3

Kós Katit – Kós Károly unokáját, Kós Andrásszobrászmûvész leányát – serdülô kora óta ismerem.Hallottam hangversenyen hegedülni, láttam iskola-padban ülni, majd a kolozsvári Zenelíceum abszol-vensei között ballagni.

Változatos életpályája kezdetén középiskolaivégzettséggel Tordaszentlászlón vállal hegedûtanáriállást. Férjhez megy, átköltözik Barótra, ahol nemso-kára átveszi a Városi Mûvelôdési Ház irányítását. Abrassói Transilvania Egyetem Zenei Fakultása lehe-tôséget ad arra, hogy zenei tanulmányait – érett fejjelBartótról ingázva, gyermekeivel szinte egyidôben –felsôfokú szinten, befejezze.

Húsz év után visszatér szülôvárosába, Kolozs-várra. Szerencsecsillaga nem hagyja el, mert számáravonzó állást talál a kincses városban, ahol tudását,tapasztalatait hasznosíthatja. Kalotaszeg neves fes-tôjének, Györkös Mányi Albertnek a képei közöttdolgozhat, a zenetanár-festômûvész mûteremlakásá-ban, az EMKE által létrehozott emlékházban.

Betértem az Emlékházba, egyrészt a Györkös Má-nyi-festményekben újolag gyönyörködni, másrésztKós Katival elbeszélgetni.

– Édesapád szobrászmûvészi alkotómunkája fel-tételezem hozzájárult emberi kialakulásodhoz...

– Talán inkább szakmai kialakulásomhoz – arragondolok, hogy apámtól örökölhettem a mûvészi al-kotásra és a tanításra való hajlamot. Emberré válá-somhoz szüleim egyformán hozzájárultak azzal apéldamutatással, ahogyan családi és közösségi életü-ket élték, munkájukat végezték: becsülettel, elkötele-zettséggel, felelôsségtudattal, gondoskodással, pozi-tív hozzáállással, és nem utolsó sorban sok-sok sze-retettel.

– Milyen benyomásokkal búcsúztál a Zenekö-zépiskolától, zene- és általános mûveltségi tanáraid-tól?

– Én azok közé a diákok közé tartoztam, akik sze-rettek iskolába járni. Elemista koromban a tanulássem okozott különösebb gondot, maximális jeggyelvégzetem minden évet; Kós-nagyapám meg is je-gyezte egy alkalommal – úgy harmadik osztályos le-hettem –, hogy az ellenôrzôim szépek, de elég unal-masak...

Nagyon meghatározó volt számomra Protopo-pescu Éva tanítónônk pedagógiai és emberi maga-tartása, aki – azt gondolom – kiváló indítást biztosí-tott tanítványai számára. Mai napig öröm látni azt aszeretetet és boldogságot, amely belôle árad, amikorvolt tanítványaival találkozhat, beszélgethet.

Hasonlóképpen határozta meg szakmai fejlôdé-semet hegedûtanárom, Zsurka Péter, aki kivételesenjó alapokat plántált tanítványaiba, és akitôl megta-nultam/megtapasztaltam azt, hogy a hangszertanu-lás folyamatában mennyire fontos a minél tökélete-sebb alapozás. Ezt az elvet követtem én is hegedûta-nárként, úgy érzem, eredményesen.

A szolmizáció, zenediktálás és zeneelmélet alap-

jait Szabó Margit tanárnô – Gitta néni – öntötte be-lénk, szigorú és alapos módon, az ô óráin olyan ké-pességekre és tudásra tettünk szert, amelyek biztosí-tották számunkra a további fejlôdést ezen a téren.

Majd következtek a gimnáziumi évek, a sok ta-nár. Mindannyiuktól volt amit tanulnunk. De termé-szetesen voltak közöttük olyanok, akik felejthetetle-nek maradtak számomra és meghatározták továbbiéletutamat: például Guttman Mihály – mindannyi-unk Misi bácsija –, akinek irányításával volt szeren-csém kamarazenélni, és az általa vezényelt zenekar-ban hegedülni; vagy Jakóné Barabás Margit történe-lem és földrajz szakos tanárnô, aki egyben osztályfô-nöknônk is volt a felsô tagozaton. Nagyon szerettemaz osztályközösséget is, kedveltem osztálytársaimat,akikkel mai napig tartom a kapcsolatot.

– Beszélj kalota-szegeleti, tordaszentlászlói hege-dûtanári tevékenységedrôl.

– Így utólag elemezve: nagyon érdekes a sors.Ugyanis Györkös Mányi Albert, a zeneiskola akkoriklarinéttanára keresett meg a hegedû szakra való si-kertelen felvételi vizsgáim után, hogy vállalnám elszülôfaluja, Tordaszentlászló hegedülni vágyó gye-rekeinek tanítását. Elôbb vonakodtam ettôl az aján-lattól, mivel semmi vonzódást nem éreztem akkori-ban a tanítás iránt, csakis hegedûsként tudtam ma-gam elképzelni; azonban kitartó biztatására végül iselvállaltam. Egy év múlva már Tordaszentlászlón ésMagyarfenesen összesen tizenkét kisebb-nagyobbgyermeket tanítottam, a kolozsvári Mûvészeti Nép-iskolához tartozva. Ezzel Györkös tanár úr – szüleimsegítségével – az ölembe pottyantotta az elsô mun-kahelyem. Ennek köszönhetem azt a felismerést,hogy bizony van mit keresnem a tanári pályán, éshogy nagyon szeretem ezt a munkát. Bizonyítottaezt az a sok csodálatos élmény, amely azalatt a ne-gyed évszázad alatt ért, amely során végül is szinte

Mûvészetés közösség

Györkös Mányi Albert: Falusi Madonna (1985. olaj vászonra)

4

folyamatosan foglalkoztam hegedûtanítással – Tor-daszentlászlón, Magyarfenesen, majd Baróton ésVargyason. Csodálatos érzés, amikor a volt tanítvá-nyaim idônként megkeresnek, csak azért, „hogyhallják a tanárnéni hangját”. Egyik-másik közülük –hivatásként választva a zenélést – szép eredménye-ket ért el, mint például a Magyarfenesrôl indultBarazsuly Erzsébet vagy Kiss Pista Levente...

– Nem sokat tudunk a baróti mûvelôdési életrôl.A helybeli Mûvelôdési Ház vezetôjeként mik voltaka feladataid?

– Barótra való költözésemet követôen felfedez-tem még egy hobbimat: a mûvelôdésszervezést,amely a késôbbiekben hivatásommá vált. Fiatal fele-ségként és anyaként, a 89-es változás adta lehetôsé-geket kihasználva, 1990 májusában, néhány egyfor-mán gondolkodó, a közmûvelôdési életet fontosnaktartó emberrel – bízva a jövô lehetôségeiben – létre-hoztuk a Gaál Mózes Közmûvelôdési Egyesületet,amely keretében aztán 15 évet tevékenykedtem, ésmegtanulhattam, megtapasztalhattam, hogy mit je-lent civilként dolgozni. Az egyesület vezetôségi tag-jaként, majd alelnökeként számtalan elôadás és ren-dezvény tervezôje, szervezôje és lebonyolítója vol-tam kollegáimmal együtt, akikkel igazi csapatot al-kotva nagyon szép eredményeket értünk el, kivívána hazai és magyarországi közmûvelôdési szakembe-rek elismerését. 1991-ben pedig a sors elém tárta azta lehetôséget, hogy megpályázhassam a helyi VárosiMûvelôdési Ház megüresedett igazgatói állását,amelyet sikerrel meg is tettem. A két évvel azelôttnyugdíjba vonult igazgatónô, Kaptza Mária általtöbb éven át sikeresen vezetett intézményt átvéve, azottani munkát és programszervezést az új idôk szel-leme szerint kellett átalakítanom – tulajdonképpenfeladatommá vált egy teljesen új fajta mûvelôdésiélet, új intézmény létrehozása, tágabb munkaközös-

ség kialakítása, a változás hozta új lehetôségek kere-tében. A szakemberek, a közönség és a vendégmû-vészek visszajelzése alapján, munkatársaimmalegyütt sikerült egy olyan intézményt létrehozni,ahova szívesen tértek be kicsik-nagyok a különféleprogramokra, rendezvényekre, és ahova örömmeljöttek a vendégtársulatok is, dicsérve a vendéglátástés a közönséget.

Tizenöt éven át dolgoztam hát mûvelôdés- ésközösségszervezôként, olyan munkatársakkal, akik-kel öröm volt együtt dolgozni, együtt alkotni. Ésközben együtteseket alapítottunk, a Kájoni Consor-tot, a Kelekótyát, az Erdôvidék Néptáncegyüttest,meg muzsikáltam, tanítottam is. És utólag megálla-pítottam, hogy a sors olyan kegyes volt hozzám,hogy a mindenkori hivatalos munkám egyben ahobbim is volt. És ebbe beleszámíthatom azt a más-fél éves idôszakot is, amikor orvosi írnokként dol-goztam a baróti járóbeteg rendelôben, és a papír-munka mellett egyszerûbb asszisztensnôi feladato-kat is elláttam (vérnyomásmérés, kötözés stb.) –ugyanis mindig szívügyemnek éreztem a rászorulta-kon segíteni.

– Sikeresek voltak a Kájoni Consort régizeneegyüttes fellépései, mely együttesnek te is tagja vol-tál...

– Igen, mégpedig alapító tagja. Nem sokkal Ba-rótra költözésünk után, 1988 folyamán, volt férjem-mel, Demeter Jánossal sikerült toboroznunk olyanembereket, akik zenei tanulmányokkal vagy egysze-rûen csak zenei tehetséggel rendelkeztek. 1988 de-cemberében kezdtük el a próbákat, tizenkét Barótonélô, különbözô foglalkozású és életkorú, azonban amuzsikálást egyformán kedvelô lelkes emberrel. Amindennapok szürkeségének és a már csaknem kilá-tástalan jelen és jövô elviseléséhez a reneszánsz ze-nét választottuk menedéknek. Repertoárunkat14–17. századi zeneszerzôk hangszeres és vokális,világi és egyházi mûveibôl válogattuk. A névadóKájoni János által gyûjtött és lejegyzett, valamintmás korabeli erdélyi zeneszerzôk mûvein kívül ter-mészetesen más tájak szerzôinek mûveit is megszó-laltattuk, ilyenképpen barangolva be hallgatóinkkalegyütt Európát, a zene által. Számtalan sikeres kon-certünk volt itthon és Magyarországon, de lehetôsé-günk adódott muzsikálni a bécsi Stefansdomban is.A muzsikálás-éneklés mellett ugyanakkor nagyrésztén láttam el az együttes menedzselési feladatait is.Az együttest a baróti iskola fogadta be, állandó hely-színt biztosítva mûködésének. Kolozsvárra valóvisszaköltözésemkor nagyon nehéz volt megválnoma Kájoni Consorttól. Hiányoznak az egykori próbák,közös muzsikálások, kiszállások, koncertek, és nemutolsó sorban a zenésztársak. Az együttes azonbantovábbra is sikerrel mûködik, és idén nyáron nemcsak jelképesen, de a valóságban is bebarangolta Eu-rópát, csodálatos élményekkel térve haza.

Hasonlóképpen nehezen váltam meg másik lelkigyermekemtôl, a Kelekótya Együttestôl is, amelyet2001-ben alakítottuk a Mûvelôdési Ház keretében,azzal a céllal, hogy – az elsôsorban magyar nyelvûgyermekirodalom gyöngyszemeinek alapján készültfeldolgozásokkal repertoárunkban – koncertekkel lá-togassunk meg gyermekközösségeket, fôként olyanvidékeken, ahová a helyi anyagi források hiánya mi-att e közkedvelt dalok, de elsôsorban szerzôik-elôa-dóik – mint például Sebô Ferenc, Dévai Nagy Kamil-

Kós Kati. László Miklós felvétele

5

la, Halász Judit, Vitai Ildikó, illetve a Kaláka, 100Folk Celsius és Bojtorján együttesek –, élôben nemjuthatnak el. Koncertjeinkkel egyaránt sikert arat-tunk úgy a gyermek, mint a felnôtt hallgatóság köré-ben. Felejthetetlen élményként maradtak meg szá-momra azok a koncertjeink, amelyek alkalmával agyermekek rácsudálkoztak a különbözô húros, fú-vós, ütôs és ritmus hangszereinkre, megismerhettékezeket közelrôl, esetenként ki is próbálhatták egyi-ket-másikat, valamint együtt énekelhették velünk (ésmi velük) a már általuk ismert dalokat. Ezek az él-mények és tapasztalatok azonban itt sem hagytaknyugodni: lelkes társakra lelve tervezzük már egyhasonló együttes létrehozását Kolozsváron is.

– Hogyan oldottad meg a baróti teendôid mellettaz ingázásokat, folyamatos zenei továbbképzésedeta brassói egyetemen?

– Nem volt könnyû. Lévén, hogy Brassóban csaknappali tagozaton lehetséges zenei tanulmányokatvégezni, folyamatosan jelen kellett lennem a kurzu-sokon, szemináriumokon. Az elsô két év programjaviszonylag lazább volt, így emellett sikerült – napon-ta ingázva – elvégeznem a Mûvelôdési Házbeli teen-dôimet is, átszervezve a programomat. Sôt, folytat-tam mindkét együttesben való tevékenységemet is.Ezenkívül 2003–2005 között hegedûltem a sepsi-szentgyörgyi Georgius Kamarazenekarban is. (Ígyutólag azon töprengek, hogy honnan volt energiámminderre? Mai napig is csodálkozom saját maga-mon...) Másod év vége felé kezdtem érezni, hogy ezígy nem megy tovább; valamit fel kell adnom. És ak-kor úgy döntöttem, hogy lemondok a MûvelôdésiHáz vezetésérôl és visszatérek a tanításhoz; amúgyis azt tapasztaltam, hogy a mûvelôdésszervezôimunkám egyre inkább eltolódik az adminisztrációsmunka felé, és ennek nem örültem. A Baróttól 9 km-re fekvô nagyközségben, Vargyason próbálkoztam,szerencsével: a helyi iskola igazgatónôjének, GödriOláh Annának lelkes segítségével sikerült annyi ér-deklôdô gyereket toboroznunk, hogy 2004 ôszétôlteljes hegedûosztályt indítottam, amelynek kereté-ben a hegedûórákon kívül zeneelméletet és zenetör-ténetet is tanítottam. Az osztály a sepsiszentgyörgyiMûvészeti Népiskola kihelyezett tagozataként mû-ködött és mûködik a mai napig, lelkes támogatásátélvezve annak igazgatójától, aki nem más, mint a so-kunk számára ismert és közkedvelt, kiváló tenorénekes és karvezetô, Szilágyi Zsolt. Két évet dolgoz-tam itt, további csodálatos élményekkel... Innen isnagyon nehéz szívvel váltam meg... De hát mind-annyian tudjuk: valamit valamiért...

– Újból itthon Kolozsváron; milyen célkitûzések-kel vetted át a felújított Györkös Mányi Albert Em-lékház vezetését? Mik a további terveid a kalotaszegifestô emlékházával, hiszen nálatok családi hagyo-mány a kapcsolattartás Kalotaszeggel?

– Kolozsvárra való visszatérésem után, 2007 ok-tóberében, a sors felajánlotta, hogy átvegyem aGyörkös Mányi Albert Emlékház programmene-dzselését. Örömmel fogadtam az EMKE veztôségeáltal felkínált lehetôséget. Érdekes a sors: ha úgyvesszük, húsz év Kolozsvártól való távollét utánivisszatérésemkor Györkös Mányi Albert ismét mun-kahelyet ajánl fel számomra: az EMKÉ-re bízott ha-gyatéka további gondozását, valamint a mûteremla-kásában 1993-ban létrehozott emlékház és kis mûve-lôdési központ keretében viszonylag rendszeresen

megrendezett elôadások, koncertek, kiállítások to-vábbi rendszeres megszervezését és lebonyolítását.Az idén tavaszra belsôleg terjesen megújult Emlék-házban feladatommá vált az intézmény tevékenysé-gének a mai igények szerinti újragondolása és alakí-tása, a programok rendszeresítése, új ötletek megva-lósítása... Ezen a téren természetesen kamatoztatniszeretném a már említett tevékenységeim soránszerzett – pozitív és negatív – tapasztalatokat. Ezzela szakmai múlttal vágtam hát neki az új feladatnak.Szeretném, ha a Györkös Mányi Albert Emlékházategy olyan kulturális, vagy inkább közösségi köz-ponttá sikerülne alakítanunk, amelybe gyermekektôlidôsekig szívesen jár majd el mindenki a progra-mokra; ugyanakkor mások által elképzelt rendezvé-nyeknek is szívesen helyet biztosítunk. Természete-sen az elsôdleges szempont Györkös Mányi Alberthagyatékának megfelelô megôrzése és a köztudatbavaló minél erôteljesebb bevitele. Ehhez természete-sen az szükséges, hogy minél többen megfordulja-nak az emlékházban és belelássanak Györkös MányiAlbert szellemi örökségébe. A hagyaték átvételeután, a végrendelet értelmében 1993-ban emlékház-zá avatott mûteremlakásban ezért kezdett kulturálisprogramokat (koncerteket, ismeretterjesztô elôadá-sokat, könyvbemutatókat stb.) szervezni az EMKE.És úgy tûnik, nagyon jó ráérzessél, hiszen azóta sokszáz ember fordult meg az emlékházban, megízlelveezt az örökséget.

Nos, megpróbáltam továbbgondolni ezt a helyze-tet, amikor is megfogalmazódott bennem egy sor el-képzelés az emlékház további mûködtetésérôl.

Eltöprengtem azon: mit is szeretett volna látniGyörkös Mányi Albert a házában? Elbeszélgettemtöbb olyan emberrel, aki ismerte ôt. Ezekbôl a be-szélgetésekbôl kiderült számomra, hogy szerette azembereket, örömmel fogadta ôket lakásában, aholmegmutatta nekik a képeit, szívesen hallgatta meg avéleményüket, tanácsaikat. Egyszóval: lakásábangyakran látott vendégül kultúraszeretô embereket,akik kellemes perceket-órákat tölthettek el társasá-gában.

Megfogalmazódott hát bennem az emlékház sze-rintem két legfontosabb célja: a hagyaték, ezen belüla közel kétszáz festménynek a minél jobb állapotbanvaló megôrzése és minél több embernek való bemu-tatása, valamint egy olyan kulturális/közösségi köz-ponttá való alakítása, ahol az emberek jól érzik ma-gukat és szívesen betérnek ide elôadásokra, koncer-tekre, klubprogramokra – vagy csak úgy.

Ennek a célnak az eléréséhez nagymértékbenhozzájárult az a tény, hogy az EMKÉ-nek sikerültfelújítania a mûteremlakást, és most már a mai igé-nyeknek sokkal inkább megfelelô környezetben tud-juk fogadni az érdeklôdôket. Szükség lenne még to-vábbi infrastrukturális fejlesztésre. Remélem, mind-ezt sikerül megvalósítanunk pályázati úton és támo-gatások révén.

Számos szakemberrel, mûvésszel, civil szervezet-tel sikerült kapcsolatot teremtenem, akikkel külön-bözô programokat, elôadásokat egyeztettünk. A fel-újítás óta számos rendezvényre sor került már, örö-münkre gyakran telt házzal. További terveim köztkülönbözô ismeretterjesztô elôadások, kiállítások,könyvbemutatók, kamarakoncertek, gyermekprog-ramok, klubtevékenységekmegszervezése szerepel.

A zeneiskola diákjai, de elismert mûvészek is

6

örömmel játszanak az emlékházba került kiválóSteinway zongorán, amelyen valamikor SzvjatoszlávRichter is koncertezett.

Augusztus folyamán egy fuvola mesterkurzus-nak is helyt adtunk, amelynek keretében a kurzusmesteroktatója, Bálint János fuvolamûvész, GáborJózsef kiváló zongorakíséretével felejthetetlen kon-

certtel lepték meg a teltházas közönséget.Október elsejétôl ismét sûrû és – reményeink sze-

rint – változatos programot ajánlunk, amelyre szere-tettel várjuk majd az érdeklôdôket.

Köszönöm a beszélgetést! BUZÁS PÁL

A Partiumi és Bánsági Mûem-lékvédô és Emlékhely Társaságszeptember 5–7 között Érsemjén-ben, a Kazinczy Mûvelôdési Ház-ban tartotta honismereti konfe-renciáját. Az újonnan átadott pa-lotában 10 óráig gyülekezett atöbb mint száz résztvevô.

A Szózat eléneklése után Duk-rét Géza, a PBMET elnöke kö-szöntötte a megjelenteket, majdCsûry István, a Királyhágómellé-ki Református Egyházkerület he-lyettes püspöke és Borsi Imre Ló-ránd helyi plébános tartott rövidáhítatot. Balázsi József polgár-mester mint házigazda köszöntöt-te a megjelenteket, kihangsúlyoz-va, hogy a konferencia itteni meg-szervezése megtiszteltetés a köz-ség számára. A Kulturális Örök-ségvédelmi Hivatal (KÖH) részé-rôl Káldy Gyula üdvözölte a kon-ferenciát. A konferenciát megtisz-telte jelenlétével a Határon TúliMagyar Emlékhelyekért Alapít-vány tíz tagja, Révász Gizella el-nök vezetésével, Ráday Mihály, aVáros- és Faluvédôk Szövetsége,Hungaria Nostra elnöke, CsorbaCsaba, a Honismereti Szövetségalelnöke, a Kazinczy Ferenc Társa-ság két tagja, Kiss Endre József tit-kár vezetésével, Höhn József, aKÖH gyulai kirendeltségénekigazgatója, Filep Mária, a Hajdú-ság–Partium Értékmentô Egyesü-let elnöke, Krajczárné Sándor Má-ria, a berettyóújfalui Bihari Múze-um muzeológusa, Ruszoly Barna-bás, a Bagaméri Kör elnöke, SzabóZsolt, a Mûvelôdés folyóirat fô-szerkesztôje.

A Társaság 15 éves évforduló-ja alkalmából Dukrét Géza elnökbeszámolt az egyesület sokoldalútevékenységérôl, eredményeirôl.A tizenöt év alatt 14 konferenciát,ugyanannyi honismereti találko-zót, 13 honismereti tábort, számosmegemlékezést szerveztek, kiad-

tak 55 kötetet a Partiumi füzetekkönyvsorozatában és hetet a soro-zaton kívül, felavattak 19 emlék-táblát. Ezt követôen átadták azidei kitüntetéseket. Fényes Elek-díjban részesült Pásztai Ottó(Nagyvárad), Antal Béla (Bihar-püspöki), Jancsó Árpád (Temes-vár), a különdíjat Kovács Zoltán,Érmihályfalva polgármesterekapta. Révász Gizella, a HatáronTúli Magyar Emlékhelyekért Ala-pítvány elnöke Szent István-em-lékplakettet, Balázsi József pol-gármester és Ciorba Teréz érsem-jéni tanárnô emléklapot kapott.

