Kresz – Kövér

Magyar népicserépedények

Kolibri könyvek

Móra Könyvkiadó

Írta: Dr. Kresz Mária

Rajzolta: Kövér Mária

A borítót Szabó Árpád tervezte

© Dr. Kresz Mária – Kövér Mária, 1983

Az agyagművesség a legősibb mesterségek közé tartozik. Az embera föld minden táján ősidők óta agyagból edényeket formált, és tűz-ben kiégette. Az agyag plasztikus, alakítható, kiégetés után kemény,törékeny lesz, de cserepe még töredékeiben is időtálló. A régészekcseréptöredékekből ki tudják olvasni a régmúlt idők történetét, hogyhol, mikor készült az edény, s milyen célt szolgált.

E könyvecske azonban nem a földben talált cserepekrőltájékoztatja olvasóit, hanem azt mutatja be, milyen edényekethasználtak valaha a magyar falvakban. A tábláinkon láthatófazekakat, korsókat, tálakat fazekasok készítették a múlt századvégén és századunk elején, mintegy száz évvel ezelőtt. Lábbalhajtható korongon formálták, majd fazekaskemencében égették ki.Néha nagyon messzire vitték eladni, elcserélni kenyérnekvalóra.Csákvárról a Dráváig mentek lovas kocsival; Vas megyébőlSomogyig, Tolnáig jártak; a gömöri fazekasok a dél-alföldi városokvásárain egész halom cserépedényt raktak ki. Petőfi hőse, Jánosvitéz kivel találkozott a világ végén? „Fazekasé volt a szekér, melyetlátott; / Kereke tengelyig a nagy sárba vágott” – János vitéz segítetteki a kátyúból.

Többfajta kerámiát különböztetünk meg. Csak egyszer égették ki amázatlan edényeket. Ha mázas edényt akartak készíteni, akkor két-szer égettek. Az első égetés, a zsengélés után leöntötték az edénytmázzal, s a második égetés a mázzára égetés. Az ólommáz átlátszó,fényes, üvegszerű, lehet színtelen vagy színes, zöld, sárga stb. Mázo-lás előtt került sor az edény festésére, a díszítésre – írására, virágo-zására. (Az ónmázas fajansz nem azonos az ólommázas kerámiával,mert annak máza nem áttetsző, és díszítése is más jellegű – fajansz-szal nem foglalkozik könyvecskénk.)

3

Tál, tányér. A cserépedény díszítése tálasedényen érvényesül a leg-szebben. Magyarországon a tál és a tányér nemcsak evésre és tála-lásra szolgált, hanem a fal díszítésére is, ezért a tálasedény mindigfalra akasztható. Akasztófül már a török hódoltság korából szárma-zó tálakon is van, már akkor kezdődött a falak tányérokkal való dí-szítése, a virágozott tál, tányér divatja.

A hódoltság kori magyar fazekasok színezését őrizték meg az Al-föld keleti részén, Debrecen környékén, a Közép-Tisza-vidékén, Me-zőcsáton, Tiszafüreden. A korongolt edényre fehér földfestéket ön-töttek, ez adta meg az alapszínt; az alapra csorgatták rá azután asötétbarna-vörös-zöld színeket íróka segítségével. Az íróka kézbeillő szerszám, csőréből csorog a híg festék. Gyorsan, szaporán kellettvele dolgozni. Az edények írása, virágozása leginkább asszonyok,leányok munkája volt, de a sötét körvonalakat a mester szokta„írni”.

A virágos minta rendszerint szimmetrikus. Tiszafüreden a pere-met gyakran más színnel holdasan leöntötték, tányérunkon zöldmázat használtak (1). Lehet az alapszín vörös vagy sötétbarna is,ilyenkor a díszítés színskálája megváltozik.

A régi sárközi tálasedény is fehér alapszínű volt, de a múlt szá-zad második felében ott is inkább sötét alapszínre dolgoztak. A be-mutatott tányéron középütt tulipán, kétoldalt rózsa, a három virágközött kisebb levél. A folyatott díszítést e vidéken, a Duna menténkülönösen kedvelték, a tányér peremén többszínű szegélyt látha-tunk, amely még nedvesen kissé összefolyt (2).

Tálasedény sokféle méretben készült. (Van egyemberes vagy két-emberes tál, porciós tál és katonatál, aszerint, hogy hányan esznekbelőle. A tálak egykori árára vall a krajcáros, garasos meg a poltároselnevezés.) Általában az első tál a legnagyobb, közel félméteres át-mérőjű, s legkisebb a macskacsésze, alig tíz centi. A hatalmas elsőtál korongolása nagy erőt kívánt, a kicsi macskacsésze azonban kez-dő fazekasinasnak való feladat volt.

4 1. tábla →

1. tábla

Fazék. A fazék a legfontosabb cserépedény, maga a mesterség is eformáról kapta nevét. Nélkülözhetetlen főzőedénynek számított, hi-szen cserépfazékban főtt a mindennapi étel, nyílt tűzön, a kemenceszájánál vagy bent a kemencében. A középkorban a fazék még telje-sen mázatlan volt, a XIV-XV. századtól belül mázas, de kívül to-vábbra is máz nélküli, egyszerű, ún. paraszt maradt. A nyílt lángerősen kormozott, így a fazék külseje megfüstölődött használat köz-ben.

A főzőfazék különleges agyagból készült. Tűzálló fazékföld azAlföldön nincsen, ezért a fazékfélét a környező hegyvidékről hoztákaz Alföldre. A szó szoros értelmében vett fazekas mesterség legfőbbvidéke Gömör, a Rimaszombat (Csehszlovákia) környéki falvak. Azonnan hozott edényt az Alföldön tót fazéknak mondták, akár ma-gyar, akár szlovák fazekas készítette. A gömöri fazék felismerhetőfehéres agyagjáról – ezért vászonfazéknak is nevezték –, vékony fa-láról, gömbölyded alakjáról, kis súlyáról.

A legnagyobb fazék a régi űrmértékrendszer szerint hatvannégyiccés volt (kb. ötvenliteres), ekkorának kellett lennie a remeknek, afazekaslegény által készített vizsgaedénynek. A hatalmas lakodal-mas fazék kétfülű, lakodalom alkalmával tyúkleves, töltött káposztafőtt benne kint a szabadban (1).

Az átlagos fazék egyfülű, a kisebb űrtartalma egy pint vagy kéticce (kb. másfél liter), a nagyobb négy pint, azaz kb. hat liter volt.

Fazékból sok kellett minden háznál. A konyhában fazekasdeszká-ra helyezték őket nagyság szerinti sorrendben (2).

A legkisebb méretű cserépfazék neve csupor volt, űrtartalma egyicce (kb. nyolc deci) vagy annak a fele: meszely (négy deci) vagy an-nak is fele: verdung (két deci). Ha tűzálló agyagból készült, alkalmasvolt arra, hogy felmelegítsék benne az ételt kisgyermeknek, magá-nyos öregnek. Télen fűszeres, forralt bort ittak belőle. Mint a köz-mondás is mondja: „kicsi csupor, hamar felforr” (3).

6 2. tábla →

2. tábla

Mázas fazék. A múlt században mázas külsejű fazék is készült. Amázas fazekat nem annyira főzésre használták, hanem inkább ételtárolására, szállítására. Dunántúlon Csákvár volt a fazekasság legna-gyobb központja, ott a mesterek nemcsak mázatlan külsejű fazekatkészítettek, hanem mázas, csíkos fazekat is. A mázas fazekak formá-ja pontosan megegyezik a mázatlanokéval. A színtelen máz alattszéles zöld-barna-sárga csíkok díszítik külsejét (1), olykor egymástkeresztezve (2), a csíkozás helyén tehát kétszeresen mázolt az edény.Ára is többszöröse volt a közönséges fazékénak. A csíkos fazekakatféltve égették, beletették a mázatlan fazék belsejébe, és úgy raktákaz égetőkemencébe. A kisebb mázas fazekat Dunántúlon pohárnakmondták.

Amikor a szabad tűzön való főzést felváltotta a takaréktűzhely, amasina használata, újabb fazékforma terjedt el: a masinás fazék.Míg szabad tűzön való főzéshez elszűkülő formájú edény kellett, atakaréktűzhely lapján a meleget alulról kapja az edény, ezért elő-nyös a széles aljú totyafazék. Falát többé nem érte láng, nem lettkormos, érdemes volt díszíteni, színes mázzal borítani. Csákváron amasinás- vagy totyafazékra kockát, apró pontokat írtak, és sárgavagy zöld mázzal öntötték le (3).

