal. Legalább nem kell félni, gondolta George, hogy a pilóta a légköri viszonyok miatt nem tud majd felszállni. Egyedül ez volt még, ami aggasztotta.

Dudorászni kezdett, de mindjárt abbahagyta. Ez a roppant hegyaréna, amely körös-körül úgy villogott, mint egy fehér csuklyás szemmehad, nem kedvezett a túláradó érzelmeknek. Ekkor George az órájára pillantott.

- Egy órán belül oda kellene érnünk! - kiáltott hátra a válla fölött Chucknak. Aztán hozzátette, ami még eszébe jutott: - Vajon végzett-e a számológép? Körülbelül most van itt az ideje.

De mert Chuck nem válaszolt, George gyorsan hátrafordult a nyeregben. Alig láthatta Chuck arcát, egy fehér oválist# amint a mennybolt felé fordult.

214

- Nézd! - suttogta Chuck, és George felpillantott az égre. (Mert mindenben elérkezik egyszer az utoljára.)

Odafenn szépen, sorban kialudtak a csillagok.

215

IV.

Amelyben a szerzők, akik nem is túlságosan hiszékenyek, nem is túlságosan hitetlenek, a nagypiramisokon töprengenek - És ha voltak más technikák? - A hitlerista példa -Almanzor birodalma - Sok világvége - A lehetetlen Húsvét-sziget - A fehér ember legendája - Az amerikai civilizációk - A maják rejtélye - A „fényponttól" a különös nazcai fennsíkig - Amelyben a szerzők csak szegény kőtörők

A szamoszi Arisztarkhosztól az 1900-as évek csillagászaiig az emberiségnek huszonkét évszázadába került, mire végre megközelítő pontossággal ki tudta számolnia Föld-Nap távolságot: 149.400.000 kilométer. Pedig nem kellett volna mást tenni, mint egymilliárddal megszorozni a Kheopsz-piramis magasságát, amelyet időszámításunk előtt 2900 évvel építettek.

Ma már tudjuk, hogy a fáraók egy olyan tudomány eredményeit építették bele a piramisaikba, amelynek nem ismerjük sem az eredetét, sem az eljárásait. Megtaláljuk bennük a n-t, egy napév tartamának, a Föld sugarának és súlyának pontos adatait, a napéj egyenlőség bekövetkezésének törvényét, a hosszúsági fok meghatározását, a pontos északi irányt és talán még sok más adatot, amelyeket egyelőre nem tudtunk kiolvasni belőlük. Honnan származnak ezek az adatok? Hogyan jutottak hozzájuk? Vagy valaki átadta nekik? De akkor ki?

216

Moreux apát szerint Isten tudományos ismeretekkel is megajándékozta egykor az embert. Már működik is a képzeletünk. „Figyelj rám, ó, fiam, a 3,1416 szám segítségével kiszámíthatod a kör kerületét!" Piazzi Smyth pedig úgy véli, hogy Isten az egyiptomiaknak diktálta le ezeket az adatokat, ők azonban túlságosan hitetlenek és túlságosan tudatlanok voltak ahhoz, hogy felfogják, mit vésnek be a kövekbe. De ha így volna, a mindentudó Isten miért tévedett ekkorát a tanítványai képességét illetően? A pozitivista egyiptológusok szerint a gizehi piramisnál végzett méréseket meghamisították a csodavárástól elkábult kutatók: nincs ott sem miféle tudomány. És ölre mennek a tizedes eltéréseken, viszont akkor is tény marad, hogy a piramisok építése olyan technikáról árulkodik, amelyet a mai napig nem tudunk felfogni. Gizeh 6.500.000 tonnás mesterséges hegy. Tizenkét tonnás kőtömböket illesztettek össze fél milliméteres pontossággal. Legtöbbször a leglaposabb ötlettel hozakodnak elő: a fáraónak észbontó mennyiségű munkaerő állt rendelkezésére. S már csak arra kellene magyarázatot találni, hogyan oldották meg, hogy ezek az óriási tömegek nem gabalyodtak össze. És melyek voltak egy ilyen őrült vállalkozás okai? Meg hogyan termelték ki a tömböket a kőbányából? A hagyományos egyiptológia nem ismer más technikát, mint nedves faékek alkalmazását, amelyeket azután a sziklarepedésekbe vertek. Állítólag az építőknek nem volt csak kőkalapácsuk és rézfűrészük, -ami, ugye, lágy fém. És a rejtély csak fokozódik. Hogyan emelték fel és illesztették össze a tízezer kilós vagy még nehezebb kőtömböket? Mi a XIX. században a legnagyobb nehézségek árán tudtunk elszállítani két olyan obeliszket, amilyeneket á fáraók tucatszámra szállíttattak. Na és hogyan világítottak az egyiptomiak a piramis belsejében? 1890-ig bezárólag csakis olyan lámpákat ismerünk, amelyek füstöltek, és kormolták a mennyezetet. Márpedig a falakon a füst legcsekélyebb nyoma sem lelhető meg.- Valamilyen optikai rendszerrel

217

IV.

összegyűjtötték és besugározták volna a napfényt? Egyetlen lencsecserepet sem találtak.

Semmiféle tudományos mérőeszközt nem találtak, semmi olyasmit, ami valamely fejlett technológiáról tanúskodna. Vagy el kell fogadni az elsődleges misztikus tételt: Isten megadja a szűkagyú, de ügyes kőműveseknek a csillagászati adatokat, és itt-ott még segédkezet is nyújt nekik. Vagy még sincs semmiféle adat a piramisokba rejtve? Ha a pozitivisták kifogynak a matematikai hókuszpókuszokból, kijelentik, hogy véletlen egybeesésekről van szó. Na de ha ezek az egybeesések olyan nyilvánvalóan túlzottak - hogy Fortot idézzük -, mégis mit kezdjünk velünk? Mi sem egyszerűbb, fel kell tételeznünk, hogy holmi szürrealista építészek és díszlettervezők az ihletükre hallgatva, olyan számadatok alapján, amelyek csak úgy az eszükbe jutottak, királyuk nagyzási hóbortjának eleget akarván tenni, kitermeltettek, elszállíttattak, kifaragtattak, felhordattak és fél milliméteres pontossággal összeállíttattak 2.600.000 kőtömböt, és felépítették a nagy piramist olyan egymás tyúkszemét tapodó segédmunkásokkal, akiknek a szerszáma mindössze néhány vacak faék meg egypár vajfűrész volt.

Mindez ötezer éve történt, és mi szinte semmit sem tudunk. Egyvalamit azonban tudunk: olyan emberek végeztek ott kutatásokat, akik meg vannak győződve róla, hogy csakis a modern civilizációban lehet fejlett technika.

Ha ebből az alapelvből indulunk ki, akkor valóban csak az isteni segítségre gondolhatunk, vagy valamilyen elképesztő és furcsa hangyamunkára. Pedig nagyon könnyen meglehet, hogy a miénktől gyökeresen különböző gondolkodásmód létre tudott hozni olyan tökéletes technikákat, mint a miénk. Csak ezek merőben mások, éppúgy, mint ahogyan elődeink mérési eszközeinek, anyagszállító módszereiknek semmi köze az általunk ismertekhez, ráadásul a mi szemünkben semmiféle nyilvánvaló nyomot nem hagytak.

218

Lehetséges, hogy az a rendkívül fejlett tudomány, technológia, amely más megoldásokat találta felvetődő kérdésekre, nyomtalanul eltűnt a fáraók világával együtt. De nagyon nehéz elhinni, hogy valamely civilizáció kihal, eltűnik. Még nehezebb elképzelni, hogy annyira eltért a mienktől, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk felismerni benne a civilizációt. Pedig!

Amikor 1945. május 8-án vége lett a második világháborúnak, azonnal kutatócsoportokat indítottak útnak, hogy pásztázzák végig a legyőzött Németországot. A csoportok beszámolóit nyilvánosságra hozták. Csak a katalógus 300 oldalt tesz ki. Németország 1933-tól kezdve különült el a világ többi részétől. Tizenkét év alatta Reich technikai fejlődése meglepően eltérően, fejlődött. A németek ugyan elmaradtak az atombomba terén, de olyan hatalmas rakétákat terveztek, amilyenhez fogható sem Amerikában, sem Oroszországban nem volt. Nem ismerték ugyan a radart, de legalább olyan hatásos, infravörös sugárral működő detektort dolgoztak ki. Nem fedezték ugyan fel a szilikont, de teljesen újszerű szerves kémiát41

fejlesztettek ki.

A műszaki világ eme gyökeres különbségei mellett még elképesztőbb bölcseleti különbségekre derült fény... Elvetették a relativitáselméletet, és részben a kvantumelméletet is figyelmen kívül hagyták. Világképük elborzasztotta volna a szövetséges asztrofizikusokat: az örök jég elmélete mellett foglaltak állást, amely szerint a bolygók és csillagok az űrben lebegő jég- tömbök voltak.42 Ha némi kapcsolat és véleménycsere ellenére ilyen szakadékok keletkezhettek ami modern világukban tizenkét év leforgása alatt, mit gondolhatunk azokról a civilizációkról, amelyek a régmúltban fejlődhettek ki? Milyen mértékben képzettek a mi régészeink ahhoz, hogy meg tudják ítélni a maják

219

A nyolc szénatomos gyűrűn alapuló kémiát

IV.

vagy a khmerek tudományának, technikájának, gondolkodásának, ismereteinek fejlettségifokát?

Nem akarunk-az olyan legendák csapdájába esni, mint Lemuria vagy Atlantisz. Meglehet, hogy Tartésszoszt, Jónás bibliai Tarsisát, azaz úti célját írja le Platón, Kritiaszában megénekelve az eltűnt város csodáit, vagy még előbb Homérosz az Odüsszeiában a mesés Seriát (Szküreia) felidézve. A Guadalquivir torkolatánál fekvő Tartésszosz a világ leggazdagabb bányavárosa, és a civilizáció csúcsának megtestesítője. Azt sem tudjuk, hány évszázadon át

s

virágzott, őrizve bölcsességét és titkait. Ugy időszámítás előtt 500 évvel teljesen eltűnik, senki sem tudja, hogyan és miért.43 Az is lehet, hogy a titokzatos i. e. ötödik századi kelta központ, Numinor44 sem legenda, de a világon semmit sem tudunk róla. Azok a civilizációk, amelyeknek múltbéli létezésében és elpusztulásában

bizonyosak vagyunk, éppolyan különlegesek, mint Lemuria. A córdobai és granadai arab civilizáció például ismeri a modern tudományt, felfedezi a kísérleti kutatást és gyakorlati alkalmazását, tanulmányozza a vegytant, sőt még a reaktormeghajtást is. Tizenkettedik századi arab kéziratokon láthatók bombázó rakétát ábrázoló rajzok. Ha Almanzor birodalma ugyanolyan fejlett lett volna az élettanban, mint a többi tudományban, ha a pestis nem sietett volna a spanyolok segítségére, hogy lerombolják, az ipari forradalom talán a XV. vagy XVI. században megy végbe Andalúziában, és a XX. század a Holdat, a Marsot és a Vénuszt gyarmatosító arabok bolygóközi kalandjainak kora lenne.

Hitler birodalma, Almanzor birodalma lángba és vérbe fúlt. 1940 júniusának egy szép reggelén a párizsi égbolt elsötétül, a levegő benzingőzzel telik meg, és az elképedéstől, az irtózattól, a szégyentől eltorzult arcokat

220

Lásd e könyv II. részét

Sprague de Camps Willy Ley: Az Atlantisztól Eldorádóig Tolkien

professzor munkái, az oxfordi egyetemről

beárnyékoló irdatlan felhő alatt meginog egy civilizáció, milliószám menekülnek az emberek vaktában a géppuskázott országutakon. Aki ezt átélte, és látta a Harmadik Birodalom isteneinek alkonyát, el tudja képzelni mind a córdobai és granadai, mind a többi ezernyi világ évezredek során bekövetkezett pusztulását. Az inkák világának a végét, a toltékok világának a végét, a maják világának a végét. Valójában az emberiség egész története egy végtelen vég...

A Chilétől 3000 kilométerre lévő Húsvét-sziget akkora, mint Jersey. Amikor az első európai utazó, egy hollandus, 1722-ben kikötött itt, azt hitte, óriások lakják. A polinéziai szigetvilág e kicsiny vulkanikus földjén 593 hatalmas szobor emelkedik. Némelyik több mint húsz méter magas, és ötven tonnát nyom. Mikor állították őket? Hogyan? Miért? Ha alaposan tanulmányozzuk e rejtélyes emlékműveket, a civilizáció három fokozatát különböztethetjük meg, melyek közül a legfejlettebb a legrégebbi.-Mint Egyiptomban, hatalmas tufa-, bazalt- lávatömböket illesztettek össze varázslatos ügyességgel. A sziget talaja azonban egyenetlen, és az ottani pár csenevész fa igazán nem használható kőszállító hengernek. Hogyan vitték akkor a helyszínre a köveket? És gondolhatunk-e itt roppant nagy munkaerőre? A XIX. században kétszáz lakos volt a szigeteken: a szobrok számának egyharmada. Sohasem lehettek többen háromnégyezernél ezen a termékeny, állatok nélküli szigeten.Akkor hát?

Ahogyan Afrikában, ahogyan Dél-Amerikában, a Húsvét-szigeten partra szálló első hittérítők itt is gondosan eltüntették a hajdani civilizáció minden nyomát. A szobrok lábánál úsztatott fából készült, hieroglifákkal teli kis táblák voltak: elégették vagy a különben rengeteg titkot őrző vatikáni könyvtárba küldték őket. Vajon azért tették, hogy megsemmisítsék a

221

IV.

régi babonák maradványait, vagy hogy eltöröljék a föld színéről egy másik tudás nyomait? Vagy a földön járt más lények emlékét? A máshonnan jött látogatókét?

A Húsvét-szigeten kutatásokat folytató első európaiak szakállas fehér embereket találtak a szigetlakók közt. Honnan kerültek ide? Miféle több évezredes, elfajzott, mára teljesen kipusztult faj leszármazottai voltak? Egy-két legendafoszlány valamilyen tanítómesterfajtáról regél, amely az ősidőkben az égből pottyant volna le.

Barátunk, Daniel Ruzo perui kutató és gondolkodó 1952-ben elindult, hogy feltárja a marcahuasi sivatagos fennsíkot, 3800 méter magasságban, az andokbeli Kordilleráktól nyugatra.45 Ez a néptelen fennsík, amelyet csak öszvérháton lehet megközelíteni, három négyzetkilométer nagyságú. Ruzo sziklába vésett állatokat és emberi arcokat fedez fel, amelyek csak a nyári napfordulókor és meghatározott fény- és árnyjátékok révén láthatók. Másodkorból származó állatok szobrát találja ott, mint például a stegosaurus; de van oroszlán, teknőc, teve, vagyis Dél-Amerikában ismeretlen állatok. Egy faragott kődombocska öregemberfejet mintáz. A fénykép negatívja viszontsugárzó ifjút ábrázol. Vajon miféle beavatási szertartás résztvevőjeként? A radiokarbon kormeghatározást nem tudták elvégezni: a Marcahuasin szerves életnek a nyomát sem találták. A földtani jelek az ősködbe látszanak visszanyúlni. Ruzo feltevése szerint ez a fennsík volna a Masma-civilizáció bölcsője, amely talán a legrégebbi a világon.

A 4000 méteres magasságban is megtaláljuk a fehér ember nyomait, mégpedig egy másik mesés fennsíkon, a Tiahuanacun. Amikor az inkák meghódították a Titicaca-tónak ezt a vidékét, Tiahuanacu már ugyanaz a hatalmas, megmagyarázhatatlan rommező volt, amilyennek mi ismerjük. Amikor Pizarro 1532-ben eljutott oda, az indiánok a Viracochas vagy „fehér mesterek" névvel illették a hódítókat. Többé-kevésbé

222

45 Daniel Ruzo: La culture Masma (A Masma-kultúra). Revue de la Société d'Ethnographie de Paris, 1956 és 1959 (A

párizsi Etnográfiai Társaság folyóirata)

elfeledett hagyományuk emleget egy kipusztult tanítómesterfajt, amelyik óriás termetű és fehér volt, máshonnan jött, az űrben bukkant fel, képviselői a Nap fiai voltak. Évezredekkel ezelőtt uralkodtak, tanítottak. És egy szempillantás alatt eltűntek. De majd visszajönnek. Az aranylázban égő európaiakat egész DélAmerikában ez a fehérember-hagyomány fogadta, ki is használták. Legalantasabb hódítási és nyerészkedési vágyukat elősegítette ez a felettébb rejtélyes és felettébb becses emlék.

A modern kutatás csodálatosan fejlett civilizációt fedez fel az amerikai földrészen. Cortez megrökönyödve tapasztalja, hogy az aztékok éppolyan fejlettek, mint a spanyolok. Ma már tudjuk, hogy az övékénél is magasabb rendű tolték kultúra romjain éltek. A toltékok építették Amerika leghatalmasabb emlékműveit. A teotihuacáni meg a cholulai Nap-piramis kétszer nagyobb, mint Kheopsz fáraó sírja. De még a toltékok is egy, az övékénél tökéletesebb civilizáció leszármazottai, mégpedig a majáké, s ennek romjait fedezték fel Honduras, Guatemala, Yucatán őserdeiben. A természet kuszaságában elsüllyedt civilizáció, úgy látszik, sokkal régebbi és fejlettebb, mint a görög. Mikor és hogyan pusztult el? Mindenesetre kétszer pusztult el, mert a hittérítők itt is szorgosan igyekeztek megsemmisíteni a kéziratokat, összetörni a szobrokat, lerombolni az oltárokat. Összefoglalva a legújabb kutatásokat az eltűnt civilizációkról, Raymond Cartier azt írja:

„A maják tudománya sok területen túltett a görögökén meg a rómaiakén. Rendkívül alapos ismereteket szereztek matematikából és csillagászatból, s a legaprólékosabb tökéletességig tudták vinni a kronológiát meg a naptárkészítés tudományát. Jobban irányított kupolás csillagvizsgálót tudtak építeni, mint amilyen a XVII. századi párizsi volt, például a fővárosukban, Chichén Itzában, a három szinten emelt Caracol. Használták a 260 napos szent évet, a 365 napos napévet meg az 584 napos Vénusz-évet. A napév

223

IV.

pontos tartamát 365,2422 napban állapították meg. A maják eljutottak a 365,2420 naphoz, azaz egy tizedes eltéréssel megkapták azt a számot, amelyet mi hosszas számolgatás után tudtunk megállapítani. Lehetséges, hogy az egyiptomiak is hasonló eredményre jutottak, de ahhoz, hogy ezt elfogadjuk, hinnünk kellene a piramisokban rejlő egyezésekben, a maja naptár viszont a birtokunkban van.

A maják csodálatos művészete egyebekben is hasonlít az egyiptomira. Faliképeik, mennyezeti festményeik, vázakülsőik erősen szemita arcú férfiakat ábrázolnak mindenféle tevékenység, földművelés, halászat, építkezés, politizálás, vallásgyakorlás közben. Csak az egyiptomi festészet ábrázolta ilyen kegyetlenút igaz vonásokkal a szántóvetőt, a maja cserépedények azonban emlékeztetnek az etruszkokra, domborműveik Indiát idézik, piramistemplomaik nagy, meredek lépcsői pedig Angkorral mutatnak rokonságot. Ha nem kívülről kapták e példákat, akkor egy csavarra járt az agyuk Európa és Ázsia régi nagy népeiével, és ugyanolyan művészi kifejezési fokozatokon mentek át, mint ők. Vajon a civilizáció földrajzilag körülhatárolható vidéken született, és onnan terjedt el szép lassan, akár az erdőtűz? Vagy spontán módon és teljesen függetlenül jelent meg a glóbusz különféle pontjain? Volt talán egy tanító nép és mellette tanítvány népek vagy több autodidakta nép? Szétszórt magvak voltak, vagy pedig egységes törzs és mindenféle dugványok?"

Nem tudjuk, és nincs kielégítő magyarázatunk az ilyen civilizációk eredetére, sem pedig az elmúlására. Cynthia Fain asszony46 összegyűjtötte a bolíviai

legendákat, amelyek állítólag több mint ötezer évesek, és azt beszélik el, hogy annak a kornak a civilizációi egy nem emberi, nem piros vérű fajjal vívott harc következtében omlottak össze.

224

Cynthia Fain: Bolívia. Éd. Arthaud, (1955).

A bolíviai és a perui fennsík más bolygót idéz. Ez nem a Föld, hanem a Mars. A légnyomás itt feleakkora, mint a tenger szintjén, mégis találhatók itt emberek 3500 méteres magasságban. Két literrel több vérük van, mint nekünk, öt helyett nyolcmillió vörösvérsejtjük, és a szívük lassabban ver. A radiokarbon kormeghatározás azt bizonyítja, hogy 9000 éve él itt ember. Manapság némely kutató makacsul kardoskodik amellett, hogy esetleg már 30 000 évvel ezelőtt éltek itt emberek. Egyáltalán nem kizárt, hogy a fémek megmunkálásában jártas, csillagvizsgálóval és tudománnyal rendelkező emberek 30 000 évvel ezelőtt óriás városokat építhettek. De ki irányította őket?

A preinkák egy-két öntözési műveletét aligha kivitelezhették volna a mi villanyfúrógépeink nélkül. És miért építettek tágas kövesutat azok az emberek, akik nem használtak kereket?

Nyatt Verrill amerikai régész harminc éven át kutatta Közép-Amerika és Dél-Amerika eltűnt civilizációit. Szerinte az akkori ember nem kőfaragó szerszámokkal végezte a munkáját, hanem a gránitot is szétmaró radioaktív masszával: mintha nagy piramisokat metszenének el. Verrill azt állítja, hogy ő még látta valamely utolsó varázsló kezében ezt a még régebbi civilizációkból fennmaradt masszát. Gyönyörű regényében, a The bridge of Light-ban leír egy inkák előtti várost, amelyet „fényhídon" lehetett megközelíteni, ionizált anyagból készült hídon, amely tetszés szerint bukkant fel és tűnt el, és amely egy máskülönben megközelíthetetlen szikla szoroson ívelt át.

Utolsó napjaiig (nyolcvanéves korában halt meg) állította Verrill, hogy könyve sokkal több, mint legenda, a felesége még ez idő tájt is igazolja őt.

Mit jelentenek a Nazca-vonalak? Olyan irdatlan mértani vonalakról van szó, amelyeket a nazcai síkon húztak meg, és amelyeket csak repülőről vagy léghajóról láthatunk, és légi kutatásuk is csak nemrég vált lehetővé. Mason professzor, akit nem gyanúsíthatunk

225

IV.

képzelgéssel, többféle lehetőséget vesz számba. Mondjuk, hogy az építőket az égen lebegő gépből irányították. Mason elveti e feltevést, és úgy képzeli, hogy az ábrákat kicsinyített rajz vagy rostély alapján húzták meg. A preinkák műszaki színvonalát tekintve, amelyet még a hagyományos régészet is elismer, ez még kevésbé valószínű. Es mit jelentene az ábra? Vallási eredetű? Ha más nincs, mindig ezt rángatják elő. Nagyon is szokványos módszer valamit egy ismeretlen vallással magyarázni. Szívesebben gondolnak mindenféle szellemi mókára, mint arra, hogy létezhet másfajta ismeret és technika. Ez elsőbbség kérdése: a mai világosság az egyedüli világosság. A Nazca-síkról készített fényképeink ellenállhatatlanul a leszállópálya útjelzését juttatják eszünkbe. A Nap fiai az égből jöttek. Mason professzor óvakodik a kérdést összekapcsolni ezekkel a legendákkal, és meglehetősen alaptalanul egy olyan trigonometrikus vallással rukkol elő, amelyre a hittörténetekben semmilyen utalást nem találunk. Valamivel később azonban mégis megjegyzi, hogy a preinkák hitvilágában a csillagok lakottak, és hogy az istenek a Plejádokból szálltak le.

Mi nem vetjük el azt a feltevést, hogy. Földön kívüli lakók látogattak ide, hogy szinte nyomtalanul eltűntek atom-civilizációk, hogy az ismeret és a technika már elért a maihoz hasonló fokozatokat, hogy az elfeledett tudományok maradványai ilyen-olyan formában megtalálhatók, amit ezoterizmusnak szoktunk nevezni, és hogy vannak olyan nyilvánvaló jelenségek, amelyeket varázslatként könyvelünk el. Nem állítjuk, hogy mindent elhiszünk, de a következő fejezetben bebizonyítjuk, hogy a humán tudomány sokkal szerteágazóbb, mint amilyennek mi ismerjük. Ha minden tényt tekintetbe vesz, ha semmit sem zár ki, és ha minden előítélet nélkül hajlandó tekintetbe venni minden feltevést, amelyeket e tények sugallnak, az antropológia Darwinja vagy Kopernikusza merőben új tudományt fog alkotni,

226

feltéve, ha mindezen kívül állandó kapcsolatot teremt a múlt objektív tanulmányozása és a parapszichológia, fizika, vegytan, matematika modern ismereteinek legfontosabb pontjai közt. S talán oda fog kilyukadni, hogy az értelem mindig lassú fejlődése, a tudás mindig araszoló haladása nem cáfolhatatlan gondolat, hanem inkább tabu, amelyet mi magunk állítottunk, hogy az emberiség történetében csakis mai magunkat tudhassuk haszonélvezőnek. Miért ne lett volna a régi civilizációkban egy-egy ugrásszerű fejlődés, amely lehetővé tette, hogy szinte minden ismeretanyag napvilágra kerüljön? Olykor, ugye, az ember életében van egy hirtelen megvilágosodás, egy varázslatos megérzés, a lángelme felvillanása; miért ne fordulhatott volna elő ugyanez többször is az emberiség életében? Nem esünk-e abba a hibába, hogy néhány ilyen pillanat emlékét hamisan mitológiának, legendának, varázslatnak tulajdonítjuk? Ha mutatnak nekem egy fényképet, amelyik minden hamisítás nélkül a levegőben lebegő embert ábrázol, nem azt fogom hinni: az Ikaroszlegenda ábrázolása, hanem azt gondolom: pillanatfelvétel egy felugrásról vagy leugrásról. Miért ne volnának pillanatnyi helyzetek a civilizációkban?

Még sok mindenre kitérünk, még más tényeket is próbálunk közelíteni egymáshoz, és egyéb feltevéseket is

s

megfogalmazunk. Újra hangsúlyoznunk kell, hogy könyvünkben bizonyára rengeteg marhaság lesz, de ennek annál kisebb a jelentősége, minél nagyobb az eshetőség rá, hogy e könyv érdeklődést kelt, és kisebb-nagyobb mértékben kiszélesíti a csapást a kutatás előtt. Mi csak két szegény kőtörő vagyunk: az utat mások fogják megépíteni.

227

V.

Az emlékezet régebbi, mint mi magunk... - Amelyben a szerzők fémmadarakat lelnek - Egy furcsa világtérkép története - Atombombázás és bolygóközi űrhajók a „szent szövegekben" - Másfajta elképzelés a gépekről - A „cargo"kultusza - Az ezoterizmus más szemszögből - Az értelem szentsége - Szabad még egy történetet?

Tíz éve a múltkutatást megkönnyítik a radioaktivitáson alapuló új módszerek, továbbá a világkép fejlődése. S ebből két csodálatos tény következik:47

1. A Föld állítólag egyidős a világegyetemmel. Vagyis körülbelül 4500 millió éves. A Nappal egy időben vagy még előtte keletkezett, hideg részecskék összesűrűsödése révén.2. Az ember, amilyennek mi ismeijük, a homo sapiens állítólag csak 75 000 éve létezik. Ez a rendkívül kurta idő elegendő volt arra, hogy előemberből emberré váljon. E helyt két kérdést bátorkodunk feltenni:

a) Ez alatt a 75000 év alatt az emberiség ismert-e a miénken kívül más műszaki civilizációt? A szakértők kórusban felelik, hogy nem. De korántsem nyilvánvaló, hogy meg tudnak különböztetni valamely műszert egy ún. kultikus tárgytól. Ezen a téren a kutatás még el sem kezdődött. Pedig zavarba ejtő kérdések merülnek fel. A legtöbb paleontológus természeti tárgynak tekinti az eolitokat (1867-ben Orléans közelében talált kövek).

228

Dr. Bowen: The exploration of time. London, 1958

Némelyek azonban emberi készítménynek tekintik őket. De

229

V.

milyen „ember" műve? Nem a homo sapiensé. A norfolki Ipswichben. találtak egyéb tárgyakat: állítólag azt bizonyítják, hogy Nyugat-Európában létezett harmadkori „ember".

b) Washburn és Dice kísérletei azt bizonyítják, hogy az ember fejlődésében felettébb közönséges módosulások is játszhattak szerepet. Például a koponyacsont apró elváltozása.48 Egyetlen mutáció - nem pedig, amint hitték, több mutáció bonyolult összefüggése - elegendő lehetett ahhoz, hogy az előember emberré váljék.

Vagyis 4500 millió éven át egyetlen mutáció? Meglehet.De miért volna ez bizonyos? Miért ne lehetett volna többfejlődési szakasz már e 75 000 év előtt? Talán másfajtaemberek vagy inkább másfajta gondolkodó lényekjelenhettek meg és tűnhettek el? Talán nem hagytak hátraolyan nyomokat, amelyeket mi észlelni tudnánk, de esetlegemlékük él a legendákban. „A mellszobor túlélte a várost":emlékük tovább élhet elsüllyedt civilizációjukenergiafejlesztőiben, gépeiben,

emlékműveiben.Emlékezetünk talán sokkal messzebbre nyúlik vissza, mint a saját létezésünk, sőt egész fajtánk létezése: Vajon milyen távoli lenyomatokat őriznek kromoszómáink és génjeink? „Honnan tudod, emberi lélek, honnan tudod?..."

A régészetben minden megváltozik. Civilizációnkban gyorsabban áramlanak az adatok, és a földgolyó felszínének egészén tett megfigyelések, összegyűjtve, összevetve, nagy rejtélyekbe torkollanak. 1958 júniusában a Smithson Intézet közli az Amerikában,

230

48 Tételének kellő bizonyítására Washburn úgy módosította a patkányok koponyacsontját, hogy a „Neander-völgyi"

formát „modern"-re változtatta

Indiában, Oroszországban elért eredményeket.49 A Mongóliában, Skandináviában, Ceylonon, a Bajkál-tó környékén, valamint a szibériai Léna felső folyásánál végzett ásatások során pontosan egyforma csont- és kőtárgyakat fedeztek fel. Az eszkimóknál azonban nem található meg a leletekre jellemző kézműves módszer. A Smithson Intézet tehát úgy véli, azt a következtetést kell levonnia, hogy tízezer évvel ezelőtt az eszkimók Közép-Ázsiában, Ceylonon és Mongóliában éltek. Állítólag egyszer csak váratlanul Grönlandra menekültek. De miért? Hogyan határozták el ezek a primitív emberek hirtelen és egy időben, hogy elhagyják földjeiket, és mindannyian a bolygónak ugyanarra a mostoha pontjára menekülnek? Egyébként is, hogy jutottak oda? Akkor még nem tudták, hogy a Föld gömbölyű, és hírből sem ismerték a térképet. Meg aztán elhagyni Ceylont, e földi paradicsomot? Az intézet nem felel e kérdésekre. Nem akarjuk senkire rákényszeríteni a mi feltevésünket, és csakis azért fogalmazzuk meg, mert a nyitott szellem hívei vagyunk: tízezer évvel ezelőtt valamilyen felsőbb civilizáció tartotta hatalmában a Földet. A sarkvidéken deportációs területet jelölt ki. És mit mond az eszkimó folklór? Arról regél, hogy az idők kezdetén óriási acélmadarak szállították ide a néptörzseket. A XIX. századi régészek minden erejükkel. be akarták bizonyítani e „fémmadarak" képtelen voltát. És mi?

A Smithson Intézetéhez hasonló munkát még sehol sem végeztek, pedig akadnak pontosabban meghatározható tárgyak is. Például a lencsék. Irakban és Közép-Ausztráliában találtak optikai lencséket. Vajon egy forrásból, ugyanabból a civilizációból származnak? Egyetlen modern optikus véleményét nem kérték ki. Ami civilizációnkban úgy húsz éve minden optikai üveget

cérium-oxiddal csiszolnak. Tízezer év múlva, ha ezeket az üvegeket színképelemzéssel megvizsgálják, az eredmény bizonyíték lesz arra, hogy a Földön egyetlen civilizáció létezett. Es ez igaz is lesz.

231

New York Heraid Tribune, 1958. jún. 11.

V.

Ha más szemszögből vizsgálnók a világ múltját, effajta tanulmányok születhetnének. Adná isten, hogy könnyed és hiányos tényanyagú könyvünk néhány még friss gondolkodású fiatalembernek azt az ötletet sugallja, hogy vállalkozni kéne erre az őrült munkára, amelynek nyomán talán egy napon meglelnénk a régi okok kulcsát.

De vannak más tények is.A Góbi sivatag tágas vidékein olyan

talajüvegesedést fedezhetünk fel, amelyet atomrobbanások okozhatnak.

A bohistani barlangokban feliratokat és csillagászati térképeket találtak, amelyek olyan állásban ábrázolják a csillagokat, amilyenben tizenháromezer évvel ezelőtt voltak. A Vénuszt vonalak kötik össze a Földdel.

A XIX. század közepén egy török tengerésztiszt, Piri Reis egy halom Keleten talált térképet ajándékoz a Library of Congressnek. A legújabbak közülük Kolumbusz Kristóf idejéből származnak, a legrégebbiek az időszámítás utáni első századból, az előbbieket az utóbbiakról másolták. 1952-ben Arlingtonban H. Mallery50, a híres térképszakértő megvizsgálta ezeket a dokumentumokat.51 Azt tapasztalta például, hogy minden, ami a Földközi-tenger térségében található, rajta van, csak rossz helyen. Vajon azt gondolták azok az emberek, hogy a Föld lapos? A magyarázat nem

kielégítő. Vetülettel rajzolták a térképüket, annak tudatában, hogy a Föld gömbölyű? Lehetetlen, a vetületi ábrázolás mértana csak Monge óta ismert. Mallery azután Waltersre, a hivatalos térképészre bízza a munkát, aki á térképeket egy modern földgömbre helyezi: mindegyik pontos, nemcsak a Földközi-tenger térségére, hanem az egész Földre vonatkozóan, beleértve a két. Amerikát és az Antarktiszt. 1955-ben Mallery és Walters a geofizikai év-munkabizottsága elé terjeszti tanulmányát. A bizottság Daniel Linchan

232

50 [Fordítói tévedés, valójában Arlington H. Mallery amerikai kapitányról és amatőr régészről

van szó (a digitalizáló: Azazel megjegyzése).]51 Az egész ügyet felülvizsgálták a Georgetown Egyetemen 1958-ban rendezett vitán. Lásd

Ivan T. Sanderon tanulmányát a Fantastic Universe 1959. januári számában.

Jezsuita atyát, a westoni csillagvizsgáló igazgatóját, az amerikai tengerészeti térképészet szakértőjét kéri fel az értékelésre. Az atya megállapítja, hogy ÉszakAmerika felszíne, a kanadai hegységek és tavak bejelölése, a föld-. rész északi szélének parti rajza meg az Antarktisz felszíne (amelyet jég borít, és amelyet ami mérőműszereink a legnagyobb nehézségek árán tudnak csak felmérni) hiteles. Vajon még régebbi térképek másolatai? Esetleg valamilyen repülőről vagy űrhajóról tett megfigyelések alapján rajzolták őket? Vagy talán odakintről érkező látogatók jegyzetei alapján?

Talán szemrehányást fogunk kapni, amiért feltesszük e kérdéseket. Az amerikai kecsua indiánok szent könyve, a Popul Vuh egy olyan régi-régi civilizációról beszél, amelyben ismerték a csillagködöket és az egész Naprendszert. „Az első faj - olvashatjuk benne - mindent tudott. Töviről hegyire megvizsgálta a láthatár négy sarkát, az égboltozat négy pontját és a Föld gömbölyű arcát."

„Némely hit és legenda, amely az ókorból maradt ránk, olyan egyetemesen és mélységesen gyökerezik bennünk, hogy már-már eszünkbe sem jut kételkedni benne: olyan régiek, mint maga az emberiség. Márpedig nem ártana kikutatni, mennyire a véletlen műve e hitekben és legendákban az egybeesés, vagy pedig hogy mennyiben tükrözhetnék egy régi civilizáció létezését, amely teljesen ismeretlen, amelyet nem is gyanítunk, és amelynek minden egyéb maradványa megsemmisült."

Az a férfiú, aki ezt 1910-ben leírta, nem volt sem sci-fi író, sem zavaros fejű okkultista. A tudomány egyik úttörője, a Nobel-díjas Frédéric Soddy volt; aki felfedezte az izotópokat és a természetes radioaktivitás eltolódási szabályát.52

Az Oklahomai Egyetem 1954-ben közreadta a guatemalai indián törzsek XVI. századból származó

233

V.

annaleseit. Fantasztikus elbeszélések, legendás lények felbukkanása, istenek képzelt erkölcsei. Ha alaposabban megvizsgáljuk őket, azt tapasztaljuk, hogy a kakcsikel indiánok egyáltalán nem őrült történeteket beszélnek el: a spanyol hódítókkal történt első találkozásaikat örökítik meg a maguk módján. A spanyolok a kakcsikel indián „történészek" képzeletében az ő mitológiájuk és

s

hagyományaik szereplői mellett foglaltak helyet. így kapott a valóság mesés színt, és nagyon valószínű, hogy azokban a szövegekben, amelyeket tisztán népinek vagy mitologikusnak tekintenek, ügyetlenül előadott valóságos tények is szerepelnek a képzelt tények közé keverve. Senki sem választotta külön a két dolgot, így az után több évezredes irodalom hever a szakkönyvtárainkban a „legendák" polcain, és egyetlen pillanatra sem jut eszünkbe, hogy talán valóságos

tények kiszínezett elbeszélésére bukkanhatnánk bennük.

Amit a modern tudományról és technikáról tudunk, annak bizony ösztönöznie kellene bennünket, hogy más szemmel olvassuk el ezt az irodalmat. Dyzan könyve „fénylő arcú mesterekről" beszél, akik elhagyják a Földet, visszavonva a tisztátalan embertől az ismereteiket, mindent porba döntve maguk után, nehogy nyomuk maradjon itt. Fény hajtotta repülő szekéren távoznak, s mennek vissza „vas és fém" országukba.

A Lityeraturnaja Gazeta nem régi (1959-es) számában közöl tanulmányt Agreszt professzor, aki elfogadja bolygóközi utasok egykori látogatásának lehetőségét, és úgy véli, hogy elsőnek a zsidó papok iktattak be a Bibliába olyan szövegrészeket, amelyek máshonnan jött lények emlékét idézik - mint például Énók -, akik azután titokzatos hajóikon szálltak az ég felé, ahol eltűntek. A hindu szent könyvek, a Rámájana meg a Mahábhárata léghajókat írnak le, amelyek az időknek kezdetén az égben jártak, és „fénylő tojás vagy

234

52 Oxfordi professzor, a londoni Tudományos Akadémia tagja. E sorokat A rádium c. munkájából idéztük

gömb alakú azúrfelhőkre emlékeztettek". Többször meg tudták kerülni a Földet. Valamilyen „éteri erő" hajtotta őket, amely „induláskor kicsapott a talajra", vagy „valamilyen láthatatlan erőből sugárzó remegés". „Lágy és hajlékony dallamokat bocsátottak ki", olyan sugarak csaptak ki belőlük, „minta csillogó tűz", és útirányuk nem egyenes volt, hanem olybá tűnt, „mint holmi végtelen hullámzás, amely hol közelítette, hol eltávolította őket a Földtől". E szerkezetek anyagát is meghatározzák ezekben a több mint hárommillió esztendős, de bizonyára még sokkal régebbi emlékek nyomán leírt művekben, szóval azt állítják, hogy többféle fémből készültek, amelyek közül némelyek fehérek és könnyűek, mások vörösek voltak.

A Mausola Purvaban olvasható ez a különös leírás, amelyet természetesen nem értettek meg a XIX. századi etnológusok, de mi már igen:

„Ismeretlen fegyver, vasvillám, irdatlan halálosztó hamvasztottá el a vrisnik meg az andhakák fajának minden egyes tagját. Az elégett tetemeket fel sem lehetett ismerni. Mipderl látható ok nélkül kihullott az emberek haja és körme, a cserépedények összetörtek, a madarak elfehéredtek. Néhány óra leforgása alatt minden élelem egészségtelenné vált. A villám from porrá hullt szét."

Meg ez:„Sukra egy hatalmas vimána fedélzetén repülve, a

világegyetem erejével feltöltött egyetlen lövedéket dobott a hármas városra. Fenségesen csapott fel a tízezer napra emlékeztető, izzó füstoszlop... Amikor a vimána leszállt, olyan volt, mint egy csodás antimontömb, amely a földön nyugszik."

Megjegyzés: ha önök elképzelhetőnek tartják, hogy léteztek ilyen mesésen fejlett civilizációk, mivel magyarázzák, hogy rengeteg ásatás ellenére, az egész földgolyón sohasem találtak egyetlen olyan tárgyat sem, amelyik láttán elhihetnők létezésüket?

Válasz:

235

V.

1. Csak alig egy évszázada kutatnak módszeresen, és ami atom-civilizációnk még nincs húszéves. Sem Dél-Oroszországban, sem Kínában, sem Közép-Afrikában, sem Dél-Afrikában semmiféle komoly régészeti feltárás nem volt még. Hatalmas földterületek őrzik titkos múltjukat.

2. Egy Wilhelm König nevű német mérnöknek kellett véletlenül a bagdadi múzeumba vetődnie, hogy a kőtárban felfedezze: az Irakban talált lapos kövek valójában elektromos elemek, amelyeket kétezer évvel Galvani előtt használtak. Á régészeti múzeumok dugig vannak „kultikus" vagy „különféle tárgyak" címen elkönyvelt holmival, senki nem tud róluk semmit. Az oroszok nemrégiben találtak a Góbi sivatagi és a turkesztáni barlangokban kerámiából vagy üvegből készült félgömböket, amelyek egy higanycseppet tartalmazó kúpban végződnek. Mi lehet az? Végül pedig nagyon kevés régész jártas a tudományokban és a technikában. Még kevesebben vannak azok, akik legalább annyit belátnának, hogy egy-egy technikai kérdés többféleképpen megoldható, és hogy vannak gépek, amelyek nem hasonlítanak azokra a szerkezetekre, amelyeket mi gépnek nevezünk: nincs kapcsolójuk, hajtókarjuk, fogaskerekük. Különleges tintával megfelelően preparált papírra vetett pár sor lehet elektromágneses hullámokat vevő készülék. A radarhullámok keltésére egyszerű rézcső is megteszi. A gyémánt kitűnően jelzi az atom- és kozmikus sugárzást. A kristályok nagyon bonyolult lenyomatokat tudnak befogadni. Lehetséges, hogy egész könyvtárak rejtőznek néhány kis csiszolt kőben? Ha ezer év múlva a mi civilizációnk eltűnik, és a régészek, mondjuk, magnószalagot találnak, mit kezdenek vele? Honnan fogják tudni, hogy üres szalagról van szó, vagy felvettek rá valamit?

Napjainkban már-már felfedeztük az antianyag meg az antinehézkedés titkait. És vajon holnap e titkok gyakorlati felhasználásához nehéz szerkezetre lesz

236

szükség, vagy ellenkezőleg, zavarba ejtően könnyűre? A fejlődő technika nem válik bonyolultabbá, hanem egyszerűsödik, olyannyira csökkenti a berendezést, hogy végül alig látható. Kaldeus varázslat című könyvében Lenormand egy az Orpheuszmítoszra emlékeztető történetet elbeszélve azt írja: „A régmúlt időkben On papjai hangok segítségével vihart keltettek, és templomaikat felépítendő, akkora köveket emeltek a levegőbe, amilyeneket ezer ember sem tudna megmozdítani." Walter Owen pedig: „A hangrezgés erő... A kozmikus művet rezgések tartják fenn, amelyek egyúttal meg is semmisíthetnék." Ez az elmélet nem esik messze a modern felfogásoktól. A holnap fantasztikus lesz: ezt mindenki tudja. De talán duplán is az lesz, megszabadít bennünket attól a gondolattól, hogy a tegnap alpári volt.

A hagyományunk, vagyis az emberiség legrégebbi szövegeinek összessége irodalmi, vallásos, bölcseleti alaptételeket nyújt nekünk. Na és ha olyan halhatatlan emlékekről van szó, amelyeket olyan emberek öntöttek formába, akik réges-régen eltávolodtak attól az időtől, amelyben az átköltött, kiszínezett események lejátszódtak? Vagy technikailag, tudományosan legalább a miénkhez hasonlóan fejlett, ha nem sokkal fejlettebb civilizációk halhatatlan emlékeiről? Mit árulnak el a hagyományaink ebből a szempontból?

Először is a tudomány veszedelmes. A XIX. századi ember szemében ez meglepő ötlet lehetett. De mi már tudjuk, hogy két bomba, a Nagaszakira, illetve Hirosimára ledobott bomba elegendő volt 300 000 ember elpusztítására, és hogy ezek a bombák már felettébb elavultak, hogy egy ötszáz tonnás kobaltlövedékkel a világ legnagyobb részén ki lehetne irtani az életet.

Azután hogy kapcsolatba léphetünk nem földilényekkel. Ami képtelen volta XIX. században, de a

237

V.

miénkben már nem az. Már nem elképzelhetetlen, hogy amiénkkel párhuzamos világok vannak, amelyekkelsikerülhet kapcsolatot létesítenünk.53 A rádióteleszkópoktízmilliárdnyi fényév távolságból érkező hullámokatfognak, amelyeknek modulációjából

arrakövetkeztethetünk, hogy talán üzenetről van szó. Az Ohiói Egyetem csillagásza, John Krauss váltig állítja, hogy 1956. június 2-án a Vénuszról érkező jeleket fogott. A Princetoni Intézetbe pedig állítólag a Jupiterről érkeztek jelek.

Végül a hagyomány szerint minden, ami megtörtént az idők kezdetétől fogva, nyomot hagyott az anyagban, az űrben, az energiában, és felfedezhető. Ugyanezt mondja egy olyan nagy tudós, mint Bowen Az időkutatás című munkájában, s ezt az elméletet ma a kutatók többsége osztja.

Újabb ellenvetés: egy nagyod fejlett műszaki és tudományos civilizáció nem tűnik el teljesen, nem semmisül meg egészen.

Válasz: „Mi, civilizációk ma már tudjuk, hogy halandók vagyunk." Éppen a legfejlettebb technikákban rejlik annak a kockázata, hogy teljesen elpusztíthatják azt a civilizációt, amelyben születtek. Minden erőmű, minden fegyver, minden telekommunikációs adó-vevő, minden villamos és atom- készülék, egy szó, mint száz, minden műszaki szerkezet az energia-előállításnak

ugyanazon elve alapján működik. Valamilyen láncreakció következtében ezek az eszközök a legnagyobbtól a legapróbbig felrobbanhatnak. Az adott civilizáció minden anyagi készlete és emberiségének nagy része elpusztul. Csak olyasmi marad fenn, ami nem igazán jellemző erre a civilizációra, és csak olyan emberek maradnak életben, akik többé-kevésbé a társadalom peremén éltek. Akik

238

53 A látható világgal párhuzamos világok létezése mindenütt felbukkan a jelenkori kutatásokban. Lásd pl. az Industries

Atomiques 1958. 1. sz.-ban (17. o.) E. C. G. Stuckuelberg cikkét.

életben maradnak, visszatérnek az egyszerűséghez. A katasztrófa után nem maradnak fenn csak esetlenül rögződött emlékképek első pillantásra legendásnak, misztikusnak ható történetek, az ilyesmiből származik a paradicsomból való kiűzetés témája meg az az érzés, hogy az anyag belseje nagy veszedelmeket, nagy titkokat rejt. Az apokalipszis után minden kezdődik elölről: „A Hold vérszínű volt, az ég úgy húzódott össze, mint a pergamentekercs."

Az ausztrál kormány járőrei 1946-ban elkalandoztaks

Uj-Guinea ellenőrizetlen magaslati területeire, és valamilyen titokzatos vallásos révületben találták ott az embereket: a „cargo" kultusza volt születőben. A „cargo" szó azt jelentette, hogy a bennszülöttek kereskedelmi árut kaptak: dobozos konzervet, üveges szeszt, paraffinolajas lámpát stb. Ezeknek az embereknek, akik jószerint még a kőkorszakban éltek, ekkora gazdagsággal találkozni mindenképp felkavaró élmény lehetett. De vajon csakugyan saját kezűleg a fehér ember csinálja ezeket a pompás dolgokat? Az lehetetlen. Azok a fehérek, akikkel mi találkozunk, minden bizonnyal képtelenek a saját ujjaikkal ilyen csodálatos tárgyakat készíteni. Legyünk józanok, gondolhatták az új-guineai bennszülöttek: látta valaki valaha is, hogy egy fehér ember elkészített valamit? Nem, de háta fehérek amúgy is olyan titokzatos dolgokat csinálnak: mind egyformán öltöznek például. Olykor leülnek egy fémdoboz elé, amelyiken számlapok vannak, és hallgatják a belőle kiáradó furcsa hangokat. Jeleket rónak fehér lapokra. Mindez bizonyosan varázserejű szertartás, amelynek segítségével megtisztelik isteneiket, akik azután elküldik nekik a „cargót". A bennszülöttek azután próbálják utánozni a

239

V.

„szertartásokat": igyekszenek európai módra öltözni, konzervdobozokba beszélnek, bambuszszárat szúrnak le a kunyhóik elé, amelyek antennára emlékeztetnek. És a „cargóra" várva, álleszállóhelyeket építenek.

Rendben van. És ha az őseink ugyanígy képzelték volna kapcsolataikat a fejlettebb civilizációkkal? Itt van a hagyomány, azaz a „szertartások" tanítása, amelyek valójában egy másik tudás értelmében véghezvitt értelmes cselekedetek voltak. Esetleg mi is gyerekesen utánoztuk azokat a szokásokat, mozdulatokat, irányításokat, amelyeket nem értettünk meg, nem kapcsoltunk holmi bonyolult valósághoz, mert nem fogtuk fel, és arra számítottunk, hogy e mozdulatok, szokások, irányítások révén hozzájutunk valamihez. Valamihez, ami csak nem akar jönni: holmi „égi" mannához, amely valójában Olyan úton jött, amelyet mi nem tudtunk elképzelni. Sokkal könnyebb szertartásokhoz folyamodni, mint a tudást megszerezni, könnyebb isteneket kitalálni, mint technikákat megérteni. Mindehhez hozzá kell tennem, hogy sem Bergier, sem én nem szándékozunk minden szellemi nekibuzdúlást anyagi tudatlansággal magyarázni. Éppen ellenkezőleg. A mi szemünkben létezik szellemi élet. Ha

Isten túltesz a valóság minden formáján, akkor találunk majd rá Istenre, ha a teljes valóságot megismerjük. Es az emberben van elég képesség ahhoz, hogy megértse az egész világegyetemet, s talán Isten a világegyetem és még valami.

De folytassuk csak nyitott szellemi gyakorlatunkat: mi a helyzet, ha az, amit mi ezoterizmusnak nevezünk, tulajdonképpen csak egyfajta egzoterizmus? Hátha az emberiség legrégebbi szövegei, amelyeket mi szentnek tekintünk, csak valamely technikai valóságok

240

elfuserált tolmácsolásai, szemfényvesztő leegyszerűsítései, harmadkézből származó beszámolók, enyhén meghamisított emlékek? Mi úgy állítjuk be ezeket a régi szent szövegeket, mintha teljesen nyilvánvalóan szellemi „igazságokat", bölcseleti jelképeket, vallásos képzeteket fejeznének ki. Ez azért van, mert olvasás közben csak önmagunkra hagyatkozunk, ami kis belső emberi titkaink töltenek ki bennünket: a jót szeretem, és rosszat cselekszem,. élek és meg fogok halni stb. Erteni véljük a szerkezeteket, a villámokat, a mannát, az apokalipszist, mert szellemi és lelki világunk így testesíti meg őket. Hozzám szólnak, hozzám, nekem. Es ha valamely más létező világok eltorzult, távoli emlékéről van szó, vagy arról, hogy a Földön más kutató, tudásra törő, tevékeny népek jártak? Képzeljék el, hogy a réges-régi időkben fogni tudták és megértették a Világegyetem más értelmes lényeitől érkezett üzeneteket, és a bolygóközi látogatók hálózatot építettek ki a Földön, meg kozmikus kereskedelmet létesítettek.

Képzeljék el, hogy valamely szentélyben a mai napig is vannak olyan feljegyzések, diagramok, beszámolók, amelyeket az eltelt évezredek során alig tudtak kisilabizálni a szerzetesek, a régi titkok letéteményesei, akik azonban nem elég képzettek, hogy minden összefüggésben megértsék e titkokat, s szüntelenül újraértelmezik, kivetítik őket. Pontosan ugyanúgy, ahogyan egy új-guineai varázsló tenné, ha meg akarná fejteni azt a papírlapot, amelyen a New York és San Francisco közti repülőjáratok menetrendje áll. Végső soron pedig itt van önöknek Gurgyijev könyve, a Belzebub meséi unokájának, tele elképesztő nyelven megfogalmazott, ismeretlen elgondolások

241

V.

adataival. Gurgyijev azt állítja, hogy ő hozzáfért a „forrásokhoz". Ám ezek a források már csak ferdítések. Ezredkézből tolmácsolja őket, hozzátéve a saját elgondolásait; az ember lélektanából kiindulva alkotja meg jelképrendszerét: az aztán az ezoterizmus.Az USA belföldi repülőjáratainak

reklámtájékoztatójából: „Bárhol lefoglalhatja helyét. A foglalási kérést elektronikus robot táplálja be. A robot olyan helyet foglal le önnek, amilyet csak ön óhajt. A jegyet, amelyet ön kézhez kap, úgy perforálják majd... stb." Képzeljék el, mi sülne ki ebből az ezredik fordításban, amazóniai nyelvjárásban, olyan emberek munkája nyomán, kik soha életükben nem láttak repülőgépet, fogalmuk sincs róla, mi a robot, és nem ismerik a tájékoztatóban szereplő városok nevét. És akkor most tessék elképzelni azt az ezoteristát, aki ezt a szöveget olvassa, a régi bölcsesség forrásaiba kapaszkodik, és magyarázatot keres az emberi lélek természetére.

Ha az idők kezdetén létezett ismeretrendszeren alapuló civilizáció, akkor voltak kézikönyvek. Az alkimista ismeret kézikönyvei lehetnének a katedrálisok. Nem lehetetlen, hogy a kézikönyveket teljesen vagy részben megtalálták, áhítatosan megőrizték és vég nélkül másolgatták olyan szerzetesek, akiknek nem annyira az volt a feladatuk, hogy megértsék, inkább hogy megőrizzék őket. Számtalanszor lemásolták, kiszínezték, átfogalmazták, értelmezték, de nem a magasrendű és bonyolult régi ismeretek, hanem a rákövetkező kor csekély ismeretei alapján. De végeredményben minden kiteljesedett, valóságos technikai, tudományos ismeret a szellem természetének, a lelki élet forrásainak alapos

242

ismeretét vonja maga után, és magasrendű tudati állapothoz vezet. Ha az „ezoterikus" szövegekből kiindulva - még, ha csak olyanok is, amilyennek itt mi leírtuk őket - az emberek el tudtak jutni e magasrendű tudat csúcsára, bizonyos tekintetben fel tudták venni a kapcsolatot az elsüllyedt civilizációk csodáival. Az sem lehetetlen, hogy kétfajta „szent szöveg" létezik: valamely régi műszaki ismeretről tanúskodó töredékek és pusztán vallásos jellegű, isteni sugallatú szövegtöredékek. Mivel nem akadt támpont, amely szerint különválaszthatták volna, hát összekeverték a kettőt. Es persze mind a két esetben egyformán szent szövegekről van szó.

Szent az értelem kalandja, amelyet e földön folyton újra kell kezdeni, de amely mégis mindig újra progresszív. Es Isten szent tekintettel figyeli ezt a kalandot, s szemmel tartja ezt a kalandot.

Ha megengedik, ezt a tanulmányt vagy inkább ezt a kísérletet egy történettel fejezzük be. Egy fiatal amerikai író,

Walter M. Miller elbeszélésével. Mélységes öröm fogott el

bennünket, Bergier-t meg jómagamat, amikor rábukkantunk. Reméljük, önöknek is úgy fog tetszeni,

mintnekünk!

243

Walter M. Miller Jr.

HOZSÁNNA NÉKED, LEIBOWITZ!54

A utah-i Francis Gerard testvér talán soha nem fedezte volna fel a szent dokumentumokat, ha nem toppan elébe a zarándok a sivatag kellős közepén, ahol ő a nagyböjti szertartásnak tett eleget. Most látott különben először igazi ágyékkötős zarándokot, ahogyan a nagy könyvben meg van írva, az ifjú szerzetes mégis rögtön tudta, hogy nem csalás, nem ámítás, az illető valódi. A zarándok hórihorgas vénember volt, hagyományos botra támaszkodva sántikált; az arcán bozontos, az áll tájékán sárga foltos szakáll, a vállán átvetve bőr vizestömlő. A fején széles karimájú szalmakalap, lábán saru, derekát, ágyékát piszkos és viseltes zsákvászon takarta. Ebből állt az öltözete, és az északi sziklás ösvényen haladva (hamisan) fütyörészett. Vélhetően a Leibowitz Testvérei apátság felé tartott, tíz kilométernyi távolságra, délfelé.

Amint megpillantotta az ifjú szerzetest a kősivatagban, a zarándok abbahagyta a fütyörészést, és kíváncsian méregetni kezdte a fiút. Francis testvér óvakodott megszegni rendházának a böjti napokra előírt hallgatási szabályát; elfordította tehát a tekintetét, s folytatta munkáját, hatalmas köveket rakott egymásra, hogy ideiglenes lakhelyét megvédje a farkasoktól.

244

54 Ez az elbeszélés a szerző azonos című regényének alapja; a fordítás Békés András 1988-as munkájának

felhasználásával készült

VI.

A kizárólag kaktuszgyümölcsből álló tíznapos étrendjétől kissé legyengült ifjú szerzetes úgy érezte, szédül, de azért folytatta munkáját. Egy ideje táncolt előtte a táj, és sötét foltok úszkáltak körülötte; ezért aztán eleinte arra gondolt, hogy a szakállas ember csupán délibáb, amelyet az éhezésnek köszönhet... De kisvártatva maga a zarándok oszlatta el kételyeit:- Hé! Hahó!... - rikkantotta oda vígan, kedves, dallamos hangon. Mivel a hallgatási fogadalom miatt nem felelhetett, az ifjú szerzetes szemét lesütve, félénken elmosolyodott.- Ez az út az apátságba vezet? - próbálkozott újra a vándor.

A novícius még mindig a földre szegezte a tekintetét, helyeslőleg bólintott, azután lehajolt, fölvett egy krétának való fehér kődarabot.

- És mit csinál itt a sziklák közt? - kérdezte a zarándok közelebb lépve.

Francis testvér sietve lehajolt, és egy széles, lapos kőre a „magány és hallgatás" szavakat írta. Ha a zarándok tud olvasni - ami statisztikailag valószínűtlen volt -, talán megérti, hogy a puszta jelenléte bűnre csábítja a vezek-lőt, és lesz olyan kegyes, hogy minden különös figyelmeztetés nélkül visszavonul.

- Vagy úgy! - szólt a szakállas.Egy pillanatig mozdulatlanul nézegette maga körül a

köveket, azután botjával rábökött egy nagy kőre.- Tessék! - mondta, r Ez épp jó lesz neked... Na, sok

szerencsét, adja az ég, hogy minél előbb találd meg a szavad.

Francis testvér nem értette meg mindjárt, hogy az idegen azt akarta mondani: Szó, nagy Sz-szel; egyszerűen azt gondolta, hogy az ember süketnémának hitte. Futó pillantást vetett a zarándok után, aki most megint fütyörészve távolodott, igyekezett néma áldást küldeni utána, jó utat kívánni neki, azután folytatta kőművesmunkáját, sietett felépíteni kis, koporsó alakú

245

menedékét, amelyben majd nyugovóra térhet úgy, hogy húsa nem csalogatja ide a falánk farkasokat.

Feje felett gomolyfelhők égi nyája húzott el, útban a hegyek felé, hogy elárasszák őket nedves áldásukkal, miután kegyetlenül becsapták a sivatagot.. . kis időre jóleső enyhülést hozott, eltakarva a perzselő napot, ilyenkor a testvér sebesen dolgozott, legapróbb mozdulatát is halk fohásszal kísérve, hogy bizonyosan megtalálj a elhivatottságát, mert hiszen az volt a cél, azt kereste a sivatagi böjtölés alatt.

Végül Francis testvér megragadta a követ, amelyre a zarándok felhívta a figyelmét... és noha a munka hevében kipirult, most elfehéredett hirtelen, azon nyomban elengedte a szikladarabot, mint aki kígyót markolt.

Fémdoboz rozsdállott a lába előtt, részben belesüppedve a köves talajba.

Mohó kíváncsiságában az ifjú szerzetes már-már felkapta, de mégis hátrált egy lépést, sebtében keresztet vetett, latin szavakat mormolva.

- Vade retro, Satanas! - tette hozzá, rózsafüzére keresztjével fenyegetőzve. - Távozz, gaz csábító!

Csuhája alól parányi szenteltvíztartót kapott elő, minden eshetőségre meghintette a dobozt.

- Tűnj el, ha az ördög műve vagy!Ám a doboz egyáltalán nem akart eltűnni, sem

felrobbanni, sem kénbűzt kibocsátva összezsugorodni.

Szép nyugodtan a helyén maradt, a rácsöppentett szenteltvíz elpárolgott a sivatagi szélben.

- Ámen! - fohászkodott neki a szerzetes, letérdelt, és felvette a tárgyat.

A kavics közt egy órán át püfölte a dobozt egy nagy kődarabbal, hogy kinyíljon. Miközben így munkálkodott, eszébe jutott, hogy ezt a régészeti leletet - mert szemmel láthatóan az volt - talán az ég küldte, hogy jelezze: elismeri elhivatottságát. De mindjárt el is vetette az ötletet, mert idejében eszébe jutott apátjának szigorú intése is, miszerint nem szabad arra számítani, hogy

246

VI.

elhivatottságának látványos vagy csodás bizonyságát kapja majd. Azért hagyta oda az apátságot, hogy a sivatagban negyvennapos böjtöt tartson, és áldozata révén odafentről kapjon ihletet a szent rendbe való belépéshez. Nincs szüksége semmiféle látomásra, semmiféle égi hangra: ezek a jelek a szemében csupán hiábavaló és terméketlen nagyravágyásról tanúskodnának. Nagyon is sok novícius tért meg a sivatagból előérzetektől, jóslatoktól és égi látomásoktól hemzsegő történetekkel, úgyhogy a kiváló tisztelendő apát úr erélyesen fellépett minden állítólagos csodával szemben.

- Ebben csakis a Vatikán dönthet - dörmögött -, távolról sem szabad isteni megnyilatkozásnak tekinteni azt, amit egy közönséges napszúrás okoz.

Akármi volt is a tárgy, Francis testvér a lehető legnagyobb tisztelettel bánt az ócska ládikával, miközben szorgosan püfölte, hogy kinyíljon.

A doboz hirtelen felpattant, tartalma a földre borult, az ifjú szerzetes úgy érezte, borzongás fut végig a hátán. Maga a régiség tárulkozik ki előtte! Szenvedélyesen érdekelte a régészet, nem akart hinni a szemének, felvillant az agyában, hogy Jeris testvért megeszi a sárga irigység - de mindjárt elhessegette ezt a kevéssé keresztényi gondolatot, és hálát adott az égnek, hogy ilyen kinccsel-ajándékozta meg.

Izgalmában reszketve nyúlt a ládikóban lévő tárgyakhoz, próbálta szétválogatni őket. Korábbi tanulmányai alapján felismert egy csavarhúzót -ezzel a szerszámfélével régente menetes fémrudacskát mélyesztettek a faanyagba - meg egy éles ollószerűséget. Talált egy furcsa, fanyelű - de a fa már elrothadt -, vastag rézvesszőből álló szerszámot, amelyhez még néhány olvadt ólomdarab is ragadt - ezt nem tudta azonosítani. Volt még ott egy kis tekercs fekete, tapadós szalag, amelyet túlságosan megviseltek az elmúlt évszázadok, így nem tudható, mire használhatták, azután sok fém- és üvegapróság. A

247

legtöbbjük kicsiny, hengeres tárgy volt, mindkét végén vékony drótszállal, ezeket a hegyi pogányok amulettnek tekintették, néhány régész azonban azt állította, a legendás machina analytica maradványai, s még a tűzözön előttről származnak.

Francis testvér gondosan tanulmányozta a tárgyakat,.és maga mellé, egy nagy, lapos kőre rakosgatta őket, az iratokat utoljára tartogatta. Mint egyébként mindig, a dokumentumok jelentették a legnagyobb felfedezést, hiszen túlélték az egyszerűsítés korának ádáz máglyatüzeit, melyeken ott hamvadtak el még a legszentebb iratok is, miközben a tudatlan csőcselék rikoltozott.

A kincses dobozban két ilyen felbecsülhetetlen irat, valamint 3 kis kézírásos fecni lapult. Az értékes papírok mind törékenyek, repedezettek voltak, így aztán a szerzetes nagyon óvatosan bánt velük, csuhájával védte őket a szél elől. Különben az alig olvasható szöveget özönvíz előtti angol nyelven fogalmazták, ezt a régi nyelvet, éppúgy, mint a latint, már csak a szerzetesek használták, meg a vallási szertartások. Francis akadozva silabizálta a szöveget, menetközben ismerte fel a szavakat, de nem nagyon értette, mit jelentenek valójában. Az egyik fecnin ez állt: „ 1 font virsli, 1 doboz savanyú káposzta Emmának." A másodikon pedig: „1040. sz. adóbevallási űrlapot hozni és kitölteni." A következőre, a harmadikra az illető csak számokat írt egymás alá, összeadta őket, azután az előző összeg meghatározott százaléka és még egy szó állt: „Rosseb!" A szerzetesnek halvány sejtelme sem volt, mit jelentenek azok az írások, ellenőrizte a számításokat, és nem talált bennük hibát. „

A ládikában lévő két további irat közül az egyik még szorosan össze is volt tekerve, és ha valaki ki akarta volna tekerni, bizonyosan darabokra törik. Francis testvérnek csak á „Turf" szót sikerült elolvasnia, azután visszatette a dobozba, hogy majd később tanulmányozza, ha már restaurálták és tartósították.

248

VI.

Azután a másik összehajtogatott dokumentumot vette a kezébe; a hajtogatások olyan merevek voltak, hogy annyira merte csak megvizsgálni, amennyire be tudott kukucskálni az összehajtogatott rétegek közé.

Szemlátomást bonyolult, kék alapon fehér vonalakkal rajzolt hálózati rajz volt!

Francis testvér megint beleborzongott a felfedezés örömébe. Kék nyomatot talált, olyan régi, ritka dokumentumot, amelyet a régészek nagyon sokra becsültek, és amelyen a tudósok és az erre szakosodott tolmácsok általában olyan nehezen igazodtak el.

De a hihetetlen áldás, ez a fantasztikus lelet még további meglepetésekkel szolgált: a dokumentum alsó sarkaiban látható szavak közt Francis testvér rendje alapítójának a nevét fedezte fel: Boldog Leibowitzét!

Az ifjú szerzetes keze olyan vadul remegett, hogy attól félt, kárt tesz a törékeny, felbecsülhetetlen dokumentumban. Ekkor eszébe jutottak a zarándok utolsó szavai: „...minél előbb találd meg a Szavad, fiú!" És ő most valóban a nagybetűs Szót találta meg, a hívó égi szót! A Viktória szavát, nagy V-vel, mint a Vere dignum vagy a Vidi aquam V-je, amely fenséges és ünnepélyes, mint a missale díszes betűi!

Még egy pillantást vetett a kék nyomatra, meg akart győződni, hogy nem álmodik, azután hálaimát rebegett:

- Beaté Leibowitz, orapro me... Sancte Leibowitz, exaudi me... - és ez utóbbi megfogalmazás meglehetősen merész volt, hiszen a rendalapítót még nem avatták szentté!

Megfeledkezvén az apát intelmeiről, Francis testvér felpattant, és a láthatár déli peremét kémlelte, arrafelé, amerre a vászon ágyékkötős vén vándor elindult. A

s

zarándok azonban réges-rég eltűnt... Bizonnyal az Ur angyala volt és - ki tudja? - talán maga Boldogságos Leibowitz volt, személyesen. Vagy talán nem ő mutatta meg neki azt a helyet, ahol a káprázatos kincset felfedezheti, midőn profetikus búcsúszavakat intézve hozzá, megjelölte, melyik követ kellene elmozdítania?.

249

Az ifjú szerzetes rajongó töprengéseibe merült, egészen addig, amíg a lenyugvó nap vérbe nem borította a hegyeket, amíg az alkonyi árnyak meg nem sűrűsödtek körülötte. A közelítő éj csak akkor ragadta ki merengéséből. Arra gondolt, hogy az imént szentesített elhivatottság nem feltétlenül óvja meg a farkasoktól, ezért sietve befejezte védőfalát. Amikor megjelentek a csillagok, újra felszította a tüzet, és megszedte magának kaktuszgyümölcsadagját. Azon a maréknyi száraz gabonán kívül, amelyet vasárnaponként egy pap hozott ki neki, ez volt az egyetlen tápláléka. Az is megesett vele, hogy mohón nézett a környező sziklákon átcikázó gyíkokra - és álmait olykor falánk lidércek háborították.

Aznap éjjel az éhség mégis háttérbe szorult agyában. Tulajdonképpen a legszívesebben csapot-papot hagyva, az apátságba rohant volna, hogy elmesélje testvéreinek mesés találkozását és csodás felfedezését. Természetesen erről szó sem lehetett. Elhivatottság ide, elhivatottság oda, a böjt végéig itt marad, és úgy tesz, mintha semmi különös nem történt volna.

Katedrálist emelünk ezen a helyen! - álmodozott a tűz mellett. Es képzeletben már látta is a fenséges épületet, amelyet a régi város romjain emelnek, és amelyet büszke harangjaival több kilométeres körzetben láthatnak majd.

Végre elszunyókált, és amikor felébredt, a tűzből már csak kihunyó zsarátnok maradt. Hirtelen úgy érezte, nincs egyedül a sivatagban.

Tágra nyitott szemmel kémlelte a mindent elborító homályt, és akkor vette észre, hogy szegényes hajlékában az utoljára felparázsló tűz mögül a sötétben felfénylik egy farkas szeme. Az ifjú szerzetes nagyot kiáltott, és egyetlen ugrással eltűnt földbe vájt vackában.

A kiáltással, állapította meg magában, ahogy reszketve lapult a rőzse és a kövek védelmében, nem szándékosan szegte meg a hallgatás parancsát. Fektében magához szorította, simogatta a fémdobozt, és

250

VI.

imádkozott, hogy gyorsan teljenek el a próbatétel napjai, miközben odafent körös-körül kaparásztak a mancsok.

Éjszakánként farkasok ólálkodtak a szerzetes nyomorúságos táborhelye körül, a sötétben visszhangzott halálüvöltésük, napközben pedig az éhezés, a hőség meg a kegyetlen napsütés kínzó lidércei gyötörték Francis testvért. Aki különben egész nap rőzsét szedett a tűzhöz, meg imádkozott, igyekezett legyőzni türelmetlenségét, amellyel a negyven nap elteltét, a böjt végét jelző nagyszombatot várta.

Mire azonban végre felvirradt az áldott nap, az ifjú szerzetes túlságosan legyengült az önmegtartóztatástól,

s

semhogy lett volna ereje örülni. Ólmos fáradtság kerítette hatalmába, nagy nehezen bekötötte tarisznyáját, napszúrás elleni védekezésül a szemébe húzta csuklyáját, és kincset érő ládikáját a hóna alávette. Azután, hamvazószerda óta ledobva tizenöt kilót, nekivágott bizonytalan, tíz kilométeres útjának, amely az apátságától elválasztotta. A kapuba érve kimerülten összeesett; a testvérek, akik fogadták, és serényen gondozásba vették szegény kiszáradt porhüvelyét, azt mesélték, hogy delíriumában szüntelenül valamilyen vászon ágyékkötős angyalról beszélt, és Boldog Leibowitzot emlegette, buzgón megköszönve neki, hogy feltárta előtte a szent relikviákat, továbbá még a Turf szót hajtogatta.

Jövendöléseinek híre gyorsan terjedt a közösségben, hamarosan az apát úr fülébe is eljutott, aki a fegyelemért felelt, és aki rögtön összeszorította állkapcsát.

- Azonnal kéretem! - mondta olyan hangon, amelytől még a legnagyobb lajhárok is szaporán szedték a lábukat..

Amíg az apát úr a novíciusra várt, türelmetlenül mászkált fel s alá, haragja nőttön-nőtt. Nem mintha bármi kifogása lett volna a csodák ellen, nem, távolról sem... Noha a csoda nagyon nehezen fért össze a lelki

251

irányítás kívánalmaival, a jó apát mégis keményen hitt a csodában, hiszen maga a hite is ezen alapult. De megkövetelte, hogy a csodát ellenőrizzék, igazolják és hitelesítsék az előírt formában, a megszabott rendelkezések értelmében. Amióta a tiszteletre méltó Leibowitzot boldoggá avatták, ezek a bolondos ifjú szerzetesek valóban lépten-nyomon csodát véltek felfedezni. . Bármilyen érthető is ez a csoda iránti hajlam, nem szabad elnézőnek lennie. Persze minden szerzetesrend, amely méltó nevére, sokat ad arra, hogy alapítóját szentté avassák, számon tartva minden apróságot, amely hozzájárulhat, de mindennek van határa! Egy ideje az apát azt tapasztalta, hogy szerzeteseinek nyája teljesen kicsúszott a keze közül, s a novíciusok olyan buzgón vadásztak a csodákra, hogy nevetségessé tették Leibowitz

s

albertiánus rendjét, olyannyira, hogy még Uj-Vatikánban is gúnyolódtak velük.

Ezért aztán az apát úr el volt szánva a büntetésre: mostantól fogva minden csoda terjesztőjére dorgálás vár. Ha a csoda hamis, a felelősnek lakolnia kell fegyelmezetlenségéért és hiszékenységéért; ha viszont valódi csodáról van szó, amelyet a későbbi ellenőrzések igazolnak, az előzőleg kirótt penitencia mindazoknak a büntetésével fog felérni, akik kegyelmi állapotot élveznek.

Abban a pillanatban, amikor az ifjú novícius félénken kopogtatott az ajtaján, a jóságos atya éppen befejezte töprengését, így tehát az alkalomhoz illő hangulatban volt, vagyis a legjámborabb álca mögé rejtett dührohammal küszködött.

- Gyere be, fiam! - szólt ki barátságosan.- Az apát úr hívatott? - kérdezte a novícius, és

elragadtatottan mosolygott, amikor meglátta az apát asztalán a dobozt.- Igen - felelte kissé habozva a tisztelendő atya. - Vagy talán illendőbb volna - folytatta -, ha én kerestelek volna fel, ha már ilyen híres személyiség lettél, igaz?

252

VI.

- O, dehogyis, apát uram! - tiltakozott Francis testvér elpirulva és szinte fuldokolva.

- Tizenhét éves vagy, és nyilvánvalóan hülye, mi?- Ehhez nem férhet kétség, apát uram.

- Milyen oktalan okot tudsz felhozni arra, hogy elhivatottságot érzel magadban a rendre?- Semmilyet, magister meus. Csak szegény bűnös vagyok, hiúságom megbocsáthatatlan.- És még csak tetézed hibáidat - ordította az apátságfeje -, ha azt állítod, hogy akármid is megbocsáthatatlan!

- Való igaz, atyám. Féreg vagyok én.Az apát visszanyerte éber nyugalmát, ajka jeges

mosolyra húzódott.- Vagyis hajlandó vagy magadba szállni - folytatta - és visszavonni hagymázas félrebeszélésed arról az angyalról, aki megjelent neked, és átadta ezt a. - megvető mozdulattal a fémdobozra mutatott - ezt az ócska limlomot? Francis testvér megrezzent, és félénken lehunyta a szemét.- Félek. félek, hogy nem tehetem, ó, magister meus -suttogta.

- Mit beszélsz?

- Nem tagadhatom le, amit a saját szememmel láttam, tisztelendő atyám.

- Tudod, hogy most mi vár rád?- Igen, tisztelendő atyám.- Rendben van. Akkor készülj hozzá.A novícius megadó sóhajjal húzta fel a csuháját a

derekáig, és ráhajolt az asztalra. Ekkor az apát jókora mogyorópálcát vett elő a fiókjából, és tízszer egyvégtében a szerzetes hátsó felére húzott. (Minden ütés után kötelességtudó „Deo gratias!"-szal felelt a novícius, cserében az alázatosság leckéjéért, ahogyan el is várták tőle.)

- Nem akarod meggondolni magad, fiam? - kérdezte az apát leengedve csuhája ujját.

- Nem tehetem, tisztelendő atyám.

253

A pap hirtelen hátat fordított neki, és egy pillanatra elhallgatott.

- Helyes - folytatta most metsző hangon. - Elmehetsz. Csak azt ne hidd, hogy ebben az esztendőben a többiekkel együtt leteheted az ünnepélyes fogadalmat.,

Francis testvér könnyek közt ment vissza a cellájába. A többi novícius felöltheti a rend öltözetét, neki pedig még egy évet kell várnia, újabb nagyböjtöt tartania a sivatagban, a farkasok közt, elhivatottságot találni, pedig milyen szilárdan meggyőződött róla, hogy már megadatott neki...

Az elkövetkező hetekben legalább az a vigasz kijutott a boldogtalannak, hogy meggyőződhetett róla: az apátnak nem volt egészen igaza, amikor „ócska limlomnak" nevezte a fémdoboz tartalmát. A régészeti leletek szemmel láthatóan nagy érdeklődést keltettek a testvérek körében, sok időt szenteltek a szerszámok megtisztogatásának és rendszerezésének; az írásos leleteket is próbálták helyreállítani és értelmezni. Még az a hír is elterjedt a közösségben, hogy Francis testvér csakugyan Boldog Leibowitz valódi relikviáit fedezte fel - nevezetesen egy tervrajzot vagy kék nyomatot, amelyen szerepel az alapító neve, és amelyen még valamely barnás foltok is találhatók. (Esetleg Leibowitz vére? Az apát úr amellett kardoskodott, hogy almaié.) Mindenesetre a térkép Isten kegyelmének 1956. évéből származott, vagyis a rend tiszteletre méltó alapítójával egy korból.

Boldog Leibowitzról egyébiránt nagyon keveset tudtak; története a múlt ködébe veszett, amelyet még inkább elhomályosított a rárakódó legenda.

Bizonyosra vehető, hogy Isten próbára akarta tenni az emberfajt, s megparancsolta az akkori tudósoknak - köztük volt Boldog Leibowitz is -, hogy tökéletesítsenek egynémely ördögi fegyvert, s az ember e fegyverekkel néhány hét leforgása alatt elpusztította a civilizáció nagy részét, ezzel együtt fajtársai közül is rengeteget kiirtott. Ez volt a tűzözön, amelyet pestis és egyéb járványok

254

VI.

követtek, végül jött a kollektív téboly, amely az egyszerűsítés korához vezetett. Ebben a korszakban az emberiség utolsó képviselőin őrjöngő bosszúvágy lett úrrá, és ízekre szaggattak minden politikust, mérnököt, tudóst; azonkívül elégettek minden olyan munkát és iratot, amely esetleg újra a rontó tudomány útjára csábíthatná az emberiséget. Sose látott gyűlölettel üldözték az írást, a tanult embert, olyannyira, hogy az „együgyű" szó lett végül is a becsületes, engedékeny és erkölcsös polgár szinonimája.

Hogy megmeneküljenek az együgyű szürkék haragjától, a még életben maradt tanult emberek anyaszentegyházunk kebelén kerestek menedéket. Az egyház befogadta őket, szerzetesi csuhát húzott rájuk, és megpróbálta megmenteni őket a csőcselék üldözésétől. Ez azonban nem mindig járt sikerrel, mert sok kolostorba betörtek, elégették a feljegyzéseket, a szent könyveket; a menedéket keresőket pedig minden teketória nélkül felakasztották. Ami Leibowitzot illeti, ő a ciszterciekhez menekült. Fogadalmat tett, papi ruhát öltött, és tizenkét év elteltével engedélyt kapott egy új szerzetesrend megalapítására, amelyet Albertus Magnusnak, Szent Tamás tanítójának, a tudósok patrónusának emlékére albertiánus rendnek neveztek. Az új rend célja az volt, hogy mind a szent, mind a világi kultúrát megőrizze, és tagjainak legfőbb feladata, hogy a jövendő nemzedékeknek átadja azokat a ritka könyveket és iratokat, amelyeket sikerült megmenteni a pusztulástól, és amelyeket a világ minden sarkában rejtegettek. Végül néhány együgyű rájött, hogy Leibowitz egykor tudós volt, és felakasztották. Az általa alapított rend azonban tovább működött, és amikor újra szabad volt a dokumentum birtoklása, a rend tagjai vállalkoztak rá, hogy sok régi munkát emlékezetből leírnak. A másolók emlékezete azonban véges volt (egyébként is kevés olyan nagy műveltségű testvér akadt köztük, aki még a fizika tudományát is megértette), a másoló barátok idejük tetemes részét a szent szövegeknek, valamint a

255

szépirodalmi és a társadalmi kérdésekkel foglalkozó munkáknak

s

szentelték. így azután az emberi ismeretek hatalmas tárházából csak szánalmas kis kézzel írt gyűjtemény maradt.

A szerzetesek a sötétség hat évszázada múltán is tanulmányozták, újra meg újra lemásolták szegényes kincsüket. Vártak. A legtöbb megmentett szöveg hasznavehetetlen volt nekik, némelyikből a szó szoros értelmében egy mukkot sem értettek. A jó szerzeteseknek azonban az is vigasz volt, hogy az ismeret birtokában vannak, megmenthetik, továbbadhatják, mert hiszen ez a kötelességük, még ha az általános sötétség kora újabb tíz évezredig tart is...

A utah-i Francis Gerard testvér a következő évben visszatért a sivatagba, és ismét magányos böjtöt tartott.s

Újfent visszament a kolostorba, elgyengülten és összeaszottan, és megint hívatta az apát úr, aki kérdőre vonta, hajlandó-e végre visszavonni meghökkentő kijelentéseit.

- Nem tehetem, atyám - ismételte -, nem tagadhatom le, amit a saját szememmel láttam.

Az apát úr pedig Krisztus nevében újra megbüntette, és újra úgy döntött, hogy el kell halasztani a fogadalomtételt.

A fémdobozban talált iratokat közben tanulmányozás végett egy szemináriumra bízták, miután másolatot csináltak róluk. Francis testvér azonban novícius maradt, továbbra is arról a csodálatos szentélyről ábrándozott, amelyet majd a lelőhelyen fognak emelni.

- Micsoda megátalkodott makacsság! - toporzékolt az apát. - Ha az a zarándok, akiről makacsul regél ez az ostoba, valóban az apátságunkba indult, hogyhogy sohasem láttuk? . Még hogy ágyékkötős zarándok, ugyan!

Az ágyékkötő-ügy mégis piszkálta az apát csőrét. A hagyomány értelmében ugyanis amikor Boldog

256

VI.

Leibowitzot felakasztották, zsákvászon csuklyát húztak a fejére.

Francis testvér hét évet töltött el novíciusként, hét nagyböjti próbatételt állt ki a sivatagban, és igen nagy jártasságra tett szert a farkasüvöltés utánzásában. Testvérei mulattatására holdtalan éjszakákon gyakran az apátság közelébe gyűjtötte a falkát... Nappal a konyhában szolgált, a kőpadlót súrolta, és tovább tanulmányozta a régmúlt korok emlékeit.

Aztán egy napon a jelzett szemináriumból küldött érkezett az apátságba, szamárháton, és nagy örömhírt hozott:

- Már bizonyos - jelentette ki -, hogy a közelben talált dokumentumok származása valóban a megjelölt időpontra tehető, a tervrajz pedig valamilyen módon kapcsolódik boldogságos alapítójuk pályafutásához. Elküldték Új-Vatikánba, ahol alaposabban fogják tanulmányozni.

- Vagyis - érdeklődött az apát - mindent egybevetve, valódi Leibowitz-emlékről lehet szó?

A fullajtár nemigen tartotta fontosnak az állásfoglalást, csak felhúzta a szemöldökét.

- Azt mondják, hogy Leibowitz özvegy volt, amikor felszentelték - vetette közbe. - Természetesen, ha megtudhatnánk elhunyt hitvese nevét.Amire viszont az apát ráncolta a szemöldökét, mert eszébe jutott, hogy az egyik fecnin szerepelt egy női név. Nem sokkal ezután hívatta Francis testvért.

- Úgy érzem, gyermekem - mondta határozottan sugárzó arccal -, megérett rá az idő, hogy letedd ünnepélyes fogadalmadat. Engedd meg nekem, hogy ebből az alkalomból gratuláljak ahhoz a türelemhez és kitartáshoz, amelyről tanúbizonyságot tettél. Természetesen többé szóba sem kerülhet a találkozásod. azzal a. azzal a sivatagi ámokfutóval. Jó „együgyű" vagy, letérdelhetsz, ha áldást akarsz kapni tőlem.

257

Francis testvér mélyet sóhajtott, és izgalmában elájult. A tisztelendő atya megáldotta, azután magához térítette, és fogadalmát vette, mely szerint vállalja a szegénységet, a szüzességet, az engedelmességet és a szerzet rendjének megtartását.

Nem sokkal később a Leibowitz Testvérek albertiánus rendjének újonnan felszentelt szerzetesét a másolóterembe rendelték, az öreg Horner szerzetes mellé, és mindjárt -szépséges olajágat meg pufók angyalkát ábrázoló miniatűrökkel díszítve - egy algebrakönyvet kezdett másolni, oldalanként.

- Ha óhajtod - tájékoztatta Horner fakó hangon -, hetente öt órát a saját munkádnak szentelhetsz, amit te választasz - természetesen jóváhagyásunkkal. Ha nincs kedvenc könyved, akkor szabadon választott munkaként másolhatod a Summa Theologicát55, valamint az Encyclopedia Britannica ránk maradt töredékeit.

Az ifjú szerzetes eltöprengett ezen egy pillanatig.- Fordíthatom arra az időt, hogy egy szép másolatot

csinálok a Leibowitz-féle kék nyomatról?- Hát. nem is tudom, fiam - felelte Horner testvér

szemöldökét ráncolva. - Tisztelendő apát urunk. szóval mintha kissé érzékeny volna erre. Végtére is - adta be a derekát az ifjú másoló könyörgése hallatán - én engedélyt adok rá, nem kell hozzá sok idő, úgyis hamar készen leszel vele.

Francis testvér megszerezte a létező legfinomabb pergament, és több hetet töltött el azzal, hogy habkővel nyújtotta, tükörsimára csiszolta a bőrt, majd végül vakító hószínűre fehérítette, utána hónapokon át tanulmányozta a kincset érő dokumentumot, mígnem fejből tudta a

vonalakat, az egymás hegyén-hátán sorjázó mértani rajzolatokat, az érthetetlen jeleket. Végül már úgy érezte, képes behunyt szemmel is lerajzolni az elképesztően bonyolult iratot. Ezután több héten át kutatott a kolostor könyvtárában, hátha talál olyan okmányokat, amelyek lehetővé teszik, hogy legalább valamilyen halvány sejtelme legyen a rajz jelentéséről.

258

Nyilvánvaló, hogy Aquinói Szent Tamás Summájáról van szó

VI.

Jeris testvér, a szintén a másolóteremben dolgozó ifjú szerzetes, aki előszeretettel ugratta csodás sivatagi látomásai miatt, egyszer azon kapta, hogy épp ezen a munkán buzgólkodik.

- Megtudhatnám - kérdezte a vállán áthajolva -, mit jelent a „tranzisztoros vezérlőrendszer a 6-B egységhez"?

- Nyilvánvalóan ez a tárgy neve, amelyet a rajz ábrázol - mondta Francis kissé mérgesen, hiszen Jeris testvér csak az okmány feliratát olvasta el.

- Kétségkívül... De mit ábrázol?- Na de. természetesen tranzisztoros

vezérlőrendszert a 6-B egységhez.Jeris testvér felnevetett, és az ifjú másoló érezte,

hogy elpirul.- Úgy gondolom - folytatta -, hogy az ábra inkább

elvont fogalmat ábrázol, mint konkrét valamit. Véleményem szerint ez a tranzisztoros vezérlőrendszer esetleg transzcendentális értékű absztrakció.

s

- Es ezt az absztrakciót vajon mely nemű ismeret körébe utalná? - érdeklődött tovább Jeris, még mindig gúnyosan.

- Na, lássuk csak. - Francis testvér habozott egy picit, aztán folytatta; - Tekintettel arra, hogy mivel foglalkozott Boldog Leibowitz, mielőtt a rendbe lépett volna, én azt mondanám, hogy ezt a mára elfeledett s egykor elektronikának nevezett tudomány körébe sorolhatjuk.- Ez valóban szerepel a ránk maradt szövegekben. De mit jelent tulajdonképpen?- Ezt is megtudhatjuk a szövegekből: az elektronika tárgya az elektron volt, az egyik ránk maradt töredékes forrás úgy határozta meg, mint a semmi negatív görbületét56.- Elbűvöl a fogékonyságod, testvér! - lelkendezett Jeris. - Es azt is meg tudnád mondani, mi a negatív semmi?

Francis testvér zavarában elvörösödött.- Szóval a negatív semmi görbülete - bosszantotta

kíméletlenül Jeris testvér -, de valami pozitív csak van benne? Merem remélni, Francis testvér, hogy ha minden

259

erődet beleadod, összehozol nekünk valamit. Kétség sem férhet hozzá, hogy végül a kezünkben lesz az a híres elektron. De mihez kezdünk majd vele? Hova tesszük? Talán a főoltárra?

- Fogalmam sincs róla - vágott vissza bosszúsan Francis testvér -, amint hogy azt sem tudom, mi volt az elektron, és mire használhatták. De valami idebenn azt súgja nekem, hogy létezett, mást nem mondhatok.

A képromboló Jeris elnevette magát, sarkon fordult, és visszament dolgozni. Ez a kellemetlenkedés elszomorította Francis testvért, de nem hűtötte le lelkesedését dédelgetett terve iránt. Amint minden adatot, amelyet a kolostor könyvtárában ki tudott bányászni, összegyűjtött arról az elveszett tudományról, amelyben Leibowitz kitűnt, néhány vázlatot csinált a pergamenjére másolandó tervrajzról. Magáról az ábráról

kellő gonddal pontos másolatot fog készíteni, mivel nem sikerült kiderítenie, mit jelent. Ehhez tustintát használ; a tervrajz számaihoz és felirataihoz azonban színes tintát és díszes írásjeleket. Azt is elhatározta, hogy a sivár mértani egyhangúságot galamb- és angyaldíszekkel, zöld szőlőindával, aranyos gyümölccsel és szikrázóan tarka madarakkal, sőt, uram bocsá', egy-egy ravasz kígyóval fogja feloldani. A mű legtetejére rajzolja a Szentháromság jelképét, legaljára pedig ellenpontként a rend sodronying címerét. Boldogságos Leibowitz tranzisztoros vezérlőrendszere ily módon méltó keretet kap, mondanivalója egyszerre szól majd a tekintetnek és a szellemnek.

Amikor első vázlatát befejezte, félénken átnyújtotta Horner testvérnek.

- Úgy látom - aggodalmaskodott kissé az agg szerzetes -, hogy e munka sokkal több idődbe telik majd, semmint gondoltam... De nem számít: folytasd. Gyönyörű rajz, valóban az.

260

56 Pontos meghatározás (amelyet Léon Brillouin prof. fogalmazott meg, és amelyet a Nobeldíjas Robert Andrews

Mulliken is elfogadott). Ha az ember nem ismeri a környezetet, azaz a mi fizikánk összetett szerkezetét, csakugyan

érthetetlen

VI.

