CSEKE PÉTER

Öncsonkító irodalom?

Ezekben a globalizációtól visszhangzó század- és ezredfordulós időkben különös jelentőségű minden évben az a három nap, amely Tokaj városát átmenetileg a magyar irodalom fővárosává avatja. A hagyományokat szám-bavevö és távlatokat fürkésző tekintetek ilyenkor mind az „irodalom köztár­saságát" alkotó, azt személyiségeiben megtestesítő és irányzataiban is képviselő írótábor munkálataira irányulnak. Amiként ebben az esztendőben is, amikor a felkért előadók és a hozzászólók az irodalmi nemzet/nemzeti irodalom fogalomkörét, ezredvégi érvényességét próbálták tisztázni (Iro­dalmi nemzet? Hagyományok, kérdések és távlatok az ezredfordulón...), továbbgondolásra serkentő eredményességgel.

Hzért kértem szót magam is. Annál is inkább, mivel a tanácskozás másodnapján szíven ütött Göröm-

bei András figyelmeztetése: a kilencvenes években bekövetkezett érték­rendváltás nyomán olyan alkotó életműve sem szerepel a nemzeti irodalmi kánonban, mint amilyen a Székely Jánosé. Szíven ütött, mert épp a 27. Tokaji Irótáborba készülve olvastam Ferenczes István megrázó beszél­getését a költő Csíkszeredában élő lányával, amelyből arra kapunk választ, hogy mi történt az 1992. év nyarán elhunyt és fájdalmasan kevesek részvéte mellett eltemetett Székely János írói hagyatékával: „A közüzemektől egy fejes, valami román aligazgató kiderítette, hogy az a ház [mármint az, amelyikben Székely János családja Marosvásárhelyen lakott - Cs. P.\ az ő nagyanyjának a tulajdona volt. Kénytelenek voltunk szélhordani mindent. Az öcsém leszámolta a könyvtárat, s elindította Magyarországra, de csak egy részét tudta átvinni, a nagyobbik fele Váradon van raktáron. Én is elhoztam néhány doboznyit a hagyatékból. A bútorzat egy részét a hagyatékos kéziratokkal együtt Vásárhelyen nagy nehezen egy üres kölcsönszobába áthordtuk, mert akkor azt mondták, hogy a várban beren­deznek egy Székely János-emlékszobát. Azóta is csönd van... Én nem is járkálok utána. Valahogy furcsa lenne, visszatetsző, hogy én, a lánya talpaljak azért, ami apámat megilletné..." (Alkotó része a nagy egésznek, Székelyföld, 1999. 3. sz. 30-45. I.)

Alighanem igaza van a költő önérzetes lányának: ha fontos nekünk Székely János írói hagyatéka - mely az egyetemes értékeket teremtő 20.

* Elhangzott az 1999. évi Tokaji írótábor záróhozzászólásaként.

századi magyar irodalom megkerülhetetlen, szerves része -.járjunk utána magunk, vegyük mielőbb a birtokunkba. Még csak pénzt sem vár érte, csupán arra kér, hogy vegyük le válláról e szellemi örökség megmen­tésének/megőrzésének a gondját. A vér szerinti örökösök (Orbók Sándomé Székely Ilona csíkszeredai erdőmérnök és Székely János-Jenő - Magyar­országon élő - szobrászművész) ez esetben tehát a virtuális szellemi örökösökre testáltak egy vagyont, aminek pénzértéke kifejezhetetlen.

Korántsem így jártak el egy hasonló helyzetben a leszármazottak. Dávid Gyula tette szóvá az írói hagyatékok sorsát számba vevő 1989-es Szabédi Napokon: az író halálhírérc a messzi külföldről hazajövő örökös a temetés után a kiürítendő ház udvarán máglyát rakott a két háború között jelentős szerepet játszott elődje teljes irathagyatékából - egy teljes életpálya szá­mára értéktelen, azonnal pénzzé nem tehető dokumentumaiból -, aztán benzinnel leöntötte és felgyújtotta azt.