Mindenfajta edény különböző méretben készült a régi űrmérték-rendszernek megfelelően. A kisebb-nagyobb fazekak együtt teljessort képeztek, és minden méretnek más-más neve volt. A név nem-csak az edény űrtartalmát, hanem egykori árát is megörökítette. Apintes fazék neve egyemberes fazék, kétszer nagyobb a kétemberesfazék, ennek kétszerese a garasos fazék, majd a négykrajcáros fazék.A régi nevek azután is megmaradtak, hogy újabb pénzrendszerretértek át, és a régi űrmértékeket is felváltotta a literrendszer 1875után.

8 3. tábla →

3. tábla

Szilke, ételhordó fazék. Az Alföldön – mondottuk – tűzálló agyaghiányában nem készült főzőfazék. Étel szállítására, tárolására azon-ban itt is csináltak mázas fazekat, amely a tűzálló anyagból készültfőzőfazéktól nemcsak anyagában, hanem gömbölyű alakjában is kü-lönbözött. Ez volt a főleg Tiszántúlon népszerű szilke. Asszonyok,leányok, madzaghálóba, kantárba, kasornyába kötött szilkében vit-ték az ételt a mezőn dolgozó férfiembernek. Mindenki látta a mezőremenő asszonyokat, fontos volt hát, hogy az edény csinos, díszes, vi-rágozott legyen. A szilkét sok helyütt olyan fazekasok csinálták,akik tálasedény készítésére szakosodtak, tehát tálas mesterek. Olyas-féle mintát írtak rá, mint a tálra, tányérra; például a bemutatott ti-szafüredi szilke (1) színezése is megegyezik a már megismert tálas-edény színezésével.

A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum szatmári házaibansokféle szilkét láthatunk, főleg fekete-fehér színűt. Ezek jó részeNagybányáról (Románia) származik. Erdély nyugati vidékein is ké-szült szilke, de ott másképpen nevezték: rátó, röstölő. Désen (Romá-nia) – ahol már a XVI. században magyar nyelvű fazekascéh alakult– rötykének mondták az olyan szilkét, amelynek füle felfelé áll. Abemutatott dési rötykére fenyőágas mintát írtak (2).

A Dunántúlon általában nem ismerték sem a gömbölyű formájúszilkét, sem a hordozására való hálót, a szilke szó is ismeretlen. ADunántúl északi részén kettős edényben, páros pohárban szállítottákaz ebédet a mezei munkásoknak. Kétféle ételt vihettek benne egy-szerre. A bemutatott ikeredény (3) Tatán készült, mindegyik pohártetejére kicsi tányérkát tettek, melyet jellegzetes apró vonalas, kék-zöld tatai minta díszít.

10 4. tábla →

4. tábla

Komaszilke, komacsésze. A mezőre való szilke is díszes, de még dí-szesebb, sőt ünnepélyes jellegű a komaszilke vagy komacsésze,amelyben a komaasszonyok a gyermekágyas fiatal anyának vittékaz ételt: tyúkhúslevest, sült húst, tésztát. Maga a forma is kimun-káltabb, mint a közönséges szilke, és néha az úri házak leveses-táljának alakját utánozza. Míg a szilkének egyetlen nagyobb fülevan, a komaszilkére két kicsi, vízszintes fület tettek, a két fül inkábbdísz, mint fogantyú. Tiszafüreden a komacsésze alacsony, szögletesforma és jól egymásra építhető, több darabot kantárba kötötték (1).Készült egyenes falú forma is, a bemutatott tiszafüredi ételhordó la-pos füleibe szíjat lehet belefűzni (2). Hasonló porcelán ételhordóthasználtak jobb módú falusi háznál. Az ilyen komacsésze a ház dí-szeként a sublót sarkán állt. Amikor kisgyermek született a rokon-ságban, felkészülődött a komaasszony, sütött-főzött, és a megrakottkomaedénnyel meg egy tál kendőbe kötött süteménnyel indult agyermekágyas asszonyhoz. Az ételt ünnepélyesen átadta, felköszön-tötte az anyát és gyermekét, egészséget kívánt mindnyájuknak.Olyan sok ennivalót vittek a komaasszonyok, hogy az egész családjóllakhatott belőle. Az üres ételhordót mindig tisztán kellett vissza-adni, mert ha nem – úgy tartotta a babona –, kisebesedik a csecse-mő bőre.

Több részes ételhordó nagyon ritka múzeumi gyűjteményben,mert ritkán is készült, és annyira megbecsülték, hogy örökösödésesetén többfelé osztották a testvérek között, teljes készlet ezért aligmaradt fenn. A koma csésze és az étel hordó tehát különleges edény,formája, virágozása különös gonddal készült, és a benne vitt aján-dék-étellel arra szolgált, hogy asszonyok, anyák barátságát, holtighű komaságát fejezze ki.

12 5. tábla →

5. tábla

Bödön, dohánytartó. Fazékféle a bödön is, olyan tárolásra szolgáló,kétfülű edény, amelyhez fedő tartozik. Többféle formája különböz-tethető meg. Némelyik idegen a kerámiától, és a dongás fából valóedényt, a valóságos fabödönt idézi. A másik fajta bödön szűk fene-kű, és a fazék, de még inkább a vizeskanta alakját követi, s csak azkülönbözteti meg a kantától, hogy nincs nyaka. A bemutatott kantaállású bödön Mezőtúrról származik, 1858-ban készült (1). A túrikorsósmesterek ezt a formát mázatlan fekete edényként is készítet-ték, majd a század közepétől inkább mázasan. Lisztesedénynek szol-gált a konyhában, a gazdasszony keze alá való volt. Olykor ráírtákaz asszony nevét, sőt némelykor a házaspárét. Mivel a fedeles edényégetése sok nehézséggel járt (a fedő nem illik mindig pontosan azedény szájára, mert égetéskor a kicsi fedő másként zsugorodik, minta nagy edény), a bödön különlegességnek számít, alkalmas arra,hogy lakodalmi ajándék legyen. Némelyiken ezért áll rajta a házas-pár neve.

Kisebb változatban is készült bödön, de akkor egészen más volt arendeltetése, és csakis férfiembernek való: ilyen a dohánytartó. Mi-vel a dohány tiltott dolog volt, jó, ha senkinek sincs mersze a tartó-jába nyúlni, ezért a forma lehet ijesztő fenevad – medve –, s ilyen-kor az állat feje az edény fedője.

A dohánytartó edény lehetett ember alakú, vagy bajuszos em-berfej, kalapja a fedő, avagy – hogy minél ijesztőbb legyen –, török-ülésben ülő basa. Leggyakoribb a medveforma (2), ilyen az országminden részén készült. A mackó tarthat botot is a kezében. A rücs-kös szőrutánzat úgy készült, hogy a lágy agyagot harisnyán vagyszitán nyomták keresztül, és ezt a szőrzetet rakták az állatalak testé-re. A dohánytartó medve helye a sublóton volt, szobadísznek számí-tott.

14 6. tábla →

6. tábla

Lábas, serpenyő. A lábas – nevének megfelelően – eredetileg há-romlábú volt, nyílt tűzön való sütésre-főzésre alkalmas. Nevét át-vette utódja, az immár lábatlanná vált edény. Háromlábúnak maradtősét ezért lábas lábasnak nevezik Nyugat-Dunántúlon, ahol nemannyira a falubeli konyhákban, mint inkább kint a szőlőhegyen főz-tek benne régi módra. Tűzálló agyagból való, s a fazékáruval egye-temben a főzőedényt készítő központokból került más vidékre. A be-mutatott darabok Gömörből, Rimaszombat környékérőlszármaznak. A kétfülű lábast megdrótozták, hogy a szabad tűzre ál-lítva ne repedjen el (1). Vándorló szlovák drótosok, „drótos tótok”szokták a törékeny cserépedényeket megerősíteni, olykor még hasz-nálat előtt, vagy hogy a már elrepedt edény életét meghosszab-bítsák. Találós kérdés is született erről a kedvelt edényformáról:„Háromlábú kiskirály, piros dombon álldogál.” Megfejtése: parázsonálló, háromlábú lábas.