- Köszönöm, testvér.Horner testvér az ifjú szerzetesre kacsintott.- Megtudtam - súgta neki bizalmasan -, hogy a

Boldog Leibowitz szentté avatásához szükséges formaságok elintézését sürgetik. így aztán valószír nű, hogy a mi tisztelendő atyánk már nyugtalankodik amiatt, amit tudsz.

A fontos hírt természetesen mindenki tudta. Leibowitz szentté avatása réges-rég eldöntött dolog, de jó pár évbe beletelik, amíg a szertartáshoz szükséges adalékokat összeszedik. Sőt még az is előfordulhat, hogy az öt-dög ügyvédje talál valami kifogást, amellyel meghiúsíthatja a tervezett avatást.

Hosszú hónapok múltán Francis testvér végre elővette gyönyörű pergamenjét, és szerelmetes buzgósággal rajzolgatta a finom vonalakat, a bonyolult kacskaringókat és az elegáns, aranyszínű levéllel díszített iniciálékat. Rettentő hosszadalmas munkába fogott, ha tisztességesen el akarja végezni, több évre lesz szüksége. A másoló szemét persze kemény próbára tette a munka, és olykor hosszú hetekre kénytelen volt abbahagyni tevékenységét; attól félt, hogy a fáradtság okozta mulasztás az egészet tönkreteheti. Szép lassan mégis alakult a mű, s olyan káprázatosnak ígérkezett, hogy máris sereglettek az apátság szerzetesei, és csodálattal bámulták. Egyedül Jeris testvér zsörtölődött.

- Nem értem, miért nem töltöd valami hasznosabbal az idődet.

Mert ő maga csakugyan díszes pergamen lámpaernyőket csinált a templomi olajlámpákra.

Ezenközben az idős Horner ágynak esett, állapota rohamosan romlott. Advent elején testvérei már a gyászmisen énekeltek érte, és porhüvelyét az eredendő földbe helyezték. Az apát úr Jeris testvért nevezte ki utódjául a másolóterem felügyelőjének, s ó irigységében rögvest ki is használta a helyzetet, és utasította Francis testvért, hagyja abba remekművét. Legfőbb ideje, intette, hogy lemondjon a gyerekségeiről; csináljon csak

261

ő is lámpaernyőt. Francis testvér biztos helyre dugta virrasztása gyümölcsét, és zúgolódás nélkül engedelmeskedett. Miközben a lámpaernyőket festegette, azzal vigasztalódott, hogy Jeris testvér lelke egy napon Horner testvéréhez csatlakozik a Paradicsomban, hiszen végső soron a másolóterem csupán előszobája az öröklétnek. És akkor, ha Isten is úgy akarja, Francis testvér befejezheti félbehagyott művét.

Az isteni gondviselés azonban már Jeris testvér eltávozása előtt beleszólt a dologba. A következő nyáron öszvérháton baktató püspök kért bebocsáttatást a kolostor kapuján, egyházi méltóságokból álló népes kísérettel. Azzal

s

bízta meg az Új-Vatikán - adta elő -, hogy legyen Leibowitz szentté avatásának a posztulátora, s azért jött, hogy számba vegye mindazt, amit az apát úr tud, minden olyan adatot, amely küldetését elősegíti; különösen azt szeremé részletesebben megtudni, hogyan jelent meg állítólag a Boldog, hogyan tisztelte meg e keggyel bizonyos Francis Gerard utah-i testvért.

Uj-Vatikán küldöttét melegen fogadták, ahogy illik. A főpapi látogatók--nak fenntartott lakosztályban szállásolták el, és bőkezű kiszolgálásban részesítette hat ifjú novícius, akiknek a lelkére kötötték, hogy elégítsék ki minden kívánságát. A legfinomabb borokat bontották fel, a legkülönlegesebb szárnyasokat tűzték nyársra, sőt még a főpap szórakoztatásáról is gondoskodtak: minden estére több hegedűst és egész csapat bohócot szerződtettek a kedvéért.

A püspök látogatásának harmadik napján a jó apát magához hívatta Francis testvért.

- Di Simoné eminenciás úr beszélni óhajt veled -mondta neki. - Légy szíves, fékezd meg a fantáziádat, különben szíjat hasítunk a hátadból, tetemed a farkasoknak vetjük oda, csontjaidat pedig szenteletlen földbe temetjük. Menj békével, fiam, az eminenciás úr vár.

262

VI.

Francis testvért felesleges volt figyelmeztetni, hogy tartsa a száját. Ama távoli nap óta, amelyen lázas volt, és megeredt a nyelve, még az első sivatagi böjtje után, egy teremtett léleknek sem szólt egy árva szót sem a zarándokkal való találkozásáról. De aggodalommal tapasztalta, hogy a legnagyobb egyházi méltóságok hirtelen éppen ez iránt a zarándok iránt érdeklődtek, így aztán szíve hevesen vert, amikor a püspök színe elé állt.

Ijedelme azonban teljesen alaptalannak bizonyult. A főpap nyájas, idős úr volt, akit felettébb érdekelt a kis szerzetes pályafutása.- No már most - szegezte neki pár pillanatnyi udvariaskodás után -, beszélj nekem arról, hogyan találkoztál a ti Boldog alapítótokkal.- De eminenciás uram! En sosem mondtam, hogy Boldog Leibo...

- Persze, fiam, persze... Itt van nálam egy leírás arról a jelenésről. A leghitelesebb forrásokból merítve vetették papírra. Csak arra kérlek, olvasd el. Aztán vagy megerősíted, vagy helyesbíted, ha kell. Természetesen csak hallomás alapján állították össze. Valójában egyedül te

s

számolhatsz bé hitelesen a történtekről. Úgyhogy szeretném, ha nagyon alaposan átolvasnád.

Francis testvér átvette a főpaptól a vaskos paksamétát, és a hivatalos beszámolót egyre növekvő balsejtelemmel olvasta. A balsejtelem nemsokára rémületté fokozódott.

- Mintha elsápadtál volna, fiam - jegyezte meg a püspök. - Talán valami tévedést találtál?

- Na de. na de. nem így volt. egyáltalán nem így történt! - ágált elszörnyedve a szerencsétlen szerzetes. Csak egyetlenegyszer láttam, és annyi volt az egész, hogy megkérdezte tőlem, merre kell jönni az apátságba. Azután botjával arra a kőre bökött, amelyik alatt megtaláltam az ereklyéket.

- Szóval semmi mennyei muzsika, ha jól értem?

- Semmi.

263

- Glória sem övezte a fejét, rózsaszőnyeg se nőtt a lába nyomán?- Isten látja a lelkemet, eminenciás uram, tanúsíthatom, hogy semmi ilyesmi nem volt!- Jó, jó - sóhajtott a püspök. - Tudom, a messziről jött emberek mindig túloznak.

Miveí csalódottnak látszott, Francis testvér buzgón mentegetőzni kezdett, a jövendő szent ügyvédje azonban leintette:

- Nem tesz semmit, fiam - vigasztalta. Epp elég bizonyított csoda áll a rendelkezésünkre, hála istennek!. Mindenesetre azokból az iratokból legalább annyi hasznunk lett, hogy megtudtuk, mi volt tisztelt alapítótok feleségének a neve, aki egyébként, mint tudod, meghalt, mielőtt a férjét pappá szentelték.

- Csakugyan, eminenciás uram?- Igen. Emilynek hívták.Di Simoné eminenciás úr ugyan csalódott az ifjú

szerzetes beszámolójában, amelyet a zarándokkal való találkozásáról adott, azért öt teljes napot töltött azon a helyen, ahol Francis a fémdobozt találta. Lapátot meg csákányt vivő fiatal novíciusok serege kísérte. Rengeteget ástak, azután ötödnap este a püspök visszatért az apátságba, gazdag ereklyelelettel, többek közt egy alumíniumdobozzal, benne valamilyen kiszáradt magma maradékával, amely talán valaha savanyú káposzta volt.

Mielőtt távozott az apátságból, benézett a másolóterembe, és látni kívánta azt a másolatot, amelyet Francis testvér csinált a híres Leibowitz-féle kék nyomatról.

A szerzetes tiltakozott, hogy ugyan, semmiség az egész, de azért reszkető kézzel a főpap elé tette.

- Ejha! - rikkantotta a püspök (legalábbis így értették). -Be kell fejezned ezt a munkát, fiam, be kell fejezned!

A szerzetes mosolyogva Jeris testvérre pillantott. A társa azonban sietve elfordította a fejét. Másnap Francis

264

VI.

testvér hadrendbe állította lúdtollait, az aranyfüstöt és az ecseteket.

. M é g mindig azon dolgozott, amikor egy másik küldöttség érkezett a kolostorba Új-Vatikánból. Ezúttal népes csapat jött, fegyveres őrök kísérték, hogy a hosszú úton megvédjék a rablók ellen. A csapat élén, büszkén megülve fekete öszvérét, fején apró szarvval és ajkán hosszú, hegyes agyarral ékeskedő főpap páváskodott (legalábbis később több novícius ezt tanúsította). Mint advocatus diaboli mutatkozott be, őt bízták meg azzal, hogy minden módon szembeszálljon Leibowitz szentté avatásával, és jövetelének célja az volt, hogy utánanézzen bizonyos képtelen híreszteléseknek, amelyeket a hisztériás kis szerzetesek terjesztenek, és amelyek eljutottak Új-Vatikán legfelsőbb hatóságaihoz is. Az ember csak ránéz az ilyen küldöttre, és máris bizonyos benne, hogy ez aztán nem teketóriázik.

Az apát udvariasan köszöntötte, és megmutatta a számára elkészített vaspriccset egy déli fekvésű cellában, miután szíves elnézését kérte azért, hogy a vendégszobák, sajnos, egészségügyi okokból ideiglenesen lakhatatlanok. Az új vendég beérte a kíséretében lévő személyek szolgálataival, a refektóriumban megosztotta a szerzetesekkel a kását meg a főzeléket.

- Úgy hallom, idegrohamaid vannak, és el szoktál ájulni -szegezte Francisnak, amikor a szerzetes elébe állt. - Hány elmebajos vagy epilepsziás volt az őseid vagy a közeli rokonaid közt?

- Nem volt, excellenciás uram.- Ne szólíts excellenciásnak! - dühöngött a főpap. - Es

tudd meg, hogy kiszedem belőled az igazságot!Úgy beszélt erről a formaságról, mint valamilyen

egyszerű kis műtétről, és nyilvánvalóan azt gondolta, hogy réges-rég meg kellett volna már csinálni.

265

- Tudsz róla - folytatta -, hogy dokumentumokat mesterségesen lehet öregíteni, igaz?

Francis testvér nem tudott róla.- Hát azt tudod-e, hogy Leibowitz feleségét Emilynek

hívták, és hogy az Emma egyáltalán nem e név becézett változata?

Francis erről sem tudott valami sokat. Csak arra emlékezett, hogy amikor ő gyerek volt, a szülei bizonyos beceneveket olykor elég hanyagul használtak.

„Na és - gondolta magában - meg vagyok róla győződve, hogy Boldog Leibowitz - legyen áldott! - nagyon jól tudta, mit csinál, amikor Emmának nevezte a feleségét..."

Ekkor az új-vatikáni küldött olyan dühödt, olyan heves szemantikai előadást rögtönzött, hogy a szerencsétlen kis szerzetes azt hitte, menten megzavarodik. A viharos kihallgatás végén azt sem tudta, találkozott-e valaha életében zarándokkal vagy sem.

Elutazása előtt az advocatus diaboli is látni akarta a Leibowitz-nyomat wuminált másolatát, amelyet Francis rajzolt, s a boldogtalan vacogva nyújtotta elébe. A főpap ezúttal nem tudott szóhoz jutni; nyeldekelt, és valósággal erőlködve szólalt meg:

- Elénk képzelőerőd van - ismerte el -, de hát ezt már mindannyian tudjuk, igaz?

A küldött szarva több centivel megrövidült, és a főpap

s

még aznap este visszaindult Új-Vatikánba.

.Múltak az évek, árkokat mélyítettek a szerzetesek fiatal arcára, megezüstözték a halántékukat. A kolostorban az élet ment a maga útján, a szerzetesek továbbra is elmerülten másoltak, éppúgy, mint azelőtt. Jeris testvérnek egy napon az az ötlete támadt, hogy sajtót csináltat. Az apát megkérdezte,, hogy minek,- amire ő azt felelte:

266

VI.

- A termelés fokozására.s

- O, igazán? - csodálkozott a tisztelendő atya. - Na és mit kezdenél ebben a tudatlanságára oly büszke világban azzal a sok irománnyal? Talán eladnád a parasztoknak, hogy begyújtsanak vele?

Jeris testvér halálsápadt lett, vállat vont, és a kolostor másolói megmaradtak a lúdtollnál.

Végre egy tavaszi reggel, valamivel nagyböjt előtt újabb küldönc érkezett a kolostorba, és nagyon jó, felettébb jó hírt hozott: a Leibowitz szentté avatásához szükséges iratcsomó összeállt, a Szent Kollégium hamarosan összeül, és az albertiánus rend alapítóját nemsokára beiktatják a szentek naptárába.

A bejelentést örömmámor fogadta az apátságban, a közben megöregedett apát, aki már közel járt második gyerekkorához, magához rendelte Francis testvért, és azt szuszogta neki:

- Őszentsége meghívott az Isaac Edward Leibowitz szentté avatására rendezendő ünnepségekre. Készülj fel az útra! - Es dohogva hozzátette: -Aztán nehogy most megint elájulj nekem itt!

Az ifjú szerzetes Új-Vatikánba vezető útja legalább három hónapba, esetleg többe is beletelhetett, bizonyos mértékig attól függően, hogy mekkora távolságot tud Francis megtenni, mielőtt a rablók megfosztják a szamarától.

Egyedül és fegyvertelenül indult útnak, csak a koldulócsészéjét vitte magával. Leibowitz ábrájának illuminált másolatát a kebelébe rejtette, és imádkozott, hogy az úton el ne lopják tőle. Igaz, a rablók tudatlanok, nem vennék semmi hasznát. A szerzetes elővigyázatosságból fekete kötést viselt a jobb szeme fölött. A parasztok babonás népség voltak, és gyakran meghátráltak már a szemmelverés fenyegetésétől is.

Két hónappal az apátság elhagyása után találkozott a szerzetes a neki rendeltetett rablóval, egy sűrű erdőn

267

átvezető hegyi ösvényen, távol minden emberi településtől. Alacsony termetű, de szemmel láthatóan bikaerős férfi volt. Szétvetett lábbal állt az ösvényen, vaskos karját összefonta a mellén, miközben nézte a szamáron közelgő szerzetest. Úgy látszott, a rabló egyedül van, csak egy kés a fegyvere, de övéből még ezt sem húzta ki. A szerzetesnek csalódást okozott ez a találkozás: lelke mélyén valójában egész úton egyre csak azt remélte, hogy mégis összeakad a régi zarándokkal.

s

- Állj! - parancsolt rá a rabló.

A szamár megállt. Francis testvér hátratolta a csuklyáját, hogy előtűnjék a fekete kötés a szemén, és reszkető ujjával megérintette, mint aki valamely szörnyű látványt akar leleplezni a szövet felemelésével. Az ember azonban hátravetette a fejét, és fölnevetett, mintha a sátán kacagott volna. A szerzetes ördögűző fohászt mormogott magában, de szemlátomást nem hatott a rablóra.

- Ez már jó ideje nem fog rajtunk - mondta. - Na, mozgás, most már szállj le, szaporán!

Francis testvér elmosolyodott, vállat vont, és minden további ellenkezés nélkül leszállt.

- Jó napot, uram! - mondta nyájasan. - Elviheti a szamarat, azt hiszem, a séta jót fog nekem tenni.

Es már indult is tovább, a rabló azonban útját állta.- Megállj! Vetkőzz le anyaszült meztelenre!

Szeretném látni, mi van a motyódban!A szerzetes megmutatta a koldulócsészéjét,

tehetetlenségre utaló mozdulattal, ami csak újabb megvető kacajt váltott ki a rablóból.

- Ezt a koldustrükköt is láttam már - mondta gúnyosan áldozatának -, de a múltkori koldusnak egy fél hekló arany volt a csizmájába eldugva. Na, gyerünk, vetkőzz!

A szerzetes engedelmeskedett: az ember átkutatta a ruháját, nem talált benne semmit, és visszaadta.

- Most lássuk - folytatta -, mi van a motyódban.

268

VI.

- Csak iratok, uram - szabadkozott a szerzetes -, csak a tulajdonosnak fontosak, senki másnak.

- Na, bontsd ki, ha mondom!Francis testvér némán engedelmeskedett, és a

pergamen díszítményei mindjárt megcsillantak a napon. A rabló meglepetten füttyentett.

- Jópofa! Na, ezt biztosan szívesen látná az asszony a kunyhó falán! Szegény szerzetes azt hitte, most aztán vége, és szíve mélyéből, halkan imádkozni kezdett:- Uram, ha azért küldted, hogy próbára tegyél, akkor segíts, hogy férfiként haljak meg, hogy csak szolgád testén át vehesse el!- Na, csomagold be nekem ezt a holmit! - mordult rá a rabló, aki már döntött.- Kérem, uram - jajdult fel Francis testvér -, csak nem fog elvenni egy embertől valamit, amit egy egész életen át csinált?. Tizenöt évembe telt ennek a kéziratnak a feldíszítése, és.- Micsoda? - szakította félbe a rabló. - Ezt te csináltad? Es harsányan felröhögött.

- Igazán nem értem, mi olyan mulatságos ebben, uram. - tiltakozott enyhén elpirulva.

- Tizenöt év?! - hüledezett a férfi két nevetőgörcs közt. -Tizenöt év! Es ugyan miért, ha szabad tudnom? Ezt a vacak papírt? Tizenöt évig?... Haha!

Két kézzel megragadta az illuminált lapot, és már-már széttépte. Ekkor Francis testvér térdre rogyott az ösvényen.

- Jézus Mária, Szent József! - sikoltotta. - Az isten szerelmére, uram!

A rabló kissé megenyhült; földre dobra a pergament, és röhögve kérdezte:

- Képes lennél megbirkózni ezért a papírdarabért?- Ahogy óhajtja, uram! Mindent megteszek, amit csak akar. Felálltak egymással szemben. A szerzetes sebtében keresztet vetett, és kérte az ég segedelmét, eszébe jutott, hogy valaha a birkózás az istenek által jóváhagyott sport volt - azután a küzdőtérre lépett.

269

Három másodperc múlva a szerzetes nyöszörögve feküdt egy tömör izomhegy alatt, a gerincét éles kövek gyötörték.

- Na jó! - mondta szerényen a rabló, felállt, és fogta a pergament.

A szerzetes térden csúszott utána, és összekulcsolt kézzel, kétségbeesetten kérlelte:

- Szavamra - gúnyolódott a rabló -, még a csizmámat is megcsókolnád, ha akarnám, hogy visszakapd a képedet!

Francis testvér szó nélkül utána vetette magát, odaadóan megcsókolta a győztes csizmáját.

Ez még a hétpróbás gazembernek is sok volt. A rabló káromkodva a földhöz vágta a kéziratot, a szamárra kapott és elment... Francis testvér az értékes dokumentumra vetette magát, és a keblére szorította. Azután a rabló nyomába eredt, áradozva kérte rá az ég áldását, és hálálkodott azs

Úrnak, amiért ilyen önzetlen rablót is teremtett.Amikor azután a rabló a szamárral együtt eltűnt a fák

mögött, a szerzetest valami szomorúság kerítette hatalmába, hogy ugyanis miért pazarolt tizenöt évet az életéből erre a pergamendarabra... Fülébe csengtek a rabló szavai: „És miért, ha szabad tudnom?..." Igen, csakugyan, miért is?

Francis testvér gyalog folytatta útját, ábrándozva, csuklyás fejét leszegve. Egy pillanatra még az is eszébe villant, mi lenne, ha a bozótba dobná az irományt, hadd mossa el az eső. Az apát úr azonban jóváhagyta

s

elhatárolását, mely szerint elviszi Új-Vatikánba, és odaajándékozza az ottani hatóságnak. A szerzetesnek eszébe jutott, hogy nem mehet üres kézzel, így azután megnyugodva folytatta útját.

Elérkezett az óra. Francis testvér valósággal elveszettnek érezte magát a hatalmas, fenséges bazilikában, megsemmisült a színek és hangok csodás gazdagságában. Amikor a tévedhetetlen Szentlelket,

270

VI.

minden tökély jelképét megidézték, felállt egy püspök - Di Simoné eminenciás úr volt, a szent posztulátora, amint a szerzetes felismerte -, és kérte Szent Pétert, hogy XXII. Leó őszentsége képében nyilatkozzék meg, s egyben felhívta a gyülekezetet, hogy figyelmes alázattal hallgassa a következőkben elhangzó ünnepélyes szavakat.

E pillanatban a pápa nyugodtan felállt és kihirdette, hogy mostantól fogva Isaac Edward Leibowitz szent. Megvolt. A hajdani kis technikus már az égi falanxhoz tartozik. Francis testvér mindjárt buzgó imát címzett új patró-nusához, miközben a kórus a Te Deumot énekelte.

A szentatya fürge léptekkel a kihallgatási terembe ment, s oly hirtelen perdült be, hogy Fráncis testvérnek meglepetésében a lélegzete is elállt; alig tudott szóhoz jutni. De gyorsan letérdelt, hogy megcsókolja a halászgyűrűt, és hogy a pápa megáldja. Amikor felemelkedett, azon kapta magát, hogy a háta mögött szorongatja a szép illuminált pergament, mintha szégyellné megmutatni. A pápa megértve, miért van olyan nagy zavarban, elmosolyodott.

- Ajándékot hozott nekünk a mi fiunk? - kérdezte.A szerzetes nagyot nyelt, ostobán bólintott, és végül

átnyújtotta kéziratát, amelyet Krisztus helytartója hosszan, szótlanul nézett, teljesen rezzenetlen arccal.

- Semmiség - hebegte Francis testvér, aki úgy érezte, hogy minél tovább tart a pápa hallgatása, annál nagyobb az ő zavara -, silány holmi csupán, szegényes ajándék. Kicsit szégyellem is, hogy ennyi időt töltöttem.

Izgalmában torkára forrt a szó.A pápa azonban mintha nem is hallotta volna.- Mondd, fiam, érted te ezeket a jeleket, amelyeket

Szent Isaac használt? - kérdezte a pápa kíváncsian nézegetve a rejtélyes vonalú ábrát.

Francis testvér válaszképpen csak tagadóan csóválta a fejét.

271

- Bármit jelent is... - fogott hozzá a pápa, de aztán meggondolta magát, és egészen másról kezdett beszélni. -Mi nem azért részesítettünk ilyen kegyben egy szerzetest; hogy befogadtuk - világosította fel Francis testvért -, mert az egyházi méltóságoknak bármilyen hivatalos véleménye volna a zarándokról, akit ez a szerzetes állítólag látott. Azért fogadtuk így Francis testvért, mert meg akartuk jutalmazni, hiszen fontos dokumentumokat és szent ereklyéket talált. Úgy ítéltük meg leletét, hogy a mellékkörülményeket egyáltalán nem vettük tekintetbe.

A szerzetes dadogva köszönetet rebegett, miközben őszentsége újra a szépen kicirkalmazott ábra tanulmányozásába merült.

- Bármit jelent is - fejezte be imént elkezdett mondatát -, ez a pillanatnyilag száraznak látszó tudománymag egy szép napon életre fog kelni. -Mosolygott, és a szerzetesnek az volt az érzése, hogy rákacsintott. - És mi éberen fogjuk őrizni ama napig - fejezte be.

Francis testvér csak most vette észre, hogy a pápa fehér reverendája lyukas, és egész ruházata elég viseltes. Egy-két helyen agyonkopott a fogadószoba szőnyege is, a mennyezetről pedig itt-ott lehullott a vakolat.

De a falat borító polcokon rengeteg csodálatosan illuminált könyv sorakozott, amelyek érthetetlen dolgokról szóltak, amelyeket türelmesen újra meg újra lemásoltak olyan emberek, akiknek nem a megértés, csupán a megőrzés volt a feladata. Es a könyvek arra vártak, hogy eljöjjön az ő idejük.

- Isten áldjon, szeretett fiam!Es a tudás lángjának alázatos őrizője gyalogszerrel

indult vissza a messzi apátság felé. Amint a rabló leshelye

s

felé közeledett, lelke ujjongott. Ugy gondolta a kis szerzetes, ha nem találja ott a rablót aznap, hát leül és megvárja. Mert már tudta a választ a kérdésére.

272

MÁSODIK RÉSZ

Néhány év egészen

másutt

273

I.

Minden golyó egy zacskóban - A történész kétségei -Két műkedvelő különc - Az Ördög-tó fenekén -Antifasizmus, amelynek híre megy - Bergier meg én az égbekiáltó különösséggel szemben - Trója is legenda volt -A történelem késik - A közönséges látnivalótól a fantasztikus láthatatlanig - Az arany szkarabeusz dicsérete - A jövő hullámtörésének moraja - Nem csak rideg szerkezetek vannak

Párizsban a megszállás alatt az iskola-negyedben lakott egy különc öregember, aki úgy öltözött, mint egy XVII. századi kispolgár, csak Saint-Simont olvasott, gyertyafénynél vacsorázott, és spinéten játszott. Csak a fűszereshez meg pékhez járt ki, rizsporos parókájára kámzsát húzott, körköpenye alól kivillant fekete harisnyája és gombos cipője. A felszabaduláskor felzaklatta a zűrzavar, a lövöldözés, a népi megmozdulás. Egy szót sem értett az egészből, de úgy megijedt, és olyan dühös lett, hogy egy szép napon kiment az erkélyére, a kezében lúdtoll volt, mellfodrát meglobogtatta a szél, jó erősen, furcsa, egyedi hangon azt kiáltotta:

- Éljen Koblenz!Nem értették, különösnek találták, az izgatott

szomszédok ösztönösen megérezték, hogy ez a külön világban élő jóember tán magával az ördöggel paktált le, a kiáltás mintha német lett volna, felnyomakodtak, betörték az ajtót, leütötték az embert, meg is halt.

274

Ugyanaznap reggel egy egészen fiatal ellenálló százados, aki éppen elfoglalta az elöljáróságot, a tágas irodahelyiség szőnyegére szalmát szóratott, és gúlába rakatta a puskákat, hogy végre első történelemkönyve egyik illusztrációját átélje.

Ugyanekkor az Invalidusokban megtalálták a Teuton Rend Lovagjainak utolsó, hirtelen félbeszakított ülésén használt kellékeket: az asztalt, a tizenhárom karszéket, a lobogókat, a ruhákat, a kereszteket.

Leclerc seregének első harckocsija begördült az Orléans-i kapun, mint a németek bukásának lehengerlő bizonyítéka. Henri Rathenau vezette, akinek Salther nevű nagybátyja a nácizmus első áldozata volt.

Így eshet meg, hogy egy-egy civilizáció az adott történelmi pillanatban - a nagy megrázkódtatást elviselő emberhez hasonlóan - múltjának ezernyi pillanatát újraéli, látszólag érthetetlen válogatásban és sorrendben.

Giraudoux meséli, hogy egy pillanatra elszundikált a lövészárok figyelőállásában, miközben arra várt, hogy majd felválna felderítőútján elpusztult bajtársát. Apró szúrások érték az arcát: a szél cibálta a tetem ruháját, kinyitotta levéltárcáját, szétszórta a névjegyeit, s ezeknek a sarka szurkálta a költő arcát. Párizs felszabadulásának reggelén bizonyára egymás mellett röpködtek a jajszavakat és a Marseillaise-t felkapó szélben a koblenzi emigránsok, az 1830-as förradalmár diákok, a nagy német zsidó gondolkodók meg a Keresztes Lovag Testvérek névjegyei és ki tudja, még mi minden.

Ha megrázzuk a kosarat, minden golyó rendetlen összevisszaságban törekszik a felszínre, vagy inkább olyan rendben és súrlódások következtében, amelyeket a lehető legbonyolultabb módon lehetne csak rögzíteni, de talán ebből kiindulva felfedezhetnénk azokat a furcsán sokatmondó találkozásokat, amelyeket Jung jelentőségteljes véletleneknek nevez. Jacques Riviére csodálatos mondása illik a civilizációkra és történelmi pillanataikra is: „Az emberrel nem az történik, amit

275

I.

érdemel, hanem az, ami rávall." Napóleon valamelyik irkája e szavakkal végződik: „Szent Ilona - kis sziget."

Nagy kár, hogy a történész tudományához méltatlannak tartja a jelentős véletlenek számba vételét és vizsgálatát, merte találkozásoknak ugyan sajátos értelmezésük van, olykor váratlanul kilátást nyújthatnak a világegyetem másik arcára, ahol az idő már nem lineáris. A történész tudománya késésben van az általános tudományhoz képest, amely akár az embert, akár az anyagot tanulmányozza, egyre kisebbnek mutatja előttünk a múlt, a jelen és a jövő közti távolságot. A sors kertjében egyre keskenyebb ösvények választanak el bennünket a még teljesen érintetlen tegnaptól és a már tökéletesen kész holnaptól. Amint Main mondja, életünk „tágas terekre nyílik".

Van egy picike, roppant törékeny és szép virág, úgy hívják: árnyas kőtörőfű. De „festőszomorítónak" is nevezik. Csak amióta a fényképészet meg sok más új felfedezés megkíméli a festőket a külsőleges hasonlóság gondjától, azóta nem szomorítja őket. Ma mára legódonabb gondolkodású festő sem úgy ül le egy csokor virág elé, mint azelőtt. Tekintete nem a csokrot látja, hanem valami mást, vagy inkább a modell csak ürügy arra, hogy a közönséges szem elől elrejtőző színes valóságot megteremtse a művész. Megpróbálja kicsikarni az alkotás egy-egy titkát. Valaha megelégedett volna azzal, hogy lemásolja azt, amit a közönséges halandó lát, ha kósza tekintetével, révedő szemével végigpásztázza a tárgyakat. Beérte volna megnyugtató látszat ábrázolásával, és némiképp hozzájárult volna a valóság külső jegyeiről alkotott,

s

általánosan hazug gyakorlathoz. „O! Kiköpött hasonmása!" Csak hát aki köpköd, az beteg. Úgy látszik, a történész e fél évszázad alatt nem úgy fejlődött, mint a festő, és történelmünk éppolyan hamis, mint amilyen egy női mell, egy kiscica vagy egy csokor volt az 1890-es régi vágású festő dermesztő ecsetje nyomán.

276

„Ha nemzedékünk tiszta fejjel óhajtja megvizsgálni múltunkat - mondja egyik ifjú történészünk -, először le kell tépni azokat az álarcokat, amelyek felismerhetetlenné teszik történelmünk kézműveseit. Viszonylag új dolog, hogy egy csoport történész minden elkötelezettség nélkül erőfeszítéseket tesz az egyszerű valóság kiderítésére."

Az 1890-es festőnek ott volt a maga „megszomorítója". Mit mondhatunk egy mai történészről?! A legtöbb jelenkori tény az árnyas kőtörőfűre hasonlít: történészszomorítóak.

Egy kótyagos autodidakta néhány megalomániás körében megtagadja Descartes-ot, elsöpri a humanista kultúrát, legázolja a józan észt, Luciferhez fohászkodik, és meghódítja Európát, nem sok kellene hozzá, hogy az egész világot meghódítsa. A marxizmus az egyetlen olyan országban ereszt gyökeret, amelyet Marx terméketlennek talált rá. . London majdnem elpusztul a rázúduló rakétáktól, amelyeket eredetileg Holdra szállásra szántak. A térről és az időről való elmélkedés olyan bomba gyártásához vezetett, amelyik három másodperc alatt kétszázezer embert törölt el a föld színéről, és amelyik magának a történelemnek a

s

megsemmisítésével fenyeget. Árnyas kőtörőfű!A történész már-már kételkedik, hogy mestersége

gyakorolható. Arra pazarolja tehetségét, hogy siránkozik, mert nem tudta folytatni a mesterségét. A művészetekben és a tudományokban a halódás pillanataiban tapasztalható az ilyesmi: az író tíz kötetben fejti ki a nyelv tehetetlenségét, az orvos öt éven át tart előadásokat arról, hogy a betegségek maguktól gyógyulnak meg. A történelem most ilyen pillanatot él át.

Raymond Aron fásultan elvetve Thuküdidészt és Marxot, megállapítja, hogy sem az emberi szenvedélyek, sem pedig a dolgok gazdaságtana nem kellő magyarázat a társadalmi kalandokra. „Az összes hatást meghatározó összes ok - mondja bosszankodva - meghaladja az ember értelmi képességét."

277

I.

Baudin úr, az Intézetből, megvallja: „A történelem üres papír, amelyet az emberek úgy írnak tele, ahogy nekiktetszik."

René Grobsset pedig ezt a kétségbeesett, szívhez szóló sirámot bocsátja fel az üres égre:

„Vajon valóban történelem az, amit mi történelemnek hiszünk, úgy értem, birodalmak összeomlása, csaták, politikai forradalmak, jórészt véres dátumok? Megvallom önöknek, hogy én nem hiszem, és ha meglátok egy-egy iskolai tankönyvet, gondolatban legszívesebben a negyedrészét kihagynám...

Az igazi történelem nem a határok át- meg átrajzolása. Hanem a civilizációk története. A civilizáció pedig egyrészt a technika fejlődése, másrészt pedig a szellemiség fejlődése. Az embernek Olykor eszébe ötlik, hogy Vajon a politikai történelem jórészt nem élősködő történelem-e.

Az igazi történelem anyagi szempontból a technika története, amelyet álcáz és elnyom a politikai történelem, kisajátítva a helyét és még a nevét is.

De még inkább az ember fejlődése a szellemiségen belül az igazi történelem. Az emberiség rendeltetése az, hogy elősegítse a szellemi ember felszabadulását, önmegvalósítását, hogy segítsen neki azzá válni, ami -ahogyan egy bámulatos indiai mondás fogalmaz. Persze a nyilvánvaló történelem, a, szemmel látható történelem, a felületes történelem csak mészárszék. Ha a történelem csupán ennyi volna, nem maradna más hátra, mint becsapni a könyvet, és fohászkodni, hogy a nirvánában lépjünk az örök vadászmezőkre ... De én szeretném azt hinni, hogy a buddhizmus hazudott, és a történelem nem ez."

278

Az utóbbi ötven évben a fizikust, a vegyészt, a biológust nagy megrázkódtatások érték, ők is belebotlottak a maguk árnyas kőtörőfűjébe. De ők nem olyan nyugtalanok. Dolgoznak, haladnak. Sőt ezekben a tudományokban rendkívüli életerő van. Tessék csak összehasonlítani Spengler vagy Toynbee pókfelépítményéit a magfizika mindent elsöprő nyüzsgésével! A történelem zsákutcába jutott.

Bizonyára sokféle oka van, de minket a következő ragadott meg a legjobban:

Míg a fizikus vagy a pszichoanalitikus határozottan elvetette azt a gondolatot, hogy a valóság szükségszerűen kielégíti a józan eszünket, és a fantasztikus valóság mellett tört lándzsát; a történész ott maradt bezárkózva a karteziánizmusába. Amibe majdnem mindig belejátszik némi merőben politikai kishitűség.

Azt mondják, a boldog népeknek nincs történelme. Viszont azok a népek, amelyeknek. nincsenek szabadlövész meg költő történészei, több mint boldogtalanok: fuldokolnak, elárulták őket.

Ha a történész hátat fordít a fantasztikumnak, bizony sokszor előfordul, hogy fantasztikus hibákat követ el. Marxista létére akkorra jósolja az amerikai gazdaság összeomlását, amikor az Egyesült Államok a legnagyobb szilárdság és hatalom fokát éri el. Kapitalista létére akkorra teszi a kommunizmus nyugaton való kiszélesedését; amikor Magyarország fellázad. Holott a többi tudományban a most rendelkezésre álló adatokból kiindulva egyre jobban meg tudják jósolni a jövőt.

Az atomfizikus egymilliomod gramm plutóniumból óriás üzemet tervez, amely úgy működik, ahogyan elgondolták. Néhány álomból kiindulva, Freud úgy megvilágítja az emberi lelket, ahogyan még sohasem volt. Meg kell vallani, a

279

I.

kezdet kezdetén Freud meg Einstein elképesztő szellemi erőfeszítést tett. Mind a kettő egészen más valóságot talált ki, mint amilyet a józan adatok sugallnak. Kivetített gondolataikból kiindulva olyan tényeket rögzítettek, amelyeket azután igazolt a tapasztalat.

„A tudomány terén döbbenünk rá, hogy milyen elképesztően különös a világ" - mondja Oppenheimer. Mi meg vagyunk róla győződve, hogy a különösség elfogadása gazdagabbá teheti a történelmet:

Egyáltalán nem állítjuk, hogy mi olyan átalakításokat hajtottunk volna végre a történelmi módszerek terén, amilyet szeretnénk. De úgy véljük, az a kis vázlat, amelyet az önök színe elé tárunk, némi szolgálatot tehet a jövő történészeinek. Akár ösztönzéskénit, akár fékezésként. A hitleri Németország meghatározott arculatát választván vizsgálódásunk tárgyául, más témakörökre is alkalmazható kutatási módszer körvonalait szeretnénk kijelölni. Az útba eső fákat nyílfal láttuk el. De nem állítjuk, hogy már egyáltalán nem lehet eltévedni ebben az erdőben.

Mi olyan tényeket igyekeztünk összegyűjteni, amelyeket egy „rendes" történész dühösen és borzadva vetne el. Mi Maurice Renard jópofa meghatározása szerint, kis időre „műkedvelő különcök és csodaskriblerek" lettünk. Ez a fajta munka nem kedvez mindig a szellemnek. Olykor mégis megnyugodtunk, ha arra gondoltunk, hogy a teratológia avagy a szörnytan, amelyben Wolff professzor jeleskedett, a „józan" tudósok gyanakodása ellenére meglehetősen sok újat tudott hoznia biológia terén. Egy másik példa is tartotta bennünk a lelket: Charles Forté, azé a csípős nyelvű amerikaié, akiről már beszéltünk önöknek. Ebben a forti szellemben folytattuk a jelenkori történelmi

s

280

események. kutatását. így nem kerülte el a figyelmünket, hogy a nemzetiszocializmus megalapítója valóban hitt a szuperember megszületésében.

1957. február 23-án a csehszlovákiai Ördög-tóban békaember kereste egy vízbe fúlt diák holttestét. Az iszonyattól sápadtan bukkant fel a felszínre, a torkára forrt a szó. Amikor aztán visszanyerte a beszélőkéjét, elmondta, hogy az imént a tó jeges vizében egyenruhás német katonák szellemseregét látta, továbbás egy szekérsort, befogott, álló

s s

lovakkal. "O, Ej, miféle ólomharcosok ezek?..."Bizonyos tekintetben mi is lemerültünk az Ördög-tó

fenekére. A nürnbergi per jegyzőkönyveiben, több ezer könyvben és folyóiratban meg a személyes tanúságokban egy halom furcsaságot fedeztünk fel. Munkahipotézissé alakítva dolgoztuk fel az anyagunkat, nem vesszük magunknak a bátorságot, hogy elméletnek nevezzük, egy méltatlanul ismeretlen angol író, Arthur Machen mégis nagyra értékelte:

„Eppúgy, ahogyan a jóság szentségtartói körülvesznek bennünket, a rossznak is vannak szentségtartói, és életünk, cselekedeteink, azt hiszem, olyan világban játszódnak, amelyikről sejtelmünk sincs, de amely tele van barlangokkal, árnyakkal és sötét lakókkal."

Az emberi lélek a napfényt szereti. De az is előfordul, hogy ugyanolyan lángolva szereti az éjszakát, és ez a vonzalom vezetheti az embert - éppúgy, mint a társadalmat bűnös és végzetes cselekedetekhez, amelyek látszólag ellentmondanak a józan észnek, de mégis megokolhatók, ha meghatározott szemszögből nézzük őket. Mindjárt beszélünk még erről bővebben, visszaadva a szót Arthur Machennek.

Könyvünknek ebben a részében a láthatatlan történelemhez akartunk adalékokat szolgáltatni. De nem mi vagyunk az elsők. John Buchan már jelezte, milyen furcsa, föld alatti áramlatok vannak a történelmi események mögött. Egy német entomológusnő, Margaret Boveri, aki ugyanolyan tárgyilagos ridegséggel

281

I.

beszél az emberről, mint a rovarokról, megírta A huszadik század árulásának történetét, amelynek első kötete Látható történelem, a második pedig Láthatatlan történelem címmel jelent meg.

De miféle láthatatlan történelemről van szó? A kifejezés rengeteg csapdát rejt. Hiszen ami látható, az is olyan gazdag és végeredményben oly kevéssé feltárt, hogy bármilyen tények összessége felhasználható ilyen-olyan elméletek igazolására, és sokféle történelemmagyarázatot ismerünk, ha példának okáért tekintetbe vesszük a zsidók, a szabadkőművesek, a jezsuiták vagy éppen a Nemzetközi Bank okkult cselekedeteit. E magyarázatokat mi leegyszerűsítőnek tekintjük. Egyébként is mindig ügyeltünk rá, nehogy összetévesszük a fantasztikus realizmust az okkultizmussal és a valóság titkos rugóit a tárcaregénnyel. (De azt is többször megfigyeltük, hogy a valóságban semmi méltóság nincs: egyáltalán nem mentes a regényességtől, és nem háríthatók el bizonyos tények csak azért, mert olyanok, mintha éppenséggel valamely tárcaregényből bukkantak volna elő.)

A legfurcsább tényeket gyűjtöttük tehát össze azzal a feltétellel, hogy azonosítani tudjuk őket. Olykor inkább úgy döntöttünk, jobb, ha azt hiszik, hogy szenzációhajhászok vagyunk, vagy behódolunk a különleges dolgoknak, nehogy elkerülje a figyelmünket valamilyen őrültnek látszó tény. Az eredmény merőben eltér a Németországról általában elfogadott képtől. De ez nem ami hibánk. Nekünk az volt a célunk, hogy egy fantasztikus eseménysorozatot tanulmányozzunk. Nem általános, mégis logikus gondolat az, hogy az ilyen események mögött rendkívüli válóság rejtőzik. Miért különbözne a történelem a többi modern tudománytól? Neki sincs olyan előjoga, hogy minden jelenségre józan magyarázatot tud adni.

A mi. képünk kétségkívül nem olyan, mint az eddigiek, és töredékes is. Semmit sem akartunk feláldozni az összefüggés kedvéért. A jelenlegi történelemben egyébiránt, éppúgy, mint az igazságra

282

való törekvés, teljesen új ez az irányzat, amelyik nem hajlandó mindent összefüggésbe hozni:

„Itt-ott hiányosságok mutatkoznak: az olvasó bizonyosan azt gondolja majd, hogy a mai történész elvetette az antik felfogást, amely szerint az igazság akkor lehet teljes, ha egyetlen rés, semmi felesleg nem marad - az összes kirakandó puzzle a helyén van. Az eszményi történeti munka ma már nem hiánytalan, szép, egyenletesre csiszolt mozaik: az olvasó inkább úgy képzeli el, mint a régészeti ásatást, amely szemmel láthatóan merő káosz, ahol bizonytalan gödrök, kis, ékesen szóló tárgyak gyűjteményei illeszkednek egymáshoz, és itt-ott mulatságos kavarodás meg művészeti leletek láthatók."

A fizikus tudja, hogy az uránium maghasadását nem természetes, kivé- teles energia lüktetése okozta, lehetőséget nyújtva a radioaktivitás végtelen széles körben való tanulmányozására. Mi a rendkívüli dolgok lüktetését kutattuk.

A liverpooli lord Russel A nácik háborús bűneinek rövid története című könyve, amely a szövetségesek győzelme után tizenegy évvel jelent meg, rendkívüli tárgyilagosságával meglepte a francia olvasókat. Ebben a témában hovatovább a méltatlankodás volt a magyarázat. A könyvben az iszonytató történetek önmaguk ellen beszélnek, s egyszer csak az olvasó rádöbben, hogy ennyi sötét dolog már nem érthető. Egy kiváló szakértő a fején találta a szöget, amikor ezt írta a Le Monde-ban:

„Felvetődik az a kérdés, hogyan történhetett meg ez a huszadik század kellős közepén, ráadásul azon a tájékon, amely a világon a legcivilizáltabbnak számít."

Különös, hogy ez a lényeges, mindennél fontosabb kérdés tizenkét évvel azután merül fel a történészekben, hogy minden rendelkezésre álló levéltárat megnyitottak. De vajon csakugyan felmerül-e bennük? Egyáltalán nem bizonyos. Legalábbis mintha szeretnék elhessegetni, mihelyt felmerül, hiszen jobb nekik, ha elfogadják a

283

I.

megcsontosodott közvéleményt, amelyet zavar ez a kérdés.s

így azután megesik, hogy a történész úgy tesz tanúbizonyságot, hogy valójában nem hajlandó történelemmel foglalkozni. Amint leírja: „Felvetődik az a kérdés, hogyan történhetett meg..." - sürgősen handabandázni kezd, és elkeni a választ:

„Lám, lám - teszi hozzá gyorsan -, mi történik az emberrel, ha szabadon ki van szolgáltatva elszabadult és módszeresen eltorzított ösztöneinek."

Különös történelmi magyarázat a náci rejtélyre az éppen érvényben lévő hangzatos erkölcsprédikáció! Eddig pedig ezt az egyetlen magyarázatot kaptuk, mintha csak arról volna szó, hogy a nagy szellemek szövetkeztek, hogy megírják a jelenkori történelemkönyv legfantasztikusabb lapjait, s ez a tananyag olyan, mint az elemi iskoláknak szánt összefoglaló a káros ösztönökről. Az ember azt hinné, hogy valamilyen nyomás nehezedik a történelemre, és bele akarja erőszakolni a szokványos racionalista gondolkodás piciny arányaiba.

A két háború közt, jegyzi meg egy ifjú filozófus, „mivel senki sem törődött vele, miféle pogány düh dagasztja az ellenség lobogóit, az antifasiszták nem tudták volna előre megmondani, milyen iszonyatos következmények- kel járhat a hitleri győzelem".

Ritkán hangzott el és olyankor sem hallgatták meg azt a jóslatot, hogy a német égen „Krisztus keresztjét a horogkereszt fogja kiszorítani, az evangéliumot pedig a puszta tagadás".

Mi nem osztjuk egészen ezt a Hitler = antikrisztus nézetet. Nem hiszünk benne, hogy tökéletesen megmagyarázza a tényeket. Es egyáltalán, tartunk-e már azon a szinten, hogy meg tudjuk ítélni a történelemnek ezt a példátlan pillanatát?

Mert ez itt a kérdés. Addig nem tudunk védekezni a nácizmus ellen vagy inkább a luciferi szellem egynémely formája ellen, amelynek árnyát a nácizmus a világra vetette, amíg nem tisztáztuk tudatunkban a kaland

284

legelképesztőbb megnyilvánulásait, és nem néztünk szembe velük.

A luciferi becsvágytól - amelynek a hitlerizmus tragikus karikatúrája volt - a keresztény angelizmusig -amelynek némelyik társadalmi keretben szintén megvan a maga karikatúrája; a kísértéstől, hogy emberfeletti dolgokat műveljünk, vagyis az ég megostromlásától a próbálkozásig, hogy egyetlen gondolatra vagy egyetlen Istenre hagyatkozva érjük el az emberi sors transzcendenciáját; a transzcendencia elutasításától az elfogadásáig, az egyaránt nagy, mély és titkos jó gyakorlásától a rossz gyakorlásáig; vagyis az emberi lélek, na meg bizonyára a kollektív tudattalan hatalmas, ellentmondásos megnyilvánulásai közt olyan tragédiák játszódnak le, amelyekkel a szokványos történelem nem vet teljesen számot, sőt mintha nem volna hajlandó számot vetni, attól tartván: ha némely dokumentumot és némely elképzelést bemutat, nem lehet többé nyugodtan szunyókálni a társadalom kebelén.

Ilyeténképpen a náci Németországról értekező történész mintha nem akarna tudni róla, ki a legyőzött ellenség. És a közvélemény pártfogolja ebben a szándékában. Mert ha tudván tudjuk, hogy ezt meg ezt az ellenséget győztük le, akkor ki kellene alakítanunk elképzelésünket a világról és az emberi sorsról a győzelem tükrében. Jobb, ha azt gondoljuk, hogy végül is meddig tudtuk akadályozni a gonoszokat és őrülteket, hogy ártsanak, valamint száz szónak is egy a vége: a derék embernek mindig igaza van. Egészen biztosan gonoszok és őrültek voltak. De nem olyan értelemben, nem olyan mértékben, ahogyan a komoly emberek gondolják. A szokványos antifasizmust mintha azok a győztesek találták volna ki, akik saját ürességüket akarták leplezni. Márpedig a légüres térnek szívóhatása van.

s

A londoni Óceánkutató Intézet munkatársa, dr. Antony Laughton 4500 m mélyre vitetett le egy

285

I.

felvevőgépet az ír part mentén. A fényképeken tisztán láthatók valamilyen ismeretlen teremtmény lábnyomai. A rettegett havasi ember után most a bérclakó édestestvére, a rettegett tengeri ember, a mélység ismeretlenje hatolt be az emberek tudatába, és csigázza kíváncsiságukat. Bizonyos tekintetben a magunkfajta megfigyelőknek a történelem hasonlít a „vén óceánra, amelyen áthatol a mélységmérő".

A láthatatlan történelem feltárása jótékony hatással van a szellemre. Az ember legyőzi a valószerűtlenségtől való irtózást, amely nagyon is természetes, de oly sokszor korlátokat szabott már a megismerésnek.

Mi minden tekintetben igyekeztünk legyűrni a valószerűtlentől való irtózást, akár az emberek cselekedeteinek rugójáról, akár hiedelmeikről vagy akár

s

alkotásaikról volt szó. így tanulmányoztuk a német titkosszolgálat legtitkosabb osztályán készült egy-két munkát. Ez az osztály állított össze például egy terjedelmes jelentést az oxfordi harangtornyok varázserejéről, amely állítólag megakadályozta, hogy e városra bombák hulljanak. Hogy ez valamilyen eltévelyedés, az vitathatatlan, csakhogy ez az eltévelyedés értelmes és magas beosztású emberek körében is elterjedt, de az is vitathatatlan, hogy ez a tény több ponton megvilágítja a látható történelmet éppúgy, mint a láthatatlan történelmet.

Mi úgy véljük, hogy az eseményeknek olyan létjogosultságuk van, amelyet a jogszokások nem ismernek, és a történelem erővonalai éppoly láthatatlanok és mégis valóságosak lehetnek, mint a mágneses tér erővonalai. De ennél tovább is mehetünk. Mi olyan területekre kalandoztunk, amelyekre, reméljük, a jövendő történészei a mieinknél fejlettebb eszközök birtokában fognak elkalandozni. Olykor alkalmaztuk például a történelemre a „kauzális kapcsolatok" elvét, amelyet nemrégen vetett fel Wolfgang Pauli

286

fizikus és Jung pszichológus. Erre az elvre céloztam az imént, a véletlen egybeesésekről szólván. Pauli és Jung esetében egymástól független események is összefügghetnek úgy, hogy oksági kapcsolat nincs köztük, de attól még emberi léptékben jelentenek valamit. Ezek azok a „sokatmondó véletlenek", azok „a jelek", amelyekben a két tudós „a szinkronitás" jelenségét látja, ez pedig az ember, az idő, a tér közti különleges kapcsolatokat tárja fel. Ezt nevezte Claudel oly csodálatosan „a véletlenek tobzódásának".

Jung pszichoanalitikus díványán egy beteg asszony fekszik. Nagyon súlyos ideges rendellenességek gyötrik, és a lélekelemzés sehogyan sem halad. A beteg nő végletesen reális elképzelések közé sáncolja el magát, görcsösen kapaszkodik egyfajta ultralogikába, az orvos érvelése valósággal lepereg róla.

Jung még egyszer ráparancsol, tanácsot ad, könyörög neki:

- Engedje el magát, ne akarjon mindent megérteni, mondjuk, mesélje el, mit álmodott, semmi mást. -

- Szkarabeuszról álmodtam - feleli az asszony foghegyről.

Ebben a pillanatban apró neszezés hallatszik az ablaküvegen. Jung kinyitja az ablakot, és fedőszárnyát rezegtetve, gyönyörű arany szkarabeusz repül be a szobába. Az asszony annyira megrendül, hogy végre elengedi magát, és az analízis valóban elkezdődhet; és egészen a gyógyulásig tart.

Jung sok helyütt idézi ezt az igaz véletlent, amely olyan, mint egy arab mese. S mi úgy gondoljuk, hogy egy-egy ember történetében éppúgy, mint magában a történelemben, sok az arany szkarabeusz. Az ilyesfajta véletlen egybeesések megfigyelésén alapuló „szinkronitás" bonyolult elmélete talán képes lenne gyökeresen megváltoztatni a történelemszemléletet. Ami becsvágyunk nem megy ilyen messzire, nem hág ilyen magasra. Mi csak szeretnénk felhívni a figyelmet a

287

I.

valóság fantasztikus jelenségeire. Munkánknak ebben a részében olyan véletlenek nyomába eredtünk, s olyan véletleneket próbáltunk értelmezni, amelyeket sokatmondónak találtunk. Lehet, hogy más nem találja annak őket.

„Fantasztikus realista" szemléletünket a történelemre alkalmazva, nagy selejtező munkába fogtunk. Olykor kevéssé jelentős, de torz tényt választottunk, mert bizonyos tekintetben torz dolgokat szerettünk volna megvilágítani. A Merkúr bolygó mozgásában néhány másodpercnyi szabálytalanság elegendő volna ahhoz, hogy megingassa Newton alaptörvényét, és Einsteint igazolja. Az az elképzelésünk, hogy ugyanilyen alapon az általunk vizsgált tények tudatában esetleg módosítani kell a karteziánus történelem felépítését.

Vajon ezzel a módszerrel előre látható-e a jövő? Előfordul, hogy álmodozunk róla. Az ember, aki Csütörtök volt c. regényében Chesterton egy olyan politikai rendőrségi csoportot szerepeltet, amelyik járatos a költészetben. Azért tudnak megelőzni egy merényletet, mert egy rendőr felfogja egy szonett értelmét. Chesterton ugratásai mögött nagy igazságok rejlenek. Eszmeáramlatok, amelyek elkerülik az erre hivatott kutató figyelmét, írások, művek, amelyekre a társadalomtudós nem figyel fel, túlságosan csekély és túlságosan torznak hitt társadalmi jelek esetleg nagyobb biztonsággal jelzik a jövő eseményeit, minta rögtön szembeötlő tények és azok a nyilvánvaló, nagyon gondolati áramlások, amelyek amúgy is figyelme középpontjában vannak.

A náci borzalmak légköre például, amelyeket senki sem látott előre, kiolvasható volt Hans Heinz Ewers német író hátborzongató történeteiből, gondolunk itt A mandragorára meg a Lidércre; ő lett azután a rendszer hivatalos költője, aki megírta a Horst Wessel Liedet. Nem lehetetlen, hogy egy-egy regény, költemény, festmény, szobor, amely még a szakértő kritika figyelmét is elkerüli, kiszolgáltatja a jövő pontos

288

57 Az is megrémítette, hogy a bolygók hirtelen bukkantak fel. Előző este az övénél nagyobb távcsövekkel sem látták

őket. Pedig úgy látszik, egyszerűén csak arról van szó, hogy aznap éjjel ő vizsgálta elsőnek a Marsot. Amióta

felbocsátották a szputnyikot, a mai csillagászok hajlanak arra a feltevésre, hogy talán mesterséges bolygók, amelyeket

Hall megfigyelésének napján lőttek fel. (Robert S. Richardson, a Palomar-hegyi csillagvizsgálóból. Közlemény a Mars

állásáról, 1954)

alakjait. Dante az Isteni színjátékban pontosan leírja a Dél Keresztjét, amely az északi féltekéről láthatatlan csillagkép volt, és amelyet egyetlen korabeli utazó sem fedezett fel. Swift az Utazás Laputába c. részben pontosan Meghatározta a Mars akkor még ismeretlen két bolygójának a távolságát és forgási sebességét. Amikor azután az amerikai csillagász, Asaph Hall 1877 ben felfedezte őket, és rádöbbent, hogy Swift adatai megfelelnek a valóságnak, olyan páni félelem fogta el, hogy Phobosnak, illetve Deimosnak nevezte el őket: félelem és borzalom.57 1896-ban jelent meg egy angol író, M. P. Shiel elbeszélése, amelyben elolvashatjuk, hogyan teszi tönkre Európát egy szörnyű bűnözőbanda, amely legyilkolja az emberiség fejlődésére kártékonynak teltintett családokat, és elégeti a tetemeket.

Az elbeszélés címe: Az S. S.-ek. Goethe azt mondotta: „A jövendő eseményei előre vetítik árnyukat", és bizony könnyen meglehet, hogy azokban az emberi művekben és cselekedetekben, amelyeket általában idegennek tartunk „a történelem menetétől", a közfigyelmet foglalkoztató fontos dolgoktól távol találjuk meg a jövő hullámtörésének igazi értelmezését és kifejezését.

Van egy szembeszökően fantasztikus tény, amelyet a történész rideg és gépies magyarázatokkal szemérmesen háttérbe szorít. A nácizmus születésének pillanatában Németország az egzakt tudományok hazája. Közmegbecsülésnek örvend a német módszer, a német logika, a németek tudományos kérlelhetetlenségé és megbízhatósága. A „Herr Professort" sokszor kifigurázzák, de tisztelettel övezik. Mármost ebben a súlyos, karteziánus környezetben kezd elterjedni egy összefüggéstelen és részben őrült doktrína, mégpedig észveszejtő gyorsasággal, feltartóztathatatlanul, egy parányi lakásból kiindulva. Einstein és Planck országában az „árja külsőt" kezdik hirdetni. Humboldt és Haeckel országában fajokról

s

289

I.

kezdenek beszélni. Ugy gondoljuk, hogy az efféle jelenségeket nem lehet a gazdasági inflációval magyarázni. Mert hát hogy kerül a csizma az asztalra? Mi úgy gondoltuk, többre megyünk, ha szemügyre vesszük azt a pár különös kultuszt és azt a pár torz világképet, amelyek eleddig elkerülték a történészek figyelmét. Meglepő ez a figyelmetlenség. Mert azok a világképek és kultuszok, amelyekről szólni akarunk, Németországban hivatalos védelmet és támogatást élveztek: Viszonylag fontos szellemi, tudományos és társadalmi szerepet játszottak. Hát így kerül a csizma az asztalra.

A német történelem egyetlen pillanatára korlátoztuk kutatásunkat. Ahhoz, hogy a jelenkori történelembe beágyazzuk a fantasztikumot, rámutathattunk volna például arra, hogyan lepték el Európát az ázsiai elméletek

s

abban a pillanatban, amikor Ázsia népei az európai elméletek alapján lázadoznak. Ez éppen olyan zavarba ejtő jelenség, mint a nem euklideszi tér vagy az atommag ellentmondásai. A szokványos történész, az „elkötelezett" társadalomtudós nem veszi észre vagy nem hajlandó észrevenni ezeket a mélységes áramlatokat, amelyek nem vágnak bele abba, amit ők ,,a történelem menetének" neveznek. Rendíthetetlenül úgy folytatják az emberi kaland elemzését és előre vetítését, hogy fütyülnek magára az emberre és azokra a rejtélyes jelekre, amelyeket az ember szemmel láthatóan az idővel, a térrel és a sorssal vált.

„A szerelem - mondja Jacques Chardonne - sokkal több, mint a szerelem." Kutatásaink során szent meggyőződésünk lett, hogy a történelem sokkal több, mint a történelem. És ez a bizonyosság alapvető. Annak ellenére, hogy az emberi személyiséget egyre nagyobb társadalmi és egyéb nehézségek fenyegetik, mi úgy látjuk, az emberi szellem és lélek továbbra is lépésről lépésre gyújt világot, és nem is egyre kisebbeket. Noha a történelem folyosói nyilvánvalóan egyre szűkülnek, mi bizonyosak vagyunk benne, hogy az ember nem veszíti

290

el a nagysághoz vezető fonalat. E képek hugóiak, de nagyon jól érzékeltetik

s

szemléletünket. Ugy szereztük ezt a bizonyosságot, hogy egyre mélyebbre hatoltunk a valóságba: a legnagyobb mélységben a valóság fantasztikus és bizonyos értelemben irgalmas.

Bár megindultak a mogorva gépek, Félelemre, barátom, semmi ok...

Midőn azt bizonygatták a pedánsok: A világ rendje hideg gépezet, Szívünk így szólt a sötétben: lehet, De vannak még más dolgok is...58

(Tóttfalusi István fordítása)

291

Chesterton: Előszó a Napoléon de Notting Hillhsz. 1898

A Tribune des Nations hasábjain nem hisznek az ördögben, sem az őrületben - Mégis folyik az istenek harca - A németek és az Atlantisz - A mágikus szocializmus -Egy titkos vallás és rend - Kutatóút a titkos vidékeken -Az első idegenvezető költő lesz

A Tribune des Nationsban megjelent cikkében egy francia történész világosan kimondja, hogy a hitlerizmus szóba kerülésekor használatos értelmezési kísérletek elégtelenek. A tizenkét éven át a Führer sajtófőnökeként tevékenykedő Otto Dietrich doktor könyvét, A leleplezett Hitlert elemezve, azt írja Pierre Cazenave:

„Dietrich doktor azonban túlságosan könnyedén beéri egy szóval, amelyet azután gyakran ismételget, és amely egy ilyen pozitivista században nem megfelelő magyarázat Hitler természetrajzára. »Hitler - mondja:- démoni férfi volt, lidérces, nacionalista gondolatok megszállottja." Mert mi a démoni? - Mi a lidérces? A középkorban azt mondták volna, hogy Hitler »megszállott«. De ma? Vagy nem jelent semmit a »démoni« szó, vagy azt jelenti, a démon megszállottja. De mi a démon? Talán Dietrich doktor hisz az ördög létezésében? Értsük meg egymást. Ami engem illet, én nem érem be a »démoni« szóval.

Továbbá a »lidérces« szóval úgyszintén nem. Ha már lidércről van szó, akkor lelki betegségről van szó. Mániás lidérc. Melankolikus lidérc. Üldözési lidérc. És hogy Hitler

292

II.

pszichopata, sőt üldözési mániás volt, abban senki sem kételkedik, de hát garmadával szaladgálnak az utcán pszichopaták, sőt még paranoiások is. Hol van ez még a többé-kevésbé rendszerbe foglalt lidérctől, amelynek észlelése és megállapítása a beteg zártosztályra szállításával járna? Ahhoz kellene még egy s más. Más szóval: felelős-e Hitler? Nézetem szerint igen. Éppen ezért elutasítom a lidérc szót, elutasítom a démon szót, mivel ma már a démonológiának csupán történeti értéke van."

Nem érjük be Dietrich doktor magyarázatával. Hiszen hogyan lehetne kibontani Hitler élettörténetét meg a vezetése alatt álló nagy, modern nép kalandját a lidérc világából és démoni megszállottságból kiindulva? De bennünket a Tribune des Nations történészének kritikai megjegyzései sem elégítenek ki. Ő azt állítja, hogy Hitler klinikailag nem volt őrült. És hogy a démon nem létezik. Nem kell tehát kizárni a felelősség fogalmát. Ez „igaz. De ami történészünk mintha varázserőt tulajdonítana a felelősség fogalmának. Alig fejtette ki, hogy a hitlerizmus fantasztikus történetét teljesen világosan látja, és bele tudja illeszteni annak a pozitivista századnak az arányaiba, amelyben állítólag élünk. Ennek az eljárásnak éppúgy ellentmond a józan ész, mint Otto Dietrich eljárásának. Mert való igaz, hogy a mi szóhasználatunkban a „felelősség" annak a kifejezésnek a megfelelője, amelyet a középkori bírák „démoni megszállottságnak" neveztek, bizonyságul szolgálhatnak erre a nagy modern politikai perek.

Ha Hitler sem őrült, sem megszállott nem volt, ami lehetséges, a nácizmus történetét nem tudnánk megmagyarázni a „pozitivista század" fényében. A mélylélektan feltárja előttünk, hogy az ember látszólag józan cselekedeteit valójában olyan erők irányítják, amelyeket maga sem ismer; vagy amelyek a szokványos logikától teljesen idegen jelképrendszerrel vannak összefüggésben. Azonkívül tudjuk, nem arról van szó, hogy a démon nem létezik, hanem arról, hogy egészen

293

más, mint úgynevezett középkori látomás. A hitlerizmus történetében vagy inkább e történet bizonyos arculataiban úgy történtek meg a dolgok, mintha a gondolati erők kibújtak volna a megszokott történeti kritika alól, és mintha a jobb megértés kedvéért le kellene mondanunk a dolgok pozitív szemléletéről, és erőt kellene venni magunkon, hogy behatoljunk egy olyan világba, amelyben a karteziánus józanság nem függ össze a valósággal.

Azért időzünk el ilyen sokáig a hitlerizmus különféle arculatainak leírásánál, mert amint Marcel Ray 1939-ben kitűnően meglátta: az a háború, amelyet Hitler a világra kényszerített, „manicheus háború volt, vagy ahogyan a Szentírás mondja, istenek harca". Természetesen nem a fasizmus és a demokrácia, nem a liberális és önkényes társadalmi koncepciók közti harcról van szó. Ez az exoterizmus csatája. Amelynek van egy ezoterikus oldala.59 Az istenek harca, amely a látszólagos események mögött zajlott le, nem fejeződött be a Földön, de az emberi tudás káprázatos fejlődése néhány év leforgása alatt egészen más formát ad neki. Amikor pedig ismereteink ajtói szép lassan a végtelenre nyílnak, nagyon fontos, hogy tudjuk, mi az értelme ennek a

harcnak. Ha tudatosan mai emberek akarunk lenni, vagyis a jövő kortársai, pontos és alapvető képet kell alkotnunk arról a pillanatról, amelyikben a fantasztikum betör a valóságba. Mi ezt a pillanatot fogjuk tanulmányozni.

„Alapjában véve - írja Rauschning - féllábbal minden német az Atlantiszon van, ahol jobb hazát és méltóbb örökséget keres. A németek kettős természete, a

294

59 C. S. Lewis oxfordi teológusprofesszor 1937-ben egyik szimbolista regényében, A néma bolygóban megjósolta egy

olyan háború kitörését, amelyik az emberi lélekért folyik, és amelyiknek kíméletlen anyagi formája csupán külsőség.

Azóta kétszer is visszatért erre a gondolatra: a Perelandrában és Az az undok erőben.. Lewis utolsó regényének az a

címe: Mire arcunk lesz. Ebben a nagy költői és profetikus elbeszélésben olvashatjuk a következő csodálatos mondatot:

„Az istenek akkor fognak szemtől szemben beszélni velünk, amikor nekünk is lesz arcunk."

II.

megkettőződés adottsága, amely lehetővé teszi nekik, hogy egyszerre éljenek a való világban, és elkalandozzanak a képzelt világba, különösen alkalmazható Hitlerre, mágikus szocializmusának kulcsa is ebben keresendő."

És Rauschning - meg akarván magyarázni „a titkos vallás főpapjának" hatalomra jutását - arról igyekezett meggyőzni önmagát, hogy a történelemben már többször előfordult, hogy „egész nemzeteket fogott el valamilyen oktalan izgatottság. Flagelláns menetekbe rendeződtek. Rájuk jött a vitustánc".

„A nemzetiszocializmus - vonta le a következtetést - a XX. század vitustánca."

De honnan jött ez a különös betegség? Sehol sem talált kielégítő választ. „Legmélyebb gyökerei ismeretlen régiókba nyúlnak."

s

Ugy gondoljuk, ezeket az ismeretlen régiókat kells

feltárni. És nem történész lesz az idegenvezetőnk, hanemköltő.

295

Amelyben P.-J. Toulet-ről, a jelentéktelen íróról lesz szó - De tulajdonképpen Arthur Machenről van szó - Egy ismeretlen nagy zseni - A lélek Robinson Crusoe-ja - A monsi angyalok története - Machen élete, kalandjai és nyomorúságai - Hogyan fedeztünk fel egy angol titkos társaságot - Egy fekete álarcos Nobel-díjas - A Golden Dawn fiókjai, tagjai és főnökei - Miért idézzük Machen egyik munkáját? - A tülekedő véletlenek

„Két ember, aki olvasta Paul-Jean Toulet-t, és összefut (rendszerint a bárpultnál), azt hiszi, hogy ez valami előkelő dolog" - írta maga Toulet. Megesik, hogy nagy horderejű dolgok eldugott kis zugokban- rejtőznek. E jelentéktelen, ám bájos, néhány hódolója erőfeszítése ellenére ismeretlen író vezetett el bennünket Arthur Machen nevéig, amelyet jó, ha kétszázan ismernek Franciaországbanutánajártunk a dolognak, és rádöbbentünk, hogy Machen több mint harminc kötetre terjedő munkássága60 minden bizonnyal jelentősebb szellemi értékeket mutat fel, mint H. G. Wells életműve61.

Machen-kutatásaink során felfedeztünk egy nagyszerű szellemekből álló angol titkos

társaságot. Ezt a társaságot,

296

60 The Anatomy of Tobacco (1884), The Great God Pan (1895), The House of Souls (1906),

The Hill of Dreams (1907), The Great Return (1915), The Bowmen (1915), The Terror (l917),

The Secret Glory (1922), Strange Roads (1923), The London Adventure (1924), The Carning

Wonder (1926), The Green Round (1933), Holy Terrors (1946). Posztumusz: Tales of Horror

and the Supernatural (1948)61 Maga Machen is tisztában volt ezzel: „Wells úr, akiről írt nekem, kétségkívül nagyon ügyes

ember. Egy pillanatig azt hittem, még ennél is több." (Levél P.-J. Toulet-nak, 1899)

III.

amelynek Machen meghatározó lelki élményeit és

s

legihletettebb írásait köszönheti, még a szakemberek sem ismerik. Végezetül Machen írásai, mint éppen az, amelyiket elolvas- tatunk önökkel, végérvényesen tisztázzák azt a Rosszról alkotott, kevéssé ismert fogalmat, amely feltétlenül szükséges a könyvünknek e fejezetében vizsgált jelenkori történelem változatainak megértéséhez.

Mégis engedjék meg, hogy mielőtt a tárgyra térnénk, hadd beszéljünk egy kicsit erről a furcsa emberről. Afféle irodalmi pletykával kezdjük, amelynek hőse egy Toulet nevű párizsi írócska. És azzal végződik, hogy megnyílik előttünk egy félelmetes, föld alatti ajtó, s még ott füstölögnek mögötte a mártírok földi maradványai meg az egész világot megrázó náci tragédia romjai.

A fantasztikus realizmus útjai, amint újólag láthatjuk, nem hasonlítanak a közönséges ismeretekhez vezető úthoz.

1897 novemberében „egy okkult tudományok iránt vonzódó" barát Paul-Jean Toulet kezébe adta egy harmincnégy éves, teljesen ismeretlen író regényét: The Great God Pant. Ez a könyv az ősi pogány világot idézi fel, amely nem süllyedt el teljesen, módjával tovább él, és olykor ránk szabadítja Rossz istenét és villás angyalait. Szóval ez a könyv megrendítette Toulet-t, aki elhatározta, hogy megváltja belépőjegyét az -irodalomba. Fordítani kezdte a The Great God Pant, és kölcsönvéve Machentől lidérces díszleteit, a bozótokat, amelyekben a Nagy Pán rejtőzött, megírta első regényét: Paur úr, a közember címmel.

A Paur urat 1898 végén közölték a Simonis Empis kiadónál, és egyáltalán nem volt sikere. Egyébként nem is jelentős mű. Es mi mit sem tudnánk róla, ha Henri

297

Martineau, a nagy Stendhal-rajongó és Toulet barátja úgy nem dönt, hogy húsz évvel később a saját költségén kiadja a regényt a Divan kiadónál. Mint gondos történész és odaadó barát, Henri Martineau ragaszkodott hozzá, hogy kimutassa: a Paur úr című könyvet Machen regénye ihlette, de azért eredeti mű. Ő hívta fel tehát néhány olvasó ember figyelmét Arthur Machenre és az ő Great God Panjére, kiásva a Toulet és Machen közti csekély levelezést.62 Machen és az ő nagy zsenije ennyi volt, és nem több: Toulet pályakezdésének irodalmi jópajtása.

1899 februárjában Pául-Jean Toulet, aki már egy éve szerette volna közreadni The Great God Pan-fordítását, a következő francia nyelvű levelet kapta a szerzőtől:,

„Kedves kolléga!Nem tud mit kezdeni a The Great God Pannel

Párizsban? Ha ez a helyzet, igazán marry vagyok a könyv sorsát illetően is, de még inkább azért, mert nagy reményeket fűztem a francia olvasókhoz; úgy gondoltam, ha francia változatában megismerkednek a The Great God Pannel, és jónak ítélik, akkor megtalálóm az

s

olvasóközönségemet! Itt semmit sem tudok tenni. írok, egyre csak írok, de mintha valamilyen középkori kolostori scriptoriumban körmölnék; vagyis a műveim mindig a kiadatlan dolgok poklában maradnak. Van a fiókomban egy vékonyka, nagyon rövid történetekből álló kötet, amelynek az Ornaments in Jade címet adtam. »Bűbájos kis könyvecske - mondja a kiadó -, de

sajnos teljességgel lehetetlen.« Van egy regényem is, a The Garden of Avallonius, úgy 65 000 szó. »Igazán sine peccato művészet - mondja a jóságos kiadó -, de sértené ami angol közönségünket.« Jelenleg is dolgozom egy könyvön, egészen bizonyos vagyok benne, hogy ez is az Ördögszigeten marad! Végső soron bizonyára meglehetősen tragikusnak (vagy inkább

298

62 Henri Martineau: Arthur Machen és Toulet, kiadatlan levelezés. Le Mercure de France, 1938. jan. 4. sz.

III.

tragikomikusnak) fogja találni egy angol író viszontagságait; de mint mondottam, nagyon nagy reményeket tápláltam, amikor ön lefordította első könyvemet."

Végül A Nagy Pán Isten a La Plume című folyóiratban jelent meg 1901-ben, később pedig ennek a folyóiratnak a gondozásában látott napvilágot könyv alakban63. A kutya sem vette észre.

Egyedül Maeterlinck rajongott érte:- „Minden köszönetem, hogy felfedezték ezt a szép és különleges

s

művet. Ugy vélem, most először próbálták meg összeházasítani a hagyományos vagy ördögi fantasztikumot az újszerű, tudományos fantasztikummal, mégpedig olyan sikerrel, hogy a legjobb tudomásom szerint a legfelkavaróbb mű született belőle, mert egyszerre szól az emlékeinkről meg a reménységeinkről."

Arthur Machen 1863-ban született a walesi Caerlson-on-Usk nevű pici faluban, amely Arthur király udvarának székhelye volt, és ahonnan a Kerekasztal Lovagjai a Grál keresésére indultak. Ha meggondoljuk, hogy Himmler a háború kellős közepén kutatóutat szervezett a szent sír (erre majd Mindjárt visszatérünk) felkutatására, és mi a

nácik titkos történetét kutatva Machen egyik írására bukkanunk, s később felfedezzük, hogy ez az író ebben a faluban, a wagneri témák bölcsőjében látta meg a napvilágot, csak azt tudjuk mondani, már annak, akinek van hozzá érzéke: a véletlen egybeesések előbb-utóbb mindenhonnan kiragyognak.

Machen fiatalon Londonba költözött, és ugyanolyan rémülten élt ott, mint Lovecraft New Yorkban. Néhány hónapig egy könyvkereskedésben volt inas, azután

s

299

63 Henri Martineau .P.-J. Toulet és Arthur Machen: Paur úr és A Nagy Pán Isten. Le Divan, Párizs

tanítóskodott, és ráébredt, hogy ebből nem tud megélni. írni kezdett, a legnagyobb anyagi gondok közepette és teljesen fásultan. Hosszú ideig fordításból élt: Casanova emlékiratait ültette át, tizenkét kötetben, két esztendőn át heti harminc shillingért.

Amikor lelkész édesapja meghalt, örökölt valamicskét, s ebből egy időre biztosítani tudta a kenyerét meg a lakását, folytatta művét, egyre inkább úgy érezve „hogy valamilyen hatalmas szellemi áram választja el a többiektől", és hogy egyre komolyabban bele kell törődnie ebbe a „Robinson Crusoe-i lelki életbe".

Első fantasztikus kisregényei 1895-ben jelentek meg. Mégpedig a The Great God Pan meg a The Immost Light. Azt állítja, hogy a Nagy Pán nem halt meg, és hogy a mágikus értelemben vett gonosz erők némelyünket ma is utolérnek, és átsegítenek a másvilágra. Ugyanebben a könyvecskében közölte a következő évben A fehér port, amely hatvanéves korában írt remekműve, a The Secret Glory mellett a legjobb munkája.

Harminchat éves, amikor tizenkét évi szerelem után elveszíti feleségét: „Tizenkét esztendő alatt nem váltunk el tizenkét órára; így hát elképzelheti, mit álltam ki és állok ki most is mindennap. Már csak azért szeretném nyomtatásban látni a kézirataimat, hogy mindegyiket neki ajánljam e szavakkal: Auctoris Anima ad Dominam." Ismeretlen, nyomorog, a szíve össze van törve. Három év múlva, harminckilenc évesen felhagy az irodalommal, és beáll vándorszínésznek.

„Azt írja nekem, hogy ön nem valami kitartó - írja Toulet-nak. - Én egyáltalán nem vagyok az. Annyira nem, hogy egy sort sem írok, és úgy gondolom, nem is fogok soha többé. Csepűrágó lettem; színpadra léptem, és e pillanatban a Coriolanus-ban játszom."

Sir Frank Benson Shakespeare-társulatával bebarangolja egész Angliát, azután a Saint-James Színházhoz csatlakozik. Valamivel a 14-es háború előtt ott kell hagynia a színházat; hogy fenntartsa magát,

300

III.

újságíróskodik egy kicsit. De könyvet nem ír. A Fleet Street-i tolongásban nyüzsgő munkatársai közt e töprengő ember különös alakja, a tudós lassú és nyájas reakciói mosolyt fakasztanak.

Machen szerint, amint majd egész életművében tapasztalhatjuk, „az ember titkokért és látomásokért való titok". A természetfölötti a valóság. A külvilág nem nagyon tanulságos, hacsak jelképek és rejtett értelmű dolgok tárházának elem tekintjük. Csakis az örök igazságokat kereső szellem alkotta képzeletbeli műveknek van némi esélye arra, hogy valóságosak vagy valóságosan hasznosak legyének. Amint Philip van Doren Stern kritikus mondja, „elképzelhető, hogy Arthur Machen fantasztikus regényeiben több alapvető igazság van, minta világ minden grafikonjában és statisztikai kimutatásában".

Rendkívül különös kaland térítette vissza Machent az irodalomhoz. Néhány hétre közismertté tette a nevét, és egyúttal olyan lökést kapott, hogy elhatározta: mégis csak mint író éli le maradék életét.

Az újságíróskodás nyomasztotta, a fióknak nem volt kedve többé írni. Kitört a háború. Hősies irodalom kellett. Ami aztán igazán nem az ő műfaja. A The Evening News elbeszélést kért tőle. Kedvetlenül, de mégiscsak a maga módján írta meg. A The Bowmen (íjászok) volt az. A lap 1914. szeptember 29-én közölte az elbeszélést, a monsi visszavonulás másnapján. Machen elképzelte ennek a csatának egy részletét: Szent György csillogó páncéljában, az angyalok; vagyis az egykori azincourt-i íjászok élén a brit sereg segítségére siet.

Több tucat katona írt a lapnak: ez a Machen úr semmit sem az ujjából szopott. Ők a saját szemükkel látták, amint Monsnál Szent György angyalai besurrantak közéjük. Becsületszavukat adják rá, hogy így volt. Sok ilyen levelet közöltek is. Egész Anglia, amely ebben a nehéz órában mohón kapott a csoda után, felbolydult. Machent bosszantotta, hogy tudomást

301

sem vettek róla, amikor fel akarta tárni a titkos valóságot. Es most itt ez a talmi fantasztikum, ezzel bezzeg egy egész országot rázott fel. Vagy talán az történt, hogy titkos erők keletkeztek, és ilyen vagy olyan formában eleget tettek képzelete felhívásának, amely gyakran volt összekapcsolva lényeges valóságokkal, és most talán az ő beavatkozása nélkül, rejtőzködve hatottak. Machen több mint egy tucatszor próbálta meggyőzni az olvasókat, hogy elbeszélése puszta kitaláció. Soha senki sem hitt neki. Halála előtt, harminc évvel később, nagy öregként állandóan emlegette beszélgetéseiben a monsi angyalok elképesztő történetét.

E hírnév ellenére 1915-ben írt könyvének egyáltalán nem volt sikere. A nagy visszatérés a Grálról töpreng. Azután 1922-ben jelent meg a The Secret Glory, vagyis a modern világ kritikája a vallásos tapasztalat fényében. Hatvanéves korában eredeti önéletrajzba fogott, amely háromkötetes lett. Volt néhány rajongója Angliában és Amerikában64, de majdnem éhen halt. 1943-ban (ekkor nyolcvanéves) Bernard Shaw, Max Beerbonh, T. S. Eliot alakít bizottságot, s próbál meg összegyűjteni neki valami kis tőkét, hogy ne kelljen a szegényházban végeznie. Egy kis buckinghamshire-i házacskában éldegélt békésen, és 1947-ben halt meg. Murger egyik mondása mindig jókedvre derítette. A Bohéméletben Marcelnak, a festőnek még egy ágya sincsen. „De hát akkor hol nyugszik le? - kérdi tőle a tulajdonos. - Én a Gondviselésen nyugszom, uram! - feleli Marcel."

1880 körül Franciaországban, Angliában, Németországban titkos társaságok, hermetikus rendek alakulnak, és gyűjtenek össze tekintélyes személyiségeket. Ennek a posztromantikus, misztikus fellángolásnak a történetét még nem írták meg. Pedig megérdemelné. Sok fontos gondolati áramlat eredetét

30264 Angliában Paul Jordan Smith dicséri On Strange Altars című könyvében (London, 1923). Henri Martineau jelzi,

hogy Amerikában 1925-ben kis csoport alakul, amelyet az ő neve fémjelez, és hogy elég sok cikket írtak róla. Vincent

Starett már 1918-ban ír róla könyvet: Arthur Machen, a novelist of ectasy and sin (Chicago). Halála után jelent meg

róla W. F. Gekle Arthur Machen, Weaver of fantasy című könyve New Yorkban

III.

megtalálhatnánk, amelyek meghatározták a politikai áramlatokat.

Arthur Machen P.-J. Toulet-hoz írt leveleiben két különös kitételt találhatunk:

1899-ben:„Amikor a Pánt meg A fehér port írtam, nem

gondoltam volna, hogy ilyen különös események következnek a való életben, sőt még bekövetkezésük lehetőségében is kételkedtem. De azóta, mostanában is, olyan tapasztalatokat szereztem a saját életemben, amelyek merőben megváltoztatják szemléletemet a témáról... Most már meg vagyok róla győződve, hogy semmi sem lehetetlen e földön. Gondolom, talán nem is kell hozzátennem, hogy egyetlen ilyen tapasztalatomnak sincs semmi köze a spiritualizmusnak vagy a teozófiának nevezett csalárdsághoz. De úgy gondolom, olyan korban élünk, amely csupa rejtély, és tele van nem sejtett és valóban elképesztő dolgokkal."

1900-ban pedig:„Bizonyára mulatni fog a következőn: A Nagy Pán

Istent elküldtem egy hívemnek, aki hétpróbás »okkultista«, és akivel sub rosa! találkoztam. Azt úja nekem: »A könyv a legnagyobb mértékben igazolja, hogy ön sokkal inkább gondolatilag és meditálásai révén, semmint olvasmányainak hála ért el egy bizonyos fokú beavatottságot, amely teljesen független a rendektől és szervezetektől. «"

Ki lehetett ez a „hívem"?Es melyek ezek a „tapasztalatok"?Egyik levelében Machen, miután Toulet

meglátogatta Londonban, azt úja:„Waite úr, akinek ön nagyon megtetszett, kér, hogy

adjam át üdvözletét."

Felkeltette figyelmünket ez a név, amelynek viselője valószínűleg közel állt a nagyon kevés emberrel

303

érintkező Machenhez. Waite az alkímia egyik legkiválóbb történésze és a Rózsakeresztes-szervezet szakértője.

Itt tartottunk kutatásainkban, amelyekből már kiderült némiképp, milyen volt Machen intellektuális érdeklődése, amikor is egy barátunk feltárta nekünk, hogy Angliában a XIX. század végén és a XX. század elején létezett egy, a Rózsakeresztesek szellemében működő titkos társaság.65

Ezt a társaságot Golden Dawnnak hívták. Anglia néhány ragyogó elméjét tömörítette. Egyik tagja Arthur Machen volt.

Az 1887-ben alapított Golden Dawn a húsz évvel azelőtt alakult angol Rózsakeresztes Társaságból vált ki, amelynek vezetője Robert Wentworth Little volt, és amelyet a szabadkőműves mesterek közül verbuváltak. Ennek a társaságnak 144 tagja volt, köztük Bulwer-Lytton, a Pompeji utolsó napjainak szerzője.

A Golden Dawn még ennél is szűk körűbb volt, azt a célt tűzte ki, hogy tagjái elsajátítják a szertartás varázslatának gyakorlátát, titkos hatalomra és ismeretekre tesznek szert. Woodman, Mathers és Wynn Westcott („a beavatott", akiről Machen Toulet-nak írt 1900-as levelében) volt a vezető. A társaság kapcsolatban állt hasonló német társaságokkal, amelyeknek tagjait később megtaláljuk Rudolph Steiner hírhedt antropozófus mozgalmában, majd pedig a prenáci korszak más befolyásos mozgalmaiban. Később Aleister Crowley lett a mestere, ez a rendkívüli ember, az egyik legnagyobb szellem abban az új-pogány

mozgalomban, amelynek nyomai Németországba vezetnek bennünket.

Woodman halála és Wescott visszavonulása után S. L. Mathers lett a Golden Dawn nagymestere, és egy ideig Párizsból irányította a szervezetet, mivel éppen akkor vette el Henri Bergson nővérét.

304

65 Barátunk a La Tour Saint-Jacques folyóirat 1956. évi 2. és 3. számában Pierre Victor néven közölte értesüléseit: „A

Golden Dawn nevű titkos társaság"

III.

Matherst a neves költő, a későbbi Nobel-dijas Yeats követte a Golden Dawn élén.

Yeats a Frere Demon est Deux Inversus nevet vette fel. Skót kiltben, fekete álarcban, övében aranytőrrel elnökölt az üléseken.

Arthur Machen a Filus Aquarti nevet vette fel. Egy nőt is felvettek a Golden Dawnba, Florence Farr

s

színházigazgatónőt, Bernard Shaw bizalmas barátnőjét. írók is voltak benne, mint Blackwood, Stoker, a Dracula szerzője és Sax Rohmer, továbbá Peck, a skót Akadémia csillagásza, Allan Bennett, a híres mérnök és sir Gerald Kelly, a Tudományos Akadémia elnöke. Úgy látszik, hogy ezeknek a nagy szellemeknek a gondolkodására kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a Golden Dawn. Saját bevallásuk szerint megváltozott a világszemléletük, és az a tevékenység, amelyet folytattak, mindig hatásosnak és izgalmasnak bizonyult. Arthur Machen némely írása a legtöbb ember által elfeledett tudást frissít fel, amely feltétlenül szükséges a világ jobbmegértéséhez. Még az elfogulatlan olvasó is valamilyen nyugtalanító fuvallatot érez ennek az írónak a sorai között.

Amikor elhatároztuk, hogy elolvastatunk önökkel néhány Machen-oldalt, még semmit sem tudtunk a Golden Dawnról. A lehető legszerényebben és a legmélyebb alázattal jegyezzük meg: az történt itt velünk, ami a legnagyobb zsonglőrökkel esik meg. őket az különbözteti meg a hozzájuk hasonló ügyes kezűektől, hogy a legremekebb mutatványaik közben a segédeszközök önálló életre kelnek, kiszámíthatatlan vakmerőségekre ragadtatják magukat, kibújnak az ember ellenőrzése alól. A varázslat rajtunk is túllépett. Machen egyik írása rendkívüli hatással volt ránk, s ennek nyomán szerettünk volna alapvető megvilágítást kapni a nácizmus arculatáról, mert úgy éreztük, ebből többet tudunk meg, mint bármely hivatalos történelemből. Látni fogják, hogy nyilvánvalóan torz rendszerünket

305

valamilyen könyörtelen logika támasztja alá. Bizonyos tekintetben egyáltalán nem meglepő, hogy ez az alapvető megvilágítás egy erősen az új-pogányság hatása alatt álló titkos társaság tagjától származik.

Következzék a szöveg, amely a The White People című elbeszélés bevezetője. Ez az elbeszélés A Nagy Pán Isten után született, és szerepel a Machen halála után közölt gyűjteményben: Tales of Horror and the Supernatural (Richards Press, London).

306

IV.

Arthur Machen írása-Az igazi bűnös, éppúgy, mint az igazi szent, aszkéta - A valódi Rossznak, éppúgy, minta valódijónak, semmi köze a hétköznapi világhoz - A Bűn az ég megostromlása - A valódi Rossz egyre ritkább - A materializmus sokkal inkább ellensége a Jónak, mint a Rossznak - Valami mégiscsak van napjainkban - Ha önt igazán érdekli...

Azt mondja Ambrose:- Nincs más valóság, mint a boszorkányság

meg a szentség. - Majd így folytatta: - A varázslatot az ő gyermekeik igazolják: nagyobb élvezettel esznek száraz kenyeret, és isznak vizet, mint az epikureisták gyermekei.

- A szentekre céloz?- Igen. Meg a bűnösökre. Úgy vélem, ön abba a

gyakori hibába esik, amely szellemi világukat a legfőbb Jó fogalmára szűkíti. A szélsőségesen torz lények is a szellemi világunkhoz tartoznak. A hétköznapi érzéki és érzelmes ember sohasem lesz nagy szent. Sem nagy bűnös. Csaknem valamennyien csupán ellentmondásos teremtések vagyunk, többnyire érdektelenek. Rójuk a magunk hétköznapi, földhözragadt útját, nem nagyon tudjuk, mi a dolgok mélyebb értelme, ezért a Jót meg a Rosszat egyformán alkalminak, lényegtelennek tekintjük.

- Azt gondolja tehát, hogy a nagy bűnös aszkéta, éppúgy, mint a nagy szent?

307

- Az igazán nagyok, a jóban éppúgy, mint a rosszban, ügyet sem vetnek a tökéletlen másolatokra, ők a tökéletes eredetire törekszenek. Ami engem illet, semmi kétségem: a szó bevett értelmében a leghíresebb szentek sohasem vittek végbe „jó cselekedetet". Másrészt pedig vannak emberek, akik megjárták a Rossz legmélyebb bugyrait, de soha életükben nem követtek el olyasmit, amit önök „gaztettnek" neveznek.

Egy pillanatra kiment a szobából; Cotgrave a barátjához fordult és megköszönte, hogy bemutatta neki Ambrose-t.

- Remek fickó! - jelentette ki. - Soha életemben nem láttam ilyen habókos alakot.

Ambrose újabb whiskytartalékot vitt be, és bőkezűen töltött a két férfinak. Hevesen bírálta a nem ivók szektáját, magának azonban csak egy pohár vizet töltött. Már éppen folytatni akarta szónoklatát, de Cotgrave megelőzte:

- Az ön paradoxonjai riasztóak. Ön szerint egy alapvetően bűnös emberről feltételezhető, hogy soha semmi elítélendőt nem cselekedett? Ugyan már!