A XIV. Konferencia fô témái akövetkezôk voltak: A reneszánszéve, Az 1848–1849-es forradalomés szabadságharc emlékei, Pusz-tuló mûemlékeink, A 20. századöröksége. Az elôadások sora ha-gyományosan, a konferenciának

helyt adó Érsemjén megismerésé-vel kezdôdött. Ciorba Teréz ta-nárnô a település természeti vi-szonyait, történelmét ismertette,Balázsi József Érsemjén hétköz-napjairól, elért eredményeirôl be-szélt. A program egy film vetíté-sével folytatódott, Felix Terra. Anagyváradi vár címen, amelyetVillányi Zoltán, Balla Tünde ésLakatos Attila készítettek. Ezutánegy szakmai elôadás következettÉpületvédelem a gyakorlatban cí-men, amelyet Köteles Dieter, a Bi-sonsol cég mérnöke tartott.

Ebéd után a következô elôadá-sok hangzottak el: Kiss Endre Jó-zsef (Sárospatak) az Érmellékrôlbeszélt, ahogyan Kazinczy Ferencemlékezetében élt, Vekov Károly(Kolozsvár) az értelmiség sorsátmutatta be, Oláh Miklós életpá-lyáján keresztül, Csorba Csaba

A XIV. Partiumi Honismereti Konferencia

A konferencia megnyitója

7

(Budapest) az Értelmiségiek ne-mesítése a Partiumban a 16–19.században címû értekezést tartot-ta. Wanek Ferenc (Kolozsvár) egyelfelejtett középkori erôdrôl, Me-zôsomlyóról beszélt, StarmüllerGéza (Kolozsvár) a zilahi Wesse-lényi- szoborkompozíciót mutattabe és annak alkotóját, Fadrusz Já-nost. Ezt egy könyvbemutató kö-vette: Jancsó Árpád (Temesvár)ismertette legújabb kötetét A Bé-ga, a Bánság elkényeztetett folyó-ja. Erdei János (Szilágysomlyó)vetített képeken keresztül mutattabe az 1848–49-es forradalom ésszabadságharc emlékeit a Berety-tyó- és a Kraszna-menti települé-seken. E feltáró munkát diákjaivalegyütt végezte, amellyel a tavaszipályázati díjkiosztó ünnepségenelsô díjat nyert.

Az elôadások után a társaságmegkoszorúzta Kazinczy Ferencszobrát, majd meglátogatták a Ka-zinczy Ferenc, Fráter Lóránd ésCsiha Kálmán emlékházat.

Másnap délelôtt Pekár István(Budapest) az Érmellék, a Be-rettyó-mente és a Hegyköz örök-ségét mutatta be, televíziós szem-mel. Ujj János (Arad) az egykoritörökkori várról tartott elôadást,amelyet egy újabb film vetítésekövetett, a felsôbányai római ka-tolikus templom felszentelésének150. évfordulójáról, amelyet Hit-ter Ferenc készített. Szünet utánVajda János (Borosjenô) két1848–49-es vértanú életútját kö-vette, akik Borosjenôhöz kötôd-tek. Jancsó Árpád (Temesvár) aBéga-csatorna történetérôl, TácsiErika (Temesvár) Újszentes tele-

pes falu történetérôl, Kordics Im-re (Nagyvárad) Nagyvárad 1940–1944 közötti magyar utcaneveirôltartott elôadást. Dánielisz Endre(Nagyszalonta) Nagyszalonta tör-ténelmérôl értekezett az 1944–1948 közötti idôszak bizonytalanéveirôl.

Ebéd után egy nagyon érdekeselôadást hallottunk Borbély Gá-bortól (Nagyvárad) az érmellékiborturizmus jelentôségérôl. DeákCsaba (Nagyszalonta) a gyulavi-déki HÉV történetét ismertette,Nagy Aranka (Nagyvárad) az1848–1849-es szabadságharc híresorvosairól beszélt, Fazekas Ló-ránd (Szatmárnémeti) egy hábo-rús katonasors emlékezetére épültkis emlékmûvet mutatta be. Kres-tyán Ilona (Temesvár) Kulcsár

Sándor író életpályáját ismertette.Ezután Szabó Zsolt (Kolozsvár) a60 éves Mûvelôdés címû folyóirattörténetérôl és szerepérôl beszélt.

A konferencia Közgyûlésselzárult, amelyen megbeszéltük azegyesület legfontosabb problémá-it. Este az érmihályfalvi GGG Iro-dalmi Stúdió tagjai Wass Albert-estet mutattak be, Bokor Irén ve-zetésével. Ezt követôen bemutat-kozott a helyi Ezüstperje tánccso-port, amely óriási sikert aratott.

A harmadik nap szakmai ki-rándulással folytatódott. Érmihály-falván emléktáblát avattunk KuthyLajos író tiszteletére. Üdvözlô be-szédet Kovács Zoltán polgármestertartott, majd Kovács Rozália KuthyLajos életét és munkásságát ismer-tette. A kirándulás Magyarorszá-gon folytatódott. MeglátogattukNyíracsád Árpád-kori templomát.Majd ellátogattunk Álmosdra.Elôbb megkoszorúztuk az Ál-mosd-diószegi csata emlékmûvét,majd megtekintettük a Kölcsey Fe-renc Emlékházat. Ebédre vissza-tértünk Érsemjénbe Délután meg-néztük Síter Árpád-kori templo-mát, ahol meghallgattuk EmôdiTamás szakavatott elôadását, aki atemplom restaurálását vezette.

A több mint kilencven részt-vevô számos információval gaz-dagodva, érzelmekkel feltöltôdveérkezett haza.

A konferenciát anyagilag tá-mogatta a Bihar Megyei Tanács ésa Határon Túli magyar Emlékhe-lyekért Alapítvány

DUKRÉT GÉZA

Közös kép a konferencia részvevôirôl

A konferencia közönsége. A fényképeket Dukrét Géza készítette.

8

Az írott és elektronikus sajtóban megjelentekalapján minden érdeklôdô tájékozódhatott arról,hogy a hetedik alkalommal megrendezett ErdélyiNemzetközi Filmfesztivál (továbbiakban TIFF) min-den eddigi eredményét túlszárnyalta, felül múlta.Akinek nincs lehetôsége arra, hogy közelebbrôl kö-vesse a TIFF-es eseményeket, megnyilvánulásokataz, nem tudja, melyek voltak azok az újdonságok,melyek arra szolgálnak, hogy a kolozsvári rendez-vény tényleg felhívja magára a nemzetközi filméletfigyelmét, és rangját az idô múlásával minél jobbanmegerôsítse.

A részletek jobb megismerése érdekében el kellmondanunk: a világon több mint kétezer filmfeszti-vált tartanak. Tehát az év minden napjára a föld-gömbön több helyen folyik olyan rendezvény, mely-nek tárgya a film. Ebben a versengésben csak akkorvan lehetôség kitûnni, ha a megrendezésre kerülôesemény valós értékeket tud felmutatni.

Tudor Giurgiu és a köréje felsorakozott csapat,amikor a 2002-ben Kolozsváron megnyitotta a TIFF-et romániai viszonylatban filmtörténelmet írt. A vá-lasztás nem volt véletlen. Azon kívül, hogy az ötlet-gazda szülôvárosa, de Kolozsváron a múlt századelején Janovics Jenô vezetésével, Corvina névvelfilmstúdió mûködött. 1913 és 1920 között, több mint70 filmet készítettek el. Ezzel a tradícióval nagyonkevés város büszkélkedhet világviszonylatban is.Tudor Giurgiu nagy érdeme, hogy megfelelô idôbenfelismerte, mit is jelenthet egy komoly fórum a ro-mán film életében. Azon kívül sikerült olyan gazda-sági erôket is meggyôznie, akik láttak fantáziát egyfilmfesztiválban. Jelentôsen számított az is, hogy aszámok tükrében Kolozsváron volt a legnagyobb amozik látogatottsága, ugyanakkor itt volt az országlegnagyobb befogadó képességû filmszínháza is,amely immár hetedik alkalommal ad helyet a nyitógálának, amelyre ma már belépôjegyet kapni szintelehetetlen, mert akkora a kereslet. Az elmúlt évekalatt a moziba látogató közönség megtanulta, hogy afilmfesztivál ideje alatt olyan filmeket láthat, melyekmár bekerültek a világ filmmûvészetébe, vagy eset-leg ezután bekerülhetnek a nyilvánosan is számontartott filmek közé. A közönség támogatása megszü-letett, ami távolról sem egy elhanyagolandó tényezô.

A rendezvény költségvetése ma már 1,2 millióeuró. A fesztivál autója a Mercedes-Benz. Az idénvolt elôször, hogy hét fiatal rendezôt (Radu Mun-tean, Corneliu Porumboiu, Nae Caranfil, BogdanMustaøã, Tudor Giurgiu, Adrian Sitaru és PaulNegoescu) kértek fel arra, hogy a TIFF reklámfilmjét,mindenik külön, külön elkészítsék. Az eredmény fi-gyelemre méltó volt, ugyanakkor példa értékû is.

A zsûri 5 tagja: Corneliu Porumboiu, filmrende-zô, Jay Weissberg, Amerikai Egyesült Államok, film-kritikus. Sebastian Lelio, chilei filmrendezô, MichaelFitzgerald amerikai producer, Marie Pierre Macia,franciországi filmszakember, a San Francisco Film-fesztivál program igazgatója. Nekik csak 12 verseny-filmet kellett megnézniük. Ennél sokkal többet néz-tek meg, nem, beszélve különbözô vitafórumokonvaló szerepléseikrôl. A hozott határozataikkal egyet

lehet érteni. A filmfesztivál eseményei a következô helyeken

zajlottak: Köztársaság, Gyôzelem és Mûvész mozi, aNemzeti Színház, a Szépmûvészeti Múzeum belsôudvara. Szabadtéri vetítések a volt piarista rendházés az Enigma udvarán, valamint a Iulius Mall autós-mozijában zajlottak. Ez egyébként Romániában elsôalkalommal történik, hogy a nézô autójában ülvenézheti, és saját autórádióján hallgathatja a filmszonorizálását. Drive helység befogadó képessége300 autó. Ezeknek a bôvítéseknek volt köszönhetô,hogy a levetített filmek száma meghaladta a kétszá-zat és jövôre, mikor elkészülnek a szupermarketek-ben a modern vetítôtermek, a megnézésre felajánlottfilmek száma jóval megnövekedhet, ami a TIFF-nekis szándéka. Hiszen a cél a magasabb osztályba kerü-lés. Például az A kategóriás idei Berlini Filmfeszti-válra 5000 filmet neveztek be, melybôl több mint400-at fogadtak el. Ebbôl is látni mennyi pénz van afilmvilágában. Ami a körülményektôl függ, merrefe-lé megy és fejti ki hatását.

Ezért játszik nagy szerepet a TIFF igazgatója Mi-hai Chirilov, aki csapatával kiválasztja azokat az al-kotásokat, melyeket meghívnak a fesztiválra. Tôlükfügg az is, kinek rendeznek vetítési napot is. Az idénvolt elôször Roma nap is, és elsô alkalommal vetítet-tek görög filmet a TIFF-en. A moldovai filmnaponfôleg a dokumentumfilmek domináltak. De bemu-tattak egész estét betöltô alkotást is. A szex hátrábbszorult, ellenben hangsúlyosabb helyet kapott a ro-mán, magyar, dán, orosz és dél-koreai filmmûvészet,valamint a dokumentumfilmek.

A Magyar Filmnapot, június 4. tartották, melyenbemutatták Tejút filmet (rendezô: Fliegauf Benedek),Iszka utazása (r. Bollók Csaba), Delta (r. MundruczóKornél), Szabadság, szerelem (r. Goda Krisztina),Sorstalanság (r. Koltai Lajos), Saját halál (r. ForgácsPéter), Ópium, Egy elmebeteg nô naplója (r. SzászJános), Overnight (r. Török Ferenc) címû filmeket.

A bemutatott filmek lényegében átfogták mind-azokat a jelenségeket, melyek a ma filmmûvészeté-ben megvannak. Az idén távoli kontinensek problé-máit jobban kihangsúlyozták. A film nyelvén bemu-tatták az erôszak természetrajzát, motivációját, amiebbôl a szempontból nézve nevelô értékû is lehet.Tehát az ember ezeket a módszereket ne vegye át. Alátottak alapján elutasító magatartást vegyen fel.

A TIFF ideje alatt több szakmai megbeszélés zaj-lott, melyen neves szakemberek tárták fel azokat agondolataikat, melyek a film készítés alkalmávalfoglalkoztatta ôket. Ilyenkor a román és a nemzetkö-zi filmgyártás kényes problémái is terítékre kerültek.Mit jelent például az állami támogatás csökkenése,mennyire befolyásolja a filmkészítést. A román filmnem eléggé ismert a nemzetközi filmpiacon. Mivel akoprodukciók jövedelmezôbbek, ezért a pénzek iskönnyebben jönnek össze. A fesztiválon 40 ország-ból származó produkció vett részt.

Tamara Buciuceanu-Botez, Radu Beligan lebilinc-selôk tudtak lenni.

A fesztivál díszvendége Catherine Deneuve tény-leg hús-vér világhírû díva volt. Mindenki érezhette,

A TIFF 2008 sokszínûsége

9

nagyon elfoglalt, épp csak annyi ideje volt, hogymegjelenjen, szóljon néhány szót filmjének vetítéseelôtt, majd a függöny mögött szélesen mosolyogva,eltûnjön. A gálaünnepségen átadja a Transilvania-trófeát, átvegye az életmûvének elismeréseképpenneki adott díjat. Másnap válaszolgasson, sûrû szivar-ra gyújtogatás közben, a sajtótájékoztatón feltett kér-désekre, majd két-három dedikációt adott és sietett,mert indult a repülôgépe.

A TIFF mûsorfüzetén felsorolt szponzorainakszáma megközelítette a százat. Kiemelt helyen vol-tak a Vodafone, Impact, Iulius Mall.

Az is érdekes volt, hogy az idei TIFF-en a hazai fi-atal alkotók közül csak nagyon kevesen szerepeltek.Talán ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a záró gá-lán, amit a Kolozsvári Nemzeti Színházban tartottakTudor Giurgiu tiszteletbeli elnök elmondta: ellent-mondás létezik aközött, hogy a román filmrendezôk

nemzetközi filmfesztiválokon értékes díjakat vehet-nek át, a hazai filmfesztivál egyesek számára márnem tét, vagy esetleg úgy érzik rangon, aluli azokonmegjelenni. Az is ellentmondás, hogy a felfelé ívelôromán filmek hódítják a világot, míg Romániábansorra zárják be a már meglevô mozi helységeket. Haez így megy tovább, és nem sikerül javítani a helyze-ten, akkor évek múlva interneten vagy mobil telefo-non fogjuk, nézni a filmeket. Mit kell tenni? Elôszöris több anyagi támogatást kellene, kapjanak afilmkészítôk. Több modern mozi termet kellene lét-rehozni. Ideje lenne a hazai filmtörvény kidolgozá-sának. Úgy, mint ahogy ez a törvény más szomszé-dos országban, például Magyarországon is létezik.

Fizetô nézôk száma 50 ezer volt. Ami bizonyította,hogy Kolozsváron érdemes megrendezni a TIFF-et.

CSOMAFÁY FERENC

A Kômûves Kelemen építette vár alatt elterülôváros az erdélyi fejedelmek egyik erôssége volt. Aromjaiban ma is látható dévai várat a tatárjárás utánIV. Béla építette újjá, 1264-bôl valók az elsô említé-sek, ennek az évnek augusztusában itt gyôzte le V.István híve, Csák Péter az Istvánhoz hûtlenné váltKán László erdélyi vajda seregét. 1302-tôl ez volt azerdélyi vajdák székhelye.

Itt volt rabságban Dávid Ferenc Erdély elsô unitá-rius püspöke, s itt is halt meg 1579. november 15-én.1817-ben az ide látogató I. Ferenc elrendelte a várhelyreállítását, amely12 évig tartott. 1849. május 27-én a várat elfoglalta a honvédsereg, de augusztus 12-én felrobbant, azóta csak falai állnak. Augusztus 18-án itt tették le a fegyvert Bem József és Guyon Ri-chárd seregének maradványai.

Déva legszebb mûemléke a Hunyadiak által át-épített, csúcsíves szentélyû református templom,ami valószínûleg 1370–1440 között épült, majd 1550után került a reformátusok kezére. Jelentôs mûemlékmég a Bethlen Gábor által 1624-ben épített négy sa-rokszárnyas kastély, az úgynevezett Magna Curia. AGörögvárosban álló római katolikus templom (Csa-ba testvér székhelye) 1723-ban épült.

A 19. század végén bukovinai székely telepesekköltöztek ide. A korabeli statisztikai adatok szerint1910-ben a város 8654 lakosából 5827 magyar, 2417román és 276 német volt. 2002-re a helyzet gyökere-sen megváltozott – a 69 257 lakosból 61 787 román, 5975 magyar, 878 cigány és 617 egyéb.

*Ez a város születésem helye, ahol gyermekkorom

elsô évtizedét töltöttem a temetô közeli utcában,melynek házai mögött már csak a Gyila-domb vonu-lata húzódott a maga kisebb-nagyobb gyümölcsös-szôlôs kertjeivel (ma a város egyik nagy negyedeépült ide). Lakói – a 30-as évek végén – foglalkozásraiparosok, kereskedôk, kis számú értelmiség, a

messze földön híres bolgárkertészek, földmûvesekés a város szélén levô rézbánya munkásai voltak.

Magyar élet DévánGyermekkoromban az itt élô nemzetiségek egyet-

értésben és a legmesszemenôbb tisztelet jegyében él-tek egymás mellett. Ez a szinte mindig szórványbanélô (most a leghangsúlyozottabban) magyar népcso-port szinte ösztönszerûen igényelte, s ha hozzájutottbármilyen formában és anyagi áldozatok árán, szinteitta a kultúrát. Sajnos, a nagyon változó politikai ésgazdasági helyzet, amit a nagyhatalmak áldásakéntkell elkönyvelnünk, olyan helyzeteket teremtettek,hogy a jó dévaiak mindig a kívül rekedtek között vol-tak. A Dél-Erdélyben élôk – ha lélekben nem is – deközigazgatásilag elszakadtak a többségben magyar-lakta erdélyi területektôl (Kolozsvár, Székelyföld, Ma-rosvásárhely) ahol viszont a irodalom mûvelôi – írók,költôk, kritikusok – éltek és alkottak; itt mûködött akiadók és nyomdák zöme. Még ilyen körülményekközött is nagyon sok irodalmi mû, sajtótermék jutottát Dévára is.

Amíg anyai nagyszüleim éltek (9 éves korombanNagyenyedre költöztünk) gyakran látogattam ôket.Akkor már a híres Bethlen Kollégium diákja voltam,s így fel tudtam mérni, mit is tartalmaz szerényebbcsaládi könyvtáruk (amiben ott volt Petôfi és Arany,Makkai Sándor, Áprily Lajos, Vitéz SomogyváriGyula sorozat és sok egyéb) és a számomra mindigtitokzatos, a padlás egy sötét zugában elbarikádo-zott könyves láda. Ebben olyan kiadványokra buk-kantam, mint pl. Ki volt Orbán Balázs, az elsô kiadá-sú Bartalis János kötet, a Hajh, rózsafa, Sipos Domo-kos: Istenem, hol vagy? És egy nagyon érdekes, kéz-zel írott versgyûjtemény (erre még visszatérek).Nagyszüleim érdeklôdési köre nem elszigetelt vala-mi volt. Baráti körük otthonaiban többször jártam, sott szinte ugyanazt láttam, mint nálunk. Nagyanyám

Dévai emlékek

10

Bögözön született papi családból, s abban a bizo-nyos, már említett, ládában megtalált versgyûjte-mény számomra mindig egy kuriózum volt a maga71 versével. Gyöngybetûkkel írta üknagyapám, azakkor teológus Lajos János. A kis kékfedelû füzetenez áll: Lajos János versgyûjteménye 1879. Érdemesegy pár percet adózni ennek a gyûjteménynek, lás-suk, mi érdekelte az ifjú papjelöltet?

Nyilvánvaló, hogy a Székelyföldrôl felkerült, sze-gényebb sorsú teológusnak nagyobb volt az iroda-lom utáni vágya, mint amennyit a zsebe megenged-hetett, s mivel a drága verses könyveket nem tudtamegvenni, innen-onnan megkapta azokat a poémá-kat melyek legjobban tetszettek vagy érdekelték. Smint a felsorolásból látni fogjuk, a leleményes szé-kely ember fia maga másolta versei mellé még má-sok is jegyeztek be néhányat (ahogy hajdanán azEmlékkönyvekbe írtak). A legtöbb vers szerzôje:Petôfi Sándor, Bajza József, Arany János, Vörösmar-ty Mihály, Tompa Mihály, de van Kisfaludy Károly-tól, Czuczor Gergelytôl, Tóth Kálmántól vagy Va-chot Sándortól. Egypár vers alatt nincs feltüntetve aszerzô. Természetesen az említettek közt szerepel aSzózat és a Himnusz is, székely népballadák, népre-gék, népmondák. De most már becsukom a könyvesláda tetejét, és térjünk vissza eredeti témánkhoz.

Említést érdemel nagyapám, néhai Szôcs Istvánkereskedô, aki hosszú ideig volt a dévai reformátusgyülekezet fôgondnoka, s aki anyagilag is sokat tá-mogatta egyházát és a dévai magyarságot. Adomá-nyaival, példamutatásával, a könyvek, folyóiratok ésegyéb kiadványok vásárlásával egyik megbecsültközéleti személyiségeként vált ismertté Déván.

*A másik fájdalmasan nagy és ugyancsak igényelt

szellemi táplálék – a színház. Szüleim sokszor emlí-tették, hogy nagyon ritkán – évente 1-2 alkalommal aKolozsvári Magyar Színház jött le Dévára. A lelemé-nyes dévai magyarok ezt kétféleképpen igyekeztekmegoldani.