Serpenyőnek mondják a háromlábú edényt, ha nem füle, hanemüreges, korongolt nyele van. A nyél nem melegszik át a tűz mellett,és könnyen kézbe fogható. A gömöri háromlábú edények (2) belse-jét sárga-zöld-barna folyatott csíkozás színesíti, mutatva, hogy a ré-giek milyen sokat adtak az egyszerű használati edények szépségére.

A serpenyőben olyan ételek készíthetők, mint a bográcsban, abogrács pedig a szabadtéri főzés fémedénye. Pásztorok, mezei mun-kások, favágók főznek bográcsban, az ételek pirítással, hirtelen ké-szülnek. Ilyesfajta ételeket bent a konyha tűzhelyén is bográcsbanvagy pedig serpenyőben süt a gazdasszony.

A láb nélküli lábas (3) – hasonlatosan a masinás totyafazékhoz –a takaréktűzhely elterjedésével lett népszerű. Csákváron a lábas kí-vül zöld, belül sárga mázas. A bemutatott dunántúli darabon a fülönlévő bepecsételt jel a fazekas nevének kezdőbetűje, s mintegy garan-cia arra, hogy valóban jó minőségű tűzálló agyagból készült azedény.

16 7. tábla →

7. tábla

Tepsi, sütő. A sütőedények közül az első hely a kemencében valósütésre használt kerek tepsit, a Dunántúl délnyugati részének jelleg-zetes formáját illeti meg (1). Kerek tepsi főleg Vas megyében, a Vele-mér környéki falvakban készült, ahol a gerencsérek munkája házi-iparszerűen folyt nemzedékek óta. E vidékről Somogyig eljártak,hogy terményre cseréljék el a kitűnő tűzálló fazekakat, tepsiket smás edényeket. A bemutatott tepsi zöld mázas, de lehet sárgás színűis. Fésűszerű eszközzel készült minta díszíti az edényt; e díszítő móda török hódoltság idején volt gyakori. A kerek tepsiben pecsenyét,kolbászt, hurkát lehet sütni, vagy különféle rétest körben, csigavo-nalban elrendezve. Tepsiben sült a szalados vagy a málé, a búza-,árpa- vagy rozsdarából készült régies böjti eledel. A füstös főző- éssütőedényt régebben nem illett az asztalra tenni, a tepsi azonban ki-vétel volt, még lakodalom alkalmával is feltették az asztalra, és kö-zösen mártogattak belőle. Lakodalomban a délvidéken nagy kerekréztepsikben vitték a rétest ünnepélyesen, még táncoltak is vele.

A Dunántúl északi részén a tepsi általában nem kerek, hanemhosszúkás, ovális (2). A keskeny forma nem annyira kemencébe,mint inkább a takaréktűzhely sütőjébe való, ahová a kerek tepsi belese férne.

A kacsasütő – tréfás nevén kacsakoporsó – úgy készül, hogy afazekas korsóformát korongol, majd kettévágja, így egy korongoltformából két sütőedény lesz. Egyik vége a zsír kiöntője, másik végé-re fül kerülhet, esetleg a fül átíveli a sütő tetejét. A képen láthatódarab Gömörben készült (3).

A kicsi edényekből összerakott tarkedlisütők vagy csehfánk sü-tők főleg a Dunántúl északi részén voltak kedveltek (4). A kicsi edé-nyeket sokféleképpen lehetett összeilleszteni (háromszög alakban,avagy kereken), lehetett két szépen megformált füle vagy kicsi nye-le, némelyiknek három lába volt, hogy közvetlenül rá lehessen tennia parázsra.

18 8. tábla →

8. tábla

Kalácssütő. A cserép kalácssütő vagy kuglófsütő, kuglisütő az úriházak rézedényeinek formáit utánozta, és főleg a Dunántúlon voltgyakori. Nem nélkülözhetetlen edény, hiszen kalácsot forma nélkülis lehet sütni, gondoljunk csak a fonott kalácsra. Mégis sok háználvolt cserép kuglisütő, és nem egy helyen a mai napig megőrizték. Akalácssütő voltaképpen negatív forma, arra való, a benne sülő tésztaaz edény alakját, a ferde gerezdelt falak bordázatát felvegye. A bor-dázatot a fazekas ujjai nyomkodták bele. A sütő alján lévő dombor-mű is arra való, hogy szépen megmutatkozzék a kalács tetején. Ez anegatív forma önmagában is szép. A csipkézett szélű, nagy gonddal,munkásan kialakított edény (1) méltó arra, hogy a konyha faláraakasztva emlékeztessen az ünnepi kalácssütés örömeire. Bár a ka-lácssütőt általában kívülről erősítik a falra, előfordul, hogy az edénykülsejét díszítik, s ilyenkor úgy akasztják fel, hogy annak mintázataérvényesüljön. A bemutatott szív alakú edény külseje pettyekkel,csíkokkal, virágos-rozmaringos mintával díszített (2).

Valamikor a lakodalomban különböző formájú kalácsok helyet-tesítették a mai tortákat, ezért a kalács nem mindig volt kerek,hanem lehetett szív alakú vagy például állat alakú is. Egydunapataji fazekas hal és malac formájú kalácssütőt (3) is készített.Az utóbbinak kis lába van, és a benne sütött kalács két kicsi füle ottalakul ki, ahol üreges a forma két elülső lába.

Lakodalom, keresztelő vagy aratás alkalmával egész kemencérevaló kalács sült. Kaláccsal ünnepelték meg az év jeles ünnepeit: akarácsonyt, a húsvétot, a pünkösdöt. Kalotaszegen karácsonykor afalu pásztorát minden háznál kaláccsal ajándékozták meg, éskalácsot kapott a kántáló legénysereg is – az egyik legény gyűjtötteössze vászontarisznyába, és a fiatalság közösen fogyasztotta el.

20 9. tábla →

9. tábla

Tejesköcsög. A köcsög szót nem mindenütt ismerik, csupán azon aterületen, amely hajdan a török hódoltság alá tartozott. Másutt te-jesfazék a neve, Borsodban pedig tejescsupor. A köcsög a közelmúltlegközönségesebb edényformája, tehéntartó háznál ma is látunk ke-rítésen vagy köcsögfán száradni. A gazdasszonyok dicsérik előnyeit:könnyen adja fel a tejfölt, hűsen tartja a tejet. Nem tartják azonbandíszedénynek. A köcsög tulajdonképpen fazék, a főzőfazék keskenytestvére. Készülhet tűzálló agyagból, mint a főzőedények, és akkor aszó szoros értelmében vett fazekas csinálja, vagy készülhet nem tűz-álló földből, és akkor korsós- vagy tálasmester műhelyéből kerül ki.A főzőfazékhoz hasonlóan gyakran mázatlan külsejű, ún. paraszt-vagy vászonedény. Ha mázas, akkor is inkább egyszínű, zöld és dí-szítetlen vagy pedig igen egyszerű díszű. Néhol még füle sincs. Abemutatott zöld köcsögök Csákváron készültek, a kisebbik tejfölnekvaló (1).

A fejőstehén kényes jószág, a tejet a régi néphit szerint könnyen„megrontják a boszorkányok”, ezért rontás ellen varázsjelet, háromfehér keresztet festettek a tejesfazékra. Délnyugat-Dunántúl egészterületén megfigyelhető ilyen kereszt a tejesedényen (2), míg azország más vidékein egyáltalán nem fordul elő. Borsodban atejescsuprot a Május szó felírásával varázsolták el, ennek az amagyarázata, hogy a májusi zöld legelőn jobban tejel a tehén (3).

A köcsögöt nem szabad összetéveszteni a karcsú bokállyal (l. 22-23. táblák). Míg a köcsög tejnek való, a bokály eredetileg boros-edény, s mint dísz, a szobába való, az asztalszögletbe, míg a köcsöghelye a konyha, a kamra, a pince, üresen pedig a kerítés vagy aköcsögfa.

A fazekasok nem sokra becsülik a köcsögöt. Mégis sok virágosköcsög látható, mert az 1910-es, 20-as évektől kezdve, tanfolyamokhatására az edények ecsettel festett virágozása vált divattá a korábbihagyományos díszítőeljárások helyett. Az Alföld tanyavilágábanigen népszerű lett a főleg Mezőtúron készült virágos köcsög.

