neszhez. Ő, aki „az ifjúság szép kertébe vas korláton" nézett át, most, tépelődő, önemésztő éveinek alkonyán még. egyszer találkozott a szertelen ifjúsággal. Magyarországon nem nőtt fel a nemzeti irodalom nemzeti olvasó­közönsége, de a görög komédiákból író, színészek és közönség összejátszó, együtt kacagó derűje csapta meg, „a görög minden­napi élet sürgelmibe" pillanthatott be. Azért lehetsz nagy — mondják a Lovagokban a nagyember-jelöltnek —, mert „alávaló, vásári és vakmerő vagy." — „Mint ezek a mostani nagyemberek"—biggyeszt egy kis bosszankodó jegyzetet Arany a lap aljára. A' képzelet népies naivitása, nyers valóság­ábrázolás és játékos lebegés, groteszk látás, kifogyhatatlan nyelvi gazdagság — valóban „aesthétice" is minden joggal vonzhatta Arisztophanész Aranyt.

Arany azt vallotta, hogy a dráma „. . . az élet nyelvén, a szenvedélyes, a mozgalmas életén" szól; nem akart a „salonok" kedvéért csonka Shakespeare-t vagy Arisztophanészt adni a nemzetnek. Nem az eredeti szöveget a fordítással összevető filológus, hanem az idegen nagy szellemet magyarul ismerni kívánó közönség igényét tartotta szem előtt: „ . . . a z eszmét, az erőt, a nyelv.. .gördülé-kenységét apró formai bibeléssel sehol föl nem áldozzák." Lehet, hogy a Shakespeare-fordítás néhol nehézkesnek tűnik, a magyar Arisztophanész falusiasabb az athéninél, de Arany egyenrangúsága, önállósága a fordított szöveggel szemben utol nem ért csúcs: „ . . . a z egész magyar irodalomban alig van fordítás, amelyben a fordító átömlesztett vére így kitöltené, s ilyen erőteljes lüktetés­

ben tartaná a mű érrendszerét", mint Ara­nyéban — írja Németh László.

A kritikai kiadás VII. kötetét, a Shakes-peare-fordításokat Ruttkay Kálmán, a VIII. és IX. kötetet, az Arisztophanész fordításokat Kövendi Dénes rendezte sajtó alá nagy gondossággal, szakértelemmel, a költő iránti tisztelettel és szeretettel. Rövid, tömör, de teljes, minden részletre kiterjedő összefog­lalást adnak a kötetek a Shakespeare-fordító. Aranyról, illetve Arany és Arisztophanész,, sőt a költő és az antikvitás viszonyáról-A jegyzetapparátusban helyet kapott Ponori Thewrewk glosszáriuma, amely az Arisz-tophanész-fordításban szereplő különös, sa­játos használatú szavakat, kifejezéseket tar­talmazza tanúskodva Arany nyelvi gazdag­ságáról. A szövegváltozatok, amelyek jelö­lése talán lehetett volna egyszerűbb, könnye­debb, bepillantást engednek a költő mélyen lelkiismeretes, mérlegelő munkamódszerépe-Felderített és jelöl a kiadás néhány fordítói tévedést. A témával foglalkozó irodalom fel­sorolása nem teljes, a válogatás esetlegesnek, tűnik. A Shakespeare-kötet bibliográfiája mellőzi a fordításokat tartalmazó gyűjtemé­nyes kiadásokat; ez az eljárás indokolatlan, az Aristophanész-kötétek nem is ezt követik. Van egy téves adat, valószínűleg elírás vagy sajtóhiba: Arisztophanész Lysistratéja Deve-cseri bevezető tanulmányával (Officina Könyvtár!) nem 1953-as, hanem 1943-as.

Reméljük, hogy a hosszú szünet után megjelent három kötetet hamarosan követni fogja a kritikai kiadás folytatása.

Horlai György né

KÉT EMLÉKÍRÓ

Pulszky Ferenc: Életem és korom. 1—2. köt. Sajtó alá rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta: Oltványi Ambrus. Bp. 1958. Szépirodalmi K- 555; 572. (Magyar Századok) — Teleki Sándor emlékezései. Válogatta, sajtó alá rendezfe, az előszót és a jegyzeteket írta: Görög Lívia. Bp. 1958. Szépirodalmi K. 566 1. (Magyar Századok)