Figyeljünk jól oda: a kilencvenes években nem az Elmeőrség emberei semmisítik meg a kisebbségi magyar író hagyatékának korábban két kézzel óvott, furfangos rejtekhelyeken őrzött kéziratait, irodalomtörténeti értékű leveleit, könyvtárának ritkaság számba menő, pótolhatatlan kincseit, ha­nem sok esetben mi magunk, a méltatlan utódok. Úgy látszik, semmit nem tanultunk a két világháború közötti időszak, illetve az 1944 utáni évtizedek „pusztítás-történetéből". Az állandó megfélemlítettség légköre átcsapott volna a beteges érdektelenség állapotába? Épp akkor, amikor a politikai rendszerváltás magát az érdeket ültette vissza trónjára? A hetvenes évek elejétől a nyolcvanas esztendők derekáig a Kriterion Könyvkiadó jó néhány fontos forráskiadványt jelentetett meg, amelyek alapján rég meg lehetett volna rajzolni a kisebbségi létviszonyok talaján kifejlődött irodal­mi/szellemi élet belső hullámmozgását (az 1986 húsvétjára - többszöri alapos előcenzúrázás után - kinyomtatott Erdélyi Fiatalok - dokumentu­mok, viták bezúzásra ítélése már a letűnt rendszer tűrésküszöbét jelezte), de a diktatúra bukása után ki gátolt meg bennünket abban, hogy az erőszak­kal abbahagyatott munkát szabadabb szellemi légkörben továbbfolytassuk? Hisz ezek nélkül a létértelmezéseket lehetővé tévő, a mélyben zajlott folyamatokat is megvilágító elemzések nélkül nem láthatjuk tisztán mai törekvéseink célirányosságát sem.

A magyar klasszikusok 1945 és 1990 közötti szövegcsonkításairól kiváló filológiai groteszkjeiben ironikus látleleteket készítő Szörényi Lász­ló {Delfmárium, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1998) tokaji előadá­sában a megcsonkított irodalom fogalmát használta literatúránk kényszerű értckalak(válto)zatainak érzékeltetésére. Arról beszélt, hogy jóllehet a rab­ság is alkalmas teljes értékű kultúra megszerzésére és teremtésére, 1989 után visszatekintve mégis mindenekelőtt a csonkaság évtizedei a szem-bctünöck a magyar irodalomban. A kilencvenes eveket illetően magam az

öncsonkító irodalom megjelölést érzem az Ars Mutilandi Hungarica leg­főbb sajátosságának - nemcsak erdélyi vonatkozásban.

A kérdés számomra nyilvánvalóan az: hogyan tudnánk végre mindenhol és lehetőleg minden időkre megszabadulni ettől a szellemi csonkoltsági állapottól?

Ebben az összefüggésben az írói hagyatékok értékvesztés nélküli meg­őrzése, korszerű irodalmi értéktudatot kialakító feldolgozása és bemutatása épp olyan fontos, mint a lélek- és jellemformáló irodalomoktatás feltétele­inek a biztosítása.

Egyetemi oktatóként a felvételiztetések alkalmával, érettségi biztosként a maturandusok meghallgatása során döbbenten jöttem rá az utóbbi években arra, hogy középiskolát végzett fiataljainknak nem vált életre szóló élmé­nyükké a szépirodalom; önismeretük labilis, önkifejezésük elképesztően szegényes. E felismeréseknek jótékony, ösztönző hatásuk volt abban, hogy Kon/wA-szerkesztőként egyre következetesebben olyan súlypontos számo­kat javasoljak - és aztán szerkesszek (1996/6; 1998/9) -, amelyekben az irodalomoktatás alapkérdései (is) rendre felszínre kerültek. A kilencvenes évek elején még úgy tűnt, hogy a nagy garral meghirdetett oktatási reform pedagógiai szemléletváltást eredményez, amit nagy mértékben elősegít a korszerű értékszempontokat érvényesítő alternatív tankönyvek megjele­nése. Csakhamar kiderült azonban, hogy nem elég csupán az alternatív tankönyvek létjogosultságáért, elfogadtatásáért hadakozni - az alapokig kell visszanyúlni, egészen a tantervekig; az azokban uralkodó (túlhaladott) értékszemléletig. Különösen az 1998-as botrányos romániai érettségiztetés kudarca tette ezt nyilvánvalóvá. Amiként azt is: nemcsak a minisztériumi hivatalnokszemléletet kell száműzni az előbbrelépés érdekében. Hiába az alternatív tankönyv, ha hiányzik mellőle a tanár személyisége. Márpedig úgy tűnik, hogy pedagógustársadalmunknak még nem vált felszabadító élményévé a szakmai önállóság kivívása. Mindez kihat a kezük alatt felnövő nemzedékek jövőképére, jövőstratégiájára is.

Nem mondhatnám, hogy különösebb visszhangjuk támadt volna az említett Korunk-számoknak. Tudomásul kellett vennünk, hogy manapság még kevesen vállalják a magasabb igényszint érvényesítésével járó na­gyobb erőfeszítéseket. Mégis akadtak, akik társainkká váltak az együttgon­dolkodásban. Ők vetették fel: a tantervek átdolgozása, a korszerű érték­szemléletet sugárzó tankönyvek kidolgozása és megjelentetése mellett egyébre is szükség van; egy olyan könyvsorozatra, írói arcképcsarnokra, amelyik tanárnak és diáknak egyaránt segítségére lehet: a tanárt irodalom­szemlélete újraértékelésére serkenti, a diákban pedig az olvasási kedvet ébreszti.