- Ön teljesen félreért engem - vetette ellen Ambrose -, én sohasem gyártok paradoxont; megjegyzem, nagyon is szeretnék. De én csak azt állítottam, hogy valaki tökéletes szakértője lehet a burgundi bornak úgy, hogy soha életében nem kóstolta meg a kocsmai lőrét. Ennyi az egész, és ez csupán közhelyszerű állítás, igaz? Ön azért tiltakozik, mert fogalma sincs róla, mi fán terem a bűn. Ó, persze, van némi kapcsolat a nagybetűs Bűn és az olyan bűntettnek tekinthető cselekedetek közt, mint gyilkosság, lopás, házasságtörés stb. Pontosan ugyanolyan kapcsolat, mint az ábécé meg a legzseniálisabb vers közt. Az ön tévedése csaknem teljesen általános: mint mindenki, ön is megszokta, hogy

308

IV.

társadalom pápaszemén át nézi a dolgokat. Mindannyian azt gondoljuk, hogy az az ember, aki árt nekünk, nekünk vagy a szomszédunknak, az rossz ember. És társadalmi szempontból az is. De olyan elképzelhetetlen, hogy a Rossz lényegében véve magányos dolog, lelki folyamat? A közönséges gyilkos mint gyilkos egyáltalán nem bűnös a szó valódi értelmében. Egyszerűen csak fekete bárány, akitől meg kell szabadulnunk az életünk védelmében. Én inkább vadállatnak tekinteném, semmint bűnösnek.

- Szerintem nagyon különös, amit mond.Pedig nem az. A gyilkos nem pozitív, hanem

negatív okokból öl; valamiben hiányt szenved, ami a nem gyilkosoknak van. Ezzel szemben a Rossz teljesen pozitív. Csak éppen kárhozatos irányban pozitív. És ritka. Bizonyosan kevesebb valódi bűnös van, mint amennyi szent. Akiket mármost önök bűnözőknek neveznek, azok kellemetlen lények, akiktől a társadalom természetesen okkal óvakodik, de higgyék el nekem, hogy az ő társadalomellenes cselekedeteiket egy világ választja el a Rossztól!

Későre járt. A barát, aki Cotgrave-t elkísérte Ambrose-hoz, bizonyára hallotta már mindezt. Bágyadt és enyhén gúnyos mosollyal figyelt, de Cotgrave már ott tartott, hogy „ez az eszelős" talán inkább bölcs.

- Tudja, hogy felettébb érdekel? - lelkendezett. - Tehát ön úgy véli, hogy nem ismerjük a Rossz valódi természetrajzát?

- Túlbecsüljük. Vagy alábecsüljük. Egyrészt bűnnek nevezzük a társadalmi szabályok, társadalmi tabuk elleni vétséget. Ami képtelen túlzás. Másrészt olyan óriási fontosságot tulajdonítunk a „bűnnek", amely abban áll, hogy valaki szemet vet a javainkra vagy asszonyunkra,

309

hogy teljesen szem elől tévesztettük, milyen iszonyatosak az igazi bűnök.

- Na de akkor mi az igazi bűn? - kérdezte Cotgrave.- Kérdésére kérdésekkel kell válaszolnom. Mit

érezne, ha a kutyája vagy a macskája egyszer csak emberi hangon szólna önhöz? Ha kertjében a rózsa énekelni kezdene? Ha az úton a kő az ön szeme láttára nőni kezdene? Nos, ezek a példák halványan megsejtethetik, hogy valójában mi is a bűn?

- Ide hallgassanak - szólalt meg a harmadik férfi, aki eddig meglehetősen hallgatag volt -, úgy látom, nagyon belejöttek. En hazamegyek. Máris lekéstem a villamosomat, kénytelen leszek gyalogolni.

Miután a férfi távozott, Ambrose meg Cotgrave kényelmesen elterpeszkedett a mély foteljában. Az ablaküvegre fagyott hajnali ködben sápadtabb lett a lámpafény.

- Meg vagyok lepve - mondta Cotgrave. - En erre sohasem gondoltam. Ha csakugyan így van, akkor mindent fel kell forgatni. Ön szerint tehát a bűn...

- Annyi, mintha meg akarnánk ostromolni az eget -jelentette ki Ambrose. - Az én szememben az a Bűn, ha valaki tiltott módon akar egy másik, magasabb közegbe hatolni. Most már megértheti, hogy miért ilyen ritka. Valójában kevés ember akar megengedett vagy tiltott módon más közegbe hatolni, akár magasabb, akár alacsonyabb ez a közeg. Kevés a szent. Az én értelmezésem szerint a bűnös még kevesebb. Es kevés a zseni is (aki olykor ez is, az is) . De talán nehezebb nagy bűnössé válni, mint nagy szentté.

- Mert a bűn alapvetően természetellenes?

- Úgy van. A szentté válás éppolyan vagy majdnem olyan erőfeszítést igényel, csakhogy ez

310

IV.

az erőfeszítés olyasmi felé irányul, ami régen természetes volt. Vagyis arról van szó, hogy újra megtaláljuk azt a rajongást, amelyet az ember a bűnbeesés előtt ismert. A Bűn viszont olyan rajongás, olyan tudás megszerzésére irányul, ami nincs, ami sohasem adatott meg az embernek, és aki erre törekszik, az démonná válik. Azt mondtam önnek, hogy a közönséges gyilkos nem feltétlenül bűnös. Ami igaz, de olykor a bűnös gyilkos. Gondolok például Gilles de Raisre. Ön is láthatja, milyen elérhetetlen a mai embernek, a köznapi, társadalomban élő, civilizált embernek a Jó és a Rossz. A szent olyan adottságot szeretne újra megszerezni, amelyet egykor elveszített; a bűnös pedig olyasmire tör, ami sohasem adatott meg neki. Egy szó, mint száz, űjra Bűnbe akar esni.

- Ön katolikus? - kérdezte Cotgrave.- Igen, az üldözött anglikán egyház tagja vagyok.- Akkor mit gondol azokról a szerit

szövegekről, amelyek bűnnek nevezik az ön által jelentéktelennek tekintett kihágást?

- Legyen szabad felhívnom a figyelmét, hogy a vallásom szent szövegeiben rendre felbukkan a „boszorkány" szó, amelyet kulcsszónak tekintek. Azokat az apró kihágásokat, amelyeket bűnnek neveznek, csak akkor nevezik annak, ha az apró bűnök elkövetőjét mint boszorkányt üldözi a vallásom. Mert a boszorkányok aljas céljaik elérésére szolgáló eszköznek tekintik és kihasználják azokat az emberi gyengeségeket, amelyek az anyagi és társadalmi lét következményei. És legyen szabad leszögeznem azt is: felsőbbrendű értelmünk annyira eltompult, annyira túlteng bennünk a materializmus, hogy bizonyosan nem is ismernénk fel a valódi Rosszat, ha véletlenül az utunkba kerülne.

311

- De vajon nem éreznénk legalább egy csepp iszonyt? Olyan iszonyt, amilyenről az imént beszélt, amikor arra kért, hogy képzeljem él, mi lenne, ha a rózsa dalra fakadna.

- Ha természetes lények lennénk, akkor igen. A gyerekek, némelyik asszony meg az állatok érzik ezt az iszonyt. De legtöbbünkben a szokások, a civilizáció meg a nevelés eltompították, elhomályosították a természetet. Olykor felismerjük a Rosszat abból, hogy mennyire nem fér össze a Jóval, de ez minden, és még ez is csak-véletlenszerű. Valójában a pokol angyalai észrevétlenül beférkőznek közénk.

- Gondolja, hogy még ők sincsenek tudatában a Rossznak, amelyet megtestesítenek?

- Gondolom. A valódi Rossz éppolyan az emberben, mint a szentség és a zseni. Egyfajta lelki felhevülés, olyasmi, ami túllépi a szellem természetes határát, ami nem tudatosítható. Valaki lehet végtelenül, undorítóan rossz úgy, hogy soha még csak nem is gyanítja magáról. De ismétlem, a szó valódi értelmében vett Rossz ritka. Sőt úgy gondolom, s ebben talán nem tévedek, egyre ritkább, lesz.

- Próbálom felfogni, amit mond - töprengett Cotgrave. -Azt állítja tehát, hogy a valódi Rossz lényegében egészen más, mint amit mi általában rossznak nevezünk?

- Egészen más. Egy szegény, szesztől feltüzelt ördög hazamegy, halálra rúgja a feleségét meg a gyerekeit. Vagyis gyilkos. Meg Gilles de Rais is gyilkos. De fel tudja fogni, milyen szakadék választja el őket? Véletlenül ugyanaz a szó jelöli mind a kettőt, a jelentése azonban teljesen más.

Bizonyos, hogy ugyanez a távoli hasonlatosság létezik minden „társadalmi" bűn és a valódi szellemi bűnök közt, de egyik esetben árnyékról,

312

IV.

másik esetben valóságról van szó. Ha egy kicsit is ért a teológiához, tudnia kell. ,

- Megvallom önnek, egyáltalán nem foglalkoztam teológiával - jegyezte meg Cotgrave. - Amit sajnálok, de visszatérve a témánkra, gondolja, hogy a Bűn rejtett, titkos dolog?

- Igen. Pokoli csoda, amint hogy a szentség természetfölötti csoda. A valódi Bűn olyan magas fokra emelkedik, hogy fel sem tudjuk fogni létezését. Olyan, mint az orgona legmélyebb hangja: olyan mély, hogy senki sem hallja. Akad egy-két kudarc, visszaesés, amely a bolondokházába vagy még szörnyűbb végkifejlethez vezet. De sohasem szabad összekeverni a társadalmi gaztettekkel. Emlékezzen csak az apostolra: a „másik oldalról" beszélt, és különbséget tett az irgalmas cselekedet és az irgalom közt. Ugyanúgy, ahogyan mindent odaadhat valaki a szegényeknek, de semmi irgalom sincs benne, valaki elkerülheti az összes bűnt, mégis a Rossz teremtménye.- Ez aztán a különös lélektan! - lepődött meg Cotgrave -, de megvallom, nekem tetszik. Feltételezem, hogy ön szerint könnyen előfordulhat, hogy a valódi bűnös ember nem árt senkinek? ,- Meghiszem azt. A valódi Rossznak semmi köze a társadalomhoz. Egyébként a Jónak sincs. Gondolja, hogy „élvezné" Szent Pál társaságát? Gondolja, hogy jól „megértenék" egymást Sir Galahaddel? A bűnösökre ugyanaz áll, mint a szentekre. Ha valódi bűnösre akadna, és fel is ismerné a bűnét, bizonyosan letaglózná önt az iszonyat. De talán semmi nem indokolná, hogy maga az ember „ne tessék" önnek. Ellenkezőleg, nagyon is valószínű, hogy ha sikerülne elfelejtenie a bűnét, kellemesnek találná a társaságát. Pedig!... Nem, senki sem tudja elképzelni, milyen rémítő az igazi

313

Rossz!. Ha odakinn a kerti rózsa és liliom hirtelen dalra fakadna e születő hajnalban, ha a ház bútorai körmenetre indulnának, mint Maupassant elbeszélésében!

- Örülök, hogy visszatért erre a hasonlatra - jegyezte meg Cotgrave -, mert meg akartam kérdezni, az emberek közt minek felelnek meg a tárgyak említett képzeletbeli hőstettei. Pontosabban fogalmazva: mi hát a Bűn? Szeretnék végre egy konkrét példát hallani.

Ambrose egy kicsit habozott.- Megmondtam önnek, az igazi Rossz ritka.

Korunk materializmusa, amely nagyban hozzájárult a szentség eltüntetéséhez, talán még jobban hozzájárult a Rossz eltüntetéséhez. Olyan kényelmesnek találjuk a Földet, hogy sem felfelé, sem lefelé nem vágyunk. Olybá vehetjük, mintha a pokol szakértőjének nem lenne más dolga, csak a puszta régészeti feltárás.

- Pedig, hajói tudom, ön egészen a jelen korig terjesztette kutatási területét?

- Látom, önt igazán érdekli a dolog. Hát igen, bevallom, csakugyan összegyűjtöttem egypár dokumentumot.

314

V.

Üres Föld, jégvilág, új ember - A szellem ellenségei vagyunk - A természet ellen és Isten ellen - A Vril Társaság - A jövő nemzedéke - Haushoffer és a Vril - Az emberi mutáció gondolata - A legfelsőbb ismeretlen - Mathers, a Golden Dawn feje találkozik a Nagy Rémekkel - Hitler azt állítja, hogy ő is látta őket - Rémlátomás vagy valóság? -Kilátás valami egészen másra - René Guénon jóslata - A nácik első ellensége: Steiner

A Föld belül üres. Mi belül lakunk.A csillagok jégtömbök. Már több hold a Földre esett.

A mostani is le fog esni. Az emberiség egész történetét a jég és a tűz csatája magyarázza.

Az ember még nem fejlődött ki. Csodálatos mutáció küszöbén áll, amely olyan hatalommal fogja felruházni, amilyet a régiek az isteneknek tulajdonítottak. Néhány új emberpéldány már él e Földön, talán az idő és a tér határán túlról érkeztek.

Lehetséges, hogy kapcsolatban vagyunk a világ urával, a „Rémkirállyal", aki valahol keleten, valamilyen eldugott városban uralkodik. Akik szerződést kötnek, évezredekre megváltoztatják a Föld felszínét, és értelmet adnak az emberi kalandnak.

Ezek azok a „tudományos" elméletek és „vallásos" elképzelések, amelyek eredetileg táplálták a nácizmust, amelyeket Hitlerrel együtt osztottak annak a csoportnak a tagjai, amelyik jelentős mértékben irányította a jelenkori

315

történelem társadalmi és politikai körülményeit. Ez talán így túlzásnak látszik. Ilyen elméletekkel és hiedelmekkel magyarázni a jelenkori történelmet, még ha csak részleteiben is, visszataszítónak tetszhet. De úgy gondoljuk, ha az igazságról van szó, semmi sem visszataszító.

Köztudomású, hogy a náci párt nyíltan, sőt nagyhangúan értelmiségellenes volt, hogy könyvet égetett, és „judeo-marxista" ellenségei közé sorolta az elméleti fizikusokat. Az viszont kevésbé ismeretes, hogy milyen világképek javára vetette el a hivatalos nyugati tudományokat. Az pedig még kevésbé ismeretes, hogy milyen emberelméleten nyugodott a nácizmus, legalábbis némelyik vezére fejében. Ha ezt tudjuk, jobban beleilleszthetjük a második világháborút a nagy szellemi konfliktusok keretébe: a történelemben kísért a századok legendája (Victor Hugo).

s

„Ugy vetik az arcunkba az anatémát, mintha a szellem ellenségei volnánk - mondja Hitler. - Nos hát, igen, azok is vagyunk. De sokkal mélyebb értelemben, semmint ez a hülye polgári tudomány mérhetetlen gőgjében valaha is álmodta."66 Többé-kevésbé ugyanezt mondta Gurgyijev tanítványának, Uszpenszkijnek, miután perbe fogta a tudományt: „Az én utam az ember rejtett lehetőségeinek kifejlesztéséhez vezet. Ez az út természet- és Isten-ellenes."

Az ember rejtett lehetőségeinek gondolata lényegbevágó. Rendszerint a tudomány elvetéséhez és a közönséges ember semmibevevéséhez vezet. Ennek az elméletnek az alapján nagyon kevés ember él valójában. Lenni, azt jelenti, hogy másképpen lenni. A közönséges ember, vagyis az ember a maga természetes formájában csupán lárva, és a keresztények Istene csak lárvák

lelkipásztora.

Dr. Willy Ley, a világ egyik legnagyobb rakétaszakértője 1933-ban menekült el Németországból.

316

Rausching id. mű

V.

Tőle tudjuk, hogy nem sokkal a nácizmus előtt alakult egy kis szellemi közösség, amely nekünk valóban nagyon fontos.

Ezt a titkos közösséget a szó szoros értelmében az angol Bulwer-Lytton A jövő nemzedéke67 című regénye alapján szervezték meg. Ez a regény olyan emberekről szól, akiknek a lelkivilága sokkal fejlettebb a miénknél. Megtanultak parancsolni önmaguknak és a dolgoknak, vagyis az istenekhez hasonlítanak. De e pillanatban még rejtőzködnek. A Föld középpontjában lévő barlangokban laknak. Hamarosan ki fognak jönni, és uralkodnak felettünk.

Körülbelül ez minden, amit Willy Ley doktor tudott róluk. Még mosolyogva hozzátette, hogy a követők úgy vélik: tudják, hogyan kell megváltoztatni a fajtájukat, hogy a Föld mélyében rejtőző emberekkel egyformák legyenek. Összpontosítási módszerekkel, valóságos lelki tornával tudnak átalakulni. Azzal kezdik a gyakorlataikat, hogy mereven nézik egy kettévágott alma szerkezetét... Mi folytattuk a kutatást.

Ezt a berlini társaságot Fényes Páholynak vagy Vril Társaságnak hívták. A vril az a hatalmas erő, amelynek csak elenyésző részét használjuk fel a hétköznapi életben, lehetséges isteni mivoltunk idegszála. Aki úrrá tud lenni a vriljén, úrrá tud lenni önmagán, másokon, a világon.68 Csakis erre kell törekedni, minden erőnket megfeszítve: az összes többi a hivatalos lélektan, az

erkölcs, a vallás, akármi keretébe tartozik. A világ meg fog változni. Az istenek kijönnek a föld alól. Ha nem kötöttünk szövetséget velük, ha nem vagyunk istenek magunk is, a rabszolgák közt lesz a helyünk, a trágyában, amelyen majd felvirágzik az új városok garmadája.

A Fényes Páholynak voltak pártolói a teozófiában, a Rózsakeresztes csoportokban. A hét spandaui férfi

317

67 The Coming Race68 A „vril" gondolata eredetileg a francia Jacolliot életművében található meg, aki a második

császárság alatt Franciaország kalkuttai konzulja volt

című különös mű szerzője, Jack Belding szerint69 Kari Haushoffer állítólag tagja volt ennek a páholynak. Még sok mondanivalónk lesz róla, és mint látni fogják, egy-két dolgot megvilágít az, hogy átment a „vril társaságába".

Az olvasó talán emlékszik rá, hogy Arthur Machen író orvén felfedeztünk egy angol titkos társaságot: a Golden Dawnt. Ez az új-pogány társaság, amelyhez nagy szellemek csatlakoztak, az angol Rózsakeresztes Társaságból nőtt ki, melyet Wentworth Little alapított 1867-ben. Little kapcsolatban volt a német Rózsakeresztesekkel. A tagokat, szám szerint 144-et, a szabadkőműves mesterek közül verbuválta. Az egyik testvér Bulwer-Lytton volt.

Bulwer-Lytton, a lángelméjű tudós, a Pompeji utolsó napjai című regényének hála, világhíres író álmában sem gondolta volna, hogy több évtizeddel később egyik regénye Németországban egy prenáci misztikus csoport szellemi ihletője lesz. Holott például A jövő nemzedéke vagy Zanoni című regényében a szellemi világ valóságára akarta tenni a hangsúlyt, még

közelebbről a pokoli világ valóságára. Ő beavatottnak tartotta magát. A regény mesefolyondárai közt kifejezésre juttatta, hogy egészen bizonyosan vannak emberfeletti tulajdonságokkal megáldott lények. Ezek a lények majd a helyünkbe lépnek, és az emberi faj kiválasztottait csodálatos mutációhoz fogják vezetni.

Vigyázni kell ezzel a fajmutációs elmélettel. Hitlernél újra felbukkan70 és napjainkban sem halt ki egészen. Vigyázni kell az „Ismeretlen Felsőbbrendűek" elméletével is. Minden sötét keleti és nyugati misztikában megtaláljuk. A föld alatt élnek, vagy más bolygókról

318

69 Nem fordították le franciára. - Ugyanez az adat megtalálható Louis de Wohl magyar író Csillagok háborús és békés

időkben c. munkájában; Wohl a háború alatt az angol titkosszolgálatnál a Hitler és a nácik után nyomozó irodát vezette

(e művet sem fordították le franciára)

V.

jöttek, óriások, akik a tibeti kriptákban aranypáncélban alvókhoz hasonlítanak, vagy éppen formátlan és ijesztő valamik, amilyeneket Lovecraft írt le. Vajon léteznek-e ezek a pogány és ördögi szertartásokban megidézett „ismeretlen felsőbbrendűek"? Amikor Machen a Rossz világáról beszél, amely „tele van barlanggal és sötét lakókkal", arra a másik világra céloz, amelyikben az ember kapcsolatba léphet az „ismeretlen felsőbbrendűekkel", mint a Golden Dawn híve. Majdnem bizonyosak vagyunk benne, hogy Hitler osztotta ezt a hiedelmet. Továbbmegyünk: úgy gondolta, sikerült is kapcsolatba lépnie a „felsőbbrendűekkel".

Említettük a Golden Dawnt és a német Vril Társaságot. Mindjárt rátérünk a Thule Csoportra is. Nem őrültünk meg, és nem hisszük, hogy titkos társaságokkal meg lehet magyarázni a történelmet. De furcsamód látnunk kell, hogy minden, ami a nácizmussal kapcsolatban van, az egy „más világ", amely néhány éven át uralkodott rajtunk. Legyőzetett. De nem pusztult

el, sem a Rajna túlpartján, sem másutt. Es nem ez a rémítő, hanem a tudatlanságunk a rémítő.

Samuel Mathers, a Golden Dawn alapítóinak egyike azt állította, hogy ő kapcsolatban volt az „ismeretlen felsőbbrendűekkel", és feleségével, Henri Bergson filozófus nővérével együtt társalgott is velük. Idézzük „a másodrendű tagok"-nak szóló kiáltványt, amelyet 1896-ban írt:

„Semmit sem tudok mondani azokról a Titkos Vezérekről, akikre hivatkozom, és akiktől a Második Rend bölcsességét kaptam. Még a földi nevüket sem tudom, testi valóságukban nagyon ritkán láttam őket. Fizikailag előre megadott időben és helyen találkoztak velem. Ami engem illet, azt hiszem, olyan emberekről van szó, akik e

319

70 Hitler célja nem az isteni faj megteremtése, nem is a világ meghódítása; ezek csak Hitler megálmodott nagy

művének eszközei; a valódi cél a teremtés, az isteni mű, a biológiai mutáció; az eredmény pedig az emberiség eddig

sose látott felemelkedése lesz, „a hősökből, félistenekből, emberistenekből álló emberiség megjelenése" - írja dr.

Archille Delmas

földön élnek, de rettenetes, emberfeletti hatalommal rendelkeznek. Valóságos kapcsolataim bizonyítják, mennyire nehéz a közönséges halandónak, ha mégoly fejlett is, kibírni a jelenlétüket. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ama ritka esetekben, amikor találkozhattam velük, a magnetizmus csökkenése következtében beálló testi levertség vett volna rajtam erőt. Ellenkezőleg, éreztem, hogy olyan szörnyű erővel állok kapcsolatban, amelyet csak ahhoz tudok hasonlítani, amikor valaki mellett a heves viharban becsap a villám, s ezt az állapotot még légzési nehézség is súlyosbítja. Az idegeredetű kimerültséget, amelyről beszéltem, hideg verejtékezés, orron, szájon és olykor a fülön történő vérzés kíséri."

Hitler egyszer az emberi faj mutációjáról beszélgetett Rauschninggal, a danzigi kormányzóval. Rauschning, aki nem tudott róla, miért foglalkoztatja ez a különös kérdés, úgy vélte, hogy Hitler olyan szavakat használ, mint valami tenyésztő, és a német vért szeretné javítani.

- De hiszen nem tehet semmit, legfeljebb - mondta neki - lerövidítheti a megteendő utat! Magának a természetnek kell kifejlesztenie az új változatot. E pillanatig nem akadt még olyan tenyésztő, vagy csak nagyon ritkán, akinek az állatfajok közt sikerült volna mutációt kifejlesztenie, vagyis önálló, új tulajdonságokat előállítania.- De hiszen az új ember köztünk él! Itt van! - kiáltotta Hitler diadalmasan. - Ez sem elég? Mondok magának egy titkot. En láttam az új embert. Rettenthetetlen és kegyetlen. Féltem tőle.

„E szavakat kiejtvén - teszi hozzá Rauschning - Hitler valamilyen eksztatikus lázba esett."

Rauschning elmeséli azt a különös jelenetet is, amelyen hiába töpreng Achille Delmas doktor, az alkalmazott lélektan szakértője. Való igaz, erre bizony nem alkalmazható a lélektan:

„Környezetének egyik tagja mesélte, hogy Hitler éjszaka görcsösen kiáltozva riad fel. Segítségért kiált, az

320

V.

ágya szélén ül, olyan, mint aki megbénult. Pánik fogja el, úgy reszket, hogy még az ágy is remeg alatta. Zavaros és érthetetlen szavakat ordít. Liheg, mint a fuldokló. Ugyanaz a személy mesélte el nekem részletesen egyik ilyen rohamát, amelyet nem is volnék hajlandó elhinni, ha nem ilyen biztos forrásból hallom. Hitler a szobájában állt, megingott, nagyon távoli tekintettel nézett körül.

- Ő az! Ő az! Idejött! - nyögte.Az ajka sápadt volt. Nagy cseppekben folyt róla a

veríték. Váratlanul teljesen összefüggéstelen számokat, azután szavakat, mondatfoszlányokat hadart. Rettenetes volt. Furcsa, rendkívül meghökkentő szókapcsolatokat használt. Azután újra lecsendesedett, de továbbra is mozgott az ajka. Ekkor bedörzsölték, megitatták. Azután megint váratlanul ordította:

- Ott! Ott! A sarokban! Ott van!Toporzékolt és üvöltött. Nyugtatgatták, mondták

neki, hogy nem történt semmi különös, szép lassan megnyugodott. Azután hosszú órákon át aludt, lassanként újra normális és elviselhető lett.. ."71

Az olvasóra bízzuk, hogyan hasonlítja össze egy XIX. század végi kis új-pogány társaság fejének, Mathersnek a kijelentését annak az embernek a szavaival, aki akkor, amikor Rauschning feljegyezte őket, éppen egy olyan kalandba készült sodorni a világot, amelyiknek húszmillió halottja lett. De kérjük, hogy az összehasonlításnál és a tanulság levonásánál vegyék figyelembe, hogy a Golden Dawnt és a nácizmust a józan történész nem hozhatja közös nevezőre. A történész józan, a történelem azonban nem az. A két embert ugyanazok a hiedelmek táplálják, alapélményeik egyformák, ugyanaz az erő vezérli őket. Egyformán gondolkoznak, egy a vallásuk. Ezt a vallást igazából még sohasem tanulmányozták. Sem az egyház, sem a racionalizmusnak nevezett másik egyház nem tette lehetővé. A megismerés olyan korszakába lépünk, amelyben az effajta vizsgálódás lehetséges lesz, a valóság feltárja fantasztikus arcát, s azokat a gondolatokat és eljárásokat, amelyeket eddig torznak,

321

megvetendőnek vagy utálatosnak tartottunk, hasznosítani tudjuk az egyre kevésbé megnyugtató valóság megértésében.

Nem ajánljuk az olvasónak, hogy egy olyan családfát rajzoljon, mint, mondjuk: Rózsakeresztesek-Bulwer-Lytton-Little-Mathers-Crowley-Hitler, vagy bármely más

efféle eredeztetést tartson szem előtt, mert abba belekerülne Blavatsky asszony és Gurgyijev is. A származástannal váló játék éppolyan, mint az irodalmi hatások továbbterjedése. A játéknak se vége, se hossza, mert maradnak megoldatlan Jcérdések. Az irodalomban a zsenié. A történelemben pedig a hatalomé. A Golden Dawnal gyanis nem magyarázható a Thule Csoport vagy a Fényes Páholy, az Ahnenherbe. Természetesen rengeteg átfedés van, titkos vagy bevallott átlépések egyik csoportból a másikba. Ezeket jelezni fogjuk. Es ez izgalmas is, mint minden történelmi pletyka. De

s

minket a nagy történelem érdekel. Ugy gondoljuk, hogy ezek a társaságok - akár kicsik, akár nagyok, akár szerteágazóak, akár nem, akár összefüggőek, akár nem -többé-kevésbé világos, többé-kevésbé fontos megnyilvánulásai annak a világnak, amelyik különbözik a miénktől. Mondjuk, a Rossz világa, Machen értelmezésében. De nem ismerjük jobban a Jó világát sem. Két világ közt élünk, bolygónak tekintjük, mégpedig ezúttal teljes egésznek ezt a noman's landet. A nácizmus ideje civilizációnk történetében az egyik olyan ritka pillanat volt, amikor ordítóan és szemmel láthatóan másvalami került elébünk. Igazán furcsa, hogy az emberek úgy tesznek, mintha semmit sem láttak és semmit sem hallottak volna a szokványos háborús és politikai látványokon és lármán kívül.

Minden mozgalom: a modern Rózsakeresztesek, a Golden Dawn, a német Vril Társaság (ez majd a Thule

322

71 Hermann Rauschning: Hitler mondta; Achille Delmas: Hitler - pszichopatológiai életrajzi tanulmány

V.

Csoporthoz vezet el bennünket, amelyben megtalálhatjuk Haushoffert, Hesst, Hitlert) többé-kevésbé szoros kapcsolatban állt a hatalmas és jól szervezett Teozófus

Társasággal. A teozófia keleti szertartást és hindu szóhasználatot tett hozzá az új-pogány mágiához. Helyesebben egyfajta keleti luciferi útra terelte a nyugati utakat. Végül is teozófizmus néven írták le a mágiának azt az újjászülető mozgalmát, amely a századelőn annyi értelmiségit hatalmába kerített.

Az 1921-ben megjelent Egy álvallás, a teozófizmus című tanulmányában René Guénon filozófus prófétának

s

bizonyult. Ugy látta, hogy a teozófizmus veszélyforrás, és azok a beavatott új-pogány csoportosulások is, amelyek több-kevesebb kapcsolatot tartanak fenn Blavatsky asszony szektájával. Azt írja:

„Azok az álmessiások, akiket eddig volt szerencsénk látni, csak nagyon silány minőségű csodákat tettek, és akik utánuk következtek, valószínűleg nem volt nehéz dolguk. De ki tudja, mit tartogat nekünk a jövő? Ha jól meggondoljuk, az álmessiások többé-kevésbé öntudatlanul, de mindig eszközök voltak azok kezében, akik életre hívták őket, és ha csak azt vizsgáljuk, milyen kísérletsorozatot hajtottak végre folyamatosan a teozofisták, azt kell hinnünk, hogy ezek csak afféle tapasztalatgyűjtő próbálkozások voltak, amelyek ilyen-olyan formában egészen a kívánt eredmény eléréséig fognak ismétlődni, de addig is mindig egyfajta zavart keltenek a fejekben. Egyébként nem hiszünk benne, hogy a teozofisták, de ugyanúgy az okkultisták és spiritiszták sem, képesek saját erőforrásból teljes sikerre vinni a vállalkozásukat. De vajon nincs-e mindeme mozgalmak mögött valami, ami egészen más szempontból félelmetes, amiről talán maguk a

323

vezetők sem tudnak, amelynek esetleg ők maguk is csupán a puszta eszközei?"

Ugyanez idő tájt fejleszt ki Svájcban egy rendkívüli személyiség, Rudolph Steiner egy kutatócsoportot, amely azon az elven alapszik, hogy az egész világegyetem benne foglaltatik az emberi szellemben, és hogyha mindaz, amit a hivatalos lélektan állít róla, igaz, ez a szellem kivételes tevékenységre képes. Egy-két steineri felfedezés a biológiában (a trágya nem rombolja szét a talajt), az orvostudományban (a fémek alkalmazása megváltoztatja az anyagcserét) és főként a pedagógiában (ma is sok steineri iskola működik Európában) valóban jelentős mértékben gazdagította az emberiséget. Rudolph Steiner úgy képzelte, hogy a „mágia" kutatásában egy fekete és egy fehér részt

s

kell megkülönböztetnünk. Ugy vélte, hogy a teozófizmus meg a különféle új-pogány társadalmak a Rossz hatalmas, föld alatti világából származnak, és démoni kor előhírnökei. Saját tanításán belül igyekezett olyan erkölcsi alapot kidolgozni, amely arra kötelezte volna a „beavatottakat", hogy csupán jótékony erőiket vessék latba. A joakaratúak társadalmát akarta megalapítani.

Nem is tesszük fel a kérdést, vajon Steinernek igaza volt-e vagy sem, hogy tévedett-e vagy sem. Ami megdöbbent bennünket: rögtön a korai náci csoportosulások első számú közellenségnek tekintették Steinert. A kezdeti korszak bérencei erőszakkal szétkergették a steineri összejöveteleket, halálosan megfenyegették a követőket, arra kényszerítették őket, hogy elmeneküljenek Németországból, és 1924-ben a svájci Dornachban felgyújtották azt a központot, amelyet Steiner épített. Az irattár elégett, Steiner nem tudott többé dolgozni, egy évvel később belehalt bánatába.

Eddig csak körüljártuk a hitleri fantasztikumot. Most térünk rá igazán a tárgyra. A náci Németországban két elmélet virágzott: a jégvilág elmélete meg az üres Föld elmélete. Ez a két világ- és emberkép régi

324

V.

hagyományokhoz nyúl vissza, különféle mítoszokat igazol, egypár olyan „igazságot" fogalmaz újra, amelyeket a teozófusoktól Gurgyijevig több titkos társaság tagadott. Ezeket az elméleteket azonban jelentős politikai-tudományos gépezettel a háttérben hirdették meg. Csaknem teljesen kiűzték vele Németországból a mi képzeteink szerinti modern tudományt. Sok mindenkit meggyőztek. Ráadásul meghatározták Hitler némelyik katonai döntését, olykor befolyásolták a háború menetét, és minden bizonnyal hozzájárultak a végső katasztrófához. Ezeknek az elméleteknek a jegyében, különösen az áldozati vízözön jegyében akarta Hitler a teljes megsemmisülésbe sodorni a német népet.

Fogalmunk sincs róla, miért nem tanulmányozták és nem ismerik nálunk ezeket az erőszakosan elfogadtatott elméleteket, amelyekhez tucatjával csatlakoztak az emberek, méghozzá nagy szellemek, és amelyek kedvéért képesek voltak ekkora anyagi és emberi áldozatokat hozni.

Tessék, itt vannak, fogantatásukkal, történetükkel, alkalmazásukkal és utóéletükkel együtt.

325

Ultimátum a tudósoknak - Hörbiger próféta, a XX. Század Kopernikusza - A jégvilág elmélete -A Naprendszer története - A világvége - A Földes négy holdja - Óriások megjelenése - Holdak, óriások és emberek - Az Atlantisz civilizációja - Öt 300000 éves város - Tiahuanacutól a tibeti múmiákig -Második Atlantisz - A vízözön - Elfajzás és kereszténység - Egy más kor felé haladunk - A jég és tűz törvénye

Egy 1925-ös nyári napon a postás minden németországi és ausztriai tudósnak levelet kézbesített. Mire felbontották, a békés tudomány gondolata halott volt, hirtelen a kitaszítottak álmai és kiáltásai töltötték meg a laboratóriumokat és könyvtárakat. A levél ultimátum volt:

„Most aztán dönteni kell, velünk vagy ellenünk. Ugyanakkor, amikor Hitler megtisztítja a politikát, Hans Hörbiger elsöpri az áltudományokat. A német nép újjászületésének jele az örök jégkorszak doktrínája lesz. Vigyázzatok! Csatlakozzatok hozzánk, mielőtt még késő lenne!"

A férfi, aki így merte fenyegetni a tudósokat, a hatvanöt éves Hans Hörbiger volt. Afféle dühödt próféta. Hosszú, fehér szakállt viselt, írása a legkiválóbb írásszakértőt is kétségbe ejtette volna. Elmélete Wel72

néven terjedt el a nagyközönség körében. A világmindenségnek ez az értelmezése ellentétes volt a

hivatalos csillagászattal és

326

Wel= Welteislehre: az örök jég elmélete

VI.

matematikával, de régi mítoszokat igazolt. Hörbiger mégis tudósnak tartotta magát. „Az objektív tudomány veszedelmes találmány, a hanyatlás toteme." Mint Hitler, ő is úgy vélte, hogy „minden tudományos tevékenység legfontosabb kérdése: tudni, hogy ki akarja tudni". Csak a próféta juthat el a tudományhoz, mert a beavatottság erényének birtokában a tudat magas szintjét érte el. Ezt akarta mondani a szintén beavatott Rabelais, amikor azt írta: „A tudat nélküli tudomány a lélek összeomlása." Mert ügy gondolta: a tudomány tudat nélkül felsőbbrendű. Meghamisították figyelmeztetését egy alsóbbrendű emberi tudás kedvéért. Ha a próféta akar tudni valamit, akkor lehet szó tudományról, de ez a valami más, mint amit közönségesen tudománynak nevezünk. Ezért nem tűrhette Hans Hörbiger a legcsekélyebb kételyt sem, a legcsekélyebb ellentmondást sem. Szent düh vezérelte: „Ti az egyenletekben hisztek, és nem bennem! - üvöltötte. -Mennyi idő kell még nektek, hogy ráébredjetek, hogy a matematika értéktelen hazugság?"

A Herr Doktor tudományos és technikai Németországába Hans Hörbiger ordítozással és vagdalkozással utat engedett a beavatottságon alapuló tudásnak, az irracionális ismeretnek, a látomásoknak. Nem volt egyedül; de ezen a téren ő volt a csillag. Hitler és Himmler asztrológust fogadott, de nem tették közhírré. Ezt az asztrológust Fuhrernek hívták. Később, amikor hatalomra kerültek, és mintegy bizonyítandó, hogy nem egyszerűen uralkodni akarnak, hanem „az életet megváltoztatni", még ők is ki merik hívni a tudósok haragját. Kinevezik Fuhrert „a matematika, a csillagászat és a fizika mindenható professzorának"73.

Egyelőre Hans Hörbiger értelmiségi körökben egy a politikai agitátorokéra emlékeztető rendszert szervezettmeg.

Ugy tetszett, tekintélyes anyagi eszközök feletts

rendelkezik. Ugy dolgozott, mint egy pártvezér. Mozgalmat szervezett, tudakozószolgálattal, toborzási irodákkal, tagdíjjal, propagandistákkal és az ifjú

327

hitleristák közül toborzott bérencekkel. A falakat plakátokkal ragasztották tele, hirdetményekkel árasztották el az újságokat, nagy mennyiségű röplapot osztottak szét, gyűléseket szerveztek. Híveik szétzavarták a csillagászok összejöveteleit és értekezleteit; azt kiáltozták: „Ki az ortodox tudósokkal! Csatlakozzatok Hörbigerhez!" Az utcán zaklatták a professzorokat. A tudományos intézetek igazgatói ilyesfajta papírokat kaptak: „Ha győzünk, ti és a hasonszőrűek az utcán fogtok koldulni." Üzletemberek, nagyiparosok mielőtt felvettek volna egy-egy alkalmazottat, nyilatkozatot írattak alá vele: „Esküszöm, hogy hiszek az örök jég elméletében." Hörbiger írt a neves . mérnököknek: „Vagy megtanultok hinni bennem, vagy úgy bánunk veletek, mint az ellenséggel."

Néhány év leforgása alatt a mozgalom három nagy művet közölt a doktrínáról, negyven népszerűsítő könyvecskét és több száz brosúrát. Magas példányszámban havi folyóiratot jelentetett meg: A Világesemények Kulcsa címmel. Több tízezer tagot toborzott. Jelentős szerepet játszott később a gondolattörténetben s magában a történelemben.

Eleinte a tudósok tiltakoztak, leveleket és cikkeket adtak közre, amelyek Hörbiger rendszerének képtelenségeit bizonyították. Amikor a Wel széles népi mozgalom méreteit kezdte ölteni, megrettentek. Amikor Hitler hatalomra került, az ellenállás egyre csökkent, habár az egyetemeken továbbra is oktatták a hagyományos csillagászatot. Hírneves mérnökök, tudósok csatlakoztak az örök jég elmélethez, mint például Lenard, aki Röntgennel együtt fedezte fel az utóbbiról elnevezett sugarat, Oberth fizikus meg Stark, akinek a színképelemzéssel kapcsolatos kutatásait világszerte ismerték. Hitler nyíltan támogatta Hörbigert, és hitt benne.

„Északi őseink a hóban és jégben edződtek meg -jelentette ki a Wel egyik népszerű röpirata -, ezért

328

Ez meg is történt

VI.

természetes öröksége az északi embernekA jégvilágban való hit. Az egyik osztrák, Hitler, elűzte a zsidó politikusokat; egy másik osztrák, Hörbiger fogja elűzni a zsidó tudósokat. A Führer a saját életével példázta, hogy az amatőr többre viszi, mint a profi. A világegyetem tökéletes megértéséhez egy másik amatőrre volt szükségünk."

Hitler és Hörbiger, a „két legnagyobb osztrák" több ízben találkozott. A náci vezér tisztelettel hallgatta ezt a látomásos tudóst. Hörbiger nem tűrte, hogy félbeszakítsák beszédét, és magára Hitlerre is keményen rászólt: „Maulzu!" -Pofa be! Teljesen megdolgozta Hitlert: a messianisztikus német népet valósággal megmérgezi az egyenes, gyengítő hatású, hús-vér mivoltából kiforgatott nyugati tudomány. Az új vívmányok - mint a pszichoanalízis, a szerológia, a relativitás - a háború eszközei Parsifal szelleme ellen. A szükséges ellenméreg a jégvilág elmélete lesz. Ez a doktrína majd szétrombolja az érvényben lévő csillagászatot: az építmény többi része azután magától omlik majd össze, és össze is kell omlania, hogy újjászülessen a mágia, az egyetlen dinamikus érték. A nemzetiszocializmus meg az örök jég teoretikusai értekezleten találkoztak: Rosenberg és Hörbiger, legkiválóbb híveik kíséretében.

Az emberiség Hörbiger kiagyalta története - nagy vízözönjeivel és sorozatos vándorlásaival, óriásaival és rabszolgáival, áldozataival és hőstetteivel - nagyon is megfelelt az árja fajelméletnek. Hörbiger elgondolásainak kapcsolódása a vízözön előtti korok keleti témájához, a faj emelkedő és bűnhődő korszakainak váltakozása elbűvölte Himmlert. Minél inkább határozott körvonalakat nyert Hörbiger elmélete, annál nagyobb rokonságot mutatott a nietzschei látomásokkal és a wagneri mitológiával. Megállapították, honnan származik a mesés árja faj: egy másik kor szuperembere által lakott hegyekből jött alá, és az a küldetése, hogy vezérelje a bolygót és a csillagokat. Hörbiger elgondolása szorosan kapcsolódott a mágikus szocializmus eszmevilágához, a

329

náci csoport misztikus lépéseihez. Nagymértékben hozzájárult ahhoz, amit később Jung az „oktalanság libidójának" nevezett. És megvolt benne egy-két olyan „lelki vitamin" is, amelyet a mítoszok szolgáltattak.

Egy Philipp Fauth74 nevezetű amatőr csillagász, aki a Hold megfigyelésére szakosította magát, néhány barátjával közösen 1913-ban adott közre egy hatalmas, nyolcszáz oldalas könyvet: Hörbiger jégvilágelmélete

címmel. A munka legnagyobb részét maga Hörbiger írta.

Hörbiger ebben az időben felettébb hanyagul kezelte a személyes ügyeit. 1860-ban született egy Tirolban évszázadok óta ismert családban, a bécsi műszaki iskolában tanul, azután szakmai gyakorlatát Budapesten tölti le. Alfréd Collmannél, a gőzgép konstruktőrénél műszaki rajzoló, azután mint kompresszorszakértő lép be a budapesti Lángcéghez. Ott találta fel 1894-ben a pumpákhoz és sűrítőkhöz alkalmazható új csaprendszert. A szabadalmat tekintélyes német és amerikai társaságoknak adták el, és egyszer csak Hörbiger hatalmas vagyon tulajdonosa lett, amelyet azután a háború hamarosan szétszórt.

Hörbiger szívesen alkalmazta a csillagászatra a víz nemének változásait: folyékony, jég, gőz, hiszen foglalkozása révén alaposan tanulmányozhatta. Ezzel akarta magyarázni az egész kozmográfiát és az egész asztrofizikát.

Hirtelen megvilágosodásai, megrázó felismerései új tudományra nyitották fel a szemét - mondta -, amely minden más tudományt magában foglal. A messianisztikus Németország egyik legnagyobb igehirdetője lett, és amint a halála után írták róla: „Istenáldotta, lángeszű felfedező."

330

74 Philipp Fauth 1867. március 19-én született, és 1941. január 4-én hunyt el. Mérnök volt és gépkonstruktőr, Hold-

kutatásai révén vált ismertté: két Hold-térképet rajzolt; a Kopernikusz-krátertől délre fekvő kettős kráter a Nemzetközi

Szövetség 1935-ös határozata alapján a Fauth nevet viseli. 1939-ben a nemzetiszocialista kormány külön rendelettel

professzorrá nevezte ki

VI.

Hörbiger tana azért hatott olyan erővel, mert a világűr történetének és fejlődésének teljes képét átfogja. Magyarázatot ad a Naprendszer kialakulására, a Föld, az élet, a szellem születésére. Leírja a világegyetem egész múltját, és megjósolja az elkövetkezendő változásait. Felel a három lényeges kérdésre: Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová megyünk? És szertelenül válaszol rájuk.

A végtelen térben minden a jég és a tűz, a taszító és vonzó erő állandó harcának gondolatán alapszik. Ez a harc, ez az ellentétes elvek közti változó feszültség, ez az örök égi harc a bolygók törvénye, ez szabályozza a Földet, az élő anyagot, és határozza meg az emberi történelmet. Hörbiger azt állítja, hogy mindent tud a, legtávolabbi múltról ezen a Földön, és persze a legtávolabbi jövőről is, és fantasztikus fogalmakkal áll elő az élő fajok fejlődéséről. Összezavarja mindazt, amit eddig általában a civilizációk történetéről, az ember megjelenéséről és fejlődéséről és társadalmairól tudni véltünk. Ő ezen a téren azt vallja, hogy nem folyamatos volt a fejlődés, hanem felemelkedések és bukások sorozatáról beszél. Szerinte több százezer vagy talán több millió évvel előttünk emberistenek, óriások, mesés civilizációk léteztek. Talán megannyi kataklizma és rendkívüli mutációk közepette majd ugyanolyanná válunk, mint amilyenek fajunk ősei voltak a mind a Földön, mind a kozmoszban szakaszosan zajló történelemben. Mert az ég törvényei egyben a Föld törvényei is; valamint az egész világegyetem egyetlen mozgásrendszer, valóságos élő szervezet, amely mindenre kihat. Az emberek kalandja összefügg a csillagok kalandjával, ugyanaz történik a Földön, mint a világűrben, és viszont.

Amint láthatjuk, a szakaszokról és az ember meg a világegyetem közti csaknem varázslatos kapcsolatokról megfogalmazott tan táplálja a legrégebbi hagyományos gondolkodást. Visszahozza a régi-régi jóslatokat, mítoszokat és legendákat, a régi elgondolásokat a teremtésről, az özönvízről, az óriásokról és az istenekről.

331

Ez a tan, amint hamarosan világosabban fogjuk látni, ellentmond a bevett tudomány minden adatának. De -mondta Hitler - „van egy északi és nemzetiszocialista tudomány, amely ellentétes a judeo-liberális tudománnyal". A Nyugaton elterjedt tudomány, mint egyébiránt a judeo-keresztény vallás, amelynek cinkos érveket nyújt, leleplezni való összeesküvés. Összeesküvés az ellen a mese- és varázsszellem ellen, amely az erős ember lelkében lakozik; szerteágazó összeesküvés, amely becsapja az ember orra előtt a feltérképezett civilizációk rövid korszakán kívüli múlt és jövő ajtaját, elszakítja gyökereitől és mesés sorsától, megakadályozza, hogy isteneivel diskuráljon.

Tudósaink azt vallják, hogy világegyetemünk úgy három-négymilliárd évvel ezelőtt egy robbanás után keletkezett. De mi robbant? Elképzelhető, hogy az egész világűr egyetlen atomban foglaltatott, ez volt a teremtés nullapontja. Esetleg ez az atom robbant fel, és azóta is állandóan tágul. Az anyag és az erő minden mai megnyilvánulási formája benne volt. E feltevés szerint azonban mégsem vehető bizonyosra, mi a világegyetem abszolút kezdete. Azok a szaktudósok, akik ebből az atomból származtatják a táguló világot, adósok maradnak az eredet megfejtésével. Mindent egybevetve, a tudomány ezzel kapcsolatban nem tud többet mondani, mint a csodálatos indiai költemény: „A feloldódás és a teremtés közt Visnu-Késa csak saját lényében létezett, áradt belőle a szunnyadó erő, a jövendő életcsírák közepette."

Ami Naprendszerünk születését illeti, éppilyen ingatagok a feltevések. Azt képzelték, hogy a bolygók a Nap részleges robbanása nyomán keletkeztek. Eszerint hatalmas csillagtest haladt el a közelben, kitépett egy darabot a Nap anyagából, ez azután szétszóródott az űrben, és bolygókká dermedt. A nagy test, az ismeretlen óriáscsillag azután folytatta útját, és elmerült a végtelenben. Olyan elképzelés is volt, amely szerint a mi

332

VI.

napunk ikre robbant fel. H.-N. Roussel, összefoglalva a kérdést, mulatságosan írja: „Addig is, amíg meg nem tudjuk, hogyan történt a dolog, csak egyetlenegy valami bizonyos, mégpedig az, hogy a Naprendszer valahogyan keletkezett."

Hörbiger azt állítja, hogy ő bizonyosan tudja, hogyan történt a dolog, ő tudja a végleges magyarázatot. Willy Ley mérnöknek írt levelében azt állítja, hogy ifjúkorában döbbent rá a magyarázatra. „Akkor döbbentem rá -mondja -, amikor fiatal mérnökként egy nap néztem, hogyan ömlik az olvasztott acél a nedves, hóval borított földre: a föld fáziskéséssel és iszonyatos erővel robbant." Ennyi az egész. Ebből indul ki és terjed egyre szélesebben Hörbiger tana. Egyszerű, mint Newton almája.

Volt az égen egy hatalmas, magas hőmérsékletű test, több milliószor nagyobb, mint a mi jelenlegi napunk. Ez a test összeütközött egy kozmikus jég felgyülemléséből keletkezett óriásbolygóval. Ez a jégtömeg mélyen behatolt az óriásnapba. Több százezer éven át semmi sem történt. Azután a vízgőz mindent felrobbantott.

A töredékek nagyon messzire repültek szét, el is tűntek a jeges űrben.

Más részek visszaestek a központi tömegbe, ahonnan a robbanás kiindult.

Megint más részek pedig a középső övezetbe kerültek: ezek a mi Naprendszerünk bolygói. Harminc volt belőlük.

Többé-kevésbé jéggel borított tömbök. A Hold, a Jupiter és a Szaturnusz jégből van, a Mars csatornái jégrepedések. Egyedül a Földet nem kerítette teljesen hatalmába a hideg: itt állandósult a jég és a tűz közti harc.

Háromszor akkora távolságra, mint ide a Neptunusz, a robbanás pillanatában volt egy hatalmas jéggyűrű. Még mindig ott van. Ezt nevezik makacsul Tejútnak a hivatalos csillagászok, mert néhány, a mi napunkhoz hasonló csillag átragyog rajta a végtelen térből. Ami a

333

Tejutat alkotó, különböző önálló csillagokról készült felvételeket illeti, hát azok, persze, mind trükkfelvételek.

Ami a Nap felszínén megfigyelhető, formájukat és helyüket tizenegy évenként változtató foltokat illeti, a hithű tudósok nem tudnak rájuk magyarázatot. Pedig azok a jégtömbök vájják, amelyek a Jupiterről odazuhannak. A Jupiter pedig tizenegy évenként kerüli meg a Napot.

A robbanás középső zónájában elhelyezkedő rendszer bolygói, mint a miénk is, két erő hatása alatt állnak:

- a robbanás eredeti ereje, amely egyre távolítja őket;- a nehézkedés, amely a közelükben elhelyezkedő

legnagyobb tömeghez vonzza őket.A két erő nem egyenlő. Az eredeti robbanás ereje

egyre csökken, mert az űrtér nem üres: van benne valamilyen finom, hidrogénből és vízgőzből álló anyag. Azonkívül a víz, amely eléri a Napot, jégkristályokkal tölti meg az űrt. Ily módon a kezdeti taszítóerő egyre jobban lefékeződik. Ezzel szemben a nehézkedési erő állandó. Ezért közeledik minden bolygó a hozzá legközelebb elhelyezkedő, vonzó hatású bolygóhoz. Körbeforogva közeledik hozzá, helyesebben, egyre kisebbedő spirális pályán haladva. így előbb-utóbb minden bolygó rázuhan a legközelebbire, és végül az egész rendszer jég formájában a Napba fog zuhanni. És akkor jön az újabb robbanás és az új kezdet.

A világegyetemben örök harcban áll jég és tűz, taszítás és vonzás. Ez a harc határozza meg a kozmosz állandó életét, halálát és újjászületését. 1952-ben egy német író, Elmar Brugg könyvet szentelt Hörbiger dicsőségének, amelybenígy ír:

„A világegyetem meghatározásának elméletei közül egyik sem vette tekintetbe az ellentmondás, a két ellentétes erő harcának alapelvét, pedig az emberi lélek évezredek óta eszerint működik. Hörbiger múlhatatlan érdeme, hogy zseniálisan előásta a feledés homályából

334

VI.

őseink ösztönös ismereteit a tűz meg a jég örök harcáról, amelyet már az Edda is megénekel. E harcra ráirányította kortársai figyelmét. Tudományosan megalapozta az anyag és az erő, a szétszóró taszítás és a zsugorító vonzás kettősségén alapuló nagyszerű világképet."

Bizonyos tehát: a Hold végül a Földre zuhan. Egy pillanatig, úgy tíz-húszezer esztendeig, olybá tűnik, mintha a bolygók egymás közti távolsága nem változna. Na de majd meglátjuk, hogyan csökken a spirál. Az idők folyamán a Hold szép lassan közeledni kezd. A Földre gyakorolt nehézkedési ereje növekszik. Akkor majd tengereink vize állandóan dagályban lesz, és egyesülve elborítják a földeket, elárasztják a trópusokat, bekerítik a legmagasabb hegyeket. Az élőlények fokozatosan veszítenek súlyukból. Növekszenek. A kozmikus sugarak egyre erősebbek lesznek. Beleavatkozva a gének és kromoszómák rendjébe, mutációkat hoznak létre. Új fajok keletkezését érjük meg, állatokét, növényekét, emberóriásokét.

Azután a Hold még közelebb jön, teljes sebességgel forogva felrobban, hatalmas, egyre nagyobb sebességgel forgó szikladarabokból, jégből, vízből és gázból álló gyűrű lesz belőle. Végül ez a gyűrű a Földhöz csapódikyés akkor eljön a jósolt összeomlás, az apokalipszis. Ha pedig lesznek emberek, akik túlélik, a legerősebbek, a legjobbak, a kiválasztottak, különös és csodálatos látványban lesz részük. És talán az lesz az utolsó látnivaló.

A Földnek több ezer éven át nem lesz holdja, viszont rendkívüli átfedések lesznek a régi és az új fajok, az óriásoktól származó civilizációk, a vízözön és áz iszonyatos kataklizmák utáni újrakezdések közt, és mivel a Mars kisebb a mi bolygónknál, végül is csatlakozik hozzánk. El fogja érni a Föld pályáját. De ahhoz túl nagy, hogy a vonzáskörünkbe kerüljön, és útitársunkká váljon, mint a Hold. Túlságosan megközelíti a Földet, nekünk jön, azután a Nap vonzó hatására, a tűz szívó hatására belezuhan a Napba. Ekkor a légkörünket hirtelen

335

felszippantja, magához vonzza a Mars nehézkedési ereje, és elviszi az űrbe. Az óceánok pezsegve fortyognak a Föld felületén, mindent elmosnak, a földkéreg szétrobban. Az ütközés után néma csend, merev mozdulatlanság áll be, miközben a vízgőz évmilliókon át gyűlik a lángoló anyag belsejében. Legvégül pedig új robbanást fognak megérni az újabb teremtmények a kozmosz tüzes erőinek örökkévalóságában.

s

így alakul a Napiendszer sorsa annak az osztrák mérnöknek a látomásában, akit a nemzetiszocialista vezetők „a XX. század Kopernikuszának" neveztek. Mindjárt részletezni fogjuk ezt a Föld és emberiség múltjához, jelenéhez és jövőjéhez igazított látomást. A történet Hörbiger próféta „viharokkal és csatákkal teli tekintetében" valamilyen legendára hasonlít, mesés felfedezésekkel és káprázatos különlegességekkel.

1948-ban, amikor még hittem Gurgyijevben, egyik hű tanítványa, egy hölgy kedvesen meghívott, töltsek el nála a hegyekben családommal együtt néhány hetet. Az asszony igazán művelt volt, foglalkozására nézve vegyész, értelmi képessége friss jelleme szilárd. Művészeket és értelmiségieket pártfogolt. Luc Dietrich és René Daumal után én következtem azoknak a sorában, akiket örök hálára kötelezett. Egyáltalán nem volt eszebódult tanítvány, és a nála sokszor megforduló Gurgyyev tanát a józan ész rostáján szűrte át. Egy napon mégis rajtakaptam vagy rajtakapni véltem, amikor éppen elment a józan esze. Váratlanul feltárta nekem nyomasztó lidércek, s én némán és rémülten figyeltem, mintha haldoklót látnék. Szikrázó, hideg éjszaka borult a hótakaróra, szép nyugodtan beszélgettünk, a villa erkélyére könyökölve. Úgy néztük a csillagokat, ahogyan a hegyekben nézi őket az ember, azt a tökéletes magányt érezve, amely másutt szorongást okoz, itt pedig megtisztít. Világosan kirajzolódtak a Hold domborulatai.

- Helyesebb lenne inkább azt mondani, az egyik hold -jegyezte meg háziasszonyom -, az egyik hold...

336

VI.

- Mit akar ezzel mondani?- Mert több hold volt az égen. Ez az utolsó, csak.- Micsoda? Mag$ szerint ezen kívül még több hold volt?- Egészen biztosan, Gurgyijev tudja, de mások is tudják.- Na de a csillagászok...

s

- O! Ha maga a tudománypártiakban bízik!...

Az arca nyugodt volt, ő maga mosolygott és kicsit szánt. Ettől a naptól kezdve úgy éreztem, a továbbra is szeretett

s

Gurgyijev egy-két barátjától eltávolodtam. Ugy láttam, törékeny és nyugtalanító lények, és éreztem, hogy a családhoz fűző szálak egyike ezzel elszakadt. Néhány évvel később, amikor Gurgyijev Belzebub történetei... című könyvét olvastam, és megismertem Hörbiger világképét, rá kellett jönnöm, hogy ez a látomás vagy inkább ez a hiedelem nem pusztán holmi fantasztikus bakugrás. Volt valami összefüggés a több hold meghökkentő története és a szuperember elmélete, a „felsőbbrendű tudattal rendelkezők" lélektana, a mutációk mechanizmusa közt. Végül a keleti hagyományokban megtalálható az a történet és az a gondolái, hogy az emberek évezredekkel ezelőtt esetleg más égboltot, más csillagképeket, más holdat nézegettek.

Vajon Gurgyijev csak Hörbigertől - akit bizonyosan ismert - vett át dolgokat? Vagy pedig véletlenül éppen azokból a régi tudás-, hagyomány vagy legendaforrásokból mentett, amelyeket Hörbiger áltudományos sugallatai során átformált?

Ott, annak a hegyi villának az erkélyén fogalmam sem volt róla, hogy háziasszonyom olyan hiedelemről beszél, amelyet ezrek osztottak a még romokban heverő hitleri Németországban, abban a még véres korban, amikor az ország még füstölgött nagy mítoszainak maradványai közepette. Es a háziasszonyomnak azon a

337

tiszta, nyugodt, szép éjszakán szintén fogalma sem volt róla.

Hörbiger állítása szerint tehát, ahogyan mi ma látjuk a Holdat, ez csupán az utolsó, a negyedik a Föld vonzáskörébe került holdak közül. Története folyamán glóbuszunk már hármat befogott. Az űrben tévelygő három kozmikus jégtömb érte utol egymás után röppályánkat. Egyre közeledő spirálisban forogtak a Föld körül, s azután ránk zuhantak. Mostani Holdunk is a Földön fog összezúzódni. De ez a katasztrófa sokkal nagyobb lesz, mert ez a jéghold nagyobb, mint a többiek. Az egész földtörténet, a fajok fejlődése és az emberiség története ezekkel az egünkön egymást követő holdakkal magyarázható.

Négy földtörténeti korszakról beszélhetünk, mert négy holdunk volt. Most a negyedikben vagyunk. Valahányszor egy hold leesik, előtte felrobban, és egyre gyorsabban forogva, sziklákból, jégből és gázból álló gyűrűvé alakul. Ez a gyűrű esik azután a Földre, körbefogja a földkérget, és mindent megdermeszt, ami csak alatta van. Rendes időben az eltemetett szervezetek nem válnak kövületté, hanem elrothadnak. Csak olyankor dermednek meg, amikor egy-egy hold lezuhan. Ezért különböztethetünk meg őskort, másodkort és harmadkort. Mivel azonban gyűrűről van szó, csupán rendkívül töredékes adataink vannak a földi élet történetéről. Előfordulhat, hogy más állati és növényi fajok fejlődtek ki és tűntek el koronként anélkül, hogy a földtani rétegekben bármi nyomot hagytak volna. Az egymást követő holdak elmélete alapján azonban elképzelhető, milyen változásokon ment át a múltban az élővilág. Es a jövőben várható módosulások is kiszámíthatók.

Abban a korszakban, amikor egy hold közeleg, röpke pár száz évig négyhat földrádiusznyi távolságban forog a Föld körül. A mostani Hold-Föld távolságot figyelembe véve, az égitest karnyújtásnyira van tőlünk. Nagymértékben megváltozik a nehézkedési erő. Mármost

338

VI.

a lények termete a nehézkedéstől függ. Arányosan úgy nőnek, hogy mennyi súlyt bírnak elviselni. ,

Az az idő tehát, amelyikben egy-egy hold közel van, a gigantizmus ideje.

Az őskor végén: hatalmas növények, óriás rovarok.A másodkor végén: óriás hüllők, ősgyíkok, harminc

méter hosszú állatok. Hirtelen mutációk jönnek létre, mert a kozmikus sugárzás nő. A súlyuktól megszabadult lények kiegyenesednek, a koponyacsontok kiszélesednek, az állatok repülni kezdenek. Talán a másodkor vége felé jelentek meg az óriás emlősök. Es talán az első ember, mutáció révén. Mondjuk, akkor, amikor a másodkor végén a második hold úgy tizenötmillió fényévnyi távolságra közelítette meg a Földünket, ősünk kora ez, az óriásé. Blavatsky asszony, aki állítólag ismerte az emberiség legrégebbi szövegét, a Dzyanok könyvét, amelyben olvasható az ember eredetének története, többek közt az, hogy a másodkorból felbukkant az első, óriás termetű emberfaj: „Egy szép napon fel fogjuk fedezni a másodkori embert és vele együtt a réges-rég elsüllyedt civilizációkat."

Ott volt tehát a sok szörny közt a hozzánk alig hasonlító, egészen másfajta értelmi képességű, óriás termetű első emberfaj az idők sűrű homályában, sokkal régebben, semmint hinnők, de abban az éjszakában másik hold világított. Az első ember, sőt talán az első emberpár valamely állat méhéből holmi csodás mutációk révén került ki, esetleg ikrek voltak, s akkor kezdtek elszaporodni, amikor rendkívül erős volt a kozmikus sugárzás. A Genezis szerint ennek az ősnek a leszármazottai ötszáz-kilencszáz évig éltek, mert a súlycsökkenés miatt kevésbé használódott el a szervezetük. Az óriásokat nem említi, a zsidó és muzulmán hagyományok azonban bőségesen pótolják ezt a mulasztást. Végül Hörbiger hívei állítják, hogy a másodkori ember kövületeit nemrég megtalálták Oroszországban.

Milyen lehetett tizenötmillió évvel ezelőtt az óriás civilizációja? Feltételezik, hogy az az ember az őskorból

339

származó óriás rovarok mintájára szerveződött és rendeződött, amelyeknek ma is érdekes, ám elfajzott leszármazottai a mostani bogarak. Feltételezhető, hogy nagy távolságról is tudtak érintkezni egymással, hogy civilizációjuk olyasfajta lelki és anyagi energiaközpontokon alapult, mint amilyenekre a termeszbolyok épülnek, ma is izgalmas kérdéseket vetve fel a kutatóknak az értelem infrastruktúrájának vagy szuper struktúrájának ismeretlen területéről.

A második hold még közelebb kerül, gyűrűvé alakulva felrobban, és a Földre zuhan, ekkor újabb hosszú, hold nélküli korszak következik. A távoli űrben jégspirál keletkezik, utoléri a Föld röppályáját, amely így új holdat kap. Az alatt az idő alatt azonban, amikor egyáltalán nem világít a fejünk felett valamilyen nagy gombóc, csak azok a mutáns fajok maradnak életben, amelyek a másodkor végén keletkeznek, ezek is apróbb termetűek maradnak. Egy-két óriás ekkor még alkalmazkodik. Amikor megjelenik a harmadkori hold, akkor keletkezik a közönséges ember, kisebb, kevésbé értelmes: ez a mi valódi ősünk. De a kataklizmát átvészelte, és ma is létezik néhány másodkorból származó óriás, ők fogják civilizálni a kis termetű embert.

Az az elgondolás teljesen új, amely szerint az ember az állati sorból és vadságból kiindulva emelkedett fel egészen a civilizációig. Az emberekre rákényszerítették ezt a judeo-keresztény mítoszt. Amikor az emberiség még fiatalabb volt, közelebb állt a múltjához, amikor még semmiféle jól kiagyalt összeesküvés nem törölte ki az emlékezetéből, tudta, hogy istenektől, óriás királyoktól származik akik mindenre megtanították. Még emlékezett az aranykorra, amelyben a nála fejlettebbek, akik előtte születtek, megtanították a gazdálkodásra, a kohászatra, a művészetekre, a tudományokra és a lélek irányítására. A görögök Szaturnusz korát emlegették, és azt a hálát, amellyel őseik Herkulesnek adóztak. Az egyiptomiak meg a mezopotámiaiak mindentudó óriás királyok legendáit

340

VI.

ápolták. A most „primitívnek" nevezett népek, például az óceániai bennszülöttek valószínűleg elfajzott vallásukba belekeverik a világ kezdetekor élt jóságos óriások kultuszát. Korunkban, amikor a szellem és az ismeretek minden adatát kiforgatták, azok az emberek, akik csodálatos erőfeszítéssel kitörtek a szokványos gondolkodásmód rabságából, értelmük rejtett forrásánál az idők hajnalának boldogságos korszakát, az elveszett paradicsomot, a kezdeti beavatottság ködös emlékét fedezik fel.

Görögországtól Polinéziáig, Egyiptomból Mexikóig és Skandináviáig minden hagyomány azt idézi, hogy az embert óriások avatták be. A harmadkor arany idejében, amely több millió esztendeig tart, az erkölcsi, szellemi és talán technikai civilizáció a csúcspontra ért a földgolyón.

Az óriások midőn az emberek közt éltek, És még nyoma se volt a földön a beszédnek...

(Tótfalusi István fordítása)

írja Hugó, rendkívüli megvilágosodásról téve tanúbizonyságot.

Azután az egyre kisebbedő spirálist befutó harmadkori hold közeledik a Földhöz. A hold vonzerejének függvényében emelkedik a vízszint, az emberek - ez több mint kilencszázezer éve volt - királyaikkal, az óriásokkal együtt egyre feljebb mennek a magas hegycsúcsokon. A földet már teljesen beborító, megduzzadt óceánok fölött, az ormokon az emberek és feljebbvalóik tengeri világcivilizációt alapítanak, s Hörbiger meg angol követője, Bellamy ebben látja az atlantiszi civilizációt.

Bellamy hétszáz kilométeren át húzódó tengeri üledéknyomokat talál az Andokban, négyezer méter magasan. Szerinte a harmadkor végén idáig ért a víz, és itt, a Titicaca-tó partján lévő Tiahuanacuban volt a

34175 Von Hagen német régész, akinek franciául Auroyaume des Incas (Az inkák birodalmában) címmel jelent meg a

könyve (Plon, 1950), a Titicaca-tó pártján élő indiánok közt olyan szájhagyományt jegyzett fel, amely szerint

„Tiahuanacut akkor építették, amikor az égen még nem is voltak csillagok"

civilizáció egyik központja. Tiahuanacu romjai több százezer éves civilizációról tanúskodnak, amely egyetlen későbbi civilizációhoz sem hasonlít.75 A hörbigeriánusok szerint mind az óriások, mind pedig megmagyarázhatatlan emlékműveik nyomai megtalálhatók itt. Van például egy kilenctonnás, hatszögletű kőtömb, három méter magas vesétekkel, amelyeket nem tudnak megfejteni építészeink, mintha szerepét azóta elfeledte voma a történelem minden építőmestere. Az oszlopok három méter magasak és négy méter szélesek, egyetlen kőből kifaragva, ajtókkal együtt, a vakablakokat meg a szobrokat mintha ollóval vágták volna ki, s az egész tíz tonna. A még meglévő ajtószárnyak hatvan tonnát nyomnak, száztonnás homokkő tömbök tartják, amelyeket ékszerűen ástak be a földbe. E mesés romok közt óriásszobrok emelkednek, amelyek közül egyetlenegyet hoztak le és helyeztek el a La Paz-i múzeum kertjében. Nyolc méter magas, húsz tonnát nyom. A hörbigeriánusok szerint minden jel arra vall, hogy az óriások önmagukat faragták ki ezekben a szobrokban.

„Az arcvonások valami hallatlan, fenséges jóságot és fenséges bölcsességet sugároznak a szemünkbe, sőt a szívünkbe. A kolosszus egész lényéből összhang árad, az elnagyolt kéz és test olyan kiegyensúlyozottságot áraszt, ami már erkölcsi tartás. A csodás monolitból nyugalom és béke árad. Ha valóban valamelyik óriáskirály azok közül, akik a népet kormányozták, csakis Pascal mondásának egy részére gondolhatunk: »Ha Isten saját kezűleg adhatna nekünk vezéreket...«"

Ha ezeket a monolitokat valóban óriások állították embertanítványaik épülésére, ha ezeket a felfoghatatlan, zavarba ejtő, rendkívül elvontan, fejlett stilizációval alkotott szobrokat valóban a feljebbvalóik csinálták, arra kell gondolnunk, hogy ez az eredete a mítosznak, amely szerint a művészeteket meg az ihletett szépség különféle rejtélyeinek kulcsát az istenek adták az embernek.

342

VI.

A szobrok közt vannak olyan állatstilizációk, amelyeknek, mint például a todoxonnak, megtalálták a csontvázát Tiahuanacuban. Az pedig köztudomású, hogy a todoxon csakis a harmadkorban élhetett. Végezetül a harmadkor vége előtt százezer évvel keletkezett, kiszáradt medencébe süllyedt romok közt van egy tíztonnás oszlop, amelynek díszítését a Hörbiger-tanítvány Kiss német régész tanulmányozta 1928 ésl937 közt. Azt állítja, hogy a harmadkori csillagászok megfigyelésem alapuló naptár van rajta. Amely szigorúan tudományos adatokra ad magyarázatot. A napfordulók és nap-éjegyenlőségek négy részre osztják, amelyek a csillagászati évszakoknak felelnek meg. Ezen belül minden évszak három részre és tizenkét alrészre oszlik, a Hold állása a Nap minden órájának megfelelően látható rajta. Ezenkívül a mesés faragott oszlopon úgy jelölték a Hold kétféle mozgását, a látszólagos haladást és a Föld forgását tekintetbe vevő valóságos haladását, hogy azt kell hinnünk: a naptár készítői és használói sokkal fejlettebb kultúrával rendelkeztek, mint mi.

Az Andokban, több mint négyezer méter magasan található Tiahuanacu tehát a harmadkor végi öt nagy tengeri civilizáció egyik fővárosa volna, amelyet az embert irányító óriások emeltek. Hörbiger tanítványai nagy kikötő maradványait vélik felfedezni, hatalmas rakpartokat, ahonnan az at-lantiszok, mert, ugye, Atlantiszról van szó minden bizonnyal, tökéletesített hajóikon világ körüli útra indultak a Földet beborító óceánon, s megközelítették a többi

s

négy nagy központot: Uj-Guineát, Mexikót, Abesszíniát, Tibetet. Ily módon a civilizáció az egész földgolyóra kiterjedt, s ez magyarázza a hasonlóságot az emberiség legrégebben számon tartott hagyományai közt.

Az ismeretek és eszközök egységessé, kidolgozottá válásának legfelső fokán az ember és óriáskirályai tudják, hogy a harmadik hold spirálja zsugorodik, és hogy a hold végül be fog csapódni, de mivel ők mindenről tudnak, ami a kozmoszban történik, tudják, hogy az élőlények és a világegyetem közt varázskapcsolatok állnak fenn,

343

minden bizonnyal latba vetik egyéni és közös, műszaki és szellemi hatalmukat, erejüket, hogy késleltessék a kataklizmát, és meghosszabbítsák az atlantiszi kort, amelynek halvány emléke évezredeken át fenn fog maradni.

Amidőn a harmadkori hold lezuhan, hirtelen elapad a víz, az előző zavarok azonban már kárt tettek a civilizációban. Miután a tenger szintje lesüllyed, az alázuhanó víz nyomán elszigetelten, kiszikkadva tűnik el az öt fellegvár, köztük ez az andoki Atlantisz is. Tiahuanacuban maradtak a legszembeszökőbb nyomok, de a hörbigeriánusok másutt is találnak.

Mexikóban a toltékok hátrahagyta szent szövegek Hörbiger tanának megfelelően írják le a Föld történetét.

s

Uj-Guineában a malekula bennszülöttek már azt sem tudva, mit csinálnak, továbbra is hatalmas, felsőbbrendű ősüket ábrázoló, tíz méter magas kőszobrokat állítanak, és őrzik azt a szájhagyományt, amely szerint a Hold az emberiség nemtője és amely a Hold lezuhanását jósolja.

Abesszíniából jöttek le állítólag a kataklizma után a földközi-tengeri óriások, a hagyomány szerint ez a magas fennsík volna a zsidó nép bölcsője és Sába királynő hazája, aki a legrégebbi tudományok birtokában volt.

Végül azt is tudjuk, hogy Tibet valóságos tárháza a pszichikumra épülő régi-régi ismereteknek. Mintegy alátámasztandó a hörbigeriánusok látomását, különös könyv jelent meg 1957-ben Angliában és Franciaországban. A mű szerzője azt állítja, hogy ő a beavatottság legmagasabb fokára eljutott láma. Meglehet, hogy a náci vezérek küldték Tibetbe, titkos küldetéssel. 76

Leírja, hogyan kísérte le a három legnagyobb lámaista metafizikus abba a lhászai sírboltba, ahol állítólag Tibet valódi titka rejtőzik.

„Három fekete, metszetekkel és furcsa feliratokkal díszített koporsót láttam. Nyitva álltak. Ahogy belepillantottam, elállt a lélegzetem.

344

VI.

- Nézd meg, fiam - szólt a rangidős apát. - Mint istenek éltek a mi hazánkban, amikor még nem voltak itt hegyek. Akkoriban járkáltak a földünkön, amikor partjainkat tengerek mosták, és amikor égboltunkon más csillagok ragyogtak. Jól nézd meg, mert csak a beavatottak látták őket.

Engedelmeskedtem, egyszerre elbűvölten és rémülten. Három mezítelen, arannyal bevont tetem feküdt előttem. Minden vonásukat híven visszaadta az arany. Milyen hatalmasak voltak! A nő több mint három méter, a nagyobbik férfi pedig nem kevesebb ötnél. Nagy, a tetején kicsit csúcsos fejük volt, keskeny állkapcsuk, pici szájuk és keskeny ajkuk. Az orr hosszú és finom, a szem metszése egyenes, ürege mély...

Tüzetesen megnéztem az egyik koporsó fedelét. Csillagtérkép volt rávésve, nagyon furcsa égitestekkel.77"

A sírboltba menetelen kívül még ezt írja:„Valaha, ezer meg ezer évvel korábban, a napok

rövidebbek és melegebbek voltak. Hatalmas civilizációk épültek, az emberek tudósabbak voltak, mint a mi korunkban. A külső térből bolygó bukkant fel, és ferdén a Földhöz csapódott. Szelek korbácsolták az óceánokat, amelyek különféle nehézkedési nyomásoknak engedelmeskedve kiáradtak a földre. A rengő földet teljesen elborította a víz, attól kezdve a tengeri kikötővé vált Tibet nem volt többé meleg vidék."

Bellamy, a hörbigeriánus régész a harmadkori hold becsapódását megelőző katasztrófák nyomait fedezi fel a

345

76 Hosszabban ki fogunk térni Hitlernek és környezetének Tibettel fenntartott különös kapcsolataira.

Az angol lapok A harmadik szem megjelenésekor találgatták, ki rejtőzhet a Lobsang Rampa név mögött, de nem

jutottak semmire, mert a hivatalos hírforrások nem árultak el semmit. Vagy igazi beavatott lámáról van szó, aki azt

állítja magáról, hogy a régi Lhásza-kormány magas rangú tagjának fia, vagy pedig azok közül a németek közül való,

akiket 1928 és a hitleri rendszer vége közt küldtek Tibetbe. Ez esetben vagy valóságos felfedezésekről számol be, vagy

sugallatokról, vagy pedig hörbigeriánus és nemzetiszocialista tanokról, amelyeknek képzeletgazdag magyarázatot ad.

Mindenesetre meg kell jegyeznünk, hogy a Tibettel foglalkozó szakemberek részéről senki sem tudta hitelt érdemlően

cáfolni a „felismeréseit". [Azóta kiderült Lobsang Rampa igazi személye: Cyril Hoskin (1910-1981) nevű angollal

azonos, aki még ezek után is ragaszkodott meséjéhez, s tibetinek vallotta magát, aki beköltözött Hoskin testébe (!).

Mindenesetre a sarlatán Hoskin egy teljes oldalt elfoglal Richard Newnhamnak a The Guinness Book of Fakes, Frauds

and Forgeries („Csalások, csalók és hamisítások Guinness könyve") c. kiadványában (1991) - a digitalizáló, Azazel

megjegyzése]

77 Meg kell jegyeznünk, hogy a Himalája lábánál a bohistani barlangban találtak egy csillagtérképet, amely merőben

eltér a maiaktól. A csillagászok úgy vélik, körülbelül tizenháromezer évvel ezelőtti megfigyeléseken alapulhat. A

térképet 1925-ben közölte a

National Geographical Magaziné

Titicaca-tó körül: vulkanikus hamut, hirtelen áradásokból származó üledékeket. Ez idő tájt robban gyűrűvé a hold, és kezd őrült sebesen forogni a Földtől nagyon kis távolságban, mielőtt lezuhanna. A Tiahuanacu partján található romok hirtelen elhagyott építkezéseket, szertehagyott szerszámokat idéznek. A nagyon fejlett atlantiszi civilizáció néhány ezer éven át állja az elemek támadását, azután kezd szétmállani. Később, vagy ötvenezer évvel ezelőtt következik a nagy kataklizma, a hold lezuhan, elképesztő bombazápor hull a földre. A vonzerő megszűnik, a gömbszerű óceán mintha kipukkadna, a tengerek visszahúzódnak, leapadnak. Az eladdig tengerparti városszámba menő csúcsok elszigetelődnek egymástól, köztük végtelen mocsaras területek húzódnak. A levegő megritkul, nincs többé meleg.

Az Atlantisz nem elsüllyed, ellenkezőleg, elapad körülötte a víz. A hajókat elsodorja, tönkreteszi az ár, a gépek befulladnak vagy felrobbannak, a messziről szállított élelem kifogy, miriádnyi élőlény pusztul el, nincsenek többé sem tudósok, sem tudományok, a társadalmi rendszer megszűnt. Hiába érte el az atlantiszi civilizáció a társadalmi és műszaki, hierarchikus és közösségi fejlettség legfelső fokát, egészen rövid idő alatt köddé vált, szinte semmi nyomot nem hagyva maga után. Gondoljunk csak arra, mi lenne, ha a mi saját civilizációnk néhány száz év múlva vagy esetleg néhány év múlva összeomlana. Az energiakibocsátó készülékek meg a közvetítőkészülékek egyre egyszerűbbek lesznek, egyre szaporodik a relék száma. Például hamarosan valamennyiünknek lesz saját atomenergia-átalakító berendezése vagy ilyenfajta állomások, gyárak vagy gépek közelében élünk, egészen addig, amíg egyetlen baleset a forrásnál elegendő lesz, hogy az egész óriási reléláncolatban minden egyszerre váljon köddé: ember, város, nemzet. És éppen az fog megmenekülni, aki nem lesz kapcsolatban ezzel a fejlett műszaki civilizációval. Mind a kulcstudományok, mind pedig a hatalom kulcsai

346

VI.

eltűnnek egy pillanat alatt, éppen azért, mert túlságosan nagy a szakosodás. A legfejlettebb civilizációk süllyednek el a leggyorsabban, úgy, hogy nem adnak át semmit. A látomás rendkívül nyugtalanító, mégis előfordulhat, hogy igazolódik, így képzelhető el az is, hogy ha valóban lélektani erőközpontokra és jelfogókra épült a harmadkor civilizációja, jött a váratlan robbanás, miközben a mára kihűlt csúcsokat, ahol még a levegő is megritkult, iszapsivatagok veszik körül. Egyszerűbben: a tengeri civilizáció odaveszett a kataklizmában, felsőbbrendűivel, hajóival, kereskedelmével együtt.

Aki életben marad, annak nincs más választása, le kell jönnie a mocsaras síkságokra, ahonnan éppen visszavonult a tenger, az új földrész hatalmas tőzeglápjaira, amelyek még magukon viselik a vad vizek tombolásának nyomát, s ahol bizony csak évszázadok múltán jelenik meg hasznos növényzet. Az óriáskirályok uralkodásuk végnapjait élik; az emberek újra elvadulnak, és utolsó bukott isteneikkel együtt belevesznek a holdtalan éjszakák sötétjébe, amely most majd a Földre fog borulni.

Azok az óriások, akik évmilliók óta a világot benépesítették, a legendáinkban kísértő istenekhez hasonlóan, sok-sok idő elteltével elveszítették civilizációjukat. Az emberek, akik fölött uralkodtak, barmokká vedlettek vissza. Ez a lecsúszott emberiség hatalom nélküli vezéreivel együtt hordákban szóródik szét az iszapsivatagokban. A bukás állítólag százötvenezer éve következett be, Hörbiger úgy számította ki, hogy földgolyónk százharmincnyolc-ezer évig marad hold nélkül. A roppant hosszú időszakban új civilizációk születnek az utolsó óriáskirályok vezetésével. A fennsíkokon jönnek létre, a negyvenedik és hatvanadik északi szélességi fok közt, ezenközben pedig az öt harmadkori csúcs a távoli aranykorba vész. Ezek szerint tehát két Atlantisz volt: az andokbeli, amely a többi négy központtál együtt beragyogta a világot; és az északi-

347

tengeri, amely már sokkal szerényebb volt, és amelyet a katasztrófa után nagy sokára az óriások leszármazottai alapítottak. A két Atlantisz-tétel teszi lehetővé az összes hagyomány és régi elbeszélés beépítését. Platón erről a második Atlantiszról emlékezik meg.

Ugy tizenkétezer évvel ezelőtt a Föld elfogja negyediks

holdját, a jelenlegi Holdat. Ujabb katasztrófa következik be. Földünk ekkor dudorodik ki a trópusok táján. Az északi és déli tenger visszafolyik a Föld középpontjába, és északon, a születő hold lecsupaszítja a síkságokat; elvonja a vizet és a levegőt; újabb jégkorszakok kezdődnek. A második, az elsőnél kisebb atlantiszi civilizáció egyetlen éjszaka eltűnt, elnyeli az északi tenger vize. Ezt az özönvizet idézi fel a Biblia. Ekkorra tehető az a bűnbeesés, amelyre úgy emlékszenek az emberek, mint a trópusi földi paradicsomból való kiűzetésre. A hörbigériánusok szemében a Genezis meg az özönvíz mítoszai egyszerre emlékek és jóslatok, mert a kozmikus események meg fognak ismétlődni. Az apokalipszis leírása, amelyet eddig nem tudtak értelmezni, tökéletes magyarázata azoknak az égi és földi katasztrófáknak, amelyeket az ember a különböző korokban megfigyelt, és amelyek megegyeznek Hörbiger tanával.

A magasan álló Holdnak ebben az új korszakában az élő óriások elfajzanak. A mitológiák tele vannak az óriások egymás közti harcával és az ember meg az óriások küzdelmeivel. Akik valaha királyok és istenek voltak, most elűzendő, fáradt szörnyekké válnak, mert agyonnyomja őket az ég súlya.

Annál nagyobbat zuhannak, minél magasabbra jutottak. Ők a legendák emberevő szörnyei, Uránusz és Szaturnusz, akik felfalják gyermekeiket. Dávid megöli Góliátot. Látható, amint szintén Hugó írja:

„... iszonyatos, buta órjásokatLegyőzött az okos, gyorseszű törpehad."

(Tótfalusi István fordítása)

348

VI.

Ez az istenek halála. A zsidók, amikor az ígéret Földjére érnek, felfedezik egy valahai óriás hatalmas vaságyát:

s

„Imé, az ő ágya vas-ágy... Kilenc sing a hosszassága és négy sing a szélessége, férfikönyök szerint." (Mózes V.3.11)

Az éjszakáinkat megvilágító jégcsillagokat kaptálta a Föld, már körülöttünk forog. Megszületett a Holdunk. Tizenkétezer éve alakítgatjuk tudattalanunkban fészkelő emlékekkel terhes, képlékeny kultuszát, s azóta figyeljük kicsit nyugtalanul, de nem nagyon értjük, hogy miért aggódunk. Pedig amikor felnézünk rá, ma is érezzük, hogy valami megbolydul a fejünkben, ahol rajtunk túlmutató emlékfoszlányok vannak. Az ókori kínai rajzok a földet fenyegető holdsárkánnyal való küzdelmet ábrázolják. Mózes IV. könyvében (13.14) azt olvashatjuk: „Es láttunk ott óriásokat is, az óriások közül való Anáknak fiait, és olyanok valánk a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemeikben is olyanok valánk." Jób (25.5.) is felidézi az óriások pusztulását, és így kiált fel: „A halottak is megremegnek tőle; a vizek alatt levők és azok lakói is."

Egy világ elsüllyedt, egy világ eltűnt, a Föld hajdani lakói felszívódtak, és mi, kis elhagyatott, magányos emberek most kezdjük az életünket, újabb mutációkra, csodákra és kataklizmákra számítva az idő újabb homályában, az új hold alatt, amely az űrből érkezik hozzánk, a jég és a tűz örök harcából.

Sok helyütt az ember újra végigcsinálja az elmúlt civilizációk önkéntelen mozdulatait, hatalmas emlékműveket emel, nem is tudja igazán, miért, a maga elfajzott mivoltában újrateremti a régi vezérek munkáit: ilyenek például a malekulai irdatlan nagy megalitok, a kelta menhirek, a Húsvét-sziget szobrai. Azok a népek, amelyeket ma „primitívnek" nevezünk, bizonyára a letűnt birodalmak elfajzott maradékai, akik gépiesen és elnagyolva utánozzák a hajdani megfontolt intézkedésekkel irányított cselekedeteket.

349

Itt-ott, Egyiptomban, Kínában, sokkal később Görögországban, olyan nagy emberi civilizációk születnek, amelyek őrzik az eltűnt felsőbbrendűek, a beavatott óriáskirályok emlékét. A Hérodotosz és Platón korabeli egyiptomiak négyezer éves kultúrájuk birtokában azt bizonygatják, hogy a régiek azért voltak olyan nagyok, mert művészetüket és tudományukat közvetlenül az istenektől tanulták.

Sok-sok torzulás után nyugaton újabb civilizáció születik. Olyan emberek civilizációja, akik elszakadtak a mesés múltjuktól, időhöz és térhez vannak kötve, magukra vannak utalva, és misztikus vigaszokat keresnek, számkivetettek saját eredetükből, és fogalmuk sincs róla, milyen nagyra hivatott az élő dolgoknak a kozmikus változásoktól függő sorsa. Emberi, emberies civilizáció: judeo-keresztény civilizáció. Egészen parányi. Egészen töredékes. A hajdani nagy lélek e maradványa mégis határtalan fájdalomra és megértésre képes. És ez ennek a civilizációnak a csodája. De eljárt felette az idő. Uj korszak felé tartunk. Mutációknak nézünk elébe. A jövő találkozni fog a legtávolabbi múlttal. A földön újra lesznek óriások. Ujabb özönvizek, újabb világvégek jönnek, és más fajok fognak uralkodni. „Eleinte viszonylag pontosan emlékeztünk arra, amit láttunk. Azután ez az élet gomolygó füstté vált, és hirtelen mindent belepett, kivéve néhány általános vonást. Jelenleg éppen eszünkbe jut minden, világosabban, mint valaha." Es a világegyetemben, ahol minden összefügg mindennel, nagy hullámokat fogunk kavarni.

Ez Hörbiger tétele, és ilyen a szellemi közeg, amelyben terjed. Ez a tétel nagyon hatásos kovásza a nemzetiszocialista hókuszpókusznak, és mindjárt felelevenítjük, milyen hatása volt az eseményekre. Fényes villanásokkal serkenti Haushoffer megérzéseit, szárnyakat ad Rosenbergnek nehéz munkája végzésében, serkenti és állandósítja a Führer illuminációit.

350

VI.

Hörbiger szerint tehát a negyedik ciklusban vagyunk. A földi életnek három csúcspontja volt eddig, az alacsonyan álló holdak három korszakában, váratlan mutációkkal, óriás jelenésekkel. A hold nélküli évezredek folyamán törpe, értéktelen fajok és olyan magukat vonszoló állatok jelentek meg, mint a bűnbeesést idéző kígyó. Amíg a Hold magasan állt, közepes fajok jöttek, bizonyára a harmadkor kezdetének közönséges embere, vagyis az ősünk. Es még azt is számba kell venni, hogy a holdak becsapódásuk" előtt kör alakban hatnak a Földre, különböző körülményeket teremtve a glóbusznak azokon a részein, amelyek nem a gyűrű alatt vannak. Úgyhogy néhány ciklus után a Föld nagyon vegyes látványt nyújt: hanyatló faj ok, felemelkedő fajok, köztes és elfajzott lények és a jövő tanoncai, a bekövetkező mutációk előhírnökei és hajdani rabszolgák, a régmúít éjszakai homályból származó törpék és holnapi nagyurak. Es mindebből olyan kérlelhetetlen tekintettel kell megfigyelni a

Nap járását, mint amilyen kérlelhetetlenek a csillagok törvényei. Ami az égben történik, az meghatározza, mi történik a Földön és viszont. Aminthogy a világegyetem titka és rendje benne van a legkisebb homokszemben, bizonyos tekintetben ugyanúgy benne van földi fellépésünk rövid tartamában az évezredek minden változása, és nekünk egyénileg is, közösen is újra meg újra át kell élnünk a hajdani bukásokat és felemelkedéseket, és fel kell készülnünk az eljövendő apokalipszisokra és fejlődésekre. Tudjuk, hogy a kozmosz egész története a jég és a tűz harcától függ, és hogy ennek a harcnak óriási hatása van az idelenn történtekre. Mind az ember, mind a szellem, mind a lélek szempontjából számítani kell rá, hogy ha nem óvjuk többé a lángot, jön a jég. Ezt önmagunkra és az egész emberiségre vonatkoztatva tudjuk, az emberiségre, amely örökké az özönvíz és a nagy kaland közti választásra van kárhoztatva.

351

Ez rejlik a hörbigeriánus és náci gondolkodás legmélyén. Most megpróbálunk leszállni ebbe a mélységbe.