Az egyik volt a református egyház vegyes dalár-dájának áldozatos, szolgálata, mert sikerült a kultú-rára nyitott idôseket és fiatalokat egyaránt össze-gyûjteni. A fennmaradt (birtokomban levô) fényképanyagból kitûnik, hogy a négyszólamú vegyes dal-karában mintegy 50 személy vett részt a legváltoza-tosabb összetételben, úgy is, mint foglalkozás, devallás szerint is (pl. édesapámék: 2 fiú 1 lány, mind-hárman római katolikusok voltak) a legnagyobbegyetértésben. Innen van, hogy sok vegyes (vallási)házasság született ezekbôl az együttlétekbôl.

A dalárda lelke és alapítója nagytiszteletû ErcseMiklós segéd (de lehet hogy másod) lelkész volt, akinemcsak remek karvezetô, de igen kedves, barátsá-gos ember is volt. Kisfiú koromban alkalmam volttársaságban együtt lenni Cóci pap bácsival, akinekkét lánya velem egykorú volt; bennem az maradtmeg, hogy ô szinte mindig mosolygott és sokszormondott olyanokat amin az egész felnôtt társaságnevetett. Zenei tudásán kívül ez volt az a jó tulajdon-sága, amivel odagyûjtötte maga köré a dévai ma-gyarságot.

Az elôbb említett zenei hozzáértést, sajnos én,csak egy konkrét példával tudom megerôsíteni. Egyrendkívüli alkalomra valami rendkívülit produkciótis szeretett volna a rendezôség. Templomi hang-versenyrôl lévén szó, Ercse azt találta ki, hogy a mû-

sorukon levô Oh, Tihanynak riadó leánya kezdetûmû elôadásakor az úrasztala köré felállt dalárda javarésze énekelte a mûvet, ô kiválasztott minden szó-lamból néhány jobb hangú énekest, felvitte a karzat-ra az orgona mellé s ez a csoport intonálta halkan avisszhang szólamot. A siker olyan lenyûgözô volt,hogy az elején a hallgatóság nem értette, mi történik.(Kedves történet született a próbák alatt. Beke Bandibácsi, hatalmas ember, a hozzá illô sztentori basszus-sal, a nagy viccmester, mikor a Fürdik a holdvilág cí-mû megzenésített verset tanulták, az elsô két szóután nem azt énekelte, hogy ...az ég tengerében, ha-nem: ...nincs fürdôgatyája. Többen a bigott hölgyekközül nehezményezték, hogy lehet a templombanezt a szép szöveget, hogy így profanizálni. Hiába afelszólítás, Beke Bandi csak nem hagyta abba, köz-ben az elégedetlenek tábora nôtt, a többi megmoso-lyogta, de végül egyöntetû határozat született – ezértlakolni kell. Összebeszéltek a dalkar tagjai: az elsôkét szó után mindenki elhallgat, Bandi bácsi pedigmajd belebömböli dörgô basszusán a gatyát. Úgy islett, de aznap a próba többi része elmaradt.)

Az évek teltével a dévai református dalárda híremind jobban terjedt a környéken, s így természetes,hogy egymást követték a meghívások szolgálatra,különbözô alkalmakra (pl. templomszentelés), amitszívesen el is fogadtak, mert a szereplést mindig ki-rándulással kötötték egybe a környék számtalan,szebbnél-szebb tájait keresték fel. Mindmegannyi ál-dott szolgálat és együttlét.

Másik kielégítetlen igény, mint azt már említet-tük, a színház volt. Ezt voltak hivatva pótolni azévente 3-4 alkalommal megszervezett mûsoros es-tek, rendszerint az ôszi–téli–kora tavaszi, farsangvé-gi periódusban, amit mindig egy módosabb, nagy la-kással rendelkezô dzsentri, ügyvéd, kereskedô ebéd-lôjében vagy szalonjában rendeztek meg. Ilyenkor asláger mindig az akkor divatos élôképek voltak sközben szavalatok, ének és hangszeres zene számokváltogatták egymást. Az élôképeket fôleg fiatalokadták elô – egy ismertebb bibliai vagy irodalmi alko-tás témájának egy megrendezett, jellegzetes epizód-ját elevenítve meg. A szereplôk beállnak egy bizo-nyos koreográfia szerint, és így állnak pár percigmozdulatlanul, hangtalanul, majd egy másik jelleg-zetes epizód alakzatát veszik fel kaleidoszkópi gyor-sasággal. Az egymást követô jelenetek összességük-ben mintegy 20-30 percet tartanak. A kosztümöket aszereplôk állítják, néha állíttatják elô. A versek ésénekszámok elôadását egy-egy tehetségesebb ama-tôr adja elô mûvészi szinten, akár csak az egyénihangszeres vagy kis házi zenekar számait. A díszle-teket önerôbôl, bútorok kölcsönzésével oldották mega rendezôk és szereplôk közösen. A mûsort mindignagy trakta, evés–ivás követte és legtöbbször tánc is– reggelig.

Végül egy utolsó emlék ami nem kulturális, ha-nem sport élmény, (a két fogalmat együtt szoktákemlegetni). És nem is valamilyen verseny, hanem in-kább szórakozás, mert erre is mindig volt igény amagyarság körében. Történt egyszer, hogy a dévaifutballcsapat vezetôi és játékosai kitalálták: meghív-tuk, elfogadta a meghívást és városunkba látogat avilághíres uruguayi futball válogatott, hogy össze-mérje erejét az ugyancsak híres dévai Corvinnal.Megbolydult a kisváros, szájról szájra adták a szen-zációs hírt a jó dévaiak. Végre történik valami. S a

11

megjelölt napon hatalmas tömeg várta a vasútállo-máson az uruk érkezését. Hogy is történtek az ese-mények? A játékosok elkészítették szerelésüket, amipont olyan volt, mint a sportlapokban látott csíkosuruguayi mezek. Egy aprótermetû társukat bevarr-ták egy óriási labdába (élô labda) és az egész csapatátutazott a szomszédos Piskire. Ott öltöztek be ésszálltak fel arra a vonatra, amivel a jelzett idôben ér-keztek Dévára. Hatalmas üdvrivalgás és a tûzoltózenekar csinnadrattája közepette futott be a vonat. Anyitott vagonajtóban annak a hajónak a tengerészka-pitánya állt, amelyik áthozta a csapatot az óceánon –mosolygott a tömegre, miközben feszesen szalutál, saki nem volt más, mint az én édesapám. Persze hogy

a turpisság hamar kiderült, s a futballpályára mene-kült „válogatottak” után bôszen rohanó tömeg ha-ragját a már idejében elkészített vendéglátó helyekgazdag asztalai fogadták, ahonnan nem hiányzott akofapecsenye, flekken és a csapra vert sörös hordókaranysárga nedûje. A békülés hajnalig tartott.

Így szórakoztak, mulattak apáink; így tudtákmegkönnyíteni sorsukat, még ha szórványban is él-tek sok leleményességgel, ha kellett rafinériával, demindig bizakodva és kitartással.

ADAMOVITS SÁNDOR

A fôpolgár Ormós és a délvidéki polgárháború

A Bánság ugyan nem bôvelkedik piedesztálraemelt 1848–49-es magyar forradalmárokban, mártí-rokban, jóllehet voltak sorsfordító hôsei, példamuta-tó egyéniségei, de igen gazdag történelmi esemé-nyekben és névtelen áldozatokban, éppúgy mint atöbbi ex-Habsburg tartomány. Az egyes régiók ilyenszempontok szerinti rangsorolását ellenben viszony-lagossá teszi, hogy ma már csak hozzávetôlegesenítélhetô meg, ki milyen szerepet töltött be – s milyenmegfontolásból – a csatatéren vagy a végzetes dönté-seket megfogalmazó, kinyilatkoztató tanácstermek-ben. A relativitás és nézôpont-elmélet mellett azelemzô számára az is felmentô körülmény, hogy ek-kora idôbeli távlatból nem illik véleményt formálniismeretlen személyekrôl. Ennek az írásnak sem azigazságtétel, a döntôbíráskodás a célja, hanem in-kább az emlékezés, néhány ide-oda vergôdô, önma-gával is hadakozó emberi sors megidézése. Központifigurának Ormós Zsigmondot neveztem ki, mert ró-la kevesen tudják: ha a helyzet úgy kívánta, tudottharcias lenni. Talán hôs is...

„Látom fátyolodat, te sötét mélytitkú jövendô”

„A kivégzettek nagyobb részének neveit közleniképesek nem vagyunk, részint, mivel azon korbelihirdetések kezeinknél nincsenek, részint mivel magaa katonai uralom sem hirdette mind ki a kivégzettekneveit” – írja Horváth Mihály történész az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot kutatók munkájá-nak gyakorlati nehézségeirôl, és ezzel egyben arra isrámutat, hogy a felhasználható, írásba foglalt adatokhiányát miért pótolja munkáiban a harcokat megélt,átélt kortársak által közölt adatokkal. Az egyes had-bíróságok bizonyos ideig ugyan pontos kimutatástvezettek a perbefogottakról (még az ártatlannak ta-láltakról is), a különféle regiszterekben pedig nem-csak az ítéleteket, hanem azok végrehajtását, módo-sítását vagy eltörlését is jelezték. A rögtönítélô tör-vényszékek, valamint az egyes parancsnokok dönté-sei alapján halálra ítéltekrôl, kivégzettekrôl viszontnem készültek ilyen listák. Ha a kutatónak szeren-cséje van, a helyi történeti emlékezet, valamelyik ka-

tonai jelentés, hirdetmény vagy naplójegyzet ôriztemeg foszlányokban ezek emlékét. Óvakodnia kell vi-szont a csalafinta legendáktól, mert ilyenek is szület-tek szép számmal a kétségbeesés esztendeiben.

Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharchistóriájának megírása tulajdonképpen már 1849-ben megkezdôdött, ám köztudott, a magyar érzelmûíróknak itthon nem állt módjukban álláspontjuk ki-fejtésére, az osztrák feldolgozások pedig nem foglal-koztak sem a szerb, sem a román hadjáratokkal és azezeket kísérô szélsôséges megnyilvánulásokkal, sema császári hadsereg tisztjeinek ezen vérontásokbanjátszott szerepével. Következetesen eltitkolták a ka-marilla kétszínû mûködését is, no meg az osztrák hi-vatali gépezet bosszúját.

Mára már nemcsak hogy feloldódtak a régi gör-csök és mint irányzat elavult a nemzeti romantika,de az 1848 júniusa utáni eseményekre a szakiroda-lom újabban a polgárháború kifejezést is használja,fôként amikor az ország perifériáin végbement ese-tekrôl van szó. A Délvidéken és Erdélyben, kisebbmértékben a Felvidéken, a magyar és a nem magyarnemzetiségû lakosság között ugyanis fegyveresösszetûzésekre, ellenôrizhetetlen, fejvesztett leszá-molásokra is sor került. A Délvidéken a szerbek, Er-délyben a románok támadtak, idézték elô az ember-irtásba fajult civódást, az esztelen vérengzést.Adandó esetben sajnos a megtorlás sem maradt el,noha a magyar kormányzat, fôként a délvidéki konf-liktus kitörése után, tényleg megkísérelte legális ke-retek között tartani a rémtettek önkényes megbünte-tését. Elôször Hadzsics Lázár képviselô nyújtott beegy törvényjavaslatot Temes, Torontál és Bács vár-megyék ostromállapotba helyezésérôl s a haditör-vényszékek felállításáról. A véleményezésre kiadotttervezetrôl a szakosztályok megállapították: mivelnagy fontosságú ügyrôl van szó, a kormánynak kel-lene saját törvényjavaslatot benyújtania. Július 31-énez meg is történt.

„És meggyújtván a sejtés tündéri tüzét” Az 1848-as márciusi forradalmat nagy lelkesedés-

sel fogadta Magyarország, a lakosság még Temesvá-rott és környékén is nemzetiségre való tekintet nél-kül ünnepelt. Az akkor kisebbséget képviselôk köré-

Októberi mementó a névtelen hôsökrôl

12

ben ugyanis élt a remény, hogy az eljövendô politi-kai, társadalmi változások mindenki, így az ô szá-mukra is a régi idôknél csak jobbat jelenthetnek. Azországban élô nem magyar népcsoportok azonbanegy idô után olyan – részben jogos nemzeti törekvé-sekbôl eredô – követeléssekkel léptek fel, amelyektúlmutattak a magyar forradalom lehetôségein, ki-elégíthetetlenné váltak.

A közbirtokos nemesség közismert parasztpoliti-kája s általános nézete a nemzetiségi ügyrôl, vala-mint a császári udvar divide et impera, vagyis oszdmeg, szíts ellentétet köztük és uralkodj jelszó alattimesterkedései egyre szélsôségesebb irányba taszítot-ták a hangadókat, vezéregyéniségeket. Végül 1848tavaszán mind a horvátok és a szászok, mind pediga szerbek és az erdélyi románok mozgalma kedve-zôtlen irányt vett. A jól kiképzett határôrvidéki szer-bek abban a hitben, hogy az autonóm szerb vajdaságkikiáltása a tét és a cél, elsôként ragadtak fegyvert amagyar függetlenségi törekvések ellen, így agresszívakcióik felbomlasztották a magyarok és szerbek kö-zött a Bánságban addig fennállt békés egyetértést, amáig unikumként emlegetett testvériséget. A dél-szláv szomszédok ezután nyíltan felvállalták és hir-dették a magyar kormánnyal szembeszegülô, aztelsô számú (köz)ellenségnek tekintô álláspontjukat.

1848 ôszére Magyarország bel- és külügyi helyze-te rendkívül súlyossá vált. A május 13-15. közöttmegtartott karlócai nemzeti gyûlésen vajdává kine-vezett Stevan Supljikac ezredes például nekilátott alázadás szabályszerû katonai megszervezésének,május 23-án pedig Djordje Sztratimirovics, a Karló-cán létrehozott Fôbizottság elnöke arra buzdítottadélvidéki nemzettársait, hogy a magyar kormányegyetlen rendelkezésének se vessék alá magukat.Szintén ô volt az, aki három alkalommal (május 24-én, illetve június 4-én és 12-én) fegyverbe szólította arácokat. Június tizedike körül parancsára már 20ezernél több felkelô állt vigyázban, akiknek sorait 12ezer, a szerb fejedelemségbôl érkezett önkéntes gya-rapította a késôbbiekben.

A magyar és szerb csapatok elôször június 12-énPéterváradnál csaptak össze: a konfliktus valójábankezdetét jelentette az 1848–49-es magyar–szerb há-borúnak, amely a szabadságharc végéig tartott. Júli-us 25-én a magyarok kénytelenek voltak kivonulniBács-Bodrogból, fôhadiszállásukat pedig Beodráraáttenni. Az utolsó bánsági magyar harci cselekmé-nyek 1849. augusztus 5-én Óbébán történtek. A kato-nai egységek ezután Temesvár, a szabadságharc leg-utolsó csatájának színtere felé hátráltak.

„Fátyolon átlátok, s attól, ami ott van alatta, /Borzadok”

A budapesti márciusi események hatására kibon-takozott nemzetiségi mozgalmak Temes vármegyeterületére tehát 1848 júniusában gyûrûztek be. Kevésszó esik ma már arról, hogy a szerb lázadók rebellió-ja halálos áldozatokat is követelt, és hogy Varjason,illetve Versecen a nemzetôröknek kellett rendetteremteniök. Arról sem nagyon hallani, hogy a ráclázadókkal végzô tisztek rendesen megfizettek tette-ikért: elôbb le lettek tartóztatva, majd két, húsz évifogságra s kényszermunkára ítélt fogoly kivételévela halálbüntetés sújtott le mindenikükre. Elfogatásuk-ban és bebörtönzésükben az akkor még fiatal, Buzi-ásfürdôn szolgabírói tisztséget viselt Ormós Zsig-mond is részt vesz. Temes vármegye késôbbi sza-

badelvû fôispánja, neves mûvészettörténésze s mû-gyûjtôje aprólékosan, szívvel-lélekkel kidolgozottirományban számol be az utókornak az akkori epi-zódokról és az eseményekben való hôsies szerepvál-lalásáról. A temesvári állami levéltárban ôrzött kéz-iratcsomóban olvasható, hogy a harcra ösztönzôk,bujtogatók egyike maga a szerb pátriárka, Joszif Ra-jasics volt, aki még az egyébként visszafogott németajkú lakosságot is a magyarok ellen uszította. Afôpópa ezen sikerét egyéb történelmi források is szá-mon tartják, nem állítható tehát, hogy Ormós elfo-gultan értékelte az egyházi fôméltóság cselekedetét.Nem titok és nem tabu téma: a felizgatott, félreveze-tett rácok gyújtogattak, fosztogattak amerre csakmegfordultak, haragjuk pedig mind Versecen, mindTemesvárott fôként a bûnbakként feltüntetett ma-gyarok ellen irányult.

Bánsági szinten a liberális Ormós amúgy kulcs-szerepet játszott a helyi nemzetôrök elôállításában ésa csapatok megszervezésében, ám nem csupán azért,mert a mozgósítás mint kötelesség kiemelt helyenszerepelt munkaköri leírásában. A „rongyos, bocs-koros, gatyás csapatot” (ô nevezte így a sereget),amelynek ô volt a kapitánya, július 8-án Szabadkaérintésével indította útnak Versec felé. A csata hely-színérôl, körülményeirôl, a maroknyi baka elôrehal-adásáról rendkívül részletesen számolt be, anélkülviszont, hogy személyes indíttatású történetek kifej-tésébe bocsátkozott volna. Annotációi mindvégig azta benyomást keltik az olvasóban, hogy csupán hallo-másból jegyezte le az eseményeket, nem pedig szem-tanúként, bátor résztvevôként. Az összecsapás tragi-kus végkimenetelét, de egyben a magyarok remélt,kívánt gyôzelmét kalauzában számadatokkal érzé-keltette: értesülései szerint a szerbek közül kétszázti-zennyolcan estek el, százkilencvenegyen pedig rab-ságba kerültek.

Az említett bánsági településeken kívül a pa-rasztság Mélynádason, valamint néhány Krassó me-gyei településen is zúgolódott, felfegyverkezve kö-vetelte a jussát, ezért a hatóságok felállítottak egyrögtönítélô bíróságot, amelynek élére KonsztantinPaulovics temesvári román ügyvédet, a megyefôpénztárnokát nevezték ki.

Mindeközben Ormós egyik helyszínrôl a másikraköltözött: hol Lippán, hol Aradon, hol az Ópécskánélô Sándor öccsénél, hol pedig Pesten, illetve Cser-môn, Péter öcsénél lakott. A világosi fegyverletételután merészkedett csak vissza buziásfürdôi otthoná-ba, ám a sorozatos zaklatások, hatósági molesztálá-sok miatt eladta ottani házát, és megnyugvást, békétkeresve hosszabb idôre – amolyan tanulmányútra –külföldre távozott.

Buziásfürdôi ostromlói között bukkantak fel Jel-lasich horvát bán katonái, akikrôl azt állítja, hogy atemesvári ostromzár feloldását követôen megtámad-ták, valósággal megrohamozták a dombvidéki lak-osztályát. A váratlan akció keserû napokat, sanyarúheteket okozott neki, mert a betolakodók nemcsakhogy felforgatták, de becsületesen meg is ritkítottákezerre menô, sajátkészítésû szivarkészletét. Bánataelég nagy lehetett, hisz a pöfékelés annyira hozzátar-tozott az életéhez, hogy még öt dohánykertész csalá-dot is befogadott buziásfürdôi birtokára, csupánazért, mert úgy vélte, ha teheti, miért ne fogyasszonsaját termesztésû, kiváló minôségû szivart a silánybolti helyett? A veteménymagokat az Egyesült Álla-mokból, Virginiából és Marylandbôl hozatta, s a

13

nagy gondoskodással, óvatossággal, majdhogynemmûgonddal beszerzett pipakészletét is óriási becs-ben tartotta: tajtékpipáit leginkább utazás közbenhasználta, a török pipák reggeli és ebéd után kerül-tek bevetésre, napközben pedig, vagy amikor vendé-geket fogadott, a hosszú, vékony, cseresznyeszárak-ra erôsített, égetett selmeci cseréppipákba töltött do-hányt.

Úgyszintén Buziásfürdôn érte a megtiszteltetés,hogy a helyi csendôrôrs parancsnoka feletteseinél ôtfeljelentve azt állította róla: udvarán rejtegeti a ma-gyar szent koronát és a koronázási jelvényeket. Agyanúsítgatást ismétlôdô házkutatások és egyrebosszantóbb alkalmatlankodások követték, ame-lyeknek modora s menete teljesen kihozták abéketûrésbôl. A mindenhatóként fellépô szervekkelfolytatott, értelmetlennek talált küzdelmet, lelki tu-sát végül feladta, s egy hosszabb pihenésre, feltöltô-désre, több éves fejmosásra s agytágításra elutazottaz országból. Ô, aki sosem hátrált meg semmi és sen-ki elöl, türelmének pedig csodájára lehetett volnajárni.

„A jók s a gonoszak”„Az új vármegyeháza elsô emeletének szobái s a

tizennegyedik századi bástyaboltozat, mely az erdé-lyi kaputól jobbra éppen azon a helyen volt, holmost a közúti vaspálya alagútként közlekedik (...),foglyokkal már tele volt” – írta letartóztatása kap-csán, amit amúgy megúszhatott volna, hisz tömlöc-be vetését kizárólag embertársai rosszindulatának„köszönhette” (ilyen értelemben sorsa nem voltegyedi). A szintén hûvösre zsuppolt Paulovics ügy-védet meglátogató törökszákosi szolgabíró, Andre-ovics (vagy Andreevics) György ugyanis nem állhat-ta meg, hogy mosolyogva, kajánul meg ne jegyezze:„most már (...) Ormós kivételével mind együtt van-nak. Ez így nem jól van, hol a többi van, ott kell len-nie Ormósnak is...”. A nyughatatlan természetûAndreovics ezért rögvest jelentkezett az illetékes ge-nerálisnál, hogy jelentse: Ormós együttmûködött aforradalmi kormánnyal, részt vett az újoncozásban.A lesújtó határozat hamar meg is született: 1849. ok-tóber 14-én a kazamata rácsai lecsapódnak a buziás-fürdôi „bujtogató” mögött.