Az értékcentrikus irodalomszemlélet igényét kanonizáló monográfia-sorozat a maga rendjén nyilván újabbakat támaszt: I) fel kell tárni és hozzáférhetővé kell tenni a forrásokat; 2) ki kell nevelni azokat a fiatal kutatókat, akik a nélkülözhetetlen filológiai előmunkálatok és részfeladatok elvégzésében is kellő jártasságot szereznek - a reménybeli szintézisnek érdekében.

Igen ám, de hová forduljon manapság az a - nem csupán erdélyi -doktorjelölt, aki történetesen Székely János írói hagyatékával szeretne foglalkozni? Hol kezdje a kutatást az, aki valamelyik két világháború közötti erdélyi alkotó munkásságának a dokumentumaival szeretne megis­merkedni?

Az 1999-es Szabédi Napokat az Erdélyi Magyar Irodalmi Múzeum alapkőletételévé avató tudományos ülésszak (május 21.) szervezői és elő­adói ezekre a kérdésekre is keresték a választ.

A Szabédi Emlékházban működő új intézmény kapunyitása azzal vált mindenekelőtt közhasznú eseménnyé, hogy alkalmat nyújtott a nyugati és a kárpát-medencei írói hagyatékok (meglehetősen mostoha) sorsának a számbavételére, valamint az irodalmi közgyűjtemények, a kultikus iro­dalmi emlékhelyek cs kiállítások érték-kanonizáló szerepének a tisztá­zására; másrészt pedig az anyaországi partnerintézetek képviselőinek aktív jelenléte az Anyanyelvi Konferencia, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Korunk Stúdió rendezvényén azzal a reménnyel töltötte el a szervezőket, hogy az Erdélyi Magyar Irodalmi Múzeumnak sikerült hosszú távra biztosítania működésének szakmai előfeltételeit.

A tanácskozás során kiderült: sem a politikai rendszerváltás, sem az azt követő irodalmi értékrendváltozás nem kedvezett az írói hagyatékok meg­őrzésének, az értékek átörökítésének, a velük folytatandó nélkülözhetetlen párbeszédnek. A magyar írói hagyatékok a nyugati diaszpórában éppoly veszélyeztetettek (s ezek nélkül nem lehet megírni az emigráció történetét), mint a kisebbségi nyelvterületeken (értékes dokumentumok szóródtak szét, kallódtak el vagy semmisültek meg, amelyek nélkül nem lehet teljes képet alkotni az utóbbi nyolcvan év kárpát-medencei történéseiről). A nyugati hagyatékok megmentésének még csak nem is a pénzhiány volt az oka (1989 előtt), hanem az örökösök bizalmatlansága. Erdélyben a bizalmatlansághoz (1989 után) főként a pénzhiány társul. Az örökösök nyilván arra számí­tanak, hogy előbb vagy utóbb pénzzé tehetik a rájuk testálódott kéziratokat, leveleket, irodalmi dokumentumokat. Egyébként mivel magyarázható, hogy az EMKE országos vezetőségének 68 tájékoztató/tájékozódó (Dávid Gyula elnök és Kötő József főjegyző kézjegyével ellátott) körlevelére

1997-ben egyetlen válasz sem érkezett?! Pedig mindössze azért fordultak az elhunyt erdélyi írók családtagjaihoz, leszármazottaihoz, hogy tudassák: a tulajdonjog fenntartásával és a biztonságos megőrzés kötelezettségének a vállalásával a Szabédi Emlékház készséggel elhelyezi a birtokukban lévő hagyatékot vagy annak valamely részét. Hogy az a tervezett közgyűj­teményben a kutatók rendelkezésére állhasson.

Óhatatlanul számolnunk kell tehát annak az utóhatásával, hogy akik 1989 előtt kijuttatták magyarországi gyűjteményekbe a hatósági megsem­misítésnek kitett irodalomtörténeti dokumentumaikat, nemcsak letétbe he­lyezték azokat, hanem általuk jelentős összeghez is jutottak. Akkor azonban a kimenekítésen, a megmentésen volt a hangsúly. Hiszen az elnyomó gépezet emberei cseppet sem voltak kíméletesek az erdélyi magyar múlt nyomjeleinek az eltüntetésében. De a kilencvenes években azért mégsem ez a helyzet...