352

Hörbigernek még mindig egymillió követője van - A messiásra várva - Hitler és az ezoterizmus a politikában -Észak tudománya és a mágikus gondolkodás - Egy civilizáció, amelyik teljesen eltér a miénktől - Gurgyijev, Hörbiger, Hitler és a kozmoszért felelős ember - A tűzciklus - Hitler beszél - A náci antiszemitizmus alapja - Marslakók Nürnbergben - Az antipaktum - A rakéta nyara -Sztálingrád avagy a varázslók bukása - Ima az Elbruszon -A kisember legyőzi a szuperembert - A kisember nyitja meg az ég kapuit - Az istenek alkonya - A berlini metró elárasztása és az özönvíz mítosza - A próféták karikaturisztikus halála - Shelley szíve

Azokat a német mérnököket, akiknek a munkája alapul szolgált az első mesterséges holdakat fellövő rakéták megszerkesztéséhez, maguk a náci vezérek késleltették a V-2-esek tökéletesítésében. Walter Dornberger tábornok vezette a peenemündei kísérleteket, ott születtek a távirányítású szerkezetek. Leállíttatták a kísérleteket, a tábornok jelentéseit a hörbigeriánus világkép apostolainak színe elé bocsátották. Mindenekelőtt azt kellett megtudni, hogy vajon az űrben hogyan fog reagálni az „örök jég", és vajon a sztratoszféra megsértése nem szabadít-e valamilyen szörnyűséget a Földre.

Dornberger tábornok elmondja emlékirataiban, hogy valamivel később még két hónapra leállították a munkát. A Führer azt álmodta, hogy a V-2-esek nem fognak működni,

353

VII.

vagy pedig az ég bosszút áll. Ez a különleges transzállapotban látott álom többet számított a vezetők szemében, mint a műszakiak véleménye. A tudomány és a szervezés Németországát éberen őrizték a régi varázslatok. Ez a szellem máig nem halt ki. A svéd mérnök, Róbert Engstroem 1958 januárjában emlékiratot küldött a New York-i Tudományos Akadémiának, óvja meg az USA-t az űrkísérletektől. „Mielőtt ilyen kísérletekbe kezdenének, új módszerekkel kellene tanulmányozni az égi mechanikát" -követelte a mérnök. Es hörbigeri szellemben folytatta: „Ha a Holdon hidrogénbombát robbantanának, esetleg szörnyű özönvíz zúdulna a Földre." Ebben az egyszerű figyelmeztetésben újra felfedezhetjük a holdbéli nehézkedési erő változásainak paratudományos gondolatát és a misztikus büntetés gondolatát egy olyan világegyetemben, ahol minden összefügg mindennel. Ezek az eszmék (amelyeket egyébként nem szabad teljesen elvetnünk, ha a megismerés minden lehetőségét fenn akarjuk tartani) változatlan formában továbbra is bizonyos bűvöletet keltenek. Egy híres vizsgálat nyomán az amerikai Martin Gardner 1953-ban több mint egymillióra becsülte Hörbiger német, angol és amerikai követőinek számát. A londoni H. S. Bellamy harminc éve dolgozik egy olyan embertan kidolgozásán, amely tekintetbe veszi a három első hold felrobbanását és a másod- és harmadkori óriások létezését. Ő kért engedélyt az oroszoktól a háború után: hadd szervezzen kutatóutat az Ararát hegyére, mert úgy véli, ott fogja megtalálni Noé bárkáját. A TASZSZ hírügynökség közölte a határozott elutasítást, amelyben a szovjetek fasisztának minősítették Bellamy vélekedését, és hangoztatták, hogy az ilyen paratudományos megmozdulások alkalmasak arra, hogy „veszedelmes erőket élesszenek fel". Franciaországban Denis Saurat egyetemi tanár és költő csapott fel Bellamy szóvivőjének; Wélikovsky könyvének sikere úgyszintén azt bizonyította, hogy továbbra is nagyon sokan hisznek a világ mesebeli

354

megteremtésében. Végül pedig a René Guénon körébe tartozó értelmiségiek és Gurgyijev követői természetesen a hörbigeriánusok mellé állnak.

1952-ben egy német író, Elmar Brugg, vaskos könyvben dicsőítette „az örök jég atyját", „XX. századunk Kopernikuszát". Azt írta:

„Az örök jég elmélete nemcsak tekintélyes tudományos mű. A kozmosz és minden földi esemény közt fennálló örök és változtathatatlan összefüggések feltárása. A kozmikus eseményekhez kapcsolja az időjárásnak tulajdonított kataklizmákat, a betegségeket, a halált, a bűnt, ily módon az emberiség haladásának megismeréséhez teljesen új utakat tárva fel. Hogy a klasszikus tudomány hallgat róla, csupán a középszerűek összeesküvésével magyarázható."

A nagy osztrák regényíró, Róbert Musil, akinek művét78 Proustéhoz meg Joyce-éhoz hasonlíthatjuk, kiválóan elemezte a németországi intelligencia helyzetét abban a pillanatban, amikor Hörbiger isteni sugallatát kapta, és amikor Hitler káplár arról álmodozik, hogy megváltja népét.

„A szellem képviselői nem voltak elégedettek... Gondolataik soha nem nyughattak, mert a dolgoknak ahhoz az egyszerűsíthetetlen vonásaihoz kapcsolódtak, melyek örökké a helyüket keresik anélkül, hogy valaha is meglelnék a rendet. így aztán végül is az a

meggyőződésük alakult ki, hogy a korszak, amelyben éltek, az intellektuális tisztaságnak rendelődött alá, és nem tudja más megmenteni, csak egy kivételes egyéniség vagy esemény. Ekkor született meg azok között, akiket »intellektuelleknek« hívtak, a »megváltás« fogalma. Az emberek meg voltak győződve arról, hogy teljesen megáll az élet, ha rövidesen nem érkezik egy megváltó. Ebben az esetben az orvostudomány megváltójáról lett volna szó, akinek Aszklépiosz mesterségét kellett volna olyan laboratóriumi

355

Tulajdonságok nélküli ember

VII.

kutatásokkal megmentenie, melynek során emberek szenvedtek és haltak volna meg anélkül, hogy a gondjukat viselték volna; vagy a költészet megváltójáról, akinek módjában állt volna megírni egy olyan drámát, mely emberek millióit vonzaná a színházakba, s mely műnek mindeközben szellemi nemességében még tökéletesen eredetinek is kellett volna lennie. E meggyőződésen kívül, mely azt állította, hogy az emberi cselekedeteket csak egy egészen kiváló képességű megváltó mentheti meg csupán, létezett még egy másik, közönséges és durva álom egy olyan erős típusú megváltó iránt, aki mindent meg tudna váltani."79

Nem egyetlen messiás jön majd, hanem, ha szabad ezt mondanunk, megváltó társaság,

amely Hitlert választja vezéréül. Hörbiger az egyik messiás, paratudományos elmélete a kozmosz

törvényeiről és az emberiség hőstörténetéről meghatározó szerepet fog játszani a „megváltók"

Németországában. Az emberiség messzebbről és magasabbról származik, semmint hinnők, és

csodálatos sors vár reá. Hitler állandó misztikus illuminációi közepette meg van róla győződve: ő

azért van itt, hogy ez a sors beteljesedjék. Becsvágya és küldetése, amelyre elhivatottnak érzi

magát, messze túlmegy a politika és a hazafiság területén. „A nemzet eszméjét - írja ő maga - csak

jobb híján használtam, de már akkor is tudtam, hogy jelentése csupán átmeneti. El fog jönni az a

nap, amikor még nálunk, Németországban is alig marad valami abból, amit nacionalizmusnak

neveznek. Nem lesz más a világon, mint mesterek és nagyurak világszövetsége." A politika csak

külsőleges megnyilvánulás, a Föld és a kozmosz életét szabályozó törvények vallásos látomásának

gyakorlati és átmeneti alkalmazása. Az emberiségre olyan sors vár, amelyet a közönséges ember el

sem f ud képzelni, s amelynek látomását el sem bírná viselni. Csak néhány beavatott részesülhet

benne. „A politika - teszi még hozzá Hitler - csak gyakorlati és töredékes formája ennek a sorsnak."

A tan exoterista változata, jelszavaival, társadalmi körülményeivel, háborúival együtt. De

ugyanakkor ezoterista is.

Hogy Hitler és barátai bátorítják és támogatják Hörbigert, az azt az elképesztő szándékukat bizonyítja, hogy tudományos vagy áltudományos alapon újjá akarják teremteni a régmúlt korok szellemét, amely szerint az embert, a társadalmat, a világegyetemet ugyanazok a törvények szabályozzák, és a lélek meg a csillagok útjai közösek. Magában az emberben játszódik a jég és a tűz

356

A szerkesztő fordítása

harca, amelynek nyomán születtek, meghalnak és újjászületnek a bolygók.

Elmar Brugg pontosan fogalmaz: „Hörbiger szemében a világegyetem nem holmi holt gépezet, amelynek egy-egy kis része roncsolódik szép lassan, mielőtt végleg megszűnne, hanem élő szervezet, a szó legcsodálatosabb értelmében, élőlény, amelyben minden összefügg mindennel, és amely nemzedékről nemzedékre őrzi forró erejét."

Ez a hitleri gondolkodás alapja, amit nagyon jól látott Rauschning: „Hitler politikai terveit csak úgy érthetjük meg, ha ismerjük hátsó gondolatait és azt a meggyőződését, hogy az ember mágikus kapcsolatban van a világegyetemmel."

Ez a meggyőződés, amelyet az elmúlt évszázadokban vallottak, amely a „primitívnek" nevezett népek gondolkodását irányítja, és amely benne rejlik a keleti bölcseletben is, ma sem veszett ki nyugaton, és nem lehetetlen, hogy egészen váratlanul maga a tudomány fogja némiképpen megerősíteni érvényességét. Addig is megtaláljuk eredeti állapotában például az ortodox zsidó Velikovskynál, akinek Világok összeütközése című munkája világsiker volt 1956-57-ben80. Az örök jég elméletének hívei Velikovskyval együtt úgy gondolják, hogy cselekedeteink visszhangozhatnak az űrben, és hogy Józsué valóban meg tudta állítani a Napot az égen. Nem egészen alaptalanul nevezte magánasztrológusát Hitler „a matematika, a csillagászat és a fizika teljhatalmú urának". Bizonyos tekintetben ugyanis Hörbiger meg a náci ezoteristák magának a tudománynak a módszereit és útjait is megváltoztatják. Erőszakkal összeházasítják a hagyományos asztrológiával. Ami műszaki téren ez után történik, a Reich rettentő anyagi konszolidációs törekvéseinek hála, látszólag akár ellent is mondhat e szellemnek: a lökés megvolt, minden tudomány valamilyen titkos tudományon, mágián alapszik. „Létezik - mondta Hitler -

357

80 [Velikovsky könyve megjelent: Ütköző világok címmel magyarul, 2000-ben (a digitalizáló, Azazel megjegyzése).]

VII.

északi és nemzetiszocialista tudomány, amely ellentétes a judeo-liberális tudománnyal."

Ez az „északi tudomány" ezoterizmus, pontosabban szólva abból a forrásból merít, amely egyúttal minden ezoterizmus kiindulópontja. Nem véletlen, hogy Plótinosz Enneadeszét („Kilencesek") gondos kiadásban megjelentették Németországban és a megszállt országokban. A miszticista, németpárti értelmiségi kis körökben úgy olvasták a háború alatt Plótinoszt, mint a hindu, a tibeti szerzőket és Nietzschét. Plótinosz minden csillagászati meghatározását helyettesíteni lehetett például Hörbiger egy-egy mondatával. Plótinosz beszél arról a természetes, illetve természetfölötti kapcsolatról, amely az embert és a kozmoszt meg a világegyetem minden részét összeköti.

„E világegyetem egyetlen állat, amelyben minden más állat megtalálható. Anélkül, hogy a dolgok érintkeznének, távoli hatásukat kifejtik. A világ egyetlen állat, ezért mindenáron szükséges, hogy rokonszenves legyen önmagának; életében nincsenek véletlenek, összhang és egységes rend van."

Végül: „Az idelenti események az égi dolgokkal összhangban zajlanak."

A korban hozzánk közelebb álló William Blake egyik költői-vallásos megvilágosodásában úgy látja, hogy egyetlen homokszemben benne van az egész világegyetem. Vagyis azt vallja, hogy a végtelenül kicsi meg a végtelenül nagy ugyanaz, és a világegyetem minden részében egységes.

A Zohar szerint: „Idelenn minden úgy történik, ahogyan odafenn."

Hermész Triszmegisztosz: „A fent ugyanaz, mint alent."

Es a régi kínai törvény: „A csillagok az igaz emberért száguldanak."

Es ezzel elérkeztünk a hitleri eszmevilág legmélyére.s

Ugy véljük: sajnálatos, hogy ezt a gondolkodást eddig nem elemezték ilyen szempontból. Beérték azzal, hogy

358

külsőleges megnyilvánulásaira, politikai megvalósulásaira, exoterikus formáira helyezték a hangsúlyt. Természetesen nem-az a célunk, hogy újraértékeljük a nácizmust, ezt bízvást elhihetik nekünk. Ez a gondolatvilág azonban benne van a tényekben.

s

Hatással volt az eseményekre. Ugy gondoljuk, hogy ezek az események csak ebben a megvilágításban érthetők. Mindenképpen iszonyatosak, de ilyen megvilágításban nem egészen ugyanazok, vagyis nem arról van szó, hogy bolondok és gonoszok fájdalmat okoztak az embereknek. Egyfajta tágabb értelmezést adnak a történelmi értékelésnek; olyan szintre helyezik, ahol már nem képtelen, és a szenvedések ellenére figyelmet érdemel: szellemi szintre.

Szeretnénk, ha megértenék, hogy Németországban egy a miénktől teljesen elütő civilizáció jött létre, és maradt fenn néhány évig. S ha jól megfontoljuk, nem elképzelhetetlen, hogy pillanatok alatt egy ilyen alapvetően idegen civilizáció jöhetett létre. A mi humanista civilizációnk szintén rejtélyes. Es az a rejtély, hogy nálunk minden eszme megfér egymás mellett, és hogy ha valamely eszme hoz valamilyen eredményt, előfordul, hogy az ellenkező eszme húz hasznot belőle. Azonkívül a mi civilizációnkban minden arra irányul, hogy elfogadtassuk szellemünkkel, hogy a szellem nem minden. Az anyagi hatalmak tudattalan összeesküvése csökkenti a kockázatot, olyan határok közé szorítja a szellemet, amelyek közt a büszkeség nem kizárt, de amelyek közt a becsvágy „az ugyan minek" jelszóval mérséklődik. De amint Musil kitűnően látta: „Elég lenne, ha igazán komolyan vennénk az életünket befolyásoló valamelyik kósza gondolatot, olyannyira, hogy minden vele ellentétes dolgot kizárunk, s civilizációnk már nem a mi civilizációnk lenne." Ez következett be Németországban, legalábbis a mágikus szocializmus legmagasabb vezető köreiben.

359

VII.

Bűvös kapcsolatban vagyunk a világegyetemmel, de megfeledkeztünk róla. Az emberi faj következő mutációja olyan lényeget, emberisteneket fog kitermelni, akik tudatában lesznek ennek a kapcsolatnak. Ennek a mutációnak a hatása máris kezd mutatkozni egy-két messianisztikus lélekben, amelyek újra érintkezésben vannak a távoli múlttal, és emlékeznek arra az időre, amikor a csillagok járását óriások befolyásolták.

Amint láttuk, Hörbiger és követői úgy képzelték: az emberiségnek vannak csúcspontjai, ilyen az alacsonyan álló Hold idején a másodkor vége meg a harmadkor vége. Amikor a Hold már azzal fenyeget, hogy becsapódik a Földre, vagyis amikor a Föld közelében forog, az élőlények életerejük és valószínűleg szellemi képességeik csúcsán vannak. Az óriáskirály, az emberisten felfogja és irányítja a közösség pszichikai erejét. Oly módon irányítja ezt a sugárnyalábot, hogy a csillagok járását szabályozza, és késlelteti a katasztrófát. Ez a varázslóóriás leglényegesebb feladata. Bizonyos tekintetben magát a Naprendszert tartja a helyén. Afféle pszichikai erőművet irányít: ez az uralkodási formája. Es az az erő egyesül a kozmikus erővel, így tehát a tiahuanacui hatalmas naptár, amelyet állítólag az óriások civilizációja idején emeltek, nem arra szolgál, hogy rögzítse az időt és csillagok járását, hanem arra, hogy múlassa az időt, és irányítsa a csillagjárást. El kell érni, hogy minél hosszabb legyen az a szakasz, amelyikben a hold néhány rádiusznyi távolságra van a Földtől, és könnyen lehet, hogy az óriások vezetésével minden emberi tevékenység a lelkierő összpontosítására irányul, s a cél: hogy fenn tudják tartani a földi és égi dolgok összhangját. Az óriások vezette emberi társadalmak afféle dinamók. Ezek a dinamók energiát termelnek, amelynek szerepe lesz az egyetemes erők egyensúlyában. Az ember, de különösen az óriás, az emberisten felelős az egész kozmoszért.

Különös hasonlóság van e látomás és a Gurgyijevé közt. Tudjuk, hogy ez a híres csodatévő azt állítja:

360

néhány titkot megtudott a keleti beavató központokban a mi világunkról és az évezredekkel ezelőtt elsüllyedt, fejlett civilizációkról. Híres művében, az All and everythingben, az ő kedvelt képdús stílusában azt írta:

„Ez a bizottság (a Naprendszert megalkotó teremtő angyalok) minden ismert tényt számba véve arra a következtetésre jutott, hogy bár a »Föld« bolygótól távol megállapodó töredékek egy ideig még ugyanabban a helyzetben tudnak maradni, mégis a jövőben az úgynevezett tastartonarinus elmozdulások miatt ezek a holdtöredékek elhagyhatják helyüket, és sok-sok jóvátehetetlen bonyodalmat okozhatnak. A legfőbb felügyelők tehát határozatot hoztak, hogy kivédjék ezt az eshetőséget. A leghatásosabb mód az lenne - döntöttek -, ha a Föld bolygó askokinn nevezetű szent vibrációkat bocsátana állandóan e holdtöredékekre, hogy a helyükön maradjanak."

Az embernek tehát van egy különleges szerve, amely afféle adókészülék, és a kozmosz egyensúlyának megőrzésére szánt pszichikai erőt bocsát ki. Ezt nevezzük mi körülírva léleknek, és minden vallásunk ennek az elsődleges feladatnak az elfajzott emléke: részt venni a kozmikus erők egyensúlyában.

A régi Amerikában, emlékeztet rá Denis Saurat, a nagy beavatottak ütővel és labdával játszották el a szent szertartást: a labda ugyanazt a pályát futotta be a levegőben, mint a csillagok az égen. S ha valamelyikük ügyefogyottan leejtette vagy elveszítette a labdát, csillagászati katasztrófát okozott: ezért megölték, és kitépték a szívét.

Ennek az elsődleges feladatnak az emléke kísért a Nílust varázserejével esztendőről esztendőre megduzzasztó fáraóról szóló legendáktól és babonáktól a pogány Nyugat imáiig, amelyektől a szél megfordulását vagy a jégeső elállását várják, meg a polinéziai boszorkánymesterek kántáló bűbájoskodásáig, amellyel esőért könyörögtek. Állítólag minden régi vallásnak az a szükségszerűség az eredete, amivel a régi korok embere

361

VII.

és óriáskirálya tisztában volt: „általános összhangban tartani a kozmikus mozgást", hogy Gurgyijev szavával éljünk.

A jég és tűz harcában, ami az egyetemes élet kulcsa, ciklusok váltakoznak a Földön. Hörbiger szerint minden hatmillió évben jégtámadásnak vagyunk kitéve. Vannak özönvizek és nagy katasztrófák. Az emberiségen belül viszont minden hétszáz évben van egy fellángolás. Vagyis az emberben minden hétszáz évben újra tudatosul, hogy felelős ezért a kozmikus harcért. A szó legszorosabb értelmében újra hívő lesz. Erintkezésbe lép a rég megsemmisült intelligenciákkal. Készül a küszöbönálló mutációkra. Lelke s

kozmikus méreteket ölt. Ujra értelmet talál az egyetemess

kalandban. Ujra különbséget tud tenni aközt, ami az emberistentől és ami az emberrabszolgától származik, és kiveti az emberiségből azt, aki a halálra ítélt fajhoz tartozik.s

Ujra kérlelhetetlen és heveskedő lesz. Vagyis megint betölti azt a feladatot, amelyre az óriások nevelték.

Nem sikerült megértenünk, mivel igazolta Hörbiger ezeket a ciklusokat, hogyan kötötte össze ezt az állítását egész rendszerével. Hörbiger mindenesetre azt vallotta, mint egyébként Hitler is, hogy a pontos összefüggés keresése halálos vétek. Egyetlen dolog számít: ami mozgásba lendít. A bűn is mozgás: a szellem ellen elkövetett bűn jótétemény. Végső soron Hörbiger hirtelen megvilágosodásában jött rá a ciklusok váltakozására. Mert ezt már józan ésszel nem lehetett felfogni. A legutóbbi fellángolás a teuton vitézek korában volt. Most újabb fellángolást élünk át. És ez egybeesik a náci „Fekete Rend" megalapításával.

Rauschning szörnyülködött, mert nem tudta megfejteni a Führer gondolkozását, és mint jó humanista arisztokrata jegyezte fel Hitler egy-két mondását, amely a jelenlétében hangzott el:

362

s

„Állandóan visszatérő témája volt az, amit ő »a világ döntő fordulatának nevezett, vagy az idő tengelyének. Állítólag szerinte a bolygót most éppen olyan zavaró hatások81 érik, amit mi, nem beavatottak nem érthetünk teljes mélységében. Hitler úgy beszélt, mint egy jövendőmondó. Kiagyalt valamilyen misztikus élettant vagy élettani misztikumot, s ez volt ihletett ötleteinek az alapja. Egyéni szóhasználatot alakított ki magának. A

»szellem tévútja« például azt jelentette, hogy az ember lemondott isteni elhivatottságáról. Az emberi fejlődés célját a »bűvös

s

látomás« elérésében látta. Ugy gondolta, ő már a varázstudomány küszöbén áll, azaz, jelen és jövő sikerei forrásánál. Egy müncheni professzor82 néhány tudományos munka mellett írt egypár meglehetősen furcsa tanulmányt a primitív világról, a legendák születéséről, az ősi népek álommagyarázatairól, ösztönös ismereteiről és egyfajta átviteli képességéről, amellyel állítólag módosítani tudták a természet törvényeit. Volt szó abban a halandzsában a Küklopsz szeméről, a homlokon található szemről, amely később elsorvadt, és tobozmiriggyé alakult. Az effajta elképzelések elbűvölték Hitlert. Szeretett foglalkozni velük. Saját sorsának csodáját nem tudta másképpen felfogni, mint titkos erők összejátszását. Ezeknek az erőknek tulajdonította emberfeletti hivatását, vagyis neki kell meghirdetnie az új evangéliumot az emberiségnek.

- Az emberi faj - mondta - időtlen idők óta csodálatos ciklikus kísérletek alanya. Evezredről évezredre tökéletesítő próbákat áll ki. Az ember napszakasza83 most éppen a vége felé jár; már kirajzolódnak a szuperember első példányai. Uj faj jelentkezik, amely ki fogja szorítani a régi emberiséget. Az ősi északi népek halhatatlan bölcsessége arról tanúskodik, hogy ugyanúgy, ahogyan a

363

81 Közeledik a Föld negyedik holdja, módosul a nehézkedési erő. Megduzzadnak a vizek, az élőlények a gigantizmus

szakaszába kerülnek. Az erősbödő kozmikus sugarak hatására mutációk keletkeznek. A világ újabb atlantiszi állomásra

ér

82 Nem müncheni, hanem osztrák; Hörbigerről van szó, akit Rauschning hallomásból ismert83 A Nap hatása alatt álló szakasz. A fejlettebb szakaszok a Hold befolyása alá esnek, amikor

útitársunk közeledik a Földhöz

VII.

világ állandóan megújult az elpusztult korok és az istenek alkonya után, ugyanúgy ahogyan a régi mítoszokban a napfordulók jelentették az életritmus jelképét, persze nem egyenes és folytatólagos, hanem spirálvonalban, ugyanúgy magának az emberiségnek a fejlődése is zökkenőkkel és kitérőkkel terhes.

Amikor Hitler beszédbe elegyedett velem - folytatja Rauschning -, hivatását, az új emberiség meghirdetését józan és konkrét szavakban fogalmazta meg. Azt mondta:

- A teremtés még nem fejeződött be. Az ember szemmel láthatóan az átváltozás szakaszába jut. A régi emberi faj már a végromlás és a túlélés stádiumába lépett. Az emberiség hétszáz évenként jut feljebb egy-egy fokkal, s ennél hosszabb távon a harc tétje Isten fiának eljövetele. Az egész teremtő erő egy új fajra fog összpontosulni. Két változat fog egymástól eltérően, gyorsan kifejlődni. Az egyik eltűnik, a másik kivirul... Sokkal fejlettebb lesz, mint a jelenlegi ember... Sejti már a mi nemzetiszocialista mozgalmunk mélyebb értelmét? Aki csak politikai mozgalomnak fogja fel a nemzetiszocializmust, nem valami sokat tud ró l a . "

Rauschning a többi megfigyelőhöz hasonlóan nem kötötte össze a fajelméletet Hörbiger általános rendszerével. Pedig bizonyos módon mégiscsak kötődik hozzá. A náci ezoterizmus része, amelynek mindjárt fogjuk látni egyéb oldalait is. Volt egy propaganda-fajvédelem: az, amelyiket a történészek megfogalmaztak, és amelyet a köztudatot képviselő bíróságok joggal ítéltek el. De volt egy másfajta rasszizmus, egy mélyebb és bizonyára iszonyúbb, ezt azonban nem fogták fel a történészek meg a népek, és szó sem lehetett arról, hogy a fajvédők, valamint áldozataik és bíráik egyáltalán meg tudják érteni egymás szavát.

364

Abban a földi és kozmikus korban, amelyben éppen vagyunk, miközben az új földi mutációkat meghatározó új ciklusra várunk, átrendeződnek a fajok, és visszatérünk az óriás varázslóhoz, az emberistenhez, tehát ebben a korban a glóbuszon a másod- a harmad- és negyedkor különféle szakaszaiból származó fajok élnek egymás mellett. Voltak felmenő szakaszok és hanyatló szakaszok. Egyik-másik faj szemmel láthatóan eltorzult, de vannak olyanok, amelyek a holnap előhírnökei, magukban hordozzák a jövő csíráját. Az ember nem az egyetlen. Az emberek nem az óriások leszármazottai. Az óriások megteremtése után jelentek meg. Mégpedig mutáció révén alakultak ki. De még ez a középszerű emberiség sem tartozik egyetlen fajhoz. Van az igaz emberiség, amelynek osztályrészül jutott a következő ciklus megismerése, képviselői olyan pszichikai szervekkel vannak megáldva, amelyek alkalmassá teszik őket a kozmikus egyensúly fenntartására és az ismeretlen feljebbvalók vezetésével részt vehetnek a jövő kalandjában. Es van egy másik emberiség, egy látszatemberiség, amely nem is érdemes e névre, és amely bizonyára ocsmány és sötét korokban született a Földön, olyankor, amikor a becsapódó Hold a Föld hatalmas részeit sártengerré tette. Bizonyára a csúszómászókkal és szörnyekkel egy időben teremtették őket, mint a kudarcra ítélt élet megnyilvánulásait. A cigányok, a négerek és a zsidók nem emberek a szó valódi értelmében. A harmadkori hold lezuhanása után születtek, valamilyen váratlan mutáció révén, az életerő valamilyen eltorzulása folytán, s ezek a „modern" teremtmények (különösen a zsidók) utánozzák az embert, és irigylik, de nem tartoznak a fajhoz. „Éppolyan távol állnak tőlünk, mint az állatfajok a valódi emberfajtól" -mondja pontosan Hitler az elszörnyedt Rauschningnak, aki a Führer látomását még őrültebbnek tartja, mint Rosenbergét és a többi fajvédő teoretikusét. „Nem azt akarom ezzel mondani - fogalmaz pontosabban Hitler -, hogy a zsidót állatnak tartanám. Még nálunk is

365

VII.

messzebb van az állattól." Kiirtása tehát egyáltalán nem bűn az emberiség ellen: nem tartozik az emberi fajhoz. „Idegen a természet rendjétől."

Ezért volt egynémely ülés teljesen értelmetlen a nürnbergi perben. A bírák semmiképp sem tudtak volna szót érteni a felelősökkel, akik amúgy is eltűntek, és legnagyobbrészt csak a hóhérokat hagyták a vádlottak padján. Két külön világ állt egymással szemben, még érintkezni sem tudtak egymással. Azzal érzékeltethető ez, mintha a humanista civilizáció alapján akarnók elítélni- a Mars-lakókat. Mert Mars-lakók voltak. A mi világunktól, amelyet hat-hét évszázada ismerünk, teljesen eltérő világhoz tartoztak. Az általánosan elfogadott civilizációtól gyökeresen különböző civilizáció keletkezett Németországban néhány év alatt úgy, hogy szinte fel sem fogtuk. Irányítói nem tudtak többé értelmi, erkölcsi vagy szellemi kapcsolatba lépni velünk. Hasonlítottak hozzánk, mégis éppolyan különösnek láttuk őket, mint az ausztráliai vadembert. A nürnbergi bírák igyekeztek úgy tenni, mintha nem akadtak volna fenn ezen az elképesztő valóságon. Bizonyos tekintetben csakugyan az történt, hogy fátylat bontottak erre a valóságra, csak tűnjön el, mint holmi bűvészkalapban. Meg kellett őrizni a humanista és kartéziánus civilizáció állandóságát és egyetemességét, és akár tetszik, akár nem, bele kellett őket gyömöszölni a rendszerbe. Muszáj volt. A nyugati öntudat egyensúlya forgott kockán, és tessék jól megérteni, eszünk ágában sincs a nürnbergi vállalkozás jogosságát tagadni. Csak úgy gondoljuk, hogy eltemették a fantasztikumot. Természetesen így volt helyes, nehogy tíz-meg tízmilliókat fertőzzön meg. Mi csupán néhány jól értesült és álarcot viselő műkedvelő számára végezzük feltárásainkat.

Nem vagyunk képesek felfogni, hogy a náci Németország a mienkkel semmiféle összefüggésben nem lévő civilizációt testesített meg. Pedig semmi más nem

366

igazolja ezt a háborút, az egyetlent az ismert történelemben, amelyikben valóban a lényeg forgott kockán. Az ember, az ég, a föld humanista vagy mágikus látomása közül az egyiknek felül kellett kerekednie. Ez a két dolog nem férhetett meg egymás mellett, holott nagyon jól el tudjuk képzelni például a kommunizmus meg a liberalizmus egymás mellett élését: ugyanaz az alapjuk, ugyanaz a világuk. Kopernikusz világa azonban nem olyan, mint Plótinoszé; alapvetően ellentétesek egymással, és ez nem csupán elméleti vonatkozásban igaz, hanem a társadalmi, politikai, szellemi, intellektuális, érzelmi élet tekintetében is.

Az a legfőbb gondunk, hogy nehezen tudjuk elhinni: a Rajnán túl ilyen rövid idő alatt egy teljesen új civilizáció született, és nagyon nehéz elképzelni ezt a különös látomást gyerekes szemszögünkből, amely szigorúan elkülöníti azt, ami „civilizált" és azt, ami nem az. Ehhez a megkülönböztetéshez pedig tollas sisakra, tamtamdobra, kunyhóra van szükségünk. És bizony sokkal könnyebben tudnánk „civilizálni" egy bantu varázslót, mintsem humanizmusunkhoz kapcsolni Hitlert, Hörbigert vagy Haushoffert. De ezt a nézőpontot eltakarta előlünk a német technika, a német tudomány, a német szervezettség, amely hasonló a miénkhez, ha nem fejlettebb nála. A náci Németország kápráztató újjászületése annak köszönhető, hogy a mágia szövetségre lépett a tudománnyal és technikával.

A civilizációnkat csépelő értelmiségiek a régi korok szelleme felé fordulva mindig is ellenezték a technikai haladást. Például René Guénon vagy Gurgyijev vagy sok hinduista. A nácizmus viszont épp az a pillanat volt, amikor a varázslat szelleme hatalmába kerítette az anyagi fejlődés emelőit. Lenin azt mondta, hogy a kommunizmus annyi, mint szocializmus plusz elektromosság. Bizonyos tekintetben olybá vehető, hogy a hitlerizmus gué-nonizmus plusz páncéloshadosztályok.

Korunk egyik legszebb költeményének az a címe: Marsbéli krónikák. Egy harmincéves amerikai írta, aki

367

VII.

ugyanúgy keresztény, mint Bernanos, s fél a robotok világától. Ez a férfi tele van dühvel és jósággal. Ray Bradburynek hívják. Nem „science fiction" szerző, ahogyan Franciaországban hiszik, hanem vallásos művész. A legmodernebb képzelet kínálta témákhoz nyúl, de csak azért tesz jövő- és űrutazásokat, hogy leírja az emberi lelket és saját növekvő nyugtalanságát.

A Marsbéli krónikák elején az emberek éppen készülnek az első nagy bolygóközi rakéta fellövésére. A rakéta a Marsra indul, és először fog kapcsolatot teremteni más intelligenciákkal. 1999-et írunk:

„Egyik percben ohiói tél; zárt ajtók, csukott ablakok, fagytól megvakult üvegtáblák, csüngő jégcsapok minden háztető ereszén. És egyszerre a hőség széles hulláma öntötte el a kisvárost. A forró levegő hullámzó tengere; mint amikor valaki nyitva hagyja egy pékség kemencéjének ajtaját. A meleg lüktetett a házacskák, bokrok és gyermekek körül. A jégcsapok lepottyantak, diribdarabra törtek, elolvadtak... Rakétanyár. Ide-oda röpködtek a szavak az emberek között a nyitott, szellőző házakban. Rakétanyár. A meleg, sivatagi levegő megváltoztatta a jégvirágmintákat az ablakokon, letörölte a művészi munkát. A hő, ahogy a városra hullott a hideg égből, forró esővé változott, mielőtt földet ért. Rakétanyár. Az emberek kihajoltak csepegő verandáikról, és figyelték a vörösödő eget..." (Kuczka Péter fordítása)

Ami később történik az emberrel Bradbury költeményében, az szomorú és fájdalmas, mert a szerző nem hisz benne, hogy a lélek ugyanúgy fejlődik, mint ahogyan a dolgok fejlődnek. De a prológusban úgy írja le ezt a „rakétanyarat", hogy az ember ősi gondolkodására támaszkodik: vagyis az örök tavasz földi ígéretére. Abban a pillanatban, amikor az ember beleavatkozik az égi mechanikába, és új motort juttat oda, idelenn nagy változások következnek be. Minden összefügg mindennel. A bolygóközi űrben, ahol immár megnyilvánul az emberi értelem, láncreakció indul meg, amely hatást

368

gyakorol a glóbuszra, megváltoztatja hőmérsékletét. Abban a pillanatban, amikor az ember meghódítja nemcsak az eget, hanem „azt, ami azon túl van"; abban a pillanatban, amikor a világegyetemben kitör a nagy anyagi és szellemi forradalom; abban a pillanatban, amikor a civilizáció már nem emberi, hanem kozmikus, azonnal javulás áll be a földön. Az elemek nem bosszantják többé az embert. Örök langy, örök meleg veszi körül a bolygót. Legyőzetett a jég, a halál jele. A hideg meghátrál. Ha az ember betölti isteni küldetését, az örök tavasz ígérete megtartatik. Ha az emberiség belesimul az egyetemes egészbe jutalma az örök langymeleg és virágos föld lesz. A hideg hatalmát, vagyis a magány és a bukás hatalmát megtöri a tűz hatalma.

Egy másik ilyen ősi felfogás szerint a szellemi erő egybeolvad a tűzzel. Akiben megvan ez az erő, abban megvan a tűz is. Bármilyen furcsának tűnik, Hitler meg volt róla győződve, hogy ahol ő előnyomul, ott a hideg meghátrál. Részben ez a misztikus meggyőződés a kiindulópontja az oroszországi hadjáratban tanúsított viselkedésének.

A hörbigeriánusok, akik azt állították, hogy az egész bolygó időjárását hónapokkal, sőt évekkel előre meg tudják jósolni, viszonylag enyhe telet jeleztek. De volt még itt más is: az örök jég híveivel együtt Hitler szilárdan meg volt győződve róla, hogy szövetséget kötött a hideggel, és hogy az orosz rónák hava nem tartóztathatja fel vonulását. Vezérlésével az emberiség újabb tűzciklusba fog lépni. És már be is lépett. Tüzet vivő hadainak megadja magát a tél.

Míg általában a Führer különös figyelmet fordított csapatai anyagi ellátására, az oroszországi hadjáratra csak nevetséges kiegészítő ruházati felszerelést adott: egy sálat és egy pár kesztyűt.

És 1941 decemberében a hőmérő higanyszála hirtelen mínusz negyvenre süllyedt. Az előrejelzés hibás volt, a próféciák nem váltak valóra, az elemek fellázadtak, a száguldó csillagok váratlanul nem az „igaz"

369

VII.

embernek dolgoztak többé. A jég győzte le a tüzet. Az automata fegyverek leálltak, mert megfagyott az olaj is. A tárolókban a szintetikus benzin a hideg hatására két használhatatlan elemre bomlott. A hátországban befagytak a mozdonyok. Egyenköpenyükben és -csizmájukban sorra haltak meg az emberek. A legcsekélyebb sebesülés a végítéletet jelentette nekik. A szükségük elvégzésére leguggoló katonák ezerszámra dőltek el, miután befagyott a fenekük. Hitler nem volt hajlandó elhinni a misztikum és a valóság közti első egyenetlenséget. Guderian tábornok lefokozást, sőt talán halált kockáztatva visszarepült Németországba, hogy tájékoztassa a Führert a helyzetről, és visszavonulási parancsot kérjen tőle.

„A hideggel majd én elbánok - mondta Hitler. -Támadni!"

s

így történt azután, hogy az egész páncéloshadosztály, amelyik tizennyolc nap alatt legyőzte Lengyelországot, és egy hónap alatt Franciaországot, vagyis Guderian, Reinhardt és Hoeppnert seregei, a csodálatos hódító légió, amelynek katonáit Hitler az ő halhatatlanjainak nevezte, széltől szabdaltán, jégtől megégve tűnt el a dermesztő sivatagban, hogy a misztikum mégis legyőzze a földet.

Ami pedig ebből a nagy ármádiából maradt, kénytelen volt feladni és délnek nyomulni. Amikor a következő tavasszal a csapatok elfoglalták a Kaukázust, különös szertartás zajlott le. Három hegymászó SS felhágott az árják szent hegyére, az Elbrusz csúcsára, a régi civilizációk szent helyére, a „Lucifer Barátai" szekta varázshegyére. Kitűzték a Fekete Rend szertartása szerint megáldott horogkeresztes zászlót. A zászló megszentelése az Elbrusz csúcsán az új korszak kezdetét volt hivatott jelezni. Mostantól fogva majd engedelmeskednek az évszakok, a tűz évezredekre legyőzi a jeget. Az elmúlt év súlyos csalódást hozott, de az csak az utolsó próbatétel volt az igazi szellemi győzelem előtt. És a hagyományos meteorológiai

370

előrejelzések ellenére, amelyek még az előzőnél is félelmetesebb telet jósoltak, ezernyi fenyegető jel ellenére a csapatok újra felfelé tartottak észak, azaz Sztálingrád felé, hogy majd kettévágják Oroszországot.

„Miközben a lányom gyújtó nótáit harsogta odafenn a skarlátvörös árboc mellett, a józan ész hívei sötét képpel, félrehúzódva álltak..."

És „a józan ész sötét képű hívéi" kerekedtek felül. Vagyis az anyagelvű emberek, a „tűz nélküli" emberek győztek vallásos hátországuknak, a „judeo-liberális" tudományoknak, a hókuszpókuszoktól mentes felszerelésüknek hála; a „szent elbizakodottság" nélküli emberek, akiket segített a hideg, a jég. Felbontották az egyezséget. Felülkerekedtek a mágián. Sztálingrád után Hitler nem próféta többé. Vallása összeomlik. Sztálingrád nem csupán katonai és politikai vereség. Megbomlott a szellemi erők egyensúlya, a kerék tovább forog. A német lapok fekete keretesen jelennek meg, és sokkal sötétebb színekben festik a bukást, mint az orosz közlemények. Nemzeti gyászt hirdetnek meg. De e gyász túlmutat a nemzeten. „Gondolják meg! - írja Goebbels. - Egy egész eszmevilág, az univerzum egész elmélete szenved vereséget. A szellemi erőket megsemmisítik, közeleg az ítélet órája."

Sztálingrádnál nem a kommunizmus arat diadalt a fasizmus felett, vagyis nemcsak erről van szó. Ha távolabbról szemléljük, vagyis olyan rálátással, amely az ilyen nagy horderejű események értékeléséhez szükséges, valójában a mi humanista civilizációnk fékezte le egy másik, luciferi, mágikus, nem embernek, hanem „az embernél valamivel többnek" szánt civilizáció hatalmas lendületét. Az SZSZKSZ meg az USA civilizációs gépezete közt nincs lényeges különbség. A XVIII. és XIX. századi Európa szolgáltatta a még mindig működő motort. Mindössze annyiban tér el egymástól, hogy másképpen dübörög New Yorkban, mint Moszkvában. Németországgal az egységes világ szállt szembe, nem pedig pillanatnyilag szövetkezett ellenfelek. Az egységes

371

VII.

világ, amelyik hisz a haladásban, az igazságban, az egyenlőségben és a tudományban. Egységes világ, amelyiknek egységes a világképe, amelyik egyformán értelmezi az egyetemes törvényeket, és amelyik ugyanazt a nem túlságosan nagy, nem túlságosan kicsi helyet jelöli ki az embernek a világegyetemben. Egységes világ, amelyik hisz a dolgok józanságában és valóságában. Egységes világ, amelyiknek teljes egészében el kellett volna tűnnie, hogy átadja helyét egy másiknak, amelyiknek Hitler lett volna az igehirdetője.

A „szabad világ" kisembere, a moszkvai, a bostoni, a limoges-i vagy liége-i polgár, a pozitív, a józan kisember, aki inkább moralista, semmint vallásos, akinek semmi érzéke a metafizikához, akit nem hoz tűzbe a fantasztikum, akit Zarathusztra álembernek, karikatúrának tekint, ez az Homais úr combjából kipattant kisember semmisíti meg a nagy ármádiát, amely utat nyitott volna a szuperembernek, az emberistennek, az elemek, az éghajlatok, a csillagok urának. És mivel az igazság - vagy igazságtalanság - útjai kiszámíthatatlanok, évekkel később ez a kisember fogja fellőni az égre a mesterséges holdat, ő nyitja meg a bolygóközi utazások korát. Sztálingrád meg a Szputnyik felbocsátása, amint az oroszok tartják, valóban egy-egy döntő győzelem, 1957-ben, forradalmuk évfordulóját ünnepelve, egy lapon emlegetik a két dolgot. Az újságokban Goebbels-kép jelenik meg: „Azt hitte, hogy el fogunk pusztulni. Győznünk kellett, hogy megteremthessük a bolygóközi embert."

Hitler kétségbeesett, őrült, katasztrofális ellenállása abban a pillanatban, amikor már nyilvánvalóan minden elveszett, csak annak tudható be, hogy a hörbigeriánusok ígérte özönvízre számított. Ha emberi eszközökkel nem lehet megmásítani a helyzetet, még mindig ott van a lehetőség, hogy kihívjuk az istenítéletet. Eljön az özönvíz, mintegy az egész emberiség megbüntetésére. Éjszaka borul a glóbuszra, és minden eltűnik a tomboló vízben és jégorkánban. Hitler -mondja

372

Speer borzadva - „arra törekedett, hogy minden vele együtt pusztuljon. Már csak egy ember volt a sok közül, aki úgy érzi, hogy életének a vége minden másnak a végét jelenti". Utolsó vezércikkeiben Goebbels lelkesen köszönti a hazáját szétromboló ellenséges bombázókat: „Megsemmisített városaink romjai maguk alá temették az ostoba XIX. század építményeit." Hitler szabad teret enged a halálnak: parancsot ad Németország teljes megsemmisítésére, kivégezteti a hadifoglyokat, halálra ítéli egykori sebészét, megöleti sógorát, a legyőzött katonák halálát követeli, és ő maga sírba száll. „Hitler és Goebbels -írja Trevor Roper - felhívást intézett a német néphez, rombolja le városait és gyárait, robbantsa fel rakpartjait és hidait, áldozza fel a vasutakat és az összes gördülőanyagot, és mindezt egy legenda, az istenek alkonya jegyében." Hitler vért követel, utolsó csapatait feláldozza: „Sohasem lesz elég nagy a veszteség" - mondja. Nem Németország ellenségei győznek, hanem az egyetemes erők fognak össze, hogy elárasszák a földet, megbüntessék az emberiséget, mert az emberiség hagyta, hogy a jég legyőzze a tüzet, a halál urai legyőzzék az élet és feltámadás urait. Az ég majd bosszút áll.

Miközben haldoklunk, már csak az özönvizet áhítjuk. Hitler vízáldozatot mutat be: parancsot ad, hogy árasszák el a berlini metrót, ahol 300.000 menekült személy pusztul el a föld alatti járatokban. A beavatott mágikus cselekedete ez: «z a tett fogja meghatározni égen és földön a végpusztulás menetét. Goebbels közli utolsó cikkét, azután a bunkerben megöli a feleségét, a gyerekeit, és öngyilkos lesz. .Búcsúvezércikkének ez a címe: „Azér tis meglesz". Azt írja, hogy a dráma nem földi, hanem egyetemes méretekben zajlik. „A mi halálunk az egész világegyetem halála lesz."

Őrült eszmevilágukban a végtelen térbe törekedtek, és egy pincében pusztultak el.

373

VII.

Hitték, hogy az emberistent készítik elő, akinek majd engedelmeskednek az elemek. Hittek a tűz ciklusában. Le fogják győzni a jeget, mind a földön, mind az égen, s közben a katonáik letolt nadrágban, befagyott fenékkel haltak meg.

Fantasztikus látomásuk volt a fajok fejlődéséről, csodálatos mutációkra számítottak. És közben a külvilágról az utolsó híreket a berlini állatkert legfőbb őre közvetítette nekik, egy fára felkapaszkodva telefonált a bunkerba.

Hatalmuk teljében, mohón és büszkén jósolták:

A nagy kor újra ránk köszönt, Aranykor jön megint, Kígyóként levedli a föld Únt téli gönceit.

(Tótfalusi István fordítása)

De minden bizonnyal volt egy megalapozottabb jóslat, amelyik magukat a jósokat arra ítélte, hogy a tragikusnál súlyosabb halált haljanak: komikusat. A pincéjük mélyén, a tankok egyre hangosabb dübörgését hallva, lángoló és ocsmány életüket lázadozva, fájdalmak és könyörgések közepette végezték be, mint ahogyan Shelley Hellász című látomása befejeződik:

Hagyjátok abba már! halál,halál és gyűlölet!egy szörnyű jóslat száll akára felforrt őrület.Nehéz a múlt, halált leheli,fáradt a föld, pihenjen el!

(Radnóti Miklós fordítása)

374

A Föld üres - A belsejében élünk - A Nap és a Hold a Föld középpontjában van - A radar a varázslók szolgálatában - Egy vallás, amely Amerikában született -Német prófétája repülő volt - Az anti-Einstein - Egy őrült munkája - Az üres Föld, a mesterséges holdak és akik allergiásak a végtelen fogalmára - Hitler döntése - Az összefüggésen túl

1942 áprilisát írjuk. Németország minden erejét hadba veti. Ugy látszik, a technikusokat, a tudósokat és a katonákat mi sem téríthetné el halasztást nem tűrő feladatuk teljesítésétől.

Ezenközben Göring, Himmler és Hitler jóváhagyásával expedíciót szerveznek, amely nagy titokban el is hagyja a Reichet. A kutatócsoport tagjai a radar legjobb szakértői közül valók. Az infravörös sugarakról írt munkáiról ismert Heinz Fisher doktor vezetésével a balti Rügen szigetén kötnek ki. A legtökéletesebb radarokat kapták meg. Pedig ebben az időben az ilyen készülék még rendkívül kevés, és a német védelem legsebezhetőbb pontjain található. Azokat a megfigyeléseket azonban, amelyeket a Rügen szigetén fognak végezni, nagyon fontosnak tartják a tengerészeti főparancsnokságon ahhoz a támadáshoz, amelyre Hitler minden fronton készül.

Amint megérkeznek, Fisher doktor 45 fokos szögben az égre irányítja a radarokat. Szemmel láthatóan semmi felfednivaló nincs a kitűzött irányban. Az expedíció többi

375

VIII.

tagja azt hiszi, valamilyen próbáról van szó. Nem tudják, mit várnak tőlük. Csak később fedik fel előttük a kutatás tárgyát. Elképedten tapasztalják, hogy a radarok több napon át úgy maradnak. Akkor aztán a következő tájékoztatást kapják: a Führernek jó oka van azt hinni, hogy a Föld nem domború, hanem homorú. Nem a bolygó felületén élünk, hanem a belsejében. Olyanok vagyunk, mint a bura belsejében lévő légy. Az expedíció célja ennek a ténynek a tudományos bizonyítása. Ha egyenes vonalban terjedő radarhullámokat bocsátunk ki, a gömb belsejében lévő legtávolabbi pontokról is képet tudunk alkotni. A kutatás másik célja, hogy a kibocsátott hullámok révén megtudjuk, hogyan helyezkedik el a Scapa Flow-ban horgonyzó angol flotta.

Martin Gardner meséli el ezt az őrült Rügen-szigeti kalandot In the Name of Science c. munkájában. A háború után valószínűleg Fisher doktor kotyogta el. Gérard S. Kuiper professzor, a Palomar-hegyi csillagvizsgálóból, 1946-ban cikksorozatot szentelt az üres Föld elméletnek, amely ezt az expedíciót fémjelezte. Azt írta a Popular Astronomyban: „A német tengerészet és légierő befolyásos köreiben is hittek az üres Föld elméletében. Úgy vélték, rendkívül hasznos ez az angol flotta felderítésében, mert a Föld homorú görbülete lehetővé teszi a nagyon nagy távolságban végzendő megfigyeléseket a látható hullámoknál kevésbé görbülő infravörös sugarak segítségével." Willy Ley mérnök ugyanezeket az adatokat közli 1947 májusában megjelent tanulmányában: Áltudományok a náci országban.

Rendkívül különös, de igaz: magas rangú náci vezetők, katonai szakértők egyszerűen szemrebbenés nélkül tagadták azt, ami civilizált világunkban egy kisgyerek szemében is teljesen nyilvánvaló, nevezetesen, hogy a Földünk tömör golyó, és hogy a felületén vagyunk. Felettünk, gondolja a kisgyerek, a végtelen világegyetem, csillagmiriádjaival meg a galaxisaival. Ami aiattunk van, az a szikla. Akár francia, akár angol,

376

amerikai vagy orosz, a kisfiú osztja a hivatalos tudomány, az érvényben lévő vallások és filozófiák tételét. Ezen a tapasztalat diktálta képen alapszik erkölcsünk, művészetünk, technikánk. Ha azon töprengünk, mi egyesíthetné leginkább a modern civilizációt, a világképben kell keresnünk. Mert a lényegben, vagyis ami az ember és a Föld helyzetét illeti a világegyetemben, valamennyien egyetértünk, akár marxisták vagyunk, akár nem. Csak a nácik nem értettek egyet ezzel.

Az üres Föld elméletének hívei, akik a nevezetes Rügen-szigeti féltudományos expedíciót szervezték, azt vallják, hogy egy végtelen méretű, sziklába zárt golyó belsejében élünk. Az égbolt a golyó középpontjában van: ez pedig kékes gáztömeg, csillogó fénypontokkal, amelyeket mi csillagoknak tekintünk. Erre korlátozódik a világegyetem. Egyedül vagyunk, szikla vesz körül bennünket.

Nézzük, hogyan született ez a világkép: legendákból, megérzésből, illu-minációból. 1942-ben az a nemzet, amelyik olyan háborúba vetette magát, ahol lényeges a műszaki felszerelés, azt várja a tudománytól, támogassa a misztikát, a misztikától pedig, hogy gazdagítsa a technikát. Fisher doktor, az infravörös sugár szakértője azt a küldetést kapja, hogy állítsa a radart a varázslók szolgálatába.

Párizsban és Londonban is akadnak különc gondolkodók, torz világkép felfedezők, nyakatekert furcsaságok prófétái írják a művecskéiket, kutakodnak az ócska könyvesboltok hátsó helyiségeiben, szónokolnak a

Hyde Parkban vagy a Saint-Germain körúti „földrajzteremben". A hitleri Németországban ugyanilyen emberek egy hadat viselő nemzet erőit és technikai felszerelését mozgósítják. Befolyást gyakorolnak a legfelsőbb vezérkarra, a politikai vezetőkre, a tudósokra. Mert egy olyan, egészen új civilizációval találjuk szemben magunkat, amelyik a klasszikus kultúra és a józan ész megvetésén alapul. Ebben a civilizációban az intuíciót, a

377

VIII.

misztikát, a költői megvilágosodást egy szintre emelték a tudományos kutatással és a józan megismeréssel. „Ha valaki a kultúráról beszél, én előveszem a pisztolyom" - mondja Göring. Ez a mondat két szempontból is félelmetes: a szó szerinti értelmében, amint, ugye, látjuk, hogy Göring-Übü betöri az értelmiségiek fejét, mélyebb értelmében pedig mindenre, amit a kultúrához sorolunk, valódi veszedelmet jelent az, hogy Göring olyan dumdumgolyóval lövöldöz, mint a hörbigeri világkép, az üres Föld elmélete vagy a Thule Csoport misztikája.

Az üres Föld elmélete Amerikában született a XIX. századelején. 1818. április 10-én az Egyesült Államok kongresszusának minden tagja, az egyetemek dékánjai és a legnagyobb tudósok a következő levelet kapták:

Saint-Louis, Missouri állam Észak-Amerika

április 10.

Az egész világnak!

Kijelentem, hogy a Föld belül üres és lakható. Több, egymásban koncentrikusan elhelyezkedő gömbből áll, a sarkon a 12 és 16 fok közt nyitva van. Vállalom, hogy az elmondottak valódiságát bebizonyítsam, kész vagyok feltárni a Föld belsejét, ha a világ hajlandó nekem segíteni vállalkozásomban.

Jno. Cleves Symnes veterán gyalogsági

kapitányOhio

Remek könyvében, Az Atlantisztól Eldorádóig-ban Sprague de Camp és Willy Ley így foglalja össze a veterán gyalogsági kapitány elméletét és kalandját:

378

„Symnes kitart amellett, hogy mivel ezen a világon minden üreges, mind a csont, mind a hajszál, mind a növények szára stb., a bolygók is üresek, és példának okáért a Föld öt egymásban elhelyezkedő gömbből áll, mindegyiknek lakható a belső és a külső része egyaránt, és a sarkoknál tágas nyílás van rajtuk, amelyen minden gömb lakói bármely pontról a másiknak akár a belső, akár a külső felületére mehetnek, mint ahogyan a hangya végigjárja egy porcelánbögre belső, azután külső felületét... Symnes úgy szervezte meg előadó körútjait, mint valami választási hadjáratot. Halála után nagy halom jegyzet maradt hátra, és nagyon valószínű, hogy a jelenleg a philadelphiai Természettudományi Akadémián található, fából készült Föld-modell is Symnesé volt. Követője volt fia, Americ Vaspucius Symnes, aki megkísérelte összeállítani ezeket a jegyzeteket, s egy összefüggő könyvben közreadni, de nem járt sikerrel. Az elméletet még egy feltevéssel gyarapította: az idők végeztével az Izraelben elkallódott Tíz Törzs megkerül, mivel feltehetően a legkülső gömb belsejében él."

1870-ben egy másik amerikai, Cyrus Read Teed szintén kijelenti, hogy a Föld üres. Teed rendkívül tudós elme volt, az alkimista irodalomra szakosította magát. 1869-ben éppen a laboratóriumában dolgozott, Ezsau könyvein töprengett, s egyszer csak ihlete támadt. Rájött, hogy nem a Föld kérgén, hanem a Föld belsejében élünk. Ez a látomás újra igazolta a régi legendákat, s Teed egyfajta vallást alapított, és egy kis lapot indítva terjesztette elméletét, A tűzkard volt a címe. 1894-ben több mint négyezer fanatikus hívőt gyűjtött össze. Vallását koreshizmusnak nevezte. 1908-ban halt meg, miután bejelentette, hogy teteme nem fog felbomlani. A hívei azonban két nap múltán kénytelenek voltak bebalzsamozni.

Az üres Föld ötlete olyan hagyományhoz kapcsolódik, amelyet minden korban és mindenütt megtalálhatunk. A vallásos irodalom legrégebbi művei egy külön világot emlegetnek, amelyik a földkéreg alatt helyezkedik el, és

379

VIII.

ahol a holtak meg a szellemek tartózkodnak. Amikor Gilgames, a régi sumerok meg babilóniai eposzok hőse meglátogatja ősét, Utnapistit, leszáll a föld gyomrába, mint ahogyan Orpheusz is odamegy Eurüdiké lelkéért. Amikor Odüsszeusz a Nyugat peremére ér, áldozatot mutat be a régiek szellemének, hogy jöjjenek fel a föld mélyéből, és adjanak neki tanácsot. A holtak szellemének uralkodója a föld mélyében Plútó. Az első keresztények az elkárhozott lelkek napján a katakombákban gyűlnek össze, és föld alatti gödröket vájnak. A germán legendák kiűzik Vénuszt a föld mélyéből. Dante a legalsó körökben helyezi el a poklot. Az európai folklórban több helyütt sárkányt találunk a földben, a japánoknak pedig az az elképzelésük, hogy szigetük alatt jó mélyen van egy szörny, s ha megmozdul, olyankor reng aföld.

Már beszéltünk egy Hitler előtti titkos társaságról, a Vril Társaságról, az ő lobogójukra tűzött tanokat Bulwer-Lytton angol író pártolta A jövő nemzedéke című könyvében. E társaság tagjai azt vallják, hogy a Föld középpontjában, barlangokban élnek azok a lények, akiknek lelkierejük sokkal nagyobb a miénknél. Egy napon majd feljönnek, és uralkodni fognak felettünk.

Az 1914-es háború végén egy francia hadifogságba esett német repülő, Bender, rábukkan Teed lapjának, A tűzkardnak egy régi-régi példányára, valamint az üres Föld elméletét hirdető brosúrákra. Megtetszik neki a kultusz, őt is utoléri az ihlet, pontosabban megfogalmazza és továbbfejleszti az elméletet. Hazatérve Németországba mozgalmat alapít, a Hohl Welt Lehré-t. Magáévá teszi egy másik amerikai, Marshall B. Gardner munkáit is, aki 1913-ban közölt könyvében azt bizonygatta, hogy a Nap nem a Föld.felett van, hanem a középpontjában, és olyan sugarakat bocsát ki, amelyek nyomó hatást gyakorolnak ránk, s ezért tudunk megmaradni a homorú földkérgen.

Bender szerint a Föld olyan nagyságú gömb, mint amilyennek a hagyományos földrajz mondja, de belül

380

üres, és az élet a belső felén zajlik, bizonyos napsugárzás hatására. Azon túl csak a végtelen szikla van. A belső levegőréteg hatvan kilométernyi terjedelmű, azon felül egyre ritkább, mígnem teljesen megszűnik a Föld középpontjában, ahol három test található, a Nap, a Hold meg a kísértetvilágegyetem. A kísértet-világegyetem egy kékes színű gázgömb, ebben fényszemcsék csillognak, amelyeket a csillagászok csillagnak neveznek. Amikor ez a kékes tömeg a Nap előtt halad el, a homorú Föld egy részén éjszaka van, s ennek a tömegnek az árnyéka okozza a holdfogyatkozásokat. Azért hiszünk a külső, felettünk lévő világegyetemben, mert a fénysugarak nem egyenes vonalban terjednek: görbék, kivéve az infravörös sugarakat. Bendernek ez az elmélete az 1930-as évek táján lett népszerű. A Reich vezetői, a tengerészet és a légierő magas rangú tisztjei mindenesetre hittek az üres Földben.

Azt gondolhatjuk: észbontó, hogy egy nemzet vezetésével megbízott emberek részben olyan misztikus megérzésekhez igazították magatartásukat, amelyek tagadják világegyetemünk létezését. De fontoljuk csak meg, hogy az egyszerű ember, a német utca embere, akinek lelkét meggyötörte a vereség, a nyomor, 1930 körül végső soron semmivel sem tartotta esztelenebbnek az üres Föld gondolatát, mint azt az elméletet, amely szerint a határtalan energiaforrás az anyag legkisebb részecskéjében is megtalálható, vagy éppen a négydimenziós világ gondolatát. A XIX. század végétől kezdve a tudomány olyan utakra téved, amelyek messze esnek a józan ész útjától. Az egyszerű, boldogtalan és misztikus gondolkozású ember minden furcsaságot lehetségesnek talált, különösen az olyan jól érthető és vigasztaló furcsaságot, mint az üres Föld. Hitler és bajtársai, ezek a népből jött emberek, akik a tiszta ész ellenfelei voltak, bizonnyal hihetőbbnek találták Bender elméleteit, mint Einstein elméleteit, amelyek rendkívül

381

VIII.

bonyolult és rendkívül finom megközelítést igénylő világegyetemet sejtettek. Bender világa feltehetően éppolyan őrült, mint az einsteini világ, de az előbbi megértéséhez csak egy kicsit kellett bolondnak lenni. Bender világegyetemmagyarázata ugyan őrült alapokon nyugodott, mégis józan keretek közt maradt. Az őrült mindenét elvesztette, kivéve a józan eszét.

A Hohl Welt Lehre az embert kiáltotta ki az egyetlen értelmes lénynek a világegyetemben, a Föld méreteire korlátozta ezt a világegyetemet, azzal a jó érzéssel ajándékozta meg az embert, hogy be van burkolva, el van zárva, védve van, mint a csírasejt az anyaméhben, s ezzel kielégítette a gőgjébe belefeledkezett és a külvilágot gyűlölő, boldogtalan lélek bizonyos vágyait. Egyébiránt is ez volt az egyetlen elmélet, amelyet szembeszegezhettek a zsidó Einsteinnel.

Einstein elmélete Michelson és Morley kísérletén alapszik, amely bebizonyította, hogy a Föld forgásával egy irányba haladó fény sebessége ugyanannyi, mint a forgásra merőleges fényé. Ebből Einstein azt a következtetést vonja le, hogy nincs olyan közeg, amely „hordozná" az egymástól független részecskékből álló fényt. Ebből az adatból kiindulva Einstein rájön, hogy a fény a mozgás irányában összehúzódik, és hogy energiasűrítmény. Felállítja a haladó fénysebesség relativitáselméletét. Bender rendszerében az üres Föld nem mozog. Nincs Michelson-effektus. Az üres Föld elmélete tehát látszólag éppúgy számot vet a valósággal, mint Einstein elmélete. Abban az időben még semmilyen kísérleti igazolása nem volt Einstein elméletének, elgondolását még nem támasztotta alá az atombomba, tökéletesen, félelmetesen. A német vezetők megragadták az alkalmat, és értéktelennek nyilvánították a zseniális zsidó munkásságát, s ezzel megkezdődött a zsidó tudósok és a hivatalos tudomány üldözése.

Einstein, Teller, Fermi és sok nagy szellem kénytelen volt emigrálni. Az Egyesült Államokban szívesen fogadták

382

őket, pénzt és jól felszerelt laboratóriumokat kaptak. Innen ered az amerikai atomhatalom. Az okkult erők németországi feltámadása juttatta Amerikát atomenergiához.

Az amerikai hadsereg legfontosabb tudományos központja az ohiói Daytonban van. 1957-ben bejelentették, hogy az a laboratórium, amelyet ebben a központban a hidrogénbomba megszelídítésével bíztak meg, egymillió fokos hőmérsékletet tudott elérni. És ezt a rendkívüli kísérletet Heinz Fisher doktor, vagyis az a tudós hajtotta végre, aki a Rügen-szigeti expedíciót vezette, amely az üres Föld feltevést volt hivatott bebizonyítani. Az amerikai sajtó kikérdezte a múltjáról, s ő azt nyilatkozta: „A nácik őrült munkát végeztettek velem, ami nagyban hátráltatta a kutatásaimat."

Mármost eltöprenghetünk azon, vajon mi történt volna, és hogyan alakult volna a háború, ha Fisher doktor kísérleteit nem szakítják félbe Bender misztikája érdekében...

A Rügen-szigeti expedíció után Bender tekintélye csökkent a náci vezérek szemében, annak ellenére, hogy Göring védelmezte, mert ragaszkodott ehhez az egykor hős pilótához. Győztek a hörbigeriánusok, annak a nagy világegyetemnek a hívei, amelyikben az örök jég uralkodik.

s

Bendert koncentrációs táborba csukták, ott is halt meg. így még mártírja is volt az üres Föld elméletének.

De már jóval ez előtt az őrült expedíció előtt is zaklatták Bendert Hörbiger hívei, követelték, hogy tiltsák be az üres Föld elméletét hirdető munkáit. Hörbiger rendszere méreteiben megegyezik a hagyományos kozmológiával, és ugyebár az ember mégsem hihet egyszerre abban a világűrben, amelyben örök harcát vívja a jég meg a tűz, és abban, amelyikben a végtelen szikla rabságában üreskedik a Föld. Hitlert kérték fel döntőbírának. Eltűnődhetünk a válaszon:

383

VIII.

- Egyáltalán nincs szükségünk egységes világszemléletre. Egyiknek is igaza lehet, meg a másiknak is.

Nem az összefüggés, nem az egységes szemlélet számít, hanem a logikus származású, a józan gondolkodás szülte rendszerek szétzúzása, a misztikus dinamizmus és intuíció robbanóereje. Mit számít, hogy a varázsszellem szikrázó homályában egy szikrával több van?

384

IX.

Ami a mi malmunkra hajtja a vizet - A szőkék naplója - Lenz pap -A Gestapo körlevele - Dietrich Eckardt utolsó imája - A Thule-legenda - Médiumfészek - Haushoffer, a varázsló - Hess hallgatása - A horogkereszt és Ipatyev házának rejtélye - A hét ember, aki meg akarta változtatni az életet - Egy tibeti közösség - A kivégzések és a szertartásrendszer - Sötétebb van, semmint önök gondolnák

A háború után Kiéiben lakott egy derék orvos, a társadalombiztosítónak dolgozott, bírósági szakértő, vidám fickó volt, Fritz Sawadénak hívták. 1959 végén egy titokzatos hang figyelmeztette az orvost, hogy az igazságszolgáltatás kénytelen lesz letartóztatni. Elmenekült, egy hétig bujkált, azután feladta magát. Valójában Werner Heyde SS Obersturmbannführer volt. Heyde professzor szervezte meg az eutanázia orvosi programját, amelynek 1940-től 1941-ig 200.000 német esett áldozatul, és amely a gyűjtőtáborokba zárt idegenek megsemmisítésének előképe volt.

A letartóztatáskor egy francia újságíró és egyben a hitleri Németországgal foglalkozó kiváló történész azt írta84:

„Sok egyéb közt, a Heyde-ügy a jéghegyre emlékeztet, amelynek látható csúcsa a legkevésbé fontos... Beteges veszettséggel, az elmebajt súroló, szinte vallásos megszállottsággal végezték azoknak a gyenge, gyógyíthatatlan betegeknek az eutanáziáját, egyáltalán

385

N. Nobécourt a Carrefour c. hetilapban (1960. január 6-i szám)

minden olyan közösségnek a kiirtását, amely azzal gyanúsítható, hogy »megfertőzi a germán vér tisztaságát«. Olyannyira, hogy a háború utáni német perek megfigyelői -tudományos vagy orvosi szaktekintélyek, akik képtelenek voltak bizonyítéknak tekinteni a misztifikációkat - arra a következtetésre jutottak, hogy a politikai szenvedély gyenge magyarázat; hogy ennyi hóhér vagy vezér, mondjuk, Himmler és a gyűjtőtábor legszürkébb őre közt kellett lennie valamilyen titokzatos kapcsolatnak.

Szép lassan előtérbe került az a feltevés, hogy a nemzetiszocializmus mögött beavatott társaság rejtőzik. Egy valóban démoni közösség, amelyet a Mein Kampf vagy A 20. század mítoszának gyermeteg tanainál sokkal jobban kidolgozott, titkos dogmák működtetnek, és észrevehetetlen, el nem különíthető szertartások öveznek, ezt kétségbevonhatatlanul bizonyítottnak látták a náci patológia elemzői (és újra hangsúlyozzuk, hogy tudósokról és orvosokról van szó)." - Hát ez bizony a mi malmunkra hajtja a vizet.

De nem hisszük, hogy egyetlen jól megszervezett és szerteágazó titkos társaságról, nem is egyetlen dogmáról, nem is szerves egységet alkotó rítusokról van szó. Éppen ellenkezőleg, nagyon sokatmondónak találjuk annak a föld alatti Németországnak a pluralizmusát és összefüggéstelenségét, amelyet megpróbálunk leírni. A pozitivizmuson és kartezianizmuson nevelkedett nyugati ember szemében minden cselekedetnek, még ha misztikus is, egységesnek és összefüggőnek kell lennie. De most nem ezen a Nyugaton vagyunk; inkább sokarcú kultuszról van szó, tudatfeletti állapotról (vagy tudattalanról), amely különféle szertartásokat és egymással nem nagyon összefüggő hiedelmeket ötvöz. A fontos az: nem szabad hagyni kialudni a titkos tüzet, az élő lángot; élesztésére minden megfelel.

Ebben az állapotban azután már semmi sem lehetetlen. A természeti törvények fel vannak függesztve, a világ képlékennyé válik. Az SS-vezérek

386

IX.

kijelentették, hogy a La Manche sokkal keskenyebb, mint amilyennek a térképek ábrázolják. Az ő szemükben éppúgy, mint az ezer év előtti hindu bölcsek vagy a XVIII. századi Berkeley érsek szemében a világ csupán illúzió, felépítését módosíthatja a beavatottak aktív gondolkodása.

A magunk részéről mi valószínűnek tartjuk, hogy valamilyen bűvös kirakós játékról, valamilyen erőteljes ördögi, misztikus áramlatról van szó, amelyről megpróbáltunk az előző fejezetek során néhány adalékot összegyűjteni. Ezek valószínűbben tudják magyarázni azt a sok szörnyű tettet, amelyben a hagyományos történészek - a temérdek kegyetlen és eszelős tett mögött - nem akarnak mást látni, mint egy szifilitikus nagyzási hóbortját, egy maroknyi idegbajos szadizmusát, a gyáva tömeg szolgalelkű engedelmességét.

Módszerünk szerint most a „mágikus szocializmus" eddig figyelembe nem vett oldaláról tárunk önök elé adatokat és összefüggéseket: ilyen a Thule Társaság, a Fekete Rend csúcsa, valamint az Ahnenerbe. Elég terjedelmes adattárat gyűjtöttünk össze a tárgykörben, ezeroldalnyit. Ezt a dokumentációt azonban még egyszer ellenőrizni kellene és bőségesen kiegészíteni, ha világos, hatásos, teljes értékű művet akarnánk írni belőle. Pillanatnyilag ezt nem tudjuk megtenni. Különben sem akarjuk a végtelenségig terhelni jelen könyvünket, amely csupán a „fantasztikus realizmus" orvén tárgyalja a jelenkori történelmet. Legyen elég tehát néhány sokatmondó megállapításunk rövid számbavétele.

Egy őszi napon, 1923-ban Münchenben különös személy, költő, drámaíró, újságíró hal meg, aki Dietrich Eckardtnak hívatta magát. Tüdejét mustárgáz égette meg, mielőtt elvesztette eszméletét, sajátos imát mondott egy fekete kő előtt, amelyről azt mondta: „Ez az én kábakövem", és amelyet Oberth professzorra, az űrhajózás egyik atyamesterére hagyott. Nemrég küldött

387

el égy terjedelmes kéziratot barátjának, Haushoffernak. Dolgait rendezte. Haldoklott, a „Thule Társaság" azonban tovább fog élni, és hamarosan megváltoztatja a világot és az életet e világon.

1920-ban Dietrich Eckardt és a Thule Társaság másik tagja, Alfred Rosenberg építész megismerkedik Hitlerrel85. Először Wagner bayreuthi házában adtak neki találkát. Három éven át nyüzsögnek a Reichswehr kis káplárja körül, irányítják gondolatait és cselekedeteit. Konrad Heiden86 írja: „Eckardt hozzákezd Adolf Hitler szellemi képzéséhez." Megtanítja írni és beszélni. Tanítása két területre terjed ki: a „titkos" tudományra és a propaganda tudományára. Néhány beszélgetést, amelyet Hitlerrel folytatott a propagandáról, elmesélt különös brosúrájában, amelynek a címe: A bolsevizmus Mózestől Leninig. 1923 júliusában az új tanító, Eckardt lesz a nemzetiszocialista párt hét alapító tagjának egyike. A hét: szent szám. Még azon az őszön, a halálos ágyán azt mondta: „Kövessétek Hitlert. Táncolni fog, de a zenét

én szereztem neki. Mi adtuk neki az eszközöket ahhoz, hogy kapcsolatba léphessen Velük... Ne sajnáljatok, nagyobb hatással voltam a történelemre, mint bármelyik német..."

A Thule-legenda a germánok eredetéig nyúlik vissza. Talán valahol a távoli Északon eltűnt szigetről van szó? Grönlandon? Labradorban? Ugyanúgy, mint Atlantisz, állítólag Thule is valamilyen elsüllyedt civilizáció varázsközpontja volt. Eckardt és barátai azt vallották, hogy nem minden Thule-titok veszett el. A beavatottak például fel tudják használni azt az erőtartalékot, amelyet az ember meg a külső intelligenciák közti átmeneti lények adnak át, s innen meríthet erőt Németország, hogy meghódítsa a világot, és hogy az eljövendő szuperembert és az emberi faj mutációit megteremtő nemzetté váljon. Egy napon légiók özönlik el a Földet, és

388

85 [A Thule társaságot 1910-ben alapította Felix Niedner professzor. Pierre Mariel francia

történész szerint Eckart a társaságba 1922-ben avatta be Hitlert (a digitalizáló, Azazel

megjegyzése).]86 Konrád Heiden: Adolf Hitler

IX.

megsemmisítenek mindent, ami a Föld szellemi fejlődését akadályozza; a Régi Nagyok vezetése alatt álló s az energiaforrásokon nevelkedett tévedhetetlen emberek irányítják őket. Ezek a mítoszok táplálják Eckardt meg Rosenberg árjaelméletét, ezt plántálták bele Hitler médiumi lelkébe a mágikus szocializmus igehirdetői. A Thule Társaság azonban még mindig csak egy eléggé nagy hatású, de kicsi gép az álom és a valóság összegyúrásához. Más befolyások és más személyek hatására nagyon gyorsan egészen különös eszközzé válik majd: olyan eszközzé, amely még a valóság természetét is meg tudja-változtatni. Vagyis, ha hihetünk Kari Haushoffernek, a Thule Csoport a láthatatlannal kapcsolatban álló beavatottak valódi titkos társaságává válik, és a nácizmus bűvös központja lesz.

Hitler Braunau-am-Innben született 1889. április 20-án 17 óra 30 perckor, a Salzburger Vorstadt 219-ben. Ez az osztrák-bajor határváros, két nagy német állam találkozási pontja később jelképes lett a Führer szemében. Különös hagyomány kapcsolódik hozzá: valóságos médiúmfészek. Itt született Willy és Rudi Schneider, akiknek lélektani kísérletei nagy szenzációt keltettek harminc évvel ezelőtt. Hitler ugyanazon az emlőn nevelkedett, mint Willy Schneider. Jean de Pange azt írta 1940-ben: „Bíaunau médiumközpont. Az egyik leghíresebb médium, Stokhammesné 1920-ban Bécsben feleségül ment Joachim porosz herceghez. Egy müncheni spiritiszta, Schrenk-Notzing báró Braunauból kéretett pácienseket, egyikük véletlenül éppen Hitler unokatestvére volt."

Az okkultizmus azt tanítja, hogy a csoport tagjai, miután a paktum védelme alatt álló rejtett erőkkel megbékéltek, már csak a mágus közvetítésével léphetnek érintkezésbe ezekkel az erőkkel, ami viszont médium nélkül lehetetlen volna. A dolgok állása szerint mintha Hitler lett volna a médium, Haushoffer pedig a varázsló.

389

Rauschning így írta le Hitlert: „Az ember kénytelen-kelletlen a médiumokra gondol. Akik legtöbbször közönséges, jelentéktelen lények. Azután egyszer csak mintha az égből pottyant volna a hatalmuk, amely azután az átlag fölé emeli őket. Ez a hatalom kívül áll valódi személyiségükön. Olyan, mint egy más bolygóról származó látogató. A médium megszállott. Ha kiszabadul a hatás alól, visszazuhan a középszerbe. Kétségtelen, hogy Hitlert így járják át bizonyos erők. Szinte démoni erők, amelyeket a Hitlernek nevezett személy csupán pillanatnyilag testesít meg. Amint az ember kapcsolatba lép vele, mindjárt kitűnik a benne keveredő hétköznapiság és rendkívüliség, az elviselhetetlen kettősség. Ezt a lényt akár Dosztojevszkij is kitalálhatta volna. Ezt a benyomást kelti a furcsa arcán keveredő beteges kuszaság és zavarba ejtő hatalom."

Strasser: „Aki Hitlert hallgatja, egyszer csak úgy látja, emberi glória övezi a Führert. Egy homályos ablakban fény gyúl. Egy nevetséges, ecsetbajszú akárki arkangyallá változik át. Azután az arkangyal elrepül: csak Hitler marad, leül, csurom izzadtan, üveges tekintettel."

Bouchez: „Néztem a szemét, médiumivá vált szemét... Olykor mintha a gerjesztés-jelensége menne végbe: mintha valami belebújna a szónokba. Fluidum árad belőle. Azután újra kicsi, szürke, sőt közönséges lesz. Fáradtnak látszik, olyan, akár a kimerült akkumulátor."

Francois-Poncet : „Valamiféle médiumi révületbe esett. Arca valósággal önkívületi rajongást árult el."

A médium mögött bizonyára nem is egyetlen ember, hanem egy csoport, valamilyen egyesült erők összpontosultak egy mágikus központban. És nagyon valószínűnek tartjuk, hogy Hitlert nem az hajtotta, amiről ő beszélt, nem rosszul összetákolt erők és elméletek, hanem valami olyasmi, ami sokkal félelmetesebb a puszta nemzetiszocialista elméletnél. Az övénél sokkal hatalmasabb gondolat, amely folyton kifogott rajta, és amelybe nem avatta be a népet, a munkatársait, csak

390

IX.

otrombán leegyszerűsített foszlányokat árult el. „Hitler, a messze hordó visszhang, valójában mindig is az a »kisbíró« maradt, akinek a müncheni per alatt büszkén vallotta magát. De azért arra ügyelt, hogy csak azt tartsa számon és használja fel, ami a körülmények szeszélye folytán a hatalom meghódítására irányuló becsvágyát, világuralomra törő álmát és őrült rögeszméjét, az emberisten biológiai kitenyésztését szolgálta."87

De volt egy másik álma, egy másik őrült rögeszméje: megváltoztatni az egész bolygó életét. Olykor bizalmasan vall róla, vagy inkább nem tudja megőrizni az ötlet titkát, egyszer csak valamilyen szelepen kitör belőle. Azt mondja Rauschningnak: „A mi forradalmunk az evolúció új szakasza, pontosabban, az utolsó szakasza, amely a történelem megszűnéséhez vezet..." Vagy azt: „Maga a világon semmit sem tud rólam, a pártbeli elvbarátaimnak fogalma sincs róla, milyen álmok gyötörnek, meg arról a nagyszabású építményről sem, amelynek csak az alapjai lesznek lefektetve, mire én meghalok. Döntő fordulatot él át a világ, itt az idő tengelye. Olyan felfordulás lesz a bolygón, amelyet maguk, avatatlanok nem érthetnek meg. Ami most történik, az sokkal több, mint egy új vallás térhódítása."

Rudolf Hess a müncheni egyetemen Haushoffer professzor tanársegéde volt. ő hozta össze Haushoffert Hitlerrel. (Miután Haushoffer azt mondta tanítványainak: megálmodta, hogy látta őt Anglia felé repülni, Hess őrült kalandba bocsátkozva szökött meg Németországból. Ha rejtélyes betegségén belül akadt egy-két világos pillanata, Hess fogoly, a Thule csoport utolsó élő tagja állítólag kerek perec kijelentette, hogy Haushoffer volt á varázsló, a titkos nagymester.88)

A sikertelen puccs után Hitlert a landshurti börtönbe zárták. Hess kíséretében Kari Haushoffer tábornok naponta meglátogatja Hitlert, órákat tölt vele, kifejti elméleteit, és minden olyan érvet kiemel belőlük, amely

a politikai hódításra alkalmas. Kettesben maradva Hess-

391

Dr. Achille Delmas

Jack Fishman: A hét spandaui férfi

sel, Hitler a külső propaganda céljaira összekotyvasztotta Haushoffer tanait és Rosenberg terveit, és mindjárt le is diktálta a Mein Kampfhoz.

Karl Haushoffer 1869-ben született. Többször tartózkodott Indiában és a Távol-Keleten, Japánba is elküldték, meg is tanulta a nyelvet, ő úgy vélte, hogy a

s

német nép eredetét Közép-Ázsiában kell keresni, és hogy a világ maradandóságát, nagyságát és nemességét az indogermán fajnak kell biztosítania. Állítólag Japánban Haushoffert beavatták az egyik legjelentősebb buddhista titkos társaságba, és kötelezték: ha „küldetése" nem sikerül, kövessen el a szertartásnak megfelelően öngyilkosságot.

1914-ben Haushoffer, az ifjú tábornok azzal kelt feltűnést, hogy rendkívüli adottsággal jósolja meg az eseményeket: az ellenség támadásának időpontját, a bomba becsapódásának helyét, politikai viharokat, változásokat olyan országokban, amelyekről nem is tud semmit. Vajon Hitlerben is megvolt ez a látnoki adottság, vagy Haushoffer súgta neki híres megvilágosodásait? Hitler pontosan előre megmondta, mely napon fognak a csapatai Párizsba bevonulni, az első ostromzártámadók Bordeaux-ba érkezésének napját. Amikor elhatározta, hogy elfoglalja a Rajna-vidéket, minden európai szakértő, beleértve a németeket is, meg van róla győződve, hogy Franciaország és Anglia tiltakozni fog. Hitler megjósolja, hogy nem. Roosevelt halálának napját is előre megmondja.

Az első világháború után Haushoffer folytatja tanulmányait, és szemmel láthatóan csakis politikai földrajzzal foglalkozik, megalapítja a Geo-Politika című folyóiratot, és rengeteg tanulmányt ad közre. Furcsamód, úgy látszik: ezek a művek szigorúan materialista politikai realizmuson alapszanak. A csoport minden tagja gondosan ügyelt rá, hogy kizárólag materialista exoterikus nyelvet használjon, s kifelé áltudományos elképzelésekkel foglalkozzon, s ez mindig megkeveri a kártyalapokat.

392

IX.

A geopolitikus egy másik személyiséget fed, a buddhizmusba hajló Schopenhauer-követőt, Loyola Ignácot, akit megkísért az emberek kormányzása, misztikus szellemet, amely rejtett valóságok után kutat, nagyon művelt, nagyon erős lelki alkatú embert. Nagyon valószínűnek látszik, hogy Haushoffer választotta a horogkereszt jelképet.

Európában és Ázsiában egyaránt mindig mágikus jelnek tartották a horogkeresztet. A Nap jelképét látták benne, az élet és a termékenység forrását vagy a lecsillapítandó isteni haragot kifej ező villámot. A kereszttől, a háromszögtől, a körtől vagy félholdtól eltérően, a horogkereszt nem olyan egyszerű jel, amelyet az emberiség bármely korában és a földgolyó bármely részén, mindig valami más jelképéül, újra meg újra kitalálhattak volna. Ez lehet az első, pontos szándékkal megrajzolt jel. Ha megfigyeljük, mikor hol bukkan fel, gondot okoz az őskor, a különféle vallások közös eredete, az Európa, Ázsia és Amerika közti történelem előtti kapcsolat. Állítólag a legrégebbi nyoma Erdélyben található, és a csiszolt kőkorszak végéig nyúlik vissza. Több száz i. e. XIV. századi korsón látható, és Trója romjai közt is megtalálták. Indiában az i. e. IV. században, Kínában pedig az i. sz. V. században tűnik fel. Egy évszázaddal később Japánban látható, a buddhizmus térhódításakor, amely a jelképéül választja. Lényeges megfigyelés: teljesen ismeretlen és csak véletlenül bukkan fel az egész sémita térségben, Egyiptomban, Kaldeában, Asszíriában, Föníciában. Kizárólag árja jelkép. 1891-ben Ernest Krauss hívja fel a germán közvélemény figyelmét erre a tényre; 1908-ban Guido List népszerűsítő munkáiban úgy írja le a horogkeresztet, mint a vér tisztaságának jelképét, amelyhez még az ékírásos Edda eposz megfejtése révén feltáruló ezoterikus megismerés jele társul. Az orosz udvarban Alekszandra Fjodorovna cárnő vezette be a horogkeresztet. Vajon a teozófusok befolyására? Vagy inkább Badmajev médiumára, ennek a mulatságos, Lhászában képzett személynek a

393

sugallatára, aki később sok kapcsolatot épített ki Tibetben? Márpedig Tibet a világnak az a helye, ahol a leginkább elterjedt a jobbra vagy balra dőlő horogkereszt alkalmazása. Ide kívánkozik egy meghökkentő történet.

A cárnő kivégzése előtt állítólag horogkeresztet rajzolt az Ipatyev-házra, és alá írt valamit. Az írást lefényképezték, és azután sietve letörölték. A fénykép július 24-én már Kutyepov birtokában volt, holott a felvétel hivatalosan

s

augusztus 14-ről származik. Állítólag nála helyezték letétbe a cárnőnél talált ikont is, amelyben egy másik üzenetet találtak, ez pedig a Zöld Sárkány titkos társaságra utalt. A hírszerző ügynök szerint, akit rejtélyes körülmények közt megmérgeztek, és aki regényeiben a Teddy Legrand álnevet használta, Kutyepovot, aki nyomtalanul eltűnt, a később szintén meggyilkolt Ottó Bautenas báró háromárbocos vitorlásán rabolták el és ölték meg. Teddy Legrand írja: „A nagy fehér hajó neve Asgard volt. Olyan szó került rá a keresztségben - s vajon lehet ez véletlen? -, amelyik az izlandi legendákban a Thule Birodalom királyát jelöli." Trebitch Lincoln szerint (aki azt állította, hogy valójában ő Dzsorni Den láma) a Thule Társasággal rokon Zöldek

Társasága Tibetből származik. Berlinben egy tibeti szerzetes, akit „a zöld kesztyűs embernek" becéztek, és aki háromszor közöltette a sajtóban, mégpedig pontosan, hány hitleri képviselőt küldenek a Reichstagba, rendszeresen fogadta Hitlert. »Agarthi birodalmának^ kulcsai a birtokában voltak" - mondogatták a beavatottak.

Es itt a kapcsolat Thuléval. Ugyanakkor, amikor a Mein Kampf megjelenik, lát napvilágot az orosz Oszendovszkij Emberek, állatok és istenek című könyve, amelyben először nyomtatják ki a Samballah meg az Agarthi nevet. A nürnbergi per idején halljuk viszont ezeket a neveket az Ahnenerbe felelőseinek szájából.

394

IX.

1925-öt írunk.89 Most kezdik igazán toborozni a Nemzetiszocialista Párt tagságát. Horst Wessel, Hörbiger fullajtárja rohamcsapatokat szervez. A következő évben a kommunisták agyonlövik. Emlékére egy költő, Ewers dalt ír, amely azután a mozgalom szent himnusza lesz. Ewers, a német Lovecraft, lelkesen lépett be a pártba, mert kezdetben úgy látta, „a sötét hatalmak legerősebb megnyilvánulási formája".

A hét alapító tag „az élet megváltoztatásáról" álmodozva meg van róla győződve, hogy testileg és szellemileg egyaránt e sötét hatalmak védnöksége alatt áll. Ha értesüléseink pontosak, az eskü, amely összetartja őket, a mítosz, amelyre hivatkoznak, erőt, bizalmat, szerencsét merítendő belőle, egy tibeti legendára

vezethető vissza.

Harminc vagy negyven évszázaddal ezelőtt volt Góbiban egy nagyon fejlett civilizáció. Valamilyen atomkatasztrófa következtében a Góbi-vidék sivataggá vált, és akik életben maradtak, elvándoroltak: ki Európa északi szélére, ki pedig a Kaukázusba. Állítólag az északi legendák Tór istensége e vándorlás egyik hőse volt.

A Thule Csoport „beavatottjai" meg voltak győződve róla, hogy a Góbiból elvándoroltak az emberiség, az árja ág alapfajának nemtői. Haushoffer tanítása szerint „vissza kell térni a forrásokhoz", vagyis meg kell hódítani egész KeletEurópát, Turkesztánt, a Pamírt, Góbit, Tibetet. Szemükben ezek a vidékek tekinthetők a „világ szívének", és aki ezt a vidéket az ellenőrzése alatt tartja, azé a földkerekség.

A legenda szerint, amelyet bizonyára Haushoffer tálalt fel 1905 táján, és amelyet Le Roi du Monde (A világ királya) című könyvében René Guénon a maga

395

89 1931-ben René Guénon A kereszt szimbolikája c. munkájának egyik lapalji jegyzetében ezt írja: „Nemrég

bukkantunk rá a Journaldes Débats 1929. január 22-i cikkében a következő adalékra, amely esetleg igazolhatja, hogy a

hagyományok nem vesztek ki annyira, mint gondolnánk: 1925-ben a cuna indiánok nagy része fellázadt, megölték a

területükön lakó panamai csendőröket, megalapították Tulé független köztársaságát, amelynek zászlaján horogkereszt

volt, vörössel szegélyezett, narancsszín alapon. Ez a köztársaság napjainkig létezik. Felhívjuk a figyelmet a

horogkereszt meg a Tulé elnevezés párosítására, Tulé az egyik legrégebbi civilizáció központja volt, azután több

kisebb központot is így emlegettek."

módján tolmácsol, a Góbiban lezajlott kataklizma után a nagy civilizáció urai, az ismeretek letéteményesei, a külső intelligenciák fiai hatalmas barlangrendszerben húzódtak meg a Himalájában. A barlangok szívében két részre oszlottak, az egyik csoport „a jobb kéz vonalát", a másik pedig a „a bal kéz vonalát" követte. Az egyik út központja állítólag Agarthi, vagyis a szemlélődés helye, a jóság rejtett városa, a világból kimaradás temploma volt. A másik Samballah-n keresztül vezetett, ez volt az erőszak és a hatalom városa, az itteni erők parancsoltak az elemeknek, az embertömegeknek, és lehetővé tették, hogy az emberiség minél előbb elérje az „idő tengelyeit". Különféle eskük és áldozatok árán a varázsló népvezérek egyezséget köthettek Samballah-val.

1928-ban Ausztriában az Edelweiss-csoport bejelentette, hogy új messiás született. Angliában Sir Musely és Bellamy a hörbigeriánus elmélet nevében kihirdette, hogy Németországot elérte a fény. Amerikában megjelentek Ballard ezredes „ezüst útjai". Néhány nagynevű angol igyekezett riasztani a közvéleményt e mozgalom ellen, amelyben elsősorban szellemi fenyegetést, a luciferi hit térhódítását látták. Kipling levéteti könyvei bontójáról a rajtuk díszelgő horogkeresztet. Lord Tweedsmuir, aki John Buchan néven ír, két kulcsregényt jelentet meg: A hajnali ítéletet és A fogoly uralkodót, mindkettőben arról a veszélyről ír, amely a legfőbb rossz felé forduló intellektuális, szellemi, bűvös „energiaközpont" részéről fenyegetheti a nyugati civilizációt. A Hét alvóban meg A rejtett birodalomban Saint-Georges Saunders ostorozza a náci ezoterizmus sötét lángjait és „tibeti" ihletését.

1916-ban telepszik meg Berlinben és Münchenben egy kis hindu és tibeti kolónia. Amikor az oroszok bevonulnak Berlinbe, a tetemek közt körülbelül ezer német egyenruhás halálönkéntest találnak, e nyilvánvalóan himalájai származású embereknek sem irataik, sem dögcédulájuk nincsen. Amint a mozgalom nagy anyagi eszközökhöz jut, sok tibeti expedíciót

396

IX.

szervez, gyakorlatilag megszakítás nélkül egészen 1943-ig.