Alakjuk szinte kihívja a plutarkhoszi párhuzamos jellemzést. Mindketten a magyar reformkor nagyot akaró éveiben nőttek fel; már diákkorukban tiltott iratokat forgattak, egyikük Lamennais művét, az Egy hívő szavait, a másik az északamerikai Független­ségi Nyilatkozatot; többé vagy kevésbé mindketten belekerültek Petőfi vonzáskörébe, s mindketten parolázhattak Bemmel; egyik is, másik is menekült álruhában, elváltoz­tatott külsővel; megjáratta velük Nyugat-Európa országait az emigráció; diplomatás-kodtak fejedelmek és nemzetközi üldözött forradalmárok körül; egyazon időben (Teleki a kiegyezés után, Pulszky egy évvel koráb­

ban) tértek vissza hazájukba, ahol az egyik nem tudott, a másik nem is akart irányító politikai szerephez jutni, így hát csendesen szemlélődve vagy szorgosan tudóskodva élték, végső éveiket, írtak és emlékeztek, két öreg, fogatlan oroszlán.

. A kor közös bélyege azonban merőben más egyéniségeken hagyott nyomott. Pulszky a toll, a tudomány és a politikai elméletek embere volt, polgárosult, művelt diplomata és hatásós publicista, megfontolt, józan lélek; Teleki Sándor viszont szeszélyes, „vad gróf", jókedvű életművész, kellemes ivócimbora, jó pajtás, vakmerő lovas, bolon­dos ötletek játékszere, aki kereste, kihívta

248

a kalandot, a veszélyt; az milliomos bankár­lányt vett feleségül, ez meglakta az adósok börtönét; óvatos külügyi államtitkár volt az egyik, bátor honvédezredes a másik. A liberális eszmékhez való ragaszkodás volt bennük mindvégig közös.

A két eltérő egyéniség eltérő módon láttatja velünk a kort, melynek szereplője volt. Pulszky az írást szolgálatnak, köteles­ségnek fogta fel, mint oly sokan mások abban a korban, mely nemcsak hősöket és századok csodájára méltó lángelméket termett, nem­csak a jellem és a tehetség géniuszait állí­totta az elmaradott nemzet gigászi előrelé­pésének szolgálatába, hanem a szívós szor­galommal alkotó, művelt emberfőknek — — Széchenyi ideáljainak — sokaságát is. Szalay László és Horváth Mihály, Lukács Móric és Irinyi József neve nem áraszt olyan ragyogást, mint Kossuthé vagy Vörösmartyé, de az ő naponta munkálkodó tollúk nélkül a reformkor nem lehetett volna az, ami volt. Pulszky e vizsgálódó és termékenyítő, be­fogadó és feldolgozó szellemek sorában is kitűnik műveltségének sokrétűségével, egyen­letes lángú tevékenységének nagy hatósuga­rával. Attól kezdve, hogy a Lovassy-féle országgyűlési tanulókörben való szereplése után, a megtorlás veszélye elől kiszaladt világot látni Nyugat-Európába, elméje nem pihent egy percet sem. írt útirajzot és pub­licisztikát (magyarul és németül), történet­filozófiai cikkeket és kritikát Petőfiről, később regényt (A magyar jakobinusok, 1851) és politikai jellemrajzokat, tudósa volt az archeológiának és igazgatta a Nemzeti Múzeumot, s tette mindezt állandó tevékeny közszereplés, diplomatáskodás, egy kimerítő izgalmakkal járó, hosszú emigrációval súlyos­bított politikai pálya ráadásaképp. A nemzet mindenese volt és nagy idők tanúja, részese. Midőn a hetvenes években főművének, emlékiratainak megírásához fogott, roppant feladatot vállalt. Reá, aki Kossuth, Teleki László, Deák politikai partnere volt, s Bem­mel és Bakunyinnal, Mazzinival és Her-zennel tárgyalt, levelezett, még ha csupán legszemélyesebb élményeinek följegyzése lett volna is szándéka, komoly históriai munkát rótt a sors: élete a XIX. századi Európa történelmének egy darabja volt. Pulszky vállalta a hozzá méltó feladatot, s bizo­nyára büszkén írta kéziratára az igényes címet, melyet csak kevés memoáríró hasz­nálhat nagyképűség nélkül. Könyve gon­dosan megszerkesztett, módszeres mű; nem csorduló önvallomás, hanem alapos korrajz, bizonyító iratokkal fölszerelve; klasszikus memoár, mely beszámol, jellemez, ítél, mérlegel, tanúskodni, nem pedig szórakoz­tatni akar. Szerencsére volt annyi epikus művészi készség Pulszkyban, volt annyi színező erő, hogy előadása nem válik szá­

razzá, értekezővé, s bár műve második felé­ben vannak fáradtabb, bőbeszédű fejezetek, túlnyomó részét a találó korfestések, tanul­ságos portrévázlatok, szórakoztató történe-tecskék és forrásértékű adatok sikeres vegyí­tése jellemzi.