22 10. tábla →

10. tábla

Köpülő, mozsár. Ha elég nagy a tejesfazék, a köcsög, akkor a gazd-asszony tudott benne vajat köpülni, mert a köpülő a köcsöghöz ha-sonlóan keskeny, magas forma. A valódi köpülő azonban több da-rabból áll. Van egy fedőszerű része, amely mélyen a szájba illeszke-dik, ezt kármentőnek nevezik, mert megakadályozza, hogy köpülésközben kárba vesszen a tej vagy a vaj. Közepén kerek lyuk van a kö-pülőbot számára. A bot végén lévő átlyukasztott falapocska szaporafel-alá mozgatásával köpülték a tejet, a tejfölt. A botra még egy át-lyukasztott csonka kúpot is szoktak húzni – ez lehet lopótökből valóvagy cserép, esetleg egy rossz korsó letört szája –, hogy a vaj vagysavó kifröcskölését megakadályozzák. A bemutatott zöld mázas kö-pülő (1) a Duna melletti Madocsáról származik, valószínűleg a köze-li Szekszárdon készült. A legtöbb köpülő azonban nem cserép, ha-nem faedény, és dongás fából készült. A faköpülő alakja a cserépkö-pülőre is hatással volt.

A mozsár sem jellegzetes cserépedény, leginkább fából vagyfémből csinálták. Egy-egy háztartásban többféle mozsár is lehetett.Nagy méretű famozsárban valaha kölest törtek, utóbb kukoricát,mákot, diót. A kisebb rézmozsárban cukrot, fűszert. A cserép-mozsarak egy részét a rézmozsarak mintájára formázták; vigyáznikellett, hogy az alja igen vastag legyen, különben elrepedne törésközben. A fekete edényt égető mohácsi korsósok azonban olyanmozsárformát készítettek, amely nem hasonlít a rézmozsárhoz;alakja és díszítése is sajátságos. A fekete mohácsi mozsár Tolnábanés Baranyában gyakori, sót meg borsot törtek benne. A bemutatottvörös mozsár (2) mázatlan és vizeskorsókat égető kalocsai korsós-mester műhelyéből származik.

24 11. tábla →

11. tábla

Só- és fűszertartó. A legtöbb konyhai sótartó fából való, s a tűzhelyközelében szokták felakasztani, hogy főzésnél mindig kéznél legyen.Mivel a cserépedény mázát a só könnyen lemarná, mázas sótartóalig készült. A cserép sótartó éppen ezért máz nélküli vörös vagy fe-kete edény; azoknak az alföldi korsósmestereknek a műhelyeibőlszármazik, akik elsősorban mázatlan korsókat égettek, és akiketezért korsósnak neveztek. Különösen híresek voltak Mezőtúr, Szen-tes, Nádudvar korsósmesterei. A bemutatott fekete sótartó (1) is al-földi munka, hátul lapos füle van, hogy falra lehessen akasztani.

Hasonlóan fekete mázatlan korsósmunka a kettős fűszertartó is,amely lapos fülénél fogva szintén falra, a tűzhely közelébeakasztható. Egyik edényében borsot, a másikban paprikát tartottak,még két kicsi fedő is illett a két bödönszerű edénykére (2).

Az alföldi fekete edény hagyományához kapcsolódtak a mázasfűszertartók. A legszebbek a híres alföldi központokban: Debre-cenben, Tiszafüreden, Mezőcsáton, Hódmezővásárhelyen ésMezőtúron készültek. A bemutatott darab Mezőcsátról, az országegyik legjelesebb kerámiaközpontjából származik. Kis gombot istettek az elejére, és mindegyik edénykére egy-egy stilizáltrózsavirágot írtak (3). Bár viszonylag kevés fazekasmester dolgozottCsáton, edényeik szépsége és változatossága miatt Mezőcsátkimagasló helyen áll a magyar fazekasművészetben. Lám, még azilyen aprócska használati edényt is milyen szeretettel, mekkoraízléssel formáltak meg!

Cserépből való, falra akasztható sótartó és fűszertartó sem aDunántúlon, sem Erdélyben nem készült, ez a forma kizárólagalföldi. Azonban asztalra való, talpas sótartót és fűszertartót csinál-hattak más vidéken is, így Vas megyében a lakodalmi terítéshezhozzátartozott a kehelyszerű, kicsi sótartó.

26 12. tábla →

12. tábla

Vizeskorsó. Az Alföldön csak az ivóvizes korsót nevezik korsónak,de más vidéken a boros- és pálinkásedényeket is emlegethetik ezen anéven.

A vizeskorsó eredetileg mázatlan volt, mert ha a korsó máznélküli falán a víz állandóan párolog, párolgás közben az edény hőtveszít, s így hűvös marad benne a víz. Régen nem is ment ki senki ahatárba dolgozni vizeskorsó nélkül. Kint a mezőn hűs helyre tették,fa árnyékában beásták a földbe.

A magyar ivóvizes korsó sajátossága, hogy nyakában rostélyvan, amely megszűri a vizet, belülre pedig kicsi cserépcsörgőt tettek,ez tartja tisztán a belsejét, megakadályozza a vízkő lerakódását. Haa leány kútra ment, az üres korsó csörgött, hazafelé a telt korsóbólcsöpögött a víz. Mint a találós kérdés mondja: „Énekelve mén akútra, oszt sírva jön vissza ...”. Neve ezért csörgős korsó. Fülén kicsiivónyílás, a csecs van, ezért csecses korsónak is nevezhették. Amagyar korsónak e vonásai a török hódoltság idején alakultak ki.Inni lehetett a fülén lévő csecsből, vagy – a fülét felfelé tartva, – akorsó száját vették szájra a szomjas emberek.

Dunántúlon kerek a korsó szája, ilyen a bemutatott tatai határikorsó (1), amely vörös földfestékkel tarkázot. Ez a vörös festéshasonlatos a középkori cserépedények díszítéséhez; a minta isrégies, és minden motívum nevét még ma is ismerik. A háromszögalakú rácsot kunyhónak nevezik, közte rozmaring, alul kígyó van.

Az alföldi korsó szája kettős, összenyomott. Leghíresebb a túrikorsó volt; Mezőtúron a múlt század közepéig fekete korsókatégettek, akár napjainkban a nádudvari mesterek (2).

A mezőre való korsó mázatlan, de ha búcsújáróhelyről vittekhaza „szent viz”-et, azt kisebb mázas korsóba tették, hogy el nepárologjon. A híres bakonyi zarándokhely nevét írták a Csákváronkészült mázas korsócskára (3).

Gyógyerejű bikszádi vizet tartottak az utoljára bemutatott szat-mári korsóban (4). Nagybányán vagy Vámfaluban készült.

28 13. tábla →

13. tábla

Vizeskanta. A kanta is korsó, de abban különbözik a 13. táblán be-mutatott ivóvizes korsótól, hogy kerek szájában nincs rostély. Ez aforma tekinthető a korsó régebbi alakjának, valamikor bizonyárakorsó volt a neve. Amikor azonban a török hódoltság idején kiala-kult a rostélyos csörgős korsó, a kétféle forma megkülönböztetésérea rostély nélküli, kerek szájú formát kantakorsónak vagy szájasnaknevezték el. A kantának lehet szálba illő fedője, hogy védje a víztisztaságát. A mezőtúri korsósjegények vizsgamunkája olyan kantavolt, amelyre pontosan illett a fedő. Ha nem illeszkedett jól a fedő,büntetéspénzt kellett fizetnie a remekelő legénynek.

Mint vizesedény a kanta eredetileg máz nélküli; lehet fekete(ilyen készült Mezőtúron, Szentesen, Mohácson) vagy vörös edény.A múlt században mázas kantát is csináltak, a bemutatott zöldmázas túri kanta (1) rendszerint párosával készült, mert mindkétkézben egy-egy kantával szoktak vízért menni, és a vizespadon ispárosával állt a kanta. Ma is láthatunk két bádogkantával kútramenő asszonyokat az alföldi városokban.

Hódmezővásárhelyen nemcsak tálasok, hanem néhány kantás-mester is dolgozott, sárga és zöld mázfoltokkal tarkították akantáikat. A mázzal színezett, fényes díszítés szépen virított a cserépmáz nélküli falán. Mázzal színezett kanta Szentesen is készült, abemutatott edényt sárga és zöld csigavonalak díszítik (2).