Végeredményben nem az a legnagyobb gond - hangzott el nyomaté­kosan a Szabédi Napokon -, hogy az örökösök pénzt szeretnének látni a tulajdonukért, hanem az: 1) a méltatlan utódok ne semmisítsék meg a nyilvánvalóan terhükre lévő, az örökölt lakásból őket „kiszorító" hagya­tékot; és 2) nekünk pedig Kolozsváron legyen világos áttekintésünk, számí­tógépbe táplált nyilvántartásunk az Erdélyi Magyar Irodalmi Múzeumban arról, hogy a pénzzé tett vagy elajándékozott dokumentumok melyik ma­gyarországi köz- vagy magángyűjteményben lelhetők fel.

Cselekedni kell, amíg még nem késő - minden előadásnak és hoz­zászólásnak ez volt a munkára serkentő végkicsengése. Már az sem kevés, hogy az 1989-es Szabédi Napok óta legalább tudjuk: a nyugati írói hagya­tékokat illetően dr. Somogyi Pálnéhoz, az Országos Széchényi Könyvtár osztályvezetőjéhez fordulhatunk szíves tájékoztatásért, az erdélyi irodalmi örökségszétszóródásáról és hozzáférhetőségéről pedig Marosi Ildikó nyújt­hat felvilágosítást a kutatóknak addig is, amíg az Erdélyi Magyar Irodalmi Múzeumnak sikerül mindenhonnan az eredeti kéziratokról, dokumentu­mokról stb. használható fénymásolatokat beszereznie. Rövid távon ugyanis a számítógépes adatbázis megteremtésében teheti magát nélkülözhetet­lenné az újonnan indult erdélyi intézet, hosszabb távon pedig a fellelhető hagyatékok (vagy azok fénymásolatai) begyűjtésében és rendszerezésében.

Hogy nem lesz elegendő mindehhez a mostani két szoba? Hogy a Szabédi-emlékkiállítás, a Szabédi-hagyaték és a Méliusz-köny vtár tárolása mellett alig jut hely a kutatómunka feltételeinek a megteremtésére? Nos, a múzeumot megálmodó és azt létrehozó kuratórium tagjai azon fáradoznak, hogy a Szabédi ház kertjében egy többszintes épület hozhassa majd tető alá a mostani elképzeléseket.

Legalább ennyire lényeges, hogy az új intézmény a maga szűkös lehetőségeivel is sokat tehet már az erdélyi irodalom hagyományokra reflektáló kutatások/elemzések felgyorsítása érdekében.

Itt folynak a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon hiányzó köteteinek az előmunkálatai, itt zajlik a szócikkek megszerkesztése is. A kolozsvári egyetem magyar irodalomtudományi tanszéke által felvállalt kutatásokat is össze lehet hangolni a (remélhetőleg mégiscsak beérkező vagy beszerez­hető) hagyatékok feldolgozásának igényével.

Ilyenformán fokozatosan megteremtődnek a Kriterion Könyvkiadó és a Magyar Irodalomtudományi Tanszék műhelyében körvonalazódó új mo­nográfia-sorozat előmunkálatainak a feltételei. A sorozat: a 20. századi erdélyi/romániai magyar írók, költők, drámaírók, esszéírók, szociográfusok stb. munkásságát kívánja bemutatni; irodalomtörténeti törlesztést és egyben értékszemléletváltást hivatott érvényesíteni. A korszerű irodalmi művelt­ség megalapozásán túlmenően az olvasási kedv felkellése is alapvető célja. Ezt szolgálja a pályakép és a müvek keletkezéstörténete, a müérzékeny elemzések hangsúlyos jelenléte, a további kutatások felé nyitó bibliográfiai alapvetés (a müvek recepciójáról is), a bő képanyag, a könnyen áttekinthető szerkezet.

Bíztató jel, hogy a sorozat Dsida-, Kuncz Aladár- és Székely János-monográfiával indulhat (Láng Gusztáv, Pomogáts Béla és Eger Veronika szerzői közreműködésével). Lényeges jellemzője, hogy a már lezárt (érté­kelésre, illetve átértékelésre szoruló) életpályák mellett nyitott ugyanakkor a kortárs alkotók munkássága felé is, akik a század utolsó harmadában alapozták meg életmüvüket.

Ha valamit is sikerül a közeljövőben megvalósítanunk mindabból, amit itt felvázoltam, akkor, úgy érzem: Erdélyben is tettünk valamit azért, hogy valóban egy virtuális irodalmi nemzet tagjainak erezhessük magunkat, s ne szellemi csonkoltságban üszkösödjünk tovább.