mi újság a futrinka utcában?18pedagogia.hu/sites/default/files/node/attachments/...bálint...

NNCL1366-4FBv1.0

BÁLINT ÁGNES KENDE MÁRTA RAJZAIVAL AZ AZONOS CÍMŰ TV-MESEJÁTÉKBÓL ISMERT BÁBFIGURÁK KÖZÜL CICAMICÁT BRÓDY VERA A TÖBBIT LÉVAI SÁNDOR TERVEZTE

Mi újság a

Futrinka utcában?

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1964

Bálint Ágnes: Mi újság a Futrinka utcában?

2

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Janikovszky Éva

Képszerkesztő: Somorjai Éva Műszaki szerkesztő: Szikora Rajmund

Műszaki vezető: Földes György 27500 példány, 13,5 (A/5) ív, MSZ 5601-59

64.0597 Athenaeum Nyomda, Budapest Felelős vezető:Soproni Béla igazgató

IF 246-d-6466


3

I. fejezet

A szoba-konyhás tejesköcsög

A Futrinka utcába — mint ezt mindenki tudja — a 99-es autóbusszal lehet eljutni, csak azt

nem tudja mindenki, honnan is indul ez az autóbusz. Ritka járat, néha félórát, háromnegyed órát is

várni kell rá, ezért aztán a Futrinka utca lakói ritkán jönnek be a városba. És minek is jönnének? A

Futrinka utcában minden megtalálható: mozi, cukrászda, önkiszolgáló bolt, játszótér, park, sőt olyan

nevezetesség is, mint Egerentyű Elemérek sajtházacskája, amit tavaly műemlékké nyilvánítottak,

mint az egész város egyetlen sajtházát. Fényképe ott díszeleg az egerek számára kiadott képes

útikalauz első oldalán, a következő szöveggel:

„Elsőrendű ementáli sajtból készült lakóház, egérlyukstílusban rágott folyosókkal,

benyílókkal és hálófülkékkel; tetejét nemes zöld sajtpenész borítja. Az emeleti erkély rácsozatát

hozzáértők a rágcsálás remekének tartják."

Sajnos, ez a gyönyörű sajtműemlék egy év alatt igen sokat veszített szépségéből. Ahogyan az

Egerentyű család szaporodott, úgy tűntek el a sajtházról a leheletfinom, csipkemintásra rágott

oromdíszek, a sajtból formált domborművek, sőt — szomorú, de való! — a sajtból készült híres

erkély is. Bizony, azon az őszi reggelen, mikor Sün Sámuel végigsétált a Futrinka utcán, a sajtház

már csak egy összevissza furdalt tömb volt, amelynek minden kerek lyukából mozgékony

egérorrocskák szimatoltak kifelé.

Sün Sámuelt, a Csőr című újság főszerkesztőjét határozottan bosszantotta ez a látvány.

Megállt a ház előtt, és rosszallóan csóválta a fejét:

— Ez az egy műemlék volt a Futrinka utcában, ezt is tönkrerágták az egerek! Már rég ki

kellett volna lakoltatni őket!

A sajtház lyukacsaiból hirtelen eltűntek a szimatoló, hegyes orrok. Fent, az emeleten azonban

kicsapódott egy ablak, és Egerentyű Elemér, az Egérújság legfrissebb számával hadonászva,

ingerülten kiabálni kezdett:

— Szeretném én látni azt, aki harminchét gyermekemmel ki mer innen lakoltatni engem! Még

csak az kellene, hogy holmi macskabérencek parancsolgassanak itt!

Sün Sámuel nem állhatta az egereket, már csak azért sem, mert nem a Csőr című kitűnő lapot

járatták, hanem az Egérújságra fizettek elő, ami Sün Sámuel véleménye szerint legfeljebb egérfogók

csomagolására alkalmas.

— Kiabáljon csak, Egerentyű úr, hadd hallják végig az utcában, milyen finom modort lehet

tanulni abból a szennylapból! — mondta Sün Sámuel, és tovasétált, azzal a boldogító érzéssel, hogy

sikerült döfnie egyet az Egérújság olvasóján.

Egerentyű majd kiesett az ablakból, olyan izgalomba jött. Derékig kihajolva harsogta Sün

Sámuel után:

— Úgyis tudom, hogy szerkesztő úrból csak az irigység beszél, amiért az Egérújság azt a

nagyszerű rejtvénysorozatot indította! Hol van a Csőrben ilyen pályázat, amelynek első díja egy

berendezett, szoba-konyhás köcsögház a Futrinka utcában?

Sün Sámuel úgy tett, mintha nem hallaná a cincogást, és továbbment. Egerentyű Elemér még

egy darabig rázogatta utána az öklét, azután visszahúzódott az ablakból, és így szólt Egerentyűnéhez:

— Jól megmondtam a magamét ennek a tüskegombócnak! Még hogy kilakoltatás!

— Ne izgasd fel magadat, Elemér! — csitította Egerentyűné — inkább fejtsd tovább a

keresztrejtvényt!


4

— Igazad van, anyuci! — mondta Egerentyű úr, és visszatelepedett az asztalhoz, amelytől az

imént Sün Sámuel goromba megjegyzése ugrasztotta fel. Szépen kisimította maga előtt a

hadonászásban kissé meggyűrődött Egérújságot, és belemélyedt a keresztrejtvényfejtésbe.

Egerentyűné rászólt a viháncoló

egérgyerekekre:

— Drágáim, maradjatok csendben, ne

zavarjátok apucit! Tudjátok, hogy a jövőnkről

van szó! Apuci már nyolc helyes megfejtést

küldött be, és ha egy kis szerencsénk lesz, mi

fogjuk megnyerni a szoba-konyhás köcsögházat!

— Hogyan, anyuci, hogyan? —

nyüzsögtek körülötte a kis egerek.

Egerentyűné már számtalanszor

elmagyarázta nekik, hogyan lehet

keresztrejtvénnyel házat nyerni, de oly szívesen

beszélt erről, hogy nem restellte újra meg újra

elmesélni:

— Az Egérújság rejtvénypályázatot hirdetett. Tíz darab keresztrejtvény megfejtését kell

beküldeni, és a helyes megfejtők között értékes díjakat sorsolnak ki.

— Az első díj a Futrinka utcai köcsögház! — rikkantott közbe Egon, a legidősebbik

egérgyerek.

— A második díj egy körutazás Budapest csatornahálózatában! —fújták a többiek. — A

harmadik díj egy dióhéjba épített televíziós készülék

— Ó, még rengeteg sok díj van! — csitította gyermekeit Egerentyűné — de nekünk az első

díjat kell megnyernünk, mert ez a sajtház napról napra fogy, és maholnap fedél nélkül maradunk!

— Anyuci, nézzük meg a köcsögházat! — nyafogtak az egércsemeték.

Egerentyűné tiltakozott, hogy most nem ér rá sétálgatni, mert bodzalekvárt kell eltennie.

Egerentyű úr azonban a gyermekek pártjára kelt:

— Vidd csak el őket sétálni, anyuci! Legalább csend lesz a házban. Ilyen

cincogás közepette igazán nem lehet gondolkozni! Nem mintha nehezek

volnának a kérdések, de mégiscsak oda kell figyelnem.

A kérdések valóban nem voltak nehezek, hiszen úgyszólván minden

egyes kérdés macskákra vonatkozott, márpedig melyik egér ne ismerné töviről

hegyire a macskák összes tulajdonságát! Melyik egér ne tudná, hogy a macskák

legfőbb fegyvere (vízszintes 8.) a karom, hogy járásuk (függőleges 15.)

nesztelen, és ami legfőként jellemző rájuk (függőleges 23.), az a lustaság. Ilyen

keresztrejtvényt élvezet volt fejteni.

Míg Egerentyű úr sorra írogatta be


5

a macskabecsmérlő szavakat a keresztrejtvény kis négyzeteibe, Egerentyűné harminchét gyermekével

sétára indult. A gyermekek illedelmesen, kézen fogva mendegéltek, a rend csak akkor bomlott fel,

mikor a napsütésben megcsillant előttük a köcsögház zöld mázas fala.

— Ott a házunk! Ott fogunk lakni! — cincogta az egérhad, és ahányan voltak, mind

átzúdultak az úttesten, hogy jövendő lakásukat közelről is megcsodálhassák. Egerentyűné lassan,

méltóságteljesen sétált utánuk. A köcsögház forgalmas helyen épült, a mozi, a cukrászda, az

önkiszolgáló bolt és az autóbuszmegálló közelében, s Egerentyűné tudta, hogy mindenfelől kíváncsi

szempárok követik. Hát csak bámuljanak! Akkor fognak még majd nagyot nézni, ha az Egérújság

szerkesztősége ünnepélyesen átadja a köcsögházat a boldog nyertesnek, azaz Egerentyű Elemérnek

és családjának. Biztosan itt lesz a televízió riportere, a filmhíradó, nem szólva az Egérrádió

munkatársairól. Egerentyűné gondolatban már meg is fogalmazta azokat a szavakat, amelyeket a

feléje nyújtott mikrofonba fog cincogni: „A szerencse ezúttal nem volt vak, sőt, nagyon is jól tudta,

kinek kell juttatni az első díjat. Mint harminchét kis egér mamája, annyit mondhatok csak..."

Kellemes álmodozásából Sün Sámuel hangja riasztotta fel. A tüskés szerkesztő hazafelé

menet betért a Lépesméz cukrászdába, s mikor a tömérdek kis egeret a köcsögház felé áramlani látta,

sietve felhörpintette kávéját, és kijött, hogy kellemetlenkedő megjegyzéseket tegyen:

— Korai lesz még a háztűznéző! — szólt oda kaján mosollyal. — Ahogy én az Egérújságot

ismerem, biztosan csalás az egész pályázat.

— Már hogy volna csalás? — hökkent meg Egerentyűné.

— Hát csak úgy, hogy a végén majd benne lesz az újságban a nyertesek névsora, de az csupa

költött név lesz, mert mérget mernék venni rá, hogy nyeremények, amit kisorsolhatnának, nincsenek.

Egerentyűné egészen megzavarodott. Még hogy az Egérújság csalna? Nem, hát ez már

csakugyan több a soknál! Sün Sámuelt teljesen megvadítja az irigység!

Nem is felelt a szúrós megjegyzésre. Nyugodt léptekkel haladt tovább a köcsögház felé, szívét

azonban kétségek marcangolták. Hátha csakugyan csalás az egész pályázat? Hátha valóban nem

sorsolnak ki nyereményeket, s az újságban csak költött nevek szerepelnek, hogy például az első díjat

nyerte Farkinca Félix, a másodikat Penészfalvi Paula és így tovább... A köcsögházhoz érve

Egerentyűné aggodalmai szinte maguktól elmúltak.

— Nem, hát ez nem lehet csalás! — mondta magában, amikor megtapogatta a vastag

agyagfalat, amelynek tükrös mázában az ő hosszú egérorra még formátlanabbra torzult. — Végre is,

ez a köcsög itt áll az utcában, ebbe igazán csak olyasvalaki költözhet majd bele, aki becsületes úton,

tehát a rejtvénypályázat nyerteseként jutott hozzá.

Gyönyörködve nézte a köcsögöt. Szép, sima vonalú köcsög volt, minden ciráda vagy

felesleges díszítés nélkül, és éppen ez a nemes egyszerűség volt olyan lebilincselő benne. Fedele is

cserépből készült, nagy, zöld cserépkupak, karcsú kéménykével.

Egerentyűné felvidulva tért haza gyermekeivel. Elmesélte Egerentyűnek Sün Sámuel

gonoszkodó megjegyzéseit, és nevetve tette hozzá:

— Az az ostoba elfelejti, hogy a köcsögház itt áll az utcánkban, s abba igazán nem költözhet

más, csakis az első díj nyertese.

Egerentyű úr nem volt ebben olyan biztos. Hátha az Egérújság főszerkesztőjének közeli

rokona fog a köcsögházba beköltözni? Az aztán persze hogy nem fog a csalásról egy mukkot sem

ejteni...

Aggodalmáról Egerentyű úr nem szólt a családnak. Szilárdan eltökélte, hogyha nem ő nyerné

meg a köcsögöt — amit ugyan el sem bírt képzelni —, alaposan utána fog járni a szerencsés nyertes

kilétének.


6

A következő vasárnapon az Egérújság fényképeket közölt a köcsögház belsejéről. Ezek a

fényképek valósággal lázba hozták az Egerentyű családot.

— Anyuci, nézd, nagyképernyős televízió is van, egérbajusz-antennával!

— A szekrények mind beépítve!

— Dióbélmintás függönyök, és ugyanolyan bútorhuzatok! Milyen ízléses!

— Mit szóltok ehhez a csendélethez: „Szalonna töpörtyűvel..."

— Fehér telefon, nahát, ilyen nincs senkinek az utcában!

— Ez a szőnyeg itt a szobában oly süppedősnek látszik, ezen elalhatnak a gyerekek!

Az egérkék öt percen belül összevesztek azon, hogy ki melyik csücskén fekszik majd a

szőnyegnek. Egerentyű papa jó néhány rózsaszínű egérfület cibálhatott meg, míg végre rend lett.

Később azért újabb ribillió támadt: Egon, Elek és Enikő összekülönböztek azon, hogy ki viszi el

másnap a fényképeket az iskolába, az osztálytársaknak megmutogatni.

— Senki sem viszi el! — mordult rájuk Egerentyű úr. — Nekem kell az újság!

Másnap zsebébe tette a gondosan összehajtogatott lapot, és egy fél órával korábban indult el

az autóbuszhoz, mint szokott, hogy legyen ideje meglesni Sün Sámuelt. Szerencséje volt, mert a

derék szerkesztő is a városba készült, és ott krákogott, türelmetlenkedett, topogott a 99-es

megállójánál.

— Ó, ó, szintén befelé, befelé? — cincogta Egerentyű úr olyan szívélyes hangon, amellyel

még egy macska arcára is mosolyt csalt volna.

— A nyomdába megyek — morogta az álmos sündisznó, annyira összehúzva magát, hogy

tüskéi tömegéből csak az orra hegye kandikált ki. Mikor a busz megérkezett, Egerentyű úr úgy

ügyeskedett, hogy éppen Sün Sámuel mellé zöttyent le az ülésre. Sün Sámuel mellett mindig maradt

üres hely, mert senki sem szúrkáltatta magát szívesen a rázós buszon. Egerentyű úr azonban azt

tartotta, hogy megér néhány szúrást a káröröm, amellyel útitársa orra alá teregetheti az Egérújság

vasárnapi számát. Elővette hát, szétbontotta, s mintegy véletlenül épp azon a helyen kezdte olvasni,

ahol a köcsögház belsejéről készült fényképek szinte az egész oldalt betöltötték. Sün Sámuel

előhalászta a szemüvegét:

— Na, mit ír ez a szennylap? — kérdezte kedélyeskedve. —

Most már lakberendezési tanácsokat is ad? Hajaj, azt sem tudják, mivel

fogják az olvasókat!

— Ezek a képek nem afféle lakberendezési tanácsokhoz

készültek — mondta Egerentyű úr közönyt színlelve, bár alig bírta

gúnykacaját visszatartani. — Ezek mind a köcsögház belsejét

ábrázolják.

Sün Sámuel orráról lecsúszott a szemüveg.

— Ejnye, be ráz ez a busz! — horkant fel mérgesen. — Nem is rontom a szememet holmi

újságolvasással.

Többé egy pillantást sem volt hajlandó vetni a gyűlölt Egérújságra. Alig várta, hogy

leszállhasson. Kifelé menet jól nekidőlt Egerentyű úrnak, s még azt sem mondta, hogy „bocsánat".

Egerentyű úr kivételesen nem vette ezt zokon. Érezte, hogy a sündisznó egész napját sikerült

elrontania, s a káröröm elnézővé tette.

Igen, Sün Sámuel még a nyomdából hazafelé jövet is egyre az egérújság olcsó fogásait szidta

magában .

— Vásári trükk, elavult módszerek! — dohogott egész úton. — Nem tudnak semmi érdekeset

írni, olyan unalmas az egész lap, hogy csak elaludni lehet rajta, hát persze hogy fűhöz-fához

kapkodnak, s elkövetnek, csak hogy olvasóikat megtartsák!


7

A szerkesztőségben újabb bosszúság fogadta: az öreg fülesbagoly aki a Csőr példányait

szokta az olvasóknak kézbesíteni, megbetegedett, s nem volt, aki az újságot széthordja. A nagy

kötegeket postára kellett bízni, ami azt jelentette, hogy az olvasók jóval később kapják meg a lapot.

— Így aztán nem csoda, ha az Egérújság kiszorít bennünket! — süvöltötte Sün Sámuel

nekikeseredve. — Maholnap többen olvassák, mint a helyi lapot! Legjobb, ha be is zárjuk a

szerkesztőséget, s valamennyien elmegyünk az

erdőbe, bogarászni!

Kuvik Kelemen, az egyetlen újságíró,

fatönkké dermedve lapult a sarokban. Az a kiváló

tulajdonsága volt ugyanis, hogy tollazatának

különféle borzolásával teljesen el tudta magát

változtatni. Ha elkésett egy-egy cikkel, s nem akart

Sün Sámuel szeme elé kerülni, lesimította barna

tollait, s széktámlává dermedve várta meg, míg a

főszerkesztő mérge elmúlik. Ennek a

tulajdonságának egyébként sok érdekes cikket

köszönhetett. Beröppent hivatalokba, üzletekbe,

olykor lakásokba is, és miután hozzáidomította

magát a faburkolathoz, a lámpához, az asztallábhoz, vagy egyszerűen szeneslapát alakját öltötte

magára, nyugodtan végighallgatott különböző vitákat és veszekedéseket. Másnap aztán nagy betűk

hirdették a Csőr címoldalán:

„A szarkahivatalban munka helyett cserregéssel, és fényes tárgyak csereberélgetésével töltik

az időt! Ezért halad lassan a szarkafészkek javítása!"

Vagy:

„Rókaellenes hangulat a Baromfiklub közgyűlésén."

Miután Sün Sámuel kellőképpen kiadta a mérgét, Kuvik Kelemen helyrerázogatta tollait, s

visszaváltozván kuvikká, megkockáztatott egy észrevételt:

— Mi is indíthatnánk valamiféle pályázatot, hogy az olvasók érdeklődését kissé jobban

felcsigázzuk.

— Micsoda? — hördült fel Sün Sámuel. — Az Egérújság módszereit kövessük?

Ajándékokkal csalogassunk magunkhoz olvasókat, he?

— Nem ajándékokkal — gágogott halkan Liba Leontin, a gépírónő —, hanem kis játékos

pályázatokkal. Az olvasók szeretnek mindenfélét beküldözgetni, és szeretik nevüket az újság

hátlapján a nyertesek vagy megdicsértek között olvasni.

— Valami kis kézügyességi pályázatra gondolok — verte tovább a vasat Kuvik Kelemen. —

Készítsenek az olvasók könyvjelzőt, lámpaernyőt, legyezőt vagy rongybabát, s aki a legszebbet küldi

be, kedves kis ajándéktárgyat kap.

— Éppen ajándéktárgyakra van pénzünk! — jegyezte meg savanyúan Sün Sámuel.

Leontin sietve közbeszólt:

— Van egy ötletem! Hirdessünk rongybaba-pályázatot. Rongy, ugyebár, minden házban akad,

az olvasóknak semmibe se kerül rongybabát készíteni. A beküldött rongybabákat a karácsonyi

játékvásáron eladjuk, s ami pénzt ebből beveszünk, azért vásárolhatunk a nyertesnek egy doboz

konyakos kukoricát.


8

— Nem biztos, hogy liba nyerné meg — huhogott az öreg fülesbagoly a sarokban. Sün

Sámuel oda sem figyelt, csak a fejét rázta:

— Nem, nem, ostobaság! Még mit nem!

Rongykacatok, limlomok..., más nem is hiányzik

nekünk, nem elég, hogy minden a Leontin

horgolásaival van tele!

Liba Leontin megsértődött, és csőrét

szorosan összezárva elfordult. Kuvik Kelemen

azonban nem hagyta annyiban a dolgot.

— Az még nem minden, ha olvasóinkat

kiműveljük — mondta —, ügyességre is kell

nevelnünk őket!

Ez hatott. Sün Sámuel valahonnan emlékezett rá, hogy Tyúkanyó csirkéi újabban nemcsak

azt tanulják, hány szelvényből áll a giliszta, hanem azt is, hogyan kell célszerűen kapirgálni.

— No, nem bánom... — adta be végül is a derekát. — Rád bízom Kelemen, indíts valami

ilyen kézügyességi rovatot. Csak nehogy nevetségessé váljunk miatta!

A következő héten a Futrinka utcaiak kedvelt lapja, a Csőr, új rovattal jelent meg:

„Karommal-körömmel" — ez volt a rovat címe, s egy rövid bevezető hírül adta az

olvasóknak, hogy kézügyességi pályázat indul. Aki a legszebb saját készítésű rongybabát küldi be,

értékes ajándékot kap.

Lejjebb közölték a rongybaba szabásmintáját is, ez Liba Leontin műve volt.

„Bármilyen ócska harisnya vagy más, kimustrált fehérnemű megfelel rongybaba készítéséhez

— így a szöveg. — Két nadrággomb, néhány színes szalag, rongydarabka, s kész a kedves, bájos

baba."

Sajnos, a rongybabakészítési pályázatnak nem volt sikere, mert az Egérújságban épp azon a

héten fejeződött be a nagy keresztrejtvénysorozat, s mindenkit csak az érdekelt: ugyan, ki nyeri majd

a Futrinka utcai köcsögházat? Erről beszéltek a cukrászdában, a Csupor klubban, az autóbuszon, s

igazán nem lehet csodálni, hogy ebben a feszült légkörben senkinek sem volt türelme holmi

rongyocskákkal bíbelődni.

A szerencsétlen pályázatra mindössze egyetlenegy olvasó küldött be rongybabát. Minthogy

aznap éppen szakadt az eső, a papírdobozon szétfutott a tinta, és a feladó neve, címe teljesen

olvashatatlanná vált. Mikor Sün Sámuel megkérdezte Liba Leontint, hányan küldtek be rongybabát a

kézügyességi pályázatra, Leontin szomorúan mutatta az ázott papírcsomagot:

— Még válaszolni sem tudunk neki, nem lehet kibetűzni a címet.

— Papírkosárba vele! — harsogta Sün Sámuel falrengető hangon. — És ezzel be is fejeztük

az úgynevezett kézügyességi sorozatot. Aki meg akar tanulni horgolni, kötni, kagylót fúrni, tollat

festeni, makkot, tobozt aranyozni, az járassa az Erdő-mező mesterei című szaklapot. A Csőr, kedves

munkatársaim, továbbra is a műveltséget fogja terjeszteni!

Ezzel bement odújába, s úgy bevágta az ajtót, hogy az emeleti ólomkatona-fényesítő

üzemben negyvenkét ólomkatona orra bukott. Sün Sámuel ilyesmivel, persze, nem törődött, annál

kevésbé, mert egész szerkesztőségével két aprócska, földszinti szobácskában húzódott meg, s évek

óta áhítozott az ólomkatona-fényesítő üzem helyiségeire. Mind ez ideig azonban próbálkozásai, hogy

az ólomkatona-fényesítő üzemet kitúrja a házból, kudarcot vallottak. Ezért aztán akkor is buzgón

csapkodta az ajtókat, ha nem volt mérges, hadd reszkessenek azok ott, odafönt.

Most meg még ráadásul mérges is volt. Hát hogyne! A vetélytárs, az ősellenség, a hitvány

szennylap, az Egérújság különkiadást ígér a nagy napra: az eredményhirdetés napjára. Különkiadás!


9

Mindenki kapkodni fog utána, mert a Futrinka utcában elég ritkán rohannak végig különkiadással a

kézbesítők.

Amilyen bosszúsággal, sőt, mondhatni, undorral várta Sün Sámuel a beharangozott

különkiadást, olyan örömteli izgalommal leste az egész Egerentyű család, mikor jelennek meg az

utcán az Egérújság fürge küldöncei. A sajtház minden lyukacskájában egérorrok szimatoltak, sőt, egy

nagyobb lyukból, szorosan egymás mellett, három érzékeny orrocska figyelt kifelé az utcára.

Ez idő tájt mondta Sün Sámuel az újságírójának:

— Kelemen, kérlek, majd ha megjelenik az az átkozott

különkiadás, borzolj magadból szemetestaligát, vagy amit

akarsz, és vásárolj egy példányt. Én magam is kíváncsi

vagyok, miféle egér költözik az utcánkba.

Kuvik Kelemen kiröpült az ablakon, és elhelyezkedett

egy hirdetőoszlop mellett. Aki látta, azt hihette, az utcaseprő

mókus felejtette ott torzonborz seprűjét. Nem is vetett rá ügyet

senki.

Telt-múlt az idő, és a különkiadást nem hozták. Kuvik

Kelemen, tollait lesimítva, elrepült a cukrászdába kávézni. A

sajtházikón egyre nőttek, tágultak, szélesedtek a lyukak, mert az egérgyerekek a várakozás

unalmában mindig haraptak egy kicsit a sajtból. Már nemcsak az orruk fért ki a lyukakon, hanem a

fejük is, sőt a legmozgékonyabb egérgyerek, Edécske ki is pottyant az utcára. A nagy cincogásra

Egerentyűné majdnem elájult, mert azt hitte, már a különkiadást hozzák. Egerentyű papával együtt

napkelte óta ott ültek az emeleti ablakban, az utcát figyelve. Egerentyű úr aznap nem ment be a

könyvtárba kéziratokat rágni, Egerentyűné nem főzött ebédet, a család hideget ebédelt, jobbára csak a

falakról. De akárhogy is meresztették szemüket az utcára, a sok járókelő között csak nem vették észre

az Egérújság fehéregér-küldönceit.

— Ezért kár volt egy nap szabadságot kivennem! — idegeskedett Egerentyű úr estefelé,

mikor már sötétedett. — Nem értem, hol késik a különkiadás?

— Biztosan oly sok megfejtés érkezett, hogy nem készültek el a sorsolással — vigasztalta

Egerentyűné. Hangja azonban cseppet sem volt meggyőző. Ő is aggódott, ő is nyugtalan volt,

olyannyira, hogy egész éjszaka alig hunyta le a szemét. Egerentyű úrral együtt csak úgy, hajnal felé

szenderedtek el, s mire reggel, kissé késve felébredtek, az Egérújság már ott fehérlett a lábtörlőn.

Egyszerre ugrottak érte mind a harminckilencen, egyszerre akarták volna olvasni, és igazán

csoda, hogy a nagy izgalomban, kapkodásban az Egérújság nem szakadt apró cafatokra.

De bár inkább szakadt volna! Bár soha ne is jelent volna meg! Hogy süllyedne el az

Egérújság szerkesztősége úgy, ahogy van, mindenestül a legmélyebb szennyvízcsatornában!

Mert a hír, amit az Egérújság a beígért különkiadás helyett végül is az utolsó oldalon hozott,

egészen, de egészen apró betűkkel, azt közölte, hogy a tízhetes rejtvénypályázat első díját, a Futrinka

utcai modern, berendezett szoba-konyhás köcsögházat egy macska nyerte meg...


10

II. FEJEZET

Egy macska különleges szerencséje

A Csőr szerkesztőségébe, a földszinti, patkánylyuk nagyságú szobácskákba az őszi

napsugárnak csupán a csücske jutott el. Ez a kis napsugár-farkinca is elég volt azonban ahhoz,

hogy ezen a napon bearanyozza, felderítse az egész szerkesztőséget. Liba Leontin táncdalokat

gágogva kopogtatta a billentyűket, Kuvik Kelemen jókedvűen hintázta magát a széken, s még az

öreg fülesbagoly sem szidta az olvasókat, akik miatt nap mint nap végig kellett szárnyalnia a

hosszú, hosszú Futrinka utcát, valamint annak minden kacskaringós mellékutcáját. Sün Sámuel,

aki máskor dührohamot kapott, ha gépírónőjét gágogni hallotta, most sugárzó arccal állt a

főszerkesztői szoba ajtajában, és csak örvendezni tudott.

— Milyen szép nap ez a mai — ismételgette ellágyulva. — Hát mondja csak, öreg

fülesbaglyom: csakugyan úgy elkapkodták a különkiadásunkat?

— Hogy elkapkodták-e? — huhogott a vén fülesbagoly a nevetéstől rázkódva. — Alig értem

ki az utcára, jóformán még el sem vijjanthattam magamat, s már az egész csomagot

szétkapkodták, huss!

— Hát igen, várták a Futrinka utcaiak a különkiadást! — nevetett Kuvik Kelemen. — És ha

már az Egérújság adós maradt a beígért csemegével, legalább a Csőr kielégítette az olvasók

kíváncsiságát.

Sün Sámuel szeretettel nézte az asztalára terített különkiadást, az egyetlen példányt, ami az

olvasók nagy rohamából megmaradt. Feledhetetlen emléke egy gyönyörű napnak! Címoldalán a

Futrinka utcai köcsögház fényképe, alatta nagy, kövér betűkkel:

EGY MACSKA KÜLÖNLEGES SZERENCSÉJE

„Amire nem számítottak az egerek: macska nyerte az Egérújság rejtvénypályázatának első

díját! A szépen berendezett köcsögházba, amely az egérolvasók filléreiből épült, egy macska fog

beköltözni! Csúfos kudarcba fulladt tehát a nagy hírveréssel elindított rejtvénysorozat..."

Sün Sámuel már legalább negyvenedszer olvasta ezeket a sorokat, s még mindig nem tudott

betelni velük. Visszagondolt találkozásaira a kiállhatatlan Egerentyűékkel, akik olyannyira

biztosra vették, hogy ők, éppen ők nyerik majd meg a köcsögöt! Lám, ha a Csőrt, a derék, öreg

Csőrt, a Futrinka utcaiak kedvenc családi lapját olvasták volna, megkímélhették volna magukat

ettől a súlyos csalódástól!


11

— Kelemen, repülj be a városba, és készíts riportot azzal a macskával! — szólt át a másik

szobába. — Fényképezőgépet is vigyél, a macska nagyított képét az első oldalon fogjuk közölni.

Tudj meg mindent pontosan: hol élt eddig, hogyan jutott eszébe megfejteni az Egérújság

keresztrejtvényeit, amelyek, mint mindenki tudja, hemzsegnek a macskákat sértő kifejezésektől.

Kuvik Kelemen felcihelődött, és már éppen az ablakpárkányra röppent, hogy kiszárnyaljon a

szabadba, mikor az ablak alatti papírkosárban valaki nyafogni kezdett:

— Unatkozom! Játszani akarok!

Kuvik Kelemen majdnem hanyatt vágódott ijedtében.

Tollait felborzolva nézett a papírkosárba, de ott,

borítékok és összegyűrt kéziratlapok között csak egy

ócska kartondobozt látott.

És a dobozból újra felhangzott az a furcsa kis

nyafogó hang:

— Játszani akarok! Engedjenek ki!

— Mi ez a sápítozás? — érdeklődött bentről Sün

Sámuel. — Ki nyafog?

Liba Leontin, akinek szemébe a legcsekélyebb

izgalom is könnyeket csalt, reszkető hangon felelt:

— Az a szegény kis rongybaba, akit a papírkosárba dobtunk. Játszani akar!

Sün Sámuelt kicsalta odújából az érdeklődés. Ő maga emelte ki a kartondobozt a

papírkosárból. Leszedték róla a zsineget, s a következő percben előkerült az egyetlen rongybaba,

amely a Csőr félresikerült, bátortalan pályázatára, mint pályamű beérkezett.

Szó, ami szó, elég csúnyácska volt szegény. Valami színehagyott harisnyából varrták, feje

búbján gyűrött szalagcsokrocska pótolta a hajat, de kerek nadrággombszemével olyan derűs

bizalommal nézett a Csőr munkatársaira, hogy azok valamennyien, beleértve az öreg fülesbaglyot

is, visszamosolyogtak rá:

— Hogy hívnak?

— Böbe babának — mutatkozott be a pályamű. — Nagyon szeretek játszani.

Kuvik Kelemen, aki maga is roppant játékos természetű volt, azonnal ajánlkozott, hogy majd

ő bújócskát játszik a rongybabával.

— Hogyisne! — mordult rá Sün Sámuel. — Te csak menj, és készíts riportot azzal a

macskával. Böbe babát bízd ránk. Majd találunk neki valami játékot.

Találtak is. Mire a kéziratot a nyomdába kellett vinni, Böbe baba már ott trónolt Kuvik

Kelemen íróasztalán, és Liba Leontin utasítása szerint csipkemintás terítőcskéket vagdalt ki

papírból. Megkaparintotta a ragasztót is, és az ócska papírdobozt, amelyben érkezett, kívül-belül

teliragasztotta színes képecskékkel. Mire ezzel elkészült, a feje búbjáig összekente magát

ragasztóval, és az öreg fülesbagoly véleménye szerint csak tollakba kellett volna hempergetni

ahhoz, hogy kis, kerek szemű bagoly váljék belőle.

— Nem akarok bagoly lenni! — jelentette ki Böbe baba ellentmondást nem tűrő hangon. —

Rongybaba vagyok! Igazi rongybaba!

— Azért nem kell úgy összemaszatolnod magadat! —

jegyezte meg a mindig hófehér tollazatú Leontin. — Mit szól

majd a főszerkesztő úr, ha itt minden ragadni fog?

Szerencsére Sün Sámuel főszerkesztő urat az Egérújság

csúfos kudarca olyan szokatlanul elnéző hangulatba ringatta,


12

hogy még az sem ingerelte fel, mikor Böbe baba játékból ócska levélborítékokat tűzdelt a tüskéire.

— És éjszakára mi lesz ezzel a kis rongybabával? — kérdezte Liba Leontin tanácstalanul. —

Én, ugye, társbérletben élek, hozzám, sajnos, nem jöhet szegényke, pedig úgy sajnálom! — és már

peregtek is a könnyei.

— Majd visszamászom a dobozomba aludni! — nyugtatta meg a kedélyeket Böbe baba. —

Csak előbb kérek valamit enni, mert nagyon éhes vagyok!

Míg Liba Leontin eltotyogott az önkiszolgáló boltba, hogy Böbe babának kakaót és süteményt

vegyen. Sün Sámuel agyában merész elgondolás született.

— Ezt a kis rongybabát felvesszük kisegítőnek! — közölte ötletét az öreg fülesbagollyal. —

Maga már úgyis nehezen repül, gyakran betegeskedik, nem is jól lát, kell valaki, aki ideszalad,

odaszalad, afféle kis mitugrász, akit hol ide küldök egy levéllel, hol oda egy üzenettel.

— Segíthet az újságkihordásban is! — vélte az öreg fülesbagoly. — Csak pénzt nem szabad a

kezére bízni, mert ahhoz butuska.