A tűzálló agyagból dolgozó fazekasközpontokban, így Gömörbenés a Körös menti Réven tűzálló vizeskanta készült. Az ilyenben jólfel lehetett melegíteni a vizet bent a kemencében gyermek-fürösztéshez, mosáshoz. Valóságos bojler volt a régi paraszti ház-tartásban. A forró kemencébe két keréken járó, ún. kantaszekérrel,hosszú nyelű vasvillával emelték be és ki a kantát, s ez meglehetősügyességet kívánó művelet volt. Erről Veres Péter is megemlékezikBalmazújvárosban játszódó életrajzi regényében.

30 14. tábla →

14. tábla

Butykoskorsó. Az Alföldön élesen megkülönböztetik a butykost akorsótól, de mivel butykosnak nevezik a kicsi, zsebbe illő, ovális for-mát is (lásd a 16. táblát), félreértések elkerülése végett a múzeumigyakorlatban a nagyobb forma neve butykoskorsó. Ez az elnevezés atörténeti irodalomban is előfordul. Nem víznek, hanem pálinkának,esetleg bornak való. Amennyivel értékesebb a pálinka a víznél, any-nyival mázasabb, díszesebb a butykoskorsó a közönséges vizeskorsó-nál. Azért is volt mázas a butykoskorsó, mert meg kellett akadályoz-nia a pálinka, illetve a bor elpárolgását. Szájában soha sincs rostély,fülén nincs csecs. Szája szoros, ledugaszolható, kiöntője kicsiny,hogy az értékes italt óvatosan lehessen csöpögtetni.

A legszebb, legdíszesebb butykosokat hódmezővásárhelyi tálasokkészítették a múlt század derekán. Bár vizeskorsót nemigencsináltak a tálasmesterek, legfeljebb saját szükségletre – hiszen az akorsósmesterek munkaköre volt –, a pálinkás butykos beletartozott atálasok mesterségébe. E pompás edények nem vásárra készültek,hanem egyedi alkotások voltak, ezért inkább megbecsülték tulaj-donosai, és jobban megőrizték az utókor számára, mint az ezer-számra készült tálat, tányért. A régi tálasok a butykos oldalára, azagyag természetes barnás színére fehér festékkel virágot vagyfolyómintát írtak, a mintát sárga mázzal öntötték le, és zöld máz-foltokkal élénkítették. A sárga máz alatt a minta élénksárga lett, azalap pedig sötétebb színű (1). Leönthették az edényt sötét föld-festékkel is, és a sötét alapra írták a sárga mázú (2) mintát. Azilyesfajta színezés az 1860-as évekig dívott, azután színtelen mázzalvonták be az edényeket.

A régi cserépedények színezése, szépsége ragadta meg ahódmezővásárhelyi festőművészt, Tornyai Jánost és a köréjecsoportosuló művészembereket, köztük Kiss Lajost, a vásárhelyinépélet tudósát, akinek műveiből megismerhetjük a vásárhelyitálasság múltját.

32 15. tábla →

15. tábla

Butella. A butella lapos, zsebbe vagy tarisznyába való, kicsi pálin-kásedény. Az Alföld északi részén, Tiszafüreden, Mezőcsáton buty-kosnak mondták, mert valóban rokon az előző formával: oválisalakjával olyan, mint valami lapított, fül nélküli, kicsi butykos kor-só. A szögletes forma butella elnevezése leginkább az Alföld déli ré-szén, főleg Hódmezővásárhelyen volt használatos; ez voltaképpenaz ugyancsak butellának nevezett üvegedény cseréputánzata, és azalakkal együtt a nyugati eredetű üvegedény nevét is átvette. Cserép-butella csakis a magyar Alföldön készült, népszerűsége a XIX. szá-zad elején kezdődött, és a század végére érte el csúcspontját. Sze-mélyhez kötött cserépedény, gyakran rajta van tulajdonosa neve, sszövege áldás az ivókra, átok az ellopójára. A készítő is gyakran rá-írta a nevét.

A lent bemutatott ovális forma (1) Tiszafüreden készült, helyineve butykos. Színezése, virágozása a tiszafüredi tálasedényekkelrokon. Díszítése az egykori hódoltsági színezés és mintakincstovábbélése, csakhogy a török hódoltság idején még nem ismertékezt a formát. (Hasonlítsuk össze az 1. tábla tányérjával).

A szögletesre lapított butella Hódmezővásárhelyen készült (2).Fehér földdel öntötték le, belekarcolták a feliratot (néha némihelyesírási hibával), majd az első égetés után zöld mázzal vonták be,és másodszorra is kiégették. Ily módon jól olvasható a szöveg: „Zöldbutella az én nevem, mikor pálinka van benem, de ha pálinka nincsbenem, bizon csakis cserép az én nevem.”

Könyv alakú butella is készült, az imádságoskönyv tréfás után-zata, zsoltár, pálinkás könyv. A bemutatott tiszafüredi könyvbutella(3) mindkét lapjára más-más színű madarat írt készítője, a gerincérepedig rákarcolta a tulajdonos nevét: „Kovács József é Ez az Reggelikönyörgéses könyv.”

34 16. tábla →

16. tábla

Kulacs. A kulacs szintén lapos, hordozható edény, de sokkal ősibbforma a butellánál: már az ókorban ismert volt, és Európa-szertehasználták a középkorban a messzi útra induló zarándokok. Míg abutella pálinkának való, a kulacs bornak, ezért is mondják borosku-lacsnak. Készítési módja is más. Míg a butellát felfelé, a kerek kula-csot fektetve korongolják, majd utóbb állítják fel, és négy kicsi lábatis csinálnak neki. Olyanra formálják, hogy hordozni, szíjra felfüg-gesztve vállra akasztani lehessen. Úti edény, és mivel utazásnak te-kintették a lakodalmas menetet is, a magyar cserépkulacsok többsé-ge lakodalomba való; a vőfélyek kulcsos kaláccsal feldíszített ku-lacsból kínálgatták a bámészkodókat, és a két násznagy is kulacsbanvitte a bort. Lakodalmas voltából következik, hogy a cserépkulacsmázas, virágozott, ráírták a tulajdonos nevét – mindig férfinevet –,rákarcoltak bordalt, áldást az ivókra, a haza éltetését. A kulacs köl-tészet és a kulacs díszítése aztán az újabb divatú butellára is átment.Sok szép kulacs készült az alföldi városokban, s nincs az országnakolyan része, ahol ne ismerték volna a cserépkulacsot, holott fából iscsináltak hasonló alakú kulacsot, vagy más néven csutorát.

A két oldalról bemutatott kulacsot a híres bortermelő vidéken, aHegyalján használták, s Sárospatakon készítették. A feliratot és avirágminta szárát karcolták, de a leveleket, virágokat ecsettel és író-kával festették, írták.

Felirata: „Ezen Kulacs Készült Kelt Sáros Nagy Patakon 1869 DikÉvben Novem Ber 21 Dikén úgy mint Bér Boldizsár Nak TurczonyFalvára – Aki iszik Belő le vájon Egéségér e Éjen Sokájig Mig a tiszanem ér Bokájig Ezt Kivá nom.”

36 17. tábla →

17. tábla

Nagykancsó, céhkancsó. Míg a kulacsot a bor szállítására használ-ták, a kancsó, vagy mint a Dunántúlon nevezik, boroskorsó, csap alávaló. Hatalmas borosedényben hozták fel a pincéből a bort, a kisebbkancsó pedig a bor kitöltésére, asztali poharazgatásra szolgált. For-májára jellemző, hogy szája teljesen összenyomott, csücskös, hogyjól lehessen tölteni belőle. A nagyméretű borosedények közül főlega domborműves, zöld mázas céhkorsók ismeretesek; az edény elejénlátható domborműves címer a mesterség, a céh jelképe, oldalt a céhtagjainak bekarcolt névsora olvasható. Az ilyen céhkorsó a közössé-get fejezte ki, nem egyéni tulajdon volt, hanem a céh közös vagyo-nához tartozott az iratokat őrző céhládával, a felvonulásokon vittzászlóval együtt. A céh korsóját akkor használták, ha valami ok voltközös ünneplésre, áldomásra. Például ha valamelyik legény sikeresremekmunkát készített, és a céh elfogadta tagjai közé mesternek, ak-kor társainak ebéddel, áldomással tartozott. Ilyenkor a mesterek leg-fiatalabbja, a szolgálómester vitte körül a bort az összegyűlt társa-ságnak.