A zárkában töltött idôszakról Ormós akkoramegelégedéssel, elismeréssel mesél, hogy tréfás, bo-hókás kedvével minden várakozást felülmúl. Egy-szerûen döbbenetes a hozzáállása, hisz ritkán hallanihasonlóan pozitív véleményt egy érdemtelenül rab-ságba vetett közméltóság szájából. „Mondhatom,hogy azon kilenc hónap, melyet a kazamatában töl-töttem, kedves emléket hagyott hátra emlékezetem-ben. (...) Midôn még nem voltam befogva, boldogta-lannak éreztem magamat”. Persze az is elôfordulhat,hogy csupán borsot akart törni besúgóinak orra alá.Hisz megfogalmazza ô a nagy igazságot is, alátá-masztva azon sejtésünket, hogy tisztán látta, ponto-san tudta, mi zajlott körülötte. „Olyanokat is kivé-geztek, akik nem játszottak sorsdöntô szerepet a for-radalomban. Csúnya bosszúállási tény volt azegész” – vallja emlékirataiban.

A temesvári fegyházban meglelt „paradicsomi”állapotot azonban nem élvezhette sokáig, ismerôseiugyanis 1850. július 16-án kimenekítették a hûvös-rôl. Hogy az amnesztia valóban váratlanul érte, mintamiként az is, hogy szabadon bocsátásáért Radeczkytábornok leánya, Friderika, a gerlai Wenckheim Kár-

oly gróf, huszárkapitány felesége járt közben, egyál-talán nem hihetetlen egy olyan ember esetében, akijó modorával, kedvességével elbûvölte a fél világot.Vagy talán mégsem? Haragosainak ugyanis sikerültbizonyítékot találniuk bûnösségére. A vád szerint ôvolt az, aki Temesfalvánál ellehetetlenítette a császá-ri csapatok átkelését a Temesen. Ormós egyetlenegyszer sem ismerte be, hogy köze volt bizonyoskompok megsemmisítéséhez.

Szabadlábra helyezése után Máramaros megyeibirtokára menekült, ott gyûjtött erôt a továbblépés-hez. „Szívesen idôztem a romlatlan falusi román népkörében, melybôl szôlômunkásaim teltek. (...) Szíve-sen jöttek hozzám, mert velük jól bántam. (...) Újon-nan épített templomukban az ikonosztáz számáraszent képeket festettem” – ekként hagyatékozta kéz-irataiban az utókorra szilasi élményeit, alakította ki-mért fogalmazássá, hûvös prózává hétköznapjainakidilli hangulatát. Gondolatai azt sejtetik, hogy a fes-tôi szépségû hegyvidéken meglelte számításait, elfe-ledte a nagyvárosok csúnya embereit, és harmóniábakerülve a természettel – önmagára is rátalált.

GURZÓ K. ENIKÔ

Györkös Mányi Albert: Mûemlék (1983, olajvászon)

Eger mindenekelôtt az 1552-es várvédelem soránmutatott hôsiességével és borával vívta ki jó hírét itt-hon és a nagyvilágban. Elsôsorban ez a két témaavatta a költészet múzsájának egyik kedvelt tarto-mányává is.

Jelképnek is tekinthetô, hogy az egri borról ren-delkezésünkre álló legkorábbi irodalmi adat egy-szersmind az 1552-es várostrom eseményeit is idézi.Tinódi Sebestyén Eger vár viadaljáról való ének cí-mû, 1553-ban írt históriájában beszámol arról, hogyamikor a törökök „derékostromot” (fôostromot) in-dítottak a vár ellen, Dobó István az egri bor erejévelés zamatával próbálta fokozni megfáradt katonáiharci kedvét, serkentette ôket további helytállásra:

Ott minden népét erôsen biztatja,Az köveket asszonnépvel hordatja,Fáradt népnek csöbörrel borát hordatja,Viadalhoz azzal jobban támaszja.

A törökellenes önvédelmi harcok idejébe vezetvissza, az egri bornak a végvári vitézek életében be-töltött szerepét illusztrálja Balassi Bálint Borivóknakvaló címû, 1583-ban keletkezett verse is. A magyarnyelvû egyéni líra megteremtôje négy éven át, 1579februárjától 1582 végéig az egri várban szolgált had-nagyként, s alkalmanként a következô esztendôkbenis csatlakozott korábbi bajtársai portyáihoz. Az ittszerzett élményeknek döntô hatása volt költôi pályá-ja alakulására, az említett vers megszületésére is.Jellemzô, hogy amikor 1589-ben Lengyelországba tá-vozott, és Búcsúja hazájától címû versében számve-tést készített életérôl, az „édes hazán” kívül egyedülEgertôl búcsúzott el külön is, az ott harcoló végvárivitézeket magasztalta és ajánlotta Isten kegyelmébe,pedig a Felföld legtöbb várában megfordult rövi-debb-hosszabb idôre.

A Borivóknak való „áldott szép Pünkösdnek gyö-nyörû idejét”-t, a tavaszt köszönti, amely nemcsak atermészet, hanem a végvári katonák életét is szebbé,teljesebbé alakítja, újabb portyázások, közös lakmá-rozások és mulatozások lehetôségét ígéri:

Újul még az föld is mindenütt tetôled,Tisztul homályából az ég is tevéled,Minden teremtett állat megindul tebenned.

Ily jó idôt érvén Isten kegyelmébôl,Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívbôl,Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetbôl!

Az idézett vers megszületése után jó másfél év-század telik el, amikor Orczy Lôrinc egyik mûvébenaz egri szüret hangulatos, néprajzi szempontból ishiteles leírásával találkozhatunk. Richvaldszki pré-post úrnak címû versét az egri püspök, Barkóczy Fe-renc titkárához írta, s 1761. október 15-én keltezteEgerben. Az ötvenkét strófából álló bölcseleti költe-mény könyvek között botorkáló, megválaszolhatat-lan teológiai kérdésekkel, a lét végsô titkaival vias-kodó szobatudósként mutatja be a prépostot. Ezzelaz életformával állítja ellentétbe az egri szüretelôkvidámságát, egyszerûségét, természetességét. Indítóstrófái egri jelmezben és díszletek között vonultatjákföl a Rousseau-i emberideált megtestesítô, a térjünkvissza a természethez intelmének engedelmeskedôszereplôket, nosztalgikus szeretettel örökítik meg jó-kedvûen végzett munkájukat, azt a túláradó örömöt,amellyel a gazdag termés tölti meg szívüket:

Ez kádra fordítja a megszedett szôlôt,Ez töri, ez szûri az áldott gyümölcsöt, Amaz igazítja az összetört lôcsöt,Ez hozza, ez viszi hegyre a szedôköt.

A gazdag termésnek mindnyájan örülnek,Megpezsdült édesebb musttól dölöngöznek;Szomszéd szomszédjának vigadva kérkednek:Mit adott az Isten; számmal dicsekednek.

Kérded, e csörgés közt hát én mit mívelek?Nem unom el magam, imígy elmélkedek:Én Uram Istenem! mely boldogok ezek,Mely jó állapotban vagynak az ilyenek.

Ezeket a bôség vígságra ébreszti,Gond, bú nélkül való életre vezeti,A szép csendességet hívság el nem veszti,A komort szabadság és víg kedv széleszti.

Boldogabb ily polgár nálam és náladnál,Noha fényes kapa várja gunyhójánál,De jobb ez akármely cifra patikánál,Egri víz vagy Sándor köz balsamumjánál.

Az „egri víz” természetesen a régen patikákbanárult, gyomorbántalmakra javallt pálinkafélét jelenti.Ez a kuriózum is növeli az idézett versrészlet Eger-hez kapcsolódó érdekességét és értékét.

Orczy Lôrinc után Gvadányi József egyik alkotá-sában bukkan föl ismét – ha nem is a leghízelgôbb

Enciklopédia

AZ EGRI BORA MAGYAR KÖLTÉSZETBEN

14

15

formában – az egri bor. Alkotóját középiskolai tanul-mányai kötötték Egerhez. 1735-tôl, tíz esztendôs ko-rától városunk jezsuita gimnáziumába járt, melyneköt osztályát kitûnô eredménnyel végezte. Itt ismer-kedett meg a Rontó Pál névvel is. Apor Elemér tanú-sága szerint az egri szülôk még a huszadik századelején is Rontó Pálnak nevezték, így dorgálták megcsínytevô gyermeküket. Gvadányi is erre a névre ke-resztelte egyik legnépszerûbb, 1793-ban keletkezettmûvének a fôhôsét.

Az elbeszélô költeményben – Rontó Pál jelmezé-be öltözve – az egri iskolás évek emlékeit is fölidézi,a korabeli diákélet korhelykedéstôl sem mentes vilá-gát mutatja be, a mértéktelen borfogyasztásról s an-nak súlyos következményeirôl fogalmaz meg példá-zatot. Megformálja annak a praeceptornak (a kisdiákmellé nevelôként, tanítóként beosztott felsôbb évestanulónak) az alakját, aki fölöttébb kedvelte „Bach-chus tejét”, az életöröm és a vidámság istenének ita-lát, azaz a bort. Hôsünk – ki-kiszökve szálláshelyérôl– ezzel a praeceptorral járta Eger és környéke mula-tóhelyeit, otthonról kapott zsebpénzét is az ô bor-számlájára áldozta, hogy védelme alatt szabadontáncolhasson és enyeleghessen a lányokkal. A „réz-szín ábrázatú rétor” vágyai, igényei ugyancsak szûkkörre korlátozódtak, minden gondolata a bor körülforgott:

Legjobb, azt mondotta, Bacchusnak a teje,Ettôl élesedne az ész, s ember feje.

Korcsmákon muzsika volt, és hegedültek,Városból sereggel lányok oda gyûltek.

Szólt hozzám: táncolni hogy én mért nem me-gyek,

Mintegy erôltetett, hogy én vígan legyek.

Tánc, úgymond, nem egyéb, hanem komóció,Mely az egészségnek hasznos, és igen jó.

Énnékem sem kellett igen nagy bíztatás,Valamint ônéki borhoz sok hívatás.

A könnyelmû és korhely élet nem tartott sokáig,csakhamar lefülelték a bûnösöket. A praeceptortmegkorbácsolták és kicsapták az iskolából. Ennekhatására ifjabb társa is meghúzta magát egy ideig, denem tudott tartósan ellenállni a „vad nimfák” csábí-tásainak. Ismét leleplezôdött, s amikor egyik diák-társától megtudta, hogy professzora már vízben áz-tatja a vesszôt, amellyel másnap az iskolában megakarja virgáztatni, fejvesztve menekült a megszégye-nítés elôl.

Az eddig említett verseket mintegy két és fél év-század lírai termésébôl szemeltük ki. Közülük egyiksem választotta közvetlen tárgyául az egri bort, an-nak varázsát valamennyi csak mellékszólamként ésáttételes formában örökítette meg. Változás a 19. szá-zadban következik be: az egri bor történetének mindmennyiségi, mind minôségi szempontból ez a szá-zad a legvirágzóbb korszaka költészetünkben. Igazikaraktere ekkor alakul ki, szimbolikus jelentése egy-re összetettebb és változatosabb formát ölt.

A fordulat eszmetörténeti okokra, a nemzeti ön-tudat akkori reneszánszára is visszavezethetô: az eg-

ri bor – összefonódva Dobó és vitézei emlékével – areformkorban kibontakozó hazafias felbuzdulás,1849 után pedig a nemzeti ellenállás költôi eszköztá-rát gazdagította.

E folyamat elindításában fontos szerepet játszottvárosunk szülötte, irodalmi múltjának egyik legna-gyobb büszkesége, az 1778 és 1829 között élt Vit-kovics Mihály, aki mindenki másnál több verset írtaz egri borról (Ivó dal, Nevem napjára, Imréhez, ahárom önállóan is ismert részbôl álló Anakreóni da-lok, Az egri borhoz). Ezek az alkotások – elsôként ésegyedüliként líránkban – az antik idômértékes ver-selés, az anakreóni költészet hagyományaival kap-csolják össze a témát.

Közülük Az egri borhoz címû epigrammát idéz-zük, mely a költészet és a bor egymásrautaltságának,valamint az epigramma mûfaji törvényeinek és adisztichon ritmusképletének az illusztrálására is tö-kéletesen alkalmas:

Egri bor, annyi ezer jó napjaim életadója,Tégedet áld, mint én, mind ki belôled iszik,Verset is ír, táncol, minden bút félre felejt el…Egri bor, ott, hol nôsz, ott van a szent Helikon.

Vitkovics 1803-ban elhagyta Egert, családjávalegyütt Budára költözött. Szülôvárosával ezt követô-en is ápolta kapcsolatait, gyakran hazalátogatott. Bu-dai otthonában általában egri borral kínálta megelôkelô, a kor szellemi elitjéhez tartozó vendégeit.Rendszeresen ismétlôdô összejöveteleiken – hívenidézett epigrammájához – nemcsak a múzsák hatal-ma, hanem a csodás szôlôlé is fokozta a parázs han-gulatot. Minderrôl Gyulai Pál a Vitkovics emlékeze-te címû Vörösmarty-vershez fûzött jegyzeteiben akövetkezôket írta: „Vörösmarty 1824–25 körül is-merkedett meg Vitkoviccsal, e szerb eredetû magyaríróval”, akinek a háza „régebben gyûlpontja volt amagyar íróknak… Az egri jó bor mellett nem egy-szer lepte meg ôket az éj. Az irodalmi vitákat néha aVitkovics éneke szakította meg, aki igen szépen tu-dott danolni... Vörösmarty, mint fiatal író bejáratoslett a házhoz...”

Szoros barátság alakult ki tehát a két Mihály,Vitkovics és a pályakezdô Vörösmarty között. Ez abarátság nemcsak a költészet múzsája, hanem az egribor iránti elkötelezettségüket is növelte. Korántsemvéletlen tehát, hogy Vitkovics halála után Vörösmar-ty volt az egri bor egyik legavatottabb szószólója. So-katmondóan bizonyítja ezt az Egri bor címû, 1830végén keletkezett epigramma, amely témájában, cí-mében, mûfajában, ritmusképletében és strófaszer-kezetében egyaránt az idôsebb mester imént bemu-tatott mûvére emlékeztet:

Ittanak a hôsök s egyik így pendíte: „Török vér!”„Hagyj folyjon” mondá hévvel az egri Dobó.S folyt az azóta határ nélkül; s a barna pogány vérS lelke Dobónak forr lángboraidban, Eger.

A vers hagyományt teremt azzal, hogy elsôkéntkapcsolja össze az 1552-es várostrom emlékét és azegri bor varázsát: az isteni nedû színe és íze a várvé-delem eseményei, a hôsök kifolyt vére által válik evi-denssé, az egri borban ugyanaz a tûz ég, ami ott pa-rázslott a hajdani hôsök szívében is. Ez a toposz az

16

Egerrôl írott versek sûrûn és sokféle változatban is-métlôdô, konvencionális elemévé vált.

Az Eger mellett címû vers tanúsága szerint az eg-ri bor legendás híre és Dobó István emléke vonzottaEgerbe Petôfit is, amikor 1844 februárjában gyalog-szerrel Debrecenbôl Pestre tartott, hogy versei kiadá-sához pártfogót keressen:

Ha jó bort érezek, betérek;Ne térnék hát Egerbe?Ha ezt a várost elkerülnémAz isten is megverne.

Egyúttal azt is megtekintem,Hol vítt Dobó nagy lelke;És felköszöntöm, aki ôt olyDicsôn megénekelte.

A költeményt az Eger tôszomszédságában fekvôAndornaktályán írta. Február 18 és 21 között tartóz-kodott a városban, a jeles papköltô, Tárkányi Bélalátta ôt vendégül a szemináriumban. A kispapok ra-jongó szeretettel vették körül. Gondoskodtak arrólis, hogy teljesüljön az Eger mellett címû versbenmegfogalmazott vágya, s megkóstolhassa az egribort. Ezek az élmények ihlették Egri hangok címû re-mekét, mely Vörösmarty Fóti dalára emlékeztet:

Itt benn ûlök a melegben,Környékez sok jó barát,Töltögetve poharambaEgri bércek jó borát.Jó barátok, jó borocska –Kell-e más?Kebleinkben a kedv egy-egyÓriás.

Petôfi nevezetes látogatásának esztendejében Vö-rösmarty is újra megemlíti Eger nevét egyik bordalá-ban. Megszületése körülményeit Gyulai Pál Gaál Jó-zsef elbeszélése nyomán így örökítette meg: „1844-ben valamelyik este a színházban egy igen unalmasszínmûvet adtak. Vörösmarty nagyon megunta ma-gát, s azt mondotta Gaálnak, jobb lesz odahagyni aszínházat, s elmenni valamelyik vendéglôbe vacso-rálni. Betértek egy közeli vendéglôbe s vacsoráltak.A bor szörnyû rossz volt. »Ugyan próbáljuk meg –mondá Vörösmarty –, vajon lehet-e e városrészben jómagyar bort kapni.« Betértek egy pár vendéglôbe;mindenütt rossz volt a bor. Vörösmarty csak meg-kóstolta, de nem ivott. »Ez már bosszút érdemel« –mondá Gaálnak haza indulásukkor…”

A bosszúra költôhöz illô módon került sor. Párnap múlva fölolvasta barátjának Rossz bor címû ver-sét, melyben világgá kiáltotta bánatát, hogy neki, aFóti dal szerzôjének a „hatalmas Hunnia” csak„légyétetôt” ad innia. Mindebben a magyar költô sa-nyarú sorsának jelképét látja. Csillapíthatatlan dühé-ben pokolra kívánja a „méregkeverô” csaplárost. Ke-serû szemrehányásokkal illeti, a cserbenhagyás bû-nében marasztalja el az ország leghíresebb bortermôvidékeit: Egert, Ménest, Somlót és Tokajt. Eger és azegri bor kivételes rangját paradox módon a fölsoro-lásban elfoglalt vezetô helye is igazolja, hozzá intéziaz elsô és legsúlyosabb vádakat. A hálátlanság letö-rölhetetlen bélyegét süti rá, hogy Eger címû, az 1552-es várostromot megéneklô eposzáért és Egri bor cí-

mû epigrammájáért nem kapott megérdemelt vi-szonzást:

Mondják: Egernél híres bor terem.Verembe szûrik tán? Nem ismerem.Megénekeltem harcait, borát,S mind e napig nem láttam áldomást.Csapláros, méregkeverô!Ne pislogj, egrit adj elô.Cudar biz ez, de ám igyunk,Hiszen magyar költôk vagyunk.

A Honderû 1844. június 29-i számában közzétettvers széles e hazában élénk visszhangra talált, mélyrészvétet keltett alkotója iránt. A benne megszólítottbortermô vidékek, hogy jóvátegyék súlyos mulasz-tásukat s visszaszerezzék elvesztett tekintélyüket,borküldeményekkel és engesztelô versekkel siettek aszomjas és haragos költô segítségére.

Eger járt elôl jó példával. A Honderû augusztus24-én errôl így tudósított: „Emlékezhetnek a tiszteltolvasók Vörösmartynk kedves bordalára, a Rosszborra, mely lapunk e félévi elsô számában megjelent,s melyben a költô panaszkodik, hogy ô, ki megéne-kelte harcait és gyôzelmét Egernek, borát csak névrôlismeri. E humorteljes – azonban mégis komoly mély-ségû – kifakadásnak következtében, mint halljuk, aderék egriek néhány akót a legjobb egribôl küldénekajándékul ama költônknek, kinek lelkében a nektá-rok legédesebbike fakad – a poesis. Éljen a költô! Él-jenek az egriek!”

A folyóirat augusztus 31-i számából azt is meg-tudhatjuk, hogy a borkóstoló a híres egri rajztanár ésbortermelô, Joó János pincéjébôl származott. Ekkorjelent meg s közreadóként az ô nevét tünteti föl az avers, amelyet „magyarázatként” egy három akós,borral teli hordóhoz mellékelt: Tárkányi Béla VálaszVörösmartynak címû alkotása. Az 54 soros mû ígykezdôdik:

Hogy néked a hatalmas HunniaLégyétetôt hagy inni, nagy hiba;De még nagyobb, hogy hôs Eger borátMegénekelted, s még nem kostolád.Hogy hát lemossuk ezt az ôsi vétket,Engesztelésül bort küldünk tenéked.Egerben termé a legjobb tetô…

A „legjobb tetô” természetesen az Egedet, a borpedig az egri bikavért jelenti. A záró sorok arra kérika címzettet, hogy a „dicsô” Dobóra és az egriekre kö-szöntse „a felhabzó pohárt”:

Hogy míg bennünket isten földje csak hord,A hont szeressük, mint az egri óbort.

Eger példamutató kezdeményezését, nemes gesz-tusát két másik borvidék is követte. Sárosi Gyula aménesi hegyek termésével „aradi tisztelôi” nevébenfordult a költôhöz. A Honderû október 12-i számá-ban Vörösmartyhoz címmel közölt verse elismerôszavakkal illette az egriek gyors, határozott és jó ha-zafiakhoz méltó föllépését is. Szemere Miklós ígykezdte a folyóirat október 26-i számában Költôi levélVörösmartyhoz címen közzétett versét, a hozzá fû-zött lapalji jegyzetben tisztelettudóan megemlítve

17

azt is, hogy írásakor Arad küldeményérôl még nemtudott:

Lángborához hôs Egernek,Hol összehányt töröktetemA borhalom, s melyet terem,A piros nedv, török vére;S törökfej lógó cégére, –Vedd borát az ôs Tokajnak…

Vörösmartyt mélyen meghatotta az „egri tiszte-lôi” által kezdeményezett és csakhamar az egész or-szágot lázba hozó mentôakció. A felé áradó szeretetmeg-megismétlôdô és egymással versengô megnyi-latkozásaira újabb verssel válaszolt, mely Jó bor cím-mel a Honderû 1845. október 7-i számában látottnapvilágot. Benne lelkes hangon köszönte meg a vi-déki Magyarország szolidaritását és pazar ajándéko-zó kedvét. Elsô szakaszát a különösen nagy érdeme-ket szerzett egrieknek címezte:

Kit illet e pohár,Mely kézrôl kézre jár?A hôs Egert, Hevesnek fiait.Te vagy Heves, kit felköszöntök itt.Boldog vidék! Egy holló szálla le,S nem láttam: földed olyan fekete.Te hogy derítsd a költô asztalát,Hozzá borodnak fûszerét adád.Mégis van egy panasz; mely szívre hat:Mért látom vérbe mártott tolladat?Tollaidra – bár fehér vagy feketék –Ellenség vére jobban illenék.Ki a magyar, ha még Heves sem az?Mégis közöttük gyûlölség hadaz.De mit beszélek? Itt a bor,Cseppjeiben hôsök vére forr,Igyunk: javuljon a beteg!Ki ép, az isten tartsa meg!