A Thule Csoport tagjainak meg kell szerezniük a világ feletti anyagi hatalmat, állítólag minden veszély ellen fel vannak vértezve, vezető szerepük egymillió évig, a következő özönvízig tart majd. Kötelezettséget vállaltak, hogy önkezükkel vetnek véget életüknek, ha a szövetséget veszélyeztető hibát követnek el, és hogy készek emberi áldozatokra is. A cigányok kivégzése valószínűleg (750 000 halott) csak „mágikus" okokból történt. Wolfram Sieverst, az áldozati hóhért, a rituális fojtogatót bízták meg a végrehajtással. Még hamarosan visszatérünk rá, de jó, ha legalább részben mindjárt tisztázzuk az ideülő „titkos fény" világánál, milyen kínzó lelkiismereti kérdéseket vet fel ez a népirtás. A legfőbb felelősöknek csak az járt a fejében, hogy le kell győzni a hatalmak közönyét, fel kell kelteni a figyelmüket. Amajáktól a nácikig ebben keresendő az emberáldozatok mágikus jelentősége. A leggyakrabban mindenkit megdöbbentett a gyilkosság legfőbb vezéreinek közönye, amelyet a nürnbergi per folyamán tanúsítottak. A Mirage lakói című regényében Merritt a következő szép és szörnyű szavakat adja egyik hőse szájába, amelyeknek révén talán egy kicsit jobban megértjük ezt a magatartást: „A szertartás mélységes révületében elfelejtettem, mint ahogyan mindig is megfeledkeztem az áldozat áldozatairól..."

1946. március 14-én Kari Haushoffer megölte feleségét, Marthát, ő maga japán hagyomány szerint öngyilkos lett. Sírját semmilyen kő, semmilyen kereszt nem jelöli. Az utolsó pillanatban még tudomására jutott, hogy a moabi táborban kivégezték Albrechtet, a fiát, akit az 1944. július 20-i sikertelen Hitler-ellenes merénylet szervezőivel együtt tartóztattak le. Albrecht véres ruhájának a zsebében verskéziratokat találtak:

Apámhoz a végzet beszélt, Megint csak be kellett

397

rekeszteni A démont kalitja rácsa mögé. De feltörte a pecsétet apám, Nem érezte, a gonosz hogy liheg, S rászabadult a világra a démon.

(Tóttfalusi István fordítása)

A mi gyors és végzetesen kapkodó vázlatunk a véletlen egybeesések, az újraértelmezések, a jelek és gyanúk egy fénykévéjét tudta csupán felvillantani. Magától értetődik, hogy a mi módszerünk értelmében összegyűjtött elemek egyáltalán nem zárják ki a hitleri jelenség politikai és gazdasági magyarázatait. Az is magától értetődik, hogy a szóban forgó emberek szellemében, sőt tudattalanjában nem ezek a hiedelmek voltak a döntő fontosságúak. Azt azonban mégis bizonyosnak látjuk, hogy azok az elismerten vagy el nem ismerten őrült vagy valóságos képek, amelyeket leírtunk, egyszer-másszor átvillantak az agyukon.

Álmaink nem törlődnek ki lényünk legmélyéről, éppen úgy, ahogyan a csillagok sem tűnnek el, ha megvirrad. Erzéseink, gondolataink, cselekedeteink mögött továbbra is ott pislákolnak. Vannak tények, és vannak alagsori tények; ezeket próbáljuk mi feltárni.

Helyesebben: néhány rendelkezésünkre álló kapaszkodó birtokában jelezzük, hogy fel kellene őket tárni. Mi nem akarunk mást mondani, csak azt az egyet: az alagsorban sokkal sötétebb van, semmint önök gondolnák.

398

X.

Himmler és a kérdés fordítottja - Az 1934-es fordulat -A Fekete Rend a hatalmon - A harcias halálfejes szerzetesek- Beavatási szertartás a Burgok-ban - Sievers utolsó imája- Az Ahnenerbe különös munkái - Friedrich Hielscher főpap- Jünger elfeledett jegyzéke - A háború és a győzelem értelme

1941/1942 kegyetlen tele volt. A legjobb német katonák meg az SS színe-virága először nem tudtak továbbnyomulni, hirtelen megtorpantak az orosz róna árkaiban. A makacs Anglia az eljövendő csatákra készült, nemsokára Amerika is nekilendült. Az egyik téli reggelen a kövér, varázskezű Kersten doktor szomorúnak és ziláltnak találta betegét, Himmler Reichsführert.

- Drága Kersten úr, teljesen kétségbe vagyok esve.Vajon kételkedni kezdett a győzelemben? Ugyan,

dehogy! Kigombolta a nadrágját, hogy megmasszíroztassa a hasát, és fektében, a mennyezetet bámulva beszélni kezdett. Előadta, hogy a Führer rádöbbent: nem lesz békesség a földön, amíg egyetlen zsidó is életben marad. „Azután -tette hozzá Himmler - parancsot adott nekem, hogy azonnal végezzek az összes zsidóval, aki nálunk van." Hosszú, szikár keze mozdulatlanul hevert a díványon, mintha megfagyott volna. Elhallgatott.

Az elképedt Kersten úgy vélte, valami csekély irgalom lopózott a Fekete Rend nagymesterébe, rémületét kis reménysugár járta át:

399

- Igen, igen - mondta -, a tudata mélyén ön nem helyesli ezt a kegyetlenséget... meg tudom érteni szörnyű elkeseredését.- De hát nem erről van szó! Ugyan már! - ordította Himmler felpattanva. - Maga semmit sem ért!

Hitler hívatta. Arra kérte, azonnal semmisítsen meg öthatmillió zsidót. Ami rettentő nagy munka, és Himmler fáradt volt, és különben is rengeteg dolga volt épp akkor. Embertelen, ha a rákövetkező napokban ekkora erőfeszítést kívánnak tőle. Igazán embertelen. Próbálta ezt szeretett főnöke tudomására hozni, és a szeretett főnök nem volt boldog, irtózatos dühbe gurult, szegény Himmler pedig most nagyon szomorú, amiért egy pillanatra hagyta elhatalmasodni kimerültségét és önzését.90

Hogyan érthetjük meg az értékeknek ezt a felborulását? Ha egyszerűen az őrületre

hivatkozunk, nem fog sikerülni. Minden a miénkkel párhuzamos világban játszódik, amelynek

felépítése és törvényei gyökeresen eltérnek a mieinktől. George Garnow fizikus olyan párhuzamos

világot képzelt el, amelyikben a japán biliárdgolyó egyszerre két lyukba esik bele. Az a világ,

amelyikben a Himmlerhez hasonló emberek élnek, legalább olyan eltérő a miénktől, mint Gamowé.

Az igaz ember, a Thule-beavatott érintkezik a hatalmakkal, és minden erejét a földgolyó életének

megváltoztatására irányítja. A médium arra kér egy igaz embert, hogy semmisítsen meg néhány

millió álembert? Rendben van, csak a pillanat nem a megfelelő. Feltétlenül szükség van rá?

Azonnal? Hát bizony, igen. Múljuk felül önmagunkat még egy kicsit, legyünk még egy kicsit

önfeláldozóbbak.

1945. május 20-án angol katonák letartóztattak a Berweverde hídon, 25 mérföldnyire Lüneburgtól egy magas, kerek fejű, egyenes vállú férfit, akinél Hitzinger névre szóló iratok voltak. A katonai rendőrségre kísérték. Civilben volt, a jobb szemén kötést viselt. Három napig

próbálták kideríteni az angol tisztek a valódi személyazonosságát. Végül fásultan levette a kötést a szeméről, és kijelentette:

- Heinrich Himmler vagyok.

400

Vö. Kersten emlékiratai és Joseph Kessel: Les Mains du Miracle (A Csodakéz)

X.

Nem hittek neki. Erősködött. Próbára akarták tenni, ráparancsoltak, hogy vetkőzzön meztelenre. Azután azt mondták neki, válasszon, kap amerikai ruhát vagy egy pokrócot. Ő a pokrócot választotta. Az egyik vizsgálótiszt meg akart győződni róla, nincs-e valami elrejtve teste rejtett zugában. Egy másik kérte, nyissa ki a száját. A fogoly ekkor szétrágta az egyik fogában elrejtett ciánampullát, és elvágódott. Három nappal később egy parancsőrtiszt meg három altiszt vállalta, hogy elviszi a tetemet. A Lüneburg melletti erdőbe mentek, gödröt ástak, beledobták a holttestet, azután gondosan simára gereblyézték a földet. Senki sem tudja pontosan, hol nyugszik Himmler, melyik madárdalos fa alatt oszlik annak az embernek a húsa, aki I. Henrik, más néven Madarász Henrikként akart újjászületni.

Vajon mit tudott volna felhozni a saját védelmére Himmler, ha perbe tudják fogni Nürnbergben? Nem tudott volna szót érteni a bíróság tagjaival. Nem a világnak ezen a fertályán élt. Testestül-lelkestül más tárgyi és szellemi rendhez tartozott. Egy másik bolygó harcoló szerzetese volt. „Még nem találtunk kielégítő magyarázatot azokra a lélektani rejtélyekre -mondja Poetel vizsgálóbíró -, amelyek Auschwitzot létrehozták, és mindarra, amit e név felidézhet. Alapjában véve a nürnbergi perek sem derítettek igazán fényt semmire, és a sokféle lélektani magyarázat, amelyek szerint egész nemzetek elveszíthetik lelki egyensúlyukat, mint egy-egy önálló személy, csak még jobban összezavarják a kérdést. Hogy mi ment végbe Himmler és a hasonszőrűek agyában, amikor kiadták a kivégzési parancsokat, azt senki sem tudja." Ha tekintetbe vesszük azt, amit mi fantasztikus realizmusnak nevezünk, úgy érezzük, kezdjük érteni.

Denis de Rougemont azt mondta Hitlerről: „Van, aki azt gondolja; mivel a jelenlétében valami szent borzalommal tapasztalta, hogy valamilyen Magasabb

401

Hatalom, valamilyen Trónus vagy valamilyen Erő letéteményese, mint ahogyan Szent Pál kijelölte a másodrangú szellemeket, amelyek bármilyen szürke ember testébe belekerülhetnek, és úgy létezhetnek benne, mint egy tokban. Hallottam, amikor egyik legnagyobb beszédét mondta. Honnan veszi ezt az emberfeletti hatalmat, ami látszik rajta? Az ember érzi, hogy az ilyesfajta energia nem származhat az egyéntől, sőt csak addig nyilvánulhat meg, ameddig az egyén nem számít; vagyis egyfajta tartóállványa egy olyan hatalomnak, amelyet lélektanilag nem tudunk felfogni. Ezt a fejtegetésemet a legaljasabb romantizmusnak bélyegezhetnék, ha ennek az embernek - úgy értem, a rajta keresztül megnyilvánult, említett hatalom révén - véghezvitt műve nem volna az évszázad legnagyobb megrökönyödését kiváltó valósága."

Miközben Hitler egyre feljebb emelkedett, Eckardt és Haushoffer tanítása nyomán mintha végső soron eléggé korlátolt politikai és nemzeti becsvágy nevében akarta volna felhasználni a rendelkezésére bocsátott vagy inkább rajta keresztül áramló hatalmakat. A kezdet kezdetén egy rendkívül erős hazafias és társadalmi szenvedélytől fűtött kisemberről van szó. Nagyon alacsonyan száll: álmainak korlátokat szab. Amikor azonban valami csoda folytán előbbre jut, minden sikerül neki. De persze a médium, amelyen átáramlanak az erők, nem feltétlenül érti nagyságukat és irányukat.

Nem ő szerezte a zenét, amelyre táncol. 1934-ig azt hiszi, hogy a megfelelő lépéseket teszi. Holott az ütem nem egészen jó. Azt hiszi, már csak az a dolga, hogy kihasználja a hatalmakat. A hatalmakat azonban nem lehet kihasználni: őket szolgálni kell. Ez a jelentése (vagy egyik jelentése) annak az alapvető változásnak, amely az 1934. júniusi tisztogatás alatt és közvetlenül Utána beáll. A mozgalom, amelyről Hitler azt hitte, hogy nemzetinek és szocialistának kell lennie, azzá válik, amivé válnia kell, vagyis sokkal közelebb kerül a titkos tanhoz. Hitler sohasem meri megkérdezni, mi volt az oka Strásser

402

X.

„öngyilkosságának", és aláíratják vele azt az utasítást, amely az SS-t önálló, a párt fölött álló szervezet rangjára emeli. Joachim Gunthe írja egy

s

német folyóiratban a vereség után: „Az SA-t éltető gondolatot 1934. június 30-án legyőzte egy teljesen ördögi gondolat, az SS gondolata." „Nagyon nehéz pontosan megmondani, melyik napon agyalta ki Hitler a biológiai mutáció elméletét" - jegyzi meg Delmas doktor. A biológiai mutáció csak egyik része ennek az ezoterikus gépezetnek, amelyhez a náci mozgalom jobban igazodik attól az időponttól kezdve, amikor a médium már nem kötözni való bolond, amint Rauschning gondolja, hanem engedékenyebb eszközzé, egy olyan menet tamburmajorjává válik, amelyet sokkal nagyobb becsvágy fűt, mint egy párt, egy nemzet vagy akár egy faj hatalomra törése.

Himmlert bízzák meg az SS megszervezésével, de nem rendőri társulás ez, hanem valódi vallásos rend, a laikus testvérektől a rendfőnökig bezárólag hierarchizálva. A legmagasabb régiókban vannak a Fekete Rend mindentudó felelősei, ennek a szervezetnek a létezését egyébként sohasem ismerte el hivatalosan a nemzetiszocialista kormány. Magán a párton belül emlegették azokat, akik „a legbelső körben" vannak, de nyilvános minősítés sohasem hangzott el erről. Valószínűnek látszik, hogy a soha egészen nem tisztázott elmélet azon a biztos hiten alapult, hogy vannak á közönséges emberi hatalmak felett álló hatalmak. A vallásokban elkülöníthetjük egymástól a tudománynak tekinthető teológiát, valamint az intuitív és át nem adható misztikát. A/ Ahnenerbe munkái - amelyekről később még. szólunk -, úgy tetszik, teológiai jellegűek, míg a Fekete Rend a Thule Urai Vallásának misztikus megnyilvánulása.

Értsük meg jól, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor a hitleri párt egész toborzási és izgatási műve irányt változtat, mondhatjuk, hogy szigorúbban igazodik

403

a titkos elmélet alaptételéhez, amelyet a propagandafeladatokkal megbízott médium eladdig többé-kevésbé jól fogott fel, többé-kevésbé helyesen alkalmazott, már nem nemzeti és politikai mozgalommal van dolgunk. Nagyjából ugyanazok maradnak a témák, de már nem a tömegek előtt mondott exoterikus nyelvezetről, a közvetlen célok felvázolásáról van szó, amelyek mögött persze egészen más célok rejtőznek. „Már semmi sem számított, csak az elképesztő álom lankadatlan kergetése. Ettől fogva, ha Hitlernek rendelkezésére áll egy olyan nép, amelyik a német népnél jobban meg tudja valósítani az ő legmagasabb elképzeléseit, habozás nélkül feláldozta volna a német népet." És persze nem igazán az ő „legmagasabb elképzeléséről" van szó, hanem a mágikus csoport rajta keresztül megnyilvánított legmagasabb elképzeléséről. Brasillach elismeri, „hogy minden emberi boldogságot, a sajátját, sőt még a saját népéét is feláldozná, ha a rejtélyes küldetés, amelyet végre kell hajtania, megkövetelné tőle".

- Mondok magának egy titkot - közli Hitler Rauschninggal -: rendet alapítok. - A Burgokról beszél, ahol majd az első beavatást megrendezik. És hozzáteszi: - Onnan kerül majd ki a másodrend, az emberminta, a világ közepe, az emberisten. Az emberisten, a létezés csodás alakja olyan lesz, mint egy kultikus szobor... De vannak még rendek, amelyekről nem beszélhetek..."

Az anyaközpont köré épített energiaközpont a Fekete Rend minden tagját elszigeteli a külvilágtól, bármilyen beavatási fokozathoz tartozik is. „Természetesen - írja Poetel - csak a legmagasabb rangú tisztek és legtekintélyesebb SS-vezérek kicsiny köre ismerte a lényeges eszmei áramlatokat és követelményeket. A különféle »előkészítő« alakulatok tagjait csak akkor tájékoztatták, ha például házasságkötésük előtt kérniük kellett a feljebbvalóik hozzájárulását, vagy ha saját

404

X.

igazságszolgáltatásuk alapján, amely egyébként rendkívül kemény volt, ítélkeztek felettük, és amelynek az volt a célja, hogy a polgári hatóság hatásköréből kivonják őket. Akkor döbbentek rá, hogy a Rend törvényein kívül semmi mással nem törődhetnek, és hogy nincs többé magánéletük."

A harcos szerzetesek, a halálfejes SS-ek (akiket nem szabad összekeverni más csoportokkal, például a szolgálófráterekből és harmadrendűekből álló Waffen SS-alakulattal, vagy azokkal az emberautomatákkal, akiket az igazi SS utánzataként, az ő öntőmintájuk alapján formáltak meg) valamelyik Burgban lesznek felavatva. De először be kell lépniük a szemináriumba, a Napolába. Az egyik ilyen Napolát vagy előkészítő iskolát megnyitva, Himmler a legegyszerűbb alakra vezeti le az elméletet: „Hinni, engedelmeskedni, harcolni, és kész." Amint a Schwarze Korps 1942. november . 26-i száma írja, ezekben az iskolákban „megtanulják, hogyan kell osztani és fogadni a halált". Később a Burgban felavatott jelöltek, ha méltók rá, meg fogják érteni, hogy „a halált fogadni" abban az értelemben is érvényes: „meghalni önmagunk számára". Ha viszont nem méltók rá, akkor a fizikai halál jut osztályrészükül a csatamezőn. „A nagyság tragédiája, hogy holttesteken gázoltunk át." Mit számít az? Nem minden ember él igazi életet, és a létezésnek megvan a maga hierarchiája, az emberszerűektől a nagy varázslóig. A jelölt alig jött elő a semmiből, már mehet is vissza, miután saját üdvössége érdekében felvillantották előtte azt az utat, amely a létezés csodás formájához vezet.

A Burgokban tettek fogadalmat, itt vállalták „a visszafordíthatatlan emberfeletti sorsot". A Fekete Rend cselekedetekben nyilvánítja meg Ley doktor fenyegetőzését: „Akitől a párt visszavonja a barna ing viselési jogát - ezt mindenki jól jegyezze meg -, az nemcsak rangját veszíti el, hanem megsemmisítjük személyében, családja, felesége és gyermekei személyében. Ilyen kemények a mi Rendünk törvényei, ilyen kíméletlen törvények."

405

Már nem is ezen a világon vagyunk. Már szó sincs az örök Németországról vagy a nemzetiszocialista államról, hanem csak a mágikus felkészülésről, az emberisten eljöveteléről, az ember utáni emberről, akit majd a hatalmak a Földre küldenek, ha már megváltoztattuk a szellemi erők egyensúlyát. A szertartás, amelyen megkapták az SS-rúnákat, eléggé hasonlíthatott arra, amit Reinhold Schneider ír a Teuton Rend tagjait megidézve, amint a marienburgi Remter nagytermében éppen fogadalmat tesznek, s a Militáns Egyház tagjaivá avatják őket: „Sokarcú, eleven életű birodalomból jöttek. Beléptek ebbe a rideg és zárt kastélyba, odakinn hagyva személyes címerüket, amelyet előttük legalább négy ős viselt már. Most a kereszt lesz a címerük, amely a legsúlyosabb harcra készteti őket, és amely biztosítja az örök életet." Aki tud valamit, az nem mond semmit: a Burgok beavatási szertartásairól semmiféle leírás nincsen, de tudjuk, hogy volt ilyen szertartás. „Sűrű Levegő szertartásának" nevezték, arra a rendkívül feszült légkörre célozva, amely ott uralkodott, és amely csak akkor engedett fel, amikor a fogadalomtétel elhangzott. Az okkultisták, mint például Lewis Spence, csupán a legtisztább ördögi hagyományhoz igazodó feketemisét láttak benne. Ezzel ellentétben Willi Frieschauer Himmlerről írt könyvében91 úgy értelmezi a „Sűrű Levegőt", mint a résztvevők teljes elhülyülésének pillanatát. A két elmélet közt elfér egy valószerűbb, tehát fantasztikusabb értelmezés is.

A visszafordíthatatlan sors: eltervezték, hogyan fogják egész életére elszigetelni a halálfejes SS-t az „álemberek" világától. Azt tervezték, hogy városokat, veteránfalvakat alapítanak mindenütt a világon, s ezek

majd csak a Rend igazgatása és hatalma alatt állnak. Himmlernek és „testvéreinek" azonban még nagyobb szabású álma volt. A világot a mindenható SS-állam mintájára alakítják át. „A békekonferencián - mondja

406

91 [W. Frieschauer: Himmler the Evil Genius of the Third Reich, London, 1953. (Ez a lábjegyzet a magyar kiadásból

kimaradt: Azazel)]

X.

Himmler 1943 márciusában - a világ megtudja, hogy feltámad a jó öreg Burgundia, a tudományok és művészetek egykori hazája, amelyet Franciaország lőrében tartósított féregnyúlvánnyá fokozott le. A burgundjai mindenható állam lesz az SS mintaállama, hadseregével, törvényeivel, pénzével, postájával. Oda tartozik majd Francia Svájc, Pikárdia, Champagne, Franche-Comté, Hainaut és Luxemburg. Természetesen a hivatalos nyelv a német lesz. A Nemzetiszocialista Pártnak semmi hatalma nem lesz ott. Egyedül az SS kormányozza, a világ megrökönyödéssel és csodálattal adózik ennek az államnak, amelyet az SS-világképek alapján rendeznek be."

A „beavatás" alapján kiképzett SS a saját szemében fölötte áll jónak-rossz-nak. „Himmler szervezete nem tart igényt azokra a megszállott szadistákra, akik a gyilkosságban a kéjt keresik: új emberekre tart igényt." A „belső kör" a „halálfejesekből" s a titkos tanhoz rangjuknak megfelelően közelebb álló vezérekből tevődik össze, az ő központjuk Thule, a szentek szentje, rajtuk kívül van középszerű SS, aki csupán lélektelen gép, szolgáló robot. „Negatív tulajdonságokból" kiindulva, egy kaptafára gyártják. Kitermelése nem függ a tantól, csupán egyszerű idomítási módszerektől. „Nem akarjuk megszüntetni az emberek közti különbséget, hanem ellenkezőleg, ki akarjuk szélesíteni, és áthatolhatatlan korlátokkal védett törvényt akarunk csinálni belőle - mondta Hitler... - Hogy milyen lesz a jövő társadalmi rendje? Megmondom nektek, bajtársaim: lesz a nagyurak osztálya, lesz a párttagok hierarchikusan rendezett tömege, lesz a névtelenek nagy tömege, a szolgálók csapata, az örök kisember és még ez alatt lesz a meghódított idegenek, a modern rabszolgák osztálya. És mindenekfölött lesz egy új, legfelső nemesség, de erről még nem beszélhetek. Az egyszerű párttagoknak azonban nem kell tudniuk ezekről a tervekről."

A világ átalakítandó anyag, energiát kell belőle kicsiholni, amelyet azután a mágusok összegyűjtenek,

407

olyan energiát, amely képes magára vonni az odakinti hatalmaknak, az ismeretlen feljebbvalóknak, a kozmosz urainak figyelmét. A Fekete Rend tevékenysége nem igazodik semmiféle politikai vagy katonai szükségszerűséghez, csakis valamilyen mágikus szükségszerűséghez. A gyűjtőtáborokban imitatív mágia folyik: a tábor jelkép, makett. Minden nép gyökereit el fogják tépni, egyetlen hatalmas nomád tömeggé, nyersanyaggá kell válniuk, amely könnyedén formálható, és amelyből majd kihajt a virág: az istenekkel érintkező ember. A bolygó negatív mintája (Barbey d'Aurevilly mondta: a pokol visszája a mennyország) a Fekete Rend varázsmunkájának színtere lesz.

A Burgokban folyó oktatás szerint a titkos tan egy részét a következő meghatározással kell továbbadni: „Nincs más, mint a kozmosz vagy világegyetem, az élőlény. Minden tárgy, minden lény, beleértve az embert is, csupán az élő világegyetem koronként változó különféle formája." Mi magunk nem élünk, amíg nem tudatosítjuk a minket körülvevő, beburkoló lényt, amely rajtunk keresztül új formákat készít elő. A teremtés nem fejeződött be, a kozmosz szelleme még nem pihen, ügyeljünk parancsaira, amelyeket az istenek közvetítenek nekünk, bősz mágusoknak, a vére,s és vaksi embertésztát dagasztó pékeknek! Az auschwitzi kemence: rituálé.

Wolfram Sievers SS ezredes, aki tökéletesen józan védekezésre szorítkozott, mielőtt a vesztőhelyre lépett volna, azt kérte, hadd hódoljon még utoljára a saját vallásának, titokzatos imákat mormolva. Azután rezzenetlenül nyújtotta oda a nyakát a hóhérnak.

Ő volt az Ahnenerbe főkormányzója, és mint ilyet ítélték el Nürnbergben. Magát az Ahnenerbét, az ősök örökségének kutatóintézetét Sievers szellemi atyja magánemberként alapította. Friedrich Hielscherről, a svéd kutató, Sven Hedin misztikus barátjáról van szó, aki Haushofferrel szoros kapcsolatban állt. Sven Hédin mint a Távol-Kelet szakértője hosszú ideig élt Tibetben, fontos

408

X.

közvetett szerepe volt az ezoterikus náci elméletek kidolgozásában. Friedrich Hielscher sosem volt náci, még a zsidó Martin Bu-ber filozófussal is kapcsolatban állt. Alapvető tanai azonban találkoztak a nemzetiszocializmus nagymestereinek „mágikus" tételeivel. Két évvel a megalapítás után, 1935-ben Himmler hivatalos, a Fekete Rendhez tartozó szervezetté tette az Ahnenerbét. A nem titkolt cél az volt: „Felkutatni az indogermán faj eredetét, szellemiségét, cselekedeteit, örökségét és a kutatások eredményét vonzó formában közreadni a népnek. Ezt a küldetést tudományosan pontos módszerekkel kell véghezvinni." Az egész racionális német szervezetet az irracionalitás szolgálatába állítani. 1939 januárjában az Ahnenerbét szőröstül-bőröstül bekebelezte az SS, vezetőit pedig beiktatták Himmler személyes vezérkarába. Ekkor ötven intézete, volt már, élükön Wurst professzorral, aki a régi szent szövegek szakértője volt, és szanszkritot tanított a müncheni egyetemen.

Valószínűleg Németország többet költött az Ahnenerbe kutatásaira, mint Amerika az első atombomba elkészítésére. Ebben a kutatásban minden módszert alkalmaztak, a valódi tudományos tevékenységtől az okkult gyakorlat tanulmányozásáig, a foglyokon végrehajtott élveboncolástól a titkos társaságok kémkedéséig. Tárgyalásokat folytattak Skorzenyval egy expedíció megszervezéséről, amelynek célja a szent Grál elorzása lett volna, Himmler külön osztályt alapított, egy titkosszolgálatot, amelynek hatáskörébe a „természetfölötti terület" tartozott.

Az ember esze megáll, ha számba veszi az Ahnenerbe által készített rendkívül költséges jelentéseket: a Rózsakeresztes Társaság jelenléte, az ulsteri hárfa elhallgatásának jelképe, a gótikus tornyocskák és az etoni cilinderek okkult jelentősége stb. Amikor a sereg Nápoly kiürítésére készül, Himmler többször parancsot ad rá, hogy a világért ott ne felejtsék az utolsó Hohenstauff császár irdatlan nagy sírkövét.

409

1943-ban, Mussolini bukása után a Reichsführer egy Beflin környéki villába hívja össze Németország hat legnagyobb okkultistáját, fedjék fel, hol tartják fogva a Dúcét. A vezérkari értekezleteket a jógához hasonló összpontosító szeánsszal kezdik. Sievers utasítására Scheffer doktor Tibetben több lámakolostorral veszi fel a kapcsolatot. „Tudományos" tanulmányozásra „árja" lovakat visz Münchenbe, továbbá „árja" méheket, amelyeknek méze különleges jó tulajdonságokkal rendelkezik.

A háború alatt Sievers szervezi meg azokat az iszonyatos kísérleteket, amelyek több feketekönyvet megtöltenék. Az Ahnenerbe olyan „Nemzetvédelmi Tudományos Kutató Intézettel" „gazdagodott", amelynek „minden Dachauban meglévő lehetőség" rendelkezésére áll.

Hirt professzor, ezeknek az intézeteknek az igazgatója jellegzetesen izraelita csontvázgyűjteményt állít össze magának. Sievers parancsba adja az Oroszországot elözönlő seregnek, gyűjtsék össze a zsidó komisszárok koponyáját. Amikor Nürnbergben felidézik ezeket a bűnöket, Sievers semmiféle természetes emberi érzést nem nyilvánít, a legcsekélyebb irgalom sincs benne. Másutt van. Más hangokat hall.Hielscher bizonyára fontos szerepet játszott a titkos tan kidolgozásában. Ha figyelmen kívül hagyjuk e tant, nem érthetjük meg sem Sievers, sem a többi nagy felelős magatartását. Az „erkölcsi rémtett", „lelki kegyetlenség" kifejezéssel, az őrülettel semmit sem magyarázhatunk. Sievers szellemi atyjáról szinte semmit sem tudunk. Ernst Jünger azonban a párizsi megszállás éveiben beszél róla a naplójában. Aírancia fordító nem vett észre egy szerintünk nagyon fontos jelrendszert. Azt ugyanis, hogy az egész akkor nyeri el igazi értelmét, ha a náci jelenség „realistafantasztikus" magyarázatával közelítünk hozzá. 1943. október 14-i keltezéssel azt írja Jünger: „Este Bogo látogatása. (Óvatosságból Jünger álnéven szerepelteti a magas rangú személyeket. Bogo=Hielscher;

410

X.

Kniebolo=Hitler.) Egy olyan korban, amelyben vajmi kevés az eredeti erő, úgy érzem, ő az, akin a legtöbbet töprengtem, mégsem tudok határozott véleményt formálni. Eddig úgy gondoltam, mint kevéssé ismert, de azért rendkívül finom szellemű személy fog bevonulni korunk történelmébe. Jelen pillanatban úgy vélem, nagyobb szerep jut neki. A háború után felnőtt értelmiségi nemzedék tagjai közül sokan, talán a döntő többség az ő hatása alatt állnak, sőt gyakran az ő nagy iskoláját járták ki... Megerősítette egy régi sejtelmemet, vagyis hogy egyházat alapított. A dogmákon már túl van, már nagyon sokat kidolgozott a liturgiából. Mutatott egypár éneket meg egy ünnepszakaszt, »a pogány évet«, amely rengeteg istent, színt, állatot, étket, követ, növényt ölel fel. Láttam, hogy a fény szent ünnepe február 2-án van..." Es a mi álláspontunkat megerősítve, Jünger hozzáteszi: „Meg kellett állapítanom, hogy Bogo alapvető változáson ment át, s úgy vélem, az egész elitünkre jellemző ez: a racionalista gondolkodás lendületével veti bele magát a metafizika világába. Ez már Spengler esetében is szembetűnő volt, kedvező jelnek tekintem. Durván fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a XIX. század a józanság százada volt, a XX. pedig a kultuszé. Ezt maga Kniebolo (Hitler) is így látja, ezért aztán a liberális szelleműek képtelenek meghatározni azt az egyszerű tényt, hol vannak egyáltalán."

Hielschert nem zaklatták, ő Sievers mellett tanúskodott Nürnbergben. A bírák előtt ragaszkodott a politikai diverziókhoz, és szándékosan képtelen kijelentéseket tett az ősi fajokról és törzsekről. Azt a kegyet kérte, hogy elkísérhesse Sieverst a bitó alá, az elítélt vele együtt mondta el azokat a különös imákat, amelyeket a kihallgatás folyamán nem említett kultusz megkövetelt. Azután Hielscher kikerült a reflektorfényből.

Meg akarták változtatni az életet, és másképpen akarták elegyíteni a halállal. A legfőbb ismeretlen

411

eljövetelére készültek. Mágikus elképzelésük volt a világról meg az emberről. Országuk egész ifjúságát feláldozták érte, és tengernyi emberi vért ajánlottak fel isteneiknek. Mindent megtettek, hogy megszelídítsék a hatalmak akaratát.

Gyűlölték a modern nyugati civilizációt, akár polgári, akár munkás volt, egyiknek unalmas humanizmusát, másiknak korlátolt materializmusát. Győzniük kell, mert ők tüzet visznek, amelyet ellenfeleik, kapitalisták és marxisták egyaránt, réges-rég hagytak kialudni, mert békésen elszunyókáltak lapos és korlátolt sorsfelfogásukban. Ők majd egy évezreden át fognak uralkodni, mert ők a mágusoktól, a főpapoktól, a félistenektől származnak... Es most itt állnak, legyőzték, legázolták, elítélték, megalázták őket a közönséges rágógumin kérődzők vagy vodkaszlopálók; olyan emberek, akikben semmiféle szent őrület nincs, ők maguk kishitűek, céljaik pedig földhözragadtak. Felületes, pozitivista, józan, erkölcsös emberek, egyszerű humanista emberek. A sok millió jóakaratú kispolgár kudarcra ítélte a szikrázó sötétség lovagjainak akaratát! Keleten ezek az elgépiesedett lajhárok, nyugaton pedig ezek az elpuhult puritánok nagy mennyiségű tankot, repülőt, ágyút gyártottak. Es atombombájuk is van, nekik, akik az égvilágon semmit sem

s

tudnak a rejtett energiákról! Es most, mint kiadós eső után a csigák, előjöttek a fém égi áldásból, és ezek a pápaszemes bírák, ezek a földszintes erényű, emberi jogokra hivatkozó tanáremberek, ezek a középszerű doktorok, ezek a gajdoló Üdvhadsereg-tagok, ezek a vöröskeresztes szanitécek, a „daloló holnapok" együgyű hencegői mind Nürnbergbe sereglettek, és kicsinyes erkölcsprédikációt tartanak a nagyuraknak, a harcos szerzeteseknek, akik a hatalmakkal szerződtek, a főpapoknak, akik a vak tükörben is látnak, Samballah szövetségeseinek, a Grál leszármazottainak! Es háborús

412

X.

bűnösnek meg veszett őrültnek bélyegezve, a bitóra küldik őket!

A nürnbergi vádlottak és öngyilkos vezéreik nem tudták felfogni, hogy az a civilizáció, amelyik győzedelmeskedett, szintén szellemi civilizáció, még sokkal bizonyosabban, mint az övék, csodálatos nekirugaszkodás, amely Chicagótól Taskentig egy magasabb rendű sors felé vonzza az emberiséget. Ők kétségbe vonták a józan észt, és mágiával helyettesítették. Való igaz, hogy a kartéziánus józanság nem öleli fel az egész embert, egész ismeretanyagát, így hát elaltatták. Ha pedig a józan ész elalszik, abból csak szörnyek születhetnek. A másik oldalon pedig az történt, hogy a józan ész, amelyet nemcsak hogy nem altattak el, ellenkezőleg, a végsőkig tágították, s ily módon magasabb szinten jutott el a szellemi rejtélyekhez, az energia titkaihoz, az egyetemes összhanghoz. A követelőző józanság végül is a fantasztikumhoz vezet, és az alvó józan ész szülte szörnyek csupán sötét karikatúrák. De maguk a nürnbergi bírák, a győzedelmes civilizáció szóvivői sem tudták, hogy ez a háború szellemi háború volt. Nem volt kellő távlati szemléletük a saját világukról. Ők csak azt hitték, hogy egyszerűen a Jó legyőzi a Rosszat, nem fogták fel a legyőzött rossz mélységét és a diadalmas jó magasságát. A misztikus német és japán hadastyánok sokkal hűvösebbnek hitték magukat, mint amilyenek valójában voltak. Azok a civilizált emberek pedig, akik megverték őket, nem fogták fel, milyen magasabb rendű mágia járja át a világukat. Józan észről, igazságról, szabadságról, az élet tiszteletéről stb. beszéltek olyan kiindulópontról, amely már nem illett a XX. század második feléhez, amikor is az ismeret átalakult, amikor érezhetővé vált az emberi tudat átmenete egy másik állapotba.

Megjegyzem, a nácik győzhettek volna, ha a modern világ csupán annyi, amennyinek legtöbbünk látja: a materialista és tudományos XIX. század puszta öröksége,

413

na meg azé a polgári elképzelésé, amely szerint a Földet csak olyan helynek kell tekintenünk, amelyet minél jobban kell berendeznünk, hogy élvezni tudjuk. Csakhogy két ördög van. Az egyik az isteni rendet rendetlenséggé alakítja, a másik pedig a rendet egy másik, nem isteni renddé alakítja. A Fekete Rend felülkerekedhetett volna egy olyan civilizáción, amelyről azt hihették, hogy az álnok erkölcsiségbe burkolt puszta anyagi étvágy szintjére süllyedt. Csak hát nem egyszerűen ennyi volt. Új alakot öltött abban a mártíriumban, amellyel a nácik sújtották, mint az arc a szemfedő alatt. A tömegek értelmi fejlődésétől a magfizikáig, a tudat legmagasabb pszichológiájától a bolygóközi rakétákig felizzott az alkímia, kirajzolódott az emberiség megváltozásának, az élet felívelésének ígérete. Talán nem volt ez nyilvánvalóan észlelhető, és a sekélyes szellemek visszasírták a szellemi hagyományokon alapuló régi időket, ily módon akarva-akaratlanul szövetkezve lelkük legádázabb ellenségével, idegenkedve attól a világtól, amelyben nem láttak mást, mint az egyre elhatalmasodó műszakiasodást. De még akkor is voltak emberek, mint például Teilhard de Chardin, akiknek tágabbra nyílt a szemük. A legmagasabb értelem meg a szeretet különböző síkokon ugyanazt láttatja. A szabadságukért harcoló népek lendülete, a mártírok bizakodó éneke magában hordozta ezt a nagy arkangyali reménységet. Ezt a civilizációt, amelyet olyan rosszul ítélnek meg kívülről a múltrajongó misztikusok, mint az alpári progesszisták belülről, meg kellett menteni. A gyémánt még karcolja az üveget, a borazon, ez a mesterségesen előállított kristály megkarcolja a gyémántot. A gyémánt szerkezete szabályosabb, mint az üvegé. A nácik győzhettek volna. A felragyogó éber értelem azonban tisztább felépítésű alakokat tud teremteni, mim a homályban csillogók.

„Amikor arcul ütnek, nem nyújtom a másik arcomat, de az öklömet sem emelem fel: villámmal sújtok le." A nagyurak és a felszínes kisemberek, a titokzatos

414

X.

hatalmak és a haladó emberiség közti csatát Hirosimának kellett eldöntenie, ezzel adott világos jelt az ellentmondást nem tűrő hatalom.

415

HARMADIK RÉSZ

Az ember végtelen

416

I.

EGY ÚJ INTUÍCIÓ

A fantasztikum tűzben és vérben - A hitetlenség korlátai - Az első rakéta - A föld polgárai és munkásai -Hamis tények és valódi fikció - Lakott világok -Máshonnan jött látogatók - A nagy beszélgetések - Modern mítoszok - A fantasztikus realizmus a lélektanban - A módszer ismertetése - A szabadság más értelmezése

Amikor Juvisyben feljöttem a pincéből, gyermekkorom városa eltűnt. Sűrű, sárga köd ülte meg a romtengert, amelyből segélykérés és jajgatás csapott fel. Játékaim, barátságaim, szerelmeim színhelye és kezdődő életem tanúinak többsége e tágas holdbéli táj alatt hevert. Valamivel később, amikor megszervezték a mentést, a fényszórók előcsalták a madarakat, ők pedig abban a hiszemben, hogy megvirradt, dalra fakadtak a porlepte bokrokon.

Másik emlék: egy nyári reggelen, három nappal a felszabadulás előtt, tíz barátommal egy magánpalotában ocsúdtam fel, a boulogne-i erdő mellett. Bennünket, a hirtelen elnéptelenedett ifjúsági táborokból kikerült gyerekeket a véletlen ebbe az utolsó „előkelő iskolába" sodort, ahol rendületlenül folytatták beavatásunkat a bábkészítés, a színjátszás és az éneklés művészetének rejtelmeibe, miközben fegyvercsörgés és lánctalpcsikorgás közepette odakinn minden változóban volt. Aznap reggel az álgótikus hallban álltunk, s egy romantikus karmester

417

vezényletével háromszólamú népdalt énekeltünk: „Adjon nekem, vizet, adjon nekem vizet, adjon a két vödrömbe..." Telefoncsengetés szakított félbe bennünket. Néhány perc múltán az énektanárunk betuszkolt bennünket egy garázsba. Más fiúk géppisztollyal a kezükben őrizték a kijáratot. Az ócska kocsik meg az olajoshordók közt fiatalemberek hevertek, golyó találta el őket, gránát végzett velük: az erdei vízesésnél kínozták meg a németek ezt az ellenálló csoportot. Sikerült ide menekíteni a tetemeket. Koporsókat hozattak. Küldöncöket menesztettek, hogy értesítsék a családokat. Meg kellett mosni ezeket a tetemeket, felitatni a vérfoltokat, begombolni a gránát tépte zakókat és nadrágokat, fehér papírral kibélelni a koporsót, és letakarni a meggyilkoltakat, akiknek szeme, ajka és sebei ordítóan borzalmasak voltak. A tiszta halál látszatát kellett adnunk ezeknek a tetemeknek, s a mészárszéki szagban szivaccsal vagy kefével a kezünkben csak adtuk nekik a vizet, adtuk a vizet, vizet, vizet.

Pierre Mac Orlan a második világháború előtt a „társadalmi fantasztikum" nyomába eredve utazgatott, amelyet azután a nagy kikötők festőisé-gében talált meg: hamburgi kocsmák az esőben, a Temze rakpartja, Ant-verpen faunája! Mily bájos avíttság! De a fantasztikum már nem a művész asztala, a civilizált világ tűzben és vérben megélt tapasztalata lett belőle. Az utcabeli bőrdíszműves egy reggel úgy jött ki az ajtaján, hogy sárga csillagot viselt a mellén. A házmester fia szürrealista stílusú üzeneteket kapott Londonból, és láthatatlan századosi rangjelt viselt. A titkos partizánháború folytán hirtelen akasztott emberek kerültek a falvak erkélyeire. Egymástól merőben elütő világok rakódtak egymásra; a véletlen szele az egyikből a másikba sodorhatta az embert. Bergier meséli:

„A mauthauseni táborban N. N. - éjszaka és köd -jelzést viseltünk. Egyikünk sem gondolta, hogy életben marad. 1945. május 5-én, amikor az első amerikai dzsip megjelent a dombtetőn, egy orosz deportált, a vallás

418

I.

elleni küzdelem felelőse Ukrajnában, mellettem feküdt, félkönyékre támaszkodott, és azt kiáltotta: »Hála Istennek!«

Minden járóképes embert repülőerődön juttattak haza, így kerültem én is 19-éri hajnalban az ausztriai Heinz repülőterére. A gép Burmából érkezett. »Elvégre világháború van, nem?« - jegyezte meg a rádiós. Kérésemre leadott egy üzenetet a reimsi szövetséges főhadiszállásnak, azután megmutatta a radarfelszerelést. Mindenféle műszereket láttam, amelyekről azt gondoltam, hogy 2000 előtt semmiképp sem kifejleszthető!. Mauthausen-ben az amerikai orvosok penicillinről beszéltek. Két év alatt a tudomány egy századot ugrott át. Valami őrült ötletem támadt: »Es az atomenergia?« »Beszélnek róla - felelte a rádiós. - Hétpecsétes titok, de a verebek csiripelik...

Néhány óra múltán a Madeleine körúton voltam a csíkos ruhámban. Párizs ez? Vagy álom? Emberek vettek körül, faggattak. Bemenekültem a metróba, telefonáltam a szüleimnek: »Azonnal otthon leszek.« De újra kijöttem. Ez mindennél fontosabb volt. Először is meg kellett találnom háború előtti kedvenc helyemet: az amerikai Brentano's könyvesboltot, az Opera sugárúton. Nem mondhatnám, hogy nem keltettem feltűnést. Itt van minden újság, minden folyóirat, karnyújtásnyira... A Tuileriákban egy padon ülve megpróbáltam összeegyeztetni a jelenlegi világot azzal, amit azelőtt ismertem. Mussolinit felhúzták egy kampóra. Hitler elégett. Oléron szigetén és az Atlanti-óceán kikötőiben német csapatok voltak. Franciaországban tehát még nincs vége a háborúnak? A technikai folyóiratok elké-pesztőek voltak. A penicillin, Sir Alexander Fleming diadala, aj elek szerint csakugyan komoly dolog? Új kémia született, a szilikonvegyészet, amely a szerves és ásványi anyagok közti átmeneti testekkel foglalkozott. Noha 1940-ben bebizonyították, hogy a helikopter képtelenség, most sorozatban gyártják. Az elektronika fantasztikus méretekben fejlődött. Hamarosan olyan elterjedt lesz a televízió, mint a telefon. Olyan világba

419

érkeztem, amilyenről csak 2000-re álmodtam. Nem értettem a szövegeket. Ki lehet az a Tito? Es mi az Egyesült Nemzetek? Es mi a DDT?

Hirtelen kezdtem felfogni, testileg és szellemileg, hogy nem vagyok többé sem fogoly, sem halálraítélt, és hogy bőven van időm, és bőven van szabadságom, hogy megértsem, hogy cselekedjem. Először is ma éjszaka, ha akarnám... Bizonyára holtsápadt lettem. Egy nő jött arra, mindenáron orvoshoz akart vinni. Eliszkoltam, futottam a szüleimhez, akiket könnyek közt találtam. Az ebédlőasztalon mindenféle küldemény halmozódott, katonai és magántáviratok, kerékpáros postások hozták őket. Lyon rólam akarta elnevezni egyik utcáját, századossá léptettek elő, több ország kitüntetett, a Németországban titkos fegyvereket kutató amerikai expedíció a segítségemet kérte. Ejféltájt apám ágyba zavart. Mielőtt elaludtam, két latin szó bukkant fel emlékezetemben, ok nélkül: magna, mater. Amikor másnap reggel felébredtem, újra eszembe jutottak, és felfogtam, mit jelentenek. A régi Rómában a magna mater titkos kultusz jelöltjeinek vérfürdőn kellett átesniük. Ha életben maradtak, másodszor is megszülettek."

Ebben a háborúban a különböző világokat összekötő minden ajtó kinyílt. Őrületes huzat támadt. Azután az atombomba egyenest az atomkorba röpített bennünket. A következő pillanatban rakéták jelezték, hogy kezdődik a kozmikus kor. Minden lehetővé vált. A XIX. században oly erős hitetlenség korlátait már a háború is jól megtépázta. Most aztán teljesen leomlottak.

1954 márciusában Ch. Wilson, amerikai titkár a háború alatt, kijelentette: „Az USA-nak és Oroszországnak immár hatalmában áll az egész világ elpusztítása." Az idők végezetének gondolata beférkőzött az emberek agyába. Elvágva a múlttól, kételkedve a jövőben, az ember mint abszolút értéket fedezte fel a jelent, mint aki az örökkévalóságot találta meg újra

420

I.

ebben a keskeny határsávban. A reménytelenség, a magány és az örökkévalóság utasai szálltak tengerre, és indultak el a tutajaikon, mint az elkövetkezendő özönvíz úttörő, kutató Noéi, s planktonokon meg szárnyas halakon éltek. Ugyanezen idő alatt minden országban egyre szaporodtak a tanúvallomások a repülő csészealjak felbukkanásáról. Az égbolt megtelt a Földön kívüli intelligenciákkal. Egy Adamsky nevű kis szendvicsárus, akinek a kaliforniai Palomar-hegyen felállított óriási teleszkóp tövében volt a bódéja, felcsapott professzornak, kijelentette, hogy Vénuszlakók jártak nála, beszélgetéseiket megírta egy könyvben, amely a háború utáni legnagyobb kereskedelmi siker lett, ő maga pedig a holland udvar Raszputyinjává lépett elő.

Abban a világban, amelyet egyformán szerencséltet a tragikum meg a különcség, eltöprenghetünk azon, hogy milyenek a nem hívő emberek, továbbá akik még szórakozni sem akarnak.

Amikor Chestertont a világ végével fenyegették, így vágott vissza: „Ugyan miért izgulnék? Már többször is eljött." Az alatt az egymillió év alatt, amióta ember él ezen a földön, egészen bizonyosan több apokalipszist megért már. Többször kihunyt és újra kigyúlt az értelem lángja. Az a férfi, akit messziről látunk az éjszakában, amint lámpással a kezében megy, hol árnyék, hol fény. Minden arra enged következtetni, hogy újra elérkezett a világ vége, és hogy most újra tanulgatjuk az értelmes létezést az új világban: a nagy embertömegek, az atomenergia, az elektromos agy meg a bolygóközi rakéták világában. Ezen a másik földön talán más lélekre, más szellemre lesz szükségünk.

1959. szeptember 16-án, 22 óra 2 perckor a világ minden országában közölte a rádió, hogy most először érkezett a Holdra Földről fellőtt rakéta. En éppen a Radio Luxembourg-t hallgattam. A bemondó felolvasta a hírt, és ehhez kapcsolódva konferálta be a szokásos vasárnapi

421

varietéműsort, amelynek a címe: „Nyitott kapu..." Kimentem a kertbe, néztem a fénylő Holdat, a Nyugalom Tengerét, amelyen néhány másodperce a rakéta darabjai nyugodtak. A kertész is odakinn volt. „Olyan szép ez, uram, mint az evangélium." Spontánul határozta meg az esemény valódi nagyságát, méltóképp értékelte horderejét. Igazán közel éreztem magam ahhoz az emberhez és minden egyszerű emberhez, aki ebben a percben rajongva, kebeldagasztó és kusza megrendüléssel emelte arcát az égre. „Boldog az az ember, ki elveszti fejét, az égben újra rátalál!" Ugyanakkor nagyon távol éreztem magam a saját társaságomtól, azoktól az íróktól, filozófusoktól, művészektől, akik nem hajlandók ilyesfajta rajongásra, azzal az ürüggyel, hogy ők józanok, és meg akarják óvni a humanizmust. Jean Dutourd barátom például, a kitűnő író, Stendhal szerelmese, néhány nappal korábban ázt mondta nekem: „Ugyan, maradjunk csak a földön, ne hagyjuk, hogy ezek a felnőtteknek szánt villamos vasutak elragadjanak bennünket." Másik nagyon kedves barátom, Jean Giono, akit felkerestem Manosque-ban, elmesélte, hogy egyik vasárnap délelőtt Colmar-les-Alpes-on áthaladva látta, amint a csendőrparancsnok meg a pap karikát dobált a templom mellvédjére. „Amíg akad pap meg csendőrparancsnok, aki karikadobálóst játszik, idelenn boldogság honol, jobb lesz itt nekünk, mint a Holdon." Mi tagadás, minden barátom visszamaradott kispolgár abban a világban, amelyben a kozmosz méretű hatalmas tervek sugallatára az emberek a föld munkásainak kezdik érezni magukat. „Maradjunk csak

s

a földön!" - mondták. Ugy reagáltak, mint a lyoni selyemszövők, amikor feltalálták a szövőgépet: megijedtek, hogy elvesztik az állásukat íróbarátaim érzik, hogy abban a korban, amelybe belépünk, hamarosan jelentéktelenek lesznek a humanista irodalom, a lélektani regény társadalmi, erkölcsi, politikai és bölcseleti perspektívái. A modemnek nevezett irodalomnak az a hatása, hogy nem hagy bennünket valóban modemnek

422

I.

lenni. Hiába hitetik el önmagukkal, hogy ők „mindenkinek" írnak. Erzik, hogy közeli az az idő, amikor a tömegek szellemét a nagy mítoszok fogják vonzani, csodálatos kalandok tervei, és ha ők továbbra is a kis „emberi" történeteiket írják, csalódást okoznak az embereknek áltényeikkel, ahelyett hogy valódi fikciót mesélnének nekik.

Azon az 1959. szeptember 16-i estén, amikor lementem a kertbe, és az érett férfi szemével, fáradt és mohó szemmel néztem a mélységes égben az immár emberi nyomot hordozó Holdat, duplán elérzékenyültem, mert eszembe jutott apám. Nyűtszívűen emeltem tekintetem az égre, ugyanúgy, mint ő egykor, minden este, nyomorúságos kis külvárosi kertünkben. Es ugyanúgy, mint ő, én is azon a nagy horderejű kérdésen töprengtem: „Vajon mi, földi emberek vagyunk az egyedüli élőlények?" Apám azért töprengett ezen a kérdésen, mert nagy szíve volt, és mert kétes, spiritualista, gyenge meséjű műveket olvasott. Töprengtem, közben a Pravdát meg komoly tudományos munkákat olvastam, tudós emberekkel találkoztam. A csillagok alatt, felfelé fordított arccal ugyanaz a kíváncsiság hajtott, mint őt, a szellemet a végtelenre kitáró kíváncsiság.

Az imént említettem a repülő csészealjak legendájának születését. Ami sokatmondó társadalmi jelenség. De magától értetődik, hogy nem hihetünk azokban az űrhajókban, amelyekből apró emberkék szállnak ki, és bakterekkel vagy szendvicsárusokkal állnak le társalogni. Valószínűtlen, hogy Mars-, Szaturnusz- vagy Jupiter-lakók volnának. De Charles-Noél Martin a kérdéssel kapcsolatos összes ismeretet összefoglalva azt írja: „Ha meggondoljuk, milyen sok lehetséges lakóhely van a galaxisokban, mondjuk, a mienkben, csaknem biztosak lehetünk benne, hogy rendkívül sokféle élet létezik." Bármely más nap bolygóján, még ha több száz fényévnyi távolságra van is

423

a Földtől, ha a tömege és légköre ugyanolyan, mint a miénk, hozzánk hasonló lényeknek kell lenniük. Mármost, a számítások szerint egyedül a mi galaxisunkban tíz-tizenötmillió, a Földhöz többé-kevésbé hasonló bolygó lehet. Harlow Shapley Csillagok és emberek című könyvében az ismert világegyetemben 1011-re becsüli a Föld testvéreinek számát. Mindenképpen feltételeznünk kell, hogy vannak más lakott világok, hogy más lények is kísértenek a világegyetemben. 1959 végén az egyesült államokbeli Cornell Egyetemen laboratóriumokat rendeztek be. Coccioni és Morrisson professzor vezetésével - mindketten a „távolsági beszélgetések" úttörői - azokat a jeleket kutatják, amelyeket esetleg a kozmosz más élőlényei küldenek felénk.

Ha az ember kapcsolatba tudna lépni más intelligenciákkal vagy talán másfajta pszichizmusokkal, az esemény nagyon felkavarná egész történelmünket, sokkal inkább, mint rakétáink leszállása a közeli csillagokon.

Es ha léteznek más intelligenciák másutt, vajon tudnák-e a mi létezésünkről? Fogják-e és felfogják-e azokat a távoli rádió- és televízió-hullámokat, amelyeket leadunk? Látják-e készülékeik segítségével, milyen zavarokat okoz Napunkon a Jupiter meg a Szaturnusz óriásbolygó? Es küldenek-e ők járműveket a mi galaxisunkba? Meglehet, hogy Naprendszerünkön számtalanszor áthaladt már megfigyelő rakéta, csak éppen mi a legkevésbé sem észleltük. E pillanatban, amikor e sorokat írom, éppen Innyik-III-at keressük, mert elromlott az adója. Azt sem tudjuk, mi történik a portánkon.

Vajon jártak már nálunk máshonnan való lények? Nagy a valószínűsége, hogy egy-két bolygót már meglátogattak.

s

Miért éppen a Földet keresték volna fel? Óriási fényévnyi távolságokban milliárdnyi csillag van szétszóródva. Mi vagyunk-e a legközelebbiek? Mi vagyunk-e a legérdekesebbek? Mégsem elképzelhetetlen, hogy „nagy

424

I.

idegenek" jöttek el, szemügyre vették a bolygónkat, talán le is szálltak, talán itt is maradtak egy darabig. A Földön legalább egymilliárd éve van élet. Az ember több mint egymillió éve jelent meg, emlékeink pedig csupán négyezer évre visszamenőleg vannak. Mit tudunk mi? Hátha a történelem előtti szörnyek űrhajók elsuhanására kapták fel fejüket hosszú nyakukon, s egy ilyen mesés eseménynek nyoma sem maradt.

Ralph Stair doktor, az amerikai NBS munkatársa különös hialinsziklákat talált szétszóródva Libanon területén, s elemezve ezeket a tektiteket, nem tartja lehetetlennek, hogy egy a Mars és a Jupiter közt elhelyezkedett, elpusztult bolygóról származnak. A tektitek összetételében alumínium és berillium radioaktív izotópokat találtak.

Több szavahihető tudós úgy gondolja, hogy a Mars holdja, a Phobos üres. Nem lehetetlen ugyanis, hogy kisbolygóról van szó, amelyet Földön kívüli intelligenciák juttattak Mars körüli pályára. A nagyon komoly Discovery c. folyókat 1959. novemberi számának egyik cikke is ezt a következtetést vonta le. Ugyanez a feltevése Sklovszkij szovjet professzornak, a rádiócsillagászat szakértőjének.

A moszkvai Lityeraturnaja Gazeta 1960. februári számában megjelent tanulmányban, amely nagy visszhangot váltott ki, Agreszt professzor, a fizikai matematika nagy tudósa kijelentette, hogy a tektitek csak nagyon magas hőfokon és nagyfokú atomsugárzás közepette keletkezhettek, és talán az űrből jött kutatószondák maradványai. Ezek szerint egymillió évvel ezelőtt látogatók jártak itt. Agreszt professzor megkockáztatja azt a feltevést (amely valóban gazdag képzelőerőre vall, s a tudós tanulmány bizonyság amellett, hogy a pozitivista bölcselet keretein belül is a lehető legszélesebbre kellene tárni a tudomány kapuit a teremtő képzelet, a vakmerő feltevések előtt), hogy Szodoma és Gomorra pusztulása termonukleáris robbanás következménye volt, amelyet űrutazók okoztak, akár akaratlanul, akár azért, mert ahhoz, hogy

425

az űrbe indulj anak, fel kellett élniük energiatartalékukat. A Holt-tengeri Tekercsekben ezt a leírást olvashatjuk:

„Füst- és por-oszlop szállá fel, mintha ez a füstoszlop a föld gyomrából jőne. Es kénköves és tüzes esőt bocsáta Szodomára és Gomorára és elsűlyeszté ama várost és azt az egész vidéket és minden lakost és az egész növényzetet. Es

s

Lót felesége hátra tekinte és sóbálvánnyá lőn. Es Lót Czóár-ban éle, de azután felméne és letelepedék a hegyen, mert fél vala Czóárban lakni.

Az embereknek szólának, hagyják oda az eljövendő pusztulás helyét és ne maradjanak a szabad ég alatt és ne tekintsenek a tűzoszlopra és rejtőzzenek el a föld alatt... Akik pedig a menekülők közt hátra fordulának, megvakulának és meghatónak."92

Ugyanezen a vidéken, Antilibánusban található az egyik legtitokzatosabb emlék, a „baalbeki

terasz". Olyan sima felület ez, amelyet kőből raktak le; s némelyik tömb húsz méternél hosszabb, s

kétezer tonnát nyom. Sohasem tudták megmagyarázni miért, hogyan, ki építette ezt a teraszt.

Agreszt professzor nem tartja lehetetlennek, hogy

kozmoszból jött űrutasok emelte leszállópálya maradványa.

Végül a moszkvai Tudományos Akadémia jelentései az 1908. június 30-i szibériai robbanásról szintén azt a feltevést sugallják, hogy egy elromlott csillagközi hajó semmisült ottmeg.

1908. június 30-án reggel hétkor tűzoszlop csapott fel a szibériai tajga felett, egészen 80 kilométeres magasságig. Az erdő 40 kilométeres körzetben semmivé lett, mert egy óriási tűzgolyó a földnek ütközött. Oroszország, Nyugat-Európa és Észak-Afrika felett több héten át aranyszínű felhők lebegtek, amelyek éjszaka visszaverték a nap lényét. Londonban lefényképezték, amint az emberek éjjel egy órakor újságjukat olvasták az utcán. Ebben a szibériai körzetben a mai napig sem nőtt

426

92 Mivel ennek a szövegnek magyar fordítása nincs, Károli Gáspár szövegét egészítettük ki (Mózes I. 19.)

I.

újra a növényzet. Egy orosz tudományos bizottság 1960-as mérése szerint a radioaktivitás itt a normális érték háromszorosa.

És ha meglátogattak bennünket, vajon a mesés felderítők köztünk sétafikáltak? A józan ész azt súgja: észrevettük volna. Mi sem kevésbé bizonyos ennél. Az etológia legfontosabb szabálya ugyanis, hogy nem szabad megzavarni a megfigyelendő állatokat. A zseniális Konrad Lorenz tanítványa, a német tübingeni Zimanski három éven át tanulmányozta a csigákat úgy, hogy elsajátította a nyelvüket és pszichikai magatartásukat, s a csigák valóban közülük valónak tekintették. Esetleg látogatóink ugyanígy jártak el az emberrel. Vérlázító ötlet: mégsem alaptalan.

Lehet, hogy jó szándékú kutatók jártak a Földön az emberiség ismert története előtt? Egy indián legenda Dzian Urairól mesél, akik kívülről jöttek, és elhozták a földieknek a tüzet meg az íjat. És vajon maga az élet a Földön született, vagy űrutasok telepítették meg rajta?93

„Máshonnan jöttünk -töpreng Loren Eiseley biológus -, máshonnan jöttünk volna, és netán most arra készülünk, hogy szerkezeteink segítségével hazatérjünk?"

Még egy szót az égről: a csillagdinamika azt bizonyítja, hogy egy csillag nem kaptálhat másikat. Az iker- vagy hármasiker-csillagoknak tehát, amelyeknek létezését megfigyelték, egyforma a koruk. A színképelemzés azonban különféle korokból származó összetevőket mutat ki a kettős vagy hármas rendszerekben. Egy tízmilliárd éves fehér törpe például

427

93 A legtöbb csillagász és teológus úgy gondolja, hogy a földi élet a Földön kezdődött. A cornelli csillagász, Thomas

Gold viszont azt gondolja, hogy nem. 1960 januárjában egy Los Angeles-i űrtudós-kongresszuson tartott előadásában

Gold azt sugallta, hogy az élet már soksok évmilliárd óta létezett valahol a világegyetemben, mielőtt gyökeret vert

volna a Földön. Hogyan került akkor az élet a Földre, és hogyan kezdődött el hosszú fejlődése az emberig? Talán

űrhajók hozták ide.

A Földön körülbelül egymillió éve van élet. Ezt Gold hangsúlyozza. S az élet mikroszkopikus méretű egyszerű

alakzatokkal kezdődött.

Egymilliárd év elteltével - fejtegeti Gold - a megtermékenyített bolygón már kifejlődhettek elég értelmes lények, akik

tovább tudnak haladni az űrben, újabb termékeny, de szűz bolygókat tudnak felkeresni, amelyeket ezúttal ők

telepítenek be alkalmazkodóképes mikrobákkal. Valójában talán az efféle fertőzés az élet szokványos kezdete minden

bolygón, beleértve a Földet is. „Az űrutasok - mondja Gold - talán egymilliárd évvel ezelőtt látogatták meg a Földet, és

azok a létformák, amelyeket itt hagytak, úgy elszaporodtak, hogy a mikrobákat most már új ügynökök (az űrutazó

emberek) terjeszthetik tovább a harcmezőn." És mi a helyzet azokkal a galaxisokkal, amelyek a Tejúton túl lebegnek

az űrben? Gold csillagász szerint a világ nem változik.

Mikor kezdődött tehát az élet? A világ állandóságának elmélete szerint az űrnek sem határa, sem ideje, sem eleje, sem

vége nincsen. Ha az élet a régi galaxisokról az újakra terjed, története örök időkre nyúlhat vissza: se eleje, se vége.

egy hárommilliárd éves vörös óriásnak lehet a kísérője. Ami lehetetlen, mégis ez a helyzet. Bergier meg én megkérdeztünk erről nem egy csillagászt és fizikust. Néhányan, nem is a legkisebbek, nem zárják ki azt a feltevést, hogy holmi akaratok vagy intelligenciák abnormális csillagcsoportokat tettek oda, ahol éppen vannak. Olyan akaratok, intelligenciák, amelyek át tudják csoportosítani a csillagokat, így adván tudtára a világegyetemnek, hogy a szellem nagyobb dicsőségére az égbolt eme tájékán van élet.

Blanc de Saint-Bonnet94 meglepő előérzettél írta az eljövendő szellemiségről: „A képtelenség révén fogunk bizonyságot kapni a vallásról. S akkor majd nem elvetett tant hallgatunk, nem a néma lelkiismeret fog kiáltani. A tények fennhangon beszélnek majd önmagukért. Az igazságnak nem lesz többé szüksége a szóra, benne lesz a kenyérben, amelyet megeszünk. A fény tűz lesz!"

Ahhoz a zavarba ejtő gondolathoz, hogy az emberi értelem talán nem egyedül létezik és működik, még az az ötlet is járult, hogy a mi intelligenciánk kísérthet a miénktől különböző világokban, fel tudja fogni a törvényeiket, valamiképpen a tükör másik oldalára juthat, és ott is működhet. Ezt a fantasztikus kaput a matematikai zsenialitás vágta. Nem vagyunk elég kíváncsiak és tudósak, ezért aztán úgy gondoljuk, hogy Rimbaud óta a költői tapasztalat a modern világ értelmi forradalmának legfontosabb eseménye. Pedig a legfontosabb esemény a matematikai zsenialitás robbanása, amint különben Valéry helyesen látta. Az ember már úgy áll a saját matematikai zsenije előtt, mint valami Földön kívüli előtt. A modern matematikai fogalmak az emberi tapasztalat számára elérhetetlen, idegen világokban érvényesek, fejlődnek, termékenyülnek meg. Az Emberistenekben H. G. Wells feltételezi, hogy annyi világegyetem van, mint amennyi lap egy vaskos könyvben. És mi csupán egyetlen oldal

428

94 Blanc de Saint-Bonnet (1815-1880) alig ismert francia filozófus. Fő műve: L'Unité Spirituelle (Szellemi egység)

I.

lakói vagyunk. A matematikai zseni azonban átfogja az egész könyvet: az emberi agy valóságos és határtalan teljesítőképességét jelképezi. Mert ily módon átrándulva más világokba, felfedezőútjairól olyan hasznos szerszámokkal tér meg, amelyekkel átalakíthatjuk lakhelyünket, a világot. Egyszerre birtokolja a létet és a cselekedetet. A matematikus például a térelméletet tanulmányozza, s ahhoz, hogy visszajusson a kiindulóponthoz, két teljes kört kell megtennie. Mármost a mi létterünktől teljesen idegen munka teszi lehetővé azoknak a tulajdonságoknak a felfedezését, amelyek a mikroszkopikus tér elemi részecskéit meghatározzák, vagyis az atomfizika fejlődését, amely viszont átalakítja civilizációnkat. A más világegyetemek felé vezető utat megnyitó matematikai intuíció valóságos változásokat hoz a mienkben. A tiszta zenei lángelméhez oly közel álló matematikai zseni gyakorolja a legnagyobb hatást az anyagra. Az „abszolút másból" született meg az „abszolút fegyver".

Végül, ha a matematikai gondolkodást a lehető legelvontabb szintre emeljük, eszünkbe jut, hogy talán ez a gondolkodás nem lehet kizárólag az ember sajátja. Eszünkbe jut, hogy például a rovarok mintha tudatában volnának az űr olyan tulajdonságainak, amelyek előttünk rejtve maradnak, és hogy talán létezik egyetemes matematikai gondolkodás, hogy talán minden, ami él, a legnemesebb szellem dalát röppenti fel.

Abban a világban, amelyikben az ember már semmiben sem bizonyos, sem önmagában, sem az eddig érvényes törvények és tények által meghatározott világban, azonnal mitológia születik. A kibernetika felvetette a gondolatot, hogy az emberi értelmen túltesz az elektronikus agy, s a szürke ember ugyanolyan zavartan, ugyanolyan rémülten mered a „gondolkodó" gépre, mint a régi egyiptomiak a szfinxre. Az Olümposzon az atom uralkodik, villámmal a kezében. Alig kezdték el a francia marcoule-i atomerőmű építését, a környékbeli

429

lakosok máris pusztulni látták a Paradicsomot. A bomba megtöri az időt, mi pedig szörnyeket hozunk a világra miatta. Az úgynevezett „tudományos-fantasztikus" irodalom termése ma bővebb, mint a lélektani irodalom, s századunk Odüsszeiájában Mars-lakókat, mutánsokat szerepeltet, s a metafizikai Odüsszeusz tér meg benne, miután legyőzte a teret és az időt.

A kérdéshez: „Egyedül vagyunk-e?", másik kérdés járul: „Mi Vagyunk-e az utolsók?" A fejlődés az embernél ér véget? Vagy már alakul a magasabb rendű lény? Nincs-e máris köztünk, és vajon ezt a magasabb rendű lényt egyénnek vagy kollektív lénynek kell felfognunk, mintha az egész emberiség tömege éppen érlelődne, s összeállva, teljes egészében egységének és fejlődésének tudatára ébredne? A tömegek korában az egyén meghal, ez azonban a szellemi hagyomány szerint üdvözítő halál: meghalunk, hogy végre újjászülethessünk. Az egyén lélektani tudattal hal meg, és

s

kozmikus tudattal születik újjá. Ugy érzi, rettentő nyomás nehezedik rá: úgy haljon meg, hogy ellenáll a nyomásnak, vagy engedelmeskedik neki? Az elutasítás, az ellenállás az igazi halálba vezet. Az engedelmesség csak átmeneti halálba, a teljes élet felé, mert arról van itt szó, hogy olyan egységes pszichikum alakul ki a sokaság elegyedéséből, amelyet az idő, a tér és a felfedezési vágy irányít.

Ha jól meggondoljuk, minden jobban tükrözi a mai ember legrejtettebb gondolatait és aggályait, mint a neorealista regény vagy a politikai-társadalmi tanulmányok; hamarosan tapasztalhatjuk, hogy azokat, akik visszaélnek a tanú szerepével, és régi szemmel tekintenek az új dolgokra, villámként sújtják agyon a tények.

Ebben a különös dolgokra kitáruló világban az ember lépten-nyomon akkora kérdőjelekbe botlik, mint amekkorák az özönvíz előtti állatok és növények voltak.

430

95 René Descartes (1596-1650) francia filozófus és matematikus műve (Értekezés a módszerről)

I.

Nem illik hozzá a méretük. De mekkora az ember mérete? A szociológia meg a lélektan sokkal kevésbé gyorsan fejlődött, mint a fizika meg a matematika. A XIX. századi ember találja szemben magát váratlanul az új világgal. De vajon a XIX. századi szociológia és lélektan embere-e az igazi ember? Mi sem kevésbé bizonyos ennél. A Discours de la Méthode95 kiváltotta intellektuális forradalom után, az enciklopédikus tudományok és szellem megszületése után, a XIX. század derűlátó racionalista szemléletének és szcientizmusának jótéteménye után most olyan pillanatot élünk át, amelyben a valóság most napvilágra került nagysága és bonyolultsága szükségszerűen meg kellene változtassa mindazt, amit eddig gondoltunk az emberi felfogóképesség természetéről, fel kellene borítsa eddigi elképzeléseinket arról, hogy az ember milyen kapcsolatban van a saját intelligenciájával -egyszóval olyan szellemi magatartást követelne, amely gyökeresen eltér attól, amit még tegnap is modern magatartásnak neveztünk. A külső elözönlés fantasztikumának megfelelően fel kellene deríteni a belső fantasztikumot. Van-e belső fantasztikum? És vajon amit az ember csinált, az a mostani vagy jövőbeni valóját tükrözi?

Mi tehát ennek a belső fantasztikumnak a felderítésébe vágunk bele. Vagy legalábbis mindent megteszünk, hogy bebizonyítsuk ennek a kutatásnak a szükségességét, és felvázoljunk valamilyen módszert.

Természetesen sem időnk, sem eszközeink nem engedik meg, hogy a szerintünk szükséges méréseket és kísérleteket elvégezzük, ennek talán majd nálunk jobban képzett kutatók fognak nekiveselkedni. De a mi munkánk lényege nem a méricskélés és kísérletezgetés volt. Hanem a tények közti összefüggések egybegyűjtése, olyan összefüggéseké, amelyeket a tudomány olykor elhanyagol, vagy nem is hajlandó tudomásul venni létezésüket. Ez a munkamódszer különcködőnek tűnhet, gyanút kelthet. Pedig minden nagy felfedezés ebből indult ki. Példának okáért Darwin sem cselekedett másként, amikor addig figyelmen kívül hagyott adatokat

431

gyűjtött és hasonlított össze. Az evolúciós elmélet ebből a látszólag torz gyűjtögetésből született. Nem tévesztve el az arányokat, mi ugyanígy láttuk megszületni munkánk során az ember valódi bensőjének, a totális értelemnek és éber tudatnak az elméletét.

Ez a munka nem tökéletes: még tíz évre lett volna szükségünk. Azonkívül csupán a kivonatát írtuk le, vagy inkább összképet festettünk, nehogy bárkit is elriasszunk, és mert számítunk az olvasó friss szellemére, magunk is mindig azon voltunk, hogy a sajátunkat frissen tartsuk.

Totális értelem, éber tudat - valóban úgy érezzük, hogy az ember e lényeges hódításokra tör ebben a teljesen újjászülető világban, és úgy tetszik, ennek érdekében le kell mondania a szabadságról. De hát mire a szabadság? kérdezte Lenin. Hiszen attól a szabadságától, hogy önmaga maradjon, szép lassan megfosztották. A mássá válás szabadságáról van szó, mert hiszen hamarosan már csak az értelem és a tudat felső fokára lépés szabadságát élvezheti az ember. Ez a szabadság persze lényegében nem lélektani, hanem misztikus, legalábbis ha a régi sémákból indulunk ki, ha elavult nyelven fogalmazunk. Bizonyos értelemben úgy gondoljuk, hogy a civilizáció ténye az, hogy a misztikusnak nevezett magatartás ezen a gyáraktól füstölgő és rakétáktól rengő földön az egész emberiségre érvényes. Látni fogjuk majd, hogy ez a magatartás hasznos, hogy bizonyos mértékben erre a „másodrendű ihletre" szüksége van az embernek, hogy követni tudja a Föld sorsának felgyorsulását. x

„Isten nagyon gyatrán teremtett meg bennünket. A szabadság, ez a valódi hatalom, ez az érdemi képesség azt követeli, hogy az ember önmagát teremtse újjá."

432

A BELSŐ FANTASZTIKUM

Az úttörők: Balzac, Hugó, Flammarion - Jules Romains és a kérdések kérdése - A pozitivizmus vége - Mi a parapszichológia ? - Rendkívüli tények és hiteles kísérletek - A Titanic példája - Látnokság - Előismeret és álom -Parapszichológia és pszichoanalízis - A mi munkánk nem támaszkodhat az okkultizmusra és az áltudományokra - A mélység gépezetének nyomában

Albert Béguin irodalomkritikus és filozófus váltig állította, hogy Balzac sokkal inkább látnók volt, semmint megfigyelő. Ugy érzem, a tétel találó. Egyik csodálatos elbeszélésében, A hadkötelesben Balzac megsejti a parapszichológia születését, amely a XX. század második felében következik be, és megpróbálja egzakt tudománnyá avatni az ember „lélektani képességeinek" tanulmányozását: „Abban az órában, amikor Carentanban Madame de Dey kilehelte lelkét, Morbihanban agyonlőtték a fiát. E tragikus esetet összefüggésbe hozhatjuk azokkal a megfigyelésekkel, amelyeket a távolság törvényeit nem ismerő vonzalmakról tettek; azokkal a dokumentumokkal, amelyeket néhány magányos ember tudós kíváncsisággal gyűjtöget,, s amelyek egy napon megvetik az alapját egy új tudománynak, amelyhez

mindeddig csak egy lángelme hiányzott." (Nagy Géza fordítása) Camille Flammarion 1891-ben kijelentette96:

433

Le Figaro lllustré, 1891. november

II.

„A mi századvégünk egy kicsit hasonlít az előző századvégre. A szellemet kimerítették a pozitivistaként fellépő filozófia állításai. Úgy gondoljuk, ez a filozófia téves... »Ismerd meg önmagad!« - mondta Szókratész. Évmilliókon át rengeteg mindent megtudtunk, kivéve azt, ami a legjobban érdekel bennünket. Úgy tetszik, hogy az emberi szellem jelenleg arra tart, hogy végre engedelmeskedik a szókratészi követelménynek."

Conan Doyle havonta egyszer Flammarionhoz utazott Londonból, s a juvisyi obszervatóriumban tanulmányozta a csillagásszal együtt a látomások, kísértések, anyagiasulások egyébiráiit kétes jelenségeit. Flammarion hitt a szellemekben, Conan Doyle pedig gyűjtötte a „tündérfényképeket". A Balzac megsejtette „új tudomány" még nem született meg, de már szükség volt rá.

Victor Hugo csodálatosan írta felkavaró, William Shakespeare-ről szóló tanulmányában: „Minden ember magában hordozza Pathmosát. Szabadságában áll felhágni vagy nem felhágni a szabadság irtóztató hegyfokára, ahonnan felsejlik a köd. Ha nem hág fel, megmarad a köznapi életben, a köznapi tudatban, a köznapi hitben, a köznapi kételyben, és ez jól van így. A lelki nyugalmát tekintve természetesen így a legjobb. Ha felhág erre a bércre, fogságba esik. Felsejlenek előtte a csoda mélységes hullámai. Senki sem láthatja büntetlenül ezt az óceánt. Makacsul kitart a vonzó szakadék, a titok kifürkészése, a föld meg az élet közönye, a tilosba való behatolás, a tapinthatatlan megérintése, a láthatatlan megpillantása mellett, visszatér, visszafordul, odakönyököl, fölébe hajol, megteszi az első lépést, azután a másodikat, és így hatol be az áthatolhatatlanba, és így jut el a végtelen állapot határtalan tágasságába."

Ami engem illet, én 1939-ben fedeztem fel azt a tudományt, amely cáfolhatatlan bizonyságokat nyújtva az emberi bensőről, hamarosan rákényszeríti a szellemet, hogy módosítsa a megismerésről alkotott elgondolást, és

434

szép lassan minden területen, minden tudományos kutatás módszereit megváltoztatja. Tizenkilenc éves voltam, a háború éppen akkor szippantott be, amikor elhatároztam, hogy megteremtem a misztikus alapokon nyugvó pszichológiát és fiziológiát. És akkor olvastam a La Nouvelle Revue Francaise-ben egy Jules Romains-tanulmányt: Válasz a kérdések kérdésére, amely váratlanul megerősítette álláspontomat. Ez az esszé is jövőbe látó volt. A háború után valóban megszületett a pszichikum tudománya, a parapszichológia, amely ma virágkorát éli, s közben még a hivatalos tudományokon belül, mint a matematika vagy a fizika, is bizonyos mértékig megváltoztatta a szellem képzetét.

s

„Ugy gondolom - írta Jules Romains -, az emberi szellem számára nem annyira az a legnagyobb nehézség, hogy meghatározott rendben vagy meghatározott irányban helytálló következtetéseket kell levonnia, hanem inkább annak felfedezése, hogyan tudja egyeztetni azokat a következtetéseket, amelyekre a valóság különböző észleleteit vizsgálva vagy pedig a korszakoktól függően különböző irányokba indulva jut. Nagyon nehezen tudja például összeegyeztetni azokat a gondolatokat, amelyek önmagukban nagyon pontosak, amelyekhez a fizikai jelenségekkel foglalkozó modern tudomány révén jutott el, azokkal a gondolatokkal, amelyek talán szintén érvényesek, de amelyekre olyan korszakban jutott, amikor inkább a szellemi vagy lélektani valóságokkal foglalkozott, amit ma is nagyon hiányolnak azok, akik a fizikai módszereket mellőzve, szellemi vagy lélektani rendű kutatásoknak szentelték magukat. Egyáltalán nem gondolom, hogy a modern tudományt, amelyet gyakran anyagiassággal vádolnak, olyan forradalom fenyegetné, amelyik halomra döntene bizonyos számba vett eredményeket (csak azok a túlságosan általános vagy elhamarkodott feltevések foroghatnak veszélyben, amelyek nem bizonyosak). De bizony előfordulhat, hogy a tudomány egy szép napon a durván »lélektaninak« nevezett módszerekkel elért,

435

II.

összefüggő, döntő eredményekkel találja szemben magát, és többé nem tarthatja őket meg nem történtnek, semmisnek, mint ahogyan ma teszi. Sokan úgy képzelik, hogy akkor azután minden könnyedén megoldódik, hiszen a »pozitivistának« nevezett tudomány egyszerűen békésen megtartja jelenlegi területeit, és hagyja, hogy határain kívül egészen másfajta ismeretek fejlődjenek ki, amelyeket jelenleg puszta babonának tart, vagy amelyeket megvetően a metafizika »megismerhetetlen« területére száműz. A dolgok azonban nem ilyen kényelmesen fognak lejátszódni. A lélektani kísérlet legfontosabb eredményei azon a napon, amikor megerősítik őket -ha már egyszer így kell lennie - és hivatalosan is »valóságnak« fogadják el, saját határain belül fogják kikezdeni a pozitivista tudományt; és akkor bizony az emberi szellemnek végre döntenie kell, mert eddig az ember a felelősségtől való félelmében úgy tett, mintha nem is észlelné a konfliktust. Nagyon súlyos válság lesz, legalább olyan súlyos, mint az, amelyiket a fizikai felfedezések alkalmazása váltott ki az ipari technikában. Az emberiségnek az életét fogja megváltoztatni. Azt hiszem, ez a válság valószínűleg be fog következni, mégpedig elég hamar."

Egy téli reggelen egy barátomat a klinikára kísértem, ahol sürgősen meg kellett operálni. Még alig pirkadt, esőben bandukoltunk, szorongva lestük, nem jön-e taxi. Tántorgó barátomat kiverte a láz, egyszer csak ujjával egy csupa sár kártyalapra mutatott.

- Ha dzsóker - mondta -, nem lesz semmi baj.Felvettem a lapot, megfordítottam. Dzsóker volt.A parapszichológia kísérleti halmazat alapján próbálja

rendszerbe foglalni az ilyesfajta tények tanulmányozását. Lehet, hogy minden normális emberben van olyan hatalom, amelyet sohasem használ fel, úgy látszik, egyszerűen azért, mert meggyőzték róla, hogy nincs is ilyen hatalma? A valódi tudományos kutatás mintha ki tudná küszöbölni a véletlen fogalmát. 1955-ben abban a

436

szerencsében volt részem, hogy többek közt Aldous Huxleyval együtt meghívtak egy nemzetközi parapszichológiai kongresszusra, azután figyelemmel kísérhettem azoknak az amerikai, svéd, német orvosoknak és pszichológusoknak a munkáját, akik ilyen kutatásra adták a fejüket. E munkák komolyságában nem kételkedhetünk. Ha a tudomány nem fogadná egyébként jogos bizalmatlansággal a költőket, a parapszichológiát kiválóan meg lehetne határozni Apollinaire-rel:

Mindenki jóstehetség kedves André Billy barátom De oly sokáig hitették el az emberekkel Hogy nincs jövőjük s örökre tudatlanok

És született hülyék Hogy már beletörődtek s még csak eszükbe sem jut Föltenni a kérdést vajon megismerhető-e a jövő avagy nem

Nincs ebben semmi vallásos elem Sem a babonákban sem a jóslatokban Semmiben amit okkultizmus néven ismerünk Elsősorban a természet vizsgálatának S megértésének egyik módja ez Ami nyilván jogunkban áll.

(Kálnoky László fordítása)

A parapszichológiai kísérletek bizonyítani látszanak, hogy a világegyetem meg az ember között másJcapcsolatok is léteznek, mint amit a szokásos értelemben tudunk létesíteni. Állítólag minden normális ember észlelhet egy-egy tárgyat nagy távolságból vagy a falon át, befolyásolhatja a tárgyak mozgását anélkül, hogy hozzájuk érne, egy másik emberi lény idegrendszerébe vetítheti gondolatait és érzéseit, végül pedig olykor előre tudhatja, ami a jövőben történik.

Sir H. R: Haggard angol író, aki 1925-ben hunyt el, Maiwa's Revenge című regényében részletesen leírta hősének, Allan Quatermainnek a megmenekülését. A hőst épp akkor kapták el a vademberek, amikor egy sziklafalon akart átugrani. Üldözői megfogták az egyik

437

II.

lábát: a jobb lábával párhuzamosan rájuk lőtt, és így szabadult meg. Néhány évvel a regény megjelenése után egy angol kutató kereste fel Haggardot. Csak azért utazott Londonba, hogy megkérdezze az írótól, honnan tudta ilyen részletesen az ő kalandját, mert senkinek sem beszélt róla, el akarta titkolni ezt a gyilkosságot.

Az 1946-ban elhunyt osztrák író, Kari Hans Strobl könyvtárában barátja, Willy Schrodter a következő felfedezést tette:

- Belelapoztam a polcon egymás mellett sorakozó saját műveibe. A lapok közt rengeteg újságcikk-kivágatot találtam. Először azt hittem, kritikák, de nem azok voltak, hanem bűnesetekről szóló tudósítások. Amikor rádöbbentem, hogy olyan esetekről van szó, amelyeket Stróbl jóval előbb írt meg, semmint megtörténtek, reszketni kezdtem.

1898-ban egy amerikai tudományos-fantasztikus szerző, Morgan Robertson egy hatalmas hajó elsüllyedését írta meg. A képzeletbeli hajó vízkiszorítása 70.000 tonna, hossza 800 láb volt, és 3000 utast szállított. Motorjára három hajócsavart szereltek fel. Első útján, egy áprilisi éjszakán a ködben jéghegynek ütközött és elsüllyedt. Ugy hívták: Titán.

A Titanic ugyanilyen körülmények közt pusztult el, vízkiszorítása 66.000 tonna, hossza 828,5 láb volt, és 3000 utast szállított, és három hajócsavarja volt. A katasztrófa egy áprilisi éjszakán következett be.

Ezek tények. De lássuk egy-két parapszichológus kísérleteit!

Az egyesült államokbeli Durhamban a kísérleti alany öt különleges kártyát vesz a kezébe. Összekeveri őket, egyenként húz belőlük. Kamera rögzíti. Ugyanabban a pillanatban a jugoszláviai Zágrábban a másik kísérleti alany megpróbálja kitalálni, milyen sorrendben húzta párja a lapokat. Több ezerszer megismétlik. Az eltalálás aránya nagyobb, mint amennyi a véletlen folytán lehetne.

438

Londonban egy zárt helyiségben J. S. Soal matematikus hasonló csomagból húz lapokat. A tejüveg fal mögött Basil

Shakleton diák megpróbálja kitalálni a sorrendet. Az összehasonlításnál kiderül, hogy a diák a véletlen adta lehetőségnél szintén nagyobb arányban kitalálta, hogy a következő keverésnél milyen lapot fog húzni a partner.

Stockholmban egy mérnök olyan gépet szerkeszt, amely önműködően dobálja a levegőbe a kockákat, és fényképezi esésüket. A nézők, egyetemi hallgatók, próbálják gondolatban befolyásolni egy-egy meghatározott szám esését, erősen összpontosítva a számra. Olyan arányban sikerül nekik, amely egymagában a véletlennel nem igazolható.

Az előismeret álomban megnyilvánuló jelenségeit tanulmányozó angol Dunne tudományosan bebizonyította, hogy némely álom még a távoli jövő eseményeit is képes megmutatni,97 két német kutató, Moufang és Stevens pedig A rejtélyes álmok című munkájában sok pontos, ellenőrzött esetet sorol fel, amelyek szerint az álmok jövőbeni eseményeket fedtek fel, és fontos tudományos felfedezésekhez vezettek.

A híres atomtudós, Niels Bohr még diákkorában különös álmot látott. Azt álmodta, hogy egy égő gáz-napon van. Süvítve mentek el mellette a bolygók. Keskeny csíkok kötötték össze őket a nappal, amely körül forogtak. Egyszer csak a gáz megszilárdult, a nap és a bolygók összezsugorodtak. Niels Bohr ebben a pillanatban felébredt, és rögtön rájött, hogy álmában felfedezte az atom szerkezetét, amelyet olyan buzgón

kutattak. A „nap" volt a mozdulatlan középpont, amely körül az elektronok forogtak. Az egész modern atomfizika és gyakorlati alkalmazása ebből az álomból származik.

439

97 Az idő és az álom (An Experiment With Time)

J. W. Dunne 1901-ben azt álmodta, hogy a La Manche parti Lowestoft városát idegen flotta bombázza. A bombázás

1914-ben be is következett, a Dunne által megadott részleteket is beleértve.

Ugyanez a Dunne néhány hónappal az esemény bekövetkezése előtt álmában látta, hogy az újságok a Pelé vulkán

kitörését jelentik

II.

Auguste Kékulé vegyész meséli:- Egy nyári estén hazafelé menet elaludtam az

autóbusz peronján. Tisztán láttam, hogy az atomok párosával egyesülnek, és nagyobb csoportokba olvadnak bele, amelyeket még nagyobbak vonzanak magukhoz; és ezek a testecskék féktelen körtáncot lejtettek. Az éjszaka jó részét azzal töltöttem, hogy lerajzoltam álombeli látásomat. Megvolt a szerkezetelmélet.

Miután a lapokban elolvasta a londoni bombázásokról szóló tudósításokat, a Bell Telefontársaság amerikai mérnöke 1940 őszén egy éjszaka álmában saját magát látta, amint tervrajzot készít egy olyan szerkezetről, amelyik lehetővé teszi, hogy a légvédelmi ágyút pontosan arra a helyre irányítsák, ahol az ismert útirányú és sebességű gép el fog haladni. Amikor felébredt, „emlékezetből" vázlatot rajzolt. Ezt a készüléket, amelyen először alkalmaztak radart, a nagy tudós, Norbert Wiener tanulmányozta, és Wiener ez irányú megfigyelései vezettek végül is a kibernetika megszületéséhez.

„Nem becsülhetjük le, milyen titáni fontosságúak lehetnek az álmok" -írja Lovecraft98. De immár az előismeret jelenségeit sem hagyhatjuk figyelmen kívül, akár álomban, akár éber állapotban nyilvánulnak meg. Az amerikai atomerő-bizottság, túllépve a hivatalos pszichológia ismeretein, 1958-ban azt javasolta, kérjenek fel „látnokokat", találják ki, hová fognak becsapódni az orosz bombák, ha háború lesz.99

„A titokzatos utas 1959. július 25-én szállt a Nautilus atom-tengeralattjáró fedélzetére. A tengeralattjáró azonnal kifutott a vízre, és tizenhat napon át alámerülve szelte az Atlanti-óceán mélységes hullámait. A névtelen utas a kabinjába zárkózott. Csak a matróz, aki az ételt vitte neki, meg Anderson kapitány, aki naponta felkereste, látta az arcát. Naponta kétszer átadott egy-egy papírlapot Anderson kapitánynak. A lapra öt titokzatos jel - kereszt, csillag, kör, négyzet és

440

Az álom falain túl c. novellájában (Beyond the Wall of Sleep) 1958. augusztus

31. A Rand Corporation jelentése

három hullámos vonal - kombinációját rajzolta. Anderson kapitány meg az ismeretlen utas aláírta a lapot, Anderson kapitány borítékba zárta, miután két pecsétet tett rá. Az egyiken a dátum és az óra szerepelt. A másodikon a következő szavak: »Szigorúan titkos, a tengeralattjáró elfogatása esetén megsemmisítendőd

1959. augusztus 10-én, hétfőn, a tengeralattjáró kikötött Croytonban. Az utas hivatalos kocsiba szállt, amely megfelelő kísérettel a legközelebbi katonai repülőtérre hajtatott, és ott kitette utasát.