Sün Sámuel helyeslőleg bólintott:

— Így gondoltam én is. A szerkesztőség fogja élelmezni és ruházni, azonkívül majd kap

valami kis zsebpénzt, hogy nyalánkságokat vehessen magának, ha kedve szottyan rá.

Böbe baba, míg sorsáról tárgyaltak, önfeledten játszott egy régi bélyegzővel. Negyedóra sem

telt belé, és a szerkesztőség falán körös-körül lila csík húzódott:

CsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőrCsőr

— Fölöttébb játékos anyagból varrták — állapította meg róla az öreg fülesbagoly.

— Igen, igen, de hát el kell fogadnunk olyannak, amilyen! — dünnyögött a főszerkesztő kissé

gondterhelten. — Végre is, nem dobhatjuk ki az utcára. A mi felhívásunkra küldték, tehát nekünk

kell róla gondoskodnunk. Legalább emlékezetessé tesszük valamivel ezt a mai szép napot.

Néhány házzal odébb Egerentyűék semmivel sem kívánták ezt a napot emlékezetessé tenni.

Sőt!

— Bár soha ne virradt volna ránk ez a nap! — zokogott Egerentyűné, vizes borogatással a

homlokán. — Rajtunk fog nevetni az egész Futrinka utca!

— Ezt még csak elviselném valahogyan — cincogta búsan Egerentyű úr —, de ha rágondolok,

hogy a fényesen berendezett köcsögházba egy macska, egy lusta, semmirekellő, henye macska

költözik be, hát legszívesebben egérfogóba ugranék mérgemben...

Egerentyűné napokig nem mert az utcára menni. Gondos kezek azonban küszöbére helyezték

a Csőr ama számát, amelyben Kuvik Kelemen híres riportja megjelent:

„Cicamicával, a boldog nyertessel — így kezdődik a cikk — egy belvárosi padlás zugában

találkoztam először. Kérdésemre, hogyan jutott eszébe a rendkívül apró betűs Egérújságot

olvasgatni, azt felelte, hogy az Egérújságot, szemrontó nyomása ellenére, sokkal több macska

olvassa, mint azt általában hiszik. Az Egérújság sűrűn közöl képet egerekről, s ezt minden macska


13

örömmel tanulmányozza. Az olyan tudósítások pedig, hogy a Patkány körúti aluljárót több száz

egér jelenlétében avatták fel, valósággal megdobogtatják a macskaszíveket."

A cikkből rengeteg érdekes dolgot lehetett megtudni a

nyertes macskáról: hogy eddig egy huzatos szemétládában

lakott, hogy nagyon szeret játszani, hogy kedvenc itala a

pasztőrözött tej, hogy kitűnően tájékozódik a sötétben, és a

háztető szélén üldögélve gyakran nézi, csak úgy az ablakon

át a Televízió mozgalmasabb műsorait.

Kuvik Kelemen cikkét számtalan fénykép tarkította:

Cicamica a szemétládában ülve, Cicamica a padláslépcsőn

sütkérezve, Cicamica bajusza felnagyítva, Cicamica karmai

ugyancsak felnagyítva, egészen közelről, Cicamica szalagcsokorral a farkán, Cicamica farka

szalagcsokor nélkül, és így tovább. Olyan kép is akadt, ami Cicamicát alvás közben

összegömbölyödve ábrázolta. Az Egerentyű gyerekek azonban hiába forgatták az újságot jobbra-

balra, sehogyan sem tudták megállapítani, hol kezdődik Cicamica, és hol végződik. Addig

vitatkoztak ezen, éktelen cincogással, míg Egerentyűné szét nem csapott közöttük:

— Micsoda? Arról a macskáról olvastok? Ahelyett, hogy foszlányokká rágnátok minden róla

szóló cikket meg ezeket a szemérmetlen fényképeket a karmairól... Csak tudnám, hogyan került

tisztes hajlékunkba ez a förtelem?

Nos, erre a kérdésre egyedül a Csőr új alkalmazottja, Böbe baba tudott volna válaszolni, akit

az öreg fülesbagoly aznap reggel fogott be újságkézbesítésre. Böbe igen nagy buzgalommal látott

munkához, az előfizetők címét tartalmazó jegyzéket azonban már az indulás pillanatában

elvesztette. Egy darabig körben forgott, keresgélt a kapu alatt, azután elindult, és válogatás nélkül

minden postaládikába belepottyantott egy-egy példányt. Ez igazán nem volt nehéz munka. Böbe

dudorászva baktatott az utcán, megcsodálta az emeletes malacólat, Nyúlék zöldségeskertjét, a

kirakatokat, a Fészek mozi falán ékeskedő képeket, és körülbelül fél óra hosszat ácsorgott a

Lépesméz cukrászda előtt, mert onnan minden ajtónyitással édes süteményillat csapott ki. Talán

még ma is ott álldogálna, ha észre nem vesz egy csapat fiatal csirkét.

— Hová mentek? — kérdezte kíváncsian.

— A parkba, kapirgálni. Gyere velünk, olyan érdekes ott!

Böbe nem mondatta kétszer. Hóna alatt a maradék újságcsomóval a csirkék után szaladt.

Azok egy közeli kis parkba vezették.

— Nagyon kellemes itt! — mondták neki. — Nézd, milyen szépen virítanak a dáliák, és

milyen csinos legyek sütkéreznek a szirmaikon!

A park csakugyan telis-tele volt lángoló, sárga és piros

dáliákkal. Böbe figyelmét azonban nem annyira a dús

virágpompa ragadta meg, mint inkább az a szobor, amely a

park közepén állott, a gesztenyefák alatt. A fehér

márványszobor kisfiút ábrázolt, mellette födeles kosárka.

Két kezét a kisfiú olyasformán illesztette egymásba, mintha

valami bogarat őrzött volna behajlított ujjai börtönében.

— Mi van a kisfiú kezében? — faggatta Böbe az egyik

csibét, akit testvérei Pöhölykének szólítottak.

— Állítólag egy futrinka — magyarázta Pöhölyke

készségesen. — Abból gondolják ezt, hogy a fiú mellett


14

födeles kosár van. A futrinka hasznos bogár, és sokan hazaviszik az erdőben talált futrinkákat a

kertjükbe, hogy ott pusztítsák a káros hernyókat. Persze, mi még a futrinkáknál is hasznosabbak

vagyunk, mert én magam például harminchat hernyót bírok uzsonnára elfogyasztani, Tarajka, a

bátyám viszont negyvenkettőt! Böbe hallotta is, nem is az értékes felvilágosítást. Egyre csak a

márványszobrot csodálta.

— Milyen szép tiszta! — gondolta irigyen, miközben végignézett saját, maszatos kezén, no

meg a ruháján, melynek pöttyös mintája alig látszott a foltoktól és a pecsétektől. — Jó neki!

Márványból van, nem piszkolódik úgy, mint..., mint mások, akiket csak rongyból varrtak...

Merengéséből nagy csipogás riasztotta fel:

— Gyerünk hintázni! Menjünk az ivókúthoz!

Hinta! Ivókút! Böbe hátat fordított a márványszobornak, és a csirkék után talpalt. Micsoda

nagyszerű kis park ez! Igaz, hogy a hinta csak afféle billenős szerkezet, egyetlen szál deszkából,

de elfért rajta az egész csibehad, Böbével együtt. Hintáztak, azután vizet ittak, azután megint

hintáztak, megint vizet ittak, és így ment ez, míg csak be nem sötétedett. Böbének akkor jutottak

eszébe a kikézbesítetlen újságok. Elköszönt hát a csirkéktől, és szaladt kézbesíteni.

Sün Sámuel éppen a szokásos heti szerkesztőségi megbeszélést tartotta, mikor Böbe, hóna alatt

jókora papírzacskóval, hazaérkezett. Szerencséjére nagy vita folyt, s a zajos gágogásban,

huhogásban, kuvikolásban senki sem vette észre a besurranó Böbét. Zavartalanul bemászhatott

dobozába, és hozzákezdhetett az evéshez.

Arról volt szó, folytassa-e a Csőr a „Hulló falevelek nyomában" című megható

riportsorozatát, vagy se. Leontin a folytatás mellett kardoskodott:

— Nem lehet szó nélkül hagyni ezeknek a szerencsétlen faleveleknek a sorsát! Ott sodorja

őket a szél az utcán, némelyiket még a sárba is bele tapossák, olyan szívfájdító!

Kuvik Kelemen azt ajánlotta, ismertessék inkább a mosható gumibabák és műanyag játékok

gyártásának módját. Böbét ez nagyon érdekelte, bele is szólt a vitába:

— A mosható babákról írjunk, hogy mitől moshatók; a falevelekről úgyis tudja mindenki,

hogy tavasszal újra kinőnek.

Minden tekintet Böbére szegeződött.

— Ó, hát itthon vagy! — fordult feléje Sün Sámuel. — Legalább megkérdezhetem tőled, miért

nem kapott ma újságot Kacsa Karola, Kakas Kázmér, Tyúkanyóék, a nyugdíjas hintaló és még

sokan mások?

— Ezek biztosan mind a páros oldalon laknak —

felelte Böbe baba, hirtelen lenyelve egy pogácsát. — Ma

csak a páratlan oldalon lakóknak jutott.

— Micsoda? — kiáltott Sün Sámuel megdöbbenve. —

A páratlan oldalon lakóknak? Talán bizony még

Egerentyűéknek is vittél újságot? Meg annak a széltoló

Sompolyogi-Mosolyoginak, minden rókák

legravaszabbikának, aki már egy fél éve tartozik az

előfizetési díjjal? Ilyeneknek jutott a Csőr mai, nevezetes

számából, a régi, becsületes előfizetők pedig hiába várták

kedvenc lapjukat!

— De hiszen holnapra megint nyomnak újságot! —

igyekezett főnökét megnyugtatni Böbe baba. — Abból


15

majd viszek nekik kettőt, a mai helyett is egyet.

Síri csend lett. Kuvik Kelemen csőréből tört csak elő valami köhögéssé torzult kacaj. Sün

Sámuel mély lélegzetet vett, és vészjósló hangon kérdezte:

— Hát te azt hiszed, hogy a holnapi újságban ugyanaz lesz, mint a maiban?

Böbe gyanúsnak találta a kérdést, nem sietett hát felelni rá. Sün Sámuel azonban nem is várt

választ. Éles elméjével nyomban felfogta, miről van szó.

— Ezek szerint te — folytatta ugyanolyan vészjósló hangon —, bár lapunk munkatársa vagy, a

Csőr cikkeiből még soha egy sort sem olvastál el!

Igaz, ami igaz, Böbe az újságot csak nyirbálásra, ragasztásra, csákók és papírvitorlások

készítésére használta eddig.

— A Csőr nap mint nap fontos, érdekes tudnivalókat közöl az olvasókkal! — zengett és

mennydörgött Sün Sámuel hangja. — Aki lapunkból ma megtudta, ki is a köcsögház boldog

tulajdonosa, az a holnapi lapból már Cicamica megérkezéséről fog értesülni!

— Holnap érkezik Cicamica! — csillant fel Böbe nadrággombszeme.

— Igen, holnap! Éppen ezért a reggeli lapot több gonddal kell kézbesítened.

Másnap hajnalban Böbe, megszívlelve Sün Sámuel intelmeit, szoknyájához gombostűzte a

hosszú papírcsíkot, amelyen az előfizetők neve és címe állt. Így a kézbesítéssel nem is volt semmi

baj, leszámítva azt, hogy amíg Böbe egy járdaszéli tócsában nézegette magát, Döfi, Kecskéék

legvirgoncabb kis gidája megette az utolsó példány címlapját, a vezércikkel együtt. Böbe

torkaszakadtából bömbölt:

— Most hogy adjam ezt oda Kacsa Karolának? Ő a mi Liba Leontinunk társbérlője, és majd

elhápogja neki, hogy félig megevett újságot kapott, és Liba Leontin biztosan szól Sün Sámuelnek,

brühühü!

Döfi restellte, amit tett, elkérte hát Kecske mamától az ő ép lappéldányukat, és kicserélte a

megrágott újsággal. Böbe megnyugodott. Mikor pedig Döfi fogócskázni hívta a parkba, a béke

teljesen helyreállt.

A csirkék is ott kapirgáltak a virágágyásokban, és valahányszor Döfi legelni akart a

sövényből, éktelen csipogásba kezdtek:

— Megmondunk Morzsának! Megmondunk Morzsának!

— Ki az a Morzsa? — érdeklődött Böbe.

— Morzsa kutya a Futrinka utcai éjjeliőr, de napközben a parkban alszik, hogy álmában is

őrizzen valamit.

Morzsa csakugyan ott aludt egy sárga virágú dália tövében, ahová jó melegen odasütött a

szeptemberi nap.

— Milyen kicsi kutya! — fitymálta

Böbe, miután szemügyre vette az alvó

éjjeliőrt. — Kis, kurta lábú tacskó.

— A lába kurta, de a dereka hosszú! —

jegyezte meg Döfi. — Majd meglátod, ha

fölébred és nyújtózkodik, hogy milyen

hosszú.

Sajnos, Morzsa olyan sokáig aludt,

hogy Böbe nem győzte kivárni ébredését.

Elment inkább a csirkékkel játszani,

kapirgált velük a porhanyós virágágyásban,


16

hempergett, bukfencezett, pancsolt az ivókútnál, egyszóval pompásan szórakozott. Akkor ment

csak haza, mikor megéhezett, és eszébe jutott, hogy a papírzacskóban van még két pogácsa.

A vén, vaksi fülesbagoly éppen kinézett az ablakon.

— Valami piszkos rongycsomó van az ajtó előtt! — mondta hunyorogva. — Nem értem,

honnan került ide, hiszen csak az imént söpörtem le a járdát!

— Én vagyok az! — szólalt meg Böbe, hogy eloszlassa a félreértést. — Kicsit játszottam a

parkban.

Mikor Liba Leontin meglátta Böbét, majdnem elájult:

— Rögtön itt a busz Cicamicával, és most álljak neki ezt a maszatgombócot mosdatni!

— Majd megmosdatja, Leontin, az esemény után! — mondta Sün Sámuel szigorúan. — Amíg

mi felvonulunk Cicamica fogadására, addig Böbe baba szépen elolvassa a Csőr múlt vasárnapi

vezércikkét a hiábavaló károgásokról.

Ezután rázárták az ajtót Böbe babára, és elvonultak Cicamicát fogadni. Valamennyien szépen

kiöltöztek: Liba Leontin nyakában földig érő kukorica gyöngysor lógott, Kuvik Kelemen legújabb,

keresztben csíkos farktollait viselte, az öreg fülesbagoly felvette ünnepi mellényét a

tobozgombokkal, Sün Sámuel pedig újrafényeztette és belakkoztatta valamennyi tüskéjét. Olyan

volt a napsütésben, mint egy színarany tűkkel telitűzdelt tűpárna. Bámulta is mindenki! Cicamica

érkezésének hírére ugyanis hatalmas tömeg verődött össze a Kígyó köz és a Futrinka utca sarkán.

Még a nyugdíjas hintaló is elődöcögött piros tetejű istállójából. Kandúr Károly, az Aranyperec

sütöde vezetője egy csokor rózsaszínű virslit szorongatott. A tömegből mindjárt tettek is rá

megjegyzést:

— Örül a kandúr, hogy még egy macska költözik az utcába!

— Bezzeg nem örülnek Egerentyűék!

— Igaz, hogy át sem vették a csomag hurkapálcikát, amit nyertek?

— Igaz hát! Egerentyű úr levelet írt az Egérújság szerkesztőségének, hogy tartsák meg a

hurkapálcikát, és soha ne is legyen más rágcsálnivalójuk!

Sün Sámuel szorgalmasan jegyezte az innen-onnan elhangzó megjegyzéseket. Az ilyen

megnyilvánulások az életet tükrözik, ezekből lesznek a legérdekesebb cikkek.

— Majd nagyot néz az a macska, ha megtudja, hogy egy kutya a szomszédja.

— No bizony! Egy ilyen remek köcsögházért hallgathat egy kis kutyaugatást!

— A másik oldalról ki a szomszédja?

— Sompolyogi-Mosolyogi, a róka. Az nem ugatós.

— Hát nem. Én azért inkább Morzsát vállalnám szomszédomnak, mint azt a kétszínű rókát.

— Ha macska volnál, akkor is?

— Még akkor is, kukurikú!

— Ha az Egérújság vezetői tudták volna, hogy főnyereményüket egy macska nyeri meg,

biztosan Ebfalván építtették volna ezt a köcsögházat!

— Azt mondják, nem is mertek tudósítót küldeni erre a nagy eseményre!

— Már hogyne mertek volna? Csakhogy nem egeret, hanem egy tagbaszakadt

patkányriportert.

— Azt a szürke rongycsomót nem a patkányriporter vesztette el?

— Azt ott? Ugyan már! Hiszen az a Csőr szerkesztőségéhez tartozik!

„...a Csőr szerkesztőségéhez tartozik..." szántotta Sün Sámuel ceruzája sebesen a papírt. Csak

miután leírta, döbbent rá, miről is van szó. Szörnyű gyanúval eltelve nézett körül. Balsejtelme nem

csalt: Böbe baba állt mellette, a felismerhetetlenségig piszkosán, de az elégedettségtől ragyogó

szemmel.


17

— Hogy kerülsz ide! — rivallt rá Sün Sámuel, miután felocsúdott elképedéséből.

— A kályhalyukon és a szellőztetőn keresztül — tájékoztatta Böbe baba. — Nagyon untam azt

a cikket a hiábavaló károgásokról, és gondoltam, inkább megnézem, hogyan érkezik meg az a

híres Cicamica.

Sün Sámuelnek minden tüskéje külön reszketett a méregtől. Mielőtt azonban eldöröghette

volna lesújtó véleményét az olyan rongybabákról, akik nem átallanak fülig mocskosan az utcán

mutatkozni, Liba Leontin elgágogta magát:

— Ott van! Ő az! Most száll le az autóbuszról!

Igen, a 99-es buszról akkor libbent le egy hófehér cica, kék szalaggal a nyakában. Kandúr

Károly már rohant is feléje, a virslicsokrot lobogtatva. Kuvik Kelemen, a szemfüles fotóriporter

egy hirdetőoszlop tetejére röppent, hogy megörökítse a nagy pillanatot, mikor a boldog nyertes

átlépi a főnyeremény küszöbét. Sün Sámuel az előremozduló tömeget igyekezett tüskéivel

visszaszorítani, de hiába.

— A cicát akarjuk látni! — csipogták, röfögték, kotkodácsolták, visították, harsogták minden

oldalról. Az öreg fülesbagoly, aki — szintén egerésző természet lévén — rokonszenvezett a

macskákkal, elhuhogta magát:

— Éljen Cicamica!

Több sem kellett! A következő pillanatban már hangos éljenzéstől zengett az egész Futrinka

utca. Kendők lobogtak, színes tollak kavarogtak, verebek röpködtek, és az autóbusz alig tudott

továbbhaladni a sűrű tömegben. Egerentyűné, aki mindezt egy utcai egérlyuk rejtekéből nézte

végig, olyan rosszul lett az irigységtől, hogy kénytelen volt bevenni három idegcsillapító

mákszemet.

Maga az ünnepelt nagy zavarban volt. Jóval kisebb tömegre, és sokkal nagyobb köcsögre

számított. Kis hurkabőr táskájával a hóna alatt tétován állt meg a köcsögház lépcsőjén.

— Beférek én ebbe? — kérdezte kétkedőn. Sün Sámuel legszívesebben a keblére ölelte volna.

„Beférek én ebbe?" Tökéletes! Ez lesz a címe annak a cikknek, amely a másnapi Csőr hasábjain az

egerek szűkmarkúságát fogja az olvasók elé tárni.

Kuvik Kelemen, mintha csak olvasott volna főnöke gondolataiban, olyan fényképeket

igyekezett készíteni, amelyek Cicamicát nagynak, a köcsögházat viszont egészen kicsinek, csak a

háttérből mutatják. Sajnos, nem volt könnyű dolga, mert valahányszor egy-egy jó beállítást talált,

Böbe baba véletlenül mindig éppen belesodródott a képbe. Pedig jobbnál jobb témák kínálkoztak:

a boldog nyertes meghatottan harap a feléje nyújtott virslicsokorból; a boldog nyertes néhány

köszönő szót szeretne rebegni az összegyűlt tömegnek, de hangja meghatott dorombolásba fül; a

boldog nyertes hófehér bundáját apró nyuszimancsok cirógatják; egy lelkes gida gyönyörű, fodros

kelkáposztalevelet terít a boldog nyertes lába elé; a boldog nyertes karmai véletlenül beleakadnak

Tyúkanyó szárnytollába — mosolygó bocsánatkérés, körös-körül elragadtatott arcokkal.

Mikor a boldog — bár kissé talán csalódott — nyertes mögött végre becsapódott a köcsögház

ajtaja, Sün Sámuel azonnal nyakon csípte a mit sem sejtő Böbe babát, és átadta Liba Leontinnak,

mosdatás végett. Liba Leontin, mint a lúdfélék általában, nagyon sokra tartotta a vizet.

Belenyomta hát Böbét a szerkesztőség esővízgyűjtő hordójába, és annak a rendje-módja szerint

alaposan kimosta. Nyolcszor kellett a vizet cserélni. Böbe torkaszakadtából bömbölt:

— Úgyis itt hagyom ezt a vacak szerkesztőséget! Világgá megyek! Itt nem lehet kibírni!

Brühühühü!

Hogy világgá ne menjen, beledugták egy hálószatyorba, és a kályha mellé akasztották

száradni. Böbe egy darabig sírt, kapálódzott, méltatlankodott, azután elaludt. Másnap reggel

ébredt csak fel, midőn a Csőr példányai már nagy kötegekben sorakoztak a fal mentén. A címlapot


18

félhasábos fénykép díszítette: Cicamica közelről, hófehéren, szinte az egész képet betöltőn, háta

mögött a szerényen eltörpülő köcsögházzal. A kép alatt vastag betűs cím:

„BEFÉREK ÉN EBBE? A szegény nyertes joggal teheti fel ezt a kérdést az Egérújság

lelkiismeretlen munkatársainak, kik a nyereményköcsögre szánt anyagot valószínűleg saját

köcsögeikbe építették bele!"

Böbére ez a kitűnően megszerkesztett cím a világon semmi

hatással nem volt, ő csak a képet bámulta kitartón.

— Mi az a sötét maszat a kép sarkában? — kérdezte végül.

— Te vagy! — mordult rá Kuvik Kelemen szokatlanul

nyers hangon. — Összes képeimet tönkretetted! Azt hittem,

megüt a guta, mikor az előhívásnál láttam, hogy minden

felvételre rákerültél!

Böbe hallgatott. Most kezdjen el magyarázkodni, hogy nem

szántszándékkal tette, éppen csak mindig azt a helyet kereste,

ahonnét a legjobban lehetett látni? Ígérje meg, hogy máskor

vigyázni fog? Vigasztalja meg Kuvik Kelement, hogy az a sötét folt semmivel sem rosszabb, mint

egy odavetődött árnyék?

Sokáig gondolkozott, végül aztán csak annyit mondott:

— Éhes vagyok.

Erre kivették a hálóból.


19

III. fejezet

Macskaszerző, kutyaköltő

Reggel esett az eső, mire azonban Böbe baba végzett az újságkihordással, felragyogott a nap.

— Ez a legjobb idő a kapirgáláshoz, nem porzik a homok — mondták a csirkék, és a parkba

siettek. Böbe baba már ott ült egy pad szélén, vadonatúj jegyzettömbbel a kezében. Pöhölyke

kíváncsian ment oda hozzá:

— Mit írsz, Böbike?

— Az emlékirataimat.

Pöhölyke megilletődötten nézett rá. Eszébe jutott az a

könyv, amit nemrég olvasott, „Egy orpingtontyúk emlékiratai"

címmel. Izgalmas olvasmány volt a javából! Az orpingtontyúk

megírta, hogyan nőtt fel egy tyúkfarmon, ahol az etetés és az

itatás önműködő szerkezetek segítségével történt, hogyan

emelte tojáshozamát hónapról hónapra, míg végül egy

baromfikiállításon díjat nyert, és aranyérmet akasztottak a

nyakába, ezzel a felírással: „A legjobb tojónak!"

Bizony, nincs is érdekfeszítőbb annál, mint hírességek emlékiratait olvasni! De vajon — miféle

emlékei lehetnek egy rongybabának?

Pöhölyke oldalt billentette a fejét, és fél szemmel rásandított a jegyzetfüzet lapjára. Azon csak

ennyi állt:

EMLÉKIRATAIM

„Nagyon szeretem a mazsolát."

— Ez az egész? — kérdezte Pöhölyke csalódottan. Böbe vállat vont:

— Más nem jut eszembe.

— De hát ha nincsenek emlékeid, miért akarod megírni őket?

Böbe zavarba jött.

— Cicamica is... — kezdte félszegen —, Sün Sámuel telefonált neki, hogy írja meg emlékiratait

a Csőr számára, folytatásokban fogjuk közölni.

— Ó, hát Cicamica az egészen más! Belvárosi macska volt, rengeteg padlást, pincét bejárt, neki

aztán van miről írnia. De te, Böbike..., hiszen téged csak egy lyukas harisnyából varrtak!

Böbe lehajtotta rongygombóc fejét. Röstellte, hogy a márványfiú füle hallatára mondanak ilyet

róla. Sokáig ült így lehajtott fejjel, könnyes szemmel, és gondolkozott, gondolkozott, mit

mondhatna valami olyan szépet, olyan érdekeset önmagáról, ami elhomályosítaná ezt a

harisnyadolgot.

Már bealkonyodott, a csirkék rég aludni mentek, és még mindig nem jutott eszébe semmi.

Lecsúszott hát a padról, és elindult hazafelé. Egész úton szipákolt.

A szerkesztőségben Liba Leontin már türelmetlenül várta:

— No, csakhogy itt vagy, Böbike! Most eljössz hozzám, varrok neked egy szép fehér kötényt,

mert holnap Cicamicához kell menned, és ilyen toprongyosan mégsem állíthatsz be ahhoz a kényes,

tiszta macskához.


20

Böbével fordult a világ.

— Cicamicához kell mennem?

— Igen, Sün Sámuel mondta, hogy az újságkihordásnál úgyis sok galibát csinálsz, hiába van

nálad a jegyzék, mégis mindig összevissza kézbesítesz, hát legalább ilyen küldönci teendőket

bízzunk rád.

Böbe ebből az egészből csak azt fogta fel, hogy fehér köténye lesz, és elmehet Cicamicához a

köcsögházba. Majd tátva marad a csirkék csőre, ha ezt meghallják, höhö!

Liba Leontin, mint ezt Böbe már számtalanszor hallotta, rokonával, Kacsa Karolával lakott egy

házban. Mindegyiküknek egy-egy szobácskája volt, a konyhát közösen használták.

Böbének, amint a konyhába lépett, nyomban feltűnt, hogy annak egyik fele patikára

emlékeztetőén tiszta, rendes, csillogó, míg a másik fele — hm — az mindenre emlékeztetett, csak

patikára nem. Nagy kukoricahalmok a sarokban, csutkák, sütőtök, alma, zsákok, csíkos

fürdőköpeny, szódavizes és sörösüvegek, szalmapapucs, horgászbotok, ázott újságpapírfoszlányok

— ez volt Kacsa Karola térfele. Ő maga éppen fürdött a teknőben, vígan lubickolt, s körös-körül

mindent, még a falat is telefröcskölte szappanos lével.

Böbe megszeppenve lapult Liba Leontinhoz. Nem fogják tán őt is megfürdetni?

Nem, Liba Leontin csak hűvösen biccentett rokonának, Böbét máris a szobába vezette, és

leültette egy csipketerítőcskékkel teliaggatott díványra:

— Itt ülj szép rendesen, ne mocorogj, mert összegyűröd a

csipkéket.

Böbe ült. Eleinte türelmesen, amíg volt mit néznie: a

Leontin elhullatott tollaiból készült hófehér lámpaernyőt, amely

úgy lebegett az asztal fölött, mint egy habos felhő..., a vitrinben

sorakozó aranycsőrű, aranylábú porcelánlibákat..., a pitypanggal

és libavirággal telehímezett diványpárnákat..., a

kukoricacsendéletet a falon..., a kisebb-nagyobb csipketerítőket,

csipkefüggönyöket, csipkefodrokat, csipkebodrokat..., a

gyönyörű, zöld pázsitra emlékeztető szőnyegeket... Miután

mindent szemügyre vett, játszani szeretett volna a porcelánlibákkal. Erről azonban szó sem lehetett.

Leontin nyomban rászólt:

— Ne nyúlj semmihez a maszatos kezeddel, ülj nyugodtan, amíg kiszabom a köténykédet!

Böbe már nem is örült annyira a köténynek. Ült, ült, ásítozott, és vágyakozva gondolt a

konyhában heverő kukoricacsövekre, a zöld-fehér csíkos sütőtökre. Milyen jól lehetne azokkal

gurigázni! És Kacsa Karola biztosan megengedné, hogy Böbe csavargassa kicsit a horgászbotok

orsóit!

Végre-valahára Liba Leontin kiszabta a köténykét, rápróbálta Böbére, és

azt mondta, most már hazamehet; reggel, mire felébred, doboza mellett lesz a

keményített, vasalt, csipkés-fodros kötényke.

Böbe megköszönte, és nagy megkönnyebbüléssel búcsút mondott

Leontinnak. Elege volt a nyugodt üldögélésből! Ugrándozva ment hazáig,

és lefekvés előtt még játszott egy kicsit a Sün Sámuel asztala fölött függő

faliórával. Az órát másnap, az öreg fülesbagolynak óráshoz kellett vinnie, de

erről Böbe mit sem tudott, mert ő már akkor tisztára mosdatva, fakult ruhája

fölött ropogós-suhogós, csupa csipke, csupa fodor köténykével lépdelt az

utcán.

— Nini, akár egy fehér galamb! — turbékolta Tubica, a Lépesméz cukrászda kiszolgálónője.


21

— Inkább: mint egy tejfölbe esett egér — vélte Kandúr Károly, aki a sütöde küszöbén

sütkérezett. — Habos fehérségükkel azok nyújtanak ilyen megnyerő látványt.

Böbe alig várta, hogy a csirkékkel találkozzék. Most majd nagyot néznek, höhö! Hát még ha

meghallják, hogy őt küldték Cicamicához a kéziratokért! Igen, őt, Böbét, és nem Pöhölyke bátyját,

azt a híres, mindentudó Tarajkát!

Sajnos, a csirkék nem mutatkoztak az utcán. Böbe kénytelen volt a park felé kerülni.

— Nem baj, legalább szedhetek egy kis vadgesztenyét Cicamicának — gondolta. — A cicák

szeretnek vadgesztenyével gurigázni. Ha arra megyek, a márványfiúnak is megmutathatom a szép

kötényemet.

A márványfiú bizonyára megcsodálta volna a csipkés köténykét, ha..., ha egyáltalán láthatta

volna. Mire azonban Böbe a szoborhoz ért, köténye már csak egy sáros rongy volt. A

vadgesztenyék tüskés burka ugyanis mindenféle zöld meg barna foltot ejtett a kötényen. Ezeket a

foltokat Böbe az aranyhalas medencében akarta kimosni, de a medence vize, amelyből az

aranyhalakat már rég átköltöztették a Csupor klub akváriumába, merő iszap és moszat volt.

Szegény kicsi Böbe! Úgy szeretett volna büszkén elsétálni a márványszobor előtt, tisztaságtól

ragyogón, fehér kötényét lebegtetve... Ehelyett sírva kuporodott le a szobor lépcsőjére, maga mellé

tette a sáros rongycsomót, és térdére hajtott fejjel sírt, sírt, olyan keservesen, hogy talán még a fehér

márványszobor is vele zokogott volna, ha tudott volna sírni. Szobrok azonban nem sírnak, nem

beszélnek. A márványfiú helyett valaki más szólította meg a síró Böbét:

— Miért sírsz, te kis rongybaba?

A kedves, szelíd hangra Böbéből még jobban kitört a zokogás. Hüppögve, szipogva, akadozva

mondta el, hogyan indult el Cicamicához egy külön erre az alkalomra varrott kötényben, de a

vadgesztenyék..., és most hogyan állítson be a tisztaságáról ismert Cicamicához? A

szerkesztőségben pedig várják a kéziratot..., mi lesz most, brühühü...

— Ezért ugyan kár könnyet ejteni — dorombolta az iménti kedves, puha hangocska. —

Elmegyünk hozzám, és míg te egy kicsit játszol, kimosom és kivasalom a kötényedet úgy, hogy a

szerkesztőségben senki sem fog semmit észrevenni.

Erre már Böbe fölemelte könnyáztatta arcát, hogy megnézze, ki beszél hozzá ennyi jóindulattal.

— Cicamica! — állt el a lélegzete. Mert aki puhán, simogatón, dorombolva föléje hajolt, az

bizony éppen a köcsögház híres-nevezetes lakója volt. Böbe rögtön megismerte csillogó, zöld

szeméről, hónál is fehérebb, tömött bundájáról, a farkán libegő rózsaszínű szalagcsokorról.

— Cicamica! — tört ki belőle újra a sírás. — Olyan jó vagy..., és én úgy szeretlek!

— Én is szeretlek, mert vadgesztenyét gyűjtöttél nekem, hogy legyen mivel játszanom. Majd

meglátod, milyen mókás állatkákat készítünk vadgesztenyéből!

Böbe bánata elszállt, mint a felhő. Mire Cicamica elővette csipkés zsebkendőjét, hogy letörölje

a könnyeket vele, a könnyek már nem voltak sehol. Böbe arcán boldog mosoly fénylett:

— Menjünk hozzád játszani, Cicamica!

Kézen fogva siettek a köcsögházhoz. A szomszédban Morzsa kutya éppen a hullott faleveleket

söpörte össze kis fabódéja előtt. Egy hirtelen szélroham az egész szemétkupacot felkapta, és

Cicamica ajtaja elé repítette.

— Mi nem jut eszedbe! — méltatlankodott Cicamica. — Más ajtaja elé seperni a szemetet!

Morzsa tiltakozni akart, de már akkor Cicamica másik szomszédja Sompolyogi-Mosolyogi

dugta ki fejét a rókaház ablakán.

— Láncra kell kötni az ilyeneket! — kiáltotta harciasan. — Csak ugatnak, csak szemetelnek,

előbb-utóbb meg még majd harapnak is. Láncra velük!


22

A lánc emlegetésétől Morzsát elfutotta a méreg. Nekiugrott az ablaknak, s ha Sompolyogi

időben vissza nem húzza hegyes orrát, alighanem pórul járt volna. Az ablak azonban becsapódott,

és Morzsa, tehetetlen dühében nem tehetett mást, mint hogy torkaszakadtából ugatott.