A strófa 9–14. sora, mely megtöri az ünnepi han-gulatot, azokra a nemegyszer véres összeütközések-be torkolló, egymás kijátszására törvénytelen eszkö-zöket is fölvonultató, a közigazgatást bénító pártvi-szályokra céloz, amelyek a feketetollas konzervatí-vok és a fehértollas liberálisok között folytak az idôtájt a megyeszékhelyen. A torzsalkodást a költô a ha-zaszeretet hiányával magyarázta, a város múltjáhozméltatlannak ítélte. Ez az üzenet ma is fájdalmasanidôszerû s nem csupán az egriek számára!

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bu-kása után, az önkényuralom idején mindenekelôttVörösmarty és Petôfi öröksége élt tovább az egri borkultuszában. A kor – és költôi – hangulatát talán aközös poharazgatások, koccintgatások és pohárkö-szöntôk gesztusa, szertartása fejezte ki a legjellem-zôbben, mely összekapcsolta a honfibánat és a felej-tés, a vigaszkeresés motívumait. Az egri borról szólóversekben is látványosan megszaporodott a hazafiastósztok száma, s egyre változatosabb formát öltöttVörösmarty képi leleménye, mely a tûz metaforájá-ban fûzte össze a hazaszeretet érzését és a bor má-morát. Lisznyai Damó Kálmán például így köszön-tötte 1854-ben Degré Alajost, a Tízek Társaságaegyik tagját, a szabadságharc volt katonáját, a jelesírót és publicistát Degré arcképéhez címû versében:

Egri borral iszom érted,Melyben Dobó lelke ég:Melynek gyújtó mámorátólSzületik a jóreménység.Oly szôlôvesszôn termett, melyHonfivérben gyökerezik;Csöppjei a bút elmossák,A csüggedô lelket edzik.

A neves egri papköltô, Mindszenty Gedeon Egedcímû, 1857-ben keletkezett „hitmondá”-ja a híresszôlôhegy és a rajta termô bor, az egri bikavér ke-resztény szellemiséggel átitatott legendája. Az elbe-szélô költemény a Vata-lázadás idejébe vezet. SzentEgyed remeteként él az egri bércen, s a pogánybosszú áldozatául esik. A „hosszú századévek” el-tüntették már a múlt minden nyomát:

Csak Szent Egyed vércsöppei dacolnakHatalmával a rengeteg idônek,Pirosra festvén a gerezdeket,Melyek itt évrôl évre nônek…

Petôfi és Arany barátja, Tompa Mihály is „ke-mény csapások és nagy szenvedések” emlékeivel, akönny és a vér színében ömlô bor látomásával szem-besült, amikor meglátogatta az 1862-es gazdag és vi-dám egri szüretet, s Eger határában címmel versetírt. „Eged piros borá”-nak a titkait kutatja Egri borcímû, úgyszintén 1862-ben megjelent versében az azismeretlen költô is, aki az Egedi álnév mögé rejtô-zött. A titkok magyarázatát ô is abban leli meg, hogy„e szent halmok” valaha harcmezôül szolgáltak,ahol férfiak és nôk vére, könnye hullt, kik a védelme-zett földet „áldva csókolák”:

Tüzében él apáink szelleme:Az egri bornak ez a fô jelleme!

Tárkányi Béla ezzel a tószttal kezdi Szüretkor cí-mû „kördal”-át:

Fel, barátim, a kupákhoz,Itt a must, merítsetek;Bárha nem hevít, azért neLankadozzék kedvetek.Aki inni nem akar,Nem barátunk, nem magyar!

Ennél is meglepôbb az a pohárköszöntô, amelyetPájer Antal fogalmazott meg Egy áldomás címû,1866-ban megjelent költeményében. Az Egerbôl in-dult, méltatlanul elfelejtett papköltôt 1862-ben Jász-apáti plébánosává nevezték ki. Említett versében eg-ri emlékeit ötvözi az új szolgálati hely iránti szerete-tével, Lehel kürtjébe tölti az egri bikavért, melyetképzeletében a „szent kehelybôl” a haza üdvére ürítki.

1825-ben Gyöngyösön született és 1914-ben Eger-ben halt meg Zalár József, akinek a gondolkodásáraés költészetére a nagy francia forradalom és az1848–49-es magyar szabadságharc eszméi gyakorol-ták a legdöntôbb hatást. Az egri Bányakertben címûverse a két bátor, szabadságszeretô népet, hazáját ésFranciaországot élteti, értük lobban a láng szívben éspohárban.

18

Emlékek és emlékezések címû, 1909-ben megje-lent szonettkötetének Heves címû ciklusában istöbbször megemlékezik az egri borról. Az egyik szo-nett például bemutatja Eger várának hajdani „vitézbasáját”, aki szent életû, fanatikus mohamedánkéntutasít el minden keresztény szokást:

Csak egy kivételt tesz: az egri borral,Ebbôl fel-felhajt egy-egy billikommal.

Egy újabb szonett arról a gyöngyösi barátról szól,aki a török katonák borivó versenyére Egerbe láto-gat, s a vértelen küzdelemben fényes gyôzelmet arat,fonák elégtételt szerezve a hazáját sújtó megaláztatá-sokért. Az ô kései utódai azok az egri jogászok, akiknemcsak a kocsmai vagánykodásokban, hanem avizsgákon, 1848 nyarának a végétôl pedig a „fôvizs-gálaton”, a harcmezôn is vitézül helytálltak:

Ifjú vérök, mint a villám, cikázott.Ha elfoglaltak egy kocsmát – odaVesztére tört be zsoldos katona,Biz azt kidobták, kardja nem használt ott.

Ha új borcégért láttak valahol,Azzal léptek be, hány hordó a bor?Ha csak egy – akkor a cégért vegyék be!

De azért tudtak ám felelni másnap...S midôn nyár végén jött a fôvizsgálat,Azt a harctéren kitünôn tették le.

Az idôrendi áttekintésben Gárdonyi Géza korá-hoz, a századforduló idejéhez érkeztünk. Az ô verseiközött nem találunk olyat, amely az egri bort egyér-telmû közvetlenséggel választotta volna tárgyául.1897-es Egerbe költözése után nem is született ide-kapcsolható mûve. Említendô költeményei megírá-sához így az 1878 és 1882 között az egri érsekitanítóképzôben eltöltött négy év élményei adhattakösztönzést.

A Tavaszi emlék szerelmi idilljéhez a borospin-céirôl elhíresült Szépasszonyvölgy szolgált díszletül.A bor legendája – mely 1890-ben keletkezett – azérintett témakör egyik legismertebb és legszelleme-sebb alkotása. A Bordalok és Göre Gábor nótái – pél-dául a Pintzei nóta – az Egri csillagok írójának népiestörekvéseit és humorát szemléltetik. A Bordalok kö-zül a sziporkázó humorú másodikat idézzük:

Azért teremtett az Isten venyigét,Hogy könnyebben megérthessük az igét.Lám a pap még az oltárnál is iszik,Mert különben az ördögök elviszik.

Aki iszik, azt az Isten szereti,Menyországi szôlôjébe vezeti,Csakhogy ezt a feleségem nem hiszi,Ha berúgok, a szûrömet kiteszi!

A 19. és a 20. század fordulója óta eltelt idô szem-betûnô fejleménye, hogy az egri bor, mely az elôzôszázadban még oly kedvelt téma volt, veszített nép-szerûségébôl a magyar költészetben. Ez a jelenség el-választhatatlan a költôi világkép gyökeres átalakulá-sától: a modern líra tárgyiassága, személyest sze-

mélytelenné – tisztán emberivé, egyetemes érvényû-vé – fokozó, absztraktba hajló kifejezésmódja mind-inkább eltávolodott a hagyományos költészet alanyi-ságától és pátoszától. A fordulat az örökölt témákszelekciójához is elvezetett.

Kevés költô fogott tollat a kezébe, hogy az egribort megénekelje. Közülük befejezésül a 20. századiEger irodalmi életének egyik legvonzóbb alakját,Apor Elemért idézzük, akinek tavaly ünnepeltük aszázadik születésnapját. Puttonyosok dicsérete címûversébôl zsongító dallam, vidám hangulat árad. Amia parttalan, az egész határt elárasztó jókedvet illeti,Orczy Lôrinc óta mit sem változott a helyzet:

Megyena puttonya hegyen.Csak mindig jól tele legyen.

Teljék megfürttel abegye,ki viszi,jó kedvvelvigye.

Minden szemelevenkóta,belôle buggyan a nóta.

Töltse meg a pincét borral,üljük megszüreti torral,

Hogy mireserken ahajnal,csorduljon a szívünkdallal.

A vers azt tanúsítja, hogy bár az egri bor kultuszaveszített régi rangjából a modern magyar költészet-ben, az itt élô embereknek továbbra is az egyik leg-nagyobb büszkesége és örömforrása maradt.

LISZTÓCZKY LÁSZLÓ

* Elhangzott 2008. július 11-én Egerben a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége 17. ván-dorgyûlésén.

19

Fenichel Samu a 140 éve született, és 115 éve Új-Guineában elhunyt neves enyedi véndiák emléke,mára szélesebb körben ismerté vált. Ezúttal nem atermészet kutatójáról, az utazóról, a gyûjtôrôl, a ré-gészrôl, a néprajzosról, a remek szakcikkek írójáról,hanem elsôsorban az emberrôl lesz szó. Róla, aki ko-rához képest igen éretten gondolkodott, gazdag csa-ládi és baráti kapcsolatokkal rendelkezett, felismerteés vállalta sorsát.

Ki ne járt volna biztonságos turista utakon, aholjelzések mentén kirándulni kellemes, üdítô dolog.Annál kalandosabb az ismeretlen vadonnak neki-vágni, mint ahogy hôsünk tette, több mint száz évvelezelôtt. Elsô magyar kutatóként olyan útra lépett,ahol se útmutatók, se térképek nem segítettek. Ta-pasztalhatta, hogy a vadonban a felfedezônek mind-untalan utat kell törnie. Egy személyiség, megisme-rése is úttörô munka. Számunkra, ma a 19. századikollégiumból indult fiatalember életével ismerkedniigazi érdekfeszítô kaland. Különösen akkor, hogyhamorális leltárját próbáljuk feltárni. Mellôznünk kelltermészetesen az ilyen esetekben lényeges szemé-lyes ismeretséget, csak távoli rokonainak és ismerô-seinek emlékeire, saját írásaira, leveleire, szüleinek,barátainak, tanárainak, néhány kutatónak az írásairaszámíthatunk. E gazdag forrásanyagban azonban,örömmel búvárkodhatunk.

Különösen az utóbbi 1-2 évben kutakodhattunksikerrel, hiszen 2007. máj. 12-én a Bethlen KollégiumIskolai Könyvtárában elhelyezésre került egy gaz-dag forrásanyag, amit a tavaly elhunyt Izsák Sámuelorvos-történetkutató adott át. Idôközben megtörténtaz anyag rendszerezése és leltározása. Összesen 158tételben 213 iratot kapott a könyvtár, amelyben ere-deti dokumentumok (pl. Fenichel Samu útinaplójabukaresti gyalogútjáról), 119 levél, újság, és folyóiratcikkek, képek, kinevezések, kéziratok, térkép és másjellegû iratok állnak az érdeklôdôk rendelkezésére.

Születésének évfordulója jó alkalom arra, hogyennek a szellemi hagyatéknak a még feltáratlan do-kumentumai alapján új nézôpontból közelítsünkFenichel Samu rövid, de tartalmas életútja felé. Elsô-sorban lelki beállítottságát, emberi arcéleit próbáltukkiemelni.

Iskolánk a 2008. évi Bethlen Napok alkalmával(2008. máj. 26–31.) egy elôadással adózott neves vén-diákjának (Bakó Botond: Fenichel Sámuel, az em-ber). Ezenkívül Xántus Gábor és fia ez év márciusá-ban Új-Guineában (ma: Bogadjim) tett kalandos láto-gatása kapcsán az iskola egy faragott tölgyfa kazet-tát küldött, amire rávésték: Bethlen Gábor Kollégi-um Nagyenyed 2008. A dobozban a szülôház udva-ráról származó anyaföldet valamint a házból tégla-maradványokat helyeztünk el és egy oklevelet a kö-vetkezô szöveggel: „természetesen én is elutazhat-tam volna. De egyszerûen a VENI VIDIVEL nem le-hettem megelégedve. Azért hagytam el édes hazá-mat, azért utaztam ilyen messzire, hogy a VICIT iselmondhassam” (1892. aug. 28.) Xántus Gábor a tá-

voli szigeten felkutatta a Fenichel-sírt. Errôl így em-lékezik meg: „Mi a dobozt magunkkal vittük, ésamikor a sírkövet felállítottuk bozótvágó késsel aztis beástuk a sírba. Ez volt Nagyenyed üzenete.”

Milyen is volt kinézetre ez a nagyenyedi fiatalem-ber, férfikora hajnalán? Veress Endre, bukaresti tör-ténelem tanár, munkásságának egyik legjobb isme-rôje 1888-ban Fenichel Bukarestbe érkezésekor ígyírja le ôt: „Július végén egy középtermetû, napbarní-tott arcú, szálkás bajuszánál fogva 25-26 éves kinézé-sû (de ennél sokkal ifjabb) magyar fiatalember kere-sett fel Bukarestben, tán mindjárt másnap, hogy oda-érkezett. Az enyedi Kollégium egyik tanára ajánlottahozzám, ahonnan gyalog jött ide, világot látni. Na-gyot néztem rá e tiszteletet parancsoló kijelentésére,de ôszinteséget és becsületességet sugárzó arca mu-tatta, hogy nem füllentés – Fenichel Samu volt.”

FENICHEL SÁMUEL, AZ EMBER(1868. aug. 25. – 1893. márc. 12.)

20

Családi indíttatás

A legtöbb ember élete a családi fészekbôl indul,ahol sok minden eldôl. Fenichel szülei zsidó vallású-ak, de magyar anyanyelvûek és kultúrájúak voltak.A nagyenyedi zsidó lakosság kötôdésére, integráló-dására jellemzô késôbbi adalék, hogy 1926-ban a re-formátus templom harangjának avatásakor közössé-gük jelentôs adományokkal járult hozzá a költségek-hez. Az avató ünnepségen is részt vettek, ahol ott ül-tek a Fenichelek is.

A szülôk nyers termény (tojás, bôr) kereskedel-mével foglalkoztak. Hét gyermeket neveltek, sze-rény körülmények között. Samu másodiknak szüle-tett. Édesapjától lankadatlan munkabírását, szívósakaratát örökölte. Édesanyja jótékonyságáról széleskörben ismert volt, tôle meleg vonzó egyéniségét, azemberek és a természet, az állatok szeretetét kapta.Mindkét szülôi örökség igen fontos szerepet töltöttbe jellemének alakulásában. Testvérei közül Lázár ésMóric folytatták apjuk üzleti tevékenységét. Lázárfia András, akit sokáig Bandi néven emlegettek a kis-városban, továbbra is a szülôházban lakott és keres-kedett, de mellékesen az akkor virágzó város vízipó-ló bírója is volt. Mindig büszkeséggel mesélt koránelhalt híres nagybátyjáról, Új-Guinea elsô magyarkutatójáról.

A Fenichel-család egyszerû emberek népes gyü-lekezete volt. Olyan nagycsalád, ahol a jó hangulat,az összefogás, az egymás segítése, bíztatása termé-szetes volt. Ezt bizonyítják szüleihez a távolból írt le-velei. Ezekben többek között egészségi állapotáról,az ottani száraz, a miénkhez hasonló egészségesebbés az ezt váltó nedvesebb, fôleg maláriát kiváltó év-szakokról is beszámol. „Most az esô s így az egész-ségtelen idôszakban a sár s ez a mi telünk… no desebaj csak bátorság!” – írja mintegy önmagát bíztat-va egyik levelében. Hírt ad gyûjteménye gyarapodá-sáról s arról, hogy szûkös anyagi viszonyai ellenérenincs adóssága. Errôl így ír szüleinek: „Adósság nél-kül vagyok, s ha a teremtô továbbra is így megôrizegészségesként jövô év nyaráig, amidôn haza szán-dékozom utazni, még gyarapítani fogom ezen érde-kes gyûjteményt… Igen sok ritkasággal bírok ésolyan pápua törzsektôl vannak beszerezve, hovamég európai ember nem tette be a lábát… De mind-ezeket csak édes szüleimnek írom, kérem ne kürtöl-jék ki mindjárt országszerte, mert ezek csak ártaná-nak.” Levelébôl kiderül a bizalmas, szeretettel teli vi-szonya szüleihez, akikhez a legközelebb áll és akik-nek a legôszintébben beszámol, életérôl, szakmaisikereirôl. Dicsekvés nélkül írja le: „Hiszem, hogy ér-dekelni fogják, hogy a falu nyelvét már folyékonyanbeszélem.” (Bongu 1892. okt. 18.) Arra bíztatja szüle-it, hogy sorsa felôl ne aggodalmaskodjanak. „Édestatám figyelmükbe ajánlom, ügyem felôl mindenrendben van, egy cseppet sem aggódjanak miattam”Idôközben elhunyt családtagjairól pl. szeretett, nag-ynénjérôl is megemlékezik. „Béke poraira, különbenhiszem, hogy sokat szenvedett, s így a halál csakmegváltás volt neki.” Ugyancsak megviseli egy ba-rátja halála, akit Culkinak becéz, és így búcsúztatja:„Legyen áldott és feledhetetlen az emléke.”

Örömmel tölti el, hogy öccsei: Lázár, Herman ésJenô jól tanulnak: „Csak így elôre” – bíztatja ôket le-velében. Érdekes az is, hogy mit kapott a csomagok-ban és mit küldött. Visszaküldte a nagykabátját és

pár más ruháját, könyveit és újságokat és felhívta aszülei figyelmét, hogy tegyék a többiek közé, ame-lyeket ismételten figyelmükbe ajánlott. A tudomá-nyok hordozóit, a könyveket a mûvelôdés akkoribanegyedüli, értékes tárházait Fenichel nagy becsbentartotta. Valószínû, hogy hazaküldött levelei közöttott vannak azok, amelyek ma Iskolai Könyvtárunkállományát gyarapítják. Ugyancsak ebbe a levelébeszép madártollakat mellékelt, amelyeket ún. romlott(összetört) madaraktól gyûjtött, fôleg Új-Guinea spe-ciális szépségû paradicsommadaraiból. „Ôrizzékmeg emlékül” – írja, mintha búcsúzna. Megjegyzi,hogy tömör üveggyöngyök helyett, drágább, de tö-rékeny gyöngyöt küldtek, amit az itteni pápuák nemfogadnak el. A pénz értékét sem ismerik. Fanyelû ké-seket, nôi csontfésût, 20 db. hosszú szivart és do-hányt kér, mindezt természetesen csereáruként.

Szüleinek jelzi elsônek a felmerülô nehézségeketis. 1892 januárjában ôszintén megírja nekik, hogy né-mi türelmes várakozás után „vállalatunk nem hú-zódhatik hosszú idôre” és ezért az év máj. 15-én úgydönt, hogy kilép az expedícióból és függetlenül foggyûjteni. (1892. jan. 28.)

A levelezés hosszabb idôt vesz igénybe, hiszen 6-8 hétbe is belekerül, amíg Európába, aztán Nagye-nyedre érkeznek a levelek, majd a válaszok. Nagyonkészül haza, hiszen hónapok óta egyedül gyûjt pá-pua segédeivel. 1892 decemberében írja: „Nyár ele-jén el fogom hagyni e területet, és forrón szeretetthazám felé vitorlázom. Idôt még nem tûztem ki, dehiszem, hogy jövô levelembe biztosan már megtehe-tem (1892. dec. 7.) Utolsó levelében írja szüleinek,sajnálja, de hosszabban nem írhat a jobb hüvelykuj-ján keletkezett kelés miatt. Bíró Lajos úrnak megkö-szöni a küldött gombát, Herepey tanár úrnak, barát-jának a szilvát, szüleinek a leveleket. Beszámol atrónörökös ôfensége (Ferdinándról van szó, aki ak-koriban világkörüli körutat tett) várható látogatásá-ról, amely alkalomból szeretne ô is bemutatkozni ésproblémáit elmondani. Erre sajnos Fenichel Samuközeli halála miatt nem kerülhetett sor (Bongu 1893.febr. 12.)

A jó családi kapcsolatok tehát a távoli földrészenis kísérik, hiszen a szülei pozitív hátteret biztosíta-nak neki és végig támogatják. ô maga is nyomon kö-veti az otthoni történéseket és ugyanakkor beszámolminden fontosabb eseményrôl, ami vele történik.

Fenichel Sámuel sírja

21

Kollégiumi környezet

A 19. század második felében a Kollégium az1849-es tragikus események utáni újjáépítést követôvirágkorát éli. Még mûködnek összes hagyományostagozatai, ún. kapcsolatos intézetei (elemi, fôgim-náziumi, tanítóképzô és teológia), és a diákok messziföldrôl áramlanak az iskola felé. Neves oktatók ne-velôk tanították a „gyûjtôkasba” érkezôket. Ez az is-kola hajdanában is több volt, mint az ide érkezôkszürke mozaikja, itt igazi közösségben csiszolódhat-tak, készülhettek fel az életre.

Fenichel Samu a helyi zsidó iskolában tanuljameg a betûvetést, majd szülei a további osztályokraa Kollégiumba íratják. 1886-ig tanul itt, ahol az érté-kelô jellemzések szerint dicséretes, kitûnô vagy ren-des megjegyzéseket kapott. Osztályzatai a vizsgált1881–86 közötti iskolai években 1,83–2,45 között mo-zogtak, ami jó közepes teljesítményt jelzett. A föld-rajz és természetrajz osztályzatai általában kitûnôek,vagyis 1-esek, vagy legfeljebb 2-esek. Ez egyértelmû-en jelzi korai érdeklôdését a természet iránt. Ezt ész-revették jeles tanárai is, akik tudták, hogy léteznekolyan diákok, akik a megszabott tananyagon és kere-teken túl, többre és másra vágytak. Ôk autonóm mó-don gondolkodnak, önmaguk mércéje szerint dönte-nek. A legjobb külön kezelni, bátorítani, utat mutatniszámukra. Fenichel Samu ilyen tanuló volt. Órákonkívül is, gyakran látogatója volt a természetrajzi ésrégészeti múzeumnak, valamint a könyvtárnak. Egyelôkerült feljegyzés szerint „a szike eltörött egy pad-lószegben, mert Fenichel elejtette”. A kisebb balese-tet csak olyan diák okozhatta, aki gyakori látogatójavolt a múzeumnak. Azt is tudták róla diákéveiben,hogy el-eltûnt egy-két napig, bolyongott az Enyedkörnyéki erdôkben, növények és állatok után kuta-tott.