Minden céh arra törekedett, hogy nagy borosedénye legyen, ésilyet rendelt a fazekasoktól. Már a XVIII. századból sok szép darabmaradt fenn az egész országból, de különösen a Dunántúlról, főlegVeszprém megyéből. Várpalotáról tizenhat szebbnél szebb céhkorsótöbb mint tíz mesterséget képvisel. A takács-, a varga-, a csizmadia-,a szűcs-, a szűrszabó-, a posztós-, a kovács-, a lakatos-, az ács-, akőmívescéh mesterei mind megbízták a helybeli fazekasokat, hogykészítsenek számukra borosedényt. Természetesen különös gonddalkészült magának a fazekascéhnek az edénye. A bemutatott hatalmascéhkorsót Szekeres Pál mester készítette a helybeli „Érdemes NemesFazekas Czéh” számára 1838-ban, és az edény oldalára önmagát ismegmintázta, amint kinyújtott kezével egy miniatűr korongot for-gat, rajta kicsi cserépedénnyel.

38 18. tábla →

18. tábla

Boroskancsó. Kisebb társaságnak való a szerényebb űrtartalmú bo-roskancsó. Formájára jellemző, hogy szája összenyomott, ezért né-hol orros, orrondi a neve. Az ország nyugati részében ezt a formát iskorsónak nevezik, de – mint korábban mondottuk – a korsó alatt azAlföldön kizárólag a 13. táblán ismertetett formát, az ivóvizes korsótértik. Az alföldi megkülönböztető elnevezést követi a múzeumiszakelnevezés is. A kancsó formára tehát az összenyomott száj a jel-lemző, amelyből jól tölthető az ital. Bornak mázas edény dukál,ezért a kancsó kívül-belül mindig mázas, és gyakran díszes, felira-tos. A forma az egész országban sokféle változatban elterjedt. Azedény füle is díszes szokott lenni, néha alul felkunkorodik, fent pe-dig kicsi gombja van. Gyakran zöld mázas, a máz alatt karcolt feliratés díszítmény látható, akárcsak a butellán. A szöveg a barátságot ésa hazát élteti. A bemutatott csákvári kancsóra (1) például ezt írta afazekas:

„Éljenek a jó barátok, Éljenek a szép leányok, Éljen minden hazafi Ki a jó bort szereti”.

Némelyik kancsónak nem egy kiöntője és egy füle van, hanemkét kiöntője és két füle, sőt van olyan kancsó is, amelynek kiöntőjétháromszorosan nyomták össze, és három fület illesztettek rá. Azilyen kancsó különösen alkalmas arra, hogy körbejárjon kézrőlkézre, szájról szájra, jóbarátról jóbarátra. A bemutatott három szájúkancsót (2) a baranyai Karancson készítették 1876-ban, magyarcímert karcoltak rá és a következő feliratot: „Éljen vendégévelegyütt a kik ezen Kancsóból isznak Éljen az Barátság.”

40 19. tábla →

19. tábla

Miskakancsó. Boroskancsó volt a híres miska is, az emberfejű, em-ber jellegű kancsó, a magyar fazekasművészet legismertebb cserép-edénye. A miskának is a kancsókhoz hasonló formája van, az em-beralak magas süvegét alakították át kiöntővé. A portrészerű férfifejgyakran valóságos fazekasszobrászat. Az edény oldalán a gombsorés a paszomány az egykori dolmányviseletet idézi. A miska hasánvagy fülén tekerődző kígyószimbólum a borhoz, mint gyógyító, va-rázserejű italhoz kapcsolódik; a kígyó más borosedényen is előfor-dult már az ókorban. Ünnepi alkalmakkor használták: lakodalom-kor, keresztelőkön, halotti megemlékezéskor, midőn az ősökre emlé-kezve kortyoltak az „áldott bor”-ból. Igen régies és különlegesen dí-szes forma; valamennyi magyar cserépedény közül a miskakancsókornamentikája a legigényesebb, legváltozatosabb. Csakis néhány al-földi fazekasközpontban készült: Mezőcsáton, Tiszafüreden, Mező-túron, olykor Hódmezővásárhelyen. A legszebb korai darabokat Raj-czy Mihály készítette „Csát városában” 1848 táján, ő a gazdag virág-mintát körzővel rajzolta elő. Díszítményeinek hatása látszik a bemu-tatott tiszafüredi miskán (1), amelyet az ügyes kezű Bodó Mihálykészített 1896-ban. Mikor Tiszafüreden már abbahagyták a régi mes-terséget, az 1930-as évektől a karcagi Kántor Sándor vette át a tisza-füredi fazekasok stílusát.

A kisebbik darab Mezőtúrról származik, helyi neve mihók (2). Atúri formára az jellemző, hogy lefelé szélesedik, a díszítmény pedignem előkarcolt, hanem írókával csurgatott. E mihókot K. NagyGábor készítette 1860-ban, ő volt az egyik legkiválóbb túrikorsósmester.

Mihóknak neveznek Vásárhelyen mindenfajta boroskancsót.Mezőcsáton pintesnek nevezték a formát, mert egy pint bor fért elbenne. A miska név az 1890-es években tűnt fel a tiszafüredi dara-bokon, s utóbb ezt a nevet vette át a szakirodalom is.

42 20. tábla →

20. tábla

Csalikorsó. A csalikorsó is borosedény, sokféle neve van: likas kan-csó, ravaszkorsó, furfangos edény. Az edény nyakának áttört mintá-zata akadályozza a szokásos módon való ivást. Fülén keresztül csővezeti a bort a száj körüli csőbe, amelyen több valódi és hamis csecsvan, és hasonló ivónyílások sorakoznak a fülön is. De lehet ez a csőa borosedény körül tekerődző kígyóalak is, amelynek szájából kellszürcsölni a bort.

Az avatatlan nehezen jött rá a rejtélyes korsó nyitjára, mert amegoldás mindig más volt. Ki kellett tapasztalnia – a borozgatótársaság nagy vidámsága közepette – az egyedüli helyes megoldást,azt, hogy a sok valódi és hamis lyuk közül melyiket kell befogni, ésmelyikből lehet veszélytelenül inni. A fül alatt is lehet egy kisnyílás, amit ha nem vesz észre, s nem fogott be – váratlan helyrőlkezdett ömleni a bor, és kívülről áztatta el a gyanútlan iszogatót.

A bemutatott sárga mázas sokcsöcsű korsó hódmezővásárhelyi,évszám is van rajta: 1798-as. Ez a legrégebbi edény, amit Vásár-helyről ismerünk, s bizonyítéka annak, hogy már az akkori tálasokértettek ilyen nagy tudást igénylő, bonyolult forma készítéséhez (1).

Volt dupla fenekű csali korsó is, amelynek alsó részén, a beépítetttölcsér mentén állt meg a beleöntött folyadék. Két cső vezetett azedény szájához, az egyik csövön az alsó részbe öntött vizet vagyfehér bort lehetett felszívni, a másik csövön a felső részbe öntöttvörös bort. A csodálkozó kóstoló persze nem tudta, hogy a korsókettős fenekű. Ilyen a bemutatott darab is, amely a Duna mentiSzeremléből származik (2).

A csalikorsó készítése körülményes, valóságos fazekasbravúrnakszámított. Ez a forma már a középkor óta ismert Európában, sMagyarország minden vidékén készítették ügyes kezű fazekasok, determészetesen csak nagyon kivételesen.

44 21. tábla →

21. tábla

Bokály. A bokály szót a múlt században csupán a Székelyföld délirészén ismerték, de utóbb szakkifejezéssé vált a műgyűjtők és mu-zeológusok körében is. A formát Erdély más vidékein kancsónakmondják, Dunántúlon pedig korsónak. A bokály eredetileg boros-edény volt, díszessége is ezzel magyarázható. Bokályok sora függöttmind Kalotaszegen, mind Székelyföldön a szoba sarkában lévő foga-sokon, az asztal fölött, a ház legrangosabb helyén. Néhol, így a szé-kely Sóváradon még emlékeznek arra, hogy valamikor az öregembe-rek bokályokból itták a bort kint az udvaron, a körtefa árnyékában,amikor nagy kőasztal mellett kártyázgatva beszélgettek.