— Majd az emeleti ablakból jól nyakon öntjük vízzel, akkor elhallgat! — súgta Cicamica

Böbének, miközben ajtót nyitott. Böbe úgy érezte, hogy mondani kellene valamit Morzsa

védelmében, ám akárhogyan is törte a fejét, nem jutott eszébe semmi. Szerencsére közben Cicamica

leveleket talált a postaládikában, és teljesen megfeledkezett Morzsáról.

— Nézd, milyen kedvesek! — mutatta Böbének örvendezve a szép képes levelezőlapokat. —

Belvárosi macskaismerőseim gratulálnak a köcsögházhoz. Hát gratulálhatnak is! Igaz, nem nagy, de

legalább hamar végzek a takarítással, s marad időm szunyókálni, játszani.

Az emeleti szobácskában jó meleg volt. A nap besütött az ablakon, de Cicamica már be is

gyújtott a zöld mázas cserépkályhába. A kályhazugban Böbe rengeteg játékot talált: kisebb-nagyobb

labdákat, színes pamutgombolyagokat és habgumiból készült egereket, amelyek a megszólalásig

hasonlítottak az igazi egerekre. Az ajtóközben zsinegre kötött papírzacskó lógott, teli

babszemekkel; ezek, ha valaki meglökte a zacskót, úgy csörögtek és zörögtek, hogy öröm volt

hallani. Társasjátékai is voltak Cicamicának, aranyos, kicsi egérfigurákkal, és mennyiféle babája!

Volt ott pólyás cica, gumicica, bársonycica, felfújható cica, világító szemű cica, ami parányi

elemlámpával működött, egyszóval annyi játékcica, hogy Böbe azt sem tudta, melyikhez kapjon.

Míg Cicamica a szerencsétlen köténykét mosta, ő végigdajkálta, végigringatta valamennyi babát.

Már éppen a szekrény tetején pompázó porceláncica után nyúlt, hogy azzal is játsszék egy kicsit,

ám Cicamica leintette:

— Azt hagyd, annak a farkára akasztom a kötényedet, hogy minél előbb megszáradjon.

Amíg erre vártak, Cicamica egész állatseregletet készített vadgesztenyéből. Még a tüskés

burkokat sem dobta el, abból lettek a sündisznók.

— Kis Sün Sámuelek, kis Sün Sámuelek! — ujjongott Böbe. — Jaj de aranyos!

Amint a gesztenyeállatokra ráuntak, Cicamica nyomban új játékot talált ki:

— Most azt játsszuk, hogy én vagyok a macskák királynője, és macskaalattvalóim mindenféle

értékes ajándékot hordanak nekem.

— Kik a te macskaalattvalóid? — nézett rá Böbe értetlenül.

— Mondjuk, hogy te.

— És miféle ajándékot hozok én neked?

Cicamica Böbe kezébe nyomott egy szép nagy gesztenyét:

— Mondjuk, hogy ez egy színarany egér. Ezt hozd nekem ajándékba!

Böbének határtalanul tetszett ez a játék is. Térült-fordult, egyszer színarany egeret, másszor

gyémántkolbászt, majd meg ezüst egérfogót hozott a macskák királynőjének. Olyan jól szórakozott,

hogy majdnem sírt, amikor Cicamica a kályhába dobta az imént még aranyegérkét,

gyémántkolbászt jelentő gesztenyéket, és kijelentette, hogy most már megszáradt a kötény, ki kell

vasalni.

Böbe nyafogott:

— Mit csinálok én addig?

— Ülj ide, majd mesélek — mondta Cicamica. Böbe erre

rögtön odakucorodott egy zsámolyra, és csillogó szemmel

hallgatta Cicamica meséit a kiscicáról, akit egy gonosz kutya

felkergetett a fára, és nem hagyott lejönni.


23

— És mi lett a szegény cicussal? — kérdezte Böbe izgatottan.

— Egy daliás kandúr helikopterrel megmentette. A gonosz kutya pedig azóta is ott ugat a fa

alatt, ha ugyan el nem unta.

— Mesélj még!

Cicamica szívesen engedett a kérésnek, még a vasalást is abbahagyta, és leheveredett egy

párnára. Mesélt a jóságos kiscicáról, akit a kutyák elraboltak, és egy pincében tartottak fogva, de a

jóságos kiscicát annyira megszerették az egerek, hogy föld alatti folyosót fúrtak, amelyen keresztül

kiszökhetett a pincéből. Azután egy okos kiscicáról mesélt, az meg az ostoba kutyákkal elhitette,

hogy kertjében rengeteg velős csont van

elásva, és az ostoba kutyák, a velős

csontot keresve úgy feltúrták, úgy

összevissza forgatták a cica kertjében a

földet, hogy nem is kellett felásni,

hanem mindjárt el lehetett palántázni a

tölteni való káposztát. Egy bátor

kiscicáról is tudott Cicamica mesét. Ez a

bátor kiscica éjszaka egyedül

keresztülment Ebfalván, mert az volt a

legrövidebb út, hogy beteg kistestvéréhez minél hamarabb elhívhassa a cicadoktorbácsit. Hiába

ugattak, hiába vicsorogtak, hiába acsarkodtak az ebfalvi kutyák, a bátor kiscica csak ment, ment,

ment...

— A mi Morzsánk jóban van Kandúr Károllyal — mondta egyszercsak Böbe. — Hajnalban,

mikor hazamegy az éjszakai őrködésből, mindig segít a kandúrnak lerakni a liszteszsákokat a

teherautótól. Kandúr Károly szereti Morzsát.

— Hát én bizony ki nem állhatom a kutyákat! — csattant fel Cicamica ingerülten. — Teli

vannak bolhával, s ha megrázzák magukat, csak úgy füstöl a por a bundájukból. Amellett folyton

ugatnak, ha kell, ha nem. Ez a te híres Morzsád is! Ez talán soha nem alszik, csak ugat, ugat, ugat!

Ha az ebéd utáni álmomat alszom..., ha az uzsonna utáni álmomat alszom..., ha a vacsora utáni

könnyű, rövid, előkészítő álmomat alszom..., folyton felzavar a csaholásával. Kutyánál

kellemetlenebb szomszédot el sem tudok képzelni!

Cicamica szavait harsány kutyaugatás szakította félbe.

— Na tessék! — mondta a cica keserűen. — Ez így megy éjjel-nappal. Legszívesebben vissza is

költöznék a belvárosi szemétládámba!

Böbe megijedt:

— Ne költözz el, Cicamica! Veled olyan jól lehet játszani!

— Az a baj, hogy a szemétládámban azóta már egy szegény, öreg kandúr lakik — sóhajtott

Cicamica. — No meg, az igazat megvallva, bolond is volnék itt hagyni ezt a szépen berendezett

köcsögöt, a teli kamrával. A másik szomszédom, Sompolyogi-Mosolyogi mondta is, hogy ne

szerezzem meg ezt az örömöt Egerentyűéknek.

— Sompolyogi mondta? A róka?

— Igen. Ismered?

— Csak úgy látásból, de tudom róla, hogy egy fél éve nem fizet előfizetési díjat. Nem is

kézbesítek neki, legfeljebb tévedésből.

— Biztosan nem érdekli a Csőr. Unalmas neki.

Noha Böbe maga is borzongva emlékezett vissza a hiábavaló károgásoknak szentelt

vezércikkre, most mégis elkomorult. Cicamica azonnal észrevette:


24

— Miért, te talán nem tartod unalmasnak a Csőrt?

— Az más! — mondta Böbe. — Nekem unalmas, mert én csak egy rongybaba vagyok, és nem

értem, amit ott írnak. De egy rókának ne legyen unalmas.

— Nos, lehet, hogy nem unalmas neki a Csőr, hanem azért nem járatja, mert egyszerűen nincs

ideje újságolvasásra. Nem is képzeled, mennyi a dolga, folyton lót-fut, ezt szervez, azt szervez,

tárgyal...

— Miről? — érdeklődött Böbe.

— Most például ingyentelket akar kiutaltatni magának, ahol kísérleti májgombócfa-telepet

létesítene.

Böbe szeme kerekre nyílt:

— Májgombócfa? Ilyen is van?

— Ó, nem is képzeled, mennyiféle érdekes és hasznos növényt állítanak ma már elő ezekkel a

kereszteződésekkel és növénynemesítésekkel! Sompolyogi mondta, hogy egy ilyen májgombócfa

úgyszólván tavasztól késő őszig termi a legízletesebb, finom májgombócokat, csak persze hígított

májkonzervvel kell öntözni. Sompolyogi már végig is járta az utcát, májkonzervet kért a nagy

kísérlethez, de itt a Futrinka utcában olyan fukar népek laknak, egyedül én adtam neki három

dobozzal.

Böbe elgondolkozó arcát látva Cicamica még sietve hozzátette:

— Nagyon kedvelem Sompolyogi-Mosolyogit, a finom modoráért, megnyerő viselkedéséért.

Egyébként, amint láthattad, őt is roppantul idegesíti a kutyaugatás.

Cicamica közben befejezte a vasalást, és Böbe ismét magára ölthette habfehér, csupa csipke,

csupa fodor köténykéjét. A búcsúzásnál Cicamica gondosan összehajtogatott papírköteget adott át

neki:

— A kéziratom. Kérlek, nagyon vigyázz, nehogy elveszíts belőle akár egy lapot is. Őszintén

szólva, emlékirataimban elég sok kutyaellenes rész van.

Böbe megígérte, hogy vigyázni fog, azután kiszökdécselt az utcára. Cicamica mosolyogva

nézte:

— Kis bohó baba! Játékos, akár egy cica.

Böbe csakugyan olyan cikcakkban haladt az utcán, mintha

egy láthatatlanul ide-oda guruló gombolyagot követett volna. Hol

a járdaszegélyen egyensúlyozott, hol egy kőrakást mászott meg,

végigugrált minden lépcsőn, ami az útjába került, és csak

csodával határos módon ért haza tiszta köténnyel. Liba

Leontin már nyugtalanul várta:

— Csakhogy itt vagy, aranyom! A főnök már

huszonkétszer megkérdezte, hol csatangolsz!

— Jaj, olyan jól játszottunk Cicamicával! — lelkendezett

Böbe. Liba Leontin gyorsan beadta a kéziratot a

főszerkesztőnek, azután kérdezősködni kezdett:

— Milyen a lakása? Szépek a függönyök? A konyháját láttad? Kuktafazékkal főz? Beépített

fürdőkádja van? Egérlyuk nincs a sarkokban?

A kérdésekre Böbe nagyon hézagosán felelt. A lakásra vonatkozólag mindössze annyit tudott

mondani, hogy remekül lehet benne játszani, hemperegtek és bukfenceztek Cicamicával a

szőnyegen, de a szőnyeg színére vagy mintájára már nem emlékezett.

— Hemperegtetek a szőnyegen? — szörnyedt el Leontin. — Szép kis felfordulás lehet annál a

macskánál, képzelem!


25

— Nem igaz! — kiáltotta Böbe. — Nincs nála felfordulás, az egész köcsögben gyönyörű szép

rend és tisztaság van, de nem kellett folyton egy helyben ülni, mint nálad.

Liba Leontin megsértődött. Könnyek között jelentette ki Böbének, hogy hálátlan kis

szörnyeteg, aki megfeledkezik róla, milyen tüneményes kötényt varrt neki Leontin.

— A tollászkodásra szánt időmet áldoztam rád, éjfélig görnyedtem a varrógépnél — zokogta —

, és te mindebből csak azt jegyezted meg, hogy egy helyben kellett ülnöd!

Böbe elbújt a dobozába, és úgy tett, mintha aludna. Leontin szipogva hazavonult. A szobára

sötétség borult, Sün Sámuel odújából szűrődött ki csak némi fény az ajtórésen. Böbe hamarosan

elaludt. Egyszerre hangos szóváltásra ébredt:

— Mégiscsak hallatlan! — ugatott valaki Sün Sámuel szobájában — hogy válogatás nélkül

leközlik egy jöttment macska firkálásait! Micsoda dolog ez?

— Az olvasókat érdekli annak a

macskának az élettörténete! —

igyekezett Sün Sámuel túlharsogni az

ugatást. — Nekem azt kell néznem, hogy

fogyjon a lap, nem lehetek tekintettel

holmi érzékeny kutyákra.

Böbe nem röstellte a fáradságot kiszállni

a dobozból, és bekukucskálni az ajtórésen.

Morzsát látta odabent, a kurta lábú

éjjeliőrt, de micsoda feldúlt állapotban!

Füle, farka remegett az indulattól.

— Nem vagyok különösképpen

érzékeny — szűkölte —, de az már

mégiscsak sok, hogy egy macska

goromba, bolhás, vakaródzó társaságnak nevez bennünket, kutyákat!

— Hát ha ő így látja — vetette közbe Sün Sámuel. Morzsa felhördült:

— Úgy? Hát vedd tudomásul, hogy én meg kényes, lusta, nyivákoló teremtésnek tartok minden

egyes macskát, de kiváltképpen ezt a Cicamicát! Egész nap alszik, azért kel csak ki a kosarából,

hogy az erkélyre feküdjék sütkérezni! És mindenért rögtön nyávog!

Böbe elhűlve hallgatta a veszekedést:

— Úgy látszik, hazafelé jövet elszórtam néhány lapot a kéziratból.

Visszabújt a dobozba, és fülére húzta a Kuvik Kelementől kapott bagolytoll takarót.

Kellemetlen volt hallgatni, hogy odaát, a szomszéd szobában újdonsült barátnőjét ócsárolják, de

még kellemetlenebb volt elképzelni, milyen rosszul eshetett szegény kis Morzsának, mikor az utcán

talált papírlapokon csupa kutyaellenes kifakadást olvasott.

— Írt volna Cicamica inkább a másik szomszédjáról valamit! — gondolta Böbe búsan. —

Például azt, hogy Sompolyogi-Mosolyogi mindig Tyúkanyóék ablaka alatt hallgatódzik. Ezt maga

Pöhölyke mesélte nekem.

Bánatában elaludt, és nem hallotta, hogyan végződött odabent a vita. A Csőr vasárnapi

számában azonban, Cicamica emlékiratainak első része mellett Morzsa verse is megjelent „M"

aláírással, „Egy lusta macskához" címmel. Az egész Futrinka utca tudta, ki az a lusta macska.

Egerentyűné azonnal megvette az újságot, kivágta belőle a verset, a címet pirossal aláhúzta, és

elküldte egy borítékban Cicamicának.


26

Később még egy példányt vásárolt, hogy az egérgyerekek kívülről megtanulhassák a verset.

Meg is tanulták, és este, miután besötétedett, felvonultak a köcsögházhoz, hogy kórusban

elszavalják Cicamicának. Harsány cincogással kezdtek rá:

Párnádon elnyúlva,

Mint egy dundi hurka...

Tovább nem folytathatták, mert Cicamica az ablakból az egész szavalókórust nyakon öntötte

hideg vízzel. Ilyeténképpen a második lappéldányra áldozott hatvan fillért elveszettnek lehetett

volna tekinteni, Egerentyűné azonban úgy vélte, hogy az ilyen macskaellenes versek tudása

hozzátartozik az általános egérműveltséghez, a hatvan fillér tehát nem veszett kárba.


27

IV. fejezet

Kolbásznak tartós, kerítésnek múlandó

Ma már nehéz volna kideríteni, mit olvastak a Futrinka utcaiak mélyebb érdeklődéssel: Cicamica

emlékiratait-e vagy a M aláírással megjelenő verseket. Az előbbiek kétségkívül hemzsegtek az

izgalmas és szórakoztató részletektől: Cicamica leírta gyermekkorát, melyet egy szenespincében

töltött, állandó rettegések közepette a környékbeli kutyákról; leírta kalandjait különféle seprűkkel,

porolókkal, sodrófákkal, és mindennél színesebben írta le első bálját, melyen egy hófehér

tollseprűből készült fejéket viselt macskaszemzöld gyöngyökkel.

A Morzsa-féle versek viszont csengő-bongó, fülbemászó rímeikkel bűvölték el az olvasót.

Nemcsak az Egerentyű gyerekek fújták betéve, hanem Böbe baba is folyton ezeket a versikéket

dudorászta, hol ilyen, hol olyan dallamra. Egyszer éppen Cicamicánál volt játszani; gyöngyöt

fűztek, ami Cicamica kedves szórakozása volt. Gyöngyfűzés közben Cicamica egyszer csak azt

hallja:

Jaj de lusta ez a macska, tviszt!

Hasára süt a napocska, tviszt!

— Mit énekelsz te itt? — meredt Böbére.

— Jaj, bocsánat! — mondta Böbe. —

Elfelejtettem, hogy te is itt vagy.

Cicamica könnyekben tört ki.

— Persze, hisz én már senki sem vagyok,

nem számítok, mintha itt sem volnék! Ki

törődik velem? Annyi tekintélyem sincs, mint

egy útszéli cickafarkafűnek! Mióta ezek az

undorító versek napvilágot láttak, mindenki

rajtam nevet!

Böbe buzgón vigasztalta elkeseredett

barátnőjét. Elmondta, hány olvasó írt már

köszönő levelet a Csőr szerkesztőségének, amiért Cicamica értékes és lebilincselő emlékiratait

közli. Minthogy azt nem mondta el, mennyivel többen köszönik meg a szerkesztőségnek a Morzsa-

féle vidám versikék közlését, Cicamica lassan megnyugodott, és mikor Böbének haza kellett

mennie, ajánlkozott, hogy elkíséri.

Az utca kopácsolástól visszhangzóit. Morzsa éppen a nyugdíjas hintaló kapujára szegezett vissza

egy letörött lécet. A hintaló Döfit szidta:

— Ahányszor jön haza az iskolából, mindig öklel egyet a kapumon! Már mondtam neki, hogy

hátrakötöm a sarkát, de hiába! Haszontalan gidája!

— Játékos, bolondos kis kecske — védte Morzsa. — öklelni, ugrálni, az a mindene.

Cicamica mikor Morzsát meglátta, elfordította a fejét. Annál barátságosabban köszönt a

kutyának Böbe. Cicamica szemrehányást is tett neki emiatt:

— De jóban vagy azzal a bolhás kutyával! Persze, mert gúnyverseket irkál rólam!


28

— Nem azért, Cicamica, igazán nem azért, hanem tegnap elhagytam Liba Leontin esernyőjét a

parkban, egy padon, és Morzsa kiszimatolta, és behozta a szerkesztőségbe, még mielőtt Leontin

pörölni kezdett volna velem. Olyan helyes kutya, mindig megtalálja, amit elvesztek.

Böbe ezután elkezdte felsorolni, mi mindent vesztett el az utóbbi napokban. Egyszer csak

Cicamica félbeszakította:

— Böbe! Ki lakik abban a házban?

— Egy hajas baba — morgott Böbe kedvetlenül. — Gyere, nézzük meg, milyen szépen zöldell a

moha Borz Benedek háza tetején.

Cicamica azonban egy tapodtat sem mozdult. Lenyűgözve nézte a hajas baba házát. Meg kell

adni, hogy volt is mit nézni rajta! Az egész ház, de még a kerítés, a kút és a kaputól a házig vezető

téglajárda is herendi porcelánból készült. A virágfüzéres falak fölé aranyozott háztető borult, de

aranyozás díszítette az ablakkereteket és a kerítés rácsait is.

— Tüneményes! — lehelte Cicamica, mikor végre szóhoz jutott. — Azok a domborművű rózsák

a tető csúcsán! Milyen lehet belülről, ha már kívülről is ilyen lenyűgöző...

— Azt mondják, tükörből van a padló — dörmögött Böbe. — Biztosan nagyon csúszós.

— Ó, én biztonsággal tudok járni a legsíkosabb felületen is! — kiáltotta Cicamica. — A

belvárosi háztetők akármilyen jegesek lehettek ólmos eső után, én oly könnyedén szökelltem rajtuk,

hogy a galambok megtapsoltak.

— Csilla baba olyan mereven jár, mintha botból volna a lába — mondta Böbe kárörömmel.

Nyomban elkomorult azonban, mert Cicamica arról kezdte faggatni, milyen színű Csilla baba haja,

és milyen ruhái vannak.

A séta további részében már semmi gyönyörűsége sem telt. Cicamica egész a szerkesztőségig

egyre csak arról beszélt, hogyha a hétköznapi köcsög helyett ő is egy ilyen különleges porcelán

csodában lakna, Morzsa biztosan nem merne gúnyverseket írni róla az újságban, vagy ha írna is,

Sün Sámuel nem volna hajlandó leközölni azokat.

— Nagyon fontos ám, hogy miben lakunk! — magyarázta Böbének. — Másképpen néznek arra,

aki egy aranyozott fedelű porcelán házból jár boltba, fodrászhoz, ide-oda, mint arra, aki a föld alól

bújik elő, vagy olcsó, mázas cserépköcsögben lakik.

— Vakondokéknál nagyon jól lehet bújócskázni — vette Böbe védelmébe a föld alatt lakó

ismerősöket. — Én meg egy dobozban lakom. Ott mindenfélét tarthat az ember. Ha bejössz,

megmutatom a fényképemet is.

Cicamica készséggel követte Böbét a szerkesztőségbe, mert

úgyis jól meg akarta mondogatni a magáét Sün Sámuelnek, a

Morzsa-féle versek miatt. Nagy bosszúságára azonban a

szerkesztőség üres volt: az Egérújság főszerkesztő-helyettesének

temetésére vonultak ki mindannyian.

— Látod, itt alszom én! — mutatta Böbe a kis lapos, horpadt

oldalú dobozt, amelyben annak idején postára tették. — És itt a

fényképem.

Cicamica szeme kitágult:

— Hiszen ezt ismerem! Ez a Csőr példánya az én fényképemmel, ami igen jól sikerült felvétel

volna, ha nem csúfítaná el ott az alján valami fekete maszat.

— Nohát az vagyok én! — mondta Böbe, és elégedetten nevetett.

Cicamica a szájához kapott:

— Jaj, Böbém! Igazán nem akartalak megsérteni!

Böbét megsérteni! Erre szokta mondani az öreg fülesbagoly:


29

— Könnyebb egy betonoszlopba odút vájni, mint Böbét megsérteni. Áldott jó természete van

szegénykémnek, mert a nagy játékban sose figyel arra, sértegetik-e vagy dicsérgetik.

Liba Leontin ilyenkor mindig felhúzta az orrát:

— Úgyis tudom, hogy ez nekem szól, mert én könnyen megsértődöm! De hát nekem önérzetem

van! Nem tűrhetem, hogy Tubi galamb tollat fehérebbnek mondják az enyémnél, mikor tudom,

hogy az egész Futrinka utcában nekem van a legeslegfehérebb tollam!

Az őszi esőzés beálltával Leontinnak nem volt könnyű tollat fehéren tartani. Áttetsző

esőköpenybe burkolózva járt az utcán, és mélyen megvetette Kacsa Karolát, aki úgy védekezett az

átázás ellen, hogy zsírozta tollat.

Ősszel, ha rákezd az eső, egyhamar nem hagyja abba. Böbe vidám csatangolásainak vége

szakadt. Kuvik Kelemen régi, szakadozott, földig érő vízhatlan köpenyében járta az utcát, de hiába

adták még neki az öreg fülesbagoly esernyőjét is, az újságok mind ronggyá ázva kerültek az

olvasókhoz, Böbe pedig olyan sárosan vetődött haza, hogy Liba Leontin nem győzte tisztogatni.

Érthető, ha Böbét délután már soha nem engedték vissza az utcára. Viszont az is érthető, hogy Böbe

napjai igen lassan teltek. Egyetlen szórakozása az volt, hogy telefonon beszélgetett Cicamicával. Az

esős idő azonban olyannyira elálmosította Cicamicát, hogy Böbe telefonhívásaira mindig álmából

felriadva, ásítozva, nyűgösen jelentkezett. Végül Böbe már fel sem merte hívni.

Liba Leontin megpróbált munkát adni Böbének: az olvasók leveleit kellett osztályoznia aszerint,

hogy négylábúak vagy kétlábúak írták-e. Ez nem volt nehéz munka, Böbe élvezettel böngészte a

beérkező leveleket. A szárnyasok általában Sompolyogi-Mosolyogi üzelmei ellen tiltakoztak:

„Mégiscsak hallatlan — írta egy idős gúnár —, hogy az a minden jóérzésből kivetkezett róka még

életemben eladja a tollámat! Már nem merek a legelőre menni, mert megrohannak azok, akiktől

Sompolyogi pénzt csalt ki, nekik ígérve tollaimat és pelyheimet. Az ilyen szélhámosnak, aki képes

volna becsületes, öreg szárnyasokat megkopasztani, ketrecben a helye!

Egy másik panaszos levél így hangzott:

„Kérem a tisztelt szerkesztőséget, nézzen utána, van-e joga a Sompolyogi nevű rókának

legelőpénzt szedni? Tudtommal a legelés ingyenes; mégis legutóbb, amikor családommal a rétre

mentem, két tojást kellett fizetnem azért, hogy füvet csipegethessünk! Tisztelettel: Pulyka Pál"

Se szeri, se száma nem volt a Sompolyogit becsmérlő leveleknek. Böbe már csak úgy végezte az

osztályozást, hogy amelyik levélben Sompolyogi nevét látta, azt mindjárt a kétlábúak rekeszébe

dobta. Ebből származott a bonyodalom, mert Sompolyogit, nemcsak a baromfiak, hanem igen

gyakran a négylábúak is szidták, különösen gyanútlan, vidéki kutyák, akik a Futrinka utcában járva

lefényképeztették magukat Sompolyogival, ki is fizették, de persze soha nem kapták meg a róluk

készült fényképeket.

Pár nap múlva kiderült, hogy a levélosztályozás nem Böbének való munka. Az öreg fülesbagoly

címeket akart vele íratni, ennek során azonban Böbe annyi pacát ejtett a borítékokra, a kéziratokra,

az asztalokra, a székekre, a padlóra és Liba Leontin hófehér tollruhájára, hogy sürgősen elvettek

tőle tintát, tollat.

Sün Sámuel azt hitte, hogy majd ő talál megfelelő elfoglaltságot

Böbe számára. Rábízta hát, hogy maradék papírokból kis

jegyzettömböcskéket állítson össze. Böbe határtalan lelkesedéssel

hajtogatta és vagdosta a papírszeleteket, de mindjárt a második

napon eltűnt egy cikk fogalmazványa, amely cikken Sün Sámuel fél

éjszakán át dolgozott.

— Hova lett a „Több körültekintéssel intézzük a békák


30

teleltetését" című cikkem? — harsogta Sün Sámuel fel s alá száguldozva a szerkesztőség aprócska

szobáiban. Böbe is segített keresni, felforgattak minden polcot, fiókot, még a szekrények tetején

halmozódó régi újságkötegeket is szétbontották. A cikket végül Kuvik Kelemen találta meg, apróra

felvagdosva, csinos kis jegyzettömbnek összeállítva.

— Miért nyirbáltad szét a cikkemet? — támadt Sün Sámuel vérbenforgó szemmel Böbére.

— A papír egyik oldala tiszta volt — védekezett Böbe olyan őszinte gyanútlansággal, hogy

Kuvik Kelemen megsajnálta.

— Az a baj, hogy mindig olyasvalamit akarunk vele csináltatni, amihez nem ért — mondta a

többieknek. — Hagyjuk játszani!

Az öreg fülesbagolynak eszébe jutott, hogy a sarokban álló íróasztal, amelynél ő tízóraizni és

újságot olvasni szokott, már évek óta üresen áll.

— Nézd, Böbike, mennyi szép fiók! — hívta oda a rongybabát. — És mind üres! Azt rakhatsz

bele, amit akarsz!

Böbe ujjongott. Odahúzta dobozát, amelyben már úgyis annyi volt a kacat, hogy ő maga hetek

óta csak a lábtörlőn aludt. A sok apróság, tarka tollak, bélyegek, gyufaskatulyák, gombok,

képeslapok, tobozok most átvándoroltak az íróasztal fiókjaiba. Egy fiókot Böbe — Liba Leontin

tanácsára — üresen hagyott, hogy legyen hova rakni a süteménymaradékokat. Fölösleges mondani,

hogy a fiók nem sokáig állt üresen, Böbe mindenkitől ételmaradékot kunyerált, hogy a fiókba

dughassa.

— Most már játszhatok önkiszolgáló boltot! — mondta, miután elegendő almát, birskörtét,

kockacukrot, kiflicsücsköt és savanyú cukrot harácsolt össze. És játszott is. Egymás után ötvenszer

húzogatta ki a nyikorgó fiókokat, és hol Liba Leontint, hol Kacsa Karolát utánozva mondogatta:

— Micsoda fonnyadt citromok! Úgy látszik, kemencében aszalták őket!

— Böbe, most játssz inkább irodát! — szólt ki a másik szobából Sün Sámuel. Böbe

engedelmeskedett, de abban sem volt sok köszönet. Az irodának kinevezett fiókba Böbe szerzett

egy csorba poharat, azt ütögette egy kanállal, hogy csengjen, mint a telefon, és gágogó hangon

ismételgette:

— Sajnálom, kérem, Sün Sámuel házon kívül van.

Sün Sámuel azt szerette a legjobban, ha Böbe bemászott az íróasztal alá, és ott játszott.

Szerencsére Böbe sokat és szívesen időzött az íróasztal alatti sötét zugban. Hol azt képzelte, hogy

kincsek után kutat egy föld alatti alagútban, hol mackóbarlangba képzelte magát, ahol mézzel

kínálják. Leggyakrabban azért mégis azt játszotta, hogy a sötét zug a köcsögházbeli kis szoba, és

Cicamica mindjárt jön, csak kiment a

konyhába tejszínhabot verni.

Hiszen ha csakugyan jött volna! Cicamica

azonban ki nem állhatta a lucskos, csatakos

időt, és még az orrát sem dugta ki a

köcsögből. Böbének pedig egyre jobban

hiányzott a játszótárs. Éjszakánként

visszaálmodta magát a parkba, ahol nemrég

még olyan vígan kapirgált a csirkékkel.

Egyszer, egy nagyon unalmas napon, amikor a

nagy eső miatt még kézbesíteni sem engedték,

azt álmodta, hogy a Futrinkás Kisfiú leszállt márványtalapzatáról, és eljött hozzá játszani. Olyan

fehér és olyan tiszta volt, hogy az egész szerkesztőség megvilágosodott tőle. Együtt ültek az

íróasztal alatt, és libajátékot játszottak.


31

Ha Morzsa nem kukkantott volna be néha a szerkesztőségbe, Böbe talán megpenészedik az

unalomtól. Morzsa azonban hozott egy kis életet: elmesélte, miféle patkányok garázdálkodtak

éjszaka az utcán, segített Böbének rejtvényeket fejteni, és hősiesen megette azokat a töredezett,

szikkadt pogácsákat, amelyek Böbe fiókjából kerültek elő.

Végre-valahára felszakadoztak a felhők, s ha sápadtan is, ha fázósan is, de újra kisütött a nap.

Böbének a lelkére kötötték, hogy nagy ívben kerüljön ki minden tócsát, és kiengedték az utcára.

Sajnos, úton-útfélen annyi volt a tócsa, hogy lehetetlenség volt kerülgetni őket. Mire Böbe a

Lépesméz cukrászdához ért, majdnem olyan sáros volt, mint Röfi-Pöfi, a malac, aki egész nap a

tócsákban hentergett.

Tubi galamb Egerentyűnével beszélgetett a cukrászdaajtóban, amikor megpillantotta az arra járó

Böbét.

— Édes tiszta búzám, milyen sáros ez a kis rongybaba! — turbékolta, szárnyát suhogtatva.

— Annál fehérebb a barátnője, az a macska! — sziszegte Egerentyűné. — Birkucihoz jár a

bundáját fehéríttetni, a bajuszát göndöríttetni, a karmait lakkoztatni!

— Hát, úgy látszik, telik neki rá! — vélte Tubica. — Biztosan sok pénzt kapott az újságtól az

emlékiratokért.

— Kapott bizony! — kottyantotta közbe Böbe, bár őt senki sem kérdezte. — Cicamicának sok,

rengeteg pénze van.

— No, nem lesz neki sokáig! — jegyezte meg Egerentyűné gúnyosan.

— Most prédálja, szórja, egyik ruhát a másik után veszi, sőt, jódolgában kolbászkerítést fonat a

háza köré!

Böbe kacagott. Mit ki nem talál ez az Egerentyűné irigységében! Még hogy kolbászkerítés!

Hiszen az csak a mesében van...

Jókedvűen mendegélt tovább. Lépte nyomán magasra fröccsentek a tócsák, vizes levélcsomók

repültek a levegőbe. Az egyik tócsában szép, színes gyufacimke úszott, azt kihalászta, és egy kopár

fa törzsére ragasztotta, kárpótlásul a lehullott levelekért.

A köcsögházhoz érve majdnem hanyatt esett ijedtében. A ház körül csakugyan kolbászkerítés

magasodott! Méghozzá a legdrágább gyulai kolbászból; csak úgy virított a kerítés fonataiban a sok

piros-fehér-zöld papírszalag

Böbe először azt hitte, káprázik a szeme. Mikor azonban közelebb ért a házhoz, már a kolbászok

finom, fűszeres szagát is érezte. És ha még mindig kételkedett volna abban, hogy valóság amit lát,

hát csak azt a vitát kellett meghallgatnia, amit Cicamica folytatott a kolbászkerítés mögül

szomszédjával, Morzsa kutyával.

— Szeretném tudni, mi közöd hozzá, miből csináltatok kerítést a házam köré! — nyivákolta

Cicamica olyan éles hangon, hogy Morzsa hátán felborzolódott a szőr. — Én sem szólok bele, hogy

te gödröket kaparsz az udvarodba!

— A gödrök nem kerülnek semmibe, az merő szórakozás, testedzés, sport. A gödröket senki sem

viszi el az udvaromról. De mit gondolsz, meddig áll majd itt ez a vagyont érő kolbászkerítés? Amíg

itt strázsálok mellette! De hát nekem az egész utcát kell szemmel tartanom, nem is szólva a

környező mellékutcákról. Igazán nem ülhetek egész éjjel a kerítésed tövében!

— Úgyis tudom, hogy csak az irigység beszél belőled! — sivította Cicamica.

Morzsa a fejét rázta.

— Irigység! Azt hiszed, sajnálom tőled ezt a kolbászkerítést? Egyszerűen arról van szó, hogy

ennyi drága kolbászt nem hevertet az ember az utcán, hanem bezárja a kamrájába, és apránként

megeszi, kenyér mellé.


32

— A ház meg, persze, maradjon kerítés nélkül, ugye? — vágott vissza Cicamica. — Hogy

minden jöttment kutya bemászkálhasson az udvaromba, és pohos macskákat firkáljon a köcsögöm

falára, ugye?