Néhány órával később a gép leszállt a marylandi Friendship város kicsiny repülőterén. Az utast gépkocsi várta. Egy épülethez vitte, amelyen ez a felirat állt: »Westinghouse Különleges Kutató Központ. Idegeneknek tilos a bemenet.« A kocsi megállt az őrszem előtt, az utas azt mondta, William Bowers ezredessel kell találkoznia, aki az Egyesült Államok Légierejének Kutatóintézetében a biológiai kutatások igazgatója volt.

Bowers ezredes a dolgozószobájában várta.- Foglaljon helyet, Jones hadnagy - mondta neki. -

Elhozta a borítékot?

Jones szó nélkül átadta a borítékot az ezredesnek, aki egy páncélszekrényhez ment, kinyitotta, ugyanolyan borítékot vett ki belőle, azzal a pici különbséggel, hogy ennek a pecsétjén nem az állt: »Nautilus tengeralattjáród, hanem: »N. kutatási Központ, Friendship, Maryland«.

Bowers ezredes felbontotta a két borítékot, kivette a kisebb borítékokat, ezeket is kibontotta, és a két férfi szótlanul egymás mellé helyezte az egyforma keltezésű lapokat. Azután összehasonlították őket. Több mint 70 százalékos pontossággal egyeztek a jelek és a sorrend egy-egy egyforma keltezésű lapon.

- Történelmi fordulóponthoz érkeztünk - jelentette ki William Bowers ezredes. - A világon először sikerült olyan körülmények közt, amelyek minden csalási lehetőséget kizárnak, a gyakorlati alkalmazáshoz elegendő

441

II.

pontossággal átvinni az emberi gondolatot anyagi közvetítő nélkül egyik agyból a másikba!"

Ha megtudjuk a kísérletben részt vevő két férfi nevét, valószínűleg fenn fog maradni a tudomány történetében.

Pillanatnyilag még csupán „Jones hadnagy" tengerésztisztről beszélhetünk, és „Smith hallgatóról", aki a durhami Duke Egyetem diákja (Észak-Karolina, Egyesülts

Államok).Tizenhat napon át, amíg a kísérlet tartott, Smith

hallgató be volt zárva egy szobába, ahonnan végig ki sem tette a lábát, napjában kétszer egy önműködő kártyakeverő készülék elé állt. A készülékben, egy dobban, ezer kártyalap keveredett. Nem közönséges játékkártya volt, hanem egyszerűsített, úgynevezett Zener-kártya. Ezeket az egyszínű lapokat már régen használják a parapszichológiai kísérletekhez. Mindegyiken a következő öt jel valamelyike van: három hullámvonal, kör, kereszt, négyszög, csillag. A szerkezet egy óraművel állt összeköttetésben, naponta kétszer találomra kidobott egy-egy lapot egy percre. Smith a lapra meredt, próbált erősen összpontosítani rá. Ugyanabban az időben, 2000 kilométeres távolságban, több száz méter mélységben a tengerben Jones hadnagy megpróbálta kitalálni, milyen lap van éppen Smith hallgató szeme előtt. Az eredményt papírra vetette, ellenjegyeztette a kísérleti lapot Anderson kapitánnyal. Tíz közül hét esetben Jones hadnagy talált. Minden szemfényvesztés lehetetlen volt. Bármüyen valószínűtlen cinkosságra gondolunk is, az alámerült tengeralattjáró és Smith hallgató tartózkodási helye, a laboratórium közt semmiféle összeköttetés nem lehetett. Még a rádióhullámok sem tudnak áthatolni a több száz méter mély tengervízen. A tudomány történetében először nyertek vitathatatlan bizonyítékot arra, hogy.kétemberi agy egymástól távol is érintkezésbe tud lépni. A

442

parapszichológiai kutatás végre tudományos rangra emelkedett.

E nagy horderejű felfedezés a katonai igények nyomása alatt született. 1957 elején a híres Rand Intézet, amely az amerikai kormány legtitkosabb kutatásaival foglalkozik, jelentést tett e tárgyban Eisenhowef elnöknek. „Tengeralattjáróink szükségtelenné váltak - olvasható benne -, mert ha alámerülnek, nem tudunk érintkezésbe lépni velük, különösen, ha a sarki kéreg alatt vannak. Minden uj eszközt fel kell használni." A Rand-jelentés-nek egy évig semmiféle következménye nem lett. Eisenhower elnök tudományos tanácsadói úgy vélték, hogy az ötlet túlságosan is hasonlít az asztal-táncoltatáshoz. Miközben az első szputnyik „bip-bip"-je mint valami lélekharang visszhangzott a világ felett, a legnagyobb amerikai tudósok elhatározták, hogy ideje teljes gőzzel elindulni minden irányban, beleértve azokat az utakat is, amelyeket az oroszok lebecsülnek. Az amerikai tudomány a közvéleményhez fordult. 1958. július 13-án a New York Herald Tribüné vasárnapi melléklete közölte az amerikai sajtó legnagyobb katonai szakértőjének, Ansel E. Talbertnek a cikkét, aki a következőt írta:

„Az Egyesült Államok hadseregének feltétlenül tudnia kell, vajon az emberi agy által kibocsátott energia befolyásolhat-e másik emberi agyat több ezer kilométer távolságból... Valódi tudományos kutatásról van szó, a rögzített jelenségeket, mint mindent, ami az élő szervezetben történik, a szervezetben elégő élelmiszer keltette energia táplálja.

A jelenség kiszélesítése révén új érintkezési módot találhatunk a tengeralatti árok és a szilárd föld között, sőt egy napon talán a bolygóközi űrben száguldó hajók és a Föld között."

E cikk nyomán és a Rand-jelentést igazoló tudósok számos jelentése nyomán meghozták a szükséges döntéseket. Az új parapszichológiai tudomány kutatólaboratóriumai működnek immár a Rand Corporationnál Clevelandben, a Westinghouse-ban, a

443

II.

marylandi Friendshipben, a General Electricnél Schenectadyban, a Bell Telefontársaságnál Bostonban, sőt még a hadsereg kutatóközpontjában, az alabamai Redstone-ban is. Ez utóbbi központban a gondolatátvitelt kutató laboratórium alig 500 méterre van Werner von Braunnak, az űr emberének dolgozószobájától. Így a bolygókutatás meg az emberi szellem kutatása már készen áll a szövetségre.

Ezek a nagy laboratóriumok nem egészen egy év alatt nagyobb eredményt értek el a telepátia kutatásának terén, mint az előző évszázadokban összesen. Az ok nagyon egyszerű: a kutatók a nulláról indultak, előítélet nélkül. Világszerte bizottságokat küldenek ki : Angliában például a kutatók kapcsolatba léptek olyan tudósokkal, akik valóban meggyőződtek a gondolatátvitel jelenségeiről. Soal doktor a cambridge-i egyetemről szemléltetni tudta az érdeklődőknek, hogy két fiatal wales-i bányász több száz kilométer távolságból érintkezésbe lépett egymással.

Németországban a vizsgálóbizottság szintén szavahihető tudósokkal tárgyalt, mint például Nas Bender és Pascual Jordan, akik nemcsak megfigyelték a gondolatátvitel jelenségeit, hanem le is merték írni. Amerikában is sokasodnak a bizonyítékok. Egy kínai tudós, Csing Ju-vang doktor néhány kínai kollégájával együtt teljesen meggyőző bizonyítékokat tudott adni a gondolatátvitelről a Rand Corporation szakértőinek.

Milyen gyakorlati eljárásokkal érhetők el olyan meglepő eredmények, mint amilyeneket Jones hadnagy és Smith hallgató kísérlete hozott?

Két kísérleti alanyt kell keresni, vagyis egy párost, közülük az egyik az adó, a másik a vevő. Valóban szenzációs eredmény csak akkor érhető el, ha két olyan alanyt alkalmazunk, akiknek agya szinkronban van egymással (az amerikai szakemberek a rádiósnyelvből vett rezonancia szót használják, noha tisztában vannak vele, hogy a kifejezés nem egészen fedi a valóságot).

444

A legújabb kutatások során megállapították, hogy az érintkezés csak egy irányban mehet végbe. Ha megfordítják, ha a vevő alanyból adót csinálnak, és megfordítva, nem mennek semmire. Ahhoz, hogy mindkét irányban hatásos legyen az érintkezés, tehát „két" adó-vevő pár szükséges, vagyis:- egy adó alany és egy vevő alany a földi laboratóriumban,- egy adó alany és vevő alany a tengeralattjáró fedélzetén. Hogyan választják ki az alanyokat?

Ez pillanatnyilag titok. Mindössze annyit tudhatunk, hogy a kiválasztás az elektroencefalogram vizsgálata alapján történik, vagyis az önkéntes jelentkezők agyműködésének elektromos jeleit nézik. A tudomány által nagyon jól ismert agytevékenység semmiféle hullámot nem bocsát ki. De érzékeli az agy energiakibocsátását, és Grey Wlater, a híres angol kibernetikus elsőként mutatott rá, hogy az elektroencefalogram ki tudja szűrni az abnormális tevékenységet.

Gertrude Schmeidler asszony, az amerikai pszichológus gazdagította a területet újabb felismeréssel. Schmeidler doktornő kimutatta, hogy az önkéntes jelentkezők, akik vállalkoznak a parapszichológiai kísérletekre, két csoportra oszthatók, ő „birkáknak", illetve „kecskéknek" nevezte el az egyik-egyik csoportot. A birkák hisznek az extraszenzóriális érzékelésben, a kecskék pedig nem hisznek benne. A távolsági érintkezésben, úgy tetszik, a birka mellé mindig kecskét kell beosztani.

Rendkívüli módon megnehezíti ezt a fajta munkát, hogy abban a pillanatban, amikor a távolsági gondolati érintkezés létrejön, sem az adó, sem a vevő fél nem érez semmit. A közlés tudat alatti szinten történik, a tudatban semmi jele sincsen. Az adó nem tudja, hogy üzenete célba ért-e. A vevő nem tudja, hogy más agyból származó jeleket fog-e, vagy ő maga találja ki őket. Ezért érik be a Zener-táblák öt nagyon egyszerű jelének közvetítésével, ahelyett hogy bonyolult vagy vitatható

445

II.

képeket próbálnának átvinni. Ha ezt az átvitelt tökéletesítik, könnyedén alkalmazhatjáAezeket a lapokat, mint rejtjelkulcsot, a morzeábécé mintájára, és akkor már értelmes üzeneteket továbbíthatnak. E pillanatban tökéletesíteni, vagyis biztonságosabbá kell tenni az érintkezési módot. Sokféleképpen próbálkoznak ezzel, nagyon fontos szerepe van például az olyan lélektani hatású gyógyszerek kikísérletezésének, amelyek elősegítik a gondolatátvitelt. Egy amerikai gyógyszervegyész, Humphrey Osmond doktor már elért némi eredményt ezen a téren, s nyilvánosságra is hozta 1947 márciusában a New York-i Tudományos Akadémián tartott előadásában.

Sem Jones hadnagy, sem Smith hallgató nem használt serkentőt. Mert az amerikai hadsereg kutatásainak célja a normális emberi agy lehetőségeinek alapos kiaknázása. A Rand-terv kísérleteiben a kávén kívül, amely javítani látszik az átvitelt, meg az aszpirinen kívül, amely ellenkezőleg, csökkenti, bénítja, semmiféle gyógyszer nem megengedett.

Ezek a kísérletek minden bizonnyal új korszakot nyitnak az emberiség meg a tudomány történetében.100

Rendkívül érdekes következtetésekre jutottak aparapszichológusok a lélektani kezelés következtében, azakár „fluidummal rendelkező" kuruzslónak, akárpszichoanalitikusnak köszönhető

„paranormálisgyógyulások" terén. Új szemléletet hoztak: az orvos-beteg párost. A kezelés eredményét állítólag a telepatikus kapcsolat határozza meg, amelyik létrejön

vagy nem jön létre a kezelő és a kezelt közt. Ha a kapcsolat létrejön - és valamiképpen a szerelmi kapcsolatra hasonlít -, olyan mély érzékenységet és mély befogadóképességet teremt, amilyet a legszenvedélyesebb pároknál tapasztalhatunk; ilyenkor a gyógyulás lehetséges. Különben a gyógyító és a beteg

446

Jacques Bergier: Constellation folyóirat, 1959. dec.

csak az idejét vesztegeti, meg a másikét is. A „fluidum" elavult

s

fogalmát kiszorította a „pár" fogalma. Ugy gondolják, hogy mind a kezelő, mind a kezelt mélylélektani arculatát meg lehet rajzolni. Vannak tesztek, amelyek kimutatják, müyen a kezelő és kezelt értelmi és érzelmi szintje, továbbá hogy milyen tudattalan kapcsolatok jöhetnek létre köztük. A kezelő összehasonlítja a saját arculatát a kezeitévei, s rögtön az elején meg tudja mondani, hogy tud-e segíteni vagy nem.

New Yorkban egy pszichoanalitikus eltöri annak a fióknak a kulcsát, amelyikben a kórlapokat tartja. Gyorsan elfut a lakatoshoz, kisírja, hogy azonnal csinálja meg neki az új kulcsot. Senkinek sem említi ezt a kis balesetet. Néhány nap múlva egy éber álomban folytatott kezelés alatt a kulcs felbukkant a betege álmában, aki elmondja, amit lát. A kulcs eltört, ugyanaz a száma, mint a kartotékos fióké: valódi ozmózisos jelenség.

A híres amerikai pszichoanalitikus, Lindner doktor 1953-ban egy jó nevű atomtudóst kezelt.101 A tudóst egyáltalán nem érdekelte a munkája, a családja, egyáltalán semmi sem érdekelte. Egy másik vüágba menekült - vallotta meg Lindnernek. Gondolatban egyre gyakrabban utazott egy másik bolygóra, ahol a tudomány fejlettebb volt, és ahol ő vezető szerepet játszott. Pontos látomása volt arról a világról; a törvényeiről, az erkölcseiről, a kultúrájáról. Az a

rendkívüli dolog következett be, hogy Lindner doktoron szép lassan úrrá lett a betege őrülete, gondolatban követte őt az említett világba, valósággal belebolondult. A beteg ekkor kezdett elszakadni látomásától, és a gyógyulás útjára lépett. Néhány héttel később Lindner is meggyógyult. Valódi tapasztalatot szerzett arról, amit a csodatévő ősi parancsának tartottak régen, vagyis hogy „magára vette" a más baját, jóvátette más bűnét.

447

Lindner doktor emlékirataiban meséli el ezt az esetet: Az ötvenperces óra

II.

A parapszichológiának semmi köze az okkultizmushoz meg az áltudományokhoz: ellenkezőleg, minden titkot szeretne száműzni e téren. Sajnos a tudósok, a népszerűsítők és a bölcselők, akik elítélik, a sarlatanizmus melegágyának tekintik. Ami tévedés, de azt is meg kell hagyni, hogy korunk -sokkal inkább, mint bármely eddigi - nagyon kedvez az áltudományok fejlődésének, s ezek a tudományok „látszólag mindent felölelnek, holott teljesen megfoghatatlanok és valószerűtlenek". Mi meg vagyunk róla győződve, hogy az emberben feltáratlan területek rejtőznek. A parapszichológia a megismerés módszerét igyekszik nyújtani. Könyvünk következő lapjain szintén ajánlunk egy módszert. A feltárás épp hogy elkezdődött: mi úgy gondoljuk, a jövendő civilizáció egyik sarkalatos feladata lesz. Bizonyára felfedezik, tanulmányozzák és megzabolázzák azokat a még ismeretlen természeti erőket, amelyek majd lehetővé teszik az embernek, hogy a változó földön beteljesítse sorsát. Szilárd meggyőződésünk ez. De az is meggyőződésünk, hogy az okkultizmus és az áltudományok jelenlegi térhódítása a széles néptömegek körében valóságos betegség lett. Nem a hasadt tükör hoz balszerencsét, hanem a hasadt tudat.

Az Egyesült Államokban a háború óta több mint harmincezer asztrológus működik, 20 folyóiratot csak az asztrológiának szentelnek, köztük az egyik 500 000 példányban jelenik meg. Több mint 2000 lapnak van horoszkóprovata. 1943-ban 5 millió amerikai vette komolyan ajósok intelmeit, és évente 200 millió dollárt költöttek arra, hogy megtudják a jövőjüket. Egyedül Franciaországban 40 000 kuruzsló van, és több mint 50 000 okkultista tanácsadó iroda. Hiteles becslések102

szerint csak Párizsban 50 milliárd frankra rúg ajósok, a jövendőmondók, látóasszonyok, forráskutatók, varázspálcás forráskutatók, kuruzslók tiszteletdíja. A „bűbájosság" teljes költségvetése Franciaországban

448

állítólag 300 milliárd: sokkal magasabb, mint a tudományos kutatás költségvetése.

„- Ha a jövendőmondó az igazsággal kereskedik...- Akkor?- Akkor, azt hiszem, az ellenséggel kereskedik."103

Ha másért nem, már csak a kutatási terület megtisztítása érdekében is vissza kellene vetni ezt az elözönlést. De úgy, hogy a megismerés fejlődését elősegítse a folyamat. Vagyis nem arról van szó, hogy vissza kellene térni ahhoz a pozitivizmushoz, amelyet Flammarion már 1891-ben idejétmúltnak tekintett, sem pedig a szemellenzős szcientizmushoz, hiszen maga a tudomány kényszent bennünket arra, hogy új szemléletet alakítsunk ki a szellem szerkezeteiről. Ha az emberben vannak eddig ismeretlen vagy figyelmen kívül hagyott képességek, ha létezik a tudat magasabb rendű állapota,

s mi feltételezzük, hogy így van, akkor nagyon fontos, hogy miközben visz-szaszorítjuk az okkultizmus meg az áltudomány rohamát, a kutatáshoz hasznos feltevéseket, valódi tényeket és tanulságos összehasonlításokat ne vessük el. Van egy közmondás: „Vigyázz, nehogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntsd."

A szovjet tudomány is elismeri, hogy „még nem tudunk mindent, és nincs érinthetetlen terület, sem pedig mindörökre elérhetetlen térség". A Pavlov-intézet szakértői, kínai tudósok, akik a felsőbbrendű idegrendszeri tevékenységet kutatják, a jógából indulnak ki. „Jelen pillanatban - írja Szaparin tudományos szakíró az orosz Nauka i Szila104 c. folyóiratban - nem tudjuk megmagyarázni a jógik mutatványainak jelenségét, de majd bizonyára sikerül. Ezeknek a jelenségeknek óriási a jelentősége, mert az emberi gépezet rendkívüli lehetőségeiről árulkodnak."

449

102 Ezeket az adatokat Francois le Lionnais idézi Une Maladie des Civilisations: Les . Fausses

Sciences (Civilizációs betegség: az áltudományok) c. tanulmányában; La Nef, 1954. június 6.

sz.103 Chesterton: Father Brown

II.

Az amerikaiak az elektronika meg a nukleonika mintájára „pszioniká-nak" nevezik az extraérzékelő képességek tanulmányozását, amely valóban képesnek látszik számottevő gyakorlati alkalmazásokat felfedezni. Az állatok tájékozódóképességének jelenlegi tanulmányozása például azt bizonyítja, hogy léteznek ezek az extraérzékelő képességek. A vándormadár, a macska, amelyik 1300 kilométert is megtesz, hogy hazajusson, a pillangó, amely 11 kilométeres távolságból megtalálja a nőstényt, vélhetőleg ugyanazzal az érzékelési és távolba ható módszenei él. Ha sikerülne felfedezni e jelenség természetét, és el is tudnánk sajátítani, akkor új közlési és tájékozódási eszközök birtokába juthatnánk. Valóságos emberi radar állna a

rendelkezésünkre.

A közvetlen érzelmi közlés, ahogyan az analitikus-beteg párosban feltehetően létrejön, nagyon értékes orvosi alkalmazást nyerhetne. Az emberi tudat az óceánon lebegő jéghegyre hasonlít. Legnagyobb része a víz alatt van. Olykor a jéghegy megbillen, ilyenkor ismeretleniésze tárul fel, s mi azt mondjuk: aha, ez őrült. Ha lehetővé válna az orvos-beteg párosban a mélyrétegek közvetlen érintkezése valamilyen „pszionikus erősítő" révén, egy csapásra teljesen eltűnnének az elmebetegségek.

s

Á modern tudomány arra tanít bennünket, hogy a legtökéletesebb kísérleti módszerek korlátozó hatásúak. Ha például egy megfelelően nagy méretű mikroszkóp olyan erős fényforrást használna, amelyik a vizsgált elektront arrébb tolná, a vizsgálat meghiúsulna. Ha bombázzuk az atommagot, nem tudhatjuk meg, mi van benne: megváltozik tőle. De nem lehetetlen, hogy az emberi értelem ismeretlen felszerelése lehetővé tenné az anyag legparányibb szerkezeti elemének és a világegyetem összhangjainak közvetlen érzékelését. Talán vannak „pszionikus mikroszkópjaink", „pszioni-kus

450

Moszkva, 1956/57, 21. o.

teleszkópjaink", amelyek révén közvetlenül megtudhatnánk, mi van egy távoli csillag belsejében vagy az atommag belsejében.

Esetleg az emberben van egy hely,, ahonnan a valóság a maga teljességében érzékelhető. Ez a feltevés talán eszelős. Auguste Comte kijelentette, hogy sohasem fogjuk megismerni a csillagok vegyi összetételét. A következő évben Bunsen feltalálta a színképelemzőt. Nem lehetetlen, hogy olyan módszerek feltalálásának küszöbén vagyunk, amelyek lehetővé teszik extraérzékelő képességeink módszeres kifejlesztését, a mélységeinkben rejtőző hatalmas gépezet felhasználását. Bergier-vel együtt ebben a szellemben dolgozunk, tudván tudva, hogy mesterünkkel, Chestertonnal szóljunk: „Nem az a szélhámos, aki a misztikumba merül, hanem az, aki nem hajlandó kimásznibelőle."

451

III.

A LÉLEKTANI FORRADALOM FELÉ

A szellem „második ihlete" - Elkelne egy Einstein a pszichológiában - Az újjászülető vallásos gondolkodás -Halódó társadalmunk - Jaurés meg a körüldongott fa -Az a kicsi, amit látunk, önnön kicsinységünkhöz idomul

„Gyáraktól füstölgő föld. Eseményektől tomboló föld. Ezerféle új sugárzástól reszkető föld. Végső soron e hatalmas szervezet csak új lélekért és új lélekkel élhet. A változó kor változó gondolatot hoz. Na de hol keressük, hová tegyük azt a megújító és törékeny változást, amely anélkül, hogy szemmel láthatóan megváltoztatta volna a testünket, új lényeket faragott belőlünk? Sehol másutt, mint egy újfajta intuícióban, amely teljes egészében módosította mozgásterünket, a világegyetemet - másképpen fogalmazva, az ébredésünkben."

Teilhard de Chardin szerint tehát az emberi faj mutációja megkezdődött: az új lélek születőben van. A mutáció az értelem mélyrétegeiben zajlik, és a „megújító változás" révén a világegyetem teljes és az eddigitől teljesen eltérő képét kapjuk. A tudat éber állapota magasabb rendű állapottá válik, amelyhez képest az előző csupán álom volt. De most eljött az igazi ébredés ideje.

Erről a valódi ébrenlétről vallott szemléletünkbe szeretnénk beavatni az olvasót. E mű elején már beszéltem róla, hogy gyermek- és kamaszkorom olyan gondolatok jegyében telt el, mint amilyenekkel Teilhard foglalkozott. Ha számba veszem összes cselekedetem, kutatásom,

452

írásom, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mindezt az a megérzés vezérelte, amely olyan heves és erős volt apámban, amely szerint az emberi tudatnak át kell térnie egy újabb szakaszba, hogy rá kell találni a „második ihletre", és hogy ennek immár legfőbb ideje. Alapjában véve ennek a könyvnek nincs is más tárgya, mint a lehető legnagyobb mértékben kiállni e mellett a megérzés mellett.

A tudományhoz képest a pszichológia tekintélyes késésben van. Az úgynevezett modern pszichológia a harcos pozitivizmus uralta XIX. századi képnek megfelelő embert tanulmányozza. A valóban modern tudomány viszont olyan világot tár fel, amely egyre több meglepetést okoz, és egyre kevésbé felel meg a hivatalosan elfogadott szellemi struktúráknak és ismeretnek. A tudati állapot pszichológiája befejezett és változatlan embert feltételez: a „felvilágosodás" homo sapiensét. A fizika pedig olyan világot leplez le, amely egyszerre több játékot játszik, rengeteg kaput tár ki a végtelenre. Az egzakt tudományok a fantasztikumba torkollanak. A humán tudományok pedig még mindig a pozitivista babona rabjai. A tudományos gondolkodást a történés, a fejlődés fogalma uralja. A lélektan még mindig a kész, egyszer s mindenkorra rendszerezett agyműködésű ember képére alapozódik. Mi viszont ezzel szöges ellentétben azt gondoljuk, hogy az ember nem befejezett lény, ugyanis azok az óriási lökések, amelyek mostanában megváltoztatják a világot, azok a függőleges irányú lökések, amelyek a tudatra hatnak, azok a vízszintes irányú lökések, amelyeket a nagy tömegek hoznak létre, nagyon jól kidomborítják az emberi tudat változását, a

453

III.

„megújító változást" magán az emberen belül. Olyannyira, hogy véleményünk szerint a mi időnkhöz igazított pszichológia akkor lenne hatásos, ha nem abból indulna ki, hogy mi az ember (vagy inkább, minek látszik), hanem abból, hogy mivé válhat, lehetséges fejlődéséből. Az első hasznos munka az lenne, ha meg tudnánk találni ennek a lehetséges fejlődésnek a szemléletét. Mi ebbe a kutatómunkába vágtunk bele.

Minden hagyományos tan azon az elven alapszik, hogy az ember nem kifejlett lény, és a régi pszichológiák azokat a feltételeket tanulmányozzák, amelyek közepette az embert valóban a tökéletességhez vezető módosulások, változások, transzmutációk végbemennek. A mi módszerünkből következő teljesen modern szemlélet azt a gondolatot sugallja nekünk, hogy az ember talán olyan képességekkel rendelkezik, amelyeket nem használ ki, egy egész parlagon heverő gépezettel. Mondottuk már: a bennünket körülvevő világ végső megismerése magának a megismerésnek, az értelem felépítésének és az érzékelésnek a természetét kérdőjelezi meg. Azt is mondtuk, hogy a legközelebbi forradalom lélektani lesz. Ez nem csupán a mi látomásunk: sok modern kutató vallja ezt, Oppenheimertől Costa de Beauregard-ig, Wolfgang Paulitól Heisenbergig, Charles-Noél Martintői Jacques Ménétrier-ig.

Meg kell hagyni azonban, hogy e forradalom küszöbén azok a szinte vallásos, emelkedett gondolatok, amelyek a kutatókat serkentik, egyáltalán nem jutnak el a közönséges ember szelleméig, nem villanyozzák fel a társadalom mélyrétegeit. Néhány agyban minden megváltozott. Ezzel szemben a XIX. század óta

454

semmi sem változott az emberi természetről és az emberi társadalomról alkotott általános gondolkozásban. Jaurès élete végén írt egy cikket Istenről, a csodálatos írás nem jelent meg:

„Csak annyit szeretnénk ezúttal elmondani, hogy a rövid időre háttérbe szorult vallásos gondolkozás visszatérhet a szellembe és a tudatba, mert a tudomány jelenlegi következtetései felkészítik rá. Már most - ha szabad így fogalmazni - kész a vallás, és e pillanatban csak azért nem járja át a társadalom mélyrétegeit, csak azért olyan unalmasan spiritualista vagy kicsinyesen pozitivista a polgárság, csak azért vergődik a proletariátus a szolgai babonaság vagy a vad materializmus közt, mert a jelenlegi társadalmi rend vallástalan rendszer. De egyáltalán nincs igazuk a közönséges szájtépőknek meg az elvtelen moralistáknak, akik azt állítják, hogy azért vallástalan a társadalmunk, mert anyagi gondokkal küszködünk. Ellenkezőleg, van valami vallásos abban, ahogyan az ember meghódítja a természetet, az emberiség hasznára kiaknázza a világegyetem erőit. Nem, az a vallástalan, hogy az ember csak úgy tudja meghódítani a természetet, hogy megalázza az embert. Nem az anyagi gondok terelik el az ember figyelmét az emelkedett gondolatokról és az isteni dolgokról való töprengésről, a legtöbb embert az embertelen munka fosztja meg attól, hogy gondolkodjon, sőt egyáltalán érezze az életet, vagyis Istent. Meg a felfokozott alantas ösztönök, az irigység és a gőg, amelyek az istentelen harcok közepette felemésztik a legbátrabbak és legboldogabbak belső energiáit is. Az éhség kihívása meg a felfokozott gyűlölet közepette az

455

III.

emberiség nem tud a végtelenre gondolni. Az emberiség olyan, mint egy nagy fa, amelyiket a viharos ég alatt körüldonganak az izgatott legyek, és ebben a gyűlölködő döngésben a világegyetem mélységes, isteni hangja elsikkad."

Meghatottan fedeztem fel Jaurésnek ezt az írását. Annak a hosszú üzenetnek a szavait használja, amelyet apám küldött neki. Apám lázasan várta a választ, de nem jött. En kaptam meg ennek a kiadatlan kéziratnak a közvetítésével, csak ötven év múltán...

Az ember kétségkívül nincs olyan fokon tisztában önmagával, mint azzal, amit csinál, úgy értem, azzal, amit az ember sötétben tapogatózó munkájának megkoronázásául a tudomány felfed a világegyetemről, rejtélyeiről, hatalmairól és összhangjáról. Es ez azért van, mert a társadalmi szervezet elavult elveken nyugszik, és megfosztja reménytől, szabadidőtől és nyugalomtól. Ha a szó szoros értelmében megfosztják az élettől, hogyan fedezhetné fel a végtelen térséget? Mégis minden jel arra vall szerintünk, hogy a dolgok rendkívül gyorsan meg fognak változni; hogy az elszabaduló hatalmas tömegek, a felfedezések és technikai vívmányok elemi erejű nyomása, a valódi felelősség közegében kavargó gondolatok, a külső intelligenciákkal felveendő kapcsolatok el fogják söpörni a régi elveket, amelyek megbénítják a társadalmi életet, és hogy az ember, aki az őrülettől a lázadásig, azután a lázadástól a csatlakozásig vezető úton végigjut, újra felszabadul, és meghallja önmagában ezt a feltörő „új lelket", „ezt az oksági hatalmat", ami a létet a cselekedethez köti.

456

Az emberben vannak bizonyos képességek: előérzet, telepátia stb., ez talán már elfogadott tény. Hiszen vannak megfigyelhető tények. Eddig azonban úgy állították be őket, mint „a lélek valóságának" vagy „a holtak szellemének" állítólagos bizonyítékát. A rendkívüli mint a valószínűtlen megnyilvánulása képtelenségnek számít. Mi ebben a munkában nem óhajtunk az okkultizmusra vagy a mágiára hivatkozni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezen a téren minden tényt és minden írást figyelmen kívül hagyunk. Ebből a szempontból a magunkévá tettük Roger Bacon újdonatúj, becsületes és értelmes magatartását: „Az ilyesmiben óvatosnak kell lennünk, mert az ember könnyen tévedhet, és mindjárt két tévedéssel kell szembenéznie: vannak, akik minden rendkívülit tagadnak, és vannak, akik fittyet hányva a józan észnek, a mágiába süllyednek.s

Óvakodni kell tehát attól a sok könyvtől, amelyikben versek, jelek, imádságok, ördögűzések, áldozatok találhatók, mert ezek mind mágiával teli könyvek, azután ott van az a rengeteg könyv, amelyikben nem szerepel sem a művészet, sem a természet nagysága, hanem csak boszorkánymesék. Másrészt tekintetbe kell venni, hogy a bűbájoskodónak tartott könyvek közt nem mind az, sőt ezekben van a bölcsek titka... Ha valaki ezekben a munkákban a természet vagy a művészet nyomára bukkan, tartsa becsben..." 105

Az egyetlen haladás a pszichológiában a mélységek, a tudat alatti zónák

kutatásának elkezdése volt. Mi úgy véljük, felderítendő csúcsok is léteznek, vagyis tudat

feletti zóna. Hogy pontosabban fogalmazzunk, kutatásaink és megfigyeléseink során

arra a következtetésre jutottunk, hogy el kell fogadni azt a feltevést: az agyban létezik

egy legnagyobbrészt használatlan, kiaknázatlan magasrendű szerkezet. A normális,

457

1 613: Levél a csodákról

III.

éber tudati állapotban az agy tizedrésze működik. Mi történik a látszólag csendes

kilenctized részben? Es vajon nincs-e olyan állapot, amelyikben az egész agy

szervezetten működik? A felsorolandó és tanulmányozandó tények talán arra a

jelenségre utalnak, hogy az általában alvó zónákat fel lehet ébreszteni. Sajnos ezt a

jelenséget még semmiféle pszichológiai ág nem kutatja. Bizonyára meg kell várni, amíg

a neurofiziológia annyit fejlődik, hogy megszülethet a csúcspszichológia. Mi nem

szeretnénk kivárni, amíg ez az új fiziológia kifejlődik, de nem is akarván előre

befolyásolni az eredményeit, csak szeretnénk egyszerűen felhívni a figyelmet erre a

területre. Meglehet: ez a kutatás éppolyan fontos lesz, mint az atomkutatás vagy a

világűrkutatás.

Eddig minden érdeklődés arra irányult, hogy mi rejtőzik a tudat alatt; ami magát a tudatot illeti, a modern tudományban továbbra is az alsóbb rétegekből származó jelenségnek tekintik: Freud a nemiséget, Pavlov a feltételes reflexet stb. Olyannyira, hogy az egész lélektani irodalom, az egész modern regény például Chesterton meghatározásán alapszik: „Az emberek, akik a tengerről akarnak szólni, csupán a tengeribetegségről beszélnek." Chesterton azonban katolikus volt: ő feltételezte, hogy létezik csúcstudat, mert ő elfogadta Isten létezését. A pszichológiának éppúgy, mint a többi tudománynak, fel kellett szabadulnia a teológia uralma alól. De mi úgy véljük, hogy még nem teljes a felszabadulás; hogy felülről is segíteni kell a felszabadulást: azoknak a jelenségeknek a módszeres tanulmányozásával, amelyek a tudat felett helyezkednek el, a tudat feletti jelenségek, továbbá a magas-frekvencián vibráló értelem tanulmányozásával.

A fény színképe a következőképpen áll össze: baloldalt a Hertz-féle hullámok széles csíkja és az infravörös. Középen a látható fény keskeny csíkja;

458

jobboldalt a végtelen sáv: ultraibolya, röntgensugár, gammasugár meg az ismeretlen.

Hátha az értelem, az emberi fény színképe is ehhez hasonló? Baloldalt az infratudat vagy tudattalan, középen a keskeny sáv a tudat, jobboldalt pedig az ultratudat végtelen sávja. Az ultratudat széles területét, úgy látszik, csak a misztikusok meg a mágusok kutatták: ezek titkos kutatások és alig érthető tanúságok. A felmerülő csekély adat miatt némely tagadhatatlan jelenséget, mint az intuíció meg a zsenialitás, amelyek a jobb oldali sáv elejének felelnek meg, az infratudat jelenségeivel magyaráznak, amelyek viszont a bal oldali csík szélén találhatók. Amit a tudatalattiról tudunk, azzal megmagyarázhatjuk ezt a keveset, amit a tudatfelettiről ismerünk. Holott a fény színképének jobb oldali részét nem magyarázhatjuk a bal oldalival, a gammasugarakat a Hertz-féle hullámokkal: nem ugyanazok a tulajdonságok. Azt gondoljuk tehát, hogy ha van tudaton túli állapot, a szellem tulajdonságai teljesen mások benne. Tehát az alsó rétegek pszichológiájának módszerei nem megfelelőek, újakat kell kitalálni.

Milyen körülmények között juthat a szellem ebbe a másik állapotba? És akkor melyek a tulajdonságai? És milyen ismeretekhez képes eljutni?

A megismerés óriási fejlődése egészen odáig vezet bennünket, ahol a szellem kénytelen lesz megváltozni, hogy megvizsgálja, amit meg kell vizsgálnia, megtegye, amit meg kell tennie. „Az a kicsi, amit látunk, önnön kicsinységünkhöz idomul." De vajon csakugyan azok vagyunk, akinek hisszük magunkat?

459

IV.

A MÁGIKUS SZELLEM ÚJRAFELFEDEZÉSE

A Vatikán zöld szeme - Másfajta intelligencia -Csipkerózsika-üzem - A lemosogatórongy története - Lehet, hogy a természet kettős játékot játszik - A szupergép hajtókarja - Új katedrálisok, új argó - Az utolsó ajtó - A lét mint eszköz - Valami józan újdonság a jelképekről -Nincs benne minden mindenben

A Fekete-tenger partján talált néhány kézirat megfejtéséhez a világ legjobb nyelvészeinek összes tudománya nem volt elég. A Vatikánban felállítottak egy gépet, egy elektronikus számítógépet, és beletáplálták, hogy tanulmányozza azt a szörnyű krikszkraksztömeget, amely egy ősi pergamen foszlányain keresztül-kasul található megfejthetetlen jelek maradványaiból állt. A gépnek annyi munkát kellett elvégeznie, amennyit száz meg száz agy száz meg száz éven át sem tudott volna elvégezni: összehasonlítani a nyomokat, újraalkotni a hasonló nyomok minden lehetséges sorozatát, minden lehetséges valószínűség közül választani, törvényszerűséget felállítani az elképzelhető összehasonlító jelekből, s miután kimentette a végtelen számú változat listáját, az egyetlen elfogadható hasonlóságból kiindulva ábécét alkotni, újrateremteni egy nyelvet, pótolni a hiányokat, lefordítani a szöveget. A gép mozdulatlan és hideg, zöld szemének magmáját kimeresztette, csörömpölni és búgni kezdett, számtalan sebes hullám futott végig elektromos agyán, és végül olyanüzenetet dobott fel ebből a törmelékből, amely

460

megoldottaaz eltemetett régi világ nyelvét. Fordított. A porospergamenen megelevenedtek, egyesültek,megtermékenyültek az árnyékbetűk, és a formátlan, holt igéről biztató hang szállt fel. A gép azt mondta: „És ebben a sivatagban utat mutatunk nektek az Istenetek felé."

Ismeretes, mi a különbség az aritmetika és a matematika közt. A matematikai gondolkodás Évariste Gallois óta az embertől idegen világot fedezett fel, amely más, mint az eddigi emberi tapasztalat, más, mint az az univerzum, amelyet a közönséges emberi tudat ismer. Az igenre vagy nemre épülő logika helyébe az igenre és nemre épülő szuperlogika lépett. Ez a szuperlogika nem a józan ész, hanem az intuíció, vagyis a szellem „vad" képessége, „különc" tulajdonsága „uralja most a matematikusok egész légióit"106.

Milyen az agy normális működése? Számtani (aritmetikai) rugóra jár. Mégpedig kettős rendszerű rugóra: igen, nem; egyetértek, nem értek egyet; igaz, hamis; szeretem, nem szeretem; jó, rossz. A kettős számrendszerben verhetetlen az agyunk. A nagy ember számológépnek sikerült túlszárnyalnia az elektronikus számítógépet.

Milyen az elektronikus számítógép? Olyan gép, amelyik rendkívüli sebességgel osztályoz, fogad el és utasít el, rendez különféle függvénysorozatokat. Egy szó, mint száz, olyan gép, amelyik rendet teremt a világegyetemben. Működése hasonlít az agyműködésünkre. Az ember osztályoz. Ez az adu ásza. Minden tudomány valamilyen osztályozásfélén alapszik.

Igen ám, de ma már léteznek olyan elektronikus gépek, amelyek nem csupán számolnak, hanem össze is

461

Charles-Noél Martin: Les Vingt Sens de l'Homme (Az ember húsz érzékszerve)

IV.

vetnek. Példa: ha az építendő gát ellenálló képességének minden tényezőjét vizsgálni akarjuk, csinálunk egy kicsinyített gátat. Megvizsgáljuk a kicsinyített gát minden lehetséges adatát. Az összes adatot betápláljuk a számítógépbe. A gép emberfeletti sebességgel egyeztet, hasonlít, állítja fel az ezernyi részletes adat közti összes kapcsolatot, és megállapítja: „Ha jobbról a harmadik elem támasztékát nem erősítjük meg, 1984-ben leomlik."

Az analógiás gép merev és tévedhetetlen szemével rögzítette a gát összes reakcióját, azután számba vette a gát létezésének minden szemszögét, magáévá tette ezt a létezést, és felállította összes törvényét. Az időt valósággal összezsugorító sebességgel sorra véve minden külön tényező közt az összes lehető kapcsolatot, a maga teljességében látta a jelent, de ugyanezzel a lendülettel a jövőt is láthatta. Egyszóval: a tudást a megismeréssel cseréltefel.

Mármost úgy gondoljuk, hogy bizonyos esetekben az agy is működhet úgy, mint az analógiás gép. Vagyis tudniakell:

1.minden lehető adatot összegyűjteni egy tárgyról;2. felállítani az állandó kapcsolatok listáját a tárgy

számtalan jellegzetessége között;3. némiképpen azonosulni magával a tárggyal,

magáévátenni lényegét, átlátni egész sorsát.

Mindezt természetesen elektronikus sebességgel, több tízezer kapcsolatot létrehozva az idő atomnyi része alatt. Ha olykor véletlenül a gépezet elszabadul, s ilyen mesésen pontos matematikai műveletsorozatot hajt végre, akkor beszélünk illuminációról.

462

Ha az agy tud úgy működni, mint az analógiás gép, akkor az agy is foglalkozhat a tárgy kicsinyített másával, ahelyett hogy magával a tárggyal foglalkozna. Nem magával az Istennel, hanem egy bálvánnyal. Nem az örökkévalósággal, hanem egyetlen órával. Nem a földdel, hanem egyetlen homokszemmel. Vagyis olyan sebességgel kell az összefüggéseket megtalálnia, hogy túlszárnyalja a leggyorsabb kettős számrendszeren alapuló okoskodást, s a kicsinyített más szerepét betöltő képben meg kell látnia a lényeget, amint Blake mondta, „a világegyetemet egy homokszemben és az örökkévalóságot egy órában".

Ha ez így volna, ha az osztályozás, az összehasonlítás, a következtetés sebessége óriási mértékben felgyorsulna, ha némely esetben az értelmünk olyan helyzetbe kerülne, mint a részecske a gyorsítóban, akkor minden mágiát meg tudnánk fejteni. Akkor a maja pap szabad szemmel figyelve egy csillagot, teleszkóp nélkül össze tudta állítani agyában az egész Naprendszert, és felfedezte az Uránuszt meg a Plútót (amit állítólag egy-két dombormű tanúsít). A tégelyében megfigyelt jelenségből az alkimista pontos képet kaphatott a legbonyolultabb atomról, és felfedezhette az anyag titkát. És megfejthetnők a mondást: „A fent és a lent ugyanaz." Az imitatív mágia közönségesebb területén megértenénk, hogy a barlangjában a szertartásos bölényképet nézegetve, honnan tudta a cro-magnoni mágus felfogni a bölényvilág minden törvényét, és miből tudta megjósolni a törzsnek a legközelebbi vadászat kedvező napját, helyét és óráját.

A kibernetikus mérnökök olyan elektromos gépeket fejlesztettek ki, amelyek először aritmetikus, azután analógiás alapon működnek. Ezek a gépek tudják megfejteni a rejtjeles nyelveket. De a tudósok már csak

463

IV.

ilyenek: nem hajlandók elképzelni, hogy az ember akár saját magát is megalkothatta volna. Különös alázat!

Mi el tudjuk képzelni a feltevést: az emberben van egy szerkezet, amelyik legalább olyan, ha nem magasabb rendű, mint bármilyen más műszakilag megvalósítható szerkezet, amelyiknek az a célja, hogy minden technikailag elérhető eredményt elérjen, nevezetesen, az egyetemes erők megismerését és kezelését. Miért ne volna az embernek az agya mélyén egy analógiás elektronikus számítógép? Ma már tudjuk, hogy az agy kilenctized része kiaknázatlan a norm41is tudatos életben, Warren Penfield doktor ki is mutatta bennünk ezt a hatalmas hallgatag területet. Hátha ez a hallgatag terület működő gépekkel teli, hatalmas terem, amely csupán parancsra vár? Ha ez igaz, akkor a mágiának igaza van.

Van postánk: hormonkiválasztásunk a testünktől ezer mérföldre is izgalmat vált ki.

Van telefonunk: idegrendszerünk; megcsípnek, kiáltok; szégyellem magam, elpirulok stb.

Miért ne volna rádiónk? Talán az agy nagy sebességgel terjedő hullámokat bocsát ki, amelyek mint ahogyan a hiperfrekvenciájú hullámok végigfutnak az üreges vezetőkön, úgy keringenek a mielinhüvelyekben. Ez esetben ismeretlen érintkező, kapcsolatteremtő rendszerünk volna. Talán - agyunk állandóan kibocsát ilyen hullámokat, de nem jutnak el a vevőkészülékbe, vagy a vevő csak nagyon ritkán működik, mint amikor egy rossz rádiókészüléket oldalba vágunk, és egy pillanatra megszólal.

Hétéves voltam. A konyhában álltam anyám mellett, aki mosogatott. Fogta a „mosogatórongyot", hogy letörli

464

a tányérokról a zsírt, és abban a pillanatban eszébe jutott, hogy barátnője, Raymonde ezt az eszközt „lemosogató-rongynak" nevezi. Én összevissza locsogtam, de ebben a pillanatban beleszőttem: „Raymonde ezt lemosogatórongynak nevezi", azután folytattam. Én nem is emlékeznék erre a közjátékra, ha anyámat nem vágja annyira mellbe, és nem emlegeti később, mintha valamilyen nagy titkot tudott volna meg, örömében úgy érezte, hogy én ő vagyok, és szeretetemről valamilyen emberfeletti bizonyítékot kapott. Később, amikor fájdalmat okoztam neki, a fegyverszünetekben „találkozásunk" e pillanatát idézte, mintegy meggyőződésül, hogy a vérénél valami mélyebbet tudott átadni nekem.

Nagyon jól tudom, hogy arra is kell gondolni, vannak véletlenek, még kivételes véletlenek is, amelyeket Jung „jelentőségteljesnek" nevez, de mivel úgy érzem, egyik drága barátommal, egy szenvedélyesen szeretett asszonnyal is átéltem hasonló pillanatokat, túl kell lépni a véletlen fogalmán, merni kell vállalni a mágikus magyarázatot. Csak meg kell állapodni, mit jelent az, hogy „mágikus".

Mi történt abban a konyhában azon az estén, hétéves koromban? Azt hiszem, akaratom ellenére (Valamilyen észrevehetetlen lökésre, végtelenül finom remegősre, ugyanúgy, ahogyan valamely gyenge hullám lelök egy hosszú ideje egyensúlyban lévő tárgyat, egy teljesenvéletlenszerű, icipici remegésre) egy bennem lévő gépezet,amelyet határtalanul érzékennyé tett a szeretet, és ennek azegyszerű, heves, kizárólagos gyermeki szeretetnek a százmeg száz rugója hirtelen elindította. Ez a teljesen új és

465

IV.

teljesen tökéletes gép agyam csendes régiójában, akibernetikus Csipkerózsika-üzemben anyám felé irányult.Mintegy látta, összegyűjtötte és rendezte gondolkozásának,szívének, hangulatának, érzéseinek minden árnyalatát; azazanyámmá változott; megismerte lényét és egész addigiéletét. A fénysebességnél gyorsabban cédulázta, rendeztemindazokat az érzés- és gondolatasszociációkat, amelyekátvillantak anyámon születése óta, és elérkezett a legutóbbigondolatfűzésig: mosogatórongy,Raymonde,lemosogatórongy. És akkor én kimondtam a gép munkájának eredményét, amely olyan őrületesen gyorsan jött létre, hogy a termék úgy hatolt belém, mint a kozmikus sugár, semmi nyomot nem hagyott, semmilyen érzést nem keltett bennem. Csak azt mondtam: „Raymonde ezt lemosogatórongynak nevezi." Azután a gép megállt, vagy, én nem voltam alkalmas többé a vételre, miután a másodperc milliárdnyi részéig az voltam, s folytattam a korábban megkezdett mondókámat. Amíg csak- az idő meg nem áll, vagy minden irányban fel nem gyorsul, múlt, jelen, jövő: egyre megy.

Máskor, más körülmények közt is megestek velems

hasonló „véletlenek". Ugy gondolom, talán így lehetne magyarázni őket. Lehetséges, hogy a gép állandóan működik, de mi csupán alkalmilag vagyunk vételre kapcsolva. És rettentően ritkán. Talán akad, akiben nincs is meg ez az adottság. Ugyanígy vannak „emberek, akiknek szerencséjük van", és olyanok, akiknek nincs. Ezek szerint a szerencséseknek olykor megsúg valamit a gép: a helyzet minden részletét elemezte, rendezte,

466

kiválasztotta, összehasonlította minden lehetséges hatását és okát, ily módon feltárta a sors legkedvezőbb útját, látta a jövőt, mégpedig úgy, hogy a tudatban fel sem sejlett ez a pazar munka. Az ilyenek valóban „Isten kegyeltjei". Időnként rá tudnak kapcsolódni az üzemükre. Minden jel arra vall, hogy a szerencsét irányító jelenségek ugyanabba a csoportba tartoznak, mint a „lemosogatórongy"-esetet előidéző jelenségek.

Imigyen kezdünk ráébredni, hogy az ember mágikus kapcsolatának fogalma másokkal, a tárgyakkal, az űrrel, az idővel - szóval hogy ez a fogalom nem is olyan idegen a modern technika és tudomány felszabadult és eleven megfontolásaitól. A korszerűség teszi, hogy újra hihetünk a mágiában. Az elektronikus gépek vétetik komolyan velünk a crő-magnoni varázslót meg a maja papot. Ha az emberi agy hallgatag birodalmában viharsebes kapcsolásokjönnek létre, és meghatározott körülmények között e munka eredménye a tudatba jut, olybá vehetjük, hogy az imitatív mágiának egynémely hókuszpókusza, egynémely látnoki felfedezés, egynémely költői vagy misztikus megvilágosodás, egynémely jövendőmondás, amelyet az őrület vagy a véletlen számlájára írunk, tulajdonképpen az éber állapotban lévő szellem valóságos teljesítménye.

Néhány éve például azt is tudjuk, hogy a természet nem szófogadó. Nem igazodik az értelmünk működésének megfelelő közönséges világképhez. Agyunk általában működő részében minden lépés biner. Számon tartunk feketét vagy fehéret. Azután igent vagy nemet. Folyamatosat vagy nem folyamatosat. Felfogógépünk aritmetikai. Rendez, összehasonlít. Az egész Discours de la Méthode ezen alapszik. Meg az

467

IV.

egész kínai, Jing és Jang filozófia (a Livre des Mutations - Változatok könyve - az egyetlen olyan orákulum, amelynek szabályai ránk maradtak a régi időkből, rajzos ábrákból áll: három folyamatos vonal és három szaggatott, minden lehetséges sorrendben). Amint Einstein élete végén mondta: „Azon töprengek, vajon a természet mindig egyformán viselkedik?" Valóban úgy tetszik, hogy a természet kicsúszik normálisan működő agyunk biner gépezetéből. Louis de Broglie óta kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a fény egyszerre folyamatos és tört. De nincs emberi agy, amely ábrázolni tudna, belülről megértene, valódi ismereteket szerezhetne egy ilyen jelenségről. Elfogadjuk. Tudjuk. De nem ismerjük. Most tessék elképzelni, hogy a fény ábrázolatából kiindulva (az egész vallásos irodalom és ikonográfia tele van a fény felidézésével), egy felfokozott pillanatban az agy a szokásos aritmetikai állapotból átsiklik analógiás állapotba. Ő maga lesz a fény. Látja az érthetetlen jelenséget. Vele születik. Megismeri. Eljut odáig, ameddig Broglie káprázatos értelme nem tudott eljutni. Azután visszaesik, megszűnt az érintkezés az agy hatalmas, titkos csarnokában működő magasrendű gépeivel. Az emlékezet az éppen hogy megszerzett ismeretnek csupán a foszlányait tudj a felelevenítene És a nyelv kudarcot vall még e foszlányok megfogalmazásában is. Talán némely misztikus így ismert mégolyan természetű jelenségeket, amelyeket modern értelmünkkel sikerült felfedeznünk, elfogadnunk, de nem sikerült beillesztenünk.

„És miként én, az írnok is azt kérdezte, hogyan, vagy milyen dolgot látott, vagy hogy testet öltött tárgyat látott-e. A lány így felelt: valami teljességet, világosságot láttam, amelytől kimondhatatlan érzés töltött el, hozzá

468

foghatót említeni sem tudnék..." - szól Folignói Angéla gyóntatójának diktált, sokatmondó vallomása.

Az elektronikus számítógép a gát vagy a repülő aritmetikai modelljét analogikusán vizsgálja. Bizonyos mértékben gáttá vagy repülővé válik, és a tárgy létének minden vonatkozását felderíti. Ha az agy ugyanígy működhet107, kezdjük érteni, miért csinál a varázsló a legyőzendő ellenségre emlékeztető szerkezetet, vagy miért rajzolja le a bölényt, amelynek nyomára akar bukkanni. Arra számít, hogy a modellek láttán értelmi képességei a biner állapotból analógiás állapotba mennek át, vagyis tudata hétköznapi állapotból szuperéber állapotba kerül. Várja, hogy a gép analogikusán kezdjen működni, hogy agyának hallgatag birodalmában létrejöjjenek azok a viharsebes kapcsolások, amelyek azután megadják a jelképezett tárgy teljes valóságát. Vár, de nem tétlenül. Mit csinál? A régi tanítások, hagyományok alapján, amelyek talán sok-sok tapogatózás eredményeképpen születtek, kiválasztja az időt és a helyet. X. éjszaka Y. pillanata például talán a csillagok állása, a kozmikus sugárzás, a mágneses erőterek elhelyezkedése stb. miatt alkalmasabb N.

éjszaka Z. pillanatánál. Nagyon pontosan körülírható testhelyzetet vesz fel. Bizonyos mozdulatokat tesz, különös táncot jár, meghatározott szavakat ejt ki, hangokat ad ki, fütyül stb. Még nem tudták tisztázni, hogy nem olyan (embrionális, tapogatózó) technikáról van-e szó, amely az agyunk alvó részében működő viharsebes gépeket indítaná el. A szertartás talán csupán holmi ütemes mozgások bonyolult rendszere, amelyek képesek működésbe hozni az értelemnél magasabb

469

107 Természetesen számítógépes hasonlatunk nem szó szerint értendő. Mint minden összehasonlítás, csupán

kiindulópont, vagyis egyfajta gondolatmodell

IV.

rendű funkciókat. Ha szabad így fogalmazni, többé-kevésbé hatásos hajtókarokról van szó. Minden jel arra vall, hogy a magasabb rendű funkciók, az analógiás elektromos agyak elindítása ezerszer bonyolultabb és finomabb kapcsolásokat igényel, mint az álomból az ébrenlétbe vezető műveletek.

Von Frisch munkái óta tudjuk, hogy a méheknek megvan a maguk nyelve: rendkívül bonyolult matematikai figurákat írnak le röptükben a levegőben, és így közlik egymással a kaptárélethez szükséges tudnivalókat. Minden jel arra vall, hogy az embernek, ha kapcsolatot akar teremteni magasabb rendű képességeivel, legalább ilyen bonyolult, finom impulzió-sorozatokat kell bevetnie, amelyek nagyon elütnek a köznapi intellektuális tevékenységet szabályozó impulzióktól.

Szóval feltehető, hogy a bálványokhoz, a vallás jelképes alakjaihoz intézett ima és szertartás egyfajta próbálkozás, a leheletfinom energiák (mágneses, kozmikus, ritmikus stb.) észlelésére és irányítására, hátha bekapcsolódik az analógiás értelem, amely lehetővé teszi az embernek az ábrázolt istenség megismerését.

Ha így van, ha létezik módszer arra, hogy az agyból a legnagyobb biner értelem teljesítményénél is sokkal nagyobb eredményt csiholjunk, és ha ezt a módszert mostanáig csak az okkultisták tanulmányozták, nagyon is érthető, hogy a XIX. századig bezárólag a legjelentősebb gyakorlati és tudományos felfedezéseket ők tették.

Nyelvezetünk, mint gondolkodásunk is, agyunk aritmetikai, biner működésének függvénye. Igen, nem, pozitív, negatív; mondjuk, összehasonlítjuk a dolgokat, és

470

felállítjuk a szabályt. Ha a nyelvünk arra való, hogy rendet teremtsen szintén rendezésre beállított gondolkozásunkban, látnunk kell, hogy a nyelv nem külsőleges teremtőelem, nem isteni adomány. Nem adja össze a gondolatokat. Ha írok vagy beszélek, fékezem a gépem. Csak úgy tudok leírni valamit, ha lassítva szemlélem. Tehát csak biner elképzelésemet adom vissza a világról, és még azt is csak akkor, ha a tudatom nem a megszokott sebességgel működik. Nyilvánvaló és nagyon érezhető a beszédnek ez az elégtelen volta. De mit mondhatunk magának a biner intelligenciának az elégtelen voltáról? Nem is tudja felfogni a belső létet, a dolgok lényegét. Képes felfedezni, hogy a fény egyszerre folyamatos és szaggatott, hogy a benzol molekulája hat atomja közt kettős, ám egymást kölcsönösen kizáró kapcsolatot létesít; elfogadja, de nem tudja felfogni, nem tudja saját működésébe beleilleszteni azoknak a mélyszerkezeteknek a valóságát, amelyeket vizsgál. Hogy ezt elérje, más jelleget kellene öltenie, és az általában használtakon kívül más gépeknek is be kellene kapcsolódniuk az agyban, és a biner gondolkodás helyébe analógiás tudatnak kellene lépnie, amely képes felvenni ezeknek a mélyszerkezeteknek a formáját és elsajátítani megfoghatatlan ritmusaikat. Bizonyára le is zajlik ilyesmi a tudományos intuícióban, a költői megvilágosodásban, a vallásos révületben meg más esetekben, amelyekről nem tudunk. Az éber tudat- és itt nem az agy sima éber állapotára gondolunk - elérése minden régi bölcseletnek a leitmotívja volt. És leitmotívja a legnagyobb modern fizikusoknak és matematikusoknak,, akik azt vallják, hogy „valaminek történnie kell az emberi tudatban ahhoz, hogy a tudástól eljusson az ismeretig".

471

IV.

Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a nyelv, amely csupán a normális, sima ébrenlét állapotában felfogható világról tud tanúbizonyságot adni, homályossá válik, amint mélyszerkezetről kellene számot adnia, legyen szó fényről, örökkévalóságról, időről, energiáról, az ember lényegéről stb. De ugyanígy kétfajta homályt is megkülönböztethetünk.

Az egyik onnan származik, hogy a nyelv olyan intelligencia tolmácsa, amelyik úgy próbálja vizsgálni a szerkezeteket, hogy sohasem tudja magába olvasztani őket. Olyan természet tolmácsa, amelyik nem tud megbirkózni egy másfajta természettel. Legfeljebb azt tanúsíthatja, hogy valami lehetetlen, meg azt, hogy tehetetlennek és számkivetettnek érzi magát.

A másikfajta homály onnan származik, hogy az elbeszélő egy-egy villanásra megismerte a más jellegű tudati állapotot. Egy pillanatra megélte a mélyszerkezetek titkait. Olyasmi ez, mint Keresztelő Szent János rejtélye, az Einstein-féle megvilágosodott tudós vagy a William Blake-féle ihletett költő esete, a Galois-féle ördöngös matematikus, a Meyring-féle látnók bölcselő esete.

A repdes kerékvágásba visszazökkenő „látnók" képtelen továbbadni azt, amit tapasztalt. De szilárdan meg van róla győződve, hogy a világegyetem ellenőrizhető és kezelhető volna, ha az embernek sokkal szorosabb kapcsolatba sikerülne hoznia az éber és a szuperéber állapotot. E mögött a kijelentés mögött valamilyen nagyon hatásos, sosem volt szerkezet sejlik fel. Amikor Fulcanelli a katedrálisok rejtélyéről beszél, amikor Wiener az idő szerkezetéről beszél,.homályos, de

472

itt a homály nem igazi homály: annak a jele, hogy másutt valami fénylik.

Talán csak a modern matematikai nyelvezet tanúskodik az analógiás gondolkodás egynémely eredményéről. A fizikai matematikában vannak olyan területek, amelyek az „abszolút mássággal" és a „nulla kontinuummal", vagyis a felfoghatatlan, de mégis valóságos világgal érdemben foglalkoznak. Felvetődik a kérdés, vajon miért nem hallották még meg a költők ebben a tudományban a fantasztikus valóság dalát, hacsak nem azért, mert félnek, hogy el kell ismerniük a nyilvánvaló tényt: a mágikus művészet nem az ő dolgozószobájukban él és terebélyesedik.108

Egyelőre csupán ez a nagyon is élő, állandóan burjánzó matematikai nyelv tanúskodik arról a világról, amelyik nem fogható fel a közönséges

világos tudattal.109

A „matematikai fogalmak", vagyis azok a kifejezések, azok a képletek, amelyek az életet és a láthatatlan világ, a felfoghatatlan világ törvényeit jelképezik, kiszélesednek, újabb „fogalmakat"

473

108 Cantor: A matematika lényege a szabadság

Mittag-Leffler írja Abel munkáival kapcsolatban: Felséges szépségű, valódi lírai költemények ezek; a formai

tökély megsejteti a gondolat nagyságát, és az élet banális megnyilvánulásaitól távol álló világ képzeteivel népesíti

be a szellemet, s ez a világ közvetlenebbül bukkan elő a lélekből, mint a legszebb költő legszebb alkotása, a szó

közönséges értelmében, i Dedekind: Isteni faj vagyunk, és hatalmunkban áll a teremtés.109 Ez teljesen nyitott kérdés: a gondolkodás technikája, a „logikák", a „halmazok" mind, mind

eleve állandóan változó dolgok. Az egyik legkülönösebb és leglégiesebb felfogás szüli a

másikat, s ezek is úgy alakulnak át, mint egy-egy szimfónia „tételei"; a képzelet isteni

birodalmában vagyunk. Csak éppen az elvontság képzeletében, ha szabad így mondani. Hiszen

való igaz, hogy a matematikai képleteknek semmi köze a mi illuzórikus világunkhoz, amelyben

IV.

termelnek ki. Őszintén szólva ez a nyelvezet korunk valódi „tolvajnyelve".

Igen, a „tolvajnyelv", az argó, olyan értelemben, amelyben a középkorban használták szavait (nem pedig abban a sápatag értelemben, amellyel a mai, önmagukat „felszabadult"-nak nevező irodalmárok ruházzák fel őket), megtalálható az avantgárd tudományban, a fizikai matematikában, amely ha alaposan szemügyre vészük, tulajdonképpen az elfogadott értelem felborulása, egyfajta szakadás, látnokság.

Mi a gótikus művészet, amelynek a katedrálisokat köszönhetjük? „Úgy véljük - írta Fulcanelli110 -, hogy az artgothique (gótikus művészet - A ford.) csupán az argotique (az argó melléknévi formája - A ford.) szó helyesírási torzulása, annak a fonetikai törvénynek megfelelően, amely minden nyelvben a helyesírásra való tekintet nélkül uralja a hagyományos kabalisztikát." Vagyis a katedrális az artgot, az argot teremtménye.

És mi más hirdetné napjainkban az embernek a teremtés szerkezetét, mint az ablakrózsa helyébe lépett egyenlet? Ne törődjünk a múlthoz való haszontalan hűséggel. Különben nem megyünk semmire. A csupa üveg és vasbeton épületóriásokban ne keressük a modern katedrálist, még ha kereszt van is a tetején. A középkori katedrális a tegnap emberére hagyott

titkok könyve volt. Ma a fizikai matematikusok írják a titkok könyvét, az ablakrózsához hasonlóan a bolygóközi rakéta, az atommű, a

474

tapicskolunk, noha bennük rejlik a kulcs és a titok. Georges Buraud: Mathématique et Civilisation (Matematika

és civilizáció), a „La Table Ronde" folyóirata, 1959. április 110 Fulcanelli: Le Mystere des Cathédrales (A

katedrálisok rejtélye)

részecskegyorsító is keretbe van foglalva, a „matematikai fogalmak" keretébe. Ez az igazi folyamatosság, a hagyomány valódi fonala.

A középkori argotier-k (tolvajnyelvet használók - A ford.) az argonauták szellemi gyermekei, akik ismerték a Hesperidák kertjébe vezető utat, kőbe vésték titkos üzenetüket. Ezek a jelek érthetetlenek azoknak az embereknek, akiknek a tudatában nem jött létre az óriási felgyorsulás, amely valóságossá, érzékelhetővé és kezelhetővé teszi a felfoghatatlant. De nem azért titkosak, mert eleink titkolózni akartak, egyszerűen azért, mert az energia, az anyag és a szellem törvényeire vonatkozó felfedezéseiket olyan másfajta tudati-állapotban tették, hogy nem tudták közérthetően továbbadni. Ászért voltak titkosak, mert a „fogalmaik" „más fogalmak" voltak.

Valamely ködbe vesző hagyománynak megfelelően, valamely régi szép példa emlékeként napjainkban az argot (argó - A ford.) afféle útszéli nyelv, az engedetlenek, a szabadságszeretők, a számkivetettek, a csavargók, vagyis azok használják, akik törvényen kívül és a bevett szokásoknak fittyet hányva élnek. Voyou-k (huligánok - A ford.), vagyis voyant-ok (látnokok), akikről még azt is elmondja nekünk Fulcanelli, hogy a középkorban a Nap fiainak vagy gyermekeinek is nevezték magukat, mivel a Vart got (gót művészet) a fény és a szellem művészete volt.

De érintetlenül újra rátalálunk a hagyományra, ha felismerjük, hogy ez a gót művészet, a szellem művészete ma a „matematikai fogalmaké" meg a Lebesgue-féle integráloké, a „végtelenen túli

475

IV.

számoké"; a fizikusmatematikusok művészete, akik sose látott görbékből,

„tiltott fényekből", villámokból és lángokból építik jövendő miséink katedrálisait.

E megjegyzéseket esetleg felháborítónak találja az, aki vallásos. Pedig nem azok. Ügy véljük, hogy az emberi agy lehetőségei végtelenek. Emiatt ellentétbe kerülünk a hivatalos pszichológiával és tudománnyal, hiszen ezek csak abban az esetben „bíznak az emberben", ha nem tér le a XIX. századi racionalisták kijelölte útról. A vallásos szellemmel viszont nem áll ellentétben, legalábbis a legtisztább és legnemesebb részével.

Az ember megfejtheti a titkokat, láthatja a fényt, láthatja az örökkévalóságot, felfoghatja az energia törvényeit, lelki életéhez idomíthatja az egyetemes sors ritmusát, érezhető ismeretet szerezhet az erők végső összetartásáról, és mint Teilhard de Chardin, megélheti az Omega pont érthetetlen életét, amelyben az idők végezetén minden teremtmény egyszerre lesz befejezett, kezdődő és ujjongó. Az ember mindenre képes. Bizonyára eredendően végtelen ismeret befogadására rendeltetett értelme meghatározott körülmények közt fel tudja fogni az élet mechanizmusait. A teljesen kiaknázott emberi értelem hatalma bizonnyal képes a világegyetem teljességéig terjedni. Ez a hatalom azonban megszűnik, amikor küldetését teljesítve ez az értelem megsejti, hogy a világegyetemen túl van még „valami". Ekkor az analógiás tudat minden működőképességét elveszíti. A világegyetemben

476

nincs modell arra, ami a világegyetemen túl van. Ez az átléphetetlen ajtó Isten országába vezet. S ezen a szinten elfogadjuk ezt a kifejezést: „Isten országa".

A lángelméjű matematikus, Cantor meghibbant, mert ki akart törni a világegyetemből: azon töprengett, mi az a nagy szám, amelyik nagyobb a világegyetemben elképzelhető legnagyobb számnál, azon töprengett, milyen lehet az a fogalom, amelyet a világegyetem nem tud betölteni. A legeslegutolsó ajtót az analógiás értelem sem tudja kinyitni. Kevés szöveg ér fel ahhoz a metafizikus mélységű szöveghez, amelyben H. P. Lovecraft111 megpróbálja leírni a szuperéber ember elképzelhetetlen kalandját, akinek sikerül résnyire nyitnia ezt az ajtót, és aki azt állítja, hogy be is csusszant oda, ahol Isten a végtelenen uralkodik...

Tudta, hogy volt egy bizonyos Randolph Carter Bostonból, ám hogy éppen ő volt-e az - ő, aki most puszta töredéke, kristálya egy entitásnak a Végső Kapu határán túl -, vagy valaki más, ebben nem volt bizonyos. Énje megsemmisült, de ő - ha beszélhetünk egyáltalán az individuális lét tökéletes semmisségének fényében erről a fogalomról, hogy ő - ugyanakkor valami megfoghatatlan módon egész csoportnyi énként volt tudatában önmagának. Mintha teste váratlanul az indiai templomokon látható sokkezű, sokfejű istenségek egyikéhez vált volna hasonlatossá, s rémülten figyelte a rengeteg alakot, hátha megleli köztük eredeti énjét, önmagát, ha ugyan (fönségesen rémisztő gondolat) létezik még, s nem olvadt egybe más megtestesülésekkel.

477

IV.

Ekkor, mintegy megszakítva e kétségbeejtő elmélkedéseket, Carter kapun túli töredéke kiszakadt nyugvópontjáról, s a rémület nadírjából a torokszorító, éjfekete rémület mélyére zuhant. Ezúttal külsőleges volt az élmény, a személyiségnek valamiféle ereje, mely egyszerre átjárta, szemben állt vele, bekerítette őt, s

helyi jelenlétén túl mintha része volna önmagának, s ugyanakkor betöltené a tér s az idő egészét. Nem látott semmit, de a létezés érzete, az összetett egyediség, ittlét s végtelenség riasztó fogalmai a rémület olyan bénító erejét vetették ki magukból, hogy nem volt az a Carter-töredék, aki valaha is el tudott volna képzelni ehhez hasonlót.

A kvázi-Carter e rettenetes csoda szemléletében megfeledkezett a rémületről, melyet énjének megsemmisülése váltott ki. Egység volt ez a sokaságban, sokaság az egységben, a határtalan lét és az én sokasága és egysége, mely nemcsak a tér-idő kontinuummal volt azonos, de rokona volt a lét sodró lendületét kiváltó eleven lényegnek, ennek a végső sodrásnak, mely határtalan, s sem a képzelet, sem a matematika nem ragadhatja meg. Talán a Yog-Sothoth volt ez, melyről bizonyos titkos földi szekták suttognak, s aki más néven is előfordul, vagy a Túllevő, akit Yuggoth keresztesei imádnak, s akit a spirálköd gomolygó elméi lefordíthatatlan jelről ismernek fel. A Carter-kristály azonban villanásnyi időn belül felismerte, mily töredékesek ezek a fogalmak, s mily távol esnek a lényeg megragadásától.

A Lény most perzselően forró, dübörgő hullámokat zúdított a Carter-kristályra, melyek szinte kibírhatatlan fájdalmakat okoztak neki. Túlvilági ritmusuk az ősök különös hintázó mozgását idézte, s az Első Kapun túli

478

Részlet Az ezüstkulcsos ajtón át c. elbeszélésből, Hajnal Gábor fordítása

titokzatos térség irdatlan remegő fényeit. Mintha napok, világok, univerzumok esküdtek volna össze, hogy minden erejükkel egyetlen pontra zúdulnak, s magát a helyet semmisítik meg iszonyú támadásukkal. De a hatalmas rémület maga is megsemmisített egy halványabbat, mert a hullámok, úgy tetszett, elzárják Carter kapun túli énjét rengeteg másától, s visszaadják neki önnön egységének illúzióját. A hullámok lassanként szavakká alakultak, melyeket megértett, alábbhagyott a rémület és a szorongás. A félelem tiszta csodálattá változott, s ami az imént még a blaszfémia határát súrolta, az most kimondhatatlanul nagyszerűnek tűnt fel előtte.

- Randolph Carter - hallotta a nevét -, planétád felszínén lakozó manifesztációim, az ősök küldtek téged ide, mivel visszatérni látszottál kicsinyes álmodozásaid birodalmába, melyet elhagytál egykoron, ám a benned lakozó szabadság nagyobb, nemesebb vágyakat, érdeklődéseket ébreszt benned. Hajódat az aranyszínű Oukranosra vezényelted, hogy felkutasd az elefántcsonttól súlyos Kled ismeretlenségbe hullott városát, s elfoglald Ilekvad opáltrónját, melynek tornyai s megszámlálhatatlan kupolái a te földed, s minden anyag előtt ismeretlen égbolton tündöklő bíbor csillag felé törnek. Most, hogy két kapun is túl vagy, még messzebbre kívánkozik lelked. Nem menekülsz gyermekként édes álmaidhoz a durva valóság elől, hanem érett férfivággyal a végső s legbensőbb titkok megfejtésére törsz, amely leg-lényege minden látszatnak s álomnak.

Célod nemesnek találtatott, s kész vagyok megadni neked, mit eddig csupán tizenegy földlakónak, s ötnek azok közül, akiket ti férfinak neveztek, vagy legalábbis hasonlatosak ahhoz. Hamarosan felfedem előtted minden rejtélyek legvégsőbbiket, melynek puszta látványa is

479

IV.

megöli a készületlen lelket. Ám mielőtt megláthatnád a titkok végső teljességét, megengedem, hogy válassz: s ha úgy akarod, visszatérj a két kapun túlra, anélkül hogy fellebbent volna szemeidről a fátyol.

De térjünk vissza kiindulópontunkra. Nem azt mondjuk: az agy tágas, csendes részében van egy analógiás elektronikus gép. Azt mondjuk: mivel vannak aritmetikai gépek és analógiás számítógépek, miért ne képzelhetnénk el, hogy értelmünk hétköznapi működésén kívül létezik felsőbbrendű működés is? Vagyis az értelemnek olyan jellegű tulajdonságai is vannak, mint az analógiás számítógépnek? Összehasonlításunkat persze nem kell szó szerint érteni. Ez csupán kiindulópont, indítóállvány az értelem még vad, még alig feltárt régióiba. Meglehet, hogy ezekben a régiókban hirtelen felragyog az értelem, és megvilágítja az univerzum általában rejtett dolgait. Es ha igen, hogyan jut el az értelem azokba a régiókba, ahol maga is varázslatossá válik? Milyen műveletek szükségesek ehhez? Nem azt mondjuk, hogy tudjuk. Azt mondjuk, hogy talán a varázsló- és vallásos szertartásokban, a különleges eseményeknek, a szellem fantasztikus pillanatainak szentelt hatalmas régi és újkori irodalomban száz meg száz töredékes leírás szerepel, amelyeket csak össze kellene gyűjteni, össze kellene hasonlítani, hátha kiderül, hogy bennük rejlik az elveszett módszer - vagy a jövendő módszere.

Lehetséges, hogy az értelem olykor véletlenül súrolja ezeknek a vad régióknak a határát. A másodperc törtrészére bekapcsolja azokat a magasrendű gépezeteket, amelyeknek ködösen

480

érzékeli a zúgását. Ilyen az én lemosogatórongy-történetem, ilyenek a „parapszichológiai" jelenségek, amelyek annyira megdöbbentenek bennünket, ilyenek azok a rendkívüli és nagyon ritka szellemi fellángolások, amilyeneket a finom lelkű emberek legnagyobb része életében egyszer, kétszer vagy háromszor tapasztal, rendszerint zsenge korában. De nem marad belőle semmi, talán csak egy pici emlék.

Ha át tudnánk lépni ezt a határt (vagy ahogyan a hagyományos szövegek nevezik: „éber állapotba mennénk át"), sokkal nagyobb eredményt érhetnénk el, és úgy látszik, ez az átmenet nem lehet a véletlen műve. Minden jel arra vall, hogy az átlépéshez hatalmas külső és belső erők összpontosítása és irányítása szükséges. Nem képtelen álom, hogy ezek az erők rendelkezésünkre állnak. Egyszerűen nem ismerjük a módszert. De nem is olyan régen még az atomenergia felszabadításának módszere sem állt rendelkezésünkre. De úgy tetszik, ezek az erők csak akkor jutnak a birtokunkba, ha egész lényünkkel igyekszünk összegyűjteni őket. Mi mást mondanak az aszkéták, a szentek, a kuruzslók, a látnokok, a költők és a zseniális tudósok? Erről ír egy modern amerikai költő, William Temple is: „Semmilyen különleges felfedezés nem lehetséges, ha maga a lét nem teljes egészében a felfedezés eszköze."

Térjünk vissza tehát a hasonlatunkhoz. A „hadikutatás" a második világháború alatt született. Ahhoz, hogy e módszer szükségessége kiderüljön, „olyan kérdéseknek kellett felvetődniük, amelyek józan ésszel és tapasztalati

481

IV.

úton felfoghatatlanok". Ekkor a hadvezetőknek a matematikusokhoz kellett fordulniuk:

„Ha valamilyen helyzeten nyilvánvalóan bonyolult szerkezete és szemmel látható alakulása miatt a szokásos eszközökkel nem tudunk úrrá lenni, megkérjük a tudósokat, tekintsék olybá ezt a helyzetet, mint ahogyan a maguk szakterületén a természet jelenségeit, s alakítsák ki belőle az elméletet. Elméletet gyártani egy helyzet vagy egy tárgy alapján annyi, mint elképzelni az elvont modellt, amelynek tulajdonságai szimulálják a tárgy tulajdonságait. A modell mindig matematikai. Közvetítésével a konkrét kérdések matematikai tulajdonságokká alakulnak."

Olyan tárgy vagy helyzet „modelljéről" van szó, amely túlságosan új vagy túlságosan bonyolult ahhoz, hogy az értelem teljes valóságában fel „ tudja fogni. „Az alapvető hadikutatásban ilyenkor az a célszerű, ha elektronikus számítógépet építünk, amely megvalósítja ezt a modellt. A szabályozógombokat nyomogatva, és figyelve működését, minden kérdésünkre választ kaphatunk, amelyeknek kedvéért a modellt létrehoztuk."

Ezeket a meghatározásokat egy műszaki közlönyből idéztük.112 Az „éber ember" képéhez, a „mágikus" szellem megértéséhez sokkal fontosabbak, mint a legtöbb okkultista ihletésű mű. Ha a modellt bálvánnyal vagy jelképpel helyettesítjük, és a számítógépet az agy illuminatív működésével vagy hiperéber állapotával, láthatjuk, hogy az emberi megismerés titokzatos útja - amelyet a pozitivista XIX. század

482

hívei tagadnak - valódi és nagyszabású út. A modern technika súgja, hogy annak tekintsük.

„A vallásos hagyományokban, a műtárgyakon, a népmesékben és népszokásokban megtalálható jelképek, talányos jelek és titokzatos kifejezések azt bizonyítják, hogy mind Keleten, mind Nyugaton elterjedt az az általános nyelvezet, amelynek történelmen túli jelentése, úgy tetszik, magában a létezésünkben, ismereteinkben, értékeinkben

gyökerezik."113

Mármost mi a jelkép, ha nem valamely valóság, szerkezet elvont modellje, amelyen az emberi értelem nem tudott teljesen úrrá lenni, de megpróbálja felvázolni „elméletét"?

„A jelkép a valóság egynémely arculatát - a legmélyebbeket - mutatja, amelyek végképp kifognak ismereteinken."114 Amint a matematikus egy józan ésszel fel nem érhető vagy sose tapasztalt tárgyból vagy helyzetből kiindulva megalkotja a „modellt", a jelkép tulajdonságai az ily módon elvontan ábrázolt tárgy vagy helyzet tulajdonságait szimulálják, amelyeknek alapvető arculata rejtve marad. Ekkor kellene bekapcsolni az elektronikus számítógépet, amely a modell alapján működne, és akkor a jelkép elárulná a benne rejlő valóságot, és feleletet adna azokra a kérdésekre, amelyek kedvéért létrehozták. Úgy gondoljuk, az emberben van egy ilyenfajta gép. Talán valamilyen, még nem eléggé ismert agyi vagy lelki magatartás működésbe hozhatja. Minden aszketikus, vallásos, mágikus technika erre az eredményre látszik törni, és valószínűleg erre céloz a hagyomány, amely az emberiség egész

483

1 Bulletin de Liaison des Cercles de Politique Économique, 1959. márc. ' René Alleau:

De la Nature des Symboles (Flammarion)

IV.

történetén végighúzódva, „éber állapotot" ígér a bölcseknek.

Vagyis a jelképek talán a gondolkodó emberiség eredetétől fogva meglévő elvont modellek, amelyek kulcsot adhatnának nekünk a világegyetem mélyszerkezeteinek megfejtéséhez. De vigyázat! A jelképek nem magát a dolgot, nem magát a jelenséget ábrázolják. De helytelen volna azt gondolni, hogy tisztán és pusztán sémák. A hadikutatásban a modell nem valamely ismert dolog kicsinyített vagy egyszerűsített modellje.

Egyszerűen lehetséges kiindulópont a dolog megismerése érdekében. Méghozzá olyan kiindulópont, amely a valóságon kívül helyezkedik el: a matematika világában. Az erre a modellre épült számítógépnek kell majd elektronikus transzokba esnie, hogy gyakorlati válaszokat kapjunk. Ezért teljesen érdektelenek azok a jelképmagyarázatok, amelyekkel az

s

okkultisták pepecselnek. Ugy kezelik a jelképeket, mintha azok a köznapian működő értelemmel felfogható vázlatok volnának. Mintha közvetlenül ezekből a vázlatokból visszakövetkeztethetnénk valamely valóságot. Evszázadok óta így töprengenek az andráskereszten, a szvasztikán, a salamoncsillagon, de hiába, ez a tevékenységük nem vitte előbbre a világegyetem mélyszerkezetének tanulmányozását.

Az értelem felséges megvilágosodásának révén Einsteinnek sikerült megsejtenie (nem tökéletesen értve, elsajátítva, megszelídítve) a tér-idő összefüggést. Amennyire értelmünkkel felfogható ez a felfedezés, meg amennyire sikerült saját

484

Mircea Eliade: Images et Symboles (Képek és jelképek)

megvilágosodott képzeletéhez visszakövetkeztetnie, a X jelet vagy az egyezményes triédert használja. De ez a rajzolat nem a valóság vázlata. Közönségesen nem használható. Afféle „kelj fel és járj!" a fizikai-matematikai ismeretek összességében. Es még ha valamely hatalmas agyban működésbe lép is ez az egység, csak azt sikerül azonosítani, amit a triéder felidéz; az univerzumba, ahol az ábrával jelölt törvény megvalósul, nem sikerül átjutnia. E lépés megtétele után azonban megtudhatjuk, hogy létezik az a másik világ.

Meglehet, hogy minden jelkép ugyanilyen. A fordított szvasztika vagy horogkereszt, amelynek eredete a legtávolabbi múltba vész, talán annak a törvénynek a

„modellje", amely mindenfajta rombolást szabályoz. S talán valahányszor anyagi vagy szellemi pusztítás zajlik, az erőviszonyok talán megfelelnek ennek a modellnek, ugyanúgy, ahogyan a tér-idő kapcsolat megfelel a triédernek.

Ugyanígy - tudjuk meg Eric Temple Bell matematikustól - a spirális minden fejlődés mélyszerkezetének a „modellje" lehet (az energia, az élet, a tudat fejlődésének). Az is lehet, hogy „szuperéber" állapotban az agy tud úgy működni, mint egy számítógép a betáplált modell alapján, és ily módon a szvasztikából kiindulva eljut a rombolás egyetemes szerkezetéig, a spirálból kiindulva pedig a fejlődés egyetemes szerkezetéig.

A jelek, a jelképek talán szellemünk felsőbbrendű gépezetének szánt modellek arra az esetre, ha értelmünk a köznapitól eltérő síkon működik.

485

IV.

Köznapi állapotában értelmünk talán a legfinomabb csücskével rajzolja meg azokat a modelleket, amelyek révén a felsőbbrendű szintre átjutva, magáévá tudja tenni a dolgok végső valóságát. Amikor Teilhard de Chardin kitűzi a maga „Ómega pontját", talán a fejlődés végső fokának „modelljét" példázza. De ahhoz, hogy érezzük ennek a pontnak a valóságát, hogy a maga mélységében megéljük a mégoly kevéssé elképzelhető valóságot, ahhoz, hogy a tudatunk beépítse ezt a valóságot, tökéletesen a magáévá tegye -ahhoz, hogy végső soron a tudat maga „Ómega ponttá" váljék, és felfogja mindazt, ami ezen a ponton felfogható: a földi élet végső értelmét, a tökéletes szellem kozmikus sorsát bolygónk idejének végeztén túl; ahhoz, hogy megvalósuljon az átmenet a gondolatból az ismeretbe, valamilyen más intelligenciának kellene működésbe lépnie. Nevezhetjük analógiás értelemnek, nevezhetjük misztikus megvilágosodásnak, nevezhetjük a tökéletes megfigyelés állapotának.

Ugyanígy talán az örökkévalóság gondolata, a transzfinit gondolata, az Isten gondolata stb. a mi „modellünk", és arra való, hogy értelmünk más területén, általában szunnyadó területén hozzásegít bennünket azokhoz a válaszokhoz, amelyek kedvéért megteremtettük őket.

Azt kell jól megfontolnunk, hogy talán a cro-magnoni varázsló szemében a legfenségesebb gondolat a bölényrajzzal egyenértékű. Makettről van szó ugyanis. Az agy titkos övezetében majd működésbe lépnek a modell alapján a számítógépek. A varázsló transzba esik, és átkerül

486

a bölényvilágba, egy pillanat alatt minden részletét átlátja, és meg tudja jósolni a következő vadászat helyét és idejét. Ez a mágia legalacsonyabb foka. A legmagasabb fokon a modell nem rajz vagy szobrocska, még csak nem is jelkép. Hanem gondolat, amelyet a lehető legcsiszoltabb biner értelem szült. S ez a gondolat azért született, hogy a kutatás új szakaszába lépjünk: az analógiás szakaszba, amely minden hadikutatás második félideje.

s

Ugy véljük, hogy az emberi szellem legmagasabb, legtermékenyebb tevékenysége abban áll, hogy a még alig ismert, nehezen elindítható másfajta szellemi tevékenységhez „modelleket" készít. Ilyen értelemben mondhatjuk: minden felfogható jelnek, jelképnek, egy másfajta valóság felidézésének.

s

Es ez az ember végtelennek feltételezett hatalmára nyit új távlatokat. Nem adja meg minden dolgok kulcsát, mint ahogyan a jelszakértők gondolják. A Szentháromság gondolatától, a transzfinit gondolatától a kereszten, a szvasztikán, a templomablakon, a katedrálison, Szűz Márián, a „matematikai képleteken", a számokon stb. át egészen a kis szobrocskáig, amelyet a falusi varázsló gombostűvel szurkált át, minden valami olyasminek a modellje, „makettje", ami az elkészített makett világától teljesen különböző világban létezik. A „makettek" azonban nem felcserélhetők: a gát számítógépbe táplált matematikai modellje nem hasonlítható a szuperszonikus rakéta modelljével. Nincs benne minden mindenben. A spirál nincs benne a

487

IV.

keresztben. A bölényrajz nincs benne abban a fényképben, amely a médiumra hat, Teilhard Omega pontja nincs benne Dante Poklában, a menhir nincs benne a katedrálisban, Cantor számai nincsenek benne az Apokalipszis számaiban. Ha vannak is „makettek" mindenről, ez nem jelenti azt, hogy egymásba tolható zsúrasztalra hasonlítanának, vagyis nem holmi egységes, szétszerelhető szerkezetet alkotnak, amelyből megfejthetnénk a világegyetem titkát.

Ha a szuperéber állapotban lévő értelemnek szánt legnagyobb modelleknek nincs dimenziója, vagyis gondolatok, bizony fel kell hagynunk azzal a reménnyel, hogy a nagy piramisban vagy a Notre-Dame homlokzatán megtaláljuk a világegyetem makettjét. Ha létezik az egész világegyetemnek makettje, az csakis az emberi agyban, a legcsodálatosabb intelligenciában, annak is a legrejtettebb zugában létezhet. De vajon az univerzumnak nincs más forrása, mint az ember? Hiszen ha az ember végtelen, miért ne lenne a világegyetem a végtelen és még valami?

Azonban ha már egyszer felfedeztük, hogy minden makett, modell, jel, jelkép, egyszer csak megtaláljuk a kulcsot. Nem azt, amelyik a megfejthetetlen rejtély ajtaját nyitja, ami különben nem létezik, vagy éppenséggel Isten kezében van. Mégis valamilyen kulcsot, nem a bizonyosságét, hanem a magatartásét. Arról van szó, hogy el kell indítani azt a „másfajta" értelmet, amelynek a makettet szánták. Arról van tehát szó, hogy a közönséges éber állapotból szuperéber állapotba kell kerülni. Résen kell lenni. Nincs benne minden mindenben. Az éberség azonban minden.

488

V.

AZ ÉBERSÉG FOGALMA

Ahogy a teológusok, tudósok, mágusok és gyerekek csinálják - Üdv a kerékkötő szakembernek -Spiritualizmus-materializmus ellentét vagy csak allergia? -És ha természetes adottságról van szó? - Gondolatmenet és -repülés - Kiegészítés az emberi jogokhoz - Álmodozás az éber emberről - Mi, becsületes barbárok

Vaskos kötetet szenteltem egy értelmiségi társaság leírásának, amely Gurgyijev kuruzsló vezetésével „az éber állapotot" kutatta. Továbbra is úgy gondolom, nincs ennél fontosabb kutatás. Gurgyijev azt mondta, hogy a trágyán született modern szellem visszakerül a trágyadombra, századunk megvetését hirdette. Gurgyijev azonban öregkorában összekeverte a modern szellemet a XLX. századi görcsös kartezianizmussal. A valóban modern szellem számára azonban a kartezianizmus már nem csodaszer, sőt magának az értelemnek a természetét is újra kell értékelni. Olyannyira, hogy az embert csak a legkorszerűbb szellem vezetheti rá arra a megfontolásra, hogy lehetséges a másfajta tudati állapot: az éber tudat állapota. Ebben a Tekintetben a mai matematikusok, fizikusok a tegnapi misztikusoknak nyújtják a kezüket. Gurgyijev megvetése (éppúgy, mint René Guénoné, aki tisztán elméleti szinten az éber állapot másik védelmezője volt) nem időszerű. Es úgy vélem, ha Gurgyijev teljesen felvilágosult, nem

489

vétette volna el az időt. Egy olyan szellemnek, amelyik abszolút szükségét érzi a transzmutációnak, nem kellene gyűlölnie a századot, ellenkezőleg, szeretnie kellene.

Eddig vallásos, ezoterikus vagy költői szavakban idéztük fel az éber állapotot. Gurgyijev múlhatatlan érdeme, hogy bebizonyította: lehetséges ilyen lelki és testi állapot. De ő előszeretettel ködösítette szóhasználatát, és tanítványait remetei visszavonultságra kényszerítette. Mi megpróbálunk külső eszközök segítségével úgy fogalmazni, mint a XX. század második felének embere. Természetesen a „szakemberek" szemében úgy fogunk festeni, mint a barbárok. Hahó! - mert valóban kissé barbárok vagyunk. Ugy érezzük, hogy mai világunkban új lélek van születőben, a föld új korának megfelelően. Ugy próbáljuk megközelíteni „az éber állapot" valószínű létezését, hogy nem leszünk sem teljesen vallásosak, sem teljesen ezoterikusak vagy költőiek, sem teljesen tudományosak. Egy kicsit mindez benne lesz a megfogalmazásban, de a szakterületek egyensúlyát nem ígérjük. Ilyen a reneszánsz: egy üstben összekeveredve rotyognak a teológusok, a tudósok, a varázslók és a gyerekek módszerei.

1957-ben, egy augusztusi reggelen özönlöttek az újságírók egy Londonból Indiába tartó hajó indulásához. Egy ötvenes, jelentéktelen külsejű úr és hölgy szállt be. A nagy biológus J. B. S. Haldane volt, aki felesége kíséretében örökre búcsút mondott Angliának.

490

V.