A karcsú formát már a múlt század végén megkedvelték a városiműgyűjtők, és a múzeumi gyűjteményekbe is nagyszámú bokálykerült. A Székelyföld fazekasságát elsősorban ez a forma képviseli.A székely bokály alapszíne leginkább fehér, díszítménye sárga-zöld-sötétbarna; a vörös szín hiányzik a színskálából. A székely bokályokjellegzetes motívuma a tölgyfalevél, a cserelapi, amelyet egymástólferde rácsozással elválasztott mezőbe helyeznek el. Ez a mintahárom cserelapival főleg Székelyudvarhely környékén volt népszerű(1). Háromszékben hasonló a színezés, de a virágot karcolták, éssárga-zöld mázzal úgy színezték, hogy a máz lágyan, festőienszéjjelfolyt. Az ilyen típusú bokályok a múlt század legelejérőlszármaznak (2).

Ugyancsak Háromszékben, főleg Kézdivásárhelyen és környékén,így Berecken (Románia) készültek írókás díszű bokályok, a körvonalsötétbarna, a színezés többnyire zöld, néha sárga, a mintakincsbengyakori a félköríves motívum és a székelykapuk jellemző dísze, akapuzábé (3).

A bokályokról szólva meg kell emlékeznünk azokról a nyugatihatásokról is, amelyek az erdélyi magyar fazekasokat érték. Azólommázas kerámiát már megkülönböztettük az ónmázas fajansztól,amelynek mesterei főleg az ország nyugati részén élő fehéredényesfazekasok voltak. Ezek az egykori habánoktól tanulták meg a fajanszkészítését.

46 22. tábla →

22. tábla

(A habánok anabaptista vallási szekta német nyelvű tagjai voltak, atörténeti Magyarország területén éltek a XVI. századtól a XVIII. szá-zadig, addig, míg üldöztetésük miatt el nem költöztek az országból.Sokféle mesterséghez értettek.)

A fehéredényes fajansz az egész országban igen népszerű volt,különösképpen Erdélyben. Mind vízi, mind szárazföldi úton szeké-ren vitték Pozsony környékéről, Győrön át messzi vásárokra. De azerdélyi magyar városok fazekasmesterei úgy vélték, ők is tudnakhasonlót csinálni, s mintában, színezésben utánozni kezdték abehozott árut. Így került Erdélybe sok olyan díszítmény, amelyetPozsony környékén a habánok utódai készítettek.

Különösen népszerű volt Erdélyben a szarvasminta (4), amadaras motívum és a kétkoronájú fával díszített bokály (5). Színe-zésben a kék előretörése jelzi a nyugati hatást. A szilágysági Zilahonutóbb minden minta körvonalának színe kék lett, a zilahi edényerről ismerhető fel a legkönnyebben. Rengeteg edény – tál, tányér,szilke, bokály – készült Tordán is. Tordán az egész díszítmény kékkévált, legfeljebb az edény alján és tetején lévő csíkozás maradt sárgavagy zöld (6). A bokály felületét rendszerint több mezőre osztották,középütt keskeny elválasztó csík van, alul-felül pedig ismétlődik aminta. A tordai bokályokat nagyon szerették Kalotaszeg falvaiban,némely háznál ma is megbecsülik őket, és az asztal feletti sarok-fogason függenek szép sorjában mind a nyugati eredetű fajanszbokályok, mind az Erdélyben készült ólommázas darabok.

48 23. tábla →

23. tábla

Fésűtartó, cérnatartó, tintatartó. Fésűtartó csak néhány alföldiközpontban készült: Hódmezővásárhelyen, Mezőtúron, Tótkomló-son. Mivel a fazekas úgy vélte, hogy ő agyagból bármit meg tud csi-nálni, a vászonból varrott, falra való fésűtartónak is létrehozta a cse-rép változatát, a mérműves mintát körzővel való előrajzolás utánmetélte ki. Asszonynak való ajándék, helye az ajtó mellett volt (1).

Nőnek való ajándéknak készítették az áttört cserépkosárkát is,varróholmit, cérnát tartottak benne. Mintája a vesszőből vagyszalmából fonott kicsi kaska, kosárka lehetett, ennek nyomán csinál-ták nemcsak Vásárhelyen és Mezőtúron, hanem a Dunántúl fazekas-központjaiban is. Az oldalfal előre rajzolt áttörése munkásan, nagygonddal készült. A bemutatott darab Hódmezővásárhelyről, a múltszázad elejéről való (2). A varró kosárka helye az ablakpárkányonvolt.

A körzővel előre rajzolt áttörés a dísze a legtöbb tintatartónak,régies nevén kalamárisnak is. Két kicsi edényt helyeztek el benne,egyikbe a tinta, másikba a porzó való, azaz szitált hamu a tinta fel-itatására – ezt még akkor használták, amikor lúdtollal formálták abetűket gyertya fénye mellett. Kalamárisra ott volt szükség, ahol so-kat írtak: tanácsházán, bírónál, jegyzőnél, az írástudás előre-haladtával azonban sok parasztember házánál is helyet kapott. Mak-sa Mihály hódmezővásárhelyi tálasmester magyar címerrel ellátotttintatartót készített önmagának (3). Különösen írásszerető embervolt, és gondos betűket rótt mind füzetbe, mind butellára. A kalamá-ris lehet szív alakú is, az ilyenre egy kis gyertyatartót is szoktak il-leszteni.

50 24. tábla →

24. tábla

Mécses, gyertyatartó, gyertyamártó. Fazekasok világítási eszközö-ket is készítettek. Legegyszerűbb volt a mécses, mégpedig a gyalog-mécsesnek nevezett, mindössze arasznyi átmérőjű, kicsi tálacska,amelybe zsiradékot meg kanócot tettek, amikor világítani akartakvele. A talpas mécses tálacskája oszlopon áll, füle is lehet, oda vit-ték, ahol éppen kellett a pislákoló fény (1).

A viaszgyertya valamikor luxusnak számított a mécseshezképest. Gyertya égett ünnepélyes alkalomkor, például lakodalom al-kalmával, ezért is kapcsolódik a menyasszony tánc, a gyertyás táncehhez az ünnepi világításhoz. A gyertyatartó lehet füles vagy fülnélküli, oszlopát sokféleképpen formázták, mázzal is színesítették(2). Gyertyatartó azonban nemcsak cserépből készült, volt fábólfaragott meg réz, sőt úri és polgárházaknál ezüst gyertyatartó is.

Gyertyaöntésre való a gyertyamártó edény, amely tulajdon-képpen egészen keskenyre összenyomott nagyobb fazék. A gyertya-készítés abból állt, hogy forró viaszt öntöttek az edénybe, és addigmártogatták bele a botra kötözött gyertyabeleket, míg kövérgyertyákká nem híztak. A gyertyamártó edény többnyire mázatlanvolt, s az ország minden részén készült. Különösen szépek az alföldikorsósmesterek műhelyeiből kikerült, fekete mázatlan gyertya-mártók, amelyek két csoportra oszthatók. Az egyik fajta szögletesreformált, és domborműves díszítménnyel ékesített, az ilyen gyertya-mártón rendszerint ott olvasható tulajdonosának – a megrendelőnek– a neve is. A másik típus alsó harmada kerekded, és csak a felsőkétharmada négyszögletes – ez különleges arányú, igen szép forma(3). Valamennyi gyertyamártó igen régi, többsége a múlt századelejéről való.

52 25. tábla →

25. tábla

Persely. A cseréppersely vagy pörső is igen régi forma. Nem áruljael, mennyi pénz rejlik benne, ezért a Székelyföldön néma a neve.Mivel a pénz és a gazdagság, a termékenység fogalma összefonódik,a persely alakja a bőségre utal, mintegy arra biztatja a benne csörgőpénzt, hogy megfialjon.

A legegyszerűbb gömbölyű perselyt – mely az egész országbanáltalános és gyakori volt a középkortól kezdve, de ismert a régi ró-maiaknál is – a tejet adó női mell alakjával hozzák kapcsolatba (1).Nyilvánvalóan a bőség gondolatát ébreszti a malac is, malacperselytmég napjainkban is árusítanak a szegedi piacon (2). De sokféle másformában is készült persely vásárfiaként, gyermeknek való aján-déknak, sublótra állított dísztárgynak.

Ugyancsak a termékenységre utal az asszony formájú persely,akár van pólyás baba a kezében, akár nincs. Az ilyen persely-figurának a fejét a fazekas nyomhatta dúcban, de mintázhatta is,akárcsak a miskakancsó arcvonásait. Asszony formájú perselythasználtak olyan ünnepi alkalmakkor, amikor asszony számáragyűjtöttek pénzt a vendégseregtől, tehát lakodalomban, a szakács-nénak járó kásapénzt vagy a menyasszony tánc árát ebben szedtékössze. Keresztelőkor pedig a bábaasszonynak fizetett bocskorpénztgyűjthették asszony formájú cserépperselybe.