Morzsa legyintett, és morogva bevonult faházikójába. Cicamica diadalittasan nézett körül, és

végre észrevette Böbét, aki egyik lábáról a másikra nehezedve ácsorgott a járdán.

— Böbém! — repült feléje Cicamica kitárt karral. — Gyere, csodáld meg a kerítésemet! Szagold

meg, milyen fölségesen illatozik! Nézd ezt a sűrű, egyenletes fonást, és nézd, mi van a kapu fölött!

Böbe felnézett. Remekbe rágott szalámi dombormű koronázta meg a kolbásszal körültekergetett

kapuoszlopokat: a hosszában félbevágott szalámirúd metszési felületén egerek táncoltak egy

mosolygó macskafő körül.

— Na, mit szólsz? — sürgette Cicamica Böbét.

— Hol a szalámirúd másik fele? — kérdezte Böbe hosszú hallgatás után.

Cicamica, aki elragadtatott szavakat várt, bosszúsan mondta:

— Hol volna! Elrágódott! Azt hiszed, könnyű egy ilyen finom mintát szalámiba rágni? Az a

patkányszobrász, aki készítette, csak Sompolyogi barátom rábeszélésére vállalta a munkát, miután

busás felárat is ígértem neki.

— Borzasztó sokba kerülhetett ez a kerítés! — sóhajtott Böbe. Cicamica könnyedén vállat vont:

— Ráment az egész pénzem.

Böbe majdnem sóbálvánnyá meredt.

— Hát nem lehetett volna fából faragni — tört ki végül —, és befestetni ilyen..., ilyen

kolbászszínűre?

— Böbém, te az ilyesmihez nem értesz. Gondold csak el: az eső lemossa a festéket a

fakolbászokról..., kiderül, hogy az egész csak utánzat..., hát azt hiszed, túlélném? Megölne a

szégyen!

— Jó, jó! — motyogta Böbe megadással. — De legalább ne a legdrágább kolbászból csináltattad

volna! A lókolbász sokkal olcsóbb.

— Lókolbász! — visszhangozta mögöttük egy elképedt hang. Böbe megfordult, és Sompolyogi-

Mosolyogit pillantotta meg, a rókát.

— Ó, gyere csak, Sompolyogi barátom! — dorombolta Cicamica felvillanyozva. — Hallottad,

mit kérdezett ez a bohó kis baba?

— Igen, hallottam! — mondta a róka Böbére pillantva. — Azt kell hinnem, hogy Böbe baba nem

túlságosan sokat ért ezekhez a dolgokhoz, és így például azt sem tudja, hogy a gyulai kolbász a

legtartósabb az összes hazai kolbászfajták közül.

— Dehogyis! — ellenkezett Böbe. — Én egyszer a

fiókomban felejtettem egy darabka lókolbászt, és

mikor megtaláltam, olyan kemény volt már, mint a

kő. El kellett dobni.

— Fiókban, száraz helyen persze hogy

megkeményedik, megszikkad még a lókolbász is! —

magyarázta a róka készséggel. — De tennéd csak ki

az időjárás viszontagságainak, esőnek, szélnek,

napnak, fagynak... Bizony, annak egyedül csak a

gyulai kolbász képes ellenállni, minthogy ezt a fajta

kolbászt a sokféle fűszer, a megfelelő sózás, a füstölés különleges módja hihetetlenül tartóssá teszi.

Böbe erre már nem tudott mit mondani, hátat fordított hát a rókának, és többet rá sem nézett.

Cicamica halk dorombolással kért elnézést a rókától barátnője furcsa viselkedéséért.


33

— Ó, nem tesz semmit — mondta Sompolyogi, és leharapott egy darabot a kolbászkerítésből. —

Az a fontos, hogy a kerítés tartós legyen.

— Elég tartós lesz? — nézett rá Cicamica várakozásteljesen.

— Igen, légy egész nyugodt! — mondta a róka teli szájjal. — Ez a legtartósabb kolbász, amit

valaha ettem.

Ezután elköszönt, mert, mint mondotta, a legközelebbi busszal a városba kell mennie.

— Egy sarki róka utazik át a fővároson, az Állatkertben van vele találkozóm. Valószínűleg

átbeszélgetjük az egész éjszakát.

Miután a róka eltávozott, Cicamica szemrehányást tett Böbének:

— Hogyan viselkedhetsz így a szomszédommal?

— Nagyon hegyes az orra — morgott Böbe.

— Jóságos vajasbödön! És akkor már hátat kell neki fordítani?

— Meg mindenre tud valamit mondani.

— Hát hogyne tudna, egy ilyen okos, művelt róka! Épp most akarja a gyógytejesbögréjét

szabadalmaztatni. Találmánya azon alapul, hogy a napsugárzásban igen sok értékes vitamin van,

tehát a napfénnyel kezelt bögrékből egészségesebb tejet inni. Ehhez én nem értek, csak ő

magyarázta nekem, mert ő tanulmányozta ezeket a tudományos dolgokat.

Cicamica még hosszasan mesélt volna Sompolyogi-Mosolyogi különféle találmányairól,

azonban unos-untalan félbe kellett szakítania a beszédet, hogy viszonozza a járókelők köszönését.

Szokatlanul sokan sétáltak erre, még Vakondokék is megjelentek a föld felszínén, pedig őket igazán

ritkán lehetett látni.

— Látod, már híre futamodott a kerítésemnek! — súgta oda Cicamica Böbének. — Nézd azt a

bocit, majd kiesik a szeme! No, Csilla baba elbújhat a porcelán bödönével! Ha hazamégy, okvetlen

szólj Kuvik Kelemennek, jöjjön ki, és készítsen néhány felvételt a kolbászkerítésről, a Csőr

számára.

Böbe megígérte, de mire hazaért, teljesen megfeledkezett a dologról. Az utcán ugyanis talált egy

aranyozott bögrefület. Kandúr Károlytól pedig gittet kapott, mert éppen üvegezték a sütöde

ablakait. Új kincseivel otthon mindjárt az íróasztal alá bújt, és a meghitt zugocskát kinevezte

parknak. A bögrefület gitt segítségével talpra állította, az lett a szobor a parkban, azután

elkunyerálta Liba Leontin törött tükrét, hogy legyen aranyhalas tó is. Kuvik Kelemen zöld

gyapjúsála helyettesítette a sövényt, és egy Döfi nevű dugó mindig legelni akart belőle. A

parkocska hamarosan benépesült csirkékkel, azaz szép sárga kukoricaszemekkel. Böbét egy dundi

babszem képviselte. Ez a babszem csodálatos dolgokat vitt véghez: megmentett egy csirkét a

vízbefúlástól, helyből átugrotta a sövényt, és a körömkefét, amelyik oroszlán képében meg akarta

enni a kukoricaszem-csirkéket, olyan alaposan elkergette az íróasztal alá, hogy Sün Sámuel napokig

nem tudott kezet mosni.

Böbének csak másnap reggel jutott eszébe Cicamica kérése, akkor is azért, mert egész éjszaka a

kolbászkerítésről álmodott.

— Kelemen! — kiabált torkaszakadtából, mert a szobában éppen nagy volt a zaj. — Cicamica

üzeni, hogy menj ki hozzá, és fényképezd le a kerítését.

Mindenki elnémult. Sün Sámuel szólalt meg elsőnek.

— Mikor mondta ezt neked Cicamica?

— Tegnap délután. Csak elfelejtettem.

Sün Sámuel megrázta tüskéit, nagyot sóhajtott, bement a szobájába, és dörrenve bevágta maga

után az ajtót. Böbe csodálkozott:

— Most miért haragszik?


34

— Még kérded, te kis rongygombóc fejű! — kiáltott Kuvik Kelemen bosszúsan. — Ha tegnap

szóltál volna, most lenne képünk a cikkhez!

— Melyik cikkhez?

Liba Leontin Böbe orra elé dugta az aznapi lapot, amelyen még meg sem száradt jól a

nyomdafesték. Böbe rámeredt, de szeme előtt táncolni kezdtek a betűk. Táncoltak, bukfenceztek,

kavarogtak, gomolyogtak, és csak sokára, jó sokára állt össze belőlük a cím:

„ISMERETLEN TETTES TÖVIG LERÁGTA CICAMICA KOLBÁSZKERÍTÉSÉT!"


35

V. fejezet

Ki tehette?

A kolbászkerítés ügyében két rendőrkutya szállt ki a helyszínre, de hiába szimatoltak, a

köcsögház körül mindennek átható naftalin-szaga volt. Ez az erős vegyi szag teljesen eltompította a

rendőrkutyák szimatát. Több órás eredménytelen nyomozás után fel is hagytak a vizsgálattal, és

fülüket lógatva elvonultak.

Cicamica azonnal felhívta a Csőr szerkesztőségét.

— Sün Sámuelt kérem! — nyávogott a telefonba olyan erővel, hogy még Böbe is meghallotta az

íróasztal alatt. — Azonnal közöljön a Csőr egy cikket arról: milyen felháborító, hogy a tettes

szabadon garázdálkodik.

— A tettes? — csodálkozott Sün Sámuel. — Tudtommal nem találták meg a tettest!

— Persze hogy nem találták meg, hiszen a nyomozást is kutyák vezették! Azok pedig nem fogják

egy másik kutyára rábizonyítani a gaztettet!

— Milyen másik kutyára?

— Hát milyen másik kutyáról lehet egyáltalán szó? Természetesen Morzsáról!

Sün Sámuel meghökkent:

— Nono! Morzsa, a mi derék éjjeliőrünk, az a köztiszteletben álló eb...

— Lárifári, a kerítést pedig csakis ő rághatta le, hiszen mondta, hogy ő nem fogja strázsálni! Le

is rágta, hogy ne legyen vele gondja! Elintézte! A maga módján! Az én káromra!

A telefonvita azzal végződött, hogy másnap a Csőrben rövid közlemény jelent meg:

„Ellenőrizhetetlen hírek szerint Cicamica kolbászkerítését Morzsa kutya rágta le".

Miután Morzsa kutya elolvasta ezeket a becsületébe gázoló sorokat, meg akarta harapni Sün

Sámuelt. A főszerkesztő napokig csak összegömbölyödve mert az utcán görögni. Szerencsére a

nyugdíjas hintaló levelet írt a Csőrnek, a levelet azonnal leközölték, és Morzsa megnyugodott. A

levél ugyanis így hangzott:

„A felháborodás íratja velem ezeket a sorokat! A felháborodás amiatt, hogy szeretett Morzsánkat

vádolják a kolbászkerítés megevésével. Eltekintve attól, hogy ilyen aljas tett nem fér össze

éjjeliőrünk feddhetetlen jellemével, már csak azért sem lehet ő a tettes, mert ama bizonyos éjszakán,

amikor is engem álmatlanság gyötört, velem sakkozott!"

Alig tárgyalták meg a Futrinka utcaiak a nyugdíjas hintaló bátor magatartását, mikor a Csőr

hasábjain már újabb nyílt levél látott napvilágot, egy Pest környéki vadászgörény-szövetkezet

dolgozóinak tollából:

„A hintaló jóhiszeműségéhez nem fér kétség — így a levél. — Nem tartjuk azonban

valószínűnek, hogy Morzsa kutya estétől reggelig sakkozott volna a hintalóval. Már csak azért sem,

mert egy dolgozónk éjszaka arra járván, a hintaló ablakait sötétnek látta"

Erre a levélre Tyúkanyó jelentkezett, és elmondta a Csőr munkatársainak, hogy Morzsa kutya

valóban nem egész éjszaka sakkozott a hintalóval, csak körülbelül éjfélig, éjféltől hajnalig viszont a

csibékre vigyázott, mert Tyúkanyó már éjfélkor elindult a piacra egy kosár tojással, hogy jó korán

odaérjen.

Tyúkanyó nyilatkozatára Sompolyogi-Mosolyogi tette meg a maga gúnyos észrevételeit: ha

Tyúkanyó már éjfél után elindult hazulról a piacra, honnan tudja, hogy Morzsa csakugyan hajnalig

őrködött a küszöbön?


36

A Csőrben folyó vita nagyon kapóssá tette a lapot. Kétszer annyi fogyott belőle, mint egyébként,

a kézbesítéssel sem kellett vesződni, mert az olvasók sorba álltak érte a nyomdánál, s azon frissiben

szétkapkodták. A tettesre mindenki kíváncsi volt, és a vitát többen olvasták, mint a labdarúgó és

bolhaugró eredményeket.

Ez idő tájt Böbének nem volt egyéb dolga, mint levagdosni a szerkesztőségbe özönlő levelekről

a szebb bélyegeket. Egyik nap már reggeli után elment Cicamicához játszani. Sajnos, Cicamica nem

volt játékos kedvében. Összegömbölyödve feküdt egy kék selyempárnán, és egyre csak a szép

kerítését siratta:

— Oda a gyönyörű kolbászkerítés, a büszkeségem, oda a remekművű szalámifaragvány! Nincs

már kerítésem, megette az a gonosz kutya!

— Ne mondj ilyet, Cicamica! — méltatlankodott Böbe. — Mindenki írja, hogy Morzsa nem

tehetett ilyet.

— Hát ha ő nem — ugyan ki? Nem mondanád meg, hogy ki rágta le a kolbászkerítésemet?

— Én megmondanám — kezdte Böbe némi habozás után —, csak te

mérges leszel.

— Mondd csak, mondd! Kíváncsi vagyok.

— Szerintem Sompolyogi rágta le, a róka.

Cicamica úgy pattant föl a párnáról, mintha darázs csípte volna meg.

— Hogy jut ilyesmi eszedbe?

— Hát gondolj csak vissza, milyen élvezettel kóstolgatta a kolbászt...

— Igen, a tartósság szempontjából, hogy elég fűszeres-e! Csodálkozom rajtad, Böbe, hogy miket

tudsz kiagyalni! Még hogy a róka rágta volna le! Hiszen ő ajánlotta, hogy kolbászkerítést fonassak a

házam köré!

Hát ez olyan meggyőzően hangzott, hogy Böbe, akárhogyan törte is a fejét, nem tudott rá mit

mondani. Cicamica meg visszahanyatlott a selyempárnára, és folytatta a siránkozást:

— Oda a gyönyörű kerítésem, a világszép szárazkolbász kerítésem, ó, én szerencsétlen, ó, én

boldogtalan!

Böbe közben a habgumi egerekkel játszott, amelyek cérnán rángatva úgy ugráltak, mint az igazi

egerek. Játszott a felfújható cicával is, de végül csak elunta a nagy nyivákolást. Belebújt hát a

Leontintól örökölt kopott libatoll köpönyegbe, és az ajtó felé indult. Cicamica erre nyomban

abbahagyta a sírást:

— Mi az? Már mégy?

— Hát megyek — felelte Böbe. —

Ha úgysem játszunk, akkor inkább

megnézem a cukor tyúkólat a

Lépesméz cukrászda kirakatában.

— Miféle cukor tyúkól? — ült fel

Cicamica.

— A tyúkól tésztából van, csak a

tyúkok vannak cukorból. Fehér meg

sárga cukorból formálták őket, a

tarajuk pedig egy csöpp piros cukor.

Nagyon szépek. Pöhölyke azt mondja, hogy Tyúkanyó biztosan megveszi nekik, de én nem hiszem.

— Tudod mit, Böbe? Én is elmegyek veled megnézni. Rám fér egy kis levegőzés, már napok óta

csak itthon sírdogálok.


37

Odalépett a tükörhöz, és hosszan vizsgálgatta a sírásban összekuszálódott bajuszát,

szemöldökpamacskáit. Némi tanakodás után halványzöldre púderezte a bajuszát, mert átmeneti

kabátját is penészzöld műszőrme díszítette. A kabát maga májkrém színű volt, és olyan jól állt

Cicamicának, hogy még Böbe is észrevette:

— Cicamica, nagyon szép vagy!

— Tegyek kalapot is? — kérdezte Cicamica félig a tükörtől, félig Böbétől. A tükör mintha igent

mondott volna, Böbe azonban tiltakozott:

— Nem kell kalap, nincs olyan hideg.

Cicamica szánakozó pillantást vetett rá. Kis bohó! Mintha a kalap csak azért volna, hogy a

hidegtől védjen!

Félórai próbálgatás után abban a felfújt léggömbre

emlékeztető kalapban lépett az utcára, amelyiket Morzsa is

megénekelt egyik versében.

— Nézzétek, ott megy Cicamica, akinek lerágták a

kolbászkerítését — röfögött egyik tócsából Röffi-Pöfi, a malac.

— Valódi gyulai kolbászból volt a kerítés! — hallatszott a

tetőről a

vadgalambok turbékolása. A

verebek pedig azt csiripelték:

— Gyönyörű volt a szalámi dombormű! Az volt a legszebb

faragvány az egész Futrinka utcában!

Cicamica lassan lépdelt, hogy meghalljon minden, rávonatkozó

megjegyzést. Lám, a kolbászkerítés, ha csak egy napig állt is, megtette a maga hatását! Innen is,

onnan is hódolattal köszöntötték Cicamicát, megkérdezték, hogy van, mit szól a Csőrben folyó

heves vitához, érdeklődtek a tettes felől, egyszóval az egész utca tisztelettel vette körül.

Mire a Lépesmézhez értek, Cicamica önbizalma olyannyira

visszatért, hogy bekormányozta Böbét a cukrászdába:

— Majd bentről nézzük a cukor tyúkokat!

Böbének nem sok biztatás kellett.

— Gesztenyepürét eszünk? — kérdezte boldogan.

— Ó, dehogy! — súgta oda neki Cicamica. — Annyi pénzem már

nincs, hiszen tudod, hogy mind elment a kolbászkerítésre. Cukros tejet

iszunk, az olcsó is, tápláló is.

Böbe arcáról lehervadt a mosoly. Cicamica azonban nem vette ezt észre, jobbra-balra biccentett,

fogadta a köszönéseket. Tubi galamb azonnal odaröppent hozzájuk, a vendégek feje fölött.

— Csak cukros tejet kérünk — szólt Cicamica —, az nem hizlal úgy, mint a gesztenyepüré.

Böbe csodálkozva nézett rá. Lám, ez a Cicamica, úgy látszik, csak tréfált az előbb, amikor azt

mondta, hogy nincs pénze...

— Cicamica, engem nem hizlal a gesztenyepüré — mondta mohón, és nem értette, miért vet rá

Cicamica vasvillatekintetet. Miután azonban Tubi galamb elröppent a rendeléssel, megértette, mert

Cicamica világosan meg is mondta neki:


38

— Böbém, máskor ne kotyogj bele olyasmibe,

amihez nem értesz. Nincs pénzem gesztenyepürére,

azért mondtam, hogy hizlal, mert nem kell ezt

mindenkinek tudnia!

Böbe rosszkedvűen sodorgatta az asztalterítő

csücskét. Rosszkedve csak nőtt, mikor a szomszéd

asztalnál Csilla baba dús, szőke kontyát pillantotta

meg. Cicamica is észrevette, és roppant izgatottá

vált:

— Ugye, ez az a hajas-baba, akinek a házát együtt láttuk? Micsoda haj! Micsoda ruha! Valódi

kínai bársony! Olyan tüze van, mint a smaragdnak!

Böbe megvető pillantást vetett a szóban forgó bársonyruhára.

— Minden csöpp víz meglátszik rajta — mondta ellenségesen. — A pelyhek is hozzátapadnak.

Meg kitükrösödik.

Hiába ismertette részletesen a bársonyruhák minden rossz tulajdonságát, Cicamica csodálata

nem csökkent, sőt! Le sem tudta venni szemét a szép babáról. Igaz, hogy az is folyton Cicamica

kalapjára sandított.

— Szeretnék megismerkedni vele! — hajolt oda Cicamica Böbéhez. — Legalább láthatnám azt a

porcelán házat belülről is.

Az alkalom a megismerkedésre szokatlan módon és teljesen

váratlanul kínálkozott fel. Böbe, aki Cicamica figyelmeztetése ellenére

azért is hintázott a széken, egyszer csak székestül hanyatt esett, és

bevágta a fejét a padlóba. Az esést falrengető bömbölés követte.

Mindenki felugrott. Csilla baba azonnal előkapott egy finom batiszt

zsebkendőt, ugyanolyan hímzett virágokkal, mint amilyenek porcelán

háza falát díszítették, és odanyújtotta Cicamicának, hogy azzal borogassák be Böbe fejét.

— Ó, köszönöm, nálam is van tiszta zsebkendő! — vett elő Cicamica egy különlegesen szép,

egérmintás zsebkendőt — de igazán kedves tőled, hogy segíteni akarsz!

— Hát úgy ordít! — mondta Csilla baba nyafogós, éneklő hangon. — Nagyon megüthette a

rongyfejét.

— Gyönyörű ez a kínai bársony! — hajolt oda hozzá Cicamica. — Drága volt?

— Drága. De a te kalapod sem lehetett olcsó.

— Ezt hordom legszívesebben, mert könnyű, mint a pehely, nem nyomja le a fülemet.

Míg így társalogtak, Tubi galamb egy nagy kanál tejszínhabot töltött Böbe kerekre tátott szájába.

A bömbölés megszűnt. A csevegés viszont egyre bensőségesebben folytatódott.

— Nagyon bájos az a porcelán ház, amelyben laksz — fuvolázta Cicamica, miután újból

elhelyezkedtek az asztalnál. — Nem mondom, törékeny, de hát semmi sem tarthat örökké. Az én

kolbászkerítésemet például, amelynek árából fél tucat porcelán házat vehettem volna magamnak,

már az első éjszaka lerágták. Tövig!

— Igen, hallottam. És kire gyanakszol?

— Ki másra, mint a szomszédomra, arra a bolhás kutyára!

— Morzsára? Ó, hát az csakugyan olyan vad kutya! Ide-oda futkos az utcán, mint a bolond,

sokszor majdnem fellök. Hiába mondom neki, hogy kerüljön ki, mert törékeny vagyok.

Cicamica növekvő rokonszenvvel nézett a hajas baba égszínkék szemébe:

— Egy ilyen finom babának, mint te, nem szabadna az utcán járni. Eleshetsz, megsérülhetsz,

mindenféle baj érhet.


39

— Ó, nem is szeretek az utcán járni! Olyan piszkos, olyan poros, falevelek hullanak a hajamba, a

múltkor meg, képzeld, ökörnyál tapadt a ruhámra, alig bírtam megszabadulni tőle!

— Borzasztó lehetett! — sopánkodott Cicamica. — Én is jártam már így, mikor a kolbászcsíkos

kiskosztümömben mentem sétálni...

Böbe ránézett Cicamicára, azután ránézett Csilla babára, azután lecsúszott a székről, és az ajtó

felé indult. Cicamica meglepődve szólt utána:

— Böbe, várj, mi is megyünk!

Mielőtt az utcára léptek volna, Cicamica gondosan letörölte Böbe szája széléről a tejszínhabot,

feje búbján megigazgatta a gyűrött szalagot, közben pedig a fülébe súgta:

— Hazakísérjük Csilla babát! Viselkedj rendesen, és ne vágj mogorva képeket.

A felhívásnak Böbe úgy tett eleget, hogy csak akkor vágott mogorva képeket, ha útközben

Cicamica és Csilla baba háta mögé került. Dühös volt Cicamicára, amiért olyan lassan tipeg a

merev lábú baba oldalán. Mintha nem is ugyanaz a Cicamica volna, aki helyből fel tud ugrani a

köcsögház erkélyére!

És a tipegés még hagyján! De az a társalgás megint:

— Jó neked. Csilla baba, hogy nincs a szomszédságodban kutya! Képzeld, tegnap reggel egy

bolhát pillantottam meg a rózsalevéllel töltött párnácskámon!

— Egerentyűék sem kellemes szomszédok — mesélte Csilla baba. —Minden héten szétlocsolok

a lakásomban egy nagy üveg levendulakölnit, hogy a felőlük áradó sajtszagot ellensúlyozzam.

Kip-kop, kipi-kop... csattogott Csilla baba cipősarka a járdán.

A kirakatok előtt Csilla baba lassított, hogy szemügyre vehesse a kirakatüveg tükrében szép

aranyhaját, zöld bársonyruháját.

Böbe hol előttük, hol mögöttük ugrándozott, és sötét bosszúterveket forralt rongyfejében:

— Vasárnap kimegyek Leontinnal a legelőre, szedek egy csomó bogáncsot, és mindet

belehajítom Csilla baba hajába!

Végre-valahára megérkeztek a porcelán házhoz. Hófehér táskájából Csilla baba elővett egy

ezüstkulcsot, és kinyitotta vele a rácskerítés porcelán ajtaját. Azután végigkopogtak a porcelán

járdán a házig. A bejárati ajtót aranykulccsal nyitotta ki Csilla baba. Miután a nehéz bársony

ajtófüggönyt széthúzta, és villanyt gyújtott, vendégeinek valósággal elkáprázott a szeme. Nemcsak

a padló volt ugyanis tükörből, hanem a falak is, mind! Ahogy beléptek, megszámlálhatatlan

Cicamica és megszámlálhatatlan Böbe nézett körül a szobában.

— Milyen elragadó! — kiáltott Cicamica lelkesülten.

Még soha sehol nem látta magát ennyi oldalról egyszerre.

Böbe lépni sem mert a síkos padlón. Megállt a szoba közepén kis fakó ruhájában, amelynek

foltjai megsokszorozódva néztek vissza rá a tükrökből, mintha azt kérdeznék: „Mit keres egy

rongybaba ilyen fényes helyen?"

Puha macskatalpán Cicamica bátran körülsétált a lakásban, és mindent szemügyre vett: a zenélő

órát, a szebbnél szebb vázákat, a virágmintás selyemszőnyegeket és a sok apró csecsebecsét

mindenütt, a színes üvegpillangókat, üvegvirágokat, üvegbuborékokat.

— Mit lehet itt csinálni? — kérdezte Böbe morcosán. — A padló csúszik, és minden olyan

törékeny, hogy hozzá sem mernék nyúlni. Mit lehet itt egész nap csinálni?

— Üldögélni — válaszolt Csilla baba a szokott, nyafogó hangján. — Rendkívül zavartalanul

lehet itt üldögélni.

Böbe Cicamicához fordult:

— Menjünk haza!

— Várj még, szívem, előbb meghallgatjuk Csilla baba zongorajátékát.


40

Csilla baba máris odaült az aranyozott lábú fehér zongorához, és játszani kezdett rajta. Böbe nem

értett a zenéhez, az egy helyben való üldögéléstől el is álmosodott, ezért aztán nemsokára már csak

úgy hallotta, mintha valaki üvegkalapáccsal üvegládikát kalapálna. Cicamica bezzeg elragadtatottan

tapsolt:

— Nagyszerű volt, micsoda mesteri játék!

— Zongoraórákat adok — magyarázta Csilla baba. — Tyúkanyó csirkéit is én tanítom

zongorázni.

Cicamica szemmel láthatólag restellte, hogy semmiféle hangszeren sem tud játszani. Ezért a

magnetofonjával kezdett hencegni:

— Gyönyörű hangja van, olyan zenét hallgatok rajta, amilyet akarok. Tegnap vettem fel egy

bűbájos egérkórust.

Hazafelé menet Böbe közölte Cicamicával, hogy az életben nem látogatja meg még egyszer

Csilla babát. Cicamica kacagott:

— Kis csacsi, mindenütt csak játszani akarsz! Én bizony szeretek óraszámra üldögélni, és semmit

sem csinálni!

Ettől a naptól kezdve Cicamica sülve-főve együtt volt Csilla babával. Hol az látogatta meg őt, hol

Cicamica állított be a porcelán házba. Óraszámra csak fecsegtek és nevetgéltek, szidták Morzsát,

megbeszélték a legújabb baba- és macskadivatot, felpróbálgatták egymás ruháit és kalapjait. Böbe

ilyenkor egyedül játszott a gesztenyeállatokkal, a labdákkal, a habgumi egerekkel. Hamar rájött

azonban, hogyha egyedül akar játszani, ezt otthon is megtalálhatja, és akkor legalább nem kell

Csilla baba nyafogó hangját hallgatnia.

Liba Leontinnak hamarosan feltűnt, hogy Böbe egész nap ott kuksol az íróasztal alatt.

— Mi az — kérdezte —, már nem jársz a barátnődhöz?

— Csilla baba van nála.

— Na és? Attól még te is elférsz ott.

— Nem szeretem Csilla babát.

— Nem? Pedig olyan szép baba. És gyönyörűen zongorázik. A lakása pedig egyenesen álomba

illő.

— Nála is csak ülni lehet.

Liba Leontin megsértődött:

— Ostoba liba vagyok, hogy egyáltalán szóba állok veled! Neked csak malacokkal kellene

barátkoznod! Meg Kacsa Karolával!

Liba Leontin ezt megvető hangsúllyal mondta, Böbe azonban nem tudott hangsúly és hangsúly

között különbséget tenni. Mikor legközelebb, egy borongós, esős napon az utcán csatangolva

meglátta Kacsa Karolát a tócsában úszkálni, örömmel szaladt oda hozzá:

— Kacsa Karola, Kacsa Karola, elmehetek hozzád játszani?

— Miért ne? — hápogott Kacsa Karola nyájasan. — Úgyis elegem van már a vízből, gyere,

hazamegyünk tökmagot pirítani.

Tökmagot pirítani! Hát van-e a világon olyan porcelán ház, annyi fényes tükör és üvegpillangó,

amit egy napon lehetne említeni a frissen pirított tökmaggal? Mikor Böbe ott ült a jó meleg

konyhában, tökmaghéjat köpködve, teljesen el is feledkezett Csilla babáról.

Kacsa Karola bekapcsolta a rádiót, jó hápogós tánczenét keresett rajta, azután forró vizet öntött

egy mosdótálba, és kényelmesen nekiült lábat áztatni.

— No, ha most Leontin látna bennünket! — mondta nevetve.— Ő csak zárt ajtók mögött mer

pancsolni, mintha nem tudná mindenki, hogy mi, libák, kacsák, kedveljük a vizet!


41

— Ó, Leontin sokszor olyan, mintha nem is liba volna, hanem valamilyen más madár! —

legyintett Böbe. — Mindig hattyúmintás meg fecskemintás térítőket horgol, és a telefonba nem is

gágog, hanem csipog! És ő az egyetlen nálunk a szerkesztőségben, aki nem szidja Sompolyogit.

Kacsa Karola elmerengett:

— Régen gyanítom, hogy Leontinunk a szíve mélyén csodálja a rókát a lenyűgöző modoráért.

— Akárcsak Cicamica! — tört ki Böbéből az elkeseredés. — Hiába mondom neki, hogy

Sompolyogi ette meg a kerítését, nem hiszi el, mert Sompolyogi, valahányszor találkoznak, soha el

nem mulasztja megjegyezni, hogy Cicamica bundája fehérebb a hónál!

— Majd Cicamica is rájön egyszer, hogy nem az ugatós szomszédtól kell őrizkedni, hanem a

hízelkedőtől. Egyébként nem tudod, szereti Cicamica a sült tököt?

— Szereti, de még mennyire hogy szereti!

— No, akkor mondd meg neki, hogy bármelyik este átjöhet hozzám, mindig van a sütőben egy

kis édes sült tök.

Ez olyan fontos üzenet volt, amit még aznap este tovább kellett adni. Elköszönvén Kacsa

Karolától, Böbe a köcsögház felé vette útját.

— Jót fogunk majd játszani Cicamicával Kacsa Karolánál — színezte ki magának útközben a

jövőt. — Ott a sok tökmag, a kukoricacsutkák! Megkérem Cicamicát, csináljon nekem a csutkákból

ökröt!

Ezen az estén nemcsak Csilla baba vendégeskedett Cicamicánál, hanem Böbe nagy bosszúságára

Sompolyogi-Mosolyogi is. Éppen asztalnál ültek, mikor Böbe betoppant.

— Nini, Böbe baba! — tárta szét Cicamica a karját. — Azt hittem, már elfelejtetted, hol lakom,

oly régen nem jártál nálam!

— Kacsa Karola üzeni, hogy bármelyik este átmehetsz hozzá sült tököt enni — hadarta Böbe

lelkendezve.— Olyan jó meleg van nála, majd meglátod!

Csilla baba felhúzta a szemöldökét, és Cicamicához fordult:

— Nem is tudtam, hogy azzal a piszkos kacsával barátkozol! Mindig sáros a tolla.

— Dehogy barátkozom! — tiltakozott Cicamica. — Nem is értem, miért üzen nekem ilyeneket!

— Mert olyan szíves és barátságos — mondta Böbe. — Tőlem hallotta, hogy szereted a sült

tököt, és mindjárt szólt, hogy bármelyik este...

— Igazán kitűntető meghívás — vigyorgott Sompolyogi, és maga elé húzta a finom falatokkal

megrakott tálat. — Sülttök-lakoma Kacsa Karolánál. Hahaha!

Cicamica szeme zöld villámokat szórt.

— Mondd meg annak az ostoba kacsának — fordult Böbéhez —, hogy ne üzengessen nekem,

nem vagyunk olyan jóban!

Böbe lehajtotta a fejét, és az ajtó felé indult. Nem hallotta, hogy a

nevén szólítják, hogy kiabálnak utána, hogy marasztalják, csak ment,

maga sem tudta hová. Az utcán köd volt, a lámpák fénye alig-alig tört

át rajta.

Félórai bolyongás után a parkban találta magát. Egy lélek sem járt

itt ezen a ködös estén. Böbe leült a szobor lépcsőjére, és mert nagyon

nehéznek érezte a szívét, elpanaszolta a márványfiúnak, hogyan járt:

— Nem is igaz, hogy nem barátkozik Kacsa Karolával! A múltkor

is Kacsa Karola vett neki mozijegyet! Csak most szégyellte Csilla

baba meg a hegyes orrú róka előtt! És a róka az aranyszélű tányérból

evett, amiből sosem enged Cicamica enni, mert azt mondja, hogy


42

összetöröm!

Egy kis sírdogálás, orrfúvás után szomorúan folytatta tovább:

— Pedig olyan jól játszhattunk volna Kacsa Karolánál. Tökhéjból csónakot készítettünk volna.

Kacsa Karolánál szabad a teknőben hajókázni. És Karola annyi mókás esetet tud Liba Leontinról,

hogy hogyan számolgatja a kukoricaszemeit, és hogyan dugdossa a tömérdek tollpárnáját, míg csak

bele nem mennek mindbe a molyok... Cicamica gurulhatott volna a nevetéstől. De hát lenézi

szegény Kacsa Karolát, mert néha sáros a tolla.

Böbe hirtelen elhallgatott, és lenézett a cipőjére. Bizony az olyan sáros volt, hogy a színe sem

látszott. Böbe papírdarabkát halászott elő a zsebéből, és megpróbálta cipőjéről letörölni a sarat.