Egyik kedves tanára volt Elekes Károly, akit va-dászútjaira kísért el, és megtanulta tôle a fogásokat,az állatpreparálás titkait, amit késôbb oly sokszorfelhasznált Bukarestben, a Deltában vagy a távoliszigeten tett útjai során is. Itt is tartja a kapcsolatotvolt tanárával, aki a Természettudományi Múzeumvezetésével is foglakozott. Egyik levelében arra kériFenichelt, hogyha netán hazajön, ne felejtsen onnan,akár borszesz készítményeket, akár valami olyathozni, ami itten nem található (1889. márc. 4.) Másikkedves tanárától, Fogarasi Alberttôl a tanulási ésutazási vágyat, a néprajz iránti érdeklôdést leste el.Csató János alispán barátságos házában ornitológiá-val foglalkozik és megtanulja a madártömés mû-helytitkait.

Legkedvesebb tanára azonban, aki a legnagyobbhatással volt rá: Herepey Károly (1817–1906), aki vé-gigkíséri útját nemcsak az iskolában, hanem amesszi Új-Guineában, a pápuák földjén is. Érdemesegy pillantást vetnünk ennek a tudós-tanárnak azéletútjára, mert a Bethlen kollégium tanárai között iskiemelkedô nagy tudású személyiség volt. Ifjú korá-ban kiváló tehetségû tanulóként az elsôk között volta Bethlen Kollégiumban. Zeyk Miklóstól a természet,Szász Károlytól pedig a szabadság és a haza szerete-tét tanulta meg. Késôbb a Selmeci Bányászati és Er-dészeti Akadémiát végzi el, majd alig kezdi el élet-pályáját, bekapcsolódik a 48-as forradalomba, és an-nak leverésekor Dévánál teszi le a fegyvert. GrófMikó Imre, az Erdély szerte ismert kultúra szeretô éstámogató fôgondnok javaslatára az elöljáróság meg-hívja a természettudományok szaktanítójának a

Bethlen Kollégiumba. 1863-ban rendes tanárnak vá-lasztják meg. Azt hirdette, hogy a dicsô természetmegismerése csak közvetlen szemlélet útján lehetsé-ges. Tanítványaival nemcsak a tanterem falai közöttfoglalkozott, hanem kirándulásaira, tudományos ku-tató útjaira is meghívta ôket. Amikor keze alól azintézetbôl kikerültek követte útjukat, tartotta velük akapcsolatot. Érintkezése velük közvetlen, meleg ésszívélyes volt s éppen ezért pályaválasztásukat ispozitívan befolyásolta.

Amikor Fenichel Samu a Kollégiumba került az1880-as években Herepey már 60 éven felüli tapasz-talt tanár volt, több évtizedes gyakorlattal. A vele va-ló együttlét nemcsak tudásban, hanem emberi kap-csolatban, élettapasztalatban is sokat jelentett a tö-rekvô enyedi fiatalembernek. Fenichel kimondottanszerencsésnek tekinthette magát, hogy ilyen tanáralehetett. Együtt mentek az ún. tumulusok vagy ha-lomsírok feltárására a Torockói medence gyertyáno-si határában (Torda-Aranyos megye). Herepey ké-sôbb Fenichel Samu halála után így emlékezik megegyik közös túrájukról, a gyertyánosi és bedellôizsugorítottan temetkezô telepesek vidékén: „E sötét-lô fogak nyílásához mintegy 30 fok alatt emelkedôszikla párkányzat vezet, melyben felkúszni, csak éppoly bátor és erôs elhatározású ember képes, mintaminô a boldogult volt. Nem sokat tûnôdött: levet-vén úti táskáját a kôfolyáson gyorsan haladott felfelés a párkányzat alsó fokánál megállva lekiáltott: me-gyek. És íme a szikla falához szorosan lapulva, amacska óvatos és lassú kúszásával, mind fönnebbláttam ôt haladni, mígnem végre a tátongó torkolatküszöbére ért. Itt felállott s elragadtatva talán a tájvarázsos szépségétôl így kiáltott: nagyszerû s ezzel asziklaöv titokzatos homályában tûnt el.” Fenichel-hagyatékban szereplô 22 Herepeytôl származó levél1888–1893-ig terjedô idôszakra vonatkozik. Felölelitehát bukaresti és új-guineai tartózkodásának csak-nem teljes idôszakát. A levelek igen meleg hangúakés bensôséges kapcsolatra utalnak. A tudományoseredmények közlése és megvitatása mellett mindigkitérnek a családi vonatkozásokra is. A megszólításminden esetben „Édes Samu”, ami bizonyára inkább19. századi stílusú, de mégiscsak utal az elmélyültbaráti kapcsolatra, ami a tanár-diák viszonyból köz-tük kialakult.

Leveleiben mindig kitér a személyes kapcsolatok-ra is. Egyik levelének, amit még volt tanítványa bu-karesti tartózkodása idején írt (1888–1891) a befe-jezésébôl idézek: „Itt semmi nevezetes újság, hacsakújságképpen nem írhatom, hogy Damo theológus –talán Te is ismerted – meglôtte magát. Ez már az er-kölcsi süllyedésnek a legkiálltóbb bizonyítéka…Szüleid s az egész családod mind jó egészségnek ör-vendenek. A minap is beszéltem velük, csókolnak,erôt, egészséget, s biztos elôrehaladást kívánnak. Énmár ezzel bezárom soraim, azon ismét megújuló kí-vánsággal, hogy a jó isten vezessen kitûzött célod fe-lé, megemlékezni azokról, akik neked javadat akar-nák… Isten áldjon! Isten áldjon meg melegen óhajtjanômmel együtt szeretett barátod” (Herepey 1888.szept. 5.)

Miután Samu gimnáziumi tanulmányait félbe-hagyja, valószínûleg a család gyakorlatias beállított-ságának hatására az 1886/87-es tanévben beiratko-zik a Kossuth utcában mûködô vincellérképzôbe,ahol szintén jeles elômenetelt tanúsít. Ekkor a gyü-mölcsészetrôl ír terjedelmes dolgozatot. Megkedvelia növénygyûjtést és a gyógyszerészet irányába for-

22

dul, ezért Gyergyótölgyesen egy gyógyszertárbangyakornokoskodik, mintegy háromnegyed évet,majd ismét visszatér Enyedre, atyai jóindulatú taná-rai, jóakarói körébe. Ezután hamarosan útra kell Bu-karestbe. Érdekes útinaplójában már egy céltudatos,a környezetét jól megfigyelô fiatalember még forron-gó lelkületû gondolatvilágát követhetjük nyomon.Iskolai tanulmányai végeztével tulajdonképpen ek-kor kezdôdik önálló, rövidre szabott felnôtt élete.

Azt mindenképpen elmondhatjuk, hogy a 19.századi kollégiumi környezet sorsformáló volt és ki-emelte, megerôsítette Fenichel Samu természetesadottságait. A tudás mellett, a természettudomá-nyok szeretetével ruházta fel, hitet és meggyôzôdéstalakított ki benne, hogy milyen utat válasszon. Éserrôl az útról már semmi és senki nem téríthette le.Maga a nagy utazás lehetôsége meglepte életét nyo-mon követô kedves tanárait is. Elekes és Herepey azutolsó pillanatban is óva intették az ismeretlen tró-pusi világtól, azt tanácsolták, hogy elôbb inkább aBalkánon szervezzen expedíciót: „Új-Guineábanmegesznek a pápuák” riogatta az ifjút Herepey. Ôakkor azonban már rájuk sem hallgatott, élete nagylehetôségét nem hagyhatta ki, nem tágított és nem-sokára elindult utolsó nagy végzetes utazására.

Baráti-munkatársi kapcsolatokBukaresti útjáról érdekes értékelést olvashatunk

Izsák Sámuel Magyar utazók a Duna tájon címûkönyvében, aki így ír Fenichelrôl: „Erdélyi útvona-lán a 12 napig tartó gyalogút leírása a Naplóban so-kat elárul Samu érzelmi és gondolatvilágáról, érdek-lôdésérôl, íráskészségérôl. Útja közben neves termé-szettudósokkal találkozik, az entomológus OrmaySándorral és a biológus Karl Friedrick Jickelivel.Megnéz gyûjteményeket és elmondja véleményét.Nyitottságról és jó kommunikációs készségrôl tesztanúbizonyságot. Román parasztember házában töltiaz éjszakát és megkóstolja a tejes mamaligát… Ki-számítja, hogy Bukarestet 494.400 lépéssel érte el.” Atovábbiakban is új embereket, új lehetôségeket ismermeg, könnyen létesít emberi kapcsolatokat és rend-kívüli szorgalmával, hozzáértésével és tudásával,becsületet szerez magának.

Folytatja levelezését enyedi mentoraival pl. Here-peyvel, aki sorsának alakulását fokozott figyelem-mel kíséri. Ezt bizonyítja többek között, Fenichel Sa-mu új-guineai tartózkodása alatt írt levele egy isme-retlen „nagysághoz”, amit segítségképpen a Fenichelapjával küldött el. „Ezen levelem átadójában a Pápu-ák földjén engedetlenül kutató ifjúnak atyját Feni-chelt ajánlom mélyen tisztelt nagyságodnak a figyel-mébe… semmit se kívánok… mint fia iránti érdek-lôdést és sikeres kutatásához mért figyelmét” (1892.dec. 19.)

Nagy utazása elôtt, még elindul Bukarestbe mertaz enyedi lehetôségek már nem elégítik ki. Kedvenctanárának, Herepeynek az ajánló levelével megy éstalán nem is sejti, hogy milyen sokat kockáztat. Ve-ress Endre és Brunner Dezsô kereskedô, ahova aján-ló leveleket vitt Nagyenyedrôl sokat segítettek az el-indulásnál. Rövid idôn belül George Tocilescu egye-temi tanár, a bukaresti régiségtár igazgatója veszi átsorsa irányítását, aki hamar felismeri tehetségét, jár-tasságát a természetben és rendkívüli kézügyesség-ét. Jelentôs feladatokat bíz rá, hiszen Fenichel Samu-ban megbízható, hozzáértô, lelkes és szorgalmasmunkatársra talál. Kapcsolatukra végig a bizalomjellemzô. Idézünk egyik levelébôl: „Biztos vagyok

benne, hogy a maga levelei új újdonságokat és meg-lepetéseket hoznak számomra, és mire visszatérekBukarestbe maga olyasmit fog találni, ami igazoljafeltevésemet, hogy az emlékmû Traianustól szárma-zik” Ausztria-Magyarország, Karlsbad.

Bukaresti éveire esnek Krécsy Béla kecskeméti ta-nárral folytatott levél váltásai (1890–1891). A tanárôszinte tisztelôjének és hívének nevezi Fenichel Sa-mut. Kapcsolatuk nyilván az enyedi kutató gyûjté-seibôl származott, hiszen a tanár úr iskolája számáravásárolt élô vagy preparált állatokat. Találkoznak isBukarestben, amelyrôl egy kecskeméti lapban az ôszavaival élve egy tárcácskát ír: „ Azt hiszem tavalyiegyütt tartózkodásunk emléke gyanánt érdekelnifogja olvasni. A bukaresti múzeumokról némi kriti-kát is írtam, ami kissé szigorú, de nézetem szerintigazságos és nem rosszakaratú (1890. VII 21. Herku-lesfürdôn kelt levél) Egy másik levelében azt írja le,hogy mi minden történhet egy becsomagolt görögteknôssel. „Elég érdekes dolog az, hogy amikor azön lakásán oly gondosan becsomagoltuk, hazavittükszállásomra, én ezt egy polcra raktam, s mikor késôeste öntôl elbúcsúzva hazaértem – hát az én békám aföldön feküdt a hátán és ugyancsak kapálózott. Askatulyát szétrombolta, s ami benne volt összetör-te… Mentô gondolatot magától a békától kaptam,látván ugyanis, hogy a hátán fekve mily mozdulat-lan, bepakoltam újra a skatulya romjaiba, a hátárafektettem, s mivel így reggelig nyugton maradt, bát-ran útra vittem. Nem is volt többé vele bajom. Ígyvolt bepakolva négy napig, amíg Székesfehérvárranem értem. Útközben 1 napot Kolozsvárott és 1 na-pot Budapesten idôztem. Csak Predeálon volt mégnémi bajom, ti. a finánc kérdésére megmondtam,hogy a skatulyában eleven teknôsbéka van, s ezért asúlya szerint fizettem 80 kr. vámot. Ilyen a fináncbölcsesség.” Kolozsvárott találkoztam Parády tanárúrral, aki önrôl is nagy elismeréssel emlékezett meg.

A feltétlen bizalom nyilvánul meg Reiner Zsig-mond gyûjtô budapesti keltezésû levelében is,amelyben felhatalmazza Fenichel Sámuel nagyenye-di lakost, hogy tudományos céljaira és gyûjteményerészére szabadon megvegyen régiségeket, vagy ása-tások útján elôkerült tárgyakat és a birtokába juttas-son. (1887. okt. 25.)

Új-guineai tartózkodása alatt, nagyon fontosakvoltak a „rossz hírû pápua bennszülöttekkel” törté-nô kapcsolatai, akiktôl abban az idôben az ember-evés sem állt távol. Leveleiben egyszerûen szolgái-nak nevezi ôket. A Közérdek címû nagyenyedi napi-lapnak a következôket írja: „A parti falvak lakosai je-lenleg általában békés hangulatúak. Múlt év májushava óta nem lázadtak fel. Ekkor Hatzfelhafen (Vik-tória, Augusta folyó mellett) 3 európai öletett meg(egy misszionárius és 2 hivatalnok). S habár az esetvéresen megtoroltatott, a társaság mégis feladta a te-repet.” Xántus Gábor ez évi új-guineai utazásábóltudjuk, hogy az ôserdô ma is ôrzi titkait. Pl. a hegy-vidéken még ma is vannak ún. mumuk vagy szabad-téri kemencék, amelyben a pápuák beszámolója sze-rint el lehetett készíteni a „hosszú disznót” is.

Amikor Fenichel Samu a Magyar Nemzeti Múze-umtól végre pénzhez jut, ún. „véd csapatot” szervezsoraikból, de általában fegyver is van nála, amikorköztük van. Úgy tûnik, hogy „amilyen az adjon is-ten, olyan a fogadj isten” mondást igen jól alkalmaz-ta a pápuaföldi gyakorlatban. Bongu faluban befo-gadják, Pintyelnek becézik, segítenek háza felépíté-sében. Sokat jelent kapcsolatukban, hogy gyorsan

23

megtanulja nyelvüket, és így könnyedén kommuni-kál velük. Embereinek rendesen fizet és cserekeres-kedelmet folytat a falu lakosaival a gyûjtés érdeké-ben.

Emberi kapcsolatok nem léteznek konfliktusok ésnézeteltérések nélkül. Fenichel Samunak éppenmegbízójával, fônökével gyûlt meg a baja, a megér-kezésük után röviddel. Ezt a viszályt a német ornito-lógussal az utazás finanszírozásának kényszerûhelyzete provokálta ki. Grubauer nehezen viselte ela trópusi éghajlatot, csalódott, feladta terveit és 1892márciusában, néhány hónapi ott tartózkodás után arendes hajójárattal visszaindult Európába. Mind-össze 80-100 márkát hagyott ott maradó társának, saz expedícióra szánt 200 ezer márkát vagy annakmegmaradt részét hazavitte. Samu szüleinek írt leve-lében egy félév után emlékezik meg elválásukról:„Ami Grubauert illeti, arra kérem, ha engem szeret-nek – semminemû összeköttetésbe ne lépjenek vele.Elutazásakor szemtelenül viselte magát irányomban.Nem bocsáthatok meg neki. De a visszavágást csakvisszatértemkor akarom neki megadni. Ne engedjékmagokhoz, ha hízelegni, írni találna.”

Az elválás tehát, ami nem volt egyéb, mint amegállapodásuk megszegése, mély nyomot hagyottFenichel Samu lelkében. 1892. aug. 28-án a Közérdekcímû enyedi napilap szerkesztôjének már idézett le-velében így ír errôl: „Itt maradtam tehát setét boron-gós viszonyok között” (1892. aug. 28.) Élete talánlegnagyobb lépését tette meg ezzel, amely késôbbvesztét okozta.

Nem tudni, hogy ha Fenichel Samu visszatér szü-lôhazájába mint ismert kutató és gyûjtô, utólag ho-gyan alakul megbízójával, a német ornitológussal akapcsolata. Milyen is lett volna az a bizonyos elôrejelzett „visszavágás.” Ismervén hôsünk jellemét, bi-zonyára nemes választ adott volna hajdani munka-adójának. Hôsies kitartásával így is méltóképpen vá-laszolt a cserbenhagyónak, aki az elsô nehézségekután hamar felvette a nyúlcipôt. Van azonban egylétfontosságú érdeme. Ô hívta meg és vitte el Feni-chelt a világ második legnagyobb szigetére, rövidélete nagy élményének színterére.

ElismerésekSokat elmond Fenichel Samuról az a néhány hi-

vatalos vagy személyek által adott elismerés, dicsé-ret, amelyben még életében megbecsülték szorgal-mát, odaadását a tudomány iránt. Dicsérô okleveletkapott a Bukaresti Állatorvosi Fôiskolától, amelybenkiemelik kiváló viselkedését (1891. júl. 23.) G. Toci-lescu professzor francia nyelvû dicsérô oklevelébenintelligens és korrekt magatartását emeli ki. (1891.szept. 1.) A romániai Országos Régészeti és Ember-tani Társulatnak tagja volt. Két bécsi szakember,akik részt vettek az Adam-Klissi ásatásokban (GeorgNiemann a Bécsi Képzômûvészeti Akadémia pro-fesszora és Otto Benndorf, a bécsi egyetem archeoló-giai professzora) azt fejezték ki elismerô oklevelük-ben, hogy Fenichel Samu egy nem mindennapi te-hetséggel megáldott fiatalember, aki meglepô telje-sítményt nyújtott az ásatások folyamán (Eridme 24.IX. 90.)

A Királyi Magyar Természettudományi Társulat-nak 1889 óta tagja volt, amit egy díszes elismerô ok-levél is igazol (1889. márc. 20.) Halála után 1895-bantartott emlékülésen, felidézték munkásságát és élet-útját. Jelen voltak szülei, testvérei, rokonsága. Her-mann Ottó tartott emlékbeszédet. Madárgyûjtemé-

nyét Madarász Gyula mutatta be. Hermann Ottószerint „nem tartozott a nagy utazók díszes sorába, abuzgó de szerény munkások közé tartozott, így szol-gálta hazája közmûvelôdését.” Csató János alispán,öreg barátja is ott volt és a Nemzeti Múzeumnakajándékozta értékes madár- és növénygyûjteményét.Talán kevésbé ismert Herepey Károly levele, bennegondolatai volt tanítványáról, aki idôközben kedvesbarátjává nemesült, és aki talán a legmaradandóbblélektani portrét állította fel Samuról.” …A nagyvesztesség fölött megújuló mély fájdalmam híventükrözi emlékezetét annak, kinek öt érzéke hatodikérzékbe, a világos látás érzékében összpontosult.Mindenben és mindenütt az eszmét kereste, mind aparányban, mind a világegyetemben. Nem tudom,hogy magasra törô szelleme volt-e nagyobb, vagyakaratereje: de azt tudom, hogy magasra törô szelle-me párosulva akadályt nem ismerô akaraterejévelhozták meg gyászos végzetét… a magyar nemzet há-lásan vési a történelem lapjaira mindazoknak a nevétés emlékezetét, kik a nemzet közmûvelôdésének ér-dekében életökkel is áldozni elég bátrak voltak.” Jó-val késôbb 1931-ben Balogh Béla egy Fenichel rokon-nak írt levelében abból az alkalomból, hogy Fenichel40 éve lépett Új-Guinea földjére a következôket írja:„Fenichel Sámuel önzetlen lelkesedése és szorgalmamegérdemli, hogy emlékét ébren tartsuk.”

ÖsszegezésJoggal tehetnénk most fel azt a kérdést, amit talán

senki fel nem tett neki életében, hogy tudniillik em-berileg boldog volt e Fenichel Samu, aki a mai átla-gos életkornak mindössze a harmadát élte meg?Megkísérelhetünk választ adni életének, hagyatéká-nak ismerete alapján. Nem az a fontos, hogy menny-it, hanem hogy hogyan élt? Szeretô, sorsában mind-végig kitartó szülei bocsátották útjára. Kedves isko-lája a Bethlen Kollégium tudással és tudományszere-tettel, kitartó akarattal, kemény jellemmel ruháztafel. Sok jó tanárt, késôbb jó barátot és munkatársatállított mellé, nyitottsággal ruházta fel, újabb emberikapcsolatokra, készítette fel. Azt tette, azzal foglal-kozott, amit igazán szeretett, és mindig tele volt ter-vekkel, talán még az utolsó pillanatában is remény-kedett a hazatérésben. Dominich Sándor a Kollégi-um tiszteletbeli tanárának szavai ide illenek: „A tu-dományos kutatás szenvedély, szeretet és alkotás.Ugyanolyan alkotás, mint a mûvészet. És ugyan-olyan gyötrelem és boldogság is.” Nem volt ez más-képpen Fenichel Samuval sem. Elmondhatjuk tehát,hogy arasznyi életében is boldog vagy legalábbis elé-gedett ember volt. Hagyatékában nemcsak konzer-vált élôlények, eszközök és szellemi termékek szere-pelnek, hanem a tudományért életét áldozó mindigküzdô ember példája, amely immár évszázados táv-latból is fennmaradt él és hat a Kollégium falain be-lül és azon kívül. Köztünk marad egy minduntalanfelbukkanó, fájdalmas de megválaszolhatatlan kér-dés. Új-Guinea Kôrösi Csomája, mivé válhatott vol-na, amennyiben hazatérhet és folytatja kutató mun-káját.

BAKÓ BOTOND

24

„Ha nem jártad be ezerszer is gyermekkor-utcáid,ki se merészkedj a világ országútjaira…”

(Tamási Áron)

8. (Árkossy)

Ahogyan egy folyómeder a sziklák és kövek köztörvénylô havasi vizeket ölelgeti-simogatja, terelgetilejjebb, egyre lejjebb erdôk zuzmóillatában, úgy fo-gadott be minket is, kedves pajtásom, gyermekko-runk annyi örömet és bánatot megélt utcája, amikoraz emlékezés (vagy a feledés?) határán elôször be-léptünk oda. Jóllehet a teljesség érzetét ajándékoztanekünk egykoron, éreztük-tudtuk, valamikor mind-örökre el kell hagynunk azt az otthoni medret, a jólismert helyeket: a lebegô ködpárát, pipáló zúgót,vagy az okkerszínekben álmodozó kavicsok kalei-doszkóp csillogású világát. A kapu ezüstszínûreöregedett kilincse is csupán az emlékezetben tükrö-zôdik már, hisz magával ragadott a sodrás, elsepertaz áram. S ha ez valóban így lenne (márpedig ez ígyvan!), akkor többé nincs visszatérés, minthogy a vi-zeknek van egy igen régi szokásuk: örökké csakegyfelé folynak.