Merőben más írói alkat Teleki Sándor. 0 az írói szerencsét balszerencséjének, a hányatott élet és a csaknem két évtizedes emigráció megpróbáltatásainak köszönhette; a kalandos f utású életpálya veszélyes kanya-raiban találkozott össze azokkal a világhíres­ségekkel — Liszt Ferenccel és Victor Hugóval, Kossuthtal és Herzennel, Mazzinival és Rózsa Sándorral, forradalmárokkal és feje­delmekkel, tábornokokkal és cigányprímá­sokkal — akikről emlékezéseit írta. Számára az írás maga is egy kicsit kaland, mosolyogva vállalt kedvtelés; műfaja a csevegő, csapongó anekdota, a könnyed mesélés, lehetőleg humorral, csattanóval; emlékezéseit nem is rendezi egységes műbe, hanem újságok tárcacikkeiben szórja szét, szerkesztői kérésre, alkalomszerűen, hanyag mozdulattal; nagy eseményeket mellőz, tréfás, jellemző kiszólá­sokat följegyez; az elvek harcánál jobban érdekli egy lovasbravúr; a történetek össze­függése helyett a szereplők egyéniségét vagy éppen rigolyáit festi; szépírói hatásra törekszik. Az élmények bősége csak korrajzi érdekes­séget biztosítana írásainak, ha nem emelné őket művészi fokra a megformálás. Teleki Sándor ösztönös epikai tehetség volt, tárcái­ban sok a laza pongyolaság (amivel kissé naívul, főúri dilettáns büszkeséggel még dicsekedett is), de pompásan tudott adomá­kat kerekíteni, ügyesen élt a figyelemcsigázás műfogásaival, kitűnő megfigyelőnek bizo­nyult, s tudott jellemezni. A különcségekbe züllő^ patópálos táblabírótípusról kevés jobb művészi képmás akad irodalmunkban, mint Darvay alispán alakja Teleki egyik emléke­zésében, a híres kolozsvári főzőasszony konyhájának színgazdag leírása pedig Jókai tollának is becsületére válnék. S mert meg­volt Teleki Sándorban a nagy emberek őszinte csodálatának tulajdonsága, anek­dotái szinte sohasem sekélyesek: a törté­nelmi ereklyék nemes hangulata sugárzik rajtuk.

*

A két nevezetes emlékírói mű új kiadá­sakor Oltványi Ambrusra csupán Pulszky szövegének figyelmes gondozása hárult; Görög Líviának szétszórt tárcacikkek össze­gyűjtését és megrostálását kellett elvégeznie. Teleki Sándor négy könyvének ismert anya­gát huszonhárom kallódó hírlapi írással egé­szítette ki, s általában jó esztétikai érzékkel

8 Irodalomtörténeti Közlemények 249»

válogatott. Ügy látszik azonban, hogy inkább csakTeleki Sándor „házi" lapjait dolgozta fel, a kolozsvári Magyar Polgárt és a Budapesti Hírlapot; a fővárosi sajtó egyéb orgánumait már nem a kellő figyelemmel (mert más­különben bibliográfiája föltüntetné, hogy a Bem József tábornok című írás nemcsak kötetben jelent meg, hanem a Fővárosi Lapok 1880. évfolyamában is), s valószínűleg e kutatói felületességnek kell tulajdonítanunk, hogy a Vasárnapi Újságból és a Fővárosi Lapokból, melyek Teleki Sándornak több mint egy tucat tárcáját közölték, olyan pompás művek sem kerültek be a gyűjteménybe, mint A maszkurás-bál(Bemről) vagy A padisah kaftánja (Mészáros Lázárról), holott ezek több joggal követelhetnének helyet a kötet­ben, mint annak néhány törékenyebb életű, fakó darabja. A Liszt Ferenchez című irá-socska például nyilván csak azért válogató-dott be, hogy a gyűjtemény valamiképpen utaljon Teleki Sándor és a zeneszerző kap­csolatára; nem lett volna jobb ehelyett — legalább függelékben — közölni azokat a roppant eleven ifjúkori leveleket, melyek­ben Teleki Sándor a „zongorahős" miatt vívott párbajáról és közös utazásaikról számol be édesanyjának? (Budapesti Szemle, 1897. 91. k.) Sajnálhatjuk kimaradását annak a levélbeli tudósításának is, melyet spanyolországi kalandjáról azon frissiben írt (Teleky Sándor gróf levele a „Venus" fregatról a Középtengeren sept. 6án. Hasznos Mulatságok, 1842. 85. sz.); ezt már csak azért is közölni kellett volna, hogy összehason­lítva a több évtized múltán kelt emlékezéssel, az olvasó véleményt alkothasson Teleki Sándor emlékírói módszeréről, megbízhatósá­gának fokáról.