Szempillantás alatt a keze is csupa sár lett.

Félve sandított fel Böbe a márványfiúra. Az most is, a szeles, lucskos őszi időben olyan tiszta,

olyan hófehér volt, mintha Liba Leontin mosdatta volna meg. Böbe nézte, nézte, és egyszer csak

különös gondolata támadt. Az jutott eszébe, hogy a zsebpénzén egyszer nápolyi, cukor vagy egeres

türelemjáték helyett szappant vehetne magának. Mindenkinek van a szerkesztőségben saját

szappana, még az öreg fülesbagolynak is, csak neki nincs. Őt mindig a Leontin szappanával

mosdatják.

Nekividámodva indult hazafelé. A park kijáratánál Morzsába ütközött.

— Morzsa, Morzsa! — újságolta neki boldogan — ha lesz pénzem, veszek szappant!

Együtt szaladtak az illatszerbolt fényesen kivilágított kirakatához, ahol csinos kupacokban

kellették magukat a fehér, sárga, rózsaszínű, orgonalila és borsózöld szappanok, nem szólva a kacsa

és baba alakú különleges szappancsodákról. Éppen azon tanakodtak, milyen színű szappanból lehet

szebb szappanbuborékot fújni, mikor Böbe észrevette, hogy valahol elvesztette a zsebkendőjét.

Szája azonnal sírásra görbült:

— A zsebkendőm csücskébe van belekötve a gyönyörű színes üveggolyóm, amit Döfitől kaptam!

— Így már érthető — mondta Morzsa. — Éppen kezdtem csodálkozni, mióta siratsz te meg egy

elveszett zsebkendőt.

— A szép üveggolyóm! — zokogott Böbe. — Három bélyeget adtam érte: egy csigásat, egy

gombásat és egy olyat, amin vitorlás hajó volt!

Morzsa vigasztalta:

— Ne sírj, Böbike! Egész éjszaka keresni fogom, addig szimatolok, amíg meg nem találom. Ha

megengeded, megszagolom a zsebedet.

Böbe zsebének gitt- és citromszaga volt. Morzsa kijelentette, hogy hacsak az eső el nem mos

minden nyomot, meg fogja találni a zsebkendőt.

Böbe megnyugodva ment haza. Bízott Morzsa szimatjában és szívességében. Reggel, mikor

felébredt, egyáltalán nem csodálkozott, hogy egy kis papírba göngyölve ott találta a küszöbön a

zsebkendőt a csücskébe kötözött üveggolyóval.

— Ha volna aranyszélű tányérom, mint Cicamicának — gondolta —, én bizony Morzsát etetném

róla, nem Sompolyogit!

És boldogan játszott az üveggolyóval, amíg el nem küldték újságot kézbesíteni.


43

VI. FEJEZET

Csizma a kéményen

A szerkesztőség rongyos karosszékeit erős, tüskeálló műanyag huzattal borították be.

— És ez legalább mosható is! — gágogta Liba Leontin. — Egy törlés a nedves szivaccsal, és

Böbe keze nyoma máris eltűnik.

Sün Sámuel kedvtelve jártatta körül szemét a megújhodott szerkesztőségen:

— Ez a kolbászvita alaposan megnövelte olvasóink táborát.

— Persze, a vita már rég abbamaradt volna — hízelgett főnökének Liba Leontin —, ha a

főszerkesztő úr nem írogatja azokat a Morzsát vádoló leveleket hol az Ifjú Ragadozók Klubja, hol a

Belvárosi Ezüstrókák Szövetsége és egyéb nem létező intézmények nevében.

— Nos, igen, igen! — bólintott Sün Sámuel, — Az a néhány kutyaellenes levél, amit Kandúr

Károlytól, Sompolyogitól és az Üregi Nyulak Egyesületétől kaptunk, aligha tartotta volna ébren a

vitát. Akkor pedig megint csak az őszi ködről, az ökörnyálról és a beázott odúkról írhattunk volna,

ami olvasóinknak már a könyökén jön ki.

Liba Leontin végigsétált az új, mohazöld szőnyegen, amely kiemelte tollazatának fehérségét.

— Tulajdonképpen szerencse, hogy Cicrmica a Futrinka utcába költözött — mondta

elgondolkozva. — Azóta mindig van miről írnunk, azóta fogy a lap olyan jól.

— Igaza van, Leontin! — kiáltott Sün Sámuel. — írja fel, kérem, rendelnünk kell egy szép,

ízléses, nem túl drága, nem túl olcsó karácsonyi csomagot Télapónál, Cicamica számára. Ennyivel

igazán tartozik neki a Csőr szerkesztősége!

Böbe kibukkant az íróasztal alól:

— Hogyan lehet Télapónál csomagot rendelni?

— Majd meglátod, ha itt lesz az ideje. Még várni kell.

— Meddig?

— Amíg le nem hull az első hó.

Böbe ettől kezdve csak a havat várta. Semmihez sem volt türelme, folyton kiszaladgált az utcára,

és kémlelte az eget, gyülekeznek-e már rajta hófelhők. Közben mindig arról beszélt, hogy milyen jó

volna egy szánkó. Az öreg fülesbagoly ácsolt is neki egyet, hulladék deszkából. Kuvik Kelemen

csengőt szerelt rá. Böbe szánkótulajdonos lett. Most már a rádió időjárás jelentéseit is hallgatta,

mikorra jósolják a havat. Ha Télapótól nem érkezett volna postán egy szép képes árjegyzék, talán

bele is betegedett volna a türelmetlen várakozásba. Az árjegyzék azonban olyan érdekes volt, hogy

egész nap lehetett nézegetni. Fel volt sorolva benne mindenféle csomagfajta a „Mogyoró" típusú,

mogyoróhéjba rejtett pici ajándékcsomagtól egészen a „Karácsonyi Óriás" elnevezésű csomagig,

amelyikben játék istálló, játék vasút és nagy doboz építőkocka is volt.

— Cicamicának milyet rendelünk? — faggatta Böbe Liba

Leontint.

— „Lakoma" típusú csomagot.

Böbe hosszasan tanulmányozta a „Lakoma" típusú csomag

tartalmi leírását: egy rúd szalámi, egy füstölt sonka, hat doboz

olajos hal, egy trappista sajt, két tucat tojás és egy nagy üveg

tojáslikőr.


44

— Ez nem jó csomag — állapította meg Böbe. — Nincs benne játék.

— Mikor valakinek annyira nincs pénze, mint Cicamicának — magyarázta Liba Leontin —, csak

bosszantaná, ha játékot küldenénk neki, amit nem lehet megenni.

— Cicamica kamrája telis-teli van mindenféle csemegével — erősködött Böbe —, küldjünk neki

játékot, hiszen úgy szeret játszani!

Kuvik Kelemen nevetve vádolta meg Böbét, hogy saját malmára hajtja a vizet, amikor játékokat

akar küldetni Cicamicának: biztosan ő szeretne majd azokkal játszani.

Böbe tiltakozni akart, ám egyszer csak eszébe jutott, hogy Cicamica mostanában szinte sohasem

játszik, csak üldögél, és Csilla babával trécsel. Nem erősködött hát tovább, belenyugodott a

sonkába, meg a tojáslikőrbe. Annál is inkább, mert a rádió időjárás jelentése másnapra havat ígért.

Böbe gondosan letörölgette a szánkót, rákészítette sapkáját, kesztyűjét, és a doboza mellé állította,

hogy kéznél legyen.

Éjszaka hirtelen felébredt, maga sem tudta, mitől. Talán attól, hogy a szoba sokkal világosabb

volt, mint máskor. Odakint hullott a hó. Nagy fehér pelyhek, kavarogtak az utcai lámpa

fénykörében, ide-oda sodorta őket a szél.

Böbe villámgyorsan magára kapkodta a meleg holmit, és loholt ki az utcára, szánkóját maga után

húzva. A szánkó még nem csúszott, csak ugrált és zötyögött Böbe nyomában a lassan fehéredő

földön. S bár még a tetők sem voltak fehérek, az éjszakai utcakép máris megváltozott. A

fényreklámok sokkal színesebbnek, sokkal derűsebbnek, vidámabbnak látszottak a hóhullásban. A

piros lábú gólya a Fészek mozi tetején mintha éppen fel akart volna röppenni! A Lépesméz

cukrászda homlokzatán felcsillanó fény-méhek versenyt rajzottak a hópelyhekkel, az önkiszolgáló

bolt cégére pedig, a szőlőfürtökkel, aknákkal, szörpös üvegekkel teli kosár élénkpiros, zöld, sárga,

lila, kék színeivel az egész környéket beragyogta.

Böbe jól ismert minden fényreklámot a Futrinka utcában. Éppen ezért nagyon meglepődött,

mikor egy távoli kéményen piros csizmát látott felvillanni, szabályos időközökben.

— Talán káprázik a szemem — gondolta először. Nézte, nézte a sötét égre piros fényvonallal

rajzolódó csizmát, és hamarosan belátta, hogy az nem káprázat, hanem ugyanolyan fényreklám,

mint a többi.

— Megnézem közelről! — határozta el, és nyomban el is indult.

Jókora utat megtett már, szöcske módra ugrándozó kis szánkójával, mikor eszébe jutott, hogy a

szerkesztőség ajtaja nyitva maradt. Tűnődött, hogy visszaforduljon-e, minthogy azonban a piros

csizma nagyon vonzotta, úgy döntött, hogy egy kis szellőzés nem fog a szobának megártani.

A hóhullás egyre sűrűbb lett. Mire a Szerencsemalac utca sarkára ért, a szánkó nem zötyögött

már, hanem szép simán, nesztelenül csúszott a havon.

— Jó volna, ha valaki húzna! — gondolta Böbe vágyakozva. Nagy örömére Morzsát pillantotta

meg, aki havat söpört a házikója előtt.

— Hová, hová ilyen késő éjszaka? — kérdezte Morzsa csodálkozva.

Böbe válasz helyett rimánkodni kezdett:

— Húzzál, Morzsi, húzzál!

Morzsa engedelmesen nyakába vette a szánkó zsinórját, és nekiiramodott. Böbe ujjongott:

— Jaj, de jó gyorsan megyünk, még gyorsabban húzzál, még gyorsabban!

Morzsa vágtatott, a szánkó repült, a csengő csilingelt, és egy kanyarban Böbe nagy ívben

lepottyant a hóba.

— Most már nem is akarom, hogy húzzál — mondta szipogva, miután feltápászkodott. Morzsa

vigasztalni akarta, ám gyanús zörejeket hallott a Csokoládégyár Futrinka utcai telepe felől.


45

— Patkányok! — kiáltotta, és vad csaholással elrohant. Böbe leporolta magáról a havat, azután

szánkóját húzva továbbindult. A fényreklám, a piros csizma már egészen közelről ragyogott. És

Böbe egyszer csak egy különös házhoz ért, amit a hóhullás akkor rajzolt ki a semmiből.

Böbe szeme tágra nyílt. A piros csizma ott fénylett

ennek a máskor láthatatlan, csak a ráhullott hótól

láthatóvá váló háznak a tetején.

— Hiszen ez Télapó háza! — eszmélt rá Böbe. — Az

ő reklámja a piros csizma a kéményen! Most már meg

lehet rendelni a karácsonyi csomagot Cicamicának!

Boldogan fordult hazafelé, rá-rátérdelt a szánkóra,

úgy lökte magát előre. A köcsögházhoz érve kuncogva

nézett fel a sötét ablakokra: — Cicamica, te nem is

tudod, milyen meglepetés vár rád! Csilla baba sem

tudja, és a szomszédod sem tudja, csak én tudom!

A szerkesztőség előtt Böbe megpróbált hóembert gyúrni, de ahhoz még túlontúl porló volt a hó.

— No, lefekszem! — szánta végre el magát, mert már nagyon álmos volt a szokatlan éjszakai

sétától. Amint azonban a szobába lépett, kiröppent szeméből az álom. A nyitva felejtett ajtón át a

szél annyi havat fújt be a szobába, hogy még Böbe kartondoboza is színültig megtelt hóval. Ki

kellett húzni az udvarra és kiborítani belőle a havat. Persze mindenféle rongyocskák, színes

fonalvégek, ceruzacsonkok és karácsonyi üdvözlőlapok is potyogtak ki belőle.

Böbének azután elő kellett vennie a seprűt, és kiseperni a havat a szobából. Közben a

seprűnyéllel lelökte a tintatartót az öreg fülesbagoly asztaláról. A tintafoltot is fel kellett mosnia.

Nem csoda, hogy mikor végre-valahára bemászhatott a dobozába, úgy elaludt, akár a bunda.

Délre járt az idő, mire fölébredt.

— Jó reggelt! — gágogta Liba Leontin, mikor a dobozban megmozdult a bagolytoll takaró. —

Mi történt veled, hogy elaludtad a reggelit, sőt még a tízórait is?

— Láttam Télapó házát az éjszaka! — dicsekedett Böbe.

— Nagyszerű, akkor ebéd után viheted is a megrendelőlevelet. Sün Sámuel már aláírta.

Böbének igen nehezére esett megállni, hogy a megrendelőlevéllel a zsebében be ne kukkantson

Cicamicához. Olyan szépen elképzelte:

— Azt kérdezném tőle: „Tudod-e, mit viszek?" Ő azt felemé: „El sem tudom képzelni." És én

nem mondanám meg neki, hogy mit viszek, akárhogyan firtatná is.

Szerencsére Böbe ismerte annyira önmagát, hogy tudta: az első szóra elkotyogná a meglepetést.

Cicamicának nem is kellene olyan nagyon erősködnie. Ezért hát nem csöngetett be a köcsögházba.

Télapónál már sokan voltak, várni kellett az előszobában. Ott ült Tyúkanyó, aki huszonegy

egyforma ajándékcsomagot jött rendelni a csibéinek, ott volt Egerentyűné, és sóhajtozva emlegette,

hogy csak „Mogyoró" típusú csomagokra van pénze, ott volt Kecskéné, Röfi mama, Nyúlné

asszony, és egyáltalán: ott volt minden gyerekes mama a Futrinka utcából.

Böbe baba megjelenése általános derültséget keltett.

— Hát te kinek rendelsz karácsonyi csomagot? — kérdezte tőle Tyúkanyó. — Saját magadnak?

— Dehogyis! — rázta Böbe a fejét. — Cicamicának, a szerkesztőség nevében.

Egerentyűné Böbéhez hajolt:

— Milyen típusú csomagra szól a rendelés?

— „Lakoma" csomagra.

Röfi mama nagyot cuppantott:

— Jó karácsonya lesz Cicamicának!


46

Egerentyűné epésen jegyezte meg:

— A macskák mindig talpra esnek. Én, ugye, csak egy-egy mogyoróhéjnyi cukorkával tudom

gyermekeimet meglepni, ő viszont teli kosárral kap karácsonyra!

— Bolond, aki dolgozik! — sóhajtott Nyúlné asszony irigyen. — Lám, Cicamica egész nap csak

henyél, mégis vígan fog ünnepelni.

Böbe úgy ült a pad szélén, mint akit odaragasztottak. Nem mert fölnézni. Nem mert a lábával

kalimpálni, nem merte körmével kapirgálni a padot, nem mert a függönyzsinórral sem játszani,

pedig az éppen ott himbálódzott mellette.

Végre rákerült a sor. Kétszer is megbotlott a küszöbön, és olyan halkan motyogta el a köszönést,

hogy Liba Leontin sírva fakadt volna kétségbeesésében, ha hallotta volna, Télapó azonban

barátságosan mosolygott Böbére a nagy asztal mögül.

— No, kis rongybaba, hadd látom azt a rendelést.

— Kicsit meggyűrődött — mondta Böbe szégyenkezve.

— Annyi baj legyen. Aha, „Lakoma" típusú csomagra szól a rendelés, Cicamicának, a Futrinka

utca tizenhétbe. Ki az a Cicamica?

— A barátnőm — mondta Böbe, mély lélegzetet véve. — Szép, fehér cica. Nagyon játékos.

Télapó odahúzott egy nagy-nagy könyvet, és beírta

az adatokat. Amíg a toll percegett, Böbe egyik lábáról

a másikra állt. És egyszer csak — maga sem értette,

honnan szedett össze annyi bátorságot — megszólalt:

— Télapó, kérem ... a zsebpénzemből... nem

lehetne ahhoz a „Lakoma" típusú csomaghoz ... még

valamit...

— Mit?

— Hát... valami kis olcsó játékot..., amire a

zsebpénzem..., szóval, amit...

Télapó homlokára tolta a szemüvegét, és hosszan,

figyelmesen tanulmányozta az előtte álló megrendelőt.

Az mindig kisebb és kisebb lett. Mikor már csak egy gyűrött szalagocska kunkorodott az asztal

pereménél, Télapó megszólalt:

— Milyen játékra gondolsz?

Böbe csillogó gombszeme fölmerült az asztal alól:

— Mondjuk egy olyan gumibékára ... Amit levegővel lehet ugráltatni.

— Gumibéka — bólintott Télapó. — Rendben van.

Böbe egyszerre nagyon fesztelenül érezte magát. Előhalászott tollköpenye zsebéből néhány

morzsás, ragacsos forintot, és Télapó felé nyújtotta:

— Mennyibe kerül?

Télapó nevetett:

— Én nem pénzért adom az ajándékokat.

— Nem?

— Nem.

— Hát?

— Ilyen megrendelőlevelet kell nekem írni — lobogtatta Télapó Böbe felé a kissé gyűrött papírt.

— Hogy tudjam, kinek mit vigyek ajándékba.

— Aha — mondta Böbe, bár nem értette a dolgot. — És a gumibéka?

— Hát azt majd ráírjuk a „Lakoma" csomag megrendelőlapjára, így ni — és már írta is.


47

— Köszönöm szépen, aranyos Télapó — repesett Böbe. — Boldog ünnepeket kívánok!

— Köszönöm, és én is boldog ünnepeket kívánok neked — nyúlt Télapó Böbe kis maszatos keze

után, hogy megrázza. — Nagyon kellemes és boldog ünnepeket.

Böbe bizalommal nézett Télapó vidáman hunyorgó szürke szemébe. Annyira elmúlt minden

zavara és szorongása, hogy kifelé menet az ajtóból még visszaszólt:

— Itt olyan jó fenyőillat van! Vettem egy zöld szappant, fenyőillata van annak is, de nem ilyen

jó!

Miután Télapó szobalevegőjét így megdicsérte, hazament. Útközben Sompolyogit látta valami

ismeretlen menyéttel beszélgetni, meg is dobta hógolyóval, ám a lövedék szerencsétlen módon célt

tévesztett, és a nyugdíjas hintalovat találta el. Böbe hazamenekült, de a hintaló utána kocogott, és

beárulta Sün Sámuelnek:

— Micsoda dolog ez, hólabdával hajigálózni az utcán? Maholnap már elő sem merek jönni az

istállómból!

— Sompolyogit akartam megdobni! — védekezett Böbe.

— Az már más! — mondta megenyhülten az öreg hintaló. — Sompolyogit magam is szívesen

meghajigálnám, de nem hajlik a derekam, sajnos. Eladott nekem egy zsák zabot, s csak mikor már

fogyasztani kezdtem, döbbentem rá, hogy a zabnak naftalinszaga van. Kötelessége volna

visszavenni, de azt állítja, hogy a zab nálam szívta be ezt a szagot. Mikor soha naftalin a házamban

sem volt! A szénaillat tökéletesen elég molyok ellen!

Böbe azt hitte, megmenekül a szidástól. Miután azonban a nyugdíjas hintaló eltávozott, Sün

Sámuel előhívta Böbét az íróasztal alól, és szigorúan meghagyta neki, hogy máskor ne hólabdázzék

az utcán.

— Most az öreg hintalovat találtad el Sompolyogi helyett, de legközelebb egy kirakatot törsz be

nekem! Akkor pedig búcsút mondhatsz a karácsonyi meglepetésnek!

Karácsonyi meglepetés? Mi lehet az? Böbe oldalát majd kifúrta a kíváncsiság. Nyomban

kiszámolta, hányat kell még aludni.

— Jaj, de soká lesz még karácsony! — sóhajtozott. Kuvik Kelemen megvigasztalta:

— Ne félj, Böbike, most repül az idő. Én, a magam részéről például úgy érzem, hogy már nagyon

is nyakunkon a karácsony, amikor a Csőrnek ünnepi köntösben kell megjelennie.

Kuvik Kelemen igazat mondott. A Csőr ünnepi számával rengeteg volt a gond és a munka.

Böbének napjában harmincszor is a nyomdába kellett szaladnia, azonkívül hol a postára, hol a

könyvtárba küldözgették. A szerkesztőség forrt, mint a katlan. Liba Leontin horgolása a fiókban

porosodott, egész nap csengett a telefon, az öreg fülesbagoly nem ért rá szalonnát enni, Kuvik

Kelemen alaposan összefázott az erdei riportokon.

Sün Sámuel már ahhoz is fáradt volt, hogy az ajtókat csapkodja. A nagy hajszában Böbének nem

volt ideje a meglepetésen gondolkozni, esténként, mikor a dobozába került, szempillantás alatt el is

aludt.

A Futrinka utcai kirakatok megteltek naranccsal, fügével, édességgel, szebbnél szebb játékokkal,

minden házban karácsonyfát díszítettek, ünnepi asztalt terítettek. A Csőr szerkesztőségében

azonban csak Böbe szappana árasztott némi fenyőillatot. A Csőr ünnepi számát díszítették,

szépítgették, javítgatták valamennyien, az volt az ő karácsonyfájuk, terített asztaluk, örömük,

büszkeségük. És amikor a dupla oldalszámú lapot végre, tömérdek izgalom, törlés, mérgelődés után

nyomdába adhatták, minden fáradtságukat azonnal elfelejtették. Böbe fürgén szedegette össze a

szanaszét heverő, összegyűrt kéziratlapokat, Liba Leontin pedig nekiállt villanyfőzőn kukoricát

pattogtatni.


48

— Ha elgondolom, milyen gyönyörű, színes címlappal jelenünk meg holnap, legszívesebben

szárnyra kapnék örömömben! — mondta elérzékenyülve. Böbe felkapta a fejét:

— Színes címlappal jelenünk meg?

— Hát nem tudod? Sün Sámuelnek az utolsó pillanatban sikerült elintéznie.

— Színes címlap! Színes címlap! — ujjongott Böbe. — Ez aztán a meglepetés!

A többiek összenevettek.

— Ez még semmi! — mondta Sün Sámuel titokzatosan, és előkotort fiókja mélyéről egy üveg

édes szamócalikőrt.

Böbe szeme tágra nyílt:

— Szamócalikőrt dugdostál a fiókodban? Micsoda meglepetés!

— Még ez is semmi! — kuncogott Sün Sámuel, és mindenkinek töltött egy-egy pohárkával. —

Az igazi meglepetés még csak most jön!

Böbét már a színes címlap is olyan boldoggá tette, hogy mikor Liba

Leontin váratlanul előhúzott a szárnya alól egy hófehér pehelysálat, szobai

sem tudott a nagy örömtől. A sál fehér volt, mint a frissen hullott hó,

könnyű, puha és meleg, Böbe alig mert hozzányúlni.

— Ez ..., ez az enyém?

— A tiéd bizony! — mondta Kuvik Kelemen. — És ez is a tiéd, Böbike!

Azzal egy felhúzható bársonycsirkét tett Böbe elé, a padlóra. Ha

felhúzták, a csirke körbe forgott és csipegetett. Böbe is körbe forgott,

magához szorítva a hófehér sálat. Az örömtől nem tudott megszólalni. Pedig még csak akkor került

sor az öreg fülesbagoly ajándékára: saját készítésű bélyegalbummal lepte meg Böbét, és az album

első lapján csupa állatképes bélyeg volt.

Sün Sámuel megvárta, amíg Böbe kissé magához tér a meglepetéstől, azután ő is átadta

ajándékát, a „Rózsaszínű tüskék" című lányregényt.

Böbe öröme leírhatatlan volt. Sírt is, nevetett is, sorra mindenkinek a nyakába ugrott,

összeborzolta Liba Leontin gondosan fésült tollak, és még Sün Sámuel orra hegyére is cuppantott

egy csokoládészagú puszit.

A legnagyobb ujjongás közepette egyszer csak megszólalt a telefon:

— Halló, itt Cicamica. Böbe babát keresem!

— Itt Böbe! — kiáltott a kagylóba Böbe olyan harsányan, hogy Cicamica a vonal túlsó végén

majdnem elejtette ijedtében a kagylót. — Boldog ünnepeket, Cicamica!

— Neked is, drága Böbém! — jött a dorombolás puhán, simogatón. Nem volna kedved nálam

tölteni a karácsonyestét? Olyan egyedül vagyok...

— Megyek, Cicamica, megyek! — lelkendezett Böbe. — Elviszem megmutatni, amit kaptam!

— Jó, szívem, gyere, nagyon várlak!

Böbe már le akarta tenni a kagylót, amikor nyugtalanító gondolata támadt:

— Csilla baba is ott lesz?

— Ó, Csilla babával összevesztem! Nem is tudod? Kiállhatatlan teremtés, folyton csak henceg,

másról nem is tud mesélni, mint a ruháiról, a szalagjairól, a csipkéiről, rólam meg fűnek-fának azt

mondta, hogy egész nap csak henyélek! Sompolyogi hívta fel erre a figyelmemet. No, én aztán

megmondtam Csilla babának a magamét a botlábáról!

— Sompolyogi..., Sompolyogi is ott lesz? — kérdezte Böbe riadtan.

— Ó, dehogy, mondtam, hogy csak kettesben leszünk! Sompolyogi egy ismerős menyéttel házról

házra jár, erdei rigmusokat énekelnek kolbászért, kalácsért, tudod, ez afféle régi, szép népszokás.


49

Böbe megnyugodva tette le a kagylót. Liba Leontin segített neki a holmit összecsomagolni, no

meg a hófehér sálat a nyakába kötni. Böbe már az ajtóban volt, amikor eszébe jutott, hogy

Cicamicának semmi ajándékot sem visz. Szerencsére egy fiókban összegyűjtötte azokat a szép,

díszes naptárakat, amelyeket különféle vállalatok, intézmények küldözgettek ajándékba a

szerkesztőségnek. Rövid válogatás után a Szentjánosbogárkák Szövetségének világító betűs díszes

naptárát csúsztatta be a szatyorba.

„Ennek a naptárnak a betűi éppolyan zöldes fényben világítanak, mint Cicamica szeme!" —

gondolta. Elköszönt a munkatársaktól, és nyakában a gyönyörű új sállal kilépett az ajtón.

Az utca kihalt volt, csendes, néptelen. Hiába tündököltek a kirakatok, nem volt, aki csodálja

őket. Pedig a Lépesméz cukrászda kirakatában például olyan kacsalábon forgó mézeskalács

váracska pompázott, hogy Böbe, bármennyire sietett is, kénytelen volt néhány percig ott elidőzni.

Annyira elmerült a váracska csodálatában, hogy összerezzent, mikor váratlanul Morzsa vakkantott a

háta mögött:

— Boldog ünnepeket, Böbike! Messziről azt hittem, hó hullott a nyakadba, most látom csak,

hogy sál.

— Leontintól kaptam! — dicsekedett Böbe. — Olyan aranyosak mind! Kukkants be te is a

szerkesztőségbe, biztosan megkínálnak szamócalikőrrel.

Morzsa bosszúsan legyintett:

— Nem érek most rá! Azt a csibész Sompolyogit kell szemmel tartanom.

— Cicamica mondta, hogy erdei rigmusokat énekel.

— Igen, közben meg kilesi, melyik kéményben füstölnek sonkát. Tavaly karácsonykor is jó

néhány padlást végigfosztogatott a cimborájával.

— Szegény Morzsi! — sajnálkozott Böbe. — És még ő akar téged láncra veretni.

Ebben a pillanatban a mellékutca sötétjében énekszó csendült:

Minden odú, minden fészek

Hirdesse a békességet,..

— Ez Sompolyogi! — komorult el Morzsa. — Ahogy a hangját hallom, mindjárt ugathatnékom

támad.

— Nem csodálom! — mondta Böbe megértőn. — Ha én kutya volnék, meg is harapnám. No,

megyek, Cicamica vár.

Elbúcsúzott Morzsától, és továbbment.

„Milyen jó volna, ha Sompolyogi háza összedűlne, és Sompolyogi elköltözne innen az utcából!

— gondolta őszinte vágyakozással. — Akkor Cicamicát könnyű volna Morzsával kibékíteni, mert

nem lenne, aki Morzsa ellen tüzeli. Milyen jól játszhatnánk mindig hármasban!"

Távolról még egyre hallatszott Sompolyogiék elnyújtott éneke:

Legyen jóban minden szomszéd,

Senki ne is civakodjék...

Böbe meggyorsította lépteit, hogy ne hallja. Szinte futva ment az utcán.

A köcsögház körül magasan állt a hó, csak egy keskeny kis taposott ösvény vezetett az ajtóhoz.

— Jé, Cicamica, hát te nem is söpröd a havat? — kérdezte Böbe az elébe siető cicát. Az

megrázkódott:

— Brrrr, olyan hideg van! Én ilyenkor csak a kályha mellett érzem jól magamat.


50

A cserépkályhából csakugyan kellemes meleg áradt. Cicamica mindjárt odahúzott egy párnát, és

Böbével együtt letelepedett.

— Ma nem gyújtunk villanyt — mutatott a vékony kis karácsonyfa-gyertyára, amely a televíziós

készülék tetején égett. — így sokkal hangulatosabb.

— Persze, villanynál jobban láthatnád a bélyegeimet — mondta Böbe, miután kirakosgatta a

holmikat a szatyorból. — Ne gyújtsunk mégis?

— Ó, nem, a világért sem! — tiltakozott Cicamica. — Látok én a sötétben is!

— Az ám, most jut eszembe, hogy amit neked hoztam ajándékba, azt úgyis sötétben kell nézni!

— kuncogott Böbe, és átnyújtotta Cicamicának a világító betűs naptárt. A naptár számai és betűi

zöldesen foszforeszkáltak a homályban.

— Ó, be szép, köszönöm szépen! — örvendezett Cicamica. — Most végre tudom, milyen nap

van. Az igazat megvallva, a karácsonyt is csak arról vettem észre, hogy a Lépesméz cukrászda

kirakatában megjelent egy kacsalábon forgó mézeskalács vár.

— Igen, azt én is láttam! — bólogatott Böbe. — De hát nem hallgatsz rádiót? Nem nézel

televíziót?

— Eh, mostanában mindig kutyáknak való műsort adnak: régi csontfaragásokról készült filmeket,

meg ilyesmit. Hát érdekel az engem? Mutasd inkább, mit kaptál karácsonyra?

Böbe boldogan rakosgatta ki a szőnyegre az albumot, a bársonycsirkét, a lányregényt. A sálat a

nyakába tekerte, hogy jobban mutasson.

— Ezt Leontin maga kötötte? — álmélkodott Cicamica. — Álomszép! Felpróbálhatom?

A sál Cicamicának is nagyon jól állt, különösen, amikor a fejére tette, és kijelentette, hogy ő

most hókirálynő, Böbe pedig hópehely, amely körülötte táncol.

— Énekelhetem, hogy „Hull a pelyhes fehér hó"? — kérdezte Böbe.

— Természetesen!

Hát ez nagyon jó játék volt. Cicamica fenséges léptekkel vonult végig a szobán, képzeletbeli

alattvalók felé biccentve, Böbe pedig a karácsonyi dalt harsogva esetlenkedett körülötte. Cicamica

szerint a hópelyhek időnként bukfenceznek is, és Böbe visongatva bukfencezett a szőnyegen.

Vitorlás hajót is lehetett a sállal játszani. Cicamica fogta az egyik végét, Böbe a másik végét, és

lobogtatták, mintha a szél dagasztaná. Cicamicának később az jutott eszébe, hogy fejére csavarta a

sálat turbánnak, mintha indiai macska volna.

— És én mi legyek? — kérdezte Böbe izgatottan.

— Terítsd magadra a csíkos fürdőköpenyemet, és tigris leszel!

Ez kellett Böbének! Hátán a csíkos fürdőköpennyel négykézláb mászkált a szobában, és nagyokat

ordított. Azt játszották, hogy a tigris el akarja

rabolni a bársony csirkét, de Cicamica

felmászik vele egy fára — vagyis a szekrény

tetejére —, és a dühödt tigris hiába ugrál a fa

alatt, nem kaparinthatja meg a csirkét.

Ez valami egészen kiváló játék volt,

csakhogy a nagy ugrálásban Böbe megéhezett.

Eszébe jutott egy másik nagyon kellemes játék,

amit azelőtt gyakran játszott Cicamicával.

— Főzőcskézzünk! — ajánlotta. — Olyan


51

éhes vagyok!

— Ó, Böbém! — sóhajtott Cicamica. — Nemigen van már mivel főzőcskézni. Elfogyott a

kockacukor, a mazsola, a dióbél, a csokoládé, a füge — minden elfogyott már. Sompolyogiéknak

sem tudom viszonozni a karácsonyi köszöntőt! Hiszen tudod, hogy a pénzem elment

kolbászkerítésre, boltba nem járhattam, azt kellett ennem, ami a kamrában van. Pedig a kockacukrot

nem is szeretem.

— Azért nézzük meg! — erősködött Böbe. — Hátha maradt valami!

Cicamica vette a gyertyát, és előrement a kamrába. Böbe követte.

Sajnos úgy volt, ahogy Cicamica mondta. A polcok üresen ásítoztak, a dobozokban csak néhány

morzsa volt, üresen álltak a nagy bödönök is mind. Egy kis liszten és zsíron kívül semmit sem

találtak. Böbe csalódott arcát látva Cicamica így szólt:

— Ne búsulj, Böbe, mégis fogunk főzőcskézni. Sütünk sós egereket!

Sós egereket? Böbe jobban kedvelte az olyan főzőcskét, amikor apróra tört kockacukrot

mazsolával, csokoládédarabkákkal, dióbéllel kevertek össze, és kis tányérkából kanállal megették.

Cicamica azonban elmagyarázta, hogy a lisztet össze fogják gyúrni a zsírral, kis sót tesznek hozzá,

azután kisodorják, és az egérformájú szaggatóval kiszaggatják.

— Minden egyes egérnek köménymagból lesz a szeme!

Ez már igen! Ez főzőcske a javából! Böbe sürgött-forgott, ajánlkozott, hogy majd ő gyúrja meg a

tésztát.

— Rendben van! — egyezett bele Cicamica. — Csak előbb mossál kezet!

Böbe nagyon hidegnek találta a vizet, ezért éppen csak az ujja hegyét

mártotta bele. Sebtében megtörölte, és szaladt a gyúródeszkához. Cicamica ezalatt piros, sárga

meg zöld papírból egérmintás papírláncokat vágott ki, hogy legyen mivel földíszíteni az asztalt. Az

asztal közepére odaállította a világító betűs naptárt, amelynek első lapján szép, kacskaringós betűk

villogtak:

Boldog ünnepeket!