Látom, kedves cimborám, neked is elegendô voltBágyon egyetlen kis utcája ahhoz, hogy fesztelenvilágod hulláma az elsô felbukkanó érdes kövekközt is megtanulja átverekedni magát. Hogy ocsúdógondolataid furtonfurt kíváncsi hajtásai felkússza-nak az égig érô eperfára, mivel érezted, tudtad: on-nan már sokkalta messzibbre lehet ellátni! Meglehet,jó barátom, elsôre tán csak a szomszéd nyújtózkodóföldje bontakozott ki tudni vágyó gyermeki tekintet-ed elôtt, ám mihelyt megülepedett a tankok verte útfenemód terepszürke pora, ott kéklett elôtted a türk-izben vibráló távol, csupán karnyújtásnyira az elôtû-nô ábrándos horizonttal. És mint egy igazi Monet-vásznon, a Kincses Város, Kolozsvár, ott reszketettelôtted a fényben, délibábos sziluettjével, elô-elôtû-nô kontúrjaival, miközben mindegyre arra biztatott:„Gyere, gyere közelebb, kislegény… hogy láthassengem – még tisztábban!”

Miközben a Farkas utca csak nekem nyíló óriáshársfái közt, a virágos lombtetôk árnyékában, min-denkor az otthonosság érzete szegôdött mellém; abársonyos múlt látható és tapintható jelenléte afolytonosság megnyugtató biztonságát sugallta.

Világ árnya, világ fénye(Részlet a Beszélgetôkönyvbôl)

Árkossy István: Claudiopolisz

25

Mert azok az elôtünedezô, vizenyôs várfalak, vagy ajogos jussaként immár méltó nyugalmára lelt Sza-bók-bástyája, nem csupán a mundér, hanem a lélekés hit védelmére is épültek egykoron…

Idôvel, fülelgetve, magam is meghallottam,amint innen-onnan nevemen szólítanak az egyre be-szédesebbé váló – korábban némának vélt – mogor-va kôfalak.

Úgy adódott, hogy Édesapám könyvtárából (akimég a „régi jó magyar világban” doktorált a FerencJózsef Tudományegyetem földrajz–történelem sza-kán – a Farkas utcában!), mind sûrûbben somfordál-tak hozzám a történelmi és mûvészeti lexikonok, vá-rosi kismonográfiák, történeti tanulmányok. LykaKároly, Kelemen Lajos, Entz Géza és mások írásaitlapozgatva, kezdtek némileg rendezetten elkülönül-ni elôttem korok és stílusok, a jelentôs mûvészetikorszakok – köztük a gótika és a barokk is –, ame-lyek a sors kegyessége folytán immár otthonommálettek, minthogy nap-nap után felettébb kitartóanfitogtatták magukat az utca mindkét oldalán. Rajzol-gattam is reményekkel teli igyekezettel szakköny-vekbôl a sudár oszlopfôket: a dórt, iónt, korinthoszit;megjelöltem, hol vannak a metopék, mi a timpanon,vagy az abakusz. Megéreztem, hogy e szépen megfor-mált, égre törô görög „etalonok”, változó arányaikközepette is, mily sok finomsággal követik a har-monikus emberi test valós arányait – a dór a férfiét,az ión a nôjét, a korinthoszi a fiatal lányét.

Óh, te athéni Erekhteion temploma, fenn az Ak-ropoliszon… kôasszonyaid, a kariatidák, a világ leg-szebb, legbeszédesebb oszlopai!

És miközben a tudós könyvek világra nyíló lapjaitpergettem (netán az ablakon bekandikáló évszázadosfalakat faggattam), mindegyre titkok srófolták egyrefeljebb kíváncsiságomat. Mert rejtélyt sejtettem énmajd mindenütt: így már régóta, a templom északioldalának támaszkodó kör alakú, nyurga torony zárt-ságában is, ahol jó magasan, egy derékig falba ágya-zott, dinnyeméretû ágyúgolyóbis mementóként riasz-

totta (és azt teszi ma is!) a templom rossz szellemeit.Tán – riasztaná, ámde mindhiába! Mivel azok a szél-lelbélelt szellemek soha nem hezitáltak, soha megnem juhászodtak, mi több: értésünkre adták mindun-talan, hogy nem sok figyelmet szentelnek neki!Fôként, ha arra a sok machinációra és skandalumragondolunk, ami igazlátó Mátyás urunk eme ihletettemlékmûvének a vérzivataros esztendôk során, areformáció és ellenreformáció zûrei közepette, kijárt.

Egyszer aztán úgy hozta a véletlen, hogy magátóllehullt a titokzatos lepel. S minthogy nem teketóriáz-tam, azon kaptam magam – bár mind jobban zihálva–, hogy ugyancsak szaporázom a szûk torony grádi-csain fölfelé. Amikor úgy éreztem, hogy már nemlehetett túl sok hátra a csillagokig, egyszer csak elfo-gyott fal, elfogyott lépcsô: én meg ott álltam egyhomályba burkolózó, fél évezredes, lenyûgözô tér-ben! Ha Stephen Hawking akkor lát, tán egyetértônrábólint: igen, ez valóban afféle hely, ahol már át isléptem egy másik idôsíkba, az ötszáz esztendôs góti-kus fedélszék Andersen-ízû meseerdejébe, a „holvannak már” anonim ácsok égbe szökkenô emlék-mûvébe. Gyönyörûséges, fából fabrikált mesteraka-rat volt az, amit ott megpillantottam! Vonalritmus…az egész gerenda-rajzolat egy álomszép vonalrit-mus! Egy eladdig sosem látott lenyûgözô tér-kép:galamblelkek suhogó világa; statika és mûvészetszimbiózisa föld és ég határán; védôháló a békére ésjóra vágyó lelkek feje fölött; a magasztos templomkôpilléreinek pedig örökre korona.

Eközben a padlástér végében – mintha csak a ho-mályból ollózták volna körül –, a homlokzat égrenyíló szemernyi ablakán át, ömlött befelé a fény, azáldott csillagporos fény, mint Rembrandt rézkarcai-nak vonalözönében, vagy miként festményeinekgyöngéden világító okkerei áramlanak szét a tekinté-lyes umbrákban, fojtott kárminfektékben.

És valóban, Leiden szülötte, az áldott tehetségûholland mester, egyik írásában maga tesz említésthasonló élményérôl, ami kivételes hatással volt

Árkossy István: Múló idô”

26

egész életmûvére. Egy alkalommal – még serdülô-ként – a szélmalom komor emeletének parányi abla-ka elôtt hosszan elidôzve figyelte az el-elforduló vi-torlakerék keltette fényjátékot, amely ily módon holfényt kölcsönzött a homályos belsô térnek, hol pedigmegvonta tôle. A malomban felröppenô galambokcsapkodó szárnyai ezt a látványt még tovább fokoz-ták, miközben szabdalták, terelték a beszûrôdô sug-arakat. És lám, csupán ennyibôl megszületett a világegyik legrangosabb piktúrája! Csak fénybôl – és csakárnyékból. A dolgok eszenciájából. Mert az árnyék afénynek féltett gyermeke; mert az árnyék csak afényben születhet. Márpedig a legszebb árnyék min-denkor a legszebb fény adománya. A sötétség ellen-ben nem disztingvál, mindig cudarul magányos,gyermektelen és bánatosan fénytelen.

A templom kôereiben hirtelen felzúgott az orgo-namuzsika, szétáramlott a falakban, az ölelkezô góti-kus ívekben, és szállt, egyre csak szállt abban a külö-nös létben, mint eljövendô utolsó ítélet fanfárhangjai.Elôttem, a sötétség magányos ablakánál, kitárulko-zott a tér, a narancsszínûvé lazúrozott Kolozsvár-estitér az addig nem tapasztalt magasból. Elsô alkalom-mal nôttem túl a hársakon! Ám tekintetem nem pi-hent meg, gondolatommal karöltve nyomban iram-lott féktelenül tova: lombok és tetôk fölött, suhanó re-pülômodellként, mintha Giorgio de Chirico faramuciperspektíva-világa nyílt volna meg elôttem. Én pedigszárnyaltam a Kálvária harangos dombjai irányába,el, egészen addig, amíg a Gyalui havasok kékbe már-tott csúcsai megálljt nem parancsoltak. Jóllehet foly-tatódott az út arra még, ment, gurult tovább, egyen-est Nyugatnak, ahol tán épp akkor bukott alá a Nap,a vörös-fehér határsorompó mögött.

Istenem, de sokat gondoltam én arra a határso-rompóra! És milyen ritkán láthattam a túlsó oldalát!

A tavasz rügyfakadása reménnyel és bizakodás-sal oltotta be reggeleinket; az utca nemes aurájaláthatatlan védôernyô volt abban a mindenre gya-nakvó, feszengô világban. Némelykor egykedvûenbandukolt, máskor meg igencsak szaporázva, meg-meglódult az élet… A ti dallamlelkû Jenei Radótok-

hoz hasonlatosan, kedves Szabó Pista barátocskám,aki tárogatójával bûvölte tele szívetek, nekünk isvolt egy zenéért rajongó szomszédunk. Dávid Istvána neve, aki épp akkoriban próbálkozott – áldott te-hetséggel – megzabolázni a messze földön nevezetesFarkas utcai orgona varázslatos regisztereit. (Akár-csak a te Dávid fiad, aki úgyszintén e csodálatoshangszer bûvöletében él!). Vivaldi, Bach és Händel,Mendelssohn és Liszt zenéje áradt szerte a kelô nap-pal és az esti szellôvel kézen fogva mifelénk, simo-gatva csellengô lelkeinket, miközben az org-onazúgás valahogyan feledtetni igyekezett az öregkálvinista templommal, hogy… harangtalan.

Pedig volt neki harangja – valamikor réges-ré-gen… Tán három alkalommal is. A délnek bámész-kodó, immár csonka öregtoronyban remegtette a fa-lakat az egyik; míg a másik súlya alatt a nyugati be-járatot díszítô terecskén süllyedt meg olyannyira afundamentum, hogy késedelem nélkül le kellett bon-tani. Szükségmegoldásként (netán kegyeletbôl?) ami gyermekkori világbirodalmunk tündérkertjébenparádézott még utolszor egy faszerkezetû harang-láb, ám az is az emlékezet homályába kopott; jó kétévszázada már, hogy a felröppenô veres kakas láng-jai megemésztették. A fátum akarta volna így?

Úgy tûnhet, nem kellett ennek a templomnak aharang! Neki orgona kellett! Fölöttébb pompázatos,világgal perlekedô orgona, olyan, mint amilyen nap-jainkban harsogja túl a rég hamvukba hullt, csatátvesztett bronzharangokat.

A hangszerek eme koronázatlan királya azonbanaz iskolacsengôt képtelen volt hegemóniájától meg-fosztani. Igen, azt a mellette voltaképpen szerényneknevezhetô, öklömnyi sárgarézdarabot, amelynek ér-zékeny nyelve annyi lélekhez tudott szólni. Még ak-kor is, ha érces hangja olykor nem kevés ifjúvitéznek okozott szorongást. Ám igazságot szolgál-tatván, áhított dallamával ugyanannyiszor hozta elnekik a felszusszanást is.

Közel volt mihozzánk az iskolám: csupán sutto-gásnyira. Az utca túloldalán. Református Fiúlíceum –napi szóhasználatban röviden: „ref”. Három betûmindösszesen – ennyibôl állt a szellem magasztos bi-rodalma akkor. Ám még ez az ártalmatlan három jelsem húzhatta már sokáig… Utóvégre hogyan is lehe-tett volna hosszú életû a hit nélkülivé silányítottidôkben? Majd több suta stáció után, újfent hárombetûvel – Ady szép nevét olvashattam a timpanonféltô magasában, mígnem egy szellem-háborús na-pon attól is megfosztották. Ezúttal nem fukarkodotta sors: immár kétszer-három betûvel ajándékoztameg a tudás patinás otthonát: Šincai líceum lett a ne-ve… egy román értelmiségirôl elnevezve.

Édesapám volt akkoriban Dávid Ferenc és Apá-czai nagy múltú iskolájának az igazgatója. Édesa-pám. Így említem, minden sallang nélkül, amintÉdesanyámat is örökké ezzel a szép kifejezéssel illet-tem. Nem volt nálunk divat eljátszadozni e komolyszavakkal, olyannyira nem, hogy még a szülôk ma-gázása is családi hagyománynak volt mondható.Nagyapám is ezt követelte meg övéitôl, márpedigszelíden-kék szemei, amelyek annyiszor tekintettekreám késôbb a református esperesi hivatal falát dí-szítô fôgondnoki hivatalnokok arcképei közül, ke-vésbé a szigort, sokkalta inkább a szeretetet sugároz-ták. Akárcsak Nagyanyám egész lénye, akit ma ismagam elôtt látok galambôsz hajával, rajzlap fölé

Árkossy István: Csendélet sakkal

27

görnyedve, miközben igaz zenei áhítatának jeléül –Munkácsy Liszt Ferencrôl készült portréját másolja,akkurátusan. Befejezvén a rajzot – s e mozdulatmintha maga lett volna a megtestesült álom –, át-nyújtotta szépia ceruzáját, ami attól a pillanattól fog-va nem rajzeszköz volt már többé, hanem egy életreszóló hivatásnak, s a vele járó örömöknek és szentgyötrôdéseknek jelképe lett számomra.

Tudd meg, Bágyoni barátom, nálunk minthamindenki – nagyszülôktôl unokákig – csupán egyet-len szót ismert volna: ISKOLA. Ez nem is lehet csoda,hiszen e fogalom bûvöletében éltünk.

Kis bánáti falu harangkondulása szólította pont-ban déli tizenkettôkor terített fehér asztalhoz nagy-szüleimet: az igazgató urat és a tanító nénit. ÁrkossySándort, aki Csenger szülötte volt, és Bakos Margi-tot, akit szép Veszprém városa engedett hozzá hitve-sül. Idôközben a serdûlô lurkók – Édesapám (Sán-dor), meg Lajos öccse – (akárcsak a Bágyonból elvá-gyódó Szabó gyerkôcök esetében is történt) – Nagy-bodófalva helyett, mindinkább a Kincses Kolozsvárhívását vélték a Bega parti szélben meghallani. Hiszott óhajtott Édesapám Aesculapius gyógyítani vágyószelleme elôtt fejet hajtani. Jóllehet elhatározásábóljottányit nem engedett, a szomorú történelmi sors-fordulók szeszélye és a fátum makacssága folytán,végül mégis csak másmilyen ösvény jelöltetett kiszámára: nem a test, hanem a szellem orvoslása lettéletének kedvtelésekkel és sok-sok elégtétellel meg-áldott, nemes hivatása.

Tehát, ismét csak Az Iskola.Emlékszem, milyen szívmelengetô érzés volt reá-

nézni tekintélytôl már negyvenévesen hófehérbeváltó hajára, kivált elsô alkalommal, a patinás kol-légium igazgatói irodája elôtt, a hûvös folyosó végi-ben. Némiképp másmilyennek tûnt fel nekem ott,mint odahaza, ahol a megszokás terelgette a lét meg-fáradt perceit, a monokrómba váltó napokat, hóna-pokat, tovalibbenô éveket. Peregtek is annak rendjeés módja szerint a kalendárium elhulló lapjai! Kivált,ha a pödörtbajszú pedellus, Dávid bácsi bronzha-rangja is szaporán besegített nekik; mindeközbenmeginvitálva a repesve várt VAKÁCIÓkat, a szivár-ványszínû nyarakat, piruló ôszöket, cidrizô téli ün-nepeket és a kibomló kollégiumi tavaszokat.

NOS RECTORet Universitas Litterarum Regia Hungarica Francisco

JosephinaLectoris Salutem (…)

ALEXANDRUM ÁRKOSSYPhilosophiae Doctorem (…)

Datum in libera regia civitate Kolozsvár, in Hungaria(…)

E szavakkal díszítik szépen cizellált gót betûk öl-tései a dolgozóm falán függô emléklapot, amelynekpiros-fehér-zöld zsinórján (valaha épp e miatt kellettrosszindulatúan érzékeny szemek elôl elrejteni!) ahitelesség tapintható emlékeként – finom mívû, mál-naszínû pecsét csüng alá. Íme: tücsöknótás zizegôboglyák és tarlóillatú augusztusi nyarak mezítlábas-szalmakalapos falusi kislegényének sokszor megcso-dált díszes medvebôre, amely artisztikus voltábanma is szemet gyönyörködtetô öröm nézôjének, olva-sójának egyaránt. Noha nem volt az egyéb, mint félt-ve ôrzött mementó, amely bizony cudar esztendôk-

re, olykor nem mindennapi veszôdségekre és küz-delmekre utalt. Ám még hosszasan kuksolt egyked-vû némaságában, méltánytalanul magára hagyatva aruhásszekrény homályában az ôt rejtegetô, haragos-zöld óriásdoboz mélyén. És addig-addig gubbasztotttürelmesen, mígnem egyszer, egy ihletett pillanat-ban, szûnni nem akaró kíváncsiskodásom eredmé-nyeként, egyszer csak megmutatkozott elôttem, snyomban megtudhattam: mit is rejtegetett voltakép-pen oly sokáig e doboz titokzatos mélye. Ma úgy ér-zem: az a sorsszerû találkozás eredményezhette(vagy talán a papírtekercs, mesterlevelek világát feli-dézô fanyar idôillata hozta elô?), hogy szerzetesialázattal cirkalmazott látványos betûképeivel akkorvalósággal elbûvölt, észrevétlen kitárta elôttem Gu-tenberg galaxisának csillagajtaját, hogy azon át,meginvitáljon majdan, a könyvtervezés méltán meg-tisztelô, sokszínû világába.

Kedves Szabó Pista cimborám, megvallom nekedörömest, hogy nemcsak a kollégium vont bûvös au-rát körém a maga szellemi és kézzel fogható valósá-gában naphosszat és esztendôkön át, hanem maguka világra nyitott könyvek is.

A könyvek, amelyek oly sokat adtak, miközbenmindent megtartottak. A könyvek, amelyek átlát-szók voltak a titokzatosság felé, akár tengerszem hûsvize, mint kristálygömb üvegteste, mint kézben si-mogatható lélekablakok. A könyvek, amelyeket na-ponta láthattam a líceumi könyvtár polcain békébenegymáshoz simulni, úgy, ahogyan egy arc az isme-rôs archoz, kéz az ismerôs kézhez ér. És ekképpenolvadtak össze szótlan lapjaik egyetlen, végelátha-tatlan tudás-szalagba – tékák nesztelenül hömpöly-gô papír- és idôillatában.

Mindeközben Édesanyám, a nagyhírû kollégiumkönyvtárosaként, esztendôrôl esztendôre szép rend-szerességgel lajstromozta, gondozta ôket. Igazi né-metes pontossággal. Merthogy Schoger-leány volt ô,Gyulafehérvár német ajkú polgárai közt tanulta arendet békés otthonukban, egy narancs-színét veszí-tett, szecessziós saroképületben. Karlsburgnak ne-

Árkossy István: Templom-piramis

28

vezték akkoriban a várost, még VI. Károly német-római császár idejében épített erôdje után; erdélyifejedelmek és püspökök székhelye volt a kiváltságoshely, igencsak zimankós idôket megélt századokkorában. Ma is székesegyházában pihennek a Hu-nyadiak, ott dacol az idôvel János Zsigmond és Iza-bella királyné megcsorbult kôszarkofágja, és amottnyitotta legszebb virágait a független Erdélyi Fejede-lemség idején a magyar szellem Bethlen Gábor alatt– amirôl ma is vég nélkül regélhetnének a beszédeskövek – és persze, a beszélgetô kollégák is...

Bethlen Gábor hírneves tékája közelében álldo-gált a szülôi ház. Aztán hogy, hogy nem, az évek so-rán, tudtunk nélkül, valamikor gazdát cserélt, végülnyomtalanul elvitorlázott a szocializmus mindentbeszippantó fellegvárában. Ámde, ki törôdött azok-ban a zaklatott idôkben házakkal, amikor már az isboldogító volt, ha ideig-óráig békés fedél húzódottmeg az ember feje fölött? Vagy Istenadta, kobaltkék-ben tündöklô égbolt, körötte, ameddig szem ellát,margarétás rét virágszônyegével, miként azon a fa-kuló fotográfián látható, amelyen Édesanyám kezé-ben egy készülô bokréta virít – immár mindörökrebefejezetlenül… Mert elment ô régen három csillagothozni még abba a csokorba: egyet Édesapámnak,egyet az öcsémnek, egyet meg nekem.

S amíg szüleim, a bibliotéka nyugalmában és adirektori iroda gondjai-bajai közepette, végezték te-endôiket, jómagam, a tanterem szorításában pepe-cseltem végig ingadozó béketûréssel, még tizenegycammogó esztendôt.

A kollégium második otthonommá lett. Bejáratos voltam én majd mindenüvé; érthetô

hát, hogy idônként Dávid bácsi (a pödörtbajszú pe-dellus) pokol kapujába illô ormótlan kulcscsomóicsörögtek a kezemben. Járatos lettem a házi rendben.Tudtam: azért szólal meg a szünetre hívogató berre-gô hangja olykor percekkel késôbb, mert Dávid nénisparheltjén nem sült még kellôképpen omlósra a gô-zölgô diákcsemege, az illatozó sárga döblec.

– Az Istenért! Hagyja, Dávid bácsi (vagy néni) azt

a döblecet inkább sületlenül, csak halljuk végre amentô dobozka lélekszabadító hangját! – szállt égfelé, végtelen pillanatok feszítésében a könyörgô di-ákfohász.

S ha mindmegannyi kollégiumban lepergett óraelteltével sem bírtam annak levegôjével még kellô-képpen betelni, kedvemre ácsingózhattam a tanáriszoba elôtti nagyfolyosó megkopott futószônyegén,komótos szemlélôdésben. (Ez a szônyeg, idônkénteltûnt a szemünk elôl, váratlanul raktárba került,valahányszor tanügyi ellenôrt kellett fogadniuk, mi-után azok burzsoá csökevénynek tartották, és mind-untalan felszedették!).