Mindkét kiadvány bevezetője megfelel céljának: portrét ad, tájékoztat a legszük­ségesebbekről; Oltványi Ambrusé alaposab­ban, Görög Líviáé színesebben. De legyen szabad megjegyezni: rosszul járnak nálunk azok az írók akik memoárokat hagytak hátra, mert mindenki csak azokat az adatokat ismételgeti róluk, melyeket önéletírásuk tar­talmaz, s nemigen akad vállalkozó hírlapi, levéltári kutatásokra, holott enélkül tüzetes életrajzuk nem készülhet el. (Ideje volna például tisztázni: részt vett-e Teleki Sándor a krimi háborúban; ő maga sehol sem említi, életének feldolgozói mégis tudni vélnek róla.)

Mind Pulszky, mind Teleki Sándor emlékiratának megértése nagyon sok tárgyi felvilágosítást kíván. Oltványi Ambrus jegy­zetapparátusa igen gondos munka, alig egy­két hibát vagy hiányt találni benne. Fiath Ferenc,-Mednyánszky Cézár, Palocsay Tiva­dar, Paziazi Mihály, Puky Miklós és Tüköry Lajos neve mellől elmaradtak az életrajzi .adatok; nincs tájékoztatás Confalonierinak, Silvio Pellico rabtársának kilétéről, mert

Oltványi a korábbi kiadások nyomán hibá­san, G kezdőbetűvel közli nevét, s nyilván a lexikonokban is rossz helyen kereste; Irinyiről tévesen írja, hogy a szabadságharc után „csak írói tevékenységgel foglalkozott", 1857-ben ugyanis Irinyi egy időre a Magyar Sajtó külpolitikai rovatvezetője lett, s ismét politizálhatott. — Több szó fér Görög Lívia jegyzeteihez. Magyarázatainak egy része téves. Csengery Antal nem centrista, hanem centralista politikus volt, ami nagy különb­ség; Csernátoni előbb lett a Marczius Tizen­ötödike szerkesztője és csak azután Kossuth titkára; Nyáry Pál nem a Függetlenségi Nyilatkozat után csatlakozott a békepárthoz, hanem jóval előbb; Kossuth Pesti Hírlapja. nem lehetett az első napilap, mert nem is volt napilap; a Habsburg birodalom hírhedt börtöne nem a Spielbergákban, hanem Spielbergben volt, melyet a jegyzetíró alkal­masint a Spitzbergákkal kevert össze; Czetz Jánosról, Bem alvezéréről nem helyes azt mondani, hogy „osztrák tiszt volt"; Camille Desmoulins nem viselt Lucie keresztnevet, a feleségét hívták így, azaz hogy helyesen Lucile-nek; Elie de Beaumont nem lehetett a Bastille foglya, mivel 1798-ban született, de nem is őrá gondolt Teleki, hanem Leprévot de Beaumont-ra, akit XV. Lajos csukatott le 1768-ban (a két személyt Teleki is össze­cseréli, de tévedését ki kellett volna javítani). Gyakran minden különösebb ok nélkül hiányzik a magyarázat: nem kapunk fel­világosítást egyáltalán nem közismert, de könnyen kideríthető értelmű tájszavak jelen­téséről, mint kisafa (32. 1.), kaptyús vagyis mételyes juh (82); idegen szavak, mint Massigkeits-Verein (51), gens bellicosissima (345), lumpen-volk (370), gran cima d'Itália (432), prato jiorito (436), mosso (465) lefor-dítatlanul maradtak; a J'ai mangé la vache enragée (helyesen: de la vache) kifejezést maga Teleki lefordítja ugyan szó szerint („Ettem a veszett tehén húsát"), de ebből még nem derül ki, hogy ez a gallicizmus ezt jelenti: nyomorogtam (298); nem tudjuk meg a dikiszista szó értelmét: dicasteriumi, kormányszéki tisztviselő (91); nincs magya­rázat ama bizonyos milanói három napra, mely tulajdonképpen öt nap volt (1848. márc 18—22-e: Milano öt napra kiverte az osztrák megszállókat), s természetesen helyesbítésre szorult volna (114); mélyen hallgat a jegyzet Csuhássi József kilétéről, de ez nem is csoda, mert ilyen nevű személy nem létezett: Csukássiról, a Budapesti Hirlap szerkesztőjéről van szó (453). Görög Lívia bevezető tanulmánya sem mentes a tévedés­től: Teleki Sándor nem hagyhatta el nevéből, demokratikus kedvében, az y-t, mert sosem is írta azzal, Erdélyben nem volt szokás.

Lukácsy Sándor

250