— Az asztal már kész! — büszkélkedett Cicamica. — Hát a tészta?

— Az is kész! — jelentette Böbe, és fölemelt a gyúródeszkáról valami szürke tömeget.

— Jóságos vajasbödön! — sikoltott Cicamica. — Mitől olyan szürke ez a tészta? Biztosan nem

mostál rendesen kezet!

Böbe kétségbeesve nézte a szürke gombócot. Ki hitte volna, hogy a

zsíros tészta ennyire leszedi a kézről a maszatot?

Cicamica szeméből mogyorónyi könnyek hullottak.

— Ezt most eldobhatjuk! — zokogta. — Olyan, mint a föld. És

másikat már nem gyúrhatunk helyette, mert nincs egy szemernyi

lisztem, zsírom sem. Átkoplalhatom az ünnepeket!

Erre már Böbénél is eltörött a mécses. Együtt pityergett

Cicamicával, egészen addig, amíg eszébe nem jutott a „Lakoma"

típusú ajándék-csomag. Vajon mikor hozzák?

Az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt, és kinézett. Az utca

kihalt volt, lélek sem járt odakint.

Cicamica azt hitte, a madarakat nézi.

— Csak morzsáld nyugodtan a párkányra a tésztát! — mondta


52

hüppögve. — Most nem jönnek a cinkék, mert már sötét van, de reggel, amint világosodik, itt

teremnek és felcsipegetik.

Böbe bűntudatosan nyitotta ki az ablakot. Éppen végzett a tészta felmorzsálásával, mikor az

erkély felől csilingelést hallott. Felkapta a fejét:

— Cicamica, csengetnek!

— A füled cseng, Böbém! — mondta Cicamica, orrocskáját a párnába fúrva. Böbe azonban újra,

egész határozottan hallotta a csengőt. Odaszaladt az erkélyajtóhoz, feltépte, és nagyot kiáltott

örömében:

— Oda nézz, Cicamica!

Cicamica odanézett, és nem akart hinni a szemének. Fenyőgallyakkal, aranyszalagokkal,

tobozokkal díszített nagy kosár állt a havas erkélyen, és a kosárban — jóságos vajasbödön! —

mindenféle finom csemege!

— Sonka? Szalámi? — szimatolt Cicamica. — Nem álmodom?

— Nem, nem! — kiabált Böbe. — Gyere, vigyük be a szobába!

Összeölelkezve táncolták körül a kosarat.

— Most megint teli lesz a kamrám! — ujjongott Cicamica, és egyik dobozt a másik után

szedegette ki a kosárból. Egyszer csak kiejtette kezéből az éppen kiemelt sajtot, és felsikoltott:

— Huh! Egy béka!

— Az az én ajándékom! — mondta Böbe büszkén. — Ne félj tőle, csak gumiból van.

És megmutatta Cicamicának, hogy a békához labdában végződő hosszú, vékony gumicső is

tartozik.

— Ezt a labdát kell nyomkodni — magyarázta —, és akkor a gumicsövön át levegő áramuk a

békába, és felugrik a földről, így ni!

Szakértelemmel ugráltatta a békát körbe-körbe, és csodálkozott a sanda pillantásokon, mellyel

Cicamica a béka pályafutását kísérte.

— Olyan, mint egy igazi béka! — mondta Cicamica borzongva. — És bármennyire tisztelem is a

békákat, nem kívánom, hogy szép kis szobácskámban ugráljanak!

Böbe nem akart a fülének hinni. Ekkora szerencse érné? Ha ez igaz volna... Rövid lelkitusa után

sóváran megkérdezte:

— Nem tetszik neked a béka, Cicamica?

— Mit tagadjam! Nem tetszik.

— Akkor..., akkor ...

— A tiéd lehet — mondta Cicamica nagylelkűen. Böbe a nyakába borult:

— Köszönöm, édes, drága Cicamica, köszönöm! Majd a Leontin széke alatt fogom ugráltatni.

Micsoda gágogás lesz!

Később, amikor már jóízűen megvacsoráztak a „Lakoma" típusú csomagból, megint

odatelepedtek a kályha mellé a párnára, mert elálmosodtak egy kicsit. Cicamica a farkára kötözgette

a kosárról leszedett aranyszalagokat, Böbe meg sorba rakta kincseit: a gumibékát, a sálat, a

bársonycsirkét, a bélyegalbumot és a lányregényt, amelyben igen szép rajzok voltak egy

sündisznólányról és annak tüskés hódolójáról.

— Mennyi mindenem van! — örvendezett. — Ennek külön fiók kell.

Cicamica még nem is tudta, hogy Böbének saját íróasztala van. Ez nagy hatást tett rá.

— Jó neked, Böbe! — dorombolta elgondolkozva. — Sün Sámuelék szeretnek, és mindent

megtesznek, hogy jól erezd magadat.

Böbe nagyot ásított. Álmos volt már. Megdörgölte a szemét, és azt mondta:


53

— Nagyon jó nekem ott a szerkesztőségben. Minden borítékról levagdoshatom a bélyegeket, és

már a Csőrt sem kell olvasnom.

A gyertya leégett, kilobbant, már csak a naptár zöldes fénye világított. Cicamica dorombolt,

dorombolt, Böbe pedig, nyakában a hófehér sállal, magához szorítva a gumibékát, a bársonycsirkét,

az albumot és a lányregényt, mélyen aludt a párnán.


54

VII. FEJEZET

Csemegegyertya

Az ünnepek utáni napokban olyan hóvihar tombolt a Futrinka utca fölött, hogy Böbét nem

engedték ki a szobából.

— Még elnyelne egy hóbucka, aztán tavaszig kereshetnénk! — tréfálkozott vele Kuvik

Kelemen, akit Liba Leontin megkért, hogy szórakoztassa kissé a rongybabát. Szerencsére

Böbének a gumibéka olyan pompás mulatságot jelentett, hogy nem is kívánkozott ki a szabadba.

A békát oda lehetett csempészni Sün Sámuel íróasztalára, a papírok közé, és az íróasztal mellé

elbújva észrevétlenül lehetett irányítani. Sün Sámuel éppen hivatalos ügyben telefonált, mikor a

gumibéka először jelent meg az asztalán. Nem lehet mondani, hogy Sün Sámuel ijedős természetű

volna, mikor azonban a béka váratlanul feléje ugrott a naptár

mögül, székestül hanyatt esett ijedtében. Érdekes, hogy Liba

Leontin, akit mindenki félősnek és könnyen megijeszthetőnek

tartott, a gumibéka megpillantásakor nem sikoltott, nem

ijedezett, hanem ráborította a horgolását, úgy akarta a békát

foglyul ejteni.

Miután már mindenkinek volt szerencséje a békához, Böbe

a szerkesztőségbe látogató idegeneket akarta vele ijesztgetni, ezt azonban Sün Sámuel kifejezetten

megtiltotta.

— Nem mocsár ez, hogy békák ugráljanak a gyanútlan látogatókra!

— De hiszen ez nem igazi béka — védekezett Böbe. — Gumiból van.

Sün Sámuelt ez az érv sem hatotta meg. Böbe így akár el is temethette volna békáját a fiók

legmélyére, ha az öreg fülesbagoly meg nem könyörül rajta. Az öreg bagoly azonban mindig úgy

tett, mintha borzasztóan megijedt volna a békától.

— Jaj, mi ez? — huhogott rémületet miméivé, valahányszor

a gumibéka az útjába került. — Csak nem béka? Huh, de

félek!

Böbe ilyenkor majdnem elolvadt a gyönyörűségtől.

Egyik délelőtt csak ketten voltak a szerkesztőségben

Leontinnal.

Az öreg fülesbagoly kézbesíteni ment, és Böbének nem

volt kit ijesztgetni a békájával.

— Felhívom Cicamicát — határozta el. — Ma már nincs olyan hóvihar, átmehetnék hozzá.

Cicamica száma azonban nem felelt.

„Úgy látszik, alszik, és kihúzta a dugót — gondolta Böbe. — Kár, olyan jó volna nála játszani."

Az ablakhoz ment, hogy kapargassa kicsit a jégvirágokat. Egyszer csak a rókát pillantotta meg

az utcán, a hóbuckák között evickélni.

— Leontin, Leontin! — kiáltott izgatottan. — Sompolyogi-Mosolyogi idejön!

— Ugyan mit keresne nálunk? — csodálkozott Leontin. — Utoljára egy évvel ezelőtt járt itt,

amikor Sün Sámuelt valami bolhacirkusz szervezésébe akarta bevonni, de Sün Sámuel kidobta.

A róka azonban már be is nyitott.


55

— Csókolom a hófehér szárnyatollát, Leontinka! — kezdte olyan lágy hangon, mintha nem is

róka, hanem legalábbis vadgalamb lett volna. — Csak bámultam tegnap, ahogy ment az utcán:

tollainak vakító fehérsége mellett sárgásnak hatott a hó!

Leontin zavarban volt. Épp előző nap panaszkodott Böbének, hogy a fehér hóban tollai

sárgásnak látszanak.

— Mivel szolgálhatok, Sompolyogi? — kérdezte hűvösen.

— Egy szegény szomszédom ügyében járok — hajolt feléje a róka. — Ez a szegény

szomszédom rendkívül rossz anyagi helyzetben van, a szó szoros értelmében éhezik. Ha nem

segítünk rajta, elsorvad szegény.

Leontin szerette volna visszatartani a könnyeit, de nem sikerült. Mikor megszólalt, hangja már

nem volt sem fagyos, sem ellenséges, hanem mély

érzelmektől rezgő:

— Hogyan segíthetnénk szegényen?

— Ó, én már kidolgoztam egy tervet. Nem olyan

nagyszabású terv, mint az, melyet a Futrinka utcai házak

kacsalábasítására vonatkozólag dolgoztam ki, de ez is sok

fejtörésembe került. Úgy érzem azonban, megérte, hiszen

segíteni tudunk ezáltal valakin, aki e terv nélkül

menthetetlenül éhen halna.

Leontin szívét összeszorította a szánalom. Alig volt

annyi ereje, hogy megkérdezze:

— Mi a terv lényege?

— Az, hogy az én szegény szomszédom mindennap másutt ebédelne. Az utca lakói ezt, bátran

mondhatom, meg sem éreznék, hisz havonta egy ebéd még Egerentyűéket sem vágja földhöz,

szerencséden szomszédom viszont mindennap meleg ételhez jutna. Leontin zsebkendőbe temette a

csőrét.

— Látom — mondta a róka meghatottan —, hogy indítványom megértő kebelre lelt.

Felírhatom, mint első vendéglátót, holnapra?

Leontinnak a könnyek elvették a szavát, csak bólogatni tudott. A róka így is megértette, és

biztosította Leontint, hogy nemes viselkedése az. egész utca elismerését ki fogja vívni.

Az ajtó már rég becsukódott a hálálkodó róka mögött, amikor Böbének eszébe jutott:

— Ki lehet az a szegény szomszéd?

— Ejnye, látod, azt el is felejtettem megkérdezni! — bosszankodott Leontin. — Csakugyan, ki

lehet? Ha jól emlékszem, a róka háza mellett egy rozzant magtár áll. Talán oda költözött be valami

szegény ürge.

— Mit főzöl holnap, Leontin? — folytatta Böbe a kérdezősködést.

— Jaj, az ám, mit főzzek?

Leontin csak vasárnaponként szokott otthon főzni, egyébként a Csodafazék elnevezésű

étteremben ebédelt Sün Sámuelokkal együtt. A kérdéses napra szabadságot vett hát ki, hogy —

mint mondotta — illő tisztességgel láthassa el a szegény vendéget.

Böbe, fehér köténykéjében, ott kuktáskodott körülötte, és legalább nyolcszor szaladt át az

önkiszolgáló boltba, hol vaníliáért, hol sütőporért, vagy ami kellett. Leontin most az egyszer jó

hasznát vette Böbe mozgékonyságának.

— Sok édességet adjunk a szegény vendégnek — mondogatta Böbe. — Az elgyengült

öregeknek jót tesz a cukor, erőre kapnak tőle. Olvastam a Csőrben.


56

— Te is csak ilyeneket szedegetsz ki az újságból! — korholta Liba Leontin. — Bezzeg az én

rovatomat a helyes viselkedésről meg otthonunk tisztántartásáról, azt nem olvasod.

Szerencsére a tűzhelyen valami futni kezdett, és így Liba Leontin fölhagyott a

szemrehányásokkal. Különben is sok volt még a tennivaló: föl kellett mosni a konyhát, be kellett

fűteni a szobában, az asztalt is meg kellett teríteni.

— Jaj, nehogy rendetlenséget találjon! — aggodalmaskodott Leontin.

— Az ilyen, aki nap mint nap másnál eszik, hordja-viszi ám a pletykát, nem lehet eléggé

vigyázni!

— Csak már jönne! — nyűgösködött Böbe. — Olyan éhes vagyok!

Pontosan egy órakor megszólalt a csengő. Liba Leontin hamar ledobta magáról a kötényt,

megigazgatta habfehér tollait, és sietett ajtót

nyitni. Böbe természetesen a sarkában.

Az ajtó kinyílt, és egy fehér tünemény

suhant be rajta, fehérebb a hónál, sőt —

hihetetlen, de való! — fehérebb magánál Liba

Leontinnál is! Káprázatos fehér bunda, fehér

kucsma, fehér bajusz, fehér csizma.

— Cicamica! — kiáltotta Liba Leontin és

Böbe egyszerre. — Hát te vagy az?

— Miért, kit vártatok? — nézett körül

Cicamica csodálkozva. — Nem mondta

Sompolyogi, hogy nekem szervezi az

ebédeltetést?

— Csak annyit mondott, hogy egy éhező szomszédjának — motyogta zavartan Liba Leontin. —

Azt hittük, valami szegény ürge a magtárból...

— Ó, hát én nem vagyok nektek elég szegény? — kiáltott Cicamica. — Kikapcsolták a

telefonomat, a villanyomat, nincs semmi szórakozásom, sötétben ülök egész este, és ami a

legrosszabb, éhesen ülök a sötétben.

— Hát a „Lakoma" típusú csomag — tért magához Böbe a megdöbbenésből —, az már

elfogyott?

— Hol van az már! — legyintett Cicamica, miközben helyet keresett hófehér bundájának és

kucsmájának. — Azzal Sompolyogit segítettem ki, mikor díszebédet kellett adnia néhány külföldi

róka tiszteletére.

Böbe szemében elszörnyedés tükröződött:

— Odaadtad a rókának azt a sok finom falatot? Milyen bolond vagy te, Cicamica!

— Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen nagyon jól jártam! Sompolyogi hálából megszervezte nekem,

hogy mindennap másutt ebédelhetek.

— Tessék..., az asztalhoz tessék — sürgölődött Leontin.

Cicamica nem mondatta kétszer. Leült, és olyan jókedvűen kezdte kanalazni a

májgombóclevest, mintha nem is irgalomból hívták volna meg.

Böbének valahogyan elment az étvágya. Még a kiflifelfújtat is csak ímmel-ámmal

majszolgatta, pedig Leontin azt egyenesen az ő kedvéért rakta tele mazsolával.

— Mi az, Böbém, csak nem vagy beteg? — nézett rá Cicamica két falat között. — Egyél, hisz

olyan finom. Leontin igazán elsőrendűen főz!

— Ó be kár, hogy Kacsa Karola nincs itthon, és nem hallja ezt! — kiáltotta Leontin

elragadtatással. — Azt hiszi, csak ő tud főzni, mert hogy ő szakácsnő a Csodafazékban.


57

Ebéd után Cicamica játszani hívta Böbét. Az csak a fejét rázta:

— Nem megyek. Segítek Leontinnak eltörölgetni!

— Persze, ma sok az edény miattam! — restelkedett Cicamica, és elmenőben odasúgta

Böbének:

— Nem volt ám olyan híres ebéd ez, Leontin mindenből sajnálja a belevalót. De hát dicsérem,

ha már ingyen adta.

— Mit sugdosott a füledbe Cicamica? — kíváncsiskodott Leontin, mikor Böbe becsukta

Cicamica után az ajtót.

— Nem figyeltem oda — mondta Böbe morcosan. Leontin elhitte, mert már többször

észrevette, hogy Böbe nem mindig figyel arra, amit mondanak neki.

Másnap délben Böbe, akit egy levéllel a postára küldtek, megint találkozott Cicamicával.

Cicamica elégedetten nyalogatta a szája szélét.

— Ma Tyúkanyóéknál ebédeltem! — újságolta Böbének. — Madártejet adtak, nagyon finom

volt. Ettem volna többet is belőle, de annyi ott a csirke, hogy mindenkinek csak egy tányérral

jutott. Holnap Kecskééknél ebédelek, holnapután Nyúléknál. Remélem, mindenütt jól főznek.

Kecskéék és Nyúlék csakugyan igyekeztek kitenni magukért. Kecskéné tejfölös túrós csuszával

vendégelte meg Cicamicát, Nyúlné asszony pedig olyan finom káposztás rétest sütött a

tiszteletére, hogy az egész Futrinka utca égnek emelt orral szimatolt aznap a levegőbe. Cicamica

pukkadásig tömte magát, s nem győzte a rókát magasztalni, amiért ilyen ügyesen gondoskodott

róla.

— Napról napra finomabb ebédet kapok! — hencegett Sompolyogi-nak. — Mindenki túl akar

tenni a szomszédján.

Egy kivétel, sajnos, akadt az utcában, és ez a kivétel Kacsa Karola volt. Mikor a kövér kacsa

meghallotta az önkiszolgáló boltban, micsoda versengés folyik utcaszerte Cicamica vendéglátói

között, csak nevetett:

— Egy éhenkórász macska miatt én bizony nem fogom költségekbe verni magamat! Örüljön,

hogy ingyen kap enni!

Másnap Liba Leontin szárnyalva érkezett a szerkesztőségbe, és már messziről gágogta:

— Hogy ez a Kacsa Karola nem szégyelli magát! Tudjátok, mivel traktálta Cicamicát? Előző

napról maradt híg csalánlevessel!

Sün Sámuel szúrósan meredt kárörömtől repeső

gépírónőjére:

— Csodálkozom magán, Leontin — mondta —, bár

mindig tudtam, hogy éppen olyan liba, mint a többi. Azon

botránkozik meg, hogy Kacsa Karola csalánlevessel eteti

Cicamicát? Háborodjék fel inkább azon, hogy egy ilyen

erős, épkézláb macska mások nyakán él, kegyelem-

kenyéren!

— De hát... szegény ..., nincs pénze szegénynek!

— Mit szegény? Se nem béna, se nem sánta, miért nem

gondoskodik magáról?

— Megfogadta, hogy soha nem egerészik többé! — szólt

közbe Böbe az íróasztal alól. — Még amikor a köcsögházat nyerte, akkor fogadta meg!

— Hiszen nemcsak egerészés van a világon, hanem dolgozni is lehet — folytatta Sün Sámuel

rendületlenül. — Persze, élvezetesebb ebédelni járni másokhoz, mint korán kelni, és dolgozni

menni!


58

Liba Leontin sietve leült az írógép mellé, és úgy tett, mintha nyakig merülne a sürgős

levélírásba. Sün Sámuel azonban ott sétifikált mögötte, és tovább leckéztette:

— Tudom, Leontin, hogy maga lenézi kövér, totyakos rokonát, amiért szívesen úszkál utcai

tócsákban, és tolla nem az a kimondott fehér. Nem csodálkoznék azonban, ha Kacsa Karola nézné

le magát, amiért olyan fényes vendégséget csapott annak az ingyenélő macskának a tiszteletére.

Liba Leontin Böbére nézett. Ő fecsegett volna? Böbe azonban ártatlanul nézett vissza rá.

— Nem Böbétől tudom, amit tudok — szólt Sün Sámuel, elkapva ezt a pillantást. — Cicamica

maga meséli úton-útfélen, milyen finom csemegékkel traktálják minden házban, s hogyan akar

mindenki túltenni a szomszédján miatta!

Liba Leontin szeretett volna a föld alá süllyedni. Eddig azt hitte, főnöke nem tud arról, hogy őt

is beszervezte a róka. Sün Sámuel azonban, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, így

kiáltott fel:

— Leontin, Leontin! Sosem hittem volna, hogy egy róka ilyen ostobaságokra vehessen rá egy

derék ludat. Ugye, hányszor kértem, hogy olvassa el azt a tudományos könyvet a kártékony erdei

vadakról! De maga csak horgol éjjel-nappal. Egy szép napon majd arra fogja magát a róka

rábeszélni, hogy engedje leharapni a fejét!

Leontin felzokogott, Sün Sámuel pedig, miután mérgét kiadta, elégedetten döcögött be a főnöki

odúba.

Ezek után Böbe alig várta, hogy elmehessen Cicamicához, és tudomására hozza Sün Sámuel

véleményét. Segített az öreg fülesbagolynak leveleket osztályozni meg beírni, Liba Leontinnak

hozott a patikából fejfájás elleni port, visszavitte a könyvtárba a Kuvik Kelemen által

kikölcsönzött könyveket, azután szaladt a köcsögház felé.

Cicamicával a feleúton találkozott. Alig ismerte meg, mert Cicamica valami kopott,

színehagyott kendőbe burkolódzott.

— Te vagy az, Cicamica? — kiáltott rá az utca másik oldaláról.

Cicamica pisszegett:

— Kérlek, ne kiabálj! Nem akarom, hogy

észrevegyenek!

Már késő volt. Kakas Kázmér aki az autóbuszra

várakozva kapirgált a járdaszélen, fülsiketítő

kukorékolásba kezdett:

— Kikerikí, kikerikí, itt megy az a macska, aki

mindennap másoknál ebédel, kikerikí!

Cicamica bosszúsan húzta be Böbét egy kapu alá.

— Kiállhatatlan vén kakas! Naphosszat az utcán

csatangol, mindent kiles és kikukorékol.

Böbe érezte, hogy most kellene Cicamicának elmondania mindazt, amit Sün Sámueltől hallott,

nem tudta azonban, hol kezdjen hozzá. Míg ezen gondolkozott, Cicamica a kendőt húzogatta

magán:

— Olyan gondban voltam ma az öltözködéssel. Fogalmam sincs róla, mit ír elő a macskadivat

olyan esetekre, amikor egerekhez megyünk.

— Miért mégy te az egerekhez? — nézett rá Böbe kérdőn.

— Hát mi másért? Ebédelni. Ma Egerentyűék a sorosak.

Böbének elállt a lélegzete. Nagy sokára kérdezte csak meg:

— De hát Cicamica: néni szégyellsz az egerektől enni kérni?


59

— Dehogynem! — mondta Cicamica ingerülten. — De mit csináljak, ha egyszer éhes vagyok?

Ott eszem, ahol adnak. Várj meg otthon. Böbe, ebéd után majd eljátszom neked, hogyan

ebédeltem Egerentyűéknél.

Böbe kedvetlenül ballagott a köcsögházhoz. Fölment a szobába, de nem nyúlt sem a babákhoz,

sem egyéb játékhoz. Egyre az járt az eszében, hogy Cicamica az egerekhez ment enni, és mit szól

majd Sün Sámuel, ha ezt meghallja.

Később unalmában kifestette magát Cicamica bajuszfestékeivel. Zöld szemöldököt és lila

bajuszt kanyarított magának. Éppen az orrát készült kékre kenegetni, amikor feltárult az ajtó, és

Cicamica vánszorgott be a szobába. Böbe azt sem tudta, mitől ijedjen meg előbb: attól-e, hogy

Cicamica rajtakapta bajuszfestékeinek használatán, vagy attól, hogy Cicamica olyan betegnek

látszott. Amint belépett, azonnal végigzuhant a kutyafejes párnán, pedig azon egyébként csak a

lábát szokta nyugtatni.

— Mi van veled, Cicamica? — ugrott fel Böbe.

— Ne is kérdezd, Böbém! — zokogott Cicamica. — Tudod, mit adtak Egerentyűék ebédre?

Gyertyát! Ők úgy mondták: csemege-gyertya, de hát csak közönséges gyertya volt, amivel

világítani szoktak.

— És megetted? — kérdezte Böbe. — Milyen íze volt?

Cicamica felzokogott:

— Dehogy ettem! Nem vagyok én egér, hogy gyertyacsonkon rágódjam! Földhöz vágtam és

kirohantam. Mire az utcára értem, már az egész gyűlöletes egérhad ott hemzsegett a sajtház

lyukacsaiban, és kajánul cincogták utánam: „Nem eszik a macska gyertyát? Nem eszik a macska

gyertyát?"

— És te mit mondtál nekik?

— Nem mondtam nekik semmit. Olyan méregbe gurultam, hogy elfelejtettem

mit fogadtam annak idején. Vissza akartam rohanni a sajtházba, hogy a

csemegegyertya helyett őket egyem meg..., de már akkor zárva volt az ajtó.

Cicamica keservesen sírt. Böbe szeretett volna neki valami vigasztalót

mondani, felajánlotta hát, hogy hoz egy üveg tejet az önkiszolgáló boltból.

— Nincs pénzem! — zokogott Cicamica.

— Nekem még van annyi — nyugtatta meg Böbe, és elszaladt a boltba. Mire visszaért a tejjel,

Cicamica arról panaszkodott, hogy rettenetesen megfájdult a feje. Böbe letette a tejesüveget, és

elnyargalt a patikába fejfájás elleni porért.

Miután Cicamica megitta a tejet, és bevette a port, megkérte Böbét, hogy sötétítse el a szobát.

Böbe engedelmeskedett, annyi rést hagyott csak, amennyin ő az utcára kukucskálhatott.

Csend szállt a szobára, csak Cicamica pihegése hallatszott.

Egyszerre vad kutyaugatás csattant fel az utcán:

— Vau, vau, itt nem lehet parkírozni, ez az autóbuszmegálló! Vau, vau, vau!

Cicamica szenvedő képpel ült fel:

— Szólj annak a kutyának, Böbe, hogy hagyja abba az ugatást, mert nyakon öntöd egy kancsó

vízzel.

— Dehogy öntöm nyakon Morzsát! — tiltakozott Böbe. Cicamica erre maga fáradt az

ablakhoz, kitárta, s legélesebb nyávogásával hírül adta Morzsának, hogyha el nem hallgat rögtön,

egy vizeskancsó repül a fejéhez.

Morzsa azzal védekezett, hogy kénytelen addig ugatni, amíg az autó tulajdonosa meg nem

jelenik, és el nem viszi a kocsit az autóbuszmegállóból.

— Ez közügy! — csaholta Morzsa. — Vau, vau, vau!


60

Cicamica megint sírva fakadt:

— Megöl engem ez a szomszédság! Tönkretesz ez a kutya!

Később mégis elszenderedett. Böbe hazament. Rosszkedvű volt, mert nem mondhatta el

Cicamicának, ami a lelkét nyomta, meg nem is játszhatott kedvére. Úgy érezte, hogy az egész

napja kárba veszett.

A sok szaladgálástól fáradtan bandukolt hazafelé. Már látta csillogni a szerkesztőség ablakait,

mikor eszébe jutott, hogy az öreg fülesbagoly kérte: vigyen neki bodzateát a patikából.

Visszagyalogolt hát a bodzateáért.

Morzsa még mindig ugatott, mert az autó tulajdonosa nem került elő.


61

VIII. fejezet

Botrány a cukrászdában

Böbe babával szokatlan, meglepő, szinte hihetetlen dolog történt: a napi postát hiba nélkül

válogatta szét. A kétlábú olvasók levelei közé nem keverte egyetlen négylábú olvasó levelét sem és

viszont.

— Csakhogy egyszer nem hiába iparkodott szegénykém! — mondta az öreg fülesbagoly

meghatottan.

Sün Sámuel felfigyelt:

— Mi volna, ha egyszer neki is adnánk prémiumot?

Az ötlet lázba hozta a szerkesztőség dolgozóit. Kuvik Kelemen örömében a lámpára röppent

hintázni.

— Böbe! Böbike! — gágogta Liba Leontin izgatottan. — Gyere hamar, kapsz prémiumot!

— Az mi? — mászott elő Böbe az íróasztal alól. Sün Sámuel egy szép új tízforintost lobogtatott

feléje:

— Ez ni!

— Pénz? — húzta el Böbe a száját. — Azt hittem, valami olyan, amit meg lehet enni.

— Te kis bohó! — kacagott Kuvik Kelemen. — Ezt is meg lehet enni! Elmégy a cukrászdába, az

egészért gesztenyepürét rendelsz és megeszed!

Gesztenyepüré... Böbe szinte félálomban nyúlt a pénz után, és úgy, ahogy volt, kabát nélkül,

térdén tintafolttal akart a cukrászdába menni. Alig tudták ráimádkozni a libatoll köpönyeget, a

sapkával pedig Kuvik Kelemennek kellett utána repülnie, mert mire előkotorták, Böbe már árkon-

bokron túljárt.

A cukrászda zsúfolva volt. Böbének csak egy macskaasztal jutott, méghozzá épp ott, ahol Csilla

baba kávézott Egerentyűnével és Kakas Kázmérral.

— Ej, be jól megy egyeseknek! — tréfálkozott Kakas Kázmér, mikor Böbe elé letettek egy

akkora halom gesztenyepürét, hogy ki sem látszott mögüle.

— Brémiumot kaptam — tájékoztatta Böbe a társaságot. Kakas Kázmér Csilla babához fordult:

— Lám, rongybaba létére prémiumot kap! A barátnője, az a lusta macska meg mások nyakán

élősködik!

— És ahelyett, hogy kezet csókolna azoknak, akik meghívják vendégszerető asztalukhoz,

válogat, turkál az ételben, és vendéglátóit akarja felfalni — cincogta Egerentyűné. — Még ma is

megborzongok, ha eszembe jut az a villogó szempár, azok a félelmetesen begörbített karmok...

Legkisebb gyermekem, Edécske azóta rendszeresen fölriad éjszakánként. És mindez miért? Mert

meg akartunk könyörülni egy éhező macskán!

— Gyertyával! — szólt közbe Böbe a gesztenyehalom mögül.

Egerentyűné szikrázó szemmel nézett a gesztenyepürére.

— Először is le kell szögeznem — kezdte —, hogy Cicamica tiszteletére a legfinomabb

csemegegyertyát tálaltuk fel, amit csak az üzletben kapni lehetett! Másodszor pedig hadd mondjam

el, hogy a gyertyát sajtpenésszel körítettük, amitől különös, pikáns ízt kap. Ezt még szegény

megboldogult nagyanyámtól tanultam.

A gesztenyehalom hirtelen egészen kicsi lett. Böbe sietve evett, mert érezte, hogy az izgalom

kezdi rontani az étvágyát. Miután az utolsó falatot is magába gyömöszölte, Egerentyűnéhez fordult:

— Macskák nem esznek gyertyát. Még penésszel sem.


62

— Nagyon sajnálom! — cincogta Egerentyűné hűvösen. — Tudom, hogy a macskák szívesebben

esznek húst, de miből telnék nekem húsra? Harminchét éhes szájat kell betömnöm, ha csak a

gyermekeimet veszem számításba. Még gyertyára is alig futja nálunk, nemhogy húsra!

Csilla baba, aki eddig álmodozva nézett maga elé, megszólalt:

— Ha ilyen szűkösen éltek, miért vállaltátok el Cicamicát ebédre?

Egerentyűné vállat vont:

— Hogy is mondjam csak..., ha már az egész utca meghívja..., ugye..., mi sem akartunk

lemaradni.

Böbe szeretett volna valami nagyon bántót és kellemetlent mondani Egerentyűnének, de mint

rendesen, most sem találta meg a kellő szavakat. Érzelmeit tekintetébe sűrítette hát, s olyan

beszédes undorral nézett az egérasszonyságra, hogy az visszahőkölt:

— Nocsak, nocsak, keresztül ne döfj a szemeddel, amiért meg merem mondani az igazságot arról

a kiállhatatlan barátnődről!

— Kiállhatatlan vagy te magad! — bömbölte Böbe elkeseredve. — Gyertyával etetted szegény

Cicamicát, mert haragszol rá, amiért ő nyerte a köcsögházat, és nem ti! És most még megszólod!

Szégyelld magadat!

Egerentyűné felugrott:

— Dobják ki innen ezt a rongybabát! Azonnal dobják ki!

Kakas Kázmér kukorékolni kezdett, Csilla baba sírva fakadt ijedtében, a nyugdíjas hintaló

feldöntött két széket, mert oda akart sietni. Két vidéki mókus a lámpára ugrott, hogy jobban lásson.

Szempillantás alatt kész volt a bonyodalom. Böbe ordított, hogy még nem kapta meg a nagy pohár

málnaszörpöt, amit a gesztenyepürével együtt rendelt, Egerentyűné azonban olyan cincogást

csapott, hogy Tubi galamb teljesen megzavarodott, és ide-oda röpködött csak az asztalok fölött.

A legnagyobb ribillió kellős közepén Kuvik Kelemen lépett

a cukrászdába. Egy feketét akart felhörpinteni, de ez csak

ürügy lett volna arra, hogy titokban meglesse Böbét, hogyan

fogyasztja a prémiumot. A kavarodás láttán ugyancsak

meglepődött. Miután az öreg hintalótól megtudta, mi történt,

odaröppent Böbéhez, nyakon csípte, és villámgyorsan

hazasuhant vele. Böbe egész úton tombolt a málnaszörp miatt.

— Mi az? Mi történt? — hüledezett Sün Sámuel, mikor

Kuvik Kelemen megérkezett a rúgkapáló rongybabával.

— Nem kaptam meg a málnaszörpömet! — zokogta Böbe. — Kifizettem, és nem kaptam meg!

— Hát ez hallatlan! — kiáltotta Sün Sámuel. — Micsoda eljárás ez? A holnapi lapban leadunk

egy rövid förmedvényt a Lépesméz cukrászdában dívó különös szokásokról.

Kuvik Kelemen főnökéhez lépett, és súgott neki valamit. Sün Sámuel homloka fokozatosan

összeráncolódott.

— Ó, hát így egészen más! — mondta végül. — Nem írunk a cukrászdáról semmit, ellenben

komolyan beszélünk Böbe babával.

A komoly beszélgetés úgy folyt le, hogy Sün Sámuel beterelte

Böbét a főnöki odúba, behúzta az ajtót, Liba Leontin pedig odaállt a

kulcslyukhoz, és szaggatott mondatokban tájékoztatta szárnyas

munkatársait arról, amit bentről hallott:

— Sün Sámuel a társadalom felépítéséről beszél. Böbe a szék lábát

rugdossa.


63

— Most a dolgozók megbecsüléséről van szó. Böbének megint eszébe jutott a málnaszörp.

— Aha, most kerül szóba Cicamica.