A bemutatott cserépasszonykát gazdái Pénzes Pannának becéz-ték (3). Mezőkövesden találták, és méltó társa a Kövesden annyirakedvelt miskakancsónak, helyi nevén Jancsikancsónak. Ez a kalaposkisasszony valószínűleg valamelyik kitűnő mezőcsáti fazekas mű-helyében született a múlt század közepén.

54 26. tábla →

26. tábla

Fütyülő, csengő. A síp, süvöltő, fütyülő fiúgyermeknek való vásár-fia, búcsúfia – leánynak ilyen ajándékot sohasem vásároltak, hiszenleánynak fütyülni nem illik. A cserépfütyülő egész Európában is-mert; a madár alakú fütyülőnek keleti szomszédainknál még sokkalváltozatosabb formái vannak, mint minálunk. Volt ló alakú fütyülőis, mert emlékezzünk csak: Móra Ferenc Kincskereső kisködmön cí-mű regényének első fejezetében a játékáruló ezermester többek köztfütyülős farkú lovat és körtemuzsikát árusított, Gergő alig tudottgyönyörűségében választani.

A búcsújáróhelyekre készült a madár alakú síp (1), a legszebbeka baranyai Máriagyűdre, a Dunántúl egyik legrégibb búcsújáró-helyére. A szomszédos Siklós fazekasai formálták a kakast és akétszarvú gyűdi bikát (2). Hasonló furcsa kétszarvú madáralakmáshonnan is ismert, például Nógrád megyében és a távoli Kau-kázusban is. Színezése a többi siklósi edénnyel azonos: fekete alapraírókás mintát írtak fehér-vörös-zöld és élénksárga színnel. Az utolsósiklósi fazekasmester, Gerencsér Sebestyén még készített gyűdikakast, bikát és más búcsúra való edényt. Ő az elsők közt lett aNépművészet mestere 1953-ban, és őróla nevezték el a GerencsérSebestyén Országos Fazekaspályázatot, a hagyományos fazekasságotfolytató mai fiatalok seregszemléjét.

Kisleányoknak cserépcsöngettyűt vettek a búcsún. Különösen akocsi búcsú nevezetes a cserépcsöngőről, melyeket a tatai fazekasokkészítettek. A csengő ütője a csengő szíve, lelke; vásárláskor kipró-bálták, szépen szól-e a hangja. Lehetett a csöngő mázas, díszes (3).Készült máz nélküli cserépcsengő is (4), az alföldi tanyavilágbanilyet kötöttek a kisgyerekre, hogy meghallják a hangját, ha a gyerekmesszire elbóklászik.

56 27. tábla →

27. tábla

Játékedény. Kisfiúnak fütyülő, kisleánynak csengő vagy játékedényvaló. Vásárfiának leánykának kicsi korsót, kicsiny edényeket vettek.A falusi gyermek számára a cserépforma tette lehetővé, hogy édes-anyját utánozva, kicsi szűrőtálban megszitálja a lisztet, és kicsi kug-lófsütőben pici kalácsot süssön.

Amikor Gerencsér Sebestyén siklósi fazekas meghallotta, hogyegyik kedves ismerősének kisleánya született, elhatározta, hogyminden hónapban, minden égetéskor egy-egy kicsi edényt készít aleánykának, hogy mire esztendős lesz, egész készlete legyen picisiklósi edényekből. A tálacskát (1) és a bokályt (2) fekete alaponvirágozta, ahogyan a díszedényt szokta, a többi formát is mind más-más módon díszítette, a valóságnak megfelelően. A kuglófsütő zöldmázas lett (3), a lábas márványozott, a boroskancsó (4) is márvá-nyozott mázú. A fületlen tejesköcsög kívül vörös színű, csak belülkapott mázat. Kiskorsó is készült a sorozathoz és kicsi szűrőtál (5).Mire egyéves lett Zsuzsika, teljessé vált Gerencsér Sebestyénajándéka, a siklósi edények miniatűr gyűjteménye.

Az ilyen apróság készítése néha a fazekasnak is jól jött. Egysümegi mester például elmondta, hogy amikor egy-egy falubamegérkezett, a kocsi elé szaladó, kíváncsiskodó gyerekeknek egykalap dióért valami cserépből készült apróságot adott, neki ebből teltki a karácsonyi kalácsba való dió. S ha valahol a fazekas megszállt, aházigazda kisleányait megajándékozta egy-egy kiskorsóval. Így aDunapatajon megszálló túri mester Klárikának és Erzsikének adottegy-egy kiskorsót; a Tolna megyei Értényben megszálló veszprémifazekas pedig „Sajtos Vera kisasszonynak” dedikált korsócskáthozott.

58 28. tábla →

28. tábla

Fazekasműhely. Eddigi tábláinkból is kiderült: a fazekasmesterség-hez igen nagy hozzáértés, ügyesség kell. Nem könnyű az agyag bá-nyászata, előkészítése; a mezítláb taposás a legnehezebb munkákközé tartozik. Az agyag nedves, hideg, az égető kemence meg forró,tüzes, a fazekasnak váltakozva kell tűrnie hideget-meleget. A koron-gozás nagy szakértelmet, évekig tartó gyakorlatot kíván. A festékek,mázak ismerete vegyészeti tudást. Az edényt díszítő fazekas előretudja, hogy a fakó színek milyenek lesznek majd égetés után. Min-den alkalommal türelmetlenül várja a kemence kibontását, munká-jának friss eredményét. A fazekas tehát mesterember is, művész is,foglalkozása se nem egészséges, se nem könnyű, s munkájában osz-toznak a családtagjai.

Nagy ritkán a fazekas önmagát is megmintázta agyagból, amintműhelyében ül, a korongot rúgja, és segédével, inasával együtt azagyag megmunkálásán fáradozik.

Ilyen ritka cserépmodellt készített egy múlt századbeli mester aGaram menti Újbányán. A kicsi korong a mester előtt valóbanforgatható. A földön az inas egy nagy darab agyag előtt ül, szelő-késsel vagdossa – a valóságban azért, hogy minden piszkot kiszed-jen belőle. A legnehezebb munkát, az agyag megtörését egymesebeli figura végzi: medve tapossa az agyagot ebben a picicserépműhelyben, elértve a mester kívánságát, hogy jó erős segít-ségre lenne szüksége. Az eredeti modellen a kerek katlankemencébeegy kicsi inas bújt bele, az ő kötelessége az edények berakása.

A részletben közölt műhelymodell képet ad a fazekasmunkamozzanatairól, és játékossága mellett a mesterség nehézségeit, afazekas vágyálmait is érzékelteti.

60 29. tábla →

29. tábla

Tartalomjegyzék( Az első szám a tábla sorszámát, a második szám a hozzá tartozó szövegoldalt jelzi.)

Tál, tányér 1., 4Fazék 2., 6Mázas fazék 3., 8Szilke, ételhordó fazék 4., 10Komaszilke, komacsésze 5., 12Bödön, dohánytartó 6., 14Lábas, serpenyő 7., 16Tepsi, sütő 8., 18Kalácssütő 9., 20Tejesköcsög 10., 22Köpülő, mozsár 11., 24Só- és fűszertartó 12., 26Vizeskorsó 13., 28Vizeskanta 14., 30Butykoskorsó 15., 32Butella 16., 34Kulacs 17., 36Nagykancsó, céhkancsó 18., 38Boroskancsó 19., 40Miskakancsó 20., 42Csalikorsó 21., 44Bokály 22., 46Fésűtartó, cérnatartó, tintatartó 24., 50Mécses, gyertyatartó, gyertyamártó 25., 52Persely 26., 54Fütyülő, csengő 27., 56Játékedény 28., 58Fazekasműhely 29., 60

HU ISSN 0133-9591

ISBN 963 11 2936 5

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató Kossuth Nyomda (82.0445), Budapest, 1983 Felelős vezető: Bede István vezérigazgató Felelős szerkesztő: Karádi Ilona Szakmailag ellenőrizte: Csilléry Klára Műszaki vezető: Haás Pál Képszerkesztő: Árva Ilona Műszaki szerkesztő: Supp Emilné 90000 példány. Terjedelem: 2,8 (A/5) ív. IF 4652