- Elegem van ebből az országból és sok mindenből, ami ebben az országban történik - mondta békésen. - Példának s

okáért az egyre növekvő amerikanizálódás. Uj országba megyek, új gondolatokat keresni és szabadon dolgozni.

s

így kezdődött új szakasza kor egyik legkülönösebb alakjának pályafutásában. J. B. S. Haldane puskával a kezében védte Madridot a francoisták ellen. Belépett az angol kommunista pártba, azután a Liszenko-ügy miatt összetépte a tagkönyvét. Es most Indiába ment igazságkereső útra.

Harminc éven át borzolta a kedélyeket akasztófahumora. Károly király lefejezésének évfordulóján -amely felszította a régi ellentéteket - azt felelte egy napilap kérdőívén:

„Ha I. Károly geránium lett volna, mind a két része életben marad."

Miután az Ateista Klubban heves beszédet mondott, levelet kapott egy angol katolikustól, aki biztosította, hogy

s

„őszentsége nem ért egyet". Átalakítva ezt a tiszteletteljes megszólítást, azt írta a hadügyminiszternek: „ővadsága", a légügyi miniszternek: „ősebessége", a racionalista liga elnökének pedig: „őkegyetlensége".

Ezen az augusztusi reggelen „baloldali" munkatársai bizonyára nem sajnálták, hogy elutazik. Mert Haldane pártolta ugyan a marxista biológiát, de bőszen hirdette, hogy ki kell terjeszteni a tudományos kutatás területét, jogot formált arra, hogy megfigyelhesse a racionalista szellemnek ellentmondó jelenségeket. Egykedvű hányavetiséggel felelt nekik: „A vegy-fizikában azt

491

tanulmányozom, ami valóban furcsa, de semmit sem hagyok figyelmen kívül másutt."

Már hosszú ideje sürgette, hogy a tudomány módszeresen kutassa a misztikus éberség fogalmát. Noha alapjában véve a hivatalos álláspontot képviselte, Az ember egyenlőtlensége és A lehetséges világok című könyveiben már 1930-ban kijelentette, hogy a világegyetem sokkal különösebb, semmint gondolnánk, és hogy tudományos kutatás tárgyává kell tenni a költői vagy vallásos vallomásokat a felsőbbrendű tudat éber állapotáról.

Egy ilyen embernek az a végzet jutott, hogy Indiába hajózzon, és nem lepődünk meg, ha következő munkái olyasmivel foglalkoznak, mint az „Elektroencefalogram és a miszticizmus" vagy „A tudat negyedik állapota és a széngáz metabolizmusa". Kitelik egy olyan embertől, akinek életművében már benne van egy „Tanulmány a tizennyolc dimenziós űr alkalmazásáról a genetika lényeges kérdéseiben".

Hivatalos lélektanunk kétféle tudati állapotot vesz tudomásul: álom és ébrenlét. De az emberiség kezdetétől napjainkig rengeteg tanúbizonyság van arról, hogy létezik az ébrenlét állapotánál magasabb rendű tudati állapot. Haldane minden bizonnyal az első modern tudós volt, aki elhatározta, hogy tárgyilagosan vizsgálja a szupertudat fogalmát.

Éppúgy, mint Haldane, mi is távol maradtunk a régi spiritualisták és materialisták közt folyó vitától. Mert ez a modern magatartás. Nem pedig a

492

V.

vita fölött állni. Nincs fölötte, sem alatta: ennek a vitának se füle, se farka.

A spiritualisták hisznek a magasabb rendű tudati állapotban. Úgy vélik, ez a biztosítéka a lélek halhatatlanságának.

A materialisták rögtön toporzékolni kezdenek, mihelyt szóba kerül, és Descartes-ot lobogtatják. Sem egyik, sem másik nem vizsgálja közelebbről, nyitott szellemmel. Pedig kell lennie valamilyen módszernek e kérdés tisztázására. Egyfajta realista módszernek, már ahogyan mi értelmezzük ezt a kifejezést: integrál-realizmusra gondolunk, vagyis arra, hogy a valóság fantasztikus jelenségeit is tekintetbe veszi.

Még az is lehet, hogy ez a régi vita csak látszólag filozófiai. Még az is lehet, hogy nem más, mint olyan emberek közti vita, akik alapvetően másképpen reagálnak egy-egy természeti jelenségre. Olyasmire gondolunk, mint, mondjuk, egy házastársi vita: az úr imádja a szelet, a hölgy gyűlöli. Kétféle embertípus közti összeütközés: ami aztán soha az életben nem fogja megvilágítani az elménket! Ha csakugyan így van, úristen, elvont csatározásra vesztegetett idő! Es mennyire igazunk van, ha ettől a vitától távol tartjuk magunkat, helyette „vad" szellemmel közelítjük meg az éber állapot kérdését.

Lássuk a feltevést!Az álomból az ébrenlétbe történő átmenet

egypár módosulást okoz a szervezetben. Például: megváltozik az artériás vérnyomás, módosul az idegfluidum. Ha létezik, amint mi gondoljuk, másik állapot, nevezzük a szuperébrenlét állapotának,

493

felsőbbrendű tudati állapotnak, az átmenetet itt is különféle átalakulásoknak kell kísérnie.

Mármost tudjuk, hogy vannak emberek, akiknek az álomból felmerülni fájdalmas vagy legalábbis rettentően kellemetlen. A modern orvostudomány számol ezzel a jelenséggel, és az ébredési reakció alapján két embercsoportot különböztet meg.

Mi a szupertudati állapot, mi a valóban éber tudat? Azok az emberek, akik tapasztalták, visszatérve nehezen tudják leírni. A nyelv részben csődöt mond, nem tudja szavakba foglalni. Tudjuk, hogy akarattal el lehet érni. A misztikusok minden gyakorlata erre a célra összpontosul. Azt is tudjuk, hogy - amint Vivekananda mondja -lehetséges, „hogy egy ember, aki nem ismeri ezt a tudományt (a misztikus gyakorlatok tudományát), véletlenül eljuthat ebbe az állapotba". Az egész világ költészetében hemzsegnek a leírások az ilyesféle hirtelen megvilágosodásról. És hány meg hány ember, akik sem nem költők, sem nem misztikusok, érezte már a másodperc törtrészére, hogy súrolja ezt az állapotot?

Hasonlítsuk össze ezt a különös, kivételes állapotot egy másik kivételes állapottal. Az orvosok és a pszichológusok kezdik tanulmányozni az emberi lény viselkedését a súlytalanság állapotában való zuhanáskor, mert a hadseregnek szüksége van rá. A gyorsulás meghatározott fokán túl megszűnik a nehézkedés. A kísérleti repülő utasa zuhanórepülésben néhány másodpercig lebeg. Az a tapasztalat, hogy némelyik utas zuhanás közben földöntúli boldogságot érez. Míg mások földöntúli szorongást, iszonyt.

494

V.

Nos, lehet, hogy az átmenet - vagy valami ahhoz hasonló - a közönséges éber állapot és felsőbbrendű (illuminatív, mágikus) tudati állapot közt valamilyen finom változásokat okoz a szervezetben, van, akinek ezek kellemetlenek, van, akinek kellemesek. A tudati állapotokkal foglalkozó fiziológiai kutatás még gyermekcipőben jár. A hibernáció révén kezd némi haladást elérni. A felsőbbrendű tudati állapot fiziológiája néhány kivételtől eltekintve még nem keltette fel a tudósok figyelmét. Nagyon Jól tudjuk, hogy feltevésünk értelmében létezik egy racionalista, pozitivista embertípus, amelyik rögtön sündisznóállásba merevedik, mihelyt irodalomban, bölcseletben vagy tudományban ki akarunk törni arról a területről, amelyen belül a tudat a megszokott állapotában működik. És azt is tudjuk, hogy a spiritualista típusban mindenféle ésszel fel nem fogható célzás az elveszett Paradicsom érzetét kelti. Egetverő skolasztikus vita törne ki, amelyben azt a szerény kérdést kellene eldönteni: „Szeretem vagy nem szeretem?" De hát mi az, ami bennünk szeret vagy nem szeret? Valójában sohasem az Én: „Bennem valami szeret vagy nem szeret", és semmi több. Meneküljünk tehát a spiritualizmusmaterializmus álkérdésétől olyan messzire, amilyen messzire csak tudunk, mert nem lehetetlen, hogy ez valójában csupán allergia kérdése. A lényeg az, hogy megtudjuk: vajon az ember feltáratlan régióiban vannak-e finom szerkezetek, értelmét kiszélesítő erősítők, van-e ott valamilyen tökéletes felszerelés ahhoz, hogy meghódítsa és megértse a

495

világegyetemet, hogy meghódítsa és megértse önmagát, hogy felvállalja egész sorsát?

Bodhidarma, a zen buddhizmus megalapítója egy szép napon, meditáció közben elaludt (vagyis óvatlanul visszaesett a legtöbb emberre jellemző tudati állapotba). Annyira kétségbe ejtette e hibája, hogy levágta a szemhéját. A legenda szerint - amint a két szemhéj a földre esett, máris megszületett az első teacserje. Az ember szeméből az álmot kiűző tea virága jelképezi a bölcsek ébren maradási vágyát, ezért mondják, hogy „a tea íze meg a zen íze egyforma".

Az „éber állapot" fogalma éppolyan réginek látszik, mint az emberiség. Ez a legrégebbi vallásos szövegek kulcsa, és talán már a cro-magnoni ember is megpróbálta elérni ezt a harmadik állapotot. A radiokarbon kormeghatározás révén kiderült, hogy a dél-mexikói indiánok már több mint hatezer éve olyan gombaféléket fogyasztottak, amelyek hipervilágos állapotot váltottak ki. Mindig ugyanarról van szó, kinyitni azt a bizonyos harmadik szemet, túllépni a közönséges tudati állapoton, amelyben minden csupa ábránd, a mély álom meghosszabbítása. „Alvó, ébredj, ébredj!" A Bibliától a tündérmesékig, mindenütt ugyanaz az intelem.

Az ember mindenféle szertartásban kereste ezt az éber állapotot, táncokkal, dalokkal, önsanyargatással, koplalással, testi fenyítéssel, különféle kábítószerekkel stb. próbálkozott. Ha a modern ember felfogja, milyen fontos a tét - ami már nem várathat sokáig magára -, bizonyára más

496

V.

módszereket is talál. J. B. Olds amerikai tudós az agy elektronikus serkentését tervezi.115 Fred Hoyle angol csillagász116 azt javasolja, hogy a televízió képernyőjén figyeljük meg a csillogó képeket. H. G. Wells Amikor az üstökös eljő című szép könyvében elképzelte, hogy egy üstökössel összeütközvén a Föld légköre hipervilágos állapotot előidéző gázzal telik meg. Az ember végre átlépi azt a határt, amely az igazságot elválasztja az ábrándtól. Az igazi valóságra ébred. Egy szempillantás alatt minden gyakorlati, erkölcsi és szellemi gond megoldódik.

Ezt a „szupertudati" éberséget eddig, úgy látszik, csak a misztikusok kutatták. Ha lehetséges, minek kell tulajdonítani? A vallásosak isteni kegyelmet emlegetnek. Az okkultisták mágikus beavatottságot. Na és ha természeti

adottságról van szó?

A legújabb tudomány bizonyítja, hogy az egész agynak tekintélyes része még „ismeretlen térület". Olyan hatalmak székhelye, amelyekkel nem tudunk élni? Gépterem, amelynek működését nem ismerjük? Valamilyen közeli mutációra várakozó szerkezetek?

497

115 Az agy élvezeti központjai, a Scientific American 1956. okt. számában116 A The Black Cloud c. regényben. Az űrben, a csillagok közt lévő nagy fekete felhők az élet

magasabb rendű formáját képviselik. Ezek a szuperértelmek ébresztenék fel a földi embereket,

fénylő képeket lebocsátva, amelyek „éber tudati állapothoz" vezető kapcsolásokat hoznának

létre az agyban

Ráadásul ma már azt is tudjuk, hogy általában az ember még a legbonyolultabb intellektuális művelethez is csupán agya egytizedét használja. Képességeink legnagyobb része parlagon marad. Valószínűleg ezt jelképezi az elrejtett kincs időtlen idők óta élő legendája. Legalábbis ezt állítja Gray Walter angol tudós korunk egyik meghatározó művében, Az élő agyban. Egy másik művében117, amely anticipáció és megfigyelés, bölcselet és költészet keveréke, Walter azt állítja, hogy az emberi agy lehetőségeinek bizonyosan semmi sem szab határt, és hogy gondolatunk majd egyszer ugyanúgy fogja feltárni az időt, mint ahogyan most feltárjuk az űrt. Ezzel a látomásával Eric Temple Bell matematikushoz kapcsolódik, aki Az időmúlása című regénye hősét azzal a képességgel ruházza fel, hogy a kozmosz történetét átszelve

tud utazni.118

Maradjunk a tényéknél. A szuperéber állapot jelenségét a halhatatlan léleknek tulajdoníthatjuk. Ez a gondolat évmilliók óta rendelkezésünkre áll, csakhogy semmivel sem vitt előbbre bennünket e

498

117 Farther Outlook118 „Akkor felfedeztem, olyan eszközök révén, amelyeket csupán kevéssé ismerek, az.

események visszafordításának titkát. Olyan ez, mint az úszás. Ha egyszer elkaptuk a

mozdulatot, soha többé nem felejtjük el. De elsajátítása állandó gyakorlást igényel, és a szellem

vagy az izmok egyfajta akaratlan görcsbe rándulása szükséges hozzá. Bizonyos vagyok benne:

nincs ember, aki pontosan tudná, hogyan győzte le először az úszás nehézségét, és egészen

bizonyos, hogy maguk a legtudósabb látnokok sem tudják megmagyarázni másoknak a titkot,

hogyan kell visszafelé menni az időben."

Mint Fred Hoyle és mint sok más angol, amerikai vagy orosz tudós, Eric Temple Bell (John Taine álnéven)

fantasztikus esszéket vagy regényeket ír. Igazán ostoba az az olvasó, aki ezt csak a nagy szellemek

szórakozásának tekinti. Hiszen ez az egyetlen mód, hogy közrebocsássanak egynémely olyan igazságot,

amelyeket a hivatalos filozófia nem fogad el. Mint minden forradalom előtti időszakban, a jövő gondolatait suba

alatt közlik. 1960-ban a „science fiction" mű borítója a suba

V.

téren. De ha valóban nem tágítunk a tényektől, s arra a megállapításra szorítkozunk, hogy a szuperéber állapot fogalma az emberiség állandóan visszatérő vágya, az nem elegendő. Elvégre a vágy egészen más.

A kínzás elviselése, a matematikusok ihletett pillanatai, a jógik elektroencefalogramjaiból leszűrhető tények és más bizonyítékok súlya alatt el kell ismernünk, hogy az ember a köznapi éber tisztánlátáson kívül valamely más állapotba is el tud jutni. Erről az állapotról mindenki a tetszése szerinti feltevést választja, isteni kegy vagy a halhatatlan én ébersége. Tetszése szerint valamilyen „vad" úton szerzett tudományos magyarázatot is kereshet. Ne tessék megfeledkezni róla: nem vagyunk szcientisták. Csak semmit sem hagyunk figyelmen kívül a saját korunkból, hogy feltárhassuk az örök érvényűt.

A mi feltevésünk a következő:Az agyban általában az idegfluidum vezeti a

kapcsolatokat. Ami lassú tevékenység: néhány méter másodpercenként, az idegek felületén. Lehetséges, hogy bizonyos körülmények között valamilyen másfajta kapcsolat jön létre, de sokkal gyorsabb, mégpedig a fénysebességgel haladó elektromágneses hullám révén. így el tudnánk érni az elektronikus gépek rögzítésének és információcseréjének iszonyatos gyorsaságát. Semmilyen természeti törvény nem mond ellent egy ilyen jelenség létezésének. Ezeket a hullámokat nem lehetne az agyon kívülről észlelni. Ezt a feltevést sugalmaztuk az előző fejezetben.

Ha létezik ez az éber állapot, vajon miben nyilvánul meg? A költők és a hindu, arab,

499

keresztény stb. misztikusok leírásait nem gyűjtötték össze, és nem tanulmányozták módszeresen. Rendkívüli, hogy mindent számba vevő korunkban a rengetegféle szöveggyűjtemény közt egyetlenegy olyan sem szerepel, amelyik „az éber állapot szöveggyűjteménye" lehetne. Pedig ezek a leírások meggyőzőek, csak éppen nem elég világosak. Ha korszerű nyelven akarjuk megfogalmazni, mi játszódik le az éber állapotban, íme:

A gondolat rendesen mendegél, amint oly jól kimutatta Emilé Meyerson. A gondolkodás legtöbb eredménye alapjában véve egy-egy nyilvánvalósághoz vezető rendkívül lassú menet gyümölcse. A legcsodálatosabb matematikai felfedezések csak egyenlőségek. Váratlan egyenlőségek, de mégis csak egyenlőségek. A nagy Leonard Euler a matematikai gondolkodás felséges csúcsának tekintette a következő összefüggést:

eW+1=0.Ez az összefüggés, amely a valóságosat a

képzeletbelivel párosítja, és a természetes logaritmusok alapja, nyilvánvaló. De amint egy „szakos" osztály diákjának elmagyarázzák, nem mulasztja el megjegyezni, hogy valóban, „majd kiszúrja az ember szemét". Miért volt szükség annyi fejtörésre soksok éven át, hogy egy ilyen nyilvánvaló tényig eljussunk?

A fizikában a részecskék hullámmozgásának felfedezése adta meg a kulcsot a modern korhoz. Es itt is nyilvánvaló a dolog. Einstein azt írta: az energia egyenlő mc2-tel; az m a fény tömege, a c a sebessége. Mégpedig 1905-ben. 1900-ban Planck

500

V.

azt írta: az energia egyenlő hf-fel; a h állandó, az f a rezgésszám. 1923-ig kellett várni, míg Louis de Broglie, ez a kivételes zseni rájött, hogy a kettő közé egyenlőségjelet tegyen és leírja:

hf=mc2.A gondolat cammog, még a legnagyobb

szellemek esetében is. Nem tud úrrá lenni a tárgyon.

Még egy példa: a XVIII. század-végétől azt tanítják, hogy a tömeg egyszerre jelenik meg a kinetikus energia képletében (e: 1/2mv2) és Newton nehézkedési törvényében (két tömeg vonzási ereje a távolság négyzetével fordítottan arányos).

Miért kell megvárnunk, amíg Einstein rádöbben, hogy a tömeg szónak mind a két klasszikus képletben ugyanaz a jelentése? Mindjárt következik belőle a relativitás. Miért csak ez az egyetlen szellem észlelte ezt az intelligencia történetében? És miért nem észlelte rögtön, miért kellett hozzá tízesztendős vad kutatás? Mert gondolkozásunk egyetlen térkép, egyetlen, újra meg újra kezdődő ösvényén

s

halad. És valószínűleg az újításokat elfelejtik, azután újra felfedezik.

Mégis úgy látszik, lehetséges, hogy a szellem az ösvény fölé emelkedjék, s ne bandukoljon, hanem repüljön, mint a madár vagy a repülőgép, és teljes képet kapjon. Ezt nevezik a misztikusok „éber állapotnak".

Vajon egy vagy többféle éber állapot létezik? Minden jel arra vall, hogy több állapot létezik, mint ahogyan több repülési, magasság is. „Az első fokozatot nevezzük zseninek. A többieket nem

501

ismeri és legendának tartja a tömeg. Trója is legenda volt mindaddig, amíg az ásatások fel nem tárták, hogy valóban létezett,"

Ha az emberben megvan a fizikai lehetőség, hogy elérje ezt vagy ezeket az éber állapotokat, élete fő célja csakis az lehet, hogy felkutassa e lehetőség eszközeit. Ha agyamban megvannak a szükséges gépek, ha ez az egész nem csupán vallásos vagy misztikus találgatózás, ha ez az egész nemcsak „kegyelem", nemcsak „mágikus beavatottság", hanem meghatározott technika, meghatározott belső és külső magatartásforma, amely képes lehet rá, hogy elindítsa ezeket a gépeket, akkor belátom, hogy egyetlen vágyamnak, legfőbb feladatomnak az éber állapot elérésének, a száguldó szellem elsajátításának kell lennie.

Az emberek nem azért nem összpontosítják minden erejüket erre a kutatásra, mert „könnyelműek" vagy „rosszak". Ez nem erkölcsi kérdés. Ebben _ az ügyben semmire sem megyünk holmi kis jóakarattal, holmi kis erőfeszítéssel. Lehet, hogy agyunk magasrendű szerkezetei csak akkor használhatók, ha maga az egész (egyéni, kollektív) élet is szerkezet, az egészet úgy kell tekinteni és végigélni, mint az érintkezés megteremtését.

Az embernek azonban nem lehet az egyetlen célja az éber állapot elérése, mert a társadalmi élet nehézségei, a fennmaradás anyagi feltételeinek biztosítása miatt nincs szabad ideje efféle foglalatosságra. Nemcsak kenyérrel él az ember, de napjainkig civilizációnk még azt sem tudott mindenkinek nyújtani.

502

V.

Amilyen mértékben a műszaki fejlődés lehetővé teszi, hogy az ember fellélegezzen, a „harmadik állapot", az éberség, a hipervilágos tudat kutatása lép egyéb vágyak helyébe. Végül is az emberi jogok közé fogják sorolni az erre irányuló kutatásban való részvételt. A következő forradalom lélektani lesz.

Képzeljük el, hogy a neander-völgyi ember valamilyen csoda folytán a princetoni Élenjáró Kutatások Intézetébe kerülne. Ott állna Oppenheimer doktorral szemben, körülbelül olyan helyzetben, mint amilyenbe mi kerülnénk egy valóban éber emberrel szemben, olyan emberrel, akinek a gondolatai nem cammognának, hanem három, négy vagy n dimenzióban mozognának.

Fizikailag lehetségesnek látszik, hogy ilyen emberré váljunk. Agyunkban elég sejt, elég kapcsolási változat van hozzá. De nehezen tudjuk elképzelni, mit láthatna és mit érthetne meg egy ilyen szellem.

Az alkimista legenda szerint a tégelyben lévő anyag kezelése olyasmit válthat ki, amit a modernek kisugárzásnak vagy erőtérnek neveznének. Ez a kisugárzás megváltoztatná az adeptus minden sejtjét, és valóban éber emberré avatná, olyan emberré, aki „egyszerre lenne az egyik meg a másik oldalon, szóval élne".

Kérem, tegyük fel, hogy elfogadjuk ezt a messzemenően nem euklideszi pszichológiát. Tegyük fel, hogy 1960-ban egy napon embertársunk -ugyanolyan, mint mi -meghatározott módon kezeli az anyagot és az energiát, és hipp-hopp, teljesen megváltozik, vagyis „éber" lesz. 1955-ben Singleton professzor

503

a genfi atomkonferencia folyosóján olyan szegfűt mutatott a barátainak, amelyet a brookhaveni nagy atomreaktor sugárzási területén ültetett. Eredetileg fehér volt. Mostanra azonban lilásvörös, eddig ismeretlen fajtává változott. Minden sejtje módosult, és hajtatással vagy szaporítással új állapotában fog tovább élni. így lesz az emberünkkel is. Felsőbbrendű nálunk. Gondolata nem jár, hanem repül. Ha másképpen sajátítja el mindazt, amit tudunk, ki-ki a maga mesterségében, vagy egyszerűen minden lehetséges kapcsolást végrehajt az emberi tudomány eredményei közt, az érettségi tankönyvek vagy a Sorbonne előadásai alapján, olyan fogalmakat alkothat magának, amelyek éppolyan érthetetlenek nekünk, mint amilyen a kromoszóma lett volna Voltaire-nek vagy a neutrínó Leibniznek. Egy ilyen embernek egyáltalán nem lenne érdeke szóba állni velünk, nem akarna hencegni azzal, hogy megpróbálja elmagyarázni nekünk a fény rejtélyeit vagy a gének titkát. Valéry sem a La Semaine de Suzette-ben közölte gondolatait. Ez az ember az emberiség felett és mellett helyezkedne el. Csak olyanokkal tudna hasznos beszélgetést folytatni, akik ugyanolyan szelleműek, mint ő. Erről elábrándozhatunk egy kicsit.

Az is elképzelhető, hogy a különféle beavatási hagyományok a más bolygók szellemeivel való érintkezésből származnak. Elképzelhető, hogy az éber ember nem ismer határokat sem időben, sem térben, és hogy más lakott világokkal érintkezésbe tud lépni - ami különben megmagyarázná, hogy

504

V.

eddig miért nem látogattak meg bennünket odakintről.

s

Ábrándozhatunk. Feltéve, amint Haldane figyelmeztet rá, hogy nem feledkezünk meg róla: ezek az álmok valószínűleg nem olyan fantasztikusak, mint a valóság.

Es most olvassanak el három igaz történetet. Példázatnak szánjuk őket. A példázat természetesen még nem bizonyíték. A három történet olvastán azonban arra gondolunk, hogy van másféle tudati állapot is, mint amilyeneket a hivatalos pszichológia elismer. A zseni fogalma olyan homályos, hogy nem felel meg. Nem a misztikusok életéből és műveiből választottuk példáinkat, ami persze könnyebb és talán hatásosabb lett volna. Ahhoz azonban ragaszkodunk, hogy a kérdést mindenféle egyházat mellőzve közelítsük meg, puszta kézzel, mint becsületes barbárok...

505

HÁROM PÉLDÁZATÉRTÉKŰ TÖRTÉNET

A szűz agyú matematikus története - A legmeghökkentőbb látóember története - A jövő tudósának törtéhete, aki 1750-ben élt

Ramanujan

1887 elején, egy szép napon egy Madrasz környéki brahmin elmegy Namagiri istennő templomába. A brahmin immár sok-sok hónapja férjhez adta a lányát, és a frigy terméketlen maradt. Fohászkodik Namagiri istennőhöz, tenné termékennyé a házasokat! Namagiri teljesíti a kérést. December 22-én fiuk születik, aki a Srinivása Ramanujan Aljángar névre fog hallgatni. Előző este az istennő megjelent az anya előtt, jelezte neki, hogy rendkívüli gyermeke lesz.

Ötéves korában iskolába adják. Értelmi képessége azonnal szembeötlik. Mintha már tudná azt, amit tanítanak neki. A Kumbakonan líceum ösztöndíjat ad neki, a fiú mind társai, mind tanárai bámulatát kivívja. Tizenöt esztendős. Egyik barátja azt ajánlja neki, kölcsönözze ki a helyi könyvtárból az A Synopsis of Elementary Results in Pure an AppliedMathematics c. könyvet. A két kötetben megjelent jegyzéket George Shoobridge cambridge-i professzor szerkesztette. Körülbelül 6000 matematikai tétel összefoglalása és levezetés nélküli meghatározása van benne. Fantasztikus hatással van a hindu ifjú szellemére. Ramanujan agya hirtelen előttünk teljesen érthetetlen

506

VI.

módon kezd működni. Minden meghatározást levezet. Előbb a geometriával végez, azután belevág az algebrába. Ramanujan később azt meséli majd, hogy Namagiri istennő jelent meg előtte, s ő magyarázta el neki a legnehezebb számításokat. Tizenhat éves korában megbukik a vizsgáin, mert még mindig gyatrán tud angolul, megvonják tőle az ösztöndíjat. Segédkönyvek nélkül, egyedül folytatja matematikai kutatásait. Először is elsajátít minden tudnivalót, ami ezen a téren 1880-ban tudható. Sutba dobhatja Shoobridge professzor munkáját, ő sokkal többre hivatott. Hiszen egymaga újraalkotta, azután túl is haladta a civilizáció matematikai eredményeit, méghozzá egy korántsem tökéletes jegyzék alapján. Az emberi gondolkodás történetében nem ismeretes ehhez hasonló példa. Még jnaga Galois sem egyedül tanult. A Műszaki Főiskolán végezte tanulmányait, az ő korában ez az intézmény volt a világ legkiválóbb matematikai központja. Több ezer műhöz hozzájuthatott. Elsőrangú tudósokkal állt kapcsolatban. Soha emberi szellem nem emelkedett ilyen magasságba ilyen elenyésző segítséggel.

1909-ben, néhány évi magányos tanulás és nyomor után Ramanujan megházasodott. Munkát keres. Egy helyi adószedőhöz, Ramacsandra Raó-hoz, a matematika felvilágosult kedvelőjéhez ajánlják be. Így meséli el nekünk beszélgetésüket:

„Alacsony, ápolatlan, borostás kis ember jött be a szobámba, a hóna alatt agyonhasznált jegyzetfüzetet szorongatott; életemben nem láttam olyan szemet, mint az övé. Olyan felfedezésekről beszélt, amelyek messze felülmúlták az én tudásomat. Megkérdeztem, mit tehetek érte. Azt mondta, csak annyit kér, amiből fenn tudja tartani magát, mert szeretné folytatni a kutatásait."

Ramacsandra Rao szerény kegydíjat folyósít néki. Ramanujan azonban túlságosan büszke. Végre találnak neki állást: a madraszi kikötőben egy kisszerű könyvelői helyet.

507

1913-ban rábeszélik, hogy újon a nagy angol matematikusnak, G. H. Hardynak, aki akkor Cambridge-ben volt tanár. ír neki, és elküldi azt a 120 mértani tételt, amelyet ő vezetett le. Hardy később azt írta:

„Ezeket a jegyzeteket csakis a legnagyobb kaliberű matematikus írhatta. A legtehetségesebb agyrabló, semminemű tréfacsináló sem tudott volna felfogni ilyen magas szintű absztrakciókat." Azonnal felkéri Ramanujant, utazzon Cambridge-be. Az anya azonban vallási okokból

s

nem egyezik bele. Újfent Namagiri istennő oldja meg a kérdést. Megjelenik az öreg hölgynek, meggyőzi, hogy a fia nyugodtan Európába utazhat, nem fenyegeti veszély a lelkét, az álomban még azt is megmutatja az asszonynak, mint ül Ramanujan a cambridge-i nagy amfiteátrumban, az őt csodáló angolok közt.

1913 végén a hindu hajóra száll. Öt éven át dolgozik, és csodás fejlődést hoz a matematikában. Beválasztják az angol Tudományos Akadémiába, kinevezik Cambridge-be, a Trinity College-ba tanárnak. 1918-ban megbetegszik. Tébécés. Hazamegy Indiába, és harminckét esztendősen meghal.

Aki közeli kapcsolatba került vele, mind kellemes emléket őriz róla. Csak a számok világában élt. Hardy meglátogatta a kórházban, és elmesélte neki, hogy taxin érkezett. Ramanujan megkérdezte tőle a kocsi számát: 1729.

- Milyen szép szám! - lelkendezett. - A legkisebb, amelyik kétszer két szám köbének az összege!

Való igaz, 1729 egyenlő 10 a köbön meg 9 a köbön, és 12 a köbön meg 1 a köbön. Hardynak fél évébe került, mire bebizonyította, hogy a tétel igaz, és a negyedik hatványra vonatkozó tétel a mai napig nincs meg.

Ramanujan története egész egyszerűen hihetetlen. Pedig szóról szóra igaz. Nem lehet csak úgy egyszerűen napirendre térni Ramanujan felfedezéseinek természetén. A számok és különösen a „prímszámok" világában ezek a legelvontabb rejtélyek.

508

VI.

Nagyon keveset tudunk arról, mi foglalkoztatta a matematikán kívül Ramanujant. A művészettel, irodalommal nem nagyon törődött. De szenvedélyesen érdekelték a különös dolgok. Cambridge-ben kis könyvtárat gyűjtött magának, és cédulázott mindenféle józan ésszel fel nem fogható, különös jelenséget.

Cayce

Edgar Cayce 1945. január 5-én halt meg, magával vitte a sírba azt a titkot, amelyet ő maga sem fejtett meg soha, és amely egész életében félelemmel töltötte el. Virginia Beachben az Edgar Cayce Alapítvány, amelyben orvosok és pszichológusok tevékenykednek, folyamatosan dolgozza fel az irattartókat. 1958-tól kezdve Amerikában a hatodik érzékről folytatott kutatásokra jelentős összegeket szánnak. Arra gondolnak ugyanis, milyen nagy szolgálatokat tehetne katonai téren a telepátia meg az előérzet képességével megáldott ember. A legtisztább, legnyilvánvalóbb és legelképesztőbb a látók esetei közül Cayce-é119.

A kis Edgar Cayce nagyon beteg volt. A vidéki orvos ott ült az ágya mellett. Tehetetlen volt, nem tudta kihozni a fiúcskát a kómából. Egyszer csak váratlanul világosan és nyugodtan csendült meg Edgar hangja. Pedig aludt.

- Megmondom, mi a bajom. Egy baseball-labda telibe találta a hátgerincemet. Különleges borogatást kell csinálni, és a nyakam tövére kell tenni. -És a fiúcska ugyanezen a hangon elsorolta, milyen növényeket kell összekeverni és elkészíteni. - De gyorsan, mert az agyam is károsodhat.

Minden eshetőségre, engedelmeskedtek neki. Estére lement a láza. Másnap Edgár felkelt, frissen, mintha mi sem történt volna. Semmire sem emlékezett. A legtöbb növényt nem ismerte azok közül, amelyeket felsorolt.

Így kezdődik az orvostudomány egyik legmeglepőbb története. Cayce teljesen tanulatlan kentuckyi parasztember volt, nem szívesen élt képességével,

509

örökké siránkozott, hogy „nem olyan, mint a többiek". Hipnotikus álmában több mint tizenötezer beteget gyógyított meg, s ezt hivatalosan is elismerik.

Egyik nagybátyjának a farmján mezőgazdasági munkás, azután egy hopkinsville-i könyvesbolt ügynöke, végül egy kis fényképészeti szaküzlet tulajdonosa, ahol nyugodtan szeretné élni a kis életét, de akarata ellenére kuruzslással is foglalkozik. Gyerekkori barátja, Al Layne és menyasszonya, Gertrude minden erejét latba veti, hogy meggyőzze. Egyáltalán nem a hírnév kedvéért, hanem mert nincs joga önmagának kisajátítani tudását és megtagadni a bajbajutottak megsegítését. Al Layne

csenevész férfi, mindig fáj valamije. Vonszolja magát. Cayce végre hajlandó álomba merülni: elmondja az alapbetegségeket, elsorolja a gyógymódokat. Ébredés után:

- De hát ez lehetetlen, a felét se ismerem azoknak a szavaknak, amiket felírtál. Ne vedd be ezeket a szereket, nagyon veszélyes! Nem is konyítok hozzá, ez az egész csak mágia!

Nem hajlandó újra találkozni Allel, bezárkózik a fotóboltjába. Egy hét múlva Al erőszakkal betör hozzá: soha életében nem volt ilyen jól. A kisváros lázba jön, mindenki tanácsot akar kérni.

- Attól, hogy beszélek álmomban, még nem tudom meggyógyítani az embereket.

De végül is rááll. Azzal a feltétellel, hogy nem akarja látni a betegeket, mert hátha ítéletét befolyásolja az ismeretség. Azzal a feltétellel, hogy orvosok legyenek jelen a szeánszokon. Azzal a feltétellel, hogy egyetlen fillért sem fogad el, sőt a legcsekélyebb ajándékot sem.

A hipnotikus álomban született diagnózisok és receptek olyan pontosak és olyan világosak, hogy az orvosok meg vannak győződve róla: kuruzsló-nak álcázott kartársról van szó. Cayce napi két vizsgálatnál többet nem vállal. Nem mintha attól félne, hogy elfárad: nagyon is frissen ébred ezekből az álmokból. Hanem

510

119 Vö. Yoseph Millard könyvét Cayce-ról, valamint John W. Campbell tanulmányát az Astounding S. F. 1957.

márciusi számában és Thomas Sugrue: Edgar Cayce DellBookját

VI.

mert fényképész akar maradni. Egyáltalán nem akar orvosi tudásra szert tenni. Nem olvas, parasztgyerek marad, aki csak valami silány bizonyítvánnyal rendelkezik. Továbbra is lázad különös képessége ellen. De amint elhatározza, hogy nem áll többé kötélnek, elveszti a hangját.

Egy amerikai vasútmágnás, James Andrews keresi fel. Hipnózisban előír neki néhány szert, többek között muskátzsályavizet. Ezt a gyógyszert sehol sem találják. Andrews hirdetéseket közöltet az orvosi lapokban, semmi eredmény. Egy másik szeánsz alkalmával Cayce lediktálja a víz rettentően bonyolult összetételét. Ekkor Andrews egy párizsi orvostól kap választ: ennek a franciának az édesapja, aki szintén orvos volt, készítette a zsályavizet, de már ötven éve abbahagyta alkalmazását. Ugyanaz az összetétel, mint amit a kis fényképész „megálmodott".

A helyi orvosszakszervezet titkárát, John Blakburnt izgatja a Cayce-eset. Háromtagú bizottságot hív össze, amely részt vesz minden szeánszon, mindenki megdöbben. Az amerikai szakszervezet elismeri Cayce képességeit, és hivatalosan felhatalmazza, hogy „lélektani rendelést" tartson.

Cayce megnősült. Van egy nyolcéves fia, Hugh Lynn. A gyerek gyufával játszik, és felrobbant egy adag magnéziumot. A szakorvosok hamarosan bekövetkező vakságot jósolnak, és azt javasolják, hogy távolítsák el az egyik szemet. Cayce borzadva merül hipnotikus álomba. S álmában tiltakozik az eltávolítás ellen, két héten át csersavval átitatott kötés alkalmazását ajánlja. A szakorvosok őrültnek tartják. Cayce-t pedig a legszörnyűbb lelkifurdalás gyötri, de nem mer szembeszállni hangjaival. Két hét múltán Hugh Lynn meggyógyul.

Egyik rendelése után nem ébred fel, hanem sorban lediktál négy nagyon világos receptet. Nem tudni, kinek szánja őket: ugyanis negyvennyolc órás előnyben vannak négy beteggel szemben, akik fel fogják keresni.

511

Egyik rendelésén Codironnak nevezett gyógyszert ír elő, és megmondja a chicagói gyártólaboratórium címét is. Odatelefonálnak:

- Honnan tudnak önök a Codironról? Még nincs forgalomban. Most határoztuk meg a pontos összetételét, és most kereszteltük el.

Cayce-t gyógyíthatatlan betegség támadta meg, egyedül ő tudta, mi a baja, az előre meghatározott napon és órában halt meg:

- Délután öt órakor végérvényesen meggyógyulok. Amit ő úgy értett, kigyógyul abból, „hogy más, mint a

többiek".Amikor álmában arról faggatták, hogyan csinálja,

amit csinál, kijelentette (természetesen, mint máskor, erre sem emlékezett ébredése után), hogy képes minden élő ember agyával kapcsolatba lépni, és azokat az adatokat, amelyek ezekben az agyakban tárolódnak vagy magukat az agyakat fel tudja használni a nála jelentkező betegek kórisméjének és kezelésének meghatározására. Talán valamilyen másfajta intelligencia lépett működésbe ilyenkor Cayce-ban és az emberiség minden ismeretét felhasználta, ahogyan, mondjuk, egy könyvtárat használunk, csak szinte azonnal vagy legalább a fény vagy az elektromágnesesség sebességével. Edgár Cayce esetére azonban a világon semmiféle magyarázatot nem tudunk adni. Annyit tudunk teljes bizonyossággal, hogy egy kisvárosi fényképész, aki nem volt sem érdeklődő, sem művelt, tetszése szerint olyan állapotba tudott kerülni, amelyben szelleme úgy működött, mint egy zseniális orvosé, helyesebben, mint minden orvos agya együttvéve.

Boscovitsch

A tudományos-fantasztikus irodalom egyik témája: ha a relativistáknak igazuk van, és mi négydimenziós világban élünk, és képesek vagyunk ezt tudatosítani magunkban, akkor az úgynevezett józan ész megáll. Az

512

VI.

anticipációs szerzők megpróbálnak tér-idő fogalomrendszerben gondolkodni Az ő erőfeszítéseiknek felelnek meg a nagy fizikusok-matematikusok kutatásai és elméleti meghatározásai. De vajon az ember képes-e négy dimenzióban gondolkodni? Ahhoz másfajta lelki adottságok kellenének. Vajon ezek az adottságok majd csak az ember utáni emberben, vagyis a legközelebbi mutációban lesznek meg? És vajon ez az ember utáni ember már köztünk van? A képzelet regényírói azt állítják, hogy igen. De sem Van Vogt gyönyörű fantasztikus könyvében, a Slanban, sem Sturgeon Több, mint emberi című látomásában nem mert olyan csodás személyiséget elképzelni, mint amilyen Roger Boscovitchvolt.

Mutáns? Időutas? Földön kívüli rejtőzött volna ebben a titokzatos szerb férfiúban?

Boscovitch állítólag 1711-ben született Dubrovnikban: legalábbis ezt mondta, amikor tizennégy évesen mint szabadhallgató beiratkozott a római jezsuita kollégiumba. Tanult matematikát, csillagászatot és teológiát. 1728-ban, amikor letöltötte a noviciátusát, belépett a jezsuita rendbe. 1736-ban tanulmányt közöl a napfoltokról. 1740-ben matematikát tanít a Collegium Remanumban, azután a pápaság tudományos tanácsadója lesz. Csillagdát alapít, belevág a Pontini-mocsarak kiszárításába, megjavítja a Szent Péter-dómot, két szélességi fokon - Róma és Rimini közt -leméri a délkört. Azután feltárja Európa és Ázsia különböző vidékeit, és ásatásokat folytat azon a helyen, ahol

Schliemann később felfedezi Tróját. 1760. június 26-án beválasztják az Angol Tudományos Akadémiába, és ebből az alkalomból hosszú, latin nyelvű költeményt ad ki a Napon és a Holdon láthatójelenségekről, a kortársak így minősítették: „Newton tudománya Vergilius szájából. „ A kor legnagyobb tudósai fogadják, nagyon fontos levelezést folytat Johnson doktorral és Voltaire-rel. 1763-

513

ban felajánlják neki a francia állampolgárságot. Párizsban, ahol 1783-ig marad, a Királyi Tengerészeméi az optikai felszerelések osztályának élére teszik. Lalande a legnagyobb élő tudósként tiszteli. D'Alembert és Laplace megrémül úttörő gondolataitól. 1785-ben Bassanóba vonul vissza, és összes művei kiadásával foglalatoskodik. 1787-ben hal meg Milánóban.

Nemrégiben tanulmányozták át újra a jugoszláv kormány javaslatára Boscovitch életművét, különös tekintettel Theoria philosophiae naturális redacta ad unicam legén virium in natura existentium című munkájára, amely 1785-ben jelent meg Bécsben. Az eset meglepetést keltett. Allan Lindsay Mackay számolt be a műről a New Scientist 1958. március 6-i számában, és leszögezte, hogy ez a XX. századi szellemű férfiú kénytelen volt a XVIII. században élni.

s

Ugy látszik, Boscovitch nemcsak a saját korának tudományánál volt előbbre, hanem a mi tudományunknál is. Azt szorgalmazza ugyanis, hogy az egész világegyetemet egységes elméletbe kell foglalni, általános érvényű és egyetlen egyenletet feltételez, amelybe belefér a mechanika, a fizika, a kémia, a biológia, sőt még a pszichológia is. E szerint az elmélet szerint az anyag, a tér és az idő nem bontható a végtelenségig, minden pontokból, szemcsékből áll. Ami Jean Charon és Heisenberg mostani munkáit idézi, de Boscovitch továbbmegy náluk. Éppúgy sikerül tisztáznia a fényt, mint a mágnesességet, az elektromosságot és a vegyészet minden jelenségét, amely az ő korában ismeretes volt, vagy éppen azóta fedezték fel, vagy még ezután fogják. Megtalálható nála a kvantum, a hullámmechanika, a nukleonokból álló atom. L. L. Whyte tudománytörténész állítja, hogy Boscovitch legalább két évszázaddal meghaladta korát, és valójában nem is érthetjük meg csak akkor, amikor majd végre egyesítjük a relativitást és kvantumfizikát. Ugy vélik, hogy 1987-ben, feltételezett születési évének kétszázadik

514

VI.

évfordulójára talán megfelelő módon tudják értékelni életművét.

Erre a csodálatos esetre sincs eddig még semmiféle magyarázat. Jelenleg két életműkiadása is készül, az egyik szerbül, a másik angolul. A Boscovitch és Voltaire közti, már kiadott levelezésben (Bestermann-gyűjtemény) több más modern gondolat közt ilyeneket találunk:

- nemzetközi geofizikai év megrendezése;- a maláriát szúnyog terjeszti;

- a kaucsuk felhasználási lehetőségei (ezt az ötletet La Condamine, Boscovitch jezsuita barátja valósította meg);- a mi Naprendszerünkön kívüli csillagok körül létező bolygók;- a pszichikum helyének meghatározása lehetetlen a test ilyen vagy olyan helyén;- a „kvantum" megmaradása a világ mozgásában, ami megegyezik Planck 1958-ban meghatározott állandójával.

Boscovitch rendkívül nagy fontosságot tulajdonít az alkímiának, és pontosan, tudományos nyelven fogalmazza meg az alkimista nyelvet. Ugy véli például, hogy a négy elem - föld, víz, tűz és levegő - semmi másban nem különbözik, mint az őket alkotó tömeg és súly nélküli részecskék sajátos elrendeződésében, ami egybevág az egyetemes egyenlettel kapcsolatos modern kutatásokkal.

És ami legalább ilyen észbontó Boscovitchnál: a természeti katasztrófák tanulmányozása. Ebben már megtaláljuk Willard Gibbs amerikai tudós XIX. századi feltevését a mechanikai statisztikáról, amit csak a XX. században fogadtak el. Megtalálhatjuk nála (a XVIII. században teljesen ismeretlen) radioaktivitás korszerű magyarázatát, amelyet szerinte a természeti törvények alóli kivételsorozatok okoznak: mi ezt „a valószínűség határait átlépő statisztikának" nevezzük.

Vajon miért nem volt nagyobb hatással ez a rendkívüli életmű a modern gondolkodásra? Mert az első

515

világháború végéig a kutatásokban hangadó német bölcselők és tudósok az egybefüggő szerkezetek mellett kardoskodtak, Boscovitch elméletei viszont főképp a diszkontinuitáson alapszanak. Azonkívül részben azért, mert a kóbor Boscovitch meglehetősen szétszórt életművet hagyott maga után, részben pedig mert a legtöbb műve egy állandóan változó országból ered, s így módszeres könyvtári és történeti kutatásukat csak nagyon későn kezdték el. Ha minden írását össze tudják gyűjteni, ha kortársai vallomásait összeszedik és elemzik, milyen különös, nyugtalanító, felkavaró alak rajzolódik ki előttünk!

516

VII.

ELLENTMONDÁSOK ÉS FELTEVÉSEK AZ ÉBEREMBERRŐL

Miért okoz csalódást három történetünk az olvasónak? - Semmi komolyat nem tudunk a levitációról, a halhatatlanságról stb. - Az ember mégis meg van áldva a mindenütt jelen valóság adottságával, a távolbalátással stb. -Mit nevez ön gépnek? - Hogyan születhetett volna meg az első éber ember? - Mesés, de józan álom az eltűnt civilizációkról - A párduc megdicsőülése -Isten írása

Az esetek világosak. Mégis csalódást okozhatnak. Mert a legtöbb ember jobban szereti a képeket a tényéknél. A vízen járás a mozgás leigázásának képe; a Nap megállítása az idő legyőzése. A mozgás leigázása, az idő legyőzése talán valóságos tény, lehetséges tény a megváltozott tudaton, a rendkívüli módon felgyorsult szellemen belül. És ezek a tények minden bizonnyal ezernyi komoly következménnyel járhatnak az érzékelhető valóságban: a technikában, a tudományban, a művészetben. De ha egy másfajta tudati állapot szóba kerül, a legtöbb ember vízen járó, napmegállító, faljáró vagy nyolcvanévesen húsznak látszó embert szeretne látni. Ahhoz, hogy hinni kezdjenek az éber szellem lehetőségében, arra várnak, hogy értelmüknek a képeknek és legendáknak hitelt adó, gyerekes része felmentést és kielégülést nyerjen.

517

És van valami más is. Ha szóba kerül Ramanujan, Cayce vagy Boscovitch esete, senki nem hajlandó arra gondolni, hogy ezek más szellemek. Csak annyit hajlandók elfogadni, hogy ezeknek a miénkhez hasonló szellemeknek előjoga volt a „magasabbra jutás", és hogy „odafenn" valamely ismereteket szereztek. Mintha valahol a világegyetemben létezne az orvostudománynak, a matematikának, a költészetnek vagy a fizikának egyfajta kiegészítő lerakata, s a legnagyobb magasságokat elérő bajnokok onnan merítenének. Mert ez a képtelen látomás megnyugtató.

Ezzel szemben mi úgy véljük, hogy Ramanujan, Cayce,Boscovitch köztünk maradt (hová is ment volna?), derendkívüli sebességgel működött.

Nemszínvonalkülönbségről, hanem sebességkülönbségről van szó. Ugyanez a véleményünk a legnagyobb misztikus szellemekről. A csoda a gyorsulásban rejlik, a magfizikában éppúgy, mint a pszichológiában. Ugy hisszük, hogy a harmadik tudati állapot, más néven az éber állapot tanulmányozásánál ebből a fogalomból kell kiindulni.

Ha viszont lehetséges ez az éber állapot, és ha nem valamilyen égi adomány, nem valamely isteni kegy, hanem eleve az agy és a test felszereléséhez tartozott, ha működésbe lép ez a felszerelés, nem módosíthatja-e az értelmünkön kívül más képességünket is? Ha az éber állapot valamiféle felsőbbrendű idegrendszer tulajdonsága, felserkentése az egész testre hathat, különleges képességekkel gyarapítva bennünket. Minden

518

VII.

hagyomány különféle képességeket tulajdonít az éber állapotnak: halhatatlanság, levitáció, mozgásátvitel stb. De ezek a képességek vajon nem azt jelzik-e, amire a szellem képes, ha az ismeretek terén alapvető változáson esik át? Vagy csakugyan léteznek ezek a jelenségek? Állítólag volt néhány valószínűsíthető levitáció1§. Ami a halhatatlanságot illeti, nem derítettünk fényt a Fulcanelli-esetre. Ez a legbizonyosabb, amit mondhatunk róla. Semmiféle tapasztalati bizonyítékkal nem tudunk szolgálni. És végtére is be merjük vallani, hogy ez a kérdés csak igazán mérsékelten érdekel bennünket. Mi nem a furcsaságot, hanem a fantasztikumot kutatjuk. A hétköznapitól elütő képességek kérdését egyébként más oldalról is megközelíthetjük. Korántsem a kartéziánus logika szemszögéből (amelyet Descartes, ha ma élne, undorral elvetne), hanem a mai nyitott tudomány szemszögéből. Igyekszünk a dolgokat olyan idegen szemével nézni, aki kívülről jön és, mondjuk, leszáll a bolygónkon: létezik a levitáció, létezik a távolbalátás, az emberben megvan a megsokszorozódás adottsága, az ember az egyetemes energia birtokában van. És mindez nem természeti adottság: az emberi szellem alkotása. Ez a megjegyzés gyerekesnek tetszhet: pedig felrázó. Az a gyerekes, hogy mindent arra vezetünk vissza, hogy az ember egyedül van. A magányos ember nem sokszorozódhat meg, nem lebeg, nem lát távolba stb. Valójában ezek a képességek nem egyéniek, hanem az emberi társadaloméi. De talán az egyén fogalma a gyerekes, és a hagyomány az összes legendájával

1Lásd R. P. Olivier Leroy: La Lévitation. Éd. du Cerf., Párizs

519

együtt az emberiség egészéről, az emberi jelenség nevében szól...

- Nem gondolja komolyan! Mit fecseg itt nekünk gépekről?! Egybehangzóan így háborognak a Descartes-ra esküvő racionalisták és a „hagyományra" esküvő okkultisták. De hát mit nevezünk gépnek? Ezt a kérdést is másképpen kellene kezelni.

Gépnek nevezhető néhány sor, tintával a pergamenre róva? Márpedig a nyomtatott áramkör technikája, amelyet a korszerű elektronika nagyban alkalmaz, lehetővé teszi grafitot, illetve rezet tartalmazó tintával írott vonalakból álló jelfogó előállítását.

Vajon a drágakő gép-e? Nem, feleli a kórus. Pedig a drágakő kristályszerkezete bonyolult gép, s a gyémántot az atomsugárzás kimutatására használják. A mesterséges kristályok, a tranzisztorok egyformán helyettesítik a villanylámpát, a transzformátort, a feszültség emelésére szolgáló forgótranszformátort stb.

Az emberi szellem a legfinomabb és leghatásosabb műszaki alkotásokban mind egyszerűbb eszközöket alkalmaz.

- Játék a szavakkal - háborog az okkultista. - Én mindenfajta segédeszköz nélkül beszélek az emberi szellem megnyilvánulásairól.

Bizony ő az, aki játszik a szavakkal.Soha senki sem rögzítette az emberi szellem

egyetlen megnyilvánulását sem úgy, hogy gépet ne használt volna. Az „önmagában létező szellem" veszedelmes képzelgés. A működésben lévő emberi szellem bonyolult gépezetet használ, amely hárommilliárd éves fejlődés során tökéletesedett: az emberi testet. És ez a test soha sincs egyedül,

520

VII.

nem létezik egyedül: ezernyi anyagi és energetikus szál köti a földhöz és az egész kozmoszhoz.

Nem tudunk mindent a testről. Nem tudunk mindent a világegyetemmel való kapcsolatáról. Senki sem tudná megmondani, melyek az emberi gépezet határai, és hogyan tudná használni ezt a gépezetet egy lehetőségei maximumát bevető szellem.

Egyáltalán nem ismerjük a testünk mélységeiben, a körülöttünk, a Földön, a Föld körül, a tágas kozmoszban munkáló erőket. Senki sem tudja, melyek azok a még nem is sejtett, de talán karnyújtásnyira lévő egyszerű természeti erők, amelyeket az éber tudatú ember, aki közvetlenebbül tudja felfogni a dolgokat, mint a mi lineáris értelmünk, használhatna.

Egyszerű természeti erők. Próbáljuk megint a kívülről jövő barbár és éles szemével nézni a dolgokat! Mi sem könnyebb, mi sem egyszerűbb, mint villanytranszformátort előállítani. A régmúlt korokban az egyiptomiak is készíthettek, ha ismerték az elektromágnesesség elméletét.

Mi sem könnyebb, mint az atomenergia felszabadítása. Elég, ha egy kis tiszta urániumsót feloldunk nehézvízben, nehézvizet pedig úgy nyerhetünk, hogy huszonöt vagy száz éven át újra meg újra desztilláljuk a közönséges vizet.

Lord Kelvin hidrodinamikai készüléke (1893), amelyből analógiás számítógépeink és egész kibernetikánk származott, csigákból és madzagból állt. Akár a sumerok is megszerkeszthették volna.

Ezzel a módszerrel új távlatokban láthatjuk az eltűnt civilizációk kérdését. Ha a múltban léteztek az éber állapotot elért emberek, s nem csupán a vallásra, a bölcseletre, a misztikára alkalmazták

521

képességüket, hanem a tárgyi és műszaki megismerésre is, tökéletesen természetes, józan és ésszerű feltevés az, hogy még a legegyszerűbb gépezet segítségével is „csodát" tudtak tenni2§.

Egy ember, egy bölcs - meséli Jorge Luis Borges - egész életét annak szentelte, hogy a természet megszámlálhatatlan jele közt felkutassa Isten kitörölhetetlen nevét, a nagy titok jelét. Hosszas vándorlás után egyszer csak egy uralkodó börtönében ocsúdik fel, az övével szomszédos cellában egy párduc sétálgat, amely elé majd odavetik az embert. A rövidesen felhúzandó fémrács túloldalán a vadállat a lakomára készül. A mi bölcsünk az állat bundájának foltjait nézi, és a formák váltakozásában felfedezi a számot, a nevet, amelyet annyi ideig és annyi helyen keresett. Már tudja, miért fog meghalni, és hogy meghallgattatott - ez pedig nem a halál.

A világegyetem felfal bennünket, vagy kiszolgáltatja titkát, aszerint hogy szemügyre tudjuk venni vagy nem. Felettébb valószínű, hogy mindenek életének és sorsának legfinomabb és legmélyebb törvényei világosan bele vannak írva a bennünket körülvevő anyagba, hogy Isten

2 A régészek többsége egyhangúlag és keményen tagadja, hogy léteztek volna a múltban fejlett civilizációk, amelyek hatalmas anyagi eszközökkel rendelkeztek, az azonban nem tagadható, hogy talán az emberiség minden korszakában volt egy maroknyi éber lény, akik az „éppen kéznél lévő eszközökkel" ki tudták aknázni a természeti erőket. Még azt az ötletet is megkockáztatjuk, hogy a régészeti és történelmi adatok módszeres vizsgálata megerősítené ezt a feltevést.De vajon hogyan kezdődött ez az éber állapot?Persze megint hivatkozhatunk kívülről jövő beavatkozásra. De el tudunk képzelni tisztán materialista, racionális magyarázatot is.Mi most ezt a magyarázatot szeretnénk kifejteni. A kozmikus sugarak fizikája néhány évvel ezelőtt felfedezte, hogy vannak rendkívüli események. A kozmikus fizikában „eseménynek" nevezik, ha az űrből érkező részecske meg a mi anyagunk összeütközik. Amint az alkímiáról szóló tanulmányunkban jelezzük, 1957-ben fantasztikus energiájú kivételes részecskét fedeztek fel (az energia elérte a 1018 elektronvoltot, míg az uránium hasadása csak 2-szer 108-t termel).Tegyük fel, hogy az emberi agyat az emberiség születése óta csupán egyetlenegyszer érte egy ilyen részecske. Ki tudja, hogy a felszabadult hatalmas energia nem tudta volna-e előidézni az aktivációt, és nem így született-e meg az első „éber ember"?Ez az éber ember felfedezhette, alkalmazhatta volna az éber állapotot átadó módszereket. Különféle formában ezek a módszerek fennmaradtak volna napjainkig, és talán az alkimisták Nagy Műve, a beavatottság több, mint legenda.Feltevésünk természetesen csak feltevés. Kísérleti úton még csak nem is ellenőrizhető, mert el sem tudunk képzelni olyan mesterséges gyorsítót, amely ilyen elképesztő, ilyen fantasztikus energiákat termelhetne. Csak annyit mondhatunk, a nagy-nagy angol tudós, Sir James Jeans szavaival élve: „Talán a kozmikus sugárzás tette emberré a majmot." (Az idézet a tudós A titokzatos világegyetem c. művéből való.)Csupán a Sir James Jeans által még nem ismert korszerű adatok tükrében gondoljuk újra ezt az ötletet, és merjük leírni: „Talán a fantasztikus energiájú kivételes kozmikus események tették szuperemberré az embert."

522

VII.

hátrahagyta nekünk a dolgokon az írását, mint ahogyan a bölcsünknek a párduc irháján, és csupán egy bizonyos tekintetre volna szükség... Talán az éber ember tekintetére volna szükség.

523

VIII.

NÉHÁNY DOKUMENTUM AZ ÉBER ÁLLAPOTRÓL

Egy összeállítandó gyűjteményes kötet - Gurgyijev szavai - Jártam az éberség iskolájába - Raymond Abellio elbeszélése - René Alleau megjegyzései a szupertudati állapotról - Gustav Meyrinknek, az ismeretlen zseninek egyik csodálatos írása

Ha van éber tudati állapot, akkor a modern pszichológia

s

építményéből hiányzik egy emelet. Álljon itt négy olyan írás; amely mégiscsak korunkhoz tartozik. Nem nagyon válogattunk, mert nem volt időnk igazán feltárni az anyagot. Össze kellene állítani egy gyűjteményes kötetet az éber állapotról szóló modern tanúságokból és tanulmányokból. Nagyon hasznos lenne. Visszacsatolna bennünket a hagyományokhoz. Bebizonyítaná, hogy századunkban milyen állandó a lényeg. Megvilágítana egy-két jövőbe vezető utat. Az irodalmárok egyfajta kulcsot találhatnának benne, a humán tudományok kutatóit felvillanyozná, a tudósok megtalálnák benne azt a fonalat, amely végigfut a szellem minden nagy kalandján, és nem éreznék magukat olyan elszigeteltnek. Természetesen mi a kezünk ügyébe eső dokumentumokat felsorakoztatva nem léphettünk fel ekkora igénnyel. Mi csupán kurta jelzéseket akarunk felmutatni a legegyszerűbb formában megmutatkozó éber állapot lehetséges lélektanáról. Ebben a fejezetben olvasható tehát:

524

1. Georgij Ivanovics Gurgyijev iskolamesterelőadásainak részletei, Uszpenszkij filozófus feljegyzéseiben;

2. saját tanúságom próbálkozásaimról, amelyek arra irányultak, hogy az éber állapot útján elinduljak, Gurgyijev iskolájának útmutatásai alapján;

3. Raymond Abellio regényíró és filozófus elbeszélése, amely személyes tapasztalatáról szól;

4. a szerintünk legcsodálatosabb modern irodalmiszöveg, amely erről az állapotról szól. Az írás egy részletGustav Meyrink kellőképp nem értékelt regényéből; a németköltő és filozófus életművét - a Zöld arc és A Gólemkivételével - nem fordították le franciára, pedig részletünk amisztikus intuíció csúcsát ostromolja.

Gurgyijev előadásai3§

Ahhoz, hogy megértsük a különbséget a tudati állapotok közt, vissza kell térnünk a legelsőhöz, az álomhoz. Ami teljesen szubjektív tudati állapot. Az ember álmaiba merül -lényegtelen, hogy megjegyzi-e őket vagy nem. Még ha az alvót valóságos ingerek érik is többek közt, mint például zajok, hang, meleg, hideg, saját testének érzékelései, ezek is csak fantasztikus képeket keltenek benne. Azután az ember felébred. Első pillantásra ez már egészen más tudati állapot. Tud

3 Gurgyijev előadásairól P. D. Uszpenszkij számol be Fragments d'un Enseignement Inconnu (Egy ismeretlen tanítás töredékei) c. könyvében. Éd. Stock, Párizs, 1950

525

VIII.

mozogni, más személyekkel beszélni, tervet szőni, meglátja, elkerüli a veszélyt és így tovább. Joggal gondolhatjuk, hogy jobb helyzetben van, mint amikor aludt. De ha egy kicsit a dolgok mélyére nézünk, ha belső világát is szemügyre vesszük, továbbá gondolatait, tettei okát, rádöbbenünk, hogy csaknem ugyanabban az állapotban van, mint amikor aludt. Sőt még rosszabb, mert legalább álmában passzív, vagyis semmit sem tud csinálni. Ezzel szemben, amikor ébren van, mindig tud cselekedni, és tetteinek eredménye visszahat rá is, környezetére is. Holott nem is emlékszik önmagára. Valóságos gép, minden megtörténhet vele. Nem tudja leállítani gondolatai áramlását, nem tudja ellenőrizni képzeletét, érzelmeit, figyelmét. A „szeretem" -„nem szeretem"; „tetszik" - „nem tetszik"; „kívánom" -„nem kívánom" szubjektív világában él, vagyis egy olyan világban, amely szeretni vagy nem szeretni, kívánni vagy nem kívánni vélt dolgokból áll. Nem látja a valóságos világot. A valóságos világot elrejti előle képzeletvilága.s s

Alomban él. Alszik. Es amit „éber tudatnak" nevez, az csupán álom - méghozzá sokkal veszedelmesebb álom, mint éjszakai álma az ágyában.

Lássuk az emberiség életének valamely eseményét. Itt van például a háború. E pillanatban háború van. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy több millió alvó megpróbál elpusztítani több millió más alvót. Természetesen, ha ébren lennének, nem akarnák. Minden, ami most történik, ennek az álomnak a rovására írható.

A két tudati állapot, az álom meg az ébrenlét, pontosan egyformán szubjektív. Csak akkor tud

526

igazán felébredni az ember, ha majd önmagára ébred. Akkor látni fogja, hogy körülötte az élet másképpen zajlik, és más az értelme is. Látni fogja, hogy alvó emberek álomélete. Minden, amit az emberek mondanak, amit tesznek, álmukban mondják, illetve teszik. Tehát az egész nem ér egy hajítófát sem. Csak az igazi ébrenlétnek és a hozzá vezető útnak van valóságos értéke.

Hányszor kérdezték már tőlem, nem lehetne-e megszüntetni a háborúkat. De, bizonyára meg lehetne. Csak az embereknek fel kellene ébredniük. Ami csekélységnek

s

látszik. Am ezzel szemben mi sem volna nehezebb, mert az egész élet tartós álomra csábít kellemes környezetével és ámító körülményeivel.

Hogyan ébredhetnénk fel? Hogyan szabadulhatnánk ki az álom béklyóiból? Ezek a legfontosabb, legéletbevágóbb kérdések, amelyeket csak az ember feltehet. De mielőtt feltenné, meg kellene győződnie arról, hogy csakugyan alszik. Ez azonban csak akkor válik lehetségessé, ha megpróbál felébredni. Amikor rádöbben, hogy önmagára sem emlékszik, és amikor már tapasztalatokat szerez arról, hogy milyen nehéz önmagát felidézni, akkor azt is meg fogja érteni, hogy az ébredéshez nem elég a vágy. Pontosabban: azt mondhatnánk, hogy az ember magától nem tud felébredni. De ha húsz ember megállapodik, hogy aki közülük elsőnek felébred, felébreszti a többieket is, akkor már van esélyük. Igen ám, de még ez sem elég, hiszen előfordulhat, hogy a húsz ember egyszerre alszik el, és azt álmodja, hogy felébred. Ez tehát nem elég. Ennél több kell. A húsz emberre egy olyannak kell

527

VIII.

ügyelnie, aki maga nem alszik, vagy nem merül álomba olyan könnyen, mint a többiek, vagy aki tudatosan csak akkor alszik, amikor lehet, amikor nem származhat belőle baj sem őrá, sem a többiekre nézve. Keresniük kell egy ilyen embert, és fel kell fogadniuk, hogy ébressze fel őket, és ne hagyja, hogy újra álomba merüljenek. Enélkül lehetetlen felébredni. Ezt kell felfogni.

Elképzelhető, hogy ezredéveken át gondolkodunk, elképzelhető, hogy egész könyvtárakat írunk össze, ezerszámra elméleteket gyártunk, és mindezt álmunkban, az ébredés legcsekélyebb lehetősége nélkül. Sőt azok az elméletek és azok a könyvek, amelyeket alvó emberek írtak, illetve hoztak össze, egyszerűen arra csábítják a többi embert, hogy aludjon és így tovább.

Az álom gondolata egyáltalán nem új keletű. Szinte a világ teremtése óta mondogatják az embernek, hogy alszik, és hogy fel kell ébrednie. Hányszor olvassuk például a Szentírásban: „ébredjetek", „ébrenlét", „ne aludjatok".

Krisztus tanítványai még akkor is aludtak, a Getsemáne-kertben, amikor tanítómesterük utoljára imádkozott. Ezzel mindent megmondtam. De vajon megértik az emberek? Szónoki fordulatnak, hasonlatnak tekintik inkább. Egyáltalán nem fogják fel, hogy a szó szoros értelmében így van. Es az is könnyen érthető, hogy miért. Egy kicsit fel kellene ébredni, vagy legalább meg kellene próbálni felébredni. Esküszöm, sokszor megkérdezték tőlem, miért nincs szó soha a Bibliában alvásról... Léptennyomon szó van róla. Csak éppen az emberek álmukban olvassák a Bibliát.

528

Altalánosságban szólva, mi kell ahhoz, hogy az alvó embert felébresszük? Fel kell rázni. Persze a mélyen alvónak egy kis tapintatos bökés nem elég. Hosszú ideig szüntelenül bökdösni kell. Valakit ki kell választani, aki fel tudja rázni. Említettem már, hogy az ébredni akaró embernek segítséget kell felfogadnia, aki vállalja, hogy hosszú időn át keltegeti. De kit fogadhat fel, ha egyszer mindenki alszik? Felfogad valakit, de az a valaki szintén elalszik. Akkor hát mi értelme? Hiszen az az ember, aki valóban képes ébren maradni, valószínűleg nem fogja arra vesztegetni az idejét, hogy másokat ébresztgessen: hiszen ennél sokkal fontosabb dolga van, amit el is kell végeznie.

Lehetőség van arra is, hogy mechanikus módszerekkel ébredjünk fel. Alkalmazhatunk például ébresztőórát. Az a baj, hogy minden ébresztőórához nagyon hamar hozzászokunk: egyszerűen nem halljuk meg többé. Tehát sok, különböző csengőkkel felszerelt ébresztőórára van szükség. Az embernek a szó szoros értelmében körül kell vennie magát ébresztőórákkal, amelyek nem hagyják aludni. És még itt is akadnak nehézségek. Az ébresztőórát fel kell húzni; ahhoz, hogy felhúzzuk, nem szabad megfeledkezni róla, ahhoz pedig, hogy meg ne feledkezzünk róla, gyakran fel kell ébredni. És most jön a legrosszabb: az ember minden ébresztőórához hozzászokik, és egy idő után még jobban alszik. Következésképpen állandóan váltogatni kell az ébresztőket, mindig újabbat és újabbat kell kitalálni. így idővel talán sikerül felébrednie egy-egy embernek. Az azonban nagyon kevéssé

529

VIII.

valószínű, hogy egyedül meg tudja oldani a hosszadalmas munkát: kitalálni, felhúzni és váltogatni a sok-sok ébresztőórát. Sokkal valószínűbb, hogy elkezdi a munkáját, és hamarosan elalszik, és álmában látja, hogy ébresztőórákat talál fel, húz fél, váltogat, és mint mondottam, még jobban alszik tőle.

Ahhoz tehát, hogy felébredjünk, sokrétű erőfeszítés szükséges. Feltétlenül szükség van valakire, aki felébreszti az alvót; feltétlenül szükség van valakire, aki ügyel az ébresztőre; és kellenek ébresztőórák, és állandóan újakat kell kiagyalni.

De ahhoz, hogy ez a vállalkozás sikerüljön, és eredményeket mutassunk fel, bizonyos számú személynek együtt kell munkálkodnia.

Egyetlen ember semmire sem megy.Mindenekelőtt segítségre van szükség. De

egyetlen ember nem számíthat segítségre. Aki képes volna segíteni neki, nagyon drágán méri az idejét. Es természetesen sokkal szívesebben segít, mondjuk, húsz vagy harminc ébredni vágyónak, mint egyetlenegynek. Azonkívül, mint már mondottam, az ember könnyen félreismerheti az ébrenlétet, egyszerűen annak tekinthet például egy újabb álmot. Ha néhány személy elszánja magát, hogy együtt küzd az álom ellen, és kölcsönösen felébresztik egymást, könnyen előfordulhat, hogy húszan elalusznak közülük, a huszonegyedik azonban felébred, és felébreszti a többieket. Ugyanez a helyzet az ébresztőórával. Egy ember feltalál egy ébresztőt, a másik egy másikat, és azután cserélnek. Mindannyian együtt nagy segítségére lehetnek egymásnak, e nélkül a

530

kölcsönös segítség nélkül egyikük sem érhet el semmit.

Vagyis ha egy ember fel akar ébredni, olyan személyeket kell keresnie, akik szintén fel akarnak ébredni, és együtt kell működniük. De persze könnyű ezt mondani, hiszen egy ilyen munka elindítása és megszervezése olyan ismereteket követel, amelyekkel a hétköznapi ember nem rendelkezik. Meg kell szervezni a munkát, kell egy főnök. E két feltétel nélkül a munka nem hozhatja meg a várt eredményt, e nélkül minden erőfeszítés hiábavaló. Az emberek csak gyötrik magukat, de felébredni nem fognak. Vannak, akik a maguk kútfejéből és saját kezdeményezésük alapján nagy erőfeszítésre képesek, de soha senki a világon nem tudjameggyőzni őket, hogy az első áldozat az, hogy engedelmeskednek a másiknak.

És nem akarják elhinni, hogy akkor viszont minden más áldozathozatal hiábavaló.

A munkát meg kell szervezni. Méghozzá olyan embernek, aki ismeri a kérdéseket és a célokat, aki tudja,a módszereket, mivel a maga idejében ő is benne volt égy ilyen megszervezett munkában.

Első lépéseim Gurgyijev iskolájában4§

- Fogjanak egy órát - szólítottak fel bennünket -, nézzék a nagymutatót, és közben próbálják megőrizni önmaguk érzékelését, és összpontosítsanak arra a gondolatra: „Louis Pauwels vagyok, és e pillanatban itt vagyok." Próbáljanak csak erre gondolni, figyeljék a nagymutató járását, s közben tartsák a fejükben

4Louis Pauwels: Monsieur Gurgyijev (Gurgyijev úr). Éd. du Seuil, Párizs, 1954

531

VIII.

éntudatukat, a nevüket, a létezésüket és a helyet, ahol vannak.

Eleinte nagyon egyszerűnek, sőt kicsit nevetségesnek tetszik a dolog. Mi sem természetesebb, mint hogy meg tudom jegyezni, hogy Louis Pauwels-nek hívnak, és hogy itt vagyok e pillanatban, nézem, amint rendkívül lassan megy a karórám nagymutatója. Kisvártatva azonban felfedezem, hogy ez a gondolat nem marad meg bennem változatlanul, száz meg száz különböző formát ölt, mindenfelé szétfolyik, mint Salvador Dali képein a tárgyak, amelyek képlékeny sárrá alakultak. És még azt is be kell ismernem, hogy nem valamely gondolat, hanem valamely érzékelés ébrentartását és pontosságát kérik tőlem számon. Nem pusztán annyit kérnek tőlem, hogy gondoljak rá, hogy ki vagyok, hanem hogy tudjam e tényt, hogy tökéletesen tudatában legyek. Mi tagadás, úgy érzem, hogy a dolog lehetséges, valami fontosat és újat hozva végbemehet bennem. Mégis azt tapasztalom, hogy erőfeszítésem tárgyától teljesen idegen, ezernyi gondolat vagy gondolatfoszlány, ezernyi érzés, kép és gondolattársítás ostromol szüntelenül, és próbál eltéríteni erőfeszítéseimtől. Az is előfordul, hogy egész figyelmem a nagymutatóra összpontosul, és miközben nézem, önmagam vesztem el szem elől. Azután a testem, kis görcs a lábamban, kis mocorgás a hasamban, vonja el a figyelmem magáról a nagymutatóról, cje egyúttal önmagamról is. Megint máskor úgy gondolom, hogy sikerült leállítanom a kis belső filmem pergetését, kiküszöbölnöm a világot, s akkor egyszer csak azon kapom magam, hogy egyfajta álomba merültem, amelyben eltűnt a nagymutató,

532

amelyben eltűntem én magam, és csak úgy tolakszanak egymás után a képek, az érzések, a gondolatok, mint egy fátyol mögött, mint az igazi álomban, amelyik teljesen magától burjánzik, amikor alszom. Végül az is megesik, hogy a másodperc törtrészéig tökéletesen, teljesen én vagyok, és a mutatót nézem. De a másodperc e törtrészében ünneplem magam, hogy sikerült ezt elérnem; ha szabad így fogalmaznom, a szellemem tapsol, és amint értelmem tudatosítja, hogy örülök a sikernek, visszavonhatatlanul semmissé teszi a dolgot. Végül bosszúsan, sürgősen abbahagyom a kísérletet, mert úgy érzem, életem legnehezebb perceit éltem át, hogy nem jutok levegőhöz, ellenálló képességem végére értem. Milyen hosszúnak tetszett! Pedig alig valamivel több, mint két perc telt el, és ez alatt a két perc alatt csupán háromszor vagy négyszer, észrevehetetlen, villanásnyi ideig érzékeltem magam igazán.

Be kellett látnom, hogy szinte sohasem vagyunk önmagunk tudatában, és hogy szinte sohasem vagyunk tudatában, milyen nehéz tudatosnak lenni.

A tudati állapot - mondták nekünk - elsősorban annak az embernek az állapota, aki végre tudja, hogy szinte sohasem tudatos, és így szép lassan megtanulja, melyek a benne magában rejlő s a vállalt erőfeszítést gátló akadályok. E picike kísérlet fényében önök már tudják, hogy az ember, mondjuk, olvas valamit, közben helyesel, unatkozik, berzenkedik vagy lelkesedik, de egyetlen pillanatra sem tudatos benne, hogy ő létezik, következésképpen azt sem tudhatja, hogy az olvasmány valóban neki szól. Olvasmánya a saját álmait kiegészítő álom, a tudattalan örök

533

VIII.

áramlásán belüli áramlás. Mert valódi tudatunk teljesen távol lehet - és van szinte mindig - mindattól, amit teszünk, gondolunk, akarunk, képzelünk.

Így hát megértem, hogy igazán csekély a különbség az álombeli állapotunk és köznapi ébrenléti állapotunk közt,

s

amikor beszélünk, cselekszünk stb. Almainkat ugyan most nem látjuk, mint ahogyan a csillagok láthatatlanná válnak, amikor felkel a nap, pedig bennünk vannak, és továbbra is a hatásuk alatt élünk. Csak éppen ébredés után némiképp kritikusan szemléljük érzéseink színterét, gondolataink összehangoltabbak, cselekedeteink fegyelmezettebbek, a benyomásaink, az érzéseink, a vágyaink élénkebbek, de ugyanúgy nem tudatosak maradunk. Nem igazi ébrenlétről van szó, csupán „éber álomról", csaknem egész életünk ebben az „éber álomban" játszódik. Arra tanítottak bennünket, hogy teljesen fel tudunk ébredni, hogy el tudjukérni éntudatunk állapotát. Ebben az állapotban, amint egy pillanatra láttam a karórás kísérlet alatt, volt némi objektív fogalmam gondolkodásom működéséről, a képek, gondolatok, érzések, érzékelések, vágyak sorjázásáról. Abban az állapotban meg tudtam kísérelni és meg tudtam valósítani azt a szándékomat, hogy megvizsgáljam, időnként leállítsam és módosítsam ezt a folyamatot. Es maga ez az erőfeszítés - állították - egyfajta szükségletet keltett bennem. De ez az erőfeszítés nem ide vagy oda lyukadt ki. Csak léteznie kellett ahhoz, hogy kialakuljon és megszilárduljon bennem önnön lényem. Azt mondták, ha szilárd lényem birtokába jutok, elérhetem az „objektív

534

tudatot", és akkor megnyílik előttem a lehetőség, hogy tökéletes ismereteket szerezhetek nem csupán önmagamról, hanem embertársaimról, a tárgyakról és az egész világról.

Raymond Abellio elbeszélése5§

Amikor „természetes" magatartásomban, amilyen az összes létező dolog, „látok" egy házat, észlelésem spontán, vagyis a házat észlelem, nem pedig magát az észleletemet. Ezzel szemben „transzcendentális" magatartásomban maga az észlelés észlelődik. Az észlelés észlelése azonban gyökeresen megváltoztatja az elsődleges állapotot. Az első pillanatban egyszerű, megélt állapot éppen attól a ténytől veszíti el spontaneitását, hogy az új megfontolás tárgynak tekinti azt, ami először állapot volt, nem pedig tárgy, és hogy új észlelésem elemeiben már nemcsak a ház, mint olyan szerepel, hanem magának az észlelésnek, mint megélt élménynek az elemei is benne vannak. És ebben a „változásban" az a leglényegesebb, hogy ebben a bireflexív vagy helyesebben tudatosan reflektív állapotomban kialakított járulékos képem a házról, amely a kiindulópontom volt, és amely nem veszett el, nem távolodott, sőt nem is homályosult el attól, hogy elsődleges észlelése helyébe az én másodlagom észlelésem lépett, sőt ellentmondásosan intenzívebb lett tőle, tisztább, elevenebb, nagyobb az objektív valósága, mint előbb. Tisztán spekulatív módon ez a tény nem igazolható, nem tudjuk, hogy valamely dolog tudati tényből hogyan alakul át, amint majd nevezni fogjuk, „szuperdologgá", hogyan lesz tudott

5 Raymond Abellio: Cahiers du Cercle dÉtudes Métaphysiques (A Metafizikai Kutatócsoport füzetei) - Belső közlemény, 1954

535

VIII.

tényből tudatosított tény. Ez a tény általában ismeretlen, noha a valós fenomenológiai kísérletek közt a legszembeszökőbb. A vulgárfenomenológia és egyébként az „ismeret" minden klasszikus elmélete azért ütközik nehézségekbe, mert a tudat-ismeret (pontosabban ismerettudás) kettőst önmagában képesnek tartják minden megélt dolog kimentésére, holott valójában a megismerés-ismerettudás triót kellene alapul venni, mert csak ez teszi igazán lehetővé a fenomenológia ontológiai meggyökereződését. És való igaz, hogy ezt az átváltozást semmivel sem lehet nyilvánvalóvá tenni, kivéve a közvetlen és személyes fenomenológiai tapasztalatot. De senki sem állíthatja, hogy megértette az igazi transzcendentális fenomenológiát, ha nem szerzett róla sikeres gyakorlati tapasztalatot, és nem „világosodott meg" maga is. Bármily érzékeny is egy dialektikus, bármily oldott is egy logisztikus, ha nincsenek élményei, vagyis a dolgok mögött nem látott más dolgokat, csak szavalni tud a fenomenológiáról, de nem folytathat igazi fenomenológiai tevékenységet. Lássunk egy határozott példát. Amióta az eszemet tudom, mindig felismertem a színeket, a kéket, a vöröset, a sárgát. A szemem látta őket, latens tapasztalatom volt a dologról. Kétségtelen, hogy a „szemem" nem töprengett rajta, mert hogyan is tudna kérdéseket feltenni? Az a feladata, hogy lásson, nem pedig az, hogy lássa, hogy lát, az agyam azonban mintegy álomban működött, egyáltalán nem volt a szememnek a szeme, csupán e szerv egyszerű meghosszabbítása. Ezért ilyeneket mondogattam, szinte megfontolatlanul : milyen szép ez a vörös, kicsit sápadt ez a zöld, vakító ez a fehér. Néhány évvel ezelőtt, egy napon a vaudi szőlősökbensétálgattam, a Genfi-tó fölött, ez a parti hegyvidék a világ egyik legszebb tája, olyan gyönyörű és olyan tágas, hogy az „En", feltéve, ha kitárulkozó, hirtelen a hatása alá kerül, magára ébred és

536

fellelkesül, nos, váratlan, rendkívüli dolog történt velem. A meredek hegyoldal okkerszúiét, a tó kékjét, a savoyai hegyek ibolyaszínét és messzebb a GrandCombin-i szikrázó gleccsereket százszor is láttam. Es most döbbentem rá, hogy még sohasem néztem meg. Pedig már három hónapja laktam ott. A táj bizonyára az első pillanattól kezdve már-már feloldott, de csak valamilyen homályos rajongást váltott ki belőlem. Természetesen a filozófus „En"-je minden tájon felülkerekedik. A szívbe markoló szépségérzet csak annak a végtelen távolságnak a felmérése az „En" által, amelyből erőt merít. Azon a napon vjszont hirtelen ráébredtem, hogy ezt a tájat én alkotom meg önmagamban, hogy nélkülem egyenlő a semmivel: „En látlak téged, és látom, hogy látlak, és önmagamat látva teszlek valóságossá." Ez a belső ujjongás ugyanaz, mint a félistené, amikor a világot teremti. Nemcsak a „régi" világot függeszti fel, hanem mindjárt az „újat" is előrevetíti. Esabban a pillanatban a világ csakugyan újjáteremtődött. Soha életemben nem láttam ilyen színeket. Ezerszer erősebbek, árnyaltabbak, „élőbbek" voltak. Rájöttem, hogy épp akkor sajátítottam el a színérzéke-lést, hogy újra szín-szűz lettem, hogy valójában soha nem láttam egyetlen képet sem, vagyis nem hatoltam be a festmény világába. De tudatom rendreutasítása révén, az érzékelésem érzékelése révén arra is rájöttem, hogy a kezemben van az átváltozás világa, amely nem valamilyen rejtélyes, mögöttes világ, hanem valóságos világ, amelyikből a „természet" száműzve tart bennünket. Ennek persze semmi köze a figyelemhez. Az átváltozás teljes, a figyelem nem az. Az átváltozás bizonyos tökély, a figyelem az esetleges tökélyre irányul. Természetesen nem állíthatjuk, hogy a figyelem bohó. Ellenkezőleg, nagyon is mohó. De a mohóság még nem teljesség. Amikor aznap hazatértem a faluba, az emberek, akikkel találkoztam, nagyjából

537

VIII.

mintha „figyeltek" volna munkájukra: mégis alvajárónak láttam őket.

Gustav Meyrink csodálatos írása 6§

A kulcs, amely úrrá tehet a belső természeted felett, az özönvíz óta megrozsdásodott. A kulcs: ébren légy! Virrasztani - ez minden.

Semmiről sincs oly erősen meggyőzve az ember, mint arról, hogy ébren van; a valóságban mégis hálóban vergődik, amelyet álomból és képzelődésből ő maga kötött magának. Mennél sűrűbb a háló, annál hatalmasabban uralkodik benne az álom, és akik beléje kuszálódtak, azok az alvók azok, akik úgy mennek át az életen, mint a nyáj, mikor a vágóhíd felé kocog, tompán, közömbösen és gondolattalanul. .

Az alvók a hálón keresztül csak egy elrácsozott világot pillantanak meg, csak megtévesztő részeket látnak, aszerint cselekszenek, és nem tudják, hogy azok a képek a hatalmas egésznek foltjai csupán. Ne hidd ám, hogy a fantaszták és költők az „álmodók" - ezek az álmodók a tevékenyek, a serények, a föld nyugtalanjai, akiket széjjelrág és felmorzsol a cselekvés őrülete. Hasonlatosak ők ama szorgalmas, rút rovarhoz, amely felkúszik a sima nád hegyéig, hogy ott aztán a belsejébe zuhanjon.

Azt hiszik, hogy ébren vannak, de amit átélni vélnek, a valóságban álomnál nem egyéb, olyan álom, amely legkisebb részletéig előre kiszabatott, és agáját akaratuktól a befolyásolhatatlanságig független.

6Részlet a Zöld arc c. regényből, Újvári Péter fordítása

538

Voltak és vannak most is néhányan az emberek közt, akik nagyon jól tudták, hogy ők csak álmodnak - pionírok, akik előretörtek a bástyafokig, amely mögött az örökké virrasztó „én" rejtőzködik - igazlátók, mint Goethe, Schopenhauer és Kant, ámde nem volt fegyverük, hogy a várat megostromolhassák, és harci szózatuk nem ébresztette fel az aluvókat.

Virrasztani - ez minden.A hozzá vezető első lépés olyan egyszerű, hogy

akár minden gyermek is megteheti, csak az agyonművelt ember felejtette el a járást, és megbénulnak a lábai, mert nem akarja nélkülözni a mankókat, amelyeket elődeitől örökölt.

Virrasztani - ez minden.Ebren légy minden cselekedetedben. Ne hidd,

hogy az vagy már. Nem ám, mert alszol és álmodol.

Állj meg erősen, szedd össze magadat, és csak egy pillanatra kényszerítsd magad arra a testet átjáró gondolatra: most ébren vagyok.

Ha sikerül, és átérzed ezt, akkor fel is ismered nyomban, hogy az iménti állapot a mostanihoz képest eszméletlenség és álomkórság volt.

s

íme, ez az első tétovázó lépés azon az úton, amely a szolgaságtól a teljes hatalomig vezet.

így haladj előre egyik felébredéstől a másik felé.Nincs az az elgyötrő gondolat, amelyet ezzel le

nem igázhatsz; hátramarad az, és nem képes többé fölérni hozzád: te fölébe nősz, mint ahogy a fa lombkoronája az aszú ágak fölé nyújtózik.

539

VIII.

Lehullanak rólad a fájdalmak, mint a hervadt levél, ha már egyszer odáig jutottál, hogy éberségedet a tested is megérti.

A zsidók és brahminok jeges fürdője, a buddhisták és a keresztény aszkéták éjjel virrasztása, az indus fakírok önkínzása, hogy el ne aludjanak -mindez nem egyéb, mint megmerevedett külső ritmusok, amelyek oszlopromokhoz hasonlóan elárulják a keresőnek: ködös ősidőkben itt állt titokzatos temploma az ébredni akarásnak.

Olvasd el a föld népének szent írásait: vörös fonálként húzódik át valamennyin az ébrenlevésről szóló tanítás; mert

s

Jákob égi létrája ez, aki küzdött az Ur angyalával egész „éjszaka", míglen felvirradt és győzedelmeskedett.

Fel kell hágnod a világos éberség egyik fokáról a még világosabb fokra, ha le akarod győzni a halált, amelynek fegyverzete: alvás, álom és bódultság.

Már ez égi lajtorja legalsóbb fokának is lángelme a neve; minek nevezzük hát még el a magasabban álló fokokat!

A tömeg nem ismeri őket, és a róluk való hitet legendának tartja. Trója történelmét is mesének hitték évszázadokon át, míg aztán akadt egy, aki elég bátor volt hozzá, hogy ásson utána.

Azon az úton, amely az ébredés felé visz, legelsőnek a saját tested áll majd elébed. Az első kakasszóig viaskodni fog veled; de ha meglátod első napját az ébrenlétnek, amely messzire elsodor az alvajáróktól, akik embereknek hiszik magukat, nem tudván, hogy alvó istenek ők, akkor a test

540

alvása megszűnik a te számodra, és hatalmad leszen a mindenség felett.

Akkor aztán, ha kedved tartja, csodákat művelhetsz, és nem kell nyöszörgő rabszolgaként alázatosan várnod, amíg valamely kegyetlen bálvány kegyelemből megjutalmaz, vagy fejedet veszi.

Á hűséges, farkcsóváló kutya szerencséje, hogy urat ismerhet maga felett, akit szolgálhat - ez a boldogság persze szétfoszlik, de kérdezd csak meg magadat: amilyen ember most vagy, cserélnél-e egy kutyával?

Vissza ne riasszon a félelem, hogy célodat talán el sem éred ebben az életben. Aki egészen a mi utunkra lépett, az megint a világra születik, egy belső érés révén, amely lehetővé teszi neki, hogy munkáját folytathassa -lángelmének születik.

A mezsgye, amelyet mutatok neked, csodálatos élményekkel van bevetve: halottak, akiket ismertél, fel fognak támadni, és beszélni fognak veled. Csak képek ők. Tűzjelenségek, fénytől sugárzók és üdvözítők, megjelennek előtted, és megáldanak. Ködalakok ők, testedből születettek, amely megváltozott akaratod befolyása alatt mágikus halállal hal meg, és anyagból szellemmé lészen, mint a jég, mikor a tűz hevétől duzzadó levegővé változik.

Ha tested levetett magáról minden hullaszerűséget, akkor, de csakis akkor mondhatod magadról: most már örökre távozott az álom éntőlem.

Akkor aztán megteljesült a csoda, amelyet az emberek nem hisznek, mert megcsalattatván érzékeiktől, meg nem érthetik, hogy anyag és erő ugyanaz - akkor aztán megteljesül a csoda, hogy

541

VIII.

bár el is temetnek téged, hulla azért mégse lesz a koporsóban.

Ekkor csupán, nem előbb, el tudod majd választani a látszattól a lényegest; akivel akkor találkozol, az csak olyan lehet, aki már teelőtted járta meg ezt az utat. A többi árnyék csupán.

Addig azonban lépésről lépésre bizonytalan: a világ legboldogabb vagy legboldogtalanabb teremtménye vagy-e? Ámde azért ne félj: a vezetők még nem hagytak el egyet sem azok közül, akik ráléptek az ébrenlétnek útjára, még ha el is tévedett, a vezetők nem hagyták el.

Megmondom neked, miről ismerhetsz rá: lényegszerű vagy csak káprázat-e valamely látomásod. Ha megjelenik előtted, és öntudatod zavaros, és a külső világ dolgai homályosak előtted, akkor ne higgyél! Résen légy! Belőled való az, és a te lényednek egy darabja csupán. Ha el nem találod a példázatot, amelyet rejt magában, akkor a látomás kísértet csupán, minden valóság nélkül, egy árnyék, egy tolvaj, aki életedet emészti.

A tolvajok, akik a lélek erejét ellopják, gonoszabbak, mint a föld tolvajai. Lidérctüzeikkel a hazug remények mocsaraiba csalnak, hogy a sötétségben magadra hagyjanak, s aztán örökre eltűnnek. El ne kápráztasd magadat semmiféle csoda által, amelyet teérted mívelnek, sem semmiféle szent név által, melyet magukra vesznek, sem semmiféle prófécia által, amellyel jövendölnek, még akkor sem, hogyha megteljesülnek. Halálos ellenségeid ők, kiket tested pokla kiköpött. Áz a pokol, amellyel viaskodol az uralom végett.