Kisvártatva Liba Leontin tájékoztatásai hiányossá váltak, mert a derék lúd könnyekben tört ki:

— Megtiltja, hogy barátkozzék vele... A szerkesztőség tekintélye szempontjából... Most megtörli

Böbe orrát... Kelemen, adj nekem is egy zsebkendőt a fiókomból...

Kuvik Kelemen nem találta a zsebkendőt, így Liba Leontin kénytelen volt elmozdulni a

kulcslyuk mellől. Ez volt a szerencséje, mert az ajtó hirtelen kinyílt, és Böbe jelent meg a küszöbön.

Szeme csupa könny, arcán harag és elkeseredés.

— Azért is szeretem Cicamicát! — vágta oda Sün Sámuelnek. — Jobban, mint akárkit, mert vele

lehet a világon legjobban játszani!

Ezután bebújt az íróasztal alá, és hiába kuvikoltak, hiába gágogtak neki, nem jött elő.

— Böbike, késő van, feküdj szépen a jó kis dobozocskádba! — kérlelte Liba Leontin. Semmi

válasz. Az öreg fülesbagoly később eltotyogott egy nagy üveg málnaszörpért, azt odatették az

íróasztal lábához, eloltották a villanyt, és hazamentek.

Reggel az aggodalom mindenkit korán becsalogatott a szerkesztőségbe. A

málnaszörpös üveg üres volt. Böbe a dobozában szuszogott. Lábujjhegyen

jártak-keltek, megbeszélték, hogy Böbével most tapintatosan kell bánni,

fokozott gyöngédséggel, hogy elfeledtessék vele barátnőjét. Kuvik Kelemen

vállalta, hogy vasárnaponként elviszi az Állatkertbe.

Tíz óra felé Böbe fölébredt, és bágyadtan mondta:

— Kelemen, szólj nekik, hogy még jár nekem egy nagy pohár málnaszörp!

Kuvik Kelemen — pillanatnyi néma döbbenet után — lelkesen kiáltotta:

— Szólok nekik, aranyom, már hogyne szólnék! Majd adunk annak a csúnya Tubi galambnak!

Böbe hangját hallva Sün Sámuel is kijött az odújából. Nyugtalannak látszott. Leontin oda is

súgta a vén fülesbagolynak:

— Biztosan bántja az öreget, hogy olyan szigorú volt tegnap Böbével!

— He? — kérdezte a fülesbagoly, aki vaksisága mellett még rosszul is hallott. Leontin már csak

legyintett, és a főszerkesztőre mutatott, aki ott ácsorgott Böbe doboza mellett.

Síri csend lett, egy toll sem rebbent.

— Nézd, Böbe — kezdte Sün Sámuel akadozva —,

gondolkoztam azon, amit tegnap mondtál! Khm, khm...

Szóltál valamit?

— Nem — mondta Böbe —, csak az orromat szívtam.

— Na jó. Szóval rájöttem, hogy mielőtt végképp

eltiltanánk Cicamicától, meg kellene még próbálnunk

valamit.

— Mit?

— Cicamicát megváltoztatni. Ha nem mindent másoktól várna, hanem meg is dolgozna azért,

amit megeszik, nem kellene szégyellnünk, hogy vele barátkozol.

— Cicamica nem tud dolgozni — motyogta Böbe bánatosan.

— Lárifári! Van itt egy apróhirdetés, most adták be a laphoz, hát ez mintha egyenesen

Cicamicának szólna. Hallgasd csak: „Szépen doromboló házimacskát bölcsődébe azonnal

felveszünk."

Böbe arca felragyogott:

— Dorombolni, azt tud Cicamica! És méghozzá milyen szépen! Engem is már annyiszor, de

annyiszor álomba dorombolt!


64

— No látod! A bölcsődében sem lesz más dolga, mint álomba dorombolni a kicsinyeket.

— Elmehetek hozzá? — nézett Böbe sóváran a főnökére.

— El. Okvetlenül meg kell mutatni neki ezt a hirdetést.

Böbe, aki Liba Leontin bosszúságára mindig órákig szokott a reggeli mosakodással piszmogni,

most pillanatok alatt elkészült. Még énekelt is közben! Már az ajtóban volt, mikor Sün Sámuel

utánaszólt:

— Böbe! Egy pillanatra még!

— Tessék!

— Ígérd meg, hogy ha Cicamica nem vállalná el ezt az állást, hanem továbbra is csak mások

nyakán akarna élősködni, akkor soha többé nem mégy el hozzá!

Böbe pár percig némán rugdosta a küszöböt. Azután felnézett, és azt mondta:

— Megígérem.

— Jól van. Most már mehetsz.

És Böbe ment. Helyesebben rohant. Az első sarkon feldöntött

két vidéki gumibabát, Nyúlné asszony válláról lesodorta a

nagykendőt, nem köszönt Kakas Kázmérnak, a cukrászda

kirakatára csak futó pillantást vetett, egyiramban nyargalt a

köcsögházig. Mennydörgő robajjal dobogott fel a lépcsőn, és úgy

esett be a szobába, mint egy bomba.

— Cicamica! Hol vagy, Cicamica?

Cicamica, lábát a kutyafejes párnán nyugtatva,

Sompolyogival, a rókával tanácskozott. Böbe rá sem nézett

Sompolyogira, egyenesen Cicamicához rohant:

— Nézd ezt a hirdetést! Azonnal hívd fel őket, itt a

telefonszám.

— Hol marad a köszönés? — kérdezte Cicamica. — Az még

csak hagyján, hogy nekem nem köszönsz, de a vendégnek... — és

utolérhetetlenül finom mozdulattal Sompolyogira mutatott.

Böbe huhogott valami köszönésfélét, az öreg fülesbagoly

modorában, azután folytatta:

— Sün Sámuel üzeni, hogy ez éppen neked való munka, nem

kell mást tenni, csak álomba dorombolni a kicsinyeket, ebéd után. És te olyan gyönyörűen tudsz

dorombolni...

Cicamica figyelmesen olvasta a hirdetés szövegét. Elolvasta kétszer, háromszor, talán még

ötször is.

— Mit fizetnek? — kérdezte a róka.

— Azt nem tudom — felelte Böbe —, de nem is az az érdekes, hanem hogy ez éppen

Cicamicának való munka.

— Szabadjon megjegyeznem — hajolt előre a róka ültében —, hogy a mi kedves Cicamicánknak

semmilyen munka sem való. Hogyan is tudná rendben tartani ezt a tüneményes, hófehér bundáját,

ha dolgozni járna? Dolgozó macska! Rágondolni is szörnyű! Vedlett, kopott, elhanyagolt bunda,

csapzott bajusz, töredezett karmok...

Böbe elképedt:

— De hát miért? Attól, hogy dorombolni jár, attól még lehet szép! Most is dorombol! És milyen

szép amellett!


65

— Igen, persze, hogyne, mert most jókedvében dorombol. De majd akkor nézd meg, amikor

napszámban kell dorombolnia, akár akar, akár nem!

Cicamica nem szólt bele a vitába. Összegömbölyödve pihent a párnán, szemét hol lehunyta, hol

felnyitotta, karmocskáit hol behúzta, hol kinyújtogatta.

A párbeszéd szabályai szerint most Böbe következett, de legnagyobb kétségbeesésére megint

nem jutott eszébe semmi, amivel visszavághatott volna. A róka meg, kihasználva a beállt csendet,

tovább duruzsolt:

— Könnyű azt mondani, hogy Cicamica menjen dolgozni. De gondolkozz csak egy kicsit! Ha

elvállalja azt az állást a bölcsődében, korán kell kelnie, nem reggelizhet kényelmesen az ágyban,

kapkodnia kell, sietnie, hogy el ne késsen. Ebéd után nem pihenhet le, mert a kicsinyeket akkor kell

majd ebéd utáni álomba dorombolnia. Ha dolgozik, mikor alszik majd napközben? Csak

doromboljon, doromboljon, doromboljon, álmatlanságtól vöröslő szemmel..., ezt akarod?

Böbe kétségbeesetten nézett Cicamicára, de az éppen lehunyta a szemét.

— Én..., én — hebegett Böbe —, én szinte soha nem alszom napközben.

— Mert te már napnyugtakor a dobozodba mászol! — mosolygott Cicamica. — Nem te magad

mondtad, hogy sohasem látod a televízió esti meseműsorát, mert olyankor már régen alszol?

— Nem is vagyok aztán napközben álmos! Ha majd a bölcsődébe jársz, te is feküdj le este jó

korán, akkor egész nap nem leszel álmos!

A róka elnéző mosollyal nézett Böbére:

— Hogy kívánhatsz ilyet egy macskától? A macskák — bizonyára te is tudod — kitűnően látnak

a sötétben. Ha Cicamica korán fekszik, ezt az értékes tulajdonságát nem használhatja ki.

Böbe hosszú időre megint elnémult. Nagy sokára jutott csak eszébe valami:

— Ha Cicamica dolgozni jár, akkor nem kell mindennap másutt ebédelnie. Gyertyát. Hanem azt

főzhet magának, amit akar!

— No, az a gyertyaebéd csak az egerek bosszúja volt! Egyébként Cicamica a megmondhatója,

hogy mindenütt igen finom ebédet kapott.

— Kivéve Kacsa Karolánál — fintorgott Cicamica. — Az a híg csalánleves, brrrr! És hozzá még

folyton célozgatott is rá, hogy a Csodafazékba mosogató személyzetet keresnek! Én persze úgy

tettem, mintha nem hallanám! Itthon sem szeretek mosogatni; olyan lucskos-pancsos munka!

A róka megértően bólogatott. Cicamica azonban folytatta:

— Azért, ha jól meggondolom, csakugyan nem élhetek örökké így. Jó, az ebédem megvan, de hát

egy magamfajta macskának kell ez is, az is..., új ruhák, új papucs, néhány új játékra is szükségem

volna már..., néha szeretnék moziba menni, most is adnak egy filmet, „Ordító egér" a címe, oly

szívesen megnézném!

— Ó, hát miért nem szólsz? — kiáltott a róka megbántva. — Ha ezt tudom...

— Nos, akkor mit tennél? — kérdezte Cicamica. — Neked sincs soha egy filléred sem!

— Az más, de neked aztán igazán nem kell a fejedet törnöd, honnan keríts pénzt. Itt van ez a jól

berendezett, mondhatni túlzsúfolt köcsög! Mozdulni is alig lehet itt a sok fölösleges holmitól. Az

előszobában — hogy mást ne mondjak — ott áll a mosógép, csak a helyet foglalja, hiszen

használni, mióta a villanyodat kikapcsolták, úgysem lehet. Add el, és máris van pénzed mozira.

— Eladni ezt a sok szép holmit? — kiáltott Böbe ijedten. A róka megnyugtatta:

— Nem kár értük, hiszen Cicamicának nem kerültek semmibe. Itt talált mindent a köcsögben,

mikor ideköltözött.

— Igaz, igaz! — bólogatott Cicamica. — Csak az a baj, hogy én egész életemben csak

egerésztem, doromboltam, efféle üzleti ügyekkel viszont sohasem foglalkoztam.


66

— Azért vannak barátaid — tárta szét karját a róka —, hogy ilyen nehéz helyzetben segítsenek

rajtad! Csak nekem szólj, ha el akarsz valamit adni!

Cicamica szeme felcsillant. Böbéhez simult, és dorombolni kezdett:

— Igazán köszönöm, drágám, hogy gondoltatok rám ezzel a hirdetéssel, de látod, csakugyan

őrültség volna napszámban dorombolni, ha nem okvetlenül szükséges. Sompolyoginak igaza van:

annyi fölösleges holmim van, hát majd apránként eladogatom.

Böbe gondolkozott, gondolkozott, de hiába, megint csak nem jutott eszébe semmi okos

megjegyzés. Zsebre gyűrte hát az újságlapot, feltápászkodott, és kiment a szobából.

Hazafelé már korántsem sietett úgy, mint idejövet. Lassan bandukolt, és apránként kezdtek

eszébe jutni olyan kis bölcsességek, amiket a rókának odamondogathatott volna. Hogy például a

mosógép most ugyan felesleges, de ha Cicamica dolgozna, és újra tudna villanyszámlát fizetni a

keresetéből, akkor megint használhatná a mosógépet.

A Kígyó köz sarkán Morzsába ütközött.

— Miért búsulsz, Böbike — kezdte Morzsa —, ezen a szép napon, amikor Kakas Kázmér

berekedt, és nem kukorékolja végig az egész Futrinka utcát.

— A rókára vagyok dühös! — közölte Böbe. — Mindig tud olyat mondani, amire nem jut

eszembe semmi.

Morzsa ebből nem sokat értett. Leült hát vakaródzni egy kicsit, hogy Böbe nyugodtan, töviről

hegyire elmesélhesse a dolgot.

— Még egy ilyen buta macskát! — képedt el Morzsa, mikor Böbe már a mosógépről is

tájékoztatta. — Lustaságában inkább elkótyavetyéli a sok szép holmiját! Mindig mondtam, hogy a

macskák lustasága felmérhetetlen! Határtalan! Végtelen! Korlátlan! Feneketlen!

— Harapd meg a rókát! — kérlelte Böbe. Morzsa megsértődött:

— Hogy gondolod? Soha nem haraptam még meg senkit!

— Hát akkor legalább ugasd meg jól! Ha látod, mindig

ugasd meg, mindig!

Morzsa ezt örömmel ígérte meg. Utána fogócskáztak

egy kicsit a hirdetőoszlop körül. A játék, a szaladgálás

elfeledtette Böbével az egész Cicamica-ügyet.

Felvillanyozva ment haza.

— No? — szegezte neki Sün Sámuel a kérdést, amint

belépett. Böbének torkán akadt a szó. Most jutott csak

eszébe, mit ígért nem is olyan régen ugyanezen a

küszöbön: hogy ha Cicamica nem vállalja a munkát, soha

többé nem megy hozzá játszani.

„Jaj, milyen buta is voltam! — jutott eszébe hirtelen.

— Legalább játszottam volna utoljára a pólyás cicával!"

— Nos? — kérdezte Sün Sámuel egyre

türelmetlenebbül.

Böbe nem válaszolt. Bevonult az íróasztala alá, és szótlanul enni kezdett egy tányér

mézescsókot, ami távollétében került oda, talán Kuvik Kelemen jóvoltából.

Ezután már senki nem kérdezett tőle semmit. Sün Sámuel behívta odújába a munkatársakat, és

halkan figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak Böbére:

— Nehogy mégis eljárjon ahhoz a lusta macskához, ahhoz az utca szégyenéhez!

— Hiszen megígérte, hogy nem megy hozzá többé — mondta Kuvik Kelemen.

— Igen, de hátha nem tartja be.


67

— Micsoda? — horkant fel az öreg fülesbagoly. — Amit Böbe baba megígér, azt be is tartja, ezt

már tudhatnák róla!

Mérgében kiment, és bevágta maga mögött az ajtót. Rögtön utána újból kinyitotta azonban, és

csöndesen beszólt:

— Persze, csak ha nem felejti el, amit ígért...


68

IX. fejezet

Hol az a gaz róka?

Korai tavasz köszöntött a Futrinka utcára. Február végén már vígan csöpögött az eresz, az

úttest szélén terjedelmes tócsák csillogtak, és Liba Leontin legnagyobb bosszúságára Kacsa Karola

is megkezdte utcai fürdőzéseit.

— Lesül a bőr a csőrömről! — panaszolta Sün Sámuelnek. — Mindenki tudja Karoláról, hogy

a sógornőm, és ki sem mondhatom, milyen kellemetlen nekem, amikor az utcán sétálgatva harsány

hápogást hallok: „Leontin, Leontin, gyere kicsit úszkálni!"

— Mi van ebben olyan borzasztó? — évődött Sün Sámuel. Leontin ráemelte nefelejcskék

szemét, és sértődötten mondta:

— Mintha nem tudná a főszerkesztő úr, hogy egész évben egy olaszországi nyaralásra

rakosgatom félre a pénzt! A tengerre készülök, ám aki Karolát hallja, azt hiheti, hogy én is csak

ilyen útszéli tócsákban szoktam fürdőzni.

Böbe, ha ilyen beszélgetést hallott, azonnal szükségét érezte annak, hogy fölkeresse Kacsa

Karolát, és elmesélje neki, mit mondott Liba Leontin. Kacsa Karola sem volt sértődékeny

természet, így hát kitűnően mulatott sógornője rátartiságán.

— Mérgelődik, ha megszólítom a tócsából? No, figyeld csak meg, Böbike, legközelebb le is

fröcskölöm azt az agyonfehérített tollszoknyáját.

Amit mondott, meg is tette. Liba Leontin dúlt-fúlt, pukkadozott mérgében, de a legmérgesebb

akkor volt, ha látta, hogy Böbe is ott pancsol az útszélen. Böbe nem ment a vízbe — éppen csak a

cipőjét mártogatta bele —, hanem papírhajókat fújdogált ide-oda a vizén. Mióta nem járhatott

Cicamicához, ilyen magányos játékokkal töltötte az idejét. És még ebben sem telt sok öröme, mert

nem volt, aki a papírhajókat a tócsa túlsó partjáról visszafújja. Kacsa Karola mindig sietett

munkahelyére, a Csodafazék étterembe, vagy barátnőihez, a Vadkacsa nővérekhez, akik lent a

gátnál laktak, egy csinos, nádfedeles nyaralóban. A csirkék délelőtt iskolában, délután napközi

otthonban voltak, Morzsa meg többnyire aludt ebéd után, mert fáradt volt az éjszakai őrködéstől.

Kuvik Kelement — aki pedig gyakran játszott Böbével bújócskát — a szerkesztőség egy fél évre

Egyiptomba küldte; onnan írogatta színes riportjait, beszámolóit, a Csőr olvasóinak nagy

gyönyörűségére. Böbének azonban nagyon hiányzott a játékos természetű munkatárs. Még azoknak

a különleges egyiptomi bélyegeknek sem tudott örülni, amelyeket Kuvik Kelemen küldözgetett

neki.

Még szerencse, hogy a parkban ott volt a Futrinkás Kisfiú, azzal lehetett beszélgetni. A szobrot

télire ponyvával burkolták be a fagy ellen, és Böbe örömére úgy festett, mint egy nagy-nagy

rongybaba.

— Most rajtad is meglátszik minden folt, höhö! —

mondta neki Böbe. — Most te is olyan vagy, mint én,

játszhatsz velem!

A márványfiú nem tiltakozott; mosolyogva tűrte, hogy

Böbe hőiében tisztára mosott kavicsokat hozzon neki, sorba

rakja a talapzat lépcsőjén, és boltost játsszék vele. Az ellen

sem volt kifogása, hogy Böbe feldobálja hozzá a labdáját.


69

— Veled olyan jól lehet labdázni! — állapította meg Böbe. — Nagyszerűen visszapattan rólad

a labda.

A márványfiú helyett az öreg nyugdíjas hintaló háborodott fel, midőn napi sétája során a

szoborhoz jutva, annak talapzatán kavicsokat, üvegcserepeket, dugókat, két csontgombot és egy

majdnem egészen új cipősarkat pillantott meg.

— Mi ez a sok szemét? — ripakodott rá Böbére. — Hogy mered összepiszkolni a talapzatot?

— Ez nem szemét! — ellenkezett Böbe. — Ezek áruk.

A nyugdíjas hintaló azonban addig dobogott és nyerített, amíg Böbe össze nem szedte kincseit,

és el nem kotródott a szobor közeléből.

Nem csoda, ha ilyen körülmények között Böbe annak örült, ha minél több kézbesítenivalója

akadt, ha minél tovább kellett a postán várni, ha minél több apró megbízatást adtak neki, mert így

jobban telt az idő. Még az is nagy mulatságszámba ment, hogy ebédelni járt Sün Sámuelékkal a

Csodafazékba. Sün Sámuel szerint az étterem onnan nyerte nevét, hogy csodának számított helyet

kapni valamelyik asztalnál. Mindig zsúfolt volt, az idős papagáj nem győzte a kiszolgálást, és

legtöbbször olyan sokáig kellett az ebédre várni, hogy az öreg fülesbagoly elszunyókált ültében.

Egyik nap Böbét ritka szerencse érte: Sün Sámuelnek megfeküdte a gyomrát egy rémhír,

amely szerint a sündisznók kötelesek lesznek tüskéiket borotválni, és nem bírta megenni a már

megrendelt mákos tésztát. Az egész tészta Böbének jutott.

A váratlanul rászakadt boldogság igézetében Böbe csak evett, evett, evett, és oda sem figyelt a

körülötte morajló beszélgetésre. Egyszerre azonban Cicamica neve ütötte meg a fülét.

— Cicamica volt a tanú! — hangoskodott Kakas Kázmér a szomszéd asztalnál, olyan ércesen

kukorékolva, hogy mindenki csak őt hallgatta.

— Sompolyogi rávette: menjen be vele a tanácshoz, és tanúskodjék Morzsa ellen. Most aztán

szegény Morzsát megkötötték, láncra verték, azon a címen, hogy veszélyezteti a járókelők testi

épségét.

— Engem még soha nem harapott meg! — kiáltott Sün Sámuel. Erre falrengető hahota tört ki.

Kandúr Károly átszólt egy távoli asztaltól:

— Ki bolond sündisznóba harapni?

— Téged sem harapott még meg Morzsa! — vágott vissza Sün Sámuel. — Régóta lakom itt az

utcában, Morzsát kölyökkora óta ismerem, tudom róla, hogy nem harapós.

— Minden kutya harapós! — nyávogta Kandúr Károly. Kuvik Kelemen rászólt:

— Ej, te lomha kandúr, soha semmi bajod sem volt szegény Morzsával, csak most restelled a

dolgot Cicamica miatt.

— Ha jól meggondolom — mondta Liba Leontin —, házőrző kutyának csakugyan láncon a

helye!

— Itt most nem arról van szó! — kukorékolt újra Kakas Kázmér —hanem arról, hogy az a

macska hazudott!

— Honnan tudod? — hördült fel Kandúr Károly.

— Honnan? Onnan, hogy Morzsát megkötötték. Ezt csak harapós kutyával teszik. Cicamica

biztosan azt vallotta, hogy Morzsa megharapta őt!

Akkor már mindenki közbeszólt, közberöffent, morgott, kiabált. A Csodafazék valósággal

fortyogott. Az asztalokon kihűlt a leves, feldőltek a sótartók, izgatott paták és csülkök koppantak a

padlón, olyan lárma volt, hogy egy szót sem lehetett érteni. Ki vette volna észre ebben a nagy

felfordulásban azt a máskor igen feltűnő jelenséget, hogy Böbe baba félbehagyta az evést, és

székéről hangtalanul lecsúszva kiment az étteremből. Még a mákszemeket sem törölte le a szája

körül, ment, mint egy alvajáró a köcsögház felé. Nem az ígéretét feledte el, de most nem játszani


70

indult Cicamicához, hanem számon kérni. Mert amit hallott, azt már az ő Cicamicáért dobogó szíve

sem bírta elviselni. Ha Cicamica nem akar dolgozni, ezzel egyedül csak önmagának árt —

leszámítva azt a keserűséget, amit Böbének okozott, de hát mit számítanak egy rongybaba keserű

könnyei? Ez a tanúskodás azonban már nemcsak Cicamica ügye! Hazudott, a róka kedvéért, s

Morzsát emiatt megkötötték! Ott van ni! Ott ül szegény a faházikója előtt, nyakában a lánc, fejét

lehorgasztja, s még ahhoz a szép sonkacsonthoz sem nyúl, amit nyilván könyörületből tett oda neki

valaki. Böbéből kitört a sírás.

— Morzsikám! — bömbölte torkaszakadtából. — Nem akarom, hogy láncon légy!

— Én sem akarom — mondta Morzsa lehajtott fejjel —, de mit tegyek? Följelentett a róka.

Böbe megszeppent:

— Azért, mert megugattad?

— Ó, az csak ürügy volt. Igazából azért köttetett meg, hogy ne szimatolhassak utána, ne

lássam, mikor kacsatojásra vízfestékkel szeplőket pöttyöz.

— Mire jó az?

— Hát csak arra, hogy pulykatojás gyanánt, drágábban adhassa el! De ez még semmi, ez csak

olyan kis üzlet, arra való, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból. Rám akkor haragudott meg igazán,

mikor egyszer az ebfalvi vizsláknak el akart adni egy telket méregdrágán, azzal, hogy a földben

rengeteg csont van elásva. Én tudtam, hogy ez szemenszedett hazugság, és idejében

figyelmeztettem a vizslákat. Azóta Sompolyogi csak azt leste, hogyan tehetne ártalmatlanná.

— Morzsi, én leszedem rólad ezt a csúnya láncot! — toppantott Böbe.

Morzsa csak rázta a fejét szomorúan:

— Hiába, Böbike, akkor sem járhatok az utcán szabadon. Mikor megkötöttek, elvették tőlem az

ebadóbilétámat, amit mindig itt hordtam a nyakamban, tudod, az a kis érem, amivel igazolni tudom,

hogy szabályosan fizetem az ebadót. Hogyan, hogyansem, Sompolyogi megkaparintotta ezt az

érmecskét, most ő őrzi. Amíg azt vissza nem kapom, nem szaladgálhatok az utcán, mert ha a sintér

elkap, becsuknak.

— Nahát ez a róka! — háborodott fel Böbe. — És az a buta Cicamica segített neki!

Sietve indult a köcsög felé, de néhány lépés után lassabban kezdte rakni a lábát. Mit is fog

Cicamicának mondani? És mit fog mondani arra, amit majd Cicamica mond? Hej, ha ő is tudna úgy

szónokolni, mint Sün Sámuel, aki hömpölygő szóáradatával mindig megríkatja Liba Leontint,

valahányszor csak arról van szó, hogy horgolás helyett Leontin inkább olvasná el „A modern liba"

című könyvet.

Csigaléptekkel haladt fölfelé a lépcsőn és mielőtt benyitott volna, figyelmesen tanulmányozta

magát a rézkilincs fényes gombjában. Arca körte formájúvá torzult a gömbölyű felületen, ez nagyon

érdekes volt, különösen, ha széthúzta vagy összecsücsörítette a száját.

Ezzel eltöltötte az időt egy darabig, azután sóhajtva benyitott. A szoba üres volt. Annyira üres,

mintha soha nem is rendezték volna be. Eltűnt a szekrény, a rengeteg szép ruhával együtt, eltűnt a

kényelmes dívány, amelyen sorba lehetett rakni a babákat, eltűntek a babák is, a televízió, a

magnetofon, de még a kutyafejes párna is! A falon egy világosabb négyszög mutatta csak a

leakasztott töpörtyű-csendélet helyét. Böbe hátán végigfutott a hideg.

— Cicamica — szólalt meg halkan. Semmi válasz. — Cicamica! —

kiáltotta most már hangosan, de a kiáltás olyan idegen visszhangot vert a

szobában, hogy Böbe nem mert még egyszer kiáltani.

Körüljárt hát a kopár falak mentén; léptei kopogását nem nyelte már el a

szép, süppedős szőnyeg.


71

— Hol vagy, Cicamica... — suttogta Böbe ijedten, és leszaladt a konyhába. Üres volt az is, még

a tűzhely is eltűnt, csak egy kormos lyuk ásított a falban. Rövid tétovázás után Böbe a kamrába

nyitott. Ott ült Cicamica a letarolt polc előtt, és keservesen sírt.

— Cicamica — rökönyödött meg Böbe —, mit csinálsz itt az üres kamrában?

Cicamica nagyot sóhajtott:

— Eszembe jutott, hogy egyszer egy darabka kolbász elgurult ide a polc alá. Azt keresem, de

sehol, sehol nem találom. Úgy látszik, egerek jártak itt, és megették.

Hol volt már az a harag, amely Böbével félbehagyatta a mákostészta-ebédet! Nem érzett mást,

csak határtalan nagy szánalmat. Lekuporodott Cicamica mellé, és megcirógatta, de ijedten vissza is

kapta a kezét: megérezte, milyen sovány, milyen nagyon sovány lett a hajdan dundi, jól táplált, sőt,

Egerentyűné szerint kimondottan kövér Cicamica!

— Mi történt veled, Cicamica? Miért fogytál le ennyire? És miért ilyen kopár a lakásod?

— Becsapott a róka! — tört ki Cicamicából az elkeseredés. — Azt mondta, ne menjek

dolgozni, adogassam el inkább a fölösleges holmimat, éljek vígan, gondtalanul. Hát nézz rám,

Böbe, nézz rám!...

— Nézni nézlek — szipákolt Böbe —, de nem látlak, mert itt sötét van.

— Hát gyere ki a világosra — húzta magával Cicamica a konyhába. És ott, az ablakon

beragyogó napfényben Cicamica olyan szomorú látványt nyújtott csapzott, fakó, összekócolódott

bundájával, kusza bajuszával, hogy Böbe nem talált rá szavakat, csak nézett, nézett, amíg szemét el

nem borították a könnyek.

— Látod, mi lett belőlem! — mondta Cicamica szomorúan. — A róka mindenemet eladta, de

micsoda potom áron! Idecsődítette az egész rokonságát, mindenki elvitt valamit, azzal, hogy majd

hozzák a pénzt, de azóta is csak hozzák... Pedig már betevő falatom sincs...

— Hát nem jársz ebédelni házakhoz?

— Ó, hol van az már! Másodszorra senki sem hívott meg, nem tudom, miért.

— Miért is nem mentél el akkor a bölcsődébe... — sóhajtott Böbe mélyet, keserveset.

— Megbántam én is — hajtotta le Cicamica a fejét. — Most már szívesen dorombolnék

napszámba, de mire elmentem oda, fölvettek egy vidéki macskát. És különben is...

— Különben is?

— Azt mondták, úgysem vettek volna fel olyat, aki rókákkal barátkozik. Mindenki tudja róluk,

milyenek, és biztosan én is elinnám a tejet a kicsinyek elől.

— Nahát! Mutasd meg nekem, ki mondta, majd én megverem! —hősködött Böbe. Cicamica

leintette:

— Hagyd, Böbém. Azóta már rájöttem, hogy igazuk volt. Aki rókákkal barátkozik, maga is

olyanná válik, mint ők...

Böbe olyan rémülten meredt Cicamicára, hogy az elnevette magát a könnyein át:

— No, ne várd azt, hogy Sompolyogira fogok hasonlítani. Ezt úgy kell érteni, hogy..., hogy...

addig barátkoztam vele, míg olyat nem tettem, amit csak rókák szoktak tenni..., ravasz, hamis

rókák.

— A tanúskodásra gondolsz?

Cicamica nem felelt, csak szégyenkezve lehajtotta a fejét. Böbe határtalan megkönnyebbülést

érzett. Hát Cicamica tudja, hogy rosszat tett! Nem kell neki hosszú beszédet tartani, érti anélkül is,

miről van szó.

— Nem is értelek ám, Cicamica — kezdte Böbe —, hiszen te sohasem voltál hazudós. Hogy

mondhattad azt, hogy Morzsa harap? Hiszen még akkor sem harapott meg, mikor macskanyávogást

tettél föl a magnódra, és reggeltől estig azt nyekergetted.


72

— Akkor még volt magnóm. Most meg még egy tejesbögrém sincs. Tejet nem ittam egy hete!

Már szinte elsorvadok tej nélkül. És akkor jött a róka, és azt mondta, ha elmegyek vele tanúskodni

Morzsa ellen, ad egy köcsög tejet. Akkor mondta ezt, Böbém, mikor tejért eladtam volna a saját

bundámat is!

— Adott aztán tejet?

— Adott, de vizezett volt, nem bírtam meginni...

Cicamica szeméből megint peregni kezdtek a könnyek. Böbe rögtön tudta, miről van szó.

Ebben a kérdésben messze földön nem volt nála nagyobb szakértő. Csak ránézett Qcamicára, és

máris tudta, hogyha Cicamica most azonnal nem ihat tejet, abból igen nagy baj lesz. Hamar

megszámolta hát, hány forint csörög a zsebében. Megnyugodva szólt Cicamicának:

— Gyere, elszaladunk a Lépesmézbe, ott ihatsz tejet.

— Így menjek a cukrászdába? — nézett végig Cicamica önmagán. —Ebben a nyiszlett

bundában? Ezer éve nem voltam fodrásznál..., és hiába is mennék! Bundám fénye akkor tér majd

csak vissza, ha megint tejet ihatom reggelire, ebédre, vacsorára...

— No, akkor várj egy kicsit! — mondta Böbe. —

Mindjárt jövök!

Átnyargalt az önkiszolgáló boltba, vett egy üveg

pasztőrözött tejet, saját magának pedig két mákos

kiflit, mert eszébe jutott, hogy Cicamica miatt

otthagyta az ingyen adag mákos tésztát.

Cicamica sírva, de mohón itta a tejet. Kihörpölte

az egész üveggel. Utána kétfelé törölte bajszocskáját,

és így szólt:

— Mindjárt másképp érzem magamat! Most

megyek, és kikaparom annak a gaz rókának a szemét!

Böbe megörült:

— Akkor mindjárt visszaszerezheted tőle Morzsa ebadóbilétáját is! Szegény addig nem járhat

szabadon, amíg azt vissza nem kapja!

— Vissza is szerzem! — mondta Cicamica harciasán. — Én juttattam Morzsát láncra, nekem

kell segítenem rajta!

Kinyújtotta karmait, kissé összeköszörülte őket, azután szaladt Böbével a róka házához.

Sompolyogi-Mosolyogi különös épületben lakott. Magas, tornyos teteje, rácsos ablakai,

boltozatos, cifra veretű kapuja miatt a Futrinka utcaiak rókavárnak nevezték. Böbe eddig mindig

messze elkerülte, ahogyan Pöhölykétől tanulta. Cicamica is először rántotta meg életében a

csirkeláb formájú csengőhúzót.

— Csingiling, csingiling — szólt a csengő valahol bent az udvarban.

A kapu fölött kisvártatva kitárult egy ablak,

szempillantásnyi időre megjelent a róka hegyes orra, de

nyomban újra el is tűnt. Az ablak becsapódott.

— Észrevett! — figyelmeztette Cicamica Böbét. —

Mindjárt jön.

A róka azonban nem jött olyan gyorsan, mint gondolták.

Volt idejük szemügyre venni a kapu díszes, malacfarok

formájú bronzvereteit. Még arra is jutott idő, hogy Böbe


73

elmesélje barátnőjének, amit a szerkesztőségben hallott ezekről a veretekről:

— Százlábúszobrot akartak felállítani a parkban, de Sompolyogi foglalkozott az üggyel, és

mire a szobor elkészült, százlábú helyett csak egy lábatlan gyíkot ábrázolt. Nem is állították fel.

Cicamica szörnyülködött, azután megkérdezte Böbét, hogy milyen az a lábatlan gyík.