De akár a szertárak felé is vehettem az irányt.Igen, a szertárak felé… kedves Bágyoni druszám. Deha te tudnád, micsoda szertárak voltak azok!

A fizikum emelkedô amfiteátruma mögötti helyi-ségben rejtôzködött a világteremtés titokzatos cso-daszereinek bámulatos és megfejthetetlen gyûjtemé-nye: a Francis Picabia festôi világába röpítô rafináltgépszerkezetek: csillogó vörös és sárgaréz herken-tyûk, dugattyúk, receficék, pupillárisok és kapillári-sok, pipetták, paletták, netán Torricelli, avagy Fara-day törvényeinek bemutatására. Számomra igencsakámulatba ejtô volt az a rajzpapírra kívánkozó világ,amely ott kezdte feltárni igazi önmagát elôttemkedves tanárom és osztályfônököm, Tellmann Jenôjóvoltából. Oktatott a tanár úr fizikára, kémiára, to-vábbá egyéb színtelen, szagtalan, avagy éppen látvá-nyosan füstölgô, vegyészeti hókuszpókuszra, ámmindenek elôtt a legfontosabbra: hogyan lehet vala-kinek, bármilyen körülmények közepette is, egyene-sen a szemébe nézni.

– Vigyázz, hólyag, mert kikészítlek! – hangzott elegy-egy rejtôzködô mosoly kíséretében, miközbensvédcsavarnak beillô kemény barackot nyomott akiszemelt nebuló kobakjára. Istenem, de jó volt az abarack! Ma is elfogadnék egyet…

Kocsis István (ugyancsak évekig, igen tisztelt osz-tályfônököm, egyben orosztanárom is – nem a ké-sôbbi szerkesztôségi kollegám!) –, a professzori karfutballcsapatának közkedvelt sztárja és legendás ka-pusa, két kapott gól között is oly sikeresen belénkszuszakolta Puskint, hogy még ma is ott sötétlik fe-lettem a Bronzlovas nyomasztó képe. Ugyanakkor,máig feledhetetlen hangulatú elôadásaiból Lermon-tov romantikusan szép alakját is látom, a Nem, nemByron vagyok címû versébôl:

„Nem Byron, más vagyok. Ha lángolbennem a szó s égnek lobog,Mint ô, vészverte, büszke vándor,De én orosz lélek vagyok…”

(Lator László fordítása)Kocsis tanár úr is hasonló kényszerûségben sajá-

tította el Puskin nyelvét, akárcsak Mikó Imre, és mégoly sokan mások – akarva-akaratlanul – a szürkébefagyott orosz pusztákban, a dermesztô jégvárosok-ban, a nyújtózkodó fogolysorokban. Ott, ahol esz-tendôkön át gyakorolhattak, hogy végül még Dosz-tojevszkijt is eredetiben olvashassák. S ha története-sen nem orosz, hanem mondjuk angol földre kergetiôt a sors ostora, akkor – mit gondolsz, kedves bajtár-sam – Lermontov sorai helyett talán Byron verséttudnám idézni?

Idô ködébe fakul a válasz, a messzi távolba, oda,ahova még az a poros szertári óriástávcsô is képtelen

Árkossy István: Az utolsó ablak

29

volt ellátni, amelybe mindenkor óvakodtam belenéz-ni. (Pedig ott feszített réz ônagysága a szertár üveg-szekrényei között). Talán attól tartottam, ha kíván-csiskodom, valami olyasfélét látnék meg benne, aminem oktalan gyermek szemére való; minthogy ab-ban fürkészni csak okosok kiváltsága; ami abban fel-sejlik, arról tán tiltott is beszélni, titokban kell megô-rizni… Tény, egy efféle elmésen összeállított szerke-zetben a nagyvilág is alig karnyújtásnyira kerül:ilyenképpen egy csapásra közel férkôzik a múlt, ésközel férkôzik a jövô. Sötét idôk kószáltak akkoribanmifelénk, ezért, sem a múltat, sem a jövôt nem javall-ták különösebben vizslatni. Márpedig egy távcsôhaszna éppenhogy a sötétben mutatkozik meg…

Igen, más idôk voltak azok. Még a természetrajziszertár termetes tárlóiban ôrzött preparátumokon isrégen pótolták már azt az irdatlan sok spirituszt, amitkultúrszomjas Ivánok sebtiben gurguláztak le torku-kon, a megszállás utolsó napjaiban. Eszerint a Szibé-riát-látott duhaj társaságot, szemmel láthatóan képte-len volt elijeszteni még az a borjú méretû kitömöttsarki farkas sem, amely – az utca nevét nem lebecsü-lendô! –, pofájára fagyott mosollyal vicsorgott eszten-dôk óta a szertár ketrecnyi üvegszekrényében. Nemcsoda, hisz láttak Ivánék orosz földön toportyánt,egynél többet is! Meg, tán nagyobbat is…

A szertárak varázslatos világával betelve, néhaelmélázva ténferegtem a folyosók tisztára mosottbordó-szürke kôlapjain; olykor lépéseimet számol-gatva, mintha kis fika indult volna neki egymagábanhosszú útnak, amely a sors élethosszig tartó végessakktábláján vezet. Hirtelenjében ott találtam ma-gam a havas szünidô háborítatlan fehér csendjében,a tágas kollégiumudvaron.

Az ünnepi est megérkezett. Az alkony puhaecsetje vörös-violáival vonta be az ég vászonhori-zontját a füst nélkül feketéllô, didergô kéményekmögött. A magasban titokzatos kéz lazúrozott: egyreárnyalta-sötétítette a városra boruló, decemberi eget.Közelemben, a halhatatlan templom mindaddighallhatatlan hangjai éledeztek: világra gyúlt a góti-kus ablakok sora; színes üveglámpásain át önfeled-ten áradt a megfáradt lelkek fohásza, miközben a ki-szabadult fénysugarak páratlan hóhullást csodálhat-tak, és szárnyaló halleluját.

Karácsonyeste volt… Halkabb lett az orgonahangja, a havazás felerôsödött. Sárkányölô SzentGyörgy hûvös-fekete bronzpáncélját alkalomhoz illôünnepi-fehér palásttal borította be a gondoskodó hó-lepel. Remegô jégkristály-csillagok táncoltak a lám-pák megsápadt fényudvarában; alattuk a téli hársakdidergôn meztelenkedtek: fekete tusba merítet test-vonaluk jobbra-balra tekerôzött, miként violinkulc-sok teszik, egy véget nem érô, fehér szimfóniában.

Álltam a nagyudvar közepén – egymagam. A fe-hérségben – nyomom is rég eltûnt már…

Hogy kerültem én ide? És merre tartsak innen?Mintha udvarnyi papírlap közepén Paul Klee egyikrajzának aprócska emberfigurája tekintett volna fé-lôn mester-teremtôjére, azonképpen próbáltam ma-gam is kiérezni a hóhullás paravánja mögül hidegenfölfénylô csillagok tekintetébôl, a minden kíváncsis-kodásom ellenére, mégis csak rejtve maradó, kiol-vashatatlan jövôt.

Mindeközben, kedves Szabó Pista barátom, jócimborám, úgy képzelem, nálatok, Bágyonban is

megkondultak a szíveket betöltô éjféli harangok, s alegszebb szünidô fellobbanó gyertyafényei tifelétekis gondoskodtak néhány áldott-ihletett percrôl. Föl-csendült a múltvigyázó nótafák dala, Jenei Radótárogatójából sem szállt el a hang örökre, tán mégma is ott járja visszhangos dallam-körútját hegye-ken, völgyeken át, valahol Torockó és az Aranyosvidéke között. Miképpen szeretett Farkas utcámban,az alattunk lakó, vég nélkül hímezgetô, hó hajú Tár-cza Ilonka néni ölébôl, mint föld tenyerébôl fakadóforrás vize, csak buzgott-ömlött a soha véget nemérô hímzésfolyam. Fehér gyolcson lángvörös madár-virágok születtek nap mint nap, akárha harmatkezûujjainak kiserkenô vérébôl keltette volna életre vala-hányat. És azok a madárvirágok beborítottak min-dent: erdôt és szeretet után vágyakozó karácsonyilelket, otthont és álomringató vánkost. Mert azok azemberek szívükbôl adták a dalt, s tán még vérüket is,hogy mindebbôl jusson és maradjon kétkedô idôkre– minekünk is.

(Budapest, 2007 júliusában)

9. (Bágyoni)

Gyökere van a szépségnek. A földinek mindenképpen. Azt hiszem, ha a mi

tudós Stephen Hawking barátunk a maga csillagközimenedékhelyeit, idôkapuit és testi-lelki gyógyforrá-sait gyermekkorunk erdeiben kereste volna: máranem az „el a Földrôl, emberiség, de azonnal!” mon-dása vált volna szállóigévé.

Emlékszem, Édesanyámat egyik Kisrétrôl haza-utunkon (erdei kaszálóink egyike volt ez a rét) arrólfaggattam, hogy miért és honnan folynak a patakok(mint a tej) akkor is, ha nem esik, ha nem borul ki azégi porzsoló. A magyarázat egyszerû volt – és egy-szeri. Éde egy forrás mellé kuporodott, s belemerí-tette érdes tenyerét a felbuggyanó vízcsodába: nézd,így dudorászik, így danolgat a föld; innen, ebbôl amohás pontból tör fel minden öröme, minden fájdal-

Árkossy István: Ég és Föld között

ma… csak meg kell azt érteni. És innen, ebbôl a moz-dulatlanságot félbeszakító PONTból mutatja meg aszépségét vagy rútságát, csupán meg kell azt látni.Ahányszor belenéztem, a gyönyörûséges égboltozatkéken vibrált kíváncsi buksim körül.

Szavam sem volt. Valóban csobogott a feltörô víz,valósággal dudorászott, miközben fölébe hajló ar-cunk képmása annyiszor villant fel, ahányszor éppakartuk.

Hazautunk valóságos nyelvfilozófiai elôadássalért fel, megtudtam, hogy a forrás, az indulás maga (aszépség, akár a csúfság indulása is) lehet PONT, de apatak és minden más, tovairamló víz már VONAL…És Bottyán Tami bácsi szénrajzolatjai jutottak eszem-be, az ultramarin-kék falon ékeskedô fekete jelek…

Stílszerû is a „pontozás”, kedves Árkossy, hiszenpiktor és író egyaránt ezekbôl a jelekbôl él. Másrésztpedig a mindenkori táncoló gyermekember, vagyfelnôtt önkifejezését nyújtó testbeszéd (a PONTO-ZÁS) valahol ugyanabból a gyökérbôl fakad. Pon-tosabban (lám, megint a pont): ugyanabból a vérvo-nulatból. Meg kell mutatnia ennek a táncoló ember-nek is, annak a táncoló embernek is, hogy mit tudkihozni az ôsi csöndbôl és mozdulatlanságból, aPONTból, és erre pont és pontozás, mint önkifejezésiformák, egyaránt megfelelnek. Punktum!

Árkossy barátom, ha eddig nem vetted volna ész-re, ugyanazon PONT körül forog a mi két gyermek-kor-világunk is. Kis nagyképûséggel azt is mondhat-nók, hogy azok a Nagy Koponyák is ezt a pontotkeresték, akik valamennyien az emberiség-világotakarták volt kimozdítani sarkából. (És ha már itt tar-tunk, hadd jegyezzem meg, hogy korunk zseniálisészembere, a halál jegyében született Stephen Haw-king – aki Galilei halálának kerek 300. fordulóján jöttvilágra – a mi Bolyaink erdélyi útjelzôi nélkül bizonyaligha tudna tájékozódni az einsteini útgörbék éstérhajlatok labirintusában… fekete lyukak örvényeiközött, karambolok nélkül.)

Lám, ilyen egyszerû az egész! Az Egész. Csupánmeg kell találni… no, mit is?.., azt a valamit, amelytovábbvisz, továbblendít játékos idôutazásaink során.A PONTOT, a legparányibb nyomjelet, amit akáregy plajbász hegye, akár egy pemzli pamacsa hagy apapíron. Igen, ettôl függ a Világ sorsa – a lehetô leg-egyszerûbb valamitôl.

Az ember, ha már beleivott az ábécé életvizétkuporgató pohárba, nem tud megelégedni csupán aponttal. A pöttyel. Tovább szeretne nyújtózkodni,lendülni (mint ahogyan annak idején mi is tettük),esetleg lódulni; a VONALAT szeretné követni… amikimozdít, magával ránt, visz, húz, bûvöl. Érdekes, ezmár nem archimédeszi pont, hanem sokkal több:ebbôl a VONALból új utak (ne mondjam, új bágyoniutak és kolozsvári Farkas utcák), végtére is új életekkeletkeznek. Ahogy Te fogalmaznál elôbb tapasztalt„mondatlendületedben”: gyönyörûséges szivárványutak, melyeken végül is erdélyi magyar sorsszekerek zö-rögnek, csattognak fel és alá…

Édes Barátom, nézd el nekem ezt a sárga irigy-séggel telt megjegyzést; magam is keresem azt a stílt,ami korunkhoz, helyünkhöz illô. Látom, te épp ba-rokkban (orgonatuttik és tanári katedrák keltettehangulatokban) élsz, aminek örülök, és ami miatténnekem is elindul a fantáziám. Beszélgetéseink so-rán késôbb majd elôkerülhetnek regényeim bágyoni

barokkos oskolamesterei, papjai, akikrôl esetleg akolozsvári Farkas utca nem tud… De elôkerülhetnekmások is.

Gondolhatod, minô „pontozásokat” vághattak levasárnapi nyári táncainkon a falu kapától, kaszától smegannyi nyûgtôl szabadult, süvölvénykorú le-génykéi. Akik zömmel pelyhedzô állú helyiek vol-tak, de ha jól belegondolok, a mi muzsikánkra vitéz-kedtek ott a szomszédos Kercsedrôl, Kövendrôlvagy Aranyosrákosról érkezettek is – magyarok, ro-mánok, cigányok egyaránt. A bámészkodó öregek, afalu bölcsei voltaképpen gyermektánc-házunk lé-nyegét fogalmazták meg, midôn a Kisrét utcában la-kó Opra Valérék csûrében felállított, földbe vert cö-löpökre épített zenekari emelvényt megpillantották,mondván: „Itt legalább azt járjátok, amit húztok!”

Ami igaz, igaz, a nyomorúságos világ ilyen,olyan külsô zaja a mi csûrünkbe nem tudott betörni:járta ki-ki a maga táncát, ropta, döngölte a csûr ta-pasztott földjét, izzadt, de pontozott, akárha ez vol-na egyetlen lehetôsége önmaga megmutatására.

Fél évszázad távolságából visszatekintve látommagunkat: három, négy gyermekember rángatja azeneszerszámot, tépi, húzza-zúzza, ahogy tudja, smindezt egyedül a maguk örömére. S talán azért,hogy élményt keltsen az élménytelenségben, vértpezsdítsen a félig-meddig kivéreztetett faluban. Él-tetni az ösztönöket, és velük, általuk élni. Nem pa-rancsszóra, nem ukázra! Csak úgy, ahogy a vér, a lé-lek, a zsiger kívánja… Nem magának a szabadságnaka megidézése volna ez? Ott és akkor, ahol és amikor anagyok, a megnyomorított felnôtt világ rubrikák ésrendeletek, ilyen meg olyan verdiktek és párthatáro-zatok hálójában vergôdött, egyszer csak föláll a ma-guk fabrikálta deszkaplaccra három-négy gyerek, ésbelemuzsikál a világ süketülô fülébe. Itt vagyunk, éstáncolunk! És amíg a muzsikánk, lábunk és gyermek-lelkünk földbe véshetô rajzolata él, addig nincs baj…

Hé, Felnôttek Világa, addig nincs baj! Emlékszem, egyik táncos délutánunkra Jenei Ra-

dó Sándor bácsit is átkísérték; egyszerû volt, hiszena szemközti utcában lakott, s csupán a Kisrétrôl alá-futó patakon és a bandánkban kontrát muzsikálóNémeth Paliék udvarán kellett átsegíteni Bágyonköztiszteletben álló pálinkafôzô mesterét. Radó Sán-dor bátyánk nem hozta magával tárogatóját, pedigmilyen gyönyörûséges lett volna együtt muzsikál-ni... Látom: a porta zenéért lelkesedô asszonya, csa-patunk nagybôgôsének, Opra Emilnek az édesanyja,Valéria néni vezetgeti-irányítgatja el a „vak kláné-tást” a táncos lábak mellett, és ülteti le velünk szem-ben, a tiszteletére átadott padkán. Hogy aztán jöjjöna véleménynyilvánítás…

Hát, kedves kolozsvári-Árkossy barátom, errôlnem nagyon tudnék elpityeredés nélkül beszélni, bár-mennyire férfiatlan is. Életem egyik elsô komolyabbmegmérettetése volt ez, tizenvalahány éves gyermekszámára lendületet adó, mondhatni: röptetô élmény.Az, amire egy közösség hangulatát és kultúráját alegmesszebb menôkig élni (vagy elképzelni) képesgyerkôcnek akkor megadatott a sors által.

Hogy nem lett belôlem muzsikus? Istenem… Delelkem mélyébe ekkor fészkelôdött be a zene, a máremlített éltetô és megtartó valami, és általa a ritmus,az önkifejezést a maga ütemváltásaiban is nyomonkövetô mozdulat szakaszossága. A csillagok alatt élô30

ember természetessége. Említettem már, ugye, hogy Édesapám órája ma-

ga a zsebrevághatatlan csillagos ég volt. Ezt a ke-tyegô végtelent esetleg festôk, esetleg íróemberekképesek zsebükbe gyúrni – a maguk módján. De hanem festôk, vagy nem írók is, egy kikötés akkor isfeltételként adódik: hogy életében legalább egyszerjárja meg széltében-hosszában a kolozsvári Farkasutcát.

Hell Maximilián úr, a bányászgyerekbôl lett ma-gyar csillagász – magad is odasoroltad egyik alka-lommal a Farkas utcából kiemelkedett tanárhíressé-gek közé a mi Hell Miksánkat is, aki – megjárta né-hányszor a kolozsvári Via Sacrát 1752–55 között, in-nen hívták meg aztán a bécsi csillagvizsgáló igaz-gatójának és az ottani egyetem csillagászat profesz-szorának.. De Hell professzor urunk nem csupántanárkodott Erdélyben, a kolozsvári csillagvizsgálóépítését is ô irányította annak idején. Nem véletlen,hogy 1769-ben a Vénusz bolygó útjának megfigyelé-sére és tudományos vizsgálatára szervezett megfi-gyelés-sorozatra a dán király, VII. Keresztély épp ôt,Erdély volt professzorát hívta meg Vardôbe. A var-dôi múzeumban ma is ôrzik azokat a magyar doku-mentumokat, amelyek a csillagász-fizikus Hell Mik-sa és az ôt kísérô Sajnovics János tudós nyelvész ot-tani megfigyeléseihez kapcsolódnak. Magyar jelek aHadak Útján. Külön nyeresége a magyar tudomá-nyosságnak, a magyarság eredetét tanulmányozókszámára különösen, hogy Sajnovics János ekkorimegfigyelései alapján mutatja ki a – ma már vita tár-gyát képezô – lapp–magyar nyelvrokonságot.

Lám, lám. Pontokról és vonalakról kezdtünk be-szélgetni pár sorral ezelôtt… és hová lukadtunk ki.

Igen, közös PONTOK és összekötô vagy elválasz-tó VONALAK nem csupán egyéni sorsok, de egésznemzedékek, mi több, népcsoportok, kultúrák kö-zött is szóba kell hogy jöjjenek. Mert vannak! És tud-nunk kell róluk! Ha a mi Hell Miksánk képes volt aNap–Föld távot maximális pontossággal bemérni, haérezte és éreztetni tudta e nyomasztó hatású vonal ésa napkorong elôtt feltûnô Vénusz-pont létét egyegész világ elôtt, akkor nekünk – a magunk eszköze-ivel – e lényeges jeleket a mi nyelvünkbe kell beültet-nünk azért, hogy a 21. század keltette VÉGESSÉG(némiképp elhibázottságot sejtetô) érzetét töröljük,vagy emberibbé szelídítsük – épp a mûvészet VÉG-TELEN erejébe vetett hitünk bizonyosságával.

Hirtelenjében egyik nagyon szép festményed, abudapesti Vármegye Galériában pár éve kiállítottClaudiopoliszod jelent meg az emlékezetemben. Rá iskattintottam internetes tárlatodra. És íme! E 80x110cm-es színes térben van egy tenyérnyi, egyre inkábbtávolodónak tûnô, kis fehér-fekete képecske, annak ahatalmas gyermekkor-világnak a zsugorított háttere,amelyrôl egyfolytában írsz, írsz… A Farkas utcai gó-tikus templommal és Apáczai gimnáziumának fény-ben és árnyékban is tüntetô falaival. Szent vonalaktalálkozásai ezek az ismerôs, már-már szellemiesültformák – de ha akarom, s ha tovább zsugorodnak aszemeimben, akár egyetlen pontként is el tudomképzelni. Kritikus tömegnyi pontban. Ami nem fedel, de megtart. Költemény ez a javából, óda veszen-dôbe ment világunkról. Fejedelmekrôl, árulásokról,kiszáradt katedrákról, leomlott udvarházakról… Tu-dósokról, tudásra vágyódó kobakokról. Úgy is

mondhatnám: 30 szekundum a Farkas utcából.Fura ötletem támadt festményed láttán. Vajon én-

nekem hány száz évig kellene ácsorognom gyermek-korom bágyoni utcája végében, hogy ennyi, vagy eh-hez közelítô nagyságú szellemi árnyalakkal tudjaktalálkozni?

Lám, a jelek méltó felhasználása mellett volna egymásik, Istentôl reánk bízott (vagy nyakunkba sózott)feladatunk is: ledolgozni az idô igazságtalanságait,és azt is méltósággal, kellô fôhajtással. Sarokba szorí-tani a Lehetetlent. Hogy nyugton nézhessünk szembeeltûnt, vagy rendre el-eltünedezô elôdeink folytonmiránk figyelô tekintetével. Hogy minden idôbenfelcsendülhessenek a táncba hívó akkordok, hogyünnepekre szólítsanak a fénnyel-árnyékkal játszótemplomtornyok hazai harangjai.

Mert, ugye, lombja is van ám a szépségnek…lelkeinkben kibomló…

ÁRKOSSY ISTVÁNBÁGYONI SZABÓ ISTVÁN

Árkossy István: Az idô

Árkossy István: Fénykapu

32