542

Tudd meg, hogy azok a csodálatos erők, amelyeket bírnak, a magad erői, tőled vették el őket, hogy rabszolgaságba döntsenek: csak a te életedben élhetnek ők, és ha legyőzöd őket, néma és engedelmes szerszámokká válnak, amelyekkel akaratod szerint élhetsz.

Számtalanok az áldozatok, amelyeket az emberek között szedtek. Olvasd el a vizionáriusok és szektariusok történetét, s meg fogod látni, hogy halottak koponyája borítja az utat, amelyen haladsz.

Az emberiség öntudatlanul, hogy ellenük védekezhessék, fallal kerítette körül magát. Ez a materializmus. Biztos védelmet nyújt ez a fal, amely szimbóluma a testnek, de egyúttal börtönnek fala is, amely a szemhatárt összébb szorítja.

Ma, mikor e fal lassan szétporlad, és életének hamujából, melyben sokáig holtként hevert, új lendüléssel támad fel a belső élet főnixmadara, egy másik világ dögkeselyűi is megmozdulnak, szárnyukat bontogatván. Ezért hát résen légy! Csak a mérleg, amelybe öntudatodat veted, mutathatja meg neked, mikor higgyél egy látomásnak. Mennél éberebb az öntudatod, a mérleg annál mélyebbre süllyed a te javadra.

Ha meg akar jelenni előtted a szellemvilágnak valamely vezetője vagy egy segítőd vagy egy testvéred abból a világból, úgy kell akkor annak megjelennie, hogy ne prédálja fel az öntudatodat; mint a hitetlen Tamás, övén tarthassad kezedet.

Könnyű kitérni a látomások és veszedelmeik elől; olyan légy, mint a közönséges ember, és kitérhetsz előlük. De mit nyertél vele? Rab

543

VIII.

maradsz tested börtönében, míg a halálhóhér a vesztőhelyre hurcol.

A halandók kiáltása, mikor a természetfölötti világ alakjai után sóvárognak, az alvilág fantomjait rázza fel, mert ez a sóvárgás tisztátalan. Mert nem is sóvárgás az, hanem kapzsiság, és nem azért kiált, hogy megtanulja az osztogatást, hanem azért, hogy kapjon.

Mindenki, aki börtönnek érzi a földet, minden jámbor, aki megváltásért könyörög, öntudatlanul idézi fel a világ kísértetek.

Tedd meg te is, de tudatosan!Találnak-e azok segítő kezet, akik a világ

kísértetek öntudatlanul idézik fel, nem tudom. Es hogy e kezek vajon szigetté varázsolják-e a mocsarakat, amikbe a kiáltók beletévednek? Nem tudom. Nem vitatkozom - de nem hiszem.

Ha a felébredés útján a kísértetek birodalmát keresztezed, fokozatosan arra eszmélsz majd rá, hogy azok gondolatok csupán, amelyeket hirtelen szemmel láthatsz. Ez az oka annak, hogy idegenekül hatnak rád, és olyanokul látod őket, mintha lények volnának; mert a sorsnak nyelve másminő, mint az agy beszéde.

Ekkor érkezett el az az időpont, mikor a legkülönösebb változáson mégy keresztül: sajátságosabb nem érhet. Az emberek, akik körülvesznek, kísértetekké válnak. Mindenki, akit szerettél, lárvává torzul. Még a tested is.

A legszörnyűbb magányosság ez, amely csak elgondolható; zarándokolás ez a pusztában, és aki nem találja meg az élet forrását, eltűnik, mint az illó olaj.

Mindez írva vagyon minden népek jámborainak könyveiben, az új birodalom eljövetele, a

544

virrasztás, a test és a magányosság legyőzése, minden, amiről beszéltem, ama könyvekben megolvasható. E jámboroktól mégis áthidalhatatlan örvény választ el, mert hiszik, hogy a jók a mennyországba jutnak, a gonoszok pedig a pokolba vettetnek, mi pedig tudjuk, hogy eljövend az idő, mikor sokan fel fognak ébredni, és elválasztatnak az aluvóktól, miként az urak a szolgáktól, mert az ébren levőket nem érthetik meg az aluvók. Mi tudjuk, hogy nincs se jó, se rossz, csak „hamis" és „helyes" van. Ők hiszik, hogy virrasztani annyi, mint nyitva tartani a szemeket és az érzékeket éjnek évadján, hogy az ember imádkozhassak: mi tudjuk, a virrasztása halhatatlan „én" felébredését jelenti, és ennek természetes következménye a test álmatlansága. Ők hiszik, hogy a testet, mivelhogy bűnös, el kell hanyagolni és megvetni; mi tudjuk, hogy bűn nincs is, maga a test a kezdet, amellyel kezdenünk kell, és azért szálltunk le a földre, hogy azt szellemmé változtassuk át. Ők hiszik: magányosságba kell mennünk a testünkkel, hogy lelkünk megtisztulhasson; mi tudjuk, hogy előbb a lelkünknek kell a magányosságba menekülni, ha azt akarjuk, hogy a testünk megtisztuljon.

Rajtad áll, hogy válassz. Mely úton akarsz haladni, miénken-e vagy a másikon? Szabad akaratod szerint választhatsz.

„Még tanácsot sem adhatok, üdvösebb, ha szabad elhatározásból akár keserű gyümölcsöt is szakítasz, semhogy idegen tanácsra édeset - érintetlenül az ágakon lássál.

Csak úgy ne cselekedj, mint sokan, akik tudják, hogy írva vagyon: mindent megvizsgáljatok, és amit legjobbnak láttok, azt tartsátok meg -

545

VIII.

mindazonáltal semmit meg nem vizsgálnak, és mindent megtartanak, ami kezük ügyébe kerül.

546

A VÉGTELENEN TÚLI PONT

A szürrealizmustól a fantasztikus realizmusig - A Legfontosabb Pont - Óvakodj a képektől - Georg Cantor őrülete - A jógi meg a matematikus -Az emberi szellem alapvető törekvése - Részlét Jorge Luis Borges egyik zseniális elbeszéléséből

Az előző fejezetekben szerettem volna felvázolni, hogyan lehetne tanulmányozni egy másfajta tudati állapot valóságát. Ebben a másfajta állapotban, ha egyáltalán létezik, minden ember, akit hatalmába kerített a megismerés démona, talán választ kaphatna a következő kérdésre, amelyet végül is mindenki feltesz magában:

„Vajon nincs-e bennem egy pont, amelyikből minden, ami velem történik, azonnal megmagyarázható, egy hely, ahonnan minden, amit látok, tudok vagy érzek, azonnal megfejthető lenné, például a csillagok járása, a virág szirmainak elhelyezkedése, a civilizáció eseményei, amelybe tartozom, vagy a lelkem legtitkosabb rezzenései? Vajon a megérteni akarás hatalmas és őrült becsvágya, amelyet mintegy akaratom ellenére életem minden kalandján végighurcolok, nem volna-e egy napon teljes egészében és egy csapásra kielégíthető? Vajon nincs az emberben, bennem is, valamilyen út, amelyik a világ összes törvényének megismeréséhez vezet? Vajon nem szunnyad-e valahol énem legmélyén a tökéletes megismerés kulcsa?"

André Breton úgy vélte, a második szürrealista kiáltványban végérvényes választ tud adni erre a

547

IX.

kérdésre: „Minden jel arra vall, hogy a szellemben létezik egy bizonyos pont, ahonnan élet és halál, valóságos és képzeletbeli, múlt és jövő, közölhető és közölhetetlen, fent és lent nem ellentétesen észlelődik

Természetesen én nem állítom, hogy a magam részéről végleges választ adtam volna. Csak a szürrealizmus módszereit és szerkezetét alázatosabb módszerekkel szerettük volna helyettesíteni, meg azzal a súlyosabb szerkezettel, amelyet Bergier meg én „fantasztikus realizmusnak" nevezünk. Az ügy tanulmányozásához a megismerés több területére apellálok Az ezoterikus hagyományra. Az élenjáró matematikára. Es a különc modern irodalomra. A mi módszerünk pontosan a következő: különböző területeken (itt, a mágikus szellem terén, a tiszta értelem terén és a költői intuíció terén) tanulmányokat folytatni, megkeresni köztük az érintkezési pontokat, műiden stádiumban összehasonlítással ellenőrizni a fellelt igazságokat, és végül kikristályosítani feltevésünket, amelyben ezek az igazságok benne foglaltatnak. Vaskos, fésületlen könyvünk csupán e módszer védelmének és ábrázolásának kezdete.

André Breton „Minden jel arra vall..." kezdetű mondata 1930-ból származik. Rendkívüli pályát futott be. Még ma is idézik, kommentálják. A jelenlegi szellemi tevékenység egyik legjellemzőbb vonása ugyanis valóban az a fajta érdeklődés, amelyet úgy nevezhetnénk: a végtelenen túli szemszög.

Ez a fogalom a legrégebbi hagyományokban éppúgy kísért, mint a legmodernebb matematikában. Kísértett Valéry költői gondolataiban, és az egyik legnagyobb élő író, az argentin Jorge Luis Borges ennek szentelte

548

legszebb és legmeghökkentőbb elbeszélését, amelynek sokatmondó címe: Az Alef. Ez az elnevezés a szent nyelv ábécéjének első betűjét fedi a kabalában, az En-Sophot jelenti, a tökéletes megismerés helyét, azt a pontot, ahonnan a szellem egy szempillantás alatt felfogja az összes jelenséget, okukkal és értelmükkel együtt. Sok írásban szerepel, hogy ennek a betűnek olyan az alakja, mint az égre és földre mutató emberé, és azt jelenti, hogy a lenti világ a fenti világ tükre és térképe. S a második szürrealista kiáltvány legfontosabb pontja, Teilhard de Chardin atya Ómega pontja és az alkimisták Nagy Művének végeredménye a végtelenen túli pont.

Hogyan lehetne világosan meghatározni ezt a fogalmat? Próbáljuk meg. Van a világegyetemben egy pont, egy kivételes hely, innen nézve az egész világegyetemről lehull a lepel. Mi műszerekkel, teleszkóppal, mikroszkóppal stb. vizsgáljuk a teremtést. De itt elég volna, ha a megfigyelő erre a kivételes helyre jutna: egy pillanat alatt feltárulna előtte a tények összessége, a tér és az idő a maga teljességében és minden megnyüvánulásának végleges jelentésével együtt bontakozna ki.

Hatodik osztályos diákjainak érzékeltetni akarván az örökkévalóság fogalmát, egy híres kollégiumban tanító jezsuita atya következő képet használta:

- Képzeljék el, hogy a Föld bronzból van, és egy fecske minden ezredik évben súrolja a szárnyával. Ha majd ettől elkopik a Föld, akkor kezdődik csak az örökkévalóság...

Az örökkévalóság azonban nem csupán végtelen hosszú idő. Az időtartamon kívül még más is. Vigyázni kell a képekkel: Alacsonyabb szintre kényszerítik a gondolatot, amely csak magasabb szinten

549

IX.

érvényesülhetett volna. Felsőbbrendű gondolatot csakis olyan képek hordozhatnak, amelyek a tudatban meglepetést, tanácstalanságot keltenek, vagyis képesek a tudatot olyan magaslatba emelni, amelyben érvényes a kérdéses gondolat, amelyben a maga frissességében és ereje teljében fogható fel. Ugyanez a rendeltetése a mágikus szertartásoknak és az igazi költészetnek. Ezért nem is kísérletezünk azzal, hogy „képet" adjunk a végtelenen túli pontról. Úgy véljük, hatásosabb lesz, ha az olvasót Borges varázslatos és költői szövegéhez utasítjuk.

Elbeszélésében Borges felhasználta a kabalisták meg az alkimisták munkáit és a muzulmán legendákat. De más, az emberiséggel egyidős legendák is említik ezt a legfontosabb Pontot, a Kivételes Helyet. Annak a kornak azonban, amelyben élünk, az a jellegzetessége, hogy a minden misztikától és minden metafizikától mentes kutatásra ösztönző tiszta értelem erőfeszítései olyan matematikai fogalmakhoz vezettek, amelyek révén ésszerűsíthetjük és felfoghatjuk a transzfinit fogalmát.

A zseniális, háborodottan elhunyt Georg Cantor munkái a legfontosabbak és legkülönösebbek. A mai napig is vitatkoznak a munkáin a matematikusok, s közülük sokan azt állítják, hogy Cantor gondolatai logikailag védhetetlenek. Amire a transzfinit hívei azzal vágnak vissza:

- Senki sem űzhet ki bennünket abból a paradicsomból, amelyet Cantor nyitott meg előttünk!

Vázoljuk fel nagyjából Cantor elméletét. Képzeljünk el ezen a papírlapon két pontot, az A-t és a B-t, 1 cm távolságra egymástól. Húzzuk meg azt az egyenes szakaszt, amely A-t összeköti B-vel. Hány pont van ezen a szakaszon? Ahhoz, hogy teljesen betöltsük a szakaszt, a végtelennél több pont szükséges: az alef szám.

550

Az alef szám egyenlő összes elemével. Ha a szakaszt tíz egyenlő részre osztjuk, az egyik részben ugyanannyi pont lesz, mint az egész szakaszban. Ha a szakaszból kiindulva négyzetet szerkesztünk, a szakaszban ugyanannyi pont lesz, mint a négyzet területén. Ha kockát szerkesztünk, ugyanannyi pont lesz a szakaszban, mint az egész kocka térfogatában. Ha a kockából kiindulva tömör oktaédert szerkesztünk, ugyanannyi pont lesz a szakaszban, mint a négydimenziós oktaéder térfogatában. Es így tovább, a végtelenségig.

A transzfinit matematikájában, amely az alefeket tanulmányozza, a rész egyenlő az egésszel. Ami teljesen őrületes, ha a klasszikus ész álláspontjára helyezkedünk, mégis bizonyítható. Eppúgy bizonyítható, mint az a tény, hogy ha egy alefet bármilyen számmal megszorzunk,

s

mindig az alefet kapjuk. Es ezzel a jelenkori tudós matematikusok csatlakoznak HermészTriszmegisztosz Tabula Smaragdinájához („A fent ugyanaz, mint a lent"), és olyan költők intuícióihoz, mint William Blake (az egész világegyetem benne van egy homokszemben)..

Egyetlen módja van, hogy túllépjünk az alefen: ha alef hatványra emeljük (tudjuk, hogy A a B hatványon egyenlő A szorozva A-szor B-vel, ugyanígy alef az alef hatványon egyenlő egy másik aleffel).

Ha az első alefet alef O-nak nevezzük, a második az alef 1, a harmadik az alef 2 stb. Azt mondtuk, hogy egy szakaszban vagy egy térfogatban levő pontok száma egyenlő alef 0-val. Be tudják bizonyítani, hogy a térben létező összes racionális görbe száma egyenlő aleffel. Ami mármost az alef kettőt illeti, az már akkora számnak felel meg, amelyik nagyobb, mint mindaz, ami a világegyetemben elképzelhető. A világegyetemben viszont nem létezik elég nagy számú tárgy ahhoz, hogy ha mind megszámoljuk, az alef kettőt kapjuk. Es az

551

IX.

alefek a végtelenbe nyúlnak. Az emberi szellemnek tehát sikerül kitörnie a világegyetemből, olyan fogalmakat létrehozni, amelyeknek a világegyetem sohasem tud megfelelni. Rendesen ez Isten sajátos képessége, ki gondolta volna, hogy a szellem fel tudja fogni ezt a sajátos képességet? Nagyon valószínű, hogy Cantor azért bolondult meg, mert azon töprengett, mik lehetnek a kettőn túli alefek.

A modern matematikusok, akik ellenállóbbak a metafizikus lidércekkel szemben, vagy kevésbé érzékenyek rájuk, könnyedén dobálóznak az effajta fogalmakkal, és olykor még alkalmazási lehetőségeket is következtetnek belőlük. Egynémely alkalmazás bizony észbontónak látszik. Ilyen például a híres Banach-Tarski7§-paradoxon.

E paradoxon értelmében, ha, mondjuk, egy szokványos méretű - alma vagy teniszlabda nagyságú - gömböt darabokra vágunk, utána a darabokat úgy is összerakhatjuk, hogy a gömb kisebb lesz az atomnál, vagy nagyobb lesz a Napnál.

Fizikailag nem tudták végrehajtani a műveletet, mert a gömböt olyan különleges felületekre kell darabolni, amelyeknek nincsen érintősíkjuk, és ezt műszakilag valóban nem lehet megoldani. A szakemberek többsége azonban úgy véli: ez a felfoghatatlan művelet elméletileg elfogadható, csak éppen ezek a felületek nem tartoznak a kézzelfogható világba, a számítások szerint azonban igazak és használhatók a magfizika világában. A neutronok olyan görbék szerint mozognak az atommáglyában, amelyeknek nincs érintőjük.

Banach és Tarski munkáinak következtetései hajmeresztőén emlékeztetnek azokra a képességekre, amelyeket a Szamádhi-technika a hindu beavatottaknak

7 Jelenkori lengyel matematikusok. Banachot meggyilkolták a németek Auschwitzban. Tarski ma is él, és éppen franciára fordítja hatalmas tanulmányát a matematikai logikáról

552

tulajdonít: azt vallják, hogy képesek akkorára nőni, mint a Tejút, vagy az elképzelhető legkisebb részecske méretére zsugorodni. De hogy közelebbit említsünk, Shakespeare-nél így kiált fel Hamlet:

„Ó, boldog Isten! Egy csigahéjban ellaknám, s végtelen birodalom királyának vélném magamat..." (Arany János ford.; III. felv. 2. szín)

Úgy látszik, nem szabadulhatunk a régi mágikus gondolat maradványai és a modern matematikai logika közti meghökkentő hasonlóságtól. Egy Royaumont-ban megrendezett parapszichológiai tanácskozás antropológus résztvevője 1956-ban kijelentette:

„A jógái szidhik rendkívüliek, mert van köztük, amelyikben az ember atomnyi paránnyá zsugorodhat, vagy akkorára nőhet, mint a Nap vagy az egész világegyetem! E rendkívüli vágyak közül egyet-kettőt jó okkal tekinthetünk valóságosnak, mások, mint az említettek, viszont teljesen hihetetlennek tűnnek, és ellentmondanak minden lehetséges logikának." De azt kell hinnünk, hogy ez az antropológus sem Hamlet kiáltását nem hallotta, sem a legtisztább és legmodernebb logika, a matematikai logika megdöbbentő formáit.

Mi lehet a mélyebb jelentése ezeknek az egyezéseknek? Mint mindig a könyvben, mi csupán a feltevések megfogalmazására vállalkozunk. Az volna a legregényesebb és legizgalmasabb, de egyben a legkevésbé „beilleszthető" is, ha elfogadnánk, hogy a Szamádhi-technikák valóságosak, hogy a beavatott csakugyan olyan kicsire tud zsugorodni, mint egy atom, és olyan nagyra nőni, mint a Nap, és hogy ezek a technikák azoknak a régi civilizációknak az ismereteiből származnak, amelyek már ismerték a transzfinit matematikáját. Mi úgy gondoljuk, hogy az emberi szellem

553

IX.

olyan alapvető becsvágyáról van itt szó, amely éppúgy megtalálható a Szamádhi-jógában, mint Banach és Tarski élenjáró matematikájában.

Ha a forradalmár matematikusoknak igazuk van, ha a transzfinit paradoxona megalapozott, elképzelhetetlen távlatok nyílnak az emberi szellem előtt. Feltételezhető, hogy a térben vannak olyan alef pontok, mint amilyet Borges ír le az elbeszélésében. Es ezekben a pontokban az egész tér-idő kontinuum megtalálható, és a látvány az atommag belsejétől a legtávolabbi galaxisig terjed.

De még tovább mehetünk: az is elképzelhető, hogy az anyagot, az energiát és a szellemet felölelő manipulációk következtében a tér bármely pontja a transzfinit pontja lehet. Ha ez a feltételezés egybevág valamilyen fiziko-pszicho-matematikai valósággal, akkor megvan az alkimisták Nagy Művének és egynémely vallási révületnek a magyarázata. A transzfinit egy-egy pontja, ahonnan az egész világegyetem észlelhető, rettentően elvont gondolat. De a relativitás elméletériek alapegyenletei nem kevésbé azok, márpedig belőlük indul ki a hangosfilm, a televízió és az atombomba. Egyébként is az emberi szellem állandóan fejlődik, és egyre magasabb absztrakciós szintre jut. Paul Langevin már megjegyezte, hogy a környékbeli villanyszerelő tökéletesen tud bánni egy olyan elvont és finom fogalommal, mint az elektromos potenciál, hogy még a tolvajnyelvébe is belevette: azt mondja, „van benne delej".

Még az sem elképzelhetetlen, hogy a többé-kevésbé távoli jövőben az emberi szellem olyan tökéletesen elsajátítja a transzfinit matematikáját, hogy némely szerkezetek segítségével „alefeket", transzfinit-pontokat tud szerkeszteni az űrben, ahonnan a végtelenül kicsi és a végtelenül nagy egyformán, a maga teljességében és

554

végső valóságában jelenik meg előtte. Ily módon végre sikerül megtalálni a hagyományosan hajszolt abszolútumot. Csábos hiedelem, hogy a kísérlet részben már sikerült is. E mű első részében felidéztük az alkimista kísérletet, amelynek során a mester oxidálja egy fémötvözet felületét. Állítólag amikor az oxidhártya megreped, alatta az opálfényű felületen láthatjuk á Naprendszerünket két holdjával s a Magellán-felhőket. Legenda vagy valóság? Mindenesetre ez volna az első „transzfinit-szerkezet", amely az általunk ismert eszközöktől eltér, és kapcsolatot teremt a világegyetemmel. Nem lehetetlen, hogy a maják, akik nem ismerték a teleszkópot, ilyesféle felszereléssel fedezték fel az Uránuszt meg a Neptunuszt. De ne tévelyegjünk a képzelet világában. Erjük be azzal, hogy nem hagyjuk szó nélkül ezt a klasszikus pszichológiában annyira elhanyagolt, alapvető szellemi sóvárgást, és ha már itt tartunk,- azt sem hagyjuk szó nélkül, hogy a régi hagyományok és a fő modern matematikai áramlatok kapcsplatba hozhatók.

És most következzék Borges Az Alef27 c. elbeszélésének részlete:

Amint odaértem a Garay utcába, a szobalány kérte, hogy szíveskedjek várni egy kicsit. Az úr, mint mindig, a pincében van, fényképeket hív elő. Az elhanyagolt zongorán, az üres virágváza mellett Beatriz nagy és ügyetlenül festett arcképe (inkább valószerűtlenül, mint idejétmúltan) mosolygott. Senki se láthatott bennünket; kétségbeesett gyöngédségi rohamomban odamentem a képhez, és így szóltam hozzá:

- Beatriz, Beatriz Elena, Beatriz Elena Viterbo, Beatriz drágám, örökre elvesztett Beatrizom, én vagyok itt, Borges.

555

IX.

Hamarosan Carlos is belépett. Szárazon fogadott; láttam, hogy másra se tud gondolni, csak az jár az eszében, hogy elveszti az Alefet.

- Egy kupica hamis konyak - rendelkezett -, aztán levonulsz a pincébe. Tudod, elengedhetetlen a hanyatt fekvés. Akárcsak a sötétség, a mozdulatlanság; kissé a szemnek is szoknia kell. Lefekszel a kövezetre, merőn nézed annak az áldott lépcsőnek a tizenkilencedik fokát. Én otthagylak, leengedem a csapóajtót, és egyedül maradsz. Ha valami rágcsáló ijesztget, oda se neki! Pár perc múlva meglátod az Alefet. Az alkimisták és kabalisták mikrokozmoszát, közmondásos és kézzelfogható barátunkat, a multum inparvót.

Amikor az ebédlőbe értünk, még hozzátette:- Persze ha nem látod, tehetetlenséged nem ingatja

meg bizonyosságomat... Menj le; rövedesen elbeszélgethetsz Beatriz minden képmásával.

Benyhe János fordítása

Gyorsan lementem, torkig voltam ezekkel a mihaszna szavakkal. A pince alig volt szélesebb, mint a lépcső, és olyan volt, akár egy kút. A tekintetemmel hiába kerestem a ládát, amiről Carlos Argentino beszélt. Az egyik sarok tele volt zsúfolva dobozba tömött palackokkal és vászonzsákokkal. Carlos kivett egy zsákot, összehajtotta, és egy bizonyos helyen leterítette.

- Hitvány egy vánkos - mondta -, ha csak egy centivel is magasabbra teszem, nem fogsz látni semmit, azt pedig sajnálhatod. Na, nyújtózz csak ki a földön, te dromedár, és számolj tizenkilenc fokot.

Teljesítettem nevetséges utasításait; végül magamra hagyott. Gondosan becsukta a csapóajtót; úgy éreztem, teljes sötétség vesz körül, bár később fölfedeztem egy hasadékot. Egyszeriben rájöttem, milyen veszély

556

fenyeget; mérget ittam, majd hagytam, hogy egy őrült eltemessen. Carlos fennhéjázása arra vallott, hogy fél, hátha nem látom meg a csodát; Carlos, ha meg akarja óvni a rögeszméjét, ha nem akarja bevallani, hogy őrült, kénytelen megölni engem. Valami zavaros nyugtalanság fogott el, de megpróbáltam nem a kábítószer hatásának, hanem a kényszeredett testhelyzetnek tulajdonítani. Lehunytam, majd újra kinyitottam a szememet. Es megláttam az Alefet.

Most érek elbeszélésem kimondhatatlan lényegéhez; itt kezdődik írói kétségbeesésem. Minden nyelv csupán jelek ábécéje, melynek használata föltételezi a múltat, és ezt minden beszélgető átéli. Hogyan közöljem másokkal ezt a végtelen Alefet, melyet csak alig fog fel félénk emlékezetem? A misztikusok hasonló helyzetben ontják a jelképeket: ha az istenséget akarja kifejezni, egy Persius a madárról beszél, amely valami módon minden madarat képvisel; Alanus de

Insulis egy gömbről, amelynek középpontja mindenütt van, de a kerülete sehol; Ezékiel egy négyarcú angyalról, aki kelet és nyugat, észak és dél felé fordul egyszerre. (Nem ok nélkül említem ezeket a megfoghatatlan hasonlatokat; kapcsolatban vannak az Alef-fel.) Talán megengednék az istenek, hogy én is valami hasonló képet találjak, de akkor elbeszélésemet megrontaná az irodalom, a tévedés. Egyébként a fő kérdés megoldhatatlan: a végtelennek akár csak részleges felsorolása. Ebben a mérhetetlen pillanatban sok-sok millió gyönyörű vagy borzasztó eseményt láttam; de egyik sem ejtett úgy bámulatba, mint az, hogy minden ugyanazon a helyen mutatkozott, de átfedés és áttetszés nélkül. Az én szemem mindent egyidejűleg látott: leírni csak sorjában tudom, mert ilyen a nyelv. De azért valamit elmondok belőle.

557

IX.

A lépcsőfok alján jobboldalt egy kis tarka, szivárványló gömböt láttam, amely szinte elviselhetetlenül ragyogott. Eleinte azt hittem hogy forog; azután rájöttem, hogy ez a mozgás csak érzékcsalódás, amit a gömbön kivehető szédítő látvány okoz. Az Alef átmérője két vagy három centi lehetett, de benne volt a világűr, nem kicsiben, hanem eredeti térfogatával. Minden tárgy (például a tükör üveglapja) végtelen sok tárgynak felelt meg, mert egyszerre és tisztán láttam a világegyetem minden pontjáról. Láttam a mozgalmas tengert, láttam a hajnalt és az estét, láttam Amerika embertömegeit, láttam egy fekete piramis közepében egy ezüstös pókhálót, láttam egy zegzugos labirintust (ez London volt), láttam véghetetlen szemeket ott egész közelről, amint fürkészve nézték magukat bennem, mint egy tükörben, láttam bolygónk minden tükrét, de egyikben sem láttam magamat, láttam a Soler utcában egy udvar végében ugyanolyan kőpadlót, amilyet harminc évvel ezelőtt egy Fray Bentos-i ház előcsarnokában, láttam szőlőfürtöt, havat, dohányt, ércteléreket, vízpárát, láttam domború, egyenlítői sivatagokat és homoktengerük minden szemét, láttam Invernessben egy asszonyt, akit nem felejtek el, láttam vadul lobogó haját, büszke alakját, láttam egy mellrákot, láttam egy kör alakú szikkadt földdarabot egy járdán, ahol azelőtt egy fa állt, láttam egy adroguéi villában Plinius első, Philemon Holland-féle angol fordításának egy példányát, láttam egyszerre minden oldal minden betűjét (gyermekkoromban csodálkoztam, hogy nem keverednek össze és hogy nem szóródnak szét éjszaka a becsukott könyv betűi), láttam éjszakát és nappalt egy időben, láttam egy querétarói naplementétA amely mintha egy bengáli rózsa színét tükrözte volna, láttam saját üres hálószobámat, láttam egy alkmaari dolgozószobában egy

558

földgömböt két tükör közt, melyek a végtelenségig sokszorozták, láttam lobogó sörényű lovakat hajnalban a Kaszpi-tenger fövenyén, láttam egy kéz finom csontozatát, láttam egy csata után életben maradt katonákat, amint levelezőlapokat adnak postára, láttam egy mirzapuri kirakatban egy csomag spanyol kártyát, láttam néhány páfrány ferde árnyékát egy melegház padlóján, láttam tigriseket, dugattyúkat, bölényeket, hullámverést és seregeket, láttam minden hangyát, ahány csak van a földön, láttam egy perzsa asztrolábot, láttam az íróasztal egyik fiókjában (s az írástól megremegtem) hihetetlenül szókimondó, trágár leveleket, amiket Beatriz írt Carlos Argentinónak, láttam egy kedves emlékművet Chacaritában, láttam egy valamikor oly bájos lénynek, Beatriz Viterbónak szörnyű maradványait, láttam tulajdon sötét vérem keringését, láttam a szerelmes összefonódást és a,halál átváltozását, láttam az Alefet mindenfelől, láttam az Alefen a földet és a földön ismét az Alefet, és az Alefen a földet, láttam az arcomat és zsigereimet, láttam az arcodat; szédület fogott el, és sírtam, mert szemeim látták ezt a titkos és sejtelmes tárgyat, amelynek nevét bitorolják az emberek, de amit soha ember nem látott: a megfoghatatlan világegyetemet.

s

Áthatott a végtelen tisztelet, a végtelen irgalom.- Na, biztos elképedtél, hogy így bámészkodhatsz

hívatlanul - mondta egy gyűlöletes, kedélyeskedő hang. -Ne is törd a fejed, ezt a csodát egy évszázad alatt se.hálálhatod meg nekem. Micsoda remek leshely, Borges barátom!

A legfelső lépcsőfokon megjelent Carlos Argentino lába. A hirtelen támadt derengésben nagy nehezen föltápászkodtam, és csak hebegtem:

- Remek. Igazán remek.

559

IX.

Közönyös hangomtól magam is meglepődtem. Carlos Argentino aggodalmasan érdeklődött:

- Mindent jól láttál? Színesen?Ebben a pillanatban eltökéltem, hogyan állok

bosszút. Nyájasan, látható megindultsággal, idegesen, szórakozottan megköszöntem Carlos Argentino Danerihek, hogy vendégül látott a pincéjében, és nógattam,- hogy használja ki az alkalmat, ha már lebontják a házát, hagyja itt ezt az ártalmas nagyvárost, amely nem kímél senkit, higgye el, senkit! Az Alefről nem voltam hajlandó beszélgetni, csendesen, de határozottan elzárkóztam; amikor elköszöntem, átöleltem, és megint elmondtam neki, hogy a vidék és a nyugalom nagy orvos.

Az utcán, a Constitución lépcsőjén, a földalattin minden arc ismerősnek tetszett. Féltem, hogy nincs többé semmi, ami meglephetne, és féltem, hogy most már mindig úgy érzem, mintha mindenhová visszátérnék. Szerencsére néhány álmatlan éjszaka után mindent elfeledtem.

560

X.

ÁBRÁNDOZÁS A MUTÁNSOKRÓL

A csillagász gyermek - Intelligencialáz -Mutációelmélet - A nagy felsőbbrendűmítosza -A mutánsok köztünk vannak - Horlától Leonard Eulerig -Láthatatlan mutáns társaság? - A kollektív lény születése - Az élő szeretete

1956 telén J. Ford Thomson, az oktatáslélektannal foglalkozó wolverhamptoni pszichiáter rendelőjébe egy hétéves kisfiút vittek el a szülei, mert a tanítóval együtt nagyon aggódtak érte.

„Természetesen semmiféle szakkönyv nem állt rendelkezésére - írja Thomson doktor. - És még ha állt volna is, talán el sem tudta volna olvasni. Mégis rendkívül bonyolult csillagászati kérdésekre pontos választ tudott adni."

Mivel a vizsgálat felzaklatta, az orvos elhatározta, hogy felméri az iskolások értelmi szintjét, és hozzáfogott, hogy Anglia-szerte ötezer gyerekről gyűjt adatokat. Segítségére siettek a Brit Orvosi Kutatási Tanács, a harwelli egyetem fizikusai és sok más egyetemi tanár. Másfél évi munka után teljesen nyilvánvalónak látta, hogy „hirtelen intelligencialáz" tört ki.

„Az utoljára megkérdezett 90 hét-kilenc éves gyerek közt 26-nak 140 volt az intelligenciahányadosa, ami egyenlő

s

a zseniálissal, vagy majdnem. Ugy vélem - folytatja

Thomson doktor -, hogy a testbe behatoló stroncium-90, ez a radioaktív termék lehet a ludas a dologban. Az első atomrobbantás előtt ez a termék nem létezett."

561

Két amerikai tudós, C. Brooke Worth és Robert K. Enders, jelentős könyvében, a The Nature of Living Thingsben azzal próbált érvelni, hogy a géncsoportok napjainkban átrendeződtek, és egyelőre titokzatos hatásokra új, magasabb értelmi képességekkel rendelkező embertípus jelenik meg. Természetesen ez az elmélet még vita tárgya. Lewis Termán genetikus azonban, miután harminc éven át tanulmányozta a csodagyerekeket, az alábbi következtetést vonta le:

A legtöbb csodagyerek felnőtté érve elveszítette különleges képességeit. Ma már úgy látszik, hogy rendkívüli képességű felnőtt válik belőlük, akinek értelméhez a hétköznapi emberé nem ér fel. Sokkal, de sokkal tevékenyebbek, mint egy jó képességű ember. „Sikermutatójuk" huszonötször akkora. Egészségük kifogástalan, éppúgy, mint érzejmi és nemi egyensúlyuk. Végül nem kapnak pszichoszomatikus betegségeket, például rákot. Lehetséges volna ez? Annyi bizonyos, hogy az egész világon egyre jobban fejlődnek a lelki képességek, de ez áll a testi képességekre is. A jelenség oly nyilvánvaló, hogy egy másik amerikai tudós, Sydney Pressey doktor, az ohiói egyetem tanára már össze is állította a korán érő gyerekek oktatási tervét, s szerinte ennek révén évente háromszázezer magas intelligenciájú alanyt képezhetnek ki.

Vajon az emberi faj mutációjáról van szó? Lehet, hogy olyan lények születésének; vagyunk tanúi, akik külsőleg hasonlítanak ránk, mégis mások? Most ezt a nagy horderejű kérdést fogjuk tanulmányozni. Annyi bizonyos, hogy új mítosz születésének lehetünk a tanúi, a mutánsénak. Ennek a mítosznak a születése a mi

562

X.

műszaki és tudományos civilizációnkban feltétlenül sokatmondó és dinamikus hatású.

Mielőtt belevágnánk a témába, meg kell jegyeznünk, hogy a gyerekeknél megfigyelt intelligencialáznak egyszerű gyakorlatias, józan magyarázata lehet, hogy az emberi faj fokozatosan fejlődik a technika révén. A modern edzésmódszerek bebizonyították, hogy az ember testi ereje még távolról sem kimerített forrásokkal rendelkezik. A jelenlegi kísérletek, amelyek azt vizsgálják, hogyan viselkedik az emberi test a bolygóközi rakétában, nem is sejtett ellenállásról tanúskodnak. Akik túlélték a koncentrációs táborokat, tapasztalhatták, milyen végtelen erős az életösztön, és rendkívül bő a pszichikum és a fizikum közti kölcsönhatás forrása. Végül pedig, ami az értelmet illeti, lelki módszerek és az emlékezetet serkentő, a memorizálást a végletekig megkönnyítő vegyi anyagok küszöbönálló felfedezése sose látott távlatokat nyit előttünk. A tudomány elméletei egyáltalán nem hozzáférhetetlenek a szokványos szellemnek. Ha a kisiskolás meg az egyetemi hallgató agyát mentesítjük a memorizálás rettentő igénybevételétől, mi sem lesz természetesebb, mint az atommag szerkezetét meg a periódusos táblát tanítani az elemi iskolásoknak és megértetni az érettségizendőkkel a relativitást meg a kvantumelméletet. Másrészt, ha a tudomány alapelveit országszerte széles körben elterjesztik, ha ötvenszer vagy százszor több kutató lesz, az új ötletek elszaporodása, amelyek egymással összevetve, egymást termékenyítik meg, ugyanazt a hatást fogja kiváltani, mint ha több zsenit tudnánk nevelni. Sőt még jobb is lenne a hatásfok, mert a zseni sokszor ingatag lélek és antiszociális. Valószínű egyébként, hogy egy új tudomány, az általános információelmélet nem is olyan soká lehetővé teszi az általunk itt előadott minőségi ötlet

563

pontos mennyiségi meghatározását. Ha egyenlően -elosztjuk az emberek közt a már birtokunkban lévő ismereteket, és arra ösztönözzük őket, hogy új változatokat hozzanak létre közösen, emeljük az emberi társadalom értelmi potenciálját, ugyanolyan gyorsan és ugyanolyan bizonyosan, mint ha megsokszoroznánk a zsenik számát.

Ezt az elképzelést párhuzamosan kell kezelnünk a mutáns sokkal fantasztikusabb elképzelésével.

Charles-Noél Martin barátunk nagy port felvert tanulmányában számba vette az atomrobbanások akkumulatív hatásait. A kísérletek során elterjedő kisugárzások hatása mértani haladványban nő. Az emberi faj így előnytelen mutáció áldozata lehet. Ráadásul ötven év óta a rádiumot az egész világon számottevő ellenőrzés nélkül alkalmazzák. Rengeteg iparágban használnak röntgensugarat és radioaktív vegyi anyagokat. Milyen arányban és hogyan hat a modern emberre ez a sugárzás? Fogalmunk sincs a mutációk lefolyásáról. Nem volna-e lehetséges, hogy kedvező mutációk születnek? Sir Ernest Rock Carling patológus, a Home Office szakértője egy genfi atomkonferencián kifejtette: „Az is remélhető, hogy korlátozott mértékben ezek a mutációk kedvező hatásúak, és létrehoznak egy zseniális gyereket. Megkockáztatva, hogy megbotránkoztatom a tisztelt jelenlévőket, kijelentem, hogy ha valamely mutáció megajándékoz bennünket egy Arisztotelésszel, egy Leonardo da Vincivel, egy Newtonnal, egy Pasteurrel vagy egy Einsteinnel, a legteljesebb mértékben kárpótol bennünket azért a kilencvenkilenc másikért, akire kevésbé előnyös hatással van."

564

X.

Elöljáróban néhány szót a mutációelméletről.A. Weisman és Hugo de Vriés a század végén

megújította az evolúcióról alkotott elképzelésünket. Akkoriban nagyon divatos volt az atom, valósága kezdett betörni a fizikába. A két tudós felfedezte „az öröklés atomját", s helyét a kromoszómákban jelölte meg. Az ily módon kialakított új tudomány, a genetika felszínre hozta Gregor Mendel cseh szerzetesnek a tizenkilencedik század második felében végzett munkáit. Ma cáfolhatatlannak látszik, hogy az örökséget a gének adják tovább. Azok a gének, amelyek rendkívül védettek a külső környezettől. Ugy látszik azonban, hogy az atomsugárzás, a kozmikus sugarak és egy-két erős méreg, mint a kolchicin mégis károsítani tudja a kromoszómákat, vagy meg tudja duplázni őket. Megfigyelték, hogy a mutációk gyakorisága arányos a radioaktivitás erősségével. Mármost, napjainkban a radioaktivitás harmincötször akkora, mint a század elején volt. 1943-ban Luria és Debruck, 1945-ben pedig Demerec mutatott ki pontos adatokat azokról a baktériumok közt fellépő genetikus elváltozásokról, amelyeket az antibiotikumok okoztak. Az ő munkáikban úgy zajlik le a mutációs kiválasztódás, mint ahogyan Darwin elképzelte.s

Ugy látszik tehát, hogy Lamarck, Micsurin, Liszenko szerzett tulajdonságok öröklődéséről vallott elméleteivel szemben az ellenfeleknek van igazuk. De vajon alkalmazhatjuk-e a baktériumokról megfogalmazott általánosításokat a növényekre, az állatokra és az emberre?s

Ugy látszik, ez már nem is kétséges. Vannak-e az emberi fajban ellenőrizhető genetikus elváltozások? Igen. Egyik ilyen bizonyosság a következő:

565

Az esetet egy londoni, gyermekbetegségekre szakosodott angol kórház irattárából vettük. Louis Wolf, a kórház igazgatója szerint Angliában évente harminc fenil-ketonos mutáns születik. Ezeknek a mutánsoknak a génjei nem termelnek a vérben olyan élesztő anyagokat, amelyek a normális vérben működnek. A fenil-ketonos mutáns például képtelen lebontani a fenil-anilint. Ez a fogyatékosság hajlamossá teszi a gyermeket az epilepsziára és az ekcémára, haját hamuszürkére színezi el, a felnőttet pedig hajlamossá teszi az idegbetegségekre. A normális emberi faj mellett tehát máris köztünk él egy bizonyos fenil-ketonos faj... Ez előnytelen mutáció; de eleve kétségbe kell-e vonnunk mindenféle kedvező mutációt? Lehetnének olyan mutánsok, akiknek a vérében a testi állapotot javító és az intelligenciahányadost jóval a miénk fölé emelő anyagok vannak. Ereikben természetes nyugtatók csordogálnának, amelyek megkímélik őket a társadalmi élet lélektani sokkjaitól és á szorongásos kisebbrendűségi érzésektől. Az emberi fajtól eltérő fajhoz tartoznának, magasabb rendűek lennének nála. A pszichiáterek és az orvosok azt állapítják meg, ami nincs rendben. De hogyan állapítsuk meg azt, ami rendben van?

A mutációs rendszerben többféle változatot kell megkülönböztetnünk. A géneket nem károsító sejtmutációt, amely a leszármazottakat nem érinti, eddig előnytelen formájában ismerjük: a rák, a fehérvérűség sejtmutáció. Miért ne jöhetnének létre és terjednének át az egész szervezetre előnyős sejtmutációk? A misztikusok „új hús" megjelenéséről, „átváltozásról" beszélnek.

Kezdjük megismerni az előnytelen genetikus mutációt (ilyen a fenil-ketonosok esete). Miért ne jöhetne létre

566

X.

előnyös mutáció? És még itt is a jelenség két változatát, pontosabban két tolmácsolását kell megkülönböztetnünk.

1. Ez a mutáció, az új faj megjelenése a véletlennek köszönhető. Például a radioaktivitás némelyeknél génmódosulásokat okozhat. Ha például a gén kicsit károsodott proteinje nem termelne többet azokból a savakból, amelyek szorongást váltanak ki belőlünk. Máris új faj felbukkanására számíthatnánk: a nyugodt ember faj a, ki nem fél semmitől, aki semmi rosszat nem érez. Nyugodtan megy a háborúba, lelkifurdalás nélkül öl, gátlástalanul élvez, szóval egyfajta robot, minden belső remegés nélkül. Nem lehetetlen, hogy egy ilyen faj kifejlődésének vagyunk a tanúi.

2. A genetikai mutáció nem a véletlen műve volna. Hanem irányított. Az emberiség szellemi felmagasztosulását

s

szolgálja. Átmenet egy tudati szintből egy magasabb rendűbe. A radioaktivitás hatása a nagyra törő akarat kifejlesztését segíti elő. Az eddig felidézett módosulások elenyészőek ahhoz képest, ami az emberi fajra vár, csupán az eljövendő alapvető változások nagyon távoli felmérése. A gén proteinjének egész szerkezete meg fog változni, és szemünk előtt fog megszületni az a faj, amelyiknek a gondolkodása teljesen átalakul, az a faj, amelyik képes úrrá lenni időn és téren, és minden szellemi tettet a végtelenen kívülre tud helyezni. Az első és a második elgondolás közt annyi különbség van, mint az edzett acél meg az óvatosan magnetofonszalaggá nyújtott acél közt.

Az utóbbi elgondolás modern mítoszt teremtett, amelyen kapva kapott a science fiction, és amely megdöbbentően szerepel a jelenkori szellemiség oltáraira vésve. A luciferisták részéről láthattuk, mint hitt Hitler a felsőbbrendű lényekben, és hallhattuk, amint azt ordítja:

567

„Leleplezem a titkot: az emberi faj mutációja elkezdődött; már vannak szuperemberek!"

A megújult hinduizmus terén pedig a pondichéryi Asram atyamestere, az új India egyik legnagyobb gondolkodója, Sri Aurobindo Ghosé arra a bizonyosságra alapozta bölcseletét és a szent szövegek magyarázatát, hogy az emberiség mutációk révén fog nagyra nőni.

Azt írja például: „Bármily bámulatos vagy csodával határos is a jelenség, hamarosan gyakorlati valósággá válhat, hogy új emberi faj jelenik meg ezen a földön." Végül pedig a tudományos megfontolások irányában nyitott katolicizmus kebelében Teilhard de Chardin bízvást állította, hogy hisz „egy olyan áramlatban, amelyik képes valamilyen ultraemberi formához sodorni bennünket".

A furcsaság útjának zarándoka, aki minden más embernél érzékenyebb a nyugtalanítóan átvillanó gondolatokra, aki inkább tanú, mint alkotó, de szuperlátó tanúja a modern intelligencia szélsőséges kalandjainak, André Breton író, a szürrealizmus pápája nem habozott leírni 1942-ben:

„Talán nem is az ember a világegyetem központja, célgömbje. Nyugodtan elképzelhetjük, hogy, mondjuk, állati szinten van nála magasabb rendű lény, amelynek éppolyan különös a viselkedése, mint az emberé a kérésznek vagy a bálnának. Mi sem mond ellent szükségszerűen annak, hogy vannak lények, amelyek érzékelő jelrendszeréből teljesen kilógnak, valamilyen álcázás révén, amelyet készséggel elképzelnénk, de csak az utánzó állatok formaelméletével és tanulmányozásával határozhatnánk meg.

568

X.

Kétségtelen, hogy ez a gondolat messzemenően tág teret nyújtana a spekulatív elemeknek, habár szerény helyet jelölne ki az embernek saját felfogásában meglévő világában, amelyben a gyerek vigyorogva képzeli el a lenti hangyát, amikor éppen belerúgott a hangyabolyba. Ha tekintetbe vesszük a ciklonszerű zavarokat, amelyekkel szemben az ember annyira tehetetlen, hogy csupán áldozatuk vagy tanújuk lehet, vagy a háborúszerű zavarokat, amelyekről a köztudomásúan elégtelen ismeretek manapság egyre bővülnek, egy tekintélyes munkában, amelyben sohasem szabad engedni a legmerészebb indukciókból, talán nem lehetetlen, hogy annyira meg tudnánk közelíteni és ezzel valószínűsíteni tudnánk az olyan feltételezett lények szerkezetét és összetételét, amelyek homályosan felrémlenek előttünk félelmünkben és véletlenszerű sejtéseinkben.

Azt hiszem, fel kell hívnom rá a figyelmet, hogy nem járok túlságosan messze Novalis tanúságától: »Valójában egy állatban élünk, amelynek az élősködői vagyunk. Ennek az állatnak a felépítése határoz meg bennünket és vice versa, és hogy csak helyeselni tudom William James gondolatát: »Ki tudja, vajon a természetben nem olyan kicsiny hely jut-e nekünk valamely nem is sejtett lények mellett, mint amekkora mellettünk a házainkban élő kutyának és macskának?« És ezt a vélekedést még maguk a tudósok sem vetik el mind: »Talán velünk egyforma alapra épült lények mászkálnak körülöttünk, csak, mondjuk, annyiban különböznek az embertől, hogy egyenes az albuminjuk« -véli Emile Duclaux, a Pasteur Intézet volt igazgatója.

s s

569

Uj mítosz? Es vajon ezeket a lényeket meg kell győzni, hogy csalóka káprázatok, vagy éppen meg kell adnunk nekik a lehetőséget, hogy kilépjenek az ismeretlenségből?"

Lehetséges-e, hogy vannak köztünk külsőleg hozzánk hasonló lények, akiknek a viselkedése éppoly különös szemünkben, mint a „kérészé vagy a bálnáé"? A józan ész azt diktálja, hogy arról tudnánk, hogy mégiscsak látnánk, ha felsőbbrendű egyének élnének köztünk.

Amennyiben nem tévedünk, John W. Campbell szedte ízekre ezt a józan észt az Astounding Science Fiction című folyóirat 1941 -es számának vezércikkében:

Senki sem megy el az orvosához azzal, hogy remekül érzi magát. Senki sem keresi fel a pszichiátert, hogy tudassa vele: az élet könnyed és gyönyörűséges játék. Senki sem fog becsengetni a pszichoanalitikus ajtaján, hogy bejelentse neki: semmiféle komplexusa nincs. A kedvezőtlen mutációk kiszűrhetők. Na és a kedvezőek?

Igen ám - így a józan ész -, de a mutánsok elárulnák magukat csodálatos intellektuális tevékenységükkel.

Nem addig van az! - így Campbell. Egy zseniális ember, aki a mi fajunkhoz tartozik, egy Einstein például, közli munkája eredményét. Felhívja magára a figyelmet. Ami rendkívül sok kellemetlenséget, bizalmatlanságot, értetlenséget, fenyegetőzést, száműzetést von maga után. Elete végén Einstein kijelentette: „Ha én ezt tudom, inkább elmegyek vízvezeték-szerelőnek." Az Einstein fölött álló mutáns azonban elég okos ahhoz, hogy elrejtőzzön. Megtartja magának a

570

X.

felfedezéseit. Amennyire csak tud, visszavonult életet él, csak a fajtájához tartozó intelligenciákkal igyekszik kapcsolatot tartani. Heti néhány óra munka elég a szükségletei kielégítésére, fennmaradó idejét olyan foglalatosságoknak szenteli, amelyekről nekünk halvány fogalmunk sincsen.

Csábító feltevés. A tudomány jelenlegi állása szerint azonban egyáltalán nem valószínűsíthető. Az intelligenciáról semmiféle anatómiai vizsgálat nem ad tájékoztatást. Anatole France-nak abnormálisan könnyű volt az agya. Végső soron semmi ok sincs rá, hogy egy mutánst felboncoljanak, kivéve ha baleset áldozata, de még akkor is: hogyan lehetne megállapítani az agysejtet érintő mutációt? Nem egészen őrült ötlet azt hinni, hogy csakugyan vannak köztünk magasabb rendű lények. Ha a mutáció valóban csak a véletlen műve, akkor valószínűleg van néhány kedvező mutáció is. Ha valamilyen szervezett természeti erő idézi elő, ha igaz például Sri Aurobindo Ghosé feltevése, vagyis hogy az élet felmagasztosítását szolgáló akaratnak engedelmeskedve születnek, akkor nagyon is sokan vannak. Esetleg már itt is vannak az utódaink.

Minden jel arra vall, hogy pontosan olyanok, mint mi, vagy legalábbis semmiből sem tudjuk megkülönböztetni őket. Egynémely tudományos fantasztikus szerző természetesen anatómiai különlegességekkel ruházza fel a mutánsokat. Van Vogt híres könyvében, a Slanban úgy képzeli, hogy a hajuk szerkezete különleges: a hajszálak telepatikus érintkezésre szolgáló antennaszerűségek. A szerző erre az alapötletre szép, de iszonyatos, a felsőbbrendűeket üldöző történetet épít fel, amely emlékeztet a zsidóüldözésre. De megesik, hogy a

571

regényírók egy kicsit gazdagítják a természetet, hogy leegyszerűsítsék gondjaikat.

Ha létezik telepátia, egészen bizonyos, hogy nem hullámokban terjed, tehát semmi szükség hozzá antennára. Ha hiszünk az irányított evolúcióban, akkor feltételeznünk kell, hogy saját védelmében a mutánsnak szinte tökéletes álcázó eszközei vannak. Az állatvilágban lépten-nyomon találkozhatunk a rászedett rablóval, akit becsapott az elképesztő tökéllyel száraz levélnek, faágnak, sőt ürüléknek „álcázott" zsákmány. Sőt az ehető fajták „ügyessége" olykor odáig terjed, hogy utánozzák az ehetetlen fajták színét. Amint André Breton olyan jól látta, aki úgy érzi, hogy „nagy áttetsző lények" vannak köztünk, lehetséges, hogy azért nem látjuk meg őket, mert elrejtőznek „valamilyen álcázás révén, amelyet készséggel elképzelnénk, de csak az utánzó állatok formaelméletével ós tanulmányozásával határozhatnánkmeg".

- Az új ember köztünk van! Itt van! Ertik már? Mondok egy titkot: láttam az új embert. Rettenthetetlen és kegyetlen! Féltem tőle! - üvöltötte Hitler remegve.

Egy másik szellem, Maupassant páni félelmében, az őrület szélén, halálsápadtan és verejtékben fürödve, zaklatottan írta meg a francia irodalom egyik legnyugtalanítóbb szövegét, a Horlát:

„Most már tisztán látok és értek mindent. Az ember uralmának vége.

Megérkezett! Ő, akitől rettegve féltek a primitív népek, ő, aki ellen ördögűzéssel védekezett a nyugtalan papság; akit boszorkányok idéztek sötét éjszakákon, de akkor még hasztalanul idézték; akit a világ mulandó urai -

572

X.

megsejtve létezését - gnómok, szellemek, kísértő lelkek, tündérek, koboldok torz vagy kecses figurájába öltöztettek. Az ősi, egyszerű félelem otromba megfogalmazása után az éleslátású ember sejtése már világosabb volt. Mesmer megértette, és az orvosok már tíz évvel ezelőtt határozottan megfogalmazták erejének lényegét - előbb, mintsem hatalmát gyakorolta volna. Játszottak az új hatalmasság fegyverével, a rabszolgává süllyedt emberi lelken uralkodó rejtelmes akarattal. Magnetizmus, hipnózis, szuggesztió -és isten tudja, hányféleképpen nevezték még... Láttam, úgy játszadoznak ezzel az iszonyú erővel, akár a vigyázatlan gyerekek. Jaj nekünk! Jaj az embernek! Megjelent!. Megjelent!... Hogyan is nevezi magát?... Azt hiszem... mintha kiáltaná a nevét, de nem értem. igen. hangosan mondja. Figyelek. nem értem. ismétli. Horla. Most megértettem... Horla... ő az... Horla... megjelent!.. ,"8§

A rácsodálkozás meg az iszonyat látomásának dadogó előadásában Maupassant, a kor embere, hipnotikus képességeket tulajdonít a mutánsnak. A Charcot munkáinál Rhine, Soal, Mac Connel munkáihoz közelebb álló modern SF-irodalom „parapszichológiai" képességekkel ruházza fel a mutánsokat: telepátiával, mozgásátvitellel. A szerzők még messzebbre is merészkednek, és a levegőben lebegő vagy faljáró legfelsőbb lényt mutatnak be nekünk: de hát ez merő képzelet, a tündérek őstípusainak mulatságos felidézése. Ugyanúgy, ahogyan a mutánsok szigete vagy a mutánsok galaxisa a Boldogság Szigetének régi álmára utal vissza, a paranormális képességek a görög istenek őstípusait idézik. Ha azonban valóságos talajon akarunk maradni,

8Maupassant: Urak és hölgyek csevegnek. Európa, 1963. Illés E. fordítása

573

rádöbbenünk, hogy ezek a képességek teljesen feleslegesek volnának a modern civilizációban élő lényeknek. Mert mire jó a telepátia, ha egyszer van rádiónk? Mire. jó a mozgásátvitel, ha egyszer van repülőgépünk? Ha létezik mutáns, amit mi hajlamosak vagyunk hinni, sokkal magasabb rendű képességgel rendelkezik, semmint képzelhetnénk. Olyan képességgel, amelyet a köznapi ember egyáltalán nem használ ki: intelligenciával rendelkezik.

Cselekedeteink irracionálisak, és értelmünk csupán elenyésző szerepet kap döntéseinkben. A bolygó életének új példaképét, az ultraembert úgy képzelhetjük el, mint nem csupán gondolkodó, hanem józan lényt, állandóan tárgyilagos értelemmel megáldott lényt, aki csak akkor dönt, ha már világosan és alaposan megvizsgált minden rendelkezésére álló adatot. Olyan lényt, akinek idegrendszere a negatív indulatok ostromának ellenállni tudó erőd lesz. Olyan lényt, akinek agya hideg és gyors, tökéletes, tévedhetetlen emlékezettel van ellátva. Ha létezik mutáns, egészen bizonyos, hogy külsőleg hasonlít az emberre, de az a gyökeres eltérés köztük, hogy a mutáns ellenőrzése alatt tartja az értelmét, és pillanatnyi kihagyás nélkül használja is. Ez a kép talán egyszerűnek látszik. Pedig mindennél fantasztikusabb, amit az SF-irodalom sugall. A biológusok kezdik sejteni, milyen kémiái módosulásokra volna szükség, hogy az új faj megszülessen. A nyugtatókkal, lizergsavval és származékaival folytatott kísérletek arra mutatnak, hogy egyelőre ismeretlen szerves vegyületek már egészen kicsi mennyiségben is meg tudnának óvnibennünket végletesen érzékeny idegrendszerünk sérülékenységétől, és így lehetővé tennék, hogy minden esetben megőrizzük tárgyilagos értelmünket. Ugyanúgy, ahogyan léteznek fenil-ketonos

574

X.

mutánsok, akiknek kémiája kevésbé tud alkalmazkodni az élethez, mint a miénk, könnyen elképzelhető, hogy van olyan mutáns, amelyiknek a kémiája a miénknél is jobban alkalmazkodik az élethez ebben a változó világban. Ezeknek a mutánsoknak a mirigyei spontán választanának ki nyugtatókat és az agyműködést serkentő anyagokat, s ők lennének az ember helyét elfoglalni hivatott faj előhírnökei. Tartózkodási helyük nem rejtelmes sziget és nem tiltott bolygó. Az élet tudott olyan lényeket teremteni, amelyek alkalmazkodtak a mélytengeri viszonyokhoz vagy á legmagasabb csúcsok megritkult levegőjéhez. Bizonyára azt az ultraembert is meg tudja teremteni, akinek eszményi metropolisa „a gyáraktól füstölgő és rakétáktól reszkető f ö ld . "

Az élet sohasem alkalmazkodik tökéletesen, de a tökéletes alkalmazkodásra törekszik. Miért mondana le erről a törekvésről csak azért, mert megjelent az ember? Miért ne készülne az ember által valami jobb, mint az ember? Talán ez az ember utáni ember már meg is született. „Az élet -mondja Loren Eiseley doktor - nagy, álmatag folyó, amely minden nyíláson beszivárog, s ahogy halad, úgy változik és alkalmazkodik."9§

Látszólagos mozdulatlanságának káprázata napjaink rövidségében gyökerezik. Nem látjuk az óramutató körbejárását a számlapon: ugyanígy nem látjuk, ha egy életforma belefolyik a másikba.

E könyv célja a tények feltárása és feltevések sugalmazása, nem pedig kultuszteremtés. Nem állítjuk, hogy ismerünk mutánsokat. Ha azonban elfogadjuk azt a gondolatot, hogy a tökéletes mutáns tökéletesen álcázza magát, azt is el kell fogadnunk, hogy a természet olykor kudarcot vall felfelé törekvő alkotói erőfeszítéseiben, és

9New York Herald Tribüné, 1959. nov. 23.

575

egykét tökéletlen mutánst is létrehoz, ők azonban felfedezhetők.

Ezeknél a mutánsoknál a kivételes lelki tulajdonságok testi fogyatékosságokkal keverednek. Ilyen például sok fejszámoló esete. A tárgy legjobb szakértője, Róbert Tocquet professzor éppenséggel azt fejtegeti: „Több fejszámolót eleinte szellemi fogyatékos gyereknek tekintettek. Oscar Verhaeghe belga fej számoló tizenhét éves korában úgy beszélt, mirit egy kétéves kisgyerek. Azt is említettük már, hogy Zerah Colburnon testi torzulás is látható volt: minden végtagján eggyel több ujj nőtt. Egy másik fejszámoló, Prolongeau pedig kar és láb nélkül született... Mondeux hisztérikus volt... Oscar Verhaeghe a belgiumi Bousvalban született április 16-án, szerény hivatalnokcsaládban, ő is a közepesnél alacsonyabb értelmi képességű fejszámolók közé tartozik. Egyik nagy mutatványa az egyforma jegyekből álló számok különböző hatványra emelése. A 888888888888888-at 40 másodperc alatt emeli négyzetre, a 9 999 999-et pedig 60 másodperc alatt az ötödik hatványra, s az összeg 35-jegyű s zám. , , Torzszülöttek vagy rosszul sikerült mutánsok?

Talán tökéletes mutánsnak tekinthető Leonard Euler, aki kapcsolatban állt Roger Boscovitchcsal10§, akinek történetét egy előző fejezetben meséltük el.

Leonard Eulert (1707-1783) általában minden idők legnagyobb matematikusának tartják. Ez a minősítés azonban túlságosan szerény szuperemberi szellemi képességeinek érzékeltetésére. Pár pillanat alatt átlapozta a legbonyolultabb műveket, és el tudta mondani az összes könyvet, ami megfordult a kezében, amióta csak megtanult olvasni. Alaposan ismerte a fizikát, a vegytant, az állattant, a növénytant, a

10 A Szovjetunióban 1959 elején jelent meg az űrhajózás atyjának, Ciolkovszkijnak a naplója. Azt írta, hogy a legtöbb ötletét Boscovitch munkáiból merítette

576

X.

geológiát, az orvostudományt, á történelmet, a görög és latin irodalmat. Ezekben a tudományágakban senki sem tudta felvenni vele a versenyt az ő korában. Tökéletesen ki tudott kapcsolódni a külvilágból, amikor csak akart, és végig tudta vezetni gondolatmenetét, bármi történt is. 1766-ban elveszítette szeme világát, ami nem rendítette meg. Egyik tanítványa jegyezte fel, hogy egyszer egy tizenhét jegyű tizedesen vitatkoztak, s a tizenötödik szám megállapításánál nézeteltérés támadt. Euler behunyt szemmel, a másodperc törtrésze alatt újra elvégezte a számítást. Olyan összefüggéseket, kapcsolatokat is látott, amelyek a többi művelt és értelmes embernek elkerülték a figyelmét. Így talált új és forradalmi matematikai gondolatokat Vergilius verseiben. Egyszerű, szerény ember volt, minden kortársa megegyezik abban, hogy legfőbb törekvése az volt: észrevétlen maradjon. Euler és Boscovitch olyan korban élt, amikor a tudósokat tisztelték, amikor egyikük sem kockáztatta, hogy politikai meggyőződése miatt börtönbe csukják, vagy a kormány arra kényszeríti, hogy fegyvert gyártson. Talán ha a mi századunkban élnek, megpróbálták volna úgy intézni, hogy teljesen álcázzák magukat. Talán ma is vannak Eulerek meg Boscovitchok. Értelmes és józan mutánsok, akiknek tökéletes az emlékezete, és állandóan éber a tudata, talán úgy élnek mellettünk, mint vidéki tanítók vagy biztosítási ügynökök.

Lehet, hogy ezek a mutánsok láthatatlan társadalmat alkotnak? Nincs ember, aki megélne egyedül. Csakis a társadalmon belül tud kiteljesedni. Az az emberi társadalom pedig, amelyet mi ismerünk, több mint bőséges bizonyítékot adott rá, hogy ellenségesen fogadja a tárgyilagos értelmet és a szabad képzeletet: Giordano Brunót megégették, Einsteint száműzték, Oppenheimert figyelték. Ha vannak a mi elképzeléseinknek megfelelő

577

mutánsok, minden jel arra vall, hogy együtt dolgoznak, érintkeznek egy olyan társadalomban, amely a miénk felett áll, és bizonyára az egész világra kiterjed. Hogy felsőbbrendű pszichikai módszerekkel érintkeznének, mint például a telepátia, azt gyerekes feltevésnek tartjuk. A valósághoz közelebbinek, tehát fantasztikusabbnak találjuk azt a feltevést, amely szerint a szokványos emberi érintkezés eszközeit használják fel üzeneteik, csak nekik szánt adataik közvetítésére. Az általános információelmélet és a szemantika kellőképp bizonyítja, hogy szerkeszthető két-, három- vagy négyértei-, mű szöveg. Vannak olyan kínai szövegek, amelyekben hét egymásba illeszkedő értelmet fedezhetünk fel. Van Vogt regényének, a Slannak egyik hőse úgy fedezi fel más mutánsok létezését, hogy újságolvasás közben megfejti a látszólag semmitmondó cikkeket. Elképzelhető, hogy van egy ilyen belső hírközlő hálózat irodalmunkban, sajtónkban stb. 1958. március 15-én a New York Herald Tribune tanulmányt közölt londoni tudósítójától a Times apróhirdetései közt megjelent rejtélyes üzenetekről. Az üzenetekre rejtjelfejtő szakemberek meg a különféle rendőrhatóságok figyeltek fel, mert nyilvánvalóan kétféleképp lehetett értelmezni őket. De a megfejtés nem sikerült. Bizonyára vannak még kevésbé észrevehetőérintkezési módszerek is. Mondjuk X. negyedrangú regény, Y. műszaki könyv, Z. látszólag ködös bölcseleti értekezés titokban bonyolult tanulmányokat, üzeneteket tartalmazhat, amelyek magasrendű értelmi képességűekhez szálnak, s az ő intelligenciájuk annyiban különbözik a miénktől, mint a miénk egy nagy majométól.

578

X.

Louis de Broglie írja11§: „Sohasem szabad megfeledkeznünk róla, milyen korlátozottak lehetnek még mindig ismereteink, és milyen váratlan gyarapodásra számíthatunk. Ha az emberi civilizáció fennmarad, néhány évszázadon belül a fizika éppannyira fog különbözni a miénktől, mint a miénk Arisztotelészétől. Meglehet, hogy azok a kiszélesített fogalmak, amelyekig akkorra eljutunk, lehetővé teszik, hogy egyetlen szintézisbe foglaljuk az összes fizikai és biológiai jelenséget, s mindegyiknek meglesz benne a maga helye. Ha az emberi gondolkodás valamilyen biológiai mutáció hatására esetleg akkorát fejlődik, hogy eljut odáig: a maga igazi fényében láthatja majd azt, amiről még nekünk bizonyára fogalmunk sincsen, vagyis azoknak a jelenségeknek az egységét, amelyet mi a »fiziko-kémiai«, a »biológjai« vagy éppen a »pszichikai« jelzővel különböztetünk meg."

És ha ez a mutáció már végbement? Az egyik legnagyobb francia biológus, Morand, a nyugtató feltalálója lehetségesnek tartja, hogy az emberiség hosszú történetében mindig voltak mutánsok12§: „A mutánsokat többek közt Mohamednek, Confuciusnak, Jézus Krisztusnak hívták..."

Es talán még sok hozzájuk hasonló van. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy abban a fejlődő korszakban, amelyben éppen vagyunk, a mutánsok nem tartják szükségesnek, hogy példát mutassanak, vagy valamilyen új vallást hirdessenek meg. Most nem az a dolguk, hogy az egyénhez szóljanak. Az sem lehetetlen, hogy úgy vélik, az a szükséges és hasznos, ha emberiségünk

11 Nouvelles Littéraires, 1950. március 2. „Mi az élet?"

12 P. Morand és H. Laborit: Les Destins de la vie et de l'homme (Az élet és az ember sorsa). Masson, Párizs, 1959

579

a közösség irányában fejlődik. Végül az sem lehetetlen, hogy szükségesnek tartják kínzó vajúdásunkat, sőt szerencsésnek tartanának valamilyen nagy katasztrófát, amely siettetné annak a szellemi tragédiának a tudatosítását, amely az emberjelenség a maga egészében. Hogy cselekedhessenek, hogy kialakuljon az az áramlat, amely talán mindannyiunkat valamilyen ultraemberi formához sodor, amivel ők már tisztában vannak, úgy gondolják, rejtve kell maradniuk, titokban tartani, hogy köztünk vannak, amíg a látszat ellenére és talán az ő jelenlétüknek köszönhetően kimunkálódik az új világ új lelke, amelyet mi a magunk részéről teljes erőnkből szeretetnek nevezünk.

Es itt elértük a képzelet határát. Meg kell állnunk. Mi csak annyit akartunk, hogy minél több valószínűsíthető feltevést sugalljunk. Ami a minőséget illeti, bizonyára sokat el kell majd vetni. De ha egy-két feltevésünk eddig rejtett ajtókat tár fel a kutatás előtt, már nem dolgoztunk hiába; nem tettük ki magunkat hasztalanul a nevetségesség kockázatának. „Az élet titkát megtalálhatjuk. Ha nekem alkalmam adódna rá, el nem szalasztanám, csak mert esetleg kiröhöghetnek."13§

A mutánsokról tett minden megjegyzésünk az evolúcióról, az élet és az ember sorsáról táplált álmodozásba torkollik. Kozmikus méretekben milyen időben kell elhelyezni a Föld történetét? Nem kezdődött-e már el a jövő - ha szabad így mondanom -, öröktől fogva? A mutánsok

13Loren Eiseley

580

X.

felbukkanása talán valami olyasmi, mintha az emberi társadalom olykor a jövő törésvonalába kerülne, és meglátogatnák a jövő tudós tanúi. A mutánsok nem a jövő emlékei-e az emberiség talán létező, hatalmas agyában?

Más: a kedvező mutáció gondolata természetesen a haladás gondolatához kötődik. A mutáció hipotézisét a lehető legtudományosabb alapra lehet helyezni. Egészen bizonyos, hogy az evolúció során az agy legújabban feltárt és kevésbé szakosodott rétegei, vagyis az agyállomány csendes zónái fejlesztik az utóbbiakat. A neurológusok okkal gondolják, hogy más lehetőségek is vannak, amelyeket majd a faj jövője tár fel előttünk. A más lehetőségekkel rendelkező egyéniséget. A magasrendű egyéniséget. Holott úgy látszik, a társadalmak jövője az egyre növekvő kollektivizáció felé irányul. Ellentmondásos-e ez? Nem hinnénk. A lét szemünkben nem ellentmondás, hanem teljesség és haladás.

Barátjának, Laborit-nak írt egyik levelében a biológus Morand így fogalmaz: „A tökéletesen logikussá váló ember, felhagyva minden szenvedéllyel és minden ábránddal, a fejlődésének legmagasabb szintjére ért társadalom élő kontinuumjának egy sejtje lesz: nyilvánvaló, hogy még nem tartunk itt, de úgy gondolom, e nélkül nincs evolúció. Akkor és csak akkor születik meg a kollektív lény »egyetemes tudata«, amely felé haladunk."

Ez nagyon is valószerű látomás, jól tudjuk, elkeseríti a civilizációnkba belegyúrt régi humanizmus híveit. Úgyképzelik, hogy az immár cél nélküli ember a hanyatlás korszakába lép. „A tökéletesen logikussá váló ember, felhagyva minden szenvedéllyel és minden

581

ábránddal..." Hogyan léphetne a hanyatlás útjára a sugárzó értelem tárházává vált ember? Kétségtelen, hogy a pszichológiai én, amit mi személyiségnek nevezünk, majd el fog tűnni. De mi nem hiszünk abban, hogy az embernek ez a „személyiség" az utolsó erénye. Ebből a szempontból, úgy hisszük, vallásosak vagyunk. Az idők jele, hogy minden aktív megfigyelés a transzcendencia képzetéhez vezet. Nem, a személyiség nem az ember utolsó erénye. Csak eszköz, egy azok közül, amelyeket az ember az éberség megszerzéséhez kapott. Ha kész a mű, nincs szükség többé az eszközre. Ha volna olyan tükrünk, amely vissza tudná verni ezt a „személyiséget", amelyhez foggal-körömmel ragaszkodunk, nem tudnánk elviselni a látványt, csak úgy nyüzsögnének benne a szörnyek meg lárvaálarcok. Csak az igazán éber ember hajolhatna e tükör elé úgy, hogy nem hal bele a rémületes látványba, a tükör ugyanis nem verne vissza semmit, tiszta volna. Mert az az ember igazi arca, amelyet az igazság tükre nem ver vissza. Ebben az értelemben még nincs arcunk. Es az istenek csak akkor szólnak hozzánk szemtől szembe, amikor már nekünk is lesz arcunk.

Elvetve az ingatag és korlátolt lélektani ént, már Rimbaud is azt mondta: „Je est un autre." 14§ A szilárd, áttetsző és tiszta én az, amelynek értelmezése végtelen: minden hagyomány azt parancsolja az embernek, hogy mindent dobjon oda, hogy elérhesse tiszta énjét. Könnyen lehet, hogy már itt az idő, amikor a közeljövő nyelve ugyanaz, mint a régmúlté.

14„Az én az más"

582

X.

A szellem más lehetőségeinek figyelembevételén kívül még a legelnézőbb gondolat is csak ellentmondásokat tud rögzíteni az egyéni tudat és az egyetemes tudat, a magánélet és közösségi élet közt. Az a gondolat azonban, amelyik ellentmondást fedez fel az élővilágban, beteges gondolat. Ugyanis a valóban éber egyéni tudat belefér az egyetemes tudatba. Mint az éberség eléréséhez kitalált és felhasznált magánélet, sértetlenül beleolvad a közösségi életbe.

Nem állítjuk végül, hogy ennek a kollektív lénynek a kialakulása lesz az evolúció utolsó szakasza. A Föld szelleme, az élővilág lelke még nem merült fel teljesen. A titkos felemelkedés okozta szemmel látható zavarok miatt kétségbeesett pesszimisták azt mondják, legalább meg kellene próbálni „megmenteni az embert". Ezt az embert azonban nem megmenteni, hanem megváltoztatni kell. A klasszikus lélektan és a ma érvényben lévő bölcselet embere túlhaladott, már képtelen az alkalmazkodásra. Mutációval vagy másképp, de mindenképpen megváltozott ember kell ahhoz, hogy az ember-jelenségnek segítsen beteljesíteni a sorsát, nem pedig ez a mostani. S akkor nem lesz többé sem pesszimizmus, sem optimizmus: csak szeretet lesz.

Abban az időben, amikor úgy gondoltam, hogy testemben és lelkemben birtokba tudom venni az igazságot, amikor azt képzeltem, hogy hamarosan mindenre megoldást találok, amikor Gurgyijev filozófus iskolájába jártam, sohasem hallottam, hogy ezt az egy szót: szeretet, kimondták volna. Ma semmilyen abszolút

583

bizonyosságot nem tudok. Nem tudnám jó szívvel előtérbe helyezni a legfélénkebb feltevést sem az e könyvben megfogalmazottak közül. A Jacques Bergjer-vel eltöltött ötévi töprengés és a közös munka egyetlen eredményt hozott nekem: szeretném, ha az agyam állandóan kész lenne a felfedezésre és a bizalomra az élet minden formáját illetően és az élővilágban fellelhető minden intelligencia legkisebb nyomát illetően. Mert e két dolog: a felfedezés meg a bizalom, elválaszthatatlan egymástól. Ha az ember el akarja érni és meg akarja őrizni, hosszú távon átalakulást hoz. Mert az akaratból, vagyis a teherből szeretet, vagyis öröm és szabadság lesz. Egy szó, mint száz: az egyetlen vívmányom, amelyet immár kitéphetetlenül magamban hordozok, az élő világ szeretete - ezen a világon és a világok végtelenségében.

Hogy megtiszteljük és megfogalmazzuk ezt a hatalmas, bonyolult szeretetet, Jacques Bergjer meg én kétségkívül nem szorítkoztunk a tudományos módszerekre, mint ahogyan az óvatosság megkívánta volna. De hát milyen az óvatos szeretet? Módszereinket a tudósoktól lestük el, de a teológusoktól, költőktől, boszorkányoktól, mágusoktól és gyerekektől is. Száz szónak is egy a vége, úgy viselkedtünk, mint a barbárok, elrohanás helyett a lerohanást választottuk. Valami csakugyan azt súgta nekünk, hogy különös seregek, kísérteties hordák katonái vagyunk, amely hordák ultrahangú trombitaszóra menetelnek, azoknak az átlátszó és rendezetlen cohorsoknak a tagjai, amelyek most kezdenek rázúdulni a civilizációnkra. A hódítók mellett állunk, az elkövetkezendő élet mellett, a korszakváltás mellett és a gondolat megváltozása mellett. Tévedés? őrület? Az ember életét csak az a törekvés - még ha hiábavaló is - igazolja, amellyel a jobb

584

X.

megértést akarja elérni. Ha valamit jobban értünk, jobban elfogadjuk. Minél többet értek, annál jobban szeretek, mert minden, amit értünk, az jó.

TARTALOM:

ELŐSZÓ

ELSŐ RÉSZ

BEFEJEZETT JÖVŐ

I. Tisztelgés a sietős olvasó előtt - Egy 1875-ös lemondás - A.vészmadarak - Hogyan zárultak be az ajtók a XIX. században? -A tudományok vége és a fantasztikum visszaszorítása - Poincarékétségbeesése - A saját öregapáink vagyunk - Ifjúság! Ifjúság!.

II. A polgári gyönyör -Az értelmiség drámája a vagy azirrealizmus vihara - Nyitás egy másik valóság felé - Az irodalmilogikán és filozófián túl - Az örök jelen fogalma - Tudattalantudomány: és tudománytalan tudat? - A remény

III. Röpke megjegyzések a társadalomtudományelmaradottságáról -Süketek párbeszéde - A bolygóköziek és azisten háta mögöttiek - Egy lovag, aki visszatért közénk -

585

Némiemelkedettség

Összeesküvés fényes nappalI. „A Földmunkásainak" nemzedéke - Ön maradi modern vagy a jövő kortársa? - Egy plakát Párizs falain, 1622-ben - A technika nyelve titkos nyelv - A titkos társaság új fogalma - A „ vallásos szellem" új formájaII. Az apokalipszis prófétái - A Kétségbeesés Bizottsága -XVI. Lajos géppuskája - A tudomány nem szent tehén -

Deszpotopulosz úr el akarja fedni a haladást - A Kilenc Ismeretlen legendája

III. Még egy szót a fantasztikus realizmusról - Voltak műszaki eljárások -Volt titoktartási kötelezettség, és vissza is térünk hozzá - Utazunk az időben - Folyamatosságában akarjuk látni a szellem tengerét -Új keletű elmélkedések a mérnökről meg a varázslóról - A múlt = a jövő - A jelen kétszeresen késik - Az antik könyvek aranya - Új pillantás a régi világra

IV. A tudomány és a hatalom elrejtőzik - A forradalmi háború látomása - A technika feltámasztja a céheket - Visszatérés a beavatottak korába - Egy regényíró jól látta: vannak „energiaközpontok" - A moharchiától a kriptokráciáig - A titkos társaság mint a jövendő kormányzati módszere - Maga az értelem mint titkos társaság - Kopognak az ajtón

A példaadó alkímiaI. Égy alkimista a Procope kávéházban, 1953-ban -Beszélgetés Gurgyijevről - Egy ember, aki azt állítja, hogy a bölcsek köve valóság -Bergier teljes sebességgel levágatja velem a kanyarokat - Látvány, amely megszabadít állati haladásellenességemtől - Hátsó gondolataink az alkímiáról: sem nem reveláció, sem nem

586

X.

tapogatózás - Rövid töprengés a spirálisról meg a reménységrőlII. Százezer parlagon heverő könyv - Kérjük az alkímia világának tudományos felfedezését - A feltalálók - A higanymámor - Rejtjelezett nyelv - Vajon volt másik atomcivilizáció? - A bagdadi múzeum elemei - Newton és a nagy beavatottak - Helvetius és Spinoza meg az alkimista arany -Alkímia és modern fizika - Hidrogénbomba a tűzhelyen -Anyagiasítani, emberiesíteni, szellemiesíteniIII. A melyben megismerkedhetünk azzal a kis zsidó emberrel, aki jobban szerette a mézet, mint a cukrot - Amelyben egy alkimista, aki akár Fulcanelli is lehetne, 1937-ben az atom veszélyről beszél, aki leírja az atommáglyát, és felidézi az elsüllyedt civilizációkat - Amelyben Bergier lángvágóval kinyit egy páncélszekrényt, és egy palack urániummal a hóna alatt sétál - A melyben egy névtelen amerikai őrnagy a végképp eltűnt Fulcanellit keresi - Amelyben Oppenheimer egy ezer év előtti kínai bölccsel felesel

IV. A modern alkimista meg a kutatói szellem - Leírjuk, mitcsinál az alkimista a laboratóriumában -A kísérlet végtelenismételgetése - Mire vár? - Előkészület a sötétben -A bölcsek követelített energia volna? -Az alkimista személyének átváltozása -Ezen túl kezdődik a valódi metafizika

V. Mindennek megvan a maga ideje - Még annak is megvanaz ideje, amikor az idők kapcsolódnak

Letűnt civilizációk

587

I. Amelyben a szerzők felvázolják a különleges és csodálatos Fort úr arcképét- Tűzvész a túlzott egybeesések menhelyén-Fort úr, azegye-temes ismeret zsákmánya - Negyvenezer jegyzet meténgviharokról, békaesőkről és vérzivatarokról - Átkozottak könyve - Bizonyos Kreyssler nevű professzor - A közvetítés dicsérete és példázása -A bronxi remete avagy a kozmikus Rabelais - Amelyben a szerzők felkeresik a Szent Másutt-székesegyházat -Jó étvágyat, Fort úr!

II.Máglyára a feltevéssel - A komikus egyházfi és a biológus -Egy Kopernikusz kellene az antropológiába - Sok a fehér folt a térképeken - Fortune doktor nem kíváncsi - Az olvasztott platina titka - Zsinegkönyvek -A fa meg a telefon A műveltség viszonylagossága - És most egy mókás történet következik!

III. Arthur C. Clarke: Az Isten kilencmilliárd neve.IV. Amelyben a szerzők, akik nem is túlságosan

hiszékenyek,nem is túlságosan hitetlenek, a nagy piramisokon töprengenek - Ésha voltak más technikák? - A hitlerista példa - Almanzor birodalma - Sok világvége - A lehetetlen Húsvét-sziget - A fehér ember legendája - Az amerikai civilizációk - A maják rejtélye - A „fényponttól" a különös nazcai fennsíkig - Amelyben a szerzők csak szegény kőtörők .... V. Az emlékezet régebbi, mint mi magunk... - Amelyben a szerzők fémmadarakat lelnek - Egy furcsa világtérkép története -Atombombázás és bolygóközi űrhajók a „szent szövegekben „ - Másfajta elképzelés a gépekről - A „cargo" kultusza - Az ezoterizmus más szemszögből -Az értelem szentsége - Szabad még egy történetet?

VI. WalterM. Miller jr.: Hozsánna néked, Leibowitz!

MÁSODIK RÉSZ

588

X.

NÉHÁNY ÉV EGÉSZEN MÁSUTT

I. Minden golyó egy zacskóban - A történész kétségei - Kétműkedvelő különc - Az Ördög-tó fenekén - Antifasizmus,amelynek híre megy -Bergier meg én az égbekiáltó különösséggelszemben - Trója is legenda volt - A történelem késik - Aközönséges látnivalótól a fantasztikus láthatatlanig - Az aranyszkarabeusz dicsérete - A jövő hullámtörésének moraja - Nem csakrideg szerkezetek vannak . . .II. A Tribüné des Nations hasábjain nem hisznek az ördögben, sem az őrületben-Mégis folyik az istenek harca-A németek és az Atlantisz-A mágikus szocializmus - Egy titkos vallás és rend - Kutatóúta titkos vidékeken - Az első idegenvezető költő leszIII. Amelyben P.-J. Toulet-ről, a jelentéktelen íróról lesz Szó - De tulajdonképpen Arthur Machenről van szó - Egy ismeretlen nagy zseni -A lélek Robinson Crusoe-ja - A monsi angyalok története - Machen élete, kalandjai és nyomorúságai-Hogyan fedeztünk fel egy angoltitkos társaságot - Egy fekete álarcos Nobel-díjas - A Golden Dawn fiókjai, tagjai és főnökei - Miért idézzük Machen egyik munkáját? -A tülekedő véletlenek

II. Arthur Machen írása - Az igazi bűnös, éppúgy, mint az igazi szent, aszkéta -A valódi Rossznak, éppúgy, minta valódi Jónak, semmi köze a hétköznapi világhoz - A Bűn az ég megostromlása - A valódi Rossz egyre ritkább - A materializmus sokkal inkább ellensége a Jónak, mint a Rossznak - Valami mégiscsak van napjainkban - Ha önt igazán érdekli

III. Üres Föld, jégvilág, új ember - A szellem ellenségei vagyunk - A természet ellen és Isten ellen - A

589

Vril Társaság - A jövő nemzedéke -Haushoffer és a Vril - Az emberi mutáció gondolata - A legfelsőbb ismeretlen - Mathers, a Golden Dawn feje találkozik a Nagy Rémekkel - Hitler azt állítja, hogy ő is látta őket - Rémlátomás vagy valóság? - Kilátás valami egészen másra - René Guénon jóslata -

A nácik első ellensége: SteinerVI. Ultimátum a tudósoknak - Hörbiger próféta, a XX.

századKopernikusza - A jégvilág elmélete -A Naprendszer története-Avilágvége -A Földes négy holdja - Óriások megjelenése - Holdak,óriások és emberek -Az Atlantisz civilizációja - Öt 300.000 évesváros - Tiahuanacutól a tibeti múmiákig - Második Atlantisz -Avízözön - Elfajzás és kereszténység - Egy más kor felé haladunk -A jég és tűz törvénye .

VII. Hörbigernek még mindig egymillió követője van - Amessiásra várva - Hitler és az ezoterizmus a politikában - Északtudománya és a mágikus gondolkodás - Egy civilizáció, amelyikteljesen eltér a miénktől -Gurgyijev, Hörbiger, Hitler és akozmoszért felelős ember - A tűz-ciklus - Hitler beszél - A náciantiszemitizmus alapja - Mars-lakók Nürnbergben -Azantipaktum -A rakéta nyara - Sztálingrád avagy a varázslókbukása - Ima az Elbruszon - A kisember legyőzi a szuperembert -A kisember nyitja meg az ég kapuit - Az istenek alkonya -A berlini metró elárasztása és az özönvíz

590

X.

mítosza -A próféták karika-turisztikus halála - Shelley szíve

VIII. A Föld üres - A belsejében élünk - A Nap és a Hold qFöld középpontjában van - A radar a varázslók szolgálatában -Egy vallás, amely Amerikában született - Németprófétája repülővolt -Az anti-Einstein - Egy őrült munkája - Az üres Föld, amesterséges holdak és akik allergiásak a végtelen fogalmára -Hitler döntése - Az összefüggésen túl

IX. Ami a mi malmunkra hajtja a vizet - A szőkék naplója -Lenz pap -A Gestapo körlevele - Dietrich Eckardt utolsó imája -AThule-legenda - Médiumfészek - Haushoffer, a varázsló - Hesshallgatása -A horogkereszt és Ipatyev házának rejtélye - A hétember, aki meg akarta változtatni az életet - Egy tibeti közösség -A kivégzések és a szertartásrendszer - Sötétebb van, semmint önökgondolnák

X. Himmler és a kérdés fordítottja -Az 1934-es fordulat - AFekete Rend a hatalmon - A harcias halálfejes szerzetesek -Beavatási szertartás a Burgokban - Sievers utolsó imája -AzAhnenerbe különös munkái -Friedrich Hielscher főpap - Jüngerelfeledett jegyzéke - A háború és a győzelem értelme

591

HARMADIK RÉSZ

AZ EMBER VÉGTELEN I. Egy új intuícióA fantasztikum tűzben és vérben - A hitetlenség

korlátai - Az első rakéta - A föld polgárai és munkásai - Hamis tények és valódi fikció -Lakott világok - Máshonnan jött látogatók -A nagy beszélgetések -Modern mítoszok - A fantasztikus realizmus a lélektanban - A módszer ismertetése - A szabadság más értelmezése

II. A belső fantasztikumAz úttörők: Balzac, Hugo, Flammarion - Jules Romains

és a kérdések kérdése - A pozitivizmus vége - Mi a parapszichológia ? - Rendkívüli tények és hiteles kísérletek -A Titanic példája -Látnokság - Előismeret és álom - Parapszichológia és pszichoanalízis - A mi munkánk nem támaszkodhat az okkultizmusra és az áltudományokra - A mélység gépezetének nyomában

III.A lélektani forradalom feléA szellem „ második ihlete" - Elkelne egy Einstein a

pszichológiában - Az újjászülető vallásos gondolkodás - Halódó társadalmunk - Jaurès meg a körüldongott fa - Az a kicsi, amit látunk, önnön kicsinységünkhöz idomul

IV.A mágikus szellem újrafelfedezéseA Vatikán zöldszeme - Másfajta intelligencia -

Csipkerózsika-üzem - A lemosogatórongy története - Lehet, hogy a természet kettős játékot játszik - A szupergép hajtókarja - Új katedrálisok, új argó - Az utolsó ajtó - A lét mint eszköz - Valami józan újdonság a jelképekről -Nincs benne minden mindenben

V. Az éberség fogalmaAhogy a teológusok, tudósok, mágusok és gyerekek

csinálják -Üdv a kerékkötő szakembernek - Spiritualizmus-materializmus ellentét vagy csak allergia ? - És ha természetes adottságról van szó ? -

592

X.

Gondolatmenet és -repülés - Kiegészítés az emberi jogokhoz-Álmodozás az éber emberről - Mi, becsületes barbárok

VI.Három példázatértékű történetA szűz agyú matematikus története - A

legmeghökkentőbb látóember története - A jövő tudósának története, aki 1750-ben élt

VII. Ellentmondások és feltevések az éber emberről Miért okozcsalódást három történetünk az olvasónak? - Semmi komolyatnem tudunk a levitációról, a halhatatlanságrólstb.-Az ember mégis meg van áldva a mindenütt jelenvalóság adottságával, a távolbalátással stb. - Mit nevez ön gépnek? - Hogyan születhetett volna meg az első éber ember? - Mesés, de józan álom az eltűnt civilizációkról - A párduc megdicsőülése - Isten írása

VIII. Néhány dokumentum az éber állapotrólEgy összeállítandó gyűjteményes kötet - Gurgyijev

szavai -Jártam az éberség iskolájába - Raymond Abellio elbeszélése - René Alleau megjegyzései a szupertudati állapotról - Gustav Meyrinknek, az ismeretlen zseninek egyik csodálatos írása.

IX. A végtelenen túli pontA szürrealizmustól a fantasztikus realizmusig - A

Legfontosabb Pont - Óvakodj a képektől - Georg Cantor őrülete -A jógi meg a matematikus - Az emberi szellem alapvető törekvése - Részlet Jorge Luis Borges egyik zseniális elbeszéléséből.

X. Ábrándozás a mutánsokrólA csillagász gyermek - Intelligencialáz -

Mutációelmélet - A nagy felsőbbrendű mítosza - A mutánsok köztünk vannak -Horlától Leonard Eulerig - Láthatatlan mutáns társaság? - A kollektív lény születése - Az élő szeretete.

593

ISBN 963 11 6580 9 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó,

Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Szedte és

nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés

törzsszáma: 1674.66-15-2 Készült Debrecenben, az 1989.

évben Felelős vezető Benkő István vezérigazgató Felelős

szerkesztő: Futaki József Műszaki vezető: Szakálos Mihály

Tipográfia és műszaki szerkesztés: Beszédes Natasa

Terjedelem: 36,31 (A/5) ív

594