— Olyan, mint egy kígyó, de mégsem kígyó, hanem gyík — világosította fel Böbe Cicamicát.

— Kuvik Kelemen mondta.

És a róka még mindig nem nyitott ajtót.

— Hadd csöngessek újra! — ajánlkozott Böbe, aki nagyon szeretett házakhoz becsöngetni. Az

újságkézbesítésnél is ezt élvezte legjobban.

Most azonban annyit csöngethetett egyfolytában, hogy már el is unta, a róka meg még mindig

nem jelentkezett.

— Nem volna itthon? — kérdezte Cicamica tétován. Böbe kinevette:

— Hogyne volna itthon! Hát nem emlékszel, hogy kidugta az orrát az ablakon?

Igaz, igaz! Cicamicának is eszébe jutott ez, és fölöttébb gyanúsnak találta.

— Nem akar bennünket beengedni! Úgy látszik, sejti, hogy le akarok számolni vele!

Dühösen meghúzta a csengőt, s olyat rántott rajta, hogy leszakadt.

— Juj, de kár! — sajnálkozott Böbe. — Most már nem is csöngethetünk!

Cicamica nem jött zavarba. Felkapott egy követ, azzal kezdte a kaput döngetni. Bumm, bumm,

visszhangzón az egész Futrinka utca. Egy ablak nagy csattanással kinyílt. Böbe fölnézett, azt hitte, a

róka nyitott ablakot.

— Micsoda botfüled van! — nevetett Cicamica. — Nem innen jött a hang.

Böbe megfordult, és a szemközti ház ablakában a nyugdíjas hintalovat látta hadonászni, akit

ebéd utáni szunyókálásából vert föl a zaj.

— Mit lármáztok itt? — nyihogott dühösen.

— Tessék csak nyugodtan aludni — mondta Böbe, miközben egy vasdarabbal nagyot sújtott a

kapura. — A rókához akarunk bemenni.

A rókához? Ó, ez roppantul érdekelte a nyugdíjas hintalovat! Szeméből tüstént kiröppent az

álom. Hát még amikor meghallotta, hogy a róka kinézett az ablakon, már jó régen, s még mindig

nem nyitott ajtót.

— Ez gyanús! Fölöttébb gyanús! — mondogatta. — Be kell törni azt a kaput!

Át is sántikált, hogy segítsen Cicamicának és Böbe babának.

— Csak lökjetek neki a kapunak! — bátorította őket. — Vasalva van a talpam, úgy belököm

ezt a rozoga kaput, hogy öröm lesz nézni!

Sajnos, a nyugdíjas hintaló bizonyult rozogábbnak. Hiába erőlködött, hiába csapkodta vasalt

talpával a kaput, az meg sem rezdült.

A nagy csattogásra Kecske papa is figyelmes lett. Abbahagyta a favágást, és átjött.

— Várjatok, majd én! — mondta, és fejét leszegve nekirohant a kapunak. Éktelen reccsenés —

a kapu bedűlt.

— No persze, mert én már megingattam — mondta a nyugdíjas hintaló.

Cicamica nem várta meg, míg a hintaló és Kecske papa tisztázzák egymás között ezt a kérdést,

hanem Böbét kézen fogva beszaladt a rókavárba.

Szűk, sötét, négyszögletes udvarocskába jutottak. Jobbról is bejárat, balról is egy lépcső.

— Én megyek jobbra, te meg, Böbém, indulj balra. Ha megtalálod a rókát, kiabálj, én majd

aztán ellátom a baját!


74

Elváltak, egyikük ment jobbra, a másikuk balra. A

rókavár azonban nem olyan helynek látszott, ahol valakit

könnyen meg lehet találni. Annyi mindenféle zegzug, benyíló,

forduló, csapóajtó, átjáró, lépcső volt itt, hogy Böbe az első

percekben teljesen megzavarodott. Nekiment egy fásládának,

keresztülbukfencezett egy üres vékán, végiggurult egy

váratlan lépcsőn, és egy kiszögellésbe úgy bevágta a fejét,

hogy csillagokat látott.

— Cicamica! — bömbölte kétségbeesve.

— Megvan a róka? — jött Cicamica hangja távolról,

valami rejtett kürtőn keresztül.

— Dehogy van! — trombitálta vissza Böbe —, a fejemet

ütöttem be.

— Most nem az a fontos, Böbikém — nyújtott lelki vigaszt a

távolból Cicamica. — A rókát kell megtalálnunk! Nézz meg

mindent jól!

Böbe szót fogadott. Alaposan szemügyre vett egy furcsa kis

szerkezetet, amelynek segítségével különféle lábnyomokat lehetett

a padlóra bélyegezni: kutyalábnyomokat, macskalábnyomokat,

csirkelábnyomokat, nyúllábnyomokat. Áttanulmányozott egy

tojásárjegyzéket: ebben az ökörszem borsó nagyságú tojáskájától a

túzoktojásig minden madártojásnak a fényképe szerepelt. Az egyik

szoba falát térkép borította: a Futrinka utca és környékének

vakondokjárat—hálózata volt látható a térképen. Böbe érdeklődéssel nézte. Ugyanebben a szobában

talált egy tucat fehérre festett, fényezett fatojást, amelyek csalódásig híven hasonlítottak az igazi

tyúktojáshoz. A róka azonban nem volt sehol.

— Hol vagy, te gaz róka? — hallatszott Cicamica vészjósló hangja egyre közelebbről. — Hadd

kaparom ki a szemedet!

A róka nem jelentkezett a felhívásra. Csendes, néma, kihalt volt az egész rókavár, nem

hallatszott más zaj, mint egy falióra ketyegése, és azok a puffanások, amelyek a Böbe által

feldöntött székeket jelentették.

— Nem értem, hová tűnhetett a róka! — csodálkozott Cicamica, mikor végre összetalálkoztak

egy homályos folyosón.

— Biztosan elszökött valamerre — mondta Böbe. — De legalább Morzsa ebadómicsodáját

keressük meg!

Cicamica emlékezett rá, hogy látta valahol a róka dolgozószobáját. Rövid tétovázás után vissza

is talált oda. A sarokban íróasztal állt, tele pulykatojás-mintákkal, szőrmeipari szaklapokkal,

szakácskönyvekkel, rejtvényújságokkal és az Egérújság régi számaival.

— Az Egérújságot olvassa! — szörnyedt el Böbe. — No, ezt megmondom Sün Sámuelnek.

Az ebadóérme a legfelső fiókban feküdt. Böbe ujjongott:

— Szaladjunk, és vigyük vissza Morzsának!

El is indultak, de a lépcsőn lefelé menet Böbe zsebéből kiesett egy fatojás, amit emlékül akart

hazavinni a rókavárból.

— Jaj, a fatojás, a szép fatojásom! — jajveszékelt. — Várj, Cicamica, megkeresem!

Azzal lerohant a lépcsőn, a guruló fatojás nyomában. A tojás nagyokat szökkent a lépcsőn, és

eltűnt a pincében. Böbe utána. Cicamica az ebadó-érmét nézegetve várt a lépcsőfordulóban. Várt öt


75

percig, várt tíz percig, leporolta bundájáról a sok pókhálót, ami keresés közben tapadt rá, az ablak

tükrében megigazgatta bajuszkáját, de Böbe még mindig nem került elő a pincéből. Nyugtalanul

utána ment hát.

— Itt vagyok! — jött Böbe hangja valahonnan mélyről, a föld alól. — Beleestem egy lyukba.

Szerencsére Cicamica szeme hamar hozzászokott a sötétséghez.

— Te Böbe! — mondta izgatottan. — Az a lyuk, amibe beleestél, egy föld alatti alagút

bejárata! Ezen át szökhetett ki a házból a róka!

— Én is azt hiszem! — kongott odalent Böbe hangja. — Éppen most találtam ugyanis egy

káposztás rétest. Még meleg. Ezt menekülés közben veszthette el. Mit gondolsz, megehetem?

Cicamica legkisebb gondja is nagyobb volt ennél. Könnyedén Böbe után ugrott az aknaszerű

mélyedésbe, és mikor földet ért, rohanni kezdett előre, a víszintes alagútban.

— Várj, Cicamica! — kiabált utána Böbe teli szájjal. — Én nem látok a sötétben, nem bírok

úgy futni!

Cicamica nem felelt, Cicamica már messze járt. Böbe

meggondoltan követte. Elege volt az esésekből, az

ütődésekből, a zúzódásokból. Hellyel-közzel megbotlott egy-

egy elejtett tárgyban. Nagy örömére talált egy teli termoszt,

azt hitte, kakaó van benne, de csalódottan köpte ki az első

kortyot, mert tojáslikőr volt, azt pedig nem szerette.

Amikor már világosodott az alagútban, talált egy

gyapjúsálat is, szép kockás sál volt, valódi birkagyapjú.

Először a nyakába vette, azután a fejére csavarta turbánnak,

hadd higgye Cicamica, ha majd utoléri, hogy egy török baba.

Elégedett nevetéssel kocogott Cicamica nyomában, és szinte már meg is feledkezett a rókáról,

mikor a földalatti alagút hirtelen véget ért. Magas kürtő vezetett föl a szabadba, lépcső helyett az

agyagfalba tűzködött botokkal.

— Nézd, Cicamica, milyen turbánom van! — hencegett Böbe, nem győzvén kivárni, amíg

Cicamica magától is észreveszi. Cicamica azonban nem nézett Böbére, hanem lekuporodott a

földre, és keservesen sírt.

— Azért ne sírj, hogy a róka megszökött! — vigasztalta Böbe. — Senkinek sem hiányzik, és

legalább van egy jó föld alatti alagutunk, ahol bújócskázhatunk. Mit gondolsz, hova nyílik ez a

kürtő?

Cicamica nem felelt, csak hüppögött nagyokat. Böbének gyanús lett ez a nagy sírás. Csak nem

a rókát siratja Cicamica?

Gondterhelten kuporodott le barátnője mellé. Akkor látta, mit tart Cicamica az ölében: a fél

rúd szalámit, a gyönyörű — bár kissé már penészes — szalámi domborművet, amely az egynapos

kolbászkerítés legfőbb dísze, ékessége volt.

Böbe szóra nyitotta a száját, de oly sok szó tolult ajkára a róka aljasságáról, és Cicamica

ostoba hiszékenységéről, hogy végül is nem kerekedett belőle értelmes mondat. Cicamica különben

sem figyelt Böbe dadogására. Fürgén felkúszott a kürtő falába tűzködött fokokon, és kezét nyújtva

Böbét is a föld felszínére segítette.

Legnagyobb meglepetésükre Morzsa hátsó udvarában találták magukat. Ez az udvar telis-teli

volt kisebb nagyobb gödrökkel, amelyeket Morzsa csak úgy, szórakozásból kapáit magának. Egyik

ilyen gödrön keresztül fúrta ki magát a róka a föld alatti alagútból..., de vajon hova tűnhetett?

Cicamica nem vesztegette az időt találgatásokra. Az udvaron végigszáguldva kirohant a ház

előtt búslakodó Morzsához.


76

— Morzsa! — kiáltotta elfúló hangon. — Kedves szomszéd, bocsáss meg, amiért olyan

kiállhatatlanul viselkedtem veled!

Morzsa olyan zavarba jött, hogy még egy vakkantást sem tudott kinyögni. Cicamica nem is

várt választ. Fürgén leoldozta Morzsa nyakáról a láncot, s közben elhadarta, mi történt.

— A róka megszökött? — hüledezett Morzsa. — És éppen az én udvaromon át? Ezt a szégyent

én nem élem túl!

— Már hogyne élnéd túl! — nyelvelt Cicamica. — Itt az ebadóérméd, most már szabadon

járhatsz az utcán, semmi akadálya annak, hogy fülön csípd Sompolyogit!

Morzsa izgatottan ugrott fel. Nyújtózott egy nagyot, mert a láncon való üldögéléstől minden

tagját zsibbadtnak érezte, azután, mint a puskából kilőtt golyó, végigszáguldott a csendes, kihalt

Futrinka utcán.

Néhány másodperc múltán már porzott is visszafelé.

— Nem érzek rókaszagot sehol! — lihegte panaszosan. — Minden csupa naftalin!

— Szagold meg a róka sálját! — nyújtotta feléje Böbe a kockás gyapjúsálat. Morzsa mélyeket

szippantott, azután a másik irányba vágtatott el.

— Naftalin, mindenfelé csak naftalin! — kiáltotta, mikor visszatért a házikójához. — Már

teljesen elvesztettem a szimatomat ettől a szagtól.

Cicamica sírva fakadt. Böbének is sírhatnékja támadt, de hősiesen visszatartotta könnyeit, mert

sajnálta sírással tölteni a drága perceket.

— Nézd ott azt a birkát! — mutatott Morzsának egy idegent, aki az autóbuszmegállónál

várakozott. — Régen várhat, mert ilyenkor ritkán jár a busz, hátha látta a rókát, hogy merre ment!

— Kitűnő ötlet, Böbike! — mondta Morzsa hálásan, és a várakozó idegenhez futott.

— Bocsánatot kérek — mondta kissé zavartan. — Nem látott birkaságod egy sompolygó járású

rókát?

— Ne-e-em... — bégetett a birka, de bégetése nagyon furcsán, idegenül csengett. Morzsa

meghökkent. Bármennyire idegenes volt is a bégetés, a hangot ismerősnek találta. Tovább fűzte hát

a beszélgetést:

— Erre kellett pedig annak a rókának mennie, csak én éppen szunyókáltam ott a láncon...

Biztos benne birkaságod, hogy nem erre ment az a róka?

— Ne-em ment erre se-em-miféle róka! — bégetett az idegen rekedten, idegesen. — Se-

emmiféle...

Az utca végén befordult a kilencvenkilences busz. Morzsa illedelmesen félreállt, hogy helyet

adjon a birkának a felszálláshoz. Az már fel is lépett az autóbusz lépcsőjére, mikor Morzsának

hirtelen az eszébe nyilallt, honnan olyan ismerős neki ez a hang.

— Cica, Böbe, gyertek! — kiáltotta boldogan. — Itt a róka, a birkabőrben!

A harsány kiáltásra minden ablak kinyílt. A rókavár felől trappolva közeledett a nyugdíjas

hintaló. A cukrászdában Tubi galamb félbehagyta a kiszolgálást, az üzletekből a vásárlók mind az

utcára siettek. Szempillantás alatt olyan csődület támadt, hogy a 99-es busz percekig nem tudott

elindulni.

Végül aztán elindult, de a furcsán bégető birka nélkül. Azt, vagyis a rókát takaró birkabőrt,

Sompolyogival együtt Morzsa az utolsó pillanatban rántotta vissza az autóbuszlépcsőről.


77

X. fejezet

Cicamica délutános

Miután Kuvik Kelemen egy fél éven át küldözgette színes tudósításait az egyiptomi kuvikok

életéről, hazarepült a Futrinka utcába. Déltájban érkezett meg, és bár a szeptemberi nap melegen

sütött, az egyiptomi hőség után ő kissé csípősnek érezte a levegőt.

— Majd kérek egy jó forró teát Leontintól! — gondolta, midőn leereszkedett a kis egyemeletes

épület elé, amelynek emeleti ablakaiban frissen festett ólomkatonák száradtak. Kissé lesimította

összekuszálódott tollait, és az ajtóhoz lépett, hogy benyisson. Legnagyobb rémületére az ajtón nem

a jól ismert fekete üvegtáblát találta, hanem egy szikkadt szalonnabőrkét, amelybe Egerentyű

Elemér neve volt belerágva.

Kuvik Kelemen hátratántorodott:

— Szörnyűség! Egerentyűék kitúrták innen a szerkesztőséget!

— Micsoda? — csattant fel Egerentyűné hangja a hajdani főszerkesztői szoba ablakából. — Még

hogy mi túrtuk ki őket? Ha tudni akarja, ők foglalták el az orrunk elől a megüresedett rókavárat.

Mire harminchét gyermekemmel felvonultam oda, már beköltöztek az egész szeméthalmazzal, amit

ők kéziratoknak neveznek.

Kuvik Kelemen hebegve megköszönte a felvilágosítást, és ahogy csak fáradt szárnya bírta, repült

a rókavárhoz. Ott újabb kellemetlen meglepetés fogadta: az ajtó zárva volt. Hiába csöngetett, hiába

dörömbölt, az egykori rókavár, amelyen most aranybetűs, fekete üvegtábla hirdette, hogy a Csőr

szerkesztősége székel benne, néma maradt. Szerencsére a nyugdíjas hintaló meghallotta a nagy

dörömbölést, és szokása szerint kijött az utcára:

— Nini, Kuvik Kelemen! A Csőrék házon kívül vannak. Nagyon élveztem tudósításaidat a nílusi

vízilovakról!

— Igazán örülök — hajolt meg Kuvik Kelemen —, de most azt szeretném tudni, miért költöztek

át munkatársaim Sompolyogihoz, a rókához?

— Hát még ezt sem tudod? — lepődött meg igen kellemesen a nyugdíjas hintaló. — Sompolyogit

letartóztatták, és Sün Sámuel nyomban kiigényelte az üresen maradt épületet. Be is költöztek azon

melegében. Mire Egerentyűék családi menete ideért — haha, még most is magam előtt látom őket

—, már kint volt az ajtón a szerkesztőség táblája. Az egérgyerekek kaviccsal akarták behajigálni az

ablakokat, de Cicamica rájuk nyávogott a köcsögablakból, s erre jobbnak látták visszavonulni. Úgy

kanyarogtak el, mint egy hosszú-hosszú, véget nem érő

farkinca.

— Képzelem, milyen mérgesek lehettek! — mormolta

Kuvik Kelemen udvariasan.

— Mit, mérgesek! — csattant fel a hintaló. — Hát aztán?

Széles a mező, fúrhatnak rajta elég egérlyukat, ha szűken

vannak hajdani helyiségeitekben. És különben is: volt egy

gyönyörű házuk, miért kellett azt tönkrerágni, he?

Kuvik Kelemen most már csak az iránt érdeklődött, mi lett

Sompolyogival.


78

— No, az a csirkefogó zsivány végre odakerült, ahova való:

az Állatkertben ül, egy ketrecben. Ott aztán árulhatja a

naftalinos zabot!

A nyugdíjas hintaló olyan jót nevetett saját elmésségén,

hogy Kuvik Kelemennek percekig várnia kellett, míg végre

megkérdezhette, vajon nem tudja-e a hintaló, hova mentek a

Csőr munkatársai?

— Hova! Hát a Csodafazékba, a díszebédre, amit Cicamica

rendez szomszédai tiszteletére.

Kuvik Kelemen azt hitte, nem jól hall.

— Amit a szomszédok rendeznek Cicamica tiszteletére? — kérdezte.

A nyugdíjas hintaló nyihogva nevetett:

— Hol van már az a világ, mikor még Cicamica mindennap más házban ebédelt! Ma ő ad

díszebédet a prémiumból, amit jó munkájáért kapott.

Kuvik Kelemen leült egy szegletkőre, és levegő után kapkodott.

— Megviselt a hosszú repülés — mondta azután. — Nagy magasságokban repültem, és úgy

látszik, történt valami a fülemmel, mert sehogyan sem hallok jól.

— Nem a füleddel van baj, Kelemen! — nyugtatta meg az öreg hintaló. — Nagy változások

történtek az utcában azalatt, míg te az egyiptomi madárvilág életét tanulmányoztad. Hogy mást ne

mondjak: emlékszel, Liba Leontin mennyire nem állhatta sógornőjét, Kacsa Karolát?

Kuvik Kelemen élesen emlékezett erre:

— Mindig panaszkodott, hogy Kacsa Karola a vizes talpával összejárja az előszobát.

— No látod, most meg ki nem menne a legelőre Kacsa Karola nélkül!

És tudod-e, miért? Mert rájött, hogy Böbe baba mindent, az utolsó gágogásig mindent

visszamondott Kacsa Karolának, amit ő fecsegett róla. És Karola mégsem sértődött meg soha. Hát

ez nagyon meghatotta Liba Leontint.

Böbe baba említésére Kuvik Kelemen szeme felcsillant:

— Jól van a kis Böbe?

— Jól ám, különösen most, hogy már szájharmonikája is van. Sün Sámuel egyre mondta neki,

hogy miért nem tanul barátnőjétől, Cicamicától, aki nem költi mindenféle hiábavalóságokra a

pénzét, hanem apránként szépen berendezkedett. No, erre aztán Böbe a nyalókák meg a

mézeskalács napszemüvegek helyett szájharmonikát vett magának.

— Játszani tud rajta?

— Dehogy tud a lelkem! Csak fújja összevissza. Reggeltől estig. Sün

Sámuel már nagyon bánja, hogy szólt neki.

— Aranyos kis Böbe! — érzékenyült el Kuvik Kelemen. — Utánuk

repülök a Csodafazékba!

— Hát csak siess! — biztatta a hintaló. — Pontosan kezdik az ebédet,

mert Cicamica délutános, és kettőre már a Vasmacskában kell lennie.

— Mi az a Vasmacska? — kérdezte Kuvik Kelemen lebocsátva repülésre emelt szárnyát.

— A Vasmacska tejivó? Az is távolléted alatt épült a parkban. Cicamica és Kecskéék

legnagyobbik lánya, Klárika váltják egymást a kiszolgálásnál, két műszakban.

Kuvik Kelemen a levegőbe emelkedett, és nem tudta, a sok ezer kilométeres út fáradalmaitól

szédül-e, vagy attól, amit az imént hallott: hogy Cicamica dolgozik, sőt jó munkájáért már

prémiumot is kap, és követendő példaként állítják Böbe baba elé. Nem is tudta egyenesen szántani a

levegőt, bizonytalan cikcakkban haladt, s rövid körözés után leereszkedett a Csodafazék ajtajánál.


79

Az első, amit látott, egy kolbászfüzér volt az ajtó felett. Másodiknak az a gyönyörűen megterített

asztal tűnt szemébe a terem közepén, amely körül ott ültek munkatársai és Morzsa kutya. Cicamica

éppen levest akart Sün Sámuel tányérjába merni, amikor felnézett, és az ajtóban megpillantotta

Kuvik Kelement.

— Kelemen! — nyávogta boldogan. — Milyen jókor jöttél! Éppen most tálaljuk a levest!

Sün Sámuel kitárt karokkal rohant kedves riportere felé. Leontin nem tudta, nevessen vagy

sírjon-e örömében. Az öreg fülesbagoly versenyt huhogott a vígan csaholó Morzsával, Böbe pedig

kétségbeesve igyekezett megszabadulni a nyakába kötött hatalmas asztalkendőtől.

— Vegyétek le! Hamar, hamar! — kiáltott sírva. — Meg

akarom mutatni az új ruhámat Kelemennek!

— Mutasd, aranyom, mutasd! — röppent oda hozzá Kuvik

Kelemen.

— Új ruhád van? Hát ez aztán nagy szó!

— Cicamica vette nekem az első keresetéből! — újságolta

Böbe, és büszkén körbeforgott kis kockás ruhájában. —

Könnyen mosható.

— És könnyen piszkolható — tette hozzá Liba Leontin, csőrét törölgetve. — Bár meg kell

mondani, hogy a mi Böbénk már nem az a maszatgombóc, aki volt.

— Egy pecsét sincs a ruhámon! — hencegett Böbe. Liba Leontin ismét beburkolta az

asztalkendővel:

— Azért kell rá vigyázni! Szép óvatosan egyél.

Miután Kuvik Kelemennek is hoztak terítéket, és helyet szorítottak neki Morzsa kutya mellett,

jóízűen hozzákezdtek az evéshez. Cicamica buzgón kínálgatta vendégeit:

— Egyetek, van bőven, Kacsa Karola igazán kitett magáért. Kelemen, ne kéresd magadat,

biztosan megéheztél az úton.

— Hát nem mondom! — nevetett Kelemen, újabb porciót szedve tányérjára. — Gondoltam is

útközben, de jó volna, ha ebéddel várnának. Arra azonban álmomban sem mertem gondolni, hogy a

te vendéged leszek... És — tette hozzá kissé zavartan — arra sem számítottam, hogy Morzsa kutya

lesz az asztalszomszédom.

Sün Sámuel harsogó kacajban tört ki:

— Az ám, hiszen mikor Kelemen elrepült, Cicamica és Morzsa még nem voltak valami nagy

barátságban!

— Hol van már a tavalyi kocsonya — legyintett Cicamica, és ő is nevetett. — Mióta napközben

dolgozom, és nem érek rá reggeltől estig heverészni, szundikálni, úgy alszom éjszakánként, akár a

bunda. Morzsa ugathat felőlem, amennyit akar, úgysem hallom. Morzsa bólogatva mondta:

— Nincs miért veszekednünk. Most, hogy Cicamica nem nyávogtatja egész nap a magnóját,

kipihenhetem az éjszakai őrködés fáradalmait.

— Kelemen, te még nem is tudod, hol dolgozik Cicamica! — szólt át az öreg fülesbagoly az

asztal túlsó oldaláról.

— Hallom, hogy valami új tejivó nyílt — mondta Kuvik Kelemen —, de nagyon érdekel, hogyan

került oda Cicamica kiszolgálónak.

— Böbe jött sírva hozzám — emlékezett vissza Sün Sámuel —, még a tavasszal, amikor te már

Egyiptomba voltál, mondom, sírva jött, hogy szerezzek Cicamicának állást, mert betevő falatja

sincs.

— Így volt, éppen így! — bólintott Cicamica, jókora adag rántott hallal bíbelődve.


80

— No, én akkor telefonáltam régi barátomnak. Hörcsög Hugónak, az önkiszolgáló bolt

vezetőjének — folytatta Sün Sámuel —, akivel mindig együtt járok a vasárnapi rágcsálómeccsekre,

és mondtam neki, hogy ajánljon valami macskának való állást. Szerencsére éppen akkor készültek a

Vasmacska tejivó megnyitására, és kerestek valakit Kecske Klárika mellé, hogy két műszakban

üzemeltethessék a tejivót.

— Olyan gyönyörű üvegmacska van a tetején! — szólt közbe Böbe. — Este mindig kivilágítják,

hogy messziről is lehessen látni, mennyire megizmosítja a tej azt, aki issza.

— Szóval ott dolgozik Cicamica! — csóválta Kuvik Kelemen a fejét, mint aki sehogyan sem tud

napirendre térni a dolgok ilyetén alakulása fölött. — Hát ezt megnézem. Le is fényképezem.

— Bizony már ideje, hogy Cicamica bekerüljön az újságba! — helyeselt a vén fülesbagoly. —

Majd meglátod, milyen ügyesen szolgál ki. Tubi galambnak szárnya van, a Lépesméz cukrászdában

mégis háromszor annyi ideig tart a kiszolgálás, mint a tejivóban.

— És Cicamica doromból is a tej mellé! — kezdte Böbe, de Liba Leontin halkan figyelmeztette,

hogy teli szájjal nem illik beszélni. Cicamica nevetett:

— Most már vígan dörömbölök kiszolgálás közben, mert megszoktam a munkát, és nem esik

nehezemre. Hanem az első napokban..., emlékszel, Böbe?

Böbe úgy elkezdett nevetni, hogy a túrós csusza cigányútra ment, és csak hosszas köhögés után

tudott megszólalni!

— Emlékszem! Reggel büszkén mentél a tejivóba, örültél az új fehér köpenynek meg a csipkés

bóbitának, aztán délután sírva jöttél haza, és kijelentetted, hogy soha többé tájékára sem mégy a

tejivónak, inkább éhen halsz!

— És te hogy megijedtél! Emlékszel?

— Emlékszem hát! Hazafutottam sírni, és életemben először aznap aludtam el vacsora nélkül.

Ezen mindenki nevetett. Sün Sámuel azután elkomolyodva megjegyezte:

— Bizony, nem is lehetett akkoriban könnyű Cicamicának!

— Könnyű? — kiáltott Cicamica. — Azt hittem, beleszakadok a munkába! Emelgetni a nehéz

tejeskannákat, ott állni óraszámra a pult mögött... És még csak ki sem fekhettem a napra kicsikét

sütkérezni! Majd elepedtem egy kis játék, egy kis labdázás, hintázás után.

— Akkor még nem doromboltál a tej mellé! — idézte fel Böbe a régi időket. Cicamica

felsóhajtott:

— Volt is akkor kedvem dorombolni! Lassan, keservesen ment a munka, mindig eltévesztettem a

számolást, a pult alatt halomba gyűlt a mosatlan edény, és az Egerentyű gyerekek mindig éppen

akkor jöttek egyenként kifliért, mind a harminchetén, amikor a legnagyobb kapkodásban voltam.

Aztán meg a kutyák! Morzsi, kérlek, ne vedd zokon, de a kutyákkal volt akkoriban a legtöbb

mérgem! Mindent megszimatoltak, és ha mondtam, hogy velős csontot nem tartok, dühösen

vicsorogtak rám.

— Igen — mondta Morzsa —, akkoriban sok turista járt ide Ebfalváról.

Kuvik Kelemen jót mulatott ezeken a visszaemlékezéseken. Sajnos, az óramutató veszedelmesen

közeledett a ketteshez. Cicamicának mennie kellett.

— Ti csak maradjatok — mondta az asztal körül ülőknek —, de nekem rohannom kell. Böbém,

elkísérsz?

Böbe Kuvik Kelemenre nézett.

— Kelemen — kérdezte —, nem akarod megnézni a rókavár padlását? Tele van

darázsfészkekkel.

Kelemen hunyorgott, és nem tudta, mit mondjon. Liba Leontin segítette ki:


81

— Böbikém, Kuvik Kelemen most le fog pihenni a toronyszobájában, amit távollétében

rendeztünk be neki, és majd ha kiheverte a hosszú út fáradságait, bejárhatod vele a szerkesztőséggé

átalakított rókavár minden zegét-zugát.

— Akkor elkísérlek, Cicamica! — szaladt Böbe az éppen induló macska után.

Kézen fogva mentek a tejivóig, és arról beszélgettek, milyen finom ebédet főzött Kacsa Karola.

A park útján Döfi ugrándozott elébük, szarvacskáin egy-egy sóspereccel.

— Cicamica, Klárika már vár! — jelentette. — Szeretne a kétórás busszal a városba menni.

— No, akkor szaladjunk! — mondta Cicamica. — Hadd érje el Klárika a buszt!

A tejivóhoz érve gyorsan átvette Kecske Klárikától az elszámolást, s mire Klárika Döfi

kíséretében eltűnt a bokrok között, Cicamica már fehér köpenyben, fején kackiás bóbitával állt a

pultnál.

— Adjál szívószálakat! — kérlelte Böbe. Cicamica sietve adott neki néhány színes szívószálat,

azután cuppanós puszit nyomott a képére:

— Most menj szépen játszani, aranyom! Cicamica dolgozik.

És Böbe engedelmesen ment játszani. Nem mintha lett volna kivel. A csirkék egy kendermagos

tanítónő felügyelete alatt kapirgálás leckéjüket tanulták, őket nem volt szabad zavarni. A parkban

csak a nyugdíjas hintaló szunyókált egy padon, fejére borítva a Csőr aznapi számát. Böbe

lábujjhegyen osont el mellette. Szerencsére a hintalovat alaposan elnyomta a buzgóság, így Böbe

bátran odalopódzhatott a Futrinkás Kisfiúhoz. Leült a talapzat lépcsőjére, és a kisfiú márványcipőbe

bújtatott lábát körülrakta színes szívószálakkal, szappandarabkákkal, fényes vadgesztenyékkel.

— Szeretnéd, ha szappanbuborékot fújnék neked? — nézett föl a márványfiúra. — Az aranyhalas

medencéből hozhatnék vizet, van nálam egy üres kis tégely.

A Futrinkás Kisfiú nem felelt, csak mosolygott, szelíden, kedvesen. Böbe rögtön megértette,

miről van szó:

— Ugye, te is azt gondolod, hogy a hintaló fölébredne, és rám szólna... Bezzeg, mikor

Cicamicával játszom itt, nem mer rám szólni, de hát Cicamica most délutános.

A kendermagos tyúk kotkodált, a csirkék párba sorakoztak, és megindultak a napközi otthon

felé. Böbe integetett Pöhölykének, azután visszafordult a szoborhoz:

— Vasárnaponként Morzsa is velünk játszik. Olyankor még a fűre is rá mernék menni. Ha az

öreg hintaló rám kiabálna, szólnék Morzsának, hogy ugassa meg!

A nyugdíjas hintaló köhögött álmában, fején megrezzent az újságpapír. Böbe gyanakodva nézte,

de miután látta, hogy a hintaló nem ébredt föl, tovább társalgóit:

— Az volna a legjobb, ha te is tudnál beszélni. Akkor megmondhatnád ennek a vén, rozoga

hintalónak, hogy hagyjon engem nyugodtan itt játszani. És azt is megmondhatnád neki, hogy nem

bánod, ha vadgesztenyét meg miegymást hozok neked.

A szobor erre sem szólt semmit. Böbe megszeppent. Talán mégis jobb így, hogy a márványfiú

nem beszél... Ki tudja, ha megszólalna, nem azt mondaná-e: „Vidd innen ezt a sok vicket-vackot,

rongybaba!"

Böbét annyira elfoglalták ezek a nyugtalanító gondolatok, hogy észre sem vette: az öreg hintaló

már percek óta éberen figyeli őt az újságpapír leple alól. Akkor riadt csak fel, mikor a hintaló

köhécselve rászólt:

— No, te kézbesítők gyöngye! Ma megint csak a fele lapot kaptam meg! Hát honnan tudjam így,

hogy mi újság a Futrinka utcában? He?

Böbe szeretett volna láthatatlanná válni. Szomorúan nézett a szobor lába körül szanaszét heverő

vadgesztenyékre, szívószálakra, dugókra, üvegcserepekre. Várta a további dörgedelmet.


82

Szerencsére a hintaló álmában át tudta ugrani Kecskéék magas sövénykerítését, és ettől

szokatlanul vidám kedvvel ébredt. Szidás helyett megenyhülten szólt hát Böbéhez:

— Látom, nem unatkozol. Neked mindenki játszópajtásod, még ez a szép márványszobor is

megtűr maga mellett. Ahogy így elnéztelek, épp azon tűnődtem, hogyan lehetséges ez?

Böbe fülig pirult. Korholást várt, a barátságos szavak zavarba hozták. Segélykérőn nézett fel a

márványfiúra. És az olyan biztatón, olyan bátorítón mosolygott le rá, hogy Böbe, életében először,

azonnal tudta, mit kell válaszolnia.

— Nagyon szeretek játszani — mondta az öreg hintalónak, azután feltápászkodott, és elment az

aranyhalak medencéjéhez, hogy megnézze megzöldült-e már a tízfilléres, amit néhány nappal előbb,

kísérletképpen dobott a vízbe.

mi újság a futrinka utcában?18pedagogia.hu/sites/default/files/node/attachments/...bálint...

Documents